(Publikálatlan regény egy régi zászlósháborúról, melynek hős hadvezérét kölyökkorában egy

értelmes sáskafalka fogadta örökbe. Ha ez túl vadnak hangzik, tessék beleolvasni a többi

ízelítőbe is! - RR)

Nem voltak hősök. Vagy mégis? Viszonyítás kérdése.

A Pidera felső folyásától a Szikesföldig, a Vinverio- és a Kenzal-hegység vonulatai mentén, a

birodalom közvetlenül határos a szövetséggel. A vörös és a fekete lobogókat alig hetven

mérföldes területsáv választja el egymástól. Ám ez a sáv csak a két szélső végén alkalmas a

nyílt hadviselésre: nyugaton, Felső-Lakhassyn tartományban, ahol a Sápadt Légió örökletes

kondomíniumai őrködnek a császár békéjén, és keleten, a Sárkánygerincen, ahol a naplovagok

végvárvonala szegül szembe a toroni áradattal. Nyugaton a szövetség indít offenzívákat,

keleten a birodalom ősidőktől fogva így van ez, mióta a Quiron-tenger medencéjében először

lengette meg a hadúri varázslobogók vásznát a szél.

A kettő között húzódik a határvidék: sivár, barátságtalan, gyéren lakott térség, ahol szédítő

meredélyek váltakoznak járhatatlan szakadékokkal, leküzdhetetlen akadályt állítva minden

reguláris hadtest elé. A büszkén vágtató lovagseregek éppúgy szétszóródnának és

felmorzsolódnának rajta, mint a feltartóztathatatlanul előretörő légiók. A korai zászlóháborúk

története nemegyszer bizonyságát adta ennek. Mindkét oldalon szép számmal akadtak

becsvágyó tábornokok, akik a határvidéken keresztül vezetett hadjáratokkal akarták kivívni a

döntő győzelmet. Emlékezetüket nem őrzik aranybetűs lapok a históriás könyvekben.

Nagyratörő terveik minden alkalommal szánalmas kudarcba fúltak. Az átkelést sohasem az

ellenséges erők hiúsították meg: a terep, az időjárás, a zord természeti viszonyok tevőleges

segítség nélkül is villámgyorsan ronccsá gyalázták seregeiket.

Birodalmi részről utoljára Sbarudh Dyn-Dayaell indult határvidéki invázióra, a mártíromságra

jutott regitor imperalis, akiben magva szakadt minden idők legnagyobb Kígyópápája

vérvonalának mert a császári parancs elleni tiltakozásul szertartásos badr’cyahot követett el

fiaival, unokáival és dédunokáival együtt, mielőtt a keze alá adott tartományi hadakat a biztos

pusztulásba küldte volna. A szövetségi vezetés szemében többet számított az emberélet, a

harmadik zászlóháborúban azonban ők sem fékezhették meg Tesikinate dorchát, akit az

utókor a csöppet sem hízelgő Veszett Szuka melléknévvel ruházott föl – aligha alap nélkül,

hiszen nem csupán a tiadlani seregek színe-javát veszítette el a senkiföldjén, hanem a

negyedik Vörös Lobogót is, amit csak évtizedekkel később, nagy üggyel-bajjal tudott

visszaszerezni a kalandozók hadura. Azóta egyik fél sem próbálkozott jelentősebb erők

átvezénylésével a határvidéken.

A kísértés azonban továbbra is ott munkált bennük. Ugyan melyik tábornok bírt volna

ellenállni a csábításnak, hogy alig hetven mérföldes menettel megsemmisítő csapást mérhet az

ellenség úgyszólván védtelen hátországára? A lehetőség adott volt csupán a módszereket

kellett a körülményekhez igazítani.

Nagy létszámú, reguláris alakulatok helyett kicsi, mozgékony, különlegesen felkészítésű

csapatokat állítottak ki, amelyek villámgyors betörésekkel nyugtalanították az ellenséget, a

lehető legrövidebb idő alatt a lehető legnagyobb pusztítást végezték, majd nyomtalanul

kámforrá váltak, hogy aztán teljesen váratlanul, ötven-száz mérfölddel odébb csapjanak le

újra. Emellett természetesen igyekeztek megvédeni a saját határaikat, útját állni a másik fél

hasonló próbálkozásainak. Vérbeli gerillataktika volt ez: harcedzett, hihetetlenül szívós és

sokoldalúan képzett katonákat igényelt, akik a nap minden órájában bevetésre készek, csekély

létszámuk ellenére nagy ütőerőt képviselnek, s noha vasfegyelem kovácsolja egybe őket,

szükség esetén bármikor képesek önálló kezdeményezésre.

A zászlóháborúk Észak-Ynev egész fegyverfogható nemzedékeit állították csatasorba egymás

ellen. Ilyen harcosok azonban még e mérhetetlen embertömegben sem sokan akadtak s akik

mégis, azok többnyire nem kínálták olcsón a fegyverük vasát. A hadurak nem lehettek

válogatósak. A határvidéki csapatokat hivatásos zsoldosokból és gazdátlan fejvadászokból,

külországi szerencselovagokból és kegyelemlevéllel szabadult bűnözőkből toborozták.

Kiszolgált kalandozók is akadtak közöttük szép számmal, ám korántsem annyian, mint a

kívülállók hitték. A kalandozóknak nem erős oldaluk a fegyelem és ez a fajta hadviselés sem

csábította igazán őket. Egyeseknek a becsvágyát nem elégítette ki másoknak egyszerűen nem

vette be a gyomra.

