Melody Beattie

É D E S V Í Z K I A D Ó BUDAPEST, 2 0 0 8

Köszönetet mondok a következőknek, amiért a segítségemre voltak e könyv megjelenésében:

Isten, édesanyám, Dávid, a gyerekeim, Scott Egleston, Sharon George, Joanne Marcuson meg mindazok a társfüggők, akik tanul-tak tőlem, és megengedték, hogy én is tanuljak tőlük.

Ezt a könyvet önmagamnak ajánlom.

TARTALOM

<ffi>

Előszó az 1992-es kiadáshoz 9 Bevezetés 14

i. RÉSZ: Mi a társfüggőség, és ki a társfüggő? 23 1. Jessica története 24 2. További történetek 32 3. Társfüggőség 43 4. Milyen ember a társfüggő? 53

ii. RÉSZ: AZ önmagunkkal való törődés alapjai 6 9

5. Távolságtartás 70 6. Ne hagyjuk, hogy a legkisebb szellő is elfújjon

minket! 82 7. Szabaduljunk meg a gonosztól! 92 8. Ne legyünk áldozatok! 101 9. Belső függetlenség 117

10. Éljük a magunk életét! 133 11. Kezdjünk szerelmi viszonyt önmagunkkal! . . . . 140 12. Tanuljuk meg az elfogadás művészetét! 149 13. Éljük át az érzéseinket! 163 14. Harag 173 15. Igenis megvan a magunkhoz való eszünk! . . . . 185 16. Tűzzük ki saját céljainkat! 191 17. Közléseink módja 199

7

18. A tizenkét lépéses program 209 19. Lépésről lépésre 232 20. Tanuljunk meg újra élni és szeretni! 254

Epilógus 261 Jegyzetek 263 Bibliográfia 272

ELŐSZÓ AZ I 9 9 2 - E S KIADÁSHOZ

Még az 1980-as évek elején, amikor először fogalmazódott meg bennem egy társfüggőségről szóló könyv gondolata, s amikor kétségbeesett harcot vívtam, hogy megszabaduljak saját fáj-dalmamtól, megfogadtam, hogy ha egyszer megértem, mi tör-tént velem, s mit kellene jobban csinálnom, könyvet írok róla. Ennek a kötetnek - határoztam el akkor - meleg hangvételű-nek, szelídnek, ítélkezéstől és szakzsargontól mentesnek kell lennie.

Igen, ez egy kedves könyv lesz. Pontosan erre volt ugyanis szükségem: információra és kedvességre. Segítségre vártam, hogy kigyógyuljak a társfüggőségből.

Nagyjából öt év múlva leültem, hogy megírjam ezt a köny-vet. Épp akkor váltam el a férjemtől, akivel tíz évig éltünk együtt, s négy hónapja segélyből éltem, hogy eltarthassam ön-magamat és két gyermekemet, Nichole-t és Shane-t. Hát ilyen körülmények között született meg a könyv.

Amikor azon töprengtem, ugyan mi jogon írok könyvet én, aki nem vagyok a téma szakértője, azzal nyugtattam meg a lelki-ismeretemet, hogy mondhatok bátran bármit, úgyis alig akad majd, aki elolvassa. Rengeteg időt töltöttem a bevezetővel, mi-vel nem csupán a kötetet magát szándékoztam bevezetni, de a társfüggőség fogalmát is meg akartam ismertetni az olvasóval. Erről a fogalomról ugyanis csak igen kevesen hallottak.

Most, újabb öt esztendő múltán, felkértek, írjak évfordulós bevezetőt a kötethez, amelyből kétmillió példány kelt el.

9

- Miről írjak? - kérdeztem szerkesztőmet és barátnőmet, Rebecca Postot, a Hazelden Kiadó munkatársát.

- Beszélj arról, mi minden változott meg a nők és általában az emberek életében országunkban, és hogyan élsz te a könyv megírása óta - javasolta.

„Hmmm - tűnődtem el. - Vajon miféle változásról írhatnék az Öböl-háborún, a Szovjetunió felbomlásán, továbbá a Hill-Thomas meghallgatáson* kívül?"

Bekapcsolom a tévét. A hét filmje - a címére nem emlék-szem - egy tini lányról szól, aki az alkoholizmusával küzd. A tetejében meg is erőszakolták, ami jó nagy lapáttal tesz rá a bajára. Édesanyja, egy ápolónő, hősies harcot vívott, hogy ki-törjön kínzó kapcsolatából a lány apjával, aki csak ártott mind-kettejüknek. A filmben anya és lánya végig arról beszél, meny-nyire nehéz megmenteniük egymást, mert egy ilyen apa és férj minden erejüket felemésztette. Az utolsó jelenetben a lány gitárt fog a kezébe, s elénekel egy dalt arról, hogy soha többé nem akar tehetetlen áldozat lenni.

Belépek a templomba, ahol pedig jó ideje nem jártam. A mise valahogy szokatlan ezen a fagyos, téli vasárnap regge-len. Papunk prédikációja a szívéből szól. Elmondja a gyüleke-zetnek, leszámolt azzal, hogy a szégyenre, bűntudatra és becs-telenségre alapozva vezesse híveit. Ehelyett olyan gyülekeze-tet képzel el, amelyet az egyenlőség, tisztesség, meghittség, elfogadás meg az isteni szeretet gyógyító ereje kovácsol együ-vé. Olyan gyülekezet lelkipásztora kíván lenni, amelyben neki is meglehetnek a maga gondjai, s ahol az emberek egészséges, őszinte kapcsolatban állnak egymással és Istennel.

A lányomnak ma volt az első napja új iskolájában.

* A feketebőrű Dr. Anita Hill szexuális zaklatásért beperelte Clarence Tho-mast, a legfelsőbb bíróság jelöltjét. Az ügyet kivizsgáló kormányzati meghall-gatást a nőmozgalom fontos előrelépésnek tartja - a Ford.

10

- Találd ki, mama, mi történt? - kérdi, amikor hazaér. - Na-ponta elolvasunk egy meditációt a családi nevelés órán az el-engedésről szóló könyvedből. A barátnőm iskolájában pedig az egészségtan órán foglalkoznak a társfüggőség kérdésével.

Egy és más tényleg megváltozott. Négy további könyvet ír-tam, bejártam a világot, elváltam (de nem mentem újra férj-hez), s visszafizettem a szociális osztálynak a segélyt, amelyet folyósítottak.

Egyre szenvedélyesebben gondolok arra, milyen hallatla-nul fontos kigyógyulni a társfüggőségből. Igen, egyre szenve-délyesebben. Jóval ösztönösebb is lettem, megtapasztaltam a nőiséggel járó örömöket, és sok egyebet tanultam menet köz-ben: például az emberi határokról, a rugalmasságról és önnön erőmről. Meg persze a szeretetről. Most tanulom, hogyan tisz-teljem a férfiakat. A kapcsolataim elmélyültek, s egyik-másik meg is változott.

A legfontosabb változás az volt az életemben, hogy elvesz-tettem a fiamat, Shane-t. 1991 februárjában, tizenkettedik születésnapja után szeretett kisfiam - aki addig elválaszthatat-lanul hozzátartozott az életemhez és a munkámhoz - váratla-nul halálát lelte egy síbalesetben, az Afton Alpok hágóin.

Bizony, életről és halálról is tanulok. Azóta megértem és megváltoztam, ahogy barátaim is meg-

értek és megváltoztak körülöttem. Sokan az olvasóim közül is ugyanerről számolnak be hozzám írt leveleikben.

Még most is meg kell küzdenem az érzéseimmel, mégis rá-bízom magam az utamra és a bennem élő magasabb hatalom-ra. Időről időre most is félek. Néha elfeledkezem magamról, és megpróbálom uralni a helyzetet. Időnként talán rögeszmésen kötődöm dolgokhoz, amíg észre nem veszem magam.

Van azután, ami nem változott, legalábbis nem észrevehető-en. Továbbra is visszautasítom, hogy szakembernek vagy „gu-runak" tekintsenek. Ugyanakkor változatlanul szívesen osztom meg olvasóimmal mindazt, amit látok, és amiben hiszek.

11

Noha néhány dolog látszólag ugyanaz maradt, a változás fo-lyamatos körülöttem. Tudatunk - az egyéni és a közösségi egy-aránt - magasabb szintre emelkedett. Rájöttünk, hogy a nők-nek is van lelkük, és a férfiak sincsenek híján az érzéseknek.

Én pedig mélyebben meggyógyultam, mint valaha is szán-dékoztam.

W

Nem tudom, mennyiben járultak hozzá írásaim ehhez a tudati gyarapodáshoz, és fordítva. Mindenesetre hálás vagyok, hogy részese lehetek ennek a folyamatnak.

Megtiszteltetésnek érzem, hogy ahhoz a mozgalomhoz tar-tozhatok, amelynek Anne Wilson Schaef, John Bradshaw, Patrick Carnes, Earnie Larsen az élcsapata, no meg azok a né-ma tömegek - önök, kedves olvasóim -, akik igazi hősként csöndben elvégzik magukon a gyógyulás munkáját, példát mu-tatva ezzel másoknak.

Sokukkal személyesen találkoztam, miközben az országot jártam, és sokan írtak nekem. Köszönöm mindazt a szeretetet, támogatást és együttérzést, amelyet irántam tanúsítottak, nem csupán az évek során, de 1991-ben is, a Shane halálát kö-vető nehéz, irgalmatlanul nehéz időkben.

Számos levél arról szólt, milyen sokat segítettem olvasóimnak. Nos, önök is sokat segítettek nekem, és mélyen meghatottak.

A közelmúltban egy hölgy azt írta, hogy valamennyi köny-vemet elolvasta, s évek óta próbál felgyógyulni a társfüggőség-ből. „Mindamellett ennél is többet szeretnék tudni - írta azu-tán. - Mélyebbre kívánok hatolni a társfüggőségben. Kérem, írjon erről még többet!"

Meglehet, nincs is arra szükség, hogy mélyebbre hatoljunk. Talán inkább előre kellene néznünk, s elébe mennünk a sor-sunknak. Természetesen ne felejtsük el mindazt, amit a függő-ségről, társfüggőségről és a káros szenvedélyekről megtud-tunk. Együttérzéssel és határaink kijelölésével kötelezzük el

12

magunkat az Istenbe, önmagunkba és gyógyulásunkba vetett hit mellett.

Ha ez megtörtént, jöhet a következő lépés. Jó helyen va-gyunk, jó időben. Igen, meg lehet bízni bennünk, meg lehet bíznunk Istenben. Az elengedés és a hála megteszi majd a ma-gáét. Éljünk hát felemelt fejjel és nyílt szívvel. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Boldog ötéves születésnapot neked is, ked-ves könyvem!

Melody Beattie

BEVEZETÉS

Először a hatvanas évek elején találkoztam a társfüggőséggel. Ez még azelőtt történt, hogy így nevezték azokat az embere-ket, akiket megkínzott mások viselkedése, s mielőtt az alkohol-és drogfüggőkre a kémiai függés címkét biggyesztették. Bár nem ismertem a társfüggőség fogalmát, pontosan értettem, miről van szó. Alkoholistaként és szenvedélybetegként min-dent felforgattam magam körül, miközben újabb és újabb társ-függőket gyártottam.

A társfüggőket amolyan szükséges rossznak tekintettem. Ellenségesek voltak, mindenbe beleszóltak, furmányosan fon-dorkodtak, nem beszéltek egyenesen, bűntudatot keltettek bennem, nehéz volt velük szót értenem, ha épp nem kekeckedtek, néha egészen gyűlöletes módon. Egyszóval útját állták, hogy igazándiból élvezni tudjam a szenvedélybetegsé-gemet. Üvöltöztek velem, eldugták a piruláimat; fintorogtak; kiöntötték a szeszt a lefolyóba; megpróbáltak elvonszolni a drogoktól; egyre azt szajkózták, miért csinálom ezt velük; meg arról faggattak, mi a baj velem. És főként mindig készen álltak, hogy megmentsenek a magam kreálta katasztrófáktól. Az éle-temben megjelenő társfüggők nem értettek meg, s az értetlen-ség kölcsönös volt. Én sem értettem őket.

Első szakmai találkozásomra évekkel később, 1976-ban ke-rült sor a társfüggőkkel. Akkoriban már kémiai függőségben szenvedőknek nevezték a drogosokat és az alkoholistákat, szá-moltak a környezettel, családtagjaikkal és barátaikkal, belőlem

14

meg gyógyuló drogos és alkoholista lett. Addigra tanácsadó-ként dolgoztam a kémiai függőség területén. Annak a hatal-mas intézmény- és programhálózatnak voltam tehát a része, amely a gyógyulás felé terelgeti ezeket az embereket. Mivel nő vagyok, s a számba jövő „környezet" zömét nők teszik ki, to-vábbá mert én voltam a csapat legfiatalabb tagja, s munkatár-saim szívesen rám hagyták ezt a munkát, a minneapolisi köz-pont vezetője felkért, szervezzek önsegítő csoportokat a prog-ramba bevont drogfüggők feleségeinek.

Nem álltam készen erre a feladatra. A mai napig ellensé-gesnek, basáskodónak, fondorkodónak, kertelőnek, bűntuda-tot keltőnek, a kákán is csomót kereső kekecnek tartom a társ-függőket. És ezzel még keveset mondtam.

A csoportomban olyan emberekkel találkoztam, akik az egész világot óhajtották megmenteni, ugyanakkor nem voltak hajlandók felelősséget vállalni a tulajdon életükért.

Olyan embereket láttam nap mint nap, akik folyvást csak adtak másoknak, elfogadni azonban nem tudtak. Ok addig ad-tak, amíg dühbe nem gurultak, ki nem merültek, és tökélete-sen ki nem üresedtek belül. Olyanokat is láttam, akik az utolsó leheletükig csak adtak és adtak. Ismertem egy nőt, aki idő előtt megrokkant, és harminchárom évesen meghalt, mert olyan sokat adott és szenvedett. Öt gyermek anyja volt, és egy alkoholista felesége, aki harmadszor ült börtönben.

Olyan nőkkel dolgoztam, akik mindenkinek gondját visel-ték a környezetükben, rendkívül talpraesetten, ahhoz azonban nem volt elég erejük, hogy magukra is ügyeljenek.

Láttam embereket, akik árnyékai lettek régi önmaguknak, miközben értelmetlenül agyonhajszolták magukat. Láttam már-tírokat; olyanokat, akik folyton tetszeni kívánnak másoknak; két-kedőket; zsarnokokat; hervadó vagy épp görcsösen kapaszkodó növényi kacsokat; meg olyanokat, akik mintha H. Sackler drámá-jának, a The Great White Hope-nak a találó mondatát vették volna kölcsön: „Az elkámpicsorodott arc elárulja nyomorúságunkat."

15

A legtöbb társfüggő, akivel találkoztam, mániákusan má-sokkal foglalkozott. Ezek hosszan, kimerítő részletességgel so-rolták függő társuk bűnlajstromát: mit gondolt és mit nem; mit érzett és mit nem; mit cselekedett és mit nem; mit mon-dott és mit nem. Ok aztán tudták, mit kell és mit nem szabad tennie a szerencsétlen szenvedélybetegnek. És egyre azon járt az eszük, miért nem teszi meg mégsem.

Ezek a társfüggők, akik más szemében a szálkát is észrevet-ték, nem látták meg a gerendát a magukéban. Még a saját érzé-seiket sem ismerték. Abban sem voltak biztosak, mit gondolnak tulajdonképpen. Legfőképpen pedig nem tudták, mit is tehetné-nek gondjaik megoldása érdekében, már ha belátták egyáltalán, hogy más gondjuk is van alkoholista hozzátartozójukon kívül.

Borzasztó volt ez a társfüggő társaság. Folyvást csak ríttak, siránkoztak, mindenkit és mindent uralni akartak önmagukon kívül. Ráadásul a családterápia néhány csöndesen munkálkodó úttörőjét leszámítva a legtöbb tanácsadó (engem is beleértve) nem nagyon tudta, mihez kezdjen velük. A kémiai függőség szakterülete feljövőben volt ugyan, a segítség azonban a szen-vedélybetegekre korlátozódott. A családterápia szakirodalma és képzési háttere szegényes volt. Mire van szükségük a társ-függőknek? Mit akarnak? Nem csupán az alkoholista puszta meghosszabbításai ők, amolyan látogatók a rendelőben? Miért nem tudnak együttműködni, ahelyett, hogy folyton bajt kavar-nak? Az alkoholistának mentsége van arra, hogy begorombul, hiszen az ital mozgatja. A „környezet" azonban nem számíthat bocsánatra, elvégre is józan emberekről van szó.

Rövidesen én is bedőltem két közkeletű tévhitnek. Az egyik az volt, hogy ezek az eszement társfüggők (a környezet) bete-gebbek az alkoholistáknál. Nem csoda hát - szólt a másik -, hogy iszik az a nyomorult, ha ilyen sültbolond házastárssal verte meg a sors.

Addigra már jó ideje tiszta voltam. Magamat lassan érteni kezdtem, a társfüggőséget ellenben nem. Próbáltam ugyan,

16

mégsem ment. Csak évekkel később sikerült, amikor annyira be-lekeveredtem abba a káoszba, amelyet néhány alkoholista ka-vart maga körül, hogy képtelen voltam tovább élni a saját élete-met. Egyszerűen megbénultak a gondolataim. Nem voltam ké-pes többé pozitív érzelmekre, ehelyett eltöltött a harag, keserűség, gyűlölet, félelem, letörtség, magatehetetlenség, két-ségbeesés és bűntudat. Voltak pillanataim, amikor a legszíve-sebben véget vetettem volna az életemnek. Semmire nem ma-radt erőm. Az időm nagy részét aggódással töltöttem, s azon járt az eszem, hogyan irányíthatnék másokat. A szórakozást leszá-mítva akkor sem tudtam volna nemet mondani, ha az életem múlt volna ezen. Márpedig igenis ez volt a tét. Baráti és rokoni kapcsolataim romokban hevertek. A körülmények tehetetlen ál-dozatának éreztem magam. Elvesztettem önmagamat, és nem tudtam, hogyan történhetett ez velem. Egyáltalán azt sem fog-tam fel, mi történt. Azt hittem, elment az eszem. Közben ujjal mutogattam másokra, mindebben ők a hibásak, nem én.

Sajnos azonban rajtam kívül senki sem vette észre, milyen állapotban vagyok. Megtartottam magamnak a gondjaimat. Az alkoholistákkal és a többi zűrös alakkal ellentétben nem ver-tem nagydobra a bajaimat, nem vártam el, hogy más hozza rendbe, amit összekutyulok. Valójában az alkoholistákkal ösz-szevetve még jó képet is mutattam. Hisz olyan felelősségteljes, olyan megbízható voltam. Néha én magam sem voltam biztos abban, van-e bajom egyáltalán. Nyomorultul éreztem ugyan magam, mégsem értettem, miért nem működik az életem.

Miután egy ideig így dagonyáztam a kátyúban, lassan fel-fogtam, mi történik velem. Azokhoz hasonlóan, akik oly szíve-sen ítélik meg embertársaikat, rájöttem, hogy jó ideje mások cipőjében járok, s hogy mennyire szorít ez a cipő. Most már megértettem azokat az eszement társfüggőket. Én is egy let-tem közülük.

Aztán fokozatosan kimásztam ebből a feneketlen szakadék-ból, közben azonban szenvedélyesen érdekelni kezdett a téma.

17

Tanácsadóként (immár nem teljes munkaidőben dolgoztam, mégis annak tekintettem magam) és szerzőként egyaránt kí-váncsi voltam. Mint „hisztériás, ingatag társfüggő" (hogy egy Al-Anon tag kifejezését használjam) személyesen is érdekelt voltam a kérdésben. Mi történik a hozzám hasonlókkal? Ho-gyan zajlik mindez? Miért? És ami a legfontosabb, mire van szükségük a társfüggőknek ahhoz, hogy tartósan jobban érez-zék magukat a bőrükben?

Beszéltem a dologról tanácsadókkal, terapeutákkal és bete-gekkel. Elolvastam azt a kevés könyvet, amely akkor elérhető volt a témáról és a vonatkozó problémákról. Újraolvastam az alapmunkákat - azokat a terápiás műveket, amelyek kiállták az idő próbáját s közben használható ötletek után kutattam. Eljártam az Al-Anon ülésekre: ez az önsegítő csoport a Névte-len Alkoholisták tizenkét lépéses programját követi, de első-sorban azokkal foglalkozik, akiket megvisel egy közeli hozzá-tartozójuk alkoholizmusa.

Végül megtaláltam, amit kerestem. Lassan felnyílt a sze-mem, érteni kezdtem, miről van szó, és megváltoztam. Az éle-tem is működni kezdett. Rövidesen újabb társfüggő csoportot vezettem egy másik minneapolisi terápiás központban. Ezúttal azonban már volt némi fogalmam arról, mibe vágom a fejszé-met.

Továbbra is ellenségesnek, basáskodónak, furmányosnak és őszintétlennek tartottam a társfüggőket, vagyis e téren semmi nem változott. Láttam mindazt a személyiségtorzulást, ame-lyet korábban is. Csakhogy ezúttal mélyebbre néztem.

Láttam, hogy ezek az emberek azért ellenségesek, mert annyira sérültek, hogy ez az egyedüli mentsváruk a végső ösz-szeroppanás ellenében. Haragudtak, igen, hogyne haragudtak volna; mint bárki a helyükben, aki keresztülment azon, amin ők.

Irányítani is akartak, mert körülöttük és bennük, maguk-ban elszabadult a pokol. Folyvást azzal fenyegetett az életük, hogy a következő pillanatban átszakad a gát, s az ár mindenkit

18

félresöpör az útból. Rajtuk kívül ezt senki, de senki nem vette észre.

Igen, láttam fondorkodó embereket, mert ez maradt meg utolsó fegyverükként arra, hogy bármit keresztülvigyenek. Dolgoztam olyanokkal, akik nem voltak egyenesek, mivel a környezetük nem tűrte el az egyenes beszédet.

Kezeltem olyanokat, akik azt hitték, megháborodtak, hisz oly sok hazugságot hallottak már, hogy elvesztették a valóság-érzéküket.

Láttam embereket, akiket annyira lefoglaltak mások prob-lémái, hogy nem jutott idejük a saját gondjaikkal foglalkozni. Azok közé tartoztak, akik mélységesen - néha fölöttébb kárté-konyán - belefeledkeztek egy másik emberbe. A társfüggő azért érzi vállán a felelősség teljes súlyát, mert a mellette élő függő elhárítja magától ezt a felelősséget. O az, aki mindig el-viszi a balhét.

Láttam másokat bántó, zavaros embereket, akiknek vigasz-ra, megértésre és legfőképpen felvilágosításra volt szükségük. Láttam az alkoholizmus olyan áldozatait, akik maguk nem it-tak, mindamellett bízvást az ital áldozatainak nevezhetjük őket. Láttam áldozatokat, akik kétségbeesett kísérletet tettek, hogy valamiként fölébe kerekedjenek a tettesnek. Tanultam tőlük, és ők tőlem.

Hamarosan hinni kezdtem néhány új keletű feltevésben a témát illetően. A társfüggők bolondabbak és betegebbek, mint az alkoholisták, azzal a különbséggel, hogy az utóbbiak jobban bántanak, és nagyobb kárt okoznak. Ok is alaposan kiveszik azonban a részüket a szenvedésből, csak épp az ital, a narkó vagy a többi szenvedélybetegség kábító hatása nélkül. Márpe-dig az a fájdalom, amelyet bajban lévő szeretteink okoznak, fe-neketlenül mély lehet.

„Miközben a kémiailag függő partner elzsibbasztja érzéseit, józan társa kétrét görnyed a fájdalomtól. Neki egyedül dühki-törései és alkalmi fantáziái nyújtanak megkönnyebbülést" - ír-

19

ja Janet Geringer Woititz, a Co-Dependency; An Emerging Issue1

című könyv egyik szerzője. A társfüggők azért olyan józanok, mert kijózanító élménye-

ik voltak. Nem csoda ugyanakkor, hogy bolondként viselkednek. Ki

ne lenne ilyen a helyükben? Nehéz is nekik hozzájutniuk ahhoz a segítséghez és azok-

hoz az ismeretekhez, amelyekre szükségük van, és amelyeket joggal elvárhatnak a társadalomtól. Épp elég nehéz az alkoho-listákat (meg a többi zavart személyiséget) meggyőzni, hogy forduljanak orvoshoz.

Mondjuk ezek után a társfüggőknek - akik látszatra normá-lisak, csak épp nem így érzik -, hogy gond van velük.

A társfüggők ott szenvednek a beteg oldalán. Ha emez meg-gyógyul, talán ők is. Egészen a legutóbbi időkig a tanácsadók (engem is beleértve) nem tudták, hogyan segíthetnének raj-tuk. Néha megvádolták, máskor semmibe vették őket; megint máskor elvárták tőlük, hogy valami csoda folytán hozzák rend-be magukat (ez a réges-régi hozzáállás rajtuk ugyanúgy nem segíthet, mint az iszákosokon). Csak ritkán fordult elő, hogy önálló személyiségnek tekintették őket, akik kizárólag segít-séggel lehetnek jobban. Ritkán dolgoztak ki számukra sze-mélyre szabott gyógymódot. Pedig az alkoholizmus és a többi szenvedélybetegség mindenkit áldozattá tesz a környezetében. Ezek az emberek nem isznak, nem drogoznak, nem szerencse-játékosok, nem beteges nagyevők és nem is szenvedélyük rab-jai, mégis áldozatok.

Erről szól ez a könyv, amely kutatásaim, személyes és szak-mai tapasztalataim, továbbá a téma iránti szenvedélyes érdek-lődésem hozadéka. Személyes írás, ezért helyenként nem mentes az előítéletektől.

Nem vagyok szakember, és nem is kézikönyvet írok szakem-berek számára. Függetlenül attól, hogy alkoholista, szerencse-játékos, nagyevő, munkamániás, szexfüggő, bűnöző, lázadó ka-

20

masz, neurotikus szülő, szintén társfüggő-e a baj forrása - ne-tán ezek valamiféle keveréke -, ez a kötet a társfüggőkről szól.

Nem arról beszélek benne, hogyan segíthetnek az alkoho-listákon vagy a többi zavart személyiségen, bár, ha a társfüg-gők jobban lesznek, nekik is megnőnek a gyógyulási esélyeik.2

Számos használható könyv mondja el, hogyan segítsünk az al-koholistán. Ez a kötet azonban a mi legfontosabb, mégis legin-kább elhanyagolt kötelességünkről szól: arról, hogy miként tö-rődjünk önmagunkkal. Arról, hogyan érhetik el, hogy jobban érezzék magukat.

Megpróbáltam összegyűjteni a társfüggőségre vonatkozó legtalálóbb, leginkább felhasználható gondolatokat. Olyan szakértőktől idézek, akiket kiváló szakembernek tartok. Eset-tanulmányokat is közreadok, hogy lássák, miként birkóztak meg egyesek ezzel vagy azzal a problémával. A neveket és bi-zonyos részleteket megváltoztattam, hogy védjem az érintet-tek személyiségi jogait, mégis valamennyi történet igaz, nem kitaláció. Könyv végi jegyzetekkel segítettem a további tájéko-zódást. Legtöbbet mégis az emberektől tanultam. Sok olyan gondolat forog közszájon ebben a tárgykörben, amelynek for-rása mára ismeretlen. Ahol lehetett, igyekeztem feltüntetni, kiről van szó, de ez ezen a területen csaknem lehetetlen.

Bár a jelen kötet önsegítő „barkácskönyv", ne feledjék azért, hogy nem holmi kézikönyvvel van dolguk. Mindegyikünk kü-lön világ, és minden helyzet más. Iparkodjanak rátalálni a sa-ját, gyógyulás felé vezető útjukra. Ehhez talán szakmai segít-ségre lesz szükségük, el kell hát járniuk egy önsegítő csoport-ba, és segítségül kell hívniuk nem evilági erőket.

Egyik barátom, Scott Egleston mentálhigiénés szakember egyszer elmondott egy példabeszédet. O is valaki mástól hal-lotta, az meg szintén valakitől. A mese így szól:

Egyszer volt, hol nem volt, egy nő kiköltözött a hegyekbe, t\gv barlangba, hogy ott együtt tanuljon egy guruval. Mint mondotta, mindent meg akart tanulni, ami csak megtanulha-

21

tó. A guru zsákszámra hordta hozzá a könyveket, aztán magá-ra hagyta, hadd olvasgasson. Minden reggel megjelent a bar-langban, hogy lássa, hogyan halad a tanítványa. Minden áldott reggel ugyanazt a kérdést tette fel:

- Tanultál már valamit abból, ami megtanulható? Ám mindahányszor ugyanazt a feleletet kapta: - Nem, nem tanultam. A guru ezt hallva ráhúzott a nő fejére a botjával. így ment ez hónapokig. Egy szép napon a mester belépett a

barlangba, feltette ugyanazt a kérdést, végighallgatta ugyanazt a választ, s már emelte is a botját, hogy a nőre sújtson, az azon-ban megragadta a pálcát, s az megállt a levegőben.

A nő megkönnyebbülten nézett fel a gurura, hogy véget ve-tett a napi veréseknek, mégis félt, hogy a mester megdorgálja. Legnagyobb meglepetésére azonban az elmosolyodott:

- Gratulálok - mondta -, most levizsgáztál. Mindent tudsz, amire szükséged van.

- Hogy érted ezt? - kérdezte a nő. - Mindent megtanultál, ami csak megtanulható a világon -

felelte a guru. - Hisz tudod már, hogyan vess véget a fájdalom-nak.

Erről szól hát ez a könyv: a fájdalom megszüntetéséről, és arról, miként vegyük kezünkbe életünk irányítását.

Sokan megtanulták ezt a leckét. Önnek is sikerülni fog.

I . R É S Z

MI A TÁRSFÜGGŐSÉG, ÉS KI A TÁRSFÜGGŐ?

Jessica története

Ragyogóan sütött a nap, és gyönyörű idő volt, amikor megismertem. Aztán minden elsötétedett.

- GEORGIANNE, EGY ALKOHOLISTA FELESÉGE

Az alábbiakban átadom a szót Jessicának. íme a története:

W

A konyhában ültem, kávéztam, s az elvégezetlen házimunkán tűnődtem. Mosogatás, portörlés, mosás. Végtelenül hosszú volt ez a lista, mégsem tudtam nekikezdeni. Már rágondolni is sok volt, végigcsinálni pedig egyenesen lehetetlen. Tisztára, mint az életem, gondoltam.

Rám nehezült a fáradtság. Ismerős volt ez az érzés. A háló-szoba felé támolyogtam. A nappali szundikálás valamikor lu-xusnak számított, újabban viszont nem tudtam meglenni nél-küle. Egyedül az alvás volt az, amire képesnek éreztem ma-gam. Hová lett a hajdani jókedvem? Régebben majd szétfeszített az életöröm. Most az is külön erőfeszítésembe ke-rült, hogy megfésülködjem, és naponta kisminkeljem magam, néha le is tettem mindkettőről.

Leheveredtem az ágyra, és mély álomba zuhantam. Feléb-redve azonnal rám törtek a fájdalmas gondolatok és érzések. Ez szintén új volt. Nem tudtam, mi gyötör a legjobban: a nyers sajgás, amely azért töltött el, mert mostanra bizonyosan tud-tam, vége a házasságomnak - a szerelem oda, kioltották a ha-zugságok, az ivászat, a csalódások és az anyagi zűrök a kese-rű harag, amelyet a férjem iránt éreztem - hisz mindezt ő okozta -; a kétségbeesés, hogy még Isten is cserbenhagyott,

24

amikor engedte, hogy mindez megtörténjen, pedig hogy bíz-tam benne; végül a félelem, a magatehetetlenség és a remény-telenség sajátos keveréke, amely minden más érzésemet meg-mérgezte.

A fenébe is, gondoltam. Miért részegeskedett? Miért nem ment korábban elvonókúrára? Miért hazudott újra meg újra? Miért nem tudott úgy szeretni, ahogyan én őt? Miért nem hagyta abba az ivást és a hazudozást évekkel ezelőtt, amikor még szerettem?

Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd alkoholistához megyek férjhez. Pedig az apám az volt. Annyira vigyáztam, mindent elkövettem, hogy alaposan megválasszam a férjemet. Nagyszerű választás volt, mondhatom! Hogy Franknek gondja van az itallal, az csak a mézesheteinken derült ki, amikor egy-szer késő délután hagyta el a szállodát, s nem is tért vissza másnap reggel fél hétig. Miért nem láttam akkor, mi vár rám? Holott így, visszatekintve, a jelek önmagukért beszéltek. Mek-kora bolond voltam! „O, nem. Nem alkoholista. O aztán nem" - védelmeztem újra meg újra a férjemet. És hittem is a hazug-ságainak. Igen, hittem. Miért is nem hagytam ott, miért nem adtam be a válókeresetet? Bűntudat, a kezdeményezőkészség hiánya, határozatlanság - ezek voltak az okok. Amúgy ott is hagytam egyszer. Amikor szétmentünk, folyton rá gondoltam, pocsékul éreztem magam, ráadásul a pénz is aggasztott. A fe-ne vigyen engem!

Az órára nézek. Háromnegyed három. A gyerekek hamaro-san hazaérnek az iskolából. Itt zajonganak majd körülöttem, és a vacsorára várnak. Ma sem végeztem semmiféle házimunkát. Soha nem sikerül. O az oka, gondoltam. O a hibás!

Hirtelen összerezzentem. Vajon tényleg munkába ment a férjem? Talán egy nővel ebédelt. Talán korán elment, hogy kedvére ihasson. Vagy épp bement dolgozni, és ott verte ki a balhét. Amúgy meg, ugyan meddig tartja meg ezt az állást?

25

Egy hétig? Egy hónapig? Aztán kilép vagy kirúgják. A szokásos műsor.

Csengett a telefon, félbeszakítva szorongó gondolataimat. Egy szomszéd hívott, a barátnőm. Elbeszélgettünk, és én elme-séltem a napomat.

- Ma az Al-Anonhöz készülök - mondta. - Nem tartasz ve-lem?

Hallottam már az Al-Anonről. Az iszákosok házastársai jár-nak oda. Hirtelen egy kép jelent meg a szemem előtt: aszott vénasszonyok ülnek körben a gyűlésen, s miközben részeges férjeikről panaszkodnak, megbocsátanak nekik, vagy azon rá-gódnak, hogyan segíthetnének rajtuk.

- Majd meglátom - hazudtam. - Sok a dolgom - magyaráz-kodtam tovább, ezúttal igazat szólva.

Elöntött a harag, annyira, hogy alig figyeltem oda a továb-biakban a beszélgetésre. Természetesen eszem ágában sem volt elmenni az Al-Anon összejövetelre. Hiszen eddig mást sem tettem, csak a férjemnek segítettem. Nem volt elég ennyi? Valóságos dührohamot kaptam a gondolatra, hogy még többet várnak tőlem; hogy újra csak adjak magamból, minden erőmet beleöntsem abba a feneketlen verembe, amelyet házasságnak neveztünk. Belebetegedtem abba, hogy az én vállamra nehe-zedik minden felelősség, hogy egyedül én vagyok felelős kap-csolatunk sikeréért vagy kudarcáért. Elvégre is az ő problémá-ja, fortyogtam magamban. Találjon rá ő megoldást, engem meg hagyjon ki az egészből! Többé ne kérjen tőlem semmit! Jaj, mégis, hadd legyen jobban, s akkor én is jobban érzem majd magam!

Miután letettem a kagylót, a konyhába vonszoltam magam, hogy elkészítsem a vacsorát. Végtére is nem én szorulok itt se-gítségre, füstölögtem tovább. Nem iszom, nem narkózom, nem vesztem el az állásaimat, és nem hazudok azoknak, akiket sze-retek, még át sem rázom őket, gondoltam. Ehelyett összetar-tom a családunkat, néha foggal-körömmel. Én fizetem a szám-

26

Iákat, háztartást viszek szinte a semmiből, ott vagyok minden vészhelyzetben (márpedig, aki alkoholistához megy férjhez, az készüljön fel a vészhelyzetekre), egyedül csinálom végig a ne-hézségeket, s halálra aggódom magam. Nem csoda, hogy olyan sokszor betegeskedem. Nem, döntöttem el magamban, nem én vagyok itt a felelőtlen. Ellenkezőleg, én vállalok felelősséget mindenért és mindenkiért. Nincs is velem semmi baj. Mind-össze a napnak nehéz nekikezdenem. Nincs nekem szükségem az efféle ülésekre! Különben hogyan is mehetnék el itthonról, amikor ki sem látszom a házimunkából. Isten a tudója, nincs szükségem újabb adag bűntudatra. Holnap majd megfogom a dolog végét! Holnap minden másként lesz!

Amikor a gyerekek hazajöttek, azon kaptam magam, hogy kiabálok velük. Ez senkit sem lepett meg. A férjemmel könnyű volt kijönni, amilyen vajszívű. Én meg a zsémbes házisárkány. Megpróbáltam kedves lenni, de nehezen ment. A harag min-dig ott lappangott a felszín alatt. Hisz oly sokáig tűrtem, és olyan sokat! Többé nem vagyok hajlandó és képes bármit el-tűrni! Mindig is védekező állásba helyezkedtem, akárha az éle-temért harcolnék. Később rájöttem, hogy tényleg ez a tét.

Amikor a férjem megérkezett, nyugalmat erőltettem ma-gamra, és úgy tettem, mint akinek egyetlen gondolata a vacso-ra. Asztalhoz ültünk, alig hangzott el egy-egy szó.

- Jó napom volt - mondta végül Frank. Ugyan mit jelenthet ez? - tűnődtem. Vajon mit is műveltél

valójában? Bementél te dolgozni egyáltalán? Amúgy meg, kit érdekel ez az egész.

- Örülök - feleltem. - És milyen volt a te napod? - kérdezte a férjem. Hogy az ördögbe kérdezhetsz ilyet? - dúltam-fúltam ma-

gamban. Mindazok után, amit velem tettél, hogy várhatod el, hogy egyáltalán értelmesen töltsem az időmet? Mérgesen rá-villantottam a tekintetemet, majd kényszeredetten elmoso-lyodtam:

27

- Jó. Kösz, hogy megkérdezted. Frank félrenézett. Azt is meghallotta, amit nem mondtam

ki. Jobbnak látta hát, ha hallgat. Én is így tettem. Egy lépésre voltunk csak a szokásos viharos civakodástól, a régi sérelmek felemlegetésétől és az elüvöltött válási fenyegetésektől. Régeb-ben mindkettőnket felvillanyozott a veszekedés, mostanra azonban elegünk lett belőle. Inkább hallgattunk.

A gyerekek törték meg ezt az ellenséges csendet. A fiunk engedélyt kért, hogy kimehessen a játszótérre, néhány ház-tömbre tőlünk. Nemet mondtam, nem akartam, hogy az apja nélkül vagy nélkülem menjen oda. O azonban siránkozni kez-dett, hogy mindenképpen menni akar, és én semmit nem en-gedek meg neki.

- Kérlek, hadd menjek, az összes többi gyerek kimegy. Ne-kem is muszáj! - kiáltotta.

Szokásom szerint most is meghátráltam. - Jól van, menj hát, de vigyázz magadra! Elveszettnek éreztem magam, mint mindig, gyenge bábnak

a gyerekeimmel és a férjemmel szemben. Soha egyikük sem hallgatott rám, egyikük sem vett komolyan.

Én magam sem vettem komolyan önmagamat. Vacsora után elmosogattam, mialatt a férjem a tévét nézte.

Megint a szokásos: én dolgozom, te szórakozol. Én agyonaggó-dom magam, te lazítasz. Én törődöm a dolgokkal, te nem. Te jól érzed magad, én csupa fájdalom vagyok. A fene vigyen el! Többször keresztülmentem a nappalin, szándékosan úgy, hogy eltakarjam a tévét, s közben gyűlölködő pillantásokat vetettem rá. Nem vett rólam tudomást. Miután belefáradtam ebbe, be-vonultam a nappaliba, nagyot sóhajtottam, és kijelentettem, kimegyek, hogy felgereblyézzem az udvart. Ez ugyan férfi-munka, mondtam tovább, de gondolom, rám marad, mint minden más. Frank azt felelte, megcsinálja később. Az a ké-sőbb soha napján lesz, én pedig nem tudok várni, engem zavar ez a rendetlenség az udvaron. Felejtsd el, mondtam, megszok-

28

tam már, hogy mindent én csinálok, majd ezt is hozzácsapom. Oké, akkor elfelejti, volt a válasz. Kiviharzottam, és jól kitopor-zékoltam magam az udvaron.

Estére fáradtan estem az ágyba. Együtt aludni a férjemmel ugyanolyan kellemetlenné vált, mint az ébren töltött pillana-tok. Vagy nem szóltunk egymáshoz, s mindenki összekuporo-dott a maga térfelén, a lehető legtávolabb a másiktól, vagy Frank kísérletet tett - mintha minden rendben volna közöt-tünk -, hogy szeretkezzünk. Mindkettő rossz volt. Amikor há-tat fordítottunk egymásnak, csak hevertem ott, az agyamban kergetőző kétségbeesett, kusza gondolatokkal. Ha megpróbált megérinteni, megdermedtem. Hogy képzeli ezek után, hogy szeretkezhetünk? Hogyan érhet hozzám, mintha semmi sem történt volna? Ilyenkor rendszerint ellöktem, egy éles vissza-utasítással:

- Nem, hagyj, fáradt vagyok. Máskor belementem a dologba. Néha azért, mert szükségét

éreztem a szexnek. Többnyire azonban azért, mert kötelessé-gemnek éreztem, hogy kielégítsem a férjem szexuális vágyait. Bűntudatom lett volna, ha nem így teszek. A szex azonban egyik esetben sem hozott testi-lelki kielégülést. De hát kit ér-dekel, mondtam magamban. Mit számít. Nem sokat. Már ré-ges-régen elzárkóztam a szexuális vágyak elől. Réges-régen le-mondtam arról, hogy szerelmet kaphatok és adhatok. Lé-nyemnek az a része, amely szeretett és érzett, régen meghalt, így kellett lennie, a túlélés érdekében.

Olyan sokat vártam ettől a házasságtól. Annyi álmot szövö-gettem kettőnkről. Nos, egyetlenegy sem vált valóra. Becsap-tak, lóvá tettek. Az otthonom és a családom - az a hely és azok az emberek, amely és akik vigaszt és menedéket, meleg, szerető fészket nyújtanak másoknak - csapdává lett. És sehogyan sem találtam a kiutat. Talán mégis jóra fordulnak a dolgok, biztat-tam magam. Végül is minden gondunknak a férjem az okozója. Alkoholista. Ha egyszer jobban lesz, a házasságunk is megjavul.

29

Csakhogy, csakhogy... hat hónapja nem iszik, s eljár a Névte-len Alkoholistákhoz. Egyre jobban éri magát. Én azonban nem. Vajon elég-e az ő felgyógyulása az én boldogságomhoz? A fér-jem józansága eddig mit sem változtatott az érzéseimen. Har-minckét évesen kiégettnek, elhasználtnak és ridegnek éreztem magam. Mi történt a szerelmünkkel? Mi történt velem?

Egy hónap múlva gyanítani kezdtem, hogy mi az ábra. Ad-digra egyedül annyi változott, hogy én lettem rosszabbul. Az életem megfeneklett, s a legszívesebben végeztem volna ma-gammal. Reményem nem volt arra, hogy bármi jobbra fordul-hatna, hisz azt sem tudtam, mi a baj. Nem volt más célom, mint hogy másokkal törődjek, és még ezt is rosszul csináltam. Beleragadtam a múltba, és rettegtem a jövőtől. Mindeközben végig bűntudat mardosott, s már azt hittem, elment a józan eszem. Valami rettenetes történt velem, aminek nem leltem magyarázatát. És ez a valami alattomosan felőrölte az élete-met. Valahogyan tönkretett Frank ivászata, s mostanra ez lett a gondom. Már az sem számított, kinek a hibája volt mindez.

Kicsúszott a kezemből a gyeplő, elvesztettem az uralmat az életem fölött.

Életének ezen a pontján találkoztam Jessicával, akinek sürgő-sen meg kellett értenie három alapgondolatot:

1) Nem volt bolond, társfüggő volt. Az alkoholizmus és a többi szenvedélybetegség az egész családot sújtja. A családta-gok betegsége a társfüggőség.

2) Ha egyszer ez felüti a fejét, önálló életet kezd élni. Olyan ez, mintha beszereznénk egy tüdőgyulladást, vagy szert ten-nénk valamiféle rossz szokásra. Akit ilyesmivel vert meg az ég, annak meggyűlik vele a baja.

3) Aki ki szeretne törni ebből az állapotból, annak tennie is kell a siker érdekében. Tényleg nem számít, kinek a hibája volt

30

mindez. A társfüggőség a függő társ gondja, s az ő feladata megoldani a problémáit.

Ha ön társfüggő, rá kell találnia a gyógyulás személyre sza-bott útjára. Mindenekelőtt tisztázza magában, mi is az a társ-függőség, s meg kell értenie, miféle érzések és magatartásfor-mák kísérik ezt az állapotot. Az is fontos, hogy változtatni tud-jon ezeken. Végig kell gondolnia, mi legyen ennek a módja.

Könyvem ezt a tisztázást és változtatást hivatott elősegíte-ni. Örömmel tudatom, hogy Jessica története boldog véget ért. Újrakezdte az életét, jobban lett, a saját lábára állt. Remélem, önnek is sikerül.

További történetek

Amikor azt mondom, társfüggő vagyok, nem azt értem ezen, hogy icipicit társfüggő, hanem minden porcikámhan az. Nem olyan fickókhoz megyek férjhez, akik néhány pofa sörre betérnek a kocsmába munka után. Olyanokat vá-lasztok, akik el sem indulnak munkába.

