A gyönyörű, és árva Vivienne Burroughs szilárdan eltökélte, hogy csakis szerelemből hajlan-dó férjhez menni. Így ellenszegül gyámjának akaratával, aki a nemesi rang megszerzése érdeké-ben érdekházasságba akarja hajszolni. Nem látván más kiutat, épp szökni készül, amikor egy erős, vonzó férfi lép elé a ködből. Ő az egyetlen, aki megoldást kínál Vivienne szorongatott hely-zetének a megoldására... de kilétét nem fedi fel. Amikor a férfi megcsókolja, Vivienne tudja, ad-dig nem nyugodhat, amíg újra meg nem találja a titokzatos férfit.

Margaret Moore

Tiltott csók

Alexandra

A könyv eredeti címe: His Forbridden Kiss Eredetileg kiadta: Avon Books

Fordítás: Kutas Gábor

A jelen történetben előforduló szereplők mind a szerző képzeletének szüleményei, valós – élő vagy meghalt – személyekkel való bárminemű hasonlatosság pusztán a véletlen műve

©Pécsi Direkt Kft. Minden jog fenntartva.

ISBN: 963 368 328-9

Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója

7630 Pécs, Alkotás u. 3. Tel.: 72/517-800

1. fejezet

London, 1663

obert Harding hosszú léptekkel vágott keresztül a szűk, bankside-i sikátorban, London déli részén. Egy váratlan éles hang hallatán lelassított, de a zaj forrása csak néhány patkány volt,

akik egy darabka, rothadó káposztáért veszekedtek.R

Fürgén kikerülte őket, és sietősen haladt tovább a sikátor vége felé. Az utca a rakpartba tor-kollott, a bankside-i lakosok itt keltek át a Temzén a város gazdag, előkelőbb negyedeibe.

A folyóhoz közeledve a lassan leszálló ködben egyre nehezebben látott, a sápadt októberi hold fénye gyéren világította be az utcát. A sötéten hömpölygő Temzére néző rakpart fölött a köd még sűrűbbé vált, a nehéz, nyirkos levegőben fojtogató iszapbűz és rothadásszag terjengett.

Egy őgyelgő férfit pillantott meg egy közeli cölöpbe szúrt fáklya árnyékában. A szurok szúrós szaga elegyedett az iszap bűzével.

A veszély felerősítette az érzékeit, de határozottan folytatta útját, közben a tekintetét végig a férfin tartotta, világossá téve, hogy ő nem egy eltévedt piperkőc, vagy arisztokrata. A fickó ha-marosan visszasiklott a sötétségbe, Rob pedig zordan, de elégedetten elmosolyodott.

Ekkor megpillantotta a nőt.Földig érő köpenybe burkolózva a rakpart szélén állt, sudár alakjával a folyó felé hajolva a

mélységet bámulta.– Valószínűleg Janet is így állhatott élete utolsó napján – gondolta Rob. – Vajon ez az isme-

retlen hölgy is épp az életét akarja eldobni, ő is a hullámok közé akarja temetni magát?Ez a hely aligha alkalmas egy szajhának üzletet kötni, és még kevésbé alkalmas titkos találkák

helyszínéül. Talán, ha Janetre is ráakadt volna valaki, amikor a rakparton állva épp a folyóba akarta vetni magát, valaki megszólította volna, talán még ma is élne.

Nem akarta megijeszteni az asszonyt, nehogy a nedves és síkos köveken állva megcsússzon, és a mélybe zuhanjon, ezért nagyon óvatosan lépett felé egyet.

– Asszonyom – szólította meg halk és gyengéd hangon –, segíthetek önnek valamiben?A nő gyorsan megfordult, kezeit felemelve hárította el magától a férfit. – Állj!Nem volt a kezében semmi. Ron egy pillanatig arra gondolt, hogy tán egy csecsemőt készül

elhagyni, vagy vízbe fojtani, mint egy megunt kismacskát.Öngyilkosságra készül, akárcsak szegény Janet – gondolta magában.– Hagyjon magamra! – parancsolta a lány.Hangja nem volt kétségbeesett, de dölyfös szavai és viselkedése nem tévesztették meg a férfit.

Ez csak hősködés volt, hogy a férfi elmenjen, és ő befejezhesse azt, amiért idejött.– Nem megyek el – még egy lépéssel közelebb ment. – Nem biztonságos ez a környék egy

magányos hölgynek, különösen nem éjszaka.– Biztonságban leszek, ha ön is a dolga után megy, bármi is az Londonnak ebben a részében

éjszaka.Bár az arcát nem láthatta, mivel köpenyének csuklyája árnyékot vetett rá, hangja, kiejtése, fi-

nom és drága köpenye alapján egy fiatal, 20 év körüli, jómódú hölgyet sejtett.Talán elhagyta a szerelme – gondolta.Még egy lépést tett a nő felé.

– Meg kell engednie, hogy elkísérjem, bárhová is akar menni.– Elkísérne bárhová? – kérdezte kételkedve. – Honnan tudhatnám, hogy nem valami rosszat

forral ellenem? Ha ez a hely nem biztonságos, mit keres erre?– A szavamat adom, hogy nem bántom. Ügyvéd vagyok, a Cityben van az irodám.– Egy ügyvédnek mi dolga a Bankside-on?– Az ügyfeleim között sok szegény, de becsületes özvegyasszony van, akiket néhai férjük

becstelen üzlettársai rászedtek, hogy kiforgassák őket az örökségből. Ők nem engedhetik meg maguknak, hogy máshol éljenek.

– Talán hiszek önnek. De biztosíthatom, nem vagyok egy naiv gyermek, aki mindent elhisz, amit hall. Ön egy tisztességes férfi, tisztességes ügyben errefelé. Hálás vagyok a lovagiasságáért, de feleslegesen aggódik értem, tehát nyugodtan folytathatja útját.

– Nem fogom önt magára hagyni.– Uram, nincs szükségem a segítségére – ismételte meg a nő, de a hangja kissé megremegett.Rob azonban eldöntötte már, hogy nem hagyja magára. Még egy lépést tett a nő felé.– Lépjen hátrébb! – kiáltotta a nő, felemelt kezével igyekezett távol tartani magától a férfit.A hirtelen mozdulattól megcsúszott, elvesztette egyensúlyát. Rob azonnal odaugrott, megra-

gadta kalimpáló karjait, és a meredek parton imbolygó lányt nagy erővel maga felé rántotta. Az erőteljes mozdulattól a lány beleütközött Rob izmos mellkasába.

– Jóságos ég, majdnem beleestem – kapkodott levegő után a lány. Szorosan megragadta a férfi karját, és még egyszer hátrapillantott a sötéten kavargó folyóra.

Robnak a torkában dobogott a szíve, ahogy a karjaiban tartotta ezt az érzéki, fiatal lányt. Eny-he rózsaillat áradt belőle, keze alatt tapintotta köpenyének finom anyagát.

Végül megpillantotta a csuklya alatt az arcát is.Sötét, szépen ívelt szemöldökétől a tekintete olyan volt, mint egy örökké kíváncsiskodó, paj-

kos gyermeké. Rövid, kunkorodó hajfürtök keretezték a homlokát, az arca két oldalán a hosszabb loknik a vállát verdesték. Fülét gyönyörű fülbevalókkal ékesítették – csábító zsákmány lehetne egy útonállónak. Telt, vonzó ajkai fogva tartották Rob pillantását, a bőre… a bőre még bársonyo-sabb tapintató volt, mint a köpenye.

Talán egy titkos randevú lehet a megfelelő magyarázat a lány jelenlétére ebben a különös idő-pontban. Gyönyörű arcát, sudár alakját látva Rob irigykedni kezdett a titokzatos szeretőre, ugyanakkor dühös is volt arra a férfira, hogy ilyen komoly veszélybe sodorta.

Azon tűnődött, vajon a lány tisztában van-e azzal, hogy a Bankside mekkora veszélyt jelent-het sötétedés után egy magányosan sétáló, előkelő fiatal nő számára.

– Majdnem elcsúsztam maga miatt! – vádolta a lány, és kissé eltolta magától a férfit. – Enged-jen el!

Rob azonnal engedelmeskedett.– Nem akartam megijeszteni.– Hagyjon magamra, kérem!– Bocsásson meg kérem, ha megrémítettem. Csak segíteni akartam, és nem fogom magára

hagyni. Ez a környék túl veszélyes az ön számára. Csupán a köpenye miatt is remek célpont le-hetne egy tolvaj számára, aki egy pillanat alatt elmetszené a torkát.

A lány felszegett állal, kihívóan, ugyanakkor némi kétkedéssel nézett rá.– Azt hiszi, én nem tudom? Nem véletlenül keveredtem ide.– Akkor mit keresett a folyónál?– Ez nem az ön dolga, uram. De biztosíthatom, hogy én is épp annyira ragaszkodom az éle-

temhez, mint bárki más – szemöldökét összeráncolva, szúrós szemmel folytatta. – Mindamellett,

ha egyszer mégis elhatározom, hogy ilyen bűzös pöcegödörbe fojtom magam, azt jelenti majd, hogy nem volt más választásom.

Rob emlékezetében fájdalmasan villant fel Janet alakja, aki inkább a folyóba ölte magát, mint-sem hogy visszamenjen hozzá.

Csalódottan vette tudomásul a lány elutasító magatartását, de belátta, az nem tartozik neki ma-gyarázattal. De mégis, bármi is az oka a jelenlétének, a Bankside veszélyes hely egy magányos nőnek.

– Ha életben akar maradni, nem szabad egyedül kószálnia ezen a környéken. Más veszély is leselkedik önre, nem csak az, hogy a folyóba zuhan. Az előbb egy férfit láttam ön után leskelőd-ni.

– Hogy nézett ki? – kérdezte izgatottan a lány, és a sötétséget kezdte kémlelni. – Egy úriem-ber volt?

– Nem láttam ugyan tisztán, de biztos vagyok benne, hogy nem egy gentleman volt. Itt beszélt meg találkát valakivel?

– Nem – mély sóhaj tört fel a lány mellkasából –, azért jöttem ide, hogy elmeneküljek tőle.– Akkor még inkább kötelességemnek érzem, hogy hazakísérjem.– Félreért, uram. Elszöktem otthonról.– Akkor azért… – Hirtelen rájött, mi kényszeríthet egy fiatal, sebezhető nőt arra, hogy elhagy-

ja az otthonát. Közelebb lépett a lányhoz, és ugyanazon a halk, együttérző hangon folytatta, ami-vel annyiszor próbálta Janetet is megnyugtatni, még mielőtt az elhagyta volna. – Rosszul bántak önnel?

– Úgy érti, megvertek-e? Nem.– Akkor máshogy bántalmazták? Az apja, vagy talán a fivére?– Nem – suttogta a lány.Rob megkönnyebbültebben sóhajtott fel.– Akkor azt hiszem, mégiscsak haza kellene mennie. Bármi is történt, nem szabad az életét

kockáztatnia.– Ha hazamegyek, kényszeríteni fognak, hogy egy olyan emberhez menjek feleségül, akit ki

nem állhatok.– Ez minden?– Minden? Ez valóságos katasztrófa számomra. Biztosíthatom, hogy a szökésem nem csupán

gyerekes szeszély. Hányszor, de hányszor próbáltam meggyőzni a bácsikámat, hogy nem akarok olyan férfihoz férjhez menni, aki nem szeret, de nem is figyelt rám. Számtalan érvet hoztam fel, hízelegtem neki, kérleltem, végül már könyörögtem, hogy hallgasson meg végre, de hiába.

Rob szívét mélyen megérintették a lány szavai. Őszintén és határozottan beszélt, de hangjában ugyanakkor rettegés és sebezhetőség bujkált. De minden félelme ellenére, kétségbeesetten har-colt a szabadságáért. Óriási kockázatot vállalt, hogy elérje a célját. Bátor volt, a legbátrabb nő, akivel valaha találkozott.

Mégis, a legtöbb, amit tehet érte az, hogy rábeszéli a hazatérésre, hisz létezik másik út is a problémájának megoldására.

– Mint ügyvéd, jártas vagyok a házassági jogban és a vagyonjogi szerződésekben, így abban is, hogyan kerülhetné el. Boldogan segíteném önt jogi tanácsokkal.

A lány gyönyörű szemeiben örömteli érdeklődés csillant.Valahol a közelben hangos ajtócsapódás hallatszott. A lány ijedtében közelebb lépett Robhoz,

és egész testében reszketni kezdett.

– Jöjjön, menjünk innen. Hűvös az éjszaka – ajánlotta Rob. – Van a közelben egy borozó, ott nyugodtan tudunk beszélgetni.

A lány néhány pillanatig szótlanul, kutató tekintettel méregette. Rob tudta, azt próbálja eldön-teni, megbízhat-e egy idegen férfiban. Jól ismerte már ezt a fürkésző tekintetet, évekkel ezelőtt számtalanszor állt már ilyen pillantások kereszttüzében.

– Ha valóban tud ajánlani valamit, ami kiszabadít szorongatott helyzetemből, hajlandó vagyok meghallgatni – bólintott végül.

Rob már régóta nem érzett örömmel nyújtotta a karját a bátor, kétségbeesett, ismeretlen fiatal nőnek, és végre maguk mögött hagyták a sötéten örvénylő folyót.

Vivienne Burroughs hagyta, hogy az ismeretlen végigvezesse a sötét, ködös utcán. Egész testé-ben reszketett az elfojtott rettegéstől. Színlelt bátorsága csak kétségbeesett próbálkozás volt. Mindenáron el akarta érni, hogy az idegen végre hagyja magára, és megszabadulhasson a bácsi-kájától, nemkívánatos kérőjétől, és talán egész Londontól.

Váratlanul érte a férfi határozott fellépése, amint felajánlotta segítségét és támogatását, a kez-deti ellenkezése ellenére. Maga is meglepődött, hogy végül hajlandó volt elfogadni az ajánlatát.

Először a férfi mély, kedves hangja és őszinte aggodalma csökkentette némiképp a rettegését, majd ahogy megmentette attól, hogy a Temzébe pottyanjon. Ha nem kapta volna el, amint meg-csúszott a rakpart nyálkás kövein, a vízbe esve biztosan megfulladt volna. Több rétegnyi ruhát öltött magára, nem akart feltűnő csomaggal távozni otthonról. Átnedvesedő, vastag ruhái pedig mázsás kőként húzták volna a folyó mélyére.

Még mindig a tenyerében érezte a férfi karján kidudorodó izmok tapintását. Ha erőszakoskod-na vele itt a sötét sikátorban, nem lenne elég ereje kiszabadulni a szorításából.

A szíve mélyén azonban tudta, hogy a férfi egy igazi, önzetlen úriember, vagy… talán mégis más oka van arra, hogy elcsalogatja a folyótól?

Újból hallgatag kísérőjére pillantott. Vajon jól döntött, amikor egy vadidegen emberre bízta a sorsát? Talán el kéne menekülnie, amíg nem késő.

Azonban ha a férfi igazat mond, és valóban ügyvéd, talán tényleg megszabadulhat a segítsé-gével a Sir Philippel kötendő házasság elől, és nem kéne elmenekülnie az otthonából, és mások könyörületességének kiszolgáltatva, egyedül boldogulnia a világban.

Lassan egy jobban kivilágított szakaszhoz értek. Az egymás után sorjázó házak és üzletek homlokzatán lámpások égtek, megvilágították kísérőjének arcát. Sötét haját széles, intelligenciát sugárzó homlokából hátrafésülve viselte. Egyenes orra, erős állkapcsa, kiugró pofacsontjai vol-tak. Szikár, kissé szögletes arcvonásai ellenére az ajkai teltek, érzékiek voltak, szenvedélyes em-ber benyomását keltették benne.

Vivienne alaposan szemügyre vette az idegen ruházatát is. Lévén, hogy bácsikája selyemke-reskedő, a hosszú évek során ő maga is jól értett már a különféle kelmékhez. A férfi kabátja és térdnadrágja sötét színű, durva pamutszövetből készült. Ingje ragyogóan tiszta és vasalt volt. Le-het hogy valóban ügyvéd, de nyilvánvalóan nem élt jómódban.

A kiejtése is eltért az általa ismert úriemberekétől. Persze lehet, hogy az ország valamely más területén nőtt fel, és az ott beszélt dialektus érződik a beszédén.

– Megérkeztünk a borozóhoz – szólalt meg a kísérője egy kivilágított épület elé érve, amely-nek bejárata felett, az enyhe szélben himbálózó cégér tanúsága szerint Bull and Crown volt a neve.

Vivienne habozott egy pillanatig.

– Valami baj van? – kérdezte a férfi, titokzatos, sötét szemeivel figyelmesen tanulmányozta Vivienne-t.

– Még sosem voltam borozóban – mondta. Mi van, ha ez mégis csak valami csel, és ha beme-gyek… – gondolta magában.

– Oh, értem. Ha szívesebben maradna idekinn…– Ahogy ön is mondta, a Bankside veszélyes hely. Talán rosszul tettem, hogy megbíztam ön-

ben.– Talán – mondta nyugodtan a férfi, lassan keresztbe fonta maga előtt a karjait. – Mihez kezd

majd ezek után?– Amit eredetileg is terveztem, elhagyom Londont.– Hogyan? Ellop egy csónakot? A lány nem válaszolt.– Ha valóban ez a szándéka, gondolt már arra, mi várna önre, ha elkapnák egy lopott csónak-

ban?– Letartóztatnának – igyekezett könnyed hangot megütni, annak ellenére, hogy ez a lehetőség

valójában rettegéssel töltötte el. Még sosem látott börtönt belülről, de amit eddig hallott róla, már az is borzadállyal töltötte el.

– Ha bűnösnek találják, megbélyegzik és börtönbe vetik, ami csak egy kicsivel jobb hely, mint amilyennek a poklot képzeli. Vagy deportálják, talán még fel is akasztják érte. És mégis, milyen csónakot akar ellopni? Lehet, hogy egy szegény ember egyetlen megélhetési forrását köt-né el.

– Ez eszembe sem jutott – ismerte be a lány.– Gondoltam.Vivienne nem akarta tovább a férfi kritikáit hallgatni. Épp eleget hallgatott már otthon a bá-

csikájától.– Akkor mit ajánl? Menjek feleségül egy olyan férfihoz, akit gyűlölök? Akkor inkább meg-

ölöm magam. Vagy megpróbálok a saját lábamra állni.– Könnyű azt mondani, hogy nem érdekli a halál, de meggyőződésem, hogy egészen mást

mondana, ha valóban az ajtaján kopogtatna – lassan, nyugodt hangon beszélt. – Nem szabad könnyelműen eldobnia magától a kényelmes életet, és a családját sem szabad elhagynia alapos indok nélkül.

– A bácsikám fog eltaszítani, ha keresztülhúzom a terveit. Biztos, hogy kidob a házából, ki az utcára, egy fillér nélkül, csupán abban a ruhában, amit épp viselek.

– Ezért szökött el?Vivienne nem szólt semmit. Többről volt szó, mint a szép ruhákról, ékszerekről, zsebpénzről.– Előfordult már önnel, hogy olyasmire kényszerítették, amit szívből gyűlölt? – szólalt meg

végül. – Olyasmire, ami teljesen ellentétes a természetével?Rob lassan bólintott. Különös, életunt kifejezés suhant át az arcán, amint Vivienne-re emelte

átható, kifürkészhetetlen pillantását.– Sokszor.Még mielőtt Vivienne megszólalhatott volna, így folytatta.– Kisasszony, pontosan megértettem az ön kétségbeejtő helyzetét. Kérem, engedje meg, hogy

segítsek önnek, mint jogász. Mellettem biztonságban van, kérem, higgyen nekem.A lányt még mindig kétségek gyötörték. Megbízhat benne? Honnan tudhatná biztosan, hogy a

férfi valóban ügyvéd?Végül úgy döntött, bíznia kell az ösztöneiben.

– Rendben, uram, meghallgatom a tanácsait.

2. fejezet

csapszékbe belépve Vivienne szemét azonnal csípni kezdte a füst. Az olcsó gyertyák hal-vány fényében hunyorogva próbált meg tájékozódni a helyiségben. Néhány asztalnál férfiak

ültek italaik fölé görnyedve, az asztalok között néhány kutya őgyelgett a padlót szimatolva. A felszolgáló lányok fürgén hordták az italokat a vendégek elé.

A– Erre – mutatta kísérője, majd karját Vivienne-nek nyújtva keresztülvezette a fából készült

asztalok, padok és részeg emberek útvesztőjében.Vivienne szemei lassan hozzászoktak a félhomályhoz, de azt kívánta, bárcsak ne kellene az

emberek kíváncsi, kihívó, sokatmondó pillantásainak kereszttüzében állnia. Hozzájuk képest Sir Philip kéjsóvár tekintete egyenesen az illendő viselkedés példaképének számítana. Kísérője egyetlen pillantásra sem méltatta őket, láthatóan otthonosan mozgott, ahogy keresztülhaladt a he-lyiségen. Tekintetét mindvégig a terem végében álló üres asztalokra függesztette.

Végre elérték a kissé félreeső, üres asztalt, széles kézmozdulattal intett Vivienne-nek, hogy foglaljon helyet a falhoz közelebb álló durván faragott padon.

– Itt nyugodtan tudunk beszélgetni, senki sem hall minket – mondta. Megvárta, míg a lány he-lyet foglal, majd ő is leült vele szemben.

Habár Vivienne most jobban szemügyre tudta venni a férfi arcát az asztalon álló gyertya hal-vány fényében, sötét szemei most is árnyékban maradtak.

– Hogy hívják? – kérdezte a lány.– Mivel ön hivatalosan nem az ügyfelem, az lenne a legjobb, ha névtelenül nyújtanék jogi se-

gítséget. Önnek sem kell megmondania a nevét.– Nagyon szakszerűen beszél, épp úgy, mint egy ügyvéd – gondolta magában Vivienne.Egy felszolgálólány jelent meg a férfi háta mögött. Kíváncsi pillantással méregette Vivien-

ne-t, majd szélesen elmosolyodott.– Régóta nem néztél már felénk! – üdvözölte a férfit.Vivienne megmerevedett.– Minden idődet a bíróságon töltöd? Vivienne még jobban elképedt.– Na mit szól hozzá? – folytatta az asszony Vivienne-re vigyorogva. – Mekkora ész lakozik

abban a jóképű fejében, ugye? Nem sok ügyvéd származik erről az oldalról, de ő innen való.– Polly – mondta az ügyvéd nyugodt hangon az asszony felé fordulva, így Vivienne jól szem-

ügyre vehette finom arcélét –, ez üzleti megbeszélés. Hozz a legfinomabb borodból, légy szíves. De ne vizezd fel! – tette hozzá.

– Tudod jól, hogy neked mindig mindenből a legjobbat adom – mondta az asszony a férfira kacsintva, nevető ajkai mögül kivillantak fekete fogai. – A hölgy gyönyörű, meg kell hagyni. Üz-leti ügy, mi? Fogadni mertem volna! Ha szükséges, van az emeleten egy szobám, az üzleti ügyek elintézéséhez.

– Nem vagyok szajha! – kiáltotta Vivienne kipirultan.– Igazán? – kérdezte az asszony egy cseppnyi nevetéssel a hangjában, majd a férfihoz fordult.

– Jack mesélte, hogy már nem hajtod őket, de én nem hittem neki. Mégis igaz lenne?– Polly, inkább a borral törődj – mondta a férfi halkan.– Megyek már – válaszolta kuncogva, majd csípőjét ringatva eloldalgott.– Egy barátja? – érdeklődött hűvösen Vivienne. Még mindig indulatos volt a szégyentől, hogy

szajhának nézték. Kíváncsi volt, vajon miféle ember ül szemközt vele.

A férfi bosszúsan összehúzott szemöldöke hirtelen egy régebben látott, Mars istent ábrázoló festményre emlékeztette.

A füstön át az ajtó felé kémlelve, újra rettegés töltötte el. Azt kívánta, bárcsak sosem fogadta volna el a férfi ajánlatát, még ha tényleg ügyvéd is. Kezét az asztalra támasztva felemelkedett a padról.

– Azt hiszem, hibát követtem el – mondta. A férfi Vivienne jobb kezére tette a kezét.– Az ügyvédek nem születnek ügyvédnek – mondta halk hangon, nyíltan a szemébe nézve. –

Jól ismerem Pollyt, nem messze ettől a helytől nőttem fel.– És ha csak el akarja hitetni velem, hogy ügyvéd? Honnan tudhatnám, hogy ez az egész nem

egy fortély, nem szövetkezett-e ezzel az asszonnyal?– Mi hasznom lenne ebből?– Ki akar rabolni, vagy még rosszabb. Először elnyeri a bizalmamat, majd magával visz a bú-

vóhelyére…A lány legnagyobb megdöbbenésére a férfi mély hangon nevetésben tört ki.– A búvóhelyemre? Biztosíthatom kisasszony, hogy az egyetlen „búvóhelyem” az irodám, a

Chancery Lane-en.Majd higgadtabban, olyan tisztelettel nézett a lányra, ahogy Elias bácsikája vagy Sir Philip so-

sem.– Belátom, egyáltalán nem volt igazam, amikor önt naiv teremtésnek néztem.– Mondtam önnek, hogy nem vagyok együgyű.– Csak elszánt.– Igen, ez igaz – mondta Vivienne.A felszolgáló visszatért a borral. Letette a két ónkorsót az asztalra, közben melegen Vivienne-

re mosolygott.– Bármit is kér tőle, kedveském, minden gondját megoldja. Nekem nagyon jó barátom, és ne-

künk szegényeknek bármilyen dogunk van a törvénnyel, ő kisegít a bajból.Vivienne nem válaszolt, kísérője pedig kifizette a bort.– Köszönöm, Polly.Szerencsére, az egyik részeg vendég sörért kiabált, így az asszony elsietett.– Mire célzott ezzel? – kérdezte a lány.– Csupán arra, hogy gyakran adok tanácsot nekik. De most lássuk az ön problémáját – vála-

szolt hivatalos hangot megütve. – Mikor lesz az esküvője?– Az esküvőben még nem állapodtak meg.A férfi kérdőn nézett rá.– De hamarosan megegyeznek. A kérőmnek – folytatta gúnyos hangon a lány – minden bi-

zonnyal ez a feltett szándéka.– Minden bizonnyal?– A bácsikámmal beszélt, nem velem. Úgy tesznek, mintha nekem semmi más szerepem nem

lenne az esküvőmben, mint hogy a testem ott legyen.– A bácsikája a törvényes gyámja? A lány bólintott.– A szüleim öt évvel ezelőtt meghaltak, azóta a bácsikámmal élek.– A bácsikája és a vőlegénye valószínűleg úgy gondolják, hogy az esküvővel járó üzleti ügyek

nem érdekesek egy fiatal lány számára.– Nem az „esküvővel járó üzleti ügyeket”, ahogy ön nevezi, ellenzem csupán.

Vivienne előrehajolt, hogy a gyertyafényben jobban lássa a férfi arcát.– A vőlegényem a király udvartartásához tartozik. Én nem szeretem őt, és ő sem szeret en-

gem. Még csak nem is kedvel, kivéve talán, ha a hitvesi ágyban feküdnék.Már a Philippel eltöltött nászéj szaka gondolata is utálattal és borzongással töltötte el Vivien-

ne-t. Elképzelni sem tudta, hogy szájon csókolja. De ezt a férfit megcsókolni nagyon is könnyű volt elképzelnie, hogy ajkait a férfi ajkaihoz nyomja, lélegzetük összekeveredik, a férfi izmos karjai szorosan átölelik…

Erőszakkal kiűzte fejéből a gondolatot.– Sajnos a bácsikám a házasságot egyfajta üzletnek tekinti. Engem pedig árucikknek, amit el

kell adnia, és a kérőm alkalmas vevőnek látszik.– Mi a fizetség?– A rang – Vivienne a hideg korsóra kulcsolta ujjait. – A bácsikám egy nemesemberhez akar

adni.A férfi felvonta a szemöldökét.– Ön nem nemes?– Nem, nem vagyok az – válaszolta egy kis büszkeséggel a hangjában, a másik csodálkozását

hallva. – Ahogy a bácsikám, vagy egyetlen rokonom sem az.– Ön nem akar férjéül egy nemesembert? A lány elkeseredetten felsóhajtott.– Ha szeretném, a rangja csak egy elragadó adalék lenne. De nem szeretem őt, ezért ha maga a

király lenne, akkor sem akarnék feleségül menni hozzá.– Elég szokatlan hozzáállás.– Lehetséges, de így gondolom. A bácsikám egyáltalán nem törődik a boldogságommal. Arra

számít, ha összeházasodom azzal az emberrel, egy nemesi családdal való rokonsága révén bemu-tatják az udvarban, amit jól tud majd hasznosítani az üzleti életben. Rám egyáltalán nem gondol.

– A vőlegénye ismeri az ön valódi érzéseit?– Még ha Anglia legnagyobb tökfilkója lenne, akkor is észre kellett volna vennie. Soha nem

bátorítottam. Sajnos a bácsikám nagyon gazdag, a kérőm pedig nem túl vagyonos. Azt hiszem, a jövendőbelim e házasság révén próbálja visszaszerezni eltékozolt vagyonát. A bácsikám szeme előtt azonban nem csak a nemesi cím megszerzése lebeg. A kérőm elhitette vele, hogy gazdag örökség várományosa.

– Egyéb ellenvetés?A lány merengve futtatta körbe ujjait a korsó peremén, végül dacosan nézett kísérője szemé-

be.– Kell ennél több? Az én szüleim szerették egymást, és nagyon boldogok voltak. Én is szere-

lemből akarok férjhez menni, nem társadalmi rangért vagy anyagi haszonért.– Úgy látom, a bácsikája megfontolásaiban az ön indítékai nem játszanak szerepet.– Valóban nem. Meg sem hallgat engem, nem figyel rám.Az ügyvéd hátradőlt, és mélyen elgondolkodva nézett a lányra.– El kell érnie, hogy a bácsikájának megváltozzon a véleménye a vőlegényéről. Olyan dolgo-

kat kell felkutatni, amelyek valószínűleg megbotránkoztatják a bácsikáját. Valószínű, titokban tart valamilyen adósságot, vagy elfelejtett említést tenni egy nagyobb tartozásról.

Vivienne rögtön megértette a férfi javaslatában rejlő bölcsességet. Tudta, hogy bácsikája nem venne jó néven egy ilyen információt. Ő üzletember, ez a házasság számára csak egy érzelmek nélküli, nagy hasznot hozó üzlet. Ennek a nyelvén ért a legjobban.

– Vagy… – folytatta az ügyvéd habozva.

– Vagy? – kérdezte a lány, kíváncsian várta, mit javasolhat még az ügyvéd.A férfi közelebb hajolt a gyertyafényhez. A lány sosem látott még ilyen telt, mégis kemény,

lágyság nélküli ajkakat. Tagadhatatlanul férfias, vonzó, kísértésbe vivő ajkak voltak, a lány alig tudott a férfi szavaira figyelni, aki lágy, bizalomgerjesztő hangon beszélt tovább.

– Előfordult valaha, hogy a vőlegénye viselkedése ízléstelen, illetlen volt önnel szemben?– Csak annyiban, hogy kitart a lánykérés mellett.– Nem próbálta meg elcsábítani önt?Ha Philip valaha is ilyen lágy hangon beszélt volna hozzám – gondolta a lány –, vagy sötét

szemeivel ilyen melegen nézett volna rám, és ilyen érzéki ajkai lennének, lehet hogy engedtem volna a kísértésnek.

– Bocsásson meg a bizalmas kérdésért, de próbálkozott a vőlegénye valaha ilyesmivel? – is-mételte meg a férfi a kérdést.

Vivienne magához tért az ábrándozásból, és az ügyvédre fordította figyelmét.– Szerencsére nem történt ilyesmi.A férfi arca egy pillanatra megenyhült, mielőtt újra a szokásos, komoly kifejezést öltötte ma-

gára.– Űz valamilyen hazárdjátékot? Italozik? Szajhák?A lány megrázta a fejét.– Sosem hallottam ilyesmiről vele kapcsolatban.– Akkor sajnos azt kell mondanom, ez kevés ahhoz, hogy érdemtelen, méltatlan embernek ál-

lítsuk be.– Nem fogok szerelem nélkül férjhez menni! – ismételte meg határozottan a lány.– Látom hogy ebben hajthatatlan, és a céljai eléréséhez inkább az életét tenné kockára.– Nagyon jól látja, bármire képes vagyok.Mielőtt a férfi újra megszólalt volna, kortyolt egyet a borból, nagyon lassan és megfontoltan

visszatette a korsót az asztalra, majd komoly tekintettel ismét a lányra nézett.– Ebben az esetben azt tanácsolom önnek, hogy menjen haza.– De hát….– Engedje meg, hogy befejezzem! – szakította félbe a lányt, majd így folytatta. – Térjen vissza

az otthonába, és próbálja meg késleltetni az esküvőt.– Késleltetni?– Igen, és ez idő alatt próbáljon meg mindent kideríteni a kérőjéről.– Nem akarok többet tudni róla – mondta halkan a lány, inkább a velem szemben ülő férfiról

akarok mindent megtudni – tette hozzá gondolatban.– Ez a legjobb esélye. Minden férfinak van valami rejtegetni valója.– Még önnek is? – csúszott ki a lány száján.– Most nem rólam beszélünk!– Bocsásson meg – pirult el a lány –, hogyan deríthetek ki valami terhelőt?– Mindig van valamilyen pletyka – folytatta töprengve –, kell találnia valamit, amitől a vőle-

génye, mint kérő, elveszíti vonzerejét a bácsikája szemében.– Azt hiszem, értem, mire céloz.– Ha a kettőjük közti megbeszélések eljutnak az esküvő kitűzéséig, számos kérdésben és tétel-

ben kell megegyezniük a megvalósításig, ami további időt biztosít a kutakodáshoz.– Értem – bólintott a lány gondterhelten –, de én járatlan vagyok a jogi ügyekben. Honnan

tudjam, mit kell kérdeznem?

– Bármit, ami csak eszébe jut. Ha a számításaim beválnak, elég egyetlen kedvezőtlen informá-ció, ami már habozásra készteti majd a bácsikáját. Ettől újabb kérdések merülnek fel benne is, hogy kételkedni kezdjen a házassági szerződés egyes pontjaiban. Feltételezem minél több előnyt szeretne kicsikarni a házasságból.

– Így van – a lány a korsójával játszott. – De mihez kezdjek, ha azt mondja, ez nem az én dol-gom?

– Nem fogja mondani, ha az ön érdeklődése kedvez neki.– Mindent meg fogok próbálni – egyezett bele a lány.A férfi körülnézett a csapszékben, Vivienne is megállapította, hogy kevésbé zsúfolt, mint elő-

zőleg.– Késő van – mondta. – Haza kell mennie, és ne gondoljon újabb szökésre. Habár most úgy

gondolja, hogy a családja kegyetlen önhöz, biztosan nagyon aggódnának, ha valami baj érné.– Ebben nem lennék olyan biztos.A férfi hosszú, vékony ujjaival megérintette a lány kezét. Szemében mintha szomorúság buj-

kált volna, Vivienne szíve összeszorult, ahogy belenézett a sötéten csillogó szempárba, bár nem tudta megmondani, miért.

– Higgye el, hogy így van! – mondta. Felállt, hogy felsegítse a lányt, de az még nem akart menni. Még nem.– Közreműködött már ehhez hasonló ügyben, amikor a nő határozottan elutasította a házassá-

got? – kérdezte a lány, és továbbra sem mozdult – Vagy a vőlegény?– Nem, még nem, de sok esetben láttam, hogy a házasságkötéskor a vonzalom kevés szerepet

játszott.– Egy ilyen házasságban élni szerencsétlenség.A férfi most határozottabban kinyújtotta a kezét, hogy indulásra késztesse a lányt.– Úgy tűnik, így is képesek együtt élni.– Igen, de közben szeretőt tartanak, szerencsejátékokat űznek, vagy italba fojtják a bánatukat

– feleselt a lány, majd kisvártatva hozzátette. – Ahogy már mondtam, nem akarok így élni. Olyan házasságot akarok, amilyen a szüleimé is volt, aminek a szerelem az alapja.

– Szerencsések voltak.– És az ön szülei?– Sosem ismertem őket – mondta hűvösen a férfi, majd hirtelen felsegítette a lányt, ezzel je-

lezve, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést.A lány kelletlenül a férfi csupasz kezébe helyezte kesztyűs kezét, közben észrevett egy apró

sötét foltot az ügyvéd jobb kezén. Nem engedhet meg magának egy segédet? – tűnődött a lány, majd vonakodva hagyta, hogy kivezessék a csapszékből.

– Szerencsénk van – mondta a férfi, amikor megpillantotta a feléjük haladó zörgő bérkocsit.Vivienne azonban nem így gondolta. Koránt sem tartotta szerencsének, hogy vissza kell térnie

bácsikája házába. A férfi intésére a kocsi megállt mellettük. Kabátja zsebéből elővette az erszé-nyét.

– Nem szükséges, hogy kifizesse a kocsist – mondta a lány. – Van nálam pénz.– Ragaszkodom hozzá.– Őszintén hálás vagyok a nagylelkűségéért, de nem akarok még jobban a lekötelezettje lenni.– Nem tartozik semmivel.– Önnek köszönhetően végre megnyílt előttem egy keskeny ösvény, amin talán kimenekülhe-

tek ebből a nyomasztó helyzetből.

– Kifizetem a kocsist. – A férfi hangja olyan hűvösen csengett, mintha nem is beszélgettek volna a csapszékben. Mintha nem sietett volna a nő segítségére. Mintha nem mentette volna meg az életét a folyótól és egy nem kívánatos házasságtól.

– Megtudhatnám, ki volt ily kedves és nagylelkű hozzám, ki látott el okos tanácsokkal? – kér-dezte halkan a lány.

– Nem.– Tudnom kell, hogy viszonozhassam.– Elég, ha megköszöni.– Én nem így gondolom.– Boldog vagyok, hogy egy szorult helyzetben lévő nő segítségére lehettem – mosolyogta el

magát végül az ügyvéd.Ő a legvonzóbb férfi a világon, akit valaha láttam – gondolta magában Vivienne.– A kocsis önre vár – mondta halkan.– Igen – sóhajtotta a lány, közben a szívét furcsa, soha nem tapasztalt érzelmek töltötték el.Nem mozdult. Ki akarta valamiképpen fejezni háláját, de úgy érezte, szavakkal nem tudná ki-

fejezni, mit is érez valójában. Kétségbeesés töltötte el, majd hirtelen magához húzta a férfit, és megcsókolta. De nem az arcát, ahogyan ezt mások tették volna ilyen helyzetben, hanem az ajkát. A férfi ajkának érintésétől fellángolt benne a szenvedély. Forróság futott végig a testén, sosem tapasztalt szenvedély uralkodott el rajta. Sosem csókolt még meg senkit, és sosem gondolta vol-na, milyen mámorító érzés, ha két ajak összeér.

A férfi szorosan átölelte, ajkai ugyanolyan szenvedéllyel viszonozták a csókját. A lány mohón engedett utat a férfi egyre követelőzőbb nyelvének. Vivienne a mennyországban érezte magát, soha nem akarta abbahagyni a csókot.

– Na mi lesz má' ? Beszáll vagy nem? – zúgolódott a kocsis.A férfi hirtelen abbahagyta a csókot, és hátrébb lépett.– A hölgy megmondja hová kell vinnie – mondta.A hangja olyan nyugodt, szinte közömbös volt, hogy Vivienne rémülten sóhajtott fel. Szíve

vadul kalapált, a vér lüktetett az ereiben, minden izma megfeszült, de észrevette, hogy a férfi is fülig elpirult.

Az erszényét a lány kezébe nyomta.– Ennek elégnek kell lennie – mondta halkan. – Isten önnel, és szerencsés utat! – tette hozzá,

majd sarkon fordult, és eltűnt a ködben, mint egy fantom.Vivienne egy pillanatig szinte kételkedett benne, mindez megtörtént-e egyáltalán, de a férfi

csókja még mindig ajkán izzott.– Úgy viselkedtem, mint egy ledér, könnyelmű nőcske – gondolta magában. – Szégyellnem

kellene magam.De nem érzett szégyent. Csupán azt sajnálta, hogy nem tudta meg a férfi nevét, így nem tudta,

hogyan találkozhatnának újra.

3. fejezet

ob az íróasztalánál ült, a szemét dörzsölgette, próbált újra az előtte fekvő papírokra koncent-rálni. A Bankside-on történt események óta éjszakánként nem tudott aludni.R

Akarata ellenére lelki szemeivel újra és újra felidézte a csinos, mosolygó arcot, és a gyönyörű kék szemeket, melyek olyan kékek voltak, mint a ragyogó, tiszta égbolt színe, vagy mint Károly király bársony köpenyének színe, amelyben néhány napja ellovagolt Rob irodája előtt.

Feltételezte, hogy a lány biztonságban hazaért, és a pénzből ki tudta fizetni a kocsist. Az ösz-szes nála lévő pénzét odaadta, bár szűkös kis összeg volt csak a zsebében.

Talán haza kellett volna kísérnie a lányt, bemutatkozni neki, megkérdezni, kicsoda ő, hol la-kik – de lehet, hogy ez nem lett volna túl okos dolog. A lány finom öltözékéből és kiejtéséből ítélve nagyon távol álltak egymástól társadalmilag. Mit kínálhatna ő egy ilyen hölgynek? Az iro-dája rossz helyen állt, nem a Chancery Lane-en, mint más ügyvédeké. Ügyfeleinek többsége na-gyon hálás, de szegény volt, nem engedhették meg maguknak, hogy túl sokat fizessenek szolgá-lataiért. Irodája szegényes, néhány kopott bútordarabbal, ruházata viseltes.

És a híre – jó és rossz egyaránt.Nem, ő sosem lehet több, mint egy névtelen ügyvéd, aki néhány tanácsot adott egy hölgynek.Mégis, mióta csak találkoztak, napközben és éjszaka is állandóan arra az ismeretlen kedves

arcra gondolt, és ennél is élénkebben emlékezett a csókjára.Még sosem csókolta meg senki ilyen hévvel és vágyakozással. Meglepte a lány váratlan tette,

de ő is azonnal átadta magát a mindkettőjüket elborító szenvedélynek.Milyen csodálatos érzés volt ajkait az ajkain érezni, és milyen bámulatba ejtő volt a lány szen-

vedélyessége! Ki hinné, hogy egy olyan finom, előkelő, jól öltözött és jól nevelt hölgy, aki válo-gathat a hozzá illő kérők közül, megcsókolta őt!

Természetesen, más nők is megcsókolták már, köztük az ő szeretett és elveszített Janet-je, mi-előtt egy gazdag ember szeretője nem lett, maga mögött hagyva a nyomort valami jobbért.

Janet megalkuvása vezetett nyomorult halálához.Azon az estén, a csapszékben az a védtelen és rémült fiatal lány emlékeztette az ő édes, szelíd

Janet-jére.Másrészről azonban cseppet sem hasonlítottak. Ahogy a lány egyenesen a szemébe nézett,

ahogy telt ajkait az övéhez szorította, egész viselkedése inkább határozottságot és eltökéltséget sugallt.

Almaiban folyton megjelent a lány, ahogy őt várja. Egy pazar berendezésű hálószobában állt, a hatalmas szobát rengeteg gyertya fénye világította meg, az ágyat finom vászon ágynemű borí-totta.

A lány egyszerű, fehér öltözékében olyan volt, mint egy angyal, kibontott haja a vállaira om-lott, szemei pedig ragyogtak. Mosolyogva lassan a férfi felé indult, hogy az végre a karjaiba zár-ja.

Milyen édes volt a csókja! Halvány rózsaillat lengte körül, mely egyre erősödött, ahogy a csókja is szenvedélyesebbé vált. Türelmetlen vágyakozással kapta a karjaiba, és az ágyhoz vitte. A lány a mellkasára hajtotta a fejét, mintha tudná, hogy a férfi mindig védelmezni fogja, és soha nem hagyja el.

Nem úgy, mint Janet.Szomorú sóhajjal próbált meg újra az előtte fekvő papírok tanulmányozására koncentrálni. Ja-

net-en már nem segíthet, és nem segíthet többet az ismeretlen szépségen sem.

Mrs. Dimdooron viszont segíthet. Az asszonyt elhagyta a férje, aki egy vitorlással az Újvilág-ba hajózott. Férjének korábbi üzlettársa azt állította, hogy az tekintélyes adósságot hagyott hátra, és beperelte Mrs. Dimdoort, hogy visszaszerezze a pénzét. Az előtte fekvő kereset viszont szá-mos mellébeszélést tartalmazott.

Az asszony szerencséjére, a hitelező aláírása a lap alján jól kivehető volt, jelezve, hogy a férj az adósságát a kamatokkal együtt visszafizette, mielőtt a feleségét magára hagyva elhajózott.

Rob a karosszékében hátradőlve újra felsóhajtott, vállain érezte a kemény támla nyomását. Bárcsak a saját életében is mindent ilyen könnyen lezárhatna, és maga mögött tudhatna!

Hirtelen libazsír illata csapta meg az orrát.Bertie Dillsworth, Rob beosztottjának tisztelettudó arca tűnt fel az ajtóban. Haja ragadt a liba-

zsírtól, amivel reménytelenül próbálkozott, hogy állandóan égnek álló tincseit lelapítsa.– Egy férfi vár kint Rob… ööö… Mr. Harding – javította ki magát azonnal, emlékezve arra,

hogy Rob meghagyta neki, az ügyfelek előtt hivatalos formában szólítsa meg. – Ha fogadni tud-ja…

– Persze hogy tud fogadni – mondta egy bágyadt, vontatott, felső osztálybeli férfitól származó hang. – Ember, fontos megbízásom van számára, úgyhogy jobban teszi, ha fogad.

Bertie feje eltűnt a résre nyitott ajtóban, majd a fej tulajdonosa háttal betántorodott a szobába, ahogy a kinti idegen maga előtt tolva belépett az irodába.

Egész megjelenése és fellépése jól érzékeltette, hogy a férfi a király belső köreihez tartozó ud-varonc, ahogy besétált Robert irodájába, ügyet sem vetve az előszobában várakozó ügyfelekre.

Ahogy Rob felállt, a férfi, arcán enyhe undorral körülnézett, mielőtt véreres szemei megálla-podtak az ügyvéden.

– Feltételezem, hogy ön Szívtelen Harding – kezdte olyan bágyadt hangon, mintha igazán nagy bajban lenne.

Vagy csak társadalmi különbségét akarta érzékeltetni.Rob halántékán lüktetni kezdett egy ér, de kifelé nem mutatta, hogy a férfi dölyfös viselkedé-

se miatt még mindig zavarban van.– A nevem Robert Harding. Mr. Dillsworth, legyen szíves, kérje meg Mrs. Dimdoort, hogy

várjon néhány percet.Az arrogáns idegen úgy nézett Robra, mintha az szitkozódott volna. Eközben Bertie halkan

mondott valamit a padon várakozó középkorú varrónőnek. A nő Robra nézett és bólintott, mire az ügyvéd olyan kedvesen mosolygott rá, hogy az asszony a haja tövéig elpirult.

– Mivel Mrs. Dimdoor hajlandó volt alkalmazkodni önhöz, kérem, foglaljon helyet – mondta Rob.

– Ön az a fickó, aki meglepő módon el tud rendezni bármilyen szerződést, megállapodást, vagy végrendeletet? Úgy hallottam, hogy hibátlanul és kemény kézzel dolgozik.

– Ezt állítják néhányan. Megteszem, ami tőlem telik.– Persze hogy megteszi. Naná, hogy megteszi.A férfi méltóságteljesen lépkedett fel s alá széles karimájú, tollas kalapjában. A jelenlegi ud-

vari divatnak megfelelően a kalap alatt parókát viselt. Göndör fürtjei hímzett bársonykabátja vál-láig értek.

Rob kíváncsi volt, hogy a férfi haja milyen színű lehet valójában, arra gyanakodott, hogy a fe-kete tincsek csak a király hajviseletét utánzó udvari divat kellékei.

– Dillsworth, kérem csukja be az ajtót – szólt Rob a kíváncsiskodó tisztviselőnek, közben a kint várakozó és élénken figyelő ügyfeleire pillantott.

A férfi enyhe bizonytalansággal elhelyezkedett vele szemben egy karosszékben, közben a ki-hátráló Bertie-t nézte, lehetőséget adva Robnak, hogy alaposan szemügyre vehesse.

Hosszúkás arca, vékony sasorra, vékony felső és teltebb alsó ajka volt, keskeny szemére ár-nyékot vetett szemöldöke, ami Rob feltételezése szerint szintén festett volt. Arcszíne természet-ellenesen fakó, mint aki ritkán tartózkodik a napon. Az állán és az arcán apró, fekete taftból kivá-gott kör és gyémánt alakú pöttyöket viselt. Az állán lévő pötty körüli vöröses elszíneződés miatt valószínűleg nem csak divatból viselte, hanem valamilyen bőrhibát takart el vele.

Ruházata közelről már koránt sem volt olyan finom, mint első látásra. Hímzett bársony kabát-ja több helyen foltozott volt, hosszú szárú kesztyűje és kalapja is viseltesnek látszott, bár a tollak Rob szerint valószínűleg nemrég lettek beletűzve. Mindent összevetve, korántsem volt olyan va-gyonos ember, ahogy azt az ember első pillantásra gondolná.

Miután Bertie becsukta az ajtót, a férfi Robhoz fordult.– Sir Philip Martlebury vagyok – közölte olyan arckifejezéssel, mintha Robnak már hallania

kellett volna róla.De ő még sosem hallotta ezt a nevet.– Miben segíthetek? – kérdezte.– Hamarosan eljegyzem egy ravasz vén róka unokahúgát, és meg akarom önnel tárgyalni a

házassági szerződés részleteit.Sir Philip önelégült mosolyát látva Rob uralkodott magán, arca semmit nem árult el.Sem meglepetést, sem meghökkenést, sem irigységet.Végül is, semmi, de semmi nem utalt arra, hogy ennek az ügynek bármi köze lenne ahhoz a fi-

atal lányhoz, akivel a Bankside-on találkozott. Londonban minden bizonnyal számos fiatal lány van hasonló helyzetben.

– Nem mond semmit, Mr. Harding?– Kicsit megdöbbentett, Sir Philip – válaszolta, abban bízva, hogy az előtte ülő ember hízel-

gésnek veszi a megjegyzést.Sir Philip széles mosolyáról ítélve annak vette.– Úgy értesültem, hogy ön eddig kevés, a köreimből való embertől kapott megbízást. Mind-

azonáltal, azt hallottam, hogy ön a legjobb ügyvéd, és ha valóban ön a legjobb, valószínűleg nem én leszek az utolsó megbízója. Számos befolyásos barátom van az udvarnál.

– Megkérdezhetném Sir Philip, hogy kitől hallott rólam?– Az egész udvarban arról suttognak, hogyan járt túl annak a drámaírónak az eszén, aki egy

gazdag özvegyet vett feleségül.Rob elmosolyogta magát. Jól emlékezett a Sir Richard Blythe és Elisa Longbourne között köt-

tetett házassági szerződésre. Valóban egy nagyon egyoldalú szerződést fogalmazott meg, amit a vőlegény elolvasás nélkül aláírt. Jókedve ellenére visszafogott hangon válaszolt.

– Úgy hallottam, boldog házasságban élnek.Sir Philip gonoszul felnevetett, ez volt az egyik legförtelmesebb, leggonoszabb vihogás, amit

Robert valaha hallott.– Semmi kétség, hogy az ágyban boldoggá teszik egymást, ahogy én is boldoggá fogom tenni

a jövendőbelimet.Rob ajkán a mosoly gúnnyá és megvetéssé alakult át. Sok embert ismert, akik szegénységben

és nyomorban éltek, de még sosem hallotta egyiküktől sem, hogy ilyen tiszteletlenül beszélt vol-na egy asszonyról. Épp távozásra akarta felszólítani a férfit, amikor Sir Philip kijelentése ajkára fagyasztotta a szót.

– Valószínűleg hosszú időn keresztül kell az üggyel foglalkoznia, ezért magas tiszteletdíjat ajánlok önnek. A jövendőbelim bácsikája nagyon kicsinyes, minden kérdésben napokig alkudo-zik. Ha minden a kedvem szerint alakul, még külön díjazásban részesítem önt. Nem lennék meg-lepve, ha tiszteletdíja több mint 50 fontra rúgna.

Ötven font! Ez majdnem annyi, amennyit Rob az előző évben összesen keresett. Szüksége volt a férfi által kínált pénzre, valamint azokra az előnyökre, amit egy elégedett nemesi szárma-zású ügyfél hozhat számára.

Félre kell tennie a férfi iránt érzett ellenszenvét, hisz korábban sokkal alantasabb munkával kellett megkeresnie a kenyérre valót. Bizonyára lassan megbarátkozik majd Sir Philippel is.

Még nevetségesebb volna egy olyan halvány lehetőség miatt visszautasítani a férfi ajánlatát, hogy egy olyan nőt akar feleségül venni, akivel Rob már találkozott egyszer.

– Elfogadom az ajánlatát.– Kitűnő! – a nemesember kabátja zsebéből egy fehér zsebkendőt vett elő, és finoman meg-

szagolta. A kendő erős virágillata köhögésre ingerelte Robot.– Természetesen előleget fogok kérni – mondta.Sir Philip felhúzott szemöldökkel nézett az ügyvédre.– Mekkora előlegre gondolt?– Általában egy fontot kérek kezdetnek. Sir Philip nem túl elegánsan felhorkantott.– Nagy Isten, ennyi az egész? Azt hittem, a felét fogja kérni!– Ezek szerint nem jelent gondot önnek az egy font kifizetése. A titkáromnak legyen szíves át-

adni a pénzt.Sir Philip egy szakadozott erszényt vett elő a zsebéből. Néhány pillanatig kotorászott benne,

majd az előhalászott egyfontos érmét az asztalra dobta.– Tessék.– Mint már említettem, a titkáromnak kell kifizetnie – ismételte meg Rob, és nem nyúlt az ér-

méhez.A nemesember savanyú mosollyal az arcán felvette az asztalról a pénzt, és forgatni kezdte az

ujjai között.– Meg kéne ünnepelnünk a jó szerencséjét egy itallal, nem? – javasolta, valamilyen nedű után

kutatva körülnézett a szobában.Ideges fészkelődése és az érmével való babrálása is azt mutatta, szüksége van egy italra.– Nem gondolom.Sir Philip meglepetten dőlt hátra.– Szent ég, maga egy puritán?– Nem, csak nem tartok bort, vagy más alkoholt az irodámban, és nincs időm elmenni egy

csapszékbe.Rob az asztalán fekvő dokumentumok felé nyúlt.– Ó, értem – válaszolta kelletlenül Sir Philip. – Holnap délután találkozom a menyasszonyom

bácsikájával, Elias Burroughs-al. Ebédeljen velem holnap délben, hogy meg tudjuk beszélni a feltételeinket. Később majd mindketten meglátogatjuk.

– Kitűnő – helyeselt Rob, majd felállt. Sir Philip szintén felkelt.– A Stranden lakom, a Martlebury házban – ismét hallatta utálatos vihogását. – Már alig vá-

rom, hogy lássam Burroughs képét, amikor megtudja, hogy Szívtelen Harding az ügyvédem.

Rob mereven maga mellett tartva karjait, lassan ökölbe szorította kezét, és kissé meghajolt, majd tekintetével követte a távozó nemesembert, aki úgy vonult ki a szobából, mintha ő lenne London ura.

– Átkozott fráter – dünnyögte Rob a bajsza alatt, mikor visszatért az íróasztalához. Még egy-szer halkan megfogadta magában, hogy elfelejti azt a gyönyörű fiatal lányt, aki csak szerelemből akar férjhez menni. El kell felejtenie ragyogó, kék szemét, szenvedélyes csókját.

4. fejezet

– Drágám, teljesen tönkrementem, egy pennym sem maradt, és Edmond is ellenségesen viselke-dett velem – nyafogta Lettice Jerningham, miközben egy újabb francia bonbont tett a szájába, és kuncogni kezdett. – De Edmond, mondtam neki, azt hittem, nyerni fogok! Mindenki erre gondol, amikor fogadást köt, nem igaz Vivienne?

Vivienne szórakozottan bólintott, miközben figyelte, hogy Lettice egy tányérnyi édességből csemegézik. A szalonban ültek, de Vivienne nem nagyon tudott házigazdája folyamatos fecsegé-sére figyelni.

Lettice Jerningham Elias bácsikája egyik üzlettársának lánya volt, aki egy alacsonyabb rangú udvari emberhez ment férjhez, aki majdnem annyi idős volt, mint maga Elias bácsi. Lettice-t ta-valy bemutatták az udvarban is. Idős férjét szinte sosem említette, állandóan az udvarról, főleg a királyról beszélt, mióta személyesen is találkozhatott az uralkodóval.

Az is nyilvánvaló volt, hogy az idős házastárs melletti unalmas házaséletet kárpótolandó evett annyi édességet, miközben Lord Bobbles-szel, a spánieljével játszadozott. A kis ölebet Károly király utánzására szerezte be, hisz a király híres volt a kutyák iránti rajongásáról.

Rendes körülmények között Vivienne elkerülte volna Lettice-t. Sajnos azonban az elmúlt he-tekben semmi hasznosítható információt nem sikerült kiderítenie kérőjéről, Sir Philipről, utolsó reménye Lettice, minden pletykák tudója volt. Szerencsétlenségére a fecsegésre hajlamos Lettice eddig egyetlen célzást vagy utalást sem tett Sir Philip házassági szándékáról, vagy magáról a férfiról.

Mindazonáltal a titokzatos ügyvédnek igaza volt – le kell beszélnie a bácsikáját erről a kény-szeredett házasságkötésről. Megpróbálta elérni, hogy bácsikája az ő szemével lássa az ügyet, de teljesen kudarcot vallott, így nem marad más, mint hogy valami olyan dolgot fedezzen fel Sir Philipről, ami nem nyeri el a bácsikája tetszését. Azóta, hogy visszatért otthonába azon az éjsza-kán, amikor megpróbált elszökni, egy pillanatra sem feledkezett meg az ügyvédről és tanácsairól. A férfi még álmaiban is kísértette.

Ezekben az álmokban állandóan egy sötét, ködbe burkolódzó utcán futott üldözője elől, ami-kor megpillantja a jóvágású, lovagias ügyvédet egy lámpa alatt állva, és a rettegése azonnal el-száll. Egyenesen biztonságot és gyengédséget nyújtó karjaiba futott. Majd a hálószobájában, az ágyában feküdtek. Meztelenül, összefonódva.

A férfi a testét cirógatta, csodás ajkaival csókolgatta, és ahogy ujjaival megérintette a férfit, érezte testének forróságát.

– Kérsz egy kis süteményt, drágám? – kérdezte Lettice, magához térítve Vivienne-t az ábrán-dozásból.

– Nem, köszönöm – válaszolta, és emlékeztette magát, miért is van itt. Nem azért, hogy álmo-dozzon.

Vivienne egy barátságos mosollyal odébb húzódott Lettice-től, és Lord Bobblestól, aki éppen erősen vedlett. Elias bácsikája elégedetlen lenne, ha hazatérve halvány rózsaszín ruháját fekete kutyaszőr borítaná.

– Azt hiszem, a férjed nem helyesli a szerencsejátékokat.– De hisz mindenki játszik! A király is játszik – háborgott Lettice a fejét rázva, szőke loknis

fürtjei ugrándoztak, mintha ők is tiltakoztak volna a fogadások ellen.– A király sok olyan dolgot művel, amit a nép nem helyesel.

Lettice keze megállt, miközben egy újabb bonbont készült a szájába tenni, és mereven bámult Vivienne-re.

– Épp úgy beszélsz, mint azok a szörnyű puritánok! – kuncogott újra. – Olyan képet vágsz, mint a királynő udvarhölgyei.

– Úgy hallottam, hogy ők sem helyeslik, ami az udvarban folyik.– Valóban nem – hagyta jóvá Lettice megvetéssel, miközben egy újabb csokoládét dugott a

szájába, és élvezettel majszolta.– Még azt is elutasítják, hogy megtanuljanak angolul, mindig feketében járnak, az arckifejezé-

sük olyan savanyú, ódivatúak, úgy néznek ki, mint egy régi festmény. Mindannyiuknak valahol egy sírkő alatt kellene feküdnie. Mindig meg kell győznöm magam, hogy még lélegeznek! És mindig olyan finomkodóak, olyan… olyan nevetségesek. Nem hajlandóak olyan ágyban aludni, amiben már más aludt valaha.

– Akkor az udvarnak rengeteg új ágyat kell rendelnie! – válaszolta Vivienne, de hamarosan megbánta, hogy az ágyat emlegette, mert erről újra eszébe jutottak álmai, az ügyvéd ölelése, ajka, a szenvedélyessége…

Lettice kuncogva adott hangot egyetértésének, majd lesepert egy kis cukrot ruhájának csipke-gallérjáról.

– Nagyon csinos a ruhád.Vivienne hálás volt, hogy témát váltottak.– Tetszik ez a szín? Ez a bácsikám egyik legújabb festéke.– Ez nem csipke?– Tudod Lettice, a bácsikám nem foglalkozik csipkével, ezért én sem viselek sosem.– Boldognak kellene lenned, hogy ilyen nagyszerű selymeket és szalagokat árul – jegyezte

meg Lettice. Közelebbről is megnézte Vivienne selyemszövet ruháját, és elismerően bólintott. – Nagyon szép. Lady Horrace viselt ehhez hasonlót az udvarnál.

Lettice illegette egy kicsit magát, mielőtt bekapta volna az utolsó bonbont.– Épp a múlt héten volt egy álarcos bál. Nagyon izgalmas volt! És óh, a király milyen jóképű

volt! Tanúsíthatom neked Vivienne, ő a legcsinosabb férfi egész Angliában!Vivienne komolyan kételkedett ebben, hacsak a király nem hasonlított egy bizonyos, ismerős

ügyvédre.– Láttam, hogy táncol Károly király! A lábai pedig, ó drágám… – hajolt kissé előre Lettice –,

a lábai igazán izmosak!Vivienne kíváncsi volt az ügyvéd lábaira. Képzeletében az is olyan izmos volt, mint a karjai.– Nem kell elpirulnod, drágám! Biztosíthatlak, mindannyian illendően fel voltunk öltözve –

fejezte be egy újabb kuncogással. Felemelte a kutyáját, és orrát a spániel orrához dörzsölte. – Igaz, Lord Bobbles? Milyen csodálatos ruhát viselt a mama?

Bármilyen kínos is, Vivienne nem bírta tovább:– Lettice, mit tudsz Sir Philip Martleburyról?Lord Bobbles hirtelen lecsúszott gazdája térdéről, és nyikkant egyet.– Kíváncsi voltam, mikor hozakodsz elő ezzel a kérdéssel – mondta Lettice, és megveregette

Lord Bobbles fejét.Vivienne nem is titkolta meglepetését.– Hallottad, hogy feleségül kíván venni?– Állandóan rólad, a szépségedről beszél. Türelmetlenül várja, hogy feleségül vehessen.És megkapja a hozományomat – tette hozzá magában sóhajtva Vivienne.– Boldognak kéne lenned. Szemrevaló fickó, és nemesi származású.

– Az érdeklődése gyanút kelt bennem – válaszolta Vivienne óvatosan. – Végül is, mit tudnék én kínálni neki?

– Édesem, ne becsüld alá a szépség erejét. – mondta Lettice nyájas mosollyal.Lettice egészen csinos volt a maga cicomás, feltűnősködő módján. Bizonyára senkinek nem

kerülné el a figyelmét egy hölgyekkel teli szobában.– Tudod, folyton veled henceg. Persze nem nekem, hanem más férfiaknak, ahogy hallottam.

Szerencsés asszony leszel. Meg kell hagyni, ő nem a király, no és a király már nős is – fejezte be egy újabb kuncogás kíséretében.

A tény, hogy Károly nős, valószínűleg nem jelentett Lettice számára akadályt, amikor az ágyába invitálta.

– Igen, Philip jóképű férfi – mondta hangosan Vivienne. Egy cicomás udvaronc számára – tette hozzá magában. – Részben ez az, ami nehézséget okoz nekem. Hallottál valamit… tudsz-e valamit… van neki szeretője?

Lettice őszinte szívélyességgel mosolygott Vivienne-re, és megpaskolta a kezét, mintha csak a kutyája fejét simogatta volna.

– Az utóbbi időben nincs.– Ki volt az?– Már nem emlékszem. Hónapokkal ezelőtt volt. Azóta nem kötelezte el magát.Nyilvánvaló, erről a témáról nem tud többet kiszedni Lettice-ből, és ez nagyon kevés volt ah-

hoz, hogy eltántorítsa bácsikáját a házasság megkötésétől. De ha Sir Philipnek nincsenek nő-ügyei, akkor mi lehet még szálka nagybátyja szemében?

A pénz volt Elias bácsi Achilles-pontja.– Úgy tudom, mindenki játszik szerencsejátékot. Ő is? – kérdezte Vivienne szinte a fogait csi-

korgatva, mivel Lettice folyamatosan a kezeit paskolta.– Nem túl sokat. Egyszer láttam, amikor nyerés közben abbahagyta a játékot, és felkelt az asz-

taltól. Biztosíthatlak, ez az, amit én sosem fogok megtenni. Mondtam is Lady Rowhamptonnak, egyszer a gyémántjaimat is az asztalon hagyom.

– Lettice!– Igen drágám?– Van ügyvéd ismerősöd?Lettice úgy bámult rá, mintha még egy orra nőtt volna.– Ügyvéd? Mi dolgom lenne velük?– Hmm, ők készítik a házassági szerződéseket, nem?– Oh, természetesen.– Találkoztál már valaha egyikükkel?– Nem, soha – mosolygott cinkosán Vivienne-re. – Szükséged van egyre?– Még nem, de lehet hogy hamarosan igen – válaszolt kitérően.– Nos, kedvesem, akkor Szívtelen Hardingot kell megbíznod. A fickó állítólag csodákra ké-

pes, ha tulajdonjogi ügyről van szó. Házassági szerződései pedig legendásak. Ha csak fele igaz annak, amit hallottam, merem állítani, hogy ő a legjobb.

– Miért hívják Szívtelennek?– Mert azt a látszatot kelti. Akik találkoztak vele, azt mondják, hogy nincs szíve, csak a pen-

geéles esze.Vivienne arra az emberre gondolt, akit megcsókolt. Kedves és megnyerő volt, és semmi kétsé-

ge nem volt afelől, hogy a férfinek volt szíve. Hisz hallotta a dobogását, mikor a férfi a karjaiban tartotta.

– Tudsz róla még valamit?– Én még sosem találkoztam vele, csak a hírével – válaszolta Lettice. Láthatóan még a gondo-

lata is sértette, hogy egy egyszerű ügyvéddel érintkezzen, aki végül is a bíróságon sem szólalhat fel.

– Kedvesem, az én házassági szerződésemet az apám ellenőrizte – folytatta –, és nagyon hálás voltam neki ezért. Nagyon untatott volna, ha jogi dolgokkal kellene foglalkoznom.

Vivienne felállt, úgy érezte, épp elég időt töltött már itt, miközben semmi hasznosat nem sike-rült kiderítenie Sir Philipről.