Mert a határvidék nem nyújtott hírnevet és dicsőséget, csak szennyet, fáradságot és keserű

megalkuvást. A senkiföldje hegyi falvaiban, ahol a pyar és a toroni szó egyaránt járta, a

parancsnokok nem mindig tudták azonnal eldönteni, ki a barát és ki az ellenség, jóllehet nap

mint nap rákényszerültek. A hiba könnyen pusztulásba sodorhatta volna egész egységüket, így

hát hamar megtanulták megkeményíteni a szívüket kétes esetekben. A szövetségiek

lelkiismeretét az ártatlanul kioltott emberéletek súlya nyomta a birodalmiakét a haszontalanul

elfolyatott kyr maradékvéré. A végeredmény szempontjából mindegy volt. A határvidék

veterán seregvezérei itt is, ott is kérges lelkű, kiégett ordasoknak számítottak, s ha nagy ritkán

hazalátogattak a hátországba, lépteiket irtózattal elegyes félelem kísérte.

Akadt közöttük, aki szívén viselte harcosai gondját, akadt olyan is, aki lenézte és megvetette

őket. Ez is, az is féltő gonddal vigyázott rájuk, mert tudta jól, hogy az utánpótlás igencsak

gyéren csordogál. Inkább vesszen száz közember, mint egyetlen katona! Ezt a hitet vallották a

határ mindkét oldalán. S hogy északon azért vélekedtek így, mert ennek a száznak a halála

talán megmenthet ezer másikat, délen pedig azért, mert a pórnép veszteségeivel nem törődtek

– nos, ez a finom különbségtétel vajmi kevés vigaszt jelentett a legyilkoltak s a legyilkolni

hagyottak számára.

Katonáik kímélésének kényszere rászorította a határvidéki parancsnokokat, hogy

gondolkodva harcoljanak és aki csak kicsit is ért a háborúhoz, az tisztában van vele, hogy

akkor a legmocskosabb, ha ésszel vívják. A nyílt összecsapásokat, ahol a győztes fél is

komoly veszteségeket kockáztat, kerülték, akár a pestist. Amikor egymással hadakoztak, lest

vetettek és kelepcét állítottak, hajtóvadászatot rendeztek és orozva, alattomban öltek. A

legendák színpompás kelméjét nem ilyen anyagból szövik.

S ha néha-néha valamelyikük túljárt vetélytársai eszén, és végrehajtotta a legnagyobb

határvidéki fegyvertényt, az áttörést az ellenséges hátországba? Ugyan miféle hőstetteket

művelhetett ott? Dúlt, rabolt és pusztított eszeveszetten, ahogy csak erejéből telt, hogy minél

nagyobb kárt okozzon, míg megérkeznek a reguláris felmentő hadak. Azokkal nem szállhatott

szembe, nyílt ütközetben elnyomták volna a létszámfölényükkel visszavonult hát, amilyen

gyorsan csak bírt. Ha a parancsnok elég kemény kézzel fegyelmezte a katonáit, hogy

eldobáltassa velük a zsákmányt, és ha a másik fél határvidéki különítményei nem zárták be a

rést a háta mögött, még arra is maradt némi esély, hogy a sikeres hadművelet nem torkollik

öngyilkosságba.

Sok dalnok járta észak országútjait, és sokféle történetet cifráztak ékes verssorokba, de

ilyesféléket soha. A védtelen és méltatlan pórnép között dühöngeni, majd sietősen kereket

oldani a közelgő fegyveres hadak elől – ebben sem a birodalmi, sem a szövetségi ízlés nem

talált semmi lelkesítőt.

Nem, nem voltak hősök. Vagy mégis? Hiszen hősnek azt nevezzük, aki a legnagyobb

áldozatok árán is diadalra viszi az ügyét. És mi a legnagyobb áldozat? Elesni a csatamezőn?

A határvidékiek meghaltak a hadúri lobogókért, hol a vörösökért, hol a feketékért. De nem

azonnal. Ahhoz túl jó katonák voltak. Előbb feláldozták a jóhírüket, a becsületüket, az

eszményeiket. Feladták az emberhez méltó életre való esélyüket, szülőhazájuk erkölcsei

szerint. Besározták a lelkiismeretüket, vállalták a kitaszítottságot, az undorodó pillantásokat, a

suttogást a hátuk mögött. És végül meghaltak ők is de csak mindezek után.

Hősök? Hitvány banditák? Ugyanúgy képesek voltak eldönteni a háborút, mint a díszesen

fellobogózott, harsonaszóra és dobpergésre masírozó főhadak. Talán még jobban is ám

mindenképpen kevesebb véráldozattal. Ha egy különítmény bejutott a határok mögé, még

roncsaiban is roppant horderejű dolgokat művelhetett, viszonylag épen és pihenten pedig

valósággal megnyomoríthatta az ellenséget.

