Hedwig Courths-MahlerKönnyek árja

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Hedwig Courths-Mahler: Ich hab' so viel um dich geweint© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG

Bergisch Gladbach

Fordította: KOHAJDA GIZELLA

I.

– Drága Rita, szeretem, szívem minden rezdülésével szeretem! Nem küldhet el szívtelenül, vissza sivár, szerelem nélküli életembe. Nem teheti ezt velem, miután megmutatta a mennyországot. Engedje, hogy újra eljöjjek, úgy sóvárgok ön után, mint a szomjazó egy korty friss vízért! Legyen könyörületes!

Rita Hardy igéző macskaszemével, mely a megvilágítástól függően hol világoszöld, hol mélykék színben játszott, felnézett a magas, karcsú férfira. Hódolója napbarnított arcán felindultság tükröződött. A figyelmes szemlélőt minden bizonnyal gondolkodóba ejtette volna a színésznő szemében felvillanó kapzsi csillogás, hangja azonban édesen, behízelgően csengett:

– Kénytelen vagyok elküldeni, Bernd Ralfner. Örüljön, hogy egyáltalán képes vagyok rá. Nem is sejti, milyen nehezemre esik, de ugyan hova jutnánk, ha engem is elhagyna a lelkierőm?

A férfi fellélegzett, és könyörögve ragadta meg a művésznő kezét.– Azt nem tudom, Rita, csak annyit tudok, hogy szeretem, kimondhatatlanul szeretem, és…

belehalok, ha nem lesz az enyém!Rita Hardy felugrott, és egyetlen kézmozdulattal rendreutasította.– Hallgasson! Szavaival megszégyenít, hisz felesége van!Ralfner görcsösen ökölbe szorította a kezét.– Ne is emlékeztessen rá, Rita! Kényszerűségből vettem magamra ezt a béklyót, amikor

még nem ismertem a szerelmet. Tudja jól, hogy nem szeretem a feleségem, sohasem szerettem. Ebbe a házasságba józan megfontolásból mentem bele, azt gondolván, hogy egy magamfajta férfit úgysem keríthet hatalmába soha a szerelem. Nyugodt körültekintéssel rendeztem be az életemet, meg voltam róla győződve, hogy a munkám teljesen kielégít, és soha nem vágyom majd többre, így is volt, amíg kegyedet meg nem ismertem, drága Rita, Ahogy megláttam, egy csapásra megváltozott minden. Amit eddig nagyra értékeltem, mind értéktelenné vált számomra. Azóta csak akkor élek igazán, amikor kegyedet láthatom, és hallhatom a hangját. Értse meg, szükségem van a szerelmére. Eddig mindent megkaptam az életben, amit csak akartam, s ennek most is így kell lennie: kegyedet akarom!

Rita figyelmesen hallgatta. Szemében különös, mohó fény villant, ám imádója ezt nem vette észre. A színésznő ezután, mint akit túláradó érzések kerítettek hatalmukba, lehunyta a szemét, szinte erőtlenül a falnak támaszkodott, és kezét a szívére szorította.

– Menjen el! Nem akarom, és nem tudom tovább hallgatni. Azt hiszi, hogy csak mert egyszerű színésznő vagyok, és támasz nélkül állok az életben, bármit mondhat? Éppen azért, mert a nyilvánosság előtt élem az életem, kétszeresen is vigyáznom kell a jó híremre. Ha közben darabokra törik is a szívem, akkor sem láthatom viszont.

– Rita, ez nem lehet az utolsó szava!– De igen. Köztünk nem lehet semmiféle kapcsolat. Soha, érti, sohasem leszek olyan férfié,

aki a szerelmével együtt nem adja nekem a nevét is! Nem gyengülhetek el, még ha a szívem önért dobog is. Menjen el, ne gyötörjön tovább!

A férfi erre megragadta mindkét kezét, és égő szenvedéllyel nézett a szemébe.– Rita, drága Rita, de hiszen akkor szeret! – ujjongott fel.A nő egy pillanatra lehunyta a szemét. Szája körül szomorkás mosoly jelent meg.– Semmi értelme, hogy hazudjak, s ha így néz rám, képtelen is lennék rá, Bernd Ralfner.

Igen, szeretem magát, minden porcikámmal vágyódom a szerelme után, de inkább meghalok, mintsem engedjek az érzelmeimnek. Nem akarom titkon, mások elől rejtőzködve birtokolni azt, amit nem vállalhatok a magaménak büszkén, az egész világ előtt. Menjen el, menjen a

feleségéhez, hisz ő az, aki kizárólag jogot formálhat a szerelmére!Bernd ajkához szorította a nő finom, fehér kis kezét.– Nem, Rita, neki már nincs joga a szerelmemre. Sohasem titkoltam előtte, hogy nem

szeretem, mert mindig becsületes akartam lenni vele. Azt hiszi, amit eddig én is hittem magamról, hogy érzéketlen vagyok, amilyen ő is. Gonda oly hűvös és közömbös, hogy tökéletesen elégedett ezzel. Érzelmek nélkül élünk egymás mellett, és idáig egyikünknek sem volt rá igénye, hogy változtassunk a kapcsolatunkon. Amióta azonban kegyedet megismertem, Rita, minden megváltozott. Igazi életet látok a szemében, s ez engem is új életre kelt. Féltékenység mardossa a szívem, ha a színpadon más karjában látom. Egyedül az vigasztal, hogy tudom, más férfit sem enged közel magához. Kegyed nélkül fabatkát sem ér az életem, kérem, könyörgök, legyen az enyém!

Rita Hardy arca beleremegett a titkolt izgalomba. Felegyenesedett és lassan így szólt, miközben mélyen belenézett Ralfner szemébe:

– Soha, amíg más asszony férje.A férfi megrázkódott, majd hirtelen elhatározással felszegte a fejét.– Akkor pedig széttépem a köteléket, amely ahhoz a másikhoz láncol. Rita, megígéri, hogy

a feleségem lesz, ha szabad leszek?A szerelmes fiatalember nem vette észre, hogy a nő szeme e szavak hallatán diadalittasan

felragyog, csak azt látta, hogy elsápadt izgalmában.– Ezt… ezt akarja tenni? – kérdezte fojtott hangon.Bernd megragadta a kezét, és elárasztotta csókjaival.– Mindent, a világon mindent megteszek, Rita, hogy az enyém lehessen. Mondja még

egyszer, hogy szeret, hogy hozzám akar tartozni! Akkor minden akadályt elhárítok a szerelmünk elől.

A színésznő álmodozva nézett lovagjára.– Ha ez sikerülne… ó, édes Istenem! És… a felesége? – kérdezte mély megrendülést

színlelve.Bernd elhárító mozdulatot tett.– Ne gondolja, hogy fájdalmat okozok neki azzal, hogy felajánlom a válást. Nem támaszt

nehézségeket, hiszen nem érez irántam semmit. Egyszerűen képtelen a szerelemre. Mindezt bízza rám, kedvesem, csupán annyit mondjon, hogy szeret, és hogy az enyém lesz, mihelyt visszanyerem a szabadságomat. – A férfi szinte remegett izgalmában.

Rita pedig, mint akit hirtelen elragadnak az érzelmek, kezébe temette az arcát.– Hát igaz lenne? Megadatik nekem ekkora boldogság? Jaj, Bernd, szeretem, amióta

ismerem, szeretem, csak mélyen magamba fojtottam ezt az érzést, mert nem akartam elgyengülni…

A szerelmes férfi nem hagyta, hogy folytassa, a karjába kapta, és forró csókkal zárta le az ajkát, ám az asszony hihetetlen erővel lökte el magától. Tekintete büszkén villant.

– Nem, nem… így nem! Amíg házas és nem szabad, nincs joga megcsókolni. Nem akarok szégyenkezni emiatt senki előtt.

A férfi erre a két kezét kezdte felváltva csókolgatni.– Az enyém leszel, Rita. Most elmegyek. Igazad van. Az én szépséges, büszke Ritámnak

ne kelljen titkon, lopott órákon megkapnia mindazt, ami ország-világ előtt őt illeti.– Ez legyen az első és utolsó alkalom is egyben, amikor a lakásomon felkeresett. Amíg

vissza nem nyeri a szabadságát, nem fogadhatom. Vigyáznom kell a jó híremre – tette hozzá Rita megjátszott nyugtalansággal a hangjában.

A férfi ismét megcsókolta a kezét.– Addig ne is lássam, és ne beszéljek kegyeddel? Nem büntethet így! Rendben van,

megértem, hogy nem akar többé a lakásán fogadni, de… addig is látnom kell téged, szerelmem, s nem csupán a színpadon, különben belehalok a várakozásba. Eltart egy ideig,

mire a válást kimondják, de addig is valahogy beszélnem kell veled. Tudod, mit… holnap estély lesz nálunk, oda okvetlenül el kell jönnöd. Nem akarok nélküled ünnepelni. Nagy nap ez számomra: holnap lesz a cégünk százéves. Az én cégem, amit hosszú évek óta szívvel-lélekkel vezetek. Az apám, a nagyapám és az őseim egész életüket a vállalat fejlődésének szentelték, s már magam is hoztam érte elég áldozatot. Erről még mesélek, ha majd a feleségem leszel. A holnapi évforduló sokat jelent nekem. Neked is ott kell lenned, különben nem érezném jól magam. Rögtön utána beszélek a feleségemmel. Szeretném, ha az estély nyugodtan zajlana le, különben már ma elmondanék neki mindent. Ugye számíthatok rád? Szeretnélek magam mellett tudni ezen a fontos napon, hiszen már most úgy érzem, hogy hozzám tartozol. A nejem soha nem állt ilyen közel hozzám, a házasságunk évei alatt mindvégig idegenek maradtunk egymás számára. Ugye, eljössz?

Úgy látszott, a művésznő vívódik egy darabig, ám végül határozottan kijelentette:– Elmegyek, nem utasíthatom vissza a kérésedet, viszont ígérd meg, hogy óvatos leszel, és

uralkodsz magadon. Senki sem sejtheti, legkevésbé a feleséged, hogy mi van közöttünk.Bernd el volt ragadtatva attól, hogy imádottja bizalmasan visszategezte, és legszívesebben

ismét a karjába kapta volna forró szenvedéllyel, de Rita félénken elhárította a közeledését.– Légy nyugodt, most, hogy feleségül akarlak venni, nekem kell a leginkább ügyelnem a jó

híredre. Csak egy csókot kérek, Rita, s talán hosszú ideig ez lesz az utolsó… csak hogy bizonyosságot nyerjek a szerelmedről.

A színésznő könnyedén eljátszotta a vívódó szerelmes asszony szerepét, s szégyenlősen az ajkát nyújtotta. A férfi forró csókkal pecsételte meg a különös eljegyzést. Rita látszólag ijedten hátrálni kezdett.

– Most menj… kérlek, menj! Isten őrizz, hogy hazajöjjön a háziasszonyom, és téged itt találjon. El sem hinné, mily elszántan rontottál be hozzám, miután a távollétében, a csengőszót hallva magam nyitottam ajtót. Menj, nagyon kérlek!

Gyermekien ártatlan tekintetéből megható könyörgés sugárzott, amivel lefegyverezte a férfit.

– Már megyek is, Rita. Mihelyt beszéltem a feleségemmel, hírt adok magamról. Az idén úgyis lejár a szerződésed a színháznál, így mire kimondják a válást, te is szabad leszel. Isten veled, imádott kedvesem. A holnapi estélyen megbeszéljük, hogy mikor találkozhatunk újra. Majd úgy szervezzük meg, hogy ne essen csorba a jó híreden. Viszontlátásra!

– Viszontlátásra, Bernd… kedvesem – suttogta a nő alig hallhatóan.A férfi, bármilyen nehezére esett is az elválás, elindult, nehogy kellemetlenséget okozzon

az asszonynak. Az eseményektől felindulva viharzott el.Rita Hardy jó ideig állt kifulladva, kezét hullámzó keblére szorítva, és csak akkor

egyenesedett fel diadalmas mozdulattal, amikor kinn becsapódott az ajtó. „Győztem! Elértem, amit akartam! Ralfner felesége leszek!” – gondolta diadalittasan.

Kisvártatva kiment a szűk folyosóra, és benyitott az egyik szobába.– Most már nyugodtan járkálhat a lakásban, Wendtné – mondta a háziasszonyának.– Csak azt mondja meg, Hardy kisasszony – nézett rá amaz kíváncsian –, miért akart

mindenáron saját maga ajtót nyitni az úrnak, és miért csukott be engem ide, amikor jönni látta az ablakból?

Rita Hardy egy cseppet sem jött zavarba.– Megvolt az okom rá, Wendtné. Tudja, hogy sohasem fogadok férfi látogatókat, de most

túl sok forgott kockán.– Nem vagyok kíváncsi természetű, és jól tudom, ön tisztességes fiatal hölgy, aki valóban

sohasem fogad férfi vendéget. Ami azt illeti, nem is tűrném. Most is csak azért egyeztem bele, mert azt mondta, hogy csupán egyetlen alkalomról és mindössze néhány percről van szó.

– Nyugodt lehet, hogy többé nem fordul elő. Tényleg csak fontos üzleti tárgyalásom volt ezzel az úrral, a szerződésemmel kapcsolatban, és nem akartam, hogy a színházban bárki is

megtudja, ezért nem mutatkozhattam vele nyilvánosan.– Értem már! Nos, ezt mindjárt megmondhatta volna. Tehát a színházi évad végéig marad

itt a társulatnál? Csak azért szeretném tudni, hogy akkor mielőbb kiadhassam a szobáimat.– Igen, Wendtné, az imént éppen egy másik szerződést fogadtam el, így az évad végével

rendelkezhet a lakrészem felett.– Jó, hogy már most tudom, mire számíthatok.Rita visszament a szobájába, és ledőlt a díványra. Összekulcsolt kezére támasztotta szép

fejét, és elmerengett. Tekintete hidegen, mohón csillogott. Hűvös, számító teremtés volt, aki világéletében vasakarattal és hideg elszántsággal tört a célja felé. Úgy vélte, most végre révbe ért. Már jó ideje észrevette, hogy a gazdag nagykereskedő, Bernd Ralfner nem mulasztja el egyetlen előadását sem, és esténként az egyik páholyból lenyűgözve figyeli minden mozdulatát, ő pedig nyomban kivetette rá a hálóját. Amikor a vagyonos úriembert bemutatták neki, és ő tájékozódott anyagi helyzetéről, már csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: el akarta foglalni a felesége helyét, akiről azt hallotta, hogy Ralfner szerelem nélkül vette el. Habár Rita igen tartózkodóan viselkedett az urakkal, jól ismerte őket, és észrevette, hogy Bernd Ralfner, bár még sohasem adta át magát a szerelem érzésének, titokban kimondhatatlanul vágyódik rá, hogy egyszer átélje. Rita ösztönösen megérezte, hogy akinek sikerül szerelemre lobbantania a férfit, annak nyert ügye van, bármit elérhet nála. Egy cseppet sem találta Ralfnert érzéketlennek, csupán az volt a baj, hogy olyan asszonnyal kötötte össze a sorsát, aki nem adta meg neki, ami után sóvárgott. Mindezt a ravasz Rita saját hasznára fordította, s igen közel járt a céljához. Igéző szépségével, rajongó pillantásával, ügyesen megjátszott zavarával hamarosan magába bolondította Berndet, és szinte észrevétlenül vezette rá az elhatározásra, hogy elváljon a feleségétől. A kapzsi Ritának mindig az volt a vágya, hogy gazdag férjet szerezzen magának. A színjátszáshoz volt némi tehetsége, ami szép sikert hozott neki, ám hűvös, távolságtartó természete nem engedte, hogy meghódítsa a művészet csúcsait. Belátta, a színházban nincs esélye a kimagasló sikerre, s ahogy múlik az idő, a főszerepek helyett inkább mellékszerepek jutnak majd neki. Tulajdonképpen csak azért lett színésznő, hogy a színpad segítségével gazdag férjet fogjon magának. Legnagyobb csalódására azonban a férfiak, legalábbis azok, akik jó partinak számítottak, mind ez idáig inkább szenvedélyes vágyaikkal, mintsem házassági ajánlattal közeledtek hozzá. Most azonban végre kedvére való fogást csinált. A tény, hogy Bernd Ralfnernek már van felesége, semmiféle lelkiismeret-furdalást nem váltott ki belőle. Ügyes mesterkedésével elérte, hogy a férfi hamarosan a válást kezdte fontolgatni. Rita elhatározta, mindent megtesz annak érdekében, hogy elhatározását meg is valósítsa. S lám, már ott lebeg szeme előtt a siker, hiszen hamarosan olyan férfi felesége lesz, aki minden kívánságát teljesíteni tudja. Nem kell többé színpadra állnia holmi nevetséges összegért, amiből a ruháira is alig futja. Ehelyett az élet valódi nagy színpadán játszhatja a nagyvilági hölgy szerepét, aki gyönyörű villában lakik, saját autón furikázik, s akit mindenki szeret és csodál. Az, hogy ő maga nem szerette a férfit, egy cseppet sem zavarta. Eddig is egyedül önmagát szerette, s a férfiakat csupán eszköznek tekintette céljai eléréséhez. Mindig csak arra figyelt, hogy hatással legyen rájuk, s közben teljesen megfeledkezett arról, hogy ő maga is hús-vér ember, akinek a mellkasában érző szív dobog.

Ugyanígy viselkedett Bernd Ralfner is, míg utol nem érte a szenvedély a csinos színésznőcske iránt.

Rita Hardy azon a napon nagyon elégedett volt a teljesítményével.

II.

Bernd Ralfner fiatal felesége, Fredegonda – vagy ahogy magát szívesebben nevezte, Gonda – kis szalonja ablakánál ült, és tágra nyílt szemmel nézett ki a pompás villát körülvevő, mesésen behavazott kertre. E házban élt, amióta férjhez ment Ralfnerhez. Gazdagság és fényűzés vette körül, mégsem volt boldog. Szívből szerette a férjét – Bernd Ralfner nagyon tévedett, amikor azt hitte, hogy Gonda éppoly kevéssé szereti, ahogy ő az asszonyt –, csakhogy szerelmét a szíve mélyére rejtette, mivel úgy érezte, nincs joga hozzá. Ezért aztán a férje érzéketlennek és önzőnek hitte. Az asszony pedig túl büszke volt ahhoz, hogy kimutassa valódi érzelmeit. Az első perctől kezdve érte dobogott a szíve, ahogy a férfi belépett az életébe. Nem tehetett mást, mint hogy igent mondott, amikor megkérte a kezét, pedig tudta, hogy Bernd nem szerelemből szánta rá magát a házasságra. Csak azért akarta őt, a gazdag holland lányt elvenni, mert a régi, jó nevű Ralfner kereskedőházat súlyos pénzügyi válság fenyegette, és ezt csupán a hozományba kapott külföldi tőkével tudta elhárítani.

Gonda a gazdag holland kereskedő, Gooden úr egyetlen leánya és örököse volt. Édesanyja német származású volt, aki fiatalon, még Gonda gyermekkorában eltávozott az élők sorából. Az apa attól fogva féltő gonddal nevelte szeretett gyermekét.

A lány akkor ismerte meg Bernd Ralfnert, amikor az Amszterdamban járt az édesapjánál üzleti ügyben. A fiatal német nagykereskedő első látásra mély benyomást gyakorolt rá. Férfias, megnyerő vonásai, vonzó megjelenése azonnal felkeltette érdeklődését, ám a vendég szinte ügyet sem vetett rá. A régi holland patríciusház és a rokonszenves, öreg kereskedő jobban lenyűgözte, mint a leánya, aki egy cseppet sem viselkedett gazdag örökösnő módjára, hanem inkább szerényen a háttérbe húzódott. Tartózkodó viselkedését a német vendég érdektelenségnek könyvelte el, nem is sejtve, hogy tetszik Gondának. Finom, csendes bája semmiféle hatást nem gyakorolt rá, annál is inkább, mivel a szebbik nemnél sokkal jobban érdekelte az üzlet. Ellen tudott állni Gondánál kihívóbb női szépségeknek is, s meg sem fordult a fejében, hogy feladja szabadságát. Minden gondolata a cég volt, melyet egy éve, az apja halála óta egyedül vezetett.

Bernd, akárcsak az édesapja, született kereskedő volt. Üzleti kapcsolatai az egész földgolyót behálózták, és birodalmában akkora hatalommal bírt, akár egy fejedelem. Minden erejét, szaktudását a cégének szentelte, s mivel éppen egy nehéz gazdasági időszakban vette át a vezetést, különösen felelősnek érezte magát.

Azért utazott annak idején Amszterdamba, hogy a Gooden céggel újra megszilárdítsa a háború következtében meglazult üzleti kapcsolatát. Már akkoriban gondban volt a vállalat további sorsát illetően, igaz, akkor még nem állt olyan közel az összeomláshoz, mint később. Bernd abban reménykedett, hogy egyedül, idegen segítség nélkül is sikerül az infláció viharából nyugodtabb vizekre kormányozni hajóját.

Nem telt bele azonban egy esztendő, a céget a csőd fenyegette. Bernd fejében a véletlennek köszönhetően fogant meg a gondolat, hogyan tudna kievickélni a válságból. Éppen azokban a napokban értesült Gooden úr elhunytáról, mire lelki szemei előtt megjelent Gonda Gooden képe. Napokig nem tudta kiverni a fejéből a karcsú, csendes teremtést, ahogy annak idején látta a patinás családi házban. Ő lett tehát a mérhetetlen vagyon egyetlen örököse. Övé a nagy holland kereskedőház, ráadásul Jáva szigetén egy tekintélyes birtok, nem is szólva a jelentős készpénzvagyonról, melyet Hollandiában nem fenyegetett infláció.

Egyszer úgyis meg kell nősülnie, hiszen a Ralfner cégnek örökösre van szüksége, gondolta Bernd. Mi lenne, ha megpróbálná a holland kisasszony kezét elnyerni? Ezzel az egyetlen lépéssel képes lenne megmenteni a céget. Mivel ezért a célért Bernd még sokkal nagyobb áldozatra is hajlandó lett volna, habozás nélkül Amszterdamba utazott hát, hogy felkeresse a

lányt. Gonda gyászában még sápadtabb és csendesebb volt. Igen zárkózott természetű volt, azok közé tartozott, akik mélyen magukba rejtik érzelmeiket, s csak nehezen tudnak megnyílni mások előtt. Senki sem sejtette, milyen nagy szenvedést, szívfájdalmat jelentett neki szeretett édesapja elvesztése. Szobája magányába vonulva, mások szeme elől rejtve sírta el a bánatát.

Bernd a lány nyugalmát látva azt hitte, szívtelen, érzéketlen teremtéssel van dolga. Mindez természetesen nem tartotta vissza terve megvalósításától, ellenkezőleg: mivel ő maga sem volt szerelmes, kapóra jött neki, hogy láthatóan a választottját sem kerítették hatalmukba holmi heves érzelmek.

Habozás nélkül rátért jövetele céljára. Elmondta a lánynak, hogy értesült az őt ért veszteségről, s azért kereste fel, hogy felajánlja a segítségét. Gonda bátortalan pillantást vetett a férfira, akit titokban már régóta szeretett, s aki miatt az év folyamán több kérőjét is kikosarazta.

– Kénytelen vagyok teljes mértékben az édesapám alkalmazottaira hagyatkozni. Szerencsére mindannyian hűséges, megbízható emberek – felelte. – Ismerik a céget, s mindent százszorta jobban tudnak nálam.

A lány sápadtan, látszólag hűvösen, minden érzelemtől mentesen válaszolt, miközben attól félt, a férfi észreveszi, mennyire szereti, s hogy milyen vágyakozva gondolt rá első találkozásuk óta. Nem mondta el azt sem, hogy az apja, aki mindenkinél jobban olvasott a szívében, gyakran beszélgetett vele Bernd Ralfnerról. ,,Ő aztán kedvemre való vő lenne, kislányom. Habozás nélkül, nyugodt szívvel hagynám rá mindenemet, amim csak van, téged is beleértve” – mondta neki röviddel a halála előtt.

Gondának ez járt a fejében, ahogy ott ült Ralfnerrel szemben. A félelem, hogy elárul valamit az érzelmeiből, elfogódottá és félszeggé tette, így a férfi még kevésbé találhatta vonzónak. Cége helyzetének megoldása azonban nem tűrt halasztást, így nem várhatott tovább a lánykéréssel. Nem beszélt szerelemről. Nyíltan megmondta, hogy cége megmentését reméli a házasságtól. Nem hazudott szerelmet Gondának, de megígérte, hogy az együtt töltött évek alatt becsülni s óvni fogja, sőt a szívét is megpróbálja felé fordítani.

Gonda belesápadt a különös leánykérésbe, ajka megremegett. Legszívesebben felujjongott volna boldogságában, amiért a szeretett férfié lehet, ugyanakkor kedve lett volna keserves sírásra fakadni, hisz jövendőbelije nem szerelemből kérte meg a kezét. Végül egyiket sem tette, hanem nyugodtnak, fegyelmezettnek mutatkozott, s a szíve mélyére rejtette érzelmeit. Mindabból, amit Ralfnertől hallott, az maradt meg az emlékezetében, hogy a férfinak szüksége van a segítségére, hogy elhárítson egy súlyos szerencsétlenséget. Gonda azon kevesek közé tartozott, akiket arra teremtett a Jóisten, hogy mások segítségére legyenek. Ez esetben épp erről volt szó: áldozatot hozhat a szeretett férfiért. Tisztelte Ralfnert, amiért szorongatott helyzetében sem igyekezett őt meggyőzni nem létező érzelmekről. A szíve mélyén, titokban azért abban reménykedett, hogy egy nap mégis elnyerheti férje szerelmét. Talán sikerült is volna neki, ha női büszkeségében nem titkolja előtte saját érzelmeit. Így azonban a férfinak nem nyílt rá alkalma, hogy meggyőződjön Gonda egyenes jelleméről, emberi értékeiről.

A fiatal lány habozás nélkül a kezét nyújtotta hát neki. Közben olyan józanul, üzletiesen viselkedett, hogy a férfi ahelyett, hogy megváltoztatta volna a róla alkotott véleményét, csak még inkább meggyőződött érzéketlenségéről. Gonda még Berndnél is hűvösebben, kimért hangnemben hozta szóba a cég anyagi helyzetét, s próbált megoldást találni a csőd elhárítására. Ennek érdekében Bernd rendelkezésére kellett bocsátania öröklött készpénzvagyonának nagy részét. Ezt oly előkelően, nagyvonalúan intézte, hogy a férfit mélyen meghatotta segítőkészsége, s meleg szavakkal mondott érte köszönetet. Gonda látszólag hűvös tartózkodással hárította el a köszönetet, holott közben ujjongott a szíve. Csak annyit mondott, hogy magától értetődőnek tartja mindezt, hiszen a Ralfner cég jó híre neki is

fontos, annál is inkább, mivel hamarosan maga is ezt a nevet viseli.Berndet, akármennyire hálás is volt menyasszonyának a segítségért, szinte

megdermesztették a hűvös szavak. Gonda egész lénye, józan magatartása, mely mit sem árult el iránta táplált érzelmeiről, a legnagyobb tisztelettel töltötte el, ám hűvös, távolságtartó viselkedésének köszönhetően képtelen volt házasságuk három éve alatt közelebb kerülni hozzá.

Gonda ellenvetés nélkül követte férjét az Alster-parti szép villába, ahol példamutatóan látta el a háziasszonyi teendőket. Férje iránt tanúsított csendes, nyugodt viselkedését Bernd ridegségnek, közömbösségnek érezte, mely valójában csak egy büszke, viszontszerelemben nem reménykedő asszonyszív szerelmét volt hivatva leplezni. Gonda nem volt tisztában vele, hogy épp ezzel teszi lehetetlenné férje számára a közeledést. Kínosan ügyelt rá, nehogy elárulja az érzelmeit, amiről úgy gondolta, terhes lenne a férjének.

Ha Bernd sejtette volna, milyen erőfeszítésébe telik mindez, bizonyára másként alakul a házasságuk. Az asszony mérhetetlen büszkeségében titkolta férje elől, hogy éjszakánként sírva hanyatlik a párnájára, s nyitott szemmel, ébren álmodik a szerelméről.

Szinte csak üzleti dolgokról beszéltek egymással. A férfi beszámolt a Gooden cég üzleti ügyeiről, amelyet továbbra is Gonda édesapjának cégvezetőjére, Swartsemburg úrra bíztak. Megbeszélte vele a jávai birtokról érkező híreket, és egyébiránt is lovagias és figyelmes volt hitvesével szemben.

Gonda még nem adta fel, hogy elnyerje a szerelmét, habár a férfi nem mutatott több melegséget iránta, mint házasságuk első évében. Igyekezett minden kívánságát teljesíteni, és az asszony meg volt róla győződve, hogy rajta kívül nincs másik nő az életében.

Bernd minden gondolata és minden cselekedete a cégé volt. Mivel átvette az asszony hollandiai üzleti ügyeinek irányítását is, úgy tűnt, nem is jut ideje semmi egyébre.

Gondát boldogsággal és büszkeséggel töltötte el, hogy pénzével meg tudta menteni a Ralfner kereskedőházat. Mostanra pedig, házasságuk három esztendeje után a cég újra régi fényében ragyogott, és Bernd nemrég visszafizette ifjú hitvesének a kölcsönzött tőkét.

– Tartsd csak benn a pénzt a te cégedben, Bernd, nekem nincs szükségem rá – mondta neki, de a férfi nem hallgatott rá.

Gonda természetesen nem tudhatta, hogy Bernd nemrég beleszeretett Rita Hardyba, és kínos volt neki a tudat, hogy jelentős összeggel tartozik a feleségének. Udvariasan kezet csókolt neki, és így szólt:

– Engedd meg, hogy visszafizessem a tartozásomat, hogy szabadnak érezzem magam. Nincs már szükségem a pénzre, a cég, hála nagylelkűségednek, túljutott a válságon. Soha nem felejtem el, hogy segítettél a legnehezebb időszakban. Újra minden a legnagyobb rendben van.

Gondát fájdalmasan érintette, hogy a férjének már nincs szüksége a segítségére, mégis szerette őt büszke tisztességéért. Még mindig nem adta fel a reményt, hogy egy napon sikerül elnyernie a szívét. „Ha gyermekem lenne – gondolta –, ha Bernd karjába tehetném cége örökösét, akkor biztosan megszeretne.” Ezért vágyott a boldogtalan teremtés oly kimondhatatlanul az anyaságra.

És íme, végre a napokban megbizonyosodott róla, az ég meghallgatta fohászát. Már hetekkel előtte felébredt benne valami félénk, bizonytalan boldogság, miközben nyugtalanul, vágyódva figyelte, mi megy végbe a bensőjében. Emiatt nem tűnt fel neki, hogy Bernd éppen ebben az időben különös módon megváltozott, ideges és nyugtalan lett, éppen ő, aki máskor a nyugalom és megfontoltság példaképe volt. Nem figyelt fel rá, hogy még több időt töltött házon kívül, mint egyébkor, nem látta, milyen lázasan csillog a tekintete, és hogy őrá már szinte ügyet sem vet. Az asszony csak várta, várta, hogy bizonyosságot nyerjen, és beteljesüljön a vágya.

És ma, ma végre megbizonyosodott róla, hogy anya lesz. Egész valóját áhítatos, szent

öröm járta át. Mától fogva minden, de minden megváltozik, a férje megszereti, s neki sem kell tovább lepleznie saját érzelmeit. Gyermeke kedvéért le akarta győzni félszegségét, és hitt benne, hogy az anyai büszkeség felülkerekedik női büszkeségén.

Jókedvű volt, tele reménnyel, mert nem sejtette, hogy Bernd szívét éppen most rabolta el tőle egy másik asszony, s hogy már a magasba lendült egy kéz, mely egyetlen csapással tönkreteszi az életét.

Másnap ünnepelték a Ralfner cég százéves fennállását. Ennek örömére estélyt szerveztek, mely fényével volt hivatva bizonyítani, hogy a kereskedőház újra feljutott a csúcsra. Gonda nem akarta az estély előtt elárulni a titkát, ám ha az ünnepségnek vége, és a házban megint nyugalom lesz, akkor igen, akkor felhasználja az első csendes órát, hogy férjét beavassa a titokba.

Az asszony barna szeme boldogan ragyogott. Szívét elöntötte a szerelem és az öröm. A legpompásabb színekkel festette le lelki szemei előtt a pillanatot, amikor a férje megtudja a nagy hírt. Szívére szorította a kezét, mert úgy érezte, nyomban kiugrik a helyéből.

– Segíts nekem, mennyei Atyám, hogy végre elnyerjem a szerelmét – fohászkodott.Eközben a férje Rita Hardynál időzött, akinek sikerült őt annyira magába bolondítania,

hogy miatta hajlandó volt elválni a feleségétől.Gonda még akkor is az ablaknál ült, amikor Bernd félóra múlva hazaérkezett. Amikor

megpillantotta a folyóparton közeledő autót, félénken visszahúzódott az ablaktól. Nem akarta, hogy a férje meglássa, milyen vágyakozva várja haza. Ezen a napon később érkezett a szokásosnál, s Gonda természetesen azt hitte, fontos üzleti ügyek tartották benn ilyen sokáig az irodában.

Elhelyezkedett a kandalló mellett, és könyvet fogott a kezébe. Úgy tett, mint aki elmélyülten olvas, ám közben lélegzetvisszafojtva fülelt. Tudta, a férfi most teszi le a kalapját és a kabátját, majd megindul felfelé a márványlépcsőn, hogy a szobájában átöltözzön. Hamarosan idejön, hogy őt üdvözölje. Utána átvezeti az ebédlőbe, ahol elbeszélgetnek: üzletről, mindennapi eseményekről. Eközben egyetlen pillantással, egyetlen szóval sem árulja el a titkot, mely oly határtalan boldogsággal tölti el a szívét. Ó, nemsokára teljesen más oldaláról ismerheti meg Bernd, s akkor majd együtt örülhetnek a gyermek születésének. Minden, minden másként lesz, ebben biztos volt.

Szegény Gonda! Nem sejtette, mi vár rá, mennyire más jellegű változás, mint amit remélt.Tekintete várakozásteljesen a messzeségbe révedt, gondolatai el-elkalandoztak

olvasmányától. Jön! Szíve a torkában dobogott, miközben szokásához híven a nyugalom álarca mögé rejtőzött. Már hallotta is a keményen koppanó, határozott lépteket, melyeket mindenki másétól meg tudott különböztetni. Hátradőlt a karosszékben, és úgy tett, mintha olvasna.

Férje belépett a szobába, és bizonytalan pillantást vetett asszonyára.– Bocsáss meg, hogy megvárakoztattalak, Gonda, feltartottak.Az asszony csendes mosollyal nyújtotta kezét, ő pedig illendően ajkához emelte és

megcsókolta.– Észre sem vettem, hogy tovább elmaradtál, nem kell mentegetőznöd. Az üzleti ügyek

nem tűrnek halasztást – felelte nyugodtan.A férfi homlokát ellepte a pír. Bármilyen kellemetlen volt is számára gyanútlan nejét

félrevezetni, mégis így szólt:– Pontosan ez történt. Örülök, hogy nem aggódtál miattam. Akár mehetünk is vacsorázni.Gonda máris felállt.– Természetesen, minden készen van.Igen, ami a háztartást illeti, azt Gonda kifogástalanul vezette, soha semmiféle zavart,

pontatlanságot nem lehetett felfedezni. A ház tele volt virággal, minden helyiség otthonos légkört árasztott, és a háziasszony ügyességét dicsérte. Ezt Bernd mind ez idáig

természetesnek tartotta, csupán aznap tűnt fel neki először, noha más dolgok jártak a fejében. Ha Rita átveszi itt a kormányrudat, talán eleinte nem megy majd minden ilyen olajozottan, de idővel bizonyára ez is megoldódik. Rita bájosan fogja alakítani a háziasszonyt, és ügyesen ellátja hivatalát.

Amikor eszébe jutott a színésznő, forróság öntötte el a testét. Karját nyújtotta feleségének, és átvezette az ebédlőbe.

Gonda kicsi kezét férje karjára tette, pedig de szívesen, jaj, milyen boldogan vetette volna a nyakába magát, hogy elárulja a titkát! De nem, még korai lenne, most annyi minden elvonja Bernd figyelmét. Előbb legyenek túl az estélyen, melynek előjelei már az egész házban észrevehetők voltak.

Beléptek a nagy ebédlőbe. Akárcsak a ház többi helyisége, ennek a berendezése is mértéktartó pompát sugárzott. A falaknál súlyos, faragott tölgyfa bútorok álltak, a hatalmas ebédlőasztalt, a szoba közepén, magas támlájú székek vették körül. A kandalló melletti sarokban egy kis kerek asztal volt megterítve, csak két személy számára. Itt étkezett a házaspár, amikor nem volt vendég a házban. A kis asztalt értékes ezüst evőeszköz, kristálypohár és szép, régi porcelánszerviz ékesítette.

Bernd körülhordozta tekintetét jólétük ékesszóló bizonyítékain, mire eszébe ötlött, egyedül Gondának köszönheti, hogy a biztonság és a fényűzés nem tűnt el a házból. Önkéntelenül újra ajkához emelte felesége kezét, miközben asztalhoz vezette. Egy pillanatra lelkiismeret-furdalása támadt, úgy érezte, igazságtalanság, amit elkövetni készül ellene. Amikor azonban ránézett az asszony nyugodt, érzelemmentes arcára és lesütött szemére, felsóhajtott. Nem, nem méltánytalanság, ha elválik tőle, hiszen nem okoz vele szenvedést. Talán dühös lesz egy kicsit, bántja majd női hiúságát, és bosszantja, hogy le kell mondania megszokott kényelméről, semmiképpen nem fogja azonban érzékenyen érinteni, hiszen eddig bármi történt vele, hidegen hagyta. Ha odaáll elé, és megkéri, adja vissza a szabadságát, csak lesüti majd a szemét, és büszkén így válaszol: „Ahogy akarod, én nem tartóztatlak.”

Bernd szinte már hallani is vélte felesége szavait. Örült annak, hogy Gonda nem szereti, hiszen így nem kell fájdalmat okoznia neki, mert azt nem akarta volna. Most viszont, hogy Rita Hardy megvallotta neki az érzelmeit, egyszerűen képtelen lett volna lemondani róla. Kellett neki az az asszony, minden porcikája vágyakozott utána. Mivel pedig vágyai másként nem teljesülhetnek, kénytelen megválni csendes, sápadt feleségétől, hogy helyét elfoglalhassa álmai hölgye, a gyönyörű Rita.

Vacsora közben Bernd többször is kutató pillantást vetett Gondára. Feltűnt neki, hogy házasságuk évei alatt lesoványodott, sápadt lett, arcán pedig fáradtság tükröződött. Szemmel láthatóan nem tett neki jót a hamburgi levegő. Bernd ezzel magyarázta a dolgot. Talán neki is jó lesz, ha visszatérhet Amszterdamba. Természetesen továbbra is szívesen ellátja üzleti tanácsokkal, hiszen Gonda többszörösen is rászolgált a hálájára. Talán barátok maradhatnának, hisz erre sokkal alkalmasabb az asszony, mint a feleség szerepére. Elhatározta, hogy felajánlja neki a barátságát, miután sort kerítettek a nagy beszélgetésre. Semmi szükség rá, hogy haraggal váljanak el egymástól. Ki tudja, talán ő is talál magának valakit, akivel boldogabb lehet, mint vele. Gonda olyan gazdag, hogy bizonyára nem fog hiányt szenvedni kérőkben.

Bernd megpróbált könnyedén gondolni a rá váró feladatra, hogy elhessegesse rossz érzéseit, melyek egyre inkább hatalmukba kerítették.

Azt egy pillanatig sem bánta, hogy Gondával együtt elveszíti gazdag örökségét is. Olyan ember volt, aki számára csak annak volt igazán értéke, amit ő teremtett a saját erejéből. Az édesapjától örökölt céget is csak azáltal érezte igazán a sajátjának, hogy nap mint nap beleölte a munkáját és az igyekezetét, amivel elősegítette a vállalat előmenetelét. Bernd a tettek embere volt, akinek csak a maga teremtette boldogság jelentett igazi örömet. Számára Gonda örökségének csak addig volt jelentősége, amíg a segítségével kihúzta a cégét a válságból. A

tartozást azonban nemrégiben visszafizette, önerőből felvirágoztatta a céget, és most olyan gazdagnak és boldognak érezte magát, mint még soha.

Sikereire azzal tenné fel a koronát, ha elnyerhetné az asszonyt, akit szeret, és akinek először sikerült ilyen forró, erős érzelmeket kiváltani belőle. Ha Rita végre az övé lesz, ereje és boldogsága kiteljesedik, az asszony szépségének pedig az ő háza adná meg a méltó keretet. Erre a gondolatra felragyogott a szeme, miközben tekintete véletlenül találkozott a felesége pillantásával. Gonda szíve nagyot dobbant, hiszen Bernd még soha nem nézett így rá. A férfi jókedvét kedvező előjelnek vélte.

– Ugye, örülsz a holnapi ünnepségnek, Bernd? – kérdezte halkan.A férje fegyelmezte magát, és mosolyogva bólintott.– Igen, nagyon örülök, hogy megérhettem ezt a napot. Minden szükséges előkészület

megtörtént, Gonda?Az asszony legszívesebben ujjongva a nyakába ugrott volna. Szívét elöntötte férje iránt

érzett szerelme, ám türtőztette magát, s csendesen mosolyogva csak ennyit mondott:– Nyugodt lehetsz, minden a legnagyobb rendben van. Az embereink úgy végzik a

kötelességüket, mintha mindnyájukat áthatná a holnapi nap fontosságának tudata.Bernd elgondolkodva nézett rá. Milyen különös, Gonda bármit kérhet az alkalmazottaktól,

azok mindenben készségesen engedelmeskednek neki. Amióta itt él, ebben a házban, soha semmi kellemetlenség nem fordult elő. Korábban Berndnek gyakran voltak gondjai a személyzettel és a házvezetőnőkkel, akik gyakran terhelték apró-cseprő gondjaikkal. Mostanában viszont ez nem fordult elő, aminek az lehet az egyszerű magyarázata, hogy van asszony a háznál.

– Örülök, hogy minden rendben lesz. Remélem, nem került túl sok fáradságodba a szervezés.

Felesége még annak is megörült, hogy a férje egyáltalán feltette ezt a kérdést.– Hiszen éppen elég nagy a személyzet. Néhány kisegítőt is alkalmaztam a siker

érdekében. Az ilyen ritka ünnepet méltóképpen kell megülni. Száz év bizony hosszú idő.Férje álmélkodva nézett rá. Gonda ritkán beszélt ennyit. És bár most is hűvös maradt,

hangjából melegség és megértés áradt. Hát persze, bizonyára a kereskedő lánya beszél belőle, a régi patríciuscsalád sarja, aki méltányolni tudja egy cég múltját és sikereit. Bernd kutató pillantást vetett Gondára, mert ma valahogy másnak tűnt, mint eddig. Bizonyára a küszöbönálló ünnepség villanyozta fel, hiszen minden nő szereti az ilyen különleges alkalmakat. Biztosan ez mozdította ki megszokott közömbösségéből, habár még így is meglehetősen visszafogottnak tűnt. Mennyire másként intézte volna Rita az ünnepi előkészületeket! Ó, Rita, Rita! A szenvedély hullámai ismét elborították, és ezzel oda is lett futó érdeklődése, melyet Gonda váltott ki az imént belőle. Boldoggá tette a tudat, hogy a holnapi estélyen maga mellett tudhatja szerelmét. A lány álomszép, vibráló megjelenése mellett felesége jelentéktelennek tűnt a számára. Igen, Rita pillantása kíséri holnap este, ebből fog erőt meríteni.

– Igen, nagyon hosszú idő – felelte udvariasan. – Ugye, nem felejtetted el felállíttatni az előcsarnokban a „száz év” feliratú plakátot?

– Dehogyis, hiszen felírtam mindent, amit kértél.A férfi úgy hajolt meg előtte, akár egy idegen a ház asszonya előtt. Gonda azonban ezen a

napon nem érzett fájdalmat emiatt, tele volt a szíve bizakodással, s reménykedett, hogy hamarosan megváltozik kettejük viszonya.

– Köszönöm – felelte Bernd. – Sajnos nem tudok a segítségedre lenni, mert nekem is sok a dolgom. A holnapi estély résztvevői közül néhány üzlettársam ugyanis már megérkezett. Még ma este tárgyalni akarnak velem.

– Magától értetődik, hogy a rendelkezésükre állsz. Tulajdonképpen nincs is szükségem a segítségedre. Ahogy már említettem, embereink tudják a dolgukat, nekem csupán a munka

menetére kell felügyelnem.A férfinak megint az jutott az eszébe, hogy Rita Hardy vajon ugyanilyen türelemmel s

engedelmesen végzi-e majd a feladatát, s hogy képes lesz-e Gondához hasonlóan ilyen esetekben levenni a terheket a válláról. Ahogy ez végigfutott az agyán, dühös lett magára, amiért ilyen összehasonlításokat végez. Hisz felesége viselkedése már nem is türelemre, hanem egyenesen eltompultságra utal. Rita természetesen sokkal hevesebb vérmérsékletű annál, mintsem hasonló esetben ilyen nyugodt és megfontolt maradjon. Abban viszont biztos volt, hogy bájosan ellátja majd a ház asszonyának feladatait, őt pedig boldoggá, kimondhatatlanul boldoggá fogja tenni.

A szerelme utáni vágyakozás ismét fellángolt a férfiban, s már alig figyelt Gondára, habár látszólag értőn hallgatta beszámolóját a másnapi estély részleteivel kapcsolatban.

Az asszony vacsora után azonnal visszavonult, mert nem érezte jól magát, s másnap szeretett volna üdén, kipihenten megjelenni a vendégek előtt. Bernd kézcsókkal búcsúzott tőle, s megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor egyedül maradt. Végre nem kellett megjátszania magát, s nyugodtan gondolhatott arra az asszonyra, aki után minden eddig szunnyadó szenvedélyével vágyakozott. Amit Rita iránt érzett, tulajdonképpen nem volt más, mint vad, mohó, észveszejtő vágyakozás. Persze ezt önmagának sem vallotta be, hiszen férfiúi gerjedelmében maga sem látott tisztán. Úgy érezte, hatalmas, mindent elsöprő szerelem repíti ellenállhatatlanul az asszony karjába, az igaz szerelem, amit végre megismert, ami boldoggá tette, és melynek beteljesedése után vágyakozott.

Vad szenvedélyében mindenről megfeledkezett, még a sápadt, csendes kis asszonyról is, akinek annyit köszönhetett. Vele kapcsolatban csupán az a kérdés foglalkoztatta, hogy visszaadja-e a szabadságát. Természetesen finoman, kíméletesen akarta előadni a kérését. Felesége számíthat a barátságára és a segítségére, csak ne álljon a boldogsága útjába.

Bernd egy pillanatra eltöprengett. Mi lesz, ha nem akar elválni tőle?Mindjárt el is hessegette magától ezt a gondolatot. Nem, ez lehetetlen. Az asszony

mindenképpen beleegyezik döntésébe. A válással maga is csak nyerhet, hiszen ő sem boldog.Kicsit elszégyellte magát, amiért így gondolkodik, hiszen sokkal nemesebb lelkületű volt

ennél. Nem akarta bevallani, hogy tulajdonképpen szégyelli magát, ezért szánalmas önigazolásul kapaszkodik ebbe a magyarázatba. Ez az örök életében tisztességes, nemes gondolkodású férfi most elégedetlen volt magával. Ám semmi sem segített rajta, egyszerűen nem volt nyugta, amíg meg nem szerezte magának Rita Hardyt. A nő iránt lobogó szenvedélye kioltotta belőle azt az érzést, aminek köszönhetően eddig meg tudta különböztetni a helyeset a helytelentől, az igazságot a hazugságtól. Csupán egyetlen cél lebegett a szeme előtt: meg akarta szerezni vad érzelmeinek tárgyát. Nem tehetett másként, szenvedélye rabjává vált, ő, aki eddig mindent legyőzött, hisz tudott uralkodni önmaga felett.

Azt hitte, Rita szereti, s mindenben kész követni az akaratát. A szívtelen, számító színésznő pedig értette a módját, hogyan kényszerítse ki a döntést a férfiból anélkül, hogy az rájött volna: szíve választottjának cselekedeteit bizony nem a szerelem irányítja. Bernd persze nem látta be, hogy csupán játékszer az asszony kezében. Hitt Rita szerelmében, mert teste-lelke vágyott e szerelem után. Osztozott más, egyébként erős jellemű férfiak sorsában, akik szintén gyanútlanul hagyták, hogy számító asszonyok bolondot csináljanak belőlük.

Ezalatt a másik szobában csendesen feküdt ágyában egy fiatalasszony, s édes, titokzatos boldogságról álmodott, amelyről azt hitte, hamarosan beragyogja az életét. Csodát remélt gyermeke születésétől, s úgy érezte, ő lesz az, aki végre felé fordítja férje figyelmét és szeretetét.

Azon a napon semmi sem tudta volna elszomorítani, s még félálomban is áthatotta szívét a boldogság. Arra pedig legrosszabb pillanataiban sem számított, hogy létezik valaki, aki kész tönkretenni az életét.

III.

A Ralfner-villa fényárban úszott. Azon az estén esett egy kis hó, ám ez nem akadályozta meg a kíváncsi tömeget, hogy a nyitott kapun keresztül belessen az udvarba. Autók és hintók érkeztek a széles kocsifelhajtón át a ház bejáratáig, ahol pirosan világító sátortetőt feszítettek ki, hogy az érkezőket megóvják a hószállingózástól. A bejárati ajtót szélesre tárták, s számos inas állt készenlétben, hogy a vendégek szolgálatára legyenek. A széles lépcsőfeljárón pazar vörös szőnyeg futott végig, s az előcsarnok márványpadlóját puha, értékes szőnyegek borították. Bárki, aki látta a ház pompáját és a felhalmozott értékeket, egy pillanatig sem kételkedhetett abban, hogy a Ralfner kereskedőház minden tekintetben szilárd alapokon nyugszik.

A nagy fogadószobában a tiszteletet parancsoló külsejű házigazda köszöntötte a vendégeket. Az oldalán ott állt a felesége, akinek ezüstös fényben csillogó, drága selyemruháját finom eperszínű minta díszítette. Gonda szeretett egyszerűen, ám előkelően öltözködni. Egyetlen ékszerként hosszú igazgyöngysort viselt, s csupán bal kezén csillogott még egy különös szépségű, értékes gyűrű. A közepén hatalmas gyöngy pompázott, melyet csodálatos gyémántok vettek körül. A gyöngy fénye a gyémántokéval vetekedett. Az asszony nagyon sápadt volt, mégis valami finom báj sugárzott egész lényéből. Bársonyos barna szeme aranyos fénnyel csillogott, dús, gesztenyebarna haján a fény fémes szikrákat szórt. A ruha nem túl mély kivágása szabadon hagyta karcsú nyakát és a hátát, valamint vékony, finom karját. A többi jelenlévő hölggyel ellentétben ő nem kívánt hódolni a legutóbbi divatnak, pedig még a legtartózkodóbb hölgyek is mélyen kivágott ruhát viseltek. Legtöbbjüknek divatosan rövidre volt vágva a haja, míg Gonda egyszerűen hátrafésülte, s a tarkóján puha kontyba fogta össze dús haját, melynek sötét tónusa kiemelte hófehér bőrét.

A háziasszony finom bája arca színtelenségének következtében mégis elhomályosult egynémely hölgyvendég szépsége mellett. Gondának nem volt tehetsége hozzá, hogy kiemelje és közszemlére tegye bájait. Az embernek jobban el kellett mélyülnie arcvonásainak tanulmányozásában ahhoz, hogy észrevegye azok egyszerű, finom szépségét.

Gonda akkor szorult csak igazán háttérbe, amikor Rita Hardy megérkezett. Strucctollakkal ékesített, ezüstszínű csipkeruhája alól kisejlett a rózsaszínű brokát alsószoknya. Kezében óriási rózsaszínű strucctoll legyezőt tartott, amely csupán azt a célt szolgálta, hogy magára terelje vele a férfiak figyelmét. Epekedő tekintettel és csábító mosollyal lépett oda a háziúrhoz, hogy üdvözölje. És amikor Bernd szeme találkozott a szép színésznőével, Gonda megérezte, amint a férje testén alig érzékelhető remegés futott végig. A házigazda, akárcsak a többi hölgynek, illemtudóan kezet csókolt az új vendégnek is, ám amikor felegyenesedett, az arca kipirult, a felesége figyelmét pedig nem kerülte el, amint egy pillanatra összefonódott a két ember tekintete. Gonda hirtelen úgy érezte, vasmarok szorongatja a torkát. Szinte bénultan állt férje oldalán, miközben a másik kettőre meredt, akik látszólag szokványos módon üdvözölték egymást, ő azonban tisztán érezte, hogy férje hangja megremeg az elfojtott izgalomtól.

Soha korábban nem tartott más vetélytársnőtől, legfeljebb Bernd munkájára lehetett volna féltékeny, ha mindez nem lett volna ismeretlen fogalom a számára. Most érezte meg először ezt a még soha nem tapasztalt kínt. Egyszeriben rátört a megcsalt feleségek minden bánata, s úgy érezte, képtelen elviselni a fájdalmat.

Jól tudta, hogy Bernd soha így még nőre nem nézett. Hirtelen eszébe villant férje felcsillanó tekintete, amit a vacsoránál látott, és amit akkor olyan jó jelnek tartott. Leírhatatlan, dermesztő félelem mart a szívébe. Kis híján felsikoltott, mint egy gyerek, aki megijedt a sötétben… Mégis sikerült udvariasan köszöntemé Rita Hardyt.