– Oh, jaj, csak most veszem észre, hogy elrepült az idő!Ez nem volt teljesen igaz. Minden itt töltött perc óráknak tűnt.– Ideje hogy induljak.– Ne rohanj el – tiltakozott Lettice –, még el akartam mesélni, mit hallottam Lady Rowhamp-

tontól. Olyan mulatságos!– Sajnálom, Lettice, de igazán mennem kell.Vivienne az ajtó felé sietett, a Lettice-nél tett látogatás helyett inkább töltött volna egy órát a

kínpadon. Egy egész délutánon át kellett hallgatnia a pletykálkodást és a hencegést, és semmi haszna nem származott belőle.

Rob alaposan szemügyre vette Sir Philip jövendőbelije bácsikájának fogadószobáját, amely a nagy és nyüzsgő selyemüzlet felett volt. Tekintete a vadonatúj, elegáns holland bútorokat für-készte.

A falon függő családi portrék értéktelennek látszottak mások számára, míg a kandallópárká-nyon álló ezüst gyertyatartók legalább 25 fontot érhettek. Egy tolvaj könnyen zsebre vághatná őket, és azonnal távozhatna a kétszárnyú ablakon át.

Az ablakokból nyíló pompás kilátás, a szoba mérete és berendezése Mr. Burroughs intelligen-ciájára és gazdagságára utalt.

Egy tíztagú nincstelen család szerencsésnek mondhatná magát, ha ekkora helye lenne, gondol-ta magában Rob ügyfelére pillantva, aki türelmetlenül járkált fel-alá a szőnyegen.

Rob még most sem tudott hozzászokni, ha valaki úgy lépett egy ilyen drága szőnyegre, mintha az ott sem lett volna.

A kandalló melletti ajtó kinyílt, és egy minden ízében jólétről tanúskodó férfi lépett be rajta. Tengerészkék kelméből készült rövid kabátot és térdnadrágot viselt, amelyek csillogtak a fény-ben. Valószínűleg selyem, gondolta Rob, bár ő maga keveset tudott a drága kelmékről. A férfi kabátján nem volt semmilyen dísz, kivéve egy kétségtelenül drága ezüstgombot. Divatos paróká-jának göndör barna fürtjei keresztezték kövérkés arcát. A paróka kiváló minőségű, és mérték után készített volt. Sosem jelent meg nélküle.

Ingje és térdnadrágja fehéren ragyogott, cipőjének csatja szintén ezüstből készült. Egy darab is heteken keresztül élelmezhetne egy szegény családot.

– Ah, Sir Philip! – kiáltott a férfi, ahogy közelebb jőve üdvözölte vendégét. – Örülök, nagyon örülök, hogy újra láthatom önt, uram.

Sir Philip lopva meghúzta kabátujját, hogy kopottas kézelőjét eltakarja, miközben figyelemre méltóan kisebb fejbólintással köszöntötte a magasabb férfit.

– Szolgálatára, uram – mondta, majd Rob felé fordult, és kezével intett, hogy jöjjön közelebb. – Mr. Burroughs, engedje meg hogy bemutassam az ügyvédemet, Mr. Robert Hardingot.

– Ön Szívtelen Harding? – kiáltott fel Mr. Burroughs meglepetten, de közben a szeme örömöt fejezett ki. Vajon Rob jogi ügyekben szerzett hírneve, vagy talán valami más miatt?

– Hallottam önről, miután 100 fontjától szabadította meg Milltont – mondta Mr. Burroughs egy percnyi fürkésző vizsgálódás után.

– Mr. Millton megszegte a szerződést.– Ön ezt mondja.– A jog mondja ezt, uram.– Nos, a bíró így döntött, mindenesetre Millton nem értett egyet ezzel.Rob nem szólt semmit. Mit mondhatott volna? Ő megnyert egy ügyet, amit Mr. Burroughs ba-

rátja elvesztett.– Ahogy mondtam – mosolygott nyájasan Sir Philip –, mindenből a legjobbat szeretem. Teg-

nap délutáni beszélgetésünk után úgy gondoltam, mindkettőnk számára időt takarítana meg, ha az ügyvédem egy előzetes tervezetet készítene a házassági szerződésről.

Mr. Burroughs szája apró mosolyra görbült, és Rob észrevette, nem sikerült ezzel a magyará-zattal megtéveszteni. Sir Philip előnyt akart szerezni azzal, hogy előzetes szerződést írat az első tárgyalások eredményéről. Rob tudta, hogy a legtöbb ember szentnek és sérthetetlennek tekinti, ha valamit írásba foglalnak.

De nem Mr. Burroughs, efelől nem volt kétsége. Úgy sejtette, nem sokan győzedelmeskedtek eddig egy Mr. Burroughs-al folytatott üzleti tárgyalásban. Az egyezkedés, alkudozás volt Rob munkája, és tudta, Mr. Burroughs alábecsüli majd őt, mint a legtöbb ember, aki ismeri a történe-tét.

De nagyot tévedtek. Voltak idők, amikor egy félpennysért is egy órán keresztül volt kénytelen alkudozni, így alaposan kitanulta az egyezkedés minden fortélyát, ezt az adottságát jól ki tudta használni hivatásában.

Gondoljon Mr. Burroughs amit akar, és az ügyvédje is, hiszen valószínűleg ő fog belépni a nyíló ajtón.

Rob félig megfordult, kíváncsi volt, ki lesz jogi ellenfele az ügyben.Először egy halvány rózsaszínű, finom kelméből készült ruhát pillantott meg, ami olyan volt,

mint egy nyíló rózsa. Majd meglátta az arcát, annak a fiatal hölgynek felejthetetlen arcát, aki megcsókolta a Bankside-on. Azonnal felismerte valószínűtlenül kék szemét, elbűvölő, beszédes szemöldökét, melyet most szembetűnő meglepetéssel húzott fel.

5. fejezet

z nem lehet! Ez nem történhet meg! Lehet hogy nem ő a menyasszony. Talán a menyasz-szony nővére vagy unokatestvére, vagy talán a barátnője. Istenem, add hogy ő csak a meny-

asszony testvére, rokona, vagy a barátnője legyen!E

– Mit akarsz, Vivienne? – kérdezte Mr. Burroughs.Vivienne. Vivienne-nek hívják.– Sir Philip megérkezett – folytatta Mr. Burroughs, nyilvánvalóan félreértve a lány reakcióját,

mert Robot megpillantva csak minden erejét összeszedve sikerült visszanyernie higgadtságát. Erezte, ahogy a vér dübörögve kering az ereiben.

Sir Philip olyan arcátlan és birtokolni vágyó mosollyal nézett a lányra, hogy Rob legszíveseb-ben rátámadt volna.

– A bácsikája beleegyezett, hogy tárgyaljunk a házassági szerződésről – mondta –, ezért el-hoztam magammal az ügyvédemet, Mr. Hardingot. Számolom az órákat a házasságkötésünkig.

Magasságos ég, tehát mégis ő a menyasszony! Robnak alig sikerült fegyelmeznie magát, hogy leplezze megdöbbenését.

Rögtön fontolóra vette, hogy kimenti magát a megbízatás alól. Jóságos ég, ő adott tanácsot a menyasszonynak hogyan hátráltathatja, és kerülheti el ezt a házasságot.

És megcsókolták egymást – micsoda csók volt! A gondolatát sem tudta elviselni, hogy a lány egy olyan emberhez menjen férjhez, mint Sir Philip Martlebury.

De ha kimenti magát, el kell mondania miért. Mi történhet Vivienne-el ezután, ha meghallják, hogy megpróbálta keresztezni a terveiket? Nem, ezt a lehetőséget elvetette.

Ki kell gondolnia egy másik, megfelelő indokot. Vagy nem ad magyarázatot egyáltalán. Egy-szerűen mondhatná azt, hogy nem tudja a továbbiakban elvállalni Sir Philip képviseletét.

De akkor mi lesz Vivienne-el? Még ha a szívét össze is törte a sorsnak ez a váratlan fordulata, megértette, hogy ez az egyetlen, amit Vivienne Burroughs-ért tehet.

Így biztos lehet benne, hogy jó házassági szerződést köt. Máskülönben, mennyi ideig tartana, míg a hatalmas hozomány eltűnne Sir Philip kezei között? Egy év, talán kettő, hacsak nem áll jogi védelem alatt.

Nem volt aggálya megtenni ezt, hisz hitt a becsületességben. A becsületben és nem abban, hogy bármilyen jogi eszközzel győzedelmeskedjen a másik fél felett teljesen. Túl sok embert lá-tott már, akik hasonló jogi ügyletek következtében tönkrementek és nélkülöztek, csupán azért, mert tájékozatlanok vagy túl szegények voltak ahhoz, hogy a jogaikért harcoljanak. Mivel Bur-roughs egy igen jómódú kereskedő volt, Rob biztosra vette, hogy van elég pénze, hogy eleget te-gyen Sir Philip követelésének, és biztosítson az unokahúga számára egy elkülönített vagyont is. Ha a házasság létrejön egyáltalán. Bízott benne, hogy Vivienne Burroughs képes lesz követni a tanácsait, így a házassági szerződésről szóló tárgyalások feleslegesnek bizonyulnak.

– Az ön ügyvédje? – ismételte Vivienne Burroughs, indulatosan Rob felé fordulva.– Sir Philip tegnapelőtt bízott meg a jogi képviseletével.– Óh, csak tegnapelőtt? – kérdezte, arcán a felismerés gyönyörű mosolyával.Rob megkönnyebbüléssel vette észre, hogy a lány úgy tett, mintha sosem találkoztak volna.

Ez volt a legjobb, amit tehettek.– Ön az, akit Szívtelen Hardingnak hívnak?A remény, hogy dacolhat a megítélésével, lassan meghalt benne. Ha a lány tudja, hogy néhány

ember milyen néven emlegeti az udvarnál, ki mást tudhat még róla?

– Igen. Hallott már rólam?– Egy barátommal az ügyvédekről beszélgettünk, ő említette meg az ön nevét.Mit nem adott volna Rob azért, ha pontosan tudta volna, mit tud róla a lány! Az igazság meg-

lehetősen rossz volt; a híresztelések és a pletykák pedig határtalanul rosszabbak.– Ahogy a bácsikájának is említettem, a legjobbat akartam – jegyezte meg Sir Philip.– És ezért fogadta fel Mr. Hardingot.– Mindent megteszek az ügyfelemért, kisasszony – szólt Rob.– Biztos vagyok benne, hogy a tanácsai kitűnőek. – Vivienne a bácsikájához fordult. – Nem

tudtam, hogy a megbeszélések ilyen előrehaladott állapotban vannak.– Már türelmetlenül várom, hogy az ön férje lehessek, szerelmem – mondta Sir Philip.A lány haragos tekintettel nézett a férfira.– Nem vagyok a szerelme!– Hagyj magunkra, Vivienne! – parancsolta a bácsikája.A lány arckifejezése bűnbánóra változott, de a szemében harag izzott, ahogy a férfira nézett.– Bocsásson meg, Sir Philip. Azt kell mondanom, hogy ön még nem szeret engem – majd a

bácsikájához fordult. – Nem kéne nekem is részt vennem a megbeszélésen? Végül is az én házas-sági szerződésemről van szó.

Rob boldog volt, hogy a lány követi a tanácsait.– Ez üzlet, és a nőknek semmi dolguk az üzleti ügyekben – szögezte le Mr. Burroughs határo-

zottan.– Rendben, bácsikám – válaszolta a lány, nagyon bölcsen nem erőltetve az ügyet.Valóban olyan intelligens volt, amilyennek azon az éjszakán látszott.– Csodálatos délután van – mondta. – Azt hiszem, sétálok egyet a parkban. Sir Philip talán

tudna egy kis időt szakítani, és csatlakozna hozzám? Mindent el kell mondania vidéki birtokáról és az ottani barátairól.

Okos lány, megpróbál valamit kideríteni a vőlegénye vidéki ismerőseiről.– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Hardingnak nincs szüksége rám a megbeszéléseknek ezen a

pontján – mondta Sir Philip. Vivienne után sietett, és belékarolt. – Mi már mindent megbeszél-tünk egymás között a szerződésről. Jöjjön velem, drágám.

Kikísérte a lányt a szobából, és Rob arra gondolt, ez volt a legjobb, amit tehettek. A megbe-szélésre kell koncentrálnia, és nem bírná, ha a lány is jelen lenne, ha érezné finom rózsaillatát.

– Menjünk a lenti irodámba – javasolta Mr. Burroughs. – Az üzleti ügyeket ott intézem.– Az ilyen természetűeket is?– Különösen az ilyeneket – válaszolta a selyemkereskedő mély, torokhangon kuncogva. – A

szentimentalizmust a jegyesekre hagyom. A munkám megköveteli a célszerűséget, ezért jobb lesz lent.

Rob beleegyezően bólintott. Nem kétséges, a földszinti irodában nem fogja zavarni a rózsail-lat.

– Elég! – jelentette ki Mr. Burroughs egy idő múlva. – Farkaséhes vagyok, és meghalnék egy kis borért. Átjön velem az étkezőbe? – Húsos kezét a nyugtákkal, szalagdarabkákkal és szövetmin-tákkal borított asztalra támasztotta, és felemelkedett.

– Köszönöm a meghívást, Mr. Burroughs – válaszolta Rob, amint óvatosan behintette kőpor-ral a dokumentumot, amelyen még nem száradt meg a tinta –, de vissza kell térnem az irodámba. Ma még egy másik ügyfelemmel is találkoznom kell.

Minél kevesebb időt tölt Mr. Burroughs közelében, annál kevésbé valószínű, hogy összetalál-kozik Vivienne-nel. El kell kerülnie őt, mert annak az érzésnek, amit a lány felébresztett benne, nem lehet jövője.

– Sok teendőm van még a szerződéstervezettel is – folytatta Rob. – Ha elkészültem vele, Sir Philip átolvassa, és tudatja velem, mit szükséges módosítani. Ezt követően ismét felkeresem önt egy újabb tanácskozásra. Vagy ön is óhajt konzultálni az ügyvédjével?

– Nem áll szándékomban pénzt fizetni egy fickónak ilyesmiért. Istenemre, tudom, hogyan kell egy szerződést elolvasni.

Arról ítélve, ahogy az imént átfutotta, Rob elhitte neki, hogy valóban tud annyit a szerződé-sekről, mint bármelyik jobb ügyvéd.

– Ha meggondolná magát – mondta Mr. Burroughs az ajtóhoz érve –, kérje meg az egyik szol-gálót, hogy mutassa meg önnek az étkezőt.

Rob bólintott, és elkezdte összeszedni a holmiját. Miközben kopottas bőrzacskójába pakolta papírjait, szemügyre vette a selyemkereskedő irodáját. Szeme végigsiklott a fehérre meszelt fala-kon, melyet viasszal odaerősített kis selyemdarabkákkal díszítettek.

A polcok meg nem munkált vég kelméktől roskadoztak, festékes dobozok támaszkodtak a fal-nak, a polcok tetején régebbi fekete és szürke szövetek a zord cromwelli időkre emlékeztettek. Sehol sem látott azonban halvány rózsaszín kelmét.

Majd, mintha a gondolatai valahogy testet öltöttek volna, rózsaillatot érzett. Hirtelen felegye-nesedett, és megpillantotta a küszöbön álló Vivienne-t.

Köpenyt viselt, ugyanazt a köpenyt, melyet akkor este a Bankside-on. A csuklya a fején volt, de most az arcvonásait is jól láthatta a férfi.

A lány mosolygott.– Mr. Harding, örülök, hogy újra láthatom, még ha ilyen szokatlan körülmények között is.Amint a lány belépett a szobába, Rob komoly és rideg arckifejezést öltött magára. Többé nem

lehet semmi köztük.– A bácsikája az emeleti étkezőbe ment, kisasszony.A lány hátrahúzta a csuklyát.Rob a karjaiba akarta zárni, és ugyanazzal a szenvedéllyel megcsókolni, mint korábban. De

nem tehette. Nem merte újra megérinteni. Egy szobában tartózkodni vele is maga volt a kín. Tör-vénytelen gyermek volt és szegény, míg a lány gazdag és köztiszteletben álló. Sosem tölthet be más szerepet a lány életében, mint egy jogi tanácsot adó ügyvédét, melyet mindkettőjük érdeké-ben titokban kellett tennie. Senki, különösen Sir Philip nem tudhatja meg soha, mit érez a lány iránt, és mi történt köztük korábban.

Nem szabad megkockáztatnia, hogy gondatlanságával elárulja a lányt. Ha szükséges, elűzi magától.

– Hol van Sir Philip? – kérdezte szenvtelenül, most jól jött az évek során begyakorolt önura-lom.

Vivienne távolabb ment az irodában. Megmentője, Mr. Harding, olyan mereven állt, mint egy őrségben álló katona, a lány pedig mosolyogva utánozta a férfi nyugalmát.

– Ez egy nagyon nyugtalanító helyzet, ugye? Sir Philip felfogadta az én tanácsadómat.– Ez egy előre nem látott, leküzdhetetlen akadály – válaszolta a férfi.Milyen ridegnek és fenyegetőnek látszik! Ha nem találkozott volna vele már más körülmé-

nyek között is, a „szívtelen” nevet tökéletesen hozzá illőnek találná – gondolta a lány.– Nem helyénvaló kettesben maradnia velem, ezért meg kell kérnem, hogy távozzon.

A lány meglepődött, kedves és jószívű jótevőjét kereste Mr. Harding szigorú, sötét tekinteté-ben.

– Ahogy már tapasztalhatta, néha nem megfelelően viselkedem, de őszintén remélem, nem gondolja rólam, hogy minden idegen férfit megcsókolok.

– Nem az én dolgom, hogy mit tesz.– Talán igen.Nézte a lány elszánt bátorságát.– Nem, nem az én dolgom. Nem tehetek mást, mint hogy kifejezzem sajnálatomat korábbi vi-

selkedéséért, ez minden, amit mondhatok.– Az én korábbi viselkedésemért? – érdeklődött a lány kételkedve.– Igen.– Azt akarja mondani, hogy nem viszonozta a csókomat?– Ha így volt, csak azért történhetett meg, mert váratlanul ért.Vivienne meglepődött a férfi szavain.– Tehát ön mindig olyan szenvedélyesen csókol?– Hogy hogyan csókolok, vagy mikor és kit, ez nem az ön dolga – válaszolta hidegen. – Miss

Burroughs, sajnálom, ha abban a hitben hagytam, hogy köztünk több volt, mint egy egyszerű csók, és néhány tanács, amikor még nem tudtam kicsoda ön. Időközben Sir Philip leszerződtetett. Kötelességem, hogy mindent megtegyek az ügyfelem érdekében abban az ügyben, amivel meg-bízott.

– Ön akkor még nem tudta, kit kíván Sir Philip feleségül venni, de most már igen – tiltakozott a lány, nem akarta elhinni, amit a férfi mély, hideg hangján mondott. – Tudja, hogy gyűlölöm azt az embert, mégis őt akarja képviselni?

– Megfizet érte. Bizonyára van olyan intelligens, hogy felismeri, szükségem van a pénzre. Ne-kem nincs jómódú bácsikám, aki támogatna…

– Pénzért segédkezni fog abban, hogy ez az aljas teremtmény feleségül vehessen? – kiáltotta kétségbeesetten. – Ön pénzért eladja a boldogságomat, mint a bácsikám? Jóságos isten, uram, ön lehetetlen helyzetbe hoz engem, csak hogy előbbre jusson?

– Figyeljen ide, Miss Burroughs, jól figyeljen – mondta kimérten. – Önnek van pénze, társa-dalmi rangja, szépsége és minden, ami ezzel együtt jár. Bizonyára jobban szeretné, ha megvá-laszthatná a férjét. Ki nem szeretné, ha alakíthatná a sorsát? Sokan nem képesek erre. Nem képes rá az a gyermek, akit kitesznek egy mocskos sikátorba. Nem képes rá az a szajha, aki még 15 éves sincs, mikor elkapta a vérbajt. Vagy a sebesült katonák, akikről megfeledkezik az az állam, akikért harcoltak. Mielőtt gyászolná a sorsát, gondoljon egy kicsit azokra is, akik szerencsétle-nebbek, mint ön. Boldog lehetne, hogy lehetősége van egy előkelő emberei házasságot kötni, és nem az utcán kell árulnia a testét. Legyen boldog, hogy gazdag, mert ez megmenti attól, hogy az utcán kelljen kéregetnie, vagy lopnia, míg a hóhér kezére nem kerül.

A lány egész idő alatt mozdulatlanul, állhatatos tekintettel nézett a férfi szemébe, még az ar-cán legördülő könnycseppet sem törölte le.

– Lehet, hogy nem vagyok szajha, Mr. Harding, mégis pénzért adják el a testemet. A szegény emberek legalább tehetnek valamit a sorsuk megváltoztatásáért, ahogyan ön is, míg nekem nincs semmilyen lehetőségem erre. Önnek igaza van, a legtöbb embernél jóval előnyösebb helyzetben vagyok, de nem hiszem, hogy bűn lenne, hogy boldog akarok lenni. Ha valamiben tévedtem, ak-kor az abban mindenképpen, hogy tévesen ítéltem meg önt, és ez az, amit nagyon sajnálok. Re-mélem, uram, hogy soha többé nem látom önt, és élvezni fogja a pénzt, amit Sir Philip fizet ön-nek.

Sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. Kezét a kilincsre téve tétovázva megállt, és a férfira pillantott, majd kilépett a szobából és becsapta maga mögött az ajtót.

– Örökre elment. Elűztem – gondolta magában a férfi. – De meg kellett tennem. Gyönyörű, talp-raesett és bátor Vivienne Burroughs, nem szabad bemocskolni a nevét azzal, hogy egy nyomor-ban, törvénytelen gyerekként született férfival érintkezik.

6. fejezet

ltözőasztala előtt ülve Vivienne mereven bámulta a tükröt, de nem látta magát benne, elgon-dolkodva bontotta hajából a selyemszalagot. Robert Harding teljesen összezavarta és meg-

döbbentette. Azon az éjszakán oly kedvesen és nemeslelkűen viselkedett, készségesen segített neki. Ma azonban kíméletlen és könyörtelen volt, és mikor szánalmat nem ismerve megleckéztet-te, szavai az elevenébe vágtak. Talán valóban nem ismeri a nyomort, de ismeri a magányosságot és a boldogtalanságot. Ha férjhez megy Sir Philiphez, magányos és boldogtalan lesz.

Ö

Mégis, Mr. Harding kemény viselkedése ellenére, mikor utoljára a férfira pillantott, fájdalmat és gyötrelmet látott a szemében, mely éles ellentétben állt kíméletlen szavaival, szájának szigorú vonalával.

Lehet, hogy a szavai mást jelentenek? Van még remény, hogy a férfi a segítségére jött – vagy csak saját erőfeszítéseiben bízhat, hogy megmentse magát a szerelem nélküli házasságtól? Mit hozhat számára az, hogy a férfi képviseli Sir Philipet? Hisz ő látta el tanácsokkal, hogyan kerül-hetné el a házasságot. Tudni fogja, mit próbál Vivienne elérni számtalan kérdésével. Vajon el-mondta Sir Philipnek?

Bizonyára nem mondott semmit ügyfelének arról, mi történt közöttük, hisz a megbízás elfoga-dásakor még nem tudhatta, kicsoda ő. És akkor nem nyerhette volna el Sir Philip bizalmát sem. Nem csoda, hogy a férfi úgy tett, mintha még sosem találkoztak volna, és ez magyarázat lehet a férfi hideg és kíméletlen viselkedésére is.

Fáradtan felsóhajtott. Olyan, mintha két különböző Robert Harding létezne. Az egyik a szívte-len ügyvéd, a másik a szenvedélyes, lovagias gentleman. Felállt, és az ablakból lepillantott az is-tállók tetejére, melyek az épület hátsó szárnyához csatlakoztak. Ha szükséges, ezen az úton újra el tud szökni. De legközelebb messzire elkerüli a Bankside-ot, és egyenesen az Oxford útra megy.

A lerobbant lakás ajtaja hatalmas robajjal vágódott ki, mintha egy pisztoly dörrent volna. A fül-ledt ágyban egy fiatal nő sikoltott fel, ahogy Jack Leesom leugrott róla, és a késért nyúlt. Hara-gosan nézett az ilyen hangos módon a szobába lépő férfira.

– A pokolba, Rob! – zsémbelt a férfi, miközben kését visszatette a mellette lévő asztalra, és pucér testét betakarta egy elnyűtt takaróval.

– Majdnem megöltelek!– Nektek is jó estét – mondta Rob. Alaposan szemügyre vette a jól ismert lakást, mélyet szip-

pantott a sör, bor, izzadság és piszokszagból. – Polly mondta, hogy itthon talállak, de nem vagy egyedül. Nell Gwynn? – biccentett a lányra, aki egy percre sem jött zavarba meztelensége miatt. – Otthagyta a színházat?

– Nem – válaszolta a lány nevetve –, csak szórakoztunk egy kicsit Jackkel a szabad estémen.Rob letelepedett Jack kopott lakásának egyetlen ülőalkalmatosságára, egy hatalmas, törött

pánttal átfogott rozoga ládára. Évekkel ezelőtt találták kidobva egy üzlet háta mögött, és elvon-szolták ide.

– Miss Gwynn, ha megbocsát, Jackkel egy munkáról szeretnék beszélni. Négyszemközt.– Oooh, Miss Gwynn nem fog zavarni! – nevetett a lány mohó kíváncsisággal a szemében. –

Milyen munkáról van szó?– Talán jobban tenné, ha felöltözne – válaszolta Rob –, nem szeretném, ha megfázna.Nell fejét hátravetve kacagott, hetyke keblei rázkódtak a nevetéstől.

– Az ágyban kellemes meleg van. Igazán kedves, hogy aggódik az egészségemért. Nem értet-tem jól a nevét.

– Ő Rob – dörmögte Jack, miközben a nadrágját húzta. – A barátom.– A barátod? – kérdezte Nell.– Igen. Csak ő jobb benyomást kelt mint én, mert iskolázott. – Kiegyenesedett, és szomorúan

a lányra mosolygott. – Óvatosnak kell lennem vele. Ügyvéd, és mindig valami törvényellenes ügybe keveredik.

– Miss Gwynn, miért nem öltözik fel, hozhatna nekünk egy kis bort a vendéglőből – mondta Rob, ügyet sem vetve Jack megjegyzésére.

– Ez igazán nagylelkű öntől – válaszolta a lány széles mosollyal, miközben felkelt az ágyból, és a férfiaktól nem zavartatva fesztelenül öltözködni kezdett. – És mialatt én lemegyek a borért, önök mindent megbeszélnek nélkülem!

– Köszönöm szépem.– Persze, én is köszönöm, nagyon köszönöm Rob – mormogta Jack. – Hálás köszönet, hogy

megzavartál, és hogy kivertél az ágyamból. Köszönöm hogy bekukkantottál, öreg barátom. Egy kis bor a legkevesebb, amivel tartozol ezért.

– Jack, ne morogj folyton – csicseregte Nell, miközben szorosabbra húzta a ruhája zsinórjait, majd a kezét várakozva Rob felé nyújtotta. – Egy kicsit álmos vagyok még.

Pimaszul Jackre kacsintott, majd elgondolkodva Robra nézett, miközben a férfi néhány pénz-érmét nyomott a markába.

– Holnap el kellene jönnie a színházba – javasolta göndör fürtjeit rázva. – A király is ott lesz.Titokzatos pillantást vetett mindkettőjükre, mielőtt vidáman kuncogva így szólt:– És akkor a ruhámon a varrás egészen a csípőmig felbomlik majd. Hallottam, hogy Károly

kedveli a szép, formás lábakat. Hát én megmutatom neki az enyémet: hacsak nem vak, holnap megláthatja.

– Nagyon ügyes vagy, de nem ez a legjobb rajtad – jegyezte meg Jack.– Azok a legszebbek, erről közelről is megbizonyosodhat – vágott vissza a lány.Jack a derekánál fogva magához húzta a lányt, és harapdálni kezdte a nyakát, a keblei felé

folytatva, mire a lány csilingelő nevetése teljesen betöltötte a szobát.– Jack, nem érek rá egész éjjel – vetette közbe Rob.A barátja elengedte Nellt.– Most menj! – mormogta, és a lány tomporára ütött. – De ne maradj sokáig.– Oh, nem fogok – válaszolta Nell Gwynn, és érzékien ringó csípővel kiment a szobából.– Rosszabbkor nem is jöhettél volna – fordult Jack nagyot sóhajtva Robhoz.– Sajnálom, de nagyon fontos.– Tényleg az lehet, ha még Pollyhoz is elmentél, hogy megtalálj – alaposan végigmérte Ro-

bot. – Engedjen meg egy megjegyzést, tisztelt bíró úr – folytatta Jack, tökéletesen utánozva az arisztokraták beszédmódját –, ön épp úgy néz ki, mint aki az egész éjszakát egy belevaló szajha és egy flaska ital társaságában töltötte.

– Egyiket sem kívánom. Jack kételkedő arcot vágott.– Akarsz egy kis pénzt keresni? – kezdett bele Rob.– Természetesen igen.– Mit tudsz Sir Philip Martleburyról?– Martlebury, Martlebury – mormogta Jack elgondolkodva, miközben kezével az állát dör-

zsölgette.

– Nem cseng ismerősen ez a név – válaszolta kis idő múlva, és sötétbarna szemével komolyan nézett Robra. – Ismernem kellene?

– Megbízott egy ügyel, és kétségeim vannak a fizetőképességét illetően.– Rob, nem az egyik ficsúr barátoddal beszélsz! Fizetőképesség, hm…– Szóval nem vagyok biztos benne, hogy ki tud majd fizetni engem.Ez nem is járt messze az igazságtól. Bízott benne, hogy Vivienne Burroughsnak sikerül kide-

rítenie valamit a férfiról, amivel meggyőzheti a bácsikáját, hogy tegyen le a házassági terveiről, de közben ő is megpróbál minél többet megtudni az ügyfeléről. Ha Jack olyasmit talál Sir Philip ellen, amit Vivienne még nem tud, el fogja mondani neki, ő pedig befejezheti végre a férfi képvi-seletét.

– Na, most má' érthetőbben beszélsz! – mondta Jack. – Tehát azt akarod, hogy tuggyak meg mindent róla, igaz?

– Igen, pontosan.– Es ha kiderül, hogy nem tud fizetni, meg kell értetnem vele, hogy szerezzen valahonnan egy

kis pénzt, ugye?– Nem – Rob felállt, ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy látogatása véget ért. – Csak annyit aka-

rok, hogy tudj meg minél többet róla.– Értem, te magad akarod elvégezni a dolognak ezt a részét, ugye? – kacsintott rá Jack –, má'

számolni sem tudom, hogy hány csontot törtél össze, ugye?Rob idegesen összerezzent.– Ma már minden csatámat törvényesen vívom meg.– Hogyne, persze, tudom, tudom. És ahogy hallom, elég jól fizet. Polly mesélte, hogyha beug-

rasz hozzá, mindig nagyon bőkezű vagy.– Polly mindig nagyon jószívű és nagylelkű volt hozzánk.– Túlságosan is jószívű, és túlságosan is nagylelkű, ha engem kérdezel – jegyezte meg Jack. –

De mindig is te vótál a kedvence.– A lányok meg téged kedveltek jobban.Jack dévajul elvigyorogta magát.– Igen, így vót, és én mindenben a szolgálatukra is álltam. Hol lakik ez a Sir Philip?– A Stranden. Martlebury House. Jack hahotázni kezdett.– Ó, persze, persze! Gondolhattam, volna!– Bárhogyan is csinálod, nem szabad megtudnia, hogy kérdezősködsz utána, vagy hogy köve-

ted.– Óvatos leszek – Jack közelebb csúszott az ágy végéhez. – Figyelj csak, Rob, még nincs

olyan késő. Szerezhetnél magadnak te is egy nőt, és…– Nem – szakította félbe Rob egy kényszeredett mosollyal az arcán –, meghagyom neked eze-

ket az élvezeteket. – Az erszényéből elővett néhány pénzérmét, és Jack kezébe szórta.– Nagyon nagyvonalú vagy Rob, igazán nagylelkű – nyugtázta Jack az összeget. – Igazán

szép tőled, hogy gondolsz a régi haverokra az ínséges időkben.Rob bólintott, megfordult, és nagy léptekkel kisietett a szobából. Jack közben elrejtette a

pénzt, mielőtt még Nell visszatérne.

Másnap reggel Rob lement emeleti kis lakásából a földszinti irodájába. Nem tudott aludni, ezért arra gondolt, a legokosabb, ha elkezd dolgozni. A belső ajtót kinyitva meglepve tapasztalta, hogy a mindig igyekvő és készséges Bertie-n kívül egy másik férfi is tartózkodik a helyiségben.

Bertie pennája bizonytalanul szántotta a papírt, mintha átmenetileg teljesen megvakította vol-na az előtte ülő kerek arcú, meglehetősen zavarodott és kétségbeesett képet vágó férfi pompáza-tos öltözéke. A ragyogóan kék, skarlátvörös, zöld és aranyszínekben tündöklő ruhában várakozó fiatal férfi csüggedten, a gondolataiba merülve üldögélt az asztal előtt álló széken, és idegesen babrálta strucctollakkal díszített kalapjának széles karimáját.

Rob rögtön felismerte Fozburyt, vagyis Lord Cheddersbyt, Sir Richard Blythe barátját, az egyik legszívélyesebb és legnyájasabb arcú arisztokratát, akivel valaha találkozott. Szerencsétlen Lord Cheddersby úgy nézett ki, mintha mindjárt összeomlana fényűző öltözéke súlya alatt.

– Lord Cheddersbyhez van szerencsém, ugye?A férfi azonnal talpra ugrott, ettől a mozdulattól redőzött nadrágja olyan buggyos lett, mint

egy szél dagasztotta vitorla. Jobb lábát kinyújtva, bal térdét meghajlítva mélyen meghajolt, köz-ben a kalapját meglendítette maga előtt.

– Fogadja őszinte hódolatomat!Rob Bertie-re pillantva halvány mosollyal nyugtázta, hogy nem Lord Cheddersby volt az

egyetlen zavarodott ember az irodában, majd a hajlongó arisztokratához fordult.– Kérem, fáradjon az irodámba.– Igen, hogyne, boldogan – válaszolta a lord, és Rob előtt izgatottan besietett a másik helyi-

ségbe. Az ügyvéd becsukta maguk mögött az ajtót, és azon tűnődött, milyen ügyben kereshette fel épp őt Sir Richard Blythe jó barátja. Egy Lord Cheddersbyhez hasonló gazdagsággal és társa-dalmi pozícióval rendelkező ember a legjobb ügyvédeket is megfogadhatta volna a Chancery La-ne-ről.

Mihelyt kettesben maradtak; Lord Cheddersby félszegen egyik lábáról a másikra állt, közben idegesen kalapja karimájának peremét csavargatta.

– Nem ül le, uram? – kezdte Rob.– Ó, igen… nos, nem, azt hiszem, inkább állok – dadogta Lord Cheddersby. – De ön csak ma-

radjon ülve.– Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte Rob, miközben a férfi óvatosan és nyugtalan arccal

végül mégis kényelembe helyezte magát egy karosszékben.Lord Cheddersby bűntudatosan nézett körül a szobában, mielőtt egy mély sóhajtás kíséretében

válaszolt volna.– Egy nőről van szó.Rob felvont szemöldökkel, kíváncsian nézett az előtte ülő férfira.– Ő… khmm… azt állítja, hogy megígértem neki, hogy feleségül veszem… de ez egy gyalá-

zatos hazugság! – A lord szinte már kiabált, ettől aztán fülig vörösödött kínjában, és jóval hal-kabban folytatta. – És ha nem fizetek neki, azzal fenyeget, hogy a bíróság elé állíttat kártérítésért. De én nem szegtem meg az ígéretemet! Én sosem ígértem neki semmit, hisz alig ismerem! A színházban találkoztam vele, és néhányszor… szóval nem én vagyok a legvonzóbb fickó Lon-donban… és, ő olyan… olyan készséges volt!

Esdekelve nézett Robra.– Becsületemre mondom, uram, olyan állhatatos és kitartó volt! És… és… be kell vallanom,

ritkán tanúsítanak irántam ekkora figyelmet a hölgyek… de ilyesmi, még csak eszembe sem ju-tott, biztosíthatom hogy…

– És szeretkezett vele.A pórul járt lord gyászosan bólintott.– És mennyiről van szó, uram?– Összesen háromszor, azt hiszem.

– Úgy értettem, mennyi pénzzel zsarolja a nő, hogy elkerülhesse a bíróságot?– Azt mondta, ezer fontot kér.Robnak majdnem leesett az álla meglepetésében, de arckifejezése közben semmit sem válto-

zott.– Ez igen tekintélyes összeg – bólintott. – Mit akar tenni, ha ön visszautasítja a házasságot és

a fizetést is?Lord Cheddersby arca a ruhájához hasonló skarlát vörös színt öltött fel.– Nos, ö… megfenyegetett.– Mivel fenyegette meg?– Ha nem fizetek neki, rosszindulatú pletykákat fog terjeszteni rólam – óvatosan körülnézett,

és kissé előbbre hajolva, suttogva folytatta. – Azt akarja terjeszteni rólam, hogy… hogy vérbajos vagyok.

Robnak alig sikerült elfojtania az arcára tolakodó mosolyt. Régi trükk volt ez, hisz nagy szé-gyennek számított, ha valakit nemi betegségekkel gyanúsítanak meg.

– Tehát azt kívánja, hogy képviseljem önt ebben az ügyben?– Igen, ha lenne olyan szíves.Ha lenne olyan szíves… Rob nem volt abban a helyzetben, hogy visszautasítsa a felkérést.– Olvastam a barátomnak, Richardnak készített házassági szerződését, és mondhatom, igazán

nagyszerű volt! – folytatta Lord Cheddersby lelkesen. – Igaz, Richard számára nem túl kedvező, legalábbis első látásra nem. De most nagyon boldog, és még sosem láttam embert ennyire bolon-dulni a gyermekéért… nos, kivéve talán a másik barátomat Lord Farringtont, és…

Rob megpróbálta visszaterelni a beszélgetést az eredeti mederbe.– Boldogan képviselem önt, uram.– Ó ez csodálatos! – kiáltott fel Lord Cheddersby szemmel látható megkönnyebbüléssel. – Be-

vallom, először a barátaimtól akartam segítséget kérni, de most vidéken élnek. Cserbenhagytak itt Londonban, ami, meg kell mondanom önnek Mr. Harding, meglehetősen erkölcstelen hely!

– Igen az – hagyta helyben Rob, közben azon merengett, vajon van-e egyáltalán fogalma en-nek az embernek a londoni erkölcsökről.

– Mondanom sem kell, számítok a teljes diszkréciójára – tette hozzá. – Már így is mindenki teljesen együgyűnek és ostobának tart, és nem akarom ebben megerősíteni őket.

– A titkai teljes biztonságban vannak nálam. – mosolyodott el Rob – Számos hasonló esettel találkoztam már, tudom, hogyan kell bánni ezekkel a nőkkel.

– Ó, köszönöm, istenem! – sóhajtott fel Lord Cheddersby. – Örökre az adósává tett.Rob pergamentért és tollért nyúlt, hogy írásba foglalják a megbízást, de közben kicsit kétked-

ve fogadta a lord hálálkodását. Habár úgy hitte, Lord Cheddersby ebben a pillanatban komolyan gondolja, amit mond, valószínűtlennek tartotta, hogy látja még valaha, hacsak nem keveredik ha-sonló kellemetlen helyzetbe.

– Tudna valami közelebbi felvilágosítást adni a nőről?– Meglehetősen csinos, de azért nem annyira, ha érti, mire gondolok, különösen, ha púder és

paróka nélkül látja az ember. A teringettét, szinte teljesen kopasz! Tudom, mert lecsúszott a pa-rókája, amikor… amikor… – ismét elvörösödött –, szóval nagyon lendületes volt…

– Úgy értettem, uram, hogy tudnom kellene a nevét, a lakcímét.– Jaj, igen. Delphinia St. Dunstan.– Hol lakik?Lord Cheddersby elmotyogott egy címet, amiről – gondolta magában Rob – a lordnak mind-

járt gyanakodnia kellett volna, hogy a nőnek nem tisztességesek a szándékai.

– Feltételezem, ön is azt gondolja rólam, hogy egy ostoba és elővigyázatlan hólyag vagyok – folytatta Lord Cheddersby bánatosan –, és attól tartok, igaza lenne, különösen, ha a szebbik nem-ről van szó. Meglehetősen kétségbeesett vagyok. Mindig olyanba szeretek bele, akibe nem sza-badna. Először a barátom feleségébe… természetesen még a házasságkötésük előtt, majd Ri-chard feleségébe, még ők sem voltak házasok akkor, vagyis az igazat megvallva, ha meglátok egy csinos fiatal hölgyet, különösen, ha gyönyörű szemei vannak, azonnal szerelmes leszek belé, és már kész is a baj! Ilyenkor szinte megvakulok a szerelemtől, és ha úgy látom, hogy viszonoz-za az érzéseimet… Óh, milyen remek ötletem támadt!

Rob letette a tollat, és kérdően nézett a fiatal arisztokratára.– Egyembe jutott, hogy ma este játsszák Richard új darabját a Királyi Színházban. Boldog

lennék, ha velem tartana!– Ma?– Igen, ma este.Vivienne Burroughs is a színházban lesz ma este. Emlékezett rá, hogy a lány bácsikája emlí-

tette tegnap a megbeszélésük alatt.Lord Cheddersby a kalapjába tűzött tollakkal babrált.– Ó, bocsásson meg, csak egy ötlet volt… nincs senki, akivel elmehetnék, kivéve tán Croesus

Belmarist, de ő mindig végigbeszéli az előadást. Továbbá, van egy szerencsétlen szemölcs az or-rán. Teljesen magamra maradtam ezekben a kellemetlen napokban.

Nem volt egy előre megbeszélt találkozója sem ma délutánra, és Lord Cheddersby olyan ked-vesen invitálta.

– Megtiszteltetésnek veszem a meghívását, uram. Boldogan elkísérem a színházba ma dél-után.

Végül is, a színházban rengetegen lesznek. Még ha látni is fogja Vivienne Burroughst, messze lesz tőle. Mi baj lehetne ebből?

7. fejezet

ob a kelleténél jóval korábban indult útnak, hogy a színházban találkozzon Lord Ched-dersbyvel. Biztos volt benne, hogy az az asszony, aki megpróbált pénzt kicsikarni a főrend-

től, otthon lesz ebben az órában.R

Könnyen megtalálta a magát Delphinia St. Dunstannak nevező asszony szobáját abban az épületben, ami eredetileg nyilvánvalóan egy piaci bódé volt. Később, mikor a bódét bezárták, rá-építettek egy emeletet, majd egy harmadikat is, ami előrébb nyúlt a másik kettőnél. Ez a fajta épület sajnos nem volt szokatlan a városnak ebben a részében. Rob nem kételkedett benne, hogy egy napon ezek a girbe-gurba, düledező tákolmányok egyszerűen összeomlanak, és csak egy nagy halom törmelék marad a helyükön. Az is lehet, hogy leégnek a szomszéd házakkal együtt. Felment a második emeletre, s hangosan bekopogott az asszony ajtaján. Szinte fojtogatta a szű-kös, zsúfolt, rosszul szellőző lakások áporodott szaga, de emlékeztette magát, hogy az ő életében is voltak olyan idők, amikor egy ilyen lakás a luxus netovábbja lett volna.

Egy bizonytalan női hang hallatszott ki a lépcsőházba. – Ki az?– Lord Cheddersby jó barátja.Sietős mozgás zaja hallatszott az ajtó mögül, majd hamarosan kivágódott, felfedve lakóját. Az

asszony egy gyűrött, mocskos köpenyt viselt, hosszú loknis parókája félrecsúszva, szemei beszé-desen árulkodtak arról – a leheletével együtt –, hogy meglehetősen kapatos.

– Micsoda kellemes meglepetés! – mondta az asszony a részegek akadozó hangján, majd las-san és buján szemügyre vette a férfit.

– Tehát maga a drága Foz egyik barátja? – kérdezte szemöldökét ráncolva.– Robert Harding vagyok, Lord Cheddersby ügyvédje.– Micsoda? – kiáltott fel az asszony, és megpróbálta bevágni az ajtót, de Rob csizmás lábát az

ajtórésbe dugta.A férfi megragadta az ajtót, és határozottan belökte. A nő levegőért kapkodva köntösét szoro-

sabbra vonta a teste körül, mintha ezzel szerette volna megvédeni magát.– Takarodjon innen!– Azért jöttem, hogy megbeszéljük a fizetési feltételeket.Az asszony arcáról eltűnt a rémület, karjait keresztbe fonta maga előtt, és intett a férfinak.– Jöjjön be!Rob belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Szemügyre vette a szobát, kíváncsi volt, járt-e

valaha itt Lord Cheddersby, vagy az asszony ragaszkodott ahhoz, hogy a férfi házában töltsék az együttléteket.

– Tehát a fizetési feltételeket? – puhatolózott az asszony.– Igen.– Fizetni fog? – érdeklődött egyik lábáról a másikra nehezedve.– Azt hittem, hogy feleségül akar menni hozzá.– Ő… ő feleségül akar venni? – kérdezte az asszony meghökkenve.– Nem.Az asszony szeme diadalmasan csillant fel.– Akkor fizetni fog!Rob mindvégig mereven figyelte a nőt, aki közben lopva az asztalon álló, egy ócska, piszkos

ronggyal letakart borosüveg és ónkupa felé pislogott.

– Természetesen nem ragaszkodom a teljes összeghez. Az csak egy kezdő javaslat volt.– Mennyivel lenne elégedett?Az asszony egy kis bort töltött a hatalmas kupába, nagyot húzott belőle, majd keze fejével

megtörölte a száját.– A felét.– Ez elfogadhatatlan.– Akkor a negyedét – mondta összeszűkülő szemmel.– Egy pennyt sem fog kapni, Miss St. Dunstan, már amennyiben ez a valódi neve.– Mit mond? – rikoltott fel az asszony csípőre tett kézzel, fittyet hányva arra, hogy szétnyíló

köpenye felfedte fonnyadt, lógó kebleit.– Nem kap egy pennyt sem. Ha a legelején közölte volna ügyfelemmel, hogy ön egy prostitu-

ált, megfelelő díjazásban részesült volna, ebben biztos vagyok. Mivel ön egy szóval sem említet-te a pénzt a nemi közösülés előtt, ügyfelem számára nem volt világos, hogy ön egy szajha. Így önt egyszerűen csak egy odaadó nőnek gondolta. Ilyen körülmények között az a kísérlete, hogy pénzt csaljon ki ügyfelemből, jogi értelemben zsarolásnak minősül. Hacsak nem áll el követelé-sétől, szívesen bíróság elé viszem az ügyet.

Az asszony mogorván figyelte az ügyvédet, majd ujjával feléje bökött.– Lehet hogy maga nem is ügyvéd! Szerintem maga Lord Cheddersby egyik barátja a színház-

ból, aki csak eljátssza, hogy ügyvéd!– Azt gondol, amit akar – válaszolta Rob. – Feltéve, hogy megértette végre, nem tud egy pen-

nyt sem kivasalni Lord Cheddersbytől, és ha megkísérel bármilyen hamis pletykát terjeszteni ügyfelem fizikai állapotáról, letartóztattatom és megvádolom rágalmazással. Értjük egymást, Miss St. Dunstan? Lord Cheddersby többé nem akar önről hallani.

Az asszony szeme hirtelen nagyra nyílt.– Tudom, kicsoda maga! Már láttam magát, maga Szívtelen Harding!– Néhányan így hívnak.– Mindent tudok magáról! – mondta ravaszkás mosollyal. – Rajtakapták, mikor kifosztott egy

embert, és felakasztották volna, de az az ember, akit ki akart rabolni egy ügyvéd volt, és meg-esett a szíve magán. Megkedvelte magát, befogadta a házába, taníttatta, ügyvédbojtár lett az iro-dájában, míg maga is ügyvéd nem lett. Tudom jól, hogyan hálálta meg annak az embernek a ked-vességét. A jó Szívtelen Harding! Úgy néz ki, nem én vagyok az egyetlen szajha ebben a szobá-ban!

Rob keresztülrohant a szobán, mocskos köpenyénél fogva megragadta a nőt. Ügyet sem vetve a nő italbűzös leheletére, az arcába sziszegte:

– Maga nem tud mindent az én neveltetésemről, de egyszer elmondom magának! Ha még egyszer Lord Cheddersby közelébe merészkedik, nagyon meg fogja bánni!

– Eresszen el! – sikoltotta a nő rémült tekintettel. – Az életemre esküszöm, el fogom kerülni!– Rendben – ezzel Rob elengedte a nőt, és kiviharzott a szobából.Ahogy befordult a sarkon, a haragtól és a kétségbeesett rémülettől hirtelen a zálogház falának

rogyott, hideg verítékcseppek csorogtak végig a hátán, és úgy kapkodott levegőért, mint aki a nyári melegben mérföldeket futott. Vajon mennyi idő telik el, míg Vivienne fülébe is eljut majd ez a történet?

Kelletlenül Sir Philipbe karolva Vivienne csatlakozott a Királyi Színházba tóduló tömeghez. Bá-csikája előttük haladt, úgy szelt utat a tömegben, mint egy vitorlás a hullámokon, ők pedig a hajó sodorvizén haladtak mögötte.

Vivienne élvezte a nyüzsgést, de azt már annál kevésbé, hogy Sir Philip ilyen szoros közel-ségben van vele. Oly szorosan simult hozzá, hogy a fülén érezte a férfi borgőzös, forró leheletét.

– Bocsásson meg, kedvesem – szabadkozott –, borzalmas ez a tömeg.Bocsánatkérése nem tévesztette meg a lányt, aki észrevette, hogy a férfi megpróbál a ruhája

kivágásába pillantani.Végre elérték a felső emeleten lévő páholyukat, de a zaj továbbra sem csökkent. Körülöttük és

a földszinten is rengeteg ember nyüzsgött, hangosan beszélgettek és nevetgéltek. A felső páho-lyokból a színpad szinte szédítő mélységben volt. Vivienne látását kissé elhomályosította a számtalan égő gyertya füstje, ami felhalmozódott a rosszul szellőző épületben.

Elhúzódott Philiptől, és a mellvédre dőlve az alant lévő tömeget pásztázta. Felfedezte Lettice Jerninghamet, amint egy hozzá hasonlóan az új divat szerint öltözött hölgyhöz beszélt, miközben tekintetével a sokaságban kalandozott. Szemmel láthatóan pompásan érezte magát, miközben Vi-vienne azt kívánta, bárcsak hazamehetne olvasni. Lettice is észrevette Vivienne-t, vidáman inte-getett neki, Vivienne kedvetlenül mosolygott vissza rá.

– Jó estét, Sir Philip, jó estét Mr. Burroughs.A lány azonnal felismerte a férfi hangját, és megperdült. Szívtelen Harding állt a páholy ajta-

jában, ugyanabban az öltözékben, amelyet korábban is viselt, arckifejezése is éppoly merev és komoly volt. Mikor tekintetük találkozott egy pillanatra, olyan volt, mint akkor azon az éjszakán a Bankside-on, a csók előtt. Most újra annak a kifogástalan úriembernek látszott, aki kard vagy pisztoly helyett kedves szavaival, és éles elméjével sietett a megmentésére. A legtöbb nő a férfi-akban a fényűzést és a fizikai állapotot csodálta, ő azonban inkább a műveltséget és az észt be-csülte nagyra. És be kellett ismernie, ez a férfi legalább annyira felkorbácsolta a szenvedélyét, mint bármelyik ragyogó dalia.

– Jó estét Miss Burroughs – köszöntötte a férfi, de a szemében felvillanó érzelmek hirtelen el-tűntek.

Most már úgy beszélt, mintha soha semmi nem történt volna köztük. Mintha sosem ajánlotta volna fel segítségét. Mintha sosem csókolták volna meg egymást, kölcsönös szenvedéllyel.

Keserű csalódás töltötte el a lányt. Ki ez az ember valójában, aki egyik pillanatról a másikra oly különböző módon viselkedik?

Mi történhetett vele? Miért zaklatja fel, és zavarja össze még mindig? Hisz a férfi világosan a tudomására hozta, nem akar tőle semmit.

Elhatározta, hogy tudomást sem vesz róla. Ekkor megpillantott egy kellemes arcú, nagyon elegánsan öltözött, és lehetetlen kalapot viselő fiatal férfit, aki Mr. Harding háta mögött állt. Az ismeretlen férfi lelkes arckifejezéssel tolakodott az ügyvéd elé. Vagy Mr. Hardinggal van, vagy az egyik legtolakodóbb fickó, akivel valaha találkoztam – találgatta a lány magában.

A férfi várakozásteljesen pillantott a válla fölött Mr. Hardingra, aki egy kissé előrelépve be-mutatta az idegent.

– Miss Burroughs, Sir Philip, Mr. Burroughs, engedjék meg, hogy bemutassam Lord Ched-dersbyt.

Lord Cheddersby meghajolt, és meglengette a kalapját.– Alázatos szolgája! – mondta buzgón, mintha az lenne szívének leghőbb vágya, hogy a szol-

gálatukra álljon. – Miss Burroughs, ön elbűvölő!Philip legalább százszor mondta ugyanezt, de sosem hangzott ennyire őszintén.– Uram, ön igazán kedves – hajolt meg mosolyogva.– Szolgálatára, Lord Cheddersby – köszöntötte Elias Burroughs is, kissé kihangsúlyozva a

lord szót. Csillogó tekintete ide-oda ugrált Vivienne és Lord Cheddersby között.

Vivienne ismerte ezt a tekintetet. Bácsikája akkor nézett így, amikor egy nagyon is kedvére való üzletet szándékozott megkötni. Egy üzlet, melyben ő és Lord Cheddersby kapja a főszere-pet?

Lord Cheddersby szinte nem is figyelt Elias bácsira, elragadtatva bókolt a lánynak.– Már messziről csodáltam önt, és megkérdeztem Mr. Hardingot, nem ismeri-e önöket véletle-

nül. Képzelheti, milyen boldog voltam, amikor azt mondta, igen! Ragaszkodtam a megtisztelte-téshez, hogy bemutatkozhassam.

– Milyen kedves – dörmögte Philip.Mr. Harding hűvösen pillantott a főnemesre.– Nem tagadhattam meg Őlordsága kérését.Philip mogorván nézett, de nem szólt egy szót sem.Az ügyvéd ekkor a földszinten lévő narancsárus lányokra fordította a figyelmét, akiknek az

volt a dolguk, hogy gyümölcsöket kínáljanak a színház állandó közönségének. Ringó csípővel sétálgattak a nézőtér egyik oldaláról a másikra a narancsos kosarakkal, miközben hangosan tré-fálkoztak, és csábosan mosolyogtak a férfiakra.

Mi kötheti le ennyire a figyelmét? Tetszik neki a bolondozásuk, vagy épp ellenkezőleg, un-dort kelt benne? Őket nézi egyáltalán, vagy valami egészen máson gondolkodik? – találgatott Vi-vienne. Miért törődik azzal, hogy mit gondolhat a férfi a narancsárus lányokról, vagy róla, vagy bármiről egyáltalán? Hisz csak Sir Philip ügyvédje, semmi több.

– Kérem bocsássanak meg – szólalt meg Mr. Harding hirtelen. – Azt hiszem, az egyik ügyfe-lemet láttam a földszinten. Beszélnem kell vele, mielőtt elkezdődik az előadás.

– Menjen csak, barátom – válaszolta Lord Cheddersby szívélyesen.– Az ügyvédeknek sosincs szabadidejük – tette hozzá Elias bácsi vidáman kacsintva, mint

egyik üzletember a másiknak.Vivienne egy szót sem szólt. Ha mennie kell, menjen csak, jobb lesz így, mint magán érezni

hűvös tekintetét. Különösen, amikor ilyen forróság járja át a testét a férfi jelenlétében.– Önt is a híres Szívtelen Harding képviseli? – érdeklődött Philip Lord Cheddersbytől, miután

az ügyvéd eltávozott.– Igen… ööö… néha – hebegte Lord Cheddersby, mintha tőrbe csalták volna. – Nem egészen.

A családomnak ősidőktől fogva ugyanaz az ügyvédje. Szerintem a fickó már legalább százéves. Mindenesetre annyinak néz ki. De ez… ez egy különleges ügy, amely, hmm… egy szakértőt igé-nyel.

– És mindannyian tudjuk, mi az ő specialitása – jegyezte meg sötéten Philip. – Ön meglehető-sen magányos lehetett, ha az előadásra az ügyvédjét hozta magával.

– Tulajdonképpen igen, így volt – ismerte el Lord Cheddersby. – Úgy tűnik, hogy Lord Farr-ington és Sir Richard most huzamosabb ideig vidéken tartózkodik a családjaikkal. Nem mintha irigyelném tőlük a boldogságot, természetesen.

– Önnek is egy házassági szerződést üt nyélbe, uram? – érdeklődött Elias bácsi.– Jóságos isten, dehogy!A bácsi szemében ismét felvillant az a különös fény.– Úgy hangzik, mintha hiányolná Lord Farringtont és Sir Richardot – jegyezte meg Vivienne.– Így van, mindenki elhagyott.– Itt van önnek Mr. Harding.– Ó igen, persze, de ő nem túl bőbeszédű fickó.– Valóban nem – bólintott egyetértően Elias bácsi –, de ahogy mondják, ördögien okos fickó.– Régóta ismeri? – érdeklődött Vivienne.

– Sajnos nem, csak hírből és látásból ismertem, és tudom hogy bánt el Richarddal. Ő volt Lady Dovercourt… ő Richard felesége, ügyvédje, mielőtt Richard és én hallottunk róla. Úgy vé-lem, nagyon járatos a jogban.

– Feltételezem, kitűnő képzést kapott.– Vivienne, ne vallasd Lord Cheddersbyt. – zsörtölődött Elias bácsi.– Ó, hagyja csak! – válaszolta a lord.– Úgy hallottam, nagyon jó tanára volt – vetette közbe Philip. – Nagyon közel álltak egymás-

hoz.Vivienne elgondolkodott, mit érthetett ez alatt a férfi. Nyilvánvalóan nem dicséretnek szánta,

de nem fordult hozzá magyarázatért. Ismét Lord Cheddersbyhez fordult.– Sok ügyfele van az udvarnál?– Nem hinném, nem – válaszolta a lord.– Bátran mondhatom, nincs – erősítette meg Sir Philip. – Miután elhagytam az irodáját, észre-

vettem, hogy bolhákat kaptam. Az ügyfelei… csupa csőcselék. Meglepő, hogy elégedhet meg egy ember azzal, hogy ilyen helyen él. Boldognak kellett volna lennie, hogy meglátogattam, de ő szinte nyers volt. Miközben velem beszélt, arcátlanul megkért egy idős asszonyt, hogy várakoz-zon rá. Istenemre mondom, közel álltam hozzá, hogy otthagyjam.

Philip korholó szavai azt jelentik, hogy Mr. Harding nem tanúsított elég tiszteletet és alázatot irányában – gondolta magában Vivienne. Ha Mr. Harding ügyfelei szegények, a tiszteletdíja ala-csony lehet. Bizonyára, ez az egyik oka, hogy Philip őt választotta.

– Mindjárt kezdődik az előadás – jegyezte meg Philip hűvösen a fiatal lordnak. – Nem kellene a saját páholyába mennie?

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott Elias bácsi. – Van még hely egy ember számára a páholy-ban!

– Nem szeretnék tolakodó lenni – szabadkozott Lord Cheddersby.– Megtisztelne a jelenlétével – invitálta Elias bácsi. – Uram, foglaljon helyet Vivienne mel-

lett! Sir Philip, az unokahúgom másik oldalán rengeteg hely van még.Lord Cheddersby buzgón helyet foglalt Vivienne mellett.– Mondhatok valami megdöbbentőt önnek Mr. Hardingról – kezdte, és Vivienne beleegyezé-

sét meg sem várva, félelemmel vegyes tisztelettel és rajongással folytatta. – Richardtól tudom, hogy Mr. Harding egyszer alaposan megfélemlítette.

– Megfélemlítette Sir Richard Blyte-ot? – Elias bácsinak meglepetésében tátva maradt a szája. – Hisz ő csak egy ügyvéd! Hogyan mert ujjat húzni a király egyik barátjával?

– Ó, nem fegyvert használt. Richard mesélt nekem arról, hogyan simított el egy súlyos konfliktust a felesége és ő közötte. Nagyon zaklatott állapotban látogatta meg Mr. Hardingot, aki egy meglehetősen komoly dologgal vádolta meg Richardot. Mondanom sem kell, teljesen alapta-lanul, hisz Richard sosem tett semmi megvetendőt, bár vannak, akik a darabjait látva azt hiszik, bármi kitelne tőle. Kétségtelen, hogy Richard néha a legmegdöbbentőbb emberekkel is felér.

– És mi történt, mikor Sir Richard meglátogatta Mr. Hardingot? – kérdezte Vivienne.– Mr. Harding ráparancsolt, hogy üljön le! Vivienne szája tátva maradt a meglepetéstől.– Ez minden? – kiáltott fel csalódottan Elias bácsi.Lord Cheddersby meghökkenten bólintott.– Megparancsolta Richardnak, hogy üljön le, és amilyen dühös volt, Richard jobbnak látta, ha

engedelmeskedik! Esküszöm, ha Richard hozzám jönne el olyan feldúltan, sarkon fordulnék és

elfutnék. Nem venném a bátorságot, hogy parancsolgassak neki, és persze Richard sem teljesíte-né. Mr. Harding bizonyára nagyon erőszakos és indulatos lehetett.

– Pusztán szóbeli fenyegetéssel nálam nem menne semmire – szögezte le Sir Philip –, még ha venné is magának a bátorságot, hogy parancsolgasson.

– Talán nem – hagyta helyben Lord Cheddersby látva Philip kétkedő tekintetét. – Mindazon-által, valóban nagyon félelmetes tud lenni. Feltételezem, hogy aki látta már mosolyogni, más-képp gondolja. Már ha tud egyáltalán mosolyogni, ebben egyáltalán nem vagyok olyan biztos – ismerte be őszintén.

Vivienne felidézte képzeletében a különbséget Robert Harding szokásos komoly és mosoly-gós arcvonásai között. Nem, olyankor egyáltalán nem volt félelmetes.

– Tudják – kezdte Lord Cheddersby elmélázva –, mindig szerettem volna ügyvéd lenni, de szavamra, apám nem engedte volna meg.

Vivienne ugyan semmiképpen nem tudta Lord Cheddersbyt pénzkereső foglalkozást űzve el-képzelni, egy barátságos mosollyal jutalmazta a lord kijelentését, míg Sir Philip megvető horkan-tással nevetett fel.

– Igazán szerencsésnek mondhatja magát, hogy sosem kellett a megélhetéséért dolgoznia – je-gyezte meg Elias bácsi.

– Igen, valószínűleg így van. Apám befektetéseinek és vagyonának köszönhetően valóban nyugodtan élhetek – a fiatal lord nagyot sóhajtott. – A munka meglehetősen unalmas és fárasztó lehet.

Vivienne a mögötte ülő bácsikájára pillantott. Sosem látott még ehhez hasonló kifejezést az arcán, nem tudta eldönteni, hogy a lord megjegyzése nevetésre, megbotránkozásra, vagy megve-tésre késztette-e a kereskedőt.

– Az az arcátlan Nell Gwynn is fellép ma este – folytatta a társalgást Lord Cheddersby. – Ri-chardot teljesen elbűvölte, főszerepet adott neki az új darabjában. Pedig ő is narancsárus lány-ként kezdte itt a színházban, egyszer majdnem agyonütött egy naranccsal. Most pedig a színpa-don áll a nézőtér helyett.

– Valószínűleg nem csak a narancsait árulta ezért a lehetőségért, Sir Richard pedig boldogan fizetett érte – dörmögte Sir Philip szarkasztikusan.

Hirtelen felállt az egész publikum, tapsolni és éljenezni kezdtek. Megérkezett a király és kísé-rete. Károly fogadta a gratulációkat, és megtapsolta a színpadon ebben a pillanatban megjelenő színésznőt, aki belekezdett a prológusba. A tömeg elcsendesedve visszaült a helyére.

A színésznő pásztorlány jelmezt viselt, szoknyájának oldalán felhasadt a varrás. Vivienne kí-váncsi volt, miért nem vette a fáradtságot, hogy összetűzze valamivel. A szakadt jelmez ellenére – vagy éppen amiatt – Sir Philip és Lord Cheddersby elbűvölten figyelték a színésznő szoknyájá-ból elővillanó combokat. Mivel Vivienne-t nem nagyon érdekelték a csupasz női lábak, tekintete elkalandozott a színpadról, és majdnem megállt a szíve.

Robert Harding állt a színpad bal oldalán egy sötét sarokban, egy magas, borzas hajú férfival beszélgetett, akinek a fél szeme kalóz módra be volt kötve. A lány azt találgatta, vajon ő-e az az ügyfél, akit Mr. Harding említett. Az ügyvéd hirtelen hátrafordult, mintha egyenesen rá nézne. Vivienne-t azonnal elöntötte a forróság, és gyorsan elfordította a tekintetét.

Miért jöttem ennyire zavarba? – gondolta mérgesen a lány. Eltökélte hogy legyőzi zavarodott-ságát és ijedtségét, és újra a sarokba pillantott – de addigra Mr. Harding és félszemű társa eltűnt onnan, mintha elnyelte volna őket a sötétség.

8. fejezet

– Bocsánat hölgyeim! – mondta Jack szélesen vigyorogva, amit átvezette Robot a Királyi Szín-ház zsúfolt színfalai mögött, a csoportosuló színészek, kellékek, állódíszletek, és néhány férfi mellett elhaladva, akik a nézőtér helyett a színésznőknek csapták a szelet.

– Ó persze, mindkettőtöknek megbocsátunk! – válaszolta az egyik színésznő sokatmondó pil-lantással, míg a mellette álló helyeslően füttyentett egyet.

– Hé, ti ott! Maradjatok csendben! – sziszegte a kellékes. – Nell épp élete legjobb alakítását nyújtja!

Jack ügyet sem vetve a figyelmeztetésre, Robbal a háta mögött haladt tovább, egyenesen ki a sikátorba. Amint kiértek, levette szeméről a szükségtelen fekete szemkendőt, majd dörzsölni kezdte a szemhéján lévő piros foltot, amit a kendő hagyott.

– Még mindig használod ezt a szemkendőt? – kérdezte Rob, és boldog volt, hogy végre kiér-tek a friss levegőre. Bár a félhomályba alig szűrődött be egy kevés napfény, jól látta Jacket. – Fájni fog tőle a fejed.

Jack önelégülten vigyorgott.– Imádják a nők, én pedig sosem mondok nemet egy nőnek!– Igen, erre jól emlékszem.Miközben Jack az övébe gyűrte a fekete szemkendőt, egy pillanatig a barátját tanulmányozta.– Má' nem vagy a régi.– Szeretném elfelejteni azokat a napokat.– Mintha nem tudnám! Alig lehet téged a fogadóban látni. Vagy van egy szeretőd, és nem

akarod, hogy megtudjam ki az? Fogadni mernék, hogy az, akivel Polly látott. Nem szép tőled, hogy meg akarod tartani magadnak!

