Müpa Magazin 2013/2014 évad 3. szám

m ü p a m a g a z i n 2 0 1 4 j a n u á r - f e b r u á r 1

Ing

ye

ne

s i

dő

sz

ak

i k

iad

vá

ny

• I

X.

év

foly

am

1.

sz

ám

• 2

014

. ja

nu

ár-

feb

ruá

r

w w w . m u p a . h u

É L E T • S T Í L U S • M Ű V É S Z E T

mü

pa

müp

aM

AG

AZ

IN

2 m ü p a m a g a z i n 2 0 1 4 j a n u á r - f e b r u á r

Élmény! Minden tekintetben. www.mupa.hu

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

Jegyek kaphatók a Müpa jegypénztáraiban (1095 Budapest, Komor Marcell u. 1., tel.: 555-3300 és 1061 Budapest, Andrássy út 28., tel.: 555-3310), valamint az ismert jegypénztárakban. Online jegyvásárlás: www.mupa.huISO 9001:2000

É LM É N Y TA J Á N D É K B A

A J Á N D É K U TA LVÁ N Y O K A M Ü PA J E G Y P É N Z TÁ R A I B A N K A P H AT Ó K

S T R A T É G I A IP A R T N E R E I N K

S T R A T É G I A I M É D I A P A R T N E R E I N K



A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

Jegyek kaphatók a Müpa jegypénztáraiban (1095 Budapest, Komor Marcell u. 1., tel.: 555-3300 és 1061 Budapest, Andrássy út 28., tel.: 555-3310), valamint az ismert jegypénztárakban. Online jegyvásárlás: www.mupa.huISO 9001:2000

É LM É N Y TA J Á N D É K B A

A J Á N D É K U TA LVÁ N Y O K A M Ü PA J E G Y P É N Z TÁ R A I B A N K A P H AT Ó K

S T R A T É G I A IP A R T N E R E I N K

S T R A T É G I A I M É D I A P A R T N E R E I N K

Ny

it

án

y

KEDVES ZENEBARÁTOK!

Budapesten eddig csak egyszer adtam hangversenyt (Rossini Tancredijét játszottuk a Zeneakadémia nagy-termében), de azóta is bennem él a zeneértő budapesti közönség emléke. A Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterméről muzsikustársaimtól gyakran hallottam elismerő szavakat, de én magam még soha nem dirigáltam ott. Ezért is készülök nagy várakozással 2014. január 1-jei koncertemre. Különösen miután Haydn Az évszakok című oratóriuma az általam legnagyobb becsben tartott remekművek egyike. Talán sehol nem olyan nyilvánvaló, mint ebben Haydnnak az a csodálatos képessége, hogy minden hangszer és ének-hang sajátosságát figyelembe tudja venni. Az Évszako-kat sokan szomorú műnek gondolják. Én ezt cáfolom. Az én felfogásom szerint a négy évszak az emberi élet négy nagy szakaszát jelképezi: a gyermek-, ifjú-, felnőtt- és időskorról szól. És a műnek a vége a csúcspontja. Idős korára ugyanis az ember végre megszabadul a hiúság-tól, és csak azzal foglalkozik, ami az életben valóban lényeges. Mi lehetne az újesztendő számára fontosabb üzenet? És ha már új kezdet: még soha nem dolgoztam együtt a bécsi Staatsoper világhírű Mahler Kórusával, és ugyancsak most fogom először vezényelni a magyar Orfeo Zenekart, amelyről már sok szépet hallottam. És még egy újdonság: a próbaidőszak alatt a Purcell Kórus felkérése nyomán egy mesterkurzusra is sor kerül. Úgy tudom, a Művészetek Palotája számára ez új kezdemé-nyezés. Öröm számomra, hogy ebben is részt vehetek.

René Jacobs

fotó

: Mar

co B

orgg

reve

(Lejegyezte és fordította: Petrányi Judit)


8 2012

3 Nyitány6 Horizont

8 Ádám asszonyai

K L A S S Z I K U S12 Újévkor Budapesten 16 Kamarazenéből csillagos ötös18 Császár – tüzérség nélkül20 Párbeszéd

A K T U Á L I S Z E N E22 Új színekkel a hagyományok útján

F O LY A M A T O S M Ú LT24 Bach tanár úr

M Ű V É S Z B E J Á R Ó26 „A kamarazene a kiindulópont”

J A Z Z30 Show-t vegyenek! 34 A Place Vendôme-tól a dubaji

flashmobig36 Posztjazz

L I T E R Á R I U M38 A Weöres-bolygó 42 Akció, akció, akció!44 Ami személyes és ami szent

N É P Z E N E46 Mi a barokk?48 Cseppben a tenger –

A népzene ünnepe

F I L M52 Az ördög parkettje

fotó

: Mar

co B

orgg

reve

fotó

: Eric

Lar

raya

dieu


30

38

Müpa Magazin

A Művészetek Palotája ingyenes kiadványa

Alapító: Művészetek Palotája Kulturális Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság. Káel Csaba vezérigazgató

Főszerkesztő: Csengery KristófKeresztury Tibor

Olvasószerkesztő: Papp Tímea

Szerkesztőség: Fidelio Média Kft.1066 Budapest, Nyugati tér 1. (6. emelet)

Telefon: (+36-1) 476-0320

Fax: (+36-1) 476-0321

E-mail: [email protected]

Felelős kiadó: a Fidelio Média Kft. ügyvezetője

Nyomda: Pátria Nyomda Zrt.

Megjelenik 19.000 példányban

HU ISSN 1788-439X

Művészetek Palotája: 1095 Budapest, Komor Marcell utca 1. Telefon: (+36-1) 555-3000E-mail: [email protected]

Címlapon: Eötvös PéterCímlapfotó: Marco Borggreve

www.mupa.hu

T Á N C54 Utazó tánc, utazó testek

A P É N Z Z E N É L56 Hitelesség és kulturális brand

C s I P [Családi és ifjusági programok]

58 A gyermek és a varázslat

K U L I S S Z A60 Akinél a szálak összefutnak

H U L L Á M H O S S Z62 Péterfy Bori • Teszárek Csaba •

Tóth Ildikó

B E C K M E S S E R É S S A C H S64 Kritikák Melis László

Bakkhánsnők című operájáról

H A T Á R S É R T Ő K66 Aki nem ismer határokat

I M P R E S S Z U Mfo

tó: C

arol

Frie

dman

n


SIKERREL ZÁRULT A VELENCEI BIENNÁLÉ A világ talán legjelentősebb képzőművészeti kiállítása a korábbiakhoz képest is kiemelkedő, közel félmil-liós látogatószámmal zárult. A kétévente megrendezésre kerülő mustra központi tárlata összesen 38 ország 161 művészét mutatta be, emellett pedig további félszáz kísérőrendezvényen vehettek részt a látogatók. Magyarországot Asztalos Zsolt Kilőtték, de nem robbant fel című projektje képviselte idén a Biennálén: a kiállítás a háborúkból visszamaradt bombák történetét dolgozta fel.

ARANYMEDÁL KURTÁG GYÖRGYNEK ÉS SCHIFF ANDRÁSNAKA 200 éve működő londoni Royal Philharmonic Society (Királyi Filharmóniai Társaság) idén két nemzetközi hírű magyar muzsikust tüntetett ki Aranymedáljával. A 87 éves zeneszerző, Kurtág György feleségével, Kurtág Mártával december 1-jén lépett fel a Queen Elizabeth Hallban, Schiff András zongoraművész pedig 60. születésnapján, december 21-én adott koncertet a Wigmore Hallban. A zeneszerzők közül eddig olyanok kaptak Aranymedált, mint Brahms, Britten, Sibelius, Walton, Prokofjev, Rachmaninov, Richard Strauss, Stravinsky, Delius, Elgar, Vaughan Williams, Lutosławski, Boulez, Ligeti, Messiaen, Dutilleux és Carter, az előadóművészek listája pedig többek közt Rattle, Barenboim, Uchida, Quasthoff, Haitink, Harnoncourt, Brendel, Domingo és Abbado nevét tartalmazza.

FELVÁSÁROLNÁK RAHMANYINOV HAGYATÉKÁTOroszország fontolóra vette, hogy megvásárolja Szergej Rachmaninov svájci hagyatékát, a Kreml ugyanis szeretné mielőbb az orosz nemzeti örökség részeként látni a zeneszerző és zongoramű-vész munkásságát. A hetven éve elhunyt Rachmaninov villájának értéke a legutóbbi becslések szerint közel 18 millió svájci frankjába (4,35 milliárd forintba) kerülne az államnak. A Bauhaus-stílusú épületben 1929 és 1939 között élt Weggis-Hertensteinben, ahol többek között Rapszódia egy Paganini-témára című művét írta. A zeneszerző 1917-ben hagyta el Oroszországot családjával.

ATTILA ÁTTÖRTE A KÍNAI NAGY FALATA Müpa Magazin előző száma hírt adott Verdi operája, az Attila (1846) sanghaji bemutatójá-nak előkészületeiről. A Művészetek Palotájában április végén közönség elé került produkció nagyszínházi változata azóta – november 7-én – színre került a kilenc hónapos épület-fel-újítási munkálatokat követően újra megnyílt sanghaji Nagyszínházban. Sajtókommentárok szerint a bemutató nemcsak a Nagyszínház megalapításának 15. évfordulóját ünnepelte meg méltón, de a Kína és Magyarország közötti kulturális összefogás szempontjából is je-lentős eseményként értékelhető. Káel Csaba, a budapesti és a sanghaji előadás rendezője, a Művészetek Palotája vezérigazgatója örömtelinek nevezte a próbaidőszakot, és elismerően szólt a kínai művészek szakmai színvonaláról. Az előadás szcenikai világa a Müpában látott produkcióhoz képest jelentősen megváltozott: grandiózus színpadi hatás, erőteljes látvány-világ, multimédiás effektek jellemezték az új koncepciót. A művet nemzetközi előadógár-da vitte sikerre: Boross Csilla, Giacomo Prestia, Roberto Tagliavini, Fabio Sartori, Gabriele Vivani, Csang Csien-lu és Jü Hao-lej énekelte a főszerepeket, a karmester a salernói Teatro Verdi művészeti vezetője, az izraeli Daniel Oren volt. Négy nagy sikerű, telt házas este fém-jelezte a Verdi-opera és a magyar-kínai együttműködés sikerét.

A MÜPÁBAN VEZÉNYELT A 80 ÉVES KRZYSZTOF PENDERECKIA nyolcvanadik születésnapját november 23-án ünneplő lengyel zeneszerző a Művészetek Palotája meghívására érkezett, hogy a Concerto Budapest, az MR Énekkar és a Nemzeti Énekkar élén két műve magyarországi ősbemutatóját vezényelje. A mesternek a nagy múl-tú Bécsi Zenebarátok Társasága megalapításának bicentenáriumára komponált, kamaraze-nei fogantatású, egytételes Kettősversenyét 2012 októberében mutatták be, a három énekes szólistára, vegyeskarra és szimfonikus zenekarra írt eddigi legfrissebb, VIII. szimfóniájának itt felcsendült változatát pedig 2008-ban fejezte be. A koncert után a komponistát Hammerstein Judit, az EMMI kultúráért felelős helyettes államtitkára, valamint Roman Kowalski, Lengyelor-szág budapesti nagykövete köszöntötte..

Ho

ri

zo

nt

SZEPTEMBERTŐL ÉLŐ KÖZVETÍTÉSEK HD MINŐSÉGBEN A MUPA.HU-N!

CSATLAKOZZON AZ ÉLMÉNYHEZ!


hd_235x297.indd 1 11/8/13 5:39 PM


SZEPTEMBERTŐL ÉLŐ KÖZVETÍTÉSEK HD MINŐSÉGBEN A MUPA.HU-N!

CSATLAKOZZON AZ ÉLMÉNYHEZ!


hd_235x297.indd 1 11/8/13 5:39 PM

fotó

: Arm

in B

arde

l / N

eue

Ope

r Wie

n

A Lilith a három évvel korábbi opera átdolgozá-sa, vagy egy teljesen önálló, Az ördög tragédiá-jától független, minden ízében új mű?Az ördög tragédiáját a müncheni opera rendelte, és – a müncheniek is kifejezetten ezt kérték – Madách darabja volt az alap. Azt mindjárt tud-tam, hogy az eredeti mű számomra csak komoly átdolgozás révén válhat alkalmas operai anyag-gá. A szövegíró, Albert Ostermaier költői erejű képek sorozatát alakította ki, melyben a cselek-mény alig-alig játszott szerepet.

Ez a szerkezet a Lilith első felében is megfigyelhető.Igen, és épp Lilith színrelépésével változik meg a dramaturgia. Ő hozza mozgásba a drámát, a ké-pek helyett immár a történetre kell figyelnünk. Zenei szempontból számomra fontos, hogy a színpadi eseményeket egységes, átfogó ívek kössék össze. A müncheni előadás tapasztala-ta az volt, hogy cselekmény hiányában ezek az ívek nehezebben születnek meg. Viszont volt egy szereplőnk, Lucy – ekkor még Lucifer párjaként gondoltunk rá –, akiről sejtettem, hogy új drámai lehetőségek forrása lehetne. Még be sem fejez-tük Az ördög tragédiáját, már tudtam, hogy fog-lalkozni akarok vele. Eötvös Péter: Paradise reloaded (Lilith)

Madách Imre drámája, Az ember tragédiája szolgált kiindulópont-ként Albert Ostermaier és Eötvös Péter 2010 februárjában, München-ben bemutatott operájához. Az ördög tragédiájában (Die Tragödie des Teufels) felbukkant egy külö-nös nőalak, a démonikus Lilith-tel azonosítható Lucy. A következő opera centrumába Eötvös már őt állította. A zeneszerzőt a Paradise reloaded (Lilith) október 25-ei, bécsi ősbemutatója után kérdeztük.

Lilith a szupernő, ősanya, a matriarchális

társadalmi rend kiindulópontja.

ÁDÁM ASSZONYAI

1 0 m ü p a m a g a z i n 2 0 1 4 j a n u á r - f e b r u á r

Lilith az apokrif irodalomban Ádám első felesége volt, a keleti mítoszok-ban – a héberben is – igen jelentékeny szerepet játszó, gazdag szimbó-lumvilággal felruházott figura. Az európai irodalomban is fel-feltűnik, említi például Goethe, de Thomas Mann is a Varázshegyben. Viszont a bibliai teremtéstörténetben nincs szerepe, és Madách sem utal rá. A Paradise reloaded így mindkét forrástól igencsak eltávolodik.Igen, ezt fontos hangsúlyozni. A Lilith nem hivatkozik a Bibliára, teológi-ai kérdéseket nem tesz fel; de nem kapcsolódik már Madáchhoz, illetve a madáchi problematikához sem. Ostermaier már három éve is sci-fiben gondolkozott, a Lilith pedig teljes egészében a fantázia, a fikció világában mozog. A cselekményvázat Mezei Mari készítette, a librettót ennek alap-ján dolgozta ki Ostermaier.

A két opera néhány ponton érintkezik, felfedezhetőek kisebb-nagyobb átfedések. Zenei szempontból is van átjárás? A zene az első hangtól az utolsóig teljesen új. Színházban gondolkodó operaszerzőnek vélem magam, ha egy darab dramaturgiája megválto-zik, óhatatlan, hogy a zene is átalakuljon, idomuljon. Ha például a Lilith szövegkönyvét most átalakítanánk, biztos, hogy a legelejétől újra kellene kezdenem a komponálást. Minden darab más és más.

Korábbi operái sem hasonlítanak egymásra, mindegyiknek van valami-féle egyedi hangzása, mintha mindig más és más szerző szólalna meg. Tudható, hogy Ön ezt kifejezetten ambicionálja is. Hangemlékekből, hangzások keltette asszociációkból indul ki. A Balkonban a francia san-zonból, A három nővérben a harmonika hangjából és a katonazenéből, Az angyalok Amerikában a musical világát idézi meg, de említhetnék hangversenydarabokat is az Atlantistól az Egy beszélgetés foszlánya-in át a Sevenig. Persze korántsem biztos (nem is feltétlenül szükséges), hogy a hallgatóban az Önéhez hasonló hangemlékek elevenedjenek meg. A Lilith kezdete bennem az őstermészet hangját idézte meg. Ez a zene az Édent nem gondosan ápolt kertként, hanem esőerdőként, dzsun-gelként jeleníti meg. Itt és most az isteni törvény természeti törvényként mutatkozik meg. Kíméletlenebbek a játékszabályok, mert a természet – szemben Istennel – nem rendelkezik a mérlegelés és megbocsátás ké-pességével.Pontosan így van, azzal a kiegészítéssel, hogy az őstermészet kevésbé a helyszínre, sokkal inkább a négy főszereplő (Ádám, Éva, Lilith és Lucifer) viszonyára utal. E négy személy kapcsolatrendszerében az emberi létezés alapképleteit fedezhetjük fel. A darab szimultán kezel több konfliktus-szintet. Az egyik Éva és Lilith viszonyában jelenik meg. Lilithnek minden-képpen embert kell szülni ahhoz, hogy kilépjen a démonok világából. Lilith éppen ezért igyekszik kikapcsolni Évát, a „csontot”, Ádám részét. Ezzel magyarázható, hogy a darabban – hasonlóan Madáchhoz – Éva többször is meghal.

Tovább él az a madáchi gondolat, hogy a nőnek az a legjellemzőbb tu-lajdonsága, hogy mindig változik. Benne a változékonyság az egyedüli állandó.Igen, az állandó nő, aki mindig más és más.

Mi Lilith nőiségének a lényege?Lilith a szupernő, ősanya, a matriarchális társadalmi rend kiindulópontja. Kapcsolatban áll a levegővel, a repüléssel, gyakran ábrázolják szárnyakkal. Zeneileg ő Kundry. Használom is Kundryként, de nem fontos, hogy ezt a néző is hallja. És benne van Kirké, benne van Az Éj királynője.

Ha már az operatörténeti asszociációknál tartunk, magam észrevettem A nibelung gyűrűjének Sors-motívumát is.Valóban. Amikor Ádám és Éva elhagyja a Paradicsomot és a sivatagban találják magukat. De említhetnék egy másik játékos utalást is. Ádám kérdésére – „Ki vagy?” – Lilith kérdéssel, Izolda hangján felel: „Hát nem ismersz meg?”. fo

tó: M

arco

Bor

ggre

ve

m ü p a m a g a z i n 2 0 1 4 j a n u á r - f e b r u á r 1 1

Ebben a pillanatban Lilith a nagy szerelem ígéretét hozza el Ádámnak. De túl a konkrét eseteken, általánosságban Lilith pozitív értékek hordozója. Ő képvi-seli a tehetséget, az érzékenységet, a humort, a tudást, a gyors kapcsolás ké-pességét. A lét teljességét prezentálja. Egykor ember volt, majd démonná lett, végül újra az emberire vágyott. Egy széles kört végigjáró pálya az övé. A törté-nelem során kevesen vállalkoztak hasonlóra. Gondolhatunk a pokoljáró művé-szekre, azokra, akik átmerészkedtek a lét démoni oldalára. Pasolini vagy Dante – milyen érdekes, hogy így hirtelen csak olaszok jutnak az eszembe! – biztos, hogy a világ mindkét felén megfordultak. Ezt a teljes körűséget jelképezi Lilith. És ebből származik ábrázolásának nehézsége is. Talán nem véletlen, hogy az opera és általában a színház még nem igazán fedezte fel magának.

A bécsi előadásban nagyszerű és nagyon karakteres énekesek alakították a főbb szerepeket. Rebecca Nelsen és Annette Schönmüller (Éva és Lilith) figu-rája, hangkaraktere és játékstílusa remekül reprezentálta a két nőtípus külön-bözőségét. A két előadó adottságaival, lehetőségeivel kalkulált komponálás közben?Igen, kerestük a megfelelő előadókat, és gondoltam is rájuk. Lilith a földöntúli erő, a boszorkányság, az őserő. Éva pedig egy olyan nő, aki támaszra szorul. Adámra szüksége van. Amikor azt mondja, hogy visszamegyek Istenhez, a biz-tonságérzetét próbálja meg helyreállítani, e magatartása mögött is a szükség fedezhető fel, s nem valamiféle vallási képzet. Ezért jó a kapcsolata Luciferrel is, hiszen Lucifer támogatja, pátyolgatja Évát (akit pusztán eszköznek tekint az Ádámért folytatott harcban), Éva pedig mindezt bizalomként visszasugározza Luciferre. A darab legvégén – nagyon szerettem Johannes Erath rendezésének ezt a pillanatát – szorosan, egymás mellett énekelnek.

Ádám egyik vissza-visszatérő mondata, gondolatainak vezérmotívuma, hogy „határtalan ürességet érez” magában. Miféle üresség ez? Gyanítom, hogy nem valamiféle modern kori kiégettségről van itt szó. A zene ezeknél a szavaknál „beszédesen” megfoghatatlanná válik.Lilith biztatja Ádámot, hogy istenné válhatna, ha elhagyja a Paradicsomot. A pusztába kijutva Ádám megtapasztalja az önállóságot, de nem válik isteni hatalom birtokosává. Az üresség érzete tehát a becsapottságból származik. Ez aztán továbbszíneződik. Lucifer két utat kínál fel Ádámnak. Ha képes jobbá tenni az emberek világát (hiszen Isten ezt elmulasztotta), akkor Ádám felülke-rekedhet teremtőjén, ha nem, akkor Luciferé lesz. A „határtalan üresség” ebben a kontextusban Ádám önbebiztosítása is, hisz amíg nem indul el a neki rendelt úton, amíg őrzi passzivitását, addig a sorsáról meghozandó döntés is elodázha-tó. Egyfajta önfelmentés ez. Halogat, nullába kapcsolja magát. Lilith sorsfordí-tónak szánt közlésére, arra, hogy teherbe esett, Ádám nem reagál euforikusan, sőt újra csak azt hangoztatja, hogy „határtalan ürességet érez magában”.

Az emberiség történelmének kezdetén ott áll egy csehovi figura, egy cseleked-ni, dönteni képtelen férfi. Ő melyik operai szerephagyományba illeszkedik?Ő A varázsfuvola Taminója. Egy nők által irányított figura, akivel csak történnek a dolgok.

És Lucifer?Jágó, de nem rosszindulatú.

A karakterformálást segítette, hogy a bécsi előadásban az énekesek hangja erősítve volt. Több mozgásra és többféle beszédmódra nyílt így lehetőségük, de azt hiszem, az opera világában még szoknunk kell a technikát. Budapesten is így lesz?Ezt az operámat eleve így képzeltem el, a partitúrában is jelzem, tehát amit ta-pasztalt, az nem a bécsi előadás specialitása volt. A Művészetek Palotájában is használunk majd mikroportokat. Fontos, hogy az énekesek egészen a suttogá-sig képesek legyenek halkítani éneküket, és legalább ilyen fontos, hogy a néző totális hangtér-élményben részesüljön. Ne legyen probléma a zenekar hangere-jének beállításával, hadd szólaljon meg a maga természetes dinamikájában. A nézőt vegyék körül a hangok. Ugyanúgy, mint egy moziban.

Molnár Szabolcs

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

• 26. MINI-FESZTIVÁL •EÖTVÖS PÉTER: PARADISE RELOADED (LILITH)

A NEUE OPER WIEN FÉLIG SZCENÍROZOTT ELŐADÁSA

2014. január 23.


Újévkor BudapestenTöbb mint 200 lemezfelvé-telével a komolyzenei top-listák élbolyában van René Jacobs, a flamand énekes-karmester, aki újévkor lá-togat Magyarországra.

fotó

: Phi

lippe

Mat

sas


Három testvérével nevelkedett. Gyerekként szülővárosa, Gent templomi kórusában kez-dett énekelni, méghozzá mezzoszopránként. Később kontratenorként lett világhírű, a barokk és klasszikus zene mestereként, előadójaként és kutatójaként. Ma már karmesterként ünnepli a zenei világ, érdeklődése elsősorban a velencei ope-rákhoz köti, de Mozart-specialistaként is számon tartják. Azt azonban kevesen tudják, hogy karmesteri pályája mégiscsak megelőzte az énekesét. Kisfiú volt még, amikor édesapja egy teljes marionettszínházat faragott neki, amit benépesített készen vett bábokkal, és kis darabokat is írt. René pedig teljes előadásokat ve-zényelt, és az előadásokba húgát is bevonta. Ez később kibonta-kozott dramaturgiai érzékét is előre vetítette. Érdeklődése egyre inkább a színrevitel felé fordult, mert úgy vélte, jó énekes ugyan, de rossz színész, így minél kevesebbet akart színpadon lenni. Az is befolyásolta, hogy amikor pályáját kezdte, még nagyon kevés kontratenor működött, furcsálkodva hallgatták sokan, s emiatt idegennek érezte magát az énekesek világában. No meg nagyon félénk is volt. René Jacobs 1946-ban született, 2014-ben tehát 68 éves, mindez pedig úgy negyven éve történt, és bátortalansága rég a múlté. Hangfekvése mindenesetre jól illett legfőbb érdeklődési köré-hez, a barokk korhoz, annak gazdag oratórium- és operairodalmához.

A gyerekkori énekkari repertoár az egyházi ünnepek mindegyikén való fellépések, a gregorián énekek, a motetták, Palestrina és Las-sus művei mellett állandó pillérként Bach Máté-passióját tartal-mazta. Ez, szép pályaívet rajzolva, még érthetőbbé teszi, hogy ja-nuár 2-3-án a MÜPÁ-ban megrendezésre kerülő, a Purcell Kórussal tartott nyilvános mesterkurzusának miért éppen Bach a témája. A Máté-passió fordulópont volt az életében. Ennek éneklésekor öt-lött fel benne először, hogy később hivatásos énekesként folytatja pályáját. A dirigálás gondolata csak jóval később merült fel. Klasszikus filológiát Gentben tanult, míg Hágában és Brüs-szelben továbbra is énekelt. A Kuijken fivérek, Gustav Leonhardt és Alfred Deller bátorították, hogy kontratenorként váltson professzionális énekesi karrierre. Így tett, és kora egyik legjobbjaként hamarosan világhírűvé vált. Óriási barokk diszkográfiát teremtett, Bach legnagyobb műveinek fel-vételével különösen nagy sikert aratott. A Máté-passió felvételét éppen Gustav Leonhardt irányításával készítette el, majd később lemezre vette újra, ekkor már ő dirigált az Akademie für Alte Musik Berlin élén. Ritka alkalom, hogy ebből a hármas szemszögből: kó-rustagként, szólistaként és dirigensként találkozzék valaki ugyan-azzal a művel. Mindez hihetetlenül érett Bach-szemléletet biztosít, melynek tapasztalataiból bőven profitálhat-nak majd a budapesti mesterkurzus szerencsés résztvevői a Jesu, meine Freude és a Komm, Jesu, komm motettákkal való foglalkozás során.

Karmesterként a világ legkiválóbb régizenei együtteseit dirigálja, nagy operaházak és fesz-

tiválok visszatérő vendége. Mozart-felvételei közül a Figaro lakodalmát és A varázsfuvolát is féltucatnyi nagy nemzetközi díjjal ismerték el. Beteljesedett a marionettszínházi sejte-

lem; a színpad kiváló mestere lett, nagy diri-gens és értő színházi ember. Ugyanakkor más

műfajú vokális műveket is találunk a díjazott felvé-telek között, így Haydn Évszakok című oratóriumát is.