Az este folyamán azonban kénytelen volt újra meg újra – mintha mágnes vonzotta volna a tekintetét – a színésznőre pillantani. Egy alkalommal, amikor sápadt arccal és a még mindig torkát szorongató rémülettel a lelkében Bernd egyik üzletfelével beszélgetett, észrevette, hogy a helyiség másik sarkában a férje összetalálkozik Ritával. Látszólag közömbösen csevegtek, ám az asszony látta, amint a férje tekintete leplezetlen szenvedéllyel tapadt a színésznőre, aki epekedve viszonozta vágyódó pillantását. Látszott rajtuk az összetartozás, s hogy egymáson kívül képtelenek másra figyelni.

Gondát rosszullét környékezte, de összeszedte magát. Az ég szerelmére, csak el ne ájuljon, és meg ne zavarja az ünnepélyt, amelynek Bernd annyira örült! Úgy érezte, azonnal oda kell rohannia hozzájuk, és el kell választania őket egymástól. Kebléből tehetetlen sóhaj szakadt fel. Legszívesebben letérdelt volna a férje elé, és rimánkodott volna, hogy ne okozzon neki ekkora fájdalmat, mert nincs ereje elviselni.

Tekintetének mégiscsak lehetett valami titkos ereje, mert Bernd hátrafordult, és a szemébe nézett. Az asszony tekintete fátyolos volt, a rémülettől rezzenéstelen, a férje homloka mégis elvörösödött a láttán. Nem, itt, a saját házában semmi meggondolatlanságot nem követhet el. Gonda egyelőre még háza úrnője, és ő tisztelettel tartozik neki, semmiképpen sem bánthatja meg. Előbb nyíltan és becsületesen el kell mondania neki mindent, nem támadhatja így hátba. Már régen beszélt volna vele, ha nincs ez az ünnepség.

Hirtelen elhatározással a vendégek egy csoportjához vezette Ritát, miközben izgatottan néhány szót súgott a fülébe. Ezután odalépett a feleségéhez, aki a terem közepén egyedül álldogált, és sápadtan, kővé dermedt arccal pillantott fel rá.

Bernd még soha nem találta ily kevéssé vonzónak, mint ezen az estén. Hűvösen, vizsgálódva mérte végig, Gonda pedig lesütött szemmel állt előtte, mert nem akarta, hogy meglássa benne azt az iszonyatot, amit érzett. Minden erejére szüksége volt, hogy kinyögjön néhány semmitmondó szót.

„Hihetetlen, hogy milyen unalmas egy asszony” – gondolta a szerelmes férfi könyörtelenül.

Időközben megérkezett az összes meghívott. Gondát Tillesen szenátor vezette asztalhoz, akinek szép, ősz hajú feleségét a házigazda asztalszomszédjának jelölték ki. A ház asszonya személyesen készítette el az ültetési rendet. Most, ahogy helyet foglalt a szenátor oldalán, megütközve nézte, hogy férje ugyan asztalhoz vezette az ősz hölgyet, ám másik oldalán nem más, mint Rita Hardy foglalt helyet, akit a férje egyik barátja vezetett oda. Gonda pontosan emlékezett rá, hogy Hardy kisasszonyt és férje barátját eredetileg jóval lejjebb helyezte el, az asztal túlsó végénél. Nyilván Bernd cserélte el az ültetőkártyákat, hogy a művésznő legyen a szomszédja a vacsoránál. A Rita Hardy és kísérője számára kijelölt helyen Bernd egyik üzlettársa ült hölgy kísérőjével, ahelyett hogy Bernd oldalán foglalhattak volna helyet. Gondát ismét elfogta a rosszullét, ami az utóbbi időben gyakran megesett vele, és amiről egy idegen orvoson kívül senki sem tudott. Görcsösen belekapaszkodott az asztal szélébe, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Minden akaraterejét összpontosítva legyőzte gyengeségét, s érezte, ahogy elcsitul a vad hullámzás körülötte. Heves mozdulattal lehajtott egy korty bort, s összeszorított foggal fegyelmezni próbálta magát, ám a hosszú vacsora a szűnni nem akaró felköszöntőkkel így is kínszenvedéssé vált a számára. A vendégseregből nem tűnt fel senkinek az asszony hangtalan szenvedése. A tréfás és kevésbé szellemes szónoklatok egyetlen szava sem hatolt el a tudatáig, így Berndnek ismét jó oka volt rá, hogy megállapítsa: felesége több mint közönyösen üli végig az ünnepséget, és alig húzza merev mosolyra a száját. Ó, ha csak sejtette volna, milyen kínokat áll ki az asszony, talán könyörületesebben viselkedik vele szemben.

Nemcsak a férje látta aznap különösen unalmasnak és szertartásosan merevnek, az asztalszomszédok sem találták valami szórakoztatónak a sápadt fiatalasszonyt. Kínkeservesen ugyan kinyögött néhány szót, arcára fagyott mosollyal koccintott, ám lelki szenvedését merev,

kifejezéstelen arccal igyekezett palástolni. Hogy mi ment végbe benne eközben, azt csak ő tudta. Látta, ahogy a férje tekintete újra és újra felragyog, amikor találkozik Rita Hardyéval, aki igéző mosollyal köszönte meg neki a hódoló pillantásokat. Bernd sziporkázott, derűs volt és szellemes, Gonda még sohasem látta ilyen tüzesnek és energikusnak. Rita Hardy büszkén feszített mellette. Hideg macskaszemével olykor diadalmas pillantással végigmérte a ház asszonyát. Gondénak, aki úgy érezte, megérintette a halál hideg szele, csupán egyetlen kívánsága maradt: érjen már véget az estély, amelyre a férje miatt oly nagy izgalommal készült, hogy visszavonulhasson magányába, s szabad utat engedhessen végre a könnyeinek.

Végre elérkezett az idő, asztalt bonthatott, mire a vendégek emelkedett hangulatban átözönlöttek a szomszédos termekbe, hogy ott kávézzanak, csevegjenek, amíg elkezdődik a bál. Mindenki vidám volt, csak a háziasszony látszott különösen csendesnek és haloványnak. Kicsit ki is gúnyolták a háta mögött az unalmas holland nőt, és sajnálkoztak a szellemes és kellemes házigazdán, amiért ilyen vérszegény élettársat választott magának. Gonda, amióta Hamburgba került, keveset mozgott a társasági életben, és csupán néhány emberrel tartott kapcsolatot, akikkel ez elkerülhetetlen volt. Félénkségének, zárkózottságának köszönhetően senkivel sem sikerült szorosabb barátságot kötnie. Sűrűn levelezett ugyanakkor ifjúkori barátnőjével, Doritje van der Straatennel, s Bernd nyilván elámult volna, ha elolvassa felesége barátnőjéhez intézett szellemes, kedves sorait. Mivel senkinek sem sikerült közelebb férkőznie Gonda gazdag lelkivilágához, az ismerősök általában ridegnek és közönyösnek tartották, így azon a napon is csupán annyi figyelmet szenteltek neki, amennyivel a háziasszonynak okvetlenül tartoztak.

Bernd sem foglalkozott vele sokat, egyrészt túlságosan igénybe vették vendéglátói kötelezettségei, másrészt pedig képtelen volt másra figyelni, mint Rita Hardyra, aki tökéletesen értette a módját, hogyan fokozza a férfi amúgy is túláradó szenvedélyét.

Amikor megkezdődött a tánc, Gonda is kénytelen volt a kötelező táncokat eljárni, ám amikor csak tehette, megrándult lábára hivatkozva ez alól is kimentette magát. Nem akarta megzavarni az ünnepséget azzal, hogy kimutatja rosszullétét. Bernd viszont szünet nélkül táncolt, és ahányszor csak feltűnés nélkül tehette, felkérte Ritát. Tánc közben legalább odasúghatta neki, mennyire szereti, és milyen türelmetlenül várja, hogy az övé legyen.

– Holnapra visszanyerem a szabadságomat, szerelmem – súgta neki tánc közben.Rita a karjába simult, és igézően mosolygott rá. Gonda meg csak nézte, nézte a

boldogságtól sugárzó párt, és beleremegett a szívét markoló fájdalomba. Mély reményvesztettség lett úrrá rajta. Érezte, hogy nem tudja felvenni a versenyt a szép és vonzó színésznővel. Amíg Bernd nem szeretett senkit, és csak a munkájának élt, látott rá esélyt, hogy egyszer elnyerje a szerelmét. Aznap este azonban kihunyt szívében a remény utolsó szikrája is, hiszen látta, érezte, hogy a férfi szerelmes Rita Hardyba. Ismerte minden vonását, arcának minden rezdülését, így azonnal észrevette, hogy Rita jelenlétében más emberként viselkedik, s ha a színésznőre nézett, látta szemében a szerelmet és a mohó, vad szenvedélyt. Ó, bárcsak őrá nézne egyszer ilyen pillantással – az üdvösségét odaadta volna érte!

Irigyelte a fiatal művésznőt, és boldogan adta volna egész vagyonát neki cserébe, Bernd szerelméért. Az est végtelen hosszúra nyúlt számára, de maradnia kellett, míg az ünnepség véget nem ért, és az utolsó vendégek is el nem hagyták a házat.

Amikor ez végre megtörtént, Gonda megkönnyebbülten sóhajtott fel. Bernddel egy pillanatig hallgatva álltak szemben egymással. Magukra maradtak. Gonda még felfogta Bernd búcsúpillantását Rita felé, és kénytelen volt összeszorítani a fogát, hogy sírva ne fakadjon. És most ott állt előtte, szemében még azzal a forró, sóvár tekintettel, ahogy a színésznő után nézett. Ám azonnal hideg és nyugodt lett újra a tekintete, amint az ő sápadt arcára tévedt.

– Biztosan fáradt vagy, Gonda. Túlságosan igénybe vett az estély, különösen, hogy az előkészületekkel is magad bajlódtál – mondta a férfi előzékenyen.

Az asszony összeszedte minden erejét, hogy meg tudjon szólalni.

– Remélem, minden az óhajod szerint történt. Valóban nagyon fáradt vagyok – felelte halvány mosollyal.

Látván felesége kimerültségét, Bernd lovagiasan letett a szándékáról, hogy még akkor éjjel feltárja előtte a szívét.

– Minden nagyszerűen sikerült, ám látom, hogy túlerőltetted magad. Őszintén sajnálom. Engedd, hogy a szobádba kísérjelek, pihenned kell – szólt szívélyesebben, mint máskor. A hölgyek gyengesége mindig lovagias érzelmeket váltott ki belőle.

A szokatlanul meleg hang hallatán felesége alig észrevehetően megremegett, majd kezét a férje karjára tette. Most, hogy végre Bernd oltalmában elindult a szobájába, mintha még egyszer valami halovány reménység ébredt volna fel benne. Ugyan, miért veszti el ilyen gyorsan a hitét? Holnap megmondja neki, hogy gyermeket vár, és akkor Bernd mindenről megfeledkezik, még a szép Ritáról is. Biztosan így lesz! Milyen ostoba is volt, hogy nem bízott a győzelmében. A szépséges művésznő kissé megszédítette a férjét, ez nem vitás, érthető, hogy megtetszett neki, de nem lesz folytatás, különösen nem, ha megtudja, hogy a felesége anya lesz. Még sokkal gondoskodóbb és kedvesebb lesz vele, mint most, amikor azt hiszi, hogy csupán kimerült. Hinnie kell benne, hogy holnap minden jóra fordul.

Akár valami forró, bensőséges imádság, szállt az ég felé sóhaja, hogy gyermeke hozza meg számára az áhított csodát. Hálószobája ajtaja előtt kézcsókkal köszönt el tőle a férfi, s amikor újra felegyenesedett, észrevette, hogy Gonda olyan csillogó szemmel néz fel rá, mint még soha. Meghökkent, de a következő pillanatban már ki is hunyt a fény az asszony szemében.

– Aludj jól, Gonda, és ne zavartasd magad holnap reggel! Korán kell elmennem, van még néhány tárgyalásom a külföldi üzletfelekkel. Délután egy órával korábban jövök haza a szokásosnál, mert megbeszélnivalóm van veled. Vagy terveztél valami programot holnap délutánra?

Gonda megrázta a fejét.– Nem, semmit sem terveztem. Várlak – mondta halkan. Ekkor már alig tudta tartani

magát.Férje kinyitotta az ajtót, megvárta, míg belép, majd elindult a saját szobája felé. Gonda

ájultan hullott a rá várakozó komornája karjába.Nem először történt ez vele, csakhogy megtiltotta a lánynak, hogy bárkinek is szóljon róla.

Azt mondta neki, hogy ennek nincs semmi jelentősége, csak a vérszegénység következménye.Így a komorna ezúttal is igyekezett magához téríteni ájult úrnőjét anélkül, hogy segítséget

hívott volna. Amikor Gonda feleszmélt, a komorna nagyon udvarias, ám határozott hangon így szólt hozzá:

– Azt hiszem, nem ártana, ha a nagyságos asszony mégiscsak felkeresne egy orvost. Valamit tenni kellene a vérszegénység ellen.

Gonda fáradt mosollyal intette le.– Igazán nincs semmi jelentősége, Erna. Kissé túlerőltettem magam a készülődéssel, no

meg a mai estély is hosszú és fárasztó volt. Most majd kipihenem magam, és hamarosan minden rendben lesz. Kérem, ne szóljon erről senkinek, nekem nagyon kellemetlen lenne.

– Legyen nyugodt, nagyságos asszony, hallgatok, ahogy parancsolta – felelte a lány, majd segédkezni kezdett a vetkőzésnél. Akárcsak a személyzet többi tagja, ő is nagy odaadással szolgálta Gondát, aki megbecsülte és jól tartotta őket.

A fiatalasszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor már ágyában pihent, és végre egyedül maradt. Bármilyen fáradt volt, nem tudott azonnal elaludni. Tágra nyílt szemmel nézett maga elé az éjszaka sötétjébe.

Mit hoz vajon a holnap? Hogyan hat majd vallomása a férjére? Vajon kiütheti a gyönyörű vetélytársnőt a nyeregből?

Imádkozott egy darabig, hogy sikerüljön, amit eltervezett, végül kimerülten mély álomba zuhant.

IV.

Másnap délelőtt Gonda nyugtalanul járkált fel-alá a házban. A jól képzett személyzet már eltakarította az előző napi ünnepség nyomait. A házban ismét rend és tisztaság uralkodott, s előkelő csend honolt mindenütt.

A ház úrnője azonban ügyet sem vetett erre. Amikor reggel felkelt, a férje már elment otthonról. Egész életében korán kelő volt, sokszor lovagolt vagy más sportot űzött a kora reggeli órákban. Nem várta el Gondától, hogy miatta hamarabb felkeljen, mint ahogy neki jólesett. Így általában csak ebédnél találkoztak először. Bernd azt ígérte, ezen a napon egy órával hamarabb érkezik a szokásosnál. Gonda örült, hogy megbeszélnivalója van vele, mert elhatározta, hogy kihasználja az alkalmat, és megosztja vele titkát. Lelkét újra beragyogta a remény, hogy még minden jóra fordulhat. Korholta magát, amiért előző este féltékenységében talán többet látott, mint ami valóban megtörtént. Bernd valószínűleg csupán kellemesen elbeszélgetett azzal a fiatal színésznővel. Miért is ne tenné? Rita Hardy bizonyára okos asszony, aki szellemes társalgásával felhívta magára a férje figyelmét. Gonda ebben a pillanatban szilárdan eltökélte, ezentúl legyőzi félszegségét, és akkor majd Bernd észreveszi, hogy vele is lehet olyan témákról beszélgetni, ami egy iskolázott, intelligens embert foglalkoztat. Eddig ezzel nem próbálkozott, mert azt hitte, a férjét csupán az üzleti ügyek érdeklik. Bizonyára hibát követett el, amit még jóvátehet.

Titokban azon tépelődött, vajon mi tetszhetett meg Berndnek annyira Rita Hardyn. Az utóbbi időben többször is jártak színházban, s ő is látta játszani Ritát. Az ő figyelmét azonban inkább a fiatal művésznő szépsége ragadta meg, mintsem a tehetsége. Nem volt lélek a játékában, ám ezt Bernd nem vette észre, ehhez asszonyszem kellett. Őt egyszerűen megigézte a színésznő szépsége. Gonda maga is szívesen megismerkedett volna vele, ami néhány héttel ezelőtt meg is történt. Bernd szorgalmazta a találkozást, s ő ebben nem talált semmi kivetnivalót, hiszen maga is hangoztatta, hogy olykor szívesen látna a házban egy fiatal énekest, akinek értékeli a művészetét. Bizony, nagyon kicsinyes dolog volt a részéről, hogy kínzó féltékenység ébredt benne a színésznő iránt, csak azért, mert a férje jól elbeszélgetett vele.

Gonda ezek után úgy érezte, nincs miért aggódnia. Azzal, amit közölni akar Bernddel, könnyen győzedelmeskedhet vetélytársnője felett. Egyre jobban érezte magát, s a hite is lassan visszatért.

Bizsergő türelmetlenségében úgy érezte, csigalassúsággal telik el a délelőtt. Folyton ki-kilesett az ablakon, míg végre az autó begördült a ház elé. Gyorsan a tükör elé lépett, és bírálóan végigmérte magát. Sápadt arcú, karikás szemű asszony nézett vissza rá a tükörből. Sajnos nem fest túl jól, állapította meg.

A sötétkék ruha, amit viselt, nem volt előnyös számára, mert még sápadtabbnak mutatta. Ezen azonban nem lehetett változtatni, mert Bernd már a házban volt, és bármelyik pillanatban beléphetett. Más asszony nyugodtan megvárakoztatta volna a férjét, amíg átöltözik és szépítkezik, Gondától azonban idegenek voltak az ilyen női praktikák. Felállt, és izgatottan várta a férfit, akit mindenkinél jobban szeretett.

Férje, mint mindig, most is tisztelettudóan üdvözölte, de alig tudta leplezni zavarát, hiszen nehéz beszélgetés várt rájuk. Kutató pillantást vetett feleségére, s látta, milyen sápadt és kimerült, amit a tegnapi estélynek tulajdonított.

Még soha nem látta a feleségét ilyen előnytelen külsejűnek, ennek ellenére alig tudta összeszedni magát, hogy végre megtegye bejelentését. Nem lesz könnyű megmondani neki, hogy el akar válni tőle, bármilyen közömbösek is egymás számára. Bernd lovagias érzülete komolyan berzenkedett, és megpróbált egy kis haladékot szerezni, mégpedig oly módon, hogy

az előző napi estélyről kezdett beszélni. Gonda ekkor azonban már olyan izgatott volt, hogy az ártatlan társalgás valósággal kínszenvedést okozott neki. Szokása ellenére végül ő tette meg az első lépést.

– Tegnap este említetted, hogy ma azért jössz egy órával korábban haza, hogy megbeszélj velem valamit. Mi lenne az?

Egymással szemben ültek, csak egy kis kerek asztal választotta el őket. Bernd összeharapta az ajkát. Egyáltalán nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a felesége ilyen határozottan lépjen fel. Elérkezett hát a döntő pillanat, ám mintha elhagyta volna híres magabiztossága. Szívesen halogatta volna még a döntést, hogy megfelelően előkészíthesse a terepet, habozásnak azonban már nem volt helye. Mély lélegzetet vett tehát, majd kissé bizonytalanul elkezdte:

– Pontosan így van, Gonda. Valami nagyon fontosat kell mondanom, és kérlek, bocsásd meg, ha közben vétek a lovagiasság szabályai ellen, de sajnos másképpen lehetetlen. Nem segít a tapintat, egyedül a nagyvonalúságodra kell apellálnom.

Felesége gyors, már-már örömteli pillantást vetett rá.– Pénzre van szükséged?– Nem, ezúttal többről van szó, Gonda. Kimondhatatlanul nehezemre esik, hogy előadjam

a kérésemet. Csak azért merem, mert biztosan tudom, hogy közömbös vagy irányomban, és így nem okozok fájdalmat vele.

Gonda hirtelen úgy érezte, mintha megfagyott volna körülötte a levegő. Keze jéghideg lett, és egész testén remegés futott végig. Szörnyű, ismeretlen rémület vett rajta erőt, és csak a legnagyobb erőfeszítés árán volt képes pár szót kinyögni:

– Hát akkor miről van szó? Mire akarsz megkérni?Mivel ismét lesütötte a szemét, férje nem láthatta, mi megy végbe benne. Bernd annyira

kínosan érezte magát, hogy semmi másra nem tudott odafigyelni. Hirtelen mély lélegzetet vett. Már csak az volt a vágya, hogy minél előbb túllegyen a mondanivalóján. Elszántan kihúzta hát magát, és az izgalomtól kissé rekedten belefogott:

– Rövid leszek, de kérlek, ne fogd ezt fel kíméletlenségnek a részemről! Nem vagyok most abban a helyzetben, hogy hosszadalmasan elővezessem a mondókámat. Kérlek, Gonda, légy nagylelkű, és add vissza a szabadságomat!

Gonda bénultan ült a helyén, mint akire most mondták ki a halálos ítélet. Minden női büszkeségét segítségül kellett hívnia ahhoz, hogy ne boruljon térdre a férje előtt, és ne kezdjen el könyörögni neki, ölje meg inkább, de ne tegye ezt vele…

Sikerült kővé dermedt arccal, szinte élettelenül ülve maradnia, miközben az érzelmek iszonyatos erővel tomboltak benne.

Férje égő tekintettel nézett rá, s egy sápadt asszonyt látott, mozdulatlan arccal, lesütött szemmel. Nem is sejtette, mi rejlik a merev vonások mögött, mi történik ennek az asszonynak a szívében. Csak feszülten várta a válaszát, a döntését, s mivel Gonda egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal sem árulta el érzelmeit, megint csak azt hitte róla, hogy hideg, érzéketlen teremtés.

Így ültek egy ideig szótlanul egymással szemben. Gonda úgy érezte magát, mint aki halálos sebet kapott. Semmire sem vágyott jobban, mint hogy holtan terüljön el Bernd lába előtt. A percek fájdalmas örökkévalóságnak tűntek. Végre sikerült egész önuralmát latba vetve néhány szót kipréselni magából:

– Te… jól értettelek?… el akarsz válni?Szívének iszonyatos kínjában oly mereven és ridegen törtek fel ajkáról a szavak, mintha

betanult szöveget mondott volna. Nem árult el semmit abból a kínból, amit érzett, hanem olyan volt, mintha csupán megrökönyödésének adott volna hangot.

Férje ismét mély lélegzetet vett.– Igen, Gonda. Magad is tudod, hogy szívünk nem talált egymásra úgy, ahogy azt valaha

reméltem. Soha nem gondoltam, hogy másképpen is meg tudok szeretni egy nőt, mint téged,

forróbban, szenvedélyesen. Azt hittem, eléldegélhetünk így barátok módjára, nyugodtan egymás mellett. Csakhogy nemrég belépett egy másik asszony az életembe, aki megtanított másképpen érezni. Egész valómmal vágyódom utána, és ő viszontszeret. Ha nem akarok egész életemre boldogtalan lenni, meg kell kapnom őt. Tudom, hogy baráti rokonszenvnél egyebet nem érzel irántam, s így nem okozok fájdalmat a kérésemmel, ezért is merek nagylelkűségedhez folyamodni. Talán egyszer te is megtalálod a boldogságot, ami után mellettem hiába vágyakoztál. A házasságunk merő tévedés volt, tegyük hát jóvá. Kérlek, Gonda, engedj szabadon! Engedd, hogy beadjam a válókeresetet! Mindent úgy intézek, hogy szinte észre sem veszed majd a változást az életviteledben. Rendelkezz velem szabadon. Hadd maradjak odaadó barátod, a jövőben is bármiben, bármikor szívesen állok a rendelkezésedre. Ha megteszed, amire kérlek, teljes szívemből hálás leszek érte. Tudom, hogy nem esik nehezedre elhagyni engem, gyerekeink pedig, akik összekötnének, hála Istennek, nincsenek.

Gonda még jobban lehorgasztotta a fejét, és görcsösen a kezét tördelte. Most mondja azt, hogy de igen, lesz gyerekünk, a szívem alatt hordom?

Tudta, hogy ezzel visszatarthatná. Csakhogy ő nem az a fajta, aki ilyen eszközökhöz folyamodik, hogy magához láncoljon egy férfit, aki másik asszony után epekedik. A férje kijelentése, miszerint egész életére boldogtalan lenne, ha nem kapná meg a nőt, akit szeret, lezárta az ajkát. Még ezek után is jobban szerette őt annál, mintsem a boldogtalanságát kívánta volna. Semmi pénzért nem árulta volna el neki a titkát, amitől olyan sokat remélt. Bernd nem tudhatja meg, hogy gyermeket vár, mert akkor lemondana a boldogságáról. Gonda ismerte annyira, hogy ebben biztos legyen. A világ minden kincséért sem akarta volna magához láncolni azok után, hogy bevallotta, mást szeret. A talaj hirtelen égni kezdett a talpa alatt, úgy érezte, fenyegetően magasodnak fölé a ház falai, amelyben éppen csak megtűrték, de soha nem szerették, és ahová hamarosan új úrnő költözik.

Büszkesége még életének e legrettenetesebb óráján is átsegítette, anélkül hogy elveszítette volna a tartását. Tomboló érzelmeit, kusza gondolatait legyűrve, tompa hangon megkérdezte:

– Te… Rita Hardyt szereted?Bernd csak hideg közönyt érzett a kérdésben.– Igen, Gonda, övé a szívem. Viszontszeret, habár eleinte visszautasította a közeledésemet,

mert tudta, hogy nős vagyok. Amikor megmondtam neki, hogy érdekházasság a miénk, és nem okozok fájdalmat neked a válással, akkor vallotta csak be, hogy ő is szeret, és beleegyezett, hogy feleségül jöjjön hozzám, ha majd szabad leszek. Látod, nyíltan, őszintén bevallók mindent, mert nem akarlak megcsalni. Annál sokkal jobban tisztellek, és sokkal több hálával tartozom neked. A kezedbe teszem a sorsomat, és még egyszer kérlek, add vissza a szabadságomat, amely nélkül fabatkát sem ér az életem. Hajlandó vagy erre a nagylelkűségre?

Gonda szívébe az irigység és a féltékenység keserű érzése költözött, mégis győzött benne az önfeláldozó szerelem. Tudta, hogy nem képes tovább tartani magát, és lelkének egész nyomorúságát kiöntené, ha ezt a beszélgetést a lehető leggyorsabban le nem zárja. Összeszedte minden akaraterejét, majd reszkető térddel felállt, és így szólt:

– Szabad vagy! Intézkedj, ahogy jónak látod, de engedd meg, hogy most visszavonuljak, már reggel óta nem érzem jól magam – mondta színtelen, fakó hangon.

Férje is felállt, és hálásan nyúlt volna a keze után, ám ő nem vette észre, hanem elment mellette az ajtó felé. Egyetlen vágy hajtotta, hogy magára maradjon szenvedésével, és hogy megőrizze büszkeségét, amíg el nem tűnik a férje szeme elől.

„Az istenért, csak most el ne ájuljak!” – gondolta rémülten, és bizonytalan léptekkel imbolygott az ajtóhoz, de még mielőtt elérte volna, hangtalanul összecsuklott. Mély ájulás szabadította meg rövid időre szenvedésétől.

Bernd rémülten hajolt fölébe, majd felugrott, hogy becsengesse a személyzetet.Az egyik inassal bevitte az asszonyt a hálószobába.– Segítsen, a feleségem elájult – mondta szinte magánkívül a besiető komornának.

Erna úrnője fölé hajolt.– Nem kell megijednie a nagyságos úrnak. A nagyságos asszony az utóbbi időben többször

is elájult. Nagyon vérszegény, de soha nem engedte, hogy beszéljek róla. Orvoshoz sem akart fordulni. Mindig gyorsan magához tér az ájulásából. Éppen tegnap, az estély után is ez történt.

Berndnek nagy kő esett le a szívéről. Attól tartott, hogy Gondát az iménti beszélgetésük izgatta fel ennyire. Annak hallatán pedig, hogy semmi rendkívüli nem történt, megkönnyebbült.

Ernával együtt igyekeztek ismét magához téríteni az ájultat, aki hamarosan ki is nyitotta a szemét, és kissé zavartan nézett körül. Meglátta a férje sápadt, nyugtalan arcát, és mosolyogni próbált.

– Megijesztettelek? Semmi az egész. Már éreztem, hogy közeledik, ezért is fejeztem be olyan hirtelen a beszélgetésünket. A vérszegénységem az oka, nincs semmi jelentősége. De kérlek, hagyj most magamra!

– Nem tehetek érted semmit? – kérdezte Bernd szorongva.– Nem, nem! Csak hagyj magamra, kérlek! – szakadtak ki a szavak rekedten Gonda

torkából.Erre a férfi kiment.Gonda lehunyt szemmel feküdt, és hagyta, hogy a komorna elvégezze a szükséges

teendőket, aztán intett neki.– Menjen, kérem, csupán nyugalomra van szükségem – mondta színtelen hangon.A komorna elhagyta a szobát, mire Gonda végre magára maradt szenvedésével és szörnyű

kétségbeesésével. Minden, minden összeomlott benne. Amiben reménykedett, amire annyira vágyott, nem létezett többé. Éppen most, hogy végre gyermeket várt, és épp a születendő gyermektől remélte, hogy megnyeri számára a férje szívét, megjelent egy másik asszony, és mindent elvett tőle. Nem marad más hátra, mint hogy szedje a sátorfáját, és szép csendben kisétáljon az életéből. Nem akarta, hogy a férfi meggyűlölje, hogy terhet jelentsen a számára, olyan akadályt, amely elválasztja őt az áhított boldogságtól. Ezek után semmiképpen sem mondhatja meg neki, hogy gyermeket vár. Nem akarta magához láncolni, s egyúttal boldogtalanná tenni örök életére. Legyen csak szabad, teljesen szabad. Hogy vele mi lesz, az ezek után teljesen mindegy volt számára. Legszívesebben eldobta volna magától az életet, de a gyermek, akit a szíve alatt hordott, életre kárhoztatta. Annak örült csupán, hogy továbbra is sikerült elhitetnie a férjével, hogy nem szereti. Még ezt az áldozatot is képes volt meghozni érte, csak hogy Berndnek ne legyen lelkiismeret-furdalása a történtek miatt. Azt persze senki sem tudta, hogy neki mibe került ez az áldozat, s Gonda nem is szerette volna, ha bárki is megsejti, legfőképpen Bernd.

Órák teltek el így, amikor egyszer csak belépett Erna, anélkül hogy Gonda hívatta volna.– Elnézést, de annyira aggódtam a nagyságos asszonyért. Csak azt szeretném kérdezni,

hogy nincs-e szüksége valamire.Az egyszerű lány szavaiból áradó együttérzés még inkább eszébe juttatta magányát és

elhagyatottságát. Lám, a szolgálón kívül az égvilágon senki sem törődik vele. Kínkeservesen felemelte fejét a párnáról, és így szólt:

– Már sokkal jobban érzem magam.– A nagyságos asszony olyan fehér, mint a fal. Ne hívjak mégis orvost? A nagyságos úr,

mielőtt visszament volna az irodába, a lelkemre kötötte, hogy okvetlenül hívjak orvost, de a nagyságos asszony beleegyezése nélkül nem mertem megtenni.

Gonda rémülten hallgatta. Ebben a helyzetben a legkevésbé sem hiányzott, hogy megvizsgálja a háziorvosuk, aki azonnal beszámolna Berndnek az állapotáról.

– Helyesen cselekedett, Erna, hogy nem hívta az orvost, hisz úgysem tud mit kezdeni velem. Csupán a levegőváltozás segíthet. Az a legjobb a vérszegénységre. Már említettem is a férjemnek, hogy elutazom néhány hétre. Amszterdamba megyek, csak előbb szerettem volna

magam mögött tudni a tegnapi estélyt. Elkísérne, Erna?– Szívesen, nagyságos asszonyom. Mikor indulunk?Gonda rövid habozás után kijelentette:– Még ma. Csomagolja gyorsan össze a holmimat, amire egy négyhetes távollét alatt

szükségem lehet. Még elérhetjük az esti vonatot. Majd felhívom a férjemet, és mindent megbeszélek vele.

– Nem túl fáradt a nagyságos asszony a mai utazáshoz?– Nem, nem, már egészen jól érzem magam. Minél hamarabb elutazom, annál gyorsabban

rendbe jövök. Valóban tennem kell valamit a saját érdekemben. Hollandiai háziorvosom mindenkinél jobban ismeri az állapotomat. Kérem, Erna, lásson hozzá a csomagoláshoz.

Gondának sikerült igen összeszedetten és nyugodtan beszélni, nehogy Erna gyanút fogjon. Természetesen esze ágában sem volt felhívni a férjét.

Ebben az órában világossá vált előtte, hogy képtelen lenne még egyszer találkozni Bernddel, ezért elhatározta, hogy útnak indul, mielőtt hazaérne. A férfi is örülni fog, hogy nem kell többé a szemébe néznie.

Bármennyire visszahúzódó, gyámoltalan volt is a természete, Gondának a büszkesége adott erőt, hogy gyors döntést hozzon, és hogy eszerint is cselekedjék.

Nem sokat teketóriázott, hanem sietve megkezdte az úti előkészületeket. Bernd nyolc óra tájban szokott hazaérni, addig mindenképpen el akarta hagyni a házát. Nem akarta, hogy este még itt találja. Több mondanivalójuk úgysincs már egymás számára, ami pedig az egyéb dolgokat illeti, írásban is a tudtára adhatja.

Amint idáig jutott gondolataiban, újra égő fájdalom hasított a szívébe. Tudta, hogy soha életében nem heveri ki a szeretett férfi elvesztését. Egy pillanatra megingott, amikor egy belső hang ezt súgta neki: „Mondd meg, hogy gyermeket vársz, akkor úgysem hagy elmenni.” Gonda azonban nem hallgatott rá, hanem összeszorított foggal készült csendben kilépni Bernd életéből. Hogyan is élhetne azzal a tudattal mellette, hogy a férje mást szeret, s ő a kerékkötője a boldogságának? Akkor inkább a magányt választja.

Nem lepődött meg azon, hogy Bernd beleszeretett Rita Hardyba, hiszen ő maga is megcsodálta a színésznő szépségét, kifinomult báját és éles eszét. Fogalma sem volt róla, hogy Rita korántsem olyan szellemes, mint amilyennek tűnik, inkább csak érti a módját, hogyan kápráztassa el az embereket. A maga egyszerűségével, szerénységével és tapintatával Gonda mit sem sejtett egy minden hájjal megkent színésznő mesterkedéseiből, aki az életben sokkal nagyobbat tudott alakítani, mint a színpadon. Túl tapasztalatlan volt ahhoz, hogy rájöjjön, Rita Hardy puszta számításból hálózta be Berndet. Ő azt hitte, őszintén szereti, mivel az ő szemében Bernd testesítette meg a tökéletes férfit, akiért bármelyik nő elepedne. És Rita Hardy sokkal jobban beleillik ebbe a villába, amit neki most vesztesként kell elhagynia. Még a szerencsés vetélytársnő iránti féltékenység sem vitte rá, hogy igazságtalan legyen, ettől sokkal előkelőbb és finomabb gondolkodású volt, amellett pedig túlságosan szerényen vélekedett önmagáról. Olyan tiszta volt a lelke, hogy képtelen volt bármilyen alantas gondolatra. Az ő helyzetében nem engedhette meg, hogy átadja magát a keserűségnek, és hogy elmélázzon a másik asszony boldogságáról, aki majd megkapja Berndtől azt a szerelmet, ami után ő hiába vágyakozott. Ha mégis így tesz, végleg elhagyja a lelkiereje, és nem tudja kivitelezni, amit eltervezett. Ezért gyorsan elhessegette magától az efféle gondolatokat, és a teendőkre összpontosított.

Miután befejezte az előkészületeket, letelepedett az íróasztalához, és néhány sort hagyott hátra a férjének. Majd elolvassa, ha hazajött.

Egyedül ő tudta, milyen erőfeszítésébe telt szabatosan, érzelemmentesen megírni a rövidke levelet. Azt az érzést akarta kelteni a férjében, hogy valóban nem okozott neki fájdalmat, amikor megkérte, hogy váljanak el. Miután befejezte, sóhajtva magába roskadt, és tenyerébe temette az arcát. Néhány pillanatra átengedte magát a fájdalomnak, majd felocsúdott. Itt az

ideje, hogy elhagyja a házat, ha nem akar összetalálkozni Bernddel. Felállt, és szedelőzködni kezdett.

Komornája kíséretében a szükségesnél korábban érkezett meg a pályaudvarra.Erna a szolgálók csalhatatlan ösztönével érezte, hogy valami nincs rendben a házastársak

között, de Gonda fegyelmezett magatartását látva nem gondolta, hogy komoly a dolog. Nem is sokáig törte rajta a fejét, mert nagyon örült az amszterdami utazásnak, ahová már egyszer elkísérte úrnőjét. Szívesen gondolt vissza az öreg, előkelő patríciusházra, s csodálkozott, hogy úrnője egész éven át üresen hagyja.

Gonda feladott egy táviratot Amszterdamba, amelyben jelezte érkezését. Erna ezek után biztosra vette, hogy ott már minden készen várja őket, s így neki nem marad sok teendője.

Senki sem sejtette, milyen érzéssel hagyta el az asszony a férje házát, s milyen fájdalommal nézett fel még egyszer az ablakokra, amelyek mögött Bernd szobája volt.

Az inasnak, aki becsukta rájuk a kocsiajtót, kissé remegő hangon azt mondta:– Ha az úr hazajön, mondja meg neki, kérem, hogy az íróasztalomon hagytam egy levelet a

számára. Úgy döntöttem, hogy már az esti vonattal elutazom, és nem várom meg a holnap reggelt, ahogy eredetileg megbeszéltük. Nem tudtam elérni a hivatalában, hogy mindezt közöljem vele.

Az inas szolgálatkészen meghajolt.– Parancsára, nagyságos asszony.Gonda útnak indult. Úgy érezte, a szíve szakad meg. Vállalta a száműzetést, a lelke

azonban ott maradt, a férje házában.Hátradőlt a kocsi ülésén, és a szájára szorította a zsebkendőjét, hogy elnyomja feltörni

készülő zokogását.Hihetetlen, mekkora szenvedést képes elviselni az emberi szív!

V.

Miután Bernd Ralfner távozott a feleségétől, a dolgozószobájába ment, de nem tudott megnyugodni. A komorna hiába bizonygatta, hogy nem ez volt az első eset, amikor Gonda elájult, mégis fogva tartotta a rémület, mely akkor tört rá, amikor látta az asszonyt eszméletlenül a földre rogyni.

Volt még valami, ami foglalkoztatta: Gonda felragyogó tekintete tegnap a hálószobája ajtajában, amikor az estély után elköszönt tőle. Már ma délelőtt is többször eszébe jutott ez a tekintet. Mi lehetett mögötte? Gonda még soha nem nézett így rá, és még soha nem okozott neki fejtörést egyetlen pillantása sem. Az elmúlt évek során úgy élt mellette, hogy egyáltalán nem foglalkoztatta, vajon mit tett, vagy mit érzett a felesége. Gonda hűséges feleség volt, megbízható háziasszony, és az anyagi ügyekben is legnemesebb, legönzetlenebb oldaláról mutatkozott be, ám neki sohasem jutott eszébe, hogy az asszony lelki világával foglalkozzon. És erre éppen most, amikor örökre válni készül tőle, töprengett el először egy pillantásán, és kezdett el aggódni az egészsége miatt! Bernd maga sem értette saját magát.

Rövid idő múlva hívatta Ernát, hogy a felesége hogyléte felől érdeklődjön. A komorna elmondta, hogy asszonya elküldte magától, és még nem hívta. Bernd kérdésére, hogy mikor kezdődtek az ájulások, készségesen elmondta, hogy az első alkalomra a nagyságos asszony születésnapján került sor. Ennek körülbelül három hónapja.

– És milyen gyakran ismétlődtek a rosszullétek? – faggatta tovább a házigazda.– Azután hetekig nem történt semmi, majd az utóbbi két hónapban négyszer, ötször

megismétlődött az eset. Tegnap este is, amikor vége lett az ünnepségnek, és bejött a

szobájába, éppen hogy csak el tudtam kapni…Bernd felsóhajtott.– Azt hiszem, túlerőltette magát – mondta némi lelkiismeret-furdalással, amiért túl nagy

terhet rótt rá az estély megszervezésével.– Lehetséges, nagyságos úr, én is erre gondoltam, és ezért is könyörögtem asszonyomnak,

hogy keressen fel egy orvost, de ő hallani sem akart róla. Egyre csak azt bizonygatta, hogy a vérszegénység az oka, s hamarosan magától rendbe jön. Ha szabad megjegyeznem, talán a nagyságos úrnak sikerülne rávenni, hogy kérje ki egy orvos tanácsát.

Azt a komorna sem tudta, hogy Gonda már járt orvosnál, mégpedig egy olyannál, aki nem ismerte a családot. A háziorvost nem akarta beavatni a dologba. Az idegen orvos volt az, aki megerősítette sejtésében, hogy végre gyermeket vár.

Bernd utasítást adott Ernának, hogy még aznap délután hívja ki a feleségéhez a háziorvosukat. Csak miután ezt elrendezte, tudott némiképp örülni visszanyert szabadságának és annak, hogy Gonda nem gördített akadályt a boldogsága útjába.

„Szabad vagy!” – mondta, és nyugodtan felszólította, hogy intézzen mindent, ahogy jónak látja. Kár, hogy rosszul lett, mert ellenkező esetben még sok mást is megbeszélhetett volna vele. No, nem baj, majd holnap pótolja. A fő gondja azonban az volt, hogy nem tudott úgy örülni a szabadságának, ahogy várta. Testét-lelkét elárasztó boldogságába váratlanul valami megmagyarázhatatlan, kellemetlen érzés vegyült.

Úgy döntött, hogy csak akkor keresi fel Ritát, és közli vele az örömhírt, ha már megnyugodott kissé. Az előadás után megvárja majd a színészbejárónál.

Kissé nyomott hangulatban, egyedül ebédelt. Egyre-másra az üres helyre tévedt a tekintete, oda, ahol Gonda szokott ülni. Megmagyarázhatatlan hiányérzete támadt. Máskor alig szentelt figyelmet a feleségének, s lám most, hogy nincs jelen, állandóan ő jár a fejében.

Gyorsan bekapta az ebédet, és visszatért hivatalába. A kikötőben tapasztalt sürgés-forgás elvonta a figyelmét a családi gondoktól. Elintéznivalója is akadt bőven. Néhány üzletfele, aki a tegnapi ünnepségen részt vett, még ott maradt Hamburgban, hogy tárgyaljon vele. Hamar hat óra lett, amikor végre időt tudott szakítani, hogy Ritához küldöncöt menesszen a következő rövid üzenettel:

„Szerelmem!A feleségem mindenbe beleegyezett. Szabad vagyok, és mindent elkövetek, hogy amilyen

gyorsan csak lehetséges, egybekelhessünk. Ennyit most a megnyugtatásodra. Ma este várlak a színház előtt. Örökké a Tiéd:

Bernd”

Amikor befejezte, egy darabig elégedetlenül nézett a levélkére. Milyen józanul hangzik mindez! Hiányzott belőle az öröm, az ujjongás, pedig az illett volna ehhez a híradáshoz. Mi történt vele? Miért ilyen nyomott a hangulata? Helyesen cselekedett?

Bár tudta, hogy Rita egyik főszerepét játssza aznap, és ideje is lett volna rá, mégsem tudta elhatározni magát, hogy megnézze az előadást. Fél kilenc körül hazahajtatott, hogy átöltözzön.

Amikor a ház előcsarnokába lépett, az inas jött elé, és átadta neki úrnője üzenetét. Meghökkent, de aztán egykedvűséget színlelve vállat vont. Nem akarta elárulni, mennyire meglepte Gonda villámgyors távozása.

– Szóval a feleségem már az esti vonattal elutazott? No igen, sokkal kényelmesebb, mint a reggeli járat. Majd én felmegyek a levélért. Addig készítse elő a ruhámat, később még elmegyek itthonról.

– Értettem, nagyságos úr. Óhajtja, hogy tálaljam a vacsorát?– Csak valami apróságot hozzon, talán egy szendvicset, ma házon kívül vacsorázom.Bernd nagy ugrásokkal fenn termett a lépcsőn, és besietett Gonda szobájába. Felgyújtotta a

villanyt, és mélyen belélegezte a finom illatot, amely feleségét mindig körüllengte. Alig volt érezhető, mégis határozottan ott vibrált a szoba légterében. Bernd úgy érezte, lehetetlen, hogy Gonda máris elhagyta a házat. Ebben a szobában, amelynek eddig szinte sohasem lépte át a küszöbét, közelebb érezte magát Gondához, mint valaha. Egy szempillantás alatt eldöntötte, lezáratja ezeket a helyiségeket. Nem engedheti, hogy Gonda utódja elfoglalja őket. Úgy érezte, ennyivel tartozik neki. A szobák annyira magukon viselték felesége személyiségének jegyeit, hogy életében először Bernd is megérzett belőle valamit.

Lassan belépett a dolgozószobába. Megállt az íróasztal melletti könyvespolcnál, ahol azok a könyvek sorakoztak, amelyeket Gonda a leggyakrabban forgatott. Kutatva böngészte a címüket. Vajon mi foglalkoztathatta leginkább a feleségét, akiről eddig azt hitte, közömbös, érdektelen teremtés. Soha nem érdekelte, mit olvas, szinte tudomást sem vett róla, hogy foglalkoztatják a könyvek. Csodálkozva tapadt tehát a tekintete azokra a kötetekre, amelyek az asszony mindennapi szórakozását jelentették. A klasszikusokon kívül is csupa komoly, mélyenszántó művet látott a polcokon sorakozni, a legjobb szerzőktől. Hitetlenkedve csóválta a fejét. Lehetetlen, hogy Gonda olvasta ezeket a könyveket! Az íróasztalon ott hevert Goethe Faustja, minden valószínűséggel ezt forgatta utoljára. Bernd felvette, és megnézte, hogy hol tartott. Egy lapszéli jegyzetet látott benne, Gonda írásával:

„Hogy lelhet nyugalmat a lélek, ha ez visszhangzik benne: félek!”

Bernd csodálkozva meredt erre a néhány szóra, amelyet Gonda pár nappal ezelőtt olvasás közben elkalandozó gondolatai közepette, sietve a lapszélre firkált.

Berndet különös érzés fogta el. Hogy írhatott ilyet az ő érzéketlen, szívtelen felesége? És egyáltalán, hogy jut eszébe a kezébe venni Goethe Faustját?

Kissé dühösen, amiért ilyen gondolatok járnak a fejében, az íróasztalra dobta a könyvet. Csak ekkor pillantotta meg a levelet, amelyet a felesége hagyott hátra. Felbontotta, és olvasni kezdte:

„Kedves Bernd!Arra a meggyőződésre jutottam, hogy mindkettőnk számára az lesz a legjobb, ha még ma

elhagyom a házadat. Leromlott egészségi állapotom miatt amúgy is szükségem van levegőváltozásra. Először Amszterdamba megyek, ahonnan hosszabb utazásra indulok, hogy kipihenjem magam. Amint azt már a rosszullétem előtt mondtam neked, beleegyezem a válásba, sőt mi több, hálás vagyok, amiért kettőnk helyett is volt bátorságod felbontani ezt a házasságot, amely nyilván mindkét fél részéről tévedésen alapult. Talán még nem késő jóvátenni e tévedést. Kérlek, intézkedj legjobb belátásod szerint, meggyőződésem, hogy lovagiasan rendezed el a dolgot. Köszönöm, hogy gondoltál rám, amikor felajánlottad a segítségedet az üzleti ügyek intézésével kapcsolatban. Azért utasítom vissza, mert úgy tartom helyesnek, ha a jövőben minden kapcsolatot megszüntetünk egymással. Megbízom a cég munkatársaiban, a többi pedig adódik magától. A válás lebonyolítását az ügyvédemre bíztam.

Mivel nyilván nem látjuk többé egymást, vagy nem fogunk közvetlenül hallani egymásról, szeretnék minden jót kívánni új életedhez.

Gonda”

Bernd töprengve nézte a levelet, amelyet az asszony a szíve vérével írt, mégis túlságosan hűvösnek, érzelemmentesnek tűnt. Semmi sem árulkodott arról a kínról, amelyet kiállt. A sorokból bámulatra méltó nyugalom áradt, ami Bernd szerint hiteles bizonyítéka volt Gonda lélektelen közönyének, akivel akárhogy is, de három évig férj és feleségként éltek egymás mellett.

Bernd szája sarkában keserű ránc jelent meg. Rossz néven vette, hogy Gonda ilyen könnyen lemondott róla, és még csak a sajnálatát sem fejezte ki, amiért elveszíti. Ha azonban

csak egy kicsit is jobban ismerte volna a lélek rejtelmeit, éppen e józan tárgyilagosság vezethette volna rá, hogy olvasson a sorok mögött.

Egyáltalán nem volt ínyére, hogy a levélből semmiféle sajnálkozás nem érződött. Gondát nyilván nem érintették mélyebben a történtek, mintha elvesztette volna a kesztyűjét. Úgy látszik, valóban mérhetetlenül lelketlen és érzéketlen teremtés!

Ekkor Bernd pillantása ismét Goethe Faustjára vetődött. Még egyszer elolvasta a széljegyzetet: „Hogy lelhet nyugalmat a lélek, ha ez visszhangzik benne: félek!”

Megrázta a fejét. Mélységesen meglepte, hogy felesége a Faustot olvassa, mivel ez cseppet sem illett bele a képbe, amit róla alkotott. Elgondolkodva visszatette a könyvet a helyére, majd újra elolvasta a levelet, és határozott mozdulattal felegyenesedett. Már-már sértve érezte magát, amiért Gonda ilyen gyorsan felégetett maga mögött minden hidat. Ő sokkal többet szenvedett, mire sikerült összeszedni a bátorságát, hogy visszakérje tőle a szabadságát. Ha Gonda ellenkezett volna, képes lett volna vérre menni a szabadságáért, de így, hogy minden ellenkezés nélkül lemondott róla, enyhe csalódást érzett. Könnyen elért, szinte odavetett függetlensége nem volt olyan értékes számára, mintha meg kellett volna küzdenie érte.

Kisvártatva betette a levelet a levéltárcájába. Majd felolvassa Ritának is, nehogy lelkiismeret-furdalása legyen, amiért közéjük állt.

Rita! Milyen másként viselkedett volna ilyen esetben! Nem engedte volna át ilyen nyugodtan, harc nélkül vetélytársnőjének, ő aztán biztosan nem! Hiszen szereti, és nem olyan lelketlen, mint amilyen Gonda. Érzőbb szíve van, mint ennek a holland kereskedőlánynak. Hála Istennek, hogy így van! Szerencsére még ő sem túl öreg ahhoz, hogy megragadja a boldogságot, s hogy új életet kezdjen az imádott nő oldalán.

Bernd elhatározta, hogy pontot tesz élete ezen fejezetének végére.Visszaindult a szobájába, ám önkéntelenül magával vitte a Faust-kötetet, és a saját

íróasztalára tette. Majd alkalmasint megnézi, van-e más bejegyzés is benne. Azt azonban maga sem tudta, miért érdekli ez ennyire.

Miután átöltözött, és bekapott egy kis hideg vacsorát, a színházhoz hajtatott. Várt néhány percet, és már jött is kifelé Rita. Beült mellé a kocsiba, és engedte, hogy megcsókolja. Bernd beszámolt a feleségével folytatott beszélgetéséről. Csak az ájulását nem említette, valami megmagyarázhatatlan érzés visszatartotta. Végül a levelét is megmutatta, s közben elkerülte a figyelmét, hogy Rita szeme diadalittasan ragyog. A férfi csak forró csókjait érezte, melyekkel megjutalmazta „hőstettéért”. Kimondhatatlanul boldog volt, mert azt hitte, végre egy érző szívű, szerető asszonyt tart a karjában. A boldogság pedig átsegíti a nehézségeken.

Hogy miféle nehézségekre gondolt, maga sem tudta, csak úgy érezte, vigaszra van szüksége, s ezt meg is találta Rita forró ölelésében.

A szerelmesek megbeszélték, hogy másnap együtt ebédelnek az uhlenhorsti révházban. Bernd irtózott a gondolattól, hogy egyedül ebédeljen otthon, szemben Gonda üres székével. Ritát nem akarta a lakásán felkeresni, hiszen vigyáznia kellett jövendőbelije jó hírére.

Mielőtt elváltak volna, Rita megkérdezte:– Mit gondolsz, Bernd, meddig tart, amíg kimondják a válást?– Holnap beszélek az ügyvédemmel, és természetesen meggyorsítom az ügyet, amennyire

csak lehet. Mivel közös megegyezéssel adjuk be a válókeresetet, könnyen meghozzák a döntést. Igazán viszont csak akkor leszek nyugodt és elégedett, ha mindig veled lehetek – felelte a férfi, és újra megcsókolta kedvesét. Legszívesebben el sem engedte volna a karjából, mert félt az egyedülléttől, maga sem tudta, miért.

Ritának azonban megvolt a magához való esze, és nem engedett a férfi csábításának. Eszébe sem volt kielégíteni a szenvedélyét addig, amíg el nem érte a célját. Nem akarta kockára tenni mindazt, ami a sors kegyéből és saját ravaszságának köszönhetően végre az ölébe hullott.

Miután elváltak, Bernd egy vendéglőbe ment, ahol egyik üzletfelével vacsorázott.

Ameddig csak lehetett, halogatta a hazatérést, mert iszonyodott az üresen maradt háztól.

VI.

Eközben bánatos, fájdalomtól meggyötört asszony szállt fel a hamburgi pályaudvaron az Amszterdam felé induló vonatra. Gondát sokan irigyelték hatalmas vagyonáért, ő azonban boldogan odaadta volna mindenét cserébe egy önfeledt óráért Bernd karjaiban. Bizony, néha azok, akiket sokan irigyelnek, boldogtalanabbak a legszegényebb embereknél is.

Amszterdamban, a pályaudvaron Gondát édesapja öreg inasa várta. A szülői házban idős házvezetőnője, Maritje köszöntötte, aki negyven éve volt a Gooden-ház alkalmazottja, és nagy szeretettel csüggött az anyátlan árván. Az asszony hófehér, a szokásosnál még jobban kikeményített főkötőben, örömtől sugárzó arccal fogadta. Nagy, fehér kötényén hatalmas kulcscsomó csörgött.

