JOSTEIN GAARDNER

A narancsos

lány

AnimusBudapest, 2004

A mű eredeti címe: AppelsinpikenA fordítás az Aschehoug & Co. 2004-es kiadása alapján készült

Jostein Gaarder and Aschehoug & Co. 2003, 2004

ISBN963 9563 15 3

Fordította: Szöllősi AdrienneSzerkesztette: Gábor Anikó

Kiadta az Animus Kiadó 2004-ban1301 Bp. Pf.: 33

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Felelős kiadó: Balázs IstvánBorítóterv:, © Carl Hanser Verlag GmbH&Co.

Quint Buchholz illusztrációjának felhasználásával,Beleznai Kornél

Tipográfia és nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados

hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkájaFelelős vezető: György Géza vezérigazgató

Négyéves voltam, amikor apám meghalt, és ennek már tizenegy éve. Eszembe nem jutott volna, hogy részese lehet még az életemnek. Különös. Most együtt írunk könyvet.

Ezek a könyv első sorai, most én írok, de apám is bekapcsolódik majd. Neki van több mesélnivalója.

Nehezen tudom magam elé idézni apámat. Sokáig azt hittem, hogy emlékszem rá, de az igazi emlékezéshez nem elég újra és újra végiglapozni a fényképalbumokat.

Azt az estét azonban, amikor együtt ültünk a teraszon, és a csillagokat néztük, nem tudom elfelejteni.

Találtam egy képet az albumban. Apa sárga bőrfotelben ül, én az ölében, miközben ő szemmel láthatóan magyaráz nekem valamit. A bőrfotel még mindig itt áll a nappaliban, de apa nem ül már benne. A következő kép a verandán készült, mi ketten a zöld hintaszékekben ülünk. Ez a kép azóta kint van a falon, amióta apa meghalt. Most is a hintaszékben ülök, miközben e sorokat írom egy vastag füzetbe. Próbálok nyugodtan ülni. Később majd az egész történetet beírom apám régi számítógépébe.

A számítógépről eszembe jutott egy érdekes történet, de inkább később mesélem el.

Különös volt együtt élni a régi fényképekkel. Olyan időre emlékeztettek, amely rég eljárt már felettünk. Most minden más.

Időnként, amikor előveszem a fényképalbumot, kényelmetlennek érzem, hogy ennyi képem van egy olyan emberről, aki már rég nem létezik. Még videónk is van róla. Kicsit hátborzongató hallani erős, dörgő hangját.

Nagymama szerint nem kellene olyasvalakiről készült videofelvételeket nézegetni, aki már nincs köztünk. Nem helyes háborgatni a halottakat.

Némelyik videón az én hangom is jól hallatszik. Csipogok, akár egy madárfióka.Az egyik filmen apám nyakában ülök, és a karácsonyfa csúcsára helyezett díszt

próbálom magamhoz rántani, látnivaló, hogy sikertelenül. Egyéves lehettem akkoriban.

Előfordul, hogy mama megnézi valamelyik filmet. Ilyenkor kényelmesen hátradől a karosszékben, és nagyokat kacag rajtunk. Nem kellene. Tudom, hogy apa is így gondolná.

Egy másik felvételen a nyaralónk teraszán üldögélünk apával. Húsvét van, hétágra süt a nap, kezünkben egy-egy fél narancs. Próbálom kiszívni a narancs levét. Most már tudom, hogy apám eközben egészen más narancsokra gondolt.

Apa röviddel Húsvét után lett beteg. Betegsége fél évig húzódott, és közben egyfolytában attól rettegett, hogy meg fog halni.

Anyu mesélte, hogy apát leginkább az bántotta, hogy nem lesz már ideje megismerni engem. Nagyanyám is ilyeneket mondogatott, csak ő sokkal titokzatosabban fejezte ki magát.

Nagymamámnak gyakran ellágyult a hangja, ha apámra terelődött a szó. Ha belegondolok, nincs is ebben semmi különös, hiszen nagymama és nagypapa a gyermekét veszítette el. Nagymama soha nem nevet, amikor nézegeti apa régi fényképeit. Azt mondja, hogy ilyenkor kegyelettel adózik a halott emlékének.

Régebben nem értettem, miért gondolta apa, hogy nem tud rendesen megismerni. Három és fél éves voltam akkoriban. Most már tudom, mire gondolt.

Van róla egy kórtermes fényképem is. Nagyon sovány az arca a képen. Én is rajta vagyok, a térdén lovagolok, ő pedig a kezével tart, nehogy lecsússzak. Mosolyogni próbál rám. A kép néhány héttel a halála előtt készült. Jobb lett volna,

ha nem kapom meg ezt a képet. De most, hogy már nálam van, igazán nem dobhatom ki. És azt sem kerülhetem el, hogy időnként ne pillantsak rá.

Ma vagyok tizenöt éves. Egészen pontosan tizenöt éves és háromhetes. Georg Roednek hívnak, és Oslóban, a Dongó utcában lakom anyával, Jorgennel és Miriammal. Jorgen az új papám, de én csak Jorgennek hívom. Miriam a kistestvérem. Még csak másfél éves, szóval elég kicsi ahhoz, hogy ne lehessen rendesen beszélgetni vele.

Miriamnak Jorgen az apja. Apámnak én voltam az egyetlen gyermeke.A könyv végén Jorgenről is kiderül néhány érdekes dolog, amit egyelőre nem

árulhatok el.Amikor apa meghalt, nagymama és nagypapa segítettek mamának rendet rakni

apa dolgai között. Egyvalamit azonban nem találtak meg; azt a történetet, amit apám még azelőtt írt, hogy bement volna a kórházba.

Akkoriban senki nem sejtette, hogy regényírásra adta a fejét. A narancsos lány történetének létezésére nem is derült fény hétfő előtt, amikor nagymama bement a kamrába rendezkedni, és az én egykori piros babakocsim bélésébe rejtve meg nem találta.

Papa nyilván arra számított, hogy elolvasom majd egyszer, ha nagyobb leszek. Várt rám a palackba zárt üzenet.

Biztos lehetett abban, hogy egyszer majd megtalálom a babakocsi bélésébe rejtett üzenetét. Persze – suhant át rajtam – odatehette más is. Mindenesetre nem árt, ha az ember előbb átvizsgálja haszontalannak ítélt holmiját, mielőtt kihajítaná egy konténerbe, vagy elvinné a bolhapiacra. Rossz belegondolni, miféle titkos kincseket rejthet egy szeméttelep.

Többnyire ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak az elmúlt néhány napban. Hiszen nem minden nap fordul elő, hogy valaki szeretné behatárolni, mikor olvassák el a levelét. Apám üzenete ilyen volt. Nekem, egy tizennégy-tizanhat év körüli fiúnak írta, akivel soha nem találkozott, és akit soha nem ismerhet meg. De igazán találhatott volna egyszerűbb utat is arra, hogy üzenetet juttasson el a jövőbe.

Itt az ideje, hogy mesélni kezdjek.Alig egy hete, amikor hazajöttem a zeneiskolából, váratlanul nagymama és

nagypapa érkezett hozzánk látogatóba. Nálunk maradtak éjszakára is.Mama és Jorgen is otthon voltak már. Amikor beléptem, azonnal éreztem, hogy

történt valami.Leültem velük szemben a szőnyegre. Komolyan néztek rám. Valami nincs

rendben. Pedig az utóbbi hetekben nem követtem el semmit az iskolában, a zongoraóráról is pontosan értem haza, és hónapokkal ezelőtt fordult elő utoljára, hogy elcsórtam egy tízkoronást a konyhaszekrényről. Nem bírtam tovább a feszültséget, és megkérdeztem: – Mi történt?

Nagymama akkor kezdett beszélni a levélről, amit találtak, és amit apám írt nekem röviddel a halála előtt. Összeszorult a gyomrom. Hiszen tizenegy éve halt meg. Alig ismertem. Levelet kapni apámtól? Hihetetlennek tűnt.

Akkor vettem észre nagymama ölében a vaskos borítékot. „Georgnak”, ez állt rajta. És nem nagymama vagy mama kézírása volt, de még Jergené sem. Feltéptem a borítékot, és előhúztam a benne rejtőző vastag kötegnyi papírt. Megremegtem. Az első oldalon, legfelül a következő állt:

Kényelmesen ülsz, Georg? Csak azért kérdezem, mert egy hosszú, izgalmas történetet szeretnék elmesélni neked…

Az ájulás kerülgetett. Mi ez az egész…? Levél apámtól… És honnan tudjam, hogy tényleg ő írta-e?

Bár szinte hallottam mély, öblös hangját: – Kényelmesen ülsz, Georg? – Mintha innen szólt volna a szobából.

Láttam ugyan, hogy a boríték le van ragasztva, mégis meg kellett kérdeznem, hogy olvasta-e már rajtam kívül valaki a levelet. Nemet intettek. Azt mondták, hogy egy sort sem olvastak belőle.

– Egy betűt sem – bizonygatta Jorgen a rá nem jellemző zavartsággal. De szívesen elolvasnák, miután én elolvastam, természetesen csak akkor, ha megengedem, mondta. Izgatta mi, lehet a levélben. Csak nincs lelkiismeret-furdalása valami miatt?

Nagymama találta meg a rejtély kulcsát. Elmesélte, hogy amikor apám beteg lett, írni kezdett. Azt mondta, hogy nekem ír levelet, amelyet csak akkor olvassak el, ha már elég nagy vagyok. De a levél csak nem akart előkerülni. Pedig már tizenöt éves voltam.

Nagymamamának azonban szöget ütött a fejében még valami, amit apám mondott. Az volt a kérése, hogy ne dobják ki a piros babakocsit. Nagymama szó szerint emlékezett apám kérésére: „Kérlek benneteket, hogy ne dobjátok ki a piros babakocsit! Sokat jelentett nekem és Georgnak az elmúlt hetekben. Szeretném, ha az övé lenne. Mondjátok majd el neki valamikor, ha már idősebb kicsit, hogy mennyire szerettem volna, hogy övé legyen a kocsi.”

Ezért nem dobták ki soha a kocsit. Még Jorgennek sem volt kifogása ellene. Soha egy ujjal sem nyúlt hozzá. Olyannyira tiszteletben tartotta a babakocsimat, hogy amikor Miriam megszületett, új babakocsit vett neki. Persze, ahogy őt ismerem, lehet, hogy egyszerűen egy modernebbet szeretett volna. Jogen mindenben követi a divatot.

Nagymamának tizenkét évbe telt, mire eszébe jutott, hogy érdemes lenne végre közelebbről megvizsgálnia azt a babakocsit. És mi történt? Kiderült, hogy a babakocsi postaládaként működött.

Szerintem még ennél is furcsább az, hogy senkinek nem jutott eszébe alaposan megnézni apám régi számítógépét. Pedig azon írta a levelet! Próbálkoztak beindítani, de nem tudták feltörni a kódját. Akkoriban maximum nyolc betűből állhatott egy ilyen kód. Még mamának sem sikerült. Erre mit tettek? Feladták, felvitték apa gépét a padlásra! Képtelenül hangzik az egész.

Apa gépére még vissza fogok térni.Itt az ideje, hogy átadjam apámnak a szót. Olykor beleszövöm majd a

gondolataimat a szövegbe. Sőt még utószót is fogok írni. Mindenképpen. Apa ugyanis feltesz nekem egy kérdést a levelében, s hogy mit válaszolok, az nagyon fontos a számára.

Egy üveg kólával és a kötegnyi papírral felmentem a szobámba. Mama nem örült, hogy belülről bezárom az ajtót, de érezte, hogy semmi értelme vitatkoznia velem.

Szerettem volna teljes nyugalomban végigolvasni apa levelét. Különös érzés fogott el, ahogy kezembe vettem a szöveget. Mintha egy új fotóalbum került volna elém, tele apámról készült, eddig ismeretlen képekkel. Odakinn nagy pelyhekben hullott a hó.

Már akkor esni kezdett, amikor hazafelé tartottam a zeneiskolából. Azt hittem, nem marad meg. Hiszen még csak november elején járunk.

Leültem az ágyamra, és olvasni kezdtem.

Kényelmesen ülsz, Georg? Csak azért kérdezem, mert egy hosszú, izgalmas történetet szeretnék elmesélni neked. Lehet, hogy az öblös, sárga bőrfotelben üldögélsz. Ha le nem cseréltétek azóta egy modernebbre. Bár, azt is el tudom képzelni, hogy a hintaszékbe telepedtél, a télikertben, mert már apró gyerekként az volt a kedvenc helyed. Esetleg kimentél a teraszra? Tulajdonképpen azt sem tudom, milyen évszak van. Az is lehet, hogy már nem is a Dongó utcában laktok. Honnan tudhatnám?

Semmit sem tudok. Azt sem tudom, ki most Norvégia miniszterelnöke, hogy hívják az ENSZ főtitkárát, és hogy mi történt a Hubble teleszkóppal. Tudsz nekem válaszolni? Vajon sikerült-e a csillagászoknak új válaszokat találni az univerzum keletkezésével kapcsolatos kérdésekre?

Próbáltam beleképzelni magam a jövőbe, próbáltam elképzelni hogyan élsz, milyen lehetsz, de úgy érzem, hiába. Csak azt tudom, hogy milyen voltál. Még csak azt sem tudom, hány éves vagy most, amikor olvasod a soraimat. Lehet, hogy tizenkettő, esetleg tizennégy, honnan is tudhatnám? Már most, írás közben is kísértetnek érzem magam. Minden egyes levegővétel nehezemre esik. Most értettem csak meg, hogy a kísértetek miért fújtatnak, hörögnek olyan rettenetesen. Nem azért, mert ijesztgetni szeretnék leszármazottaikat, hanem azért, mert rettenetesen fáj egy másik idő, egy számukra már ismeretlen világ levegőjét szívni.

Tudod, létezésünk csak a nekünk kiszabott időben érvényes.Így van ez… Én is csak abból tudok kiindulni, amit ismerek. 1990 augusztusában

írom e sorokat.Lehet, hogy addigra, mire kezedbe kerül a levelem, már rég elfelejtettél mindent,

ami ebben a néhány forró nyári napban velünk történt, amikor még csak három és fél éves voltál. Azért a miénk marad az a néhány nap, és talán jut még nekünk egy pár kellemes óra együtt.

Szeretnék megosztani veled valamit, ami egyre jobban foglalkoztat mostanában: minden egyes nap, amit együtt töltünk, és a legapróbb közös élmény is újabb esély arra, hogy később emlékezz rám. Számolom a heteket, a napokat. Kedden felmentünk a tyrivanni kilátótoronyba. A lábunk előtt terült el fél Norvégia, elláttunk egész Svédországig. Mama is velünk volt. Emlékszel, Georg?

Próbálj meg emlékezni, kérlek! Tudom, hogy az összes emlék ott lapul valahol benned.

Emlékszel még a BRIO-vonatra? Képes vagy vele órákon átjátszani. Itt van előttem. Most, amikor e sorokat írom, itt hevernek a sínek, a vagonok, a vonathoz csatlakozó komphajók a földön, minden pontosan úgy, ahogy néhány perce itt hagytad. Valósággal ki kellett szakítanom téged a vonatok világából, nehogy lekéssük a beszélgető foglalkozást az óvodában. Apró ujjaid nyomát most is ott érzem a fakockákon. Nem merek elmozdítani semmit.

Emlékszel még a számítógépre? Tudod, amin hétvégeken szoktunk játszani. Amikor még egészen új volt, odafönn volt a dolgozószobámban. De múlt héten levittem a nappaliba, ahol a te dolgaid is vannak, hogy többet legyünk együtt. Délután mind a hárman ott vagyunk. Te, mama és én. Nagymama és nagypapa is gyakran látogatnak meg minket mostanában. Ennek nagyon örülök.

Emlékszel még a zöld színű, háromkerekű fabiciklire? Odakinn áll a folyosón, olyan új, hogy csillog még rajta a festék. Talán most is ott van valahol a garázsban, a szerszámoskamrában, kopottan, elhasználtam Vagy eladtátok a bolhapiacon?

Emlékszel a Sognsvann körüli sétaútjainkra? Vagy a házikókra, a hegyen? Három egymást követő hétvégét töltöttünk a hegyekben. De elég is a kérdésekből.

Hiszen könnyen lehet, hogy alig emlékszel arra az időre, ami a mi közös időnk volt. De ez most nem is túl fontos.

Azt ígértem, hogy elmesélek neked egy történetet. Nem is gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz megtalálnom a megfelelő hangot. Tudom, hogyan szólítsam meg azt a kis lurkót, aki most vagy. Ám mire ezeket a sorokat olvasod, már nem leszel kisgyerek.

Az órára pillantok. Egy óra telt el azóta, hogy elvittelek az óvodába.Amikor átérünk a patakon, mindig kiszállsz a kocsiból, hogy egy ágat vagy egy

követ dobjál a vízbe. Amikor az óvodába érünk, már ugrasz is ki a kocsiból, hogy berohanj a többiekhez. Még arra sem hagysz időt, hogy elköszönjünk egymástól. Mintha neked lenne kevés időd, nem pedig nekem. Különös… Az idősebbek mintha jobban ráérnének, mint a kisgyerekek, akik előtt ott van még az egész élet. Nem mintha azt gondolnám, hogy öreg vagyok, fiatalnak érzem magam, mégis szívesen megállítanám az időt. Nem bántam volna, ha együtt töltött napjaink közül bármelyik örökké tartott volna, annyira élvezem együttléteinket.

Úgy érzem, nincs szükségem többre, mint amit eddig megtapasztaltam. És azt, amim van, szeretném megőrizni. Csakhogy tolvajok járnak az úton Georg, hívatlan vendégek szívják el az életerőm…

Mostanában nehezemre esik elvinni az óvodába, de örülök, hogy még meg tudom tenni. Még nem okoz problémát a mozgás, ugyanakkor érzem, hogy egyre gyengülök.

Vannak betegségek, amelyek azonnal ágyhoz kötik áldozataikat. Vannak azonban alattomosabbak is, amelyek lassan kerítik hatalmukba a testet, hogy azután örökre birtokba vegyék. Talán emlékszel arra, hogy orvosként dolgoztam. Mama egészen biztosan elmesélte. Tudom tehát, hogy miről beszélek. Engem egy betegség nem tud könnyen megtéveszteni.

Most, hogy újra találkoztunk, két időben létezünk most. Olyan ez, mintha két egymástól távol eső hegy csúcsán állnánk, és a másik csúcsát kémlelnénk kölcsönösen. Mögötted völgy terül el, amelyet éppen magad mögött hagytál utad során, amely azonban előttem örökké rejtve marad. Így kénytelen leszek megkülönböztetni az írás idejét, az időt, amikor az óvodában vagy és az olvasás idejét, amely már kizárólag a te időd.

Hátborzongató élmény a fiamnak írni, akit kénytelen voltam elhagyni. Azt hiszem, számodra sem lesz fájdalommentes az olvasás. De mire eljutnak hozzád soraim, már-már férfi leszel, és képes leszel a helyén kezelni, amit olvasol. Lassan elhagyom ezt a világot. Nem látom többé a napot, a holdat, és téged és mamát sem. Nehéz lesz a búcsú, tudom.

Említettem, hogy szeretnék feltenni neked egy kérdést. Ám ahhoz, hogy válaszolni tudj, el kell meséljek egy izgalmas történetet. De ezt is ígértem már.

Mindig is szerettem volna, ha megismered a narancsos lány történetét. Örökség gyanánt hagyom rád, mivel még kicsi vagy. Várni fog rád egy helyen, várni a megfelelő napra, mely most elérkezett.

Amikor idáig jutottam az olvasásban, felkaptam a fejem. Próbáltam felidézni a közös emlékeket, ahogy apám kérte. De igazi emlékek helyett inkább a videófelvételek és a fotóalbum képei villantak fel bennem.

Emlékszem ugyan, hogy tényleg volt gyerekkoromban egy BRIO-vonatom, de apámról ez nem hívott elő emlékeket. A zöld színű, háromkerekű bicikli még valóban ott áll a garázsban. A piros babakocsi pedig mindig is ott állt a szerszámoskamrában. De egyszerűen nem tudtam felidézni a Sognsvan körüli

sétákat. Arra sem emlékszem, hogy fent voltunk a kilátóban a Tyrivannál. Mamával és Jorgennel többször jártam arra. Sőt egyszer kettesben is voltunk ott Jorgennel. Ez akkor volt, amikor Miriam született, és mama még a kórházban volt.

És persze emlékszem a hosszú hétvégékre a hegyekben, de valahogy apának egyikben sem maradt hely. Csak mamára emlékszem, Jorgenre és Miriamra, aki akkoriban még kisbaba volt. Van egy naplónk is a nyaralóban, és már sokszor elolvastam, amit még apám írt bele, de nem emlékszem semmire, amiről ír.

Így ez is olyan számomra, mint a fotóalbum és a videófelvételek. „Húsvétkor rekord méretű hókunyhót építettünk Georggal…” Szóval újra és újra elolvastam ezeket a történeteket, némelyiket már kívülről fújom. De a saját élményeimre nem sikerült visszaemlékeznem. Talán másfél, esetleg kétéves lehettem akkoriban, amikor a rekord méretű hókunyhót építettük. Van róla egy fénykép, de olyan sötét, hogy szinte csak a világító olajmécsesek látszódnak rajta.

Apa azonban kérdezett valami mást is a levelében.

Mi történt a Hubble-teleszkóppal. Tudsz nekem válaszolni? Vajon sikerült-e a csillagászoknak új válaszokat találni az univerzum keletkezésével kapcsolatos kérdésekre?

A hideg futkosott a hátamon, amikor ezt olvastam. Ugyanis éppen akkor készültem el egy dolgozattal, amit a Hubble-teleszkópról, angolul Hubble Space Telescope, írtam. A többiek az osztályban a fociról, a Spice Girlsről vagy Roald Dahlról írtak. Én egy csomó időt töltöttem a könyvtárban, hogy összegyűjtsek minden lehetségest a Hubble-teleszkópról. Néhány hete adtam le tanáromnak a dolgozatot, aki így értékelte: „a nehéz téma felnőtt, többszempontú, információkban gazdag megközelítése…”. Azt hiszem, még soha nem voltam olyan büszke magamra, mint amikor a véleményét olvastam.

Lehet, hogy apa képes volt a jövőbe látni? Esetleg véletlenül kérdezett rá a Hubble-teleszkópra néhány héttel azután, hogy leadtam a dolgozatot?

Lehet, hogy mégsem ő írta a levelet? Vagy még mindig él…?! Megremegtem.Ültem az ágyon, és gondolkodtam. A Hubble teleszkópot a Discovery űrutazása

alkalmával, 1990. április 25-én helyezték pályára. Körülbelül akkor történt, a húsvéti szünet után, amikor apa beteg lett. Soha nem jutott eszembe, hogy betegségének a kezdete és a Hubble teleszkóp űrbe juttatása szinte egy időben történt. Lehet, hogy apa ugyanazon a napon, ugyanabban az órában és talán ugyanabban a percben szerzett tudomást arról, hogy beteg, mint amikor Cape Canaveralről kilőtték a Discoveryt, fedélzetén a Hubble teleszkóppal.

Amennyiben ez igaz, értem, hogy izgatja, mi történt azóta a Hubble teleszkóppal. Ugyanis a fellövés után fedezték fel, hogy valami gond van a teleszkóp főtükrének az élességével. Apám már nem tudhatta, hogy a hibát az Endeavour legénysége 1993 decemberében kijavította, hiszen ez már három évvel a halála után történt. Arról sem tudhatott, hogy 1997-ben továbbfejlesztették a teleszkópot.

A Hubble teleszkóp készítette eddig a legélesebb felvételeket a világűrről, de ez is apám halála után derült csak ki. Le is szedtem néhányat a netről, kinyomtattam, és beletettem a dolgozatomba. A kedvenceimet kiragasztottam a szobám falára, például az Eta Carina óriáscsillagról készült fotót, amely 8000 fényévnyire van naprendszerünktől. Az Eta Carina egyike a Tejút legnagyobb tömegű csillagainak, amely hamarosan fel fog robbanni, hogy azután neutroncsillaggá vagy fekete

lyukká váljon. Egy másik kedvencem a Sasködben (más nevén M16) elhelyezkedő hatalmas gáz- és porfelhő.

Hála többek között a Hubble-teleszkópnak, ma már sokkal többet tudunk a világűrről, mint 1990-ben. Ezerszámra készített felvételeket galaxisokról és csillagködökről, amelyek több millió fényévnyire vannak a Tejúttól. Emellett készített néhány egészen elképesztő képet az univerzum múltjáról. Talán különösen hangzik, hogy felvételeket lehet készíteni az univerzum múltjáról, de arról van szó, hogy ha kitekintünk a világmindenségbe, olyan, mintha visszalépnénk az időben. A fény ugyanis 300000 kilométert tesz meg másodpercenként, és több milliárd fényévet kell megtennie ahhoz, hogy nagyon távoli galaxisokról eljusson hozzánk. A Hubble teleszkóp olyan galaxisokról készített felvételeket, amelyek tizenkét milliárd fényévnyi távolságra vannak tőlünk, és ez azt is jelenti, hogy a Hubble teleszkópnak sikerült több mint tizenkét milliárd évre visszatekintenie az univerzum történetében. Sőt majdnem az ősrobbanás idejéig, amikor a világűr keletkezett. Elég sokat olvastam ezekről a dolgokról. Csak arra kellett vigyáznom, hogy ne írjak le mindent, amit tudok. A dolgozat, amit leadtam, így is 47 oldal lett.

Ezért volt különös, hogy apám is az űrtávcsőről kezdett írni. Mindig is érdekelt az űrkutatás. S lám, talán örököltem érdeklődésemet. Szívesen írtam volna az Apolló-programról és a holdra lépésről vagy galaxisokról és fekete lyukakról1, mert azokról is tudok elég sok mindent. Írhattam volna a Naprendszerről, esetleg a Jupiter és a Mars közötti aszteroidaövről. De érdekel a Hawaii-szigeti távcső is. Én ennek ellenére a Hubble teleszkópot választottam. Apám vajon honnan tudhatta?

Sokkal érthetőbb, miért emlegette az ENSZ főtitkárát. Én ugyanis október 24-én, az ENSZ-napján születtem. Egyébként Kofi Annan-ak hívják a jelenlegi főtitkárt. Norvégia miniszterelnöke pedig Kjell Magne Bondevik.

Teljesen belemerültem a gondolataimba. Végül arra eszméltem fel, hogy mama kopog az ajtón, és azt kérdezi, hogy vagyok. „Kérlek, ne zavarj!” – feleltem. Még csak négy oldalt olvastam el.

Átadom a szót apámnak.

A narancsos lány története egy késő őszi délutánon kezdődött. A Nemzeti Színház megállójában álltam, és vártam a villamosra.

Az egyetemi óráimmal voltam elfoglalva. Tudod, akkoriban kezdtem el az orvosi egyetemet. Lenyűgözött a gondolat, hogy egyszer belőlem is orvos lesz, és gyógyítani fogok. Elképzeltem, ahogy egy hatalmas íróasztal mögött ülök, és azt mondom: „Egy vérvételt kérek, nővérke!” Vagy: „Régóta vannak hasonló panaszai?”

Észrevettem, hogy jön a villamos. Messze volt még, éppen akkor kanyargott a Storting2 épülete előtt. Azóta is próbálok visszaemlékezni, hogy hová indultam azon a délután, de képtelen vagyok felidézni. Mindenesetre egy kék színű villamos volt, és Frogner3 felé tartott. Tömve volt emberekkel.

Ahogy fölszálltam, rögtön felfigyeltem egy lányra, aki valahol középen állt, és egy hatalmas, mosolygó narancsokkal teli papírzacskót tartott a karjában. Narancssárga anorákot viselt, és határozottan emlékszem arra, hogy a

1 A Hubble űrtávcső és a földi óriásteleszkópok segítségével egyre több galaxis magjában sikerült kimutatni hatalmas tömegű, úgynevezett fekete lyukak létét.

2 A norvég parlament

3 Oslo egy városrésze

narancsokkal teli zacskó kimondottan nagy volt, és súlyosnak tűnt. Az embernek olyan érzése támadt, hogy a lány bármikor kiejtheti a kezéből. De nem is annyira a narancsok, mint inkább a lány kötötte le a figyelmemet. Valami titokzatosság lengte körül. Észrevettem, hogy feltűntem neki, és rögtön kiválasztott a felszálló emberek tömegéből. Ahogy felléptem a villamosra, magamon éreztem a pillantását. Olyan érzésem támadt, hogy máris titkos szövetségben állunk egymással, hogy – bár a villamosút csak pár perc – soha nem fogom ezt a lányt elfelejteni. Nem tudtam kicsoda, nem tudtam, hogy hívják, de éreztem, hogy hatalma van felettem.