Ezért különösen nagy várakozással tekinthetnek a zeneszere-tők René Jacobs újévi hangversenye elé, amikor a bécsi Gustav Mah-ler Kórus és az Orfeo Zenekar élén vezényli a művet. A szólisták Sophie Karthäuser, Brickner Szabolcs, Konstantin Wolff lesznek. Az énekesek iránti empátiája miatt René Jacobs különösen nagy becs-ben áll a zenei világban – nem csoda, hiszen karrierje elején maga is énekes volt. A „klasszikus” karmesterekhez képest különösen nagy gondot fordít a recitativók megformálására, amivel külön elisme-rést arat mind a közönség, mind a kritika körében. Interpretációt és barokk éneklési stílust tanít a Schola Cantorum Basiliensisben, így tudása nem csupán a hallgatók örömére szolgál, de gazdagítja a jövő zenész nemzedékeit is. Tapasztalatai attól is megóvják, hogy olyasmikre kényszerítse az énekeseket, amiket maga sem vett jó néven annak idején. Csodálja az operaénekeseket, mert rendkívül nehéz és összetett feladatnak tartja munkájukat; nem elég jól éne-kelni, jó színésznek is kell lenni. Rengeteg türelemre van szükségük nekik is és azoknak is, akik velük dolgoznak. Van egy típusuk, amely végtelenül hiú és nárcisztikus, velük nem egyszerű együttműködni. Az énekes finom hangszer, aki magányos a színpadon, akárhányan vannak is körülötte. A saját teste a hangszere, amit óvnia kell min-dentől. Ha megfázik, nincs hangja. Ha ideges, ha gondjai vannak, azt is hallani. Emiatt sokan csak magukra figyelnek, önzővé válnak. Jacobs úgy érezte, vele is ez történt. Elvált, és ezt nem tartja vé-letlennek. Négy gyermeke van, de nevelésükben a felesége vitte

a főszerepet, nélküle semmire sem ment volna. A művészi pálya, az énekesi kü-lönösen, nagy áldo-zatokat követel – és nemcsak a művész-től, hanem környeze-tétől is. Ám az ered-mény mindent igazol.

Jacobs véleménye a mai kóruséneklésről és általában a zenélésről igen markáns és nem minden tekintetben hízelgő. Úgy véli, a valami-kori csodás olasz zenei kultúra, a madrigáléneklés erősen hanyatlás-nak indult és az angol kóruséneklés mára messze túllépett rajta. Úgy véli, Itália XIX. századi egyesítésével a kultúra, az emberek nyitottsá-ga hanyatlani kezdett. A spanyolokat ma már jóval érdeklődőbbnek tartja az új törekvések iránt, mint a valamikor oly nagy olaszokat. A zenei interpretáció helyenkénti romlásának okát általában is a XIX.

századi gigantomániában látja, amit Wagnertől ere-deztet. Wagner letörölhetetlen árnyékot vetett a

zenei világra, véli Jacobs. Ő maga ugyanakkor egész pályájával, szerteágazó tevékenysé-

gével ennek az árnyéknak az eltüntetésén munkálkodik, a zene intimitásának, titka-inak felfedésén, újrafelfedezésén. És el-mondhatjuk: mindezt nagy sikerrel teszi.


• Újévi hangverseny •GUSTAV MAHLER CHOR WIEN, ORFEO ZENEKARVEZÉNYEL: RENÉ JACOBS

2014. január 1.

Fesztivál Színház

• Müpa Master Class •

PURCELL KÓRUS, ORFEO ZENEKAR

RENÉ JACOBS NYILVÁNOS BACH-MES-

TERKURZUSA A PURCELL KÓRUSSAL

2014.

január 2-3.

Kisfiú volt még, amikor édesapja egy teljes marionettszínházat

faragott neki.

Kl

as

sz

ik

us

Mikes Éva


Északi színbenA Pannon Filharmonikusok idei évadának palettáján öt különleges színt kever ki. Az együttes Öt szín címet viselő bérleti sorozatának második koncertje a téli időben külö-nösen aktuális jégkék köré épül. Nem kell ahhoz a szinesz-tézia szakértőjének lenni, hogy ezt a színt északi muzsi-kához kössük, és a vezető karmesterre, Bogányi Tiborra gondolva – aki még ma is Lappeenranta és Pécs között ingázik – Finnország kézenfekvő választás. Jean Sibelius I. (e-moll) szimfóniájával búcsúzott a XIX. századtól, hi-szen 1899-ben fejezte be művét. Némi átdolgozás után az 1900-as berlini bemutatón már a művet indító jellegzetes klarinétszóló is a darab részét képezte. Sibelius e művével alapozta meg európai hírnevét, amelynek érdekében tu-datosan próbált egyensúlyt teremteni népi motívumokon nyugvó sajátos stílusa, valamint a késő romantikus ab-szolút zene, Brahms és Csajkovszkij szimfonikus hagyo-mánya között. Éppen Csajkovszkij az est másik szerzője, akinek életművében bár találhatunk az orosz téli hangu-lathoz köthető zenéket, ezúttal azonban, a Sibelius-mű előtt, híres b-moll zongoraversenye hangzik el, amelyet a darab címzettje, Nyikolaj Rubinstein először játszhatat-lannak és értéktelennek ítélt. A hangversenyen a dirigens testvére, Bogányi Gergely lesz a szólista. A pécsi együttes és a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány együttműködé-sének keretében a koncertek napján kortárs alkotásokat állítanak majd ki, a januári alkalomra Bogányi Tibor fele-sége, Zászkaliczky Ágnes fest új képet.

Két korszak határán Az északi fény övezte hegycsúcsokat, zord fenyveseket, valamint a Kalevala történeteit hangokba öntő finn zene-költőnek, Jean Sibeliusnak igencsak hosszú élet adatott. 1865-ben született a késő romantika gyermekeként, és 1957-ben hunyt el, amikor már Arnold Schönberg hat éve halott volt. Stílusa mindezek ellenére nem sokat változott az évtizedek során, sőt talán éppen az új időknek új dalai hatására, életének utolsó harminc évében semmit sem komponált. Egyik legismertebb műve egy rövid, különös hangvételű kis keringő, a Valse triste, amely sógora, Arvid Järnefelt Kuolema (Halál) című színművéhez írt kísérőze-néjének részlete. Ez a zene álomszerű megidézése egy letűnt, XIX. századi szalonvilágnak. A romantikus hege-dűversenyek toplistáján előkelő helyet foglal el Sibelius op. 47-es alkotása, amelynek végleges változatát a szerző az akkor tizenkét éves csodagyereknek, Vecsey Ferenc-nek ajánlotta. A mű ötvözi Sibelius jellegzetes nemzeti stílusát a virtuóz, hagyományos versenyműformával. A koncert szólistája a tehetséges fiatal francia hegedűmű-vésznő, Alexandra Soumm lesz. A Nemzeti Filharmoni-kusok hangversenyének második felében Kocsis Zoltán egy másik korszakhatáron alkotó mester, Franz Schubert műveiből válogat, és a zeneszerző 18 évesen írott, még klasszikus ideálokat követő, néhol Rossinira emlékezte-tő III. (D-dúr) szimfóniáját állítja párba a gyakran az első romantikus szimfóniaként emlegetett, torzóként maradt VIII. („Befejezetlen”, h-moll) szimfóniával.


PANNON FILHARMONIKUSOK ÖT SZÍN: JÉGKÉK

KÖZREMŰKÖDIK: BOGÁNYI GERGELYVEZÉNYEL: BOGÁNYI TIBOR

2014. január 24.


NEMZETI FILHARMONIKUSOKKÖZREMŰKÖDIK:

ALEXANDRA SOUMMVEZÉNYEL: KOCSIS ZOLTÁN

2014. január 30.

fotó

: Dan

Car

abas

fotó

: Ric

hard

Ave

don


Kl

as

sz

ik

us

Bécsi zenékA világhírű japán zongoraművésznő, Mitsuko Uchida el-sősorban a bécsi klasszika és az új bécsi iskola kompo-nistáinak kiváló interpretátora. Nemzetközi karrierjének kezdete is az osztrák fővároshoz köthető, ahol 1969-ben megnyerte a Beethoven-versenyt. Ezt követően többek között Wilhelm Kempfftől is vett órákat. 1970-ben a varsói Chopin-verseny második díjasa, 1975-ben pedig a leedsi verseny győztese. Hangversenysorozat keretében elját-szotta Mozart összes zongoraszonátáját, ennek eredmé-nye egy Gramophone-díjas felvétel lett, s ugyancsak el-nyerte ezt az elismerést Schönberg Zongoraversenyének lemezéért, amelyen Pierre Boulez dirigált. Az 1985-86-os évadban eljátszotta Mozart összes zongoraversenyét, majd koncertsorozatot szentelt Schubert és Schönberg műveinek. Uchida a két bécsi óriás, Schubert és Beetho-ven egy-egy nagyszabású kompozícióját játssza a Jakobi Koncert Kft. által rendezett A Zongora című jól ismert so-rozatban, az MVM Koncertek keretében. Először Schubert „kései”, fantáziaszonátaként is emlegetett G-dúr szoná-tája szólal meg, amelyet Schumann „formájában és gon-dolatiságában a legtökéletesebbnek” tartott valamennyi Schubert-szonáta közül, sőt Szvjatoszlav Richter számára is ez volt a legkedvesebb Schubert-opus. A hangverseny második részében Beethoven leggrandiózusabb – szintén kései – zongoraműve, a Diabelli egy keringőjére kompo-nált 33 változat, az úgynevezett Diabelli-variációk hang-zik majd el, amely igyekszik kiaknázni a hangszer addig ismert lehetőségeit.

Befejezetlenül Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar különleges koncepcióval áll elő február végén: befejezetlen szimfóni-ákat tűznek műsorra. Hat elkészült szimfónia után Franz Schubert igyekezett szakítani a klasszikus hagyományok-kal, így az új stílus keresése folyamán négy év alatt há-rom megkezdett szimfóniája is csupán vázlat maradt – a hetedikként számon tartott E-dúr műnek jobbára csak a hangszerelése hiányzik. A kísérletek után két tétel teljes egészében elkészült VIII. („Befejezetlen” h-moll) szimfóni-ájából, amelynek már komor nyitótémája is szokatlannak hatott. Eddig a h-moll hangnem sem volt jellemző a ze-nekari darabok esetében, nem beszélve az első tétel mo-dulációiról, kontrasztáló témáinak újszerűségéről. A zene-tudósok között máig vita tárgyát képezi a félbehagyott mű, hiszen Schubert ezután egyebek mellett még megírt egy teljes szimfóniát. Ugyancsak befejezetlen maradt a szintén osztrák Anton Bruckner IX. (d-moll) szimfóniája: a negyedik tétel komponálása közben érte őt a halál. A fa-lusi tanítóból lett lelkes wagneriánus szerző, aki orgonis-taként is szép sikereket könyvelhetett el, mélyen vallásos volt, ezt mutatja a darab ajánlása is: „dem lieben Gott”, vagyis „a Jóistennek”. Az utókor hiányérzetét mutatja, hogy mind Schubert, mind Bruckner művét gyakran meg-próbálták kiegészíteni, az előbbit általában rekonstruált Scherzójával és a Rosamunde h-moll Közzenéjével, az utóbbit pedig – Beethoven Kilencedikjének szellemében – Bruckner Te Deumával.

Tóth

End

re


„A ZONGORA” – MVM KONCERTEK 1.

MITSUKO UCHIDA ZONGORAESTJE

2014. február 26.


BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKARVEZÉNYEL: FISCHER IVÁN

2014. február 28.

Kl

as

sz

ik

us

fotó

: Ric

hard

Ave

don

fotó

: Mar

co B

orgg

reve


INKÁBB ÉRZÉS, MINT GONDOLKODÁSBár Magyarországon gazdag hagyományai vannak a klarinétjáték-nak, mégis kétséges, vajon e hangszer legtehetségesebb virtuózai valaha is „sztárrá” válhatnának-e nálunk abban az értelemben, ahogyan a hozzájuk hasonló képességű zongoristák vagy hege-dűsök. Görögországban azonban ez lehetséges: az Európai Kon-certtermek Szövetségének „feltörekvő csillagokat” bemutató so-rozatában 2014. január 18-án Budapestre érkező klarinétművész, Dionysis Grammenos alig huszonhárom esztendősen afféle nem-zeti hősnek számít hazájában: amellett, hogy 2010 óta a Korfui Művészeti Fesztivál művészeti vezetője, elnyerte Athén városának aranymedálját, sőt arcképét a görög posta bélyegen szerepeltette.

Az utóbbi néhány évben Grammenos csillaga immár külföldön emelkedett egyre magasabbra. Első jelentős sikerét 2008-ban Bécsben aratta, amikor az Eurovízió 18 évesnél fiatalabb muzsi-kusok számára meghirdetett versenyén első helyezett lett – ami annál is nagyobb szó, mivel az 1982 óta megrendezett sorozat tör-ténetében ez volt az első alkalom, hogy a nemzetközi zsűri fúvós-játékosnak ítélte oda e az első díjat. Grammenos ennek ellenére az athéni konzervatóriumban diplomázott, ezt követően vi-szont az Onassis Alapítvány támogatásának köszön-hetően már Weimarban, Martin Spangenbergnél folytathatta tanulmányait. Az ifjú virtuóznak e néhány év alatt sikerült fokozatosan kitágítania működése határait: egyre többet – és saját be-vallása szerint szenvedélyesen – kamarazenél, főleg vonós kollégáival, de alig huszonegy éve-

sen a Bécsi Kamarazenekar élén módja nyílt a vezénylés kipróbálá-sára is, és azóta időről időre visszatér a karmesteri pódiumra.

A Rising Stars sorozat résztvevői számára feltett egyik sablonkér-désre, hogy melyik három történelmi személyt hívnák meg maguk-hoz vacsorára, Grammenos igen eredeti válasszal szolgált: Szók-ratészt, Leonardo da Vincit és Gerhard Richtert. A görög filozófus meghívása mögött sejthetünk némi hazafiúi megfontolást, s a Leonardo da Vinci-díj kitüntetettjétől talán a reneszánsz polihisztor nevének említése is udvarias gesztusnak tekinthető, a 20. század egyik legfontosabb vizuális művészeként számon tartott Richter bevonásának köszönhetően azonban kétségtelenül különlegesen izgalmas beszélgetésre volna kilátás. Mint az ifjú klarinétművész rögvest hozzá is tette, ő ebben a társaságban csupán hallgathatna – de meggyőződése szerint muzsikusként mégis többet okulna az elhangzottakból, mint ha három elsőrangú zenészt invitált volna a terített asztal mellé.

Tévedés volna azonban, ha e szavak nyomán Grammenost afféle aszkétának vélnénk, aki a puszta intellektust tekinti döntőbírónak

a művészet kérdéseiben: „Ha gondolkodsz, miközben ját-szol, elvesztél. Fúvósjátékosként levegőt kell juttat-

nom a hangszerbe, létre kell hoznom a rezonan-ciámat, át kell vezetnem a hangot a testemen,

majd a hangszeren. Azt hiszem, ha ilyenkor gondolkodsz, elveszíted a kapcsolatot a tes-teddel, önmagaddal – szóval mindez inkább érzés számomra, mint gondolkodás.”

KAMARAZENÉBŐL CSILLAGOS ÖTÖSAz Európai Hangversenytermek Szervezetének népszerű sorozata, a feltörekvő muzsikuscsilla-gokat bemutató Rising Stars kamarazenével nyitja az új esztendőt: a görög klarinétos, Dionysis Grammenos és a holland Van Baerle Trió művészetét a közös játék, a társas zenélés szenvedélyes szeretete köti össze.


• RISING STARS •

ROMANTIKUS KALANDOZÁSOK

DIONYSIS GRAMMENOS – KLARINÉT

2014. január 18.

fotó

: Gui

do W

erne

r


A NYOLCVANNÉGY ÉVES TRIÓA Rising Stars sorozat 2014. február 15-i koncertjén nem csupán egyetlen „sztár”, de mindjárt egy egész csillagkép tűnik fel a Művé-szetek Palotájában: a Van Baerle Trió. Az együttes két holland tagja – a zongorista Hannes Minnaar (1984) és a csellista Gideon den Her-der (1986) –, valamint a moszkvai születésű, de Franciaországban nevelkedett hegedűs, Maria Milstein (1985) az Amszterdami Királyi Konzervatóriumban talált egymásra, ahol a korábban már szólista-ként is sikereket arató muzsikusok Dmitri Ferschtman irányításával kezdték egységessé csiszolni trióhangzásukat. Utóbb többek kö-zött a Párkányi István alapította Párkányi Kvartett mesterkurzusán is részt vettek, játékukra azonban a legnagyobb hatással a Beaux Arts Trió egyik alapítója, a zongorista Menahem Pressler volt, aki 2008 óta látja el tanácsaival fiatal kollégáit – s aki a maga 89 esz-tendejével idősebb, mint a trió tagjai összesen.

E sokféle inspirációs forrás dacára (vagy épp annak köszönhetően) a Van Baerle Trió mára egyéni hangját is megtalálta, amelyet 2011 márciusában, egész Hollandiát felölelő turnéjuk lezárultakor egy eindhoveni kritikus így jellemzett: „Milyen intelligens dinamika-használat, milyen csodálatos időkezelés, és mindenekelőtt micso-da szenvedély! Minden frázis figyelemben részesült, s a produkció lebilincselő volt.” Nem véletlen, hogy alig egy hónappal később a Lyoni Nemzetközi Kamarazenei Verseny meghozta a nagy áttörést: a trió nem csupán a zsűri első díját nyerte el, de két különdíjat, vala-mint a közönségdíjat is. Újabb egy hónappal később hasonló díjeső

következett az amszterdami Concertgebouw Vriendenkrans verse-nyén is, majd a következő esztendőben az 50.000 eurós Kersjes-díj elnyerésével folytatódott az az üstökösszerű pálya, amelynek eddigi betetőzéseként a trió 2013–14-ben Európa legjelentősebb hangversenypódiumain mutatkozhat be az Európai Koncerttermek Szövetségének „feltörekvő csillagaként”.

Amint a triót méltató kritikusok közül többen is kiemelik, az együt-tes középpontja és szilárd fundamentuma a zongorista Hannes Minnaar – ő azonban nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy saját já-tékát milyen sokoldalúan inspirálja két partnere, akik estéről estére új ötletekkel gazdagítják az amúgy alaposan betanult művek elő-adását is. Maria Milstein 1730 táján Cremonában készült hegedű-jének hangja és Gideon den Herder két generációval későbbi, man-tovai műhelyből származó csellójának tónusa ráadásul különösen szépen olvad egybe – ebből is ered, hogy a trió 2012-ben megjelent első CD-jén szereplő francia művek „pasztellszíne-it” igen nagyra értékelte a kritika (a korong egyébként Edison-díjas is lett). A Van Baerle Trió azonban kortárs műveket is játszik, a Művészetek Palotájában pedig Üzenet Bécsből című prog-ramjukkal fognak bemutatkozni, amely a klasszikus zongoratrió-irodalom két kivételes remekmű-vét állítja egymás mellé.


• RISING STARS •ÜZENET BÉCSBŐLVAN BAERLE TRIO

2014. február 15.

Kl

as

sz

ik

us

Mikusi Eszter

fotó

: Mer

lijn

Doom

erni

k


Honnan jött az ötlet, hogy korábbi előadások után ezúttal éva-dokon átívelő, teljes ciklusba kezdjenek, mely felöleli mind a hét „nagy” Mozart-operát?Egyszerűen úgy éreztük, eljött számunkra annak az ideje, hogy „sorban” előadjuk ezeket a darabokat. Bármilyen meglepő, de tu-domásom szerint az általunk 2012 szeptemberében előadott Figaro házassága volt a mű első régi hangszeres előadása itthon, s így lesz ez a Titus esetében is. A világban nagyjából a nyolcvanas-kilenc-venes évek fordulóján ment végbe az áttörés ezen a téren: Arnold Östman úttörő munkája után talán John Eliot Gardineré a legna-gyobb érdem abban, hogy meg lehet ismerni a Mozart-operákat méltó historikus előadásban; most végre Magyarország is törlesztheti az e téren fennálló adósságát. Operakarmesterként tekintélyes mennyisé-gű Mozart-előadás áll már mögöttem – ezek nagy részét a Magyar Ál-lami Operaházban vezényeltem: itt az Idomeneo kivételével (amely az én aktív pályafutásom alatt nem szerepelt a színház repertoárján) az összes „nagy” darabot sokszor dirigáltam már –, ezeket a tapasztala-tokat is beépíthetjük a mostani előadásokba. Hozzájárul még mindeh-hez a Müpa csodálatos akusztikája, mely a közhiedelemmel ellentét-ben igenis érzékeny a régizenére, éppen a finom hatásokra; tény, hogy nehéz ott grandiózus fortissimót csinálni, de ez elsősorban a nagy szimfonikus repertoárt játszó együttesek problémája.

René Jacobs 2006-os Titus-felvétele kapcsán egy barátom úgy fo-galmazott: érdekes volt megismerni a darab másik felét is – ami alatt elsősorban a húzások nélkül elhangzó recitativókra gondolt. Az önök előadása mennyire lesz teljes ebből a szempontból?Ezt most, október végén még nem tudom pontosan megmondani. Közismert, hogy a recitativók nagyrészt nem Mozarttól származ-nak, s ebből is adódhat, hogy sok zenei furcsaság akad bennük: semmiképpen sem érik el például az Idomeneo „secco”-inak zenei színvonalát. De a nagy sietség, mellyel a darab készült, még a biz-tosan Mozarttól származó részekben is eredményezett megma-gyarázhatatlan dolgokat. Például Titus második áriája D-dúrban van, de nincsen benne se trombita, se timpani; a korabeli zenei nyelv ismeretében szinte elképzelhetetlen, hogy egy császár D-dúr áriájában „tüzérség nélkül” maradjon – miközben például a Figaró-ban még Bartolo is megkapja ezeket a hangszereket (bár nyilván-valóan komikus effektként). A recitativókat valóban nem ismeri a magyar közönség (az operaházi előadásban is nagyrészt kihagyták őket), és értelemszerű, hogy valamennyinek el kell hangoznia belő-lük. Ugyanakkor bármennyire nagy tisztelője is vagyok René Jacobs munkásságának, abban is biztos vagyok, hogy soha senki sem eze-kért a recitativókért fogja szeretni a Titust.

CSÁSZÁR – tüzérség nélkül

A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar Mozart-operasorozatának második részeként hangzik fel a Titus kegyelme február 5-én, Magyarországon először régi hangszereken. Ebből az alkalomból kér-tük rövid beszélgetésre a produkció karmesterét, Vashegyi Györgyöt.


Az említett zenei furcsaságok okozhatták, hogy a Titust sokáig nem jegyezték a Mozart-életmű élvonalában?Ez érdekes kérdés, elsősorban azért, mert a kortársak-ra – már akik ismerték – a Titus nagy hatást gyakorolt. (Constanze, Mozart özvegye például a Titust tartotta az egyik olyan műnek, amelynek életben tartásáért és népsze-rűsítéséért érdemes áldozatot hoznia.) Emellett az opera szerintem nagyon erősen hatott Haydnra és Beethovenre is. A Haydn-életműben több Mozart-opera nyomai markán-san felfedezhetők: az egyik ezek közül a Szöktetés a sze-rájból, amelynek nagy B-dúr duettje Haydn számára élete utolsó negyedszázadában – véleményem szerint – egyfajta modell lehetett a szerelmi kettősök vonatkozásában, és mind A teremtés, mind Az évszakok vonatkozó részletei magukon viselik ennek hangulatát. A Titus esetében pedig talán kevésbé feltűnő, apróbb, de annál lényegesebb áthal-lásokról van szó Az évszakokhoz képest. Beethoven kap-csán elsősorban a Krisztus az Olajfák hegyén című – sokak által lenézett, de általam nagyon szeretett – korai oratóri-umot kell megemlítenünk (mely persze még nem a „nagy” Beethoven műve, de rengeteg szépséget rejt): néhol olyan, mint egy Mozart-operai „szöveggyűjtemény”.

A Művészetek Palotájában gyakoriak a félig vagy teljesen szcenírozott operaelőadások, ez a sorozat viszont tisztán oratorikus. Mi szól a koncertszerű forma mellett?Elsősorban az, hogy a lehetőségeink korlátozottak. Még a Müpa saját szervezésű félig szcenizált operaelőadásai esetében is örülünk, ha kétnapnyi előzetes próbalehetőség áll rendelkezésünkre a helyszínen; azonban egy ilyen pro-dukció esetében, melyet az Orfeo Zenei Alapítvány saját erőből, szerény anyagi lehetőségeinek megfelelően valósít meg, csak egyetlen délelőttünk van a koncert helyszínén próbálni. De a lényeg az, hogy megfelelő színvonalú zenei megvalósítás mellett minimális színpadi gesztusokkal is élményt adó előadást lehet produkálni. Ehhez természe-tesen szükség van jó és pontos fordításra: annak idején készítettem egy új fordítást a Così fan tuttéból, tavaly én fordítottam a Figaro házasságát is. Valószínű, hogy feb-ruárban már a Titust is új magyar fordításban követhetik majd koncertünk hallgatói.

Melyik darabbal folytatódik a ciklus a következő évadban?Nagyon érik a helyzet egy Idomeneo-produkcióra, de hogy ezt mikor tudjuk megvalósítani, több tényezőtől is függ: elsősorban attól, miképp lehet rá énekesekkel időpontot egyeztetni. Mindegyik műnek vannak szereposztásbeli nehézségei, kiemelten kényes pontjai. Ismerem az itthoni Mozart-énekesek zömét, hiszen nagy többségükkel sok-szor dolgoztam már együtt, és bár szerencsére folyamato-san bukkannak fel új tehetségek is (legyen elég csak Heiter Melindára, a tavalyi előadásunk Cherubinójára hivatkoz-nom, aki szerintem nemzetközi szinten is kiemelkedő eb-

ben a szerepben), a csillagok aktuális együttál-lása nagymértékben befolyásolja majd,

hogy 2014/2015-ben az Idomeneót vesszük-e elő, vagy előbb egy

másik darabhoz nyúlunk.Bóka Gábor

Kl

as

sz

ik

us


MOZART: TITUS KEGYELMEPURCELL KÓRUS, ORFEO ZENEKARVEZÉNYEL: VASHEGYI GYÖRGY

2014. február 5.

fotó

: Sch

iller

Kat

a


fotó

: Uw

e A

rens

PÁRBESZÉDÁltalános vélekedés szerint a zene egyfajta nyelv, kommunikációs forma, amely titokzatos élmé-nyeket, emóciókat közvetít, összetett fogalmak jelentésére világít rá, sőt különféle eszmék, gon-dolatok, hitrendszerek reprezentációjára is képes.


A hangmagasságok és ritmusok absztrakt rendjének efféle be-fogadói meghatározásában nem is az a legkülönösebb, hogy a zene lényegében nagyon furcsa, egyedi és rendkívül változa-tos hangzó elemek segítségével tölti be ezeket a funkciókat – végtére is számos kevéssé ismert nyelv sincs ezzel másként. Sokkal inkább az a meglepő, hogy a művészi kifejezési forma és a befogadó közti interakció kommunikációként való leírása többnyire nem bukkan fel sem az építészetről, sem a képző-művészetről szólva. Ritkán lehet bárkit is tetten érni, amint arról elmélkedik, miféle párbeszédet folytat vele a párizsi Notre Dame, netán esetleg Picasso életműve – jóllehet, ami az érzel-mi benyomásokat illeti, azok intenzitására ezeket az alkotáso-kat szemlélve sem lehet panasz. Jogosnak tűnik hát a feltevés, hogy a zene beszédszerűsége alapjában véve hangzó mivoltá-ban gyökerezik, az időnek kiszolgáltatott egyszeriségében, vál-tozékonyságában. Legalábbis így gondolja ezt az utóbbi évek egyik legelismertebb, legkeresettebb művészévé érett fiatal csellista, Sol Gabetta.