- ELLEN, A L - A N O N TAG

Talán azonosultak is Jessica helyzetével az előző fejezetben. Az ő története a társfüggőség szélsőséges esete, mégis olyan, amilyennel gyakorta találkozom. Ugyanakkor más formáit is ismerjük ennek a borzasztó rendellenességnek. A történetnek annyiféle változata van, ahány társfüggő,

íme, néhány példa.

m*

Gerald, egy negyvenes évei elején járó, megnyerő, jóvágású férfi azt mondja magáról:

- Sikerem van az üzleti életben, a nőkkel azonban mindig meggyűlik a bajom.

A gimnáziumban és az egyetemen sok kapcsolata volt. Va-lósággal körüldongták a nők, mert jó partinak tartották. Az egyetem elvégzése után mégis megdöbbentette családját és barátait, amikor Ritát vette feleségül. Ez a nő minősíthetetle-nül bánt vele. Hűvösen és ellenségesen viselkedett Geralddal és a barátaival, s szemlátomást vajmi keveset törődött a férjé-vel, akivel alig volt közös érdeklődési területe. Tizenhárom év múlva a házasság válással végződött, mert Gerald felfedezte, amit mindig is sejtett: Rita az egybekelésük óta félrelép, mi több, jó ideje titkon iszik és narkózik is.

32

Geraldot mélyen lesújtotta a válás, alig két hónap múlva mégis szenvedélyesen beleszeretett valakibe, aki már kora reg-gel ivással kezdte a napot. Gerald hónapokat töltött azzal, hogy miatta aggódott; segíteni próbált rajta; igyekezett rájön-ni, miért adta ivásra a fejét, s próbálta visszafogni az italozás mértékét. Végül aztán megharagudott rá a kudarc miatt, ezért szakított. Hamarosan új szerelem következett, össze is költöz-tek. Hónapok múlva Gerald gyanítani kezdte, hogy ismét egy kémiai szerektől függő nővel hozta össze a sors.

Rövidesen minden idejét a barátnője miatti aggódás töltöt-te ki. Folyvást ellenőrizte, a táskájában kutatott pirulák vagy más bizonyíték után, és a programjairól faggatta. Máskor egy-szerűen nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy itt bizony bajok vannak. Ilyenkor mindig elfoglalta magát valamivel, megpróbálta jól érezni magát a barátnőjével (saját bevallása szerint nemigen sikerült). Végül arra a következtetésre jutott, hogy egyedül benne lehet a hiba.

Az egyik válsághelyzetben, amely kipenderítette hárító ma-gatartásából, felkeresett egy tanácsadót, akinek a kémiai füg-gés volt a szakterülete.

- Tudom, hogy szakítanom kellene - mondta -, de egysze-rűen nem állok rá készen. Olyan jól érezzük magunkat együtt, mindent meg tudunk egymással beszélni. Jó barátok vagyunk. Szeretem őt. Miért, miért mindig velem történik ilyesmi?... Ha veszünk egy szobát, tele nővel, holtbiztosán a legzűrösebbe sze-retek bele, abba az egybe, aki kutyába se vesz. Őszintén szólva kissé elegem van a kihívásokból - panaszolta Gerald. - Ha egy nő jól bánik velem, menten alábbhagy az érdeklődésem iránta.

Gerald csak a társaság kedvéért ivott hébe-hóba, és soha nem volt gondja az alkohollal. Narkóval sem próbálkozott. Ez-zel szemben a bátyja, aki most a negyvenes évei végén jár, ka-maszkora óta iszik. Tagadta ugyan, hogy elhunyt szülei közül egyik is alkoholista lett volna, végül azonban vonakodva elis-merte, hogy az édesapja „túl sokszor nézett a pohár fenekére".

33

A tanácsadó ekkor felvetette, lehetséges, hogy a hozzátar-tozók alkoholizmusa és túlzott italozása hat a mai napig Gerald kapcsolataira.

- Hogyhogy? - hitetlenkedett ő. - Apám évekkel ezelőtt meghalt, a bátyámmal pedig alig találkozom.

Néhány ülés után társfüggőnek kezdte magát nevezni, ugyanakkor nem volt pontosan tisztában a szó jelentésével, ahogyan azzal sem, miként lábalhatna ki ebből az állapotból. Amikor azután újabb gond támadt a kapcsolatában, nem járt többé terápiára. Úgy döntött, hogy a barátnője drogproblémá-ja nem is olyan súlyos. A nőkkel meg egyszerűen csak nem volt szerencséje. Reméli, egyszer ez a szerencse visszatér majd hozzá, zárta le a beszélgetést.

Mit gondolnak? Mi a baj Geralddal? Valóban balszerencsés vagy társfüggő?

W

Patty a harmincas évei derekán járt, s tizenegy éve élt házas-ságban, amikor magánterápiára jelentkezett. Három gyerme-ket nevelt, a legfiatalabb gyermekbénulásban szenvedett. Patty jó családanyának tartotta magát, ennek a feladatnak szentelte az életét. Elmondta a terapeutának, csöppet sem saj-nálja, hogy otthon maradt, és a gyermekeit neveli, ugyanakkor utálja a mindennapos házimunkát. A házassága előtt sok ba-rátja és számos hobbija volt, ápolónőként dolgozott, és érde-kelték a világ dolgai. A gyerekek - kivált fogyatékos gyermeke - születése után azonban elvesztette az életkedvét. Barátai száma megfogyatkozott, hízott negyven kilót, nem ismerte sa-ját érzéseit, vagy ha igen, bűntudat mardosta miattuk. Meg-próbált ugyan tevékeny maradni - segített a barátainak, vagy önkéntes munkát vállalt különböző jótékony célú szervezetek-ben -, ám erőfeszítéseit rendszerint a haszontalanság érzése és neheztelés követte. Gondolt már arra, hogy újra állást vállal, mégsem tette meg a szükséges lépéseket.

34

- Egyedül az ápolónői munkához értek, annak pedig mos-tanra a betege lettem, hogy elesetteket gondozzak - indokolta passzivitását. - A családom és a barátaim holmi kimeríthetet-len erőforrásnak hisznek. A jó öreg, megbízható Patty, akire mindig lehet számítani, aki ugrásra készen áll, hogy segítsen. Aki soha nem veszíti el a fejét. Az igazság az, hogy csöndben, de feltartóztathatatlanul szétesem. Evek óta depressziós va-gyok. Nem tudom lerázni magamról ezt a letargiát. Elég egy rossz mozdulat, és én elsírom magam. Folyton fáradt vagyok, és folyvást kiabálok a gyerekekkel. A szex sem érdekel, leg-alábbis a férjemmel nem. Szüntelen lelkifurdalás gyötör az ég-világon mindenért. Már azért is bűntudatom volt, hogy idejöt-tem. Meg kellene tudnom oldani a saját problémáimat. Ki kel-lene tudnom rángatni magam ebből. Nevetséges, hogy az ön idejét és a férjem pénzét vesztegetem a gondjaimra, olyan gon-dokra, amelyeket talán beképzelek magamnak, és felnagyítok.

- Valamit mégis tennem kell - vallotta be végül Patty. - Ujab-ban az öngyilkosságon jár az eszem. Persze, soha nem emelnék kezet magamra. Túl sokan függnek tőlem, nem hagyhatom cser-ben őket. Mégis folyvást aggódom, és meg vagyok ijedve.

A tanácsadó ekkor hallott a gyerekekről, és arról, hogy a leg-fiatalabb gyermekbénulásban szenved. Patty azt is elmondta, hogy házasságkötésük előtt a férje sokat ivott. Idővel egyre csök-kentette a mennyiséget, megtartotta az állását, és ellátta a csa-ládját. A további kérdésekre mégis kitudódott, hogy nem járt el a Névtelen Alkoholisták üléseire, sem más önsegítő csoportba. Ehelyett „tovább húzta a szekeret", miközben a hétvégeken ala-posan leitta magát. Amikor lerészegedett, tombolni kezdett, de akkor is folyton dühös és ellenséges volt, amikor nem ivott.

- Nem tudom, mi történt vele. Más ember lett, mint akihez férjhez mentem. Ami ennél is ijesztőbb, nem tudom, mi törté-nik velem, vagy egyáltalán ki vagyok - folytatta Patty. - Nehéz megmagyarázni, mi itt a probléma. Magam sem nagyon ér-tem. Nincs semmi olyan nagyobb baj, amire rámutathatnék,

35

hogy ez az, ez az oka mindennek. Mégis az az érzésem, hogy elvesztettem önmagam. Időről időre attól félek, hogy meghá-borodom. Mi hát a baj velem?

- Talán az, hogy a férje alkoholista, s a gondjait az okozza, hogy ez bizony családi betegség - vetette fel a tanácsadó.

- Hogyan lehetséges ez? Hiszen a férjem nem iszik gyakran - hitetlenkedett Patty.

A tanácsadó utánakérdezett a múltjának. Patty szeretettel beszélt a szüleiről és két felnőtt bátyjáról. Jó és sikeres család-ból származott, ahol szorosak voltak a családi kötelékek.

A tanácsadó még mélyebbre ásott. Patty megemlítette, hogy édesapja az ő kamaszkora óta eljárt a Névtelen Alkoho-listákhoz.

- Apa akkortól lett józan, amikor gimnazista voltam -mondta. - Igazán szeretem, és büszke vagyok rá, de elisme-rem, hogy amikor ivott, az őrületbe kergetett minket.

Tehát amellett, hogy maga is alkoholistához ment férjhez, az apja szintén alkoholista volt, s felnőtt fejjel ennek a terheit cipelte magával. Az alkoholizmus családi betegség, s mint lát-juk, valamennyi érintettre lesújtott. Az apa abbahagyta ugyan az ivást, az anya eljárt az Al-Anonbe, s a családi béke helyreállt, Patty mégsem jött rendbe. Miért is képzelte, hogy a kijózano-dás minden káros következménynek egy csapásra véget vet?

A további ülések helyett a tanácsadó önbizalom-erősítő és önérvényesítő kurzust javasolt. Ajánlotta továbbá az Al-Anon üléseket és az alkoholisták felnőtt gyermekeinek összejövetele-it. Ezek az önsegítő csoportok a Névtelen Alkoholisták tizen-két lépéses programját veszik alapul.

Patty megfogadta a tanácsot. Nem gyógyult meg egyik nap-ról a másikra, ám ahogy teltek-múltak a hónapok, azt találta, hogy egyre könnyebben hoz döntéseket; egyre könnyebben fe-jezi ki és éli át az érzéseit, mondja ki, amit gondol, figyel oda saját kívánságaira, és a bűntudata is csökken. Jobban megbo-csátott magának és a „lustaságának". Fokozatosan a depresszi-

36

ója is megszűnt. Kevesebbet sírt, és többet nevetett; korábbi életkedve és lelkesedése visszatért. Közben - anélkül, hogy ő kezdeményezte volna - a férje belépett a Névtelen Alkoholis-ták közé. Kevésbé volt már zsémbes, és a házasságuk megja-vult. A lényeg, hogy Patty a saját kezébe vette élete irányítá-sát, és ez - csodák csodája - működni kezdett.

Ha most megkérdeznénk, mi volt a baja, s mi ma is, azt fe-lelné: „Társfüggő vagyok."

W

Nem csupán azok szenvednek azonban társfüggőségben, akik mentálhigiénés vagy kémiai függőséget kezelő intézmények-hez fordulnak. Randell évek óta tanácsadóként dolgozott e te-rületen, s alkoholizmusából is kigyógyulóban volt, amikor gondjai támadtak. Az alkoholizmus családi örökség volt: apja és három fivére italozott. Randellnek, ennek az értelmes, érzé-keny férfinak az volt a panasza, hogy rögeszmésen foglalkoz-tatták az idegenek problémái. Néha megpróbálta kivonni ma-gát az alkoholisták zűrjeinek hatása alól, máskor meg haragu-dott rájuk, hogy neki kell rendeznie ezeket a zűröket, amit kötelességének érzett. Máskor már a legkisebb bosszúság is ki-hozta a sodrából, amelyet nem szükségképpen alkoholisták okoztak. Ilyenkor prédikálni kezdett, bűntudat mardosta, és haragudott, amiért kihasználják. Ugyanakkor csak ritkán érez-te közel magához a betegeit, s nehezen engedte el magát.

Evekig abban a hiszemben élt, hogy kötelessége másokért aggódni, és belekeveredni a problémáikba. A maga részéről emberségnek, törődésnek, szeretetnek, néha pedig jogos fel-háborodásnak nevezte a viselkedését. Most, miután segítséget kapott gondjai megoldására, már társfüggőségnek tekinti.

W

37

A társfüggő viselkedés néha szétbogozhatatlanul összefonódik azzal, hogy jó feleség, anya, férj, fivér vagy keresztény valaki. A negyvenes éveiben járó Marlyss vonzó hölgy, már amikor ápolja magát. Ideje nagy részében azonban annyira leköti öt gyermeke és a férje, ez a gyógyulófélben lévő alkoholista, hogy elfeledkezik erről. Az ő boldogságuknak szentelte az életét, de nem járt sikerrel. Rendszerint rossz a kedve, mert nem becsü-lik meg az erőfeszítéseit, de a családja ugyanúgy haragszik rá, mint fordítva. Valahányszor a férje szeretkezni akar vele, telje-síti a kívánságát, függetlenül attól, hogy ő maga hogyan érez. A családi költségvetésből túl sokat fordít gyerekruhákra és já-tékokra, a srácai mindent megkapnak, amit csak kiszemelnek maguknak. O fuvarozza őket; olvas nekik; takarít rájuk; dédel-geti és babusgatja, akinek gyengédségre van szüksége; ő maga azonban mindennek fejében semmit sem kap. Az esetek több-ségében még a köszönetet is sajnálják tőle. Marlyssnek kezd elege lenni abból, hogy folyton csak ő adjon mindenkinek. Az-zal is torkig van, hogy a család és annak szükségletei uralják az életét. Néha még ápolónői hivatása is a terhére van.

- Mégis furdal a lelkiismeret, amikor nem teszem meg, amit kérnek tőlem. Bűntudatom van, amikor nem ütöm meg azt a mércét, amely elvárható egy családanyától. Bűntudatot érzek, amikor nem felelek meg mások elvárásainak. Egyszerűen tele vagyok bűntudattal - mondta. - Valójában az egész életemet és a dolgok fontossági sorrendjét ehhez a bűntudathoz igazítom.

Vajon az a tény, hogy Marlyss szüntelenül csak másokkal törődik, neheztel ezért, és semmit sem vár el cserében, azt je-lenti-e, hogy jó családanya? Nem kellene inkább társfüggőnek neveznünk?

W

Az alkoholizmus (és a kémiai függőség) nem az egyetlen családi probléma, amely társfüggővé tehet valakit. Alissá, két kamasz anyja, részmunkaidőben dolgozott egy mentálhigiénés szerve-

38

zetnél, amikor szükségét érezte, hogy családi tanácsadóhoz for-duljon (korántsem először). Azért tette, mert legidősebb gyer-meke, egy tizennégy éves fiú, folyvást bajt kevert. Hol megszö-kött; hol később ment haza, mint ígérte; hol iskolát került; hol áthágta a családi szabályokat. Általában elmondhatjuk, hogy azt tette és akkor, amihez és amikor csak kedve szottyant.

- Ez a gyerek az Őrületbe kerget - panaszolta Alissá a ta-nácsadónak.

És ezt komolyan is gondolta. Valóban betegre aggódta ma-gát. Voltak napok, amikor olyan lehangoltság vett erőt rajta, hogy nem tudott kikelni az ágyból. Közben persze mindennel megpróbálkozott, hogy jó útra térítse a fiát. Háromszor elvitte terápiára, elhelyezte két különböző nevelőintézetben, vagy épp tanácsadótól tanácsadóig vonszolta az egész családot. Mással is kísérletet tett: fenyegetett, sírt, kiabált és könyörgött. Néha bekeményített, és kihívta a rendőrséget. Máskor szelíd és megbocsátó volt. Időnként odáig ment, hogy úgy tett, mint-ha észre sem venné, miket művel a fia. Megint máskor kizárta, vagy a fél államot beutazta, hogy hazahozza a szökésből. Tehe-tett bármit, semmi haszna nem volt, ennek ellenére rögeszmé-sen kereste a megoldást, valamiféle csodaszert, amelynek bir-tokában a gyerek belátná a hibáit, és megváltozna.

- Miért műveli ezt velem? - kérdezte a tanácsadótól. - Hisz tönkreteszi az életemet!

A tanácsadó egyetértett vele, hogy a fiú viselkedése tényleg bosszantó és beavatkozást igényel. Ugyanakkor hozzátette, ta-lán máshol van a kutya elásva.

- A fiát nem tudta megfegyelmezni, önmagát azonban meg tudja - mondta. - Saját társfüggőségét le tudja győzni.

W

Sheryl szintén társfüggőnek nevezi magát. Röviddel azután, hogy férjhez ment álmai lovagjához, nem szűnő lidércnyomás

39

kellős közepén találta magát. Kiderült ugyanis, hogy a férj szexmániás. A pornográfia érdekelte rögeszmésen ezt az urat, aki folyton csalta a feleségét, mint Sheryl kifejezte, „csak az Is-ten tudja, kivel". Szegény egy héttel az esküvője után jött rá, kihez ment férjhez, ugyanis ágyban találta egy idegen nővel.

Első reakciója a pánik volt. Aztán haragra gerjedt. Később sajnálni kezdte a férjét. Barátnői azt tanácsolták, sürgősen hagyja ott, ő azonban úgy döntött, marad. Elvégre is a férjének segítségre van szüksége, szüksége van rá. Talán egy napon megváltozik. Mellesleg, nem állt készen arra, hogy lemondjon arról a rózsás jövőről, amelyet elképzelt kettejüknek.

A férj tehát belépett a Szexfüggők Névtelen Egyesületébe. Ez a tizenkét lépéses programot alkalmazó önsegítő csoport hasonlóan működik, mint a Névtelen Alkoholisták. Sheryl a maga részéről nem volt hajlandó eljárni a Co-SA-ba, amely az Al-Anonhöz hasonlóan a szexfüggők családtagjait gondozza. Nem óhajtotta nagydobra verni a problémáját, még magánbe-szélgetéseket sem kívánt folytatni erről.

Néhány hónap leforgása alatt ez a sikeres modell azt talál-ta, hogy egyre kevesebb megbízást vállal el, lemondja a közös szórakozást a barátaival, és folyton otthon gubbaszt. O akarta felvenni a telefont, hátha egy újabb nő hívja a férjét. Egyálta-lán, jobbnak látta, ha őrzi a házat. Ellenőrizni kívánta, hogyan fest a férje, mit mond és tesz jövet és menet. Minden lépéséről tudni akart, főleg, hogy kivel tölti az idejét. Gyakran hívta fel a férj SA tanácsadóját, hogy panaszkodjon és jelentsen neki, vagy a férje javulásáról faggassa. Mint mondta, nem engedhe-ti, hogy még egyszer átverjék.

Közben fokozatosan elidegenedett a barátnőitől és régi idő-töltéseitől. Túl sokat aggodalmaskodott ahhoz, hogy dolgozni tudjon, és szégyellt volna a gondjairól beszélni a barátnőinek. A férje nem hagyta abba a szoknyavadászatot, a barátnői meg elunták, hogy dőlt belőle a panasz.

40

- Látni sem bírtam a férjemet, már csak megvetést éreztem iránta. Mégsem tudtam rászánni magam, hogy elhagyjam -számolt be Sheryl ezekről az időkről. - Szinte másra sem tud-tam gondolni, mint hogy őt ellenőrizzem, és miatta aggódjam... A fordulópontot az az éjszaka jelentette, amikor a nagykéssel vettem üldözőbe. Ez volt a mélypont. Ott futkostam sikongva a házban, amikor hirtelen és első ízben rádöbbentem, mit műve-lek. Hisz nekem elment az eszem, gondoltam. Magamon kívül voltam, ő meg csak állt nyugodtan velem szemben, és nézett rám. Akkor jöttem rá, hogy segítségre van szükségem.

Sheryl ez után az eset után belépett a Co-SA-ba. Ezeken az üléseken kezdte el önmagát és egyensúlyvesztését társfüggő-ségnek nevezni. Mára külön él a férjétől, s beadta a válókere-setet. Önmagával is jobb barátságban van azóta.

Bár a fenti példák drámaiak voltak, a társfüggés nem mindig kever ilyen heves érzelmeket. Nem is mindig feltételez mélyen zavart személyiségű embereket. Kristen férjes asszony, két kis-gyermek édesanya, nem tud italról és más szenvedélybeteg-ségről szűkebb vagy tágabb családi körben, mégis társfüggő-nek nevezi magát. Az vele a baj, mondja, hogy másokhoz iga-zítja az érzelmi életét, s cserében ő is megpróbálja uralni az ő érzelmeiket.

- Ha a férjem jól érzi magát, úgy érzem, ezt nekem köszön-heti, és ilyenkor nekem is jó a kedvem. Ha viszont bosszanko-dik, attól félek, én bosszantottam fel. Egészen addig szoron-gok, és kényelmetlenül érzem magam, amíg fel nem vidul. És persze én próbálom jókedvre deríteni. Ha nem sikerül, az az én hibám. Ő meg már a próbálkozásokért is megharagszik... És nemcsak vele viselkedem társfüggőként, hanem mindenki mással is: a szüleimmel, a gyerekeimmel, a vendégeimmel. Túlságosan összebogozódom velük - folytatta. - Szeretnék ten-

41

ni valamit ez ellen, mielőtt még tovább romlana a helyzet. Nem vagyok kimondottan boldogtalan, de szeretném megta-nulni, hogyan viselkedhetek oldottan, hogyan érezhetem jól magam, és hogyan örülhetek mások társaságának.

Egy lelkipásztor a következőképpen összegezte a helyzetet: - Némelyek valóban társfüggők, néhányan meg csak egy ki-

csit vagyunk azok.

Azért választottam az iménti példákat, mert érdekesek és vál-tozatosak. Emellett rávilágítanak egy lényeges pontra: nincs ti-pikus társfüggő viselkedés. Ez egy rendkívül összetett állapot. Az emberek bonyolultak. Mindenki egyedüli példány, s min-den helyzet más. Egyesek végtelenül fájdalmas és bénító élmé-nyeken mentek keresztül mint társfüggők. Mások nem, őket talán csak enyhén érintette ez a „betegség". Némelykor a társ-függés a partner válasza az alkoholizmusra, néha nem erről van szó. Minden egyes társfüggésnek egyéni tapasztalatok, élettörténet és önálló személyiség áll a hátterében.

Egyvalami mégis összekapcsolja ezeket az eseteket. A társ-függés a környezetünkre adott válaszokat, emberi kapcsolata-inkat érinti, akár alkoholistáról, szerencsejátékosról, szexmá-niásról, nagyevőről vagy normális lényről van szó. A társfüg-gőség arról szól, hogy miként hatnak ránk ezek az emberek, s mi hogyan hatunk vissza rájuk.

Ahogy az egyik Al-Anon-tag mondta: „Nevezd meg, de ne hasonlítgasd."

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Azonosult valakivel ebből a fejezetből? Miért gondol önma-gára? Miféle kapcsolatokat idézett ez fel önben? Miért?

2. Vegyen egy nagy alakú füzetet, és jegyezze fel benne, ho-gyan reagálna a fenti esetekben. Más gondolatait és érzéseit is leírhatja, amelyek e kötet olvasása során ébrednek önben.

42

3 Társfüggőség

Az emberi kapcsolatok olyanok, mint a tánc, amelynek so-rán az energia szinte láthatóan áramlik ide-oda a partne-rek között. Van olyan kapcsolat, amelyik egyetlen lassú, baljós haláltánc.1

- COLETTE DOWLING

Egészen idáig úgy használtam a társfüggőség és társfüggő sza-vakat, mintha tökéletesen világosak és egyértelműek volná-nak. Pedig az értelmezésük továbbra is fölöttébb bizonytalan.

A kémiai függés annyit tesz, hogy valaki vagy alkohol-, vagy drogfüggő. A nagyevés és a szerencsejáték szintén pontosan kö-rülírható szenvedély. Mi a helyzet azonban a társfüggőséggel?

A kézenfekvő meghatározás az volna: a társfüggő egy part-nerétől függő személy. Ezzel már közelebb kerültünk az igaz-sághoz, mégsem vagyunk teljesen világosak, mivel e definíció kimondásakor semmiféle meghatározott képzet nem formáló-dik a fejünkben. A társfüggés a lélekgyógyász zsargon része, amelyet a szakmán kívül gyakorlatilag senki nem ért, azon be-lül viszont sokan ostobaságnak tartanak.

A zsargon vagy jelent valami megfoghatót, vagy nem. Emel-lett mást jelenthet különböző embereknek. Az is megeshet, hogy az érintettek érzik, miről van szó, csak éppen a pontos meghatározással maradnak adósok, mert ez eddig még senki-nek nem sikerült.

A fentiek azok a gondok, amelyekkel a témát vizsgálva és meghatározására vállalkozva találkoztam. Sokan nem is hal-lották e kifejezést. Mások, akik igen, nem tudnák szavakba ön-teni, miről van szó. Ha mégis, minden egyes meghatározás más és más. Vagy épp a meghatározáshoz használunk újabb

43

szakszavakat. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy ezt a szót egyetlen szótárban sem találom. A számítógépem egyre azt ír-ja ki, hogy téves a helyesírás, s megpróbál meggyőzni, hogy ez a szó nem is létezik.

Pedig a társfüggőség nagyon is körülírható állapot, amely sokat jelent nekem és még millióknak. Szabaduljunk meg hát a szakkörítéstől, és törődjünk a lényeggel!

Mi a társfüggőség?

Már számtalan meghatározását hallottam vagy olvastam. A Co-Dependency, An Emerging Issue című esszékötet egyik szerzője, Róbert Subby a következő meghatározással szolgál: „Olyan érzelmi és lelki állapot, avagy viselkedésforma, amely annak nyomán fejlődik ki, hogy a kérdéses egyén hosszabb időn keresztül fojtogató szabályrendszerekkel szembesül, vagy ezeket gyakorolja. Olyan szabályokkal, amelyek meggátolják az érzelmek nyüt kifejezését, továbbá a személyes vagy a sze-mélyek közt felmerülő problémák kendőzetlen megvitatását."2

Earnie Larsen, a téma úttörő szaktekintélye, a következő-képpen határozza meg a társfüggőséget: „Olyan önvédő, tanult viselkedés vagy személyiségtorzulás, amely csökkent kezde-ményező kézséghez vagy szeretni tudáshoz vezet."

Most kevésbé szakszerű meghatározások következnek: „A társfüggőség az, hogy én vagyok az, aki mindenkinek a

gondját viseli" - mondta egyszer egy hölgy. „Azért vagyok társfüggő, mert alkoholistához mentem férj-

hez - így egy másik. - Egyúttal ez azt is jelenti, hogy el kell jár-nom az Al-Anonbe."

„A társfüggés számomra annyi, hogy torkig vagyok a része-gesekkel."

„A társfüggés az én életemben az, hogy mindig kiszemelek magamnak valakit, akire rávethetem magam."

44

„Társfüggőség? Azt jelenti, hogy bárkit találok vonzónak, bár-kibe szeretek bele, vagy bárkihez megyek férjhez, holtbiztosán kémiailag függő lesz, vagy másfajta komoly lelki zavarral küzd."

„A társfüggőség annyi - vonta le a tanulságot egy szenvedő alany -, hogy tudod, minden kapcsolatod vagy ugyanúgy (fáj-dalmasan) folytatódik, vagy ugyanúgy (katasztrófával) végző-dik. Esetleg mindkettő."

Ennek az állapotnak legalább annyi meghatározása létezik, ahányan megtapasztalták. Néhány terapeuta kétségbeesésé-ben (vagy talán a felismerés fényében) a következő definíciót ajánlotta: „A társfüggőség bármi lehet, és mindenki társfüg-gő." Akkor hát ki érti ezt? Melyik meghatározás a helyes? A társfüggőség történetének vázlatos áttekintése remélhetőleg segít megvilágítani a kérdést.

Rövid történeti áttekintés

A társfüggőség szó az 1970-es évek végén jelent meg a pszicho-terápiában. Nem tudom, ki használta először. Bár néhányan bizonyára jogot formálnak erre, a helyzet az, hogy a szó egy időben jelent meg több minnesotai terápiás központban. Leg-alábbis erről tájékoztatott Sondra Smalley okleveles lélek-gyógyász, a téma elismert szaktekintélye.

Róbert Subby és John Friel, a Co-Dependency, An Emerging Issue című kötet két szerzője a következőket írta: „E kifejezés-sel eredetileg azt a személyt vagy azokat a személyeket jelle-mezték, akiknek életére kihatott, hogy kapcsolatban álltak egy kémiai függésben szenvedő személlyel. Az ilyen ember házas-társa, gyermeke vagy kedvese egészségtelen alkalmazkodási mintákat fejlesztett ki, válaszul a függő személy drogozására vagy italozására."3

Azaz nem történt más, mint hogy új névvel illették a régi szereplőket. A szakemberek régóta sejtették, hogy valami rend-

45

hagyó történik azokkal, akik közel állnak a kémiai függés áldo-zataihoz. Vizsgálatok indultak meg a témában, amelyek arra utaltak, hogy az alkoholistákhoz közel álló józanokban ugyan-olyan testi-lelki, érzelmi és spirituális elváltozások fejlődnek ki, mint az előbbiekben. Különböző szakszavak jelentek meg a szakirodalomban, amelyeket később a társfüggőség helyettesí-tett, úgymint ko-alkoholista, nem-alkoholista, para-alkoholista.

A társfüggők minden bizonnyal jóval azelőtt megérezték betegségük hatásait, hogy e megjelöléssel illették volna őket. Az 1940-es években, a Névtelen Alkoholisták egyesületének megalakulása után önsegítő csoportok jöttek létre - először al-koholisták feleségeiből -, hogy segítsék az alkoholizmusban szenvedők házastársait.4 Ekkor még sejtelmük sem volt arról, hogy később társfüggőknek titulálják őket, ahogyan az sem tudták, hogy közvetlenül hat rájuk férjük italozása. Kicsit még féltékenyek is voltak az alkoholistákra, amiért őket tizenkét lé-péses program támogatja. Nekik is szükségük volt programra. Ezért az A. A. programot használták, átfésülték az A. A. tizen-két hagyományát, a nevet Al-Anonre változtatták, és a dolog működni kezdett. Azóta milliók látják hasznát a szervezetnek.5

Az alapgondolat ekkor - majd 1979-ben, amikor feltűnt a társfüggőség fogalma - az volt, hogy az egyelőre még ko-alkoholistának vagy para-alkoholistának nevezett társfüggők élete azért fordul fel fenekestől, mert elkötelezett kapcsolatban él-nek együtt egy alkoholistával.6

A társfüggőség meghatározása azóta kiszélesedett. A szak-emberek egyre mélyebben megértették, milyen hatással van egy kémiai függésben élő személy a családjára, és viszont. Ez-zel együtt más szenvedélybetegségeket is közelebbről megis-mertek: például a nagyétkűséget és a kóros fogyást, a szeren-csejátékot, továbbá bizonyos szexuális viselkedésformákat. Ezek a szenvedélybetegségek hatásukat tekintve egy fogalom-körbe sorolhatók az alkoholizmussal. Akik ilyen betegekkel él-nek együtt, ugyanolyan tüneteket fejlesztenek ki, mint az iszá-

46

kosok hozzátartozói. Ezekkel a családokkal is valami hasonló történik, mint az előbbiekkel.

Ahogy a szakemberek egyre jobban megértették a társfüg-gőséget, mind több önsegítő csoport jelent meg a színen: kü-lön társulást hoztak létre az alkoholisták felnőtt gyermekei; az érzelmi-lelki zavarban szenvedők rokonai; a krónikus betegek hozzátartozói; a viselkedési problémákkal küzdő szülők gyer-mekei; a felelőtlen személyiségekkel kapcsolatlan állók; végük maguk a szakemberek: ápolónők, szociális munkások meg a többi „segítő" foglalkozás művelői. Még a gyógyulófélben lévő alkoholisták és drogosok is rájöttek, hogy voltaképpen ők is társfüggők, s meglehet, már jóval a kémiai függés kialakulása előtt azok voltak.7 Amerre a szem ellátott, mindenütt társfüg-gők jelentek meg.

Amikor egy társfüggő megszakítja kapcsolatát a zavart sze-mélyiséggel, nemegyszer ugyanilyet keres, akivel megismétel-heti korábbi viselkedését. Ezek a viselkedésminták, alkalmaz-kodási mechanizmusok szemlátomást egész addigi életét vé-gigkísérték. Hogy azután változtat-e rajtuk, az már csak rajta múlik.

Kijelenthetjük-e biztonsággal, hogy a társfüggőséget a sú-lyos betegekkel, viselkedési problémákkal vagy a káros szenve-délyek áldozataival való kapcsolat okozza? Úgy tetszik, nem csupán az alkoholizmus felelős a hasonló rendellenességek előhívásában.

Közös nevezőnek tűnik, hogy az érintett - személyében vagy szakemberként - zavart, szükséget szenvedő vagy függő emberekkel kerül kapcsolatba. Ennél is fontosabb ismérv azonban azoknak az íratlan szabályoknak a kialakulása a köz-vetlen környezetben, amelyek megszabják a kapcsolatok to-vábbi alakulását.8 Ezek az előírások letiltják a gondok szabad megvitatását; az érzések nyílt kifejezését; az egyenes beszédet; a józan elvárásokat, például, hogy emberiek, sebezhetők vagy esendők lehetünk; az egészséges önzést; a bizalmat és az önbi-

47

zalmat; a játékosságot és az életörömöt; egyáltalán mindenfaj-ta változást és előrelépést, amely felboríthatná a család inga-tag lélekvesztőjét, legyen az mégoly egészséges. A fenti szabá-lyok általánosan jellemzőek az alkoholista családmodellre, de más családokban is felüthetik a fejüket.

Most visszatérek egy korábbi kérdésre: a társfüggőség me-lyik meghatározása tekinthető érvényesnek? Nos, valamennyi. Egyesek az okot, mások az okozatot helyezik előtérbe, megint mások az általános állapotot. Némelyek a tünetekkel, mások viselkedésmintákkal vagy épp a szenvedés mikéntjével foglal-koznak. A társfüggőség óhatatlanul is felöleli az összes előző meghatározást.

Nem szeretném persze összezavarni. A társfüggőség meg-határozása azért ilyen bizonytalan és rázós, mert maga is ilyen állapot. Olyan összetett elméleti halmaz, amelyet nehéz volna néhány mondatba belesűríteni.

De miért ez a sok hűhó a meghatározás körül? Azért, mert megkísérlem a lehetetlent: egyetlen mondatban összefoglalni a társfüggőséget. Még mielőtt leszűkítenénk vizsgálódásain-kat, meg szeretném mutatni a tágabb összefüggéseket. Remé-lem, ez a fajta megközelítés segítségére lesz, hogy felismerje az önben lappangó rendellenességet, már amennyiben tényleg ez a helyzet. A probléma meghatározása azért fontos lépés, mert ezen múlik a kiútkeresés mikéntje. Márpedig e téren egyet nem lehet: elodázni a megoldást. Ez ugyanis egyet jelent azzal, hogy jobban leszünk, hogy meggyógyulunk.

íme, a saját meghatározásom:

Társfüggő az a személy, aki engedi, hogy hasson rá egy másik em-ber viselkedése, s aki rögeszmésen uralni kívánja ezt a valakit.

Ez a másik ember lehet gyerek, felnőtt, szerető, házastárs, fi-vér, nővér, nagyszülő, szülő, páciens vagy a legjobb barátunk. Lehet alkoholista; drogos; testi-lelki betegségben szenvedő;

48

olyan normális lény, akinek időnként rossz a kedve; vagy a ko-rábban említett változatok valamelyike.

Ugyanakkor a meghatározás és ezzel együtt a gyógyulás lé-nyege nem a másik személy, bármennyire is így hisszük. A lé-nyeg mi magunk vagyunk, ahogyan engedjük, hogy befolyá-soljon minket mások viselkedése, s ahogyan mi is megpróbál-juk befolyásolni őket: rögeszmés kontrollal, mániákus „segítő akciókkal", gondoskodással, az önutálat határán járó önbiza-lomhiánnyal, elfojtásokkal, dühkitörésekkel és bűntudattal, különös függési formákkal, a szokatlan iránti elnézésünkkel, önmagunk teljes átadásával, kapcsolatteremtési nehézségeink-kel, meg folytonos körözésükkel a gyászmunka öt fázisa körül.

Rendellenesség-e a társfüggőség? Némelyik szakember sze-rint nem, ők azt mondják, normális reakció ez az abnormális emberekre.9

Mások úgy vélik, igenis krónikus és egyre súlyosbodó be-tegségről van szó. Szerintük a társfüggők meg sem tudnak len-ni betegek nélkül, ez szükséges egészségtelen biztonságérzet-ükhöz. Valójában az alkoholisták feleségei öntudatlanul úgy választanak, hogy ilyen helyzetbe kerüljenek. Nekik az a „jó", hogy halálra kínozza őket egy iszákos - állítják ennek a szem-léletnek a képviselői.

Ez a felfogás talán kegyetlenül hangzik. Én magam nem hi-szem, hogy a társfüggők ilyen kemény elbírálást érdemelnek, van nekik bajuk amúgy is. Épp elég kegyetlenül elbánt velük az élet, és ők is magukkal. Barátaim, eleget szenvedtünk! Be-teg emberek áldozatai vagyunk. Mindannyiunknak külön-kü-lön el kell döntenünk, milyen szerepet játszottunk mi magunk ebben a folyamatban.

A magam részéről nem tudom, a társfüggőség betegség-e vagy sem. Nem vagyok szakember. Ám ha arra kíváncsiak, mi a véleményem, engedjék meg, hogy befejezzem e fogalom rö-vid történetének áttekintését, amelybe belefogtam a fejezet elején.

49

Noha az első Al-Anon csoportok az 1940-es években alakul-tak meg, bizonyos vagyok benne, hogy ha visszanyúlunk az emberiség őskorába, ott is rálelünk e viselkedésforma nyomai-ra. Az ember mindig is gondokkal küzdött, és mindig akadtak, akiket aggasztott bajba jutott barátaik és rokonaik sorsa. Az emberek valószínűleg azóta törődnek mások bajaival, amióta csak kapcsolatba léptek egymással.

A társfüggőség valószínűleg az időszámítás előtti időktől egészen a „sötét XX. századig" elkísérte történelmünket, hogy Morely Safert idézzem a 60 minutes című műsorból. Amióta ember él a Földön, végigcsinálta mindazt, amit ma a társfüg-gőknek tulajdonítunk. Betegre aggódta magát; segíteni pró-bált, úgy, ahogyan az aligha használt; igent mondott, s nemet értett rajta; megpróbálta meggyőzni embertársait; a lelkét is kitette, nehogy megsértse undok és önző partnere érzéseit, közben persze maga sérült, de alaposan. Ezek az emberek nem bíztak meg a saját érzéseikben. Elhitték a hazugságokat, azu-tán becsapva érezték magukat. Ki akarták egyenlíteni a szám-lát, büntetni akartak, vért kívántak. A jogaikért küzdöttek, ho-lott azt hallották, ilyesmi nincs nekik. Durva darócban jártak, mert nem hitték el, hogy a selyem megilleti őket.

Kétségkívül jótettek is fűződnek hozzájuk. Hisz természe-tüknél fogva jóindulatúak; akiket foglalkoztat embertársaik és a világ sorsa. Thomas Wright írja a Co-Dependency, An Emer-ging Issue című tanulmánykötet egyik értekezésében: „Gyaní-tom, hogy a társfüggők végig a történelem folyamán harcoltak a társadalmi igazságtalanság ellen, s kiálltak az elnyomottak érdekeiért. Ok azok, akik teljes szívükből segíteni szeretnének. Talán sikerült is nekik. Valószínűleg azonban úgy haltak meg, hogy kevesellték, amit tettek, és ezért bűntudatuk volt... Ter-mészetes érzés, hogy segíteni és védeni kívánjuk szeretteinket. Az is természetes, hogy hatással vannak ránk a körülöttünk élők gondjai. Amikor azonban ez a gond egyre súlyosabbá vá-

50

lik, és sehogyan sem akar megoldódni, mindinkább a hatása alá kerülünk, és már egészségtelenül reagálunk."

A reagálás szó fontos e helyütt. Bármilyen megközelítésből szemléljük is a társfüggőséget, bárhogyan határozzuk meg, bármilyen iskola alapján diagnosztizáljuk és kezeljük, minde-nekelőtt a reakciót kell észrevennünk. A társfüggők nem csu-pán reagálnak, de a reakcióik vagy túl hevesek, vagy túl lany-hák. Csak igen kevesen választják a helyes cselekvés útját. Ehe-lyett válaszolnak mások gondjaira, bajaira és viselkedésére. Sokuk reakciója annak a stressznek és bizonytalanságnak szól, hogy problémás személyiség környezetében élnek vagy nőnek fel. A stresszre normális dolog reagálni. Ezzel szemben nem szükségképpen abnormális, hanem nagyon is hősies és élet-mentő lehet, ha megtanuljuk, hogyan ne reagáljunk, vagy ho-gyan reagáljunk egészségesen. Többségünknek ugyanakkor se-gítségre van szükségünk, hogy ezt megtanulja.

A szakemberek egy része talán azért tekinti betegnek a társfüggőket, mert ezek az emberek rendszerint beteg szemé-lyiség, például alkoholista környezetében élnek.

A másik ok az, hogy a társfüggő állapota fokozatosan rom-lik. Ahogy a beteg egyre betegebb lesz, úgy reagálunk rá mi is mind hevesebben. Ami elhanyagolható gondként kezdődött, el-szigeteltségbe, depresszióba, érzelmi és testi rendellenességek-be vagy akár öngyilkos fantáziákba torkollhat. Az egyik dolog a másikat szüli, s a helyzet rosszabbodik. Meglehet, hogy a társ-függőség nem betegség, mégis belebetegedhetünk. Ha igen, a környezetünk sem egyhamar lábal majd ki ebből a kórból.

A társfüggőséget azért is tekintik sokan betegségnek, mert - a többi önsorsrontó viselkedésformához hasonlóan - ez a faj-ta magatartás is szokásunkká válhat. Márpedig szokásainkat gondolkodás nélkül megismételjük, mígnem végül önálló éle-tet kezdenek élni.10

Bármi legyen is társunk gondja, a társfüggőség rögeszmés gondolkodást, érzésvilágot és viselkedésmódot feltételez. Úgy

51

állunk hozzá önmagunkhoz és másokhoz, hogy ezzel fájdalmat okozunk. A társfüggő viselkedésminták önmagunkra kártéko-nyak. Mivel önsorsrontókkal vagyunk összezárva, idővel elta-nuljuk ezt tőlük. Szokásaink azután újabb kártékony, műkö-désképtelen kapcsolatokhoz vezetnek, vagy fenntartják eze-ket. A tetejében szabotálják is az életképes kapcsolatokat. Megakadályozzák, hogy megnyugvásra találjunk, s békét kös-sünk azzal, aki a legfontosabb az életünkben: önmagunkkal. Ezek a viselkedésminták az egyetlen valakire vonatkoznak, akire befolyással lehetünk, akit megváltoztathatunk: saját ma-gunkra. íme, a gondjaink. A soron lévő fejezetben közelebbről is szemügyre vesszük e viselkedésformákat.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Hogyan határozná meg a társfüggőséget? 2. Ismer-e valakit, aki jelentősen befolyásolta az életét; aki mi-

att aggódik, vagy akit meg szeretne változtatni? Ki ő? írjon több bekezdést róla és a kapcsolatukról. Később olvassa át, amit írt. Most hogyan érez?

4

Milyen ember a társfüggő:

Istenem, add meg a derűt, Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, És adj bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget a kettő között.

- DERŰ-FOHÁSZ

Bár nincs két olyan társfüggő, aki egyetértene e rendellenes-ség meghatározásában, de ha szóba elegyednek egymással, va-lószínűleg érteni fogják, miről beszél a másik. Azt találják majd, hogy megegyeznek bizonyos cselekvésekben, gondola-tokban, érzésekben és kijelentésekben. A legtöbb meghatáro-zás és gyógyító program e pontokon - tünetek, gondok, alkal-mazkodási mechanizmusok és reakciók - fedi át egymást. A fenti meggondolások szabják meg a gyógyulás menetét. Azok a szempontok ezek, amelyeket fel kell ismernünk, el kell fogadnunk, együtt élnünk velük, kezelnünk őket, átküzde-nünk magunkat rajtuk, és gyakran megváltoztatnunk.

Mielőtt nekilátnék, hogy leltárba foglaljam, mi minden te-lik a társfüggőktől, hadd jegyezzem itt meg: a fenti gondok nem jelentik, hogy alacsonyabb rendűek vagy rosszul sikerült alakok lennénk. Némelyikünk gyermekkorában sajátította el ezeket a viselkedésmintákat, mások felnőtt fejjel tettek szert rájuk. Talán a vallásunk vitt rá minket minderre. Némelyik nőnek azt tanítják, hogy ez a követendő női viselkedés. Akár-hol szedtük is fel mindezt, alaposan megtanultuk a leckét.

A többségünk kényszerű önvédelemből ment bele a csapdá-ba. Érzelmi, szellemi és néha fizikai túlélésünk érdekében csele-kedtünk, éreztünk és gondolkoztunk így. Legjobb tudásunk sze-

53

rint igyekeztünk megfelelni bonyolult világunknak. Még egész-séges, normális emberekkel sem mindig könnyű együtt élni, hát még beteg, zavart vagy problémás személyiségekkel. Dühöngő alkoholistával maga a pokol. Sokan közülünk viharos körülmé-nyek között igyekeztek helytállni, s ezek a hősies erőfeszítések valóban csodálatra méltók. Igen, megtettük, ami tőlünk telt.

