Tartalom Az Inkvizítor Az Exorcista A Grimórum Mártírok és Őrizők A Szellemlátó A Párviadal A Rémálom A Követség Éjszakai látogató

Az inkvizítor Káin faja, törj az egekbe, És döntsd le Isten trónusát! Charles Baudelaire Krisztus öt szent sebét viselte a testén. Salétromsavval égette a húsába őket. - Stigmák! Téged is stigmákkal jelölt meg az urad! - hörögte az arcába egy boszorkány a kínzókamrában.

Harmadik napja kereste rajta vörösre izzított tűkkel a sebezhetetlenség bélyegét; ingujjra kellett vetkeznie a hőség miatt.

- Eretnekséget beszélsz, leányom - súgta oda neki. Szerette őt: tévelygésbe esett lélek volt, akit még idejében sikerült megváltani az örök kárhozattól. - A te stigmád a gőg bélyege, mert megoltalmaz a szenvedéstől. Az enyém az alázaté, mert folyton-folyvást kínokkal emlékeztet Krisztus Urunk áldozatára.

Az asszony meztelenül lógott a csigáról. Keble, szeméremtájéka feldagadt és kékesfeketére színeződött a tűszúrások nyomán. Nem volt egyszerű feladat megtalálni rajta azt a pontot, ahol a Sátán csókja érzéktelenné bűvölte őt a földi siralomvölgy fájdalmaira. Az első nap végén a hóhér Öklendezni kezdett, és kidőlt. Az inkvizítor nem róhatta föl neki: jámbor, együgyű lélek volt, nem készült föl eléggé a Gonosz alantas fondorlataira. Istenhez fohászkodott, hogy segítse meg a szükség órájában; aztán levetette reverendáját, és folytatta a pribék munkáját, két napon és két éjszakán keresztül, pihenés és eledel nélkül. Csak egy- egy korty vizet vett néha magához, ha karja meglankadt a fáradtságtól, s le kellett tennie a tűtartó fogót. Szégyellte magát gyöngeségéért; ám a salétromsav marása a szíve fölött - a lándzsadöfés helyén - erőt adott neki.

- Vámpír vagy! Az urad vérét iszod! - sikoltotta a boszorkány félőrülten. - És a húsát eszem; mert irgalomból adja - bólintott az inkvizítor, és megcsókolta. Ujja elidőzött a bal

melle bimbaján, ahol a tű - harmadszori próbálkozásra - megtalálta a stigmát. - Most már nincs mitől félned, leányom. A lángok meg fognak tisztítani a szennytől.

Tizenhat éves volt. Tizenhat éves; és már közel járt hozzá, hogy elherdálja lelke örök üdvösségét. Az inkvizítor ajka forrón tapadt a stigma helyére, hogy lemossa róla a szentségtelen csók emlékezetét. Sós ízt érzett az ínyén; ám nyelvének finom érintése megtisztította a bemocskolt vért, édessé és mámorítóvá változtatta, Szűz Mária szent tejéhez hasonlatossá. Mosolygott, és a fogával dúsabb forrást fakasztott a megpurgált nedűből.

- Hol vagy még tisztátalan, leányom? - kérdezte rekedten, miközben a parazsas serpenyőben nyugvó tűfogó után nyúlt. - Három stigmát tett rád a Sátán... vagy kilencet?

A boszorkány sikoltva vonaglott a csigán. Hazug szóval válaszolt; de az inkvizítor átlátott a csalárdságán. És nem hagyhatta elkárhozni.

Minden stigmát megkeresett rajta, híven és lelkiismeretesen, ahogy hivatása megkövetelte. Aztán elkísérte őt a máglyához, és amikor fellobbantak a lángok, nyeles keresztet tartott az ajka elé, nehogy az utolsó pillanatokban gyöngének bizonyuljon, és Krisztust káromolva a pokolra taszítsa magát.

A rend generálisa megdicsérte buzgalmáért; de ő állhatatos maradt szerénységében, s lehajtott fővel hárította el az elismerő szavakat,

- Méltatlan vagyok a megtiszteltetésre, monsignore! - suttogta. Tenyerében, lába boltozatában Krisztus fájdalma lüktetett, s nem engedte, hogy a dölyf bűnébe essen. - Oly keveset végeztem még; és oly sok megtévedt lélek bolyong a hamisság ösvényén!

- Ám te majd visszavezeted őket az igaz útra! - emelte áldásra göcsörtös kezét a vén generális.

Szent Mihály napján bukkant a korcs nyomára, és kilenc hónapon át hajszolta az Ardennek vadonában.

Kezdetben könnyű dolga volt; mert a prédája csak félig gyökerezett ebben a világban. Öröksége egy másik, sötétebb honhoz kötötte, s a lépteit kísérő miazmától nem szabadulhatott. Amerre járt, ott minden keresztény lelket lidércnyomások gyötörtek, az oktalan jószágok pedig furcsán viselkedtek, nyugtalanná és zaklatottá váltak. Az inkvizítor az éjszakából támadó rémálmok, a megbokrosodott igáslovak, az üres országutat csaholó kutyák csapáját követte Brabanton és Flandrián keresztül. Nem ment egyedül: két csatákban edzett lovag tartott vele, hogy megoltalmazzák a világ viszontagságaitól. A hit fölkent bajnokai, milites Christi, akiket nem zavartak a tábortűz körül kísértő látomások, mert sohasem álmodtak: nem volt miről.

Az inkvizítor minden éjjel álmodott. Boszorkányok keltek életre a máglyák hamvaiból, s nyújtották felé üszkösre perzselt karjukat; kiátkozott eretnekek ásták ki magukat a szenteletlen földből, lángoló szemekkel és mohón csattogó fogakkal; az Anyaszentegyház ellenségei vonultak ellene a négy égtáj felől, állig felfegyverzett seregek élén. Örömmel fogadta az éji víziókat, mert bizonyították, hogy jó nyomon jár. A Sátán megkísértette őt, mint Szent Antalt a pusztában; ő azonban állhatatos maradt, és kiállt minden megpróbáltatást. A kereszt jelével űzte el az álombéli démonokat; és néha, ha meginogni érezte elszántságát, ébredés után elvonult valami félreeső helyre, hogy a salétromsav gyilkos marásával oszlassa szét kétségeit. A lovagok szalonnát pirítottak maguknak reggelire a tábortűz parazsán, és kőből faragott arccal hallgatták elragadtatott kínordításait.

A korcs félt a lovagoktól, és az úttalan vadonba menekült előlük. Agyafúrt és ügyes volt, mint minden vadállat, mégsem tudta lerázni üldözőit. Elárulták a csapatostul felröppenő madarak, a denevérek őrült kavargása a holdkorong előtt, a szénégetők és havasi pásztorok rémálmai. Minden kelepcéből kicsusszant, de mindig csak hajszál híján. Kilenc hónapig bujdokolt; aztán az inkvizítor megelégelte a vadászatot. Krisztus katonáinak fegyverére máshol is szükség lehet.

Szőrcsuhát és vezeklőövet öltött, a két lovagot hátrahagyta, és egyedül, mezítláb vágott neki a téli rengetegnek. A banditák, a kóbor ragadozók ellen csak imára kulcsolt keze védte; csupasz talpa páros vérnyomot hagyott a havon.

A korcs előjött rejtekéről, térdet-fejet hajtva leborult előtte. - Irgalmazz, atyám! - nyöszörögte. - Bűnös vagyok. - Mi a vétked, fiam? - kérdezte nyájasan az inkvizítor. - Hogy megszülettem - felelte a korcs, és sírva fakadt; könnyei füstölgő lyukakat martak a hóba. - Súlyos bűn, de talán orvosolható - bólintott az inkvizítor. - Gyónj meg, fiam; és ha őszinte szívvel

teszed, feloldozást nyersz. - Anyám kívánta méhébe fogadni az idegen magot a sabbat mámorában; nem én kértem rá - zokogta a

korcs. - Megpróbáltam békében élni az emberek között; nem sikerült. Kezem érintése pestis; arcom látványa borzadály; szerelmes ölelésem csak szaporítaná az átkomat. Ha használni igyekszek, ártok vele, mert ez a természetem. Hiába keresek otthont, hazát, szerető szívet; hiába vágyok egyszerű halandó lenni, egy a sok közül. Még a legsötétebb vadon is kivet magából: a jámbor jószágok menekülnek előlem, a vérmesek az életemre törnek. Hogyan lehetnék más, mint aki vagyok?

- Imádkozz az Úrhoz, és meghallgattatol! - tanácsolta az inkvizítor. - De a megszentelt föld perzseli a lábam, a szemem nem viseli el a kereszt látását, a harangszó torkomon

akasztja a lélegzetet - panaszkodott a korcs. - Hogyan fohászkodhatok Hozzá, ha nem érezhetem? - Az Ő kegyelme végtelen - mondta az inkvizítor. - Azért vezérelt engem az utadba, hogy segítségedre

legyek. A korcs, aki nyolcadik éve járta már a világot, és még mindig nem tanulta meg gyűlölni, felpillantott

fektéből. Hajnalkék szemében mohó remény csillogott; szánalmas, sovány kölyökteste reszketett a rongyai alatt.

- Akkor hát van bocsánat, atyám? - kérdezte elfúló hangon. - Hogyne volna, fiam - felelte az inkvizítor, és elővonta szőrcsuhája alól a megszentelt pengéjű kardot,

amit az egyik lovag adott át neki. - Hogyne volna. Krisztus sebe parázsként izzott az ujjai tövében, ahogy összezárultak a markolat körül. Arra gondolt,

hogy a szenvedés misztériuma idővel a legesendőbb lelket is megtisztítja a bűnöktől; és hogy a napszállatig tartó vezeklés talán elegendő lesz.

A mágust a tornyában kereste föl. Aquinói Szent Tamás teológiai doktrínáiról beszélgettek, az

istenérvekről és az értelem meg a hit viszonyáról. Nem értettek egyet; ez nem volt meglepő. A mágus falernumi óbort ivott, amit tizenkét évszázadon keresztül őrzött egy római amfora öble; az inkvizítor

forrásvizet. Közben Pollio történeti könyveit lapozgatta, és sajnálta, hogy ezek is el fognak égni. Az utolsó példányok voltak az egész világon.

- Vergilius megmarad majd - jegyezte meg a mágus. - Mert belemagyaráztátok a versébe, hogy az istenetek születését jövendöli meg.

Jól tudta, mit beszél, hiszen egyike volt ama háromnak, akik annak idején ajándékokkal megrakodva zarándokoltak el a jászolhoz. Ezért élhetett ilyen sokáig. De az árnyék végül elérte őt is. A másik kettőnek a hamvait már szertehordták a szelek.

Az inkvizítor letette Polliót egy elefántcsont berakásos asztalkára. Krisztus sebei undok, ragacsos vérfoltot hagytak a történelmen.

- Én nem fogok bűnbocsánatért könyörögni - mondta a mágus. - Ugye tudod? -A te bűnödre nincs bocsánat - felelte az inkvizítor. A mágus félrenézett, ajkát száraz mosolyra húzta. Szép szál, daliás férfi volt, hollófekete haja dús

hullámokban bukott bársonypalástos vállára; most mégis nagyon öregnek tűnt egy pillanatra. Öregnek, fáradtnak és megtöröttnek.

- Valóban nincs - szólt halkan. — Elárultam a fajtámat pár rongyos évszázadért. Segítettem kipusztítani a világból az erőt és az akaratot. És most végül engem is elemészt az ezerfejű hídra, amelynek a bölcsőjénél balga fővel bábáskodtam.

- Megkaptad érte a jutalmadat - mondta az inkvizítor. - Az Úr az ő végtelen kegyességében hosszú-hosszú időt engedélyezett neked, hogy magadba szállj és bűnbánatot tarts. Többet, mint a pátriárkák kora óta bárki másnak. Te azonban megátalkodott maradtál eltévelyedésedben. Testestül-lelkestül a Sátán szolgája vagy; hálát kellene adnod a Mindenhatónak, hogy ilyen sokáig megtűrt a föld színén.

A mágus tűnődve forgatta a kezében a boroskupát. Öreg ujjai voltak: szikárak, eresek, göcsörtösek. - Nem adok hálát senkinek, és nem hibáztatok senkit - felelte. - Önmagamon kívül. - Ezért fogsz nyomorultul elkárhozni - bólintott az inkvizítor. - A hegyi korcsot üdvözüléshez tudtam

segíteni, mert belátta vétkét, és bűnbánatot tanúsított. Te viszont konokul kitartasz a Sátán téveszméi mellett.

A mágus megint elmosolyodott, ám ezúttal másképpen: erősen, szélesen, kegyetlenül. Szakállas arcán földerengett annak a lénynek az emléke, aki valaha volt - mielőtt elvénült és megfáradt; mielőtt a lelkét - akár eleven szemet a szürkehályog - pókhálóként beszőtte a terjeszkedő homály.

- Én nem kívánok más lenni, mint aki vagyok - suttogta. A hangja vágott, akár az élére fordított fűz falevél. - A hidra fölzabálhat; de megalázni nem fog.

Kevés ember állta volna most a tekintetét. Az inkvizítor arra a magasztos áhítatra gondolt, amit áldozáskor szokott érezni, midőn magához veszi Krisztus testét; a bűnbánó boszorkányok vérének ízére; a korcs hosszas vezeklésére a hegyek között; az áldott fájdalomra, amikor a salétromsav füstölögve a húsába mar. És az Úr erőt adott neki, hogy ne fordítsa el a pillantását.

- Egy ujjmozdulattal szétmorzsolhatnálak - mondta a mágus. - Mint a férget, aki vagy. Az inkvizítor nem felelt, csak a szeme legmélyén csillant meg valami furcsa fény. Szent Sebestyén jutott

az eszébe, akit oszlophoz kötve nyilaztak halálra; Alexandriai Szent Katalin, akinek lemetszett melléből tej folyt vér helyett; Szent Dénes, aki saját levágott fejével jelölte ki a tiszteletére emelt apátság helyét. A szíve nagyot dobbant, s Krisztus öt sebe forrón lüktetni kezdett a testén.

A mágus felállt karosszékéből, hátat fordított neki, a toronyszoba ablakréséhez sétált, - Nem öllek meg, hiszen ezért jöttél ide. Hogy vértanút csináljak belőled, - Vállat vont, és felhajtotta az

utolsó korty falernumit, - És harcolni sem fogok. Nem taposom addig a nyüveket, amíg ellepnek és agyon marnak. - Szembenézett vendégével, s könnyed mozdulattal megemelte felé az üres kupát, - Attól tartok, legyőztelek.

Az utolsó pillanatig uralkodott magán: állva halt meg, mosolyogva. Villám sújtotta szálfaként zuhant a kövezetre; a méregpohár kihullott a kezéből, csengve szilánkokra tört. Az inkvizítor homlokát ráncolva meredt rá. A savmarta szent sebek mintha hirtelen kihűltek volna, erőt adó lüktetésük elapadt; arra gondolt, legközelebb szögeket kellene használnia. Nem értette, mi történt; de amikor megpróbált bátorítást meríteni lelke legtitkosabb zugából, csak valami zavaros, kongó ürességet talált ott, ahol nemrég még Isten trónusa állt.

Az exorcista A fiatal apáca mezítelen volt, ő azonban ellenállt a hús csábításának. Oly sok szigorú önfegyelemben

töltött esztendő után még mindig érezte fölhorgadni magában a vágyat, amint nyújtózni és lüktetni kezd az ágyékában. Nem szállt vele szembe, mint egykor, ifjabb és balgább korában. Hagyta, hadd hevüljön egyre forróbbra, már - már a kirobbanásig; aztán az utolsó pillanatban, akár gát a megáradt hegyi patakot, új mederbe terelte folyását, a magasabb zónák felé, és fókuszba sűrítette a mellén nyugvó feszületen.

- Felkél az Isten, elszélednek ellenségei; és elfutnak előle az ő gyűlölői! A leány tagolatlan sikolyt hallatott, s görcsös vonaglással feszült a kötelékeinek. - Amint a füst elszéled, úgy széleszted el őket; amint elolvad a viasz a tűz előtt, úgy vesznek el a gonoszok

Isten elől! A vágy kihunyt. Legyőzte a test ördögét, szublimálta alantas gerjedelmeit, s friss erőt merített a

megpurgált forrásból. A kísértő kígyó kukaccá zsugorodott, s ő az aggódó atya fájdalmával tekintett szenvedő gyermekére. Leplét az apáca maga szaggatta le; a vér s a zúzódások a béklyókkal való küzdelem nyomai voltak. Arcán és keblén az égett sebeket nem izzó parázs perzselte, s nem is pribékek fogója.

Ha nem kötözik az ágyhoz, még több kárt tett volna magában. Nem akarta kínozni; valahány horzsolás esett rajta, a szíve facsarodott össze tőle. Exorcista volt, nem inkvizítor; nem parancsolt hóhérlegényeknek.

Tapogatózó ujjai a feszület szárára kulcsolódtak, s lassan a magasba emelték, Krisztus arcával a szenvedő felé.

- Lássátok az Úr keresztjét, ellenséges hadak, és takarodjatok! - Mert győzedelmes ő, Júda törzsének oroszlánja, Dávid ivadéka! - zúgták kórusban a kámzsás alakok

körülöttük. Újabb sikoly, dobhártyát hasogató, már alig emberi. Az ágy váza recseg-ropog, a kötelek pattanásig

feszülnek, a húsba vágó hurkok alól vér és genny szivárog. - Tekints le reánk, Urunk, kegyelemmel! - Mert tebenned vagyon a mi reménységünk! Az exorcista megszédült a kimerültségtől, káprázó szeme előtt színes karikák villogtak. Mélyet,

reszelőset lélegzett, és megkapaszkodott a keresztben, hogy talpon maradjon. Harminckettedik órája vezette a szertartást, étlen-szomjan, szemhunyásnyi szünet nélkül. A kört alkotó szerzetesek válthatták egymást, ha a fáradtság erőt vett rajtuk, ám neki ki kellett tartania a helyén, különben minden hiába.

-Távozz innen, gonoszság fajzadéka, csábító és megrontó, távozz! - Apage, serpens corruptor, apage! A kórus Iitániája vékony-valótlan csengéssel visszhang¬zott a fiilében, szétszakadozva és apránként

elenyészőn, akár az ingoványba futó csermely. Az Ur hatalma mindenható; ám az emberek, akiken keresztül gyakorolja, gyarlók és gyöngék, esendőek, hibáznak...

Nem. Nem szabad meginognia. Ez csak újabb kísértés, újabb próbakő. A hazugságok urának mesterkedése, hogy lenini ontsa őt az igaz ösvényről

- Az Atya Isten parancsolatából. A Fiú Isten Parancsolatából. A Szentlélek Isten parancsolatából. Krisztus, Istennek testet öltött Igéje parancsolatából

Az apáca verítékes arca vérfagyasztó grimaszba torzult. Hirtelen felröhögött, érdes és durva hangon, akár a megcsuszamló kőgörgeteg. Tekintetében mocsárzöld fények gyúltak; aztán szólásra tátotta száját, és szenny böffent ki rajta.

- Hány istent hiszel, papocska? Melyik elől meneküljek? - gúnyolódott. - Vagy mégis egy az isten, és te volnál az ő prófétája?

A kórus zsolozsmája megbicsaklott e szörnyű káromlástól, az exorcistának azonban a szeme sem rebbent. Közelebb lépett az ágyhoz, s a kihívóan fölszegett arc elé tartotta a feszületet.

- Parancsolom a szent kereszt jelében, a keresztény hit szentségeinek hatalma által. Parancsolom Isten Anyja, a dicsőséges Szűz Mária nevében. Parancsolom a mártírok vére és minden szentek kegyes közbenjárása révén.

A leány fuldokló hörgést hallatott, s olyan erővei csapta a fejét az ágytámlának, hogy a vér a hátul álló szerzetesekig fröccsent. Aztán fölvicsorított az exorcistára, hegyes, fehér ragadozófogakkal,

- Engem is Marie-nak hívnak, papocska, és szűz vagyok még. Ne szüljek neked egy új istent? Csak bújj szépen ide mellém! Ha vénségedre berozsdáltál, használhatod a keresztedet is.

Az exorcista hátralépett, és meglendítette a baljában tartott szenteltvíz – hintőt. A falikarokban lobogó fáklyák fénye megcsillant az ezüstláncon, az edény öbléből kiröppenő cseppeken. Sistergő füst csapott fel,

ahol a leány bőrére hullottak. Felordított, pincemély torokhangon; majd iszonytató szitkok kíséretében hányni-dobalni kezdte magát az ágyon, olyan vadul szaggatva kötelékeit, ahogy a botra nyársalt patkány próbál szabadulni a csapdából.

Megperzselt hús bűze terjengett a cellában, és a sarokban egy szerzetes tömjénes füstölőt gyújtott, hogy elnyomja az émelyítő szagot. A láncos vízhintő ezüstedény csörömpölve zuhant a földre, maradék tartalma szétfutott a kőlapokon, szomjasan beitta az illesztékek száraz habarcsa. Az exorcista sápadtan állt, ajka néma szavakat formált, ujjai reszkettek a feszületen.

Nem akartam, hogy a szemébe fröccsenjen. Véletlen volt, nem harag, nem gyűlölet. Talán szándékosan tartotta úgy az arcát... Add, Uram, hogy véletlen lett légyen!

Az egyik szerzetes letérdelt a szenteltvíz - hintőhöz, hogy az övére függesztett tömlőből újratöltse. Kámzsája árnyékából aggódva sandított föl az exorcistára. A pillantás segített neki, hogy összeszedje magát. Nem vallhat kudarcot; ha ő elbukik, már csak Aymar marad. És azt nem. Azt soha.

Átvette a feléje nyújtott ezüstedényt, és intett a szerzeteseknek. A zsoltár zengése boltozatig betöltötte a cellát, elnyelve a morgó-kaffogó zajokat.

- Áldott legyen az Úr! Napról napra gondoskodik rólunk a mi szabadításunk Istene! Halleluja! Az apáca megszűnt vonaglani; meggyötört teste hirtelen elernyedt, káromlásai elapadtak, A feje

félrebillent, szétharapott ajkáról véres nyál csorgott. A szenteltvíz nedvedző krátert mart mindkét szemgödrébe.

- Ez a mi Istenünk a szabadításnak Istene, és az Úr Isten az, aki megszabadít a haláltól! Halleluja! A leány elvigyorodott, csöppet sem dacosan, inkább kárörömmel. Amennyire a béklyók engedték, fél

könyékre emelkedett, és kristálytiszta, ártatlan szopránóban csatlakozott a karénekhez. - Hogy lábadat veresre fessed a vérben, ebeidnek nyelve az ellenségből lakomázzék! Halleluja! A kórus, mint fajanszváza a pörölycsapás alatt, hullott szilánkokra, A kánon disszonánsán szétcsúszott, a

szerzetesek belezavarodtak a szövegbe, nyelvük dadogásba botlott, A szárnyaló szoprán - csengő és ártatlan, akár egy zsenge ifjúé - magához ragadta a vezérszólamot, s a dallam maradékát egybefogva énekelte tovább a zsoltárt.

- Fenyítsd meg a nádasnak vadját, a bikák csordáját a népek tulkaival egybe, akik ezüstrudakkal terpeszkednek!

Égető fájdalom nyilallott az exorcista baljába, s ösztönös mozdulattal elhajította a szenteltvíz - hintőt, mely csörömpölve, csapkodó láncokkal gurult a csukott ajtó felé, permettel terítve be a félreugró szerzeteseket. Nem kiáltott, még csak föl se szisszent, ám ahogy lenézett a kezére, szederjesre sápadt. A tenyerén hosszúkásán pirosló csíkok jelezték az ezüst fogórudacskák nyomát; a bőre már kezdett felhólyagosodni.

Az ördög is tudja citálni az Írást,- gondolta. - Milyen igaz! A szerzetesek köre felbomlott, a riadtan cikázó szempárok mind az ő alakját keresték. Nem hátrálhat

meg, most már semmiképpen. Nem dönthet kétségbe ennyi lelket. Maga elé emelte a feszületet, mint holmi pajzsot, és a védelmében az ágynál termett. Sebesült kezével

torkon ragadta az apácát, tüdejébe szakasztva az éneket. Üdvözölte a hirtelen fájdalmat; ebből merített erőt, hogy mennydörgő hangon ráförmedjen.

- Hajolj meg Istennek mindenható keze előtt; reszkess és menekülj Jézus szent és rettenetes nevétől; mert ez az a név, ami megrengeti a poklokat; ez az a név, aminek alázattal hódolnak az összes erények, hatalmak és fejedelmek a mennyben; ez az a név, aminek a kerubok és a szeráfok szünetlenül a dicsőségét zengik; szent, szent, szent az Úr, a Seregek Ura!

Gúnyos mosoly terült szét a ronccsá perzselt arcon, ahogy a leány viszonozta tekintetét üres szemgödreivel. Lassan megbiccentette az állát, de nem a meghajlás gesztusával; az exorcista csuklójára bólintott rá vele.

- Csakhogy ez itt a te kezed, papocska. Nem az uradé. Az exorcista izmai megfeszültek. Jeges borzadállyal zsiborgott végig rajta a felismerés, hogy veszített. Ki kardot ragad, kard által vész, int az Írás. Ő viszont egy ujjai sem illette a megszállottat. Egészen eddig. A leány kinyújtózott, és a vastag kenderkötelek úgy bomlottak le róla, mint szirmok a bibéről. A testének

váladékaiban ázó ágy forgácsokra mállott alatta. Az exorcista kezét nem söpörte félre a nyakáról, csak ő is hasonlóval viszonozta a mozdulatot. Felállt a romhalmazban, közelebb vonva magához ellenfelét, akárha szerelmes ölelésbe. Az öreg pap gégéje ropogott, szeme kiguvadt az üregéből; a külvilág zajai valamely monoton, lüktető zúgásba fúltak.

- Lilith leánya vagyok, a hatalmasok magjából; Nód földjén fogantam, Édentől keletre - búgta neki az apáca mély galambhangon, ahogy a szerelmes asszony szól választottjához. - Nincs részem sem Ádám

bűnében, sem a Fényhozóéban. A te istened nem parancsol nekem, mert elfordult az én fajtámtól; és Jézus nevének nincs hatalma rajtam, mert nem értem halt meg a kereszten.

Azzal elhajította az exorcistát, keresztül a cellán és a szerzetesek sorfalán, az átellenes sarokba. Két másik szerzetes hátulról hurkot vetett rá; őket a kötélnél fogva vágta a szemközti falhoz. Aztán szembenézett egy arcába emelt feszülettel, és szilánkokra morzsolta az ujjai között.

Az exorcista rövid időre eszméletét vesztette, amikor koponyája a csupasz kőnek csattant; az újabb fájdalom térítette magához, ahogy estében fölborította a füstölőserpenyőt, melynek tartalma a vállára ömlött. Ezért csendesen hálát adott az Úrnak, miközben a padlón hemperegve igyekezett megszabadulni a reverendáját emésztő parázstól. Aymarnek szigorúan meghagyta, hogy bárminő zajokat hall a cellából, csak akkor jöjjön be, ha ő szólítja.

- Consummatio! - kiáltotta rekedten, A titkos jelszót nem osztotta meg a szerzetesekkel, nehogy valamelyikük mindent elrontson egy gyönge pillanatában. - Consummatio, per Dei gratiam!

Az ajtó kicsapódott, és három férfi rontott be rajta, lovaglócsizmában és fekete borzekében. Nem vesztegették az idejüket bámészkodásra; tudták jól, hogy az exorcista csak a legvégső esetben hívja őket. Pillanatok alatt a falhoz hessegették a rémült-zavartan kavargó szerzeteseket, és háromfelől közrefogták pucér fúriát, aki pár napja még tizenhat esztendős gyermekleány volt a Notre Dame Doleureuse zárdában. Most véresen és vakon forgolódott a cella közepén, körmét meresztve és fogait vicsorítva, s hallás alapján próbálta követni ellenfelei mozgását.

- Atyám? - kérdezte a legidősebb férfi, akinek a halántéka már deresedett. Tekintetét egy rezdülésre sem vette le az apácáról; mélyen ülő szeme volt, és nagyon-nagyon hideg.

Az exorcista ülő helyzetbe tornázta magát a sarokban. - Élve, Aymar- mondta fáradtan. - Élve. S intésére a szerzetesek bizonytalan, reszketeg zsolozsmázásba kezdtek, mely elnyomta a helyezkedő

csizmatalpak zörgését a berendezés romjai között. Lilith leányai nem mérhetők a halandókhoz; ám épp ezért határa van annak, mennyit képes befogadni

hatalmukból egy sárból gyúrt porhüvely. Egy törékeny hajadon esetében - ki szinte még gyermek, s mert apja nem óhajt költeni a kiházasítására, kicsiny kora óta az apácazárda szigorában növekedett -, ezek a határok viszonylag szűknek mondhatók. És Aymar meg az emberei nem voltak közönséges harcosok.

Hatvan szívdobbanásba sem telt, és a mezítelen apáca tehetetlenül vergődött két fekete zekés férfi vasmarkában. Aymar fél kezét csípőre téve mustrálta, miközben keszkenőjével egy csúf, vérző karmolást törölgetett a nyakán.

- Nem mérgező a körme, atyám, vagy más ilyesmi? - kérdezte. Az exorcistát két szerzetes támogatta talpra a sarokban. - A körme, az nem - mormolta, megpörkölődött vállát tapogatva. - De vigyázzatok, hogy meg ne marjon! - Hallottátok, legények - bólintott oda az embereinek Aymar; aztán félreállt az útból, hogy a fogolyhoz

engedje az idős papot. A leány fölhagyott a kapálózással, ernyedten lógott a harcosok karján, mint aki beletörődött a sorsába. A

kaján gúnymosolyban azonban, amellyel kiperzselt szemgödreit legyőzőjére emelte, nem volt sem vereség, sem alázat.

Az exorcista bekormozta mutatóujját a reverendája égett foltján, és fekete keresztet rajzolt vele a fogoly homlokára.

- Ego te absolvo, filia immaculata! - suttogta cserepes szájjal. A megszállott dermesztő kacajjal hátravetette a fejét, és szembeköpte. A kereszt jele fakó füstpászmát

vetett, és lefoszlott a homlokáról. Amikor megszólalt, az exorcista csontja velejéig összeborzadt; mert az a valami, ami tanyát ütött e csenevész és megnyomorított testben, most a tulajdon hangján beszélt hozzá.

- Nem tudsz elűzni, sem innen, sem túl - mondta. – Ha nem hágod át a szabályt, talán sikerült volna... a magad erejéből, nem az uradéból. Így viszont...

Emésztő harag szorította el az exorcista torkát. A szíve majd' kiugrott a bordái közül, olyan iramban kezdett verni.

- Ezt akartad, démon? - sziszegte fojtottan. - Ez volt a vágyad? - Démon? Nem vagyok démon — felelt neki a saját hangja. - És mit tudhatsz te rólam; az én akaratomról,

az én vágyaimról? Ha száz évig élnél, akkor sem értenéd. Az öreg pap hirtelen mozdulattal sarkon fordult, és eltakarta a szemét. Lélegzete nehézkesen, reszelve

zihált a torkában. Csend lett a cellában, amit jó ideig senkinek sem akarózott megtörni, csak a falikarokban égő fáklyák

ropogása hallatszott. A szerzetesek bizonytalanul nézelődtek; a két bőrzekés harcos minden figyelmét a

fogolynak szentelte; Aymar a véres keszkenőjét tanulmányozta. Végül egy sóhajjal begyűrte a deréköve mögé, és közelebb lépett az exorcistához.

- Atyám? — kérdezte. - Igen, Aymar. Igen. - Az exorcista ajkáról mintha nem is szavak, hanem sziklatömbök gördültek volna.

Leeresztette a kezét, és a deres hajú veteránra pillantott. - De eszetekbe ne jusson elszórakozni vele! Veszedelmesebb, mint hinnéd.

Néhány szívdobbanásig farkasszemet néztek, s a pap látni vélte, milyen gondolatok forognak Aymar homloka mögött. Természetesen eszébe jutott a dolog, és azt is tudja, hogy hazudott neki a mérgező marásról - különben nem vette volna olyan félvállról az arcába kapott köpést. Mégsem fogja kihasználni az alkalmat, sem ő, sem a legényei.

Ahhoz túl óvatos; és elég sokat megélt már, hogy parancsolni bírjon az ösztöneinek. Legalábbis őszintén remélte.

- Nem lesz gond, atyám - vigyorodott el Aymar, s megpöccintette a fegyverderekán lógó misericordia markolatgombját.

Az exorcista intett a szerzeteseknek, akik némán kisorjáztak a feldúlt cellából, az épen maradottak a sérülteket támogatva. Utolsónak ő távozott, az ajtót behúzva a háta mögött; szinte azonnal hallotta belülről a retesz kattanását. Hirtelen nagyon fáradtnak és öregnek érezte magát.

Émelygés tört rá, lépte megtántorult, és ha a folyosó fala nem fogja meg, el is esett volna. Az egyik szerzetes - egy kreol bőrű ifjú - mellette termett és karon ragadta.

- Atyám? - Nem... semmi baj... — mormolta az exorcista. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön. -

Csak... a kialvatlanság. Megszédültem. A fülében lüktető vér zúgásán keresztül hallotta, ahogy a szerzetesek Összesúgnak a háttérben. - Mit fogunk mondani Sieur de Callénak? - Forróláz. Eskór. Az apátnő majd kitalál valamit. - Van lánya neki elég; ezt is azért adta zárdába.

Hányinger horgadt föl benne, öklendezve nyelte vissza a savas váladékot. Hálás volt a segítő kézért; ha ez nincs, rongybabaként csuklott volna össze a fal tövében. Pedig nem mutatkozhat gyöngének; most még nem, a többiek előtt. Példával kell elöljárnia, hogyan viseljék a terhet.

- Menjünk a kápolnába, testvérek! - bírta szóra a nyelvét nagy erőfeszítéssel. - Imádkozzunk a lelki üdvéért.

Megpróbálta kiszabadítani a karját, mert szégyellte reszketését, a fiatal szerzetes azonban nem eresztette el. Okos, sötét szemekkel nézett föl rá.

- Kinek? - kérdezte csöndesen. - Soror Mariának? Vagy miles Aimarusnak? Gondolhattam volna, vélte kesernyés szájízzel. Elvégre nem félkegyelműeket válogattam össze a

szertartáshoz. Lerázta magáról az ifjú kezét, és kiegyenesedett. - Mindkettejükért imádkozni fogunk - mondta kiszáradt torokkal. A többit csak magában tette hozzá, de

lelke legmélyéből remélte, hogy azt is elértik. Mindkettejükért. És a harmadikért. Aki döntött helyettük. Aki elrontotta. Uram, irgalmazz!

A grimórium A címe Thanatikon volt. Avagy Liber Tenebrarum; avagy La Tete Noir; avagy Ye Booke of Wyrdes; avagy

Aquelarre; avagy Todtenzwang. A kereszténység összes főbb nyelvén nevet adtak neki, aminthogy számos másikon is, az etruszktól a szaracénig. Többségükre le is fordították, bölcsen vagy balgán, tolmácsa válogatta. Minden átültetéssel veszített valamit a hatalmából, távolabb került a kútfőtől, amelyből bűvereje táplálkozott. A legrégibb változatok - a héber, a perzsa, a hieratikus egyiptomi - közvetlenül az

ősforrásból merítettek; s hogy micsoda mélyen, arra elegendő tanúságul szolgál Salamon király, Gaumáta és Nekhtanébosz emlékezete. Később, minekutána az eredetinek nyoma veszett, az újabb fordítások már ezekről készültek, majd a másolataikról, és a másolatok másolatairól. Minél hosszabbra nyúlt az ágas-bogas láncolat, annál hígabbra sorvadt az ősi hagyomány: a misztériumok megzavarosodtak, a nevek összezagyválódtak, az igék értelme elhomályosult. Ámde még e kései és romlott textusokban is rettentő erők szunnyadtak, csupán egy avatott szellem kellett hozzá, hogy életre hívja őket. Simon mágus, az apostolokkal csatázó, az arámi szöveget használta; Szent Ciprián, megtérése előtt, a koptot; a félszerzet Myrrdhin, a messzi Cumbriában, a kymrit; Szilveszter pápa, aki Cordóbában tanult, az arabot.

Az exorcista ismerte a könyv történetét. Még egy görög változatáról is tudott, amit Nagy Sándor udvarában fordítottak démotikus egyiptomiról a korabeli koinére, majd a Sztagírita hagyatékából az alexandriai nagykönyvtárba került. Háromszáz év múlva, amikor Caesar légiói elfoglalták a várost, a lángok martaléka lett; ám egy kópiája megmenekült a pusztulástól, s hosszas lappangás után Apollóniosz, a tüanai csodatevő kezében bukkant föl. Sokan áhítoztak rá, de mind csúf sorsot értek, mert a legendás hírű bölcs nem kívánt megválni tőle, és végezetül, ideje betelvén, együtt múlt el vele a világból. Hű tanítványa, Damisz azonban előzőleg készített róla egy betűhív másolatot, tizenöt esztendei áldozatos munka gyümölcsét, melyet halálos ágyán a delphoi szentélyre testált. Innen később Konstantinápolyba jutott, midőn a kereszténnyé lett uralkodók elkobozták a pogány templomi kincseket. A birodalom egy válságos órájában Theodórosz Szantabarénosz korán elhalt császárfiak szellemét idézte meg vele, gyászba borult atyjuk vigasztalására, hogy újraszítsa keblében az életkedvet és a tetterőt. Ezért utóbb, noha igyekezetét siker koronázta, a szeme világával kellett fizetnie; a könyv pedig eltűnt a bibliotéka titkos traktusában, s ha föl is lapozta valaki azóta, nem szóltak róla történetek.

Csakhogy ez a példány, amelyik az exorcista olvasópultján pihent, nem lehetett azonos a Damisz-féle kézirattal. Akkor papirusztekercs lenne: a kódexek csak később honosodtak meg a könyvesházakban, Róma örökségének széthullásakor, midőn a termő Egyiptom behódolt a diadalmas félholdnak. Ez itt korántsem volt ennyire régi; a kötés, a pergamen, a tinta nem látszott többnek negyedszázadosnál. Az exorcista ugyan nem hallott róla, hogy a közelmúltban másolat készült volna a bizánci Thanatikonról, de éppenséggel nem tartotta kizártnak. Mindössze egy kellőképpen eltökélt megrendelő szükségeltetett hozzá, feneketlen pénzesládákkal és befolyásos kapcsolatokkal, aki nem kívánja szétkürtölni a szándékait - ilyenből pedig akadt néhány a katolikus Európában.

Nem, az igazi talányt a szöveg jelentette számára. Döbbenetesen archaikus görögséggel íródott, digammákkal és sok-sok kettes számmal, valami furcsa dór dialektusban, ami valósággal hemzsegett az ismeretlen szavaktól. Sejtelme sem volt, ki beszélhetett így az antik Hellaszban: a Sztagírita bizonyosan nem, és a tüanai bölcs is aligha. Az ódon veretű hexameterekből szinte tapinthatóan gomolygott a múlt köde; bármennyire abszurd, de olvasás közben folyton olyan érzés bujkált benne, mintha régiesebben csengenének Homérosznál.

Noha nem tartotta magát rossz lingvistának, csakhamar rá kellett jönnie, hogy a feladat a végsőkig igénybe veszi a képességeit. A mondatok, néhány elszórt kivételtől eltekintve, nem hajtottak főt előtte, hanem dacosan birokra hívták; és e viadalokból gyakorta biz' ő került ki vesztesen, meghátrálva egy-egy szívós ellenállást tanúsító szerkezettől. Összevont szemöldökkel kereste a fogást az elöljárókon és a vonzatokon, mialatt a jobbjában forgó lúdtoll szakadatlanul rótta a jegyzeteket a lapszélekre. Szűz talajt szántott: ezt a textust előtte még senki sem glosszázta végig. Egy fontos kapaszkodóval kevesebb; de az exorcista nem adta fel.

A konzisztórium könyvtárában régtől fogva hét pecsét alatt őrizték a Liber Tenebrarum egyik példányát. Utolsó hagyaték gyanánt maradt rájuk egy eldugott kelta szigetkolostorról, melynek kiégett hamvait már háromszáz éve szertehordták a szelek. A kolostorban lakó szerzetesek kísértésbe estek és gyarlónak bizonyultak: a kódex embervérrel volt miniálva. Az exorcista felhozatta az olvasóterembe, hogy egybevethesse szövegét a görög változattal, és a szomszédos pulpitushoz láncoltatta. Valahányszor belelapozott, az iniciálékból festett szempárok keresték a tekintetét, hasított bogarukban nyugtalanító visszfényt csillantott a viaszgyertyák lángja. Az öreg pap sohasem hagyta sokáig felütve a könyvet, és ha túl élénknek vélte a villogást egyik-másik szempárban, gondosan átfordított a következő levélre.

A textusok összevetéséből sok minden kiderült, egyebek között az is, hol hibáztak az ír szerzetesek, amikor némely ráolvasásokkal a tenger és a köd védelmét kérték a környéken portyázó sárkányhajók ellen; és az exorcista biztosan tudta már, hogy a két változat közül a görög nyelvű a romlatlanabb. Ekkor közelítőleg a könyv fertályánál járhatott, ám nem folytatta tovább az olvasást, hanem visszatért a legelejére, és ismét nekifogott annak a résznek, amin egyszer már átrágta magát. Most azonban egy párhuzamos latin szöveggel fölfegyverkezve vágott bele, kiegészítve a jegyzetei összesítéséből leszűrt tanulságokkal, s a bőségesebb arzenál beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Továbbra sem értett mindent

- és amit mégis, annak alapján ezt nem is annyira bánta, de a szélesebb összefüggésekből számos következtetés adódott egyes ismeretlen igékre nézve, amiből megbecsülhette súlyukat, szerepüket és jelentésüket; valamint sikerült meglehetős biztonsággal meghatároznia néhány rejtett törvényszerűséget, nem csupán grammatikai vonatkozásban. Mindez szédítő távlatokat nyitott olyan irányban, amerre az exorcista egy lépést sem szándékozott tenni; nem esett viszont nehezére elképzelni, hogyan indulnak el mások a feltáruló lehetőségektől megrészegülten. Üstökösként emelkednek ki az emberparányok szánalmas nyüzsgéséből, boldog bódulatban szárnyalnak mind följebb és följebb, mámoros tekintetük a végtelenbe táguló láthatárt fürkészi... és közben hiába kerül egyre fenyegetőbb közelségbe, nem veszik észre azt a pontot, ahol pályájuk íve hirtelen megtörik, s meredeken szakad az örök kárhozatba.

Ha meg akarja állítani őket, ismernie kell az utat, amin haladnak. Az összes buktatóját és kanyarulatát, kívül-belül apróra, még náluk is alaposabban. Csak így mentheti meg a lelküket a sötétségtől.

Alázatos áhítattal adózott az Úr végtelen bölcsességének, amiért éppen az ő birtokába juttatta a titokzatos szöveget: itt a konzisztóriumban biztos helyen van, a leggondosabb felügyelet alatt. Elgondolni sem tudta, hol lappanghatott mostanáig, de közelebb állt az ős-Thanatikonhoz, mint bármelyik másolat Krisztus kereszthalála óta. Szerencsére jószerivel érthetetlen dialektusban íródott, így kevesen olvashatják: a halandó elmék többségét korhadt dióhéjként morzsolná össze. Közönséges tudós kezében a téboly ragályos üszke válna belőle; egy máguséban az apokalipszis előszele. És az enyémben?... Nem, nem szabad a gőg bűnébe esnem... Én csupán az Úr engedelmes eszköze vagyok, semmivel sem különb más halandóknál az erőmhöz szabott feladatra kiválasztva... Az én kezemben használhat a legtöbbet és árthat a legkevesebbet... ha jól sáfárkodok a rám bízott talentumokkal...

Persze ha szigorúan vesszük, a grimórium még nem egészen volt az övé: tartozott érte valamivel. Ezt a kérdést azonban már meghányta-vetette magában, s hosszas mérlegelés után olyan elhatározásra jutott, amely világi észjárással talán nem tűnt maradéktalanul tisztességesnek, a lelki békéjét viszont meghagyta háborítatlan nyugalmában. A másik lehetséges választás mindkét vonatkozásban sarkalatosan ellenkező eredményre vezetett volna, s mivel ő hivatalából adódóan mindig a spirituális oldalról közelítette meg a problémákat, a kettő közül óhatatlanul ezt ítélte a nagyobbik rossznak. A másik érintett felet egyelőre nem értesítette a döntéséről. Eljön majd annak is az ideje, az előzetesen megbeszéltek szerint.

Az exorcista kilenc napon keresztül alig mozdult ki az olvasóteremből, az alvásra meg a közös imádságokra szánt órákat leszámítva. A tizedik napon megbontotta ezt a rendet: a reggeli istentisztelet után, szokásával ellentétben, nem sietett a könyvek közé, hanem visszavonult a cellájába. Itt gondosan megtisztálkodott, éhgyomorra elkortyolt egy kupa forró hippokraszt, felöltötte galambszürke ünneplő reverendáját, majd kilépett az árkádos körfolyosóra, és a gyöngyházszín hajnali derengésben magához intette kíséretét. Találkozóra készült egy régi fegyvertársával, aki nem volt a barátja.

Az inkvizítor a tóparti csalitosban várta. Sohasem tette be a lábát a konzisztórium vagy a fiakolostorok kapuján - amiként az exorcista is kerülte a Szent Hivatal palotáit -, nehogy mentességét feladva idegen joghatóságnak szolgáltassa ki személyét. Achátgombos fekete reverendát viselt, kihajtott nyusztprém gallérral, mely mintha parányi ezüstgyöngyök miriádjával lett volna telehintve: a csendesen szitáló esőcseppek piciny csokrokba csippentették össze a szomszédos szőrszálakat, majd csillámló reszketéssel megültek a hegyükön. Hátulról három félvértes lovag fogta gyalogkaréjba, hangsúlyosan hanyag tartásban, sisakjukat a könyökhajlatukba szorítva. A lovaikat egy facsoporttal odébb kötötték ki; az ázottan bólogató lombok eltakarták őket az öreg pap elől, ám ahogy a csalitoshoz ért, megütötte fülét a prüszkölésük. Az inkvizítor testőrzői közül ketten kifejezéstelenül meredtek maguk elé, mialatt az esővíz rövidre nyírt hajukból az arcukba csorgott és lágy zenével dobrokolt páncélos vállukon. A közeledő csoportról csupán a harmadik látszott tudomást venni, egy szénfekete nézésű kreol - talán korzikai vagy moriszkó -, aki unott képpel fordult feléjük a balszélről. Rántott egy vonalnyit a szája sarkán, épp csak annyira, hogy kivillantsa vörösréz szemfogát, aztán szabad kezével szórakozottan morzsolgatni kezdte a kardja markolatát. Miért, miért nem, de sodronykesztyűben; a láncszemek bántó zörejjel csikorogtak a durva dróthuzalozáson.

- Bordélyban érzi magát ez a füstös pofájú, vagy mifene? - morogta az exorcista mellett egy rekedt hang. - A keservit neki, mintha valami egészen mást babusgatna, nem a békanyúzóját!

A moriszkó kihívó gesztusait az idős pap is számítóan obszcénnek találta, mégis leintette a közbeszólót egy gyors, feltűnésmentes ujjmozdulattal. Semmi értelme sértést sértésre halmozni; nemsokára enélkül is villámlani fog itt a levegő.

Megállt az inkvizítorral szemben, jó hat-hét lépésre tőle. Közelebb menni oktalanság volna; igazából már így is épp elég kockázatos. A harcosok indulatai a pillanat törtrésze alatt oda-vissza átszikráznak ezen a távolságon. Szívdobbanásnyi időre fontolóra vette, ne húzódjék-e messzebb, de szinte nyomban elvetette a gondolatot. Egyrészt igazából az sem sokat segítene; másrészt meghátrálásnak tűnne, a félelem vagy a

hunyászkodás jelének, ami csak olaj lenne a tűzre a saját emberei számára; mintegy betetőzésképpen pedig fölrémlett lelki szeme előtt a bohózatba illő jelenet, ahogy ő meg az inkvizítor a csalitos két átellenes végéből ordibálva próbálnak eszmét cserélni egymással a sűrűn szemerkélő esőben. Hopp, az eső!... Jól jöhet még, kivált ha az idő ilyen csípős marad: talán segít lehűteni a forró fejeket. Vékonyka kis szalmaszál, de hát a fuldokló nem válogathat a lehetőségekben: abba kapaszkodik az ár sodrában, amit az Úr kegyelme a keze ügyébe igazít.

Gyors helyezkedés zilálta szét a csillanó esőbarázdákat, csizmás lábak zörögtek a nyirkos avaron, ahogy három kísérője állást foglalt körülötte, a lovagok félkaréjának eleven tükörképeként. A sokesztendős gyakorlat olajzottságával mozogtak, akár egy munkába lendülő malomgépezet fogas áttételei, a folyamatba azonban valahol mégis hiba csúszott - legalábbis egy hajszállal tovább tartott a megszokottnál. Az exorcista sohasem figyelt tudatosan a testőrzőire - teljesen természetes volt számára, hogy a veszély legcsekélyebb jelére fegyveres védőgyűrűbe zárják -, az ösztönei viszont azonnal érzékelték az összhang megbomlását, s riadót kongatva zökkentették ki mélázásából. Ráncba vont szemöldökkel pillantott körül, a zavar forrását kutatva.

Az ő kísérete szinte pőrének tetszett az inkvizítoréhoz képest. Hadi öltözetüket fekete bőrzeke, pantalló és lovaglócsizma alkotta, az eső miatt széles karimájú kalappal megtetézve; páncélt nem viseltek, még mellvértet vagy sisakot sem. A másik fél lovagi arzenáljával a jelek szerint csupán az oldalukon függő kardot tudták szembeszegezni; ez a látszat valamelyest csalt ugyan, mivel alkalmasint igénybe vehették azokat a kurtább szúró-vágó pengéket is, amiket több különböző méretben és formában rejtegettek a ruhájuk alatt; a mérleget mindazonáltal ez sem billentette az ő javukra. Sokkal inkább vadászoknak tűntek, mint harcosoknak, csak éppen - sajátos és vadászokra egyáltalán nem jellemző módon - talpig feketében. Minden józan számítás azt mutatta, hogy semmi esélyük a páncélos vitézek ellen; ők azonban látványosan fütyültek a józan észre, és kihívó pillantásokkal méregették őket, szájuk szegletében baljós mosollyal.

A rebbenésnyi kavarodást a vezetőjük okozta, akit Aymarnek hívtak, s az imént dörmögve méltatlankodott az exorcista fülébe. Zömök, deresedő üstökű veterán volt; a szeme olyan mélyen ült sebhelyes arcában, mint holmi sírakna fenekén, sápadtszürke fénnyel pislákolva a szemöldökcsont árnyékából. Rendszerint védence bal oldalát szokta strázsálni, most viszont fölfejlődés közben átsorolt jobbra és posztot cserélt, hogy szemközt kerüljön a moriszkóval. Elégedett, rekedtes sóhajjal kereste meg a tekintetét, miközben mindkét hüvelykujját a derékövébe akasztotta, felsőtestét komótosan hátradöntve. Aztán csak nézte őt merőn, a kalapja karimájáról csordogáló vízereken keresztül, egyszerre szánakozó és megbocsátó vigyorral, mint valami agyalágyult kisgyereket, akit nincs szíve elnáspángolni, noha rossz fát tett a tűzre. A moriszkó tökéletes egykedvűséggel viszonozta a pillantását, még a rézfogát sem villantotta ki újra, ellenben kitartóan dörzsölgette tovább ujjai közt a kardmarkolatot.

Aymar széles helyesléssel rámosolygott, még oda is bólogatott neki biztatásul; aztán fojtott nyöszörgéssel riszálni kezdte az ágyékát, a páncélkesztyűs kéz mozgása ütemére. A moriszkó hirtelen sóbálvánnyá dermedt, akár Lót asszonya Szodoma falai alatt. Kreol arca előbb furcsán kifakult, majd egészen elsötétedett. Lassan, nagyon lassan levette a kezét a kardmarkolatról.

- Gondolkodtál? - kérdezte az inkvizítor. Az exorcista elszakította tekintetét a kapitányok némajátékban zajló magánviadalától. Ezt becsülte

Aymarben, egyebek mellett. Vérszomjas, parázna, faragatlan tuskó; de valahogy mindig képes meglepni az embert.

- Gondolkodtam - felelte. - És? Ingerülten felsóhajtott. - Értelmes válaszokat csak értelmes kérdések érdemelnek. Az inkvizítor egy ideig elmélyülten tanulmányozta prémgallérján a vízcseppeket, ahogy szeszélyes

sziporkákban táncoltatják a kelő nap gyöngyházszín fényét. Néhányszor óvatosan megcirógatta őket finom csontú, törékeny ujjaival, és figyelte, hogyan hullámzik végig rajtuk az ezüstös csillogás. Aztán nekilátott lesöpörni őket. Kiszámított, szabatos kézlendítésekkel dolgozott, minden fölösleges mozdulatot kerülve; szemöldöke szigorúan egybeszaladt, homlokát gondterhelt ráncok szántották fel. Ahol végzett, a díszeitől letarolt szőrmén sötét, csatakos foltok maradtak, megannyi tenyérnyi pusztaság gyanánt; majd a szemerkélő eső friss ezüstgyöngyökkel szórta tele őket, s szapora pergésükben ismét felszikráztak a napsugarak.

- Se fenyíteni, se utasítani, se meginteni nincs jogod. Kívül esek a kánoni jurisdikciódon, ahogyan te is az enyémen - mondta végül. - Bármennyi gyarlóságot is véltem látni a személyedben, sohasem szűntem meg tisztelni a hivatalodat. Egyetlen percre sem.

Szórakozottan beletörölte a kezét a reverendája szárnyába, bár az semmivel sem volt kevésbé vizes a gallérjánál. A látvány groteszk gondolatokat ébresztett az exorcistában. Vajon hullatnak-e életnedvet a kurta létük virágában szétmorzsolt esőcseppek? - tűnődött. És ha igen, hozzátapad-e ahhoz a kézhez, amelyik oktalanul elpusztította őket?

- Egyikünk sem tökéletes, hiszen bűnben fogantunk és bűnben élünk; mindazonáltal szakadatlan önvizsgálatot kell tartanunk, és minden lehető alkalommal törekedni magunk megjobbítására. A restek elkárhoznak, mert nem tesznek érte, hogy a megváltás műve beteljesedjen rajtuk — folytatta az inkvizítor. - Veled kapcsolatban az a benyomásom, hogy mostanság a kívánatosnál kevésbé gyakorlod magad az önfegyelem erényében. Ez talán méltatlan a hivatalodhoz; de nem az én tisztem ítélni fölötted.

Akkurátusan eligazgatta vállán a nyusztprém gallért, ügyet sem vetve a szőrcsokrok hegyén bimbózó új esőcseppekre, majd sorra kisimítgatta a ráncokat, melyek az elődeikkel folytatott hadakozás hevében gyűrődtek reverendája sötét szövetére. Ahogy tevékenykedett, kézfején és tenyerén meg-megvillantak a csúf, haragoslila foltok, melyekről szándéka ellenére olyannyira elhíresült a titkos kongregációkban. Mostanában magabiztos korszakát élhette, mert egészen jó állapotban voltak: nem repedeztek ki, nem szivárgott belőlük váladék, és vastagon, tömbösen varasodtak.