Az Argentínából származó, orosz felmenőkkel és francia út-levéllel is rendelkező, jelenleg Svájcban élő művésznő akkor sem jön ugyan zavarba, ha a hangszere nélkül kell társalognia valakivel, tekintve, hogy spanyolul, angolul, németül, oroszul, franciául és olaszul egyaránt jól beszél, a legegyszerűbben és legszívesebben mégis csellója segítségével teremt kapcsolatot közönségével. Számára ugyanis a zene, ahogyan azt egy in-terjúban ki is fejtette, valóban egyfajta nyelv, amelynek egyúttal elidegeníthetetlen része a művészi forma: úgy foglalja magába a tartal-mát, az üzenetét, mint egy költemény. Ugyan-akkor a versnél szabadabb, közvetlenebb kom-munikációs eszköz, mivel az egyes interpretációk során állandóan változik. Gabetta az előadó-mű-vészet legfontosabb vonásának a spontaneitást tartja, az élő előadás megismételhetetlenségét. Mint megfogalmazta, a felvételek rendkívül fontosak számára, készítésük pedig, amelynek során számos ötlet kipróbálására nyílik lehe-tősége, az elmélyült munka mellett szórakoztató, élvezetes szellemi kihívást is jelent, a lemezekben mégis egyfajta nehéz-kességet érez, mivel azok a jóváhagyás pillanatában megvál-toztathatatlanul rögzülnek, egy-egy életkor, gondolkodás- és felfogásmód dokumentumaivá válnak.

Márpedig az Echo Klassik- és Diapason d’Or-díjas, Bázelben tanító művész az alapos gyakorlással kifogástalanra, hódítóan és mindig egyformán csillogóra polírozott interpretációt nem sokra tartja. Úgy véli, hogy egy tökéletes másolat meghallgatá-sáért nem érdemes beülni egyetlen koncertterembe sem, mert ha valami mindig egyformán csodálatos, az egyenletesen sima felszínének köszönhetően éppen a vonzerejét veszíti el. Az emberi vonásait voltaképpen, Sol Gabetta szerint ugyanis az alkotó és a hall-gató közt közvetítő szerepet játszó művész teremtő értelmezése a pillanatnyi megszó-lalások végtelen sorától nyeri el valódi mély-ségét, az előadó élő, lélegző mivolta ruházza

fel mindig eltérő színekkel és illatokkal. Mindez szavakkal kife-jezve talán túlságosan elvontnak tűnhet, Gabetta lenyűgöző-en virtuóz, ugyanakkor könnyed, élénk és érzékeny fantáziával formált játéka azonban a lehető legtermészetesebb és leg-plasztikusabb módon világítja meg a többszörösen egymásra rétegzett, zeneszerző, előadó, hangszer és hallgatóság között zajló, összetett párbeszéd egyszeri és általános jelentését.

A Bartók-teremben februrár 27-én kibontakozó diskurzus már csak ezért is maradandó élménynek ígérkezik, a művészi pár-beszéd másik résztvevőjének neve pedig csak tovább eme-li az este zenei jelentőségét: Sol Gabetta ugyanis a Giovanni Antonini vezette Bázeli Kamarazenekar szólistájaként lép pó-diumra. Antoninit a magyar közönség elsősorban mint a talán „leghírhedtebb” historikus együttes, az Il Giardino Armonico alapítóját és vezetőjét ismeri. A zenekar zseniálisan egyedi elő-adásmódja, a gesztusok lendületességét és hatásosságát, az akcentusok kérlelhetetlen, sokszor recsegő, a hangzás szépsé-gével mit sem törődő erejét elsődlegesnek tekintő, ugyanakkor

mindig elegánsan és intelligensen frazeált játéka számtalan felvételről lehet ismerős minden zenehallgató, különösképpen pedig a 17-18. századi alkotások kedvelői számára. Antonini azonban – a régizenei interpretáció más bajnokaihoz hason-lóan – nem szándékozik zenei képzelőerejét a Monteverditől Vivaldiig terjedő időszakra korlátozni. Nem egy kollégájához hasonlóan ő is úgy véli, hogy a historikus előadói gyakorlat

alapjában véve nem valamiféle filológiai elő-írásoknak megfelelően koreografált jelmezes felvonulás, hanem sokkal inkább egyfajta attitűd, amelyet semmi értelme nem lenne korszakhatárok közé szorítani. Az utóbbi idő-ben éppen ezért meglehetősen bátran maga mögött hagyja a barokk hangzásvilág – nem csekély mértékben egyébként is maga kreálta – kereteit a későbbi stíluskorszakok kínálta le-hetőségek kedvéért. Dirigált már Locatellitől C. Ph. E. Bach művein át Haydn-kompozíciókig ívelő műsort az amszterdami Concertgebouw

együttesének élén, és elkezdte lemezre rögzíteni Beethoven összes szimfóniáját is a Bázeli Kamarazenekarral. Mindez ter-mészetesen egy sor kérdést vet fel a modern nagyzenekari játékstílus és a régizenei tapasztalatok egymásra vetítésének lehetőségeivel kapcsolatban, Antonini válasza azonban ezekre vonatkozóan is legalább olyan lényegre törő, mint az Il Giardino Armonico előadásmódja. Úgy véli ugyanis, hogy a kétféle zenei nyelv és gondolkodásmód összehangolásának kulcsa az ener-gia, a hallgatót magával ragadó szuggesztivitás, amely egy Tar-tini-szonátában ugyanúgy megtalálható, mint egy Bruckner-szimfóniában.

A Művészetek Palotájában a képzeletgazdag sok-színűség és a lehengerlően intelligens lendület

párbeszéde februárban egy Beethoven- és Schumann-művekből összeállított prog-ram során bomlik majd ki, érthetővé téve mindazt, amit szavakkal elmondani csak-ugyan kissé bonyolult.

Kl

as

sz

ik

us

…egy tökéletes másolat meghallgatásáért nem érdemes beülni egyetlen koncertterembe sem…


SOL GABETTA ÉS A BÁZELI KAMARAZENEKAR VEZÉNYEL: GIOVANNI ANTONINI

2014. február 27.

Rákai Zsuzsanna

Giovanni Antonini fotó

: Pao

lo M

orel

lo


Profilját, tematikáját tekintve miben más a hagyományosan ja-nuárban jelentkező Mini Fesztivál, mint az októberi Korunk Zené-je vagy a júliusi Bartók Fesztivál?A mi fesztiválunk elsősorban magyar zeneszerzők műveinek jelent elhangzási lehetőséget, magyar előadóművészek tolmácsolásá-ban. Testvérrendezvényeinkhez hasonlóan korábban mi is kezde-ményeztük, hogy legyenek műsoron külföldi alkotások is, de olyan sok magyar zenemű születik, hogy úgy gondoltuk, bőven elegendő erre a területre összpontosítani.

Sokat alakult a kortárs zenei színtér az 1989-es első Mini Fesztivál óta. Miben változott a profil, és mihez maradtak hűek?A Durkó Zsolt elnökletével létrejött Magyar Zeneművészeti Társa-ság azért alapította meg ezt a fesztivált, hogy fórumot teremtsen a kortárs és a második világháború utáni magyar zenének. Ez a tö-rekvésünk ma is. A társaság elnökeként ugyanakkor igyekszem a fiatal zeneszerzőket, előadókat is minél nagyobb számban bevon-ni, így 2008 óta megfiatalodott a mezőny. Egy időben rendszeresen érkezett külföldi előadóegyüttes, és minden évben egy-egy külföldi ország zenéjét is bemutattuk a magyar művek mellett. Ez a szín-folt az utóbbi években ismét megjelent a programban. Ugyanakkor a helyszín is valamennyire meghatározta a fesztivál jellegét. Sokáig a Pesti Vigadó adott otthont a rendezvénynek, majd jött pár „hon-talan” év az MTA Dísztermében, az ELTE Jogi Karának dísztermé-ben, míg 2007-ben a Művészetek Palotája befogadott minket.

Mit jelent ez a gyakorlatban?Minden esztendőben egy koncert megrendezését a Müpa vállalja magára, idén ez Eötvös Péter új operájának a magyarországi be-mutatója lesz a Neue Oper Wien produkciójában, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, de az elmúlt két évben a London Sinfonietta és a wrocławi Leopoldinum Kamarazenekara is színesí-tette programunkat. A Müpa nagyvonalú vállalása alapján biztosít-ja továbbá a helyszínt, a szervezést, a hírverést, a lebonyolítást, a hangtechnikát. Költségeinket pályázatokból fedezzük, minden év-ben pályázunk a Nemzeti Kulturális Alaphoz, a Magyar Művészeti Akadémiához és az Artisjushoz.

Milyen érdekességeket kínál a mostani műsor?A csütörtöki operabemutatóról már esett szó; a pénteki koncer-tet a Budapest Music Centerben hallhatja a közönség – itt az Évad Művésze, Perényi Miklós játszik egy félidőt a neki ajánlott, vala-mint az általa írt kompozíciókból, a második részben a harmincéves Amadinda Ütőegyüttes lép fel. Szombaton Bozay Attila életműzá-ró alkotását, Az öt utolsó szín című operát vetítjük le az a Müpa Elő-adótermében, a zárónapon pedig ezúttal is zenekari estet hallhat a közönség: többek között Durkó Zsolt emblematikus oratóriuma, a Halotti beszéd csendül fel a Fesztivál Színházban.

A közönség mindig felkészülten hallgathatja a műveket, hiszen a programfüzetben kézbe kapja a többnyire a szerzők által jegy-

Ak

tu

ál

is

z

en

e

ÚJ SZÍNEKKEL a hagyományok útján

Tavasz, nyár, ősz, tél – a tavaszra még várnunk kell, de a másik három évszak hagyományosan a nagy múltú kortárs zenei fesztiválok ideje is. A Mini Fesztivál köztük a legfiatalabb, bár már ez a rendezvénysorozat is több mint negyedszázados. A fesztivált életre hívó és azt a Művészétek Palo-tájával közösen rendező Magyar Zeneművészeti Társaság elnökét, Körmendi Klára zongoraművészt kérdeztük a részletekről.


zett műismertetőket, sőt a függelékben oldalakon keresztül listázzák a korábbi fesztiválokon elhang-zott alkotásokat. Most hány műnél, hány névnél tartanak?Az eddigi huszonöt Mini Fesztiválon majdnem két-száz zeneszerzőtől összesen több mint hatszáz mű-vet hallhatott a közönség. Természetesen nem kell ahhoz a Magyar Zeneművészeti Társaság tagjának lenni, hogy valakinek az alkotását műsorra tűzzük. A programot a nyolctagú elnökség állítja össze, de hagyomány, hogy az alapító elnök Durkó Zsolt, illet-ve Bozay Attila műveit játsszuk. Szintén sok kompo-zícióval van jelen a fesztivál történetében Dubrovay László, Farkas Ferenc, Kocsár Miklós, Sugár Miklós és Szokolay Sándor.

Ön két évtizede tanítja a Zeneakadémián a 20. szá-zadi zongoramuzsika előadói gyakorlata elnevezé-sű tárgyat. Hogyan viszonyulnak a muzsikusnak készülő fiatalok ehhez a repertoárhoz?Már itt megmutatkoznak a kortárs zenével szem-beni alaptalan félelmek, vélt aggodalmak. A növen-dékek megrekednek a romantikánál, Bartókot is ke-veset játszanak, nem beszélve Kodályról, Weinerről, Dohnányiról. Jellemző, hogy nem ismerik Schönberg, Stravinsky, vagy a franciák közül Honegger, Milhaud, Messiaen, Satie zongorás életművét – óriási a lema-radás. Először megriadnak, amikor viszont elkezdik tanulni a kiválasztott darabot, örömmel tapasztal-ják, hogy noha nem könnyű, de nem is nehezebb egy ötszólamú Bach-fúgánál, egy Liszt-etűdnél vagy egy Rahmanyinov-zongoraversenynél.

ÚJ SZÍNEKKEL a hagyományok útján

Bartók Béla Nemzeti

Hangversenyterem

• 26. MINI-FESZTIVÁL •

EÖTVÖS PÉTER: PARADISE RELOADED (LILITH)

A NEUE OPER WIEN FÉLIG SZCENÍROZOTT ELŐADÁSA

RENDEZŐ: JOHANNES ERATH

VEZÉNYEL: VAJDA GERGELY

2014.

január 23.

Budapest Music Center

• 26. MINI-FESZTIVÁL •PERÉNYI MIKLÓS, AMADINDA ÜTŐEGYÜTTES

2014. január 24.

Előadóterem

• 26. MINI-FESZTIVÁL •BOZAY ATTILA: AZ ÖT UTOLSÓ SZÍNOPERAFILM-VETÍTÉS OLSVAY ENDRE ELŐSZAVÁVAL

2014. január 25.

Fesztivál

Színház

• 26. MINI-FESZTIVÁL •

ZENEKARI HANGVERSENY

MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR

VEZÉNYEL: KOVÁCS JÁNOS

2014. január 26.

Nem kell ahhoz a Magyar Zeneművészeti Társaság tagjának lenni,

hogy valakinek az alkotását műsorra tűzzük.

A Magyar Zeneművészeti Társaságot (MZT) Durkó Zsolt zeneszerző alapította 1987-ben azzal a céllal, hogy a legújabb művek bemu-tatása mellett ápolja a 20. század második felének magyar kortárs zenei hagyományát, valamint érdekképviseleti és szakmai fóru-mot teremtsen a magyar kortárs zene kép-viselőinek, alkotóinak a fővárosban és vidé-ken egyaránt. Durkó 1997-ben bekövetkezett halála után tíz esztendeig Devich János állt a nyolctagú elnökség élén, 2008 óta pedig Körmendi Klára látja el a vezetői feladato-kat. A zongoraművésznő elnöklete alatt a társaság központi célkitűzéseit megvalósító Mini Fesztivál megfiatalodott: a pályakez-dő zeneszerzők és eladóművészek a koráb-biakhoz képest nagyobb arányban kapnak lehetőséget a bemutatkozásra, megnyilvá-nulásra. A Zeneakadémia zeneszerzőver-senyének győztese például minden évben bemutatkozhat a nagyközönség előtt. A mintegy hetven tagot számláló társaság vezetősége a közelmúltig részt vett a Liszt- és Erkel-díj bizottságának munkájában is, de a szervezetnek ma már kevesebb bele-szólása van a zenei kérdésekkel kapcsolatos döntések meghozatalába, előkészítésbe. A Mini Fesztivál mellett az MZT vidéki hang-versenyeket is rendez, amelyeknek lebonyo-lítására külön pályázik. A vidéki koncertek száma az anyagi helyzettől függően évente változik, a helyszín legtöbbször Nyíregyhá-za, Pécs, Szeged vagy Debrecen. Ezeket a hangversenyeket a társaság tagjai szerve-zik maguknak, azt a nagyvárost kiszemel-ve, amelyben otthonosan mozognak, ahol születtek, vagy ahol tanultak, ahol ismerik őket. Mivel ott jóval kisebb a kínálat, mint a fővárosban, rendszerint szép számú közön-ség hallgatja játékukat, műveiket.

Várkonyi Tamás

fotó

: Kec

skem

éti D

ávid


Fo

ly

am

at

os

m

úl

t

BACH tanár úr

A Művészetek Palotája és a Budapesti Fesz-tiválzenekar szokásos télvégi maratonján ezúttal nem kisebb zeneszerző szerepel, mint Johann Sebastian Bach. Hogyan is ál-lunk vele és zenéjével?

Bach-viaszfigura Madame Tussaud londoni panoptikumából


Eleinte nem játszották. Aztán igen, de nem elég tudományosan. Később elég tudományosan, de nem elegen. Miközben a barokk zene – szójátékkal élve – reneszánszát éli, Bach valahogy proble-matikus maradt. Mintha nem mernénk természetesen kezelni, játszani és hallgatni. Mintha tudni vélnénk, hogy kell, de azért fél szemmel felé sandítanánk: nem húzza-e össze a szemöldökét Bach tanár úr.

Én persze egészen másképp képzelem el Bachot. Aki ilyen sokféle zenében fejezte ki, hogy mennyire ismeri az életet, akinek ennyi – tehetséges – gyereke volt, az nem lehetett olyan életidegen, mint amilyen embert-művészt az utókor farag belőle. Ma tudni véljük, mely kottafején pontosan mit értett – vonásnemet, hangsúlyt, agogikát – de ettől közelebb kerülünk-e hozzá?

Amikor van Swieten bárónál összeültek az okosok (köztük Mozart), hogy a harminc-negyven éve halott szerzők műveit tanulmányoz-zák, az abban a korban kivételszámba ment. A múltat igazán a romantika fedezte fel, a zenei múlt pionírját Bach esetében Men-delssohnnak nevezték. A barokk zene ezzel együtt csak lassacs-kán kapott teret a zenei életben, a korai hanglemezgyártás is ezt bizonyítja. A zenekari művek mellett egy-egy hangszeres lemez (Menuhin, Landowska, Heifetz, Gieseking), nagyon kevés tel-jes ciklus (Casals csellószvitjei, Edwin Fischer Wohltemperiertes Klavierja), egyet-len oratórium (a húzott, mo-solyogtatóan romantikus voltában is nagyszerű Máté-passió Mengelberg vezényletével) mutatja, az 1930-as években mit hall-gattak dédapáink. Az ötvenes évekig kellett várni, hogy a nagy orató-riumok méltó előadásban rögzüljenek (Günther Ramin, Herman Scherchen, korai Karajan), s ekkor indul el Glenn Gould, aki-nek Bach és a lemezipar sokat köszönhet. A hatvanas évekre nagy-szerű előadásokban elérhető az az alaprepertoár, mely egy művelt ember számára akkoriban bőven elég.

A historikus mozgalom aztán fordulatot hoz. Igaz, van is miért. A sokszor nehézkes, fárasztó, horribile dictu unalmas előadások (idős Karajan) ellenében szükség van a világosabb, könnyebb, befogad-hatóbb interpretációkra; a műveket pedig – a kotta mind mélyebb tanulmányozásával – meg kell szabadítani a rájuk rakódott előadói hagyományoktól. Az eredmény viszont kettős: mert miközben lét-rejön egy igényes, a szó eredeti értelmében humanista megközelí-tés, mely az írott anyag mellett Bach korának gyakorlatát is mind mélyebben igyekszik megismerni, a régizenei mozgalom röpke két évtized alatt – nem annyira tudományos, sokkal inkább üzleti okokból vagy egyszerűen divatból – kizárólagossá válik, s e hatal-mi helyzetben nem mindig szolgálja a fejlődést. Ma a tudomány – úgymond – kötelez. Ma tudni véljük, mekkora apparátussal szabad játszani, mit jelentett egy előke Bach korában, ma a barokk hang-szer nem kuriózum, hanem alapkellék. És ha ma egy együt-tes mondjuk a motettákhoz fordul, akkor üstöllést mind a hatot előadja, mert az úgy dukál. De hogy is állunk Bachhal, Bachhoz? Tényleg többet tudunk róla, tőle? Én ebben meglehetősen szkeptikus vagyok. Miköz-ben iszonyúan fontos, hogy a zenetudomány minél több tényt tárjon fel, és miközben ennek más szer-zőknél (Biber, Monteverdi, de akár Händel is) igenis van olyan hozadéka, hogy felfedezünk új műveket,

Bach esetében túl sok a skrupulus. Ma egy fiatal zongorista nem játszik Bachot, mert nem mer, mert ugye Bach korában nem volt zongora. A legtöbb hegedűs – a Zeneakadémia elvégzése után – kerüli a Bach-műveket, mert ha nem specializálódott a barokkra, vagyis ha nem historikus előadó, akkor beleszaladhat a pofonos bozótba. Egy nem historikus karmester pláne nem ugrik neki egy szvitnek, egy Magnificatnak, mert könnyen ledilettánsozzák. Így aztán a kutya se játssza a hegedű-zongoraszonátákat, e remek-műveket, s a koncertlátogató, aki valamiért nem szereti a korhű előadásmódot, hosszú szezonokra könnyen Bach nélkül maradhat.

Egy másik probléma Bach esetében, hogy merünk-e szelektálni. Merünk-e egyes műveket szeretni, és merjük-e azt mondani má-sokra, hogy nem ismerjük? Tegye fel a kezét, aki az összes kantátát szereti. Na jó, akkor az tegye fel, aki egyformán ismeri és kedveli a partitákat. Wilhelm Furtwängler a zene halálának és elképzel-hetetlennek tartotta, hogy valaki egy koncerten előadja a teljes Wohltemperiertes Klaviert. Ma az ilyesmi nemhogy nem ritkaság, hanem bravúrszám, melyről neves zongoristák érzik úgy, hogy illik „megugrani”. Hozzám közelebb áll a fiatal Martin Helmchen, aki sze-rint egy Bach-partitához évek kellenek, és aki szíve szerint Bachot kottából játszana.

A nehézséget alighanem maga Bach okoz-za, mégpedig azzal, hogy minden

műve önálló remekmű. De szinte mindegyik más-

képp, akár egy műfajon belül is. A kantáták ese-tében ez evidens, de pél-

dául a hat Csellószvit vagy a hat Brandenburgi verseny is

hat-hat világ, nem egyformán kell kö-zelíteni hozzájuk sem előadóként, sem hallgatóként.

Attól, hogy egy amatőr kórus sikerrel veszi a (terjedelmesebb) Jesu, meine Freudét, még nem biztos, hogy nem törik bele a bicskája a (rövidebb) Der Geist hilftbe (biztos, hogy beletörik), és ha sok szép h-moll mise-interpretációt ismerünk, tessék nekem egy telitalála-tot mondani a G-dúr miséből. Ha nem Bachról lenne szó, alighanem többen mondanák, hogy az egyik szólószonátát, korálelőjátékot, francia szvitet jobban szeretik, közelebb áll hozzájuk. De Bach ese-tében közbelép egyfajta tekintélytisztelet – vagy annál is több –, amikor félünk azt mondani, ez vagy az kevésbé tetszik, kevésbé ejt rabul. Bach ugyanis sokak számára egyfajta Istenbizonyíték, és innen nézve káromlásnak vélhető az efféle szubjektív kijelentés.

Én viszont maradok a magam kis elavult Bach-világánál, melyben a „legek” közt szerepel Gardiner Magnificatja ugyanúgy, mint a Busch Chamber Players harmincas évekbeli felvételei a zeneka-ri művekből, ahol Martzy Johanna vagy Starker János előrébb van, mint az összes későbbi előadás, és ahol Szvjatoszlav Richter játé-kát hallgatva egy pillanatra sem hiányoznak azok a művek, melye-ket nem vett fel, mert – talán – „nem volt érkezése”. Általában az

a tanácsom, félre az előítéletekkel, félre a skrupulu-sokkal, hallgassuk Bachot minél többet és minél

felszabadultabban, alakítsunk ki és ápoljunk vele személyes viszonyt, és erősen figyel-

jünk. Mert Bach tanár úr nem vonja össze a szemöldökét.

Mesterházi Gábor

Bach sokak számára egyfajta

Istenbizonyíték.

Bartók Béla Nemzeti HangversenyteremFesztivál Színház

BACH-MARATONA BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR ÉS A MŰVÉSZETEK PALOTÁJA KÖZÖS PRODUKCIÓJA

– MŰVÉSZETI VEZETŐ: FISCHER IVÁN

2014. február 2.


„A kamarazene a kiindulópont”

Azt leszámítva, hogy diplomájának megszerzésével egy évben, 1991-ben megnyerte a zürichi Anda Géza Versenyt, eddig nem voltak nagy drámai fordulatok, még kevésbé kataklizmák a pályáján. Régóta itt van velünk, a magyar zeneélet egyik kétségbevonhatatlan értékeként, sokan talán meg sem tudják mondani, mióta érzik úgy, hogy nélküle bajos volna elképzelni egy budapesti hangversenyévadot. Várjon Dénes február 21-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben ad kamaraestet Tabea Zimmermann brácsa- és Jörg Widmann klarinétművésszel.

„Úgy érzem, most kezdem igazán

megtalálni a saját utamat, saját hangomat.”

fotó

: Kec

skem

éti D

ávid


Zongoraművészi pályád harminc éve tart. A kívülálló több jelből arra következtethet: az a fajta muzsikus vagy, akit soha meg sem környé-kezett a fásultság, a rutinszerűség, s akiben ma is olthatatlanul él a zenélés régi szomja, amely folytonosan új feladatok felé tereli.Nagyon szeretek játszani, a zene kitölti az életemet, rendkívül fontos számomra. Ugyanakkor persze azt is érzem: elengedhetetlen, hogy az ember megtalálja a saját mértékét, megismerje önnön határait. Jelen-leg, azt hiszem, a maximumot adom ki magamból, ennél több fellé-pést valószínűleg nem fogok vállalni, mert az már a minőség rovásá-ra mehetne – és háttérbe szorulna maga az Élet, amelynek a zene is része. De valóban rengeteget dolgozom, nagyon aktív időszakot élek.

Hogyan tekintesz vissza a pályakezdésedre?Tizenhat évesen, elsőéves zeneakadémiai hallgatóként kaptam lehetőséget arra, hogy bemutatkozhassam a Liszt Ferenc Kama-razenekar koncertjén, a Filharmónia Téli Bérletében, Mendelssohn a-moll zongoraversenyében – vagyis egy hozzám hasonlóan fiatal ember művében, hiszen Mendelssohn kamasz fejjel írta azt a da-rabot. A zenekar a művet kétszer játszotta el, két egymást követő hónapban, és két pályakezdő zongoristára esett a választás: Simon Bélára és rám. Emlékszem, Bélával sorsot dobtunk, ki játsszon a novemberi, és ki a decemberi koncerten.

Csodagyerek voltál?Nem, semmiképpen. Persze, mint sokan mások, én is a különleges tehetségek osztályába jártam – azért is kezdtem előbb a főiskolát –, de aztán később szándékosan „elnyújtottam” a zeneakadémiai éveket, és a szokásos időben, huszonhárom évesen diplomáztam. Olyannyira nem nevezném egykori önmagamat csodagyereknek, hogy inkább úgy fogalmaznék: későn érő típus vagyok – olyan, aki lassan, belülről építkezik. Ennek az előnyeit most érzem igazán. Úgy érzem ugyanis, hogy nálam sok minden nem rakétaszerű gyor-sasággal történt, hanem az esztendők folyamán – egészen mos-tanáig, negyvenes éveimig – rakódtak egymásra az élmények-ta-pasztalatok, s ezek eredményeztek később elhatározó lépéseket. Ez kétségkívül ad egyfajta belső erőt és biztonságot. Úgy érzem, most kezdem igazán megtalálni a saját utamat, saját hangomat.

Hány évesen kezdtél zongorázni?Teljesen átlagos időben: hétévesen. Azt hiszen, nagyon jól ment, mindig nagyon szerettem. Tizenkét éves korom körül volt egy áttö-rés: akkortól kezdve éreztem világosan, hogy csak zenész szeretnék lenni, semmi más. Addig hezitáltam. Voltak persze külső megerősí-tések is: első lettem egy zeneiskolai zongoraversenyen, felvettek a Zeneakadémia előkészítő tagozatára. Ott valóban kinyílt egy világ. Minden este koncertre jártunk, akkor kezdtem megismerni a zon-gorarepertoárt, egész nap blattoltam – fantasztikus időszak volt.

Könnyen tanítható növendék voltál?Túl könnyen tanítható… Számomra az is időbe telt, hogy a tanulmá-nyaim végén lassan elhagyjam a növendékstátuszt. Ezt bizonyára az is okozta, hogy rendkívül erős tanáraim voltak: Kurtág Györgytől, Rados Ferenctől tanulni hihetetlenül intenzív iskola. Egyfelől per-sze úgy érzem, hogy minden művész örök növendék, mindig tanul, másfelől azonban a nagyon erős tanár-egyéniségeket túl is kell élni, és egy hajszálnyit merni kell elvonatkoztatni tőlük, mert ha az em-ber mindig úgy érzi, hogy ott állnak a háta mögött, az amennyire gyümölcsöző, épp annyira bénító is lehet. Olyan alkatú diák voltam, akinek egy idő után tudatosan kellett megtennie az elszakadás, a leválás lépéseit. Amikor ugyanis lediplomáztam, eleinte úgy érez-tem, szó sem lehet arról, hogy abbahagyjam a zongoraórákra való járást: Radoshoz és Kurtághoz még évekig jártam. Aztán elérkezett az idő – huszonnyolc éves koromban –, amikor úgy éreztem, hogy ezt abba kell hagynom, mégpedig egyik pillanatról a másikra, mert ha nem teszem meg, nem tudok tovább lépni. Mi egyébként nagyon szerencsés generáció vagyunk, nagyon sok inspirációt szívhattunk magunkba a nagy tanáregyéniségektől. Kontrollra persze mindig szükségem volt és van, de ezt a funkciót már régóta zongoraművész feleségem, Simon Izabella tölti be.