Ugyanakkor énvédő mechanizmusainkat meghaladta az idő. Néha éppen ezek fordulnak ellenünk, s lesznek a legna-gyobb kárunkra. A legtöbb társfüggő épphogy csak vegetál, s a zömük nem kapja meg, ami kijár neki. Scott Egleston tanács-adó szavai szerint a társfüggőség az örökös kielégületlenség, lelki éhezés állapota. Jogosak a kívánságaink, de helytelenül küzdünk értük.

Meg tudunk-e változni? El tudunk-e sajátítani egészsége-sebb viselkedésmintákat? Fogalmam sincs, tanítható-e a lelki-szellemi-érzelmi egészség, de legalább megpróbálhatjuk. Meg-tanulhatjuk, hogy másként is lehet élni. Igenis megváltozha-tunk. Szerintem a legtöbb ember egészségre és nyugodt életre vágyik, sokan azonban nem mernek változtatni. Talán meg sem értik, hogy rossz úton járnak. Annyira lefoglaltak minket mások problémái, hogy nem volt időnk felismerni a sajátjain-kat, még kevésbé megoldani.

Sok szakember szerint az első lépés a változás felé a tuda-tosság, a második az elfogadás.1 A fentieket észben tartva vizs-gáljuk most meg, mi jellemzi a társfüggőséget. Ezeket az is-mérveket a teljes szakirodalomból, továbbá saját személyes és szakmai tapasztalataimból gyűjtöttem össze.

GONDOSKODÁS

A társfüggő: w Felelősnek érzi magát másokért: érzéseikért, gondolatai-

kért, tetteikért, választásaikért, szükségleteikért és igényei-

54

kért, jólétükért vagy ennek hiányáért, egyáltalán: a sorsu-kért. Szorong, szánakozik, és bűntudat mardossa, amikor mások-nak gondjuk támad. Szinte rögeszmésen szükségét érzi, hogy segítsen a bajba jutottnak: kéretlenül is tanácsot adjon, javaslatokkal bom-bázza, vagy jókedvre derítse őket.

w Haragszik, amikor segítsége nem hozza meg a kívánt ered-ményt. Előre tudja, mi kell másoknak,

w Csodálkozik, vele miért nem bánnak ekkora törődéssel. Igent mond, amikor nemet gondol; olyasmit tesz, amihez nem igazán van kedve; ő végzi el a munka oroszlánrészét, és akkor is beavatkozik, amikor mások maguk is megoldhat-nák a helyzetet. Nem tudja, mire volna igazán szüksége, vagy ha mégis, meggyőzi magát, hogy mindez nem is olyan fontos. Mások kedvében jár ahelyett, hogy magával törődne.

w Könnyebben haragszik meg a másokat, mint az önmagát ért igazságtalanság láttán.

w Akkor érzi magát a legnagyobb biztonságban, ha ad. w Bizonytalannak érzi magát, és bűntudata van, amikor el

kellene fogadnia mások adományát, jótéteményét vagy kedvességét.

ta6> Szomorú, mert egész életében csak ő adott, és semmit sem kapott cserében.

w A szükséget szenvedőkhöz vonzódik. ^ Ók is rátalálnak. w Unatkozik, üresnek és értéktelennek érzi magát, ha nincs

válságban az élete, nincs a közelében megoldandó problé-ma vagy valaki, akin segíthetne.

w Szívesen zökken ki a megszokott kerékvágásból, hogy tehes-sen valamit másokért.

w Túlígéri magát.

55

w Úgy érzi, hajszolt, és nagy nyomás alatt van. ^ A lelke mélyén úgy véli, mások felelősek az életéért. w Másokat okol szorult helyzetéért. w Másokat okol az érzéseiért. w Úgy gondolja, mások az őrületbe kergetik. w Úgy érzi, kihasználják, nem törődnek vele, ezért haragszik,

és áldozatnak tudja magát. Rájön, hogy az előbbiek miatt kivívja mások haragját vagy türelmetlenségét.

ÖNBIZALOMHIÁNY

A társfüggő nagy valószínűséggel: w Zavart, diszfunkcionális, elfojtásokkal teli családból szár-

mazik. w Mindezt hárítja. °s6> Magát okolja mindenért. w Ebbe beletartoznak a gondolatai, az érzései, a külseje, a tet-

tei és a viselkedése. t8p Megharagszik, védekezni kezd, tagad és felháborodik, ha

mások bírálni kezdik vagy hibáztatják, holott magával is gyakran műveli ugyanezt.

c®> Nem hisz a dicséretnek vagy a bóknak. ^ Lehangolt lesz az előbbiek hiánya miatt (szeretetmegvo-

nás). w Úgy érzi, más, mint a többiek. w Úgy gondolja, alatta marad a többi embernek. w Bűntudatot érez, amikor magára vagy szükségtelen időtöl-

téseire költ. w Fél a visszautasítástól. ^ Mindent magára vesz.

56

w Áldozata volt nemi erőszaknak, fizikai vagy érzelmi bántal-mazásnak, szülői hanyagságnak és nemtörődömségnek, al-koholizmusnak,

w Áldozatnak érzi magát. w Elhiteti magával, hogy semmit nem tud jól csinálni.

Fél, hogy esetleg hibázik. t36> Nem érti, miért olyan nehéz döntéseket hoznia. w Elvárja magától, hogy mindent tökéletesen csináljon. w Nem érti, miért elégedetlen minden teljesítményével. w Folyvást arról beszél, mit „kellene" tenni. w Sokszor érez bűntudatot. w Szégyelli önmagát. w Úgy érzi, az élete egy fabatkát sem ér. t*> Ehelyett a másokéval törődik. w Mások segítésével, mesterségesen növeli önbecsülését. w Mások kudarcai és gondjai megtépázzák az önbecsülését;

helyettük is szégyenkezik. w Jó dolgokra vágyik. w Ugyanakkor nem hiszi, hogy ezek vele valaha is megtörtén-

hetnének. w Nem hiszi, hogy szerethető lenne. w Megpróbálja bebizonyítani, hogy érdemes a szeretetre. w Szereti, ha szükség van rá.

ELFOJTÁS

Sok társfüggő: w Félelemből vagy bűntudatból elhessegeti gondolatait, és el-

fojtja érzéseit. w Fél attól, hogy az legyen, aki.

Merevnek és túl fegyelmezettnek tűnik.

57

RÖGESZME

A társfüggő: ^ Folyvást mások gondjai miatt aggódik. m> A legkisebb apróság is kiváltja aggódását. ^ Sokat beszél és gondolkodik másokról. w A gondok vagy mások viselkedése miatt nem tud aludni. ^ Szorong. <*> Soha nem talál választ a kérdéseire. w Másokat ellenőriz. <®> Megpróbál lefülelni másokat. w Képtelen megállni, hogy ne beszéljen másokról vagy a

gondjaikról, ne gondoljon ezekkel, és ne aggódjék miattuk. w Annyira kihozza a sodrából valaki vagy valami, hogy képte-

len ellátni napi teendőit. w Minden gondolata mások és a gondjaik körül forog. w Nem érti, miért nincs semmire ereje. w Nem érti, miért nem tud semmit végigcsinálni.

MÁSOK IRÁNYÍTÁSA

Sok társfüggő: w Olyan események és emberek között élt, amelyek és akik fe-

lett nem volt hatalma. Mindez bánattal és csalódással töl-tötte el. Fél attól, hogy mások önmaguk legyenek; nem engedi, hogy a dolgok a maguk természetes rendjében kövessék egymást.

w Nem látja be, hogy fél az irányítás elvesztésétől, nem tesz semmit ellene.

w Úgy véli, ő tudja a legjobban, hogyan kellene történnie a dolgoknak, s hogyan kellene embertársainak viselkedniük.

58

«» Gyámoltalanságával, bűntudat keltésével, hízelgéssel, fe-nyegetésekkel, tanácsadással, fondorlatokkal vagy erőből próbál irányítani másokat. Végül ilyen irányú erőfeszítései kudarcot vallanak, vagy ki-váltják mások haragját. Haragos és csalódott lesz.

ff Úgy érzi, az események vagy mások irányítják.

HÁRÍTÁS

A társfüggő: w Semmibe veszi a problémákat, úgy tesz, mintha nem is lé-

teznének. Úgy tesz, mintha a helyzet nem volna olyan rossz, amilyen.

í8P Azzal biztatja magát, hogy holnap minden jóra fordul. ^ Elfoglalja magát, hogy ne kelljen gondolkodnia. ^ Zavarosan gondolkodik. w Depresszióba esik, vagy megbetegszik. w Az orvosokat járja, és nyugtatókat szed. tS6> Munkamániás lesz. w Kényszeresen szórja a pénzt. ** A kelleténél többet eszik. w Úgy tesz, mintha ezek a hibái nem léteznének. w Tétlenül nézi, ahogy a gondok súlyosbodnak. w Hisz a hazugságokban. 1851 Hazudik magának. w Nem érti, miért jár az őrület határán.

FUGGES

Sok társfüggő: «*» Nem boldog, nem elégedett, nincs békében önmagával.

59

w Magán kívül keresi a boldogságot. w Abba kapaszkodik, akitől vagy amitől a boldogságot várja. w Rettentően fenyegetve érzi magát, ha elveszít bármit vagy

bárkit, akitől a boldogságát reméli. Nem kapott szeretetet és elismerést a szüleitől.

w Nem szereti önmagát. Nem hiszi, hogy szerethető volna. Kétségbeesetten hajszolja a szeretetet és az elismerést.

w Gyakran fordul olyanhoz szeretetért, aki képtelen erre. w Idegennek érzi magát az emberek között. w Egyenlőségjelet tesz a szeretet és a szenvedés között. w Úgy érzi, neki van nagyobb szüksége másokra, mint viszont. w Kényszeresen bizonygatja, hogy megérdemli a szeretetet. w Aggódik, hogy mások szeretik-e. w Nem vizsgálja meg önnön érzéseit, vajon ő szeret vagy ked-

vel-e másokat. ^ Mások köré szervezi az életét.

Kapcsolataitól vár minden földi jót. w Amikor szeret, elfeledkezik a saját érdekeiről. w Fél, hogy elhagyják. w Nem hiszi, hogy meg tud állni a maga lábán. w Megmarad olyan kapcsolatokban, amelyek nem működnek. w A bántalmazást is eltűri, csak hogy szerethessen. w Kilép a rossz kapcsolatokból, de az újak ugyanolyan műkö-

désképtelenek, mint a régiek. w Fél, hogy soha többé nem talál szerelemre.

NEM MEGFELELŐ KOMMUNKIKÁCIÓ

A társfüggő gyakran: w Vádol, w Fenyeget. ^ Hízeleg.

60

w Könyörög, w Alkudozik, w Tanácsokat oszt. w Nem azt mondja, amit gondol. w Nem azt gondolja, amit mond.

Nem is tudja, valójában mit gondol. Nem veszi magát komolyan.

^ Úgy hiszi, mások nem veszik őt komolyan. Túl komolyan veszi magát.

^ Csak közvetlenül - például sóhajtozással - meri kinyilvání-tani szükségleteit és kívánságait. Nehezen tér a lényegre,

w Nem is érti, mi a lényeg. Alaposan kiszámítja a szavait, hogy elérje a kívánt hatást.

^ Igyekszik úgy beszélni, hogy az kedvére legyen az emberek-nek. Provokatív kijelentései vannak,

w Úgy beszél, hogy azzal az általa kívánt irányba tereljen má-sokat. Nem ismer nemet.

£a51 Túl sokat beszél. w Ügyel, hogy ne beszéljen magáról, saját gondjairól, érzései-

ről és gondolatairól. w Azt állítja, minden az ő hibája. w Úgy hiszi, az ő véleménye nem számít, w Csak mások véleményének meghallgatása után mer előruk-

kolni a sajátjával. w Hazudik, hogy megvédelmezze és fedezze, akiket szeret, w Nehezen érvényesíti a saját jogait. w Nehezen fejezi ki nyíltan, egyenesen és a helyzetnek meg-

felelően az érzéseit, w Úgy véli, amit ő mond, annak zömmel nincs jelentősége.

Cinikusan, önmagát becsmérelve vagy ellenségesen beszél. tsi Bocsánatot kér, amiért zavarni mer másokat.

61

ÁTJÁRHATÓ HATÁROK

A társfüggő gyakran: w Kijelenti, hogy ezt vagy azt a viselkedést nem tűri. ^ Fokozatosan aztán úgy megnő a tűrőképessége, hogy olyas-

mit enged meg, amiről korábban nem is álmodott, w Hagyja, hogy bántsák. w Engedi, hogy ez a bántás folyamatossá váljék. 4951 Nem érti, miért bántják ilyen fájdalmasan.

Noha panaszkodik, vádol, és irányítani próbál, azért nem megy el.

w Végül mégis megharagszik. t*p És semmit sem néz el.

BIZALOMHIÁNY

A társfüggő: ^ Nem bízik önmagában. t56> Nem bízik az érzéseiben.

Nem bízik döntései helyességében. Nem bízik másokban.

^ A megbízhatatlanoknak hisz. w Úgy érzi, Isten is elhagyta. w Elvesztette hitét és bizalmát Istenben.

HARAG

Sok társfüggő: ^ Nagyon ijedt, sérült vagy haragos. ^ Olyan emberekkel él együtt, akik nagyon ijedtek, sérültek

vagy haragosak. w Fél a saját haragjától.

62

<®> Fél mások haragjától. «» Attól tart, elhagyják, amint a harag belép a képbe. •w Úgy érzi, méltán haragszik másokra. «» Fél felkelteni mások haragját. •w Úgy érzi, hogy mások haragja irányítja. •w Elfojtja haragos érzéseit.

Sokat sír, depresszióba esik, a kelleténél többet eszik, meg-betegszik, undokoskodik, hogy elégtételt vegyen sérelmei-ért, ellenségesen viselkedik, heves dühkitörései vannak.

«* Megbüntet másokat, amiért megharagították. Korábban előfordult már, hogy megszégyenült, amikor ha-ragudott. Haragja, neheztelése és keserűsége egyre nő.

«» Nagyobb biztonságban tudja magát, amikor haragszik, mint amikor megbántódik.

f Úgy gondolja, soha nem csillapodhat le a haragja.

SZEXUÁLIS PROBLÉMÁK

Némelyik társfüggő: w A hálószobában is a pesztra szerepét játssza. w Akkor megy bele a szexbe, amikor kedve tartja. w Belemegy a szexbe, pedig gyengédségre, ölelésre és szere-

tetre volna szüksége. w Akkor is szeretkezni próbál, amikor haragszik vagy megsér-

tődik. w Képtelen élvezni a szexet, annyira haragszik a partnerére. w Fél, hogy elveszíti az irányítást. w Nehezen nyilvánítja ki a kívánságait. w Érzelmileg elhúzódik a partnerétől. w A szexet használja megtorlásul a partnerével szemben. w Nem beszél a szexről. w Kényszeríti magát, hogy mindennek ellenére szeretkezzen.

63

Technikai kérdésnek tekinti a szexet, •w Nem érti, miért nem élvezi. w Elveszti érdeklődését a szex iránt. w Okokat keres, hogy tartózkodjék az aktustól. w Azt kívánja, bárcsak meghalna vagy elmenne a partnere,

vagy legalább észrevenné, hogy ő mit érez. w Elénk szexuális fantáziái vannak idegenekről, w Házasságon kívüli kapcsolatot fontolgat, vagy ilyenbe kezd.

EGYEBEK

A társfüggő: ^ Túlzottan magára vállalja a felelősséget. ^ Túlzottan felelőtlen. w Mártírkordik; feláldozza saját boldogságát és másokét olyan

okok miatt, amelyek nem kívánnának meg áldozatot. w Nehezen kerül közel idegenekhez. w Nehezen engedi el magát, nem hagyatkozik ösztönös sugal-

lataira. w Általában tétlen a társfüggőségben: sír, megsértődik, maga-

tehetetlennek érzi magát. w Általában támadó a társfüggőségben: erőszakos, haragos,

uralomra vágyó. w Kombinálja a passzív és az agresszív válaszokat. w Habozva hozza meg a döntéseit, vagy engedi át magát ér-

zelmeinek. w Nevet, amikor a legszívesebben sírna. w Kitart rögeszméi és a függő személy mellett akkor is, ami-

kor az bántja őt. w Szégyelli személyes, párkapcsolati vagy családi problémáit. ^ Nem lát tisztán a probléma lényegét illetően, w Elkendőzi és elhazudja a problémát, csak hogy ne kelljen

megoldani.

64

w Nem kér segítséget, mert elhiteti magával, hogy nem is olyan nagy a baj.

w Nem érti, miért nem oldódik meg magától a problémája.

ELŐREHALADOTT ÁLLAPOT

A társfüggőség előrehaladott szakaszában a társfüggő: Letört. Depressziós. Visszahúzódik a világtól, és elszigetelődik,

w Napi menetrendje teljesen felborul. 'w Elhanyagolja kötelességeit és gyermekeit, akiket talán bán-

talmaz is. Reménytelennek érzi a helyzetét.

^ Tervezgetni kezdi menekülését egy olyan kapcsolatból, amelyet csapdának érez. Öngyilkosságot forgat a fejében.

^ Erőszakos lesz. Komoly érzelmi, lelki vagy testi betegségek sújtják,

w Rendellenesen (a kelleténél többet vagy kevesebbet) étkezik. Alkohol- vagy drogfüggő lesz.

Az előző felsorolás hosszú ugyan, de korántsem teljes. Ember-társaikhoz hasonlóan a társfüggők is sok mindent éreznek, tesznek és gondolnak. Nem kiragadott személyiségjegyek dön-tik el, társfüggő-e valaki vagy sem. Mindannyian különbözőek vagyunk, és másként állunk a dolgokhoz. Én csupán az összké-pet próbáltam érzékeltetni. Az értelmezés és döntés már az ön dolga. A legfontosabb, hogy ráismerjen olyan viselkedésmin-tákra vagy problémás területekre, amelyek érintik önt, s utána kezdjen csak el a megoldáson gondolkodni.

A 3. fejezet végén arra kértem, határozza meg, mi a társfüg-gőség. Earnie Larsen mondta, hogy amennyiben valaki úgy je-

65

löli meg a maga problémáját, hogy „alkoholistával élek", sem-miképpen nem gondolhatja, hogy ez az együttélés lesz a meg-oldás. Ez részben igaz is. Valódi gondunk azonban társfüggő-ként saját magunk, egész pontosan társfüggő viselkedésünk.

Ki a társfüggő? Én az vagyok. A becslések szerint nyolcvanmillióan függnek kémiai sze-

rektől, vagy élnek együtt valamilyen függőségben szenvedő emberrel.2 Nos ezek a partnerek minden bizonnyal társfüg-gők.

Akik zavart személyiséget szeretnek, a gondját viselik, vagy együtt dolgoznak vele, szintén társfüggők lehetnek.

Akik evési rendellenességgel küzdők környezetében élnek, ugyancsak nagy valószínűséggel társfüggők. Fat is a Family Affair című könyvében Judi Hollis azt írja, hogy egyszer egy ilyen függő húsz társfüggőt „foglalkoztatott".3 Sok túlsúlyos maga is társfüggő. „Egy nem hivatalos felmérésben azt talál-tam, hogy az alkoholisták feleségeinek legkevesebb 40 százalé-ka elhízott" - jelenti ki Hollis.4

Ön talán önmagáért olvassa ezt a könyvet, mert ön is társ-függő. Vagy azért vette kézbe, mert segíteni szeretne valakin, ám már ez a túlzott segíteni akarás is elárulja, bizony ön is ha-sonló cipőben jár. Ha a törődés rögeszméssé válik; ha az együttérzésből pátyolgatás lesz; ha másokra van gondunk, ma-gunkra viszont nincs, vélhetőleg társfüggők vagyunk. Minden-kinek magának kell eldöntenie, az ő gondja-e ez az állapot vagy sem. Azután pedig arról is határoznia kell, milyen válto-zásokat kell eszközölnie, és mikor.

A társfüggőség nagyon sok minden egyszerre. Függés embe-rektől: hangulataiktól, viselkedésüktől, betegségüktől vagy jól-létüktől, főként pedig a szeretetüktől. Paradox helyzet ez.5 Első megközelítésre úgy tűnik, a társfüggőkre lehet számítani, való-jában azonban ők is függők. Erősnek látszanak, holott gyengék. Uralkodni vágynak, valójában azonban őket uralják, néha egy olyan betegségek, mint amilyen például az alkoholizmus.

66

Ezek a kérdések szabják meg a gyógyulás menetét. Megol-dásuk akár még mulatságossá is teheti a kilábalást. A lelki és érzelmi egészséget az esetek többségében csak hosszú, fárad-ságos munkával érhetjük el. Ez egyszer más a helyzet. Elte-kintve azoktól a normális emberi érzelmektől, amelyeket amúgy is átélnénk, no meg a változással járó bizonytalanságér-zettől, a társfüggőségből való felgyógyulás igenis izgalmas, fel-szabadító élmény, amely visszaad minket önmagunknak és a társunkat is önmagának. Saját istenadta erőnket hívja segítsé-gül, hogy helyesen gondolkodjunk, érezzünk és cselekedjünk. Jó érzés ez, bizony, mert nyugalmat ad, lehetővé teszi, hogy szeretni tudjuk magunkat és másokat. Lehetővé teszi, hogy el tudjuk fogadni a szeretetet s az élet ama ajándékait, amelyek-re mindig is vágytunk. Optimális környezetet biztosít a körü-löttünk élők számára az egészséghez. A gyógyulás elcsitítja azt az elviselhetetlen fájdalmat, amellyel addig együtt éltünk.

A gyógyulás nem csupán jó szórakozás, de egyszerű is, mint a kétszer kettő. Könnyűnek nem mindig könnyű, de egyszerű. Olyan alaptételre épít, amelyet sokan elfelejtettünk, vagy soha nem tanultunk meg igazán: mindenki önmagáért felelős. Mind-eközben egyetlen új viselkedésformát kell csak elsajátítanunk: meg kell tanulnunk, hogyan vigyázzunk önmagunkra. A kötet második részében arról beszélünk majd, hogyan tegyük ezt.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Fussa végig a fe jeze t fe lsorolásait . Je lö l jön m i n d e n olyan pontot 0-val , amel lye l n e m volt gondja . Je löl je be 1-gyel azokat, a m e l y e k ritkán, 2-vel pedig azokat, amelyek gyak-ran okoztak ba jokat . Később, egy másik f e j eze tben m a j d fel-h a s z n á l h a t j a e/t. a kis tesztet , h o g y cé lokat ál l í tson maga elé. Egyelőre szolgál jon ez ú t m u t a t ó u l . Hogvan viszonvul ahhoz, hogy megvál tozzék? Mit gondol, mi t ö r t é n n e , ha változtatni kezdene? Ugy érzi, képes e r r e ? Miért vagv miér t n e m ? ír jon több bekezdést válaszul.

I I . R É S Z

AZ ÖNMAGUNKKAL VALÓ TÖRŐDÉS ALAPJAI

5

Távolságtartás

A távolságtartás nem azt jelenti, hogy attól távolodjunk el, akit szeretünk; a közelség okozta szenvedést kell megszün-tetnünk. 1

- A L - A N O N TAG

Amikor azon gondolkoztam, milyen témával foglalkozzam a második rész első fejezetében, több ötletem is akadt. Nem azért választottam a távolságtartást, mert annyival jelentő-sebb a többinél, hanem mert olyan fogalom, amely e tárgyban szinte minden mást áthat. Nagyon gyakran van szükségünk rá, amikor boldogságra törekszünk. Voltaképpen ez a célja a leg-több, társfüggők számára szervezett terápiás programnak. Olyasvalami tehát, amit legelsőként kell elérnünk, minden más utána következik. Nem kezdhetünk el önmagunkon dol-gozni, nem élhetjük a saját életünket, nem érezhetjük át saját érzéseinket, nem oldhatjuk meg problémáinkat mindaddig, amíg nem távolodunk el megszállottságunk tárgyától. Saját ta-pasztalataim (és a másokéi) alapján úgy tetszik, még a Felső Hatalom sem tehet sokat, ha nem tartunk távolságot.

Kötődés

Amikor egy társfüggő azt mondja: „Azt hiszem, vonzódom ön-höz", jó, ha vigyáznak, mert komolyan gondolja!

A legtöbb társfüggő erősen kötődik a környezetéhez, az ott élő emberekhez és a gondjaikhoz. Kötődésen ezúttal nem nor-mális rokonszenvet, törődést vagy általános érdeklődést, em-beri kíváncsiságot értek. Ez a fajta kötődés azt jelenti, hogy az

70

érintett személy túlzottan, nemegyszer reménytelenül belega-balyodik egy másik ember életébe.

A kötődés számos formában jelentkezhet:

w Talán a kelleténél jobban foglalkoztat minket egy másik ember vagy egy probléma (lelki energiánk hozzá kötődik).

^ Rosszabbodó állapot, amikor ez a törődés és irányítani aka-rás rögeszméssé válik (azaz testi, lelki és érzelmi energiáin-kat megszállottságunk tárgyára zúdítjuk),

w A reakcióink kezdenek irányítani minket ahelyett, hogy ér-vényesítenénk saját akaratunkat (azaz testi, lelki és érzelmi erőink lehorgonyoznak valaki vagy valami mellett). Érzelmi függőségbe kerülhetünk a környezetünkben élők-től (ez ám az igazi kötődés!). Mással sem foglalkozunk, mint hogy megmentsük és a zsar-nokainkká tegyük őket (azaz minden erőnket az köti le, hogy mit várnak el tőlünk).

A kötődés ezernyi problémát vet fel. (Ebben a fejezetben az aggódásra és a rögeszmére összpontosítok. A kötődés többi formájával a következőkben foglalkozom.) Ha túlzottan bele-gabalyodunk valamibe vagy valakibe, meghívjuk magunkhoz a káoszt. Amennyiben minden energiánkat másokra és az ő gondjaikra pazaroljuk, alig marad valami önmagunkra. Már-pedig annyi aggódni való adódik nap mint nap. Ha mindent magunkra veszünk, szemernyi erőnk sem marad. Kizsigerel minket, célját azonban így sem éri el. Az aggodalom ugyanis édeskeveset használ. Nem old meg semmit, nem segít senkin, rajtunk biztosan nem. Színtiszta erőpocsékolás.

„Ha azt hiszik, hogy a rossz közérzet vagy a hosszadalmas aggódás valamin is változtathat, akkor másik bolygón, másik dimenzióban élnek" - szögezte le Dr. Wayne W. Dyer Your Er-roneous Zones című könyvében.2

71

A rögeszmés aggódás annyira bezár minket saját gondolata-ink körébe, hogy képtelenek vagyunk megoldani a problémá-inkat. Valahányszor ilyen módon kötődünk valakihez, eltávo-lodunk magunktól, s elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal. Eljátsszuk arra való képességünket, hogy gondolkodjunk, érez-zünk, cselekedjünk és vigyázzunk magunkra. Kicsúszik ke-zünkből az irányítás.

Egy másik emberen vagy külső problémán való rögeszmés tépelődés iszonyatos valami. Láttak már ilyen megszállottat? Nos, ő az, aki semmi másról nem tud beszélni, semmi másra nem képes gondolni. Még ha látszólag odafigyel is a szavaink-ra, tudnunk kell, hogy igazából meg sem hall minket. Egyre rögeszmés gondolatain jár az agya, akár egy végtelen verseny-pályán. Ez köti le minden figyelmét. Mondjunk neki bármit, mindent a maga bajával hoz összefüggésbe, akkor is, ha ilyen összefüggés egyáltalán nem létezik. Egyre ugyanazt szajkózza, időnként változtatva talán a szavakon, máskor azokon sem. Mondhatunk neki bármit, nem használ. Még amikor rászó-lunk, hogy hagyja már abba, akkor sem teszi. A helyzet az, hogy (pillanatnyilag) nem is menne ez neki. Majd szétveti az a romboló, kártékony energia, amely a rögeszmék sajátja. Olyan gond gyötri, amely nem csupán zavarja, de az uralma alatt is tartja.

Sok családterápián találkoztam ilyen rögeszmésekkel. Ami-kor az érzéseikről faggattam őket, nem a sajátjaikról számoltak be, hanem a másikéiról. Amikor a tetteik felől érdeklődtem, nem a magukéi jutottak eszükbe, hanem a párjukéi. Minden gondolatuk erre a másik emberre vagy dologra irányult. Egye-sek évekig így éltek. Nem tettek mást, mint aggódtak; reagál-tak a másikra, és megpróbálták irányítani. Puszta árnyékai voltak már csak önmaguknak. Minden energiájukat felemész-tette, hogy másra fecsérelték. Még saját érzéseikkel és gondo-lataikkal sem voltak tisztában. Nem önmagukat helyezték a középpontba.

72

Talán önt is rögeszmésen foglalkoztatja valaki vagy valami. Valaki mond vagy tesz valamit, ön erre ezt vagy azt gondolja. Valami eszébe juttat egy múltbeli eseményt. Ilyen vagy olyan probléma szállja meg a tudatát. Valami megtörténik vagy nem történik meg. Vagy érzékeli, hogy valami folyik ön körül, csak abban nem biztos, hogy mi. A társa nem hívja fel, pedig ilyen-kor már szokott telefonálni. Fizetésnap van. Régen mindig fi-zetésnapon rúgott be. Mindössze három hónapja józan. Vajon ma újra kezdi? Nem tudja, mi az, ami bekövetkezett, mikor és miért, azt azonban mindennél jobban érzi, hogy valami na-gyon rossz - valami iszonyatos - történt, történik vagy történ-ni fog a közeljövőben.

És ettől az érzéstől görcsbe rándul a gyomra. Eltölti önt ez az érzés; ez a zsigereket facsargató, kézremegtető szorongás, amely annyira ismerős a társfüggőknek. Jószerével ez az oka, hogy bántjuk magunkat; ez táplálja aggodalmainkat és rögeszmés megszállottságunkat. A félelem ez, legrosszabb változatában. A félelmek rendszerint jönnek és mennek, s erre jó esetben mene-külési reakció vagy harckészültség, esetleg átmeneti ijedelem a válasz. A szorongás ezzel szemben állandó vendég, amely mar-kába kaparintja és megbénítja tudatunkat, s egyedül saját céljai érdekében hagyja működni, hogy újra meg újra ugyanazokon a haszontalan gondolatokon tépelődjünk. Szorongásunk azután arra késztet, hogy a legkülönbözőbb módokon próbáljuk meg uralni a helyzetet. Semmi másra nem bírunk gondolni, mint ar-ra, hogy elkendőzzünk dolgokat, eltüntessük, szőnyeg alá söpör-jük a problémát. Nos, nagyjából ez a társfüggőség.

Az ilyen megszállott képtelen másra gondolni, mint a má-sikra vagy a problémára. Még saját érzéseit sem ismeri. Önnön gondolataira sem figyel. Abban sem biztos, mit kellene tennie, pedig, Isten a tudója, valamit bizony tennie kellene! Méghozzá gyorsan!

A rögeszmés aggódás és uralomvágy merő illúzió, amellyel becsapjuk magunkat. Azt képzeljük, hogy a megoldást mozdít-

73

juk elő, pedig dehogy. Sokan közülünk okkal viselkednek így. Talán olyan súlyos, bonyolult gondokkal éltünk együtt napról napra, amelyek derékba törték az életünket; amelyek minden-ki mást szorongásossá, aggódóvá, rögeszméssé tennének és ki-borítanának. Talán olyasvalakit szeretünk, aki bajban van, aki irányíthatatlan. Az ő gondja talán az alkohol, az evési rendel-lenesség, a szerencsejáték, valamiféle lelki-érzelmi zavar vagy ezek ötvözete.

A gondjaink persze lehetnek kevésbé súlyosak, mégis aránytalanul sokat foglalkozunk velük. Akit szeretünk, talán hangulatember, vagy olyasmibe keveredik, amit nem helyes-lünk. Úgy véljük, másként, jobban kellene élnie, úgy, hogy ne okozzon ennyi kavarodást.

Némelyikünk puszta megszokásból kifejlesztette magában a túlzott kötődést mint magatartásformát: szükségtelenül ag-gódik, túlreagál és rögeszmésen irányítani próbál. Talán ko-rábban olyan emberekkel éltünk, és olyan eseményeken men-tünk keresztül, amelyekre nem lehettünk befolyással. Talán éppen a dolgok rögeszmés irányításával iparkodtunk egyen-súlyban tartani a helyzetet, s megóvni attól, hogy tovább rosz-szabbodjon. Azután már annyira vérünkké vált mindez, hogy újra meg újra megismételtük. Talán félünk elengedni embere-ket, mert amikor a múltban ezt tettük, iszonyatos, fájdalmas dolgok történtek.

Talán régóta kötődünk másokhoz, oly régen éljük az ő éle-tüket, s éljük a magunkét rajtuk keresztül, hogy sajátunk már nem is maradt. Nem számít, hogy az aggódás semmit nem old meg. Nem számít, hogy ezeknek a gondoknak csak ritkán van megoldásuk. Nem számít, hogy megszállottságunkban egy könyvet sem tudunk a kezünkbe venni; képtelenek vagyunk leülni a televízió elé, vagy elmenni sétálni, hogy kiszellőztes-sük a fejünket. Nem számít, hogy cselekedeteink senkin sem segítenek. Nem számít, mi az ára, mi maradunk. Ha fogcsikor-gatva is, de megragadjuk a pányvát, és még szorosabbra húz-

74

zuk, mint valaha. Némelyikünk észre sem veszi, milyen esze-veszetten kapaszkodik. Talán arról győztük meg magunkat, hogy így kell tennünk. Úgy hisszük, egyszerűen nincs más vá-lasztásunk, mint hogy egy adott problémára vagy emberre re-agáljunk, folyton-folyvást, megszállottan. Gyakran fordul elő, hogy amikor azt javaslom a pácienseimnek, tartsanak távolsá-got, rémülten hőkölnek hátra:

- Jaj, nem, azt nem tehetem! - kiáltanak fel. - Hiszen ah-hoz túlságosan is szeretem. Túlságosan is törődöm vele ahhoz, hogy megtegyem. Túl fontos ő nekem. Feltétlenül ilyen szoro-san kell kötődnöm hozzá!

A válaszom erre: - Ki mondja, hogy kell? Jó hírem van, kedves olvasóim: nincs itt semmiféle „kell".

Van ennek jobb elintézési módja is, a távolságtartás.3 Mindez első hallásra talán ijesztően hangzik, higgyék azonban el ne-kem, hogy végül minden érintett fél így jár jobban.

Mi jelenti a kiutat?

Valójában mi is a távolságtartás? Mire kérem önt? (Itt most megkímélem olvasóimat a további szakkifejezésektől.)

Először is beszéljük meg, mi nem a távolságtartás. Nem hű-vös, ellenséges visszakozás; nem csüggedt beletörődés mind-abba, amit az élet hoz; nem lélektelen robot, amely fütyül má-sokra és a gondjaikra; nem Pollyanna-féle* tudatlan álmodo-zás; nem felelősségünk átlőcsölése másokra; nem szakítás. De nem is szeretetünk és gondoskodásunk megvonása, noha a tá-volságtartás fenti formája lehet esetleg a legjobb időleges meg-oldás.

* Pollyanna Eleanor H. Porter regényhősnője, a Glad-Girl, aki boldogságot terjeszt maga körül. Ezzel hódítja meg a nagyvárost is - a Ford.

75

Eszményi esetben a távolságtartás eltávolodás egy szeretett személytől vagy egy fontos problémától; elengedés. Érzelmi-leg, testben és lélekben kiszabadítjuk magunkat egészségtelen (és gyakran fájdalmas) kötelékeinkből, amelyek egy másik em-berhez fűznek minket, vagy olyan problémákhoz, amelyeket nem vagyunk képesek megoldani. így határozza meg egy, a té-mával kapcsolatos szórólap - amelyet évekkel ezelőtt adtak körbe Al-Anon tagoknak - ezt a fogalmat.

A távolságtartás kiindulópontja az, hogy mindenki önma-gáért felelős; hogy nem oldhatunk meg olyan problémákat, amelyek kívül esnek illetékességünk körén; továbbá, hogy az aggódás sehová se vezet. Megtanuljuk, hogy a saját házunk előtt seperjünk, és csak a magunk kötelességeivel törődjünk. Ha valaki bajt kavart, hagyjuk, hadd vigye el ő a balhét. Ugyanakkor engedjük, hogy mindenki önmaga legyen. Sza-badságot adunk a másiknak, hogy felelősséget vállaljon magá-ért, és fejlődjön. Természetesen ugyanezt a szabadságot ado-mányozzuk önmagunknak is. Életünket a legjobb tudásunk szerint próbáljuk meg élni. Arra törekszünk, hogy tisztázzuk, mi az, amin tudunk változtatni, és mi az, amin nem. Mindent elkövetünk, hogy megoldjunk egy helyzetet, és ha nem sike-rül, felhagyunk az idegeskedéssel és a füstölgéssel. Ha nem megy, hát nem megy; tanuljunk meg együtt élni ezzel a prob-lémával, vagy éppen annak ellenére élni. A tetejében ne csu-pán a napjainkat pergessük, de a jókedvünket is őrizzük meg közben. Összpontosítsunk hősiesen arra, ami jó az életünkben, és adjunk hálát mindezért. Tanuljuk meg ezt a furcsa varázsla-tot: ha iparkodunk a lehető legjobban kihasználni, amink van, idővel megszaporodik majd a jó.

A távolságtartás azt jelenti, hogy a jelenben, a pillanatban élünk. Hagyjuk, hogy történjenek velünk a dolgok, ahelyett hogy mi kényszerítenénk ki az eseményeket. Nem nyalogatjuk régi sebeket, és nem rettegünk a jövőtől. A legtöbbet hozzuk ki minden egyes napunkból.

76

A távolságtartás azzal is jár, hogy elfogadjuk a dolgokat úgy, ahogyan vannak. Mindehhez persze hinnünk kell önmagunk-ban, Istenben, embertársainkban és a dolgok természetes rendjében. Abban, hogy a sors valami jót a mi számunkra is tartogat. Hinnünk kell a pillanatok szépségében. Szabaduljunk meg hát terheinktől, s ahelyett, hogy megoldatlan gondokon töprengnénk, élvezzük az életet. Adjuk meg magunknak ezt a szabadságot. Bízzunk abban, hogy bajaink ellenére minden a legnagyobb rendben van. Bízzunk abban, hogy egy nálunk na-gyobb erő a gondunkat viseli, s tudja, mi a jó nekünk. Értsük meg, hogy ez az erő sokkal többet tehet a megoldásért, mint mi magunk. Álljunk tehát félre az útjából, s hagyjuk, hogy te-gye, amit jónak lát. Idővel megértjük, hogy tényleg minden a legnagyobb rendben van. Észrevesszük, hogy a legszokatla-nabb (talán épp a legfájdalmasabb) eshetőségek szolgálják majd mindenki javát.

Judi Hollis is írt erről Fat is a Family Affair című könyvé-ben, amelyben „egészséges semlegességként"4 határozza meg a távolságtartást.

A távolságtartás nem azt jelenti, hogy mindenre fütyülünk, hanem hogy megtanulunk túlfűtöttség és felajzott érzelmek nélkül szeretni, gondoskodni és törődni. Többé nem kuszáljuk össze a gondolatainkat, nem kavarunk káoszt a környezetünk-ben. Amikor épp nem vagdalkozunk vaktában össze-vissza, jobb döntéseket hozhatunk szeretteinkről, és arról, hogyan oldhatnánk meg a gondjainkat. Béklyóinktól megszabadulva immáron úgy szerethetünk és segíthetünk, hogy ezzel nem ár-tunk önmagunknak.5

A távolságtartásnak meg is lesz a maga jutalma: életöröm; mélységes lelki béke; adni és kapni tudás, és ez örömet oszt és fogad el; szabadság arra, hogy valódi megoldásokat találjunk a problémáinkra. így jutunk hozzá ahhoz a mozgástérhez, amelynek birtokában a saját életünket élhetjük, mardosó bűn-tudat vagy kéretlen felelősségvállalás nélkül.6 Néha éppenség-

77

gel távolságtartásunk ösztönzi arra a környezetünkben élőket, hogy megoldásokat keressenek. Mi pedig többé nem aggódunk miattuk, nem visszük el helyettük a balhét. így idővel nekik is eszükbe jut, hogy magukra gondoljanak. Micsoda nagyszerű terv! Mostantól mindenki a saját dolgával törődik.

Korábban beszéltem már valakiről, aki belegabalyodott a rögeszmés aggodalmak hálójába. Sok olyan embert ismertem, aki önszántából (vagy akaratán kívül) komoly gondokkal élt egy fedél alatt: például alkoholista házastárssal, akinek nem állt szándékában jó útra térni; súlyosan fogyatékos gyermekkel; esetleg önsorsrontó kamasszal, aki drogozott és/vagy a bűn út-jára tévedt. Ezek az emberek tényleg megtanultak együtt élni a gondjaikkal, vagy éppen az ellenükre kelni és feküdni. Egy ide-ig elsiratták veszteségeiket, majd módot találtak arra, hogy ne kelljen beletörődve, áldozatként, kétségbeesve tengődniük, ehelyett lelkesedés, béke és igazi hála legyen az osztályrészük mindazért, ami jó az életükben. Ok vállalták a saját felelősségü-ket. Adtak, segítettek és szerettek. Ugyanakkor saját magukról sem feledkeztek meg. Nagyra tartották önmagukat. Nem ment mindez elsőre, erőfeszítések nélkül, és nem is tökéletesen. Mégis erre törekedtek, és idővel egyre jobban csinálták.

Hálával tartozom mindezeknek az embereknek. Megtanul-tam tőlük, hogy a távolságtartás igenis lehetséges. Saját példá-jukkal bizonyították, hogy a dolog működik. Szeretném most felvillantani ugyanezt a reménysugarat, és egyszer talán majd ön is továbbadja a reményt. A távolságtartás ugyanis fölöttébb valóságos valami, amelyet táplálni, élesztgetni kell, akkor virul ki igazán.

Cselekvés és művésze t ez egyszerre . Es egyúttal é l e t f o r m a is. En m a g a m hiszek abban , hogy a jándék , a m e l y e t azok kap-nak, akik keresik

Hogyan tartsunk hát távolságot 9 Hogyan vonjuk ki é rze lme-inket, testünket , le lkünket és sze l lemünket a kapcsolatok fáj-J a l m a s hálójából'* Ahogyan tőlünk telik. Talán e le inte ügyetle-

nek leszünk. Van erre egy régi A. A. és AlAnon jelmondat: HOGYAN? - őszintén, nyíltan és elszántan belevágni.7

Az elkövetkező fejezetekben sorra veszem majd a távolság-tartás sajátos formáit, de számos később megvitatandó foga-lom is hozzá kapcsolódik. Majd eldönti, mi tartozik mindebből önre és a helyzetére, s megtalálja a maga kivezető útját. Kis alázattal és erőfeszítéssel minden bizonnyal sikerülni fog. Hi-szek abban, hogy a távolságtartás szokásunkká válhat - ugyan-úgy, ahogyan az volt a megszállottság, az aggódás és az irányí-tás is -, csak éppen gyakorolnunk kell. Talán nem sikerül majd tökéletesen, de hát kinek sikerült? Bármilyen tempóban sajá-títja is el a dolgot, bízom abban, hogy használ majd önnek. Re-mélem, hogy szeretettel tud eltávolodni. Azt gondolom, min-denkinek jobb, ha ezt szeretettel hajtják végre. Ugyanakkor számos okból nem mindig így sül el a dolog. És ha nem megy szeretettel, úgy vélem, tegye inkább haraggal, mint hogy fenn-tartsa az egészségtelen kötődést. Aki távolságot tart, inkább van olyan helyzetben, hogy feldolgozza a neheztelését. Aki szorosan kötődik, az valószínűleg semmi egyébre nem képes, mint heves, haragos indulatokra.

Mikor tartsunk távolságot? Amikor egyre csak a másikra vagy valami problémára gondolunk, erről beszélünk, és ezért aggodalmaskodunk; amikor fortyogunk belül; amikor úgy érezzük, sürgősen tennünk kell valamit, mert menten felrob-banunk; amikor egyetlen hajszálon múlik minden, ám ez is el-szakadóban van; végül amikor úgy érezzük, immár képtelenek vagyunk együtt élni azzal a problémával, amellyel oly régóta küszködünk. Legfőbb ideje hát, hogy eltávolodjunk! Megta-nulják majd felismerni azokat a helyzeteket, amelyekben taná-csos a távolságtartás. Fogadjanak el egy jó tanácsot: akkor lesz a legnagyobb szükségük a távolságtartásra, amikor a legkevés-bé látszik valószínűnek.

Engedjék meg, hogy egy igaz t ö r t é n e t t e l zár jam ezt a feje-zetet . Egyszer é j fé lkor csenget t a t e l e f o n o m . Már l e f e k ü d t e m .

7l)

és miközben felvettem a kagylót, fogalmam sem volt, ki hívhat éjnek éjszakáján. Gondoltam, valami segélyhívás.

Bizonyos értelemben az volt. Egy idegen nő telefonált, aki egész este különböző barátait hívogatta, vigaszt keresve náluk, a jelek szerint azonban nem találta meg. Valaki megadott egy másik számot, az is egy másikat, így jutott el végül hozzám.

Alig mutatkozott be, máris ömlött belőle a szó. Férje régeb-ben eljárt a Névtelen Alkoholistákhoz. Külön költöztek, és most a férfi udvarolni kezdett valakinek, hogy „megtalálja ön-magát". Mielőtt a felesége elhagyta, egészen kivetkőzött magá-ból, és az ülésekre sem járt el.

- Most talán beszámítható? - kérdezte a feleség. - Hiszen egy nála jóval fiatalabb nővel kezdett!