Nem mertem a szemébe nézni. Egyre a hatalmas zacskó narancsot bámultam. Azon tűnődtem, hogy mikor fogja elejteni. Legalább öt kiló narancs volt a zacskóban.

A villamos már a Drammensveion haladt felfelé. Képzeld csak el! Össze-vissza rázza az utasokat a villamos, azután megáll az amerikai követségnél, rákanyarodik a Solli térre, hogy végül bekanyarodjon a Frognerveira, és akkor… akkor bekövetkezik, amitől egész végig tartottam. A villamos fenyegetően oldalra dől, a narancsos lány megcsúszik, én a másodperc töredéke alatt átlátom, hogy meg kell mentenem a hatalmas zacskó narancsot a pusztulástól! És akkor…

Talán rosszul ítéltem meg a helyzetet. Mindenesetre egyik kezemet egy gyors mozdulattal a narancsos zacskó alá teszem, a másikkal átkarolom a lány derekát. Mit gondolsz, mi történt? A narancssárga anorákos lány abban a pillanatban tényleg kiejtette a zacskót, de az is lehet, hogy én löktem ki a kezéből. Harminc-negyven narancs gurult szét a villamoson vagy potyogott a békésen utazók ölébe.

Hagyjuk most kicsit ide-oda gurulni a narancsokat a villamoson, hiszen alapvetően nem róluk szól a történet. A lány lassan felém fordul, nem túl barátságos az arca. Először csak szomorúnak látom, azután észreveszem, hogy sötét árnyék fut végig az arcán. Nem tudom, mire gondol, honnan is tudhatnám, mégis az az érzésem, hogy pillanatokon belül elsírja magát. Mintha minden egyes narancs külön-külön jelentőséggel bírt volna számára. Mintha pótolhatatlanok lettek volna. De nem tart sokáig ez a pillanat. A következőben már vádló pillantást vet rám, éreztetve velem, hogy engem tart felelősnek a katasztrófáért.

Kár, hogy nem voltál akkor velem, biztos lett volna hozzám néhány kedves szavad, amivel feloldod a helyzet feszültségét. De akkor nem melengetett a kezem egy kisebb kezet, hiszen néhány évvel a születésed előtt történt ez a kaland.

Szégyenkezve ereszkedtem térdre, hogy a csizmák és cipők közül kiszedegessem a narancsokat, de csak töredékét sikerült megmentenem. Kénytelen voltam megállapítani, hogy a zacskó is kiszakadt, teljesen használhatatlanná vált. Kezdett komikussá válni az is, ahogy a fiatal lány előtt térdelek. Egyik-másik utas elmosolyodott. Sajnos, kevesen fogták fel könnyedén a balesetet, többnyire idegesen néztek rám, grimaszokat vágtak. A villamos tömve volt emberekkel. Úgy tűnt, az utasok is engem hibáztatnak a történtekért, pedig én csak segíteni akartam.

Az utolsó kép, amire még emlékszem e szerencsétlenül végződött villamosútból, az, hogy ott állok szerencsétlenül, kezem tele naranccsal, még a kabátzsebembe is dugtam egyet-egyet, szóval ott állok a lány előtt, aki mélyen a szemembe néz, és csak annyit mond: „Majom!”

Elkeseredésében vághatta a fejemhez. Szerencsére gyorsan visszatért a jókedve, és kicsit békülékeny, kicsit gúnyos hangon megkérdezte:

– Nekem adod az egyik narancsot?– Ne haragudj! – mormogom magam elé.A villamos ebben a pillanatban megállt Mollhausen cukrászdájánál, kinyíltak az

ajtók, s a szememben szinte természetfeletti lénnyé vált narancsos lány könnyedén

felkapott egy narancsot az ölemből, ahová addig gyűjtögettem, majd ugyanilyen könnyed léptekkel leszállt a villamosról, és eltűnt az utcán, akár egy tündér.

A villamos rándult egyet, és már gurult is tovább a Frogner felé.„Nekem adod az egyik narancsot?” – érted, Georg? Ezt kérdezte tőlem, amikor

az övé volt mindegyik, az ölemben, a két narancs a zsebemben és az a néhány, amely továbbra is ide-oda gurigázott a villamoson.

Csak álltam, karomban a narancsokkal, és nem értettem az egészet. Úgy éreztem magam, mint egy notórius tolvaj. Egyik-másik utas tett is ezzel kapcsolatban néhány vicces megjegyzést. Mondhatom, kellemetlen volt. Le is somfordáltam a villamosról a következő megállónál.

Valahogy meg akartam szabadulni a narancsoktól. Az egyik lepotyogott, ha lehajolok érte, biztos, hogy az összes szétgurul.

Ahogy ott tűnődtem, észrevettem, hogy egy babakocsis hölgy közeledik felém. Már a régi halárusnál járt, tudod, ott a Frogner téren. (Lehet, hogy azóta már ez a bolt sem létezik…) A narancsokkal egyensúlyozva elindultam a babakocsis hölgy felé. Amikor a gyerekkocsi mellé értem, iszonyú gyorsasággal tettem bele a narancsokat, még azt a kettőt is, ami a zsebemben lapult. Az egész akció nem tartott tovább egy-két másodpercnél.

Látnod kellett volna a hölgy arcát, Georg! Mondanom kellett neki valamit. Végül valami olyasmit makogtam, hogy fogadja el ezt a néhány narancsot, biztos jó lesz a babának ilyenkor ősszel, hiszen fontos, hogy elegendő mennyiségű C-vitaminhoz jusson, én igazán tudom, fűztem hozzá, hiszen orvostanhallgató vagyok.

A hölgy jelezte, hogy pimasznak tart, amiben kétségtelenül igaza is volt, és inkább elhitte volna azt, hogy részeg vagyok, mint azt, hogy orvostanhallgató. Mindenesetre nem vártam meg, hogy folytassa, hanem gyors léptekkel elindultam a Frognervel felé. Már csak egy dolog járt a fejemben, meg kellett találnom a narancsos lányt.

Nem tudom, mennyire ismered a városnak ezt a részét. Lélekszakadva kanyarodom be a Fredrik Stang utcába, onnan végig az Elisenberg utcán, majd a Lavenskjold utcán rohanok végig, ahol a titokzatos lány leszállt a villamosról azzal az egy szem naranccsal a kezében.

Még egy ideig keringtem azon a délután a környéken, felmentem egészen Briskebyig, ahol a tűzoltóság épülete van, azután le egészen a Vöröskereszt Kórházig. Mindenegyes alkalommal, amikor úgy véltem, hogy egy narancssárga anorákot pillantok meg, a szívem majd kiugrott a helyéről. Ám a lányt, aki után kutattam, mintha a föld nyelte volna el.

Sokkal később jutott csak eszembe, hogy a lány, akit megszabadítottam a narancsaitól, valószínűleg az Elisenberg utca egyik házának ablaka mögül figyeli titokban, amint őrült iramban rohangálok fel s alá, mint egy kétségbeesett akcióhős. Nem találja hercegnőjét, ám lelkesedése nem csökken, és csak keresi egyre tovább. Elakadt a film.

Az egyik szemetesben felfigyelek egy narancshéjra. Kiveszem, megszagolom, hátha a narancsos lánytól származik. Talán ez a legutolsó nyom.

Egész este rá gondoltam. Eltökélt voltam: minden tőlem telhetőt megteszek, hogy újra láthassam a lányt, aki szinte varázsütésre került bele az életembe.

Mit akarhatott ennyi naranccsal? Lehet, hogy minden étkezés előtt eszik egyet? Vagy kizárólag narancsot fogyaszt – gondoltam kissé nyugtalanul –, mert valami betegség miatt speciális diétát kell tartania?

Vagy… vagy narancstortát akart sütni egy partira? Máris féltékeny lettem. Még az is eszembe jutott, hogy esetleg az üzemmérnöki kar félévzáró ünnepségén szolgálják majd fel a tortát, ahol sokkal több a fiú, mint a lány.

Ez a gondolat különösen elviselhetetlennek tűnt. Jobb, ha nem hagyatkozom a fantáziámra. Az is lehet, hogy az összes narancsot kifacsarta volna, hogy több liter narancsdzsúszt gyártson belőle, mert allergiás a narancskoncentrátumból készült gyári narancslevekre.

Támadt azonban egy újabb ötletem. A lány olyan viharkabátot viselt, amelyhez hasonlót valamikor Roald Amundsen hordott híres sarkkutató expedíciói során. Mindig is ügyes voltam a nyomok értékelésében. Az orvostudományban ezt diagnosztikának hívják. Az volt az érzésem, hogy nem mászkál az ember egy ilyen speciális viharkabátban Oslo utcáin csak úgy, minden ok nélkül, ráadásul egy hatalmas zacskó naranccsal. Ez a lány – gondoltam – sítalpon akar átkelni Grönlandon, de legalábbis a Hardangerviddán. Így már érthető a rengeteg narancs! Magával viszi az útra egy kutyaszánon, nehogy skorbutot kapjon a C-vitamin-hiány miatt.

Hagytam magam sodortatni a fantáziámtól. Mi lesz az expedíciójával a nélkülözhetetlen vitaminforrás nélkül? Szinte biztos voltam benne, hogy a lány meglehetősen szegény, s nincs pénze újabb adag narancsra.

Volt még néhány ötletem. Az is eszembe jutott, hogy esetleg nagy a családja. Igen, miért is ne? Miért kellene egyedül élnie egy aprócska albérletben a Vöröskereszt Kórházzal szemben? Szerettem volna látni a családját. Bizonyára sokan vannak, és szeretik a narancsot. Tudod, Georg, szinte láttam őket magam előtt. Egy hatalmas asztal körül ültek, egy patinás, régi lakásban Frognerben, tele tágas szobákkal és gipszrozettával a lámpa körül. Hét gyerek van a családban – képzelődtem – négy lány és két fiú. A hetedik a narancsos lány, ő a legnagyobb, aki szeretettel gondoskodik a testvéreiről. Nos, most a testvérei kénytelenek lesznek néhány napig lemondani arról, hogy narancsot vigyenek tízóraira az iskolába.

És az is lehet – erre a gondolatra a hideg kezdett futkosni a hátamon, Georg – az is lehet, hogy férje és gyereke van, a férje jóképű mérnök, a kislánya talán négy-öt hónapos. Nem tudom, miért, de az jutott eszembe, hogy Ranveignak hívják a kislányát.

Már asszony, gyereke van… – kénytelen voltam számolni ezzel a lehetőséggel is. Ki tudja, lehet, hogy a Frogner téri halkereskedés előtt valójában a narancsos lány kislányának a kocsijába tettem a narancsot, aki pedig a kocsit tolta, az nem a kisbaba anyja volt, hanem valaki, aki vigyázott a narancsos lány kislányára. Így legalább visszakerülnek a narancsok a mókustekintetű lányhoz. A világ hirtelen kicsi lett körülöttem, és minden összefüggésbe került egymással.

Az összefüggések megtalálásában mindig is ügyes voltam. Amikor rájöttem, hogy beteg vagyok, saját diagnózisomat is így állítottam fel. Még büszke is voltam rá. Utána mentem csak oda egy kollégámhoz és mondtam el neki, hogy mi bajom van. Azután ő folytatta a kezelésemet…

Nos, Georg… Kicsit most abba kell hagynom az írást.Vicces rágondolni arra a sok évvel ezelőtti délutánra. Olyan számomra, akár

egy némafilm. Szeretném, ha téged is felvidítna a felidézése. Ami azt illeti most, így írás közben nem vagyok mindig ilyen vidám. Inkább szomorú vagyok és tanácstalan, amit nem is nagyon akarok rejtegetni. Ám próbálok uralkodni magamon. Nem szeretném, ha sírni látnál.

Mama nemsokára hazaér a munkából, de addig ketten leszünk itthon. Itt ülsz előttem a padlón, és rajzolgatsz. Most nem tudsz megvigasztalni. Ám ha majd

egyszer, évek múlva elolvasod, amit írtam, talán küldesz majd nekem egy vigasztaló gondolatot. Már most is érezem, hogy melegít!

Az idő, Georg… Mi is valójában az idő…?

Felnéztem a Supernova 1987A-t ábrázoló fotóra. Ezt is a Hubble űrteleszkóppal vették fel, körülbelül akkor, amikor apám rájött, hogy beteg.

Sajnáltam. Mégis úgy éreztem, nem igazságos tőle, hogy ilyen súlyos terheket rak a vállamra. Semmit sem tehettem érte. És most? Most tehetek valamit? A saját életemet kell élnem.

Könny szökött a szemembe. Nem voltak édes könnyek. Ha beszélhetünk egyáltalán édes könnyekről. Az én könnyeim keserűek, nehezek voltak, ki-mozdíthatatlanul ültek a szemem sarkában.

Eszembe jutott, hányszor mentünk el mamával a temetőbe, hogy rendbe tegyük apa sírját. Később egyedül is ki-kimentem. Elhatároztam, hogy ezek után nem megyek ki a temetőbe. Legalábbis egyedül nem.

Nem feltétlenül nehéz apa nélkül felnőni. Furcsává csak akkor kezd válni a helyzet, ha a halott apád egyszer csak beszélni kezd hozzád a sírból.

Izzadt a tenyerem. Azért végigolvasom a levelet. Még nem tudom eldönteni, jó-e, hogy levelet küldött a jövőbe vagy sem. Talán jobb lett volna, ha békén hagy? Korai lett volna még eldöntenem.

Különös fickó lehetett, különösen azon az őszön, tizenkilenc évesen. Szerintem kicsit túlragozta ezt a történetet a lánnyal a villamoson, aki narancsokat cipelt egy hatalmas zacskóban. Hiszen nincs abban semmi rendkívüli, hogy a fiúk meg a lányok felfigyelnek egymásra.

Szerintem a lány már akkor tudta, hogy tetszik neki, mielőtt apám rávetette volna magát a narancsaira. Amikor gyerekek lesznek szerelmesek egymásba, verekedni kezdenek, vagy meghúzkodják a másik haját. Hógolyózni se rossz ilyenkor. Azt hittem, a tizenkilenc évesek ügyesebben csinálják.

Na jó, végül is még csak a történet elején tartok. Lehet, hogy tényleg volt valami titokzatos abban a narancsos lányban. Vajon miért meséli el a történetet? Beteg volt, tudta, hogy meg fog halni. Nagyon fontos lehetett neki, hogy leírja.

Megittam a maradék kólát, és tovább olvastam.

Találkozom-e még a narancsos lánnyal? – töprengtem. Talán igen, talán nem. Lehet, hogy nem is Oslóban lakik, csak éppen meglátogatott valakit.

Attól kezdve, ha elment mellettem egy Frognerbe tartó villamos, bekémleltem minden ablakon, hátha felfedezem a lányt az utasok között. De nem találtam rá. Esténként Frognerbe jártam sétálni. Minden egyes alkalommal, amikor felvillant előttem valami sárga vagy narancssárga folt az utcán, azt hittem, ő az.

Egyik nap követte a másikat. Hetekkel később, egy hétfő délelőtt bement a Karl Johanon egy kávézóba. Gyakran jártam oda a barátaimmal. Rögtön azután, hogy beléptem az ajtón, mintha áramütés ért volna. Az egyik asztalnál ott ült a narancsos lány! Soha azelőtt nem láttam itt. Most meg itt volt, teázott, és egy színes könyvet lapozgatott. Ugyanaz az ócska anorák volt rajta és – de talán el sem fogod hinni, Georg – az ölében hatalmas zacskó élénk színű narancs volt! Mintha egy láthatatlan kéz ültette volna épp ide, a törzshelyemre.

Megremegtem. Valószerűtlennek hatott, ahogy ott ült ugyanabban az anorákban, ölében az előzőhöz teljesen hasonló óriási zacskó naranccsal. Mintha kísértetet láttam volna. Éreztem, hogy meg kell fejtenem a narancsok rejtélyét. Milyen narancsok voltak egyáltalán? Az volt az érzésem, hogy apró kis napocskákként

sütnek rám a zacskóból. Valósággal káprázott belé a szemem. Szinte éreztem, milyen finom lehet az ízük. Nem hétköznapi narancsok ezek… – gondoltam.

Beóvakodtam a terembe, és se túl közel, se túl távol tőle leültem. Nem tudtam, mit tegyek. Szükségem volt egy kis időre.

Azt hittem, nem vette észre, ám egyszer csak felpillantott a könyvéből, és pontosan a szemembe nézett. Rám mosolygott. A mosolya Georg, a mosolyára még a kövek is meglágyultak volna!

Nem volt más választásom. Oda kellett mennem hozzá. Lassan elindultam felé, majd leültem az asztalához. Nem lepődött meg. Bár a viselkedésében volt valami, ami elbizonytalanított. Talán csak én hiszem, hogy emlékszik rám a villamosról?

Néhány másodpercig csak ültünk, és nem szóltunk egy szót sem. Mintha nem lenne miről beszélnünk. A szemembe nézett, hosszan, s akkor már nem kaptam el a tekintetem.

Éreztem, hogy hamarosan valamelyikünknek mondania kellene valamit, ám én csak ültem és hallgattam, és visszaemlékeztem arra az időre, amikor mind a ketten apró kis mókuskaként éltünk valamelyik erdőben. Akkoriban is mindig elrejtőzött előlem, és én felkutattam utána a fák lombkoronáját, hogy megtaláljam. Amikor észrevette, hogy közeledem, gyorsan átugrott egy másik ágra. Így ugráltuk végig az erdőt ágról ágra, míg egy szép napon eszembe jutott, hogy én rejtőzöm el. Akkor már ő kutatta át utánam az erdőt, miközben én a legmagasabb fa lombjában vagy egy mohos farönk mögül lestem nagy örömmel, ahogy türelmetlenül keresgél engem. Bevallom, kicsit féltem attól, hogy soha nem talál meg…

Egyszer azonban különös dolog történt. Nem az erdőben, hanem egy kávéházban, a Karl Johan utcában…

Bal kezem az asztalon támaszkodott. Egyszerre csak azt éreztem, hogy a lány jobb kezét az enyémbe fonja. Könyvét a narancshalom tetejére rakta, bal kezével pedig szorosan a zacskót ölelte át, mintha attól félne, hogy el akarom venni tőle.

A zavarom elillant. Ujjaiból nyugalom áramlott belém. Természetfeletti erővel bír ez a lány, gondoltam, és az erejét a narancsokból meríti.

Egy darabig még néztük egymást, végül én szólaltam meg:–  Mókuska… – csak ennyit tudtam mondani, mire ő könnyedén elmosolyodott,

megszorította a kezem, majd elengedte, méltóságteljesen felállt, továbbra is átkarolva a hatalmas zacskó narancsot, és apró léptekkel kiment a kávéházból.

Amikor felállt, láttam, hogy könny csillog a szemében.Valósággal megbénultam. Elakadt a lélegzetem. Néhány perce még itt ült

mellettem és fogta a kezem. A narancsok illata még ott lebegett az asztal fölött, de ő már nem volt sehol. Ha nem lett volna a kezében a narancsokkal teletömött zacskó, még integetett is volna. Így nem tudott. Viszont sírt.

Nem mentem utána, Georg. Úgy éreztem, ezzel vétek a játékszabályaink ellen. Lenyűgözött a találkozás. Talán akkor nem is tudtam volna többet elviselni. És biztos voltam benne, hogy hamarosan találkozunk. Éreztem, titokzatos erők munkálkodtak ezen. Amint abban is bizonyos voltam, hogy ő idegen közöttünk. Egy szebb világból érkezett a miénkbe, s az a küldetése, hogy megszínesítse életünket. Addig meg voltam győződve arról, hogy csak egy lét és valóság létezik. Rá kellett jönnöm, hogy kétféle ember létezik; a narancsos lány és mi, többiek. Vajon miért sírt?

Az ember nem kezd sírni csak azért, mert megpillant egy idegen férfit. Lehet, hogy látta, milyen szerencsétlenül alakul később a sorsom?

Különös, hogy akkoriban ilyen gondolatok motoszkáltak s motoszkálnak most is a fejemben, mert bár időnként elragad a fantáziám, alapvetően mindig racionális embernek tartottam magam.

Azt hiszem, eljutottam a történetben egy olyan ponthoz, ahol összegeznem kell az eseményeket, ígérem, hogy nem lesz ilyen túl gyakran.

Egy fiatal nő és egy fiatal férfi pillantást váltanak egy villamoson. Nem gyerekek már, de még azt sem mondhatjuk, hogy felnőttek. Azelőtt soha nem látták egymást. Néhány perccel később a férfinak olyan érzése támad, hogy a lány le fogja ejteni azt a hatalmas zacskó narancsot, amit a karjában szorongat. Ezért a segítségére siet. Mentőakciója szerencsétlen következményeként a narancsok a földre esnek. A fiatal nő majomnak nevezi, és a következő megállónál leszáll a villamosról, de előtte még elkér egy szem narancsot a fiútól, aki időközben nekilátott, hogy összeszedegesse őket a földről. Néhány hét múlva összefutnak egy kávéházban. A lánynál akkor is van egy nagy zacskó, tele gyönyörű narancsokkal. A fiú odaül a lány mellé, így ülnek egy darabig, és nézik egymást. Ez elég bugyután hangzik, érzem, de tudod, tényleg mélyen néznek egymás szemébe, egészen a másik lelke mélyéig hatol a pillantásuk. A lány belecsúsztatja kezét a fiúéba, aki mókuskának nevezi. A lány feláll, és finom léptekkel, karjában a zacskóval egyensúlyozva távozik. A fiú látja, hogy a lány szemében könny csillog.

Alig-alig beszéltek tehát egymással. A lány egyszer majomnak nevezte a fiút, majd megkérdezte, hogy elkérhet-e egy narancsot, mire a fiú csak annyit mond: Ne haragudj! Következő találkozásuk alkalmával mókuskának nevezi a lányt.

A többi jelenet egy némafilmben is lehetne. Kész rejtély.Meg tudod fejteni a rejtélyt, Georg?

Kezdett magával ragadni a történet. A narancsos lány eddig két alkalommal találkozott apámmal, és mindkétszer volt nála egy zacskó narancs. Titokzatos, szerintem is. Azután megfogja apa kezét, mélyen a szemébe néz, végül feláll, és sírva kivonul a kávéházból. Furcsa… A végén még kiderül, hogy apámnak látomásai voltak.

Lehet, hogy egyszerűen csak képzelgett. Sokan állítják, hogy vízi szörnyet láttak Loch Nessben vagy ufókkal találkoztak. Egyáltalán nem biztos, hogy ezek az emberek hazudnak. Csupán a képzeletük dolgozott. Mondjuk, ha apám néhány oldallal arrébb arról fog beszámolni, hogy a narancsos lány végighajtott egy kutyaszánon a Karl Johanon, akkor kénytelen leszek azt gondolni, hogy életének ebben a szakaszában rövid időre elvesztette a józan eszét. Hallottam már ilyesmiről, néha gyógyszerekkel segítenek rajta.

Végül is mindegy, hogy a narancsos lány úgy, ahogy ezt ő leírta, apa fantáziájának volt-e a szülötte vagy hús-vér lény volt, a lényeg az, hogy apa gondolatait egy időben nagyon lekötötte. Elég különös, hogy amikor végre beszélhetett vele, azon kívül, hogy mókuskának nevezte, nem jutott eszébe semmi. Nem is titkolta nagyon, hogy elégedetlen saját magával. Az biztos, elég lehetetlenül tud az ember viselkedni ilyen helyzetben.

Már említettem, hogy zongorázom. Nem vagyok csodagyerek, de már el tudom játszani szinte hibátlanul Beethoven Holdfényszonátájának első tételét. Amikor magamnak játszom a darabot, elképzelem, hogy egy hatalmas zongoránál ülök a Holdon, játszom a Holdfény szonáta első tételét, és közben a Hold, a zongora és én keringünk a Föld körül. A hangok, amelyek a billentések után keletkeznek, hallhatók az egész naprendszerben.

A második tételt (Allegretto4) is elkezdtem gyakorolni. Azért az kicsit nehezebb, de elképesztően jó volt hallgatni, amikor a tanárom lejátszotta.

Úgy döntöttem, hogy a harmadik tételt egyáltalán nem tanulom meg. Nem azért, mert nehéz, hanem azért, mert hátborzongató. Az első tétel (Adagio sostenuto5) nagyon szép, kicsit talán komor, de az utolsó tétel (Presto agitato6) kifejezetten fenyegető.

Egyszer, amikor a zongoratanárnőmmel beszélgettünk, mondtam neki, hogy Beethoven sajátosan elegyítette a zenéjében a mennyországot és a poklot. Meglepődött. Azután azt mondta, hogy rátapintottam Beethoven zenéjének a lényegére. Elmesélte, hogy a szonátának (Cisz-moll szonáta, Opus 27, numero 2) Beethoven adott egy külön nevet is: Sonata quasi una Fantasia, ami ara utal, hogy olyan szonátáról van szó, ami szabadabb formájú zenedarabhoz közelít. A tanárnőm szerint talán túl finom cím egy ilyen „veszélyes” darabnak a Holdfényszonáta címet adni. Azt is mesélte, hogy Liszt Ferenc, a magyar zeneszerző, az „alvilág virágának” nevezte a második tételt. Én inkább azt a címet adnám neki: Vidám bábszínházi előadás két tragédia közt.

Visszatérve apa problémájára, nehéz olyan lánnyal beszélgetni, aki rettenetesen tetszik. Őszintén szólva, ezen a területen nekem is vannak tapasztalataim. A zeneiskolában sikerült szert tennem rá.

Hétfőnként van a zongoraórám hat és hét között. Ugyanabban az időpontban van hegedűórája egy kislánynak, akiről elmondhatom, hogy nagyon tetszik nekem. Egy vagy két évvel lehet fiatalabb nálam. Gyakran üldögélünk együtt a folyosón öt-tíz percig, és mind a ketten várjuk, hogy elkezdődjön az óránk. Soha nem beszéltünk egymással, de két héttel ezelőtt megkérdezte tőlem, mennyi az idő. És pontosan ugyanez a jelenet játszódott le egy héttel később. Én meg csak annyit mondtam neki, hogy jó vizes lett a hegedűtokja odakinn az esőben. Ennél tovább nem jutottunk. Az a helyzet, ha ő nem kezdeményez valami normális beszélgetést, én biztos nem merek megszólalni. Lehet, hogy ki nem állhat, de az is lehet, hogy éppen olyan zavarban van, mint én. Nem tudom, hol lakik, de azt már tudom, hogy Isabelle-nek hívják. Megnéztem a hegedűt tanulók névsorát.

Mind a ketten egyre korábban érkeztünk a zeneórákra. Legutóbb már negyed órát ültünk és vártunk egymás mellett. Tényleg csak ültünk. Mint két hal. Amikor elérkezett az ideje, mind a ketten felálltunk és bementünk az óránkra. Elképzeltem, hogy egyszer belép a zeneterembe, éppen akkor, amikor a Holdfényszonátát játszom, és annyira lenyűgözi a játékom, hogy kísérni kezd a hegedűjén. Ez persze aligha fog megtörténni. Csak képzelődöm.

Fogalmam sincs róla, hogy viselkednék, ha egyszer csak megfogná a kezem, és mélyen a szemembe nézne. De azt sem tudom, mit tennék, ha elsírná magát. Most jövök rá, hogy csak négy évvel vagyok fiatalabb, mint apám, amikor megismerkedett a narancsos lánnyal! Értem a zavarát, értem, hogy miért csak annyira volt képes, hogy mókuskának nevezze azt a lányt.

Értek mindent, hallgatlak, apa…

A kávéházi közjáték után továbbra is kerestem a lányt. Azt hiszem, fölösleges lenne, hogy a keresés részleteivel untassalak. Fel-felbukkant, aztán megint nem láttam. Sokat tűnődtem a történteken, és végül rájöttem, hogy minden egyes alkalommal, amikor a narancsos lánnyal találkoztam, hétfő volt. Hogy ez miért nem

4 kissé gyorsan, élénken adandó elő5 lassan, vontatottan adandó elő6 gyorsan, szenvedélyesen adandó elő

jutott korábban az eszembe! Azután a narancsok! Hiszen ez a második nyom, amin elindulhatok. Hol veheti a narancsokat? Megvehetné Frognerben is, az élelmiszerboltban. Am aki olcsóbban és igazán jó narancsot szeretne venni, elmegy a Youngstorgra, a piacra. Különösen, ha ilyen nagy mennyiségben vásárol. Akkoriban ez volt az egyetlen zöldség- és gyümölcspiac Oslóban. Utána fölszáll a Storgatán a Frogner felé közlekedő villamosra, amennyiben nincs pénze taxira. Találtam még egy árulkodó jelet. A barna papírzacskót. Az élelmiszerboltban egyszerű nejlonzacskóba tették volna a narancsokat. Barna papírzacskóba éppen a Youngstorgon csomagolják az árut!