Krisztus stigmái, így nevezte őket. Ezekből merített erőt, ha kísértésbe esett vagy megrendült hitében. Persze, a test idővel szinte mindenhez hozzászokik. Parazsat és pengét már nem is használt, csak salétromsavat.

Egyesek szentnek tartották érte, mások istenkáromlónak, megint mások őrültnek, esetleg mindezek valamely furcsa ötvözetének. Az exorcista sokáig nem tudta, hányadán áll vele. Önjobbítás, önuralom, önfegyelem, önmegtartóztatás, önemésztés, önsanyargatás, önkínzás, öncsonkítás, önpusztítás, öngyilkosság. .. Ezek nem holmi zavaros hapax legomenok vagy történelem előtti bűvigék, hanem egyértelmű, tételesen meghatározható fogalmak, szótárilag körülírt jelentéstartalommal. Es mégis: bármilyen szilárdnak tűnnek köztük a határfalak, nyomban ingoványos-ködös mezsgyévé omlanak széjjel, ha szép sorjában egymás mellé rakjuk őket...

Ennél már csak az borzasztotta el jobban az öreg papot, hogy milyen könnyű kiemelni belőlük a saját személyünket, és behelyettesíteni valaki mással.

- Kérdésem tehát... - reccsent a fülébe az inkvizítor hangja. - Kiadod-é nekem a Fájdalmas Miasszonyunkból a foglyot, akire szükségem van?

- Nem értem a szavaidat - pillantott föl szelíd mosollyal. - A Notre Damc Doleureuse-ben nincsenek foglyok. Csak vezeklő bűnösök.

Az inkvizítor karcos horkantást hallatott, árnyalatnyira csupán a megvetéstől. - Ez a bűnös kétszázötven éve vezekel. Fertály évezrede. És egész idő alatt semmi jelét nem adta a

bűnbánatnak. Jók a forrásai, gondolta az exorcista. Szigorúan meg kell majd szemléznem- a szolgáló sororokat... sőt,

nem is őket. Ezt csak egy rangbéli penitenciárius szivárogtathatta ki. - Megátalkodott lélek ő, a bűnök temérdek sokaságától kell megtisztulnia - felelte. - Az Úr ehhez szabja

vezeklése időtartamát. - Nem tisztem a szavak facsarásáról disputálni, aminthogy arról sem, minémű módon csapják be

magukat némely jámbor elmék - vont vállat az inkvizítor, kisétálva a neki állított csapdából. - Ez a ti bűnösötök tud valami nagyon fontosat... egy titkot, amelynek feltárása a kereszténység üdvére válna. Nektek nem mondja el, akkor sem, ha egy teljes ezredévig sanyargatjátok a tömlöcötökben. Nekem viszont elmondaná. - A szeme hidegen megvillant. - Egyetlen nap után.

Az exorcista méltóságteljes módon összefonta a karját. - És a módszereiddel a megbánás ösvényéről a gyűlölet keserűségébe taszítanád. Kioltanád a lelke

láthatárán pislákoló fényt - jelentette ki. - Kétszázötven esztendő művét tennéd tönkre egyetlen nap alatt. - Ezt értsem úgy - vonta össze szemöldökét az inkvizítor -, hogy nem adod ki nekem? - Nem hát. - Még a grimóriumért cserébe sem? Az öreg pap kurtán megrázta a fejét. Az inkvizítor tűnődő arcot vágott, mutatóujját az ajka szélére biggyesztette. Csend volt, csak a hűvös eső

sustorgott körülöttük, megzizegtetve a csalitos lombjait és taktust verve a lovagok vértezetén. - Rendben - szólt végül az inkvizítor. - Ez esetben kérem vissza a könyvet, hogy megsemmisíthessem. - Kérni kérheted - tárta szét a karját az exorcista. - De megkapni nem fogod. Az inkvizítor nem látszott meglepettnek. Oldalvást fölnézett csapzott szemöldöke alól; törékeny,

arisztokratikus ujjaival az állát dörzsölgette. - A szavadat adtad - mondta csendesen.

- Most visszaveszem - bólintott rá az exorcista. Balját a háta mögé lendítette, ahol a konzisztórium szürke kőbástyái magasodtak az esőfátyolban. - Ott van, amit a fejében adtál. Te is visszaveheted, ha tudod.

Kórusban zördülő páncélszerelvények jelezték, ahogy a Szent Hivatal lovagjai ugrásra készen megfeszültek. A moriszkó kivillantotta rézfogát, sodronykesztyűs keze ismét a kardmarkolatra rebbent. Az inkvizítor higgadt mozdulattal intette le őket.

- Hibát követtem el, amikor megbíztam az ígéretedben. Felsőbb fórum előtt kellett volna szerződnünk. - Ha lenne olyan fórum, az apostoli szentszéken kívül, amelyiknek az ítélete mindkettőnket kötné -

mutatott rá az exorcista. - A szentatya pedig öreg, megfáradt ember, aki a kereszténység összes gondját a vállán hordozza. Régi, íratlan hagyomány a titkos kongregációkban, hogy nem terheljük őt a belső ügyeinkkel.

- És aki megsértené ezt a hagyományt, az Róma küszöbéig sem jutna, mielőtt elsöpörné elöljáróink egyesített haragja - sóhajtott az inkvizítor, csalódottan csóválva őszülő fejét. - Az érvelésed, testvérem, szokás szerint hibátlan. Nagy kár, hogy ebek szájára való lator vagy, álnok hazug és esküszegő, akinek annyi becsülete sincsen, mint az utolsó csatornaszéli patkánynak.

Most az exorcistán volt a sor, hogy békességre intse mozgolódó kíséretét. A csalitosban megsűrűsödött a levegő, ahogy a szemközt álló harcosok tekintete szikrázva egymásnak feszült. A moriszkó szénfekete szeme résnyire szűkült; Aymar várakozásteljesen nyalta végig az ajkát.

- Mit akarsz elérni a gyalázkodásóddal? Engem nem ringattak címerdíszes bölcsőben, hogy vörösbe vaduljak tőle - mondta az öreg pap nyugodtan. - És ezekért a férfiakért túl sok áldozatot hozott a kereszténység. Nem szolgálnánk vele jól az ügyünket, ha testvérviszályban folyatnánk el a vérüket.

- Mármint az enyéimet; mert a tieid ereiben szín merő szenny kering. - S a Szent Hivatal pengéit talán ambrósziában edzették? Az inkvizítor homlokát ráncolva gondolkodóba merült; a cserjék közt tébláboló szél bele-belekapott

esővíztől elnehezült reverendájába. - Igazságod van: elragadott az indulat - biccentett végül helyeslőn. - A baj már megtörtént, a

torzsalkodással csak rontanánk a helyzeten. - Fölnézett, egyenesen az exorcista szemébe. - Tudod te, micsoda förtelem az a könyv? Hogy minden sora mételyként fészkeli be magát a lélekbe?

- Az Úr engem választott a feladatra. Kicsinyhitűség lenne kételkednem a bölcsességében. Az inkvizítor kurtán intett a kísérőinek. A moriszkó füstös arcán a vonakodás árnyéka suhant át, ám

csupán egyetlen pillanatra; azután legyűrte a vérébe nevelt engedelmesség. Lehajtott fővel kitért Aymar gúnyos tekintete elől, és megindult az embereivel a szomszéd csalitban várakozó lovak felé. Lassan mozogtak, hogy gazdájuk lépést tarthasson velük; erősen sántított, a lábán lévő stigmák miatt, A cserjés szélén megállt, s miközben jobbról-balról támaszt kínáló karok nyúltak feléje, hátranézett a válla fölött.

- Így gondolta az a másik pap is, ötven éve - szólt halkan. Az exorcista nem válaszolt, csak kérdő gesztussal félrehajtotta a fejét. - Mire rádöbbent, hogy tévedett, már késő volt. Hasztalan égette el a szöveget, mindegyre ott ekhózott

az elméjében. Évekig küszködött, hogy megtisztuljon tőle, de nem sikerült neki. Végül újra leírta emlékezetből, hátha így szabadulást nyerhet - hiába. Ekkor, hitében megrendülve, végzett magával.

A fojtottan parázsló tekintet kihívón fürkészte az exorcista arcát, ő azonban nem hátrált meg előle: vonásai csendes mosolyba rendeződtek, ahogy kezét a mellén lógó feszületre helyezte. A nedves fa tapintására balzsamos nyugalom áradt szét minden porcikájában.

- Remélem, imádkoztál érte, testvérem - mondta. - Ha mégsem, én majd megteszem helyetted is. Az inkvizítor vállat vont - én figyelmeztettelek, sugallta a taglejtése -, és búcsúszó nélkül távozáshoz

fordult, testőrző lovagjai gyűrűjében. Az exorcista pillantása elkísérte, míg fekete reverendája el nem tűnt az esővíztől ezüstös lombok mögött. Nem hazudott neki, ezt biztosan tudta: tiltaná az esküje. Másrészt viszont a teljes igazságot sem fedte föl előtte.

Egy kardinális fontosságú pont homályban maradt. Vajon milyen rendbe tartozott az a másik pap, ötven esztendeje? Exorcista volt... vagy inkvizítor? Őszintén remélte, a saját érdekében, hogy ismeri a választ.

Mártírok és őrizők Az őrgrófnő fiatal volt, szőke és gyönyörű. Haldoklott, már harmadik esztendeje. - A férje miatt, ugye? - Való igazság, magiszter uram. Mióta eltemette, folyvást csak sorvadozik; a bánat fogja sírba dönteni. -

A plébános szomorúan ingatta fejét; gyér, őszes hajcsomói kopott madárpihékként lengedeztek. – Még egy kicsiny gyermekcsét sem tudott szülni neki, hogy emléke maradjon utána. Tán az önvád emészti; ki volna megmondhatója?

- Pedig az őrgrófról nem sok jót beszélnek a borvidéken. Úgy tartják, Béarn-szerte örömünnep tört ki a halálhírére.

A plébános maga elé emelte nyitott tenyerét. Óvatos gesztus volt, nem elutasító, de távolságos. Elvégre az orvosmagisztert útja hamarosan tovább vezérli majd, messzi és biztos tájakra; ő viszont itt fogja pásztorolni nyáját, e szegény hegyi egyházközségben, míg napjai végükre nem peregnek.

- Hát, ha úgy tartják, meglehet, nem tévednek. Rögös föld a miénk, keményebb húsú gyümölcsöt terem, mint a folyóparti szőlők.

- Ahhoz képest, ahány chanson de geste-ben megénekelték… - Azokat a lovagregéket a síkságon költötték, tudós uram. A mi nemeseinknek nem volt rá ideje;

lefoglalta őket a megcselekedésük. — A plébános széttárta karját. - Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az őrgróf bűntelenül járult az Úr ítélőszéke elé. De az asszony nagy szerelemmel szerette; és ő valóságos földre szállt angyal. Sohasem hatalmaskodott senkin, s ahol csak módot lelt rá, enyhítette a féktelenkedését.

- Bizonnyal elszánt szellemű úrnő. Harmadik éve él özvegysorban, örökös híján, betegesen... Az ember azt hinné, a szomszédok egyvégtében háborgatják a jogaiban.

A plébános ráncos arca mosolyra derült. - Látja, tudós magiszter, ez Isten igaz csodája! Szegény úrnőm mindegyre csak az ágyat nyomja,

kilovagolni sincsen már ereje, hogy a jobbágyait felügyelje; ám lelkének tisztasága így is erőt vesz az alantas szenvedélyeken. Nagyobb békességben élünk, mint valaha.

- És valóban oly reménytelen ez a sorvasztó kórság? - Eleintén azt hittük, kilábol majd belőle, de mikor a második esztendő is betelt, és semmi változás... - A

plébános keserűen felsóhajtott. - Már csak hálni jár belé a lélek. Alig mozdul ki a hálókamrájából, és oly kevés étel-itallal él, hogy egy fecske sem különben. Ezt a cselédek beszélik róla; nagy ritkaság, hogy elhagyja a kastélyt. Feltámadás ünnepén hordszékkel le szokta hozatni magát az egyházamba, az éjféli misére; és bizony mondom kegyelmednek, a szívem szakad belé, ahogy évről évre sápad és erőtlenedik. Úgy hallom, maholnap a szeme világa is odalesz...

- Hmmm... A kastély végtére is utamba esik. Mit gondol, páter: jó szívvel látnának? - Az őrgrófnő mostanság kevés látogatót fogad; ám egy ilyen jeles orvosdoktorral aligha kivételt nem

tesz majd. - A plébános bizonytalan mozdulatot tett, mintha meg akarná ragadni vendége fekete taláros karját, de félúton meggondolta magát. A hangja megreszketett. - Magiszter úr... Ha a tudománya a lélek nyavalyáit éppúgy gyógyítani képes, mint a halandó porhüvelyt, nagy szolgálatot hajthatna ennek a községnek!

- Elvégeztem a teológiai fakultást és fölvettem a kisebb rendeket. Meglátjuk, mire lesz elegendő. - A gyűrűdíszes kéz finom, de határozott gesztussal fölemelkedett; ne érj hozzám, jelezte szavak nélkül a plébánosnak. - Az a kastély. .. biztonságos odavonulni a málhámmal? Tudomásom szerint félreeső vidéken van.

- Nem sokan járnak arra, szentigaz. Ámde Armagnac- tól egészen Bigorre-ig senkit sem talál kegyelmed, aki ártani kívánna az őrgrófnőnek; ha pedig mégis... nos, számra kevesen szolgálják őt fegyverrel: azok viszont hívek és bátorságosak.

- Köszönöm, barátom. Az Úr áldása legyen rajtad! Az exorcista megigazította vállán a sötét prémgallért, és visszafordult két ifjú útitársa felé, akik türelmes

alázattal várakoztak a háttérben. Bőrzeke és lovaglócsizma nélkül, a montpellieri univerzitás fekete talárjában bárki mesterüket kísérő orvosnövendékeknek nézte volna őket. Még az oldalukon lógó kard sem rítt ki a képből; az egyetem kiváltságai feljogosították őket a viselésére.

- Fiaim, keresztényi munka áll előttünk! - jelentette ki nekik fennszóval az exorcista. - Sobrarbe grand őméltóságának bizonnyal nem lesz ellenére, ha útban Alquézar felé teszünk egy kis kitérőt, egy szükséget szenvedő nemes özvegy gyámolítása végett.

Nem nekik beszélt, és ezt ők is tudták, de azért válaszoltak, jobbágyi főhajtással, ahogy a szolga fogadja gazdája parancsát. Lesütött szemhéjuk eltakarta a tekintetükben gyúló parazsat.

Az exorcista megvárta, míg kihunyt; aztán intett, hogy szedelőzködjenek. A menet negyedik tagját senki sem hitte volna egyetemi magiszternek, bárminő maskarába bújik. Ám

egy vad tájakon utazgató orvostudornak nem csupán tanítványokra van szüksége, hanem vezetőre is, aki ösvényt tör a járatlan vadonban, gondot visel az állatokra, s ha úgy hozza a sor, fegyverrel védi megbízóját. És egy ilyen emberhez nagyon is illik a deresedő halánték, a forradásos arc, a kérgesre tört tenyér. Ha az összképet parasztbocskor és durva darócgúnya egészíti ki, gyanakvásra végképpen semmi ok.

A falu szélén, a kovácsműhelynél csatlakoztak hozzá; miközben a plébánossal társalogtak, ő megpatkoltatta az öszvéreket és új élt köszörültetett a szekercéjére. A kovács a szárnyék hátuljában rakosgatta a szerszámait, oly messzire húzódva, amennyire csak a sértés veszedelme nélkül tehette. Szemlátomást tartott az idegentől, hiába volt nagyobb, erősebb és fiatalabb.

- Minden készen áll, fiam? - kérdezte az exorcista oc nyelvre váltva. Semmi rendkívüli nincs abban, ha egy világjáró magiszter anyanyelvén szól a bizalmasához; s ha ezt a nyelvet errefelé a hegyvidéken nemigen értik, hát annál jobb.

Aymar bólintott, fogai között egy hevederszíjjal. - Beszéltem a parasztokkal - mondta, miután sikerült szorosra húznia. Az exorcista gyors pillantást vetett a műhelyében tébláboló kovácsra. A tagbaszakadt falusi igyekezett a

ponyvák árnyékában maradni; a verítékgyöngyök azonban messzire csillogtak borostái közül. - Azt látom. - Bálványozzák a némbert, atyám. - Aymar nem zavartatta magát. - Aligha szépen be nem osztja őket.

Mindenkiből apródonkint, hogy ne legyen feltűnő. - Hetednapos láznak hiszik. Pedig nem lehet az; itt nincsenek szúnyogok. - Ha kegyelmed mondja. Sötét talárok hullámzottak a poros napsütésben, ahogy az exorcista nyeregbe lendült, majd két szótlan

kísérője követte példáját. Aymar azonban állva maradt, könyökével a kápára támaszkodva. Mélyen ülő, hideg szeme merőn mustrálta a kovácsot, aki egyre kényszeredettebben piszmogott a fogókkal és kalapácsokkal. Végül letérdelt a fújtatót javítgatni; hibát ugyan nem lelt rajta, de legalább ürügyet kínált neki, hogy hátat fordítson a rezzenetlen pilantásnak.

- Fiam? Alkonyatra oda kell érnünk. Aymar lassan megcsóválta deresedő halántékát. - Még tán képesek, és fegyverre zúdulnak érte - morogta tűnődve. — Nem lenne okosabb, ha...? - Nem. - Megbocsásson, atyám, de ez hadimesterség dolga. A biztos elvonulás... - Azt mondtam, nem. Így is túl sok halál lesz. A parasztgúnyás veterán vállat vont. - Csak nehogy miránk jusson a java. Én szóltam előre. Kiporoszkáltak a faluból a keskenyen kanyargó csapáson, a vakítóan fehér mészkősziklák között. Aymar

haladt az élen, gyakorta föl-fölhunyorítva a delelő napkorongra, hogy tartsa a helyes irányt. Utána az exorcista következett, majd az egyik hallgatag ifjú a vezetékszárra vett málhás öszvérekkel; a sort a társa zárta, utóvéd gyanánt. Az erdő tele volt körülöttük zajokkal és zörejekkel: madarak rikoltottak, borz motoszkált a bozótban, patakcsobogás sustorgott el-elhalón. Csupa töredékes nesz, akár egy kaleidoszkóp széthulló darabjai; még a szél zúgása is szeszélyes és szakadozott volt, mintha labirintusban tévelyegne, ahogy hol erről, hol arról zörgette meg a lombokat.

- Tudja, hogy jövünk -suttogta az öszvéreket vezető ifjú. - A vadak hírt visznek neki. - Nyelt egyet, s megnedvesítette az ajkát. - Hatalma van a...

Aymar keményet rántott a kantárszáron, és megállította a menetet. Kovakő szikrázott a tekintetében, ahogy hátradöfött vele; a fiatalabb harcosnak tüstént torkára forrt a szó.

- Majd akkor jártasd a szád, kölyök, ha kérdez valaki! - vakkantotta. - És egyelőre ne a némber hatalma legyen a gondod, hanem az enyém!

Vörösség lepte el a taláros ifjú arcát; az exorcista azonban békítőleg közébük emelte a kezét, - Hadd beszéljen! A szorongás csak görcsösebbre gyűlik, ha magába fojtja - nézett Aymarre. - Különben

is, az a természetes, ha beszélgetünk. Épp azzal keltenénk gyanút, ha zordan vonulnánk, mint holmi halottas menet.

- Szorongás? Hah! Már csurog a lé a bugyogójából! - horkantott az öreg harcos megvetően. - De ha kegyelmed jónak látja, felőlem azt kutykuruttyol, amit akar. - Mogorva pillantást vetett egy bohócképű tengelicre, amelyik szívhez szóló lelkesedéssel csicsergett egy közeli bokron.

- Kötve hiszem, hogy ezek a dögök értik az oc nyelvet... Azzal az öszvér véknyába vágta sarkát; az exorcista pedig, miközben követésre nógatta a saját hátasát, a

mögötte lovagló ifjú felé fordult. - Persze hogy tudja, hogy jövünk; sőt azt is, hogy kik vagyunk - mondta nyugtatólag. — Egy öntelt

egyetemi tudor meg a kísérete, akik azzal akarnak lenyűgözni egy nyomorúságos hegyi porfészket, hogy kigyógyítják őt a mélakórból. Majd felküld a falakra egy silbakot, hogy odébb tanácsoljon minket egy házzal.

- Vakogott valamit az a csuhás a védelemről? - vetette hátra Aymar, miközben a nyakát nyújtogatva szemrevételezte az ösvény következő kanyarulatát.

Az exorcista fáradtan fölsóhajtott, a melléje kívánkozó fejrázást azonban az utolsó pillanatban sikerült elnyomnia. Ha most bármi csekély gesztussal éreztetné a neheztelését, azzal a parancsnok tekintélyét csorbítaná a katonák előtt, még jobban elbizonytalanítva őket. Mindannyiukat ólmos súllyal fojtogatja a közelgő próbatétel: a közlegények nyíltan megszellőztetik félelmüket, a kapitány kihívó hányavetiségben vezeti le. Egyedül ő nem mutathat gyöngeséget - mert ennek a hadseregnek ő a generálisa.

- Kis csapat fegyveres. Nincsenek sokan, de tántoríthatatlanok és veszedelmesek - felelte. - A ti fajtátokból, alighanem.

Aymar kurtán, kajánul felröhögött. - Hát azt bajosan hiszem, hogy olyan boron nevelkedtek volna, mint mi! Mikor döntötte ágynak az

asszonyságot a családi gyász? Három éve? A két taláros ifjú cinkos mosolyt váltott a málhaszerelvény fölött; az exorcista pedig bosszúsan vonta

össze szemöldökét. - Fiam, nem keresztényi dolog ezzel kérkedni! A bűn akkor is bűn marad, ha üdvös célból követik el. Ha

kéjelegsz benne, kárhozatba sodrod magad! Azonfölül az elbizakodottság... Elhallgatott, mert Aymar lopva hátravillantotta rá a tekintetét, a soros kanyarulat takarásából, hogy a

két társuk ne lássa. Nyoma sem volt benne kérkedésnek vagy elbizakodottságnak; ellenkezőleg, nagyon is józanul és hidegen sütött az mély szemgödörből.

Az ifjakat mindazonáltal fölbátorították az öntudatos szavak. Miközben az öszvére a bokrok függönye mögé fordult, az exorcista hallotta a háttérből, ahogy valami virtuskodó élcet váltanak; a szavak belevesztek a vasalt paták zörgésébe, ám a hanglejtést meg a jóízű hahotát a végén nem lehetett félreérteni.

- Nem hetvenkedek én, atyám, csak számba veszem a biztos előnyöket; szükségünk lesz rájuk, annyi szent! - súgta oda neki Aymar halkan. - Ha valamit megtanultam, mióta kegyelmeddel vagyok, hát azt, hogy az ilyen fajzatok sose játszanak nyílt asztalon; az aljához szúrva mindig tartogatnak egy-két ütőlapot...

Az első ütőlap a szelindekfalka volt. A kastélyudvar közepén uszították rá őket a harcosokra, a szélrózsa minden irányából. Ahogy előtörtek a földalatti kennelekből, acsargó csaholásuk sátáni kakofóniában szaggatta meg a levegőt.

Az exorcista csak a hangjukat hallotta megfigyelőhelyén, a falakon kívül, egy lapos mészkőszikla tövében. A mögötte kipányvázott öszvérek megriadtak a félelmetes lármától: a szemük vadul forgott, fújtatva rángatták a kötőféküket, patájukkal a palás talajt kapálták. Az idős pap szemöldöke összeszaladt egy pillanatra, ám aggodalomra egyelőre nem látott okot. És valóban: szívdobbanásba sem telt, s az ádáz kaffogásba fájdalmas nyüszítések és vonítások vegyültek; majd az egész csatazajt, akár a magasba emelkedő sasmadár, túlszárnyalta Aymar rekedten harsogó kacagása.

Rettenetes küzdelem folyhatott odabent, a hullórostély meg a felvonóhíd mögött. A hegyoldalak elkapták a kiszüremlő ekhókat, és ide-oda dobálták egymásnak, időnként a szárazárok öblében is meggörgetve. Egyik-másik ordítás akár emberi torokból is származhatott, ámbátor ezt nehéz volt megítélni: a düh és a szenvedés elmossa az ilyesfajta különbségeket. A hahota csakhamar abbamaradt - Aymar nyilván takarékoskodott a lélegzetével és a fel- alá csapongó hangok zűrzavaros káosszá olvadtak

össze az exorcista fülében. Továbbra sem nyugtalankodott, hiszen még egyetlen harcosa sem esett el; azt hirtelen felzúgó diadalmoraj jelezte volna.

A hibát ott követte el, hogy alábecsülte az ellenség taktikai érzékét - s ez hajszál híján végzetesnek bizonyult.

Páncélos férfialak bukkant föl a bal oldali kapubástyán, mindkét kezével egy-egy szelindek nyakörvét markolva. A késő délutáni nap vöröset lobbant acélsisakján, ahogy körbehordozta tekintetét a tájon, egészen a kipányvázott öszvérekig. Ekkor lendületet vett, és kihajította a falon a két kutyát.

Az exorcista annyira meglepődött, hogy néhány szívdobbanásig bénultan meredt a rúgkapáló állatokra, amint szédítő ívben közelítenek felé a levegőben, akárha katapultából lőtték volna ki őket. Aztán pillantása visszarebbent a páncélos férfira, aki épp most hágott föl a pártázatra, szemlátomást ugráshoz készülődve. És rádöbbent, hogy halálos veszedelemben forog.

Drága időt veszített a bámészkodással - nem mintha sokat számítana, nyilallott belé a felismerés. A kutyák már túljutottak a szárazárkon, pályájuk lefelé tartó szakaszba lépett, s forgolódva lesték, hol fognak földet érni. Lovasok elleni harcra idomított ebek voltak, szöges nyakörvvel és bronzvasalású agyarakkal, alig valamivel kisebbek egy bikaborjúnál, és sokkal vadabbak. Űzött pillantással nézett körül, valamiféle menedéket kutatva; nem látott sehol.

Palaszilánkok röpködtek éktelen recsegés-ropogással; a két szelindek érkezése valóságos gödröt hasított a hegyoldalba. Kicsit elkábultak a becsapódás erejétől, ám egyéb bajuk nem esett; rogyadozó lábbal, a fejüket rázogatva igyekeztek lábra állni. Az öszvérek riadt bőgéssel ágaskodtak, a kötőféküket harapdálták; az exorcista pedig gondolkodás nélkül bevetette magát közéjük.

Magzatpózba kuporodva hempergett a kapálózó paták erdejében, s mindjárt az első pillanatban olyan rúgás érte a lengőbordája alatt, hogy a fájdalomtól elakadt a lélegzete. Az öszvérek egymást marták-tiporták páni félelmükben, s rémült üvöltésük sorra halálordításba csuklott át, ahogy az ocsúdó szelindekek a torkuknak estek. Málhástul-szerszámostul szaggatták szét a nyomorult jószágokat, hogy hozzáférjenek a gyűrűjükben rejtőző prédához. Forró vér és húscafatok záporoztak az exorcistára. Ismét kapott egy rúgást, ezúttal a vesetájékára, aztán nekigurult egy még reszkető tetemnek. Megpróbált befurakodni alá, a vak életösztön sugallatára, noha tisztában volt vele, hogy minden hiába: legfeljebb néhány szívveréssel odázhatja el a véget. Hallani már csak a dobhártyájában lüktető vér zúgását hallotta, ám a talajban terjedő rezgések újabb becsapódás hírét hozták neki a mészkőszikla irányából, s lelki szeme előtt fölvillant a kép, ahogy a hanyatló nap sugarai rőt lobot vetnek egy acélsisakon. Az ebek már itt vannak, megjött a pecér is. Lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett.

Nem félt a haláltól, mert hosszabb és tartalmasabb életút állt mögötte, mint az emberek többségének; ám valahogy méltatlannak és nevetségesnek érezte, hogy így kell befejeznie, ennyire értelmetlenül, oktalan állatok patái és agyarai alatt. Ez gőg, üres gőg: ne vond kétségbe az Úr akaratát! - intette magát szigorúan. Miért akarod Őrá hárítani a saját hibádat? Ha nem az öszvérek mellett foglalsz figyelőállást, soha nem vettek volna észre a falakról Szállj magadba és tarts bűnbánatot: nincs már sok időd rá. Az Úr szolgájául szemelt ki téged; nem hozhatsz rá szégyent azzal, hogy tisztátalan lélekkel járulsz a bírói széke elé.

A világ megszűnt létezni az exorcista számára. Később - percekkel, órákkal vagy évszázadokkal; nem tudta és nem is igazán érdekelte - némelyes

meglepetéssel döbbent rá, hogy él. A fölismerést a fájdalom kiújulása hozta, meg egy rekedt hang, amely következetes konoksággal tolakodott a tudatába, és hiába igyekezett kirekeszteni, sehogysem tágított.

- Atyám! Atyám, ébresztő! Majd máskor szunyókálhat kegyelmed, most dolgunk van! Hahó, atyám! Az érzetek lassan szállingózó foszlányokban tértek vissza hozzá, akár a lagymatag ősz végi hóesés vagy az

ifjú párra hintett virágszirmok a nászünnepen. Először arra jött rá, hogy a saját lábán áll, de nem önerejéből, hanem egy vállát markoló kéznek hála, amely időről időre nagyokat ráz rajta. Azután kinyitotta káprázó szemét, s homályosan konstatálta, hogy a kéz, akárcsak a hang, Aymarhez tartozik. Aymar megváltozott: darócgúnyája tépett cafrangokban lógott róla, és tetőtől talpig friss, gőzölgő vér borította, a magáé és a másoké vegyesen. Mindkét karja hosszában föl volt marcangolva, a bal combjából pedig kiharaptak egy jókora darabot, lankadásnak azonban semmi jelét nem mutatta, sőt - elégedetten vigyorgott. Szabad kezében egy szelindek leszakított fejét lóbálta, a szöges nyakörvnél fogva.

Az exorcista bizonytalanul körülnézett. Valóságos mészárszék közepén álltak: mindenfelől állati tetemek vették körül őket, felkoncolva és ízekre tagolva, az útimálhájuk maradványaival elegyesen. A teríték szélén már gyülekezni kezdtek az éhes döglegyek, az elmúlás e zölden dongó vámszedői. Távolabb, a meredek ösvényen egy véres marjú öszvér menekült sántikálva, szemlátomást az egyetlen túlélő rajtuk kívül: pofájáról elharapott pányvaszár fityegett. A hevederszíjain is kiszakadhatott néhány csat, mert rakománya

teljesen félrecsúszott; a nagyját elhullajtotta útközben, de ahhoz elegendő maradt belőle, hogy az első rossz lépésnél a szakadékba rántsa.

A pap lassan tisztuló tekintete most az ellenkező irányba vándorolt, a várkastély felé: a páncélos férfit kereste, akit a bal oldali kaputornyon látott utoljára, homlokán a nap vörös jelével. Megtalálta, de a sisakja nélkül. Ernyedten lógott két bástyafok közéből, fél karját a szárazárok fölött himbálta a szél. A másik hiányzott, a fejével együtt.

Aymar követte a pillantását, és zavartan köszörült egyet a torkán. - Hajszálon múlt, hogy el tudtam kapni - dörmögte. - Az én hibám, atyám. Gondolnom kellett volna rá,

hogy az öszvérek megmutatják az utat kegyelmedhez. Az exorcista mély levegőt vett, és az ujjaival körkörösen megdörgölte a halántékát. Síkos tapintás esett

rajta. Vajon a keze véres, vagy az arca? Mindkettő, alighanem. - Bent mi a helyzet? — kérdezte. - Megvagyunk, atyám. Ahogy mondtam: a némber bora hígabb a miénknél. És cseppenként elaprózta a

sok rühös kutyára. - Aymar képére visszatért a vigyor. - A legények már dolgoznak a kapun. Még pár perc, és...

Eget-földet reszkettető robaj dördült a kastélyudvaron, alapjukig rendítve a várfalakat. A hegyoldal megrázkódott, a palalemezek országút szélességű táblákban hasadtak fel rajta. Aymar elveszítette az egyensúlyát, és belezuhant egy szétmarcangolt öszvér zsigereibe, magával rántva az idős papot. A megcsonkított embertetem kicsúszott a pártázat hasítékából, és groteszk szakokat vetve bucskázott alá a mélybe. Az ösvény felől rémült, elhaló ordítás jelezte utolsó málhás jószáguk elvesztését.

- Hogy az a keserves...! Fekete villámok szöktek föl vastag kévében a kastély öregtornyából, majd a falak fölött szétterülve

hajladozni kezdtek, hasonlatosan a szomorúfűz lombjaihoz, ha játszi szellő kap beléjük. Valami furcsa ellenfény sugárzott belőlük az égre, dermesztő árnyakat vetítve az alkonyi napkorongra. Jeges bizsergés borzongott végig az exorcista minden porcikáján, s olyasmi érzése támadt, mintha a gyomra mélyén savanyú epe fakadna.

- Ez meg mi a kórság, atyám? - A második ütőlap, fiam - felelte az öreg pap. - A második ütőlap. És mert az imént már leparolázott a halállal, tökéletes bizonyossággal tudta, hogy mit kell tennie. Aymar fölnyalábolta az ölébe, oly könnyűszerrel, mintha csupán egy kismacska lenne. - Kiviszem innen kegyelmedet, utána visszajövök a legényekért - dörmögte, fél szemmel a sötét

villámokat öklendező várkastélyt méregetve. - Elkésnél vele, és csak magadat is elveszejtenéd - mondta az exorcista. - Bemegyünk. - Én felelek a kegyelmed életéért! - És engedelmességgel tartozol. - Az idős pap szigorúan nézett a mélyen ülő szempárba. - Bemegyünk.

Most. Aymar az ajkába harapott, olyan erővel, hogy vér serkent a fogai alól. Aztán egy fogásváltással a vállára

vetette az öregembert, keresztben, mint egy legallyazott szálfát, majd futva megindult lefelé a hegyoldalban, s a mészkősziklához érve elrugaszkodott.

Az eredeti terv szerint az exorcistának kint kellett volna várakoznia, míg a harcosai megtisztítják a kastélyt; utána leeresztik neki a felvonóhidat, és bevonul rajta az öszvérekkel. Ő sohasem érintette ajkával azt a bort, amivel Aymar és a hallgatag ifjak éltek. Az blaszfémia lenne, szentségkáromlás, Isten ellen való vétek: elmetszené a hite gyökerét, s olyan szennyet bocsátana a lelkére, amit tízezer évi vezeklés sem tisztíthat ki a purgatóriumban. A mártír harcosok önként vállalták a bűnt, mert a Sátánnak nagy hatalma van a földi siralomvölgyben, és sok szenvedésnek lehet elejét venni, ha a tulajdon fegyvereit szegezik vele szembe; de neki - a custos martyrumnak - az ő üdvösségükön kellett őrködnie. Kölcsönösen támogatták és kiegészítették egymást: amazok az ő életét óvták, ő pedig a lelki békéjüket. Keskeny kis mezsgyén egyensúlyoztak a szakadék fölött, s egyedül az ő keze nyújtott kapaszkodót nekik megingásaikban; ha bemocskolódna, mindannyian együtt szédülnének a kárhozatba. Jól ismerte a módszereiket, hiszen tőle kellett engedélyt kérniük, ha alkalmazni akarták őket; ő maga azonban soha, semmilyen körülmények között sem folyamodott hozzájuk.

Aymar közvetlenül a kastélyudvarra is be tudott volna ugrani a hegyoldalból, ahogyan a támadásuk nyitányán cselekedte az ifjakkal; mivel azonban odabent ezúttal valami ismeretlen veszedelem várta, inkább a bal oldali kapubástyát célozta meg. Az öreg pappal hirtelen tótágast állt a világ; a fent és a lent őrült vitustáncba kezdett, fellegek fordultak a szárazárok helyére, a palás hegyoldalak facsigaként pörögve váltogatták a síkjukat. Aymar nagyon ügyelt az érkezésre, igyekezett a saját testével fölfogni a becsapódás erejét; a sáncból azonban így is valóságos habarcsköd robbant ki a talpa alatt, néhány kváderkő pedig

kivált belőle, és méltóságteljes forgással hullott a mélybe. Az exorcista úgy érezte, valahány csontocska csak van a testében, mind egyszerre törik pozdorjává; öntudata egy kurta rebbenésre kihunyt, föladva reménytelen küzdelmét a hányingerrel.

- Szentséges Szűzanyám! - szűrődött át hozzá a deres hajú veterán kiáltása, mintegy vastag kárpitrétegen keresztül.

Szédülve és émelyegve ocsúdott magához a gyilokjárón, abba a bástyarésbe könyökölve, amelyik még lucskos volt a páncélos tetem vérétől. Néhány szívverésig értetlenül bámulta a látóterét beszövő pókhálót, míg rá nem jött, hogy a tulajdon szemének erezete lüktet előtte. A káprázó kép lassan kitisztult, átbocsátva a külvilágot; és az exorcista nem tudta fölróni társának az iménti önkéntelen fohászt.

A villámlások forrása és fókusza egy ónixba metszett koponya volt, mely valósággal fortyogott a sötét energiáktól. Első pillantásra úgy tűnt, szabadon lebeg az öregtorony bejáratában, ám jobban odanézve látszott, hogy egy groteszk teremtmény tartja a kezében, aki szinte teljesen belemosódott a fénytelen kisülések forgatagába. Leginkább még egy vénségesen vén, pucér és pocakos gnómra emlékeztetett, kinek egész testét fekete tetoválások borították, furcsa és zűrzavaros örvénymintákban, fogatlan ajkától ráncos hímtagjáig. Múmiává aszott fejét szerteszét indázó árny villámok táncolták körül, ziláltan meredező szőrzet gyanánt; a két üres hasíték, mely szem helyett tátongott az arcában, mintha a szférákon túli sötétségre nyílt volna. Olybá rémlett, valami litániát kántál, amit nem emberi hangszálakra szabtak; ám az is meglehet, hogy az exorcistát a füle csalta meg, valójában csupán az energianyalábok gonosz sziszegés-ropogását hallotta.

A kisülések többsége szabadon cikázott a levegőben, kettő azonban célpontot lelt magának; ezeknek a végén, akár halak a horgon, a két ifjú harcos vonaglott és rángatózott. Szájuk némán tátogott, arcuk sikolyba torzult, ám a sötét örvény mohón beszippantotta kiáltásaikat.

Kacskaringós káromkodás röppent el Aymar nyelvéről, ahogy az övébe tűzött szekercéért kapott. - Ne! - hördült föl az exorcista, de későn; a fegyver már pörögve szállt a levegőben az öregtorony felé. A fekete villámkígyók, mint megannyi marni kész vipera, fordultak utána. Félúton se járt még, amikor az

egyik lecsapott rá és anyagtalan árnyfoszlányokra szaggatta; aztán éles szögben elkanyarodva felcikázott a röppályáján, és mellbe sújtotta Aymart. Sötét szikrák záporoztak, a harcos hang nélkül hanyatt bukott. Az energiacsáp nem vált le róla, hanem rátapadt, mint holmi gonosz köldökzsinór, s ide-oda kezdte cibálni a gyilokjárón, olykor fölkapva, majd visszaejtve. Aymar bőszen kivicsorította a fogát, ősz halántékát veríték lepte el, de nem bírt ellenállni a delejes erőnek: tehetetlen bábuként táncolt a sodrásában. Tekintete az exorcistáét kereste, ajka kínlódva szavakat formált, mindhiába: a villámlások elnyelték őket.

Az idős papnak minden porcikája sajgott, ahogy nagy nehezen föltápászkodott, majd átbicegett a kapubástya belső oldalára. Közben ronggyá tépett talárja alá nyúlt, és megmarkolta a nyakában lógó keresztet. Rég érezte magát ennyire kimerültnek, ugyanakkor ennyire nyugodtnak. A mellvédhez érve megtámaszkodott rajta, s lenézett az öregtorony bejáratára. A tetovált aggastyánon átsiklott a pillantása: ő csak függelék, lapszéli jegyzet, hanyagul odavetett glossza a kézirat margóján. Valószínűleg valami vén baszk brujero, aki majd' elalélt a megtiszteltetéstől, amikor az őrgrófnő fölfedte előtte a titkát és a szolgálatába fogadta. Nem - az igazi ellenfél az ónixkoponya.

Lassan előhúzta a feszületet, és a sötét energianyalábok eredőjére emelte. Nem remegett a karja. - Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk... Az árnyvillámok felbolydultak, ágaskodtak és sziszegtek, mintha üszköt vetett volna a kígyófészekbe. A

koponya megmozdult hordozója kezében, ónixarcát a kapubástyára fordította. Az exorcista félelem nélkül viszonozta vak tekintetét. Ismerte őt: olvasott róla a Szentírásban, melynek szövege másképpen szól az avatatlanhoz s másképpen a tanult elméhez; és még ennél is többet a Thanatikonban, a tilalmas tudás e kereszténység előtti gyűjteményében, amelybe kevesen lapozhatnak bele lelkük megmérgeződése nélkül. - ...hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen...

A koponya a bosszú eszköze volt, a sötét alkuké és a negatív emanációké. Attribútumai szerint csak elvenni tudott, adni nem, ámbátor e képességét átruházhatta másokra, bizonyos szolgálatok fejében. Spirituális parazita, ezerfejű piócaszörny, telhetetlen bendőjű lélekfaló... Aymar és az ifjak csupán azért voltak még életben, mert tőlük nagyon sokat lehetett elvenni. Három közönséges ember ennyi idő alatt rég üres héjjá sorvadt volna; de immáron az ő erejük is rohamosan fogyatkozott.

- ...ez élet sötétségének világbírói ellen... Az egyik villámkígyó sisteregve a kereszt felé csapott, s amint megérintette, száraz pernyévé porladt. Az

elsőt a második követte, aztán a harmadik, negyedik, ötödik; ezek sem jártak különbül. Magát az öreg papot szemrebbenés alatt elemészthették volna, de nem bírtak a közelébe férkőzni; a feszület, akár delejkő a vasreszeléket, vonzotta és eltérítette őket. Újabb kísérlet vallott kudarcot, még újabb, megint

újabb; majd párosan lendültek támadásba, egyszerre kétfelől; hármasával, négyesével, a szélrózsa minden irányából egyszerre...

Hiszen elegendő egy rezzenetnyi megingás, a kétség egyetlen szívdobbanása, a legparányibb riadalom vagy bizonytalankodás - és Krisztus jele egy darab faragott fává üresedik a reszkető ujjak között.

Csakhogy az exorcista ujjai nem reszkettek. - ...a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. Fénytelen izzás gyúlt az ónixkoponya szemgödreiben. A fekete villámlások egybefüggő áradatban záporoztak a kapubástyára, elsötétítették az eget és éjbe

borították a földet, hogy az ember szinte már azt várta, mikor zengenek föl a láthatáron a végítélet harsonái. Ám az árnyékörvény középpontjában egy magányos halandó állt, fáradtan és öregen, de egyenes derékkal; s bár a csuklója lassan már zsibbadásnak indult, rendületlenül tartotta magasba a feszületet.

- Távozz e helyről, sárkány, régi kígyó, sokfejű fenevad... A villámkígyók fogyhatatlannak tetsző kévéje apadozni kezdett; még a tetovált brujero feje körül cikázó

kisülések is megritkultak. Az egyik ifjú harcost fojtogató energianyaláb elszakadt zsákmányától, hogy csatlakozzon az ostromhoz s pár szívverés múlva semmivé enyésszen. Példáját csakhamar követte a másik is; s noha Aymar egyelőre tovább viaskodott a maga kínzójával, ahogy közben az eseményeket figyelte, sebhelyes képére visszalopózott a kaján vigyor.

- ...mert nem telt le még az ezer esztendő, amelyre megkötöztettél... Az exorcista már nem volt egyedül. Keresztet emelő karját két másik kéz támasztotta alá jobb- s balfelől:

a várudvaron megszabadult ifjaké, akik azonmód a szolgálatára siettek, nehogy a test gyarlósága okozza vesztét a diadal küszöbén. Egyikük ezenfölül a kulacsába mártogatott gyolcsdarabbal törölgette az arcát meg a homlokát; a társa többet nem tudott segíteni, mivel a bal válláról csak egy szétmorzsolt roncstömeg lógott, vérbe fagyva és használhatatlanul.

- .. .és közelg az Úr angyala a nagy lánccal és a mélységnek kulcsával! Az ellenfél egy dacos gesztussal egyszerre küldte harcba utolsó villámait, spirálisan kanyarodó ívben,

akár a kilencfarkú macska csapása. Ezek lehettek a leghatalmasabbak, mert kis híján kitépték a feszületet a pap kezéből; sötét szikrákat vetettek rajta, még a fáját is megpörkölték. Végül azonban elhamvadtak ők is, sorra egymás után, legutolsónak Aymar szipolyozója.

A fekete koponya millió és millió parányi kis szilánkra robbant szét, oly hihetetlen erővel, hogy szivacsosra lyuggatta az öregtorony terméskő falazatát. A baszk brujeróból csak pászmákban szállongó vérpermet maradt. Ahogy a távolodó visszhangok lassan elültek a hegyoldalak között, a várkastélyra kísérteties csönd borult. Az udvar fölött finom szemcsés ónixpor szitált; a kósza szellő szeszélyes alakzatokat formált belőle a bíborlila alkonyi napsütésben.

A kapubástyán valaki rekedten megköszörülte a torkát. - Nohát, atyám, ez igazán remek munka volt! Most viszont, ha megbocsát kegyelmed, nem ártana

igyekezni; mert ha napszállatra nem végzünk, komoly bajok lehetnek... Az őrgrófnő fiatal volt, szőke és gyönyörű. Ezenfölül halott is, már harmadik esztendeje. Szerencsére

rátaláltak, mielőtt teljesen fölébredt volna. Mint ezen a napon oly sok minden, ez is hajszálon múlt csupán. Az őrgrófnő persze nem a, régi

hálókamrájában aludt, de nem is holmi penészes falú kriptában, és roppant ravaszul elrejtette a nyugvóhelyét. Aymar nem ok nélkül sürgette őket: ha csak egy minutumot is késlekednek, könnyen megeshetett volna, hogy a mai győzelmek titkát magukkal viszik a sírba.

- Nem az okvetlenkedés végett, atyám, de ez egy hús - vér teremtés, a földi siralomvölgyből - dörmögte borúsan, miközben fáklyafénynél fésülték át az öregtorony emeleti traktusait, amelynek alapozását igencsak megingatta az ónixkoponya elmúlása. - A kegyelmed szent igéi mit sem érnek ellene.

- Ezért vagyunk itt mi, uram, nem igaz? - kottyantotta közbe az egyik embere, kissé még mámorosan a kapubástyán kivívott diadaltól.

A deres halántékú veterán szúrós pillantást vetett rá. - De igen, kölyök. Ezért - morogta vissza. - Hát a karoddal mi történt? Zavart pír futotta el az ifjú arcát. - Azok az átkozott kutyák, uram. Egyszerre jöttek mindenfelől, én meg elcsúsztam egy tócsában. Mire

talpra álltam, kis híján leszedték. - Mentegetőzve megvonta szétroncsolt vállát; a fekete talár rongyai alatt törött csontvégek csikorogtak. - Kicsit fáj, uram, de kibírom; és már szépen javul, látja? Még pár nap, és újra tudom használni.

- Ne tódítsunk: meglesz az egy hét is! Addig fél ember vagy, de egész gigával vedelsz. - Aymar magasra tartotta a fáklyáját, hogy bevilágítson egy ajtótlan mellékszobába, amelynek csupasz kőfalait rámákra feszített hímzések díszítették, és a vastag porfátylakból ítélve évek óta senki nem fordult meg benne. - Itt

nézzünk körül alaposabban; gyanús ez a sok por. - Majd ismét hátrasandított a harcosára. - Kész szerencse, hogy nem hagytad mindenestül a fogaik között. Akkor legalább fél esztendőbe telne, míg rendbe jössz, és közben csak a napot lopnád meg a drága bort vedelnéd!

- Aymar fiam... - köhintett az exorcista tapintatosan. - Ezek a legények ma becsülettel állták a sarat... - Már elnézést az orcátlanságért, atyám, de ezt csak bízza kegyelmed énrám, jó? - Az ősz harcos két

széles karlendítéssel leverte a földre az összes hímzést, majd akkurátusan nekilátott végigpróbálgatni a szögeket, nem rejt-e valamelyik titkos emeltyűt. - Eltakarítani az útból egy szolgacsürhét, az nagyon derék dolog, még avval a szépséghibával is, ha közben pár vacak ölebbel lerágatjuk a fél karunkat. De aki ebből mindjárt azt hiszi, hogy jó lélekkel beleköthet a csaplárnéba is, hát az vagy hígvelejű hülye, vagy végképp megunta az életét. Én pedig módfelett rühellek harcba menni, ha hülyék meg életuntak fedezik a hátamat.

- Hiszen csak egy nő! - tiltakozott óvatosan az ifjú, fölbátorodva az exorcista pártfogásán. - És idefelé jövet éppen te mondtad, uram, hogy alig három esztendeje...

- Én a borról beszéltem, nem a csaplárnéról, te szerencsétlen tökfej! - Aymar sarkon pördült, s még a kamrát betöltő porfellegben is látszott, hogy forradásos arca pulykaméregtől vöröslik. - Sose találkoztál még befogatlan példánnyal, ugye? Mikor fogod föl végre, hogy hozzájuk képest mi csak silány utánzatok vagyunk? - Dühösen odalökte a fáklyát a másik emberének, aki társa példáján okulva meg se mukkant. - Hogy a dögvészbe tudnálak megóvni tőle, hogy az első komoly küldetéseden vacsoraként végezd?

Nyitott tenyérrel csapott a soron lévő szögre. A fal embermagasságban beomlott, a kövek dübörögve zuhantak a túloldalra, Aymar pedig szőrén-szálán eltűnt a helyiségből.

- U... u... uram? — dadogta a fiatal harcos döbbenten. - Mi... mi történt? Csapda? - Ott áll a hátad mögött, fiam - mondta az exorcista csendesen. - Csak tett egy kis kerülőt a falon meg a

szomszéd szobákon keresztül. Az ifjú megfordult, haloványra válva - s egy mélyről szikrázó szempárral meg egy előreszegezett

mutatóujjal nézett farkasszemet. - Első lecke - szólt Aymar vészjóslón. - Ez vagyok én. Nem a legjobb formámban, mert ez a kis csetepaté

elég sokat kivett belőlem, a pucér bohócról meg a koponyavillámairól nem is beszélve. Második lecke - bökte előre a középső ujját is. - Ha most találkoznék a háziasszonyunkkal, semmi esélyem se lenne. Valamelyest jobb erőben talán el tudnék menekülni előle. Megértetted, César?

A harcosnak egy hang sem jött ki a torkán, csak bólogatott nagy buzgón, s még a társa is igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát. Aymar roppant ritkán szólította a nevükön az embereit, és ez mindig azt jelezte nála, hogy utoljára mond el nekik valami rendkívül fontosat.

- Atyám... - A mélyen ülő szemek az exorcistára villantak. - A köteles tisztelet megadása mellett föl kell kérnem kegyelmedet, hogy amíg én nem beszélek bele a szentírásmagyarázatba, kegyelmed se avatkozzék a legényeim fegyelmezésébe. Az ilyesmit tisztázni időbe és energiába kerül, mi pedig mostanság sem egyikben, sem másikban nem bővelkedünk.

Az idős pap bocsánatkérő gesztussal emelte föl a tenyerét. - Továbbá... - Aymar fölfelé mutatott, a folyosó bolthajtására és a rajta túl rejtőző égre. - Ha lemegy a

nap, nincs több társalgás, se élcelődés, se okoskodás. Csend van és fegyelem és állandó készenlét. Mindenki vita nélkül csinálja, amit mondok, kegyelmedet sem kivéve. - Bosszúsan fújt egyet, és megcsóválta a fejét. - így talán sikerülhet. ..

- Részemről nem ragaszkodok az eredeti célkitűzésekhez, fiam - jelentette ki az exorcista. - A vártnál sokkal keményebb ellenállásba ütköztünk, és ez mindent gyökeresen megváltoztat: erőink felőrlődtek, tartalékaink kimerülőben, időzítésünk felborult. Azzal vajmi keveset használunk az ügyünknek, ha oktalanul a pusztulásba masírozunk. Te vagy a taktikai vezető, fiam, a kockázatok fölmérése a te tiszted. Amennyiben jelen helyzetünkben a visszavonulást véled a bölcsebb megoldásnak, én vállalom a döntés felelősségét a konzisztórium előtt.

Higgadtan és szenvtelenül beszélt, minden sugalmazástól mentesen, a figyelmét azonban nem kerülte el, hogy szavai hallatán a két ifjú futó pillantást vált, s szemük reménykedve felcsillan. Bátor és hűséges emberek, ezt már számtalanszor bizonyították, itt a várkastélyban éppúgy, mint korábban; de nincs az a kötélből font idegzet, ami horzsolódás nélkül átvészelhetné a mai nap eseményeit.

Kivévén talán az Aymarét, aki csupán egy furcsa fintorral nyugtázta a hallottakat. - Megtisztel kitüntető bizalmával, atyám; ami viszont a szénánkat illeti, az rosszabbul áll, mint gondolná.

Eszemben sincs visszavonulni, hacsak kegyelmed kifejezetten parancsolatba nem adja. Nem mintha vértanúságra vágynék - éppen ellenkezőleg. Taktikai tisztesként az a meglátásom, hogy ha nem csípjük nyakon azt a némbert, sohasem jutunk ki innen élve.

- Ó! - sóhajtott az exorcista meglepődve. - Ez esetben mire várunk? Sem neki, sem Aymarnek nem ez volt az első ilyen jellegű küldetése. A megpirongatott César inkább csak

ügybuzgalmával tudott hozzájárulni a kutatáshoz, Galiot viszont - a másik ifjú harcos - valaha kőfaragólegényként dolgozott Cháteau Coucy meg a nagy picardiai katedrálisok építkezésén; továbbá ha kissé megerőltette magát, a hallása vetekedett a denevérekével. Éppen e képességei okán került be a négyfős csapatba, ahol most kiadósan munkára is foghatta őket.

Nem egészen fertályórával sötétedés után a déli sarokbástya alatt megtalálták a várúrnő titkos alvóhelyét.

Az őrgrófnő ébren volt, mi több, a kastélya ellen intézett támadásról is értesült már; állapotát azonban egyfajta nehézkes bágyadtság jellemezte, ahhoz az álomhordalékos kényelmességhez hasonlatos, mely a langyos őszi reggeleken elnehezíti a mély alvók szemhéjait, komótosabbra fűzi mozgásukat és gondolkodásukat, s némelyes megfontolt jelleget kölcsönöz a beszédüknek. E tényezőnek köszönhették, hogy sikerült lebírniuk, valóban szinte a legutolsó percben. Kezükre játszott a szerencse is, mivel Galiot füle igen sok különböző méretű objektum mozgását észlelte a helyiségben, az egészen apróktól az embernagyságúakig, következésképp nem igazán tűnt ígéretesnek. Ekkor már súlyosan nyomasztotta őket az időkényszer, ezért felderítő tevékenységüket a valószínűbb esetekre fókuszálták; Aymar azonban úgy döntött, ha egyszer útba esik, legalább futólag ellenőrizzék, mi van odalent.