Ki tanított zongorázni a Zeneakadémián?Az előkészítő tagozaton Keveházi Gyöngyi növendéke voltam, és már akkor is gyakran előjátszhattam férjének, Falvai Sándornak. Amikor pedig a Zeneakadémiára kerültem, fel sem merült bennem,

Mű

vé

sz

b

ej

ár

ó


hogy máshoz akarjak menni, mint hozzá. Ez teljesen természetes volt, noha Gyöngyi ezt soha nem sugallta. Falvai nagy nyugalmat árasztott magából, és mindent megtett a fejlődésemért.

A nyugalom a Te művészetedet is körülveszi. Ezek szerint ezt tőle kaptad?Ő mindenesetre nem az a típusú tanár, aki mást akart volna kihoz-ni belőlem, mint ami bennem rejlett. Egyébként az a látszólagos nyugalom, amely ezek szerint sugárzik a játékomból, nagy belső harcok árán jön létre, meg kell küzdenem érte. Munka eredménye. Visszatérve Falvaihoz: hangszeresen is nagyon sokat kaptam tőle, és mindaz, amit tanított, remekül kiegészítette a Kurtág- és Ra-dos-órákon végzett munkát. Azokon az órákon ugyanis forradalom zajlott… Amikor elmentem az első Kurtág- és Rados-órákra, olyas-mit hallottam, amit addig még soha. Kurtág a végletekig kereső ze-nész: nála négy ütemen dolgoztunk másfél órát. Az alatt azonban rendkívüli mennyiségű információ zuhogott rám. Mosolyogva, sze-retettel, de soha meg nem alkudva tanított. Akkor volt kemény, ha úgy érezte, hogy belülről nem vagyunk ott. Ez a „belső ottlét” szá-mára nagyon fontos volt – az, hogy az embernek az utolsó csepp vérét oda kell adnia egy zenei gesztusért. Órán soha nem sírtam, de volt, aki igen. Radoshoz olyankor jártam rendszeresen, amikor már kicsit idősebb voltam. Nála az volt nehezebb, hogy játszottunk egy fél oldalt, és utána kaptunk egy olyan látleletet, amely felmu-tatta az ember zenei teljesítményének leggyengébb láncszemeit. Nagyon fontos szerepet játszott még a zenei fejlődésemben Schiff András. Sorsdöntő volt számomra, hogy tizenhét éves koromtól rendszeresen játszhattam neki. Alapvetően határozta meg a zenéhez és a zongorához való viszonyomat, rengeteg művet vettünk át együtt, nagyon sok szerzőt neki köszönhetek, például a Janáček-műveket, Ve-ress Sándor darabjait, vagy Dvořák, Smetana kamaraműveit.

És Simon Albert?Ő volt a legdirektebb, legnehezebb. Tizenöt évesen meghallgatott, és azt követően sokáig jártam hozzá. Félig felnőttként, félig gye-rekként kezelt, elképesztő kedvességgel és türelemmel. Mentem utána haza, és valósággal repültem. Végig úgy dolgoztunk, hogy az az önbizalmamat is építette. Évekig játszottam neki, aztán megszakadt a kapcsolatunk. Az utolsó zeneakadémiai évben pe-dig feleségével, Jelinek Ritával jártunk gimnáziumokba, diákoknak játszani. Kis koncerteket adtunk, Rita beszélt. Nagy iskola volt, rendkívül igénybe vevő. Ezeket a foglalkozásokat is Simon Albert készítette elő, tanított négy-öt órán át, a lakásukon. Odamentem este nyolcra, és amikor éjjel kidőltem, hazamentem.

Az Anda Géza Verseny nagy lökést adott a pályádon, de alkati-lag is van Benned valami, ami az ő ideálját folytatja tovább, azt az igényességet, gondolatgazdagságot és tisztaságot. Lehetett abban valami sorsszerű, hogy éppen egy róla elnevezett versenyt nyertél meg.Nagyon jelentős volt számomra ez a verseny. A karrier elindulása szempontjából is, de hihetetlenül pozitív emberi közeget is ta-pasztaltam a verseny szervezői részéről, akik menedzserirodaként is működtek. Ha Zürichben járok, azóta is Anda Géza lakásában szállok meg, felesége lát vendégül, a zongoráján gyakorolok, és a feleségemmel éveken át az ő hétvégi házukban nyaraltunk. Máig ugyanaz a hölgy a verseny szervezője, aki azóta az egyik legjobb barátunk. Amúgy egyáltalán nem vagyok versenyző alkat, de a ver-seny jóvoltából nagyon fontos koncerteket kaptam – szerencsére nem túl sokat, éppen annyit, amennyire szükségem volt ahhoz, hogy előbbre jussak, de ne vállaljam túl magam. A verseny utá-ni három évben nagyon sok mindent megtanultam, felléptem a

Tonhalle Zenekarral, Horst Steinnel, Végh Sándorral, jöttek a nyári kurzusok, fesztiválok, a számomra nagyon fontos Prussia Cove és Marlboro – de nem kellett belekerülnöm egy dömpingbe, amely vi-szont sokat árthatott volna. A verseny szervezői még sokáig rajtam tartották a szemüket. Ők is, Andáné is. Igazi odafigyelés volt ez.

Említetted a legendás Marlborói Fesztivált, ahol Magad is rend-szeresen megfordulsz. Milyen ott muzsikálni?Marlboro – ahová először Schiff András ajánlása nyomán kerültem – azért nagyon érdekes, mert ott még ma is érezni lehet Rudolf Serkin szellemét. Teljesen más a mentalitás és a módszer, mint másutt: ott hetekig dolgoznak egy produkción – és még akkor sem biztos, hogy végül közönség elé kerül. Marlboro iskola is, és nem a koncer-tek a fontosak, hanem az, hogy nincs időkeret – akármennyit lehet próbálni. Négy hét a minimum. Maximalizmus van, nincs megal-kuvás – és ugyanakkor abszolút oldott a légkör. Egy nagy család az erdő közepén, egy tó közelében. A kislányunk, Lincsi is imádja. Most lesz három éves, de ebből már két hónapot Marlboróban töl-tött. A kamarazene egyébként is meghatározó az életedben.Számomra mindig ez volt – és ma is ez – a kiindulópont. A szóló-játékot vagy egy versenymű előadását is abból az attitűdből köze-lítem meg, amely a kamarazenére jellemző. Ez nyilván összefügg a Kurtág–Rados-iskola hatásával. Ugyanakkor ez bennem olykor kisebb válságokat is okozott: miért tekintik a kamarazenét má-sodrendűnek? Miért kell azt megmagyarázni, hogy egy zongorista miért „kísér”? Egyáltalán: hogy értik azt, hogy „kísér”? Számomra mindig felfoghatatlan volt, miért gondolják azt, hogy ha eljátszom a Patetikus szonátát, akkor „szólózom”, de ha eljátszom a Kreutzer-szonátát – amely sokkal nehezebb –, akkor az a muzsikálás, mint zongorista-jelenlét, nem ér annyit. A kamarazene a legmagasabb rendű muzsikusi megnyilvánulás. Ráadásul szerencsés esetben az ember együtt zenélhet olyan művészekkel, mint például Perényi Miklós, akivel nekem már huszonévesen megadatott játszanom. Semmiből sem tanul annyit az ember, mint egy kamaraprodukcióból.

Kiket hallgatsz szívesen?A múltból nagyon sok mindenkit, akit élőben már nem hallhattam. Rajongok Alfred Cortot felvételeiért, nagyon szeretem Edwin Fi-schert, Artur Schnabelt, Rudolf Serkint, Fischer Annie-t (őt persze még sokszor hallhattam pódiumon is). A kortársak közül nagyon sokat kaptam Schiff András játékától – és persze a vele való közös muzsikálástól is.

Csupa olyan művészt említesz, akinek a magatartásában az el-mélyültség a lényeg.Valóban ez a fontos. Nagyon szeretem például Mieczyslaw Horszowskit. De – például Vladimir Horowitz játéka kevésbé vonz: Liszt h-moll szonátáját nem szívesen hallgatom vele. Ha már vir-tuóz zongorázás, akkor sokkal jobban szeretem – sőt csodálom – Cziffra Györgyöt.

Milyen a kapcsolatod a hangszerrel és a technikával?Vonz a virtuozitás és vonzanak a virtuóz darabok – de csak egy ha-tárig, és csak akkor, ha a virtuozitásnak szerepe van. Nagyon szere-tek olyan darabokat, mint Liszt Tarantellája – nagyszerűen megírt virtuóz darabnak tartom. De például az olyan műveket, mint Liszt rapszódiái – bár szívesen meghallgatom őket olyan nagyszerű elő-adásban, ahogy Cziffra játssza – nem érzem magamhoz közelálló-nak, nem játszom, az nem az én világom. Szerencsére Liszt élet-műve nagyon sokféle, és én is szívesen játszom a zenéjéből azt,


ami nekem való. A virtuozitás akkor jó, ha tartalmi tényező, ha hordoz, kifejez valamit. Az üres, önmagáért való bravúr-játék nem vonz. Cziffrában az a fantasztikus, hogy a virtuo-zitásában ott a személyiség – helye van. A zongorázásban attól válik valami virtuózzá, hogy a tényezők összeérnek, ta-lálkoznak: az érzelem, az indulat és a reprezentatív technika.

Érdekes műsorokat játszol, feleségeddel közös előző évad-beli Schumann-fesztiválotok programja is nagyon kreatív volt. Olyan művész vagy, aki számára fontos, hogy egy koncert meg legyen komponálva?Számomra a műsorterv alapvetően fontos, szólóest és ka-maraest esetében egyaránt. Azoknak a fesztiváloknak, amelyeket már jó pár éve csinálunk, mindig egy téma áll a középpontjukban. Ilyenkor olyan műveket keresünk, ame-lyek magunk számára is érdekes összecsengéseket vagy épp disszonanciákat, kontrasztokat kínálnak – és persze az is fontos, hogy felfedezzünk műveket, szerzőket. Rávilá-gítsunk olyan kapcsolódásokra, amelyek nem köztudottak. Általában igyekszem az átlagos koncertprogramokat fel-frissíteni – olyan értelemben is, hogy egy hangverseny nem csak szólózongora vagy hegedű–zongora-művekből állhat, hanem nagyon változatos előadó-apparátusokból. És ez a változatosság a közönségnek is érdeke, mert színesebb lesz a koncert programja.

Hogyan tanulsz? Van metódusod?Saját módszerem nincs, de egy kicsit mindig előredolgozom – ha ezt módszernek lehet nevezni. Minden nap átjátszom valamit, olyasmit is, amit majd fél év múlva fogok megszó-laltatni. Arra törekszem, hogy mire a koncert elérkezik, már bennem éljen a darab.

Ahogyan Ránki Dezső Klukon Edittel, Ti is régóta négyke-zes és kétzongorás duót alkottok feleségeddel, Simon Iza-bellával.Évekig nem játszottunk együtt, de inkább csak azért, mert Iza elhárította ezt a lehetőséget. A kapcsolatunkban mindig nagyon fontos volt a zene, de nem akartuk erőltetni a közös játékot – egyébként most sem erőltetjük, mindig úgy alakul, ahogyan az élet hozza. Egy idő után persze elkerülhetetlen volt az együttmuzsikálás: a mindenapjaink középpontjában volt a zene, mindig szólt valami, és úgy éreztük, el kell kez-denünk együtt játszani. A négykezes nagyon intim műfaj, csak teljesen összeillő embereknek való – különben nem lesz két hang, amely együtt szól. Ez egy emberi viszony. És ször-nyen tud szólni a négykezes, ha rosszul játsszák. Hallgatha-tatlan. Itt valóban eggyé kell válni a két embernek. Nálunk mindig én játszom alul, és én pedálozom. Próbáltunk cse-rélni, de ha én vagyok a szopránban és Iza lent, az nem jó. Nem működik. A másik felállás viszont abszolút természe-tes. Próbálunk persze rendesen, de annyira természetesen együttlélegzünk, hogy bizonyos dolgokat nem is kell. Úgy-hogy rosszul is tennénk, ha nem játszanánk együtt. Marlbo-róban is szoktunk együtt játszani, másutt is, az alaprepertoárt is, de külön-legességeket is, mint Lipatti kétzongorás versenyműve, Dallapiccola vagy Veress Sán-dor kompozíciói. Élvezzük a közös játékot.

Csengery Kristóf


Hangversenyterem

VÁRJON DÉNES,

TABEA ZIMMERMANN

ÉS JÖRG WIDMANN

2014.február 21.,

fotó

: Kec

skem

éti D

ávid


…ha valaki számára még bizonygatni kell, hogy jazznagyhatalom vagyunk…

NÉMET–TÖRÖK FÓKUSZÚ LESZ A JAZZ SHOWCASE 2014SHOW-T VEGYENEK!


• JAZZ SHOWCASE 2014 •JAZZ TEHETSÉGBÖRZE

2014. január 10–12.


Ha csupán azt kellene fölsorolni, ki mindenki lépett fel hat év alatt a pá-lyakezdő jazzmuzsikusoknak fenntartott délutáni sávban, illetve az esti nagykoncerteken, az e cikknek szánt oldalak mind megtelnének a nevek-kel. Fontosabb azonban, hogy a mennyiség már rég átcsapott minőségbe; ha valaki számára még bizonygatni kell, hogy jazznagyhatalom vagyunk, a januári seregszemlék tehetségeit látva és hallva kétségei feltétlenül elosz-lanak. Izgalmas felidézni, hogy annak idején, még oroszlánköröm-próbál-gatós időszakában játszott a tehetségbörzén Harcsa Veronika, Fábián Juli, Szolnoki Dóra, a Kéknyúl Hammond Band, a Special Providence, Oláh Dezső, Bolla Gábor, a Finucci Bros Quartet, a Mrs. Columbo vagy Pátkai Rozina. Köz-tük immár találunk Fonogram-, Hans Koller- és Junior Prima díjas előadót, Montreux-i Jazzfesztiál- és Independent Music Award-győztest, televíziós énekverseny-döntőst, nemzetközi lemezszerződés-tulajdonost, illetve több száz fős hangversenyterem sikeres fellépőjét (a halmazok több metszettel rendelkeznek). Méltató cikkek jelentek meg a Jazz Showcase előadásairól európai, orosz és amerikai orgánumokban, a börze fellépői meghívásokat kaptak Nagy-Britanniába, Írországba, Németországba, Lengyelországba, Szlovákiába, Romániába, a Művészetek Palotája által felfedezett régióbeli tehetségeket pedig más hazai rendezvények szervezői is meghívták. A he-lyi közönség – laikusok és szakmabeliek egyaránt – betekintést nyerhettek szinte minden környező ország éppen alakuló jazzéletébe.

A 2014-es Jazz-tehetségbörze széles hidat épít két eltérő, mégis sok szál-lal egymáshoz kapcsolódó kultúra között: ez alkalommal Németország és Törökország lesz a Müpa vendége. A kedves olvasó most egyszerre bólo-gat, mert érti, hogy miért a németek, hiszen ismeri Albert Mangelsdorffot, Klaus Doldingert, Eberhard Webert, Joachim Kühnt, Barbara Dennerleint és Till Brönnert, talán személyesen is megtapasztalhatta a berlini, frankfurti és lipcsei jazzfesztiválok hangulatát, hallott a brémai Jazzahead! fesztiválról és börzéről, a WDR, HR és NDR Big Bandekről, akik rendre nemzetközi sztár-szólistákkal dolgoznak, és persze tudja, hogy Manfred Eicher ECM lemez-kiadója és a Siggi Loch által alapított ACT kiadó micsoda kincseket osztott már meg a világ jazzrajongóival. Ezt tehát érti, de felszaladhat a szemöldö-ke, hogy miért a törökök, miközben a merésznek tűnő párosítás önmagáért is beszél: a zene és kiváltképp a jazz nyelvén mindenki szót ért, legyen bár kulturális öröksége fényévekre a másikétól. A török jazzélet azonban saját jogán is kiemelkedő fontosságú, amit a 2012-ben alapított UNESCO Nemzet-közi Jazz Nap szervezői is jól tudtak. Rögtön a Nemzetközi Jazz Nap második kiadását Isztambulban rendezték meg, s a Hagia Irene templomban megtar-tott gálakoncerten olyan nagyságok léptek fel, mint Herbie Hancock, a néhai George Duke, Wayne Shorter, Al Jarreau, Dianne Reeves, Marcus Miller, Lee Ritenour, Esperanza Spalding, Patti Austin és még sokan mások. Az 1930-as évek első washingtoni török nagykövete, Munir Ertegun szélesre tárta a kö-vetség épületének kapuit az afro-amerikai jazz-zenészek előtt, és feltétlen

j

az

z

A közép-európai régióban nincs párja a Müpa által szervezett Jazz Showcase-nek. Hetedik éve telnek meg a Palota termei jazzmuzsikával há-rom teljes napra, és immár harmadszorra kerekedik nemzetközivé az ese-ménysorozat – nem csak a legkülönbözőbb korosztályok, hanem a legkü-lönfélébb nemzetek előadói mutatják meg nekünk és egymásnak, hogyan jazzelnek ők.

JAZZ

SHO

WCA

SE 2

014


támogatásáról biztosította őket. Fiai, Ahmet és Nesuhi Ertegun apjuk örökségét követve alapították meg 1947-ben az Atlantic lemeztársaságot, a jazz egyik ki-emelkedő jelentőségű szentélyét. Nem csoda hát, hogy az afro-amerikaiak a török népet testvérnek tekintik a jazzben, amelynek egyik legszebb és legsikeresebb je-lenkori megtestesülése Marcus Miller Istanbul Projectje lett, melyben az amerikai basszerfenomén és ifjú titánokból álló zenekara közösen koncertezett Okay Temiz török ütőhangszeres honfitársaival az Istanbul Jazz Festivalon.

Nem is adhatná a Jazz Showcase 2014. január 10-i török fókuszú napjának záró pro-dukcióját más fellépő a Fesztivál Színházban, mint Okay Temiz és az ő Oriental Wind elnevezésű csapata, amely idestova négy évtizede van a porondon. A török folk, az afrikai ritmusok és a jazzes improvizációk elegyét megszólaltató együt-tes első felállásában, 1974-ben még ott találjuk Don Cherryt, Bobo Stensont, Palle Danielssont, Lennart Aberget és Hacı Tekbileket. Temiz, a világszerte talán legis-mertebb török jazzmuzsikus több éven át élt Skandináviában, dolgozott Dexter Gordonnal, Clark Terryvel, George Russell-lel, Johnny Dyanival, és mindvégig a legjobb értelemben vett multikulturalizmus előmozdítója maradt. Hazája auten-tikus hangszerei mellett előszeretettel szólaltatja meg a quiccát, a berimbaut, a kalimbát és az afrikai beszélő dobot, de hagyományos dobfelszerelésen is virtuóz előadó, sőt találmányai, a „mágikus piramis”, illetve a teve- és birkakolompokból összeállított „Artemiz” is dalolnak a keze alatt. Sok nagynevű elődjéhez hason-lóan Temiz is igyekszik magát fiatal, nyitott szellemű muzsikusokkal körbevenni, ez a törekvés jellemzi a hozzánk érkező Oriental Windet is, ahol kulcsfigura Ozan Musluoğlu bőgős, basszusgitáros. Sőt ő a csomóponti előadó a fiatal török csapatok-nál is, hiszen eredetileg tagja mindkét formációnak, az Orkut–Musluoğlu–İkiz Triónak és az Uraz Kıvaner Quartetnek. Az új generáció is fényesen mutatja, hogy a török jazz elsődleges csapásiránya az etno-elemekkel sűrűn átszőtt improvizatív zene.

A Jazz Showcase kaleidoszkópszerű képződmény, mert az is kitűnően szórakozhat, akit általában a hazai és külhoni jazztörténések jelen idejű párhuzamos alakulása érdekel, de a stilárisan változatos kínálatban az is talál magának izgalmas és ki-hagyhatatlan produkciót, aki egyedi koncertélményre áhítozik. Az elmaradhatatlan magyar tehetségekből mindhárom délutánra jut, ám január 11-én uralják a Zászló-tér és az Előcsarnok színpadait. Bemutatkozik Gerlóczy Zsigmond és Lajhó Gyula, a Tálas Áron vezette Hybrid Trió, Munkácsy Eszter kvartettje és Oláh Krisztián (a neves zongorista fia) triója. A szombati Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem-beli nagykoncert akár a Jazzlegendák sorozatban is helyet kaphatott volna. Az első részben Binder Károly játszik kétzongorás darabokat két kiváló tanítványával, Káel Norberttel és Balogh Tamással, a szünet után pedig a László Attila vezette, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszékének jelenlegi és egykori legkitűnőbb növendékeiből alakult Senior Big Band vendége lesz az amerikai díva, Patti Austin. Az aranytorkú virtuóz lenyűgöző R&B- és popkarrierje mellett jazzénekesnőként is a legnagyobb magaslatokat érte el, Avant Gershwin című albuma Grammy-díjat ért. Ebből az anyagból, Ella Fitzgerald-műsorából és természetesen popslágereiből is válogat a Senior Big Bandbe ékelődő német triójával.

S máris megvan az átvezetés a német fókuszú naphoz. Miután a korábbi estéken Okay Temiz, Binder Károly és Patti Austin is az új nemzedék zenészeivel muzsi-kált, vasárnap is generációk találkozásának lehetünk szem- és fültanúi a Fesztivál Színházban – hiszen erről szól a Jazz Showcase –, amikor az egyik legígéretesebb német zongorás hármas, a Florian Weber Trio az amerikai altszaxofonos kolos-szussal, Lee Konitz-cal ad koncertet. A nyolcvanhat éves jazzóriás – aki a magyar Trio Midnighttal is dolgozott együtt – a műfaj teljes panteonját partnerének te-kinthette, de persze a legtöbben Miles Davis Birth of the Cooljának közreműködő-jeként emlékeznek meg róla. Konitz együttműködése Florian Weberrel már több éve tart, Weber még 2008-ban, a Minsarah Trióval jelentette meg Deep Lee című első közös albumát Konitz-cal. Az esti fellépők és a délutáni ifjak közt a vasárnapi kapocs Robert Landfermann bőgős, aki egyszersmind a Frederik Köster trombitás által kormányozott kvartett oszlopos tagja. Kösterék mellett a feltörekvő német jazzistákat egy másik trombitás, Bastian Stein és kvartettje képviseli. Mindketten, pontosabban mind a nyolcan hazájuk elismert muzsikusai.

Bércesi Barbara

j

az

z


• JAZZ SHOWCASE 2014 •

OKAY TEMIZ & ORIENTAL

WIND (TR)

2014.

január 10.


• JAZZ SHOWCASE 2014 •BINDER KÁROLY ÉS TANÍTVÁNYAI – PATTI AUSTIN ÉS A SENIOR BIG BAND

2014. január 11.


• JAZZ SHOWCASE 2014 •LEE KONITZ ÉS A FLORIAN

WEBER TRIO (USA, D)

2014. január 12.

Patti Austint hallani kell!

A Grammy-díjas énekesnő magától értődő termé-szetességgel nőtt bele a showbiznisz világába, mi-után négyévesen már az Apollo Theatre színpadán állt, és ötévesen írt vele alá lemezszerződést az RCA Records. Keresztszülei a dalszerző, hangszere-lő, filmzeneszerző, producer Quincy Jones és Dinah Washington, a jazz, a blues és az R&B egyik legna-gyobb hatású énekesnője. Austin legendás duet-teket énekelt Michael Jacksonnal (It’s the Falling in Love), Luther Vandross-szal (I’m Gonna Miss You in the Morning), Chaka Khannal (Sister), a Take 6-szel (How High the Moon) és a Müpa közönségét nem-régiben meghódító Natalie Cole-lal (Mr. Paganini); a James Ingrammal felénekelt Baby, Come to Me című kettőse pedig a poplisták első helyezettje volt a nyolcvanas években. A How Do You Keep the Music Playing? című Michel Legrand-szerzeményt szintén Ingrammal együtt adta elő a Házasodjunk, vagy tán mégse? címen futó 1982-es romantikus filmben, melyért Oscar-díjra jelölték. Austin – ahogy Natalie Cole – szintén életmentő műtéten esett át, amely korábbi önpusztító életmódjának következményeit volt hivatott kiküszöbölni. Immár évek óta újult erő-vel, egészségesen járja a világot, és több alapítvány szószólójaként lát el karitatív feladatokat.


Ja

zz

A koncert hírére gyorsan feltettem analóg lemezjátszómra a Place Vendôme-ot, az egyik kedvenc Swingle Singers LP-met (1966, mono!), melynek már címlapjáról árad a hatvanas évek első felének derűs, optimista levegője, a század talán legfiatalosabb éveinek já-tékossága. Ezen a lemezen a Modern Jazz Quartettel, más felvéte-leken csak bőgő- és dobkísérettel jazzesítették és szvingesítették Bachot és más klasszikusokat. Az akkor Párizsban élő Ward Swingle – nomen est omen – mellett Michel Legrand húga, Christiane is ala-pító tag volt, tíz éven át mint vezető szoprán szerepelt. Az együt-tes támaszkodott elődeire is, mint az ugyancsak kiváló Double Six of Paris eredményeire, de valahogy Swingle-ék, attól a pillanattól kezdve, hogy a gyakorlásképpen énekelt Wohltemperiertes Klaviert először „rázták meg” szvinggel, magasabb régiókba léptek át.

A fél évszázadot átfogó, fantasztikus sikertörténethez kellettek szerencsés véletlenek is. Első felvételüket, amelynek címében a JSB a jazzt jelöli, és amely a listák tetejére ugrott, eredetileg csak ajándéknak szánták barátaiknak és rokonaiknak. Azóta is aratnak Swingle hangszerelései, sokat utánzott, mégis könnyen felismer-hető stílusukkal. Hogy mi ez a stílus? Ezt a mai repertoárra érvé-nyesen válaszolta meg egy tévéműsorban Oliver Griffiths, aki tenor az aktuális felállásban: a cappella. Ha ennél szűkebbre próbálnánk szabni az együttes zenéjé-nek meghatározását, valami mindig kimaradna.

Annál is inkább pontos ez a megjelölés, mert tíz év után feloszlott az együttes, és Mr. Swingle

átköltözött Londonba – de ott rögtön újraalakultak, és ezután hangszereléseit tényleg csak nyolcukra írta, hangszerek nélkül. Az-óta, ha kilép egy tag, meghallgatást hirdetnek és újat választanak helyette, de két éve áttértek a hétfős felállásra.

Az újrakezdés sem akármilyen szériát hozott, mert az első idők ti-zenöt albuma után a második és azóta is töretlen korszak eddig negyvenkét lemezt, és persze sokszorosan ennyi koncertet és tur-nét termett. A barokk után jött a klasszika és még oly sok min-den: a Török induló, és Csajkovszkij 1812-nyitányának persziflázsba torkolló, de zeneileg nagyon komolyan vehető adaptációja, meg a Beethoven 5. szimfóniáját szellemesen még tovább népszerűsítő, rádiókban sokat játszott feldolgozás. Azóta énekeltek népdalo-kat, az elmaradhatatlan karácsonyi repertoárt, meg olyan nehezen adaptálható filmzenéket is, mint a Mission Impossible. Nagy sike-rük volt Chick Corea és Astor Piazzolla leghíresebb témáinak átdol-gozásával. Öt Grammy-díjuk közül az egyiket a New York-i Filhar-monikusokkal és Luciano Berióval közösen érdemelték ki. 2009 óta működtetnek saját nemzetközi a cappella fesztivált Londonban,

és azóta lényegesen meg is újították a repertoárjukat, Bach és Rimszkij-Korszakov mellé Björköt és Joni Mitchellt is

műsorra tűzték. Hangzásukban jobban kötődnek az angliai vokális kultúrához, mint korábban.