Az ötödik zászlóháború végén három hercegi vadászszázad vérzett el, hogy a Vinverióban

rést nyisson egy negyediknek, amelyik aztán bevette magát Toron leggazdagabb

bányavidékére. Hónapokig bujkáltak a felszámolásukra küldött légiók elől, közben sorra

megrohanták a birodalom összes jelentősebb kén- és kránkőbányáját. Robbanóanyagot csak

egy alkalomra elegendőt hoztak magukkal a többi tárnát az előzőeknél zsákmányolt

adagokkal omlasztották be. A munkásokat mindenütt szabadon engedték, rabszolgalázadások

egész láncolatát indítva el, amivel nemcsak üldözőik dolgát nehezítették meg alaposan, hanem

kritikus munkaerőhiányt is előidéztek a hátországban. A berobbantott alagutakat munkáskéz

híján kitisztítani sem lehetett elég gyorsan, nemhogy újra művelésbe venni. Az

összehasonlíthatatlanul kisebb hozamú szikesföldi bányák nem pótolhatták a kiesést. A

raktárkészletek úgy-ahogy kitartottak még egy esztendeig. Aztán a birodalmi hadiflotta

látványosan összeomlott, mert a fedélzeti tüzérség kifogyott a lőszertartalékból. A lázadó

rabszolgák ekkorra már túlnyomórészt halottak voltak a hercegi század vadászai pedig

mindannyian.

Hetedfél évszázaddal és két zászlóháborúval később a birodalom kamatostul visszafizette a

kölcsönt. Zhiak Zayed egy thurtaski Nemes Ház fattyúsarja volt, akit atyja tízesztendős

gadhassra küldött a senkiföldjére, hogy levezekelhesse a származásán éktelenkedő foltot. Az

egész csapatát engedményes időn élő előkelőkből toborozta. Akkoriban a szokásosnál is több

ilyen volt a birodalomban, még bukott messire cyssisek is, mert nemrég lepleztek le egy

kiterjedt összeesküvést, melyet néhány vérbeli herceg szőtt a bíbortrónus ellen, és a császár –

a főrangúakat kivéve – kegyelmet gyakorolt a bűnösök iránt. Próbaidejének nyolcadik évében

Zayed oly agyafúrtan és vadul tört át a határon, hogy a lendület egészen a hercegségek szívéig

vitte, s maroknyi emberével sikerült megsarcolnia a teljesen felkészületlen Erigowot.

Vakmerő rajtaütése hadászatilag ugyan nem jelentett komoly veszélyt, erkölcsi síkon viszont

annál inkább. Az uralkodó hercegek tekintélyes hadakat vontak vissza a nyugati frontról, s

erőltetett menetben siettek az erv országok koronagyémántjának fölmentésére. Így esett, hogy

amikor a szövetség főserege Semendar mezején farkasszemet nézett a birodalmi légiókkal, hét

fekete zászlóval szemben csak öt vöröset lobogtatott a szél és a vereség, amit ekkor

elszenvedett, százötven esztendőre megroppantotta a gerincét.

Zhiak Zayed nem próbált menekülni a hercegek elől. Pedig talán kicsúszhatott volna a három

irányból rázáruló halálcsapdából, mert a határvidéken két másik seregvezér a legmagasabb

hadiparanccsal dacolva nyitva tartotta neki a rést. Ő azonban be akarta venni a Legendák

Tornyát, és trófeaként elhurcolni a benne őrzött kincset. A legfelső toronyszobába vezető

lépcsőn esett el, sebekkel borítottan, utolsóként az egész csapatából.

Hős volt? Vagy közönséges rablóvezér? Eligor hadúr a nemes ellenfélnek kijáró

tiszteletadással helyeztette örök nyugalomra, s amikor magánkövet érkezett hozzá a

családjától – amely beteljesítettnek ismerte el a gadhasst –, szikramárvány urnában küldette el

a hamvait Thurtaskba. A császári udvarban vezetett hadiévkönyvek homályos származású

törtetőként emlékeznek meg róla, aki miatt temérdek ősi vér ömlött ki messze földön a

határvidéken azonban, ahol mindmáig csatakiáltásként használják a nevét, azt sem mulasztják

el hozzátenni, hogy ez a sok vér, noha elfolyt, meg is tisztult általa.

Mesélik, az urnáért cserébe Eligor egy másikat, nagyobbat kapott Toronból. Hamvak voltak

ebben is, csak sokkal régebbiek. A birodalmi határvidéket védő különítményesek gyűjtötték

össze őket a Vinverio belső lejtőin, elfeledett rabszolgalázadások emlékét őrző üszökvermek

körül. Titokban kellett eljárniuk, mert ez a térség már nem tartozott az ő illetékességi körükbe,

itt császári magánezredek felügyelték a bányaművelés zavartalanságát. Hatodfélszáz éve még

tartományi seregek állomásoztak ezen a környéken, ám ekkor néhány kínos incidens arra

ösztönözte a legmagasabb hadvezetést, hogy hatékonyabb csapatokkal váltsák fel őket. A

határvidékiek számára nem sokat számított ahogy annak idején amazoknak, most emezeknek

is könnyűszerrel kijátszották az éberségét.

A két toroni parancsnok sírobeliszkje, akik fogcsikorgatva tartották a rést a vissza soha nem

térő Zhiak Zayed számára, míg az utolsó halvány reménysugár is elenyészett, a kenzali

gyepüsáv mértani középvonalán emelkedik, a senkiföldje senkiföldjén. A birodalomban nem

szokás emlékművet állítani az olyan seregvezéreknek, akiket egy koronaherceg személyesen

szignált parancslevélben küld hóhérbárd alá parancsmegtagadásért, s megszégyenítésül még a

badr’cyah végső tisztességét is megtagadja tőlük. A határvidék azonban már nem egészen a

birodalom, bár még nem is egészen a szövetség, és a szóbeszéd úgy tartja, ahhoz a két

obeliszkhez északról sem hordta kevesebb kéz a követ, mint délről.