Az exorcista bizonyos értelemben szemtanúja volt ugyan a döntő összecsapásnak, igazából azonban nem kísérte figyelemmel - illetve mire tudatosult volna benne, hogy megkezdődött, már véget is ért. A rejtekhely, ahová meg-lehetősen bonyodalmas úton jutottak le, első pillantásra holmi roppant pókgyűjteménynek tetszett, csak nem préselt vagy nádszilánkra tűzött példányokból, hanem elevenekből. Természetes kolónia nem lehetett - az öreg pap még sohasem látott ennyi különféle pókot ilyen tömegben együtt -, nyilván mesterségesen telepítették, valamely bizarr ötlet vagy szeszély szolgálatában. Ők azonban nem kuriozitásokra vadásztak, hanem egy veszedelmes, rejtőző ellenfélre, ráadásul az idő is mind jobban szorongatta őket; így hát megelégedtek egy felületes körbetekintéssel, majd elkönyvelték fölfedezésüket az érdektelen tételek közé. Ezúttal még Aymar szimata is csődöt mondott; mit sem sejtve távoztak volna a lázasan keresett búvóhelyről, ha az őrgrófnő rajtuk nem üt.

Erre alighanem a harag és a bosszúvágy ösztönözte, netán az esélyeit vélte kedvezőbbnek honi terepen, maradék csatlóshadával körülvéve; ekkor ugyanis már tudta, hogy miközben aludt, a kastélyát elfoglalták, a teljes védősereget lemészárolva. Akárhogyan is, rossz döntést hozott: sokkalta biztosabb stratégiának kínálkozott, ha türelmesen meglapul rejtekén, erőt gyűjt, kémeket küld és terveket sző. Talán az ébredés utáni bágyadtság ködösítette el az ítélőképességét; ámbátor ez a bágyadtság, mint mindig, viszonylagos fogalom.

Az exorcista csupán annyit érzékelt az eseményekből, hogy az egyik pillanatban még hárman álltak mellette, a következőben már csak egyvalaki, a padlón viszont három fekvő test jelent meg. Meglepődni sem maradt azonban ideje, mert a rejtekhely legmélyebb és legtitkosabb zugaiból előrajzottak az őrgrófnő pókcsatlósai, kik nappal élő-eleven derékalj-, dunyha- és vánkosként óvták alvó úrnőjük mezítelenségét, cserébe pedig a vérével táplálkoztak, sokan közülük már harmadik esztendeje. Ezek a régi hűbéresek nagyságban és erőben úgy aránylottak a közönséges pókokhoz, mint a kastélyudvart védő harci szelindekek a kisasszony házak kényes ölebecskéihez; de közönséges pókok is érkeztek, minden rendű-rangú mérges fajtából, egymás hegyén-hátán tolongva; hemzsegő hullámokban borították el a földön fekvőket és kúszva- kaparászva ostromolták a még állók lábszárait.

Az idős pap a történet e fordulópontján menthetetlenül a halál fia lett volna, ha nincs mellette Galiot, aki egyedüliként maradt talpon a három harcos közül. Az egykori kőfaragólegény azonban csodákat művelt a tönkrecsorbult egyetemi kardjával meg a puszta kezével-lábával, és egyetlen hűbéres pókszörny sem jutott túl rajta az öregemberig. Az áradattal persze ő sem szállhatott szembe: hiába küzd bármi hősiesen, ha minden eltiport ellenség helyébe tíz új áll, és hiába tűri százával a kis csípéseket, ha a vérébe szivárgó méreg apródonkint végez vele. Nem is próbálta hát visszavetni, csak lendületét szegte és föltartotta. Lépésről lépésre hátrált, kínkeserves lassúsággal, mert az exorcistát kellett fedeznie, aki ezalatt a magukkal tehetetleneket vonszolta egyenként a biztonság felé, minden körben háromszor fordulva. Ahol aknák, kürtők vagy hágcsók estek közbe, ott a szerepek rövid időre megcserélődtek, mert az öreg pap ezeken a legnagyobb jóakarattal sem bírta fölcipelni őket; ilyenkor Galiot egyszerre nyalábolta föl mindhármukat, úgy kaptatott fel velük a mászóvasakon. Az exorcista közben igyekezett a hátvéd feladatát betölteni, szerencsére csak a kisebb pókokkal szemben, mivel a monstrumok addigra már javarészt elhullottak. Galiot megvárta, míg felér, aztán sebtiben megkísérelte betömni, beomlasztani vagy más módon járhatatlanná tenni mögötte az útszakaszt, többnyire sikerrel; az ereje ugyan nem mérkőzhetett az Aymarével, ám kőfaragómúltjából emlékezett egy-két ügyes fogásra.

Ilyeténképpen jutott vissza a pókok kriptájából a felvilágra az ifjú harcos és az öreg pap, nem csupán saját személyüket mentve ki az őrgrófnő csapdájából, hanem két alélt társukat is, Aymart és Césart, akikről egyelőre azt sem tudták, holtak-é vagy elevenek.

És ráadásnak elhozták magát az őrgrófnőt is. Karóval a szívében. - Kiapadtam, atyám. Csepp erőm sem maradt - mondta Aymar. - Majd' megszakadtam, hogy lépést

tartsak a némberrel. Nagy szerencse, hogy félig még aludt; így amíg énvelem volt elfoglalva, Galiot belé tudta vágni a karót. - Komoran méregette a haragoslilában játszó heget az oldalán. - Kitépte a májamat a bordáimon keresztül. Utána meg a pókjai telimartak méreggel... Isten valóságos csudája, hogy talpra álltam. - Mélyen ülő szemét az öreg papra vetette. - De ennyi volt, érti, atyám? Vége a dalnak. Mostantól fogva nem vagyok több, csak egy vén szürke ordas, amilyet akármelyik kompániában talál. A kardot bírom még, és a velő se zápult meg a fejemben. De nem ugrálok át várfalakat, kidönteni se fogom őket, és ha meglőnek nyíllal, vérzek és meghalok.

Az exorcista a tenyerébe temette arcát. Halántékában őrjítő zúgással lüktettek az erek. - Aligha kell emlékeztesselek, fiam, hogy korántsem ez az első alkalom, amikor... - Galiot sincs különbül: mire fölhozta kegyelmedet, szárazra tikkadt - folytatta Aymar, mintha nem is

hallotta volna. - César pedig... Kitört a nyaka és beszakadt hátul a koponyája. Még életben van, de az ereje utolját emészti, és ilyen sebnél az kevés a gyógyuláshoz. Egyikünk sem tudja megsegélni: nem maradt miből. Virradatra halott lesz.

Émelyítő szédülés tört az exorcistára. Körmeit az arca húsába vájta, hogy a fájdalom segítsen neki megkapaszkodni a valóságban.

- Amit kérsz, az ellene mond minden előírásnak - nyögte. - A legsarkalatosabb szabályok áthágása... - A törvények attól törvények, hogy időnként megszegik őket. Ha sohasem történne meg, mindenki

megfeledkezne róluk. - Ez még nem ok arra, hogy törvényszegővé váljunk! Éppen mi, valamennyi gyarló lélek közül! - fakadt ki

az exorcista fáradtan. - Különben is, minden málhánk odalett. Hiányzanak az eszközeim... - Teljes körű felhatalmazással bírsz a pontifikáliák gyakorlására, atyám; személyedben hordozod az

episzkopátust. - Aymar rendíthetetlen maradt. - A kastélyban bizonnyal akadnak gyöngysorok meg kenyér; kegyelmednek csak meg kell szentelnie őket.

- Krisztus koronájára, Aymar, nem erről van szó, ezt te is nagyon jól tudod! - Az öreg pap űzött pillantást vetett a veteránra. - A mártírok nem... vadásznak a bukott lelkekre! Tévelygő testvért látnak bennük, akit vissza kell vezetniük az üdvösség útjára, nem holmi prédát, amiből kedvükre lakmározhatnak! Ha nem így lenne, semmivel sem volnának különbek náluk. - Határozott mozdulattal megrázta a fejét. - Csak olyan bort vehettek magatokhoz, amit nem erőszakkal fejtettek le, hanem vezeklés gyanánt, a regulában előírt körülmények között, az arra hivatott személyek közreműködésével. Megtagadom az engedélyt, még ha César életébe kerül is. Talán meghal; de el nem kárhozik.

- Szegény kölyök... én megmondtam neki előre - dörmögte Aymar. - Nem nagy öröm. hogy beválik a jóslatom.

- Ne próbálj megingatni, fiam: ez az utolsó szavam. A deres hajú harcosnak arcizma sem rezzent; kurta főhajtással fogadta a döntést. - Akaratod szerint, atyám - felelte. - Akkor tehát ezt a kérdést lezártuk. Mint a hadi dolgok felelőse,

tisztelettel fölhívnám kegyelmed figyelmét egy további nehézségre. - Éspedig? - sóhajtott az exorcista fáradtan. Az érverés zúgása valóságos dübörgéssé erősödött a fejében;

úgy érezte, bármelyik pillanatban szétlökheti a koponyavarratait. Hátradőlt a lócán, neki a durván bárdolt asztal peremének, s behajlított ujjperceivel megdörgölte a homlokát. Nem sokat segített. - Fogd rövidre, fiam.

- Úgy lesz - bólintott Aymar. Mikor felnézett, furcsa csillogás ült árnyékos szemében. - Emlékszik még atyám, mit mondtam kegyelmednek a faluban?

Hát hogyne. Az exorcista fásultan masszírozta sajgó halántékát. Halomra akartad mészárolni azokat a szegény nyomorultakat. Mintha nem ontottunk volna elég vért anélkül is...

- Ha fölös szócsépléssel szándékozol traktálni, fiam, igen rosszul választottad meg hozzá az időt - mordult föl mogorván. - Nem látom be, mi köze ennek a jelenlegi...

- A kastély eleste szörnyűséges ribillióval járt, atyám - vágott a szavába Aymar tapintatlanul. - Azok az emberek, meg a szomszédaik körös-körül, mind hallották a lármát. Bármibe lefogadom, hogy azóta már kapára-kaszára kaptak, és most úton vannak felénk, fáklyás menetben utánanézni, mi történt a drágalátos úrnőjükkel...

Az idős pap keze lehanyatlott.

Istenem-Uram, ne hagyj el!... - Úgy taksálom, matutinum körül fognak ideérni — folytatta Aymar csendesen. - Addig

elmenekülhetünk; de attól tartok, nem tudunk észrevétlenül kicsúszni a gyűrűből, még akkor sem, ha Césart hátrahagyjuk. Teljesen kimerültünk, ők meg túl sokan vannak és jobban ismerik a terepet. Előbb-utóbb elcsípnek minket.

- Hiszen csak együgyű pórok... — suttogta az exorcista letörten. - Belénk meg hálni jár a lélek, atyám. Ha összetűzünk velük - márpedig össze fogunk -, semmiért sem

kezeskedhetek. - Az öreg harcos széttárta a karját. - Es mi van, ha megtalálják az úrnőjüket? Talán eliszonyodnak tőle és elégetik. Nincs kizárva; de ki tudja, mennyire terjed fölöttük a hatalma? Elegendő, ha egyvalakinek eszébe jut, hogy kihúzza a szívéből a karót...

Elhallgatott, mert fölösleges lett volna tovább beszélnie, és ezzel ő is tisztában volt. Az exorcista válla megroskadt. Nagyon öregnek és nagyon gyöngének látszott most, ahogy ott kuporgott

a hosszú fenyőpad szélén: vénségbe szikkadt, zörgő csont¬kupac, ráncos pergamentömlőbe varrva, szakadt fekete rongyokban, mint holmi viharvert madárijesztő.

- Eredj, fiam, keress valami köves nyakláncot meg egy vég cipót! - szólt végül rekedten. Aymar fölállt, s szórakozottan leporolta darócnadrágja térdét. - Már bátorkodtam - biccentett, majd kieresztette a hangját. - Hé, kölyök! Fordulj be azokkal a holmikkal,

de szaporán! - Vétkeztél, leányom; ám az Úr kegyelme végtelen. Megtartóztatja jogos haragját, és lehetőséget kínál

számodra, hogy bűneid sokaságát levezekelvén megtisztult lélekkel állhass az ítélőszéke elé. Amikor kivonta a karót a kebléből, az őrgrófnő tetemébe tüstént visszaköltözött az élet, vagy legalábbis

annak valamely szentségtelen mása. Tágra nyílt szeméből tomboló indulat sütött; kecses ajka, akár a napon száradó ostorszíj, húzódott hátra kivicsorított ínyéről, melyben tűhegyes ragadozófogak villogtak. Vadul hányta-vetette fejét, a szőke hajfürtök megannyi gerincetört viperaként vonaglottak a patyolat vánkoson; de hiába feszítette meg minden kárhozatos erejét, nem szabadulhatott. A csuklóira hurkolt rózsafüzérek és a homlokára helyezett szentelt ostya éppoly hathatós béklyóba verték, mint korábban a testén keresztülütött facövek, csupán az öntudatát meg az érzékeit engedték visszatérni.

- A férjed emberbőrbe bújt toportyán volt, bujaságban és kegyetlenségben tobzódó, utálatos az Úr és a halandók előtt. Gyűlölted őt és szenvedtél a kezétől, hasonlatosan a föld jámbor népéhez; ám míg ők keresztényi türelemmel viselték sorsukat, benned fölhorgadt a gőg és a romlására törtél. Elvakult haragodban alkura léptél egy sötét hatalommal, melynek sem természetét, sem szándékait nem gyanítottad, s mely ónixba metszett halálfő képében járult eléd. Bosszúhoz segített téged az urad fölött; és csak ekkor, akaratod beteltével döbbentél rá, milyen szörnyű árat kell fizetned érte.

Az őrgrófnő hörgött és kaffogott, szájából tajtékos hab fröcskölt, eszeveszetten forgó tekintetét vér futotta el. Az exorcista sejtette, mi dúlhat benne: tehetetlennek és megalázottnak érzi magát, kelepcébe esett dúvadnak, akire, háromesztendőnyi vergődés és önutálat után végül lesújtott a kérlelhetetlen nemezis, melytől titkon, éjbe borult szíve legmélyén, minden alvilági hatalma dacára folyton- folyvást rettegett. Nem a vég közelsége gyötri legjobban, hanem a keserű bizonyosság, hogy csak a sorsa érte utol, nem lehetett másként, ennek így kellett történnie.

- Balgaságodból oly förtelem származott, melynek nincs helye a föld színén; és a sötétség ivadéka lévén, most azon balhitben élsz, hogy megtorlásul el foglak pusztítani. Én azonban más urat szolgálok, a világosság cs a bűnbocsánat urát, aki nem ismer elveszett lelkeket; és több irgalommal vagyok irántad, mint te voltál a hitvesed iránt. - Az öreg pap lehajtott fővel keresztet vetett. - Új otthonod a Notre Dame Doleureuse zárda lesz: ott fogsz vezekelni, nem elsőként és nem utolsóként a fajtádból, csendes elmélkedésben, míg lelked meg nem tisztul a bűnök szennyétől. Senki sem siettet, senki sem ellenőriz majd: magad döntesz a sorsodról, tulajdon belátásod szerint. Ha úgy érzed, hogy békére leltél, feloldozásért folyamodhatsz az apátnőhöz, aki teljesíteni fogja kérésedet, gyorsan és fájdalommentesen, keresztényi kegyelemmel.

Szavai hallatán az őrgrófnő őrjöngése alábbhagyott, apródonkint megszűnt a kötelékei ellen küzdeni. Homlokára gyanakvó ráncok mélyedtek, keresztbe szántva a kormos foltot, amit a szentelt ostya perzselt rajta. Tekintetében lassan elenyészett az űzött vad esztelen félelme, helyébe számító bizalmatlanság költözött. Pihegett egyet - kettőt, talán szóláshoz készülődve, hogy kitisztítsa a torkát; mert a tüdejét csak beszédre használta, lélegzésre nem.

- Gondunk lesz rá, hogy soha többé ne szabadulhass; megvannak rá a módszereink, és tapasztalhatod majd, hogy nem könnyű kifogni rajtuk. De miránk nem terjed ki az inkvizíciós szék jurisdikciója: nem fogunk sem kínozni, sem vallatni, sem sanyargatni. Az csak dacot és keserűséget szülne, nem őszinte töredelmet. Kezdetben zárt cellába kerülsz, míg erőt nem veszel a természeteden; de később, ha

bűnbánatot tanúsítasz, enyhíthetünk az őrizet szigorán. ínséget szenvedni nem fogsz: az apácáktól minden hónapban megkapod, amire szükséged van a létezéshez. Termékeny nedvük máskülönben hasztalan folyna el, hisz fogadalmuk megtartóztatja őket a hitvesi öleléstől; így azonban téged táplál majd, a méhükben növekvő magzatok helyett.

Az őrgrófnő szeme zölden villogva cikázott ide-oda a félhomályos hálóteremben; fényt csupán az ágya felett füstölgő viaszfáklya adott, az is vajmi keveset, ám a jelekből ítélve ez nem zavarta. Pillantása megakadt az exorcista mögött álló alakokon, előbb az egyiken, majd a másikon; végül rátalált a harmadikra is, amelyik egy gyolccsal leborított hordszéken feküdt, összetörten és magával tehetetlenül.

- A keresztényi vért persze csak kölcsönbe kapod, amíg feldúsul és hatalommá erjed az ereidben - emelte föl szavát az öreg pap. - Utána vissza kell adnod azoknak, akik elhivattak a használatára: a siralmak völgyében csatázó mártíroknak, akik ebből merítenek erőt, hogy lebírják a magadféléket, a Sátán többi szolgájával egyetemben!

Átható, dúlt sikoly riasztott visszhangokat a hálókamra boltozata alatt, majd fúlt parázsként sistergő ropogásba, ahogy az exorcista a kezében tartott feszülettel lepecsételte az őrgrófnő ajkát.

- Ez az ő teste és ez az ő vére - kántálta ünnepélyesen. - Vegyétek és igyátok, mert vezeklésül adja! Hátralépett az ágytól, utat engedve a késsel-kehellyel közelebb húzódó harcosoknak; és kerülte lázasan

tüzelő tekintetüket, nehogy kénytelen legyen szembesülni a benne lüktető éhséggel. Odakint várta meg, amíg befejezik, a huzatos kőfolyosón, a csukott ajtó előtti ablakfülkében. Nem volt

lelke végignézni a bestiális lakomát. Az előírások értelmében ennek egészen másképpen kellett volna történnie: a mártírok megszentelt ezüstedényben kapták kézhez a lefejtett nedűt, tisztító szertartás keretében - a kútfőt nem is láthatták színről színre.

Szükség törvényt bont, vigasztalta magát az elcsépelt közhellyel, miközben a hálókamrából kiszűrődő sikolyok lassan megritkultak és abbamaradtak; s a legkevésbé sem érte meglepetésként, hogy nem sikerült vele lecsitítania háborgó lelkiismeretét.

Nyílt az ajtó, és Aymar lépett ki rajta. Elégedett vigyorral törölgette a szája szélét. - Minden rendben, atyám. A hazai terméssel nem vetekedhetik; de annyi most már tőlünk is telni fog,

mint a némber csatlósaitól a várudvaron. Az exorcista ösztönös viszolygással mérte végig, s nem tudta elnyomni a gerincét meghangyásító

borzongást. - César? — kérdezte szárazon. - Kezd már kupálódni a kölyök; ő kapta a legnagyobb adagot - csettintett Aymar. - Még néhány óra, és

talpon lesz, bár kicsit rogyadozva. Akkor megindulhatunk. Galiotot előreküldtem kémlelőnek, most mászik le a falon. Ha minden jól megy, simán átvágjuk magunkat, és azok a szegény nyavalyások is megússzák pár nyaklevessel.

- Amint biztonságban vagyunk, elvárom a gyónásotokat; és nem leszek szűkmarkú a penitenciákkal - mondta az exorcista. - Ti élveztétek ezt a szörnyűséget, fiam. Ez nem válhat szokássá.

Tekintetét szigorúan Aymarébe fúrta, készen rá, hogy romba tiporjon bármiféle dacot vagy vonakodást; a deres hajú veterán azonban nyíltan viszonozta pillantását, nem próbált sem ellene szegülni, sem kitérni előle. Sebhelyes képéről lassan lefoszlott a mosoly, ahogy kimérten, megfontoltan bólintott.

- Főként Galiotra legyen gondja kegyelmednek, neki csúnyán a fejébe szállt - felelte. - César, ő föl sem ocsúdott egész idő alatt; ami pedig engem illet... - Tűnődve csóválta meg ősz üstökét. — Hát, ahogy én látom a dolgot, ez a némber végtére is még a jobbak közül való volt, nemde? Az ura kibánt vele, mire ő visszaütött, azt se nézte, hova - merre, csak elevenbe vágjon; aztán meg így találta magát, szegény. Utána, amennyire tehette, igyekezett tisztességgel viselkedni. Bezárkózott a kastélyába, nem ölt meg senkit, törődött a népekkel, véget vetett a sok hatalmaskodásnak... Fogalmam sincs, mennyire vajákolta meg őket, de az emberek szerették; ami nem is akkora ostobaság, ha jobban belegondolok. Eddigelé békét és rendet tartott a birtokain; most viszont, hogy eltakarítottuk az útból, az összes kardcsörtető szomszéd ide fog rajzani mohóságában, és hozzák magukkal az üszköt meg a nyomorúságot...

Az exorcista nem is emlékezett rá, mikor hallotta utoljára Aymart ilyen hosszan beszélni. Igen bizony, helyénvaló lesz itt a gyónás - ha nem is egészen olyan értelemben, ahogyan első pillantásra hitte.

- Mindenképpen le kellett számolni vele. Az a fekete koponya nem sokáig hagyta volna nyugodni; csodálkozom, fiam, hogy megfeledkeztél róla - válaszolta megrovólag, ám tüstént enyhített a hangnemén. - Egyebekben viszont igazságod vagyon. Az asszony valóban nem tűnik teljesen megátalkodottnak. Alighanem az a fajta, amelyik pár évtizedes vezeklés után magába száll és feloldozást kér, mi pedig fölterjesztjük ügyét a legmagasabb bírói szék elé.

Aymar megvakarta a füle tövét.

- Az ilyenekkel hizlaljuk a legényeket - mondta. - De a régi nagyok... az öregek... ők ugye más lapra tartoznak?

Az öregek... Az exorcista fáradtan az ablakfülke falának támaszkodott, és megborzongott. A hűdött kábulatban szunnyadó kadáverekre gondolt a legmélyebb katakombákban, akiknek épp csak annyi táplálékot porcióznak, hogy koronkint megcsapolhassák az ereiket. Aymar tudott róluk, ám sohasem látta őket. Csaták százain edződött veterán volt, de mégiscsak laikus; és azok a tetemek már nyomokban sem emlékeztettek emberi lényre.

- Az öregek feloldozásához csekély a mi erőnk - jelen¬tette ki fennszóval. - Ok álmukban vezekelnek, a pátriár¬kák kora óta, oly temérdek bűn nyomja a lelküket. Egyszer majd, ha újra apostoli szentek járnak a földön, őket is felébresztik majd, és elkövetkezik a nagy számadás. De mi addigra rég porrá és hamuvá leszünk.

Aymar valami érthetetlent krákogott, s tétován piszkálgatta az alkarján sarjadó hegeket. - Harminc éve az ő borukat iszom - bökte ki végül. - Nem rossz ez nekem, atyám? Az exorcista mélyet sóhajtott, és kibámult az ablakon az éjszakába, ahol esővel vemhes viharfellegek

gyülekeztek a kopár hegyoldalak fölött, szomjasan felkortyolva a fogyó hold sápadt-ezüst világát. - Amíg rákérdezel, addig nem - felelte. - Addig biztosan nem. Bárcsak tudnám, barátom, tette hozzá magában. És arca belülről a szégyen pírjától égett.

A Szellemlátó Látja a szellemeket, azt állította. Az exorcista hitt neki. Tizenöt éve született Montaillouban, Foix grófjának birtokán, az uradalmi vadász negyedik fiaként,

szabad ember létére szegényebb sorban, mint a legtöbb helybéli jobbágy. Az apját az erdő ragadta el, a maga titokzatos és ősvilági módján: egy szép napon nem tért vissza szokásos körútjáról, és soha senki nem tudta meg, mi történt vele.

Ő ekkor épp a legrosszabb korban járt: ahhoz már túl idős volt, hogy az anyja gondot viseljen rá, ahhoz még túl fiatal, hogy a saját lábára álljon. A kunyhójukba az új vadász családja költözött be; az özvegy lehurcolkodott az alföldre a pulyákkal; a fivérei Katalóniában próbáltak szerencsét, és soha többé nem hallott róluk. Montaillouban csak a nénje maradt rajta kívül, aki a plébános másodágyasa lett. Szép, délceg, bővérű férfi volt a pap, ereje teljében, s itt a hegyvidéken tehetősnek számított, ahhoz azonban nem eléggé, hogy az új szeretőjével egy mihaszna sihedert is a nyakába vegyen. Azért megtette, ami tőle telt, és a szószékről gyakran intette nyáját keresztényi felebarátságra, külön hangsúlyozva az alamizsnálkodást és az árvák gyámolítását.

Az emberek hajlottak is a szavára, hiszen az irgalmasság igen kifizetődő erény, kivált ha egyetlen vékonybélű fiúgyermekkel szemben gyakorolják: lerövidíti a vezeklés éveit, amit gyarló lelkűknek a tisztítótűzben kell töltenie. A nyári legelő szélén állt egy gazdátlan, kidőlt-bedőlt falú viskó; megengedték neki, hogy beköltözzön és rendbe hozza. Ősszel és télen ő hordta az elemózsiát a birkapásztoroknak, akik egy-két futtában odavetett nyaklevessel napirendre tértek fölötte, ha útközben lecsípett belőle pár falatot magának. A tiszttartó - a plébános bátyja - mindig talált számára valami tennivalót az urasági birtokon. Napszámot ugyan nem kapott érte, de a jobbágygazdák, akik helyett a köteles úrdolgát elvégezte, cserébe ellátták étellel, ruhaneművel, tűzifával. A munkája persze nem ért annyit, mint egy felnőtté, ám ezt ritkán dörgölték az orra alá, csak a járandóságát számították ehhez mérten. És cinkos egyetértésben titkolták a dolgot a várnagy elől, aki ha megorrontja, tüstént véget vetett volna a gróf úr rovására folytatott jótékonykodásnak.

Csendes, engedelmes, jóravaló gyerek volt, nem feleselt, nem panaszkodott. Szívós természetet örökölt az apjától; ritkán betegeskedett, és akkor sem sokáig. A parasztok idővel egészen megkedvelték. Tetszett nekik, hogy sohasem sír, és nem vették észre, hogy nem is nevet. Hozzászoktak a jelenlétéhez, ahogy szótlan árnyként meghúzódik közösségük peremén, s még akkor sem hagytak föl a gyámolításával, mikor a nénje esztendőre rá elvetélt a plébános magzatával, és hosszas szenvedések után megtért a teremtőjéhez.

Kezdettől fogva tudták, hogy nincs minden rendben a fejével. Arcán különös, tűnődő kifejezés ült, mint aki csak fél lábbal van ebben a világban, közben egész idő alatt valami másra, megfoghatatlanra figyel. Hangokat hallott; víziókat látott; gyakran beszélt magában, szavait az üres levegőhöz intézve. Félkegyelmű, legyintettek rá az emberek, és homályos, jóleső elégedettség melengette meg őket. Aki nemcsak ágrólszakadt, hanem a tetejébe még bolond is, azt igazán megéri istápolni. Minden jótét cselekedet kétszeres súllyal esik latba a mennyei mérleg serpenyőjében.

Amellett időnként még hasznot is hajtott a furcsasága. Például tehetsége volt hozzá, hogy megtalálja az elveszett dolgokat. Elbitangolt jószágot, elkallódott holmit, földbe süppedt határkövet... egy ízben még egy réges-rég elásott cserépedényt is a tiszttartónak, amelynek törött fedele alatt koszorús római cézárok kevély arcéle díszlett a megfeketedett ezüstdénárokon. Nem mindig sikerült neki — annak boszorkányságbűze lett volna —, de épp elég gyakran ahhoz, hogy számoljanak vele. Az időjósláshoz is jobban értett az összes helybélinél, pedig a parasztok a csontjaikban érezték, ha aszály vagy égiháború fenyegette a termést. Eleinte le is fitymálták a tudományát, ám az első keserű leckék után hamar megtanulták, hogy ha a félkegyelmű vihar közeledtére inti őket, ideje nekigyürkőzni az asztagok behordásának, még ha egy fia felleg sem mutatkozik az égen. Isten áldása ez Montailloun, prédikálta a pap a szószékről, a hívei pedig halkan összesúgtak egymás között. Vadászporonty, mondták; volt kitől örökölnie a szimatát.

Az új vadász féltékenykedett rá, nehogy fölcseperedvén az apja nyomdokaiba lépjen és kitúrja őt a helyéről; a fiú azonban még őt is meg tudta engesztelni valamimód. Csalhatatlan érzéke volt hozzá, hogy csak olyankor közelítsen az emberekhez, amikor jó hangulatban vannak; ha pedig a körülmények ezt lehetetlenné tették, szinte feloldódott az árnyékban, annyira kerülte a feltűnést. Sohasem adott ürügyet rá, hogy rajta éljék ki a haragjukat; általában rá se hederítettek. És nem vették észre, hogy közben szótlanul figyeli őket. Tágra nyílt, fürkész, koravén szemekkel.

Aztán meghalt a várnagy, gyomorgörcsöt kapott egy boros fővel átmulatott éjszaka urán. Ábrázata felpuffadt és szederjesre vált, a nyelve kilógott a szájából, fehéres lepedék borította. A fiú ezt onnan tudta, hogy egyike volt a cselédeknek, akik megmosdatták és felöltöztették a ravatalozáshoz. A nyelvét végül pecekkel rögzítették, az arcát meg beporozták búzaliszttel, nehogy elrémítse a gyászolókat.

A várkápolnában a plébános tartott búcsúbeszédet. Becsületről és kötelességről szónokolt, meg az Úristen végtelen irgalmáról, amellyel kebelére fogadja a hűséges szolga lelkét. Szavait felkapta és megszaggatta a csúcsíves ablakokon beszökő őszi szél. A fiú dideregve toporgott a hideg kőlapokon, csupasz talpa egészen elgémberedett. Rá várt a feladat, három másik falubéli legénnyel együtt, hogy koporsóba helyezzék a szemfedőbe burkolt tetemet, aztán leeresszék végső nyugvóhelyére, a sötéten ásító kripta öblébe.

Az uradalom kormányzása a várnagy özvegyére szállt, míg Foix grófja el nem dönti, kit jutalmazzon a kezével érdemes szervitorai közül. Karcsú, törékeny fiatalasszony volt, derékig érő, dús, mézbarna hajjal. A főhelyen állt a ravatal előtt, talpig gyászban, ahogy illik. Selyemkeszkenőt szorongatott a kezében, családja címerével hímezve, s időről időre az arcához emelte, a sűrű szövésű fátyol alatt. Balfelől a tiszttartó támogatta, netánha megingatnák háborgó érzelmei. A fiú tekintete egy pillanatra elidőzött rajtuk, mikor a kihűlt, merev testet a koporsóba emelte.

A pap érces hangon rázendített egy zsoltárra, a gyászoló gyülekezet töredelmes imába mélyedt. Bűneik bocsánatáért könyörögtek az Úrhoz, a mulandóság e megrázó mementójával szembesülvén. A szél belekapott a kovácsoltvas kandeláberek lángjába, s gúnyosan sivított a boltívek zárókövei körül.

A szertartás után, mikor az összegyűlt háznép oszladozni kezdett, a tiszttartó bocsánatkérő főhajtással ellépett az özvegy mellől. A keresztelőmedence árnyékába húzódott, onnan intette magához a fiút.

- Jó munkát végeztetek az arcával — súgta neki, és négy sout nyomott a markába. - Nesze, osztozz meg rajta a többiekkel!

A fiú kifejezéstelenül viszonozta pillantását, ujjait nem hajlította rá a pénzre. Aztán lassan lefelé fordította a tenyerét. Az érmék csengve hullottak a kőpadlatra, s karikázva szétgurultak rajta.

- Kegyelmedék az úrasszonnyal megétették a várnagyot - mondta fennhangon. - Hogy kedvükre hentereghessenek egymással, és maguknak fölözzék le az uradalom zsírját.

Csend lett a kápolnában, oly sűrű csend, hogy szinte harapni lehetett. Minden szempár a fiúra szegeződött. A gyászolók mozdulatlanná dermedtek, ábrázatuk lángvörösre gyúlt. Zavar, szégyen, harag, felháborodás... Egy arcképfestő mester tanulmányok sorát készíthette volna róluk.

- Miket nem beszélsz, édes gyermekem! A plébános szapora léptekkel indult a keresztelőmedence felé. Közben görcsösen szorította melléhez a

breviáriumát; halántékán kövér verítékcseppek gyöngyöztek. Még épp idejében kapta el a bátyja tekintetét, mielőtt első döbbenetéből ocsúdva egy bőszült ökölcsapással letaglózta volna a fiút.

A kápolna bejáratában csődület támadt. A várnagy özvegye elalélt, s az ijedten szétrebbenő cselédek nem merték fölfogni estében. Két tanácstalan komorna sopánkodott mellette; egy harmadik, aki jobban megőrizte a hidegvérét, az ágyasházba szaladt szalmiákért.

- Bolond ez a kölyök! - vakkantotta a tiszttartó. Majd megismételte teli tüdőből: - Halljátok, emberek? Bolond!

Hiszen úgy is volt, tudták mindannyian. Csak egy bolond lelhet rá a hordalék alatt a régi határkőre, amit ötven esztendeje mosott el egy hirtelen áradás. Csak egy bolond figyelmeztetheti a gazdákat a két nap múlva lezúduló jégverésre, mikor a fákon langyos szellő simogatja a hasadó rügyeket, Csak egy bolond nézhet ilyen rezzenetlen, egykedvű nyugalommal, meg sem hőkölve a bütykös férfiököltől, melyet az imént csupán egy hajszál választott el tőle, hogy lesújtson és szétloccsantsa a koponyáját.

A szél száraz faleveleket sodort a kápolnába, és kajánul zörgette őket a kövön szétgurult rézpénzek körül.

A fiú a gyászszertartás estéjén nem tért haza legelőszéli kalyibájába. Mi több, a rákövetkező napon és utána sem; ez azonban nem maradhatott így sokáig. A szóbeszéd már lábra kapott, csupán abban lehetett reménykedni, hogy nem terjed messzire, esetleg - a Mindenható ne adja! — egész a foix-i udvarig. Márpedig a fiú eltűnése csak tápot adna neki. Egy félkegyelmű kölyköt nem szokás elrekkenteni a hibbant fecsegéseiért.

A szép özvegy ágynak esett, felváltva zokogott és imádkozott, a komornak nem győzték cserélni a homlokán a gyűszűvirágos borogatást. A tiszttartó ivásnak adta a fejét, esténként részegen tört-zúzott a házában, reggel meg káromkodva ütlegelte a takarító cselédeket. A plébános napjában háromszor fölment az asszonyhoz, meghallgatni hisztérikus gyónásait, majd visszavonult a paplak magányába, s egy kupa újbor mellett gondolataiba merült.

A legidősebb anyai unokanagybátyja püspöki címet viselt Pamiers-ben, és ami ezzel járt, elöljárója volt a tartományi inkvizíciónak. A plébános nem kedvelte különösebben. Megcsontosodott, savanyú vénembernek tartotta, aki a papirosra fektetett dogmák bűvöletében él, és ha világi gondokról van szó, körömfeketényit sem enged a rögeszméiből. Még a rokoni köteléket sem tisztelte, hiszen az ő egyházkerületében is kíméletlenül behajtotta a húsdézsmát, amitől pedig a hegyvidéki falvak emberemlékezet óta mentesek. Ámde bármennyire is berzenkedett ellene, ha valahogy ki akart keveredni ebből a kutyaszorítóból, nem maradt más választása, hozzá kellett fordulnia.

Döntésre jutván beszélgetésre invitálta magához az uradalmi vadászt, és hosszas eszmecserét folytatott vele, melynek során gazdát cserélt két maroknyi ama régi római ezüstdénárokból. A vadász egyébként is szívesen vállalta volna a küldetést, de ha már így alakult, nem volt olyan bolond, hogy egyszersmind ne csinálja meg a szerencséjét. Másnap hajnalban lóhalálában útra kelt az alföld felé. Iszákjában egy pecsétes levél lapult, benne szívhez szóló, aggodalmas kérelemmel.

Négy teljes napig maradt oda, s ezalatt Montaillouban a feszültség már-már az elviselhetetlenségig fokozódott. A parasztok sugdolózni kezdtek, gyanakvó pillantásokat vetve a hallgatásba burkolózó várra meg a félkegyelmű fiú üres kunyhójára, s a plébános hiába vetette latba minden szónoki művészetét, nem tudta elcsitítani őket. Lassan már neki is kijutott a gyanakvó szemöldökráncolásokból; túlságos buzgalmával túllőtt a célon, nyugtatás helyett bizalmatlanságot keltett. Az özvegytől és a tiszttartótól vajmi kevés segítséget kapott, viselkedésük csak rontott a helyzeten. Borzadva gondolt rá, hogy egy hét múlva a pásztorok megindulnak a nyájaikkal az őszi legelőkre; ha addig nem sikerül elnémítania a gonosz híreszteléseket, mindennek vége. Lopva előkészületeket tett a gyors és feltűnésmentes távozásra, s hosszas tépelődés után arra az elhatározásra jutott, hogy ha ítélőszék elé kerül az ügy, a gyónási titokra hivatkozik majd. Szörnyű lelkitusa árán hozta meg ezt a döntést, de be kellett látnia, hogy ennél többet nem tehet a fivére érdekében.

Mintha kőszikla gördült volna le a szívéről, mikor ötödnapon a vadász belovagolt a faluba, a pamiers-i püspök zászlaja alatt, kisebbfajta menet élén. Két fegyveres egyházi poroszló kísérte, továbbá egy domonkos fráter és egy fölesküdött írnok, akiket a rossz hegyi utakon alaposan összerázott a rozoga utazószekér. Ez aligha hangolja engedékeny kedélyre őket, vélte a plébános, miközben nehezen palástolt örömmel sietett az üdvözlésükre.

- Testvérem megtisztel minket - fogadta köszönését szigorú bólintással a szerzetes. - Hivatali ügyben járunk.

Tehát mégsem kellett csalatkoznia a vénemberben, sóhajtott megkönnyebbülten; csak megfelelő csalétekre volt szükség hozzá. Az inkvizíció teljes apparátussal szállt ki a helyszínre, hogy lefolytassa a vizsgálatot és fölvegye a tanúvallomásokat. Azután bilincsbe verve elszállítják majd a veszedelmes eretneket, hogy Carcassonne-ban ítéletet mondjanak fölötte; itt a hegyvidéken pedig - áldassék az Úr neve! - a dolgok visszazökkennek a régi kerékvágásba.

Miért nem hallgatott? - kérdezte tőle az exorcista. Nem látta, hogy az életét kockáztatja? Hogyne látta volna. De akkor is szólnia kellett. Meg¬mondani az igazat. Így volt helyes; azonfölül

megkérték rá. Megkérték? Kicsoda? A várnagy, felelte egyszerűen. Százesztendős szemek egy tizenöt éves arcban. A pamiers-i püspök nem volt olyan korlátolt dogmatikus, amilyennek az unokaöccse vélte. Szerény

kezdetekből - atyja egyszerű pékműhelyéből — emelkedett magasra Krisztus szolgálatában, mit aligha cselekedhetett volna meg sikerrel, ha hiányzik belőle az intelligencia és az alkalmazkodókészség. Konok kitartása mélyen átélt hivatástudattal párosult; az egyház ügyeiben nem ismert kompromisszumot, ezért nem kivételezett soha a rokonságával. Valóban hitt a módszerességben és a szabályok hatalmában - de legalább annyira az igazságban is.

Mikor kézhez kapta a montaillou-i eretnekről készített jelentést, gondosan áttanulmányozta az egész jegyzőkönyvet, azon frissiben a szöveg margójára vetve az eljáráshoz fűzött kommentárjait. A tanúvallomások gyanús kincskereső praktikákról szóltak, botrányos viselkedésről szent templomi szertartásokon, köztiszteletben álló személyek aljas megrágalmazásáról. Ahogy olvasta őket, a vén püspök homlokán egyre szaporodtak a ráncok, hasonlatosan a lapszélre rótt glosszákhoz.

A beszámoló szerint az eretnek fiú nem mutatott ellenállást. Engedelmesen válaszolt minden kérdésre, békén tűrte, hogy béklyót rakjanak rá, és a szekéren egészen Carcassonne-ig csendben hallgatta a domonkos barát prédikációit az istenes életről meg a bűnbánat szükségességéről. A Szent Hivatal kolostorerődje láttán azonban heves izgalom vett rajta erőt, mely idővel nemhogy csillapodott volna, hanem épp ellenkezőleg: hisztérikus őrjöngésig fokozódott. A tömlöcben egyre csak azt kiabálta, hogy megfullad a falakból sugárzó kétségbeeséstől, míg végül szájpecket adtak rá és elkülönítették a többi rabtól, mert ha köztük hagyják, puszta kézzel tépték volna szét. Állapota később sem javult, bár amikor kihallgatásra vitték, mindig megnyugodott valamelyest. Sokra mindazonáltal így sem jutottak vele, a vizsgálat lényegében megfeneklett; ezért a domonkos testvér azzal a tiszteletteljes kéréssel zárta jelentését, hogy a püspök úr méltóztassék engedélyezni a kínvallatást.

A püspök az írópulthoz fordult, és kisimított rá egy ív merített papirost. Fölös számmal voltak deákjai, ám a kényesebb ügyekkel inkább nem terhelte őket; szívesen vállalt némi fáradságot, ha megtakaríthatta vele egy fecsegő száj kockázatát. A legtöbb rangbéli főpappal szemben ő nem berzenkedett saját kezűleg forgatni a pennát; mielőtt kiérdemelte magas posztját, sokáig nótáriusként dolgozott a párizsi egyetem kancelláriáján. Megmártotta a lúdtollat a tintartó szarvban, és lendületes, szigorú betűkkel jegyezni kezdte rendelkezéseit.

A kért engedélyt kereken megtagadta, s utasította segédinkvizítorát, hogy a gyanúsítottat a Szent Hivatal épületén kívül helyezze el, természetesen biztos őrizet alatt. Kemény feddésben részeltette a barátot, amiért hagyta magát belerángatni holmi kicsinyes helyi perpatvarokba, ahelyett hogy az érdemi kérdésekre összpontosított volna. Az inkvizíció hitbéli elhajlásokkal foglalkozik, nem holmi paraszti babonaságokkal meg a világiak torzsalkodásaival. A könnyebbség kedvéért tételesen elősorolta, milyen irányban folytassák tovább a vizsgálatot, a kincskereső szellemek és családi viszályok hangsúlyos mellőzésével. A szöveg alá kanyarította a szignóját, porzót hintett rá, majd gyakorlott kézzel összehajtogatta a levelet és lepecsételte a gyűrűjével.

Csöngethetett volna a titkárának, hogy átadja neki kézbesítésre, egyelőre azonban nem siette el a dolgot. Megmelengette ujjait a rácsos parázstartó fölött - a vastag kőfalakat hiába aggatták tele kárpitokkal, valósággal ontották magukból a hideget, egy csőrös bronzedénykéből feltöltötte a feje fölött függő olajlámpást, majd újabb papirost helyezett a pultra, A második üzenetet, jóval körültekintőbb hangnemben, Foix grófjának címezte.

A gróf úr figyelmét bizonyára elkerülte, hogy némely lator papok a birtokain mind a mai napig vonakodnak megfizetni az egyháznak törvény szerint járó húsdézsmát. Talán úgy véli, őt nem érinti e

fogyatkozás; pedig nagy tévedésben vagyon. Aki ugyanis nem tartja meg a köteles hűséget följebbvalói iránt, az egyéb nemű álnokságokra is hajlamos. Lám, most is híre kélt egy botrányos bűnesetnek a montaillou-i uradalomban, valóságos összeesküvésnek, amit az ő ártalmára szőttek. Miképpen áll a helyzet, kiderül részletesen az alábbiakból; a dolognak egy inkvizíciós vizsgálat bukkant a nyomára, melyet püspöki rendeletre indítottak. Az áruló szolgák büntetése nem tartozik a kánoni ítélőszék hatáskörébe; remélhető és kívánatos azonban, hogy ha majd a gróf, élve kegyúri jogával, javaslatot tesz az új plébános személyére, pártfogoltjai közül olyasvalakit fog megnevezni, aki mind világi, mind egyházi téren maradéktalanul eleget tesz kötelességeinek.

Az öreg püspök hunyorítva átfutotta a sorokat, nem ejtett-e valahol hibát a mondatfűzésben; aztán kurta bólintással lezárta a második levelet is, és a nyeles csengettyű után nyúlt.

Carcassonne-ból hetednapra érkezett meg a válasz, az inkvizíció lovasfutára hozta, tajtékosra hajszolva hátasát a nagy iparkodásban. A domonkos fráter hosszan mentegetőzött, amiért együgyűségében hibákat követett el, s alázatosan esedezett elöljárójának, méltóztassék szigorú penitenciát kiszabni rá. A püspök itt szünetet tartott az olvasásban, és háromsoros jegyzetet firkantott a lapszélre; nem volt szokása megtagadni a kéréseket. Azután gondosan áttanulmányozta a jelentés érdemi részét.

Mióta átköltöztették egy jámbor és megbízható polgár istállójába, a gyanúba vett eretnek viselkedése teljesen megváltozott, ismét csendes és zárkózott lett, hagymázas rohamai abbamaradtak. A kolostorerőd kápolnájában bemutatott misén, melyet zárt kapuk mögött celebráltak, az előírásos liturgia szerint meggyónt és megáldozott, a prior és öt fölszentelt testvér jelenlétében, akik a szertartás során semmi gyanúsat vagy rendelleneset nem észleltek. A miatyánkot és a krédót több ízben hiba nélkül felmondta, a legkülönfélébb napszakokban, még álmából felrázva is. Értelmezésükben némelyes bizonytalanságot árult el, ez azonban nem mutat túl a pórnép általános bárgyúságán. Az evangéliumokat elfogadhatóan ismeri, a böjtnapon felkínált húsételtől koplaltatása dacára megtartóztatta magát. A szentségek számáról és természetéről, a bűn eredetéről és mibenlétéről, a megváltás művéről és az üdvözülésről a tanítások értelmében nyilatkozott, a keresztkérdések azonban megzavarták. Az eskütételtől nem vonakodik, a szentek és ereklyéik tiszteletében nagy buzgóságot tanúsít, az anyaszentegyház felépítéséről és a klerikusok kötelességeiről viszont szerfölött ködösek az elképzelései. Ami a szabad akaratot, a szeplőtelen fogantatást és a boldogító látványt illeti, e tárgykörökben nem lehetett kipuhatolni a véleményét; mikor behatóan faggatni kezdték róluk, előbb összevissza beszélt, majd sírva fakadt. A segédinkvizítor ezt roppant gyanúsnak találta, s hogy megfelelőképpen elmélyíthesse a vizsgálatot, ismételten a kínvallatás engedélyezéséért folyamodott.

A püspök itt egyetlen kurta szóval kommentálta a jelentést, nyomatékul kétszer aláhúzva. Ennekutána behívatta az szolgálatos deákot, és tömören megfogalmazott választ diktált neki. Az ügyet egyelőre függesszék föl, szólt az utasítása; a közeljövőben úgyis Carcassonne-ba készül, akkor majd személyesen veszi kézbe.

Tíz nap múlva a kolostorerőd ítélőtermében vasra verve hozták elé a montaillou-i fiút. Vézna volt és rettentően sápadt; hosszú, kócos hajába szalmatörek vegyült. Mikor meglátta a püspököt, furcsa homály szállt a tekintetére. Egyszerre mintha megvadult volna, lerázta magáról a kísérő poroszlókat, s láncait csörgetve előretört. Az öregemberhez érve arcra borult, és áhítatos csókot lehelt főpapi ornátusa szegélyére.

- Szentatyám... - rebegte halkan. A meglepetésükből ocsúdó poroszlók vérvörös képpel szöktek utána, és elrángatták a püspök lábától a

vakmerőt. Sűrű ütlegek közepette vonszolták vissza a helyére, s ha kevésbé fennkölt társaságban vannak, aligha szitkokra nem fakasztja őket a szégyen. Míg ők báván néztek, a lator akár agyon is üthette volna a láncaival az urukat!

- Ne bántsátok! - szólt a püspök rekedten. - Vigyétek vissza az istállóba! A poroszlók éppoly csodálkozva pillantottak rá, mint körös-körül a domonkos fráterek. Az öregember

hátrált egy lépést a főfalon függő feszület felé, még orcátlan merénylőjénél is sápadtabban. Galambősz szemöldöke idegesen vonaglott.

A szerzetesek ötödik esztendeje szolgáltak neki, de még sohasem látták, hogy elveszítette volna az önuralmát.

- Domine excellentissime... — közelített hozzá szélről a prior aggodalmasan. A püspök leintette, és reszkető ujjal keresztet vetett a fiúra, aki úgy lógott a poroszlók markában, mint

holmi szalmabáb. - Ez az ember nem eretnek - mondta. - Bocsássuk szabadon? - futott ki a vizsgálatot vezető segédinkvizítor száján. Nem illett volna kéretlenül

szólnia, de a kudarctól való félelem megszalajtotta a nyelvét.

Az öregember mély lélegzetet vett, s ornátusát lesimítva kihúzta magát. A fogoly tekintetéből kitisztult a köd, s most különös, értő-ámuló szemekkel nézte őt, ügyet sem vetve a homlokából szivárgó vérpatakra. Delejes pillantás volt, akár a zsákmányát bűvölő baziliszkuszé, egyszerre sugárzó és rezzenetlen. A püspök megborzongott; ujjai, mintha önálló életre keltek volna, a mellén lógó feszület felé araszoltak.

- Isten óvjon attól! - mormolta. - Megszállott... - Mitévők legyünk hát vele? - tördelte kezét a prior. Az ősz inkvizítor keményen megköszörülte a torkát. Mikor válaszolt neki, hangja ismét a régi acélos szigorral csengett. - Nem tartozik az illetékességünkbe - jelentette ki. - Értesítsétek a testvéri kongregációt! Mit akart elérni ezzel az ostoba hízelkedéssel? - kérdezte az exorcista. Eszében sem volt hízelegni. Csak megadta Benedeknek a tiszteletet, ami megilleti. Milyen Benedeknek? A püspök neve Jakab. Egyelőre még. De ő azt is látta rajta, amit mások nem. Micsodát? A tiarát és az apostoli keresztet, felelte ő. Velőig vágó, kútmély baziliszkuszszemek. Tizednapra rá négyfős kicsiny csapat poroszkált be Carcassonne határába öszvérháton, két vezetékre

fogott málhás jószággal. Középütt törékeny termetű, idős pap haladt, dísztelen galambszürke reverendában. Tekintete mintha jó húsz esztendővel fiatalabb lett volna nála, élénken csillogva cikázott fel s alá, soha meg nem ülő nyughatatlansággal. A többiek szemlátomást a védőkíséretét alkották: fekete bőrzekés, kalapos férfiak, karddal az oldalukon - két marcona ifjú meg egy deres üstökű, sebhelyes veterán. Néhány szőlőmíves és piacra igyekvő polgár rájuk köszönt, zarándok utazókat sejtve bennük. A pap barátságos mosollyal viszonozta üdvözlésüket; a harcosok oda se hederítettek.

Céljuk a kolostorerőd volt, ám a kapujához érve nem kértek bebocsátást, csak beizentek az őrálló fráterrel. Az inkvizíció hatalma nem terjedt ki rájuk, kivévén azokon a területeken, ahol közvetlenül gyakorolta a fennhatóságot. És bár egy ügyet szolgáltak, a bizalom nem állt erős lábon közöttük.

A pamiers-i püspök személyesen sietett a fogadásukra. Főpapi dísz helyett ezúttal egyszerű fekete-fehér csuhát viselt, régi szerzete öltözetét. Egyedül jött, csupán az őrálló fráter kísérte, s szeme gyanakvón villant a sötét ruhás fegyveresekre. A két ifjú a háttérbe húzódott, a forradásos arcú veterán pedig urának zabláját tartotta, hogy segítsen neki lekászálódni az öszvér nyergéből.

- Dominus vobiscum. - Et cum spiritu tuo. A szavak kimért udvariassággal csengtek, két egyenrangú fél hanghordozásával, akik nem barátok, de

nem is vetélytársak. Inkvizítor és exorcista sohasem kerülhet ennél közelebb egymáshoz; hivatásuk természete von szakadékot közéjük. Mindketten a lélek fekélyek orvosolják, ám egyikük perzselő üszökkel, a másik hűsítő balzsammal.

- Magunkra hagyhattok, Aymar - mondta az exorcista a kísérete vezetőjének, miközben lerázta reverendájáról az út porát. - Most nincs szükségem a szolgálataitokra.

- Végezd a dolgod, fiam! - intette vissza fülkéjébe a püspök az őrálló frátert. - Ha bárki keresne, igazítsd a prior atyához.

Kart karba öltve indultak sétára a bágyadt őszi napfényben. Hűvös szél lengte körül őket, ám öregkorukra mindketten megedződtek a test gyarlóságával szemben, és a hallgatózó fülek ellen nincs különb biztosíték, mint amit a szabad ég nyújt. Előbb a viharvert terméskő falak mellett ballagtak, majd egy szekérnyomon átvágva a szőlőkben folytatták útjukat. Szavaik eltévedt madarak módjára kalandoztak a kósza légáramok szárnyán, a kókatag venyigék között.

.. .egészen rendkívüli adományi de nem tudja irányítani... ... …az én szülőföldemen második látásnak nevezik... ... …a víziói teljesen elnyomják a saját személyiségét... ... …kideríteni, hogy mi váltja ki őket... .. …talán valamiféle ellenpróbával lenne alkalmatos... .. . …erre nézvést van egy elképzelésem... ... …hogyne, természetesen írástudatlan... A kolostorerőd környékén a polgárlakokhoz hosszan hátranyúló szalagtelkek tartoztak, körtefákkal,

lugasokkal és kutakkal. Az átellenes végükön, ahol a községi kaszálóra nyíltak, álltak a pajták és az istállók. Rendes körülmények között nem sokban különböztek volna egymástól, most azonban az egyik élesen kirítt a többi közül, mivel három egyházi poroszló strázsálta, nem túlságos buzgalommal. Errefelé vették az irányt a fekete ruhás harcosok a dűlőutakon, öszvéreiket kantárszáron vezetve. A poroszlók rangidőse egy

rönkpadon heverészett a kívülről elreteszelt ajtó mellett, unottan vakargatva a köldöktájékát; az idegenek közeledtére azonban feltápászkodott, és fölkapta a deszkafalnak támasztott alabárdját.