A londoni metróban vagy éppen Dubajban jár-va pedig szívesen meg-meglepik egy-egy ál-ruhás, rögtönzött utcai koncerttel az embere-ket, tovább szaporítva rajongóik számát.


Hangversenyterem

• JAZZLEGENDÁK •

THE SWINGLE SINGERS

2014. február 1.

…bőgő- és dobkísérettel jazzesítették és szvingesítették Bachot…

A PLACE VENDÔME-TÓL A DUBAJI FLASHMOBIGA Swingle Singers a cappella együttes jelenlegi tagjai még meg sem születtek, amikor ötven éve az amerikai Ward Swingle jazzmuzsikus megalapította a társulatot. A jubileumi turnén kiderül: a meg-újult kórus tiszteli saját hagyományait, de a mai közönséghez szól.

Zipernovszky Kornél


j

az

zfo

tó: M

amun

Hum

ayun


A negyvenes éveiben járó Hollenbeck konceptualista zeneszer-ző és dobos akár kottát ír, akár spontán előadáson játszik, foly-tonosan meglepi hallgatóit újszerű ötleteivel. Szerzeményei megszüntetik a kategóriák szükségességét. Már korai felvé-teleivel figyelmet keltett, amikor 2001 végén néhány hónapon belül négy teljesen eltérő zenei világú albummal jelentkezett. Ekkoriban kezdődött munkakapcsolata Theo Bleckmann éne-kessel és Gary Versace zongoristával, akikkel megalakította a stiláris határokat nem ismerő Refuge Triót. Másik kiszenekara, a Claudia Quintet a kortárs – posztmodern – jazz egyik meg-határozó társulása lett. Az említett együttesekhez hasonló innovatív teremtménye a John Hollenbeck Large Ensemble is, a muzsikus nagyzenekara, mely tavaly a Down Beat magazin kri-tikusainak szavazásán listavezető lett a nagyzenekarok között.

A JHLE egy legalább fél évszázada viszonylagos népszerűtlen-ségre kárhoztatott stílus, a big band jazz egyik fontos meg-újítója. A bebop-korszak big bandjeinek lemezein még megfi-gyelhető, hogy a perfekcionizmus, vagyis az arrangement-ok tökéletes megszólaltatása maradt a kulcsszó, ám az újabb nagy formációk már nem a mértanian pontos játékstílus, ha-nem a szabadabb rögtönzés, a merészebb alterációk megszó-laltatói lettek. Hollenbeck a modern nagyzenekari gyakorlat egyik legjobbjától, Bob Brookmeyertől tanulta a szakmát. A harsonás által vezetett New Art Orchestra gyakran műsorára tűzte a tanítványok kompozícióit, többek között Maria Schnei-deréit, akinek Grammy-díjas Evanescence című lemeze mutatja legjobban Brookmeyer hatását. Hollenbeck nagyzenekari albu-main is felfigyelhetünk az egyedi stilisztikai megoldásokra és a texturális könnyedségre. A big band viharos lendületét felcse-réli egy árnyalatokban gazdag tonális színskálára és evokatív hangulatokra. A minimalizmus éppúgy jellemzi ezeket a leme-zeket, mint a modális jazz vagy a politonalitás. A terjedelmes Hollenbeck-szerzemények sokkal inkább a kompozíció egye-diségével, semmint az improvizációkkal vagy a megnyújtott szólókkal hökkentik meg hallgatóikat. A többhangneműséggel dúsított nagyívű művekbe ugyanakkor előszeretettel illeszt a muzsikus olyan szövegbetéteket, melyek messze meghaladják egy szokványos jazzdal-szöveg terjedelmi és tartalmi kereteit. A The Garden of Love-ot egy Blake-vers, a The Cloudot pedig egy 14. századi keresztény misztikus szöveg, A Megnemismert felhője teszi drámaibbá.

Hollenbeck dobolása külön figyelmet érdemel. Permutációk és kombinációk végtelen skáláján mozog nagy élvezettel, furfangos glissandókat keverve melodikus rim-shotokkal, melyeket staccato pergetésekkel nyomatékosít. Helyesebb, ha nem is dobosnak, ha-nem ütős koloristának nevezzük a posztjazz mesterét.

Máté J. György

John Hollenbeck nem szívesen nevezi magát jazzmuzsikusnak, hiszen kompozíciói és elő-adásai egyaránt ellenállnak a kategorizá-lásnak. Miközben a jazz és az új zene eszköz-tárát alkalmazza, olyan eklektikus és egyéni zenei nyelvet teremt, mely egyszerre jazz és nem-jazz. Ezt a jelenséget címkézik többen posztjazznek.

fotó

: Bill

Dou

thar

t


j

az

z

Szerzeményei megszüntetik a kategóriák szükségességét.


JOHN HOLLENBECKLARGE ENSEMBLE

2014. február 19.

POSZTJAZZ


Mit mondhatnánk: elég jól sikerült... Weöres Sándor különálló, magányos égitest a magyar líra galaxisá-ban. Életműve világirodalmi viszonylatban is a leg-nagyobbakéhoz fogható, noha erről – mint azt az el-maradt Nobel-díj mutatja – a magyar nyelvterületen kívül kevesen tudnak. Hogyan is tudná egy spanyol vagy orosz versolvasó fordításban dekódolni azt, hogy „Kutyatár, kutyatár / kutyafülű Aladár”, hogy „szárnyat igéz a malacra”, vagy hogy „Elöl úszik Mog király, / kétágú az orra, / feje fölött koronája / mint a habos torta.” Még ha a mégoly remek fordítónak hála, az eszével érti is, hogy „Őszi éjjel / izzik a ga-lagonya, / izzik a galagonya / ruhája”, a ritmust és a nyelv zenéjét a maga mélységében megérezni csak az anyanyelvi olvasó képes. Kizárólag ő érti s hallja meg, ahogy a költő keze alatt egy cégtábla is szín-tiszta költészetté válik: „Tóth Gyula bádogos és víz-vezeték-szerelő.” Annál is inkább, mert a Weöres-líra hatásának, nemzedékek során átívelő népszerűsé-gének titkát nem a tartalom, a jelentés, a „monda-nivaló” irányából, hanem a verszene, a ritmus által szuggerált asszociációk, képzettársítások, intuíciók páratlan gazdagsága és kifejezőereje felől közelít-hetjük meg. „Nem fontos, értik-e – írja egy helyütt a verseiről –, de az idegek borzongjanak, mint kifeszí-tett húr a szélben.”

Így épül föl a legjelentősebb verseskötetek sorában (Elysium, 1946; A fogak tornáca, 1947; Bóbita, 1955; A hallgatás tornya, 1956; Tűzkút, 1964; Merülő Sa-turnus, 1968; Ének a határtalanról, 1980) az az egye-dülálló, nagyszabású lírai univerzum, melynek – a magyar költészeti hagyományban fölöttébb szokat-lan módon – nem a versek mögött álló személyiség, a lírai én feltárulkozása, de mégcsak nem is valami-féle egységes értelem, egyfajta logikai láncon nyug-vó jelentés létrehozása a célja, hanem olyan parti-túraszerű versszerkezetek megalkotása, melyek középpontjában a költői-zenei elemek, alakzatok változékony, izgalmas, teljesen eredeti elrendezé-se áll. Ezért nem tudott Weöres Sándorral az aczéli kultúrpolitika mit kezdeni – nézte innen, nézte on-nan, de nem sikerült megállapítania, hogy ez a költő most akkor velük van, vagy ellenük. Nem volt fogás rajta, minduntalan kicsúszott a cenzorok markából, miközben maga a költő mit sem sejtett az egészből: más szférákban mozgott, más törvények szerint élt, más szempontok szerint alkotott. Nem velük vagy ellenük volt, hanem kívülük. Nem értek fel hozzá ef-féle földi dolgok: azt se nagyon tudta, ki az az Aczél György, azt pedig végképp nem érzékelte, mi volna az elvárás vele szemben kultúrpolitikailag. Vagy ha időnként – 1956 után – érzékelte, akkor sem foglal-

Li

te

rá

ri

um

A WEÖRES-BOLYGÓA Centenáriumi Év zárónapja elé

„Egy új magyar költőről akarunk itt beszélni, aki még csak tizenöt éves. Most van a tizenhatodikban. Úgy tűnt fel, egyszerre és tiszta fénnyel, áthatóan, ragyogva, a frisseség nagy magányával, mint amikor a derengő esti égen kitűzi fényes fejét az első csillag.” A Pesti Hírlap olvasója aligha sejtette, hogy a század egyik legnagyobb zsenijét avatja költővé az 1929. április 14-i számban a korszak népszerű, ma már elfeledett szerzője. Az iskolákkal sajátos viszonyt ápoló, a tanulást teljes mértékben mellőző, éppen osztályismétlésre kötele-zett, szenvedélyesen olvasó, saját megvallása szerint enyhe alkoholizmus-ban szenvedő kamasz zsengéiben meglátott tehetség mégis arra kötelezi az utókort, hogy megőrizze emlékezetében Bónyi Adorján nevét. Felhevült írása egy üstökösként felívelő pálya nyitánya lett: Weöres verseit ettől kezdve rendsze resen közlik a lapok, a legfőbb mentorává lett Kosztolányival és Ba-bitscsal levelezik, ekkortájt írt, Öregek (!) című költeménye Kodály neveze-tes kórusművének ihletője lett. Legfőbb célja ez idő tájt az, hogy „épséggel és erővel” szabaduljon a különböző hatások járma alól, s kifejtse magát abból a „selyemhálóból”, amiben vergődik a mai irodalom.


Li

te

rá

ri

um

Nem velük vagy ellenük volt, hanem kívülük.


kozott vele – nem érdekelte a tapasztalati valóság, se a fokozódó nemzetközi helyzet: Lao-Ce érdekelte, Ungvárnémeti Tóth László, a távol-keleti kultúrák, az antik eposzok, a régi magyar irodalom rejtett kincsei, furcsaságai (Három veréb hat szemmel, 1977). És a macskák, mindenek előtt.

A Magyar Kultúra Napjára, egyszersmind a Mester halálának 25. évfordulójára időzített ünnepi est – a költő sokoldalúságára helyezve a hangsúlyt – szeretné emlékezetes módon, méltóképpen megkoronázni és lezárni a centenáriumi emlékév egész országra kiterje-dő, gazdag program sorozatát. A Művészetek Palotája reprezentatív tereiben ezen a napon minden Weöres Sándorról szól. Délelőtt a hatodik születésnapját ün-neplő Kultúrpart erre az alkalomra létrehozott ferge-teges, interaktív műsora arra a korosztályra fókuszál, amelyről általában megfeledkezik az irodalom: a Weö-res Sándor Rockandroll a 9-14 évesek számára kívánja „fogyaszthatóvá” tenni ezt az életművet, a kamaszok nyelvén, sok zenével, mindenféle akadémikusságtól, rájuk erőltetett „kötelező olvasmányos” okoskodá-soktól mentesen. Délután Bódy Gábor Weöres talán legkülö nösebb művére, az 1972-ben megjelent Psyché-re épülő kultuszfilmjének digitalizált, vágatlan kópi-áját tekinthetik meg, amit egy Réz András vezette beszélgetés követ a film forgatókönyvét író Csaplár Vilmossal és a szereplők egyikével.

Este pedig az Az ég-sapkájú ember címmel a magyar zenei élet – egy színpadon egyszerre ritkán látható – néhány jelese idézi meg a költő szellemét. Először a megzenésített versekből kapunk ízelítőt a legautenti-kusabb forrásból, a Kaláka és Sebő Ferenc együttese által, négy kiváló, igazi meglepetéssel készülő kortárs

költő (Tóth Krisztina, Lackfi János, Kiss Judit Ágnes, Szabó T. Anna) jelenlétében. A második felvonás pedig Weöres 1945-ös, A teljesség felé című filozófiai művé-nek színpadra állított, Gryllus Dániel és Gryllus Samu nevével fémjelzett zenei adaptációja – olyan eltérő ze-nei világú muzsikusok előadásában, mint Sebestyén Márta, Szalóki Ági, Balogh Kálmán, Borbély Mihály, Já-vorka Ádám vagy Ferenczi György. S hogy az emlékév Harsányi Sulyom László által színpadra állított ünnepi záróeseménye Weöres művészetfelfo gásának szel-lemében valóban teljes legyen, a költészet, a zene, a film és a filozófia mellett szerepet kap a kortárs tánc is. A Művészetek Palotája felkérésére ugyanis a ze-neileg feldolgozott-interpretált filozófiai műre Horváth Csaba készített a Színház és Filmművészeti Egyetem fizikai színház-szakos hallgatóira szabott koreográfiát.

Így lesz ez az este – s az egész nap – nemzedékek, művészeti ágak, eltérő alkatú művész-egyéniségek kavalkádja, közös tisztelgése a magyar irodalomtörté-net valaha élt egyik legnagyobb költője előtt. Aki tán azért is jutott el eddig, mert saját képességeivel akart összhangban lenni, és gyökeresen hiányzott belőle mindennemű vátesz-póz és küldetéstudat – de még önnön személyének, szubjektív énjének előtérbe ál-lítása is: „Nem igyekszem megörökíteni személyem, életem, vágyaim, érzelmeim, gondolataim kis szamár-fészkét, nagyjából ugyanolyan, mint bárkié. Inkább, ami bennem az alig-ismert mély rétegekből fölfakad, kevéssé személyi, sokkal inkább általános-emberi, nö-vényien-állatian vitális, kollektív-kozmikus, szellemi: ha formálódni akar, mennél hiánytalanabbul létrejöj-jön” – fogalmazott egy 1964-es írásában. „Nem akarok nagyobb költő lenni senkinél” – vallja ugyanott. Talán ez az egyetlen, amit nem sikerült megvalósítania.

Mi az a „fizikai színház?” Hogy jött létre az egye-temen ilyen szak, és osztályfőnökként mik az első évfolyam kapcsán a tapasztalataid? A fizikai színház tudományos definiálásától tartóz-kodnék, de a lényeg, hogy a testtel, a fizikummal való bánásmód, kifejezés az alapja ennek az elő-adó-művészetnek. Ascher Tamás és Székely Gábor kezdték el forszírozni nagyon jó érzékkel ennek az addig hiányzó szaknak a fontosságát az egyete-men. Az osztály ebben az évadban fog végezni. Na-gyon komplex képzésben részesültek mind elméleti, mind gyakorlati síkon. Egyszerre, párhuzamosan fektettünk nagy hangsúlyt a színészmesterségre, a tánc- illetve koreográfusi gyakorlatokra és a zenére.

Miben más, amit csinálnak a növendékeid, mint a kortárs tánc, vagy a balett? Se nem balett, se nem kortárs tánc ez, de termé-

szetesen ezek a technikák is helyet kaptak a tan-rendben. Abban más, hogy alapvetően mindent a színház irányából közelítünk meg.

Mi jelenti a legnagyobb kihívást a január 22-i pro-dukcióra készülve? Weöressel dolgozni nagy kihívás, és inspirálóan hat a gyerekekre is. Eddig ez a társaság még nem fog-lalkozott vele. Versei tele vannak tánccal, a szavak mögötti mozdulatokkal.

A meglepetést le nem lőve: hogy képzelje a kö-zönség, mi fog történni A teljesség felé előadása során? Alapvetően a zenei anyag szervezi a kompozíciókat, de olyan etűdöket is tervezünk az előadásban, ahol a prózai szöveg mozdítja meg az előadók testét.

Szavak mögötti mozdulatokHorváth Csaba

Keresztury Tibor

fotó

: Kec

skem

éti D

ávid


Weöres Sándor:Az ég-sapkájú ember

Akinek azt mondják: „rosszkor születtél,

kotródj az anyád méhébe vissza”:

e véráztatta kapun nem dönget,

az csak egyszer nyílt, zárva találja;

elindul a hosszú kettős fasorban,

végén kilép a az üres világba,

s a fején jelként (hogy a rablók ne bántsák,

úgy sincs semmije:) kerek kék sapka.

Kék sapka, tetején taréja nincsen,

simára húzva, körül beszegve,

két kis vakond-prém hajlik a fülre,

alul az állán tök-inda tartja,

az útról nem szed melléje virágot,

s ahogy vándorol tájakat temetve,

mindenütt fedi a sima kék sapka,

holtig eltart a kerek kék sapka.

A volt otthonból, két szellő közt,

fátyolos szemmel, tündér-tekintettel,

bandukol a hosszú kettős fasorban,

jobbról-balról függő zöld falban,

végül kilép az üres mezőre

ahol a határ határát veszti:

onnan mindég van tovább hova menni,

ottan többé nem ismeri senki.

(1968)

Fesztivál SzínházElőadóterem

• WEÖRES SÁNDOR 100 •A WEÖRES SÁNDOR CENTENÁRIUMI ÉV ZÁRÓNAPJA

2014. január 22.

Sándor, segíts!Gryllus Samu

Mikor találkoztál először az édesapád által megzenésített Weöres-művel?A teljesség feléről az első emlékem az, hogy 1982-83 táján ülünk a jógatáborban, talán a Királyréten, vagy Pátyon, egy nagy nejlonon eszünk közösen, és a szélén hangszórók van-nak – amikből ez a zene árad. Édesapám egye-dül játszotta fel a kis négysávos magnójára – később rendszeresen noszogattam, hogy jó lenne egyfajta crossover zenekari produkció-ként felújítani.

Aztán Rád maradt a feladat... Igen. E dalok mindegyike citerára íródott. A dalok kiindulási pontja így hasonló az indiai zene struktúrájához – persze nagyon távolról, mert nyilván más az intonáció. Van az anyag-ban egy-két allúzió, de ettől még ezek saját dallamok, dallam-magok, amiket ő kibontott; engem pedig az érdekelt, hogyan lehet ezt a gazdag hangzást, ami mégiscsak egyetlen hangszerből jön, visszaadni több hangszerrel. Itt lényegében szólisták vannak a színpadon, de kiválóan képesek együtt egy egyedi zeneka-ri hangzást, összhatást is létrehozni.

Mikor született meg a most hallható opusz és milyen szempontok alapján válogattad össze a zenészeket?2009 telén Connecticut államban éltem, a fiamat sétáltattam, órákig aludt a babako-csiban, és közben fülhallgatón hallgattam a zenét. Kerestem az ötletet: fejben kellett kita-lálnom, hogy legyen. Aztán elkezdtem megke-resni hozzá az embereket, olyanokat, akiknek van személyes kötődésük apuhoz.

Mi lehet az oka annak, hogy ez a mű ennyire népszerű lett? Tehát hogy Weö-res ma is ennyire aktuális, másrészt meg hogy a ti feldolgozásotok ennyire időtállónak bizonyult?A szöveg népszerűségének nyilvánvalóan vala-miféle univerzalitás az oka. Az, hogy mindenki

ki tud szedni belőle valamit magának. Weö-ressel foglalkozván mindig éreztem egyfajta segítő energiát – valahogy úgy helyrerázód-nak tőle az emberben a dolgok. Munka közben gyakran mondtuk is viccesen: Sándor, segíts! A mi feldolgozásunk sikerének titka pedig az lehet, hogy elképesztően jó zenészek vannak benne. A színpadon rendkívüli, nem minden-napi előadói potenciál van jelen. Közben meg az egész egyedi konstelláció: apukám, én, a prózai részek, amiket édesanyám állított ös-sze, ez a rengeteg ember, aki apu körül az évek alatt összesereglett, és ez az egész zeneiség, a táncház-mozgalomtól a Zeneakadémiáig… Ez így együtt szerintem kiad valamiféle teljes-séget, vagy legalábbis annak a Gryllus névhez köthető változatát. Nem feltétlenül stilárisan, de abban az értelemben mindenképp, hogy igyekeztem a hangszereléssel a lehető legna-gyobb mértékben lefedni és kiaknázni a szín-padon levő hatalmas kreatív energiát.

fotó

: Kec

skem

éti D

ávid


A heti akciósújság már a bevásárlókocsiban. Ez a legfrissebb, mától érvényes. Minden kocsiban van már egy ilyen színes újság. Néhány oldal csupán, összehajtva. A bejárati ajtó mellett nagy stócban állnak a tárolóban. Mindenki odanyúl, mint a katolikus templomokban a szenteltvíztartóba. Matat az ujjával, keresi, átpörgeti a lapokat. Egyet kivesz. Néha kettőt. A templomokban újabban a nagy kőserleg alján árválkodik egy kis üvegtálka. Higiéniai szempontból. Az állott szenteltvízben ugyanis elszaporodtak a veszélyes bacilu-sok. Ezt mutatták ki a mérések. No meg persze a rettegett vírusokat. Meg a többi effélét. Szóval a Rosszat magát. Akiket a reklámokban szoktak mutatni. A leginkább a vécékagyló pereme alatt vagy a hűtőgép rejtett zugaiban lapulnak meg. A mi civilizációnkra jelentenek veszélyt. Mert a bacilusok és a vírusok olyanok, mint a démonok, gonosz szellemek: mindenki fél tőlük. Ezért kell megvásárolni olyan dolgokat, amelyek távol tudják őket tartani.

Ujjbeggyel merítenek, majd keresztet vetnek. Odanyúlnak itt is, és mechanikusan vesz-nek el egy reklámújságot. Nem is néznek oldalra, csak vakon kiemelik. Bízva a gondvi-selésben, hogy ott lesz és kézre áll. Rutinos mozdulattal. Közben mindenki előre sze-gezi a tekintetét. Ez itt most maga a létharc, ezt mindenki érzi. A helyzet ismerős, szinte mindennapi, de mégis több annál, mint aminek látszik. Az alkalmasság és a szelekció múlik rajta. Az evolúciós harc része ez mindenképp. Ismerős, minden-napi tevékenység. A bankkártya-használat koronázza meg az egész jelenetet.

A bevásárlókocsit már megszerezték. Ez már fél győzelem. Átjutottak a bejárati forgóajtón is. Jönnek, mint a győztesek. A háttérben diszkrét zene szól, a győzelmesek zenéje. Azoké, akik már bent vannak a showban. A többiek csak kívülről nézhetik, a vastag, golyóálló üvegre tapasztva az arcukat, mert az első sorokat a tömeg egészen hozzápréselte az üveg-hez. A többiek a kivetítőn, vagy a közvetítéseken keresztül követhetik. Akik bent vannak, fellélegezhetnek. Hanyag mozdulattal vetik a kosárba a kis színes magazint. A háttérben valamelyik kereskedelmi rádió szól. A bemondó megkérdőjelezhetetlen sztár: neve összeforrt a könnyed és megkérdőjelezhetetlen sikerrel. Innen már minden egyszerűbb lesz, gondolják. Csak még az akciós újság, arra van szükség. A rutinosak már otthon felkészültek. Vannak, akik a kis képeket kivágják, és kártyapak-liként sorba rendezik a polcok és áruk elhelyezkedése szerint. Közben a színes táblákat is figyelni kell, amelyek az akciókra figyelmeztetnek. Van ártábla és áltábla. A legtöbb ártábla áltábla, vagyis becsapás, mert alatta ugyanaz az ár lapul meg. Felhajtva látni lehet, hogy normál be-tűmérettel ugyanaz az ár van ott, mint tegnap és majd holnap, amikor máshová tesznek ilyen figyelemfelkeltő papírcédulákat. Ez merő pszi-chológia. Figyelemelterelés, dezinformáció.

Csak a balekokat lehet velük megtéveszteni. Akik az akcióra jönnek, ügyet sem vetnek rájuk. Hideg nyugalommal vonulnak tovább, egyre beljebb, be, mélyebbre, az áruház mesterségesen, nagy gonddal kialakított labirintusá-ba. A zsákmány felé tartanak. Perifériás látásukkal csak a többieket figyelik. A hasonlókat, akik szintén céltudatosan haladnak előre, az akciós ajánlatok irányába. Tartani tőlük kell egyedül. Nem a frusztrált férjektől, akik cédulát szorongatnak izzadt tenyerükben, amelyre a feleségük írta össze nekik, hos-szú veszekedés alatt egyeztetve, a tételeket. És nem is a kiégett kismamáktól, akik örülnek, ha a gyerek elalszik, mert addig legalább csend van. Nem a civakodó házaspároktól, akik nem tudnak megegyezni semmiben, csak összekapnak minden egyes tételnél.

– Vegyük meg.– Minek?– Azért, hogy ne legközelebb kelljen majd…

Akik előre vásárolnak, hogy megelőzzék a vásárlást, amit úgy sem lehet megelőzni, hiszen leg-közelebb meg más dolgokat kell megvenni. Miközben valamit mindig elfelejtenek, vagy mert nem jutott eszükbe, vagy mert akkor még nem kellett, de közben kiderült, hogy fontos. Nagyon fontos. Szinte létfontosságú, ez napról napra világosabbá válik. Az akciókat kell figyelni, hogy nem bukkan-e fel közöttük. Előbb-utóbb minden felbukkan az akciók között. Csak szemmel kell tartani az akciókat, ami nem könnyű, mert sokszor nem kiszámítható, hogy mikor jelenik meg egy rendkívüli akciós ajánlat.

BORBÉLY SZILÁRD

AKCIÓ, AKCIÓ, AKCIÓ!


A háttérben győzelmesen zúgó kereskedelmi rádióban a zenét időről időre megszakítják behízelgő férfi és női hangok, hogy ismertessék az épp érvényes vagy a közeli esedékességű akciókat. Ekkor minden-

ki nagyon figyel. A férfiak felemelik a fejüket, és beleszagolnak a levegőbe. A nők az apró betűs termékleírásokra koncentrálnak színleg. A reklámblokkot záró szignál után a dermedtség eltűnik.

Folytatják útjukat a polcok labirintusában előre. A zenét néha éles, sikító közlemény töri meg, mikor a rádióadást a helyi bemondó szakítja félbe. Az áruház saját rádiója, amely szintén az

akciókra vagy azok változásaira figyelmeztet. Ekkor is nem várt mozgás indul be a tömeg-ben. Leggyakrabban azonban csak „szolgálati közlemény” következik:

– „Takarítót kérünk a zöldségosztályra!”

Éles kattanás, sípolás után folytatódik a lágy, elandalító zene. Valahol, egy rej-tett helyiségben ekkor megmozdul egy takarító, feltölti a tartályait és meg-

indul a zöldségosztály irányába. Különösebben senkit sem érdekel, hogy mi történhetett azon a távoli zöldségosztályon, de ez így rendjén lévőnek lát-

szik. A tömeg hullámzik tovább az egyes osztályok mellett. Vannak, akik megtorpannak és elidőznek. Valami miatt elkalandozik a figyelmük. Egy tárgy felkelti az érdeklődésüket.

– Anyukám, azt tényleg meg akarod venni?– Mért, van ellene valamilyen kifogásod?– Az égvilágon semmi. Csak nem tudom, hogy nem vettünk-e már belőle.– Az kizárt. Emlékeznék rá. Már régóta rég óta tervezem, hogy ve-szek egy ilyet.– Akkor vegyük meg, oszt’ megvan egy életre…

A szavak közé számokat vegyítenek. A párbeszédek néha elkalan-doznak, az élet problémái és az elszalasztott lehetőségek jelennek meg benne. Az árak keverednek az akciók százalékaival. Ahogy haladnak előre, és tűnnek el az áruház mélyébe, már kevésbé figyelnek a hangosbemondó hangjára.

„Mikulást kérünk az édességosztályra!”

Idén hamarabb kezdődik a szezon. Mindig egy kicsit előrébb hoz-zák a Mikulást. Szinte már esélyt sem adnak a Nyuszinak. A Mi-kulást jobban szeretik a gyerekek. Mintha a felnőttek is inkább a Mikulást választanák. A felmérések szerint a húsvéti Mikulás egyre

jobban megnyeri a gyerekeket. A zene változatlanul árad, néha a be-hízelgő férfihang pontosítja az akciókat. A kellemes női hang újabba-

kat helyez kilátásba, és arra figyelmeztet, hogy a pontgyűjtő kártyát senki se felejtse el kiváltani. Ekkor ezt mindenki meg is jegyzi.