Pedig nem voltak hősök. Vagy mégis? Viszonyítás kérdése.

A hegylakó fiú világa beszűkült, gombostűfejnyire zsugorodott. Iszonyat és fájdalom töltötte

ki, semmilyen más érzésnek nem hagyva teret. A birodalmiak máglyát szenteltek Sogronnak,

elhamvasztották rajta három halottjukat, aztán elvonultak rabszíjra fűzött foglyaikkal. A fiú

nem volt tudatában, mi történik körülötte. Pőrén és mocskosan kuporgott a romok között,

vézna testét megállíthatatlan reszketés rázta. A szörnyű sokk kioltotta benne az életösztönt.

Még ahhoz is kába volt, hogy az est sötétjével érkező hideg elől a halotti máglya hűlő

parazsánál keressen menedéket.

Alighanem így fagyott volna meg, ha röviddel éjközép után rá nem bukkannak a toroni sereg

nyomában járó árnyak: féltucat szövetségi felderítő, akik már egy hete kísértetként követték

Ruar Charendayisst. Szíjhámukon Eligor herceg kék-ezüst színeit viselték, és nem voltak

emberek.

Alvilági szörnyalakokként bontakoztak ki az éjszakából, lépteiket ízelt rovarlábak halk

percegése kísérte. Hatalmasnak és ormótlannak rémlő testük olajozott könnyedséggel siklott

az egyenetlen, köves terepen. A vörös hold sápadt vérpalástot bocsátott kitinpáncélos torukra,

ezer szikrát csiholt összetett szemükből. A homlokukon ágaskodó érzékelőcsápok nyugtalanul

tekergőztek, mintha szimatolnának velük.

A fiú észrevette őket. Fojtottan nyöszörögni kezdett, és megpróbálta mélyebbre fúrni magát

egy kunyhó omladékai közé.

Azonnal rátaláltak, persze, és nemcsak mert zajt csapott. Meglátták volna akkor is, ha olyan

csendben és mozdulatlanul hever tovább, akár egy darab kő. Nem született még Yneven o lyan

melegvérű lény, amelyik bűbájosság nélkül el tudna rejtőzni az aun sáskanép elől.

A felderítők vezetőjét Skraénak hívták. Öreg, tapasztalt nőstény volt, az egyetlen a falkából,

aki beszélte a kétlábúak nyelvét, bár elég rosszul és nem túl szívesen. Odament az

emberporontyhoz, és megpiszkálta az egyik középső végtagjával, óvatosan, nehogy véletlenül

kárt tegyen benne.

– Skorpiófej itt? – kérdezte. Olyasféle hangja volt, mintha tűt húznának végig egy szarufésű

élén. – Mikor el?

A fiú elájult. Skrae tanácstalanul bökött rajta egyet-kettőt. Aztán félreszegett rágókkal lehajolt

hozzá, kibocsátotta toroklemezei alól a tapogatónyelvét, és végighúzta az arcán.

Meglehetősen melegnek találta. Ez most jó vagy rossz? Skrae elég nehezen igazodott el a

kétlábúakon, még azon a nagy falkán is, amelyikkel már jó ideje együtt vadászott, és közben

úgy-ahogy összeszoktak.

Fölegyenesedett. Nem az ő dolga. A porontyot szemlátomást elhagyták a szülei, és hamarosan

el fog hullani. Ez a természet rendje. Sohasem értette, miért dúlja fel az ilyesmi annyira a

melegvérűeket. Az ő fajtája, ha idegen falka ivadékaira bukkant, megette őket.

Az egyik fiatal hím harci karpárját lengetve hívta őt a lerombolt falu főterére. Mikor Skrae

odasietett hozzá, kerregett neki egy sort a saját nyelvükön, és a nyomokra mutatott. Skorpiófej

vadászai nem pusztították el az összes embert. Legalább másfél tucatot összekötöztek, és

magukkal hurcolták őket a szállásvidékük felé.

Az öreg nőstény gyakran megfigyelte már ezt az érthetetlen viselkedést a vadászó

melegvérűeknél, bár az a nagy falka, amelyhez ők csatlakoztak, ritkábban csinált ilyet, mint a

vetélytársaik. Szörnyű ostobaságnak tűnt. A zsákmány arra való, hogy megegyék, nem arra,

hogy játsszanak vele. Ámde Skrae zöldszárnyú korától együtt vadászott a kétlábúakkal, mióta

párviadalban elhódította a falka vezetését elődjétől, egy kifejlett nősténytől. Ennyi idő alatt

nemcsak azt tanulta meg, hogyan térjen napirendre a fura szeszélyeik fölött, hanem azt is,

hogyan fordítsa az előnyére őket.

A foglyok le fogják lassítani Skorpiófejet. Az aunoknak ez kapóra jön. Tizennégy napja

hajszolták-tépázták megállás nélkül. Nem utolérni akarták – azt bármikor megtehették volna –

, hiszen a birodalmiak még mindig csaknem félszázan voltak, hatukkal szemben. Utánuk

viszont egy csapat határvadász talpalt erőltetett menetben, a toroni setrattorok megfelelői

szövetségi részről. Skrae falkája azt leste, mikor követ el az acélsárkány valami hibát, mikor

manőverezi magát olyan helyzetbe a Kenzal-hegység bérceinek zegzugos útvesztőjében, hogy

üldözői sarokba szoríthatják és csatára kényszeríthetik. Pokoli nehéz dolguk volt, mert

Skorpiófej persze tüstént szagot kapott, s kifinomult arisztokrata létére nem maradt el

mögöttük ravaszságban és vadásztudományban. Mióta utána eredtek, éjjel-nappal résen kellett

lenniük két ízben is hajszál híján kerülték el csupán a nekik állított kelepcéket.