Három egymást követő hétfőn zarándokoltam el a piacra. Különben sem árt – mondogattam magamban – némi gyümölccsel és zöldséggel javítani az étrendemen. Az utóbbi időben túl sok virslit és ráksalátát ettem.

Rengeteg ember nyüzsgött a piacon. Ne aggódj, George! Hiszen csak arra kellett figyelnem, mikor tűnik fel egy narancssárga anorákba öltözött lány a tömegben, aki sok kiló narancsra alkudozik az egyik bódé előtt, esetleg éppen távozik a piacról, karjaival átfonva a hatalmas, narancsokkal teli barna zacskót.

Látod őt, Georg?Az első két alkalommal csalódottan távoztam, de amikor harmadszor jártam a

piacon, felfigyeltem egy narancssárga színű alakra valahol a piac legvégén. Sőt! Azt is látni véltem, hogy egy jókora barna zacskóba narancsokat válogat az egyik bódé előtt.

Keresztülvágtam a piacon, és már csak néhány méternyire voltam tőle. Szóval itt veszi a narancsait! Olyan érzésem támadt, mintha tetten értem volna. Éreztem, hogy remeg a lábam.

A lány elmélyülten válogatott, másként, mint a legtöbb vevő. Ott álltam mögötte egy darabig, és néztem, hogy vesz a kezébe minden egyes darabot, hogyan mérlegeli: beletegye-e a zacskóba vagy tegye inkább vissza a ládába.

Ha ennyire válogat, egy biztos: nem azért vásárolja a narancsokat, hogy végül kifacsarja őket. De akkor minek neki ennyi narancs? Szerinted, Georg? Miért vizsgálgatott hosszasan minden egyes szemet?

Akkor és ott hirtelen az ugrott be, hogy a lány egy óvoda konyháján dolgozhat, és minden gyereknek egyforma narancsot akar kiválasztani, mert a gyerekeknek fejlett az igazságérzetük. Az pedig bizony eltart egy ideig, ha azt szeretné, hogy mindegyik narancs egyformán nagy, egyformán kerek és egyforma színű is legyen.

Meggyőzőnek találtam az ötletem, és már ott tartottam, hogy az óvodában biztos dolgozik még néhány jóképű civilszolgálatos7 is. Hamarosan kiderült azonban, hogy valami másról van szó. Amikor közelebb értem, észrevettem, hogy a lány épp hogy nem arra ügyel, hogy egyforma narancsokat válogasson; inkább arra, hogy a narancsok a lehető legkülönbözőbbek legyenek nagyságukat, formájukat és színüket tekintve. És még valami. Némelyik narancson még a fa levele is rajta volt.

Legalább a civilszolgálatosokkal kapcsolatos félelmemtől megszabadulhattam! Amikor a zacskó megtelt, a lány fizetett, és elindult a Storgata felé. Követtem. Úgy terveztem, addig nem árulom el a jelenlétem, amíg fel nem szálltunk a villamosra. Ám ezen a ponton sajnos, tévedtem. Ugyanis a lány ezúttal nem ment végig a Storgatán, hogy felszálljon a villamosra. Mielőtt átmehettünk volna a megállóba, egy fehér autó, egy Toyota állt meg a járda mellett. A vezetője egy férfi volt.

7 Fegyveres szolgálatot nem vállaló sorkatona, aki valamilyen civil munkahelyen tölti a kötelező katonaidőt.

Úgy éreztem, ebben a helyzetben nem mehetek oda hozzá. Semmi kedvem nem volt megismerkedni azzal a férfival. A kocsi pár pillanat múlva már el is tűnt a szemem elől.

Történt azonban valami fontos. Mielőtt a lány beszállt volna a kocsiba, kezében a hatalmas zacskó naranccsal, hirtelen megfordult, és rám nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy felismert-e. Csak egy dolog volt biztos. Rám nézett, aztán beszállt egy fehér Toyotába – egy férfi mellé.

Istenem, ki lehet ez a szerencsés fickó? Olyan gyorsan történt minden, hogy képtelen voltam megállapítani a férfi korát. Az apja is lehetett. Vagy ő annak a négy hónapos kislánynak az édesapja, akit magamban Ranveignak neveztem el? Nem feltétlenül. Végül is semmi nem bizonyította ezt a feltételezésemet. Ugyanígy lehet, hogy az a férfi vezeti az autót, akivel a narancsos lány Grönlandra készül. Lelki szemeim előtt láttam a felhalmozott narancskészleteket, a jégcsákányokat, a különleges sítalpakat és botokat, hálózsákokat, levesporos zacskókat. Láttam a sátrat, amiben aludni fognak, láttam a nyolc szánhúzó kutyát…

Elég borzasztó volt, hogy így el tudtam képzelni. De nehogy azt higgyék, hogy el tudnak bújni előlem! Egy tekercsnyi kész filmanyag volt a fejemben: különös pár vág keresztül a végtelen grönlandi hómezőkön. A lány olyan szép és ártatlan, akár a mesék hókirálynője. A férfiról ez már nem mondható el. Ferde az orra, száját keserűen szorítja össze, gondolatai sötétek, akár a mély szakadékok, amelyekbe a lány bármikor belezuhanhat. (Mi van, ha nem húzza ki, hanem sorsára hagyja?) Sugárzik belőle a nyers férfierő, ami egyáltalán nem teszi vonzóvá. Számára annyi végezni egy jegesmedvével, mint másoknak lecsapni egy szúnyogot. És még valami! Bármikor megerőszakolhatja a lányt, hiszen a jégmezőkön nem érvényesek a társadalom szabályai. Senki nem látja őket. Csak én. És az én fejemben egyre élesebben kirajzolódnak az expedíció képei. Tudtam, miből áll a felszerelésük, mielőtt lement volna a nap, elneveztem az összes szánhúzó kutyát, komplett listám volt arról, milyen élelmet kell magukkal vinniük. A teljes felszerelés súlya száznegyven kiló volt, beleértve még egy kis samponos üveget is és egy kisebb üveg pálinkát, arra az esetre, ha megérkeznének Siorapalukba vagy Qaanagba…

Másnapra lenyugodtam. Decemberben az ember nem vág neki sítalpakon Grönlandnak. Decemberben az Antarktiszra érdemes expedíciót indítani. Ebben az esetben a gondos utazó nem az oslói piacon tölti fel narancskészleteit, hanem az úti célhoz közelebb, Chilében vagy Dél-Afrikában szerzi be.

Édes kis narancsos lány, nagyon szeretném végre megtudni, ki vagy, és hol lehetsz most!

Mama kopog az ajtón. Azt kérdezi, hogy vagyok. Hát jól. Kérem, hogy ne zavarjon. Egy darabig nem válaszolt.

– Rendben… – mondta végül –, de egyáltalán nincs ínyemre, hogy bezártad az ajtót.

– Minek van akkor kulcs a zárban, ha soha nem használjuk? – kérdezem. – Szeretném, ha békén hagynátok.

Sikerült felbosszantanom a mamát. Lehet, hogy meg is bántottam.– Azt hiszem, semmi okod arra, hogy bezárkózz előlünk! Nagyon gyerekesen

viselkedsz.– Tizenöt éves vagyok, mama! Nem én vagyok gyerekes!Rosszkedvűen sóhajtott.Egy szót sem szóltam a narancsos lányról. Szinte biztos voltam benne, hogy

amit apa eddig megosztott velem, nem juthat mama tudomására. Úgy éreztem,

mindez csak kettőnkre tartozik, mint olyasvalami, amit csak egy apa mesélhet el a fiának. Arról nem is beszélve, hogy kérdéseket is fel akart tenni nekem, amit szintén bizalmasan kezelendőnek éreztem.

Eddig leginkább a Hubble űrteleszkópról kérdezősködött. Szerette volna tudni, mit hallottam róla.

A dolgozatot egyébként fel kellett olvasnom az osztály előtt. A képeket is meg kellett mutatnom. Minden rendben ment egészen addig, amíg szünetben az egyik lány kis Einsteinnek nem kezdett hívni. Jellemző, hogy olyan lány volt, aki leginkább a különféle rúzsokkal és szemfestékekkel szeret kísérletezni. Egész biztos mással is kísérletezik…

Nincs semmi kifogásom a rúzs és a szemhéjfesték ellen. De mi egy bolygón élünk, s ez a bolygó a világűr része. Szerintem fantasztikus erre gondolni. Elképesztő belegondolni abba is, hogy egyáltalán létezik a világűr. Sajnos, vannak lányok, akik kizárólag szempillafestéken keresztül látják a világot. És vannak persze fiúk, akiknek a látóhatára addig terjed, ameddig a focilabdát el tudják rúgni. Van némi távolság a sminktükör és az űrtávcső között… Érdemes az előbbiből feltekinteni. Amit ilyenkor átélünk, azt nevezhetnénk aha-élménynek. Soha nincs késő ahhoz, hogy valakinek aha-élménye legyen. A legtöbb ember mégis anélkül éli le az életét, hogy tudomást venne arról, hogy Földünkkel együtt légüres térben lebeg. Túl sok minden köti le a figyelmüket.

A teleszkóp, azaz: teleszkóp. Ez nagyjából azt jelenti, hogy olyasmit nézni, ami messze van tőlünk. (Kíváncsi vagyok, hogy a narancsos lányról szóló történet kapcsolódik-e az űrteleszkóphoz.)

A távcső felállításának természetesen nem az volt a célja, hogy közelebb kerüljünk azokhoz a csillagokhoz és bolygókhoz, amelyeket a szerkezet vizsgál. Ez olyan lenne, mint azt hinni, ha lábujjhegyre állunk, jobban látjuk a Hold krátereit. Az űrtávcsőnek az a lényege, hogy a Föld légkörén kívülről vizsgáljuk a világűrt, a légkör zavaró hatásának kizárásával.

Például nagyon sokan hiszik azt, hogy a csillagok villognak. Pedig ezt a jelenséget a változó légkör okozza. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a nyugtalan víztükör hatására úgy látjuk, hogy a meder alján a kövek elmozdulnak. Vagy fordítva: egy úszómedence aljáról nehéz megítélni, hogy mi mozog a medence szélén. Mindezekért egy földi távcsővel nehéz lenne megfelelően éles képeket készíteni a világűrről. Erre csak a légkörön túlról dolgozó Hubble Space Telescope képes.

Említettem már, hogy a Hubble űrteleszkóp tükrének szélein kis hibát fedeztek fel, és azt is mondtam, hogy az Endeavour legénysége javította ezt ki 1993 decemberében. Az a helyzet, hogy a tükörrel tulajdonképpen nem csináltak semmit. Olyan volt, mintha csak egy szemüveget tettek volna rá. Ez a bizonyos szemüveg tíz apró tükörből áll, amit COSTAR-nak hívnak, az angol Correctiv Optics Space Telescope Axial Replacement kifejezés után.

Nem tudtam rájönni, mi köze lehet a narancsos lánynak az űrteleszkóphoz. Vagyis most, amikor e sorokat írom, amikor már végigolvastam apám levelét, amelyet halála előtt írt nekem, már értem. Azóta négyszer olvastam végig, de nem szeretnék előre elárulni semmit.

Kérlek, apa, folytasd te!

Legközelebb karácsony este találkoztam a narancsos lánnyal. Különös, ugye? Akkor végre sikerült beszélnünk egymással. Legalábbis váltottunk néhány szót.

Albérletben laktam barátommal, Gunnarral, de a karácsonyt a családomnál töltöttem a Humle utcában. Apa, anya, az öcsém, Einar nagybátyád; együtt ünnepeltünk. Einar négy évvel volt fiatalabb nálam, és akkor még általános iskolás volt. Ez még jó néhány évvel azelőtt történt, hogy nagymama és nagypapa elköltöztek volna Tonsbergbe.

Már majdnem lemondtam arról, hogy viszontláthatom. Még mindig izgatott, ki lehetett az a férfi a fehér Toyotában. Egy hirtelen ötlettől vezérelve bementem egy templomba, hogy részt vegyek a karácsonyi istentiszteleten. Annyira elvarázsolt az a titokzatos nő, hogy biztos voltam, ott a dómban találkozni fogok vele.

A biztonság kedvéért még egyszer leszögezném, hogy a történetet nem én találtam ki. A kísértetek nem hazudnak, Georg. Minek is tennék. Egyébként nem írok le mindent, nehogy unalmasnak találd.

Semmi értelme, hogy minden alkalmat lejegyezzek, ahányszor sikertelenül próbáltam ráakadni a lányra. Napokat, heteket töltöttem azzal, hogy feltérképezzem egész Frognert. Hányszor sétáltam végig a Frogner parkon, abban a reményben, hogy fölvillan valahol narancssárga anorákja. Nemegyszer láttam, mintha átsuhanna a hídon, elmenne a Park Kávéház előtt, vagy megjelenne feljebb, a szobroknál. Néha még moziba is elmentem, hátha ott találom őt. Ne mindig néztem végig a filmet. Amikor véget ért a reklám, és a narancsos lány nem bukkant fel sehol, fogtam magam, kimentem, és előfordult, hogy bementem egy másik moziba. Próbáltam kitalálni, milyen filmeket szerethet. Így néztem meg a Fordulópont című filmet, és egy svájci filmet, a Csipkeverőnőt.

De ígértem Georg, nem kalandozom el. Már csak arról mesélek, amikor tényleg találkoztam vele. Az újságok is csak azokról írnak, akik nyertek a lottón. Vagy mikor olvastad olyan ember történetét, akinek nem sikerült eltalálnia a számokat?

Csak akkor pillantottam meg, amikor már bent voltam a templomban. Az orgonista éppen Bach egy prelúdiumát8 játszotta. Hol elöntött a forróság, hol reszkettem.

A lány a másik padsorban ül. Ő az, nem lehet más…! Felpillant a kórus felé, amikor a karácsonyi zsoltárokat kezdik énekelni. Nincs rajta a narancssárga anorák, és a narancsok is hiányoznak az öléből. Karácsony van. Fekete kabátot visel, haját egy csattal fogta össze a nyakán. A csat ezüstből van, mint a mesebeli hercegnőé. Vajon kivel lehet? Tőle jobbra ül egy férfi, de egyszer sem fordulnak egymás felé az istentisztelet alatt. Amikor véget ért a szertartás, a férfi a másik oldalán ülő nőhöz fordult, és súgott valamit a fülébe. Ez az! Szép mozdulat volt. Megfelelő irányba fordult. Olyan érzésem támadt, mintha én irányítanám a mozgását.

A narancsos lánytól balra egy idős, teltkarcsú hölgy ül, de semmi jelét nem mutatják annak, hogy ismernék egymást. Nem is tudom, miről beszél a tiszteletes, gondolom, Máriáról, Józsefről és a kis Jézusról. Már alig várom, hogy véget érjen végre az istentisztelet. Amikor elhangzik az utolsó zsoltár, az emberek felemelkednek a padokból. Ügyelnem kell arra, hogy a narancsos lány előttem menjen ki a templomból. Elmegy mellettem. Kicsit oldalra fordítja a fejét. Azt hiszem, nem vett észre. Egyedül van. Sokkal szebb annál, mint amire emlékeztem. Mintha a karácsony összes fénye összegyűlt volna benne.

Csak, csakis én tudom az ünneplő tömegben, hogy ő titokzatos narancsos lány, aki egy meséből lépett át a mi világunkba, hogy kikémlelje titkainkat. Ma este ő is eljött a templomba, hogy együtt örvendezzen velünk a Megváltó születésének.

8 A fúgát megelőző kötetlen, fantáziaszerű tétel

A templom előtt az emberek kisebb csoportokban megállnak, és áldott karácsonyt kívánnak egymásnak. Tekintetem a narancsos lány mágikus hajcsatjára tapad. Grensen felé tart. Pár méterrel lemaradva követem. Esni kezd a hó. Apró jégkristályok táncolnak a levegőben, majd békésen megpihennek a narancsos lány barna haján. Vizes lesz a haja, jut eszembe, nem ártana egy esernyő.

Karácsony van, mágikus nap, amikor sok minden megtörténhet. Angyalok szállnak a földre, és narancsos lányok nyüzsögnek a városban mindenütt…

Az Ovre Slottsgatán érem utol. Kicsit megelőzöm, majd megfordulok:– Boldog karácsonyt! – hallom a hangom a hóesésben.A narancsos lány meglepetten néz rám. Vagy csak úgy tesz. Az ilyesmit soha nem

tudhatja az ember. Halványan elmosolyodik. Így közelről teljesen valóságos nőnek tűnik, akivel nyugodtan lehet beszélgetni.

– Boldog karácsonyt! – mondja ő is, és most már bátran mosolyog.Elindulunk egymás mellett. Azt hiszem, nem bánja, hogy elkísérem egy darabon.

A kabátja alatt két narancs kontúrja rajzolódik ki. Mind a kettő egyformán nagy és kerek. Zavarba jövök. Az utóbbi időben érzékenyen reagálok a kerek formákra.

Mondanom kell valamit. Ha most sem jut eszembe semmi értelmes, jobb, ha azonnal tovább megyek, mint akinek sürgős dolga van. Valójában nagyon ráérek. Az idő forrásánál állok, minden idő céljához és értelméhez érkeztem. Piet Hein dán költő verse jut eszembe: A pillanat él, a jelen, soha nem élsz, ha akkor nem.

A jelenben élek, éppen itt az ideje, hogy kimondjam. Ami azelőtt volt, mintha nem is létezne. Szétfeszít belülről a boldogság.

– Azt hittem, már elutaztál Grönlandra.Hülye kezdés. A lány hunyorog.– Nem Grönlandon lakom.Eszembe jut, hogy Grönlandnak hívják Osló egyik városrészét is. Nem sikerült a

tréfám. Próbálom kiköszörülni a csorbát.– Úgy értem, Grönlandra, az eszkimók földjére, nyolc szánhúzó kutya

kíséretében és tíz kiló naranccsal fölszerelkezve.Most nevet vagy nem?Lehet, hogy már nem emlékszik arra, hogy miattam gurultak szét a narancsai a

villamoson? Nagyot csalódtam, ugyanakkor meg is könnyebbültem. Végül is néhány hónap eltelt azóta, hogy kilöktem a kezéből a narancsos zacskót. Azelőtt soha nem láttuk egymást, miért is emlékezne néhány kellemetlen másodpercre?

A kávéházból azért emlékezhetne rám! Vagy máskor is kávéházakban üldögél, és idegen férfiak kezét szorongatja? Kellemetlenül éreztem magam.

– Tíz kiló narancs? – ismétli szavaimat a lány, és elmosolyodik. Mosolya olyan melegséget áraszt, hogy szinte olvadni kezd körülöttünk a hó.

– Aha… elég lenne még két embernek is egy grönlandi sítúrához.A lány megtorpan. Csak nem azt hiszi, hogy szeretném meghívni egy kockázatos

grönlandi kirándulásra? Rám néz, tekintete az enyémet keresi, majd megkérdezi:– Ugye, te vagy az?Bólintok. Bár nem tudom, mire szeretne utalni. Szinte biztos vagyok benne, hogy

nem én voltam az egyetlen, aki felfigyelt a narancsos zacskót cipelő lányra. Végére sem érek a gondolataimnak, amikor a lány hozzáteszi:

– Te voltál az, aki a villamoson szétszórta a narancsaimat, ugye?Bólintok.– Hát azt elügyetlenkedted… – jegyzi meg.– Szeretném jóvátenni az ügyetlenségemet.A lány hangosan kacagni kezd, oldalra fordítja a fejét, és rám néz.

– Felejtsd el! Olyan kedves voltál.Ne haragudj, Georg, hogy félbe szakítom a történetet, de ismét szeretnélek

megkérni arra, hogy segíts megfejteni egy rejtélyt. Ugye, te is érzed, hogy itt nem stimmel valami? A narancsos lány már a villamoson is kihívóan nézett rám. Az volt az érzésem, hogy kiválasztott magának a villamoson a tömegből, sőt az összes ember közül a Földön. Néhány héttel később megengedte, hogy leüljek az asztalához a kávéházban. Mielőtt megfogta a kezem, néhány másodpercig mélyen a szemembe nézett. Boszorkányos hatással volt rám az érintése. És amikor összefutunk a templomban, nyakunkon a karácsony estével, ő nem ismer föl teljes bizonyossággal?

Azt hiszem, elfelejthetjük – gondoltam keserűen – , hogy valamelyik meséből lépett át a mi világunkba. Eddig ugyanis két valóság létezett. Az egyik az, amiben élünk, ahol süt a nap és világít a Hold, a másik az a végtelen történet, amelynek ajtaját a narancsos lány kezdte nyitogatni. Két dolog lehetséges: pontosan emlékszik a két jelenetre, talán még arra is, hogy a piacon találkoztunk, csak nem akarja elárulni. A másik lehetőség sokkal nyugtalanítóbb. Lehet, hogy szegény lánynak baj van az emlékezőtehetségével. Talán képtelen arra, hogy lépésről lépésre felidézzen egy eseményt. Ez minden mókus problémája. Hol itt bukkannak fel, hol ott: A pillanat él, a jelen, soha nem élsz, ha akkor nem. Ha így élsz, nem marad időd arra, hogy tűnődj dolgokon. Túl gyors az ilyen életvitel a szemlélődéshez. Abban a világban, ahonnan a narancsos lány származik, ez az életfelfogás. Most már a mese címére is emlékszem: Lépj be az álmomba.

Szembe kellett néznem azzal, milyennek lát engem ő. Hiszen én is fogtam a kezét, és mélyen a szemébe néztem. Arról azonban fogalmam sem volt, mit kell tennem egy karácsonyi istentisztelet után, amikor találkozunk az utcán. Az még rendben van, hogy boldog karácsonyt kívánok neki, de az, hogy el akarom küldeni Grönlandra nyolc szánhúzó kutya és tíz kiló narancs társaságában, kicsit meredek. Mit gondolhat rólam? Lehet, hogy azt hiszi, tudathasadásom van.

Sajátos játékszabályok szerint játszunk. Valahogy nem érünk célba.És akkor, abban a pillanatban észreveszem, hogy egy üres taxi közeledik az Aker

utca felől. A narancsos lány int az autónak, az autó megáll, és a lány elindul felé…Hamupipőkére gondolok, akinek haza kellett érnie a bálból, mielőtt tizenkettőt üt

az óra, mert utána megtörik a varázs. A hercegre gondolok, aki árván, elhagyottan álldogál a palota erkélyén.

Tudhattam volna, hogy el fog menni. Haza kell érnie, karácsony van. A narancsos lányoknak is otthon a helye ilyenkor. Nem kóborolhatnak csak úgy az utcán. Ez a szabály. Legalább nem bűvölik el még jobban a gyanútlan fiatalembereket. Lassan öt óra. Pillanatokon belül egyedül maradok ebben az elhagyatott utcában.

Gyorsan kellett cselekednem. Körülbelül egy másodpercem volt arra, hogy olyat tegyek vagy mondjak, amire a narancsos lány örökké fog emlékezni.

Meg kellene kérdeznem, hol lakik. Fel kellene ajánlanom, hogy menjünk együtt egy darabon. Vagy… vagy azt is megkérdezhetném, hogy minek vesz állandóan ilyen elképesztő mennyiségű narancsot. És miért éppen narancsot? Miért nem almát vagy banánt?

Iszonyatos gyorsasággal leperegnek előttem a grönlandi sítúrával, a népes családdal, a félévzáró bulival, a négy hónapos kislányával és a jóképű, izmos apukával kapcsolatos képek. Az óvodai változatra már nem marad időm.

Jaj, Georg, nem találom a megfelelő szavakat. Annyi mindent mondhatnék neki. Amikor már majdnem becsapta maga mögött az ajtót, még utánakiáltom:

– Azt hiszem, szeretlek!Az állítás igaz volt, csak nem mertem határozottan kijelenteni.Elment a taxi. De a narancsos lány nélkül. Meggondolta magát. Lassan, ringó

léptekkel elindul felém a járdán. Amikor odaér, megfogja a kezem, olyan mozdulattal, mint aki emlékszik valamire, rám néz, és a következőket mondja:

– A következő taxival sajnos el kell mennem. Valaki vár rám.Biztos az az izomagyú üzemmérnök és egy síró-rívó csecsemő. Lehet, hogy a

szülei várnak rá. Várhat még rá egy durva lelkű Grönland-utazó, aki vastag pulóvert, meleg alsóneműt, egy inuit-dán/dán-inuit szótárt és fókazsírt tett gondosan becsomagolva a karácsonyfa alá.

– Karácsony van – mondom –, haza kell érned vacsorára.Nem válaszol, megszorítja a kezem – lebegünk a világűrben, intergalaktikus

tejjel oltjuk a szomjunkat, és kábultan lebegünk tovább. Nincs rajtunk kívül senki az univerzumban. Elsétálunk a Történeti Múzeum előtt, és már a Palotakertnél járunk. Tudom, hogy bármikor jöhet egy másik taxi.

Megállok, végigsimítom nedves haját, és eljátszadozom az ezüstcsattal a hajában. Lassan megszólalnak a karácsonyt köszöntő harangok. Hideg van, mégis meleggel töltődik fel a testem.

– Mikor láthatlak legközelebb?Egy darabig nem szól egy szót sem, az aszfaltot bámulja, azután rám emeli

tekintetét. Pupillái nyugtalan táncot járnak, mintha a szája is remegne. Talányosan válaszol. Lesz min tűnődnöm később.

– Meddig tudsz várni?Mit válaszolhatnék egy ilyen kérdésre? Lehet, hogy csapda. Ha azt mondom, két-

három napot, türelmetlennek fog gondolni. Ha azt mondom, hogy egy életen át, akkor meg azt hiszi, hogy nem szeretem eléggé, esetleg, hogy nem vagyok őszinte. Köztes megoldást kellett választanom.

– Addig tudok várni, amíg a szívem vérezni nem kezd a bánattól.A lány bizonytalanul elmosolyodott, és ujjaival finoman végigsimított az

ajkamon.– És ez mit jelent időben? Kétségbeesetten megvontam a vállam, és azt feleltem

neki, amit gondoltam:– Talán öt percig.Látszott rajta, mennyire örül a válaszomnak, mégis azt suttogta:– Nem bánnám, ha kicsit tovább is bírnád…Erre én kezdtem kérdezgetni.– Mégis, meddig…?– Egy fél évig még ki kell bírnod…Felsóhajtottam:– Fél évig…? De miért, miért…?A lány elkomorodott. Mintha el kellett volna fojtania az érzelmeit.– Ennyit kell még várnod, és ebbe nyugodj bele! – felelte.Jól látta, mennyire meglepett a válasza. Talán ezért fűzte még hozzá:– Ha kibírod, együtt lehetünk az év második felének minden napján.Megszólaltak a harangok. És ebben a pillanatban levettem a kezem nedves,

ezüstcsatos hajáról. Mintegy varázsütésre ott termett egy taxi. A Wergeland utca felől hajtott be. Így kellett történnie.

Amikor búcsút vesz, érzem a tekintetén, hogy szeretné, ha megérteném. Szemébe könnyek gyűlnek.

– Boldog karácsonyt… Jan Olav! – szipogja, majd kiszalad az útra, megállítja a taxit. A hátsó ülésre ül, azután megfordul és integet nekem, még azután is, hogy a kocsi elindult, hosszan. Azt hiszem, még mindig sír. Feszültséggel teli a levegő.

Azt sem tudtam, hol áll a fejem, Georg. Mint aki sokkos állapotba kerül. Mintha néhány perccel ezelőtt tudtam volna meg, hogy nyertem egy millió koronát a lottón, majd röviddel ezután bejelentik, hogy volt egy kis gond a húzással, úgyhogy a nyereményt csak később tudják kifizetni.

Eddig is keveset tudtam a lányról, de azóta bővült a talányok köre. Honnan tudhatta meg a nevem?