Rob nem akart Jackkel nőkről beszélni – különösen Vivienne-ről nem.– Ha már a fogadásoknál tartunk, mi történt az új kabátoddal?A barátja csak a vállát vonogatta.– Elveszítettél egy fogadást? Mi volt az, kocka? Medvehecc? Kakasviadal?– Nincs semmi baja, csak öreg már! – védekezett Jack.– A foltoktól eltekintve, ez egy új kabát.– Öreg barátom, vót idő, amikor úgy nézté' ki, mint egy sétáló madárijesztő, de én sosem gú-

nyolódtam rajtad, úgyhogy te se sértegess, jó?– Nem állt szándékomban. Egyszerű megjegyzés volt csupán.– Megjegyzés? – Igen.– Nem ítélkezés?– Nem.– Akkó' jó, mer' mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem szent.– Emlékszem Jack, csak egyszerűen nem szeretnék állandóan a múltra gondolni. – Kivéve,

amikor muszáj, hogy emlékeztesse magát, miért nem akarhat semmit Vivienne Burroughstól.Soha többé nem szabad engednie a kísértésnek, hogy láthassa. Muszáj szép csendben kitérnie

előle, már ha lehetséges, hogy teljesen elkerülje.Nem lett volna szabad idejönnie ma. Micsoda gyötrelem volt, amikor Lord Cheddersbyvel a

földszinten állva megpillantotta a lányt a karzaton. Milyen magányosnak látszott, eltekintve Sir

Philiptől és a bácsikájától, ahogy a lenti tömeget nézte. Olyan volt, mint egy istennő a mennyor-szágban, akire egyszerű halandó csak messziről pillanthat fel.

De ha nem csak a külső látszat alapján ítéli meg, tudta, hogy más, mint a többi nő, akikkel va-laha is találkozott. Nem volt hajlandó elfogadni, amit a bácsikája és társadalmi rangja megköve-telt tőle. Büszke volt, és tudta mit akar – akárcsak ő, Rob, amikor még a csatornákban élt –, volt bátorsága dacolni mindennel, és bármekkora kockázatot vállalni a szabadságáért.

Rob jól tudta, mekkora árat kell fizetni az ilyen szabadságért, ami szerencsétlenséggel, kétség-beeséssel és néha halállal is végződhet. Ezért hitt benne, hogy jól tette, amikor azt javasolta Vivi-enne-nek, hogy térjen haza, és nehéz helyzetéből kilábalva olyan utat keressen, amely kevesebb áldozattal jár.

Hálás volt azért, hogy szolgálataival a lány segítségére lehetett, még ha ő ezt sosem tudja meg. Segíteni kell neki, ha már Janeten nem tudott segíteni, a reménytelenség és a szükség órái-ban.

Talán körültekintőbbnek kellett volna lennie a színházban. Lord Cheddersby követte a tekinte-tét, és megkérdezte, ki az a szépség.

Talán azt kellett volna hazudnia, hogy nem ismeri. De rájött, hogy London nem olyan nagy, hogy Lord Cheddersby és Sir Philip soha ne találkozott volna össze. Jobb az őszinteség.

Így beismerte, hogy ismeri Sir Philipet, a fiatal lány pedig a jövendőbeli menyasszonya. Lord Cheddersby rábeszélte, hogy mutassa be nekik.

Tekintve, hogy Lord Cheddersby közismert arról, hogy hihetetlen gyorsasággal esik szerelem-be, nem szívesen tette, de aligha utasíthatta volna vissza a lord kérését.

Így felmentek a páholyba.Egy varázslatos pillanatra, amint tekintete találkozott Vivienne pillantásával, olyan volt, mint

azon az estén, mielőtt megcsókolta. Mintha megállt volna az idő. Öröm és vidámság csillant a lány szemében, mintha történne valami közöttük.

Majd a rideg valóság. A rövid káprázatot Lord Cheddersby furakodása törte össze.– Szóval, ő volt az, ugye? – kérdezte Jack vigyorogva. – Sir Philip jövendőbelije?– Igen, ő Vivienne Burroughs.– És a másik? Ki volt az? Elég ostobának látszik.– Ő Lord Cheddersby, és elismerem, valóban baleknak látszik, de nem ismerem jól. Jóindula-

tú fickónak tűnik, a király barátja.– Szóval most az ilyen aranyifjakkal barátkozol, he? Az öreg cimborákról meg megfeledkezel,

ugye?– Tudod nagyon jól, hogy ez nem így van!– Jó'van na, tudom, tudom. De az a Burroughs nőszemély nagyon csinos, ugye Rob?– Elég csinos, valóban. De most nem erről akarok beszélni veled.– Jóságos ég, Rob, csak olvasásra használod a szemeidet? Elég csinos? A legszebb nő, akit

hosszú pályafutásom alatt láttam!– Rendben – ismerte be Rob kelletlenül –, nagyon csinos. Mit derítettél ki Sir Philipről?– Több pénzt veszített, mint amennyit te vagy én valaha láttunk – válaszolta Jack –, bár közel

sem annyit, amennyit követel. Úszik az adósságban, de még nem úszott el mindene. A birtokán jelzálog van, de nem olyan súlyos. Mindent egybevetve, nem hiszem, hogy sokat kockáztatnék, ha eltöltenek egy éjszakát az asztalnál vele. A legjobb úton van ahhoz, hogy tönkremenjen, és az egész városban azzal henceg, hogy feleségül vesz egy gazdag lányt, akinek a bácsikáján kívül nincs más rokona. Nincs egy bankár sem a városban, aki hitelezne neki. – Jack zavartan nézett. – Azt hittem, örülni fogsz, ha meghallod ezt.

– Örülök is – válaszolta Rob, és ez nem is volt hazugság.– Azt hallottam, nagyon arrogáns fickó.– Egyetértünk, nem túl kedves ember. De az üzlet az üzlet.– Rob, öreg barátom van még valami terved ma estére? Nell egy kis ideig még a színházban

marad. Ihatnánk egyet a Bika és Koronában. Vagy akár többet is, ha van kedved.– Jack, szerintem Nell nem örülne, ha rajtakapna egy másik nővel.– Ó, Nell nem bánja. Különben is, ő Charlie Hart szeretője.– Akivel együtt játszott ma este a színpadon?– Igen. És valószínűleg Laceynek, a táncmesternek is. A drága Nell nagyon törekvő lány…

Hidd el, Rob, amikor arról mesélt, hogy akarja felhívni magára a király figyelmét, nem tréfált. Nem te vagy az egyetlen, aki törtető volt.

– Tudom jól, Jack, tudom jól – válaszolta halkan Rob, és közben Janetre gondolt, hogy értek véget a jólétről és kényelemről szóló álmai.

Ha tudta is Jack, merre kalandoznak barátja gondolatai, nem mutatta ki.– Nellel csak szórakozunk, de semmi komoly nincs köztünk, úgyhogy nem kerülnék bajba.Rob nem ítélte el barátját azért, hogy hiányzik belőle a szentimentalizmus. Sőt, irigyelte érte.

Bárcsak ő tudna ilyen könnyed érzelmeket táplálni Vivienne Burroughs iránt.– Szükséged van még valamire, Rob? – tudakolta Jack. – Figyeljek valakit, vagy kérdezős-

ködjek esetleg valaki után?– Nem – Jack elkapta az érmét, amit Rob dobott neki. – Jó éjszakát, Jack.– Jó éjszakát, Rob! – kiáltott Jack a férfi után, miközben figyelte, ahogy a férfi visszatér a

színházba.Egyedül maradva a félhomályban, Jack gyakorlott kézzel kapta el a levegőbe dobott érmét,

majd újra feldobta, és elkapta.– Elég csinos, mi, öreg barátom? – dörmögte, miközben a zsebébe dugta a pénzt. – Kutya le-

gyek, ha nem habarodtál bele. És ökör legyek, ha ő meg nem epekedik utánad.Jack Leesom hirtelen elkomorult, arcára vad gyűlölet ült ki.– Mindig is szerencsés fattyú voltál!

A darab véget ért, a közönség hangos és lelkes tapsban tört ki. Habár Vivienne túlságosan is a gondolataiba merült ahhoz, hogy a darabot végig követni tudta volna, ő is lelkesen tapsolt, mikor Nell Gwynn kecsesen meghajolt. A fiatal színésznő vidám, mókás, bájos, mesterkéletlen, tele életerővel.

Vivienne észrevette, hogy a király és kísérete egy pillanatra állva tapsolt, mielőtt elhagyta vol-na a páholyát. Lettice, aki nem sokkal az előadás kezdete előtt tűnt fel a karzaton, észrevette, és ismét integetni kezdett.

Vivienne remélte, hogy az asszony nem látogatja meg a páholyban, ma túlságosan lefoglalták a gondolatai ahhoz, hogy Lettice üres fecsegését hallgassa.

– Uramisten, ez aztán rövid volt – dörmögte Sir Philip felállva, miközben egy óriásit ásított.Vivienne uralkodott magán, hogy kimutassa, mennyire megveti a férfi viselkedését.– Micsoda siker! Hát nem elbűvölő? És ez Richard legjobb darabja! – ujjongott Lord Ched-

dersby. Elragadtatva nézte a még mindig tapsoló közönséget. – Milyen elégedett lesz!– A kutyafáját, ez csak Cheddersby lehet! – mondta egy gőgös, de barátságos hang a páholy

ajtajában. – Bárhol felismerném ezt a hangot!Vivienne a hang irányába fordult, és azonnal térdet hajtott, mert a páholy küszöbén álló férfi

nem volt más, mint maga az uralkodó, II. Károly király.

– Cheddersby, te kutya! – mondta a király közelebb lépve. – Időtlen idők óta nem találkoz-tunk a teniszpályán!

A lány továbbra is fejet hajtva tekintetét a padlóra szögezte, így nem látott mást, csak Lord Cheddersby cipőjének csatját. Látta, hogy a férfi lába megmozdult, bizonyára kiegyenesedett a meghajlásból. Most neki is abba kéne hagynia a térdhajtást? Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Eletében először azt kívánta, bárcsak Lettice itt lenne vele.

– Felség, ön is tudja jól, nem vagyok különösebben jó teniszjátékos – tiltakozott Lord Ched-dersby –, és nem vagyok olyan életerős, mint Felséged. Nagyon nehezemre esik oly korán felkel-ni.

A király kuncogott a lord szavain, hangjában Vivienne hiúságot és büszkeséget fedezett fel.– Természetesen nem várjuk el mindenkitől, hogy olyan legyen, mint mi – jegyezte meg. –

Bemutatná a barátait, kedves lord?Vivienne óvatosan a királyra pillantott, és azonnal fülig pirult, mert az épp úgy méregette,

mint ahogy a bácsikája egy vég selymet vizsgál. Gyorsan elkapta a tekintetét, és Elias bácsi cipő-jére szegezte.

– Felség, azt hiszem Sir Philip Martleburyt már ismeri – mondta Lord Cheddersby.– Felség – szólt közbe Sir Philip türelmetlenül, és közelebb lépett a királyhoz –, találkoztunk a

Whitehallban, nem sokkal felséged trónra lépése után, és én…– Igen, sok nagyszerű ember volt ott – szakította félbe a király. Bár a hangja nem volt éles,

nyilvánvaló volt, hogy nem akarta Sir Philipet hallgatni tovább.Vivienne elfojtott egy mosolyt, és újra megkockáztatott egy pillantást. A király mögött szá-

mos ember állt, köztük egy gyönyörű, gőgös arckifejezésű nő, tele ékszerekkel. Ő lehet Lady Castelmaine?

Újabb titkos pillantást vetett bácsikájára, és ahogy Vivienne sejtette, Elias bácsi kissé felegye-nesedve csillogó szemekkel nézte a királyt és a gyönyörű asszonyt.

– Ez itt Mr. Burroughs, egy londoni kereskedő, és az unokahúga, Vivienne – folytatta a bemu-tatást Lord Cheddersby.

– Mr. Burroughs, Miss Burroughs! Vivienne csak egy felé nyúló kezet látott, amelyet a kék bársony kabátujj alól előbukkanó, fi-

nom francia csipkéből készült kézelő egészen az ujjakig elfedett. Vivienne nagyot nyelt, amint a király személyesen segítette fel a meghajlásból.

Ebből a közelségből a férfi közel sem volt jóképűnek mondható. Az orra túl nagy volt, alsó ajka pedig sokkal vastagabb volt, mint a felső. Ezt a tökéletlenséget nyilvánvalóan vékony baju-szával próbálta eltakarni. Azonban a mosolyát, és derűt sugárzó szemeit látva Vivienne megértet-te, az asszonyok miért hunynak szemet e kis hiányosság felett.

– Ön elbűvölő, Miss Burroughs, és természetesen Lord Cheddersby barátai az én barátaim is. Önt és egész kíséretét meghívjuk a Whitehallba, holnaphoz egy hétre. A portugál nagykövet is ott lesz.

– Fenség! – kiáltott izgatottan Elias bácsi. – Micsoda megtiszteltetés! Boldogan elfogadjuk a meghívást!

– Jó. Kitűnő. – A király hátrapillantott. – Aggódunk, mert Lady Castelmaine egész este rossz hangulatban lesz, ha egy perccel tovább időzünk itt – mondta, és közben Vivienne-re kacsintott –, úgyhogy legjobb lesz, ha búcsúzunk. Isten önökkel, Foz, ígérje meg, hogy elhozza a barátait a Whitehallba. A feje bánja, ha nem jönnek el! – mondta vidáman.

– Uramisten, le kell ülnöm! – jelentette ki Elias bácsi, miután a király és kísérete elhagyta a páholyt. Sietősen leült egy padra, és legyezni kezdte magát a zsebkendőjével, amitől az egész pá-holyt betöltötte a szantálfa illata.

– A király! Lady Castelmaine!! Egy meghívás a Whitehallba!– Nyugodj meg, bácsikám, félek, hogy belebetegszel! – próbálta megnyugtatni a lány őszinte

aggodalommal. Még ha nem is volt tekintettel Vivienne érzelmeire a tervezett házasságra vonat-kozóan, ő volt a lány egyetlen rokona, és nem szerette volna, ha gutaütést kap.

– Nem olyan nagy ügy – jegyezte meg Sir Philip megvetően. – Csupán annyit jelent, hogy megnézhetjük vacsora közben.

Elias bácsi bosszúsan vonta össze a szemöldökét.– Lehet hogy önnek nem olyan nagy ügy, Sir Philip, de engem még sosem hívtak meg a

Whitehallba, és ez nagyon fontos nekem. – A szemei egészen összeszűkültek. – És meg kell je-gyeznem, lehet, hogy ön nincs is olyan jó viszonyban a királlyal, mint ahogy sejtetni engedte.

Vivienne elnyomott egy mosolyt. Sir Philip lehet hogy egyedül is képes arra, hogy félreállítsa önmagát, lehet, hogy neki semmit nem kell tennie.

– Kíváncsi vagyok, merre lehet Mr. Harding? – mondta Lord Cheddersby. – Legjobb lenne, ha megkeresném. Meglehetős otrombaság tőlem, hogy meghívtam magammal, és megfeledkez-tem róla, nem?

– Te idióta papagáj! – mormogta Sir Philip a bajsza alatt.– Én az ön helyében jobban meggondolnám, mit mondok a király egyik barátjára – korholta

Vivienne csendesen. – Lehet hogy meghallotta. És a bácsikám is…– Bánom is én! – vicsorogta Sir Philip.– A teringettét, Martlebury! – ripakodott rá Lord Cheddersby, aki nyilvánvalóan véletlenül

meghallotta a megjegyzést. – Nem beszélhet így egy hölggyel!– Emlékeztetnem kell önt, hogy hamarosan feleségül veszem a hölgyet! – vágott vissza Sir

Philip.– Emlékeztetnem kell önt, hogy ez még nem történt meg! – csattant fel Vivienne.– Valóban, még nem – szólalt meg a bácsikája is.Sir Philip tudomást sem véve Vivienne és Elias Burroughs megjegyzéséről, Lord Cheddersby-

re támadt.– Lehet hogy ön szívesen keveredik mindenféle népséggel, de mérhetetlen pimaszság, hogy

engem kioktat!A jelenlévők és Vivienne legnagyobb megrökönyödésére a mindig szívélyes Lord Cheddersby

gőgösen kihúzta magát.– Mit jelentsen ez, sir? Kikre utalt ezzel? Mi az hogy „mindenféle népség”? Remélem, hogy

nem a jelenlévő hölgyet érti ez alatt, uram!Philip megrökönyödve válaszolt.– Természetesen nem. Azokra a semmirekellő alakokra értettem, akikkel ön oly gyakran érint-

kezik. Hitemre mondom, a hölgynek bizonyára nagyon kellemetlen, hogy önnel együtt látják.– Ha nekem kellemetlen, hogy valakinek a társaságában látnak, az bizonyosan nem Lord

Cheddersby! – vágott vissza Vivienne.Sir Philip a haragtól elvörösödő arccal fordult szembe vele.– Mit jelentsen ez, arcátlan némber!– Ez megbocsáthatatlan sértés! – Lord Cheddersby felháborodottan rángatta le a kesztyűjét, és

Sir Philip arcába vágta. – Elégtételt kell adnia, sir! – kiáltotta dühtől remegő hangon. – Ilyen mo-dorban nem lehet egy hölggyel beszélni!

Vivienne megdöbbenésére Sir Philip arcára ördögien diadalmas kifejezés ült ki.– Örömmel teszek eleget. Valószínűleg máris maga elé képzelte a lábai előtt holtan heverő Lord Cheddersbyt. – gondol-

ta Vivienne. Ahogyan ő is. Biztos volt benne, hogy ez a jóindulatú, kissé ügyefogyott fiatalember nem lenne egyenrangú ellenfele Sir Philipnek, de másnak sem egy párbajban.

– Nem akarom, hogy ez miatt párbajozzanak! – bizonygatta Lord Cheddersbynek.– Megsértett egy hölgyet, meg kell tanulnia a leckét!– Ó, igen, és természetesen ön próbálja majd megtanítani! – gúnyolódott Sir Philip.– Mylord, Sir Philip… – szólt közbe kétségbeesetten Elias bácsi.– Mylord, ez nem éri meg…, én nem érek meg ekkora kockázatot! – könyörgött Vivienne.Legnagyobb rémületére a lord elszánt arckifejezése mit sem változott.– Én egy gentleman vagyok, kötelességem megvédeni a becsületét, kisasszony!Tudomást sem véve Sir Philipről, Vivienne megragadta Lord Cheddersby kezét.– Mylord – mondta szenvedélyesen –, örökre boldogtalan lennék, ha kára származna ez miatt,

különösen ha… én nem is… Mylord, nem hinném hogy valaha….– Miss Burroughs, valakinek meg kell leckéztetnie!– De nem önnek!– Gondolja, hogy alkalmatlan vagyok a feladatra? – kérdezte szomorkás mosollyal az arcán.– Kérem, Lord Cheddersby, könyörgöm önnek, hiábavaló fáradtság lenne, hogy bármit is

megpróbáljon megtanítani ennek az ostoba embernek!– Majd ha összeházasodunk, emlékeztetni fogom, hogy most minek nevezett! – fortyant fel

Sir Philip.A lány szembefordult vele, és dühösen toppantott.– Azt hiszi, ezek után magához megyek valaha? Ön sokkal ostobább, mint gondoltam! Inkább

mennék Lord Cheddersbyhez!– Valóban? – kapkodott levegő után a lord.Sir Philip durván megragadta a lány karját.– Nem tudom, miféle játszma folyik ön, a bácsikája, és…– Engedjen el, maga kígyó!Ahogy Vivienne kirántotta a karját Sir Philip szorításából, Lord Cheddersby meglepően gya-

korlott és könnyed mozdulattal előrántotta a kardját, mire Elias bácsi rémületében olyan nagyot ugrott hátra, hogy majdnem keresztülesett a páholy korlátján.

– Én ugyan egy kicsit kétbalkezes vagyok Martlebury, de nagyon jó tanárom volt. Higgye el, ő még a legtehetségtelenebb kardforgatókkal is csodát művel, úgyhogy azt javaslom, azonnal kérjen bocsánatot!

Sir Philip elképedve bámult a lordra.– Nem hoztam magammal a kardomat!– Kérjen bocsánatot!– De hát ez nevetséges! Csak nem itt a színházban akar párbajozni?– Ha bocsánatot kér, eltekintek a párbajtól – javasolta Lord Cheddersby reménykedve. – Gyű-

lölöm a harcot, de ha szükséges, nem hátrálok meg, láthatja.A megaláztatástól Sir Philip arca bíborvörösre színeződött, ajkai egy pillanatra megmereved-

tek, mielőtt megszólalt.– Bocsánatot kérek meggondolatlan viselkedésemért – mormogta egy perc múlva.– És a hölgy inzultálásáért! – nógatta Lord Cheddersby.– És a hölgy inzultálásáért.

– Kitűnő! – kiáltotta Lord Cheddersby, és gyorsan eldugta a kardját. – Én elégedett vagyok. És ön, Miss Burroughs?

A lány megkönnyebbülten bólintott, örült hogy nem került sor vérontásra.– Akkor most jobb lesz, ha megkeresem Mr. Hardingot. Jó éjt, Miss Burroughs, Mr. Bur-

roughs – búcsúzott Lord Cheddersby egy udvarias meghajlás kíséretében, majd Sir Philipre pil-lantott. – Remélem, megbocsát, ha ön iránti tiszteletemet most nem fejezem ki – mondta, és el-hagyta a páholyt.

– Viviené, gyerünk haza! – parancsolta nyers hangon Elias bácsi, és karon fogta a lányt.Vivienne boldog volt, hogy végre megszabadult Sir Philiptől és a tömeg kíváncsi pillantásai-

tól, és engedelmesen követte bácsikáját. Ahogy hátrapillantott, látta hogy Sir Philip fenyegető, komor arccal még mindig ugyanott áll, ahol hagyták.

9. fejezet

– Hogyan lehetsz ilyen elégedett! – kérdezte Vivienne a bácsikáját, amint felszállt a kocsijukba. Hangja remegett a visszafojtott indulattól és a göröngyös utcakövek okozta rázkódástól. – Sir Philip megsértett és inzultált engem, csupán azért, mert könyörögtem Lord Cheddersbynek, hogy ne párbajozzon értem. Sir Philip megölte volna!

– Ez nagy szerencsétlenség volna, valóban.– Szerencsétlenség? Azt hittem, kedveled Lord Cheddersbyt. Azt hittem, örülsz neki, hogy ér-

deklődik irántam, hiszen sokkal gazdagabb, mint Philip!– Természetesen, ha megkérné a kezed, nagyon örülnék neki. Azonban még nem kérte meg,

Sir Philip pedig igen.– Philip goromba, arcátlan és ellenszenves!– Szeret téged, Vivienne. Csak féltékeny volt, ennyi az egész.– Értsd már meg végre, bácsikám, ő a pénzedet szereti. Ami pedig a féltékenységet illeti, úgy

viselkedett, mint egy elkényeztetett gyerek.– Sir Philip már odáig ment, hogy ügyvédet fogadott – emlékeztette a bácsikája, mintha Vivi-

enne-t emlékeztetni kellett volna, hogy Sir Philip épp Mr. Hardingot bízta meg. – Lord Ched-dersby csupán annyit tett eddig, hogy melléd ült a színházban.

– És megvédte a becsületemet!– Ez valóban egy ígéretes kezdet.– De én Lord Cheddersbyt sem akarom! – tiltakozott a lány.Csak olyan férfit akart, akit ő választott. Aki iránt csak szeretetet és gyengédséget táplál, mint

Lettice a kutyája iránt. Olyan férfit akar, akinek szüksége van rá, aki szenvedélyesen szereti őt. Éppúgy, mint ahogy ő szereti a férfit, aki felkavarja az érzelmeit, és aki mellett biztonságot érez.

Egy olyan férfit, mint Mr. Harding, legalábbis az a Mr. Harding, akivel akkor éjjel a Banksi-de-on találkozott.

– Ne izgasd fel magad, Vivienne – korholta Elias bácsi. – Lord Cheddersby még nem tett ko-moly ajánlatot, és lehet, hogy soha nem is tesz. Mindamellett van még néhány oka, hogy ne báto-rítsuk Cheddersbyt. Hallhattad magad is, amint a lord a barátait említette: a drámaírót, és Lord Farringtont. Ők aligha az erkölcsi tisztaság példaképei. Viszont nagyon gazdag és magas rangú, úgyhogy nem fogom elutasítani, és neked sem kellene.

– Az érzéseim ellenére bátorítsam? Legyek képmutató? Bácsikám, ezt sosem fogom megten-ni!

– Vivienne, ez a világ rendje – magyarázta Elias Burroughs fáradtan. – Van ugyan egy ko-moly ajánlatunk, de a frigy még nem köttetett meg. Kellene még egy lehetséges kérő, aki minden szempontból megfelelőnek bizonyulna. Így be lennénk biztosítva.

– Bebiztosítva? Nem elég, hogy egy kérőm már van, akit én nem akarok, de te egy másikat is szeretnél?

– Minél több az ajánlat, annál magasabb az ár.– Hogyan is feledkezhettem meg erről a fontos igazságról? – álmélkodott Vivienne gúnyosan.– Jobban tennéd, ha ezt mindig észben tartanád. Különösen, ha az ajánlatok minősége is fo-

lyamatosan emelkedik.– Fogalmam sincs, miről beszélsz, bácsikám – mondta a lány összeszűkült szemmel.– Gondolkozz csak, Vivienne – folytatta a bácsi. – Ki lehet a legértékesebb ember a királyság-

ban?

Vivienne tudta, hogy a gondolataiban felbukkanó válasz nem egyezik meg a bácsikájáéval, ezért inkább nem válaszolt.

– Gyerünk, lányom, gondolkozz! Nem vagy te olyan buta! Találkoztunk vele ma este!– Csak nem a királyra gondolsz? – kérdezte Vivienne elakadó lélegzettel. – Nem törekedhetsz

ilyen magasra!– Miért ne?– Mert a király nős.– Ő Anglia királya!– Ha a király arra kérne, hogy legyek az úrnője, visszautasítanám! – vágott vissza Vivienne

dacosan felszegett állal.– Vivienne, hűtsd le magad. Csak egyszer látott téged, semmi más nem történt. Ha nem is fog,

a legjobb ajánlatot fogadjuk el, és ez jelenleg Sir Philipé. De ez nem jelenti azt, hogy ne remény-kedhetnénk valami jobban. És most nem akarok több panaszt hallani! Istenem, azt hiszed, rásóz-lak az első nincstelenre, aki szembe jön az utcán?

– Ha szeretem azt a nincstelent, semmi kifogásom ellene.– Ne bosszants fel, húgom! – mondta vészjóslóan a férfi. Lehúzta a kocsi ablakát, és kinézett

a sötét utcára, ezzel jelezve, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést. – Ne bosz-szants fel!

Másnap Vivienne sietősen haladt át a zsúfolt utcán a jogászkollégium közelében. Majd' minden lépése után lopva nézett maga mögé. Szerencsére idős komornája, Owena még nem vette észre, hogy Vivienne már messze jár tőle. Nem ez volt az első eset, hogy elszökött lassú mozgású szol-gája mellől, és ha szerencséje van, Owena azt fogja hinni, hogy úrnője már hazament, így egy-szerűen ő is visszatér a házba. Ha pedig a szerencse valóban mellé áll, és Mr. Harding nem lesz túl elfoglalt, még valóban Owena előtt hazatérhet.

A kockázat ellenére, hogy bácsikája majd alaposan megmossa a fejét, úgy érezte, tennie kell valamit, hogy megvédje az ügyefogyott Lord Cheddersbyt Sir Philip rosszindulatától. Az egyet-len dolog, amit tehetett, hogy Mr. Hardingon keresztül figyelmezteti Lord Cheddersbyt.

Bármennyire is aggódott a lord épségéért, közel állt hozzá, hogy visszaforduljon a kalaposnő-nél elhagyott Owenához.

Figyelembe véve Mr. Hardingnak az önzetlen megmentő és a pénzért bármire képes, hidegszí-vű ügyvéd között változó magatartását, lehetséges, hogy idejövetele hiábavaló erőfeszítésnek bi-zonyul majd.

Elbizonytalanodott, hogy a szűk és zsúfolt utca melyik épületében lehet Mr. Harding irodája. Bérkocsisok, házalók és árusok sokaságát kérdezte meg útbaigazításért. Szerencsére az ügyvédet jól ismerték a helyi lakosok, mindannyian tisztelettel és megilletődéssel beszéltek róla.

Az út másik oldalán egy egyszerű ajtó mellett észrevett egy sárgaréz táblát. Sietősen átvágott az úton, és tudta hogy megtalálta, amit keresett.

Egy mély lélegzetet véve óvatosan kinyitotta az ajtót, és bement. Az egyszerű, fehérre meszelt várószoba zsúfolásig telt emberekkel. A legtöbbjük idős volt, szegényes, kopottas öltözéket vi-selt.

Egy fiatalember ült egy magas széken, egy még magasabb íróasztal mögött, Vivienne feltéte-lezte, hogy bizonyára ő Mr. Harding ügyvédbojtárja. Ahogy becsukta az ajtót maga mögött, min-den szempár rászegeződött.

– Ez Mr. Harding irodája, igaz? – tudakolta a fiatalembertől.– Igen.

– Es ő itt van?– Igen. De most épp egy másik ügyfél van bent nála. Kérem, foglaljon helyet, mindjárt szólok

neki, hogy megjött. Mit mondhatok, ki keresi?– A nevem Vivienne Burroughs, de kérem, ne zavarja, ha nagyon elfoglalt. Tudok várni. –

Egy kicsit, tette hozzá magában.Egy idős ember, akiből erős faggyúszag áradt, helyet szorított maga mellett Vivienne-nek a

padon. Heges, forradásos keze és a belőle áradó szag alapján valószínűleg gyertyaöntő lehetett.– Köszönöm szépen – mondta a lány, és szorosabbra vonta magán köpenyét, hogy minél ke-

vesebb helyet foglaljon el.A belső iroda ajtaja kinyílt, és egy középkorú, könnyeit törölgető asszony jött ki rajta. A kü-

szöbön megállt, és visszanézett az irodába.– Nagyon szépen köszönöm, Mr. Harding – hálálkodott erős yorkshire-i kiejtéssel. –Azt hit-

tem, ez a pénz már örökre elveszett.Mr. Harding az ajtóhoz jött, és gyengéden kivezette az asszonyt az irodából.– Örömmel segítettem. Ez nem több, mint amit ön megérdemel, már régen vissza kellett volna

fizetniük magának.Ahogy Vivienne meghallotta a jól ismert kedves hanghordozást, szíve azonnal gyorsabban

kezdett verni. Tehát a fényes páncélú lovag még létezik! Csak vele szemben olyan nyers. Végül is, nem a maga dolgában jött ide, gondolta magában.

Mr. Harding végignézett a várakozókon.– Dillsworth, ki a… – kezdte, de Vivienne-t megpillantva hirtelen elhallgatott.A lány félig felemelkedett a helyéről, de zavartan és elpirulva azonnal vissza is ült.– Úgy látom, Miss Burroughs a következő – közölte a férfi, egy cseppnyi melegséggel a hang-

jában, majd megfordult, és visszament az irodájába.Bár Vivienne hallotta az ügyvéd hangjában megbújó jóindulatot, minden bátorságát össze kel-

lett szednie, hogy kövesse az irodába. Ez volt a legpuritánabb iroda, amit valaha látott, vagy el tudott képzelni.

– Nem kellett volna miattam az ügyfeleit…– Miben lehetek a szolgálatára? – kérdezte a férfi üdvözlés helyett, mintha teljesen idegenek

lennének egymás számára.– Lord Cheddersby miatt vagyok itt.– Egyedül jött? Nem hinném, hogy a bácsikája engedélyezte.– Valóban nem. Elszöktem a komornám mellől.– Úgy látszik, ön hajlamos egyedül kószálni Londonban.Vivienne nem hagyta, hogy a hűvös és közömbös hang eltántorítsa.– Tudom, hogy Sir Philip az ön ügyfele, de úgy vélem, Lord Cheddersby a barátja. Meg kell

mondania Lord Cheddersbynek, hogy tartsa tőlem távol magát, máskülönben attól tartok, hogy Philip féltékenységében kárt tesz benne.

– Tehát ön őméltósága védelmében jött ide?– Igen, és a tudta nélkül. Nagyon aggódom érte.– Elbűvölő érzékenység ez az ön részéről. Azonban úgy gondolom, hogy őméltósága tud vi-

gyázni magára, így nincs szükség a közbenjárásomra.Vivienne nem adta fel, hisz még most is maga előtt látta Philip arckifejezését, amikor otthagy-

ták a színházban.– Ön nem volt a páholyunkban az előadás végén, így bátran mondhatom, nincs teljesen tisztá-

ban azzal, milyen veszélyes helyzet alakult ki akkor. Lord Cheddersby párbajra hívta Philipet,

mert az megsértett engem. Szerencsére Lord Cheddersby akkor gyorsan lezárta az ügyet, és meg-bocsátott Philipnek. Sajnos Philip egy féltékeny és kapzsi ember. Lehet, hogy kárt tesz Lord Cheddersbyben. Talán meg is öli, ha azt hiszi, a lord a riválisa. Mivel ön a barátja, meg kell ér-tetnie ezt vele.

– Nem vagyok Lord Cheddersby barátja, és meggyőződésem, hogy szívesebben hallgatna ön-re.

– Biztos vagyok benne, hogy…– Miss Burroughs, nem kívánok belekeveredni az ön körüli szerelmi csatározásokba.Vivienne felháborodott e közömbösség hallatán, különösen, ha arra gondolt, hogyan viselke-

dett a férfi vele szemben a Bankside-on, vagy az imént távozó asszonnyal.– Talán másképp gondolná, ha Lord Cheddersby állna a Temze partján egy sötét éjszakán.

Akkor talán megesne a szíve rajta, vagy csak egy asszony képes felébreszteni önben az önzetlen-séget és a nagylelkűséget?

– Nem tudhatja, mi motivál engem – mondta a férfi, és elfordult.– Azt reméltem, hogy a jóindulat és a törődés, vagy egyszerűen az emberi tisztesség. Semmi

mást nem kértem, csak hogy beszéljen vele. Legvégül, azt hiszem, érzékenyen érintené, ha elve-szítené az egyik ügyfelét.

A férfi elvörösödött, Vivienne pedig tovább ütötte a vasat.– Ha én még azt a kockázatot is vállaltam, hogy szökésemmel magamra vonom a bácsikám

haragját, csak hogy felkeressem azt az ügyvédet, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy az ember, akit megvetek és gyűlölök, feleségül vehessen, az a legkevesebb, amit tehet, hogy beszél Lord Cheddersbyvel.

Mr. Harding összerezzent. Jóságos ég, összerezzent! Végül csak sikerült rátapintania az érzé-keny pontjára!

A férfi megfordult, oly komor arccal, hogy Vivienne azt hitte, csak képzelte a férfi iménti re-akcióját.

– Nem hiszem, hogy Sir Philip ilyen túlzásokba esne.– Mindannyiunk nevében remélem, hogy igaza van. Igazán nem szeretném, ha a Lord Ched-

dersbyt ért bármilyen sérelem az én lelkiismeretemen száradna.– Kérem, Miss Burroughs, menjen el – szólalt meg egy kis idő múlva.A hangja megváltozott, mintha mentegetőzne előtte – mert belátta, hogy Vivienne jogosan ag-

gódik Lord Cheddersby miatt, vagy talán más oka is van?– Nem, amíg nem ígéri meg, hogy segíteni fog.– Miss Burroughs, egész délutánra be vagyok táblázva ügyfelekkel, akik ugyan nem jómódú-

ak, de szükségük van a figyelmemre és a segítségemre, ezért újra meg kell kérnem, hogy távoz-zon.

A lány ugyanolyan elszántan nézett a férfira, mint az őrá.– Mr. Harding, a szeme és a hangja elárulja önt. Úgy gondolom, önnek igenis fontos Lord

Cheddersby.– Ahogy ön is mondta, sajnálnám, ha elveszítenék egy ügyfelet.– Nem, itt többről van szó.– Miss Burroughs, kérem, menjen el.– Bűnösnek érzi magát. Végül is, ön mutatta be nekünk a lordot. Felelősséggel…Hirtelen egy nagyon merész gondolata támadt, mely talán nem volt teljesen reménytelen.– Miért jött el tegnap a színházba? – érdeklődött.A férfi tétovázása meggyőzte arról, hogy jó helyen tapogatózik.

– Nem hiszem, hogy válaszolnom kellene erre a kérdésre.– Akkor kénytelen leszek találgatni.– Miért, ügyvédek nem mehetnek színházba?– Természetesen igen – válaszolta a lány –, és én nagyon hálás vagyok önnek, hogy tegnap el-

jött Lord Cheddersbyvel. Így most a kezemért Philipnek versenytársa akadt, és ezért köszönetet kell mondanom önnek.

– Miss Burroughs, az ön szerelmi ügyei nem tartoznak rám, kivéve, ha ez Sir Philipet is érinti.– Őszinte leszek. Ön nagyon jól tudta, hogy ki nem állhatom Philipet, de váratlanul feltűnik a

színházban a nőtlen Lord Cheddersbyvel.– Ön elfelejti, hogy a lord határozottan megkért, hogy bemutassam.– Az a hír járja önről, Mr. Harding, hogy nagyon okos ember, bizonyára ön is pontosan tudja,

hogy Philip mennyire gyerekes, heves vérmérsékletű, féltékeny és szeszélyes ember. Nem hi-szem, hogy ne számított volna arra, hogy alakulnak az események. Bár feltételezem, a párbajt nem kalkulálta bele.

– Miss Burroughs, mire akar célozni ezzel?– Ön gondoskodni akart róla, hogy a kérőmnek legyen egy versenytársa, és a bácsikám fonto-

lóra vegye a dolgot, vagy csupán időt akart szerezni nekem, hogy minél többet megtudjak Philip-ről.

Mr. Harding rémülten nézett a lányra.– Mint Sir Philip ügyvédje, nem lenne etikus, ha akadályokat gördítenék tervei végrehajtása

elé.Vivienne egy kicsit csalódottan vette számba azt a lehetőséget, hogy az események csupán a

véletlennek köszönhetően alakultak így.– Az ügyvédi tisztességéhez bizonyára kétség sem férhet. Hisz nem tett mást, csak bemutatta

a lordot.A férfi bólintott.– Azt gondoltam, újra a segítségére sietett egy nőnek, aki senki másra nem számíthat.A férfi elvörösödve elfordult. Vajon azért mert tényleg semmit nem tett – vagy mégis? Vivi-

enne még mindig nem tudta összeegyeztetni magában azt a férfit, akivel először találkozott a Bankside-on, az előtte álló, pénzért bármit elvállaló ügyvéddel.

– Mondja meg, Mr. Harding, Sir Philip megérdemel engem?– Nem – válaszolta gyorsan a férfi, Vivienne-t pedig az öröm és az izgatottság hullámai öntöt-

ték el, amint látta, hogy a férfi a füle hegyéig elvörösödik.Mégsem olyan érzéketlen és tárgyilagos, mint amilyennek mutatja magát!– Ön szerint jobbat érdemelnék?– Ebben a kérdésben nem foglalhatok állást, csak mint Sir Philip ügyvédjeként.– Ó, igen, csak mint a jövendőbelim ügyvédjeként. Mit gondol, Lord Cheddersby jobb parti

lenne a számomra?– Nincs véleményem ebben a kérdésben.– Egyáltalán, semmi?– Semmi. Kérem, Miss Burroughs, menjen el.– Önnek sok más ügyfele van, és egyikük sem olyan gazdag, mint a kérőm. Megértem, ez elég

nyomós indok, hogy továbbra is képviselje Philipet, még ha nincs is kedve hozzá.– Hogy mit miért teszek, nem tartozik önre.

„Reménytelen, még ha érez is valamit irántam, nem fogja beismerni” – gondolta Vivienne. Mégis… nem, nem mehet el anélkül, hogy még egyszer meg ne próbálja. Hátha ez az utolsó esé-lye, hogy megértse a férfi viselkedését.

Vakmerően a férfi szemébe nézett, és így szólt.– Azt hiszem, én jobban szeretném, ha Sir Philip ügyvédje beleavatkozna a kérőm és köztem

folyó ügybe.A férfinak a meglepetéstől elkerekedtek a szemei, nyelvével megnedvesítette vonzó ajkait.– Miss Burroughs, teljes képtelenség, amit mond, azt hiszem, a képzelete túlontúl merész gon-

dolatokra ragadtatta!– Hívja csak, aminek akarja – válaszolta a Tny. – Talán még valami latin, vagy jogi kifejezés

is létezik, amivel illethet. De bárhogy is kívánja hívni az érzelmeimet, tudnia kell, hogy igen nagyra tartom és csodálom önt, jobban, mint Philipet valaha fogom, és kezdem azt hinni, hogy minden más embernél jobban.

– Képtelenségeket állít!– Megértem, nehéz elhinni, hogy létezik egy olyan nő, aki szerelemből akar férjhez menni,

nem pedig a pénzért vagy társadalmi rangért, de el kell hinnie nekem, Mr. Harding, hogy én egy ilyen nő vagyok. Inkább élnék szegénységben, de a szeretett férfival, mint egy palotában olyas-valakivel, akitől iszonyodom.

A férfi összeszorított fogakkal válaszolt.– Ön semmit sem tud rólam, Miss Burroughs.– Tudom hogy jóindulatú, kedves és lovagias, máskülönben nem sietett volna a segítségemre

akkor a rakparton.Halk kaparászás és apró lábak dobogása hallatszott a fal mögül. Vivienne összerezzent a

hangra.– Egy patkány – magyarázta Mr. Harding sötéten. – Itt van a búvóhelyük.Fürkészően nézett Vivienne-re, mintha megpróbálna egészen a lelke mélyébe látni.– Sokat játszottam velük gyerekkoromban. Ha ez nem elég önnek, hogy belássa, nem vagyok

méltó a tiszteletére és jóindulatára, tegye fel magának azt a kérdést: „Hogyan lehetett ügyvéd egy fiúból, aki a csatornában született?”

10. fejezet

Vivienne Burroughs rendületlenül állta a férfi pillantását.– Feltételezem, hogy sok tanulással és kemény munkával.

– És?– És a tehetségével.Rob mély lélegzetet vett. Tisztában volt a köztük lévő áthidalhatatlan távolsággal, és tudta, fel

kell nyitnia a lány szemét is, bármekkora fájdalommal is jár.– Hallgasson végig, Miss Burroughs, és megérti majd, miért nem lehetséges köztünk soha

semmi. Mindössze néhány órás újszülöttként, egy sikátor szemétdombján talált rám egy ember, aki koldulásból és lopásból tartotta fenn magát. Úgy gondolta, később jó hasznomat veheti. Elvitt egy vén banyához, ahol valami csoda folytán életben maradtam. Mikor elég idős lettem ahhoz, hogy dolgoztatni tudjon, a férfi eljött értem es maga mellé vett. Neki kellett lopnom, koldulnom.

– Nem az ön hibája, hogy gyermekként törvényt sértett.– Csak ehhez értettem. Loptam, és a csatornákban kutattam. Órákat töltöttem a Temze undorí-

tó, bűzös csatornáiban valami eladható után kutatva. Szögeket, fémdarabkákat kerestem, néha óriási szerencsével pénzérméket is találtam, sokszor holttestekbe botlottam.

Látta hogy Vivienne megborzong, de a férfi folytatta.– Zsebeket fosztottam ki, házakba törtem be, kiraboltam a részegeket, és ha megpróbáltak el-

lenállni, leütöttem őket.Az őszinte sajnálat és a megértés fényét látta felcsillanni Vivienne ragyogó kék szemében. Uj-

jaival finoman végigsimította a lány haját, hogy erőt merítsen, mielőtt kérlelhetetlenül folytatta.– Tanítómesteremet Mr. Godwinnak hívták. Rajtakapott, mikor megpróbáltam kifosztani a

zsebeit. Kitaláltam egy szívszaggató mesét, megesküdtem, hogy ez volt az első alkalom, hogy lopni próbáltam, és csak végső kétségbeesésemben adtam ilyesmire a fejemet. Anyámat és szá-mos testvéremet kell etetnem, mondtam, még sírtam is egy kicsit a nagyobb hatás kedvéért. Mr. Godwin azonban átlátott rajtam, és ezt nagyon nyersen a tudomásomra is hozta. Beismertem, hogy kis színjátékommal félre akartam vezetni. Sosem voltam még oly rémült és kétségbeesett. Biztosra vettem, hogy kényszermunka vagy börtön vár rám, vagy tán akár bitófa is.

– Szerencsére egyik sem történt meg – szólt közbe a lány gyengéden.– Nem, megmenekültem. Mr. Godwin azt mondta, sosem hallott még embert ennyit és ilyen

folyékonyan hazudni, még egy ügyvédtől sem. Megkérdezte, nem szeretném-e kamatoztatni a képességeimet. Fogalmam sem volt, miről beszélt. Azt akarja, hogy neki dolgozzak? Eddig csak annak az embernek dolgoztam, aki megtalált. Mr. Godwin jót mulatott a szavaimon, és meg-nyugtatott, semmi ilyenre nem gondolt. Az én képességeimmel – mondta –, ha akarom, ügyvéd lehetne belőlem is, mint amilyen ő. Szívesen megtanít mindenre, megtesz ügyvédbojtárjának, és jogászt farag belőlem, ha elfogadom a feltételeit. A tanításért cserébe mindent meg kell tennem, amit kér tőlem.

Rob a lány arcát tanulmányozta.– Érti, Miss Burroughs, ha mindent megteszek, amit kér tőlem, óriási lehetőséget kapok az

élettől.A lány gyönyörű szemei tágra nyíltak a rettenettől, ahogy Rob szavainak értelme megvilágo-

sodott előtte.– Arra kényszerítette, hogy…? – nem merte hangosan kimondani, amit gondolt.

– Nem, nem kényszerített semmi olyasmire, csupán rengeteg tanulásra és kemény munkára, mindig a maximumot követelte tőlem. De ezt még nem tudtam akkor, amikor először megtette ajánlatát. Mindent meg kell tennem, ezt mondta.

Figyelte, ahogy a lány szemében az iszonyat és az undor ellenszenvvé enyhül.– Ez a Mr. Godwin egy gonosz, ellenszenves ember lehetett, ha képes volt egy szegény, tudat-

lan gyermeknek ilyen szörnyű, ellenszenves ajánlatott tenni – majd megenyhültebb arccal így folytatta. – Nem kell szégyenkeznie, Mr. Harding. Csak egy fiú volt, aki ki akart törni a szegény-ségből. Én azért szöktem el otthonról, mert reménytelennek éreztem a helyzetemet, de eddig el-képzelni sem tudtam ekkora kétségbeesést és szenvedést, melyet önnek nap mint nap el kellett viselnie, vagy azt a sorsot, mely önre várt volna, ha visszautasítja azt az ajánlatot. Hogyan ítél-hetném el ezért?

– Ön inkább elfutott, mintsem egy olyan férfinak nyújtsa a kezét, akit megvet.– Talán, mert sosem voltam még oly szegény, sosem kellett éheznem – válaszolt gyengéden. –

Ha nekem is ez a sors jutott volna, bizonyára most örömmel venném Sir Philip ajánlatát, tekintet nélkül arra, mit érzek iránta.

Robot mélyen felzaklatták a lány szavai, de volt még valami, ami miatt szégyenkeznie kellett. Feszülten járkálni kezdett, majd vállait kiegyenesítve így szólt.

– Ez még nem minden.A lány érdeklődve, ugyanakkor aggodalommal teli nyugtalansággal nézett rá.– Mesélnem kell Janetről. – Ő ki?– Már nem él.– Ki volt ő?– A feleségem.– A felesége…?– Együtt éltünk, és szerettük egymást, bár még szinte gyerekek voltunk. Alig múltam 14 éves.Vivienne szemei tágra nyíltak a csodálkozástól, majd újra részvéttel teltek meg.– A kemény élet érettebbé tette a valódi koránál. Ezt már az első találkozásunkkor is éreztem.

Mindketten szeretni akartak, és szeretet után áhítoztak. Nem ítélem el ezért, hisz nyilvánvaló, hogy nagyon szerette Janet-et. Mi történt vele?

– Egy gazdag férfi a szeretőjévé akarta tenni. Ő is ki akart törni a szegénységből és a nyomor-ból, ezért elfogadta az ajánlatát, ahogy én is éltem a lehetőséggel. Később, amikor a szeretője ki-dobta, a Temzébe ölte magát.

– Milyen szörnyűséges! Tehát ezért győzködött olyan elszántan, amikor rám talált a Temze partján!

– Igen – Rob mély lélegzetet vett, ha már elkezdte, ha eddig eljutott, mindent el kellett mon-dania. Vivienne Burroughsnak tudnia kell mindent, másképp bármit is érez a lány iránta, az an-nak a férfinak szól, akinek látszik, és nem annak, aki valójában.

– Nem fogadtam vissza, mikor erre kért. Akkor már. Mr. Godwin lakásában éltem, aki nem látta volna szívesen Janet-et.

– Nem segíthetett volna valahogy rajta, ahogy nekem is megpróbált? – kérdezte Vivienne ha-tározatlanul.

Rob nem tudott a szemébe nézni.– Őszintén szólva, nem tudom, mit kellett volna tennem.A lány egy hosszú percen át elszorult szívvel hallgatott. Az erény mintaképének hitte a férfit,

és most kiderült, hogy nem az.

– Mr. Harding – szólalt meg végül komoly és őszinte hangon. – Egyikünk sem tudhatja előre, mit kellene tennie, hogy elkerüljön egy szerencsétlen végkimenetelt. Azt gondolom, nagyon be-csületes dolog volt beismerni, hogy egyszer helytelenül cselekedett. Nem ítélem el azért, amit tett – halványan elmosolyodott –, de meggyőződésem, hogy segített volna rajta, ha módjában áll. Abból, amit eddig láttam önről, Mr. Harding, azon az első éjszakán, vagy itt az irodájában, meg-mutatta, milyen ember valójában. Mindent megtesz, hogy visszaadja az embereknek a reményt.

A lány szavai mélyen felkavarták a lelkét, és Janet halála óta először érezte, hogy enyhül a szívében teherként hordott bűntudat.

– Hisz ön annyi kétségbeesett és reménytelen helyzetben lévő embernek segít – folytatta a lány lesütött szemmel –, én már attól is boldog lennék, ha fele ennyit tehetnék másokért, de én csak azt tudom, hogy kell egy elegáns ruhát viselni.

Rob gyengéden megérintette Vivienne vállát.– Mert nem hagyták, hogy mást tegyen. Tudom jól, hogy a társadalmi hovatartozásunk kijelöli

utunkat sorsunk alakításában.– Igen, de egy férfi többet tehet sorsa alakításáért, mint egy nő. Mi csak egy jó házasságban

reménykedhetünk. És ha valakinek szerencséje van – folytatta lassan –, egy olyan férfihoz mehet feleségül, aki megváltoztatja a világot azzal, hogy a szerencsétlen sorsú embereknek segít, és olyan otthont biztosít neki, amilyet az megérdemel.

– Még mindig nem mondtam el mindent – folytatta a férfi. – Azzal, hogy elfogadtam Mr. Godwin ajánlatát, szörnyű híresztelések kaptak lábra. Az emberek azt gondolták, hogy köztem és Mr. Godwin között természetellenes kapcsolat van. Máskülönben miért vett volna maga mellé egy mihaszna csavargó fiatalembert? A törvényszéken óriási botrány kerekedett az ügyből, és csak a vagyona és a társadalmi rangja mentette meg attól, hogy felfüggesszék és kitiltsák a bíró-ságról. Azóta együtt kell élnem ezekkel a szörnyű híresztelésekkel. Láthatta az ügyfeleimet… ez az egyik oka annak, hogy annyi szegény ember van köztük. A magasabb osztályok nem fogadtak a kegyeikbe.

– Miért törődnék egy ostoba pletykával, mikor tudom az igazságot? Sőt, nem hiszem, hogy ez lenne az egyetlen oka, hogy segít a szegényeken. Láttam az arcát, amikor azzal az asszonnyal be-szélt, éppúgy, ahogy velem beszélt először. Örömmel és tiszta szívből segít az embereken. Ha mást mond, tudom, hogy hazudik. Tudna hazudni nekem?

Nem tudott, főként, ha a lány állhatatos és elszánt szemébe nézett.– Igen, örömmel segítek a tanulatlan embereken, akik veszteséget szenvednek a tudatlanságuk

miatt. Rengeteg embert láttam, aki elpusztult volna a kétségbeeséstől, és ha visszaadhatom nekik a reményt…

– Ahogy nekem is.– Ahogy önnek is – folytatta –, és ez az, ami kárpótol engem azokért a szörnyű híresztelése-

kért.– Mr. Harding, nem kell szégyenkeznie az ügyfelei miatt, és ami a felsőbb osztályokat illeti,

Lord Cheddersby is önt kereste fel, nem? És Philip is.– Ők kivételek.– Egyelőre.– Vagy talán örökre.– Talán – kicsit közelebb ment, tekintetével a férfi tekintetét kereste. – A kiváló munkája elle-

nére, úgy vélem ön nagyon magányos, Mr. Harding. Éppúgy, mint én.– Ön nincs egyedül. Ott a bácsikája és a vőlegénye is.

– Ó, igen, a bácsikám. Aki úgy bánik velem, mintha a legújabb portékáit bemutató próbababa lennék, vagy egy árucikk, amit a legjobb áron kell eladni. Biztosíthatom, hogy ugyanolyan egye-dül vagyok, mint ön, és még szerencsétlenebb leszek, ha Philiphez, vagy akár egy másik olyan férfihoz kell feleségül mennem, akit nem szeretek.

– Azzal egyetértek, hogy Sir Philip nem lenne méltó férje, de annyi más férfi van Londonban, gazdag, magas rangú, aki boldogan venne feleségül egy olyan nőt, mint ön.

– Nincs Londonban oly sok gyengéd és nemes lelkű férfi, aki önzetlenül segít másokon, vagy – a lány elpirulva félrefordította a tekintetét – aki olyan szenvedélyt ébreszt bennem, hogy attól félek, elemészt a tüze. Vagy hiába reménykedem abban, ön szeret engem, mert méltatlan vagyok erre?

Ez a gyönyörű, okos nő, aki bárkit megkaphatna Londonban, ő érzi úgy, hogy méltatlan hoz-zá? Rob Hardinghoz, akit egy szajha szült, és magára hagyva pusztulásra ítélt? Egy nincstelen-hez? Egy tolvajhoz? Aki pénzért bármire hajlandó?

– Arra sem vagyok méltó, hogy a ruhája szegélyét megérintsem.– Csak a ruha tartja vissza?– Tudja hogy maga egy hihetetlen nő, Vivienne? – kérdezte lágyan. Nem tudott tovább az ér-

zéseinek parancsolni. – Maga a legbátrabb, legerősebb, legeltökéltebb és legcsodálatosabb nő, akivel valaha találkoztam.

Magához vonta és a karjaiba szorította. Hála, remény és vágy keveredett benne, amint ajkai a lány puha ajkaihoz értek. Vivienne ujjai lágyan cirógatták a nyakát és a hátát, gyengéd érintése szinte lángra lobbantotta a vérét.

Még mohóbban csókolta, szorosan magához ölelte, heves, égető vágy lobbant fel benne. Mennyire kívánta, milyen nagy szüksége volt rá! Szeretni akarta és viszont szeretve lenni.

A lány nyakát és hátát cirógatva a ruha selymén keresztül is érezte testének forróságát. Hosz-szú, erős ujjaival felfedezőútra indult a lány testén, melyen boldog borzongás futott végig, ahogy megérintette a kebleit.

Parancsolnia kellene a vágyainak. El kéne küldenie, Vivienne talán fel sem fogja, milyen ve-szélynek teszik ki magukat.

De nem tudta megtenni. Képtelen volt megtenni, mikor a lány mohó ajkait az övén érezte.Mikor együtt volt Janet-tel, azt hitte, tudja, mi a szerelem. Most már tudja, hogy az nem az

volt. Most minden más volt. Ő is megváltozott, és Vivienne sem fogható senkihez.A lány éppoly szenvedélyesen kívánta őt, mint ő a lányt.Felsóhajtott a vágytól, és izzó szenvedéllyel csókolta a lányt, aki teljesen átengedte magát mo-

hó ajkainak, kezével türelmetlenül kutatta Rob testének minden porcikáját, mintha még sosem érintett volna férfitestet.

A vágytól szinte eszét vesztve, lázasan, ügyetlen ujjakkal oldotta ki a lány ruhájának hátán a csomót. Végre sikerült kioldania, és a meglazult ruha alá tolta a kezét. Keblének kicsi halma tö-kéletesen illeszkedett a tenyerébe. Vivienne a gyönyörtől elakadozó lélegzettel sóhajtott fel.

– Igen, igen – suttogta, amint a férfi lehajolt, hogy ajkaival megkeresse a lány apró, rózsaszín mellbimbóit, majd gyengéden megragadta a haját, és újra az ajkaihoz húzta.

Követelődzőén, ősi ösztöneitől megrészegülve csókolta újra a lányt. Kívánta, birtokolni akar-ta, teljesen a magáénak akarta, mindörökre. Mikor a lány keze az ingje alatt meztelen bőréhez ért, szinte teljesen eszét vesztette.

Alig hallotta meg, hogy Dillsworth kopogtat az ajtón, és halkan a nevét szólítja. Elfúló han-gon kiáltott ki.

– Tessék!

– Uram, Mr. Harding, hmm… Mrs. Dimdoor már másfél órája várakozik.– Igen azonnal! – válaszolta, még mindig szorosan a karjaiban tartva Vivienne-t, mindketten

még mindig akadozó lélegzettel próbálták visszanyerni önuralmukat. – Egy perc múlva végzek Miss Burroughs-val.

Vivienne eltolta magától, és remegő ujjakkal újra megkötötte ruháját.– Miss Burroughs… Vivienne… kérem, bocsásson meg.– Attól tartok, mindketten túlságosan elragadtattuk magunkat – mondta fülig pirulna a lány.– Igen – sóhajtott fel a férfi, és ujjaival finoman végigsimította a lány haját. – Igen, azt hi-

szem…A lány hirtelen felemelte a fejét, hogy félbeszakítsa a férfit.– Igen, talán túl messzire mentünk, de egyáltalán nem bánom, hogy megcsókolt – mondta ra-

gyogó mosollyal.– Azonnal el kell mennem Sir Philiphez, hogy bejelentsem, nem tudom tovább képviselni az

érdekeit.Vivienne néhány másodpercig aggodalmas arccal rágcsálta az ajkait.– Muszáj ezt megtennie?– Vivienne, már eddig is a megengedettnél messzebbre mentem. Valóban azzal a reménnyel

mutattam be Lord Cheddersbyt, hogy vetélytársa legyen Sir Philipnek. És most, hogy tudja mit érzek ön iránt, tovább folytatni…

– Milyen magyarázatot adna az ügyfelének?– Hogy én… hogy mi…A lány gyengéden a kezébe fogta a férfi kezét, finoman megcsókolta, és határozott elszántság-

gal nézett a férfi szemébe.– Azt hiszem, mindketten tudjuk, mit tenne Sir Philip ebben az esetben. Biztosak lehetünk

benne, hogy nem örülne neki, ha megtudná, mi történt közöttünk. A legalávalóbb, legdurvább vádakkal illetné önt.

– És önt is – Rob kénytelen volt beismerni, hogy a lánynak igaza van. Sir Philip veszélyes el-lenfél.

– Keményen megdolgozott azért, amit elért, nem venném a lelkemre, ha miattam törne derék-ba a karrierje.

Rob elképedve bámult a lány önzetlensége láttán. Az ő jó hírével törődik a sajátja helyett?– Igazán nagyra értékelem a törődését – válaszolta – de az ön jó híre nagyobb kárt szenvedhet.– Ez miatt ne nyugtalankodjon.– Nincs teljesen tudatában annak, mekkora kárt okozhat egy rosszindulatú híresztelés– Nem vagyok teljesen naiv! Mutatóujját a lány ajkára téve hallgattatta el felháborodását.– Csak egy tényt állapítottam meg, nem kritizálni akartam. Tekintve, hogy ön egy finom ne-

velésben részesült ifjú hölgy. Semmi másra nem gondoltam.– Én valóban nem törődöm azzal, mit fog Elias bácsi gondolni. Sosem törődött velem rende-

sen, még olyan fontos kérdésekben sem vette figyelembe a véleményemet, mint a házasságkötés. Miért kellene nekem az ő véleményével törődnöm? Ami pedig a többieket illeti, az övék még ke-vésbé számít, kivéve, ha önt kritizálják. Épp ezért azt hittem, óvatosnak és türelmesnek kell len-nünk. A színházban Sir Philip bőséges bizonyítékát adta, hogy közel sem áll oly szoros barátság-ban a királlyal, mint ahogy azt a bácsikámmal elhitette. Lehet, hogy Elias bácsi lefújja ezt a há-zasságot.

Szemét lesütve, elbűvölő szemérmesség-bel folytatta.

– Akkor pedig szabadon fogadhatom más udvarlását.– Ez még nem jelenti azt, hogy engem örömmel fogadna. Valószínűleg Lord Cheddersbyt

fogja előnyben részesíteni.– Lehetséges – hagyta helyben a lány. –Kivéve, ha fenntartásai lesznek Lord Cheddersby tár-

saságáról.– Az én múltam is jól ismert jogászi körökben.– Igen, de lehetséges, hogy örülne egy ügyvédnek a családban, különösen, ha az a feltűnően

éles eszéről ismert – a lánynak vidámság csillant a szemében. – Természetesen, lehet hogy elvár-ja, hogy intézze a jogi ügyeit mindenféle fizetség nélkül…

Rob újra szorosan átölelte a lányt.– Ha ez a menyasszony ára, készségesen megfizetem.Újra megcsókolták egymást, most már gyengéden és bizakodóan.– Mikor láthatom újra? – kérdezte Vivienne. – Még annyi mindent el kell mondanunk egy-

másnak. Mindent tudni akarok önről!– Ahogy én is.– Mr. Harding! – hallatszott újra Dillsworth hangja.– Igen, azonnal! – válaszolt Rob. Vonakodva, nehezen engedte el a lányt, és az ajtóhoz ment.– Holnap eljön hozzánk? Mondhatnánk azt, hogy a házassági szerződés ügyében jött.Rob elgondolkodott.– Tudom, hogy ez tisztességtelennek tűnhet, de… holnap ott leszek, hogy finomítsuk a részle-

teket – halványan elmosolyodott. – A törvény nem tiltja, hogy elmenjek…– Oly messze van még a holnap!– Nekem is – sóhajtva tette a kilincsre a kezét. – Meglátom, mit tehetek Lord Cheddersby biz-

tonságáért, anélkül, hogy tudomást szerezne róla. Lehet, hogy egy kissé ügyefogyottnak látszik, de a becsületére büszke.

– Ez csodálatos, Mr. Harding!– Robert. Rob – helyesbített gyorsan.– Rob… – suttogta a lány.Kinyitotta az ajtót a lány előtt, és egy szempillantás alatt újra a zord és hivatalos ügyvéd lett.– Viszontlátásra, Miss Burroughs!– Viszontlátásra, Mr. Harding!

11. fejezet

znap éjjel Rob a Shoe Line-on lévő, durva fából ácsolt épület falának támaszkodva várako-zott. A levegő bűzlött a veríték, a vér és a fűrészpor szagától. Ügyet sem vetett a kakasvia-

dalra, az összeverődött csőcselék feje felett tekintetét a bejáratra szegezte. A tömeg tagjai jóked-vűen, zsémbelődve, vagy szitkozódva üvöltöztek, attól függően, melyik vérző kakasra fogadtak.

AJacknek hamarosan itt kell lennie. Szinte minden este itt volt, még akkor is, ha Rob megbízta

valamilyen munkával. Jack szenvedélyes szerencsejátékosként élt, az sem kedvetlenítette el, ha sokat vesztett, és mióta Rob rendszeresen megbízta munkával, akkor sem kellett éheznie, ha az utolsó pennyjét is elveszítette.

Hangos ordítás harsant fel a zsúfolt küzdőtér másik oldaláról, amiből Rob tudta, hogy ez a menet véget ért. Egy futó pillantást vetett a ringre. A győztes, félholtnak látszó madarat tulajdo-nosa a karjaiban tartva ringatta és simogatta; a vesztes csupán egy halom véres húscafatnak lát-szott.

Ha Jack nem jön ide rövid időn belül…Ebben a pillanatban egy ismerős, egyik szemén fekete kendőt viselő alak tűnt fel az ajtóban.

A többiek hangos örömmel üdvözölték, mintha ő lenne a kakasviadalok hercege.– A pokolba, majdnem vízbe fulladtam! – kiáltott vidáman Jack, és kutya módra megrázta

magát.– Hé, Jack, vigyázz már! – panaszkodott egy ember, akit alaposan lefröcskölt vizes hajával.Rob a tömegen átfurakodva megkopogtatta barátja vállát, mielőtt Jack elkezdett volna fogadá-

sokat kötni.– Beszélnem kell veled – mondta halkan.– Ő az ügyvédem! – magyarázta a többieknek Jack készségesen, mikor felismerte a barátját. –

Egy kis gondom támadt egy asszony miatt!Rob barátja csibészes vigyorgása ellenére is észrevette döbbent rémületét. A többiek nevettek,

majd Rob kivételével mindannyian újra a kakasviadal küzdőtere felé fordultak.– Menjünk ki! – javasolta Rob. Jack elfordította a tekintetét a kakasokról.– Pokolian esik odakinn! – majd a helyiség egy sötét sarka felé intett a fejével. – Ott láthatat-

lanok maradunk, nem törődnek velünk.– Van számodra egy új megbízatásom.– Ó, szóval ezér' vagy itt? – Jack szemért érdeklődés csillant. – Egy elegáns hölgyet kell meg-

figyelnem, he? Azt, amelyiket Martelbury feleségül akarja venni?– Nem.– A fene vinné el!– Lord Cheddersbyt.– Azt a pojácát? Miben sántikál?– Majdnem párbajba keveredett Sir Philip Martleburyvel. – Rob keze ökölbeszorult annak a

gondolatától, hogy bárki is zaklatja, és sértegeti Vivienne-t. Újra azt a nyers erőszakot érezte el-uralkodni magán, amit már oly régen nem érzett. De már nem volt többé az a vad kölyök, és a karddal sem tudott úgy bánni, mint egy igazi gentleman. Ha megtámadná Philipet, inkább a puszta kezével ölné meg.

– Párbajba? Ejha! Mikbe keveredik ez a Chaddersby? Olyan helyre mártotta a kanócát, ahová nem kellett volna, mi? Belekóstolt Martelsbury levesébe, ugye?

– Nem. Megvédte Miss Burroughs becsületét.– Sose' fogom megérteni ezeket a nemeseket. Mégis, nem csodálkozom, hogy a fickó megpró-

bá'ta.– Jack! – figyelmeztette Rob.– Pajtás, ne légyé' má' olyan ingerült. Csak kérdeztem. Nem kell mindjárt a plafonon lenni, de

őszintén szólva, a nő nem annak a hűséges fajtának látszik.– Nem azért jöttem, hogy Sir Philip menyasszonyáról beszéljünk – mondta Rob komoran.Jack tágra nyílt szemekkel nézett rá, és Rob észrevette, mennyire véreresek barátja szemei.