A szövetségi határvadászok kapitánya nem véletlenül bízta rájuk a feladatot. Ruar lovag bárki

mást rég lerázott volna. Az aunokban emberére talált: rovarszívóssággal loholtak a nyomában,

étlen-szomjan, alig-alig pihenve, percre sem lankadó éberséggel, páncél és fegyver nélkül is

félelmetesen. Ha a sáska egyszer belevágta rágóit a zsákmányába, többé nem ereszti el.

De most visszafoghatják kissé az iramot. Skorpiófej a saját lába inát metszette el, amikor nem

elégedett meg a falu gyors fölperzselésével és kirablásával, hanem foglyokat is szedett. Talán

túsznak akarja használni őket? Ez legyen a kapitány gondja. Skraét egészen más

foglalkoztatta.

A falka éhes volt. A hosszú hajsza kezdete óta nem evett. Az aunok ritkábban táplálkoztak a

melegvérűeknél, akkor viszont a lehető legbőségesebben, hogy minél több erőtartalékot

gyűjtsenek. És itt – a kegyetlenül felprédált faluban – terített asztal vette körül őket.

A hús az hús, bárhonnan származik. Ostoba az a vadász, aki hagyja veszendőbe menni,

amikor szüksége van rá. Skrae tudta, hogy a melegvérűeknek furcsa fenntartásaik vannak

ezzel kapcsolatban, és amikor együtt vadászott velük, igyekezett tekintettel lenni a

babonáikra. Most azonban magukban voltak, messze a kétlábúaktól.

Az öreg nőstény rovarszeme sziporkázva szórta szét a holdfényt, ahogy végighordozta

pillantását a földön heverő tetemeken. Aztán fölszegte lemezelt fejét, és rágói kurta

csattintásával megadta a jelet a lakomára.

A falka letelepedett a romok között, és nyugodt, méltóságteljes mozdulatokkal táplálkozni

kezdett. Nem siették el, bár valamennyiüket kínozta az éhség. Vad szenvedéllyel zabálni,

fölöslegesen összemarakodni a kiadós koncon – melegvérű szokás, ostoba és megvetendő. Az

aunok komótosan és módszeresen ettek, hogy szervezetük minél hatékonyabban

feldolgozhassa a tápanyagot. A kötelező elővigyázatosságról sem feledkeztek meg: laza

védőalakzatot vettek föl, középen a vezérrel, s éberségük egy pillanatra sem lankadt. A vadász

akkor a legkiszolgáltatottabb, amikor prédáját fogyasztja a melegvérűek ritkán emlékeztek

erre az ősi igazságra, a sáskanép azonban sohasem tévesztette szem elől.

Skrae bekebelezte az első adag ennivalót, majd körülnézett, hogy másikat keressen. A falka

vezérét szigorú törvények kötötték: kizárólag kifejlett hímek húsát ehette, hacsak nem

harcban legyőzött ellenfélről volt szó. Az egyik vadász rágói között megpillantott egy

megfelelőnek tűnő koncot. Ráemelte a harci karpárját, ugyanolyan ösztönös mozdulattal, mint

amikor egy szigorú atyának rosszallón ráncba szalad a szemöldöke. A másik aun

mentegetőzve leszegte homlokcsápjait, átengedte a zsákmányt, és elhátrált.

Az öreg nőstény maga elé húzta a húst, és kényelmesen nekilátott. Félig már elköltötte,

amikor észrevette, hogy nem messze tőle az emberporonty magához tért. Odafordította a fejét,

de az evést nem hagyta abba.

A fiú iszonyodva meredt a szíjhámot viselő rovarszörnyre, ahogy egykedvűen gubbaszt az

apja holtteste fölött, akár valami óriás imádkozó sáska. Skrae kifejezéstelenül viszonozta a

tekintetét, lucskos rágói ütemesen majszoltak.

– Neked szülő? – kérdezte váratlanul.

Az emberporonty egész testében reszketve bólintott.

Az aun ismerte ezt a melegvérű gesztust. Rágói egy pillanatra megálltak a levegőben.

Lenézett a karjai közé fogott húsra a java már elfogyott. Különös, sercintésszerű hangot adott

ki. Aztán evett tovább.

– Akkor te jön velem – vetette oda a gyereknek. – Ha én befejez evés.

Furcsa, szavak nélkül moraj futott végig a falkán: a csökevényes szárnyfedelek zizegése, a

homlokcsápok szapora reszketése. A kétlábúak nyelvét csak a vezérük beszélte, érteni viszont

mind értették, legalábbis annyira, hogy felfogják az elhangzottakat. Nem zökkentek ki a

lakmározás ősi ritmusából – az megbocsáthatatlan fegyelmezetlenség lett volna –, ám

különös, mély felindultság uralkodott el rajtuk, már-már valamiféle áhítat.

Föltámadt a szél, kihűlt hamut kapott fel a romokból, s hideg örvényben táncoltatta a vörös

holdkorong előtt.