Amint meglátta a lesoványodott, sápadt Gondát, sopánkodva csapta össze a kezét.– Ennek csakis a német levegő az oka, és nyilván enni se igen adtak ott

magának – berzenkedett –, de én majd feltáplálom, Gonda nagysága. Hamarosan újra kicsattan a képe az egészségtől, és olyan lesz, mint fiatal lány korában, amikor még itt élt velünk, és nem ment el Németországba Ralfner úrral.

Gonda élvezte a szülői ház meghittségét és a hűséges öreg szolgák barátságos jóindulatát. Az első napokban el sem hagyta a házat, csak boldogult apja szobájában hevert a párnázott fotelban, és az ablakon át szemlélte az ismerős udvart és kertet. Szívének bánata tovább mardosta a lelkét, ám mintha már nem lett volna olyan kétségbeejtő ereje, mint korábban. Akkora sokk és fájdalom érte, hogy ennél többet egyszerűen nem tudott befogadni.

Képes volt órák hosszat némán és mozdulatlanul maga elé meredni. Maritje pedig reggeltől estig sopánkodott, sehogy sem akart belenyugodni a helyzetbe. Addig jajgatott, addig panaszkodott, amíg Gonda egy szép napon maga mellé ültette, és meggyónta neki, hogy a férje válni akar, mert mást szeret, ezért ő már soha többé nem akar visszatérni hozzá.

Maritje elsápadt, még a könnye is kicsordult, miközben szótlanul cirógatta ifjú úrnője arcát. Nagy sokára így szólt:

– Akkor persze nem csoda, Gonda nagysága, hogy hiába etetem, semmi eredménye. Az ég szerelmére, hát hogy volt képes az úr ilyen szívtelenségre?

Gonda elkeseredetten nézett maga elé.– Mást szeret és kész, Maritje, hiszen erről nem tehet. De ez még nem minden. Mást is

mondani akarok még neked, de előbb meg kell ígérned, hogy senkinek nem szólsz róla, amíg én nem adok rá engedélyt. Nagyon fontos, hogy titokban maradjon, amit most elárulok.

Maritje megígérte, és Gonda tudta, hogy bízhat benne. Ekkor meggyónta neki, hogy gyermeket vár, amiről még a férje sem tud, és nem is akarja értesíteni róla.

Erre aztán Maritje még izgatottabb lett, és mindenáron rá akarta beszélni úrnőjét, hogy azonnal írja meg a férjének: anyai örömök elé néz.

– Ezt mindenképpen tudnia kell az úrnak, majd kipárolog erre a hírre az a buta szerelem a fejéből! – vélekedett.

Gonda azonban hű maradt elhatározásához.– Nem tudhatja meg, Maritje, mert azt a másikat annyira szereti, hogy örökre boldogtalan

lenne, ha nem vehetné feleségül. Hidd el, ennek csak az lenne az eredménye, hogy egyikünk helyett mindketten boldogtalanok lennénk. Ha a gyerek kedvéért vissza is hívna, szeretni nem tudna soha, én meg túl büszke vagyok ahhoz, hogy koloncként hurcoltassam végig magam az életén. A tisztességben elhunyt Gooden úr lánya, Gonda Gooden erre nem tart igényt, nincs rászorulva, érted, Maritje?

Az öregasszony erre elhallgatott. Megértette, miről van szó, és igazat adott úrnőjének. Maga is büszke volt a családra, amely oly hosszú éveken át munkát adott neki, s ez segítette

abban, hogy könnyebben megértse Gonda álláspontját.Megindultságában alig tudott megszólalni:– Kedves Gonda nagysága, higgye el, egyedül is fel tudja nevelni azt a kisgyereket. A

Gooden családnak örökösre van szüksége. Ralfner nagyságos úrnak csak szüljön az a másik asszony utódot. A nagysága gyermeke a mi családunk örököse lesz. Jól teszi, ha nem mondja meg Ralfner nagyságos úrnak, hogy a gyermekét hordja a szíve alatt. A büszkeségünk nem engedi, hogy fussunk utána.

Maritje azon melegében tervezgetni kezdte Gonda gyermekének jövőjét. Büszke, bátor tervek voltak ezek. Az idős asszony már lelki szemei előtt látta, ahogy a kisgyerek fürge lábacskáin futkározik az ódon ház helyiségeiben, s ahogy mindnyájuk örömére idővel derék felnőtt válik belőle. Csak azt nem tudta, hogy mit szeretne jobban, kislányt vagy fiúcskát.

– Egy édes kislányka… ó, az lenne csak a jó. Szép, kedves, kényeztetni, babusgatni lehet. Vagy inkább fiú legyen? Igen, igen, egy büszke fiúcska, egy igazi Gooden, igen, talán mégis jobb lenne, ha fia születne, Gonda nagysága – hadarta boldogan.

Gonda hagyta, hadd fecsegjen a jóságos asszony, legalább egy kicsit elterelte a figyelmét szíve fájdalmáról. Maritje egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Egyrészt, mert sajnálta szegény úrnőjét, másrészt, mert nem tudta eldönteni, fiú vagy lány lenne alkalmasabb a Gooden család örökösének szerepére.

Másnap sugárzó arccal futott oda Gondához, és bizalmaskodva a fülébe súgta:– Kislány legyen, Gonda nagysága, mert az édesanyának több jut egy kislányból, mint egy

fiúból. Úgy kiöltöztetjük majd, mint egy hajasbabát! Abban nem lesz hiba! Olyan gyönyörű kislány lesz, hogy egész Amszterdam a csodájára fog járni.

Gonda halványan elmosolyodott. Hálás volt a jótét léleknek, amiért igyekezett őt vigasztalni és biztatni.

A következő nap Maritje titokzatos mosollyal lépett oda hozzá.– Gondolkodtam, és szerintem mégiscsak jobb lenne egy fiúcska. A Gooden cégnek fiú

utódra van szüksége. Egy nagyszerű fiúcska minden édesanya álma! Meglátja, Gonda nagysága, derék legény lesz, akire mindnyájan büszkék lehetünk. Csak igya a jó tejecskét, egye a tejfelt, akkor erős, keménykötésű legénykének adhat életet.

Az elkövetkezendő időszakban Maritje még néhányszor megváltoztatta a véleményét a gyermek nemével kapcsolatban. Egyszer kisfiút, másszor kislányt szeretett volna jobban. A lényeg az volt, hogy közben Gonda egyre kevesebbet foglalkozott bánatával, és kezdett több figyelmet fordítani az egészségére. Belátta, hogy ez nem csupán a saját érdeke, hanem a születendő gyermeké is. Türelmesen lenyelt minden ínyencfalatot, tápláló finomságot, amellyel a jó Maritje elhalmozta, így lassan erőre kapott. A lelke azonban beteg maradt. A Bernd utáni sóvárgás méregként mardosta a lelkét, és nem engedte megnyugodni.

Így telt el csaknem két hét, amióta Amszterdamban tartózkodott. Ekkor ifjúkori barátnőjétől, Doritje van der Straatentől kapott levelet. Hamburgból küldték utána. Van der Straatenék néhány éve Jáva szigetén éltek. Doritje együtt járt iskolába Gondával, ugyanabban a leánynevelő intézetben diákoskodtak, és ott volt az esküvőjén is. Az ő apja is holland nagykereskedő volt, mint Gooden úr, és nekik is nagy birtokaik voltak Jáván. Ültetvényeik határosak voltak egymással. Amíg azonban Gonda apja Hollandiából irányította vállalkozását, addig Straatenék Jávára helyezték át székhelyüket, és európai képviseletüket a Gooden cégre bízták. Ezért viszonzásul Jáván figyelemmel kísérték a Gooden-féle ültetvények sorsát. Így a két cég között szoros együttműködés alakult ki, ami mindkét félnek előnyére szolgált. Gonda azt is tudta, hogy az ő üzleti ügyeit egy roppant alapos alkalmazott látja el odakinn. Ennek a Herold nevű igazgatónak a megbízhatóságáról a férje is meg volt győződve.

Doritje és Gonda az évek folyamán végig szoros levelezésben álltak egymással. Ha Bernd egyszer is belepillantott volna felesége Doritjéhez írt leveleibe, akkor még jobban elcsodálkozott volna, mint amikor megpillantotta a széljegyzetet Goethe Faustjában. Doritje

eszes, szellemes teremtés volt, s akárcsak Gonda, élénken érdeklődött az irodalom iránt. Ezenkívül igen vidám, életrevaló lány volt, s barátnőjével mindig mindenben kiegészítették egymást.

Doritje mostani levele így hangzott:

„Szívemből szeretett Gondám!Köszönöm legutóbbi kimerítő leveledet. Igazán csoda, hogy Te, akit biztosan nagyon leköt

a férje, nem is szólva a háztartásról és a társadalmi kötelezettségekről, annyi időt szánsz barátnődre, hogy rendszeresen írogatsz és beszámolsz a legérdekesebb európai hírekről. Különös érdemedül tudom ezt be! Hálából most én is kimerítő választ küldök, és részletesen írok mindenről, ami itt történik. Először a legfontosabbat: Ültetvényeiden minden a legnagyobb rendben van, erről az igazgatód gondoskodik. Istenem, micsodaférfi! Égen s földön nem találni párját, ahogy a költő mondaná. Bizony, Gonda, kénytelen vagyok a klasszikusokat idézni, mert a hétköznapi nyelv nem elég kifejező a dicséretéhez. Apával többször jártam odaát Djobán, a birtokodon. Állj, nem kell megköszönnöd a jóságomat. Tudod, hogy csekély számú erényem egyike az őszinteség, és ezért bevallom, hogy nem miattad tettem meg az utat odáig, hanem mert Herold igazgató személye igen erős mágnesként vonz. Apa azt hiszi, hogy az autózás kedvéért kísérem el olyan gyakran. Ami igaz, az igaz, kocsikázni most is mindenkor hajlandó vagyok, ám másról van szó. Lehet, hogy már apa is rájött a titokra, mert néha elgondolkodva mustrál, amikor Herold igazgató úrral beszélgetek. Ami azt illeti, az apák néha igen élesen látnak a lányaik dolgában. Bárhogy legyen is, szeretett Gondám, neked megvallom, hogy Frank Herold elrabolta a szívemet. Bevégeztetett, erre már nincs orvosság. Persze nem is venném jó néven, ha ki akarnának gyógyítani ebből a szerelemből, hiszen Frank remek ember. Valahányszor észreveszem, hogy felragyog a szeme, amikor megpillant, olyan boldog vagyok, hogy madarat lehetne fogatni velem. Ha tudnád, milyen gyönyörű szürke szeme van! És milyen kedvesen tud nézni! Az arca napbarnított, és az egész ember olyan rokonszenves, megnyerő – igazi férfi! Ne mondd meg senkinek, de fülig szerelmes vagyok belé. Most biztos azt kérdezed magadban, mi lesz ebből. Majd én megmondom: remélem, mielőbbi esküvő. Igen, igen, komoly terveim vannak. Úgy teszek, mint Te, német férjet választok magamnak. Tudod, ugye, hogy Frank Herold német, mi ketten is kizárólag németül beszélünk egymással. Ha látnád, milyen boldog, hogy az anyanyelvén szólok hozzá! Már csak emiatt is örülök, hogy gyakoroltam veled a nyelvet, így remekül beszélek és írok németül. Gyakran felkeres bennünket Tulahon, apával közösen intézik az üzleti ügyeket. Az utóbbi időben azonban látszik, hogy csak ürügyet keres, hogy eljöhessen. Érzem, hogy miattam jár ide…

Tudod, Gonda, az élet gyönyörű, még itt Jáván is, ahol azért a kultúra áldásait nélkülöznünk kell. Olykor más európaiakkal együtt bemegyünk Bataviába szórakozni. Ilyen találkozókra akkor is adódik alkalom a klubban vagy az óvárosban, amikor felkeresem apát a cégnél. Elmegyünk a szállodába, elfogyasztunk egy úgynevezett „rizstálat”, ami egy igen kímélő étel, és a trópusokon az emberek ebédre fogyasztják. A börze is itt van az Óvárosban. Olykor kellemes estélyeken, fogadásokon veszünk részt, s én már teljes mértékben megbékéltem a gondolattal, hogy apám ide helyezte át állandó székhelyét. Az éghajlatot nagyszerűen bírjuk, hiszen – mint tudod – távol a várostól, hegytetőn lakunk. Tulah majdnem olyan magasan fekszik, mint Djoba, így szinte egyáltalán nem szenvedünk az éghajlattól. Ha kikapcsolódásra vágyunk, a kocsival pár óra alatt benn vagyunk a városban. Hála Istennek, hogy feltalálták az autót! Nélküle bizony kényelmetlen lenne az élet, hisz még a Te birtokod is jó kétórányira fekszik innen… Képzeld csak el, mennyire megnehezítené a Herold igazgatóval kialakulóban lévő kapcsolatomat, ha nem létezne autó, amikor itt még vasúti közlekedés sincs.

Egyedül csak Te hiányzol, édes, kedves barátnőm! Nem tudnátok eljönni a férjeddel egyszer a jávai ültetvényedre? Az én következő európai utazásomig, amire a levegőváltozás

miatt van szükség, még legalább két év van hátra. Emlékszel, milyen jól érezted magad, amikor évekkel ezelőtt ellátogattál ide az édesapáddal? Bűbájos djobai lakóházatok bármikor készen áll a fogadásotokra. Most üres és kihalt, a zsalugáterek zárva vannak. Csak néha szellőztetnek és takarítanak. Micsoda nagyszerű dolog lenne, Gonda, ha úgy határoznátok, hogy itt töltötök néhány hónapot. Nem tudnád rávenni erre uradat és parancsolódat? Végül is egyszer már ellenőriznetek kell, hogy állnak itt az ügyeitek, még akkor is, ha az intézőtök, bizonyos Herold úr száz százalékig megbízható. Gondoljátok meg a férjeddel a javaslatomat! Leírhatatlanul örülnék jöveteleteknek.

Most pedig, kedves Gondám, hadd árasszalak el ismét mindenféle megbízással. Mellékelten találsz egy lapot a jegyzetfüzetemből, amelyre felvéstem mindazt, amire szükségem van, és itt nem lehet felhajtani. Kérlek, szerezz be mindent, és küldd el Amszterdamba, ahol aztán a Gooden cég teherszállítmányával eljuttatják ide. Ellenszolgáltatásul készséggel állok rendelkezésedre. Ne küldjek egy csinos selyem szárongot? Forró napokon mennyeien kényelmes! Én egész nap abban jövök-megyek a házban. Tudod, az európai nők is rászoktak, hogy otthon szárongot viseljenek, természetesen a hozzá illő kábájával, ami egy nagy, színes kendő.

Megismétlem tehát: gyertek Jávára! Ki tudja, talán, ha szerencséd lesz – vagy inkább ha nekem szerencsém lesz –, részt vehetsz az esküvőmön. Jaj, Gonda, menthetetlenül szerelmes vagyok. Szeretem, szeretem, szeretem! Válaszolj hamarosan, és ne nevess ki! Jó neked, Te már három éve férjnél vagy, én viszont az ugyancsak huszonhárom évemmel még mindig itt vagyok pártában! Csak most kezdem a hátrányát érezni. Eddig elégedett voltam a sorsommal, de már nem bánnám, ha bekötnék a fejemet.

Drága barátnőm, ez minden, de csak neked gyóntam meg, hiszen annak idején nekem is titoktartást kellett fogadnom, amikor Bernd Ralfnerről ábrándoztál. Bárcsak már én is ott tartanék, ahol Te!

Zárom soraimat, mert különben még képes leszek órákig Róla áradozni. Írjál hamarosan, és gyere a Téged türelmetlenül váró barátnődhöz:

Doritje”

Ifjúkori barátnőjének levele, mely Gondát élénken emlékeztette boldog leánykorára, feloldotta benne a lelkére nehezedő görcsös szorítást. Végre tudott sírni, s a szívét betöltő fájdalom könnyekben oldódott fel. Doritje mindig felvidította. A jó kedélyű barátnő magával ragadta a komoly Gondát, s mivel ő korán elveszítette az édesanyját, Doritje anyja baráti tanácsadójává vált.

A levél hirtelen csillapíthatatlan vágyat ébresztett benne Doritje és megértő, jóságos szülei iránt. Tudta, hogy ők jelenlegi helyzetében is szeretetteljes megértéssel fogadnák. Miért ne utazna Jávára? A tengeri út javára válna, és a hajón a sokféle színes szórakozási lehetőség jótékonyan elterelné figyelmét a bánatáról. Helyreállna az egészsége, így testben-lélekben egyaránt megerősödve nézhetne anyai kötelezettségei elé. Az sem lenne mellékes, hogy Doritje anyjának felügyelete mellett várhatná gyermeke születését. Nem lenne ilyen borzasztóan magányos és… messze, nagyon messze kerülne a férjétől, aki elől amúgy is el akarta titkolni a baba születését.

Mélyen felsóhajtott. Újra erősnek és tettre késznek érezte magát, tekintetében pedig szilárd elhatározás égett. Még egyszer elolvasta barátnője levelét, aztán odaült az íróasztalához, hogy habozás nélkül feleljen rá. Ezt írta:

„Kedves, édes Doritjém!Azt írod leveledben: „Bárcsak már én is ott tartanék, ahol Te! „ Jaj, Doritjém, szívből

kívánom, hogy soha ne tarts ott, ahol most én! Kedves leveled keserves magányban és vigasztalan kétségbeesésben talált. Mindjárt az elején szörnyű hírt kell közölnöm veled: rettenetes szerencsétlenség ért. Férjem visszakérte a szabadságát, mert mást szeret. El akar

válni tőlem. Ezt most néhány szóban leírtam ide a papírra, de hogy ez mekkora szívfájdalom, azt, kedves Doritjém, nem szeretném, ha valaha is a saját bőrödön tapasztalnád! Csak Te tudod, mennyire szerettem a férjemet. Most is szeretem, és örökké szeretni fogom. Mindig tudtam, hogy nem viszonozza az érzelmeimet, de azért titkon abban reménykedtem, hogy egy nap mégis másképpen kezd érezni irányomban. Soha nem ámított azzal, hogy szeret, mindig őszinte és lovagias volt velem szemben, és mert nem akar megcsalni, nyíltan közölte, hogy mást szeret. Nem az ő hibája, ne hidd, hogy gyűlölöm emiatt. A szívének senki sem parancsolhat. Habozás nélkül visszaadtam a szabadságát, pedig a szívem szakadt meg, miközben egyetlen szóval visszatarthattam volna. Gondolod, hogy lett volna más választásom? Mivel nem szeret, csupán akadályt jelentettem volna neki, amely elválasztja őt a boldogságtól. Mindketten boldogtalanok lettünk volna – így legalább csak én vagyok az.

Jelenleg újra Amszterdamban vagyok a szülői házban, ugyanis a férjem vallomása után elutaztam Hamburgból. Nem is tudja, hogy szeretem, hiszen házasságunk évei alatt nem mutattam ki az érzelmeimet, mert féltem a megszégyenüléstől. Azt hiszi, hozzá hasonlóan nekem sem okoz fájdalmat a válás. Nem is kell megtudnia, hogy szenvedek, mert az őt is nyomasztaná. Hidd el, Doritje, igazam van, nem szabad rosszat gondolnod róla! Kár, hogy éppen most történt mindez, amikor már tele voltam reménnyel, hogy végre sikerül meghódítanom a szívét, mert… mert képzeld, Doritje, gyermekem lesz! Éppen aznap akartam közölni vele, amikor visszakérte a szabadságát. Vallomása azonban lezárta az ajkam. Nem akartam, hogy megtudja, gyerekünk lesz, mert így erőszakkal magamhoz láncoltam volna. A hír hallatán a világ minden kincséért sem engedett volna el maga mellől, még ha ezzel mindkettőnket boldogtalanságra is kárhoztatott volna. Hidd el, ismerem. Ezért döntöttem úgy, hogy hallgatok, és visszaadom a szabadságát. Az én boldogságomnak már mindenképpen vége, így legalább neki megadatik a lehetőség, hogy boldog legyen. Eljöttem tőle, anélkül hogy megosztottam volna vele a titkomat, amit talán soha nem is fog megtudni. Legalábbis addig nem, amíg feleségül nem veszi azt a másik asszonyt, mert nem szeretném, ha befolyásolná a döntésében.

Át tudod érezni, mit szenvedtem? Igen, Te képes vagy rá, hiszen már tudod, mi a szerelem. Lám, az én vidám, kicsattanó kedélyű Doritjém a saját bőrén is megtapasztalta ezt az érzést. Teljes szívemből kívánom, hogy vonzalmadból nagy boldogság fakadjon, és remélem, együtt örvendhetek veled szerelmed beteljesülésén. Drága Doritom, bevallom, leveled felkeltette bennem a vágyat, hogy viszontlássalak Téged és kedves Édesanyádat. Szenvedésem kétségbeesett tompaságából ráztál fel. Már szinte a halál gondolatával játszottam. A Te harmonikus lényedből azonban új erő és életkedv költözött belém. Tudod, régebben is mindig fel tudtál vidítani. Most végre képes vagyok újra cselekedni, dönteni. Gyorsan határoztam: elutazom hozzátok Jávára. Hiszen bármilyen alapos és megbízható is az ültetvényeim intézője, ideje, hogy magam is ellátogassak oda. Arra vágyom csupán, hogy akár egy sebesült vad, elrejtőzzem fájdalmammal djobai csöndes házunk magányába. Amikor sok-sok évvel ezelőtt ott laktam édesapámmal a hegyen, Istenem, milyen boldog voltam! Még a világot is másmilyennek láttam, mint most. Talán éppen ott talál majd megnyugvásra a lelkem. Nem mellékes az sem, hogy így a lehető legmesszebbre kerülhetek a férjemtől. Szinte teljesen kizárhatnám annak a lehetőségét, hogy értesüljön a gyermek születéséről, annál is inkább, mert vakon bízom a titoktartásotokban. Mennél messzebb leszek tőle, annál jobb nekem is. Nem hallok folyton-folyvást róla, nem emlékeztet rá állandóan valami… és nem tudom meg, mikor veszi el azt a másikat… Talán idővel visszanyerem lelkem nyugalmát is. Egyszóval, kedves Doritje, úgy néz ki, hogy a következő gőzössel én is behajózom Batavia kikötőjébe. Kérd meg Herold igazgatót, hogy készíttessen elő mindent az érkezésemre. Biztosan semmi pénzért nem hagynád ki a lehetőséget, hogy felkeresd! Megkérlek arra is, hogy vele és kedves Édesanyáddal közölj annyit, amennyit szükségesnek látsz, hogy megértsék helyzetemet. Persze előbb meg kell ígérniük, hogy megőrzik a titkomat, és nem adják hírül Hamburgban a

történteket. Kellemesebb számomra, ha nem magamnak kell elmondanom mindezt, mert képtelen vagyok ezekről a dolgokról úgy beszélni, hogy fel ne izgassam magam.

Ugye, Doritje, Te megértesz, és segítségemre leszel, hogy túléljem ezt a keserves időszakot? Nem szaporítom a szót, csak még annyit, hogy megbízatásaidnak a legjobb tudásom szerint teszek eleget, és mindjárt személyesen viszem magammal mindazt, amire szükséged van. Talán még más egyebet is találok az üzletekben, amivel örömet szerezhetek egyetlen barátnőmnek. A legújabb divat úgyis csak később jut el Jávára, egy jövendőbeli menyasszonynak pedig igazán adnia kell magára. Viszonzásul készenlétben tarthatsz egy selyem szárongot a részemre.

Most búcsúzom. Mindnyájatokat szívből üdvözöllek. Tolmácsold, kérlek, Herold igazgató úrnak is üdvözletemet. Légy boldog szerelmes, boldogságodnak veled szeretne örülni

a Te Gondád.”

Az elkészült levelet azonnal postára adta, azután felhívta a cégvezetőjét, Swartsemburg urat, és megkérte, látogassa meg, mihelyt lesz egy kis ideje. Gonda őt akarta megbízni, hogy a legközelebbi gőzhajón rendeljen számára egy luxuskabint, ezenkívül néhány üzleti ügy is megbeszélésre várt. A cégvezető annyit tudott, hogy úrnője örökre szétvált férjétől, akivel ezentúl tilos üzletet kötnie. Az asszony többet egyelőre nem szándékozott elárulni neki. Tartott tőle, hogy Berndnek a fülébe juthat egy s más, ha nem lesz elég óvatos. Lehetségesnek tartotta, hogy a Ralfner és a Gooden cég még vált néhány levelet, így amit az öregúr nem tudott, azt nem is fecseghette ki.

Swartsemburg hamarosan megérkezett, és Gonda közölte vele, Batáviába akar hajózni, hogy Djobán személyesen ellenőrizze üzleti ügyei menetét. Cégvezetője egyetértett a döntéssel, noha jól ismerte és nagyra tartotta a kinti igazgatót. Megígérte Gondának, hogy az utazásához haladéktalanul megtesz minden előkészületet.

Miután a cégvezető ajánlotta magát, Gonda Maritjét hívatta. Közölte vele döntését, miszerint hamarosan Jávára utazik. Az idős szolgáló, aki azt hitte, úrnője Amszterdamban marad, nagyon megrémült, és semmi esetre sem akarta engedni, hogy ebben az állapotban vállalkozzék a hosszú utazásra. A fiatalasszony hamarosan meggyőzte, hogy ez a lehető legjobb megoldás a számára, hiszen így az új élmények elterelik a figyelmét a bánatáról.

Ezt Maritje is belátta, de ahhoz ragaszkodott, hogy Gonda egy megbízható ápolónőt vigyen magával.

– Ez az Erna nem magának való, Gonda nagysága, túlságosan szeleburdi. Halálra idegeskedném magam, ha ő lenne az útitársa. Idősebb, megbízhatóbb személynek kell elkísérnie, akiben védelmezőre és igazi támaszra talál – mondta.

Gonda elgondolkodott Maritje szavain. Igazat adott neki, Erna valóban nem alkalmas az előtte álló feladatra. Az lesz a legjobb, ha erre megfelelő személyt keres. Ezenkívül Erna állandóan a múltra emlékeztetné. Egyszerűen visszaküldi Hamburgba, hogy ott új állás után nézzen. Nem lesz nehéz dolga, hiszen ügyes, és kiváló bizonyítvánnyal rendelkezik.

Még aznap közölte a komornával a döntést.– Kérem, csomagolja össze a holmimat Hamburgban, mert nem térek többé vissza, örökre

elhagytam a férjem házát. Adok egy meghatalmazást, s ha felmutatja Ralfner úrnak, engedélyezni fogja, hogy akadálytalanul összecsomagolhasson mindent. Kifizetem még egy negyedévi bérét, hogy semmi kára ne származzon a történtekből – mondta.

Erna nagyon szomorú volt, hogy a jó állását elveszítette, de tudomásul kellett vennie úrnője döntését, hiszen Jávára amúgy sem követte volna. Erről az országról rémséges elképzelései voltak. Ugyan mihez kezdene egy magafajta csinos szobalány az emberevők között? Jobbnak látta hát, ha már másnap visszatér Hamburgba, hogy úrnője személyes tárgyait feladja.

Gonda aznap reggel kapott egy levelet a férjétől. Soká tartott, amíg rászánta magát arra,

hogy elolvassa. Végre reszkető kézzel felbontotta a borítékot, melyben a következő sorokat találta:

„Kedves Gonda!Remélem, megengeded még, hogy így szólítsalak. Nagyon rosszulesett, hogy búcsú nélkül

hagytad el a házamat. Szívesen kezet szorítottam volna még egyszer veled, s szerettem volna utoljára megköszönni, hogy annak idején nagylelkű áldozatoddal megmentetted cégemet az összeomlástól. Engedd meg, hogy írásban mondjak most köszönetet ezért. Soha nem felejtem el, amit a cégért tettél. Azért is ismételten köszönetemet szeretném kifejezni, hogy nem gördítesz akadályt a házasságunk felbontása elé. Igaz, azt írod búcsúleveledben, hogy bizonyos mértékben ezzel a Te saját óhajodnak mentem elébe. Ha ezt sejtettem volna, talán megvárom, amíg Te mondod ki a megváltó szót. Akkor nem kellett volna lovagiatlanul viselkednem veled szemben.

Mindenesetre örülök, hogy nem viseltek meg túlságosan a történtek. Nekem, őszintén szólva, sokkal inkább nehezemre esett az egész, mint sejtettem. Akkor vált ez tudatossá bennem, amikor már nem voltál itt. Bárhogy nézzük: nem lehet háromévi házasságot csak úgy, máról holnapra elfelejteni. Mindaz, ami annyira magától értetődő volt, háziasszonyi tevékenységed, mindenkori nyugalmad és barátságos lényed, röviden szólva, a jelenléted a házamban, mindez annyira hiányzik, hogy szinte még a rám váró boldogságról is megfeledkeztem, holott egész szívemet be kellene töltenie. Bizony, csaknem fájt, hogy képes voltál ilyen könnyen lemondani rólam. Ilyen különös az emberi szív.

Persze nem erről akartam beszélni veled. Arról szerettelek volna értesíteni, hogy voltam az ügyvédnél, és a nevedben benyújtottam a válókeresetet. Néhány nyomtatványt ki kell még tölteni, az ügyvéd megkeres ez ügyben. Én csak megragadtam az alkalmat, hogy még egyszer mindenért köszönetet mondjak, és megkérdezzelek, tehetnék-e valamit érted. Kérlek, rendelkezz velem, a jövőben is hűséges, odaadó barátként szívesen segítek neked bármiben. Kérlek, engedd meg, hogy boldogtalan házasságunkból megmentsünk annyit, hogy mindig nagyra becsüljük és a jövőben is csendes barátságban tartjuk meg egymást. Reménykedhetek ebben?

Mi történjen az itt hagyott holmiddal? Utánad küldjem Amszterdamba, ahogy a postádat is?

Mindet jót kívánok neked a jövőben, Gonda, és bocsáss meg, amiért házasságunk évei alatt nem tudtalak olyan boldoggá tenni, mint ahogy megérdemelted volna! Mindig változatlan odaadással gondolok majd rád, és örülök, ha jó híreket hallok felőled. Kívánom, hogy Te is mielőbb boldog légy egy olyan férfi oldalán, aki szívből szeret, és akit Te is szeretni tudsz. Mert hidd el, Gonda, a szív szerelem nélkül olyan, mint az üresen pengő cimbalom. Csak a szerelem adhatja meg az embernek az igazi boldogságot. Kérem a Jóistent, Téged is ajándékozzon meg vele.

Ugye, hallunk majd egymásról időnként?Még egyszer szívből jövő köszönetem mindenért.Mélységes tisztelettel:

Örökké odaadóBernd Ralfnered”

Azt csak Gonda tudta egyedül, mit élt át, amíg a levelet olvasta. Újra felkavarodott benne a múlt, s a szívébe fájdalom hasított. Égő szemmel meredt a névre, orcáját pedig az élettelen, hideg papírhoz szorította, hiszen azt a szeretett férfi keze érintette. Kínjában legszívesebben hangosan jajveszékelt volna, ám közben valami fájdalmas boldogság fogta el, mert lám, hiányzik Berndnek, nem hagyta teljesen hidegen a távozása. Ó, ha a férfi sejtette volna, milyen érzésekkel csukta be maga mögött a házuk ajtaját, bizony nem lenne többé egyetlen nyugodt perce sem. Inkább lemondott volna a szerelméről, mintsem ekkora fájdalmat okozzon neki. Gonda úgy vélte, ha már valakinek áldozatot kell hoznia, legyen ő az, aki megteszi. Szíve minden vágya az volt, hogy Bernd, még ha más asszonnyal is az oldalán, de boldog

legyen.Amit azonban most tőle kér, hogy a jövőben tartsák meg egymást jó barátságban, és

híradással legyenek sorsuk alakulásáról, nem, ennek nem szabad bekövetkeznie, erre egyszerűen nem képes! Újra hallani tőle olyan kijelentéseket, mint amilyeneket a levélben leírt, újra hallani, hogy boldog azzal a másikkal – nem, ez már meghaladta az erejét. Csak akkor lesz képes elviselni a válást, ha úgy gondolhat Berndre, mint egy kedves, már nem élő barátra. Csupán egyetlen módja van annak, hogy valaha is túltegye magát a történteken – az, ha soha többé nem hall róla.

Még aznap megérkezett az ügyvéd küldeménye is, Gonda pedig mindent kitöltött, amit kértek tőle. Közölte az ügyvéddel, hogy még tíz napig tartózkodik Amszterdamban, utána Jávára utazik. Ha óhajt tehát valamit tőle, intézze el lehetőleg ez idő alatt, különben a nagy távolság miatt az ügyek rendezése késedelmet szenvedhet.

Férjének ezt írta:

„Kedves Bernd!Én is utoljára használom ezt a megszólítást, mivel más nem jut az eszembe. Az ügyvéd

minden óhaját teljesítettem, és megkértem, hogy gyorsítsa meg az ügyintézést, mivel tíz nap múlva Jávára utazom. A komornám visszatér Hamburgba, hogy a holmimat becsomagolja, ő ismeri ki magát legjobban közöttük. Elbocsátottam, nem vihetem magammal Jávára, Te talán beajánlhatnád valahová.

Köszönöm meleg búcsúszavaidat, ám szerintem nincs értelme, hogy baráti viszonyt tartsunk fenn a jövőben. Helyesebbnek vélem, ha mindketten azon igyekszünk, hogy a lehető leghamarabb elfelejtsük egymást, és ennek érdekében elkerüljünk minden további érintkezést. Nagyrabecsülésem örökké a tiéd, és én is köszönök mindent, amit értem tettél. Azt hiszem, nem maradtunk adósai egymásnak. Semmilyen formában nem kell gondoskodnod rólam, mert, amint már írtam, Jávára megyek, ahol egy ideig a birtokomon fogok élni, és ahol a barátaim, van der Straatenék és az intézőm, Herold igazgató már várnak.

Megpróbálom elfelejteni, hogy valaha is a feleséged voltam, és számodra is az lesz a leghelyesebb, ha kitörlöd az emlékezetedből az elmúlt három évet. Ezért kérlek, tegyünk pontot levelezésünk végére. Amit még rendezni kell, azt az ügyvéden keresztül megtehetjük. Mihelyt kimondják a válást, semmi sem köt egymáshoz bennünket, és pontot tehetünk életünk eme fejezetének a végére.

Ezért most utoljára köszöntelek: Ég veled, minden jót kívánok neked a jövőben!Gonda”

Miután a levelet befejezte, Gonda magába roskadt. Kénytelen volt Bernd személyét teljesen száműzni az életéből, mert nem akarta, hogy a férje bármiféle értesüléseket szerezzen róla, és önmagát is szerette volna megkímélni attól, hogy egy nap hírt kapjon Bernd és Rita Hardy egybekeléséről. Közben az volt az érzése, hogy maga vágta el az utolsó szálat, ami az élethez kötötte.

Soká tartott, amíg képes volt újra az útiterveivel foglalkozni. Örült, hogy gyermeke Jáva szigetén látja meg a napvilágot. Ez megkönnyítette szándékát, hogy Bernd előtt eltitkolja a létezését. Az ültetvényen az intéző képviseli az igazságszolgáltatást. Elegendő lesz, ha ő nyilvántartásba veszi az újszülöttet, anélkül hogy az apát értesítenék. Ha másért nem, már csak ezért is megéri Jávára utazni. Gondának csakugyan szilárd elhatározása volt, hogy Bernd elől eltitkolja a baba születését. Azt akarta, hogy gyermeke csak az övé legyen, és a férjét ne nyomassza a tudat, hogy áldott állapotban hagyta el a házát. Minden hidat fel akart égetni maga mögött, mert csak így tudta elviselni az életet.

Mielőtt útra kelt volna, ígéretet kapott az ügyvédtől, hogy amennyire lehet, felgyorsítja a válási procedúrát, viszont nem tudja előre megjósolni, hogy mindez mennyi időt vesz igénybe. Minden a törvényekben megszabott határidőktől függ. Gonda elutazása

semmiképpen sem lassítja az ügyintézést, mivel neki teljes körű felhatalmazása van tőle, Ralfner úr pedig szintén nem gördít akadályokat az útjukba.

Amikor Gonda elolvasta az utolsó mondatot, ajka keserű mosolyra húzódott. Ó, nem, Bernd valóban nem gördít akadályokat az útjukba, hiszen szívrepesve várja, hogy visszanyerje a szabadságát.

Maritje végre talált egy tapasztalt és megbízható ápolónőt Gonda számára, aki hajlandó elkísérni őt Jávára, mivel jól fizetett állásról volt szó. Gonda ismerte és nagyon rokonszenvesnek találta a hölgyet. Édesapja egykori tisztviselőjének az özvegye volt. Katje Vermoolennek hívták, és miután a férje után egyetlen gyermekét is elveszítette, egy szülőotthonban nyert alkalmazást. Maritje ott talált rá. Katje, aki sokat köszönhetett a Gooden családnak, akkor is elvállalta volna a munkát, ha kevésbé jól fizetik meg érte. Szorgalmas, megbízható, kellemes külsejű teremtés volt, aki rendíthetetlen nyugalommal tevékenykedett, ami elengedhetetlen egy jó ápolónő részéről.

Katje azonnal átköltözött a szép, régi patríciusházba, hogy Maritje vizslató szeme előtt először kiállja a próbát: rá lehet-e bízni nyugodtan Gonda nagyságát? Az özvegy fényesen kiállta a próbát. Gonda örült, hogy a hosszú úton ilyen rokonszenves útitársa lesz, és Maritjének is nagy kő esett le a szívéről, amikor látta, hogy szeretett úrnőjét jó kezekben tudhatja.

A fiatalasszony, miután szívélyes búcsút vett az idős házvezetőnőtől, aki ezer áldással bocsátotta útjára, felszállt a hajóra, amely Jáva szigetére vitte.

Swartsemburg cégvezető is elkísérte a kikötőbe, és amennyire lehetett, gondoskodott a kényelméről.

A gőzös fedélzetén Gondát még egyszer megrohanták fájdalmas emlékei. Amikor a büszke hajó felszedte a horgonyt, a magányos teremtés úgy érezte, mintha csak most vált volna el visszavonhatatlanul és örökre Berndtől.

VII.

Bernd Ralfner megkapta Gonda levelét, és megint különös érzések kerítették hatalmukba. Nem tudta megemészteni, hogy Gonda ennyire könnyen veszi a válásukat, mikor őt bizony nagyon megviselte a dolog. Különösen akkor érezte kényelmetlenül magát, amikor felfedezte, hogy a Faust kötet telis-tele van Gonda kezétől származó, mély gondolatokat tartalmazó, lapszéli jegyzetekkel. Ebből nyomban rájött, hogy a felesége egyáltalán nem volt olyan érzéketlen és korlátolt gondolkodású, mint hitte.

A férfi újra meg újra feltette magának a kérdést, vajon miért nem engedte a felesége, hogy belelásson a lelkébe, és végül arra a következtetésre jutott, hogy Gonda nyilván nála is jobban szenvedett házasságuk évei alatt, sőt talán még nála is korábban ráébredt frigyük tarthatatlanságára. Azt azonban, hogy miért ment hozzá egyáltalán feleségül, most még kevésbé tudta megmagyarázni, mint régebben. Egyértelmű, hogy nem szerelemből mondott igent, hiszen ha így lett volna, akkor bepillantást engedett volna a lelkébe.

Bernd szigorúan próbált ítélkezni önmaga felett, s még soha életében nem foglalkozott ennyit gondolatban Gondával, mint azóta, hogy az asszony oly hirtelen elhagyta. Amikor pedig újra és újra elolvasta a szellemes széljegyzeteket a Faustban, felvetődött benne a kérdés, vajon a felesége más férfit szeretett, aki valami miatt elérhetetlen maradt a számára, és csak azért lett a felesége, mert nem lehetett azé, akit szeretett? Az évek múlásával pedig belátta, hogy a házasságuk elviselhetetlen, mivel nem tudta elfelejteni azt a másikat? Ezért volt tehát vele szemben olyan zárkózott, amit ő érdektelenségnek vélt?

Mindenesetre Bernd gondolatban alig tudott szabadulni attól az asszonytól, akitől oly hidegvérrel visszakérte a szabadságát. Csak Rita jelenlétében volt képes feledni Gondát.

Időközben egyre inkább ráébredt felesége erényeire is, amelyeket azelőtt észre sem vett. Csak most tudatosult benne az asszony cselekedeteit átható nemes gondolkodásmód. Milyen finoman intézte a pénzügyeket is, amikor a Ralfner-céget kellett megmentenie! Bernd soha nem fedezett fel Gonda egyetlen cselekedetében sem alantas szándékot, noha hidegnek és lelketlennek tartotta. Micsoda rejtvényt ad fel neki most ez az asszony, akit mindig olyan egyszerűnek gondolt! A Goethe-kötet széljegyzetei többet tártak fel előtte felesége jelleméből, mint három év házasság. Mennél többet töprengett rajta, annál jobban hiányolta a jelenlétét. Közben dühös volt, mert nem értette saját viselkedését. Gyakran azon kapta magát, hogy hozzá indul, a szobájába, mintha még ott élne vele. Újra és újra benyitott, és megmagyarázhatatlan jóérzéssel szívta magába az illatát, amely még belengte a helyiséget. Korábban eszébe sem jutott, hogy felkeresse hitvesét a szobájában, vagy felfigyeljen az illatára. Gyakran pedig úgy érezte, hogy bizony ezt-azt meg kellene beszélnie vele. Mi tagadás: hiányzott neki.

A háztartásban sem ment már minden olyan simán, mint azelőtt, és Bernd csak most vette észre, milyen gondosan tartotta kézben asszonya a szálakat, és hárította el észrevétlenül az ő útjából a most bezzeg gyakran előadódó kisebb-nagyobb kellemetlenségeket, kényelmetlen helyzeteket.

Ilyen gondolatokkal a fejében általában Rita Hardyhoz menekült. Mindennap találkoztak, s Rita értette a módját, hogy még inkább felszítsa a férfi szenvedélyét. Ha együtt voltak, Bernd boldog volt, legalábbis ezt képzelte, és nem hiányzott neki Gonda. Ha nem láthatta Ritát, és nem beszélhetett vele, amikor akarta, szenvedett. A színésznő azonban adott a jó hírére, s ha este együtt mentek el vacsorázni, magával vitte egyik idősebb munkatársnőjét, aki szívesen eljátszotta a gardedám szerepét.

Így Bernd természetesen alig várta, hogy kimondják a válást, amely véget vet ennek a tarthatatlan állapotnak. Az ügyvéd azzal biztatta, hogy néhány hónapon belül sikerül a döntést jogerőre emelni. Bernd sokallotta ezt az időt, hiszen a legényéletet nagyon kényelmetlennek találta. Csakhogy ez ellen nem lehetett tenni semmit. Rita számára még elviselhetetlenebbnek tűnt a várakozási idő, mert attól tartott, hogy ilyen hosszú idő alatt esetleg kialszik Bernd szenvedélye, és meggondolja magát. Amíg nem vezeti oltár elé, nem lehetett biztos a dolgában.

Ekkor ért vissza Hamburgba Gonda komornája. A ház személyzete csak most, tőle tudta meg, hogy Ralfner asszony nem tér többé vissza. Ezután a háztartást természetesen még jobban elhanyagolták, mert már nem tartottak a gondos gazdasszony hazatérésétől, aki azonnal észrevenné a hiányosságokat. Bernd ezentúl még kényelmetlenebbül érezte magát a saját házában. Azzal vigasztalódott, hogy hamarosan új asszonyt hoz magával, aki kezébe veszi a háztartás irányítását.

Bernd nyomban a szobájába hívatta Ernát, és megkérdezte tőle:– Hogy van a nagyságos asszony, Erna? Összeszedte már magát?A lány a vállát vonogatta.– Nem hiszem, nagyságos úr. Amikor utoljára láttam, a nagyságos asszony még rosszabbul

nézett ki, mint itthon. Amikor megérkeztünk Amszterdamba, ott is elájult. Azért is döntött a hosszú tengeri utazás mellett, mert reméli, hogy közben kipiheni magát, és helyreáll az egészsége.

A férfi felsóhajtott.– Remélem, így lesz. Üzent nekem valamit?– Nem, csak felhatalmazást adott, hogy a lehető leggyorsabban csomagoljam össze a

holmiját, és küldjem utána. Azt mondta, hogy… hogy soha többé nem tér vissza ide.– Úgy… szóval ezt mondta?– Igen, nagyságos úr.– És milyen kedve volt? Nyugodt volt és vidám?

A komorna habozott egy pillanatig, majd rávágta:– Nyugodt volt, ha jobban meggondolom, túlságosan is az… Alig szólt egy szót, csak

maga elé meredt, és egyre sápadtabb lett. Az öreg Maritjével azért elbeszélgetett néha, az meg egyre jajgatott, hogy milyen siralmas állapotban jött haza Amszterdamba a fiatal nagysága. Hogy micsoda üde, egészséges lány volt, most pedig milyen sápadt, beteges asszony lett belőle.

Bernd lelkében bűntudat ébredt.– Nem tett jót neki a hamburgi levegő – vágta rá nagyon gyorsan.Erna bólintott.– Az biz’ meglehet, nagyságos úr. De nagyon szomorú volt az asszonyom, szinte még

bánatosabb, mint itt mindig. És egy nap, amikor levelet kapott onnét, ahová most menni készül, hát akkor úgy sírt, akár a záporeső.

A férfi feszülten hallgatta.– Jáváról kapta azt a levelet?– Igen, nagyságos úr.– És amiatt sírt?– Azt hiszem, igen, mert Maritje azt mondta, amikor hallottuk, hogy sír a nagysága: „Hála

Istennek, most legalább végre kisírja magát. Talán reménykedhetünk, hogy túlteszi magát a történteken.” Azt nem tudom, hogy mit értett ez alatt Maritje.

Bernd összepréselte az ajkát. Nyomasztó érzéseket keltett benne mindaz, amit a komorna bizalmas őszinteséggel elfecsegett neki. Gonda sírt? Milyen különös, ő sohasem látta sírni, s ez csak most jutott eszébe. Persze, nem is nevetett soha. Hiszen éppen ezért tartotta érzéketlennek és lelketlennek, mert mindig olyan közömbösen viselkedett. Most azonban már sejtette, sőt, biztosan tudta: a közömbösség csak álarc volt, amely mögé a felesége a valódi érzéseit rejtette. Gonda sírt? Egy jávai levél miatt sírt. Mi okozhatott akkora fájdalmat neki abban a levélben, amit Jáváról írtak? Sohasem törődött a felesége levelezésével, csak annyit tudott, hogy a barátnőjének, Doritje van der Straatennek írogatott. Mivel maga is ismerte a mindig vidám lányt, el sem tudta képzelni, hogy olyan levelet írt volna Gondának, amin sírnia kellett!

Akkor hát miért sírt?A férfi újra meg újra feltette magának ezt a kérdést, s dühös volt, mert nem tudott

szabadulni a gondolattól. Bármit megadott volna érte, ha megtudhatja, kiért hullottak Gonda könnyei. Valami férfi lehet a dologban? Lehet, hogy ez a magyarázata furcsa, tartózkodó viselkedésének? Talán szeret valakit, aki Jáván él? Sok évvel ezelőtt az apjával hosszabb időt töltött ott. Lehet, hogy már akkor rabul ejtette valaki a szívét? Talán évek óta magával hurcolja egy boldogtalan szerelem emlékét?

Gonda sírt…Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól, s megállás nélkül valami magyarázat után

kutatott. A sírás igazi oka persze meg sem fordult a fejében. De hát hogyan is gondolhatott volna rá? Gonda soha sem adta jelét igazi érzelmeinek. A férfi szégyellte magát, amiért annyi éven keresztül együtt élt egy nővel, anélkül hogy igyekezett volna jobban megismerni. Talán, ha másként viselkedik, könnyíthetett volna szegény asszonyon. Ehelyett inkább magában gúnyolódott rajta, amiért minden iránt oly érdektelennek mutatkozott. Nem csoda, hogy nem fogadta el a barátságot, amit így utólag felkínált neki – nem is érdemelt más választ. Berndnek lesújtó véleménye volt önmagáról.

Gondolatban állandóan Gondával foglalkozott, s közben észre sem vette, hogy figyelme egyre inkább elterelődik Ritáról. Igaz, amikor együtt voltak, mindig a bűvkörébe került, és megfeledkezett Gondáról, mihelyt azonban átlépte a háza küszöbét, nyomban megjelent előtte a felesége arca. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy más férfit szeret, s ő maga sem értette, miért bosszantja ez ennyire. A legszívesebben elutazott volna Amszterdamba, még

mielőtt Gonda útra kel, hogy tőle magától szerezzen bizonyosságot. Ez az ötlet azonban annyira nevetségesnek tűnt előtte, hogy nem merte megvalósítani. Az asszony bizonyára nem is adott volna választ a kérdésére, hiszen azt már Bernd tudta róla, hogy nagyon büszke és önérzetes. Újra és újra szemrehányást tett magának, amiért felesége tartózkodó viselkedését érzéketlenségnek hitte.

VIII.

Dorit van der Straaten édesapjával kora reggel autóba ült, hogy Batáviába hajtson. Több mint két óra hosszat tartott az út, de Dorit ezt egy cseppet sem bánta. Amióta itt élt Jáván, hozzászokott a nagy távolságokhoz, ezenkívül aznap jó oka volt rá, hogy elkísérje apját a városba. Először is, posta érkezett Hollandiából, ami mindig eseményszámba ment, azonkívül tőzsdenap volt. Ilyenkor Frank Herold igazgató is mindig beruccan Batáviába, s Dorit semmi pénzért sem szalasztotta volna el az alkalmat, hogy találkozzon vele.

Az autó gyors iramban robogott a várost körülvevő kis bennszülött falvak, rizsföldek, tea- és kávéültetvények között. Olykor erdős részen keresztül vezetett az útjuk, amely a dús növényzet miatt még mindig őserdőnek számított. Néha áruval megrakodott ökrös szekérrel is találkoztak, de az úton már több volt az autó. A személygépkocsitól a teherautóig minden megtalálható volt itt, ugyanis a gépkocsi már Jáva szigetén is gyakori közlekedési eszköznek számított. Még a legfélreesőbb falvakban is ott büszkélkedett az autógarázs a bennszülöttek kunyhói mellett álló kisebb-nagyobb csűr szomszédságában. Aki csak tehette, vásárolt magának egyet, még ha a legegyszerűbb, legszerényebb modellt is. A sziget lakói számára e közlekedési eszköz nagy jelentőséggel bírt, hiszen óriási segítséget nyújtott az áruszállításban.

Dorit mindenesetre már el sem tudta volna képzelni az életet Jáván autó nélkül. Kiválóan vezetett, s kissé maradi édesanyja szörnyülködése ellenére naponta több órán át úton volt.

Ezen a napon a nagy túrakocsit vették igénybe édesapjával. Az ő utasításait követte a sofőr, így Dorit véleménye szerint csigalassúsággal haladtak, mivel van der Straaten legfeljebb ötven kilométeres óránkénti sebességet engedélyezett.

Miután áthajtottak a legutolsó falun is, csökkentették az iramot, ugyanis elérték Batávia városi övezetét. Először az Újvároson haladtak át, ahol a legtöbb gazdag európai lakott. Itt a házak jókora távolságra voltak egymástól, köztük gyümölcsfák, díszcserjék és pompás színekben tündöklő virágágyások jelezték a telkek határát. A házak többnyire egyemeletesek voltak, csak ritkán lehetett látni egy-egy kétemeleteset köztük. Mindnek lapos volt a teteje, melynek előrenyúló széleit a veranda oszlopai tartották. Az Újvárosban állt a Harmónia, azaz a főkormányzó palotája más tekintélyes, pazar építmények társaságában. Áthaladtak a hatalmas pázsittal borított téren, amelyet gyönyörű templomok, múzeumok és klubhelyiségek vettek körül. Elhagyták a színházat, majd a kaszárnya épületét. Az utcákon és a tereken mindenütt nagy volt a nyüzsgés.

Legvégül a négy kilométer hosszú Molenvlieten futott végig az autó, amely az Újvárost kötötte össze az Óvárossal. A tőzsde épülete előtt megálltak. Doritnak szerencséje volt: miközben éppen apjától búcsúzott, újabb kocsi érkezett, egy csinos kétüléses, melyből sugárzó arccal Herold igazgató szállt ki. A fiatalember sietett üdvözölni van der Straaten urat és bájos leányát. Napbarnított arcáról, meleg és élénk tekintetű, ragyogó szürke szeméből őszinte öröm sugárzott, akárcsak Doritéból.

– Szintén a városban, Straaten kisasszony? – fordult Dorithoz.– Teljes életnagyságban, igazgató úr.– Csak nem akar a tőzsdén alkudni?– Ezt átengedem apának. Ön viszont nyilván arra készül, hogy befolyásolja az

árfolyamot – mondta Dorit nevetve.

A férfi is nevetett.– Amennyire tudom.– Akkor jöjjön, igazgató úr, különben elkésünk! – sürgette Dorit apja, aki kifürkészhetetlen

arccal figyelte a fiatalok örömét.Frank Herold nagyon szívesen elcsevegett volna még a lánnyal, aki már régóta tetszett

neki. Ahogy meglátta, azon nyomban elbűvölte a gyönyörű kék szempár. Szívesen megkérte volna Dorit kezét, de azt gondolta, hogy a gazdag ültetvényes és nagykereskedő nyilván vagyonos vőt akar, nem olyan éhenkórászt, mint ő. Igaz, tisztességes bért kapott, és az ültetvények tiszta nyereségéből is részesedett, de említésre méltó megtakarításra eddig még nem futotta – legalábbis annyira, amit egy gazdag ültetvényes és nagykereskedő említésre méltónak talált volna. Mindig nagy önfegyelemmel palástolta érzéseit, bármennyire a nehezére esett is, ám az elragadó lány iránti szerelme csak úgy sütött a tekintetéből.

– Látjuk még egymást, van der Straaten kisasszony? –kérdezte, miközben kezet fogtak.Dorit nem is igyekezett palástolni érzelmeit a jóképű férfi előtt.– El kell intéznem egyet-mást az Óvárosban, és apa irodájába is be akarok menni, hogy

utánanézzek, megjött-e már a postám.– Bizonyára Ralfnerné nagyságos asszonytól vár levelet?– Úgy bizony! A tőzsde után pedig apával ebédelek a szállodában. Velünk tart?A férfi arca sugárzott az örömtől.– Szívesen, ha szabad.Dorit élénken bólintott. A szíve majd kiugrott a helyéből.– Persze hogy szabad. Társaságban jobban csúszik a falat. Éjszakára is a városban marad?– Nem, délután visszamegyek Djobára. Nagy szükség van rám az ültetvényen. Egy

átkozott hosszú hajú ólálkodik a kunyhók körül, és ópiumot árul az embereimnek. Azoknak meg, ha szert tesznek ópiumra, oda a munkakedvük, ami egyébként sem teng túl bennük.

Dorit mosolyogva bólintott.– Mindenkinek megvan a maga gondja, igazgató úr. Apa is vadászik az

ópiumkereskedőkre.– Kell is. Ha tehetem, én is a körmükre nézek, és már ezért sem akarok sokáig távol lenni

az ültetvényről. Azonnal kiszagolják azok a semmirekellők, ha kiteszem a lábam.– Látom, nagyon kötelességtudóan végzi a munkáját, igazgató úr.– Képviselnem kell az úrnőm érdekeit.A lány kezet nyújtott.– A barátnőm nyugodtan alhat, az igazgatója úgy vigyáz a vagyonára, akár a sajátjára.– Erre kötelez a becsület.Doritnak erre kicsit könnybe lábadt a szeme.– Tudom. De most nem tartóztatom tovább. Apa már toporog türelmetlenségében. Később

találkozunk a szálloda éttermében. Elhozzam a postáját?– Ha nem terhelem vele.– Csak nem kap egy mázsányi levelet egyszerre! Azonkívül az igazgató úr is gyakran

elhozza az enyémet.– Igen, de…– Félre az udvariaskodással, elhozom és punktum! – kiáltott vissza az autóból nevetve

Dorit.A férfi sóvárogva nézett utána, miközben nagyot sóhajtott. A lány trópusi kalapjáról a kék

fátyol vidáman lobogott mögötte a szélben.– Elindul végre, igazgató úr? – mordult rá von der Straaten úr, aki már a tőzsde bejáratánál

várta. A fiatalember hatalmas ugrásokkal a lépcső tetején termett.– Itt vagyok! – felelte. Az idős úr vizsgálódó tekintete alatt újra belenyilallt a felismerés,

hogy milyen mély szakadék választja el a kisasszonytól.

Dorit először apja kikötői kereskedőházába vitette magát a kocsival, és megkérdezte az irodán, megjött-e már a posta. Miután megtudta, hogy még nem futott be, továbbhajtatott, hogy addig elvégezze bevásárlásait. Félóra múlva ismét megállt az iroda előtt. Időközben a postája is megérkezett, újságok meg egy levél Gondától. Nem bontotta fel. Az európai levelek mindig ünnepet jelentettek a számára, ezeket a legnagyobb nyugalomban kellett élvezni. Édesanyja is kapott néhány levelet az óhazából. Dorit ezeket is magához vette. Herold igazgató postáját, amely ugyancsak mindig az ő irodájukba érkezett, beletetette egy nagy borítékba. Újságok érkeztek, üzleti levelek és egy magánjellegű levél az igazgató részére. Dorit a maga és édesanyja leveleit a retiküljébe süllyesztette, az igazgató borítékját pedig a hóna alá csapta. Nevetve intett oda az öreg könyvelőnek, aki szintén német volt, és váltott vele néhány szót a férfi anyanyelvén. Ezután továbbhajtott, és befejezte bevásárlásait.

Nagy nehezen úrrá lett türelmetlenségén, és nem olvasta el Gonda levelét, amíg a szállodába nem érkezett, ahol apjával és Herolddal volt találkája. Az urak még nem értek oda, így nyugodtan átnézhette a postáját. Keresett egy árnyékos helyet a szálloda verandáján. Itt ilyenkor még minden csendes volt, vendég alig akadt. Dorit fellélegezve helyet foglalt egy bambuszfonatú széken, és elővette barátnője levelét. Azonnal feltűnt neki az amszterdami bélyegző, ám azt hitte, a fiatalasszony csak rövid időre látogatott haza a szülői házba.

A levél olvasása közben többször is megváltozott az arckifejezése. Nagyon szerette Gondát, és mélyen megrendítette az, hogy ilyen fájdalmas körülmények között kellett megválnia szeretett férjétől. Dorit lágy, jóságos szíve megtelt bensőséges részvéttel, arcán könnyek peregtek. Mivel az ő szívében is most nyiladozott a szerelem, pontosan tudta, mit jelent, ha egy másik nő miatt elhagyja az embert a szeretett férfi.

– Szegény Gonda… szegény Gonda! – suttogta maga elé. Annak nagyon örült, hogy meglátogatja a barátnője, jövetelének oka azonban végtelenül elszomorította. Majd ő megvigasztalja, és segít neki elfelejteni a bánatát!

És a születendő gyermek?Dorit megértette ugyan Gondát, hogy nem akarta beavatni a férjét a titokba,

kimondhatatlanul sajnálta azonban, amiért a szeretett férfitól távol kell majd megszülnie közös gyermeküket. Úgy érezte, ezáltal saját boldogságára is árnyék vetődik. Miért kell Gondának ártatlanul ennyit szenvednie? Szereti a férjét, a szíve alatt hordja a gyermekét, és mégis le kell mondania róla egy másik nő kedvéért. Csoda, hogy egyáltalán kibírta mindezt.

Dorit érezte, hogy ő erre nem lenne képes. Ő bizony az utolsó csepp véréig harcolna a szerelméért és a jogaiért. Csakhogy Gondát más fából faragták. Ő finom, csendes teremtés, aki az ilyen helyzetben zokszó nélkül vállalja a szenvedést.

Dorit még akkor is sápadtan és szomorúan ült a csendes teraszzugban, amikor Frank Herold megállt előtte.

– Az étteremben mindenhol kerestem, kisasszony. Édesapja csak jó félóra múlva érkezik. Felajánlottam, hogy értesítem kegyedet.

– Köszönöm, igazgató úr. Itt a postája.Átnyújtotta a nagy borítékot a levelekkel.– Köszönöm szépen. De… mi történt kegyeddel? Valami szomorú hírt kapott? – kérdezte

aggodalmasan, miután a leány bánatos szemébe nézett.Dorit felsóhajtott.– Rossz hírek érkeztek a barátnőmtől.Az igazgató felkapta a fejét.– Ralfnerné őnagyságától?– Igen, tőle – bólintott Dorit szomorúan.– Megtudhatom, hogy mi történt? – kérdezte a férfi döbbenten.A lány már sorolta volna a történteket, de hirtelen észbe kapott.– Ó, nem, először adja a becsületszavát, hogy soha senkinek nem árulja el, amit most tőlem

hall. Egy titokról van szó, amiről Gonda nem szeretné, ha bárki is értesülne.A férfi arca még jobban elkomolyodott.– Akkor talán jobb, ha nekem sem mondja meg.– De igen, tudnia kell róla. Gonda is úgy kívánja, hogy önt és a szüleimet avassam be a

történtekbe, azonban senki más ne értesüljön róla. Egyébként a következő hajóval érkezik.A férfi szeme felragyogott.– Végre! Ennek őszintén örülök. Szóval ez az a nagy titok? Ralfner úr is vele jön? Biztosan

elkíséri az úrnőt!Dorit lemondóan megrázta a fejét.– Természetesen nem ez a nagy titok. Éppen az a baj, hogy Gonda egyedül jön. Most

pedig, kérem, adja a becsületszavát, hogy mélyen hallgat mindarról, amit elmondok.– Erre ugyan semmi szükség, de azért természetesen megígérem, hogy hallgatok.– Ami engem illet, nem is ragaszkodtam volna hozzá, ám Gonda megkért rá. Most pedig

üljön ide mellém, nem akarok hangosan beszélni.A férfi boldogan teljesítette a lány óhaját, és helyet foglalt közvetlenül mellette, egy

nádfonatú székben.– No, most pedig hadd halljam, mi nyomja a lelkét, Straaten kisasszony? Máskor olyan

vidám az arca, most meg látom a szemében a szomorúságot. Mi történt Ralfner asszonnyal?Dorit gyorsan letörölte kibuggyanó könnyeit.– Képzelje, igazgató úr, válnak.A férfi döbbenten hallgatta.– Lehetetlen!– De, sajnos, lehetséges, noha hallatlan.– De hát mi történt tulajdonképpen?Dorit szeme villámokat szórt.– A férje mást szeret, és visszakérte a szabadságát, mert csak azzal a másikkal lehet

boldog. Fel tudja ezt fogni? Igaz, maga csak felületesen ismeri Gondát. Ha úgy ismerné ezt a nagylelkű, édes teremtést, ahogy én, akkor nem értené, hogyhogy nem boldog vele egy férfi. Ha tudná, milyen finom érzésű, angyali jóságú ember a barátnőm! És annyira szereti a férjét, még most is, hogy ezt tette vele. Na, én bizony megmutatnám neki! Soha, de soha nem tudnék többé szeretni egy olyan embert, aki ekkora fájdalmat okozott nekem. Csak gyűlölni és megvetni lennék képes.

A férfi csendes mosollyal figyelte a lány haragos arcát. Hát igen, ez volt Dorit van der Straaten: élénk, kissé heves, ám jólelkű, kedves teremtés, akinek aranyból van a szíve.

Dorit észrevette a férfi mosolyát, és ráförmedt:– Még nevet? Hát nem hallatlan, hogy egy férfi ekkora fájdalmat okoz egy nőnek?A férfi megfogta a kezét.– Nem ítélkezhetünk senki felett, amíg nem tudjuk, hogy pontosan mi történt.

Természetesen szívből sajnálom Ralfner asszonyt, de szerintem a férjének sem lehetett könnyű fájdalmat okozni neki. Becsületes, jóravaló embernek ismertem meg Ralfner urat.

– Nos, igen – felelte Dorit kissé lehiggadva. – Gonda nem is hibáztatja, sőt továbbra is szereti. Persze, amikor ő olyan csodálatos, nemes szívű teremtés.

– És most ide készül, gondolom, hogy gyógyírt keressen fájdalmára? – kérdezte Frank.Dorit bólintott.– Bárcsak meg tudnám vigasztalni egy kicsit! Messzire akar kerülni a férjétől, nem akar

többé hallani sem róla, talán akkor megnyugszik. Van még azonban más nyomós oka is arra, hogy messzire maga mögött hagyja Németországot. Várjon, az lesz a legjobb, ha elolvassa a levélnek ezt a részét! Az egész levelet nem olvashatja el, mert… mert… mert nem olvashatja el, és kész!

Eközben mélyen elpirult, és arra gondolt, hogy Gonda levelében róla és az ő szerelméről is

szó esik, és ez természetesen nem juthat a férfi tudomására. Így tehát átfutotta a levelet, és úgy hajtotta össze, hogy az árulkodó részek ne kerüljenek Frank szeme elé, és csak azt láthassa, ami Gondára vonatkozik.

A férfi meghatottan olvasta Ralfner asszony sorait. Milyen nemes, jóságos szíve van ennek az asszonynak! Milyen nagy áldozatot hoz a férfiért, akit szeret! Arcán mélységes együttérzés tükröződött, ahogy a levelet visszaadta Doritnak.

– Ralfner asszonynak nagyon nehéz terhet kell cipelnie. Csodálatra méltó, hogy hajlandó erre, csak azért, hogy ne tegye boldogtalanná a férjét.

– Ugye, ez már szinte emberfeletti áldozat? Gondolja, hogy Ralfner úr megérdemli ezt az áldozatot?

– Nem tudhatjuk, mert nem ismerjük őt eléggé.– Nem tehetek róla, de nagyon haragszom rá, habár eddig kedveltem, és megértettem

Gondát, amiért olyan imádattal csüggött rajta. Szerintem mindenképpen kegyetlenség volt olyat mondani a feleségének, hogy már nem akar vele élni, mert mást szeret.

– Elfelejti, Straaten kisasszony, hogy Ralfner úr azt hiszi, a felesége sem szereti őt.Dorit felsóhajtott.– Akkor pedig vak vagy nagyon buta. Egy olyan nő, mint Gonda, kizárólag szerelemből

megy férjhez. Minden rendes nő így tesz.A férfi meleg pillantást vetett a lány bájos arcára.– Kegyed is olyan férfit választ majd, akit szeret?– Magától értetődik – felelte Dorit és elpirult.– És ha akadályok tornyosulnak kegyed és a férfi között, akit szeret, és aki viszontszereti,

akkor… akkor egy nap mégis beleegyezik, hogy másnak nyújtsa a kezét?A lány hevesen megrázta a fejét.– Soha! – felelte határozottan.– Mit tenne akkor?– Elhárítanám az akadályokat.– De ha nincs hozzá elég ereje?– Ebben az esetben a férfinak kell ezt megtennie, akit szeretek. Elég erős hozzá, vagy nem?A férfi elmosolyodott, közben forró pillantást vetett rá. A kalapját feltolta a homlokán.– De ha nem elég erős hozzá, hogy ezt megtegye?A lány szeme megvillant.– Ó, én csak olyan férfit tudnék szeretni, aki elég erős, és képes mindent akadályt elhárítani

az útból.Frank felsóhajtott.– Vannak olyan akadályok, amit a legerősebb férfi sem tud leküzdeni, még ha oly

könnyűnek tűnik is.A lány tágra nyílt szemmel nézett rá. Tekintetében visszafojtott várakozás ült.– Szeretném én látni azokat az akadályokat! – mondta fojtott hangon.A férfinak hirtelen melege lett. Szívesen kibökte volna, ami a szívét nyomta, ám a terasz

kezdett benépesülni, újabb és újabb vendégek érkeztek. Ilyen körülmények között lehetetlen volt folytatni a megkezdett beszélgetést. Dorit közömbös arccal megjegyezte:

– A saját postáját még nem is nézte át, igazgató úr.A férfi azonnal kapcsolt. Batáviában sem volt a pletyka ismeretlen fogalom, és egyikük

sem akarta, hogy az úgynevezett jó társaság a szájára vegye őket. Amíg Frank Herold átfutotta a postáját, Dorit üdvözölt néhány hölgyet, akik a férjük kíséretében helyet foglaltak a teraszon. Elmondta nekik, hogy az apját ide várják ebédre.

Frank Herold a Gooden cégtől üzleti levelet kapott, amelyben közölték vele Gonda Ralfner asszony érkezését. Az úrnő hosszabb ideig kíván Djobán tartózkodni, Herold intézzen el mindent úrnője fogadására, írták.

A német újságokon kívül, amelyeket az igazgató rendszeresen meghozatott, volt a postájában egy levél a barátjától, Hans Reinhardtól. A két fiatalember együtt járt egyetemre, és később együtt is katonáskodtak. Kettejük között szívélyes barátság állt fenn, gyakran leveleztek egymással.

Hans a következőket írta Franknak:

„Kedves Frank barátom!Szívből örültem a tőled kapott jó híreknek. Okos voltál, hogy annak idején rövid

gondolkodás után elfogadtad a jávai állásajánlatot! Német hazánkban az élet igazán nem szerez sok örömet a magunkfajtának. Azok a szép, nagy eszmék és tervek, amelyek talán ismét előrevihetnének bennünket, elfecsérlődnek a pártharcokban és a kicsinyes politikai csatározásokban. De hagyjuk ezt! Ezt mind olvashatod az újságokban is. Személyes dolgaimról nincs mit mondanom neked. Még mindig a régi nyomorúság. Csak úgy tengek-lengek. Amióta az édesapámat az infláció megfosztotta vagyonától, feladtam régi vágyamat, hogy a saját földemet műveljem, pedig annak idején éppen ezért iratkoztam a mezőgazdasági egyetemre. Föld nélküli gazdaként az ember nemigen reménykedhet semmiben. Intézői állásom, amelyet egy újgazdag birtokán nagy szerencsémre elnyertem, kevés örömet szerez, pedig örülhetek, hogy legalább ez van, állástalan mezőgazdászok ugyanis százszámra szaladgálnak.

Kedves barátom, ha hallanál véletlenül valami hasonló állásról, mint a tiéd, gondolj rám! Habozás nélkül elvállalnám. Tudod, hogy derék legény vagyok, aki nem hoz szégyent a fejedre, ha beajánlasz valahová. Idős édesanyám halála óta semmi sem tartóztat itt Németországban, és nagyon szívesen mennék külföldre, ha ezáltal előbbre jutnék a pályámon.

Amit Jáváról általában és a tevékenységi körödről részletesen is írtál, nagyon érdekel. Gondolj rám, ha arrafelé szükség van egy magamfajta dolgos emberre, akinek van két erős karja, akaratereje és elég ismerete ahhoz, hogy bárhol megállja a helyét.

Ezenkívül nincs semmi más újdonság. Remélem, hamarosan ismét hallok felőled, és maradok a régi barátsággal:

Hans Reinhard”

Frank egy ideig elgondolkodva merengett levele fölött. Bizony, nagy örömére szolgálna, ha Hans itt lenne, elérhető közelségben. A jó állások azonban itt sem teremnek olyan sűrűn, hogy szükség esetén csak úgy le lehessen egyet akasztani a szögről. Mindenesetre megfogadta, hogy nyitva tartja a szemét.

A leveleket a tárcájába csúsztatta, az újságokat a hóna alá csapta, aztán körülnézett, hová lett Dorit. A terasz párkányánál állt, és egy fiatal hölggyel beszélgetett, akit ő is ismert. Lena Derkamp volt az, egy igen jómódú holland kereskedőcsaládból, akiknek az Újvárosban csinos házuk volt. Dorit és Lena találkozott néha a társadalmi eseményektől függetlenül is.

Frank odalépett hozzájuk, és üdvözölte őket.Dorit elmesélte Lénának, hogy barátnője, Gonda Ralfner a legközelebbi hajóval Batáviába

érkezik.Derkamp kisasszony kezet nyújtott Heroldnak.– Ezek szerint szaporodik a létszám Djobán, igazgató úr?Frank meghajolt.– Végtelenül örülök neki, Derkamp kisasszony.– Azt elhiszem! Meglehetősen magányosan éldegélhet odakinn, nem lehet valami kellemes

az egyedüllét.Frank lopva oldalpillantást vetett Doritra.– Valóban kellemesebb lenne társaságban, Derkamp kisasszony.Lena huncutul nevetett, miközben Dorit a haja tövéig elpirult.– Meg kellene házasodnia, igazgató úr.

Frank nagy, komoly szemmel nézett Doritra.– Magam is erre gondoltam, Derkamp kisasszony.Ebben a pillanatban megjelent van der Straaten úr. Dorit elköszönt Lénától, és gyorsan

elébe sietett. Frank követte.A nagykereskedő jókedvű volt, mert remek üzleteket kötött. Hármasban átsétáltak az

étterembe, és helyet foglaltak egy asztalnál, ahol elfogyasztották az ilyenkor szokásos rizstálat. Dorit elmesélte az édesapjának, amit Gonda leveléből megtudott. Az idős kereskedő komoly arccal hallgatta, majd így szólt:

– Szegény kislány. Bizonyára sokat szenvedett. Te pedig, Dorit, szedd elő a jobbik eszed, és találd ki, hogyan vigasztalhatnád meg egy kicsit. Jobb is, hogy ezt az én öreg Gooden barátom nem érte meg! Úgy vigyázott a lányára, akár a szeme fényére, hiszen szegény az édesanyját is korán elvesztette. Micsoda nagyszerű asszony volt Gonda édesanyja! A férje Németországból hozta, s Gonda is német férjet szeretett volna magának. Az a Ralfner rám is jó benyomást gyakorolt, s tudom, hogy Gooden barátom igen jó véleménnyel volt róla. Nagyon boldog lett volna, ha megérte volna Gonda esküvőjét. Nos… nem lehet pálcát törni senki felett, amíg nem tudja az ember, mi történt pontosan. Bizonyára valami romlott nőszemély okozta a bajt. Rendes nő nem tolakszik házastársak közé.

Ebéd után rövid pihenőt tartottak a teraszon. Még mindig Gonda sorsát tárgyalták. Megvárták, hogy enyhüljön a nagy hőség, utána hazaindultak. A hosszú utat együtt tette meg a két kocsi, és a faluban, ahol körülbelül egyórányi autózás után az út kétfelé ágazott, még rövid pihenőt tartottak egy étteremben.

Miközben a frissítőt fogyasztották, Straaten úr meghívta Frank Heroldot következő vasárnapra magukhoz, Tulahba.

– Szeretném, ha korán jönne, már reggelire, igazgató úr, akkor talán jut idő mindenre – mondta.

A két fiatal csillogó szemmel pillantott egymásra. Boldogságuk nem kerülte el Dorit édesapjának figyelmét, ám az öregúrnak egyetlen arcizma sem rezdült, amikor Frank nagy boldogan köszönetet mondott a meghívásért.

Amikor a búcsúzás után leányával továbbutazott, így szólt hozzá:– Remek fickó ez a Herold igazgató. Szerinted is?– Igen, apa, csodálatos ember – helyeselt Dorit paprikapiros arccal.– Kár, hogy nem holland.– Nem lehet mindenki holland, apa.– Hm, ebben igazad van. Csakhogy én nem vagyok valami túl jó véleménnyel a

németekről.Dorit felkészült a harcra.– Lehet, hogy tévedsz velük kapcsolatban. Ne menjünk messzire, nézd csak meg Herold

igazgató urat.– Na igen, belőle aztán igazán szívem szerint való vő lehetne. Csakhogy szegény.Dorit arcát enyhe pír lepte be.– Szégyen az, apa?– Nem szégyen, de nagy hiba.– Olyan hiba, amit az idő múlásával ki lehet javítani. Az ilyen ember, mint ő,

szorgalommal és tehetséggel idővel vagyonos lehet.– Hm! Mire megőszülsz.Dorit majdnem elárulta magát: „Akkor öregasszony koromig várok rá!” – mondta volna

legszívesebben, de uralkodott magán. Bár eléggé szókimondó volt egyébként, most mégis fegyelmezte magát. Ismerte az apját, és tudta, hogy csak kelepcét akar neki állítani. A férfi nem is sejtette, hogy Dorit már szívesen megvallotta volna neki az érzelmeit. Egy idő múltán tehát a lány nyugodt hangon megszólalt:

– Ha kedvelném és ő is engem, akkor akár öregasszony koromig is várnék rá.– Hohó! – méltatlankodott az apja. – Ahhoz talán nekem is lenne egy szavam!A leánya nagy lelki nyugalommal bólintott.– Sőt, nem is egy, hanem kettő: áldásom rátok!Az apa arca erre megrándult.– Még szerencse, hogy nem kedveled, és ő se téged, így azután nem kell ezzel a két szóval

fáradnom. Úgysem tudnám az ajkamra venni.Dorit kíváncsi oldalpillantást vetett az apjára, aki halálosan komoly arckifejezéssel meredt

maga elé. Csakhogy a kisasszonyt nem lehetett becsapni, jól ismerte az édesapját. Hiába nézett olyan szigorúan, a szeme sarkában ott ült a huncutság. Dorit hirtelen átölelte a nyakát, és cuppanós csókot nyomott az arcára.

– Félsz, ugye, hogy mégiscsak kénytelen leszel kinyögni azt a két szót?Az öregúr ingatta a fejét.– Ami nem megy, az nem megy! De nézd csak, hegynek felfelé tartunk, hamarosan otthon

leszünk. Anya biztosan vár már a teával.Dorit tudta, hogy édesapja a maga részéről egyelőre lezártnak tekinti a beszélgetést, ám ez

egy cseppet sem szegte kedvét. Tudta, jobban szereti őt az édesapja, mintsem megtagadná tőle a kívánságát. Most is csak rá akart ijeszteni egy kicsit. Mindig így tett, ha bátorítani akarta.

Az autó kicsit prüszkölve ugyan, de nehézség nélkül felkapaszkodott a hegyre. Az emelkedő úgy fél órát vett igénybe, utána hatalmas fennsíkra értek, ahol pompás virágoskert közepén emelkedett van der Straaten úr háza. Fenn a hegyen balzsamos volt a levegő, s csodás kilátás nyílt az óceánig húzódó termékeny síkságra.

Látni lehetett a batáviai öblöt körülfogó tizenhét korallzátonyt és a folyó torkolatát. Egyszerűen paradicsomi volt a látvány, ami az ember szeme elé tárult. Március eleje volt, éppen véget ért az esős évszak. Ilyenkor a növényzet gyors növekedésnek indul. Nem lehet betelni a zöldellő fák és virágzó növények látványával, a föld termékenysége pedig szinte határtalan. A hegyet, amelyen a család lakóháza állt, sűrű erdő vette körül. A lábánál kezdődtek a hosszan elnyúló rizsföldek és kókuszültetvények. Ameddig a szem ellátott, itt minden Tulahhoz tartozott. Van der Straaten úr ezenkívül kávé-, tea-, kámforfa- és kínafakéreg-ültetvényeket létesített. Birodalma hasonlított a Gooden-birtokhoz. Az évek folyamán mindkettő annyira kiterebélyesedett, hogy immár határosak voltak egymással. Djoba Tulah északnyugati határán feküdt, s mindkét birtoknak akkora volt a kiterjedése, mint egy kisebb német hercegségnek. Ha Dorit felmászott a házuk tetején lévő kilátótoronyba, és belenézett a távcsőbe, a síkságon át ellátott egészen Djobáig, amely még magasabb hegyen feküdt, mint Tulah. S habár a két birtokon a lakóházak közel voltak a határhoz, Dorit mégsem láthatta Tulahról sem a djobai lakóházat, sem pedig az igazgató csinos házikóját, mivel elrejtette szeme elől az őserdő és a pálmaliget. Ennek ellenére gyakran végigpásztázta a környéket apja látcsövével annak reményében, hogy legalább távolról megpillanthatja Frank Heroldot, akinek gyakran akadt dolga az ültetvényen.

Vasárnap ellátogat hozzájuk – Doritot boldogsággal töltötte el a hír. Ünnepnapnak számított, ha vele lehetett.

Van der Straaten asszony már a verandán állt, amely körbefutott a ház négy oldalán. Mosolyogva figyelte közeledő szeretteit. Dorit azonnal a nyakába ugrott. Az édesanya jól megtermett, üde, negyvenéves asszony volt, akinek pirospozsgás arca, szőke haja, kék szeme kedvességet sugárzott. Nagyon hasonlított a lányára. A fehér vászonruhája könnyedén lengedezett a szélben, amely idefenn gyakran fújdogált.

Dorit gyorsan beszámolt a legfontosabb eseményekről, átadta neki a leveleket, és besietett a házba frissítő fürdőt venni és átöltözni.

Az édesapja is felfrissítette magát a hosszú autókázás után. Itt az emberek naponta többször is megfürödtek, ami abból állt, hogy egyszerűen leöntötték magukat hideg vízzel. Ez

nagyon frissítően hatott, és nem volt túl körülményes sem.Fél órával később Dorit a szüleivel üldögélt az árnyékos verandán. Teázás közben

elmesélte édesanyjának, hogy mit írt Gonda. A jólelkű asszony Gonda sorsát hallva keserű sírásra fakadt. Alig várta, hogy segíthessen rajta.

– Bárcsak már itt lenne, Doritje, hogy megvigasztalhassuk! Szegény olyan egyedül lehet a hosszú utazás alatt. Jaj, Istenem, szegény kislány, hát hogy okozhatott neki ekkora fájdalmat a férje? – kérdezte sajnálkozva.

Anya és lánya azonnal tervezgetni kezdtek, hogyan segítenek majd Gondának, hogy mielőbb túltegye magát a történteken. Ezalatt von der Straaten úr átlapozta az újságokat.

Dorit végül megemlítette azt is, hogy édesapja vasárnapra meghívta hozzájuk Herold igazgató urat.

Az édesanya arca sugárzott a boldogságtól.– Ennek nagyon örülök, Doritje, kedvelem azt a fiatalembert – mondta.Dorit erre látszólag minden ok nélkül az édesanyja nyakába ugrott. Az asszony legalábbis

azt hitte, ám Doritnak erről más volt a véleménye.

IX.

A „Brabantia” fedélzetén minden földi jóval kényeztették az utasokat. Amszterdamtól szép idő kísérte őket Port Saidig, ahol a vendégek remek órákat töltöttek a fedélzeten. A hajó szenet rakodott a kikötőben, s akinek már volt része hasonló utazásban, tudja, hogy az bizony igen kellemetlen, várható volt ugyanis, hogy a „Brabantia” fedélzetét hamarosan fekete porfelhő lepi be. A legtöbb utas ezért elhagyta a hajót, és körülnézett a városban. Port Saidban, igaz, nem sok a látnivaló, de akkor is jobb ötletnek bizonyult bemenni a városba, mint a gőzösön maradni a berakodás idejére. Gonda is a séta mellett döntött. Első jávai utazása alkalmával megtanulta, milyen kellemetlenségekkel jár a szénrakodás. Katje Vermoolent is magával hívta a városba, s habár az utazás ideje alatt egyszer sem ájult el, mindig félt, hogy újra elfogja a rosszullét.

Az ápolónő illendő gondoskodással vette körül, a jelenléte soha nem volt tolakodó, hanem inkább megnyugtató. Gonda nagyon elégedett volt vele, s inkább vele beszélgetett, mint a sok üresfejű társasági hölggyel, akik nap mint nap kicicomázták magukat, s a szórakozáson meg a kokettáláson kívül más nem is igen érdekelte őket. Jelenlegi állapotában Gonda még annyira sem szenvedhette az effajta nőket, mint korábban, s igyekezett távol tartani magát mindenféle zajos rendezvénytől.

Maga a tengeri utazás nagyon jót tett neki. Amióta elhatározta, hogy Jáva szigetére utazik, sokkal nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban tudott viselkedni. Születendő gyermeke érdekében elfogadta a sorsát. Azzal vigasztalta magát, hogy rajta kívül még sok nőnek jutott hasonló szerep az életben. Nem voltak nála jobb helyzetben a hadiözvegyek sem, akik mind korán elvesztették élettársukat. Elhatározta, hogy ő is úgy tekint Berndre, mintha meghalt volna, örökül hagyva neki a gyermeket, akit majd a világra hoz. Ez segített neki abban, hogy valamelyest túltegye magát szívfájdalmán. A tengeri levegő jót tett neki, s megjött tőle az étvágya is. Már csak a magzat miatt is örült, hogy újra jóízűen tudott enni. Alakja megtelt, s az állapota nem okozott neki semmilyen egészségügyi problémát. Régi szokásához híven sportolni kezdett a hajón, természetesen az állapotára való tekintettel olyan sportágat választott, ami nem fárasztotta ki túlságosan.

Vágyakozva gondolt gyermeke születésére. Az új jövevény lesz majd az élete értelme, az, aki a történtek ellenére örökre összeköti őt Bernddel, anélkül hogy a férfi sejtené. Katje Vermoolentől igyekezett megtanulni mindazt, amit egy újszülött gondozásához tudnia kellett. Az asszony természetesen a segítségére lesz majd mindenben, de azért ő maga is szerette

volna tudni, mit kell tennie. A gyermek fogja pótolni mindazt, amit elvesztett, és ami tulajdonképpen soha nem is volt az övé.

Bármennyire igyekezett is azonban bátornak és határozottnak mutatkozni, a szívében csak nem akart begyógyulni a seb, amit Bernd akaratlanul ejtett rajta. Továbbra is élt benne a csendes, titkos vágyakozás a szeretett férfi iránt. Lelki szemei előtt megjelent előtte a férje Rita Hardy oldalán, ahogy szeretettel néz a színésznőre. Még a szerelmes szavakat is hallani vélte, amit az asszony fülébe sugdosott.

Bármennyire fájt is az emlékezés, nem tudott szabadulni ezektől a gondolatoktól. Sokszor órákig állt a korlátnál, távolba révedt tekintettel, miközben a szemét égették az el nem sírt könnyek. Ilyenkor szinte észrevétlenül megjelent mellette Katje, és emlékeztette, hogy mit mondott neki elutazása előtt édesapja idős háziorvosa: „Ne szomorkodjon, inkább gondoljon mindig valami vidámra. Viselkedjen okosan, hogy az a kisgyermek egészségesen és erősen jöhessen a világra, és később se legyen búskomor, orrát lógató, borúlátó ember belőle.”

Igen, ha eszébe jutott a gyermek, sikerült nyugalmat erőltetnie magára. Ilyenkor engedelmesen megevett mindent, amit az ápolónő elébe tett, és igyekezett lefoglalni magát, hogy legyűrje szomorúságát. Mindent megtett a gyermek kedvéért, s az ő egészségéért való aggodalom átsegítette a legnehezebb időszakon. Egyre nyugodtabb lett, csendben lemondott saját boldogságáról, s már csak a születendő gyermekre gondolt.

Port Saidtól kánikulában folytatták útjukat. Addig még érezni lehetett az északi tél hatását, ugyanis január vége volt, amikor Gonda hajóra szállt Amszterdamban, az idő azonban egyre melegebb lett. Az utasok levetették a télikabátokat, és könnyű, nyári öltözékbe bújtak. A fedélzet képe egyik napról a másikra teljesen megváltozott. Esténként a szabad ég alatt zenés, táncos rendezvényeket tartottak. A gyönyörű csillagos égen megjelent a Dél keresztje. A csodálatos szép napokat csak egy kétnapos erős vihar szakította félbe. Gonda nagyobb gondok nélkül vészelte át ezt is. Amikor pedig elmúlt az ítéletidő, örömmel könyvelte el, hogy megúszta ezt a két napot tengeribetegség nélkül, nem úgy, mint az utasok nagy része. Lassan áthaladtak az Egyenlítőn, s ő egyre közelebb került úti céljához.

Elmúlt a február, s március első napjaiban a hajó befutott Szumátrára. Innen indultak Jávára, majd végre horgonyt vetettek Batáviában, ahol a van der Straaten család és Herold igazgató fogadta és köszöntötte Gondát.

Van der Straatenné szerette volna, ha a vendég előbb néhány hetet náluk töltene, ám Gonda megkérte, hadd utazzon azonnal Djobára.

– Jaj, de kár, már annyira örültem neki, kedvesem, hogy a szívem szerint ápolhatom, kényeztethetem – mondta bánatosan Dorit édesanyja.

Gonda csendes mosollyal megszorította a kezét.– Elhiszem, hiszen jól ismerem, kedves Straaten mama, és köszönöm szívből a jó

szándékát. Egész biztos kényeztethet majd még eleget, de mivel soká akarok Jáván maradni, szeretnék először berendezkedni a saját birtokomon. Ám ha igazán örömet akar szerezni, akkor kérem, adja kölcsön egy időre Doritjét. Tudom, nagy önzés ez a részemről, de akkora örömet szerezne vele! Dorit vidámsága, élénk társasága átsegítene az első nehéz napokon, és megkönnyítené számomra a beilleszkedést.

Straaten mama persze szívesebben tudta volna maga mellett Doritjét és a barátnőjét is, nem vette volna azonban a lelkére, hogy nemet mondjon a fiatalasszony kérésére. Gonda kezét a kezébe fogta, és szívélyes hangon így szólt:

– Menjenek csak, s maradjanak együtt, ameddig jólesik. Majd ha nagyon hiányzik Doritje, legfeljebb átruccanok Djobára, ha nem zavarok.

– Ahányszor csak kedve szottyan, Straaten mama! Mindig örülni fogok a látogatásának, és nagyon köszönöm, hogy átengedi nekem Doritjét.

A lány, aki egy pillanatra sem engedte el barátnője kezét, most boldogan arcon csókolta.– Juhé, megyek veled Djobára! – ujjongott, majd elpirulva Herold igazgató szemébe nézett.

A férfi is alig tudta leplezni lelkesedését, így a lány egy percig sem kételkedett benne, hogy örül a jövetelének.

Mindannyian együtt ebédeltek az Óváros egyik szállodájában. Eközben Gonda bőröndjeit már egy kis teherautón Djobára szállították. Miután befejezték az étkezést, és még elbeszélgettek egy ideig, Frank Herold gondosan az autóba segítette Djoba úrnőjét, majd maga is helyet foglalt mellette. Katje Vermoolen a hátsó ülésen helyezkedett el. Dorit még a szüleivel haza akart menni, hogy összecsomagolja a holmiját. Úgy döntött, hogy Damba nevű szolgálójával másnap útra kel Djobára. A barátnők búcsúzáskor szívélyesen átölelték egymást.

– Nagyon örülök neked, Doritje – mondta Gonda.– Én is neked… na és Djobának is – súgta oda neki Dorit jelentőségteljesen.Gonda pontosan tudta, mire gondol, nem ok nélkül hívta meg ugyanis egy hosszabb

vendégeskedésre a lányt. Találkozásukkor halkan megkérdezte Dorittól, hogy meddig jutott Herold igazgatóval, ám a lány lehangoltan csak ennyit válaszolt:

– Jaj, Gonda, hiszen alig látom… és olyankor sem vagyunk kettesben.Gonda nem felejtette barátnője szavait, és segítőkészen meghívta őt a birtokára.Miután a van der Straaten családtól szívélyes búcsút vett, Gonda az igazgatójával és

ápolónőjével elindult a birtokára. Djobáig majdnem három óra volt az autóút, de az Újvárost elhagyva csodás tájon haladtak tovább. Az utat sűrű erdők szegélyezték, amelyek még mindig megtartották őserdő jellegüket. Festői falvak, rizs-, tea- és kávéültetvények mellett vezetett az út, s egy rövid ideig a folyó irányát követve közeledtek úti céljuk felé.

Frank Herold, aki maga vezette a kocsit, elmagyarázta a környék látnivalóit úrnőjének, aki ezt-azt kérdezgetett útközben. Amikor elérték a birtok határát, Gonda egyre érdeklődőbben szemlélte a tájat. Frank örült neki, s büszkeséggel töltötték el a dicsérő szavak. A gazda szemével szétnéző asszony ugyanis megjegyezte, hogy igazgatója láthatóan fellendítette a birtok állapotát, hisz utolsó látogatása óta körös-körül minden sokkal előnyösebb képet mutat.

– Örülök, asszonyom, hogy ezt mondja. Nagy baj lenne, ha a tevékenységemnek nem lenne semmi látszatja – válaszolta Herold.

Katje mögöttük ült, és ámulva nézte az új, ismeretlen tájat. Nagyon élvezte a hosszú tengeri utazást, s most is csendes mosollyal nyugtázta a szép autókirándulást. Miután átvészelte férjének és gyermekének elvesztését, új életet kezdett, s szívből örült minden napnak, amivel a Jóisten megajándékozta. Maga mögött hagyott mindent, ami egykor fájdalmat okozott neki, s vidám, elégedett arccal nézett a holnap elé. Jelenlegi állását Isten ajándékának tekintette, s háláját nagy szolgálatkészségével igyekezett kimutatni. Jókedve és nyugalma igazi jótétemény volt Gonda számára. Ha ránézett, eszébe jutott, hogy talán majd az ő életében is elérkezik a nap, amikor úrrá lesz bánatán, és újra örülni tud az életnek. „Bárcsak már megszületne a gyermek!” – gondolta ilyenkor sóvárogva.

Doritje, a kedves Doritje a maga jókedvével, nevető szemével szintén igazi gyógyírt jelent majd a számára. Gonda szívét fájdalmas boldogsággal töltötte el, hogy segítségére lehet barátnőjének Herold igazgató meghódításában. A fiatalember neki is tetszett, még jobban, mint amikor Amszterdamban megismerte. Igaz, akkor csak futólag váltottak néhány szót egymással. Teljesen megértette a barátnőjét, amiért fülig beleszeretett a férfiba. Herold úr figyelemre méltó, törekvő ember volt. Határozott, biztos fellépése, tettrekészsége és a szeme, mely nyugalmat és derűs elszántságot tükrözött, Berndre emlékeztette Gondát. Magas volt és izmos, akárcsak ő, és a fejét is olyan büszkén tartotta. Dorit bizonyára nagyon boldog lesz vele. Gonda ugyanis már az első pillanatban észrevette, hogy nem csupán a barátnője szerelmes a férfiba, az érzés szerencsére kölcsönös.

Az autó gyors iramban száguldott végig az úton. Elérték a hegyeket, innen már felfelé vezetett az út.

– Djoba még magasabban fekszik, mint ahogy emlékeztem rá – jegyezte meg Gonda,

ahogy felfelé haladtak.– Azért is olyan jó ott a levegő, nagyságos asszony – felelte Frank. – Meglátja, nem

szenved majd az éghajlattól. A kánikula odafenn teljesen ismeretlen fogalom.Az asszony bólintott.– Erre emlékszem. Az édesapám már az első itt-tartózkodásom alatt felhívta rá a

figyelmemet, hogy ez milyen fontos.– Bizony. Djobának még Tulahnál is jobb a fekvése, habár oda elér a tengeri levegő. Djoba

sokkal magasabban fekszik, mint a szomszéd birtok.– Mióta is áll már a Gooden cég alkalmazásában, igazgató úr?A férfi mély levegőt vett.– Öt teljes éve, ugyanis a háború után mindjárt idejöttem. Még a kegyed tisztelt édesapja

fogadott fel, pedig nem volt semmilyen ajánlólevelem.Gonda elmosolyodott.– Apám jó emberismerő volt. Emlékszem, mit mondott, amikor Amszterdamban

bemutatkozott neki: „Ebben az emberben meg lehet bízni, látom a tekintetében.” Igen, csakugyan a háború vége felé lehetett, nem sokkal azelőtt itt voltam az édesapámmal a birtokon. Az előző igazgató megkérte, hogy küldjön valakit helyette, mert már nem érzi magát elég erősnek az állás betöltéséhez.

– Igen, az elődöm, Hartmann igazgató bevezetett a munkába, és azután hazatért Németországba. Ő is német volt, akárcsak én.

– Apám szívesen alkalmazott németeket. Az édesanyám is német származású volt.– Igen, ezt hallottam van der Straaten kisasszonytól.– Amikor levegőváltozás céljából visszautazott Európába, gondolom, hosszabb időt töltött

Németországban is.– Mindössze néhány napot, amíg meglátogattam a barátomat, Hans Reinhardot. Rajta kívül

senkim sincs már a hazámban. Édesapám még a háború kitörése előtt meghalt, édesanyám pedig akkor, amikor a hadseregnél szolgáltam. Még a szemét sem foghattam le.

Az asszony részvéttel nézte a férfi megránduló arcát.– Az a szörnyű háború – mondta halkan.A férfi felegyenesedett.– Túl kell tennünk magunkat rajta, nagyságos asszony.– De azért rokonai csak vannak? – folytatta a kérdezősködést Gonda.– Távoli unkatestvéreim, akikkel szinte nem is ismerjük egymást.– Nem érzi az itteni éghajlat áldatlan hatását?– Még nem. Ahogy mondtam, Djobán nagyon jó a levegő, és ha jól meggondolom, még

csak tizennyolc hónapja, hogy visszajöttem az európai pihenőről.– Amit, ha jól tudom, üzletkötéssel töltött, természetesen az én érdekeimet képviselve.A férfi elmosolyodott.– Hiszen ezért kapom a fizetést. Hogy használhattam volna ki okosabban az időmet, mint

hogy a munkám és a munkaadóm érdekeit szolgálom? Amikor Amszterdamban számot adtam a Gooden cégnek a munkámról, volt alkalmam megismerni önt és a tisztelt férjét.

Gonda enyhén elpirult.– Igen, emlékszem. Nem sokkal azután elutazott néhány hétre Scheveningenbe.– Pontosan így történt, ráadásul a tisztelt férje rábeszélésére, habár egyáltalán nem éreztem

szükségét a pihenésnek.– Mi csak azt akartuk, hogy szorgalmas alkalmazottunk egészsége a régi maradjon. Örülök,

hogy ilyen jó színben látom. Elégedett itt a munkájával és az életével?A férfi felcsillanó szemmel válaszolt.– Örömmel végzem a munkámat, jó fizetést kapok, emellett pedig érzem, hogy hasznos,

amit csinálok… és olyan embereket ismertem meg itt, akikért érdemes élni.

Az asszony jóságos mosollyal hallgatta.– Hallottam Dorit barátnőmtől, hogy jó barátságban van a van der Straaten családdal.– Gyakran van részem abban a szerencsében, hogy eltölthetek náluk néhány kellemes órát.– Kedves, jóravaló emberek.– Ezt nálam senki sem tudja jobban.– Milyen messze is van Djoba Tulahtól?– A házak úgy kétórányira vannak egymástól.– Akkor semmi akadálya, hogy látogassák egymást.– Autóval gyorsan megjárja az ember. Autó nélkül azonban nem csak a személyszállítás

ütközne nehézségekbe. Nagyon kellenek a teherautók, mert így gond nélkül szállíthatjuk termékeinket a kikötőbe.

– Emlékszem, régebben ökörfogatokkal és elefántokkal szállították az árut. Sokkal romantikusabb volt, nekem nagyon tetszett – monda Gonda mosolyogva.

A férfi elnevette magát.– Azt elhiszem, hogy jobban tetszett kegyednek. Van der Straaten kisasszony is rajong az

áruszállításnak eme régi módozatáért, habár ami a saját utaztatását illeti, az autóra esküszik. Ám akármilyen romantikus volt is a régi megoldás, rengeteg áru kárba veszett, mert nem jutott el elég gyorsan a rendeltetési helyére. Mára sokkal jobban kifizetődő az üzlet, ahogy azt az elszámolásból is láthatta. A teherautók szünet nélkül mozgásban vannak. Nagy előny, hogy beszereztük őket.

– Úgy tudom, az ön javaslatára történt.– Igen. Swartsemburg úr először hallani sem akart róla, sokallta a befektetést, és nem hitte,

hogy ilyen gyorsan megtérül. Amikor Hollandiában jártam, heves vita alakult ki köztünk emiatt. A kegyed férje szerencsére előrelátóbbnak bizonyult, ő azonnal látta, hogy kifizetődő lesz a befektetés. Ha újítást szerettem volna kieszközölni, legszívesebben mindig vele beszéltem meg a teendőket.

Gonda szeme bepárásodott, még mindig nem tudott közömbösen viselkedni, ha a férjéről volt szó. A történtek ellenére Örült, hogy az igazgató dicsérő szavakkal illette.

– A férjem fiatalabb, mint Swartsemburg úr, így jobban hajlik az újításokra. Az idő mindenesetre önt igazolta.

Frank ijedten látta, hogy az asszony szeme elhomályosodott.– Bocsásson meg, nagyságos asszony, talán nem kellett volna Ralfner urat említenem. Van

der Straaten kisasszonytól tudom, milyen szomorú változás történt kegyed életében.Gonda összeszorította a fogát, miközben hősiesen nyelte a könnyeit.– Hagyja csak, majd megszokom. Jobb, ha kertelés nélkül kimondjuk, amit ki kell

mondani. Dorittól már értesült a történtekről. Én pedig arra kérem, segítsen véghezvinnem, amit elterveztem. Olykor szükségem lesz önre. Szeretném, ha a férjem szabadon, akadálytalanul, új boldogságban élhetné az életét. Éppen ezért nem tudhatja meg, hogy… hogy gyermeket várok. Kérem, adja a szavát, hogy semmiképpen nem adja a tudtára azt, amit a saját érdekében szeretnék eltitkolni előle.

Az igazgató tisztelettel vegyes csodálattal hallgatta.– Nagyságos asszony, már Straaten kisasszonynak a szavamat adtam, hogy hallgatok, ám

most kegyednek is megteszem. Nagyon sajnálom Ralfner urat, hogy képes volt elhagyni egy ilyen asszonyt. Csodálom a kegyed lelkierejét és emberi nagyságát. Még soha nem találkoztam ekkora önfeláldozással.

Gonda érezte, hogy nem üres szavak ezek, hanem a férfi pontosan úgy érez, ahogy mondja. Az ajka körül fájdalmas mosoly játszott.

– A szívének senki sem parancsolhat… nem tehet róla, ha mást szeret. Adja Isten, hogy boldog legyen vele.

A férfi megindultan nézte az asszony finom, szomorkás arcát. Felesleges volt tovább

szaporítani a szót. Mivel németül beszéltek, Katje semmit sem értett az egészből, még ha el is jutott néhány mondatfoszlány a füléig.

A kocsi nekirugaszkodott az utolsó lejtőnek, majd sűrű erdőn haladt keresztül, mely körbeölelte a hegyet, ahol a djobai udvarház és az igazgatói lakás, valamint a gazdasági épületcsoport állt. Ahogy kijutottak az erdőből, elérték a fennsíkot, és ekkor már ráláttak az épületekre. A csinos lakóházat pálmaliget és ezer színben pompázó virágoskert vette körül. A ház szilárd kőalapon állt, és fából, bambuszból meg pálmalevekből gyártott épületanyagból készült. A homlokzatát szépen kifestették. Az épületből széles verandára lehetett kilépni. A nap sugarai elől tető védte, amit festett faoszlopok tartottak. Nem látszott rajta, hogy évek óta lakatlanul állt. Mindent rendszeresen ápoltak, gondoztak, most pedig készen állt Gonda fogadására.

Frank belefújt egy ezüstsípba, mire számtalan szolga és szolgáló került elő, hogy üdvözöljék úrnőjüket.

A lakóháztól nem messze az igazgató háza állt. Hasonlóképpen készült, mint a főépület és a többi itteni lakóház. Mindössze hat helyiségből állt, míg a főépületben tizenhat szoba állt az uraságok rendelkezésére.

A szobák a ház közepén lévő hatalmas előtérből nyíltak. Ajtó csak a hálószobán volt, a többi ajtónyílást csupán vékony függöny takarta.

A házat könnyű bambuszbútorokkal és beépített szekrényekkel bútorozták be. A padlót kókuszpálma rostjaiból font szőnyeg borította, a szekrények előtt pedig csinos selyemfüggönyök lógtak. Színes selyemmel bevont párnák hevertek mindenfelé, a fotelekben és a padokon egyaránt. A hálószobákat európai módra fémkeretes ágyakkal és fehérre lakkozott fabútorokkal rendezték be.

Frank Herold bevezette Gondát a házba, és átengedte Katje és a szolgálók gondoskodásának. A személyzet csinos, barátságos bennszülött nőkből állt, akik festőién hatottak tarka szárongjaikban. Azonnal nekiláttak kicsomagolni Gonda bőröndjeit, majd hoztak némi harapnivalót.

– Ha szüksége van rám, nagyságos asszonyom, kérem, küldjön át egy szolgát értem, minden időben állok rendelkezésére – mondta Frank, mielőtt távozott.

Gonda hálásan bólintott.– Mára, őszintén szólva, csak nyugalmat szeretnék. Harapok valamit, utána lefekszem.

Holnap azonban, ha már kipihentem magam, idekéretem. Még sok mindent meg kell beszélnünk.

Az asszony e szavakkal kezet nyújtott igazgatójának, aki tisztelettel megcsókolta azt. Miután még néhány utasítást adott a személyzetnek, ő is visszavonult.

X.

Gonda a sok új élmény hatására annyira elfáradt, hogy másnap már magasan járt a nap az égen, mire felébredt. Miután megfürdött, helyet foglalt a verandán a hívogatóan megterített reggeliző asztal mellett. Olyan érzése volt, mintha hosszú tévelygés, bolyongás után révbe ért volna, ahol minden átélt vihart kipihenhet. Idefenn a hegyen nyugodt és békés volt minden.

Az egyik legcsinosabb jávai lány szolgálta ki a reggelinél. Egyetlen ruhadarabja egy tarka szárong volt. Gonda elhatározta, hogy megpróbál szót érteni a kedvesen mosolygó lánnyal. Legnagyobb meglepetésére folyékonyan beszélt hollandul.

– Hogy hívnak? – kérdezte tőle Gonda.– Ritmának, sahiba.– Minden étkezésnél te fogsz kiszolgálni, Ritma?A lány mosolyogva csóválta meg a fejét.

– Ritma csak a reggelinél segít, sahiba.– Miért nem minden étkezésnél?– Azért, mert Ritma csak a reggelinél és az öltözködésnél lesz a segítségedre. A rizstálat

Korám és Csibu szolgálja fel, este a főétkezésnél pedig Gurru és Badur lesz jelen, sahiba.Ritma ezzel elmesélte úrnőjének, hogy a ház személyzete között hogyan osztották fel a

munkát. Egyiknek sem volt túl sok dolga. Amennyit itt tíz szolga teljesített, azt Németországban ketten elvégezték. Ezzel szemben az itteni emberek hihetetlenül igénytelenek voltak, és sokkal olcsóbban dolgoztak, mint a német személyzet.

Gonda elbeszélgetett még egy kicsit a kedves Ritmával. Időközben Katje Vermoolen is megreggelizett, és kijött a házból, hogy megnézze, mit csinál az úrnője. Gonda mindjárt el is mesélte tapasztalatait a jávai személyzettel kapcsolatban, s jót nevetett az asszony csodálkozásán, hogy milyen keveset kell nekik dolgozniuk. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy Gonda elnevette magát.

– Bizony, Katje, lenne itt mit tanulni mindkettőnknek – mondta.Az apró rizssüteményekből álló, finom reggeli kiválóan ízlett. Katje nagyon jól aludt

csinos, szellős szobájában, amely közvetlenül úrnője lakosztálya mellett feküdt, mivel Gonda szerette őt a közvetlen közelében tudni. Vermoolen asszony tökéletesen elégedett volt a sorsával.

Gonda még be sem fejezte a reggelit, amikor Frank Herold lóháton előtűnt az erdőből. A ház felé tartott, ő pedig a tekintetével követte, míg a verandához nem ért. Ott megállította a lovat.

– Remélem, jól aludt, nagyságos asszonyom!– Köszönöm, igazgató úr, kitűnően. Már a hasamra sütött a nap, mire felébredtem, és még

csak a reggelinél tartok. Látom, azért van, aki már javában dolgozik.– Már öt órája talpon vagyok, nagyságos asszonyom. Itt korán kell kelni, hogy a hűvös

hajnali órákat kihasználja az ember. A déli forróságban nem dolgoztathatunk, azt az emberek nem bírják ki. Ehelyett hajnalban kezdünk, és a nagy forróság elmúltával napnyugtáig dolgozunk. Így egyenlítődik ki a dolog.

– Mostanra biztosan megéhezett és megszomjazott. Meghívhatom reggelire?A férfi meghajolt.– Nagy örömmel elfogadom. Tíz perc múlva itt vagyok. Át kell öltöznöm, csupa por a

ruhám.Frank elügetett a gazdasági épületek irányába, amelyek mellett a lakása volt. Az asszony

látta, ahogy ügyesen leugrik a lováról, és eltűnik a házban. Tíz perc sem telt belé, amikor felfrissülve, átöltözve megjelent újra, és helyet foglalt az asztalnál. Gonda mosolyogva tálalt neki, mire a vendég jó étvággyal hozzálátott a falatozáshoz.

– De szép is, ha asszonyi kezek fáradoznak az emberért! Nagyon szépen köszönöm, nagyságos asszonyom – mondta, és kezet csókolt. – Legényembernek máskor nem megy ilyen jól a sora.

– Meg kell házasodnia, igazgató úr.Harold mélyen felsóhajtott, és a szeme megtelt sóvárgással.– Nemrég ugyanezt mondta Derkamp kisasszony is, egy ismerős fiatal hölgy, és azt

válaszoltam neki, amit most kegyednek is felelnem kell: szívesen megnősülnék én, tudnám is, kit kellene elvennem, de attól tartok, a házikóm túl szűk lenne a számára, vagy jobban mondva, túl szerények azok a körülmények, amit nyújthatnék neki.

– Olyan elkényeztetett kisasszonyt szeret?Herold vállat vont.– Elkényeztetett? Nos igen, gazdag ember lánya, és ebben az értelemben nyilván

elkényeztetettnek is mondható. Ám ha szeret, amiben nem kételkedem, akkor talán szerényebb életkörülményekkel is beéri. De a szülei! Ahogy már mondtam, az apja sajnos

nagyon gazdag, én meg csak egy szegény földönfutó vagyok.Herold nem is sejtette, hogy Gonda tudja, kire gondol, s ő minden szavával egyre jobban

elárulja magát.– Olyan anyagiasak a szülei? – kérdezte az asszony együtt érző pillantással.A férfi vállat vont.– Az itteni európai telepes urak mind azok, az egyik jobban, a másik kevésbé.– Talán akadnak kivételek is.– Néha én is azt hiszem, máskor meg kételkedem benne.– Én pedig nem haboznék a maga helyében megkérni a lány kezét, akkor az apjának is

színt kell vallani.– Hiszen megtettem volna én ezt már régen. De ha az apja kikosaraz, akkor az a „nem”

örökre közénk fog állni. Bizonyára felszólítana az apja, hogy kerüljem a házukat. Azt meg nem bírnám ki, hogy ne lássam őt viszont.

– Tehát bejáratos hozzájuk?Frank homloka elvörösödött.– Alkalmanként – felelte kurtán, mint aki fél, hogy már így is többet elárult a kelleténél.Gonda természetesen így is eleget tudott, és elhatározta, hogy egy kicsit segít a férfinak

anélkül, hogy az észrevenné. Mielőtt azonban még bármit mondhatott volna, autóduda hangzott fel, és rögtön ezután egy erőlködő motor pöfögése törte meg a csendet. Frank Herold felpattant.

– Ez Straatenék kocsija. A vendége mindjárt megérkezik, nagyságos asszony.Gonda is felemelkedett:– Doritje!– Nyomban kikanyarodik az autó az erdőből – mondta a férfi, s már alig tudta leplezni

izgalmát.Frank feszülten figyelte az utat. Gonda fájdalmas mosollyal nyugtázta izgatottságát.

Istenem, de boldog is lehet Dorit, gondolta. Milyen csodálatos érzés lehet annak, akit ennyire szeret egy férfi.

A kanyarban csakugyan előbukkant Straaten úr nagy kocsija. Gonda és Herold lelépett a verandáról, hogy fogadják a vendéget. Egy perc múlva Dorit már Gonda nyakába ugrott. Közben Damba nevű szolgálója is kikászálódott az autóból, és türelmesen várakozott. Frank Gonda mellett állt, és csillogó szemmel nézett a vendégre, aztán Dorit szolgálóját beküldte Ritmával a házba, hogy készítsenek frissítő fürdőt az ifjú hölgy számára.

Dorit mosolyogva s picit izgatottan fordult Frank Heroldhoz.– Jó napot, igazgató úr. Örülök, hogy önnel is találkozhatom.Frank melegen megszorította a feléje nyújtott kis kezet.– Abban a szerencsében volt részem, hogy Ralfnerné őnagysága meghívott

reggelire – felelte.– Nahát, ebből én sem szívesen maradnék ki. Pokolian éhes vagyok a hosszú autózás után.

De előbb gyorsan megfürdöm és átöltözöm, aztán viszont mindenre készen állok, és a leghizlalóbb falatoktól sem fogom magam megtartóztatni.

A szolgák lepakolták a kisasszony bőröndjeit, és bevitték a házba. Gonda maga vezette barátnőjét a neki szánt szobákba, majd átadta a szolgálóknak, akik a fürdőszobába kísérték. Frank eközben gondoskodott róla, hogy a gépkocsivezetőnek frissítőt szolgáljanak fel, mielőtt visszaindulna a kocsival Tulahra.

Hamarosan újra megjelent a verandán Dorit, frissen és kipirulva. Könnyű, fehér ruhát viselt, amely szabadon hagyta az alsókarját és a hátát. Olyan volt, mint maga az eleven élet, és így igazán nem volt csoda, hogy Frank le sem tudta venni róla a szemét.

A ház asszonya és az igazgató örült a lány jó étvágyának és viharos jókedvének. Ahol Dorit megjelent, nem lehetett komor arcot látni. A kisasszony oly túláradó kedélyű volt, és

annyira szerencsés természetű, hogy még Gondát is magával ragadta.– Nagyon nehezen búcsúztál el az édesanyádtól, Doritje? – kérdezte.Apró sóhaj vezette be a választ.– Tudod, Gonda, nem könnyű az ember lányának a dolga a mamájával. Egy lépést sem

tehetek a házon kívül anélkül, hogy halálra ne rémüljön: valami szerencsétlenség érhet. Tudod, mennyire szeretem az én édes, drága anyukámat, ezért gondolhatod, hogy nem ment könnyen az elválás. Nem kis lemondás a részéről, amikor kölcsönadta az egy szem lányát neked. Ne lepődj meg, ha már holnap itt lesz, hogy lássa, épen, egészségesen érkeztem-e meg.

– Tudom, Doritje, mekkora áldozatot hoztatok értem, hálás is vagyok érte.Dorit gyors oldalpillantást vetett Frankra, aki erre üdvözült képet vágott.– A barátaimért képes vagyok bármilyen áldozatra – mondta dévajkodva. – De most azt

mondd meg, hogy tetszik itt Djobán? Hát nem paradicsomi hely?– Csodás, Doritje. Mielőtt az igazgató úr jött, nem győztem gyönyörködni a burjánzó

természet szépségében. Olyan csodálatos ország Jáva! Szerintem itt csupa boldog ember él.Dorit megfogta a kezét, és gyengéden megcirógatta.– Te is megnyugszol itt, és újra boldog leszel, meglátod.A fiatalasszony elhárító mozdulatot tett.– Ne beszéljünk rólam, Doritje! Mesélj inkább magadról!Frank felállt.– Nem szeretném tovább zavarni a hölgyeket. Bizonyára sok a megbeszélnivalójuk, engem

pedig várnak a számlakönyveim.Gonda kezet nyújtott Heroldnak.– Nem tartóztathatjuk, igazgató úr. Ne feledje, hogy a rizstálnál és a vacsoránál ezentúl

mindig az én vendégem. Egymagamban búskomor, unalmas társaság vagyok a barátnőm számára. Ezenkívül is természetesen, ha bármikor kedve szottyan csatlakozni hozzánk, tegye meg nekünk ezt a szívességet, nehogy a barátnőm unalmában túl gyorsan faképnél hagyjon.

Frank Doritra nézett, aki a férfi pillantásától a haja tövéig elvörösödött. Frank Gonda keze fölé hajolt.

– Kitüntetés és öröm számomra, ha élvezhetem a hölgyek társaságát.Ezután Dorittal fogott kezet. Mélyen egymás szemébe néztek, bár ezt egyikük sem volt

képes elfogódottság nélkül megtenni, majd Frank a dolgára indult.Amikor elment, Dorit a barátnője nyakába borult.– Ugye, milyen nagyszerű ember?Gonda gyengéden kisimította Dorit homlokából a makrancos szőke fürtöket.– Azt hiszem, méltó hozzád, Doritje..− Ó, Gonda, annyira szeretem, olyan nagyon szeretem! De nem helyes, ha állandóan ezzel

hozakodom elő. Sápadt, bánatos arcodat látva, nem is merek örülni a szerelemnek.– Ne butáskodj, Doritje, azzal tudsz rajtam a leginkább segíteni, ha eltereled a

gondolataimat. Igazi méreg számomra, ha elmerülök a saját fájdalmamban. Ha nem okvetlenül szükséges, ne is beszéljünk róla. Megszületik a gyermekem, és minden másképp lesz. Addig is csak jót teszel velem, ha másfelé tereled a gondolataimat. És hát mi volna kedvesebb téma a számomra a te boldogságodnál! Már kicsit nyomoztam az ügyedben, és azt hiszem, nagyon szeret téged, Doritje…

A lány boldogan a barátnőjéhez simult.– Igazán? Jaj, Gonda, rendszerint magam is azt hiszem. De azért néha mégis gyötör a

kétség. Ha szeret, miért nem nyilatkozik már?Gonda mosolygott.– Itt bizony, úgy látszik, súlyos akadály áll az útban.Dorit bizonytalanul nézett rá.– Miféle akadály? Valami hasonlót már nekem is említett. Nem tudom, mire gondol, neked

sem mondott semmi közelebbit?– De igen, Doritje. Tudom, hol szorítja a cipő. Az lesz a legjobb, ha szóról szóra

megismétlem, amit mondott. – Ezzel Gonda elmesélte a visszafojtott lélegzettel figyelő lánynak, hogy miről beszélgettek Frankkal.

Dorit egyetlenegyszer sem szakította félbe. Még akkor sem szólalt meg, amikor barátnője befejezte beszámolóját. Gonda fájdalmas mosollyal pillantott rá.

– Miért hallgatsz, Doritje?A szőke lány barátnője vállára hajtotta a fejét.– Jaj, hogy ilyen kimondhatatlanul lehessen szeretni egy férfit!Oly félénken és gyengéden hangzott mindez, mintha nem is a robbanékony természetű

Dorit mondta volna. Gonda arca fájdalmasan megrándult.– Senki nem ért meg jobban nálam, Doritje, és tiszta szívemből azt kívánom, hogy olyan

boldogságban legyen részed, ami nekem eddig nem adatott meg, és amit soha nem is fogok megismerni.

– Mindazok után, amit tőled hallottam, és amit magam tapasztaltam, nem kétkedhetek többé abban, hogy Frank szeret. Nem tudom, miként kellene rávennem, hogy szerelmet valljon végre!

– Ne aggódj, majdcsak adódik rá alkalom. Hiszen most néhány hétig naponta a közelében leszel. Előbb-utóbb összeszedi a bátorságát, és szavakba önti az érzéseit, mert azt észrevettem, hogy még náladnál is nehezebben viseli a bizonytalanságot.

Dorit erre viharosan átölelte.– Nagyszerű ötlet volt tőled, hogy meghívtál! Ha a mama kicsit siránkozik is utánam, nem

baj, lassan úgyis meg kell szoknia a gondolatot, hogy örökké nem tarthat a szoknyája mellett.– Mi lesz a szüleid válasza Herold leánykérésére? Vajon jogosan tart tőlük?Dorit elgondolkodva megigazította a haját.– Tudod, Gonda, apa természetesen jobban szeretné, ha vagyonos emberhez mennék

feleségül. Nem azért, mert olyan fontos neki a pénz, hanem inkább azért, mert akkor biztos volna benne, hogy az illető magamért szeret, nem a hozományomért. Ő éppen olyan óvatos apa, mint amilyen óvatos kereskedő, és nem lesz olyan könnyű meggyőzni, mint engem, aki jól ismerem Frank Heroldot, és tudom, hogy nem számítás vezérli. Tudod, nem olyan könnyű az apákkal. Anyát gyorsan a magam oldalára állítom, ha feltárom előtte a szívemet. Szerencsére nagyon kedveli Frankot. Apával már valószínűleg nehezebb dolgom lesz.

– Gondolod, hogy nemet mondana?– Először biztosan.– Az nagy baj, mert ahogy az igazgatómat ismerem, másodszor nem tenné ki magát annak

a veszélynek, hogy kikosarazzák.Dorit elmosolyodott.– Rá kell vennem, hogy először velem beszéljen, mielőtt apa elé áll a kérésével. Ha

megfogadja a tanácsomat, nyert ügye van.– Hogy érted ezt, Dorit?– Egyszerűen kioktatom, hogyan viselkedjen apával szemben.– Mit mondanál neki?– Hogy ne szálljon azonnal inába a bátorsága – vágta rá Doritje. – Ha apa először nemet

mond is, nem szabad mindjárt meghátrálnia, hanem meg kell őt győznie arról, hogy engem szeret, nem az ostoba pénzemet. Akkor beadja a derekát. Nem akar ő mást, csak hogy igazán szeressék az ő egyetlen, kicsi lányát. Mindez most mellékes, a lényeg az, hogy ő meg én egyenesbe kerüljünk végre. Minden egyéb megoldódik később.

Gonda nevetve simogatta meg barátnője haját.– Igazad van, Dorit, ez a legfontosabb, és ehhez magam is szívesen hozzásegítek egy

kicsit. Mindenesetre irigylésre méltó, hogy képes vagy irányítani az életedet.

Dorit csillogó szemmel válaszolt.– Ebben igazad van. Biztos nem hagynám magam csak úgy kiütni a nyeregből, mint te.

Képes vagyok körömszakadtáig harcolni a saját érdekeimért.Gonda felsóhajtott.– Ugyan mi mást tehettem volna?– Kijátszhattad volna az utolsó ütőkártyádat: megmondhattad volna a férjednek, hogy

gyereket vársz. Nem értem, hogy adhatja fel harc nélkül valaki a csatát, amikor ilyen fegyver van a kezében. Gonda ajka lebiggyedt.

– Téged más fából faragtak, Dorit. Én inkább meghalnék, mintsem ilyen áron magamhoz láncoljak valakit. Ugyan mit értem volna el vele? Együtt maradtunk volna, de a szíve örökké azért a másikért dobogna.

– Az nem olyan biztos, a férfiak még a nőknél is kiszámíthatatlanabbak. Ki tudja, boldoggá teszi-e majd az a másik? Egy nap talán megbánja, hogy elengedett téged.

– Jaj, Doritje, ha tudnád, milyen szép és elragadó az az asszony!– Még ha százszor szép is. Hiszen te is az vagy.– Én? Hidd el, nem vehetem fel vele a versenyt. A helyemben neked is elment volna a

kedved a harctól.– Kötve hiszem. Mindenesetre megpróbáltam volna kiütni őt a nyeregből. Szóval ismered a

vetélytársnődet?– Igen, színésznő, és néhányszor meg is fordult nálunk.– Mondhatom, valami jóféle lehet, ha képes volt szétválasztani benneteket.– Mindenesetre sikerült neki felkeltenie a férjem érdeklődését, pedig ő aztán soha életében

nem volt nőcsábász. Hozzá képest én jelentéktelen vagyok.– Hagyd abba, képtelen vagyok ezt tovább hallgatni. Te jelentéktelen? Talán első pillanatra

annak látszol, de csak azért, mert szerénységből elrejted mások elől az értékeidet és az erényeidet. Aki nem ismer igazán, nem is tud értékelni. Gondolom, a férjed is tévesen ítélt meg, annál is inkább, mert soha nem mutattad meg neki, milyen értékes ember vagy, és hogy mi minden rejlik benned.

– Ugyan hogy mutathattam volna meg, amikor soha nem is akart igazán megismerni?Dorit összecsapta a kezét.– Istenem, hát te erre vártál? Ó, Gonda, jól sejtettem, hogy a szerénységed és a

félszegséged az oka mindennek! Mondhatom, jól elbántál magaddal! Attól tartok, te is hibás vagy benne, hogy a férjednek megakadt a szeme egy másik asszonyon. Túlságosan visszafogottan viselkedsz. A férfiak pedig olyan buták, hogy gyakran nekünk kell felhívnunk magunkra a figyelmet, mert különben képesek nem észrevenni az értékeinket. Látod, ez az, amit te elmulasztottál.

Gonda a fejéhez kapott.– Ne, kérlek, ne mondd ezt, Doritje! Végül is nem vethettem magam a karjába, ha ő nem

kívánta.Dorit nyomban megsajnálta a barátnőjét, mert a hangja tele volt szenvedéssel. Gyorsan

átölelte, és megsimogatta az arcát.– Igazad van. Butaságokat hordok itt össze, és pusztán együttérzésből olyasmibe

avatkozom, amihez nem értek. Most már úgyis mindegy, volt, ahogy volt. Bocsáss meg, de annyira sajnállak, amiért ennyit kell szenvedned. Szegény barátnőm! A válást is benyújtottátok, ugye?

– Igen, megy minden a maga útján. Az ügyvéddel mindent megbeszéltünk, Bernd magára Vállalta az egész intézését.

Dorit dühösen csapott egyet.– Micsoda nagylelkűség! Gondolom, te még ezt is a javára írod.– Kérlek, Doritje, ne beszélj így róla, ha nem akarsz elszomorítani. Nézd, a történtek

ellenére örülök, hogy nem méltatlanra pazaroltam a szerelmemet. Nem akart titokban megcsalni, ahogy talán más férfi tette volna. Nyíltan, becsületesen bevallotta, hogy a szíve egy másik asszonyé. Remélte, hogy házasságunk évei alatt közelebb kerülünk egymáshoz, de sajnos erre nem került sor. Biztosra vette, hogy soha nem szerettem, így a vallomásával nem okoz fájdalmat. Hidd el, ha csak sejti, mekkora fájdalmat okoz, inkább lemond a saját boldogságáról, mint hogy ezt tegye velem. Soha ne mondj róla egy rossz szót sem, ha nem akarsz megsérteni.

Dorit elsápadt, s meghatottan csókolta meg Gondát.– Te drága, jóságos angyal, ígérem, hogy soha többé nem becsmérlem Berndet. Csupán

arról van szó, hogy nagyon fáj, amiért ilyen vak volt, és hagyott téged elmenni. Kettőtök közül ő veszített többet.

Egy ideig némán ültek egymás mellett. Dorit átölelve tartotta barátnőjét, Gonda sápadt arcán pedig patakokban folytak a könnyek. Dorit hagyta sírni egy ideig, aztán felszárogatta a könnyeit.

– Most már nem szabad sírnod, gondolj a kisbabára. Anya azt mondta, vidítsalak fel, és ne hagyjam, hogy teljesen átadd magad a fájdalomnak. A születendő gyermek úgy lesz egészséges és vidám, ha te is megnyugszol. Én, balga pedig megríkattalak. Látod, milyen buta vagyok? Anya jól megszidna ezért. De hát mit tegyek, ha egyszer ilyen vagyok?

Gonda összeszedte magát.– Semmit, kedves Doritje, te így vagy jól, ahogy vagy. Nem tehetsz róla, hogy mindig

felizgatom magam, ha Bernd kerül szóba. Kérlek, légy türelmes hozzám. Még nem tudok uralkodni magamon, de idővel másként lesz minden. Jót tesz a jelenléted, érzem, mennyire együtt érzel velem. Most azonban ne beszéljünk rólam. Mesélj egy kicsit magadról és az itteni életről! Milyen szórakozásotok akad itt a szigeten, és mivel töltöd az időt Batáviában?

Doritnak gyorsan visszatért a jókedve. Mesélni kezdett a társasági életről, s ezt olyan mókásan és szórakoztatóan tette, hogy sikerült mosolyt csalnia Gonda arcára. Amikor pedig hangosan nevetni kezdett, Dorit igen büszke volt a sikerére.

Először egy bizonyos Saalbach asszonyt kezdett utánozni, aki azt hitte magáról, hogy a legújabb európai divat szerint öltözködik, miközben az üzletekben a legízléstelenebb ócskaságokat sózták a nyakába. Ezután Drohlheem úr következett, aki minden fiatal lány fülébe szerelmes bókokat sugdos, mihelyt a felesége eltűnik a láthatáron. Amint azonban újra felbukkan, tudálékosan, fontoskodva a kaktuszairól kezd beszélni. Dorit nem kímélte magát a kormányzót és közvetlen környezetét sem. Kicsúfolta a fiatalabb tiszteket is, akik magasan a civilek fölé helyezték saját személyüket. Megemlítette azokat is, akikkel rokonszenvezett a társaságból. Ide tartozott Lena Derkamp a szüleivel együtt, akikkel majd Gondának is meg kell ismerkednie, ha elhatározza, hogy végre emberek közé megy.

– Meglátod, megszereted majd az itteni életet, hiszen akad mindenféle szórakozás. Rendeznek bálokat, estélyeket, kerti ünnepségeket, sportjátékokat. A sportágak közül főleg az autósportnak és a vitorlázásnak hódolnak. Gyakran szervezünk kirándulásokat a közeli falvakba, ahol szórakozásul megnézünk egy-két kakasviadalt vagy a bennszülöttek ünnepi felvonulását és harci vetélkedőjét. Egyszóval az élet semmivel sem unalmasabb itt, mint egy európai városban – fejezte be Dorit a beszámolóját.

Ezután Gondának meg kellett mutatnia a ruháit, amelyeket magával hozott. Dorit őszinte női kíváncsisággal mustrálta végig a divatos holmikat. Gonda félretett néhány csinos darabot, ami külön elnyerte Dorit tetszését, és így szólt:

– Örülök, Doritje, hogy eltaláltam az ízlésedet. Ezeket a ruhákat ugyanis neked hoztam.Dorit hitetlenkedve hallgatta.– Jól hallok? Ez a sok gyönyörűség tényleg az enyém?– Igen, Doritje, hiszen megígértem, hogy a kért dolgokon kívül mást is hozok neked. Arra

gondoltam, talán megörülnél néhány divatos ruhának.

Dorit viharosan átölelte barátnőjét.– Gonda! Áldom az eszedet, hogy ezt kiötlötted! Ó, szegény Saalbachné, hogy az mennyit

fog mérgelődni, amiért a kis Dorit ezúttal túltesz rajta! Te, ezeket azonnal fel kell próbálnom.És a fiatal teremtés máris ujjongva próbálta fel a szebbnél szebb holmikat, aztán

mindegyikben táncra perdült a tükör előtt. Egy gyönyörű, világoskék selyemkrepp ruhában tetszett magának a legjobban. Huncut mosollyal megjegyezte:

– Ha ebben sem sikerül megoldanom Herold igazgató nyelvét, akkor mindennek vége. Ezért hálából megkapod a leggyönyörűbb selyem szárongomat.

A jólelkű, áldozatkész Gonda szívből örült Dorit boldogságának.Hamarosan elérkezett az idő, és a szigetország lakói nekiültek, hogy elfogyasszák az

ilyenkor szokásos rizstálat. A rizst gőzfürdőben tartották a tál közepén, körülötte pedig ínycsiklandó falatok sorakoztak.

Frank Herold pontosan érkezett. A fiatalember étkezés közben vidáman incselkedett Dorittal, a könnyed hangvétel mögött azonban mély érzelmek rejtőztek. A fiatalok tekintetéből csak úgy sütött a szerelem. Gonda szívének pedig minden vágya az volt, hogy megtalálják a boldogságot egymás oldalán.

A vidám beszélgetés jótékonyan elterelte figyelmét saját bánatáról, amiért végtelenül hálás volt. Remélte, hogy a birtokon az ő lelke is megnyugvásra talál.

XI.

Bernd Ralfner odahaza ült a dolgozószobájában, és megpróbált rendet rakni az íróasztalában a régi levelek és iratok között. Váratlanul egy vékony zsineggel összefogott levélköteg került a kezébe. Gonda levelei voltak, jegyességük idején írta neki. Bernd annak idején ímmel-ámmal elolvasta őket, azután precízen összekötötte a csomagot és… és megfeledkezett róla. Most azonban váratlanul felébredt benne az érdeklődés. Amióta magányában elolvasta a Faust-kötetbe írt gondolatokat, és Ernától megtudta, hogy a felesége sírt egy Jáváról érkezett levél miatt, különös, megmagyarázhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajta. Újra és újra átlapozta a könyvet, Gonda széljegyzeteit olvasgatva. Ismételten feltette magának a kérdést, miért és ki miatt sírhatott a felesége. Ha pedig egyedül volt, szinte szünet nélkül rá gondolt.

A házban is nagy szüksége lett volna a feleségére. Bernd nem érezte otthon magát a saját házában, hideg és üres volt nélküle minden. Rita Hardy iránti csillapíthatatlan szenvedélye ellenére hiányzott neki Gonda, mert nélküle nem volt meg a nyugalma.

Most, hogy rábukkant a régi levelekre, valami megmagyarázhatatlan érzés arra késztette, hogy újraolvassa őket. Meglazította a zsineget, amivel egykor átkötötte a csomagot. Talán ha egy tucatnyi volt belőlük. Ahogy szétbomlott a köteg, egy fénykép hullott ki belőle. Gonda lánykori fotója volt, amely nem sokkal az eljegyzésük előtt készült.

Annak idején Bernd inkább udvariasságból kérte el tőle, nem azért, mintha különösebben vágyott volna rá. Később a levelekkel együtt figyelmetlenül a fiók aljára süllyesztette. Most először nézte meg figyelmesen a képet. Igen, Maritjének igaza volt, amikor azt mondta, hogy Gonda lány korában frissebb és virulóbb volt, mint férjes asszonyként. Főleg az utóbbi időben tűnt mindig sápadtnak és fáradtnak.

A férfi elmélyedt a finom, tartózkodó vonások szemléletében, és most először történt, hogy felesége arcát, szépen ívelő ajkait, keskeny, finom orrát, valamint feltűnően tiszta, értelmes homlokát bájosnak találta. És a szeme? Különös, hogy az életben sohasem vette észre, milyen gyönyörű a szeme. És a fotón nem is meredt maga elé hűvösen, éppen ellenkezőleg, pillantása okos, meleg és lelkes volt. Finom rajzolatú szája körül halvány mosoly játszott, amely igazi szívjóságra utalt. Milyen szépen ívelt sötét szemöldöke a nagy, komoly szemei fölött! Barna

szeme volt, igen, világosbarna, ami néha sötétnek, szinte feketének tűnt, erre élesen emlékezett. Maga sem értette, hogy fordulhatott meg a fejében, hogy Gonda lelketlen, érzéketlen teremtés lenne.

Berndnek eszébe jutott, hogy sajnálatos módon soha nem nézett bele elég mélyen ebbe a szép szempárba. Igaz, Gonda általában lesütött szemmel ült vele szemben az asztalnál. Csak ritkán emelte rá a tekintetét, amelyet ő olyankor üresnek, kifejezéstelennek látott. De hát milyen is lehetett volna, hiszen nem szerelemből ment hozzá feleségül, hanem csak azért, mert nem lehetett azé, akit szeretett. Igen, Gonda sajnos soha nem szerette, mert különben… különben ő sem tudott volna olyan közömbösen viselkedni vele, és nem szeretett volna bele egy másik nőbe, aki szerelemmel és gyengédséggel vette körül. Bernd maga is elhitte, amit gondolt.

Gonda nem volt boldog mellette, mert bizonyára titokban a szeretett férfi után sóvárgott. De vajon ki lehet az? Elgondolkodva, sokáig nézegette arcképet, és úgy érezte, mintha valami kedves, értékes tűnt volna el az életéből, aminek elvesztését bizony nem tudja egykönnyen kiheverni.

Egyenként kézbe vette a leveleket, és elolvasta őket. Természetesen most is az volt a benyomása, hogy ezek néhány közhelyen és szokványos szófordulaton kívül semmi érdemlegeset nem tartalmaznak, mintha mindezt egy számára közömbös embernek írta volna szerzőjük. Honnan tudhatta volna, milyen erőfeszítésébe került Gondának kikapcsolni mindent, ami személyes ezekből a levelekből, és a lehető leghűvösebbnek mutatkozni, hogy el ne árulja valódi érzelmeit? Ó, igen, Dorit van der Straatennek igaza volt, amikor azt vetette Gonda szemére, hogy ő is hibás abban, hogy a férje elfordult tőle, hiszen nem engedett neki bepillantást a lelke mélyére.

Bernd aznap sem tudott mást kiolvasni a levelekből, mint azt, hogy Gonda igyekezett hűvösen, személytelenül fogalmazni, bizonyára azért, hogy ne keltsen hiú reményeket a címzettben. A férfi becsülettel elismerte, hogy bizony ő sem sietett elnyerni a szerelmét. Akárhogy is volt, most sajnálta, hogy annak idején nem szentelt több figyelmet felesége személyének.

Hosszas töprengés után végül csaknem dühösen félredobta a leveleket. Elhatározta, hogy eltüzeli őket. Már fel is emelte a kezét, de… de aztán újra leengedte. Nem, azt azért nem érdemli meg Gonda, hogy ilyen aljas módon elbánjon a leveleivel. Gondosan visszazárta hát a csomagot az íróasztalába, és miután még egy hosszas pillantást vetett a fényképre, azt is visszatette a fiókba. Újra fellapozta a Faustot, amely egy ideje állandóan az íróasztalán hevert. Egy-egy oldalon hosszasan elidőzött, és újra meg újra elolvasta a széljegyzeteket, amelyeket Gonda készített. Egyre inkább az volt a meggyőződése, hogy az asszony szeretett valakit, és hogy vágy mardosta a lelkét egy férfi után, aki valamilyen titokzatos oknál fogva elérhetetlen maradt a számára. Talán más asszonynak volt a férje? Vagy csak nem szerette őt viszont? Bizonyára Jáva szigetén él, hiszen az a bizonyos levél is onnan érkezett. Azért sírhatott Gonda, mert végre hírt kapott felőle.

Vajon hol lehet most a felesége? Ha a Brabantiával kelt útra, már biztosan megérkezett Batáviába. Talán találkozott azzal a férfival, akit szeretett, talán elhárult közben az akadály, amely korábban elválasztotta őket egymástól, és ő megtalálta a boldogságát annak a férfinak az oldalán. Vagy… talán egy nap beleszeret ott egy másik férfiba. Legnagyobb meglepetésére mindkét elképzelés valamilyen nem pontosan körülírható kellemetlen érzést váltott ki belőle. Hirtelen becsapta a könyv fedelét, és maga elé meredt. Ostobaság! Ugyan, mit töri ezen a fejét? Hiszen csak örülhet, ha végre Gonda is megtalálja a boldogságot. Vagy mégsem?

Dehogynem, természetesen azt kívánta neki, hogy legyen éppen olyan boldog, mint ő Rita szerelmével.

Időközben Gonda már biztosan megszokott a djobai birtokon. Ott az ültetvény igazgatója, Herold úr viseli gondját.

Herold igazgató úr?Lelkét csendes meghökkenés járta át. Az igazgató jóképű férfi volt, szeretetre méltó… és

Gonda… igen, mindig elkérte az igazgató leveleit, amelyekben Djobáról számolt be. Bernd egy ideig szinte bénultan állt, és váratlan felismérésén töprengett. Vajon csak azért érdekelték Gondát ezek a levelek, mert üzleti ügyeiről akart tájékozódni belőlük, vagy talán éppen Herold úr a szíve választottja? Vajon lehetséges ez? Miért is ne… Ki tudja, mi játszódott le kettejük között.

De miért kínozza őt ennyire ez a gondolat? Végül is semmi köze hozzá, kit ajándékoz meg Gonda a szerelmével. Legyen boldog bárkivel – akár Frank Herolddal, ha már őt szereti! Így igazán nem kell szemrehányást tennie magának, amiért a saját boldogságát keresi!

Hirtelen vad vágy fogta el Rita után. Hozzá kell sietnie, de azonnal, hogy kiűzze a fejéből ezeket a buta gondolatokat. Csakhogy Rita most próbán van, és elérhetetlen a számára. Bárcsak már otthagyta volna örökre a színpadot! Remélhetőleg nem húzódik el nagyon a válás. Idegesítette ez a vágyakozás Rita után – a nő után, akinek a karjában háborgó lelke nyugalomra lelhetett.

Tulajdonképpen maga sem tudta, mi az, ami bántja. El kell foglalnia magát, így elhatározta, felkeresi az ügyvédet és megérdeklődi, hol tart az ügyük.

XII.

Gonda immár néhány hónapja élt djobai birtokán. Jól beilleszkedett az ottani környezetbe. Doritnak sikerült kissé felvidítania. A barátnők napról napra jelét adták igaz, őszinte ragaszkodásuknak. Doritnak nem esett nehezére csendben elüldögélni Gonda mellett, és segíteni neki az édes kis babaholmik elkészítésében. A máskor oly szilaj Dorit ilyenkor álmodozó szemmel nézett maga elé, s amikor egyszer Frank így találta, még inkább nehezére esett a hallgatás.

Dorit édesanyja legalább háromnaponként átment hozzájuk látogatóba. Ilyenkor a lánya anyáskodni próbált felette, összeszidta, amiért ismételten vállalkozott a kimerítő autóútra, de ugyanakkor örömében, hogy látja, majd agyonszorongatta. Straaten mama Gondát is elárasztotta gyöngédségével. A barátnők gondjaikba vették az asszonyt, etették, itatták, hogy estére kipihenten vághasson neki a hazafelé vezető útnak.

Gonda többször is kifejezte szívből jövő köszönetét, amiért az asszony ilyen hosszú időre átengedte néki Doritot, és figyelmesen hallgatta a tapasztalt édesanya jó tanácsait. Bámulatos volt, hogy Straaten mama nézetei szerint mi mindent kellett Gondénak kerülni, és mi mindent tenni, hogy állapotában kímélje magát. Ragaszkodott hozzá, hogy a szülés idejére ne maradjon a birtokán. A batáviai Újváros és Tulah között volt egy kitűnő szanatórium, amely egy német orvos irányítása alatt állt. A jómódú európai asszonyok Batáviából és környékéről szinte mind itt hozták a világra gyermekeiket. A berendezése mintaszerű volt, és minden kényelemmel felszerelték. Gonda megígérte, hogy időben bejelentkezik a szanatóriumba, és befekszik, mihelyt eljön az ideje. A gyermeket júniusra várta. Addig még elég ideje volt, hogy kipihenje magát, és megszokjon a szigeten. Szemmel láthatóan sokat használt neki a djobai tartózkodás. Sápadt arca színt kapott, s a tekintete is tisztább, nyugodtabb lett, bár a mélyén még ott rejtőzködött a bánat.

Annak ellenére, hogy tisztában voltak egymás érzelmeivel, Dorit és Frank között semmi lényeges nem történt, pedig előfordult nem is egyszer, hogy kettesben maradtak.

Egy napon Katje Vermoolen gondosan megágyazott Gondának a ház árnyékában, a diattifák közé kifeszített hintaágyban. Dorit ott ült mellette, és egy könyvből olvasott fel neki.

Gonda először figyelmesen hallgatta, aztán nagy fáradtság lett úrrá rajta, és bármennyire próbált is védekezni ellene, végül mégis elszenderült. Dorit csak kis idő múltán vette észre,

hogy egyenletesen mélyeket lélegzik, és mindjárt el is hallgatott, hogy fel ne ébressze. Lassan felállt, majd a verandára indult, hogy onnan őrizze barátnője álmát.

Már a lépcsőn volt a lába, amikor észrevette a közeledő Frank Heroldot. Megtorpant, aztán elindult felé, és ujját ajkára téve mutatott a függőágy irányába. Frank csendben közeledett.

– Ralfner asszony elaludt? – kérdezte súgva.Dorit bólintott.– Csak csendesen! Egyelőre kénytelen lesz beérni az én társaságommal, feltéve, hogy ráér.Ha Franknak mégoly fontos dolga lett volna is, semmi áron el nem ment volna a közeléből.

Mindig boldogsággal töltötte el, ha kettesben maradhatott Dorittal.– Éppen ráérek, Straaten kisasszony.Dorit a férfi pillantásától kissé elpirult.– Jó, akkor ossza meg velem a társaságát. Üljünk le a verandán, itt cseveghetünk anélkül,

hogy Gondát zavarnánk, és innen észreveszem, ha felébredt.Csendben felmentek á lépcsőn, majd helyet foglaltak egy kerek asztal mellett, a

bambuszfotelekben. Egy ideig elfogódott csendben ültek egymással szemben, míg Frank végre összeszedte a bátorságát, hogy nyilatkozzon.

– Van der Straaten kisasszony, ha tudná, milyen hálás vagyok a sorsnak, amiért a nagyságos asszony éppen most aludt el.

Dorit figyelmeztetően emelte fel a kezét:– Ne olyan hangosan!– Igyekszem elég halkan beszélni, de akkor engedje meg, hogy közelebb húzódjak,

különben nem érti, amit mondok.– Dehogynem, nagyon is értem, igazgató úr.Frank mégis közelebb húzta a székét Doritéhoz. Arcán elszánt kifejezés ült.– Nem, sajnos sohasem ért meg igazán, különben réges-rég tudná, mi játszódik le

bennem – mondta fojtott izgalommal.Dorit elpirult, de azért tágra nyílt szemmel belenézett a férfi napbarnított arcába, egyenes

tekintetű szürke szemébe. Összeszedte minden bátorságát, és így felelt:– Hiszen tudom már régen.A férfi felkapta a fejét.– Doritje!A leány ijedten felemelte a kezét.– Csak csendesen, ne kiáltson akkorát, halálra rémül az ember!Frank erre megfogta a kezét, és az ajkához emelte.– Doritje, igazán tudja, mit érzek? Higgye el, annyira igyekeztem pedig, hogy legyőzzem

magamban a kegyed iránt érzett szerelmet!A lány szemébe könnyek tolultak, de hősiesen lenyelte őket.– Persze hogy tudom. Megjegyzem, teljesen felesleges volt az erőfeszítése. Ugyan mire jó

az?Frank a lány kezét a szívére szorította.– Hisz gondolhatja kegyed is, Doritje. Sajnos, az édesapja dúsgazdag ember.– Miért sajnálja?– Kegyed számára ez bizonyára nem sajnálatos tény, de számomra igen, mert nekem meg

nincs semmim. Az édesapja vagyona elvette a bátorságomat a lánykéréstől.Doritje ajka körül mosoly bujkált.– Az bizony nagy baj, ugyanis én nem szenvedhetem ám a gyáva férfiakat – enyelgett

csábító mosollyal. A férfi nem tudta tovább türtőztetni magát, egyszerűen a karjába kapta, és összevissza csókolta. Aztán felsóhajtott:

– Doritje, olyan nagyon szeretlek! És te… ugye, te is szeretsz?A lány nevetett.

– Jaj, Frank, ha még mindig nem tudod, akkor igazán nem vagy valami okos fiú.– Csúfolódj csak! – kiáltotta Frank, és újra megcsókolta.Amikor Dorit végre levegőhöz jutott, szeretettel dorgálta kedvesét:– Ha még egyszer ekkorát kiáltasz, biztosan felébreszted Gondát.Frank újra meg újra megcsókolta, majd mélyen a szemébe nézett.– Doritje, édes Doritjém – suttogta túláradó szerelemmel.– Édes, édes Frankom – viszonozta a lány olyan bensőségesen, hogy azt az ember nem is

feltételezte volna a mindig szilaj Doritról. A férfi erre kénytelen volt újra megcsókolni a száját, szemét és két kezét. Aztán felsóhajtott.

– Mit szólnak majd a szüleid, Dorit?A lány tréfából aggodalmas képet vágott.– Hát igen, Frank, jön még a kutyára dér!A férfi elnevette magát, de mindjárt el is komorodott.– Ne vedd ezt olyan könnyedén, Doritje! Éppen ez volt az oka, hogy eddig is hallgattam.

Édesanyádtól nem félek, tudom, annyira szeret téged, hogy a boldogságodon kívül más nem érdekli. De az édesapád?

– Rá ugyanez érvényes, Frank.– Ez azért nem olyan biztos. Az apáknak más elképzelésük van a gyermekük boldogságát

illetően, mint az édesanyáknak. Az édesapád büszke arra, amit felépített. Nyilván tehetős férjet akar a lánya mellé.

Dorit nyugodtan bólintott.– Szerintem is.– De nekem csak igen kicsi vagyonkám van, azt is keservesen gyűjtöttem össze.– Ó, ahogy én téged ismerlek, egy szép napon még biztosan gazdag ember leszel. Hiszen

olyan szorgalmas vagy.– De addig csak nem várhatunk, Doritje!A lány hevesen megrázta a fejét.– Nem is akarunk! Mivel apát nem tudod elámítani a gazdagságoddal, kénytelen leszel más

módon hatni rá.– De hogyan, te nagyokos?A lány büszkeséggel vegyes gyengéd pillantást vetett rá.– Alapjában véve már régóta tetszel neki. Igen nagyra tart, még azt is mondta, hogy olyan

vőt szeretne, mint amilyen te vagy. Csak éppen azt szeretné, ha az illető gazdag lenne és holland.

– Én egyik sem vagyok.– Éppen ezért kurtán-furcsán nemet fog mondani majd, ha megkéred tőle a kezem.A férfi a homlokát ráncolta.– Én is ettől félek, Doritje, máskülönben már rég megtettem volna. Édesem! Bárcsak ne

szeretnélek annyira? – sóhajtott, majd hevesen magához ölelte szerelmét, és csókolta, ahol érte.

– Én nem sokallom – szólt Dorit, miután egy ideig szótlanul átölelve tartották egymást. Végül kiszabadította magát a férfi öleléséből, és Gonda felé sandított.

– Még alszik szegény. Jaj, Frank, úgy sajnálom, amiért ilyen boldogtalan.A férfi bólintott.– Szerintem a férjének elment a józan esze, hogy futni hagyott egy ilyen asszonyt.– Hát igen, ilyenek a férfiak! Olykor meggyűlik a bajunk velük – sóhajtott Dorit, a

szemében azonban huncut fény csillant.A férfi vállon ragadta, és gyengéden megrázta.– Te nagy kópé! Hát mi gondod volt neked eddig a férfiakkal?– Volt éppen elég – bólogatott a lány élénken. – Vagy azt hiszed, olyan könnyű volt idáig

várnom, hogy végre kinyögd, amit annyira szerettem volna már hallani tőled? És tessék, alighogy ez megoldódott, kezdhetem elölről az apámmal. Hiszen ő is csak férfi.

Frank magához ölelte.– Hát így megkínoztalak, édes kis Doritjém? Ha tudnád, én mennyit szenvedtem közben!

De mit csinálunk, ha édesapád hallani sem akar a házasságunkról?Dorit a szemébe nevetett.– Ne félj tőle, Frank! Meg kell győznöd, hogy szeretsz, és hogy a vagyona teljesen

közömbös számodra. Hiszen csak arról akar megbizonyosodni, hogy nem a pénzemért, hanem magamért szeretnek, merthogy apa roppant büszke ám az ő Doritjára!

– Erre meg is van minden oka. Éppen ezért tudhatná, hogy téged, te kis huncut, egyszerűen nem lehet nem szeretni.

– Mindössze ezt kell megértetned vele, Frank, és ne hagyd, hogy rád ijesszen, bármilyen harapós, morgós medvének mutatja is magát! Ne hunyászkodj meg, hanem mutasd ki te is a fogad fehérjét, meglátod, tetszeni fog neki! Mennél céltudatosabban lépsz fel, annál nagyobb lesz a sikered nála.

– És ha mégsem sikerül elnyernem a beleegyezését?– Akkor is hozzád megyek! Végül is nagykorú vagyok! – fortyant fel Doritje.Frank ujjongva karolta át karcsú derekát.– Doritjém, ebben az esetben nincs mitől tartanom! Csak azt mondd meg, hajlandó leszel-e

beköltözni az én kis házamba, és megelégszel-e annyival, amennyit neked nyújtani tudok?Doritje betapasztotta Frank száját, és boldogan hozzásimult.– Meseszép lesz együtt lakni veled a kis házban. Te, én olyan takarékosan vezetem majd a

háztartásunkat, ne aggódj egy cseppet sem, kijövünk a fizetésedből, ha apa a legkeményebb próbák elé állítana is, ami persze lehetséges. Tudod, elég kiszámíthatatlan.

Frank boldogan elnevette magát. Végre pihekönnyűnek érezte magát.– Édes Doritjém, csak álljak már az apád előtt, én bizony nem félek tőle! A tudat, hogy

vállalsz így, ahogy vagyok, erőssé tett és sebezhetetlenné.– Kitartok melletted jóban-rosszban, drágám – biztatta csillogó szemmel Dorit.Eszébe sem jutott, hogy csillapítsa Frank harcias hangulatát. Tudta, hogy az édesapjával

szemben ez csak a hasznára válhat.– Már nem is félek az édesapádtól, hidd el, Doritje!A lány nevetett, és vidáman megjegyezte:– Jöjjön csak az a dúsgazdag van der Straaten úr! Nem ijedünk meg tőle.A férfi hódolattal csókolt kezet neki.– Aranyos Doritjém, én olyan boldog vagyok! Ugye, nemsokára megtartjuk az esküvőt?– Semmi kifogásom ellene – felelte gyengéden Dorit.– Már így is éppen eleget kellett várnunk egymásra.– Ennek is te vagy az oka, buta Frank.– Nem is értem, hogyhogy éppen egy ilyen buta emberhez akarsz feleségül menni?– Mert nekem így tetszik.– Jaj, de huncut vagy!– Ha tudnád, Frank, mennyi izgalmat okoztál nekem! Minden áldott nap abban

reménykedtem, hogy végre szerelmet vallasz. Felvettem a legszebb ruháimat, amiket Gondától kaptam, csak hogy végre megoldjam a nyelvedet. De nem… az én Frankom csak hallgatott bölcsen tovább. Pedig a barátnőm is adott éppen elég alkalmat, hogy kettesben lehess velem.

– Ralfner asszony tud a szerelmünkről?– Hát persze, főleg emiatt hívott meg ide a birtokra. Még Amszterdamba megírtam neki,

hogy fülig beléd szerettem. Azért nem akartam megmutatni a levelét, mert rólad is szó volt benne. Amióta csak megérkezett, vigasztalni próbál. „Nyugodj meg, Doritje, az igazgató úr

szeret téged, látom a tekintetéből.”– Így elárultam volna magam? – kérdezte a férfi mosolyogva.– Hát, ami azt illeti, olyan pillantásokat vetettél rám, hogy hol melegem volt, hol meg

kirázott a hideg. Ezért is volt már olyan nehéz elviselni a hallgatásodat. Tudod mit, ha lenne beleszólásom a világ dolgaiba, én bizony olyan törvényt hoznék, hogy a nők is szabadon kimondhassák, ha szeretnek valakit, és emiatt ne szólják meg őket. Igazi kínszenvedés, ha az embernek titkolnia kell az érzelmeit mások előtt.

– És ezt éppen nekem mondod, aki a kínok kínját álltam ki, amiért hallgatnom kellett arról, amivel csordultig volt a szívem? Valahányszor eszembe jutott, hogy édesapád bizonyára megtagadja tőlem a kezedet, ráadásul el is tilt tőled, inkább hallgattam, bármennyire nehezemre esett is.

Az újdonsült jegyesek még soká üldögéltek egymás mellett, és a jövőt tervezgették. Az idő valósággal röpült, és Dorit ijedten rezzent össze, amikor meglátta, hogy Gonda felegyenesedik a függőágyban, és a veranda felé tekintget.

– Doritje! – szólította álmosan barátnőjét.A lány maga után húzta Frankot lefelé a verandalépcsőn.– Kialudtad magad, Gonda?A fiatalasszony mosolygott, és megértő pillantást vetett a boldog párra, akik egymás kezét

szorongatták.– Igen, mélyen aludtam, de úgy látom, közben elszalasztottam valami gyönyörű eseményt.Dorit üdvözülten bólintott.– Áldott legyen az álmod, drága Gonda, mert végre megoldotta Frank nyelvét.– Ezek szerint lehet gratulálni?– Lehet.– Akkor a boldog pár előbb segítsen ki ebből a hintaágyból, hogy annak rendje és módja

szerint átadhassam a jókívánságaimat.Frank óvatosan kiemelte úrnőjét a függőágyból, és talpra segítette.– Köszönöm, igazgató úr. Hogy maga milyen erős! Nem vagyok túl nehéz?– Nem, dehogyis, nagyságos asszony, hiszen nagyobb terhet is emelgetek éppen eleget.Gonda megölelte Doritot.– Jó kezekben leszel, Doritje. Pompás férjet választottál magadnak – mondta, majd

Frankhoz fordult, és a kezét nyújtva, így folytatta: – Úgy látom, felesleges sok boldogságot kívánnom, hiszen már ott ragyog a tekintetében. Mindkettőjüknek csak azt tanácsolhatom, vigyázzanak a boldogságra, mert igen törékeny. Tiszta szívemből kívánom, hogy örökké tartson.

Frank mély tisztelettel csókolta meg az asszony kezét.Mindhárman visszamentek a verandára. Doritje ráütött a bejárati ajtó mellett függő gongra,

mire azonnal megjelent egy szolgáló. Alighogy megrendelte a teát, máris betolták a zsúrkocsit, tele minden földi jóval.

Katje Vermoolen is megjelent. Kezében könnyű selyemkendőt hozott, amit gondosan Gonda vállára terített, majd megkérdezte, nincs-e valamire szüksége. Gonda mosolyogva nemet intett, mire visszament a házba, és folytatta a babakelengye varrását. A hölgyeknek az utóbbi időben ez volt a fő foglalatosságuk. Dorit és Gonda is kezébe vette a kézimunkáját, Frank pedig üdvözült arccal ült közöttük, s csodálta a karcsú női ujjak munkáját. Olykor megpróbálta elkapni Dorit egy-egy pillantását, amit az boldog mosollyal nyugtázott.

Ezután megbeszélték a további tennivalókat. Elhatározták, hogy Frank mindjárt másnap autóba ül, és bemegy Batáviába. Amúgy is posta- és tőzsdenap lesz. A városban felkeresi van der Straaten urat az irodájában, és megkéri tőle a leánya kezét. Ez találták a legjobb megoldásnak, hiszen Dorit édesapja csak esténként és vasárnaponként tartózkodott Tulahon, s Frank nem akarta őt a pihenésében zavarni.

XIII.

Frank, ahogy megbeszélték, másnap kora reggel kocsiba ült, és elindult Batáviába. Amikor leért a síkföldre, megpillantotta van der Straatennét, aki a család autóján éppen Tulah felé tartott. A férfi odaköszönt neki, mire az asszonyság barátságosan visszaintett. Nem is sejtette, hogy leendő vejével találkozott.

Miután Frank beért az Óvárosba, azonnal Straatenék kereskedőházához hajtott. A gazda magánirodájában fogadta.

– Jó reggelt, igazgató úr! Mi járatban errefelé? Hogy van a leányom?– Kitűnően, van der Straaten úr. Éppen a kisasszony miatt szerettem volna önnel beszélni.Az öregúr félretette rövid pipáját, és fürkésző pillantást vetett a vendégére.– A lányomról akar beszélni velem, igazgató úr?Frank eltökélte, hogy egyenesen rátér jövetele céljára.– Igen, uram. Nem akarok hosszan köntörfalazni. Szeretném megkérni a leánya kezét.Van der Straaten úr egy kicsit behúzta a nyakát, és tetőtől talpig végigmérte Heroldot,

végül megpihent a tekintete a férfi komoly, napbarnított arcán. Egy ideig némán farkasszemet néztek, majd Straaten úr felemelkedett, az íróasztalára támaszkodott, amelyen mindenféle áruminta tornyosult, megköszörülte a torkát, és higgadtan így szólt:

– Én sem akarok köntörfalazni, igazgató úr. Megtagadom öntől a leányom kezét.– És miért, van der Straaten úr? – érdeklődött kissé elsápadva Frank.– Mert az a véleményem, hogy suba subához, guba gubához illik!Frank, emlékezve Dorit figyelmeztetésére, nem hagyta magát megfélemlíteni.– Nekem is ez a véleményem. Fiatal a fiatalhoz illik, egészséges az egészségeshez.

Ráadásul azt hiszem, hogy egyforma műveltségi szinten állunk Dorittal. Mindent összevetve éppen összeillő pár vagyunk.

– Hm! Csak a legfontosabbat felejtette ki. Ön vagyontalan, Dorit pedig egy gazdag ember egyedüli örököse.

Frank büszkén kihúzta magát.– Szerintem, uram, ez teljesen mellékes. Dorit meg én szeretjük egymást, és ez a

legfontosabb.Az öregúr szeme szikrákat szórt.– Talán már meg is egyeztek?– Igen, uram, tegnap hosszú vívódás után megvallottam neki, hogy szeretem. Miután

legyőztem az előítéleteimet, feltártam előtte érzelmeimet.– Miféle előítéletekről beszél?– Tegnapig túl nagy jelentőséget tulajdonítottam annak az igen bosszantó ténynek, hogy

szegény vagyok, annál is inkább, mivel Dorit vagyonos család sarja. Az ön kedves lánya azonban meggyőzött, hogy ez olyan mellékes körülmény, amin nem múlhat két ember boldogsága.

Az öregúr dühösen válaszolt.– Ebben aztán ellenkező véleményen vagyunk, igazgató úr!– Meglehet. Csakhogy én annyira szeretem Doritot, hogy nem lehetek tekintettel a

véleményére. Az önt megillető teljes tisztelettel jöttem ide, hogy megkérjem a leánya kezét. Ám holmi jelentéktelen körülmények miatt ön megtagadta tőlem a beleegyezését, következésképpen kénytelen vagyok Doritjémet anélkül feleségül venni.

Az öregúr szemében különös fény villant.– Úgy? Nos, igen tisztelt igazgató úr, Doritje végül is nagykorú, és ahogy őt ismerem,

fejjel rohan a falnak. Az idő majd megmutatja, hogyan tudnak boldogulni. Csak annyit

mondok, hogy ha a beleegyezésem nélkül feleségül veszi a leányomat, akkor kitagadom.E szavaknál az öregúr szúrós pillantást küldött Frank felé. A férfinak azonban egyetlen

arcizma sem rezdült. Vállat vont, és így válaszolt:– Annyi baj legyen! Dorit megnyugtatott, hogy beéri annyival, amit nyújtani tudok neki.

Arról gondoskodni fogok, hogy soha ne szenvedjen szükséget semmiben. Szerény életkörülményeink ellenére jó sora lesz mellettem, a tenyeremen hordom, és ha nem sikerülne meggazdagodnunk, akkor az ő vagyona nélkül is boldogok leszünk. Tartsa csak meg a pénzét nyugodtan, Straaten úr! Ám Doritje kedvéért arra kérem, ne haragudjon ránk, amiért többre becsüljük a szerelmünket a földi javaknál.

Egy ideig mindketten hallgattak, végül rezzenéstelen arccal az öregúr törte meg a csendet.– Vagy úgy? És ha gyerekeitek lesznek, azokat is meg akarjátok fosztani a nagyapai

örökségtől?Frank alig tudta leplezni boldogságát.– Ha az ég gyermekekkel áld meg bennünket, akkor úgy neveljük majd őket, hogy a saját

erejükből boldoguljanak az életben, és ne szoruljanak rá arra a vagyonra, amelyet valaki más teremtett meg a számukra. Igazi örömet és boldogságot csak a magunk erejéből megszerzett javak hoznak az életünkbe. Ezt önnek igazán tudnia kell, van der Straaten úr.

Az öregúr ravaszkás mosollyal visszaült a székébe, elővett egy doboz szivart, és váratlanul Frank elé tartotta.

– Jól van, fiam, most már tisztában vagyunk egymással.Ilyesfélét akartam hallani tőled, mielőtt neked adom a lányomat. Most pedig gyújtsunk rá

egy békepipára! Frank meglepetten kapta fel a fejét.– Ezek szerint uraságod beleegyezik a házasságunkba? – kérdezte izgatottan.– Kénytelen leszek! Doritjém úgyis megteszi, amit egyszer a fejébe vett… aztán meg egész

derék embert választott párjául. Tudta ő azt nagyon jól, hogy nem adok kosarat a választottjának. Megértem, hogy melletted döntött.

A férfiak barátsággal kezet ráztak, s elégedetten, örömmel néztek egymás szemébe. Aztán az öregúr ismét odanyújtotta Franknak a szivarosdobozt, míg ő maga pipára gyújtott.

– Gyújts rá, fiam. Ezek a legjobb szivarjaim, nem is kínálok meg velük akárkit. Most pedig ülj le, beszélgessünk, mint férfi a férfival. Tudom, hogy szereted a lányomat, és azt is tudom, hogy boldoggá akarod tenni. Figyellek egy ideje, és azon töprengtem, vajon elfogadnálak-e vőmnek, ugyanis már régen észrevettem a pillantásaitokból, hogy Doritjémmel szeretitek egymást. Olykor mondtam neki ezt-azt, hátha megijed, de őt aztán nem lehet megfélemlíteni. Látom, téged sem, így még ebben is méltók vagytok egymáshoz. Abban teljesen igazad van, hogy ha két ember tökéletesen megérti egymást, akkor nem számít a vagyon. Ennek ellenére szeretnélek megörvendeztetni benneteket azzal, amim van. Őrizzétek meg és szerezzetek hozzá a saját erőtökből, hogy egyszer a ti gyermekeiteknek is legyen mit megőrizniük és szaporítaniuk.

Frank komolyan bólintott.– Ha már így gondolja… Isten neki, nem ijedek én meg a gazdagságtól sem, kedves

apósom. Bevallom, az anyagi tényező volt az egyetlen, amitől eddig tartottam, és ez volt az oka, hogy nehéz pillanatokat szereztem Doritjémnek és magamnak is a habozásommal.

– De most már minden rendben van, ugye?– Boldog vagyok, hogy hírül vihetem neki édesapja áldását – mondta Frank meghatottan.Az öregúr hevesen leintette.– Szó sem lehet róla, az apai áldást magam viszem meg neki. Veled megyek Djobára.

Doritje édesanyja amúgy is odaát van, és időközben nyilván megtudta a lányától, hányat ütött az óra, és ahogyan ismerem, addig onnét nem tágít, amíg meg nem tudja, mit szóltam én a dologhoz. Ma este Djobán megünnepelhetjük az eljegyzéseteket. Gonda asszony biztos örömmel vállalja az ünnepség szervezőjének és háziasszonyának szerepét.

A két férfi elbeszélgetett még egy ideig, aztán a legnagyobb egyetértésben Djobára indultak.

Doritje hangos örömujjongással fogadta őket. Straaten mama is boldog volt, hogy egyetlen kislánya szerető férjet kap, olyat, akit ő maga mindig is kedvelt.

Gonda bűbájos, családias ünnepséget rendezett nekik, az örömanya azonban kijelentette, hogy ő egy valódi eljegyzési ünnepséget is szervez, természetesen az ilyenkor szokásos pompával, amelyre minden barátot és ismerőst meghívnak. Miután a jelenlévők kivétel nélkül beleegyeztek, a kis társaság boldogan adta át magát az ünneplésnek. Gonda szemét elfutotta a könny, amikor a boldog mátkapárra nézett. Természetesen eszébe jutott a saját eljegyzése is, és nyomban megsajdult a szíve. Ennek ellenére igyekezett, nehogy szomorúságával elrontsa Dorit örömét.

XIV.

Bernd Ralfner a szobája ablakában állt, és elgondolkodva nézett ki a házat körülvevő kertre. Ebben az évben később köszöntött be a tavasz, de már zöldellni kezdtek a fák, és virágba borult a természet. Berndnek eszébe jutott, hogy az előző évben Gonda határozta meg, mit ültessenek a virágágyakba. Amikor a kertész idén tőle kért utasítást erre vonatkozóan, Berndnek nem volt semmi ötlete, ezért így válaszolt:

– Csináljanak mindent ugyanúgy, mint tavaly, akkor minden rendben lesz.Idén tehát ugyanolyan virágok nyíltak a kertben, mint az elmúlt esztendőben.És így ment ez az elmúlt időszakban: minden, ami a házban történt, sőt, az is, ami nem

történt, Gondára emlékeztette. Bernd változatlanul sokat gondolt rá. Olvasgatta a Faustot, amelyet már alaposan megismert, és amelyből akárcsak Gonda, ő is sok értékes gondolatot merített. Az asszony széljegyzetei újra és újra töprengésre késztették.

Gyakran nézegette Gonda fényképét is, miközben feltette magának a kérdést, vajon Herold igazgató-e az a férfi, aki elnyerte a szívét? Eszébe jutott, hogy a felesége csak akkor ismerkedett meg vele, amikor a férfi európai pihenőre érkezett, azaz akkor, amikor már az ő hitvese volt. Ennek ellenére egyre biztosabb volt a dolgában. Elhitette magával, hogy Gonda csak azért volt hajlandó hozzámenni feleségül, mert akkor még nem ismerte a szerelmet. A felesége lett, mert az édesapja halála után szüksége volt támaszra. Hozzáment az első férfihoz, aki a kezéért folyamodott, és akit elég becsületesnek talált ahhoz, hogy összekösse vele az életét. Csakhogy később beleszeretett Herold igazgatóba, s ezek után a vele való házasság csupán terhet jelentett a számára. Ezért is romlott meg az egészsége, s ezért kapott két kézzel a lehetőség után, hogy elváljon tőle, és szabaddá tegye magát szíve választottja számára.

Mennél tovább töprengett rajta, annál biztosabb lett meggyőződésében. És mennél erősebben hitte ezt, annál jobban gyötörte a gondolat, hogy Gonda azóta talán már mással él. Egyszeriben nem is érezte olyan sürgősnek, hogy kimondják a válást. Rita Hardy vonzereje már csak akkor volt hatással rá, ha együtt voltak. Ha távol volt tőle a színésznő, alig gondolt rá, s ha meg is tette, nem azzal az égő vágyakozással, mint régebben. Ezzel szemben sokkal többet foglalkozott gondolatban a feleségével.

Kis idő múltán felriadt, és az órára pillantott. Ideje volt, hogy találkozzon Ritával. Végre elhessegetheti szűnni nem akaró, nyomasztó gondolatait: vajon Gonda feleségül megy-e valaki máshoz, ha kimondják a válást, és hogy ez a valaki Frank Herold-e vagy sem.

Ó, ha Gonda sejtette volna, mennyit gondol rá Bernd, nyugalmat talált volna-e a lelke Djobán?

Bernd átöltözött, rendbe hozta magát, és indulni készült abba a kis cukrászdába, ahol délutánonként olykor találkozni szokott Ritával. Mielőtt azonban útra kelt volna, az egyik inas egy levelet hozott be, amelyet éppen az imént vett át egy küldönctől. Bernd megismerte Rita

kézírását, és felbontotta a borítékot. A levélben ez állt:

„Drága Bernd!Nagyon sajnálom, de ma délután nem láthatjuk egymást. Tudod, hogy színházunk

vendégszereplésre hívott egy híres berlini színészt és filmcsillagot. Hans Jansen ma megérkezett, és azonnal próbát kért mindazokkal, akik az „Othello”-ban játszanak. A legfontosabb számára a Desdemonával való összjáték, és mivel ezt a szerepet én alakítom, azonnal a próbára kell sietnem.

Nagyon elszomorít, hogy nem találkozhatunk ma délután. Alig várom, hogy lejárjon a szerződésem a színháznál! Addigra kimondják a válást is, így minden akadály elhárul az útból, hogy végre egymáséi lehessünk.

Ne várj rám ma a cukrászdában, de ha este előadás után van még egy szabad órád a számomra, nagyon örülnék a találkozásnak. Kimondhatatlanul vágyódom utánad, kedvesem. Forró csókkal:

Ritád”

Berndet egy pillanatra elöntötte a méreg, hogy nem láthatja Ritát. Csak kínkeservesen tudott pár órára elszabadulni a munkahelyéről, most meg nem tudott mihez kezdeni a délutánjával. Ahhoz nem volt kedve, hogy beüljön a kocsiba és visszamenjen a céghez. Akkor hát mitévő legyen?

Rövid töprengés után elhatározta, hogy sétál egyet a folyóparton. Jót tesz egy kis testmozgás a friss levegőn. Kilépett a házból, és lassan, gondolataiba merülve végigbandukolt a széles sétányon, amely az Alster folyóhoz vezetett.

A vízi sportokat kedvelő hamburgiak már szorgosan edzettek ilyenkor. Számos evezős csónak siklott a sima víztükrön, melyen meg-megcsillant a napfény egy-egy kósza sugara. A férfi arra gondolt, milyen szívesen evezett ki Gonda a csinos kis csónakban, mely a kertjükben lévő csónakházban állt. Aztán órák hosszat ült egy könyvvel vagy kézimunkájával a kezében a csónakban. Vajon Goethe Faustját is magával vitte néha?

Dühösen felkapta a fejét. Mégiscsak nevetséges, hogy máson sem jár az esze, mint azon az asszonyon, akit éppen ő száműzött maga mellől. Ha találkozhatott volna Ritával, akkor ezek az ostoba gondolatok meg sem születnek a fejében. Igazán bosszantó, hogy ebben a pompás tavaszi időben magányosan kell sétálnia.

Közben odaért az uhlenhorsti kompházhoz, amely szinte üresen állt. Mivel megszomjazott, betért a hangulatos kisvendéglőbe, ahol már néhányszor teázott Ritával.

Miután letette a kabátját és a kalapját, végigment a puha szőnyeggel borított, hosszú folyosón, és belépett a nagyterembe. Széles lépcső vezetett innen az emeleti étterembe, amely félkörívben épült, és ablakai a folyóra nyíltak.

Alig volt vendég a helyiségben. Bernd keresztül akart vágni a termen, hogy felmenjen az emeletre, ám hirtelen megtorpant. Odébb, az egyik ablaknál Rita Hardy ült egy idegen fiatalemberrel. Vagy mégsem: nem volt ismeretlen számára a jellegzetes, kifejező férfiarc. Bernd azonnal felismerte Jansent, a filmcsillagot, akit már ő is több filmben látott. Rita őszinte csodálója volt Hans Jansen művészetének, s Bernd osztozott a véleményében, hiszen őt magát is lenyűgözték a színész alakításai.

Bernd kellemetlenül meglepve állt a terem közepén, majd egy oszlop mögé húzódott, hogy ne lássák meg, de ő szemmel tarthassa Ritát. Tanácstalanul lerogyott egy székre, és figyelte őket. Látta, hogy Hans Jansen gyakran Rita keze fölé hajol, és áhítattal csókolgatja. Minden bizonnyal merész bókokkal halmozta el, ugyanis a színésznő olykor nevetve csapott felé a kesztyűjével, miközben epekedő pillantásokat küldött felé. Berndet kínosan érintették a látottak. Nincs abban semmi, ha Rita beül ide teázni egyik kollégája társaságában, de… ezt a délutánt előbb neki ígérte, majd fontos próba ürügyén lemondta. Márpedig azt a bizonyos próbát éppen ezzel a művésszel kellene tartania, akivel itt ül és enyeleg. A leshelyén figyelő

Bernd agyát elfutotta a méreg. Teát rendelt, de bele sem kóstolt. Szeme égő tekintettel tapadt a két művészre, akik csak egymással voltak elfoglalva. Újfent fellobbant Rita iránt érzett szenvedélye, ez azonban nem volt igaz szerelem. Berndnek úgy tűnt, hogy a színésznő olyan kegyekben részesíti a művészt, amelyekben őt eddig még soha. Vele szemben mindig tartózkodónak mutatkozott, olyan nőnek, akinek a saját jó híre mindennél fontosabb. Miért nem viselkedett most ugyanígy ezzel az idegennel? Még ha százszor is a munkatársa… neki, a vőlegényének mégiscsak több joga kéne, hogy legyen! És Rita, mint az ő jövendőbeli felesége, hogy viselkedhet ennyire felszabadultan egy idegennel? Mindenekelőtt pedig hogy jön ahhoz, hogy randevúzzon vele, miközben neki azt hazudja, a munkája megakadályozza abban, hogy vele találkozzék!

Azon morfondírozott, hogy feláll és odamegy hozzájuk, de nem volt rá képes. Jobb, ha annyiban hagyja az egészet, hiszen nem formálhat jogot Ritára, amíg nem a hites felesége, ezért ha odamenne hozzájuk, talán mindnyájukat kínos helyzetbe hozná. Ezt nem akarta, ezért úgy döntött, kivárja, milyen magyarázattal szolgál Rita a történtekre. Fizetett, és elhagyta a vendéglőt. Fájdalom, féltékenység és felháborodottság érzése keveredett benne. A legszívesebben a bejáratnál várakozott volna, amíg Rita meg nem jelenik a színésszel, ám ezt egyrészt nevetségesnek találta, másrészt pedig félt, hogy túl nyersen viselkedne. Nem marad hát más választása, mint kivárni az estét, és megkérdezni Ritát, miért hazudott neki.

Hazafelé menet azon töprengett, vajon Gonda képes lenne-e ekkora hazugságra. Gondolkodás nélkül nemmel felelt a saját kérdésére. A feleségét mély őszinteség jellemezte. Csendes, tiszta, előkelő jelleme csak most, ebben az órában tudatosult benne, amikor kételkednie kellett Rita Hardy őszinteségében. Mint már Gonda távozása óta annyiszor, hatalmába kerítette egy megmagyarázhatatlan érzés, ami nem volt egyéb, mint az utána való vágyakozás, bár ő ezt semmi pénzért sem ismerte volna be.

Nem tervezte, mégis elment a színházba. A véletlennek köszönhette, hogy a földszinten még kapott helyet, a jegyek ugyanis jószerével már a délelőtt folyamán elkeltek. Máskor rendszerint egy bizonyos páholyban szokott ülni, de most örült, hogy máshová szólt a jegye, mert így Rita nem vehette észre.

Bernd bíráló szemmel kísérte a színpadi játékot. Azzal mindig tisztában volt, hogy Rita, bár nem mindennapi szépség, nem nagy művész. Hiányzott belőle az a bizonyom isteni szikra. Mindig pontos, jó teljesítményt nyújtott, ám semmi kimagaslót. Ezen az estén viszont már-már kínosan érintette a férfit, hogy a színésznő felülmúlta önmagát. Nyilvánvaló volt, hogy a valóban csodálatra méltóan játszó híres vendégművész őt is magával ragadta. Bernd érezte, hogy Hans Jansen eget rengető hatással van Ritára, aki különösképpen sziporkázott. A máskor kissé hűvös, erősen kritikus hamburgi közönség tombolt elragadtatásában. Újra meg újra a függöny elé hívták a híres vendéget és vele Rita Hardyt. Minden alkalommal kézen fogva jelentek meg. Bernd látta, hogy Hans Jansen forrón kezet csókolt Ritának, aki úgy mosolygott a férfira, ahogy őrá soha.

Természetesen ettől a megfigyeléstől csak egyre zaklatottabb lett. Az előadás befejezése után nyomott hangulatban hagyta el a színházat, és lépett ki a szabadba. Autója mindig ugyanazon a helyen parkolt, néhány lépésnyire a bejárattól. Csak rossz idő esetén váratta a kocsit közvetlenül a kapu előtt.

Várakozva járt fel-alá a művészbejáró előtt. Aznap különösen soká tartott, amíg Rita megjelent. És amikor végre kilépett a kiskapun, Bernd azonnal észrevette rajta, hogy nagyon izgatott.

Miután mint mindig, kézcsókkal köszöntötte, Rita felhevültén így szólt:– Ma bombasikerünk volt, nemcsak a partneremnek, nekem is. Kár, hogy nem láttad az

előadást.– De láttam – felelte Bernd tömören.– Nem voltál a páholyodban – mondta Rita kissé meglepetten.

– Mert a földszinten ültem.– De miért?– Minden jegy elkelt, máshol már nem kaptam helyet.– Ja úgy, hát persze, előbb kellett volna elhatároznod magad. Mit szólsz a sikeremhez?– Azt, hogy megérdemelted. Még soha nem játszottál ilyen jól, mint ma – felelte a férfi

őszintén.Rita sugárzó mosollyal nézett rá.– Én is így éreztem. Persze, ha az embernek végre méltó partnere van… akkor egészen

másként fest a dolog! Hát nem ragyogó művész Jansen?– Kétségkívül az.Rita izgatottan tovább csevegett, ügyet sem vetve Bernd kurta-furcsa válaszaira.– És milyen komolyan veszi a művészetet! Más hírességek csak a saját teljesítményükkel

törődnek, nem érdekli őket, beleillik-e az együttes játékába, vagy sem. De ő egész délután próbált. Mindegyik közös jelenetünket alaposan átvettük, pedig mindketten biztosak voltunk a szereptudásunkban, és erre nem is lett volna szükség. Így persze valóban örömet szerez a színjátszás.

Berndet elfutotta a méreg.– Szóval egész délután tartott a próba? – kérdezte, nyugalmat erőltetve magára.Rita bólintott, majd arcát a karján tartott virágcsokorba rejtette.– Egészen az előadás kezdetéig. Csak egy csésze teát volt időm lehajtani a színházban, s

már öltöznöm is kellett az előadáshoz. Annyira sajnálom, hogy le kellett mondanom a találkánkat, de ugye, megérte?

– Ó igen, meg… – felelte a férfi, súlyosan megnyomva minden szót.Rita ügyet sem vetett rá, hevesen folytatta:– Nagyon bosszantó, Bernd, de ma este is csak pár percem van a számodra.Ralfner olyan pillantást vetett rá, ami okot adhatott volna Ritának, hogy mélyebben

elgondolkodjék a történtekről, ha nem lett volna annyira elfoglalva a virágcsokrával, azokkal a pompás vörös rózsákkal.

– Csak nem folytatódnak még ma este is a próbák? –kérdezte Bernd gúnyosan.– Nem, nem – felelte Rita könnyedén –, de Hans Jansen mindnyájunkat meghívott

Schümannhoz, és nem lenne kollegiális, ha éppen én hiányoznék. Ellenem hangolná Jansent, és mivel még játszom vele néhány nagy szerepet, szeretném ezt elkerülni. Holnap a Rómeó és Júlia megy. Aztán néhány modern darab, amelyekben szintén főszerepet játszom. Aztán végre lesz egy szabad estém számodra. Akkor Jansen a Hamletet játssza, és az Ophéliához nincs kedvem, azt a Jordan alakítja. Addig alig lesz módunk találkozni, Bernd, hisz naponta hosszú próbák kötnek le, előadás után pedig holtfáradt leszek… ezt meg kell értened. Úgyis hamarosan vége az egésznek. Jansen vendégjátékával az én szerződésem is lejár.

Így fecsegett az asszony izgatottan, és észre sem vette, hogy Bernd jeges hallgatásba burkolózott. Inkább, mert ha megszólal, a szemébe vágja: hazudsz! Rita minden szavával tudatosan hazudott. Összeszorított foggal hallgatott, itt és most nem volt alkalom a dolgok tisztázására. Csak akkor szólalt meg, amikor odaértek a kocsihoz:

– Elvihetlek Schümannhoz?– Igen, nagyon kedves tőled.Bernd udvariasan besegítette az autóba, majd ő is követni akarta. Ekkor észrevette, hogy

Rita kezéből kicsúszott a rózsacsokor. Felemelte a földről, de amikor látta, hogy Rita áhítattal nyújtja érte a kezét, dühösen ledobta az aszfaltra, majd maga is beszállt az autóba.

– Jaj, Bernd, a virágaim! Miért dobtad el őket? – kérdezte megütközve.– Talán csak nem Jansentől kaptad?Rita kényszeredetten elnevette magát.– No de Bernd, hiszen tudod, hogy nem fogadok el virágot ismeretlen uraktól. Egy lelkes

kamasz küldte be az öltözőmbe.A férfi már nem tudott hinni neki. Kamaszok nem küldözgetnek ilyen drága virágot, s Rita

sem szokott máskor ennyire odafigyelni az ilyen dolgokra. Ezt a csokrot viszont végig óvatosan a karjában tartotta, amíg beszállás közben ki nem csúszott a kezéből. Bernd ezek után nem lett volna képes holmi semmitmondó beszélgetésre, ezért inkább hallgatott. Az asszony bizonytalanul meredt rá.

– Mi bajod, Bernd? Olyan csendes vagy. Haragszol, amiért nincs rád időm?– Nem – hangzott a kurta válasz.Rita erre gyengéden odasimult hozzá, ám ez a gyengédség, amely máskor boldoggá tette

volna a férfit, most inkább taszította.– Jaj, Bernd, csak már túl lennénk ezen a rémes időszakon, hogy nyugodtan vállalhatnálak.

Ha most hivatalosan a vőlegényem lennél, akkor vagy lemondtam volna a mai estét, arra hivatkozva, hogy vársz, vagy kierőszakoltam volna, hogy te is ott lehess.

Bármit mondott, minden hazugul csengett Bernd fülében.– És… mi lenne, ha ennek ellenére én is részt akarnék venni a banketten? – kérdezte

rekedten.– Szép lenne, Bernd, de erre sajnos gondolni sem lehet – sóhajtott Rita.– Értem. Tulajdonképpen kik a meghívottak?– Mindenki, aki kisebb-nagyobb szerepet játszott az Othellóban.– Szóval elég nagyszámú társaság.– Igen, úgy nyolcan jövünk össze. Az egyik különtermet foglaltattuk le Schümann-nál. Itt

is vagyunk. Kár, hogy nincsenek meg a virágaim.– Holnap kapsz tőlem másik csokrot.Az asszony a homlokát ráncolta. Ezek után természetesen nem vallhatta be, hogy a

virágokat csakugyan Hans Jansentől kapta. Kellemetlenül érintette, hogy kénytelen lesz kitalálni valami hihető magyarázatot, amit előadhat a színésznek. Hans Jansen mély benyomást gyakorolt rá, még soha férfi nem volt rá ilyen hatással. A színésznő egész lénye valami számára is érthetetlen lázban égett.

– Nem azért mondtam, Bernd – felelte kissé zavartan –, hiszen otthon annyi virágom van már tőled. Csak ma este szerettem volna egy szép csokrot tartani a kezemben, olyan jól mutat, és a kolléganőim is irigyelnének érte. De most már mindegy, nem számít. Viszontlátásra, Bernd. Tudatom majd veled, ha ráérek. Addig bocsáss meg! Nagyon sajnálom, hogy már most el kell válnunk.

Futólag megcsókolta a férfit, izgalmában azonban elkerülte a figyelmét, hogy Bernd nem a megszokott módon viszonozta a csókot.

A férfi kisegítette Ritát az autóból, aki láthatóan nagyon sietett őt lerázni. Az autó előtt megállva, Bernd utánanézett, amint eltűnt az üvegajtó mögött. Aztán közelebb lépett az ajtóhoz, hogy tovább kövesse a tekintetével. És ekkor meglátta, hogy Hans Jansen már siet elébe, sugárzó mosollyal fogja meg a kezét, és emeli az ajkához. Váltottak pár szót, majd a berlini sztár behúzta Ritát az egyik kis szobába, amelyhez hasonló több is nyílt a hosszú folyosóról. Bernd meglehetősen ismerős volt ebben a vendéglőben, és pontosan látta, melyik szobában tűntek el. Egy darabig még habozott, majd igen határozott mozdulattal belökte az üvegajtót, és elindult a folyosón. Egy pincér sietett elé. Bernd rámutatott annak a szobának az ajtajára, amelyben Hans Jansen Ritával eltűnt.

– Foglalt ez a szoba ma este?– Igenis, nagyságos úr – mondta a pincér mély meghajlás kíséretében.– Kár, szívesen igénybe vettem volna. Nemde, több fő befogadására alkalmas?– Nem, nagyságos uram, ez egy egészen kis szoba, és ma estére csak két személy részére

foglalták le.Bernd sötét pillantást vetett a csukott ajtóra. A pincér bizalmasan közelebb hajolt, és

félhangosan így folytatta:– A híres filmszínész, Hans Jansen meg egy hölgy a színháztól vacsoráznak itt ma. De

hátrébb van még néhány szabad helyiségünk, ha meg akarja tekinteni az úr.Bernd egy ideig mereven, határozatlanul állt. Szeme megvetően tapadt az ajtóra, amely

mögött Jansen és Rita eltűnt. Aztán gyorsan összeszedte magát.– Előbb megbeszélem a társaságommal – mondta, és visszament az utcára. A kocsijához

érve megállt, és maga elé meredt. Mit tegyen?Egy dolog bizonyos volt: Rita már megint hazudott neki. Nem nagyobb társasággal volt

együtt, hanem kettesben vacsorázott Hans Jansennal. És bár a Schümann-féle borozóban bizalmas együttlétre nem kerülhetett köztük sor, azért enyhén szólva nagy merészség a részéről kettesben vacsorázni a színésszel egy szeparéban, miközben vele gardedám nélkül soha nem ment el sehová. Bernd egy ideig úgy állt ott a kocsija mellett, mint akit fejbe kólintottak, aztán bevetette magát az ülésre.

– Hazamegyünk! – kiáltotta oda a gépkocsivezetőnek.Odahaza nem is vacsorázott, csak bement a szobájába, és egy karosszékbe huppant.

Töprengve meredt maga elé. Feleségül vehet-e egy olyan asszonyt, aki ilyen szemérmetlenül hazudik neki? Még ha el is hinné, hogy csak ártatlan kollegiális összejövetelről van szó közte és Jansen között, az az egy biztos, hogy csúnyán becsapta. Bizony, ami ezen a napon véletlenül a tudomására jutott, nagyon rossz fényt vetett Ritára.

Mit tegyen? Rendezzen jelenetet, mondja meg neki, hogy rájött a hazugságaira, és hallgassa meg a kifogásait, amelyek valószínűleg ugyanilyen hazugok lennének? Megrázkódott az undortól.

Világossá vált előtte, hogy a tervezett házasságról kettejük között szó sem lehet.Amikor erre az elhatározásra jutott, felugrott, és csapnivaló hangulatban lassan végigjárta a

szobákat. Milyen kihalt és üres minden! Soha életében nem érezte magát ilyen elhagyottnak és magányosnak, mint ezen az estén.

Séta közben megállt az íróasztala előtt, és a fiókból előhalászta Gonda fényképét. Hosszasan eltöprengett felette. Vajon az asszony tiszta tekintete mögött is csalárdság lapul, és képes lenne olyan szemérmetlenül hazudni, ahogy Rita? Válaszként megrázta a fejét. Nem… ő nem. Persze ő is elhagyta, hisz még csak kísérletet sem tett, hogy megmentse a házasságukat. Bizonyára boldog volt, hogy felajánlotta neki a válást. Ha ő nem teszi, talán nemsokára Gonda maga kérte volna tőle vissza a szabadságát… hazudni azonban sohasem hazudott volna neki.

Bernd úgy érezte, dermesztő hideg járja át a szívét. Mihez kezdjen, mit mondjon Ritának? Maga sem tudta, de azzal tisztában volt, hogy az iránta érzett szenvedély örökre kialudt benne, hiszen nem szerelem volt az, csupán szalmaláng.

XV.

Hans Jansen izgatottan behúzta Ritát a számukra lefoglalt kis szobába.– Végre, gyönyörű Rita, végre! Türelmetlenül vártam, s aggódtam, hogy talán megbánja,

amiért igent mondott. De hol vannak a virágaim? Elveszítette a csokrot? – kérdezte puha, behízelgő hangján, amelynek egyetlen nő sem tudott ellenállni.

Rita szívét ismeretlen érzés járta át. A hideg, számító teremtés életében először fordult elő, hogy férfi ilyen hatással volt rá. Életében először mindenről megfeledkezve átadta magát az édes bódulatnak, amit Jansen udvarlása váltott ki belőle.

– Jaj nekem, a szép virágok! – kiáltott fel. – Kiejtettem a kezemből, amikor idejövet beszálltam az autóba, és áthajtott rajta egy kocsi. Nem is tudom, mit mondjak, vigasztalhatatlan vagyok.

A férfi hódító mosollyal az ajkához emelte Rita kezét.– Legalább rövid ideig ott pihenhettek a karjában, édes Rita. Irigylésre méltó sors! Holnap

új virágokat küldök. Jöjjön, gyönyörű, varázslatos Desdemonám, engedje, hogy levegyem a kabátját.

Hans, miközben a kabáttal foglalatoskodott, puha csókot nyomott az asszony fehér nyakára. Rita könnyedén meglegyintette az arcát a csipkekendőjével.

– Hagyja ezt, Jansen, nem szeretem. Nem adtam rá engedélyt – mondta kényeskedve. Gyenge kísérlet volt ez a részéről, hogy a színésszel szemben is megjátssza a büszke, erényes nőt.

– Kérem, ne haragudjon egy szegény halandóra, aki a kegyed bájai láttán elveszíti a fejét.Csakhamar odavezette az asszonyt az ízlésesen megterített, virággal díszített kis kerek

asztalhoz. Jansen értette a dolgát, a terítés ügyében ő maga adta meg a pincérnek a szükséges utasításokat. Helyet foglalt a színésznővel szemben, és forró pillantást vetve rá, megjegyezte:

– Olyan boldog vagyok, hogy eljött.Rita megigazította a haját.– Talán nagy butaságot követtem el, ugyanis kétlem, hogy az elkényeztetett Hans Jansent

meg lehet örvendeztetni azzal, hogy egy hölgy társaságában vacsorázhat.– Ha ilyen gyönyörű hölgyről van szó, mint amilyen Rita Hardy, akkor bizony még maga

Hans Jansen is boldog lehet. Higgye el, az is, s ezen ő maga csodálkozik legjobban. Hát nem látja, édes Rita, hogy teljesen elveszi az eszemet? Istenemre mondom, engem nem könnyű elvarázsolni, és ami azt illeti, kissé már hidegen hagy az asszonyok hódolata, ám a kegyed macskaszemében van valami, amitől nem ismerek magamra. Kérem, ne nézzem rám így, gyönyörű tündér… inkább legyen az enyém! – mondta rimánkodva, és közelebb húzta a székét.

Az asszony egy kicsit elhúzódott tőle, pedig a lélegzete is elállt izgalmában, mégis sikerült legalább látszólag megőrizni a nyugalmát.

– Csak ne ilyen hevesen, Jansen úr, engem nem lehet olyan gyorsan és könnyen meghódítani, ahogy azt ön hiszi. Ne feledje, hogy nagyon sokat kockáztatok, ugyanis éppen most akar eljegyezni egy gazdag hamburgi kereskedő.

A férfi szeme felcsillant, és büszkén hátravetette a fejét.– Vagy úgy! Egy kalmárral még csak fel tudom venni a versenyt! Ugyan mit nyújthat az

kegyednek?– Többet, mint gondolná. Biztos jövőt, előkelő helyet a társadalomban, gazdagságot és

fényűzést. Egy Alster-parti villában fogok lakni, és nem lesz olyan kívánságom, ami ne teljesülne…

A férfi tüzesen közbevágott.– Miközben teljesen belemerülne a nyárspolgári élet mocsarába. Jól ismerem ezeket a

hamburgi patríciuscsaládokat. Megtiltják majd, hogy szabadon gondolkodjon, elvárják, hogy beilleszkedjen az unalmas kalmárcsalád szokásaiba, aminek hála, idő előtt megöregszik és megcsúnyul. Ne butáskodjon, Rita, én ennél sokkal többet nyújthatok! Kegyed jól tudja, milyen súlya van a Hans Jansen névnek. De hagyjuk most a külsőségeket, itt sokkal többről, magasabb rendű dolgokról van szó. Ön észveszejtőén szép, drága tündér, csak éppen még a művészet isteni szikráját kell felébreszteni a szívében. Még önnönmaga előtt is rejtély, mi mindenre képes, és fogalma sincs róla, hogy milyen magasságokba tudom én röpíteni a művészetben. Kegyedet Isten is a filmvászonra teremtette. Itt Hamburgban nincs lehetősége megpróbálkozni a filmmel. Azt mondta, a színházi szerződése hamarosan lejár. Miért nem jön velem Berlinbe? A segítségemmel és a saját szépségével, tökéletes alakjával, kifejező arcvonásaival hamarosan filmcsillagként üdvözölheti a közönség. Az ördögbe! Ilyen ajánlatot csak nem dob oda az ember holmi nyugodt, unalmas polgári életért! Fütyüljön az Alster-parti villára, hiszen nemsokára az egész világ a lábai előtt hever. Az én szerelmem pedig csak

számít annyit, mint egy unalmas kalmár érzelmei! Hát nem érzi, Rita, hogy milyen magaslatokba tudnám én röpíteni? Szeretlek… szeretlek, drága kicsi lány! Kérlek, légy az enyém! Hans Jansen eddig még mindig megkapta, amit akart, de hidd el, még senki iránt nem éreztem így, ahogy teirántad érzek.

Ritára forró, tüzes áradatként zúdultak a színész szavai. Félig lehunyt szemmel, mennyei bódulatban hallgatta, s úgy érezte, álmodik.

– Csakhogy ön engem sem szeret majd tovább, mint a többi asszonyt… elhagy, ahogy azokat. Nem engedi a büszkeségem, hogy bárki is ezt tegye velem.

– Butaság… hidd el, te az enyém vagy. Nem érzed, hogy majd meghalok érted, amióta először belenéztem a szemedbe? Ne gondolj most azokra, akik még egy röpke órára sem tudtak igazán magukkal ragadni! Te más vagy! Hans Jansen egyedül rád várt hosszú évek óta. Mi ketten sikert sikerre halmozunk majd, együtt dolgozunk, és mindenhol learatjuk a babérokat. Hagyd azokat a nevetséges gondolatokat a kalmárról, túl szép vagy te ahhoz az élethez. Az egész világnak joga van megcsodálni a szépségedet. A művészet csúcsára vezetlek, ahol mindketten boldogok leszünk. Hát nem több ez, mint holmi kispolgári idill egy kalmár oldalán? Már az első találkozásunkkor éreztem, hogy csodálatos élményben lesz részem veled, te macskaszemű, gyönyörű tündér. Légy Hans Jansen felesége, és mi ketten meghódítjuk az egész világot.

Rita kipirulva, a színész kifejező arcára tapadt tekintettel leste minden szavát. Mindig is rajongott érte és a filmjeiért, és amikor a színházban először találkoztak, eddig ismeretlen érzés ébredt nyomban iránta a szívében.

Mielőtt még válaszolni tudott volna a férfi viharos ajánlatára, belépett a pincér az első fogással. Mindketten hallgattak. Hans Jansennek valóban forrt a vére, de azért közben azt is mérlegelte, hogy számára mindenképpen előnyt jelentene, ha egy ilyen gyönyörű színésznő lenne a partnere a vendégszereplései alkalmával. Rita valóban elragadóan szép volt, Jansent, a nők elkényeztetett kedvencét pedig egy cseppet sem törték le az asszony által felemlített akadályok, inkább még feltüzelték szenvedélyét. Mindaz, amit Ritának mondott, legbensőbb meggyőződéséből fakadt. Biztosra vette, hogy művészileg olyan hatással tud lenni rá, hogy követni tudja őt a csúcsra.

A szívében fellángoló szenvedély dacára Rita képes volt józanul felmérni, hogy valóban nem csinálna rossz cserét, ha Bernd Ralfner helyett Hans Jansennek nyújtaná a kezét.

Amikor újra egyedül maradtak, Jansennek már nem kellett túl sokáig győzködnie, hogy megnyerje a tervei számára. Rita okos nő volt, és tudta, hogyan kell magához láncolni egy férfit. Az elkövetkező órákat mindketten szerelmes bódulatban élték át. Megegyeztek, hogy Rita követi Jansent, mihelyt véget ér a férfi vendégszereplése. Mivel addigra az ő színházi szerződése is lejár, ez nem ütközik semmilyen akadályba. Berlinben Rita Jansen partnere lesz egy készülő filmben. A férfi már beszélt is a rendezővel, s mivel a színész maga is részt vállalt a film pénzelésében, az nem mondott nemet a kérésére.

– Meglátod, kicsi tündérem, pár hónap múlva rólad beszél az egész világ – jelentette ki diadalittasan.

A férfi tudta, hogy egyáltalán nem túlzás, amit mondott. Éles szemével felismerte Rita lappangó lélekábrázoló tehetségét, s mivel volt gyakorlata a filmkészítésben, a véleménye igen sokat számított. Emellett örömmel tapasztalta, hogy enyhén kiégett művészszívét Rita kimért, tartózkodó magatartása újra lángra lobbantotta. Soha nem kívánt volna meg egy olyan nőt, aki boldogan a nyakába ugrik, és imádattal csüng rajta, viszont Rita hűvös tartózkodása, ami jelen esetben igen nehezére esett a színésznőnek, annál inkább feltüzelte a férfit.

Az asszony pillanatok alatt megfeledkezett Bernd Ralfnerről, aki miatta kérte vissza a szabadságát a feleségétől, és aki őt máris a menyasszonyának tekinti. Nem érzett lelkifurdalást, amiért elárul valakit, aki hozzá akarta kötni az életét.

Rita Hardy azon az estén Hans Jansen boldog menyasszonyaként hagyta el a vendéglőt.

XVI.

Doritje eljegyzése és maga az ünnepség jótékonyan elvonta Gonda figyelmét a bánatáról. Barátnője boldogságtól sugárzó menyasszony volt, akinek életvidám lénye Gondára is élénkítően hatott.

Van der Straaten asszony egyszerűen Djobán maradt, a történtek után ugyanis képtelen lett volna megválni a lányától. Arra sem vitte rá a lélek, hogy a boldog vőlegénytől és Gondától megvonja Doritje társaságát, így nem maradt más hátra, mint hogy a fényes eljegyzési ünnepség után ő maga költözzön át egy időre Gonda birtokára.

Dorit édesapja kijelentette, hogy a vasárnapokat nem hajlandó egyedül tölteni Tulahon, ezért a hétvégére ő is csatlakozott a családjához Djobán.

Az eljegyzés másnapján, amikor Frank, Doritje és Gonda nekiláttak a reggelinek – Straaten mama éppen Katjének segédkezett a babakelengye becsomagolásánál –, a vőlegénynek újra részletesen el kellett mesélnie, hogyan játszódott le a lánykérés van der Straaten úr irodájában. A férfi örömmel tett eleget a hölgyek kérésének.

– Mit szólsz hozzá, szinte szóról szóra előre elmondtam, hogyan zajlik majd le a beszélgetés! – fordult Dorit a barátnőjéhez.

Gonda elnevette magát.– Mintha te magad adtad volna édesapád szájába a szavakat, Dorit.Frank gyengéden megcsókolta menyasszonya kezét.– Milyen jól ismered az édesapádat, Doritje.– És téged is, szerelmem.Ebben a pillanatban kilépett Straaten mama a házból, és helyet foglalt közöttük.– Kedves Gonda, minden készen áll a gyermek érkezéséhez. Reméljük, hogy egészséggel

használja majd a szép kis holmikat.Gonda kedves, kissé szomorkás mosolya szívbe markoló volt. Straaten mama két kezébe

fogta a fiatalasszony fejét, és anyai csókot nyomott a homlokára.– Meglátja, Gonda, minden jóra fordul. Ha itt lesz a pici, minden másról megfeledkezik

majd, egyedül csak rá gondol. Higgye el, így lesz – mondta vigasztaló hangon.Gondának azonban más volt a véleménye. Bármennyire várta is a gyermek születését, akit

majd anyai szeretettel vesz körül, tudta, hogy soha nem tudja elfeledtetni vele a szeretett férfit.

Képzelete gyakran vágyakozva az Alster-parti villába röpítette. Fájdalmas gondolatai nyugtalan madarakként hussantak be az ablakon, s talán Bernd Ralfner éppen miattuk járt-kelt oly tanácstalanul a házban, s gondolt szüntelenül távoli feleségére.

A levél óta, amit Amszterdamban kapott tőle, Gonda semmit nem hallott a férjéről. Válaszleveléből Bernd megértette, hogy a jövőben semmiféle kapcsolatot nem óhajt fenntartani, s bármilyen szívesen váltott volna vele néhány baráti hangvételű levelet, ehhez tartotta magát.

Gonda félt minden hírtől, ami esetleg eljuthatott hozzá, hisz nem akart tudomást szerezni róla, hogy Bernd mikor vezeti oltár elé Rita Hardyt. Ennek ellenére gondolatban nem tudott szabadulni tőle. Egyre azon töprengett, vajon mennyi időbe telik, amíg kimondják a válást, és a férje új asszonyt vihet a házhoz. Bernd bizonyára kínosan hosszúnak találja a várakozást. Mire ő Jáván hírt kap az ügyvédtől, hogy elintéződött a procedúra, addigra Rita rég Bernd felesége és az Alster-parti villa úrnője lesz.

Gonda éppen emiatt rettegett a pillanattól, amikor értesül a válásról.A napok mozgalmasan teltek a birtokon. Gonda megpróbálta Frank Heroldtól ellesni az

ültetvényes gazdálkodás titkait. Egy vasárnap, amikor Straaten úr nejével Djobára látogatott, és mind az öten kinn ültek a verandán, az idős kereskedő megkérdezte Franktól:

– Mondd csak, fiam, mik a terveid a jövőre nézve? Mivel nincs fiam, és Doritje az egyetlen

örökösöm, mégiscsak szükség lenne rá, hogy lassan bedolgozd magad az üzletbe.Gonda ijedten pillantott fel.– Ez azt jelenti, kedves van der Straaten úr, hogy el akarja tőlem csábítani az igazgatómat?Az öregúr együtt érző pillantást vetett rá.– Bizony, gyermekem, ennek előbb-utóbb be kell következni.Gonda elsápadt.– De… mi lesz akkor Djobával?Frank erről a kérdésről futólag beszélt már egyszer az apósával, és gondolkodott is a

megoldáson, ám Gonda miatt még nem tett lépéseket. Szívesen elhalasztotta volna a döntést, amíg az asszony túl van a legnehezebb időszakon.

– Csak ne izgassa fel magát, kedves nagyságos asszonyom! – szólt megnyugtató hangon. – Idővel megtaláljuk a legjobb megoldást. A kedves papa, hál’ istennek, nagyon jó egészségnek örvend, és még hosszú ideig képes lesz egyedül vezetni a céget.

– Nos, kedves fiam, az meglehet, mégis nagyon szívesen venném, ha kevesebb terhet kéne cipelnem. Az esküvőtök után a mamával Európába utazunk pár hónapra. Ránk fér egy kis kikapcsolódás! Szívesen venném, ha akkor már képviselni tudnád a cégnél az érdekeimet. Ha pedig visszatérünk a mamával, akkor nektek kell Doritjével Európába utaznotok egy kis levegőváltozásra.

Frank megnyugtatóan rátette a kezét Gonda kezére. Az asszony tágra nyílt, ijedt szemmel nézett rá.

– Emiatt ne aggódjon, kedves nagyságos asszonyom! Szívesen megkíméltem volna ettől, amíg meg nem születik a baba.

Most van der Straatenné is beleszólt a beszélgetésbe.– Hogy ijeszthetted így meg Gondát, öreg! Igazán ráért volna még ez a dolog! – dohogott.Az idős úr megpaskolta Gonda kezét.– Én már csak ilyen ügyetlen vénember vagyok, kedves gyermekem, és nem is jutott

eszembe, hogy emiatt esetleg felizgatja magát. Nyugalom, nem fogjuk cserbenhagyni!Gonda fellélegzett.– Magam is belátom, hogy túl sokat kívánnék, ha meg akarnám tartani az én szorgalmas,

derék igazgatómat. Ami azt illeti, nem szívesen válok meg tőle. Nem terem minden bokorban ilyen megbízható munkatárs! Soha többé nem lesz ilyen igazgatóm.

– Ne mondja ezt, kedves nagyságos asszony, még sok megbízható férfi van a világon. És ha már szóba került ez a téma, mindjárt meg is mondanám, hogy tudom, ki lehetne az utódom. Évek óta levelezek egy diákkori cimborámmal, aki már régebben írta, hogy szívesen töltene be itt Jáván az enyémhez hasonló állást. Hans Reinhard olyan ember, aki szorgalomban és megbízhatóság dolgában biztosan nem marad el mögöttem. Korábban az volt a terve, hogy vásárol magának birtokot, ahol gazdálkodhat. Ezért is iratkozott be a mezőgazdasági egyetemre. Mivel azonban az édesapja az infláció következtében elveszítette a vagyonát, a barátomnak nem sikerült a terve, és ezért keres valahol intézői állást, de Németországban erre nagyon kicsi az esélye. Emiatt döntött úgy, hogy szívesen próbálna külföldön szerencsét. Miután a kedves papával már érintettük a témát, írtam neki, és megkérdeztem, lenne-e az utódom. Biztos vagyok benne, hogy örömmel kap az ajánlaton, és akkor megnyugodhat, nagyságos asszony. Hans Reinhardnál alkalmasabbat el sem tudok képzelni erre a munkára. Természetesen addig Djobán maradok, amíg az utódomat a gazdaság minden csínjába-bínjába bevezetem. Kegyednek nem kell emiatt aggódnia.

Gonda bizalommal nézett a férfi napbarnított arcába, és a kezét nyújtotta neki.– Köszönöm, kedves igazgató úr. Akit maga ajánl, annak én látatlanban odaadom az állást.

Abba sajnos bele kell törődnöm, hogy elveszítem magát, de legalább itt marad a közelemben, ha egyszer szükségem lenne a tanácsára – mondta.

Az asszony ismét arra gondolt, milyen egyedül, elhagyatottan áll az életben, ráutalva

alkalmazottai megbízhatóságára. Óriási szerencse, hogy ilyen szorgalmas, tisztességes emberek veszik körül, és ha Frank Herold kezeskedik ezért a Hans Reinhardért, akkor bizonyára csakugyan kiváló szakemberről van szó.

XVII.

Bernd Ralfner csüggedt lelkiállapotban, rosszkedvűen töltötte az elkövetkező napokat. A bizonyosság, hogy Rita hazudott neki, kijózanítóan hatott rá. Valósággal viszolygott a legközelebbi találkozásuktól, amikor elkerülhetetlenné válik a történtek tisztázása. Ezért egyelőre nem is erőltette a találkozást. A színházba sem ment el, mert nem akarta Ritát Hans Jansen partnereként látni, különösen nem a szerelmi jelenetekben.

Ezekben a napokban egészen világossá vált a számára, hogy Rita iránti érzelmei igencsak felszínesek voltak. Most, hogy kiábrándult, megpróbálta felülvizsgálni saját érzéseit. Egyre világosabbá vált előtte, hogy nem szabad elvennie feleségül a színésznőt. Azzal, hogy hazudott neki, elveszítette a becsületét előtte, ő pedig semmiképpen sem akar olyan nőt hitvesének, akit nem tud becsülni.

Egyszeriben nem értette önmagát: hogy engedhette meg, hogy Gonda Rita miatt elköltözzön tőle? Gondolatban felidézte a színésznővel folytatott beszélgetéseit, és rájött, hogy az asszony milyen ravaszul terelte a gondolatait a válás felé. Ő pedig elragadó lényét, tündéri szépségét látva, egyszerűen elveszítette józan ítélőképességét. Nagy butaság volt azt hinni, hogy szerelem az, amit iránta érez. A szenvedély, melyet felélesztett benne, nem tiszta érzelmekből fakadt. És Rita? Ha igazán szerette volna, nem hazudott volna neki ilyen szégyentelenül. Van-e egyáltalán őszinte, igaz szerelem ezen a világon?

A szívében erre megmozdult valami, s egy belső hang legszívesebben igennel felelt volna, ám elkeseredettségében nem vett tudomást róla.

Így telt el csaknem nyolc nap anélkül, hogy Ritát látta és hallotta volna. Az újságban olvasta, hogy Hans Jansennel óriási sikereket arattak, majd azt, hogy másnap lesz a berlini vendégművész búcsúfellépése, ugyanis vissza kell térnie a fővárosba, ahol más feladatok várják. Bernd úgy döntött, hogy kivárja a nagy művész távozását, mielőtt Ritát felszólítja helyzetük tisztázására.

Furcsállotta, hogy a színésznő is kerüli a vele való találkozást. A Hamlet előadás után sem jelentkezett, ami igazából Berndnek is megfelelt. Így volt ideje teljesen megnyugodni és összeszedni a gondolatait.

Rita ezekben a napokban alig gondolt a férfira. A magafajta nők különben is először mindig saját magukra gondolnak. A legkisebb szemrehányással sem illette magát, amiért tönkretette Bernd házasságát, és kíméletlenül elüldözte otthonából a feleségét. Hansszal végleg megállapodtak, hogy együtt utaznak Berlinbe, ahol azonnal megtartják az esküvőt. A híres színész, a nők elkényeztetett kedvence, kész volt lemondani a szabadságáról, csak hogy Ritát magához láncolja. Az asszony értette a módját, hogy hűvös, tartózkodó magatartásával felszítsa a férfi szenvedélyét. Bernddel is ugyanezt tette, csakhogy most ő maga is tüzet fogott. Elég okos volt azonban ahhoz, hogy tudja, csak akkor tarthatja meg Hans Jansent, ha soha nem adja oda neki magát teljesen, hanem újabb és újabb hódításra ösztönzi. Mindenképpen szerette volna elkerülni az összetűzést Bernddel, ezért úgy határozott, hogy mielőtt elhagyja Hamburgot, egyszerűen írásban értesíti az eljegyzéséről és hamarosan megtartandó esküvőjéről. Gátlástalan volt és önző, ezért egy cseppet sem érezte felelősnek magát a férfi sorsáért. Végül is hivatalosan még nem volt Ralfner menyasszonya. A férfinak bele kell törődnie, hogy útjaik végérvényesen elválnak egymástól.

Egy nap Bernd odahaza ült a dolgozószobájában, és az újságot lapozgatta. A híroldalon lehozták, hogy Hans Jansen előző este lépett fel utoljára Ritával, méghozzá a közönség külön

kívánságára újra előadták a Rómeó és Júliát. A kritikus el volt ragadtatva nemcsak Hans Jansen teljesítményétől, hanem Rita Hardy Júlia alakításától is, aki hihetetlenül meggyőzően játszott. Szóról szóra ez állt a kritikában:

„ Csak most, hogy Hardy kisasszony elhagyni készül színházunkat, ismertük fel, micsoda istenáldotta tehetség. Hans Jansennek jutott az a nemes feladat, hogy elősegíthette ennek a nem mindennapi tehetségnek a kibontakozását. Reméljük, nem utoljára láttuk színpadunkon az ifjú művésznőt. Talán ünnepelt csillagként még visszatér hozzánk egy-egy vendégszereplésre. „

Bernd döbbenten meredt a sorokra. Rita az ő kedvéért nem újította meg a színházzal a szerződését. Ha most visszalép a házasságtól, akkor kárpótlást kell felajánlania a művésznőnek. Ilyen sikerek után persze könnyűszerrel leszerződhet bármelyik színházhoz.

Vajon jelentkezik végre? Hiszen már nincs elfoglaltsága a színházban, és a vendégművész is nyilván elutazott. Ma tehát sor kerülhet a nagy beszélgetésre. Ha Rita nem ad hírt magáról, akkor ő keresi meg. Örökké csak nem halogathatják a beszélgetést.

Alighogy ez az elhatározás megszületett benne, belépett az inas Rita levelével, amelyet az imént vett át a küldönctől.

Miután Bernd egyedül maradt, feltépte a borítékot, amelyben a következő levelet találta:

„Kedves Bernd!Levelemmel kénytelen leszek fájdalmat okozni, de ezen sajnos nem tudok változtatni. Az

utóbbi időben egyre világosabbá vált előttem, hogy amit irántad érzek, nem az igazi szerelem. Az elmúlt napok fergeteges sikereinek köszönhetően ismertem fel, hogy számomra mindennél fontosabb a művészet. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy hű akarok maradni szent hivatásomhoz, és nem lehetek a feleséged.

Hans Jansentől ragyogó ajánlatot kaptam. A közeljövőben a partnereként eljátszhatom egyik filmjének női főszerepét, emellett a napokban leszerződtem az egyik fővárosi színházhoz. A jövőmet teljesen a filmnek és a színháznak szeretném szentelni. Hálám Hans Jansen iránt, aki a művészetemet tökélyre emelte, és aki ilyen fényes jövőt biztosít számomra, valódi, mély szerelemmé érett. Csak most tudtam meg, mi az igazi szerelem. Nem tehetek egyebet, mint hogy követem szívem választottját. Még ma elutazom vele Berlinbe. Amikor ezeket a sorokat megkapod, már útban is vagyok a főváros felé, ahol hamarosan feleségül megyek hozzá.

Próbálj elfelejteni, ez a legjobb, amit kívánhatok. Mindez villámcsapásként ért, nem tehettem mást, mint amit az érzelmeim diktáltak. Bocsáss meg, ha fájdalmat okoztam, de hidd el, mi ketten úgysem illettünk volna össze. A háziasszony szerepe túl szűknek bizonyult volna a számomra, a becsvágyam a művészet magaslatai felé röpít, a szívem pedig annak a férfinak a karjába, akivel megtapasztaltam, milyen az igazi szerelem.

Élj boldogan, és keresd máshol a boldogságot!Rita Hardy”

Bernd gúnyos mosollyal összegyűrte a levelet, eldobta, és maga elé meredt. Ez tehát a vége a nagy szenvedélynek, amelyet ő szerelemnek vélt, pedig csak annak torzképe volt! És emiatt a nőszemély miatt bontotta fel a házasságát Gondával!

Nehéz órákat élt át. Keserű szájízzel, de kénytelen volt bevallani magának, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt. Félredobták, ahogy ő Gondát. Hagyta, hogy elmenjen, mert azt hitte, ez az ára a boldogságának. Boldogság? Rita Hardy nem tudta őt boldoggá tenni. A bolondját járatta vele, kacérkodásával először feltüzelte a szenvedélyét, aztán meg hidegen ellökte magától. Bernd rájött, hogy ő csak szeretetre, gyengédségre vágyott egész életében, de hiába. Gonda nem tudta mindezt megadni neki, mert sohasem szerette, de ő legalább becsületes maradt, és nem színlelte a szerelmet. Rita azonban elhitette vele, hogy igazán

szereti, csupán azért – s ebben most már biztos volt –, hogy feleségül vetesse magát, s így biztosítsa a jövőjét. Hans Jansen viszont többet ígért neki, mire ő habozás nélkül követte Berlinbe.

Bernd fejét kezébe temetve meredt maga elé. Nem Rita elvesztésén kesergett, hanem az fájt neki, hogy becsapták. A szívében már úgyis eltávolodott tőle, s a színésznő levele csak megkímélte a szakítás kellemetlenségétől. Ebben a helyzetben újult erővel, bénítóan tört rá az elhagyatottság és a magány érzése. Lelkét betöltötte a keserűség. Hát érdemes egyáltalán szeretni valakit? Az egyik asszony észrevétlenül, hűvös érzéketlenséggel kilépett az életéből, mihelyt visszakérte tőle a szabadságát, és úgy feledkezett meg róla, mintha soha nem is létezett volna, a másik pedig számítón játékszerként használta, majd értéktelen kacatként félredobta a szívét, mihelyt megjelent egy újabb hódoló, aki többet ígért neki.

Ha kimondják a válást, bizonyára Gonda is hamarosan talál magának új élettársat. Ez a gondolat azonban sokkal fájdalmasabban érintette, mint Rita csapodársága. Biztosabb volt benne, mint valaha, hogy habár Rita miatt eltaszította magától, Gonda iránti érzelmei mélyebbek, komolyabbak, mint amit a színésznő iránt valaha is érzett, és mint ahogy ő maga is hitte. Olyan vágyódás fogta el a felesége után, amit ő maga sem tudott megmagyarázni, és amit keserűségében hevesen igyekezett elhessegetni magától. Honnan ezek a buta gondolatok? Jobban teszi az ember, ha nem szerelemmel közeledik a nőkhöz, hanem csupán hűvös megfontoltsággal. Soha többé nem hisz egyetlen nőnek sem, és nem köti a szívét senkihez.

Az meg sem fordult a fejében, hogy a történtekért elsősorban ő a felesős, és azzal sem volt igazán tisztában, milyen nagyot vétett a felesége ellen. Elege lett a nőkből, és furcsamód nem csak Ritára, hanem Gondára is haragudott. Úgy vélekedett, ha igazi feleség lett volna, nem futott volna el tőle, hanem kigyógyította volna Rita iránti beteges szenvedélyéből. Csakhogy szerinte Gonda is mást szeretett, nem őt.

Berndnek fogalma sem volt róla, hogy haragjában milyen igazságtalanul ítélkezik az asszony felett. Egy ideig feldúltan járkált fel-alá a szobájában, aztán az íróasztalhoz lépett, és a fiókból elővette felesége fényképét. Keserűen a szemébe nézett, és beszélni kezdett hozzá:

– Tudnod kellett volna, hogy Rita iránti szenvedélyem múló fellángolás csupán, éppen ezért nem lett volna szabad elmenned tőlem, még ha el is küldtelek. Nem lett volna szabad így magamra hagynod. Most mihez kezdjek? Nem marad más hátra, mint hogy hátralévő életemet nőgyűlölőként éljem le. Ezentúl mindig elsózott és odaégetett ételeket kell ennem, veszekedni fogok a személyzettel, és egyedül, magányosan élem majd le az életemet e falak között. Nem, nem lett volna szabad elhagynod engem. Csakhogy téged is máshoz húzott a szíved, akinek most bizonyára megszépíted az életét.

Dühösen visszadobta a fényképet a ládikóba, és becsukta a fiókot, majd újra elmélyedt Goethe Faustjának tanulmányozásában. Ám ezen a napon ez sem hozta meg számára az áhított megnyugvást. Végül bement a céghez, és kemény munkával igyekezett elterelni a figyelmét csalódottságáról. Érezte, ezentúl kizárólag a munkában találhat vigaszt. Újra minden erejét a Ralfner cégnek akarta szentelni.

Bánatában csupán az jelentett némi vigaszt, hogy Ritával nem jegyezték el egymást hivatalosan, így legalább a szóbeszédtől nem kellett tartania. Küszöbönálló válása már így is nagy port vert fel a hamburgi társaságban.

A sors iróniájának érezte, amikor másnap az ügyvédjétől megkapta az értesítést, hogy a válása jogerőre emelkedett. A végzést néhány nap múlva elküldik neki és a feleségének is. Különös módon mindezt most nagy szerencsétlenségnek érezte. Nem tudott örülni a szabadságának, inkább belesajdult a szíve, ha arra gondolt, hogy most már valóban semmi sem köti Gondához. Csak éppen azt nem értette, miért érinti ez ennyire fájdalmasan.

Keserű egykedvűséggel törődött bele a megváltoztathatatlanba, és a munkájába temetkezett. Amikor néhány hét múlva az újságban olvasta, hogy a két művész, Hans Jansen

és Rita Hardy házasságot kötött, nem rázta meg különösebben a hír. Az újság hírül adta azt is, hogy a film forgatásának befejezése után a művész házaspár Amerikába utazik, ahol ragyogó ajánlatok várják őket.

Bernd ajka megvető mosolyra húzódott. A színésznő iránti érzelmei oly nyomtalanul múltak el, mintha soha nem is léteztek volna.

Bármilyen kijózanítóan hatottak is rá a történtek, Berndet keserű tapasztalatai emberkerülővé tették. Ehhez még persze lelkiismeret-furdalás is társult, mert belátta, hogy ő sem egészen ártatlan sorsa kedvezőtlen alakulásában. Megérdemelte, hogy Rita elhagyta egy másik férfi kedvéért. Ha Gonda a közelében marad, előbb-utóbb ő is elhagyta volna a színésznőt, és visszament volna hozzá. Csakhogy erre nem kerülhet sor, hiszen Gonda mást szeret, és boldog, hogy ilyen váratlanul visszakapta a szabadságát. Ha valóban beleszeretett Frank Heroldba, amiben Bernd már egy cseppet sem kételkedett, akkor ebben ő is hibás, hiszen nem tett semmit, hogy elnyerje a szerelmét, vagy legalább megpróbáljon közeledni hozzá. Egykedvűen éldegélt mellette, nem törődött vele, hogy mit szeret, mit olvas, mi érdekli. Bemesélte magának, hogy érzéketlen, csak azért, hogy mentsége legyen a saját közömbösségére, miközben a munkája mellett teljesen elhanyagolta. Nem csoda, hogy ilyen férj mellett beleszeretett valaki másba. Ha jól meggondolja, nem törhet pálcát Rita felett, hiszen ő sem viselkedett különbül, amikor érdekből feleségül vette, hogy a vagyonával megmentse a Ralfner céget az összeomlástól. Vajon eléggé megköszönte neki, amiért megmentette a családi vállalkozást? Elrebegett ugyan néhány szegényes köszönő szót, és megelégedett annyival, hogy visszafizette neki a kölcsönkapott pénzt.

Amikor sűrű szemrehányások közepette feltette magának a kérdést, vajon sikerülhetett volna elnyernie Gonda szerelmét, ha komolyan próbálkozik, összefacsarodott a szíve fájdalmában, mert úgy érezte, ezzel alaposan elkésett. Gonda elvált tőle, és hamarosan feleségül megy Frank Heroldhoz.

Ez pedig nagyobb fájdalmat okozott neki, mint bármi más. Magányos óráiban a feleségére gondolt, s gyakran elővette a fiókból a fényképét, és olvasgatta a bejegyzéseket, amelyeket az asszony a Faust-kötet margójára írogatott. A könyv továbbra is ott maradt az íróasztalán, s ha nagyon kínozta a magány, fellapozta, hogy vigaszt találjon benne.

XVIII.

Amikor eljött az ideje, Gonda átköltözött a szanatóriumba, hogy ott várja gyermeke születését. Doritje visszatért a szülői házba. Az esküvőt július végére tervezték, addigra előreláthatólag Gonda is felépül. Dorit mindenképpen azt akarta, hogy legjobb barátnője ott legyen az esküvőjén.

Djobára időközben megérkezett az ültetvény új igazgatója, Hans Reinhard, és Frank gondosan beavatta az ültetvénnyel kapcsolatos tennivalók minden csínjába-bínjába. Gonda még nem ismerkedett meg vele, mert amikor megérkezett, ő már a szanatóriumban volt. Dorit, aki naponta meglátogatta barátnőjét, beszámolt róla, hogy Frank utóda nagyon rokonszenves ember, aki már most helytáll a munkában, ráadásul remekül el lehet társalogni vele. Vasárnap odaát volt a tulahi birtokon Frankkal, ahol Lena Derkamppal is találkozott. A lányt valósággal elbűvölte Hans Reinhard, ami bizony sokat jelent, hiszen az okos, szellemes Lenát nem könnyű meghódítani.

Gonda mosolyogva hallgatta barátnője beszámolóját. Az idő múlásával az ő lelke is megnyugvásra talált, és igyekezett örömét lelni az életben, miközben mindennapjait új tartalommal töltötte meg. Még többet olvasott, mint azelőtt, olvasmányaiban keresett menedéket szomorú gondolatai elől, és persze Dorit is mindig mindent elkövetett a felvidítására.

Egy nap megkérdezte tőle:– Áruld már el, Gonda, kislányt szeretnél inkább, vagy kisfiút?Gonda ábrándosan nézett maga elé, majd így szólt:– Eleinte mindig kislányra vágytam, arra gondoltam, de jó is lehet, ha lánya van az

embernek. De aztán… elfogott a szorongás. Mi lesz, ha a leányomnak egyszer ugyanazt a kínt kell átélnie, amit nekem? Nem, Doritje, inkább fiút szeretnék. A férfiak maguk irányíthatják az életüket, nem kell hallgatniuk, ha szerelmesek, nem kell tehetetlenül elviselniük a sorscsapásokat, ahogy nekünk, nőknek. És ha az édesapja hasonmása lenne… jaj, Doritje!

A leány mélyen megrendülve szorította meg a barátnője kezét.– Ennyire szereted még mindig, annak ellenére, hogy ilyen fájdalmat okozott?Gonda mélyet sóhajtott.– Az én szerelmemnek csak a halál vet majd véget.– Szegény Gonda! – Doritje könnyesen csillogó szemmel ölelte meg a várandós asszonyt.– Hagyd csak, Doritje, nem szabad ellágyulnom. És ha még neked is könnybe lábad a

szemed, hogy maradjak én erős?Dorit lenyelte a könnyeit.– Hiszen mondom én mindig, hogy haszontalan teremtés vagyok, még vidám sem tudok

lenni, ha szükség van rá.Gonda gyengéden megsimogatta Dorit szőke haját.– Ugyan, napsugár vagy te minden hozzátartozódnak, köztük nekem is.– De amikor nem tudlak felvidítani!– Éppen ellenkezőleg, hidd el, sok mindenen átsegítesz. Ha te nem lennél mellettem, meg a

kedves szüleid és a vőlegényed, akkor nagy bajban lennék. Elhagyatottan élnék, és soha senki nem nyitna rám ajtót.

– Soha nem leszel az, Gonda, te hozzánk tartozol, ebben mind egyetértünk.– De jó ezt hallani, Doritje! A ti barátságotok, ez az összetartozás az egyetlen vigaszom az

életben.Gonda nap mint nap hősiesen úrrá lett szomorúságán, amely mindig ott lapult a lelke

mélyén. Igyekezett minél többet a gyermekre gondolni, akinek születését ünnepélyes áhítattal várta.

A baba két nappal a Dorittal való beszélgetés után jött a világra.– Keménykötésű fiúcska, nagyságos asszony – jelentette a német származású orvos a

várakozóan rápillantó édesanyának.Gonda mélyen fellélegzett. „Hála Istennek, fiú!” – futott át az agyán. Egy nap felnőtt férfi

lesz belőle, aki a saját kezébe veszi sorsa irányítását. Elhatározta, hogy erre fogja nevelni. Legyen csak mindenben olyan, mint az édesapja.

Vajon hol lehet most az édesapja?Gonda vérző szívvel gondolt Berndre. Vajon a férje még, vagy időközben kimondták a

válást? Megtalálta a boldogságot Rita Hardy mellett?Az asszony most először érezte, hogy megrövidíti Berndet, megfosztja egy csodálatos

élménytől, ha nem értesíti a fia születéséről. Ennek ellenére nem tudta rászánni magát, hogy megírja neki, apa lett. Később sem kell megtudnia, hogy van egy fia, Gonda csak magának akarta a gyermeket. Bernd feleségül vesz egy másik asszonyt, aki idővel talán szintén megajándékozza őt gyermekekkel. Gonda nem akarta, hogy a fiának versenyeznie kelljen Rita gyermekeivel az apja szeretetéért. Elég gazdag volt ahhoz, hogy mindent megadjon a gyermekének, amire csak szüksége lesz, s úgy érezte, az ő szeretete kárpótolhatja a hiányzó apai szeretetért. Az is kétséges, vajon Bernd képes lenne-e szeretni egy olyan asszony gyermekét, aki iránt soha nem érzett szerelmet. Neki le kellett mondania Bernd szerelméről, ám a fia esetében nem elégedett meg részleges megoldással.

Mindent akart vagy semmit, s mivel Bernd nem lenne képes mindent megadni a

gyermeknek, úgy döntött, nem is kell tudnia a létezéséről,Az újdonsült édesanya fiának az apja nevét adta.A barátok valósággal a csodájára jártak. Van der Straaten asszony alig tudott megválni

tőle, amikor először meglátogatta őket a kórházban. Dorit kézbe sem merte venni a csöppséget, amíg Katja Vermoolen, aki elkísérte Gondát a szanatóriumba, óvatosan a kezébe nem nyomta. Akkor aztán annyira kedvet kapott a babázáshoz, hogy többször is körbecipelte a kis csomagot, és tréfásan mesélt neki arról, milyen nagyfiú lesz belőle hamarosan.

Gonda boldogan, mosolyogva nézte őket. Milyen gazdag lett egyszeriben! Az élet új értelmet nyert a számára.

Három nappal a kis Bernd születése után kapta kézhez az ügyvéd küldeményét, a válás jogerőre emelkedését bizonyító okiratot.

Sokáig feküdt lehunyt szemmel, és megpróbálta leküzdeni a fájdalmat, amely újra elemi erővel készült feltörni benne. Örült, hogy egyedül van, így nincs tanúja a szenvedésének. Amikor végre nagy keservesen összeszedte magát, Katja lépett be a frissen megfürösztött kis Bernddel. Gonda a karjába vette, és szenvedő arcát a gyermek pólyájába rejtette.

Tizennégy napot töltött a szanatóriumban, mielőtt kisfiával hazatért Djobára. Szerette volna maga táplálni gyermekét, ezért igyekezett rendesen enni és pihenni, hogy mielőbb erőre kapjon. Frank Herold jött értük, és maga vezette a kocsit Djobáig. Egyelőre még ő is ott lakott a szolgálati lakásban barátjával, Hans Reinharddal, aki időközben jól beletanult a munkába. Frank úgy tervezte, hogy az esküvőig a helyén marad.

A birtokon Gondát az új igazgató fogadta. Magas, karcsú ember volt, jóképű, kisportolt alkatú. Kék szeméből sütött a tetterő, a megfontoltság és az emberi jóság. Gondának nagyon tetszett a fiatalember, és örömmel töltötte el, hogy már az első találkozásnál ilyen rokonszenvesnek és megbízhatónak találja. Azt nem is sejtette, hogy ő milyen mély benyomást gyakorolt Hans Reinhardra. Az új igazgató a barátjától már értesült úrnőjük történetéről, így meghatottan nézte a törékeny, karcsú, csendes, komoly pillantású fiatalasszonyt. Gonda már rég eltűnt a házban, amikor ő még mindig ugyanazon a helyen állt, és nézett utána.

Az asszony élete Djobán visszazökkent a régi kerékvágásba, de a kis Berndnek köszönhetően mégis minden gyökeresen megváltozott körülötte. Dorit és az édesanyja csak ritkán látogatták meg őket, ugyanis nyakig elmerültek az esküvői előkészületekben. Gonda így kicsit magára maradt, mégsem szomorkodott, hiszen ott volt neki a kisfia, egy igazi, élő csoda. Boldog volt, hogy gyermeke az édesapja acélkék szemét örökölte, és a fiatal édesanya már most kereste pici arcocskáján az édesapjával való hasonlatosságot. Ebbéli igyekezetében olyan apróságokat is felfedezett, amelyek talán nem is léteztek. A kis Bernd éppen olyan volt, mint a többi újszülött, egyedül az édesanyja látta őt másnak, különlegesnek.

Esténként, miután Katjéval lefektették a picit, Gonda leült vacsorázni a két férfival, s étkezés után kicsit el is beszélgetett velük. Örült, hogy Frankot egyelőre maga mellett tudhatja, mert segített neki közvetlenebb kapcsolatot kialakítani Hans Reinharddal. Nem esett nehezére az ismerkedés, hiszen Hans kellemes társalgó és igen olvasott férfi volt. Híreket hozott Németországból, s mivel Frank tanácsára Amszterdamban megismerkedett Swartsemburg cégvezetővel, a Gooden cég helyzetéről is be tudott számolni. Gonda nem is sejtette, mennyire szereti a férfi a társaságát, s milyen boldogságot jelentenek neki ezek a közösen eltöltött esték.

Bernd születésének hetedik hetében volt Doritje és Frank esküvője. Olyan fénnyel és pompával ülték meg, amilyet csak a batáviai társaság elvárhatott. Az efféle ünnepségeknek itt még sokkal nagyobb súlyuk volt, mint Európában. A szülőknek becsületbeli kötelességük emlékezetes estélyt adni, ha nem akarják, hogy megszólja őket a társaság.

Természetesen Hans Reinhard is ott volt a lakodalmi vendégseregben, s a bájos Lena Derkamp végleg beleszeretett a jóképű németbe. Hans azonban mindebből mit sem sejtett,

habár barátságosan elbeszélgetett az ifjú hölggyel, akit egyébként éppen ő vezetett asztalhoz. Ő mindig csak Gondát kereste a szemével, aki fehér ruhájában, egyszerű gyöngy nyakláncával olyan szép és bájos volt, mint még soha. Hans szebbnek találta őt az összes jelenlévő hölgynél, sőt még magánál a menyasszonynál is, aki pedig igazán elragadóan festett.

Dorit szülei mindjárt az esküvő után Hollandiába utaztak. Úgy tervezték, hogy év végéig maradnak, és alaposan kipihenik magukat. Frank és Doritje a tulahi birtokon maradt, ahol az idős házaspár távollétében saját házuk építésébe fogtak. Mire a szülők hazaérnek, a háznak is el kell készülnie.

Hans Reinhard időközben minden tudnivalót elsajátított Franktól, így a fiatal férj nyugodt szívvel hagyhatta rá a djobai birtokot. Gonda ugyanúgy megbízott benne, mint elődjében, hiszen igyekvő, megbízható intézőnek bizonyult, és persze Frank is tűzbe tette volna a kezét érte.

Szép nyugodtan éldegéltek, s Gondának meg sem fordult a fejében, hogy elhagyja Jávát. Dorittal gyakran találkoztak, hiszen az ifjú pár a vasárnapokat általában Djobán töltötte.

Frank Herold és ifjú felesége úgy tervezték, hogy két év múlva Európába utaznak egy kis éghajlatváltozásra, és Gonda is elkíséri őket, feltéve, ha a kis Bernd fejlődése érdekében nem kell még hamarabb hazatelepülnie.

XIX.

Két év telt el a kis Bernd születése óta. A keménykötésű legényke a jávai klíma ellenére pompásan fejlődött.

Gonda anyai boldogságában úgy kivirult, mint a rózsa, amit szerencsésen ültettek át. Leírhatatlan szeretettel csüggött kisfián. Bernd virgonc kis ember volt. Már felkéredzkedett Reinhard úr hátaslovára, és addig ráncigálta a gyeplőt, amíg az állat nyugtalankodni nem kezdett. Ekkor fülig érő szájjal elnevette magát, és élénk hangocskáján így kiáltott:

– Gyí, paci! Gyí! Bernd lovacskázni akar!Persze ezt már nem engedték meg neki. Reinhard, aki a bátor kislegényt nagyon a szívébe

zárta, leemelte a nyeregből, és a saját vállára ültette. Itt aztán lovagolhatott, amilyen vadul csak akart a kis lurkó.

Gonda egy nap a verandáról figyelte csemetéje lovas bravúrjait, és amikor az igazgató egy idő után átadta neki a kisfiút, mosolyogva jegyezte meg:

– Túlságosan elkényezteti Berndet, igazgató úr.A jóképű, kisportolt Hans mosolyogva pillantott úrnőjére. Tekintete vágyakozva tapadt a

viruló fiatalasszony arcára.– Kölcsönös a dolog, nagyságos asszonyom. Bernd ugyancsak elkényeztet engem.– Ugyan mivel, ha szabad kérdeznem?– Szeretetének ezernyi megnyilvánulásával. Az imént éppen odanyomta az orrocskáját az

arcomhoz, és biztosított, hogy én vagyok a legeslegjobb gyí-paci, amiért szeret, és nekem ajándékozza az ostorát.

– Akkor valóban fejedelmi jutalomban lesz része, igazgató úr – tréfált Gonda.Az igazgató rajongó pillantást vetett rá, miközben azt gondolta, hogy az asszony mosolya

még fejedelmibb jutalom a számára.Ebben a pillanatban autódudálás hangzott fel. Bernd a fülét hegyezte, majd felujjongott:– Doritje néni! Frank bácsi!Gonda az erdő felé kémlelt.– Igen, ezek valóban Heroldék – mondta mosolyogva.Reinhard igazgató is az erdő irányába fordult. A fák mögül hamarosan előbukkant az autó,

amit Bernd üdvrivalgással fogadott, s pár perc múlva megállt a ház előtt. Frank és Doritje

ugrott ki belőle. Először összevissza puszilták és ölelgették a kis Berndet, amit a legényke heves ellenállással fogadott. A becézgetést és puszikat csak akkor szenvedhette, ha a mamitól kapta. Ha jó hangulatban volt, hagyta, hogy édesanyja kényeztesse, becézgesse, ám inkább a férfias dolgok érdekelték. A lovaglás mellett az autózás volt a kedvenc szórakozása. Boldog volt, ha Reinhard igazgató karjában beülhetett az autóba, és dudálhatott.

Gonda szívélyesen üdvözölte Doritjét és Frankot, s miután Reinhard igazgató kezet csókolt Doritjének, a két barát is kezet rázott egymással. A vendégek hamar felfrissültek, és helyet foglaltak az árnyékos verandán. Mivel Bernd mindenki figyelmét magának követelte, az édesanyja Katje Vermoolenre bízta a kisfiút, aki némi ellenkezés után végül is hajlandó volt vele menni.

– Mára nem vártalak benneteket, de természetesen annál jobban örülök, hogy átjöttetek – mondta Gonda.

– Mi is egyik percről a másikra döntöttünk úgy, hogy meglátogatunk. Franknak okvetlenül meg kell beszélnie bizonyos üzleti ügyeket Hansszal, mert közeleg az utazásunk ideje. Mához négy hétre akarunk a „Limburgiával” Amszterdamba utazni, és tudni szeretnénk, hogy velünk tartasz-e.

Gonda mosolyogva bólintott.– Hiszen ebben rég megegyeztünk, feltéve, ha időközben nem bántátok meg, hogy

magatokkal kell hurcolnotok Berndet meg engem. Hál’ istennek, Bernd pompásan fejlődik, de az orvosnak az a véleménye, jót tenne neki, ha hosszabb időre Európába kerülne. Szerinte az ilyen zsenge korú kisgyermekeket nem jó tartósan kitenni a forró éghajlat hatásának. És bármennyire jó itt fenn a levegő, nem akarok semmit elmulasztani, ami a javára válhat. Már vártam, hogy bejelentsétek, mikor indultok, de nem akartalak sürgetni benneteket. A gyermek szempontjából jobb lesz, ha néhány évre visszaköltözünk Európába.

Gonda nem látta, hogy szavai hallatán Hans Reinhard arcából kifutott a vér. Doritnak azonban ez nem kerülte el a figyelmét.

Ezek után megbeszélték az útitervet, és pontosították az indulást.Az urak később átmentek az igazgatói lakba, hogy ott beszéljék meg az üzleti ügyeiket.

Dorit kis ideig némán nézett utánuk. Szokásával ellentétben kissé elmélázott, s fürkésző pillantást vetett barátnőjére.

– Tudod-e, Gonda, hogy Reinhard teljesen beléd habarodott?Gonda láthatólag megrémült. Arcát élénk pír lepte el.– Az ég szerelmére, Doritje, ugye, ezt nem gondolod komolyan?– Dehogyisnem. Te tényleg nem vetted észre?Az asszony összeráncolta a homlokát.– Egész biztosan tévedsz, Doritje. Mindig nagyon kedves és lovagias velem, a gyerek

pedig valósággal isteníti, mert mindig olyan aranyosan foglalkozik vele. De… ha jól meggondolom, a te férjed is ugyanezt teszi vele. Azt hiszem, tévedsz, Doritje.

– Hidd el, Gonda, igazam van.Gonda bizonytalan kézzel a füle mögé simított egy elszabadult hajtincset.– Megijesztesz. Ha úgy van, ahogy gondolod, akkor valóban itt az ideje, hogy elhagyjam

Djobát. Semmiképpen sem szeretnék hiú reményeket ébreszteni benne.– Tehát nem tudnád viszonozni az érzelmeit?Gonda megrázta a fejét, és komolyan Dorit szemébe nézett.– Hiszen tudod.– Még most is?Gonda a szívére szorította a kezét.– Amíg csak élek – mondta halkan, de olyan szenvedélyesen, hogy Doritnak könnyeket

csalt a szemébe. Elkapta a barátnője kezét.– Lemondanál a szerelmi boldogságról, családról, s örökre magányos akarsz maradni

miatta?– Itt van nekem a fiam, Doritje. Nem tudsz megérteni? Nem veszed észre, hogy Bernd

napról napra jobban hasonlít az édesapjához? Persze, te ezt nem láthatod. Olykor belém hasít a felismerés, ha látom, ahogy felveti a fejét, a homlokát ráncolja, vagy az apja szemével néz rám. Soha nem tudnék mást szeretni, soha.

– Ebben az esetben jobb, ha elmész Djobáról, mert nem tévedek, Reinhard szerelmes beléd. Sajnálnám szegényt, ha gyógyíthatatlan sebet ejtene a szívén a reménytelen szerelem.

– Jaj, Doritje, én még nálad is jobban sajnálnám. Mindig azt hittem, hogy Lenával egy pár lesznek.

– Hidd el, Lenának nem is lenne ellene semmi kifogása. Az első naptól fogva kedveli, s bizonyára Hans az oka, hogy már jó néhány kérőt elutasított. Csakhogy Hansnak ez eszébe sem jut, neki csak te jársz a fejében, rajtad kívül nem lát mást.

– Szerintem túlzol. Remélem, egymásra találnak Lenával, ha elmegyek innen. Ezek után mondanom sem kell, hogy türelmetlenül várom az indulás napját.

– Elhiszem. Azért kár, hogy nem tudod szeretni Reinhardot, hiszen értékes ember, s én annyira szeretném, ha te is megtalálnád a boldogságot valaki mellett.

Gonda megfogta Dorit kezét.– Mondd csak, Doritje, te el tudod képzelni, hogy ne szeresd Frankot, és boldog légy valaki

mással?– Nem… dehogyis!– Na látod, én ugyanígy vagyok ezzel. A magunkfajta csak egyszer szeret, s gondolni sem

tud arra, hogy mással vigasztalódjon.Dorit átölelte a nyakát.– Igazad van, Gonda, de azért nagyon szomorú, hogy neked nincs senkid.– Ne sajnálj, Doritje, hiszen itt van nekem a fiam. Rajta csüngök szívem minden

szeretetével.– De még olyan fiatal vagy. Asszonyi boldogság nélkül akarod leélni az életedet?– Olyan sok asszony kénytelen lemondani az ilyesfajta boldogságról… és még csak

gyermekük sincs. Ne is beszéljünk többet erről! Mindenki éli a saját életét. Mesélj inkább az útiterveitekről! Mit szól édesanyád az utazáshoz?

Dorit elmosolyodott.– Jaj, az én édes kicsi anyukám természetesen már előre retteg az elválástól. Emlékszel, két

évvel ezelőtt is hogy jöttek vissza apával Európából… annyira vágyódott már utánam, hogy aludni is alig tudott. Ha nem lenne szükségünk levegőváltozásra, talán nem is mennék sehová. No de majd elmúlik ez is. Először Amszterdamba megyünk, utána meg néhány hétre, amíg szép az idő, Scheveningenbe. A főidénynek már vége lesz, de talán kellemesebb is a nyárutó.

– Szerintem is.– Akkor neked is tetszik ez az útiterv?– Természetesen.– Rendben. Scheveningenből azután visszamennénk Amszterdamba…– Ahol természetesen az én vendégeim lesztek.– Örömmel, Gonda. November elején szeretnénk elutazni Svájcba és Felső-Olaszországba,

s ha beköszönt az igazi tél, jó lenne néhány héten át hódolni a téli sportoknak Engadinban. Frank egyetemista korában telelt ott néhányszor, s azt mondja, oda okvetlenül el kell mennünk. Mennyei boldogság lesz, hogy végre istenigazából kihancúrozhatjuk magunkat a hóban. Bernd is boldog lesz, meglátod.

Gonda mosolyogva bólintott.– Scheveningenben élvezheti a tengert, a hegyekben pedig a hóesés felejthetetlen élmény

lesz számára. Biztos vagyok benne, hogy jót tesz majd neki az utazás.– Nekünk úgyszintén. Az imént azt mondtad, hogy néhány évig Európában maradnál.

Komolyan gondoltad?– Igen, Doritje, jobb, ha Bernddel Európában maradunk, legalább addig, amíg ilyen fiatal.

Félek, hogy az itteni éghajlat kedvezőtlenül befolyásolja az egészségét. Az pedig, amit az imént Reinhardról mondtál, csak még inkább megerősít elhatározásomban. Neki is jobb lesz, ha egy ideig nem jövök vissza. Talán egymásra találnak Lena Derkamppal.

– Szívből kívánom, hogy így legyen, hisz mindkettőjüket kedvelem. Lena aranyos lány, és azt hiszem, a szülei is örülnének, ha ők ketten egy pár lennének. Nagyra értékelik Reinhardot.

– Joggal, hiszen kiváló ember.Dorit felsóhajtott.– Nem szívesen gondolok rá, hogy nem jössz vissza velünk Jávára.Gonda átölelte barátnője vállát.– Itt lesz neked a férjed, a szüleid, hidd el, nem is hiányzom majd.– Nem is magam miatt aggódom, inkább temiattad. A kisfiadon kívül senkid sincs

Európában.– Szerencse, hogy legalább ő az enyém, és kárpótol mindenért. Időnként találkozunk majd,

de addig is írunk egymásnak. Egyelőre be kell érnünk ennyivel.– Te olyan hihetetlenül szerény vagy, én nem tudok ilyen lenni.Gonda fásultan elmosolyodott.– Az ember nem is hinné, milyen igénytelen tud lenni, ha ráviszi a szükség.– Mami, mami! Bernd ad puszit Doritje néninek! És a maminak is! – kiáltott ki váratlanul

Bernd az ablakon.A hölgyek elnevették magukat.– A kis csibész! No de most a szaván fogom, ha addig élek is! – kiáltott fel Doritje, és

felugrott a karosszékből.Kiemelte Berndet az ablakon, és magához ölelte.– Így ni, most aztán kérem azt a puszit. Egy rendes fiú tartja a szavát.Bernd persze csak azt akarta elérni, hogy újra kijöhessen hozzájuk a házból, ezért előbb

durcásan nézett Doritje nevető arcába, aztán hősiesen kétszer odanyomta az orrocskáját az övéhez, majd megkönnyebbülten jelentette:

– Így ni, most a mamit is.Ezzel fészkelődni kezdett, és kiszabadította magát Dorit öleléséből. Felmászott az

édesanyja ölébe, aki gyengéden a karjába vette.– Nem volt jó Katjéval? – kérdezte.A kisfiú a fejét rázta.– Itt sokkal jobb. Doritje néni szép, mami is szép, Katje nem szép, mert ráncos, itt meg

itt – mondta, és kövér ujjacskáival megmutatta a helyeket, ahol Katje ráncai fellelhetők voltak.

Dorit jóízűen elnevette magát.– Úgy látom, Bernd korán kezd lelkesedni a női szépségért.A hölgyeket ezután úgy lekötötte a kisfiú, hogy egykettőre elrepült a délután.

Időközben a férfiak az igazgatói lakban megtárgyalták az üzleti ügyeket. Franknak feltűnt, hogy barátja szokatlanul komoly és rosszkedvű. Végül meg is kérdezte:

– Miért vagy ilyen rossz hangulatban, Hans?Reinhard igazgató megdörzsölte a szemét, mintha valamit ki akarna törölni belőle.– Rá se ránts, Frank, valamit fel kell dolgoznom magamban. Felesleges titkolóznom

előtted, hiszen régóta tudod, hogy amióta csak megláttam, a szívem Gonda asszonyé. Csak messziről imádhatom, viszonzásra gondolnom sem szabad. Egy pillanatig sem reméltem, hogy valaha az enyém lesz. Az olyan asszonyok, mint ő, csak egyszer szeretnek, és ez a

szerelem egy életen át tart. De… most még el is utazik, és én nem láthatom… ez már sok nekem, időbe telik, mire megemésztem. És a kis ördögfióka is a szívemhez nőtt, tőle sem válok meg szívesen. Boldoggá tett a ragaszkodása, és hogy Gonda asszony néhány dologban bizalmasan átengedte nekem a gyermek nevelését. Ennek most vége, s nekem meg kell barátkoznom a gondolattal. Kérlek, kedves barátom, vond el rólam egy kicsit a hölgyek figyelmét, nem szeretném, ha észrevennék, hogy lógatom az orrom.

Frank melegen kezet szorított a barátjával.– Sajnálom, Hans, hogy nem tudtatok közelebb kerülni egymáshoz, pedig Doritje már

komoly terveket kovácsolt. Én azonban jobban ismerem Gonda asszonyt. A férjén kívül soha nem nyújtja másnak a kezét. Próbáld ezt megérteni, és ne takard el a szemed a rád váró boldogság elől.

Hans Reinhard arca megrezzent.– Lena Derkampra gondolsz?– Igen.Reinhard felsóhajtott.– Bizony időbe telik majd, mire ezt kiheverem. Tudom, hogy Lena kedvel, és rám vár. Én

is nagyra becsülöm, és kedves lánynak tartom. Majd arra gondolok, hogy szenved miattam, és segítenem kell rajta, csakhogy amíg egész szívemmel Gonda asszonyon csüggök, nem köthetem össze vele az életemet. Előbb tudnom kell, képes leszek-e kitépni a szívemből ezt a reménytelen szerelmet. Kérlek, Frank, ne vágj ilyen aggodalmas képet, hiszen eleve tudtam, hogy Gonda asszony olyan, akár egy csillag, amelyet megcsodálhatunk, de soha nem lehet a miénk. Majdcsak túlteszem magam rajta. Szerencsére jó sok munka vár rám, méghozzá érte végzett munka! Egy dologra azért kíváncsi vagyok…

– Mi lenne az, Hans?– Ha látom ezt az asszonyt, egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan mondhatott le róla a

férje egy másik nő kedvéért.Frank vállat vont.– Ugyan ki láthat bele az emberi szív titkaiba?– Amióta eljött Európából, Gonda asszony nem is hallott a férjéről?– Nem. Miután elköltözött tőle, kapott egy levelet, amelyben a barátságát és a bocsánatát

kérte, de Gonda asszony visszautasított minden további kapcsolatot, mert meg akarta kímélni magát az újabb izgalmaktól. Egyáltalán nem akar hírt kapni a volt férjéről. Említettem neked, hogy Ralfnernek fogalma sincs róla, hogy a felesége fiúgyermeknek adott életet.

Hans Reinhard végigsimított a homlokán.– Gonda asszony, mondhatom, alaposan megbüntette, talán jobban, mint hinné. Képzeld

csak el, az embernek van egy ilyen csodálatos kis kölyke, és nem is tud róla. Ha az úrnőm nem lenne maga a megtestesült jóság és önfeláldozás, azt mondanám, kegyetlenség, amit tett.

– De hiszen elmondtam, miért döntött így.– Igen, értem én, s hajói belegondolok, nem is érdemelt mást a férje. Micsoda balga ember

lehet! Egy ilyen csodálatos asszony szereti, ő meg hagyja elmenni.– Mondom neked, Hans, az emberi szív tele van rejtéllyel. Kérlek, szedd össze magad, ne

hagyd, hogy letörjön ez a reménytelen szerelem. Nem azért hívtalak Jávára, hogy boldogtalanná tegyelek. Sajnálnám, ha ez lenne a vége.

Reinhard átölelte barátja vállát.– Ne tégy szemrehányást magadnak, Frank. Szívből hálás vagyok, amiért felajánlottad

nekem ezt az állást. Németországban az utóbbi években kilátástalan a helyzet, itt meg nagyszerű munkakört tölthetek be. Annyit keresek, hogy egy részét félre is tehetem. Az éghajlatot jól viselem, ezt a buta szívemet pedig majdcsak lecsitítom valahogy. Megpróbálok többet foglalkozni a bájos Lena Derkamppal, itt ugyanis nem jó társ a magány. Lena okos lány, s ha már túlleszek a nehezén, bizonyára segít kiűzni a fejemből a buta

gondolatokat – igyekezett Hans eloszlatni barátja aggodalmát.Frank kezet rázott vele.– Megnyugtat, hogy ilyen józanul gondolkodsz. És azonnal értesíts, kérlek, ha döntöttél

Lénával kapcsolatban.– Úgy lesz, Frank. Most pedig menjünk vissza a hölgyekhez! Minden perc kincs, amit

Gonda asszonnyal tölthetek. Legalább addig élvezzem a társaságát, amíg még itt van!– Nem veszélyes ez?– Nem, nem, hiszen tudom, hogy nem remélhetek. Ennek ellenére boldog vagyok, ha a

közelében lehetek, ha hallhatom lágy hangját, amelyben olyan sok jóság és szívfájdalom rejtőzik. Hát nem felfoghatatlan, hogy rendületlenül szeret egy férfit, aki nem tudja értékelni?

– Nem mondhatok mást, Hans, mint hogy az emberi szív maga a megfejthetetlen talány.Az urak visszaindultak a verandára. A kis Bernd boldogan futott eléjük. Hans Reinhard

felvette a vállára, mire a gyerek örömujjongásban tört ki. Így érkeztek oda a hölgyekhez. A kis ördögfióka gondoskodott róla, hogy feloldja Gonda és az igazgató enyhe zavarát, amely akaratlanul uralkodott el rajtuk. Bernd azonban nem hagyott szusszanásnyi időt sem, hogy a felnőttek rajta kívül mással is foglalkozzanak.

Frank, Dorit, Gonda a kisfiával és Katje Vermoolen a „Limburgia” óceánjáró fedélzeti korlátjánál álltak, és fehér kendőikkel integettek a part felé, ahol Doritje szülei, Hans Reinhard, Lena Derkamp és még néhány barát és ismerős búcsúztatta őket. Addig integettek nekik, amíg a hajó el nem tűnt a párafelhőben. Doritje szülei ezután meghívták Reinhard igazgatót és Lena Derkampot villásreggelire a szállodába. Van der Straaten asszony, aki szívesen boronált össze fiatalokat, és akit a lánya is kioktatott, megjegyezte, hogy az igazgató később a saját autóján hazaviheti Lénát a szüleihez. Hans és Lena szívesen elfogadta a meghívást. Lena olyan kedves, olyan bűbájos módon igyekezett Dorit szüleit az elválás okozta fájdalmukban vigasztalni, hogy Hans Reinhard szívében is felébredt a vágy, bárcsak neki is lenne egy ilyen aranyos vigasztalója. Férfiasan leküzdötte magában a fájdalmat, és arra gondolt, bizony a kedves, jóságos Lena jót tenne az ő szomorú szívének is. Benne minden bizonnyal kitűnő, megértő társra találhatna.

Elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, feldolgozza magában a csalódást, de addig is keresni fogja Lena társaságát.

Míg a négytagú társaság a szállodában étkezett, az utasok berendezkedtek a hosszú útra a „Limburgián”. A kis Berndnek köszönhetően a búcsú mélabús hangulata hamarosan szertefoszlott. Az egész tengeri út alatt, amelyet egyébként gyönyörű időjárás tett még emlékezetesebbé, ő szolgáltatta az állandó vidámságot. Kedvességének köszönhetően hamarosan elnyerte a többi utas szívét is. Aki látta nevető arcocskáját, maga is jókedvre derült.

Az utazás úgy telt el, mintha egyetlen vidám ünnepnap lett volna. Dorit és Frank élvezte, hogy végre semmiféle üzleti ügy nem zavarta együttlétüket, Gonda pedig önzetlenül örült barátai boldogságának, akik társai is vigasztalói voltak keserves magányában. Frankban továbbra is lovagias védelmezőre talált. Előfordult, hogy Dorit a nyugágyban pihent, s nem tudott megválni izgalmas olvasmányától. Ilyenkor Frank sétálni hívta Gondát a fedélzetre, miközben komoly témák kerültek megvitatásra. Doritje magában jót mosolygott világmegváltó terveiken, amihez szerinte neki nem volt semmi érzéke.

– Bámulatos, hogy mi mindent tudsz, Gonda – fordult egyszer barátnőjéhez. – Veled mindenről lehet beszélni, melletted butácskának és tapasztalatlannak érzem magam.

Gonda mosolyogva rázta meg a fejét.– Az én Doritjém nagyon is jól tudja, hogy se nem butácska, se nem tapasztalatlan.

Mindössze arról van szó, hogy az utóbbi időben elég sok szabadidőm akadt, amikor

elmélyedhettem bizonyos tudományos kérdések tanulmányozásában. Úgy látszik, csak ragadt rám valami a sok könyvből.

– Engem már biztosan megelőztél, de Frankban, azt hiszem, kiváló beszélgetőtársra akadtál. Amíg társalogtok, én belelapozok ebbe az izgalmas útikönyvbe. Ne zavartassátok magatokat! Bernd éppen déli álmát alussza, s míg ez tart, mi is kipihenjük magunkat.

Erre mindhárman elnevették magukat, majd Gonda Frank karján sétálni indult.Gonda igaz, hűséges barátjának tekintette Frankot, s ha tanácsot kapott tőle, habozás nélkül

megfogadta. A férfi védelme alatt biztonságban érezte magát. Bernd fejlődését, nevelési kérdéseit is gyakran megbeszélte vele. Úgy tervezték, hogy a kisfiú négyéves koráig Katje Vermoolen lesz a nevelője, ám később szigorúbb kezekbe kell kerülnie. Katje túlságosan engedékeny volt vele, hiszen imádta, amit a kis zsarnok már most gyakran kihasznált. Gonda nem akarta iskolába küldeni, mert akkor helyhez kötöttek lennének. Ezért döntött úgy, hogy négyéves korától nevelőt fogad mellé, aki hatékonyan segíti majd testi és szellemi fejlődését egyaránt. Természetesen gondos édesanyaként továbbra is mellette lesz, ám egy nevelő értő szigorára mindenképpen szüksége lesz a kis lurkónak.

– Helyesnek tartom a döntését, Gonda asszony. Egy fiúgyermeket nagyobb szigorral kell nevelni, mint amilyenre a szerető anyai szív képes – mondta Frank.

– Tudom, kedves barátom. Ne aggódjon, tisztában vagyok vele, hogy a fiam számára nekem kell pótolnom az édesapát, ezért a saját érdekében a szükséges szigort is gyakorolnom kell vele szemben. Csak éppen megválni nem szeretnék tőle, amíg a férfikort el nem éri. Erre képtelén lennék.

– Megértem, hiszen egész életét őhozzá igazította. Ha Bernd rátermett nevelőt kap, nem is lesz rá szükség, hogy megváljon tőle. Remélem, egész életében örömét leli majd a fiában. Egészséges, élénk szellemű kisfiú, aki már most meglepő akaraterővel rendelkezik, de tud gyengéd is lenni, főleg szeretett édesanyjával. Ez majd megóvja azoktól a gondoktól, amelyekkel szembetalálhatja magát az életben. Bernd aranyos, kemény kis legény, s higgye el, nincs más vágyam, mint hogy az ég engem is megajándékozzon egy ilyen gyerekkel.

– Örülök mindannak, amit Berndről mond, mert tudom, hogy őszintén beszél.– Ebben egy pillanatig se kételkedjék. Ha Doritjével visszatérünk Jávára, hol szándékozik

letelepedni Bernddel?– Azt hiszem, néhány évig Amszterdamban maradunk. Visszavonultan élünk majd, a nagy

társaság nem érdekel, habár olykor kénytelen leszek képviselni a Gooden céget.Frank ámulva hallgatta.– Csodálom azért, ahogy határozottan a kezébe veszi sorsának irányítását.Az asszony ajka bánatos mosolyra húzódott.– Megtanított rá az élet. A szükség jó tanítómester, habár a barátaim, ön, kedves Frank,

Dorit és a szülei mindig megbízható támaszt jelentettek a számomra. A jövőben egyedül kell boldogulnom.

– Meglátja, menni fog, Gonda asszony. Nem féltem önt. Elbeszélgettek még erről-arról. Ahogy máskor is, Hans

Reinhard is szóba került.– Semminek sem örülnék jobban, mint annak a hírnek, hogy Reinhard igazgató úr és Lena

Derkamp összeházasodtak. Szerintem nagyon összeillő pár lenne belőlük.– Erre a házasságra magam is azonnal az áldásomat adnám. Ha Isten is úgy akarja,

hamarosan sor kerül rá. Bizonyára Dorit elmesélte, hogy Hansnak előbb ki kell gyógyulnia szerelmi csalódásából.

– Igen, hallottam, és nagyon sajnálom.– Hans nem hagyja magát legyűrni, kemény fából faragták. Abban biztos vagyok, hogy

amíg csak él, kegyedet valami felsőbbrendű lénynek tekinti… de tisztában van azzal is, hogy ami felsőbbrendű, az elérhetetlen. Remélem, hamarosan megvigasztalódik a csinos kis Lena

mellett.– Számomra is nagy megnyugvást jelentene. Közben visszaérkeztek Dorithoz, aki

mosolyogva megjegyezte:– Éppen a könyv végére értem, és égek a vágytól, hogy részt vehessek tudományos

bölcselkedésetekben.– Erről szó sem volt, Dorit, de ha már beszélgetni akarsz, talán ínyedre lenne valami

másfajta téma – felelte Gonda, és rákacsintott.Doritje az égre emelte tekintetét.– Pedig éppen most akartam tenni valamit a szellemi fejlődésem érdekében.Frank lehajolt hozzá, és megcsókolta.– Hagyd csak, kicsim, már így is éppen elég okos vagy. Mi lenne, ha nyugodtan

megteáznánk, amíg Bernd elő nem bukkan?– Kitűnő ötlet, Frank.Ezután hármasban teáztak és beszélgettek egy kicsit, amíg Katje meg nem jelent a kis

Bernddel, aki alaposan kialudta magát, jó kedve volt, és türelmesen viselte Dorit szeretetkitörését. Hamarosan megszólalt a zene, ám akkor már nem lehetett bírni a kisfiúval. Odament a zenekarhoz, komoly arccal megállt a karmester mellett, és egy bottal ő is hadonászni kezdett a zene ütemére. Olyan mókás igyekezettel vezényelt, hogy mindenki a hasát fogta nevettében. Szerencsére Bernd ebből semmit sem vett észre.

A kellemes utazás a végéhez közeledett. Augusztus közepén értek Amszterdamba, és egy hétig maradtak Gonda házában.

Az öreg Maritje majd kiugrott a bőréből örömében, amikor meglátta, micsoda pompás legénykét hozott haza az úrnője. Azt sem tudta, mihez kapjon, hogy Gondának és vendégeinek a kedvében járjon, és a szakácsművészet olyan válogatott remekeivel jeleskedett, hogy Doritnak komoly aggodalmai támadtak karcsúságát illetően. Bernd azonnal barátságot kötött Maritjével és az öreg inassal, akik egymással vetekedve lestek minden kívánságát. Nyolc nappal később Gonda vendégeivel, kisfiával és a dadussal Scheveningenbe utazott. Az ottani tartózkodást mindnyájan nagyon élvezték, s mivel az időjárás is kedvezett, egészen október elejéig maradtak.

Visszatérve Amszterdamba megbeszélték a további terveket. Úgy határoztak, hogy november elején Észak-Olaszországon átutazva Engadinba mennek.

Így is történt. Amikor Észak-Olaszországból visszatértek Svájcba, még néhány napot töltöttek Zürichben. Itt olvasták a hirdetést, hogy a Maloja-hágón ismét megnyílt a híres szálloda, és Frank, aki ismerte a környéket, azt javasolta, hogy hódoljanak ott a téli sportok örömeinek. A hölgyek beleegyeztek, mire Frank szobákat rendelt a Maloja Palace-ban.

Csodás utat tettek meg vasúton a behavazott tájon át egészen Sankt Moritzig, majd onnan szánon utaztak tovább Malojára. A kirándulás felejthetetlen élményt jelentett számukra. Ragyogóan sütött a nap, s a szán csak úgy repült velük a csillogó havon a befagyott tavak, hófödte hegyek között. Estére érkeztek meg az óriási nemzetközi szállodába, ahol barátságos fogadtatásban volt részük. A perzselő trópusi naphoz szokott kis társaság a télies pompa látványát úgy itta magába, akár valami balzsamot, vagy a mesebeli örök ifjúság forrásvizét.

A kis Bernd, aki életében először látott havat, azt sem tudta, hová legyen örömében, amikor megengedték neki, hogy hancúrozzon a puha fehér csodában. Gonda örült, hogy ilyen jókedvű, erős, egészséges gyermekkel ajándékozta meg a sors. Ahogy nézte a hóban hancúrozó kisfiát, egyszer csak megsajnálta volt férjét, aki nem örülhetett vele ennek a csodálatos kincsnek. Gonda igyekezett elhessegetni magától ezeket a gondolatokat, mert tudta, így hamar veszélybe kerülhet fáradságos munkával megteremtett lelki békéje.

XX.

Bernd Ralfner az utóbbi években, miután annyi csalódás érte, már csak a munkájának élt. Folyóparti otthonában olyan kényelmetlenül érezte magát, hogy alig várta a reggelt, amikor elindulhatott a kikötőben fekvő irodájába. Talált ugyan egy házvezetőnőt, akire rábízhatta a háztartást, és aki gondoskodott róla, hogy mindenütt rend és tisztaság legyen, ám meghitt, otthonos légkört ő sem tudott teremteni. Ezt az érzést Bernd csak abból az időből ismerte, amikor még egy fedél alatt élt Gondával. Csakhogy akkor még nem tudta értékelni.

Ahogy múlt az idő Gonda távozása óta, a férfi egyre többet gondolt rá, és egyre jobban hiányzott neki. Amikor esténként magányosan üldögélt odahaza, a kezébe vette a képét, és hosszan elmélyedt az asszony vonásainak tanulmányozásában.

Az idő múlásával Berndből igazi remete lett. Társaságba menni semmi kedve nem volt, mert ha néhányszor kénytelen volt részt venni valamilyen összejövetelen, észrevette, hogy a lányos apák és anyák feltűnően sokat foglalkoznak vele, miközben kapzsi szemmel méregetik. A fiatal hölgyek is igen gyakran epekedő pillantásokat küldenek felé, hiszen köztudott, hogy elvált a feleségétől. Egyikük-másikuk szívesen elfoglalta volna Gonda helyét az oldalán. Bernd azonban bizalmatlan maradt a nőkkel szemben. A bájos vonások mögött számító, hideg megfontolást vagy más becstelenséget vélt felfedezni, aminek semmi köze sem volt a szerelemhez és az emberi jósághoz. Nem, semmi esetre sem kötné az életét még egyszer egyelten asszonyéhoz sem. Úgysincs annak egyéb eredménye, mint keserves csalódás. Így élt tehát a magányos férfi a válása óta eltelt években, miközben kitartó szorgalmával hihetetlen mértékben felvirágoztatta a vállalatot. Soha még nem ment ilyen ragyogóan a Ralfner cégnek, mint ebben az időszakban, csakhogy neki nem telt öröme benne.

A hajnaltól gyakran késő éjszakáig tartó, pihenés nélküli munka egyszer csak rajta is megbosszulta magát. Az idegei felmondták a szolgálatot. Rosszul aludt, étvágya sem volt. Amikor a panaszai tűrhetetlenné váltak, orvoshoz fordult. A doktor határozottan ráparancsolt:

– Kikapcsolódásra van szüksége, méghozzá sürgősen. Egy ideig ne foglalkozzon a munkájával, hagyja most másra az üzleti ügyeket. Utazzon el öt-hat hétre valami téli üdülőhelyre, keressen víg társaságot, és pihenje ki magát a friss levegőn. Ha megfogadja a tanácsomat, újult erővel, egészségesen folytathatja a munkáját. Az embernek nem szabad visszaélnie az egészségével. Egy olyan elfoglalt üzletembernek, mint ön, olykor gondolnia kell a kikapcsolódásra is, ha nem szeretne időnap előtt megöregedni.

Mivel Bernd nem akarta kockáztatni a munkabírását, megszívlelte az orvos tanácsát, és elutazott Svájcba, különösebb úti cél és terv nélkül. Ide-oda utazgatott, ám sehol sem volt képes hosszabb ideig megmaradni. A nyugtalanság, nyilván megromlott egészségének következményeként, egyre tovább űzte. Így érkezett meg Sankt Moritzba.

Itt végre elhatározta, hogy marad néhány napig. Jól síelt, a téli sportok nem voltak ismeretlenek a számára. A házassága idején Gondával is elutaztak párszor Felső Bajorországba telelni. Felesége kitűnően korcsolyázott, de a síelésben is jól megállta a helyét.

Sankt Moritzban nagy volt a tömeg, habár még nem múlt el a karácsony. Bernd, ha csak tehette, itt is távol tartotta magát a társasági élettől, s csak hébe-hóba ment emberek közé. Mindennap hosszú sítúrákat tett a környéken, korcsolyázott vagy egyszerűen csak sétált a szabad levegőn. Ezekben a napokban új erőre kapott, s már sokkal fiatalabbnak, egészségesebbnek érezte magát. Az ételeket újra ízletesnek találta, és a szabad levegőn való tartózkodás eredményeképpen éjszakánként kitűnően aludt.

Egyik nap, amikor ismét hosszú sítúráról tért vissza a szállodába, látta, hogy egy szán állt meg a bejárat előtt. Ismerte már ezt a fogatot, a Maloja Palace-beli vendégeket fuvarozták időnként vele Sankt Moritzba. Anélkül, hogy figyelmet szentelt volna a látványnak, felment a szobájába átöltözni.

Amikor elkészült, az ablakhoz lépett, hogy onnét figyelje a kinti nyüzsgést. A hazatérő síelőket pásztázta éppen a tekintetével, amikor összerezzent, és tágra nyílt szemmel meredt egy karcsú ifjú hölgyre, aki drága bundában, karját egy úr karjába öltve közeledett a szálloda

felé.Megdörzsölte a szemét, hátha nem jól lát, aztán, mint aki álmodik, ismét a bundás

fiatalasszonyra meredt, aki izgatottan csevegett a kísérőjével.De hiszen ez Gonda!Bernd földbe gyökerezett lábbal állt, nem tudta levenni róla a szemét. Igen, ő volt az,

Gonda, ám ez az asszony most nem úgy festett, mint amikor az ő házában élt. Ez a bundás fiatal hölgy viruló, elbűvölő jelenség volt. A szeme csillogva tekintett kísérőjére, akivel élénk beszélgetést folytatott. Most elmosolyodott… igen, ez a régi Gondára emlékeztette, ám ő akkor még nem vette észre, milyen kedves, elragadó tud lenni ez a mosoly, bár furcsamód szíven is ütötte, ugyanis pici szomorúságot vélt észrevenni benne. Nem, bizonyára csak a képzelete játszik vele, hiszen az asszony boldognak látszik, kivirult és szép… igen, gyönyörű… Az arca kipirult, nyoma sincs rajta a sápadtságnak, s korántsem az a visszahúzódó, csendes árnyalak, ahogyan ő a régi Gondára emlékezett.

Bernd végigsimított forró homlokán, kebléből pedig mély sóhaj tört elő. Végre kivehetővé vált a férfi arca is Gonda oldalán… Bernd azonnal felismerte benne Frank Heroldot. Keserűen figyelte, milyen lovagiasan viselkedik Gondával, óvatosan vezeti, nehogy elcsússzon a simára fagyott úton.

Ralfner úgy zuhant vissza az ablak melletti karosszékbe, mint akit összevertek. Érezte, a lába nem bírja el a súlyát. Tehát helyesen következtetett, Frank Herold volt Gonda szíve választottja! Azóta biztosan a férje, hiszen olyan nagy egyetértésben, összehangolt léptekkel haladtak egymás mellett. Bizonyára a szállodába igyekeztek.

Leírhatatlan mindaz, ami ezekben a percekben végbement Bernd lelkében. Rádöbbent, hogy Gondán kívül soha más nőt nem szeretett. Szerette, anélkül hogy tudatában lett volna, mit érez iránta, s bután más asszony karjában kereste a boldogságot, amit egyedül csak nála találhatott volna meg. Még soha nem látta ilyen szépnek, elbűvölőnek volt feleségét, mint az imént. Igen, mert soha, de soha nem vetett őrá ilyen lelkes pillantást, és soha nem mosolygott rá ilyen felszabadultan, mint jelenlegi kísérőjére. Bárcsak egyszer is megtette volna… akkor ő is rájött volna, hogy akárhogy is van, a szíve csak érte dobog, és csupán hideg, tartózkodó viselkedése az, ami egy másik asszony karjába űzte.

Az is most vált világossá számára, hogy mindaz a nyugtalanság, amit évek hosszú során magával cipelt, nem volt más, mint a Gonda utáni emésztő vágyakozás. Minden egyéb ostoba érzéki csalódás volt csupán, betegség, amelyen át kellett esnie.

Igen, szerette Gondát, vágyódva, gyásszal a szívében szerette, és irigyelte a férfit, akivel összekötötte az életét. Most, hogy újra rátalált, és látta, hogy szebb, kedvesebb, mint valaha, úgy érezte, házasságuk idején vak volt, vak és ostoba.

Sajnos későn jött a felismerés, hisz Gonda közben már egy másik férfi hitvese lett, azé, aki utat talált a lelkéhez, és felszabadította benne mindazt, ami ott szunnyadt a lényében elrejtve mások elől. Késő bánat!

Bernd iszonyúan szenvedett a felismeréstől, és bármennyire vágyott is rá, hogy még egyszer szemtől szemben lássa, nem merészkedett ki a szobájából oda, ahol esetleg találkozhattak volna. Nem tudta rászánni magát a találkozásra, mert szégyellte magát előtte, s szégyellte a vakságát és az ostobaságát.

Ennyi év után szívét vad fájdalommal járta át elkésett szerelme az asszony iránt, akit egykor ő küldött el maga mellől. Magányában egy belső hang Gondáért kiáltott, aki a megmentője lehetett volna, és aki még értelmet tudott volna adni az életének. Csakhogy Bernd maga is belátta, hogy erre nincs remény, Gonda örökre elveszett a számára.

Az asszonynak természetesen fogalma sem volt róla, hogy Bernd Ralfner a szálloda vendége, és hogy az imént megpillantotta őt az ablakból. Ha csak sejti is a történteket, menekül, ahogy a lába bírja. Ehelyett gyanútlanul átment Frankkal a sportpályákhoz, mialatt Dorit a hosszú számít fáradalmait pihente ki a szobájában, és mivel egész testét átjárta a

hideg, forró teát rendelt. Eközben Gonda és Frank is megelégelték a nézelődést, és felkeresték szobáikat. Ebéd után azonnal indulni akartak vissza Malojára.

Mialatt Gonda mit sem sejtve ült az étteremben, Bernd kétségbeesetten tusakodott érzelmeivel, amelyek csak most váltak tudatossá benne.

Rettegett a Gondával való találkozástól, mégis vágyott rá, hogy újra lássa. Mit nem adott volna érte, ha valamilyen rejtekhelyről észrevétlenül megfigyelhette volna az asszonyt! Úgy érezte, ha még egyszer láthatná, és az emlékezetébe véshetné élénk, kipirult arcát, kedves, megnyerő vonásait, talán könnyebben elviselné a veszteséget. Ha egyedül lett volna, bizonyára odamerészkedik a közelébe. Csakhogy a férje ott volt vele, s ő nem tudta volna elviselni a találkozást azzal az emberrel, aki győzedelmeskedett felette. Ő, aki máskor olyan gyorsan határozott az élet bármely területén, most tanácstalanul tépelődött, és képtelen volt dönteni.

Égető fájdalmat érzett, amiért Gonda kizárta őt az életéből, mintha soha nem is lett volna szerepe benne. Bárcsak tudná, miért fáj ez most ennyire, amikor annak idején hidegen, nyugodt szívvel küldte el magától? Igaz, Gonda sem teketóriázott sokat, hanem fogta a holmiját, és visszament Hollandiába, mintha mi sem történt volna.

Eszébe jutott a nap, amikor utoljára látta. Lesütött szemmel, sápadtan ült vele szemben, amikor megemlítette neki a válást. Arcizma sem rándult, egyszerűen visszaadta neki a szabadságát, ami után ő annyira vágyakozott. Valóban ez volt az, amit annyira szeretett volna? Bernd előtt ma már hihetetlennek tűnt mindez. Gonda akkor nyugodtan, hűvösen kivonult a szobából, és aztán… aztán elájult.

Berndnek itt majdnem megállt a szívverése. Vajon mi volt az oka, hogy Gonda akkor elvesztette az eszméletét? Valóban csak a vérszegénység okozta? Nem az izgalom, a felindultság idézte elő, amit talán titkolni próbált előtte?

Egy ideig eltöprengett ezen, aztán hirtelen világosság gyúlt az agyában. Milyen szamár volt, hogy erre nem jött rá hamarabb! Hát persze, hogy felzaklatták a történtek, csak nem akarta kimutatni! Boldog volt, mert visszakapta a szabadságát, s ez annyira felizgatta, hogy elvesztette az eszméletét. Ez már jobban beleillett a képbe, mint az, ahogy először gondolta, hogy érzéketlenül, egykedvűen kivonult a szobából.

És amikor sírva fakadt egy Jáváról érkezett levél kapcsán… örömkönnyek voltak azok, örömkönnyek, amiért végre szíve választottjáé lehet.

Vajon hogy kerülhetett most ide? Talán európai pihenőn vannak a férjével, de az is lehet, hogy már régóta nem élnek Jáván, hanem hazaköltöztek Amszterdamba.

A férfi sokáig ült, kínzó gondolataiba merülve. Nem tudta, mennyi idő múlt el közben. Az étkezés idejét elmulasztotta, de mit számított ez! Csak akkor eszmélt fel, amikor odalentről, a szálloda bejárata elől hangokat hallott. Mintha Gonda hangja lett volna… Gyorsan felállt, és a függöny mögül óvatosan kikémlelt. És ekkor ismét megpillantotta Gondát. Éppen beszállt a malojai szánba. Vagy úgy! Tehát Malojáról jött át, nem ebben a szállodában lakik, ahogy remélte, és amitől félt is egyben.

Látta, hogyan burkolja be Frank Herold gondosan egy prémtakaróba, s helyez melegítőpalackokat a lába alá. Azután még egy másik hölgyet is besegített a szánba, akiről ugyanígy gondoskodott. Bernd az ő arcát nem láthatta, mert eltakarta a bunda feltűrt gallérja és a kalap, amit a homlokába húzott. Nem is érdekelte különösebben a hölgy kiléte, ő csak Gondát figyelte. Szerette volna még egyszer látni a mosolyát, ám az asszony most nagyon komoly volt, tekintete pedig a távolba révedt.

Végül Frank Herold is beszállt, és a szán tovasiklott.Bernd kétségbeesett tehetetlenséggel nézte. Az nem lehet, hogy ismét szem elől veszítse

Gondát anélkül, hogy akár egyetlen szót is váltott volna vele! Szinte bénultan állt az ablaknál, és égő szemmel meredt a szán után, amíg csak el nem tűnt. Utána magába roskadt, és tehetetlen bábként adta át magát a rátörő fájdalomnak.

Mennél tovább ült ott, annál világosabbá vált számára, hogy valami úton-módon szerét kell ejtenie egy találkozásnak Gondával. Mindenképpen a férje nélkül, kettesben akart beszélni vele. A bocsánatáért akart esedezni, amiért egyszer, őrült elvakultságában elengedte maga mellől. Bárhogy vélekedett is Gonda akkor, ez mindenképpen olyan sértés volt a számára, amiért a bocsánatát kell kérnie. Bizonyára nagyon lovagiatlannak tartotta a viselkedését, azért is utasította vissza a barátságát, amit ő oly „nagylelkűen” felajánlott neki. Teljesen természetes, hogy nem akart kapcsolatban maradni egy ilyen emberrel. Bernd elhatározta, hogy megkéri, borítson fátylat a történtekre, s talán… talán a bocsánatát is elnyerheti. Nem akarta, hogy az asszony megvetéssel gondoljon rá. Ha erről bizonyosságot szerez, talán visszanyeri a lelke nyugalmát.

Gondolatai egymást kergették az agyában. Egyedül töltötte az estét, ilyen állapotban nem tudott emberek közé menni.

Azon az éjszakán egy szemhunyásnyit sem aludt. Nyugtalanul dobálta magát az ágyon, s csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor megszületett benne a döntés, hogy másnap elutazik Malojára. Azonnal cselekednie kell, mert attól tartott, hogy Gonda már nem időzik ott sokáig.

XXI.

Gonda, Dorit és a férje visszamentek a Maloja Palace-ba, ahol a kis Bernd kitörő örömmel fogadta őket. Szeretetének megnyilvánulásaiból bőven kijutott még „Frank bácsinak” is. Csodálatos dolgokat mesélt a szánkójáról, amit Gondától kapott, és egy hóemberről, amit az édesanyja távollétében Katje épített neki. Délután azonban már elfogta a vágyakozás az édesanyja után, és mivel éppen nem voltak kéznél, Doritje néni és Frank bácsi után is. Így amikor megérkeztek, legalább egy negyedóra telt el puszikkal, ölelésekkel.

Gonda boldog volt, hogy viszontlátta a kisfiát. Mindig nehezére esett elválni tőle, de szerette volna elkísérni a barátait Sankt Moritzba, viszont a hosszú szánút a nagy hidegben talán kikezdte volna a gyermek egészségét. Miután együtt teáztak, sétáltak egy kicsit a kivilágított sétányon, majd elérkezett az idő, hogy átöltözzenek a vacsorához.

Időközben Katje lefektette Berndet, és amikor Gonda elkészült az átöltözéssel, még egyszer odament a kiságyhoz, hogy mint minden este, imádkozzon a kisfiával, és jó éjt kívánjon neki. Mindez jó alkalom volt még egy kis gyengédségre. A kis Bernd, ahogy Gonda tanította, ma is így fejezte be esti imáját:

„Édes jó Istenem, óvd meg minden bajtól az én kedves édesapámat is.”E szavaknál a kisfiú nem sokat törte a fejét. Egyszer-kétszer megkérdezte ugyan a

mamáját, hogy mi az az édesapa. Sokáig azt hitte, hogy van der Straaten úr az, mivel ő volt az egyetlen a környezetében, akit apának szólítottak. Gonda megmagyarázta neki, hogy mindenkinek van édesapja, ahogy neki is édesanyja. Erre Bernd megkérdezte, hogy hol van az ő apukája. Gonda szíve összefacsarodott a kérdés hallatán, de aztán összeszedte magát, és a lehető legnyugodtabb hangon így válaszolt:

– Édesapád messze van, nagyon messze, és te majd csak akkor fogod látni, ha nagy leszel.Bernd ebbe bele is törődött, és ettől kezdve minden este belefoglalta imájába az apját is.

Nem nagyon tudott mit kezdeni az édesapa fogalmával, s a név említése semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle. Amikor megtiltottak neki valamit, és azzal vigasztalták, hogy majd megteheted, ha nagy leszel, mindig hozzáfűzte: „Akkor találkozom majd az édesapámmal is.”

Miután Gonda elköszönt a kisfiától, lement az étterembe, ahol Heroldék már várták. A vendégek közül sokan felfigyeltek a két csinos, szép arcú hölgyre, ebben az időszakban ugyanis nem volt túl nagy a választék ifjú hölgyekből a szállodában. Doriton és Gondán kívül mindössze egyetlen bájos arcot lehetett látni az étteremben, egy fiatal német hölgyét, aki

zenekiadó férjével éppen nászúton tartózkodott, így nem volt meglepő, hogy a jelenlévő férfiak mind egy szálig leplezetlenül megcsodálták a szép hölgyeket a teremben. Dorit és Gonda azonban ügyet sem vetettek rájuk, hanem egész idő alatt élénk beszélgetést folytattak Frankkal.

Vacsora után átvonultak az olvasóterembe. Friss lapok érkeztek, és amíg Frank Herold elszívott egy szivart, a barátnők elmélyedtek a képes újságok tanulmányozásában.

Gonda karosszékében hátradőlve egy újságot lapozgatott. Hirtelen felegyenesedve egy fényképre meredt. Frank és Dorit meglepve néztek rá.

– Mi baj, Gonda? – kérdezte Dorit.Frank is aggódva tekintett az asszony sápadt arcára, aki az izgalomtól szólni sem tudott,

csak remegő ujjal rámutatott az egyik képre. Frank és Dorit odahajolt, és egy hölgyet meg egy urat láttak elegáns úti öltözetben, amint egy hajó fedélzeti korlátjának támaszkodnak.

– Kik ezek, Gonda, és miért izgattad fel magad ennyire? Hiszen te remegsz! – mondta Dorit, s komolyan aggódni kezdett barátnőjéért.

Az asszony igyekezett összeszedni magát. Még egyszer megvizsgálta a képet, és újra elolvasta az aláírását:

„Hans Jansen, a híres filmcsillag és neje, Rita Jansen-Hardy, ugyancsak ismert és népszerű filmszínésznő, hazaúton New Yorkból Hamburg felé, sikeres amerikai turnéjuk után. A művész házaspár visszatér Berlinbe, ahol mindkettőjükre ígéretes filmszerepek várnak.„

Gondát mérhetetlenül felizgatta a hír. A kép kétségtelenül Rita Hardyt ábrázolta, a képaláírás pedig mint Hans Jansen, a híres filmcsillag feleségét említette. Mit jelentsen ez? Ezek szerint Rita Hardy és Bernd nem házasodtak össze?

Gonda, miután úrrá lett feldúltságán, elmagyarázta barátainak, hogy mi izgatta fel ennyire.Dorit fellélegzett.– Istenem, Gonda, alaposan rám ijesztettél! Már azt hittem, valami szerencsétlenség ért

újra. Hogy tudod magad így felizgatni ezen a képen?Gonda kezét vadul dobogó szívére szorította.– Hát nem érted, Doritje? Ezek szerint Bernd nem vette feleségül ezt a Rita Hardyt.

Nyilván közbejött valami. Következésképpen nagyon boldogtalan lehet, hiszen olyan nagyon szerette.

Dorit elégedetten összecsapta a kezét.– Nos, akkor megkapta a büntetését, amiért ilyen kegyetlenül megkínzott téged. Kérlek

szépen, ezen igazán kár felizgatnod magad!Gonda tekintete az izgalomtól szinte elfeketedett, finom vonalú ajkát pedig megremegtette

a visszatartott sírás.– Hát nem érted meg, Doritje, hogy csak azért viseltem el mindezt a szenvedést az elmúlt

évek során, mert azt hittem, ezzel szolgálom az ő boldogságát? Ez volt az egyetlen, ami a történtek ellenére némi tartást, vigaszt nyújtott számomra. Csak ezért tudtam elviselni mindazt, amit a sors rám mért, és ami különben meghaladta volna az erőmet. Erre most kiderül, hogy minden másképp történt. Rita Hardy máshoz ment feleségül. Bernd ezek szerint nagyon boldogtalan lehet, mert hűtlenül elhagyta, akit olyan mérhetetlenül szeretett.

Frank megfogta Gonda kezét.– Nyugodjon meg szépen, Gonda asszony! Talán nem is így történt, talán egész másként

kapcsolódnak össze a szálak. Ha ez megnyugtatja, titokban megtudakolom, hogyan alakult Bernd Ralfner sorsa.

Gonda felsóhajtott.– Hogyan szerezhetnék bizonyosságot arról, hogy mi történt vele az elmúlt néhány év

alatt? Félek, nagyon sok szenvedésben volt része.– A legrosszabb esetben magam utazom Hamburgba, és utánanézek a dolognak. Esetleg

személyesen is felkeresem. Majdcsak találok valami ürügyet, hogy üzleti ügyben beszéljek vele. Majd azt mondom neki, hogy már évek óta nem állok a kegyed szolgálatában, ami lényegében meg is felel az igazságnak, ezután pedig megtudakolom tőle, amit kegyed a saját nyugalma érdekében tudni szeretne. Nyugodjon meg, bizonyságot szerzek az ügyben, anélkül hogy Ralfner úr sejtené, kinek a megbízásából cselekedtem.

Gonda hálásan megszorította a kezét.– Hogyan köszönjem meg, kedves barátom? Ugye, megért? Te is megértesz majd, Dorit.

Higgyétek el, zokszó nélkül elviseltem mindent, csak azért, mert azt hittem, áldozatvállalásommal szabaddá tettem számára az utat a boldogsághoz. Ha mégsem sikerült neki, és magányosan, elhagyatottan él, akkor nem titkolhatom el előle tovább, hogy van egy fia. Akkor meg kell tudnia.

Frank megcsókolta a kezét, Dorit pedig meghatottan nyelte a könnyeit, miközben átölelte a vállát.

– Jaj, Gonda, attól tartok, önzetlenségedben odáig mész, hogy odaadod a fiad ennek az embernek, csakhogy visszaadd neki a boldogságot és az életbe vetett hitét.

Gonda elsápadt.– Nem, nem, ez természetesen nem jöhet szóba. A fiamtól nem választhat el. De tudja meg,

hogy fia van, néha-néha láthassa is, ha akarja. Természetesen csak akkor, ha tényleg magányos. Hiszen az is lehet, hogy más asszonyt vett feleségül, hogy… Jaj, hiszen azt sem tudom, mi minden történt vele az évek során!

– Gondoskodom róla, hogy mindenről értesüljön, Gonda asszony. Nem szeretném sokáig kétségek között hagyni, ezért a közeli napokban elutazom Hamburgba. Kegyed itt marad Dorittal, én pedig, amilyen gyorsan csak lehet, visszatérek.

Gonda könyörgő pillantást vetett barátnőjére.– Nem haragszol rám, amiért néhány napra elválasztalak a férjedtől?Dorit megrázta a fejét.– Nem, dehogyis, ha téged megnyugtathatunk vele. Gonda hálás köszönetet mondott

barátainak, és a megértésüket kérte, majd úgy döntött, visszavonul. Első útja a fia ágyacskájához vezetett, csak ott lelhetett most nyugalomra. Órák hosszat ült mellette, és nézte a gyermeket, ahogy békésen aludt. Bernd apró kezecskéjét ökölbe szorította, mintha valami láthatatlan ellenséget fenyegetne.

Gonda szemét égették a visszafojtott könnyek. Gondolatban újra odahaza járt, az Alster-parti villában. Vajon mi történhetett, hogy Rita Hardy nem lett az utóda? Bernd bizonyára sokat szenvedett miatta, hiszen olyan forrón szerette.

Tapasztalatlanságában ugyan mit tudhatott Gonda a vad vágyakról, amelyek olykor lángra lobbantják a férfiszíveket, a belőlük fakadó érzelem azonban nem tartós, gyorsan kialszik, akár a szalmaláng. Bernd fájdalmát az övéhez mérte, és még a sajátjánál is jobban megviselte. Újra szívesen magára vállalt volna bármit, csak hogy a férfit boldognak tudja. Azon az éjszakán, akárcsak Bernd Ralfner, ő sem tudott aludni, s gondolataik egybefonódtak valahol a végtelenben. Nem tudhatta, hogy a férfi közelebb van hozzá, mint gondolná, sőt amióta meglátta őt az ablakból, elemészti a vágy utána. Milyen könnyűvé vált volna egyszeriben a szíve, ha tudja, hogy Bernd csakis őmiatta szenved.

Másnap Gonda sápadtan jelent meg a reggelinél. Frank közölte vele, hogy döntött: már másnap elutazik Hamburgba. Hogy a házaspárt lehetőleg ne zavarja, Gonda kijelentette, hogy nem vesz részt aznap a korcsolyázásban, így azok reggeli után nélküle mentek a szálloda mögötti jégpályára.

Bernd a szánkójával volt elfoglalva, Katje pedig ott volt a közelében, hogy segítsen neki, ha kell.

Gonda a síléceit vette magához. Kicsit szeretett volna a szabadban csúszkálni. Úgy döntött, egyedül nem merészkedik messzire a szállodától. Bernd el akarta kísérni, ám édesanyja a síléceken természetesen nem vihette magával. Ehelyett azt javasolta, hogy Katjéval menjenek fel a Maloja csúcsig, ahol találkozhatnak vele. Onnan aztán leszánkázhatnak egészen a szállodáig. Bernd örömmel beleegyezett, így az édesanyja elindulhatott síelni. Katje maga után húzta a kis Berndet szánkón, de ők természetesen sokkal lassabban haladtak.

Gonda gyorsan siklott a csillogó havon, és megpróbált megfeledkezni szívének új bánatáról. Az volt az érzése, talán elfuthat előle, ha elég gyorsan repül a síléceken. Mindössze félórányi ideje volt, ha a kisfiával egyszerre akart a csúcsra érkezni, gyakorlott síelő lévén azonban ezalatt sokkal nagyobb utat tehetett meg, mint ők.

Az ösvény szinte néptelen volt, mindössze két sífutó férfival találkozott. Gonda már korábban is megcsodálta a két Maloja Palace-beli férfi ügyességét. Azon a napon azonban ügyet sem vetve rájuk siklott végig a behavazott sípályán. Pontosan félóra múlva ért oda a megbeszélt helyre, és mindjárt le is csatolta a léceit. Bernd és Katje még nem érkezett meg. A szikrázó napsütésben odasétált a kilátó korlátjához, és lenézett a hegyektől körülzárt, behavazott völgybe. Csodálatos kilátás nyílt innen Monté del Fornóra, amely a Maloja hegy mögött mintegy védelmezőén emelkedett a magasba. Odalenn a halászok kunyhói álltak, akik nyáron a hivatásuknak éltek, télen pedig szánon szállították a vendégeket.

Gonda annyira belefeledkezett a fejedelmi látvány csodálatába, hogy nem is vette észre az urat, aki a kilátó ablakánál ült, és frissítőt fogyasztott.

Bernd Ralfner volt az, már kora reggel a szánnal jött át Sankt Moritzból. Attól félt, hogy Gonda elutazik anélkül, hogy viszontlátta volna. A Maloja Palace-ban a portásnál érdeklődött, hogy ott szállt-e meg egy bizonyos Frank Herold nevű úr a feleségével, amire igenlő választ kapott.

Ezek után Bernd még szilárdabban meg volt róla győződve, hogy Gonda Herold felesége. Megköszönte a portásnak a felvilágosítást, és köszönetét busás borravalóval alátámasztva megkérte, ne árulja el, hogy valaki érdeklődött a vendég házaspár után. Csak azt akarta ellenőrizni, nem tévedett-e, amikor őket vélte látni előző nap. A portás biztosította a hallgatásáról, és be is tartotta az ígéretét.

Bernd, hogy valamivel elüsse az időt, felsétált a csúcsra, és alig akart hinni a szemének, amikor a kilátóhoz közeledő alakban felismerte Gondát. Boldogan vette tudomásul, hogy egyedül van, s hogy bizonyára pihenőt akar tartani, mert máris lecsatolta lábáról a síléceket.

Amikor látta, hogy a kilátó korlátja felé indul, ahol az imént ő maga is elidőzött, gondolkodás nélkül utánaeredt, hogy kihasználja az alkalmat, amikor kettesben lehet vele.

Gonda nem vette észre Bernd közeledését. Azt hitte, egészen egyedül van, és ismét kínzó magány és elhagyatottság lett úrrá rajta, erősebben, mint valaha. Vigasztalan pillantással nézett le a völgybe, amikor váratlanul egy hang ütötte meg a fülét, egy hang, amelyet ezer közül is felismert volna.

– Gonda!Összerezzent, és annak ellenére, hogy érzéki csalódásnak hitte, hátrafordult. Sápadtan

megingott, és el is esett volna, ha Bernd el nem kapja.A férfi arcán, amelyet Gonda, mintha álmodna, közvetlenül maga előtt látott, erős

felindultság tükröződött.– Gonda! Gonda! Csak még egyszer látni akartalak, bocsáss meg, ha megijesztettelek.

Láttalak tegnap Sankt Moritzban, és később is, amikor elmentél a Maloja Palace szánján. Egész éjjel nem hunytam le a szemem… annyira húzott hozzád valami… Bocsánatodat kell kérnem azért, amit ellened elkövettem.

Gondának minden erejére szüksége volt, hogy valamelyest összeszedje magát. Tökélyre fejlesztett önuralma most sem hagyta el, miután felocsúdott első ijedségéből, amelyet volt férje hirtelen felbukkanása okozott. Az arca elfehéredett, de nem sikerült olyan hűvös

pillantást vetnie a férfira, amilyet a büszkesége megkövetelt volna. Látta, hogy Bernd halántéka őszülni kezdett, bizonyára Rita Hardy elvesztése felett érzett bánatában, s ettől a látványtól megremegett.

Igyekezett hangjának határozott színezetet kölcsönözni, amikor halkan megszólalt:– Nem kell a bocsánatomat kérned, nincs semmi, amit meg kellene bocsátanom. Milyen

különös, hogy itt találkozunk és éppen ma… Tegnap este, amikor Sankt Moritzból visszatértünk, láttam egy képesújságban, hogy Rita Hardy egy filmszínész felesége lett, és… akkor rád gondoltam. Szerettem volna tudni, hogy… hogy te vajon megtaláltad-e a boldogságot?

Bernd nem tudta levenni róla a tekintetét. Úgy érezte, az asszony vonásait egész életére emlékezetébe kell vésnie, és nem értette, hogy lehetett olyan vak, hogy Gondát érzéketlennek tartsa. Persze, amióta nem látta, nagyon megváltozott… és ilyen feldúltnak, mint ma, még sohasem látta. Noha észrevette, hogy nyugalmat erőltet magára, azt is látta, hogy sápadt arca meg-megremeg a visszafojtott sírástól. Most már nem tévesztette meg az asszony hűvös viselkedése, hisz tudta, hogy a merev álarc a valódi érzelmeket hivatott eltakarni. Boldogsággal töltötte el az asszony belső nyugtalansága, ami ez esetben nem kerülte el figyelmét, hiszen az elmúlt évek alatt volt ideje bőven elmélyülni a lelke titkaiban, amihez nagy segítséget nyújtottak a Faust lapjain talált széljegyzetek.

Az egykori házastársak izgalomtól remegve néztek egymás szemébe. Gonda hátrált egy lépést, és Bernd nem mert közelebb lépni hozzá, aki már más férfi felesége volt.

– Hogy megtaláltam-e a boldogságot? – szólalt meg végre. – Nem, Gonda, mert az asszony, aki miatt visszakértem tőled a szabadságomat, hazudott és megcsalt, és még mielőtt észbe kaptam volna, már ki is aludt bennem a hirtelen fellángolt szenvedély… szalmalángnak bizonyult csupán. Ahogy elmentél tőlem, gondolkodóba estem. Rájöttem, hogy a távozásoddal mindent elveszítettem, és megértettem, hogy korántsem voltak komolyak, őszinték azok az érzelmek, amelyek Rita Hardyhoz húztak. Igen, most, hogy ez az őrültség elmúlt, már tudom, hogy egyedül a te hűvös viselkedésed, büszke tartózkodásod volt az, ami miatt Rita Hardy karjaiban kerestem vigasztalást. Amióta elmentél, kimondhatatlanul vágyódom utánad, ahogy valami fennkölt, valami gyönyörűen tiszta után sóvárog az ember, ami igazán soha nem volt az övé. Sajnos nem voltam sem elég ügyes, sem elég türelmes, hogy felfedezzem a benned szunnyadó értékeket. Egy könyv, amit otthagytál, nyitotta fel a szemem… abból jöttem rá, hogy mi mindent titkoltál el előlem, mert nyilván nem tartottál rá méltónak, hogy szellemed és lelked gazdagságába beavassál. És tegnap, amikor olyan váratlanul viszontláttalak, keserű fájdalommal kellett tudomásul vennem, hogy egy másik férfinak sikerült az, ami nekem nem, s neki megadatott melletted a boldogság. Nem mertem tegnap a szemed elé kerülni, szégyelltem magam. Mégis kimondhatatlanul vágytam rá, hogy még egyszer lássalak, és a bocsánatodat kérjem, amiért megsértettem a büszkeségedet, amikor visszakértem tőled a szabadságomat. Annyit szenvedtem már, hogy nem tehettem mást, utánad jöttem. Elnyertem méltó büntetésemet, amiért megbántottalak, hiszen azóta rájöttem, hogy szeretlek, és minden porcikámmal utánad vágyakozom. Mindig is téged szerettelek, nem ismertem fel azonban magamban ezt az érzést, mert hidegnek, lelketlennek tartottalak. Bocsásd meg, hogy ezt mondom, most, amikor már késő, amikor már más férfi felesége vagy.

Ralfner a fájdalomtól összetörten elhallgatott, és lehajtotta a fejét.Gonda úgy érezte, álmodik, nézte a megrendült férfit, és hinni is alig merte, amit hallott.

Meglepetésében egyetlen hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán.Egyikük sem vette észre, hogy a behavazott úton egy asszony közeledik. Szánkót húz maga

után, amelyen egy dundi kis legényke trónol fehér gyapjúöltözetben, fülére húzott fehér sapkában, és a magaslatot kémleli. A kis Bernd pillantotta meg először az édesanyját.

– Mami! Mami! Itt vagyok! – ujjongott fel.A két felnőtt felocsúdott a rájuk nehezedő hallgatásból. Gonda odasietett a szánkóhoz,

magához ölelte a kisfiút, és utasította a dadust, hogy menjen a kilátó éttermébe, és rendeljen valami frissítőt magának. Ahogy ott állt, karján a gyermekével, Gonda szeméből előtörtek a megváltó könnyek. Sírva csókolgatta, becézgette a csodálkozó gyermeket. Ezt látva, a kis Bernd fenyegető pillantást vetett az idegenre.

– Te, bácsi! Mit csináltál az én mamimnak, hogy sír? – kiáltotta.Bernd Ralfner tágra nyílt szemmel meredt Gondára és a gyermekre, majd lassú,

bizonytalan léptekkel közelebb ment hozzájuk.– Azt, hogy férjed van, tudtam, láttalak vele tegnap. Megismertem Frank Heroldot, a

hajdani igazgatódat. Régóta sejtettem, hogy ő lesz a férjed. De… de hogy anya is lettél… akkor legalább te megtaláltad a boldogságot – mondta kiszáradt torokkal.

Gonda sírástól meg-megránduló arcát kisfia arcocskájához szorította, aztán mély lélegzettel felegyenesedett, és könnyes szemét Berndre függesztette.

– Tévedsz, Frank Herold nem az én férjem, hanem Dorit van der Straatené. Nem láttad őt velünk, a szánban? – kérdezte remegő hangon.

Bernd végigsimított a homlokán.– Nem… csak téged láttalak. Tehát nem Frank Herold a szerencsés, aki elnyerte azt a

kincset, amelyet őrült elvakultságomban eltékozoltam? Megkérdezhetem, hogy ki az utódom?Gonda könnyei elapadtak, tekintete felragyogott. Látta, hogy Bernd valóban szenved

miatta, és ha így van, akkor szereti, akkor végre elnyerte a szerelmét. A lelkében felzúgtak a harangok.

– Nincs utódod, Bernd – mondta reszkető hangon. –Nem mentem újból férjhez.Ralfner felegyenesedett, miközben égő szemmel meredt rá.– Nem mentél újra férjhez? És… és ez a gyerek?Az asszony mély lélegzetet vett, szemében pedig valami eddig ismeretlen, szent tűz

lobogott. Tudta, rajta a sor, megvan hozzá a hatalma, hogy egyetlen szóval boldoggá tegye a sokat szenvedett férfit. Szinte földöntúli fény ragyogott az arcán.

– Ő a te fiad, Bernd.A férfi megtántorodott, mint aki mindjárt összeesik. Az arca hamuszürkére váltott. Lelke

mélyéig megrendülve úgy sóhajtott fel, akár egy sebzett vad. Egyetlen szót sem tudott kipréselni az ajkán.

– Mami, fáj valami szegény bácsinak? – kérdezte a kis Bernd, és nagy, ijedt szemmel nézett az idegenre.

Gonda leengedte a földre.– Menj oda hozzá, kicsim, és mondd meg neki, hogy hívnak és azt is, hogy

szereted – mondta fojtott hangon.A kis Bernd engedelmesen odalépett a nagyhoz, bájosan mosolyogva a kezét nyújtotta, és

így szólt:– Bernd Ralfnernek hívnak, és szeretlek, szegény bácsi. Ne légy szomorú!Ralfner Gondára nézett, látta, hogy az asszony szemében ott ragyog a hűség és a szerelem,

aztán, mint valami roppant törékeny kincset, meghatottan a karjára vette a kisfiút. Úgy nézett a pirospozsgás gyermekarcra, mintha csodát látna… és rokon vonásokat fedezett fel rajta. A keblében vihar tombolt. A szemét elfutották a könnyek, majd elhaló hangon megszólalt:

– Mondj valamit, Gonda… légy irgalmas, és magyarázd meg ezt nekem!Gonda összekulcsolt kezét a szívére szorította, és belekezdett:– Emlékszel arra a napra, amikor visszakérted tőlem a szabadságodat? Éppen aznap

határoztam el, hogy megmondom, gyermeket várok. Miután azonban bevallottad, hogy szereted Rita Hardyt, megtartottam magamnak a titkot… nem akartalak boldogtalanná tenni azzal, hogy a születendő gyermek által magamhoz láncoljalak. Ha ecsetelni próbálnám, mit éreztem akkor… nézd, Bernd, most félreteszem minden büszkeségem, és bevallom, hogy szerettelek, szerettelek az első perctől fogva, ahogy megpillantottálak Amszterdamban az

édesapám dolgozószobájában, de túl félénk voltam hozzá, hogy kimutassam az érzelmeimet. Büszkén, tartózkodóan viselkedtem veled, mert tudtam, hogy nem szeretsz. Mindig abban reménykedtem, hogy egy nap mégis elnyerem a szerelmedet. Amikor rájöttem, hogy gyermekünk lesz, szinte már biztos voltam a dolgomban. Ekkor jelentetted be, hogy mást szeretsz. Képtelen voltam tovább elviselni e reménytelen szerelem kínjait… emlékszel, elvesztettem az eszméletemet. Elmenekültem a házadból, mert nem tudtam volna még egyszer a szemedbe nézni… és eltitkoltam előled, hogy gyermeket várok. Egyedül akartam boldogulni, nem akartam útjába állni a te boldogságodnak. Levelezni sem akartam veled, mert úgy éreztem, nem élem túl a napot, amikor megtudom, hogy feleségül vetted Rita Hardyt, és azt sem akartam, hogy értesülj a gyermekünk születéséről. Ezért úgy döntöttem, hogy Jávára települök. Eleinte csak addig akartam titokban tartani előtted Bernd születését, amíg feleségül nem veszed Rita Hardyt, de aztán eszembe jutott, hogy talán tőle is lesznek gyermekeid, és nem akartam, hogy a fiamnak osztoznia kelljen velük az apja szeretetén, így aztán végleg hallgatásba burkolóztam. Bocsáss meg… nem gonosz szándék vezérelt. Amikor azonban tegnap megpillantottam az újságban, hogy Rita Hardy máshoz ment feleségül, aggódni kezdtem érted. Megkértem Frank Heroldot, hogy utazzon Hamburgba, és tudakolja meg, boldog vagy-e, és hogy Rita helyett feleségül vettél-e valaki mást. Úgy döntöttem, ha nemleges választ kapok, akkor megírom, hogy van egy fiad. Most már mindent tudsz.

Bernd érzelmek viharát végigszenvedve hallgatta meg Gonda elbeszélését anélkül, hogy csak egy pillanatra is levette volna a szemét az arcáról, amelyet még sohasem látott ilyen szépnek. Ezután a gyermekkel a karján odalépett hozzá, és megkérdezte:

– Gonda, meg tudsz nekem bocsátani? Hidd el, fogalmam sem volt róla, mekkora fájdalmat okoztam neked. Most már tudom, mert én is átéltem. Amióta tegnap megláttalak a vélt férjed karján, sokat levezekeltem. Mondd meg, kérlek, azóta teljesen kihunyt a szívedből az irántam érzett szerelem?

Gonda olyan pillantással nézett rá, ami a lelke mélyéig megrendítette a férfit.– Soha nem fogok mást szeretni, csak téged.Bernd ekkor a gyermekkel a karján magához ölelte az anyát is.– Kisfiam, kicsi Berndem, mondd meg a maminak, hogy jöjjön vissza hozzám, veled

együtt, szeretett gyermekem! Mondd te a maminak, mert akkor megteszi!– Vannak lovaid? – puhatolózott a kicsi Bernd.– Mindenem, mindenem van, amit csak akarsz – válaszolt az apa elfúló hangon, és

könyörögve Gondára nézett.– És lovagolhatok majd a válladon, ahogy Frank bácsinak és Reinhard bácsinak? – faggatta

Bernd tovább.A férfi szorosan magához ölelte.– Ahányszor csak akarod, kisfiam.A kis Bernd erre egyik karjával az anyját, a másikkal az apját ölelte magához.– Mami, ha vannak lovai, és lovagolhatok a vállán, akkor elmehetünk vele. Ki vagy te,

bácsi?– Az édesapád, kicsi Bernd – felelte a férfi rekedten a felindultságtól.Bernd erre őszintén elámult.– Ó, mami, akkor én már nagy vagyok? Hiszen te mondtad, hogy ha majd nagy leszek,

találkozom az apukámmal!Gonda elmosolyodott.– Nem, kicsim, még nem vagy nagy, de amiért minden este olyan szépen imádkoztál a

Jóistenhez, hogy óvja meg az édesapádat, ezért már most elküldte neked.– Ó, de jó… most majd szépen megköszönöm a Jóistennek!Gonda, a férje forró pillantásától fülig pirulva, megcsókolta a fiát.– Ne felejtsd el, Bernd! A Jóistentől ezzel csudaszép ajándékot kaptál.

– Akarsz a szeretett kisfiam lenni, és a mamival együtt hozzám jönni? – próbálta gyöngéd kedveskedéssel elnyerni gyermeke szívét az apa, s közben még mindig úgy nézett rá, mint valami mesebeli csodára.

Bernd az apja arcához dörzsölte az orrocskáját.– Hááát… ha vannak lovaid, és nem engeded többé sírni a mamit, akkor szeretlek.A férfi Gondára nézett. Az asszony szeméből kiolvasta mindazt, amit tudni akart. Reszkető

sóhajjal ölelte magához az asszonyt és gyermekét, majd forró csókot nyomott Gonda ajkára.– Nem, fiam, édesanyádnak soha többé nem lesz oka a sírásra. Te meg én nagyon fogjuk

szeretni, és elfeledtetünk vele mindent, amit ellene elkövettem. Gonda, kedvesem, álmodni sem mertem volna, hogy egyszer még ekkora boldogságban lesz részem!

A kis Bernd igyekezett kibontakozni apja ölelő karjából. Újra szánkázni akart, s Katjét szólította. A szülei kéz a kézben követték. Alig győzték elmondani mindazt, amit hosszú éveken keresztül elhallgattak egymás elől…

Amikor Katje a szánkóval együtt megjelent a kilátó ajtajában, a kis Bernd odafutott hozzá, és felpattant a szánkóra.

– Képzeld, Katje, van apukám! Nézd ott azt a magas bácsit, ő az! – kiáltotta büszkén.Katje ámulva nézett Bernd Ralfnerre. Gonda szólt neki, hogy indulhat vissza a kisfiúval a

Maloja Palace-ba.Gonda meghitten Bernd karjára támaszkodott. A férfi újra meg újra megcsókolta a kezét,

és szerelmes pillantásokat küldött felé. Gonda végre boldog volt, hisz hallhatta férjétől azokat a becéző szavakat, amelyek után eddig mindhiába sóvárgott. Mindkettőjük szívét betöltötte a hála, hogy ennyi év bolyongás után a sors mégiscsak egymáshoz vezette őket.

A Maloja Palace irányából Frank és Doris jött feléjük. A kis Bernd nagy hangon tudatta velük, hogy apát kapott, akinek lovai is vannak, és akihez odaköltöznek a mamival.

A házaspár hitetlenkedve nézte őket, ahogy kart karba öltve közelednek a behavazott úton.Gonda kiszabadította magát férje karjából, és Dorit nyakába borult.– Doritje, drága barátnőm, olyan boldog vagyok! A férjem szeretné, ha visszamennénk

hozzá a kisfiámmal. Szeret, Doritje, csak engem szeret, és ugyanúgy vágyódott utánam, mint én őutána. Minden egyéb tévedés volt csupán. Azt hitte, feleségül mentem valaki máshoz, különben már régen hazavitt volna – törtek fel belőle felhevültén a szavak.

Dorit és Frank megilletődve néztek előbb rá, aztán meg Bernd Ralfnerre. A lázas kérdéseket magyarázkodás, majd parolázás és nagy-nagy öröm követte. A kis Bernd mindenből ki akarta venni a részét, és azt követelte az édesapjától, hogy lovagoltassa meg a vállán. Bernd Ralfner gyorsan megtanulta teljesíteni a fia kéréseit. Felemelte a vállára, és arcát a puha kis gyermektesthez szorította. Még soha életében nem érezte magát ilyen boldognak, mint azon a napon. Akár egy hullám, úgy ragadta magával a boldogság.

Gonda könnyes szemmel állt mellette. Nem kételkedett a férfi szerelmében, tudta, hogy pontosan úgy érez iránta, ahogy elmondta, és ettől olyan boldog volt, mint még soha. Együtt vonultak be az étterembe, ahol még sok mondanivalójuk volt egymás számára.

Frank és Dorit kimondhatatlanul örültek Gonda boldogságának. Dorit megfeledkezett Bernd iránti haragjáról, finom női ösztönével ugyanis megérezte, hogy valóban megszenvedte a magáét, és hogy inkább tévedés volt, ami közte és Gonda közt történt.

Bernd azonnal szobát rendelt a Maloja Palace-ban. Kijelentette, hogy most átmenetileg sem lenne képes Gondától és a fiától megválni. Még majd azt hinné, csak álmodta az egész boldogságot. Meghagyta azt is, hogy a holmiját hozzák utána Sankt Moritzból.

Gonda számára csak most vette kezdetét az igazi jegyesség időszaka. Bernd annyi szerelemmel, figyelmességgel vette körül, hogy azt sem tudta, hová legyen boldogságában. A férfi leste minden kívánságát, s nem győzte bizonygatni, hogy milyen boldog. Az asszony számára csodálatos időszak volt ez, hiszen életében először érezte, milyen kimondhatatlan boldogság, ha igazán szeretik az embert. Bernd megpróbált jóvátenni mindent, amit

feleségének miatta kellett elszenvednie.Néhány hétig ott maradtak még a szállodában, Bernd azonban mindenáron vissza akart

térni Hamburgba, hogy megtegye az előkészületeket az újabb házasságkötéshez. Azt javasolta, hogy Gonda Bernddel és a barátaival egyelőre maradjon Maloján. Addig ő intézkedik az esküvő ügyében, és rendbe teszi a házat családja fogadására. Berndnek nagyon nehezére esett megválni Gondától, de belátta, hogy ez elkerülhetetlen. Felesége és fia egészségének jót tett a telelés, és szükségük volt a levegőváltozásra.

Miután érzékeny búcsút vett tőlük, Bernd hazautazott Hamburgba. Amint megérkezett, azonnal bejelentkezett az anyakönyvvezetőnél, és boldogan nekilátott az esküvő és Gonda fogadásának előkészületeihez.

Legközelebbi ismerőseinek boldogságtól sugárzó arccal jelentette be, hogy kibékült a feleségével, aki a kisfiával együtt hamarosan visszatér hozzá. Az ismerősök örömmel nyugtázták, hogy Bernd olyan boldog, hogy madarat lehetne fogatni vele.

Csaknem három év telt el azóta, hogy Gonda elhagyta a férje házát, amikor másodszor is bevonult oda.

A boldog pár második esküvőjét a legnagyobb csendben tartották meg. Csak a ház néhány meghitt barátja volt jelen, köztük természetesen Dorit és a férje.

Frank még Svájcból írt Hans Reinhardnak, s tudósította a történtekről. A hír Hans szívében kioltotta az utolsó halvány reménysugarat is, és annyira vágyakozott egy megértő, kedves, vigasztaló társra, hogy végre megkérte Lena Derkamp kezét. A leány habozás nélkül igent mondott, habár Hans őszintén bevallotta neki, hogy miért várt ilyen sokáig a lánykéréssel.

Amikor Gonda az esküvője napján, a vendégek távozta után ott ült a férjével és gyermekével az Alster-parti villa meghitt nappalijában, és Frankkal meg Doritjével beszélgetett, az inas Herold úrnak címzett táviratot hozott be. Frank kibontotta és elolvasta. Arcán boldog mosoly áradt szét.

– Ennek biztosan örülni fog, Gonda asszony – mondta. A ház asszonya kérdő pillantást vetett rá.

– Milyen hírt kapott, kedves barátom?Frank felolvasta:– „Ralfner asszonynak szívből gratulál Lena és Hans, a boldog jegyespár.”Gonda tekintete felragyogott.– Hála Istennek, most már ez a kő is leesett a szívemről – mondta hatalmas sóhajjal.Bernd kérdőn nézett Gondáról Frankra. A vendég elnevette magát, és Bernd vállára tette a

kezét. A két férfi életre szóló barátságot kötött, az esküvőn pedig megitták a pertut.– Kedves Berndem – mondta Herold –, nehogy azt hidd ám, hogy a feleségedet más férfi

nem találta szeretetre méltónak! Az én szívem akkor már foglalt volt, hisz szerelmes voltam az én Doritomba, nem így a barátom és utódom, akinek szívében a feleséged iránti tisztelet és csodálat hamarosan mélyebb érzelmekbe csapott át. Habár tudta, hogy imádottja számára csupán egyetlen férfi létezik, mégis megsebezte a szívét a reménytelen szerelem. Reméljük, Lena Derkamp gyorsan és sikeresen kikúrálja majd a sebet. Most pedig magatokra hagyunk benneteket, ideje lepihenni. Kicsi Berndet magunkkal visszük, és átadjuk a dadusnak.

Ezzel Frank a kisfiút kézen fogva elhagyta a szobát. Dorit átölelte és még egyszer megcsókolta Gondát, majd ő is utánuk indult.

A házaspár magára maradt. Bernd forró gyöngédséggel zárta a karjába felségét.– Imádott kedvesem! Ha arra gondolok, mi történt volna, ha másnak nyújtod a kezed,

miközben engem elemészt a vágy utánad… A sors kegyesebben bánt velem, mint ahogy megérdemeltem.

Gonda ráemelte szép, sötét szemét. Most már Bernd is tudta, milyen csodálatosan tud ragyogni ez a szempár.

– Nem tűröm, hogy bárki rosszat mondjon a férjemre. Még neked is tilos – mondta

kedvesen.A férfi áhítattal csókolta meg a szemét, a kezét, a száját.– Drága, jóságos egyetlenem… Csak a szívemmel tudok köszönetet mondani a

szerelmedért és tántoríthatatlan hűségedért. Sohasem hittem volna, hogy létezik ekkora boldogság, mint amivel te megajándékoztál. Gyere, nézzük meg a fiunkat! Soha, soha nem felejtem el a pillanatot, amikor megmondtad, hogy Bernd az én gyermekem. Azt hiszem, abban a percben jobb ember vált belőlem. Hála neked, te édes, drága asszony, amiért visszajöttél hozzám. Soha többé nem engedlek el.

A házastársak forró, bensőséges csókban forrottak össze. Nemsokára kéz a kézben beléptek gyermekük hálószobájába. Katje már lefektette a kisfiút, és mint minden este, Gonda aznap is letérdelt az ágya mellé, hogy imádkozzon vele.

Berndnek bepárásodott a szeme, miközben fia imáját hallgatta, mely egy ideje így végződött: „Édes jó Istenem, köszönöm szépen, hogy visszaadtad nekünk az édesapámat.”

Meghatottan felsegítette a feleségét, szeretettel megcsókolta a kisfiát, és karját szorosan Gonda dereka köré fonta.

– Hála Istennek, hogy megtaláltam a hozzátok vezető utat – suttogta elcsukló hangon.

VÉGE

A sorozat következő kötete:Mondd, mi a szerelem?

ISBN 963 7042 06 7ISSN 1216-2140ISSN 1589-1046

EX-BB Kiadói Kft.1399 Budapest, Pf. 701/358

Telefon: 240-5688Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Simonits ErzsébetMűszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János igazgató