Nyilván egész este a kocsmákat járta.– A fenébe, ember, eccer má' összetörte a szívedet egy szajha! Az nem volt elég?Rob megragadta Jack elnyűtt gallérját.– Ne merészeld Janetet még egyszer így nevezni! Megértetted?– Hé, engedj el! – kiáltott fel Jack.A közelükben állók feléjük pislantottak, így Rob elengedte. Azok figyelmüket újra a rikácsol-

va küzdő felekre fordították.– Az ördög vigyen el, Rob! – háborgott Jack, ahogy megigazította a ruháját. – Végül is a hú-

gom volt. És te sem tagadhatod, hogy teljesen kikészített, amikor otthagyott azér' a gazdag fickó-ér'. Csak nem szeretnélek újra olyan állapotban látni.

– Bocsáss meg – motyogta Rob zavartan, megpróbálta visszanyerni az önuralmát.– Szóval mit kéne tennem?– Vigyáznod kell Lord Cheddersbyre. Attól tartok, Sir Philip megpróbál ártani neki.– Egy kicsit féltékeny, mi?– Nagyon féltékeny. És kiszámíthatatlan. Rob néhány érmét számolt Jack előrenyújtott, szuty-

kos tenyerébe.– Ne avatkozz bele semmibe, csak ha megtámadja Lord Cheddersbyt. Nekem nincs jogom a

bíróság előtt felszólalni, így ha a törvényszék elé kerülsz, nem tehetek érted semmit. A városban pedig egy védőügyvéd sem segítene szívesen az én barátomnak.

– Na és mit csináljak, ha Lord Cheddersby bajban van?– Csapj nagy lármát, hívj segítséget, és várd meg, amíg a király testőrsége oda nem ér.– Akkora lármát csapok, amekkorát csak akarsz. Én vagyok az embered – Jack nevetve dön-

gette a mellét, amitől köhögni kezdett.– Csak vigyázz Lord Cheddersbyre.Rob szedelődzködni kezdett, de Jack erősen megmarkolta a vállát.– Azt hittem, Martlebury ügyvédje vagy, nem Cheddersbyé.– Ha Martelbury börtönbe kerül, hogy fog fizetni nekem?– Ó, valóban – bólintott helyeslően, és elengedte a másik vállát. – Szóval Cheddersby nem is

tudja, hogy kap egy árnyékot.– Nem, és nem is akarom, hogy tudja.– Martelbury nem venné jó néven, ha megtudná, hogy így törődsz a vetélytársával, ugye?– Sir Philipnek érdekeit is sértené, ha ártana Lord Cheddersbynek.– Ismersz engem Rob, úgy fogom követni, ahogy a saját árnyéka sem követi.– Tudom Jack – szomorkás mosoly jelent meg a szája sarkában. – Jól emlékszem mindenre.– És most mit szólnál egy kis mókához? Nincs kedved egy aprócska fogadáshoz? Fogadtam

Wiggy Jones madarára egy shillingben.– Aztán bizonyára rávennél még egyre, aztán még egyre, ugye? Évek óta nem jártam a kakas-

viadalok környékén. Bolond lennék ellened fogadni.

Jack szeme felcsillant a sápadt fényben, hangja tele volt vidámsággal.– Na, menni fog. Mit szólnál három az egyhez?– Jó éjszakát, Jack! – búcsúzott Rob kényszeredett mosollyal. Ahogy elfordult, rögtön gond-

terheltség váltotta fel. Örült, hogy végre a friss levegőn volt, távol az egymáshoz préselődő tes-tek bűzös kipárolgásától.

Még egyszer visszafordult, hogy búcsút intsen barátjának, de annak már minden figyelmét a fogadások kötötték le.

Másnap délben, amint a szobalányok leszedték az asztalt és felszolgálták a gyümölcsöt, Elias bá-csi ismét Vivienne-re mosolygott. Egész ebéd alatt látható jókedve kezdte idegesíteni Vivienne-t.

– Boldognak látszol, bácsikám – szólalt meg végül, mert már alig bírta elviselni a levegőben bujkáló feszültséget.

– Igen, az vagyok – válaszolta egy újabb üdvözült mosoly kíséretében, és elégedetten dőlt hát-ra a karosszékében. – Ma reggel kaptam egy meghívást.

– Igen?– Lord Cheddersby meghívott bennünket az estélyére.Vivienne megpróbált lelkesnek látszani.– Valóban?– Igen. Biztos vagyok benne, hogy mindenki ott lesz, aki Londonban számít. Talán még maga

a király is ott lesz.– És a királyné?– Igen, lehet, hogy a királyné? – mondta kissé elkomorulva.– Vagy Lady Castlemaine… és még számos ember, akiknek finom kelmékre van szükségük,

ugye?– Pontosan. És a legnagyobb elismeréssel szólt rólad. „Az ön ragyogó unokahúga” – pontosan

ezt mondta.Vivienne erőtlenül elmosolyodott.– Valóban?– Talán nagyobb örömmel veszed a megtiszteltetést, ha meglátod az új házát. Azt mondják,

valóságos palota.– Igen, hallottam. Lettice mesélt már róla.– Ha a király is ott lesz, minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, hogy felkeltsük a figyelmét.

A múltkor úgy tűnt, érdeklődik irántad, drágám. Ami érthető is, hisz nagyon csinos fiatal nő vagy. És ha megtisztel a figyelmével, meg kell jutalmaznod.

– Arra gondolsz, hogy különleges figyelmet szentel majd nekem?– Biztosra veszem.– Komolyan azt gondolod, hogy örömmel megragadom az alkalmat, hogy a király szajhája le-

gyek?A férfi elkomorodott.– Ez talán kissé durva kifejezés.– Ez a helyénvaló szó. Tehát te úgy veszed ezt, mintha jutalmat kapnék a szolgálataimért,

ugye?– Vivienne, te követelted, hogy ne tekintselek többé gyereknek – mondta bosszús arccal –, ak-

kor hát ne is viselkedj úgy, mint egy gyerek. Ha Martlebury, vagy akár Lord Cheddersby javasol-na ilyesmit, természetesen felháborodottan visszautasítanám. De az isten szerelmére, most a ki-rályról beszélünk. Ha Károly úgy kívánja, az ország leghatalmasabb férfijának a szeretője le-

hetsz… és ő nagyon nagylelkű. Házat kaphatsz, rangot, vagy mindkettőt, és minden bizonnyal rengeteg pénzt.

– Ezt megfelelő árnak tartanád az erényeimért? – tudakolta a lány.Mielőtt a bácsikája válaszolhatott volna, az egyik szobalány jelent meg az ajtóban.– Engedelmével Mr. Burroughs, az az ügyvéd, Mr. Harding van itt.Vivienne érezte, hogy az izgatottságtól lángba borul az arca, ezért gyorsan lesütötte a szemét,

és az asztalterítőt kezdte bámulni.– Megjött? Vezesse a szalonba – mondta Elias bácsi, miközben felállt az asztaltól. – El kell

készítenünk az előzetes szerződést.Vivienne szintén felállt.– Veled mehetek, bácsikám? Kíváncsi vagyok, miről esik szó.– Azt hittem, téged egyáltalán nem érdekel ez a szerződés.– Inkább férjhez megyek, mintsem annak az embernek a szeretője legyek.– Ó, értem. Ez még nem a végleges változat lesz – mondta a bácsi gyanakodva, nyilvánvalóan

nem tudta mire vélni ezt a hirtelen támadt érdeklődést –, még nem kell aláírnod.– Ennek ellenére szeretném tudni, mi történik a hozományommal, ha végül mégis úgy döntök,

hogy férjhez megyek Sir Philiphez.– Rendben – a férfi elgondolkodva sétált az ajtóhoz. – Miért ne? Én sem fogok örökké élni,

nem árt, ha tisztában vagy vele, milyen jogok illetnek meg a házassági szerződés szerint… ha férjhez mész.

– Köszönöm, bácsikám.Együtt mentek át a szalonba, és abban a pillanatban, ahogy meglátta az ablak közelében ko-

moly arckifejezéssel álló Robot, boldogság és forróság öntötte el a testét.Talán ő az egyetlen nő egész Londonban, aki tudja, milyen heves szenvedély lakozik ebben a

látszólag hideg és tartózkodó férfiban.– Mr. Burroughs, Miss Burroughs – köszöntötte őket meghajolva.– Jó napot, Mr. Harding, jó napot! – kiáltotta Elias, amint a vendégéhez sietett.Vivienne egy kissé hátramaradt, nehogy elárulja a férfi láttán feltörő érzelmeit bácsikája előtt.– Remélem, magával hozta az előzetes szerződést!– Igen uram, itt vannak – válaszolt Rob a mellette lévő asztalra mutatva, ahol már a toll és tin-

ta társaságában várt az előkészített dokumentum.– Kitűnő! – Elias bácsi Vivienne-re pillantott. – Megengedtem az unokahúgomnak, hogy jelen

legyen a megbeszélésen, és kérdéseket tegyen fel, ha valamit nem ért.– Nagyon bölcs döntés, Mr. Burroughs. A legtöbb ügyfelem nem veszi a fáradtságot, hogy tá-

jékoztassa a családtagjait a jogi természetű ügyekről.Elias bácsi mosolyogva és büszkeségtől dagadozó mellel nyugtázta a bókot.– Sem én, sem az unokahúgom nem vagyunk együgyűek. Továbbá önről is mindenki tudja,

milyen csavaros eszű fickó, nemdebár? – Jóízűen felnevetett, és intett Vivienne-nek, hogy jöjjön közelebb.

Bár Rob arckifejezése egy pillanatra sem változott meg, de amint ránézett, a lány pontosan ér-zékelte a férfi sötét szemében felcsillanó érzelmeket.

A nagybátyjával együtt leültek az asztal mellett álló karosszékekbe.– Nem ül le, Mr. Harding?– Megtisztel, köszönöm.Olyan közel ült Vivienne-hez, hogy az akár meg is érinthetné, ha akarta volna. Erőlködnie

kellett, hogy légzése nyugodt maradjon.

– Nos, Vivienne – fogott bele a bácsikája a magyarázatba, mintha a lány teljesen együgyű len-ne –, a következőkben állapodtunk meg. A hozományod a férjedé lesz, de a vagyonodat képező tőkéhez sem te, sem a férjed nem nyúlhat hozzá. Te, és csakis te egyedül határozhatod meg, ki fogja halálod esetén örökölni a vagyonodat. Amíg élsz, a kamatai természetesen a férjedet illetik.

– És ha szükségem van a tőkére?– Miért lenne szükséged rá? Sir Philip nem egy nincstelen.– Számos okból. Például ha a férjem szenvedélyes szerencsejátékos, és az összes pénzét, bele-

értve a kamatrészesedést is elveszíti, és nincs más jövedelme, miből fogok megélni?Elias bácsi felvont szemöldökkel nézett Robra.– Módosíthatjuk úgy, hogy az unokahúga hozzáférhessen a tőkéhez, ha szüksége van rá, vagy

évjáradékot vehet fel.– Az évjáradékot közvetlenül nekem, vagy a férjemnek fizetik ki?– Közvetlenül önnek – válaszolta Rob szemrebbenés nélkül.– De így a tőke fokozatosan elolvad – vetette ellen Elias bácsi.– Mire megyek a tőkémmel, ha közben nekem és a gyermekeimnek nélkülöznie kell?– El kell ismerni, hogy ez egy nagyon figyelemre méltó szempont, Mr. Burroughs – mondta

Robert. – Az unokahúgából kitűnő ügyvéd lenne.Elias bácsi hátravetett fejjel nevetett.– Ó, igen, női ügyvédek. És mi következne ezután? Női orvos? Vagy női bíró?– Ki tudna egy nőnél jobban az asszonyokkal és a gyerekekkel törődni, oltalmazni őket? – ve-

tette közbe Vivienne.– Újra csak azt kell mondanom, hogy az unokahúga nagyon fontos szempontot érintett. Meg

kell, hogy mondjam, Mr. Burroughs, láttam már hasonló esetet. A bíróság előtt kellett érvelnem egy hasonló házassági szerződés miatt, hogy az asszony némi pénzhez jusson a szükségletei fe-dezésére.

– Na, és megnyerte?– Igen, hosszú csata után. Közben az asszonynak és a gyermekének sokat kellett szenvednie.– Vivienne bármikor fordulhat hozzám.– Ha ön még él, és képes lesz anyagilag segíteni. Aligha kell azonban egy olyan üzleti tapasz-

talatokkal rendelkező embernek, mint ön, felhívnom a figyelmét, hogy a jövő sosem biztos. Le-het háború, természeti csapás, vagy más katasztrófa. Továbbá, Mr. Burroughs, amennyire én já-ratos vagyok a textiliparban, az üzlet még olyan megfoghatatlan dolgoktól is függ, mint a divat, és a hölgyek ízlése.

Elias bácsi komoran nézte az ügyvédet, de nem tiltakozott.– Az érdekei azt kívánják, hogy minden eshetőségre felkészüljön. Vagy a végrendeletében

egy másik összeggel is gondoskodik az unokahúgáról?– A végrendeletem nem tartozik önre, sem Martleburyre.– Talán nem. De engedje meg, hogy figyelmeztessem, milyen fontos, hogy a végrendeletében

minden pontosan tisztázva legyen. Máskülönben lehet, hogy bíróság előtt kell értelmezni, és ez hosszú időt vehet igénybe.

Elias bácsi gyanakodva méregette.– Harding, maga nagyon bőkezűen osztogatja a tanácsait egy olyan embernek, aki nem is az

ügyfele.– Ahogy már mondtam, Mr. Burroughs, láttam már példát hasonló esetekre a bíróságon. Az

ilyen ügyekben senki sem kerülhet ki győztesen, és túl sok pénzt emészt fel a hosszú eljárás. Arra törekszem, hogy ön tisztában legyen mindennel, amivel megelőzheti az olyan vitás ügyeket,

melyek az unokahúga férjére is hatással lehetnek. Ha pedig az az ember Sir Philip lesz, nekem kell gondoskodnom arról, hogy ügyfelem ne sodródjon bele egy ilyen kényszerhelyzetbe, ennyi az egész.

– Ah – sóhajtott fel Elias bácsi –, szóval ön úgy gondolja, hogy Vivienne-nek hozzáférési le-hetőséget kellene biztosítani a tőkéhez?

– Bizonyos esetekben igen.– És ha a férje kényszeríti, hogy adja neki a pénzt?– Reménykednünk kell, hogy ez nem történik meg, és azt hiszem, Mr. Burroughs, bizton állít-

hatjuk az unokahúgáról az alapján, amit eddig tudok róla – itt a hangja kissé lágyabb színt ütött meg –, hogy minden férfinak nehéz dolga lenne, ha őt bármire is kényszeríteni akarná.

– Igen, igen, azt hiszem, igaza van – helyeselt Elias bácsi, Vivienne pedig elnyomott egy mo-solyt.

Philip nem lesz elragadtatva egy ilyen mérvű anyagi függetlenségtől, és ez valószínűleg még Lord Cheddersbyt is teljesen meghökkentené és összezavarná. Az igazat megvallva egyetlen férfit sem ismert, aki helyeselne és üdvözölne egy ekkora mértékű függetlenséget.

– Bácsikám, hol szerepel az, hogy mekkora hozományt fizetsz értem?Az idős férfi ujjával a papírra bökött, Vivienne-nek pedig leesett az álla a csodálkozástól.– 5000 font? – Kiáltott fel meglepetten. – Nem is gondoltam ekkora összegre.– Miss Burroughs már önmagában is hatalmas jutalom lenne sok férfi számára – jegyezte meg

Rob. A hanghordozása ugyan semmilyen érzelmet nem árult el, de a lány e nélkül is átérezte a szavak valódi tartalmát.

– Sir Philip is pontosan tisztában van vele, mennyit ér a rangja.– Mr. Burroughs!Mindannyian az ajtóban álló művezető felé fordultak.– Egy szóra ha zavarhatom, az egyik orsó már megint eltört.Elias bácsi nehézkesen felállt az asztaltól.– Megbocsát egy pillanatra – fordult Rob felé. – Nemrég vettünk néhány új orsót a szövőgé-

pekhez, de attól tartok, az ügynök csúnyán becsapott minket. Folyton eltörik valamelyik – kimért pillantást vetett Robra. – Lehet, hogy szükségem lesz egy ügyvédre, hogy a bíróság elé állítsa a fickót. Talán önt is megbízhatnám, nem?

Vivienne nem tudta tovább leplezni boldog mosolyát. Ha a bácsikája felajánlotta ezt a megbí-zást, volt oka reménykedni abban, hogy nincs kedvezőtlen véleménye Robról, talán úgy sem, mint az unokahúga kérőjéről. Gondot csak az jelenthetett, hogy Robnak nem volt vagyona, de ta-lán Elias bácsi is hinni fog abban, ahogy ő is mélyen hitt benne, hogy csak idő kérdése, amíg a férfinak több befolyásos ügyfele nem lesz. Afelől sem voltak kétségei, hogy Rob a régebbi ügy-feleit sem hagyja cserben.

– Köszönöm hogy megtisztel a bizalmával, boldogan vállalnám a képviseletét – válaszolt Rob őszinte örömmel a hangjában.

– Kitűnő! Mindjárt visszajövök!– Addig elmagyarázom a tudnivalókat Sir Philip hitbizományba kapott birtokáról az unokahú-

gának.Vivienne lassan az asztal alá csúsztatta a kezét.– Nem kell annyira sietned, bácsikám – nyugtatta meg, közben végre megtalálta Rob kezét az

asztal alatt –, mivel csak egy nő vagyok, bizonyára sok időt vesz igénybe, amíg megértem.Elias bácsi arckifejezése híven tükrözte, hogy maga is így gondolja, majd megfordult, és elsie-

tett.

Egyedül maradtak.

12. fejezet

– Végre egyedül maradtunk! Erre vártam, mióta beléptem ebbe a szobába. – Vivienne úszott a boldogságban, amint ujjaik szabadon összekulcsolódtak.

A férfi arcán ritka mosolyainak egyike jelent meg.– Látja, igazam lett, a bácsikám szívesen látja önt.– Mint ügyvédet talán igen, de mint olyan személyt, aki méltó lenne az ön szerelmére, ebben

kevésbé vagyok biztos.Ujjainak finom cirógatásától a lány szíve azonnal hevesebben kezdet dobogni.– Nem hiszem, hogy a szerelmem elnyerése nehéz feladat lenne önnek.– Valóban? – mosolygott a férfi, csábító ajkai lassan mosolyra húzódtak.– Valóban. Ami azt illeti, Mr. Harding, már azon az éjszakán, a Bankside-nál rabul ejtette a

szívem.– Rob – emlékeztette a lányt.– Rob – sóhajtotta arcát kissé felemelve, a férfi csókjaira várva.A földszinten becsapódott egy ajtó. Ijedten szétrebbentek, Rob megköszörülte a torkát, és hi-

vatalos hangon belekezdett a magyarázatba.– Tehát a hitbizományi birtok…– Nem akarok semmit hallani semmiféle birtokról – szakította félbe gyengéden a lány –, ha

már nem csókolhat meg, inkább önről szeretnék többet hallani.– A bácsikája lehet, hogy kérdéseket tesz fel majd a birtokról, ha visszatér.– Akkor majd azt fogja hinni, hogy túl bonyolult volt ahhoz, hogy megértsem.– Nem is értem, hogy feltételezhet ilyet. Hisz nyilvánvaló, hogy ön egy rendkívül intelligens

nő, és a birtokról szóló tudnivalók nem túl bonyolultak.– Nem mindenki olyan nyitott, mint ön, ha a nők intelligenciája kerül szóba.– Talán, mert számtalanszor találkoztam hasonló előítéletekkel. A szegény embereket is leg-

többen együgyűnek és ostobának tartják.– Milyen nehéz lehetett ezzel megküzdenie, Rob!– Azt hiszem, minden, amit valaha el kellett szenvednem, megérte. Máskülönben sosem talál-

kozhattam volna önnel.Újra közelebb húzódtak egymáshoz, de még mielőtt megcsókolhatta volna, lépések zaja hal-

latszott a lépcsőházban. Mindketten hátrébb húzódtak, és elengedték egymás kezét. Owena cso-szogott el az ajtó előtt. Habár az öreg komorna nem nézett be a szobába, Vivienne érezte a férfi-ban felgyülemlő feszültséget.

– Bárcsak valahol máshol lennénk! Ahol egyedül lehetünk.– Talán épp itt van nagyobb biztonságban. Van fogalma arról, Vivienne, hogy milyen csábító?

Amint megpillantottam, rémületemben még a nevemet is elfelejtettem, nem beszélve minden másról. Csak arra tudtam gondolni, hogy megérintsem, és megcsókoljam.

– Pedig ahogy a bácsikámnak magyarázta a részleteket, úgy hangzott mintha a házassági szer-ződés jobban érdekelte volna, mint én, kivéve jogi értelemben.

A férfi varázslatos mosollyal nézett rá.– Micsoda erőfeszítésembe került! Valójában szinte megőrjített ennek a kis gödröcskének és

ezeknek az édes ajkaknak a látványa – ujjaival végigsimította a lány ajkának vonalát. – Teljesen megőrjít, ha a közelemben van – suttogta fátyolos hangon.

– Rob?

– Igen?– Régebben házakba tört be, igaz?A férfi meglepetten nézett rá.– Igen, sok évvel ezelőtt.– Be tudna jutni most is egy házba?A férfi összevont szemöldökkel kérdezte.– Mit forgat a fejében?– A hálószobám ablaka az istállók felé néz. A tető és az ablak között húzódik az ereszcsator-

na, én is azon lemászva jutottam ki, amikor elszöktem. Önnek is gyerekjáték lesz feljutnia rajta, különösen akkor, ha az ablak is nyitva lesz.

– Azt akarja, hogy lopakodjak be a hálószobájába? – kérdezte megrökönyödve.– Csak arra gondoltam, hogy… Váratlanul Elias bácsi nehéz lépteinek zaja hallatszott a lépcsőkön, ezért kissé hátrébb húzó-

dott Robtól.– Bocsásson meg, hogy megvárakoztattam! Boldogultak nélkülem is?– Nem igazán – válaszolta Vivienne közömbös arccal.– Tökéletesen megértettem – mondta Rob anélkül, hogy közben Vivienne-re pillantott volna.Ezt most mire mondta? Ez vajon azt jelenti, hogy eljön ma éjjel? – gondolta izgatottan a lány.– Természetesen, hisz ön jogász. Ha ön nem értene az örökösödési korlátozáshoz, mi maradna

nekünk?– Igen, természetesen – Rob megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. – Talán pillanat-

nyilag hagynunk kellene az örökösödés dolgát. Ha átnézi a szerződés pontjait, láthatja, hogy a kí-vánsága szerint megváltoztattam.

Vivienne alig figyelt a férfiak beszélgetésére. Túlságosan izgatott és nyugtalan volt annak a lehetőségétől, hogy Rob eljön hozzá. Az, hogy Philiphez menjen feleségül, teljesen vesztett ügy volt, így nem szentelt figyelmet holmi semmitmondó jogi ügyletek hallgatásának.

Ehelyett a férfi mozdulatainak, arcvonásainak a tanulmányozásában merült el, ahogy az ma-gyarázta és értelmezte az egyes kifejezéseket, miközben ujjaival követte a mondottakat a papí-ron. Vivienne alig bírta elfojtani magában az ellenállhatatlan vágyat, hogy megérintse a férfi ke-zét.

Reményei szerint hamarosan újra találkoznak, nyugodtabb körülmények között.Mennyire reménykedett benne!

– Biztos, hogy nincs már szükségem magára! – erősködött aznap este a hálószobájában, moso-lyogva, de határozott hangon az öreg komornájának.

Rob távozása óta izgatott várakozással töltötte az időt. Szerencsére a bácsikája Lord Ched-dersby meghívásának tulajdonította különös viselkedését, hogy egész délután máshol jártak a gondolatai, és folyton elpirult. Ő pedig meghagyta ebben a hitében.

– Legalább a ruháját hadd segítsek levenni – próbálkozott az idős komorna, miközben kissé hátrahajtott fejjel nézett Vivienne-re kancsal szemeivel.

– Nem, nem, boldogulok egyedül is, tényleg – nyugtatta meg a lány.– Akkor csak bezárom az ablakot – dünnyögte Owena, ahogy megfordult.– Nem! – csattant fel Vivienne. Az ablaknak nyitva kell maradnia, hogy Rob bejuthasson. De

abban a pillanatban meg is bánta, felismerte hogy óvatosabbnak kell lennie. Owena máris olyan szemekkel nézett rá, mintha épp azt jelentette volna be, hogy repülni szeretne az éjszakai égbolt alatt.

– Majd én becsukom – mondta most már jóval higgadtabb hangon.– Ahogy parancsolja, kisasszony – vonogatta a vállát Owena. – Az éjszakai levegő meg fogja

ölni. Emlékszem, amikor egy kuzinom…Vivienne-nek a nyelvébe kellett harapnia, hogy csendben tudjon maradni. Ugyan Owena nem

tartozik a leggyorsabb észjárású emberek közé, de előbb-utóbb gyanakodni kezd majd a lány iz-gatott viselkedése, és abbéli igyekezete miatt, hogy mihamarabb eltávolítsa szobájából a komor-nát. Így hát Vivienne kénytelen volt végighallgatni Owena beszámolóját az éjszakai levegő belé-legzése miatt megbetegedett kuzin végzetéről, miközben lassan az ajtóhoz ért.

– Jó éjszakát, Owena! – köszönt el a komornától a történet végén. – Ígérem, mindent gondo-san bezárok majd.

Owena helyeslően bólintott, és végre magára hagyta Vivienne-t.Miután gondosan beakasztotta a ruháját a szekrénybe, a fésülködőasztala elé ülve lassan ki-

bontotta a haját. Próbálta emlékeztetni magát, hogy nem biztos, hogy Rob eljön ma éjjel. Talán túl nagy kockázatot jelent számára.

Az izgatottság és a remény mellett, hogy hamarosan újra láthatja a férfit, be kellett ismernie, hogy nagyon veszélyes dolgot kért tőle. Micsoda botrány lenne, ha valaki felfedezné, hogy kérő-jének az ügyvédje éppen belopózik a menyasszony hálószobájába!

Meggondolatlan volt, amikor kiötlötte ezt a tervet. Más módot kellett volna találniuk.De a célszerűség és a megvalósíthatóság akkor még másodlagosnak tűnt a lehetőség mellett,

hogy kettesben lehet Robbal.Lassan kefélgette vállára boruló haját, amikor koppanást hallott a szárnyas ablak felől. Vil-

lámgyorsan megperdült, és egy arc – Rob arca, mint egy szellem tűnt fel az ablakban.Azonnal az ablakhoz rohant. Rob olyan biztonsággal állt az istálló lejtős tetején, mint más em-

ber a táncparketten. A csípős éjszakai levegő ellenére csak ing és nadrág volt rajta, lábai is telje-sen csupaszok voltak.

– Nyissa ki teljesen az ablakot, és álljon hátrébb – kérte halkan.Ahogy Vivienne hátrébb lépett, fellendítette magát az ablakpárkányra, és egy macska ügyes-

ségével a szobába ugrott.– Sosem láttam még ilyet! – suttogta a lány megilletődve.Rob egy tolvaj ösztönös óvatosságával nézett körül az ismeretlen szobában, alaposan megfi-

gyelt mindent. Az ágyat vastag, vörös és fehér színű damaszttakaró borította, mindenütt bronz gyertyatartók álltak méhviasz gyertyákkal, az öltözőasztalon apró női holmik feküdtek. A szek-rény az ajtó közelében állt, valószínűleg abban tartotta az ékszeres ládikáját. Könnyű lenne ki-lopni a tartalmát, és zálogba csapni.

– Nem olyan nehéz, ha eleget gyakorolta már. – Ahogy Vivienne-re nézett, azonnal eltűnt ar-cáról a tolvajok óvatos tekintete.

Vállára omló hullámos fürtjeivel és fehér hálóingjében olyan volt, mint egy angyal, azon sem lepődött volna meg, ha fénykoszorú keretezné az arcát.

Az érzései azonban, amit a lány látványa keltett benne, nagyon is földhözragadtak voltak. Szerette volna a karjaiba kapni, az ágyra fektetni, és egész éjjel ölelkezni vele.

Minden önuralmára szükség volt, hogy lehűtse magát.– Nem volt nehéz. Finnigan mindig a bokámnál fogva eresztett le a tetőről, hogy az ablakon

keresztül bejussak a házba, és kinyissam neki az ajtót.– Jóságos ég! Bizonyára halálra rémült!– Csak az első néhány alkalommal – ismerte be a férfi.

Ahogy Vivienne az ablakhoz menve elhaladt előtte, megcsapta az orrát a lány parfümjének fi-nom rózsaillata. Az ablakpárkányon áthajolva kikémlelt az ablakon.

– Hol van a többi ruhája?– A háztetőn hagytam őket. A bőr cipőtalp és a gyapjúharisnya nagyon csúszik a tetőn. Így

sokkal veszélyesebb, és lassúbbá tesz. Finnigan nem szerette, ha túl lassan mozogtam.Ahogy a lány szembe fordult vele, tekintete megtelt együttérzéssel.– Ó, Rob! Annyira sajnálom! A férfi megvonta a vállát.– Csak szerencsés voltam, hogy sosem kaptak el. Hurkot kaptam volna a nyakamba, vagy

kényszermunkára ítéltek volna. De abból, amit hallottam, hogy mi történt néhány fiúval, inkább a kötelet választottam volna.

– De hiszen még gyerek volt!– A jog szemében nem lettem volna más, mint egy tolvaj. Most tudom csak igazán, micsoda

szerencsém volt.Hideg fejjel gondolkodva tudta, hogy el kéne innen mennie, sőt, ha igazán ésszerűen gondol-

kodna, egyáltalán el sem jött volna. Az egész délutánja azzal telt, hogy meggyőzze magát, nem szabad megtennie. Nem csak azért, mert Vivienne túlságosan is szenvedélyes és csábító volt –, habár már ennek is elegendőnek kellett volna lennie, hogy lebeszélje magát, de ha rajtakapják, az végzetes lett volna számukra.

Tönkretenné a lány jó hírét.De amikor leszállt az este, minden gondolata Vivienne körül forgott, és akörül, hogy eddig so-

sem kapták el betörés közben.Amint a lány közelebb lépett hozzá, és szorosan átölelte, már nem tudott ellenállni. Mozdulni

sem tudott többé, szinte eszét vesztette a lány érintésétől, finom rózsaillatától, puha bőrétől, me-lyet aranyfénybe vont a gyertya lángja.

A lány lábujjhegyre állva oly finoman és lágyan csókolta meg, mintha csak egy lepke szárnya súrolta volna ajkait.

Ebben a pillanatban, nem találta teljesen elérhetetlennek a Vivienne-nel elképzelt jövőt. Még szorosabbra fonta ölelését a lány körül, úgy érezte, bármire képes.

Vivienne kissé hátrébb húzódott, tenyerével végigsimította a férfi mellkasát, pillantása ragyo-gott a boldogságtól.

– Mr. Szívtelen Harding, egy tehetetlen báb vagyok az ön kezében. Nincs még egy ember a világon, akinek megengedném, hogy besurranjon a hálószobámba.

A lány kezéből áradó forróság az ingjén keresztül is égette a bőrét, érintése örökre nyomott hagyott a bőrén.

– Nincs még egy nő, akiért ekkora kockázatot vállaltam volna.Végigfuttatta kezét a lány karcsú karjain, a hálóing ujjának selymén felfelé egészen a válláig,

ujjával végigszántott a csillogó hajzuhatagban. Sosem érintett még ilyen fenséges hajat, oly pu-hán ölelte körül ujjait, hogy beleborzongott az érintésébe.

Nyugtalanul az ajtó felé fordulva figyelte a ház éjszakai zajait.– Mennem kellene…– Ne, még ne! Csak a padlódeszka reccsenését hallottuk, senki nem járkál a folyosón! Még

ne…Kézen fogva a férfit az ágy felé vezette.– Vivienne, mit akarsz csinálni?Csábító pillantással nézett a férfira.

– Kérlek, ülj le.– Hová?– Az ágyra.Rob a hatalmas, masszív bútordarabra nézett. A baldachinhoz illő damaszt terítő borította, fej-

támlát szőlőleveleket és szőlőfürtöket mintázó, faragott figurák díszítették, akárcsak a mennyezet tartóoszlopait. Becslése szerint a derékalj legalább 6 hüvelyk vastag volt.

A lakásában egy hajókötéllel felfüggesztett ágyon aludt, a matraca szalmával volt megtömve, és még szerencsésnek tartotta magát.

De nem csak a drága ágyfelszerelés miatt tétovázott.– Vivienne, ez nem lenne bölcs dolog.– Ha bölcs lennék, nem hívtalak volna ide – mosolygott rá a lány kedvesen. – Ha bölcs len-

nék, sosem csókoltalak volna meg, amikor az utcán álltunk, hanem abban a pillanatban elrohan-tam volna, amikor megszólítottál a Bankside-on. De szerencsére nem voltam olyan bolond!

– Nem félsz együtt maradni velem egy ágyban? Tudod jól, hogy nem éppen úriemberek kö-zött nevelkedtem.

– Sokkal inkább tartalak úriembernek, mint a legtöbb, úgymond „gentlemant”, akikkel eddig találkoztam.

Rob még mindig tétovázott, ekkor Vivienne hirtelen a mellkasánál fogva hátralökte. Mivel nem számított rá, hátraesett, és belesüppedt a 6 hüvelyk vastag, puha ágyba.

A szíve őrült ritmust vert, miközben megpróbált feltápászkodni. Vivienne egy kisebb gyertya-tartót vett a kezébe, a többit pedig eloltotta.

Robnak végre sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát, de még mielőtt felállhatott volna, a lány már az ágy mellett állt, kedves arca szinte ragyogott a gyertya fényében.

– Kérlek, Rob. Csak egyedül akarok maradni veled, anélkül, hogy bárki megzavarna minket.– De Vivienne, a szobádban vagyok! Az ágyadban! Ha bárki bejönne…– Senki nem fog meglátni – és ravaszkás mosollyal lassan elkezdte leengedni az ágyat körül-

vevő baldachin függönyeit –, és tökéletesen megbízom benned.Milyen egyszerű szavak voltak ezek, de Robnak az egész világot jelentették! Talán maradhat-

na még, egy rövid ideig.Mielőtt minden oldalon leengedte volna a baldachint, a gyertyatartóval a kezében Vivienne is

az ágyra mászott, és berántotta maga mögött a függönyt.Olyan volt, mint valami gyönyörű, tündöklő álom. A halvány gyertyafény, a lány ragyogó ar-

cának ily közelsége, parfümjének finom illata, a pazar környezet, mintha egy tündérmese szerep-lői lennének, vagy egy keleti uralkodó fényűző sátrában lennének.

– Íme. Senki sem láthat meg, ha belép az ajtón – suttogta lágyan Vivienne, és kényelmesen el-helyezkedett az ágy egyik felén.

A helyzet bizalmassága szinte már a pánikhoz hasonló érzéseket keltett a férfiban. Nem tudta, hogyan lesz ereje távol tartania magát a lánytól. De nem egy buja légyottra vágyott. A lehetősé-gekhez képest mindent tisztességesen és becsületesen akart tenni, és nem szabad engednie a kí-sértésnek. A lány kicsit közelebb csúszott.

– Vivienne – mondta halvány kétségbeeséssel a hangjában –, nem lenne szabad így együtt lennünk.

– Nem félek tőled.– Pedig talán kellene.– Miért?– Én is csak egy halandó férfi vagyok, te pedig egy nagyon vonzó és csábító nő.

– De mindig meg tudod őrizni a hidegvéredet.– Rendszerint nem szoktam egy kívánatos, vonzó nővel egy ágyon ülni.– Gyertya van a kezemben – figyelmeztette tréfásan –, nagyon óvatosnak kell lenned, mert

különben felgyullad az ágy!– Bármikor elfújhatnám.– Igen, tudom.Mégsem látszott aggódónak vagy nyugtalannak. Izgatottnak és felkavartnak látszott, a léleg-

zete éppoly zaklatott és szakadozott volt, mint a férfié. A belőle sütő vágyakozás lángra lobban-totta a férfi szenvedélyét is.

– Mit tennél, ha elfújnám a lángot? – sóhajtotta vágyódással teli mély, fátyolos hangon.– Nem tudom – vallotta be.Bármennyire is égette a vágy, hogy a karjaiba zárhassa a lányt, kissé távolabb húzódott tőle,

de a mozdulatától a gyertya lángja vészesen ingadozni kezdett. Értelmének józanabbik fele láza-dozni kezdett. Jóságos ég! Mit művelsz! Te csak egy tolvaj vagy a Bankside-ról, és semmivel sincs több jogod itt lenni, mint hogy kikiáltsd magad királynak!

– Ez nem helyes, Vivienne – gyengéden megérintette a lány haját. – Nem helyes hogy a háló-szobádban vagyok, és még inkább helytelen, hogy az ágyadban ülök.

– Az én meghívásomra vagy itt.– Ez még nem jelenti azt, hogy helyes, amit teszünk.A lány dacosan felszegte az állát.– Azt feltételezed, hogy nem vagyok tisztában az elhatározásom következményeivel?– Aggódom érted, Vivienne, és ezért nem tehetek mást, mint hogy elmegyek. Én is csak egy

férfi vagyok, és te óriási kísértésnek teszel ki.– Mr. Harding, azt akarja elhitetni velem, hogy nincs több önuralma, mint egy oktalan állat-

nak?– Remélem, hogy több moralitás van bennem, mint egy állatban.– Én bízom benned, és hiszem, hogy józan ésszel fel tudjuk mérni, mi a helyes, és mi nem.– De Vivienne, mi most a teljesen lefüggönyözött ágyadban ülünk!– Ez a mi magánügyünk. A király az államügyeket is az ágyából intézi. Miért ne beszélgethet-

nénk mi is hasonló körülmények között?– A király sem egy ilyen gyönyörű nő társaságában intézi az állam ügyeit.– Honnan tudod? Lehet hogy igen. Meggyőződésem, hogy Lady Castlemaine állandóan bele-

avatkozik a kormányzás dolgába. – Vivienne arckifejezése most komoly és esedező volt. – Kér-lek, Rob! Ne fuss el, számomra is óriási csábítás vagy, tudod jól, de feltétlenül szeretnék többet megtudni rólad. Csak beszélgetni akarok, anélkül, hogy folyton megzavarna minket valaki! – ke-zével kissé hátrébb tolta magát az ágyon. – Megígérem, hogy el sem mozdulok innen, amíg itt le-szel!

Az igazat megvallva, nem akart elmenni. Maradni akart. Hisz a lány olyan vonzó volt, ahogy világító kék szemével ránézett, elbűvölten figyelte telt ajkainak mozgását, ruhája kerek kivágásá-ból elővillanó hamvas, bársonyos bőrét, keblének halmait.

Nem, mennie kell. Most azonnal.– Rendben, maradok, de szívesebben hallanék valamit rólad – mondta minden józan esze elle-

nére. – A családodról, és hogy hogyan kerültél a bácsikádhoz.A lány megkönnyebbült bólintással kezdett mesélni.– Az enyém egy egyszerű történet. A szüleim szinte egy időben, ugyanabban a betegségben

haltak meg. Én túléltem, és ideiglenesen ide kellett költöznöm, feltételezem, csak amíg nem ta-

láltak volna számomra egy megfelelő lánynevelő intézetet. A bácsikám azonban hamar felismer-te a bennem rejlő lehetőségeket, megfigyelte, hogy sokkal több megrendelést kap, ha a vevők előbb látják rajtam a kelméiből készített ruhákat, így mellette maradhattam.

Habár nagyon tárgyilagos hangon beszélt, Rob hallotta a hangjában a fájdalom és szomorúság rejtett áramlatait. A lány ugyanolyan magányos volt, és éppúgy nélkülözte a szeretetet, mint ő, mindketten ismerték a veszteség okozta keserűséget és szenvedést.

– A te életeddel összevetve az enyém nem is volt olyan szörnyű. Tudod, a szüleim közel sem voltak olyan jómódúak, mint a nagybátyám. Egyszer meghallottam, amint Elias bácsi azt mondja a bátyjának, az én apámnak, hogy semmi érzéke nincs az üzlethez, és be kell ismernem, igaza volt. Mégis, sokkal rosszabb sorsom is lehetett volna.

– Nagyon szomorú, ami történt veled, és tudod, az én életem sem csak nélkülözésből és szo-morúságból állt. Ahogy neked ott voltak a szüleid, nekem ott volt Jack és Janet.

– Jack kicsoda?– Janet fivére. Láthattad velem a színházban. Ő volt az a bekötött szemű férfi, akivel a szín-

házban beszélgettem.– Igen, láttam. Bevallom, akkor megpróbáltam nem feléd nézni, de nem sikerült. Mi történt a

szemével?– Semmi. Nem azért viseli, mert baj van a szemével. Azt állítja, hogy így vonzóbbnak találják

a nők.– Vonzóbb? Ezt nehezen tudom elképzelni, ha csak nincs valakinek különös vonzalma a kaló-

zokhoz!Vivienne jókedvű nevetése boldogsággal töltötte el.– Bármit is gondolsz róla, el kell ismernem, hogy nagyon hatásos! – nevetett vele, majd hirte-

len komolyabbra fordította a szót. – Megbíztam Jacket, hogy figyelje Lord Cheddersbyt. Ha Sir Philip megpróbál kárt tenni benne, Jack fellármázza a környéket segítségért. Bár gyanítom, hogy Jack figyelmeztetésem ellenére bele fog avatkozni. Imád verekedni.

– Veled is verekedett?– Igen, gyakran.– Legyőzted, ugye?Rob egy fintorral is felérő vigyorral válaszolt.– Nem mindig, Jack nagyon erőszakos.– Viseltél te is valaha kötést a szemeden, hogy a nők vonzóbbnak tartsanak?– Nem, e nélkül is megőrültek értem. – Bár látta Vivienne szeméből eltűnni a vidámságot,

nem bánta meg a szavait, mert fontosnak tartotta, hogy a lány erről az oldaláról is ismerje.– Vivienne, nem tettem szüzességi fogadalmat!Fogadalmáról megfeledkezve, hogy nem fogja megérinteni a lányt, megfogta a kezét és maga

felé fordította.– Miután Janet elhagyott, egyetlen nő sem volt az életemben, amíg veled nem találkoztam.A lány még mindig komoly arccal nézett rá, de szemében már újra az öröm és a vidámság buj-

kált, mutatóujjával figyelmeztető mozdulatot tett.– Vigyázzon, uram, távol kell tartanom magamtól!Rob helyeslően bólintott, és visszahúzta a kezét.– Mesélj még valamit a gyermekkorodról! Biztos nem az egész napodat lopással és betöréssel

töltötted.

– Jack, Janet és én rengeteg időt töltöttünk a folyóparton. Faágakat úsztattunk le a csatorná-kon, és azt képzeltük, hogy tengerjáró vitorlás hajók. Jack az övét mindig kalózhajónak nevezte ki.

– Akkor innen ered a szemkendőkhöz való különös vonzódása! – vetette közbe Vivienne.– Igen, ez magyarázatot adhat rá – válaszolta a férfi halk kuncogással. – Janeté pedig mindig

kereskedő hajó volt, ami ékszereket és kelméket szállított– És a te hajód, Rob? A tiéd mit szállított?– Az enyém utasszállító volt, amivel távoli országokba hajózhattak egy jobb élet reményében.– Bárcsak láthattam volna, milyen gyerek voltál!– Én pedig nagyon örülök, hogy nem láttál – válaszolta bánatos mosollyal. – Vékony voltam,

mint azok az ágak, amiket leúsztattunk a csatornában, és állandóan folyt az orrom. És iszonyato-san mocskos voltam. Mr. Godwin házvezetőnőjének másfél óráig tartott, mire tisztára súrolt, és hetekbe telt, mire a körmöm alól teljesen eltűnt a piszok.

Vivienne gyengéden megfogta és felemelte az egyik kezét, és a gyertya fényéhez húzva vizs-gálgatta.

– Semmilyen piszkot nem látok, csak tintát az ujjaidon – majd megfordította, és a tenyerét kezdte tanulmányozni. – Nagyon szép kezed van, Rob.

A férfi nem mozdult. Nem húzta vissza a kezét, még akkor sem, amikor a lány finom csókot lehelt a tenyerébe.

– Vivienne – halkan felnyögött, és megpróbálta elszakítani tekintetét a lány ajkáról –, Vivien-ne, ne!

A lány némán, kutató tekintettel nézett fel rá. Majd eloltotta a gyertyát.

13. fejezet

Rob lélegzete felgyorsult.– Ha sokáig égetem a gyertyát – magyarázta Vivienne. – Owena gyanakodni kezd.

Ez csak részben volt igaz. A valóságban azonban nehezére esett néznie a férfi arcán felvillanó fájdalmat, ahogy a múltjáról mesélt, és nehezére esett távol tartania magától. Minden porcikájá-val szerette volna szorosan átölelni a férfit, de attól félt, hogy ezzel, mint egy megrémült lovat, elriasztaná magától, ezért inkább nem kockáztatta meg.

– Nem szabadna itt maradnom. – Rob…– Vivienne – a puha derékalj megmozdult, ahogy a férfi egy kicsit közelebb csúszott hozzá –,

ha most nem megyek el – sóhajtotta fátyolos hangon –, muszáj megérintenem téged. Ha hozzád érek, meg akarlak csókolni, és ha megcsókollak, már nem tudnám megállni, hogy ne szeretkez-zek veled.

A lány érezte a férfi közelségét, egy nagyot nyelt, mielőtt megszólalt volna.– Talán nem is akarom, hogy megállj.– Vivienne, te nem vagy tisztában azzal, amit mondasz.– De, pontosan tudom, mit beszélek – mondta mereven.– Nem, nem tudod – erősködött a férfi. –Nem tagadhatom, olyan szenvedélyt érzek irántad,

mint azelőtt soha senki iránt, és biztos vagyok benne, hogy te is hasonlóképpen érzel. De a szen-vedély gyorsan elmúlik, és…

– És? – sürgette a lány a folytatást, és most azt kívánta, bárcsak ne fújta volna el a gyertyát, látni szerette volna a férfi arcát.

– És nem szeretnék visszaélni a helyzettel.– Saját magamtól akarsz megvédeni?– Igen.Vivienne-nek már a nyelve hegyén volt a szemrehányás, ne nézze őt gyereknek, de rájött,

hogy most pont valami olyasmiért akarja bírálni, amiért korábban csodálta, ahogyan törődik má-sokkal és védelmezi őket. Talán mégis okosabb lenne hallgatni rá, hisz nem csak egy éjszakára akarja, hanem egész hátralévő életére.

De mégsem adja meg ilyen könnyen magát.– Egy feltétellel beleegyezem.– Miféle feltétellel? – kérdezte meglepetten.– Ha holnap este visszajössz – kicsit közelebb csúszott, amíg a térdük már összeért. – Rob, én

meg akarlak ismerni téged, és te is engem. Kérlek, mondd azt, hogy visszajössz holnap! Ígérem, akkor nem foglak megcsókolni!

– Vivienne…– Rob, én nagyon makacs vagyok, és feltételezem, hogy ezt te is tudod rólam, bár lehet hogy

ez nem túl hízelgő rám nézve, és úgy tűnhet, mintha minden akaraterőm hiányozna…– Nem bírálatnak szántam.– Mi másnak? De nem hibáztatlak ezért. Bevallom, lehet, hogy nem gondoltam tiszta fejjel

végig az aggodalmadat. Szeretném bebizonyítani, hogy nem vagyok meggondolatlan, ostoba le-ányzó, most egy csókon kívül nem kérek semmit tőled, ha megígéred, hogy holnap is eljössz. Máskülönben hogyan tudhatnánk meg, hogy több van-e közöttünk, mint puszta testi vágy, és mi-vel nincs más lehetőségünk, hogy kettesben maradjunk, mi mást tehetnénk?

– Épp úgy vitatkozol, mint egy ügyvéd.– Köszönöm.– Vivienne, azt mondtad, hogy tehetetlen báb vagy csupán a kezemben. Attól tartok én va-

gyok az a te kezeidben, mert nem tudok nemet mondani neked.– Örülök, hogy ezt mondod.Felkelt, és elhúzta a baldachint. A hold halvány fénnyel világította meg a férfi alakját. Ahogy

az ágy szélén ült, maga alá húzott lábakkal, szétnyíló fehér ingjében, és őt nézte, csakis őt, ajkai mintha csakis az ő csókjaira várnának, úgy nézett ki, mint egy másik világból való szellem, akit az égiek imádságaira válaszul küldtek, hogy megtalálhassa a tökéletes férfit, akit szerethet. Fi-gyelte, ahogy feláll az ágyról, és közeledik felé, pillantása olyan mély érzelmekkel teli volt, hogy úgy érezte, nem is létezik más a világon, csak ők ketten.

A férfi mintha olvasni tudott volna a gondolataiban, megfeledkezve saját ígéretéről, vékony, hosszú ujjait az arca köré fonta, és magához húzta. Ajkai egy hosszú, érzéki csókkal hatalmukba kerítették a lány ajkát, mintha sosem érne véget ez a varázslatos pillanat. Vivienne szorosan át-ölelte, ajkaival és karjaival marasztalta a férfit.

Végül Rob volt az, aki kibontakozott az ölelésből.– Istenem, Vivienne, nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Nem jöhetek el újra. Túl

nagy a csábítás.– Nem hiszem, hogy…Rob az ujjaival hallgattatta el a lányt.– Muszáj. Mindkettőnkben elhatalmasodott a szenvedély, és attól tartok, már erősebb bárme-

lyikünknél, és ez túl kockázatos és veszélyes. Muszáj okosabbnak, ésszerűbbnek lennünk.– Én nem akarok okos lenni. Nem tudok józan és megfontolt maradni, ha a közelemben vagy!

A szívem mást diktál.– Elhamarkodottan ítél, Miss Burroughs, még nem is hallotta, mit tartok ésszerűnek ebben a

pillanatban.– De ugye nem azt próbálod ezzel mondani, hogy soha többé nem láthatjuk egymást? – kér-

dezte reménykedve, ugyanakkor halvány mulatsággal a hangjában.– Tekintettel a jelen körülményekre, nem tudok felülkerekedni az érzéseimen, bármilyen ke-

ményen próbálkozom is, azt hiszem, ésszerűtlen kísérlet lenne megtagadni magamtól az örömet, amit a társaságod okoz. Kételkedem benne, hogy képes lennék tartani magam a döntésemhez.

– Boldog vagyok, hogy így érzel.– Igen, pontosan érzem, milyen ésszerűtlen vagyok.– És mikor láthatlak újra?– Még nem tudom – válaszolt elgondolkodva, majd a lány legnagyobb örömére csodálatos aj-

kai hirtelen mosolyra húzódtak.– De meg fogom találni a módját.– Vagy talán nekem is eszembe jut valami.– Ennek nagy a valószínűsége, én okos Vivienne-em.Soha egyetlen, a szépségéért vagy a megjelenéséért kapott bók nem töltötte el ekkora boldog-

sággal, mint ez, hogy a férfi okosnak nevezte.– Nem azzal búcsúzom, hogy isten veled – búcsúzkodott Rob, miközben felült az ablakpár-

kányra, és átlendítette a lábait. – Csak annyit mondok, adieu!– Adieu, szerelmem! – sóhajtotta Vivienne, karjait szorosan maga köré fonta. A férfi még egy

utolsó mosolyt küldött felé, majd leugrott az istálló tetejére. Vivienne gyorsan az ablakhoz sie-

tett, és aggodalmas arccal figyelte, ahogy Rob macska módra lopakodva keresztül megy a tetőn, végül elnyeli a sötétség.

– Igazán nagyon közel álltam hozzá, hogy keresztülzuhanjak a páholy mellvédjén, és ha Ne-ville nem kapja el a kabátom gallérját, talán halálra zúztam volna magam, életem legszebb szaka-szában! – mesélte Lord Cheddersby Vivienne oldalán sétálgatva a St. James parkban, három nap-pal később.

Látogatóba jött hozzájuk, és engedélyt kért Elias bácsitól, hogy elkísérje Vivienne-t egy sétára a parkban. Elias bácsi készségesen beleegyezett, Vivienne-t meg sem kérdezve, van-e kedve hoz-zá. De még ha meg is kérdezte volna, Vivienne nem utasíthatta volna vissza, arra hivatkozva, hátha Mr. Harding beugrik hozzájuk.

Így hát most egymás mellett lépkedtek a St. James parkban, Owena kötelességtudóan követte őket kissé lemaradva. Látszólag érdeklődéssel hallgatta Lord Cheddersby barátairól szóló törté-neteit, valójában egész végig csak arra tudott gondolni, hogy ha Robert épp most látogatja meg a bácsikáját, a házassági szerződés ürügyén, nem fogja Vivienne-t otthon találni. Ez ugyan nem volt a legjobb módja a találkozásnak, ahogy a tapasztalatok mutatták, de már három nap telt utol-só találkozásuk óta, és már kezdett aggódni, hogy más módot nem tudnak kitalálni.

Nem kételkedett abban, hogy a férfi látni akarja, hisz ezt egyértelműen a tudomására hozta el-válásuk előtt. Csak attól félt, hogy a férfi megpróbál minél kisebb kockázatot vállalni. Habár nem hibáztatta ezért, de egy kis kockázatot mindenképp vállalniuk kellett.

Ha Rob hamarosan nem találja meg a módját, hogy meglátogassa őt, megint elszökhetne Owena mellől, és elmehetne az irodájába. Vagy – merengett tovább, miközben hátra pillantott a mögöttük poroszkáló Owena-ra –, lehet, hogy valamilyen ürüggyel még ma meg tudna szabadul-ni Lord Cheddersbytől és a komornától is.

Ahogy folytatták útjukat a parkban, tekintetével Rob barátját kereste, akit Lord Cheddersby követésével bízott meg. Semmi jelét nem látta a férfinak, talán olyan jól álcázta magát, hogy je-lenlétét sikerült teljesen titokban tartania. A közelükben nem tartózkodott más, csak egy fiatal pár – egy magas, csavargó kinézetű fickó fényes, sárga kabátban, egy nagyon csinos fiatal hölgy-gyel a karján, aki éppen a fülébe súgott valamit.

– A barátai biztos halálra rémültek, amikor majdnem kizuhant a páholyból – szólalt meg vég-re Vivienne, érezve, hogy most már igazán mondani illene valamit kísérője történetére.

– O, igen, természetesen, nagyon aggódtak a testi épségemért, de legalább annyira haragosak is voltak.

Vivienne elnyomott egy mosolyt.– Ráadásul az új kabátom teljes hosszában végighasadt – fejezte be egy hangos sóhaj kíséreté-

ben.– Úgy tűnik, mintha nagyon hiányolná Lord Farringtont és Sir Richardot – jegyezte meg a

lány.– De még mennyire! Mindenki magamra hagyott!– Azért bizonyára Londonban is van néhány barátja, ha estélyt rendez számukra.– Ó, igen, néhány. Körülbelül százan lesznek. És a király, természetesen.– A király is ott lesz?– Nem mondhatom biztosra. Ez a hangulatától függ. Lehet, hogy eljön, lehet, hogy nem.– Ezt inkább nem említem majd meg a bácsikámnak. Nagyon csalódott lesz, ha a király végül

nem jön el.

– Nos, bevallom én nem bánnám, ha Károly nem venné a fáradtságot és inkább otthon marad-na. Ő olyan… ööö… meglehetősen fölényes.

– Nekem nagyon kedves embernek tűnt.– Ó, Miss Burroughs, biztosíthatom, hogy ezt nem kritikának szántam. Valóban nagyon szívé-

lyes, különösen a jó barátaihoz és a szeretőihez. Nem is tudom, honnan van benne annyi türelem, amennyit Lady Castlemaine hisztériái irányában tanúsít.

Vivienne halkan megköszörülte a torkát.– Biztosan megtalálja valahogy a módját, hogy viszonozza a türelmét.– Valóban, minden bizonnyal – hagyta helyben Lord Cheddersby tárgyilagosan –, ha úgy gon-

dolja, hogy ennyi is elegendő neki. Én többre becsülnék egy kicsivel több nyugalmat.– Azt hiszem, ebben a vonatkozásban ön egy nagyon bölcs ember, mylord.– Úgy gondolja? – kiáltott fel ragyogó ábrázattal.– Meggyőződésem – Vivienne egy kicsit habozott, mielőtt folytatta volna. – Ön barátságban

van Mr. Hardinggal is, nem?– Igen, igen. Bár ő legtöbbször meglehetősen mogorva. Ennek dacára őt is meghívtam az es-

télyre.Ez a hír még a király valószínű megjelenésénél is jobban megörvendeztette Vivienne-t.– Az igazat megvallva, bár nagyon örültem hogy elfogadta a meghívásomat, biztos voltam

benne, hogy visszautasítja – vallotta be Lord Cheddersby. – Nem úgy néz ki, mint aki szívesen járna estélyekre. Úgy értem, látott már valaha valakit, aki mindig olyan rémisztően komolyan vi-selkedik, mint ő? Esküszöm, a jelenlétében még akkor is bűnösnek érzem magam, ha csupán annyi a bűnöm, hogy hangosan átkoztam a szabómat.

– Régóta ismeri?– Ó, igen, már ötéves korom óta ő készíti a ruháimat.– Mr. Hardingra gondoltam…– Nem, őt nem igazán. Lady Dovercourt ismerte, és ajánlotta nekem legőszintébb elismerésé-

vel. Az apjának dolgozott egyszer, és úgy hallottam, nagyon éles eszű ember. Nagyon boldog voltam, amikor elvállalta az ügyemet abban a… nos, amikor szükségem volt rá.

– Igazán? – kérdezte érdeklődve Vivienne, és megállt egy pillanatra.Nem vette észre, hogy az a fiatal pár szintén megállt, és hogy a nő nagy érdeklődéssel tanul-

mányozza őt.– Egy kisebb jelentőségű ügy volt. De kitűnően megoldotta, meg kell hagyni.– Miféle ügy? – faggatta a lány.Lord Cheddersby a füle hegyéig elvörösödött.– Semmi különös, igazán…Vivienne látta, hogy nem tud kicsikarni többet belőle, így nem firtatta tovább.– Nagyon hozzáértő ügyvédnek látszik.– Nagyon kétségbeesett voltam, mikor megkértem, hogy kísérjen el a színházba – folytatta

Lord Cheddersby kellemes mosollyal, ahogy tovább sétáltak a folyó felé. – De nagyon hálás vol-tam neki, mert így lehetővé tette, hogy megismerkedhessek önnel.

– Igen, nagyon kedves volt.– Meghívhatom egy kávéházba? Boldog lennék, ha meginna velem egy csokoládét.Vivienne a gondolatától is megborzongott. Egyszer már megkóstolta, és borzalmasnak találta.– Nem, köszönöm Lord Cheddersby. Talán haza kéne már mennünk. A bácsikám biztos aggó-

dik már, hol maradunk ilyen soká.

– Ó, igen, hogyne – ahogy megfordultak, Lord Cheddersby olyan hirtelen torpant meg, hogy majdnem hasra esett. – Jóságos ég! Az ott Nell Gwynn! – kiáltotta a fiatal pár hölgytagjára bá-mulva. – A teringettét, ez ő! Teljes életnagyságban! Így még sokkal gyönyörűbb, mint a színpa-don! Ó, jaj, mindjárt elájulok!

– Mylord, kapaszkodjon belém – javasolta Vivienne, és megpróbálta vállával megtámasztani a halottfehérré váló ifjú lord karját.

A pár is felfigyelt rájuk, és közelebb jöttek.– Segíthetek valamiben? – kérdezte a nő.Valóban nagyon csinos volt, dús gesztenyebarna hajával és fényes, mogyorószínű szemeivel,

Vivienne-nek be kellett ismernie, Lord Cheddersby nem tévedett. Ugyanaz a nő volt, akit a szín-padon látott a Királyi színházban.

És a mellette álló férfi… Rob barátja volt. Közelebbről nézve még ijesztőbb volt, mint a szín-házban, pedig most nem viselte a fél szemét elfedő kötést sem. A férfi tolakodó, szemtelen pil-lantása feszélyezte Vivienne-t. De Rob a barátjának nevezte ezt az embert. Ha a gyerekkorukra és a neveltetésükre gondolt, be kellett ismernie, talán elhamarkodottan ítélte meg.

Lord Cheddersby nagy nehezen visszanyerte egyensúlyát, és mélyen meghajolt.– Miss… Miss Gwynn, el vagyok bűvölve! – dadogta. – El sem tudom mondani, mennyire él-

veztem a játékát a Boldog trubadúrban! Szenzációs volt!– Igen, nagyon jó szerep volt – válaszolta vidám nevetéssel. – És önben kit tisztelhetek?– Bennem? Ó, én… a nevem… Foz… Fozbury, azt hiszem.– Bemutatom Lord Cheddersbyt – segítette ki Vivienne – az én nevem pedig Vivienne Bur-

roughs.– Oh – a színésznő sokatmondóan a mellette álló férfira bólintott –, ez itt Miss Burroughs,

Jack. Miss Burroughs, Lord Cheddersby, bemutatom Jack Leesomot.Lord Cheddersby kérdő tekintettel nézett a férfira.– Ismerjük egymást, Mr. Leesom? Nem találkoztunk mi már a lóversenypályán, a Newmar-

ketnél?– Nem hinném.– Talán a színházban láthatta – szólt közbe Nell. – Ő is majdnem olyan gyakran jár oda, mint

ön.– Ó, igen, lehetséges – Lord Cheddersby szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy megoldó-

dott a rejtély. – Mr. Hardinggal beszélgetett, ugye?– Ön ismeri Szívtelen Hardingot? – kérdezte Nell.– Sosem említette, hogy ismeri önt! – kiáltott fel a lord:– Nekem sem mondta soha, hogy ismeri a mylordot – válaszolta Nell meglepő tartózkodással,

eddigi merész és hetyke viselkedésével szemben. – Alaposan megmosom majd érte a fejét. Jól is-mer egy ilyen finom, fiatal úriembert, és még csak meg sem említi. Micsoda önzés!

Lord Cheddersby ismét a füle hegyéig elpirult. Közben Vivienne Jack Leesomra pillantott, aki vigyorgó ábrázattal rákacsintott.

Korántsem volt kellemes Vivienne számára a férfi kihívó tekintete, olyan érzése támadt, mint-ha amaz valami könnyűvérű nőcskének tartaná.

– Tessék, itt is van! Most alaposan lehordom! – nevetett fel a színésznő Vivienne háta mögé pillantva.

Ő is megfordult, és megpillantotta a megdöbbent Owena mellett Robot a szokásos komoly áb-rázattal az arcán, nagy léptekkel feléjük közeledni.

– Rob Harding, igazán nem szép öntől, hogy eddig nem említette nekünk Lord Cheddersbyt – kiáltotta Nell a kis társaság felé közeledő Robnak.

– Miss Gwynn, rengeteg ismerősöm van, akit eddig szintén nem említettem önnek – válaszol-ta komolyan, majd udvariasan meghajolt.

Vivienne attól félt, jobban elpirult, mint Lord Cheddersby, és azt sem tudta merre nézzen. Csak lopva mert Robra pillantani. Nagyszerűen festett tiszta fekete, gyapjúból készült ruhájában, megjelenése fejedelmibb volt mint Lord Cheddersbyé, vagy akár a királyé.

– Jó napot, mylord, Miss Burroughs, Miss Gwynn, Mr. Leesom – köszöntötte őket, majd Vi-vienne-re pillantott –, épp most jövök a bácsikájától – majd Lord Cheddersbyre nézve így foly-tatta. – Megkért, hogy szóljak önnek, épp most kapott egy hajórakomány különlegesen finom selymet Olaszországból, úgy gondolta, hogy ez fel fogja kelteni az érdeklődését. Felajánlottam, hogy önök után sietek a hírrel. Attól tart, hamar szétkapkodják majd.

– Olasz selyem?– Nem, csak egy olasz kereskedőtől vette. Kínai selyem.Lord Cheddersby tekintete kétségbeesetten ingadozott Nell és Rob között.– Kínai selyem? – ismételte nagyot sóhajtva.– Így van – erősítette meg Rob. – Célozgatott rá, hogy ne vesztegesse az időt. Engedelmével,

azt javaslom, fogjon egy kocsit, és térjen vissza minél előbb Mr. Burroughshoz. – Rob Owena-ra pillantva így folytatta. – Magával kéne vinnie a komornát is, nagyon kimerültnek látszik.

Vivienne némi bűntudattal ugyan, de elismerte hogy Owena valóban nagyon fáradtnak látszik.– Ó, édes istenem… nem is tudom…– Kérem, Lord Cheddersby, velem ne törődjön – mondta Vivienne –, olyan szép időnk van

ma, még szívesen sétálnék egy kicsit. Mr. Harding társaságában biztonságban leszek itt a park-ban. Ígérem, egyenesen vissza fogunk menni a bácsikám házába.

– Mindig meg szerettem volna nézni egy ilyen messziről való selymet! – vetette közbe Nell Gwynn.

– Valóban? Igazán? – Lord Cheddersby szemei felcsillantak. – Miért nem jön velem? Boldo-gan vásárolnék önnek valamit. Nagyon csekély viszonzás lenne ez az ön nagyszerű játékáért.

Nell úgy mosolygott, mint egy macska egy tejföllel teli tál előtt.– Nos, bolond lennék, ha egy ilyen ajánlatra nemet mondanék, nem? És a kocsiban is bőven

marad hely még az idős komorna mellett, ugye? Az anyámra emlékeztet, kivéve talán azt, hogy ő mindig olyan visszafogott és mértékletes. – Édesen felkacagott, és belekarolt Lord Cheddersby-be. – Akkor indulhatunk is, ugye Mylord?

Lord Cheddersby szemlátomást gyötrődött, mintha nem tudna dönteni a két nő között.– Azt hiszem, nem szabadna Miss Burroughst magára hagynom.– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Harding teljesen megbízható – győzködte Vivienne, ügyel-

ve, hogy a hangja ne legyen túlontúl lelkes.– Valódi kínai selyem! – sóhajtott fel Nell. – A selyemútról, amelyet Marco Polo is végigjárt!

És kaphatnék belőle egy darabkát! Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg, Mylord!Lord Cheddersby minden kifogását és aggodalmát elsöpörve nyújtotta a karját Nellnek.– Miss Gwynn, Owena, gyerünk a kocsihoz! Miss Burroughs, megmondom a bácsikájának,

hogy hamarosan ön is hazatér.– Kérni is akartam öntől – de ezt a lord már nem hallotta meg, minden figyelmét Nell kötötte

le.Vivienne megkönnyebbülve pillantott Robra, de nem feledkezett meg arról, hogy Jack Le-

esom még mindig ott áll mellettük.

– Nincs semmi dolgod? – Rob hangja félreérthetetlenül jelezte, hogy Jack jelenléte felesleges-sé vált.