– Majd szóljál, Szívem, a kasszánál!– Akartam is mondani, hogy ezt ne felejtsük el…

– Még jó, hogy szóltak… ahogy téged ismerlek...

A mai bevásárlás tartalmasnak ígérkezik. Mindenki egyetért a bemondóval abban: jó, hogy nem halogatta tovább. Jó, hogy épp ma indult el beszerezni

a legfontosabbakat. Ma nagyon jó akciókkal várják a kedves vásárlókat. Néha az éles sípolás megszakítja az andalító zenét, és újabb szolgálati közlemények

hangzanak el:

„A vadhúsosztályra mesterlövészeket kérünk!”„A személyes kiegészítők osztályára sürgősen menjen egy plasz-tikai sebész!”„A hátsó ruhatárba patológusokat kérünk!”

Li

te

rá

ri

um

Üvegterem

• LITERÁRIUM

KORTÁRS ÍRÓK A MÜPÁBAN •

BORBÉLY SZILÁRD-EST

2014.

február 17.

BORBÉLY SZILÁRD

AKCIÓ, AKCIÓ, AKCIÓ!


Halottak napján írom ezeket a sorokat Borbély Szilárd-ról. Véletlen az egybeesés, de aligha kétséges, hogy méltó véletlen. Komoran hangzik, tudom, nyomban mó-dosítanék: komolyan hangzik inkább, és már rendben is, helyben is vagyunk. Mert Borbély Szilárd komoly költő, a szó eredeti és nem éppen „korszerű” értelmében – amin azt értem, hogy az egyre kevésbé megragadható kor-szellemmel szemben a zsidó-keresztény tradíció immá-ron kifakulóban, széttöredezőben lévő szótárát beszéli, vagyis azzal folytat állandó, konfrontatív párbeszédet. Kérdez tehát. És kérdéseinek iránya minduntalan és szakadatlanul az ember létbe vetettségére, a kreatú-ra halál határolta véges örökkévalóságára mutat. Ezen belül pedig a Krisztus-mítosz, az áldozat-misztérium szakrális erőterében a gyilkosság, az ölés profán realitá-sának paradox tragikumához kísérli meg a hozzáférést íróilag. „Az Evangéliumok a gyilkosságot istenjellé avat-ják”, mondja az Egy gyilkosság mellékszálai című köteté-nek nyitószövegében. És így zárja ugyanitt: „Aki gyilkol, az a test által, amelyet elpusztít, Krisztust is megöli.”

De ne iramodjunk ennyire előre, készítsük utólag elő a fenti észrevételek érvényét.

Mindenekelőtt érdemes vázlatosan számot vetni azzal a költői környezettel, amelybe Borbély első bejelentke-zésekor megérkezett. A nyolcvanas évek végén járunk (az első könyv: Adatok. 1988), amikor a kortárs líra az illúzióvesztés – ha fogalmazhatunk ily frivolan – arany-korát éli. Pontosabban: végső le- és elszámolást végez azzal a líraeszménnyel, amely a hatvanas-hetvenes években leginkább a Nagy László és Juhász Ferenc által fémjelezhető képviseleti, küldetéses, a nagy, közösségi, történelmi távlatokkal gazdag és terhes narratíva költé-szeteként ragadható meg. A folyamat kezdete nyilván korábbra datálható, ám kifejlete egyre élesedő kontú-rokkal erre az időszakra tehető. „Az, amire a nyolcvanas évek költészete az irónia, a kétely, az elutasítás gesztusa-ival kiindulásképpen még rámutathatott, az évtizedfor-duló fiataljainak gondolkodásában már csak hiányként, egy széthullott értékrend negatív párbeszédre is alkal-matlan törmelékeiként van jelen.”, állapítja meg érvelőn Keresztury Tibor. Ekképp kevésbé költői programok, mint inkább individuális hanglejtések hullámvonalait követve írható le a korszak, amelyben Borbély sok tekin-tetben más utat választott: tekintetének perspektívája, írói képzeletének ambíciói egyszerre integrálták és kí-vánták meghaladni a már jelzett európai forrásvidékek-re is támaszkodva az említett attitűdöket.

„Arra törekedtem, hogy saját magamat mondjam ki, és az írásokat erre próbáltam korlátozni. Magamról hallgatva akartam kimondani magamat.” Borbély má-sodik, 1992-es Történet / A bábú arca című kötetében olvashatjuk a két, ars poeticának is beillő vallomásos, az életművet végigkísérő (kulcs)mondatot. Hamarosan „igazolja” is a fentieket; az 1993-as Hosszú nap el című kötetlélegzetű, a Jom kippurt, az Engesztelés napját (amelynek, utaljunk vissza e dolgozat kezdő lépéseire, a hagyomány szerint szoros része a halottakról való meg-emlékezés!) invokáló hosszúversére már több kortárs író és műítész – így Esterházy Péter, Mészöly Miklós és

AMI SZEMÉLYES ÉS AMI SZENTBorbély Szilárd írásművészete

fotó

: Kec

skem

éti D

ávid


Balassa Péter – is felkapja a fejét. Mindhármukat az ima (Kol-nidré) szakadozott, elakadó, kihagyó metronómlüktetése, extrasziszto-lés szívütemei, a forma szakrális ereje érintette meg. „Magamról hallgatva akartan kimondani magamat”, idézzük ismét Borbély költészetének axiómáját. A Hosszú nap elben „elindul a program”, megvalósul a szándék, ahogyan később a Mint. Minden. Alkalom. és az Ami helyet című kötetben, majd pedig az életmű egyik csúcs-pontjának számító Halotti Pompa emlékezetes lapjain.

Hogy miként jut a pálya idáig, arról Reményi József Tamás ekképp vélekedik: „A korai Borbély-kötetek olyan költőt mutattak, akinek intellektusát, tanultságát és formaérzékét rendkívül finom gesztu-sokban működő erkölcs emelte a kordivat fölé. Az önkifejezés elé tor-lódó nyelvi akadályokat érzékelő vers a repetitív szerkezetekbe hiába kapaszkodván az elhallgatás felé hullott, de a gépies ismétlődések-től is, a kifulladástól is megmentette a költőt ez a figyelemmel és arányérzékkel jellemezhető tartás.” Ez a tartás a figyelem maga, és fordítva: Borbélynál – Melabranche-sal szólva – a figyelem a lélek, a magát önnön túliságában is tételező én néma imája.

Ez a néma ima, ismételjük: „önmaga hallgatva kimondása” teremti meg a 2004-es Halotti Pompa egyszerre ünnepélyes és letaglózó, bámulatos és megrendítő szertartásrendjét. Az egyházi irodalom és a klasszikus költészet különböző regisztereire játszik rá a ver-seskötet. A szerző fegyelmezett és tudatos építkezésének profán témájáról az ajánláshoz csatolt jegyzetekben igazít el, citál újsághí-reket, amelyek a kétezres év egy bestiális gyilkosságáról számolnak be, a B. házaspár ellen elkövetett és a bíróságon végül felmentéssel lezárt bűncselekményről. Nem kerülhető el, hogy hozzátegyük: Bor-bély Szilárd szülei az áldozatok. A Második Könyv, Ámor és Psziché-Szekvenciák, tovább követi a bomlékony test történetét, a lélekkel való találkozását és egyesülését, a szerelemben kicsúcsosodó drá-máját. „A bűn, a megbocsátás és a kegyelem / idejétmúlt szavak számukra. A tiszta, animális / élvezetet pedig mindig beárnyékolja a Létezés.” A felforgatott teológiai konstrukció radikalizálódik, el-mozdul, egy szerves szenvtelenséggel megalkotott kvázi-mitoló-giai arcéllel „gazdagodik” az eddigi freskó: a lélekkel terhes test nehézkedése még erősebb nyomatékot kap. Menny és pokol topo-szait írja át Borbély, így rakja újra össze a világot, de míg az Első Könyvben időről-időre felhangzik, felzokog, feljajdul a szó, addig a másodikban már egy fürkésző, illúziótlan tekintet veszi számba a világ „tárgyait”, Ámort és Pszichét, magát az embert.

És ezzel még nem értünk a végére! Mert Borbély Szilárd az Egy gyilkosság mellékszálaiban mintegy „prózailag” írja tovább a ver-seskötet dokumentumokban, tényszerűségükben rögzített ta-

pasztalatrétegét, és, ha úgy tetszik, a Testről című legutóbbi költői kötetében sem tágít: „Ez a beszéd megkísérli újra komolyan venni, mintegy önmagával szemben, a kereszténység legfőbb tapasztala-tát, a testben szenvedő Istenét. Csakhogy nem pusztán komolyan veszi ezt a hagyományt, hanem – felszámolódását is kockáztatva – a végsőkig teszteli teherbíró képességét. Itt a test koporsóvá, sír-hellyé válik »szent edény« helyett, mely a Megváltónak adna életet.”,

így Vári György. Mindehhez csupán egy appendix szükségeltetik, amelyben jelezzük: a könyv versei nem riadnak vissza attól, hogy – a Halotti Pompa említett főtémájára rímelően – újsághírek és rendőrségi jegyzőkönyvek alapján formálják újra, teremtsék meg a „tények mögött húzódó valóságot” (Rilke).

Borbély Szilárd írásművészetének legutóbbi megállói közül nem felejthető ki a már a címében is beszédes Az olaszliszkai, az Akár Akárki, és a lakóhelyének, Debrecennek mint kulturális és törté-nelmi toposznak szentelt darabokat magába foglaló drámakötete (Szemünk előtt vonulnak el). Hogy végül elérkezzünk legutóbbi kö-tetéhez, a Nincstelenekhez, amely sűrű textúrájú epika, önéletrajzi alapú regény; a kelet-magyarországi vidék, a tanyavilág, a paraszt-ság, a zsidóság, a párttitkárok és a kulákká minősített gazdák fel-kavaró és kopár látképe egy kisgyerek tapasztalatai felől. Benne a Borbély Szilárdot régóta elemi erővel foglalkoztató magyar törté-nelmi traumákkal. A háború előtti és utáni korral, és erőteljes vis-szatekintéssel a Monarchia kisebbségpolitikájának fonák intézke-déseire. A Nincstelenek most indul útjára, nem is akárhogyan, gyors utánnyomással – a kortárs magyar próza és az oly hályogos magyar önismeret egyik kiemelkedő darabjaként.

Jánossy Lajos

Li

te

rá

ri

um

Menny és pokol toposzait írja át Borbély,

így rakja újra össze a világot.

Főbb művei:

Adatok – Debrecen, 1988A bábu arca / Történet – Széphalom, Budapest, 1992 Hosszú nap el – Jelenkor, Pécs, 1993 Mint. Minden. Alkalom. – Jak-Balassi, Budapest, 1995 Ami helyet – Jelenkor, Pécs, 1999Berlin/Hamlet – Jelenkor, Pécs, 2003 Halotti Pompa, I-II. – Kalligram, Pozsony, 2004 Míg alszik szívünk Jézuskája – Kalligram, Pozsony, 2005 Halotti Pompa, I-III. – Kalligram, Pozsony, 2006 Fény a magasból – Koinónia, Kolozsvár, 2007 Egy gyilkosság mellékszálai – Vigília, Bp., 2007 Árnyképrajzoló – Kalligram, Pozsony, 2008A Testhez – Kalligram, Pozsony, 2010Nincselenek – Kalligram, Pozsony, 2013

Fontosabb díjai:

1995 – Alföld-díj

1996 – Déry Tibor-díj

1997–1998 – Örkény-ösztöndíj

1998 – Szép Ernő-jutalom

1999 – Csokonai Vitéz Mihály-díj

2002 – József Attila-díj

2004 – Füst Milán-díj

2005 – Palládium díj

2006, 2011 – Artisjus-díj

2012 – A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja

2013 – Litera-díj

Üvegterem

• LITERÁRIUM

KORTÁRS ÍRÓK A MÜPÁBAN •

BORBÉLY SZILÁRD-EST

2014.

február 17..


A kétrészes koncert egyik felében a Fonó zenekar Vadbarokk című, közelmúltban megjelent lemezének anyagát hallhatjuk. A magyar nyelvterület autentikus népzenéjét játszó együttes legújabb mű-sorának koncepciója újszerű, de nem előzmény nélküli. Érdekfeszí-tő kísérlet a néphagyományban megőrzött, barokk kori előképekre visszavezethető kulturális elemek bemutatására. Ehhez a zenei ba-rangoláshoz méltó társ a Musica Profana régizene együttes, melynek tagjai XVI–XVIII. századi műzenét játszanak korhű hangszereken. Repertoárjuk fontos részét képezi a korszak írásos zenei emlékeinek megszólaltatása, így a Kájoni-kódex, a Vietórisz-kézirat, valamint Tinódi és Balassi korabeli népszerű dallamokra írt versei. A koncert másik részében e művekből hallhatunk válogatást.

De mit is nevezhetünk barokk zenének? A zenetörténet nagyjából az 1600 és 1750 közötti időszakot tekinti a barokk periódusnak, az-zal a kitétellel, hogy a stílusváltozás nem egyszerre ment végbe Európa országaiban. Ha a reneszánsz zenéjét harmonikusnak, nyu-galmat árasztónak érezzük, akkor a barokk zene jellegzetessége elsősorban a feszültségteremtés és a mozgalmasság. Stílusjegyei azonban nemzetenként eltérően jelenhetnek meg. Amíg a német díszítőtechnika kiemeli a fődallam motívumait, addig a korabeli francia ékesítések gyakran a túlzsúfoltság benyomását keltik.

Hihetetlen fejlődésnek indul a hangszeres zene, és vele együtt a hangszerkészítés is. A korszak végére megszületik a modern vo-nós hangszercsalád, amely nélkül elképzelhetetlen a klasszika-ro-mantika európai hangzásvilága. Ez a vonószenekari hangzásideál a XVIII. század új zenei divatjaként nyugatról érkezik, és főúri köz-vetítéssel jelenik meg nálunk; gyorsan elterjed az ekkor megjelenő városi és uradalmi cigánybandák körében. Az esetenként akkord-hangszerrel és fúvós hangszerrel – leginkább cimbalommal és kla-rinéttal – kiegészülő zenekari felállás a XIX. század közepétől falun is kezd meghonosodni.

Ebben a felállásban muzsikál a Fonó Zenekar is, megszólaltatva a vonószenekari hangzás mellett tovább élő, régebbi zenei hagyományt reprezentáló hangszereket is (duda, koboz). Legújabb lemezük koncepcióját kísérletnek neveztem a bevezetőben, hiszen számos kér-

désre ilyen időtávlatból biztos választ még kutatók sem adhatnak. Vajon Johann Sebastian Bach d-moll kéthegedűs versenyének (BWV 1043) „népzenésen” átritmizált tizenhatodfutamai igazolják a több évszázados kontinuitást? Vonható-e párhuzam a késő reneszánsz-ban gyökerező forgatós tánc elterjedése és a közelmúlt székelyföldi forgatós dallamai között? A XVI. században újdonságként megje-lenő fegyvertáncokról szóló korabeli leírások előképei-e a Felső-Ti-szavidék régies férfitáncainak? Milyen hatásra és mikor jelent meg a népköltészetben a virágszimbolika? A Rákóczi-szabadságharc bukása és a Habsburg Birodalomba való betagozódás fájó emléke hagyott-e máig kitapintható nyomot a népdalokban? Milyen volt a végvári énekmondók pengetős hangszere? Ilyen kérdésekre ad a koncert (zene)művészi választ úgy, hogy közben a magyar népzene legszebb dallamai szólalnak meg. Fontos hangsúlyoznom a meg-közelítés művészi oldalát, hiszen itt nem csupán egy tudományos előadás illusztrálásáról van szó.

A koncert egyik érdekessége a Vas megyei Csejtei István zeneka-rának repertoárja alapján készült összeállítás. Lajtha László a má-sodik világháború után, 1951-ben kezdte el kutatásait az ország nyugati megyéiben, ahol a népénekek mellett elsősorban a népi hangszeres muzsika keltette fel érdeklődését. E népzenei gyűjtés darabjaiban a XVII–XIX. század zenei világa kelt életre, bár alkal-manként kottából történő visszatanulásra lehet gyanakodni. Ezért a gyűjtés népzenei hitelessége esetenként kérdéses, mégis rávilá-gít a cigányzenei hagyomány működésére. Sebő Ferenc így foglalta össze e felvételek jelentőségét: „A Csejtei zenekar játékának érté-két az adja, hogy benne voltak még abban a stílusban, amely ezeket a darabokat szülte, ezért nem okozott különösebb gondot nekik a régi kottaanyagból felidézett darabok újrajátszása sem. Lajtha kísér-letének épp ez volt a lényege, hogy a stílusban jártas zenészekkel próbálta a kottás kéziratok halott kottaképeit újraéleszteni.” Ez egy

újabb adat arra, hogy a kísérletezés, a hiteles rekonstrukció lehetősége a nagy zenekutatókat is foglalkoztatta.

A programot a két zenekar, a Fonó és a Musica Pro-fana közös fináléja zárja, amellyel a népzene–mű-zene folytonos kölcsönhatását kívánják szemlél-tetni, a bachi idézettől a kalotaszegi legényesig.

Bolya Mátyás

Né

pz

en

e

MI A BAROKK? Az ismert asszociációs játék szabályai szerint azonnal kell reagálni a kérdező által „feldo-bott” kifejezésre. Gondolkodási idő hiányában általában olyan válaszokat adunk, amelyek mé-lyen gyökereznek ismereteink talajában, szinte a tudattalanból törnek elő. A „barokk” szóra a következő válaszokat kaptam: puttó, angyal, templom, arany, díszítés, zene, stílus, építészet. A koncerten fellépő Fonó Zenekar és a Musica Profana régizene együttes tagjai azonban erre a kérdésre egészen más választ adnak…


VadbarokkA barokk zene élő hagyománya

a Kárpát-medencében

Közreműködik: Fonó Zenekar,

Musica Profana

2014. január 11.


Né

pz

en

e

Érdekfeszítő kísérlet a néphagyományban megőrzött, barokk kori előképekre visszavezethető

kulturális elemek bemutatására.


CSEPPBEN A TENGERA népzene ünnepe

…nem talál rajta fogást az idő…


Mely amúgy hét évvel ezelőtt éppen a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen beinduló népzenei tanszék ünneplésével indult. Csak ugye, azóta rengeteg víz lefolyt a Dunán, és a népzene kapcsán annyi az ün-nepelnivaló! Hogy a paraszti kultúrától elszakadva, a városi életmódban sem szakadt meg a hagyománya, hogy nem talál rajta fogást az idő, hogy évről évre újabb és újabb ragyogó csillagai tűnnek fel, és hogy ugyanazokat a mélységes érzéseket tudja kiváltani határon innen és túl!

Vannak, akik az autentikus előadásmód megőrzésé-ben találták meg a küldetésüket, és vannak, akik más műfajokba oltva újraértelmezik, vagy esetleg eredeti művek alkotására használják ezt a hagyományt. Szá-munkra egyaránt fontos mind. Persze, a minőségből, a hitelességből, az elkötelezettségből nem engedünk.

Sőt. Annak érdekében, hogy a népművészet még kö-zelebb kerüljön közönségünkhöz, 2014. január 18-án nemcsak a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem-ben, hanem a Művészetek Palotája üvegtermében és aulájában is ünneplünk. Kása Béla nagyszerű fotóinak kiállításával, népi iparművészeti foglalkozásokkal, illet-ve az Ádám István Emlékzenekar magyar, és a Meselia együttes délszláv táncházával.

Ami pedig a gálaműsort illeti, az éppoly gazdag lesz, mint amilyen a nép-, illetve az azon alapuló világze-nénk. Míg a Poros Együttes és a Folk Embassy a tradi-cionális magyar népzene autentikus megszólaltatását tűzte zászlajára, a Kerekes Band pörgős etno-funkba oltja a gyimesi és moldvai dallamokat. A fúvós hang-szereken játszó Szokolay Dongó Balázs és az orgonista Fassang László duója úgy emelkedik felül a népzene és a klasszikus zene közötti határon, hogy egy új zenei vi-lágot is teremt önfeledt improvizációival. A Karaván Fa-mília és Balogh Kálmán triójának Gipsy Reunion című projectje spanyol, orosz, balkáni és francia cigányzenébe meríti a magyarországi vokális és instrumentális cigány-zenei hagyományt, a Dina együttes pedig a varázslatos szefárd zsidó dalokat szövi át magyar motívumokkal.

És végül a magyarországi délszláv hagyomány leg-rangosabb képviselőjéhez, a Vujicsics együtteshez lesz szerencsénk. Fellépésüknek külön nyomatékot ad, hogy 2014-ben negyven éves jubileumát ünnepli az együttes, szóval ezen a napon kettős ünnepet tar-tunk… Mint cseppben a tenger, megmutatkozik az a számtalan szín, sodrás és mélység, amitől a mi világ-zenénk annyira magyar…

Marton László Távolodó

Né

pz

en

e

Az igazság az, hogy egy kicsit csalunk. Amit A népzene ünnepe előadói művelnek, annak jó része aligha állná ki a „népzene” akadémikus értelmezését. Így volt ez tavaly meg ta-valyelőtt is, és ha minden igaz, így lesz jövőre is – így marad meg az esemény e nehezen körülhatároló műfaj legrangosabb hazai gálaműsorának.

Bartók Béla Nemzeti HangversenyteremÜvegterem, Aula

• A NÉPZENE ÜNNEPE •

2014. január 18.


EGÉR MÉLTÓSÁGA, AKIVEL CICÁZHATUNK

Vi

lá

gz

en

e


LORD MOUSE AND THE KALYPSO KATZ

2014. február 1.

Eddig nagyon úgy festett, hogy a calypsónak csak múltja van, de most megnyugodhatunk, végre felbukkant a legújabb aranykora a láthatáron. És még csak nem is Trinidad vagy Tobago szigetén, ha-nem a karnyújtásnyira eső Berlinben. Na, de ne siessünk ennyire…!

EGYÁLTALÁN, MI AZ, HOGY CALYPSO?A calypso Trinidadban szökött szárba a XIX. században, az oda hur-colt afrikai rabszolgák, illetve a spanyol és francia telepesek karne-váli zenéjéből. Magát a szót állítólag 1883-ban használta először egy helyi lelkész, annak a förtelmes táncnak a leírására, amit elfa-jult fiatalemberek műveltek elfajult fiatal lányokkal. Képzelhetjük. Nyilván ezért is terjedt viharosan, s szülte meg a harmincas évekre az első nemzetközi sztárjait, nevezetesen Lord Executort, Lord Invadert, Mighty Destroyert és nem csalás, nem ámítás, Atilla the Hunt.

Aki azt hiszi, hogy csupán valami könnyed táncról van szó, annak nem feltétlenül van igaza. A calypso ugyanis azon zenék táborába tartozik, melyek-nek több mint megkerülhetetlen a szövege. Egy magára valamit is adó calypso énekes egyszersmind Trinidad történetmondójának

is számított, a legsúlyosabb társadalmi kérdéseket ecsetelve. Eb-ben rejlett a valódi pikantériája, az ereje, a sava és a borsa. És talán ezzel magyarázható az is, hogy mint láthattuk, előszeretettel sze-repeltek ál- vagy gúnynéven az előadói.

Az Amerikából Berlinbe települt Lord Mouse nevéből és Go Calypsonian címmel megjelent debütáló albumából is ez a hagyo-mány köszön vissza. Egér úr kezdetben, vagyis négy évvel ezelőtt csak egy szolidabb létszámú zenekarra gondolt, de az összes jelent-kező megtetszett neki, és egyiket sem volt szíve visszautasítani. Így most végül is tizenheten alkotják „macskazenekarát”, hét nem-zet (elfajult) fiai és lányai, a világ egyetlen calypso big bandjeként. Ezek a macskák nem fognak egyszerre kint is, bent is egeret. Nem hajtanak „modernitásra”, kerülik a fúziókat és az elektronikát.

Vegytisztán az aranykor tánczenéjét nyomják, mégis kifogásta-lanul maiak. Nem csoda, hogy a lemezük egyből robbant a

világzenei rádiókban. Adott hozzá minden: a fúvóskar veretes, a „cicamica” vokalisták bájosak, a szövegek

jópofák, a ritmus magával ragadó, és úgy egyál-talán, tele van az egész boldogsághormonnal. Akinek jobb ajánlata van február elejére, szóljon.


Berlinből a Balkánnak tartunk, legavatottabb tolmácsa, Goran Bregović társaságában. Őt aligha kell bemutatnunk, hiszen többször is megjárta a Müpát: operáival (Karmen – With A Happy End; Margot, egy boldogtalan királyné emlékiratai), il-letve lakodalmas és temetési zenekarával egyaránt.

A szerb és horvát szülők gyermekeként Szarajevóban szüle-tett Bregović a filmrendező Emir Kusturica biztatására for-dult a Balkán cigányzenéje felé, és már első közös munkájuk, a Cigányok ideje világhírűvé tette. Nem kellett sok, és olyan legendák énekelték dalait, mint Iggy Pop, Scott Walker, Ofra Haza és Cesaria Evora, arról nem beszélve, hogy azóta a Balkán himnuszaiként terjednek – a Cigányok idejéből vagy az Under-groundból közismert – Djurdjevdan és Mesecina című dalai.

Szóval, Bregovićnak minden oka megvan, hogy a cigányzenére emelje pezsgőspoharát. Nem mintha a szilvapálinka megve-tendő volna, csak hát ahhoz a „kifinomult” koncertzenéhez, amit a legdurvább rezes muzsikákból kreál, ez jobban dukál… Amiként jobban dukál azon üzenetéhez is, hogy mennyire fon-tosnak tartja a cigányok melletti kiállást egy olyan időszakban, amikor Európa-szerte újra elszaporodtak az őket ért támadá-sok. Ez az emelkedettség persze a legkevésbé sem veszélyez-teti Bregović alkoholtól átitatott zenéjének hitelességét, és az sem kétséges, hogy a Champagne For Gypsies új számai mellé megkapjuk az örökzöldjeit is. Lesz kalasnjikovos „Támadás!”, nincs mitől tartani… Erre akár előre is ihatunk!

MEDITERRÁN RABSÁGBANBejárható-e a Földközi-tenger partvidéke egyetlen est alatt? Természetesen igen, ahogy azt a Müpa közönsége is megtette már 2007-ben, a görög Savina Yannatou és az ő Primavera en Salonico nevű együttesének társaságában. Feltűnhetett akkor, hogy bár zenei irányzatait tekintve rendkívül gazdag és változatos a mediterráneum terüle-te, azok hangulatában számos közös vonás található. A tenger, a kikötő, az elszakadás, az elvágyódás, a melankólia – és sorolhatnánk még az okait. Bármiképp is, Savina az 1998-as Songs from the Mediterranean című albumán csodálatos csokorba fűzte a da-lait, és bizony tizenöt évet kellett várni ahhoz, hogy a párjára találjon. De hála a Raiz & Radicantónak, most már helyben vagyunk.

A Nápolyban született Gennaro „Raiz” Della Volpe a kilencvenes években, az Almamegretta együttes énekeseként írta be nevét az olasz világzene történetébe. Az-zal a csapattal 2002-ig hódolt a dub, a triphop, a mediterrán és az ázsiai dallamok fú-ziójának, majd önállósult, és olyan legendák projectjeiben szerepelt, mint Bill Laswell, Adrian Sherwood, az Asian Dub Foundation és a Zion Train. De egyikkel sem durrantott akkorát, mint a bari székhelyű Radicanto együttessel. Mióta megjelent Casa című al-bumuk, szinte folyamatosan úton vannak, jóllehet, a címe azt jelenti, hogy „otthon”. Aligha kell mondanom, Raiz és a Radicanto közös otthona a mediterráneum. Szinte nincs olyan stílus és nyelv, ami onnan ne került volna a terítékükre. Persze, kirívó mértéktartással, és szín akusztikusan tálalva – buzukival, lanttal, gitárral, harmonikával és ütőhangszerek-kel. Ezt tetőzi Raiz elképesztő hangja, mely éppoly nyers, mint amennyire szívszaggató érzésekkel teli. Játszhatnak bármit, nápolyi, spanyol, portugál, görög, arab vagy zsidó dalo-kat, ugyanazzal a hitelességgel és hangoltsággal képesek előadni. Bárhonnan is közelítünk hozzá, a fado, a flamenco, a rumba, a szefárd és a többi közös otthonra talált. De még van hely. Csak rajtunk múlik, hogy a vendégei – vagy még inkább: a rabjai – legyünk.