Először nem jutottam szóhoz, de később sem igen nyílt erre alkalmam. A nő csak mondta és mondta a magáét. Végül meg-kérdezte:

- Nem gondolja, hogy a férjem beteg? Hogy teljesen elment az esze? Nem gondolja, hogy valamit tennünk kellene érte?

- Meglehet - mondtam -, én azonban nyilván nem tehetek semmit, ahogyan ön sem. Én sokkal jobban aggódom maga mi-att. Mit érez, mire gondol? Mire van szüksége ahhoz, hogy ön-magával törődjön?

Most ugyanezt mondom önnek, kedves olvasóm. Tudom, hogy önnek is megvannak a maga gondjai. Megértem, hogy so-kan mélységesen szomorúak vagy aggódnak életük szereplői miatt. Nem egy közülük feltehetően tönkreteszi önmagát, önt és a családját, és mindezt az ön szeme láttára. Mégsem tehetek semmit, hogy visszafogjam ezeket az embereket; amiként fel-tehetően ön sem. Ha módjában állt volna, bizonyára eddig is megkísérelte volna.

Tartson hát távolságot szeretettel vagy haraggal, de minde-nekelőtt erre törekedjen. Tudom, milyen nehéz ez, idővel azonban egyre könnyebb lesz. Ha nem akarja egyelőre teljesen elengedni az illetőt, próbálkozzon a laza kötelékkel.8 Engedje

80

el magát. Dőljön hátra, vegyen egy mély lélegzetet, és gondol-jon önmagára.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Van-e olyan személy vagy probléma az életében, aki vagy ami túlzott aggodalomra ad okot? írjon róla annyit, ameny-nyi ahhoz szükséges, hogy kiírja magából. Ezután összpon-tosítson önmagára. Mit gondol? Mit érez?

2. Hogyan érzi magát most, hogy eltávolodott a szóban forgó személytől vagy problémától? Mire számíthat a távolságtar-tással? Egyáltalán, mire számít a jövőben? Mit segített ed-dig a kötődés: a megszállott aggódás és irányítási vágy?

3. Ha nem volna az életében a szóban forgó személy vagy probléma, mihez kezdene egy másik életben? Hogyan érez-ne, és hogyan viselkedne? Töltsön el néhány percet azzal, hogy az aktuális, megoldatlan gond ellenére is elképzeli ezt az új életet. Képzelje el, hogy Isten kezébe teszi le a másik ember vagy a kérdéses probléma sorsát.9 Képzelje el, amint az Úr keze szelíden kinyúlik, és átveszi a szóban forgó sze-mélyt vagy gondot. Most képzelje el azt, hogy önt tartja a tenyerében. Ebben a pillanatban minden rendben van. Minden úgy van, ahogyan lennie kell. Minden jóra fordul, meglátja.

— 6

Ne hagyjuk, hogy a legkisebb szellő is elfújjon!

Vedd könnyedén! - A TIZENKÉT LÉPÉSES PROGRAM JELSZAVA

Mindent túlreagálok. Ez a gondolat égett mélyen a tudatomba, miközben a rende-lőmben ültem. Eddig is épp eleget hallottam a témáról, egé-szen mostanáig azonban nem fogtam fel, hogy én ugyanebben a cipőben járok.

Igen, a kelleténél jobban reagáltam mások érzéseire, visel-kedésére, gondjaira és gondolataira. Előre eldöntöttem, mit kellene ehelyett érezniük, gondolniuk vagy tenniük. Közben persze saját érzéseimet, gondolataimat és gondjaimat is túlre-agáltam. Mindenhez úgy viszonyultam, mintha égett volna a ház, mintha beütött volna a világvége. Ez a (hisztériával hatá-ros) pánik szinte mindig ott lappangott a lelkemben. Máskor meg elmaradtak a reakcióim. Komoly gonddal szembekerülve, nemegyszer hárítottam. így vagy úgy azonban csaknem min-denre reagáltam, ami csak a szemem elé került. Egész életem másról sem szólt, mint idegen életekről, vágyakról, gondokról, mulasztásokról és sikerekről. Idegen emberekről. Még kisebb-ségi érzéseim - amelyeket úgy vonszoltam magammal, mint valami bűzhödt szeméttel teli zsákot -, még ezek is reakciók voltak. Olyan voltam, mint egy báb, amely szinte felszólítja az embereket, hogy dróton rángassák.

A legtöbb társfüggő túlreagálja a dolgokat. Haraggal, bűn-tudattal, szégyenkezéssel, önutálattal, aggodalommal, sértő-déssel, irányítani akarással, pátyolgatással, depresszióval, két-ségbeeséssel és dührohamokkal reagál. Félelemmel és szoron-

82

gással válaszolunk arra, amin keresztülmegyünk. Némelyi-künkben e kettő akkorára nő, hogy kerülni kezdjük az embe-rek társaságát, főként a nagyobb közösségeket. Nincs abban semmi, ha válaszolunk a környezetünkre. Ez hozzátartozik az élethez, ember voltunkhoz, a világhoz fűződő kölcsönös kap-csolatainkhoz. Csakhogy mi felbosszantani is hagyjuk magun-kat; engedjük, hogy kihozzanak a sodrunkból. A legjelentékte-lenebb esemény ugyanúgy kizökkent a kerékvágásból, mint egy súlyos katasztrófa. Ahogyan azután reagálunk, az többnyi-re nem a mi érdekeinket szolgálja.

Talán úgy kezdődött ez az egész, hogy elhamarkodott, túl-zott reakcióinkkal fájdalmat okoztunk magunknak. Az elha-markodottság és a túlzás egymagában is bántani tud. Mi pedig folyamatosan fenntartjuk a válsághelyzetet. Vérkeringésünket elönti az adrenalin, izmaink megfeszülnek, s mi ugrásra ké-szen várakozunk, holott koránt sincs vészhelyzet. Valaki tett valamit, amire mi visszavágunk. Valaki mondott valamit, és mi visszabeszélünk. Valaki valahogyan érez, nos, nekünk is feltét-lenül érzésekkel kell ezt viszonoznunk. Átadjuk magunkat az első érzésnek, amely az utunkba kerül, azután dagonyázni kez-dünk benne. Az első gondolat megragad az agyunkban, és egy-re ezen rágódunk. Máskor meggondolatlanul kicsúszik valami a szánkon, amit azután megbánunk. Ugyanilyen meggondolat-lanul azt tesszük, ami először eszünkbe jut, anélkül hogy két-szer is megfontolnánk. Ez a legfőbb gond: gondolkodás nélkül reagálunk, anélkül, hogy alaposan végiggondolnánk, mit kelle-ne tennünk, s miként kívánjuk kezelni a helyzetet. Érzelmein-ket és viselkedésünket az égvilágon mindenki és minden irá-nyíthatja a környezetünkben. Közvetetten is engedélyt adunk másoknak, hogy ők uralkodjanak rajtunk. Ez azt jelenti, hogy kicsúszik az irányítás a kezünkből, s mi leszünk azok, akiket irányítanak.

Amikor így reagálunk, lemondunk Isten adta jogunkról, hogy gondolkodjunk, érezzünk és tegyünk valamit a saját ér-

83

deklinkben. Hagyjuk, hogy mások döntsék el, mikor vagyunk boldogok, mikor nyugodtak, mikor jövünk ki a sodrunkból, mit mondunk, gondolunk és mit érzünk. Eljátsszuk azt a jogunkat, hogy a külső viharok ellenére is megőrizzük lelki nyugalmun-kat. Olyanok vagyunk, mint egy darab papír, amelyet a legki-sebb szellő is felkap.

íme egy példa a sok közül arra, én hogyan szoktam reagálni: Otthon van az irodám, és két kisgyermeket nevelek. Miközben dolgozom, ők nemritkán másik helyiségekben hancúroznak: verekszenek, futkosnak, mindent felforgatnak maguk körül, vagy felfalják és megisszák, amit a konyhában találnak. Az első ösztönös reakcióm ilyenkor, hogy rájuk kiabálok: „Hagyjátok abba!" A második, hogy még hangosabban ordítozom. Ez a ter-mészetes számomra. Sokkal egyszerűbb, mint hogy otthagyjam az irodát, átmenjek a mosókonyhán, és felkapaszkodjam az emeletre. Annál is könnyebb, mint alaposan meggondolni, ho-gyan is szeretném kezelni a helyzetet. A baj csak az, hogy a kia-bálás és üvöltözés nem használ, azaz igazából nem könnyíti meg a dolgokat. Belefájdul a torkom, a gyerekek meg megta-nulják, hogy az anyu már csak ilyen: az irodájában ül, és üvölt.

A túlreagálás többnyire nem hozza meg a kívánt ered-ményt. Túl gyorsan és túl nagy hévvel válaszolunk, holott ilyen lelkiállapotban aligha várhatunk sokat magunktól. Úgy vélem, a helyzet iróniája az, hogy senki sem kívánja ezt meg tőlünk. Kevés olyasmi van az életünkben, amit nem hagyhat-nánk békésebb pillanatokra. És kevés olyan helyzet adódik, amelyet meg tudunk oldani tombolva (még ha a látszat emel-lett szól is).

Akkor meg miért őrjöngünk? Azért, mert megijedünk attól, ami történt, szorongunk at-

tól, ami még történhet, vagy épp történik velünk. Sokan közülünk úgy reagálnak, mintha a világ vége köze-

ledne. Tesszük ezt azért, mert oly sokáig éltünk válsághelyze-tekben, hogy a válságreakciók valósággal szokásunkká váltak.

84

Azért reagálunk, mert úgy gondoljuk, nem kellene megtör-ténnie annak, amit átélünk.

Azért reagálunk, mert kutyaszorítóban érezzük magunkat. Azért reagálunk, mert az ember már csak ilyen. Azért reagálunk, mert úgy hisszük, reagálnunk kell. Holott kell a csudát! Nem szabad ennyire félnünk az emberektől! Ok is csak olya-

nok, amilyenek mi magunk vagyunk. Nem szabad eljátszanunk a nyugalmunkat! Úgysem segít.

Ugyanazt tudjuk, ha higgadtan cselekszünk, mint amikor vak-tában, őrjöngve cselekszünk. Voltaképpen erősebbek is le-szünk így, hiszen tudatunk és érzelmeink csúcsteljesítményt nyújthatnak.

Ne játsszuk hát el a megfontolás képességét, ne ugorjunk bele minden csapdába. Senki nem kívánja ezt meg tőlünk.

Ne vegyük túl komolyan a dolgokat (magunkat, az eseménye-ket és másokat). A bolhából csinálunk elefántot; aránytalanul felfújjuk érzelmeink, gondolataink és tetteink jelentőségét. Azt mondjuk magunknak, ez iszonyú, rettenetes, katasztrófa, a világ vége. Sok minden valóban szomorú, bajos és kellemet-len lehet az életünkben, de a világnak csak egyszer lehet vége. Az érzések fontosak, ezek azonban csak érzések. A gondolatok is azok, ám ezek is mindössze gondolatok. Az ember minden-féléket összegondol, amúgy meg gondolataink is folyton vál-toznak. Amit mondunk és teszünk, az szintén fontos, ahogy mások szavai és tettei is, ám semmi nem múlik néhány mon-daton vagy cselekedeten. Ha pedig különös jelentősége van annak, hogy valami kimondassák vagy végrehajtassák, ne ag-gódjunk, meg is lesz a maga idejében. Csak nyugalom. Adjunk magunknak és másoknak elegendő mozgásteret, engedjük, hogy kibeszélhessük magunkat, hogy önmagunk lehessünk, hogv emberiek legyünk. Adjunk lehetőséget az életnek. Ad-junk lehetőséget önmagunknak, hogy élvezni tudjuk az örö-meit.

85

Ne vegyük úgy, hogy mások viselkedése a mi értékünket jelez-heti. Ne szégyenkezzünk, ha valaki, akit szeretünk, története-sen helytelenül viselkedik. Tökéletesen normális, ha így rea-gálunk, ám semmiképpen sem volna jó, ha mi folyamatos szé-gyenben élnénk, annál kevésbé, minél inkább meghosszabbítja szégyenletes viselkedését a másik. Mindenki önmagáért felel. Ha valaki szégyenletesen viselkedik, ám szégyenkezzen ő ön-maga miatt. Ha nekünk semmi részünk a dologban, akkor ne is szégyelljük magunkat. Tudom, hogy ez szigorú alapelv, idővel azonban megtanulhatjuk, hogy ehhez tartsuk magunkat.

Ne szívjuk mellre a visszautasítást sem. Ha valaki, aki fontos nekünk (de az is, aki nem), elutasítja a választásainkat, ez egy szikrányit sem vesz el a mi értékünkből. Éljük át a visszautasítás minden keserűségét, beszéljük ki magunkból a méltatlankodá-sunkat, de ne dobjuk oda önbecsülésünket csak, mert valaki helyteleníti, amit teszünk, vagy visszautasít. Még ha a számunk-ra legdrágább ember teszi is ezt, akkor is rendben van a dolog, mi ettől még tökéletesen valóságosak vagyunk. Ha valami hely-telent követtünk el, meg kell oldanunk egy problémát, vagy vál-toztatnunk kell a viselkedésünkön, tegyük meg a szükséges lé-péseket. Ezzel együtt mégse tagadjuk meg magunkat, és ne tö-rődjünk mások elutasításával. Erre egyáltalán nincs szükség.

Ne szívjuk mellre a dolgokat. Ne tegyük. Ha például azt mondjuk egy alkoholistának: „ha szeretnél, nem innál", ez kö-rülbelül annyit ér, mint ha azt mondanánk egy tüdőgyulladá-sos betegnek: „hc. szeretnél, nem köhögnél". A tüdőgyulladás-ban szenvedők addig köhögnek, amíg ki nem kezelik őket a ba-jukból. Az alkoholisták is addig isznak, amíg a szükséges kezelésben nem részesülnek. Amikor egy szenvedélybeteg a szenvedélyének áldoz, ezzel nem azt akarja közölni, hogy nem szeret minket, hanem hogy nem szereti önmagát.

Az apróságokat se szívjuk mellre. Ha valakinek rossz napja volt vagy feldühödött, ne gondoljuk, hogy ennek bármi köze van hozzánk. Meglehet, hogy így van - ha igen, bizonyára rájö-

86

vünk rendszerint azonban a dolgok jóval kevésbé érintenek minket, mint hinnénk.

Egy kellemetlen közjáték, valakinek a rossz kedve, éles nyel-ve, rossz napja, borús gondolatai, gondjai vagy aktív alkoholiz-musa nem kell, hogy tönkretegyék az életünket, a napjainkat vagy akár egyetlen óránkat is. Ha mások nem kívánnak a társa-ságunkban időzni, vagy egészségesen viselkedni, ez nem a mi értékünket méri, hanem az ő jelenlegi állapotukat. A távolság-tartást gyakorolva csökkenteni tudjuk a környezetre adott kár-tékony válaszainkat. Távolodjunk el a történésektől. Hagyjuk őket magukra; hagyjuk, hogy az emberek is önmaguk legyenek. Kik vagyunk mi, hogy kijelenthessük, a kérdéses közjáték, rossz hangulat, durva szó, rossz nap, a borús gondolatok vagy kelle-metlen gond nem az élet szükséges velejárói? Kik vagyunk mi, hogy előre leszögezzük, a szóban forgó probléma nem szolgálja egy napon akár a mi javunkat, akár másokét?

Nem, nem kell feltétlenül reagálnunk. Igenis van más vá-lasztásunk. Ezért öröm felgyógyulni a társfüggőségből. És va-lahányszor gyakoroljuk istenadta jogunkat, hogy cselekedjünk, gondolkodjunk, érezzünk, és ilyen-olyan magatartást tanúsít-sunk, erősebbnek és jobbnak látjuk majd magunkat.

„De hát miért is ne reagálnék? - mondja erre ön. - Miért ne vágnék vissza? Miért ne bosszankodnék? Elvégre is megérdem-li, hogy ennyit megérezzen abból, amit nekem okozott." Talán igen, csakhogy itt most a nyugalma, derűje elvesztésére, az el-vesztegetett időre gondolok. Ralph Edwards szokta mondani: „Ez a maga élete." Hogyan akarja eltölteni? Ne a másik kedvé-ért tartson távolságot, hanem önmagáért. A helyzet az, hogy ezen mindenki csak nyerhet.

Olyanok vagyunk, mint egy nagy kórus énekesei. Ha a mel-lettünk álló hamisan énekel, vajon nekünk is vele kell-e tarta-nunk? Nem azzal segítünk-e rajta és önmagunkon, ha tartjuk a helyes hangnemet? Meg kell tanulnunk, hogyan tartsuk ma-gunkat a szerepünkhöz.

87

Persze nem kell feltétlenül az összes emberi reakciót kiirta-nunk magunkból. A reakciók még hasznosak is lehetnek. Segí-tenek, hogy rájöjjünk, mi az, ami kedvünkre van, amitől jó lesz a közérzetünk. Többségünk azonban túlreagálja a dolgokat. Márpedig ennek semmi értelme. Többnyire csip-csup ügyekre reagálunk, ami nem érdemli meg a figyelmünket, nem éri meg a ráfordított időt. Jobbára mások reakcióit vesszük a szívünk-re. (Azért pörögtem be, mert ő bepörgött; ő pedig azért pör-gött be, mert haragudtam; azért haragudtam, mert azt hittem, haragszik rám; valójában nem is haragudott, hanem megsértő-dött, amiért...)

Reakcióink olyan reakcióláncot alkotnak, amely végül min-denkit kihozhat a sodrából, anélkül hogy tudná az okát. Egy-szerűen csak a plafonon leszünk. Akkor pedig elszabadulnak az indulatok, és velük együtt a pokol. Néha egyenesen provo-kálnak is minket embertársaink. Ha nem dőlünk be nekik, ki-fogjuk a szelet a vitorlájukból. Jobban tesszük ezért, ha kivon-juk magunkat az irányításuk alól, így többé nem lesz hatalmuk felettünk.

Máskor meg a mi reakcióink hatnak provokálóan. így való-jában elősegítjük a másik önigazolását (erre pedig, ugye, iga-zán semmi szükség?). Néha reakcióink annyira beszűkítik látó-körünket, hogy mindössze a tüneteket vesszük észre. Annyira lefoglal minket saját reakciónk, hogy sem időnk, sem erőnk nem marad leásni a probléma gyökeréig, még kevésbé megol-dani azt. Eveink mehetnek rá, hogy külön-külön lereagálunk minden egyes lerészegedést meg a belőle adódó válsághelyze-tet, s közben észre se vesszük, hogy a valódi gond az alkoholiz-mus! Tanuljuk meg, hogyan vethetünk véget e szükségtelen és működésképtelen reakcióknak. Küszöböljük ki az életünkből azokat, amelyek bennünk magunkban tesznek kárt.

Az alábbiakban néhány tanács következik, hogyan távolod-janak el másoktól, s hogyan szüntessék be kártékony reakciói-kat. Ezek persze csak javaslatok. Nincs pontos recept a távol-

88

ságtartásra. Meg kell találnia a saját módszerét, amely önnél beválik. 1. Tanulja meg felismerni, amikor túlreagálja a helyzetet,

amikor úgy táncol, ahogyan más fütyül. Amikor szoronga-ni, félni, méltatlankodni, felháborodni, bánkódni, szégyen-kezni vagy aggódni kezd, amikor összezavarodik, akkor rendszerint valaki a környezetében van önre ilyen hatással. (Nem azt mondom, hogy ne élje át ezeket az érzéseket. Va-lószínűleg minden ember osztozik rajtuk. A különbség any-nyi, hogy meghatározhatjuk, milyen sokáig akarunk így érezni, és mit kívánunk tenni ez ügyben.) Ha azt mondjuk: „miatta érzek így vagy úgy", ezzel eláruljuk, hogy reagá-lunk. Ha azután a lelki nyugalmunkat és békénket is elve-szítjük, az biztos jele annak, hogy valamiféle reakció űz ve-lünk tréfát.

2. Erezze jól magát! Amikor felismeri, hogy zavarosan reagál, fogja vissza magát egészen addig, amíg végül visszanyeri lelki békéjét. Tegyen meg mindent (ami nem hat romboló-an önre vagy másokra), hogy lehiggadjon. Vegyen egypár mély lélegzetet. Járjon egyet. Takarítsa ki a konyhát. Üljön be a fürdőkádba. Látogassa meg egy barátját. Menjen el egy Al-Anon ülésre. Utazzon el. Kapcsolja be a tévét. Találjon lehetőséget arra, hogy érzelmileg, szellemileg és amennyi-ben szükséges, fizikailag elhatárolja magát attól, amire kü-lönben ugrana. Keresse meg a módját, hogyan enyhíthet szorongásán. Ne nyúljon azért a pohárért, és ne száguldjon végig egy mellékutcán a kocsival. Keressen olyan biztonsá-gos cselekvést, amely segít visszanyerni az egyensúlyát.

3. Gondolja át, mi is történt. Ha kisebb kellemetlenség, ön is elrendezheti. Ha nagyobb a baj, vagy komolyan bosszantja önt, talán segítene, ha megbeszélné az egyik barátjával. Egy ilyen beszélgetés tisztázhatja a gondolatait és az érzéseit. Az indulatok túlfűtötté válhatnak, ha eldugaszolja őket. Be-szélje hát meg, és vállalja fel őket. Igen, ezek az érzései,

89

csakhogy senki nem kényszerítette önt az átélésükre. Valaki talán besegített, a többi azonban az ön része. Ismerje ezt el, majd nézzen szembe azzal, ami ténylegesen történt.1 Való-ban szándékos volt a bántás? (Ha ez kérdéses, jómagam úgy szoktam gondolni, hogy a dolognak semmi köze hozzám. Ezzel időt takarítok meg, és megóvom a jó hangulatomat.) Esetleg éppen ön igyekezett irányítani valakit vagy egy ese-ményt? Milyen komoly az ügy? Nem arról van-e szó, hogy átvállalja valaki más felelősségét? Nem azért haragszik-e, mert a másik nem találta ki a kívánságát vagy a szándékait? Nem szívja-e mellre valakinek a viselkedését? Nem a biz-tonságérzetét vagy a lelkiismeretét vette-e célba az illető? Valóban itt van-e a világvége, vagy csupán szomorú, csüg-gesztő esetről van szó?

4. Gondolja végig, mire van önnek magának szüksége. Dönt-sön a realitás alapján, higgadtan mérlegelve. Talán bocsá-natot kellene kérnie? Vagy jobb annyiban hagyni a dolgot? Nem használna-e, ha kiönthetné a szívét? Szükség van-e to-vábbi döntésekre önmaga védelmében? A döntéshozatalnál mérlegelje saját felelősségét. Az például nem az ön dolga, hogy másokat „helyre tegyen", vagy „felnyissa a szemüket". Azért viszont igenis felelős, hogy önmaga helyesen látja-e a dolgokat. Ha nem hoz nyugalmat egy döntés, hagyja annyi-ban; talán még nem jött el az ideje. Várja meg, amíg követ-kezetesen tud gondolkodni, és az indulatai lehiggadnak.

Csak nyugalom! Lassan a testtel! Ne ilyen ijedten, ilyen idegesen. ítéljen egy távolabbi nézőpontból. Tegye köny-nyebbé az életet önmaga számára.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Túl sok időt tölt azzal, hogy valaki másra vagy valamire rea-gál a környezetében? Mire vagy kire? Milyenek ezek a reak-ciók? így viselkedne vagy érezne, ha volna választása?

90

2. Fussa végig a távolságtartáshoz szükséges lépéseket. Ha szüksége van őszinte beszélgetésre, válasszon ki egy meg-bízható barátot. Szükség esetén forduljon szakemberhez.

3. Milyen tevékenységtől nyugszik meg és javul meg a hangu-lata? (Az én kedvenceim a tizenkét lépéses csoportfoglalko-zás, a tűzforró zuhany, egy jó film és a tánc).

7 Szabaduljunk meg a gonosztól!

Engedd el, légy Istennel. - A TIZENKÉT LÉPÉSES PROGRAM JELSZAVA

Azt mondják, a társfüggők nagy zsarnokok. Bizony-bizony, siránkozunk; kioktatunk; visítozunk; kiabá-lunk; könyörgünk; alkudozunk; nem tágítunk; védelmezünk; vádolunk; üldözünk; menekülünk; rábeszélünk; kibeszélünk, igyekszünk bűntudatot kelteni; csapdát állítunk; elcsábítunk; ellenőrzünk; duzzogunk; visszabántunk; azzal fenyegetőzünk, hogy kárt teszünk magunkban; hatalmi játszmákba kezdünk; ostort suhogtatunk; ultimátumot adunk; feláldozzuk magun-kat; megtagadjuk, hogy feláldozzuk magunkat; kiegyenlítjük a számlát; belegázolunk a másik lelkébe; szabadjára engedjük haragunkat; gyámoltalannak mutatkozunk; mosolyszünetet tartunk; kedveskedünk; hazudunk; apró aljasságokat követünk el; jókora disznóságokat teszünk; szívünkre tesszük a kezün-ket, és öngyilkossággal fenyegetőzünk; a fejünket fogjuk, és azt mondjuk, most mindjárt megbolondulunk; a mellünket verve gyilkossággal fenyegetőzünk; fűt-fát belerángatunk a viada-lunkba; alaposan kiszámítjuk a szavainkat; szeretkezünk; visz-szautasítjuk a szeretkezést; gyereket szülünk; méricskélünk; elvonszoljuk a párunkat tanácsadásra; kirángatjuk a tanács-adásról; undokul beszélünk valakiről; undokul beszélünk vala-kihez; bántunk; elítélünk; csodáért imádkozunk; fizetünk a csodákért; oda megyünk, ahová nincs kedvünk menni; otthon ragadunk; diktálunk; parancsolunk; panaszkodunk; leveleket írogatunk; a sült galambot várjuk; összevissza szaladgálunk a másikat keresve; körbetelefonáljuk a szomszédságot; sötét

92

mellékutcákon hajtunk végig éjnek éjszakáján, hátha lefülel-jük a társunkat; sötét mellékutcákon vesszük üldözőbe éjnek éjszakáján; mellékutcákon menekülünk az éjszaka közepén; hazavisszük; otthon tartjuk; kizárjuk; elköltözünk tőle; össze-költözünk vele; lehordjuk a sárga földig; befolyásoljuk; taná-csokat osztogatunk; móresre tanítjuk; helyre tesszük; makacs-kodunk; beadjuk a derekunkat; békítünk; megharagítunk; megpróbáljuk féltékennyé tenni a társunkat; megpróbáljuk megfélemlíteni; a fejére olvasunk; faggatjuk; célozgatunk; zse-bekben turkálunk; pénztárcákban kotorászunk; fiókokat kuta-tunk végig; kesztyűtartókban nyúlkálunk; a vécétartály mögé nézünk; megpróbálunk a jövőbe látni; a múltban kutatunk; összecsődítjük a rokonságot; okoskodunk; egyszer és minden-korra lezárjuk az ügyet; aztán újra lezárjuk; büntetünk; jutal-mazunk; csaknem bedobjuk a törülközőt, aztán mégis tovább csináljuk. És így tovább, vége-hossza nincs a manővereknek, amelyek most nem jutnak eszembe, vagy amelyekkel eddig még nem próbálkoztam.

Mi nem azok vagyunk, akik hagyjuk, hadd menjen minden a maga útján. A társfüggő olyan ember, aki következetesen és minden erejével azon van, hogy kikényszerítse a történéseket.

A szeretet nevében irányítunk. Azért tesszük, mert „csak segíteni akarunk". Azért tesszük, mert mi tudjuk a legjobban, kinek mi a jó, és

kinek hogyan kellene viselkednie. Azért tesszük, mert nekünk van igazunk, nem másoknak. Azért irányítunk, mert félünk nem megtenni ezt. Azért tesszük, mert nemigen látjuk be, mi mást tehetnénk. Azért tesszük, hogy megszüntessük a bensőnkben sajgó fáj-

dalmat. Azért tesszük, mert meggyőződésünk, hogy így kell ten-

nünk. Azért irányítunk, mert nem gondolkodunk. Azért irányítunk, mert ez az egyetlen gondolatunk.

93

Végül talán azért irányítunk, mert mindig is ezt tettük. Zsarnoki uralkodók módjára egyesek vaskézzel irányítanak

önjelöltségük trónusáról. Elvégre hatalmuk van. Ok tudják a legjobban. Amúgy meg, az Isten szerelmére, ez a dolgok rend-je. Ok majd tesznek róla.

Mások suba alatt végzik el a piszkos munkát. A kedvesség má-za alá rejtőznek, s titkon teszik a dolgukat... más emberek dolgát.

Megint mások sóhajtoznak és jajgatnak, tehetetlenségüket hangoztatják, függőségükkel tüntetnek, áldozatnak kiáltják ki magukat, s gyengeségüket csatasorba állítva, sikeresen ural-kodnak környezetükön. Elvégre is olyan gyámoltalanok! Oly nagy szükségük van együttműködésre. Élni sem tudnának nél-küle. Néha a gyengék a legerősebb manipulátorok és irányí-tók.1 Megtanulták ugyanis, hogyan aknázzák ki mások bűntu-datát és szánakozását.

Sok társfüggő kombinálja a taktikákat, s változatos fegyver-tárral dolgozik. Bármi megteszi. (Egész pontosan ez a bármi nem biztos, hogy működik, ennek dacára mi tovább remény-kedünk benne, hogy igen.)

A taktikák különböznek ugyan, a cél azonban egy és ugyan-az: rábírni másokat, hogy azt tegyék, amit mi akarunk, és úgy viselkedjenek, ahogyan mi elképzeljük. Nehogy már a maguk feje után menjenek, a mi „segítségünk" nélkül! Az egész min-denség úgy táncoljon, ahogyan mi fütyülünk. Nehogy már a véletlenre bízzunk valamit! Mi írtuk meg a dráma szövegét, és teszünk róla, hogy a színészek szóról szóra felmondják. Mindennek pontosan úgy kell történnie, ahogyan elterveztük. Mit számít, hogy közben semmibe vesszük a valóságot! Ha elég kitartóan törünk előre, megállíthatjuk (vagy azt hisszük, hogy megállíthatjuk) az élet áramát, átformálhatjuk az embe-reket, és kedvünkre változtathatunk a dolgok arculatán.

Közben persze bolondot csinálunk magunkból. Hadd meséljem el Maria történetét. Hozzáment valakihez,

akiről kiderült, hogy alkoholista. Az illető időszakos ivó volt.

94

Nem naponta, hetente vagy havonta ivott, de amikor igen, ak-kor aztán feje tetejére állt minden. Napokig, néha hetekig nem józanodott ki. Reggel nyolckor elkezdte az ivást, és addig foly-tatta, amíg végül kiütötte magát. Mindent összehányt, kiürí-tette a családi kasszát, kirúgták az állásaiból, s valahányszor inni kezdett, elviselhetetlen zűrzavart kavart maga körül. A le-vegőt a küszöbönálló katasztrófa és a kimondatlan érzések töl-tötték meg feszültséggel. A házaspár életét az ivászatokkal kapcsolatos megoldatlan nehézségek is gátolták. Soha nem másztak ki a bajból. Mindig újrakezdték, csakhogy korántsem tiszta lappal. Amikor azonban a férj nem ivott, tagadhatatla-nul jobb volt Mariának és három gyermekének. Reményked-hetett abban, hogy ezúttal másképp lesz.

Persze soha nem lett másképp. Evekig úgy volt, hogy vala-hányszor Maria elfordította a fejét, a férje inni kezdett. Ami-kor elment egy hétvégére, amikor kórházba ment, hogy meg-szülje a gyerekeit, amikor a férje hagyta el a várost, vagy ami-kor ő maga nem volt a közelben valamilyen okból, kivétel nélkül mindig beütött a baj.

Valahányszor Maria hazatért, vagy hazahozta a férjét on-nan, ahol leragadt, a férfi azonnal abbahagyta az ivást. Maria ebből azt a tanulságot vonta le, hogy a férje akkor józan, ami-kor ő jelen van. Úgy okoskodott, hogy ha otthon marad, befo-lyásolni tudja az ivászatokat (és a fájdalmat, amelyet azok okoztak). Mivel erre állt be, továbbá mert egyre inkább szé-gyenkezett, szorongott, s átélte a társfüggők összes kínját, vé-gül valóságos remetévé lett. Elszalasztotta az utazásokat, s nem vett részt olyan egyházi konferenciákon, amelyekre kü-lönben elment volna. Attól is félt, hogy messzebb menjen a sarki fűszeresnél, már ez is fenyegette az általa teremtett ké-nyes, nagyon kényes egyensúlyt. Ám hiába volt minden, a fér-je így is talált módot az ivásra. Ivott suttyomban, amikor a fe-lesége otthon volt, és amikor mégis távol töltötte az éjszakát, rögvest kihasználta a helyzetet.

95

Az egyik botrányos lerészegedése után közölte Mariával, hogy lehetetlen anyagi helyzetük elől menekül az italhoz (el-felejtette megemlíteni, hogy ezt a helyzetet ő okozta). Ha a fe-lesége is állást vállalna, segíthetné a családot anyagilag, és ő sem érezné szükségét az ivásnak, mert megszűnne a rá nehe-zedő nyomás. Maria elgondolkodott a kérésen, azután - ha vo-nakodva is - beleegyezett. Félt ugyan elhagyni az otthonát, és nehéz volt megoldania a gyermekfelügyeletet is. Sem érzelmi-leg, sem szellemileg nem állt készen a munkavállalásra. Külö-nösen azért nem volt kedve beállni az igába, mert a férje két kézzel szórta a pénzt. Mégis megérte megpróbálni. O aztán mindent megpróbált, ami megóvja az ivástól ezt az embert!

Rövidesen el is helyezkedett egy jogászirodába titkárnőnek. Jól végezte a munkáját, jobban, mint hitte volna magáról. A társfüggők nagyszerű munkaerők. Egy panaszszavuk sincs; ők vállalják el a munka dandárját; mindent megtesznek, amit kér-nek tőlük; kedvében járnak munkatársaiknak; és iparkodnak tökéletes teljesítményt nyújtani... legalábbis egy darabig, amíg fel nem gyűlik bennük a neheztelés és a düh.

Maria kezdte kissé jobban érezni magát. Élvezte, hogy em-berek között lehet, ez eddig hiányzott az életéből. Az is tetszett neki, hogy pénzt keres (noha továbbra is neheztelt a férje pa-zarlásáért). A munkaadói pedig megbecsülték a szorgalmát. Egyre többet bíztak rá, s már épp az előléptetés határán állt. Ám ekkoriban rátörtek a régi félelmek, a jelek ugyanis arra utaltak, hogy a férje ismét inni kezdett.

így ment ez napokig. Aztán egyszer csak beütött a baj. Is-mét ott volt az ismerős, kézremegtető, zsigereket csavargató szorongás. Maria hívogatni kezdte a férjét telefonon, aki nem ment be a munkahelyére. A főnöke nem tudta, merre lehet. Maria tovább telefonált, de senki sem sejtette, hová lett a férj. Azzal töltötte a napot, hogy a körmét rágta, ide-oda telefonál-gatott, és közben remélte, a munkatársai nem látnak át a szi-tán, elhiszik neki, hogy „minden a legnagyobb rendben" van.

96

Hazaérve nem találta otthon a férjét, aki nem ment el a gyere-kekért az óvodába, ahogyan megbeszélték. Megint minden a feje tetejére állt. A férje újra ivott valahol. Másnap reggel Maria kilépett... minden előzetes értesítés nélkül egyszerűen kisétált az irodából. Délelőtt tízre otthon volt, hogy a férje fö-lött őrködjön.

Később így beszélt erről: - Úgy éreztem, ezt kell tennem. Nem engedhetem ki a ke-

zemből a gyeplőt. Kérdem én, ugyan kit tart fogva ez a gyeplő? Maria is megtanulta, hogy nem ő irányítja a férjét, hanem a

férj és az alkoholizmusa irányítja őt. Ez a tétel még világosabbá vált számomra, amikor egyik es-

te egy terápiás központban családi foglalkozáson vettem részt. (Sok páciensem nagyon okos. Jóval okosabb nálam. Sokat ta-nultam azzal, hogy őket hallgattam.) A csoportfoglalkozás so-rán egy feleség nyíltan beszélt alkoholista férjéről, aki éveket töltött részegen, munka nélkül vagy börtönben.

- Gondolom, azzal vádolsz, hogy irányítani próbállak -mondta. - Veled tartottam a bárokba, hogy ne igyál annyit. Hagytam, hogy hazatérve verj minket, csak ne árts jobban ma-gadnak. Kimértem, mennyit ihatsz, veled ittam (noha utálom a szeszt), elrejtettem az üvegeidet, és elhurcoltalak a Névtelen Alkoholisták üléseire... Az igazság azonban az, hogy mindeköz-ben te irányítottál engem. A börtönből írt leveleid egytől egyig arról szóltak, amit hallani szerettem volna. O, az a sok ígérge-tés! Valahányszor nekikészültem, hogy elhagyjalak, hogy egy-szer és mindenkorra kisétáljak, te pontosan azt mondtad, ami-vel megállíthattál. Tudod te, mit akarok hallani, és ezt el is mondod. Megváltozni azonban nem fogsz. Eszed ágában sem volt soha. Egyszerűen csak uralkodni akartál rajtam.

A férj halványan elmosolyodott, és bólintott. - Igen - mondta. - Megpróbáltalak irányítani, és meg kell

hagyni, jól csináltam.

97

Amikor kísérletet teszünk arra, hogy olyan embereket és ese-ményeket irányítsunk, akik és amelyek kívül esnek a hatáskörün-kön, végül ők irányítanak bennünket. Ezzel eljátsszuk arra való jogunkat, hogy az érdekeinknek megfelelően gondolkodjunk, érezzünk és cselekedjünk. Elveszítjük az uralmat önmagunk fö-lött. Ilyenkor nem csupán emberek irányítanak minket, de be-tegségek is, például alkoholizmus, evési rendellenességek vagy szerencsejáték. Az alkoholizmus és a többi szenvedélybetegség roppant nagy erő, tönkreteszi a testet és a lelket. Soha ne felejt-sük el, hogy az alkoholisták és a többi zavart személyiség profi manipulátorok. Emberünkre találunk, amikor megpróbáljuk irá-nyítani őket és a betegségüket. Szinte bizonyos, hogy csatát vesz-tünk. Elveszítjük a háborút, és közben elveszítjük önmagunkat, a saját életünket is. Egy Al-Anon mondás szerint: nem te okoztad, nem te irányítod, és nem is te vagy az, aki meggyógyíthatod.

Hagyjunk fel tehát a hiábavaló próbálkozásokkal! Más, mint csalódás nem vár ránk, ha megkíséreljük a lehetetlent. Mindeközben rendszerint megakadályozzuk, hogy megtörtén-hessen az, ami lehetséges. Magam úgy vélem, ha foggal-kö-römmel kapaszkodom valakibe vagy valamibe; ha rákényszerí-teni az akaratomat egy adott helyzetre, megakadályozom a bennem lakozó magasabb erőket, hogy építő módon avatkoz-zanak közbe, s valami jót tegyenek a helyzettel, a társammal vagy velem. Az én okvetetlenkedésem elnémítja Istent, s útját állja mások fejlődésének, a dolgok természetes kibontakozásá-nak. Útját állja annak, hogy élvezhessem az életet.

Merő illúzió, hogy bárkit vagy bármit irányíthatunk. Ez se-hogyan sem működik. Nem befolyásolhatjuk az alkoholizmust. Nem lehetünk befolyással semmiféle szenvedélybetegségre: a nagyevésre, a szexmániára, a játékszenvedélyre, sem semmi másra. Nem befolyásolhatjuk mások érzéseit, gondolatait és választásait (nem a mi dolgunk). Nem lehetünk befolyással a dolgok kimenetelére. Nem irányíthatjuk az életet. Sokan va-gyunk, akik még önmagunkat is alig tudjuk kordában tartani.

98

Az emberek végül azt teszik, amit tenni akarnak. Úgy érez-nek, ahogyan érezni akarnak, azt gondolják, amit gondolnak; azt teszik, amit hitük szerint tenniük kell; s csupán akkor vál-toznak meg, ha belül készen állnak a változásra. Nem számít, hogy nekünk van igazunk, nekik pedig nincs. Nem számít, hogy kárt tesznek magukban. Nem számít, hogy elég volna megfogadniuk a tanácsainkat, együttműködniük velünk, és máris minden jóra fordulna. Nem számít, nem számít, és megint csak nem számít.

Nem változtathatunk meg senkit. Minden kísérlet, hogy egy másik embert irányítsunk, merő ábránd, ha nem éppen tévesz-me. A másik fél ilyenkor ellenáll erőfeszítéseinknek, vagy meg-kétszerezi erőit, hogy bebizonyítsa, nem mi vagyunk az úr a ház-nál. Meglehet, átmenetileg enged követeléseinknek, abban a pil-lanatban azonban, hogy hátat fordítunk, visszatér természetes állapotába. A tetejében még meg is büntet, hogy akarata ellené-re erre vagy arra kényszerítjük. Tehetünk bármit, nem kénysze-ríthetjük rá a tartós változásra. Néha ugyan megnöveljük ennek a valószínűségét, ám mindezt semmi sem szavatolhatja.

Ez a színtiszta igazság. Sajnos. Néha nehéz beletörődni, ki-vált ha valaki, akit szeretünk, kárt tesz magában vagy ben-nünk. De hát ilyen az élet. Az egyetlen ember, akit valaha is megváltoztathatunk, az önmagunk. Az egyetlen ember, akit jogunk van irányítani, mi magunk vagyunk.

Tartsunk tehát távolságot. Adjuk meg magunkat a sorsnak. Néha épp akkor történnek a legváratlanabb, csodával határos dolgok, amikor hajlandónak mutatkozunk erre. Máskor ez is elmarad, mindörökre. Mi mindenesetre csak nyerhetünk ezen. Közben nem kell lemondanunk a szeretetről. Ugyanakkor nem tűrhetjük el a szenvedélybetegséget. Nem hagyhatunk fel olyan problémamegoldó, építő beavatkozással, amilyen a szak-szerű segítség. Mindössze annyit kell tennünk, hogy érzelmi-leg, szellemileg és lelkileg visszavegyük a kezünket, és békén hagyjuk a másikat. Hagyjuk, hogy ő hozza meg sorsfordító

99

döntéseit, ugyanakkor ne engedjük, hogy uraljon minket. Ve-gyük kezünkbe saját életünk irányítását!

„De hát ez annyira fontos nekem! - tiltakoznak sokan. - Ho-gyan is tarthatnék távolságot?"

Ha tényleg olyan fontos, amilyennek állítják, egy okkal több az eltávolodásra.

Néhány idevágó bölcsességet hadd idézzek csöppségek - a sajátjaim - szájából. Néha a legfiatalabb fiam, Shane túl szoro-san és túl sokáig ölel át. A végén ilyenkor majdnem feldönt. Én meg elveszítem az egyensúlyomat és a türelmemet, és ellenál-lok. Talán ez a hosszas közelség egyfajta irányítási kísérlet a ré-széről. Nem tudom. Egyik este, amikor ez történt, a lányom addig nézte, mit művelünk, amíg el nem vesztette a türelmét.

- Shane - mondta -, eljön az idő, amikor el kell engednünk a dolgokat.

Igen, mindannyiunk számára eljön ez az idő. Amikor elér-kezik, tudni fogja, hogy ez az a pillanat. Miután mindent meg-tett, ami öntől telt, ideje eltávolodni, és a saját érzéseivel fog-lalkozni. Szembenézni saját félelmeivel, amelyek az irányítás elvesztésére vonatkoznak. Nyerje vissza az uralmat önmaga és kötelességei teljesítése fölött. Hagyja, hogy mindenki önmaga legyen. Ha így tesz, önmagát is felszabadítja.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Van-e az életében olyan személy vagy esemény, akit vagy amelyet megpróbál irányítani? Miért? írjon erről néhány bekezdést.

2. Milyen módon - szellemileg, testileg, érzelmileg stb. - irá-nyítja önt az, amit befolyásolni szeretne?

3. Mi történne, ha visszavonulna az adott helyzetből vagy sze-mélytől? Megtörténne-e ez mindenképpen, az ön irányító törekvései nélkül is? Mi haszna származik a másiknak az ön befolyásolási kísérleteiből? Mennyiben hatásosak az esemé-nyek irányítását célzó törekvései?

100

8

Ne legyünk áldozatok!

Annyira vigyázunk, hogy senki ne sérüljön meg. Pedig egyedül mi vagyunk azok, akik megsérülhetünk.

- A L - A N O N TAG

Nagyjából már egy éve lábadoztam társfüggőségemből, amikor rájöttem, továbbra is újra meg újra fájdalmat okozok magam-nak. Azt is sejteni kezdtem, hogy e rossz mintáknak közük lehet ahhoz, amiért oly sok kapcsolatom félresiklott. Mivel azonban nem tudtam, mi rosszat cselekszem, abbahagyni sem sikerült.

Egy napsütéses napon, ahogy a járdán sétálgattam bará-tommal, Scott-tal, megálltam, feléje fordultam, és megkérdez-tem tőle:

- Mi az az egy dolog, amit minden társfüggő újra meg újra megismétel? Mi az, ami miatt olyan rossz a közérzetünk?

Egy pillanatig gondolkozott a kérdésemen, mielőtt felelt volna:

- A társfüggők gondviselők és mentőangyalok. Ám nem csak megmentők. Utána szinte biztosan üldözőbe vesznek, vé-gül pedig áldozatként végzik. Vedd példának a Karpman-féle drámai háromszöget - folytatta.