– Nell figyelni fog, mint egy sólyom.– Jack! – korholta lágyan Rob.– Jól van, értem. Utánuk megyek én is – vidáman meghajolt Vivienne felé. – Isten önnel, Miss

Burroughs. Tartsa nyitva a szemét, és ne hagyja, hogy Rob szemtelenkedjen magával!Rob szégyenlősen elmosolyodott, és kissé el is pirult, ami Vivienne-t különös módon vidám-

má tette.– Biztos vagyok benne, hogy nem kell tartanom Mr. Hardingtól.– Ó, nem is tudom, annyi mindent hall az ember – merengett Jack. – Régebben meglehetősen

csintalan fickó volt…– Igen, hallottam róla.– Tényleg?– Jack! – Rob hangja figyelmeztetően csengett.– Rendben, úgy is mennem kell a dolgomra – vigyorgott Jack. – A legközelebbi viszont látás-

ra, Miss Burroughs! – búcsúzott vidáman, és mielőtt még Vivienne megakadályozhatta volna, a szájához emelte a lány kesztyűs kezét, és megcsókolta. Sosem örült még ennyire annak, hogy kesztyű van a kezén.

Mielőtt elsietett volna Lord Cheddersby, Nell Gwynn, és Owena után, egy utolsó sunyi, ön-elégült pillantást vetett Vivienne-re, akinek ez korántsem volt ínyére, még akkor sem, ha Rob ba-rátja volt.

– Végre egyedül maradtunk! – mosolygott Rob megkönnyebbülten.– Mindent előre eltervezett, Mr. Harding? – csipkelődött Vivienne.– Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen, de az igazság az, hogy ez merő véletlen volt – vallotta

be mosolyogva. – Nem tudtam mást kitalálni, ezért a házassági szerződés ürügyén kerestem fel a bácsikáját. Valóban a bácsikája ötlete volt, hogy siessek Lord Cheddersby után, azt hiszem, nagy hasznot remél tőle. Ami pedig Nellt és Jacket illeti, tudom, hogy Jack néha magával hozza a ba-rátnőit egy ilyen megbízatás alkalmával. Azt állítja, hogy így kevésbé feltűnő.

– Nell Gwynnről igazán nem lehet azt állítani, hogy nem feltűnő jelenség – jegyezte meg Vi-vienne.

– Ezt megemlítem majd Jacknek is, bár nem hiszem, hogy hallgatni fog rám! – mosolygott Rob.

A közelükben sétáló emberek kíváncsi pillantásokat vetettek a hangosan nevető párra.– Olyan boldog vagyok, hogy találkoztunk, most nem vagyunk a bácsikám szeme előtt.Rob újra elmosolyodott, a szemében kis ravaszkás fény villant fel.– Gyerünk, menjünk el valahová, ahol kevesebben vannak.A lány fülig pirulva karolt Rob karjába.– Hová megyünk?– Haza, a bácsikájához, ahogy megígértük. Jól ismerem a várost, hisz az utcán nőttem fel. El-

ámulsz majd, hányféle úton lehet eljutni ugyanabba az irányba. A titkos útvonalamon akarlak ha-zakísérni.

14. fejezet

ivienne és Rob keskeny mellékutcákon és sikátorokon keresztül haladtak tovább, itt még mindig több ember nyüzsgött az utcákon, mint ahogy azt Rob szerette volna. Egyedül akart V

maradni Viviennel. Igyekezték elkerülni azokat a helyeket, ahol nagyobb valószínűséggel botlot-tak volna olyasvalakibe, aki valaha valamilyen üzleti kapcsolatban állhatott Mr. Burroughs-szal, így felismerhették volna Vivienne-t, és elmesélhették volna, hogy együtt látták őket.

Időnként belebotlottak Rob egy-egy ismerősébe vagy régebbi ügyfelébe, akikkel megálltak pár szó erejéig beszélgetni. Bármilyen okot is tulajdonítottak Vivienne csendes jelenlétének, vele is nagyon tisztelettudóan és udvariasan viselkedtek. Rob minden ilyen alkalommal lopva Vivien-ne arckifejezését tanulmányozta, vajon felfedezi-e rajta a döbbenet vagy az undor jeleit az ő al-sóbb osztályokból való ismerősei és barátai láttán. De semmi ilyet nem fedezett fel, Vivienne el-bűvölő volt.

Végül, mikor mintegy félmérföldnyire voltak már a selyemkereskedő házától, befordultak egy keskeny mellékutcába. Egyik végét téglafal zárta le, másik vége egy éles kanyarban végződött. Egyetlen ablak sem nyílt az utcára, és nem volt tele bűzös szeméttel vagy limlommal.

– Erre senki nem jár. Olyan mintha mérföldekre lennénk a forgalmas utcáktól, de fogadni mernék, hogy nem így van – jegyezte meg Vivienne, ahogy körbepillantott, majd elragadtatott mosollyal nézett Robra. –Mindig tudtam, hogy nagyszerű és nagy tiszteletnek örvendő ember vagy, Robert Harding, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyien szeretnek.

– Nem hinném, hogy szeretnek. Hálásak talán, a munkám miatt, amiért segítettem rajtuk, de… – zavartan megvonta a vállát.

– Láttam, hogy mosolyogtak rád azok az emberek, amikor üdvözöltek téged. Szeretnek és tisztelnek téged, és ezen nem is csodálkozom, hisz látom, hogyan viselkedsz velük.

Végigsimította gyapjú kabátja elejét, és ez az egyszerű mozdulat is elegendő volt ahhoz, hogy a férfi szíve vadul kalimpálni kezdjen.

– Ilyenkor olyan más vagy, épp, mint azon az éjszakán is, amikor találkoztunk. Mikor másod-szor láttalak, azt hittem, tévedtem, amikor kedves embernek tartottalak, de most már tudom, hogy ez az igazi Robert Harding, és nem az a hideg és komoly ügyvéd, aki Sir Philip képvisele-tében jött el akkor a bácsikámhoz.

Robot mérhetetlen boldogság töltötte el a lány szavai nyomán. Egyrészről azért hozta erre Vi-vienne-t, hogy lássa, milyen hatást vált ki benne a környezet, másrészt bizonyítani szerette volna, hogy tisztelik és szeretik. Ugyan mindig reménykedett, hogy az emberek feléje áradó szeretete őszinte, de most először hitette el valaki, hogy ez így is van, és óriási örömmel töltötte el, hogy ez Vivienne volt. Becsületbeli kötelességének érezte ezt megtenni.

– Vivienne, ez az én világom, meg kellett mutatnom.– Azt hitted, megrémülök majd? Ha igen, meg kell mondanom, kudarcot vallottál. Tudom,

hogy eddig elkényeztetett életet éltem, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok erős, ha kell.Szorosan átölelte Rob derekát, és úgy folytatta.– A te tanulmányaiddal a hátad mögött itt hagyhatnád Londont, elmehetnél Yorkba vagy Sa-

lisburybe, vagy más városokba, ott is belefoghatnál az ügyvédkedésbe. Te döntöttél úgy, hogy itt maradsz. Miért?

– Azért mert… mert azt gondoltam, itt nagyobb szükség van rám, mert én jobban megértem a szegények szorongatott helyzetét.

A lány mosolya valósággal melengette a lelkét.– Látod, Rob? Ez is csak azt bizonyítja, hogy még jobb ember vagy, mint amilyennek eddig

tartottalak. Azt várod tőlem, hogy látván nemes és szívből jövő szándékodat az emberek megse-gítésében, eltántorít majd engem? Nem fog – tekintete egyszerre lett kérdő és aggodalmas. – At-tól félsz, hogy egy nap majd elhagylak, mert megundorodom az életedtől?

Talán nem fogalmazta meg ezt ilyen pontosan magában, de be kellett ismernie, a lány talán jobban ismeri a szívét nyomó aggodalmat, mint ő maga.

– Megfordult a fejemben valami ilyesmi – ismerte be.– Nincs okod aggodalomra, Rob – suttogta lágyan, gyengédséggel és szeretettel a hangjában

–, amióta láttalak ezekkel az emberekkel, csak még jobban szeretlek.A határtalan öröm és boldogság csordultig töltötte a szívét, mellkasa szinte szétrobbant a túl-

áradó boldogságtól. Megcsókolta a lányt, de nem a szokásos szenvedélyességgel, hanem lágyan, gyengéden, szeretetteljesen. Szerelemmel. Tiszta, mély, még soha eddig nem érzett szerelemmel.

Szorosan magához ölelte, ajkaival alig súrolva az arcát a fülébe suttogta.– Vivienne, kedvesem, szerelmem, sosem reméltem, hogy valaha ilyen boldogságban lesz ré-

szem, hogy egy ilyen nő, mint te, valaha az enyém lehet és szeretni fog, és… – hirtelen egy sötét árnyék suhant át a szemében. – Vivienne, bár nem kételkedem az irántad való érzelmeimben, és hogy ezek viszonzásra találnak tebenned, de mindez olyan gyorsan történt.

– Rob, mindketten tudjuk, hogy a dolgok egyik pillanatról a másikra megváltozhatnak. Egy nap még egy boldog család voltunk apámmal és anyámmal, akik szerettek engem és szerették egymást. Három nappal később pedig már árva voltam. Egyik nap még te is csak egy zsebtolvaj voltál, és egyszerre csak olyan lehetőség pottyant az öledbe, ami teljesen megváltoztatta az éle-ted. Egyik éjszaka még magányos és elkeseredett voltam, amikor hirtelen a semmiből előtűnt egy csodálatos férfi, aki visszahozta a reményt az életembe.

– Vivienne… – szólalt meg Rob, de a lány az ujjaival elnémította.– Rob, tudom, hogy te bölcs vagy és óvatos, de kérlek, ne hidd azt, hogy az érzelmeink gyen-

gébb lábakon állnak csupán azért, mert minden olyan gyorsan történt.– Egyszerűen csak alig merem elhinni, hogy ilyen szerencsés vagyok. A szerelmed kárpótol

minden szenvedést, amelyet valaha el kellett viselnem.Lehajolt, hogy újra megkeresse a lány ajkait, egyik karja a lány derekára siklott, a másikkal a

lány tarkóját fogva szája könnyedén és gyengéden érintette meg ajkait, hogy szinte alig súrolta, de hirtelen ismét feltámadt benne a szenvedély, és nem tudta tovább féken tartani. Szorosan a karjaiba zárta Vivienne-t, derekuk és combjuk összeért, ahogy Rob a finom selyemruha alá csúsztatta a kezét, érezte, ahogy egész testében feltámad a szenvedély és a vágy. Mohón, követe-lőzően vette birtokba a lány ajkait, majd lejjebb indulva bejárta az ívben megfeszülő női test minden szabad felületét.

Milyen nagyon kívánta! Szeretkezni akart vele, birtokolni a testét, ahogy a lány birtokolta az ő szívét és elméjét, most azonnal, itt…

Egy szűk mellékutcában, mintha a lány csak egy bankside-i szajha volna?Mély sóhajtással, minden erejét megfeszítve próbálta leküzdeni heves vágyát, és kissé eltolta

magától a lányt. Vivienne duzzadt ajkakkal, vágytól csillogó szemekkel, kissé zavarodottan né-zett rá.

– Nem így akarom, és nem itt – suttogta Rob rekedten.– Akkor gyere fel ma este a szobámba! – suttogta lágyan.– Nem lehet, Vivienne, bármilyen csábító a meghívásod. Nem akarok úgy besurranni a szo-

bádba és az ágyadba, mint valami tolvaj, aki becstelenül elrabolja az erényeidet. Azt hiszem, nem szabad találkoznunk addig, amíg Sir Philip le nem tesz a veled kapcsolatos házassági terve-idről. Azután már én is udvarolhatok neked, tisztességes módon, ahogy azt megérdemled. Így bármi történjék is, nem lesz okunk szégyenkezni mások előtt.

– Hogyan is tudnék ellenkezni ilyen szép szavaknak! De ez a várakozás – folytatta a lány Rob kabátjának egyik gombját csavargatva – nem fog tetszeni.

Rob két tenyerébe fogta a lány karcsú ujjait.– Nekem sem, hidd el. Kínszenvedés lesz. De muszáj ezt tennünk. Nem szabad okot adnunk

semmilyen botrányra vagy megszégyenítésre, csak mert én az vagyok, aki vagyok.– Remélem, Sir Philip nagyon hamar feladja – mosolygott a lány. – A bácsikám már koránt-

sem olyan készséges vele szemben, köszönhetően Lord Cheddersbynek és a királynak.– A királynak? – ismételte Rob csodálkozástól tágra nyílt szemekkel.– Ó, igen. Hallottál már ilyen nevetséges dologról? Csupán egyszer találkoztunk vele, és a bá-

csikám máris egy lakájokkal és ékszerekkel zsúfolt palotába képzel engem! – vidáman felneve-tett. – Ne nézz olyan szigorúan! Esküszöm, hogy ez csupán a bácsikám vágyálmaiban szerepel, nem az enyémben!

Olyan határozottan állította, hogy nem lehetett nem hinni neki, még ha tudta is, hogy bárme-lyik férfi, aki egyszer is rajta felejtette a szemét, megkívánta őt. Vivienne a férfi derekára fonta a karjait, és lebilincselően kedves mosollyal az arcán folytatta.

– Nem szívesen válok meg tőled, de attól tartok, túl sokáig maradtunk távol, és nem akarom, hogy a bácsikám megsejtsen valamit az érzéseinkből.

– Jóságos ég! – kiáltott fel Rob rémülten. –Teljesen megfeledkeztem az időről!Sietős léptekkel megindult az utca kijárata felé, Vivienne alig győzött lépést tartani vele.– Nem is kell oly soká várnunk a viszontlátásig – Vivienne-nek már levegő urán kellett kap-

kodnia az iramtól. – Biztos vagyok benne, hogy a bácsikám hamarosan igénybe fogja venni a szolgálataidat. Sőt, úgy tudom, te is ott leszel Lord Cheddersby estélyen – hirtelen megállt, és megállásra kényszerítette a férfit is. – Robert, nem vagyok versenyló! Nem tudok lépést tartani veled, ha ennyire rohansz!

– Bocsáss meg, kérlek – engesztelte Rob, jóval lassúbb ütemben folytatták útjukat, amint kiér-tek egy forgalmasabb utcára.

– Eljössz Lord Cheddersby estélyére? –tudakolta a lány.– Igen, ott leszek, és szenvedni fogok attól, hogy nem érinthetlek meg. De legalább gyönyör-

ködhetem az én szerelmem csodálatos vonásaiban.– Ha továbbra is ilyen szavakat használ – figyelmeztette Vivienne komoly, ugyanakkor in-

cselkedő hangon –, a hálószobámba fogom vonszolni, és nem érdekel, ki látja meg!

– Végre elkészültél!Elias bácsi elégedetten vette szemügyre unokahúgát Lord Cheddersby estélyének napján. Vi-

vienne egy káprázatos estélyi öltözéket viselt. Ruhája halványkék színű damaszt selyemből ké-szült. Az ujja hosszú volt és puffos, a felső szoknyáját szaténból készült szalagokkal rögzítették mindkét oldalra, ily módon látni engedte gazdagon hímzett alsó szoknyáját. Valóban az egyik legszebb ruha volt, amit valaha a bácsikája készíttetett neki – gondolta Vivienne –, egyedül csak a merész dekoltázzsal volt elégedetlen, úgy érezte, túl sokat mutat meg kebleiből.

– Csodálatosan nézel ki, drágám! Látom, a hajadat is a legújabb udvari divat szerint tűzted fel. Igazán jól áll neked.

Valóban, a legutolsó divat szerint hosszú göndör fürtjeit szinte szabadon hagyta meztelen vál-laira ereszkedni. Talán egy kicsit merész volt ez a hajviselet, de amióta Rob kibontott hajjal látta őt a hálószobájában, elhatározta, hogy megkockáztatja.

– Nagyon riadtnak látszol, nem érzed jól magad?– Nem, nincs semmi baj – Vivienne mély lélegzetet vett, nyugtalanságára megpróbált a bácsi-

kája számára megnyugtató magyarázatot adni. – Olyan izgatott vagyok, hogy végre láthatom Lord Cheddersby házát. Lettice már mesélte, milyen fantasztikus.

– Igen tényleg az – erősítette meg Elias bácsi. – Nagyon jó levegőjű, csendes környéken fek-szik, szinte a város határán túl van. Hatalmas, palota méretű ház, és az egyik szárnyából a Hampstead Heath-re nyílik a kilátás – hunyorogva nézett Vivienne-re. – Ez most azt jelenti, hogy előnyben részesítenéd, ha kifejezné valami módon a házassági szándékát?

Vivienne szemérmesen lesütötte a szemét.– Igen, de még nem utalt erre.Elias bácsi széles mosollyal foglalt helyet a kanapén.– Nem, még nem. Épp ezért meghívtam a kocsinkba Sir Philipet, kísérjen el minket az estély-

re.– Sir Philip? – Vivienne meglepetten kiáltott fel. – Nem is tudtam, hogy Lord Cheddersby őt

is meghívta!Aggodalom töltötte el a szívét. Mi lesz, ha újra nézeteltérés támad közöttük? Szerencsére

egyiküket sem látta napok óta. Lord Cheddersbyt bizonyára nagyon lefoglalták az estély előké-születei. Ami pedig egykori kérőjét illeti, egyre inkább nőtt benne a remény, hogy Philip távol-maradásának a hátterében az a felismerés áll, hogy házasságukra már szinte semmi esélye sincs.

Eddig a pillanatig.– Meghívta őt is – közölte Elias bácsi.– És Sir Philip elfogadta a meghívást?– Nyilvánvalóan. Mikor elmondta nekem, meginvitáltam magunk mellé a kocsinkba, hisz bő-

ven van benne hely. Örömmel elfogadta.– Találkoztál vele az utóbbi időkben?– Egy kávéházban, tegnap.– De bácsikám – próbálkozott Vivienne –, ha Sir Philippel érkezünk, mit gondol majd Lord

Cheddersby?– Remélem, ebből megérti, hogy mielőbb ki kell nyilvánítania veled kapcsolatos szándékát.Tehát, még ha a bácsikája már nem is akarja Philipet a házasság által unokaöccsévé tenni, fel

akarja használni egy másik lehetséges kérő ösztökélésére. Épp mint ahogy őt egy ruhabemutató bábunak használja.

– Mr. Burroughs, Sir Philip megérkezett – jelentette a lakáj az ajtóból, a következő pillanat-ban a fiatal nemes már be is lépett a szobába. Épp csak biccentett Elias bácsi felé, aki a székéből felemelkedve meghajolva köszöntötte.

Ahogy Philip Vivienne-re pillantott, buja fény villant a szemében, a lány pedig azt kívánta, bárcsak többet takarna belőle a ruhája dekoltázsa. A szeme sarkából segélykérően a bácsikájára pillantott, de az szemmel láthatóan semmi kivetnivalót nem talált Sir Philip viselkedésében.

– Ragyogóan néz ki, Miss Burroughs! – hajolt meg a lány felé. – Lord Cheddersbynél ma este minden férfi engem fog irigyelni, még a király is.

– A király? – Elias bácsi felugrott izgalmában.– Igen, nem hallotta? – válaszolt Philip, miközben lassan Vivienne-hez lépett. – Ő is ott lesz

Lord Cheddersby estélyen.– Nem is álmodtam erről! – Elias bácsi szemei mámorosan csillogtak az örömtől.Amilyen mérges volt Philip érkezésének hallatán, a király részvételének hírét Vivienne is iz-

gatott örömmel fogadta. Károly jelenléte valószínűleg teljesen leköti majd a bácsikája figyelmét, ő pedig talál alkalmat, hogy néhány lopott pillanatot Robbal tölthessen.

– Te tudtál erről, Vivienne?– Lord Cheddersby megemlítette nekem, hogy meghívta Károly királyt is, de sokáig kétséges

volt, hogy elfogadja a meghívását, ezért jobbnak láttam, ha neked nem is említem meg.

– Lettice Jerningham sem mondott semmit?– Már napok óta nem láttam.– Vajon Lady Castlemaine is ott lesz? – érdeklődött Elias bácsi Philiptől. – Vagy a királynő?– A királynő még nem épült fel a betegségéből, így ő biztosan nem lesz ott. Ami Lady Castle-

maine-t illeti, nos, ki tudja? Lehet, hogy elkíséri a királyt, lehet hogy nem. A hangulatától függ.Elias bácsi pillantásából Vivienne tudta, hogy gyötrődik a vele és a királlyal kapcsolatos

nagyravágyó tervei és az iránti vágya között, hogy láthassa Károly gyönyörű szeretőjét.Eszébe jutott, hogy ha Philip és a bácsikája Philip riválisának hiszik a királyt, ezzel megkí-

mélheti Lord Cheddersbyt Philip haragjától, és egyúttal bácsikája intrikáitól.A kanapé szélére ülve kérdően pillantott Philipre.– Sir Philip, hallotta már, amit a királyné betegségéről beszélnek? Lázálmában félrebeszélt,

azt hitte, hogy egy nagyon csúnya fiút szült Károlynak, és ezért a bocsánatáért esedezett?– Igen, ezt mondják – Philip szeme elkeskenyedett.– És az is igaz, hogy Károly sírt, annyira aggódott a királyné állapotáért, attól fél, hogy meg-

hal? Ezért azt mondta, hogyha a fiú a királynéra hasonlít, akkor csak szép gyermek lehet?– Igen, erről is hallottam. És arról is, milyen sok időt töltött más nők ágyában, míg a királyné

a betegágyában feküdt – Philipet láthatóan bosszantották Vivienne szavai.Mielőtt Vivienne válaszolhatott volna, Elias bácsi hosszú léptekkel keresztülvágott a szobán

az ajtóhoz.– Hol a pokolban van már az a kocsi? – kiáltott ki bosszúsan a folyosóra. – Nem szeretnék el-

késni Lord Cheddersby estélyéről!– Nem, én sem szeretnék – Philip a kezét nyújtva felsegítette Vivienne-t a kanapéról. – Már

alig várom, hogy megérkezzünk.Az arcára kiülő birtoklási vágy annyira felbosszantotta Vivienne-t, hogy legszívesebben pofon

vágta volna, de ehelyett csupán ennyit mondott.– Talán, mert ez lesz az utolsó alkalom, hogy erre sor kerül.Philip megszorította a lány kezét, önelégült mosolyától jeges borzongás futott végig a hátán.– Ó, nem hinném, drágám. Maga és a bácsikája nagyon kockázatos játszmát űznek velem, de

semmi kétségem, hogy ebből én kerülök ki győztesen.Vivienne nem tudta, mire céloz ezzel Philip, de veszélyt sejtett.– Ön egyszemélyes játékot űz, így nem is nyerhet ellenünk.Habár mindig kedvezőtlen véleménye volt Philipről, mégis váratlanul érte a férfi szemében

felvillanó sóvárgás és gyűlölet, ahogy az tetőtől talpig végigmérte.– Azt hiszi, hogy maga és az a hájas bácsikája bolondot csinálhatnak belőlem? – sziszegte fe-

nyegetően. – Azt hiszi, velem is játszhat, mint azzal a tökfilkó Cheddersbyvel vagy a mi kéjsóvár uralkodónkkal? Ha maga nem lesz az enyém, az azért lesz, mert én nem akarom!

– Philip engedjen el! Fájdalmat okoz nekem! – határozottan kirántotta a karját a férfi szorítá-sából. – Ne higgye, hogy megfélemlíthet engem, vagy a bácsikámat!

– Eszem ágában sincs fenyegetőzni, amíg tisztában van vele, hogy nem bocsáthat el engem, mint egy megunt szolgát. Van néhány ütőkártya a kezemben, és nem habozok kijátszani, ha rá-kényszerítenek. Én gyönyörűséges, makacs és önfejű menyasszonyom, ne kételkedjen a győzel-memben.

– Végre itt a kocsi! – kiáltott be Elias bácsi a folyosóról. – Indulhatunk!Vivienne visszautasította Philip karját, és kisietett a szobából. Hirtelen a Robbal való találko-

zásának minden öröme és izgalma elillant a szívéből, félelem és rettegés költözött a helyébe.Alábecsülte a Sir Philip Martleburyben lakozó gyűlöletet és gonoszságot.

15. fejezet

lias bácsi szótlanul, gondolataiba merülve ült a kocsiban. A királlyal való találkozás lehető-sége teljesen izgalomba hozta, észre sem vette, hogy sem Vivienne, sem Philip egy szót sem

ejtett a Lord Cheddersby káprázatos házához vezető úton. A kocsi London nyugati vége felé szinte teljesen elhagyta a várost, kerekei hangosan zörögtek a macskaköveken.

EVivienne a férfiakkal szemközt ülve végig kibámult az ablakon, egy pillantást sem vetett Phi-

lipre, nem akarta látni, amint a férfi úgy tekint rá, mint egy ízletes fogásra, amivel kielégítheti ét-vágyát.

Vajon miért volt olyan magabiztos Philip abban, hogy nem fogja visszautasítani? Nem tudha-tott semmit az ő Rob iránti érzelmeiről, mert akkor már biztosan a fejéhez vágta volna. Hisz bő-ven lett volna alkalma erre! Ugyanakkor nem is mondott semmilyen konkrét okot, ami indokolná magabiztosságát.

Mit tenne vajon Philip, ha bácsikája visszavonná a támogatását a kettejük házasságától? Mi-lyen lépéssel kényszeríthetné, hogy mégis hozzámenjen?

Semmi másra nem tudott gondolni egész úton. Talán Philip magabiztossága csak egy trükk, valójában semmilyen adu nincs a kezében. Lehet, hogy az egész csupán üres fenyegetés, mint ahogy Lord Cheddersbyvel is tette a színházban, és azonnal meghátrált, amikor a lord kirántotta a kardját.

Komoran pillantott Philipre, aki a tovasuhanó házakat bámulta a kocsi lehúzott ablakán ke-resztül.

Semmiképpen nem hagyja, hogy Philip útját állja a boldogságának. Őt nem ijesztheti meg semmivel. Elias bácsi sem az a fajta, aki eltűrné, hogy bárki is megzsarolja vagy fenyegesse. Ha Philip mégis ilyesmivel próbálkozna, bácsikája valószínűleg megvonja támogatását ettől a házas-ságtól, és bizonyára győzedelmeskedni is fog.

A kocsijuk ebben a pillanatban begördült a kapun. Végre megérkeztek a Lord Cheddersby ha-talmas birtoka közepén fekvő, fényűző házhoz. A Robbal való találkozás lehetősége izgatottá tet-te Vivienne-t, szinte teljesen megfeledkezett Philiptől való félelméről.

Bácsikája után Philip is kiszállt, Vivienne immár magabiztosan fogadta el a férfi segítő karját.A ház valóban lélegzetelállító volt. Az óriási kétszárnyú ajtón át egy káprázatosan fényűző

hallba léptek be. A padlót és a falakat végig márvány borította, hatalmas lépcsősor vezetett az emeleti termekhez, a mennyezetet pompás festett képek díszítették. Vivienne ugyan még sosem volt sem a Whitehallban, se a Hampton Courtban, de biztos volt benne, a királyi paloták sem le-hetnek ilyen fényűzőek és káprázatosak.

Bácsikája egyik ámulatból a másikba esett, mintha legalábbis Kínában járna, még Philipet is szemmel láthatóan elkápráztatta ez a mérhetetlen gazdagság.

Egy inas elvette a köpenyeiket, ők pedig a lépcsőkön felmenve egy hosszúkás, emberekkel teli terembe érkeztek. A zsúfolt terem levegője megtelt a parfümök és púderek nehéz illatával.

Robot azonban nem látta sehol.Ahogy Lord Cheddersbyt és a királyt sem. A háta mögött érezte Philip kellemetlen közelsé-

gét, olyan szorosan állt mellette, hogy a könyökével alaposan oldalba lökhette, mégsem tudhatta, ki volt az a tömegből.

– Ó, drágám, te itt? – Lettice Jerningham sikoltását egészen közelről, valahonnan a háta mö-gül hallotta.

Átmenetileg megfeledkezett Philipről, amint megpillantotta Lettice-t egy ibolyaszínű szatén selyemből készült pazar ruhában néhány lépésnyire mögötte. Lettice mögött pedig végre megpil-lantotta Robot is. Egyedül állt a fal mellett, egy hatalmas festmény alatt, ami valószínűleg Lord Cheddersby egyik Erzsébet korabeli ősét ábrázolta.

Egyszerű, tiszta fekete gyapjúból készült öltözékében és szokásos komoly ábrázatával olyan volt az udvaroncok és jómódú emberek forgatagában, mint egy szigorú iskolaigazgató egy csa-patnyi bajkeverő előtt.

Bácsikáját sosem látta ilyen boldognak. Bizonyára épp azt számolta fejben, hány vég kelmére van szükség ennyi ember öltöztetéséhez, és mekkora haszonra tenne szert, ha ezt a sok selymet mindannyian nála vásárolnák meg. A következő pillanatban pedig, akárcsak egy véreb a megseb-zett vad nyomát követve, sietősen elindult a távolból felhangzó muzsika irányába. Látszólag tel-jesen megfeledkezett Vivienne-ről és Philipről is.

– Drágám, egyszerűen csodálatosan nézel ki! – dicsérte Lettice elragadtatott hangon, amint végre Vivienne-ék mellé ért. – Sir Philip, boldog vagyok, hogy újratalálkoztunk. Soha többet nem játszom önnel szerencsejátékot, maga csúnya fiú! – fordult a férfihoz egy szemérmes, negé-des mosollyal. – Mikor legutóbb játszottunk, az utolsó pennymet is elnyerte tőlem!

Philip egy alig látható meghajlás kíséretében hajtott fejet az asszonynak.– Fogadja őszinte hódolatomat, asszonyom.– Ó, és ott van Mr. Burroughs is! Látom, már felfedezte a királyt és Lady Castlemaine-t Lord

Cheddersby társaságában a szomszédos bálteremben. Sir Philip, ragaszkodom hozzá, hogy tán-coljon velem! Úgy hírlik, ön kiváló táncos – csicseregte Lettice, és a karjánál fogva már vonszol-ta is Philipet a bálterem felé. – Gyere velünk Vivienne, a következő tánc talán a tiéd lehet!

Vivienne alig tudta elhinni, hogy ekkora szerencséje van. A bácsikája teljesen eltűnt a szeme elől, bizonyára Lady Castlemaine-t keresi, Lettice pedig ellentmondást nem tűrően húzta maga után Philipet a zsúfolt bálterem felé. Jó lenne most láthatatlanná válnia.

Lassan hátrált néhány lépést, és hátrapillantott. Rob még mindig ugyanott állt, ahol korábban.Szinte észrevétlenül biccentett Vivienne felé, és a bal oldalán álló ajtóra függesztette a tekin-

tetét.Igyekeztek óvatosan viselkedni. Egyelőre senki nem figyelt fel rájuk, de bácsikája bármikor

visszatérhet, ezért Vivienne gyorsan megindult az ajtó felé.És most merre?Végighaladt a fényűző pompával berendezett egybenyíló szobákon, de szinte alig figyelt a be-

rendezésre. Lázasan keresett egy félreeső helyet, ahol végre kettesben lehetnek Robbal. A leg-utolsó szobába érve alaposan szemügyre vette a helyiséget, ami minden bizonnyal a ház urának a hálószobája lehetett. A hatalmas szobában minden kényelem rendelkezésére állt Őlordsága és társasága szórakoztatására. Az óriási, baldachinos ágy egy ablaktalan falmélyedésben állt, egy mellvéddel elkülönítve a szoba többi részétől. A mellvéd mögötti rész csak a lord és legközeleb-bi barátai számára volt fenntartva, és csupán a legjobb barátai léphettek be a fülkéből nyíló apró szobácskába.

Az egész szoba nagyon impozáns volt, minden bizonnyal Lord Cheddersby személyes lakosz-tálya.

Valaki néhány méterrel mögötte halkan megköszörülte a torkát. Vivienne villámgyorsan meg-fordult.

Rob állt mögötte.Vivienne azonnal a karjaiba vetette magát.– Istenem, mennyire hiányoztál! – Arcát szorosan a férfi mellkasára szorította.

– Nekem is. – Rob egy percig szorosan a karjaiban tartotta, majd kissé eltolta magától és kö-rülnézett. – Attól félek, ez a hely még kevésbé félreeső és eldugott, mint az a sikátor. Pedig már annyira vártam, hogy kettesben, senkitől sem zavartatva tudjak beszélni veled.

Vivienne körülnézett a szobában. Mivel a szobák egymásba nyíltak, hozzájuk hasonlóan bárki végigsétálhatott rajtuk. Végül támadt egy ötlete.

– Kell itt lennie egy félreeső zugnak – kézen fogva a mellvédhez vezette Robot, és megkerül-ték.

– Megint úgy érzem magam, mint egy betörő – suttogta Rob óvatosan. – Hová vezetsz en-gem?

– Kell itt lennie egy ajtónak. Látod, igazam volt! – kiáltotta fojtott hangon Vivienne, ahogy kinyitotta az aprócska szobába vezető díszes ajtót. Az ablakon át beszűrődő holdfény és az udva-ri fáklyák fénye világította be a szobácskát. A külső szobával ellentétben ezt egyszerű, de ízléses bútorokkal rendezték be, az egész helyiség meghittségét és bájt sugárzott. Egyik végében egy ágy állt, a szemben lévő falból pedig egy ajtó nyílt, Vivienne úgy sejtette, hogy ez a hátsó lép-csőhöz vezethet. Lord Cheddersby minden bizonnyal itt bonyolítja olykor a titkos találkáit.

– Gyanítom, hogy Lord Cheddersby ténylegesen itt szokott aludni – bánatos pillantást vetett Robra. – Most én is úgy érzem magam, mint egy betörő.

– Akkor talán nem szabadna itt maradnunk.– Várj! – tiltakozott a lány kényszeredett mosollyal az arcán. – Ki tudja, mikor lesz újra alkal-

munk együtt lenni? Már oly sok idő telt el utolsó találkozásunk óta, hogy inkább vállalom a koc-kázatot, hogy itt rajtakapjanak bennünket.

– Velem? – suttogta a lány fülébe, ahogy közelebb húzta magához.– Igen – sóhajtotta Vivienne, közben lábujjhegyre emelkedve csókra kínálta az ajkait.De Rob elfordította a fejét. Vivienne, bár csalódott volt az elmaradott csók miatt, boldogan fe-

dezte fel a férfi sötét szemében a vidám csillogást.– Azt hittem, beszélni akarsz velem.– Igen, akarok. De emlékeztetlek, hogy én egy ledér, buja nő vagyok. Vagy nem csókoltalak

meg már a megismerkedésünk első órájában?– Nagyon is jól emlékszem… és nagyon élveztem.– Akkor miért nem csókolhatlak meg újra?– Azért nem, kedvesem, mert ahogy már mondtam, attól tartok, ha megcsókollak, soha többé

nem tudom abbahagyni. De amíg nem tehetem ezt jogosan, okosabb lesz, ha nem engedek a kí-sértésnek.

– Úgy? – Vivienne izgatottságában és örömében majd kiugrott a bőréből. – Szóval te csak tör-vényes körülmények között akarsz engem?

– Igen.– És hogyan?– Megkérnélek, hogy légy a feleségem.– A feleséged? – a szíve majd kiugrott a helyéről örömében.– Igen, a feleségem – erősítette meg. – Ha valaha is érdemesnek tartasz majd arra, hogy a fér-

jed lehessek.– Robert Harding – Vivienne hangja szigorúan és komolyan csengett –, mikor fogod végre el-

hinni, hogy te vagy a legméltóbb ember? Mit kellene tennem még, hogy meggyőzzelek erről?– Fontosabb és tiszteletreméltóbb vagy nekem, mint bármi az életemben, és csak reményked-

hetem abban, hogy én is többet jelentek számodra, mint egy kivert kutya – kényszeredett mosoly-lyal folytatta –, de én éveken keresztül egy nincstelen tolvaj voltam, Vivienne. Lehet, hogy még

évekbe telik, hogy magam is elhiggyem: nem az a sorsom, hogy a kötélen végezzem – halvány mosoly jelent meg az arcán. – Lehet, hogy naponta kell majd erre emlékeztetned.

Vivienne leült a hátsó ajtó közelében álló kanapéra.– Szóval azt hiszed, a feleséged semmi mást nem fog csinálni?Rob leült mellé, kézen fogta, és komolyan így szólt.– Vivienne, az én feleségemnek nem lesz könnyű élete, nem tudok majd háztartási alkalma-

zottakat fogadni, talán csak egy szolgálólányt, de többet semmiképp.– Én sem félek a munkától, Rob, ahogy te sem. Anyámnak is csak egy szolgálólány és én vol-

tam a segítségére.– Biztosan nagyon elbűvölő segítség voltál.– Inkább akadályoztam a munkát, mintsem a hasznomat vették volna. Folyton ábrándoztam,

és mindent elfelejtettem. Vagy valami kinti esemény elvonta a figyelmemet a munkától. Állan-dóan elszöktem a piactérre, főleg, ha a zsonglőrök és szemfényvesztők tartottak előadást. Anyám ilyenkor iszonyúan dühös volt rám.

– De mindent megbocsátott, amikor sírni kezdtél.– Honnan tudod? – Vivienne szemei tágra nyíltak a csodálkozástól.– Onnan – Rob finoman megcirógatta a lány karját –, hogy szeretlek, és én is ezt tenném.Vivienne gyengéden megcsókolta a férfi ujjait.– Ezt nem kellett volna mondanod Rob, még sajnálni fogod, hogy ezt mondtad, amikor min-

den úgy lesz majd, ahogy én akarom.– Azt hiszed, mindig minden úgy lesz, ahogy te akarod?A vére szinte forrt a férfi arcán megjelenő vágytól.– Valahányszor csak úgy akarom – suttogta.A szenvedély újra fellángolt kettejük közt, és ahogy két didergő vándor melegedik a tűz mel-

lett, ők is tehetetlenek voltak már a feltörekvő vágy hevétől.Rob szoros ölelésében Vivienne könnyűnek, erősnek és szabadnak érezte magát, szabadnak,

mint egy madár a szélben. Minden félelem, fenyegetettség és aggodalom eltűnt a szívéből. Többé nem volt magányos.

Nem számított már semmi más, csak hogy szerették egymást, a felesége akart lenni. Olyan biztos volt ebben, mint ahogy a nevét tudta.

Csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált, Rob nyelve mohón vette birtokba Vivienne száját, oly szorosan ölelte magához a lány testét, mintha a szerelem és a vágy egy testté olvasztotta volna őket.

Vivienne a férfi ruhájának durva szövetén keresztül is érezte testének megfeszülő izmait, a mozdulataiból áradó nyers férfierőt. Hiányzott belőle a nemesemberek puhánysága, egy olyan férfit érzett, aki kemény munkával és sok küzdelemmel érte el, hogy felülemelkedjen szörnyű gyermekkorán, és elnyerhesse a szívét.

Ha ő méltónak tartja erre.És ő méltónak tart engem erre? – gondolta Vivienne. A férfi öleléséből sugárzó szenvedély

hamar elűzte minden kétségét.Levegő után kapkodva kissé hátrahajolt, úgy fürkészte a férfi arcvonásait, mielőtt elkapta vol-

na vágyakozással teli sötét szemének pillantását.– Szeretlek – suttogta.Szavai hallatán Rob arcán diadalmas, ugyanakkor mégis szerény mosoly terült szét.– Sosem voltam még ilyen boldog, Vivienne. Szerelmem, én édes, drága szerelmem.Újra megcsókolta, gyengéden, de a szenvedély szinte robbanásszerűen tört fel bennük.

– Olyan keskeny ez a kanapé – suttogta Rob – ajkaival a lány nyakán kalandozva.– Igen.– Talán mennünk kéne…– Ne, Rob, még ne! – Kibújt az öleléséből és a padlóra csusszant, kezét kinyújtotta a férfi ke-

zéért. Rob úgy magasodott fölé a halvány holdfényben, mint Perszephoné fölé Hadész, szívének sötét ura.

Félelem és izgalom furcsa keveréke járta át, a teste vágyakozott a férfi érintése után. Lassan maga mellé húzta.

A mindenen felülkerekedő vágynak önuralmuk nem tudott többé ellenállni, ahogy a férfi ajkai egyre lejjebb kutakodtak a nyakán. Vivienne bőre szinte lángolt, ágyékában eddig soha nem is-mert remegések törtek elő. Őrülten kívánta a férfit, akit szeretett, akire oly nagy szüksége volt.

A férfi ajkaival ruhájának vékony selymén keresztül becézgette a mellbimbóit, ujjaival ruhájá-nak szegélyét cirógatta, Vivienne térdei remegni kezdtek a vágytól, perzselő forróság szántotta végig a combjait.

Rob a sarkára ülve levetette a kabátját, és összehajtva a lány feje alá tette.– Te mindig csak másokra gondolsz – suttogta halkan.A férfi a könyökére támaszkodva mellé feküdt, szabad kezével Vivienne göndör hajfürtjeivel

kezdett játszani.– Imádom a hajadat – mondta, és könnyű csókot nyomott az egyik fürtre.Vivienne lágy, szinte félénk nevetésében az izgatottság és az öröm hangjai keveredtek.– Én is szeretem a hajad. Örülök, hogy sosem viselsz parókát.– Nem engedhetem meg magamnak.– Remélem, mindig találsz valami hasznosabbat, amire a pénzedet költheted – a férfi nyaká-

ban lévő selyemkendőért nyúlt, és kioldotta. – Megfigyeltem, hogy az inged mindig ragyogóan tiszta.

– Te figyeled az ingemet?– Bevallom, minden alkalommal nagyon figyelmesen tanulmányozlak – válaszolta nevetve. –

Nagyon csinos és jóképű férfi vagy.– Én?– Igen, ezért szeretnélek annyira látni ing nélkül is.– Tekintettel e megdöbbentő vallomására, Miss Burroughs, én is beismerem, hogy titkos vá-

gyam egyszer meztelenül látni önt.Vivienne halkan megköszörülte a torkát, de nem szégyenkezésében.– Meztelenül?– Teljesen – mondta hamiskás, pajkos mosollyal az arcán. – Vagy ha nem is teljesen meztele-

nül, külön-külön minden testrészedet.Tenyerével lágyan körbeölelte a lány mellét, és gyengéden simogatta. Vivienne becsukott

szemmel engedett utat a testét elborító vágynak.– Ne hagyd abba – nyöszörögte halkan.– Nem fogom – suttogta Rob. A lány lábai közé térdelve, csókjaival vette birtokba a testét.

Vivienne kezével befurakodott a férfi ingje alá, kitapintotta szívének lüktetését, ami az övéhez hasonlóan szinte megszámlálhatatlanul gyors ritmusban dobogott a tenyere alatt.

– Rob, tégy a magadévá – kérlelte halkan, miközben lassan kigombolta az ingjét és egy forró csókot nyomott a meztelen bőrre. Minden porcikájával kívánta a férfit, tomboló vágya villám-ként hasított végig a testén. – A tiéd akarok lenni, Rob – kérlelte.

– Nem, Vivienne – suttogta rekedten –, én vagyok a tiéd.

Mohó türelmetlenséggel felhajtotta a lány ruháját és alsószoknyáját, majd magát is kiszabadí-totta. Vivienne halkan felsikoltott az egy pillanatig tartó fájdalomtól, amint a férfi egy hosszú, halk nyögéssel meghódította a lány vágytól nedves, várakozó ölét.

A következő pillanatban már meg is feledkezett a fájdalomról. Zihálni kezdett, egész testében megremegett, majd szinte teljesen elernyedt, amint a férfi mozogni kezdett. Először lassan, gyen-géden és óvatosan, amíg a lány teste teljesen be nem fogadta.

Vivienne testében és elméjében új, soha nem tapasztalt mámor örvénylett, szíve heves dobo-gásán keresztül is hallotta a férfi zihálását, aki egyre lendületesebb, sürgetőbb lökésekkel moz-gott, ami még újabb, ismeretlenebb világok felé ragadta Vivienne-t.

A Rob testében kavargó érzések a robbanás határán álltak, mint amikor a dühödten vágtató víz áttörni készül a gáton. A beteljesülés kapujában a lány felkiáltott, Rob torka mélyéből is egy lassú, morajló hang tört elő.

Mozdulatlanul, ernyedten, egymásba fonódva feküdtek, eszmélkedve figyelték, ahogy szívve-résük lassan visszatér a normális ritmusba.

Vivienne tökéletesen boldognak érezte magát a férfi karjaiban, minden olyan varázslatos és természetes volt. Szerette a férfit, amiért az oly figyelmes és gyengéd volt hozzá, fontosabbnak tartotta az ő beteljesülését a sajátjáénál. Akinek a karjai, az ajkai, a teste élettel töltötték meg.

Nem így képzelte a szüzességének elvesztését. Mindig egy hatalmas ágyról, finom fehér ágy-neműről álmodozott, amiben a szeretett, jóképű férje gyengéden győzködi őt.

De ebben a varázslatos pillanatban már nem bánta hogy így és ilyen körülmények között tör-tént.

– Szeretlek Rob – sóhajtotta. A férfi felkönyökölt, hogy lássa az arcát, homlokán verítékcsep-pek csillogtak.

– Vivienne…– Igen?– Jobban szeretlek, mint bármit is eddigi boldogtalan életem során.Az öröm és hála könnyei buggyantak ki Vivienne szeméből, amint egy elszabadult hajtincset

a férfi a füle mögé simított.– Mindent megteszek azért, hogy soha többé ne érezd boldogtalannak magad.Váratlanul egy férfi elégedetlen és dühös hangja csattant fel az ajtó mögött.

16. fejezet

A szerelmesek összerezzentek.– Ki lehet az? – suttogta Rob, amint felpattant és sietősen magára kapta a ruháit.

– Fogalmam sincs! – válaszolta Vivienne, szintén suttogva. Remegő lábakkal ő is felállt, ré-mülten igazgatta összegyűrődött és zilált ruháját. Egy pillantást vetett az öltözőasztalon álló tü-körbe, a haja is kócos és rendetlen volt. – Ez nem lehet igaz! – fejvesztve próbálta rendbe szedni magát.

Rob felrántotta a kabátját a földről.– Lemehetnénk a hátsó lépcsőn, és azt mondjuk, hogy eltévedtél. Ez a ház olyan hatalmas…Ebben a pillanatban kinyílt a szoba ajtaja.– A kutyafáját! Mi folyik itt? – kiáltott fel Károly király meglepetten, de ugyanakkor némi vi-

dámsággal a hangjában az előtte folyó jelenetet látva.– Fenség! – Rob levegő után kapkodva hajolt meg a király előtt, közben megpróbálta testével

eltakarni a háta mögött álló Vivienne-t.Micsoda rémálom! Teljesen megőrültek? Éppen most ölelkezett Vivienne-nel egy másik em-

ber hálószobájának a padlóján! Ez már önmagában is elég szégyenletes dolog, de az, hogy épp a király fedezte fel őket, egyenesen katasztrófa!

Ha Mr. Burroughs meghallja, mi történt közöttük, és miért ne hallaná, éktelen haragra fog ger-jedni Vivienne iránt, és ki tudja, milyen büntetést eszel majd ki. Soha nem egyezik bele a házas-ságukba. Valószínűleg fel fogja jelenteni Robot az unokahúga elcsábításáért, de ez semmiség ah-hoz képest, ami Vivienne-re vár azok után, hogy tönkretette a jó hírét.

Károly hátrafordult, és kikiáltott valakinek, de Robék nem látták, hogy kihez beszél.– Álljon őrt, Buckingham! Ha az a Jerningham nőszemély erre jönne, mondja neki azt, hogy

visszatértünk a Whitehallba! – adta ki az utasításait, majd belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Ez tényleg egy rémálom! – gondolta magában Rob kétségbeesetten. Hátrapillantott Vivien-ne-re, aki sápadtan és mozdulatlanul állt a hátsó lépcső ajtaja mellett.

Hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen, épp vele, aki mindig is büszke volt önuralmára?– Csak egy nő okozhat ekkora kellemetlenséget – jegyezte meg Károly, ahogy végigpillantott

Vivienne gyűrött ruháján és kócos haján, majd hirtelen szinte átdöfte Robot a pillantásával. – Egy szerelmes asszony igazán csodálatos teremtmény, egyetért velem?

– Igen, Fenség – válaszolta, és érezte, hogy a kétségbeesés teljesen elhatalmasodik felette.– Jó estét kedvesem – köszöntötte végül Károly Vivienne-t. – Ön az a bájos hölgy, akivel né-

hány napja egy másik előadáson találkoztunk, ugye?Rob hátrált néhány lépést, és megfogta a lány hideg kezét. Bármi történik, vállalnia kell érte a

felelősséget. Vivienne megszorította a kezét, és egy megnyugtató mosolyt küldött felé.– Valóban engem mutattak be önnek a színházban, Fenség – szólalt meg Vivienne merészen.

– Ő pedig Mr. Robert Harding, egy ügyvéd.Nincs még egy ilyen bátor lány Londonban! Vagy aki jobban kiérdemelné a csodálatát és tisz-

teletét!A király nevetve kacsintott Robra, mint egyik férfi a másikra.– Remélem, megbocsát nekünk az idő előtti közbelépésünkért.– Fenség! Attól tartok félreérti a helyzetet Miss Burroughs eltévedt, és én…

– És ön a segítségére sietett, ugye? Persze, persze – hagyta rá Károly, és Rob azonnal észre-vette, hogy a király nem hisz neki.

– Ahogy látom, a ruházata meglehetősen zilált, az arca pedig alaposan kipirult, de ragaszkod-nak ehhez a történethez, nos, rendben. Tudjuk, hogy az ügyvédek kitűnő hazudozók, ostobaság volna tőlünk ellentmondani nekik.

– Fenség… – Rob tiltakozni akart Károly szavai ellen… de hát épp most hazudott Anglia ki-rályának!

– Én szeretem Mr. Hardingot, és ő is szeret engem – jelentette ki Vivienne határozottan.Csodálatos lány! Hihetetlenül, teljességgel csodálatos!De a helyzet katasztrofális volt.– Irigyeljük Mr. Hardingot – Károly újra elismerően végigfuttatta tekintetét Vivienne-en.Rob gyomrát mintha jeges kéz markolta volna össze a király szemében felvillanó birtoklási

vágy láttán.– Igen, határozottan irigyeljük Mr. Hardingot – ismételte meg, majd egy cinkos sóhajtással

Vivienne-hez fordult. – Meg kell hagyni, Mr. Harding igen jóképű fickó, ezért nem is feltételez-zük, hogy fontolóra venné, hogy a királyi ágyat is kitüntetné a figyelmével.

Míg Rob azzal küzdött, hogy valahogy féken tartsa haragját, Vivienne teljesen nyugodtnak látszott.

– Valóban nem, Fenség – válaszolt halkan a király buja kérdésére.Károly diadalmasan felnevetett.– Tartottunk tőle, hogy ezt fogja válaszolni!Szemmel láthatóan nagyon szórakoztatónak találta a helyzetet, ellentétben Robbal, aki talál-

kozott már néhány arrogáns emberrel, de ez a jelenet mindenen túltett.A király újra egy meglehetősen arcátlan pillantással mérte végig Vivienne-t.– Bátran állíthatom, hogy Martlebury össze fog omlani, ha megtudja, mi történt itt. Ne nézzen

ilyen rémülten, kedvesem! Nem olyan meglepő az, hogy mi is értesülünk az udvari kósza hírek-ről és pletykákról. Néha már azt hisszük, egyes udvaroncok a pletykák terjesztésén kívül semmi mással nem foglalkoznak. Így értesültünk arról, hogy Martlebury folyton egy fiatal hölggyel, gazdag bácsikájával, és a hölggyel kötendő házassági terveivel henceg. Nyilvánvaló, hogy előre ivott a medve bőrére, vagy ezek után is nőül kíván menni Martleburyhez?

– Fenség – mondta Vivienne eltökélten –, én soha nem akartam hozzámenni. Ez kizárólag a bácsikám ötlete volt.

– Martlebury nemes ember, és az udvarhoz tartozik – mutatott rá Károly.– Igen, Fenség, de sosem szerettem őt.– Ezt az ügyvédet szereti.– Igen, Fenség – közölte eltökélten a lány, és újra Robra pillantott.– Fenség – Rob elengedte Vivienne kezét, és tett néhány lépést a király felé. – Talán úgy tűn-

het, hogy az imént nem tanúsítottam megfelelő viselkedést Miss Burroughs iránt, de biztosítha-tom, semmi nem tenne boldogabbá, mint hogy feleségül vehessem őt.

– Milyen nemes áldozat ez öntől.– Fenség! – kiáltott fel Rob tiltakozása jeléül, többé nem törődve azzal, hogy az előtte álló

ember az uralkodó. – Részemről ez egyáltalán nem áldozat! Feltéve, ha ez találkozik az ő akara-tával is, mivel nagyon keveset kínálhatok neki.

– Kivéve magadat – tette hozzá Vivienne sietve.– Nyilvánvaló, hogy ez a házasság mindkettőjüket boldogsággal töltené el – jegyezte meg Ká-

roly –, de véleményünk szerint Mr. Burroughs nem feltétlenül értene egyet ezzel a párosítással.

Hisz tudvalévő, hogy a hasznot a boldogságnál előbbre helyezi, kivéve, amikor Lady Castle-maine meghódításáról van szó.

Rob meglepetten pillantott Vivienne-re, aki ha lehet, még jobban elsápadt.– Lady Castlemaine? – motyogta meglepetten.– A kutyafáját, igen! – kiáltott fel a király. – A bácsikája megszámlálhatatlanul küldözgeti az

ajándékokat neki. És bátran állíthatjuk, hogy ezt nem csupán puszta nagylelkűségből teszi.– Fenség – tördelte a kezét nyugtalanul Vivienne –, a bácsikám jó ember, csak néha makacsul

ragaszkodik az ötleteihez, és…– És igen kifinomult ízlése van a hölgyeket illetően – szakította félbe Károly szelíden. – Jól

vette észre, hogy Lady Castlemaine nem csak gyönyörű, hanem meglehetősen mohó is. Ha elég kitartóan küldözgeti pompás ajándékait, a Lady valószínűleg viszonozni fogja e nagyvonalú ajándékokat oly módon, ami után a bácsikája olyan lángolón vágyakozik.

Vivienne és Rob megdöbbent pillantással nézett egymásra.– Sosem volt hűséges, és sosem lesz az – magyarázta Károly. – Azonban mivel Angliának

csak egy királya van, mindig vissza fog jönni. Olyan képességek birtokában van, hogy nincs olyan férfi, aki elküldené. Ilyennek fogadjuk el, ahogy ő is elfogadja a királyát. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy egyetlen férfit is arra bátorítanánk, hogy elcsábítsa. Továbbá nagyon élvez-nénk, ha bácsikájának próbálkozását azzal a gondosan kitervelt megtorlással viszonozhatnánk, hogy pártfogásunkba vesszük a szerelmeseket.

– Nem értem, Fenség.– Én sem, Sire – tette hozzá Rob.– Akkor azt kell mondanunk, hogy meglehetősen lassú a felfogásuk, pedig ön, Mr. Harding,

nagyon okos fickó hírében áll – nevetett fel Károly. – Nos, mivel értesültünk, hogy a bácsikájá-nak nagy tervei vannak önnel, Miss Burroughs, és az ön rajongása, a…

– Fenség, én szeretem Mr. Hardingot!– Vivienne! – Rob megpróbálta figyelmeztetni Vivienne-t, hogy talán nem túl bölcs dolog fél-

beszakítani a királyt.– Rendben, értem – Károly széles mosollyal az arcán folytatta. – Bocsásson meg, kedvesem.

A szerelemmel, ahogy azt maga érti, nem találkozunk nap mint nap. De visszatérve a mi kis ter-vünkhöz, ha jól sejtjük, az ön szerelmét ez iránt a férfi iránt, nem fogja törekvő rokonának a tet-szését elnyerni.

– Attól tartok, önnek igaza van, Felség – bólintott Vivienne egyetértően.– Ön pedig, Mr. Harding, minden bizonnyal egy remek lehetőség előtt áll, hogy elnyerje e

hölgynek a… – itt vidáman elmosolyodott – kezét, ha az útjából minden olyan akadály eltűnik, mint Martlebury és a gazdag, de örökösen zavarodott Cheddersby.

– Talán, Fenség – válaszolt óvatosan.– Ó, gyerünk, gyerünk, Mr. Harding! Ugyan magát egy okos és becsületes, kötelességtudó

ügyvédnek tartják, de Mr. Burroughs egy dúsgazdag selyemkereskedő, és nem kétséges, hogy mennyire lenézi önt. Véleményünk szerint egy vissza nem térő lehetőség kapujában áll, különö-sen, ha az unokahúga viszont szereti. Ugyanis boldogan segíteni fogunk önnek.

– Segíteni nekem, Fenség?– Nem kell annyira megdöbbennie, Mr. Harding. Boldogan segítünk az ifjú szerelmeseknek,

és mellékesen teszünk néhány zökkenőt Mr. Burroughs-nak a nagy gonddal építgetett, Lady Castlemaine ágya felé vezető útjába is.

Károly kijelentésének utolsó része végre megvilágította Rob számára, mire is gondol a király: Segíteni akar nekik, hogy ezzel felbosszantsa azt az embert, aki megkísérelte felkelteni maga iránt az ő szeretőjének figyelmét, mi több, meghódítani az ágyát.

– Nincs más hátra, mint hogy a jó ügy érdekében véghezvigyük kis tervemet. Ehhez félre kell vezetnünk néhány embert, de már korábban is ehhez az eszközhöz kellett folyamodnunk. Nos, még jól emlékszünk a bitófára, amikor álruhában, különféle rejtekhelyeken bujkálva menekül-tünk Cromwell elől. Megígérjük, hogy ez koránt sem lesz olyan veszélyes, és tagadhatatlanul szórakoztatóbb lesz, igazán boldog végkimenetellel – itt Robra nézett. – Menjen le a hátsó lép-csőn, és menjen el Mr. Burroughs-ért.

Rob habozni kezdett. A parancsot kiadó férfi Anglia királya volt, ennek ellenére Rob vonako-dott egyedül hagyni vele Vivienne-t. Túl sok történetet hallott már a király dekadens módszerei-ről.

Károly fenyegetően ráncolta a szemöldökét.– Nem hallott bennünket, Mr. Harding?– Fenség, attól tartok nem tehetem. Mindenre elszántan készült fel a király haragjára, de a düh helyett ellágyuló tekintetét láthatta

csak. Károly odalépett mellé, és barátságosan megveregette a vállát.– Mint Anglia királya, a szavunkat adjuk, hogy a hölgy biztonságban lesz a társaságunkban. A

kutyafáját, ember, ez most nem az a helyzet, amikor mindenáron meg akarunk szerezni egy asz-szonyt. Most épp menedéket kell találnunk az egyiknek – arckifejezése komollyá és zorddá vál-tozott. – Vagy Buckhingamet is elküldhetjük Mr. Burroughs-ért, ön pedig magyarázkodhat, mit művelt itt az unokahúgával, ebben a rendezetlen öltözékben.

Vivienne Robhoz lépve megfogta a kezét, és a férfi kipirult arcába nézett.– Tedd, amit parancsol, Rob, kérlek! Rob még mindig tétovázott.– Meg kell tenned, amit parancsol, Rob – Vivienne már szinte suttogva kérlelte. – Ő a király!

Utána pedig siess vissza hozzám.– Rendben. – bólintott végül Rob beleegyezően, majd, még mindig jól látható vonakodással

kurtán meghajolt a király előtt, és kiment a szobából.Vivienne néhány lépést hátrált, kezei még mindig remegtek az izgalomtól. Tudta, hogy a ki-

rály igazat mondott, sosem hallott még olyan történetet, hogy Károly bármelyik nőt is kényszerí-tette volna, mégsem akart egyedül maradni vele.

De nem volt más választása. Ha Károly Buckinghamet küldi a bácsikájáért, és ezzel arra kényszeríti őket, hogy magyarázatot adjanak arra, mit csináltak itt kettesben, az Robra nézve szörnyű következményekkel járna. Számtalanszor hallotta már bácsikáját dühödten fenyegetőzni, Philipet szintén. Nem volt kétsége afelől, hogy mindketten mindent megtennének, hogy Rob ügyvédi karrierjét derékba törjék, amiért keresztezte a terveiket.

– Kérem, üljön le – Károly szívélyesen a kanapéra mutatott.Mosolya őszintének és jóindulatúnak látszott, Vivienne kezdett hinni segítő szándékában, bár

még mindig fogalma sem volt, pontosan mi is szerepel a király terveiben.A kanapéra ülve figyelte a Lord Cheddersby öltözőasztala körül sétálgató Károlyt, amint az

asztalka tetejét beborító pipereholmikat vette szemügyre.– Most várakoznunk kell, amíg a szerelme és a többiek vissza nem érnek – jegyezte meg.– Igen – Vivienne-nek váratlanul eszébe jutott valami. – Fenség!– Igen?– Nem fogják hiányolni?

Károly a tükörből nézett vissza rá.– Remélem, máris hiányolnak, de megállapítják majd, hogy Buckingham is elment, és ez ma-

gyarázatot ad majd a helyzetre.– Értem – Lettice már többször mesélte neki, hogy Buckingham a király kerítője. Vivienne

eddig nem akarta elhinni, de most már belátta, hogy igaz lehet.– Csak abban reménykedhetünk, hogy az a Jerningham nőszemély azt gondolja, már messze

járunk, feltehetőleg egy másik asszony ágyában. Istenemre, nem találkoztunk még nála kitartóbb asszonnyal.

– Mindig nagy tisztelettel beszél önről, Fenség.Károly meglehetősen kétkedő arckifejezéssel fordult Vivienne felé.– Ha nem mi volnánk a király, másodszor már nem is nézne ránk.– Ön egy nagyon vonzó férfi, Sire – válaszolta Vivienne, úgy érezte, most ez a legbölcsebb,

amit mondhatna.Ez nem is volt teljesen hazugság. Mikor elmosolyodott, vagy ha a szemei nevetéssel teltek

meg, Károly egészen vonzó volt. Persze, Robot meg sem közelítette, de ilyenkor egészen jóképű volt.

– Mi a véleménye Lord Cheddersbyről? Véleményünk szerint odaadó férj válna belőle, és úgy tűnik, nagyon felkeltette az érdeklődését. Egy okos feleség teljesen az ujjai köré csavarhatná.

– Én szeretem Mr. Hardingot, Fenség.– Igen, értjük, de az a fickó, minden személyes érdemével együtt is szegény, Foz pedig na-

gyon gazdag.– Inkább leszek szegény, de boldog, Sire.– Igazán? – komoran megrázta a fejét. – Tudja, Miss Burroughs, mi is voltunk szegények, és

eladósodottak a száműzetésben. Nagyon kellemetlen és visszatetsző állapot.– Mint Mr. Harding felesége, nem fogok bánkódni miatta.– Ez nagyon elszántan hangzik, kedvesem. Nincsenek kétségeink a szándékai felől.– Biztosíthatom, Sire, hogy így van.– Ez Foz számára bizony balszerencse.– Talán, de nem hinném, hogy szerelmes lenne belém. Sosem mondott, vagy tett semmit, ami

erre utalt volna.– Ha így van, akkor ez egy nagyon furcsa helyzet. Lord Cheddersby ugyanis olyan könnyen

lesz szerelmes, ahogy más férfi levegőt vesz.– Akkor legalább nem töröm össze a szívét.– Kitűnő megállapítás. Örömmel egyetértünk ezzel. Jobban meggondolva a dolgot, szerintünk

nagyon sajnálatos lenne, ha a fickó megnősülne. Nagyon szórakoztató számunkra, ahogy folyton szerelmes lesz, majd kiszeret belőlük.

Vivienne arra gondolt, nem túl kedvező úgy célozgatni egy emberre, és érzelmi kötődéseire, mintha pusztán azért létezne, hogy valakinek a szórakoztatására szolgáljon. Csak egy király en-gedhet meg magának ilyen szórakozást.

– Ezzel nem arra akartunk célozni, hogy ön nem gyönyörű és vonzó hölgy, Miss Burroughs – jegyezte meg Károly. – Ön nagyon is gyönyörű és vonzó.

Három lépéssel átszelte a szobát, és megfogta a kezét. Vivienne-nek nem volt más választása, minthogy felálljon, mikor a király gyengéden maga felé húzta.

– Fenség? – Vivienne alig tudta eltitkolni, hogy a hangjából ne érződjön ki a félelem.– Egy király bármit megparancsolhat az embereknek – tekintetéből félreérthetetlenül áradt a

bujaság és a vágyakozás Elég gyakran látta már ezt az önző pillantást Philip szemében is.

– Fenség! – Vivienne kétségbeesetten kutatott egy lehetőségért, amivel kihúzhatná a kezét a király kezéből, anélkül, hogy felbosszantaná.

A külső szobából felhangzó zajok hallatán Károly hirtelen hátrafordult. Három ember hangja hallatszott, siránkozó bácsikájáé, Philip bosszúsan válaszoló hangja és Rob fojtott hangja.

A király váratlanul hátralökte Vivienne-t a kanapéra, ráhajolt, nedves száját a lány ajkaira ta-pasztotta.

Vivienne-nek végül minden erejét megfeszítve sikerült elfordítani a fejét, levegő után kapkod-va kiáltott fel.

– De Fenség!– Csönd! – parancsolta suttogva. – Tönkre akarja tenni az előadást?Miféle tervet eszelt ki?– Jóságos ég! Mit jelentsen ez? – mennydörögte Elias bácsi az ajtóban állva. – El a kezekkel

az unokahúgomtól, te semmirekellő!Kivörösödött arccal megragadta a király kabátjának a gallérját, és talpra rántotta.– Te undorító gazfickó! Megöllek! Károly fenyegető tekintettel igazította meg a ruháját.– Ön bizonyára Mr. Burroughs, nemdebár?Elias bácsi sápadtan rogyott térdre, mit sem törődve kényes selyem nadrágjával.– Fenség! Ezer bocsánat, Fenség! Nem ismertem fel… bocsásson meg, kérem!Vivienne rémülten figyelte az eseményeket, keze fejével megtörölte az ajkait, és felállt a ka-

napéról. Philip savanyú ábrázattal állt a bácsikája háta mögött, mögötte Lord Cheddersby figyel-te megbotránkozva az eseményeket, leghátul pedig Rob állt. Tekintetéből gyilkos düh sugárzott a királyra.

Ez egy katasztrófa! Mit művelt a király?Vivienne rémülten újra Károlyra pillantott, aki szemmel láthatóan élvezettel figyelte a lábai

előtt rémülten fetrengő Elias bácsit.De mi lesz most vele és Robbal? Nekik csupán másodlagos szerepet szánt ebben a kis színjá-

tékban?Lord Cheddersby sarkon fordult, és habár a saját házában és saját szobájában volt, otthagyta

őket.Károly cselekedete lesújtotta Vivienne-t Ha a király valóban soha nem ragaszkodik egy vona-

kodó asszonyhoz, az emberek azt fogják majd gondolni, hogy ő buzgón élt lehetőséggel, és csak a király egyik újabb hódításának fogják tartani. Holnapra már mindenki tényként fogja kezelni, hogy ő és Károly órákat töltöttek ölelkezéssel Lord Cheddersby hálószobájában.

Ki akarta kiabálni a dühét és kétségbeesését, de hamarosan megértette a helyzet előnyeit is.Philip ezek után, hogy ő egy másik férfi szeretője lett, nem akarja majd őt, Lord Cheddersby-

hez hasonlóan. Az „akadály”, ahogy Károly nevezte őket, elhárult tehát. Ráadásul, most, hogy majd egy elértéktelenedett árucikknek fog számítani, a bácsikája valószínűleg boldog lesz, hogy valaki hajlandó feleségül venni őt.