M. L. T.

PEZSGŐ, CIGÁNYZENÉRE


Hangversenyterem

GORAN BREGOVIĆ WEDDING

AND FUNERAL BAND

2014.

február 15.

Fesztivál SzínházRAIZ & RADICANTO

2014.

február 24.


Hiszen ő az, aki kockáról kockára ismeri a Lumière fiúk felbukkaná-sa óta forgatott összes filmet. Ő az, aki érti és szereti is a filmeket, műfaji besorolásuktól függetlenül. Az egyetlen esztéta, aki a Csil-lagok háborúja digitális felújításáról ugyanolyan elánnal és alapos-sággal képes beszélni, ahogy a Sátántangóról. Nagyvonalú, meg-engedő és elnéző a filmművészettel kapcsolatban, mert azt szereti benne, ami a lényege. A gyönyörködtetést. Réz nem finnyás, nem is válogat a műfajok között. Az arányokat és az egységet kéri szá-mon egy-egy művön. Ha azok rendben vannak, akkor mehet. In-dulhat a duma- és a vetítőgépe is. Régi iskola az övé, Szókratészig nyúlik vissza. A beszélgetve tanítás és a népszerű tudományos is-meretterjesztés módszere és hatása is hasonló. Egy-egy filmklubja után a közönsége – akár egyetemista korában – ott maradna még kérdezni, és az esztétikai kérdések ürügyén világot megváltani. Mostani sorozatánál sincs ez másképpen, mert azon akár reggelig is el lehetne vitatkozni, hogy vajon tényleg táncfilm-e a Szerencsés Dániel, az Egészséges erotika, vagy az Eldorádó.

Csak egy tááánc volt, mondja Szécs Pál, csak EGY tánc volt, mondja Réz. És tényleg. Csak egy. De az is milyen. Vagy egy sem. De akkor meg miért nincs. Magyar táncos filmek’65-’88, ígéri a sorozatcím, és a vetítésekbe most bekapcsolódó gyanútlan mozibarát máris örülni kezd. Táncos film, ez jó, gondolja, olyan, mint a Grease a csini Olivia Newton-Johnnal és a bájosan fiatal Travoltával. Valami de-reng talán az Ismeri a szandi mandit? táncjelenetéből is, amikor a szintén bájosan fiatal Sztankay István, a magyar neorealista sztár úgy ölelte magához a csini Schütz Ilát, hogy attól nősülési hullám söpört végig a laktanyákon. Nem véletlen, hogy Réz Schützéket választotta az előző etap egyik hangsúlyos darabjául. Annál csele-sebben rendezte össze viszont a sorozat következő három filmjét. A rafinált „táncos film” kategória olyan összefüggéshálót teremt köztük, mint az úttörőtáborozóknak első napon kiosztott piros és kék sapkák. A pirosak azonnal összetartozónak gondolják magu-kat, és máris utálják a kékeket. Ha mindkettő táncfilm, akkor több köze van az Eldorádónak a Szerencsés Dánielhez, mint a Megáll az

AZ ÖRDÖG PARKETTJE

Miért botlábú a magyar? Miért vigad sírva? Miért a táncjelenetek a legleverőbbek a magyar filmek-ben? Tartok tőle, hogy Réz András nem ezekre a kérdésekre keresi a választ Csak egy tánc volt című, tavaly kezdődött filmes sorozatában. Bár tulajdonképpen nem lennék meglepve, ha mégis ezt tenné.

egészséges erotika

megáll az idő


időhöz? (Ez filmklubosok számára is beugratós kérdés lehet, hi-szen Bereményi filmjében Gothár Péter játssza a szívtelen sofőrt, aki hagyná meghalni a diftériás gyereket, míg a Megáll az idő az ő remeke.) Réz egy illúziót ígér, táncos filmet remélünk, mókát meg kacagást, de hiányoznak a táncpercek. Feszülten figyelünk, várjuk a táncot, ettől erősebben üt a drámaiság. Akár Tímár Péter 1985-ös groteszkjében is. Az Egészséges erotika a soha véget nem érőnek hitt Kádár-kort idézi, a kicsiben-okosbanozó, egyrészt-másrésztező országot, annak létezhetetlen tánckultú-rájával. Zárszámadás jellegű gusztushúszi kotmányünnep (copy-right by Tímár) a ládagyárban, átizzadt nejloningek, Koltai Róbert (Bozodi János, üzemi tűzoltó) jelzésértékű ugrabugrája. Ha ez a tánc, akkor égessék fel alattam a parkettet. A Szerencsés Dániel 1982-ből kétségkívül új korszakot nyit az ötvenhatos filmek sorában. Két kamasz (Rudolf Péter, élete második filmszerepében a szintén kezdő Zsótér Sándorral), és a Bécs felé induló emigráns tömeg története, a bárhol, csak itt ne tovább-érzés. Az első éjszakán kétség-beesetten és kétségbeejtően ügyetlenül tánco-

ló szerelmesek közül csak a lány tudja, hogy ez egyben az utolsó éjszakájuk is. Az ’56 decemberét megülő levertségben perzselően hat egy jazzlemez, muszáj rá lassúzni, kötelező egymásról lerán-gatni a pulóvert, de legalábbis megpróbálni, és megint azt érezzük, hogy soha többé nem akarunk táncolni senkivel, ha a tánc a másik becsapását készíti elő. Az 1988-as Eldorádóban van zene is, tánc is, szórakozóhely is, így aztán ez lett a valaha készült legdrámaibb magyar film. Pedig Bereményi Géza nem spórolt a szórakoztatá-sunkon, felvonultatja az akkor kezdő Pa-Dö-Dőt (aki ujjatlan esté-lyiben szeretné megszemlélni Falusi Mariannt és Lang Györgyit, annak csak ez az egy lehetősége adódik erre), a Jiddise Máme jogi bonyodalmak miatt átírt verzióját éneklik Ősz hajú, rongyos né-

nike szöveggel, drámaian. Felbukkan az alig húsz éves Soma Mamagésa, egy komplett szalonzenekar,

egy bárzongoristanő és cigányzenészek, vagy-is minden adott, hogy megint rosszul érezzük

magunkat, hogy világosan kiderüljön, a tánc a mélységes mély szomorúság mozgó formá-ja. Igaza van Réznek. Ezek táncos és magyar filmek. De nem a parkett ördögeiről szólnak.

Závodszky P. Ádám

Fi

lm

Ha ez a tánc, akkor égessék fel alattam a parkettet.

Előadóterem

• MÜPAMOZI •

„CSAK EGY TÁNC VOLT”

Magyar táncos filmek ’65–’88

2014.

jan. 13.,27.; feb. 10.

eldorádó

szerencsés dániel


UTAZÓ TÁNC, UTAZÓ TESTEK KIBBUTZ CONTEMPORARY DANCE COMPANY: AIDE MEMOIRE

Izraelben az elmúlt évtizedekben elsősor-ban a kortárs tánc irányította magára az újra, a progresszív művészi hangra kíván-csiak figyelmét. Miért épp a tánc, s miért nem például a színház, vetődik fel a kérdés.


Tá

nc


KIBBUTZ CONTEMPORARY DANCE COMPANY, IZRAELAIDE MEMOIRE

2014. január 5-6.

Talán, mert a zsidó kultúrában több évezredes hagyománya van, szemben az ősök idejében még ismeretlen színházzal, melynek tör-ténete csak 1917-tel, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij moszkvai szín-házalapításával, a később Tel-Avivba áttelepülő Habimah-val veszi kezdetét. Vagy talán, mert a XX. század első harmadában a test (s ekképp a tánc is) politikussá lesz; az alkotók alkalmas médiu-mot látnak benne a legkülönfélébb kulturális-politikai tartalmak és saját szociális állásfoglalásuk, programjuk kifejezésére. És persze

egy tudatos kormány szintén profitálhat a mozdulatok univerzá-lisnak tartott nyelvéből... Ezt példázza az amerikai kormány első világháború utáni s a hidegháború alatt folytatott kulturális diplo-máciája, mely a tánc nemzetköziségét felhasználva – az Amerikai Balett Színház, valamint Martha Graham, Alvin Ailey és José Limón társulatainak külföldi turnéival – igyekezett kedvezően befolyásol-ni az Amerika-ellenes hangulatot. A test és a testről alkotott kép-zet több értelemben is politikai tényező. S hozzátehetnénk, hogy a szellemről vallott is – már ha 869-ben a 8. konstantinápolyi ökume-nikus zsinat nem mondta volna ki, hogy az ember duális lény, azaz test és lélek. Ekképp ágyaztak meg a spirituális vezetők a ma dúló materialista világszemléletnek.

Hogy az izraeli tánc ma politikus-e, s ha igen, milyen módon, ho-gyan az? Amennyiben az ország egyik vezető társulatának, a pár éve hazánkban már vendégszerepelt, s a 2014-es Holokauszt-em-lékévben ismét Budapestre látogató Kibuc Kortárs Táncegyüttes-nek (Kibbutz Contemporary Dance Company, KCDC) az előadásait nézzük, akkor a válasz egy tétova igen, politikus. A társulatalapítás abban a sajátos – egyéni és kollektív – sorshelyzetben (vagy inkább sorstalanításban) történt meg, melyet a XX. század Európájának háborúi és a legkülönbözőbb nemzetiségű emberek millióinak ér-telmetlen halála (tárgyiasítva: testek tömeges megsemmisülése) eredményezett.

A KCDC az alapító Yehudit Arnon révén akarva-akaratlanul is össze-fonódott mindazzal, amit a holokauszt, a kibucmozgalom, s ahhoz kapcsolódóan a cionizmus és a szocializmus jelentett. A később vi-lágszerte elismerést kivívó Arnon Komárnóban született. Szüleivel együtt 1944-ben deportálják. A birkenaui táborban – miután egy éj-szakát büntetésképp mezítláb tölt a hóban, amiért elutasítja, hogy táncával szórakoztassa a karácsonyt ünneplő tiszteket – megfo-gadja, hogy a táncnak szenteli életét. Csodával határos megmenekülését követően Olaszországon keresztül éri el Palesztinát, majd a libanoni határhoz közel fekvő Ga’aton kibuc egyik alapító tagja lesz. Bár a mosodában dolgozik, alkalmat talál arra, hogy a kor legjobb izraeli táncosaitól – például Gertrud Kraustól és Yardena Cohentől – tanuljon. 1965-ben, miután Arnonnak sikerül meggyőznie a kö-zösséget a modern tánc fontosságáról, a kibuc

táncstúdiót épít, s megnyitja a kapuit a környék tehetséges fiatal-jai előtt. 1970-ben pedig megalakul a KCDC. A társulat bejárja egész Izraelt, Európát, az Amerikai Egyesült Államokat s a Távol-Keletet. Megfordulnak az együttesben a korszak jelentős izraeli koreográfu-sai, érkezik vendégtanár-koreográfus az USA-ból, s dolgozik a tár-sulattal Jirí Kylián és Mats Ek is. Arnon irányítása alatt az együttes korai munkái többnyire a közép-európai modern tánc, az önkifeje-zést – a technika rovására is – előtérbe állító expresszionista tánc

(Ausdruckdance) jegyeit mutatják, noha Martha Graham társula-tának 1956-os turnéja révén az amerikai modern tánc is mély be-nyomást gyakorolt a kor izraeli táncalkotóira. A kifinomult Graham-technikára alapozó jelentős izraeli társulatokhoz – a Batshevához és a Bat-Dor Táncegyütteshez – viszonyítva a KCDC története első évtizedében ezért még amatőr képet mutat. A fordulópont Rami Be’er és Ohad Naharin két, 1984-es koreográfiájával következett be. 25 év után pedig, 1995-ben, Yehudit Arnon a társulat vezetését tanítványára-táncosára, a magyar származású Rami Be’er-re bízza, aki jelenleg is az együttes vezető koreográfusa és művészeti igaz-gatója. A KCDC-t pedig mára – a Batsheva mellett – a legfontosabb izraeli társulatként tartják számon.

Legutóbbi, 2009-es budapesti vendégjátékuk (Upon reaching the sun, azaz Elérni a Napot) kapcsán a hazai kritika kiemeli a kitűnő-en teljesítő táncosok munkáját, olajozott technikáját, valamint a táncmű teátrális látványvilágát. A meglepő módon Georg Büchner Woyzeckjéből is részletet idéző koreográfia célja – az elgondolkod-tatás mellett – a gyönyörködtetés.

A holokauszt-emlékévhez kapcsolódóan Budapesten most bemu-tatásra kerülő, eredetileg a grazi balett számára készült 1994-es Aide Memoire (Segíteni az emlékezést) már csak témájánál fogva is minden bizonnyal komorabb húrokat pendít meg. Mindemellett a Rami Be’er-koreográfiákat meghatározó lenyűgöző dinamika, a drámai, színházszerű fogalmazásmód, a jellegzetesen kitüntetett szerepet kapó világítás, a gondosan megválogatott kosztümök, a sokszínű zenei kollázs – vagyis a tökéletesre csiszolt, profi felszín – ez esetben újra igazi show-t is sejtet, melyben azonban óhatatla-nul feloldódik az egyéni táncos teljesítmény, pontosabban aláren-delődik a látvány egészének.

Hogy mitől politikus tehát egy darab, egy alkotói szán-dék? Ha józan realizmusával, mértéktartásával nem

engedi, hogy a mozdulat igazsága fölé kereked-jék a puszta esztétikai szép vagy a rideg intel-

lektus, ha elkerüli, hogy a szellemmel együtt likvidálódjék a lélek is. Mindez különösen megfontolandó akkor, ha a múltra és – talán abszurd belegondolni és kimondani – a jövőre emlékezünk.

Hogy az izraeli tánc ma politikus-e, s ha igen, milyen módon, hogyan az?

Szoboszlai Annamária


HITELESSÉG ÉS KULTURÁLIS BRAND– avagy mit kíván az európai utazó?

Az európai utazó manapság leginkább a neten tervezi meg az útját, ajánlókat és tematikus oldalakat olvas, kulturális, gasztronómiai blogokat nézeget, online jelentkezik be a kiválasztott szálláshelyre, és, természetesen, telefonos applikációkat használ. Hazaérve pe-dig értékel, pontoz a megfelelő, turizmussal foglalkozó webkettes oldalakon, hogy másokkal is megossza tapasztalatait. Az európai utazó már nem igazán vágyakozik a tengerparti üdülőkomplexu-mokba (bár a vizet és a napsütést változatlanul szereti) – jelszava az autentikusság. Élményeket keres, találkozásokat, valami egye-dit és hitelest. Mivel szereti utazásának részleteit, mozzanatait önállóan, saját információira és kreativitására támaszkodva meg-szervezni, ezért a költségeit is jobban kézben tartja – tudni akar-ja, mi az, amiért fizet, és mennyit ér az valójában. Egyre jobban érdekli, hogyan élnek mások. Nem akar turista lenni (ezért mi is, előzékenyen, utazónak nevezzük őt – vagyis magunkat). Ezért re-gisztrál couchsurfing-oldalakon, és szívesen használja az Airbnb-t (amely ugyancsak az utazókat és a felajánlott lakásokat köti össze, és világszinten lekörözte a Hilton-szállodaláncot a 2012-es szoba-számok tekintetében); esetleg maga is felajánlja a lakását más utazóknak, míg ő egy párizsi vagy prágai házigazdához költözik be. Az európai utazó igényeit a változó turisztikai iparág próbálja ki-elégíteni – egyfelől meghagyja az útra kelők szabadságát, másfelől ötleteket ad nekik, és speciális eseményeket, élményeket kínál fel. Már egyre kevésbé szeretjük, ha az utazási irodák megfogják a ke-zünket és napokon át kísérnek bennünket, de azt mindenképpen igényeljük, hogy felhívják a figyelmünket a lehetőségeinkre, hogy megmutassák azt, amit magunktól nem tudnánk, nem vennénk észre, vagy nem próbálnánk ki.

Az európai utazónak egyre fontosabb, hogy kulturális horizontja tá-guljon. Eredeti kulturális javakra kíváncsi – ezért hajlandó megmoz-dulni, elindulni és fizetni. Ráadásul az is lényeges az európai utazó számára, hogy a pénze jó helyre kerüljön. Érdekli a fenntartható tu-rizmus, és szeretne egyben kultúrafenntartóvá válni. Közvetlenül támogatja azt, akitől értéket és élményt kap.

Az európai kulturális utazó vágyai és szokásai közt feszül némi el-lentmondás, ez tagadhatatlan. Egyfelől az autentikusat keresi, de másfelől csak az jut el hozzá, ami már kulturális termékké vált. Eb-ből csupán annyi következik, hogy ha egy közösség (város, régió, or-szág) nemzetközi szinten elérhetővé és vonzóvá kívánja tenni saját kulturális javait, akkor ezeket áruként vagy brandként is meg kell tudnia fogalmazni. Kultúránk PR-osaivá kell válnunk. Ami nem egy-szerű. Mert az európai utazó nem a hivatalos nyilatkozatokra rezo-nál, hanem megpróbálja kiszimatolni, hogy mi az, ami egy adott helyen és adott időben izgalmas, inspiráló – magyarán, menő.

A nemzetközi kimutatások szerint az európai utazó egyre nagyobb érdeklődéssel indul eddig felfedezetlen vidékekre, a kulturális peri-fériára, mert talán ott várja őt valami igazi. Ennek ellenére a nagy-városokba továbbra is áradnak az utazók, hisz ott éri őket a legös-szetettebb hatás. Leginkább a 20 és 30 év közöttiek vágynak az urbánus kulturális kavalkádra, mondják a statisztikák.

A nagyváros kulturális ajánlata az utazók számára két nagy „ter-mékhalmazból” áll össze: egyfelől abból, amit kulturális örök-ségnek nevezünk, s ami magába foglalja a klasszikus kulturális intézmények kínálatát éppúgy, mint az építészeti és történeti örökséget; másfelől a kreatív ipar termékeiből, a városi életmód

Az ideális város, ahová menni szeretnénk, nagy vonalakban ilyen: büszke összetett kulturális örökségére, ugyanakkor él, lélegzik, „pörög”, izgalmas szubkultúrákat termel ki; lakóinak és ven-dégeinek feledhetetlen eseményeket kínál.


A

pé

nz

z

en

él

„Azok a városok, amelyek sikeresen vitték végbe sajátmegújulásukat, rengeteget profitálnak

a felélénkülő kulturális turizmusból.”

kulturális megnyilvánulásaiból. És természetesen a vonzó ajánla-tok közé tartoznak a fesztiválok, a kiemelkedő fontosságú rendez-vények. Az ideális város, ahová menni szeretnénk, nagy vonalakban ilyen: büszke összetett kulturális örökségére, ugyanakkor él, léleg-zik, „pörög”, izgalmas szubkultúrákat termel ki; lakóinak és vendé-geinek feledhetetlen eseményeket kínál. (És barátságos. És jók az éttermei. Ki ne vágyna az ideális városba?)

Mindazonáltal az európai utazó egyre kevésbé tartja izgalmas-nak Európa városait. Panaszkodik: túl sok a tradíció és túl kevés az innováció. Azok a városok, amelyek sikeresen vitték végbe sa-ját megújulásukat, rengeteget profitálnak a felélénkülő kulturális turizmusból. (A szakemberek szerint ezek a városok: Berlin, Barce-lona, Bilbao. Szívesen látnánk a felsorolásban a mi B-vel kezdődő fővárosunkat is.). Mi kell tehát ahhoz a szakemberek szerint, hogy egy város a nemzetközi kulturális turizmus fontos célpontja lehes-sen? A válasz összetett. Legyen kidolgozott és vonzó a médiarep-rezentációja – a hivatalos és nem hivatalos csatornákon egyaránt, hisz döntéseinket egyre inkább a social media információi határoz-zák meg. Legyen dinamikus a város ifjúsági kultúrája, pezsegjen az underground. Legyen hangsúlyos a városi tér multikulturalitása – mivel a nagyvárosokat sokszínű közösségek lakják, legyen bejárha-tó ez a sokféleség. Újuljanak meg a gasztronómiai hagyományok, őrződjenek meg régi receptek, virágozzanak az őstermelők gazda-ságai, és kitűnően képzett séfek gondoskodjanak a tradíció újjá-születéséről. Legyen érzékeny a város a dizájn iránt, legyen híres a fiatal iparművészek termékeiről, a butikhotelekről, a dizájnvásárok-ról. Legyenek a városban jellegzetes kulturális épületek, amik nem csupán a látképet határozzák meg, hanem a város brandjét is. A különböző szubkultúrák igényeit is elégítse ki a város, sőt inspirálja a látogatókat (az európai turizmus 2012-es összefoglalóiban példá-ul hangsúlyosan szerepelnek a különböző könnyűzenei színterek, az európai zsidó örökség nyomai, a megújuló városi közlekedés le-hetőségei). És legyen a városban rengeteg jó fesztivál, koncert, ki-állítás és színházi előadás (fontos, hogy az eseményekre érkezőket ne csak egyszeri beutazónak tekintsük, hanem bemutassuk nekik a helyet, ahová érkeztek, és ahová még visszatérhetnek).

Joggal adódik a kérdés: hogyan állunk mindezekkel az adottságok-kal mi? A nagyvárosokról volt eddig főleg szó, ezért nézzük meg, mit kínál az utazóknak Budapest. A MüPa Magazin lapzártájával egy időben zajlott Londonban a World Travel Market nemzetközi kiállítás, ahol a magyar részvétel egyik fő hangsúlya a kulturális turizmuson volt – hiszen ez kiemelt termék hazánk kínálatában. A kulturális turizmus központja pedig – külföldinek és belföldinek egyaránt – egyértelműen a főváros. Magyarország fesztiválkínálata igen széles, 400-600 fesztivált rendeznek évente, ezek közül a leg-több gasztronómiai és népművészeti rendezvény. Budapest ezen belül a kortárs kulturális turizmus fellegvára, a Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Sziget Fesztivál rengeteg látogatót vonz – a gaszt-ronómiai rendezvények közül pedig érdemes kiemelni a Budavári Borfesztivált. Budapest jó hírnevéhez hozzátartozik a gazdag ko-molyzenei és képzőművészeti kínálat, jó lenne ezt fenntartani a to-vábbiakban is. Az ideutazók szerint lenyűgöző épített környezetben élünk, amely magán hordja a közép-európai történelem nyomait. Az utóbbi években számtalan elismerést kapott a város különböző utazási magazinoktól (Condé Nast Traveler, Lonely Planet, CNN Travel, TripAdvisor). A Budapest felé forduló érdeklődés a város tradicionális értékei (építészete, művészeti adottságai, gyógyvizei és fürdői) mel-lett a patinás kulturális intézmények kínálatának is szól (a World Travel Market számára készített sajtóanyag kiemeli az újranyitott Zeneaka-démiát, a MüPát, a Szépművészeti Múzeum Caravaggiótól Canelettóig című kiállítását) – de az idelátogatók számára egyre izgalmasab-bak az új budapesti kulturális színterek és jelenségek. Európa egyik bulifővárosa lettünk, ami nagyon jó hír. Az A38 világhírű szórakozóhely, és mellette a pesti romkocsmák, romkávézók, romdiszkók, rométter-mek és rom-koncerthelyszínek mind-mind elbűvölik az idelátogató-kat. (És bennünket is, folyamatosan és változatlanul.) Jó hírnevünket a Budapesten alkotó fiatal dizájnereknek is köszönhetjük, az európai utazók körében híresek vagyunk innovatív ruha- és bútortervezőinkről. A pesti zsidónegyed több éves komoly munka árán felkerült az euró-pai zsidó örökség térképére. Az utazók felfigyeltek az új magyar ét-termekre, a folyamatban lévő gasztronómiai megújulásra. Szóval sok minden van itt, amit az európai utazó keres, és szívesen kipróbálna. Szeretünk, szeretnénk itt boldogan élni.

Szűcs Teri


A közönségnevelés és -toborzás ma a zenei élet egyik legforróbb témája: új kezdeményezésekkel, a merev formák lebontásával, a fényes koncerttermekből és operaházakból való kitelepülésekkel igyekeznek világszerte megnyerni a gyermek- és kamaszkorú nem-zedékeket. Versenyfutás ez az idővel, hiszen a legújabb kutatások szerint egyre fiatalabb korban alakul ki a gyermekek zenei ízlése, s így azután jócskán lerövidül az az időszak, amelyben még lehetőség kínálkozik az ízlés orientálására és fejlesztésére. Ha más pozícióból és más morális szempontokat kijelölve is, de ez a szándék persze már korábban is létezett, s ennek bizonyságául „Kodály országá-ban” elegendő magát Kodály Zoltánt idézni. Ő sok évtizeddel ez-előtt úgy fogalmazott, hogy a gyermek zenei nevelését a születés előtt kilenc hónappal kell elkezdeni, s utóbb a hat-vanas évek elején egy nemzetközi kon-ferencia felszólalójaként ezt a nézetét – alkalmasint csak félig ironizálva – ekképp módosította: a gyermek zenei nevelését szerencsés lenne már az anya születése előtt kilenc hónappal elkezdeni. Igaz, Ko-dály számára nem a közönség utánpótlá-sa volt a döntő mozzanat, s a zenei neve-léstől nagyobb, ha tetszik, magasztosabb eredményt remélt: „Tanítsuk jobb zenére a gyerekeket. Talán majd, mire felnőnek, jobb világot teremtenek.” Úgy lehet, ma már sokaktól idegen ez az össztársadalmi horizontot és erkölcsi reményt megfogal-mazó álláspont, azonban hogy koránt-sem mindenkitől idegen, arról tanúságot adhat akár a Müpával együttműködő szomszédvár, az Operaház új fő-zeneigazgatójának, Halász Péternek egy nemrégiben adott in-terjúja is, amely már címében is felvállalta idealizmusát: „Az ope-ra arra való, hogy jobb embert faragjon belőlünk.” (fidelio.hu, 2013. nov. 3.)

S ezzel már el is érkeztünk a nagy zenés színházi műfajhoz, amely-nek szent korszerűtlensége régóta dacol a trendi áramlatokkal. Év-százados kötöttségeivel, a műfaj alapértelmezett különlegességé-vel (ahol is minden helyzetben természetesnek számít a felstilizált énekes közlésmód) és összművészeti jellegével az opera valósággal megköveteli a közönséggel való minél koraibb megbarátkoztatást. A gyermeknek ugyanis még nincsenek szilárd és kibillenthetetlen

műfaji előítéletei, s közel a mesék világához könnyebb elfogadnia egy olyan konvenciórendszert, amely nem esik egybe a hétközna-pi valósággal. A Művészetek Palotájában immár újra külön, önálló sorozatként létező Operamatiné szerkesztője, Körmendy Zsolt tisz-tában van a feladat nagyságával és a megvalósítás nehézségeivel, s általánosságban három lehetséges utat jelöl meg, mint amelyek külön-külön is sikeres operai gyermekprogramokhoz vezethetik el az alkotókat: a keresztmetszetek, a parafrázisok és az eredetileg is gyermekek számára komponált operák előadását. Matthias von Stegmann nagyszerű bécsi projektje, a Wagners Nibelungenring für Kinder a parafrázis merész, de sikeres útján jár, míg a Müpa A

bűvös vadásszal és a február 9-én bemu-tatandó Ruszalkával egyelőre a kereszt-metszet praktikus megoldása mellett tette le a voksát: a befogadhatóság és az élményszerűség szempontjainak folyama-tos figyelembe vételével, s a felemelt ujjú ismeretterjesztés helyett következetesen a játékra összpontosítva. A program si-kere Körmendy Zsolt véleménye szerint akár már a darabválasztásnál eldőlhet: az iskoláskorú célközönség számára nem a sikamlós humorú vígoperák, hanem sokkal inkább a mesei alappal rendelkező operák bizonyulnak a leginkább vonzónak. A kivá-lasztott mű azután magyar nyelven és rá-adásul magyar feliratozással kiegészülve kerül a gyerekek elé: ésszerűen csökken-tett létszámú, ámde a művészi igényes-ségből jottányit sem engedő zenekarral,

fiatal és máris felívelő pályájú operaénekesekkel, valamint olyan vi-zuális megvalósítással, amely takarékosságában is megnyerő lehet a képekkel elárasztott Instagram-nemzedék számára. A terjedelmi és apparátusbeli korlátok, a redukálás kényszere tehát korántsem teszi okvetlenül sérülékennyé a produkciót, mi több, akár segítheti is a nézői-hallgatói befogadást, s annak felismerését, hogy az ope-ra éppoly természetes, magától értetődő választás lehet gyermek- és kiskamaszkorban, akárcsak bármely más zenei irányzat vagy szórakoztató időtöltés.