- Ide nincsen bejárás! - mordult rájuk a kerítés fölött. - A püspök úr parancsolatából. Aymar, mintha meg se hallotta volna, berúgta a kaszálóra szolgáló léckaput, és bemasírozott rajta a

kicsiny menet élén. - A füleden ülsz tán, hékás? - A főporoszló nekiszegezte a fegyverét, magához intve társait. - Kotródj

innen, míg ki nem lyukasztalak! A deres hajú veterán a derékövébe akasztotta hüvelykujját, és olyasféle pillantással mérte végig, mintha

egy ökörbéka akadt volna útjába a patakparton. - Vitézül csaholsz, kutyaszolga - vetette oda neki a szája zugából. A másik férfi marka megszorult az alabárd nyelén. - Ebnek gyalázol? - Hogy én gyalázlak? - Aymar ámulva nyitotta kerekre a szemét. - Miért, tán nem az Úr kutyáit szolgálod? A főporoszló erre köhögve nyelte vissza a nyelvére kívánkozó replikát, mert hisz a domonkos fráterek

valóban büszkén éltek ezzel a titulussal szerte a keresztény világban. Megrázta a fejét, és zavarodottan meredt a jövevényekre.

- Honnan a pokolból szalajtottak benneteket? - kérdezte mérgesen. - Majd pont neked fogom az orrodra kötni. Vidd innen ezt a pecsenyenyársat! - Egy páros villanás, és

Aymar háta mögül két mezítelen penge feszült a poroszló nyakának. - Vackolhattok haza a szuszékba szundikálni. Mostantól mi dajkáljuk a kis fattyút.

A testes fickó hökkenten pislogott az ádámcsutkáját csiklandozó kardokra. Bármennyire elkényelmesítették a békességes esztendők az egyház szolgálatában, előtte azért elég fegyvert látott forogni, hogy azonnal fölmérhesse: az égből pottyant jövevények pillanatok alatt miszlikbe aprítanák az embereivel együtt. Veríték ütött ki a halántékán, ahogy óvatosan elhátrált tőlük, s alabárdját fél kézre fogva leeresztette.

- Jól van no, nem kell mindjárt vicsorítani - nyögte engedékenyen, hevesen integetve két társának a háta mögött, nehogy valamelyiküknek a fejébe szálljon a vér. - Ha annyira sürgetős nektek idekint unatkozni, én ugyan nem leszek elrontója. - Sietősen megindult az öszvérek mellett a kerítéskapu felé, nyomában a többiekkel. - Igazán szólhattak volna, hogy jön a váltás!

A bőrzekés ifjak kajánul néztek utánuk, ahogy szapora léptekkel távolodtak a dűlőn. Egyikük beérte egy kárörvendő vigyorral, aztán hüvelyébe dugta a kardját és ráncba szedte az öszvéreket, mielőtt felügyelet híján elkanászodtak volna; a másik azonban hosszan kísérte őket a tekintetével, ajkbiggyesztve sandítva a zord kolostorerődre.

- Istenes egy őrség, nem mondom! Ilyen erővel három libapásztorlánykát is kirendelhettek volna - horkantott megvetően. - Ugyan nyámnyila szerzet lehet az a kölyök, ha nem lépett meg tőlük az első éjszaka!

- Imádom, amikor így bölcselkedel, César fiam. Csak túlzásba ne vidd, mert a végén még megpukkadsz nekem a sok okosságtól - jegyezte meg Aymar szárazon. - Avval a békanyúzóval kit akarsz összevagdalni, az öszvéreket vagy a napvilágot?

A hetvenkedő legény leforrázva rakta el a fegyverét, s gyorsan csatlakozott a málhákat igazgató bajtársához, aki a kalapja árnyékából somolygott föl rá.

- No lássuk, kirepült-é a kakukkfiók? - Aymar az istállóajtóhoz lépett, leemelte róla a vasalt reteszrudat, s egy lendületes mozdulattal sarkig tárta. - Hát, úgy tűnik, még a fészkin gubbaszt.

A montaillou-i fiú a hirtelen beáradó világosságban hunyorogva nézett a bejárat négyszöge felé. Épp a gazda egyik igáslovát csutakolta; a derekára egy vég kenderkötelet kanyarított, abba akasztotta a bokaláncait, így valamelyest szabadabban mozoghatott. Nem látszott meglepettnek, a foglalatosságát sem hagyta abba, pedig hallania kellett, mi folyik odakint. Aymar odavakkantott neki néhány szót valami nyers, torokhangú nyelven.

- Parancsol uraságod? - kérdezett vissza nyugodtan. - Semmi, semmi, kölyök - legyintett a sebhelyes képű veterán. - Mindjárt kapsz hálótársnak pár okos

jószágot, csak előbb lemálházzuk őket. Hagyd békén azt a rozzant gebét, és rájuk legyen gondod, mert holnap virradatkor indulunk.

- Ahogy kívánja, uram. A fiú semmi jelét nem mutatta a meglepetésnek; nem kezdett kapkodni, nem faggatózott, nem

aggodalmaskodott, egyszerűen tudomásul vette az utasítást. A két bőrzekés legény szótlanul összenézett a hevederszíjak fölött, vezetőjüknek azonban arcizma sem rándult. Homlokráncolva pillantott hátra rájuk, és a szalmára sercintett.

- Na mi lesz, mozogtok már? Vagy tán az öszvérek maguk fogják ledobni a terhet? Miért nem félt? - kérdezte az exorcista. Miért kellett volna félnie? - kérdezett vissza ő. Aymartől félni szoktak. Őt megnyugtatta. Miért, mit látott rajta? Valami furcsát, és mégis ismerőset. Mi volt az? Erő, és nagy-nagy csöndesség. És miért furcsállotta? Mert ilyet addig csak a temetőben látott. A megbékélt holtakon. Az exorcista egy pillanatra abbahagyta a jegyzőkönyvezést, hogy megigazítsa vállán a cobolyprém

gallért. Hideg volt ma éjjel, egy kósza fuvallat meglibbentette a gyertya lángját, és csontjáig lopta a dermesztő fagyot.

A kolostorerőd tornyában sextára harangoztak, amikor az exorcista magányos alakja felbukkant a

dűlőúton, szürkén és ösztövéren, egy foghíjas karósövény takarása mögül. Aymar hanyagul elnyúlva heverészett a rönkpadon, ahonnét nem sokkal korábban akolbólította ki a főporoszlót, szája szegletében egy sárguló fűszállal. Igencsak tapasztalt kémlő kellett volna hozzá, hogy az unott lustálkodás máza alatt felfigyeljen az izmok feszes tónusára, a kalpag árnyékában az éber szemvillanásokra. Az öreg harcos nyugtalankodott, és nem az őrizetére bízott fogoly miatt. Noha ismerős terepen időztek, ha nem is barátok, de szövetségesek között, mégis természetellenes érzés volt számára elszakadni attól a személytől, akivel a kölcsönös felelősség és egymásra utaltság sokrétű köteléke fűzte egybe. Mikor megpillantotta a madárcsontú papot, amint reverendáját felfogva közelít a keréknyomokban tenyésző gaz között, furcsa megkönnyebbülés ült ki szürke tekintetébe.

Kiköpte a fűszálat, és elébe sietett, hogy kaput tárjon neki. No meg azért is, hogy suttogva váltott szavaik ne szűrődjenek be az istállóba.

- Érti a sváb szót? - kérdezte az exorcista. - Nem úgy hiszem, atyám; bár tudj'isten, bajos eligazodni rajta. - Aymar a zekéjébe nyúlt, s egy sárga

posztóba bugyolált csomagot adott át neki. - Olyan gyalázkodást vágtam a fejéhez köszönés helyett, ami a legjámborabb penészvirágnak is arcába kergetné a vért. De meglehet, elértette, csak uralkodott magán. Savó folyik ennek az ereiben.

- A Szent Hivatal tömlöcében még tajtékzott és a láncait szaggatta. Az egyik fekete ruhás ifjú szolgálatkészen leemelte a reteszrudat és kihúzta a nyikorgó ajtószárnyat. Az

exorcista hunyorogva megállt a bejáratban, hogy szeme hozzászokjék a benti félhomályhoz. Foglyuk már elvégezte az öszvérek dolgát, maga alá húzott lábakkal üldögélt egy kupac szalmán, hátát egy félbehasadt gerendavégnek vetve. Onnan pillantott föl látogatójára, kíváncsi érdeklődéssel, a félelem legcsekélyebb jele nélkül.

Az öreg pap megindult feléje. Nehéz, erjedő szagok áramlották körül: trágya, frissen kaszált széna, állati veríték. A gazda lova gyanakvó horkantásokkal próbált eloldalazni előle; a málhájuktól megszabadult öszvérek elmélyülten ropogtatták az abrakot.

- Szalajts kovácsért, Aymar! Talpig vasban csak bajlódnánk vele. - Majd szemöldökét ráncolva hozzátette: - És keríts neki valami embernek való ruhát!

A montaillou-i fiú elmosolyodott. A deszkafal résein beeső napfény ferde sávokra hasogatta szurtos arcát.

- Hegyi poronty vagyok - mondta halkan. - Nem fél kegyelmed, hogy útközben megszököm? - Azt tehát látod, merrefelé viszünk majd — bólintott az exorcista. - És mi egyebet még? - Sűrű ködöt... cikázó árnyakat... egy pislákoló lángnyelvet. .. - Láncszemek zördültek a vállrándításra. —

Kegyelmedék nem sokat mutatnak. - Ennek őszintén örülök, drága fiam. Persze az is megeshet, hogy hazudsz. - Én nem tudok hazudni. A szellemek nem engedik. A pap odaért hozzá, s mikor nehézkesen fel akart szedelőzködni, intett neki, hogy maradjon csak ülve.

Fél térdre ereszkedett előtte, fürkészen kutatva tekintetét. - Szeretnék hinni neked, fiam. Nagyon szeretnék. De nyilván megérted, hogy bizonyság nélkül ez

lehetetlen. - A sárga posztó alól ütött-kopott könyv bukkant elő, domborított bőrkötésben, a négy sarkán megvasalva. - Tedd rá a kezed!

A fogoly pillantása a könyvtáblára hullott. Középütt, a folyondárdíszes keretben régi, megviselt címerpajzs őrizte rajta a bíbor-arany festék nyomait. A sok forgatás úgy elkoptatta már, alig lehetett kivenni, mit ábrázol; de hiszen ha vadonatúj, akkor sem ismerhette volna fel.

- Mire esküdjek? Isten óvjon tőle, hogy erre! Csak tedd rá a kezed, és ne szólj semmit. Egyáltalán semmit. Habozva engedelmeskedett, megbirkózva a csuklóbilincs súlyával. Amint megérintette a könyvet, egész

testét reszketés fogta el. Talán vissza akarta rántani a jobbját, de képtelen volt rá; ujjai, mint megannyi lemetszett polipcsáp, vonaglottak az érdes bőrön. Hátravetett feje koppanva csapódott a gerendának; szeme kifordult, szája szélét hab verte ki. Harákolva küzdött az ajkára toluló szavakkal, s hiába harapott a nyelvébe, elveszítette a csatát.

Ünnepélyes, pincemély hangon kezdett deklamálni; hallani is hátborzongató volt egy vézna kamasztorokból.

Uns ist in altén maerenwunders vil geseit von helden lobebaeren,von grőzer arebeit, von fröuden, hőchgeziten,von weinen und von klagen, eyia! von küener rekken strftenmuget ir nu wunder hoeren sagen... A könyvet marokra ragadta, s akár fuldokló a szalmaszálba, kapaszkodott belé; az exorcistának minden

erejét latba kellett vetnie, hogy kitépje a kezéből. A súlyos szavak görgetege egyszerre elapadt. A fiú ázott tollcsomóként roskadt össze, ziháló kortyokban kapkodta a levegőt, vért köpött a szalmára.

- Jól van, gyermekem, térj magadhoz!... Nyugodj meg, vége... Az öreg pap hátranyújtotta a könyvet Aymarnek, aki a veszély első jelére termett mögötte a semmiből,

majd átvette tőle a megnedvesített gyolcskendőt, és törölgetni kezdte vele a fogoly homlokát. Mikor a lázas pír sápadássá fakult az arcán, újabb segédeszközhöz folyamodott, s egy parányi fiolából pár csepp enciánszeszt erőltetett az ajkai közé.

- Repülősót? - kérdezte a sebhelyes veterán. - Köszönöm, Aymar, de úgy nézem, arra már nem lesz szükség. A fiú reszketve próbált föltámaszkodni, ám béklyói visszahúzták, kimerülten terült el az istálló földjén.

Tekintete azonban lassan kitisztult, s ahogy a fölébe magasodó férfiakra emelte, döbbenet és álmélkodás csillant meg benne, most először, mióta találkozott velük.

- Beszippantott, mint az örvény... — dadogta. - Mi volt ez? Valami szent irat? - Annak éppenséggel nem nevezném. - Az exorcista szelíd, de határozott mozdulattal ujjai közé fogta a

fejét, felhúzta az egyik szemhéját, és homlokráncolva alákémlelt. - Nagyon is pogány dolgokról beszél. Vérről, árulásról, önpusztító gőgről. Egy hős haláláról és egy asszony bosszújáról. - Mielőtt a fiú tiltakozhatott volna, a szájába nyúlt, kihúzta a nyelvét, és megmustrálta. - De úgy éreztem, a céljainknak most ez felel meg leginkább, aminthogy az imént be is igazolódott.

Eleresztette páciensét, és megtisztogatta kezét a gyolcs-kendőben. Amit mondott, aszerint elégedettnek kellett volna lennie; ő azonban éppen ellenkezőleg, meglehetős gondterheltnek mutatkozott, arcát aggodalmas redők barázdálták.

- Szörnyű ereje van... - Hideglelős borzongás futott végig a foglyon, hogy egész teste lúdbőrözött belé. - Mit művelt velem?

Az idős pap Aymar karjára támaszkodva felállt, s szabad kezével leveregette a reverendájára tapadt szalmatöreket.

- Nos, drága fiam, te látsz. Mélyebben és messzebbre, mint mi többiek; csak irányítani nem tudod. - Megköszörülte a torkát. - Az inkvizíciós vizsgálat nyomán fölmerült bennem egy gondolat, mi válthatja ki belőled, ám biztosra nem vehettem, próbát kellett tennem. És a próba sikerült.

- Mi az, atyám? - nyögte a porban heverő fogoly. - Mi az? - A szenvedély - felelte az exorcista. De hisz ő egyáltalán nem szenvedélyes alkat, mondta. Épp ezért. Színig telt kupába nem lehet több bort tölteni; üresbe igen. Vagyis őt ilyenkor idegen indulatok öntik el? Úgy bizony. Élőké, holtaké, mindegy; csak legyen, ami közvetítse. Egy könyv? Akármi, ami érzelmeket hordoz. Ember, állat, holttest; dallam, illat, látvány...

És... milyen érzelmeket? Csak a hőfokuk számít, a természetük nem. Gyűlölet éppúgy lehet, mint szeretet? Akár a kettő együtt. Vagy becsvágy, bujaság, áhítat, kétségbeesés... Hiszen ő akkor... Úgy bizony, drága fiam, sóhajtotta az exorcista. Alvó vulkán vagy, ami bármelyik percben kitörhet, és

senki meg nem mondhatója, merrefelé fogja hányni a tüzet. Az északra vezető út hosszú volt és fáradságos. A hegyek errefelé ugyan nem emelkedtek oly szédítő

magasságokba, mint a másik irányban, a pireneusi gyepűn, ám annál vénebbek és álnokabbak voltak, zegzugosán kanyargó szakadékaikat sűrű erdőség nőtte be. Ráadásul Aymar mintha szándékosan a feltöretlen vadonban vezette volna őket, oly messze az emberi tevékenység minden nyomától, amennyire csak lehetséges. Miután egy nyaktörő zergecsapáson maguk mögött hagyták az alföldet, nemhogy falut, de szénégető tanyát se láttak. A tölgyek kérgén eleinte még itt-ott vastagon varasodott hegek őrizték a rég elrozsdált fejszék emlékét, ám hamarosan ezek is elmaradtak, s a kicsiny menetet elnyelte a rengeteg mogorva, barátságtalan sötétje. Szükséget nem szenvedtek, mert a két fiatal harcos páratlan vadásznak és nyomolvasónak bizonyult; ám valahányszor tábort ütöttek éjszakára, a fiúnak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a fák rideg rosszindulattal merednek rájuk a lángok fénykörén kívülről. E fullasztóan idegen világ, amely magába nyelte őket, csak érc formájában ismerte a vasat, a tüzet pedig ritka és félelmetes vendégként, ha villámcsapás hozta le az égből.

Aymar és legényei mindazonáltal állták a kihívást. Elnyűhetetlennek tetszettek, ahogy zokszó és csüggedés nélkül törtek előre a szűz vadonban, féltő gonddal óva az öreg papot. A fiú lépést tartott velük, mert a sok nélkülözés őt is keményre edzette, és Carcassonne óta kiadósabban evett, mint bármikor életében; ám vadászgyerek lévén, nem esett nehezére fölmérnie, hogy nélkülük nyomorultul itt pusztulna. Egy lidérces éjjelen, mikor hirtelen felhőszakadás mosta el a táborukat, s ő egy odvas fa kétes menedékében vacogott egy átázott sátorponyva alatt, hüledezve nézte, ahogy rendíthetetlen nyugalommal mentik a menthetőt, s azt kérdezte magában, miből faragták ezeket a férfiakat, kősziklából netán? Akárhogy is, virradatra ismét menetkészek voltak, s annyi nyomát sem látta rajtuk a fáradtságnak, mint a montaillou-i plébánoson egy átdorbézolt ünnepnap után.

Az exorcista az öszvérek közé húzódva vészelte át azt az éjszakát, azok őrizték meg öreg teste melegét. Egyáltalán nem ítélte méltatlannak a helyzetet, még dicsérte is a derék jószágokat; megesett vele egyszer, mesélte, hogy rátörő fegyveresektől mentették meg hasonló körülmények között. Ő viselte legnehezebben az utazás viszontagságait, mégsem fogyott ki a mosolyból meg az adomákból, tekintete lankadatlan derűvel csillogott. Kísérőivel ellentétben nem kezelte poggyászként a foglyukat: esténként együtt imádkozott vele, a tűz mellett szóval tartotta, szelíd makacssággal igyekezett kicsalogatni csigaházából. Nem súlyos és érthetetlen dolgokról faggatta, mint a Szent Hivatal atyái Carcassonne-ban, hanem mindenféle tarka apróságról: hogy milyen emlékei vannak az apjáról, melyik volt a kedvenc báránya a nyájban, tud-e nádsípon játszani, és más ilyesmik. A fiú kezdetben bizalmatlanul húzódott vissza bástyafalai mögé, a kitartó ostrom azonban apródonkint felmorzsolta őket, s egy idő múlva azon kapta magát, hogy gyakrabban és őszintébben válaszolgat a nevetséges kérdésekre, mint józan számítással tanácsosnak vélné.

Gyerek volt még, keserű és koravén ugyan, de mégiscsak jó szóra és megértésre éhes. Hiába gyanította, hogy ez a nyájas csevegés valójában a vallatás egy körmönfont formája, ahhoz hasonlatos, amikor páncélja feltörése előtt kiforrázzák a folyami rákot, nem tudott ellenállni neki. Még akkor sem, amikor egy hegynyeregbe hágva kitárult előttük a látóhatár, a szomszédos ormon egy római őrtorony romjaival, és a mosolygós pap hirtelen elkomorodva jelzett a kezével Aymarnek, hogy azonnal változtassanak irányt. Pedig ez a pillanat, a szénaillatú istállóban történtek mellé helyezve, bántó élességgel ugratta fókuszba, miért kóborolnak ebben a néptelen vadonban, irdatlan kerülővel közelítve úticéljukhoz, amit az öreg sohasem volt hajlandó megnevezni, angolnaügyességgel térve ki minden érdeklődés elől.

Ahol nem éltek emberek, ott emléket se hagytak. És ahol hiányzanak az emlékek, ott nincsenek lappangó szenvedélyek sem, melyek felszíthatnák egy félárva hegyi suhanc titokzatos képességeit.

Persze, ahogy a régi mondás tartja, más végezni, mint tervezni. A szörnyű émelygés nem a romos erőd láttán tört rá a fiúra, hanem két nappal később, egy bozóttal

benőtt nyiladékban, ahol közel s távol semmi jele nem mutatkozott, hogy valaha is emberek jártak volna erre. A szíve őrült kalapálásba kezdett, egész testét ragadós veríték lepte el. Megrántotta az öszvér kantárszárát, mert attól félt, ha még egyet lép, képtelen lesz megmaradni a hátán; és a fülében lüktető vér

zúgásán keresztül hallotta, ahogy a sereghajtó legény kacskaringósan elkáromkodja magát a váratlan megtorpanás miatt.

Az exorcista tüstént mellette termett, az arcába hajolt, és aggódva nézte, mennyire kifutott belőle a szín. - Rosszul érzed magad, gyermekem? -A szurdok... előttünk - krákogta, reszkető karját fölemelve. - Vér és halál és fájdalom... Aymar visszafarolt hozzájuk a hátasával, s ahogy körbefordította, könyökével mintegy véletlenül leverte

a kinyújtott kezet. - Ne mutogass, kölyök, és ne ordibálj! - sziszegte. - Melyik szurdok, a jobb oldali, vagy balról a kisebbik? - A bal... - Nagyszerű. - Aymar mellbe lökte, s ő a hányingerrel küszködve bucskázott hátra a nyeregből.

Összeszorított foggal készült a becsapódásra, de nem következett be: a sereghajtó legény már talpon várta, a hóna alá kapva fogta fel zuhanását, majd óvatosan fekvésbe eresztette - Te most nagyon beteg vagy, mi meg mind itt nyüzsgünk körülötted, mint a kotlóstyúk. Okádjál kicsit, ha bírsz.

A fiú engedelmeskedett, s néhány elmosódott pillanatig csak ködösen volt a tudatában, hogy emberek térdelnek mellette, megoldják a lajbiját, pofozgatják, az arcát törölgetik. Aztán a repülősó szúrós bűze marta végig az orrát, s oly iszonyatos erejű tüsszentés robbant ki belőle, hogy szó szerint ülő helyzetbe rántotta. A szemébe szökő könnyek egy-két pislantás után tisztára mosták a látóterét. Még mindig forgott vele a világ, de a savanyú íz visszahúzódott a gyomra mélyére, és megkönnyebbült nyeldekléssel próbált feltámaszkodni.

Aymar vállon ragadta és visszanyomta a földre. - Fel ne támadj itt nekem! - vicsorított rá. - Beszélni tudsz már? Ködös tekintettel bámult vissza rá, mire a sereghajtó legény az ölébe emelte a fejét, a pap pedig pár

korty vizet töltött a szájába a kulacsából. - Harákolj vele, aztán köpd ki! - súgta. - Mi az a valami a szurdokban, emlék vagy szándék? A fiú ösztönösen lenyelte a vizet, és kis híján újra rosszul lett tőle, mert epekeserűn kaparta végig a

torkát. Hunyorogva igyekezett összhangba hozni maga körül a környezetét. - Mindkettő... - motyogta kábán. - Jelenlét... - Megpróbált a savanyú émelygésre koncentrálni a

gyomrában, körültapogatni anélkül, hogy ismét felkavarná. - Egy árnyék a múltból, ami... rávetül a jövőre...

- Ha lakott vidéken lennénk, azt mondanám, banditák - suttogta a fejét tartó legény. A körülötte térdelők közül egyedül ő volt olyan pozícióban, hogy rálátott a szurdokszájra. - Eszményi hely egy rajtaütéshez.

- Nem... ez nem rablóbanda! - Köhögni kezdett, mert az émelygés megint erősebb lett, a garatja felé nyújtogatta csápjait, mintha haragra gerjedt volna a háborgatástól. - Sokkal vénebb... kegyetlenebb... és egyedül van. Vöröslenek a gondolatai...

Az exorcista a homlokára tette a kezét. - Hagyd, engedd el! Ha tovább fürkészed, még hatalmába kerít. Már eleget tudunk. Hűvös, száraz, kemény ujjai voltak, valahogy megnyugtatta az érintésük. Talán Aymar is csatlakozni

próbált hozzá - legalábbis nincs kizárva, hogy csitításnak szánta azt a sebhelyes farkasvigyort. - Ha egyedül van, akkor Galiot egyenlő esélyekkel indul. Fel a fejjel, kölyök! Mindjárt eldől, ki fog ma

itten vörösleni. A fiú pillantása riadtan rebbent körbe a fölé hajló arcokon - és csak most, erre az ijesztő mosolyra tisztult

ki eléggé a tudata, hogy rádöbbenjen: hárman vannak. Nem négyen. A jéghideg rémület erőt adott neki, hogy lerázza magáról a meglepett legény kezét, s ülésbe lendüljön,

akár az elpattanó rugó. Kiabálni akart, ám elkínzott torkától csupán hisztérikus, fuldokló krákogásra futotta.

- Nem! Hívjátok vissza! Ő csak egy ember, semmi esélye! Itt biztonságban vagyunk, az nem jöhet ki szurdokból, oda van béklyózva, de bent...! Hívjátok vissza és menekül...

Aymar kérges medvemancsa beléfojtotta a szót, s akár egy rakoncátlan pólyásbabát, visszafektette a hátára.

- Te csak haldokoljál még egy kicsit, amilyen élethűen csak tudol, jó? - vigyorgott rá közvetlen közelről. - Hadd koslasson minket a sóvárgó kis barátunk, mikor masírozunk be végre a tátott pofájába! - Szeme villanása, mint a kifent acélé. - Addig sincs érkezése Galiotra ügyelni.

- Szóval meg van kötve, azt mondod? - ráncolta homlokát az exorcista. - így már érthető, miért őrjöng annyira. Iszonyúan ki lehet éhezve, ilyen messze minden emberlakta helytől. - Tűnődve biggyesztette el az ajkát. - Tulajdonképpen nem sok vizet zavar. Mégis úgy vélem, az Úr vezette ma erre lépteinket.

A montaillou-i fiú nem tudott szólni, arcán az irdatlan férfitenyérrel, ám tágra nyílt tekintete kétségbeesetten cikázott egyikükről a másikra. Szerelmetes Szűz Mária, hát nem fogják fel, miről beszél? Azt hiszik, holmi pórázvégre fogott vadállat lappang odaát a szurdokban? Egy haramiavezér táncoló medvéje, orrában a karikával? Vagy vén ordas toportyán, akit valami tébolyult remete rákapatott az emberhúsra? Nem látják, nem értik, mivel állnak szemben? Hogy a biztos halálba küldenek egy hűséges szervitort?

Két kézzel ragadta meg Aymar vaskos csuklóját, és mind a tíz körmét belemélyesztette, abban az eszelős reményben, hátha lerántja róla a kezét fájdalmában.

- Veszteg légy, kismacska, vagy én kushasztalak le! - dörmögte a forradásos képű veterán elnézően, szinte szeretettel. - Nézd csak, ha télleg látod a jövőt, akkor két eset lehetséges. A vér, a kín meg a halál, az ugyebár biztos. Az egyik változat, hogy ez Galiotra vonatkozik. A másik... - Vállat vont. - No, mindjárt kiderül.

És kiderült, valóban. Mi volt az, ott a szurdokban? - kérdezte ő. Nem szükséges tudnia, felelte az exorcista. Miért nem mentek be, legalább hogy megmutassák neki? Fölösleges lett volna, nem arra vitt tovább az út. Különben sem maradt sok belőle. Hogyan tanuljon, ha nem adnak rá alkalmat? A tanulásnak megvan a maga sora. A geometriát sem a kúpszelettannal kezdik. Ezt nem érti, vallotta be őszintén. De úgy hallotta, a tudás anyja a tapasztalat. És talán nem tapasztalt eleget? Gondoljon Galiotra! Amilyen állapotban visszatért, nem hitte volna róla, hogy megéri a napnyugtát. Látod, drága gyermekem? - mondta az exorcista. Rettenetes ítéletidő tombolt, süvöltő orkán szaggatta a százados bükkök koronáját, mikor az exorcista és

kísérete a Fájdalmas Miasszonyunknak szentelt zárdához közeledett. A nap még fenn járt az égen, de száguldó felhőkből vont haragoslila leplet az arca elé, megtagadva éltető mosolyát a siralmak völgyétől. A kolostorerőd központi tornya, mint dacos intésre emelt óriásujj, szegeződött az égiháborúra. Sisakján vad örvényekben porlottak szét a szélhordta zápor ostromhullámai, s a háttérben szikrázó villámok borotvaélesen metszették kontúrjait a viharfellegekbe. A fiú, akit a szakadó eső bőrig áztatott és kékre-zöldre vert, furcsamód obszcénnak találta a látványt, egyszersmind azonban lenyűgözőnek is. Sajnálta, hogy nem szólnak a harangok; kíváncsi lett volna, mennyire állják a versenyt a mennydörgéssel.

Az exorcista előtt ült utolsónak maradt öszvérük nyergében, aki ereje utolját emésztette, szegény jószág, vonszolni is alig bírta már magát. Csak arra fog hazatérni, hogy elgyötörten kiadja páráját az ismerős jászol előtt; a gondolat keserű iróniája valahogy szíven ütötte. Először azt hitte, az öszvérekkel is úgy áll a helyzet, mint Galiottal, ámde csalódnia kellett; és amikor félősen fölemlítette a dolgot Aymarnek, az ősz veterán akkorát hahotázott, hogy még a forradásai is belevörösödtek.- Málhás dögökkel bort itatni? - csapkodta a combját vidor kedvében. - Ez még csak a pazar ötlet, édes egy komám! Akkor már miért nem döntjük a tengerbe?

Az öszvér megbotlott, immár sokadjára, és a fiúnak meg kellett kapaszkodnia a kápában, nehogy lehemperedjen a dágványba. A kengyel természetesen az öreg papnak jutott, az ő lába támaszték nélkül kalimpált; így alig tudott megülni az esővíztől síkos nyeregben, az ülepe végig kimarjult, több helyütt már ki is sebesedett. Nem panaszkodhatott persze, még így is jobb dolga volt, mint a gyalogszerrel vánszorgó harcosoknak, akik hosszú botra támaszkodva dagasztották a térdig érő sarat. Aymar hátvédnek maradt, őt egyáltalán nem látta, s az igazat megvallva a két legényét se nagyon, pedig azok az orruk előtt haladtak. Csupán akkor bontakoztak ki az összefüggő esőfüggönyből, ha az öszvér utolérte őket, és gépies botorkálásában csaknem rájuk szaladt. Ez mind gyakrabban fordult elő, mert Galiot egyre többször esett el, s a társának ilyenkor fel kellett támogatnia. Úgy tűnik, még az ő elképesztő teherbírásának is van határa; ámbátor az előzményeket tekintve az a csoda, hogy idáig kitartott.

Újabb villámcsapás szántott cikázó barázdát a fellegekre, vakító ellenfénybe vonva a Notre Dame Doleureuse roppant épülettömbjét. A fiú szeme könnybe lábadt a káprázástól, s a nyomorult öszvérnek is hasonló gondjai támadhattak, mert egyenest nekigyalogolt egy jókora tuskónak. Ezúttal valóban lepottyant volna róla, ha az exorcista utána nem kap az utolsó percenetben, s vissza nem rántja a nyakravalójánál fogva. Ha már így alakult, kihasználta az alkalmat, hogy hátracsavart fejjel fölkiabáljon neki.

- Oda megyünk? - kérdezte, karjával sután a zárda szellemképe felé intve, amely még mindig ott vibrált előtte a zivataros sötétben.

Az exorcista kedvezőbb helyzetben volt nála, neki csak le kellett hajolnia, hogy közvetlen közelről a fülébe harsoghasson.

- Krisztus keresztjére, drága gyermekem, csak nem képzeled, hogy egy apácazárdában foglak elkvártélyozni? Mindjárt megérkezünk, addig fogd be a szád, és ne fecsegj sületlenségeket!

A következő villámlás egy zömök, palatetős kőházikót világított meg kevéssel előttük, amit a fiú korábban is észrevehetett volna, ha nem a látóhatárt vizslatja folyton. Egészen közel jártak hozzá, az előőrsük már révbe is jutott: Galiot elcsigázva és fülig mocskosan zihált egy lócán az áteresz alatt, a társa pedig amint leültette, nyomban visszafordult, hogy eléjük siessen. Bizony el is kélt a segítség, mert a fiú inkább kizuhant, semmint leszállt a nyeregből, s az öreg papot is úgy kellett leemelni, akár egy nyaláb rőzsét, a lábai teljesen elgémberedtek. Mire nagyjából összeszedelőzködtek a tornác viszonylagos menedékében, utolérte őket Aymar is, de rájuk sem hederített: holtfáradt legényét támogatta föl az öszvérre. Az ő útjuk ezek szerint még nem ért véget.

Az exorcista zörgetésére egy barna csuhás szerzetes nyitott ajtót, s nyomban sürgölődni kezdett körülöttük. Belülről a ház leginkább szerény, de takaros fogadóra emlékeztetett, és a fiú csakhamar rájött, hová került: egy vendégszállásra, ami mindig akad a kolostorok körül, a koldusok és kispénzű zarándokok számára. Ez itt ugyan szokatlanul fényűzően volt berendezve, kivált egy olyan félreeső és kevéssé ismert zárdához képest, amilyen a Notre Dame Doleureuse; ő azonban most nemigen törte rajta a fejét, mi lehet az oka ennek a furcsaságnak. Kapott egy kupa forró hippokraszt, egy dézsa meleg vizet, egy öltözet vadonatúj ruhát és egy tál káposztás kacsasültet, ebben a sorrendben, amin ugyan szíve szerint kicsit változtatott volna. Közben arról is értesült, hogy külön szobája lesz, egyedül csak az övé, igazi dunyhás ággyal; és ámuldozva állapította meg, hogy sohasem ment még ilyen jól a sora életében.

A saját szoba birtokba vételével mindazonáltal még várnia kellett, mert időközben az öreg pap is fölfrissítette magát, és fontos dolgokat akart közölni vele. Legelsősorban bemutatta a szerzetesnek, akiről jobban megnézve kiderült, hogy egészen fiatal, alig pár esztendővel lehet idősebb nála. Sötét haja volt, kreol bőre, és cinkosán csillogó, barna szeme. A fiút ez kissé zavarba hozta, mivel nem sok szerzetest látott még életében, s gyér tapasztalatai alapján mindig savanyú vénségeknek képzelte el őket, különösen a bencéseket.

- Ez Béroul testvér - fordult hozzá teáját szürcsölgetve az exorcista. - Ő lesz a lelkiatyád és a felügyelőd. Gyónhatsz, áldozhatsz nála, nem holmi mezítlábas barát. Párizsban szerzett doktorátust, és magam adtam föl neki az egyházi rendeket.

A fiú akkor sem lepődhetett meg volna jobban, ha hátulról fejbe csapják egy bunkóval. Ez a különös, cingár öregember, aki szürke reverendát hord és öszvérháton közlekedik, püspök? Montaillouban még a plébános is díszesebb klepetusban járt nála.

-Bo... bo... bocsásson meg nagyméltóságod! - dadogta vérvörösre gyúlva. A szikár ujjak leeresztették a fehér fajanszcsészét. Az exorcista mosolygott, derűsen és szelíden, akár egy

napkeleti bölcs. - Éles a szemed, fiam, de van még mit tanulnod - szólt csendesen. - Például azt, hogyan láthatsz át

valakin, aki ura a szenvedélyeinek. Rosszabb volt, mint egy arculcsapás. A fiú ráharapott az ajkára, olyan erősen, hogy vér serkent a

nyomán. Gyerekes dac öntötte el, ahogy lehorgasztotta a fejét. Hallgatásból és engedelmességből emelt védművei mögött egész életében tudta, hogy különb a többieknél, fölöttük áll, nagy dolgokra hivatott. Ugyan mi másért beszélnének hozzá a szellemek? Szenvtelen csendessége nem meg- hunyászkodást takart - ködös gyűlöletet inkább, és végtelen megvetést. Vele sohasem törődtek, mindig csak ki akarták használni, senkitől sem kapott egy kedves szót, egy megértő mosolyt...

Senkitől?... - Ne vedd a szívedre! - A szerzetes átnyúlt az asztal fölött, és biztatóan vállon paskolta. - A szégyen

hasznos érzés: tisztába hoz önmagaddal. Az öreg újratöltötte csészéjét a gőzölgő ónkannából, s mézet mert bele egy kiskanállal. - Különleges adományt bírsz Isten kegyelméből. Ritka az ilyesmi, bár nem egyedülálló - mondta. - Sajnos,

a magadfélék általában... veszendőbe mennek. Számodra legalább akkora szerencse volt, hogy idejében rád találtunk, mint nekünk. - Beleszürcsölt a forró teába, s elfintorodott, mikor szétfutott a fogain. - Ami benned rejlik, nem gonosz, de nem is jó. Olyan, mint egy kard: meg kell tanulnod bánni vele. - Átható tekintetét a gyermekre függesztette. - Mi pedig segíteni fogunk.

Zavaros érzelmek háborogtak a fiúban, sehogysem bírta szétválogatni őket. A teli gyomor és a kényelmes meleg azt súgta neki, bízzon az öregemberben, a zsigereiben fészkelő ösztön azonban veszélyt

kiáltott. Lelki szemei előtt elfeledettnek hitt emlékkép merült föl, még valamikor négyesztendős korából: szilaj, betöretlen csikó ficánkol a karám harmatos pázsitján, az apja pedig óvatos léptekkel közelít felé, szeme résnyire húzva, kezében kantár...

- Mit kívánnak tőlem kegyelmedék? - kérdezte rekedten. - Hogy mi lesz a dolgod? Segítesz majd Béroul testvérnek a ház körül - felelte az exorcista. - Errefelé nem

sok zarándok jár, úgyhogy bőséggel lesz időtök beszélgetni. A fiú lopva hátrapillantott, a vihar dühöngését kirekesztő ajtóra, ahol a fekete zekés harcos strázsált

összefont karral, az egyetlen a három közül, aki velük tartott a menedékbe. Mikor megérkeztek, épp csak lemosta magáról az út sarát és megnedvesítette a torkát egy korty hippokrasszal, utána elfoglalta posztját a bejárat mellett, s azóta tapodtat sem tágított onnan, még a vacsoraasztalhoz sem ült le.

- César itt marad - bólintott az öreg pap. - Galiottal váltják majd egymást, ha szükségük lesz... felfrissülésre. Vigyáznak rád, nehogy valami bajod essék.

A fiút nem igazán foglalkoztatta a szökés gondolata, ám a nyers bizonyság, hogy íme, továbbra is fogoly, fölszította benne a dac parazsát. Sohasem rendelkezhetett a saját sorsa fölött, s a helyzet most annyiban változott csupán, hogy többé nem semmirevaló porontynak tekintik, hanem holmi becses ritkaságnak. Immár nem volt titkolnivalója, ezek az emberek sokkal többet tudtak róla, mint előtte bárki más; így hát nem látta okát, hogy megfékezze az ajkán kiszökő epés replikát.

- És miféle veszedelemtől óvnak? Tulajdon magamtól netán? Nyaklevesre számított a kiadós pimaszságért, vagy legjobb esetben éles hangú korholásra, az exorcista

azonban meglepő módon nem zökkent ki nyugalmából. Lassan hátradőlt a székén, s ahogy leeresztette a teáscsészét, szikár vonásai elégedett mosolyba rendeződtek.

- Látom, gyorsan tanulsz, gyermekem - mondta. Persze nem az apácák miatt szálltak a zarándokházba, mondta ő. Valóban nem ez volt a fő ok, ismerte el az exorcista. Hiszen Aymarék is a zárdában laknak. Vagy legalábbis sűrűn járnak oda. Nem azért, amiért ő hiszi. Talán mégis, felelte ő. Éspedig? Felfrissülés... Ezt a szót használta aznap. A paráználkodástól nem frissül fel az ember. Attól nem is. De a bortól igen, ha megfelelő fajta. Okosabb vagy, gyermekem, mint gondoltam volna, - vonta föl szemöldökét az exorcista. A fiú hamar beleszokott a vendégházi életbe. A koszt bőséges volt, a szállás kényelmes, a munka könnyű;

a társasággal pedig, ahogy a napok szaporodtak, akarva-akaratlan megbarátkozott. Bármennyire igyekezett elzárkózni tőle, Béroul testvér vidám közvetlensége idővel felőrölte tartózkodását. A fiatal szerzetes kifogyhatatlan tárháza volt a mulatságos történeteknek, melyeket grimaszokkal és színpadias taglejtésekkel adott elő, a társadalom minden rétegét kifigurázva. Szellemességében, örökmozgó aktivitásában nem talált semmi művit vagy mesterkéltet: most először került össze olyan emberrel, aki őszintén élvezte az életet, minden hátsó gondolat nélkül, csak úgy önmagáért. Ugyanakkor nem hiányzott belőle a tapintat sem, és mindig jó érzékkel vonult vissza, ha védencét borongós hangulat szállta meg, s a magány és a csönd menedékét kereste.

Az exorcista jóslata bevált, valóban sokat beszélgettek. Többnyire apró-cseprő dolgokról, ám olykor komolyabbakról is. A fiú meglepve értesült róla, hogy a Szentírás nem összefüggő szöveg, számos könyvre és fejezetre oszlik, és rengeteg mindenről szó esik benne, olyasmiről is, amit álmában sem képzelt volna. Montaillouban a plébános jobbára a bűnbeesésről meg az egyiptomi tíz csapásról mennydörgött, ha pedig prédikáció előtt kissé felöntött a garatra, lidérces víziókkal borzongatta a nyáját Ézsaiás jövendöléseiből meg a Jelenések Könyvéből. Az Isten, amelynek körvonalai e szónoklatokból kibontakoztak, a pátriárkák haragvó istene volt, kegyetlen és bosszúálló, féltékeny és vérrel befent kezű. A hegylakó gyerek titkon nemegyszer elcsodálkozott rajta, miért nevezik őt jóságosnak és megbocsátónak.

Béroul testvér mesélt neki először a tékozló fiúról meg az irgalmas szamaritánusról; általa ismerte meg az Énekek Énekét, mely zavarba ejtő vágyakat ébresztett serdülő testében. A hegyi beszéd példázatai már-már elvezették a megnyugváshoz, hogy aztán Jób Könyvének mélységes keserűsége megint kizökkentse körülötte sarkaiból a világot. Egy rémisztő pillanatban érteni vélte, hogyan áldozhatta fel az Úr a tulajdon fiát; hiszen nem várt el kevesebbet Ábrahámtól sem a pusztában. Kérdések lángoltak föl benne, ám hiába

ostromolta velük lelkiatyját, kész válaszokat nem kapott, csak útmutatást. Elméje szinte észrevétlen vedlette le renyheségét, s közben, akár a tűzben edzett acél, erősebb lett és rugalmasabb.

A bőrzekés harcosok nem vettek részt a beszélgetésekben. Sötét, szótlan árnyként húzódtak meg a vendégszálláson, mindig jelenvalóan, de sohasem tolakodón. Egyetlenegyszer támadt velük kisebb kalamitás, a nagyböjti váltáskor, mikor hátul a kertben gyakorlásképp összemérték a pengéjüket, s egy félrecsúszott kardcsapás lesodorta Galiot két szélső ujját. Béroul testvér forró vízzel kimosta a sebet, majd balzsamos kötést tett rá, miközben César tűzre vetette a levágott ujjakat, két lapát véres hóval együtt. Csaknem egy órába telt, míg undokul sisteregve elhamvadtak. A fiú egy lópokróccal hajtotta füstjüket a kéménykürtőbe, kevés haszonnal; ablakot kellett tárni a farkasordító hidegre, mert az egész házat émelyítő, édeskés bűz töltötte be. Galiotot nem különösebben rázta meg az esemény, a kötést is csak pár percig tartotta magán, míg elállt a vérzés. Mire a két régi ujja elégett, a kezén már kisarjadtak az újak, egyelőre még csenevész rózsaszínben, bomló tavaszi rügyek gyanánt. A fiú meg sem lepődött rajta; annak idején, a szurdokban vívott harc után, sokkal szörnyűbb sebekből látta felépülni őt.

- Atyánk nem fog megdicsérni ezért! - mondta nekik Béroul testvér szemrehányóan; a két ifjú pedig szótlan főhajtással fogadta a korholást.

Szentestén az exorcista meglátogatta őket. Éjfélkor a házhoz toldott kis kápolnában maga celebrálta az ünnepi misét; a születés misztériumáról prédikált, és Dávid király zsoltárait énekelte tisztán csengő hangján, melynek zengését nem koptatta el a kor. A fiúnak egy színarany gyűrűt hozott, türkizköves foglalattal, melybe ágaskodó unikornist metszettek. A markába ejtette - hideg, olajos tapintása volt -, és gyöngéden, de határozottan ráhajlította az ujjait.

- Mit látsz? - kérdezte halkan. Béroul testvér az asztal mellől figyelte őket, kezében penna, előtte papiros. César közelebb húzódott

hozzájuk, feszülő izmai meghazudtolták a hanyag mozdulatot, ahogy hüvelykjét a derékövébe akasztotta. Szédülés fogta el a fiút, olyan erősen, hogy a szeme is káprázott belé. A szivárványló ködből egy asszony

alakja bontakozott ki: büszke déli szépség, kevélyen fölszegett állal, tengerzöld selyemruhában. Rengeteg hollóhaját ékköves tiara fogta vissza homlokából, ám a szemében villogó tűz elsápasztotta a fekete agátokat. A fiú szíve a torkába ugrott, mikor tekintetük találkozott. A gyűrű az asszonynál volt, mosolyogva forgatta az ujján, majd lassú, évődő mozdulattal levonta róla, és csókot lehelt a türkiz unikornisra.

- Zálog... - zihálta. — Szerelmi zálog... Felkiáltott, mikor a gyűrű a levegőbe röppent, s szikrázva hullott alá az aréna homokjára, a vicsorgó

oroszlánok közé, akik a keresztény istenkáromlók tetemei fölött marakodtak. A zsákmányt a nőstények ejtették, de amint marcangolni kezdték, a hím félelmetes ordítással közibük vetette magát, kikövetelni a jussát. Máskor engedtek volna neki, kaffogva eloldalognak, ahogy az ösztönük parancsolja; az idomár azonban tíz napja éheztette őket, nehogy csalódást okozzanak a közönségnek. Szembeszálltak hát a bömbölő hímmel, hátrasunyt füllel morogtak vissza rá, hiába rázta félelmetes sörényét. A hím is éhes volt, az ellenállás őrjöngésig bőszítette. A gyűrű, mint parányi kék csillagocska, hunyorgott keresztül a mancsaik által fölvert porfellegen.

- Vérben ázik... forró, habos vérben... Istenem, a sok vér kioltja a fényét! Le kell mennie érte. Kihagyott a szívverése a gondolatra, de rögtön tudta, hogy nem tehet mást. Ha a

testőrző gladiátorait küldené, megszégyenülne a cirkuszi tömeg előtt. A türkizköves gyűrű az ő ajándéka volt, az egész udvar szeme láttára ajánlotta föl, nem is merte remélni, hogy elfogadják. Le kell mennie, méghozzá egyedül, hogy visszahozza a porondról az imádott nőnek, a császárleánynak, akinek a keze megnyitja számára az utat az uralkodói bíbor felé. Hatalmas megtiszteltetés ez egy faragatlan katonának, akárhány ütközetben vezette győzelemre a birodalmi légiókat. íme, a kihívás: most bebizonyíthatja, hogy méltó a frigyre.

Veríték gyöngyözött göndör szakállában, ahogy rámordult a gladiátorokra, hogy tágítsanak. Szerencsére a díszpáncélja nem afféle aranyozott maskara volt, mint a császár körül páváskodó udvaroncoké; mindig ügyelt rá, hogy védve legyen az orgyilkosok tőre ellen. Megindult a mellvéd irányába, nem is fáradva avval, hogy a lépcső felé kerüljön; aki nem húzódott félre a kiáltására, azt letaposta. Széksorról széksorra szökkent, egy zerge könnyedségével; kitanulta a módját a szakadékos hegyekben, ahol annyit hadakozott a barbárokkal. Az emberek hátranéztek, és siettek utat nyitni neki. Mindjárt jön a nyaktörő ugrás, le az arénába; vigyáznia kell az érkezésre, különben nagyon ostoba halála lesz. Kivonta kurta kardját - egy Ián- dzsának most jobban örült volna s magában Juppiter atyához fohászkodott...

- Küzdj vele, gyermekem! - Sürgető, rekedtes suttogás. - Ne hagyd, hogy elragadjon! Bódító, tömény illathullám zavarta szét a porondon fenekedő oroszlánok képét. Az exorcista egy

parázsló mirharudacskát lengetett a fiú előtt. Ködös szemmel bámult föl rá, s ahogy pillantásuk

találkozott, horgonyra lelt az öreg tiszta, higgadt tekintetében. Megkapaszkodott benne, akár fuldokló a sodródó szálfában, s szörnyű erőfeszítéssel kitépte magát a látomásból. Idegen indulatok foszlányai örvénylettek körülötte, ahogy a gyűrű koppanva földre hullott elernyedő kezéből.

- Visszahozta neki... — nyögte elhalón. - De a vér örökre lemosta róla a szerelmet... Azzal megfordult körülötte a vendégház, és aléltan hanyatlott az exorcista karjába. Megszerezte a bíbort, kérdezte ő. Mit számít az? Régen történt. Másnak talán. Ő jelenként élte meg, minden ízében valóságosan. Miért akarja tudni? Mert az a pogány hadvezér ő volt. Ott lenn az arénában, a markában a karddal. Nos, igen, megszerezte, vont vállat az exorcista. Miért fontos ez? Hátha egyszer szükség lesz egy diadalmas császárra. Vagy egy oroszlánölő hősre. Vagy egy emberre,

akinek a szívében kihamvadt a szerelem. Az exorcista kezében megállt a lúdtoll. Fel tudja idézni, mondta ő halkan. A gyűrű nélkül is. Csak el kell képzelnie egy türkizbe metszett

unikornist. A tél hátralévő részében az exorcista látogatásai rendszeressé váltak. Sohasem lehetett előre tudni,

mikor érkezik, mivel nem tartott szigorú időrendet, ám minden héten megjelent legalább egyszer, s alkalmasint Aymar is elkísérte. A fiú felemás érzésekkel fogadta ezt a változást. A vizitációk szörnyen kimerítették, testben-lélekben egyaránt; megesett, hogy egy álló napig aludt utánuk. Szerencsére Béroul testvér ilyenkor zokszó nélkül átvállalta a ház körüli munkát, s ébredéskor zsíros tyúkhúslevessel és forró herbateával várta. Talán kitérhetett volna a sorozatos próbatételek elől, mert az öreg sohasem erőltette, csupán szelíd ösztökéléssel élt; ez azonban hatékonyabbnak bizonyult minden verésnél és parancsolgatásnál. Fölébresztette a fiúban a hiúságot és a becsvágyat, hogy megismerje önnön határait. Korábban kész ténynek tekintette képességét, sohasem jutott eszébe, hogy gyakorlással javítani vagy finomítani lehetne rajta. Bár tudata ködös zugaiban valahol ott lappangott a meggyőződés, hogy felsőbbrendű a többi emberhez képest, mindig visszariadt a gondolattól, hogy ezt cselekedetekkel is kimutassa. Valójában éppúgy ki volt szolgáltatva nekik, mint a körülötte kísértő szellemeknek.

A dacos beletörődés állapotából a szerzetessel folytatott beszélgetések zökkentették ki. Megnyitották elméjét a világ bonyolultságára, s észrevétlen megfosztották a mankóktól, amikre eddig támaszkodott. Hiába ostromolta Béroul testvért frissen támadt kétségeivel, ő magyarázat helyett folyton csak visszakérdezett, okos bábáskodással segítve, hogy maga találjon válaszokat. A téli zarándokszállás zárt, szűk közege nem sok lehetőséget kínált erre, az exorcista látogatásai viszont hatalmasra tágították az élményhorizontját. Minden kamasz vágyik az új tapasztalatokra, ahogy tapogatózva keresi helyét embertársai között; és a fiú önnön legnagyobb meglepetésére rádöbbent, hogy élvezi a kihívásokat. Ha kint az udvaron, a kút jegét törve megpillantotta az öreg pap közelgő alakját, amint fázósan görnyed öszvére nyergében a kolostorerődbe vezető úton, arcát tüstént izgatott pír futotta el, s miközben kiabálva szaladt a hírrel a vendégház melegébe, már előre találgatta, mi újdonságot tartogat neki mára.

Az exorcista mindig hozott magával valamit: egy könyvet, egy képet, egy tárgyat, hol régi ócskaságokat, hol drága kincseket, szent ereklyét vagy pogány talizmánt. Csak egyszer érkezett üres kézzel, akkor félrevonta a sarokba Béroul testvért, s miután pusmogtak egy darabig, a szerzetes elővette kedves fuvoláját, és eljátszott rajta egy különös, elnyújtott dallamot, hosszan lebegtetett tónusokkal. Első hallásra üresnek és színtelennek tűnt, a fiú mégis hisztérikus rohamot kapott tőle, látomásában tarka selyemlobogók és vágott szemű arcok örvénylettek. Történetüket sohasem ismerte meg, a kísérletet félbeszakították; ha Galiot nem erőltet idejében egy fakanalat a fogai közé, aligha el nem harapta volna a nyelvét. Ezúttal kudarcot vallott, de senki nem tett neki szemrehányást érte; az öregember elborult homlokkal, magában mormogva távozott, és soha többé nem próbált zeneszóval szellemeket idézni.

Mert ezek a vizitációk szellemidézések voltak, nem varázsigékkel és babonás vajákolással, hanem szunnyadó szenvedélyek életre bűvölésével. A fiú kezdetben csodálkozott, hogy az exorcista nem ölt hozzájuk papi díszruhát, nem lenget keresztet, nem hint szenteltvizet. Később rájött, hogy ennek éppoly kevés értelme volna, mintha boszorkányszöget rajzolna a padlóra és fekete kakas nyakát vágná el áldozatul. Eszébe jutott, mit mondott neki az első este az adományáról. Önmagában nem jó és nem gonosz: egyszerűen csak van. Rajta múlik, hogyan és mire forgatja.

A látogatások azt a célt szolgálták, hogy megtanuljon bánni vele. Átadták neki a zárdából hozott tárgyat - az exorcista fókusznak nevezte -, és vigyáztak rá, mikor révületbe esett. Be kellett számolnia a vízióiról,

Béroul testvér pedig szorgosan jegyzetelt közben. Eleinte gyakran elragadták a szellemek; az öreg pap ilyenkor kurta, pattogós kérdésekkel igyekezett visszahozni őt a valóságba, ha pedig minden kötél szakadt, keményebb eszközökhöz folyamodott. Az erőteljes, hirtelen ingerek segítettek helyreállítani kapcsolatát a külvilággal: harsány hangok, szúrós szagok, végső esetben a testi fájdalom. Hosszas kísérletezés után kiderült, hogy leginkább a keleti füstölők válnak be, mivel nem ismerte egzotikus illatukat; az éles sípszó csaknem ugyanolyan hatásosnak bizonyult. A fájdalmat ellenben sokkal jobban bírta, hisz kölyökkorától fogva verték, alaposan megedződött. Egy ízben, mikor három irdatlan nyaklevese sem zökkentette ki a transzból, még Aymar is megeresztett egy elismerő hümmögést. Ez viszont annyira szokatlan nesz volt, hogy azonnal felocsúdott tőle.