Iszonyat robbant a fiú szemében, miközben ezeket az emberevő sáskaszörnyeket nézte, ahogy

púpos árnyakként gubbasztanak a friss hús fölött, akár a zsolozsmára gyülekező, csuhás

barátok. A látvány kisápasztotta emlékezetéből a durva martalócarcokat, a falu mészárszékké

változó főterét, az acélból mintázott skorpiót a toroni lovag sisakján. Menekülj! – dobolta a

vér a fülében. Menekülj! – sikoltották sajgó ízületei. De más a gondolat, és más a cselekedet.

Látta a rágókat és a fűrészes élű rovarlábakat, amint oly könnyedén marcangolják szét a

halottakat, akár a kocsonyát. Elképzelte – bár nem akarta –, hogy mit művelnének egy eleven

emberrel. Például vele.

Az egyik aun végzett az ennivalójával, de nem nyúlt újabb hús után. Helyette vezére és az

embergyerek felé fordult, egyenes tartásban leült a földre, harci karpárját keresztbe tette a tora

elején. Példáját csakhamar követte egy másik, egy harmadik, majd a maradék kettő is, szinte

egyazon ütemre mozdulva. Templomi kőszobrokként vették körül a furcsa párt. A hold finom

szemcsés parázzsal hintette meg lárvaarcukat a szél hidegen susogva-búgva cirógatta őket.

Valahol messze magányosan kóborló farkas vonított a hegyekben, cifrázta egy darabig, majd

hirtelen elhallgatott, mintha valami elijesztette volna.

Skrae sietség nélkül elmajszolta az utolsó falatot, és kétszer-háromszor összekoccantotta a

rágóit, hogy letisztogassa róluk a rájuk tapadt cafatokat. Aztán felső pár karjába emelte az

iszonytató, megszaggatott vázat, ami a lakomájából maradt. Kiegyenesedett, és lassan

körbefordult vele, sorra odamutatva minden vadásztársának, mintha tanúságra hívná őket.

Végül megállapodott, szemben az embergyerekkel.

– Hús. Vér – szólalt meg. A szavak szárazon zizegtek a szájnyílásában. – Hús-törvény. Vér-

törvény.

Halk, hátborzongató percegés kélt, ahogy a többi aun utána mormolta a litániát a maguk

nyelvén.

Egy pillanatra csend lett. Aztán a fűrészélű harci karok olyan erővel csattantak össze a

szomorú maradványokon, akár a medvecsapda fogazott acélpofái. Csont reccsent, vérmocskos

szilánkok röpködtek. A holdkorong elé toronyló sáskaszörny megrázta maga előtt a csonka

embertorzót, mint valami ócska rongyot, majd vad lendülettel elhajította, messze ki az

éjszakába.

A félelem, a régi ismerős, mindent elsöprő hullámban özönlött vissza a fiú gyomrába és a

szívébe, ronggyá gyúrta az inait és az izmait, megfosztotta az uralomtól belei és hólyagja

fölött. Mikor a hatalmas aun feléje fordította vörösen izzó rovarszemét, szánalmas,

szűkölésszerű hang szakadt fel a torkából. Kúszva-mászva megpróbált odébb vergődni tőle.

– Te áll! – recsegte a falkavezér.

Nem tudott.

Skrae odabaktatott hozzá, föléhajolt. Dögszag áradt minden pórusából. A rágói fenyegetően

szétfeszültek üszkös vér alvadt rajtuk.

– Te áll! – ismételte meg.

Így már sikerült.

Az öreg aun előremeresztette karjait. A két középső lassan a fiú reszkető vállára ereszkedett.

Az embergyermek ügyet sem vetett rájuk. Tekintete a felső pár mozgását követte nyomon

megbabonázva. A harci karok nyesésre nyíló ollószárként imbolyogtak a feje fölött.

Fűrészélükről pállott vérpermet fröcskölt az arcába.

Skrae hirtelen visszahúzta őket, és a torát védő kitinlemezekre csapott velük.

– Neked szülő szíve itt! Te ért? – Hangja, akár a korhadt faág roppanása. – Most én neked

szülő!

A fiú elájult.

A toroniak setrattornak, “folyton ölő”-nek hívták a maguk elitalakulatait, akik a senkiföldjén

hadakoztak az ervek hercegi határvadászoknak a tiadlaniak szekaginak, ami az ő nyelvükön

nagyjából “csontig döfő tűszúrás”-t jelentett a dwoonok, akik csak egy-két ilyet tartottak

fegyverben, azt is jobbára kényszerűségből, megvetően csak prédázóknak. A sokféle

elnevezés azonban meglepően egybevágó tartalmat takart. Minden különbözőségük dacára

ezek az emberek alapjában véve jobban hasonlítottak egymásra, mint más hadszíntereken

szolgáló fegyvertársaikra, a hátországi polgárokról nem is beszélve. A nemzedékek óta dúló

háború formálta őket ilyenné a határvidék sorsközösségében.

A másik felet persze ellenségnek tekintették, gyakran gyűlölték, néha utálták is, megvetni

azonban sohasem vetették meg. A senkiföldje a könyörtelen igazságok világa volt: a

fanatikusok, a szent ügyek bajnokai, a dédelgetett hazugságaikhoz körmük szakadtáig

ragaszkodók itt nem éltek sokáig. Az ellenfél alábecsülése egyet jelentett a halállal, mert a

rejtett háború egy pillanatra sem szünetelt, a harcolók kihasználtak minden hibát, s az íratlan

törvények értelmében nem adtak és nem vártak kegyelmet. Egyúttal viszont hasonló módon

éltek és gondolkodtak, otthonról hozott értékrendjüket egyazon irányba torzította el a közös

környezet. Hazájuk, melyért véreztek és meghaltak, egyre idegenebbé vált számukra,

ellenfelük pedig egyre ismerősebbé. Senki a világon nem értett meg jobban egy setrattort egy

határvadásznál, és fordítva.