Még mindig harangoztak. Harangszó hallatszott a dómból, és a többi városközpontban található templomból is. Rajtam kívül senki nem volt az utcán. Talán ezért is kiabáltam bele a decemberi estébe újra és újra a kérdésem: honnan tudhatta meg a nevem? És ott volt a következő kérdés is. Miért kellett fél évet várnom arra, hogy újra láthassam?

Lesz hát időm arra, hogy elmerengjek az újabb talányokon. Aprócska nyomokon indulhattam csak el. Teltek múltak a napok, és több lehetséges megoldást sikerült találnom.

Előfordulhat, hogy komoly betegségben szenved, és ezért rendelték el neki a narancsdiétát. Lehet, hogy az elkövetkező fél évet Amerikában vagy Svájcban tölti, mert csak ott tudják gyógyítani a betegségét. Mindig elsírja magát. Különösen akkor, amikor búcsút kell vennie tőlem. Azt is mondta, ha kibírom, együtt tölthetünk minden napot a következő fél évben. Teljesen bezsongtam a gondolattól. Nem is rossz feltétel. Nem lehet okom panaszra. Ez azt jelentette, hogy a következő esztendő minden második napját együtt fogjuk tölteni. Sokkal rosszabb lett volna, ha mindez fordítva történik, és először együtt lettünk volna nap mint nap, azután meg soha többé nem láttuk volna egymást.

Már említettem, hogy akkoriban kezdtem az orvosi egyetemet. Köztudott, hogy az orvostanhallgatók hajlamosak arra, hogy kifejlesszenek magukkal és másokkal kapcsolatban is némi hipochondriás9 hajlamot, mivel minden igyekezetükkel diagnosztizálni akarnak. Hasonló helyzetbe kerülnek a teológiahallgatók, akik saját hitükben kezdenek kételkedni, a joghallgatók pedig egyre kritikusabban kezdik szemlélni országuk jogrendszerét. Éppen ezért erőt vettem magamon, és próbáltam megfeledkezni arról a lehetőségről, hogy a narancsos lány komoly betegségben szenved, és külföldön tudja csak kezeltetni magát. Volt más nyomom is, amin elindulhattam.

Nagyon szerettem volna tudni, miért sírja el magát, ha velem találkozik. Mi lehet a gond velem, hogy így elszomorodik minden alkalommal?

Karácsonykor volt időm gondolkodni azon, hogy miért kell várnom fél évet a következő találkozásig. Lehet, hogy Afrikába utazik, ahol maláriától kezdve mindenféle szörnyű betegség támadhatja meg az embert, és orvosságot meg élelmet csempész a kontinens szegényeinek.

Azt hiszem, megígértem neked Georg, hogy csak a legfontosabb nyomokat követem. Ha megosztanám veled mindazt, amit a narancsos lánnyal kapcsolatban kitaláltam, talán egy évig is ülhetnék a számítógépem mellett. Erre azonban nincs időm. Ennyire egyszerű a magyarázat. Azért fáj belegondolni.

Azonkívül, hogy a narancsos lány kétszer mélyen a szemembe nézett, hogy kétszer megfogta a kezem, hogy egyszer végigsimította ujjával az ajkam, csak abból a néhány szóból tudok kiindulni, amit váltottunk egymással. Rendeznem kellett a gondolataimat. Igyekeztem összefoglalni tényszerűen az eseményeket.

9 betegséget beképzelő

És te, Georg? Találtál közben magyarázatot arra: 1. Miért vett a lány ilyen nagy mennyiségben narancsot? 2. Miért fogta meg a kezem a kávéházban anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzám? 3. Miért ügyelt annyira arra, hogy a narancsok a legkülönbözőbbek legyenek méretben és formában? 4. Miért kellett fél évet várni arra, hogy megint találkozzunk? 5. Honnan tudhatta meg a nevem? Talán ez a legrejtélyesebb az egész ügyben.

Ha sikerült válaszolnod a felsorolt kérdésekre, magyarázatot találtál arra is, ki valójában a narancsos lány? Közülünk való? Vagy valóban egy másik világból csöppent hozzánk, ahová fél évre vissza kell térnie, hogy azután letelepedhessen nálunk?

Sajnos, nem tudtam válaszolni a kérdéseimre. Nem volt diagnózisom.Miután a lány eltűnt a Wergeland utca irányába, beszálltam a következő arra

járó taxiba. Hazamentem a Dongó utcába, hogy a családommal ünnepelhessem a karácsonyt.

Einar azon a télen egyfolytában síelni akart. Amikor csak lehetett, kijárt a tyrivanni szlalompályára. Vettem neki ajándékba egy pár síkesztyűt, és már előre örültem, hogy odaadhatom neki. A macskánknak vettem egy jókora doboz macskaeledelt. Anyának egy verseskötetet ajándékoztam. Szerzője Marta Tikkanen, finnországi svéd költő. Apának egy elsőkönyves író, a norvég Eriing Gjelsvik könyvét ajándékoztam. Magam is olvastam a könyvet, reméltem, hogy apának is tetszeni fog. Titokban még abban is reménykedtem, hogy egyszer én is fogok írni egy hasonló könyvet.

Akkoriban én aludtam a kis szobában a nappali mellett. Most, amikor a levelet írom neked, a kisszobában te laksz. Nem tudom, hogy amikor a levelemet olvasni fogod, a tiéd lesz-e még.

Nem írok többet arról, hogyan ünnepeltük a karácsonyt abban az évben. Hiszen tudod, csak a fontos nyomokat követjük. Annyit azért elárulhatok, hogy azon az éjszakán le sem hunytam a szemem.

Még a levél feléhez sem értem, de ki kellett rohannom vécére. Nem kellett volna annyi kólát innom.

Fenébe!, gondoltam. Most aztán kíváncsi tekintetek kereszttüzében mehetek át a nappalin, az előszobán és folyosón. Valóságos vesszőfutás vár rám, még sincs más választásom.

A levelet az ágyra tettem, azután bezártam az ajtót, és a kulcsot a zsebembe rejtettem.

Négy kíváncsi tekintet tapadt rám. Én persze úgy tettem, mintha észre sem vettem volna.

– Befejezted? – szólalt meg mama, aki úgy nézett ki, mint egy életre kelt kérdőjel.

– Szomorú volt? – kérdezte Jorgen, aki együtt érzett velem, és minden tőle telhetőt megtett, hogy pótolja apámat. Mamát persze nem tudta sajnálni a férje elvesztéséért, be tudott mellé bújni annak a másik férfinak a helyére. Azt hiszem, Jorgen, bár magának sem vallotta volna be, de örült apa halálának. Hiszen ha nem hal meg, nem vette volna feleségül mamát, és nem született volna meg Miriam.

Észrevettem, hogy egy nagy pohár whisky áll előtte az asztalon. Máskor is ivott whiskyt, de csak hétvégén. Most viszont hétfő volt.

Nem lehetett kellemes helyzetben. Bezárkóztam a szobámba, hogy elolvassam halott apám levelét, aki azokról az időkről írt, amikor még semmiféle Jorgen nem

volt a házban. Kezdetben beköltözőnek hívtam Jorgent. Bosszantani akartam valamivel.

– Még nem fejezted be? – kérdezte nagypapa, aki közben rágyújtott egy szivarra.– Még csak a felénél tartok – válaszoltam. – Bocs, de vécére kell mennem.– Tetszik, amit olvasol? – kérdezte nagymama.– Nem nyilatkozom – jelentettem ki határozottan, mint a politikusok a tévében,

amikor újságírók faggatják őket.Az újságíróknak és a szülőknek van egy közös vonása: rettenetesen kíváncsiak.

A politikusok és a gyerekek pedig abban hasonlítanak egymásra, hogy időnként feltesznek nekik kényes kérdéseket, amelyekre nem szívesen válaszolnak.

Elérkezett az ideje annak, hogy bemutassam a történet szereplőit. Mamával kezdem, hiszen őt ismerem a legjobban.

Mama alig múlt negyven. Önálló, érett nő, aki vállalja, amit gondol. Mindemellett anyáskodó, és ezt nem azzal kapcsolatban mondom, ahogy Miriammal viselkedik. Időnként engem is babusgat, és úgy viselkedik velem, mintha két-három évvel fiatalabb lennék. Általában nem törődöm vele, de időnként az agyamra tud menni, különösen akkor, amikor a barátaim vannak nálam látogatóban. Mintha kérkedne azzal a barátaim előtt, hogy a kisfia vagyok. Ráadásul néhány centivel már magasabb vagyok nála. Egyszer, amikor Martin nevű barátommal a szobában sakkoztunk, odajött, és elkezdte fésülni a hajam. Akkor nem titkoltam a véleményem. Nem szeretek veszekedni mamával, de akkor muszáj volt. Martin miatt kénytelen voltam megmutatni neki, hol van a határ. Mama visszarohant a konyhába, de húsz perc múlva kakaóval és kaláccsal tért vissza. Martin elismerően füttyentett, én viszont kínosnak találtam, hogy azok után, ami történt, még süteménnyel kínál minket. Ez még azelőtt történt, hogy bementem a konyhába megnézni, van-e még sör a hűtőben. Ha nem találtam volna sört, beértem volna Jorgen whiskyjével. Szerencsére Martinnak van humorérzéke, meg is beszéltük a történteket. Úgy tűnt, Mama nagyot nőtt a szemében, amikor elmondtam, hogy a Képzőművészeti Akadémián tanít. Azok után, ami történt, vissza kellett állítanom a tekintélyét.

Elég nehéz leírni, a rossz szokásairól sem megfeledkezve, milyen a saját mamám. Van például egy különös szenvedélye. Imádja a medvecukrot. A lakásban mindenütt megtalálni a nyomait. Hajóformájú, állat alakú, angol és holland medvecukrok hevernek szanaszét. Az utóbbi időben titokban hódol ennek az élvezetnek, mert Jorgen és én már figyelmeztettük arra, hogy nem vezet jóra a medvecukor-falás. Jorgen szerint magas vérnyomást okoz. Lehet, hogy a magas vérnyomás túlzás, mindenesetre egyszer mama megesketett, hogy nem szólok Jorgennek, amikor a városban a szemem láttára vett magának egy zacskó medvecukrot.

Mama sokszor nagyon jókedvű, de néha lehangoló tud lenni. A hangulatáról általában nem lehet azt mondani, hogy kiegyensúlyozott.

És most következik Jorgen. Csak százhetven centi magas, akárcsak mama. Tehát meglehetősen alacsony. És ez még nem minden. Jorgennek vörös a haja. A bőre fehér, és soha nem barnul le nyáron. Csak leégni tud. Egyébként még a szőrszálak is vörösek a karján. Azt már említettem, hogy imád divatosan öltözni. Néha túlzásba is viszi. Szerintem nincs minden férfinak háromfajta hónaljspréje és négyféle borotválkozás utáni arcszesze. Szerintem a legtöbb férfi ki nem menne az utcára, ha fekete selyemsálat és világossárga teveszőrkabátot kellene felvennie. Sajnos, Jorgennel más a helyzet. Ő kimegy az utcára ebben az öltözetben is.

Mindezek ellenére Jorgen a rendőrség gyilkossági osztályán dolgozik mint nyomozó. Ezerszer elmondta már nekünk, hogy titoktartási kötelezettsége van, amit gyakran nem tart be. Előfordult, hogy első kézből értesültem tőle olyan eseményekről, amelyekről az újságok csak másnap tudósítottak. Megbízik bennem. Jó tulajdonság. Tudja, hogy soha nem fecsegném ki, amit hallok tőle.

Azt hiszi, mindent tud a lakberendezésről. Nemrég vettünk nekem az IKEA-ban egy új ruhásszekrényt. (Az egész azért történt, mert többen azt állították, hogy szétszórom a ruháimat a lakásban, ami szerintem enyhe túlzás, mert egy zokninál többet soha nem hagytam az emeleten. Egyébként is alig megyek föl.) Egy teljes délutánba került a szekrény összeszerelése, egy estébe, mire megtaláltuk a megfelelő helyét. Jorgen szerint az ajtó mögé kellett volna tenni. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy az ablak mellé kerüljön még olyan áron is, hogy fél centit elvett a kilátásból. Jeleztem, hogy az én szobámról van szó, és hogy nem érdekel a kilátás. Emlékeztettem arra, hogy régebben lakom a házban, mint ő, arról nem is beszélve, hogy a szekrény ajtaját nem tudom kinyitni, ha a szobám ajtaja is nyitva van. Végül is minden úgy történt, ahogy én szerettem volna, de egy hétvégémbe telt, hogy elérjem. Jorgen nem adta fel egykönnyen.

Mostohaapám szabad idejének nagy részét arra áldozza, hogy sportolót szeretne nevelni belőlem. Minden ember megfelelő izomzattal született, szokta mondani, és az izmok arra vannak, hogy használjuk őket. A szándéka nemes, de sehogy sem akarja észrevenni, hogy nem akarok sportoló lenni. Más terveim vannak. Egyenesen időpocsékolásnak tekinti, hogy annyit gyakorlom a Holdfényszonátát.

A nagyszüleimet elég jól ismerem. Legalább olyan jól, mint Jorgent. Elég sokat voltam náluk Tonsbergben. Különösen akkor töltöttem sok időt náluk, amikor mama és Jorgen megismerkedtek egymással. Tízéves voltam akkoriban. Azt hiszem, mama és Jorgen kapcsolatának jót tett, hogy időnként néhány napot vagy hetet nélkülem tudtak tölteni. Nem azért mondom, hogy panaszkodjam. Ellenkezőleg. Szerettem a nagyszüleimnél lenni. Azért meg különösen hálás vagyok, hogy megkíméltek attól, hogy állandóan a mamával és Jorgennel kelljen lennem, különösen kapcsolatuk elején. Így is elég volt hozzászokni ahhoz, hogy együtt vannak. Emlékszem, egyszer felmentem az emeletre, hogy jó éjszakát kívánjak. Ott feküdtek a paplan alatt és csókolóztak. Nem nagyon tetszett, amit látok, úgyhogy kiosontam, és visszamentem a szobámba. Lehet, hogy másképp reagáltam volna, ha Jorgen az igazi apám. Vagy nem… Nem tudom… Azért becsukhatták volna a hálószoba ajtaját. Mondhatták volna, hogy le akarnak feküdni. Akkor nem kerültem volna ilyen hülye helyzetbe. És nem éreztem volna magam olyan magányosnak.

Nagymama nemsokára hetvenéves lesz. Énektanárként dolgozott. Szereti a zenét, de különösen

Puccinit. Életfeladatának tekinti, hogy megszerettesse velem a Bohéméletet. Őszintén szólva nekem kicsit nyálas az olasz opera. És a Bohémélet sem kivétel. Olyan, mint a szerelem és a tüdőbaj tiszta elegye. Nagymama emellett nagyon szereti a természetet is, különösen a madarakat. Ezenkívül nagyon szereti a tengeri ételeket, van egy saját ráksalátareceptje is. (Kétféle tengeri rák és hal keveréke. Nagyon fontos a hal és rák aránya a salátában.) Ezenkívül minden ősszel elvisz Tjemébe gombát szedni. Nagymamám szinte név szerint ismer minden erdei madarat, és azt is tudja, hol fészkelnek. Gyenge pontja neki is van. Nem tud főzni anélkül, hogy ne énekelne el közben egy Puccini-áriát. Csak azért tűröm el szó nélkül ezt a számomra kellemetlen szokását, mert nagyon jól főz.

Nagypapa meteorológusként dolgozott, mielőtt nyugdíjba ment. Az újságolvasást mindennap az időjárás-jelentéssel kezdi. Szakmai ártalom. Szeret szivarozni, de csak ünnepi alkalmakkor. Ünnepnek számít számára minden egyes alkalom, amikor meglátogatom őket, és persze az is, ha kimegyünk a csónakkal a tengerre. Imádja a tengert. Vidám, tréfás fickó, és mindig bátran megmondja a véleményét. Azt is megmondja, ha nem tetszik neki nagymama frizurája. De azt sem titkolja, ha tetszik neki. Nagypapa a nyár egy részét kertészkedéssel tölti, a másikat újságolvasással. Néha cikket is ír a helyi újságba.

Sokan ismerik a nevét Tonsbergben, ami olykor elbizakodottá teszi.Einar bácsit már említette apám. Különös volt hallani, hogy pontosan annyi idős

volt, amikor apám megismerkedett a narancsos lánnyal, mint én most. Másodkapitány egy kereskedelmi hajón. Nincs családja, de ha hinni lehet a pletykáknak, minden kikötőben van egy szerelme. Szerintem a hajón is van valakije. Sokat hallottam egy bizonyos Ingridről, aki fél évig együtt hajózott vele. Már sokszor megígérte, hogy magával visz valamelyik útjára, de eddig nem lett belőle semmi. Azt hiszem, nincs is nála jobb fej nagybácsi egész Norvégiában. A rossz tulajdonsága az, hogy nem tartja be, amit ígért.

Van még valaki, akiről eddig nem esett szó. Georg Roednek hívják. 174 centi magas, azaz magasabb, mint Jorgen, aki ennek a ténynek bizony nem örül. Reméljük, hogy túlteszi magát rajta. Nem tudom, mit mondjak magamról. Nem látom magam kívülről. Talán kicsit furcsán hangzik, de elégedett vagyok a külsőmmel. Azt nem állítom, hogy szép lennék, de rondának sem érzem magam. Veszélyes dolog, milyennek látjuk magunkat. Olvastam valahol, hogy a nők kábé 20 százaléka gondolja magáról, hogy az ország legszebb női közé tartozik, ami az ország lakosságának 3 százalékát teszi ki. Arról még nem olvastam statisztikát, hányan gondolják, hogy beletartoznak a legcsúnyább emberek 3 százalékos kategóriájába. Minden esetre szörnyű lehet úgy élni, hogy valaki elégedetlen a külsejével. Kíváncsi lennék rá, hogy Jorgen mit gondol saját magáról, de soha nem merném megkérdezni.

Magammal kapcsolatban csak a néhány pattanás idegesít a homlokomon, és őszintén szólva az sem vigasztal, hogy négy, talán nyolc év múlva végleg eltűnnek. Jorgen szerint elég lenne egy kiadós kocogás vele az erdőben, és már ott sem lennének. Olcsó trükk! Ezzel nem tud rábírni arra, hogy futni menjek vele.

Apám kék szemét örököltem, szőke a hajam, világos a bőröm, de nyáron mindig lebarnulok. Büszke vagyok arra, hogy tudom, hol van a helyünk az univerzumban. Ami még nem megy: nehezen értek szót a lányokkal. Kezdeményezőbbnek kellene lennem.

Visszafelé megint keresztül kell mennem a nappalin, de ezúttal senki nem szól hozzám. Biztos megegyeztek abban, hogy békén hagynak. Kinyitottam a szobát, amely egykor apámé volt, majd gondosan bezártam magam után, és levetettem magam az ágyra. Hamarosan megtudom, ki a titokzatos narancsos lány. Már amennyiben apám még egyszer találkozott vele. Lehet, hogy boszorkány. Az már egészen biztos, hogy apámat sikerült megbabonáznia. Csak van valami oka annak, hogy belekezdett ennek a hosszú történetnek az elmesélésébe.

Ki fog derülni – gondoltam – , hogy a narancsos lánynak van valami köze a Hubble teleszkóphoz.

A világűrhöz egészen biztosan. Apám egyszer mondott valami különöset. Visszalapoztam arra az oldalra, és újra olvastam: …megszorítja a kezem – lebegünk a világűrben, intergalaktikus tejjel oltjuk a szomjunkat, és kábultan lebegünk tovább. Nincs rajtunk kívül senki az univerzumban.

Lehet, hogy egy másik bolygóról jött a lány? Apám többször is utalt arra, hogy egy másik világból származik. Lehet, hogy ufó? Nem hiszek az ilyesmiben, és szerintem apám sem hitt.

A Hubble űrteleszkóp 97 perc alatt kerüli meg a földet, a sebessége 28 000 km/óra. Csak összehasonlításképp: az összesen 68 kilométer hosszú vasúti szakasz megtételéhez, amely Christiania, ma Oslo, és Eidsvoll között húzódott, két és fél órára volt szüksége a gőzmozdonynak. Kiszámoltam, hogy 28 km/órás sebességgel haladt. A Hubble-űrtávcső ezerszer gyorsabban halad, mint Norvégia első vasútvonalán a gőzmozdony. (A tanárom elégedett volt az összehasonlítással.)

28 000 kilométer óránként! Ezt nevezem lebegésnek! Jókorát kortyolhatott az a szerkezet az „intergalaktikus tejből” és közben egyfolytában kattintgatja a képeket a Tejút több milliárd fényévre eső galaxisairól.

A Hubble-nak két szárnya van, amire napelemeket szereltek fel. A szárnyak mindegyike tizenkét méter hosszú, két és fél méter széles, és 3000 watt energiával látja el a műholdat. Elképzeltem, amint apám és a narancsos lány a dóm és a kastélykert közötti szakaszt az űrteleszkóp szárnyán üldögélve teszik meg, körülöttük a végtelen térrel. Nagyon boldogok lehettek… Folytattam az olvasást.

Karácsony és Újév között átadtam magam a békés, ünnepi hangulatnak. Januárban azonban újult erővel folytattam a narancsos lány keresését.

Ezerféle módon próbáltam a nyomára bukkanni, nincs is értelme beszélni róla. Van azonban valami, amiről eddig megfeledkeztünk, Georg! A narancssárga anorák. Mi a helyzet az anorákkal? Végül is az adta az ötletet, hogy gondolatban a grönlandi jégmezőkre küldjem szerelmemet. A kopott anorák miatt voltam sokáig abban a hitben, hogy a lány nagyon szegény családból származik. Pedig igazándiból azt üzente, hogy szeret a természetben lenni.

Azon a télen sokat jártam síelni, hol az Osló környéki sípályákra, hol távolabbi hegyekbe. A sportolás következtében elkerült az összes téli betegség. De most nem a sítúrákról szeretnék mesélni. Már csak azért sem, mert egyiken sem akadtam össze vele, sem Oslóban, sem Kikutban vagy Strykenben, vagy Harestuán. Március eleje volt már, közeledett a holmenkolleni síugró nap. Egyre izgatottabb lettem. Éreztem, hogy lassan a kirakós játék valamennyi eleme a helyére kerül. Mintha tizenkét helyes találatom összegyűlt volna már a totón, és csupán egy mérkőzés lett volna hátra.

Szép időben 50 000 ember megy ki a síugrósánchoz. Oslo lakosságának jelentős része zarándokol el ezen a vasárnapon a Holmenkollenra. Vajon hány százalékuk hord ősrégi, kopott anorákot?

Elérkezett a várva várt vasárnap. Egész jó volt az idő, az volt az érzésem, van rá esély, hogy találkozzam a narancsos lánnyal. Elárulom neked, hogy nem volt hiány régi anorákban sem. Szinte mindenkin az volt. A síugróverseny közönsége kizárólag a régi, kopott anorákokat részesítette előnyben. Több narancsos lányt is felfedezni véltem a helyszínen, a szívem persze minden egyes alkalommal majd kiugrott a helyéről. Még azt a mesés, ezüst színű hajcsatot is viselték néhányan.

Ám a valódi narancsos lány nem volt ott. Összeomlottam. A versenyre sem tudtam odafigyelni. Arra sem emlékeztem, ki nyerte meg. Csak az kötött le, hogy akit keresek, azt nem találom. A hiánya mindent betöltött.

Azóta csak egyszer voltam a Holmenkollenen. Talán emlékszel is, hogy kivel. Biztos jó a memóriád.

Legutóbb csak ketten voltunk odafönn a hegyen, és bámultuk a síugrókat. Kellemes volt az idő. Különös szellő simított végig az erdő felett, sajátos nyári

hangulatot árasztva. Finséből és még máshonnan is szállították a havat. Egyébként Jens Weissflog nyerte az aranyat. Győzelme nem volt akkora meglepetés, hiszen az előző évben is ő nyert.

Elárulok neked egy titkot. Még akkor is a narancsos lányt kutattam, amikor veled jártam a síugrósáncnál, úgy egy fél évvel ezelőtt. Több mint tíz év telt el a sikertelen keresési akció óta, a csalódás mégis ott élt a testemben.

Kevés az időm, fiam. Kénytelen vagyok néhány hetet előreugrani az időben. Április végén egy gyönyörű képeslapot találtam a postaládámban. Vasárnap volt, és a szüleimnél voltam látogatóban. A képeslap nem az albérletembe érkezett, ahol évekig laktunk Gunnarral. De kétségtelenül nekem címezték.

Képzeld, a képeslap egy meseszép narancsligetet ábrázolt, alatta a következő felirat: DE LOS NARANJOS, így, nagybetűvel, ami annyit tesz, mint Narancsliget.

Narancsliget! Nagyot dobbant a szívem e szóra. Ez a vérnyomás, Georg. Szélsőséges helyzetekben könnyen megváltozhat. Azért emiatt ne kerüld a megrázó élményeket. Veszélytelen állapot. (Azért nem bánnám, ha nem próbálnád ki a sziklamászást vagy az ejtőernyőzést. Nekem a bunjee jumping sem túl rokonszenves.) Megfordítottam a képeslapot. Sevillában bélyegezték le. Gondolok rád. Bírod még a várakozást? – ennyi állt rajta. Sehol egy név, cím. Volt azonban még valami a képeslapon. Egy arc. Egy arc rajza. Felismertem a mókusszerű tekintetet. Gyönyörű volt a rajz, mintha egy igazi művész rajzolta volna.

Nem is lepett meg a képeslap. Hol is lehetne a narancsos lány, ha nem egy narancs ligetben? Hazament a birodalmába, Narancsországba. Minden egybevágott az elképzeléseimmel. A kis Jézust is elvitték a templomba, atyja házába.

Kezdett összeállni a kép. Lassan felfejtődik a titok. A narancsos lánynak erőt kell gyűjtenie a narancsok birodalmában, hogy egy félév múlva, ha visszatér, képes legyen tovább ápolni a narancsok iránti, már-már művészi érdeklődését, és hogy – nem utolsósorban – az év második felében minden nap velem lehessen.

Izgatott voltam, az agyam pedig egyre termelt egy anyagot, amit a biológusok endorfinnak, köznapi nevén örömhormonnak neveznek. Ezt a túlfűtött, izgalmi állapotot eufóriának hívja a tudomány. Én is ilyen állapotba kerültem. Örömömben berohantam a télikertbe, ahol anya a zöld hintaszékben szunyókált, apa pedig a vasárnapi újságot bújta. Azzal sikerült meglepnem őket, hogy közöltem: megházasodom. Talán jobb lett volna, ha nem mondok ilyeneket, mert egy negyed óra múlva, amikor már csökkent az endorfintermelés, azt sem tudtam hirtelen, mihez kezdjek. Kevesebbet értettem az egészből, mint eddig bármikor.

A narancsos lány már elárulta, hogy tudja a keresztnevem. A képeslap pedig arra bizonyíték, hogy a vezetéknevemet is ismerte. És még valami, Georg! A címemet is tudta. Mintha mindig is ott lapult volna a noteszában! Újabb megoldatlan rejtély. Jóleső rejtély. Bár azt nem értettem, miért nem mondta meg azon a karácsony délután, amikor kéz a kézben álltunk a kastélykert mellett, és Hamupipőkének be kellett szállnia a hatlovas hintóba, mielőtt a hintó visszaváltozott volna egérré, miért nem mondta meg, hogy Spanyolországba kell utaznia?

Azóta három és fél hónap van mögöttem és huszonöt sítúra, a keresési akciókról nem is beszélve.

Lehet, hogy közben Marokkóban, Kaliforniában és Brazíliában is járt a narancsok nyomában? Hiszen a narancs az egyik legfontosabb kultúrnövénnyé fejlődött az elmúlt száz évben. Körbeutazza a világot mint az ENSZ titkos narancs-

nagykövete? Csak nem egy újabb, gyógyíthatatlan narancsbetegség ütötte fel a fejét valahol? Ezért járt olyan szorgalmasan a piacra, hogy megvizsgálja a narancsok egészségi állapotát? Ezért kellett hetente szúrópróbát tartania?

Utánajártam. A narancs Kínában őshonos. Lehet, hogy még Kínába is el kellett utaznia, ahol valaha az első narancsfa kibontotta virágait.

Úgy döntöttem, elutazom Spanyolországba. Kölcsönkértem a szüleimtől ezer koronát, vettem egy olcsó repülőjegyet, és elutaztam. Madridban egy régi osztálytársam nagybátyjánál éjszakáztam, és másnap már repültem is tovább, Sevillába.