Rémült arckifejezését boldog mosoly váltotta fel, abban reménykedett, hogy Rob is megértet-te a helyzet előnyeit, vagy legalábbis tud uralkodni magán, és nem támad a királyra. Máskülön-ben börtönbe kerülne, és abban a pillanatban elveszítené, ahogy megszerezte őt.

– Fenség, kérem, higgye el, nem ismertem fel ebben a… ebben a pozícióban – nyöszörögte Elias bácsi.

– Hagyja abba a könyörgést, és álljon fel! – parancsolta Károly. – Hogy gondolta, hogy kezet emelhet az uralkodójára? Már sokkal kevesebbért is a Towerba kerültek emberek!

Vivienne bármennyit is dühöngött már bácsikája zsarnoki viselkedése és döntései itt, látva a férfi rémületét, komolyan aggódni kezdett érte.

– Fenség – szólalt meg – mint a gyámomnak, kötelessége volt megvédeni a becsületemet. Ab-ban a helyzetben, amiben éppen voltunk… nos, nem láthatta az ön arcát.

Károly elmosolyodott.– Kedvesem – mondta egy érzelgős sóhaj kísértében –, attól félünk, hogy az a végzetünk,

hogy az asszonyok kezében olyanok vagyunk, mint a vaj. Jól van, megbocsátok.– Köszönöm, Sire.A király ravaszkásan elmosolyodott.– Reméljük, még számos lehetőség adódik, hogy kifejezze háláját.

17. fejezet

ivienne egyáltalán nem volt boldog, amikor ezt meghallotta, különösen Károly arckifejezé-sét látva.V

Nagyot nyelve Robra pillantott, aki olyan mereven és ellenségesen nézett a királyra, mintha ő volna Anglia legelvetemültebb gazfickója.

– Martlebury? – szólt Károly most Philip-hez.– Fenség!– Úgy értesültünk, hogy feleségül kívánja venni ezt a hölgyet.– Igen, Fenség, ez a legfőbb vágyam – válaszolta alázatosan. Vivienne el sem tudta képzelni,

hogy erre is képes lehet.Mialatt Vivienne Philip szándékait próbálta kitalálni, Károly rosszalló morgást hallatott, ami-

től Philip nyakig vörösödött.Miféle ember az olyan, aki jövendőbeli menyasszonyát félreérthetetlen helyzetben, egy másik

férfi karjaiban találják, és erre ezzel a nyafogó magatartással reagál? Robra pillantott. A férfi pil-lantásából tudta, hogy egyformán mérges Philip állhatatos és kellemetlen viselkedése, és a király miatt is.

– Ki az ott hátul, ön mögött? Óh, Mr. Harding. Ne nézzen olyan döbbenten, Mr. Burroughs. Már hallottunk Szívtelen Hardingról és az általa készített bámulatos és meglepő házassági szer-ződésről.

Vivienne meglepetten bámult Károlyra. Tehát ismeri Robot?– Mióta szokás, hogy egy ügyvéddel hozatják a köpenyeket, mintha egy lakáj lenne? – kér-

dezte a szemöldökét ráncolva.Vivienne rémülete és bosszúsága a király viselkedésén kezdett alábbhagyni.Elias bácsi megfordult és kikapta Vivienne köpenyét Rob kezéből.– Nem tiszteletlenségnek szántam. Mr. Harding volt oly szíves, és tudatta velem, hogy Vivi-

enne haza kíván menni, mert… mert rosszul érzi magát – hebegte, miközben olyan erővel szo-rongatta a kezében lévő köpeny finom anyagát, hogy az szinte szétszakadt.

– Nekünk úgy tűnik, kivételes egészségnek örvend.– Igen, Fenség.– Sire, bácsikám, valóban egy kicsit rosszul érzem magam – mondta Vivienne, ami nagyon is

közel állt-az igazsághoz. Az egyetlen, amire vágyott, elmenni innen, itt hagyni mindenkit, kivéve persze Robot.

Károly váratlanul megragadta a kezét, és a szájához emelte. A férfi parázsló, fürkésző tekinte-tét látva minden korábbi félelme és rettegése újult erővel tört rá.

– A legközelebbi viszontlátásig! – búcsúzott fojtott hangon a király. – Reméljük, erre minél hamarabb sor kerül.

Irgalmas ég! Mi történik itt? Tehát szenvedélyes ölelése és csókja nem csupán a színjáték ré-sze volt?

– Mr. Harding – szólalt meg Károly kiegyenesedve –, lenne olyan szíves megkeresni Lady Castlemaine-t, és tudatni, vele, hogy késni fogunk? Utána pedig hívjon, kérem kocsit Miss Bur-roughs-nak és kísérőinek.

Nyilvánvaló, hogy míg Elias bácsitól durvaságnak számított Robot szolgaként kezelni, ugyan-ez Károly részéről teljesen helyénvalónak tűnt.

Rob alig észrevehetően összeszorította az állkapcsát, és meghajolt.

– Jó éjszakát, Fenség, Miss Burroughs, Sir Philip, Mr. Burroughs – sarkon fordult, és kiment a szobából, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna valakire.

Még rám sem – gondolta magában kétségbeesve Vivienne. A király iménti kis színjátéka nem az ő beleegyezésével történt, őt is ugyanúgy meglepte. Rob most haragszik rá, vagy csak enge-delmeskedik királyának? Mi mást tehetne, különösen Sir Philip és a bácsikája jelenlétében?

– Hová ment Lord Cheddersby? – fordult a többiekhez követelőző hangon a király.– Én… én nem tudom – vágta rá azonnal Elias bácsi azonnal, mintha Károly épp a lord meg-

gyilkolásával gyanúsította meg.– Oh, rendben, biztosan hamarosan felbukkan – Philip felé fordult: – Martlebury, holnap reg-

gel szükségünk van egy teniszpartnerre.Sir Philip szeme úgy elkerekedett, mintha éppen most kapott volna hercegi rangot.– Igazán megtisztel, Fenség! Vivienne megvetően nézett rá, micsoda egy hízelgő, talpnyaló alak!– Feltéve, hogy el tudja találni a labdát – kuncogott Károly. – Mr. Burroughs, önöknek hama-

rosan el kell jönniük a Whitehallba – fordult most Elias bácsi felé –, természetesen a gyönyörű és bájos unokahúgával együtt.

– Attól félek, gyengélkedni fogok – mondta Vivienne komoran.Elias bácsi levegő után kapkodott Vivienne szavai hallatán, a király ajkai pedig ravasz mosoly-

lyá görbültek.– Szerintünk ez nem lenne bölcs öntől, kedvesem. Egyáltalán nem bölcs. Ha a király az, aki

megköveteli a jelenlétét, nem szívesen adnánk magyarázatot, hogy miért gondoljuk úgy, hogy eleget kellene tennie ennek.

Vivienne csapdába esett. A lelepleződéstől félve halkan motyogta.– Igen, Fenség.– Kitűnő! Most pedig hagyjanak magunkra!

– Jóságos ég! Majdnem a Towerba kerültem! – siránkozott Elias bácsi, ahogy kocsijuk csörögve haladt az utcaköveken. Philip mellette ült, és egy szót sem szólt.

– Mondhattad volna, hogy találkád van a királlyal! – törölgette gyöngyöző homlokát Elias bá-csi.

– Nem volt találkám vele! – válaszolt Vivienne összeszorított fogakkal. Soha nem érezte még ilyen zavarodottnak és mérgesnek magát, és fogalma sem volt, hogyan fog kikeveredni ebből a kétségbeejtő helyzetből.

Mindazonáltal, talán mégis a hasznára válhat ez a szörnyű helyzet, ha örökre megszabadítja Philiptől.

– Csak egyszerűen megtörtént – tette hozzá az igazságnak megfelelően.– Erőszakoskodott veled? – kérdezte komoran Elias bácsi.Nem válaszolt.– Remek – Elias bácsi elégedetten dőlt hátra. – Azt tudtam, hogy el van ragadtatva tőled, de

fogalmam sem volt, hogy ennyire.Vivienne tekintete Sir Philipre siklott, de legnagyobb megdöbbenésére a férfit egy cseppet

sem döbbentette meg az iménti megjegyzés, sőt, igen elégedett képet vágott.– Sir Philip, önt ez nem hozza ki a sodrából?– Egyáltalán nem – válaszolta, és mosolyába Vivienne valósággal beleborzongott.– Még ezek után is feleségül kíván venni, hogy a király karjaiban látott?

– Hát aztán! – vetette oda Philip hűvös nyugalommal. – A szeretője lett. Eggyel több ok, hogy feleségül vegyem. Hisz Lord Castlemaine is a feleségének köszönheti a grófságát, és biztos va-gyok benne, hogy engem is bőven megjutalmaz majd az osztozkodásért.

Vivienne ellenszenvvel és undorral nézett rá.– És a becsülete?– Na és? Az ön becsülete jobban beszennyeződik, mint az enyém, és biztosíthatom, szemet tu-

dok hunyni felette megfelelő ellenszolgáltatás fejében.– Ebben van valami, Vivienne – vetette közbe a bácsikája.– Tehát eladná a feleségét a királynak? – kérdezte éles hangon Vivienne, tudomást sem véve a

bácsikájáról.– Természetesen, ha megfelelő árat kapok érte, éppúgy, mint ahogy ön is a karjaiba vetette

magát némi viszonzás reményében. Hisz pontosan tudja, hogy a király házas, így mi másban is reménykedhetne, mint a király szeretője, ha nem anyagi ellenszolgáltatásban? – Philip arcán ön-elégült mosoly jelent meg. – Vagy azt állítja, hogy szerelmes belé?

Irgalmas ég! A semmiért kellett elviselni a király borzalmas ölelését?Vivienne sikítani szeretett volna, nem, nem szereti Károlyt, ő Robot szereti, de éppen ezért

muszáj volt visszafognia az ajkára toluló szavakat.– Azt hiszem, inkább boldognak kellene lennie, hogy a történtek után is feleségül akarom ven-

ni.– Ön nem engem akar, hanem a pénzt, rangot, a testemet, vagy ki tudja mit!Kétségbeesetten próbálkozott a javára fordítani a király kéjsóvár és nem kívánatos alakítását,

hogy végre örökre megszabaduljon Philiptől, és végre feleségül mehessen Robhoz, ezért eltökél-ten a bácsikájához fordult.

– Ez az ember csupán az anyagi haszon reményében akar elvenni engem, de nekem, mint a ki-rály szeretőjének, már nincs szükségem rá, hogy nemesi rangot szerezzünk – mutatott rá. – Ká-roly megadja, ha megkérem rá, nem?

– Igen, ez igaz – Elias bácsi szemei tágra nyíltak a felismeréstől.Philip durván megragadta a karját.– Férj nélkül nem lesz más, mint egy szajha!Vivienne elrántotta a karját.– És ha elfogadnám visszataszító ajánlatát, akkor ön lenne a kerítőm? – Elias bácsi felé for-

dulva folytatta. – Miért kéne hozzákötnünk a családunkat ezzel az elszegényedett nemessel, ha nem muszáj?

– Igen, azt hiszem igazad van – merengett Elias bácsi hangosan, olyan pillantást vetve Philip-re, mintha egy túlértékelt árucikk lenne. – Közel sem olyan befolyásos ember, mint az elhitette velem.

– Jól gondolja meg, mit beszél, Burroughs! – fenyegetőzött Philip, Vivienne-nek azonnal eszébe jutott a férfi korábbi burkolt fenyegetése. – Megállapodást kötöttünk!

– Igazán? – vágott vissza Elias bácsi. – Úgy tudom, még semmit nem írtam alá, ahogy az uno-kahúgom sem! Ugye Vivienne?

Mi folyik itt? Csupán egy szóbeli házassági ígéret miatt követelőzik?– Nem, bácsikám.– Ostoba vénember! – vicsorgott Philip, Vivienne a kocsi félhomályos fényében is jól látta

pillantásában az állati dühöt. – Maga kapzsi szajha, miféle játékot űznek velem? Én hajlandó va-gyok a nevemet és a rangomat kínálni magának és ennek a hájas boltosnak, amikor maga egy senki! – Elias bácsi felé fordulva szinte az arcába sziszegte. – Feleségül fogom venni az unoka-

húgát, és megkapom a hozományt, amiben megegyeztünk, vagy istenemre mondom, beperelem házassági ígéret megszegéséért!

– Micsoda? – kiáltott fel Elias bácsi, Vivienne pedig azt kívánta, bárcsak itt lenne Rob, Vivi-enne-nek sosem volt még ekkora szüksége a férfi szakértelmére.

– Jól hallotta! Be fogom perelni házassági ígéret megszegéséért, per verbe futuro. – Philip ar-cán önelégült mosoly jelent meg. – Azt hiszi, csak jogászok értenek a joghoz, és a latinhoz?

– Ez nevetséges! – Elias bácsi állkapcsa remegett a dühtől és a felháborodástól. – Még sosem hallottam senkiről, aki ilyen indokkal pert indítana. Ki fogják nevetni a bíróságon!

– Nem hinném. Abban a hitben hagytak, hogy megtartjuk az esküvőt, nem? Hisz még előzetes megállapodást is kötöttünk, ami ezt bizonyítja.

A bácsikája fülig vörösödve fordította el a fejét. Hallgatása elbátortalanította Vivienne-t. Phi-lip valóban beperelheti őket, ha nem megy férjhez hozzá? Egy per nagyon költséges. Vajon a bá-csikája melyiket tartja nagyobb veszteségnek? Felveszi Sir Philip-pel a harcot, vagy teljesíti a kí-vánságát? Lehet, hogy végül mégis kényszeríteni fogja, hogy hozzá menjen ehhez az aljas és gyűlöletes emberhez? Bárcsak itt volna Rob!

Philip kegyetlen, nyers pillantás vetett rá.– Jobb, ha készülődni kezd, kedvesem. Feleségül jön hozzám, vagy tönkreteszem a bácsikáját,

hogy kompenzáljon engem.Vivienne kétségbeesetten kutatott valami után, amivel eltéríthetné a férfit szándékától.– Már nem vagyok szűz.Mindkét férfi megbotránkozva bámult rá, de nem törődött vele. Mindenáron ki akarta szabadí-

tani magát – és bácsikáját – Philip markából.Philip állkapcsa megfeszült– Szóval így állunk. Károly megtette? Így mindketten élvezhetjük majd az ön figyelemre mél-

tó bájait, amíg a megfelelő ellenszolgáltatásban részesít ezért. Akkor majd annyi szűzlányt vehe-tek magamnak, amennyit csak akarok.

– Maga undorító alak! – sziszegte Vivienne.– Maga pedig egy feslett nőszemély! Olyan férfinak adta magát, aki nem a férje!– A legkevésbé sem zavarja, hogy felszarvazott férjként lesz híres? – szólalt meg végül Elias

bácsi.– Maga tényleg egy tudatlan jöttment Burroughs! – mondta megvetően. – Előbb-utóbb úgy is

felszarvaztak volna. Ez a világ rendje. Ha a király szeretőjét veszem feleségül, legalább valami hasznom is lesz belőle. Azt hittem, kereskedő létére jobban ismeri az üzlet természetét.

– Valóban! – vágott vissza Elias bácsi. – Ezért pontosan ismerem a trükköket, amivel túl ma-gas árat próbálnak meg kicsikarni belőlem!

Megkopogtatta a kocsi tetejét, ami nagyot zökkenve oly hirtelen állt meg, hogy Vivienne majdnem a kocsi padlójára zuhant.

– Kifelé, Sir Philip! – parancsolta a bácsikája, miközben kitárta a kocsi ajtaját. – Ahogy az unokahúgom is rámutatott, ő már a király pártfogása alatt áll, ezért nem lesz semmiféle esküvő ön, és a hájas boltos unokahúga között!

– Hogy merészeli…– Én vagyok a gyámja! Ezért én döntöm el, kihez megy férjhez! – csattant fel Elias bácsi, és

intett a kocsisnak, hogy hajtsa le a lépcsőt.– Ezért mindketten megfizetnek! – fenyegetőzött Sir Philip, amint a kocsiból kilépett az út

szélén lévő bűzös szegélyárokba. Átkozódva vizsgálta összemocskolódott csizmája talpát.

– Csukja be az ajtót! – parancsolta a kocsisnak, aki villámgyorsan engedelmeskedett, és már indultak is tovább.

– Bácsikám, attól félek, szereztünk egy ellenséget – szólalt meg Vivienne hosszas hallgatás után.

– Talán igen, de a király most sokkal fontosabb.Vivienne-t nyugtalanítani kezdte ez a megjegyzés. A kedvező fordulat ellenére, vagyis hogy

sikerült kiábrándítania Lord Cheddersbyt és megszabadulnia Sir Philiptől, a király mesterkedése minden pillanattal egyre több kellemetlenséget okozott neki.

Mit fog majd tenni a bácsikája, ha rájön, hogy a király iránta mutatott érdeklődése csupán színjáték volt, hogy kihúzza őket a bajból? Őszintén remélte, hogy a király valóban csak színlelte ezt a kitüntetett figyelmet, és az a kéjsóvár fény, amit a szemében felvillanni látott, csupán a bá-csikája előtt megrendezett kis színjátékuk része volt. De mi van, ha nem így volt? Ha a király in-dítékai nem csupán önzetlenségből eredtek? A csókja és az egész viselkedése jóval lelkesebb volt, mint amit a helyzet megkívánt volna.

Elméjének mélyén hirtelen egy mindennél fontosabb kérdés bukkant fel. Hol lehet Rob, és va-jon eljön-e ma éjjel hozzá? Kétségbeesetten vágyott arra, hogy lássa és beszéljen vele, hogy ala-posan átbeszéljék ama esti események lehetséges következményeit, és hogy végre biztonságot és nyugalmat adó karjaiban érezhesse magát.

– Kíváncsian várom, mikor fogja Károly felajánlani, hogy költözz a palotába – töprengett hangosan Elias bácsi. – Ha ez bekövetkezik, saját házat kellene kérned. Valahol a közelben ter-mészetesen, hogy akkor mehessen hozzád, amikor csak akar. Ismerek is két-három szóba jöhető házat. Biztos vagyok benne, hogy ékszereket is kapsz majd tőle, Vivienne, amennyit csak akarsz. A kisebb darabok jobbak, azokat később könnyebben el lehet adni. A gyémánt a legjobb. Bizto-san szolgákat és ruhákat is kapsz. Ó, és egy négyes fogatot is, természetesen.

Vivienne oda sem figyelt bácsikája haszonleső fejtegetéseire. Gondolatai csupán egy ember körül forogtak.

Rob körül.

Robert Harding dideregve várakozott a hidegben, a kocsiszín tetején állva Vivienne ablaka alatt. A szitáló esőben teljesen átázott ingje a hátára tapadt.

Ahogy a kocsi csörögve áthajtott a kapun, szorosan a falhoz lapulva keresett menedéket a ház árnyékában. Végre meghallotta Vivienne és a bácsikája hangját. Istennek hála, hazatértek.

A mai este történései nagyon nyugtalanították, nem bírt volna reggelig várni, hogy újra láthas-sa Vivienne-t.

Fogalma sem volt arról, hogy a király azt a szándékot akarta kelteni, mintha ő lett volna Vivi-ennel. De biztos volt benne, hogy Vivienne sem sejtett semmit. Mikor bácsikája és a többiek kí-séretében visszatértek a szobába, látta milyen feldúlt, ideges és csüggedt volt.

Lord Cheddersby távozása után reménykedni kezdett, hogy a történtek mégis a király segítő szándéka szerint jó mederbe terelődnek. Jól látta a lord arckifejezését, amint dühösen elhaladt mellette. Nyilvánvaló volt, hogy elvesztette érdeklődését Vivienne iránt, ahogy valószínűleg Sir Philip is.

Sajnos, Vivienne jó hírének a lerombolásával túl nagy árat kellett fizetniük a szabadságért.Uralkodnia kellett volna magán, nem lett volna szabad szeretkeznie Vivienne-nel. Akkor nem

lennének kiszolgáltatva a király rögtönzött tervének.

Vivienne hálószobájában végre fény gyulladt. Óvatosan belesett az ablakon, megvárta, amíg a lassú mozgású, idős komorna elhagyja a szobát, majd halkan megkocogtatta az ablakot. Vivienne azonnal odarohant, és kitárta.

– Ó, Rob! – kiáltotta izgatott örömmel, és rögtön a karjaiba ugrott, miután a férfi beugrott az ablakon.

– Vivienne, ha tudtam volna, mit akar tenni…– Vagy ha én tudtam volna – szakította félbe Vivienne.– Bárcsak okosabban viselkedtem volna! Akkor most nem lennénk ebben a kétségbeejtő hely-

zetben, kiszolgáltatva a király jóindulatának. Tudhattam volna, hogy ilyesmiben töri a fejét!– Rob, lehet hogy kiváló ügyvéd vagy, de még te sem vagy látnok. Én sem sejtettem, miben

mesterkedik, amíg meg nem tette.– Minden sokkal bonyolultabban alakult, mint azt valaha gondoltam volna! Nagyon meggon-

dolatlanok voltunk.– Az én szenvedélyes természetem az oka mindennek. Én voltam az, aki először megcsókolta-

lak.– Nekem kellett volna jobban uralkodom magamon.– Én is akartam, és nem bántam meg.– Biztos vagy benne, Vivienne?– Semmi sem biztosabb.Rob nagyot sóhajtva simította végig a lány haját.– Mi történt az után, hogy megparancsolta, hogy hagyjam el a szobát?– Valószínűleg a bácsikámmal együtt el kell mennünk a Whitehallba.– Miért?– Nem tudom.Rob egyetlen okot tudott csak elképzelni, de látva a lány aggodalmát, megpróbálta megnyug-

tatni.– Ez biztosan a csel része, ezzel akarja kimutatni mindenki számára, hogy az irántad való ér-

zései őszinték.Vivienne elhúzódott tőle, az ablakhoz ment, és kibámult az ablakon.– Attól félek, nem ez az oka.Rob lázasan kutatott valami más magyarázat után, de belátta, hogy Vivienne aggodalma na-

gyon is jogos. Ebben a pillanatban gyűlölte azt az embert.– Én is attól félek, de reménykedem, hogy mindketten tévedünk.– Miután elmentél, egyértelműen utalt arra, hogy mindent elmond a bácsikámnak, ha nem me-

gyek el a Whitehallba.– Jóságos ég, Vivienne! – kiáltott fel halkan, és a lányhoz ment. Vivienne megpróbált mosolyt

erőltetni az arcára, erőfeszítése összefacsarta Rob szívét.– Mit tettem? – mondta bűntudatosan. –Tönkre tettem a jó híredet, és…– Azzal nem törődöm.– Biztos vagy az érzéseidben, Vivienne? – Ez a kérdés motoszkált a fejében, amióta kettesben

hagyta Vivienne-t a királlyal. – Nagyon sokat veszíthetsz, és nem csak a becsületedre és a jó hí-redre gondolok.

– Habár fájlalom, hogy elveszítettem Lord Cheddersby jóindulatát, hálás is vagyok a követ-kezményekért – biztosította a férfit. Néhány lépést tett felé. – Teljesen átáztál. Meg fogsz bete-gedni.

Rob megrázta a fejét.

– Nem esik olyan nagyon. Már számtalanszor bőrig áztam, és sosem betegedtem meg, máskü-lönben már rég meghaltam volna, hisz soha senki nem volt, aki gondoskodott volna rólam.

Együttérzést látott felcsillanni a lány szemében, majd a pazar ágyra pillantott, ami többe ke-rült, mint amit ő valaha megkereshet.

– Kíváncsi vagyok, vajon tényleg megértetted-e, mennyi mindent fel kell adnod miattam.– Én is kíváncsi vagyok, mikor érted már meg végre, mennyi szenvedést kellene elviselnem

nélküled, egy szerelem nélküli házasságot egy kapzsi és pénzsóvár férfival, aki csupán egy meg-vásárolható árucikknek tekint engem. Robert, ha feleségül veszel, megmentesz ettől a szörnyű végzettől.

– A pletykák miatt egyáltalán nem aggódsz?A lány megrázta a fejét.– Nem, ha a kitartásom és a fáradozásom jutalma te vagy – suttogta elhomályosuló tekintettel.– Mi a baj? – Rob azonnal észrevette a Vivienne szemét eltöltő rettegést.– A Lord Cheddersby jelentette akadály ugyan elhárult, és Philip sem jelent veszélyt már.– De ez jó hír, nem?– Igen, de attól félek, nem utoljára hallottunk Philip felől.

18. fejezet

– Ezt hogy érted? – kérdezte Rob zavartan.– Azt mondta, ha nem megyek feleségül hozzá, beperli a bácsikámat ígérete megszegésért.Rob agya szélsebesen dolgozni kezdett. Sir Philipnek jó esélye van egy esetleges per megnye-

résére, hisz Mr. Burroughs-szal már számtalan részletben megállapodtak, így az esküvő lehetsé-ges időpontjában is. Elkészítették már az előzetes házassági szerződést is, ott hever az íróasztala fiókjában. Az biztos, hogy a szerződést még senki nem írta alá, de Sir Philip kezében így is elég ütőkártya van egy per megindításához. Ismert olyan eseteket, amelyekben ennél kevesebb bizo-nyíték birtokában is pert nyertek.

– Gondolod, hogy megteheti? – kérdezte Vivienne aggodalmasan. – Lenne esélye megnyerni a pert?

– Sajnos, jó esélyei vannak. A bácsikád az én jelenlétemben is szóbeli biztosítékát adta, hogy az esküvő megtartásának nincs akadálya.

– De még semmi nincs aláírva, igaz? – Vivienne-t nagyon nyugtalanította, hogy a tudatlansá-ga miatt a dolgok idáig fajulhattak.

– Nem, még nincsenek, de mindkét fél egyetértésével készült egy előzetes irat az esküvőről szóló megállapodásról, ami azt bizonyítja, hogy az esküvőt hamarosan megtartották volna.

– Ez rossz hír, igaz Rob?– Igen – kezével végigszántott vizes haján. – Bevallom, hogy ez eszembe sem jutott. Attól tar-

tok, Sir Philip sokkal csavarosabb eszű, mint azt feltételeztem róla. Nagy hibát követünk el, ha alábecsüljük az ellenfelünket.

– De nem biztos, hogy megnyerné a pert.– Ha jó ügyvédet fogad, jó esélye van.– Nem te lennél az?– Nem, szerelmem, biztosíthatlak, hogy nem én lennék az – mosolyodott el Rob.– Akkor te… nem, nem lehet.– Mit akartál mondani?– Kérni akartalak, hogy képviseld a bácsikámat és engem.– Nem tehetném, nekem majd Sir Philip mellett kell tanúskodnom, milyen iratokat készítet-

tem el, és a bácsikád kijelentéseiről – nagyot sóhajtott. – Ezzel nem fogom megkedveltetni ma-gam a bácsikáddal.

– Nem, de csak magát hibáztathatja, ha perre kerül sor. Meg kell fizetnie azért, hogy oly siet-ve fogadta el Philip ajánlatát, és hogy elutasította a tiltakozásomat, mikor ennek a házasságnak a gondolata felmerült – reményteljes mosoly jelent meg az arcán. – Talán ha Philip szembesül az-zal, hogy a bácsikám dühödt vadállatként fog küzdeni, jobbnak látja ha eláll a szándékától.

– Remélem, így lesz – mondta Rob sóhajtva. – A jó híredet már így is majdnem elveszítetted, és attól tartok, ez még nem minden, különösen, ha Sir Philip beváltja a fenyegetéseit. Óriási bot-rány kerekedhet az ügyből.

– Engem ez tényleg nem érdekel. Neked már eddig is több előítélettel és rágalommal kellett megküzdened minden alap nélkül, mint ami valaha rám is várhat. Én is ki fogok bírni némi szó-beszédet.

– Ha összeházasodunk, az még több szóbeszédet és pletykát indít majd el.

– Igen, én is úgy gondolom. Ennek ellenére, már holnap boldogan férjhez mennék hozzád, de úgy gondolom, néhány hónapig még türelmesnek kell lennünk, talán Sir Philip fontolóra veszi, hogy beperelje a bácsikámat.

Olyan magabiztosnak látszott, de nyilvánvalóan volt valami, amire eddig nem gondolt.– Vivienne, lehet, hogy nem várhatunk már sokáig.– Én is nagyon türelmetlen vagyok már, szerelmem, de…– De mi van, ha teherbe estél?A lány arcán felragyogó mosoly valósággal lángra lobbantotta Rob szívét.– Ha így lenne, meg kell változtatnunk a terveinket. De nézzük a dolog jó oldalát. Ha gyerme-

ket várnék, a bácsikám biztosan minél előbb férjhez szeretne adni. Ha egy másik férfi gyermeké-vel lennék várandós, Philip semmiképp nem akarna már feleségül venni, hacsak nem a király a gyermek apja. Rosszabbra is fordulhatna a sorsom, mint hogy a te gyermekeddel legyek váran-dós – szeretetteljesen sóhajtott egyet. – El sem tudom mondani, mennyire örülnék neki.

Rob boldogan felnevetett, mérhetetlen örömmel töltötték el a lány szavai. Még sosem nevetett ilyen felszabadultan és őszintén, mióta Vivienne-t a karjaiba zárta.

– Vivienne, jöhet bármi, boldogan nézek szembe vele, ha mellettem állsz.– Egyszer férj és feleség leszünk, és sosem foglak elhagyni Rob. Veled maradok, amíg csak

élek.Újra a gondolatai közé furakodott az a gondolat, hogy érdemtelen a lány szerelmére. Még mi-

előtt leküzdhette volna, kiszaladt a száján.– Még a királyért sem?– Nem, ő miatta sem – válaszolt habozás nélkül. – Ha az uralkodó gyengéd vagy buja szán-

dékkal akar közeledni felém, egyértelműen a tudomására hozom, hogy ez bennem nem talál vi-szonzásra.

– De ő a király, Vivienne.– Ő is egy férfi, Rob, és rengeteg nő van, aki alig várja, hogy az ágyába fekhessen. Ahogy ő is

mondta, sosem kell kényszerítenie egy nőt sem – szorosabbra vonta a karjait a férfi körül. – De most, hogy végre újra kettesben vagyunk, gondoljunk inkább valami másra.

– Egyetértek.A lány érintése kiűzte fejéből a bizonytalan gondolatokat, parfümjének finom illata befurako-

dott az érzékeibe.– Tervezzük el a közös jövőnket – suttogta Vivienne, közelebb húzódott Robhoz, kezével vé-

gigsimította a hátát –, amikor az otthonunkban éjjel-nappal együtt leszünk.Rob megfogta a lány kezét, és forró csókot lehelt a tenyerébe.– Te egy csábító nőszemély vagy, Vivienne.– Inkább csak céltudatos – javította ki a lány, miközben másik kezével végigsimította Rob iz-

mos combjait.– Szenvedélyes – sóhajtotta, ajkával végigkutatta a lány nyakának minden pontját.– Makacs – nyögött fel Vivienne.Rob gyengéden megmarkolta a mellét, szenvedélyes csókja egyre vadabb vágyakat ébresztett

fel Vivienne-ben. Szorosan összesimultak, ajkát bekóborolta a férfi szája, érintései nyomán a vágy végighullámzott Vivienne egész bensőjén.

Vivienne kezének lassú simogatása, kezének finom érintése őrült szenvedélyt lobbantott fel a férfiban.

– Oh, Vivienne – suttogta –, szavakkal ki sem tudom fejezni, mennyire szeretlek. Szeretni foglak halálom napjáig.

– Akkor gyere, és szeress az ágyamban – hangja csábítóan csengett, kissé kibontakozott a férfi öleléséből.

– Ma este? – kérdezte bizonytalanul. Mosolya, a szemében megjelenő megértés és incselkedés a hatalmába kerítette Rob szívét.– Már nem kell attól tartania uram, hogy együtt találnak minket, és ezzel a becsületembe gá-

zol. Nekem már nincs becsületem, emlékszik? A szeretőmnek ajándékoztam – szemében elraga-dó pajkosság villant. – Azonkívül túlságosan szeretlek ahhoz, hogy visszazavarjalak az esőbe.

Rob szorosan magához vonta a lányt.– Sosem hittem, hogy valaha ilyen boldog leszek – mondta, szavait egy újabb csókkal erősí-

tette meg.Vivienne hasonló odaadással viszonozta a csókot, egymásra találó, egyre fokozódó szenvedé-

lyük izzó vágyban felrobbanva egyesült.Rob türelmetlen ujjakkal megoldotta Vivienne ruhájának fűzőszalagját, meglazította. Keze

bekúszott a ruha alá, rátalált a kebleire, ujjaival gyengéden izgatni kezdte mellbimbóját.Mindent elsöprő szenvedély borította be őket. Rob kapkodó mozdulatokkal bújt ki ingjéből.

Vivienne teljesen kioldotta ruhájának fűzőjét, a ruha lágy selyme suhogva omlott le válláról, és szétterült a padlón.

Rob lehajolt, kibújt a harisnyáiból, és mire felegyenesedett, Vivienne már csak egy leheletnyi vékony anyagból készült, szinte átlátszó alsóingben állt előtte. Mellei minden lélegzetvételre enyhén megemelkedtek, megkeményedett mellbimbói szinte átszúrták az ing finom anyagát.

– Gyönyörű vagy! – Rob hangja rekedten, vággyal telítve szólt, karjába kapta a lányt, és gyen-géden az ágyra fektette. Vivienne mélyen belesüppedt a hófehér selyemdamaszttal borított derék-aljba.

A közelben álló méhviasz gyertya táncoló lángjának fénye árnyékot vetett az ágy függönyeire, kirajzolva testük összefonódó körvonalait. A fényesre csiszolt fa a viasz és a gazdagság finom il-latát árasztotta magából.

– Mi a baj? – suttogta a lány Rob arcát tanulmányozva.– Sosem feküdtem még ilyen ágyban, mint ez, és sosem feküdtem még egy ilyen gyönyörű,

kívánatos nő mellett, mint te – mondta Rob. – Úgy érzem magam, mint egy nincstelen egy her-cegnő lakosztályában.

Vivienne megcirógatta a férfi állát.– Rob, én voltam szegény, amíg nem találkoztam veled – suttogta. – Magányos voltam, nem

volt senkim és semmim. Te mentettél ki ebből a csüggesztő helyzetből. Te vagy az én lovagom, a védelmezőm, az én legkedvesebb szerelmem.

Ujjai felfedezőútra indultak a férfi testén, egyre lejjebb, játszadozni kezdtek nadrágjának gombjaival, ami nem rejtette el ágaskodó férfiasságát.

– Itt egyenlők vagyunk, Rob. Egyenlők a szerelemben és egyenlők a szükségben.– Kedvesem, szerelmem – suttogta Rob, érezte, hogy a múlt súlya legördül a válláról. Lassan

és finoman akart szeretkezni, nem olyan kapkodóan, mint első együttlétük alkalmával. Ki akarta érdemelni a lány szerelmét.

– Meg akarom veled ismertetni a gyönyört, úgy megérinteni, olyan érzésekkel megajándékoz-ni, amivel még soha nem találkoztál – hangja ünnepélyesen csengett. Kibújt a nadrágjából, és szorosan a lány mellé feküdt.

Szorosan összeölelkeztek, Rob ajka mohón, követelőzően keresték a lány száját, csókjaival felfedezőútra indult Vivienne vágytól izzó, lágy bőrén.

Vivienne beleborzongott a férfi érintésébe, elméjéből kihullott minden, semmi más nem léte-zett már a világon, csak ők. Teste eddig soha nem ismert módon válaszolt a férfi minden érinté-sére. Rob kezének simogatásának, a testén kóborló ajak puha érintésének nyomán vad ritmus kezdett lüktetni a testében. Forróság öntötte el a bensőjét, a férfi gyengéd mozdulataiból feléje áradó kérlelés nyomán a vágy egyre inkább elhatalmasodott rajta. A tűz egyre mélyebbre terjedt, hatalmába kerítette az ölét. Rob ujjai egyre lejjebb siklottak, az ölére, a combjaira, kikutatva Vi-vienne bőrének minden érzékeny pontját. Hozzáért testének rejtett, érzéki gyönyört hozó pontjá-hoz, és soha nem tapasztalt mámorral ismertette meg Vivienne-t. Mozdulatai gyengédek, mégis határozottak voltak. Mintha viasszá vált volna a teste, Rob pedig maga a tűz, amely elolvasztja minden porcikáját.

Mikor már azt hitte, ennél mámorítóbb érzések nem létezhetnek a földön, Rob óvatosan, fino-man belehatolt. A férfi testét befogadva Vivienne úgy érezte, mintha kitöltené az egész testét. Rob mozdulatai először lassúak voltak, majd egyre sebesebbé, sürgetőbbé váltak, Vivienne a fü-lében érezte a férfi ziháló, forró leheletét. Szeretkezésük csúcspontján Vivienne háta ívként meg-feszült, és egész testében remegve engedte át magát a gyönyörnek. Hosszú másodpercek múlva, lassanként tért magához, ekkor Rob is zihálni kezdett, egész testében megfeszült, végül ellankad-va, ernyedten megnyugodott. Nem mozdultak, szótlanul feküdtek, légzésük nyugodt ritmusa árulkodott a boldog kielégülésről.

Rob óvatosan oldalra fordult, fejét egyik kezére támasztva boldog mosollyal nézte Vivienne arcát, amint a lány befészkelte magát a válla melletti gödörbe.

– Én… – szólalt meg Rob hosszú percek után –, én nem akartam ennyire sietni.– Tökéletes volt, Rob. Nem siettél el semmit – arcán pajkos mosoly jelent meg. – Sőt, ha még

egy kicsit vársz, belehalok a gyönyörbe.– Akkor mégsem vagyok olyan jó szerető, ha a vágyammal meg tudnálak ölni – mondta ko-

molyan Rob, de hangjában már ott bujkált a boldog nevetés.– Biztosíthatlak, nagyon jó szerető vagy. Rob nem szólt semmit. Válasz helyett, hosszú ujjaival finoman megcirógatta a lány arcát.– Mire gondolsz? – kérdezte Vivienne leheletnyi aggodalommal a hangjában, mert Rob két

szemöldöke közt egy aprócska ráncot vélt felfedezni.– Eszembe jutott, amikor először érintettem meg a bársonyt. Puhább volt, mint bármi, amivel

addig találkoztam. De az sem volt olyan puha, mint a bőröd.– Mi volt az? Hány éves voltál akkor?– Talán… talán hétéves lehettem, esetleg eggyel kevesebb vagy több. Nem tudom pontosan –

sóhajtott egyet. – Bevallom, nem tudom pontosan, mennyi idős vagyok. Finnigan ellopta egy kis-gyerek bársony kabátját. Rám adta, azt mondta, olyan vagyok mint egy finom úr. Nagyon mulat-ságosnak találta.

– Ha most látna téged, mint Szívtelen Hardingot, az ügyvédet, nem nevetne.– Nem, én is úgy hiszem.– Szörnyű lehetett, Rob.– Valóban az volt. De akkor azt hittem, hogy mindenki úgy él. Sőt, sokszor úgy gondoltam,

én sokkal jobban élek, mint a többiek. Engem Finnigan nem vert meg mindennap. Jacket és Jane-tet az apjuk folyton ütötte, míg egyszer részegen egy igáskocsi alá esett, és halálra zúzta magát.

Vivienne iszonyodva megrázkódott.– Bocsáss meg, édesem! – szorosan átölelte a lányt. – Tudod jól, hogy az életemnek az az idő-

szaka mocskos volt és könyörtelen.

– Én a feleséged leszek, ezért nem kell szégyellned magad a régi idők miatt – suttogta a lány. – Bárcsak már holnap összeházasodhatnánk.

– Bárcsak – megcsókolta Vivienne homlokát. – Még mindig nem tudom elhinni, ami velünk történt. Olyan, mint egy boldog álom.

– Őszintén remélem, hogy a szerelmünk kárpótol majd valamelyest a régi szenvedéseidért. Ha valaki érdemtelen a szerelemre, az én vagyok. Semmi mást nem tettem, csak…

– Csak szeretsz engem. Te vagy a legbátrabb, leghatározottabb, legelfogulatlanabb ember, akivel valaha találkoztam. A legtöbb, a te osztályodból való nő fejvesztve menekülne egy olyan férfitól, aki úgy nőtt fel, mint én.

– Ez is csak azt bizonyítja, milyen felszínesek és ostobák. Boldog vagyok, hogy nem sorolsz közéjük – mondta hetykén.

– Istenem, Vivienne, olyan boldoggá tettél! – nevetett Rob.– Te tettél boldoggá engem, és attól tartok, erkölcstelenné is – mondta Vivienne, és egy csá-

bos mosollyal elkezdte lehúzni az alsó ingét. – Mivel magyarázod különben ezt a hirtelen fellob-banó vágyat, hogy én is teljesen meztelen legyek, mint te?

– Miben töröd a fejed? – kérdezte rekedten Rob.– Korai még?– Ha korai is, talán más módon is el tudjuk tölteni addig az időt – mondta Rob gyászos kép-

pel, de hangja nagyon is csábítóan csengett.Az éjjeliőr elkiáltotta a két órát.– Uramisten, ilyen késő van? – kiáltott fel halkan Rob. – Mennem kell.– Muszáj?– Igen. Nem szeretném, ha valaki felfedezne az ágyadban.Kelletlenül mászott ki Vivienne mellől. Összeszedte a ruháit, és öltözködni kezdett.– Bárcsak itt maradhatnál egész éjszaka.– Hidd el, kedvesem, én is ezt szeretném – mondta. Elfújta a gyertyát, de a szobára nehezedő

sötétségben is kiválóan mozgott. – De nem késlekedhetek. Nemsokára tele lesz az utca emberek-kel, és nem szeretném, ha valaki meglátná, amint az ablakodból épp a tetőre mászom, mint egy semmirekellő tolvaj.

– De még olyan sötét van, még a hold sem süt.– Ne aggódj, elég jól tájékozódom a sötétben is. Megtanultam jól, hogyan kell éjszaka házte-

tőkön mászkálni.– Nem erre gondoltam. Csak látni szeretnélek.– Hamarosan olyan hosszasan gyönyörködhetek a gyönyörű testedben, ameddig csak szeret-

ném – suttogta valahol a sötétben.– Ha majd a feleséged leszek, nem fogsz ilyen könnyen elszabadulni mellőlem.– Valamikor dolgoznom is kell – nevetett Rob.– Képzelem…– Vivienne, muszáj lesz dolgoznom, vagy mehetünk koldulni az utcára – immár felöltözve az

ágy szélére ült, két tenyere közé fogta Vivienne arcát, és gyengéden megcsókolta. – Épp eleget csináltam már.

Vivienne megfogta Rob kezét.– Csak vicceltem, Rob. Tudom, hogy sokat kell dolgoznod. Én pedig, hogy addig elfoglaljam

magam, vezetem a háztartást.– Nem lesz ez túl sok neked?

– Nem, ha a kettőnk házáról, a mi családunkról van szó – szorosan átölelte a férfit, fejét a mellkasának támasztotta. – Ki fogjuk bírni, meglátod. Akkor is, ha a bácsikám egy szál ruhában zavar el a házból.

Rob vonakodva bontakozott ki Vivienne öleléséből.– Maradj az ágyban, amíg el nem megyek. Itt jó meleg van. Utána pedig szorosan zárd be az

ablakot.Engedelmesen bólintott, és figyelte, ahogy Rob fellódítja magát az ablakpárkányra. A figyel-

meztetés ellenére kiugrott az ágyból, hogy még egyszer átölelhesse és megcsókolhassa.– Isten veled, Vivienne – búcsúzott Rob. Átlendítette a lábát az ablakpárkányon, és lemászott

a tetőre.– Isten veled, Rob, szerelmem – suttogta Vivienne. Az ablakon beáramló hűvös levegőtől fá-

zósan maga köré fonta a karjait. Aggodalmasan figyelte, ahogy Rob macskaügyességgel végigsé-tál a kocsiszín tetején, majd eltűnik a sötétben.

Mikor már semmit nem látott belőle, sietősen a szekrényhez lépett, és felhúzott egy hálóinget. Szétdobált ruháit kissé kirázta, és az egyik szék karfájára terítette, majd vissza-ugrott az ágyba.

Az ágyneműn még mindig érezte Rob illatát. Owena, hacsak nem olyan ostoba, mint amilyen öreg, biztos észreveszi majd, hogy nem egyedül volt az ágyban. Talán „véletlenül” kiboríthatna egy üveg parfümöt az ágyneműre, ezzel elhárítaná a kíváncsiskodó kérdéseket. De tudta, ez való-jában semmiség volt… A király kiszámíthatatlan, vele kapcsolatos szándékai és Philip perrel va-ló fenyegetőzése sokkal komolyabb gondok elé állították Vivienne-t.

Történjék bármi – fogadkozott csendesen magában –, ha Rob és ő együtt lesznek, minden problémából megtalálják a kiutat.

Sikerülni fog.

Ahogy Rob a tetőről leugorva elsietett, egy férfi lépett elő az istállók árnyékából, és hosszasan nézett utána, míg csak el nem tűnt a sarkon.

– No lám, hát így állunk, Rob, öreg cimbora – morogta Jack Leesom. – Mindig is tolvaj vol-tál, de most túl magasra törtél.

19. fejezet

ásnap reggel Rob felpillantott az előtte fekvő papírokból. Sir Philip viharzott be irodájá-nak ajtaján, kínálás nélkül az asztala előtt álló karosszékbe vetette magát.M

Székéből félig felemelkedve meghajolt, majd visszaülve közömbös arccal nézett ügyfelére. Számított Sir Philip megjelenésére, már kora reggel utasította Bertie-t, kísérje be azonnal, ha megérkezik.

– Az egész város erről beszél – jelentette ki az ifjú nemes. – Hallania kellett volna, ahogy ma reggel a teniszpályán Vivienne-ről és Károlyról suttogtak, pár méternyire tőlem. Az a vén kéjenc mindent jól hallott, és úgy vigyorgott a pletykákon, mintha valaki épp most számolt volna a mar-kába ezer fontot.

– Kit ért vén kéjenc alatt?– Természetesen Károlyt.– Én az ön helyében jobban meggondolnám, hogy beszélek a királyomról – jegyezte meg Rob

–, hisz még csak 34 éves.– Ami pedig Miss Burroughs-t illeti, ő a legpimaszabb ringyó, akivel valaha találkoztam. Ne-

kem azt sem engedte meg, hogy az ujjam hegyével megérintsem, neki meg hagyta, hogy úgy nyalja-falja, mint egy kutya.

Az asztal alatt Robnak ökölbe szorult a keze, látszólag hűvös nyugalommal, de türelmetlenül várta, hogy Sir Philip végre a tárgyra térjen, ha pert akar indítani Mr. Burroughs ellen.

– Ő mégiscsak a király, ön pedig nem az.– Ó, tudom, hogyne tudnám! El voltam ragadtatva attól, hogy megakadt Vivienne-en a szeme.

A király már hónapok óta nem hívott meg teniszezni, és íme! Ma reggel már a király teniszpályá-ján találtam magam. Merem állítani, hogy Burroughs-ék tegnap látták utoljára azt az ostoba Cheddersby-t. Esküszöm, az a fickó olyan, mint egy cifra ruhába öltözött puritán. Vagyis minden jól alakult, amíg a lánynak az a vén héja bácsikája arcátlanul le nem fújta a házasságot.

– Tehát ön annak ellenére, hogy látta Miss Burroughs-t a király karjában, nem óhajtotta befe-jezni a tárgyalásokat?

Sir Philip szemérmetlenül, gonoszan felnevetett.– A király mindig bőségesen meghálálja, ha valaki osztozkodik vele a feleségén.– Eladná neki a menyasszonyát?Sir Philip lenéző mosollyal nézett Robra.– Úgy beszél, mint egy puritán, vagy mint Vivienne. Csak a teste lenne az övé.– Mialatt az öné…?– Az enyém lenne a hozománya, és előbb-utóbb egy magasabb nemesi rang is – mosolygott

önelégülten. – Efelől nincs kétségem.– Mi lesz, ha Miss Burroughs a király fattyával lesz várandós?– Úgy még jobb, hisz abban az esetben a kárpótlás is nagyobb lenne.– Látom, nagyon alaposan végiggondolta a lehetőségeket.– Tökéletesen, épp ezért nem engedhetem meg Burroughs-éknak, hogy kidobjanak, mintha

egy senki volnék. Abban a hitben hagytak, hogy az esküvő úgyszólván nyélbe van ütve, így oko-sabban tennék, ha nem táncolnának vissza, különben nagyon megbánják. Be fogjuk perelni őket házassági ígéret megszegéséért.

– Kártérítési pert? Ilyet általában asszonyok szoktak indítani.

– Jól tudom én is, ember. De ha nem kapom meg azt a hozományt, istenemre mondom, az a boltos kárpótolni fog engem.

– Feleségül vehetne bárki mást – mutatott rá Rob.Sir Philip önelégülten pillantott rá.– Ezt is tudom, de miért kellene lemondanom az engem megillető jogokról, csak azért, mert

férfi vagyok? Egy olyan embertől, mint maga – itt egy ellenszenves vigyor ült ki az arcára –, több elfogulatlanságot várna el az ember.

– Sir Philip, nem azt mondtam, hogy nem elég megalapozott a peres igénye. Egyszerűen csak jeleztem, hogy ez meglehetősen szokatlan eset.

– Épp ezért akarom magával megvitatni az ügyet, mint London legokosabbnak tartott ügyvéd-jével. Jelentős tiszteletdíjra számíthat a per végén.

– Nem, Sir Philip, nem hinném.– Micsoda?– Ebben az ügyben nem képviselhetem önt.– Kitűnőek az esélyeim ebben a perben, tudja jól. Az az ember számos tanújelét adta, hogy azt

hihessem, az unokahúga és a hozomány már a kezemben van. Már az előzetes házassági szerző-dést is tető alá hoztuk.

Robnak ma reggel már átfutott a fején, hogy elégeti az elkészített dokumentumokat, de ez szö-ges ellentétben állna az ügyvédi etikával, így végül letett róla. Mr. Burroughs kénytelen lesz a bí-róság előtt megvédeni az érdekeit, ha Sir Philip erre kényszeríti.

– Talán valóban nem hagyott kétséget afelől, hogy az esküvőt nyélbe ütik. Ennek ellenére nem képviselhetem ebben a perben önt.

– Mi az ördögért nem?– Azért mert a kiváltságaim közé tartozik, hogy eldönthetem, mely eseteket vállalom el és me-

lyeket utasítom vissza. Így ezt a meglehetősen szokatlan felkérést visszautasítom.– Maga egy arrogáns gazember!– A szitkozódásával csak megerősít döntésem helyességében, Sir Philip. – Rob alig tudta lep-

lezni dühét, de igyekezett tárgyilagos hangot megütni. – Természetesen kereshet egy másik ügy-védet a per megindítására, de meg kell mondanom, nehezen fog mást találni, ha híre megy, hogy a csavaros eszű Szívtelen Harding visszautasította.

Sir Philip talpra ugrott.– Te gazfickó! Te hitvány, undorító szodomita! Hogy merészelsz…Rob szintén felállt, tekintetét az előtte álló dühöngő ember szemébe fúrta.– A segédem boldogan átadja önnek az ügyhöz tartozó dokumentumokat. Isten önnel, Sir Phi-

lip!Sir Philip kereste a szavakat, de újabb pillantást vetve Rob elszánt arcára, végül szó nélkül

sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.Ahogy Rob lassan visszaült a székébe, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasából.

Majd elmosolyodott. Végül is, meg kellett őriznie a hírnevét, a jót és rosszat egyaránt.

Vivienne együttérzően figyelte a fogadó szobájukban búbánatos képpel üldögélő Lord Ched-dersbyt. Meglehetősen szánalmas látványt nyújtott, vállai ernyedten lógtak, tekintetét csüggedten a padlóra szegezte, minden lélegzetvételkor sóhajtott egyet.

Mikor jelentették neki, hogy egy úriember vár rá, biztos volt benne hogy Rob érkezett meg. Nagy csalódására azonban az elkeseredett arisztokratát találta a szobában várakozva. A Lord

Cheddersby szeme körül húzódó fekete karikák arról tanúskodtak, hogy ő is olyan kialvatlan, mint Vivienne.

Csak remélni tudta, hogy Lord Cheddersby álmatlansága nem vele kapcsolatos. A férfi jelen-léte, és csüggedtnek, elkeseredettnek látszó magatartását látva azonban ezt mégsem zárhatta ki teljesen.

Tévedett volna a lord érzéseit tekintve? Talán mégis szereti őt? Ha valóban így van, és ezt tu-datta is Elias bácsival, akkor… Nem, ez nem történhet meg. Azért kellett elviselnie a király gusz-tustalan csókját, hogy végre szabad lehessen; muszáj megszabadulnia tőlük.

– Boldog vagyok, hogy láthatom, Mylord. – Igyekezett őszinte, de könnyed hangot megütni. – Még meg sem köszöntem, hogy alkalmam volt megnézni az ön új házát.

– Az én hatalmas házamat, az összes szobájával – szomorú tekintetét Vivienne-re emelte.– Igen, valóban – hagyta rá óvatosan.A férfi felkelt, néhány lépést tett az ablak felé, majd anélkül, hogy egy pillantást vetett volna

Vivienne-re, halk, erőtlen hangon szólalt meg.– Azt hiszem, soha nem ért még ilyen nagy megrázkódtatás. Ráadásul az én személyes hasz-

nálatú szobámban.Vivienne-nek nem kellett megkérdeznie, mire gondol.– Nagyon sajnálom a történteket, Mylord – mondta őszinte megbánással a hangjában, és úgy

is gondolta, hogy az előző este eseményeinek nem a lord otthonában kellett volna megtörténnie.Ám azt nem bánta meg, hogy szeretkezett Robbal. Hogyan is sajnálhatna valamit, ami ilyen

csodálatos! Csupán annak előre nem látott következményei töltötték el bűntudattal. Lord Ched-dersby néhány lépést tett felé.

– A látottak borzalmasan feldúltak. Nem tudtam, mit kellett volna tennem, vagy mondanom. Elrohantam, mint egy… egy gyáva alak.

– Semmit sem tett, amiért szégyenkeznie kellene.A Lord kissé kihúzta magát, Vivienne eszébe juttatta, milyen bátran állt ki a becsülete megvé-

déséért.– Feltételezem, kíváncsi rá, miért jöttem ide.– Igen, Mylord.– Habár ön óriási fájdalmat okozott nekem – mondta –, úgy éreztem, muszáj eljönnöm és el-

mondanom, hogy… – elcsukló hanggal fülig vörösödött.– Mit, Mylord? – bíztatta lágy hangon a lány.– Attól félek, jó néhány kellemetlen pletyka kap szárnyra önnel és a királlyal kapcsolatban.Vivienne felsóhajtott.– Attól tartok, Mylord, ez a jelen körülmények között egyáltalán nem meglepő, nem

gondolja?Lord Cheddersby csüggedt tekintete hirtelen ridegséggel telt meg.– Lettice Jerningham azt állítja, már tudott egy ideje az önök közt lévő szerelmi viszonyról, és

annak, hogy már nem óhajtja eljegyezni magát Sir Philippel, az az oka, hogy ön a király szerető-je. Azt állítja, hogy Sir Philip a király kívánságára ajánlotta fel önnek, hogy feleségül veszi, hogy ezzel elhallgattatják a pletykákat.

– Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam! – válaszolt Vivienne őszinte felháboro-dással. – Philip a bácsikám pénze miatt akar feleségül venni. Ön is láthatta tegnap este, épp any-nyira megdöbbent a látottakon, mint bárki más, amikor felfedeztek a király karjaiban.

– Igen, azt hiszem, ő is éppoly megdöbbent volt, mint én. Mondtam Lettice-nek, hogy egy szavát sem hiszem el, továbbá figyelmeztettem, hogy ne terjesszen alaptalan pletykákat.

Vivienne a székről felemelkedve a férfihoz lépett, és mindkét kezét megszorította.– Lord Cheddersby, szívem mélyéből köszönöm önnek, hogy megvédett.Lord Cheddersby arcán egy reményteljes mosoly jelent meg.– Végül is, a király folyton nőket csókolgat – mondta, immár szinte a szokásos derűvel a

hangjában. – Ez még nem jogosítja fel az embereket, hogy azt állítsák önről, hogy… hogy ön és a király… szóval, hogy ön már nem szűz többé! – bökte ki végül.

Ahogy ennek a jóindulatú, kedves embernek az arcába nézett, legszívesebben mindent elmon-dott volna neki, hogy nem a királynak a szeretője, hanem Robert Hardingnak, és hozzá akar men-ni feleségül.

De nem tehette meg, amíg egy halvány esélye volt annak, hogy Lord Cheddersby gyengéd ér-zelmeket táplál iránta.

– Lord Cheddersby, ha bárkitől is ezt hallja, nem szükséges megcáfolnia.A férfi meglepetten bámult rá.– Ez ugyanis igaz. Már nem vagyok szűz.Amint látta, hogy a lord iránta érzett tisztelete hogy csökken, majd tűnik el teljesen a lord

őszinte, nyílt tekintetében, felváltva a megdöbbenés és csalódottsággal, megértette, hogy jóval többet veszített el, mint a jó hírét.

Ez majdnem olyan elviselhetetlen érzés volt, ráadásul alaptalanul kellett elszenvednie, és tel-jes mértékben együttérzett azzal a fájdalommal, amit Robnak kellett elviselnie, mert hazugságo-kat terjesztettek róla.

– Én azt hittem… azt hittem, Miss Burroughs, hogy ön más, mint a többi nő, akivel az udvar-ban találkoztam – hebegte Lord Cheddersby, és kihúzta Vivienne kezéből a kezét –, el sem tu-dom mondani, mennyire sajnálom, de be kell látnom, hogy tévedtem, én… nos nekem mennem kell. Isten önnel, Miss Burroughs!

Gyors léptekkel az ajtóhoz ment, egy pillanatra megállt, és megfordult, mintha meggondolta volna magát, arckifejezése egyszerre volt szomorú és csalódott.

– Ha a király már szakított önnel, és szüksége van segítségre vagy támogatásra, boldogan megteszem, ami tőlem telik.

– Ez igazán nagylelkű öntől, Mylord.– Igen, igen. Tudom, milyen sors jutott néhány korábbi szeretőjének, és nem szeretném, ha ez

mással is megtörténne. Isten önnel, Miss Burroughs, és sok szerencsét.– Isten önnel, Mylord.A lord távozott, Vivienne pedig lerogyott a kanapéra. Próbálta megnyugtatni magát, hogy

semmi mást nem tehetett volna. Váratlanul Elias bácsi rontott be a szobába, kövérkés kezében egy hatalmas vörös pecséttel lezárt levelet lobogtatott

– Oh, hát itt vagy, Vivienne drágám! Ezt a levelet most hozta a Whitehallból egy küldönc!Vivienne rögtön felismerte a királyi pecsétet, tehát a levelet vagy maga a király, vagy az egyik

titkára írhatta.– Nyisd már ki! – sürgette türelmetlenül Elias bácsi.A kérésnek eleget téve kibontotta, de a levél alján szereplő aláírástól azonnal egy jeges kéz

markolt a gyomrába.

Kedves Miss Burroughs!Köszönet az igazán kellemes estéért. Tekintve, hogy kölcsönösen hasznunkra vált, számítunk

szíves megjelenésére ma este a Whitehallban.Szívélyes üdvözlettel

Károly

Vivienne a király szemében felvillanó buja fényre, és az arcátlan ölelésére gondolt, nem volt kétsége afelől, hogy Károly valódi szándékai mögött több húzódik meg.

– Nos? – sürgette a bácsikája. – Mit írnak benne?– A király küldte – mormogta Vivienne.– Ezt én is tudom. De mit írt?– Meghívott ma estére a Whitehallba. Ma este meg kell mondanom Károlynak, hogy nem

szükséges tovább folytatni ezt a színjátékot – tette hozzá magában. Ha a király kis játéka valóban színjáték csupán. Elias bácsi szeme felvillant.

– Ma este?– Igen.– Kitűnő! – elégedetten dörzsölgette a kezét.– Lord Cheddersby épp az imént ment el. Attól tartok, most láttuk utoljára. – Elias bácsi azon-

ban csak a vállát vonogatta. – Elmesélte nekem, mit suttognak rólam, és meg kell mondanom, nem túl hízelgő.

– Mert féltékenyek – vágta rá Elias bácsi. A hír hallatán izgalmában és örömében fel s alá hin-tázott a sarkain. – Mert őket a király figyelemre sem méltatta. Ebben biztos vagyok. Ne emészd magad emiatt. Ez az ára a király pártfogásának és kegyének.

Ez az ára. Igen, valószínűleg úgy gondolja, hogy bármit megadna, hogy megmeneküljön.Bármit megadna, hogy Rob felesége lehessen.

Sir Philip Martlebury a foteljében elnyújtózva, brandys poharának pereme felett pillantott a la-kájra.

– Megmondtam, hogy senki ne zavarjon! – követelőzött kissé összefolyó szavakkal, ahogy a poharát letette a mellette lévő asztalra.

– Igen, Sir Philip – válaszolt remegve a lakáj. – Azt mondta, hogy fontos. Nagyon fontos.– Ki mondta?Egy férfi tűnt fel a lakáj háta mögött, és besétált Sir Philip könyvtárszobájának közepére.– Én mondtam.Philippel hasonló korú volt, széles vállaira lelógó sötét, zsíros hajjal és egy valaha jobb napo-

kat látott öltözékben. A bal szemén fekete színű kötést viselt.– Ki az ördög maga?A férfi levette a szemét fedő kötést.– Nem ismer meg, Martlebury, he?Sir Philip kiegyenesedett, és a háttérben várakozó lakájra pillantott.– Hagyjon magunkra!A lakáj engedelmesen kiment, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.– Lám, lám, lám! – szólalt meg gőgös hangon Sir Philip, és újra a brandys poharáért nyúlt. –

Azt hittem, sosem látlak többé. Vagy tán van egy másik húgod, akit el akarsz adni? Apám öt éve meghalt, nekem pedig más az ízlésem.

Jack állán megfeszültek az izmok.– Vivienne Burroughs sem érdekli? Hirtelen megszakadt a mozdulat, amivel a szájához emelte a poharat.– Ó, szóval mégis érdekli – a választ meg sem várva Jack lassan az asztalhoz sétált, és a szájá-

hoz emelte az üveget. Nagyokat kortyolt, majd nagy lendülettel leült Sir Philip mellé.

– Azért nem akarja magát, mert szeretője van, és én tudom is, hogy ki az.– Az egész város tudja, hogy ki az, te fajankó. A király – mormogta bosszús tekintettel Philip.– Gondolja?– Tudom. Tehát ha ezt az információt akartad eladni, már mehetsz is.– Ó, igenis nagyon sok eladnivalóm van, mer' nem a király az.– Csak nem az egyik fivéred?– Tulajdonképpen az egyik barátom.– Miféle barátod lehet a szeretője egy olyan nőnek, mint Vivienne Burroughs?– A gyűrűket kérem, amik a kezén vannak. Akkor elárulom.– Hazudsz – Philip egy újabb italt töltött magának.– Mér' tenném?– A gyűrűimért, amik minden bizonnyal jóval többet érnek, mint amit apámtól kértél a húgo-

dért.– Akkó' még csak egy kölyök voltam. Azóta viszont felnőttem és kinyílt a szemem.– És eladod a barátaidat.– A szükség nagy úr.Philip töprengve nézett Jackre.– Ezzel nem vitatkozom – jegyezte meg. – De ha Vivienne Burroughs-nak szeretője van, ő

csak a király lehet, és ez nagyobb hatalmat ad neki, és nekem is.Kiáltani akart a lakájnak, de Jack villámgyorsan a háta mögé perdült, és mocskos kezével be-

fogta Philip száját.– Idefigyelj, te nagyképű, fontoskodó hólyag! – sziszegte a férfi fülébe. – Leszúrlak, mielőtt

pislantanál egyet, és eltűnök az ablakon keresztül, mielőtt ideérnének a szolgáid. Nem a király a nő szeretője, ezért semmilyen kárpótlást nem fog fizetni neked, mert felszarvaztak. Ha meg aka-rod kaparintani a gyámjának a pénzét, akkor fizetni fogsz nekem a mondandómért, vagy elmet-szem a torkodat és lehúzom az ujjaidról.

Philip halálra rémülve, beleegyezően bólintott.– A helyedben egy hangos szót sem ejtenék ki a számon. – Jack a másik kezével egy éles,

hosszú pengéjű kést húzott elő. – A gyűrűket, Martlebury!A fiatal arisztokrata gyorsan lehúzta őket, és átnyújtotta Jacknek, aki késedelem nélkül zsebre

vágta az ékszereket.Philip megnedvesítette a száját.– Börtönbe csukathatnálak rablásért.– Persze, hogyne, de akkó' sose' tudná meg, kivel cicázik Vivienne Burroughs.Philip remegő kézzel nyúlt a brandys poharáért. Nagyot kortyolt az italból, mielőtt ismét meg-

szólalt volna.– Nos, ki az? Cheddersby?– Rob Harding.– De hát ez nevetséges! Szívtelen Harding?– Pontosan.– Ő képvisel engem.– Igen, képviseli, mégpedig a nő ágyában. Philip összeszűkült szemmel, gyanakodva nézett a férfira.– Hallottam a történetet Hardingról és Godwinról. Az egy szodomita.Jack gúnyosan elmosolyodott.

– Akkó' én a király rég elveszett fivére vagyok. Ez mese, nem több. De mondom, legalább egyszer együtt hált vele, úgyhogy ha akarja Vivienne Burroughs-t, megkaphatja. A bácsikája boldog lesz, ha megszabadulhat tőle. Csak nem gondolja, hogy az öreg hagyná, hogy egy senki-házi ügyvédhez menjen férjhez?

– Egy semmirekellő hazudozó vagy. Mikor és hol lehettek volna együtt?– Tegnap éjjel nála volt. A nő hálószobájának az ablakán mászott be, mint egy betörő. Én ma-

gam láttam.Philip dörzsölgetni kezdte az ujjait.– Ha ez igaz, börtönbe juttatom azt a hazudozó szélhámost.– Ez megérte azt a pár kis csecsebecsét, mi? – vigyorgott Jack.– Igen, azt hiszem igen – hagyta helyben Philip. – Ha nem hazudsz.– Be tudom bizonyítani.– Hogyan?– Valószínűleg ma este is be fog mászni az ablakán. Megvárhatja az istállóknál, akkor a saját

szemével is láthatja. Ő már várni fogja.– Az a szajha nekem egy ujjal sem engedte meg, hogy hozzáérjek – morogta Philip ökölbe

szorított kézzel.– Így vagy úgy, mindannyian szajhák vagyunk, nem? – jegyezte meg Jack szenvtelen tárgyila-

gossággal. – Marakodunk a koncon, mint a kutyák. Ez a világ rendje.– Emlékszem, mivel indokoltad meg, hogy eladtad a húgodat az apámnak.Jack állkapcsa megint összeszorult.– Maga meg pénzért eladta a nevét, nem? Aztán odaadta a gyűrűit azért, amit mondani akar-

tam, ugye? Mindenki azt adja el, amije van. Nincs különbség.– Szerintem felajánlani a húgodat egy gusztustalan, vén kéjencnek, azért igencsak aljasabb

dolog. Küzdött ellene, tudod jól – folytatta Philip ridegen. – Karmolt és harapott. Apám első al-kalommal eszméletlenre verte. Ezek után már nem ellenkezett. Egy hangot sem hallatott. Akkor sem, amikor ráunt, és kihajította.