Ahogy a tél lassan tavaszba fordult, a fiú egyre jobban uralta látomásait. Míg korábban csak alkalomszerűen szállták meg a szellemek, most tudatosan idézte meg őket, s a tapasztalat megtanította összpontosítani. Átengedte magát nekik, de közben megőrizte a saját személyiségét, nem hagyta elmerülni az érzelmek hullámverésében. Azt is megtanulta, hogyan törje meg önerejéből a révületét; elvégre az exorcista nem lesz mellette örökké, hogy felügyelje. Addig gyakorolta a szükséges mozdulatokat, míg bevésődtek izmaiba és idegeibe, s a teste gépiesen hajtotta végre őket, ha szívverése túllépett egy bizonyos határt. Szalmiákot használt, azt volt a legegyszerűbb kezelni; az üvegcsét bőrtokban hordta a derékövén, s ha nem bírt a szellemekkel, ösztönösen kipattintotta dugóját és az orrához emelte.

Beszámolói mind bővebbek és szabatosabbak lettek, s egyszer víziói ködén keresztül rajtakapta Béroul testvért, amint elégedett mosollyal bólogat a jegyzőkönyv fölött. Ebből jött rá, hogy semmi újdonságot nem mond számukra. Pontosan tudták, milyen történetek fűződnek a fókusztárgyakhoz, csak azért akarták az ő szájából hallani, hogy fölmérhessék a haladását. A váratlan felismerés úgy elkedvetlenítette, hogy az érzés elnyomta fülében a szellemek suttogását, és idejekorán kizökkent a révületből, még a megkezdett mondatot sem fejezte be. A szezetes lúdtolla megakadt a papiroson; az exorcista felvonta fél szemöldökét, és kérdő pillantást vetett rá.

- Kegyelmedék csak játszadoznak velem! - fortyant fel duzzogva. A transz megszakítását követő gyöngeség ólomsúllyal húzta le tagjait, de annyira mérges volt, hogy nem törődött vele. - Minek koptatom itt a számat, amikor ezt mind kiolvashatják a krónikás könyveikből?

César fültövön legyintette hátulról a pimaszkodásért, és aligha érte volna be ennyivel, ha az öregember emelt karja megálljt nem int neki.

- A tanulásnak, drága fiam, része a számonkérés is - felelte mosolyogva. - Persze ha elég felkészültnek érzed rá magad, módját ejthetem, hogy valami ismeretlennel szembesüljél. Mint annak idején, ott a szurdokban. Emlékszel még?

A fiú megszégyenülten szegte le fejét. Igen, emlékezett; és nem győzte szidni magát, amiért a szája előbbre járt az eszénél.

Ettől fogva titkon figyelte környezetét, de óvakodott kifecsegni, mire jutott. Úgy vélte, nincs oka meggyónni a dolgot Béroul testvérnek, hisz semmi rosszat nem forral ellenük, csak tudni szeretné, mi a tervük vele. Jók voltak hozzá, és ezért hálával tartozott nekik; ám egyúttal arra is megtanították, hogy önállóan gondolkozzon, s most munkára fogta új tudományát. Arra már rájött, hogy egészen rendkívüli emberek, és nyilván őt is annak tartják, ha ilyen sokat foglalkoznak vele. Ez módfölött hízelgett a hiúságának, és sokáig meg is maradt ennyiben - immár azonban eljutott odáig, hogy föltegye a kérdést: miért?

Csakhamar kikövetkeztette, hogy a két ifjú harcos nem tartozik a beavatottak közé, Aymar viszont igen. A sebhelyes veterán ugyanolyan feltétlen engedelmességgel követte az exorcista utasításait, mint amazok, ám szemlátomást szabadabban mozgott és nagyobb bizalmat élvezett. Ha például elkísérte az atyát soros látogatására, ő választotta ki, milyen tárgyat hozzanak. Az öreg pap nyilván ellenőrizhette volna, de nem fáradt vele, ráhagyta a döntést. Ez egy igen furcsa esetből derült ki, amit a fiú sokáig nem tudott hová tenni magában.

Aznap egy aprócska kulcs volt a fókusz: bonyolult tollú, vésetekkel díszes darab, a fején alabástrom burkolattal. Nem lehetett túl régi, ám a kopásból ítélve sokat használhatták.

- Mit nyit ez a kulcs? - kérdezte tőle az exorcista, mikor átadta neki. A fiú értetlenül forgatta az ujjai között, még az ő kezében is gyanúsan kicsinek tűnt. Szapora pislogással

nézegette; majd hirtelen lángoló pír gyúlt a nyaka tövében, s rohamos iramban felkapaszkodott az arcára. - Hát, egy... szóval... egy ruhadarabot... - bökte ki zavartan. - Egy királyi herceg csináltatta a feleségének,

mielőtt a tengerentúlra vonult háborúzni. Borzasztó sokba került, de nagy kincset őrzött. Később aztán egy másik lovag, aki itthon maradt...

- Köszönöm, gyermekem, ennyi elég lesz! - vágott a szavába az öreg pap szokatlan eréllyel, és kikapta a kezéből a kulcsot. A fiú csalódottan bámult utána, ahogy eltűnt a szürke reverenda ujjában. Rengeteg

érdekes dolgot látott, még alig kezdte számba venni őket, mikor egyik percenetről a másikra szertefoszlottak.

Az exorcista sarkon fordult, és villámló tekintetet lövellt Aymarre, aki hanyagul támasztotta mögöttük az ajtófélfát, s elmélyülten kotorászott a szájában, tán délebédje utolsó morzsáit keresve. A fiú egy pillanatra azt hitte, füstölögve és szénné perzselve fog a küszöbre zuhanni.

A vén ordast azonban más fából faragták. - Ugyan már, atyám, hát mi van abban? - nézett vissza nagy, ártatlan szemekkel. - Hadd tanuljon egy kis

világot a kölyök, különben az első kóbor rima el fogja csavarni a fejét! Maholnap férfiszámba megy már, és csak savanyodik itt ebben a lukban. Utóvégre nem holmi csuhást akarunk nevelni belőle, vagy mifene!

Az öreg pap ádámcsutkája megugrott. - Azt hiszem, mára végeztünk - mondta a rovatlan papirosa fölött várakozó Béroul testvérnek. Szikár

mutatóujja a gyerek felé bökött. - Gondod legyen rá, hogy kiadós penitenciát kapjon! Este az ágyban, mialatt a bűnös látomás levezeklésére kirótt miatyánkokat mormolta, kópés mosoly

derengett a fiú vonásain. Azt hitte, Aymar engedelmességi fogadalmat tett, mondta ő. Mint a szerzetesek. Ez így van, felelte az exorcista. Általában ő parancsol, és Aymar engedelmeskedik. Általában? Hadi dolgokban például sokkal járatosabb. Ostobaság lenne helyette dönteni. De itt szó sem volt hadi dolgokról. Ne feszítse túl a húrt, intette az exorcista. Vagyis szoknyaügyekben forduljon inkább Aymarhez? — kérdezte ő ártatlanul. Bátorsággal, felelte az öreg pap szárazon. Csak utána róla se feledkezzék meg; várni fogja a

gyóntatószékben. Fülledt nyáreste volt, rigók motoztak a kert bokrai alatt, mikor a fiúnak először sikerült megdöbbentenie

adományával nevelőit. Az exorcista és Aymar aznap egy rézbe metszett képet hoztak neki. Vad hegyi tájat ábrázolt, szirtekkel és

sziklás szurdokokkal, hasonlatosat ahhoz, amin a zárdához jövet átvonultak, csak még annál is zordabbat. A szédítő meredélyek között keskeny ösvény kanyargott, kihaltan és néptelenül. Magányos sasmadár körözött fönn a levegőben, egyetlen élőlényként a sivár vidék fölött, szárnya széle a sötét fellegek alját súrolta. Felül, a folyondármintás kereten tépett zászlódísz hirdette a hely nevét, szögletes, fekete betűkkel, de a fiú nem tudta elolvasni.

- Roncesvalles - segítette ki halkan Béroul testvér. A sosem hallott szó gyomron ütötte, a fájdalomtól kétrét görnyedt a székén. Szíve oly szaporán kezdett

dobogni, hogy attól félt, megpattannak halántékán az erek. Zúgott a füle; a száját hirtelen taplószáraznak érezte.

- Nagyon erős... - nyögte elhalón. - Tudom, fiam. Tűzszerszám szikrázott a szoba sarkában, kámfor- és mentaillatot fakasztva. Valaki egy cserépbögrét

nyomott a markába, s ő gondolkodás nélkül fenékig ürítette. A forró lé epekeserű volt, egyáltalán nem oltotta a szomját, ám lángokat lobbantott a bordái között. Kis híján felöklendezte; még sohasem itattak vele ilyet.

- Tartsd lent, kölyök! Jót tesz. - Összpontosíts, gyermekem... Kipislogta szeméből a könnyeket, és a padlóra köpött, hogy kitisztítsa torkát a beszédhez. Nem merte

megérinteni a képet, még közel hajolni se hozzá, de innen is látta, mi történik rajta. A hegyszoros már nem volt néptelen: hangyányi emberalakok rajzottak benne, kürtszó harsogott, a sápadt napfény kardok élén villant.

- Csata... - mormolta rekedten, majd nyomban helyesbített: - Rajtaütés. Málhás szerelvény, lovas vitézek kísérik... pikkelypáncél van rajtuk, meg orrvédős sisak... a lovakat sorra kilövik alóluk... — Szava krákogásba fúlt, s a súlyán érezte, hogy a kezében szorongatott bögre újra megtelik. - Körül vannak véve, a menet szakadozik... felülről nyilaznak rájuk, meg sziklákat görgetnek...

- Igen, a szaracénok. Olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy a világ bucskákat hányt körülötte. Egészen közelről látta a

támadókat, füstös képüket, fekete hajukat, zsíros birkabőr bekecsüket; megcsapta orrát a szájukból pálló hagyma- és pálinkabűz. Nyáluk az arcába fröccsent, ahogy elharsogták csatakiáltásaikat - és ő értette, mit

mondanak. A szentek pártfogását kérték harcukhoz - Jakab apostolét meg cogollai Szent Milánét -, s ugyanazzal a lélegzettel gyalázták az ellenség szajha anyját. Ismerte őket; gyakran találkozott velük Montaillou felső legelőin, mikor őszelőn átvándoroltak a nyájaikkal.

- Nem szaracénok... baszk hegylakók... Szavait döbbent csend fogadta, s ez csaknem vesztére vált, mert a vízió delejes erővel vonzotta, hanyatt-

homlok zuhant belé, hasztalan kapkodva személyisége széthulló morzsái után. A belénevelt regula mentette meg, az öntudatlan kézmozdulat, amellyel ajkához emelte a teli bögrét, és egy huzatra ledöntötte a torkán. A keserű ital őrült kalapálásba hajszolta szívét, de visszarántotta őt a látomásból, mely szédítő forgással távolodott, s kétfelé ágazó árnyék vetült rá. Talán a rézbe metszett sas lehet az, vélte a fiú kábán; kitárt szárnyakkal közibük repült.

- Mit látsz, gyermekem? Hunyorgott. - Egy kürtöt és egy kardot... töröttek... - Akad itt még más is; mindjárt megragadja. - A lovag a gazdájuk,

ő törte el őket... nevük is van... - Hagyd a neveket, fiam, hallod? Túl hatalmasok! Ne foglalkozz a nevekkel! Valaki a vállát rázta. Messziről, nagyon messziről éles csattanást hallott. Cserépszilánkok hevertek a lába

körül. Mint a szétroncsolt testek a szorosban, a kövek és a törmelék alatt. A málhás menet megszűnt létezni,

de egy maroknyi védő még állta a sarat, immár mind gyalogosan. A lovag maga köré gyűjtötte őket, és rohamra indult velük, fölfelé a sziklás hegyoldalon. A baszkok céllövészetet rendeztek rájuk, ám ők halálra szántan kapaszkodtak följebb a vértől csúszós meredélyen. Amennyire lehetett, szétszóródtak, hogy minél kisebb célpontot nyújtsanak a nyilaknak meg a szemből gördített köveknek. Ha aztán elértek egy-egy sáncot, rajtuk volt a sor: rettenetes mészárlást műveltek a birkabundás útonállók között. Az élen a lovag haladt, suhogó kardja, akár a Halál kaszája. Ezek szerint csak később fogja eltörni, nyilván az utolsó erejével. De a kürtnek már vége, az lenn maradt az úton; kettéhasadva fekszik egy püspök holtteste mellett.

Érdes férfihang dörmögött a fülébe. Valamelyik baszk? Nem, ők most messze vannak. Aymar. - Későn fújta meg a kürtöt a gőgös disznaja, mert legyőzhetetlennek képzelte magát. Amikor

meghallotta, a király rögtön visszafordult a fősereggel, de a szorosban már csak hullákat talált. A fiú megrázkódott a felháborodástól. Hazugság, aljas hazugság! Nem tudta, mikor termett talpon, nem

tudta, mikor döntötte hátra a széket; csak azt érezte, hogy Aymar keze hirtelen eltűnik a válláról. , - Szentséges Isten, gyermekem!... - Azonnal megfújta, ahogy az első nyilak kiröpültek! - kiáltotta ökölbe szorított kézzel, egyenest a

szívével egy ütemre lüktető látomásba. - És kürtölt, egyre kürtölt... miközben a vitézei sorra hullottak körülötte... míg el nem esett mellette a püspök, aki atyja helyett fölnevelte... - Az asztalra csapott, és egyáltalán nem furcsállotta, hogy recsegve-ropogva összeomlik. - Akkor megértette, hogy a király hallja, de nem fog jönni... és a földhöz vágta a kürtöt, és elátkozta őt minden ivadékával egyetemben, kilencedíziglen, amíg a nemzetsége tart!...

A lovag egyedül volt már, fönn az ormon, a szoros felett, csonkává vagdalt tetemek gyűrűjében. Sápadtan tántorgott véres-foghíjas páncéljában; az eresztékekből félbetört nyílszárak meredeztek. A sziklákon minden irányból condrás baszkok kúsztak felé; kezükben lándzsa, balta, nyakfogó járom, torzonborz képükön bosszúszomjas vicsor.

A kardja nem hagyta cserben: kicsorbult és bemocskolódott, de megőrzött annyit az éléből, hogy a csúcsra fölhágva fejét vegye a baszkok főnökének. A lovag most lesújtott vele a kőszirtre, minden maradék erejével, egyszer, kétszer, háromszor. Két ízben hányt dacos szikrát a penge, szembeszállva gazdája akaratával; harmadjára aztán két darabban fordult ki a markából, s pörögve zuhant a szédítő mélységbe. A lovag diadalmas mosollyal pillantott körbe a kapaszkodó baszkokon - a legelsők már alig ugrásnyira jártak tőle majd széttárta karját, s akár a habokba bukó sirály, a fejük fölött a kardja után vetette magát. ..

- Csihadj, kölyök, az Istenért! Aymar borostás arca úszott a látóterébe, bizonytalanul reszketve, mintha ringó vízen tükröződne. Vér

szivárgott a szája sarkából, és baloldalt csúnyán fel volt dagadva az álla. Mi történhetett vele? - Nyugalom, nyugalom, csak föl ne hergeljed magad... Nem kell idegeskedni, kenyeresek között vagy... Aloé, szántál, szarvaspézsma... Szalmiák, szaggatott sípszó, fuvolahang... Reszkető inakkal állt a szoba

romjai között, vadul nyeldekelte a fülledt levegőt, minden pórusából ömlött a veríték. A vízió langyos, puha hullámokkal nyaldosta körül, futóhomok gyanánt szippantotta magába, hiába igyekezett vergődve szabadulni.

- A lovag... örökös ura volt egy tartománynak... Bret... Brit... - Ne! Hagyd a neveket! - A király... magának akar¬ta. .. hogy ő állíthasson kormányzót neki... akit bármikor elcsaphat... mint az összes többinél... - Kard és kürt; a hűség bére; a halál íze keserű. - Ezért nem fordult vissza időben a seregével.... - Átok. Átok. Átok. - Ezért... ezért bérelte föl a baszkokat...

Kilencedíziglen. - Vitéz uram, törje el a karját! Nincs más hátra... a fájdalom talán... - Eszednél vagy, csuhás? Az előbb a fürdődézsádig taszajtott, pedig csukva tartod az ajtót. Én még csak

győzöm valahogy, de mi lesz, ha rátok dühödik be? - Engedjetek oda! Tiltakozás, kórusban; csizmazörgés az asztalroncsok között. Az exorcista ráncos arca merült föl előtte, akárha kút mélyéről. Tekintete, komoly és szomorú, elkapta és

fogva tartotta az övét. A szikár ujjak előrenyúltak, megpihentek az arcán kétfelől. Száraz, hűvös tapintásuk volt, magabiztos és megnyugtató.

- Figyelj rám, Hruotland. - A név: villámcsapás. Lángoló ágakban cikázik szét az ereiben. - Az átkod megfogant és beteljesült. Egymást marva múltak ki a világból, és közben végig kellett nézniük, hogyan dől romba körülöttük az ősatya birodalma. Aki elárult és cserbenhagyott.

Tűz és üszök és testvér halál. - Megálltad a bosszúd. Nincs miért visszatérned. Öreg, nyugodt, rezzenetlen szemek. Nem fél. Ha hazudna, félne. A fiú ájultan csuklott össze. Dicséretes volt, amit tettél, mondta az exorcista. Én azt hittem, hibáztam. Nem, drága fiam. Mi hibáztunk. Te napvilágra hoztál egy eltemetett igazságot. És az igazság jó dolog? Önmagában nem feltétlenül. Inkább olyasmi, mint az adományod. A plébános úr másképpen tanította. A plébánosod együgyű lator volt, Isten irgalmazzon bűnös lelkének! Vagyis az igazság jóra-rosszra egyként forgatható? Pontosan, gyermekem. Minél nagyobb, annál hathatósabban. Mi szabja meg, hogy mekkora egy igazság? Hogy milyen régi és hány embert érint. A tiéd például elég sokat. Akkor miért olyan dicséretes, hogy rátaláltam? Mert az Úr kegyelméből szabad akarattal rendelkezünk. Ha nem lennének igazságaink, nem tudnánk élni

vele. És ez az igazság, amit kiderítettem, az enyém? Meg a miénk is, akik ott voltunk és megismertük. De igen, elsősorban a tiéd. És szabad akaratomból használhatom? - hőkölt meg a fiú. Akár gonosz dolgokra is? Hát hogyne, drága gyermekem, bólintott az öreg pap. Emlékezz: kis híján elpusztítottál minket vele. Noha megkísérelte néhányszor, sohasem sikerült kihallgatnia az exorcistát, egyetlen alkalmat kivéve.

Máskor mindig rajtakapták és keményen eltángálták büntetésből, ezúttal azonban senki nem vette észre, pedig nem tervelte ki előre a dolgot. Nem készült egérúttal, és ha nyakon csípik, semmiféle elfogadható magyarázatot nem tudott volna adni, eltekintve persze az igazságtól, ami meglehetős valószínűtlennek hatott. Az egész a vakvéletlen műve volt; eleinte alig akart hinni a szerencséjének, és csak később - jóval később - merült föl benne holmi bizonytalan gyanú. Minden annyira egybevágott, olyan szépen illeszkedett... Valóban ő volt elég ügyes és ravasz hozzá, hogy gondolkodás nélkül kihasználja az ölébe pottyant lehetőséget, vagy az orránál fogva vezették egész idő alatt, és csupán azt hallotta, amit eleve az ő fülének szántak?

Aznap nagy fuvar birkatrágya érkezett a zárda egyik allódiumáról. A jobbágyok csak leszállítani tartoztak, szétteríteni nem; amint leborították a szekerükről, nyomban fordultak is vissza, várta őket a munka a saját portájukon. Béroul testvér ingujjra vetkezett, s egy villásan behasogatott falapáttal támadást intézett a gőzölgő halom ellen, hogy egyenletesen széthordja a veteményesben. A fiú természetesen csatlakozott hozzá, kötelességből is, de inkább a maga jószántából. Nem akart kenyérpusztítóként élősködni a vendégházban; és mióta senki sem követelte meg tőle, hogy nap mint nap dolgozzon, csodálkozva ébredt rá, hogy élvezi. Az érett trágya fűszeres illata feledtette vele a tömjént és a mirhát, s visszahozta neki egy

örökre letűnt világ hangulatát, amelyben kevesebb kérdés rajzotta körül, s apja elmosódott árnya mindegyikre ismerte a választ.

Rekkenő hőség volt, a nap forrón tűzött izzadó tarkójukra. A fiú dereka sajgott az állandó hajlongástól, de nem törődött vele, aminthogy a tompa zsibbadással sem a vállában és a karizmaiban. Teste a parasztok ősi belenyugvásával fogadta a munkával járó fájdalmakat és fáradalmakat; elviselte s ezáltal legyűrte őket, ahogy az kiskorától fogva a vérébe ivódott. Nem kellettek hozzá az összpontosítási gyakorlatok, amiket Béroul testvértől tanult. Ami nem fáj, az nem is számít, mondta neki egyszer az apja, kinek az arcára már csak homályosan emlékezett. Arra viszont egészen tisztán, hogy közvetlenül ezután felnevetett, és csibészes vigyorral felborzolta a haját.

Amivel sehogysem tudott megbarátkozni, az a perzselő napsütés volt, mely verítéket fakasztott minden pórusából, s vibráló leplet vont a távolban a Notre Dame Doleureuse épülettömbje elé, a komor bástyák közül kiugró harangtoronnyal. Ehhez nem szokott hozzá a zord párákba burkolózó hegyvidéken. Béroul testvérhez hasonlóan ő is széles karimájú, szakadozott szalmakalapot viselt, nyakába kanyarított kendővel, amit egyre gyakrabban kellett a kútnál átnedvesítenie. Ilyenkor mohó kortyokban nyelte a cseberben felhúzott vizet, de nem frissült fel tőle igazán, túl langyosnak találta, valami édeskés mellékízzel. Amit ivott, szinte nyomban kiizzadta magából; alig fordult utána kettőt a trágyaszóró lapáttal, máris újra taplószáraznak érezte a torkát. Azért csak dolgozott tovább, kemény elszántsággal, ajkát beharapva; időnként, ha szédülés kerülgette, pihenőt iktatott be a szerszámnyélre dőlve. Lehunyt szeme előtt színes karikák villogtak, pattogó ostorszíjként letekeredve és visszapöndörödve.

Béroul testvér figyelmét nem kerülte el, hogy a rosszulléttel küszködik. Felegyenesedett az ágyásból; ő nem tűnt kimerültnek, bár izmos, barna felsőteste verítéktől csillogott.

- Ej, fiam, meg ne szakadj itt nekem a nagy igyekezetben! Dőlj le valahol, szuszogd ki magad. A nagyjával már végeztünk, a többit győzöm egyedül is.

Szégyenpír futotta el a fiú arcát. Igaz, a szerzetes fiatal és majd' kicsattan az életerőtől; de akkor sincs rendjén, hogy ő az árnyékban hűsöljön, miközben a tanítója félpucéron birkaszart lapátol!

- Ugyan már, fráter, bírom én... - Még csak az hiányzik, hogy megsimítson a guta! - Béroul testvér hangjába parancsoló él költözött,

ahogy a vendégház felé bökött a lapáttal, a fal mellett húzódó sűrű sövényre. - Eriggy, boríts magadra egy vödör vizet, aztán heverj le az ablak alatt, ott most szépen jár a levegő. De előbb keríts egy takarót, különben még meghűlsz nekem a végén; és akkor hogy álljak az atya elé?

A fiú szíve szerint tiltakozott volna, de tudta, hogy úgysem lenne foganatja; ráadásul minden porcikája pihenésre vágyott. Leforrázva elkullogott hát, engedelmesen követve az utasításokat, csupán a szeme sarkából mert Béroul testvérre pillantani, aki fáradhatatlanul forgolódott tovább az ágyások között, valami pajkos dallamot fütyörészve. Azon kapta magát, hogy duzzog; lelke mélyén sajátjának érezte a paraszti munkát, és nem szerette, ha mások különbnek bizonyulnak benne nála. Méghozzá egy pilises csuhás, hogy ütne belé az ótvar! Akinek zsolozsmáznia kéne, meg az imazsámolyt koptatnia!

Ekkor hallotta meg az ablakon kiszűrődő hangokat. Gyerekes dühét mintha elfújták volna. Aymar beszélt, felismerte érdes dörmögését; nem is tudta róla,

hogy a szálláson van. Kora hajnalban érkezhetett, még a trágyás szekér előtt, nyilván gyalogszerrel, mert a lovát nem látta a szárnyékban, és aligha ok nélkül maradt távol a reggeli étkezéstől. Udvariaskodásra persze ő sosem vesztegette az idejét - de az sem fordult még elő, hogy eltitkolja a jelenlétét. A viharos őszi éjszaka óta tán összesen ötször fordult meg a zarándokházban, lakóit tüntetően levegőnek nézve. Az exorcistán kívül senkit sem érdemesített a figyelmére; a strázsákat füttyentésre ugró ölebnek tekintette, Béroul testvért puszta bútordarabnak, a fiút pedig még annyinak sem.

Kivéve persze azt az estét, amikor megmutatták neki a képet a hegyszorosról... Odabent az exorcista vette át a szót, és a fiú már meg sem lepődött rajta, hogy ő is itt van. Azon már

sokkal inkább, hogy nem tudta befejezni a mondandóját; Aymar ingerülten közbevágott, sőt - a zajból ítélve rácsapott valami keményre, tán az asztallapra vagy a saját tenyerére. A fiúnak leesett az álla a döbbenettől. Nemhogy veszekedni, még vitatkozni sem hallotta őket soha - a sebhelyes ordas mindig szó nélkül főt hajtott a pap parancsai előtt.

- Megbocsásson, atyám, de ezt az én tisztem elbírálni! Értse meg kegyelmed: őrültség, amit tervez! A kockázat. ..

. .arányban áll a várható eredménnyel - lopta vissza a szájából a szót az exorcista. - Vagy te talán szívesen vinnél csatába egy olyan harcost, aki addig csak fakardokkal gyakorolt?

- Akkor csináljuk a kazamatákban, vagy legalább valahol a kolostorban! Ott jobb lélekkel felelhetek a biztonságért.

- Magad is tudod, fiam, hogy ez lehetetlen. A zárda ugyanúgy felkavarná a gyermeket, mint a Szent Hivatal erődje. Túl sok titok lappang a mélyén, és túl sok fájdalom.

- Nem azért kínlódunk vele fél esztendeje, hogy felkészítsük az ilyesmire? - Ahhoz egy emberöltő sem lenne elegendő. Nem, ne vitatkozz; én jobban tudom nálad, mit rejtenek

azok a falak. - Az exorcista nyugodtan, indulat nélkül beszélt, egyszer sem emelte föl a hangját; a fiú hátán most mégis végigfutott a hideg, s egyszerre ijesztőnek érezte a sövény hűs árnyékát. - Örökre elveszíthetnénk, és a kudarc súlya engem terhelne az Úr előtt. Enyém a felelősség, így hát a döntés is, fiam. Kihozzuk ide az egyik vezeklőt.

Ingerült horkantás. - De miért éppen őt? - Mert ő a leggyöngébb és a legkezelhetőbb. Megtettem minden szükséges előkészületet; Carrasco fogja

kísérni az embereivel. Újabb horkantás, ha lehet, még mérgesebb. - Az a vaksi kurafi? - Eddig sosem volt rá panaszod, fiam. - Szelíd dorgálás csendült ki az öreg pap szavaiból. - Megértem,

hogy nem szívesen osztozol a parancsnoklásban, ám ahogy magad is mondtad, ez veszélyes vállalat. Neked a helyszín biztosítása lesz a feladatod.

- Engedelmével, atyám, annak még sose lett jó vége, ha két dudás fújta egy csárdában... - Ki beszél itt egy csárdáról? Két csapatot rendeltem ki, teljes létszámban. Vénülök, fiam, kár lenne

tagadni; de bolond azért még nem vagyok. - Az exorcista halkan köszörintett egyet a torkán. - A megkérdezésed nélkül intézkedtem taktikai ügyekben. Ha nem értesz egyet a döntésemmel, estig még van időd, hogy tiltakozást jelents be a...

A harmadik horkantásból sértett méltatlankodás sütött. - Ugyan már, kegyelmes atyám, ne fecsegjen ostobaságokat! - Padlódeszkák reccsentek a vasalt

csizmatalpak alatt. - Csak lennénk túl rajta mihamarabb... A fiú dobogó szívvel kushadt a sövény tövébe, Aymar azonban épp csak kipillantott az ablakon, a Notre

Dame Doleureuse reszkető kontúrjai irányába. Mélyen ülő szemében ádáz lángok lobogtak; úgy meredt a sisakdíszes harangtoronyra, mintha mellének szegezett döfőlándzsa lenne. Aztán vállat vont, s mielőtt dühösen sarkon fordult volna, nagy ívben kiköpött. A véletlen műve lehetett, hogy a tüskés ágak sűrű szövevényén keresztül telibe találta a pokrócába bújó fiút.

Miután Béroul testvér végzett a trágyaszórással, megmosakodtak a kútnál és visszatértek a zarándokházba. Az exorcista és Aymar az asztalnál várta őket, elmélyülten dámázva. Egyikük sem látta szükségesnek, hogy magyarázatot adjon a jelenlétére, a fiú pedig nem mert rákérdezni, nehogy valamimód elárulja magát. A fiatal szerzetes úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna; nekifogott ebédet főzni, szakadatlan csevegés közepette. A kertművelés mesterfogásain kezdte, majd áttért a zárdát szolgáló jobbágyok mulatságos eseteire; hiába adomázott azonban egyfolytában, hanghordozása valahogy túl könnyednek tűnt, nevetése túl vidámnak, és sehogysem tudta feledtetni, hogy ő is óvakodott a két vendég megszólításától. A feszültség még a némán strázsáló Césart is bűvkörébe vonta, aki egyébként sem szokott sokat járkálni, most viszont valósággal szoborrá dermedt, s minden feltűnést kerülve simult az ajtószeglet árnyékába.

Aymar egyik játszmát a másik után vesztette el a sötét korongokkal; oda se figyelve, mogorva képpel csapkodta őket a táblára, gondolatai szemlátomást valahol másutt jártak. Az exorcista lemondóan csóválta a fejét, és néha, ha egészen nyilvánvaló lépéseket nézett el, nagyokat sóhajtott.

- Így nem nagy dicsőség győzni, fiam! - panaszolta föl egy ízben; ám a sebhelyes veterán csak rántott egyet a vállán, és szó nélkül újra kirakta a két kezdősort.

A délebédet nyomasztó hangulatban költötték el. Béroul testvér észrevette, hogy mindenkit idegesít a szakadatlan locsogása, inkább beadta hát a derekát, és csatlakozott az általános hallgatáshoz. Ez valamilyen oknál fogva roppant kényelmetlenül érintette; tekintete riadtan cikázott fel-alá, orra tövében kövér verítékcseppek gyöngyöztek. Folyton törölgetnie kellett a homlokát, mert sűrű, bozontos szemöldöke volt, középen összenőve. így viszont a kézfeje lett csatakos, amit szokatlanul dús szőrzet borított; a fiú csodálkozott, hogy eddig nem figyelt föl rá.

Az exorcista meghempergette a mártásban az utolsó szelet sültet, s egy kimért mozdulattal a késhegyére tűzte.

- Tudom, milyen nehéz ez neked, testvérem - fordult a szerzeteshez. - Nyugodtan vonulj vissza elmélkedni; ifjú barátunk majd letakarítja az asztalt.

Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki Béroul testvérből; még az ebédjét sem fejezte be, ahogy hátralökte a székét, s jószerivel bemenekült a szobájába. Aymar megvető tekintettel kísérte végig, míg az ajtó puffanva becsapódott mögötte.

- Uralkodhatnál magadon, csuhás! - dörmögte kajánul. - Es a jó modor, az hun marad? - Azzal a padlóra Az öreg pap szemrehányó pillantást vetett rá, ám nem feddte meg. Tört egy darab kenyeret, fölitatta

vele az ujjaira tapadt zsírt, majd jóízűen elfalatozta. - Gyere, fiam! - intett a játéktábla felé a kisasztalon. - Ha megemberled magad, napszállatig elégtételt

vehetsz rajtam. Sikerült-e neki vagy sem, a fiú sohasem tudta meg. Kapva kapott az alkalmon, hogy eltemetkezhet a

szennyes edények és sütőrostélyok közé. Megszállottként súrolta és sikálta őket, csupán annyi szünetet tartva, hogy a moslékos vödörbe kapart maradékot kivigye az udvarba, a disznóknak. Odahaza Montaillouban egy egész család jóllakna ebből, merült föl benne a gondolat, miközben a vályúba borította, a röfögve tolongó malacok elé. De nincs értelme ilyesmiken merengeni; ez már a múlt, az apja mosolyával és a roskatag viskóval együtt. A jelen a két öregember, sötét bőrzekében és szürke reverendában, akik odabent hajolnak a játéktábla fekete-fehér mezői fölé. A jövő pedig? Köd gomolygott látó szeme előtt...

Mikor a frissen húzott vízzel visszatért a zarándokszállásra, egy talpas feszületet talált az asztalon. Súlyos, drágamívű darab volt, tömör színezüstből; a száraira korall rózsafüzér tekeredett.

-Ne foglalkozz vele, drága fiam, még nem jött el az ideje! — szólt oda neki az exorcista, a következő lépést fontolgatva. - A kemence elég kormosnak tűnik. Béroul testvérnek most fontosabb dolga van, igazán megtisztogathatnád helyette.

Váltás napja volt, és a rendes időben, mikor a nap tűző fénye fakulni kezdett, lódobogás hallatszott az út felől. Hangosabbnak rémlett a szokásosnál; talán a kemence kürtője erősítette fel. De mégsem, ezt a zajt több ló csapja; már itt vannak az udvaron, fújtatnak és forgolódnak, a gazdáik most vezetik a szárnyékba őket. Nyergek nyiszorognak, vasalt paták kapálják a földet, friss abrak herseg a fogak alatt...

Köszönés nélkül sorjáztak be a vendégházba, kalapjukat a falba vert szögekre akasztva; csupa bőrzekés ifjú, talpig feketében, oldalukon hosszú vadászkés. Galiot járt az élen, őt még négyen követték, s utolsónak César is közéjük lépett, semmi jelét nem adva, hogy távozáshoz készülődne. Aymar nem hagyta abba a játszmát, egy szót sem szólt hozzájuk, csak a szeme villanásával dirigálta őket, ki hova álljon. Úgy fogták közre az asztalt, akár a szélrózsa sugarai a tengerésztérképeken; körkörösen és biztos távolságot tartva, hogy minden irányból megközelíthessék, de ne akadályozzák egymást.

Nyílt a hátsó ajtó, és Béroul testvér lépett be rajta. Valahogy másmilyennek tűnt, mint az imént: karcsúbbnak, sötétebbnek, veszedelmesebbnek. A függőlámpáshoz ment, és szikrát csiholt a kanócra; a táncba szökő árnyak ijesztő kontúrokat vetítettek az arcára. A fiúnak az a képtelen benyomása támadt, mindjárt elvonítja magát és négykézlábra hull, pedig csupán azért jött, hogy ellássa szokott feladatát: írókészség volt nála, meg egy köteg papiros. De miért kellett ehhez világot gyújtania? Azokkal a hasított szemekkel sötétben is tudna jegyzetelni. ..

Az exorcista összecsukta a játéktáblát, és kiegyenesedett, hogy átengedje neki a kisasztalt. - Örömömre szolgál, hogy nem csalódtam benned, testvérem - mosolyodott el. - Ne feledd: te most

íródeák vagy! Amíg veszélybe nem kerül a gyermek élete, vagy az enyém. A harcosokkal nem szükséges törődnöd.

Aymar megvetően horkantott egyet, aztán ő is felállt, és az asztalfőre tolta a székét, szemközt a talpas kereszttel. A pózból, ahogyan megvetette mögötte a lábát, egyértelműen kitetszett, hogy ott akar maradni, nem óhajt letelepedni rá.

- Te még mindig a kormot túrod, kölyök? - vakkantotta hátra, a nyitott konyha felé. - Mars ki mosakodni, míg szépen beszélek, és nem csattan el a kezem!

A kút vize, ami délelőtt nem hozott felüdülést neki, most kellemes-hűsen simogatta a bőrét, zavaros pocsolyába gyűlve csupasz lába körül. Háromvödörnyit zuhintott magára, mire úgy-ahogy megtisztálkodott. Ivott is belőle, szomjasan, nagy kortyokban, aztán ködös szemmel bámulta a zárda mögé hanyatló napkorongot. Élénkvörös, akár a frissen ömlő vér... ilyen szín nem volt a táblán. Nehezére esett összpontosítani, hiába ismételgette Béroul testvér mondókáit. Micsoda szégyen; ő még a szétszéledő gondolatait se bírja féken tartani velük, nemhogy egy habzó szájú bestiát, amely a lelke mélyén tombol és vonít. Illetve... honnan ez a kép? Hihetetlen, milyen vad ötleteket sugall az embernek egy közönséges naplemente.

Az alkonyat bíborban játszó búcsúsugarai sötéten rajzolták ki a láthatárra a Notre Dame Doleureuse körvonalait. Az úton nehéz, lefüggönyzött utazóbatár közeledett, olyasféle, amivel a rangbéli

nemeshölgyek szoktak zarándoklatra indulni. Négy ló húzta, és nagyokat zökkent minden bukkanónál; akárki is legyen, nem irigyelte az utasát. Címerdíszt nem látott rajta, de hat lovas kísérte, fekete köpenyben és széles karimájú kalapban. Milyen furcsa, épp annyian vannak, mint a harcosok a vendégszálláson! A bakon ülő alak, bár ilyen messziről nem tudta kivenni a vonásait, valamiért Aymarre emlékeztette. Talán a tartása miatt, vagy inkább azért, ahogy a lovasok igazodtak hozzá, szélrózsaszerű alakzatban szóródva szét a batár körül...

- Hé, te! - szisszentett ki César a kémlelőnyíláson. - Mit bámészkodol ott, megalszik a szádban a tej! Befelé, de szaporán!

A fiú engedelmeskedett, alvajáró módjára rakosgatva egymás után a lábait. Úgy érezte, ázott gyapjúval tömték tele a koponyáját; megpróbálta kirázni belőle, de nem sikerült. Csak a vendégház barátságos melege tudatosította benne, mennyire lehűlt odakint a levegő; késve kezdett el dideregni, mikor az asztalfőre húzott székre huppant, fáradtan és csuromvizesen. Félt, noha nem értette, mitől, és talán nem eléggé. Előtte Krisztus keresztje, háta mögött Aymar, balról Béroul testvér, jobbról az exorcista... ez valahogy biztonságba ringatta. Ha most egyedül van, sikoltva futott volna világgá az éjszakában.

-A közelségét érzed, az kábít el - suttogta az öreg pap. - Ne ess pánikba; vigyázunk rád. A ház előtt: zörgés, nyihogás, eresztékek recsegése. Csizmás léptek ropognak a tornác deszkáin. A

feszület négyfelé metszi a bejárat téglalapját. Most Aymar nyit be rajta... nem, Aymar nem lehet az, Aymar mögötte áll. Hasonlít hozzá, egyformán öltözködnek, de ennek az embernek sötétebb a bőre, és a fél szemét kötés takarja. Egy hölgyet vezet a karján... ám egyáltalán nem olyan úri módon, ahogy a várnagy kísérte Montaillouban a feleségét, inkább nagyon is durván, mintha attól tartana, elszabadulhat.

Belekarol? Őrültség! Az életével játszik! Milyen érdekes, hogy a várnagy megint beszél hozzá. Tanácsot ad neki, valahonnan rettentő messziről,

hogy lerójon egy tartozást, viszonozzon egy szívességet, amire ő már alig emlékszik. De mitől ilyen zaklatott? Miért üvölti egyre, hogy meneküljön? Hiszen nincs semmi baj, a széke támláját két erős kéz markolja, baloldalt sárgán izzik egy hasított szempár. És a hölgy gyönyörű.

Ne nézz a szemébe!!! Igen, gyönyörű, ez a megfelelő kifejezés. Kicsit sápadt persze, mint a szőkék általában, ám ez az

egyszerű, fekete öltözet kiemeli a szépségét, a vérpiros ajkat meg a hosszú, finoman ízelt ujjakat - jobban illik hozzá bármi cicománál. A szeme pedig egyenesen csodálatos. Halvány tengerzöld, abból az árnyalatból, amit csak egészen ritkán látni, ha tavasszal a harmatos fűről felszálló párák színezik át az eget. Szomorúan néz, és mégis reménykedőn. Szegény teremtés, milyen karcsú és törékeny, egy félszemű barbár kényére-kedvére kiszolgáltatva...

Ne nézz a... Nohát, ez érdekes! A hölgy megölte a várnagyot. Igazán fura dolog, hiszen a várnagy már halott volt, ha

jól taksálja, idestova fél esztendeje. Sose hitte volna, hogy a holtakat is meg lehet ölni, ráadásul pusztán egy pillantással. Tulajdonképpen kegyet gyakorolt vele, elvégre csak vakon bolyongott a szerencsétlen, nem maradt már itt semmi tennivalója. Eltekintve valami régi tartozástól, ami nevetséges ügy, egyáltalán nem fontos, fölösleges rágódni rajta...

- Mit látsz, fiam? Válaszolj! Rossz itt a levegő, ocsmány bűzök terjengenek; leghelyesebb, ha nem törődik velük. Mi ez az üvegcse a

kezében? Fúj, valami undokság, és ő majdnem beleszagolt! Szépen nézünk ki, ha már a tulajdon ujjainak sem képes parancsolni. így ni, hadd törjön szilánkokra a padlón! Uralkodik magán, ahogy tanították. A hölgynek is tetszik; lám, rámosolygott! Bele tudna veszni abba a tengerzöld szempárba, ha nem rázná valaki ilyen erőszakosan.

- Térj magadhoz, kölyök! Mintha ismerné valahonnan ezeket az embereket. Azt ott, aki vicsorog és hátrasunyja a fülét, Béroulnak

hívják, de más nem jut az eszébe róla. Kegyetlenül bánnak a hölggyel, szörnyű kegyetlenül. Tömlöcbe vetették, folyton kínozzák és éheztetik. Hogy tehetnek ilyet egy törékeny szépséggel? Förtelmes, ahogy kiélik rajta a bestiális ösztöneiket. Szerencsére ő tud segíteni, nem is esik nehezére. Először ezt az idétlen ezüstholmit kell eltávolítani az asztalról, aztán elszakítani a gyöngysort, ami a szárain lóg...

Ghrrrr... Béroul bántani akarja a hölgyet. Ez baj, mert Béroul nagy és erős, különösen ilyenkor. Muszáj

megállítani... de hogyan? Várjunk csak... az előbb beszélt a várnaggyal, aki jórészt halott volt, és most már teljesen az. Ismer ő még efféle majdnem-holtakat, olyanokat esetleg, akik elég hatalmasok hozzá, hogy elbírjanak Béroullal meg a többi rossz emberrel? Egyet bizonyosan...

Sietnie kell, mert a hölgyet nagyon elgyöngítette a sok kínzás, és ha Béroul megtámadja, csak a szemével tud védekezni. Ahhoz pedig kénytelen volna elfordítani róla a tekintetét; iszonyú érzés lenne, talán túl sem élné.

Kétségbeesetten gyötörte az agyát, hogy felidézze azokat a régies hangzású, nyelvtörő neveket. Hogy is voltak?. .. Ronces... Hruot...

HRARRRU! A fiú úgy érezte, mintha egy hegyoldal omlott volna rá. Reszkető tagokkal bukott előre a székről, és

magzatpózba kuporodott a padlón, az eltépett rózsafüzérről lepergő korallgyöngyök között. Oly erősen szorította össze a szemhéjait, hogy fájdalom nyilallott az arcába; a biztonság kedvéért még a tenyerét is rájuk tapasztotta.

Dulakodás zaját hallotta felülről, rekedt acsargást, cífra káromkodásokat. Gyöngyszemek mállottak szét csikorogva a vasalt csizmatalpak alatt. Aztán valakit a földre tepertek, és egyszerre csend lett, csak a harcosok ziháltak: szaggatottan. Valamelyikük mélyen, torokból morgott; egy forró nyálcsepp hullott a fiú csupasz lábfejére.

Egy idő múlva Aymar szólalt meg, hangjában kesernyés elégtétellel. - Hát, kegyelmes atyám, ez biz' hajszálon múlott! - Ahogy mondod, fiam. Ahogy mondod. - Az exorcista halkan köhintett. - És most próbáld meg

elképzelni, mi történt volna, ha levisszük a kazamatákba... Akkor hát befejeztük, atyám? Vége a taníttatásomnak? Majdnem, drága gyermekem. Majdnem. Mi van még hátra? Egyetlen igazság. Mekkora? — kérdezte ő kíváncsian. Nagyon nagy, nézett a szemébe az öreg pap. Még az is lehet, hogy az utolsó. Az exorcista fáradt sóhajjal tette le a pennát. Megrázogatta elgémberedett jobbját, hogy kilazítsa belőle

a zsibbadást, aztán sorra végigmasszírozta göcsörtös ujjait. - Idejét sem tudom, mikor írtam utoljára ennyit egyfolytában. Nehéz munka ez, fiatal kéznek való;

szívem szerint Béroulra hagytam volna. - Hirtelen elnevette magát, mintha holmi titkos tréfán derülne, és ajkbiggyesztve megcsóválta a fejét. - O asinus senex! Si tacuisses...

A fiú bizonytalanul fészkelődött a székén. - Atyám?... - Semmi, semmi, gyermekem, csak azon mulatok, micsoda szamárságokat hordok itt össze vénségemre. -

Ahogy fölpillantott rá, a nevetés még nem hervadt le teljesen az arcától furcsa, féloldalas mosoly őrizte emlékét. - Tudod, BérouJ testvér valójában öregebb nálam. Tényleg Párizsban doktorált, de nem mostanság. Egész pontosan hatvanhét éve.

A fiú pislogott egyet, majd döbbenten meredt rá. Először nem akart hinni a fülének; aztán rájött, hogy jól hallotta, csak abba n nem volt biztos, mennyire vegye komolyan. Az exorcista néha szeretett élcelődni vele.

- Ejnye, fiam, csak nem föltételezted rólam, hogy holmi tejfelesszájú taknyosra bízlak? Melléd tapasztalt felügyelő kellett, aki érti a módját, hogyan csiszoljon ékkövet a nyersgyémántbol, és nem vét hibákat közben. Béroulnál különbet keresve sem találhattam volna. Őszinte alázattal végezte a dolgát: sok bűne bocsánatot nyert, ha nem is valamennyi. Talán futja még belőlük az utódodra is, bár őt már aligha én fogom kinevelni.

Semmit sem értett, és ezt ha akarta, se tudta volna elleplezni. Tátott szájjal bámulta az öreg papot; koponyájában riadt lepkerajként keringtek a kérdések.

- Béroul testvér a sötétség szülötte, aki megtért a fényhez. Huszonöt esztendeje, mikor felkutatott és a lábamhoz borult, a halál kegyét kérte tőlem. Nem adtam meg neki; túl sok ártatlan vér tapadt a kezéhez. Azt a penitenciát szabtam ki rá, hogy éljen. - Az exorcista szabadkozó mozdulattal tárta szét a karját. - Nem láttál át rajta, mert úrrá lett a régi szenvedélyein. Sajnálom, hogy eltitkoltam előled, de máskülönben eliszonyodtál volna tőle. Márpedig bíznod kellett benne; csak így lelhette meg a kulcsot a lelkedhez.

Az érzés, ami a hír hallatára elfogta, hasonlított a szellemlátó révülethez. Sokféle zavaros indulat mosódott össze benne: félelem és részvét, csalódás és izgatott kíváncsiság. .. még némelyes pisla rokonszenv is, hiszen kedvelte Béroul testvért, és sorsuk alakulása nem volt híján minden párhuzamnak. Régi taktikájához folyamodott hát, és zárkózott hallgatásba vonult vissza, míg elkülöníti és egyenként

feldolgozza érzelmeit. Jól tudta persze, hogy az öreg pap eszén ezzel nem fog túljárni; aligha véletlen, hogy épp most lebbentette föl előtte a fátylat.

- Hagyd el, fiam, ne emészd magad! Nehéz teher a titok, a gyönge vállat könnyen megroppantja, de a tiéd már sokat bír. - Az exorcista óvatosan megpaskolta a pulpituson fekvő kéziratcsomót, melynek legfelső lapján még frissen száradt a tinta. - Ezzel tehát megvolnánk. Sorra vettünk mindent, hogy s mint esett, a kezdetektől fogva, csak mi ketten. Az igazat megvallva örülök neki, hogy befejeztük. Egészen elmacskásodott a térdem a sok ácsorgásban.

Elsántikált az íróállványtól, és elégedett szusszanással ereszkedett a párnázott karosszékbe, mely a kényelmét szolgálta, ha egy-egy fertályórácska szünetet tartott a jegyzőkönyvezésben. A fiú odasietett hozzá, hogy meleg takarót terítsen a lábaira.

- Köszönöm, gyermekem. - Az exorcista szórakozottan igazgatta magán a vastag gyapjúszövet ráncait. - Tudod, mióta a kongregáció működik, te vagy az első szellemlátó, akire idejében rábukkantunk. Volt dolgunk másokkal is, de azok magukra hagyatva nőttek fel, és az adomány súlya. .. eltorzította őket. Félőrült remeték, hagymázas próféták, szánnivaló bolondok... Az egyikük tízezer mezítlábas nyomorultat vezetett a Szentföldre, fegyver és élelem nélkül; aki nem pusztult éhen az úton, azt a törökök koncolták fel Kis-Ázsiában. Nem sokra mentünk velük, pedig nagy hasznukat vehettük volna, ahogyan ők is nekünk.

- És én? - kérdezte a fiú. - Te talán más vagy. Ha az Úrnak is ez az akarata, szolgálhatnád az ügyünket. - Harcosként? Mint Aymar meg a többiek? - A gondolat furcsamód megborzongatta; egyszerre találta

ijesztőnek és csábítónak. Az öregember elmosolyodott. - Kedved volna hozzá? Nem, nem úgy; és adj hálát érte az égnek, mert nem tudod, mit vállalnál. Ők a mi

sújtó öklünk; te a látó szemünk lennél. - Lennék, atyám? - Ez egyedül rajtad áll; tőlünk több nem telik. - Az exorcista gyöngéden megsimogatta a széke mellett

térdelő fiú haját. - Mondd csak, drága gyermekem, rájöttél már, mi az én tisztem a kongregációban? A talányos válasz s a hirtelen témaváltás meglepte kissé a fiút, ám ez a kérdés álmában sem okozott

volna gondot neki. - Te parancsolsz, atyám - vágta rá habozás nélkül. - Pontosan - bólintott az idős pap. - Pedig én nem fogok évszázadokig élni, nem taglózok le bikákat

puszta kézzel, és nem értem a szellemek beszédét. Mégis én parancsolok. Eltöprengtél már rajta, hogy miért?

Hát hiszen kegyelmed itt a püspök, akarta volna mondani a fiú; aztán meggondolta magát, és inkább hallgatott.

- Mert ember vagyok, fiam; nem több és nem kevesebb - nézett mélyen a szemébe az exorcista. - A Mindenható engem nem tüntetett ki különleges kegyével, így kísértésbe sem eshetek, hogy visszaéljek vele. Ezért döntök én, hogy mikor és mire használhatják az adományosok.

A fiút, maga sem értette, miért, rosszullét környékezte. Fuldokolva igyekezett letépni tekintetét az öreg papéról; nem sikerült.

- És... és mindig biztos benne kegyelmed... hogy jó döntéseket hoz? Amint eldadogta ezeket a szavakat, máris keservesen bánta, hogy kiejtette őket. Az exorcista azonban

nem fortyant haragra, még csak meg sem sértődött. Nagyon furcsa dolgot művelt helyette: felkacagott. - Szinte soha, drága fiam, szinte soha! Ha nem így lenne, már rég letettem volna az episzkopátust, és

visszavonulva elmélkednék a szerzetemben. Incselkedő szikra csillant a szemében. - Ne róják terhemre a végítélet napján, de én olyasféle természet vagyok, mint Tamás apostol. Az örökös kétkedésem táplálja a hitemet.

A fiú megrettent. Ez szörnyű eretnekségnek hangzott, olyasminek, amiről a carcassonne-i inkvizíció tömlöcében faggatták. Kezdte elveszíteni a talajt a lába alól; úgy érezte, képtelen már különbséget tenni fekete és fehér, igaz és hamis, helyes és helytelen között. Az egész világ zavarossá vált körülötte, hasonlatosan a pocsolyához, melynek az alján felkavarodik a sár.

Az öreg pap észrevette félelmét, és elkomolyodott. - Felejtsd el, gyermekem; most te vagy a fontos, nem én. Nagy kockázatot vállaltunk, amikor

kitanítottunk rá, hogyan használd az adományodat. A pogány idők óta nem élt a világon hozzád fogható szellemlátó: te nem tíz-, de százezreket vezethetnél Jeruzsálem alá, és épségben el is jutnának oda. Óriási hatalom ez... és óriási felelősség.

Csontos kezét védence vállára ejtette; máskor oly könnyed érintése ezúttal szokatlan súllyal nehezedett rá.

- Ha a kongregáció szolgálatába állsz, vak engedelmességet kell fogadnod. Nem lesz saját életed: azt fogod tenni, amire utasítalak. Nem kérdezhetsz, nem kételkedhetsz és nem tétovázhatsz. A szabad akaratodtól nem foszthatlak meg, az blaszfémia lenne; de csak akkor gondolkozhatsz, a saját érdekedben, ha megparancsolom. Es amíg nem kapsz rá tőlem engedélyt, soha, semmilyen körülmények között nem nyithatod meg magad a szellemeknek. Megértettél, fiam?

Nem várt válaszra. A gyapjútakaró gyűrött redőkben hullott a padlóra, ahogy fölállt a székből, a tiltakozva megreccsenő karfára támaszkodva. Jobbja eleresztette a fiú vállát, eltűnt a reverenda gallérja alatt, s mikor ismét előbukkant, hosszúkás vászoncsomag fehérlett benne.

- Tessék, ez segíteni fog a döntésben. Kicsit elbágyasztott ez a sok írás, kimegyek a kertbe levegőzni. Ha valamit mondani szeretnél nekem, ott megtalálsz.

A fiú nem szólt semmit, csupán a tekintetével kísérte távozását. A nyíló-csukódó ajtó fényszeletéből egy pillanatra komor árny szökkent a faliszőttesekre, majd zsugorodott újra semmivé. Odakint, az ebédlőben Aymar strázsálta a szoba küszöbét.