Körülbelül annyi esélyem volt arra, hogy itt megtaláljam, mint a Holmenkollenen a síugrósáncnál. Ám ezzel akkor nem foglalkoztam. Nagyon vágytam rá, hogy beszívhassam a narancsligetek illatát, hogy végigmehessek az utcákon, ahol ő is járt, esetleg egy olyan padon üldögéljek, amelyen ő is ült. Ezért utaztam el. Azért az sem volt kizárt, hogy a nyomára akadjak valahol. Valamelyik narancsligetben. Ha beengednek egyáltalán. Ki tudja, talán nem is olyan egyszerű az ilyen szent helyekre bejutni.

Úgy egy fél órával a landolás után már ott is voltam a képeslapról ismert narancsligetben, mely szinte hozzánőtt a katedrális falához. Gyönyörű, zárt kert volt, ahol rendezett sorokban álltak a narancsfák, és roskadoztak az érett gyümölcstől.

A lány nem volt ott. Lehet – villant át rajtam a gondolat – , hogy csak kiment egy kicsit a városba, és hamarosan visszajön.

Próbáltam logikusan gondolkodni. Igyekeztem elfogadtatni magammal, hogy nem fogok azonnal találkozni a vele. Lehet, hogy még az első néhány napban sem. Nem is maradtam három óránál tovább a kertben. A biztonság kedvéért hagytam neki egy üzenetet a kert közepén álló szökőkútnál. Én is gondolok rád. Képtelen vagyok tovább várni. Hogy ne fújja el a szél, egy kődarabot helyeztem a papírlapra.

Nem írtam alá, azt sem írtam oda, kinek szánom a levelet, de néhány egyszerű vonallal odarajzoltam az arcomat. Nem sikerült valami jól, de biztos voltam benne, hogy a narancsos lány tudni fogja, kit ábrázol. Lassan vissza kell érnie. A postájáért csak beugrik a kertbe.

Egy órával azután, hogy megírtam a levelet, és ott hagytam a kertben, az az érzés tört rám, hogy nagy hibát követtem el. Hiszen a narancsos lány karácsonykor azt mondta, hogy várnom kell fél évig, s ha kibírom, utána találkozhatunk. Amikor megkérdeztem, miért kell ilyen sokáig várnom, azt mondta: Mert pontosan annyi ideig kell várnod… Ha kibírod, együtt lehetünk az év második felének minden napján…

Figyelsz, Georg? Nem tartottam be a játékszabályokat! Nem bírtam ki fél évig! Ezek után nem várhatom el, hogy betartsa az ígéretét, mely szerint együtt töltjük az év második felének minden napját. Csak abban reménykedhettem, hogy a történetünkre más szabályok érvényesek. A szabályok esetében nem az értésük a legfontosabb, hanem az, hogy követni tudjuk őket. Különben nem teljesülnek a vágyaink.

Érted, Georg? Vajon miért kellett hazamennie Hamupipőkének a bálról, mielőtt éjfelet üt az óra? Fogalmam sincs róla, és bizonyára Hamupipőke sem tudta a választ. De az ember ne tegyen fel kérdéseket, ha már bebocsáttatást nyert tündérországba. Nem marad más választása, mint hogy elfogadja a szabályokat, még akkor is, ha érthetetlenek. Hamupipőke csak akkor kaphatja meg a herceget, ha képes eljönni a bálról éjfél előtt. Ennyire egyszerű. Követni kell a szabályokat.

Ha elgyengül, elveszíti báli ruháját és a hatlovas hintó visszaváltozik egér húzta dióhéjjá. Ám, ha engedelmeskedik, és betartja a szabályokat, csak egyik báli cipőjét veszíti el. Ez azután elég nyom lesz a hercegnek, amin el tud indulni. Hamupipőke gonosz mostohatestvérei azonban megjárják. Ők ugyanis a játékszabályokat nem tartották be.

A mi történetünkben a szabályok közé tartozott, hogy háromszor kellett a narancsos lányt egy hatalmas zacskó naranccsal az ölében látnom ahhoz, hogy az enyém legyen. És még valami. Találkoznom kellett vele karácsony estéjén, és mélyen a szemébe kellett néznem, mielőtt ünnepre szólítottak volna a haragok. Már csak egy próbatétel maradt hátra, egyetlenegy, ki kellett bírnom, hogy ne találkozzak vele fél évig. Ne kérdezd, miért. Ha nem állom ki az utolsó próbát, ha nem bírom ki, hogy ne lássam fél évig, az összes addigi megpróbáltatást fölöslegesen viseltük el.

Visszarohantam a kertbe, de a papírlap már nem volt ott. Még abban sem lehettem biztos, hogy az ő kezébe került. Bármelyik arra járó norvég turista magával vihette. A következő pillanatban azonban felfigyeltem a kőre, amit a lapra helyeztem. Megláttam valamit, ami, bár nem tartottam be a játékszabályokat, új remény ébresztett bennem. Figyelj csak, Georg! A narancsos lány először írt nekem egy képeslapot, amire én csak úgy tudtam válaszolni, hogy magam vittem el üzenetem, abba a narancsligetbe, amelyről a képeslap készült.

Azzal, hogy képeslapot írt nekem, éppen úgy megszegte a szabályokat, mint én!Azt írta a képeslapra, hogy várjak még rá egy kicsit. Ez olyan, mintha meg

akarta volna újítani a szövetségünket. Erre én mit tettem? Azt válaszoltam, hogy nem tudok tovább várni, vagyis nem tudom többé tartani magam a szabályokhoz.

Képeslapján ez állt: Bírod még a várakozást?Mit gondolhatott, amikor azt olvasta, hogy nem?Képtelen voltam eldönteni. Képtelen voltam racionálisan látni a történteket. Meg

kellett találnom.Soha azelőtt nem jártam Sevillában, de még Spanyolországban sem. A

turistaáradat így könnyen elsodort a régi zsidó városrész felé, amelyet Santa Cruznak hívnak. Itt minden telis tele volt ültetve narancsfákkal. Olyan volt, akár egy narancsszentély.

Térről térre jártam, de nyomát sem leltem a narancsos lánynak. Végül holtfáradtan leültem egy kávéház teraszán, egy narancsfa árnyékába. Az összes tér közül, amit eddig láttam, ez tetszett a legjobban. Plaza de la Alianza, így hívták.

Azon tűnődtem, hogy meglehet, így a legegyszerűbb megtalálni valakit egy idegen városban. Az ember járkálhat az utcákon, bejárhatja a tereket, abban a reményben, hogy összeakad azzal, akit keres. De le is ülhet egy központi helyen, hátha felbukkan, akit meg szeretne találni.

Olvasd el az utolsó sort Georg kétszer is, és csak utána alkoss véleményt. Elmondom, hogy én milyen következtetésre jutottam. Sevilla legszebb városrésze Santa Cruz, ahol a Plaza de la Alianza a legszebb tér. Amennyiben a narancsos lány is úgy gondolkodik, mint én, előbb-utóbb fel fog itt bukkanni. Oslóban is egy kávéházban futottunk össze egyszer, és a dómban. Vagyis, egész jól megy nekünk az, hogy csak úgy, véletlenül találkozzunk.

Elhatároztam hát, hogy nem mozdulok onnan, ahol vagyok. Vagy nyolc órán keresztül ülhettem a téren. Fel sem tűnt, hogy ilyen régóta vagyok ott. Még Oslóból lefoglaltam magamnak egy szobát egy térhez közeli panzióban. Amikor megérkeztem, figyelmeztettek, hogy éjfélre érjek haza, mert bezárják a kapukat. (Ez is egy szabály, amit be kell tartani.) Elhatároztam, hogy ha éjfél előtt tíz perccel

még nem bukkan fel, másnap is kiülök a térre. Napkeltétől napnyugtáig lesz időm várakozni.

Vártam és vártam. Bámultam az arra járókat, helybélieket és turistákat. Boldog voltam. Megint valami eufóriaszerű érzés kerített hatalmába. Úgy kezdtem nézni az embereket, mint lényeket, akik egy-egy saját világot hordoznak magukban, tele titokkal, álmokkal, vágyakkal. Itt van például a pincér. Az a dolga, hogy kihozza nekem a kávét. A negyedik kávé után már lehet, hogy azt gondolta, túlságosan sokáig foglalom el az asztalt. Három-négy órája ülhettem ott. Amikor kiittam a negyedik csésze kávét is, rögtön ott termett, és udvariasan megkérdezte hozhatja-e a számlát. Sajnos, nem mehettem még el. Híre-hamva sem volt a narancsos lánynak. A biztonság kedvéért rendeltem egy nagy tál tapast és egy üveg kólát. Elhatároztam, hogy sört vagy pezsgőt csak akkor rendelek, ha a narancsos lány megérkezett. De a narancsos lány még mindig nem volt sehol. Már hét óra is elmúlt, muszáj volt kérnem a számlát. Akkor döbbentem rá, milyen naiv voltam. Jó néhány nap eltelt azóta, hogy a postaládában megtaláltam a képeslapját.

A narancsos lány éppen olyan elérhetetlen volt itt, mint Norvégiában. Ki tudja, merre lehet most. Lehet, hogy spanyolt tanult Salamancában vagy Madridban. Megijesztett, mennyire elvesztettem a józanságomat. Felálltam az asztaltól, és elhatároztam, hogy másnap reggel hazaindulok Norvégiába.

Nem tudom, fiam éreztél-e már olyat, hogy hiábavaló dologra vesztegetted az időd. Olyan ez, mint amikor az ember elhatározza, hogy venni szeretne valamit a városban, elindul, de éppen néhány perccel zárás után ér oda. Bosszantó az ilyesmi, de a legbosszantóbb a tehetetlenség, amit ilyenkor érez az ember. Rosszul éreztem magam. Bárcsak ne szálltam volna föl arra a villamosra! Egy képeslap miatt jöttem el Sevillába. Nem ismertem itt senkit, nem beszéltem spanyolul, és egy koszos kis panzióban tudtam csak megszállni. Legszívesebben felpofoztam volna magam, ami persze elég nevetséges lett volna. Lassan már ott tartottam, hogy soha, semmilyen körülmények között nem akarok többé kapcsolatba kerülni a narancsos lánnyal.

És akkor fölbukkant, Georg, fölbukkant! Fél nyolc volt, és egyszer csak megjelent a Plaza de la Alianzán. Négy és fél órája ülök a téren egy narancsfa alatt, és erre megjelenik. Nem a narancssárga anorákot viselte, ami érthető, hiszen Andalúziában szubtrópusi az éghajlat. Gyönyörű a nyári ruhájában, amelynek éppen olyan lángolóan élénk a színe, mint a legtöbb háznak a környéken. Biztos egy tündértől csente el.

Nem vett észre. Lassan sötétedni kezdett. Még mindig nagyon meleg volt, ennek ellenére éreztem, hogy reszketni kezdek.

Azt hiszem, jobb, ha itt rögtön folytatom. Egy férfi volt az oldalán, egy huszonöt év körüli jóképű, magas, szakállas férfi. Akár egy sarkkutató. Ami a legjobban bosszantott, az az volt, hogy még rokonszenvesnek is találtam.

Vége mindennek! Az én hibám. Nem tartottam be a játékszabályokat. Megszegtem az ünnepélyes fogadalmat. Beleavatkoztam valamibe, aminek nem ismertem a szabályait. Várnod kell rám egy fél évet, ha kibírod, együtt…

Észrevettek. Úgy nézhettem ki, mint akit leforráztak. Szóval észrevettek. Nem véletlen a többes szám. Persze nem a lány vett észre, hanem a szakállas fiatalember. (Érted ezt, Georg? Mert én nem értettem.) Megragadja a lány kezét, rám mutat, és hangosan, hogy a téren mindenki hallja, odakiált nekem: Jan Olav! A kiejtéséből megállapítom, hogy dán. Soha azelőtt nem találkoztam vele.

A dán öles léptekkel odasiet az asztalomhoz, felém nyújtja erős kezét, és barátságosan mosolyog.

– Örülök, hogy végre megismerhetlek, Jan Olav – mondja erőteljes dán akcentussal.

A lány szó nélkül leült az asztalhoz. A dán megkocogtatja a lány vállát.– Most már mennem kell! – mondja, majd keresztülvágtat a téren, pontosan

abba az irányba, ahonnan jött. Magunkra maradtunk. A jó tündérek mégis az én oldalamon állnak. A narancsos lány velem szemben ül, tenyerembe tette a kezét, és mosolyog, kicsit zavartan, de barátságosan mosolyog.

– Nem tudtál várni rám – mondja. – Nem tudtál várni rám.– Nem – felelem. – Mert most már vérzik a szívem a fájdalomtól.Ránézek. Még mindig mosolyog. Én is mosolyogni próbálok.– Ezek szerint elvesztettem a versenyt – teszem még hozzá.A lány elgondolkodik.– Néha nem is olyan rossz vágyakozni egy kicsit. A képeslapot azért írtam, hogy

megkönnyítsem a várakozást.– Szóval veszítettem… – mondtam megint, és éreztem, hogy közben megremeg a

vállam.– Legalábbis nem úgy viselkedtél, ahogy megbeszéltük – mondja a lány

bizonytalan mosollyal. – Azért nincs minden veszve!– Hogyhogy?– Az alaphelyzet nem változott, minden attól függ, mennyire vagy türelmes.– Egy szót sem értek az egészből.A lány finoman megszorítja a kezem.– Mit nem értesz, Jan Olav? – suttogja.– A szabályokat – felelem. – Nem értem a szabályokat.Akkor kezdtünk csak igazán beszélgetni.Azt hiszem, fiam, fölösleges minden szót elismételnem, ami ezen az éjszakán

kettőnk között elhangzott. De nem is lennék képes rá. Mellesleg el tudom képzelni, mennyi kérdés halmozódhatott fel benned.

Én különösen arra voltam kíváncsi, honnan tudta a narancsos lány a nevem és a szüleim címét. Ha nem küldi azt a képeslapot, most nem ülnék itt, és nem nézném kérdően.

– Jan Olav… hát tényleg nem ismersz meg? –kérdezte kedvesen.Próbáltam úgy nézni, mintha életemben először találkoznék vele. Tekintetem

végigsiklott csupasz vállán, könnyű nyári ruháján. Sajnos, csak azt a néhány alkalmat voltam képes magamban felidézni, amikor még karácsony előtt találkoztunk. Felkavart a szépsége. Isten teremthette a saját kezével, esetleg Pygmalion, a görög mondahős, aki márványból faragta meg álmai asszonyát. Aztán Afrodité, a szerelem istennője, látva a férfi szenvedését, életre keltette a szoborasszonyt. Amikor utoljára láttam a narancsos lányt, fekete télikabát volt rajta. Könnyű, nyári ruhája rabul ejtett, azon kaptam magam, hogy egyre közelebb húzódom hozzá. Nem tudtam rájönni, honnan kellene ismernem.

– Olyan jó lenne, ha eszedbe jutna, honnan ismerjük egymást!– Segíts, kérlek!– Mi sem egyszerűbb! Dongó utca! Dongó utca. Ott nőttem fel. Egész életemben

ott laktam. Albérletemben összesen fél évet.– Írisz utca.Ugyanaz a környék. A Dongó utca az Írisz utcából nyílik.– Lóhere utca!A Lóhere utca is arrafelé van. Kiskoromban gyakran játszottam azon a

környéken, volt ott a villák között egy beépítetlen, füves terület, egy bokrokkal,

fákkal sűrűn benőtt dombocska. Ha jól emlékszem, volt ott egy homokozó is és egy mérleghinta. Pár éve padok is állnak a homokozó körül.

Ránéztem a narancsos lányra, és akkor hirtelen leesett a hályog a szememről, megragadtam a kezét, majd zokogni kezdtem.

– Veronika! Te vagy az!A lány szélesen elmosolyodott. De mintha azt is láttam volna, hogy kitöröl egy

könnycseppet a szeméből.Csak ültem, és amikor a szemébe néztem, már nem voltam zavarban többé. Gond

nélkül akár meztelenre is vetkőztem volna előtte, eltűnt minden szégyenlősségem. Kapcsolatunk egy csapásra bensőségessé vált.

Veronika az Írisz utcában lakott. Ismertük egymást azóta, hogy megtanultunk járni, de legalábbis azóta, hogy beszélni megtanultunk. Együtt jártunk iskolába is, de Veronika szülei az első félév végén elköltöztek a városból. Hétévesek voltunk akkor. Úgy tizenkét-tizenhárom éve történt. Azóta nem láttuk egymást.

Kisgyerekkorunkat a Lóhere utcai dombon töltöttük a bokrok és a fák között, akár két kis mókus. Ha nem költöztek volna el, akkor is véget ért volna gondtalan gyermekéletünk, hiszen az iskolában elkezdtek csúfolni amiatt, hogy csak lányokkal játszom.

Eszembe jutott egy dal, amit gyakran énekeltünk együtt játék közben, már nem is emlékszem, melyikünk tanulta a másiktól. Egy kisfiú s egy kisleány a réten játszanak, lepkét kergetnek boldogan, míg a hegy mögött lemegy a nap…

– Nem ismertél fel – hallom Veronikát. Érzem a hangján, hogy csalódott, szinte szomorú. Mintha nem is egy húszéves felnőtt nővel, hanem egy hétéves kislánnyal beszélnék.

Ránéztem. Piros ruhája leírhatatlanul szép volt. Hullámzott a testén, ahogy lélegzett, akár a partra kifutó, majd visszahúzódó tenger. Tekintetem a narancsfák felé kalandozott. Láttam, amint az egyik lombjára telepszik egy sárga pillangó.

– Hogyan ismerhetném fel a lárvát, ami időközben gyönyörű pillangóvá változott? – mondtam, és a narancsfa irányába mutattam.

– Jan Olav! – nézett rám szigorúan Veronika, és egyáltalán nem tűnt gyerekesnek.

Bennem ragadt még néhány megválaszolatlan kérdés. Úgy éreztem, belebolondulok a találkozásba, de legalábbis mélyen megérintett. Éreztem, hogy nem kertelhetek tovább.

– Háromszor találkoztunk Oslóban, s azután eltűntél, mint akit a köd nyelt el. Nehezebb volt rád találni, mint puszta kézzel elkapni egy pillangót. Miért kellett hat hónapig várakoznunk arra, hogy megint láthassuk egymást?

Nem értettem, miért volt ilyen eget rengetően fontos számára, hogy fél évet Spanyolországban töltsön. Csak nem a dán fiú miatt?

Szerintem már rég kitaláltad. Ugye, Georg? Én akkor még nem jöttem rá. Gondolom, feltűnt neked, hogy van valami, amiért Veronika nagyon lelkesedik. Vajon ott van-e még a nappali falán a narancsfákat ábrázoló festmény? Veronika azt állítja, hogy azóta más irányba fejlődött. Én mégis reménykedem abban, miattad, Georg, hogy nem ajándékozta el senkinek azt a képet. Az még mindig jobb, ha csak a padláson kötött ki. Nézz utána, hol van. Rendben?

– Felvettek egy művészeti iskolába. Pontosabban egy festőiskolába. Fontos volt számomra, hogy eljöhetek ide – mondta Veronika.

– Festőiskolába? – kérdeztem döbbenten. – Karácsonykor ezt miért nem mondtad?

Mivel nem kaptam azonnal választ, folytattam:

– Emlékszel? Valósággal zuhogott a hó. Megsimogattam a hajad, és amikor megszólalt a templom harangja, egyszerre megjelent egy taxi, beszálltál, és már ott sem voltál.

– Emlékszem mindenre. Olyan volt, akár egy film… egy meglehetősen romantikus film.

– Most már végképp nem értem, miért kellett titkolóznod.Veronika arca elkomorult.– Már akkor felfigyeltem rád, amikor a villamoson találkoztunk. Azt hittem,

kibírjuk egymás nélkül fél évig. Valahogy… az volt az érzésem, hogy szükségünk lenne rá. Hiszen olyan közel álltunk egymáshoz, amikor gyerekek voltunk. De már nem vagyunk gyerekek. Talán fontos lenne, hogy vágyakozzunk egymás után. Szerettem volna, hogy ne azért legyünk újra együtt, mert gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Azt szerettem volna, ha újra felfedezel magadnak. Azt szerettem volna, hogy ismerj rám, mint ahogy én is rád ismertem. Ezért nem akartam elárulni, ki is vagyok valójában.

Már nem emlékszem, mit feleltem, és arra sem, hogy a narancsos lány mit válaszolt. Csak arra emlékszem, hogy a beszélgetésünk kezdett oldottabbá válni, hol ebbe kaptunk bele, hol abba, csapongtunk az emlékek között.

– És a dán? – kérdeztem az első adandó alkalommal. Rögtön éreztem, hogy nem kellett volna. Kicsinyes volt tőlem.

Veronika röviden és kimérten válaszolt.– Mogensnek hívják. Abba az iskolába jár ő is. Nagyon tehetséges. Örülök, hogy

van még itt más skandináv rajtam kívül is.Zúgott a fejem.– Mégis, honnan tudta a nevem?Mintha a lány elpirult volna. De az is lehet, hogy a piros színű ruha miatt támadt

ilyen érzésem. Egyébként is sötét volt, és csak néhány kovácsoltvas lámpa aranyló fénye világította be az üres teret. Rendeltünk egy üveg vörös bort, ültünk egymással szemben, és beszélgettünk.

– Festettem rólad egy képet. Emlékezetből ugyan, de hasonlít rád. Mogensnek nagyon tetszett. Egyszer megmutatom. Jan Olav, ez a címe.

Ezek szerint Veronika maga rajzolta le portréját a képeslapra. Ezt már nem is kérdeztem meg. Volt azonban még valami, ami nem hagyott nyugodni.

– De… ugye nem Mogens ült a fehér Toyotában? Veronika kuncogni kezdett. Mintha témát akart volna váltani.

– Azt hiszed, nem vettelek észre a piacon? Hiszen miattad jártam oda!Végképp nem értettem semmit. Úgy éreztem, rébuszokban beszél.– Emlékszel? Először a villamoson találkoztunk. Azután érdeklődtem egy kicsit,

és sikerült kiderítenem, melyik kávéházba jársz. Nem ismertem, de egyszer fogtam magam, és beültem. Vettem egy Velázquezről szóló művészeti albumot, azt lapozgattam, és vártam.

– Rám?Hülye kérdés volt. Rögtön éreztem Veronika hangsúlyából.– Miért gondolod, hogy csak te akartál valakit megtalálni? Én is a történet része

vagyok. Nem csupán egy pillangó, akit meg akarsz fogni.Nem mertem mélyebben belemenni ebbe a kérdésbe. Éreztem, hogy veszélyes

vizekre evezek. Egyvalamit azért muszáj volt még megtudnom.– És a piacon?– Ne légy már gyerekes, Jan Olav! Már mondtam. Téged kerestelek. Arra

gondoltam, hogy egyszer felbukkansz, ha tényleg meg akarsz találni engem. Mert

hol is kerestél volna, miután a villamoson láttad nálam azt a nagy zacskó narancsot. Nem voltam biztos benne, de reménykedtem, hogy a város legnagyobb gyümölcspiacán kezded a keresését. Többször is jártam ott. És máshol is. Elmentem a Lóhere utcába és a Dongó utcába is. Egyszer becsöngettem a szüleidhez, és üdvözöltem őket. Féltem egy kicsit, nem tudtam, mit szólnak hozzám. Hebegtem valamit a gyerekkoromról, hogy errefelé laktam… De be sem kellett mutatkoznom. Rögtön felismertek. Figyelsz? Meg akartak hívni egy kávéra, de azt mondtam, sietek. Meséltem nekik a festőiskoláról, elmondtam, hogy hamarosan Sevillába megyek.

– Egy szót sem szóltak arról, hogy ott jártál… – mondtam gyanakvóan.Titokzatosan elmosolyodott. Mona Lisa mosolyát láttam maga előtt. Biztos azért

éreztem így, mert szóba került a festőiskola.– Megkértem őket, hogy ne szóljanak neked. Azt mondtam, megvan rá az okom.Elképedve hallgattam. Alig néhány napja mutattam meg a szüleimnek a

képeslapot, amit Sevillából kaptam. Valósággal berontottam hozzájuk, és közöltem, hogy házasodni készülök. Most már értem, miért volt olyan egyszerű kölcsön kérnem a repülőjegy árát. Nem kérdezték, miért megyek Sevillába tanulmányaim kellős közepén egy lány után, akivel néhányszor találkoztam Oslóban.

A narancsos lány folytatta:– Nem is olyan egyszerű feladat megkeresni valakit egy nagyvárosban. Az pedig

szinte lehetetlen, hogy csak úgy összefuss vele. Néha mégis teljesül az ember kívánsága. El kellett jönnöm a festőiskolába, és nem akartam lekötni magam senkihez az út előtt. Ám, ha két ember keresi egymást, talán mégsem különös, ha végül mégis találkoznak.

– Voltál azelőtt a Dómban istentiszteleten? – kérdeztem.– Nem. Soha. És te?Megráztam a fejem.– Tudod, már a kétórai istentiszteletre is elmentem. Utána járkáltam kicsit az

utcákon, majd bementem a következőre. Éreztem, hogy ott leszel.Egy darabig szótlanul ültünk egymással szemben. Volt azonban valami, amire

még mindig nem kaptam választ.– Azt mondtad, nem Mogens ült a fehér Toyotában?– Nem.– Akkor ki?Veronika eltűnődött egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.– Senki – bökte ki végül. – Egy régi szerelmem. Egy osztályba jártunk a

gimnáziumban.Felnevettem.– Nem birtokolhatjuk egymás múltját, Jan Olav. Inkább a közös jövőnkkel

kapcsolatban tegyünk fel kérdéseket.Annyira zavarban voltam, hogy mondtam egy nagy butaságot:– Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés.Arra tippelek, hogy a válaszom a narancsos lánynak sem tetszett. Szerettem

volna helyre hozni, így megpróbáltam teljesen másról beszélni– És mi van a narancsokkal? Miért vettél olyan elképesztő mennyiségben

narancsot?Kérdésem felvidította.– Sejtettem, hogy piszkálja a csőrödet. Végül is a narancsokkal sikerült

elcsalogatni téged a piacra is.Megismételtem a kérdést.

– Miért kellett az a rengeteg narancs?Rám nézett, úgy ahogy annak idején Oslóban, a kávéházban, és lassan a

következőket mondta:– Le akartam festeni a narancsokat.Lefesteni? Elképedve hallgattam.– Az összeset?A lány finoman bólintott.– Gyakorolni akartam, mielőtt Sevillába jöttem. Elképedve ráztam a fejem. Ez a

lány bolondnak néz engem?– Mi lett volna, ha csak egy narancsot veszel, és azt fested meg többször?– Azt hiszem, lesz miről beszélnünk, amíg együtt vagyunk. Az a gyanúm, hogy

vak vagy az egyik szemedre.– Melyikre?– Egyik narancs sem hasonlít a másikra, Jan Olav. Még a fűszálak sem

hasonlítanak egymásra. Ezért vagy most itt.Nem értettem mire gondol.– Azért vagyok itt, mert a narancsok nem hasonlóak?– Gondolom, nem azért utaztál Sevillába, hogy találkozz „egy nővel”. Ha így

lenne, fölösleges lett volna elindulnod. De te azért jöttél, hogy találkozz velem. Belőlem pedig csak egy van. Én sem „egy férfinak” küldtem képeslapot Sevillából. Neked küldtem. A képeslapon arra kértelek, hogy bírjad még ki egy kicsit, és hogy bízz bennem.

Még akkor is ott ültünk a teraszon, amikor a kávéház már rég bezárt. Amikor felálltunk, odahúzott az egyik narancsfa törzséhez, amelynek közelében ültünk, vagy én voltam az, aki nekitolta a fa törzsének, már nem emlékszem, de emlékszem arra, hogy mit mondott.

– Csókolj meg Jan Olav, mert úgy érzem, végre megtaláltalak.Megfogtam a vállát, és finoman megcsókoltam a száját.– Kérlek, csókolj meg rendesen! És ölelj át.Engedelmeskedtem neki. Ő határozta meg a játékszabályokat. Vaníliaíze volt. A

hajának pedig citromillata.Hallani véltem, hogy a narancsfa ágai között két kis mókuska kergetőzött.Eleget meséltem már erről az estéről, Georg. Már csak egyvalamit mondok el,

mégpedig azt, hogyan végződött.Nem értem vissza a szállodámba éjfél előtt. Veronika egy idős hölgynél bérelt

szobát. Falain Veronika narancsvirágokat és narancsfákat ábrázoló akvarelljei lógtak. A szoba egyik sarkában állt a rólam készített olajfestmény. Egyikünk sem akart beszélni a képről. Megtörtük volna a varázst. Nem lehet mindent szavakkal kifejezni. Ezek voltak a szabályok. Feltűnt, hogy nagyon nagy és nagyon kék szemeket festett nekem. Mintha a személyiségem a szememben összpontosult volna.