A jelesebb parancsnokok mindkét részről számon tartották egymást, ismerték a másik fél

múltját, észjárását, szokásait. Gyakran alakult ki közöttük egyfajta háborús vetélkedés, amely

életre-halálra szólt ugyan, mégsem zárta ki a kölcsönös tiszteletet. Charendayiss lovag,

Verdigrutth apátúr, kal Sutthas báró, Moriorae nagyasszony... Ezeknek a neveknek nem volt

rossz csengése a határvidék szövetségi fennhatóság alá eső részén. Mint ahogy a túloldalon is

elismeréssel emlegették Lanturet kapitányt, Balthus tőrmestert, Yuhada acélnagyot vagy a

sebhelyes Seraquót.

Seraquo... Sziklatömb-ember volt, viharvert, de masszív és rendíthetetlen, akár egy

szélköszörülte gránitkolonc. Az a félig-meddig tréfás mondás járta róla, kődarabokat hord az

ökle meg a szíve helyén. Úgy nézett ki, úgy beszélt és úgy viselkedett, mint egy tagbaszakadt,

faragatlan paraszt. Vaskos, zömök, darabos arcú férfi volt, göndör, fekete haját szép számmal

tarkították már acélszürke szálak. Első ránézésre lomhának, sőt elhízottnak tűnt a csalókán

vastag hájréteg alatt azonban vaskemény izmok feszültek. Modorban és megjelenésben

elképzelni sem lehetett nagyobb szakadékot, mint ami régi riválisától, a karcsú és kifinomult

Ruar Charendayisstól elválasztotta.

Behemót, bárgyú tuskó, mondta volna róla bárki hamarjában ítélkező. Pedig Seraquo

egyáltalán nem volt ostoba, inkább nagyon is agyafúrt. Pontosan tudta, milyen benyomást tesz

másokra a külsejével, és habozás nélkül az előnyére fordította. Mesterien értett a nyers

megfélemlítéshez már puszta testtömegével is ijesztően hatott, amit medvemély hangja és az

arcát eltorzító forradás csupán tovább tetézett. Tényleges erőszakhoz ritkán folyamodott,

akkor is inkább csak jelzésszerűen, ám szükség esetén nem riadt vissza az alkalmazásától. Ha

indulatba jött – ami megesett vele olykor – mindenki nagy ívben kerülte. Még annál is sokkal

erősebb volt, amilyennek látszott.

Nem bánta, hogy ostobának nézik. Gyakran még rá is tett egy lapáttal, hogy alábecsüljék

annál elsöprőbb lett a hatás, amikor váratlanul levetette az álcát. Ugyanolyan remekül

játszotta a tompa agyú tanyasit, mint Ruar lovag a kifinomult puhányt. Valójában vitatni

lehetett volna, melyiküket ringatták előkelőbb bölcsőben, legalábbis saját szülőhazájuk

mércéje szerint. Seraquo: ez erv nemesi név volt, méghozzá nagyon-nagyon régi, honfoglaló

hősök viselték még Irnach és Deratho korában. A históriás tudományokban jártas vadászok –

kevés ilyen akadt: a határvidék nem szeret emlékezni a történelmére – még azt is tudni vélték,

hogy valaha toldalék is tartozott hozzá: cal Sakrada. A kapitányuk előtt azonban óvakadtak

ezt szóba hozni. A sakradai váruradalom helyén a zászlóháború első évei óta meddő, sivár

pusztaság terpeszkedett. A termőföldet tíz hüvelyk mélyen fekete üvegsalakká olvasztotta

valami fertelmes boszorkánymesteri praktika.

Seraquo, mióta először bukkant fel a neve a tábortűz körül szájról szájra szálló

katonatörténetekben, együtt élt és lélegzett a háborúval. Szövetségi zsoldot húzott, de nem

volt zsoldos, mert nem a pénzért verekedett. Hogy akkor miért? Nehéz lett volna

megmondani. Eleinte talán bosszúból, szenvedélyből, önigazolásból. Később, mert nem értett

semmi máshoz. Fiatal korában kalandozó volt, és sok időt töltött Gro-Ugonban, ahonnan az

arcát kettéhasító baltacsapás emlékén kívül néhány furcsa ismeretség is elkísérte, melyet még

a legöregebb katonák is csak suttogva, fű alatt mertek meghányni-vetni. Aztán a határvidékre

jött, beállt a hercegi vadászokhoz, s közlegényből előbb káplárrá, majd hadnaggyá, végül

kapitánnyá küzdötte fel magát.

Ha gyűlölte is valaha a birodalmiakat, a parázs ekkorra már rég kihamvadt a lelkében, átadta

helyét a hideg hivatástudatnak. Amikor értesült róla, hogy egy szövetségi generális ki sem

hallgatja a kezére jutott hadifoglyokat, hanem rögtön Doranba küldi őket vallatásra,

undorodva kiköpött.