Miután egyedül maradt, sokáig töprengett az üres karosszék mellett térdepelve, kezében a titokzatos csomaggal. Aztán óvatosan lerakta maga elé a földre, és nekilátott széthajtogatni. Remekmívű itáliai tőr volt benne, öt, csúcsba futó vércsatornával, abból a fajtából, amit az alakjáról ökörnyelvnek neveznek. A pengébe vadászjelenetet marattak: sebzett medve viaskodott a körülötte acsargó kopókkal, a közelgő lovasok kegyelemdöfésére várva, akik a bozótosból törtettek feléjük, széles levelű lándzsákkal fölfegyverezve. A fiú nem nézte meg, mi van a másik lapján. Ahhoz meg kellett volna fordítania; és beletelt egy időbe, míg összeszedte hozzá a bátorságot, hogy megérintse.

Mikor végül megtette, felsikoltott. Mérgező gyűlölet fortyogott a tőrben, oly sötét és keserű, hogy a szívből is epét fakasztott. Őrjöngve

rázta láncait, ám nem szabadulhatott: meg volt kötve, béklyóba verve, mint az a valami a szurdokban, amely kis híján ízekre szaggatta Galiotot. Máskülönben azonnal megszállta volna: ismerte az összes fortélyt és praktikát, nem segített ellene sem a szalmiákszesz, sem a keleti tömjén. Fekete lángjából holt lelkek rikoltották világgá haragjukat. Becsapták, meggyilkolták őket, reményeik teljében, hatalmuk hajnalán, hideg fővel, kegyetlenül. Nem emlékeztek rá, ki tette ezt velük, személyiségük rég szertefoszlott, azt is elfeledték, mióta tombolnak börtönükben. Bomló lényükből csupán a miazmás bosszúvágy maradt, hörögve és vonítva követelték a halált, bárkiét, mindenkiét.

A fiú osztozott fájdalmukban és szenvedésükben. Hiszen szellemlátók voltak, akárcsak ő. Reszketve kapta vissza kezét a tőrről, hátrahuppant a sarkára, és mély kortyokban, teli tüdővel nyelte a

levegőt. A teste hamar magához tért, ez nem volt igazi révület; lelkében azonban még egyre visszhangzott a pokoli kakofónia. Egy álló órát töltött ebben a pózban, lehunyt szemmel a légzésre összpontosítva, ahogyan Béroul testvértől tanulta. A kárhozott elődök emlékbélyege mind haloványabbra sápadt, de nem enyészett el teljesen, továbbra is ott derengett érzékelése határmezsgyéin; és a fiúnak az az émelyítő gyanúja támadt, hogy élete végéig kísérteni fogja.

Ekkor hirtelen angyali nyugalom töltötte el. Nem félt többé; és tudta már, mit fog válaszolni a kertben mesterének.

Mit vigyorogsz, mint szűzlány a nászéjszakáján? - förmedt rá Aymar. Kapkodd magad, vége az édes

életnek! Mostantól az én kezem alá tartozol. - Az atya azt mondta, nem harcosnak szán, felelte ő. - Más se kéne még! Te csak ájuldozzál szépen, ahogy tanultad, mi közben majd vigyázunk az irhádra, az a

dolgunk. De akkor...? Amíg ilyen tehetetlen taknyos vagy, mi se tudunk megvédeni. Meg kell tanulnod figyelni ránk, a mi

fejünkkel gondolkodni, hogy mit várhatsz tőlünk. Különben csak kolonc lennél a nyakunkon. Én azt hittem... Hogy mit hiszel, az az atyára tartozik, esetleg a szófosó csuhásra, ha van gusztusod hozzá. Jössz

szépszerével, vagy vigyelek én? Aymar... Kezdek kifogyni a béketűrésből. Mi az már megint? Az az utolsó próba... Mi volt az tulajdonképpen? Fenyegetés? Annál sokkal randább. Egy nagy igazság. De ugye nem azt jelentette, hogy ha nemet mondok, megöltök? Az atya sose tenne ilyet. Szigorú mester, de nem gonosz. Ugye?

Búcsút vettél az eszedtől, kölyök? Tán azt hiszed, azért vacakolt veled ennyit, hogy utána szemétre hajítson? Hát persze hogy nem ölne meg. Ő soha.

Ó... Köszönöm, Aymar. Nem is tudom, mi ütött belém, hogy ilyen ostobaságokat beszélek. En... Ne itasd itt nekem az egereket, mert istenemre képen váglak! Mi vagy te, csecsszopó? Bocsáss meg, Aymar! Nem locsogok többet, ígérem. Na végre, ezt is megértük. És ha már itt tartunk, visszakaphatnám a késemet?

A Párviadal A szája keserű volt a félelem ízétől. A jeges-kék szempár emléke űzte, és a hideg, részvétlen ítéleté, amit

belétekintve látott. Nyolcvan esztendeje művelte mágiáját az Alpok eldugott völgyei közt vándorolva, s a Sabbat mesterén kívül nem félt senkitől - egészen mostanáig. A felszögezett Krisztus hívei gyöngék voltak és esendők, a hit győzhetetlen hatalmáról prédikáltak, de a mindennapokban kicsorgott az ujjaik közül. Túl magas mércét állítottak maguk elé, olyan törvényeket, amiket nem tudtak betartani, s gyarlóságuk könnyű prédává tette őket. Nevetett, ha máglyalánggal és spanyolcsizmával fenyegették; csak egy szavába került, hogy engedelmes ebbé juhászodjanak. Ám aki az idei szüretkor kereste fel őt, az egészen más volt; kemény, könyörtelen, és a végsőkig hű önmagához. A bűbáj úgy porlott szét a lelkén, mint hullámtörőn a tajték. Ugyanazt az urat szolgálják, mondta; és ez az úr csak egy helytartót tűr meg a zászlaja alatt.

Nem futamodott meg azonnal; ahhoz túl régóta járta a Bal Kéz Útját. Noha az unokái is fiakat szültek már, a varázserő megőrizte teste kívánatosságát. Karcsú volt, akár a nádszál, s mosolyától eszüket vesztették a férfiak. Az első figyelmeztetés után ráolvasott egy elhullajtott hajszálra, amit a hívatlan látogató hagyott a kunyhójában. Fiatalember volt, fehér bőrű, nyúlánk alkatú. Biztosra vette, hogy napnyugtakor bódultan fog a karjaiba szédülni, s a szerelem mámorában szövetséget kínál neki.

El is jött hozzá, ahogyan számított rá, de nem azért, hogy az ölelését keresse. Megvetően mérte végig a halálkék szemével; s a nézése olyan hideget borzongatott végig az ereiben, hogy a szíve verése is majd' elállt belé.

- Engem nem lázasít meg az öled, boszorkány - mondta neki. - Próbálkoztak már mások is, nálad sokszorta különbek, a túloldalról. Ez az utolsó figyelmeztetés.

Tudta, hogy veszített. Művésze volt a csábításnak, de halandó asszonynak született, nem mérhette magát a túloldalon lakókhoz. Akinek a vérét Pán leányai sem képesek felforrósítani, azzal szemben mit sem ér az ő tudománya. És a látogatója nem hazudott neki; ahhoz túl kevésre tartotta.

Megvárta, míg távozik, azután mákonyos álmot bocsátott a falura, ahol kilenc éve élt, ám sosem nevezte otthonának. (A neveknek hatalmuk van; csínján kell bánni velük.) A férjét tehetetlen dühében ölte meg, a semmiből felbukkanó idegen helyett, aki ilyen rútul megalázta. A gyermekeire csak később kerített sort, mikor már lecsillapodott. Gondosan lecsapolta a vérüket a könyökhajlatukból, külön korsókba gyűjtötte, majd elmormolt fölötte egy csekélyebb igét, hogy meg ne alvadjon. Az anyai ösztönt soha nem ismerte; süldő kölyöklány volt még, első tisztulása előtt, mikor áldozatul ajánlotta a Sabbat mesterének, az avatási csókért cserébe. Azért fogant és szült, hogy megsokasítsa utódaiban a vérét, tartalékul a magasabb műveletekhez.

Általában persze nem bánt velük ilyen pazarlóan: hagyta őket felnőni, hogy tovább szaporodjanak. Okos asszony lévén, beosztotta az erőforrásait. Több tucat ivadéka élt szerte Alsó- és Felső-Valaisben, csecsszopóktól a meglett öregekig, hogy bármerre jár, mindig kéznél legyen a megfelelő. A mostani helyzet azonban végletes lépéseket kívánt. Nem ringatta magát önérzetes ábrándokba: az élete forgott kockán, oly sok év óta először.

Ez a vidék az ő területe volt. Ismert itt minden követ, minden fűszálat, minden talpalatnyi földet, oly tévedhetetlen bizonyossággal, akárha a testéhez tartoztak volna. Tudta, hol szunnyad erő a csöndes felszín alatt és hol rejtenek titkokat a néma rögök. Ifjúkorában még másokkal is osztoznia kellett rajtuk, de mire testben-lélekben éretté vált, minden riválisát elüldözte vagy elpusztította. Csak a kótyagos vén banyák hiszik, hogy a hatalmuk a gyülekezetből fakad. Fél évszázaddal ezelőtt, amikor először jelent meg egymagában a Sabbaton, a mester főhajtással üdvözölte és a karját kínálta neki. Aznap este elementáris szenvedéllyel egyesültek, a kéj őrült rikoltásai megszaggatták fölöttük a felhőboltozatot. Az asszony azóta vetélytársak nélkül uralkodott a hegyvidéken, jelenléte kiirthatatlanul befészkelte magát a tájba, mint sebbe az üszök.

És most innen kellett menekülnie. Mezítelenre vetkőzött, a bőrét bekente bódító balzsammal, és elrágcsált két szárított galócát. Azután a

hóna alá vette az egyik korsót, és kiment a falu utcájára. Kibontott hajjal perdült táncra a templom előtt, a sápadt holdfényben, széles taglejtésekkel hintve szét maga körül kisfia frissen leeresztett vérét. A szél feltámadt, örvénybe kavarodott, felkapta és elragadta a forró cseppeket. Zúgása egybevegyült az asszony torkából vijjogó tagolatlan hangokkal. A levegőég szellemei elfogadták az áldozatot, s alábocsátkoztak a halandó világba, hogy meghallgassák a kérelmezőt.

A kicsiny, roskatag templom falai megremegtek, a téglák közül szállingózni kezdett a habarcs. Véres menádtáncával a boszorkány kesztyűt dobott neki, tetemre hívta a boltívei oltalmában pihenő oltáriszentséget. Őspogány gőg feszült az izmaiban, ahogy obszcénül pózolt és hajladozott a torony keresztdísze előtt. Az alvó falusiak nyugtalanul hánykolódtak derékaljukon, nyöszörögve birkóztak az álmaikba rajzó lidércekkel. Öntudatlanul, a zsigereik mélyén érezték, hogy szörnyű veszély fenyeget, és valahol a közelben nagy szükség lenne a segítségükre; a rájuk olvasott bűbáj azonban lebéklyózta őket, és aki már-már felriadt volna közülük, annak a szíve azon szempillantásban felmondta a szolgálatot.

Vér és veríték borította az asszony testét, nyúlós foltokba maszatolva a rákent balzsamot. Mikor a korsó kiürült, szilaj lendülettel a földhöz csapta, ügyet sem vetve rá, hogy a cserepek felszabdalják meztelen talpát. A csukott templomkapu mögül fojtott robaj jelezte, hogy odabent a feszület lezuhant a falról és összezúzta az oltárt. A szélben szárnyaló szellemeknek tetszett a vakmerősége, és hogy szemlátomást győzelemre áll a viadalban. Fekete légyfelhő jelent meg körülötte, s baljós zümmögéssel követte szökelléseit. Egy kisebb raj sötét csóvaként tapadt csatakos hajába; egy másik a bőrére telepedett, és szomjasan szívogatni kezdte.

Égzengésszerű hang hasított az éjszakába, ahogy a templomharang hosszában végigrepedt. A boszorkány zihálva térdre hullott, felsőtestét messze hátradöntve. Legyek mászkáltak mellén és hasán; érintésüket megannyi ingerkedő csóknak érezte. A tánc elcsigázta, de fel is izgatta, combja köze lucskos volt a nedvességtől. Jobb kezét a szemérmére tapasztotta hát, és durva, kapkodó mozdulatokkal önkielégítésbe fogott. Vad szenvedélyében legalább annyi fájdalmat szerzett magának, mint örömet, de ez így volt rendjén. A levegőég fejedelmei nem az élvezetében akartak osztozni, hanem abban, ahogy erőszakot tesz önmagán.

Az orgazmus pillanatában az egész teste ívbe feszült, akár az íj húrja elpattanás előtt, torkából pedig alvilági sikoly szakadt ki, összerezzentve a faluban élőket és holtakat. A csapzott hajfürtjei között rajzó legyek dongása hirtelen értelmet nyert, szavakba rendeződött, mintha zavaros vízben tükröződő kép tisztulna ki előtte. Az eksztázis időtlen tébolyában, mikor minden szilánkokra hullott körülötte, tudata egybeolvadt a szellemekével, és megér¬tette a lényükben örvénylő káoszt.

Tanácsot kért tőlük, tanácsot és támogatást. Új területre volt szüksége, ahol megvetheti a lábát, elég közel ahhoz, hogy ne ríjon ki a helybéliek közül,

de elég messze, hogy a kék szemű idegen ne nyúlhasson utána. Olyan vidékre, amelyik képes táplálni a mágiáját; ahol a felszögezett Krisztus hite még nem eresztett túlságosan mély gyökeret a múltból sarjadó folyondárok között. Keressenek neki egy ilyet, mondta a magasságban való hatalmaknak; tájékoztassák róla, miféle hely; aztán készítsék elő a terepet az érkezéséhez, és amint végeztek, röpítsék oda.

Végül pedig segítsenek megvívni érte a birtokosával. Hiszen gazdátlan területek nincsenek. A javasember szemhéja felpattant. Hideg verítékben úszva ült föl a szalmazsákján, lélegzete a torkában

reszelt. Bal hüvelykujja olyan erősen bizsergett, hogy marokra kellett szorítania a másik kezével, ám így sem tudott szabadulni az őrjítő érzéstől, hogy a csontja viszket belülről. Harákolt egyet, hegyeset köpött a hepehupás földpadlóra, és egy bugyuta gyerekmondóka ismételgetésével próbálta lecsitítani torkában kalapáló szívét. Miközben ajka némán formálta a szavakat, reszkető jobbja önkéntelenül kinyúlt a másik irányba, a derékalja mellé fektetett cserfabot felé. Egyszerű, dísztelen szerszám volt, göcsörtjeit negyven év vándorlás koptatta fényesre és simára. A környékbeli népek, akiknek minden rendű-rangú nyavalyáit

füvekkel, gyógyteákkal és vásári ráolvasásokkal orvosolta, nem győztek csodálkozni rajta, miért nem dobja el és vág helyette magának másikat. Elmagyarázhatta volna nekik, de bölcsebbnek vélte, ha nem köti az orrukra.

A bot tapintása hűvös volt és kemény, mint egy biztos tartópóznáé a rossz álmok fojtó forgatagában. Amint megérezte az ismerős érintést, a belé bűvölt elementál nyomban megnyugtató impulzusokat kezdett sugározni az ujjain keresztül. A megkönnyebbülés súlyosan omló hullámokban söpört végig a javasemberen, s mire ismét végére jutott a mondókának, az érverése is visszaállt a szokott ritmusába. Szavak nélkül köszönetet mondott a segítségért, s elmosolyodott a válaszként érkező gyermeki örömujjongáson. Az elementál nagyjából annyira volt értelmes, mint egy hűséges öleb, s ezt idézte a viselkedése is, ahogy rajongva bálványozta gazdáját.

Az öreg megdörzsölte lüktető halántékát. Ha szembe akar nézni az elkövetkezendő napokkal, többre lesz szüksége puszta empátiánál. Bár váratlanul érte a rátörő lidércnyomás, tökéletesen tisztában volt vele, mi váltotta ki. Igaz, rég nem gyakorolta már a tudományát; ám egy intő óment azért így is rögtön felismert, különösen egy ennyire nyilvánvalót. Az alvó jelzővarázsok, amiket évtizedekkel korábban helyezett el a környező szellemösvényeken, most mind egyszerre lobbantak föl, vulkánkitöréshez hasonlatos erővel. Valaki leplezetlenül megfürkészte őt, távolról bár, de szörnyű erőszakosan, s még csak nem is fáradt vele, hogy megkísérelje palástolni rosszindulatát. A jelzővarázsok mind kiégtek, magukkal rántva a teljes mágikus védőhálót, amit egykor oly nagy gonddal és óvatossággal szőtt választott otthona köré. Ez nyílt hadüzenet volt, azzal a fajta agresszív önbizalommal, ami a legnagyobbak vagy a legostobábbak sajátja.

Szép lenne persze, ha a második eshetőséggel számolhatna, ám az öreg a szenteltvíznél is jobban rühellte az önámítást. Valaha rég, emlékei mélyén pislákoló ifjúkorában még előfordulhatott volna ilyesmi; mióta azonban a nazarénus gyom elburjánzott a világon, az ostoba varázslókból mind halott varázslók lettek. Aminthogy a büszkékből, a bátrakból és a becsületesekből is. Csak az aljasok és a megalkuvók nem hullottak ki a rostán.

Ő példának okáért az öröksége feladásával váltotta meg az életét. Volt idő, amikor lazúrkőből rakott várkastélyban székelt, s egész tartományok apraja-nagyja hódolt neki. Fényűző udvarának, mely a varázsmívesség válogatott remekeivel ékeskedett, hét határról a csodájára jártak; pazar lakomáin innen és túl legjelesebb előkelői adtak egymásnak találkozót. Ha megerőltette magát, fel tudta még idézni nyelvén a khíoszi vörösbor zamatát, bőrén a pun kagylóselyem simogatását, talpa alatt a perzsaszőnyeg puha bolyhait. Az emlékek azonban együtt sápadtak az évszázadokkal, s mára csupán a vándorbot és az öszvérnyereg maradt belőlük. Palota helyett kidőlt-bedőlt pajtákban és fészerekben hált, a pávasültet sajtra és rozscipóra cserélte, kincsei az erszényében csörgő pár dénárra apadtak. A tudományát jószinte elfeledte, annyira rettegett tőle, hogy elárulja magát. Utoljára negyven éve űzött vérmesebb mágiát, amikor kóbor javasember képében megtelepedett ezen a tájon, gondoskodott az alapvető szükségleteiről, és a botjába kötötte azt a buta kis elementált, hogy ha rátelepszik a magány, legyen kihez vigaszért fordulnia. Azóta csak a legcsekélyebb trükköket merte használni hébe-korba, alig különbeket holmi bűvészmutatványoknál, nehogy feltűnést keltsen és nyomára bukkanjanak a kopók. Így vándorolta körbe a vidéket, piócákkal és tályogszúró tűkkel házalva faluról falura, épp annyi időt hagyván két látogatás között, hogy emléke ködösre fakuljon a parasztok elméjében.

Nem alaptalanul félt a föl fedeztetéstől, mivel a rejtőzésnek egy hathatós, ám igen kockázatos módját választotta: képletesen beszélve, az ősellenség köpenyszegélye alá bújt. Akadtak helyek, ahol gazdagon burjánzott ugyan a nazarénus üszög, mégsem pusztította ki teljesen az óidők vetését; leginkább - bármi meglepően hangzik - a hitvédő kongregációk fellegvárai körül. Az öreg tudni vélte, mi az oka ennek. Az inkvizítorok és exorcisták szőrével gyógyították a kutyaharapást; olyan fegyvereket fordítottak a pogány múlt ellen, amiket a tulajdon markából csavartak ki. Éppúgy szükségük volt hát a fákban, kövekben, csillagjegyekben szunnyadó erőkre, akárcsak gyűlölt ellenségeiknek - legalábbis míg végleg le nem számolnak velük. A Notre Dame Doleureuse zárda körzetében, ahol a javasember vándoréletét tengette, a szellemösvények most is ugyanoly élő-elevenen lüktettek, mint a mágia rég letűnt fénykorában; maga a kolostorerőd a hálózat középpontjában emelkedett, pulzálva áramoltatva benne az energiát. Eszményi rejtekhely egy bujdokló mágus számára, ha csöndesen viselkedik és nem ad okot a gyanakvásra.

Az iménti fürkészés azonban mindennek volt nevezhető, csak csöndesnek nem, az alvó varázslatok kisüléséről nem is szólva. Ki lehet az az idegen adeptus, aki ilyen vakmerőségre ragadtatja magát? Alighanem egy hozzá hasonló remete, akit a nazarénusok elkergettek a búvóhelyéről, és most kétségbeesett sietséggel keres magának másikat, mielőtt az életét egybetartó bűvigék szétfoszlanának. Ha harcot akar, csalódni fog. Az öreg nem szándékozott szembeszállni vele, mindkettejük közös romlására. Majd szépen meglapul, míg a zárda lakói elpusztítják a betolakodót, aztán folytatja ott, ahol abbahagyta. Mindazonáltal dőreség lenne, ha meg sem kísérelne tájékozódni. ..

A javasember módszeresen fölfejtette az óment, rozsdásodó fogaskerekeket lendítve forgásba elméje pókhálós zugaiban. Annyira elszokott már a varázslástól, hogy még ez az egyszerű belső művelet is nehezére esett. Lássuk csak... A fürkészés a magasabb régiók fejedelmeit használta operánsnak. Ez véráldozatot és szentséggyalázást jelentett; a Legyek Urának köre nem éri be kevesebbel. Borzasztó szorult helyzetben lehet az idegen, ha ilyen erők mozgósítását kockáztatja. Most nézzük az irányt és a távolságot...

Az öregnek egy pillanatra elállt a szívverése. Nem! Ez képtelenség! Ám a víziója szimbólumnyelvéből körvonalazódó kép teljesen egyértelmű volt, nem hagyott teret a tévedésnek. Az adeptus, aki a kihívást intézte hozzá, nagyon fiatal volt, talán még a százat sem töltötte be. Vagyis születése óta a diadalmas kereszt árnyékában nevelkedett, s eközben nem csupán a lelepleződést sikerült elkerülnie, hanem a titkos tanokban is oly nagy jártasságra tett szert, hogy képes megidézni a levegőég szellemeit. Egy ifjú, ravasz, kegyetlen ragadozó, akit olyan próbatételek edzettek vaskeményre, amilyenekről az ő uralkodáshoz szokott nemzedéke nem is álmodhatott... Nem, ő nem fog vakon a kelepcébe botorkálni, és elhullani az exorcisták csapásai alatt! Akármennyire szorongatja az idő, megőrzi hidegvérét, és úgy érkezik majd, hogy mindent gondosan eltervezett és előkészített. És a javasember, a maga morzsalékos, romjaiból fölelevenített mágiájával, nem lesz ellenfél neki.

Első gondolata a menekülés volt, de tüstént belátta, hogy ezt csupán a rémület sugallta neki. A kihívója szabadon közlekedhet a külvilágban, nincs mitől tartania - amilyen fiatal, akár hónapokig is kibírja a nazarénus pestis bűzét -, őt viszont hosszú és bonyodalmas óvintézkedések híján nyomban utolérnék az évszázadok, amint kitenné a lábát a negyven éve szőtt táplálóvarázsok hatóköréből, s álltó helyében hamuvá porladna. Persze maradt volna még egy lehetőség, ezt azonban fontolóra sem vette. Ő nem érezte magát sem elég erősnek, sem elég felkészültnek ahhoz, hogy hamarjában kifürkésszen egy harmadik rejtőző adeptust, és elvitassa tőle a területét.

Pánikba esett, s a cserfabot kétszer is kicsúszott reszkető kezéből, mire sikerült megnyugvást keresve a melléhez szorítania.

Segítséget kell szereznie. Segítséget, méghozzá mielőbb. Segítséget... de honnan? - Aztán el ne veszítsd nekem magad a berekben! A fiatalasszony minden reggel így búcsúzott az urától, és a boszorkány jól megjegyezte ezt a szokását,

mikor az éj leple alatt fenékig itta elméjét. Nem kapkodott, bőven hagyott időt a műveletre; minél jobban siet, annál ködösebbek lettek volna a benyomások. Éjféltől holdnyugtáig tartott, míg gyökeret vert benne, és apránkint felemésztette belülről, akár a lassan burjánzó rothadás. Virradatra üres lárva lett belőle, tudattalan báb, tabula rasa, melyet a boszorkány nem habozott megtölteni önmagával. Most ő volt a fiatalasszony; többé semmiféle praktikával nem lehetett különválasztani tőle. Régi testét a levegőég urainak vetette martalékul, akik elégedettségük jele gyanánt hátrahagytak egy-egy alsóbbrendű emanációt, a házaspár két kisgyermekébe horgonyozva. Míg a hold meg nem fordul, szabadon rendelkezhetik velük; utána meg úgysem venné már hasznukat, mert a halandó porhüvely hamar elkopik az ilyesfajta megterheléstől. A vadászgunyhó lakói közül csupán a férj maradt önmaga, aki álmából kelve nem is sejtette, hogy az éjjel egész családját elveszítette. Szokott félmosolyával nyugtázta az ismerős búcsúszót, s miközben hüvelykujjával ellenőrizte, elég feszesen húrozta-e föl az íját, sebtiben még egy gyors csókot nyomott az asszony ajkára. Ha fel is tűnt neki a kellemetlen íz, alighanem betudta a korai órának; friss léptekkel indult meg az ösvényen az erdőszél iránt, a kolostor vadjait felügyelni.

A boszorkány hosszan nézett utána, a szoknyájához bújó kislányok fejét simogatva. Ilyenkor rendszerint nem fértek a bőrükbe, az ingujját cibálták, kenyérért és tejért nyafogva; most feltűnően csöndesek voltak, nagy szemük üresen kerekedett a világra, csupán tekintetük legmélyén pislákolt valami fojtott fény, hamuban izzó parázs. Mire az apjuk visszatér, ki kell oktatni őket, hogyan viselkedjenek; ők nem falták fel a befogadó elmét, csak egyszerűen elkoppantották, mint a gyertyalángot. A férfinak nem szabad gyanút fognia: ő lesz a kapcsolatuk a külvilág felé, nem ködösíthetik el a fejét durva bűbájokkal, amiket a hozzáértő szem azonnal leolvasna róla.

Elég gyarló választás volt, de az adott körülmények között a lehető legkülönb; a boszorkány nem neheztelt miatta a szellemekre. Az erdőkerülő gunyhója magányosan állt, félreeső helyen, közel a vadonhoz, ám a család nem különült el a helyi közösségtől, összejártak és atyafiságot tartottak velük. Épp a kellő fokú elszigeteltség, a sehová sem tartozás kockázata nélkül. Az igazi kívülállókra mindig a bizalmatlanság árnyéka vetül; egy mogorva remetét vagy elözvegyült vénasszonyt az emberek sanda szemmel méregetnek. Egy ismerős kuzinnak azonban, aki ráadásul példás ifjú családanya, aligha fognak

felróni néhány futó rigolyát; az őszi lázat emlegetik majd, vagy a harmadik csemete közelgő érkezését, és elnézően napirendre térnek fölötte, ha eltéveszt egy nevet vagy hozzá sem nyúl a kedvenc ételéhez. Mire komolyan motoszkálni kezdene bennük a gyanú, feltűnésmentesen beleszokik az új életébe.

Az erdőkerülővel is járhatott volna rosszabbul. Még mindig szerelmes volt a feleségébe, és nem verte túl gyakran, csak ha pókot talált a kásájában, vagy ha nagyon lerészegedett. Egy-két év, míg beletörik az igába; a gyász, ami a kislányok elvesztésekor sújtja majd, sokat fog segíteni. Szül neki egy harmadik gyereket - egy pirospozsgás, vasgyúró fiúcskát, aki majd' kicsattan az egészségtől és úgy tekerheti az ujja köré, ahogy nem szégyelli. A rokonságban senki sem fog csodálkozni rajta; a fiatalasszonyban eleve megvolt ehhez a tehetség, és csírájában bár, de a szükséges hajlam is. Könnyebb lesz új fészket rakni, mint gondolta volna.

Ennek persze még van egy fontos feltétele. Utasította az emanációkat, hogy gondoskodjanak a háztartásról; neki most nem volt ideje erre, a férfi

pedig rettentő dühös lesz, ha este nem várja meleg vacsora az asztalon és friss szalma a fekhelyében. A két kislány szó nélkül engedelmeskedett. Meg kellett dagasztani a tésztát, vizet húzni a kútról, gyújtóst aprítani a tűzre; a libák az udvaron fülsértő gágogással követelték, hogy vigyék ki őket a legelőre, a kecskék panaszosan mekegtek, mert feszítette a tőgyüket a sok tej; a veteményes kapálásra várt, a kerítés foghíja foldozásra, a rokka mellé készített gyapjú vetélőre. A gyerekek kicsik voltak még az ilyen munkához, csenevész tagjaik alig-alig birkóztak meg a feladattal. Estére tele lesznek sebekkel és zúzódásokkal, itt-ott tán csontjuk is törik majd, ám ez néhány egyszerű ráolvasással könnyen palástolható. Az emanációk nem éreztek sem fájdalmat, sem fáradságot, és míg a befogadó test darabokra nem szakadt, közönyösen tették a dolgukat. Jut is eszébe, figyelmeztetnie kell őket, hogy ne felejtsenek el enni- inni. .. Később. Semmi értelme kímélni a két porontyot; pár nap múlva akkor is kiütne rajtuk a fertőzés penésze, ha rózsaágyban pátyolgatná őket. Feketehimlőnek fogja álcázni, akkor a férje nem mer majd segítséget hívni, nehogy az ajtajukra fessék a vörös keresztet. A Mindenható azonban kegyes lesz hozzájuk, és a szülőket elkerüli a ragály...

Az idősebbik lány érkezett, egy fekete foltos kakast vonszolva maga után a földön, amely veszett rikoltozással vagdalta-csípte csupasz karjait. Az apja szerencsére nem túl babonás, különben nyomban kitekerte volna a nyakát, amint kibújtak az első tollai. Furcsa dolog a néphit; néha több benne az igazság, mint a tudós fők vélnék.

A boszorkány átvette a vadul csapkodó kakast, elharapta a torkát, és ahogy lekuporodott a gunyhófal tövébe, lassan kicsorgatta a vérét maga elé. Bal kezének ujjai, akárha mindegyik külön életet élne, szövevényes kacskaringókat szántottak a tócsába. A leszálló csomó; a khthonikus hurok; a félig nyitott szem és a szkarabeuszbarázda.

A föld szomjasan beitta a frissen ontott vért, utat nyitva a boszorkány tudatának. Gyatra kis áldozat volt, nem mérhető a tegnap estihez, ám csaknem ugyanolyan hatalmú jelekkel. A mélyebb régiók szellemei fölneszeltek a hívásra, és lomha, álmatag egykedvűséggel felszürcsölték a soványka adományt. Épp csak annyira mozdultak meg, hogy egy tanult elme kitapinthassa rajtuk a régről való kötéseket.

Kegyetlen mosoly terült szét a fiatalasszony szeplős arcán, olyasféle benyomást keltve, mintha csupasz halálfő vigyorogna elő egy bimbózó rózsa szirmai alól. Amit korábban is sejtett már, most minden kétségen felül beigazolódott.

A rögök közt lüktető varázskötések nem voltak túl régiek, mégis az aggkor áporodott bűze terjengett körülöttük. Korhatag csontgyökerek, nem húsból-vérből valók. Ősi, rituális igékkel mintázták meg őket, temérdek fölösleges sallanggal, melyek nem szolgáltak semmi értelmes célt, csupán fenntartójuk erejét apasztották.

Az ellenfele öreg. Nagyon öreg. Valaha rég, a fölszegezett Krisztus öncsonkítása előtt, ez félelmetes hír lett volna, hisz akkoriban a kor párban járt a hatalommal. A boszorkány azonban csak a legendákból ismerte ezeket az időket. Ő nem módszeres aprómunkával gyűjtögette össze a tudományát, egyik lépcsőfokról a másikra hágva, hanem szédítően szilaj vágtában, minden szökkenéssel őrült kockázatot vállalva. A jeleket, amiket az imént az udvar véráztatta porába rótt, egykor évszázados szolgálattal érdemelték ki mesterüktől a tanítványok. Ő alig három emberöltő alatt sajátította el őket, hajmeresztő alkukat kínálva a titkos trónusoknak, vagy orcátlanul kísérletezve a csekélyebb igékkel. A Golgota árnya megváltoztatta a mágia világát: a vének bölcsessége meghátrált az ifjak vakmerősége elől.

A fölszegezett Krisztus is erős volt ezen a vidéken. Annyira erős, hogy a tulajdon fénye vakította el. A középpontban, ahol a láthatatlan áramlatok összefutottak, a boszorkány egy kolosszális szív lüktetését érezte, és a fiatalasszony emlékei megsúgták neki, hogy az anyag síkján ez egy erődített apácazárda, ahol a nyírott fejű nazarénusok összegyűjtik és szublimálják az ősi energiákat. Erre a hálózatra csomózta rá a

maga kötéseit az öreg varázsló, roppant óvatosan és körülményesen, s épp csak annyit csapolt le belőle, amennyi a legelemibb szükségleteit fedezte.

Undor vonaglott végig a boszorkány vonásain. Szóval egy dögevőt talált, az ellenség trágyadombján lapító sakált, aki behúzott farokkal kotorászik a hulladékban, s életét szüntelen rettegésben tengeti. Felfoghatatlan volt számára, hogyan alázkodhat idáig egy beavatott. Ennél a szánalmas nyomorúságnál még a halál is különb; és ő készen állt rá, hogy kegyet gyakoroljon vetélytársával.

Mindazonáltal hiba lenne alábecsülnie. A puszta létezése a bizonyság rá, hogy mestere a túlélésnek; és ha sarokba szorítják, még egy sakál is veszettül küzd az irhájáért. Ki tudja, kétségbeesésében miféle óvilági mágiákat bányászhat elő abból a korhadt odúból, ahol a félig elfeledett emlékeit őrizgeti? A józan belátás azt diktálta volna a boszorkánynak, hogy bújjon meg frissen szerzett álcájában, és apródonkint fejtse föl a másik táplálóvarázsait. Így szép lassan a halálba sorvasztaná, vagy belekényszerítené egy mindent eldöntő összecsapásba, ahol ő lenne a védekező fél, az összes ebből származó előnnyel. A második lehetőség valószínűbbnek tűnt, mivel a riválisa hímirányban fűzte a kötéseit, és bármilyen mélyre süllyedt, annyira csak nem enyészett még el benne a férfiasság, hogy tehetetlenül megadja magát a végzetének. Ámbátor még ez is előfordulhat, ha jobban fél a fölszegezett Krisztus csahosaitól, mint tőle.

Előlük persze nem lehetne eltitkolni egy párviadalt. Úgy rajzanának rájuk, akár nyüvek a dögre. Még egy okkal több, hogy az óvatosság taktikáját kövesse; mert kettejük közül az fogja fölkelteni a figyelmüket, aki előbb támad rá nyíltan a másikra.

Ahány józanul gondolkodó adeptust csak ismert, a helyében mind így cselekedett volna. Szinte hallotta suttogó jótanácsaikat a sírból, ahová ő juttatta őket, hogy a tetemükön magasabbra hágjon.

A boszorkány azért tudott fölébük kerekedni, mert sohasem játszott az ő szabályaik szerint. Mindig jobban hallgatott az ösztönére, mint az eszére. Az ösztöne pedig most azt súgta neki, hogy támadjon teljes erővel, amilyen gyorsan csak teheti. Ne engedje át a kezdeményezést az öreg sakálnak, ne hagyjon neki időt tervezésre, mérlegelésre, fondorkodásra! Lovagolja meg a hullámot, amerre az ár viszi, és ne törődjön a nyírott fejű csahosokkal, legyenek ők a holnap gondjai! Egyébként sem állt szándékában vetélytársa példáját követni; nem azért jött ide, hogy piócaként rátapadjon a nazarénusok gyökereire, s élete hátralévő napjait vak vegetálásban töltse a humán véglények között. A kolostorerőd mélyét a föld zsigereiből font védőpajzsok vették körül, melyeken béklyóba vert titánok jelenléte derengett keresztül, afféle elmosódott árnyképek gyanánt, amilyeneket a tábortűz vetít a kifeszített ponyvára. Egyelőre a fölszegezett Krisztus rabjainak tűntek; de mi történik vajon, ha a vén patkánnyal való leszámolás megbolygatja majd a titkos áramlatokat? Könnyen előfordulhat, hogy a zárda lakóinak kisebb dolga is nagyobb lesz, mint az ő viszályukkal foglalkozni.

Ma este, hozta meg döntését a pillanat sodrában. A helyzet jelenleg neki kedvez: a riválisának fogalma sincs róla, hol keresse, ő viszont napszállatra le tudja nyomozni a kötésein keresztül. Megvárja, míg a férje hazatér, és forró almaborral fogadja a kapuban, pár csepp mákfőzettel fűszerezve. Amint elnyomja az álom, maga mellé veszi az emanációkat, és rajtaüt a vénemberen, mielőtt rendezhetné a gondolatait, hogy előásson valami szúette, oltalmazó igét. És nem lesz semmiféle ostoba ceremónia, kérkedések meg parádézások, ahogy az ősidőkben dívott! Ő nem fogja hosszadalmas puhatolózásra fecsérelni az idejét, mint egy páváskodó párbajhős, aki azért keres rést az ellenfél védelmén, hogy minél látványosabb döféssel teríthesse le. A győzelem akkor a legbiztosabb, ha az első csapás egyben az utolsó.

Zord mosollyal ajkán kezdte szőni a keresővarázsokat. - Szóval veszély fenyeget. Irdatlan nagy veszély. - A mélyen ülő szempár olyan szúrósan mustrálta végig a

javasembert, hogy már-már érezni vélte, amint vér serken a bőre alól. - Amúgy fogalmad sincs róla, mi fán terem, csak az a biztos, hogy itt van a nyakunkon. És azért jöttél, hogy figyelmeztess minket. Eddig jól értettem?

- Tökéletesen, vitéz uram. - Az öregről dőlt a veríték, sötét foltokban ütve át ruhája darócszövetén. Hosszas tépelődés után szánta el magát e sorsdöntő lépésre, s egy percig sem hitte róla, hogy könnyű lesz majd; de azt sem, hogy ilyen nehéz. - Bocsássa meg kegyelmed, ha kelekótyán beszélek, de én csak afféle ágrólszakadt volnék, nem mindennap esik meg velem, hogy ilyen daliás katona urakkal...

- Daliás katona úr az ángyod térde kalácsa - szakította félbe a fekete bőrzekés férfi, a legkevésbé sem indulatos hangon, szinte már kedvesen. - Akiket te mondasz, azokkal teli a temető, és mocskosul hízik tőle a májam, hogy én küldtem oda jó párat, evvel a két kezemmel.

- Ahogy gondolni méltóztatik... - Tudod, mit méltóztatok én most gondolni, paraszt? - A zsoldos tűnődve megvakarta ősz borostájában a

csupasz barázdát, amit sok-sok évvel ezelőtt egy ellenséges penge szántott az arcába. - Azt, hogy te sültbolondnak nézel bennünket.

A javasember szemét csípni kezdte az izzadság. Görcsösen markolászta a botját, ám az elementál együgyűsége ezúttal nem szolgálta jól: úgy megszeppent a gazdájából sugárzó félelemtől, hogy maga is egészen elanyátlanodott, s csak zavart és bizonytalanságot sugárzott vissza neki.

- Ha emlékszik a vitéz úr, még az elején mondtam, hogy nekem néha... látomásaim vannak. Megérzem, ha jön a vihar, vagy ha aszály lesz, meg néha a betegségeket is. Ezért lettem javas. - Idegesen nyelt egyet, és elfintorodott a sós íztől a szájában. - És most... most valami olyan rossz érzésem van, amilyen még soha... Mintha sötét felhők gyülekeznének az égen, pedig tudom, hogy nem fog esni, mert a csontjaim...

- Nem sajognak? - vágott a szavába a zsoldos. - No, ezen segíthetünk. Lovaglókesztyűs ökle olyan gyorsan lendült a magasba, hogy az öregnek megrettenni sem maradt ideje,

máris hanyatt feküdt a fűben, a fölébe hajló facsúcsok szédítő körtáncban keringtek körülötte. Különös érzés volt, mintha súlytalanul lebegne a levegőben, mégsem bírta mozdítani a tagjait. Először meg sem ijedt igazán, csupán egyfajta bágyadt csodálkozás fogta el; aztán fájdalom robbant az arcában, és vinnyogva felüvöltött.

- Na, így már eső lesz? - vigyorgott le rá kajánul a forradásos arcú zsoldos, hüvelykujját hanyagul a fegyverderekába akasztva. Az emberei közül ketten harsány röhögésben törtek ki, a harmadik viszont - egy csupasz képű, vézna legény, szinte még siheder - nem csatlakozott hozzájuk. Sőt, egy bizonytalan lépést is tett az öreg felé, mintha le akarna térdelni hozzá segíteni; a parancsnoka azonban egy kurta intéssel megállította.

A varázslónak zúgott a feje, s az állkapcsában terjedő zsibbadásból sejtette, hogy alighanem eltörhetett. Annak a bőrkesztyűnek vasalt bütykei voltak. Keserű szemrehányást tett magának, amiért hagyta, hogy elvakítsa a kétségbeesés; tudhatta volna előre, hogy az ötlete őrültség, nem fog beválni. Ez a sebhelyes dúvad a titkos kongregációt szolgálta ugyan a három pribékjével, ám csupán közönséges véreb és hóhér gyanánt: levadászta és kivégezte a prédát, amelyre gazdái rámutattak. Bárdolatlan elméjétől nem lehetett elvárni, hogy fölfogja az óvatos szavakba burkolt figyelmeztetést, annál is kevésbé, mivel az öreg mágus nem mert érthetőbben fogalmazni.

Az elöljáróik persze azonnal tudták volna, mire gondol - a zárda főnökasszonya éppúgy, mint a pocakos gyóntató atya, a vendégszállást rendben tartó barát, vagy az a mosolygós, törékeny vénember, aki öszvérháton hozta- vitte az üzeneteket. Éppen ezért nem fordulhatott hozzájuk. Bizalmi tisztesek lévén, rögtön gyanút fognának, s ha faggatóra vonnák, aligha kerülhetné el a lelepleződést. A varázsló a küldöncöt sejtette a legalacsonyabb rangúnak közülük, ám annyi sütnivalója még neki is lenne, hogy rákérdezzen a vészhír forrására, s ne üljön fel holmi hevenyészve összetákolt dajkamesének. Egy ügyesen elhelyezett bűbáj persze megoldaná ezt a problémát, de sokkal súlyosabbat fiadzana, amikor a felettesei elé járul jelenteni, és ők leolvassák az aurájáról. Hogyan tudná a nazarénusokat anélkül ráuszítani a betolakodóra, hogy egyszersmind saját magára is felhívja a figyelmüket?

A zsoldos pribékek kézenfekvő lehetőségnek tűntek. Általában a zárda körül láttak el őrszolgálatot, meg az öreg hírvivőt kísérgették, most azonban négyen közülük kivonultak az erdőbe gyakorlatozni, alig pár óra járásra a szénapajtától, ahol a mágus az éjszakát töltötte. Marthe anyó szerint - aki az ételt hordta nekik, és akinek a legifjabb lányunokáját a javasember tavaly kigyógyította a hideglelésből - a csupasz képű kölyköt tanítgatták hurkolásra, lesvetésre, kardforgatásra és más efféle gyilkos tudományokra, amiket a fölszegezett Krisztus jámbor bárányai egymás életének kioltására használnak. Ritkán csináltak ilyesmit, többnyire harcedzett martalócokból toborozták az utánpótlásukat, ám ez a suhanc valamiért fontos lehetett számukra. Marthe anyó azt állította, kesztyűs kézzel bánnak vele, ha nem is éppenséggel úgy, mint a hímes tojással. A durva tréfákból bőven kijut neki, és időnként egy-egy nyaklevest is lekevernek, arra azonban vigyáznak, nehogy komoly baja essék a kiképzés közben. Talán egy elesett bajtársuk fia, aki nincstelen földönfutóvá züllene, ha nem fogadják be a kompániába. A varázsló szívből irtózott azoktól az elaljasult lelkektől, akik öldökléssel keresik a kenyerüket, ám rég letűnt fénykorában ő is igénybe vette a szolgálataikat, és tudta róluk, hogy létezik közöttük egyfajta nyers, haszonelvű kamaradéria.

Kapva kapott hát a kínálkozó alkalmon, úgy okoskodván, hogy a zsoldosok merő kötelességtudatból továbbítják figyelmeztetését a megfelelő helyre, ahhoz viszont túl ostobák, hogy megorrontsák a cselt és utánajárjanak. Mire odaföntről megérkezik az utasítás, hogy tartóztassák fel és vallassák ki, ő már túl lesz hetedhét határon, meglapul valamelyik biztonságos rejtekén, s ott várja ki, míg elvonul a vihar. Ahhoz képest, hogy kétségbeesésben fogant, egész tisztességes terv volt, akár be is válhatott volna. Csupán a mély, zsigeri megvetést hagyta ki a számításból, amit a hivatásos pribékek éreznek a fegyvertelen pórnép iránt; no meg azt, hogy ezekben az emberekben szikrája sem maradt az önálló gondolkodásnak. Az évszázados bujdoklás sem tudta leszoktatni róla, hogy mindenkit a maga mércéjével mérjen; mint kiművelt fő és hajdani uralkodó, egyszerűen képtelen volt megérteni, milyen srófra jár az alantas személyek földhözragadt agya.

És most megeheti, amit főzött. - Ennyi tán elég is lesz mára, apóka. - A szemébe szökő könnyek függönyén át látta a zsoldoskapitány

sebhe¬lyes vigyorát, ahogy kárörvendő derűvel fölé hajol. - Nem kérünk a vészmadárkodásból, és nem vagyunk odáig érte, ha agyalágyultak lábatlankodnak a táborunkban. Vedd a szívedre ezt a leckét, és hordd el magad innen, míg jól van dolgod és be nem gorombulok! - Fölnézett, a fejét oldalra fordítva, amerre a csupasz képű suhanc állt, az öreg látókörén kívül. - Ha már az előbb annyira buzgott benned a felebaráti szellem, fiam, igazán odaadhatnád a botját az apókának, hogy minél gyorsabban eltakarodhasson. Csak szaporán, mielőtt eldönteném, melyikőtökön vágjak végig vele.

A varázsló nyögve megkísérelte maga alá igazítani a könyökét, és a harmadik próbálkozásra sikerült is neki. Mikor feltámaszkodott, ázott rongycafatok kezdtek kavarogni a koponyájában, és hányinger szökött a torka hátuljába. Sűrűn nyeldekelve fogott bele egy négysoros halandzsa ismételgetésébe, amit a környékbeli gyerekek kiszámolónak használtak a fogócskázáshoz. A botba kötött elemen tál érintése nélkül nem sokat segített. Egy közönséges tisztító mantra pillanatokon belül talpra állította volna, de a kongregációs pribékek jelenlétében a legegyszerűbb vajákolást sem merte használni. Mi van, ha kitanították őket a felismerésére? Mágia híján a saját erejére volt utalva; és a teste, dacára a titkosan lüktető táplálóvarázsoknak, rútul megsínylette az esztendők múlását.

Ha jól meggondolja, kár erőlködnie. Most, hogy mentőötlete kudarcot vallott, a helyzete teljesen kilátástalanná vált. Ugyan hová futhatna innen, ahol a kihívója nem talál rá? Hiú fáradság menedéket keresni. Akármilyen jól elrejtőzik, a földbe és a szelekbe szőtt varázskötések a nyomára vezetnek; ha pedig feloldja őket, azzal önmagát ítéli pusztulásra. Egyetlen porcikája sem kívánta az elkerülhetetlen szembenézést a fiatal és vakmerő ragadozóval, aki oly orcátlan önbizalommal vitatta el tőle a birtokát. Nem voltak kétségei felőle, hogyan végződne az összecsapásuk. Akkor már inkább a nazarénus pribékek rugdossák agyon; az szebb és gyorsabb halál. Elég sokáig élt már, gondolta megadóan; és fásult sóhajjal hanyatlott vissza a földre.

Csüggedésében hosszú percekbe telt, míg fölfigyelt rá, hogy egy ujjal sem érnek hozzá, noha a zsoldoskapitány intése mindenre vallott, csak türelemre nem. Csodálkozva pislogta ki szeméből a könnyeket. A sebhelyes pribék még mindig görnyedten állt fölötte, félrefordított fejjel nézett valamit, ám a tartása egészen megváltozott: hanyag ingerültség helyett most éber készenlétet sugallt. A varázsló látott már ilyet a hivatásos harcosokon, és tudta, mit jelent. A zsoldos veszélyt szimatol, halálos veszélyt; bármelyik pillanatban kipattanhat pózából, akár a túlfeszített rugó, s hatalmát fitogtató dúvadból könyörtelen gyilkológépezetté változik. A látvány jobban megrettentette, mint iménti búskomorságában lehetségesnek vélte volna. Hagyta ernyedten félrecsuklani a fejét, hogy követni tudja a szúrós tekintetet, és őszintén remélte, hogy senki sem ítéli fenyegetőnek erőtlen mozdulatát.

A szőrtelen képű siheder három lépésre állt tőle, kezében a cserfabottal. A szegecselt bőrzeke lötyögött vézna alakján, a fekete kalap a tarkójára csúszott, a derekára kötött kard a térdei közé akadt; roppant nevetségesen festett volna, ha nem tartja megszállva valami földöntúli révület. Egész testét reszketés rázta, holtsápadt arcán veríték gyöngyözött; a szeme fehérje kifordult, ajka néma szavakat formált.

Páni félelem kerítette hatalmába a varázslót. Azonnal megértette, mi történt: a kölyök valahogy megérezte az elementál jelenlétét a botban. Hallott róla, hogy az egyháznak vannak spirituális vadászkopói, de még sosem találkozott velük, és teljesen máshogyan képzelte el őket. Tekintélyes, meglett embereknek, akik egy életen keresztül finomítják a rejtett érzékeiket, és nem kockáztatják a biztonságukat durva harci gyakorlatokkal. Álmában sem gondolta volna, hogy ez a vékonypénzű siheder a csálén lógó kardjával...

Az agyonverés kívánatos vég lenne a riválisával vívott varázspárbajhoz képest. Az a sors, ami a Notre Dame Doleureuse kazamatáiban várna rá, nem.

A feledés homályából előszökő rajzolat olyan energiával izzott fel elméjében, hogy belekáprázott a harmadik szeme. Mire a zsoldoskapitány megmoccanhatott volna, ő már talpon volt és a tisztás széle felé száguldott. Futása sistergő barázdát szántott a fűbe. Ha a pribékek belelépnek, halál fiai - amikor az amphisbaena a tagjaiba lehelt, a zsákmányára csapó kígyó gyorsaságával telítette őket, s cserébe mindössze annyit kért, hogy amerre jár, megmérgezhesse mögötte a földet. Üldözéstől nem kell tartania, csupán egy elmosódó villanást látnak belőle. Nincs halandó ember, aki...

Két fekete bőrzekés férfi vágott elébe hátulról, mielőtt az első fákat elérhette volna. Az egyikük gáncsot vetett neki, a másik csuklón ragadta. Nem tartotta meg, csak egy könnyed csavarintással irányt adott a bukásának. A mágus bukfencezett egyet a levegőben, s hatalmas ívben csapódott egy fiatal hársnak az irtás szegélyén. A rajzolatot még nem vesztette el, így a fatörzs tört ketté, nem a gerince; és ahogy a kígyó sem zuhan soha a hátára, ő is talpra érkezett. Ezzel azonban szét is foszlott a bűvölése: az üszkös barázda alig húsz lépés hosszan füstölgött a tisztás füvében, s az amphisbaenát felbőszítette a szűkmarkú áldozat.

Dühös sziszegéssel szippantotta vissza leheletét a varázsló csontjaiból, akire egyszerre szakadt rá összes éve súlya; szédülten tántorgott az erdőszélen, s karjával igyekezett védeni a fejét, mert törött ágak záporoztak rá mindenfelől.

A közhiedelemmel ellentétben egy igazi adeptust nem gátol meg művészete gyakorlásában, ha kínpadra vonják vagy kipeckelt szájjal gúzsba kötik. A külvilágból érkező ingerek kiiktatása csupán önuralom kérdése; ez az első lecke, amit az arkánumokban elmélyedő növendéknek el kell sajátítania. A fekete ruhás zsoldosok azonban valóban ki voltak képezve a varázslók elleni küzdelemre, ez pillanatokon belül bebizonyosodott. Nem hőköltek meg a kidőlő hárs elől, nem kapkodtak a fegyverük után, nem fecsérelték az energiájukat fölösleges hadonászásra: csak a tenyerük élét meg a kimerevített ujjaikat használták, hideg és módszeres szakértelemmel. Az első ütés az öregember gyomorszáját érte, és kiszakította a lélekáramok hálózatából; a következő a tarkóját, és sötétséget borított a harmadik szemére; az utolsó a máját, és megbontotta testében a nedvek egyensúlyát. Hogy mindezek után öklendezve fetrengett a földön, az pusztán mellékhatás volt, ettől önmagában még nem feltétlenül vált volna harcképtelenné. A pribékek azonban szenvtelen közönnyel léptek hátra mellőle, s karba font kézzel tekintettek le rá, akár egy kínlódó kutyára. Tovább ütlegelni erőpazarlás lenne, hisz teljesen ártalmatlan. A pneumatikus, spirituális és elementáris mágia forrásaitól elvágva közönséges, reszketeg aggastyán lett belőle; eszményi körülmények között is legalább fél napba telne, míg az összes szükséges kontaktust helyreállítaná.

A kihívójával nem bántak volna el ilyen könnyen, gondolta a varázsló keserűen, két fuldokló harákolás között. Ő vad, agresszív és gyanakvó, és nem kötődik a régi metódusokhoz. Biztosan kivágná magát a csapdából valami ösztönös taktikával. Groteszk vigasz, hogy éppen ő fog majd bosszút állni érte.

- Jó munka volt, fiúk! - kiáltott oda a zsoldoskapitány az irtásról. - Hozzátok ide! A bőrzekés harcosok a hörgő öregember hóna alá nyúltak, és vonszolni kezdték maguk között a földön,

gondosan elkerülve a tisztás füvébe hasított üszökbarázdát. A látómezeje lassan kitisztult, a közepéről a széle felé haladva, bár időnként még színes fűrészélek villóztak rajta keresztül. Ha minden erejét összeszedi, kapálózhatott volna egy kicsit, de semmi értelmét nem látta. Ahogyan igazából az egész életének, mióta feladta múltját és a névtelenségbe menekült. Több száz év bujdoklás, és miért? Hogy a végén belesétáljon a tulajdon ostobaságából épített kelepcébe.

A vékonydongájú suhanc továbbra is révült mozdulatlanságba dermedt, a cserfabotot a melle előtt szorongatva. A zsoldoskapitány odalépett hozzá, s egy gyűszűnyi fiolát emelt az orrához. Amikor kipattintotta belőle a dugaszt, a fiú megrázkódott, tüdejéből rettentő tüsszentés tört elő. Elejtette a botot, s ő maga is összecsuklott volna, ha a parancsnoka nem markolja nyakon bal kézzel. Könnyed mozdulat volt, nagy gyakorlatra vallott; nem először történhetett velük ilyesmi.