Ezt és a vele járó hármas szerepkört - a megmentőét, az ül-dözőét, valamint az áldozatét - Stephen B. Karpman írta le.1

Annak, amit mondott, volt értelme. Ezért amikor hazamen-tem, előbányásztam a polcomról néhány porosodó terápiás könyvet, és nekifogtam az elolvasásuknak.2 Egy idő után vilá-gosság gyúlt a fejemben. Mindent megértettem. Úgy éreztem magam, mintha én fedeztem volna fel a puskaport.

Hát ez volt az. Ez volt az én viselkedésmintám, a mi viselke-désmintánk. Ezt műveltük újra meg újra a barátainkkal, a csa-

101

ládunkkal, az ismerőseinkkel, az ügyfeleinkkel vagy bárkivel a környezetünkből. Társfüggőként elkövetünk ezt-azt, ám ezt a leggyakrabban. Ehhez értünk a legjobban. Ez a kedvenc reak-ciónk.

Mi vagyunk a mentőangyalok, akik erőt öntünk a csüggedő-be. Mi vagyunk a szupernagyik, éspedig az egész világ számá-ra, hogy Earnie Larsen szavait idézzem, nem csupán teljesítjük mások kívánságait, de előre meg is sejtjük. Mi mindent rendbe teszünk, mindenről gondoskodunk, mindent megoldunk, min-denre odafigyelünk. Kicsit nagy hűhót csapunk ugyan körülöt-te, de hát ez vele jár. Hiszen olyan jól csináljuk. „Kívánságod számomra parancs", „a te gondod az én gondom" - ezek a jel-szavaink. Mi vagyunk a nagy gondviselők.

Kik azok a mentőangyalok?

A mentőakció és a gondoskodás majdnem az, aminek látszik. Igen, megmentjük az embereket saját felelősségüktől. És gond-jukat viseljük, teszünk róla, hogy átvállaljuk helyettük a terhei-ket. Idővel aztán belerokkanunk abba, amit értük teszünk. Ilyenkor kihasználtnak és becsapottnak érezzük magunkat. Ez hát a mi szokásos viselkedésmintánk, ez a nevezetes háromszög.

A mentőakció és a pátyolgatás felcserélhető fogalmak. Nagyjából egyet jelentenek azzal, hogy feljogosítjuk a szenve-délybeteget életmódja zavartalan folytatására. A feljogosítás olyan szakszó, amelyet terapeuták használnak a segítség ártal-mas formájának megnevezésére. Minden olyan cselekedet, amely támaszt ad az alkoholistának, hogy folytassa ivászatát, felmentve őt a következmények alól, ennek minősíthető.

Scott Egleston tanácsadó szerint fölösleges mentőakcióba kezdünk, valahányszor felelősséget vállalunk egy másik embe-rért: gondolataiért, érzéseiért, döntéseiért, viselkedéséért, fej-lődéséért, jólétéért, gondjaiért vagy épp a teljes sorsáért. A kö-

102

vetkező cselekedetek jelentenek szükségtelen mentőövet vagy pátyolgatást:

w Amikor olyasmit teszünk, amihez nem igazán van kedvünk. ^ Amikor igent mondunk, pedig nemet szeretnénk, w Amikor olyasvalaki helyett cselekszünk, aki tökéletesen

cselekvőképes. w Amikor kérés nélkül és kedvünk ellenére körülugrálunk va-

lakit. ^ Miután kikérték a segítségünket, többet végzünk el a ránk

eső hányadnál. w Folyamatosan többet adunk egy adott helyzetben, mint

amennyit kapunk. C®1 Megmondjuk másoknak, mit helyes érezniük. w Mások helyett gondolkodunk. w Mások helyett beszélünk. w Mások helyett vállaljuk magunkra a következményeket. w Mások helyett oldjuk meg a problémáikat. w Nagyobb érdeklődést mutatunk, és több energiát ölünk egy

közös vállalkozásba, mint a társunk. w Nem nyilvánítjuk ki igényeinket, szükségleteinket és vá-

gyainkat.

A mentőakció és a túlzott pátyolgatás tulajdonképpen egy és ugyanaz.

Ilyenkor a következő érzéseket éljük át: kényelmetlenség és feszengés a másik gondjai miatt; sürgető késztetés, hogy te-gyünk valamit; szánakozás; bűntudat; küldetéstudat; szoron-gás; túlzott felelősségvállalás a szóban forgó személy és prob-lémája iránt; félelem; bizonyos kényszer érzése; enyhe vagy erős vonakodás; nagyobb lelkesedés, mint amit „védencünk" érez; időről időre neheztelés azért, amiért ilyen helyzetbe ho-zott minket. Egyúttal azt is képzeljük, hogy akin segítünk, az tökéletesen gyámoltalan, és képtelen egyedül kimászni a csá-

103

vából. Úgy érezzük, hogy itt és most okvetlenül szüksége van ránk.

Nem a valódi segítség eseteire gondolok, amikor szeretet-ből, emberségből és együttérzésből állunk ki olyan helyzetek-ben, amelyekben valóban szükség van a közbenjárásunkra, és mi készségesen nyújtunk támaszt. Az ilyen jó cselekedetek őszinte jő érzéssel töltenek el, a mentőakció és a pátyolgatás azonban nem.

A pátyolgatás sokkal jobb színben tűnik fel, mint amilyen valójában. Feltételezi, hogy akinek a gondját viseljük, maga képtelen erre. A magatehetetlen „áldozatokat" szokás meg-menteni, akikről azt képzeljük, nem képesek felelősséget vál-lalni magukért, holott ennek semmi akadálya, csak mi és ő nem vagyunk hajlandóak ezt elismerni. Áldozataink rendsze-rint tárt karokkal sietnek a segítség elébe, várva, hogy a bűvös - ördögi - háromszög működni kezdjen.

A mentőakció sikere után elkerülhetetlenül következik az újabb lépés: az üldözés. Neheztelni és haragudni kezdünk ar-ra, akit olyan nagylelkűen kisegítettünk. Nem csoda, hiszen szándékaink ellenére cselekedtünk: olyasmibe ártottuk ma-gunkat, amit nem a mi dolgunk elintézni, s közben semmibe vettük saját szükségleteinket és kívánságainkat. Mindennek óhatatlanul harag a vége. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy szegény, szerencsétlen áldozat egy csöppet sem hálás mind-azért, amit érte tettünk. Nem úgy viselkedik, ahogyan elvár-nánk tőle. Ez az alak még csak meg sem fogadja nagylelkűen osztogatott tanácsainkat. Egyáltalán, örülni sem hagy minket. Valami nincs rendjén ezzel az egésszel, levesszük hát a glórián-kat, és visszahátrálunk három lépést.

Megesik, hogy az érintett fél nem veszi észre - vagy csak úgy tesz, mintha nem venné észre - zabos hangulatunkat. Máskor mi követünk el mindent, hogy elrejtsük. Megint más-kor szabadjára engedjük minden dühünket, kivált, ha család-tagról van szó. Van valami a családban, ami előhívja igazi ter-

104

mészetünket. Akár elrejtjük, akár nem a neheztelésünket és feszült lelkiállapotunkat, tudjuk már, mi az ábra.

Az esetek zömében a megmentett azonnal észleli megválto-zott hangulatunkat. Hiszen előre tudta, hogy így lesz. Valójá-ban ürügy ez arra, hogy ellenünk forduljon. És most rajta az üldözés sora. Mindez megelőzheti vagy követheti haragunk ki-robbanását, esetleg egybe is eshet vele. Rendszerint arra vá-lasz, hogy felelősséget vállaltunk az illetőért, ami közvetetten a tudtára adja, hogy magatehetetlen nyomoroncnak tekintjük. Márpedig ez senkinek nincs ínyére, akármilyen fennhangon hirdeti is gyámoltalanságát. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy nekünk pont ekkor lesz tele a hócipőnk.

És ekkor következik a mi végső lépésünk. Nyílegyenesen célba vesszük ugyanis az áldozat szerepét. Mindez a mentőak-ciók előre látható és elkerülhetetlen következménye, amelyet magatehetetlen düh, sértődés, bánat, szégyen és önsajnálat kí-sér. Már megint kihasználtak minket. Már megint átgázoltak rajtunk. Pedig olyan sokat teszünk másokért, annyira igyek-szünk jók lenni. „Miért mindig velem történik mindez?" - só-hajtozunk. Már megint belénk törölte a lábát valaki. Hát ne-künk örökké csak az áldozat szerepe jut? Ha nem hagyunk fel a mentőakciókkal és a pátyolgatással, valószínűleg igen.

Sok társfüggő volt valódi áldozat életének egyik vagy másik szakaszában. Valaki más durvaságának, nemtörődömségének, alkoholizmusának és bármi másnak az áldozata, ami ebbe a szerepbe kényszerítheti az embert. Volt idő, amikor tényleg nem tudtuk megvédeni önmagunkat vagy megoldani a gondja-inkat. Valami, amiből nem kértünk, átgázolt rajtunk, és retten-tő sérüléseket okozott. Ez bizony nagyon szomorú. Ennél is szomorúbb azonban, hogy sokan közülünk valódi áldozatnak kezdték látni magukat. Olyan áldozatnak, aki egyre-másra megismétli a régi sérüléseket. Pátyolgató mentőangyalként hagyjuk, hogy mások belénk rúgjanak, s pontosan ezzel a ne-

105

mes szerepvállalással szólítjuk fel őket erre. Mindez önutála-tot szül, és meggátolja az igazi együttérzést.

A háromszög folyton változó csúcsai - a mentőangyalé, az üldözőé és az áldozaté - szemmel láthatóan összekapcsolód-nak. Az ezzel járó érzelmi és szerepváltozások úgy követik egy-mást, mintha könyvből olvasnánk. Másodpercek alatt kerülhe-tünk át egyik szerepkörből a másikba. Mindez talán alig érinti érzelmeinket. Ugyanakkor évekbe is kerülhet, amíg megta-pasztaljuk mindhárom végletet, és torkig leszünk a végén. So-kan közülünk akár naponta húszszor is vállalkozhatnak a men-tőangyal szerepére.

Hadd mutassam be egy példán, milyen is a mentőakció. Egyik barátnőm alkoholistához ment feleségül. Valahányszor a férfi berúgott, a nő körbefurikázta utána a várost, összekürtöl-te a barátait, s addig üldözte a férjét, amíg végül megtalálta. Rendszerint mindeközben jóindulatúnak és aggódónak mutat-kozott, mert sajnálta szegény beteget. Ez már önmagában is intő jel arra, hogy a mentőakció beindult. A nagy szánakozás azonban csak addig tartott, amíg a hölgy hazahurcolta és ágy-ba dugta a férjét. Abban a pillanatban, amint a társa letette a fejét a párnára, hangot váltott, s átlépett az üldöző szerepébe. Nem akarta ezt a férfit az otthonába. Számított rá, hogy a férje napokig siránkozni fog a betegsége miatt. És nem vállal sem-mit a családi terhekből, vagy ha mégis, rendszerint szánalmas teljesítményt nyújt. Hiszen annyiszor végigcsinálta már ezt! A felesége ezért kezelésbe vette: először csak kis szúrásokkal, vé-gül azonban már tombolt. A fickó ezt addig tűrte, amíg át nem váltott a gyámoltalan áldozat szerepéből a bosszúszomjas ül-dözőébe. A nő is szerepet cserélt közben, most ő lett az áldo-zat, amit önsajnálat, a magatehetetlenség érzése, szégyenkezés és kétségbeesés kísért. Ebből áll az ő élete, sóhajtozott ilyen-kor. Mindazok után, amit a férjéért tett, hogy bánhat így vele ez az ember? Miért vele történik mindez? A körülmények ál-dozatának érezte magát, a férje vérlázító viselkedése áldozatá-

106

nak, az élet áldozatának. Soha nem fordult meg a fejében, hogy a saját viselkedése áldozata.

íme, egy újabb példa a mentőakcióra. Egyszer nyáron egy barátnőm arra kért, vigyem el egy almáskertbe. Eredetileg ma-gam is oda készültem, ezért megállapodtunk egy időpontban. A kijelölt időben azonban nagyon elfoglalt voltam. Felhívtam hát a barátnőmet, de nem arra kértem, hogy fújjuk le minde-nestől a kirándulást, hanem hogy halasszuk el. Bűntudatot éreztem, amiért megbántom az érzéseit: hamisítatlan mentő-angyal-viselkedés. Nem okozhattam csalódást, mert azt gon-doltam, a barátnőm nem lesz majd ura az érzéseinek. Az igaz-ságot nem mertem elmondani, mert attól tartottam, hogy megharagítom - újabb érzelmi felelősségvállalás -, mintha bi-zony bárki más haragja is rám tartozna. Közeledett a szóban forgó hétvége, s én beszuszakoltam a kirándulást egyre zsúfol-tabb napirendembe. Csakhogy most sem volt semmi kedvem elmenni. Még csak almára sem volt szükségem; a hűtőmben két fiók tele volt vele. Még mielőtt beálltam volna a kocsival a barátnőm háza elé, átváltottam az üldöző szerepébe. Szinte fortyogtam a haragtól, amint az almáskerthez közeledtünk. Amikor azután megérkeztünk, és elkezdtük nézegetni meg íz-lelgetni az almákat, kiderült, hogy egyikünk sem érzi jól ma-gát. Néhány perc múlva a barátnőm odafordult hozzám:

- Igazából nincs is szükségem almára - mondta -, mert vet-tem a múlt héten. Csak azért jöttem el, mert azt gondoltam, ez a kívánságod, és nem akartalak megbántani.

Ez csak egy példa a sok közül, amelyet a saját életemből ideidézhetnék. Amikor kezdtem megérteni a folyamatot, ráéb-redtem: eddig éber pillanataim nagyját azzal töltöttem, hogy a háromszög tűhegyes csúcsai körül táncoltam, miközben maga-mon kívül mindenki másért felelősséget vállaltam. Néha na-gyot domborítottam, néha csak kisebb akciókra vállalkoztam. Barátságaim e mentőakciók mentén kezdődtek, folytatódtak vagy végződtek. Gyámolítgatás jellemezte hozzátartozóimhoz

107

és ügyfeleimhez fűződő kapcsolataimat is. Ez volt az, ami a legjobban felvillanyozott.

Két társfüggő együtt azután igazán az idegeire mehet egy-másnak. Képzeljenek el két embert, aki folyvást csak tetszeni kíván a másiknak. Most képzeljék el, mihez kezdenek egymás-sal, amikor ki szeretnének kerülni a kapcsolatból. Bizony, bor-zasztó dolgokat művelnek, hogy Earnie Larsent idézzem. Csaknem egymás torkának esnek, mielőtt valamelyik rászánja magát, és kimondja: „Legyen vége."

Mi, társfüggők időnk nagy részét ilyen mentőakciókkal tölt-jük, élő bizonyságául annak, hogy akár Istent is túlszárnyal-hatjuk az adakozásban. Ha összeakadok egy társfüggővel, többnyire öt perc beszélgetés után tudom, hogy helyben va-gyunk. Vagy azonnal felajánlja a segítségét, vagy akkor is to-vább társalog, amikor a legszívesebben menne már. Azaz azzal kezdi az ismeretségünket, hogy magára vállalja az én felelőssé-gemet, a sajátját azonban nem.

Némelyikünk annyira belefárad ebbe az iszonyatos teherté-telbe - hiszen az egész emberiség sorsa a mi vállunkon nyug-szik -, hogy mindenestől átsiklik a mentőakcióhoz általában társuló szánakozás és törődés felett, és egyenesen fejest ugrik a haragba. Folyvást dühöngünk és neheztelünk lehetséges ál-dozatainkra. Bárki szenved szükséget a közelünkben, menten a megmentésére sietünk. Miután ez sikerült, minden kecmec nélkül tudtára adjuk az illetőnek, mennyire terhes volt ne-künk ez a kötelesség. Gyakran találkoztam hasonlóval a segítő foglalkozásokat űzők között. Tömérdek mentési kísérlet után -miközben évekig oly sokat adott, és oly keveset kapott viszon-zásul - számos profi segítő ellenségesen viseltetik a betegeivel szemben. Persze, ennek dacára tovább űzik a szakmájukat, mégis úgy hagyják ott, hogy kizsigerelt áldozatnak érzik magu-kat, legalábbis néhány tanácsadó erről panaszkodik.

A gyámolítgatás nem segít, hanem éppenséggel tovább sza-porítja a gondok számát. Amikor akaratunk ellenére gondos-

108

kódunk másokról, nem veszünk tudomást saját szükséglete-inkről, kívánságainkról és érzéseinkről. Azaz félreállítjuk a magunk személyét. Néha annyira lefoglal minket a mentés té-nye, hogy az egész életünket kockára tesszük. Sok segítő szak-ember agyonhajszolt, ezért nem is élvezi a munkáját. A hivatá-sos gondviselők olyan megbízhatóak, mi azonban nem va-gyunk azok. Még legfontosabb felelősségünket is elhárítjuk: önmagunk vállalását.

Következetesen többet adunk, mint amennyit kapunk, nem csoda hát, ha kizsigereltnek érezzük magunkat. Nem is értjük, hogyan lehetséges, hogy miközben mi mások kívánságait is ki-találjuk, ők észre sem veszik a mieinket. Ez a felismerés ko-moly depressziót okozhat. Egy jó gondviselő mégis akkor érzi magát elemében, ha adhat. Mi azt érezzük kellemetlennek, ha mások adnak nekünk; vagy akkor fog el minket a bűntudat, amikor velünk is törődik valaki. Néha egy társfüggő annyira beszorulhat a gondviselő szerepébe, hogy valósággal rosszul érzi magát, amikor épp nem léphet fel mentőangyalként, ami-kor visszautasítják a „segítségét".

A pátyolgatásban az a legrosszabb, hogy idővel áldozatok leszünk, és azok is maradunk. Úgy vélem, az önsorsrontó visel-kedésformák - drogozás, evési rendellenességek, szexuális za-varok - jó része ennek az áldozatszerepnek a rovására írható. Az áldozat mindig odavonzza a tettest. Úgy hisszük, szüksé-günk van valakire, aki gondunkat viseli, mivel gyámoltalannak és gyengének érezzük magunkat. Végül aztán csak akad majd valaki, aki átad minket ilyen-olyan szervezeteknek és intéze-teknek, amelyek szellemileg, fizikailag, anyagilag és érzelmi-leg a gondunkat viselik.

Vajon látszatra józan emberek miért vállalják magukra a mentőangyal szerepét? - kérdezheti erre valaki. Több oka is lehet ennek. Az emberek többsége nincs tudatában annak, mit miivel, és őszintén azt képzeli, hogy segít. Olyanok is akadnak közöttünk, akik számára ez belső erkölcsi parancs. Mindez

109

azért lehet így, mert meglehetősen zavarosak a segítségre vo-natkozó fogalmaink. Sokan úgy véljük, a mentőakció emberba-ráti cselekedet. Egyenesen hidegvérű szívtelenségnek érezzük, ha kijelentjük, hadd kapja valaki azt, amit megérdemel; hadd viselje a következményeket; hadd legyen része elutasításban; hallgassa csak végig kéréseinket és kívánságainkat; s egyálta-lán: vállaljon felelősséget önmagáért. Nem számít az sem, hogy szinte bizonyosan megfizeti majd az árát a segítségünk-nek, ami sokkal borsosabb lesz, mint azok a következmények, amelyekkel pillanatnyilag szembe kell néznie.

Nagyon sokan nem értjük, mi az, amiért felelősek vagyunk, és mi az, amiért nem. Komolyan úgy gondoljuk, nekünk kell kiborulnunk másvalaki gondjai miatt. Időnként aztán annyira elegünk lesz bármiféle felelősségből, hogy a legcsekélyebbet is elhessegetjük magunktól.

Ugyanakkor minden mentőangyal háta mögött ördög áll: az önbizalomhiány démona. Azért vállalkozunk mentőakciókra, mert rosszul érezzük magunkat a bőrünkben. A gondoskodás időlegesen felment általános rossz közérzetünk alól, és meg-ajándékoz az erő és a jóság csalóka és tünékeny érzésével. Ahogyan egy pohár ital segít az alkoholistának, hogy pillanat-nyilag jobban érezze magát, úgy a mentési kísérlet is elvonja a figyelmet szenvedő önmagunkról. Nem érezzük szerethetőnek magunkat, ezért megelégszünk azzal, hogy szükség van ránk. Nem érezzük elég jónak magunkat, be kell tehát bizonyíta-nunk, hogy igenis azok vagyunk.

Azért is vállaljuk el a mentőangyal szerepét, mert nem bí-zunk másokban. Néha okkal, néha ok nélkül, de úgy gondol-juk, hogy egyszerűen képtelenek felelősséget vállalni magu-kért. Ez ugyan igaz lehet, mégsem tudhatjuk előre. Hacsak nem agysérült valaki, vagy nincs komoly testi fogyatékossága, és nem kiskorú, igenis felelős önmagáért.

Sokan még gyermekfejjel tanultunk bele a gondviselő sze-repébe. Néha egyenesen erre kényszerített minket az élet, pél-

110

dául, ha alkoholista szülővel vagy egyéb családi problémával éltünk egy fedél alatt. Mások talán később csaptak fel gondvi-selőnek, amikor balsorsuk alkoholistával vagy hasonlóan fele-lőtlen személyiséggel hozta össze őket. Úgy gondoltuk akkor, a legjobb, amit a túlélés érdekében tehetünk, ha mi vállaljuk át mások felelősségét, mi vesszük kezünkbe a gyeplőt.

Más módon is belerángathattak minket a gondviselő kéret-len szerepébe. Például azzal, hogy hittünk a hazugságaiknak: ne légy önző; mindig segíts embertársaidon; soha ne bántsd meg mások érzéseit, hiszen „tőlünk függ, hogy ők mit érez-nek"; soha ne mondj nemet; amúgy meg ne emlegesd fel sze-mélyes kívánságaidat, mert az udvariatlanság.

Talán megtanultuk, hogy felelősséget vállaljunk másokért, azt azonban senki nem mondta nekünk, hogy magunkért is fe-lelősek vagyunk. A nők például azt hallották, hogy az igazi csa-ládanya gondot visel a családjára. Ezt várták el tőlük. Ezt te-kintették kötelességüknek. Némelyik férfi is abban a hiszemben él, hogy a jó családapa egyben jó családfenntartó, olyan szuperhős, aki minden egyes családtagja összes kívánsá-gát teljesíti.

Megesik, hogy a kisgyermekek vagy csecsemők gondozói a társfüggőséghez hasonló állapotba kerülnek. A gyermekgon-dozáshoz minden személyes igényünkről le kell mondanunk; csupa olyat teszünk közben, amihez semmi kedvünk; elfojtjuk az érzéseinket és vágyainkat (egy szoptatás hajnali négykor va-lószínűleg csak annak a javát szolgálja, akit megetetnek); rá-adásul maradéktalanul felelősséget vállalunk a kicsinyünkért. A gyermekek ápolása ugyanakkor nem mentőakció. Aktuális felelősségvállalás, amelynek semmi köze ahhoz a fajta pátyol-gatáshoz, amelyről eddig beszéltem. Másfelől, ha az elfoglalt szülő nem ügyel eléggé magára, megvan az esélye, hogy meg-tapasztalja a társfüggők jellegzetes szomorúságát.

Mások a vallás felhatalmazásával jótékonykodnak. Hiszen folyvást azt halljuk, adjunk derűsen felebarátainknak. Tegyük

111

ki értük a lelkünket. Szeresd felebarátodat! - int a Szentírás, és mi megpróbáljuk követni a parancsot. Mindent megteszünk, hogy sikerüljön. Igazán mindent. Aztán persze csodálkozunk, hogy mi a baj velünk, mert keresztény elveink sehogyan sem akarnak működni. Mi több, az életünk is mintha mellékvá-gányra futna.

A keresztényi elvekkel nincs is semmi baj, ahogyan talán az ön életével sincs. Itt a mentőakciók nem működnek. „Olyan ez, mintha seprűvel próbálnánk meg lepkét fogni" - jegye: meg az egyik barátom. Kivétel nélkül mindig ez zavarja össze a fejünket. Olyan önsorsrontó reakció ez, amellyel a társfüggők - miközben másokra akaszkodnak - eltávolodnak önmaguktól. Ujabb módja ez az irányítási kísérleteknek, de ennek is az lesz a vége, hogy minket hajtanak az uralmuk alá mások. A pátyol-gatás egészségtelen szülő-gyermek kapcsolat, amely nemegy-szer két ebbe belemenő felnőtt között alakul ki, máskor meg valóban felnőtt és gyermek között.

A pátyolgatás haragot szül. Aki kéretlenül gondoskodik, dü-hödt szülő, barát vagy szerető lesz, esetleg elégedetlen, csaló-dott, megzavarodott keresztény. Akiken segítünk, vagy máris haragos, magatehetetlen áldozatok, vagy azokká válnak. Aztán fordul a kocka, és a gondviselőből lesz az áldozat.

Bizonyára hallották Mária és Márta bibliai példázatát. Mia-latt Mária vígan beszélgetett Jézussal és tanítványaival, Márta főzött és takarított. Egy idő után azonban - így szól a történet - Márta jól odavagdosta a lábasokat mérgében, s felrótta Mári-ának lustaságát. Neki kell elvégeznie minden házimunkát, pa-naszolta, mert a nővérének csak a henyélésre és az örömökre van esze. Nem ismerős ez valahonnan? Jézus azonban nem hagyta szó nélkül a családi perpatvart. Leintette Mártát, mondván, Mária jobban tudja nála, mi fontos, és mi nem. O jár az igaz úton.

Jómagam úgy vélem, a példabeszéd értelme nem egyszerű-en szó szerinti tartalma, miszerint a főzésnél és a takarításnál

112

többet ér az emberek társasága. Hitem szerint Jézus arra taní-tott itt, hogy vállaljunk felelősséget a választásainkért, s azt te-gyük, amihez igazán kedvünk van, különben dühbe jövünk. Máriának talán azért volt igaza, mert ő a szíve szavát követte. Jézus sokakon segített, ám egyenesen tette, minden kertelés nélkül. Nem vette üldözőbe azokat, akiken segített. Ráadásul meg szokta kérdezni, mit akarnak tőle. Néha azt is megkérdez-te, miért. O aztán igazán felelősnek tartott mindenkit a saját viselkedéséért.

Nézetem szerint a pátyolgatás kiforgatja a Biblia szavait az adakozásról, a szeretetről és a segítésről. A Szentírásban ugyanis egyetlen szó sem esik arról, hogy előbb nyújtsunk tá-maszt valakinek, azután vájjuk ki a szemét. Sehol nem halljuk, hogy nyelvünket lógatva loholjunk valaki mellett, azután ve-gyük el a sétabotját, és verjük el vele. A gondoskodás és nagy-lelkűség üdvözlendő, dicséretes jellemvonások - amelyeket el kellene sajátítanunk -, sok társfüggő azonban félreértette a felszólítást: „Adj, amíg nem fáj!" Mi jóval azután is adunk, hogy fáj, nagyon fáj, rendszerint addig, amíg kétrét görnye-dünk a kínoktól. Szép dolog, hogy az ingünket is odaadjuk, de valamit azért hagyjunk meg magunknak is.

Elhiszem, hogy Isten azt szeretné, ha segítenénk embertár-sainkon, s megosztanánk velük az időnket, tehetségünket és pénzünket. Ugyanakkor amondó vagyok, hogy O azt javallja, fakadjon az adakozás önbecsülésből. Hitem szerint az ember-szeretet gyakorlása akkor ér valamit, ha közben jól érezzük magunkat a bőrünkben, jó érzés jótékonykodnunk, és jó szív-vel vagyunk az iránt, akit megsegítettünk. Hiszen Isten vala-mennyiünkben ott lakozik, ezért mindannyiunkhoz szól. Ha nagyon nem szívesen teszünk valamit, hát ne tegyük, legyen mégoly jótékony és emberbaráti cselekedetről is szó. Fontos továbbá, hogy ne olyasmit tegyünk meg másokért, amire ön-maguk is képesek. Embertársaink nem gyámoltalan bébik, ahogyan mi magunk sem vagyunk azok.

113

„Isten úgy rendelkezett, hogy veszítsük el érte az életünket. O hagyta meg, hogy adakozzunk. Nem hinném ugyanakkor, hogy valaha is szándékában volt arra ösztönözni az embere-ket, hogy egészségtelen módon kövessék a Szentírás szavait" -jelenti ki Dániel Johns tisztelendő atya, a stillwaterbeli Szent-háromság evangélikus templom lelkipásztora.

Az adni és segíteni tudás az egészséges életvitel és kapcso-latok nélkülözhetetlen része. Ugyanakkor azt is meg kell ta-nulnunk, mikor ne adjunk, mikor ne adjuk be a derekunkat, s mikor ne tegyünk meg valamit másokért. Ne gondoskodjunk például azokról, akik arra használnak minket, hogy kibújjanak a felelősség alól. Ez sem nekik, sem nekünk nem jó. Vékony vá-lasztóvonal húzódik a segítség és a bántás, a jótékony és a kár-tékony adakozás között. Meg kell tanulnunk különbséget tenni közöttük.

A gondoskodás egyszerre tevékeny cselekedet és magatar-tásforma. Egyesek számára egész életforma. Az én értelmezé-semben szoros kapcsolatban áll a mártíromsággal (márpedig a társfüggőket gyakran vádolják meg ezzel) és a tetszeni akarás-sal (újabb vád). Earnie Larsen szerint a „mártírok csak össze-kuszálják a dolgokat". Ilyenkor vakon hiszünk abban, hogy holmi ismeretlen okból fel kell áldoznunk önmagunk és mások boldogságát olyasvalamiért, ami nem követelne meg áldoza-tot. Szintén Earnie Larsen meglátása, hogy aki folyton tetszeni vágyik, az megbízhatatlan. Az ilyen ember hazudik, és gondvi-selőként egyedül önmagára nincs gondja.

A pátyolgatásban az a legizgalmasabb, amikor abbahagy-hatjuk. Ehhez persze meg kell értenünk a lényegét, és tud-nunk kell, mikor esünk ebbe a hibába.

A mentőakciókat például megtanulhatjuk felismerni. Ta-gadjunk meg minden ilyen akciót. Utasítsuk el, aki a segítsé-günkre kíván sietni. Vállaljuk a felelősséget önmagunkért, és engedjük, hogy mások is így tegyenek. Akár változtatunk ma-gatartásunkon, körülményeinken, viselkedésünkön vagy gon-

114

dolkodásunkon, akár nem, a legemberségesebb, amit tehe-tünk, ha megszabadulunk az áldozattól: önmagunktól.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Ez a feladat időigényes, ám ha a pátyolgatás gondot okoz önnek, elvégzése nagy áttörésnek számít majd. írjon tele egy ív papírt a kötelességeivel. Gondolja végig a munka, a gyermeknevelés, a barátságok és a házastársi, avagy szerel-mi kapcsolatok területét. Most részletesen foglalja írásba az életében szereplő személyek kötelességeit. Amennyiben megosztoznak egy bizonyos kötelességen, tüntesse fel en-nek kívánatos arányát. Ha például a házastársa dolgozik, ön ellenben háztartásbeli vagy részmunkaidős, írja le, hogyan oszlik meg az anyagi és a háztartást illető felelősségvállalá-suk. Meglehet, meglepődik majd, mennyi fölös felelősséget vett a nyakába, és milyen keveset engedett át másoknak. Talán felfedezi, annyira lekötötték mások ügyei, hogy elha-nyagolta tényleges kötelességeit.

2. Ismerkedjék meg a Karpman-féle drámai háromszöggel, gondolja végig, hogyan hat ez az ön életében. Ha a mentő-angyal szerepében találja magát, figyelje meg, milyen han-gulatváltozásokon megy keresztül. Amikor épp neheztel, és úgy érzi, kihasználják, gondolja végig, miféle mentőakció-kat hajtott végre. Gyakorolja e szerep elkerülését: mondjon nemet, amikor nincs valamihez kedve, s csak olyasmibe fogjon, amit ön is akar. Ne találgassa mások kívánságait, ra-gaszkodjon hozzá, hogy mondják meg nyíltan, mit kívánnak öntől. Nyilvánítsa ki ön is egyenesen a kívánságait. Ne vál-lalja magára mások kötelezettségeit. Ha megvonja a támo-gatását azoktól, akik hozzászoktak az ön pátyolgatásához, eleinte haragudni fognak vagy bosszankodnak. Elvégre is ön felborította a dolgok szokásos menetét. Mindez több fá-radozást jelent a számukra, és immáron ki sem használhat-ják önt. Magyarázza el nekik a helyzetet. Engedje, hogy fe-

115

lelősséget vállaljanak a saját érzéseikért. Később talán még megköszönik önnek. Könnyen meglehet, hogy meg is lepik majd, néha éppen azok a legtalpraesettebbek, akikről a leg-kevésbé gondoltuk, hogy gondoskodni tudnak magukról. Miért is ne tudnának, ha magukra hagyjuk őket?

9

Belső függetlenség

- Mi a baj velem? - kérdezte. - Valóban arra van szüksé-gem, hogy egy hulla feküdjék az ágyamban? Csak így ér-zem jól magam?

- ALICE B . , TÁRSFÜGGŐ, EGY ALKOHOLISTA FELESÉGE

- Én csak akkor érzem magam önállónak, amikor van valakim - mondta egyszer egy rendőrnő, aki több érzelmileg zavart fér-fival járt egymás után.

- A férjem tíz éven keresztül részegen hevert a szófán, és egy fityinget sem hozott haza - mesélte egy másik hölgy, egy nagy humánszolgáltató vállalat vezetője. - Kinek van erre szüksége? Nekem azonban végig „kell" csinálnom - válaszolta meg a saját kérdését. - De hát miért? És ugyan minek?

Egyik délután felhívott egy hölgy, aki nemrég lépett be az Al-Anonbe. Férjezett volt, és részmunkaidős ápolónőként dol-gozott. O vezette a háztartást, ő intézte még a javításokat is, és ő vállalta a gyermeknevelés minden gondját (két fia volt).

- El szeretnék válni a férjemtől - zokogta. - Nem tudom többé elviselni az iszákosságát. De kérem, mondja meg, mit gondol, meg tudok én állni a saját lábamon?

A szavak változnak, a lényeg azonban ugyanaz marad. „Nem élek vele boldogan, de nélküle sem tudnék meglenni. Valamiért nincs elég erő bennem, hogy szembenézzek a ma-gánnyal, amellyel pedig minden élő embernek szembe kell néznie, ha épp nem futamodik meg e feladattól, attól, hogy végső soron egyedül én vagyok felelős önmagamért. Ugyanak-kor nem hiszem, hogy én erre képes volnék. Abban sem va-gyok biztos, hogy akarom-e. Szükségem van valakire, bárkire,

117

aki elfeledteti velem ezt a végső magányosságot. Nem számít, milyen áron."

Colette Downing is írt erről a gondolkodásmódról a Cinderella Complex című könyvében. Penelope Rusianoff szin-tén megvitatta a Why Do I Think Fm Nothing Without a Man? című munkájában. Jómagam pedig rengetegszer beszéltem a témáról.

Akár gyengének és gyámoltalannak, akár erősnek és küzdő-képesnek tűnik a társfüggő, a többség mégiscsak ijedt, nyűgös, sérthető gyerek, aki kétségbeesetten vágyik a szeretetre.

Ez a bennünk élő gyermek úgy hiszi, hogy minket nem le-het szeretni, és soha nem talál vigaszra, érzelmi támaszra. Né-ha azonban a kelleténél is jobban kétségbeesik. Igen, cserben-hagytak minket, a valóságban és lelkileg is. Elutasították a sze-retetünket. Bántalmaztak, kihasználtak. Soha nem voltak ott, amikor szükségünk volt rájuk, meg sem hallották és látták, mi-re vágyunk. Ezért kezdjük azt hinni, hogy ez mindig is így lesz. Sokan közülünk úgy gondolják, Isten is elhagyta őket.

Pedig mi mindig ott voltunk, amikor segíteni kellett. A leg-többen kétségbeesetten vágyunk végre igazi támaszra. Szüksé-günk van valakire, bárkire, aki megment a magány, az elidege-nedés és a szenvedés szakadékától. Ezt a szenvedést magunkban hordozzuk. Gyengének és bizonytalannak érezzük magunkat, ezzel szemben másokat erősnek és magabiztosnak látunk. Talán tudnak valami titkot, és attól ilyenek. Ezért aztán függő helyzet-be kerülünk tőlük. Függhetünk szeretőktől, házastársaktól, ba-rátoktól, szülőktől vagy gyermekeinktől. Már a jelenlétük nélkül sem tudunk meglenni. Az is jólesik, hogy szükségük van ránk. Függeni kezdünk a szeretetüktől, akkor is, ha titkon úgy érez-zük, soha nem kapjunk meg igazán, hisz a lelkünk mélyén úgy véljük, minket nem lehet szeretni. Eddig soha senki nem szere-tett úgy bennünket, hogy odafigyelt volna ránk.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a társfüggők szere-tetéhsége kivételes jelenség. Az emberek többsége szerelmet

118

akar, társra, barátokra, szeretetre és elismerésre vágyik. Ezek természetes és egészséges vágyak. Bizonyos mértékű érzelmi függés az összes párkapcsolatban jelen van, még a legegészsé-gesebbekben is.1 Sokakkal ellentétben azonban nekünk égető szükségünk van mások közelségére, olyannyira, hogy ez a sür-gető szükség irányítja tetteinket.

Márpedig ha túlontúl alárendeljük magunkat másoknak, abból semmi jó nem származik. Ezzel másokat teszünk meg boldogságunk letéteményeseivé. Én úgy vélem, hogy a társ-függőség kulcsa az, hogy másokban élünk, ennek pedig érzel-mi bizonytalanságunk a legfőbb oka. A szüntelen megfelelni vágyás ugyanebből a bizonytalanságból fakad. Úgy képzeljük, hogy mások tudják a varázsszót, nem mi. Ok érzik jól magukat a bőrükben, mi nem. Minél kevesebb jót lelünk fel önmagunk-ban, annál inkább másokban keressük. Ok birtokolják mind-ezt, mi kisemmizettek vagyunk. A mi létezésünk senkinek nem fontos. Olyan sokszor becsaptak és elhanyagoltak minket, hogy ugyanezt tesszük önmagunkkal.

Az emberi közelség utáni felfokozott vágyakozás s ezzel együtt annak tudata, hogy minket nem lehet szeretni, és sen-kiben nem bízhatunk meg, mélyen beleivódhat az emberi lé-lekbe. Néha azt képzeljük, cserbenhagytak minket, pedig nem is ez a helyzet. Égető vágyunk a közelségre megzavarja ítélőké-pességünket, és nem látjuk a szeretetet, pedig jelen van.

Persze úgy, ahogyan azt mi elképzeljük, senki nem állhat a rendelkezésünkre: nem szív minket magába, nem pátyolgat, mint a gyermeket; nem tesz minket jóvá és teljessé.

Oly sokat várunk az emberi kapcsolatoktól, hogy végül na-gyon kevéssel is megelégszünk. Talán függővé válunk zavart személyiségű, problémás emberektől: alkoholistáktól és ha-sonlóktól. Akár olyanoktól is, akiket nem is kedvelünk vagy szeretünk különösképpen. Néha olyan égetően szükségünk van valakire, hogy szinte bárkivel kiegyezünk. Olyanokra le-lünk így, akik nem törődnek a vágyainkkal, nem figyelnek oda

119

ránk. Megint olyan helyzetben találjuk hát magunkat, hogy akit kiválasztottunk, sehogyan sem lesz a támaszunk, pedig ez a legfőbb kívánságunk.

Akár meg is győzzük magunkat, hogy nem tudunk élni az illető nélkül, hogy elhervadunk és meghalunk, ha ő távozik az életünkből. Ha alkoholistáról vagy mélyen zavart személyiség-ről van szó, elnézzük neki iszákosságát és őrültségét, csak hogy megtartsuk magunknak, ekképpen védelmezve meg érzelmi biztonságunk forrását. Oly sokra vágyunk, hogy a végén igen kevéssel is beérjük. Elvárásainkat mélyen az átlag alá szállít-juk. így esünk újra meg újra csapdába.

„...Szó sincs többé Camelotról*. Már a személyességről sincs - írta Janet Geringer Woititz a Co-Dependency, An Emer-ging Issue című tanulmánykötet egyik értekezésében. - Bizarr torzulás ez. Azért maradok, mert... »végtére is nem üt meg«, »nem járja a kocsmákat«, »nem vesztette el az állását«. Mi min-dent veszünk természetesnek mi, szegény nyomorultak! Még ha a legrosszabb válik is valóra! Még ha ver is minket. Még ha a kocsmákat járja is. Még ha munkanélküli is. Ön ennek elle-nére felkiált: »De hát szeretem!« Mire én meg szoktam kérdez-ni: »Mondja, mi benne a szeretnivaló?« Ilyenkor rendszerint hallgatás a válasz. A függő ugyan hallgat, de az érzelmi csapda fogva tartó ereje nagyobb már, mint az ész szava."2

Nem azt állítom ezzel, hogy minden meghitt kapcsolatunk belső bizonytalanságon és függőségen alapul. Szó mi szó, a szerelem erősebb a józan észnél, és néha ez így is van jól. Ezért ha alkoholistát szeretünk, és ki akarunk tartani mellette, hát szeressük továbbra is, ha törik, ha szakad. Ugyanakkor az ér-zelmi bizonytalanság hajtóereje túltehet a szerelem erején. Ha nem bízunk eléggé önmagunkban, és nincs belső tartásunk, csapdába eshetünk.3 Meglehet, félünk lezárni olyan kapcsola-

* Camelot az Arthur-mondakör mitikus birodalmának szíve, a soktornyú vá-ros, amely az egyetértés, a becsület és a bátorság jelképe - a Szerk.

120

tokát, amelyek kilátástalanok és kártékonyak. Talán engedjük, hogy a szerelmünk bántson és bántalmazzon, ez pedig soha nem szolgálja az érdekünket.

A csapdába esett ember kiutat keres. A kapcsolatok csapdá-jában vergődő társfüggők is nagy valószínűséggel a menekü-lést tervezgetik. Néha a kiút egészséges és helyeslendő. Meg-tesszük például az első lépéseket az érzelmi és anyagi függet-lenség felé. Az undependence (nem-függés) kifejezést Penelope Russianoff használta könyvében annak az egészséges egyensú-lyi állapotnak a jellemzésére, amikor engedünk természetes, az emberi közelségre és a szeretetre irányuló emberi vágyaink-nak, ugyanakkor vigyázunk, nehogy kártékonyán függő hely-zetbe kerüljünk társunktól.

Talán visszaülünk az iskolapadba, munkába állunk, vagy olyan célokat tűzünk magunk elé, amelyek szabaddá tesznek. Rendszerint már akkor elkezdődik ez a folyamat, amikor még betegei vagyunk egy kapcsolatnak. Akad azonban olyan társ-függő is, aki rossz irányba menekül. Például ivászattal és dro-gokkal is megpróbálhat kiszabadulni börtönéből. Esetleg mun-kamániássá válik. Ujabb érzelmi függőséghez láncolja magát, mondjuk, egy másik alkoholistával. Azaz csöbörből vödörbe kerül. Sok társfüggő öngyilkosságon gondolkodik. Néhányuk számára csak a halál vethet véget annak az iszonyú kapcsolat-nak, amelyben gyötrődnek.

Az érzelmi függőség és megbéklyózottság érzése a menthe-tő kapcsolatokat is leterheli. Még egy jó kapcsolatban is érez-hetjük magunkat bizonytalanul, ezért nem tartunk távolságot, és nem gondoskodunk magunkról. Ezzel a másikat ugyanúgy fojtogatjuk, mint önmagunkat. Ha ráakaszkodunk a társunkra, okvetlenül észre fogja venni. Az ilyesmit nem lehet eltitkolni.

Szögezzük le egyszer s mindenkorra: a túlzott függőség megöli a szerelmet. Az olyan kapcsolat, amelynek nem szere-lem, hanem érzelmi bizonytalanság és függés az alapja, rend-kívül kártékony, és nem is működik. Nemcsak magunknak ár-

121

tunk vele, de a másikat is elijesztjük, vagy azt vonzzuk ma-gunkhoz, akit nem kellene. A végén megint csak ott tartunk, hogy valódi szükségleteinkre senki sem figyel oda. Közben persze ezek a szükségletek is egyre nagyobbak és kielégítetle-nebbek lesznek. Kétségbeesésünk ezzel arányosan nő. Egész életünket a másik köré szőjük, így próbáljuk megvédelmezni biztonságunk és boldogságunk forrását. Ehhez le kell monda-nunk a saját életünkről. A végén persze megharagszunk a tár-sunkra, aki kedvére irányít minket. Függünk tőle. Azért harag-szunk és neheztelünk rá, mert ő ural minket, rajta csüggünk, neki adjuk át minden jogunkat, ő rendelkezik felettünk.4

A kétségbeesés és a függés egyéb kockázatokkal is jár. Ha engedjük, hogy a kétségbeesés szóljon bele a választásainkba, óhatatlanul kitesszük magunkat a nemi betegségek - herpesz és AIDS (szerzett immunhiányos betegség) - veszélyének. Nem biztonságos, ha ennyire elveszítjük önmagunkat az intim kapcsolatokban.

Néha magunkat is becsapjuk, csak ne kelljen szembenéz-nünk a függőségünkkel. Ilyen trükk, ha istenítjük a párunkat, jegyzi meg Colette Downing („O egy lángész, ezért tartok ki mellette"). Máskor épp a lekicsinyléssel érünk célt („Nagy gye-rek. A férfiak nem tudnak vigyázni magukra"). A függők ked-venc trükkje mégis a pátyolgatás. Dowling felsorakoztatja eze-ket a taktikákat The Cinderella Complex című könyvében, s töb-bek között Madelaine esetét idézi példának. Ez a hölgy erőnek erejével vonta ki magát egy kártékony kapcsolatból, amely al-koholista férjéhez, Mannyhez fűzte.