Éjszaka a vele kapcsolatos kitalált történetekkel szórakoztattam Veronikát. Meséltem neki a nagy családról, melybe beleképzeltem, a drámai kimenetelű grönlandi sítúráról. Meséltem a karcsú lányról, aki az ENSZ megbízottjaként egy új, narancsokra veszélyes vírussal vette föl a harcot. Elmondtam az óvónő történetét, akinek harminchat egyforma narancsot kellett beszereznie a piacon. Azután következett az egyetemista lány története, aki az üzemmérnökök záró bulijára készített narancstortát. A következő történetből kiderült, hogy a lány tizenkilenc éves, az egyik végzős hallgató felesége, és már van egy kislányuk is. Többen is ellenezték ezt a házasságot. Végül arról a lányról meséltem, aki élelmet csempész az afrikai éhezőknek.

Veronika cserébe elmesélt néhány történetet gyermekkorunkból, amikor még a Dongó utcában és az Írisz utcában játszottunk együtt.

Amikor felébredtünk, a nap már magasan járt az égen. Veronika kelt fel először. A mai napig emlékszem, milyen volt, amikor felébresztett. Már azt sem tudtam, mi az álom, mi a valóság. Csak egy volt biztos, nem kell többé a világot járnom a narancsos lány után.

Nekem sem kellett többé azon törnöm a fejem, ki lehet valójában a narancsos lány. Nem is értem, miért nem jöttem rá még azelőtt, hogy megtudtam volna, hogy Veronikának hívják…

Mama kopogott az ajtón.– Fél tizenegy van, Georg! Már réges-rég vacsorához van terítve. Sok van még

hátra?– Kedves narancsos lány! Sokat gondoltam rád. Ki kell bírnod még egy kicsit

– mondtam ünnepélyes hangon.Sajnos, nem láthattam a mama arcát, hiszen az ajtó másik oldalán állt.

Mindenesetre szólni sem tudott.– Néha úgy hozza a sors, hogy várnunk kell egy kicsit.Amikor erre sem felelt, énekelni kezdtem:– Egy kisfiú s egy kisleány a réten játszanak… Mama továbbra is hallgatásba

burkolózott. Azután halkan énekelni kezdett, hallottam, hogy egészen hozzátapad az ajtóhoz.

– …lepkét kergetnek boldogan, míg a… Nem tudta befejezni, mert sírni kezdett.– …a hegy mögött lemegy a nap – fejeztem be mama helyett.Mama felsóhajtott az ajtó mögött.– Hát ilyenekről ír…? – kérdezte szipogva.– Írt… – feleltem kurtán.Erre már nem felelt, de a kilincsen láttam, hogy mama rátámaszkodik.– Mindjárt megyek – suttogtam. – Már csak tizenöt oldal van hátra.Most sem kaptam választ. Lehet, hogy nem is tudott megszólalni. Miriam aludt.

Mama, papa és én beszélgettünk egymással – hármasban. Mi, akik valamikor egy család voltunk itt a Dongó utcában. A nappaliban ott van nagymama és nagypapa is. Valaha ők építették a házat. Jorgen csak látogatóban van nálunk.

Alaposan végiggondoltam, amit olvastam. Egyvalami biztos volt számomra. Apa nagyon komolyan vett engem. Nem egy kitalált történetet mesélt el nekem. Talán nem mesélt el mindent, ám amit elmesélt, annak minden mozzanata igaz.

Nem emlékszem, hogy a nappaliban valaha függött egy narancsfákat ábrázoló kép. Ismerem viszont mama összes többi képét. Láttam akvarelleket, amelyeket a kertünkről festett, de azon orgona és cseresznyefa van.

Azt hiszem, lesz miről beszélgetnünk mamával. Legegyszerűbb, ha felmegyek a padlásra. Mindig tudtam, hogy mama az Írisz utcában lakott, amikor kicsi volt. Jártam is abban a házban, amikor átvittem egy levelüket, amit nekünk kézbesítettek.

Volt még valami, ami nagyon érdekelt. Reméltem, hogy apa említi még a Hubble teleszkópot. Egyébként a csillagász Edwin Powel Hubble-ról nevezték el. Ő mutatott rá arra, hogy a világűr tágul. Először azt fedezte fel, hogy az Andromeda-köd nem a mi galaxisunkban elhelyezkedő, porból és gázokból álló felhő. Hubble bebizonyította, hogy önálló, a Tejútrendszeren kívül elhelyezkedő galaxis. Felfedezése, miszerint a Tejút nem az egyetlen galaxis a világegyetemben, forradalmasította a csillagászatot.

Legfontosabb felfedezését 1929-ben tette, amikor megállapította, hogy minél távolabb helyezkedik el egy galaxis a Tejúttól, annál gyorsabban mozog. Ez a felfedezés a Big-Bang-elmélet alapja. Ma a legtöbb csillagász elfogadja ezt az állítást. Az elmélet szerint a világegyetem 12-14 milliárd évvel ezelőtt jött létre egy nagy robbanás következményeként.

Ha mindazt, ami a világegyetemmel történt, huszonnégy órában szeretnék ábrázolni, kiderülne, hogy a Föld késő délután keletkezett, a dinoszauruszok pedig röviddel éjfél előtt jelentek meg bolygónkon. Az emberek létezését az utolsó percekre tehetnénk…

Itt vagy még, Georg? Még egyszer leültem a géphez. Hétfő van, téged már elvittelek az óvodába.

Nem volt jó kedved. Megmértem a hőmérsékleted, de szerencsére nem voltál lázas. Belekukkantottam a torkodba, a füledbe. Néhány nyirokcsomód kicsit duzzadtabb ugyan, de nem találtam benned betegség nyomát. Lehet, hogy kicsit megfáztál vagy kimerültél a hétvégén.

Talán még reménykedtem is kicsit abban, hogy beteg vagy, s akkor velem lehetsz egész nap. Végül is van dolgom, folytatom az írást.

Kint jártunk a nyaralónkban, és mama egy hosszú túráról négy nagyobb tejeskanna málnával tért vissza. Ezen annyira belelkesedtél, hogy azonnal neki akartál vágni a hegynek. Végül délután elmentetek, és sikerült fél kiló szedret szedned. Mamának nem volt más választása, kénytelen volt szederlekvárt főzni. Vasárnap meg is kóstoltuk. Úgy emlékszem, kicsit savanyúnak találtad, de enned kellett belőle, hiszen te szedted.

Rengeteg lemminget láttunk az erdőben a nyáron. Megengedtük, hogy lerajzolj egyet a nyaralónk naplójába egy sárga és fekete ceruzával. Egész jól sikerült, még lemmingnek is látszik az állat, amit rajzoltál. Mama azért a biztonság kedvéért odaírta a rajz alá, hogy „lemming”. Mellé írta a neved és az évszámot: Georg, 1990. szeptember 9.

Megvan valahol az a napló? Írtok bele azóta is?Mai estém nagy részét a napló lapozgatásával töltöttem. Te akkor már rég

aludtál. Újra és újra átlapoztam. Amint a végére értem, visszalapoztam a rajzodhoz, azután megint a könyv elejére.

Veronika volt az, aki végül elunta, és kivette a könyvet a kezemből. Feltette a könyves szekrény legfelső polcára, bár azelőtt mindig a kandalló párkányán tartottuk.

– Akkor most igyunk egy pohár bort – javasolta.Térjünk csak vissza Spanyolországba.Két napig maradtam még Veronikánál. Utána haza kellett utaznom. Veronika és

az idős hölgy is, akinél lakott, helyeselte a döntésemet. Ki kellett bírnom nélküle három hónapig, amíg befejezi a festőiskolát. Addigra azonban megtanultam várakozni. Bíztam a jövőnkben.

Megkérdeztem, érvényes-e az ígérete, miszerint az év második felének minden napját együtt fogjuk tölteni. Féltem, hogy érvényét vesztette az ígéret, hiszen megszegtem a szabályokat. A narancsos lány némi tűnődés után válaszolt. Azt hiszem, valami találót szeretett volna mondani.

– Igen, de levonom azt a két napot, amit miattad már sikerült együtt töltenünk.Amikor kikísért a repülőtéri buszhoz, találtunk az út szélén egy döglött fehér

galambot. Veronika megtorpant. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyen megérinti a látvány. Végül odafordult hozzám, a mellkasomra hajtotta a fejét, és

sírni kezdett. Én sem bírtam tovább, elsírtam magam. Fiatalok voltunk, szerelmesek. Jó lett volna, ha az a halott galamb nem fekszik ott. Vagy legalább ne lett volna fehér. Sírtunk. Rossz előjelnek tekintettük.

Oslóba visszatérve belevetettem magam a tanulmányaimba. Szükség is volt erre, hiszen amíg Sevillában voltam, lemaradtam számos fontos előadásról. Nem is beszélve arról, mennyi időt elvesztegettem a kóborlásokkal a városban és a közeli sípályákon. Rengeteg időm lett hirtelen. Már nem kellett a világban a titokzatos narancsos lány után kutatnom. Azzal sem kellett foglalkoznom, mint sokaknak a csoportból, hogy barátnőt keressek.

Előfordult, hogy összerezzentem az utcán, amikor megláttam egy fekete kabátos lányt vagy – ahogy egyre melegebb lett az idő – egy ellibbenő piros ruhát. Elég volt megpillantanom egy narancsot, és máris eszembe jutott Veronika. Amikor vásárolni mentem, képes voltam órákat tölteni a narancsos pultnál. Most már én is láttam, hogy nem minden narancs egyforma. Csak álltam, és végtelen nyugalommal szemléltem őket. Ha narancsot vettem, időt szántam rá, hogy a legszebbeket válogassam ki. Egyszer még arra is rászántam magam, hogy narancstortát süssek Gunnarnak és a barátaimnak.

Gunnar államigazgatást tanult, másodéves volt, és jobban értett a főzéshez, mint én. Nemegyszer lepett meg finom vacsorával, és nem várta, hogy viszonozzam. Éppen ezért gondoltam, hogy meglepem egy narancstortával. Beleraktam szívem, lelkem. Anyám segített receptet keresni egy régi szakácskönyvben. Még azt is felajánlotta, hogy megsüti helyettem. Nem sejthette, hogy valamilyen módon ez is kapcsolódik Veronikához.

Július közepén a narancsos lány hazaérkezett Sevillából. Kimentem elé a repülőtérre. A várócsarnok egész közönsége szemtanúja volt a nagy találkozásnak, amikor Veronika megjelent két nagy bőröndjével, és hóna alatt hatalmas rajzmappájával. Egy darabig csak álltunk szótlanul egymással szemben, mintha bizonyítani akarnánk, hogy tudunk még várni. Végül nem bírtuk tovább és hevesen átöleltük egymást, talán túlságosan is hevesen ahhoz képest, hogy a repülőtér várócsarnokában álltunk. Egy idős hölgy meg is jegyezte, hogy szégyellhetnénk magunkat. Csak nevettünk rajta. Igazán nem volt mit szégyellnünk. Fél évig vártunk egymásra.

Veronika még a repülőtéren megmutatta nekem legújabb festményeit. Ahogy gyorsan átlapozta a képeket, felvillant egy pillanatra a rólam készített portré is. Még mindig nagynak és élénken kéknek láttam a szemem. Nem tudtam, mit mondjak, de nem is volt rá szükség, mert Veronika magyarázatot fűzött minden képhez. Csak úgy dőlt belőle a szó. Nem palástolta, mennyire büszke a képekre. Érződött, hogy tényleg sokat tanult ez alatt a fél év alatt.

A nyár fennmaradó részét utazással töltöttük. Kimentünk az Oslo-fjordszigeteire, felutaztunk északra, múzeumokba, kiállításokra jártunk, sétáltunk a városban.

Bárcsak láttad volna őt akkor! Bámultam, milyen kecses a mozgása, és milyen hamar szót ért az emberekkel. És mennyit nevet! Igaz, én is sokat nevettem akkoriban. Nincs fertőzőbb dolog a nevetésnél.

Egyre gyakrabban fordult elő, hogy többes szám első személyben beszéltünk magunkról. Mit mondjak, jó érzés volt. Már nem azt mondtuk, hogy ki-ki mit csinál majd másnap, hanem megbeszéltük, hogy mit csinálunk együtt. S mindezt a legnagyobb természetességgel. „Mit csináljunk? Kimenjünk a szigetekre vagy inkább maradjunk itthon, és olvassunk?” Amikor a „mi” névmást használjuk, olyan cselekvésekről beszélünk, amelyek mögött két ember összetett lényének közös akarata rejlik. A legtöbb nyelvben külön névmás van erre. Azt hiszem, ez rendkívül

fontos. Varázslatos dolgok történnek, ha két ember egyszerre így kezd gondolkodni. „Vacsorát főzünk.” „Bontsunk ki egy üveg bort?” „Menjünk aludni.” stb. Különös. Mindenesetre más, mintha azt kellene mondanunk, hogy: „Most már menj haza, mert fáradt vagyok.”

Egyszerre más szabályok szerint kezdünk el működni. Pedig csak egy apró szócskáról van szó, Georg, amely olyan tartalmakat fog egybe, melyek a legmélyebb struktúrákban változtatják meg két ember életét. Hiszen egyszerre csak egy konyhájuk, egy fürdőszobájuk, egy ágyuk lesz.

Áramütésként ért először a szó használata. Mintha bezárult volna a kör. Mintha az egész világ egy magasabb rendű egységbe olvadt volna össze.

Emlékszem, egy augusztusi estén kimentünk a Bygdoyre, és a hosszú fjordot bámultuk. Váratlanul, nem is értem miért, de a következőt mondtam:

– Csak ez egyszer vagyunk jelen a világban.– Most vagyunk itt – felelte Veronika, mintha emlékeztetni akarna valamire.– „…nyári estéken érzem, hogy mennem kell…” – idéztem Olaf Bull egy

verséből. Veronikának emlékeznie kell rá, hiszen együtt olvastuk.Hirtelen felém fordult, megragadta a fülcimpámat, és azt mondta:– Boldog lehetsz, hogy itt voltál, akkor is, ha menned kell!Veronika ősszel beiratkozott a Képzőművészeti Akadémiára, én folyattam az

orvosi egyetemet, ami az előkészítő év után egyre izgalmasabb volt számomra. Délutánonként vagy esténként együtt voltunk. Ügyeltünk arra, hogy mindennap találkozzunk. Megjegyzem, azt a két napot, amit Sevillában együtt töltöttünk, tényleg levonta a félévből. Tulajdonképpen csipkelődésnek szánta, de jó volt arra is, hogy tudjam, betartja a szavát. Tudomásul kellett vennünk a történetet működtető szabályokat, különösen most, hogy igazán elkezdődött. Sőt ahogy bonyolódott, újabb és újabb szabályok határozták meg a működését. Emlékszel, mit mondtam ezekről a szabályokról? Azt, hogy lényeges dolgok, melyeknek betartása tőlünk függ, de megértenünk nem feltétlenül kell őket. Még csak beszélni sem nagyon kell róluk.

Veronika Oslóban is egy idős hölgytől vett ki egy szobát, amelyhez egy kis konyha is tartozott. A szobáért cserébe lenyírta nyáron a kertben a füvet, télen eltakarította az útról a havat, bevásárolt, és hetente egyszer vett a néninek egy üveg portóit. Monwinckel néni, mert így hívták, azt sem bánta, ha én végzem el ezeket a heti teendőket. És az ellen sem volt egy idő után kifogása, hogy néhányszor Veronikánál aludtam.

Karácsonykor elmentünk istentiszteletre a Dómba. Úgy éreztük, tartozunk egymásnak ennyivel. Veronika ugyanazt a fekete kabátot viselte, és ugyanaz a mesés csat volt a hajában. Most már én is részese voltam a kimeríthetetlen titoknak. Ugyanabban a padban ültünk, de idén nem kellett féltékenykednem azokra a férfiakra, akik megfordultak Veronika után. Büszke voltam rá. Valósággal sugárzott, látszott rajta a boldogság. Én is boldog voltam, és remélem, hogy egy kicsit talán ő is büszke rám.

Az istentisztelet után pontosan abba az irányba indultunk el, mint egy évvel azelőtt. Szóba is került ez köztünk. Egyébként azonban alig szóltunk egymáshoz a Palotakerthez vezető úton.

Megálltunk azon a helyen, ahol egy éve beszállt a taxiba, és eltűnt a szemem elől. Átöleltük egymást. Idén is el kellett válnunk. Veronika Skillebekkbe ment egy nagynénjéhez, ott találkozott az édesapjával, onnan kocsival mentek tovább Askerbe, ahol családja lakott. Én ebben az évben is a Dongó utcában töltöttem a karácsonyt a szüleimmel és Einarral.

Szóval ugyanaz volt a helyzet, mint egy évvel ezelőtt. Jön egy szabad taxi, Veronika beszáll és… Mi történik azután? Megtörik a varázs? Véget ér a történet? Erről nem beszéltünk eddig. Az év második felének minden napját együtt töltöttük. Eltekintve a két nap büntetéstől. A narancsos lány betartotta a szavát. De mi lesz velünk az új esztendőben?

Hidegebb volt, mint tavaly karácsonykor. Veronika reszketett. Átkaroltam, és dörzsölgettem a hátát. Közben elmeséltem, hogy Gunnar kiköltözik jövőre a lakásunkból. Bergenbe megy tanulni. Kell keresnem valakit, akivel megosztom a bérleti költségeket.

Olyan gyáva voltam, Georg. Szerintem Veronika is így gondolta. Szinte dühösen kérdezte, hogy Gunnar tényleg kiköltözik-e, és hogy én tényleg keresek-e valakit lakótársnak. Nem értette, miért nem beszélek nyíltan. Féltem, hogy haragban válunk el egymástól. De másképp történt.

– Mit szólnál, ha én lennék az új lakótársad, Jan Olav? Szerinted?Hiszen erre vágytam én is. De gyávább voltam, mint ő. Nem akartam véteni a

szabályok ellen.Veronika úgy ragyogott, mint a Plaza de la Alianza narancsfái. Meg is

egyeztünk, hogy január elején átköltözik a lakásba. Jövőre nem csupán minden napot, de minden éjszakát is együtt töltünk. Új szabályokat állítunk fel.

Láttam azonban rajta, hogy valami nyugtalanítja. Nem értettem.– Mi történt, Veronika? – kérdeztem suttogva.– Gunnarnak külön szobája volt…Bólintottam.– Ugye, nem külön szobában fogunk aludni?– Ó, hát persze, hogy nem! – feleltem, de továbbra sem értettem, hová akar

kilyukadni.Veronikát többé nem gyötörték kétségek. Kimondta, amire gondolt.– Mi lenne, ha Gunnar szobájából műterem lenne? – kérdezte. Futó pillantást

vetett rám, már a viszontpillantásomból látni akarta, mire számíthat. Megérintettem haján a csatot, és azt mondtam, büszke vagyok arra, hogy egy művész lesz a lakótársam.

A távolban feltűnt egy taxi, Veronika intett, és az autó megállt az út szélén. Eszembe jutott, hogy éreztem magam egy évvel azelőtt.

Most már nem kell elhagyott báli cipő után kutatnom, miután elment az autó. Nem kell holmi gondoskodó tündérek által felállított szabályokhoz alkalmazkodnunk. Mi irányítottuk a szerencsénket.

Miközben neked írok, a Hubble teleszkóp ott kering a saját pályáján a Föld körül. Négy hónapja annak, hogy az űrbe juttatták, és május óta értékesebbnél értékesebb felvételeket küld nekünk a világegyetemről, amelynek mi is a gyermekei vagyunk. Gyorsan kiderült, hogy a teleszkóp tükrén életlen képeket eredményező eltérések vannak. Hamarosan fellőnek egy űrkompot, amelynek legénysége majd kiküszöböli a hibát.

Történt valami azóta a Hubble teleszkóppal? Sikerült elhárítani a hibát a világmindenség szemén, mely rálát és láttat egyszerre? Érted, mire gondolok? Hiszen maga az univerzum hozta létre a szemet.

Szeretném ismerni a történet egészét, amelynek meghatározott ideig valamennyien szereplői vagyunk. A Hubble teleszkóp egy szép napon talán többet mond el nekünk e történet természetéről. A galaxisokon túl talán ott a titok nyitja, és az magyarázatot ad majd arra is: mi is az ember valójában.

Azt hiszem, használtam már néhányszor azt a szót, hogy „titok” ebben a történetben. Az univerzum megértése talán leginkább egy óriási kirakós játékhoz hasonlítható. És mert szellemi titokról van szó, könnyen előfordulhat, hogy a megfejtést önmagunkban kell keresnünk. Hiszen itt vagyunk, részeiként az univerzumnak.

Lehet, hogy tökéletlenek vagyunk még. Az ember fizikai fejlődése a pszichikai előtt következik. Ahogyan az is elképzelhető, hogy az univerzum fizikai fejlődése csak egy külső megjelenési formája a világmindenség önfelismerésének.

Van egy őrült teóriám. Képzeld csak el, Newton hirtelen felfedezi az általános gravitációt. Rendben. Hasonlóképpen gyorsan történt az is, hogy Darwin rájött az evolúció elméletére. Ez is rendben. Akkor jött Einstein, és kiderítette, hogy a tömeg, az energia és a fény sebessége között összefüggés van. Kiváló! 1953-ban Crick és Watson felfedezte a DNS-molekulát, tehát azt az anyagot, amely minden élő öröklődési anyaga. Tudod, Georg, könnyen előfordulhat az is, hogy egy gondolkodó elme egy szép napon egyszer csak rájön a világmindenség titkára. És azt hiszem, az is nagyon gyorsan fog történni.

Emlékszel? Azzal kezdtem a történetem, hogy szeretnék majd kérdezni tőled valamit. Kíváncsi vagyok, mit fogsz felelni. Nagyon fontos nekem. De előbb még el szeretnék mesélni valamit.

A Hubble teleszkóp! Megint előkerült. Szinte biztos vagyok benne, hogy apám kérdése az univerzumra fog vonatkozni.

Felálltam, és kinéztem az ablakon. Még mindig havazott. A Hubble teleszkóp azonban, kívül légkörünkön, kristálytiszta felvételeket tud készíteni a galaxisokról, legyenek azok akár több milliárd fényévre a Tejúttól. Ráadásul megállás nélkül dolgozik. Már több százezer képet készített és több tízezer égitestet vizsgált meg. Naponta olyan adatmennyiséggel áraszt el minket, amely megtöltené egy személyi számítógép memóriáját.

Miért írt apám megint az űrtávcsőről? Nem értettem, mi köze ennek az egésznek a narancsos lány történetéhez. Valószínű, csak arról van szó, hogy halála előtt ez volt az utolsó dolog, ami apámat sokat foglalkoztatta.

A Világmindenség Szeme! Eszembe nem jutott volna, hogy így gondoljak a Hubble teleszkópra. Én inkább úgy láttam, mint egy ablakot, amelyen kinézve az emberek megláthatják a világűrt. De nem túlzás azt állítani, hogy a „világmindenség szeme”.

Annak idején, némi túlzással, technikai csodát láttak a Christiania-Eidsvoll közötti vasútvonalban. Norvégiában a világ lakosságának mintegy ezredrésze él. 1850-ben, amikor megnyitották a Christiania-Eidsvoll vasútvonalat, annak az ezredrésznek is csak a tizede. A Hubble teleszkóp segítségével a föld teljes lakossága bepillantást nyerhet a világűrbe. Apám halála előtt fél évvel lőtték fel, 2,2 milliárd dollárba került. Kiszámoltam, körülbelül négy korona jutna a föld minden egyes lakójára. Azt hiszem, nem túl magas ár ez egy ilyen elképesztő világűrutazásért. Csak összehasonlításképp: ma kétszáz koronába kerül egy retúrjegy Oslo és Eidsvoll között. A világűrutazáshoz képest elég drága. Itt lenne az ideje tiltakozni a Norvég Államvasutaknál.

Apám kozmikus érzékszervnek nevezi a Hubble teleszkópot. Azt hiszem, értem, mire gondolt. Talán kis lépés az emberiségnek, hogy kilőtték a világűrbe a Hubble teleszkópot, ám annál nagyobb lépés az univerzum számára, hiszen az emberiség megkapta az esélyt arra, hogy megfejtse a világmindenség titkát. Tizenöt milliárd évébe került a világmindenségnek, hogy létrehozzon egy olyan szerkezetet,

amellyel saját magát képes megvizsgálni! (Több mint fél órámba tellett megfogalmazni ezt a mondatot, ezért gondoltam, hogy kiemelem.)

Sietnem kell! Nemsokára ahhoz a részhez érek, amikor megszületek. Különös érzés…

Folytasd csak, apa! Nem akartalak félbeszakítani. Tulajdonképpen te kérdezted, mi a helyzet a Hubble teleszkóppal. Most legalább válaszoltam a kérdésre.

Mostantól igyekszem kevesebbet fecsegni. Holnap fontos megbeszélésem van. Mama visz reggel az óvodába.

Négy évig éltünk együtt abban a lakásban. Veronika befejezte a Képzőművészeti Akadémiát, továbbra is festett, később pedig másoknak kezdte tanítani a festés művészetét. Tanított rajzot is középiskolákban. Én is végeztem az orvosi egyetemen, és várt rám a kétéves kórházi gyakorlat.

Biztosan tudod, hogy nagymama és nagypapa Tonsbergben születtek. Akkoriban mentek nyugdíjba, és meg akarták valósítani régi álmukat, vissza akartak térni a környékre. Vettek is maguknak egy aprócska házat Nordbyben. Öcsém, Einar, tengerészként járta az óceánokat. Azt hiszem, szerelmi bánat űzte tőlünk távol. Ezért alakult úgy, hogy Veronika és én vettük át a Dongó utcai hatalmas házat. Kölcsönt kellett ugyan fölvennünk, de most már volt fizetésünk, tudtuk, hogy vissza tudjuk fizetni.

Az első évben rengeteget foglalkoztunk a kerttel. Megtartottuk természetesen a két almafát, a cseresznyefát és a körtefát. Koronájukat megnyestük, tövüket megtrágyáztuk. Megtartottuk a málnabokrokat, és a feketeszedertől sem volt szívünk megválni. Ugyanígy megmaradt a ribizli és a rebarbara is. Ültettünk viszont orgonát, rododendront és hortenziát. Veronika volt a főkertész. Én egész életemet ebben a kertben töltöttem, úgy éreztem, legyen most az övé. Amikor meleg volt, kint ült a kertben festőállványa mögött, és megörökítette a kert változásait.

Egyszer, amikor málnát szedtünk, felfigyeltünk egy különösen kövér dongóra, ahogy egy lóhere virágjából szívogatta a nektárt, majd hirtelen felröppent, és gyors repülésben elhagyta a kertet. Akkor döbbentem rá, hogy saját súlyához viszonyítva gyorsabban repül, mint egy jumbojet. Elmondtam Veronikának, és nekiláttunk együtt számolni. Abból indultunk ki, hogy egy dongó súlya nem lehet több húsz grammnál, és tíz kilométer per órás sebességgel repülhet. Azután következett a jumbojet, amely 800 kilométer per órás sebességgel repül, tehát nyolcvanszor gyorsabban, mint egy dongó. Csakhogy nyolcvanszor húsz gramm nem több mint 1,6 kiló. Tehát a dongó saját súlyához képest sokkal gyorsabb, több ezerszer gyorsabb, mint egy jumbo. Egy Boeing 747-esnek négy jetmotorja van. A dongónak viszont egy sincs. A dongó leginkább egy szimpla propelleres géphez hasonlítható. Ezen jót nevettünk. Egyrészt, mert a dongó ilyen gyorsan tud repülni, másrészt, mert a Dongó utcában laktunk.

Veronika tanított meg arra, hogy felfigyeljek a természet apró csodáira, és arra, milyen sok van belőlük. Képesek voltunk hosszú percekig csodálni egy májvirágot vagy egy ibolyát.