– Mocsok egy alak. Példát vehetne Verdigrutthról! Az katona – mondta. – Ő is cipelhetne

rögtön a tetves kolostorába, de nem. Előbb megkérdi, hajlandó vagy-e beszélni. Ha igen,

utána egy sima késszúrás, és vége. Ha nem, mész a kolostorba. Meg akkor is, ha összevissza

hazudozol a gyors halálért. – Elvigyorodott a sebhely gonosz kígyóként vonaglott meg a

képén. – De akiről tudja, hogy a kolostorban se fog pofázni, azt nem gyötri hiába. Rögtön

megadja neki a kést. A vén Thasimund is így végezte, legyen neki könnyű a föld! –

Csattanósat csapott a combjára tekintete körbevillant az emberein. – Egész rendes kurafi a

csuhás pogánya, mi, fiúk? Doranban biztos évekig turkálnának a kobakjában, míg feladnák a

nyavalyások. Hát, én nem vagyok generális. Ha én csípem nyakon, meg fogja kapni tőlem a

kést. Ennyit igazán megérdemel, nem?

Határvidékivé vedlett, testestül-lelkestül. Az ellenség hamar megtanulta félni és tisztelni a

nevét. A század megedződött és összekovácsolódott a vezetése alatt, akár a rétegelt acél.

Keményebb lett, szívósabb, rugalmasabb. Más kapitányok zöldfülű regrutákat kaptak

utánpótlásul, akiket – bármilyen veszett hírük is járta korábban – inkább megtört, mint betört

a senkiföldje. Seraquónak volt ereje megtartani az igazán értékes újoncokat. Az aun falka

három másik parancsnokot tett próbára és hagyott faképnél, mire Skrae megtalálta azt a

melegvérű lényt, akit méltónak ítélt rá, hogy alárendelje neki magát.

Ám a csapat nemcsak mennyiségben gyarapodott: minőségben is. A többiekhez képest

roppant alacsony szinten tartotta a veszteségeit, így hát egyre szaporodtak soraiban a

veteránok, tíz-tizenöt éves szolgálattal a hátuk mögött. Az ilyen katona aranyat ért. Ha nem

szegődött el máshová tisztnek – és a legtöbben nem tették – saját hírével öregbítette a

századét. Amikor Skrae beállított a táborba gyámoltjával, Seraquo seregében szép számmal

akadtak már olyan harcosok – nem utolsósorban az aunjai –, akiknek a nevét ugyanolyan

tiszteletteljes félelem övezte birodalmi körökben, mint a kapitányukét.

Furcsa és rendhagyó emberek voltak ezek, nehezen lehetett eligazodni rajtuk. Mindegyikük

múltja kész regény, sok-sok homályos és sötét fejezettel, melyeknek titkait nem érdemes

feszegetni. Akadt, aki első pillantásra nevetségesnek tűnt, akadt, aki kimondottan ijesztőnek,

vagy csak egyszerűen különcnek. Egyesek kedvelték egymást, mások kevésbé, megint mások

egyáltalán nem törődtek a környezetükkel. Tarkabarka társaság benyomását keltették. Pedig

mind rendelkeztek egy közös vonással: ha nem a megfelelő módon közelítettek hozzájuk,

életveszélyesebbek voltak a parázsba gurított naftáshordónál.

Seraquo öreg, tapasztalt katona volt: bátor, de nem vakmerő, kitűnő taktikus és jó stratéga, hol

agresszív, hol megfontolt, mindig aszerint, hogy éppen mit követelt meg a helyzet. Gyorsan és

csavarosan járt az esze, mesterien értett az alakoskodáshoz, a terepet és az ellenséget egyaránt

úgy ismerte, akár a tenyerét. Legfőbb vezetői erénye mégis abban állt, hogy tudott bánni a

harcosaival.

A seregzömről lekanyarított különítmény táborában az elárvult fiú még csupán ízelítőt kapott

mindebből. El sem bírt képzelni olyan embert, legyen bár mégoly robusztus és erős, aki ne

rettegne Skraétól a kapitány viszont elmondta őt mérgében poloskának, kabócának, lótetűnek.

A választékos beszédű hadnagyot meg azt a koszos öreg szeszkazánt most látta először

életében. Fogalma sem volt róla hát, mit jelent az, ha valaki a szeme villanásával dirigálja az

egyiket, hájas disznónak szidalmazza a másikat. Amit Seraquótól szó nélkül eltűrtek,

egymástól alig-alig csekélyebb halandónak pedig nem lett volna alkalma mentegetőzni a

viselkedéséért.

Egyedül a kapitány jelenlétének súlya tartotta féken őket ámde most akadtak pillanatok,

amikor még ő is csak üggyel-bajjal tudta elejét venni a vérontásnak. És a neheze még

hátravolt.

Ruar lovag elszalasztása szemlátomást szörnyen méregbe hozta Seraquót, ám ezen még úgy-

ahogy túl tudta volna tenni magát. Csakhogy most az egyik rangidős tisztje nyílt kihívást

intézett a tekintélye ellen, önhatalmúlag felülbírálta a kapott parancsot és ha a fegyelem

egyszer megbomlik valahol, a század kényes belső egyensúlya pillanatokon belül romba

dőlhet. Ráadásul az aun falkavezér mindezt egy holtra rémült, félpucér poronty miatt

cselekedte, aki gyenge, gyámolításra szorul, képtelen önállóan ellátni magát – és mint ilyen,

kockázati tényezőt jelent az állandó veszélynek kitett seregre nézve.

A kapitány számára a század volt a legfontosabb. A végső megoldásra talán nem viszi rá a

lélek, de minden tekintélyét latba veti majd, hogy eltávolítsa katonái közül a veszedelmes

koloncot.

És Skrae ezúttal – a fiú ösztönösen, a zsigereiben érezte – szembe fog szállni vele.