Ez a függő személyiség legvégső trükkje: hinni abban, hogy gondoskodnunk kell a másikról, felelősséggel tartozunk érte. Madelaine-t mindig jobban izgatta a férje sorsa, mint a sajátja. Mindaddig, amíg rá figyelt - az ő henyeségére, határozatlansá-gára, italozására -, amíg „kettejük" számára ötölt ki megoldá-sokat, nem kellett önmagába néznie. Ezért került huszonkét

122

évébe annak felismerése, hogy ha úgy folynak tovább a dol-gok, ahogyan addig, bizony pórul jár. Úgy végzi, hogy soha nem volt saját életei

Tizennyolc esztendős korától a negyvenedik életéve betöl-téséig Madelaine Boroff a férjébe kapaszkodott. Igyekezett el-hitetni magával, hogy minden a legnagyobb rendben van, hogy a férje előbb-utóbb jó útra tér, ő pedig egy szép napon szabad lesz, hogy békés, kreatív belső életet éljen.

Huszonkét éven keresztül hazugságban élt. Nem akart ő semmi rosszat, csak éppen túl gyáva volt az élethez, ezért há-tat fordított az igazságnak.

Elete bővelkedett drámai fordulatokban, annak belső dina-mikája mégis meglehetősen ismerős. Az engedékenység, ame-lyet férje iránt tanúsított; a képtelenség, hogy kiszakadjon egy kimerítő, emésztő kapcsolatból - még gondolni sem tudott er-re -, e jellemvonások a lelki függésben élő nők sajátjai.5

Miért tesszük ezt magunkkal? Miért vagyunk annyira bizonyta-lanok és sérülékenyek, hogy képtelenek vagyunk a saját életün-ket élni? Miért vagyunk ilyenek, amikor pedig az a puszta tény, hogy mindezt végigcsináltuk és túléltük, erőnket és rátermett-ségünket bizonyítja? Miért nem bízunk magunkban? Miért ké-telkedünk abban, hogy gondoskodni tudunk magunkról, amikor az egész környezetünkről mi gondoskodunk? Mi a baj velünk?

Sokan közülünk gyermekkorunkban tanultuk meg ezeket a viselkedésmintákat. Valaki, aki nagyon fontos volt az életünk-ben, nem tudta megadni nekünk azt a szeretetet, elismerést és érzelmi biztonságot, amire szükségünk volt. Ezért úgy éltünk, ahogyan tudtunk, miközben továbbra is habozva és kétség-beesetten kutattunk valami után, ami soha nem jutott osztály-részünkül. Néhányan a mai napig fejjel mennek a falnak, hogy megkapják azt a szeretetet, amelyet apa és anya képtelen volt megadni. Ördögi kör, amelyből egyszer végre ki kell szakad-nunk. A múltat pedig le kell zárnunk, mindörökre.

123

Talán azt tanultuk, hogy ne bízzunk meg önmagunkban. Ez történik, amikor egy érzés támad bennünk, de mások azt mondják, helytelen így érezni. Vagy amikor hazugsággal és kö-vetkezetlenséggel találjuk szemben magukat, mire azt halljuk, mi vagyunk a bolondok. Elveszítjük tehát a hitünket lényünk ama mély és fontos összetevőjében, amely érez és megérez, s biztonsággal igazodik el az élet dolgaiban. Rövidesen el is hisz-szük, amit hallunk magunkról; azaz, hogy nincs ki a négy kere-künk, megbízhatatlanok és mindenestől gyanús alakok va-gyunk. Körülnézve hiába látunk beteg, zűrös, felelőtlen embe-reket magunk körül, azt gondoljuk róluk: „Velük minden rendben van. Nem lehet másként. Hiszen ezt mondták. Velem viszont valami alapvető baj van." Elhagyjuk hát magunkat, és elveszítjük a hitünket abban, hogy meg tudunk állni a saját lá-bunkon.

Némelyik nő eleve függeni tanult. Azt sulykolták belé, hogy másoknak rendelje alá az életét, hogy másnak adja át a gondvi-selő szerepét. Hiába a nőmozgalmak, sok nő legbelül fél, hogy egyedül marad.6 Amúgy nem csupán a nők ilyen bátortalanok. Hiszen mindenki esendő.

Olyanok is akadnak közöttünk, akiknek felnőtt korukig nem sérült az érzelmi életük, akkor azonban felfedezték, hogy alko-holistával élnek együtt. Semmi sem rombolja le gyorsabban az érzelmi biztonságot, mint amikor alkoholistát vagy más szenve-délybeteget szeretünk. Ezek a betegségek megkövetelik, hogy köréjük szervezzük az életünket. Mindennek zűrzavar, káosz és kétségbeesés a következménye. Még a legegészségesebb em-ber is kételkedni kezd magában, ha alkoholistával él együtt. A szerelem eltűnik, és óhatatlanul bekövetkezik az elhidegü-lés. Közben az érzelmi űr egyre nagyobb lesz, és persze ezzel együtt az öngyötrő kételyek is megsokasodnak. Az alkoholiz-mus érzelmileg ingatag embereket termel. Áldozatot farag be-lőlünk - a részeges félből és józan környezetéből egyaránt -, mi pedig kételkedni kezdünk tulajdon önállóságunkban.

124

Ha bármely okból úgy hiszik, hogy képtelenek megállni a saját lábukon, jó hírem van. Ez a könyv arról szól, hogyan ve-gyük a kezünkbe sorsunk irányítását. Ez a tárgya ennek a feje-zetnek is. Nem vagyunk magatehetetlen áldozatok. Nem olyan nehéz, és nem lehet olyan ijesztő, hogy önmagunk legyünk, és felelősséget vállaljunk önmagunkért. Igenis van annyi erőnk, hogy meg tudjunk birkózni az élet nehézségeivel. Nem kötele-ző függenünk a környezetünktől. Nem vagyunk összenőve sen-kivel, nem vagyunk sziámi ikrek. Egy hölgy így beszélt erről: „Évekig azt mondogattam magamnak, nem tudok élni az aktu-ális kedvesem nélkül. Tévedtem. Négy férjem volt. Mind a négy halott, én azonban élek." Ha megértjük, hogy igenis meg tudunk lenni a társunk nélkül, az még nem jelenti azt, hogy nélküle is kell élnünk, mindamellett ez a felismerés felszabadí-tóan hathat, s mi talán megtanulunk úgy szeretni, hogy az mindkét félnek jó legyen.

Hadd mondjam el, ami még „mellékesen" idetartozik. Sem-mi rejtélyes nincs benne, sőt könnyű dolog egyik napról a má-sikra függetlenné válni.

Mindenekelőtt az érzelmi biztonság és a jelenlegi bizonyta-lan helyzetünk az, amit döntéseinkben figyelembe kell ven-nünk. Néha érzelmileg és anyagilag is függő helyzetbe kerü-lünk valakitől, azaz két - egymással összefüggő vagy egymástól független - gonddal szembesülünk.7 Egyiket se vegyük könnye-dén; mindkettő komoly megfontolást igényel. Sem a szavaim, sem a reményeink nem csökkentik e tények jelentőségét. Ha akár érzelmileg, akár anyagilag függünk, ez bizony szigorú tény, és a tényeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mégis hi-szek abban, hogy törekedhetünk az önállóságra. És tudva tu-dom, igenis kiharcolhatjuk magunknak, ha nagyon akarjuk.

íme néhány ötlet, amelyet talán felhasználhatnak:

1. A lehetőségekhez képest zárjuk le a gyermekkori sérüléseket. Gyászoljuk meg akkori veszteségeinket. Gondoljuk végig, miként

125

befolyásolja jelenlegi tetteinket az, amit a gyermekkorunkból ma-gunkkal hurcolunk.

Egyik páciensem, aki balszerencséjére kétszer is alkoholista partnert fogott ki, a következőt mesélte nekem. Az apja akkor hagyta ott a családot, amikor ő ötéves volt. Ez alatt az idő alatt szinte folyamatosan ivott. Bár ugyanabban a városban laktak, csak ritkán látta az apját, miután elköltözött. A szülők válása után néhányszor meglátogatta ugyan, ennek a kapcsolatnak azonban nem volt semmi tartalma. Ahogy a lány felnőtt, idő-ről időre felhívta az apját, hogy beszámoljon élete fontos ese-ményeiről: az érettségijéről, a házasságáról, első gyermeke születéséről, válásáról, újabb házasságáról és a második ter-hességéről. Valahányszor felhívta, az apja öt percet beszélt ve-le, bizonytalan ígéretet tett, hogy egyszer majd meglátogatja, aztán letette a kagylót. Páciensem nem sértődött meg különö-sebben. Valójában ezt is várta tőle, hiszen soha nem állt mel-lette támaszként. Szemlátomást nem is volt szándékában; nem vett részt ebben a kapcsolatban. Puszta szavakon kívül tőle semmi egyébre nem lehetett számítani. Mindez hozzátarto-zott az élet tényeihez, és nem hozta ki a sodrából a páciense-met, aki úgy tudta magáról, hogy már beletörődött az apja al-koholizmusába, sőt, fel is dolgozta azt. így ment ez évekig, és ezek alatt az évek alatt a hölgy saját alkoholista partnereivel vesződött.

Egyik este - épp újabb válása kellős közepén tartott - csen-gett a telefon. Az apja volt az. Először fordult elő, hogy ő kez-deményezte a beszélgetést. A lánya szíve csaknem kiugrott a helyéről. Az apa a hogylétéről és a családjáról kérdezősködött - ez is új volt. Épp amikor a lány azt fontolgatta, szóba hozza-e a válását - ó, hogy vágyott apja vigasztaló szavaira! -, a férfi si-ránkozni kezdett. Bezárták egy pszichiátriai osztályra, nincse-nek jogai, az egész méltánytalan, nem tudna-e közbenjárni ér-te? Ezt hallva, a lánya gyorsan befejezte a beszélgetést, letette a kagylót, leült a padlóra, és szitkozódni kezdett.

126

- Emlékszem, ahogy ott ültem a padlón, és azt sikoltottam: „Soha nem álltál mellém. Soha. Most pedig szükségem volna rád. Egyetlen egyszer engedtem ezt meg magamnak, és most is cserbenhagytál. Ehelyett azt kívánnád, hogy én gondoskodjam rólad..." Amikor aztán abbahagytam a sírást, furcsa béke szállt meg. Azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, amikor megen-gedtem magamnak, hogy szomorkodjam vagy dühöngjek az apám miatt. Az elkövetkező hetekben azután megértettem; tényleg megértettem. Hát persze, hogy soha nem volt a táma-szom. Hiszen alkoholista. Senki nem számíthatott rá, őt magát is beleértve. Arra is rájöttem közben, hogy a magamra erőltetett keménység máza alatt mennyire fáj ez a szeretethiány. Valahol mélyen azt az álmot szőttem, hogy a messze távolból szeret az apám. Szeret, és ha megtagad, az az én hibám. Valami baj van hát velem. Mostanra ráébredtem az igazságra. Nem arról van szó, hogy nem vagyok szerethető. Nem én rontottam el a kap-csolatunkat, bár tudtam, hogy én is elkövettem hibákat. Nem én, hanem ő volt mindennek az oka... Valami történt velem ez után a felismerés után Többé nincs szükségem arra, hogy egy alkoholista szeretetéért kuncsorogjak. Az igazság felszabadított.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ennek a hölgynek minden gondja egy csapásra megoldódott a felismerés fényé-ben és a gyászmunka végeztével. Talán vannak ennek még ál-lomásai, emellett társfüggőségével is le kell számolnia. Mégis úgy hiszem, a történtek a segítségére voltak.

2. Dédelgessük a bennünk élő ijedt, szeretetéhes gyermeket. Ez a gyermek soha nem tűnik el teljesen, még a legönállóbb felnőttben sem. Az érzelmi ráhatások sírásra késztethetik, s a legváratlanabb pillanatokban léphet elő, hogy a figyelmünket követelje.

Volt egy álmom, amely alátámasztja a fenti gondolatot. Al-momban egy kilencéves kislányt napokra egyedül hagyott az anyukája. A gyermek felügyelet nélkül, késő éjjel kóborolt a környéken. Nem keveredett komoly bajba, csak az unalmát

127

akarta elűzni. Szemlátomást keresett valamit. Legfőképpen pedig félt sötétedés után egyedül maradni az üres házban. Ez a magány túl ijesztő volt. Amikor az anya végül hazatért, a szomszédok elpanaszolták, hogy a lánya őrizetlenül csatangol. Az anya megharagudott a kicsire, és kiabálni kezdett vele:

- Nem megmondtam, hogy maradj otthon, amíg távol va-gyok? Nem megmondtam, hogy ne kavarj bajt? - sikoltozta.

A kislány egy szót sem szólt, nem is sírt. Csak állt ott lesü-tött szemmel, és csöndesen így felelt:

- Azt hiszem, fáj a gyomrom. Ne bántsunk egy sérülékeny gyermeket, csak mert fél egyedül

maradni a sötétben. Nem kell, hogy ő mondja meg, mit hogyan csináljunk, de nem hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül a létezé-sét. Hallgassuk meg, figyeljünk rá. Hadd sírja ki magát, ha ennek érzi szükségét. Vigasztaljuk meg. Találjuk ki, mi a kívánsága.

3. Ne keressük tovább másokban a boldogságot. Örömeink és jólé-tünkforrása nem bennük, hanem bennünk, magunkban lakozik. Tanuljuk meg felismerni ezt a forrást.

Ne másokra figyeljünk, elégedjünk meg önmagunkkal. Ne vár-juk el a külvilág jóváhagyását és dicséretét. Senkinek az elismeré-sére nincs szükségünk, de a saját magunkéra nagyon is van. Pon-tosan annyi esélyünk nyílik a boldogságra, mint bárki másnak. Találjuk meg és ápolgassuk belső békénket, derűnket és önbecsü-lésünket. A kapcsolatok segíthetnek, de ez nem lehet boldogsá-gunk záloga. Alapozzuk önmagunkra érzelmi biztonságunkat.

4. Tanuljunk meg önmagunkra támaszkodni. Talán mások nem álltak mellénk, amikor kellett volna, mi azonban elkezdhetünk a támaszai lenni önmagunknak.

Ne mondjunk le többé magunkról, a szükségleteinkről, kí-vánságainkról, érzéseinkről, az életünkről - semmiről, ami hozzánk tartozik. Vállaljuk önmagunkat. Megbízhatunk ma-gunkban. Képesek vagyunk kezelni az eseményeket, megbir-

128

kózni a problémákkal, érzésekkel, amelyeket az élet elénk so-dor. Megbízhatunk az érzéseinkben és az ítéleteinkben. Meg tudjuk oldani a problémákat. Még a megoldatlan problémák-kal is együtt tudunk élni. Meg kell bíznunk abban a személy-ben, akitől most tanulunk függeni: önmagunkban.

5. Istenben szintén megbízhatunk. Ő mindig ott van, amikor hív-juk, és gondot visel ránk. Hitünk mély érzelmi biztonságot adhat.

Hadd szolgáljak ismét egy példával. Egyik este a házunk mögötti közön kellett végigmennem az autómhoz. Gyanús kör-nyéken laktunk, ezért megkértem a férjemet, figyeljen a máso-dik emeleti ablakból, nem esik-e bántódásom. O beleegyezett. Ahogy otthonom biztonságát odahagyva lépkedtem a sötét-ben, félni kezdtem. Megfordultam, és megláttam a férjemet az ablakban. Onnan tartott szemmel, vigyázott rám. Abban a pil-lanatban elpárolgott a félelmem, és tökéletes biztonságban éreztem magam. Akkor jutott eszembe, hogy olyan ez, mint az istenhit, amely ugyanezt a biztonságérzetet nyújtja. Igen, O a gondunkat viseli, és én ilyen biztonságra törekszem.

Némelyik társfüggő úgy gondolja, Isten magára hagyta. Hisz annyit szenvedtünk. Oly sokáig nem törődött velünk a kutya sem, hogy joggal kiálthatjuk: „Hová lettél, Uram? Hová mentél? Miért engedted, hogy mindez megtörténjen? Miért nem segítesz? Miért hagytál el engem?"

Nem, Isten nem hagyott el minket. Mi hagytuk cserben ön-magunkat. O változatlanul ott van a számunkra, és gondot vi-sel ránk. Ugyanakkor elvárja tőlünk, hogy mi is tegyünk vala-mit, működjünk együtt vele.

6. Vetkőzzük le függőségünket. Vizsgáljuk meg, mennyiben füg-günk környezetünktől érzelmileg és anyagilag.

Kezdjünk el önmagunkkal is gondolni, akár olyan kapcso-latban élünk, amelyet folytatni kívánunk, akár a szakítást fon-tolgatjuk. Cinderella Complex című könyvében Colette Dowling

129

„bátor sérülékenységet" javasol ehhez a lépéshez.8 Azaz, ha fé-lünk is, így kell tennünk.

Éljük át érzéseinket, beszéljük ki magunkból a félelmeinket, fogadjuk el önmagunkat és jelen helyzetünket, aztán induljunk el a belső függetlenség rögös útján. Igenis meg tudjuk csinálni. A függés felszámolásához nem szükséges végig erősnek len-nünk. Valószínűleg félünk, gyengének érezzük majd magunkat, és reménytelennek látjuk a helyzetünket. Ez tökéletesen rend-jén van, akár még egészséges is. Az igazi erőt abból meríthet-jük, ha átéljük érzéseinket, nem pedig abból, ha semmibe vesz-szük őket. Nem az az erős, aki mindig erősnek mutatkozik, ha-nem aki alkalomadtán beismeri gyengeségét és sebezhetőségét.

Sokan közülünk ismerik a végtelenre nyúló éjszakákat, amikor nem jön álom az ember szemére. Sokan átélték már a bizonyta-lanság és a magány érzését, az égető fájdalmat, amikor annyi mindenre vágynánk, és senki nem hederít ránk. Néha bizony rö-gös út ez, és sehol egy reménysugár, amely megnyugtatná a szí-vünket. Nem érzünk mást, mint félelmet; nem látunk mást, csak sötétet. Egyik este éppen ilyen időben ültem a volán mögött. Nem szeretek vezetni, kiváltképp rossz időben. Alig láttam az utat, a fényszóró mindössze néhány métert világított be előttem. Közel álltam a pánikhoz. Bármi megtörténhet, ha így, félvakon vezetek! Aztán megnyugtató gondolatom támadt. Igaz ugyan, hogy csak néhány méterrel látok előre, ám ez a pár méter mindig ott van előttem. Nem éppen eszményi helyzet, meg kell hagyni, ám ha összeszedem magam, gondoltam, ép bőrrel megúszhatom.

Ön is átvészelheti a hasonlóan rázós helyzeteket. Bízzon magában, és vigyázzon magára! És bízzon Istenben! Mindig ott lesz ön előtt az az életmentő néhány méter.

Egyszerre mindig csak egy napunkkal törődjünk.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Vizsgálja meg az alábbi jellemzőket, s döntse el, függő vagy egészséges párkapcsolatban él-e:

130

JELLEMZŐK

SZERETET FÜGGÉS (ZÁRT RENDSZER) (NYÍLT RENDSZER)

Van mozgástér a fejlődésre, párunk fejlődését is kívánjuk.

Eltérő érdeklődések és baráti kör, értékes külső kapcsola-tok.

Mindkét fél biztos önnön ér-tékeiben, s belső gyarapodás-ra biztatja társát.

Bizalom, nyitottság.

A felek vigyáznak egymás emberi méltóságára.

Kockázatvállalás, szembené-zés a valósággal.

Függő kapcsolat, amelyet a biztonság és a kényelem irá-nyít. A szükséget és a szenve-délyt az érintettek szerelem-nek hiszik, holott valójában félelem, bizonytalanság és magány uralja.

A pár csak egymásnak él, el-hanyagolja a régi barátokat és érdeklődési kört.

A felek egymás viselkedésé-vel foglalkoznak. Önértékelé-sük a másik elismerésétől függ.

Folyton újratermelődő félté-kenység, félelmek és versen-gés.

Az egyik fél felfüggeszti igé-nyeit a másik kedvéért, s megtanulja a lemondást.

A cél a tökéletes sérthetetlen-ség, minden kockázat kikü-szöbölése.

131

Mozgástér a kapcsolat elmé-lyítésére, az érzések megta-pasztalására.

A felek élvezni tudják az egyedüllétet.

Ismétlődő, ritualizált cselek-vések.

Nem tudják elviselni az elvá-lást (viszály idején sem), s csak még szorosabban ka-paszkodnak egymásba. Távol-lét esetén elvonási tünetek -étvágytalanság, nyugtalanság, csüggedés, zavart gyötrődés -lesznek úrrá rajtuk.

SZAKÍTÁS

Az önbecsülés feladása nélkül fogadják el.

A felek a legjobbat kívánják egymásnak, s később is meg-maradnak barátoknak.

Értéktelennek érzik magukat, a szakítás gyakran egyoldalú döntés.

A kapcsolat erőszakos lezárá-sa, nemegyszer gyűlölködés-sel. A felek szándékosan fáj-dalmat okoznak egymásnak, vagy mesterkedni kezdenek a másik visszaszerzésére.

EGYOLDALÚ FÜGGÉS

A valóság tagadása, ábrándvi- A függő önmagán kívül keresi lágba menekülés, a másik ér- a megoldást: iváshoz, szerető-zéseinek túlbecsülése. höz menekül, változtat az

élethelyzetén.9

132

Í O

Éljük a magunk életét!

Élni és élni hagyni! - A TIZENKÉT LÉPÉSES PROGRAM JELSZAVA

Mondandóm lényege változatlan e könyv lapjain: nézetem sze-rint a legbiztosabb módja annak, hogy a bolondokházába kerül-jünk, ha folyvást mások dolgaival foglalkozunk. Ezt az arany-igazságot megfordítva: az egészséghez és boldogsághoz vezető leg-rövidebb út az, ha a magunk háza tája előtt söprögetünk.

Sok fogalmat és gondolatot megbeszéltünk már ezzel kap-csolatban. Megvizsgáltuk a társfüggőségre jellemző reakciókat. Azt is megtanultuk, miként reagálhatunk egészségesen, távol-ságot tartva. Mi marad azonban azután, hogy kiszabadultunk mások szorításából? Pusztán önmagunkra hagyatkozhatunk.

Emlékszem a napra, amikor szembenéztem ezzel az igaz-sággal. Jó ideje másokat hibáztattam saját balsorsomért. „Te vagy az oka annak, hogy ide jutottam - sikoltottam. - Nézd, mit tettél a perceimmel, az óráimmal, az életemmel!" Miután azonban megtanultam távolságot tartani, s felelősséget vállal-tam önmagamért, rájöttem, hogy nem okolhatok senki mást a helyzetemért, sőt ezek a vádaskodások éppenséggel ürügyül is kínálkoznak. Ezzel együtt is reménytelennek tetszett azonban a jelen és a jövő, az egész sorsom.

Az ilyen élet nem túlságosan lelkesítő. Meglehet, annyira el voltunk foglalva másokkal, hogy elfeledkeztünk az élet köny-nyen megszerezhető, csöndes örömeiről.

Gyötrelmeink közepette azt gondoljuk, nincs is saját éle-tünk, nem látunk túl a kínjainkon. Márpedig ez így nem igaz. Többek vagyunk, többek lehetünk a gondjainknál.1 Jó, eddig

133

/

sokat szenvedtünk, de ennek nem kell mindig így lennie. Es nem is lesz, ha megváltozunk. Nem csak rózsák szegélyezik az utunkat, de még a rózsa mellett is számíthatunk tövisekre. Ám fejlődhetünk, és fejlődnünk is kell. Ahogy egyik barátom szok-ta mondani: „Legyen életed!"

Némelyik társfüggő erre azt mondhatja, az az élet, amely-ben nincs izgalom, nincs jövő és cél, meg sem érdemli, hogy él-jük. Ez így nem igaz. Hiszem és vallom, hogy mindenki számá-ra létezik értelmes életcél, és ez nem az, hogy gépies függelé-kek, kézre eső kellékek legyünk. Úgy vélem, akkor érzünk rá ennek az ízére, ha a kezünkbe vesszük saját sorsunk irányítá-sát. Ilyenkor már együttműködünk az élettel, s megnyílunk a bennünk lakozó, s a számunkra tartogatott sok-sok jó előtt.2

Végig e könyv lapjain többször beszéltem az önmagunkról való gondoskodásról. Nos, sokan élnek vissza ezzel a gondolat-tal. Nemritkán olyanok hangoztatták előttem, akik arra hasz-nálták, hogy rákényszerítsék az akaratukat másokra, hogy ön-magukon kívül senki másra ne figyeljenek. Például: „Ugyan nem hívtál meg, de az öt gyerekkel meg a macskával beugrot-tunk. Úgy egy hétre maradunk! Kicsit magamról is gondos-kodnom kell." Használták aztán ezt a kifejezést azok is, akik ül-dözőbe vettek vagy büntettek másokat, ahelyett hogy feldol-gozták volna a haragjukat. Például: „Egész nap szekálni foglak, mert nem azt tetted, amit elvártam tőled. Ne haragudj, de hát magamról is gondoskodnom kell." De a felelősség elhárítására is kitűnően alkalmas ez a mindentudó fordulat. Például: „Tu-dom, hogy a fiam a fürdőszobában heroinnal lövi magát, de ez az ő gondja. Nem fogok miatta aggódni." Vagy: „Elmegyek az áruházba, és elköltők ötszáz dollárt. Nem érdekel, hogyan fize-tem majd ki. Elvégre magammal is törődnöm kell."

Nos, nem erre gondolok, amikor azt javaslom, gondoskod-junk magunkról. Ez a magatartásforma a felelősség vállalását is jelenti. Felelős vagyok az életemért. Felelős vagyok azért, hogy odafigyelek-e spirituális, érzelmi, fizikai és anyagi szük-

134

ségleteimre. Felelős vagyok azért, hogy felismerjem és kielé-gítsem ezeket. Felelős vagyok azért, hogy megoldjam a gondja-imat, vagy megtanuljak együtt élni azokkal, amelyeket nem tudok megoldani. Felelős vagyok a döntéseimért. Felelős va-gyok azért, amit adok, és amit kapok. Felelős vagyok céljaim kijelöléséért és azok megvalósításáért. Felelős vagyok azért, hogy mennyire tudom élvezni az életet, vagy hogy találok-e örömet napi teendőimben? Felelős vagyok azért, hogy kit sze-retek, és hogyan választom meg érzelmeim kifejezési módját. Felelős vagyok azért, hogy miként bánok másokkal, és milyen bánásmódot engedek meg nekik. Felelős vagyok a kívánságai-mért és a vágyaimért. Én magam mindenestől fontos vagyok. Érek valamit. Számítok. Bízhatom az érzéseimben és ítéleteim józanságában. Nagyra tartom az igényeimet és a szükségletei-met. Nem érdemlem és el sem tűröm a tartósan rossz bánás-módot vagy a bántást. Jogaim vannak, és a felelősségeim közé tartozik e jogok kinyilvánítása. A döntések, amelyeket megho-zok, valamint magatartásom önérzetemet tükrözik. Döntése-imben figyelembe veszem a magam iránti kötelességeimet.

Választásaimban figyelembe kell vennem mások - a házas-társam, a gyermekeim, a rokonaim és a barátaim - iránti köte-lességeimet. Ehhez meg kell vizsgálnom, pontosan melyek is ezek. Ugyanakkor elismerem a körülöttem élők jogát arra, hogy a saját életüket éljék, úgy, ahogyan jónak látják. Nincs jo-gom belegázolni az önállóságukba, és ez fordítva is áll.

Az önmagunkkal való törődés alapja a kölcsönös megbecsü-lés. Ez egyet jelent azzal, hogy megtanuljuk felelősen élni az életünket. Azt jelenti, hogy nem avatkozunk bele mások életé-be. Tesszük ezt mindaddig, amíg ők sem avatkoznak a mi dön-téseinkbe. Az önmagunkról való gondoskodás nem olyan önző dolog, mint sokan feltételezik, de nem is olyan önzetlen, mint sok társfüggő képzeli.

Az elkövetkező fejezetekben sorra vesszük egyes válfajait: a célok kitűzését, érzéseink feldolgozását, a tizenkét lépéses

135

programot, és még sok mást. Hitem szerint valóságos művé-szet ez, amelynek lényege egy sokaktól idegen alapgondolat: adjuk meg magunknak, amire szükségünk van.

Mindez eleinte megdöbbentheti a családunkat. A legtöbb társfüggő semmit sem kér magának. Nem is törődik a kívánsá-gaival és a szükségleteivel. (Végig a könyv során felcserélhető-en használtam e két kifejezést, de mindkettőt nagy tisztelet-ben tartom.)

Sokan tévesen azt hisszük, hogy a vágyaink és a szükségle-teink nem elég fontosak, ezért a legjobb hallgatnunk róluk. Némelyek egyenesen rossznak és kártékonynak gondolják, hogy nekik is lehetnek kívánságaik, ezért megtanulták elfojta-ni ezeket, és elhessegetni a tudatukból. Nem tanultuk meg né-ven nevezni szükségleteinket, vágyainkat és kívánságainkat, sem azt, hogy hogyan tegyük szóvá, ha valaki nem törődik ve-lük. Van, akinek pontosan ezzel van a legnagyobb gondja.

Igazán nem nehéz megadni magunknak, ami kijár. Szerin-tem ez hamar elsajátítható. A recept egyszerű: távolodjunk el az adott helyzettől, és kérdezzük meg: „Mire van szükségem ahhoz, hogy gondoskodjam magamról?"

Ezután már csak belső hangunkra és a bennünk élő maga-sabb rendű hatalomra kell figyelnünk. Tartsuk tiszteletben, amit megtudunk. Hagyjunk fel egyszer és mindenkorra ezzel a beteges önbüntetéssel mindazért, amit érzünk, gondolunk és akarunk; ezzel az értelmetlen figyelmetlenséggel önmagunk és mindaz iránt, amit belső hangunk hasztalan próbál közölni velünk. Mit gondolnak, hogyan visel ránk gondot a Teremtő? Mint korábban mondtam, nem csoda, ha azt képzeljük, cser-benhagyott minket, amikor mi is cserbenhagyjuk önmagun-kat. Legyünk irgalmasak magunkhoz, fogadjuk el magunkat. Nem egyszerűen csak esendő emberek vagyunk, hanem tuda-tos emberi lénynek teremtettünk. Szeressük magunkat, és ak-kor talán másokat is tudunk majd szeretni.3 Hallgassunk oda arra, amit énünk mond nekünk a szükségleteinkről. Talán arra

136

van szükségünk, hogy sietve teremtsünk emberi kapcsolato-kat, talán arra, hogy lassítsunk kissé, és kipihenjük magunkat. Talán tornáznunk vagy épp szunyókálnunk kellene. Talán munkába kellene állnunk, de az is lehet, hogy kevesebbet kel-lene dolgoznunk. Talán csak egy ölelésre, csókra, hátba vere-getésre van szükségünk, de arra nagyon.

Lepjük meg néha magunkat valamivel: új frizurával, ruhá-val, cipővel, játékszerrel, színházi estével vagy egy utazással. Máskor a munkára van égető szükségünk. Megint máskor vala-mely jellemvonásunkat kell erősítenünk vagy kiküszöbölnünk; a kapcsolatainkon tanácsos dolgoznunk, vagy felelősséget kell vállalnunk másokért, esetleg önmagunkért. Az, hogy megad-juk n- agunknak, amire szükségünk van, nem jelent okvetlenül ajándékokat - mindenekelőtt felelősségvállalást jelent, nem pedig felelőtlen pazarlást.

Szükségleteink különbözőek, és pillanatról pillanatra, napról napra változnak. Vajon az az őrült szorongás nyomaszt-e min-ket, amely a társfüggőség sajátja? Ha így van, menjünk el egy Al-Anon ülésre. Borús, lehangoló gondolatok gyötörnek? Talán meditációs könyvre vagy lelkesítő szépirodalomra van szüksé-günk. Az egészségünk aggaszt bennünket? Nosza, menjünk or-voshoz. Rosszalkodnak a gyerekek? Okosabban kellene fegyel-meznünk őket. Idegenek gázolnak a jogainkba? Jelöljük ki a ha-tárainkat. Gyomrunkat szorongatják az indulatok? Dolgozzuk fel az érzéseinket. Talán távolságot kellene tartanunk, lelassul-nunk, kiigazítanunk a helyzetet, beavatkoznunk, új kapcsolatba kezdenünk vagy beadnunk a válókeresetet. Minden rajtunk mú-lik. Mit gondolnak, mi legyen a következő lépés?

Amellett, hogy megadjuk magunknak, amire szükségünk van, nyíltan felkérhetjük erre környezetünket. Ez is része a fe-lelős emberi létezésnek és az önmagunkkal való törődésnek.

Aki teljesíti önnön kívánságait - véli Phil L. Hansen tiszte-letes -, az önmaga tanácsadójává, bizalmasává, lelki atyjává, legjobb barátjává és gondviselőjévé lép elő abban az izgalmas

137

kalandban, amelybe belefogott: hogy a saját életét élje. Hansen tiszteletes országos szaktekintély a függőség terén. Szavai azt sugallják, hogy minden döntésünket a valóságra és önnön érdekeinkre alapozzuk. Ugyanakkor szem előtt tartjuk másokra vonatkozó kötelességeinket, ahogy egy felelős ember-től elvárható. Egyszersmind azt is tudjuk, hogy számítunk. Ki-irtjuk a „talánokat" a döntéseinkből, s megtanulunk bízni ma-gunkban. Azt, hogy gondoskodjunk saját szükségleteinkről, s megtanuljunk belülről irányított életet élni,* csak hittel tud-juk keresztülvinni. Igen, nagy-nagy hit szükségeltetik ahhoz, hogy a saját életünket éljük. Naponta tennünk kell ezért vala-mit, előbbre kell lépnünk egy lépéssel.

Miközben mindezt tanulgatjuk, nézzük el magunknak téve-déseinket, s gratuláljunk, ha valamit jól csinálunk. Amiatt se fájjon a fejünk, ha átlagon aluli vagy közepes a teljesítmé-nyünk. Ez is hozzátartozik az élethez. Tanuljunk meg nevetni önmagunkon és emberi gyarlóságainkon. Ne nevessünk azon-ban akkor, amikor sírhatnékunk támad. Vegyük magunkat ko-molyan, de ne essünk túlzásba.

Végül talán magunk is felfedezzük a következő meglepő igazságot: az életben csak ritkán segít, ha nem törődünk ma-gunkkal, s nem adjuk meg magunknak, amire szükségünk van. Valójában a legtöbb helyzet javul, ha kezünkbe vesszük a tör-ténések irányítását, és hangot adunk kívánságainknak.

Én is most tanulom, hogyan gondoskodhatom magamról, és sok olyan embert ismerek, aki szintén elsajátította ezt a tudo-mányt. Remélem, egyszer minden társfüggő követi a példánkat.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Napközben álljon meg többször teendői végzése közben, és kérdezze meg magától, mire van szüksége. Ismételje ezt mi-

* A belülről irányítottság Dávid Riesman amerikai szociológus kifejezése -a Ford.

138

nél gyakrabban, de legalább napjában egyszer, válsághely-zetben akár óránként. Aztán adja meg magának, amire szüksége van. Mire van szüksége a környezetétől? Üljön le hozzátartozói-val alkalmas időben, és beszélje meg velük.

11

Kezdjünk szerelmi viszonyt önmagunkkal!

Mindenek fölött Légy hű magadhoz: így mint napra éj, Következik, hogy ál máshoz se léssz.

WILLIAM SHAKESPEARE: H A M L E T *

„Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" Az a baj sok társ-függővel, hogy követi ezt a keresztényi intést. Ennél is rosz-szabb, hogy sokan közülünk nem is tudják elképzelni, hogy úgy szeressenek, vagy úgy bánjanak másokkal, ahogyan mi bá-nunk magunkkal. Nem is mernénk, mások meg nem is enged-nék ezt meg nekünk.

A legtöbb társfüggő kóros önbizalomhiányban szenved. Bi-zonytalan, mégis végtelenül nyomasztó érzés ez. Nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, nem szeretjük magunkat, egyálta-lán, meg sem fordul ez a lehetőség a fejünkben. Sokak számára az önbizalomhiány egyenesen szépítő fogalmazás. Nem elég, hogy nem szeretjük, egyenesen gyűlöljük magunkat.1

Már a fizimiskánk sem tetszik. Ki nem állhatjuk a megjele-nésünket. Butának, kétbalkezesnek, tehetségtelennek tartjuk magunkat, s ezt sok esetben azzal tetézzük, hogy úgy gondol-juk, minket nem lehet szeretni.2 Még a gondolatainkat és az érzéseinket is helytelennek és elhibázottnak véljük. Különben is, mit számítanak. Úgy hisszük, nem vagyunk fontosak. Meg-győződésünk, hogy a szükségleteink sem fontosak, társunk vá-gyait és terveit pedig egyenesen szégyelljük. Kisebbségi érzé-sek gyötörnek minket, nem csupán alábbvalók vagyunk má-

* I. felvonás, 3. szín, Arany János fordítása - a Ford,

140

soknál, de haszontalan semmirekellők is. Soha nem éreztük jól magunkat a bőrünkben. Nem rózsaszín szemüvegen keresztül, de barna piszokrétegen át nézzük a világot.

Meglehet, megtanultuk elrejteni érzelmeinket azzal, hogy elegánsan öltözünk, jó a frizuránk, szép a lakásunk és elfogad-ható az állásunk. Van mivel dicsekednünk, e külsőségek alatt azonban sötét kínzókamra rejtőzik; titokban itt sanyargatjuk magunkat. Néha ország-világ szeme láttára megbüntetjük ma-gunkat, például lealacsonyító dolgokat adunk mások tudtára. Ilyenkor szinte felszólítjuk őket, hogy segítsenek megvetni ön-magunkat. Ilyen eset, amikor a vallási szokások segítségével csi-holunk ki magunkból bűntudatot, vagy amikor hagyjuk, hogy bántsanak minket. A legjobban azonban némán rágódunk.

Szüntelenül ostorozzuk magunkat, egy sereg „kellenével" terheljük meg a lelkiismeretünket, s szinte bűzlünk a bűntudat-tól. Ne keverjük ezt össze az őszinte lelkiismerettel, amely vál-toztatásra ösztönöz, s ráébreszt minket önmagunkra, a világra és a bennünk élő magasabb erőkre. Ehelyett folyvást lehetetlen helyzetekbe keveredünk, amelyekben egyetlen választásunk marad: szégyenkezni. Gondolunk valamire, aztán meggondol-juk magunkat. Átélünk egy érzést, később azonban úgy véljük, nem lett volna szabad. Ezeket a helyzeteket nem lehet helyre-hozni, jóvátenni, mert nem is vagyunk hibásak. Megbüntettük magunkat, hogy megkapjuk a szokásos szorongás-, elfojtás- és bosszússágadagunkat. Csapdát állítunk önmagunknak.

Az én kedvenc önkínzási formám olyan dilemma, amikor két dolog között kell választanom. Abban a percben ugyanis, hogy meghoztam a döntésemet, máris eszembe jut, hogy a másik választás lett volna a helyes. Amikor azonban váltok, megint csak fordítva gondolom, és így tovább. Másik kedven-cem, amikor megfésülködöm, kisminkelem magam, a tükörbe nézek, és így szólok: „Fúj, ezt nem kellett volna."

Némelyikünk úgy hiszi, akkorát tévedett, hogy nem is szá-míthat megbocsátásra. Megint mások egész életüket egyetlen

141

nagy tévedésnek gondolják. Minden, amit teszünk, merő téve-dés. Olyan is van, aki ugyan azt hiszi magáról, hogy semmit sem tud jól elvégezni, egyszersmind azonban a tökéletesség rabja is, és ezt el is várja magától. Egyszóval lehetetlen helyze-tekbe sodorjuk magunkat, és csodálkozunk, hogy nem tudunk kimászni belőlük.

Végezetül azzal adjuk meg magunknak a kegyelemdöfést, hogy szégyenbe hozzuk magunkat. Nem tetszenek saját tette-ink, de mi sem tetszünk magunknak. Alapvetően úgy érezzük, hogy nem ütjük meg a mércét. Titokzatos okokból Isten élet-képtelennek alkotott minket.

A társfüggőségben - ahogyan az élet más területein is -minden összefügg mindennel, és egyik dolog elvezet a másik-hoz. Szóba sem jöhet, hogy valaha is mi lehetnénk az elsők. Nemegyszer azt képzeljük, akkor érdemeljük csak meg, hogy levegőt vegyünk, ha gondot viselünk másokra, ezért soha nem mondunk nemet. A hozzánk hasonló jelentéktelen figurának ki kell tennie magáért, hogy észrevegyék. Akinek van sütniva-lója, az nem élvezheti a társaságunkat. Úgy érezzük, valamifé-le többletet várnak el tőlünk az emberek, ha a barátságukra pályázunk. Közismert tüskésségünk abból adódik, hogy mi, társfüggők, egyrészt úgy érezzük, felette állunk mindenkinek, másrészt olyan kicsiny az önbecsülésünk, hogy bármely vélt támadástól megsemmisülünk. Annyira alulértékeljük magun-kat, és annyira vágyunk a tökéletességre, annyira félünk a megszégyenüléstől, hogy a legcsekélyebb kritikát sem tűrjük el. Részben azért is vagyunk kekeckedők, azért bírálgatunk folyton másokat, mert önmagunkkal is ugyanezt műveljük.

Elhiszem Earnie Larsennek és a többi szaktekintélynek, hogy kisebbségi érzésünk és önutálatunk kapcsolatban áll a társfüggőség megannyi jellemzőjével: a mártírkodással, az ön-sanyargatással, a munkamániával, az örömtelenséggel, a habo-zással, nagy rakás bűntudattal és bizonytalansággal, a meg-hittség és az elkötelezettség kerülésével, kártékony kapcsola-

142

tok kezdeményezésével és fenntartásával, továbbá a hozzánk illő partnerek elhessegetésével.

Ráadásul az önkínzás számtalan eszközét ismerjük, ilyen a nagyevés, szükségleteink elhanyagolása, magunk szüntelen összemérése másokkal, versengési vágy, megszállottság, rágó-dás fájdalmas emlékeken vagy a jövőben bekövetkező szenve-dés elképzelése. Mi lesz, ha újra inni kezd? - gondoljuk. Mi történik, ha viszonyt folytat? Mi lesz, ha tornádó söpri el a há-zunkat? Ez a „mi lesz, ha" magatartás mindig jókora adag félel-met gerjeszt. Halálra rémítjük magunkat, aztán csodálkozunk, miért is ijedeztünk oktalanságokért.

Nem, nem szeretjük magunkat, és nem hagyjuk, hogy bár-mi jóban részesüljünk. Nem érdemeljük meg.

Társfüggőként furán ellentmondásos viszonyba kerülünk önmagunkkal.3 Van, aki gyermekkorából hozta magával ezt az önutálatot, feltehetően egy alkoholista szülő közreműködésé-vel. Olyan is akad, aki úgy dupláz rá italozó szüleire, hogy al-koholistával házasodik össze. Az ilyen szerencsétlen amúgy is törékeny önbizalommal lépett a felnőtt kapcsolatokba, ame-lyek rövidesen önbecsülése maradékát is porrá zúzzák. A ki-sebbség lelkileg épen lépett ki a felnőtt életbe, s nem is volt addig semmi baja, amíg össze nem találkozott azzal, aki meg-tanította gyűlölni önmagát. Az alkoholizmus és a többi szenve-délybetegség mind a betegek, mind a társfüggők önértékelését lerombolja. Ne feledjük, ezek a kóros állapotok önpusztítók. Sokan közülünk nem is tudtak kisebbségi érzéseikről és önutá-latukról, mert az alkoholistákkal vagy az életükben szereplő félőrültekkel összemérve nincs bennük semmi kivetnivaló. Csakhogy a kisebbségi érzés bármikor belénk költözhet, ha en-gedjük.

Valójában mindegy, mikor kezdjük el az öngyötrést, a lé-nyeg, hogy most rögtön hagyjuk abba, és gondolatban öleljük meg magunkat. Minden rendben van velünk. Úgy vagyunk jól, ahogyan vagyunk. A gondolatainkban sincs hiba. Jó időben va-

143

gyünk jó helyen. Semmi bajunk. Alapjában véve, persze. Ha hibáztunk, hát istenem, a legjobb tudásunk szerint cseleked-tünk.

Még a társfüggőségünk velejárói - irányító hajlamunk, mentőangyal-akcióink és a velük összefüggő személyiségtorzu-lások - is rendben vannak. Olyanok vagyunk, amilyennek a Teremtő szánt minket. Eddig számos gondról és kérdésről be-széltem, amelyeken változtatni kellene; olyan célkitűzések ezek, amelyekkel jobbá tehetjük az életünket. Minden rend-ben van azzal, amilyenek e pillanatban vagyunk. A társfüggők valójában kedves, nagylelkű, jószívű és gondoskodó emberek. Egyszerűen csak megengedtük magunknak, hogy behúzzanak a csőbe, hogy bántsanak minket, most azonban megtanuljuk, hogyan vessünk véget mindennek. A gondjaink nem azonosak velünk. Ha van egyáltalán visszataszító személyiségvonásunk, akkor az az önutálatunk és az önostorozásunk. Ez egyszerűen nem tűrhető és nem fogadható el tovább. Hagyjuk hát abba önmagunk hibáztatását azért is, mert ostorozzuk magunkat.4

Ez a rossz szokásunk sem égbekiáltó hiba, mindamellett le kell szoknunk róla.

Szeressük és babusgassuk magunkat. Fogadjuk el csodála-tos énünket, annak minden hibájával, bolondságával, erőssé-gével és gyengeségével, gondolataival és érzéseivel egyetem-ben. Ez az, amire mindent építhetünk. Ilyenek vagyunk, ilyen-nek alkotott minket a Teremtő. Éspedig nem tévedésből. Mi vagyunk a legnagyobb csoda, ami megeshet velünk. Higgye-nek nekem, és menten könnyebb lesz az életük.