A forradásos vigyor az öreg varázslóra villant. - Hozott Isten, vajákos kurafi! - biccentett oda neki a kapitány gúnyosan. - Kis türelmet, míg életet verek

bele; aztán bemutatlak a szellemlátónknak. Egy szénapajta, fintorodott el a boszorkány. Szánalmas! Jóllehet a hold sápadt fénnyel árasztotta el a szendergő tájat, ő mégis a sötétség leple alatt érkezett,

mert elég bizalmas barátságot tartott vele, hogy ha nem kéri, ne hintse be sziporkázó ezüstjével. Sokba került neki, hogy ezt a kegyet a két emanációra is kiterjessze - az Ezerarcú Úrnőt nem fűzték gyöngéd szálak a Legyek Urához -, ám bizonyos okok miatt szükségesnek vélte az áldozatot. Nem ez lesz az első varázspárbaja, és tudta magáról, mi a gyönge pontja. Mivel ösztönös indulatból küzdött, a harc hevében hajlamos volt a támadásra összpontosítani, elhanyagolva védekezését. Egy ízben ez kis híján az életébe került, s azóta mindig ügyelt rá, hogy felvértezze magát néhány eldobható pajzzsal. Nem kívánta túl hamar elvesztegetni a kislányokat - akkor magyarázkodnia kell majd a férje előtt -, erre a feladatra azonban kiválóan megfeleltek.

Még egyszer gondosan szemügyre vette a düledező pajtát. Magányosan árválkodott a rét szélén, egy girbegurba kerékvágás mellett; ide szokták összegyűjteni a környező kaszálókról a szénát, mielőtt szekéren elszállították volna. Szín nem tartozott hozzá, csak egy kopaszra taposott beálló, tekerős kúttal és itatóvályúval, amelynél egy lenyergelt öszvér bóbiskolt egykedvűen. Pofáját a gerenciakorlátra támasztotta, kötőféke lazán lógott, s időnként lustán legyintett egyet a farkával, inkább megszokásból, semmint a körülötte rajzó szúnyogok elijesztése végett. Egész lénye fásult belenyugvást sugárzott, hű másaként a deszkafal mögött rejtőző gazdájának.

Minden jel arra vallott, hogy az elaggott varázsló beletörődött a sorsába. A vetélytárs érkezését érzékelnie kellett, hacsak el nem feledte az összes tudományát; ehhez képest semmiféle ellenállást nem tanúsított, megadóan tűrte, hogy becserkésszék. Annyi még egy tanonctól is telt volna, hogy zavarja a keresővarázsokat, ő azonban meg sem próbálkozott vele. A pajtát csupán némi járulékos mágia óvta,

abból a fajtából, ami visszhangként kíséri a beavatottakat. Semmi aktív védelem, csak jelzések és riasztások, az is csupa őskövület. Túlcifrázott rituális szövésük valósággal elmeszesítette őket: az emanációk közeledtére szétporladtak, mielőtt működésbe léphettek volna. A boszorkány utoljára akkor látott ennyi ócskaságot egy rakáson, mikor elégette a régi gyülekezete árnykönyveit.

A lehetőségeket mérlegelve az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy a vénember szenilis, életunt vagy magatehetetlen. A hozzá hasonló bujkálókkal megtörtént néha, hogy feloldódtak a halandó álcájuk személyiségében, és észrevétlenül az enyészetbe sorvadtak. Ez esetben az asszonynak könnyű dolga lesz: csak egy mágus üledékével kell elbánnia, aki föl sem fogta, hogy kihívást intéztek hozzá. Kényelmes gondolat volt, az ösztöne azonban arra intette, ne bízza el magát túlságosan. Az önhittségtől egyenes út vezet a bukásig; és valami azt súgta neki, hogy a sült galamb nem fog a szájába repülni.

Mindjárt elválik, gondolta, miközben kibújt a ruhájából. A körmével két mély bemetszést ejtett a mellbimbóján, s a kibuggyanó vért a pajta felé hintette. Kár, hogy nem szoptat; tejjel vegyítve még látványosabb lenne a hatás.

Panaszra így sem lehetett oka. A pokoli dörejjel felcsapó lángörvény szempillantás alatt kavargó pernyévé változtatta a rozoga tákolmányt, sűrű füstoszlopot öklendve a holdkorongra. Az öszvérnek egyetlen riadt bődülésre maradt ideje, aztán szenesedő zsírtömbként zuhant a vályú roncsaira. Körkörös hőhullám vágott végig a réten, forró hamuval terítve be a lelapuló füvet. A boszorkány arcán átfutó mosoly démoninak tűnt a vöröslő visszfényben. A tűz volt a kedvenc fegyvere, és valahányszor elemésztette vele egy ellenfelét, mindig mulattatta a helyzet iróniája.

Csakhogy... A régi kötések meg sem rezdültek. A varázsló még élt. A pajta helyén tomboló lángok sziszegve lobbantak félre, hogy utat nyissanak az infernóból előbukkanó

alaknak. Nyurga, egyszálbél kölyök volt, már nem gyerek, de még nem is férfi. Fekete kalapját, szegecselt bőrzekéjét nem őrá méretezték, éppoly esetlenül lógtak rajta, mint a derekára csatolt kard. Kétségesnek tűnt, tudna-e mit kezdeni vele, bár két kezét amúgy is lefoglalta a kopott cserfabot, melyet keresztbe vetett a vállán. Leginkább egy túlöltöztetett madárijesztőre hasonlított, s igazán nevetséges látványt nyújtott volna, ha nem viseli magán a szalamander jegyét, és nem indul meg lassú, céltudatos léptekkel a boszorkány felé. Haja szála sem pörkölődött meg a tűzben; csizmája alatt sisteregve ropogott az eleven parázs.

Az asszony szemöldöke ráncba szaladt. Nem az lepte meg, hogy riválisa végül mégis felkészülten fogadta - egy igazi adeptust sohasem tanácsos alábecsülni hanem az, hogy ilyen fiatal testet hord. Egy bizonyos koron túl az ifjúság látszatának fenntartása aránytalanul nagy ráfordítást igényel: az álcát folyamatosan táplálni kell, különben ijesztő gyorsasággal lebomlik. Ő még nem lépett át ezen a határon, de az ellenfeléről tudta, hogy jóval idősebb nála. Annyira hiú lenne, hogy az összes energiáját a külsejébe öli, az alapvető óvintézkedések rovására? Ez sok mindent megmagyarázna - csak azt nem, hogy miért elégszik meg egy nyakigláb suhanccal, mikor ugyanevvel az erővel délceg daliát is csinálhatna magából.

A cserfabot hasonlóképpen rejtély volt. A boszorkány első pillantásra látta, hogy egy alsórendű elementál van belezárva, amelyik tökéletesen alkalmatlan bármiféle komoly feladatra. Legföljebb arra jó, hogy dédelgessék és simogassák, mint holmi mágikus ölebet. El sem bírta képzelni, mi vehette rá a vén varázslót, hogy fáradságos munkával megkössön egy ilyen haszontalan teremtményt; azt meg végképpen nem, hogy minek cipeli magával a harcba. Segítséget nem várhat tőle, bonyodalmat annál inkább, hiszen a nyomorult kis jószág máris a hisztéria határán jár...

Megvan. Habókos az öreg. Nem egészen agyalágyult, de azért kicsit bogaras. Ennyi év után igazán nem csoda, hogy megzápult a feje. Veszedelmes dolog, kiszámíthatatlanná teszi; egy okkal több a cselekvésre.

A fiú alakja groteszk, idétlen árnnyá torzult a tűz skarlátpiros kárpitja előtt. A boszorkány rászegezte véres mutatóujját, és vijjogva felrikoltott:

Hollószív, Farkasvér! Holtat hív, Mételyt mér! Ellenfele tüstént megfelelt neki, s bár csúszkáló kamaszhangon szólalt meg, válaszában nem volt semmi

mulatságos: Tigrismáj, Sólyomcsont!

Mételyt váj, Holtat ront! Az ölővarázs úgy feslett föl a vezérszál mentén, akár a visszagombolyított kötés, a boszorkány

legnagyobb döbbenetére. Ez rögtönzött mágia volt, az a fajta, amivel az öregek nemigen boldogultak. Ők inkább rítusokban és regulákban gondolkodtak, nehezükre esett letérni a kijelölt utakról. Az előzmények után számított rá, hogy a kölyökvén hárítani fogja a támadását; arra azonban nem, hogy ilyen gyorsan és ilyen könnyedén.

Talán túl bonyolultra szőtte a varázst, önkéntelenül is egy régi rituálé mintázatát követve. Megpróbálkozott valami egyszerűbbel és erőszakosabbal:

Szél támad, Lánc csörren! Szem szárad, Kéz reccsen! A válaszra ezúttal sem kellett sokat várnia: Szél búvik, Lánc csendül! Szem nyílik, Kéz lendül! Az egyik emanáció halk nyiffantást hallatott, megvert kölyökkutyáéhoz hasonlatosat, és pozdorjává tört

tagokkal terült el a földön. Ahogy a sötétség leple lefoszlott róla, a holdvilág nyomban birtokba vette; megtiport rongybaba gyanánt hevert a sebesen terebélyesedő vértócsában. Értetlenül pislogott néhányat, aztán megpróbált feltápászkodni, ám keze-lába lehetetlen szögbe csavarodott, és folyton kicsúszott alóla.

A boszorkány szíve a torkába ugrott. A fiú nem csupán kitért a varázslata elől, hanem visszájára fűzte és ellene fordította! Ha nincs az emanáció, a válaszcsapás őt érte volna; így csupán a védelme egyik oszlopa dőlt ki, de ez sem ígért sok jót a továbbiakra. Taktikája csődöt mondott, nem sikerült első nekifutásra legázolnia az ellenfelet; most gyorsan módosítani kell rajta, ha nem akar alulmaradni a viadalban. Esetleg egy elterelő bűvölés, míg összeszedi a gondolatait...

Az ifjú-vén mágus nem hagyott rá időt neki. -Housz Gaiasz kai Úranu aszteroentosz - intonálta furcsán elmélyült hangon, s tekintetében hideg

ezüstfények gyúltak. - Dipszai démiaúsz kai apollümai. - Megállt, előredőlt, és jobbra-balra ingatta felsőtestét, vállán a bottal. - Alla dotóka pszükhón tesz Mnémoszünész apo limnész.

Harag és rémület cikázott végig az asszony idegein. Csak egy pillanatra szédült meg az imént, ám a varázsló tüstént lecsapott az alkalomra, hogy magához ragadja a kezdeményezést. És mindjárt olyan terepre vitte a harcot, ami neki kedvezett. Hanglejtéséből a boszorkány felismerte az orfikus pokolidézést, azt is tudta, hogy felelnie kell rá; mivel azonban nem értett görögül, fogalma sem volt róla, mit és hogyan.

Más választása nem lévén, feltörte az egyik pecsétet az elméjében őrzöttek közül, s alkut kínált annak, ami alatta szunnyadt. Test szerint való gyermekét ajánlotta föl számára, a sérült emanációt, amely mellette vergődött a vértócsában. Hogy már a végét járja, azt nem említette; hogy ki tartja megszállva, azt nyomatékosan.

- Eszt epi dexia kréna - gördültek ajkáról az idegenül csengő szavak. - Leuka hüdor küparisszosz. — Erezte a lát-hatatlan egyensúly változását, ahogy a mérleg serpenyő¬je lassan az ő javára billen, s diadalmas mosoly suhant át vonásain. - Proszthen dé eurüszeisz tász Mnámoszünász hapo limnász.

A föld elnyelte és szétmorzsolta a megnyomorított kislányt. A csontok émelyítő ropogásába mélyről vibráló, bősz morgás vegyült. A szellemnek nem tetszett, hogy haldokló koncot kapott a segítségért cserébe; és a Legyek Ura sem fog örülni, hogy másnak küldték vissza a belőle kiszakított részt. A boszorkány két félelmetes ellenséget szerzett egy csapásra, de nem törődött vele. Az oldások és kötések művészete nem a bizalmon alapszik, a szerződő felek folyton azt lesik, hogyan tudnák kijátszani egymást. Később majd megengeszteli őket, vagy elrejtőzik előlük, vagy utolérik és szörnyű halált hal. A jövőn kár tépelődni; most az a fontos, hogy győzelemre áll a viadalban.

A kölyöktestet viselő varázsló óriási kockázatot vállalt az orfikus strófákkal - és rajtavesztett, mert a mélyből felhívott szellem ősibb és erősebb nyelvet beszélt nála. Az alvilág kapui, ha egyszer megnyitották őket, nem zárulnak vissza anélkül, hogy be ne fogadnának egy áldozatot. Ha nem a boszorkányt, akkor valaki mást.

Dermesztő szél kavarogta körül a fiút, letépte kalapját, felborzolta seszínű fürtjeit. A csillagok kifakultak az égről, a hold viszont meghízott és felragyogott, halványkékre sápasztva a pajta romjait emésztő lángokat. Jégszemcsék sziporkáztak a sistergő parázsban.

- Vár a pokol, vénember - suttogta a boszorkány; és kéjes bizsergés lúdbőrzött végig minden porcikáján. A mágus ránézett, furcsa-fürkésző tekintettel, melyben az aggastyán rideg bölcsessége keveredett a

kamasz mohó vágyakozásával. Aztán nekifeszült a nyakába vetett botnak, és kettétörte. Szóval ezért hordta magával ezt az ölebet, villant át az asszony agyán a felismerés, egy időben az

elementál kétségbeesett sikolyával. A bot két darabja pörögve szállt a holdkorong felé, mely ezüstösen felizzott, s akár örvény a szalmaszálat, magába szippantotta őket. A hirtelen fényesség könnyeket csalt a boszorkány szemébe; hunyorogva hőkölt hátra, kezét az arca elé kapva, s csak a bőrén érezte, hogy a tűz újra a régi hévvel lobog a pajta helyén.

-Aszki kataszki - mondta a riválisa. - Lix tetrax. - Hangja szárazon csikorgott, mint a só a pergamenlapok között. - Damnaméneosz aigion.

Nem ismerte föl ezeket az igéket, de megfagyott tőlük az ereiben a vér. Hullámverésként zúdultak a fülébe, barbárul zengve-zúgva, hogy belesajdult a koponyája. El sem tudta képzelni, miféle varázst hordozhatnak, ám azt biztosra vette, hogy iszonyú erejűt; neki pedig csak egyetlen pajzsa maradt... A félelemtől félőrülten fohászkodott segítségért a titkos trónusokhoz, de hiába kínálta nekik ivadékai tizenhárom nemzedékét, mindenütt elutasításba ütközött. Talán őket is gondolkodóba ejtette a kölyökvén rettentő bűvölése; vagy ami valószínűbb, nemigen bíztak benne, hogy módja lesz beváltani az ígéretét.

Halk, nedves pukkanás hallatszott, s valami meleg lé fröccsent pucér testére, itt-ott rongyféle cafatokkal elegyesen. Lökést érzett a mellén, és hanyatt esett. Lélekjelenléte még most sem hagyta el: ösztönösen odébb hemperedett, holdfényből szőtt hasonmásokat támasztva maga körül. Borzadály lüktetett a csontjaiban, de nem bénította meg; épp ellenkezőleg, erőt merített belőle a harc folytatásához.

Egy ködoszlató ráolvasással kitisztította káprázó szemét, és körülpillantott. A kerékvágásban feküdt, tetőtől talpig beborítva azzal, ami a második emanációból megmaradt. A hasonmások lassú, lidérces körtáncban keringtek körülötte, néhány ütemnyi késéssel utánozva a mozdulatait. Áttetsző testükön keresztülderengett a varázsló alakja, amint kivont karddal közeledik az égő pajta irányából.

Minek néz ez engem, szopós malacnak? A boszorkány ráköpött a bal mutatóujj ára. Öreg hiba. Két párhuzamos vonalat húzott a szekérútra szitáló hamuba; aztán, miközben gyors invokációt rebegett a Pengék Urához, félbenyeste őket egy harmadikkal.

A kard kiugrott a fiú kezéből, s villanó körívet hasított az éjszakába. Könyékből csapta le mindkét karját, mielőtt markolatig szaladt volna a megperzselt göröngyök közé. Az asszony szeme résnyire szűkült; nyelve hegye rózsaszín kígyócskaként siklott elő a fogak fedezékéből, hogy csillogva végigsimítson az ajkán.

A kölyökmágus azonban csupán egy pillanatra torpant meg, inkább csodálkozva, mint fájdalmában. Lassan fölemelte karcsonkjait, s tűnődve szemügyre vette őket, előbb a jobbat, majd a balt, valahogy olyasformán, ahogy egy furcsa rovart vagy idegen betűs írást szokás. Csak pár csepp vér hullott róluk a földre, pedig ilyen sebekből sugárban kellett volna fröcskölnie. Rövid szemlélődés után magasra tartotta őket, hogy a kihívója is jól láthassa a szekérnyomból; aztán megcsóválta a fejét, és tovább lépkedett.

Húsz szívdobbanás sem telt el a kard megbűvölése óta, ám a csonkok máris behegedtek. Új bőr feszült rajtuk, sima és ránctalan, az enyhe pírt is inkább a lángok fénye csókolta rá. És a gyógyulás folyamata nem állt meg ezen a ponton. A széleken körös-körül kirügyezett az eleven hús, borsószem nagyságú bimbókat fakasztva - csak éppen ezekből nem szirmok és bibék bomlottak ki, hanem csontok és inak, csenevész karocskák koszorúja, a végükön parányi, kaparászó ujjakkal. Mire a fiú a kút füstölgő romjaihoz ért, mindkét könyökéről fürtökben lógtak a sarjadzó tagok, egyelőre még satnyán és törékenyen, de szemlátomást gyarapodva. Megannyi mohó kis csápként markolászták a levegőt, mikor meglengette őket a meztelen boszorkány felé.

A hidra jegye! A lernai védigel! Az asszony érezte, hogy ismét a pánik környékezi, ezúttal végérvényesen és visszavonhatatlanul. De hát az csak legenda! Ötezer éve senki... Emberfölötti erőfeszítéssel zabolázta meg szanaszét futó gondolatait. Uralkodj magadon, különben véged! Ha valóban legendát költöttek róla, legalább az kiderül belőle, hogyan lehet megküzdeni vele...

Visszavonta a fantomképmásokat tápláló energiákat, s minden erejét az ellentámadásra összpontosította. Tüzet olvasott a varázslóra, aztán tüzet és újra csak tüzet. Ugyan a szalamander védelme alatt áll, ám ezt a jegyet ő is jól ismerte, és tudta róla, hogy a teherbírása nem végtelen. Kitartás kérdése az egész, az lesz a nyertes, aki tovább győzi szusszal. Persze roppant kockázatos, de még mindig több eséllyel kecsegtet, mint ha közel engedné magához azt a szörnyet; és mellette szól, hogy ő a fiatalabb...

Perzselő lángoszlop nyelte el a varázslót, tüzet fogott körülötte a fű, a föld, a levegő; még a kavicsok is szikrazáporban robbantak szét a talpa alatt. Ködösen derengő árnynak látszott csupán a pokol

előcsarnokában. Egyelőre még állta a sarat, de lépésről lépésre lassult, minden mozdulata vontatottabb volt az előzőnél. A boszorkány összeszorította a fogát, és megkettőzte csapásait. A halántéka őrülten lüktetett, a szíve ki akart ugrani a bordái közül, a tarkója táján kezdte érezni azt a lebegő kábulatot, ami a kimerülés előjele; ám még távolról sem járt a tartalékai végén, amikor a kölyökmágus egyszer csak megtorpant, majd rövid ingadozás után hátrálásra váltott. Diadalittas rikoltásra nyitotta száját...

...hang azonban nem jött ki rajta. Döbbenten pillantott le önmagára. Két kamaszkéz markolta a torkát, már nem gyermeké, de még nem is

férfié. Karok is tartoztak hozzájuk, egészen könyékig. Vastag koszréteg mutatta rajtuk, hogy nem kis fáradságukba telt, míg a földön csúszva-mászva megtették az idáig vezető utat.

A boszorkány fuldokolva kapott a nyakához, hogy lefejtse róla a satuként ráfonódó ujjakat, de túlságosan sok erőt ölt az összpontosításba: a teste reszketett, akár a nyárfalevél, izmai szinte megkocsonyásodtak a bőre alatt. Hörögve kapkodott lélegzet után, mindhiába.

Gunyoros göcögés szökött a fülébe a hamvaiba roskadó tűzoszlop irányából. - Egész helyre kis fruska vagy... Kár, hogy nem nézel a lábad elé! - Nagy szerencse, hogy épp a zarándokszálláson időzött, atyám - dörmögte a zsoldoskapitány,

elégedetten vakargatva a forradást az arcán. - Így időben el tudtam szalajtani kegyelmedért a legényeket. A szürke csuhás, törékeny öregember, akit a varázsló a titkos kongregáció hírhordójának hitt,

mosolyogva pillantott föl a térdére terített kendőről, ahonnan sajtot és ropogós zsemlyét falatozott. - Én inkább a Gondviselés irányodban tanúsított kegyének nevezném, Aymar - felelte hamiskásan

csillogó tekintettel. - Ami megkímélt tőle, hogy kénytelen legyek kiszabni rád valami kiváltképpen súlyos penitenciát.

A harcos deres szemöldöke megjátszott csodálkozással ívelt a magasba. - Ugyan miért cselekedett volna ilyesmit, atyám? - Valahogy nehezen tudom elképzelni rólad, hogy ha nem vagyok elérhető, ölbe tett kézzel nézed végig,

mi folyik itt. - Az exorcista kifordította héjából a sajt utolsó csücskét, és takaros kis szeletkékre aprította bicskájával. Párja is akadt mindegyiknek, egy-egy ujjal tépett zsemlyedarab képében. - Akkor is ugyanez történt volna, nemde? Csak az én felhatalmazásom nélkül.

Töprengő ráncok gyűrődtek Aymar homlokára, ahogy leoldotta derékövéről a kulacsát. Jókorát húzott belőle, aztán hosszan forgatta a kortyot a szájában, mintha az ízét latolgatná. Emberes ital lehetett; pír szökött az arcába tőle.

- Utóvégre is, a kölyök kiképzése az én feladatom - szögezte le megfontoltan, miután nagy sokára elszánta magát a nyelésre. - Kegyelmed már elvégezte vele a dolgát. És az ilyen taknyosokra mi sem hat serkentőbben, mint egy éles bevetés a sok gyakorlat között. Annál jobb, minél váratlanabb.

- Hacsak bele nem pusztulnak, ugyebár - mutatott rá a szürke ruhás pap. - Mert akkor minden fáradság kárba vész.

A zsoldoskapitány elvigyorodott. - Én bízok a kegyelmed ítéletében! - hajolt meg ültében elöljárója felé, jobbját a szívére téve. - Ha nincs

megfelelőképpen fölkészítve, atyám nyilván nem adta volna a kezem alá! - Ravasz vén róka vagy te, Aymar! - sóhajtott az exorcista beletörődőn. - Nem sok értelme veled

disputálni. - Tekintete a galagonyabokrok irányába kalandozott, ahol a két bőrzekés harcos strázsálta a lábadozót. - Mit gondolsz, hogy viseli?

- A karja már kinőtt. A legények lenyesegették róla a fölösleget, a régit meg elégették a vajákos szukával együtt. - A sebhelyes veterán elismerően sercintett. - Ez még nekem is napokba telne, pedig a zárda legsűrűbb borát iszom. Irdatlan erős lehetett az az utolsó bűvölés!...

- Az idén különösen finom tejet adtak a kecskék. - A pap bekapta a késhegyére tűzött falatot, és átszellemülten rágni kezdte. - Van kedved megválaszolni a kérdésemet, vagy kerülgessük tovább a kását?

Aymar egykedvűen rántott egyet a vállán. - Megbocsát, atyám, de én csak a sebekhez meg a törésekhez értek, a bolondéria nem az én az asztalom.

Ha arra kíváncsi kegyelmed, mennyire zápult meg a fejében a velő, forduljon inkább a gyógyítónkhoz! Száraz gallyak recsegtek a bozótosban, mindkettejük figyelmét a közelgő zajra terelve. A cserjék fala

szétnyílt, s a rozsdaszín lombok takarásából az öreg javas bukkant elő. Átalvetőjét tömött kis bugyorba csavarintotta a mellén, s reszkető kezével úgy szorította toldott-foldott zsákruhájához, mintha legalábbis Dárius kincsét őrizné benne. Pillantása riadt madárként cikázott a zsoldos és a pap között.

- No, hadd lám, miket szedtél össze! - Aymar az övzsinegénél fogva lerántotta magukhoz az öregembert, majd visszahajtotta az átalvető szegélyét, és gyanakodva belesandított. - Aztán használ is valamit ez a sok fránya gizgaz?

- Már hogyne használna, vitéz uram! - A javas majd' elharapta nyelvét a nagy igyekezetben, ahogy az ölébe göngyölített füveket és bogyókat mutogatta. - Ez itt, látja, sisakvirág; lassú tűzön kifőzve erősíti a szívet. A keserű magyal párlata jó a láz ellen, ebből a pókhálós lapuból pedig, ha gyolcsba szaggatjuk, remek tépést csinálhatunk. Van itt még hólyaghúzó, görcsoldó, vérserkentő...

- Ne vizsgáztasd a jóembert, tudja ő a mesterségét! - intette le szelíden az exorcista, aki időközben végzett a reggelijével, s a kendőjét hajtogatta össze. - Szükségünk is van rá, amilyen állapotba szegény kölyök került. - Átható tekintetét az öregre emelte. - Hiszen te mindenkinél tisztábban látod, mi baja van és hogyan lehet kiorvosolni belőle...

Veríték verte ki a vén javast; az átalvető csücske kicsúszott ráncos ujjai közül, a frissen szedett gyógynövények a földre potyogtak.

- Cs-cs-csak múló gy-gy-gyöngeség! - hebegte. - A má¬gia íízése... kimeríti a testet. - És elgyávítja a lelket - dörmögte félhangosan a zsoldoskapitány, miközben előrehajolt, hogy

összesöpörje vaskos tenyerébe az elhullajtott füveket-leveleket. Az exorcista nem törődött vele; pillantása derűsen és mégis szigorúan tartotta fogva a levitézlett

varázslóét. - Negyven éve figyellek, szegény öreg - mondta halkan, és elmosolyodott a másik szempár riadt

rebbenésére. - Csak nem gondolod, hogy észrevétlen szőhetted meg a kötéseidet? Nem bántottalak, mert ártalmatlan vagy... és mert az igazat megvallva nem is gyanítottam, ki voltál valaha. Közönséges kóbor kontárnak tűntél, amolyan botcsinálta garabonciásnak, aki épp csupán annyira kóstolt bele a tiltott tudományba, hogy holtra rémüljön tőle. Nem sok vizet zavartál, én pedig megsajnáltalak. Még az őrzőknek sem szóltam rólad, mert akad köztük néhány túlbuzgó lélek, akik időnként hajlamosak az... öntevékenységre. - Beszédes kézmozdulatot tett Aymar felé, aki mord horkantással nyugtázta a méltatást. - Mióta ezen a vidéken tanyázol, nem cselekedtél semmi gonoszat; némi jót viszont igen. A főzeteid, a kenőcseid, a sebre való írjaid... Buzdítás nélkül is a bűnbánat ösvényére tértél, azt hiszem. Ha rajtam múlik, nem háborgattalak volna. - Szomorúan csóválta meg a fejét. - Ám bizonyára te is megérted, hogy a történtek után ez lehetetlen.

Minden szín egyszerre szaladt ki a javasember arcából; olyan fehérre sápadt, akár a csurgatott viasz. Megingott térdepeltében, mint akit szélütés környékez; aztán sikoltva borult arcra bírája előtt.

- Irgalmazz, szentatyám, a Krisztusod nevében! - fuldokolta könnyek között. - Ölj meg itt helyben, égess meg vagy vedd a véremet... csak ne küldj a kazamatákba!

A pap és a zsoldoskapitány csodálkozó pillantást váltottak fölötte. - Ennek a félnótásnak teljesen elment az esze! - mordult föl Aymar undorodva. - Még hogy az ő borát

igyam? Inkább élnék veszett patkányokon! Az exorcista megrovó tekintetet vetett rá, mielőtt lehajolt volna a zokogó öregemberhez, hogy átkarolja. - Szentatyám? Ugyan sanyarú idők járnának a kereszténységre, ha az én homlokomat öveznék föl a

tiarával. Imádkozok az Úrhoz, hogy ne ezt a sorsot rendelje nekem - mosolyodott el halványan. - Ami pedig téged illet, gyermekem, megnyugodhatsz: más útját fogod járni a vezeklésnek.

- Nem... nem fogsz bebörtönözni? - pislogott föl rá a mágus könnymarta szemekkel. - Rosszul sáfárkodnék az adománnyal, ha így tennék. A Mindenható kegyelméből az én hatalmamba

kerültél, nem az inkvizítorokéba. - Az exorcista gyengéden, ám határozottan ülő helyzetbe támogatta. - Noha nem szándékaid szerint esett a dolog, mégis a te segítségednek köszönhetjük, hogy megszabadultunk egy fajtádbélitől, aki százszorta rosszabb volt nálad, igazi szörnyeteg. Te két emberöltőt töltöttél a környéken, és nem ártottál senkinek; ő temérdek szenvedést támasztott egyetlen nap alatt. Ha nem keresed meg Aymart, sokkal több bajunk lett volna vele.

Az öreg varázsló megborzongott. - Én... eszemet vette a félelem. Olyan fiatal volt, olyan vad, olyan kegyetlen! Nem mertem kiállni vele...

inkább rátok akartam uszítani, hogy meglapuljak és eljátsszam a nevető harmadikat. Ostoba voltam... - Mégis legyőzted - mutatott rá szárazon Aymar, laza marokkal rázogatva a gyógyfüveket, hogy az ujjai

között kirostálja belőlük a port. -Nem is... nem is emlékeztem rá, hogy ennyi mindent tudok - suttogta a mágus, és lesütötte könnyező

szemét. - Olyan rég volt már... mintha köd telepedett volna az agyamra... Az exorcista bólintott. - Igen. És valahol annak a ködnek a mélyén ott kísértett a régi éned, aki nem sírt, nem menekült, nem

rimánkodott kegyelemért. Aki a maga idejében éppoly fiatal, vad és kegyetlen volt, mint most ez a fúria... de sokkal többet tudott nála. Aki, ha kihívást intéztek hozzá, nem futamodott meg, hanem szétmorzsolta az ellenfelét. - Sóhajtva kiegyenesedett, és lesimította gyöngyházszürke reverendáját. - Egy szellem a múltból, ha úgy tetszik. Akit a fiú ma estére életre keltett.

Aymar segítőkészen vállon ragadta az öreget, s miközben fél kézzel visszagöngyölte átalvetőjébe a gyógynövényeket, a másikkal olyat rázott rajta, hogy kopaszodó feje ernyedten előre-hátra nyaklott.

- Te csak ne foglalkozzál az emlékezéssel, vénember! Nem a te dolgod, és ha nagyon belemerülsz, még bajod eshetik - villantotta rá sebhelyes ragadozó vicsorát. - Mostantól fogva mi ügyelünk rád: olyan pazarul élhetsz, hogy Ábrahám ölében se különben! Lesz étel, ital, meleg ágy; még asszony is, ha győzi az elaszott gyíklesőd. Az emlékeidet meg csak bízzad szépen a kölyökre! - A marka olyan erővel szorult meg a keszeg vállon, hogy csont roppant alatta. - Ő majd előszedi őket, ha úgy hozza a szükség...

A vén varázsló felvinnyogott fájdalmában. Lelki szeme előtt egy vödör víz képe jelent meg, amelybe spongyát mártogatnak, és rendszeresen facsarják. A víz színe kérlelhetetlenül apad; és mi lesz a sorsa a vödörnek, ha egyszer kiürül?...

Ó, magasságos Fényhozó... - Isten hozott a csapatban! - vigyorgott a képébe a csorba fogú zsoldos.

A Rémálom Béroul testvér álmodott. Azt álmodta, hogy friss, forró vérrel van tele a szája, s hiába nyeldekli mohón, kibugyog a fogai közül és

nyúlós patakokban csorog le a nyakán. Felitatta volna a kézfejével, de vasbilincsek tartották a csuklóját, így haszontalan folyt el az egész, csak a mellén áztatta csatakosra a szőrt. Az ízéről tudta, hogy vér: szúrós-sós, nyers zamata volt, kicsit pikáns, ám elég fűszeres, hogy belezsiborogjanak a nyelvén a bimbók. Zihálva igyekezett a szomját oltani vele, a nyála azonban csomós göbökbe gyűlt a garatja körül, és egyetlen cseppet sem eresztett át a torkán. Tantaloszi kínokat élt át, karnyújtásnyira a hőn áhított enyhüléstől, s csupán azért nem vinnyogott gyötrelmében, mert görcsöt kaptak a hangszálai.

Ezüstfeszület villant előtte a sötétben, hideg borotvafénnyel, hogy könny szökött a szemébe tőle. - Accipe sanctimonium Christi, spiritus tormentus - kántálta egy éneklő, dallamos férfihang. - Expurge ipsum a bestiae squalore - csatlakozott hozzá egy másik, valamivel mélyebben. A talpas kereszt szárát ráncos, szikár ujjak markolták. Az egyiken holdköves gyűrű díszlett. Álmodik vagy emlékezik, gondolta; nem tudta biztosan, melyik, de nem is igazán számított, hisz nincs

nagy különbség a kettő között. Valójában most a szalmazsákján forgolódik, verítékezve hányja-veti magát a tárt ablak alatt, mely tücsökzenét és hűs őszi szellőt ereszt a zarándokszállásra, éjjel nyíló virágok illatával átitatva. Megkísérelt megkapaszkodni ebben a képben, de nem sikerült. Túl erős volt a vér íze a nyelvén; a keblét szaggató sóvárgás elnyomta az ébrenlét vízióját.

Loncsos ragadozó szag facsart az orrába, ahhoz hason¬latos, ami a vadállatok odújában terjeng, ha kölyköket nevelnek. Irtóznia kellett volna tőle, mégis ismerősnek és megnyugtatónak találta. Nem lepődött meg a sötétségből felharsanó ordítástól, mely szétzilálta a latin nyelvű zsolozsmát, sem a kieresztett karmú kéztől, mely egyet¬len csapással az enyészetbe röpítette a feszületet. A vér még mindig őrjítőén habzott a szájában, s ő megpróbálta kilazítani a nyelőizmait, hogy néhány korty a gyomrába is jusson belőle.

Vasalt csizmasarkak koppantak a kőpadlón, sarkantyúpengés azonban nem kísérte őket. Sieur Marroc, Bisclavret grófja sohasem ült nyeregbe. A lovakat megközelíteni is csak szél ellenében tudta, különben már a szagától megbokrosodtak; ha pedig hozzájuk ért, eszüket vesztették félelmükben, és tajtékzó pofával, ágaskodva rúgtak- kapáltak. így hát gyalogszerrel járta be birtokait, társzekerek és talpnyalók nélkül, maroknyi hűséges emberével; ám aki ebből azt a következtetést vonta le, hogy holmi mezítlábas kódisnemessel van dolga, hatalmasat tévedett. Noha az ilyen utakra csak fél tucat csatlósát vitte magával, azok mind tagbaszakadt varég óriások voltak, mosdatlanok és bozontosak, könnycsepp alakú pajzzsal és

irdatlan szekercével fölfegyverezve. Sárga szemükben a téboly parazsa izzott; amerre elhaladtak, ijedten súgtak össze mögöttük a népek, szájról szájra adva a rettegett berserkr nevet.

A gróf most egyedül volt, szűk selyemnadrágban és hasított ujjú zubbonyban, melynek magas gallérja kevély tartásba merevítette a nyakát. Hosszú, vasszürke haja pompás sörényben bukott hátra domború homlokáról. Szakállát ősi breton szokás szerint két ágba fonva hordta, melyek aranygyűrűkkel ékesen lógtak a derékövéig. Sosem rejtette véka alá megvetését a csecsemőképűre beretvált francia lovagok iránt, s falánk örömmel fogadta, ha fullánkos sértéseivel sikerült párbajra hergelnie őket. Számára ágrólszakadt kóborok voltak, hívatlan betolakodók azon a földön, mely emberemlékezet óta az övéi birtoka.

A koponyáikat később kitűzte a bisclavreti vár fokára. Ahogy a sötétség vászna felszakadozott mögötte, széltépázta felhőpad gyanánt, a háttérben zord öregtorony bontakozott ki az alkonyatból, körös-körül bástyázva e néma trófeákkal. Varjak köröztek lustán a haldokló napkorong előtt; egyikük nagy szárnycsattogással leereszkedett a pártázatra, hogy megkóstolja a legfrissebb ínyesfalatot.

Béroul testvér most már biztosra vette, hogy álmodik. Vagy megőrült. Sieur Marroc közelebb lépett hozzá. Gondterhelt kifejezés játszott az arcán, szakállából kivillantak

hegyes szemfogai. A szeme egybefüggően vöröslött, a pupilla fekete éke úgy cikázott benne fel s alá, akár a vadászó szitakötőlárva. Családi örökség volt, a nemzetség ősatyjáról, ki a legenda szerint a Kerek Asztal lovagjaként szolgálta Artus királyt.

- Szegény kisunokám - szólalt meg mély, morgó hangon. Az orrcimpái megremegtek. - A torkodon akadt egy kereszt.

Béroul testvér válaszolni próbált, de csak a vér ömlött egyre a szájából, hang nem jött ki rajta. Vadul rángatta béklyóit, ám azokat szilárdan beágyazták a háta mögött a terméskő falba, meg sem rezzentek. Talán ha inna egy keveset a vérből...

- Pimasz poronty voltál. Tékozló és engedetlen - dorgálta szelíden a gróf. - Elcsavarogtál; korpa közé keveredtél; szégyent hoztál az ősi névre. - Intőn meglengette felé a mutatóujját. Arasznyi, fekete karomban végződött.

- Ládd-e, én mégis megbocsátok. Megbocsátok és segítek rajtad. Hiszen az almomba tartozol. Fél kezével állon ragadta Béroult, a másikkal a szájába nyúlt, és kotorászni kezdett benne. Ahogy a

hosszú karmok póklábakként kapirgáltak a garatja körül, a szerzetesre ellenállhatatlan erővel tört rá a hányinger. Görcsös öklendezés fogta el, olyan hevesen, hogy a szeme is kiguvadt belé. A tekintetére ereszkedő fátyolon keresztül látta, hogy ijesztő mennyiségű véres váladékot köp a gróf arcába, akinek pillája sem rebben tőle. Ellenkezőleg, elégedetten elmosolyodik; és mikor visszahúzza ujjait, apró rózsakereszt csillan közöttük. Feltűnő óvatossággal tartotta, a karmai hegyére csippentve.

- Ezüstből van - hajolt közelebb bizalmasan. - Megkötöttek a hold bilincsével, de én levettem rólad a rontást.

- A lehelete érett prédától bűzlött. - Most már megihatod a vért. Béroul testvér zihálva kortyolt egyet, majd még egyet, és újra egyet. A vér tüzes parázsként ömlött végig

a torkán, lenyúzta róla a bőrt, és máglyát lobbantott a gyomrában. Vonítva roskadt térdre, s ahogy kétrét görnyedve előrebukott, észre sem vette, hogy mindkét vasbéklyót kiszakította a falból. A feje búbjával megtámaszkodott a padló kőlapjain, s kétségbeesetten igyekezett kiokádni a gyalázatos nedűt, de nem bírt féket vetni az ösztöneire. Titokzatos forrás fakadt a szájában, ő pedig egyre csak nyelte, nyelte, nyelte, ami felbuzgott belőle.

Sieur Marroc kurrogva hátraszökkent, s harci pózban érkezett vissza a földire, ugrásra készen, karmait kifeszítve. Szőrös füle előbukkant a szürke sörény takarásából, és éberen fölmeredt.

-A baj nagyobb, mint hittem - morogta. - Megmérgezték a szíved. - Nedves orral szimatolt a szerzetes felé. - Miért utasítod el a vért? Jogod van hozzá, becsületes harcban szerezted.

A fuldokló Béroul könnymarta szemmel hunyorgott föl rá a kövezetről. Tekintetében, akárcsak a vergődő testét rázó indulatokban, zavaros eleggyé mosódott össze az undor és a vágy.

- Ez Mapeou vére. Az apádé. - A gróf óvatosan guggolásba ereszkedett. - Őt küldtem utánad, amikor megszöktél. Nem emlékszel?

Hogy emlékszik-e?... Jeges szél támadt a kongó boltívek alatt, örvényt kavart a kínlódó szerzetes körül, s vádló gyűlölettel

harsogott a fülébe. Da poenas, patricide! - süvöltötte egy éneklő, dallamos férfihang. Bűnhődj, apagyilkos! Agepenitentiam, patricide! - zúgta egy másik, valamivel mélyebben. Vezekelj, apagyilkos! A külvilág illó füstként foszlott szét körülötte, s ő - emlék az álomban - ismét a szeminárium konyhájában

találta magát. Barátságos hely volt, langyos és otthonos; noha a tüzek már leégtek, a fehérre vakolt

kőfalak még őrizték a melegüket. Ingerlő illatok úsztak Béroul orrába, ahogy a jókora vaskondért súrolta, az utolsót az öt közül. Összefutott tőlük a szájában a nyál, de nem törődött vele. Lehunyt szemmel koncentrált a szennyes víz nyaldosására a karján, a durva homok érdességére az ujjai alatt. Mikor megkordult a gyomra, nagy korty levegőt nyelt, hogy elcsendesítse.

Aznap ő olvasott fel a vacsorához; a kanonok atya Szent Pál galatabéliekhez írt levelét jelölte ki. A helyi regula szerint ez a poszt mindig párban járt a konyhaszolgálattal, józan megfontolásból, hogy egyetlen növendék se térjen éhen nyugovóra. A szakácsgazda nem sürgette a munkát, Béroul két kondér közt békességgel belakhatott volna, ő azonban megtartóztatta magát. Szinte megszállottan böjtölt, ez volt az egyetlen pont, ahol gondjai akadtak az engedelmességi fogadalommal. A kanonok atya gyakran intette, hogy legyen tekintettel a test szükségleteire. Porhüvelyünk ugyan mulandó - mondta -, ám az Úr ruházott föl vele minket, s nem csúfolhatjuk meg adományát azzal, hogy ebek szájára vetjük. Az aszkétaság igen dicséretes dolog, de csak egy bizonyos koron túl, nem ép és egészséges ifjaknál, akikre még sok-sok esztendő vár az egyház szolgálatában.

Béroul testvér lehorgasztott fővel fogadta a megrovást, elvégezte a kiszabott penitenciát, és konokul tovább sanyargatta magát. A kanonok atya nem tudhatta, hogy az ő számára mit jelent éhség és jóllakás.

- Egy karéj kenyeret se kérsz, fiú? - A szakácsgazda kerek képe tamáskodva nézett le rá. - Nem mondom, jó erőben vagy, de néha azért nem ártana...

A szerzetes szótlanul megrázta fejét, és megtörölközött az odakészített száraz rongyban. A kondért a helyére állította, a többi közé, aztán leeresztette csuhája feltűrt ujjait, és halk áldást mormogott búcsúzóul.

A konyha a pinceszinten volt, mélyen a föld alatt, hogy közel legyen a hűtővermekhez, ahol a sózott húst meg a hordós káposztát tárolták. Öblös kéménykürtők és boltozatos lépcsőaknák kötötték össze a főépülettel; Béroul mezítlábas léptei hosszan, ütemesen neszeztek a homorúra kopott fokokon. A hideg beköltözött a talpába, s lassan kúszott tovább a csontjain a térde felé. Azon mérte az idő múlását, hogy milyen magasra ért.

A felső folyosókat csendesnek találta. Nagyon csendesnek. Bronz függőlámpások lógtak a zárókövekről, reszketeg fénybe vonva a hímzett falikárpitokat. A többi

növendék, ha lement a konyhagádorba, fáklyát gyújtott a lángjukról; Béroul enélkül is boldogult. Eleinte furcsálkodva méregették a szeme miatt, idővel azonban hozzászoktak és napirendre tértek fölötte. A történet, amit a ritka és örökletes családi bajról költött hozzá, sokat segített ebben.

Az éhséget, bár kordában tartotta, sohasem sikerült teljesen elnyomnia. Olykor, loppal támadva, rút tréfákat űzött az érzékeivel. Most is ez lehetett a helyzet, különben miért érezné ezt a nyers, fülledt szagot? Szúrós és átható, csiklandozva ingerli a torkát, akárcsak hajnalban, disznó-vágáskor, mielőtt fűszerrel sűrítenék a...

Benyitott a dormitóriumba. A növendékek, mint megannyi halomba hányt szalma¬báb, hevertek az összeborogatott ládákon és

dikókon. Kinek karja, kinek lába hiányzott, kinek a gégéjét szaggatták ki, de olyan is akadt, akit ízekre marcangoltak. A terem közepén hórihorgas, ösztövér alak állt, széles karimájú kalapban és felleghajtó köpönyegben. A kezében valami kerek tárgyat tartott, és lehajtott fővel tanulmányozta.

Béroul odagyökerezett a küszöbre. Kiáltani akart, de torkán rekedt a hang. Az apja lassan fölnézett rá, tekintete rőtsárga lobot vetett a kalap árnyékában. -Fiam... - morogta mélyen. - Eleget bolondoztál. - A folyosóról beszűrődő fény nedveset csillant a

szemfogain. - Hazavár a család. És hanyagul félredobta a kanonok atya fejét. Az éhség ezt a pillanatot választotta, hogy lerontsa imákból és önsanyargatásból emelt börtönét. Az

izgató, őrjítő szagok betöltötték Béroul tüdejét, nyüszítésig facsarták az orrát; saját vére nem tudott ellenállni a másokénak, mely gazdag terítékben ömlött el körülötte, és tajtékozva zúdult fel az ereiben. Vörös köd ereszkedett a szeme elé, s csak homályosan volt tudatában, hogy bestiális üvöltéssel előregörnyed, és mindkét kezén kimereszti a karmait.

- No mi van, poronty? — vetette hátra az apja gúnyos mozdulattal a köpenyét. - Kinőttek a fogaid? O páter noster, qui es in coeli, hadarta kétségbeesetten Béroul tudatában egy vékonyka hang, mely

rohamos iramban halkult, s végül beleveszett a torkából feltörő bömbölésbe. A düh. Az éhség. A bosszúvágy. Atyád vére torkodra forr!... Kemény kezek markolták a szerzetes vállát, s vadul rázták, hogy kizökkentsék révületéből. Az arasznyi

karmok csíkokat hasogattak a csuha barna szövetébe.

- Tisztulj meg! Köpd ki a mérget! - recsegte a fülébe Sieur Marroc. - A fiúk megölik az apákat. Ennek így kell lennie, különben elaggott vének vezetnék a falkát, és mind elpusztulnánk. - Ahol az unokáját markolta, skarlátszín források fakadtak az eleven bőr alól. - Megölted Mapeout: büszke lehetsz rá! Vad volt és erős, a legjobbak közül. Ha életben hagyod, kihívott volna engem.

Béroul hátravetette a fejét, és hörögve felüvöltött. Véres nyál fröcsögött a szájából. Fölöttük, ahol a holdnak vagy a napnak kellett volna lennie, kísérteties jelenés bontakozott ki a sűrű

homályból. A hatalmas kereszt szárai ezüstös fénnyel derengtek; emberforma ködkép gomolygott rajtuk, koronás fővel, kifeszített tagokkal. Alomban fogant álomnak tetszett; szürke üresség ásított a szeme helyén.

A szerzetes vinnyogva nyújtotta felé reszkető kezét. Sieur Marroc félretaszította a sötétségbe, s bősz vicsorral pördült szembe a fakó feszülettel. A kölykét

védő ragadozó pózában állt előtte, felpúpozott háttal, harcra-halálra készen. - Sápadt isten! - vonított föl rá vérmocskos arccal, és fenyegetően szegezte neki az ujját. - Elloptad tőlem

az unokámat. A legderekabbat mind közül, akit a szukáink száz éve vetettek. - Tajték habzott befont szakállában, ahogy meglengette. - Nem adom neked, érted? Visszaveszem, vagy belepusztulok!

Szilaj pillantást vetett a fal tövében nyöszörgő Béroulra, aki öklendezve próbált magzatpózba kuporodni. - Küzdj vele, kisunokám! Hallod? Küzdj! - rivallt rá gurgulázó torokhangon. Tekintete olyan hévvel

vöröslött, akár az olvasztott acél. - Égesd ki magadból a mételyt! Szabadulj meg a gonosztól! Szabadulj meg a gonosztól!... Béroul testvér zihálva riadt föl a derékalján. Langyos őszi este volt, a zarándokház kertjében kórusban

ciripeltek a tücskök. A nyitott ablakon beszökött a szellő, körbecirógatta a ládát, a fürdődézsát, a házioltárt, s éjjel nyíló virágok illatát csempészte a kicsiny alvószobába. A tiszta égbolton csillagok ragyogtak; megannyi pisla mécses, tűszúrások a szférák sötét bársonyán. Egyikük hirtelen felszikrázott és kihunyt, vörös fénnyel, szélben szálló parázs módjára.

Hideglelés rázta a szerzetest, minden porcikájában, hogy a foga is vacogott belé. Egész teste jeges verítékben úszott, a válltájékát kivéve, melyben tompa fájdalom lüktetett. Ott másféle nedvességet érzett, sósat és meleget; nem kellett megtapintania, hogy tudja, mi az. Szúrós bizsergés jelezte, hogy a párhuzamos barázdákban futó sebek már hegedésnek indultak, virradatra nyomuk sem marad.

Lázálmában fetrengve önkezével hasogatta a húsába őket. Legalábbis ez volt az egyetlen lehetőség, amire gondolni mert.

Reszketve felült a lucskos szalmazsákon, megtámaszkodott oldalt a padlón, és lehajtott fővel mélyeket kortyolt a levegőből. Bele fog telni egy kis időbe, míg eléggé megnyugszik, hogy elvégezhesse az összpontosító gyakorlatait. Legjobb lesz, ha addig kitakarít; most épp nem időztek vendégek a szálláson, de Aymar kint oktatja a fiút az erdőben, és ha kiürülnek a kulacsaik, bármikor benézhetnek pálinkáért...

Szaggatott sóhajjal a ládafödelén álló feszület után nyúlt, hogy erőt merítsen az érintéséből, és elmormoljon fölötte néhány építő imát. Aztán felszisszent, és úgy hőkölt vissza, mint akit kobra mart meg. Baljával ösztönösen megragadta és elszorította a csuklóját, hogy útját szegje a szíve felé nyilalló fájdalomnak.

A talpas ezüstkereszt harsány csattanással zuhant a padlóra, s estében baljósan felvillant a szórt csillagfényben. Béroul testvér elszörnyedve meredt az üszkös, fekete csíkra, melyet a szára perzselt a tenyerébe, ahol megmarkolta.

Beszélnie kell a kegyelmes atyával, cikázott át az agyán a gondolat. Most, azonnal... vagy amilyen hamar csak lehet!

De nem tudta eldönteni, valóban ezt akarja-e.

A Követség A szellemlátó behunyt szemmel, anyaszült meztelenül feküdt a harmatos hajnali tisztáson, amikor

meghallotta a morgást. Először azonosítani se tudta a hangot, annyira meglepődött. A vendégszállás körül nem voltak kutyák, se házőrzők, se vadászebek. Mikor megkérdezte Galiottól, hogy miért, az csak kaccantott egyet, és a szérűskertben munkálkodó Béroul testvér felé bökött az állával. Nem állnak a csuhás szagát, felelte; és a fiú bölcsebb volt annál, hogysem tovább firtassa a dolgot. Noha erős szövetség kovácsolta őket egybe a kongregáció szolgálatában, a harcosok szinte tapintható ellenszenvvel mustrálták a szerzetest, s amíg a közelükben tudták, a kezük ritkán tévedt túl messze a kardjuk markolatától. A régi gyülölségek nehezen halnak, magyarázta neki egyszer az exorcista. Vedd olybá őket, mint két nagy múltú családot, évszázados viszályok martalékát.

Ez a morgás azonban nem is vallott kutyára: ádázabbul hangzott annál, több torokból és mégis egyneműen. Ha emberre irányul, a kutya morgásában mindig van valami félelem, az örökös szolgaság árnyéka, melyben az ostorszíj és a csizmatalp megalázó emléke kísért. A fiú semmi ilyesmit nem vélt kihallani a körkörösen közelítő acsargásból. Óvatosságot igen, talán még némi tiszteletet is, kissé ahhoz hasonlíthatót, amilyet a lándzsás gyalogvadász érez a sarokba szorított vadkan iránt. Mindez azonban felszínes mázt képezett csupán valami rettenetes erejű, alig-alig visszafojtott szenvedélyen, ami mélyen a gyomorból vibrált föl a vicsorgó fogakig meg a reszkető orrcimpákig. A szellemlátó kifinomult érzékei riadtan hőköltek vissza a bestiális vérszomj elől, mely - akár a rothadó komposzt bűze - egyszerre tűnt nyersnek és összetettnek, s olyasféle viszonyban állt a közönséges éhséggel, mint a trubadúrok által hirdetett udvari szerelem a primitív kéjvággyal. Csak most hasított belé a tudat, hogy veszélyben foroghat.

Kinyitotta a szemét, majd hitetlenkedve pislogott körül. Álmodom, gondolta. A Notre Dame Doleureuse völgyében nincsenek farkasok. Különösen ilyen nagyok... és ennyien.

Vizelet szúrós szaga csapta meg az orrát, csatakos szürke bundáké és fogak közt rothadó húscafatoké. Mióta megtanult bánni a tehetségével, a durva külső ingerek mindig kapaszkodóul szolgáltak számára, hogy visszataláljon a révedésből az ébrenlétbe. Most a ragadozó bűz pótolta a repülősót, mely elérhetetlennek tűnő messzeségben lapult levetett ruháinak halma alatt, a derékövére pántolt üvegcsében, csaknem két lépésre tőle. Bárminő képtelenségnek tetszett, ezúttal nem szellemeket látott, hanem valóságos, hús-vér vadállatokat. Miközben szokott reggeli elmélkedését végezte, a biztonságán őrködő harcosoktól elvonulva, hogy kitisztítsa és fókuszba állítsa érzékeit, a semmiből valamimód egy egész falka termett körülötte, loppal bekerítették s most gyűlölködve merednek rá a szemgödrükben égő sárga lángokkal.

Tavaly ilyenkor még üvöltve ugrott volna talpra, hogy a félelemtől eszét vesztve futásnak eredjen, alighanem a biztos pusztulásba; a kemény kiképzéssel töltött esztendő azonban nem veszett kárba, férfit faragott a félszeg suhancból. Nem hagyta eluralkodni magán a pánikot, nyugalmat parancsolt riadtan meglóduló szívére, ráncba szedte akadozó lélegzetét. Ha ezek a fenevadak könnyű prédát szimatolnak benne, csak mert pórén és fegyvertelenül fekszik a körükben, hamarosan rá fogja döbbenteni őket, mekkorát tévednek...