– Mert terhes volt a fattyával.– Nahát, valóban? – mondta Philip fellengzősen, színpadias kézmozdulattal kísérve.Jack tekintete szinte átdöfte Philipet.– Jobban meggondolva, lehet, hogy mégis meg kéne ölnöm magát.– Nem mered megtenni. A szolgáim láttak téged.– Lopás, vagy gyilkosság, nekem egyre megy.– Nem rabolhatsz ki – mondta Philip kétségbeesetten. – Odaadtam az ékszereimet.– Igen, igen – mosolygott Jack. – Remélem, nem felejti el akkor sem, ha megjelenik a bíróság

előtt. Mit akar tenni Robbal? – szeme mohón felcsillant. – Megöli?– Nem szennyezem be vele a kardomat. Oh, nem, Mr. Leesom. Ez olyan közönséges lenne.

Tönkre fogom tenni. Visszajuttatom a csatornába, ahonnan előmászott.– Ez jó lesz – mondta Jack. Szemével végigpásztázta a szoba mozdítható, értékes berendezési

tárgyait, miközben az ajtó felé őgyelgett.– Mennyit fizetett apám, hogy megöld Janetet?Jack lassan megfordult.– Nem én öltem meg.– Annyi baj legyen. Csak kíváncsi voltam.– Öngyilkos lett. Szégyellt visszamenni Robhoz, attól félt, hogy vissza fogja utasítani. Akkó'

már nagyon el volt telve magával.

– Mennyiért tennéd nyomorékká?– Mire gondol, mit kéne tennem vele?– Ki akarom heréltetni. Jack szemei összeszűkültek.– Mint egy bikát?– Ő kiélvezhette azt, amit nekem kellett volna – mondta Philip. – Túl magasra tört. Azt aka-

rom, hogy túlélje, hogy tudatába legyen annak, hogy mindent elveszített. Mennyi?– Kétszáz font, és egy jegy az Újvilágba – vágta rá Jack rövid gondolkodás után.– Rendben.– Mikor?– Ma este mindketten Burroughs-ék házához megyünk. Ha tényleg eljön, ahogy mondtad, el is

intézheted. Le tudod győzni?– Persze.– Különösen, mivel nem számít majd arra, hogy egy barátja támadja meg.Jack tudomást sem vett Philip megjegyzéséről.– Mit akar csinálni?– Ha te valóban olyan ügyes fickó vagy, biztos vagyok benne, hogy besegítesz majd a háló-

szoba ablakán.Jack gyanakodva méregette a férfit.– Az nem elég, hogy kilessük, amikor bemászik?– És szalasszam el az alkalmat, hogy Vivienne szemébe vágjam, mekkora szajha? Nem, ezt

nem hagyhatom ki – egy visszataszító, állatias vigyor jelent meg az arcán. – Megfizettetem vele, hogy megcsalt és rászedett. Ki fogom élvezni, és Hardingnak végig kell néznie.

20. fejezet

ivienne és Elias bácsi bizonytalanul állt a Whitehallban lévő Banqueting House sarkánál. Körülöttük mindenfelé finom selyembe és szaténba öltözött asszonyok álltak, erősen festett

arcuk és szinte fedetlen kebleik elárulták, hogy valószínűleg színésznők lehetnek. Vagy szajhák. A férfiak sem voltak különbek, többségük meglehetősen részeg volt. És ahogy beszéltek!

VVivienne-t megdöbbentették a minduntalan felhangzó obszcén szavak és az akaratán kívül is

végighallgatott kétértelmű beszélgetések. A feje felett lévő mennyezetre pillantott. A freskó a Mértékletességnek a Bujaság felett aratott győzelmét ábrázolta. A mostani korban azonban két-ségkívül a Bujaság kerekedett felül.

Még Elias bácsi is, aki annyira epekedett a mai meghívás után, teljesen megdöbbent a látotta-kon és hallottakon.

– Nem látom sehol – dörmögte, inkább magának, mintsem Vivienne-nek.– Lady Castlemaine-t? – tudakolta Vivienne, kérdésétől bácsikája arcára meghökkent kifeje-

zés ült ki.– Igen, és a király sincs még itt – válaszolt kis idő múlva.Elias bácsi izgatottan járkált fel s alá, látszólag teljesen megfeledkezett Vivienne-ről.– Akkor talán mennünk kéne – javasolta Vivienne. – Talán meggondolta magát velem kapcso-

latban.Talán feleslegesen aggódtak Robbal – gondolta magában Vivienne –, és a király meghívása

mögött nem áll semmiféle kétes szándék. Lehet hogy ez is csak a terv része, hogy segítsen rajtuk. A szabadságuk érdekében, de csakis ezért hajlandó volt folytatni ezt a játékot.

Töprengése közben valaki megveregette a vállát.– Igen? – villámgyorsan megperdült, egy libériába öltözött ember állt a háta mögött.– Miss Burroughs? – kérdezte a férfi. Egy meglehetősen szemtelen és sokatmondó pillantás

kíséretében meghajolt Vivienne előtt.– Igen.– Chaffinch vagyok, a király apródja. Követne, kérem?Vivienne már hallott róla; a férfi a király legbizalmasabb szolgája.– Menj már, Vivienne! – noszogatta fojtott hangon Elias bácsi. – Ne felejtsd el, mekkora lehe-

tőség kapujában állsz. Nem szakaszthatod el!Vivienne gyors pillantást vetett a közelben állókra. Arckifejezésük elárulta, pontosan tudják,

hogy Károly épp most hívatta magához. Mi másra is gondolhattak volna?Minden egybe vágott. A király közismert rajongása a szép nők iránt, a Lord Cheddersbynél

történtek, most pedig bizalmas emberével érte küldetett.– Miss Burroughs, én az ön helyében nem várakoztatnám a királyt – sürgette Chaffinch.– Megvársz? – fordult a bácsikájához Vivienne.– Ki tudja, mennyit időzöl majd ott? – válaszolt elégedett mosollyal Elias bácsi. – Addig kell

maradnod, amíg a király akarja.– Rendben, akkor ne várj meg! – csattant fel Vivienne. Tudhatta volna, hogy a bácsikájára

nem számíthat. Dühösen Chaffinch felé fordult. – Akkor gyerünk, Mr. Chaffinch. Vezessen a ki-rályhoz.

Felemelt fejjel követte az apródot, tudomást sem véve a fontoskodó pillantásokról, csúfondá-ros mosolyokról, izgatott suttogásokról. A férfi a zsúfolt termen keresztül a folyosóra nyíló ajtó-hoz vezette.

Hamarosan befordultak egy másik folyosóra, majd egy újabbra, végül Vivienne már nem tud-ta megjegyezni, merre mentek. Lassan elhatalmasodott rajta a félelem és reszketés, fogalma sem volt, mi fog történni vele.

Chaffinch végre megállt egy hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt.– Ez a király privát lakosztálya – mondta, ahogy kinyitotta előtte az ajtót.Vivienne belépett a skarlátvörös és arany színekkel gazdagon díszített szobába. A falakat is

aranyszínű szegéllyel körbefuttatott vörös selyemtapéta borította. Elegáns, szép mívű barokk bú-torok töltötték meg a szobát, ezernyi gyertya fénye világított mindenfelé. Parfüm és gyertyaviasz illata terjengett a levegőben, Vivienne alig kapott levegőt, különösen, amikor az ajtónak háttal ál-ló karosszékben ülő ember felállt, és szembe fordult vele.

Károly király egy hálóköntösnek látszó ruhadarabot viselt be nem kötött, csipkével szegélye-zett ingje, és fekete térdnadrágja fölött. Teljesen hétköznapi módon volt öltözve, szinte meztelen-nek tűnt.

– Fenség! – hajolt meg Vivienne sebesen kalapáló szívvel.Az ajtó tompa puffanással csapódott be a háta mögött. Egyedül maradtak.– Ah, Miss Burroughs. Vivienne – mondta a király. Vivienne elé lépve az ajkaihoz emelte a

kezét, mosolyogva, átható pillantással nézett a szemébe. – Boldogok vagyunk, hogy újra láthat-juk.

– Ön hívott meg a Whitehallba, Fenség, így természetesen eljöttem – válaszolta alig érezhető ellenállással a hangjában. Szerette volna mihamarabb visszahúzni a kezét a férfi meleg szorításá-ból.

– Persze, persze. Nagyra értékeljük a szépségét, és szerettük volna közelről is élvezni.– Sire, én nem egy festmény, vagy egy szobor vagyok.– Valóban, bizton állíthatjuk, hogy nem az – végre elengedte Vivienne kezét, és az asztalhoz

lépett. Fehér színű, arannyal hímzett terítő borította, ami egészen a fényesre csiszolt parkettáig lelógott. Kristály borosüveg és poharak álltak rajta. – Parancsol egy kis bort?

– Köszönöm, nem, Fenség.Károly felé fordult, bajusza felemelkedett széles mosolyától.– Nem kellene olyan hűvösnek és barátságtalannak lennie, Miss Burroughs. Ez a meghívás el-

kerülhetetlen volt, egyetért ezzel? Muszáj elhitetni az emberekkel, hogy engem szeret, és nem az ön valódi szerelmét.

Tehát mégis csak csel az egész. Megkönnyebbült sóhaj tört fel belőle.– Igen, Fenség.– Az a szóbeszéd járja, hogy mi elcsábítottuk önt – jegyezte meg vidáman. – Arról is értesül-

tünk, hogy a barátaink fogadásokat kötöttek arra nézve, mennyi ideig fogja élvezni királyi ke-gyünket.

Vivienne rettegését izzó düh váltotta fel. A jelenlegi helyzetet a kétségbeesés szülte, nem pe-dig a szórakoztatás vágya.

– Fenség, nem voltam tisztában azzal, mit tervezett, hisz ön a királyom, nem faggathattam. De biztosíthatom, nem igazán van a kedvemre az egyre jobban terjedő szóbeszéd. Elfogadtam, hogy ezt az árat meg kell fizetnem annak érdekében, hogy megszabaduljak nemkívánatos kérőmtől, és feleségül mehessek a szerelmemhez. Ezért bocsásson meg kérem, ha nem találom szórakoztató-nak az önök dilemmáját.

A király pillantása hirtelen fenyegetővé vált.– Nem mintha nem viseltetnénk a legnagyobb tisztelettel az ügyvédi kar iránt, bár a vég nél-

küli siránkozásuk és fenyegetőzéseik sok fejfájást okoztak már nekünk, nekem úgy tűnik, hogy

ön és a szerelme aligha engedheti meg magának ezt a gőgös viselkedést. Robert Harding részéről szakmai szempontból erősen kifogásolható, hogy elcsábította az ügyfelének jövendőbeli meny-asszonyát.

– Nem csábított el engem, és csak a bácsikám és Sir Philip szorgalmazta ezt a házasságot. Én soha.

– Nagyon bátor és vakmerő szavak ezek, kedvesem. – Károly az asztalra tette a poharát, és felélénkült tekintettel lassan Vivienne felé sétált. – De attól tartok, ezt az ügyet erősen megsíny-lette az ön jó híre.

– Igen, Sire.– Meglehetősen nagy árat kellett fizetnie ezért, és azért az ügyvédért. Úgy értesültünk, hogy

az ő becsülete kevésbé sérült.– Robert Harding egy kedves, nagylelkű férfi, akinek egész eddigi életében jóval több szenve-

dést és rosszindulatú pletykát kellett elviselnie, mint amennyit én el tudok képzelni. Kitartó, szí-vós munkával sikerült elérnie azt, amivé mára lett, és az én erkölcsi tisztaságom csorbulása iga-zán kis áldozat azért az árért, amit neki kellett eddigi élete során megfizetnie.

– Véleményünk szerint ön egy rendkívüli nő – jegyezte meg Károly mosolyogva, pillantásába azonban Vivienne valósággal beleborzongott.

– Fenség, szeretem Robot, és ő is szeret engem. Természetesen nagyon hálásak vagyunk ön-nek a segítségéért.

– Úgy értesültünk, Sir Philip pert kíván önök ellen indítani házassági ígéret megszegéséért.Van valami, amiről ez az ember nem tud? – gondolta magában Vivienne, de hangosan csak

ennyit mondott.– Igen.– Az ön szerelme fogja képviselni?– Nem.– Ah, ez nagyon helyénvaló. Nem lenne helyes, ha azt az embert képviselné, akinek a meny-

asszonya után sóvárog.– Fenség, hadd magyarázzam meg. Én sosem akartam Sir Philip felesége lenni. –Vivienne ké-

telkedett abban, hogy a király megérti-e egyáltalán, mi a szerelem.Károly töprengő pillantással nézett a szemébe.– Úgy tűnik, maga nagyon szereti ezt az ügyvédet, ezért jobban tenné, ha nem feledkezne meg

arról, hogy a királya jelenlétében van. A befolyásunkat és a hatalmunkat jóra is használhatjuk, de rosszra is.

– Nem értem, Fenség.– Azt hiszi, mi valójában nem vonzódunk önhöz? Hogy a csókunk csupán egy másik férfi

megsegítését szolgálta? Miss Burroughs, ön alábecsüli a vonzerejét.– Kérem, Fenség! – tiltakozott hátrébb lépve.– Kér, mégis mit? – válaszolt közelebb lépve, mintha Vivienne csupán egy préda lenne. –

Csókoljuk meg újra?– Ne! – rémülten pillantott az ajtó felé. Találgatta, vajon zárva van-e, vagy elmenekülhetne a

király lakosztályából? Megkockáztassa?– Szóval nem élvezte? – kérdezte mosolyogva. – Gondolja jól át, mit kínálunk önnek. Egy

lakosztályt a palotában. Házat. Nemesi rangot. Nem lenne ez elegendő kompenzáció azért, hogy lemondjon arról az ügyvédről?

A király szavai mindennél jobban felháborították Vivienne-t. Dacosan kihúzta magát, és így szólt:

– Mikor felajánlotta a segítségét nekünk, azt hittem, azért teszi, mert a bácsikám Lady Castle-maine-nek udvarolt, és mert nem volt más választásunk. Engedelmeskednünk kellett a királyunk-nak. De most már látom, hogy valójában csak buja vágyainak kielégítése vezérelte. Lehet, hogy ön az uralkodó, de abban a pillanatban a viselkedése semmiben nem különbözött egy utolsó gaz-emberétől.

Károly tekintete fenyegetően elkomorult.– Vigyázzon, mit beszél rólunk Miss Burroughs! Talán nem tud mindent. A szerelmének még

súlyos vádakat kell tisztáznia. Eddig szemet hunytunk felette, azt gondolván, hogy vádlói csak a sikereire való féltékenységből terjesztik.

– Miféle vád?– Ami miatt kegyvesztett lett a törvényszék előtt.– Mert alacsony származású? A király megrázta a fejét.– Azért, amit régen tett?– Igen.– Tudatlanságból és végső kétségbeesésében lopott.– Nem erre gondoltunk. Teljesen másról van szó, egy igen kényes vád, mely szerint meglehe-

tősen visszataszító természetű kapcsolat állt fenn közte és a között az ember között, akinél ügy-védjelölt volt.

Vivienne merészen Károly szemébe nézett.– Azok csak rágalmak. Sosem tanúsított olyan viselkedést.– Inkább neki hisz, mint a tiszteletre méltó törvényszéknek?– Igen!Károly lassan körbejárta Vivienne-t, fürkésző pillantásokkal méregette a testét. Vivienne

egész testében remegett, ám most már nem a félelemtől, hanem jogos felháborodásában.– Nagyon indulatosnak látszik, kedvesem.– Mert azok az emberek nem ismerik az igazságot.– Van bizonyos befolyásunk a bírói testületre, Miss Burroughs. Kíváncsiak vagyunk, mit len-

ne hajlandó tenni a szerelme előbbre jutása érdekében. Hisz ön nem nemesi rangú, nincsenek cí-mei és nem is gazdag. Csak egy kereskedő unokahúga.

Vivienne pontosan tudta, mit jelent jelentenek a király szavai, ismerős volt számára ez a me-rengő hangsúly. Sokszor hallotta már, mikor a bácsikája vásárlói és szállítói üzletet kívántak köt-ni.

– Mire akar célozni ezzel, Sire?– Arra célzunk, kedvesem, hogy nem kellene olyan elhamarkodottan visszautasítania a királyi

pártfogást. Az emberek már úgyis azt hiszik, hogy szeretők vagyunk. Nem látjuk be, miért ne le-hetnénk valóban azok?

– Azért, Fenség, mert én mást szeretek, valamint úgy vélem, egy ilyen erkölcstelen alku mél-tatlan a királyhoz.

Károly arcának színe vetekedett a székeket borító vörös kárpitéval. Indulatosan az ajtóhoz ro-hant, kinyitotta, és kikiáltott a folyosóra.

– Chaffinch!Az apród azonnal megjelent, mintha egész idő alatt az ajtó mögött várakozott volna.– Kísérje vissza a hölgyet a bácsikájához, és mondja meg neki, hogy vigye haza! – parancsol-

ta Károly. – Nem akarjuk többet a Whitehallban látni őket! – Vivienne-re pillantott. – Isten ön-nel, Miss Burroughs, köszönje a szerencséjének, hogy nem kísértetem a Towerba. Távozhat!

Vivienne az ajtóhoz sietett, majd némi habozás után ismét a király felé fordult.– Fenség! Mit szándékozik tenni Mr. Hardinggal?– Ezt talán korábban kellett volna végiggondolnia, mielőtt úgy bánt a királyával, mint a lába

alatt lévő trágyával! – csattant fel Károly. – Távozzon, Miss Burroughs! Nem kívánjuk többé lát-ni, és ha nem megy el azonnal, hívatni fogjuk a testőrséget.

Chaffinch megragadta a karját.– Gyerünk! – mondta nyersen, miközben szabályosan kivonszolta a lakosztályból. – Nem lát-

ja, mennyire felizgatta?– De…– Maga ostoba nőszemély! – torkollta le az apród, ahogy maga után húzta a folyosón. –Fogal-

ma sincs, mennyi mindennel kell foglalkoznia a királynak mindennap. A hollandok, a franciák, a spanyolok, a királyné, Lady Castlemaine.

– Igaza van, fogalmam sincs! – vágott vissza Vivienne, és kirántotta a karját az apród szorítá-sából. – De akkor sincs joga ahhoz, hogy úgy bánjon velem, mint egy szajhával!

Chaffinch hirtelen megállt, komor tekintettel nézett Vivienne-re.– Nézze, kisasszony! Mindenki, akivel csak találkozik, akar valamit tőle. Ha tekintetbe vesz-

szük, mennyi mindent kellett elszenvednie korábban, amíg vissza nem helyezték az őt megillető rangba, nem is kér olyan sokat öntől, mint az alattvalójától.

– Örömmel teljesítem alattvalói kötelességeimet. De ő ennél sokkal többet kért.– Ezek után valószínűleg egész éjjel játszani vagy táncolni fog – fejezte be Chaffinch bosszús

morgással, tudomást sem véve Vivienne megjegyzéséről, majd újra maga után húzta. Vivienne megpróbálta elhitetni magával, hogy a legrosszabbon már túl van. Károlyt senki sem tartotta bosszúszomjasnak. Talán ha első dühének lángja ellobban, többé nem vesződik velük, és ahogy Chaffinch is mondta, rengeteg más, jóval fontosabb üggyel kell foglalkoznia. Ilyen és ehhez ha-sonló, bizakodó gondolatokkal próbált úrrá lenni a rettegésén, miközben engedelmesen követte Chaffinch-t a palota útvesztőnek tűnő folyosóin. Hamarosan egyre erősödő hangzavar ütötte meg a fülét, ebből tudta, hogy a Banqueting House-hoz vezető folyosón járnak már.

Chaffinch kinyitotta az ajtót, és intett Vivienne-nek, hogy lépjen be. A teremben azonnal né-ma csend lett, minden fej feléje fordult. Fülig pirult a kíváncsiskodó tekintetek kereszttüzében, míg a termet pásztázta a bácsikája után kutatva. Minden irányból kérdő tekintetek záporoztak fe-léje, miközben a jelenlévők sokatmondó pillantásokat váltottak egymással. Egy örökkévalóság-nak tűnő pillanat után végre felfedezte bácsikáját a terem másik végében, néhány más férfi társa-ságában.

Tekintetét egy pontra függesztve keresztülvágott a termen. Ebben a pillanatban a bácsikája is észrevette a közeledtét, a tekintetét elöntötte a rémület.

– Mit keresel te itt? – hebegte feldúltan.– Mennünk kell.– Miért, mit műveltél?– Pontosabban, mit nem csináltam – válaszolta. – Ha nem vagy hajlandó hazajönni, nélküled

megyek el.Elias bácsi Vivienne tekintetéből és hangjából azonnal megértette a helyzet komolyságát.

Szótlanul bólintott, karon fogta unokahúgát, és kikísérte a teremből.

21. fejezet

kocsi lassan kigördült a Whitehall udvarából. Elias bácsi olyan pillantást vetett Vivienne-re, mintha az teljesen tönkretette volna.A

– Te ostoba szamár! Édes istenem, hogy tudtad visszautasítani őt? Hisz ő a király!Folyamatosan szidta és korholta Vivienne-t, de ő egyáltalán nem figyelt rá. Elgondolkodva

bámulta a kocsi ablakán keresztül a tovasuhanó házakat. A folyóról felszálló köd mindent szürke és nyirkos lepellel vont be. Minden gondolata Rob körül forgott, maga elé képzelte, ahogy mez-telen talppal a kocsiszín tetején állva vár rá. Mennyire reménykedett benne, hogy eljön ma este hozzá! Muszáj elmondania neki, hogy mi történt. Mindennél jobban vágyott a férfi ölelésére, hozzábújni, erőt meríteni a szerelméből. Történjék bármi, szembenéz vele.

– Talán még nem késő. Visszamehetnénk, és…– Nem! – Vivienne a bácsikája felé fordult – Te nem láttad az arcát, bácsikám. Biztosíthatlak,

már túl késő. Többé nem kíváncsi rám.– Nem lehetsz biztos benne…– Bácsikám, hidd el, túl késő.– Mikor már olyan közel álltál hozzá – siránkozott tovább Elias bácsi –, hogy bejáratos legyél

az udvarba…– Igen, bácsikám, attól tartok, elvesztettem egy jól jövedelmező üzleti lehetőséget.– Nem csak az. Elvesztetted az esélyedet hogy rangot kapj, vagyont, nemesi rangban lévő fér-

jet, mint…– Mint a király szeretője.– Igen. Mindennek ára van, néha pedig a dolgok megérik az értük fizetett árat.– Ne csüggedj, bácsikám. Ez az egész ügy akár jól is végződhet. Mint egy olyan nő, aki visz-

szautasította a királyt, bizonyos körökben még növelheti is az ázsiómat.Elias bácsi végre abbahagyta a siránkozást. Kövérkés arcán mosoly terült szét, szeme megtelt

csillogással.– Igazad lehet. Erről megfeledkeztem. Vivienne ismét az ablak felé fordulva, a köd borította utcákon tovasuhanó házakat figyelte.

Aggódva gondolt visszautasításának lehetséges következményeire.

– Helló Rob! Szép este egy kis sétára, ugye?Rob villámgyorsan hátraperdült, és a sötétséget kémlelte. Először semmi mozgást nem észlelt,

sem a Burroughs-házban, sem a kocsiszín felőli oldalon, csak az istállók felől hallatszó halk ne-szezést hallotta.

– Jack? Mit keresel itt?A barátja előlépett az árnyékból, és Vivienne szobájának az ablaka felé intett.– Az ott az övé, ugye?– Részeg vagy?– Nem, Rob. Teljesen józan vagyok – lépett közelebb Jack.– Mi az ördögért állsz itt lesben? Csak nem… – Rob hangja elcsuklott egy pillanatra. – Ugye

nem valami rosszban sántikálsz?– Ez jó, te kérded tőlem, az éccaka közepén, itt, ezen a helyen?Rob újra az ablakra pillantott.

– Hát hogyne, nem kéne itt meresztenem a szemem, amikor te a gyönyörűséges Vivienne-re vársz. De még nincs itthon. Úgy hallottam, épp most teszi szét a lábait a királynak. Mind a ketten a Whitehallba mentek, a lovászfiútól tudom. Nagyon beszédes fickó, főleg ha valaki fizet neki egy pár kortyot a sarkon túli kocsmában.

– Jack, te részeg vagy! Menj haza.– Mér’ kéne hazamennem, mikó' te is itt vagy? Tudom jól, hogy becsusszantál ennek a kis

hölgynek a lepedői közé, pedig nem is a feleséged, ne is tagadd! Öreg barátom, elfelejtetted, hogy az emberek megfigyelésével foglalkozom? Ezért fizetsz engem, ugye? De néha fizetség nélkül is megfigyelek ezt-azt – Jack hangja maró gúnyba váltott. – Nagyon finom és előkelő dá-ma, meg kell hagyni, ráadásul Martlebury az ügyfeled. Hisz olyan nagy gyakorlatod van már eb-ben. Először a húgomat loptad el, most meg Sir Philip jövendőbeli menyasszonyát.

– Én sosem loptam el a húgodat.– Igen is elloptad! Elvetted tőlem.Rob döbbenten bámult barátjára. Soha, semmilyen jelét nem adta, hogy egy cseppnyi keserű-

ség is bujkálna benne.– Hisz téged is befogadtunk.– Oh, persze, mint egy kivert kutyát! Én voltam a testvére, a családja, egy vérből valók vol-

tunk! De ő mindent neked adott.– Aztán elhagyott. Elfelejtetted már, Jack?– Nem – dörmögte. – És boldog voltam, amikor megtette. Most meg ebbe a Burroughs nősze-

mélybe kóstoltál bele, vagy talán többre pályázol, he? Talán házasságra? Az öreg fickó pénzére akarod alapozni az életed, ugye?

Rob néhány lépést hátrált. Megértette, hogy nincs értelme tagadni.– Szeretjük egymást.– Janetet sosem akartad feleségül venni, ugye?– Azt hiszem, nem ez a legalkalmasabb hely és idő, hogy ezt megbeszéljük.– Mér' nem? Mér' nem jó itt neked az utcán? Régebben mindig a csatorna partján ülve beszél-

gettünk. Elfelejtetted má', he? Éjszakánként meg szerencsésnek tartottuk magunkat, ha olyan szalmára fekhettünk, ami még nem vót túl büdös.

– Semmit nem felejtettem el.– Szerintem sok mindent elfelejtettél, és most már túl sokra tartod magad. Azt hiszed, felesé-

gül veheted Vivienne Burroughs-t? Mindig is túl magasra törtél, nem tétovázol semmit megtenni a cél érdekében.

– Jack, hisz mindketten folyton arról beszéltünk, hogy kezdeni kellene valamit magunkkal.– És te komolyan is gondoltad. Elhitetted magaddal, hogy jobb dolgokra termettél, hogy kü-

lönb vagy mindenkinél, még Janet-nél is. Azt hiszed, Janet ezt nem tudta? Tudta, hogy előbb-u-tóbb sikeres leszel valahogy, és akkor majd elhagyod őt. Sokat sírt ez miatt.

– Nekem sosem beszélt erről.– Ezért hagyott el téged, még mielőtt te elhagytad volna. Tudta, hogy sosem vennéd vissza, ha

az a férfi kidobja. Inkább vízbe ölte magát, minthogy az előkelő és nagy tekintélyű Robert Hard-ing visszautasítsa.

– Ez… ez igaz? – Rob újra érezte a vállára nehezedő kétségbeesés és bűntudat mázsányi kő-ként ránehezedő súlyát.

– Asziszed, hogy hazudok?

Rob döbbenettel keveredett gyanakvással figyelte azt az embert, akit oly hosszú ideig a barát-jának tartott. Aki éveken keresztül rejtegette – és milyen jól rejtegette! – előtte a benne bujkáló irigységet és haragot.

– Nem tudom, Jack. Kezdem azt hinni, hogy fogalmam sincs, ki is vagy te.– Hm, aszitted, hogy mindent tudsz rólam. A jó öreg, szegény, nincstelen Jackről. Aki csak a

szajhákat hajkurássza és szenvedélyes hazárdjátékos – megvetően mosolygott. – Mindig annyira magabiztos vagy, Robbie, azt hiszed, mindig, mindent tudsz.

– A barátod voltam…– Barát? Ó, igen, a barátod, akit küldöncnek vagy kémnek használtál. Jack, tartsd nyitva a sze-

med! Jack, tudj meg mindent róla!… Oh, majd elfelejtettem, itt van néhány garas a fáradozásai-dért, a te ügyvéd barátodtól.

– Jack, ez nevetséges! Ha te nem akarod elvállalni azt a munkát, amivel megbíztalak, hát ne tedd!

– Oh, micsoda jótét lélek vagy! Köpök rád!Rob óvatos, bizonytalan pillantásokkal méregette Jacket, vajon miben sántikálhat?– Én igazán szerettem Janetet, és ő sosem beszélt nekem a félelmeiről. Összetörte a szívemet,

amikor elhagyott. És mit kellett volna tennem, amikor adódott egy lehetőség, hogy jobbra fordul-jon a sorsom? Köszönöm, de nem kérem?

– A pártfogásodba vehettél volna, kedves barátom! – kiáltott Jack, hangjából sütött az évek során a lelkében felhalmozódó düh, irigység és csalódottság. – Mondhattad volna: és mi lesz Jackkel? Akad még egy hely a házban számára? Jóságos isten, Rob! Mit nem adtam volna, ha csak a legutolsó szolga is lehettem volna annak az embernek a házában! De te magamra hagytál, visszalöktél a csatornába!

Jack dühös és elkeseredett szavai még több bűntudattal és lelkiismeret-furdalással töltötték meg Rob lelkét. Igaza van Jacknek. Semmit nem tett érte, nem segített a barátján. Attól félt, hogy elveszíti a saját lehetőségét. Önző volt.

– Engem is elhagytál, ahogy elhagytad volna Janetet is, ezért én…– Miről beszélsz? – kapta fel a fejét Rob. – Mit műveltél vele? Hisz ő döntött úgy, hogy el-

hagy engem, nem, Jack?– Oh nem, itt te vagy a bűnös, nem én. Én csak megpróbáltam neki segíteni, és magamon is,

ezt nem tagadhatom.Rob egy pillanat alatt Jackhez ugrott, megragadta a nyakát, és megrázta.– Mi az ördögöt műveltél vele? – vicsorogta.Jack kirántotta magát Rob szorításából.– Ő is ki akart törni, mint ahogy te is. Csak egy kis lökés kellett neki.– Miféle lökés, Jack? – Rob már leplezetlen undorral bámult Jackre. – Elkótyavetyélted, mint-

ha te lettél volna a kerítője? A saját húgodat? Igen, ezt tetted, eladtad, ugye?– Jól alakult volna a sorsa, ha nem habarodott volna beléd! Rengeteg pénzt facsarhatott volna

ki attól az öreg arisztokratától, hogy a szeretője legyen, és mert az ő fattyával volt…– Janet terhes volt?– Mit számít ez neked? Ha nem lett volna olyan ostoba, megcsinálhatta volna a szerencséjét.

De nem, a fejébe vette, hogy megpróbál küzdeni ellene, nem értette meg, hogy boldognak és há-lásnak kéne lennie azért, amit tettem érte. Inkább vízbe fojtotta magát, mert biztos volt benne, hogy te túl gőgös vagy, hogy visszafogadd. És igaza is volt! Tudom, és te is tudod.

– Én nem tudtam erről! – kiáltotta Rob. – Fogalmam sincs, mit tettem volna!

– Én tudom! Kihajítottad volna az utcára, ugyanúgy, ahogy ennek a némbernek, akit lefektet-tél, a nagybátyja téged is ki fog hajítani, ha rajtakap vele! És hamarosan meg fogja tudni, ahogy Sir Philip is tudja már! –Jack arcára diadalittas mosoly ült ki. – Ó, végre megértetted. Most már nem vagy olyan átkozottul magabiztos, ugye? Mit gondolsz, ki fogja az ágyában várni, ha vissza-tér a Whitehallból?

Vivienne tehát tényleg elment ma este a Whitehallba? De miért? Biztos a király magához ren-delte. De milyen céllal? Rob újra maga előtt látta Károly kéjsóvár tekintetét, amint Vivienne tes-te fölé hajol. Az emlék tűzként égette az elméjét.

– Azt hiszed, most is szívélyesen és készségesen fog várni rád? – gúnyolódott Jack. –Gondol-kozz csak, öreg haver!

Rob kényszerítette magát, hogy elterelje a fejébe toluló képről a gondolatait.– Kiről beszélsz? – kérdezte nyersen. – Tán te?– Tévedsz, megint tévedsz, te kis dörzsölt fickó. Sir Philipnek nagyon felkeltette az érdeklő-

dését a te kis titkos találkád. Nem is mászik olyan rosszul, persze kellett neki egy kis segítség.Rob elképedve bámult Jackre, mintha nem hinné el, amit hallott.– Mi a fenét műveltél?

– Szereztem magamnak egy lehetőséget, hogy itt hagyjam ezt az átkozott várost – vigyorgott Jack. – Távol ettől az öntelt frátertől és távol tőled!

Az egyik istálló ajtaja kinyílt, és egy kócos, álmos tekintetű lovászfiú nézett ki rajta.– Tünés vissza! – parancsolt rá Rob. – Ez nem a te dolgod!A lovászfiú azonnal eltűnt.– Felvered az egész istállót, te szerencsétlen – Jack hátrált néhány lépést.– Fütyülök rá, ki hall meg minket. Istenemre, legszívesebben megölnélek – dörmögte Rob.

Minden izma megfeszült, ahogy lassan közelebb lépett ahhoz az emberhez, aki tönkre tette Jane-tet, és most tönkre akarja tenni Vivienne-t is.

– Maradj ott, Rob, vagy megöllek. Nem tréfálok! – Jack a kabátja alól előhúzta a tőrét. •– Nem feledkeztél meg valamiről, öregem? – kérdezte Rob. Lassan egyre közelebb húzódott

ellenfeléhez. Hanghordozása teljesen megváltozott, mintha ismét a sok évvel ezelőtti Rob lett volna.

– Ahogy az egyik ügyfelem is mondta egyszer, nem ügyvédnek születtem. Mindig legyőztelek a verekedésben, és istenemre, most is tönkreverlek.

– Nincs fegyvered.– Nincs szükségem rá.Már semmi nem állíthatta meg Robot. Jack is jól látta ezt, összeszorított szájjal és rémült te-

kintettel figyelte Robot, majd hirtelen előreugrott, és felé döfött a tőrrel.Rob hátraugrott, és ezzel az ugrással, mintha az időben is visszaugrott volna, újra az a régi ut-

cakölyök volt, aki a sikátorokban nőt fel, ahol az öklüket használták fegyvernek, vagy ami éppen a kezük ügyébe akadt.

Lekuporodott a földre, egyik szemével villámgyorsan végigpásztázta a ház és az istálló között húzódó keskeny átjárót, valami fegyverként használható tárgy után kutatva. Másik szemét mind-végig a Jack kezében villogó tőrön tartotta.

Óvatosan körözve figyelték egymást.– Nem akarlak megölni, Rob – bizonygatta Jack a tőrrel hadonászva. – Sir Philip nem ezért fi-

zetett le.– Akkor tedd el a kést.

– Ó, azt már nem. Szükségem van rá. Mindig te voltál az ügyesebb küzdő. Így most egyenlők az esélyeink.

Farkasok módjára, fogukat vicsorgatva, éber tekintettel köröztek tovább. Rob váratlanul előre ugrott, ügyesen kikerülve a feléje sújtó kést. Megragadta Jack karját, és megcsavarta. Jack felsi-koltott, és csizmás lábával keményen térden rúgta Robot, aki a fájdalomtól felordítva a durva ut-cakövekre rogyott.

Rob látta, hogy Jack újra felemeli a karját, hogy lesújtson rá a tőrrel. Félregurult, és nagy ne-hezen feltápászkodott. Zihálva, a fájdalomtól eltorzult arccal ismét leguggolt, közben le sem vet-te szemét a késről.

– Most én vagyok a nagyobb, Rob – gúnyolódott Jack kifulladva. – Nem vagyok többé az a kis vakarcs. Most végre elkaplak és kiheréllek, aztán a nyakamba akasztom a golyóidat, amikor áthajózom az Újvilágba.

– Végre megmutattad, ki is vagy valójában – mondta Rob. Ismét felállt, lassan előre-hátra himbálta a testét, tudomást sem véve a térdébe hasító, égő fájdalomról.

– Legalább nem kell többé színlelnem, hogy is érzek irántad – kiáltott fel Jack, és ismét Rob felé ugrott.

Rob amilyen gyorsan sérült és fájdalmas térde engedte, kitért előle, közben Jack felé ütött, és el is találta a vállát.

– Ez gyenge, nagyon gyenge – mondta Jack, ahogy visszafordult. – Mint egy bolhacsípés. Emlékszel még Rob, milyen a bolhacsípés? Emlékszel még, hogy szedegettük ki egymás hajából a tetveket?

– Persze hogy emlékszem. És te? Te emlékszel, hányszor osztottam meg veled az ételemet? És hányszor bújtattalak el, amikor apád megint részegre itta magát és őrjöngött?

– Mert mindig olyan jótét lélek voltál! – gúnyolódott Jack, közben néhány lépéssel megköze-lítette Robot.

– Megtettem, amit tudtam.– Amíg nem találkoztál a jótevőddel. Mondd csak Rob, igaz az, amit beszéltek rólatok? Hagy-

tad, hogy az a vén kéjenc a kedvét töltse rajtad?– Tudod jól, mi az igazság.– Talán tudom. Te mindig azt hitted, hogy én csodállak téged. Hát tudd meg, Robert Harding,

hogy gyűlöllek!Jack ismét lecsapott. Rob félreugrott, levegő után kapkodott a térdébe hasító fájdalomtól, de

még mielőtt a földre rogyott volna, megragadta Jack karját. Minden erejével lerántotta és úgy megcsavarta, hogy Jack ejtse el a kést. Hangos reccsenés, majd Jack éles kiáltása hallatszott, a kés pedig hangosan koppanva a földre esett. Mindketten utána vetették magukat, de Rob érte el először. Dulakodni kezdtek, Jack megpróbálta visszaszerezni a kést. De elvétette a mozdulatot, és hanyatt esett. A következő pillanatban Rob az épen maradt térdével Jack mellkasán térdelt, és a nyakához szorította a kést.

– El kéne vágnom a nyakad azért, amit Janettel műveltél!– Csak rajta! Mire vársz? Tedd meg, és legyen már vége. Nincs semmim, amiért élni akarnék.Rob arra a két kölyökre gondolt, akik valaha voltak. Lassan elhúzta a térdét Jack mellkasáról.– Gyerünk, tűnj el! – parancsolta fenyegetően. – Tűnj el innen, és tűnj el Londonból is – fel-

állt, az övébe tűzte a kést, és lenézett a földön fekvő férfira, akit valaha a testvérének tartott.– Az életedet és szabadságodat tekintsd az én ajándékomnak, ahogy én is kaptam egy ajándé-

kot az élettől.Jack nagy nehezen feltápászkodott, törött karját szorongatva, gyanakodva méregette Robot.

– Hagyod, hogy elmenjek?– Igen. Mert igazad van. Többet kellett volna tennem, hogy segítsek rajtad. De most vége,

Jack. Most kvittek vagyunk.Jack bizonytalanul hátrált néhány lépést, mintha nem hinne Rob szavainak. Mikor látta, hogy

Rob nem követi, megfordult, és törött karját fogva végigrohant az istállósoron.Ebben a pillanatban egy kocsi gördült a kapu elé, majdnem elgázolta Jacket.– Hé, ember, mit művelsz? Tünés az útból! – ripakodott rá a kocsis, Jack pedig egy pillanat

alatt eltűnt a sötétben.Rob villámgyorsan visszahúzódott az istállófal árnyékába. Ahogy felpillantott Vivienne abla-

kára, egy kötelet látott lógni a fal mentén.Micsoda könnyelműség, Jack! – gondolta magában, Ennyi erővel egy létrát is támaszthattál

volna a falnak.– Hé, hol van a kapus? – kiáltotta a kocsis. Rob izgatott beszélgetést és a kinyíló kapu nyikorgását hallotta. A szokásos módon felmászott

a tetőre, megragadta az ereszcsatornát, és mászni kezdett. Össze kellett szorítania a fogát, hogy fel ne kiáltson a minden mozdulatára a térdébe hasító fájdalomtól.

Ahogy felpillantott Vivienne ablakára, egy árnyékot látott elsuhanni mögötte.

22. fejezet

wena kapkodó mozdulatokkal bontotta ki Vivienne hajából a szalagokat, közben többször is fájdalmat okozva úrnőjének.O

– Oh, bocsánat kisasszony – motyogta az idős komorna. – Nagyon felzaklatott a kinti lárma.– Senki nem tudja, kik verekedtek? – kérdezte Vivienne.A kocsijukkal a kapu előtt majdnem elütöttek egy menekülő férfit, és amikor hazaértek, a la-

káj, a lovászfiú és az inas egymás szavába vágva, izgatottan számoltak be nekik a verekedésről. Mindannyian másképp mesélték el a történteket, abban viszont egyetértettek, hogy a küzdő felek nyomtalanul eltűntek.

– Cromwell idejében ilyesmi nem fordulhatott volna elő. Mióta Károly visszatért, minden el-züllik, ebek harmincadjára jut.

Vivienne az ablak felé pillantott, észrevette, hogy Owena már leengedte a függönyöket. Most nem volt olyan hangulatban, hogy megvitassa a komornával a király mellett és ellen szóló érve-ket. Már alig várta, hogy az ablakhoz mehessen és megkeresse Robot.

– Mivel nagyon feldúltnak és izgatottnak látszik, elmehet, majd én befejezem a fésülködést – szólalt meg végül.

Owena nem tiltakozott.– Jó éjszakát, kisasszony! – mondta, és az ajtóhoz sietett.Vivienne biztos volt benne, hogy Owena egyenesen a konyhába megy majd, hogy megbeszél-

je a verekedés részleteit a többi szolgával. Mivel a konyha igen messze esett a hálószobájából, Vivienne még örült is ennek, így legalább senki nem hall majd semmit.

Az ablakhoz menve elhúzta a függönyt; mögötte betört ablaküveget és egy himbálózó kötelet fedezett fel.

– Vár valakit?Ez nem Rob hangja!– Ki van ott? – kiáltott fel rémülten. Gyorsan megfordult, és az ágya melletti sötét sarkot kém-

lelte.– Kit keresett? – kérdezte Philip, előrébb lépve a gyertyák fényébe.– Kifelé! Tűnjön innen!– Pszt, kedvesem, ha felveri az egész házat, kénytelen leszek mindenkinek elmondani, mekko-

ra szajha!– Nem tudom, miről beszél.– Oh kérem, Vivienne. Ne tetesse ostobának magát. Teljesen felesleges. Mindent tudok magá-

ról és Szívtelen Hardingról.Vivienne nagyot nyelt.– Hogy jutott be ide?– A szeretője által is használt úton. Vagy inkább azt kéne mondanom, hogy szeretői? – mond-

ta ridegen, néhány lépést tett a szoba közepe felé. – Meg lennék lepve, ha ő lenne az egyetlen.– Takarodjon innen!– Ó, minek ez a nagy felháborodás? Meglehetősen mulatságosan hangzik egy olyan asszony-

tól, aki beengedte azt a csatornatölteléket az ágyába.– Ne merészelje csatornatölteléknek nevezni? Ő egy ügyvéd!– Harding a csatornában született, és oda fog visszakerülni. Az előkelő társaság nem tűri meg

az olyan férfiakat, akik nem tudják, hol a helyük, és az olyan nőket sem.

– És ki dönti el, hogy kinek hol a helye, ön?– Bíróság elé fogom állíttatni azt a tolvajt más jogainak a csorbításáért! – sziszegte Philip nya-

kig vörösödve.– Más jogainak csorbításáért?– Az, hogy elrabolja az ügyfele jövendőbeli menyasszonyának a szüzességét, minden kétséget

kizáróan szemérmetlen és elítélendő viselkedés egy ügyvéd részéről.– Nem rabolta el az ártatlanságom! Boldogan adtam neki.– Jóságos ég, micsoda arcátlan ringyó! – Philip megvetően mosolygott.– Akkor volnék ringyó, ha feleségül mennék magához.– Idefigyeljen, maga ostoba némber. Mindenképpen meg fogom a bácsikája pénzét szerezni,

vagy így, vagy úgy – még közelebb lépett. – Maga nem dobhat ki engem, mint egy utolsó szol-gát, vagy az a piperkőc Cheddersbyt. Nem szándékozom innen elmenni addig, amíg jól ki nem szórakoztam magam.

– Sikítani fogok, ha…– Én pedig mindent elmondok a bácsikájának magáról és Szívtelen Hardingról. Mit gondol,

mit szól majd a bácsikája, ha megtudja, hogy beengedte azt a gazembert az ágyába. Harding nem a király, ezért nem hiszem, hogy örömmel venné ezt a hírt, enyhén szólva. Természetesen hajlan-dó vagyok megtartani ezt a kis titkot, ha azt teszi, amit mondok.

– Nem lehet már olyan nagy titok, ha maga is tudja.– A legmegbízhatóbb forrásból tudom.– Akkor most maga figyeljen jól, Philip. Az sem érdekel, ha egész London megtudja, mi tör-

tént köztem és Mr. Harding között.– Ne legyen olyan elhamarkodott és meggondolatlan. Ha nem kapom meg, amit akarok, kímé-

letlenül tönkreteszem a szeretője ügyvédi pályafutását, ahogy maga is megpróbálta keresztülhúz-ni az én számításaimat. Ne higgye, hogy nem vagyok képes rá.

Vivienne agya szélsebesen kutatott valami hasznosítható után. Vajon tényleg van akkora ha-talma, mint a királynak?

A király. Ha Philip itt várt rá, még nem tudhatja, mi történt a Whitehallban ma este. Ezt talán még lehet használni valamire.

– Tűnjön el, Philip. Nem hallotta, hol jártam ma este? A Whitehallban. A király privát lakosz-tályában – Philip elkomoruló tekintetét látva, nekibátorodva folytatta. – Úgyhogy csak rajta, Phi-lip. Mondja csak el mindenkinek. Meglátjuk, hogy reagál majd Károly. Gondolja, hogy az udvar egy cseppnyi figyelmet is szentel majd önnek, mikor én bírom a király bizalmát?

Philip váratlanul előrelendült, durván megragadta Vivienne karját, másik kezével pedig a lány nyakának nyomta egy tőr hideg pengéjét.

– Attól tartok, maga súlyosan alábecsült engem, Vivienne. Nem szívesen engedem át másnak, ami az enyém, még ha az egy szajha is csupán. Főleg nem annak a csatornatölteléknek, de még Anglia királyának sem! – durván az ágy felé taszigálta Vivienne-t. – Gyerünk az ágyba, kedve-sem, vagy itt a padlón teszem magamévá.

Váratlanul egy kéz ragadta meg Philip vállát, és oly erővel rántotta meg, hogy a férfi hátratán-torodott.

– Hogy az ördögbe kerülsz te ide! – suttogta Philip megrökönyödve.Óriási kő gördült le Vivienne szívéről, izgatottságában majdnem összecsuklott a térde, amint

először megpillantotta Robot. Örömét a következő pillanatban rémület váltotta fel. Rob ruhája szakadt és piszkos volt, arca csupa sár, a térdénél véres volt a nadrágja. A kezében egy hosszú pengéjű kést tartott.

Mikor megszólalt, hangja mély volt, a londoni szegénynegyedekben honos kiejtéssel beszélt.– Ha harcolni akarsz, te átkozott, hitvány féreg, én vagyok az embered. Na gyerünk, te gigerli,

hadd lássam, mit tudsz!– Te? – döbbent meg Sir Philip.– Igen én. Egy szajhának a csatorna töltelék fia. Ez volt az egyik legszebb dolog, amit rólam

mondtak az ügyvédi kamarában – válaszolta olyan hangsúllyal, amitől Vivienne-ben a csontjáig ható borzongás futott végig.

– Jóságos ég! – zihálta Philip, és hátrált néhány lépést.– Gyerünk, takarodj innen, vagy azt is megbánod, hogy megszülettél – Rob hangja fenyegető-

en csengett.– Rob, hidd el, nem éri meg! – kérlelte Vivienne, jól látta Rob szemében a gyilkos dühöt. –

Börtönbe kerülsz, ha megölöd!– Vagy ő, mert megpróbált megbecsteleníteni.– Ne! – kiáltott Philip, átmászott az ágyon és megpróbálta elérni az ajtót.Rob félredobta a kezében lévő kést, és Philipre vetette magát. Mindketten a földre zuhantak,

Rob megpróbálta kicsavarni Philip kezéből a tőrt. Heves dulakodásba kezdtek, Philip minden áron megpróbált megszabadulni támadójától. Vivienne felkapta Rob eldobott kését, és rémülten figyelte a dulakodó párost.

Philip veszettül küzdött, és nagy erővel belerúgott Rob térdébe.Rob felordított fájdalmában, és összeesett, így Philip ki tudott szabadulni a szorításából, és

megragadta a tőrt. Feltápászkodott és a mozgásképtelenné vált Rob fölé állt. Keményen belerú-gott Rob bordáiba, Vivienne hallotta a bordák hangos reccsenését. Rob felnyögött.

Philip figyelmeztetően feltartotta a kezét, hogy Vivienne ne jöjjön közelebb.– Maradjon ott, vagy esküszöm, hogy megölöm!– Kérem, ne tegye!– Maga olyan ostoba, Vivienne! – Philip fenyegetően állt a földön fetrengő ellenfele fölött, és

diadalmas mosoly terült szét az arcán. – Miért aggódik annyira ezért a mocsokért?– Mert szeretem! – Vivienne öntudatosan kihúzta magát.– A szerelem egy marhaság! Azt hiszi, ő szereti magát? Csak a bácsikája pénzét akarja, meg a

tekintélyt, amit a házasság révén szerezne!Vivienne a földön fetrengő Robra pillantott. A jobb oldalán feküdt, szeme megtelt fájdalom-

mal, szenvedéssel és tehetetlen dühvel.– És maga mit akar, Philip? – csattant fel Vivienne. – Maga is csak a bácsikám pénzét akarja

megszerezni, meg egy asszonyt az ágyába! Mint minden előkelő ember, természetesen.– Fogja be a száját! – vicsorogta Philip. – Mit akar, nyomorban élni ezzel a csatornapatkány-

nyal? Többé egy pennyt sem fog keresni ügyvédként, erről gondoskodni fogok! Mit gondol, ezek után mit fog tenni a bácsikája? Örülni fog, ha megszabadulhat magától! Valószínűleg kidobja majd az utcára!

– Inkább élnék az utcán Robbal, mint egy palotában önnel! És most kifelé!Philip szeme haragosan villant egyet.– Rendben, kedvesem, de nézze csak! Hisz felállt! Azt hiszem, meg akar ölni. Attól félek,

meg kell védenem magam – felemelte a tőrt, hogy lesújtson vele Robra.Vivienne sikoltva feléjük ugrott, és Rob kését belevágta Philip testébe. Rémülten lépett hátra.

Philip hitetlenkedve nézett Vivienne-re, majd egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után lassan térdre rogyott, és elterült a padlón. Vivienne-nek csak lassan jutott el a tudatáig, hogy Rob köz-ben felkelt, és Philip teste fölé hajol.

– Meghalt – suttogta Rob Vivienne-re pillantva.Vivienne-nel forgott a világ. A kezében tartott véres késre pillantott, majd lassan a padlóra ej-

tette. Rob hozzásietett, szorosan a karjaiba zárta a reszkető lányt.– Én nem akartam megölni! – suttogta felindultan, könnyes szemekkel Vivienne.– Vivienne! – Elias bácsi állt a szoba ajtajában. – Jóságos ég, mi történt itt? – a földön fekvő

holttestre pillantott. – Az Sir Philip? Magasságos ég, csak nem…Rob kissé eltolta magától Vivienne-t, de nem engedte el, testsúlyát pedig a sértetlenül maradt

lábára billentette.– Én öltem meg.– Nem! – tiltakozott Vivienne nagy szemeket meresztve Robra – Ez nem igaz!– Miss Burroughs, kérem, engedje meg, hogy elmondjam a történteket a bácsikájának – újra a

hűvös ügyvéd hangján szólalt meg. – Mr. Burroughs, Sir Philip megtámadta az unokahúgát, ezért megöltem.

Ahogy Elias bácsi Sir Philip holttestéről lassan Robra emelte a tekintetét, Vivienne eltökélte, hogy mindent elmond a bácsikájának.

– Nem, ez nem…– Attól tartok, Miss Burroughs most túlságosan zaklatott – szakította félbe Rob kissé megtán-

torodva– Te megsérültél! Bácsikám, gyorsan, orvosra van szüksége!Elias bácsi sápadt arca hirtelen bíborszínűre változott.– Akire most szükségünk van, az a király testőrsége! Megöltek egy köztiszteletben álló ne-

mesembert a házamban. Micsoda szörnyű katasztrófa! Ebből óriási botrány lesz! Vivienne, menj ki a szobából, és várj meg a nappaliban.

– Nem megyek sehová!Mióta Elias bácsi belépett, mintha most fogta volna fel igazán, hogy Rob is a szobában van.– Maga hogy az ördögbe került ide az éjszaka kellős közepén?– Az ablakon keresztül.– Micsoda?– Én hívtam ide, bácsikám. – Mindent el kell mondanom, nem akarok tovább titkolózni és ha-

zudozni – gondolta magában Vivienne. – Szeretem őt.– Szereted?! – hebegte Elias bácsi. – Ez a… ez az ügyvéd a szeretőd?– Igen. Miatta kosaraztam ki Sir Philipet, és miatta utasítottam vissza Lord Cheddersby köze-

ledését. Még Anglia királyának a haragját is magamra vontam ezért az emberért. Sir Philip min-denre rájött. Belopózott a szobámba, rám támadt, és meg akarta ölni Robot. Muszáj volt megállí-tanom.

Egy pillanatig Vivienne abban reménykedett, hogy a bácsikája hisz neki, de ez a pillanat ha-mar tovatűnt. Elias bácsi résnyire húzott szeméből és vékony vonallá keskenyedő szájából rögtön tudta, hogy bajban vannak.

– Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam. Te ölted meg Sir Philipet? Hisz min-denki tudja, hogy egy nő gyomra nem bírna el ilyesmit. Most pedig kifelé, vagy istenemre mon-dom, én magam kaplak fel, és viszlek ki!

– Nincs oka aggodalomra, kisasszony – mondta Rob gyengéden. – Nem eshet semmi bajom.– De te ártatlan vagy!– Miss Burroughs, kérem, ne izgassa fel magát. Nagyon hálás vagyok, amiért megpróbál meg-

védelmezni, de ahogy a bácsikája is mondta, senki nem hinné el, hogy képes lett volna ilyesmit elkövetni.

– Hacsak nem akarja valaki megölni a szerelmét – a bácsikája felé fordította a tekintetét. – Mit gondolsz, mi másért lenne itt Mr. Harding? A szeretőm!

Az idős férfi megvető pillantással méregette őket.– Te visszautasítottad Sir Philipet és a királyt, ezért a… a szodomitáért? Még ha így is történt

a dolog, honnan veszi a bátorságot, hogy belopózzon a házamba, mint egy tolvaj, és elrabolja az unokahúgom becsületét?

– Mr. Burroughs, sosem voltam szodomita, de azt nem tagadom, hogy valaha lopással tartot-tam fenn magam. Azt sem fogom letagadni, hogy én okoztam Sir Philip halálát. Kész vagyok börtönbe menni azért, amit elkövettem.

Vivienne látta Rob szemében, hallotta a hangjában, hogy komolyan beszél.– Bácsikám, kérlek, higgy nekem! – könyörgött kétségbeesetten. – Ő semmit nem követett el.

Nem ő ölte meg Sir Philipet! Én tettem! Én!A bácsikáját azonban nem hatotta meg a könyörgése. Az ajtóhoz ment, és kikiáltott a folyosón

várakozó inasnak.– Azonnal küldjön valakit a királyi testőrségért!Vivienne Robhoz lépett, megfogta a kezét, és könyörögve nézett a férfi sápadt, összesározó-

dott arcába.– Nem engedem meg, hogy olyasmiért vessenek börtönbe, amit én követtem el!De Rob hajthatatlan volt.– Vivienne, engem most a Newgate-be visznek, ami maga a földi pokol. Nem fogom megen-

gedni, hogy oda kerülj.– De Rob…Rob az ujjait Vivienne ajkára téve hallgattatta el a lányt.– Csitt, Vivienne, egy szót se többet. Önvédelem volt, úgyhogy nincs miért aggódnod. Kérlek,

engedj el.– Vegye le a mocskos kezét az unokahúgomról! – parancsolta Elias bácsi, de Vivienne nem

törődött vele. Megcsókolta Robot.– Vivienne! – Elias bácsi megragadta a karjánál fogva, és távolabb húzta.– Ne merjen kezet emelni rá! – mondta Rob. Bár nem emelte meg a hangját, oly erélyes volt,

hogy Elias azonnal elengedte Vivienne karját, és hátrébb lépett.Ebben a pillanatban három inas és Owena bukkant fel az ajtóban.– Ti ketten fogjátok le Hardingot! – parancsolta. – Te pedig – mutatott a harmadikra – tüntesd

el innen Sir Philip holttestét. Owena, hívja az őrséget!Owena eddig soha nem látott fürgeséggel csoszogott ki a szobából, az egyik inas pedig a lábá-

nál fogva elkezdte kifelé vonszolni a holttestet, ami véres csíkot húzott maga után a padlón.– Bácsikám – Vivienne Rob elé lépett –, ezt nem teheted! Hisz ártatlan, és meg is sérült! •– Állj félre, Vivienne, kérlek. Hagyd, hogy ezek az emberek tegyék a dolgukat – mondta Rob

gyengéden.– Hallottad, Vivienne, állj félre az útból – parancsolt rá nyers hangon Elias bácsi.– Csak azért, mert Rob kérte – mondta végül, és Rob felé fordult. – Mit kell tennem, hogy mi-

nél előbb kiszabadulj?– Tanúskodj mellettem a bíróságon.– Vigyétek el, kötözzétek meg, és adjátok át a testőrségnek! – parancsolta Elias a tétován álló

inasoknak. – Gyilkosság az én házamban! – sápítozta. – Micsoda csapás! Tönkre fogok menni!Az egyik inas durván megragadta Rob karját.– Óvatosan! Semmi szükség ilyen durva bánásmódra! – kiáltott rá Vivienne.

– Vivienne, hallgass el végre! Ne kelts ilyen kínos feltűnést! – csattant fel Elias bácsi.Vivienne-ben zaklatottság, harag és a Rob sorsa iránti aggodalom kavargott. Bárcsak elkísér-

hetné a Newgate-ba! Beleborzongott, hogy Robnak miatta azon a szörnyűséges helyen kell ra-boskodnia. Mindenáron be kell bizonyítani az igazságot. Sir Philip volt az, aki rájuk támadt, és megölte volna Robot, ha ő nem avatkozik közbe. Ez túl nagy ár lenne a szabadságáért. A szíve majdnem összetört, amikor Robot úgy vezették el a szobából, mint egy bűnözőt.

– Nem érdekel, hogy mit látnak meg vagy mit gondolnak rólam az emberek! Szeretjük egy-mást, és feleségül megyek hozzá, akár jóváhagyod, akár nem!

– Te feslett nőszemély! Hogy mersz velem így beszélni azok után, amit érted tettem? Befo-gadtalak a házamba, etettelek, öltöztettelek…

– És majdnem eladtál engem a rangért és a befolyásért, ami azzal járna! Boldogan végignéz-ted volna, hogy a király szeretője legyek, csak azért, hogy növekedjen a befolyásod a városban! Bocsáss meg, bácsikám, de a jóságodat nem kívánom viszonozni egész hátralévő életemmel!

– Ehelyett megaláztál az egész város előtt.– Nem, inkább beleszerettem egy finom és nemes lelkű fiatalemberbe, akire igazán büszke le-

hetnél, ha ismernéd.– Egy finom fiatalember, akit épp most visznek gyilkosság miatt a Newgate-be! Egy finom

ember, aki London csatornáiban született és nőtt fel, és mindenki tudja, mivel hálálta meg annak a gusztustalan szodomitának a taníttatását!

– Elég! – Vivienne egész teste rázkódott a dühtől. – Robert Harding becsületesebb, nemesebb lelkű és finomabb ember, mint amilyen Sir Philip vagy a király, vagy akár te, bácsikám, valaha is leszel!

– Ha ez a véleményed – vágott vissza Elias bácsi a dühtől elvörösödött arccal –, örökre el fog-lak küldeni a házamból!

– Nem szükséges elküldened, boldogan elmegyek magamtól is! – kiáltotta Vivienne, és a tel-jesen elképedt személyzet mellett lerohant a lépcsőn, és kiviharzott a házból.

– A teringettét, mi a csuda folyik kint? – motyogta az álmosságtól még félig zavarodott Lord Cheddersby. A külső szobában két ember fojtott vitatkozásának hangjait hallotta. És, hacsak nem álmodik, az egyik egy női hang, a másik minden bizonnyal az inasa.

Kábán feltápászkodott az ágyából, felvette a hálóköntösét. Az ablakon beszűrődő derengő fényből úgy gondolta, épp most kezd virradni, de még nem lehet túl késő. Az öltözőasztalon megpillantotta a parókáját. Tétován végigsimította hálósapkás fejét, de végül mégsem nyúlt a pa-rókáért. Papucsba bújt, és a külső szoba ajtajához csoszogott.

– Jeffries, mi az ördög történt? – kérdezte a szomszédos szobában neki háttal álló inastól.Egy fiatal nő félretolta az útból Jeffriest.– Lord Cheddersby!– Miss Burroughs? – kiáltott fel teljesen elképedten.– Végső kétségbeesésemben fordulok önhöz segítségéért!– Jóságos ég, mi történt?– Mr. Hardingról van szó. A Newgate-be vitték Sir Philip meggyilkolásáért. De nem ő tette,

én öltem meg Philipet, de Mr. Harding magára vállalta és…Lord Cheddersby sietve Vivienne-hez lépett, és barátságosan átölelte a lány sírástól rázkódó

vállát.– Jól van, no, Miss Burroughs – vigasztalta gyengéd hangon. – Jöjjön velem a nappali szobá-

ba, ott jobban tudok figyelni önre. Jeffries, küldje el Marlowe-t valami reggeliért – adta ki az uta-

sítást az inasnak, Vivienne kezét pedig a karjába fűzve kivezette a folyosóra, a nappali szoba fe-lé.

– Lord Cheddersby – kezdett izgatottan a mondandójába Vivienne, miután elhelyezkedett a pávakék színekkel díszített szoba egyik karosszékében –, nem tudom, kihez fordulhattam volna. Szükségünk van a segítségére. Rob… Mr. Harding, mindenben ártatlan, de a bácsikám nem hitt nekem, ezért el kellett jönnöm önhöz. Tudom jól, hogy nincs igazán jó véleménye rólam, de azt is tudom, hogy ön jó és nagylelkű ember. Kérem, ne utasítson vissza!

Lord Cheddersby tanácstalanul húzta le a fejéről a hálósapkáját, ami alól előbukkantak kócos, világosbarna hajfürtjei.

– Nem tudom, mit gondoljak – szólalt meg végül. – Miss Burroughs, amint azt bizonyára ön is észrevette, én nem vagyok egy igazán okos fickó. Ha azt kívánja, hogy segítsek önöknek, ké-rem, kezdje el az elején, és nagyon lassan.

Vivienne mély levegőt véve megpróbálta megnyugtatni magát, és belekezdett a történetbe.

23. fejezet

– Nos, megpróbáltam elmondani az igazságot a nagybácsikámnak, de nem hiszem, hogy hallgat-na rám. Eljöttem tőle és egyenesen önhöz siettem – tette hozzá Vivienne.

– Nagyon örülök, hogy így cselekedett – mondta Lord Cheddersby s közben kétkedve rázta a fejét. – A kutyafáját, mik történnek ezen a mai estén! Szegény Mr. Harding most a newgate-i börtönben van?

– Igen, és nekem kellene ott lennem helyette.– Ó, hát erről nekem nem is volt tudomásom – magyarázkodott Lord Cheddersby, amikor

Jeffries jelent meg az ajtóban, kezében egy tálcával. Gyanakvó arckifejezése elárulta, hogy sze-retne minél többet hallani a korai vendég szavaiból.

– Köszönjük Jeffries, csak tegye le a tálcát, és mi majd kiszolgáljuk magunkat.Az inas lopva Vivienne-re pillantott, a tálcát egy tölgy tálalóasztalra helyezte, majd kihátrált a

szobából és becsukta az ajtót.– Kérem, egyen Miss Burroughs! – sürgette Lord Cheddersby, hellyel kínálva a lányt. – Oly-

annyira zavarodottnak látszik, hogy attól félek, esetleg el is ájulna és akkor nem tudom, hogy mi-tévő lennék.

Nem volt étvágya, mert csak Robra tudott gondolni, elképzelte őt étlen-szomjan a newgate-i börtön egy sötét kis cellájában. Azonban a ropogósra sült szalonna és a még szinte meleg kenyér friss illata elterelte figyelmét.

– Sajnálom, hogy belekevertem önt is, Lord Cheddersby – mondta miután újra helyet foglal-tak a szépen terített asztalnál.

– Kérem, ne mentegetőzzön, jó hogy engem keresett fel. Nem örülök annak, hogy ilyen körül-mények között kellett találkoznunk, de boldog vagyok, hogy a segítségére lehetek. Egész életem-ben haszontalannak éreztem magam. És kérem, hívjon csak Foznak.

– Ön olyan kedves és én hazudtam magának.– Nos, azt hiszem, ezt a jó ügy érdekében tette.– Rob mellett ön az egyetlen igaz barátom.Ekkor Lord Cheddersby letette a villáját, és jelentőségteljesen Vivienne-re nézett.– Miután jól megreggeliztünk és az ügy komolyságához méltóan felöltöztem, megvizsgáljuk

az ügyet és megpróbáljuk elrendezni a dolgokat.– Gondolja, hogy sikerülhet? – kérdezte kétségektől elcsukló hangon.Az uraság úgy hunyorgott, mint egy megriadt bagoly a nappali fénynél.– Most, hogy végre nekem is van valami fontos tennivalóm, mindent el fogok követni az ügy

érdekében. Mellesleg meg vagyok győződve arról, hogy ön megvédte Mr. Hardingot, másképp Sir Philip meggyilkolta volna. Az ön cselekedete nem előre megfontolt volt, így nem is tekinthe-tő bűnösnek.

Most Vivienne volt igazán meglepve.– Ó, egy kicsit konyítok a joghoz, de tényleg csak egy picit. Amikor latinul tanultam, ragadt

rám valamicske, mert a tanítóm számos középkori évkönyvet olvastatott velem, amelyek jogi fel-jegyzéseket is tartalmaztak. Igencsak egyhangú, unalmas olvasmány volt, de néhány dologra vissza tudok emlékezni belőle.