Elszomorodom, ha eszembe jut a dongó röpte, a csodálatos délután a kertben. Minden olyan gyorsan elszállt. Olyan boldogok voltunk; nyitottak, meg sem érintett minket a gond. Remélem, fiam, hogy te is képes vagy megérezni az apró dolgok varázsát. Mert legalább annyira elgondolkodtatóak, mint a csillagok és a galaxisok. Néha azt gondolom, bonyolultabb létrehozni egy dongót, mint egy fekete lyukat.

Varázslatos az apró dolgok világa. Varázslatos látni azt is, amit mások soha nem láthattak. Nehéz szavakba öntenem ezt az érzést. Képzeld el a világot úgy, hogy mit sem tudsz természeti törvényekről, evolúcióról, atomokról, DNS-molekuláról, biokémiáról és idegsejtekről, a Föld forgásáról, arról, hogy a világegyetem egy bolygója, s nem tudod, mennyi és milyen szerv bújik meg az emberi testben, szív, tüdő, vese, agy, keringési rendszer, izmok, gyomor és belek.

Arról az időről beszélek, amikor az ember még teljes volt, büszke és boldog. A világ nem volt más, mint csodálatos mese.

Az erdőből vadállat ugrik eléd, néhány percig rád mered, majd tovasuhan. Miféle lélek mozgatja az állatot? Miféle kimeríthetetlen erő, amely szivárványszínű virágba borítja a földet, és az ég csillagokkal kivert pajzsát borítja fölénk éjszakánként?

Ezt az ősi világot találod meg a népmesékben. Olvass Grimm-meséket, fiam, izlandi sagákat10, görög és germán mítoszokat. Olvasd el az Ótestamentumot!

Nézz körül a világban Georg, mielőtt túl sok fizikát vagy kémiát tanultál volna.A Hardanger-fennsík szélfútta hómezején rénszarvasok csordái vonulnak át. A

Camargue mocsaraiban, a Rhone szerteágazó mellékágai között tűzpiros flamingók villannak fel. Karcsú gazellák csapatai rebbennek szét az afrikai szavannán. Királypingvinek ezrei topognak az Antarktisz jeges partján, és nem fáznak, szeretnek ott lenni. Legalább ilyan élmény, ha Ostland erdejében járva egy jávorszarvas dugja ki fejét a rengetegből. Tavaly egyikük eltévedt, eljött egészen a Dongó utcáig. Fjellstoleni házikónk udvarára egyszer betévedt egy róka. A tonsbergi tengerpart szikláiról kövérkés fóka csobban a hullámokba.

Csodálatos a természet, remélem, te is felismerted már. Aki soha nem látta még ilyennek a világot, talán csak akkor fedezi fel, hogy milyen, amikor már közel számára a vég. Akkor talán nyílik számára egy utolsó alkalom, hogy átadja magát a csodának, amelytől hamarosan búcsút kell vennie.

Csak remélni tudom, hogy érted, mire gondolok, fiam. Azt hiszem, senki nem vett még könnyes búcsút Euklidész geometriájától vagy az atomok periódusos rendszerétől. Senki nem hullajtott még könnyeket, ha lekapcsolták az internetről. Az ember a világtól tud csak elbúcsúzni, az élettől, a csodától. És azoktól az emberektől, akiket igazán szeretett.

Hányszor elképzeltem, milyen érdekes lett volna megszületni a modern kémia és fizika születése előtt. Szerettem volna beleszületni abba a varázsvilágba. Bár most, hogy itt ülök a számítógép képernyője előtt, és neked írom ezt a történetet, most éppen olyan varázslatosnak látok mindent. Tudós vagyok, és soha nem utasítottam el a tudományt. Mégis van egy mitikus, szinte animista11 énem. Soha nem engedtem, hogy Newton vagy Darwin megfosszon ettől az élménytől. (Ha nem értesz valamit, nézz utána nyugodtan egy lexikonban. Van egy sorozat a nappaliban a könyvespolcon. Vagyis most ott van, de hogy ott áll-e még néhány év múlva is, azt nem tudhatom.)

Szeretnék megosztani veled egy titkot: mielőtt felvettek volna az orvosi egyetemre, két út állt előttem. Költő szerettem volna lenni, aki megénekli a világ csodáit, vagy orvos, aki az életet szolgálja. A biztonság kedvéért az orvoslást választottam.

Soha nem lett belőlem költő, de legalább ezt a történetet leírtam neked. Hazajönni a rendelőből egy narancsos lányhoz, aki a kertben ül, s az orgonákat és

10 legendás hősökről szóló, koraközépkori monda, prózai elbeszélés11 ősi hitnek a követője, mely szerint minden tárgynak saját lelke, szelleme van, mely hat, s melyre

az embernek hatni lehet

cseresznyevirágokat festi, maga volt a beteljesülés számomra. Egyszer annyira magával ragadott a látványa, hogy a karomba kaptam, és felszaladtam vele a hálószobáig. Istenem, hogy kacagott! Azután lefektettem az ágyra és elcsábítottam. Nem szégyellem, hogy bevezetlek életünk ezen csodáiba is. Fontos része a történetnek.

Az első dolog, amit elhatároztunk, amikor beköltöztünk, miután hónapokon keresztül újítottuk fel a házat, hogy nem teszünk semmit az ellen, hogy gyermekünk legyen. Még az első éjjel elhatároztuk, amikor itt aludtunk. Attól a perctől fogva vártuk, hogy megfoganj.

Másfél év múlva megszülettél, Georg. Nagyon büszke voltam rád, amikor először a karomban tartottalak. Fiú lettél. Ha lány lettél volna, most Ranveignak hívnának. Tudod, így hívták a képzeletbeli narancsos lány gyermekét is.

Veronika fáradt és sápadt volt a szülés után, mégis boldognak érezte magát. Soha nem lehettünk volna boldogabbak. Ezzel új fejezet kezdődött az életünkben, új szabályokkal.

Elárulok még egy titkot. A kórházban dolgozott egy régi évfolyamtársam. Bejött hozzánk a szobába, és hozott egy üveg pezsgőt. Tudod, ez egyébként szigorúan tilos a kórházban. Behúztuk a folyosóra nyíló ablak függönyét, és mind a hárman ittunk az egészségedre. Neked természetesen nem adtunk. Veronika, miután ivott néhány kortyot, a mellére tett.

Még Sevillában, amikor a narancsos lány kikísért a repülőtéri járathoz, találtunk egy halott galambot a csatornában. Rossz jelnek véltük. Talán annak szólt, hogy nem tartottam be a szabályokat.

Emlékszel? Húsvétkor elmentünk a hegyekbe, a házunkba. Már három és fél éves voltál. Nem, nem hiszem, hogy emlékszel rá. Tudod, az ember emlékezete csak négyéves kora után kezd jól működni. Még pszichológiából tanultuk az egyetemen.

Emlékszem, ültünk a verandán, mi ketten, és megosztoztunk egy narancson. Veronika pedig felvette videóra a jelenetet. Mintha sejtette volna, hogy valami hamarosan véget ér. Kérdezd csak meg Georg, hátha megvan még neki az a felvétel. Talán fájdalmat okoz neki, ha előveszi, de kérdezd csak meg.

Húsvét után fölfogtam, hogy halálosan beteg vagyok. Veronika nem nagyon hitte el, de én biztos voltam benne. Jó diagnoszta voltam.

Elmentem egy kollégámhoz, ahhoz az orvoshoz, aki a pezsgőt hozta, amikor megszülettél. Először vért vett tőlem, majd csinált nekem egy CT12 vizsgálatot, megröntgenezett, végül egyetértett velem. Ugyanúgy ítéltük meg a helyzetet.

Új hétköznapok kezdődtek számomra. Katasztrófaként szakadt rám és Veronikára, de próbáltunk téged távol tartani a gondoktól. És megint újabb szabályokat kellett bevezetni. Az olyan szavak, mint vágy, türelem, hiány, most új színben tűntek fel. Többé nem ígérhettük meg egymásnak, hogy együtt töltünk minden napot, ami még hátravan az évből. Hirtelen elhagyatottak, csupaszok lettünk. A többes szám első személy más tartalmakkal telt meg. Volt, amin már nem osztozhattunk. A félelmeimmel például egyedül kellett megküzdenem, s a világtól való búcsúzás is az én feladatom, bármennyire szerető társam maradt is Veronika.

Ismered már kicsit életem történetét. Tudod, ki vagyok, és ez jó érzéssel tölt el.Azt hiszem, jobban ismersz, mint sokan mások, pedig utoljára akkor

beszélgettünk egymással, amikor alig múltál hároméves. Tudod, másokkal soha nem beszéltem olyan nyíltan, mint veled, ebben a történetben. Biztosan megérted, hogy nehezemre esett elfogadni az új játékszabályokat, hiszen láttam, milyen

12 Computer tomográfia, a testről rétegfelvételt készítő diagnosztikai eljárás

irányba visz életem útja. Tudtam, hogy hamarosan el kell hagynom a narancsos lányt és téged is.

Kérdeznem kell valamit, Georg. Nem tudok tovább várni. Azért… elmesélek még valamit.

Veronika délelőttönként az iskolában van, és azt tanítja a diákoknak, hogy – mondjuk – hogyan kell narancsot rajzolni. Megtiltottam neki, hogy egész nap itthon legyen velem. Ketten vagyunk a reggelinél. Te és én, Georg. Utána elviszlek az óvodába, majd visszajövök, leülök a számítógép elé, és írok neked. Ügyesen kell közlekednem, nehogy félrelökjem a vonatodat. Te aztán észrevennéd, ha akár egy centivel is arrébb lenne, mint ahol hagytad.

Előfordul, hogy elfáradok, és le kell dőlnöm kicsit napközben is. Nem mintha rosszul lennék, csak éjszaka nem tudok aludni. Nem hagynak nyugodni a gondolataim. Éjszaka a legrosszabb. Amikor már majdnem elalszom, újra és újra rám tör az érzés, hogy nincsenek jó tündérek, csak sötét démonok, gonosz lidércek léteznek. Ilyenkor nem tudok elaludni. Jobb nappal, amikor világos van odakint.

Nem olyan rossz ilyenkor éjszaka ébren üldögélni. Hiszen Veronika és te itt vagytok a házban, és alusztok. Tudom, hogy felébreszthetem Veronikát, néha meg is teszem, és olyankor ketten üldögélünk a sötétben. Esetleg főzünk egy csésze teát, eszünk egy szelet sajtos kenyeret. Így megy ez most, Georg… Tudod, az új szabályok…

Képesek vagyunk órákon át kéz a kézben ülni. Elnézem Veronika finom kezét, azután az enyémet, egyik ujjamat vagy csak a körmömet. Meddig enyém még az ujjam. Néha felemelem Veronika kezét, és megcsókolom.

Eszembe jut, hogy ez lesz talán az a kéz, amelyet életem utolsó óráiban megérintek. Lehet, hogy kórházban leszek akkor, s ő fogja a kezem, amíg elszáll belőlem a lélek. Így lesz. Megbeszéltük. Jó erre gondolni. A narancsos lány meleg kezét fogom majd, amikor elhagyom ezt az univerzumot.

Bizony, jó lenne egy másik kézbe kapaszkodni majd odaát! De azt hiszem, nincs másik oldal. Szinte biztos vagyok benne. Minden csupán a halálig létezik. Ám az utolsó, amibe egy ember halála előtt kapaszkodik, gyakran egy másik kéz.

Korábban azt írtam, hogy az egyik legfertőzőbb dolog a nevetés. Rá kellett jönnöm, hogy a szomorúság is fertőző. A félelemmel más a helyzet. Nem fertőz olyan könnyen, mint a nevetés vagy a szomorúság.

Félek, Georg. Félek attól, hogy hamarosan kitaszíttatok ebből a világból. Félek az ilyen estéktől…

Egyik éjjel felébredtél. Erről akartam mesélni neked. Kijöttél a szobádból, és átbotorkáltál a nappaliba. Megdörzsölted a szemed, és körülnéztél. Máskor feljöttél volna a hálószobánkba, de most ott maradtál a nappali közepén. Talán azért, mert égett a villany. Én a télikertben voltam. Amikor megláttalak, bementem hozzád, és felemeltelek. Azt mondtad, nem tudsz aludni. Talán megsejtetted, hogy édesanyáddal arról beszélünk, hogy én nem tudok aludni.

Olyan leírhatatlanul boldog voltam attól, hogy fölébredtél és kijöttél hozzám, akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rád. Nem is igyekeztelek elaltatni.

Annyira szerettem volna mindent megbeszélni veled, miközben tudtam, hogy lehetetlen, hiszen olyan kicsi vagy még. Azt azonban reméltem, hogy ébren tudsz maradni, és együtt üldögélhetünk kicsit. Tudod, ez is olyan éjszaka volt, hogy előbb-utóbb fölébresztettem volna Veronikát. Így legalább tudott aludni szegény.

Tiszta volt az ég, csak úgy ragyogtak a csillagok. A télikertből remekül lehetett fürkészni az égboltot. Vége felé járt az augusztus. Azt hiszem, még soha nem láttad az éjszakai égboltot. Azon a nyáron biztosan nem, a fehér éjszakák miatt, előző

évben pedig túl kicsi voltál. Rád adtam egy meleg pulóvert és egy kötött nadrágot, jómagam felvettem az anorákom, és azután kiültünk a teraszra. Leoltottam a lámpákat a lakásban, majd a teraszon is.

Először a Hold elkeskenyedett sávjára mutattam, amely alacsonyan állt a keleti égbolton. Sarlója jobbra fordult, tehát fogyóban volt. Meséltem róla neked.

Valósággal elvesztél az ölemben. Összegömbölyödtél, élvezted a biztonságot, amit nyújtottam neked. Nem tudhattad, de a közelséged miatt én is biztonságban éreztem magam. Megmutattam az égbolton látható összes csillagképet. Szerettem volna mesélni neked a nagy kirakós játékról, amelynek mi is apró részei vagyunk, és amely a maga törvényei szerint működik, akár tetszik nekünk, akár nem.

Tudtam, hogy hamarosan ki kell lépnem az életedből, de nem tudtam, hogyan közölhetem ezt veled. Éreztem, hogy számomra lassan véget ér a nagy kirakós játék, amelynek a szabályait éppen csak kezdtem elmagyarázni neked, de sejtésemet nem mertem megosztani veled. Inkább a csillagokról kezdtem beszélni, először csak óvatosan, hogy megértsd, miről van szó, végül már úgy beszéltem veled, mint egy felnőttel.

Látszott rajtad, hogy érdeklődéssel hallgatod, amit mesélek, bár tudtam, hogy nem sokat érthetsz belőle. Persze az is lehet, hogy sokkal többet megértettél a magyarázataimból, mint én remélni mertem volna. Mindenesetre nem szakítottál félbe, és még csak el sem aludtál. Mintha érezted volna, hogy aznap éjjel nem hagyhatsz magamra. Mintha tudtad volna, hogy nem is annyira én vigyázok rád. Inkább fordítva.

Elmeséltem neked, hogy azért van most éjszaka, mert a Föld forog a saját tengelye körül, és most éppen azt a hátát mutatja a Napnak, amelyen mi élünk. A Föld forgásának tényét éppen a nappalok és az éjszakák váltakozásán keresztül észleljük. Azután énekeltünk, azt a dalt, ami úgy kezdődik: „Már csillagos az ég, elszunnyad már a rét…”. Emlékszel?

Megmutattam a Vénuszt, és elmeséltem, hogy ez a különös csillag a Földdel együtt mozog Nap körüli pályáján. Az évnek ebben a felében azért van olyan alacsonyan a keleti égbolton, mert éppen úgy világítja meg a Nap, mint a Földet. Elárultam neked egy titkot is. Elmeséltem, hogy akárhányszor a Vénuszra nézek, Veronika jut az eszembe, mert a Vénusz a szerelem jelképe is.

Elmondtam, hogy az égbolton látható apró, világító pontocskák mindegyike egy-egy csillag. Mindegyik maga világít, mert minden egyes csillag olyan, mint a mi Napunk. Emlékszel, mit mondtál? „A csillagok nem égetik meg a bőrünket, mint a Nap.”

Nagyszerű nyarunk volt, fiam. Erősen sütött a nap, és egyfolytában naptejjel kenegettük a bőrödet. Csak annyit mondtam neked, hogy a csillagok azért nem égetik meg a bőrünket, mert olyan nagyon, nagyon messze vannak.

Különös. Neked írom a történetet, miközben te itt körözöl a vonatoddal a padlón.Ilyenek most a hétköznapjaink, ez a valóság, jut eszembe. A valóságból kivezető

ajtó azonban tárva-nyitva áll.Olyan sok mindent kell itthagynunk, annyi mindent be kell fejeznünk.Néhány perccel ezelőtt ide jöttél, és megkérdezted, mit csinálok. Azt feleltem:

levelet írok a legjobb barátomnak. Talán nem értetted, miért olyan szomorú a hangom, amikor azt felelem, hogy a barátomnak írok. Megkérdezted, hogy a mama-e a legjobb barátom. Én erre megráztam a fejem, és azt mondtam, hogy a mama a szerelmem, és az valami egészen más.

– Ki vagyok akkor én? – kérdezted.

Csapdába csaltál. Emlékszem, felemeltelek az ölembe, szorosan átöleltelek, és azt mondtam, hogy nekem te vagy a legjobb barátom.

Szerencsére nem kérdeztél többet. Nem is akartad elhinni, hogy neked írom a levelet. Nekem is furcsa volt arra gondolni, hogy egy napon majd el fogod olvasni.

Már megint az idő problémájába ütköztem.Folytattam a mesélést – bár sejtettem, hogy nem értesz mindent.A világűr nagyon öreg már, megvan 15 milliárd éves is. Eddig azonban senkinek

nem sikerült rájönnie arra, hogyan keletkezett. Senki nem ismeri ennek a történetnek az elejét és a végét. Olyan világban éljük hétköznapjainkat, amelyről nem tudjuk ezt a lényeges dolgot. Cselekedeteink adják életünk dallamát, mindenhol hallhatod, ahol emberek élnek. Olyan, akár a telefonok búgó hangja.

Egyszer csak hátra hajtottad a fejed, és rám néztél. A telefonnal kapcsolatos dolgot legalább megértetted. Hányszor a füledhez tapasztod a telefonkagylót, hogy halld a telefon bugását.

Akkor, ott az augusztusi égbolt alatt, feltettem neked egy kérdést, Georg. Most, amikor már érted, szeretném ismét feltenni. Ez a kérdés volt az oka annak, hogy elmeséltem neked a narancsos lányról szóló hosszú történetet.

Azt mondtam neked: „Képzeld csak el, hogy réges-régen, több milliárd évvel ezelőtt ott állsz e történet kezdetén, és eldöntheted, hogy meg szeretnél-e születni erre a bolygóra. Nem tudnád, mikor élnél, azt sem tudnád, mennyi ideig élhetnél a földön, azt viszont tudnád, hogy csak meghatározott ideig. Az is lehet, hogy súlyos csapás ér egyszer, és mély fájdalommal tölt majd el a búcsú tudata, mert csodálatos a földi élet, és te nem térhetsz vissza soha többé.”

Csak lapítottál az ölemben, akár egy kisegér. És én folytattam: „Mit választottál volna, Georg, ha megadatik neked, hogy választhass? Miért ne létezne egy tündér ebben a mesében is, aki felkínálja a választás lehetőségét? A földi életet választottad volna, amelyről nem tudod, meddig tart… – Itt félbeszakítottam a mondandómat, és vettem egy nagy levegőt, mielőtt folytattam volna – …vagy azt mondtad volna, hogy nem akarsz belépni a történetbe, mert nincs kedved elfogadni a játékszabályokat?”

Továbbra is csendben füleltél az ölemben. El sem tudtam képzelni, mire gondolhatsz. Magad voltál a megtestesült titok. Sötétszőke hajadból mandarinillat áradt. Olyan voltál, akár egy hús-vér angyalka.

Nem aludtál el, de nem is szóltál hozzám.Biztos voltam benne, hogy hallod, amit mondok, de még csak nem is sejtettem,

mi játszódik le a fejedben. Hozzám bújtál, mégis úgy éreztem, mintha kilométerekre lennénk egymástól.

Még jobban magamhoz szorítottalak. Lehet, hogy azt hitted, azért, hogy ne fázz. Nem, nem ezért történt. Sírtam, Georg. Pedig nem akartam, próbáltam összeszedni magam, mégis elkezdtem sírni.

Hányszor feltettem magamnak is a kérdést az elmúlt hetekben! Vajon én mit választottam volna? A földi életet, amelyet elragadhatnak tőled esetleg a legboldogabb pillanatban? Vagy azt mondtam volna, hogy nem akarok részt venni ilyen játékban? Mert csak egyszer születünk meg, Georg. Csak egyszer nyerünk bebocsátást ebbe a tündérmesébe.

Nem tudtam eldönteni, mit válaszoltam volna. Azt hiszem, inkább visszautasítottam volna a felkínált lehetőséget. Lehet, hogy udvarias lettem volna, megköszöntem volna, de nem éltem volna vele. Az is lehet, hogy egyáltalán nem lettem volna olyan udvarias. Lehet, hogy kiabáltam volna, hogy ne játsszanak velem ilyen ördögi játékot. Ugyanakkor, ahogy ott ültem a teraszon, veled az

ölemben, egyre inkább hajlottam arra, hogy mégis el kellett volna fogadjam a belépést erre a világra.

Hiszen ha nem lépek be, soha nem tudtam volna meg, mit veszíthetek. Érted, mire gondolok? Ha a narancsos lány nem tartotta volna be ígéretét, miszerint az év második felének minden napját együtt töltjük, azt kívántam volna, bárcsak soha nem, találkoztam volna vele. A többi mesével is ez a helyzet.

De most rajtad a sor, Georg. Azon az éjszakán határoztam el, hogy megírom neked ezt a hosszú levelet. Akkor, amikor váratlanul sírva fakadtam. Nem csak azért sírtam, mert tudtam, hogy el kell hagyjalak benneteket. Azért sírtam, mert olyan nagyon kicsi voltál. Azért, mert úgy éreztem, nem tudtunk rendesen beszélni egymással.

Felteszem még egyszer a kérdést: mit válaszoltál volna, ha felkínálják neked a lehetőséget? A földi életet, akár rövid időre is, úgy hogy bármikor megfoszthatnak tőle? Ha az életet választod, együtt jár vele a halál is.

Ígérd meg, hogy elgondolkodsz rajta, mielőtt felelnél.Talán túlságosan is elevenedbe vág ez a kérdés. Talán nincs is hozzá jogom,

hogy feltegyem. Ugyanakkor fontos megtudnom, mit válaszolsz erre a kérdésre, hiszen felelős vagyok azért, hogy a világra jöttél. Nem lennél itt, ha én nem léteznék. Néha bűntudatom van emiatt. Őszinte leszek, Georg. Azt hiszem, ha megadatott volna, hogy részt vegyek egy villámgyors világbejáráson, nemet mondtam volna a felajánlott lehetőségre. Amennyiben te is így gondolod, jogos a lelkiismeret-furdalásom.

Hagytam, hogy elcsábítson a narancsos lány, hagytam, hogy megkísértsen a szerelem, vonzott a lehetőség, hogy gyermekem születhet. Szeretnék megbékülni a lelkemmel. Néha eszembe jut, hogy balgán cselekedtem, és feltámad bennem az igény, hogy rendet tegyek magam után.

Tudod, ha azt válaszolnád a kérdésemre, hogy az életet választottad volna, még ha rövid időre is adatik meg számodra, nincs jogom ahhoz, hogy azt kívánjam, bárcsak meg sem születtem volna.

Így állhat helyre az egyensúly, így egyenlítődhet ki a két oldal. Legalábbis remélem. Ezért vágtam bele az írásba.

Nem kell nyíltan válaszolnod a kérdésre. Érteni fogom majd abból, ahogyan éled az életed, amely akkor kezdődött, amikor Veronika, én és egy engedetlen kórházi orvos pezsgőt bontottunk az egészségedre.

Ennyit szerettem volna elmondani. Most rajtad a sor.Holnap befekszem a kórházba. Ez az a bizonyos megbeszélés, amin holnap részt

kell vennem. Ezért visz mama az óvodába.Már csak egy dolgot szeretnék hozzáfűzni: nem ígérhetem meg, hogy visszatérek

még valaha a Dongó utcába.Még egy utolsó kérdés, fiam! Szerinted biztos, hogy nincs élet a halál után?

Biztos, hogy nem leszek valahol máshol, amikor kezedbe veszed a levelet? Nem, ebben nem lehetek teljesen biztos. A világ létezése számomra önmagában is a valószerűtlenség határának az átlépését jelenti. Érted, mire gondolok?

Valamelyik nap egy számítógépes játékkal csaptam agyon az időt. Szükségem volt rá, mert akkor úgy éreztem, másképp nem nagyon tudom elterelni a figyelmemet. Meghaltam, ha ügyetlen voltam a játékban, de a program lehetőséget adott arra, hogy újra kezdjem. Ki tudja? Lehet, hogy a halál után is kapunk egy másik lehetőséget? Nem nagyon akarom elhinni. Tudod, a valószerűtlenről való álmodozásra létezik egy szó, mégpedig az, hogy remény.

Ezt az éjszakát, amit odakinn töltöttünk a teraszon, soha nem felejtem el.Belevésődött az emlékezetembe, a szívembe. Többször is megborzongtam

olvasás közben.TALÁN EZ AZ EGYETLEN VALÓDI EMLÉK, AMIT APÁMRÓL

MAGAMBAN ŐRZÖK.A nyaralóban töltött napokat hiába is igyekeztem, képtelen voltam felidézni. De

még a Sognsvann körül tett kirándulásainkról is megfeledkeztem. A teraszon töltött varázslatos éjszakai órát azonban lehetetlen volt elfelejteni. Vagyis inkább úgy élt bennem, mint egy mese vagy egy álom, melyben apám a főszereplő.

Felébredtem. Apa lépett a szobámba, és felemelt magasan a levegőbe. Azt mondta, most kimegyünk, és repülni fogunk. Megnézzük a csillagokat. Azt mondta, azért kell melegen felöltöznünk, mert a világűrben nagyon hideg van.

Tudtam apám betegségéről. Szegény nem tudta, hogy én tudom. Mama árulta el a nagy titkot. Azt mondta, lehet, hogy apának kórházba kell mennie, és apa azért ennyire szomorú. Emlékszem, hogy mama épp aznap délután mesélte el. Talán ezért nem tudtam aludni.

Azt hiszem, akkor éjjel értettem meg, hogy apa tényleg el fog tőlünk utazni. Azért hozott ki a teraszra, hogy én is lássam, hová készül. Miközben egyik csillagról a másikra repültünk, apa váratlanul elsírta magát. Még most is kiráz a hideg, ha erre gondolok. Én tudtam, hogy miért sír, de ő még csak nem is sejtette, hogy tudom. Nem árulhattam el neki. Hallgatnom kellett.

Apám levele döbbentett rá, miért érdekel ennyire a világűr. Hiszen ő nyitotta rá a szememet arra, hogy mennyire csodálatos. Tőle tudom, hogy érdemes a Földről feljebb emelni tekintetünket.

Nem csoda, hogy mindkettőnket ennyire érdekelt a Hubble űrtávcső. Én valójában csak azt folytattam, amit apám abbahagyott. Ez volt az én örökségem. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy elvetni a magot. Apámnak még sikerült ez a halála előtt. Már látom, hogy a dolgozatom témáját is ő választotta ki. Azt hiszem, nem nagyon érdekelhette az angol futballbajnokság állása. Sikerült megúsznia, hogy bármit is tudjon a Spice Girlsről. És őszintén szólva nem tudom, hogy szerette-e a Roald Dahlt.

Befejeztem az olvasást. Már csak ültem az ágyon, és tűnődtem.

Georg! – hallatszott kintről mama hangja.Azt feleltem, hogy elolvastam.– Akkor igazán kijöhetnél – folytatta mama.Kértem, hogy jöjjön inkább ő be. Kinyitottam neki az ajtót, amit ő gondosan

becsukott.A szemem tele volt könnyel. Mama szeme is tele volt könnyel, amikor először

találkozott a papával. Most én találkoztam vele.Átöleltem a narancsos lányt, és azt mondtam neki:– Papa elment tőlünk.Mama szorosan magához ölelt. Ő is sírni kezdett. Egy darabig csendben

üldögéltünk az ágy szélén.– Tudod – szólalt meg csendben mama –, azért kíváncsi vagyok, hogy mit írt

neked. És félek is. Szinte alig merem elolvasni.Megnyugtattam, hogy az egész egy szerelmeslevél, amit apa neki, a narancsos

lánynak írt.– Én voltam apa legjobb barátja, de te voltál a szerelme. És az egészen más.

Még mindig az ágy szélén üldögéltünk. Mama még mindig olyan fiatal volt. Most, hogy végig olvastam a narancsos lányról szóló történetet, figyeltem csak föl arra, hogy milyen szép. És abban is volt valami, hogy egy mókuskára hasonlított. Bár ebben a pillanatban inkább egy remegő csőrű madárfiókára emlékeztetett.

– Ki volt az apám? – kérdeztem váratlanul. Mama összerezzent. Nem tudhatta, mit olvastam a levélben.

– Jan Olav volt az apád.– De mégis: ki volt? Milyen volt?– Hát…Mama titokzatosan elmosolyodott. Közben sikerült megfigyelnem. Néztem,

ahogy összpontosít, ahogy összevonja barna szemöldökét, ahogy ide-oda jár a tekintete.

– Hát… nagyon kedves volt… nagyon különleges volt… igazi álmodozó. Hányszor elmondta nekem, hogy az élet olyan, akár egy mese. Most már el tudom képzelni, hogy hitt is ebben. Romantikus lélek volt, bár én is az voltam-vagyok. Egyszer csak hirtelen beteg lett, és a halál gondolata végtelen fájdalommal töltötte el. Fájt végigkövetni lelki szenvedését. Nagyon szeretett engem és téged is. Téged fiam, valósággal istenített. Egyikünktől sem szeretett volna megválni, de leterítette a betegsége, és végül elragadta tőlünk. Papa soha nem nyugodott bele a sorsába, még az utolsó pillanatban sem. Tudod ő, olyan… hogy is mondjam…

– Van időnk…– Azt hiszem, igazi ábrándozó lélek volt. Ez rá a találó szó.Elnevettem magam.– Én őszintének ismertem meg a leveléből, akiből nem hiányzik az irónia, az

önirónia sem. Azt hiszem, kevesen látják így saját magukat.Mama bólintott, majd a levélkötegre mutatott: – És ezt mind innen tudtad meg?– Ha elolvasod, meg fogod érteni – mondtam.A narancsos lány eltakarta a szemét. Éreztem, hogy nem maradhatunk tovább

idebenn kettesben. Mit gondolhat Jorgen? Nem akartam megbántani.– Menjünk ki, mama!Úgy éreztem, éveket öregedtem ahhoz az állapotomhoz képest, amikor a hónom

alatt a papírköteggel bevonultam a szobámba. Annyira felnőttnek éreztem magam, hogy bátran álltam a többiek kíváncsi pillantását.

Az ebédlőasztalt megterítették. Hideg csirkesült, sonka, Waldorf-saláta és egy nagy tál zöldsaláta díszelgett rajta. Amikor többen gyűlünk az asztal köré, Mama azt szokta mondogatni, hogy valakinek kezébe kell vennie az irányítást. Hát most én voltam az.

Egyébként is mindenki engem bámult. Én álltam érdeklődésük középpontjában. Mielőtt leültem volna, azt mondtam:

– Elolvastam apa levelét. Tudom, hogy kíváncsiak vagytok rá, mi van benne…Olyan csönd volt, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallgatni.

Mit is akartam mondani?– Apa nekem írta a levelet, de mivel valamennyien szerettük apát, úgy

gondolom, hogy elolvashatjátok. Még Jorgen is. Egy kikötésem van csak, hogy ma még nem adom oda senkinek a levelet.

Nagymama csendben ült az asztalnál. Amikor befejeztem a mondatot, éreztem, hogy árnyék suhan át az arcán. A csalódás árnyéka volt számomra a bizonyíték arra, hogy nem olvasta el a levelet sem tizenegy évvel ezelőtt, sem most, amikor megtalálta. Hihetetlen, de a levél tényleg olvasatlanul lapult a régi babakocsim bélésében, a szerszámoskamrában.

– Szeretném, ha még ma este nálam maradna a levél. Már csak azért is, mert válaszolnom kell papa egy kérdésére. Vagyis ki kell találnom, hogyan válaszoljak neki.

Senki nem ellenkezett a kérésemmel. És nem is kérdezgettek tovább, hogy mi van a levélben. Jorgen felállt az asztaltól, odajött hozzám, és barátságosan megveregette a vállam.

– Okosan teszed Georg, hogy hagyod lenyugodni a kedélyeket.– Lassan éjfél van. Azt hiszem, ideje lefeküdnünk – jegyeztem meg.Szinte hallottam, milyen felnőttesen fejezem ki magam. És valóban úgy éreztem,

hogy felnőtté váltam aznap éjjel.Képtelen voltam elaludni. A házban rég csend volt már, én meg csak néztem ki a

hó borította tájra. Már nem havazott.Egy idő után eluntam. Felöltöztem, felvettem a kabátom, a sapkám, a sálam,

kesztyűt húztam, és a verandán át kimentem a teraszra. Lesöpörtem a havat a kovácsoltvas padról, és leültem. Lekapcsoltam a lámpákat is.

A ragyogó égboltot bámultam, és próbáltam felidézni annak az éjszakának a hangulatát, amikor apával együtt üldögéltünk idekinn. Éreztem erős karja ölelését, ahogy félt, nehogy kiessek az űrhajóból. És az a hatalmas ember akkor elkezdett sírni.

Felidéztem magamban a kérdést, amit feltett nekem. Nem tudtam elhatározni magam, hogy válaszoljak rá.

Életemben először éreztem, hogy egyszer én is eltávozom, és itt hagyom a földi létet. Apám ébresztett rá, hogy erre is gondolni kell. Olyan ez, mintha az ember végiggondolná, mennyi pénze van a bankban. Lehet, hogy mégis jobb lett volna meg sem születnem? Hiszen már most, tizenöt évesen elkeseredem amiatt, hogy egyszer majd el kell mennem innen. Elhatároztam, hogy – ahogyan kérte – komolyan eltűnődöm apám kérdésén, mielőtt válaszolnék.

Lehet, hogy mégis jobb lett volna meg sem születni? Hiszen már most elkeseredtem amiatt, hogy egyszer el kell majd mennem innen. Elhatároztam, hogy tartom magam apám kéréséhez, és eltűnődöm a kérdésen, mielőtt válaszolnék.

Az égboltot fürkésztem. Azt képzeltem, hogy egy űrhajóban ülök. Sokáig ültem így.

Kicsit később ajtónyitódásra lettem figyelmes. Mama jött ki a teraszra. Lassan világosodni kezdett.

– Hát itt vagy?– Nem tudtam aludni.– Én sem.– Öltözz föl mama, és gyere vissza – mondtam. Gyorsan elkészült. A fekete

télikabátját vette fel.Amióta csak emlékszem, ezt a kabátot hordta télen. Persze nem voltam biztos

benne, hogy a Dómban is ez a kabát volt rajta, amikor apával találkozott.– Már csak az ezüstcsat hiányzik a hajadból.– Hát erről is írt? – kérdezte Mama csendesen. Válasz helyett felmutattam az

égboltra, amelynek keleti részén éppen felkelt egy bolygó. Biztos voltam benne, hogy bolygó, mert másképp világított, mint ahogy a csillagok szoktak. Kilencvenkilenc százalékig biztos voltam abban, hogy a Vénusz az.

– Látod, mama! Az ott a Vénusz. Más néven Esthajnal csillag. Papának te jutottál eszébe, amikor csak megpillantotta ezt a csillagot.

Mama csak hallgatott.Némi hallgatás után én törtem meg a csendet.

– Mielőtt apát bevitték volna a kórházba, itt ültem vele egész éjjel. Most meg mi ülünk itt ketten. De majd úgyis elolvasod a levelében.

– Georg, vágyom arra, hogy elolvassam azt a levelet, de félek is tőle. Szeretném, ha itthon lennél velem, amikor olvasom. Megígéred?

Szavamat adtam. Éreztem, hogy fontos neki. Mégsem Jorgen feladata, hogy megvigasztalja szegény narancsos lányt, ha elszomorodik a levél olvasása közben. Persze Jorgennek is el kell majd olvasnia a levelet. Ennél olcsóbban nem úszhatja meg.

– Akkor éjjel mesélte el apa, hogy el kell hagynia bennünket.Anya felém fordult.– Azt hiszem, Georg… egyelőre nem tudok többet beszélni erről. Meg kell

értened. Olyan sebeket nyitsz fel kisfiam, amelyek már behegedtek.Mama felemelte a hangját.Egy darabig némán ültünk. Talán egy órát. Most értettem meg, hogy mama

milyen csendben viselte fájdalmát.Néha felmutattam az égre, ha észrevettem valami érdekeset, de ahogy

világosodott, úgy halványultak el egyre jobban a csillagok.Mielőtt visszamentünk volna, még egyszer felmutattam az égre.– Odafönn lebeg egy hatalmas szem. Több mint tizenegy tonnát nyom, olyan

nagy, mint egy mozdony, és hatalmas szárnyai vannak.Mama összerezzent. Igazán nem akartam megijeszteni. Nem kísértettörténetnek

szántam a dolgot. Végül, nehogy megrémüljön, még hozzáfűztem:– A Hubble teleszkóp az, az univerzum szeme.Mama elmosolyodott. Sajátos mama-mosoly. Megpróbált megsimogatni, de

nekem sikerült elhajolnom a simogatás elő. Mama mintha nem akarná tudomásul venni, hogy nem vagyok már gyerek.

Megengedték, hogy aznap ne menjek iskolába. Nagymama szerint nyugodtan megmondhatjuk a tanáromnak, hogy miről is van szó. El kell mondani neki, hogy kaptam egy levelet apámtól, aki tizenegy évvel ezelőtt halt meg. Ilyenkor igazán nem árt egy kis lazítás, jegyezte meg még nagyi. Az ember nem minden nap kap levelet halott apjától.

Nagymama és nagypapa anélkül utaztak vissza Tonsbergbe, hogy elolvasták volna a levelem. Megígértem nekik, hogy legkésőbb egy hét múlva elolvashatják. Nagymát azért bosszantotta egy kicsit, hogy olyan sokáig kell várnia.

Jorgen aznap korán ment dolgozni. Mama és én maradtunk otthon. Dél körül nem bírtam tovább. Egyszerűen elaludtam a fáradtságtól. Nem csoda, hisz egész éjjel nem hajtottam álomra a fejem. Amikor felébredtem, megkértem mamát, hogy menjünk fel a padlásra.

Előkerestettem vele a Sevillában festett képeit. Szerencsére egyiket sem dobta ki, bár többször is hangsúlyozta, hogy „kinőtte” már ezeket a képeket. Megmutatta azt a bizonyos a portrét is, amit apáról festett, emlékezetből. Nem kommentálta egyikünk sem a képet, de amikor először rápillantottam, egész testemben megremegtem. Még soha, egy festményen sem láttam ilyen ragyogóan kék tekintetet. Volt valami igéző abban a pillantásban. Éreztem, hogy ezek a szemek olyasmit láttak, ami más embernek nem adatik meg.

– De a papát még nem „nőtted ki” – tettem fel a kérdést, ami inkább felszólításnak hatott.

Sikerült mamát rábeszélnem arra, hogy akassza vissza a nappaliba a narancsligetet ábrázoló festményt, pontosan arra a helyre, amiről apám írt a levelében.

Szerintem nagyon jól mutatott a falon, és nem is volt rossz festmény. Kíváncsi voltam Jorgen reakciójára, de úgy éreztem, mindenképpen el kell fogadnia ezt a kis változtatást.

Megtaláltuk a famozdonyomat is. Egy dobozban lapult, szintén a padláson. És a régi számítógépet is. Levittem, és a nappaliban próbáltam összeszerelni. Ósdi, DOS alapú gép volt, Word Perfect szövegszerkesztővel. Az egyik osztálytársam apja még mindig egy ilyen őskövületen dolgozik.

Amikor elindítottam a programot, a gép egy nyolcbetűs kódot kért. Ez volt az, amit tizenegy éve képtelenek voltak megfejteni.

Mama ott állt mögöttem. Elmesélte, hány szóval próbálkoztak, meg számokkal, születési dátumokkal, autórendszámokkal.

Szerintem nem voltak túlzottan találékonyak. Megpróbálkoztam a következővel: v-e-r-o-n-i-k-a. És a gép egyszerre beindult!

Mama először nem hitt a szemének. Látszott, hogy lenyűgöztem a találékonyságommal. Keresgélni kezdtem a könyvtárban. A mai gépeken elég lenne a dokumentumok között keresgélni. Rátaláltam egy narancsok elnevezésű alkönyvtárra. Megnyomtam az ENTER-t. Egér sem volt még ezen a régi gépen. Egyetlen dokumentumot találtam benne: georg.bre. Újabb ENTER-t nyomtam. És akkor hirtelen megjelent a képernyőn a számomra ismerős szöveg. „Kényelmesen ülsz, Georg? Csak azért kérdezem, mert egy hosszú, izgalmas történetet szeretnék elmesélni neked…” Keresgélni kezdtem a szövegben. Tíz percig tartott, mire eljutottam a keresett részhez: „Tudod, a valószerűtlenről való álmodozásra létezik egy szó, mégpedig az, hogy remény.”

Boldog voltam, hogy megtaláltam a gépet. Amikor elhatároztam, hogy könyvet írok apámmal együtt, még csak az olló, ragasztó megoldásban tudtam gondolkodni. A gép megtalálása jelentősen egyszerűsítette a feladatot. Egyszerűen beleírhattam a régi szövegbe. A nyomtatót is sikerült beüzemelnem. Mit mondjak, eléggé őskövület volt az is. Már attól tartottam, hogy a Műszaki Múzeum titkos ügynökei betörnek a lakásba, hogy megszerezzék. Amikor apa meghalt, még menőnek számított.

És most itt ülök, és írok a régi gépen. Kezdődik a történet.Mamának van egy lemeze egy Natalie Cole nevű énekesnőtől. A lemezen van

egy duett, amit Natalie Cole együtt énekel az édesapjával, a híres Nat „King” Cole-lal. Lehet, hogy így első hallásra nincs ebben semmi különös. Ugyanakkor mégis izgalmas a dolog, mivel Natalie Cole az akkor már harminc éve halott apjával énekel. Technikailag természetesen megoldható a felvétel úgy, hogy Natalie Cole ráénekel apja már meglévő felvételére.

Nem a technikai megoldás lehetett nehéz, inkább lelkileg lehetett megerőltető. A dal címe egyébként: „Feledhetetlen”.

Lassan a történet végéhez érkezem. Nincs értelme tovább nyújtani. És még valami. Inkább ezt venném előre, hiszen megígértem apámnak, hogy utoljára az ő kérdésére fogok válaszolni.

Miután befejeztük a keresgélést a padláson, Mama nekilátott, hogy kókuszos sütit készítsen. Tudta, hogy ez a kedvencem.

Amikor a friss sütemény illata elkezdett beszivárogni a szobába, nem bírtam tovább, és kimentem mamához a konyhába. Miriam is imádja a kókuszos sütit. Szerettem volna végre belekóstolni, ugyanakkor volt még valami, amit szerettem volna mamától megkérdezni. Volt egy számomra megoldatlan szál a történetben.

Éppen akkor kente be a sütit cukormázzal, majd beszórta a ragadós réteget kókusszal.

– Ki volt a férfi a fehér Toyotában? – kérdeztem félvállról mamát, aki pedig még nem olvasta a történetet. Bosszantani szerettem volna egy kicsit. Sejtettem, hogy valami régi szerelme lehetett csak. Apának is ezt mondta.

Mama váratlanul ideges lett. Először bosszúsan rám nézett, majd leült az asztal mellé egy székre.

– Hát erről is írt!– Szerintem féltékeny volt arra a férfira. Mama nem felelt. Kénytelen voltam

újra megkérdezni.– Ki volt a férfi a fehér Toyotában?Merev tekintettel, elgondolkodva nézett rám.– Jorgen – mondta egészen halkan.– Jorgen…?! – kérdeztem elképedve.Úgy éreztem, pillanatokon belül elájulok. Megragadtam a kókuszos zacskót, és

lassan nekiláttam, hogy kiszórjam a tartalmát a konyhakőre.– Havazik – jegyeztem meg nyugodtan. Mama csak ült, nem tett semmit.– Miért csináltad ezt? – kérdezte, amikor befejeztem.– Mert csaló vagy! Mert két fiúval jártál egyszerre!– Nincs igazad. Attól kezdve, hogy Jan Olavot megismertem, nem gondoltam

másra, csak rá – mondta mama határozott hangon.Valami gyanús volt nekem még mindig. Még a sütitől is elment a kedvem.– És ahogy Jan Olav meghalt, már kéznél is volt Jorgen?– Nem. Nem így történt. Évekkel később találkoztam Jorgennel. Nagyon sokáig

csak te és én voltunk. Csak mi ketten. Egyébként ezt úgyis tudod. Amikor újra találkoztam Jorgennel, megint belészerettem. De sokáig tartott, mire elhatároztuk, hogy összeköltözünk.

– Akkor talán feltehetem azt a kérdést, hogy a narancsos lány e két férfi közül melyiket szerette jobban?

– Nem – mondta ismét, határozottan csengő hangon. – Ilyet nem illik kérdezni.Nem volt mérges rám, csak határozott volt. Végül sírni kezdett.Nem firtattam tovább. Apámtól tanultam, hogy soha ne avatkozzak olyan

történetbe, amelynek nem ismerem a szabályait.Jogom volt persze kialakítani a saját véleményem.Őszintén szólva, nem voltam elragadtatva attól, hogy a fehér toyotás férfi nem

más, mint Jorgen, aki persze nem tehetett az egészről, lehet, hogy senki nem tehetett semmiről. Azért örültem, hogy apa már ezt nem tudta meg.

Egyébként lehet, hogy ő a ludas a dologban. Nem tartotta be a játékszabályokat. Képtelen volt fél évet várni a narancsos lányra. Nem sokkal azután, hogy megtörte ígéretét, egy halott galambot talált a csatornában. Ráadásul egy fehéret…!

Nem szeretnék apámra mint fehér galambra emlékezni. Nem tudom eldönteni, létezik-e sorsszerűség vagy sem. Azt hiszem, apám sem hitt benne nagyon. Akkor nem foglalkozott volna a Hubble teleszkóppal.

Délután már együtt sütiztünk Jorgennel és Miriammal. Igaz, hogy csak két darabra jutott kókusz. Azt odaadtuk Jorgennek és Miriamnak. Tartoztunk nekik ennyivel. A többin csokoládéöntet volt.

Néhány nappal a süteményevés után megint itt ülök a számítógépnél. Elhatároztam, hogy válaszolok apám kérdésére. Holnap jár le a határidőm. Eddig rajtam kívül senki nem olvasta a levelet. Holnap azonban jön nagymama és nagypapa, muszáj lesz nekik végre odaadnom.

Napok óta apám kérdésén töröm a fejem. Azóta négyszer olvastam el a levelét. Annyira sajnálom, hogy apám már nem lehet köztünk… Kérdése nem csak rám vonatkozik. Mindenkit érint. Azokat is, akik már meghaltak, és azokat is, akik ezután fognak megszületni.

Levelében többször utal arra, hogy csak rövid időre adatik meg számunkra a földi élet. Nem tudom, hogy ugyanúgy élem-e meg a problémát, mint ő. Tizenöt éve élek már, és egyáltalán nem éreztem rövidnek az eddig eltelt időt.

Amúgy sejtem, mire gondolhatott apa. Az élet azok számára tűnik rövidnek, akik tisztában vannak azzal, hogy egyszer véget ér, a világ egyszer megszűnik számukra létezni. Csak kevesen képesek átérezni, mit is jelent örökre eltűnni.

„Képzeld csak el, hogy réges-régen, több milliárd évvel ezelőtt ott állsz e történet kezdetén, és eldöntheted, hogy meg szeretnél-e születni erre a bolygóra. Nem tudnád, mikor élnél, azt sem tudnád, mennyi ideig élhetsz a földön, azt viszont tudnád, hogy csak meghatározott ideig. Az is lehet, hogy súlyos csapás ér egyszer, és mély fájdalommal tölt majd el a búcsú tudata, mert csodálatos a földi élet, és te nem térhetsz vissza soha többé.”

Még mindig nem tudtam dönteni. Kezdek egyetérteni apámmal. Lehet, hogy nemmel feleltem volna a kérdésre. A földi élet hosszúsága mikroszkopikusnak tűnt volna számomra az előtte és utána álló örökkévalósághoz képest.

Ugyanakkor, ha bármi sejtésem is lett volna, mondjuk arról, hogy valaminek nagyon finom az íze, ha megengedték volna, hogy belekóstoljak…

Megörököltem apám aggodalmát, amely engem is mélyen érintett. Elszomorított, hogy egyszer el kell hagynom a földi életet. Nyáron a dongókat fogom tanulmányozni. Kiszámolom a röpülési sebességüket a stopperemmel, és talán még le is mérem valamelyik súlyát.

Képzeljük el, hogy a narancsos lányról szóló történet egy mozifilm, én valahonnan hátulról néztem végig, abban a tudatban, hogy semmi esélyem nem lett volna megszületni e világra, ha Jan Olav és a narancsos lány nem talál egymásra. Biztos végig izgultam volna, és drukkoltam volna nekik, hogy összejöjjenek. Biztos, hogy egész végig a torkomban dobogott volna a szívem. Izgultam volna azon például, hogy mi van, ha az egyik megrögzött ateista, és eszébe sem jutna bemenni egy templomba. Lehet, hogy elbőgtem volna magam, amint a narancsos lány feltűnik a Plaza de la Alianzán, egy dán fiú társaságában. És végigizgultam volna minden egyes veszekedésüket is. Ugyanis számomra a két szerelmes közötti legkisebb veszekedés is az esélyeim csökkenését jelentette volna. És akkor nem lehettem volna szemtanúja az élet misztériumának, nem nézhettem volna fel soha a miriádnyi csillagra, nem üldögélhettem volna a tensbergi tengerparton, nem ugorhattam volna fejest a vízbe, és nem érezhettem volna a nap melegét.

Most már mindent értek. Ráéreztem a dolgok összefüggésére. Megértettem, mit is jelent létezni. Egyszerre leszek dühös és kezdek émelyegni.

Dühös leszek, mert megértettem, milyen is mindent itt hagyni. Nem egy hétre, egy hónapra, hanem örökre.

Valahogy úgy érzem, hogy eddig félrevezettek. Egészen mostanáig nem láttam ilyen részletekben az életet. Ez a famozdonyod, itt van az iskola, ahol szeptemberben kezdődik a tanítás, a következő pillanatban pedig kiderül, hogy az egészet el is vehetik tőled.

Becsaptak. Eltűntek a fogódzók. Nincs semmi, ami megmentsen.Nem csak a világot veszítem el, nem csupán mindazt, amit szerettem. Elveszítem

önmagam is.Egy villanás, és már el is tűnt minden.

Dühös vagyok. Annyira dühös vagyok, hogy valósággal émelygek. Belenéztem a szörnyeteg szemébe. De nem ő fogja kimondani az utolsó szót! Elfordítom az arcom a Gonosztól, mielőtt teljesen a hatalmába kerítene. Az életet választom. A fény felé próbálok fordulni. Biztos létezik a Jó is. Lehet, hogy Isten áll mindenek felett.

Tudok a Gonosz létezéséről, hallottam Beethoven Holdfényszonátáját. De tudom, hogy a Jó is létezik. A kettő közötti repedésből virág nő ki, amelyről hamarosan vidám dongó száll a magasba. Liszt Ferenc nevezte úgy a Holdfényszonátát, „virág a két mélység között”. Csak most döbbentem rá, hogy sikerült megoldanom a nagy dilemmát.

Megpróbálok néhány milliárd évet visszamenni az időben. Felkínálják a lehetőséget, hogy válasszak: megszületek néhány milliárd évvel később, és rövid életben lesz részem a földön, vagy nemet mondok, mert nem vagyok hajlandó elfogadni a játékszabályokat. Legalább annyit tudok, hogy ki lesz az anyám és az apám. Sőt, ismerem a történet kezdetét. Sőt azt is sejtem, kit fogok szeretni.

Elérkezett az ünnepélyes pillanat, következzék a válasz:

Drága papa! Köszönöm a leveledet. Nem titkolom, hogy sokkhatásként ért, egyszerre leltem benne bánatot és örömet. Az a helyzet, hogy meghoztam a döntést. Nem volt egyszerű. Most már biztos vagyok abban, hogy az életre esett volna a választásom, még akkor is, ha tudnám, hogy csak rövid ideig tart. Most már nyugodhatsz békében, ahogy mondani szokták. És köszönöm, hogy a narancsos lány nyomába indultál!

Mama kint van a konyhában, és vacsorát főz. Valami francia ételt. Nemsokára Jorgen is hazaér szombati kocogásáról. Miriam alszik. Ma november 17. van, már csak öt hét van hátra karácsonyig.

Feltettél nekem néhány kérdést a Hubble teleszkóppal kapcsolatban. Az a helyzet, hogy nemrég adtam le egy dolgozatot, ami épp erről a teleszkópról szól!

Elárulok neked egy nagy titkot: rájöttem, mit kapok karácsonyra! Jorgen próbálta kipuhatolni, mit szeretnék, és az a gyanúm, hogy egy teleszkópot kapok. Jorgen is elolvasta a dolgozatom. Kétszer is. Pedig nem is az igazi apám. Azt mondta, büszke rám. Tudod, épp olyan sokat foglalkozik velem is, mint Miriammal, legalábbis majdnem. És azt hiszem, ennél többet nem is várhatok el tőle. Értékelem, amit csinál, olyan végül is, mintha az igazi apám lenne.

Ha megkapom a teleszkópot, magammal viszem a nyaralónkba, Fjellstolenbe. Ezen a sík területen, ahol lakunk, túl sok az ún. „optikai szennyezés”. Legalábbis a csillagászok így mondják. JAN-OLAV teleszkópnak fogom nevezni. Talán Jorgent meglepi majd, de ezen igazán nem múlhat a barátságunk.

Időnként olyan sok a csillag Fjellstolen felett, hogy nem is értem, miért van szükség teleszkópra.

Most már azt is tudom, hogy a csillagok nem pislognak. Jó lenne egyszer megnézni a Hold-krátereket, a Jupiter holdjait és a Szaturnusz gyűrűit. Talán egyszer, később, még egy igazi űrutazáson is részt vehetek.

Szeretettel ölel Georg, aki még mindig a Dongó utcában lakik, és nagyon büszke az apjára.

PS. Miután elolvastam a leveled, biztos vagyok benne, hogy lesz bátorságom megszólítani a hegedűs lányt. Talán már hétfőn. Egy csomó fontos dolgot meg kell vele beszélnem. Talán még a hegedűjét is megmutatja.

Szólok mamának. Amíg begépelem az utolsó sorokat, kezébe nyomom apa levelének első kinyomtatott verzióját.

– Most már elolvashatod – mondom neki.Egyszer talán a könyvet is elolvashatja, amit együtt írtunk. Apa és én. Talán

karácsony után. Addigra kiderül, hogy megkapom-e a teleszkópot. Már csak azért is így kellene ennek lennie, mert beépítettem a történetembe. Kicsit félek attól, hogy a hegedűs lányról szóló részt is elolvassák. De tényleg csak egy kicsit félek.

Mama fogta a levelet, és kiült vele a nappaliba, a sárga bőrkanapéra. Azt mondta, szeretné átfutni egy kicsit, mielőtt Jorgen hazaér. Megígértem neki, hogy itthon leszek, amikor olvassa. Jól rálátok az ajtónyílásból. Néha még azt is hallom, amikor fel-felsóhajt. Sóhajtásai arról szólnak, hogy nem felejtette el teljesen Jan Olavot.

Utóirat számodra, aki esetleg elolvasod ezt a könyvet:Kérdezd meg a szüleidet, hogyan ismerkedtek meg. Lehet, hogy izgalmas

történet kerekedik ki belőle. Beszélj velük külön-külön, hátha másképp mesélik el ugyanazt. Lehet, hogy visszafogottak, szégyenlősek lesznek. Ne lepődj meg! Az emberek általában így beszélnek azokról a dolgokról, amelyek mélyen érintik őket.

Sok kis apró részletnek kell egyeznie ahhoz, hogy szerencsésen érjen véget a történet. Gondold csak meg: hogy ha csak egy kis fogaskerék nem illett volna a rendszerbe, még a legkisebb esélyed sem lett volna arra, hogy megszülessél.

Sok szerencsét!