Mély levegőt vett, s mintha mi sem történt volna, újra lehunyta a szemét. A kongregáció kincsesházában őriztek egy ócska, rozsdás baltacsonkot, amit az exorcista egyszer a fiú elé

hozatott. Haszontalan kacatnak tűnt, semmi többnek, neki mégis belereszkettek az ujjai, ahogy óvatosan végigfuttatta őket rücskösre csorbult élén. Mert a rég elporladt orosz bogatirt, aki valaha ezt a fegyvert forgatta Velikij Novgorod keleti határvidékén, nem véletlenül hívták Farkasölőnek.

Összefüggéstelen képek villantak föl előtte lángban álló falvakról és véráztatta hómezőkről... vagy csak az alkony pírja színezte ragyogó vörösre őket? Dühös fogsorok vicsorogtak, hol emberarcokban, hol farkaspofákban, néha pedig valahol a kettő között. A balta a magasba emelkedett és lecsapott, újra meg újra, vérből és agyvelőből húzva kacskaringókat az ólomszín égbolt hátterére. Szürke bundás tetemek gyűltek szétszórt rakásokba egy kiégett erdő füstölgő romjain, kétlábúak és négylábúak vegyesen. A szőke szakállú bogatir szemvédős sisakban és térdig érő sodronyingben tallózott a hullahalmok között, s mialatt kísérete széles levelű lándzsákkal osztogatta a kegyelemdöféseket, ő kacagva rázta félelmetes baltáját a ködfátylak mögé rejtőző napkorongra. Hang nem kísérte a látványt, a szellemlátó mégis tudta, hogy pogány isteneit szólítja sorra nevükön, tanúul idézve őket diadalához, melyet a rengeteg bőrevedlő népe fölött aratott.

Az istenek cserben hagyták, megfakultak és lehanyatlottak, nem őrizték meg az emlékezetét. A baltája viszont igen.

A szellemlátó szemében a rég halott szláv hős rettenetes haragja lobogott, ahogy kinyitotta és rugóként mozdulva talpra állt, teljes körfordulatot írva le a saját tengelye körül. Amerre pillantása végigsöpört, a farkasok ijedt nyikkanással hőköltek hátra, fülük felszegve, farkuk a lábuk között. Mintha láthatatlan kancsuka vert volna körbe rajtuk; kaffogva húzódtak egymáshoz, orruk reszketve szimatolt, vicsorgásuk elbizonytalanodott. Még egy apró lökés, gondosan kiporciózva, és megszaladnak mindannyian.

A fiú kiegyenesedett, és... A zaklatottan hullámzó fenevadak mögött zömök, széles vállú árny lépett elő a tisztást szegélyező fák

takarásából. Földig érő útiköpenyének csuklyája alól hosszú, vasszürke szakáll kígyózott két ágban a derekáig; a végébe gyűrűket font, és rézcsatos láncövébe akasztotta. Csizmás lábszárához vén, sánta farkasszuka simult, melynek foltokban hulló szőre éppoly piszkosfehérben játszott, mint a szemeit beszövő hályog. Az arcából a fiú nem sokat látott; leginkább csak a fogait. Ismerősnek tűntek, akárha a bogatir emlékeiből szöktek volna át a közben lepergett fél ezredéven.

Az idegen mély torokhangon felmordult, és hátravetette csuklyáját. Tekintete vörösen izzott az összefüggő csíkban burjánzó szemöldök alatt; szembogara sötét volt és hasított, mint...

.. .mint Béroul testvéré időnként. A két pillantás egybekapcsolódott, s a farkasok ismét szorosra vonták soraikat a szellemlátó körül, erőt

merítve a szakállas jövevény jelenlétéből. A fiú lassan kieresztette a tüdejét feszítő levegőt. A bogatir lelkét föl tudta idézni a régmúltból - de a

baltáját, a páncélját, a kíséretében járó vitézeket nem. És a csontjaiban érezte, hogy ha valamely isteni mirákulum révén mégis képes volna erre, az idegen akkor sem hátrálna meg - ellenkezőleg, barbár örömmel fogadná a kihívást, hogy méltó ellenféllel mérheti össze magát.

Dacos gesztussal szegte föl az állát. - Mit akarsz tőlem? - kérdezte. Vézna, pucér kölyökként állt a falka gyűrűjében; ám a torkából az orosz

hős ércesen zengő hangja szólt, s a farkasok bundája idegesen felborzolódott körülötte. A vak szuka furcsa, nevetésre emlékeztető kaffantást hallatott, a férfi azonban még ennyi válaszra sem

méltatta, csak a jobbját emelte föl lassan - tenyerén és keze fején sötéten bodorodott a szőr s mintha szavak nélküli átokkal sújtaná, rászegezte a mutatóujját.

A szellemlátó tekintete körbevillant a tisztáson. A holmija túl messze hevert a földön, és egyébként sem volt benne semmi, aminek különösebb hasznát vehette volna. A bogatir emlékei azt súgták neki, hogy egyetlen esélye van, és minden azon fog múlni, mi az erősebb az idegenben - az emberi ész vagy a farkasösztön.

A falkavezér nem haraphatja át a gyöngébb hím torkát, ha az feladja a harcot és odakínálja neki. Lassan felemelte mindkét kezét, üres tenyerét mutatva a vadállatok felé, s közben kimérten hátat

fordított a szakállas férfinak. Akármilyen szigorú kiképzésen esett át, a saját bátorsága ehhez kevés lett volna; ám a hős szelleme erőt adott neki és megacélozta tagjait, mikor végigborzongott rajtuk a reszketés. Nyugodt léptekkel indult meg kifelé a tisztásról, mint akinek semmi félnivalója; nem torpant meg a farkasok előtt, s mikor már-már közéjük gázolt, vicsorogva félrehúzódtak és utat nyitottak. Hatalmas kő esett le a szívéről, de óvakodott tőle, hogy akár egy arcizomrándulással is kimutassa; elég a megingás legcsekélyebb jele, és vérszomjas indulattal rontanának rá mindenfelől.

A háta mögött persze összezártak és követték, ez azonban nem rémítette meg; a bogatir tudta, hogy így lesz. Egyenletes léptekkel folytatta útját, lehetőleg nyílt terepen maradva. Szerencsére nem kellett messzire mennie. A harcosok szigorú dörgedelmekkel kötötték a lelkére, hogy soha, semmilyen körülmények között ne távolodjon el tőlük túlságosan, s bár ő - kamaszgyerek lévén - gyakorta kijátszotta ezt az előírást, most hálát adott a szerencséjének, hogy a mai napon Carrasco van szolgálatban Aymar helyett, akivel szemben - noha jobban félt tőle - sokkal többet megengedett magának.

A falka alig csapott zajt a nyomában; a puha mancsok surranása épp csak annyira zörgette meg az aljnövényzetet, mintha kósza szél motozna benne. Most már értette, hogyan tudtak ilyen mélyen loppal beszivárogni a völgybe. Ahogy telt az idő, egyre kínzóbbá vált a kísértés, hogy hátranézzen és ellenőrizze, követik-e még; Farkasölő szelleme azonban óva intette tőle. Nem maradtak el, erre mérget vehet. Egyelőre azért nem támadnak rá, mert rivális ragadozónak tekintik, akit ki kell kergetni a vadászterületéről, hogy elragadják tőle; ez azonban csak addig fog tartani, amíg nem kezd zsákmányállat módjára viselkedni. így hát igyekezett tudomást sem venni a lapockái között fészkelő viszketésről, és azt fontolgatta, ne kiáltson-e figyelmeztetésül a harcosoknak. Ez kevésbé tűnt kockázatosnak, mintha - teszem azt - futásnak eredne, végül azonban mégsem vállalta a kockázatot. Bízott Carrascóban, aki többet látott a fél szemével, mint más ember kettővel, és minden bokorban ellenséget gyanított, ahogy a rangidős custosok általában.

Természetesen ő neszelt föl rá utoljára, mi készül. A fal¬ka sorain végigfutó morgás figyelmeztette a háta mögött; fölmeredt tőle a nyakszirtjén a szőr, és minden akaratere¬jét latba kellett vetnie, nehogy ösztönének engedelmes¬kedve megforduljon. Szerencsére sikerült legyűrnie magá¬ban a késztetést, így a következő pillanatban észrevette a fák között a szemből közelítő fényeket. Három volt belőlük, nem sokkal a talajszint felett, széles ívben széthúzódva; és ahogy figyelte őket, hamarosan egy-egy fekete ruhás harcos alakját öltötték, egyik kezükben fáklyával, a másikban csupaszon villogó pengével. Soha nem örült még ennyire a látásuknak; a megkönnyebbülés olyan erővel tört rá, hogy szinte beleszédült.

- Ide! Ide! - kiáltotta, minden óvatosságot sutba dobva, és vad integetésbe fogott. Hátulról kurta, öblös nevetést hallott; aztán a falka pokoli hörgéssel és kurrogással törte meg az üldözés csendjét.

Carrasco csörtetett el mellette jobbról, kreol arcbőrét vörösre színezte a fáklyalángok visszfénye. - Balian! Vigyázz a kölyökre! - reccsintette, majd kardját lengetve intett a túloldali emberének. - A

szakállasra, kétfelől! A fiú gyanította, hogy a fennhangon elharsogott ukázok inkább neki szólnak, mint a harcosoknak, akik

enélkül is jól tudták a dolgukat. Túl sok ideje azonban nem maradt ezen tűnődni, mert elbotlott egy alattomos gyökérben, s kis híján nekiesett a középütt érkező Baliannek, aki macskaügyességgel tért ki az útjából, hogy aztán harcra készen megvesse a lábát közte és a támadó fenevadak között. Ahogy az égő szövétneket a feje fölé emelte, bőrruhás alakja egy pillanatra élesen kirajzolódott az erdő hátterére; aztán hirtelen elnyelte őt az acsargó pofák és izzó szempárok örvénye, melyből - mint holmi forgószélből -, vér és füstölgő parázs záporozott mindenfelé.

A tűz jó ötlet, mondta a szellemlátó fejében egy távoli hang, melyhez a halott hős arca társult. Félnek tőle, bár nem jobban, mint a falkavezértől. Ha ő elesik, meg fognak futamodni.

Akár holmi katapultból kilőtt kőszikla, Carrasco bukkant fel a magasban, valóságos alagutat szaggatva a fák lombozatába; egy fekete bundás ordas holtában is konokul csüngött rajta, agyarait a combja húsába mélyesztve. Röptüknek egy terebélyes bükkfa szegte útját, melynek törzséről egymásba gabalyodva csapódtak a földbe, öles porfelleget támasztva. A félszemű custos fejét rázva tápászkodott fel; fáklyáját elvesztette, kardja felébe tört. Mire összeszedhette volna magát, hatalmas ugrással egy idomtalan, púposra görnyedt szörnyalak termett mellette; mancsán félaraszos karmok meredeztek, toportyánpofája szegletéről páros szakállfonat lengett. Ahogy vicsorogva összeakaszkodtak, a fátylakban felszálló por eltakarta párviadalukat.

A kard viszont rossz választás, folytatta Farkasölő, s a szellemlátó lelki szeme előtt felködlöttek a druzsina pajzsos-lándzsás vitézei, az övükön függő hosszú nyelű szekercékkel. Nem elég nehéz, hogy egyeden csapással öljön, és nem lehet vele őket távol tartani.

Balian ezer sebből vérezve forgatta fegyverét; hátát egy fának vetette, különben már aligha bírt volna megállni a lábán. A felkoncolt dögök halomba gyűltek körülötte, valósággal elborították; a farkasoknak saját halottaikat és sebesültjeiket kellett szétmarcangolniuk, hogy hozzáférjenek. A harmadik custost a fiú sehol sem látta; ám ekkor a vak szuka sántikált elő a félhomályból, fél tucat megtermett hím kíséretében. Egyikük egy könyékből letépett kart ejtett maga elé az ázott avarra, és felborzolt szőrrel szimatolta végig.

Veszíteni fogtok, állapította meg a bogatir tárgyilagosan. Ez a vörös torkú nép, amit bőrevedlő főnökök vezetnek. A bölény eltiporhat néhány vadászt, de a falka végül lerántja a földre.

A szellemlátó a földön kuporgott egy galagonyabokor kétes menedékében. Egyelőre senki sem foglalkozott vele, de nem ringatta magát olyan ábrándokba, hogy megfeledkeztek róla és észrevétlenül meglapulhat a búvóhelyén. Ha más nem, a vér szaga el fogja vezetni őket hozzá; mikor becsúszott a bokor alá, a tövisek csúnyán felszaggatták a hátát és a vállát.

Mély lélegzetet vett; tudta mit kell tennie. Köszönetet mondott a segítségért Farkasölőnek, és hazabocsátotta a ködképek és a fantomok világába, ahol a holtak emlékei kísértenek, míg akad az élők között, aki fel tudja idézni őket. Aztán lehunyta a szemét és összpontosított.

Nem szívesen szánta el magát erre a lépésre, hisz ő már csak törődött öregnek ismerte a kongregáció javasemberét, aki a légynek sem bírna ártani és minden hangos szóra összerezzen; tudta, hogy akárhol is legyen most, ájultan fog összecsuklani, mint akit szélütés ért; és korántsem biztos, hogy felocsúdik belőle, mivel a művelet irgalmatlanul megcsapolja amúgy is apadó életerejét. De szüksége volt az aggastyán régi énjére, melyet ő maga már csaknem elfelejtett, oly vastag rétegben rakódott rá az évszázadok üledéke; szüksége volt arra a dölyfös és kegyetlen erőre, mely a szánalmasra sorvadt báb mélyén szunnyadt; szüksége volt egy pogány varázsló mérhetetlen hatalmára a Krisztus előtti időkből.

Ne tedd, csupasz poronty! Döbbenten zökkent vissza révületéből a vértől szagló erdőbe, ahol közben lassan elült a csatazaj. A

galagonyabokor előtt a vén fehér farkasszuka hevert kényelmesen, és merőn bámulta őt hályogos

szemével. Egyik kísérője a füle tövét nyalogatta, a többiek pedig úgy szimatoltak fel- alá körülötte, mint akik a biztonságára ügyelnek. Akárcsak. .. akárcsak az exorcista custosai.

A szuka a mellső lábaira fektette a fejét. Ha megint fölébresztesz egy alvó szellemet, akkor én is, és harcolni fogunk. Hatalmasat ásított, hogy

kivillantak feketére kopott fogcsonkjai; a kísérőinek alighanem az is a tennivalóik közé tartozott, hogy megrágják neki a húst. Nem félek tőled, csupasz poronty, de ennek a harcnak nincs értelme. Senki sem akar téged bántani.

A fiú megrökönyödésében még arról is megfeledkezett, hogy egy csatatér közepén bujkál egy bokor alatt. Persze, tudta az exorcistától, hogy a tehetsége nem egyedi... de az álmában sem jutott eszébe, hogy a vadállatok között is akadnak hozzá hasonlók! Ámbátor, ha jobban meggondoljuk. .. A mesékben az állatoknak mindig van varázserejük, mindnek a maga jellegzetes módján, méghozzá nemcsak a pogány fabulákban, hanem a keresztény példázatokban is. A falka pedig - hogy is hívta őket Farkasölő? a vörös torkú nép? - épp az imént szolgált bizonysággal arról, hogy legalábbis az ő esetükben ez egyáltalán nem legenda.

Amikor megpróbálták megölni. Ha meg akartunk volna, ölni, már rég nem élnél. Nem bántottunk se téged, se az almodat, míg ránk nem

támadtatok. Az öreg szuka a nyelvével elmélyülten tisztogatni kezdte a mancsát. Te mentél az ostoba Sárgaszakáll után, aki csak azt tudja rólunk, hogyan lehet minket elpusztítani, mert soha nem érdekelte más. Ugyanolyan különös kaffantást hallatott, mint első alkalommal, amikor a szellemlátó megpillantotta. Eszünkben sincs háborúzni a gonosz isten sápadt majmaival. Követségbe jöttünk hozzátok.

- Követségbe? - szaladt ki a hüledező fiú száján. A fehér farkas válasz helyett lustán hátrafelé bökött az orrával, amerre a legádázabb harc tombolt az

imént. A fák között lebegő ködfoltokból a tagbaszakadt idegen alakja bontakozott ki. Anyaszült meztelen volt,

így jól látszott rajta, hogy egész testét durva szálú szőrzet takarja, hajdan nyilván fekete, ma már sok helyütt őszbe játszó. Tetőtől talpig vér borította, ám hogy a magáé-e vagy a másé, egyelőre nemigen lehetett megállapítani. Kábán botorkált előre, jobb kezét a gyomorszájára szorítva, mint akit rosszullét kerülget; a baljában Carrasco leszakított fejét lóbálta, a csuklójára csavart hajánál fogva. Hirtelen térdre hullott és hosszan, görcsösen öklendezni kezdett; a farkasok bizonytalanul oldalogták körül, egyiknek sem akaródzott a közelébe merészkedni. Rohama olyan sokáig tartott, hogy a szellemlátó már-már azt várta, mindjárt arcra bukik és nem mozdul többé; végül azonban erőt vett magán, és köpködve-nyeldekelve talpra kászálódott, a falka nagy megélénkülésére.

- Dögvér... — zihálta, szabad keze fejével csatakos szakállát törölgetve. A fiú először nem is értette, mit mond. Farkasölő és a vak szuka mindketten a szellemvilágból szóltak

hozzá, gondolataik szavak közvetítése nélkül csíráztak ki a tudatában, akárha a sajátjai lettek volna. A valódi hang ehhez képest morzsolt kavicsként csikorgott a dobhártyáján; ráadásul az idegen valami szörnyű barbár dialektusban beszélt, ami inkább hasonlított a szamárköhögéshez, mint akár az oc, akár az oil nyelvhez.

- Őrültek! Eszelős őrültek! - morogta maga elé. - A békétlen holtak mérgét isszák... A szilfához ért, amelynek tövében Balian megvívta harcát a falkával, és letört róla egy vastag ágat, rézsút

feszítve, hogy a vége ferdén hasadjon. A harcos még élt a farkasdögök hekatombája alatt, bár nem volt eszméletén: koponyája gumóformára zúzódott, füléből keskeny patakban szivárgott a vér.

Az idegen lerugdosta róla a tetemeket. - A biztonság végett - döfte át a szívét a hegyes végű faággal, mely karhossznyi mélyen szaladt a talajba a

végső görcsbe ránduló test alatt. A szellemlátó bizsergést érzett a gyomra körül, ahogy a közeledését figyelte. Ember képében semmivel

sem volt kevésbé félelmetes, mint szörnyetegként. Előkelő ívű arcának feltűnően durva vonásai a brutalitásnak ama legritkább és legveszedelmesebb változatáról árulkodtak, amelynek forrása nem a szellemi tompaság, a kéjes élvezet vagy a számító kegyetlenség, hanem a teljes és tökéletes közöny a szenvedés mindennemű formája iránt. Amerre elhaladt, a farkasok mind meghunyászkodva lapultak a földre, még a fehér szuka kísérői is; csupán maga a szuka heverészett tovább kényelmesen, a tiszteletadást letudva egy hanyag füllegyintéssel.

A falkavezér megállt a galagonyabokor előtt; orrcimpái remegve összeszűkültek. - Gyere elő, kölyök! - vakkantotta nyersen. - Érzem rajtad az unokám szagát! A szellemlátó szívdobbanásnyi ideig tépelődött, majd úgy döntött, nincs mit veszítenie. A tövises ágak

ismét végigszántották a hátát, ahogy kivackolódott alóluk. Bár ezúttal csak önmaga volt, senki és semmi több, sikerült egyenes derékkal megállnia a vörös ragadozó tekintet előtt. így néztek farkasszemet

egymással, két meztelen, vérlepte férfi; az egyik még alig nőtt ki a sihederkorból, a másik már túljutott élete delén; ez koravén bölcsességgel, az megőrizve ifjonti erejét; de mindketten büszkén és hajthatatlanul. Avatatlan szem meg nem különböztethette volna, ki hajlik közülük győzelemre, és ki vereségre.

- A nevem Marroc. Bisclavret grófja - mondta az idegen. - Az unokámért jöttem. A fiú bólintott. - Béroulnak hívják, ugye? Jól ismerem. - Idén töltöttem be a háromszázat - folytatta a farkasgróf, mintha meg sem hallotta volna. - Öreg vagyok

már a falka vezetéséhez. - Akkor engedd át a helyedet a legméltóbbnak - javasolta a szellem látó. - Béroul az. El kell jönnie Bisclavretbe, hogy megöljön. - Béroul testvér megtagadta a falkátok törvényeit. Bűnbánatot tartott, és az Úr igaz útjára tért. - Már a sápadt istent szolgálta, amikor megölte az apját, az én fiamat. Megvan benne az erő - és az

akarat is. Ez meglepte a fiút, bár igyekezett nem mutatni. - Béroul testvér fölvette a papi rendeket; az élete többé nem a sajátja, hogy kedve szerint

rendelkezhessen vele - mondta. Majd - maga sem értette, miért - hozzátette: - Mesterem és tanítóm volt, egyszer megmentette az életem. Nehéz teher az övé, s én tisztelem őt, amiért méltósággal viseli.

- Akkor hát nem hozott szégyent a vérére; ez örömömre szolgál - hajtotta meg a fejét Sieur Marroc. - Ámde mielőtt a sápadt istennek szentelte magát, az élete a falkáé volt. A régebbi kötelezettség előbbre való.

A szellemlátó kifordított tenyérrel széttárta a karját. - Én csupán egy kegyelemkenyéren élő árva vagyok, aki éppoly kevéssé dönthet a saját sorsáról, mint a

te unokád. Ezt a kegyelmes atyával kell megtárgyalnod, gróf uram. - Gondoltam - sóhajtott Sieur Marroc. - Ezért jöttem követségbe a kíséretemmel: hogy fölterjesszem az

ügyemet a sápadt isten szoknyás szolgái elé. Téged szemeltelek ki közbenjárónak, mert a kémlőim megérezték rajtad Béroul unokafiam szagát. De a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan terveztem.

A fiú viszonozta a főhajtást. - Az én hibám - felelte őszinte megbánással; mert kedvelte a vén félszemű kreolt meg a legényeit. - A

custosok az én ostobaságom miatt haltak meg. - Majd leheletnyi szünet után hozzáfűzte: - Ahogy a te farkasaid is.

- A harcos dolga az, hogy csatában hulljon el; kegyetlenség volna megtagadni tőle. - A gróf kurta, vízszintes mozdulatot tett a tenyere élével. - Vezér nélkül szétesik a falka. Nem vágyok háborúzni a sápadt istennel, de ha nem bocsátja el jószerével az unokámat, akkor eljövök érte az összes farkasommal; s ha másként nem megy, erővel bírom rá, hogy beteljesítse a sorsát.

- Akkor elpusztulsz, a farkasaiddal együtt, mint a Sárgaszakáll ellen fenekedő falkák a novgorodi végeken - vágta rá habozás nélkül a fiú. - Amivel ma szembesültél, az töredéke csupán az atyák hatalmának.

Sieur Marroc vállat vont. - Jobb harcban elbukni, mint csendben elsorvadni - mondta egyszerűen. - Elviszed az üzenetemet a

szoknyás szolgák falkavezérének? A szellemlátó a vérvörös ragadozó szempárba nézett. Ismerősnek találta, egy szörnyű próbatétel

éjszakájáról, mikor a kárhozattól mentette meg. - Igen - válaszolta. A bogatir szelleme már nem volt vele, ám visszamaradt emlékei azt súgták: Sieur Marroc őszinte

nagyrabecsülését mutatja ki, amikor nem csupaszítja mosolyra a fogsorát. - Add át ezt neki jószándékom jeléül! - mondta halkan; és a kezébe nyomta Carrasco letépett fejét.

Éjszakai látogató A szénégető néma hálaimát küldött szerencséjéért a Mindenhatónak, mikor meghallotta a ló nyihogását.

Ha az ördögűző páterek méneséből csatangolt el, jutalmat kér az intézőtől a megtalálásáért; ha meg idegen jószág, eladja neki szép summáért. A kunyhójában, a földből rakott fekhely alatt rejtegetett egy bélyegzővasat: azzal percek műve úgy felülütni a billogot, hogy a tulajdon rovója se ismer rá többé.

Benyálazott hüvelykujjával ellenőrizte, merről fúj a szél, nehogy az állat megriadjon a korom szagától, amely kiirt- hatatlanul beette magát a gúnyájába, a hajába és a bőre alá. Szűz hó ropogott a bocskora alatt, miközben oldalazva kerülgette a baljós árnyakként komorló fákat. Télvíz idején a sötétség hamar leszáll a hegyvidéken: a páterek harangja csak nemrég kongatta el a vesperást, ő azonban a leheletét is alig látta, amint ködszürkén párállik az orra előtt. Hegyezte a fülét, nehogy elvétse az irányt s vele zsákmányát is; igyekezetének jutalma távoli, ám félreérthetetlen horkantás lett.

Megbotlott egy gyökérben, s ahogy kitámasztotta magát, hó helyett sárba tenyerelt. Holmi csapásfélét talált; először a lóénak hitte, de ahhoz túl szélesnek és egyneműnek rémlett, mintha egész kompánia hagyta volna. Orrcimpái gyanakodva megrezzentek. Ismerős szagot vélt érezni, bár bizonyára csak a képzelete járatta vele a bolondját. Ugyan mitől perzselődhetne meg a fák kérge itt a néptelen vadonban?

Meg-megcsúszva botorkált előre a nyomon, nyújtott karral tapogatózva maga körül, nehogy nekimenjen valami láthatatlan akadálynak. A horkantás megismétlődött, immár közelebbről, s ezúttal nyiszorgó zaj is társult hoz¬zá, nyeregszerelvény zörgéséhez hasonlatos. A szénégető lépés közben megtorpant, szemöldöke ráncba szaladt. Fel van szerszámozva? Az baj. Ezek szerint nem lehet elbitangolt jószág, a lovasának is itt kell lennie valahol. Legjobb lesz, ha...

Lángcsóva fuvallt a képébe. A ló közelebb volt hozzá, mint a hangok alapján hitte, alig négy-öt lépésre - hatalmas, szénfekete csődör,

üres nyereggel, ezüsttel kihányt szerszámmal, a kantárszár hanyagul a kápára vetve. Dühösen kapált a mellső lábával, sörénye ádázul felborzolódott, s ahogy oldalvást felvonta vastag szemredőit, alattuk a szemgolyók nem vérben, de tűzben forogtak.

És az orrlikából lángot fújt a szénégetőre. A parasztot csak a forróság hulláma csapta meg; elég messze állt, hogy sértetlen maradjon. Rekedt

hördüléssel kapta az arca elé vastag condrákba bugyolált karjait. Az elébe táruló látvány ráégett a recehártyájára, még azután is fekete-vörösben vibrált előtte, hogy görcsösen összeszorította a szemét. A pokolbéli bestia, a pofájában meredező tarajos tépőfogakkal, melyekkel füvet aligha - inkább eleven húst legelhet. A hatalmas, körforma koromfolt a hóba perzselt csapás végén, körös-körül füstölgő kérgű fákkal, ahonnan semmiféle nyom nem vezet tovább. A fejedelmi díszítésű szerszám, a kápára ejtett szárak, az üres nyereg...

Még itt van! Még itt kell lennie! A lovas - a Sátán maga! - Irgalom... - nyüszítette a szénégető elfúló hangon, ahhoz is túl rémülten, hogy felüvöltsön. - Jézus,

Mária, Szent József... A szemét nem merte kinyitni, de a lószerszám zörgéséből gyanította, hogy a csődör megindult feléje. A

nyúlós sár sziszegve futott szét a patái körül, a testéből sugárzó hő átütött a paraszt birkabőr bundáján, pirosra csípte arcát a füles bőrsapka alatt. Újabb horkantást hallott, közvetlenül maga mellett; kénköves bűz facsart az orrába, ragadozófogak közül pálló rothadással elegyesen.

Összecsuklott, akár egy rongybaba, és nekigurult egy fának a háta mögött. Ösztönösen megragadott egy alacsony ágat, de el is engedte tüstént: úgy át volt hevülve, hogy szinte sistergett, még a kesztyűn keresztül is sütötte a tenyerét. Inkább négykézlábra fordult hát, s zagyva rimánkodásokat makogva iszkolt kiféle a tisztásról, melyet oly nagy reményekkel cserkészett be nemrég.

A ló nem bántotta, csak nézte merőn parázsló szemével, ahogy kutyaként kapar és küszködik a hóban, minduntalan el-elhasalva. Több volt oktalan állatnál, ahhoz azonban nem eléggé, hogy boltozatos koponyájában tagolt gondolatok foganjanak. Szívesen elverte volna éhét e váratlan konccal, ám valahányszor megfeszültek az izmai, hogy utána eredjen, egy másik, még erősebb inger horgadt föl benne és visszafogta.

A gazdája, akit idehozott a hátán, szigorúan meghagyta neki, hogy míg vissza nem tér, maradjon nyugton és ne mozduljon innen. És a tűzokádó csődör életét irányító ösztönök közül a legalapvetőbb, mely minden más érzését és cselekedetét meghatározta, a gazdájától való félelem volt.

A kongregáció várerődjének gyilokjáróján az egyik őrszem észrevette a lángok kurta villanását a falak alatt húzódó erdőség sűrűjében.

- Mi a kórság?... - morogta kedvetlenül, miközben hunyorogva meredt a sötétbe. Az erőd körül nem voltak se falvak, se tanyák, csak néhány szénégető boksa, mind jóval messzebb ennél a lobbanásnál. Az sem tűnt túl valószínűnek, hogy valamely jó szándékú utazó kóborolna az éji erdőben, mikor ott van neki a várkapuig futó kövesút is, melynek alapjait még a római mérnökök fektették le ezer éve. Tán holmi latrok jeleznek odalent egymásnak tűzzel és tükörrel? Ha az erődön akarnak rajtaütni, elment az eszük; az egész tartományban nem akadt jobban védett vár, még egy zászlósúri seregnek is beletörne a foga.

A strázsa összehúzta vállán a köpenyt, és kisercintett a mellvéden túlra. Bolondok vagy sem, az ember nem lehet elég óvatos; és neki végtére is nem az a dolga, hogy gondolkodjék. Vállára vetette runkáját és a lépcső felé fordult, hogy leballagjon jelentést tenni az őrkapitánynak.

Valami nagy és sötét húzott el a levegőben, odakintről a várudvar felé; uszályosan szétterülő szárnyával leginkább még bőregérnek tetszett, ha az Úr hat láb szélesnek teremtette volna a bőregereket. A kovácsműhely fölött széles kanyart írt le, visszafordult a falak irányába, s akár a bitóra gubbaszkodó keselyű, lehuppant a gyilokjáróra, nem sokkal a lépcső elé. Az őrszem szitkozódva hőkölt vissza tőle, és nekiszegezte a runkát.

-Híjj, a keservedet!... A sötét alak kiegyenesedett, s lendületes taglejtéssel hátracsapta szárnyát, mely a felhőkön átszűrődő

holdfényben most közönséges köpenyszegénynek látszott, noha az előbb tagadhatatlanul repült vele. A strázsa ereiben megfagyott a vér - de nem ok nélkül húzott bőséges zsoldot az ördögűző páterektől. Jobb lábával kitámasztotta a runkát, továbbra is harcra kész pozícióban, jobb kezével pedig elengedte a nyelét, és a nyakában lógó csontsíp után kapott.

Halálkék szempár gyúlt az árnyalak arcában. - Memoriam in oblivionem adducol - susogta egy halk férfihang, egyszerre metszőn és puhán, akár a

borotvapenge siklása a selymen. Az őrszem keze lehanyatlott. Zavar futott át a vonásain; megrázta a fejét, kétszer egymás után, mint aki

okvetlenkedő böglyöt próbál elhessegetni. Csodálkozva meredt a fenyegetően előreszegezett runkára, majd ellenséget keresve pillantott körül, de nem látott senkit. Mi történt? Riadót fújtak? Dehogyis; akkor már mindenfelől vasalt csizmák alatt döngene a palló, ahogy a katonák a falak védelmére sietnek. Mintha valami furcsát látott volna... igen, egy villanást az erdőben! Homlokát ráncolva fordult a mellvéd felé, hogy megkeresse a helyét és a környező tereptárgyakról az emlékezetébe vésse.

Tekintete üresen siklott át a hívatlan látogatón, aki ott állt előtte, szinte karnyújtásnyira. A kék szemű férfi ügyet sem vetett rá. Gondosan megigazította magán a köpenyt, ami nem ment hamar,

mert csak a fél kezét használta hozzá. Aztán hátat fordított az erdőt kémlelő katonának és megindult lefelé a lépcsőn, nem túl sietős, de határozott léptekkel, mint aki tökéletesen tudja, hová tart és mit akar.

Aznap éjjel - megesnek ilyen véletlenek - a nagy intarziás ajtót őrző két strázsára egyszerre jött rá a sürgetős szükség, méghozzá a komolyabbik fajtából. Toporogtak, verítékeztek, grimaszoltak egy darabig, türtőztették magukat, amíg tehették; végül azonban az idősebb - egy ősz bajszú lombard - hatalmasat káromkodott és odavetette a társának:

- Marcal komám, ügyeljél mán, míg a reteráton vagyok! Azzal se szó, se beszéd, már indult is futólépésben, faképnél hagyva szegény Marcalt, aki már épp

kibökte volna, hogy vigyáz ő kettő helyett szívesen, csak jobb szeretne elsőnek fordulni. Ilyeténképpen magára maradván a gondjával, megkíséri ette férfiasan viselni. Összeharapta az ajkát, nyögdécselt kiveresedett képpel, fel-alá sétálgatott a folyosón, s mint Mózes népe a mannát, úgy várta az öreg lombard visszatértét, egyelőre hiába. Egy idő múlva már örömest cserélt volna Mózes népével, akiknek ilyen célokra ott volt az egész puszta.

Elérkezett a pillanat, amikor cselekednie kellett, ha nem akart egész életére szégyenben maradni. Két sarokkal odébb, az egyik párhuzamos folyosón tudott egy elfüggönyözött falifülkét, ahol holmi rúdra tekercselt vásznakat tartottak, alighanem régi kárpitokat. Ezt célozta most meg szapora léptekkel, miután runkáját az intarziás ajtó mellett a falnak támasztotta. A fülkébe befarolván megoldotta nadrágderekát, s a lehető leggyorsabban intézkedett; gyanította ugyanis, hogy ha a vén lombard előbb ér vissza nála, olyan zengzetes fejmosásra számíthat tőle, mintha nem is ő lenne a hibás, tán még a felettesüknél is bepanaszolja. A Szűzanya azonban kegyesen mosolygott rá ma este: mikor dolga végeztével visszasietett a posztjára, az intarziás ajtó előtt nem várta senki, magányosan árválkodó fegyverét kivéve. Marcal úgy emlékezett rá, mintha a másik falnak támasztotta volna, de nyilván ő keverte össze a nagy kapkodásban.

Alig foglalta el ismét az őrhelyét, mikor befordult a sarkon az ősz lombard, a runkát előírásszerűen a vállán egyensúlyozva. Marcal úgy vélte, az öregnek agyára ment a reglama: fegyelem ide vagy oda, az árnyékszékre mégse díszlépésben vonul ki az ember.

- Történt valami, míg odavoltam? - kérdezte a lombard, hetykén pödörintve egyet a bajszán. Marcal beszédesen megvonta a vállát. - Csak mert egy őr nem őr, tudod, komám! - oktatta ki az öreg leereszkedően, miközben visszaállt a

posztjára. - Jól van, egészen megkönnyebbültem. Hát azt én is, válaszolta magában Marcal; kifelé beérte egy gyors, széles vigyorral. De még mennyire! Az intarziás ajtó túloldalán dolgozó exorcistát Bechtold atyának hívták. Alig hagyta el még a negyvenedik

életévét, de tízzel többet mutatott az arcát széttördelő ráncok miatt. Mióta egy thouars-i küldetésen mindkét lábát elveszítette térdből, ő vezette a kongregáció franciaországi archívumát, s elvileg a várkastélyt is, amely otthont adott neki. A gyakorlatban - mint a legtöbb exorcista - a birtokigazgatást és a katonai ügyeket custosaira. hagyta. Ők feleltek a személyes biztonságáért is, amit azonban az őszi náthán kívül már oly régóta nem fenyegetett semmilyen veszedelem, hogy Bechtold atyát most valósággal sokkolta a papirosaira boruló árnyék.

Felnézett a lúdtolla által rótt sorokból, hunyorogva fürkészte a dolgozószoba félhomályát. A pulpitusa előtt álló idegen magas volt, karcsú, és olyan sápadt, akár egy antik márványszobor. Hosszú, sötét hajába egyetlen ősz fürt vegyült, a halántéka táján. Fekete útiköpenye alatt ezüsttel hímzett dolmányt viselt, oldalán pedig egyenes pengéjű, kosármarkolatú kardot. Ennek ellenére nem látszott harcosnak, mert bal karja aszottan és tehetetlenül lógott a válláról, szemhéját pedig bágyadtan leeresztette, mint aki alig áll a lábán a kimerültségtől. Aszkéta soványságával, viaszos arcszínével, béna kezével inkább szánalmasnak tűnt, mint félelmetesnek; és Bechtold atyában, maga is nyomorék lévén, ösztönös együttérzés támadt iránta, első zsigeri reakcióként, mielőtt visszakozhatott volna. Azonnal tudta, hogy óriásit hibázott; ám ekkor már késő volt.

Az éjszakai látogató elmosolyodott, ahogy az ölni készülő penge mosolyoghat, és jégkék szemeket nyitott rá, hasonlatosakat egy-egy szívdöféshez. Amikor megsajnálta őt, a pap szélesre tárta előtte lelke legtitkosabb kapuit; úgy került a védműveken belülre, hogy harcolnia sem kellett érte. Bechtold atya szélütötten ült kerekes székében, pennája torz kacskaringót szántott a papirosra, majd kifordult az ujjai közül. A kegyetlen hideg csontja velejéig átjárta, s hiába próbálta kétségbeesetten kimondani Jézus nevét, a hangok gombócba gyűltek az ádámcsutkája körül és görcsbe göngyölték a nyelvét.

Az idegen ép kezével emelte meg a bénát, s ráncosra sorvadt ujjait a pap homlokához érintette. - Somnium horribilem immitto! - suttogta. Bechtold atya szeme tágra nyílt, aztán hirtelen elfátyolosodott. A feje oldalra fittyent, szája szélén habos

nyál csordult ki. Nyüszítő hangokat hallatott, akár a megtaposott kiskutya; arc- és nyakizmain epileptikus rángások vonaglottak végig.

A látogató a fal felé fordította és félretolta, hogy ne legyen útban, majd fél térdre ereszkedett a kerekes szék magasságához méretezett pulpitus előtt. Módszeres alapossággal tanulmányozta át a rajta lévő papirosokat, s miután végzett velük, folytatta a rekeszekből előhúzott iratkötegekkel. Közben a maga számára is kisimított egy árkust, s időnként lefirkantott rá két-három szót, mintha jegyzetelne. Nem kapkodott, hisz sietségre semmi ok: előtte még az egész éjszaka.

A háttérből beszűrődő zajok nem szűntek meg, ám időnként megváltoztak: a vinnyogás előbb bugyborékoló hörgésnek adta át a helyét, majd furcsa, kacarászó neszeknek, olykor fogcsikorgatással tarkítva. Az idegen nem zavartatta magát munkájában. Vannak, akik napokig kibírják ezt a büntetővarázst; és Bechtold atya pap létére szívós alkatnak tűnt.

A véletlennek - amelyben egyes bölcsek a mérleg nyelvét vélik látni isteni szándék és emberi akarat

között - megvan az a szokása, hogy a leggondosabban előkészített terveket is szétzilálja. Így például aznap este egy igen tekintélyes személy vendégeskedett a kongregáció erődjében, aki többek között a compostelai zarándokút veszedelmeiről kívánt eszmét cserélni a várnaggyal. A várnagy a jobb tájékozódás végett előhozatott néhány földabroszt, s ez annyira kínos helyzetbe sodorta, hogy kénytelen volt hívatni az őrkapitányt és fertályórán át ordítozni vele. Az őrkapitány a maga részéről úgy döntött, nyomban végigvizitálja az embereit, részint hogy továbbadja nekik a legorombítást, részint hogy megtalálja köztük azt a címeres ökröt, akinek az egész kalamajkát köszönheti.

- Melyik Istentől elrugaszkodott vadbarom szarta össze Bechtold atya térképeit? - sziszegte fojtott hangon, mikor befordult a nagy intarziás ajtó folyosójára. Szeme villámokat szórt a tarajos sisak acélkarimája alatt.

A bajszos lombard őszinte csodálkozással tátotta el a száját, Marcal azonban szeretett volna egész kicsire zsugorodni és bogár módjára eltűnni a páncéljában. Szóval térképek? A rosseb se gondolná róluk, amilyen ütött-kopottak...

- Kapitány úr, megmagyarázom! - vágta magát haptákba fémes dördüléssel. - Az úgy történt, hogy... Beszámolója elég összefüggéstelenre sikeredett, annyira félt tőle, hogy a torkára fojtják a szót; a tiszt

azonban nem tört ki dühös tirádában, sőt - percről percre figyelmesebben hallgatta. Résnyire húzott szemébe gyanakvó csillogás költözött.

- Mindkettőtökre egyszerre jött rá? - szakította felbe végül a pergő szózáport. - És az ajtó közben őrizetlenül maradt?

- Csak egy pillanatra, uram, ugyanis én... - Pofa be! - Halkan, indulat nélkül ejtett utasítás volt, mégsem kellett megismételni. - Hátra arc! Fegyvert

szegezz! A vérükbe nevelt fegyelem átvette a két katona fölött az irányítást. Mire elgondolkodhattak volna rajta,

mit csinálnak, már sarkon is fordultak őrhelyükön, runkáikkal a csukott ajtót fenyegetve. - Én most elmegyek erősítésért - szólt a hátuk mögött a kapitány. - Amíg vissza nem térek, senki nem jöhet ki ezen az ajtón, megértettétek?

- Mármint az atyán kívül? - kérdezte Marcal zavartan. Legjobb tudomása szerint senki más nem volt odabent.

- Az atyát is beleértve - felelte a tiszt. - És ha megint elkap titeket a cifrafosás, hát legfeljebb a gatyátokba eresztitek, de innen egy tapodtat sem mozdultok, és egy pillanatra sem tévesztitek szem elől egymást!

Ezúttal nem várta meg a parancsa nyugtázását; csizmás léptei szaporán kopogva távolodtak a folyosó kövén. A két strázsa bizonytalan pillantást váltott; nemigen tudták mire vélni ezt az egészet.

- Te meg az a nyüves kákabéled! - horkantotta az öreg lombard mérgesen, ám nem túl nagy meggyőződéssel.

Marcal válaszra sem méltatta; azzal volt elfoglalva, hogy lebeszélje a láthatatlan hangyákat a gerincén való fel-alá masírozásról.

A kapitány szerencsére nem maradt el sokáig. Mikor visszatért, három marcona férfit hozott magával, akik fekete bőrzekét meg hosszú szárú lovaglócsizmát viseltek, s olyan ádáz képet vágtak, mintha éppen egy-egy ellenséges regiment elropogtatására készülődnének.

A hangyák már majdnem elpihentek, most azonban újult erővel támadt föl bennük a vándorlási kedv. Marcal nem ismerte névről az atya személyi custosait, ám amit rebesgetni hallott róluk, az bőven elegendő volt hozzá, hogy ne is óhajtson közelebbi cimboraságot kötni velük.

- Zörgessünk be? - érdeklődött a társa, aki szintén elég idegesnek tűnt. A rangidős custos - egy szőke szláv bölény - olyan pillantást vetett rá, hogy répavörösre vált tőle. - Akarom mondani, nyissunk ajtót?

- Ne csináljatok semmit! - förmedt rájuk hátulról a kapitány. - Csak húzódjatok félre, hogy ne legyetek útban!

Ezt az utasítást Marcal igazán örömest teljesítette. A nagy, intarziás ajtó úgy robbant ki a keretéből, mintha faltörő kossal rontottak volna neki, ami nem is

állt olyan messze az igazságtól, mivel a szőke bölény döntötte be egy szörnyű erejű rúgással. A következő pillanatban a bőrzekés custosok egyszerűen eltűntek; emberi szem nem tudta nyomon követni őket, ahogy kilőtt nyílnál sebesebben száguldottak a sápadt betolakodó felé. Akármilyen gyorsan reagál, mire végére jutna bárminő varázsigének, már háromfelől találkoznak a testében a kardok...

Csak éppen ő varázsige helyett egy rajzolatot kanyarított a levegőbe a jobbjában tartott tollszárral. Olyasféle zaj hallatszott, mintha egy szakajtó tojást vágnának földhöz, aztán iszonyú mennyiségű vér

fröcskölt szét a helyiségben, csontszilánkokkal és húscafatokkal elegyesen. A gőzölgő mocsok minden talpalatnyi helyet beterített, jutott belőle a folyosóra is; csupán a pulpitus menekedett meg tőle, hála az idegen lélekjelenlétének, aki az utolsó pillanatban ráborította köpenyét.

- Cruor inversus - intonálta halk, rezzenetlen hangon. - Sanguinem alienae in libertatem vindico! Gyorsan írt még valamit a papírlapra, amelyre jegyzetelt, aztán a tollkéssel a pulpitus közepére tűzte,

hogy semmiképpen ne lehessen eltéveszteni. A köpeny szegélyt lendületes mozdulattal hátravetette, majd kardot húzott, s a custosok maradványaiban gázolva megindult az ajtó felé.

Az őrkapitány még szédelgett a megrázkódtatástól, tetőtől talpig mocskosan, akárha mészárszékben hempergőzött volna. Am a sokkon kívül más baja nem esett, s ahogy közelíteni látta a sötét látogatót, kivont karddal az útjába állt. A forró vérzápor az összes mécsest kioltotta a dolgozószobában; a folyosóról beszűrődő fényben a tiszt árnyéka idomtalan, torz testű óriásként táncolt az ellenfelén.

Az idegen tisztelgett a kapitánynak, könnyedén hárította a támadását, s egy gyors csuklómozdulattal torkon szúrta a páncélgallér fölött, hogy a kard hegye kibukkant hátul a nyakán. Mikor a holt teher elhanyatlott, úgy lépett félre előle, hogy a saját súlya húzza le a pengéről, ne kelljen a markolat rángatásával fáradnia.

A strázsák odakint félőrültek voltak a rémülettől, s alighanem csak azért tartottak ki posztjukon, mert mindketten a másikra vártak, hogy ő eredjen előbb futásnak. A fegyelem azonban nagy úr, s mikor a betolakodó az ajtónyílásba ért, döfködni kezdtek felé a runkákkal. A keskeny folyosón ők voltak előnyösebb helyzetben hosszú szálfegyvereikkel; akármilyen jó vívó az ellenségük, ha megőrzik a hidegvérüket, fel tudják tartóztatni, míg erősítés érkezik.

Ezt nyilván jól látta az idegen is, mert nem kísértette azzal a szerencséjét, hogy megpróbáljon bebújni a runkák alá. Inkább a hegyüket célozta meg a kardjával, de gondosan tartva a távolságot, hogy mindkét féltől csak óvatos böködésre tellett.

- Scintillam debilitantem conjuro! — suttogta. Fegyveréről kék szikra szökkent a runkák fejére, lobogó lidércfényként megült rajtuk, majd sisteregve

végiggyűrűzött a nyelükön. Mint holmi ragályos fertőzet, terjedt át az őrszemekre, akik rángatózó vitustáncba kezdtek, szemük kifordult, hajuk égnek meredt. Egy percbe sem telt, s mindketten mozdulatlanul nyúltak el a kövön, átható ózonszag fellegében. Az éjszakai látogató átlépte füstölgő testüket, s folytatta útját a legközelebbi lépcső felé.

Míg kijutott a falakra, még három embert ölt meg; a szükségesnél sem többet, sem kevesebbet. Mivel a bajszos vén lombard szíve a tébolyult tánc közepette felmondta a szolgálatot, Marcal maradt az egyetlen személy a várban, aki túlélte a vele való találkozást, s fölépülése után be is tudott számolni róla. A külső őrszem emlékezetében holta napjáig nem tisztult ki ama néhány álomszerűen homályos perc; ami pedig Bechtold atyát illeti, számára az egyetlen segítség, amit testvérei nyújthattak, egy csésze irgalmasan túladagolt mákfőzet volt.

A tekintélyes vendég, aki a látogatás estéjén az erődben időzött, nem először szembesült már ilyen

természetű veszedelemmel, ráadásul vezetői erényekben sem szűkölködött; így hát röviddel az éjszakai események után szelíden, de határozottan magához ragadta a kongregációs közösség irányítását. A pánik elharapózásának főleg oly módon sikerült gátat vetnie, hogy a legérzékenyebb helyszíneken

- szigorú titoktartás mellett - mindig személyesen intézkedett: példának okáért ő maga vizsgálta át és tette rendbe a szerencsétlen Bechtold atya szobáját az intarziás ajtó roncsai mögött. Dísztelen, galambszürke reverendáját ez alkalomból vastag posztócsuhára cserélte, kesztyűvel és kámzsával kiegészítve; segédei azonban ragaszkodtak fekete zekéjükhöz és lovaglócsizmájukhoz, mivel a bőrt könnyű tisztítani.

- Azt fordítja ellenetek, Aymar, amiből az erőtök táplálkozik - magyarázta rangidős kísérőjének, egy vén, sebhelyes képű zsoldosnak, kinek az arcán úgy megfogyatkozott hús, hogy alig tűnt elevenebbnek egy temetői halálfőnél. - A vezeklőktől lefejtett vért, amely az ereitekben kering. Aymar mogorván nézett körül a helyiségben. Órák óta sikálta harmadmagával, és még mindig inkább emlékeztetett vágóhídra, mint dolgozószobára.

- Hát szépen kipukkasztotta őket, annyi szent! - morogta. - Tisztára, mint a felszúrt hólyag... - Ráveszi az idegen vért, hogy távozzon a szervezetből - bólintott az exorcista. — A közönséges

katonáknak hajuk szála sem görbül, a ti fajtátok viszont... - Tegyen nekem egy szívességet, atyám, és ne deklinálja tovább! Máris kilapított varangynak érzem

magam. Az idős pap mentegetőzve emelte föl a kezét. - Csak szeretném tudatosítani bennetek a veszélyt. Ő nem olyan ellenség, akinek leszegett fővel neki lehet rontani. Ha a harc hevében megfeledkeztek erről, könnyen úgy járhattok, mint...

- Minden tiszteletem a mi megboldogult Kosubejünké, ha már ilyen látványosan dobta föl a csizmát, de világéletében buta barom volt, és tizenkét éve nem járt komoly bevetésen. Engem ne vegyen kegyelmed egy tető alá vele. - Aymar a felmosóvödörbe irányzott köpéssel jelezte, hogy ezt a témát lezártnak tekinti. - Kiderült már, mit akart itt ez a sátánsegge? - Ó, hogyne. - Az exorcista egy papírcsíkot húzott elő a csuhája ujjából, és színpadiasan meglengette. - Nekem hagyott üzenetet.

A zsoldos összevonta busa szemöldökét, majd megköszörülte a torkát, kétszer egymás után. Leginkább holmi vén, loncsos bundájú szelindekre emlékeztetett, aki csontra harapott az ígéretes cubákban, s most hősiesen birkózik vele.

- Hát üzenjen vissza neki a berni bakó a kötelével! - mordult fel végül. - A javasunk, az hagyján, az egy nyi-vászka kis pondró. Ez viszont... A jebuzeusát, atyám, csak nem fogunk összecimborálni egy ilyennel?

- Összecimborálni? Azt nem - rázta meg a fejét az excorcista. - De sokat tud rólunk, és a maga fonák módján... tisztel minket.

- Haj, én is de megtisztelném őt az öreg böllérkéssel! - Szerintem azért tört be az archívumba, hogy összevesse a rólunk gyűjtött anyagait a kongregációs

iratokkal - folytatta az öreg pap, mintha meg sem hallotta volna. - Itthagyta a jegyzeteit, Bechtold atya írópultjára szúrva, hogy mindenképpen megtaláljuk.

- Milyen figyelmes a gyilkos pogány disznaja! - mondta Aymar epésen. - No és, atyám, talált a firkáiban valami érdekeset?

Az exorcista kisimította ujjai között a papírszeletet. - Találtam bizony, fiam; magad is megítélheted. - Ráncok gyűltek az orrnyerge köré, ahogy böngészni

kezdte az elegáns, de igen apró betűs, hátrafelé dőlő kézírást. - Nem tudom, honnan, de tud róla, hogy két példányt is őrzünk a Thanatikonból... és örül neki. Azt írja,

így nem kerülhetnek rossz kezekbe. - Ami alatt nyilván a sátánkölyke riválisait kell érteni. - Szerintem ugyanúgy üldözi őket, mint mi; illetve hát - lévén az, aki - még nálunk is irgalmatlanabbul -

tűnődött a pap fennhangon. - Az a dühöngő fúria például, akinek a fiú adta meg a végső feloldozást, előle menekült francia földre; de volt valami dolga a brujeróval is, akivel az őrgrófné kastélyával találkoztunk. - Fejcsóválva göngyölte vissza a papírcsíkot. - Ha jól értelmezem ezeket a ligatúrákat, akkora listája van különféle trófeákból, hogy az egyesített kongregációknak is becsületére válna.

- És Bechtold atyát is fölvezette arra a lajstromra? - kérdezte Aymar szárazon. Az exorcista felsóhajtott. - Nem arra. A másikra. Az is szép hosszú. - Gyors mozdulattal eltüntette a papirost a ruhaujjában. - Az

első név rajta egy templomos komtúré, a második egy bencés főapáté, a harmadik egyenesen egy bíborosé. És így tovább.

- Nemde a miénk sem festene rosszul a végére biggyesztve? - vetette föl a zsoldos, azzal a fajta csúfondáros hangsúllyal, amely fölöslegessé teszi a kérdés megválaszolását.

- Kár lenne tagadnom - vont vállat az ősz pap. - Akkor ha megbocsát az okvetlenkedésért, atyám - horkantott Aymar mélységes undorral -, árulja már el

nekem, hogy kegyelmed szerint ugyan mi áll ebben a névtelen haramialevélben: szövetségi ajánlat-é, vagy hadüzenet?

- Nem tudom, Aymar. Talán mindkettő. - Az exorcista tanácstalan mozdulattal tárta szét a karját. - Egyébként a levél nem anonim.

- Nem-e? - A vén katona szemöldöke egészen felszaladt a homlokára. - Mióta jött szokásba az ilyen közönséges bitangoknál, hogy a nevükkel vállalják a vérgőzös hetvenkedéseiket?

A pap újra előhúzta csuhájából a papírszeletet. - Mondtam már az előbb fiam: ez a bitang nem közönséges fajta - szólt csitítólag. - És aláírta az üzenetét,

Marcal szerint az utolsó pillanatban, amikor megölte Kosubejt meg a másik két custost. íme! - Azzal hüvelykujja körmével kipöndörítette a papirost, és odamutatta Aymarnek.

A legalján, ahol a gyorsírásos glosszák véget értek, egyetlen név állott lendületes, kurzív nagybetűkkel:

MERSANT LE SINISTRE