Az egyetlen különbség a társfüggők és a többiek között, hogy az utóbbiak nem gyötrik szüntelenül magukat. Végül is mindenki hasonlókat gondol és érez, egy anyagból gyúrtak minket, embereket. Néha tévedünk, néha nem. Ne bántsuk hát magunkat.

Nem vagyunk másodrangú állampolgárok. Nem járja, hogy másodkézből vett életet éljünk! És nem járja, hogy a második

144

legjobb jusson nekünk a párkapcsolatokban! Igenis szerethe-tők vagyunk, érdemes minket közelebbről is megismerni. Akik szeretnek és kedvelnek minket, nem botorságból teszik. Jo-gunk van a boldogsághoz.5 Megérdemeljük a jót.

A szépeket és okosakat ugyanolyan fából faragták, mint minket. Az egyedüli különbség az, hogy ők hagyják érvényre jutni és csillogni előnyös tulajdonságaikat. Azok, akik szipor-kázóan szellemesek, ugyanolyanok, mint mi. Ők azonban rendben vannak magukkal. Azok sem másmilyenek, akik ver-hetetlenül magabiztosnak és lazának látszanak. Csak éppen amikor átverekedték magukat a félelmetes helyzeteken, azt mondták maguknak, hogy meg tudják csinálni. A sikeresek is csak emberek. Abban különböznek tőlünk, hogy ők szüntele-nül előrenéztek, fejlesztették adottságaikat és képességeiket, s célokat tűztek maguk elé. Ugyanolyanok vagyunk, mint a tévé sztárjai vagy a filmcsillagok; napjaink hősei és bálványai. Töb-bé-kevésbé valamennyien hozott anyagból dolgozunk: halandó mivoltunkból. A különbség az, hogy miként érzünk önmagunk iránt.

Jók vagyunk. Igen, elég jók. Megérdemeljük az életet. Szo-rongásaink és félelmeink zöme, gondolom én, abból fakad, hogy folyvást azt mondjuk magunknak, hogy nem vagyunk elég erősek szembenézni az élet helyzeteivel. Nathaniel Branden „az életképtelenség titkos érzésének" nevezi ezt a nyomasztó lelkiállapotot.6 Én most azt mondom, igenis életké-pesek vagyunk. Csak nyugalom. Bárhová menjünk is, és bármi legyen is a dolgunk, alkalmasak vagyunk rá. Jól fogunk teljesí-teni. Higgyük el! Minden rendben van azzal, hogy azok va-gyunk, akik. Ki mások is lehetnénk? Egyszerűen végezzük jól, amit ránk bíztak. Mi mást tehetnénk? Néha persze nem va-gyunk csúcsformában, de ezzel sincsen semmi baj. Lesznek ta-lán ilyen-olyan érzéseink, gondolataink és sebeink, ahogy át-evezünk az életen, ez azonban mindenkivel így van. Ne mond-juk hát folyton, hogy mások vagyunk, mint a többiek.

145

Legyünk jók magunkhoz! Legyünk megértők és kedvesek! Hogyan várhatjuk el magunktól az önállóságot, ha gyűlöljük és utáljuk magunkat?

Szüntessük meg belső ellentmondásainkat! Ne hibáztassuk magunkat, de ne is vegyük magunkra az áldozat szerepét! A pokolba a bűntudattal! A szégyen és a bűntudat hosszú távon csak ártanak, csupán pillanatnyi hasznuk van: annak jelzése, hogy áthágtunk valamiféle erkölcsi törvényt. Félre tehát ve-lük! Félre a sok „kellenével". Vegyük észre az önkínzás eme pillanatait, s tegyünk meg mindent, hogy pozitív üzeneteket közvetítsünk önmagunk felé. Ha meg kell tennünk valamit, hát tegyük meg. Ha azonban csak önmagunkat gyötörjük, hagyjuk abba. Meglátjuk, menten könnyebb lesz. Nevessük ki magunkat; mondjuk magunkban, hogy minket aztán nem le-het átrázni, öleljük meg magunkat, majd pedig intézzük to-vább ügyes-bajos dolgainkat tetszésünk szerint. Akit valódi bűntudat mardos, nézzen szembe vele. Isten mindenkinek megbocsát. Látja, hogy a legjobb tudásunk szerint cseleked-tünk, még ha rosszul sült is el a dolog. Ne bűntudatunkkal bi-zonygassuk Istennek vagy bármely földi halandónak a szerete-tünket.7 Meg kell bocsátanunk önmagunknak. Végezzük el a ti-zenkét lépéses program negyedik és ötödik lépését (lásd az erről szóló fejezetet); beszélgessünk el egy lelkipásztorral; be-szélgessünk Istennel; tegyük jóvá tévedéseinket, és ezzel vége.

Ne szégyenkezzünk többé! A szégyen a bűntudathoz hason-lóan nem szolgál távlati célokat. Ha az emberek közvetlenül vagy közvetetten azt adják tudtunkra, hogy szégyellnünk kel-lene magunkat, ne higgyünk nekik. Az önutálat és a szégyen csak pillanatnyilag használ. Nevezzenek meg egyetlen olyan helyzetet, amelyen javított a tartós bűntudat vagy szégyen! Nevezzenek meg egyetlen olyan alkalmat, amikor megoldottak valamit! E két lelkiállapot az esetek többségében annyira igénybe vesz minket, hogy alultejesítünk. A bűntudat min-dent, de mindent megnehezít.

146

Becsülnünk kell önmagunkat, s olyan döntéseket hoznunk, amelyek növelik önbizalmunkat.

„Valahányszor értékes emberként és nem utolsó nyomo-rultként állunk a világ elé, megkönnyítjük a dolgunkat a követ-kező alkalomra" - tanácsolja Toby Rice Drews a Getting Them Sober című könyvében.8

Lehetünk akár kedvesek, szeretetteljesek, figyelmesek ma-gunkhoz, bánhatunk így érzéseinkkel, gondolatainkkal, szük-ségleteinkkel, kívánságainkkal és vágyainkkal; egyszóval min-dennel, ami mi magunk vagyunk. Kezdjük a semmiből, és egy-re többre jutunk! Fejlesszük képességeinket! Bízzunk önmagunkban! Juttassuk érvényre érdekeinket! Igenis meg-bízhatóak vagyunk. Tiszteljük önmagunkat! Legyünk hűek ön-magunkhoz! Becsüljük magunkat, mert ez mindennek a kul-csa! Itt van a kutya elásva.

A következőkben kivonatot közlök Nathaniel Branden Ho-noring the Self című kitűnő önerősítő könyvéből. Olvassák fi-gyelmesen e sorokat:

Az életünkben meghozott ítéletek közül egy sem olyan fontos, mint az, amelyet önmagunkról hozunk, hiszen ez létünk alap-jait érinti.

Önértékelésünk gondolkodásunk, ösztönző erőink, érzése-ink és viselkedésünk egyetlen mozzanatát sem kíméli.

Az önbecsülés első lépése a tudatosítás: pásztázzuk végig a tudat tiszta fényével mind a külső, mind a belső világot. Ha ezt elmulasztjuk, alapjaiban tagadjuk meg énünket.

Az önbecsüléshez elengedhetetlen az önálló gondolkodás, valamint az elegendő szellemi bátorság a független ítéletalko-táshoz.

Az önbecsülés kelléke a gondolkodás mellett érzéseink, kí-vánságaink, vágyaink, szenvedéseink, félelmeink és haragunk feltérképezése; jogunk kinyilvánítása arra, hogy átéljük ezeket a lelkiállapotokat. E magatartás ellentéte a tagadás, az elfőj-

147

tás, a nem-ér-a-nevem. Mindezzel azt tagadjuk meg, amit érünk.

Az önbecsülés együtt jár Önmagunk önostorozás és szem-forgatás nélküli elfogadásával.

Az önbecsülés egyenlő a hitelességgel; azt jelenti, hogy cselekedeteink és szavaink belső meggyőződésünket és érzése-inket tükrözik.

Az önbecsülés visszautasítja az indokolatlan bűntudatot. Ha pedig a bűntudat mégis indokolt, mindent elkövet, hogy jóvátegye a mulasztást.

Az önbecsülés az élethez való jogunk kinyilvánítása, amely annak tudatából fakad, hogy az életünk csak a mienk, és nem azért vagyunk itt a Földön, hogy megfeleljünk bárki emberfia elvárásainak. Sokak szemében ez iszonyú tehertétel.

Az önbecsülés egyenlő az élet szeretetével; annak örömé-vel, hogy fejlődhetünk, új dolgokat fedezhetünk fel, és kitelje-síthetjük képességeinket.

Látjuk tehát, hogy az önbecsülés valójában önzés a szó leg-nemesebb és legkevésbé használt értelmében. Márpedig mind-ehhez szerintem hatalmas adag szellemi függetlenségre, bá-torságra és lelkierőre van szükség.9

Szeretnünk kell önmagunkat, és ki kell tartanunk önmagunk mellett. Önmagunkra kell szánnunk azt a határtalan odaadást, amelyet a társfüggők többsége egy arra méltatlan személyre pazarol. Az önbecsülés azután igazi kedvességet és jóságot szül, nem pedig önzést.

A szeretet, amelyet továbbadunk a világnak, vagy amelyet tőle kapunk, tovább nő, ha önmagunkat is tudjuk szeretni.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Mi a véleménye önmagáról? írja le. Vesse papírra, mit sze-ret önmagában, és mit nem. Olvassa át, amit leírt.

148

1 2

Tanuljuk meg az elfogadás művészetét!

Olyan produkciót szeretnék, amely szembenéz a valósággal. - B O B NEWHART A B O B NEWHART SHOW-BÓL

A valóság elfogadását minden józan elme helyesli. Sok terápiá-nak pontosan ez a célja, és ez rendjén is van így. Igen, feltétle-nül szembe kell néznünk és megbirkóznunk azzal, ami körül-vesz bennünket. Az elfogadásnak belső béke a gyümölcse. Gyakran épp ez hozza el a fordulópontot. Mondani azonban ezt is sokkal könnyebb, mint megvalósítani.

Napról napra mindenki - nem csupán a társfüggő - azzal szembesül, hogy vagy elfogadja, vagy elutasítja az aktuális helyzet körülményeit. Rengeteg minden van, amit el kell fo-gadnunk a hétköznapi életben, attól a pillanattól, hogy ébre-déskor kinyitjuk a szemünket, egészen elalvásig. A jelen körül-ményei közé tartozik, hogy kik vagyunk, hol lakunk, kivel élünk, hol dolgozunk, hogyan járunk munkába, mennyit kere-sünk, milyen kötelezettségeink vannak, mivel töltjük a szabad-időnket, és hogyan lépünk fel szükséghelyzetben. Előfordul, hogy jó szél fújja vitorlánkat, és nem esik nehezünkre elfogad-ni a körülményeinket. A dolgok szinte a kezünkre játszanak. A hajunk engedelmesen frizurába simul, a gyerekek jól viselik magukat, főnökünk belátó, anyagilag jól állunk, házunk tája tiszta és rendezett, a kocsi működik, és mi szeretjük kedvesün-ket vagy házastársunkat. Tudjuk, mit várhatunk el, és amit el-várhatunk, az méltányos. Alakulhatnak azonban rosszabbul is a dolgaink. A fék elromlik az autóban, a tető beázik, a gyere-kek visszabeszélnek, eltörik a karunk, elveszítjük az állásun-kat, vagy épp kedvesünk jelenti be, hogy kiszeretett belőlünk.

149

Történt valami, gondjaink vannak. A dolgok kellemetlen arcu-kat mutatják. Elveszítünk valamit. Körülményeink immáron nem olyan kellemesek, mint korábban. Megváltoztak, s új helyzetet kell elfogadnunk. Meglehet, először eltagadjuk a vál-tozást, problémát vagy veszteséget. Ellenállást tanúsítunk az új valósággal szemben. Azt szeretnénk, ha minden a régiben maradna, az aktuális probléma pedig egyik pillanatról a má-sikra eltűnne. Megint biztonságban akarjuk érezni magunkat. Tudni szeretnénk, mit várhatunk a holnaptól. Nem békülünk meg a valósággal. Hirtelen minden olyan kényelmetlen, ellen-séges lett. Átmenetileg kipenderültünk az egyensúlyunkból.

A társfüggők soha nem tudják, mit várhatnak a következő pillanatban, kivált, ha közeli kapcsolatban élnek egy alkoholis-tával, drogossal, bűnözővel, szerencsejátékossal vagy bármely más szenvedélybeteggel. Ilyenkor záporoznak ránk a problé-mák, veszteségek és változások. Hozzászokunk a betört abla-kokhoz, a lekésett találkákhoz, a megszegett ígéretekhez és a szemenszedett hazugságokhoz. Elveszítjük anyagi és érzelmi biztonságunkat, hitünket szeretteinkben és Istenben, hitünket önmagunkban. Akár az egészségünk, jó hírnevünk, karrie-rünk, társas életünk is odalesz; elszegényedünk; frigiddé vá-lunk; elveszítjük önuralmunkat, megbecsülésünket és önma-gunkat.

Néhányan nem bízunk meg többé szeretteinkben. Talán a szerelmünk is kihuny, s többé nem érezzük elkötelezve ma-gunkat bajaink forrásával szemben. Mindez általános. A beteg-ség természetes, megszokott következménye. így beszél erről A Guidefor Family ofthe Alkoholic című tájékoztató füzet:

„A szerelem nem létezhet méltányosság nélkül. Feltétele továbbá az együttérzés, vagyis hogy vállaljuk a másik szenve-déseit. Ami nem jelenti azt, hogy el kellene tűrnünk bármiféle méltánytalanságot. Pedig ebben a méltánytalanságban van ré-sze újra meg újra az alkoholisták családtagjainak."1

150

Még ha ez a méltánytalanság általános és megszokott is, at-tól nem kevésbé fájdalmas. És amikor valaki, akit szeretünk, mélyen megbánt minket, először hárítani próbálunk.

A legfájdalmasabb veszteség, amellyel sok társfüggő szem-benéz, talán épp álmaink elvesztése, a jövő derűlátó tervezge-téséé, ami az emberek többségének osztályrésze. Talán ezt a veszteséget a legnehezebb elfogadnunk. Amikor újszülött kisba-bánkra néztünk a kórházban, máris bizonyos reményeket táp-láltunk vele kapcsolatban. Ezek közé azonban nem tartozott, hogy ez a gyerek egyszer alkohol- vagy drogproblémákkal küzd majd. Nem erről ábrándoztunk. Ahogy esküvőnk napján is vol-tak rózsaszín álmaink. A jövő csodálatos ígéretekkel kecsegte-tett a szeretett személy oldalán. Olyan ragyogó új kezdet volt ez, amelyre mindig is vágyakoztunk. Akár ígért a párunk vala-mit fennszóval, akár nem, álmaink megalapozottnak tűntek.

„Minden egyes pár másként indul neki az életnek - írja Janet Woititz a Co-Dependency, An Emerging Issue című tanul-mánykötet egyik szerzője. - Ennek ellenére a kémiai függés-ben szenvedők házassága nagyjából egyformán alakul. Kezdet-nek vessünk egy pillantást a házassági esküre. A legtöbb szöve-gében benne van, hogy jóban és rosszban, szegénységben és jólétben, betegségben és egészségben kitartunk házastársunk mellett, amíg a halál el nem választ. Nos, itt kezdődnek a ba-jok. Valóban meggondolta, mi az, amire felesküdött? Ha foga-dalma kimondásának pillanatában tudta volna, hogy jóra nem, csak csupa rosszra számíthat a párja oldalán; hogy nem egészség, hanem betegség várja önt; hogy nem gazdag lesz, ha-nem koldusszegény, vajon a szerelem, amelyet e pillanatban érzett, megérte volna mindezt? Talán igennel felelne, habár erősen kétlem. Ha romantika helyett a valóságra figyelne, esetleg úgy értette volna az eskü szavait, hogy igen, jóban-rosszban, de csak úgy, ha a rossz hamar elmúlik, és a jó tartós marad. Jóhiszeműen tette le fogadalmát, nincs is értelme ezen rágódni."2

151

Igen, nekünk is voltak álmaink. Sokan foggal-körömmel ra-gaszkodtunk hozzájuk, dacára minden új veszteségnek és csa-lódásnak. Hadat üzentünk a valóságnak. Nem és nem, nem ad-tuk alább az álmainkat. Egy napon azonban az igazság az ar-cunkba üvöltött. Többé nem lehetett elhallgattatni. Nem ez volt, amire vártunk, amit reméltünk, az égtől kértünk, amit tervezgettünk. Hamvukba holt álmainkat többé senki sem éleszthette fel.

Némelyikünk most házassága vagy fontos párkapcsolata romjait siratja. Tudom, mennyire fájdalmas a szerelem és a kö-réje szőtt ábrándjaink elvesztése. Semmi nem lehet ennél gyötrelmesebb. Semmi nem enyhíti gyászunkat. Mélyen a hú-sunkba vág, hogy álmainkat romba döntötte az alkoholizmus vagy más szenvedélybetegség. Halálos kór ez, amely mindent elpusztít, ami csak az útjába kerül, köztük legszebb álmainkat is. „A kémiai függés lassan, de alaposan öl" - szögezi le Janet Woititz.3 Mennyire igaz! És milyen szomorú! Amúgy semmi nem hal meg olyan lassan és fájdalmasan, mint a remény.

Minden egyes gyógyulás veszteségekkel jár, azaz újabb vál-tozásokkal, amelyeket megint csak el kell fogadnunk.4 Amikor alkoholista házastársunk a józanság útjára lép, ugyancsak megváltozik a helyzet. Átalakul például kapcsolataink rend-szere. Amíg társfüggők vagyunk, elveszítjük önbecsülésünket. Nos, a kilábalás feltétlenül üdvözlendő változás, mégis veszte-ségekkel jár. Túllépünk egy olyan helyzeten, amely furcsa mó-don megszokottá vált. Mintegy hozzátartozott már a jelenünk-höz. Tudtuk, mire számíthatunk, még ha ez az abszolút mély-pontot jelentette is.

A veszteségek, amelyekkel a társfüggők napról napra szem-benéznek, és amelyeket elfogadnak, hatalmasak és folyamato-sak lehetnek. Nem a hétköznapokban megszokott veszteségek és gondok ezek, hanem olyanok, amelyeket azok okoznak, aki-ket a legjobban szeretünk. Mert még ha szenvedélybetegség, kóros állapot is a kiváltójuk, mi szándékos gonoszságnak éljük

152

meg. Az méri ránk ezt a csapást, akit szerettünk, és akiben megbíztunk.

Szüntelenül kipenderülünk egyensúlyunkból, miközben küszködve próbáljuk elfogadni a változásokat, és szembenézni a gondokkal. Nem tudjuk, mi az, ami ránk törhet a következő pillanatban. Jelenünk állandó mozgásban, átalakulásban van. Meglehet, életünk minden területén megtapasztalhatjuk a vál-tozásokat, mindenünnen veszteségek fenyegetnek minket. Úgy érezzük, lassan begolyózunk; a gyerekek is a plafonon vannak; házastársunk vagy szerelmünk kész futóbolond; a ko-csit vissza kellett adnunk; hetek óta senki nem dolgozik; óriási a kupi; a pénzünk fogyóban. A veszteségek egyszerre vagy egymást követve adnak hírt magukról. Egy időre megszilárdul-hat a helyzetünk, mígnem újra elveszítjük a kocsit, az állást, a lakást, a pénzt és a párkapcsolatunkat. Reménykedni meré-szeltünk, ám reményeinket ismét porrá zúzta az élet. Most itt tekintsünk el attól, hogy hamis, megalapozatlan remények voltak ezek, hiszen azt kívántuk, bárcsak nyomasztó problé-mánk varázsütésre eltűnne. A hamvukba holt reményekről nincs mit mondani. A csalódás is csak csalódás. Megcsúfolt ál-maink meg az összes többi csupán szenvedést mérnek ránk.

Hogyan fogadjuk el a valóságot? Az esetek felében azt sem tudjuk, mi az ábra. Hazudnak nekünk; mi is hazudunk ma-gunknak; s lassan azt se tudjuk, hol áll a fejünk. Az esetek má-sik felében a valósággal való szembenézés egyszerűen több, mint amit el tudunk viselni; mint amit bárki el tudna viselni. Miért nem érti hát senki, hogy a hárítás az alkoholizmus vagy bármely más tartós veszteségeket okozó, komoly probléma ve-lejárója? Túl sok mindent kell elfogadnunk; a valóság átgördül felettünk, mint egy úthenger. Máskor annyira elfoglal minket a kusza és zavaros helyzet rendezése, hogy időnk sem jut egyébre gondolni. Alkalomadtán azonban el kell gondolkoz-nunk azon, mi is ez az egész. Mivel jóra egyhamar nem számít-hatunk, el kell fogadnunk a valóságot. Enélkül soha többé nem

153

léphetnek új ábrándok elvesztett álmaink helyére, soha többé nem érezhetjük egészségesnek és nyugodtnak magunkat.

Kérem, értsék meg jól: az elfogadás nem jelent beletörődést siralmas és szomorú helyzetünkbe. Nem jelenti bármiféle bán-tás eltűrését. Annyit jelent mindössze, hogy az adott pillanat-ban felismerjük és elfogadjuk helyzetünket, beleértve önma-gunkat és életünk szereplőit, úgy, amilyenek éppen vagyunk. Az így megszerzett belső béke birtokában értékelhetjük aztán a helyzetet, tervezhetjük meg a szükséges lépéseket, oldhatjuk meg a gondokat. Akit bántás ér, csak akkor léphet ki belőle, ha mindenekelőtt felismeri ezt a tényt. Ezután már nem remény-kedhet abban, hogy a helyzet egyik pillanatról a másikra, mintegy varázsütésre megváltozik; nem tehet úgy, mintha mindez nem így volna; nem mentegethet senkit és semmit. Az elfogadás azt jelenti, hogy felelősen válaszolunk a környeze-tünkre. Olyan lelkiállapot, amelyből erőt meríthetünk a szük-séges változásokhoz. Egy alkoholista csak akkor hagyja abba az ivást, ha elfogadta, hogy az ital hatalmasabb nála. Az evési rendellenességekkel küzdők kizárólag akkor léphetnek a gyógyulás útjára, ha belátják, hogy tehetetlenek a betegségük-kel szemben. A társfüggő is akkor változhat meg, ha felismeri ilyen jellemvonásait, s azt, hogy nincs hatalma az alkoholiz-mus meg az összes többi körülmény felett, amelyet oly kétség-beesetten igyekszik uralni. Az elfogadás amolyan végső para-doxon: csak akkor változhatunk meg, ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.

Hadd idézzem itt a Honoring the Self önmagunk elfogadásá-ra vonatkozó sorait:

Ha el tudom fogadni, hogy az vagyok, aki vagyok, s úgy érzek, ahogyan érzek, s azt cselekedtem, amit cselekedtem; ha mind-ezt elfogadom, függetlenül attól, hogy ez kedvemre van-e vagy sem, akkor és csak akkor fogadhatom el önmagamat. Amikor pedig mindezt elfogadtam, a valóság oldalára állok

154

ahelyett, hogy szélmalomharcot vívnék vele. Többé nem hite-getem magam, hogy csavaros téveszméket tápláljak jelen hely-zetemről. Ezzel megtettem az első lépést önbecsülésem visz-szaszerzéséhez...

Mindaddig, amíg nem fogadjuk el, kik vagyunk létezésünk adott pillanatában; mindaddig, amíg nem tudatosítjuk ma-gunkban maradéktalanul döntéseink és tetteink természetét; amíg az igazság nem hatol a tudatunkba, addig nem változha-tunk meg.5

Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy a bennem élő ma-gasabb rendű erő is akkor hajlandó csak beavatkozni, ha elfo-gadtam, amit eddig kaptam tőle. Az elfogadás nem örökre szól, mindössze a jelen pillanatra. Mindamellett zsigereinkig őszintének kell lennünk.

Hogyan érhetjük el ezt a belső megnyugvást? Hogyan néz-hetünk szembe a keserű valósággal anélkül, hogy hunyorog-nánk, vagy elfednénk a szemünket? Hogyan fogadjuk el azt a tömérdek veszteséget, változást és gondot, amelyet az élet elénk vet?

Nos, nem minden kapálózás nélkül. Az elfogadás ötlépcsős folyamat, melyet Elisabeth Kübler-Ross írt le a haldoklókat vizsgálva, akiknek a végső veszteséget, saját halálukat kellett elfogadniuk.6 A kutatónő gyászmunkának nevezte a feldolgo-zásnak ezt a módját. Azóta a mentálhigiénés szakemberek fel-ismerték, hogy ez mindig jelen van, valahányszor veszteségek-kel nézünk szembe. Ez a veszteség lehet apróság - egy jókora villanyszáma, egy elkeveredett levél vagy lehet életbevágó: válás, megözvegyülés, esetleg állásunk elvesztése. Még a pozi-tív változások is veszteségekkel járnak, például amikor új há-zat vásárolunk, és elhagyjuk a régit; ez esetben is végig kell járnunk az öt lelki fokozatot.7

155

1. Tagadás

Az első stádium a tagadás. Ilyenkor sokkban, bénult lelkiálla-potban, pánikban vagyunk, és a valóság egészét elutasítjuk. Mindent elkövetünk, hogy rendezzük a helyzetet, vagy úgy te-szünk, mintha az nem is létezne. Ezt a szakaszt jókora adag szorongás és félelem kíséri. A tagadásra jellemző reakciók: hi-tetlenkedés (nem, ez lehetetlen!); a veszteség fontosságának lekicsinylése vagy tagadása (nem nagy ügy) vagy a hárítás egyéb módjai (alvás, rögeszmés gondolkodás, kényszeres visel-kedés, elfoglaltságokba menekülés).8 Mintha eltávolodtunk volna önmagunktól. Érzelmi válaszaink laposak vagy nem kielégítőek, esetleg mindenestől hiányoznak (nevetünk, ami-kor pedig sírni volna kedvünk; sírunk, amikor nevetnünk kel-lene).

Meggyőződésem, hogy ezt a szakaszt vegytiszta társfüggő viselkedés - megszállottság, uralomvágy, érzelmek elfojtása -jellemzi. Úgy vélem továbbá, hogy a „mindjárt megbolondu-lok" érzése is jószerével ehhez a szakaszhoz kötődik. Úgy érez-zük, megháborodunk, mert elhisszük mások hazugságait. Semmi sem lök jobban errefelé, mint a hazugság. Ha hiszünk neki, lényünk magját pusztítja el. Ösztöneink mélyén sejtjük az igazságot, mégis félretoljuk és elhallgattatjuk megérzésein-ket. Scott Egleston tanácsadó szerint rendszerint ilyenkor gon-doljuk azt, hogy valami alapvető baj van velünk, amiért foly-ton gyanakszunk; ilyenkor bélyegezzük megbízhatatlannak belső hangunkat.

Nem azért tagadjuk el, amit eltagadunk, mert buták, maka-csak vagy torzultak vagyunk. Még csak nem is tudatosan hazu-dunk magunknak. „A tagadás nem hazugság - fejtegeti Noel Larsen, okleveles lelki tanácsadó. - Arról szól, hogy nem en-gedjük be a tudatunkba a valóságot."

A tagadás maga a lidércnyomás. Olyan, akár egy éberálom. Csupán akkor tudatosulnak bennünk cselekedeteink, ha elkö-

156

vettük őket. Bizonyos mértékig tényleg elhisszük magunknak a hazugságainkat. És jó okunk van rá.

„Nagy megterhelés idején érzelmileg, néha intellektuálisan és időnként testileg is elzárkózunk - magyarázza Claudia L. Jewett Helping Children Cope with Seperation and Loss című könyvében. - Ilyenkor beépített folyamat indul be, amely ki-szűri a káros információt, megakadályozva lelki túlterhelésün-ket. A lélekgyógyászok szerint a tagadás tudatos vagy tudatta-lan elhárító mechanizmus, amelyet valamennyien igénybe ve-szünk fenyegető helyzetekben a ránk törő szorongás kivédésére vagy csökkentére... Ilyenformán kizárjuk tudatunk-ból mindazt, ami túlságosan is felkavarná."9

A tagadás a lélek sokkállapota, ösztönös és természetes vé-dekező reakció a szenvedéssel, veszteséggel és változással szemben, amely elhárítja a csapásokat, hogy erőt gyűjtsünk a küzdelemre.

2. Harag

A veszteség tagadását odahagyva, átlépünk a következő sza-kaszba: ez pedig a harag. Haragunk lehet jogos vagy jogtalan. Talán úgy érezzük, akire rázúdítjuk haragunkat, megérdemli, de az is lehet, hogy boldog-boldogtalant „megörvendeztetünk" vele. Önmagunkat, Istent, az egész világot okoljuk vesztesége-inkért. Ennek természetétől függ, hogy enyhén ingerültek, mérgesek, haragosak leszünk-e, vagy egész lelkünket tomboló düh keríti hatalmába.

Emiatt nem hozza meg mindig a kívánt eredményt az őszinte kibeszélés, vagy az, hogy valakinek felnyitjuk a szemét. A tagadást ugyanis nem a valóság elfogadása követi, hanem a harag lelkiállapota. Ezért is kell óvatosnak lennünk nagy leszá-molások idején.

„Fölöttébb veszélyes foglalkozás igazat mondani az embe-reknek; letépni a maszkjukat; arra kényszeríteni őket, hogy

157

szembenézzenek az addig félresöpört igazsággal - szögezi le John Powell Why I Am Afraid To Teli You Who I Am? című könyvében. - Az emberek többsége az önáltatás ilyen vagy olyan formájával védekezik a teljes széthullás ellen. Ha valaki szétcincálja a hazugság tetszetős építményét, amely mi ma-gunk vagyunk, vajon ki ragasztja össze újra szegény Tojás Tó-biást?"10

Többször tanúja voltam erőszakos, ijesztő cselekedeteknek, amikor az érintetteknek végül szembe kellett nézniük a régóta letagadott valósággal. Aki ebben a szakaszban próbál beavat-kozni, okvetlenül kérje ki szakember segítségét.

3. Alkudozás

Miután megnyugodtunk, igyekszünk alkut kötni az élettel, ön-magunkkal, egy másik személlyel vagy Istennel. Ha valaki megteszi ezt vagy azt, akkor nekünk nem kell elszenvednünk a küszöbönálló veszteséget. Nem halogatni kívánjuk az elkerül-hetetlent, hanem megakadályozni. Néha méltányos, értelmes alkut köthetünk, például: „Ha én és a házastársam tanácsadó-hoz fordulunk, nem borul fel a kapcsolatunk." Máskor az alku tárgya nevetséges: „Volt idő, amikor azt gondoltam, ha tisztán tartom a házat vagy a hűtőt, a férjem nem iszik többé" - em-lékszik vissza a múltra egy alkoholista felesége.

4. Depresszió

Amikor látjuk, hogy az alkudozással semmire sem mentünk; amikor kimerültünk a valóság ellen folytatott szélmalomhar-cunkban; amikor úgy érezzük, hogy velünk aztán alaposan el-bánt az élet, néha mély depresszióba zuhanunk. Igazi, éjsötét gyász ez. Végül is minden erőnkkel pontosan ennek az elkerü-

158

lésére törekedtünk. Ez a sírás ideje. Ez a szakasz akkor veszi kezdetét, amikor alázatosan megadjuk magunkat a sorsunk-nak, jelenti ki Esther Olson családi tanácsadó, akinek a gyász, vagy ahogyan ő nevezi, a „megbocsátás" a szakterülete. E sza-kaszból csak akkor léphetük tovább, ha elvégeztük a vele járó lelki munkát.

5. Elfogadás

Nos, ide jutottunk. Miután szemet hunytunk a valóság fölött, vagdalkoztunk és kapálóztunk, üzleteltünk és végül teljes mélységében átéreztük fájdalmunkat, az elfogadás szakaszá-hoz érkeztünk.

„Ez nem rezignált és reménytelen »feladás«, olyan érzés, hogy »mi haszna az egésznek«, vagy »én már nem tudok tovább harcolni«, bár hallunk ilyet is (ők szintén utalnak a küzdelem végének kezdetére is, de ez nem a belenyugvás jele). A bele-nyugvást nem szabad összekeverni a boldogság stádiumával. A belenyugvás szinte mentes az érzelmektől. Olyan, mintha a fájdalom megszűnt volna, a küzdelemnek vége..." - írja Küb-ler-Ross.11

Végre békét kötöttünk önmagunkkal. Szabadságunkban áll, hogy maradjunk; továbblépjünk; vagy meghozzuk a szükséges döntéseket. Szabadok vagyunk! Elfogadtuk veszteségünket, lett légyen az jelentős vagy jelentéktelen. Mindez immár jelen körülményeink elfogadható részévé lett. Megbékéltünk vele és az életünkkel. Ehhez igazítottuk cselekedeteinket. Most ismét jól érezzük magunkat pillanatnyi viszonyaink között.

Nem csupán elfogadtuk mindazt, amin keresztülmentünk, de emellett abban is hiszünk, hogy valamiként nyertünk a vál-tozásokon és a veszteségeken, még ha nem értjük is, miért és hogyan. Hiszünk abban, hogy minden úgy van jól, ahogy van, és okultunk tapasztalatainkból. Mély meggyőződésünk, hogy jelen viszonyaink - és azok megannyi részlete - pontosan olya-

159

nok, amilyeneknek pillanatnyilag lenniük kell. Félelmeink, ér-zéseink, küzdelmeink és belső zavarodottságunk dacára is megértjük, hogy minden rendben van, még ha nem látjuk is át tisztán a helyzetet. Elfogadjuk a valóságot. Megnyugszunk. Felhagyunk a fejvesztett meneküléssel, öncsalással, irányítás-sal és lapítással. Tudjuk, hogy csak innen léphetünk tovább.

Ez hát az elfogadás folyamata. Esther Olsen a megbocsátás és a gyógyulás szakaszainak, és nem csupán gyászmunkának nevezi, amelyben együttműködünk Istennel. Mindez persze nem túlságosan kellemes, sőt néha egyenesen fájdalmas. Olyan érzésünk van, mintha darabokra hullanánk. A folyamat elején rendszerint sokkállapotban vagyunk, vagy pánikba esünk. Az egyes szakaszokat végigjárva, gyakran érezzük za-vartnak, sérülékenynek, magányosnak és elszigeteltnek ma-gunkat. Az az érzésünk, hogy kicsúszott a kezünkből a gyeplő, ám mindvégig valamiféle indokolatlan remény is éltet minket.

Ezeket a szakaszokat valószínűleg bármiféle elfogadás ese-tén tetten érhetjük. Egy társfüggő és függő társa a gyászmun-ka megannyi stádiumát megtapasztalja, néha mindet egyszer-re, miközben szinte mindenét elveszíti. A tagadás, a depresz-szió, az alkudozás és a harag párhuzamosan is jelen lehet. Talán azt sem tudjuk, mi az, amit megpróbálunk elfogadni, ahogyan azt sem értjük, mi ellen küzdünk mindeközben. Egy-szerűen csak azt érezzük, hogy kis híján megbolondulunk.

Persze szó sincs erről. Közben bejárjuk az egyes állomáso-kat, amelyek kisebb veszteségnél tarthatnak fél percig, de éve-ket vagy egy életet is igénybe vehetnek, amikor a veszteség te-temes. Az előbb vázolt szakaszok elméleti modellt írnak le, a valóság ennél jóval összetettebb lehet. Ide-oda vetődhetünk hát a harag és a tagadás, a tagadás és az alku között, majd in-nen vissza a tagadáshoz. Függetlenül attól, hogy milyen ütem-ben járjuk végig ezeket az állomásokat, végig kell mennünk rajtuk. Elisabeth Kübler-Ross szerint ez nem csupán normális, de egyenesen elkerülhetetlen, s egyetlen lépcsőfokot sem

160

ugorhatunk át. A csapások ellen addig védekezünk tagadással, amíg fel nem fegyverkezünk ellenünk. Addig haragszunk és vádaskodunk, amíg ki nem irtottuk magunkból ezt a magatar-tásformát. Ugyanígy alkudnunk és sírnunk is kell. Ne hagyjuk, hogy e szakaszok diktálják a viselkedésünket, ugyanakkor saját érdekünkben és a végső elfogadás érdekében elegendő időt kell szánnunk mindegyikre. Judi Hollis a következőképpen idézi Fritz Perlst, az alaklélektan atyját: „A kiút egyetlen mód-ja, ha az egészen átverekedjük magunkat."12

Sokat elbírunk, bizonyos értelemben mégis törékenyek va-gyunk. El tudjuk fogadni a változást és a veszteséget, de a saját magunk módján és gyorsaságával. Hogy ez valóban gyorsaság-e, annak csak Isten és mi magunk vagyunk a megmondhatói.

„Akik gyászolni tudnak, egészségesek - írja Donald L. An-derson lelkipásztor és lélekgyógyász Better Than Blessed című könyvében. - Csak a legutóbbi időben jöttünk rá, hogy a gyász-munka megtagadása a természetes emberi lelkiállapot kiirtá-sa, s az ilyenfajta elutasítás szomorú következményekkel jár-hat. A gyászt - az összes többi alapérzelemhez hasonlóan - testi tünetek kísérik, s egyfajta természetfölötti energiát is felszaba-dít. Ha ezt az energiát nem a gyász természetes folyamatában használjuk fel, akkor romboló hatású lehet... akár még beteg-séggel is bűnhődhetünk feldolgozatlan gyászunk miatt... Meg lehet és meg kell gyászolnunk bármely veszteséget vagy ennek tudatát. Ez nem azt jelenti, hogy átszomorkodjuk az életünket, hanem hogy bátran tudomásul vesszük fájdalmas érzéseinket, ahelyett, hogy kinevetnénk azokat. Nem csupán megengedhe-tő elfogadnunk a bármely veszteséget kísérő bánatot, de ez az egészséges választás."13

Engedélyt adhatunk tehát magunknak, hogy járjuk végig ezt a rögös utat, ha veszteséget szenvedünk, vagy változásokon megyünk keresztül, legyenek ezek bármilyen jelentéktelenek. Legyünk türelmesek magunkhoz, mert kimerítő, megterhelő folyamat ez, amely felemészti erőinket, és kibillent egyensú-

161

lyunkból. Maradjunk közben végig tudatosak, és ne tagadjuk le érzéseinket. Beszéljünk olyanokkal, akikben megbízunk, s akiktől vigasztalást és megértést várhatunk. Beszéljük ki a ba-jainkat; beszéljünk és beszéljünk. Nekem például sokat segít, ha köszönetet mondok Istennek a veszteségért, amelyet rám küldött - valamint jelen körülményeimért -, függetlenül attól, hogy mit gondolok róla, vagy mit érzek vele kapcsolatban. So-kak lelkét megkönnyítette már a derűfohász is. Nem kell feltű-nően szenvednünk, de feltétlenül fontos, hogy végigjárjuk a gyász fokozatait. Másoknak is sikerült. Ha megértjük a folya-matot, támaszt nyújthatunk embertársainknak, s nekünk ma-gunknak is erőt ad, hogy méltósággal viseljük bánatunkat.

Tanuljuk meg az elfogadás művészetét. Fájdalmas feladat.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Van-e valaki az életében - netalán ön az -, aki most járja vé-gig a gyász fokozatait, mert tetemes veszteség érte? Mit gondol, most éppen melyik szakasznál tart?

2. Gondolja végig az életét, milyen jelentős változásokra és veszteségekre emlékszik? Idézze fel a gyászmunkára vonat-kozó tapasztalatait. írja le az érzéseit úgy, ahogyan eszébe jutnak.

13

Éljük át az érzéseinket!

A gyomrom bánja, ha elfojtom az érzéseimet..} - JOHN POWELL

„Valamikor sokat segítettem a csoportmunkában, hogy az em-berek feldolgozzák az érzelmeiket - mondja egy alkoholista fe-lesége. - Akkoriban még nyíltan fejeztem ki őket. Most, miu-tán nyolc éve élek ebben a kapcsolatban, akkor sem tudnám megmondani, mit érzek, ha az életem múlna rajta."

Társfüggőként gyakran veszítjük el a kapcsolatot érzel-meinkkel. Néha magunkba húzódunk, nehogy átgázoljanak rajtunk. Az érzelmi sebezhetőség veszélyes. Sértést sértés kö-vet, s mindez felgyűlik a lelkünkben, miközben a kutya se tö-rődik velünk. Ilyenkor okosabbnak látjuk kivonni magunkat az eseményekből. A szenvedések súlya alatt, önvédelemből rövid-re zárjuk érzelmi életünket.

Érzelmileg tehát visszahúzódhatunk bizonyos emberek elől, olyanok elől, akikről úgy gondoljuk, bánthatnak minket.

Néha rá is kényszerülünk erre. Az alkoholisták és más szen-vedélybetegek családjában nincs helye az érzelmi egyenesség-nek, mi több, időnként szinte kikövetelik az őszintétlenséget. Gondoljuk csak meg, mi történne, ha egy részeggel közölnénk, hogyan érzünk iránta, amiért tönkrezúzta a kocsit, botrányt kavart a születésnapunkon, vagy telehányta az ágyunkat. Ér-zéseink kendőzetlen kifejezése akár még testi épségünket is fe-nyegetheti, a családi békét azonban mindenképpen.

Még a józan családok egy része is visszautasítja az érzelme-ket. „Ne érezz így, ez helytelen. A legjobb, ha nincsenek is ér-zéseid" - talán ez a hozzánk szóló üzenet. Hamar megtanuljuk,

163

hogy az érzéseink nem számítanak, sőt valamiként elhibázot-tak. Senki nem ügyel rájuk, miért figyelnénk akkor mi?

Időnként könnyebbnek is tűnik az érzéketlenség. Különben is annyira lefoglalnak minket a környezetünkért vállalt kötele-zettségeink, hogy csak a legszükségesebbre jut időnk. Miért pazarolnánk erőt az érzésekre? Ugyan min változtatnának?

Néha azért próbáljuk kigyomlálni az érzéseinket, mert tar-tunk tőlük. Hiszen ha felismerjük, hogyan érzünk igazából, az esetleg döntést, változtatást vagy közbelépést követel meg a ré-szünkről.2 Szemtől szembe kerülhetnénk a valósággal. Tudato-sodnának bennünk a gondolataink, a szándékaink, sőt az is, hogy mit kellene tennünk. Erre pedig egyelőre nem állunk készen.

A társfüggők tele vannak elfojtással, és súlyosan depresszi-ósok. Sokan közülünk azonnal kitalálják mások érzéseit; azt is tudjuk, miért éreznek úgy, milyen lefutásúak az érzéseik, és mi várható tőlük. Az egész életünket azzal töltjük, hogy mások érzéseivel bajmolódunk. Megpróbáljuk lecsillapítani a kedé-lyeket, irányítani a hangulatokat. Senkit nem akarunk megsér-teni, még kevésbé felbosszantani, hiszen felelősnek érezzük magunkat mások érzéseiért. A magunkéit ezzel szemben még csak nem is ismerjük, vagy ha igen, nem tudjuk, hogyan dol-gozzuk fel. Lemondtunk érzelmi életünkről, vagy soha nem is törődtünk vele.

Lássuk, mennyire fontosak az érzések! Mielőtt megvilágíta-nám ezt a kérdést, hadd meséljem el kezelésemet a Willmari Állami Kórházban, Minnesota államban, ahová kémiai függő-ség miatt kerültem 1973-ban. Akkor már tíz éve komolyan it-tam, de sem ez, sem a drogok széles skálája - heroin, dilaudid, morfium, métádon, kokain, barbiturát, amfetamin, marihuá-na - nem könnyített a közérzetemen. Amikor megkérdeztem tanácsadómat, Ruth Andersont és néhány más szakembert, mi a teendő, azt felelték, foglalkozzam az érzéseimmel. Ok java-solták, hogy járjak el a Névtelen Alkoholisták üléseire. Először borzalmas volt. Olyan érzelmi viharokat éltem át, hogy azt hit-

164

tem, szétrobbanok. Ám ekkor éltem első józan napjaimat és hónapjaimat. Aztán elérkezett a kezelés vége. Szembe kellett néznem a képtelennek tetsző kilátással: beilleszkedni a társa-dalomba. Addig nem dolgoztam, nehéz is volna egy heroinfüggőnek állandó állást vállalnia. Emellett meg kellett szakítanom a kapcsolatot az összes drogossal, akit ismertem, pedig nagyjából ők alkották az ismeretségi körömet. Család-tagjaim kétkedve fogadták gyógyulásomat, s érthető módon tovább nehezteltek rám viselt dolgaim miatt. Általánosságban elmondhatom, hogy amerre csak megfordultam, kő kövön nem maradt utánam, ezért nem hittem, hogy bárhol a nap alatt lenne hely számomra az emberek világában. Kilátástalan, kitaszított élet várt rám. Ezzel együtt a tanácsadóm egyre arra biztatott, hogy rajta, induljak el az életben. Újra feltettem a kérdést, egészen pontosan hogyan képzeli ezt el. O pedig megint csak ezt felelte: „Foglalkozzon továbbra is az érzései-vel. Járjon el a Névtelen Alkoholistákhoz, s meglátja, minden jóra fordul." A történet tanulsága az, hogy igenis segít ki-gyógyulni a kémiai függőségből, ha tudunk érzéseinkről, és el-megyünk a csoportfoglalkozásokra. Ugyanakkor túl is lép ezen, s megválaszolja a korábban feltett kérdést: „Mennyiben számítanak az érzések?"