És ki tudja? Talán ha felnőnek, még a végén tényleg jobb világot teremtenek majd.

László Ferenc

A GYERMEK ÉS A VARÁZSLAT

Bár többször keltették már halálhírét, az ope-ra, köszöni szépen, jól van. A jövő közönségéért azonban e nagy műfaj művelőinek is meg kell küz-deniük: mesével, tehetséggel, új ötletek egész sorával. Ezt kínálja a 8-14 évesek korosztályá-nak a Müpa Operamatiné-sorozata.

Hallgat és szeretFebruár második hétvégéje Ruszalka, a vízitündér je-gyében telik majd a Müpa termeiben, hiszen szombaton (február 8.) a Metropolitan Opera HD-közvetítése ígéri Antonín Dvořák operáját és benne Renée Fleming talán legsajátabb, emblematikus áriáját, Ruszalka híres-szép dalát a Holdhoz. Másnap (február 9-én 11 és 15 órai kez-dettel) Oberfrank Péter zenei irányítása alatt kínálkozik majd egy másfajta, a gyermekek számára eltervezett Ruszalka. Az 1901-ben bemutatott opera címszereplője, a valósággal tündéri Ruszalka emberi életre és emberi sze-relemre vágyva mond le szó szerint mesébe illő helyzeté-ről, s még a némaságot is felvállalja a boldogság remé-nyében. Csakhogy az emberi világ korántsem olyan tiszta és romlatlan, mint Ruszalka lelke, s így azután a két világ találkozása kemény próbára teszi a lány és állhatatlan hercegének szerelmét. Az operatörténet alighanem leg-szebb tündérmeséje a vasárnapi matinén Wierdl Eszter főszereplésével várja majd a 8 és 14 év közötti ifjúságot, s természetesen szüleiket és nagyszüleiket is.


CS

IP

…a gyermek zenei nevelését szerencsés lennemár az anya születése előtt kilenc hónappal

elkezdeni….


RUSZALKA, A VÍZITÜNDÉR – ANTONÍN DVOŘÁK OPERÁJA NYOMÁN

2014. február 9. 11.00 és 15.00


AKINÉL A SZÁLAK

ÖSSZEFUTNAK

A közép-felnémetet cserélte a zenére, bármikor képes hat órát utazni egyetlen kórus-próbáért, és világhírességek „bevásárlása” helyett a művé-szek találkozásának teremtő erejében hisz. Gaál Judit alig fél éve dolgozik a Müpa mű-vészeti titkáraként, de máris úgy érzi, semmire sem cserél-né el, hogy itt, a büfében akár a Bayreuthi Ünnepi Játékok sztárjaiba botolhat. Értékte-remtésről és sorsvonatokról beszélgettünk. fo

tó: K

ecsk

emét

i Dáv

id


Éppen a szokásos délutáni Hangulatkoncert akkordjai töltik be az előcsarnokot. A Zene akadémia hallgatói játszanak itt, a legkülön-félébb műfajokban, a könnyűzenétől a jazzen át a népzenéig, és persze a klasszikusokig. Éppen ez a tánccal, irodalommal, filmmel és cirkusszal kiegészülő sokféleség, vagyis a tengernyi lehetőség az, ami Gaál Juditot a Müpába vonzotta.

„Mikor először léptem be ebbe a csupaüveg, csupamárvány épület-be, azt éreztem, arra is figyelnem kell, hová lépek, olyan méltóság-teljesen elegánsnak tűnt a tér. De mikor megláttam, hogy vasárna-

ponként itt a családi programokon gyerekek rohangálnak, festenek a földön, és a legelegánsabb fogadásokhoz használt Üvegteremben leterített szivacsokon hemperegnek, rájöttem, micsoda élet van a falak között, és mennyire otthonos is ez a tér” – mondja. Gaál Judit bevett néhány kanyart a celldömölki, szegedi és frankfur-ti gyorssal, mielőtt a Müpába érkezett. A kemenesaljai Vönöckön (majd Keszthelyen) nevelkedett, hetente kétszer vonat vitte a cell-dömölki zeneóvodába, de a muzsika szeretetét leginkább énekta-nár édesanyjától tanulta, akitől diákoknak adott zongoraórái alatt sok mindent ellesett. Aztán későbbi zongoratanárára maradt a lehetetlen küldetés, hogy a kisgyerekként kigondolt és begyako-rolt furcsa ujjrendről átszoktassa a kottában írtra. Gaál Judit aktív kórusénekes is lett, ám – mivel svéd és német szakon végzett az ELTÉ-n – egyetem után egy ideig még nyelvésznek készült. Közben a Budapesti Akadémiai Kórustársaság tagjaként besegített koncer-tek, kórusversenyek szervezésébe, belekóstolt a zenei rendezvény-szervezésbe.

„Egyre jobban irigyeltem azokat, akiknek tényleg ez volt a hivatá-suk, és élvezhették azt a szellemi és érzelmi pezsgést, amit mindez jelent. Nekem meg úgy tűnt, maradnak a szegedi beszédgyakorlat szemináriumok, amelyeket a német zenéről tartottam a Carmina Buranától a popig – még a nyelvészetbe is próbáltam zenét csem-pészni. Egyszer, úton Szeged felé a vonaton hirtelen belém nyilallt, hogy nem illek én ide. A nyelvészeti kutatás túl magányos hivatás nekem. Rájöttem, hogy a zene világa sokkal jobban vonz, ezzel sze-retnék foglalkozni – és nemcsak kisegítőként. Mert nekem zene kell ahhoz, hogy jól érezzem magam” – meséli Judit, és el is küldte ön-életrajzát szinte minden budapesti zenekarnak, de úgy tűnt, nem érkezik válasz. A „sorsvonat” most a metró képében érkezett, amin éppen akkor utazott, amikor a Nemzeti Filharmonikusok igazgató-ja, Kovács Géza visszahívta, és bár munkát adni nem tudott, azt javasolta, keresse meg a fiatal együtteseket, a Danubia és Dohná-nyi Zenekart is. Így történt. Hamarosan már a Hollerung Gábor ve-zette Budafoki Dohnányi Zenekarnál tanulta, hogyan kell színpadot berendezni, kottapultot összerakni, költségvetést és pályázatot írni, évadot tervezni, turnét szervezni. Na meg vendégművészek gyere-keit bébiszittelni és elektromos fogkefét beszerezni nekik. Igazán jó

türelemgyakorlat és nagyon jó iskola volt, fantasztikus közösségben.Aztán jött még egy vonat, amelyik Gaál Juditot a németországi Giessenbe vitte, a nemzetközi kórusversenyeket, kórusolimpiákat szervező, részben magyar alapítású Interkulturhoz. Közben annyira hiányzott neki az éneklés, hogy kinézett magának egy énekkart, amely a frankfurti operában koncertezett rendszeresen. Judit tehát ismét vonatra szállt, hogy órákat utazzon egyetlen kóruspróbáért. Ezt az elhivatottságot hozta magával a Müpába, amikor Káel Csaba ve-zérigazgató felkérte, hogy legyen művészeti titkár. „Kicsit olyan va-gyok, mint egy pszichológus, aki konfliktusokat kezel és problémá-kat old meg. A pozícióm kapocs a vezetés, a programszerkesztők és a produkciós csapat között. Nálam futnak össze a szálak, mint-ha csak információbank lennék. Nagy a felelősségem abban, hogy minden olajozottan működjön” – mondja, és szerintem jó pszicho-lógus lehet, mert nyugodt és makacs derű sugárzik a mozdulataiból és a hangjából.

Gaál Judit egyik legfontosabb feladata az évad megtervezése. „Ki-adjuk a koncertdátumokat, ezekre hoznak ötleteket a különböző műfajokért felelős szerkesztőink. A tavalyi évadtól kezdve temati-kus évadokban gondolkodunk, határozott üzenetekkel. Nem könnyű feladat olyan programokat találni és kitalálni, hogy a kapcsolódás ne tűnjön erőltetettnek, hanem magától értődő legyen. A mostani évad tematikája az identitás kérdése köré épül. Erről szól a Buda-pesti Fesztiválzenekarral közös Bridging Europe, vagyis az Európai Hidak elnevezésű fesztivál is, amelynek premierje szeptemberben volt, és amelyen majd évente egy-egy európai ország kultúrája ke-rül reflektorfénybe. Jövőre például Németországé. Már gőzerővel dolgozunk a következő évadon, amely bizonyos értelemben folyta-tása lesz az előzőnek, mert bár még nem született meg a végleges mottó, de a tematika a „jelen-lét” kérdését járja majd körbe”– me-séli a művészeti titkár.

Közben már javában szervezi a Tavaszi Fesztivál és az Őszi Feszti-vál Müpában zajló programjait, valamint többek között a „Müpa-Akadémia” workshop-sorozatot. Ezt a mesterkurzust diákok, tanárok éppúgy látogathatják majd, mint a zenekedvelők. Neves karmesterek dolgoznak magyar együttesekkel – az első workshop karnagya 2014 januárjában René Jacobs lesz, jövőre pedig az egyik leg-nagyobb Bach-szakértő és -előadó, Philippe Herreweghe készül Buda-pestre. De a tervek között szerepel Sir John Eliot Gardiner meghívása is. Gaál Judit lelkesen sorolja feladatait, az évad további eseményeit, fesztiváljait, a májusi Jazztavaszt, a mára már legendássá vált Buda-pesti Wagner Napokat, és a Hey, June! könnyűzenei fesztivált.

A Müpa művészeti titkárának élete persze olyan, látszólag hűvös és semmitmondó kifejezések mentén szerveződik napi tíz-tizenkét órában, mint projektelfogadó és -indító megbeszélés, tárgyalás, költségvetési egyeztetés és szerződéskötés. De mindez korántsem ilyen száraz. „Amiben itt mindannyian hiszünk, hogy a Müpa fel-adata nem az, hogy csupán bevásároljon a leghíresebb sztárokból, akik ezzel kipipálnak egy turnéállomást. Persze, ilyenek is vannak és kellenek, de arra törekszünk, hogy lehetőséget teremtsünk nagy művészek közötti nagy találkozásokra, közös fellépésekre, együtt-működésekre is. És persze arra, hogy a mi legjobbjainkat is megis-merje a világ. Megmu tatjuk a világot, és megmutatjuk magunkat a világnak. Ez a legszebb dolog, amit munka címén csinálhatok!”– mondja Gaál Judit.

K

ul

is

sz

a

Megmu tatjuk a világot, és megmutatjuk magunkat

a világnak.

Én meg hiszek neki.Sipos Szilvia


Ha Schubertet hallok, mindig azok a régi nyári reggelek jutnak eszembe, amikor a szomszéd szobában nagyapám tekergeti a hatalmas öreg rádióját, amíg be nem jön rajta a zene, amit keres. Valahogy mindig talált Shubertet. Mi meg félálomban hallgattuk a paplan alatt a Befejezetlen szimfóniát, amit február 28-án Fischer Iván fog vezényelni, és ha élne a nagy-apám, akkor biztos vele mennék el meghallgatni.

Tavaly ősszel léptem fel legutóbb a Müpában. Aznap kellett befejezni a leme-zemet, és az egyik szám refrénjét meg akartuk változtatni. A koncert előtt egy órával, az öltözőben énekeltem fel az új refrént. Így került bele egy pici Müpa-akusztika a Fehér éjszakák című lemezembe. Igaz, csak a zuhanyzó akusztikája, de az se rossz.


Hangversenyterem

SCHUBERT: VIII. (H-MOLL,

„BEFEJEZETLEN”) SZIMFÓNIA, D. 759

BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR

VEZÉNYEL: FISCHER IVÁN

2014. február 28.

Péterfy Boriszínésznő, énekesnő

Gyakran esik szó a Nemzeti Hangversenyterem kiváló akusztikai adottságairól, vi-lágszínvonalú kivitelezéséről. Ez valóban kifogástalan közeg élőben játszott zene befogadásához. Hallottam már a falai között jazzt, világzenét, kortárs komolyze-nét, sőt abban a kivételezett helyzetben is voltam, hogy játszhattam itt Stravinsky Petruskájának bábszínházi feldolgozásában a Nemzeti Filharmonikusok kíséretével.

Hiszek a helyi összefogásban, ezért örülök annak, hogy Budafoknak saját zene-kara van. Itt lakom én is, gyakran hallgatom őket. Zenei tevékenységük sok-rétű, célközönségük a kicsiktől az idősekig terjed. Muzsikáltak már Stinggel, adtak nagysikerű filmzenekoncerteket, és persze fegyelmezetten játsszák

bérletes előadásaikon a világ komolyzenei irodalmának gyöngyszemeit. Most éppen újévi koncertre készülnek, melynek műsora titok, meglepetés. Három dolgot azonban biztosra vehetünk: közönségbarát hallgatnivalót kapunk, professzionális összeállításban, szívvel-lélekkel előadva.


A BUDAFOKI DOHNÁNYI ZENEKAR ÚJÉVI KONCERTJEVEZÉNYEL: HOLLERUNG GÁBOR

2014. január 5.

Teszárek Csababábszínész

Oly keveset olvasunk, főleg verseket – ez közhely, jól tudom, de attól még igaz! És még ritkább az alkalom, amikor személyesen találkozhatunk az írások szülőanyjával-szülő-atyjával. Milyen lehetett Adyval, Karinthy Frigyessel, Nemes Nagy Ágnessel – sorolhat-nám a végtelenségig – egy teremben ülni és hallgatni őket? Nemcsak a verseiket és egyéb írásaikat, hanem Őket személyesen! Nincs ez másképp a mai költők esetében sem: egy ilyen este után valahogy más viszonyba keveredik a művésszel az ember – cinkossá, beavatottá válik, kortársból sorstárssá.

Tóth Ildikószínművész

Üvegterem

LITERÁRIUM – KORTÁRS ÍRÓK A MÜPÁBAN BORBÉLY SZILÁRD-EST

2014. február 17.

Hu

ll

ám

ho

ss

z


INSPIRÁCIÓ A MINDENNAPOKHOZ

A Művészetek Palotája mindenkire hat. Azért, mert különleges, azért, mert élet van benne. A hely, ahová az ember szívesen viszi barátait, üzleti partnereit, hogy feltöltődjenek akár egy koncerttel egybekötött fogadáson,akár egy színvonalas üzleti rendezvényen.



KRITIKÁK Melis László Bakkhánsnők című operájáról (Ősbemutató: 2013. október 24. – Fesztivál Színház)

Melis László repetitív karakterű operája bezárul ugyan hangzási önkörébe, de sem az antik zenei indíttatásnak, sem a jambikus trimeter kötelező időmértékének, sem az ógörög nyelv enigmatikus-rejtvényszerű nyelvvarázsának nem rendelődik alá oly mértékben, hogy a tragédia elsikkadásától kelle-ne tartanunk. A Müpában (két előadásra került sor) Héja Domonkos karmester magának és nagyszerűen muzsikáló kamarazenekarának pihenőt a jelenet-váltások rövid közeinek csendjeiben is alig engedve mindvégig keményen diktálta az ismétlő tempókat, mindig kigyújtva a vissza-visszatérő hangok, hang-csoportok pontfényeit. Testbeszéde elárulta, men-nyire belül van maga is a tragédia világán, miközben őrzi felül- és kívülállását az anyagon. (…) A rendezői képzet szerint vízmélybe süllyesztett egyetlen/szá-mos jelenet áttetsző előfüggönyén folyamatosan egy tenger alatt forgatott természetfilm-felvétel fá-zisai suhantak lassú-szaggatottan. Halak, halrajok, teknősbéka, iszap. Ez a sík – melyre megfelelő he-lyen egy sötétlő fenyőerdő képe is montírozódhatott – ezernyi képzettársítást előbúvárolva, szépséges monotóniával mozgatta-mosta a mögéje börtönzött dermedtséget. Súrló fény világította halottfehérré vagy pirosas-sárgává a Bánki Róza jelmezeibe te-kercselt éneklő múmiákat. Az alig hajladozó tengeri növényzet vézna ágai közül, halott szereplők isteni és emberi ajkáról eredt meg egy el nem süllyedt proble-matika holtától még elevenebb, sebzőbb feléneklése.

Tarján Tamás (Revizor Online, 2013. 11. 01.)

Az a gyanúm, hogy az istenek visszaköltöztetése, vagyis a reszekularizáció a hangnemek felidézése révén pusztán antikváriusi művészetszemlélet, té-vesen historizáló gesztus. Melis persze (különösen a repetitív iskola eredményeinek felhasználásával, modern hangszerek beléptetésével, az antikvitásban még nem létező polifónia alkalmazásával, roppan-tul differenciált ritmusvilággal, nagy zenetechnikai tudással) megpróbálja csupán kiindulópontnak te-kinteni e hangsorokat – úgy kezeli, mint teszem azt, Mozart a dúr-moll rendszert –, ugyanakkor világos, hogy ez csak egyszeri megoldás, amely nem folytat-ható. (És az is lehetséges, hogy a Jeles-féle rendezés és szcenika marad a Bakkhánsnők egyetlen érvényes előadása.) De a filológiai búvárlatban sajnos tovább megy: ragaszkodik egyrészt az ógörög nyelvhez, másrészt a jambikus trimeterhez, ami végzetesen megköti formáló kezét. Masszaszerű monotónia keletkezik; a szoborszerű formálás érdekében bár-miféle jellemábrázolástól, plasztikus egyénítéstől tartózkodó ódondász érzület megszünteti a drámai alakokat, és kilúgozza a tragédiát. Az időmértékes sorok már-már sulykolva gördülnek elő, a szinte ki-zárólag mezzoforte-forte dinamika, a szándékos me-revség és stilizáció természetesen ismét a beszélő szobrok felé viszi a formálást, ám eközben elsikkad a dráma és az isteni-emberi tét, a hübrisz versus isteni törvény gondolata.

Csont András (Magyar Narancs, 2013. 10. 31.)

„…szépséges monotóniávalmozgatta-mosta

a mögéje börtönzött dermedtséget…”

„… pusztán antikváriusi művészetszemlélet, tévesen historizáló

gesztus.”

A k r i t i k u s n a k n e m i g a z a v a n , h a n e m v é l e m é n y e .


KRITIKÁK Joyce DiDonato és a Complesso Barocco Drama Queens című

lemezbemutató koncertjéről (2013. november 9. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

Az este valódi sztárja azonban magától értetődően DiDonato volt. Kifogástalan technikája, koloratúrái-nak könnyedsége, trilláinak gyöngyöző gömbölyűsé-ge, impozánsan bemutatott hangterjedelme, orgá-numának teltsége önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy a Bartók-terem hallgatóságát elbűvölje, énekének valódi vonzereje mégsem ezekben a pozi-tívumokban rejlett, hanem előadásának különösen szuggesztív drámaiságában, amelynek hatalma a túlfűtött szenvedélyesség helyett elsősorban meg-indító egyszerűségében mutatkozott meg. Noha az énekesnő láthatóan mélyen átérezte és átélte az éppen megformált ária érzelmi tartalmát, interpre-tációjának lenyűgöző ereje ennek ellenére nem a lát-ható gesztusokból fakadt elsősorban, sokkal inkább a zenei megvalósítás csodálatos részleteiben nyilvá-nult meg: a semmiből elindított hangok meleg fényű kiteljesedésében vagy éppen a frázisok magányosan elvékonyodó, elhaló végének tökéletesen uralt és irányított szépségében, a zokogó hangsúlyokban, abban a lélegzetelállító természetességben, amely az egy levegővel megvalósított íveket összefogta, úgy kötve össze magasságukban, színükben, ragyo-gásukban, testességükben egyaránt nagyon eltérő hangokat, hogy azok lényegileg mégis azonosak ma-radtak egymással és az improvizatív díszítésekben, amelyek nem egyszerűen ékesítették a visszatérése-ket, de feltárták az adott hangnem szerkezeti ös-szefüggéseit, megmutatva a disszonanciák minden fenyegetését és édességét – mindezt ráadásul a bo-nyolultság, az erőfeszítés legcsekélyebb jele nélkül.

Rákai Zsuzsanna (Fidelio, 2013. 11. 13)

(…) a mélyebb regiszterekben, a drámai hatás fokozá-sa érdekében, a művésznő határozottan rányomott a hangokra, forszírozott és ezáltal hangszíne né-miképpen torzult, indításai gyakran kissé zörejesek voltak. S akkor már feltűnt az is, hogy ez a lírai-ko-loratúr mezzoszopránként definiált hang korántsem kiegyenlített teljes terjedelmében, hogy a különböző regiszterek bizony nem olvadnak észrevétlenül egy-másba. (…) lassan rájöhettünk, hogy azok a legszebb pillanatai, amikor nem akar feltétlenül teljesíteni, például hangerőben vagy furiozitásban. Egyszer-egyszer valóban szépen megrajzolt dallamívekre fi-gyelhettünk fel, s amikor mert igazi pianót énekelni a magas regiszterben, akkor néhány igazán átszelle-mült pillanatot is köszönhettünk neki. Mivel azonban a második részben, különösen annak is a vége felé, koloratúrák is megjelentek a műsorban (szerényebb, bár stílusos díszítéseket addig is hallhattunk a vis-szatérésekben), azt a további problémát is észlel-nünk kellett, hogy fürgék ugyan azok a koloratúrák, de legtöbbször nincsenek igazán plasztikusan kiéne-kelve, picit összemosódnak, és így szükségképpen el is szaladoznak időnként. Az a néhány valamelyest föléintonált magas hang, amelynek az első részben tanúi voltunk, viszont immár rendszeresen és még hamisabb kivitelben tért vissza – az ilyesmi sajnos a technikában meglevő lényeges problémára utal.

Malina János (Revizor Online, 2013. 11. 03.)

„...fürgék ugyan azok a koloratúrák, de legtöbbször

nincsenek igazán plasztikusankiénekelve...”

„...a semmiből elindított hangok

meleg fényűkiteljesedésében...”

BE

CK

ME

SS

ER

ÉS

SA

CH

S

A k r i t i k u s n a k n e m i g a z a v a n , h a n e m v é l e m é n y e .


Ha

tá

rs

ér

tő

k

Meglepte-e a Mező hatalmas sikere?Soha nem hittem a toplistákban, szerintem annak, hogy az embert első, második, vagy akárhányadik helyre sorolják, nem sok köze van a zenéhez. De végül is örülök neki.

Követi-e, hogy a játékáról mit ír vagy mond a kritika?Nem nagyon. Én a zenémmel egy kis magánvilágban élek. Akkor is ezt és így csinálnám, ha egyáltalán nem lenne közönségem. Így is azt teszem. Itthon gyakorolok.

Azt mondják, új távlatokat nyitott a citera történetében. A játék technikáját illetően is?Van hasonló játékmód, de nem nagyon szoktak így citerázni mos-tanában.

Új zene, új stílus is született?Valószínűleg igen. Bár régebbi zenékre is húz néha.

Világzene ez?Annak nevezik, főleg a népi hangszer, meg a ritmus miatt, de sze-rintem előbb kitalálták ezt a nevet, aztán most próbálnak olyan ze-néket alkotni, amelyek ebbe a skatulyába beleillenek.

Változott-e, és ha igen, milyen irányban a zenéje az évek során?Ebből én nem sokat érzékelek. Még azon sem szoktam gondolkozni, hogy mit kellene változtatni rajta, hogy jobb legyen. A technikával persze foglalkozom, de nem ez a leglényegesebb. Az érzés a fontos.

Mennyire lesz azonos a koncert a lemez anyagával?A nóták ugyanazok, csak az ember mindig másképpen játssza.

Valaki azt mondta, hogy amikor játszani kezd, olyan, mintha vad-lovak vágtatnának a húrokon a keze alatt. Olyan, mintha transz-ban lenne. Így is van?Így, így. Ezért jönnek el az emberek a koncertre, ezért a szellemi élményért. Én legalábbis azt akarok adni.

Visszahallgatja-e, megnézi-e a produkcióinak a felvételeit?Ha lemezt készítünk, akkor muszáj, de különben nem nagyon.

Ha mégis, milyen utólag, kívülről látni, hogy milyen az, amikor „elragadják a vadlovak”?Van, amikor ijesztő. Hogy ki ez az ember. Lehet, hogy aki a koncer-ten látja, annak is ijesztő? Nem tudom. És néha meglepem saját magam. Vannak rossz meglepetések, de jók is.

Mennyi idő munkája a Mező?Négy vagy öt próbán születtek meg a nóták. Az, mondjuk, egy hét. Utána két nap alatt felvettük. Nem volt valami hosszadalmas dolog.

Ha jól számolok, vagy huszonöt éve játszik citerán. Hogyhogy csak most született meg ez az első lemez?Most kérték.

Ki kérte?A Fonó. Horváth László menedzserrel egy faluból származunk. Ő jól ismerte a játékomat, és ő gondolta, hogy legyen egy ilyen ci-terás lemez.

Miért azt a címet adta neki, hogy Mező?A tanyára sétáltam ki gyalog, és éppen a friss búzamezőt láttam magam körül. Szeretem a természet közelségét, ez valószínűleg érződik is rajtam. Szeretem nézni a mezőt. És sokat nézegetem a felhőket.

Mi fontosabb, a felhők, vagy a kö-zönség tapsa?Lehet, hogy az utóbbi nem létezik az előbbi nélkül. De ez fordítva is lehet igaz.

Ha van öntörvényű muzsikus, hát ő az. A család-jában előtte nem volt más zenész, csak egy har-monikán játszó dédapa, akit ő már nem ismert. Őstehetség. Első citerás nagylemeze az idén két hónapon át volt a világzene legnevesebb rang-sora, a World Music Chart listavezetője. Nyolc- kilenc éves korától játszik citerán: egy falubeli öreg postás készítette az első hangszerét. Vi-lághírűvé egy másik hangszer, a hegedű tette. Gyerekként sok népzenét, tánczenét, lakodal-mast hallgatott, de Bachot is. Mozart Török indulója varázsolta el és döntötte el számára a jövőt. Csak azért nem lehet határsértőnek ne-vezni, mert nem ismer határokat. Csak a zenét. Műfaja: Lajkó Félix.


LAJKÓ FÉLIX – ÚJÉVI KONCERT

2014. január 2.

Petrányi Judit

AKI N

EM IS

MER

HAT

ÁROK

AT

fotó

: Bác

si R

óber

t Lás

zló


TANNHÄUSER

A NIBELUNG GYŰRŰJEA RAJNA KINCSEA WALKÜRSIEGFRIEDAZ ISTENEK ALKONYA

AZ MR ZENEI EGYÜTTESEK KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL

MŰVÉSZETI VEZETŐ:FISCHER ÁDÁM

BUDAPESTI20

14

JÚNIUS 12-22.


BudapestiWAGNERNapok 2014

Müpa Magazin 2013/2014 évad 3. szám

Documents

Transcript of Müpa Magazin 2013/2014 évad 3. szám