Vivienne hálásan szorította meg a férfi kezét.– Foz, önnek sikerült megnyugtatnia és ennél többet nem is kérhetnék!

– Ha az az undok és fukar nagybácsikája elküldi otthonról, nálam bármikor menedéket talál, és az anyagiak miatt sem kell aggódnia. Mi a jó abban, hogy gazdag vagyok, ha nem osztom meg senkivel?

– Ó, Lord Cheddersby… vagyis Foz, ezt nem fogadhatom el.– Kérem, kisasszony, ragaszkodom hozzá.– Nagyon köszönöm – hálás volt a lord nagylelkű ajánlatáért, hisz valóban nem volt ötlete,

hogy hova is mehetne. – Ön tényleg egy önzetlen és nagylelkű barát.– Elég volt a hálálkodásból, Miss Burroughs – Lord Cheddersby körbemutatott a szobán. – Ez

a hely túlságosan nagy nekem és a szolgálószemélyzetnek. Olyanok vagyunk, mint pár borsó-szem egy hatalmas hordóban. Örömmel fizetem a kiadásait egészen addig, amíg Mr. Harding ki nem szabadul és elveszi kegyedet feleségül.

– Örökké hálás leszek a segítségéért – mondta, miközben könnyes szemével rámosolygott.– Az lenne a legjobb, ha most lepihenne egy kicsit. Addig én átöltözöm és ellátogatok a new-

gate-i börtönbe, hogy a saját szememmel láthassam, rendesen bánnak-e Mr. Hardinggal azon a rémes helyen. Hajlandó vagyok a későbbiekben Mr. Harding mellett tanúskodni a bíróságon, ha sor kerül rá. Merem állítani, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt megtenné.

– Ön szerint képes lennék elmagyarázni, hogy mi is történt valójában?Foz kedvesen rámosolygott és hozzátette:– Nem vagyok biztos benne, hogy ez helyes lenne, mert az is kiderülne, hogy Mr. Harding jó

nagyot lódított. Ebben az esetben a bíróság és az esküdtszék is esetleg azt gondolhatná, hogy az ön nagybácsikája volt a tettes, mert hiszen egy nő nem képes ilyen szörnyű gaztettre. – Vivienne közbevágott volna, de Lord Cheddersby felemelte a kezét és így folytatta: – Tudom, tudom, hogy vakok, de tényleg ez történne. Azt gondolom, úgy kellene hagyni a tényeket, ahogy Mr. Harding tálalta őket. Ha önvédelemből cselekedett, akkor a bíróság nemcsak, hogy megértené őt, hanem meg is bocsátana neki.

– Remélem, önnek lesz igaza, uram.– Sok bosszúságtól megkímélnénk magunkat, ha a király megbocsátana neki.– Megtehetné?– Természetesen. Ebben az esetben helyesen is járna el – Foz biztatóan rámosolygott.– Attól tartok, hogy a királytól nem kérhetek segítséget – mondta fülig pirulva Vivienne. –

Nagyon mérges volt rám tegnap éjszaka, mert én nem…– Tudom, kedvesem – szakította félbe udvariasan Lord Cheddersby – Én… hm… éppen ott

voltam a Whitehallban. A király igazán szeszélyes ember, de nem fog neheztelni azért valakire, mert egyszer valamiért nézeteltérésük volt. Hiszem, hogy ez így van, mert máskülönben Buckin-gham hercegének fejét már évekkel ezelőtt a London-hídra tűzték volna. De még akkor is, ha a király nem segítene, biztos vagyok benne, hogy a bíróság értékelni fogja, hogy Mr. Harding az ön védelmére kelt, ezért nem tekinthető bűnösnek a gyilkosság elkövetésében. Kérem, próbáljon nem aggódni, jelenleg ennél többet úgysem tehet.

– Nem bírok tétlenül ülni, miközben…– Attól tartok, muszáj lesz. Egy nő ebben az esetben nem tehet semmit. – Lord Cheddersby a

mondottakat egy mosollyal megerősítve az ajtóhoz ment és az inast szólította.– Jeffries, kérem, kísérje át Burroughs kisasszonyt a zöld hálóterembe, és gondoskodjon róla,

hogy semmiben se szenvedjen hiányt– Értettem, uram.

Vivienne nézte, ahogy Lord Cheddersby elindul, pár pillanatig az asztalnál maradt, mielőtt a fölényes Jeffries kíséretében elhagyta volna a szobát. Könnyes szemében felcsillant a megoldás lehetősége.

Rob egy kavicsot babrált az ujjaival, amit cellájának egyik bűzös szegletében talált, célnak pedig a falrepedésben felsejlő szempárt szemelte ki, de amikor odavágta a követ, a törött bordája okoz-ta fájdalom azonnal belenyilallt.

A patkány felnyüszített, majd a szempár eltűnt a sötétben.– Ez legalább sikerült – morgott mérgében Rob.Vajon hány patkányt sikerült ezzel a módszerrel neki és Jacknek elkapni? Nem tudta meg-

mondani.London városában nem csak ezek a patkányok vannak, vannak ott emberi patkányok is, akik

bizonyára örömmel hallják, hogy mi történt vele és nekitámadnak ügyfeleinek. Nekitámaszko-dott a falnak, majd ismét körbejárta a zárkáját. Természetesen minden maradt a régiben. A nyál-kás, vizenyős falak még mindig penészesek voltak, a szalma is ugyanolyan büdös volt, mint az-előtt, a sarokba állított vödör pedig talán még rosszabb, kibírhatatlanabb szagot árasztott. A ko-szos vizestál, amely az ajtó mellett feküdt, elég poshadt, undorító szagú magában is.

Mélyet sóhajtott és tekintetét a szűk ablakrés felé fordította. Tudta, hogy az itt uralkodó körül-mények őt még mindig kevésbé taszítják és rémisztik, mint Vivienne-t. Ő már látott rosszabb he-lyeket, már aludt ennél rosszabb helyeken és már verték meg ennél rosszabb helyeken is.

Bizonyos értelemben itt jobban otthon tudta érezni magát, mint egy előkelő házban, mondjuk Lord Cheddersbynél vagy a Whitehall Palotában, de persze ez nem jelentette azt, hogy kényel-mesnek találta jelen lakhelyét és szívesen maradt volna.

Vajon mit fog gondolni a bíróság és az esküdtszék arról, amit tett, emberölésnek, vagy gyil-kosságnak tekintik-e majd? A büntetés bármelyik esetben nagyon súlyos. Remélheti-e, hogy amit tett, önvédelemnek bizonyul és így a támadás megbocsátható lenne?

Fejét a sértetlen térdére hajtotta, és azon töprengett, milyen vég vár rá, de úgy látta, egyelőre csak késleltetni sikerült az elkerülhetetlent.

Még akkor is, ha hinnének neki, mit nyújthat ő Vivienne-nek? Senki sem tartana igényt az ő szolgáltatásaira. Bármilyen munkát el kellene vállalnia, és jobb, ha nem is gondol arra, hogy Vi-vienne-nek mindezt az ő oldalán kellene elszenvednie. A szörnyű szegénység elhomályosítaná fénylő tekintetét, az éhezés miatt megromlana viruló egészsége, a hideg és mocskos szobák nyo-morúsága pedig vidám természetét kezdené ki. A lány azt mondta, hogy szereti őt, és szerelméért cserébe csak szerelmet vár viszonzásul. Ha ebben kételkedne, az nem a nő szerelmének lebecsü-lése volna?

A férfi felemelte fejét és a csüggedtségét áttörő reményhez hasonló, a kicsinyke ablakon ke-resztül besütni próbáló halvány reggeli fénysugárba nézett. Vivienne merész és dacos – zavarná, ha azt gondolnák róla, hogy nem tud gazdagság nélkül létezni. Szemének villanásából és ajka ál-lásából láthatná a jogos felháborodottságot.

Valamilyen csoda folytán London legjobb és legbátrabb hölgye szerette őt. Miért kellene csüggedtségében elmerülve üldögélnie?

Nem volt gyakorlata abban, hogy ügyeket tárgyaljon? Még ha nem is bíróságokon forgolódó elismert ügyvéd, nem lenne képes arra, hogy magát védje?

– Istenem, hát így lesz! – mondta hangosan Rob, majd elnevette magát.

A mocskos őrszobán ücsörgő két fegyőr ferde szemmel nézett egymásra a vad kacaj hallatán. Az ősz szakállú, ritkás fogú, ragyás képű erősen vakarni kezdte a halántékát. A másik vékony, ko-szos haja mögül hunyorított sunyi szemével, flegmán biccentett miközben számtalan bolhacsípé-se egyikét vakargatta.

– Ez úgy hangzott, mintha valaki megőrült volna, vagy nem, Bill?– Őrség! – kiabálta egy ember, szavai visszhangoztak a kőfalak között. – Siessenek, mert ha

én megyek, abból nagy baj lesz.– Mi legyen most? – zsörtölődött miközben lábra állt.– Ha szerinted bolond, akkor minek menjek?– Mert jobb ruhája van, mint a legtöbbjüknek – magyarázta Bili, miközben kikacsázott az aj-

tón –, lehet, hogy van pénze fizetni a külön ellátásért.– Igazad lehet – mondta a másik őr lassan bólintva. – Kell segítség?– Nem, el tudom intézni egyedül is – motyogta maga elé Bill, miközben elindult a folyosón,

tudomást sem véve a többi rab szúrós tekintetéről és a köpködésről egészen addig, míg a legfris-sebb börtöntöltelék cellájához ért.

– Mit akarsz?A magas férfi, aki bár jobb benyomást keltett társainál, mégis borzongást keltett Biliben,

ahogy kinézett az ajtó rácsán.– Azt akarom, hogy hivassa ide a segédemet, Bertie Dillsworth-t. Mondja meg neki, hogy

hozzon magával papírt, tintát és pennát. Továbbá egy kisasztalt székkel. Valamint jobb ételre van szükségem a dohos kenyérnél és a poshadt víznél.

Bili őszes állát vakargatta és gyúrogatta.– Azt hiszed, hogy a szolgád vagyok, vagy mi? Nézz csak meg jobban!Legnagyobb meglepetésére a férfi mosolygott és így szólt:– Meg tudom fizetni a fáradozásait.– Mutasd, mennyid van!A férfi elővett egy arany sterlinget.– Van ennél több is. Biztosítom, hogy vannak tartalékaim az irodámban.– Az irodájában?– Ügyvéd vagyok, a nevem Robert Harding.Bili úgy nézett, mint borjú az új kapura.– Csak nem az, akit Szívtelennek hívnak?– Szolgálatára – hajolt meg a férfi.– Istenemre, hiszen akkor ön az, aki tíz fonttal segített szegény édesanyámon. Nem sok, de

akkor nagy szüksége volt rá. Mi az ördögnek nem mondta mindjárt, ki maga?– Nem voltam a legjobb formámban.– Na hallja! – nyerített fel az őr. – Persze, hogy nem. Rendben, uram, utánanézek, hogy meg-

legyen mindene.– Nagyon hálás leszek.

Károly király felnézett felettébb unalmas papírjai közül és elkomorodott.– Chaffinch, az Isten szerelmére, mi ez az éktelen zaj?Az apród, aki Károly lakrészének ajtajához közelebb állt, megköszörülte torkát.– Felség, úgy néz ki, valaki alkalmatlankodni szándékozik.Károly szeme felizzott.

– Valóban? – majd összeráncolta szemöldökét. – Ha a holland nagykövet, kérjük, mondja meg neki, hogy gyengélkedünk és senkit sem fogadhatunk.

– Nem a holland nagykövet az, felség – válaszolt Chaffinch. – Úgy hangzik, mintha egy nő lenne…

– Miért nem ezzel kezdte? – kérdezte a király, miközben felállt és kinyújtózott. – Ezt ki kell derítenünk! Nem lehet, hogy Barbara az?

– Nem uram, nem Lady Castlemaine.– Nos akkor nézzük meg, ki merészel ekkora zajt csapni a palotánkban!Chaffinch ismét megköszörülte a torkát.– Sire, Lord Clarendon vár felségedre…– Á, egy rövid találkozó az ördöggel! – mondta kedélyesen a király. – Átkozott, bizonyára

megint arra kényszerít, hogy még többet olvassunk államkincstárnoki feljegyzéseiből. Egyszer meg fogunk vakulni! Most pedig el az utamból, bizonyára jó barát érkezett.

A király intett az inasnak, hogy távozhat, majd a folyosóra lépett. Nem messze két őr zárta le a hallt, hogy a nő ne juthasson beljebb.

– Hé, mi zajlik itt? – kiabált ki Károly vidáman. – Egy gyilkos szoknyában?– Felség, kérem, beszélnem kell önnel!– Őrök, távozzanak! – parancsolta. Távoztak, bár gyanakodva.– Ó, Miss Burroughs! – mondta Károly kissé rosszallóan. – Micsoda meglepetés, nem gondol-

tuk, hogy mostanában még egyszer ellátogat a Whitehallba.A csinos fiatal nő, aki kétségkívül a legszebb keblek tulajdonosa volt, amit Károly valaha lá-

tott, a feje búbjáig elpirult.– Felség – mondta pukedlizve, amivel egyben a király elé tárta dekoltázsát –, a legnagyobb

alázattal könyörgök a megbocsátásáért, hogy ebben az alkalmatlan pillanatban zavarom, de egy égetően fontos ügyről, nem pedig rólam van szó.

– Remek – dünnyögte a király bosszúsan, miközben hagyta tovább hajlongani a hölgyet –, nem is fogjuk elfelejteni legutóbbi látogatását.

Vivienne elszánt tekintettel pillantott a királyra.– Felség, Mr. Hardingot tévedésből a Newgate-börtönbe zárták!– Tévedésből? – ismételte Károly. – Ez tényleg komoly ügynek hangzik, talán ne a folyosón

vitassuk meg. Vonuljunk vissza a lakosztályomba!Vivienne habozott, merev testtartása elárulta, hogy semmi kedve még egyszer belülről látni a

király hálószobáját. Mindezek ellenére nem tiltakozott, mikor a király gyengéden karon fogta, majd bevezette a lakosztályba.

Az uralkodó alig tudta mosolyát leplezni. Biztos volt benne, hogy a lány merész és kezdemé-nyező szerető lenne. Robert Harding szerencsés férfinak érezheti magát.

Beléptek a király szobájába, ahol a szorgos Chaffinch várt.– Nyugodtan elmehet Chaffinch, Miss Burroughs és én kettesben szeretnénk maradni.

24. fejezet

ivienne szíve vadul dobogott, ahogy a király inasa távozott a szobából, de nem menekülhe-tett. Le kellett győznie a félelmet és a rettegést. Csak az számított, hogy Robot kiszabadítsa.V

– Felség, azért jöttem…– Rossz bőrben van, Miss Burroughs – szakította félbe a király, miközben odasétált a borospa-

lackokkal és kristálypoharakkal megrakott asztalhoz. – Nem inna egy kis bort?– Nem, Felség – mondta és próbált nyugodt maradni.A király töltött magának egy pohár vörösbort, melynek erős illata szétáradt a szobában.– Feltételezem, Sir Philip halála miatt van itt. Így van?A lány meredten nézte a királyt.– Felség tudja?– A reggeli teniszmérkőzésünket szakította félbe Lord Cheddersby, hogy közölje a halálhírt –

mondta és kortyolt egyet. – Szegény fickó nagyon felháborodott Harding bebörtönzésén.– Jogosan, felség – válaszolt. – Nekem kellene börtönben lennem, ugyanis én tettem.A király kétkedő tekintettel fordult a lányhoz.– Hogy ön?– Igen, felség. Én szúrtam le.– Lord Cheddersby azt mondta nekünk, hogy Mr. Harding önvédelemből tette.– Engem védelmezett, de megsérült, Philip pedig meg akarta őt ölni. Volt egy kés a kezemben

és leszúrtam.– Úristen! – suttogta Károly. – Ez hihetetlen.– Pedig ez az igazság, Felség.– De a szerelme már vallomást tett.– Csak azért tette, hogy engem mentsen, Sire.– Nos, ez a nemes cselekedet most sajnos szörnyű bajba sodorta. De talán ön is csak védeni

próbálja őt – a király tekintete hirtelen gyanakvóvá vált. – A jog gyakran kegyesebb egy nő ese-tében.

– Felség, mindaz, amit elmondtam, igaz. Kérem, engem vitessen a Newgate-börtönbe, Robot pedig engedjék szabadon.

A király letette a poharát és közelebb húzódott a lányhoz.– Ahhoz ön túl csinos, hogy börtönbe menjen kedvesem, és kétségkívül ahhoz is túl csinos,

hogy embert öljön.A lány egész testében remegett, érezte, amint hideg veríték csorog végig a hátán, ahogy a ki-

rály előtt áll. Nagyon félt, de eltökélt volt. Bármire hajlandó, hogy kiszabadítsa Robot. Ha senki nem hajlandó elhinni az igazságot, akkor más módon kell próbálkoznia.

– Felség, ha nem is akar engem börtönbe csukatni Mr. Harding helyett, esdekelve kérem, azért neki kegyelmezzen meg.

– Kegyelmezzünk meg neki? Még akkor is, ha hinnénk magának, nem szokás, hogy a király bűntényi eljárásokba avatkozzon, kivéve, ha felségárulásról van szó. Őszintén szólva, Miss Bur-roughs, ez nem olyan ügy, ami megkívánná uralkodói beavatkozásunkat.

A király elutasító szavait hallva Vivienne kétségbeesett lépésre szánta el magát:– Ha az igazság önmagában nem elég arra, hogy meggyőzze önt és megkegyelmezzen Mr.

Hardingnak, bármit megtennék, hogy mégis rábírjam erre.A király ekkor mereven nézte a lányt.

– Üzletet ajánl Mr. Harding szabadságáért?– Igen, uram, ha erre van szükség.– Arra is hajlandó, amit a legjobban szeretnénk?– Igen, Felség.– Akkor, ha jól értem ez egy alku, Miss Burroughs? Megkegyelmezek Mr. Hardingnak, vi-

szonzásul ön is hajlandó mindenre… amit én óhajtok.A lány igenlően bólintott.– Akkor esetleg megpecsételhetjük a szerződésünket egy csókkal?A lány ismét bólintott, majd becsukta a szemét, várva a király nemkívánatos ölelését.– Kedvesem, egy kicsit szenvedélyesebb is lehetne – mondta a király, de a hangja mintha a

messzeségből szólt volna hozzá –, csak egy kicsivel szenvedélyesebb. Elég bajunk van így is a nőkkel, nem akarjuk szaporítani a gondokat.

Vivienne óvatosan kinyitotta az egyik szemét. A király már a szoba másik végében, a boros-üvegekkel teli asztalnál állt.

Töltött magának és így folytatta:– Igazán nincs szükségünk egy újabb szeretőre.A lány most már mindkét szemét kinyitotta.A király bosszúsan ráncolta a szemöldökét, de a szeme jókedvűen csillogott.– Nem vagyunk olyan romlottak, hogy egy nőt arra kényszerítsünk, hogy testével fizessen

mások szabadságáért, bármit is hallott rólunk. Bár meg kell hagyni, ön rendkívül vonzó, kisasz-szony. Egyébként Lord Cheddersby remekül képviselte az ügyüket ma reggel. Meg is lepett min-ket nem várt határozottsága, hisz esetlenségéhez vagyunk szokva. Persze lehet, hogy eddig csak eltitkolta képességeit. Vagy inkább a parókája alá rejtette?

A király igen jól szórakozott saját viccelődésén, de Vivienne idegességében csak egy gyenge mosolyt tudott előcsalogatni magából.

– Ahogy Foz elmondta a történteket – folytatta a király –, a tények egyértelműek. Sir Philip behatolt az ön hálószobájába, ízléstelenül viselkedett, és ebből bontakozott ki a küzdelem. Akár-mi is történt, Philip meghalt.

– Pontosan így volt, felség – suttogta Vivienne zavarodottan.– Ezek szerint ön önvédelemből ölte meg Philipet. Viszont akkor Lord Cheddersby és Mr.

Harding elferdítették a történteket.– Ezt csakis a kedvemért tették, felség.– Igen, ez érthető. Az igazat megvallva, aki azt hiszi, hogy egy ügyvéd sosem hazudik, az hi-

hetetlenül naiv. Biztos forrásból tudjuk, hogy Mr. Harding valóban rendkívüli képességekkel bír e téren, mint ahogy a jogi tudományokban is rendkívüli jártasságról tett tanúbizonyságot. Ha így áll a dolog, nagyon szerencsétlen lenne, ha e hazugsága miatt elveszítené a tisztességét és jó hír-nevét, még akkor is, ha a szeretett hölgy védelmében tette – ellágyult tekintettel folytatta. – Ma-gunk is igazán szeretnénk ilyen gyengéd érzéseket kelteni egy hölgy szívében.

Nagyot sóhajtva tette le poharát.– Ha úgy történt, ahogy állítja, akkor legjobb, ha a beismerését elfogadjuk, és elnézést kérünk

Mr. Hardingtól. Egyik titkárunk rögvest meg is írja a dokumentumot. Alá is írjuk, amint elké-szül.

– Ó, Felség! – kiáltott Vivienne, arcát a tenyerébe temette, rázta a zokogás és térdre rogyott.– Kérem, álljon fel kedvesem – mondta gyengéden a király, és karját nyújtotta. – Tudja, hogy

nem vagyunk szörnyetegek. Mr. Harding pedig igazán rászolgált a jóindulatunkra. Sokat hallot-tunk már a szegények és jogfosztottak méltányos képviselete érdekében tett erőfeszítéseiről.

Vivienne a könnyeit törölgetve próbált végre megnyugodni. Károly hozzálépett, felsegítette és egy székhez kísérte.

– Ön… ön hallott már arról, mit csinál?– Pontosan – vidáman Vivienne-re kacsintott. – Ahogy már mondtuk önnek, az udvarban

semmi nem maradhat titokban. Nagyon örvendetesnek tartjuk Mr. Harding erőfeszítéseit. Ha az emberek azt érzik, hogy az igazság győz, az jó fényt vet a kormányra, így ránk is. Ez pedig csak használ a népszerűségünknek. Arra pedig szeretünk figyelni, ami népszerűségünket növeli.

Kezébe vette a kristálypoharat.– Ragaszkodom hozzá, hogy igyon velünk!Vivienne koccintott a királlyal, bor még sohasem ízlett neki ennyire. Hálásan pillantott Ká-

rolyra.– Nem tudom eléggé megköszönni az ön és Lord Cheddersby segítségét, Felség!– Akik mindannyian meglehetősen alábecsültük – állapította meg a király. – Ezzel minden

megoldódott?– Igen, nagyon köszönöm. Elvette tőle a poharat.– Felség, be kell vallanom, attól féltem, hogy a múltkor, azon az estén olyannyira megharagu-

dott rám, hogy ön bosszúból Rob ellen fordul.– Ilyen rossz lenne a hírnevünk? – kérdezett vissza a király olyan szomorkás hangon, hogy

Vivienne szinte megsajnálta…– Az ön érdekében tettük, amit tettünk, Miss Burroughs, mert attól féltünk, hogy ön majd nem

jól játssza a szerepét – folytatta mosolyogva a király.– Nem értem, mire céloz.– Nem akartuk tovább rontani az ön jó hírét. Az udvarban most mindenki az ön erényességé-

ről és bátorságáról beszél, mert volt mersze visszautasítani a király kegyeit. Mindez része volt a tervünknek. Gyanakodtunk, hogy nem szabad pusztán az ön színészi képességeiben bíznunk. Ahogy vártuk, ön nagyon felháborodottan és zaklatottan távozott a palotából. Mindenki erről be-szélt tegnap éjjel a Banqueting House-ban.

Habár számos szörnyű percet élt át a palotában történt találkozó óta, Rob miatt Vivienne meg-bocsátotta a királynak, hogy még őt is félrevezette.

– Ön nagyon ravasz, Sire.– Ez egy olyan bók, amit ritkán kapok – nyugtázta ördögi mosollyal. – Ha bármikor megunná

Mr. Harding társaságát, kedvesem… – jegyezte meg sokatmondóan.– Ön lesz az első, aki megtudja, Felség.A király vidám nevetése az egész szobát betöltötte.– Hiszem, ha látom! Halkan kopogtattak az ajtón.– Ki az? – kiáltott ki Károly.A résnyire nyíló ajtóban Chaffinch feje tűnt fel.– Lord Cheddersby ismét önnel óhajt beszélni, Sire.– Remek! Vezesse be! Meglátjuk, mit tehetünk a kegyelem ügyében – Chaffinch bólintott, és

eltűnt az ajtó mögött.Jókedvű mosollyal fordult Vivienne felé.– Ez igazán nagyszerű. Elküldtük Fozt a bácsikájáért – kezével izgatott gyermek módjára tap-

solni kezdett, és az italokat tartó asztalhoz ment. Felemelte az asztalt borító hímzett terítő szélét. – Rejtőzzön itt el, és ön is megtapasztalhatja Lord Cheddersby meglepő szónoki képességeit, amit alaposan próbára teszünk majd az ön érdekében.

– De Fenség, nem hiszem, hogy…– Nincs ellenvetés! Gyerünk, siessen! Mit tehetett volna? Engedelmeskednie kellett a királynak. Bemászott az asztal alá, csak nagy

nehezen sikerült eligazítania ruháját a földig lógó asztalterítő alatt. Hamarosan az ajtó nyílását hallotta.

Ezer közül is felismerte bácsikája cipőjének hangos kopogását a parkettán. Lord Cheddersby érkezett vele.

– Fenség, elhoztam Mr. Burroughs-t. Sosem találkoztam még ilyen makacs emberrel – szö-gezte le.

Habár Vivienne bizonyos volt benne, hogy Lord Cheddersby hangját hallja, résnyire felemelte az asztalterítőt, és kikukucskált alóla. Muszáj volt meggyőződnie arról, hogy ez a meglehetősen dühös és egyáltalán nem hebegő hang valóban a fiatal lord hangja-e. Lord Cheddersby felháboro-dottnak látszott, míg Elias bácsi meglehetősen nyugtalannak és kelletlennek tűnt.

A király pedig dölyfösebbnek és zsarnokibbnak látszott, mint eddig bármikor, mint akár azon az éjszakán, amikor Vivienne azt hitte, hogy őt próbálja elcsábítani.

Vivienne ebben a pillanatban szánni kezdte a bácsikáját.– Felség, nem tudom, hogy ön milyen mélységében ismeri a történteket.– Teljességében, Mr. Burroughs – szakította félbe a király. – Tudjuk, mi történt tegnap éjjel az

ön házában és azt is tudjuk miért. Úgy tűnik, hogy ez utóbbi viszont önt valamiért egyáltalán nem érdekli. Tájékoztatjuk, hogy mint uralkodó, élénken érdeklődünk minden tény után. Sőt – tette hozzá fenyegetően – biztosíthatjuk, hogy nem siklunk el könnyedén egy jogtalan bebörtön-zés felett, amit a sors kegyelméből mi magunk is épp hogy csak el tudtunk kerülni.

– De Felség, mit is tehettem volna ebben a helyzetben? Sir Philip ott hevert holtan, pontosan az unokahúgom hálószobájában és…

– Elgondolkozhatott volna, mi dolga volt Sir Philipnek azon a szent helyen – mondta Lord Cheddersby ridegen.

Elias bácsi elpirult.– De Harding is ott volt, pedig semmi keresnivalója nem volt a szobában.– Mr. Harding, ha megkérhetném – mordult fel Lord Cheddersby olyan hangon, ami egy úton-

állónak is becsületére vált volna.Habár Vivienne meglehetősen kényelmetlenül érezte magát az asztal alatt, bámulattal töltötte

el a lord viselkedésében bekövetkező változás.– Adott valamilyen magyarázatot önnek az unokahúga a történtekre? – folytatta Lord Ched-

dersby a kérdezősködést. – Mr. Harding csak a hölgy becsületét próbálta védeni.Elias bácsi még jobban elpirult, tekintetét Lord Cheddersbyről a királyra, majd ismét a lordra

fordította.– De neki sem lett volna szabad ott tartózkodnia.– Ez volt unokahúgának az egyetlen szerencséje, különben ki tudja, miféle szörnyűségeken

kellett volna átesnie – mondta Lord Cheddersby.– De… – kezdett magyarázkodásba Elias bácsi, de végül semmit sem mondott.– De mi? – kérdezte a király.– Az én házamban meggyilkoltak egy nemesi rangú férfit! Ha ez kitudódik, az üzletem óriási

károkat fog szenvedni! Igaz, hogy Sir Philip ostoba divatfi volt, egy meggondolatlan, lobbané-kony és indulatos…

– Indulatos? – ismételte Károly felhangon. – Eléggé indulatos lehetett, ha megtámadta az ön unokahúgát a saját hálószobájában.

– És ott lelte halálát. Mit fognak most az emberek gondolni?Vivienne nem bírta tovább szótlanul. Bácsikája és Lord Cheddersbyre legnagyobb döbbeneté-

re előmászott az asztal alól.– Vivienne, hát te hogy…– Bácsikám, te megfeledkezel arról, hogy Sir Philip meg akart erőszakolni, és megpróbálta

megölni azt a férfit, aki ezt meg akarta akadályozni? Mit számít az, ha ezért elveszítesz néhány vevőt? Jobban éreznéd magad, ha Rob halt volna meg? Rob élete kevésbé értékes egy nemesem-ber életéhez képest?

Károly feltartott kézzel intette csendre.– Ezzel a provokatív kérdéssel már ingoványos vizekre eveztünk, és köztársaságpárti kérdése-

ket feszegetünk. Figyelmeztetem önöket, hogy a király jelenlétében vitáznak.– De Felség! – csattant fel Vivienne.– Anélkül, hogy ezt a kényes témát tovább boncolgatnánk – folytatta Károly a mondandóját –,

ki kell jelentenünk, hogy igen nagyra értékeljük Mr. Hardingot. Távolmaradása nagy veszteség lenne a brit igazságszolgáltatásnak. Ezért Mr. Burroughs, amellett, hogy Mr. Hardingot kegye-lemben kell részesítenünk, azt hiszem, ki kell fejeznünk jogos hálánkat eddig méltatlanul alábe-csült tevékenységéért. Talán a lovaggá ütése megfelelő kárpótlás lenne, de természetesen tovább-ra is folytatnia kell eddigi munkáját – szívélyes mosollyal fordult Vivienne felé. – Mit szól mind-ezekhez, Miss Burroughs? A Sir Robert Harding jól hangzana?

– Fenség, ön olyan nagylelkű!– Ez a legkevesebb, amit Mr. Harding megérdemel, Felség – erősítette meg a jó hírt Lord

Cheddersby.Elias bácsi kábultan meredt maga elé.– Ön nem örvend velünk, Mr. Burroughs! – feddte meg a király. – Az unokahúga egy rangos

ember hitvese lesz, egy olyan emberé, aki igen jó szakértője a szerződéseknek.– Férj? – az öregúr úgy sóhajtott fel, mintha a vagyonából forgatták volna ki.– Igen, miért olyan különös ez, hisz szeretik egymást.– Igen, szeretjük egymást, és össze akarunk házasodni – erősítette meg Vivienne.– Cheddersby, kérem, hozzon egy italt szegény barátunknak! Ön pedig üljön le Burroughs,

még mielőtt összeesne.– Felség, nem tudom, mivel fejezhetném ki a hálámat önnek – hálálkodott Vivienne a király

elé lépve.– Talán elegendő lesz, ha továbbra is eljár a Whitehallba – mondta mosolyogva, majd Elias

bácsihoz fordult. – Gondoljon csak bele, Mr. Burroughs. Egy ügyvéd a családban… bármikor szükség lehet rá. Tudjuk, hogy selyemmel kereskedik. Kérem, hozzon egy kis árumintát az udva-ri szabóságomba.

A király szavai hallatán Elias bácsi arckifejezése lassanként megváltozott. A rémület zavaro-dottságba, majd őszinte örömbe csapott át.

– Nagyon elégedett lesz, Fenség! A világ legfinomabb selymét adom önnek, és biztosítom afelől, hogy mindezt a legkedvezőbb áron.

Károly lopva Vivienne-re kacsintott.– Igen, igen, ebben biztosak vagyunk. Chaffinch tűnt fel a kezében egy papírtekerccsel.– Elnézését kérem a zavarásért, Sire.

– Á, igen jöjjön csak. Lord Cheddersby, az lenne a legjobb, ha itt maradna a még mindig gyengélkedő Mr. Burroughs-val. Ez alatt mi Miss Burroughs-val látogatást teszünk a Newgate-ben.

– Felség?Vivienne meglepett arckifejezését látva Károly barátságosan megveregette a lány vállát.– Ó, most miért csodálkozik? A világ minden kincséért sem hagynám ki a szerelmesek egy-

másra találását, kivéve tán, ha közben ismét kitörne a hollandokkal a háború!

– Ó, ez nagyszerű hír – mondta Bertie és átadta a rácson a feltekert papírköteget. – Aztán a fegy-őr mondta, hogy hol vagy… életemben nem voltam még így megdöbbenve, és őszintén remélem, hogy ez nem fordul még egyszer elő. Először arra gondoltam, hogy jobb lenne a történtekről nem beszélni senkinek. Mindenkinek azt mondtam, hogy elkapott valami nyavalya. Csak a jó öreg Mrs. Dugallal volt egy kis baj, mert mindenképen hozni akart neked egy kis húsgombócot, és ez-után Mrs. Murphy is felajánlotta, hogy hoz egy kis édességet. Mit tehettem volna? Muszáj volt elmondanom nekik, és hamarosan legalább tíz ember állt az iroda előtt, és tudni akarták, mit fo-gok tenni annak érdekében, hogy kihozzalak téged. Mindenki úgy nézett rám, mintha kutya köte-lességem lenne, hogy belopódzom a börtönbe és kiszabadítlak téged. Próbáltam megértetni ve-lük, mi a helyzet, de nem volt könnyű, mert mindenki egyszerre mondta a magáét.

Egy pillanatra abbahagyta a történtek mesélését, hogy levegőhöz jusson, majd kivett a zsebé-ből egy üveg tintát és odaadta Robnak. Az ingje belsejéből pedig egy meglehetősen megviselt tollat húzott elő, ezt szintén beadta az ablakon.

– Nos, mit kellett volna mondanom nekik, amikor eljöttem? Ott fogják várni a rólad szóló hí-reket, hacsak nem leszel már akkor te is velem – fejezte be bizakodva.

– Mondd el nekik, hogy önvédelemből megöltem egy férfit, és bízom benne, hogy e szerint ítélkeznek majd felettem, és kiszabadulok.

– Rendben – Bertie mélyet sóhajtva bólintott.Rob a tollakat és a tintát letette maga mellé a padlóra.– Asztalt és széket nem tudtál hozni?– Az őr nem mondta, hogy ezt is kérsz. Tollat, tintát és valami jobbfajta ételt említett.– Mennyit kellett neki fizetned?– Semmit.– Semmit nem kért?Bertie hangos nevetésben tört ki.– Nem éppen! Az ügyfeleid gyűjtést rendeztek az utcán. Mindenki adott valamennyit.Rob jól tudta, hogy ezeknek az embereknek sokszor egy pennyn múlott, hogy teli, vagy üres

hassal hajtják le este a fejüket.– Soha sem fogom elfelejteni nagylelkűségüket – mondta meghatottan. – Jacket nem láttad?– Akarod, hogy őt is előkeressem?– Nem hiszem, hogy valaha még viszont látjuk. Mostanra már valószínűleg elhagyta Londont.– De hát miért? – kérdezte Bertie felháborodva.– Hogy mentse a bőrét.Hirtelen izgatott hangok, kutyaugatás és sebes léptek zaja hallatszott, ez a hangzavar valahogy

nem volt szokványos azon a helyen, így Rob biztosra vette, hogy valami szokatlan dolog van ké-szülőben. Ki hozna kutyákat magával egy börtönbe?

Bertie kinézett az előtérbe.

– Mi lehet az? – Rob először arra gondolt, lehet hogy valakit épp most végeznek ki, de ezt ha-marosan elvetette, hisz a halálos ítéleteket általában kora hajnalban hajtják végre.

– Jóságos ég! – nyögött fel Bertie.– Mi van? – kérdezte tőle Rob, kezét sérült térdére tapasztva próbált minél közelebb férkőzni

a rácshoz, de semmit nem látott.Bertie izgatottan kiáltott fel:– A király az!– A király? – kérdezett vissza meghökkenten. – Biztos vagy benne? Károlynak bizonyára van-

nak kutyái…– Igen, jól láttam! – suttogta Bertie, a meglepetés annyira felizgatta, hogy beszélni is alig tu-

dott. – Láttam a bajszát is! – elkezdett kuncogni. – A fegyőr úgy néz ki, mint aki el akar ájulni. Alig áll a lábán.

– Ki van vele?– Egy másik börtönőr a…– Nem, nem, ki van a királlyal? A segédje hirtelen eltűnt.– Bertie, Bertie! – szólongatta Rob, mert tudni akarta, mi történik. Talán Károly rosszul lett a

börtön áporodott bűzétől? Vagy Bertie ájult el ijedtében?Ebben a pillanatban minden kérdésére választ kapott. Vivienne állt az ajtóban.– Szerelmem! – kiáltott fel boldogan a lány– Vivienne! – sérült térdéről és sajgó bordájáról megfeledkezve ugrott fel, hogy megérinthes-

se a lányt, de egyensúlyát elvesztve az ajtónak esett. – A fenébe!– De kérem, Mr. Harding, a kisasszony minden bizonnyal ennél tapintatosabb és gyengédebb

üdvözlésre számított.– Felség? – elakadó lélegzettel próbálta meg visszafojtani fájdalmát, amint az ajtó rácsán ke-

resztül felismerte a Vivienne mellett álló férfit. Egyik kezét a bordáira, a másikat pedig fájó tér-dére szorítva megpróbált meghajolni.

A király meglobogtatta parfümmel átitatott kendőjét az arca előtt. Az erős levendulaillat elke-veredett a börtönök bűzével.

– Személyesen – válaszolt nevetve Károly, de Rob fájdalmas arckifejezését látva elkomoro-dott. – Komolyan megsebesült?

– Felség, nem ez okozza nekem a legnagyobb fájdalmat – magyarázta, mikor a király hirtelen hátrébb lépett.

Kulcs zörgött a zárban. Az ajtó kinyílt és a következő szempillantásban Vivienne máris a nya-kába ugrott. Szorosan magához ölelte a férfit, Rob kissé felszisszent, de a fájdalommal mit sem törődve még közelebb húzta magához a szeretett nőt.

A tavaszi virágok és a szabadság illatát érezte a lány bőréhez simulva.– Ó kedvesem, ó szerelmem!A lány kissé hátrébb húzódva és aggodalmasan figyelte szerelmét.Közben a király lassan fel s alá sétálgatott a picinyke cellában, mindent alaposan szemügyre

vett, mintha csak egy múzeumban vagy galériában lett volna.A folyosón a kutyák hangosan nyüszítettek a gazdájuk után.Vivienne elkapta Rob aggódó tekintetét.– Lord Cheddersby közbenjárására van itt – mondta halkan, még mielőtt a király újra beszélni

kezdett volna.– Ez így már jobb fogadtatás, Mr. Harding – jegyezte meg Károly kis idő múlva, tudomást

sem véve kedvencei vonyításáról és Rob zavarodott tekintetéről.

Rob titokban megfogta Vivienne kezét, aki boldog mosollyal viszonozta.– A szívem mélyéről szóltam felség.– És néhányan szívtelennek tartják önt…– Inkább könyörtelennek. Erre a névre valóban rászolgáltam az ügyfeleim érdekeinek képvi-

selete közben.– Úgy értesültünk, hogy az ügyfelei nem túl gyakran találnak támogatókra a bíróságon.– Nem, Sire.A király elgondolkozva ráncolta a homlokát.– Nos, a bíróságot is emberek irányítják, és mi emberek, mindannyian esendőek vagyunk, így

némi diszkrepancia néha előfordulhat.Rob már éppen szólni akart, hogy ezek a „diszkrepanciák” mekkora károkat okoznak az ő

ügyfeleinek, de Vivienne gyengéd kézszorítása elhallgattatta. Hisz aligha volt abban a helyzet-ben, hogy vitába szálljon a királlyal.

– De ez még nem jelenti azt, hogy ezt elnéznénk – folytatta Károly. Rob most örült csak iga-zán, hogy hallgatott Vivienne-re és megőrizte higgadtságát. Károly Rob térdére nézett. – Mond-ja, képes lenne letérdelni?

– Felség?– Elismerem, hogy ez a hely minden képzeletet felülmúlóan mocskos, de mégis, le tudna tér-

delni?– Azt hiszem, Felség, menni fog, inkább az a kérdés, hogy fel tud-e állni utána – fűzte hozzá

Vivienne.– Á, igen értem – ingatta a fejét Károly. – Akkor ezt egyfajta harctéri kinevezésnek kell tekin-

tenünk, ugyebár, ahol nem szokás felállni a ceremónia után – elővette a kardját. – Robert Hard-ing esküszöl, hogy örökké hűséges alattvalója leszel királyodnak?

– Esküszöm, Felség – válaszolt Rob kissé bizonytalanul. Zavarodottan nézett Vivienne-re, aki valósággal ragyogott a boldogságtól.

– Mr. Harding?Rob azonnal a királyra nézett.– A bíróságunk előtt legkevésbé méltányolt alattvalóink érdekében tett fáradozásaiért lovaggá

ütöm. Álljon fel… vagyis emelkedjen fel Sir Robert Harding – mondta Károly, miközben óvato-san vállon veregette.

Rob túlságosan zavart volt ahhoz, hogy megmoccanjon, vagy hogy bármit is mondjon. Károly nagylelkűen mosolygott, Vivienne pedig tapsolt a boldogságtól. Ismét megölelte a férfit, majd hirtelen visszahőkölt…

– Nem akartam fájdalmat okozni.– Felség, én… – kezdte. Károly kacsintott.– Csak lovaggá ütöttem, ennyi az egész. Rob alig kapott levegőt.– De Felség, én csak…A király méltóságteljesen felemelte a kezét és csendre utasította.– Sir Robert, mi, mint Anglia uralkodója, néha megengedhetjük magunknak, hogy a saját örö-

münkre cselekedjünk.– Igen, Felség.– Továbbá, ennek a fiatal hölgynek a bácsikája igen nagy súlyt helyez a nemesi címekre.

Ugye feleségül óhajtja venni a hölgyet?

– Ez minden vágyam, uram.– Remek, máskülönben teljesen feleslegesen jöttünk volna erre a nyomasztó helyre.A kutyák hangos ugatással próbálták felhívni magukra a figyelmet.– Ez Mollypuddle lesz – mondta a király. Futó pillantást vetett rájuk. – Ő is menni akar innen,

mint ahogy mi is. Induljunk! Sir Robert, Miss Burroughs!– Felség, nagyon sajnálom, de fel kell hívnom rá a figyelmét… – kezdte Rob.A király halkan kuncogni kezdett.– Sir Robert, önt kegyelemben részesítettük, az erről szóló dokumentumot már aláírtuk és pe-

csétünkkel elláttuk. Nincs miért aggódnia. Ön ugyanolyan szabad ember, mint bárki más a ki-rályságomban – egy pillanatig elgondolkodott a szabadság szó értelmén. – Talán szabadabb, mint egyesek – a következő pillanatban már ismét a szokásos jóság uralkodott arcvonásain.

– Ráadásul egy gyönyörű szép nő szerelmét is sikerült elnyernie.– Egy pillanat, Felség – mondta Rob. Elengedte Vivienne kezét, majd lassan, óvatosan, ügyet

sem vetve a fájdalmaira, ismét letérdelt a bűzös szalmára uralkodója színe előtt. – Sire, egész éle-temben hálás leszek önnek azért, amit tett. Köszönöm.

Károly arcán őszinte, baráti mosoly tükröződött, mikor segített a férfinak felállni.– Jobban értékelem a szavait és tetteit, mint ahogy azt szavakba tudnám foglalni, Sir Robert.

És azt gondolom, hogy ön a legméltóbb férfi a birodalmamban, aki érdemes arra, hogy elnyerje ennek a hölgynek a kegyeit, és nőül vegye. Minden bizonnyal Miss Burroughs bácsikája is áldá-sát adja erre a frigyre. Na de elég az érzelgésből, mert a végén még Miss Burroughs elsírja ma-gát.

– Ha így is lesz, azok csak az öröm könnyei lesznek, Felség.– Most már jobban tennénk, ha azzal törődnénk, hogy miért olyan izgatott Mollypuddle, és

hogy hogy van az a fiatalember. Attól tartottam, esetleg eszméletét veszti fényűző megjelené-sünk láttán – mondta Károly fanyar nevetéssel. – Induljunk!

Károly nagy léptekkel haladt, kutyáit rég nem látott gyermekeiként üdvözölte, amit ők lelkes csaholással viszonoztak.

Vivienne támogatásával Rob kibicegett a cellájából, és végre megpillantotta az őrszobán üldö-gélő Bertie-t. Még mindig csukott szemekkel ült, mintha eszméletét vesztette volna. A léptek za-ját hallva óvatosan kinyitotta egyik szemét, de amint meglátta a királyt, olyan erősen szorította össze újra a szemhéjait, mintha üresek lennének a szemgödrei.

– Rosszul érzi magát? – kérdezte aggodalmasan Vivienne.Bertie kinyitotta jobb szemét.– Talán sosem leszek már ugyanaz az ember – suttogta. – Olyan közel voltam hozzá, hogy

akár meg is érinthettem volna.– Ó, tehát csak a király jelenléte viselt meg ennyire? – kérdezte Rob érdeklődve.– Téged nem? – csodálkozott Bertie.Károly megfordult, mire Bertie talpra ugrott, lekapta a kalapját a fejéről, és mélyen meghajolt.– Felség, engedje meg, hogy bemutassam Albert Dillswort-ot, a segédemet – mondta Rob– Mr. Dillsworth! – nyugtázta Károly. Bertie egy pillanatra félénken felemelte tekintetét, de azonnal le is sütötte.– Reméljük, nagyra értékeli munkaadóját, Mr. Dillsworth.Bertie érthetetlenül motyogott valamit. A király Vivienne-re és Robra pillantott.– Igazán szerény és alázatos alattvaló – állapította meg mielőtt kilépett az ajtón. Vivienne mo-

solygott és nem tudta megállni, hogy felkiáltson.– Robot lovaggá ütötték!

– Igen, így igaz – erősítette meg Rob. – És ha ez téged megnyugtat, még magam sem tudom igazán elhinni.

– Ez csodálatos! – kiáltott fel Bertie lelkesen. – És a szolgálataidat is igénybe fogja venni, egészen biztosan!

– Ami azt jelenti, hogy hamarosan fel kell vennem még egy ügyvédet az irodámba, előbb mint ahogy terveztem. Bertie jobban teszed, ha keményen tanulsz, hogy mihamarabb ügyvéd legyen belőled.

– Ezt komolyan mondod, Rob? – meghatódottságában levegő után kapkodott.– Nagyon is komolyan. Ugyanis ha megnősültem, nem akarok éjszakába nyúlóan dolgozni.– Megnősülsz?– Igen, ahogy mondja – erősítette meg Vivienne, és egy futó csókot nyomott Rob ajkára.– Előbb is szólhattál volna! – Bertie szája a füléig ért.– Sir Robert, Miss Burroughs! Távoznunk kellene, mert a kutyáim hamarosan tovább fokoz-

zák ezt a szörnyű bűzt – figyelmeztette őket Károly.– Felség, nem szükséges megvárnia minket – válaszolt Rob.Károly azonban megrázta a fejét, és megvárta, amíg csatlakoznak hozzá. Szeme vidáman és

ravaszkásan csillogott, Vivienne hirtelen megértette, miért.– Csak nem képzelik, hogy újdonsült lovagunk nélkül távozunk innen, mikor az utca tele van

a szabadon bocsátását követelő emberekkel? Nem, ez nem lenne helyes.Odaszólt az egyik testőrnek.– Maga előremegy, és tudatja az emberekkel, hogy Sir Robert Harding, akit épp most ütöttünk

lovaggá, a társaságunkban távozik a börtönből, és kérje meg őket, hagyják szabadon az utat, mert komolyan megsérült.

Ismét Vivienne-re és Robra pillantott, majd lassan elindult előre, hogy a többieknek ne okoz-zon gondot lépést tartaniuk vele.

– Meg kell hagyni, Károly kiváló politikai érzékkel fordítja hasznára a történteket – jegyezte meg Rob. – Talán az én lovaggá ütésem is csak ezt a célt szolgálta.

Vivienne gyöngéden megölelte a férfit.– Nem érdekel, miért tette. Rászolgáltál az elismerésre, szerelmem, a kiváló munkáddal és

mindazzal, amit tettél. Egyetlen ellenvetést sem akarok hallani!

25. fejezet

t héttel később, Vivienne fésülködés közben furcsa bizsergést érzett a halántékán. Nem volt biztos benne, hogy a fésű fogai okozzák-e ezt az érzést vagy férje fürkésző tekintete, ahogy

újonnan vásárolt ágyukról figyelte, ahol még mindig felöltözve, fejét a kezére hajtva feküdt.Ö

Talán azért volt olyan nyugtalan, mert azóta a szörnyű éjszaka óta, amikor Philip megtámadta őket, nem voltak együtt úgy igazán.

Fejében lepergette az elmúlt öt hét történéseit. Rob sérülései az orvos szerint jól gyógyultak. Szerencsére nem volt komoly, maradandó sérülése, bár lehet, hogy egész életében sántítani fog.

Bácsikája mindenki nagy meglepetésére, végül örömmel adta áldását a Sir Robert Hardinggal kötendő házasságára. Öröme őszintének látszott ugyan, és ugyanazt a hozományt ajándékozta nekik, amit Philipnek is adott volna, de jó hangulatának hátterében inkább a királyi szabóságban tett gyakori látogatásai és az oda szállított megrendelések, valamint az ingyenes ügyvédi szolgál-tatás álltak, mintsem a Vivienne és Rob iránt érzett szeretet.

Az igaz barátjukká váló Lord Cheddersby is szomorúan nyugtázta, hogy Elias bácsit igazán csak a pénz hozza lázba, más öröme szinte nincs is az életben.

– A király megrendelései további kitűnő vevőket hoznak majd nekem – hangoztatta nap mint nap Elias bácsi.

Az ifjú pár boldog órákat töltött a Chancery Lane-en lévő új iroda berendezésének megterve-zésével. A környékbeli ügyvédek barátságos közeledését Rob egyelőre még egy kicsit nehezen viselte. Ennek ellenére Vivienne biztos volt benne, hogy hamarosan hozzászokik majd mind szakmai, mind társadalmi körökben az iránta feltámadó, új keletű népszerűségéhez. Előkelő és jómódú ügyfeleinek száma örvendetesen megszaporodott, ennek ellenére mindenkivel világosan érzékeltette, hogy nem csak a jómódú emberek jól jövedelmező ügyeivel foglalkozik szívesen, hanem a szegényebb néprétegek bajba jutottain is kész segíteni, ahogy régen.

Lord Cheddersby, hogy tökéletesítse latintudását, jogi eseteket kezdett tanulmányozni. Elhatá-rozta, jogot fog tanulni, hogy ügyvéd lehessen.

– Így talán hasznosítani tudom, amit eddig tanultam – mondta nekik –, apámat is tájékoztat-tam, szándékaimról, valamint arról, hogy ebben a dologban a király támogatását is élvezem, így egyszer talán tagja lehetek a Legfelsőbb Bíróságnak is. Magam ugyan nem vágyom erre, de lát-niuk kellett volna az öreg ábrázatát! Nem tudta, hogy haragudjon-e vagy sem, végül nem szólt egy szót sem.

Lord Cheddersbyre gondolva eszébe jutott Nell Gwynn, akinek fondorlatos mesterkedései ré-vén végül mégis sikerült magára vonnia Károly figyelmét. Vivienne jót nevetett, amikor Rob el-újságolta neki, miféle eszközöket vetett be Nell a cél érdekében.

A színésznőről az eltűnt Jack jutott eszébe. A végzetes éjszaka után senki sem látta Rob isme-rősei közül, valószínűleg elhagyta Londont, talán külföldre szökött, de senki se tudta pontosan.

Jack Janetet és Robot is elárulta, ami keserűséget, haragot, és önvádat ébresztett a férjében. Vivienne megpróbálta megértetni vele, hogy nem ő a felelős a Jackben lakó gonoszságért, de Rob még mindig önmagát hibáztatta amiatt, hogy nem tett többet érte, amikor már lehetősége lett volna rá. Egy kevésbé becsületes ember nem töprengene ennyit a múlton. Nem tehetett mást, el kellett fogadnia kedvese érzéseit, de mindent megtesz majd azért, hogy a régi rossz emlékeket a jövőben jók válthassák fel. Vivienne a hasára tette a kezét és titokzatosan mosolygott magában. Néhány hónap múlva már biztosan segíthet Robnak ebben.

– Nagyon boldognak látszol – szólalt meg Rob.

Fejét hátrafordítva a férjére nézett.– Mert boldog vagyok.– Egész nap el tudnám nézni, ahogy fésülködsz.Vivienne szíve vadul dobogni kezdett a férfi szerelmes szavai hallatán. Az izgatottságtól re-

megő kezekkel tette le a fésűt.– Szerintem az rendkívül unalmas lenne.– Ez is egy olyan apróság, amit az egyedül élő sosem tapasztalhat meg.– Ez így igaz – fordult meg a széken, hogy szembenézhessen urával. – De nem fésülködéssel

akarom tölteni a nászéjszakámat.– Valóban? – kérdezte egy sokatmondó pillantás kíséretében.– Egyáltalán nem, Sir Robert – felállt és az ágyhoz lépett. – És azt sem hiszem, hogy egy

ilyen életerős férfi ezt akarná.– Miben töröd a fejed?– Ezekben a ruhákban fogsz aludni? A férfi kacsintott.– Nem éppen – felült, és lassan lehúzta zakóját.– Légy óvatos! – figyelmeztette Vivienne.– Ígérem, az leszek. Nem akarom elriasztani a menyasszonyomat.Vivienne először fülig pirult, de jobban meggondolva nevetséges volt ez a szemérmes viselke-

dés, hiszen már korábban is szerelmeskedtek. Egész pontosan kétszer. Talán csak azért érzi oly különlegesnek ezt a mai estét, mert ma volt az esküvőjük.

– Szeretnéd, ha segítenék?– Nem.– A feleség dolga, hogy segítsen a férjének.– Szóval csak a kötelességedet teljesíted?– Szó sincs erről – közelebb lépett az ágyhoz –, nagyon is örömet okozna.Rob vágyakozástól csillogó szemmel nézte.– Nem bánom. Tégy velem, amit akarsz.Vivienne Rob lábai közé állva óvatosan lesegítette kabátját, és egy közeli székre helyezte. Ke-

zeit gyengéden az ingje alá csúsztatva végigsimított az izmos vállakon, majd kioldotta az ingjét összefogó szalagot. A szétnyíló ing alatt a férfi meztelen bőrén még mindig egy nagy fehér kötés éktelenkedett.

Rob arcát csak centiméterek választották el Vivienne kebleitől.– Legjobb lenne levennem ezt a kötést, mert attól félek, szétpattan rajtam – mormogta.– Gondolod, hogy nem fog megártani? – lépett kicsit hátrébb Vivienne. – Nem azt mondta a

doktor, hogy folyton tartsd magadon, amikor… amikor megerőltető dolgokat csinálsz?– Igen, valami ilyesmit mondott – válaszolt Rob, közben visszahúzta Vivienne-t a térdei közé.

– De azt hiszem, nagyon szegényes a fantáziája. Ki tudna nyugodt maradni egy ilyen gyönyörű, és kívánatos mennyasszonnyal, aki csupán egy vékonyka hálóinget visel, a keblei pedig szinte súrolják az ajkamat, és…. – a mondat befejezése helyett inkább előrehajolt, és belefúrta arcát a csábítóan domborodó keblek közé. Vivienne minden izma megfeszült, levegő után kapkodott a testében szétáradó gyönyörtől.

– Talán egy kicsit meg kéne lazítani! – levette a férfi ingét. Alatta a kötés majdnem egész fel-sőtestét betakarta. Rob mozdulatlanul tűrte, hogy Vivienne gyengéden meglazítja a mellkasa kö-ré tekert vászonkötés csomóit. A finom kezek érintésétől egyre inkább eluralkodott rajta a vágy,

ágaskodó férfiasságát Vivienne-nek nehéz lett volna nem észrevenni. Rob kissé szégyenkezve el-kapta tekintetét.

– Ahogy látod, jobb lenne, ha sietnél ezzel a kínzással, mert hamarosan már egyáltalán nem leszek ura a testemnek.

– Türelem, kedves férjem, türelem… – közben lejjebb csúsztatta a kezét. – Kell segítség a nadrágodnál is?

– Azt hiszem, boldogulok egyedül is. Vivienne kezét a gombokra helyezte.– Szóval ne segítsek?– Talán később. Most viszont az én csodás feleségemen van a sor, hogy levetkőzzön – mo-

solygott hamiskásan. – Ha én meztelenre vetkőzöm, csak azért teszem, hogy végre téged is mez-telenül láthassalak.

– Meg fogok fázni.– Komolyan azt hiszed, hogy vitatkozhatsz egy ügyvéddel?– Hm – Vivienne komoly ábrázattal gondolkodott egy kicsit –, igazad lehet.– Na látod, jobb lesz, ha erről sosem feledkezel meg.– Különösen, ha az éppen a leghíresebb londoni ügyvéd – de szinte azonnal megbánta, hogy

kicsúszott az ajkán ez a mondat. – Ne haragudj, Rob! – kért bocsánatot látva a férfi hirtelen elko-moruló arcát látva.

Rob megrázta a fejét.– Tudod, még mindig szomorúvá tesz, hogy megannyi kemény munka ellenére csupán valaki-

nek a halála árán kaptam némi elismerést.– Te már ezelőtt is a legjobb voltál, azok számára, akik ismertek téged és tudták, hogy becsü-

letes és remek ügyvéd vagy. A jómódú megbízóid mellett most még többet tehetsz ezekért az emberekért.

Megszorította a lány kezét, és rekedtes hangon így szólt.– Te vagy az én mentőangyalom, Vivienne! Minden fájdalmas gondolatomat bármikor meg-

oszthatom veled. Egész eddigi életemben sosem volt ilyen kényeztetésben, és szeretetben ré-szem.

– Soha többé nem fogsz hiányt szenvedni szeretetben és gyengédségben, ameddig én élek.– Ennél többre nem is vágyom! – szemében ismét a vágy izzó fénye csillant. – Már csak egy

dolog van hátra ahhoz, hogy tökéletes legyen ez a nap, kedvesem – mondta. Teste megremegett a szenvedélytől. – Azt hiszem, mégiscsak a férfi dolga, hogy segítsen a feleségének.

Vivienne visszatartott lélegzettel állt, miközben a férfi lassan, minden pillanatát kiélvezve a fokozatosan eléje táruló, bársony puhaságú női test látványának, lassan lehúzta a hálóing váll-pántjait. A finom kelme halk surranással terült el a földön.

– Sokkal, sokkal gyönyörűbb vagy, mint amiről valaha álmodtam! – nézte elragadtatva Vivi-enne meztelen testét.

– Te is.– Én nem vagyok gyönyörű.– Akkor jóképű és férfias – mondta, közben ujjaival a férfi mellkasát simogatta. – Egy jelmez-

bálban legszívesebben egy régi lovagi páncélban látnálak! Pont olyan vagy mint ők, lovagias és nagylelkű – gyengéden megcirógatta Rob arcát. – Megpróbáltál segíteni egy bajbajutott ifjú haja-donon, még akkor is, ha ő nem kért rá.

Szorosan a karjaiba zárta a nőt, az ölelésben szinte összeforrt a testük.– Már asszony vagy.

– Legnagyobb boldogságomra! – suttogta. Rob lehajolt, szenvedélyes csókjátólVivienne-ben villámként hasított végig a vágy.– Gyere, feküdjünk az ágyba. Az ágyamba... vagyis a mi hitvesi ágyunkba.Szó nélkül, hagyta, hogy a férfi az ágyhoz vezesse, majd besiklott a takarók alá. Rob melléfe-

küdt, vágyakozó szemekkel nézte a feleségét.– Szeretlek, Vivienne – lágyan végigsimította a lány combjának belső falát.Finom és bizsergető érzés volt.– Szeretlek, Rob – suttogta Vivienne. Egyik kezével óvatosan közelebb húzta a férfi fejét. Aj-

kának érintésétől végighasított testén az izgalom hulláma. Utat engedett a férfi egyre követelő-zőbb nyelvének, elmerültek egymás ízeinek kóstolgatásában, ujjaikkal felfedezőútra indultak a másik testén, az érzékiség szédítő hullámait szórva szét minden porcikájukban.

Vivienne hirtelen visszatolta férjét a párnák közé.– Vigyázz, hisz te sérült vagy!Rob megpróbált ellenkezni, de mielőtt bármit is tehetett volna, Vivienne a mellkasa fölé ha-

jolva gyengéden az ajkai közé vette, és nyelvével ízlelgetni kezdte a férfi megmerevedő mell-bimbóját. Halkan felnyögött.

Vivienne megállt egy pillanatra. Rob csukott szemmel és erősen összeszorított ajkakkal, moz-dulatlanul feküdt.

– Ezelőtt még sohasem voltunk igazán kettesben. Most viszont olyan hangosak lehetünk, amennyire csak jólesik. Tudom, hogy én nem fogom elfojtani magamban azt, amit érzek – sut-togta Rob fülébe.

Vivienne kezeit lassan a takaró alá csúsztatta, és a férfi hangos nyögése megérttette vele, hogy az egész testét átjáró gyönyör ellenére hallotta az előbbieket. Rob szenvedélytől mámoros hangja szinte az őrjöngésig fokozták benne a vágyat.

– Olyan puha és sima a bőröd, mint a bársony – suttogta Rob. Egyik kezével gyengéden Vivi-enne kebleit cirógatta, ujjaival gyengéden izgatni kezdte mellbimbóját, másik kezének ujjai felfe-dezőútra indultak a testén. Hamarosan mindent elsöprő szenvedély borította be őket.

Szorosan összeölelkeztek, Rob ajka mohón, követelőzően kereste a lány száját, csókjaival be-borította izzó, lágy bőrének minden négyzetcentiméterét.

Vivienne beleborzongott a férfi érintésébe, Rob kezének simogatásának, a testén kóborló aj-kak puha érintésének nyomán vad ritmus kezdett lüktetni a testében. Forróság öntötte el a benső-jét, a férfi gyengéd mozdulataiból feléje áradó kérlelés nyomán a vágy egyre inkább elhatalmaso-dott rajta.

Egyre lejjebb csúsztatta kezét Rob testén, végül megérintette ágaskodó férfiasságát, mire a férfi hangosan felnyögött. Finoman dörzsölte, élvezte, hogy a férfi most teljesen az övé, a hatal-mában van, hogy nemsokára be fog hatolni a testébe, és ez büszkeséggel és megelégedettséggel töltötte el. Vivienne óvatosan hátrébb húzódott, ellenőrizte, hogy a férfinak is kényelmes-e így, majd lassan visszaereszkedett a férfi mellé.

– Fájdalmat okozok?– Nem… nem, csak szólni sem tudok a boldogságtól. Kérlek, ne hagyd abba!Vivienne nem tudta, hogy most mit tegyen.– Ha fájdalmat okozok, akkor… Felelet helyett a derekánál fogva szorosan magára húzta. Mozdulatai gyengédek, mégis hatá-

rozottak voltak, Vivienne pedig óvatosan, finoman a férfi ölére ereszkedett. Érezte, ahogy Rob teste belehatol.

Úgy érezte, végre teljesen megszerezte a férfit. Lassan és felszabadultan mozgatta a csípőjét.Rob megragadta Vivienne felkarját és mutatta neki, hogy milyen ritmusban akarja.Mozdulatai először még lassúak voltak, majd egyre öntudatlanabbá, sebesebbé, sürgetőbbé

váltak, a fülében érezte a férfi ziháló, forró leheletét. Leírhatatlan és kimondhatatlan gyönyört él-tek át. Szeretkezésük csúcspontján Vivienne egész testében remegve engedte át magát a mámorí-tó kéj mindent elborító áradatának. Hosszú másodpercek múlva, lassanként tért magához, hallot-ta, Rob is zihálni kezd, egész testében megfeszült, majd egy hosszú, elnyújtott nyögés tört fel a torkából. Vivienne egy pillanatra megrémült, de látva a férje arcán szétterülő boldog mosolyt, megértette, nem a fájdalom hangjai voltak ezek.

– Te mos éppen…– Jobban teszed, ha hozzászoksz ezekhez a hangokhoz. Nem a törött bordáim és a sérült térde-

im sajogtak ilyen hangosan.Percekig mozdulatlanul és szótlanul feküdtek, légzésük csak lassan tért vissza a normális rit-

musba, majd a férfi sérüléseire figyelve óvatosan leszállt róla, és szorosan mellébújt, közben gondosan betakarta mindkettőjüket.

Rob megölelte, félresimította az arcába hulló hajtincseket, és gyengéden megcsókolta a lány szemét.

– Nem érdemellek meg téged, szerelmem.– Nem, valóban nem – nevetett Vivienne. – A bácsikám biztosan felhívja majd a figyelmedet

arra, milyen makacs és önfejű vagyok.– Ha nem olyan lennél, mint amilyen vagy, akkor most nem téged tartanálak a karjaimban.Vivienne a könyökére támaszkodva megpróbált komoly arckifejezést ölteni.– Nem akarok több kritikát hallani Sir Robert Harding, még az ön szájából sem. Gondoljon

arra, mit fogok majd születendő gyermekünknek mesélni?!– Milyen gyereknek? Vivienne diadalittasan felnevetett.– Annak, akit talán már a szívem alatt hordozok.– Vivienne! – kiáltott fel a férfi, és fájdalmáról megfeledkezve szorosan magához ölelte a nőt.– Óvatosan, Robert.– A fenébe, már megint rakoncátlankodik a hátam – dünnyögte, de közben egy cseppet sem

engedett az ölelésen.– Mégiscsak fájdalmat okoztam?– Nem, semmiség.– Még semmiség…– Biztos vagyok benne, hogy nincs nagy baj. Megvizsgáltattam magam az orvossal és biztosí-

tott afelől, hogy megengedhetjük magunknak ezt a kis huncutságot.– Úgy látom, alaposan utánanéztél a dolgoknak.– Pontosan. Tudod, hogy mindenben nagyon alapos vagyok – mondta Rob, Vivienne pedig új-

ra odabújt hozzá.– Igazam volt. Nyugodtan lehetnél ügyvéd – tréfálkozott a nő.Szótlanul feküdtek egymás karjaiban, amikor Rob hirtelen hangos nevetésben tört ki.– Gyerekünk lesz, Vivienne – ismételte boldogan. – Azt hittem, hogy az esküvőnk napján már

nem lehetek boldogabb, de ez a hír még csodálatosabbá tette ezt a felejthetetlen napot. Ma végre mindent, mindent megkaptam, amire eddigi egész életemben vágytam.

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző

ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató