Müpa Magazin 2012/2013 évad 2. szám

m ü p a m a g a z i n 2 0 1 2 n o v e m b e r - d e c e m b e r 1

Ing

yen

es

idő

sza

ki

kia

dvá

ny

• V

II.

évf

oly

am

5.

szá

m •

20

12.

no

vem

be

r-d

ece

mb

er

w w w . m u p a . h u

É L E T • S T Í L U S • M Ű V É S Z E T

müpa

müp

aM

AG

AZ

IN

2 m ü p a m a g a z i n 2 0 1 2 n o v e m b e r - d e c e m b e r

A mai világban is vannak idôtálló értékek. Mi a pénzügyekben alkotunk maradandót.

www.ersteprivatebanking.hu Tel.: 06 1 428 4090

Az Erste Bank a Mûvészetek Palotájának stratégiai partnere 2008 óta.

„Magyarország legjobb privát banki szolgáltatója”

PB sajto vaza MUPA 235x297 12sze v3.indd 1 9/24/12 12:56 PM


A mai világban is vannak idôtálló értékek. Mi a pénzügyekben alkotunk maradandót.

www.ersteprivatebanking.hu Tel.: 06 1 428 4090

Az Erste Bank a Mûvészetek Palotájának stratégiai partnere 2008 óta.

„Magyarország legjobb privát banki szolgáltatója”

PB sajto vaza MUPA 235x297 12sze v3.indd 1 9/24/12 12:56 PM

Ny

it

án

y

TISZTELT OLVASÓ!

A Ji Ching, a kínai „Változások könyve” a négy feltételezett főerő egyikét, az állandóságot a változások sorával tartja fenntarthatónak, elérhetőnek. Úgy vélem, a Művésze-tek Palotája alapértékei, minőségi mércéje, identitása új és új kifejezési formákon keresztül tudja felmutatni létét, érvényét.A Művészetek Palotája egyik legfontosabb új törek-vése az állandó kommunikáció látogatóinkkal. Olyan párbeszédről van szó, amely az új évadban több fó-rumon és sokkal intenzívebben, rendszeresebben zajlik majd az elektronikus, internetes médiumo-kon és a nyomtatott felületeken keresztül. Ezért is gondoltuk, hogy a Müpa Magazin, az intézmény saját, ingyenes hírvivője, állandó értékeinek tükrö-zője, meg kell, hogy újuljon.Erősödik a magazinjelleg: olvasnivalót szeretnénk kínálni. Nemcsak programokat ajánlunk, hanem a kultúrát mint életstílust szeretnénk megjelení-teni. Az eddigieknél hosszabb anyagokat és rövi-debb cikkeket egyaránt találnak majd a lapban, amelynek struktúrája is megváltozik. Továbbra is az aktuális programokhoz kapcsolódó írások kapnak súlyponti helyet, de lesznek némiképp független állandó rovatok is: hosszabb cikk va-lamilyen, a művészet gazdasági, jogi, társadalmi hátterével kapcsolatos kérdésről (A pénz zenél); zenetörténeti rovat (Folyamatos múlt); mélyebb művészportrék (Művész bejáró); a Müpához kö-tődő tárcanovellákat közlő irodalmi rovat (Négy és fél percesek); kritikai rovat, amelyben bemutatjuk, hogy a kritikusnak nem igaza van, hanem vélemé-nye (Beckmesser és Sachs), és rövid interjú olyan alkotókkal, akik nem veszik figyelembe a műfajok és művészeti ágak között fennálló határokat (Határsértők). Bővült és tovább fog bővülni a szerzők köre, és nem-csak az arculat lett új, hanem a lap főszerkesztője is: Zsoldos Dávid munkáját Fazekas Gergely, a Zeneaka-démia zenetörténet-tanára veszi át. Hangja sokunk számára ismerősen csenghet a Bartók Rádióból, írá-sait a Müpa kiadványaiból is ismerhetik. Biztos vagyok benne, hogy értő és reflexíven kritikus kalauza lesz a Müpa műsorfolyamában tett közös bolyongásainknak. A Ji Ching 64 hexagram, vagyis jel segítségével írja le a vi-lág folyamatait; nem szándékos, de talán jelentéssel bíró egybeesés, hogy a Müpa Magazin a borítók nélkül éppen 64 oldalból áll. Jó olvasást!

Káel Csaba


8 3020

3 Nyitány6 Horizont

8 Mexikótól Mozartig és vissza

K L A S S Z I K U S14 Állócsillag Pétervár felett16 „Mennyei harmónia”18 Barokk gyászzenék – Musicien français – Opera! Szeretem! – A Goldberg „oroszul”20 „Mintha a zene nem öregedne”22 Csillagok, ha felragyognak

F O LY A M A T O S M Ú LT24 Apák, fiúk, Bachok

A K T U Á L I S Z E N E28 Három az erdélyi igazság

M Ű V É S Z B E J Á R Ó30 Olló, politika, szabadság

N É G Y É S F É L P E R C E S E K34 Tóth Krisztina: Folt

V I L Á G Z E N E36 Forradalmár a városban38 Anyanyelvük a zene40 Négy húr, három kontinens 42 A Kaláka és a leglegek birodalma

J A Z Z44 A megtalált útvesztő

K Ö N N Y Ű46 Komolyzenei SKAlandozások – A hétköznapok lírája48 Péterfy Bori, a kishúgom


5666

Müpa Magazin

A Művészetek Palotája ingyenes kiadványa

Alapító: Művészetek Palotája Kulturális Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság. Káel Csaba vezérigazgató.

Főszerkesztő: Fazekas Gergely

Szerkesztő: Filip Viktória

Olvasószerkesztő: Papp Tímea

Szerkesztőség: Fidelio Média Kft.1066 Budapest, Nyugati tér 1. (6. emelet)

Telefon: (+36-1) 476-0320

Fax: (+36-1) 476-0321

E-mail: [email protected]

Felelős kiadó: a Fidelio Média Kft. ügyvezetője

Nyomda: Pátria Nyomda Zrt.

Megjelenik 10.000 példányban

HU ISSN 1788-439X

Művészetek Palotája: 1095 Budapest, Komor Marcell utca 1. Telefon: (+36-1) 555-3000E-mail: [email protected]

www.mupa.hu

A P É N Z Z E N É L50 Sonkás szendvics, Mahler, GDP

C s I P [Családi és ifjusági programok]

54 Hagyományérzés gyerekeknek

T Á N C56 Kulturális hídépítés

K I Á L L Í T Á S58 A szabadulóművész

K U L I S S Z A60 Sávok, kábelek, kisimult idegek

H U L L Á M H O S S Z62 Tulassay Zsolt • Dinnyés András Falus András

B E C K M E S S E R É S S A C H S64 Kritikák a 2012-es Wagner-napokról és Mahler-ünnepről

H A T Á R S É R T Ő K66 „Eléggé felkavartam a port”

I M P R E S S Z U M


12/09 25

EGY ELAPADÓ TENGERSzürkület a Holt-tenger partján, a föld legmélyebben fekvő vidékén. A beltenger vízszintje 426 méterrel a tengerszint alatt található – és mindaddig tovább csökken, amíg az izraeliek, jordániaiak és a palesztinok fő vízforrását, a Jordán folyót víztározóként zsákmányolják ki. A folyam egykor évente 1300 millió köbméter vizet juttatott a sós tóba, ma már alig 30-50 millió köbméter éri el a Holt-tengert. Ennek ellenére soha nem fog teljesen kis-záradni, mert ha még 100 méternyi vízmélységet veszítene is, az így lecsökkenő felületen olyan csekély lenne a párolgás, hogy a vízszint stabilizálódna

TUDÁS KALAND INSPIRÁCIÓA GEO kíváncsi, közérthető és sokszínű.Ismeretterjesztő magazin azoknak, akik nyitottak a világra...

Keresse az újságárusoknál!

Az ismeretterjesztő magazin

Telefonon: (06-40) 510-510,interneten: www.aslapok.hu, vagy e-mailben: elofi [email protected]

Rendelje meg most!

Geo (Mupa magazin) 201209 IMAGE.indd 1 2012.09.07. 13:50:17

KOCSIS ZOLTÁN BETEGSÉGEA kétszeres Kossuth-díjas zongoraművészt, a Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatóját szeptember 20-án szállították kórházba, ahol több órás kardiológiai műtéten esett át. Kivizsgálása és gyógykezelése hosszabb időt vesz igénybe, hangversenyeit vendégművészek és -karmesterek veszik át. Kérjük, figyeljék a nevével meghirdetett koncertekről szóló új információkat!Jobbulást és mihamarabbi felépülést kívánunk az Évad művészének!

CSONKA ANDRÁS A ZENEAKADÉMIÁNA Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem kulturális igazgatójaként foly-tatja munkáját Csonka András, aki a kezdetektől, 2004-től részt vett a Művészetek Palotája intézményi felépítésében. 2006-tól vezérigazgató-helyettesként segítette az intézmény szervezeti és működési rendjének kialakítását, majd 2007-től az előadó-művészeti központ tartalmi és prog-ramkínálatának felépítését. Káel Csaba, a Művészetek Palotája vezérigaz-gatója szerint Csonka András új pozíciójában tovább erősítheti „az eleve szoros szakmai és stratégiai kapcsolatban lévő két nemzeti kulturális in-tézmény jövőbeni együttműködését”.

ERTL PÉTER A NEMZETI TÁNCSZÍNHÁZ ÉLÉN2013. január 1-jei hatállyal Ertl Pétert nevezte ki a Nemzeti Táncszínház Nonprofit Kft. ügyvezetőjévé Balog Zoltán, az emberi erőforrások miniszte-re. A szakember, akivel az 56. oldalon interjú olvasható, korábban húsz évig előadóként, tánckari asszisztensként, valamint koreográfusként dolgozott a Honvéd Együttesben, 2006 óta a Nemzeti Táncszínház igazgatóhelyette-seként tevékenykedik. Igazgatói megbízása 2017. december 31-ig tart.

JUBILÁL A LISZT FERENC KAMARAZENEKARÖtvenedik évadát kezdte meg a világhírű együttes, mely számos különle-gességgel készül a kerek évfordulóra. 2013. március 18-án lesz pontosan ötven éve, hogy első hangversenyüket adták, melynek emlékére a Bu-dapesti Kongresszusi Központban ünnepi hangversenyt rendeznek. Foly-tatódik a Müpában rendezett, a Világsztárok az évad zenekarával című sorozat is, és nem maradnak el a külföldi turnék sem.

HAMAR ZSOLT WIESBADENBENA Liszt-díjas karmester a Hesseni Állami Színház új fő-zeneigazgatója-ként jegyzi a 2012/2013-as évadot. A programot már ő állította össze, elődjével, Marc Piollettel rendkívül szoros együttműködésben. Így kerül sor többek között a Lammermoori Lucia, Az eladott menyasszony vagy az Ariadne Naxosban premierjére. A következő évadban a tervek szerint a Lohengrin mellett műsorra tűzik a dirigens 2011-ben, a Budapesti Wagner-napokon bemutatott munkáját, a mű ifjúsági verzióját, A hattyúlovagot.

MEGJELENT CECILIA BARTOLI ÚJ LEMEZEA Mission című korong a 17. század végi Itália politikai, vallási és diplomáci-ai titkai közé vezeti el hallgatóját. A Sacrificium című lemez után, melynek anyagát a Müpábán 2011-ben énekelte a művésznő, ismét az itáliai barokk felé fordul a figyelme. A lemezen Agostino Steffani (1658– 1728) áriái és duettjei hallhatók, s utóbbiakban Bartoli partnere a francia kontratenor, Philippe Jaroussky, aki első alkalommal dolgozik az ötszörös Grammy-díjas énekesnővel.

BRITTEN 100A szeptemberi Budapesti Mahler-ünnepen is játszott Noé bárkájának zeneszerzője, az angol Benjamin Britten jövőre lenne száz éves. Ebből az alkalomból 2013-ban a világ harminc országának száznegyven városában, Pekingtől Moszkváig hangzanak el művei. A brit Királyi Pénzverde Britten képmásával díszített 50 pennys érméket bocsát forgalomba még az év vége előtt, New York pedig egy egész évet szentel a zeneszerző munkáinak.

Ho

ri

zo

nt


12/09 25

EGY ELAPADÓ TENGERSzürkület a Holt-tenger partján, a föld legmélyebben fekvő vidékén. A beltenger vízszintje 426 méterrel a tengerszint alatt található – és mindaddig tovább csökken, amíg az izraeliek, jordániaiak és a palesztinok fő vízforrását, a Jordán folyót víztározóként zsákmányolják ki. A folyam egykor évente 1300 millió köbméter vizet juttatott a sós tóba, ma már alig 30-50 millió köbméter éri el a Holt-tengert. Ennek ellenére soha nem fog teljesen kis-záradni, mert ha még 100 méternyi vízmélységet veszítene is, az így lecsökkenő felületen olyan csekély lenne a párolgás, hogy a vízszint stabilizálódna

TUDÁS KALAND INSPIRÁCIÓA GEO kíváncsi, közérthető és sokszínű.Ismeretterjesztő magazin azoknak, akik nyitottak a világra...

Keresse az újságárusoknál!

Az ismeretterjesztő magazin

Telefonon: (06-40) 510-510,interneten: www.aslapok.hu, vagy e-mailben: elofi [email protected]

Rendelje meg most!

Geo (Mupa magazin) 201209 IMAGE.indd 1 2012.09.07. 13:50:17


fotó

: Ado

lfo B

utró

n


100%

M e x i k ó t ó l M o z a r t i g é s v i s s z aTíz százalék inspiráció, kilenc-ven százalék perspiráció, vagyis izzadság – szokás mondani a nagy tehetségekre. De vajon mit monda-nak a nagy művészi karrierekre? Tíz százalék tehetség, kilencven százalék szerencse. A szerencse szót az utóbbi időben ki szokták cserélni a marketing szóra, azt szeretjük, amit mások meg akar-nak szerettetni velünk. Legyen akkor szó most a kivételről.

1 0 m ü p a m a g a z i n 2 0 1 2 n o v e m b e r - d e c e m b e r

inden 1990-ben romlott el, amikor három futballbolond tenorista Caracalla termáiban elénekelte az operairodalom legszebb áriáit, majd utána egy adag olasz, spanyol, orosz,

francia és mexikói dalt. Az opera egyszerre a csúcsra ért, a csilla-gos ég alatt kézen fogva énekelték világgá, hogy „vincero!!!”, győzni fogok. És győztek is. Érezte mindenki, akit izgatott az opera, hogy sikerült kitörni az exkluzivitás börtönéből, az opera többé nem a kevesek kiváltsága, a túlérzékeny jómódúak izgatószere, kellemes kiegészítő a papagájnyelv és a beluga kaviár mellé, hanem a töme-geknek szóló népünnepély. Hónapok múlva is arról kellett társalogni a liftben, hogy akkor most melyik a jobb, a Domingo vagy a Pavarotti.

Nem tudtuk, hogy sajnos túlnyertük magunkat. Az egyszeri csodás dzsemboriból szokás lett, arénakoncertek sora, elképesztő gázsik, amitől egyre nehezebb volt komolyan venni azt a szólamot, hogy el kell juttatni a művészetet egy szélesebb közönségnek is. Valahogy mindenki azt érezte, hogy esténként egymillió dollárért ő is szíve-sen juttatná el a művészetet bárhová, csak valamit tenni kellene, hogy a szervezőknek ő is az eszébe jusson. Ekkor kezdődött a „ne-gyedik tenorok” korszaka: ha egy szép hangú fiatalember feltűnt az operaszínpadokon, rögtön kinevezték a negyediknek. Mintha sen-kinek sem tűnt volna föl, hogy a három tenor is igaziból csak kettő, hogy José Carreras csak ütközőállam a két szuperhatalom között, nincs szükség további kiegészítésekre. A sajtó egyre-másra fedez-te föl az újabb és újabb negyedikeket. Shicoff, Araiza, Alagna, Cura, Hadley – jöttek a nevek, reménykedő tenorok, akik maguk is részt kértek volna a tortából. Míg egy nap észrevették, hogy már nincs torta, nincs arénázás, mehetnek vissza a színházba és a koncertte-rembe, de éhen halni azért nem fognak.

Egyetlen olyan masszív tehetség volt, akire nem lehetett azt mon-dani, hogy ő lesz a negyedik, vagy ha mondták, ő azonnal hevesen tiltakozni kezdett: Ramón Vargas. Pedig helye éppenséggel lehe-tett volna, az életkora is megvolt hozzá, hiszen négy évvel idősebb Roberto Alagnánál és José Curánál, és mindkettőnél előbb kezdte el a pályát. Csak volt bátorsága nem rohanni.

Ramón Vargas Mexikóvárosban született, hetediknek kilenc test-vér közé, és kilenc éves korától a Guadalupe-bazilika szólistája, ami nem egyszerűen azt jelenti, hogy tehetséges, szép hangú kisfiú, meglátjuk, mi marad ebből a hangból a mutálás után. Guadalupéba évente húszmillió zarándok érkezik, hogy imádkozzon Juan Diego, a jelenést látó indián köpenyénél. Aki itt énekel, az nagyon hamar megismeri a muzsika hatalmát, a zenével járó áhítatot és talán az alázatot is. Nem őt nézik, nem ő a sztár, de a hangja betölti a teret, és a gyertyát gyújtó, imádkozó emberek lelkét ő segíti elemelkedni a hétköznapoktól. Az éneklés értelméről és hatalmáról szebb leckét aligha kaphat egy gyerek, mint éppen itt.

Mindez azonban feltételezés. A tény az, hogy Ramón Vargas beiratko-zott a helyi zeneakadémiára, ifjan már főszerepeket kapott a Mexico City Operában, elénekelte mindazt, ami ebben az életkorban ajánlott: Mozar-tot, egy kis Donizettit, Almaviva grófot A sevillai borbélyban. A húszas évei közepén járt, mindenki tudta, mekkora tehetség, ideje volt mélyebb vizekbe vetnie magát. Világkarriert Mexikóból építeni éppen olyan nehéz, mint Vlagyivosztokból. Akinek hivatása van, annak áldozatot kell hoznia: kalapot venni, kezdeni mindent elölről, Ramón Vargas tehát Európába jött, megnyerte a megfelelő énekversenyeket, tanult a bécsi opera stúdi-ójában, és még mindig őrizve a józanságát Luzernba szerződött.

M

m ü p a m a g a z i n 2 0 1 2 n o v e m b e r - d e c e m b e r 1 1

Nem a világ közepe, de a közepének a széle, közel van Zürich, közel Bécs és Milánó, ha szükség van rá valahol, elérhető. Közben pedig megtanulhatja a repertoárt, szokhatja a színpadot. Tudta magáról, hogy nem színésztehetség és nem döbbenetesen karizmatikus sze-mélyiség, akinek elég csak belépnie a színpadra, és minden szem rá-szegeződik. De azt is tudta, hogy a mesterség tanulható, a karizma pótolható. Csak szépen kell énekelni hozzá.

Harmincéves, amikor a három tenor Rómában elvarázsolja a világot. Azon ritka énekesek közé tartozik, akiket nem szédít meg a pillanat, nem irigykedik és nem érzi azt, hogy neki kellene ott állnia frakkban a világ előtt. „Nem ők a jó példa. Persze, luxuskörülmények között élhetnénk, és egy halom pénzt kereshetnénk, de az én generációm még nem azért kezdett énekelni, hogy abból meggazdagodjon. Ami-kor beiratkoztunk a konzervatóriumba, énekelni akartunk tanulni, és aztán megmutatni, hogy mire is jutottunk. Énekesek akartunk lenni, nem híresek. Akik most végeznek, azok viszont rögtön gaz-dagok és ismertek akarnak lenni, mint a három tenor, anélkül, hogy elvégeznék hozzá a háttérmunkát” – nyilatkozta egy alkalommal.

Vargas nem türelmetlen. Ennek ellenére az 1990-es év az ő pályáján is fordulópont. Eljön Luzernből, és ettől kezdve szabadúszóként foly-tatja a pályát. Mindent úgy tesz, ahogy egy énekesnek ajánlják, de alig van olyan, aki a nagykönyv szerint építené a karrierjét. Vargas at-tól kivételes, hogy mindent megtesz azért, hogy ne legyen kivételes.

A repertoárja egyelőre a régi, könnyű tenorszerepekből áll, amelyek nem erőltetik meg a hangképző szerveket. A „bel canto” azonban technikát követel, könnyedséget, fürgeséget, zeneiséget, díszítő-készséget. A nagy főszerepek mellé Vargas elvállal olyanokat is, amelyekről minden gondos menedzser lebeszélné. Persze, a mene-dzsernek semmi sem drága, énekeljen csak az operista minél na-gyobb dolgokat, főszerepekért vastagabb boríték jár, a vastagabb

pénzgurigából pedig vaskosabb a le-csippenthető százalék is. Ennek meg-felelően a tanácsadók többnyire le-beszélik a tehetséges pályakezdőket a kis szerepekről, nehogy véletlenül a nevük a színlapok alján rögzüljön. Vargas azonban nem fél ettől sem. Lemezre énekli Edmondo melléksze-repét Pavarotti mellett Puccini Manon Lescaut-jában, Cassiót alakítja Do-mingo mellett Verdi Otellójában egy egyébként is luxus szereposztású, de a végeredményt nézve csalódást kel-tő felvételen. Amikor Domingo ennyi idős, már régen túl van az első Otel-lóján, de ő egy másik eset. Vargas a saját útján megy.

A saját útra egyébként rávetül Domingo árnyéka, ami tulajdonképp érthető. Valószínűleg minden dél-amerikai énekesnek szembe kell néznie ezzel a történettel, Domingo többé-kevésbé mexikói, bár Spanyolországban született, és gyerek volt még, amikor a szülei Mexikóba emigráltak, azonban ott tanult, ott kezdte a pályáját. Domingo hatása elkerülhetetlenül érződik Vargas éneklésén is, néha egészen megdöbbentő a két hang hasonlósága a mélyebb regisz-terben. Vargas az egyik lemezén híres duetteket énekel (Between Friends, 2004), és a Don Carlos illetve A végzet hatalma kettősében mintha nem is ő, hanem az ifjú Plácido indítaná a frázisokat. Aztán a frázisok végén már szerencsére Ramón Vargas hangja szól.

Vargas szerint a romantika„Néha elfog a nosztalgia, a gyermekkor utáni vágy, amikor még nem volt más feladatom, csak a guadalupei bazilikában kellett énekelnem. Olyan intenzív és elemi erejű öröm volt, amelyhez foghatót valószí-nűleg nem fogok már tapasztalni az életben. Olyan mélyen boldog voltam… Akárhogyan is, megpróbáltam ezt a szabadságot megőrizni magamban, ezt a természetességet és őszinteséget az éneklésben. Emlékszem, mielőtt Európába jöttem volna, 1985-ban, Mexikóváros operaháza előtt összefutottam egy kolléganőmmel. Megpróbáltam megfogalmazni neki a legmélyebb, legbensőségesebb gondolataimat az éneklésről, azokat az elveket, amelyekre a tanárom és barátom, Ricardo Sanchez vezetett rá, és amelyekről azóta is sokat gondolkod-tunk együtt. Az énekesnő azt mondta, hogy ezt a kérdést ő egészen máshogy látja, az én felfogásom neki »túl romantikus«. Rendben, várjunk egy kicsit, és meglátjuk, hogy az én romantikus felfogásom vajon beválik-e. Az idő, úgy látszik, engem igazolt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy romantikus stílusban énekelnék, hanem hogy nem szabad leragadni olyan dolgoknál, mint a hang, a magasságok vagy a frazeálás. Erre mind szükség van, de a lényeg ezen túl kezdő-dik, amit az énekes belülről ad, a művészi érzékenység és egyediség.”

A mesterség tanulható, a karizma pótolható.

Csak szépen kell énekelni hozzá.


Bel canto„Jaj nekünk, mindörökre elveszett számunkra a bel canto” – mondta állítólag 1858-ban egy vacsorán Rossini, aki ekkor már közel harminc éve nem írt operát. E megjegyzés volt ál-lítólag az első, amelyben a „bel canto” kifejezés nem pusz-tán szótári jelentését hordozta (szép éneklés), ahogyan a 17. század kezdetétől használták, hanem egy bizonyos re-pertoárra vonatkozott. Rossini ugyanis hozzátette: „a leg-újabb nemzedékből senki nem képes már szépen elénekelni a Casta Divát”. Az utalás Bellini népszerű operája, a Norma legismertebb áriájára nem véletlen: a „bel canto” fogalma testesítette meg az idős Rossini számára a 19. század első évtizedeit, a letűnt aranykort, amikor az énekeseknek még nem kellett erőlködniük, amikor az emberi hang szépsége fontosabb volt, mint az a kérdés, hogy milyen mennyiségű metafizikai teher az, amely alatt a zene még éppen nem roppan össze. Wagner szívesen gúnyolta ki az olasz tenoro-kat, akik számára csupán az az érdekes, hogy „ez vagy az a G vagy A-hang elég gömbölyded-e”, s szembeállította őket a német hőstenorokkal, akik képesek a hangjukat „a szel-lemi energiák és az elmélyült szenvedély révén az utánoz-hatatlan kifejezés röppályájára állítani”. Az olasz énekesek ezzel persze nem törődtek, hiszen egyetlen dolog érdekelte őket. A bel canto.

fotó

: Ado

lfo B

utró

n


Az E.ON a kultúra és a művészetek mecénása.

www.eon.hu

ON_12_034_KULTURA_KOTTA_HI_117,5x297_2.indd 1 2012.10.09. 17:45:05

Ha már a nagy hatású énekeseket emlegetjük, Vargasra még valaki volt óriási hatással: Alfredo Kraus. Kettejük hangja egyáltalán nem hasonlít egymásra (a Kraus-rajongók most ne figyeljenek ide: szerencsére), de az a tudatosság, ahogy Vargas kerüli az értelmetlen koc-kázatokat, idő előtti terheléseket, félreismerhetetlenül Kraus példájára vall. Sokáig a repertoárjuk is hasonló volt, Rossini, Donizetti és a könnyű Verdi-darabok, a Rigoletto és a Traviata tenorszerepei, néhány francia opera, voltaképpen elegendő feladat egy egész életre. Az óvatosságnak meg is van az eredménye. Ötven fö-lött, amikor egy tenorista lassan, de elkerülhetetlenül a visszavonulás köré kénytelen rendezni a fellépéseit, Ramón Vargas előtt még mindig biztató jövő áll. Lassan, fokozatosan kezdte szélesíteni a repertoárját, finoman szoktatatta magát az új szerepekhez, de soha nem adva föl a régieket, soha nem hagyva el azokat a darabokat, amelyek meghagyják a hangot könnyűnek és fürgének. Egyszer csak Lenszkijként tűnt fel Csajkovszkij Anyegin-jében, ami nem kifejezetten az olasz repertoárt ének-lők kedvence, de ez csak a jó ízlését dicséri: Lenszkijért mindenképpen érdemes letérni a szokásos útról. Tétova, szemüveges költőként láthatta őt a világ a Metropoli-tan-közvetítéseknek hála, és ez az alak különösen jól áll neki, még ha arcvonásai nem is kifejezetten oroszosak.

Egy másik költő is helyet kért magának a pályán: a cím-szerepet énekelte Offenbach operájában, a Hoffmann meséiben, szintén a Metropolitanben, ráadásul Domingo vezényletével, mintha a mester maga mutatna rá, hall-gassátok, itt van az utódom.

A repertoár bővítésének könnyedebb irányát Mexikó szolgáltatta. Vargas ugyanis nagy hazafi, büszke mexi-kói, annak ellenére, hogy a színházi elfoglaltságai európai lakossá tették. Minden évben hazalátogat, népünnepély keretében föllép a mexikóvárosi operában, és elkészített egy lemezt hazája népszerű dalaiból. Koncertjeit mos-tanában mindig mexikói dalcsokorral zárja, nagy, Dél-Amerikából induló nemzetközi slágerekkel, mint a Cielito lindo (valaha ez is háromtenoros sláger volt), a Cu-currú-cucú paloma vagy a Bésame mucho. Szép nagy utat jár be tehát a közönség egy Ramón Vargas-áriaesten, Mozarttól Mexikóig, a leheletnyi, légies finomságtól, végtelenül indázó dallamoktól a földközeli, sombrerodobálós vidámságig, de az utat könnyebb végigjárni, mint belegondolni.

Ebben a világban élünk, zenék és stílusok derűs össze-visszaságában. A három tenor után Ramon Vargas az egy tenor. Nem egyetlen, de egy, aki a szép hang örömét mutatja meg, a dalokban, áriákban, földrészek-ben a közös osztót, a zenélés boldogságát és szépségét. Az énekesek azt mondják, nincs annál nagyobb boldog-ság, mint amikor az ember a színpadon áll, és érzi, hogy jól szól a hangja. Pedig van. Amikor az ember a nézőté-ren ül, és érzi, hogy jól szól az énekes hangja. Fáy Miklós

Bartók Béla Nemzeti

Hangversenyterem

RAMÓN VARGAS ÁRIAESTJE

2012. november 28.


Hetvenedik születésnapja alkalmából, 2008. decem-ber 12-én nagyszabású gálakoncertet rendeztek a tiszteletére a Sosztakovics nevét viselő Szentpé-tervári Filharmónia nagytermében, olyan művészek közreműködésével, mint Gyenyisz Macujev, aki az ünnepelttel és pétervári együttesével egy esztendő-vel korábban, 2007-ben lépett fel Budapesten, vagy Eliszo Virszaladze, aki mostani budapesti hangver-senyének szólistája lesz, továbbá Gidon Kremer, Jev-genyij Kiszin, Natalia Gutman, Vadim Repin és Jurij Basmet. Impozáns névsor, amely azt mutatja, hogy Tyemirkanov az egykori Szovjetunió területén született muzsikusok több nemzedékének legjobbjai körében is tiszteletnek és elismerésnek örvend. Persze nem-csak hazájában övezi megbecsülés, hiszen pályája során a világ legjelentősebb zenekarait dirigálta, és jelenleg is több rangos külföldi együttes vezető karmestere.

Jurij Hatujevics Tyemirkanov az észak-kaukázusi Kabard- és Balkárföld székhelye, Nalcsik közelében született, 1938. december 10-én. Édesapja, Hatu Szagidovics Tyemirkano [sic!] a kaukázusi köztársa-ság kulturális minisztere volt. Egy ideig náluk lakott Prokofjev és későbbi második felesége, Mira Men-delssohn. A zeneszerző ekkoriban komponálta Tolsz-toj regénye alapján a Háború és béke című operáját. Tyemirkanov apját 1941-ben, a német megszállás után kivégezték, a család ekkor elhagyta a várost.

Jurij a háború után, kilencéves korában kezdett zenét tanulni – tanára a hegedűt választotta számára. Négy évvel később Leningrádban, a különleges tehetségek iskolájában folytatta tanulmányait, a hegedű mellett brácsán játszott. Az ottani Zeneakadémián diplomá-zott, majd posztgraduális képzésben karmesterként is diplomát szerzett 1965-ben. A következő eszten-

Csaknem negyed százada töretlen lendü-lettel vezeti a Szentpétervári Filharmo-nikus Zenekart. Mravinszkij asszisztense volt hosszú ideig. Turnézott Ojsztrahhal. Az 1975. október 3-án felfedezett, 6432-es számú aszteroidát róla nevezték el. Tíz nappal hetvennegyedik születésnapja előtt ismét a Művészetek Palotájában diri-gálja együttesét Jurij Tyemirkanov.

Á l l ó c s i l l a gPétervár felett

fotó

: Sas

ha G

usov


Kl

as

sz

ik

us

dőben megnyerte a Szovjetunió Össz-Szövetségi Nemzeti Karmes-terversenyét, s ennek köszönhetően Kirill Kondrasin meghívására Európában és az Egyesült Államokban turnézhatott a Moszkvai Filharmonikusokkal és David Ojsztrahhal.

Abban az évben került kapcsolatba a színpadi zenével is: a leningrádi Malij Opera- és Balettszínházban a Traviatát vezényelte, 1968-ban a Szerelmi bájitalt, 1972-ben a Porgy és Besst. Közben 1968-tól a Le-ningrádi Szimfonikus Zenekar vezető karmesteri és zeneigazgatói posztját is betöltötte, egészen 1976-ig, amikor is a Kirov Opera és Balett (a jelenlegi Mariinszkij Színház) zeneigazgatója lett, ahol az ő dirigálásával olyan legendás előadások születtek, mint – többek között – Csajkovszkij Anyeginje és Pikk dámája, valamint Prokofjev már említett Háború és békéje. Ottani működése azért is megha-tározó és emlékezetes, mert a színház zenekara az ő igazgatása alatt adta első szimfonikus hangversenyeit. 1979-ben a Leningrá-di Zeneakadémia professzorának nevezték ki. 1988-ig tanított az intézményben, de mindmáig rendszeresen tart mesterkurzusokat olyan rangos intézményekben, mint a philadelphiai Curtis Institute és a New York-i Manhattan School of Music.

Más fontos változást is hozott pályafutásának történetében az 1988-as év: ekkor hunyt el a Leningrádi Filharmonikus Zenekar ve-zetője, Jevgenyij Mravinszkij, és őt kérték fel utódjának. Az együt-teshez régi kapcsolat fűzte, hiszen muzsikusi pályája elején kon-certmesterként játszott a zenekarban, 1967-ben pedig Mravinszkij asszisztenseként dolgozott velük. Mravinszkij pontosan ötven esztendeig állt az együttes élén, Tyemirkanov pedig immár hu-szonnégy éve irányítja őket. A legrégebbi orosz zenekar elmúlt százharminc évéből tehát az utóbbi hetvennégyet ők ketten hatá-rozták meg. Képzelhetjük, mekkora kihívás lehetett Tyemirkanov számára Mravinszkij örökébe lépni, akiről ráadásul köztudott volt, hogy rendkívül sokat követelt muzsikusaitól, s állítólag legalább ti-zenhat próbát igényelt egy-egy koncert előtt. Mindenesetre az már önmagában ritkaságszámba megy, hogy valaki ilyen hosszú ideig vezessen egy együttest: Ormándy Jenő is „csupán” harminchét évig irányította a Philadelphiai Zenekart, Jean-Claude Casadesus har-

minchat éve áll az általa alapított Lille-i Nemzeti Zenekar élén, de hogy közelebbi példát hozzunk, Fischer Iván immár huszonkilenc esztendeje a Budapesti Fesztiválzenekar első embere. Mravinszkij fél évszázad alatt a világ élvonalába tornázta fel a leningrádiakat, s Tyemirkanov sem enged a színvonalból. 2005-ben a Szentpéter-vári Filharmonikusok – akiket 1991 óta hívnak így, mióta városuk visszanyerte eredeti nevét – első orosz zenekarként kaptak lehető-séget arra, hogy hangversenyükkel megnyissák a New York-i Carne-gie Hall aktuális szezonját.

A hagyományok, a régi értékek semmibevétele – mondta egy inter-júban Tyemirkanov – a jövőt veszélyezteti. Ennek alátámasztására még egy kaukázusi közmondást is idézett: „Ha pisztollyal lősz a múl-tadra, a jövő ágyúval fog tüzelni rád.” Ennek alapján joggal feltételez-hetjük, hogy igyekezett megőrizni az elődje által teremtett értékeket, miközben nyilvánvalóan saját képére is formálta az együttest. Azt is nyilatkozta egyszer, hogy egy muzsikus nemzetiségének nincs jelentősége abból a szempontból, hogy milyen zenét játszik a legjob-ban: példaként említette a kanadai Glenn Gouldot, akit a legkitűnőbb Bach-játékosnak tart és Szvjatoszlav Richtert, aki szerinte a legtö-kéletesebben játszotta Beethovent. Érdekes, hogy a Szentpétervári Filharmonikus Zenekar előző két Müpa-beli fellépésére, 2007-ben és 2009-ben mégis tisztán orosz műsort hozott, és a mostani programban is szerepel egy orosz darab, Prokofjev I. szimfóniája.

Tyemirkanov egyébként létrehozott egy – a nevét viselő – nemzet-közi alapítványt, amelynek célja elsősorban az orosz zenei tradíció ápolása, illetve Szentpétervár egyedülálló kultúrájának és zenei előadói hagyományainak gondozása. A maestro díjat is alapított, amellyel minden évben elismerik a Szentpétervári Zeneakadémia Líceumának legkiválóbb növendékeit.

Aradi Péter

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

JURIJ TYEMIRKANOV ÉS A SZENTPÉTERVÁRI FILHARMONIKUS ZENEKAR KONCERTJE

2012. november 30.


„Mennyei harmónia”

Igazi aranykor volt, mely a géniusz lába elé szórja a legváltozato-sabb művészi formák kincshalmazát; a művésznek csak kezét kell kinyújtana, hogy tetszése szerint válogathasson ebben a kincshal-mazban, hogy kimarkolhassa belőle egyéni életének felépítéséhez a legalkalmasabb anyagot.

Valódi életmuzsika volt a kornak zenéje: mindenütt jelen akart lenni; igyekezett magát minél jobban befészkelni a külső életfor-mákba; hozzásimult minden alkalomhoz, hogy megragadassa azt és ennyiben „alkalmi” zene volt. De nem volt már szolgája az alka-lomnak, olyan értelemben, hogy eszköz lett volna, mellyel az ember kulturális célokat, akár vallásiakat, akár világiakat, az áhítat vagy gyönyör vagy szórakozás jegyében szolgál. Másrészt viszont még nem akart vezér, irányító lenni. Csak kísérte az életet, párhuzamo-san haladt vele, elébe tartva páratlanul gazdag zenei formák tükrét. És ezek a formák nem rejtett, sötét és magányos remeteodúkban alakultak-kerekedtek ki, hanem a jelenségvilág népes, színes, nap-sütötte felszínén a 18. század muzsikájának világias forgatagában.

Maga a társadalom egészen át volt itatva muzsikával – főleg olasz muzsikával – és százféle alkalmat adott rá, hogy a zene formái természetesen hozzáidomuljanak az élet formáihoz. Bécs, Párizs, Velence, Nápoly zenéje az utcákon és tereken éppúgy ott virágzott, mint a szalonokban és színházakban. A zene így az emberi lét min-den tüneményének elválhatatlan társa és visszhangja lett; kivált a színházban, ahol egyenesen a maga nyelvére fordította a száz-színű, zsibongó rokokó világ tarka képeit, úgyhogy a muzsikában

jóformán minden életformának, típusnak és jelenségnek megvolt a megfelelő zenei kerete, hangja és szókincse. Olyan muzsika volt ez, mely friss levegőn, szabadon mozoghatott, melynek ezért arányosan kifejlődött, pompás plasztikájú, rugalmas, ép teste lehetett. Szinte csak az a lángelme hiányzott, aki az ép testbe beleleheli a legmé-lyebb lelket. S ez a lángelme volt Wolfgang Amadeus Mozart.

Zenét szerezni: Bachnál az Alkotásnak, a Teremtés folytatásának mestersége, Beethovennél az élet megváltása, Mozartnál… maga az élet. S minthogy Mozart olyan kornak volt gyermeke, melyben a zene a valóság tőszomszédságában haladt, természetes kön-nyedséggel helyezte át élete súlypontját a valóság birodalmából a zene szellembirodalmába és szinte észre sem vette, mint szür-kül-törpül el, zsugorodik össze egyéni létének valósága, művésze-tének egyre ragyogóbb és hatalmasabb álmai mellett.

Valóság és ideál egymás mellett halad itt, de mindegyik a maga kü-lön útján, soha össze nem keveredve, soha nem küzdve egymásért. Innen magyarázhatjuk, hogy a Mozart-zene állandóan vala-mi transzcendentális, minden földi megkötöttségtől távoli szférából szól hozzánk, valami olyan „men-nyei harmónia” jegyében, mely-nek szűzi tisztaságát nem zavarja semmi földi zaj.

A zeneművészet soha nem volt annyira hű és bizalmas kísérője az emberi életnek, mint a 18. században. Ez a felvilágosodott kor, ráeszmélve az élet abszolút értékére, úgy vette körül magát a zene hangjaival, mint tükrökkel, melyekben visszaverődnek az élet sugarai.

Kl

as

sz

ik

us


Hangversenyterem

A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR

MOZART-ESTJE

2013. január 20.

Szabolcsi Bence (1941)


Szeptembertol új frekvencián.

88.188.1

A LEGFRISSEBB INFO

C

M

Y

CM

MY

CY

CMY

K

MUPA235x297.pdf 9/24/12 11:44:40 AM


Barokk gyászzenékVashegyi György – jó szokása szerint – kuriózumok-kal emlékszik meg november elsején a halottakról. Ezúttal két rokon mű szólal meg a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar előadásában Bach és Händel kimeríthetetlen kincsesbányájából. Az 1727-ben komponált Gyászóda (BWV 198) Bach talán leg-szebb gyászzenéje a passiók mellett (a gyászóda zenei anyagára építette később az elveszett Márk-passiót). A művet lipcsei egyetemisták rendelték Bachtól a drezdai választófejedelem özvegyének gyászszertartására: a politikai okokból katolizált választófejedelem különváltan élő felesége nagy tiszteletnek örvendett Lipcsében, mivel mindvégig hű maradt lutheránus hitéhez. Hasonlóan népsze-rű volt Londonban Karolina királynő, sokkal inkább, mint hitvese, II. György. Amikor 1737-ben elhunyt, nagyszabású gyászünnepélyt rendeztek, s Händel, aki közeli barátját és bőkezű patrónusát veszítet-tel a királynéban, legmegrázóbb gyászzenéinek egyikét komponálta az alkalomra. Vashegyi György a szó eredeti értelmében tanító, aki időről időre fel-mutat nekünk valami csodát, amelyet nem (elég-gé) ismerünk. A hallgatónak nincs más dolga, mint hogy merjen tanulni, legyen bátor elmerülni a ba-rokk gyászban és emelkedettségben. Néha a régi mesterektől tudjuk meg a legtöbbet önmagunkról.

Musicien françaisAz idős Debussy nevezte magát „francia muzsi-kusnak”, de a címke – soviniszta felhangjaitól megtisztítva – tökéletesen illik Marc Minkowskira is. Barokk fagottosként kezdte, majd 1984-ben megalapította saját együttesét (Les Musiciens du Louvre), melyet azóta is vezet. A francia és az olasz barokk kevéssé ismert műveit porolta le, élen járt Rameau zsenijének újra-felfedezésében. Érdeklődése aztán az 1850 és 1950 közötti francia repertoár felé fordult, s munkálkodása során ki-derült: nem csak a németek voltak képesek nagy zenét írni ebben az időszakban, s hogy van értelme akár Offenbachot is komolyan venni. Azon a három koncerten, melyen a Budapesti Fesztiválzenekar dirigenseként debütál, 1898 és 1932 között kom-ponált francia műveket hallhat a közönség. A szín-padi kísérőzenéből készült Fauré-szvit Sicilienne tételét alighanem sokkal többen ismerik, mint ahányan felismerik. Poulenc és Roussel elhangzó műveiről ez kevésbé mondható el. A francia Ha-tok tagja, Francis Poulenc művének hangszerelése (a két zongora mellett a fúvósok abszolút túlsú-lya), illetve a pályáját tengerészként kezdő Albert Roussel háromtételes szimfóniájának szokatlan szerkesztése és hangzásvilága sok izgalmat, igazi ínyenc élményt ígér.

2012. november 1.•••

Bach és Händel gyászzenéiVashegyi György vezényletével

•••Bartók Béla

Nemzeti Hangversenyterem

2012. november 2., 3., 4.•••

Francia művek Marc Minkowskivalés a Budapesti Fesztiválzenekarral



fotó

: Mar

co B

orgg

reve


Opera! Szeretem! Hogy ki a Moltopera közönsége? „Egyre többen és többen! Új közönséget szeretnénk toborozni azok közül, akik már régóta operarajongók és valami újra vágynak, azok közül, akik megcsömörlöttek az elvadult színházi próbálkozásoktól, azok közül, akik be akarják vezetni a gyerekeiket/unokáikat az opera és a magas művészet világába, azok közül, akik nem tudják, mit kell szeretni a komolyzenén, de kíváncsiak rá. Hogy ki a Moltopera közönsége? Ön.” Ezt olvashatjuk a fiatal társulat honlapján, s hogy igaza van-e ennek az Ágoston László ál-tal vezetett maroknyi de annál lelkesebb huszon-évesnek az idézet utolsó mondatában, arról ki-ki meggyőződhet a „Varázsfuvola! Szeretem!” című produkciójuk kapcsán. Az előadás Mozart operá-jának keresztmetszetét nyújtja: a zenéből csak keveset húznak, de a darabot kommentálják, mert szerintük ez az az opera, amelyet mindenki ismer, de senki sem ért. A részint frissen végzett, részint zeneakadémista énekesekből álló társulatnak ez lesz az első lehetősége, hogy megmutassa, amit eddig csak elméletben írt le: hogy az opera vérbeli színház, valódi színházi szabályokkal. Szerethető zenét, közönségbarát előadásokat ígérnek, hogy az opera világába igazi élmény által vezettessenek be – hogy kik is? A jövő közönsége. Például Ön.

A Goldberg „oroszul”Valamikor a kilencvenes évek elején Budapesten demonstrálta, hogy miért volt igaza Ligeti György-nek, amikor azt mondta, hogy az ő Bach-lemezét, A fúga művészetét vinné magával a lakatlan szigetre. Jevgenyij Koroljov most a Goldberg-variációkat hoz-za magával, és aki sose hallotta őt koncerten vagy felvételen, annak is van oka elmenni a koncertjé-re. Az orosz zongoraiskola jeles tagjai – Szamuil Feinberg, Szvjatoszlav Richter, Dmitrij Baskirov, Eliszo Virszaladze, Grigorij Szokolov és társaik – évtizedek (évszázadok?) óta bármikor képesek életre szóló élménnyel megajándékozni a véletle-nül betévedőt is, ha pedig Bachról van szó, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy olyat hal-lunk, amilyet csak ritkán. A Goldberg-változatok ráadásul az interpretációtörténet egyik kiemelt műve, melynek Glenn Gould-féle, 38 perces felvé-tele (1954) vagy Rosalyn Tureck közel másfél órás olvasata egyaránt érvényes, sőt kiváló értelmezés. Koroljov nem show-zongorista, nem sztár, hanem elmélyült, különlegesen intellektuális zenész. Ez a másfél óra tehát rendkívüli szellemi élményt kínál: betekintést az idős Bach – sőt, talán minden idők – egyik legkomplexebb, legmegindítóbb bil-lentyűs kompozíciójába.

Kl

as

sz

ik

us

Mes

terh

ázi G

ábor


Varázsfuvola! Szeretem! A Moltopera társulat produkciója

•••Fesztivál Színház


Bach: Goldberg-variációkJevgenyij Koroljov zongoraestje



fotó

: Gel

a M

egre

lidze


„Mintha a zenenem

öregedne”

„Pali jól rajzol” – válaszol-ta egy riportban az akkor nyolcvanéves festőművész, Mácsai István, amikor egy újságíró azt firtatta, örö-költ-e valamit a két fiú, a színész-rendező Pál és a zenetörténész János édes-apjuk festői tálentumából. A nyitottságot és a különfé-le művészeti ágak iránti fo-gékonyságot bizonnyal ott-honról hozzák. Mácsai Pál például évek óta rendsze-res közreműködője Fassang László Orgona-sztorik című sorozatának.


Egy korábbi interjújában olvastam, hogy édesapja úgy gon-dolta, „a polgári neveltetés pilléreit még húsz éves kor előtt le kell rakni”. Ez pontosan mit jelentett, milyen könyveket adott például a kezükbe?

Ha polgárinak neveztem, akkor nem voltam elég pontos. Túl so-kat használtuk ezt a szót mostanában, nincs közmegegyezés, hogy mit is jelent. Inkább humán műveltségnek nevezném. Ez ma már nem alapkövetelmény, de a múlt században, annak is a közepén, a magukat értelmiséginek tartók körében elvárás volt, függetlenül attól, hogy nagyvárosi vagy kisvárosi volt-e az ille-tő, esetleg birtokos, netán echte arisztokrata. Kellett nyelveket beszélni, zongorázni, illett görög-római-bibliai műveltséggel, irodalmi és történelmi ismere-tekkel rendelkezni, hadd ne so-roljam. Apám sokféle irodalmat adott a kezembe, legelőször talán Karinthyt, de Thomas Mannt is hamar, és Cervantest, Dosztojevszkijt, József Attilát, Kosztolányit, de Aranyt is és Berzsenyit. A nyugatosok mű-veit már kortárs irodalomnak tartotta, tovább nem merészke-dett, de a harmadik nemzedék, Vas István például, még érde-kelte. Festészetben mondjuk Giottótól az impresszionistákig mindent ő mutatott meg, de a huszadik század első harmada után már nem, az nem az ő világa volt. És moziba is vitt, Chaplin-től Felliniig sok alapfilmet néztünk meg együtt.

Úgy tudom, édesapja gyakran tett fel lemezeket, miközben egy-egy képen dolgozott. Emlékszik még, milyen darabokat hallgatott a legszívesebben munka közben?

Mozarton túl alig hallgatott zenét, szívesen csak Schubertet, a Mozart előtti korokból pedig a leginkább Bachot. Gondolom, az eddigiekből kiderült, hogy finoman szólva nem volt modernista. Sem a saját munkájában, sem más művészetekben nem érde-kelte, hogy mi a kortárs, és általában tartózkodott mindentől, ami modern. Ez okozott némi konfliktust köztünk, amikor kama-szodtam, de – jó humora lévén – mindent meg tudtuk beszélni.

Önre hogyan hatott, amikor a lakásban megjelent a pianínó, és egyre gyakrabban látta-hallotta a testvérét gyakorolni? Volt kedve kipróbálni, barátkozott a hangszerrel?

A pianínó megjelenéséből elsőként az izgalomra emlékszem, és az idegen tárgy bonyolult szagára, a filcből, politúrból és porszagból való újdonságra. Természetesen aznap már klimpí-roztam, én is rávetettem magam, csak valahogy nem merült fel, hogy tanuljak, nyilván nem akartam eléggé. A testvérem gyakorlása nem zavart, de nem is csinált kedvet: én mindenevő voltam, ő pedig már tízévesen is utálta a könnyűzenét, sosem hallgatta, szerintem ma sem ismer fel egyetlen Beatles-számot sem, a többiről nem is beszélve. Emiatt néha verekedtünk, ha meg az ő szalagjait hallgattam, akkor hagyta – jó testvér a rossz ízlésű öccsének –, hátha ragad rám valami. Ez persze a kiska-maszkorra vonatkozik, később már együtt lógtunk be a Zeneaka-démián a koncertekre. Én máig hallgatok rockzenét is, ő ma sem.

Mikor jött el annak az ideje, hogy önállóan vásároljon lemeze-ket és melyek voltak ezek?

A legelső lemezeket Hollandiában vettem, tizenhat évesen. Nem volt lemezjátszóm, mert az a komolyzenész testvéremnek járt. Kettőre tellett: az egyiken Vivaldi mandolinkoncertjei vol-tak, a másik egy Rolling Stones-lemez volt.

És mi volt az első munkája, ami már szorosan kapcsolódott a zenéhez?

Színház nincsen zene nélkül. Mivel kamaszként már gitároz-tam, énekelgettem, még a főiskola előtt felléptem itt-ott.

Aztán jöttek néha zenés darabok is, de az igazi első kapcsolat a ze-nével a lemezem volt, amelyhez Bornai Tibor írta a dalokat, én a szöveget, koncerteken együtt játszottuk, aztán a Villon-műsor Huzella Péterrel, abban is zené-lek. Igazi, klasszikus zenében ter-mészetesen mint narrátor jutok

szerephez: A katona története és az Oidipusz király Stravinskytól, a Johanna a máglyán Honeggertől, a Péter és a farkas Prokof-jevtől, a Szentivánéji álom Mendelssohntól, a Babar Poulenctől – sok ismert „mesélős” darab előadásán vettem már részt többször is. Ez mindig utazásszerű, nagy élmény nekem. Emlé-kezetes volt Orbán György Csodafa című szép darabjának ősbe-mutatóját csinálni, vagy Szokolay Sándor Istár Pokoljárásának sok évtized utáni első előadását, de a Kékszakállú prológjának szövegét is szeretem mondani, különösen, hogy utána Bartó-kot lehet hallgatni.

Hogyan került az Orgona-sztorikba?

Fassang László meghívott, én igent mondtam.

Mi az, amit az Orgona-sztorikra történő felkészülés során fedezett fel magának?

Természetesen az orgonairodalom gazdagsága, de különösen a francia, huszadik századi szerzők munkái: Vierne, Duruflé, Florentz… Ezeket itt ismertem meg.

Mostanában mit hallgat gyakran, mit talál különlegesen izgalmasnak?

Mindig sokféle zenét hallgatok – nem is tudok erre válaszolni. Lehet pre- vagy bécsi klasszikus, de huszadik századi komoly-zene is, és persze jazz, swing, blues vagy akár rockzene – mind sok örömet szerez, mindegyikben mindig van valami új. Mintha a zene nem öregedne. Mármint a jó zene.

Bokor Gabriella


MÁCSAI PÁL ÉS FASSANG LÁSZLÓ

ESTJE: ORGONA-SZTORIK IV.

2012. november 11.

„Ez mindig utazásszerű, nagy élmény nekem.”

Kl

as

sz

ik

us


Kl

as

sz

ik

us

Az Európai Koncerttermek Szövetségének (ECHO) támadt az az ötlete, hogy a tag intézmények jelöltjei turné keretében járhassák be Európa legjelentősebb koncerttermeit. Ennek keretében kerül majd sor Banda Ádám és Isabelle Druet budapesti fellépésére is, akik sok mindenben különböznek ugyan egymástól, tehetségük és életútjuk eddigi alakulása mégis kínál néhány párhuzamot. Banda Ádám rendkívüli muzikalitása korán, alig öt-hat évesen megmutat-kozott – igaz, szülei először egy játékdobot püfölve és hozzá Guns N’ Roses-számokat énekelve figyeltek fel Ádám zenei hiperaktivi-tására. Hamar jó kezekbe, a Rózsavölgyi Márk Alapfokú Művészet-oktatási Intézménybe került, s számos versenyt nyert meg az évek során. A nagy áttörést aztán a 2007-ben rendezett Szigeti–Hubay Nemzetközi Hegedűversenyen elért megosztott első helyezés hozta meg számára – ahogy akkor fogalmazott: valami elindult. És valóban, még azon az őszön Junior Prima Díjat kapott.

Mérföldkő volt 2007 Isabelle Druet mezzoszoprán számára is, hiszen ekkor végzett summa cum laude minősítéssel a párizsi Conservatoire-ban, és ekkor kapta meg az Adami-díjat „az év fi-atal énekeseként”. 2008-ban is folytatódott a sikersorozat, még-pedig nem is akárhogy, hiszen Brickner Szabolcs mögött második lett a világ egyik legtekintélyesebb komolyzenei seregszemléjén, az adott évben operaénekeseknek rendezett, kizárólag pályakezdő művészeket felvonultató brüsszeli Erzsébet királyné versenyen.

Innentől kezdve nem volt megállás: 2010-ben a Francia Klasszikus Zenei Díj „Victoire” elismerését vehette át, a 2011-2012-es évadban énekelte többek között Bizet Carmenjének címszerepét, Rossini operája, az Olasz nő Algírban női főszerepét, Orlovszkijt Strauss Denevérjében, debütált a Párizsi Nemzeti Operában Richard Strauss Saloméjában Heródiás inasaként, és olyan jeles karmesterekkel dolgozott együtt, mint William Christie vagy René Jacobs.

Nem voltak esemény nélküliek ezek az évek a magyar hegedűs számára sem: a 2009. október 30-án a Zeneakadémián tartott diplomakoncert után 2010-ben Kanadában és az UNESCO párizsi székházában is bemutatkozhatott. Megkapta Péteri Károly he-gedűkészítő mesterhangszerét, és 2012 augusztusában Magyar Bronz Érdemkereszttel tüntették ki.

A két sorsszál innentől egy időre összefonódik, hiszen az ECHO-hoz csatlakozott Művészetek Palotája Banda Ádámot jelölte a szerve-zet Rising Stars programjába. Így jut el a hegedűművész a Dahlkvist Quartet, Daniela Koch, Igor Levit, Romina Lischka és persze Isabelle Druet mellett is a párizsi Cité de la musique-ba, a brüsszeli Bozarba, az amszterdami Concertgebouw-ba, a bécsi Musikvereinba vagy épp a budapesti Művészetek Palotájába. S hogy hova, mennyi vilá-gosságot sikerül elhozni – az már legyen a csillagok dolga.

Filip Viktória

Léteznek vörös és fehér törpék, szuperóriások és óriáscsillagok, vannak kettős, hármas és sok-szoros csillagok, léteznek hullócsillagok, de a felkelő csillag fogalmát egyelőre csak az előadó-művészet ismeri. Sokféle módja van annak, hogy a pislákoló lehetőségből vakító ragyogás váljék: ezt segíti elő a Rising Stars program is.

Fesztivál Színház

BANDA ÁDÁM HANGVERSENYE

2012. november 24.


ISABELLE DRUET [F] HANGVERSENYE

2012. december 8.

Csillagok, ha felragyognak

fotó

: Car

olin

e Do

utre


WWW.BFZ.HU

2012. dec. 9., 10., 11. >>> A kékszakállú herceg vára és A csodálatos mandarin2013. jan. 9., 11., 12. >>> Vendégünk Janine Jansen2013. febr. 13., 15., 17. >>> Figaro házassága A Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar közös rendezésében

FISCHER IVÁN ÉS A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR A MÜPÁBAN

hirdetes_mupa osz magyar copy 10/10/12 4:37 PM Page 1


A név kötelez, tartja a mon-dás, a fiúkat pedig olykor nemcsak a nevük kötelezi, hanem az is, akitől nevüket kapják. Az apjuk. Michael Jackson vagy Wolfgang Ama-deus Mozart aligha futot-ták volna be a pályát, amit befutottak, ha nincs mögöt-tük egy túlsúlyos atyafi-gura. Hasonló a helyzet Jo-hann Sebastian Bachhal is, aki azt adta tovább fiáinak, amit apjától kapott. Meg a nagyapjától. Meg a dédapjá-tól. A zenét.

Apák, fiúk, Bachok

• Johann Christian Bach (1735-1782)


„Az alkotóknak két fő típusa van: azok, akik állandóan elutasítják, amit ők vagy mások csinálnak, és majdnem kényszeresen új és új irányba tartanak; és azok, akik hamar felfedezik a »földet«, amit meg akarnak művelni, és így egyre nagyobb ügyességgel és fortéllyal egész életükben ugyanazt csinálják” – írja Howard Gardner Rendkívüliek

című könyvében, melyben külön-féle zsenitípusokat különít el és vesz górcső alá.

Gardner hasonlatával élve kétség-kívül a „földműves” kategóriába tartozik a Bach „dinasztia”, mely a 16. századtól egészen a 19. század közepéig állt fenn, bár ebben az esetben elég volt a harmadik ge-nerációnak felfedezni a „földet”: a következő nemzedékek tagjainak a család már következetesen a kezébe nyomta a (zene)szerszá-mokat. Ennek eredményeképp Türingiában a Bach családnév már a 17. század közepére minőségi garanciát nyújtó „márkajelzés”,

valóságos „brand” lett. Nem véletlen, hogy amikor az arnstadti udvari zenekarban 1693-ban megüresedett egy hely, a gróf kijelentette: neki „ismét egy Bach és csakis egy Bach kell”.

Céhes jellegének megfelelően igencsak belterjes viszonyok jellemez-ték a Bach család működését: az újabb és újabb generációk az idősebb családtagoktól tanultak, egymás örökébe léptek a különféle zenei pozíciókban, és házasodni is leginkább néhány ismerős muzsikus-családdal házasodtak. A nagy és rendkívül összetartó Bach família évente egyszer „közgyűlést” tartott, melynek rendes lefolyását Niko-laus Forkel, az első Bach-életrajz szerzője így írja le: „Összejöveteleik alkalmával mulatságaik mindenestül zenei jellegűek voltak. Minthogy a kompánia teljességgel csakis kántorokból, orgonistákból és városi muzsikusokból állt, akiknek mind az egyházhoz is volt közük, […] a leg-első dolog, amit összegyűltükben megcselekedtek, a koráléneklés volt. Eme jámbor kezdettől azután továbbléptek az emezekkel gyakran merőben ellentétes pajkosságok felé. Mert immár közkedvelt dalokat énekeltek, amelyek tartalma részint tréfás, részint sikamlós volt...”

A húsz gyerekből, amely Johann Sebastian Bach két házasságból szü-letett, tíz − hat fiú és négy lány − érte meg a felnőttkort. A fiúk kö-zül többen is hírneves muzsikussá váltak, nem kis részben apjuknak köszönhetően, aki nemcsak génjeit és tudását adta át sarjainak, de személyének tekintélyes súlyával is egyengette fiai karrierjét. Tudjuk például, hogy legkedvesebb utóda, Wilhelm Friedemann (1710−1784) kezéből még a lúdtollat is kivette, amikor az a drezdai Sophienkirche orgonista pozíciójára pályázott – a gondos apa maga fogalmazta meg, tisztázta le és írta alá (!) a városi tanácsnak küldendő dokumentumot, majd (immár saját nevében) ajánlólevelet is küldött fia érdekében az illetékes bizottságnak. Dokumentumok bizonyítják, hogy hasonló módon segítette Carl Philipp Emanuel (1714−1788), Johann Gottfried Bernhard (1715−1739) és Johann Christoph Friedrich (1732−1795) előre-jutását is (a legkisebb fiú, az 1735-ben született Johann Christian túl fiatal volt ahhoz, hogy efféle közvetlen atyai támogatás haszonélve-zője lehessen). Ha mindez a „Bach céh” szellemében szocializálódott családtagok számára természetesnek tűnhetett is, Christoph Wolff Bach-kutató nem véletlenül teszi fel a kérdést: „vajon mindez túlsá-gosan lelkes szülőre, túlságosan védelmező hozzáállásra vall-e?”

Fo

ly

am

at

os

m

úl

t

Magyar volt-e J. S. Bach? 1735-ben részletes családfát állított össze Johann Sebastian Bach, amelyben valamennyi zenész ősét felsorolta. A családfa élén az 1550 körül született Vi-tus neve áll, mellette pedig a következő bejegyzés olvasható: „Magyarországi zsemlyesütő, kinek a 16. században lutheránus vallása miatt el kellett mene-külnie Magyarországról német földre.” Hogy a Bach muzsikusdinasztia ala-pítója egy magyar pékmester volt, azt bizonyítva látta a 18. század végének egyik jelentős magyar tanára és könyvkereskedője, Korabinszky János Mátyás (1740–1811), aki 1781-ben publikált, Pozsony városáról szóló könyvében a város szülötteként írt Vitus Bachról. A kissé túlbuzgóan hazafias szerzőt alighanem megtévesztette a pozsonyi anyakönyvekben gyakori Bach név, a család magyar eredettörténetét mindenesetre többen is átvették tőle. A 19. századi pozitivista zenetudomány sajnos kénytelen volt megfosztani a magyar kultúrtörténetet ettől az ékkőtől, a Bach-kutatás ugyanis kiderítette, hogy a valószínűleg még pékinasként magyar területre tévedt Vitus a protestánsüldözések elől valójá-ban ősei földjére tért vissza. Liszt Ferenc, ha nem is tudott magyarul, legalább egész életében magyarnak vallotta magát. Fájdalom, a Bachok még ennyit sem tudtak felmutatni. Kénytelenek leszünk beérni a zenéjükkel.

Zeneszerzői „idegzsábája” az

eredetiség vágya volt: az, hogy apjától és testvéreitől eltávolodjék.


Egyértelmű válasz persze nincs: Johann Sebastian és – tágabb ér-telemben − a Bach dinasztia öröksége a jelek szerint éppúgy gazda-gíthatta a fiúk tarsolyát tömör aranyként, ahogy húzhatta mázsás ólomként. A 19. századi német zeneszerző, Carl Friedrich Zelter például úgy írta le a kiváló billentyűs játékos hírében álló Wilhelm Friedemannt, mint akinek „zeneszerzői »idegzsábája« az eredeti-ség vágya volt: az, hogy apjától és testvéreitől eltávolodjék”; napja-inkban David Schulenberg zenetörténész pedig „egy nagy művész nyughatatlan fiaként” jellemzi őt, „akinek nem sikerült megfelelnie sem apja, sem saját elvárásainak”. Első fontos állomáshelyén, a ka-tolikus, pompakedvelő Drezdában lutheránus „egyházzenészként” Wilhelm Friedemann mindig is afféle kívülálló maradt; a jámbor protestáns Halléban pedig racionalista, szabadgondolkodó hajlama vált összeegyeztethetetlenné a Liebfrauenkirche orgonistájának pozíciójával. Meghasonlása végül oda vezetett, hogy 18 év szolgálat után felmondás nélkül hagyta el Hallét. Zaklatott pályája dicstelen véget ért: tanítással szerzett szerény jövedelmét apja felbecsülhe-tetlen értékű kéziratainak eladogatásával egészítette ki, sőt annak egyes műveit sajátjaiként tüntette fel és fordítva.

Nagyon hasonló sorsra jutott az okos és muzikális, de lelkileg igen-csak labilis Johann Gottfried Bernhard is: apja ismételt közben-járása jó pozíciókhoz segítette ugyan, ezeket azonban nem volt képes megtartani – sangerhauseni állásából például egyik napról a másikra egyszerűen eltűnt, szüleit sem értesítve hollétéről. 1739-ben a jénai egyetem joghallgatói között bukkant fel a neve; „talán valamiféle lázadó kísérlet volt ez a nagyhatalmú apa árnyékában élő, kötelessége és hajlandósága között vívódó, tehetséges fiatal-ember részéről, hogy saját kezébe vegye sorsát?” – kérdez ismét Wolff. Akárhogy is, pár hónappal e „kiugrási kísérlet” után megbe-tegedett és meghalt.

Másként sáfárkodott Johann Sebastian és a Bach di-nasztia örökségével a második fiú, Carl Philipp Emanuel, valamint a legkisebb, Johann Christian: míg előbbi – Wolff szavaival – az apai örökséget és az új stílusokat „sajátos, eredeti ötvözetté kovácsolta össze”, utóbbi „teljes szívvel az új mellett kötelezte el magát”. Mindkét út járha-tónak bizonyult.

Carl Philipp Emanuel közel harminc éven át tartó berlini műkö-dése során − Wilhelm Friedemannhoz hasonlóan – szintén szen-vedett a hajlamai és képességei, illetve a külső elvárások közötti ellentmondástól. Széleskörű érdeklődésének, szellemességének és szójátékainak köszönhetően azonban a művelt körök közked-velt tagjává vált, s a berlini irodalmárok, kereskedők, városi polgá-rok és tisztviselők – akikkel sokkal szívesebben barátkozott, mint zenészkollégáival – társaságukkal láthatólag segítettek elviselnie a művészetpártoló, de reménytelenül konzervatív „Nagy” Frigyes porosz király szolgálatának egyhangúságát. A türelem meghozta gyümölcsét: 1768-ban végre a szabad szellemű, pezsgő kereskedő-városba, Hamburgba költözhetett, s komponistaként is folyamato-san növekvő hírnévnek és elismertségnek örvendett.

Már csak koránál fogva is Johann Christian (1735−1782) volt az, aki mindenféle értelemben a legmesszebbre távolodott a Bach dinasztia tradícióitól. Szakítva a „protestáns orgonista szindrómá-val” itáliai évei alatt áttért a római katolikus vallásra, s Londonban töltött évtizedei során elsősorban operaszerzőként szerzett nevet, mely műfaj korábban szinte teljesen hiányzott a család palettájá-ról. A gáláns stílus mesterének művészete nagy hatással volt a fiatal Mozartra, aki nyolcévesen ismerte meg őt, s a két muzsikus a jelentős korkülönbség ellenére tartós és szívélyes kapcsolatba került egymással. 1778-ban egy újbóli találkozásuk után Mozart így írt róla apjának: „Szívből szeretem őt (amint bizonyára tudja is), nagyra becsülöm, és Ő ... igaz, ami igaz: éppen így szemembe, mint mások előtt − nem eltúlozva, mint mások, hanem komolyan, igazán − dicsért engem.” Johann Christian korai halálát Mozart „a zenei világ nagy veszteségének” nevezte, egy kortárs pedig szo-morúan jegyezte fel, hogy „ezt a roppant szakmai tudású, hivatása

gyakorlásában nagyvonalúan szívélyes embert, aki általános figyelemmel támogatta barátait, és nemes jellemé-

vel tűnt ki, elfelejtették, úgyszólván még mielőtt elérte volna a mindannyiunkra váró sors; s úgy

tűnik, még emléke is feledésbe merült.”Mikusi Eszter


KARÁCSONY A BACH CSALÁDDALRUPPERT ISTVÁN (ORGONA) ÉS A PURCELL KÓRUS ESTJE

2012. december 18.

• Ruppert István


Johann Sebastian Bach emlékműve a lipcsei Tamás-templom mellett.


Csíky Boldizsár és Kocsis Zoltán a hetvenes években Marosvásárhelyen...

... és 2011-ben a Müpában a Gulag szimfonikus költemény főpróbáján

„Vásárhelyi jelenségnek” tartja magát Csíky Bol-dizsár, aki 1937-ben született Marosvásárhelyen, és a mai napig ott él. A Romániai Zeneszerző-szövetség (UCMR) tagjaként ugyan már az 1970-es évektől el-elhangzottak a művei Budapesten is, ám sosem került a magyarországi koncertélet-nek a kortárs szerzők számára fenntartott, meg-lehetősen szűk fősodrába. Igaz, itt hosszú évti-zedekig ugyanez jutott osztályrészül nemcsak a határon túli magyar komponistáknak, hanem általában a külhoniaknak, egészen pontosan az emigránsoknak, illetve disszidenseknek is.

Csíky a kolozsvári zeneakadémián a Pizzetti- és Respighi-növendék Sigismund Toduţától tanult zeneszerzést, illetve a Kodály-tanítvány Jagamas Jánostól népzenét és formatant. 1965-ben mu-tatták be első, saját stílust mutató kompozíci-óját, a Két zenekari darabot. Régimódi történet, mely ugyanakkor igen jellemző Marosvásárhely zenei életére: a premiert követően Csíky közép-iskolai zongoratanára, Erkel Sarolta – nemzeti operánk megteremtőjének unokája – a Bánk bán szerzői kéziratának egyik fogalmazványoldalát ajándékozta a pályakezdő zeneszerzőnek.

Három az erdélyi igazságHagyományosan háromnyelvű irodalmi-zenei műveltség, nehezen megszenvedett nemzetiségi és vallási tolerancia, a szolidaritás ma már szinte elképzelhetetlen formái – íme három, az 1989-et megelőző erdélyi létállapot legfontosabb jellemzői közül. Ez a sajátos transzszilván szellemiség egyaránt áthatja az Erdélyben maradó, illetve az onnan elszármazott zeneszerzők legőszintébb partitúraoldalait.


Persze jellegzetesen 20. századi alkotások Csíky művei, melyek azonban egészen egyéni módon követik Bartók zenéjét. Számos kompozíciójában hallani Bartókra emlékeztető harmóniai fordulatokat és formai megoldásokat, némelyikben konk-rét Bartók-idézetek szerepelnek, másokban csak homályosabb utalások. Ezeket az eszközöket viszont Csíky makacsnak tűnő következetességgel alkalmazza még azokban a darabjaiban is, amelyeket önelemzéseiben a schönbergi dodekafon iskola leszármazottainak tart.

Az 1960-as évek óta évtizedenként alig egy-két zenekari kompozícióval lép a közön-ség elé, s ezek többnyire tíz-tizenöt perces időtartama alighanem összefügg azzal, hogy a romániai (nem csak erdélyi) zenekarok számára kötelező jelleggel írták elő a kortárs darabok előadását a koncertek első műsorszámaként. (Hasonló rendelke-zéseket egyébként nemcsak Bukarestben, hanem Budapesten is papírra vetettek akkoriban.) A zenekari művek mellett sorra születtek a vokális kompozíciók, köztük egy kamaraopera, a Görög Ilona (1966), a Barcsai-kantáta (1980) és a szintén 1980-ban keletkező Hölderlin-dalok. Az egyik legújabb mű, a Gulág (2008) – melynek el-gondolkodtató a mottója: Oly korban éltem én... Trăit-am vremuri... I lived in such a time... – legutóbb Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar előadásában hangzott el a Müpában 2011. október 26-án.

Csíky Bartók-követése mint a zeneszerzői pálya központi kérdése, hivatásos és nem hivatásos zenekritikusok szélsőséges reakcióit váltotta ki és váltja ki mind a mai napig. Az idősebb erdélyi zeneszerző-generációhoz képest Csíky ifjúkori alapállása egyértelműen avantgárdnak minősült, s ő hű maradt eszményeihez, még akkor is, amikor emiatt egy idő után konzervatívnak tűnt például Magyarországról, illetve az új zene modernista fejleményei felől nézve. Érdekes módon Csíky nagyobb stílus-törés nélkül vált posztmodern szerzővé is. Tehette, mert valójában mindvégig az avantgárd konzervativizmus – vagy ha tetszik: a konzervatív avantgárd – keskeny pallóján egyensúlyozott. A lassan fél évszázadot felölelő életmű visszatekintve fi-gyelemreméltóan szervesnek, stilárisan egységesnek tetszik. A végső esztétikai ítéletet pedig vélhetően nem a zenetörténészek és a kritikusok, hanem – akárcsak a zenetörténet bármely korszakában – maga az idő mondja majd ki.

Németh G. István

Ak

tu

ál

is

z

en

e

Erdélyből indultak „A szüleim nem székelyek és én is csak születésem után pár hó-napig éltem ott, de a székely kultúra és karakter a véremben és a tudatomban van” – nyilatkozta a székelyudvarhelyi születésű Eötvös Péter Atlantisz című 1995-ös zenekari műve kapcsán. Ligeti György Dicsőszentmártonban született, Kurtág György az egyébként nem a történelmi Erdélyhez, hanem a Bánság-hoz tartozó Lugoson, a sort pedig a Kolozsvárról elszármazó Viski János és Veress Sándor, a szászvárosi születésű Szőllősy András vagy éppen a Marosvásárhelyen felcseperedő Orbán György, illetve a tőle már Budapesten tanuló, de még kolozsvá-ri középiskolába járó Gyöngyösi Levente nevével folytathatjuk. Az Erdélyben eltöltött gyerek- és ifjúkor mindenkiben nyomot hagyott. Különösen az együtt élő nemzetiségek nyelvének, népzenéjének elsajátítására vonatkozó íratlan szabály: Lige-ti 1949–1950-ben Arad megyében gyűjtött román népzenét, majd a következő évben Román koncertet komponált; Kurtág szellemi horizontját elsőként lugosi romántanára nyitogatta (akinek pár éve Colinda-ballada című művét ajánlotta). Mindez nemcsak a kelet-európai viszonyok között szokatlanul széles látókör kialakulását eredményezte az említett szerzőknél, ha-nem a másokéval konfrontált saját identitás letisztulását is.


CSÍKY BOLDIZSÁR HÖLDERLIN-DALAI

BORSOS EDITH ÉS A KOLOZSVÁRI MAGYAR

OPERA SZIMFONIKUS ZENEKARA KONCERTJÉN

2012. november 17.


Amikor újranézheti a filmjeit, miként az idei évad során a Müpában, megragadja-e az alkalmat?

Bemegyek egy-egy vetítés elején, nagyon ritkán ott maradok tíz-tizenöt percig, az utolsó pár percre pedig vissza szoktam menni, mert érdekel, hogy milyen hangulatban távozik a közönség. Egyéb-ként általános tanulság számomra, hogy a moziban minden film hosszabb, mint a vágószobában. Hétszentség, hogy az ollóra min-dig szükség van. Még az utolsó pillanatban is le lehet egy filmből csipegetni ezt vagy azt.

Élt valaha ezzel a lehetőséggel?

Igen, mindig akad egy-egy rövidebb vagy hosszabb snitt, amely nélkül feszesebb lesz a film. Nem tudom, hogy minden rendező így gondolja-e, én biztos. Egyébként Radványi Gézától tanultam, hogy az embernél mindig legyen olló. Amikor 1947-ben a Valahol Európában című filmjének Puskin mozibeli bemutatójára indultunk, és az as-szisztenseként vele tartottam, ő zsebre vágott egy ollót, és bár vé-gül nem használtuk, nekem ugrásra készen kellett várnom, hogy kell a gépterembe mennem lecsípni néhány snittet.

A legnagyobb magyar filmesek egyike. Bár sosem kapott Arany Pálmát, kevés rendezőt becsültek és becsülnek olyan sokra Cannes-ban, mint őt. Fábri Zoltán életműve után Makk Károly filmjei láthatók a Müpamozi második évadában. A nyolcvanhét éves mester szerint az újra és újra fel-színre bukkanó tehetségeknek – rendszerfüggetlenül – lapot kell osztani, ahogy ő is lehetősé-get kapott a dühöngő, de korántsem hosszú életű diktatúrában.

Olló, politika, szabadság


Mű

vé

sz

b

ej

ár

ó

Mondhatni, születésétől ismerte a vetítőgépeket, hiszen édesapjá-nak mozija volt Berettyóújfaluban. Olyan volt a gyerekkora, mint a Giuseppe Tornatore-féle Cinema Paradiso gyerekszereplőjének?

Jól hangzana, de nincs így. Ha ráértünk, a mozinál fontosabb volt a strand, a kirándulás, a társaság, később az udvarlás. Egyáltalán nem úgy kell elképzelni, hogy folyamatosan a gépteremben ültem.

A rendezők többségénél azonban mégiscsak ifjabban szagolta a celluloidot; van meghatározó moziélménye?

A nagy amerikai filmek, mint például az Oscart is nyerő A fiúk vá-rosa. És persze gyerekkoromtól ismertem azokat a háború után naggyá váló sztárokat, mint Spencer Tracy vagy Gary Cooper. Vagy a magyar színészóriásokat, Gózon Gyulát és Csortos Gyulát. Az is meghatározó volt, hogy rengeteg magyar filmet láthattam, a mai gyakorlattal ellentétben ugyanis akkor elsősorban a hazai termést

láthatta a közönség. Ez a patriotizmus fontos volt. A forgalmazó és kölcsönző cégek, valamint a mozik élő kapcsolatban álltak egymással.

Ennek köszönhetően került a Hunnia Stúdióba gyakornoknak?

Édesatyámnak valóban széles volt az ismeretségi köre, mások mel-lett rendezőkkel is jó kapcsolatban volt, például Ranódy Lászlóval. 1944 kora nyarán, érettségi után hozzájuk jöttünk fel Budapestre. A történethez tartozik, hogy az én atyámat mindenki le akarta be-szélni arról, hogy támogasson engem, mondván, hogy a filmezés lin-kóci időtöltés, főleg egy jelesre érettségizett fiatalember számára. Úgyhogy meg is állapodtunk, hogy beiratkozom valami komolyabb stúdiumra, így lettem az akkori Pázmány Péter Tudományegyetem művészettörténet-esztétika-magyar szakos hallgatója, és hat fél-éven keresztül szorgalmasan jártam is az órákra, 1946-ig. Akkor aztán jött a főiskola és elsodort. Kikoptam az egyetemről, ahogy Bacsó Péter és Kovács András is az osztálytársaim közül.

„Róla csak azt kérdezték meg, hogy muszáj-e.

Muszáj, mondtam én.”

fotó

: Her

man

Pét

er


Ön már a háború után kezdte a rendezői pályát, de még a háború előtti szakemberekkel. A régi filmgyári garnitúra tagjai miképpen tudták átmenteni magukat az új rendszerbe?

Egyrészt kitűnő szakemberek voltak szinte egytől egyig. A koráb-ban erősen jobbra húzók java – köztük sok nyilas – nem is maradt itthon. Páger Antalhoz hasonlóan meg sem álltak Dél-Amerikáig. Baán Frigyes, Radványi Géza, Szőts István, Gertler Viktor, Keleti Márton viszont visszatért. A háború után a pártok a filmiparba is beszálltak, létrehoztak gyártó cégeket, s abból húztak jövedelmet, hogy leszerződtek a mozikkal, és részesedtek a bevételekből. Én Ranódy révén a Parasztpárt cégéhez igazoltam le. 1948-tól aztán a pártokkal együtt a pártstúdiók is megszűntek, és létrejött a Ma-gyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat, amely a szovjet állami filmgyári struktúrát vette át. Státuszba vették a rendezőket – persze volt, aki elment, mint például Szőts –, felállt a központi dramaturgia, amely a pártközpont politikai osztályán kiötölt zsdanovi szocialista realizmus kereteit volt hivatott kitölteni filmekkel. Két-három éven keresztül a dramaturgia rendelte a munkás és paraszt témájú, esetleg vígjátéki forgatókönyveket. A kötelező szocreál azonban nem tartott sokáig, már Sztálin 1953-as halála előtt is puhultak az elvárások.

Mit értsünk puhuláson?

Már 1951-ben beinvitálták a Becsület és dicsőség alkotóit a rendszer sorvezetőéjül szolgáló Szabad Nép szerkesztőségébe. A rendező Gertler Viktor mellett ott volt az író-forgatókönyvíró Örkény István,

a film ugyanis az ő Házastársak című regényből készült. Én voltam a rendezőasszisztens, úgyhogy nekem is mennem kellett velük. Finoman a tudtunkra adták, hogy nem jó ez a fajta szocialista rea-lizmus, túl sematikusak a figurák. Magyarán, hogy nem ízlik nekik, amit ők maguk rendeltek tőlünk. Mai szemmel nézve szenzációs, hogy a nagyszerű színészek, Görbe János, Sulyok Mária vagy Gobbi Hilda mit hoztak ki ezekből a sematikus figurákból. De úgy tűnik, ez sem volt elég.

A közönség hogyan reagált az alig pár év alatt végrehajtott ideo-lógiai átprogramozásra?

Először is nem volt más, csak szovjet film. A publikum viszont vá-gyott a saját színészeire. Másodszor, a nézők zöme már túl volt a legkülönfélébb tortúrákon, tisztában volt vele, hogy az egész úgy, ahogy van, egy nagy katyvasz. Aztán 1953-ban, Sztálin halála után, a Nagy Imre-kormánnyal jött egy meglehetősen határozott irány-váltás, amely már deklarálta, hogy a művészetnek nem egészen az wa mázlim, hogy a Liliomfit már egy évvel később csinálhat-tam, és hát szó szerint lubickoltunk a korábban elképzelhetet-len szabadságban.

Elsőfilmesként még terelgetni sem próbálták?

Nonn György, a népművelési miniszterhelyettes behívatott ma-gához és rákérdezett, hogy ez a Szilvay professzor vajon nem egy szociáldemokrata-e. Mondtam, hogy nem, ez egy vén marha, Nonn elvtárs, aki nem tudja, hogy mit kezdjen a csepűrágónak állt uno-

„Miközben a lilák már egyre inkább

csak egymás között lilultak, az utóbbi

években újra összejöttegy nagy generáció.”

fotó

: Her

man

Pét

er


kaöccsével. De hát akkor mi ez a film, kérdezte. Hát a forgatókönyv alapján egy nem eléggé mulatságos vígjáték, Nonn elvtárs, mond-tam én, a forgatással azonban azzá fogjuk tenni! Ennél több terel-getés nem volt. A film pedig élből kiment Cannes-ba és jelölték is az Arany Pálmára. A következő filmjeim – A 9-es kórterem, illetve a San Fransiscóban nagydíjjal jutalmazott Ház a sziklák alatt – kvázi megbízható rendezővé tettek, aki nem lépte túl a 32-35 napos forgatási időt, nem költött sokat. Az tény, hogy a forgatókönyvet eleinte a miniszter fogadta el. Később alacsonyabb szinteken határoztak a filmek sorsáról, 1956 után pedig a filmgyári gyártócsoportokban dőltek el a dolgok, magyarán leültünk és megdumáltuk egymás filmjeit. Politikai szempontok persze voltak, de tabunak csak két dolog számított: nem piszkálhattuk a szovjeteket, 1956-ot pedig nem tarthattuk forradalomnak, slussz.

A Szerelem című 1970-es filmjének egyértel-műen az 1956 utáni megtorlásokra utaló üzene-tével sem akadt fenn az ideológiai rostán? A börtönt is megjárt Darvas Iván szerepeltetése még ma is provokáci-ónak tűnik.

Róla csak azt kérdezték meg, hogy muszáj-e. Muszáj, mondtam én. Ennyi volt. Ne felejtsük el, már 1970-et írtunk. Hét évvel korábban még kilincselnem kel-lett. Az Utolsó előtti ember című filmem egyik főszerepére Nagy Attilát szerettem volna megszerezni, egy megszállott kommunis-tát kellett volna játszania. Tudni kell, hogy Nagy ‘56-ban a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Munkástanács elnöke volt, ezért 1961-ig börtönben ült, és azután is csak Miskolcon játszhatott. Először nem enged-ték, hogy szerződtessem, nekem azonban ő kellett. Bementem a művelődési miniszter-helyetteshez, Aczél Györgyhöz, aki akkor már voltaképp a kultúra egyszemélyes irányítójának számított, hogy ezek az emberek már leülték a ma-gukét, megbűnhődtek, kérem, hadd szerződtessem Nagyot a filmhez. „Ja, mert maga ezeket az ötvenhatosokat pártolja mi? – kérdezte – De ha tényleg jó ez a Nagy, akkor menjen, a színháza majd kiadja magának.”

Végül hogyhogy szabad utat kapott a Szerelem?

Gyanítom, hogy megunták, hogy újra és újra nekifutottam. Rényi Péter, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, aki a Filmművé-szeti Tanácsnak is tagja volt, Bacsó Péteren keresztül üzente meg, hogy mehet a film, de kért némi vál-tozást. Az is nyomhatott valamit a latban, hogy a stúdióvezetőnk az az Újhelyi Szilárd volt, aki még Aczéllal ült együtt a Horthy-korszakban. Miután kész lett a film, a vágóm egyik reggel jelezte, hogy elkérték a kópiát, hogy meg-nézzék. Két hétig semmi, majd szólt Újhe-lyi Szilárd, hogy fejezd be a filmed gyorsan. Később kiderült, hogy amikor a legfelsőbb körökben megnézték a filmet, szokás szerint feleségestül, a nejek nekiestek az elégedet-

lenkedő elvtársaknak, hogy amíg ti a börtönben ültetek, mi kint szenvedtünk, és most ezt nem meritek bemutatni! Végül csak az volt a kérés, hogy írjuk ki a végére, hogy a sztori még ‘56 előtt játszódik.

Az 1982-es Egymásra nézve című filmjével sem vonta magára a korifeusok haragját? A Galgóczi Erzséber regényéből készített

adaptáció politikailag is kényes témákat feszeget, ráadá-sul leszbikus párról szól, hovatovább az akkor a len-

gyelországi események okán szalonképtelen len-gyel színésznők játsszák a főszerepeket.

Meglehetősen masszív volt a téma, és nem akartam egyetlen magyar színésznőt sem belevonni, mondjuk Psota Irént vagy Törőcsik Marit. Sokkal erősebbnek gondoltam, hogy olyanokkal dolgozzak, akiket nem ismer a ma-gyar publikum. A kisregény pedig már 1980-

ban megjelent. Nem szólt bele abba sem senki, amikor felhívtam Andrzej Wajda dramaturgját,

hogy kiket tudna ajánlani a női főszerepekre.

A visszhang azonban már durvább volt.

Cannes-ból már kerestek, így a Filmművészeti Tanácsnak gyorsan kellett döntenie az elfogadásról. A bizottság sok mindent kifogásolt.

Én mondtam, hogy, ha változtatni akarnak, akkor inkább ne menjen ki a kópia. A legtöbbet Dósai István, a ma-

gyar filmeket külföldön forgalmazó hungarofilmes akadékoskodott. Ő, aki a fesztiválokon a magyar

filmek miatt komoly rangot ért el. Végül Tóth Dezső, akkori miniszterhelyettes döntött. Azt mondta, hogy ha a Makk-kal elkezdjük átvá-gatni a filmet, rosszabbul járunk, vállaljuk ezt így fel, és küldjük ki, lehet, hogy nem is fog tetszeni. Csak egy dolgot kértek: vegyem ki azt a snittet, amikor a sas átrepül a határon.

Bementem a vágószobába, a snittet kivágtam, zsebre vágtam és átsétáltam a trükkosztályra

Tímár Péterhez. Mondtam, Petikém, ezt lelassítod, de olyan legyen az a lassítás, hogy szem ne marad-

jon szárazon, aztán betesszük a főcím alá. A cannes-i bemutatón megjelent az említett Rényi, és a főcím után kivi-

harzott a helyéről, de ennél nagyobb botrány nem történt.

Ötven év távlatából mit gondol, minek köszönhető a magyar film sikere?

Úgy tűnik, húsz-harminc évenként felbukkan egy zsákra való te-hetség. Nálunk is volt vagy két ilyen hullám, amelynek tagjai egy-másra találtak az irodalmárokkal. A szocialista táborban Sztálin

halála után minden náció tagjai azt keresték, hogy mi-képp is lehetne szabadabbá, emberszabásúbbá tenni

a rendszert. Kiderült, hogy nem lehet persze, de a filmesek erre a keresésre rendkívül izgalmas

művekkel reagáltak. Az elmúlt két évtized ál-lóvize után, miközben – tisztelet a kivételnek – a lilák már egyre inkább csak egymás között lilultak, az utóbbi években újra összejött egy nagy generáció. Csak annyi lenne a feladat, hogy ki kellene osztani nekik a lapokat.

Vajna Tamás

Előadóterem

• MÜPAMOZI •MAKK KÁROLY RETROSPEKTÍVMIT CSINÁLT FELSÉGED 3-TÓL 5-IG?

2012. november 12.

Előadóterem

• MÜPAMOZI •MAKK KÁROLY RETROSPEKTÍV

SZERELEM

2012. november 26.

Előadóterem

• MÜPAMOZI •MAKK KÁROLY RETROSPEKTÍVMACSKAJÁTÉK

2012. december 10.


Az orvos halálosan kimerült volt. Úgy kalkulált, hogy a repülőn majd alszik egy kicsit, aztán érkezés után gyorsan lezuhanyozik és bemegy taxival a kórházba. Ott is mi várhat rá egy hét kiha-gyás után – jobb volt bele se gondolni. Kihúzta a nadrágszíját, kirakta a zsebéből a mobilt és az ap-rót, aztán a laptopot is rutinosan a szalagra tette. Nem voltak sokan a beszállófolyosón, de a sor mégis feltorlódott. Egy so-vány alak szerencsétlenkedett valami dobozzal. Erre az orvos visszavette a mobilját, kikapcsolta, mégse így menjen át a sza-lagon. A pasassal közben felnyittatták a dobozát: hangszertok volt. Utána a kapunál is besípolt, úgyhogy a cipőjét is levetették vele. Sokáig, nehézkesen fűzte vissza, közben felállt, és félig zokniban leemelte a hangszert a szalagról. Látványosan izzadt.Az orvos megkereste a negyvenhármas kaput és leült. Hamaro-san szólították is az utasokat. A sovány, kese hajú férfi, aki az imént a sort feltartotta, szintén Budapestre tartott. A jegyel-lenőrzésnél hátul maradt, az orvos csak a transzferbuszon látta újra. Állva ölelgette a hangszerét és még mindig verejtékezett, mint egy fegyvercsempész, akinek sikerült átsiklania az ellenőr-zésen. Volt benne valami nyugtalanító, ideges vibrálás. A repülőben megint bedugult a sor, az utasok a csomagjukat szuszakolták a felső tárolókba. Az orvos helye viszonylag az ele-jén volt, belül, az ablaknál. A sorban a B ülésen már ott ült a sovány, kese hajú pasas, a C ülésen meg ott ült a tokban a hangszer. Ahogy az orvos megpillantotta a kese hajút, arra gondolt, át-kéri magát máshova. Aztán meg arra, hogy úgyis aludni fog, tu-lajdonképpen teljesen mindegy, ki ül mellette. Befurakodott a bel-ső helyre és próbált ellazulni, de nem ment. A hegedűs pasasról dőlt a víz, egyfolytában egy nagy férfizsebkendővel törölgette az arcát. A jobb karjával teljesen elfoglalta a közös ülés karfá-ját, pedig nyugodtan terjeszkedhetett volna a másik irányba is. De a hegedűt nyilván nem akarta zavarni. Ez is olyan irritáló volt: az orvos azon tűnődött, vajon a menüt is kikéri-e majd a hangszernek, és hogy vajon a hegedű Mr.-ként vagy Ms.-ként szerepel-e a jegyen. Biztos Ms., ez a pasi felesége. Élő nőt nehéz elképzelni az oldalán. Csak az nem világos, hogyha ennyi pénze van, miért nem első osztályra vesz jegyet. Már majdnem elaludt, amikor a szomszédja mocorogni kez-dett, és könyékig feltűrte a karján az inget. Az orvos odapillan-tott, és meglátta, hogy mégiscsak karikagyűrűt visel. Megle-pőnek találta, hogy van felesége. Másodszorra is odapillantott, hogy ellenőrizze, tényleg jól látta-e, és akkor észrevette a férfi alkarján a foltot. Nagy, kiterjedt melanómának tűnt első pillantásra. Ha előző nap a konferencián látja ugyanezt a foltot egy kivetítőn, nincs kétsége afelől, hogy nem sima anyajegy. Most viszont jobban szeretett volna aludni, mint ezt mérlegelni: rossz jelnek tartotta, hogy nem tud kikapcsolni. Ám mivel napok óta ilyen és hasonló

FoltTóth Krisztina


foltokat nézegetett és elemzett a kollegáival, kényszere-sen lenézett újra. Dermatoszkóppal pontosabb diagnózist lehetett volna mondani, de annyi ilyen megbetegedést lá-tott már, hogy ránézésre is szinte biztos volt a dolgában. Ráadásul a pasas az egyes bőrtípusba tartozott. Szőke volt, szeplős, világos szemű. – Valószínűleg áttétje is van – tűnődött. A légikisasszony megkérdezte, mit akar inni, ez végre elte-relte a figyelmét a szomszédjáról, aki se a saját, se a hangszer menüjét nem kérte ki. Egész úton újságot olvasott, de nem lapozott benne. Az orvos erős kísértést érzett, hogy az újság ürügyén szóba elegyedjen vele és megkérdezze, volt-e már orvosnál ezzel a lilásfekete folttal, de aztán bevackolódott a szűk helyre és elszenderedett. Fejébe is szállt egy kicsit az az egy vörösbor, talán a kimerültség miatt. Azt se vette észre, mikor vitte el előle a légikisasszony a tálcát a mara-dékkal. Csak akkor eszmélt fel, amikor a pilóta bemondta, hogy leszálláshoz közelednek. A kifelé tülekedésnél aztán szem elől tévesztette útitársát és nem is gondolt rá az elkö-vetkező másfél napban. A kórházból csak éjfél után keveredett haza, a felesége már aludt. Másnap reggel is csak néhány szót váltottak. A nő kérte, hogy ne felejtkezzen el a koncertről, nagyon ne-héz volt jegyet szerezni. Az orvos a háta közepére kívánta az egész esti programot, jobban szerette volna végre kialud-ni magát. De este mégiscsak megjelent öltönyben az elő-csarnokban, és udvariasan köszöngetett az ismerősöknek. Olyan elcsigázott volt, hogy csak a saját fáradtságának tü-körképét volt képes leolvasni az idegen arcokról. Mindenkit elnyűttnek és szánalmasnak talált, kedvetlenül bámulta a fekete ruhába préselt, hízásnak indult női testeket, a szá-nalmasan sovány vagy épp nagydarab férfiakat. Még mindig egészen máshol jártak a gondolatai, amikor megpillantotta a pódiumon tegnapi útitársát, aki a hege-dűjével utazott. Így feketébe öltözve magasabbnak, légie-sebbnek tűnt. A vékony, szőke ember puhán, emberfeletti könnyed-séggel játszott, nem is volt jelen a teremben. Mendelssohn e-moll hegedűversenyének második tétele közben az orvos egyszer csak odahajolt a feleségéhez és a fülébe súgta: – Tudja. A nő teljesen kizökkent, szemrehányóan pislantott vissza, mint aki érti, de valójában fogalma sem volt róla, ki tud és mit. – Tudja – mondta este az ágyban újra a férfi a sötétség-nek, mert a nő már aludt. Az orvos viszont, bármilyen fáradt volt is, képtelen volt lehunyni a szemét, egy sötétlő fekete foltot bámult a plafonon.

(2012. szeptember)

Né

gy

é

s

fé

l

pe

rc

es

ek

Üvegterem

LITERÁRIUMTÓTH KRISZTINA ESTJE

2012. október 22.


A negyvennégy éves Ferenczi Györgyről nem egyszer leír-ták már, hogy életművész. Csakugyan az, ha az élet teljes erőbedobással történő, jókedvű és szüntelen élvezetét ne-vezzük annak. Csakhogy a passzív élvezkedőkkel szemben Ferenczi igazi húzóember, perpetuum mobile, aki tizenhét éves kora óta színpadon zenél, és egyfolytában keresi az új kihívásokat, kutatja a járatlan utakat. Nem magányos felfedező, aktuális együttesével mindig a továbbvivő és az erőket egyesítő irányok vonzzák. Fúziós zene, ezt is gyakran mondják tevékenységére, de inkább csak jobb híján, mert ilyen fúzióval nem sokan kísérleteztek előtte. Kevesen tudják a népdalt ritmikában és dallamban úgy párosítani a blues alapú zenékkel, ahogy azt az énekes-hegedűs-szájharmonikás teszi.

Vi

lá

gz

en

e

Forradalmár a városbanHuszonhét évesen ment el, mint Jimi Hendrix, Janis Jop-

lin, Kurt Cobain vagy Amy Winehouse. Csakhogy a ha-

lála összehasonlíthatatlan a könnyűzene legendás

„huszonhét éveseivel”. Gérecz Attila költő 1956. novem-

ber 7-én az utcai harcokban vesztette életét. Ferenczi

György és a Rackajam zenekar lemezzel és koncerttel

tiszteleg az emléke előtt.


Élmény! Minden tekintetben. www.mupa.hu

É LM É N Y TA J Á N D É K B A

A J Á N D É K U TA LVÁ N Y O K A M Ü PA J E G Y P É N Z TÁ R A I B A N K A P H AT Ó K

Jegyek kaphatók a Müpa jegypénztáraiban (1095 Budapest, Komor Marcell u. 1., tel.: 555-3300 és 1061 Budapest, Andrássy út 28., tel.: 555-3310), valamint az ismert jegypénztárakban. Online jegyvásárlás: www.mupa.huISO 9001:2000

S T R A T É G I A I M É D I A P A R T N E R E I N K

S T R A T É G I A IP A R T N E R E I N K

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

Forradalmár a városban

Iskoláskorában hegedülni tanult, de amikor egy count-ryzenekarba került, már szájharmonikán játszott. Trossingenben – ahol a Hohner céget alapították – 1993-ban a hangszer világbajnokságán a legjobbnak választották. Időközben a magyar rock- és blues-együttesek és szólisták hosszú sora hívta közreműkö-dőnek lemezfelvételekre és koncertekre: példaképe, Hobo, azután Presser Gábor, Takáts Tamás és mások. Több mint kétszázötven lemezen hallhatjuk játékát és énekét, amelybe az S-modell és más népszerű zenekarok albumai is beletartoznak. Saját együttesét, a Herfli Davidsont 1991-ben alakította gyerekkori barátjával, Benkő Zsolttal.

Bár a Herfli sok szempontból nyilvánvaló előzménye jelenlegi zenekarának a Rackajamnek, ez utóbbi bát-rabban indult az önálló hangzásvilág felé. A paradoxon mint alapforma (Hendrix és a népzene, Neomatyó stb.) megmaradt, de a Rackajam Csárda-funkjának zenei ötvözete határozottan kikeményedett. Ferenczi vis-szanézve úgy látja, hogy a döntő lökést a Gryllus Dániel felkérésére felvett Petőfi-albuma hozta meg saját maga és együttese számára. Bár azelőtt is részt vett ünnepi és hazafias műsorokban saját Petőfi-megzené-sítéseivel, de amióta rendszeresen előadják a Megbán-tott a rózsámat vagy a Milyen lárma, milyen vigadalom című verset, saját szöveges dalaikat is megszűrték, magasabbra tették a mércét, hiszen „két Petőfi-vers között azért mégsem lehet akármit játszani!”

A népzene fokozatosan nyert teret zenei világában. Próbálkozott vele korábban is, de csak akkor lépett elő vele, amikor már kellően kidolgozottnak és elsa-játítottnak érezte, amikor nem hatott mesterkéltnek: „Sokáig tartott, mire eljutottunk oda, hogy a zenékkel az autentikus közönség elé is nyugodtan ki merjünk állni. Annyira jó keverni a műfajokat, annyi erő van ettől benne!”

Ferencziék első Hangzó Helikon-albumának Petőfi volt a főhőse. Most újra egy forradalmár költőhöz nyúltak: Petőfi 1849-ben, Géretz 1956. november 7-én halt a magyar szabadságért hősi halált. „Találtunk egy köl-tőt, aki megint olyan hatással lesz a zenekar életére, mint Petőfi” – mondja róla Ferenczi. – A Géretz-versek egyszerűen gyönyörűek, és sikerült zeneileg olyan formát találni hozzá, ami tele van energiával.”

Zipernovszky Kornél


HANGZÓ HELIKONFERENCZI GYÖRGY ÉS A RACKAJAMGÉRECZ ATTILA-ESTJE

2012. december 21.


A Buena Vista Social Club című album kiadójának menedzsere ere-detileg százezer eladott példányban reménykedett, amikor a stúdi-óban összegyűlt zenészekkel elkezdődött a múltidézés. Az ötvenes évek Kubájának romantikáját felidéző son dalok Kubában akkortájt közismertek voltak, akkor is, ha nem a valaha nagynevű Ibrahim Ferrer vagy Ruben Gonzales prezentálta őket. A világ azonban ke-vésbé figyelt a salsa gyökereit jelentő műfajra, a tradicionális ku-bai zene egyik fő típusára. A producer és kiadó Ry Cooder neve és munkássága elég volt ahhoz, hogy a lemez létrejöjjön és a valaha legnagyobb példányszámban (közel tízmilliós nagyságrendben) el-adott kubai album legyen. Úgy is emlegetik, mint a „világzene Dark Side of the Moon-ja”.

A végleges zenekar összetétele csupán a véletlen műve volt. Erede-tileg afrikai és kubai zenészek közös munkáját szerették volna le-mezre venni, ám a Maliból meghívott csapat nem kapott vízumot.

A kiadónak improvizálnia kellett, s kubai zenészekből állították ös-sze az azóta világhírű zenekart. Ami az idős sztárokat illeti, Ruben Gonzalesnek akkoriban zongorája sem volt, azokban a hetekben mégis felvettek vele egy külön albumot, Ibrahim Ferrer lottószelvé-nyeket árult és cipőket tisztított, s onnan került vissza a mikrofon elé.

Omara Portuondo sem szerepelt a producerek terveiben, de az énekesnő éppen akkor a szomszédos stúdióban rögzítette saját lemezét, és Ry Cooder kérésére két dalban ő is megjelent az első Buena Vista-albumon. A nyolcvankét éves énekesnő turnénaptára ma is tele van, folyamatosan járja a világot, így a Müpa Magazin kérdéseire is két munka között, Dél-Amerikából válaszolt. „Mindig ilyen voltam. Egész életemben dolgoztam, s bár a sok utazás alatt hiányzik a család, én már nem fogok megváltozni” – vallotta be a kubai sztár, aki ameddig csak tud, énekel, és viszi a kubai tradicio-nális zenét, a bolerókat és az utánozhatatlan atmoszférát, a hat-

Az a „Buena Vista-nyár…” – így emlékszik vissza Salman Rushdie író Fúriadüh című könyvében az 1998-as évre, s vagyunk így még pár millió-an. A Kuba-mániát kirobbantó lemez maradandó nyomot hagyva a világzene alakulásában. Az akkor 80-90 évesen világsztárrá vált zenészek több-sége ma már nincs köztünk, a zenekar azonban továbbra is turnézik olyan nagyszerű zenészek főszereplésével, mint Eliades Ochoa vagy az énekes díva, Omara Portuondo.

An y anyelvük a zene

„Bekapcsolom a klasszikus zenei adót a rádióban, és az ablakomból hosszasan nézem

a Malecónt, a mi végeláthatatlan tengerparti sétányunkat.”


vanas évek romantikus, kicsit bossa novás dalait a világ minél több színpadára. „Néha előfordul, hogy van egy kis szabadidőm, ilyenkor bekapcsolom a klasszikus ze-nei adót a rádióban, és az ablakomból hosszasan nézem a Malecónt, a mi végeláthatatlan tengerparti sétányun-kat.” Szerinte amellett, hogy a zene a kubaiak vérében van, és az élet számukra elképzelhetetlen zene nélkül, az utánpótlás is biztosított: „Kubában a fiatalok nagyon jó képzést kapnak a klasszikus és a tradicionális zené-ben egyaránt, és csodálatos látni, hogy a fiatal zenészek miként formálják saját stílusukra a kubai zenét, hogyan gondolják újra a klasszikus dalokat.” A zene meghatározó eleme a kubai létnek, segít elfe-ledtetni a nehézségeket, amiből volt bőven, s van máig. A karibi térség legnagyobb szigetének zenéje rendkívül szerteágazó – az ember a legkülönfélébb stílusokkal találkozhat a főváros, Havanna utcáin, vagy a vidék el-hagyatottabb zugaiban. Ahogy Latin-Amerika többi or-szágában, a latin zene, és azon belül az egyes nemzetek sajátos dallamai és ritmusai sokkal fontosabb részét képezik a hétköznapoknak és a nemzeti identitásnak, mint mifelénk.

Omara Portuondo az egyik olyan élő legenda, aki ezt az identitást folyamatosan erősíti. Az énekesnő gyakorla-tilag tizenéves kora óta színpadon van. Gyerekként a hí-res-hírhedt havannai Tropicana klub egyik show-jába ug-rott be egy táncosnő helyett, s mivel testvérét, későbbi énekes társát szinte minden próbára elkísérte, azonnal tudta a lépéseket, és tizenöt évesen máris megízlelte a sikert. Ebből a véletlenből később tánctanári diploma is született. A jazzőrület őt sem kerülte el. Az ötvenes években Duke Ellington és más szerzők slágereit énekelte vokalista-ként. Nat King Cole is akkor vette fel spanyol nyelvű al-bumát, s a Tropicanában együtt is énekelt a huszonéves Omarával. Most többek között erre is emlékezik az éne-kesnő, aki legújabb albumán Cole-dalokat énekel majd.A Buena Vista sikere természetesen az ő életét is meg-változtatta, bár számára kevésbé volt nagy ugrás, mint a már visszavonult Ferrernek és Gonzalesnek. Zenei projektjei azonban nemcsak a Buena Vista által képvi-selt zenei stílusra szorítkoznak. Pár éve közös albumot készített a „brazilok Omarájával” (aki persze jóval fiata-labb), ahol portugálul is énekel bossa novát, de a kubai és a brazil ritmusokat is keverik egy-egy dalban. Sok év után közös albumot készített Chucho Valdesszel is, a kubai zongorafenoménnal, de együtt zenélt a kameruni Richard Bonával és a brazil Chico Barquéval is. Vitalitása lenyűgöző. Ritkaság, hogy a koncertjein ülve maradjon a közönség.

Vörös Eszter

Vi

lá

gz

en

e


Hangversenyterem

ORQUESTA BUENA VISTA

SOCIAL CLUB® FEATURING

OMARA PORTUONDO

2012. november 9.

A kubai „son”A son olyan Kubának, mint a tangó Argentínának vagy a szamba Brazíliának: erre épül a legtöbb, ké-sőbb kialakult zenei stílus. Az első lemezre vett son dallamok 1918-ból származnak, addig azonban sok helyen tiltották ezt a stílust, mivel erkölcstelennek tartották, ahogy a szinkópás ritmusokra egymás-hoz simult párok lassan ringatták csípőjüket. Elő-adásában a jellegzetes hangszer a tres, a speciális kubai gitár, a bongo dobok, a claves (két farúd, me-lyet összeütnek) és a maracas, azaz a rumbatök. A son a világot már jóval a Buena Vista sikere előtt meghódította. Először 1928-ban Párizsban kavarta fel a zenei életet, ahol Rita Montaner előadásában kapkodták el a Moises Simon zongorista által írott El Manicero (A mogyoróárus) című felvételt. Három évre rá a dal – amerikai ízlés szerint fazonírozva – a Broadway-t is meghódította, és ezzel világ-szerte elindult a mai napig tartó latinzene-őrület.

fotó

: TęC

arlo

s Per

icas


A magyar hagyományokon belül a hegedű kapcsán legalább két fontos vonulat különböztethető meg: az egyik a Hubay Jenő nevével fémjelzett mester-iskola, amely a Zeneakadémián keresztül olyan művészeket adott hazánknak, mint Szigeti József, Székely Zoltán vagy Zathureczky Ede, és amelynek hatása a legifjabb klasszikus hegedűs generáció játékán is érződik. A másik ág a Kárpát-medence hangszeres népzenéje, amely elsősorban a prímá-sok egyedi stílusán, variációs tehetségén keresztül vált híressé – méltán. Az erdélyi – főként me-zőségi és kalotaszegi – prímásdinasztiák a mai napig szoros kapcsolatot ápolnak Magyaror-szággal. A legjelentősebb mezőségi tánckísérő zenekar, a Magyarpalatkai Banda például a mai napig rendszeres vendége a budapesti táncházak-nak is. Ám ha a hegedű történelmi diadalmeneté-ről beszélünk, a magyar kincsek csupán egy apró – bár jelentős – epizódot képviselnek. Szálló, teres hangzása, rugalmas, hajlékony intonálása, virtuóz technikai lehetőségei kísérő- és szólóhangszer-ként egyaránt alkalmassá teszik arra, hogy külön-böző földrészek és civilizációk zenéjének legyen a főszereplője.

A leghíresebb indiai hegedűművészek egyike lép fel a Müpa fesztiváljának nyitókoncertjén, és ez bizony nem véletlen. India a hangszer hódításának legtávolabbi földrajzi határát képviseli. Az indi-ai zene rugalmas természetére jellemző, hogy az

Négy húr,

Hogy a magyar zenekultúrában meghatározó szerepet játszik a he-gedű, az aligha szorul bizonyításra. Kevésbé közismert azonban, hogy ez a „gyönyörű istennő”, ahogy Yehu-di Menuhin nevezte, más zenei kul-túrákban is gyökeret eresztett. A Müpa októberi fesztiválja, a Violin-kulcs ezekre vetíti a rivaldafényt, miközben elkápráztatja a hallgatót a hegedűn megszólaló zenék elké-pesztő stílusgazdagságával.

háromk o n t i n e n s

fotó

: Kás

a Bé

la


Vi

lá

gz

en

e

évek során rengeteg vendéghangszer asszimilálódott, és bizonyult remek eszköznek a rágák előadásához. A hegedű meghonosodásának ideje nem tisztázott, de legvalószínűbb, hogy az 1790-es évek környékén, a Brit Kelet-indiai Társaság európai, elsősorban ír származású zenészei és zenekarai révén került először Indiába.

Az indiai zene déli, ősibb dialektusának, az úgynevezett karnatak zenének számos zeneszerzője ismert. Közülük az egyik legjelentősebb, a máig kultikus népszerűségű dalszerző, Muthuswami Dikshitar szintén zenész testvérei közül Baluswami Dikshitar a madraszi brit helyőrségi zenekar vezetőjétől tanult meg hegedülni ebben az időszakban. A hegedűben az indiai muzsikusok a számukra legmagasabb szintű hangszer, az énekhang remek imitálási lehetőségét fedezték fel, és az általuk alkalmazott sajátos technika is azt szolgálja, hogy a hangszere ezt a szerepet minél tökéletesebben be tudja tölteni. A dél-indiai koncert máig fontos része, amikor az éne-kes által improvizált sorokat a hegedűs ismétli, majd variálja a maga kedve szerint.

Az indiai hegedűs féllótusz-ülésben helyezkedik el játék közben, a hangszert pedig úgy tartja az álla alatt, hogy a másik végét, a hegedűnyak végén található kulcsszekrényt ülő helyzetben a nyugvó lábfejére támasztja. Így a jobb kéz szabadabban mozoghat a húrokon, lehetővé téve ezzel az indiai zenére oly jellemző, széles hajlításokat és a mikrotonikus frazeálást.

Míg egész a közelmúltig a hegedűs kizárólag alárendelt szerepben jelent meg a színpadon az énekes mellett, ma már rendkívül népszerű szóló-hegedűművészek is ismertek. Lalgudi Jayaraman volt az első a híresebb szólisták közül, aki karrierjét még gyermekként az 1940-es évek elején kezdte, és őt követték a hatvanas években olyan iskolateremtő művészek, mint L. Subramaniam, L. Shankar, vagy legújabban a déli koncerttermek sztárjaiként ismert hegedűs testvérpár, Ganesh & Kumaresh. Legjelentősebb női képviselője A. Kanyakumari, aki elektromos hegedűn játszik klasszikus indiai muzsikát.

Vonós zeneművészek egész sorát ismerjük, akik stílusa döbbenetes átalakuláson ment keresz-tül pályájuk során. A hegedű talán azért alkalmas arra, hogy ezt a döbbenetes próteuszi bravúrt zsinórban többször is végbevigye, mert ez a hangszer a világ négy kontinensén vált olyan esz-közzé, amely hitelesen tolmácsolja az adott régió népi és műzenéit egyaránt. A hangsze-res technika hajlékonysága pedig lehetővé tette azt, amit sok zenész a muzsika igazi életének, eleven lélegzésének tekint: az improvizációt.

A hegedű a harmincas évektől kezdve több hullámban igyekezett bevenni a jazz fellegvárát, elsősorban Európában. Egyrészt a francia Stépháne Grappelli némafilmes kísérőből és Mozar-tot játszó utcazenészből avanzsált szvingzenésszé, amikor 1934-ben megismerkedett Django Rheinhardttal és megalapították minden idők egyik legismertebb húros jazzkvintettjét, a Hot Club de France-ot. Ha jazzhegedűt említünk, a magyar közönségnek leginkább Grappelli neve és stílusa jut az eszébe.

Ám követői közül a legjelentősebbek nem téveszthették szem elől a hetvenes években lezajlott nagy találkozást az indiai és az európai hegedű között. Jean-Luc Ponty és Didier Lockwood sa-ját stílusának kialakítása mellett újra és újra koncertezett indiai muzsikusokkal, világossá téve, hogy a stílus végérvényes hatást gyakorolt a jazzre is.

Alapvető igénye az indiai zenének az improvizáció, így pedig szinte kódolva volt kapcsolata a jazz-zenével. A hetvenes évektől kezdve a hangszer merőben új megszólalási lehetőségeit mutatták be olyan legendás formációk, mint a Shakti zenekar. A Shakti új stílusának az egyik záloga a fiatal hegedűs, Lakshminarayana Shankar személye volt. Shankar azoknak a művé-szeknek a sorát gazdagította, akik korai indiai zenei gyökereiket nyugati zeneakadémiai ta-nulmányokkal táplálták, és így a két zenekultúra közti kapcsolódási pontokat készítették elő. Shankar a Wesleyan University közegében ismerkedett meg a korszakalkotó jazzgitáross John McLaughlinnal, és barátságuk gyümölcse lett a Shakti, amely a nyugati és a keleti zenei áram-latokat hihetetlenül organikus fúzióban ölelte egységes stílussá. Shankar egyedi tervezésű hangszere kiterjesztette a hegedű megszólalását, és gyakorlatilag egy vonósnégyes hangter-jedelmével ruházta fel.

Egyedi építésű hegedűk alkalmazása egyáltalán nem ritka – a Violin-Kulcs utoljára fellépő mű-vésze, Lantos Zoltán rezonáns-húros hangszereivel erősíti saját megszólalását. És hogy a kör bezáruljon, Lantosra, aki tíz éven át tanult zenét Indiában, jelentős hatást gyakorolt valamen-nyi indiai muzsikus, akikről ebben a cikkben szó esett.

H. Magyar Kornél


AZ ERDÉLYI HEGEDŰ

2012. november 24.


L. SUBRAMANIAM [IND]

2012. november 22.


LANTOS ZOLTÁN OPENSOURCE

2012. november 25.


Egy ízben, amikor a párizsi Sorbonne nagytermében rendezett kon-cert kommentátoraként érzékeltetnem kellett, mit jelent idehaza ez az együttes, elmondtam, hogy a lemezhalmok, hatalmas várat megtöltő fesztiválok, telemuzsikált mesesorozatok és egyebek mellett elég arra gondolnunk, hogy Budapesten a reptérre igyekez-ve aznap reggel a villamosban még minden megállónál hallottam felcsendülni a Bőrönd Ödön dallamát. A Kaláka így vagy úgy, de

napi táplálék kicsiknek-nagyoknak, még ha akad is, aki ennek maga sincs tudatában. Amikor a kapolcsi Versudvarban Kaláka-mozit ren-deztünk, és éjfélig Mátyás király történeteket, népmeséket vetítet-tünk a jó népnek, ott gubbaszkodtak nagy babzsákokon gyerekek, ezüstfejű, meglett felnőttek, italozó, fiatal kompániák, összebújó szerelmesek és szívták magukba a napi mese- és vele a zeneadagot. Kodály álmából annyi biztosan valóra vált, hogy a Kaláka mindenkié.

Kezdjük egy kis matekkal, állítsunk fel egy egyszerű egyenletet!

Ha vers+zene=x, akkor Magyarországon biztos, hogy x=Kaláka.

Ha valaki meghallja ezt a szót: Kaláka, önkéntelenül mosolyra

húzódik a szája, legyen bár az illető kisnyugdíjas, óvódás, egye-

temi tanár, bombanő vagy bőrszerkóba bújt kemény motoros.


NAGY KARÁCSONYI KALÁKA

2012. december 15.

A kaláka

é s a l e g l e g e k b i r o d a l m a


Hadd soroljak sebtében párat a leglegeikből. Negyven év alatt huszonhét lemez, több mint ezer saját dal és adaptáció. Legalább kétszáz magyar és külföldi költő dalait szólaltatták meg Burnstől Lorcáig, Guilléntől Adyig, Radnótitól Weöresig, József Attilától Nemes Nagyig és to-vább. Önálló lemezük jelent meg Villon és Jeszenyin, Kosztolányi és Kányádi, Arany János, Tamkó Sirató Károly és Szabó Lőrinc művei-ből. A zenei közreműködésükkel létrejött Magyar népmesék sorozat

nemrég századik epizódjához érkezett. Mintegy százötven fellépé-sük van évente, úton zötykölődnek Ausztriától Argentínáig, Belgi-umtól Bosznia-Hercegovináig, Brazíliától Bulgáriáig, Chilétől Finn-országig, Japántól Mongóliáig, Portugáliától Tajvanig, Ukrajnáig vagy Uruguayig és még vagy tucatnyi más országban. Ha megunják a mikrobuszt meg a repülőt, legfeljebb majd a Prima Primissima lo-vacska hátán vagy a Kossuth-díjhoz járó szobor kalapja mellé tűzve döcögnek tovább.

Magam életem egyik nagy áldásának tartom, hogy egy szép na-pon a Párizsi Magyar Intézetben, ahol Belgiumban megjelent kö-tetem bemutatója miatt időztem, összehozott a sors a Kaláka együttessel. Égre-földre kerestek valakit, aki két zeneszám között felolvasná Robert Desnos Pelikánját, egy Villon-balladát meg egy lefordított Radnóti-verset, csak hogy a magyarul nem értő közön-ség is kapisgáljon valamit a dalok tartalmából. Örömmel vállaltam a feladatot, és néhány spontán eligazító mondatot is hozzáfűztem, mert például egy francia számára döbbenetes tény, hogy az a Villon, aki neki csak érdekes legenda és olvashatatlan nyelvemlék, errefelé rajongott kortárs magyar költő, kamaszok és felnőttek jó komá-ja. Gryllus Dani pedig rögtön megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem máskor is hasonlóhoz. Naná, hogy nagyon is volt, és azóta Stras-bourg, Cluny, Taizé, Brüsszel, Párizs közönsége nem egy koncerten találkozhatott közös produkciónkkal, ahol dalonként egy-két laza megjegyzéssel igyekeztem megkönnyíteni az átkelést a francia aj-kúaknak ebbe a különös, Magyarország névre hallgató világba. Tör-ténelmi sebeket hiába is emlegettem volna, Trianon nekik mindössze egy finom sütemény és egy Párizs-környéki kis kastély, attól viszont, hogy van ország, amelynek nincs tengerpartja, leesik az álluk. Főként, ha utána meghallják a világjáró Tengerecki nótáját, melyben a nagy víz hullámzúgását éppen egy magyar népi hangszer, a citera érzékelteti… A Kaláka persze önmagában is kuriózum, a muzsika erejével egy szó magyarázat nélkül leveszi lábáról a hallgatóságot a világ mind a négy sarkában (sőt, az ötödikben is, és még akkor is, ha a Föld gömbölyű), mégis örömmel konstatáltuk, hogy ez a zenés idegenvezetés milyen hatékony tud lenni, s hogy mondhatni új műfaj született.

Jártunk Clunyben, egyfajta nyári szabadegyetemen is. A hallgató-ság részben a város lakóiból, részben a legkülönfélébb országokból „europolgári identitást” tanulni odacsődült ötven diákból állt. Za-jos siker, lelkesedés. Még éppen Clunyben időztünk, mikor az egyik diák azzal keresett meg, hogy workshopjukban rövid reklámfilme-ket rendeznek az elképzelt közös európai személyi igazolvány nép-szerűsítésére. Fenomenális ötletük értelmében néhány, különböző

nemzeteket jelképező pólót viselő fiatal odamegy a mosógéphez, berakják a trikókat, s mikor aztán kihúzzák onnan, már az áll a ruha-darabokra írva: EURÓPA. Ó, mesés dolog az emberi butaság! Mint-ha csak a szent Szocialista Tábor idejében lennénk... És a ki nem mondott, de sugallt gondolat: nemzeti identitásaink piszkosak, az európai viszont makulátlanul tiszta lesz. Mindehhez szerették vol-na, ha a Kaláka ír zenét. Nem értették meg, úgy látszik, a koncert valódi üzenetét, azt, hogy a mandolinon és charangón, ukulelén és citerán, cuatrón és kobozon, kalimbán és dorombon egyaránt játszó együttes nem összemossa különböző népek és stílusok jellegze-tességeit, hanem a költészet kötőanyagának hozzáadásával vegy-tiszta, művészi keveréket hoz létre. Sajátos autentikussága abban áll, hogy nem jazz, nem blues, nem folk, nem sanzon, nem world, de mégis egy kicsit mindegyik. A Kaláka-stílus mindezen hagyomá-nyok leszármazottja, de mintha egyben ősapja is lenne. Egyszer-re szól közelről és messziről, bánatosan és humorral, modernül és ómódian, közvetlenül és titokzatosan.

„Van egy álmom” – mondta Martin Luther King, és elképzelt egy jobb világot. A Kaláka tagjai mindig is a Kodály-módszert emle-gették zenei örökségük gyanánt. Kodály álma az éneklő Magyar-ország volt. A Kaláka álma talán egy verséneklő Magyarország, és az együttes az elmúlt négy évtizedben rengeteget tett ennek megvalósulásáért. Mozgalmat teremtettek, nyomukban fiatalok sokasága kezdett neki a versmegzenésítésnek a Makámtól a Misztrálig, a Rackajamtól Bognár Szilvi együtteséig, Palya Beától a Kosborig és még sorolhatnánk. Ha van ünnep, amely fenntartások nélkül mindenkié, még ha mindnyájunknak mást jelent is, akkor az a karácsony. Ezért is különös lelkesedéssel várják a családok minden évben a Betlehem-járó Kaláka-produkciót. Nincs karácsony Kaláka nélkül!

Lackfi János

Vi

lá

gz

en

e

„Nem összemossa

különböző népek és stílusok jellegzetességeit,

hanem a költészet kötőanyagának hozzáadásával

vegytiszta, művészi keveréket hoz létre.”


A megtalált útvesztő Az élet egy labirintus. Tudták ezt már az óko-ri görögök, sőt még az előttük élő egyiptomiak, indiaiak, amerikai őslakosok is. Az útvesztőben való előrejutás megpróbáltatások elé állítja az embert, akinek különös tájékozódási képes-ségre, kitartásra, talpraesettségre van szük-sége ahhoz, hogy célt érjen. Így válik beavatottá.

• Winand Gábor • Elsa Valle • Ramón Valle


Egyes hagyományok szerint, amikor a labirintus belsejéből immár kifelé haladunk, a lélek új-jászületése megy végbe az ellenkező irányban megtett úton. A mindenki által ismert Minó-taurosz-mítosz szerint a hős Thészeusz feladata, hogy legyőzze a bikafejű szörnyet, akinek Ariadné, Mínosz krétai király lányának fonala segít a visszafelé vezető úton a kijárat megtalá-lásában.

Cherchez la femme – amióta világ a világ, a nők segítségével mindig könnyebben boldogultak a férfiak, a háttérből akár titokban asszisztáló hölgyek sokszor bizonyultak a megoldás kul-csának, megmentőnek, múzsának. Ha merész is a hasonlat, megkockáztathatjuk, hogy amint Thészeusz Ariadnéra, úgy támaszkodik Winand Gábor társára, Elsa Valléra, akik Ramón Valle triójának kíséretével tíz nappal karácsony előtt mutatják be Laberinto című új lemezük anyagát és egyéb újdonságokat a Fesztivál Színházban.

Winand Gábor már azóta a hazai jazzélet meghatározó előadója, amióta húszas évei elején elvégezte a konzervatórium jazz-ének szakát. Különleges hallására, muzikalitására és arra a képességére, hogy hangszálait valódi hangszerként alkalmazza, többek mellett a tehetséget mindig korán megérző Babos Gyula figyelt fel, aki azonnal meghívta zenekarába. Aztán a ki-lencvenes évektől a szaxofonon és fuvolán egyaránt kiválóan improvizáló Winandot a legkü-lönfélébb muzsikuscsapatokban hallhatta a jazzkedvelő közönség. Fellépett, illetve lemezeket készített Gadó Gáborral, Dés Lászlóval, Horgas Eszterrel, az ESP-vel, Horváth Kornéllal, Balázs Elemérrel, Vukán Györggyel, Lantos Zoltánnal, Borlai Gergővel, Fekete-Kovács Kornéllal, Oláh Kálmánnal – és még folytathatnánk a sort, hiszen egyedi orgánuma az egyik legkeresettebb csapattárssá tette őt az évek folyamán. És nemcsak itthon, hanem szerte Európában. Sikeres-ségét példázza, hogy 2002-ben a Corners of My Mind című albuma a francia Jazzman magazin Choc de l’année díját, vagyis az év lemeze elismerését érdemelte ki, 2006-ban pedig első díjat nyert a Crest Jazz Vocal Competitionön. E sikerek okán is rendszeresen kap meghívásokat saját lemezanyagainak bemutatására Franciaországtól Szlovákiáig, Belgiumtól Horvátországig.

A Lyra-díjas Elsa Valle, aki a legnevesebb havannai zeneművészeti iskolában diplomázott, ami-óta a magánéletben társa Winandnak, azóta a színpadon és a stúdióban is elválaszthatatla-nok. Ennek idestova tíz éve. S nemcsak a magánéletben vagy színpadi előadóként, de szerző-ként is párost alkotnak: Elsa dalszövegeire gyakran Gábor ír zenét, ám Elsa maga is komponál, ez esetben pedig férje olykor a hangszerelésben segédkezik. Mindez Elsa eddigi legfrissebb, Universo című lemezén is tetten érhető. Kettejük együttműködésében nem egyszerűen ös-szeadódnak az általuk képviselt értékek, hanem újakat teremtenek az afro-kubai zene, a jazz és az európai klasszikus zene elemeinek felhasználásával. Saját elmondásuk szerint jóval nyi-tottabbak és befogadóbbak lettek hétköznapi és művészi személyiségüket tekintve egyaránt.

Winand pedig még egy fontos kapcsolatot köszönhet Elsának: bátyjával, a zongorista Ramón Valléval egy évekkel ezelőtti, IBS-beli duófellépés óta dolgoznak együtt, az énekes legutóbbi, Fabulas című lemezén Eric Vloeimans trombitással hallható érzékeny együttjátékuk. Vallét a legnagyobb kortárs kubai zongoraművész, Chucho Valdés a jazz olyan óriásaihoz hasonlítot-ta, mint Chick Corea, ezzel együtt lelkesen méltatta egyéni hangját, melyet a hagyományos jazz-zongorajáték határoz meg, ám kubai gyökereit sem hazudtolja meg. A zongorista nagysá-gát jelzi, hogy tíz éve az egyik legnevesebb német kiadó, az ACT adja ki lemezeit, és partnerei közt tudhatta a világhírű amerikai trombitást, Roy Hargrove-ot is.

A december 14-i esten teljes lesz a csapat. Winand Gábor és Elsa Valle mellett Ramón Valle saját triója lép színre, melyben Omar Rodriguez Calvo bőgőzik (őt, ahogy Ramón Vallét a Müpa közönsége is ismerheti még 2009-ből), és az az Owen Hart dobol, aki úgy aspirált még 2002-ben a Ramón Valle Trio ütőhangszeres posztjára, hogy a meghallgatásra a zongorista minden lemeze minden számának minden arranzsát kívülről tudta – ennyire lelkesítette Valle világa a Ravi Coltrane, Benny Green, Steve Grossman és Benny Golson állandó partnereként is dolgo-zó Hartot. Az új lemezt bemutató koncerten – ha az előadók nem is tudnak majd a bőrükből kibújni – Winand és társai messze elrugaszkodnak a kubai vagy latin jazz idiómájától, sokkal inkább törekszenek rá, hogy csak rájuk jellemző vegyületét hozzák létre a modern mainstream jazznek, a klasszikus kamarazenének és a balkáni népek aszimmetrikus ritmusokban gazdag muzsikájának. A Fabulashoz képest dinamikusabb megszólalást garantáló Laberinto anyagán kívül olyan, még sehol be nem mutatott darabokat is műsorra tűznek Winandék, amelyek Elsa Valle legfrissebb CD-jén kapnak majd helyet. Labirintusuk egyre mélyebb kanyarulataiba invi-tálják tehát Winand Gáborék a rajongóikat, de senkit nem hagynak magukra a termek mélyén. A megtisztulásra a katharsziszra minden nyíltszívű rajongójuk számíthat.

Bércesi Barbara

Ja

zz


WINAND GÁBOR, ELSA VALLEÉS A RAMÓN VALLE TRIÓ KONCERTJE

2012. december 14.


Kö

nn

yű

Komolyzenei SKAlandozások

Kovács Bori

A hétköznapok lírája


Hangversenyterem

MR2 SZIMFONIK+

PANNONIA ALLSTARS SKA

ORCHESTRA

2012. november 14.


MR2 AKUSZTIK+MAGNA CUM LAUDE

2012. december 2.

Te légy most, Pillangó, Pálinka dal, A főnököm, Vidéki sanzon, Gondatlanságból elkövetett emberölelés, Minden állomás, Színezd újra… minden bizonnyal kevesen vannak, akik nem ismerik ezeket az igényes popdalokat, melyek egy este erejéig ezúttal akusztikus köntösbe bújnak. Az 1999-ben Gyulán alakult Magna Cum Laude a „lassú víz partot mos” stratégiával lett az ország egyik legnépszerűbb zenekara. Kissé rockos, kissé popos, kissé funkys muzsikájuk fülbemászóan slágeres és könnyen fogyasztható, ám ez sosem ment a minőség rovására, nem is beszélve arról, hogy a dalszövegek lírai hétköznapisága, in-telligenciája, ironikus humora és őszintesége kiemelkedő a hazai zenei palettán. A Magna zenéje sokszor rejt apró, finom megoldásokat, melyek elsőre nem is tudatosulnak bennünk, a hallgatókban, csak az ér-zet marad, hogy ismét egy kellemes élménnyel lettünk gazdagabbak. Mindez hatványozottan érvénye-sül majd csöndesülős koncertjükön, ahol a bandától eddig szokatlan módon az akusztikus hangszereké és megszólalásé lesz a főszerep. Az intim hangulatú estén a dalok újabb rétegei és mélységei tárulhatnak föl előttünk, ami nem csak a fülünkre lesz hatással, hanem a szívünket is megcélozza és rabul ejti.

A Pannonia Allstars Ska Orchestra (PASO) több mint egy évtizede a hazai ska színtér vezető zenekara. Első tíz évük alatt többször is kiruccantak a jamaikai alapműfajból a magyar népzene, valamint a jazz területére, végre elérkezett az idő, hogy a komolyzenével is összeszűrjék a levet. A PASO munkássága mindig is sok hangszer együttes megszólalására épült, hiszen a tizenegy tagú banda instrumentumai között az elektromos hangszereken kívül számos akusztikus, többek között hegedű, bőgő, ütősök, kürt, trombita, harsona, szaxofon található. Erre az alapra könnyedén lehet sziporkázó nagyzenekari verzi-ókat építeni, amit ékesen bizonyított az MR2 Szimfonik Live koncerten a vonósok és fúvósok játékos kergetőzése a ruganyos ska alapok fölött a System Connection című dalban. Most egy teljes estén ke-resztül élvezhetjük ezt a remek szimbiózist, hiszen Subicz Gábor nagyzenekari átirataiban olyan dalok fognak felcsendülni KRSA és csapata közreműködésével, mint A Tenkes kapitánya, a Hungarian Dish, a Budapest, valamint a Lovemonster című legújabb lemez reggae-, ska- és rocksteady felvételei. Mind a PASO rajongói, mind a szimfonikus zene kedvelői egy igazán különleges estére számíthatnak!


a középpontban


Bori megemelte a tétet: bebizonyította, hogy nemcsak úgy lehet Magyarországon zenét csinálni, hogy újrafőzzük a nyuga-ton bevált receptet. Ehhez nagy bátorság és eltökéltség kellett – de hát ez Boriban mindig is megvolt.

Péterfy Bori, Péterfy Bori, az én kishúgom, akire roppant büszke vagyok, a magyar zenei szcénában először érdemelte ki joggal és megérdemelten a „popdíva” címet. Hasonló formátu-mú és minőségű előadó, aki színpadi jelenlétében, zenei produkciójában és szövegé-ben a kortárs művészet legütősebb vonalát hozza, őelőtte eleddig magyar tájon nem nagyon termett. A magyar könnyűzene vele lett igazán nagykorú, önálló és eredeti.

Borit a Petőfi rádió tette országosan ismertté. Ez egyszerű mondatnak tűnik, de a jelentése messzire hord. A magyar kulturális életben egyszer történt meg, hogy egy állami médium vette a bátorságot, és felvett néhány hiperművelt embert, akik tényleg meg tudták mutatni ennek a bamba, elmaradott országnak, hogy mi az a zene, amit ma a művelt világban hallgatnak. Volt egy boldog másfél-két év, amikor ugyanazt a zenét élvezhettük egy hazai adón, amit a bécsi, párizsi, londoni vagy bostoni, tök mindegy, mit mondok, zeneszeretők. Amit a világ mondjuk „alterna-tív” zeneként tart számon. És ez a rádió mutatta meg az országnak, hogy létezik magyar zene a kereskedelmi rádiók által sulykolt lelkiismeretlen klónzenén túl is. Bori megemelte a tétet: bebizonyította, hogy nemcsak úgy lehet Magyarországon zenét csinálni, hogy újrafőzzük a nyugaton bevált receptet. Ehhez nagy bátorság és eltökéltség kellett – de hát ez Boriban mindig is megvolt.

Harmincvalahány évvel ezelőtt egy ilyen őszön, mint ez a mostani, az egyre ko-rábban beköszöntő estéken anyámmal és a kishúgommal most művészi torna-edzésre tartanánk. Apánk későig dolgozott, nagyanyám nem ért rá, így hát én is elkísértem esténként edzésre őket. Szédítő volt nézni, hogy az a kislány mit művelt azokkal az idétlen szalagokkal meg buzogányokkal, amit ezek a tornászok dobálni szoktak. Az edző néha karikába hajlította, kezét-lábát feszegette, mint egy gumi-


Kö

nn

yű

babának, épp hogy csak bogot ne kötött rá. Anyám néha nem bírta tovább idegekkel, ilyenkor szelíden kitessékeltek bennünket. Hétvégén meg jöt-tek a versenyek, hol itt, hol ott egy megyei vagy országos döntő, és az én kishúgom állandóan ott állt a dobogó tetején. Lassan már meg is szoktuk, hogy arannyal végződik a vasárnap, Bori már megint megnyert valamit, nem nagy ügy.

Bori itt szokott rá a sikerre, és azóta szerencsére képtelen meglenni nél-küle. Itt szokta meg azt, hogy a sikerért minden nap tenni kell, hogy nincs apelláta, meg láblógatás, hogy nincs királyi út, sündörgés, bratyi, nepotiz-mus és urambátyámkodás, hanem csak a kristálytiszta meló van. Itt szokta meg, hogy ha a tehetséget művelik, és mindent kipréselnek belőle, akkor a tehetség bizony elképesztő dolgokra képes. Itt szokta meg, hogy csak az erőfeszítés, önmaga legyőzése által fejlődik az ember. Itt szokott hozzá ahhoz, hogy a fájdalom a teljesítmény szükséges és elkerülhetetlen vele-járója, s hogy nem kell vele törődni. Itt szokta meg azt, hogy nem látszani kell valaminek, hanem lenni kell valamivé. És itt szokta meg azt is, hogy hu-zamosan nem megy az, hogy másnak akarunk látszani, mint amik vagyunk.

Ezért tartózkodik a bulvártól, ami még egy további ok arra, hogy büszke legyek rá. Nagyon könnyű lenne elcsábulni, mégis megállja. Bizonyára van-nak e miatt olyanok, akik felől nem látszik, hogy ki ő és mit csinál, de azt hiszem, azokról az emberekről nyugodtan le lehet mondani. Mert azt is megszokta Bori, hogy némi arisztokratizmus nélkülözhetetlen az önbecsü-léshez. Tudja, hogy nem mindenkinek kell tetszeni, csak a legjobbaknak.

Elképesztően kitartó és szelíd kislány volt. És roppant bátor már akkor is. Ha elkövettem valami gazemberséget – ami gyakran megesett – és az atyai harag készült lesújtani rám, Bori nem egyszer hősiesen apám elé toppant, hogy helyettem inkább őt csapja meg. Erre persze szerencsére nem került sor, nevetésbe fulladt a dolog – ezt akkor mi gyerekek persze nem értet-tük. Olyan volt, mint amikor a színházban rosszul állítják be a díszletet, és a néző a nagyjelenet közben véletlenül belát a résen a színfalak mögé, ahol a díszletmunkás paprikás szalonnát eszeget. Most, szülőként látom csak, milyen mulatságos dolgok ezek, és hogy tényleg mekkora bátorság kell egy kisgyerektől, amikor át akarja vállalni testvére helyett a büntetést. Egyszóval, Bori önfeláldozó. A munkában is az, nemcsak a magánéletben. Mindent, erőt, életet, nyugalmat feláldoz a művészetért, s ha nem dol-gozhat, ha nincs előtte kihívás, betege lesz a dolognak. Erre most szívesen mondanám azt, hogy genetikus. Jancsó nagyanyánk volt éppen ilyen fana-tikusan megszállott a művészetében – amint véget ért az előadás, azonnal a következőt kezdte tervezgetni, ahogy elkészült egy műsorral, már tanul-ni kezdte a következőt, és ha véletlenül úgy hozta a sors, hogy néhány na-pig nem kellett éppen semmire készülnie, nem lehetett bírni vele, annyira nyugtalanná vált. Állandóan forrt körülötte a levegő, állandó stresszben élt, mert állandóan egyre többet és többet várt el magától.

Bori is ilyen. Hajtja egy hatalmas erő, ami annál nagyobb lesz, minél töb-bet merítenek belőle. Nem bír megülni a fenekén, nem bír lustálkodni egy nagyot. Nincs egy perc ideje sem, úgyhogy ritka alkalom, amikor el lehet tölteni családostul-gyerekestül egy fél délutánt. De akkor is a munkán jár a feje, épp feldolgozza az előző koncert vagy előadás okozta stresszt, és rákészül az elkövetkezőre (ami általában már aznap este van). Nem bír le-állni. Néha úgy megfogná az ember, hogy te lány, kapcsold már le egy kicsit azt a benned berregő izét, és szusszanj egyet – de hát erre nincs esély. Olyan, mintha állandóan szaladna. Felgyorsul körülötte mindenki. Úgyhogy egyre újabb meglepetések várhatók tőle, ahogy hallom, most épp magá-nak kezdett dalszövegeket írni, és ráérzett arra, hogy mi az, amit a költők ihletnek hívnak. Hogy olyan, mintha valaki diktálná a sorokat, mintha nem is az ember maga dolgozna meg érte. És ettől az érzéstől boldog, és fel van dobva, és fülig ér a szája, annyira mosolyog, és kilátszanak azok a szép fogai, olyan Borisan. Elképesztő egy csaj, na. Péterfy Gergely

a kishúgom


MR2 AKUSZTIK+PÉTERFY BORI & LOVE BAND

2012. november 4.


A kultúra fogalma az elmúlt néhány évtizedben jelentős változáson ment ke-resztül. Elsősorban az információs technológiák fejlődésének köszönhetően gazdasági értelemben a kulturális termékeknek és szolgáltatásoknak korábban elképzelhetetlen méretű globális piaca jött létre. A kulturális tevékenységeknek ez az iparszerű megközelítése alig több mint fél évszázaddal ezelőtt többnyire még egyet jelentett az elit- és a tömegkultúra, a magas művészetek és a ke-reskedelmi jellegű szórakoztatás közötti harcos különbségtétellel, szinte átjár-hatatlan falakat emelve e két szféra közé. A két egymás mellett élő világ mind fogyasztóinak társadalmi összetételében, mind működési logikájában, szerve-zeti felépítésében élesen elkülönült egymástól. A világ és ezen belül a kultúra helyzete azóta nagyot változott. Az 1990-es évek második felétől kezdődően Ausztráliából, illetve az Egyesült Királyságból kiindulva terjedt el világszerte a kulturális és kreatív iparágak fogalma a gazdaság- és kultúrpolitika eszköz-tárában. Ez a változás egyben meghaladottá tette azt a korábbi megközelítést is, amely a különböző kulturális tevékenységekre (és általában az alkotásra) aszerint tekintett, hogy képesek-e gazdasági értelemben vett értékteremtésre. Miközben Európában és ezen belül Magyarországon a magaskultúra (zene, szín-ház, film stb.) nyilvánvalóan nem fenntartható az állam pénzügyi szerepválla-lása nélkül, ma már egyértelmű, hogy ezeknek a tevékenységeknek a közvetett gazdasági haszna kimutatható, ebből következően pedig a stratégiai jelentősé-gük megkerülhetetlen.

A technológia fejlődése, az új kommunikációs eszközök megjelenése az elmúlt néhány évben újraírta többek között a zene- és a filmipar üzleti modelljeit. Ezek a változások pedig már korántsem csak a tömegkultúra területén érez-tették hatásukat. Az online zenei áruházakban például békésen megfér egy-más mellett az összes zenei műfaj, a híres és az ismeretlen előadó, a kiváló és a rosszul sikerült felvétel egyaránt. Míg a populáris műfajok legnagyobb sztárjainak és sztárzenekarainak bevételi struktúrája a lemezeladások felől az élő produkciók irányába mozdult el, addig a klasszikus zene és általánosság-ban a magaskultúra termékei előtt új dimenziók nyíltak meg a közönségük

Koncertre vagy színházba járni nem pusztán kulturális

élmény. Kevéssé közismert, s többnyire a döntéshozók se

tudják, de legalábbis nem vesznek róla tudomást, hogy

aki egy hangversenyen ül, az nemcsak zenét hallgat,

hanem egy összetett szolgáltatási ágazat gazdasági

értékteremtő folyamatában is részt vesz.

Sonkás szendvics, Mahler, GDP


elérésében és az új „fogyasztók” megszólításában. 1999 és 2009 között az USA-ban a koncertjegy-eladások értéke megháromszorozódott, mindeközben pedig a kiadott albu-mok száma is megduplázódott. És ez nem csak a populáris műfajokban következett be. Az Amazon online áruházában például 2500 féle olyan CD vásárolható meg, amely Gustav Mahler műveit tartalmazza.

Ahol a gazdasági logika előtérbe kerül, ott nyilvánvalóan szükség van arra is, hogy egzakt módon meghatározható (lehatárolható), majd ezt követően mérhető legyen a tevé-kenységek gazdasági jelentősége. Míg a hagyományos ipari ágazatok (pl. bányászat, gépgyártás) és szolgáltatások (pl. posta, vendéglátás) esetében nem tűnt nehéz feladatnak meghatározni azt, hogy mi tartozik ezek körébe, illetve mi nem, addig a tágan értelmezett kultúra esetében már sok-kal nehezebb a helyzet. A hivatalos definíciókban és sta-tisztikákban többféle megközelítéssel találkozhatunk. Ami közös bennük, hogy mindegyik megpróbálja egymástól el-választani a valódi kulturális (művészeti) és/vagy kreatív ér-téket létrehozó „mag”-tevékenységeket az ezekből további értéket előállító, illetve ezeket kiszolgáló tevékenységektől.

Modellszerűen szemléltetve képzeljünk el egymáshoz kap-csolódó koncentrikus köröket, ahol a középponttól kifelé haladva fokozatosan csökken a kulturális jellegű tartalom, miközben növekszik a nem kizárólagosan kreatív/művészeti tevékenység hozzáadott értékének aránya. A legbelső kör-ben találjuk tehát a hangok, képek és szövegek formájában „tisztán” kulturális-kreatív értéket előállító tevékenysége-ket (irodalom, zene, képző- és előadóművészetek), míg e magtól távolodva az erre épülő egyéb ágazatokat (pl. könyv-kiadás, TV, rádió, lemezipar, videó-játékok, reklám stb.). Sőt, nyilvánvaló, hogy ezeknek a tevékenységeknek jelentős ha-tása van az olyan, legkevésbé sem kulturális ágazatokra is, mint például a szállítás vagy a kereskedelem. Csupán egy beszédes adat ennek alátámasztására: a New York-i Filhar-monikusok 2008-as üzleti évükben mai árakon számolva hozzávetőlegesen 6 milliárd forintot költöttek el művészeik gázsijára, és további 1-1 milliárdot utazásra, illetve kommu-nikációra. Az utóbbi két tétel jól mutatja a magaskultúra gazdasági teljesítményhez való közvetlen és közvetett hozzájárulásának mértékét. És ez csupán egyetlen zenekar – bár kétségtelenül az egyik legjelentősebb és legnagyobb – adata. Sőt, dacára a világgazdaságban 2008 óta végbement negatív folyamatoknak, úgy tűnik, a kreatív iparágak, és ezek termékeinek, szolgáltatásainak globális kereskedelme viszonylag ellenálló a válság folyamataival szemben. Nagy általánosságban tehát azt mondhatjuk, hogy az emberek nem mondanak le arról, hogy múzeumba, színházba, kon-certre menjenek, zenét hallgassanak. A helyzet persze nem minden szempontból rózsás, hiszen a válság számos olyan ágazatot érintett alapjaiban (pl. bankok, biztosítók), ame-lyek hagyományosan a kultúra legfontosabb vállalati mecé-násainak számítanak.

A

pé

nz

z

en

él

A nézők minden alkalommal felöltöztek, amihez ruhát kellett vásárolniuk, közlekedtek,

vagy éppen perecet, sonkás szendvicset és narancslevet vásároltak.


A szerzői jogi ágazatok gazdasági súlya 2009-ben a magyar gaz-daság bruttó hozzáadott értékének 7,85 százaléka volt a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának kutatása szerint. Ebben az évben ezekben az ágazatokban az összes foglalkoztatott 7,98 százaléka dolgozott, ami közel 280 ezer embert jelentett. Ebben a megköze-lítésben minden olyan ágazat szerepel, amely részben vagy teljes egészében a szerzői jog által védett alkotások létrehozására, terjesz-tésére, közvetítésére irányul, vagy éppen az ezek fogyasztásához szükséges technikai hátteret biztosítja. (Tehát része a teljes irodalom és sajtó, a zeneélet, a színházak, a film, a rádió és televízió, hirdetés és reklám, szórakoztató elektronika, hangszergyártás, számítógépes játékkészítés, vagy éppen a szerzői művekhez kapcsolódó papír gyár-tása – hogy csak néhány példát említsünk.) A 2002-től rendelkezésre álló adatok alapján ezek az ágazatok egyre jelentősebb súlyt képvi-selnek a magyar gazdaságban. Bruttó hozzáadott értékük nagyobb, mint az építőipar, az oktatás vagy éppen az egészségügy gazdasági teljesítménye. Nemzetközi összehasonlításban pedig az is különlegessé teszi hazánkat, hogy mindezekkel az ada-tokkal a világ élmezőnyében vagyunk, olyan országok társaságában, mint az Egyesült Államok, Hollandia vagy Ausztrália.

Ez persze egy nagyon tágan értelmezett tevé-kenységi kör. Ezen belül a szűken értelmezett

(magas)kultúrának tekintett területek súlya értelemszerűen ki-sebb. De még így is, a magyar gazdaság bruttó hozzáadott értéké-nek 1-2 százalékáról, azaz több száz milliárd forintról és több tízezer foglalkoztatottról beszélünk. A kínálat oldaláról nézve: 2010-ben Magyarországon a hangversenyszervező intézmények adatai alap-ján a több mint 3600 előadásnak közel 1 millió látogatója volt, az országban bemutatott 19 ezer színházi előadást pedig 4,5 milli-óan nézték meg. Közvetlenül aligha kimutatható és mérhető, de ezeknek az előadásoknak a nézői minden alkalommal felöltöztek, amihez ruhát kellett vásárolniuk, közlekedtek, vagy éppen perecet, sonkás szendvicset és narancslevet vásároltak.

A kreatív és kulturális iparágak jelenlegi trendjeit figyelembe véve, és ismerve a mai fiatal korosztályok szórakozással kapcsolatos szokásait, megkockáztathatjuk, hogy az elkövetkezendő egy-két évtized átlagos kultúrafogyasztója még több szórakoztatást és

még több tartalmat kíván majd magának. És ezért valószínű-leg egyre többet lesz majd hajlandó fizetni. Az igazi kérdés

viszont az lesz, hogy ebben az egyre növekvő és sokszí-nűbbé váló kínálatban, ahol a hozzáférés költségei – az élő előadások kivételével – tovább fognak csökkeni, az új igényeknek megfelelő minőségi magaskultúra milyen helyet tud majd magának megszerezni.

Ságvári Bence


ÉBREDJ!OLVASS! TIÉD A VILÁG!


ÉRZÉSHagyományérzés g y e r e k e k n e k

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. De az olyan szegény volt, hogy a sárga virág kinyílott a háza tetején…” Szinte látom magam előtt a sok lurkót, ahogy szájtátva hallgatja Agócs Gergely meséjét. A varázslat működik – immár negyven éve.

Első alkalommal rendeznek gyerektáncház-sorozatot a Művé-szetek Palotája Üvegtermében. A táncházas hangulatot megta-pasztalhattuk már a Hang-szer-szám vagy a Cifra Palota korábbi koncertjein, de kifejezetten gyerektáncházas sorozat most indul először. A táncház nemcsak felnőtteknek szól, a mai mozgáskultú-ra szerves részeként képes a fiatalokat és a gyerekeket bevezetni a közösségi tánc ősi, de mindmáig élő gyakorlatába. Havonta egy alkalommal a Müpa Gyerektáncházában a legkiválóbb mesterek se-gítségével tehetik meg első tánclépéseiket a gyerekek, de azokat is várják, akik – akár gyerekként, akár felnőttként – már régebben megismerték a táncházak magával ragadó, semmivel össze nem téveszthető hangulatát.

Ha elfáradnak a kis lábak, mese röpíti messze őket, vagy hangszer-bemutatón ismerkedhetnek meg a magyar népi hangszerekkel. Mi lesz a szegény emberrel, aki olyan szegény volt, hogy a háza tetején kinyílt a sárga virág? Milyen bőrből készül a duda? Hányan táncolják a „hétlépést”? Hány húrja van a széki brácsának? Megannyi kérdés, amikre a válasz tudattalanul ívódik be a gyermeki emlékezetbe, hi-szen az őrzés tudatosságát az érzés gyermeki ösztönössége kell, hogy megelőzze, később pedig kiegészítse.

Hogy a tánc vagy a mese határozza-e meg a gyerektáncházat? Mindkettő! Illetve „mindhét”, ha felidézzük Kiss Ferencnek, az Etnofon Records alapítójának szavait a táncházmozgalomról: „Hosszan tartó sikere mára még a kétkedőket is meggyőzte arról, hogy a hagyományos népi műveltség számos eleme ma is használ-ható. A Hét Szabad Művészet elemei (a tánc, a zene, a jeles napi szokások, a kézművesség, az építészet, a terített asztal művészete és a természet ismerete, védelme) a hagyományos kultúrák roha-mos átalakulása és pusztulása ellenére a modern nagyvárosi ember életében is egyre fontosabb szerepet töltenek be. Nemcsak kortárs művészetünk kaphat általuk sajátos, egyedi vonásokat, hanem egy új világszemlélet, létforma, gondolkodásmód, lelki beállított-ság fundamentumát is képezhetik.” A táncházmozgalom abban egyedülálló tehát, hogy nem csak egyes elemeket mentett át a ha-gyományból, hanem elemek komplex halmazát, és ezeket hasonló funkcióban használja, mint egykor a paraszti társadalom. Ezért ter-mészetes, hogy a zenéhez tánc, a tánchoz mese kapcsolódik. Nem véletlen, hogy az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottsága 2011-ben felvette a „legjobb megőrzési gyakorlatok” regiszterébe a táncház módszert, amely a szellemi kulturális örök-ség átörökítésének egyedülálló magyar modellje.


Hogy kik azok a legkiválóbb táncmesterek? Farkas Zoltán „Batyu”, aki 1975 és 1984 között az Állami Népi Együttes szólótáncosa, tánckari asszisztense volt. Különösen a nagy virtuozitást igénylő eredeti néptáncok előadá-sában tűnt ki. Tagja volt az Állami Népi Együttesben új utakat kereső Párhuzam csoportnak, majd a legendás Kodály Kamaraegyüttesnek. Párja – a táncban és az élet-ben egyaránt – Tóth Ildikó „Fecske”, akivel az utóbbi időben a Muzsikás együttes állandó partnereiként látha-tók színpadon leginkább. A talpalávalót a Fonó zenekar húzza majd, ők 1997 óta elhivatott tolmácsolói a Kárpát-medence zenei hagyományának. Tagjai Magyarország különféle régióiból származó muzsikusok, akik a magyar népzene előadását, oktatását és kutatását hivatássze-rűen művelik. A zenekar tagjait más zenei műfajok elő-adóival is hallhatjuk együtt, legyen szó klasszikus zenéről, a kortárs jazz irányzatairól, világzenéről vagy éppen klez-mer muzsikáról. A zenei nevelést is fontosnak tartják, tu-dásukat népzenei táborokban, mesterkurzusok keretében adják tovább. 2006-ban az év folkegyüttese kategóriában megkapták az eMeRTon-díjat, 2007 áprilisában pedig a Kodály Zoltán-emlékdíjat. Idén ősszel jelenik meg legújabb lemezük Vadbarokk címmel.

A gyerektáncház minden alkalommal más és más tájegy-ség táncai köré szerveződik. A sorozat októberi alkalma Szék táncait mutatta be. Szék földrajzilag az Észak-Mezőség területére esik, ám azon belül is nagyon elszi-getelt; könnyen megközelíthető szomszéd települései nincsenek. A 19. századig fennmaradt városi jogállása, és a településrészeket jellemző szigorú szabályok a te-lepülést sajátos területté alakították. A kultúráját meg-őrző, erdélyi nagyközség hagyományai azért is fontosak, mert a legelső, még kísérleti jellegű budapesti táncház 1972-ben éppen a széki táncrend alapján szerveződött. Széken a táncokat ugyanis úgynevezett táncrendekben járták, amelyben meghatározott sorrendben követték egymást a különböző táncok, a legények tánca, a sűrű és ritka tempó, az énekes dallamokra kis négyes körökben járt tánc, a magyar, végül a lassú és a csárdás. A táncrend alkalmilag kiegészülhetett a porka és a hétlépés nevű polgári eredetű táncpárral. Itt is ismert A juhait kereső pásztor történetét bemutató táncpantomim. A tájegy-ség jellemző zenekara a háromtagú vonósbanda, amely-nek egyszerű harmóniavilága, rusztikus hangzása elemi erővel hat ma is.

A novemberi gyerektáncház a Dél-Dunántúl, az egykori Somogyország táncait mutatja be. E vidékre jellemző a számos táncfajtát magában foglaló, egységes „ugrós stílus”. A magyar fegyvertánc-tradíció egyik jellemző képviselője a kanásztánc, amelynek a keresztbe fektetett bottal vagy fokossal járt ügyességi formái a középkorig nyomon követhetők. Az erős hagyományőrzés – egészen a 20. század végéig – olyan ritkaságokat is megőrzött, mint az ugyancsak középkori tradícióban gyökerező leány körtáncok, a karikázók. Ezen a vidéken is található vo-nósbanda, amely gyakran egészül ki cimbalommal és klarinéttal, de jellemzőbb a régies zenei hagyományban közkedvelt hosszabb furulyaféle a hosszifurugla, a duda és a citera. Nincs tehát akadálya a táncos kikapcsoló-dásnak, a mesés kalandozásnak, a játékos tanulásnak és a hangszersimogatásnak sem!

Bolya Mátyás

Cs

IP

Az őrzés tudatosságát az érzés gyermeki ösztönössége kell,

hogy megelőzze.

Üvegterem

GYEREKTÁNCHÁZ • SOMOGYI TÁNCOK •

2012. november 11.

Fotó

: Kan

kovs

zky

Ervi

n •

forr

ás: N

épra

jzi M

úzeu

m


Magyarországon alighanem egyedülálló, ahogyan a Nemzeti Táncszínházban sikerült megoldani az utódlás kérdését, hiszen az intézményt 12 éve igaz-gatja Török Jolán, te pedig 2006 óta vagy a helyette-se. Eddig hogyan osztottátok le a feladatokat?

Valóban, Török Jolán három ciklusban vezette-vezeti a Nemzeti Táncszínházat, ebből én kettőben voltam aktív kollégája, öt évig pedig a helyettese. Az elmúlt időszakban tehát szorosan együtt dolgoztunk, és a következő hónapok is ugyanennek a harmonikus együttműködésnek a jegyében fognak lezajlani. A hétköznapi munkarendünk semmiben nem változott, mivel már a programtervezéstől kezdve csapatmunka folyik nálunk. A társulatokkal való kapcsolattartástól az épület üzemeltetését érintő kérdéseken át a kö-zönségszervezéssel, marketinggel, PR-ral kapcsola-tos feladatokig minden ügy befut a vezetőséghez, és ezeket nem osztjuk le aszerint, hogy mi az igazgató és mi a helyettes dolga, hanem mindketten foglalko-zunk mindennel. Az igazgató asszony előrelátóan azért is döntött így, hogy felkészülhessek erre a munkára. Valóban nevezhetjük egyedülállónak vagy példaérté-kűnek ezt az átadás-átvételt, mert mindvégig a szak-maiság és a táncszakma érdekei maradtak előtérben, hogy az eddig elért eredményeket, az alapkoncepciót, az értékeket és a pozitívumokat megtartva léphes-sünk tovább.

Kulturális hídépítés

Ertl Péter személyében 2013. január 1-től új igazgató irányítja a Nemzeti Táncszínházat, amely évadonként száz előadást rendez a Müpában. A koráb-ban táncosként és koreográfusként működő leendő vezető – akit egyhangú-lag támogattak a szakmai szervezetek – jól ismeri a Nemzeti Táncszínházat: 2006 óta annak igazgatóhelyetteseként dolgozott.


Tá

nc

Merre visz ez az új út? Kérdezem ezt azért is, mert a pályázati kiírásban a Nem-zeti Táncszínház alapfeladataként szerepelt, hogy országos és nemzetközi, a táncművészet egészét és minden ágát befogadó színházi tevékenységet foly-tasson, hogy a táncművészet sokszínűségének és értékeinek gyarapításával, az előadásoknak a közönség széles rétegeihez való eljuttatásával idehaza és külföldön kezdeményezően képviselje és menedzselje a nemzet táncművészeti értékeit.

A Nemzeti Táncszínház a hazai táncszíntér legfontosabb központja: anyaépü-letünk a Budai Várban van, de évadonként száz napon a Művészetek Palotájá-ban is láthatók az előadásaink, ezen túl belföldi és külföldi értékesítési munkát is végzünk. Befogadó színház vagyunk, mintegy negyven társulattal dolgozunk együtt. A fellépők elsősorban a Magyar Táncművészek Szövetségének tagjaiból kerülnek ki, de a tagság nem feltétele a fellépésnek. Azok a projektek vagy egyedi formációk, amelyekben fantáziát látunk, bekerülhetnek a programba. Elsődleges feladatunk a hazai táncművészet képviselete, menedzselése itthon és külföldön. Ez a továbbiakban sem fog változni, a Refektórium, a színház kamaraterme pél-dául továbbra is a kísérletezés terepeként fog működni. A Táncfórumról két évvel ezelőtt Budapest Táncfesztiválra átkeresztelt éves rendezvényünk célja, hogy ne-ves külföldi együttesek meghívásával – az utóbbi időkben járt nálunk a Shen Wei Dance Arts, a Les Ballets Trockadero de Monte Carlo vagy a Merce Cunningham Dance Company – a fővárost a nemzetközi táncszcénában pozícionáljuk, és mivel ők zömében a Művészetek Palotájában lépnek fel, a Nemzeti Táncszínház mel-lett a Müpa jó hírét is öregbítsék. Erre is komoly hangsúlyt fektetünk a jövőben. Profilunk továbbra is tiszta marad, tehát kizárólag tánccal foglalkozunk, annak viszont, ahogyan eddig is, a teljes spektrumával. Értem ez alatt a műfaji sok-színűséget, hiszen repertoárunk a néptánctól a klasszikus balettig és a kortárs táncig terjed, valamint az életkori célcsoportokat is, hiszen kezdeményezőek és nyitottak maradunk minden korosztály vonatkozásában: óvodásoknak szóló előadásaink éppúgy vannak és lesznek, mint tizenéveseknek szóló beavató szín-házi foglalkozások és természetesen felnőtteknek készült produkciók. Kiemelt figyelmet szeretnék fordítani arra, hogy a fiatal közönség bejöjjön hozzánk, hogy visszajáró és értő nézőt neveljünk, mégpedig nem csupán a táncnak, hanem álta-lában a színház műfajának is. Hatékonyabbá szeretném tenni ugyanakkor azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a produkcióink a nézőkhöz eljutnak, vagyis erősíteném a kommunikációt, a marketinget és a PR-t. Nem szimplán befogadó színházként kívánjuk a társulatok munkáját segíteni, hanem lehetőségeink sze-rint szeretnénk minél több oldalról támogatni őket az előadások létrehozásától a produkciók továbbjátszásáig. Erre eddig is volt példa, a nemzetközi koprodukci-ók létrehozása azonban olyan terület, ami új irányt jelenthet.

Mi indokolja ezt az együttműködést, és kik azok a partnerek, akikkel körvona-lazódik a közös munka?

A nemzetközi szinergiával megvalósuló darabok közelebb hozzák az intézménye-ket egymáshoz, kulturális hidakat képeznek, valamint elősegítik a nemzetközi átjárhatóságot. Teljes mértékben osztom Káel Csaba vezérigazgató úr vélemé-nyét: a jelen helyzetben szükség van az összefogásra. Az ilyen összefogással létrejövő darabokban és a produkciók továbbjátszásában sok pozitív energiát és lehetőséget látok mind a közreműködő intézmények, mind a társulatok, de még a darabok minősége szempontjából is. Akikkel ilyen formában elsőként dolgozni fogunk, az a Philippe Dereuder vezette ScéneNational Evreux Louviers, a Festival Automne en Normandie / Festival Terres de Paroles, amelynek Robert Lacombe az igazgatója, továbbá mellénk állt Ablonczy Balázs, a Párizsi Magyar Intézet igazgatója is. Így jön létre 2013 folyamán a Nemzeti Táncszínház és a Frenák Pál Társulat új Rómeó és Júlia című előadása, amelynek bemutatóját a Művészetek Palotájában tartjuk. Sikeres darabok állnak mögöttünk, és szándékaim szerint a jövőben is több koprodukciós előadás készül majd a Müpával, hogy a magyar táncművészetben, az előadókban és alkotókban rejlő szakmai tudás és kreatív energia friss, megújult produkciókkal juthasson el a Nemzeti Táncszínház és a Művészetek Palotája táncot szerető közönségéhez.

Papp Tímea


HONVÁD TÁNCSZÍNHÁZ: DÓZSA

2012. november 22.


HONVÉD TÁNCSZÍNHÁZ:

A TENKES KAPITÁNYA

2012. december 13.


BUDAPEST TÁNCSZÍNHÁZ: PINOKKIÓ

2012. december 27.


A SZABADULÓMŰVÉSZ

J o h n

Cage nem han-

gokat komponált. Meg-

tanította, hogy a hangok ön-

magukban léteznek, csak meg kell

hallani őket. Hogy a zene nem hang-

készítmény, hanem folytonos mozgás,

amit legfeljebb néha irányítani kell.

De még azt sem kell. Egyáltalán:

semmit sem kell. A kell sem kell.

Hallgassuk, ami körülvesz

minket – mindaz már

zene.

Fotó

: Lug

osi L

ugo

Lász

ló: J

ohn

Cage

, Szo

mba

thel

y, 19

86 ©

Lug

osi L

ugo

Lász

ló


John Cage művészetét a nagyközönség szereti az olyan kísérle-tekkel azonosítani, amelyek szándékoltan provokatívak, a ha-gyományokkal tudatosan szembefordulók. Nem véletlen, hogy legnevezetesebb műve a 4’ 33”, népszerű nevén a „csend-da-rab”, éppen az a mű, amelyben nem hangzanak el zenei hangok. A közönség tekintheti ezt provokációnak éppúgy, mint gegnek, s talán mindkettőből van benne egy csipetnyi. Az egy ideig Ar-nold Schönbergnél tanult, majd a schönbergi utakat elutasító fiatal Cage fantáziáját már korán foglalkoztatta a különböző médiumok összekapcsolása. Irodalom, színház, tánc, zene, kép-zőművészet találkozása egyetlen eseményben: ez a vágy sok-szor kényszer szülte módon fogalmazódott meg benne, mint például a preparált zongora „feltalálásakor”: Merce Cunnigham táncelőadásain nem volt elegendő tér az ütősök számára, így Cage a szükségből erényt kovácsolt. A zongora húrjai közé il-lesztett apró tárgyakkal, csavarokkal, fa- és gumidarabokkal létrehozta a zongorát mint ütőhangszert, és egyúttal életre hívta a zongoristát mint ütőhangszerest. Cage a hagyományosan zeneként megha-tározott zenétől fokozatosan távolodott az esemény, a happening felé, miköz-ben ez a távolodás nem jelentette azt, hogy a zenétől is meg akart volna szabadulni. Inkább felszaba-dulni akart: a kötöttségektől és az előírásoktól, felszámolni a kom-ponálás forgalmi tábláit. S épp így a hangot is fel akarta szabadí-tani ugyanazon kötöttségek alól, amelyek a komponistát is gúzsba kötötték. Hang és komponista csak együtt tud felszabadulni.

Érdekes történet, hogy ennek az átalaku-lásnak egyik fontos mozzanata egy 1949-es hangversenyhez köthető. A New York-i Filhar-monikusok Webern op. 24-es Konzertjét játszották, és Cage hirtelen azt érezte, nem bírja tovább hallgatni a zenét, valósággal kiszaladt a koncertteremből. Váratlan meglepetés-képpen az üres hallban szembetalálkozott a szintén komponista Morton Feldmannel, aki azonos okból volt kénytelen elhagyni a hangversenytermet. Mindennek az lett a következménye, hogy a két „zenét odahagyó” zeneszerző úgy alakította át mű-vészetét, hogy képzőművészekkel kezdtek el együtt dolgozni. Feldman volt az, aki Cage-et bevezette a New York-i képzőmű-vészek körébe, és ezek az új kapcsolatok hallatlanul terméke-nyítőleg hatottak mind Cage-re, mind új barátaira.

Ennek az egyre szorosabbá szövődő közös munkálkodásnak lett nevezetes eseménye az 1952-ben megrendezett Black Mountain College-i happening. Erről így számol be Michael Nyman Experimentális zene című könyvében: „Cage egy létra tetején előadást tartott, amely előre programozott csendeket is magába foglalt. M. C. Richards és Charles Olson, a két költő, különböző időben szintén egy létrára mászott fel, és olvasott. A nagyterem egyik végében filmet vetítettek, a másikban pe-dig diavetítés volt. Robert Rauschenberg egy régi, kézi meghaj-tású gramofonon játszott, David Tudor a zongoránál ült, Merce Cunnigham és más táncosok a közönség soraiban lejtettek, mi-közben ezen események fölött Rauschenberg fehér festményei lógtak. Az ülőhelyek kialakítása elég különleges volt. A nézőtér

négy egymáshoz illesztett háromszögből állt, amely középen egy teret eredményezett, és a csúcspontok a középpont felé tartottak, de nem érintkeztek egymással. Egyes események ezen a középponti téren, illetve a háromszögek közötti folyo-sókon történtek, bár az akciók nagyobb része e téren kívül zaj-lott.” Mi tagadás, őrült kavalkád, valóságos cirkuszi mutatvány volt ez. A néző–hallgató pedig szabadon választhatott: karak-terétől és vérmérsékletétől függően odafigyelhetett egyetlen eseményre, figyelmét pásztázhatta a különböző események között, saját döntése alapján kapcsolatba állíthatott bizonyos eseményeket. S ha kellőképp élveteg volt, akkor átadhatta magát az összhatás egészének, valósággal fürdőzve az esemé-nyek tengerében. És mi más lett volna ez a happening, mint a színház terében létrehozott intermedialitás maga? Cage és társai a közönséggel együtt nagy lendülettel ugrottak fejest ebbe a médiumok között kialakított óriási medencébe. Egyszer

egy idős hölgy azt kérdezte Cage egyik happening-je előtt, hova érdemes ülnie, honnan hall és

lát a legjobban. Cage válasza az volt, hogy mindenhonnan jól lehet látni és hallani,

mert mindenhol mással össze nem hasonlítható élményben lesz része.

Mindezt nem cinizmusból mondta: a néző, a hallgató szintén felsza-badult lett, mert ahogy a szerzőt és a hangot sem köti a forgalmi táblák rendje, úgy a nézőt, a hall-gatót sem.

Cage képei, kottái és kottaképei egyszerre tekinthetők zenemű-

veknek és képzőművészeti alko-tásoknak. Az összeolvadás teljesen

természetes úton ment végbe, hiszen a happening véletlenszerű folyamataiban

maguk a műtárgyak is átfolynak egymásba, mert létüket a legtökéletesebben mindig magában

a folyamatban nyerik el. E folyamatok sohasem a hagyományos értelemben vett előadások, mert a happeningben a szerző, a mű és a befogadó megszokott szerepei lazulnak fel. Azaz, hogy is-mét ehhez a kifejezéshez jussunk el, a folyamat során minden és mindenki felszabadul.

Nem meglepő, hogy Cage művei maguk is kategorizálhatatla-nok: éppúgy színházi, képzőművészeti művek, mint zeneiek. Ahogy a hagyományos zeneszerző szó egyre nehezebben írta le Cage tevékenységét, úgy a képzőművész Cage-ről is nehéz beszélni. Pedig e sajátos médium-összeolvadásban Cage mind-kettő egyszerre volt, pontosabban a művészetek klasszikus rendszerének felbomlását követően – melynek egyik motorja éppen ő maga volt – nem a művészet jelzője lett a fontos, ha-nem az egyedi mű, amely önmaga határozza meg saját jelzőit is.

Pintér Tibor

Ki

ál

lí

tá

s

Nem a művészet jelzője lett a fontos, hanem az egyedi mű, amely önmaga határozza meg saját jelzőit

is.

Ludwig Múzeum -Kortárs Művészeti Múzeum

A HANG SZABADSÁGA. JOHN CAGE A VASFÜGGÖNY MÖGÖTT

2012. 11. 23.-2013.02.17.


„Negyvennyolc sávon rögzítjük, majd kever-jük a hangot és hét-nyolc kamerával közve-títjük a koncerteket. Kicsit olyanok vagyunk, mint a megszállott hi-fi gyűjtők, akik újabb és újabb kábeleket, erősítőket keresnek és találnak – meséli Szabó Péter, ahogy be-járjuk a Müpa hangfelvételi, közvetítő- és utómunka-stúdióját. – Ez itt például egy csöves pult, mert mostanában divat lett a régi analóg-bakelit hangzás, sok zenész szeretne ilyen technikát használni a lemez-felvételeihez, amelyeket itt rögzítünk.”

Aztán egy ajtóval odébb állunk. Csöndben megbújunk Várbíró Judit háta mögött, aki kottahűen dúdolja a dallamot, amit a zene-kar játszik. Éppen a Müpart Classic adását szerkeszti. Készen van a vágással, az anya-got már csak ellenőrizni kell, hogy csütörtö-kön adásba kerülhessen. A Müpa ugyanis egy ideje nemcsak archiválja az előadásait, de az MTVA-val kötött megállapodás értel-mében a közszolgálati televíziónak is készít koncertműsorokat.

„A legnehezebb műfaj a koncertközvetítés – meséli közben Szabó Péter. – A televíziós, a zenei rendező és a szerkesztő a zenekari partitúra alapján határozzák meg a kamerák pozícióit, s vágják be a képeiket a közvetí-tés során” Az MTVA-nak készített műsorok mellett ott vannak még a Müpa kivetítői-re készült ajánlók és imázsfilmek, a Müpa honlapján élőben követhető koncertek, és újabban a portré-, werk- és riportfilmek, amelyekből idén kilenc készült. A Mahlerről szóló portréfilmet – amelyben Fischer Iván,

Gyerekkorában naponta háromszor szerelte szét és rakta össze újra a biciklijét – így tanulta meg, mit jelent a napi szintű feladatmegoldás. Szabó Péter főmérnök ezzel az alapossággal építette fel a Müpa saját stúdiórendszerét is, amelyben nemsokára beköszönt a HD-korszak.

Sávok, kábelek, kisimult idegek


Ku

li

ss

za

a Budapesti Fesztiválzenekar karmestere kalauzolja a nézőket a zeneszerző világában – például az idei Mahler-ünnepen mutatták be. Az a cél, hogy a Müpának minél több ilyen saját gyártású műsora legyen, ehhez pedig nemcsak a már meglévő, világszín-vonalú 5.1-es sorround hangrendszer kell, hanem a legmodernebb HD-kamerák, ame-lyeket évről évre, fokozatosan szereznek majd be. Évi 160 koncertfelvétel elkészítése és 250 órányi műsor legyártása persze nem a kisi-mult idegekről szól. Szabó Péter nemcsak főmérnök, hanem pszichológus is. „A művé-szek és mi is a tökéletességre törekszünk. Előfordult például, hogy a rendezőt zavarta a díszletben a mikrofonok látványa, úgyhogy hirtelen ki kellett találnunk, hogyan is rejtsük el őket a sötétben. És itt ugye egy komplett mikrofonrendszerről volt szó. Megoldottuk.”

Az igazi nehézséget egy koncertközvetíté-sen mindig a kamerák elhelyezése okozza. Hogyan lehet őket úgy felállítani, hogy ne zavarják se a karmestert, se a zenészeket, se a nézőket a mozgásban és a kilátásban, de mégis mindig azt a hangszert vagy azt a karmesteri mozdulatot, arckifejezést lássuk, ami az adott pillanatban a legiz-galmasabb? Erre jók például a beépített, távvezérelt kamerák, amelyekhez hosszú kábelfüzérek vezetnek.

Számtalan világsztárral dolgoztak együtt az elmúlt években Szabó Péter és munka-társai. A főmérnöknek már kialakult stra-tégiája van arra, hogy miként lehet velük együttműködni. „Ha meghallom, hogy tör-tént valami, odamegyek, egy ideig csönd-ben álldogálok és figyelem őket. Próbálok a nyugalmammal hatni. Majd megkérde-zem, hogy van-e valami probléma. Ilyenkor

aztán a legtöbbször az a válasz, hogy nem, dehogy. Lehet, hogy a nyugodtságom az, ami-vel hatok rájuk. Már kiskoromban is valahogy mindig én voltam a bandavezér a csapatban.”

Szabó Péter pedig arról is mesél, hogy egy főmérnök mikor elégedett: „Az egyik együt-tes megnézte az elkészült koncertfelvételt, és néhány ponton szerette volna átvágatni, mielőtt adásba került volna. Volt, amit ki-javítottunk, volt, amit nem, de elmagya-ráztuk, miért kellett úgy csinálnunk, ahogy. Nem örültek, de elfogadták. Később viszont lelkesen mesélték, hogy az adás után ren-getegen hívták fel őket telefonon azzal, hogy ilyen jó koncertfilmet már rég láttak. Na, ez a közös siker”.

Sipos Szilvia


Hu

ll

ám

ho

ss

z

A Müpa-beli koncertek közül is felejthetetlen számomra Matti Salminen Gurnemanz-alakítása a Wagner-napok Parsifal-előadásain. Salminen egyéniségének súlya, sugárzása, alakításának ereje, szuggesztivitása, a szólam csúcspontjainak drámai megjelenítése, a visszafogott mozdulatok emelkedettsége, és a gyönyörű hang zengése megrendítő élményt nyújtott. Közvetítette a csodavárás különös, megejtő érzését, hangulatát, ünnepet varázsolt a pódiumra, amely mindig felragyog Salminen művészetére emlékezve.

A csoda pillanata vár reánk a Nemzeti Filharmonikusok októ-ber 31-i estjén, Schubert Esz-dúr miséjének elhangzásakor is. A megtestesülés csodáját megejtő szépségű, törékeny dal-lam idézi fel. Az „et incarnatus est” kánonszerű ringatása a szerző életművének egyik csúcsa, a legmélyebb zenei gon-dolatok kifejezése. Az egész mű középpontjának zenei gondo-lata Schubert személyes vallomása a hitről és a szépségről.


Hangversenyterem

A NEMZETI FILHARMONIKUSOK

MOZART-SCHUBERT ESTJE

2012. október 31.

Tulassay Zsolt belgyógyász, akadémikus, egyetemi tanár

A Művészetek Palotája már sok fantasztikus élménnyel ajándékozott meg. Kutató pro-fesszorként rengeteget utazom a világban, és néha a világ utazik hozzám, nem véletlen tehát, hogy a világzene az egyik nagy kedvencem. Mégis, amikor a magyar Palya Beát hallgathattam a Müpában, akkor éreztem igazi büszkeséget, látva, ahogy a nagyvilág kultúrája tovább lüktet és gazdagodik a magyar előadó-művészek révén.

A novemberi programok közül a mozdulatok mesteri alkotó-jától, Bozsik Yvette-től ajánlanám az Orfeusz és Euridiké című bemutatót. A tánc számomra az érzések kommunikációjának nagy hatású eszköze, és a Bozsik Yvette Társulat minden eddigi műve katartikus élményt jelentett. A mozdulatokat gyakran őszintébbnek érzem, mint a szavakat, és a lélek mély rétege-ihez közvetlenül szólnak. Kihagyhatatlan.


BOZSIK YVETTE TÁRSULAT: ORFEUSZ ÉS EURIDIKÉ

2012. november 17.

Dinnyés András genetikus, egyetemi tanár

Az egyik kedves, korábbi emlékem, amikor idén februárban megnéztem a Mozart-maratont. Szívesen idézem fel ezt az élményt: a maratonból a délután öt-kor kezdődő Varázsfuvola-nyitányt és a Jupiter-szimfóniát hallgattam meg. Kovács János vezényletével, a Filharmóniai Társaság Zeneka-ra nagyszerű élményt adott.

Ahogy végignéztem az őszi kínálatot, megakadt a szemem a novemberi Mozart-esten, ez a Világsztárok az Évad ze-nekarával című sorozat része. Biztosan el fogok menni rá, mert egyik nagy kedvencem Mozart és a Liszt Ferenc Ka-marazenekar.


A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR MOZART-ESTJE

2013. január 20.

Falus András immunológus, akadémikus, költő


A mi horizontunk







KRITIKÁK a 2012-es Budapesti Wagner-napok Tannhäuser-produkciójáról

Wagner-napok, idén a Tannhäuser az új fiú, egy kicsit fáradtan indul az előadás. Ez leginkább a zenekaron érződik, Fischer Ádám nem nehezíti el a darabot, nincs nagy hömpöly és hangzásba fulladás, de nincs más se. Főleg vonósok nincsenek, üstdob és rezek viszik a zenét, mintha csak szólampróbán ülnénk, a hegedűket csak akkor hallani, ha nagyon fülel az ember. […] A második felvonás alatt javul a Rádióze-nekar is, és megvan az est legnagyobb felfedezése, Szabóki Tünde. Élességre hajlamos a hangja, de tisz-ta, fényes, és ahogy megnyugszik, egyre több színt is használ. Számomra azonban az egész alakformálás revelatív, végre megérti az ember a Tannhäuser-problémát, vagy valamit megért belőle, milyen az, amikor minden nagyszerű, tiszta, emelkedett, és ez-zel együtt tökéletesen kibírhatatlan. […] A rendező, Matthias Oldag nem nagy, hanem kicsi akar lenni, nem a világ vagy legalább az égi és földi szerelem kérdéseire keresi a választ, hanem egy gyakorlatias és személyre szabott problémára: mi a teendő, ha a helyeset unjuk, a tisztesség fojtogat, a helytelentől csömörünk van, és a gyönyör csak alkohol, heroin, el-tompít és érzéketlenné tesz. A válasz: menjünk Ró-mába. Gyalog, szomjan, fázva, reménytelenül. Talán a visszaúton utolér a megváltás.

Fáy Miklós (Népszabadság, 2012. június 12.)

Zeneileg igen magas színvonalú az idei Tannhäuser. Fischer Ádám pompásan építi föl és bontja ki a ro-mantikus opera és a zenedráma között „félúton” járó (a drezdai eredeti és a később átírt párizsi vál-tozat kettős arcát mutató) darab egységes ívét és belső formáit. […] Most már megszokhattuk, hogy a rádiózenekar engedelmes és intuitív hangszerként a legjobbját hozza, külön-külön és egységesen is ki-munkált hangzással (apró rézfúvós hibával az első felvonásban), az egyesített operai és rádiókórus is az elvárt tömör tömbként szól (a záró kórusban kissé túlforszírozott férfikar kivételével).Ami a szólistákat illeti, a címszereplő Robert Dean Smith megbízható, kulturált és homogén tenorja elismert minőség, éneklését inkább a pontosság és kiegyensúlyozottság, mint a szenvedélyesség jel-lemzi. Erzsébetként Szabóki Tünde abszolút méltó volt a neves partnerhez, a hangja kissé talán éles, pianóiból hiányzik a spiritualitás, de mindez eltűnik a szólamformálás forte magasságokban kiteljesedő biztonságához és a drámai kifejezés erőteljességé-hez képest. Vénuszi jelenség a szerelemistennő sze-repét éneklő Elena Zhidkova, magas, karcsú és hos-szú a haja, jelentős volumenű mezzója pedig minden regiszterben kiegyenlített és energiadús.

Koltai Tamás (www.szinhaz.net)

„Mintha csak szólampró-bán ülnénk, a hegedűket

csak akkor hallani, ha nagyon fülel az ember.”

„A rádiózenekar engedel-mes és intuitív hangszer-ként a legjobbját hozza,

külön-külön és egységesen is kimunkált hangzással.”

A k r i t i k u s n a k n e m i g a z a v a n , h a n e m v é l e m é n y e .


KRITIKÁK a Budapesti Mahler-ünnep szeptember 8-i hangversenyéről

A Mahler-ünnep idén (Britten gyerekoperája mellett) mindössze egy nagyzenekari koncertre zsugorodott, de szerencsére megmaradt a remek hagyomány, egy új, a Budapesti Fesztiválzenekar által rendelt magyar mű bemutatója. Ezúttal Gyöngyösi Levente kapta a megbízást, aki kislánya érkezését a III. (Születés) szimfónia megalkotásával köszöntötte. […] Nem vonható kétségbe a zeneszerző érzéseinek őszinte-sége, művészi értelemben viszont sovány, megle-hetősen invenciótlan, bár remek zeneszerzői tech-nikával megoldott, ám esztétikailag mégis hamis műalkotást hallottunk. Mára szinte divat lett bizo-nyos körökben az 1950-es évek problémátlan, zenés állami derűje, divertimentostílusa, a pentatónia valami debussys-bartókos-stravinskys-sosztakovicsos ge-nerálszósszal lelöttyintve. A Budapesti Fesztivál-zenekar különösen ihletett állapotban játszotta a darabot, de a szünet után felhangzó Mahler V. szimfónia előadását gond nélkül sorolom életem legnagyobb koncertjei közé. Fischer Iván vaskövetke-zetességgel elemezte a művet, minden szélsőséges vonását felmutatta, de vastag aláhúzások nélkül, teljesen természetesen. […] Megdöbbentő, félelme-tes, lenyűgöző, katarktikus előadás volt.

Csont András (Magyar Narancs, 2012. szeptember 13.)

Gyöngyösi Levente (1975) III. szimfóniájának alcíme Születés, s a szerző a nagykoncert előtt a Müpa Bar-tók Termében levetített riportban megvallotta: új darabjában azt a sokféle érzést igyekezett hangokba foglalni, amelyek egy élet keletkezésének misztériu-mán töprengve töltik el. Gyöngyösi terméséről eddig többnyire tartózkodó kritikákat írtam: bár kimagasló szakmai tudása felől sosem támadt kétségem, ide-genkedtem a nála sokszor reflektálatlanul jelentkező eklektikus múltidézés stílusjegyétől. Mindezt előre-bocsátva, remélem, hitellel állíthatom: az új Gyön-gyösi-mű gazdag, szuverén, koherens és poétikus muzsikaként hatott rám. Persze sokat számít, ha pazar az előadás: Fischer Iván és a Fesztiválzenekar bámulatos odaadással és örömmel lubickolt a karak-terekben és színekben, minden részletet igényesen mutatva fel – a világ minden komponistája hálás, ha új opusát ilyen maximalizmussal vezetik közönség elé. De a sziporkázó előadás aligha jöhet létre, ha a mű nem feszül az invenciótól. […] Vaughan Willi-amstől Sibeliusig, Mahlertől Bartókon át Adamsig sok és sokféle stílusemlék ködlött fel a szimfónia hallgatásakor – ám az ekletkika ezúttal meghaladta önmagát: egységes mű született.

Csengery Kristóf (Élet és Irodalom, 2012. szeptember 14.)

„A sziporkázó előadás aligha jöhet létre,

ha a mű nem feszül az invenciótól.”

„Művészi értelemben sovány, meglehetősen

invenciótlan műalkotást hallottunk.”

BE

CK

ME

SS

ER

É

S

SA

CH

S

A k r i t i k u s n a k n e m i g a z a v a n , h a n e m v é l e m é n y e .


- Szerinted mi a cigányzene?- Nyitottság a zenei hatásokra, szabadság és temperamentum, a rubato és az állandó belső lüktetés feszültsége. Nehéz megfogal-mazni, egyszerűbb eljátszani.

- 18 évesen a Száztagú Cigányzenekar legfiatalabb prímása lettél, aztán otthagytad az együttest, és felvételiztél a Zeneakadémiára. Miért? - Kezdetben klasszikus zenét tanultam és abban éltem, miközben persze otthon cigányzene vett körül. A Száztagúban lehetőségem volt elsajátítani a jellegzetes cigányzenei játékmódot, de engem mindig is érdekeltek más stílusok és műfajok. Mielőtt a klasszikus zenéhez visszatértem volna, a balkáni zene felé fordult a figyel-mem, megtanultam harmonikázni, és csatlakoztam az éppen akkor alakuló Besh o dromhoz, később pedig jött a Kistehén Tánczenekar. Amikor meg beleszerettem a gitárba, találkoztam a Romano Drom zenekarral, akikkel megtapasztalhattam, hogy milyen elképesztő az autentikus cigányzenében rejlő több száz éves őserő. Az Aka-démiára azért jelentkeztem, hogy elsajátítsam a klasszikus zenei stílusokat.

- Ez a stíluskavalkád párhuzamosan is jelen volt az életedben? - Hogyne. Úgy kell elképzelni, hogy a Száztagúval vége volt a koncertünknek legkésőbb este tízkor, éjszaka a Besh o Drommal játszottunk a Tütü Tangóban vagy a Rác-kertben, másnap délelőtt pedig nekiálltam klasszi-kust gyakorolni.

- A Budapest Bár egyik különlegessége, hogy cigányok és nem cigányok játszanak benne együtt. Mennyire tekinthető ez politikai-tár-sadalmi állásfoglalásnak?

- Nem gondolom, hogy politikai jelentése volna annak, hogy kivel zenélek. Soha nem érdekelt, hogy ki cigány, és ki nem az. A Bu-dapest Bárba mindig a szerint hívtam az énekeseket, hogy nyitot-tak-e az adott stílusra és különleges előadók-e. A feleségem sem cigány, és a kapcsolatunkban ennek semmi jelentősége. Néhány évvel ezelőtt a IX. kerületben tanítottam hátrányos helyzetű gye-rekeket, és nem érdekelt, hogy aki odajött zenét tanulni, milyen származású.

- Mit szólnak a stílusok és a zenésztársak sokféleségéhez a ha-gyományokhoz ragaszkodó cigány muzsikus ismerőseid?- Valószínűleg eléggé felkavartam a port, de talán jó értelemben. A kevésbé nyitott kollégák először csodálkoztak, hogy mit keresnek rockerek egy cigányzenekarban, és hogyan lehet a különböző zenei kultúrákat közös nevezőre hozni. A többség azonban nagyon büszke arra, hogy a cigányzenének friss, 21. századi lendületet tudtunk adni.

- Feleséged az együttes menedzsere, együtt találjátok ki az újabb és újabb ötleteket. Milyen terveitek vannak?- Jelenleg az együttes első öt évét megörökítő könyvön és filmen dolgozunk, illetve azon, hogy többet játszhassunk külföldön. A ve-lünk dolgozó magyar énekeseket nyilván nem rabolhatjuk el több

hétig vagy több hónapig tartó külföldi turnékra, mert kis túl-zással addig szünetelne a hazai könnyűzenei élet,

de sikerült megoldást találnunk a problémára. Idén nyáron Londonban, a Kulturális Olimpián

felléphettünk, és remek kapcsolatokra tet-tünk szert. Együtt fogunk dolgozni például Melanie Painnel, a Nouvelle Vague éne-kesnőjével, aki a december 30-i Müpa-koncertünkön is fellép.

Végh Dániel–Fazekas Gergely

„Eléggé felkavartam a port”Farkas Róbert, a Budapest Bár alapítója számára mintha nem léteznének határok. Első hangszere a hegedű, a második a zongora, a harmonika és a gitár. Fellépett hagyományos cigányzenekarokban, alternatív rockegyüttesekben, szabadidejében barokk és romantikus hegedűversenyeket hallgat és játszik. Jelenleg filmet forgat és külföldi sikerre tör.


ÖTÉVES A BUDAPEST BÁRSZÜLETÉSNAPI KONCERT

2012. december 30.

Fotó

: Rut

he Z

untz

Ha

tá

rs

ér

tő

k


A Magyar Telekom a fenntartható fejlődés elve mellett elkötelezett felelős vállalatként, a hello holnap! kezdeményezés elindítójaként támogatja, hogy a jövő nemzedékei is megismerhessék kulturális értékeinket.

A Magyar Telekom a Művészetek Palotája stratégiai partnere.

Add tovább az élményt!

Mupa_Altalanos_235x297_12szept.indd 1 9/28/12 1:14 PM


A mi horizontunk






Müpa Magazin 2012/2013 évad 2. szám

Documents

Transcript of Müpa Magazin 2012/2013 évad 2. szám