Az érzés nem minden, nem szabhatja meg a viselkedésün-ket, ám ezzel együtt sem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Érzéseink rendkívül fontosak, és sokat nyomnak a latban. Érzelmi életünk szerves része egyéniségünknek. Ha szőnyeg alá söpörjük és elhessegetjük az érzéseinket, lényünk és éle-tünk fontos összetevőjéről mondunk le. Az érzés öröm, bánat, félelem és harag forrása lehet. Megnevettethet vagy megríkat-hat. Érzelmi életünk felelős azért, hogy adni és kapni tudjunk, hogy részesüljünk a szeretet melegéből. Ennek köszönhetjük az emberi közelséget, az érintések örömét és érzékeink izgalmát.

Érzéseink egyszersmind jelzések is. Ha boldogok és elége-dettek vagyunk, ha meleg jóérzés tölt el minket, rendszerint

165

tudjuk, hogy pillanatnyilag minden a helyén van a világunk-ban. A harag, a félelem és a szomorúság ezzel szemben arról tudósít, hogy valami hibádzik. A baj lehet belső vagy külső. Valami azonban határozottan nincs rendjén.

Az érzések ösztönzően hatnak. A harag például arra sarkall-hat, hogy megoldjunk egy bosszantó problémát. A félelem el-menekít a veszély elől. Az ismételt bántás és szenvedés arra fi-gyelmeztet, hogy tartsuk távol magunkat a kérdéses helyzettől.

Érzéseink önmagunk - vágyaink, késztetéseink és törekvé-seink - megfejtéséhez is hozzásegítenek. Közreműködésükkel megismerjük önmagunkat és gondolatainkat. Az érzések egyúttal a lélek azon mélységeit is feltárják, amelyek az igazsá-got kutatják; önmagunk megóvására és építésére, biztonságra és jó közérzetre törekszenek. Ugyanakkor a tudatos megisme-réssel meg az ösztönvilágnak nevezett titokzatos tartománnyal is összhangban állnak.

/

Érzelmeinknek van sötétebb oldaluk is. Alaposan megkí-nozhatnak bennünket. Annyira fájhatnak, hogy szinte semmi mást nem érzékelünk rajtuk kívül. A fájdalom és a szomorúság amúgy is hosszú időre beköltözhet hozzánk. A félelem kelle-metlen fék lehet; megakadályozhatja, hogy megtegyük a szük-séges lépéseket.

Néha valósággal beleragadunk sötét érzelmeinkbe, csapdá-ba esünk, s ilyenkor azt hisszük, soha nem kerülünk ki belőle. A harag nehezteléssé és keserűséggé mérgesedhet, s azzal fe-nyeget, hogy a végletekig borzolja idegeinket. A bánat bénító depresszióba fordulhat át. Sokan közülünk régóta együtt élünk félelmeinkkel.

Érzéseink meg is tréfálhatnak bennünket. Olyan helyzetek-be vihetnek bele, amelyektől különben megóvna a józan ész. Néha olyanok, mint a vattacukor, többet mutatnak, mint ami-lyenek valójában.

Érzéseink sötét oldala - elhúzódó szenvedés, csalódások -ellenére még kilátástalanabb a kép, amikor az érzelemmentes-

166

séget választjuk. Ha érzelmileg visszahúzódunk, s nem ve-szünk tudomást erről a lelki tartományról, az kellemetlen, egészségtelen és romboló hatású lehet.

Az érzések elfojtása vagy eltagadása fejfájáshoz, gyomor-bántalmakhoz, hátfájáshoz és általános testi gyengeséghez ve-zethet, ez utóbbi azután különféle betegségek előtt nyitja meg a kaput. Az elfojtás - kivált a gyászmunka tagadó szakaszában

elhízást, túlzott fogyást, alkoholizmust, narkózást, szexmániát, kényszeres költekezést, álmatlanságot vagy alu-székonyságot, megszállottságot, uralomvágyat és más kénysze-res viselkedést okozhat.3

Az érzés energia. Az elfojtás gátolja ennek az energiának a szabad áramlását. Ilyen állapotban nem a legjobb formánkat nyújtjuk.

Az elfojtott érzelmekkel az még a baj, hogy nem tűnnek el. Maradnak, felerősödnek, és néha furcsa tettekre ösztönöznek. Folyvást egy lépéssel előbbre kell járnunk, elfoglalnunk ma-gunkat, tennünk valamit. Nem merünk megnyugodni, mert akkor újra átéljük ezeket az érzéseket. Az érzéseket azonban nem lehet egykönnyen elhallgattatni, így vagy úgy, de hírt ad-nak magukról. Kiabálni kezdünk a gyerekekkel, belerúgunk a macskába, leöntjük a kedvenc ruhánkat, vagy elsírjuk magun-kat egy összejövetelen. Azért nem tudunk kikeveredni érzése-ink hálójából, mert elfojtjuk őket. Olyanok, mint egy makacs szomszéd, aki addig nem tágít, amíg tudomást nem veszünk a jelenlétéről.

Azért sem szerencsés dolog az elfojtás, mert az érzelmi visszahúzódással kellemes érzéseinkről is lemondunk. Elve-szítjük a képességet arra, hogy érezzünk. Néha megörülünk ennek, amikor túlontúl elhatalmasodik rajtunk vagy állandó-sul a szenvedés, ez azonban korántsem jó életstratégia. Érzel-meink elzárásával legmélyebb szükségleteink - a szeretni tu-dás és az, hogy szeressenek minket - elől zárkózunk el. Talán már a szexet és az emberi érintést sem tudjuk élvezni. Képtele-

167

nek leszünk közel kerülni az emberekhez, nem ismerjük a meghittségét. Elveszítjük azt a képességünket, hogy örülni tudjunk az életnek.

Ezzel együtt elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal és a környezetünkkel. Többé nem súgnak nekünk az ösztöneink. Nem halljuk meg, mit közölnek az érzéseink, nem vesszük ész-re, ha valami nincs rendjén a környezetünkben. Elveszítjük az érzések ösztönző erejét. És ha nem érzünk, idevágó gondolata-inkat sem vizsgáljuk felül, nem tudjuk, mit közöl velünk a jó-zan eszünk. így meg sem változhatunk, és nem léphetünk elő-re. Beleragadunk a jelenbe.

Az érzések nem mindig röpítenek a hetedik mennyország-ba, ám elfojtásuk nyomorúságos állapothoz vezethet. Mi tehát a megoldás? Mihez kezdjünk ezekkel a bosszantó érzelmekkel, amelyek hol kellemetlen terhet jelentenek, hol meg örömeink forrásai?

A válasz: ne féljünk érezni. Nincs ebben semmi rossz, le-gyenek bármilyenek az érzéseink. A férfiaknak sem kell szé-gyenkezniük miattuk. Nem a gyöngeség jelei. Nem kell bűntu-datot éreznünk miattuk. Ha ölni tudnánk haragunkban, ezzel még semmi rosszat nem tettünk. Ezek csak érzések, önmaguk-ban se nem jók, se nem rosszak. Érzelmi energiát képviselnek, és nem minket minősítenek.

Az emberek ezerféle érzésről számolnak be: rosszkedvről és bosszúságról vagy éppen kitörő, mámoros örömről. Összesen négy nagy csoportjukat különböztethetjük meg az érzéseknek, minden más ezeknek valamiféle változata. A magányosság és a lehangoltság például a bánat kategóriájába tartozik; a szoron-gás és az idegesség az ijedelemébe; az örömteli izgalom a jó-kedvhez. Nevezzük bárhogy az érzéseinket, a fontos az, hogy átéljük őket.

Mindez nem jelenti azt, hogy szüntelenül figyelnünk kell, épp most mit érzünk. Nem jelent érzelmi dagonyázást. Ellen-kezőleg, ha feldolgozzuk az érzéseinket, megszabadulunk tő-

168

lük. Ez annyit tesz mindössze, hogy ha elfog minket egy érzés, s eláraszt az energiája, szánjunk rá néhány percet. Ismerjük fel az érzést, majd lépjünk tovább. Ne cenzúrázzuk azonban az ér-zéseinket, ne nyomjunk el semmit, ne meneküljünk. Ne mond-juk magunknak: „Nem szabad ezt éreznem. Valami baj lehet velem." Ne ítéljük el magunkat az érzéseinkért, hanem éljük át őket. Engedjük, hogy energiájuk átjárja a testünket, majd mondjuk azt: „Rendben."

A következő az „érzelmek feldolgozásának" nevezett titok-zatos tevékenység. Válaszoljunk rájuk érdemben. Vizsgáljuk meg a nyomukban járó gondolatokat, s fogadjuk el őket cenzú-rázás és elfojtás nélkül.4

Ezt követően dönthetünk a következő lépésről. Itt jut sze-rephez a józan ítélőképesség és az erkölcsi érzék. Most határo-zunk afelől, kezdünk-e valamit a szóban forgó érzéssel és az azt kísérő gondolattal. Értékeljük a helyzetet, azután válasz-szunk olyan viselkedési formát, amely összhangban áll erköl-csi szabályrendszerünkkel és megújult, önérzetes önmagunk-kal. Talán megoldásra vár egy probléma? A fellegekben já-runk? Időről időre helyesbítenünk kell néhány katasztrófára berendezkedett gondolatmintát, például: „Iszonyatosan félek, és szomorú vagyok, mert összetörtem a kocsit. Ez a világ vé-ge." Helyesebb volna azt mondani: „Szomorú vagyok, mert összetörtem a kocsit." Orvosolható-e a szóban forgó probléma? Érint-e másokat? Szükséges vagy tanácsos-e megbeszélni vala-kivel? Ha igen, mikor? Meglehet, elegendő, ha átéljük az ér-zést, és tudomásul vesszük a hozzá kapcsolódó gondolatot. Ha kételyeik támadnának arról, hogy mi a teendő; ha az érzés túl erős; ha a tervbe vett lépés túl nagy horderejű; javaslom, hogy várjanak legalább egy napot, amíg megnyugszanak annyira, hogy következetesen tudnak gondolkodni. Más szóval, távo-lodjanak el az adott helyzettől.

Nem szükségszerű, hogy az érzéseink irányítsanak minket. Nem muszáj sikoltoznunk és csapkodnunk, csak mert harag-

169

szunk; ahogy depressziósként sem kötelező egész nap az ágyat nyomnunk. Csak, mert félősek vagyunk, attól még jelentkez-hetünk a vágyva vágyott állásra. Egyetlen szóval sem támoga-tom, hogy átengedjük az érzelmeknek a vezérlő szerepet. Való-jában attól tarthatunk, ha nem tudatosítjuk magunkban és dolgozzuk fel megfelelően az érzéseinket, félő, hogy átveszik az uralmat felettünk. Ellenben ha felelősen bánunk velük, alá-rendeljük őket értelmünknek és erkölcsi érzékünknek.5

Érzelmeink helyes kezeléséhez hozzátartozik, hogy felelős-nek is érezzük magunkat értük. Mindenki a saját érzéseit éli át. Ha érzünk valamit, azt kizárólag önmagunknak köszönhet-jük, hiába is állítjuk az ellenkezőjét. Mások hozzásegíthetnek minket bizonyos érzésekhez, de nem ők érzéseink kiváltó okai, ezért nem is változtathatnak rajtuk. Ezt egyedül mi tehetjük meg. Ugyanígy mi sem vagyunk felelősek senki emberfia érzé-seiért, de tiszteletben tarthatjuk azokat. A felelős viselkedés-hez időnként ez hozzá is tartozik, a társfüggők azonban eltú-lozzák. A magunk érzéseit is tekintetbe kell vennünk, hiszen ezek válaszok a különböző élethelyzetekre. Ezért az emberi jó-érzés azt kívánja, hogy róluk beszélve így fogalmazzunk: „Ami-kor te ezt vagy azt teszed, én így és így érzek, mert...", nem pe-dig: „Te vagy az oka, hogy úgy érzem..."6

Az érzések feldolgozása már megint más kérdés. Ez különö-sen akkor igaz, ha következetesen indulatosan reagálunk vala-kinek a viselkedésére, s hiába beszélünk a fejével, ő továbbra is fájdalmat okoz nekünk. Talán nincs szükségünk ilyen heves érzelmi viharokra. Ne feledjük, az érzések jelzések is. Figyel-jünk fel az ismétlődő mintákra érzelmi életünkben, mert sokat elárulnak önmagunkról és kapcsolatainkról.

Az érzelmek feldolgozása néha helyes irányba tereli a gondol-kodásunkat. Sok terápiás irányzat közvetlen kapcsolatot feltéte-lez a gondolat és az érzés között.7 Ez a kapcsolat valóban létezik. Gondolataink kihatással vannak érzelmeinkre. Nemegyszer pon-tatlan, túlzó vagy megalapozatlan gondolataink keltenek indoko-

170

latlan érzelmeket, vagy ezek okozzák, hogy érzelmeink tovább fennmaradnak, mint kellene. Ha azt gondoljuk, hogy valami el-viselhetetlen, soha nem lesz más, és ennek nem volna szabad így lennie, e gondolatokat heves érzelmek kísérhetik. Jómagam ka-tasztrófagondolkodásnak nevezem ezt a gondolkodási mintát. Ezért is fontos, hogy bizonyos érzéseket észlelve, megvizsgáljuk és tudatosítsuk a gondolatainkat. Ha megalapozatlanok, tudjuk, ugye, hogyan orvosoljuk a problémát?

Időnként jóleshet megbeszélnünk valakivel érzéseinket és gondolatainkat. Nem egészséges elszigetelten élnünk. Ha meg-osztjuk érzelmi életünket másokkal, az meghittségét és közel-séget teremt. Az ilyesmi mindig csodálatos élmény. Néha nem vágyunk másra, mint hogy kiöntsük a szívünket egy jóbarátnak. A kibeszélés egyúttal tisztázás is lehet. Amit ma-gunkba zárunk, elhatalmasodhat rajtunk, a külvilág tükrében azonban visszanyeri valódi arányait. A kellemes érzéseket szintén jó megosztani: az örömöt, a sikert, a bizsergető izgal-mat. Ha pedig bensőséges kapcsolatra vágyunk valakivel, meg kell beszélnünk vele tartós érzelmeinket. Ezt hívják érzelmi őszinteségnek.

Vigyázat azonban, a heves öröm ugyanolyan visszataszító és riasztó lehet, mint a bánat, kivált az olyan társfüggők sze-mében, akik nem szoktak hozzá a boldogsághoz - figyelmeztet Scott Egleston. Sok társfüggő úgy véli, az örömhöz mindig üröm társul, hiszen eddig is ezt tapasztalta. Egyesek egyene-sen úgy gondolják, nem érdemlik meg a boldogságot. Néha te-vékenyen közreműködünk abban, hogy a jót rossz kövesse. Pe-dig semmi baj az örömmel, ahogyan a bánattal sem. Hagyjuk, hogy átjárjon minket az érzelmi energia, s törekedjünk egyen-súlyra és nyugalomra.

Időről időre szakember segítségére lehet szükségünk érzel-meink feldolgozásához. Ha leragadunk bizonyos érzelmek mellett, adjuk meg magunknak, amire szükségünk van. Men-jünk el egy tanácsadóhoz, terapeutához, pszichoanalitikushoz

171

vagy lelkipásztorhoz. Törődjünk magunkkal, megérdemeljük. Akkor is szükségünk lehet szakszerű segítségre, ha jó ideje el-fojtjuk az érzéseinket, vagy azt gyanítjuk, hogy túl erős érzel-meket zártunk magunkba.

Érzelmi életünk felébresztése néha mindössze csak egy kis gyakorlást és tudatosságot igényel. Nekem az alábbiak segíte-nek közel kerülni az érzéseimhez: testmozgás; feladatlan leve-lek fogalmazása; beszélgetés olyanokkal, akikben megbízom; végül a csöndes, elmélyült meditáció. Fontos emellett, hogy szokásunkká tegyük a tudatosságot. Figyeljünk oda például ér-zelmi tiltásainkra, komfortzónánk milyenségére, gondolata-inkra, szavainkra, hangsúlyainkra és cselekedeteinkre. Idővel megleljük majd az utat érzelmeinkhez, egy olyan utat, amely eredményes lesz számunkra.

Hívjuk meg az érzéseket életünkbe, aztán ígérjük meg ma-gunknak, hogy mostantól jól bánunk velük. Éljük át valameny-nyit, bízzunk bennük, és bízzunk meg önmagunkban. Bölcseb-bek vagyunk, mint hinnénk.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Olvassa el a naplóját! Miféle érzelmeket írt ki magából? 2. Játsszon „mi lenne, ha" játékot. Mi lenne, ha szabadon érez-

hetné ezt vagy azt, és mégsem lenne rossz ember? Mit érez-ne most? írjon róla.

3. Találjon valakit, aki megbízható és elfogadó hallgatóság, aki nem fúj azonnal riadót, nem indít mentőakciót, és beszélje meg vele az érzéseit. Hallgassa meg viszonzásként az övéit minden ítélkezés és pátyolgató szándék nélkül. Ugye, mi-lyen jó egy ilyen beszélgetés? Ha nem talál megfelelő sze-mélyt, lépjen be egy önsegítő csoportba.

— 1 4 —

Harag

- Mi az, amit annyira gyűlölsz bennem? - kérdezte egy férfi a feleségét, amikor már hat hónapja józan volt. - Mindent! - kiáltotta a nő villámló szemmel.

- IDÉZET EGY NÉVTELENTŐL

Evekig alig ismertem a haragot. Sírtam, megbántódtam, de a harag? Nem, ez nem az én asztalom, gondoltam.

Miután kezdtem felismerni társfüggőségemet, már azon csodálkoztam, hogyhogy volt olyan pillanata az életemnek, amikor nem haragudtam.

Janet Woititz könyvének egyik passzusa egyenesen rólam szól: „Az ember merev és gyanakvó lesz, és egyre csak önma-gát emészti fortyogó dühében. Bárki, aki besétál a házába, érzi ezt a visszafojtott haragot. Nincs előle menekvés. Ugyan ki gondolta volna, hogy ilyen undok boszorka válik belőle?"1

A harag valamennyiünk életéhez hozzátartozik. Haragsza-nak a gyerekek, a kamaszok, a felnőttek. Szerencsés esetben ez nem okoz galibát az életünkben. Kevésbé szerencsésben azon-ban a főhelyre kerülhet, ez lehet az életünk. Alkoholista tár-sunk begorombul, mi is vele együtt, a gyerekek a fejünkön tán-colnak, még a kutya is kész idegbolond. Mindenki szakadatla-nul őrjöng. Mintha senki sem adná ki magából kellőképpen a gőzt. Még ha nem kiabálunk is éppen, még ha megjátsszuk is, hogy nem haragszunk, akkor is majd szétvet minket a méreg. Pillantásaink és kézmozdulataink amúgy is mindent elárul-nak. Az ellenségesség ott lappang a felszín alatt, kitörésre ké-szen. A harag néha bombaként robban, és soha, soha nem mú-lik el. Alkoholista társunk ránk üvölt: „Hogy mersz rám hara-gudni? Én vagyok a király. Én haragudhatok rád, fordítva

173

azonban nem lehetséges." A társfüggő válasza erre: „Mindazok után, amit érted tettem, akkor haragszom meg, amikor nekem tetszik." Magában mégis azt gondolja: Meglehet, hogy igaza van... Hogyan bánthatok egy beteg embert? Valami nincs rendjén velem, ha így érzek. Önértékelésünkre ilyenformán újabb csapást mér a bűntudat. A harag azonban ettől még nem párolog el, mi magunkban dúlunk-fúlunk tovább, s a gondja-ink sem oldódnak meg.

A harag esetleg akkor sem távozik a háztól, ha a szenvedély-beteg a józanság és egészség útjára lép.2 Az indulatok általában akkor érnek tetőpontjukra, amikor az alkoholista külső segítsé-get kap. Ekkor már senki - őt magát is beleértve - nem tudja többé elviselni a betegségét. Néha ennél is rosszabb azonban a helyzet. A társfüggő életében először hall arról, hogy ami tör-tént, az nem az ő hibája. Most kezd el visszamenőleg haragud-ni, hogy a társa ebben a tudatban tartotta. Talán először érez és nyilvánít ki haragot. Akkor érti meg igazán, mennyire haragu-dott mindvégig, miután lecsillapodtak a dolgok. Ez újabb össze-tűzésekhez vezethet. A szenvedélybeteg talán friss kezdetre várt, most, hogy megszabadult a családi szennyestől, s tiszta lappal kíván nekiindulni új életének. Ezért így szól a társához: „Hogy mersz most haragudni rám? Hiszen mindent újrakezd-tünk." Az pedig így felel: „Mondod te. Én most térek magam-hoz." Kisebbségi érzését és bűntudatát ekkor talán újabb néma, gyötrő gondolattal tetézi: „Igaza van, hogy merek rá éppen most haragudni? Hiszen repesnem kellene a boldogságtól. Há-lásnak kellene lennem. Valami nincs rendben velem."

így azután mindenkit mardos a bűntudat, mert mindenki haragszik. Ennek a haragnak legfőképpen a bűntudat a forrá-sa. Az érintett felek becsapva érzik magukat, hiszen a kijóza-nodás nem hozta el a beígért boldogságot, a várva várt fordu-lópontot. Ne értsenek félre. Minden jobb lett. Sokkal jobb, ha egy alkoholista a józanság útjára tér. Ugyanakkor a kijózano-dás nem gyógyít ki egy csapásra sem a haragból, sem a párkap-

174

csolati problémákból. A régi harag továbbra is ott parázslik a felszín alatt, s persze új is szítja a tüzet. Többé nem okolhatjuk mindezért a szeszt vagy a drogot, bár néha még ez is ott ólál-kodik a színfalak mögött. A társfüggó' gyakran épp ekkor veszí-ti el barátai együttérzését. Mi magunk szintén úgy gondoljuk, csodálatos, hogy alkoholista társunk abbahagyta az ivást. Mi akkor a baj? - tesszük fel a kérdést. Képtelenek volnánk a meg-bocsátásra és a felejtésre? Csakis bennünk lehet a hiba.

Bármilyen általános érzés is a harag, nagyon nehéz kezelni. Az emberek többsége nem tanulta meg, hiszen ezt nem az is-kolapadban, hanem élő példával tanítják meg a nevelőink. Gyakoribb azonban, hogy elmulasztják megtanítani.

Barátaink és ismerőseink talán elárasztanak jó tanácsokkal: „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek; a nap le ne menjen a ti haragotokon."3 „Ne légy bosszúálló." Sokan képtelenek tartani magukat ezekhez a nemes elvekhez. Meglehet, nem is tudják, mit gondoljanak a haragról, hiszen csupa hamisságot hallottak vele kapcsolatban.

A társfüggők és általában az emberek leginkább az alábbi gyakori tévedésekben leledzhetnek a haragról szólván:

Nem szabad haragudnunk. w A harag idő- és energiapocsékolás. tmi A jó és rendes ember nem haragszik. w Akkor sem szabad haragudnunk, ha ezt érezzük. w A haragos ember kivetkőzik magából. ta2i Ha haragszunk, elűzzük magunktól az embereket. w Másnak sem szabad soha haragudnia ránk. w Ha ez megtörténik, bizonyára mi vagyunk a hibásak. w Ha haragot ébresztünk, ennek mi vagyunk az okai, és ne-

künk is kell elmulasztanunk. ' H a megharagszunk, annak más az oka. Az ő kötelessége,

hogy megbékítsen minket.

175

w Ha megharagszunk valakire, akkor ez a kapcsolat végét je-lenti.

w Ha megharagszunk valakire, jogunk van megbüntetni az il-letőt.

w Ha megharagszunk valakire, az illetőnek változtatnia kell viselt dolgain, hogy mi másként érezzünk.

w Ha megharagszunk, úgy gondoljuk, jogos, hogy pofozkod-junk, vagy eltörjünk egy tányért.

w Ha megharagszunk, okvetlenül kiabálnunk és üvöltöznür;; kell.

w Ha megharagszunk, többé nem szeretjük azt, aki meghara-gított.

w Ha valaki megharagszik ránk, ez azzal jár, hogy nem szeret minket többé.

^ A harag bűn. w Haragot csak akkor szabad éreznünk, ha jogosan háboro-

dunk fel.4

A Névtelen Alkoholisták csoportjaiban sokan hiszik azt, hogy gyógyulás közben nem lenne szabad haragudniuk. A rehabilitáci-ós programok alapgondolata ezért az, hogy megtanítsák a részt-vevőket feldolgozni a haragjukat, hogy az ne mérgesedjen el.

Társfüggőként talán megijeszt minket tulajdon haragunk vagy mások indulata. Meglehet, hiszünk a haraggal kapcsola-tos egyik vagy másik téveszmében, esetleg más okból rette-günk tőle. Előfordulhat, hogy megütöttünk vagy szavakkal bántottunk valakit haragunkban. Az is lehet, hogy ittas tár-sunk nyers haragja és dühöngése hagyott bennünk mély nyo-mokat.

Mindannyian reagálunk a haragra, legyen az a sajátunk vagy másoké. Olyan érzelem ez, amely maga is indulatokat gerjeszt. Sokan vagyunk, akiknek tele van a hócipőnk, és van mire reagálnunk. Túl sok jutott nekünk a gyászmunkát kísérő haragból vagy abból, amelyik a mentőakciók üldözési szaka-

176

szát jellemzi, odaragadtunk hát a háromszög ezen oldalához. Indokolatlan, ésszerűtlen dühkitöréseinket reaktív katasztró-fagondolkodás hívja életre: a sok „kellene", a „soha többé", a „mindig ez van" és a „borzasztó". Igazoljuk magunk előtt a ha-ragunkat, hisz akad-e földi halandó, aki nem így érezne mind-azok után, amiken mi keresztülmentünk. Haragunk azért is hasznos, mert elkendőzi sértettségünket és félelmeinket. A szomorúság és ijedelem mind ebbe torkollik, márpedig oly so-kat kaptunk belőlük. Meg a bűntudatunk miatt is haragszunk. Az indokolt és indokolatlan bűntudat egyaránt könnyen átfor-dulhat haragba.5 És a társfüggőknek ebből is bőségesen kiju-tott. Elhiszik-e vagy sem, az alkoholistáknak úgyszintén, csak éppen ők könnyebben fordítják át a lelkifurdalást haragba.

Ott van azután a reaktív harag. Haragunk társunk indulata-inak tükörképe. Ördögi kör ez, amely egyre nagyobb haragot gerjeszt. A végén mindenki a plafonon lesz, és még csak azt sem tudjuk, miért. Tény azonban, hogy valamennyien tombo-lunk... és bűntudatunk van miatta.

Néha önszántunkból maradunk meg a haragunknál, hiszen így kevésbé sebezhetőnek és erősnek érezhetjük magunkat. Olyan ez, mint egy védőpajzs. Amikor haragszunk, nem ér-zünk bántást vagy ijedelmet, legalábbis nem észrevehetően.

Sajnos sokunknak nincs módunk kinyilvánítani a haragun-kat. Lenyeljük hát a mérgünket, magunkban dúlunk-fúlunk, begörbed a vállunk, összeszorul a gyomrunk, kóvályog a fe-jünk. Elfutunk a haragunk elől, begyógyszerezzük vagy süte-ménnyel etetjük. Magunkat okoljuk; depresszióként éljük meg; ágyba bújunk; azt kívánjuk, bárcsak meghalnánk; végül bele-betegszünk az egészbe. Legvégül pedig arra kérjük Istent, bo-csásson meg nekünk, bűnös halandóknak, amiért haragot mertünk érezni.

Sokunk azért nem engedi szabadjára a haragját, mert olyan családban élünk, amely tiltja az érzéseket, mindenekelőtt a ha-ragot. Egy alkoholista érthető módon nem szívesen hall a ha-

177

ragunkról. Úgy érzi, dühünk amúgy is indokolatlan, és kibe-szélése csak zavarná őt. Mindez bűntudatot ébreszt benne. Ta-lán versenyre is kel velünk, lehengerel minket a saját haragjá-val, hogy elhallgassunk végre, és mi érezzünk lelkiismeret-fur-dalást.

Gyakran megesik, hogy a szüleink sem óhajtanak hallani az érzéseinkről. Talán minket okolnak, amiért drogos vagy része-ges a párunk. Az is megeshet, hogy hiába alkoholista vagy füg-gő, ők csak a jó oldalát látják, a mi viselkedésünket ezért mél-tánytalanul keménynek ítélik. Barátaink meg ráunnak folyto-nos sirámainkra. Némelyikünk annyira szégyelli magát, hogy még a lelkipásztorának sem meri bevallani a haragját. Egy egy-házi ember amúgy is bűnösnek bélyegezne minket, ebből pe-dig elegünk van. Ezzel nagyjából be is zárult lehetőségeink kö-re. Az csak kevesek fejében fordul meg, hogy a lelkünkben élő magasabb rendű erőhöz is fordulhatunk, előtte is kinyilvánít-hatjuk a haragunkat.

Mihez kezdjünk hát a bennünk felgyülemlett indulatokkal? Ugyanaz lesz a sorsuk, mint szinte minden érzésünknek: el-fojtjuk őket, és bűntudatot érzünk miattuk. Márpedig az elfoj-tott indulatok minden más elfojtáshoz hasonlóan gondokhoz vezetnek. Haragunk a legalkalmatlanabb pillanatokban rob-banhat ki. Rákiáltunk valakire, akire nem akartunk. Fintor-gunk, ajkunkat biggyesztjük. Mindez nem teszi vonzóbbá a társaságunkat. Jól odavágjuk a tányért az asztalhoz, ámbár ha-jigálni nem merjük; annyira kiürült a pénztárcánk, hogy ezt már nem engedhetjük meg magunknak.

A harag másfajta mezt is ölthet. Talán azon kapjuk magun-kat, hogy nem kívánjuk és nem élvezzük a szexet.6 Mindez még jobban megtetézi önutálatunkat. És persze továbbra is el-lenségesen viselkedünk. Ha megkérdezik tőlünk, mi bajunk van, összeszorított szájjal annyit morgunk: „Semmi. Kösz, jól vagyok." Esetleg apró undokságokkal vagy undok apróságok-kal bosszantjuk haragosunkat.

178

Amikor a régóta magunkban tartott harag kirobban, nagyot szólhat. A kellemetlen érzések gyomként növekednek a lel-künkben. Nem tűnnek el, hanem mindent elborítanak. Mi pe-dig azon kapjuk magunkat, hogy olyasmi csúszik ki a szánkon, amit nem szándékoztunk mondani. Elvesztjük a fejünket, köp-ködünk, karmolunk, edényeket törünk (most igen), öklözünk, megcibáljuk ellenfelünk haját. Esetleg magunkban teszünk kárt, de az is lehet, hogy a harag keserűséggé, gyűlöletté, meg-vetéssé, bosszúszomjjá vagy nehezteléssé kérgesedik.

Mi továbbra is ott tartunk, hogy nem értjük, mi történik velünk.

Igyekszünk hát elhitetni magunkkal, hogy semmi bajunk. OfCourse You're Angry7 (Természetesen mérges vagy) - mond-ja a könyvcím. Naná, hogy haragszunk. Naná, hogy ennyire. Joggal vagyunk a plafonon. Engedjék meg, hogy ideidézzem Janet Woititz találó szavait:

Nem élhetünk együtt egy súlyos alkoholistával anélkül, hogy minket is mélységesen ne sújtana ez a betegség. Bármely földi halandó, akinek annyi borzalomban volt része, mint nekünk, érthetően a túléléséért küzd. Aranyérmet érdemelnénk azért a puszta tényért, hogy még itt vagyunk, és el tudjuk mondani a történetünket.8

A harag az alkoholizmus egyik szomorú következménye a sok közül. Ahogyan a többi szép számú szenvedélybetegségé és egyéb gondé is, amelyekkel a társfüggők alaposan el vannak látva.

Még ha nem élünk is együtt valami súlyos gonddal vagy egy nagybeteggel, igenis jogos lehet a haragunk. A harag az élet természetes, bár kellemetlen velejárója. Érzelem ez is, mint sok más. Amikor elhatalmasodik rajtunk, választhatjuk azt, hogy átéljük, vagy azt, hogy elfojtjuk. „Nem bízom azok-ban, akik soha nem haragszanak. Az ember vagy haragszik,

179

vagy bosszút forral" - jelentette ki a barátnőm, Sharon George, aki mentálhigiénés szakember.

Igen, minden jogunk megvan a haragra, akkorára, amekko-rát átélünk. Ahogyan másoknak is. Másfelől felelősek is va-gyunk - elsősorban önmagunkért -, hogy megfelelően kezeljük a haragunkat.

Ezzel visszajutottunk az eredeti jó tanácshoz: dolgozd fel az érzéseidet! De hogyan dolgozhatunk fel egy olyan elemi indu-latot, amilyen a harag? Miként csillapodhatunk le? Kivel be-szélhetünk az állapotunkról? Ugyan ki hallgatna meg minket? Meglehet, mi magunk sem szívesen hallanánk magunkat. Vé-gül is az, akire haragszunk, nem egészséges. Nem kellene in-kább együtt éreznünk vele, jónak lennünk? Emberbaráti do-log-e egy betegre haragudni?

Igen, jogunk van ehhez. Nem mi kértük, hogy mindezt ránk lőcsölje. Noha az eszményi állapot az együttérzés lenne, ez va-lószínűleg csak az után köszönt ránk, miután sikeresen feldol-goztuk a haragunkat. Van valamiféle középút az öldöklő düh és az önemésztés között, amely segít megszabadulni indulata-inktól, a régiektől és az újaktól egyaránt. Ugyanakkor nem hin-ném, hogy az elfojtott érzelmektől egyik napról a másikra megszabadulhatunk. Talán egy hónap vagy egy év is túl kevés ehhez. Gondoljuk meg, mennyi időbe került, amíg felgyülem-lett bennünk ez a töménytelen harag. Nos, a feldolgozása sem megy könnyebben és hamarabb. Az új harag feldolgozásához pedig gyakorlat kell.

Az alábbiakban néhány javaslat következik a harag feldol-gozására:

w Bíráljuk felül a haragra vonatkozó tévhiteket. Adjunk enge-délyt magunknak, hogy megharagudjunk, amikor ez indo-kolt. És adjuk meg ezt az engedélyt másoknak is.

w Tapasztaljuk meg az érzéseinket. Még ha ez a harag is, mind-össze érzelmi energiáról van szó. Se nem jó, se nem rossz,

180

felette áll a bírálatnak. A haragot nem szükséges igazol-nunk vagy megmagyaráznunk. Ha ott ez az energia, tapasz-taljuk meg. Éljük át a kísérő érzelmeket is, amilyen a meg-bántottság vagy a félelem.

^ Tudatosítsuk magunkban a haragot kísérő gondolatokat. A legjobb, ha hangosan megfogalmazzuk ezeket.

** Vizsgáljuk meg idevágó gondolatainkat a tudat világosságánál, nem hibádzik-e valami. Ismerjük fel az ismétlődő mintákat és helyzeteket, sokat tanulhatunk így önmagunkról és a környe-zetünkről. A gyógyulófélben lévő alkoholisták gondolatmin-tái nemegyszer begyepesedettek, „áporodottak", ahogy ezt a szakma nevezi. Mindez a közelgő visszaesés előjele lehet.

w Hozzunk felelős döntéseket a szükséges lépésekről, ha vannak ilyenek. Fejtsük meg, mit közöl velünk a haragunk. Nem olyan megoldatlan problémát jelez-e bennünk, magunkban vagy a környezetünkben, amelyre oda kell figyelnünk? Né-ha, amikor Istent kérjük, szüntesse meg a haragunkat, O is tudtunkra ad valamit. Talán változtatnunk kellene. Megle-het, segítséget kellene kérnünk. A harag megszüntetésének azonnali módja, ha abbahagyjuk a kiabálást, s ehelyett el-gondolkozunk, mire van szükségünk a szóban forgó sze-mélytől, majd nyütan felkérjük erre. Ha nem hajlandó megadni nekünk, amit elvárunk tőle, gondoljuk végig, mi a következő lépés önmagunk megvédésére. Ne hagyjuk, hogy a harag irányítson minket. Álljunk le, ha ezen kapjuk magunkat. Nem kell tovább üvöltöznünk. Ne értsenek félre, megesik, hogy a kiabálás segít, máskor vi-szont nem. Mindenesetre jobb, ha mi vagyunk a nyeregben, és nem a haragunk. Ne veszítsük el az önuralmunkat. A ha-rag mindössze energia, nem holmi átok. Tartsunk távolsá-got. Menjünk át egy másik helyiségbe, egy másik épületbe. Nyugodjunk meg, majd gondoljuk végig a szükséges lépése-ket. Ne hagyjuk azt sem, hogy mások haragja irányítson bennünket. Gyakran hallom társfüggőktől: „Nem tehetem

181

meg, mert a párom megharagszik." Ne kockáztassuk testi épségünket, de igyekezzünk megőrizni függetlenségünket a haraggal szemben, legyen az a sajátunk vagy másé. Nem kell feltétlenül válaszolnunk a haragra, hiszen az csak érzel-mi energia, nem több. Ha nem akarjuk, ne viszonozzuk ha-raggal a haragot. Próbáljuk ki, hátha sikerül. Az alkalmas pillanatban nyíltan és becsületesen beszéljük meg indulatainkat. Ugyanakkor ne álljunk le ittas emberrel vitat-kozni. Ha nyíltan és a megfelelő helyen fejezzük ki a hara-gunkat, talán jó döntéseket hozhatunk. Legyünk óvatosak azonban a megfogalmazással, mert a harag könnyen ébreszt haragot. Ezért ahelyett, hogy szabadjára engednénk dühün-ket haragosunkkal szemben, éljük meg érzéseinket; gondol-juk végig, ami ezzel összefügg; fontoljuk meg, mit várunk el a szóban forgó személytől; majd amikor megnyugodtunk, higgadtan, kiabálás nélkül adjuk tudtára kívánságainkat. Vállaljunk felelősséget haragunkért. Fogalmazzunk így: „Ha-ragos vagyok, amikor ezt vagy azt teszed", ehelyett: „Az őrületbe kergetsz". Ami engem illet, szeretek szabad moz-gásteret adni pácienseimnek a párbeszédben. Nem kell pontosan fogalmaznunk, mintha most sétáltunk volna ki egy terápiás csoportból. Legyünk önmagunk. Mindenesetre értsük meg, hogy felelősek vagyunk az indulatainkért, még ha jogosak is. Vitassuk meg a gondjainkat olyanokkal, akikben megbízunk. Ha meghallgatnak és elfogadnak bennünket, miközben ki-beszéljük magunkból a haragunkat, az segít tisztázni a hely-zetet. Mindez segítségünkre van abban is, hogy elfogadjuk önmagunkat. Ne feledjük azonban, hogy csak akkor léphe-tünk előre, ha elfogadjuk önmagunkat. És igen, számítha-tunk mások törődésére. Talán el kell mennünk otthonról, hogy ilyen emberekre találjunk; talán be kell ülnünk egy Al-Anon összejövetelre, de hát ezeket az embereket nem nehéz megtalálni. Ha a haragunk már nehezteléssé kérge-

182

sedett, megbeszélhetjük egy lelkipásztorral, vagy foglalkoz-hatunk a program negyedik és ötödik lépésével. A nehezte-lés több kárt okoz, mint hasznot,

•w Dolgozzuk ki magunkból az indulatainkat. Takarítsuk ki a konyhát, röplabdázzunk, tornásszunk, menjünk el táncolni, lapátoljuk el a havat, gereblyézzük fel az udvart. Ha szüksé-ges, kezdjünk el építkezni. A gyakorlati ténykedés, minde-nekelőtt a fizikai munka segít elpárologtatni a haragunkat, amely a stressz egyik súlyos változata,

w Őrizkedjünk a testi bántalmazástól. Ne hagyjuk, hogy a má-sik megüssön minket, csak mert haragszunk, de mi se bán-talmazzuk őt semmi szín alatt. Ha mégis sor kerül ilyesmi-re, forduljunk szakemberhez.

w írjunk levelet, de ne küldjük el. Ha bűntudatunk van a hara-gunk miatt, ez a módszer sokat segíthet. Kezdjük a levelet a következő szavakkal: „Senki nem tudja meg, amit most ér-zek. Nem volt helytelen, hogy ezért és ezért megharagud-tam..." Ha egyszer kiírtuk magunkból a haragunkat, ezzel a bűntudaton is túljutunk, s kezdhetünk gondolkodni a kö-vetkező lépéseken.

w Dolgozzuk fel a bűntudatunkat. Szabaduljunk meg az indo-kolatlan bűntudattól, irtsuk ki mindenestől. Az öngyötrés senkinek sem használ. Isten minden tettünket megbocsátja. Amúgy pedig lefogadom, hogy nem talál olyan bűnösnek bennünket, mint amilyennek mi tartjuk magunkat.

Ha egyszer elkezdünk a haragunkkal foglalkozni, azon kaphat-juk magunkat, hogy szinte mindig haragosak vagyunk. Ez ter-mészetes. Olyanok vagyunk, mint a gyerek, aki új játékszert kapott. Idővel majd elmúlik az újdonság varázsa. Legyünk tü-relemmel. Ne törekedjünk tökéletességre. Nem tudjuk majd maradéktalanul feldolgozni a haragunkat, ez másnak sem si-került. Meglehet, hibázunk, de a hibáinkból is tanulhatunk. Nemhiába halljuk annyiszor, hogy ne legyünk bosszúállók,

183

mert a bosszúszomj a harag gyakori velejárója. Ha pedig van okunk a bűntudatra, nézzünk szembe vele, és lépjünk tovább. Igyekezzünk mindenképpen előrelépni.

Aki tömérdek haragot fojtott magába, legyen türelemmel. Csak lassan a testtel. Pillanatnyilag talán jól is jön a haragunk. Amikor már nem vesszük hasznát, bizonyára megszabadulunk tőle. Aki úgy érzi, beleragadt a haragba, forduljon szakemberhez.

Sokan úgy vélik, indulatokra nincs is szükség, ha kordában tartjuk a gondolkodásunkat, és kellő távolságot tartunk. Lehet, hogy igazuk van, a magam részéről mégis szeretem szabadjára engedni az eseményeket, ahelyett hogy mereven fegyelmez-ném magamat. Barátaimhoz hasonlóan én is gyanakvással va-gyok az iránt, aki mosolyogva hirdeti, hogy ő nem ismeri a ha-ragot. Ne értsen félre, nem azt javaslom, hogy tartson ki a ha-ragja vagy a neheztelése mellett. Nem hinném, hogy a haragot kellene megtennünk életünk középpontjának, és ne is keres-sünk rá okot. „Nem jó, ha folyvást haragszunk" - mondja erről Esther Olson tanácsadó. A gyűlölködés nem egészséges. Az élet sokkal szebb annál, hogysem megmérgezzük a dühünkkel.

Szükség esetén mégis rendjén való, ha haragszunk.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Mit gondol, mi történik, ha megharagszik? 2. Mit hisz a haragról a lelke mélyén? Milyen elgondolások-

nak ad hitelt ezzel kapcsolatban? Ha változtatnia kell eze-ken, tegye meg! Ne adja be a derekát a tévhiteknek!

3. Miként viselkednek a családtagjai harag esetén? Mit tett an-nak idején az édesanyja, az édesapja, a fivére és a nővére? Mi az ön megszokott viselkedésmintája, ha haragszik?

4. Ha elfojtotta haragját, írjon erről a jegyzetfüzetébe. Vegyen egyet külön a haragnak.

5. Ha a harag olyan érzelem, amely zavarja az életét, tartson kéznél tollat és papírt, s valahányszor felpaprikázza magát, írja le az érzéseit.

184

15

Igenis megvan a magunkhoz való eszünk!

Mert nem félelemnek lelkét adott nekünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.

- P Á L MÁSODIK LEVELE TLMÓTHEUSHOZ 1 , 7

- Mit gondol, mit tegyek? - kérdezte tőlem egyszer egy súlyos társfüggő páciensem, aki jelentős döntés elé nézett férjével és gyermekeivel kapcsolatban.

- Ön mit gondol? - kérdeztem vissza. - Engem kérdez? - ijedt meg. - Hiszen a csemegeüzletben

is negyedórát habozom, hogy az 59 vagy a 63 centes fehérítőt vegyem-e meg. A legcsekélyebb döntésre is képtelen vagyok. Hogyan várja el tőlem, hogy ilyen nagy horderejű kérdésben határozzak?

Mi, társfüggők nem bízunk meg az ítélőképességünkben. Ha valaki, mi aztán ismerjük a határozatlanság iszonyatát. A legjelentéktelenebb választás - például, hogy mit rendel-jünk az étteremben, vagy melyik fehérítőmárkát vásároljuk meg - megbénít minket. Az olyan életbevágó döntések azután, mint hogy miként oldjuk meg a problémáinkat, mihez kezd-jünk magunkkal, vagy kivel éljünk együtt, lehengerelnek ben-nünket. Sokan közülünk egyszerűen feladják, és nem gondol-nak ilyesmivel. Olyanok is akadnak, akik másokra hárítják a döntést.

Noha ez a fejezet rövid, mégis fölöttébb fontos kérdésről szól. Eddig is arra biztattam, hogy gondolja végig a helyzetét, és keressen rá megoldást; döntse el, mire van szüksége, és mit szándékozik tenni; végül gondolja át, hogyan oldja meg a prob-lémáit. Néhányan közülünk úgy érezzük, ez teljes képtelenség.

185

Ez a fejezet arra próbálja rávezetni önt, hogy igenis megbízhat a józan eszében, az ítélőképességében, s a helyzethez illő, egészséges döntéseket hozhat.

Különféle okokból elveszítettük a mérlegelő képességünket. Tisztánlátásunkat talán hazugságok, önáltatások (hárítás), ká-osz, stressz, önbizalomhiány és az elfojtott érzések miatt fellé-pő testi tünetek homályosítják el. Gondolataink kuszák lehet-nek, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tudunk józan fejjel gondolkozni.

A túlreagálás sem tesz jót az ésszerűségnek. Határozottsá-gunkat aláásta a félelem mások ítéletétől. Tökéletességre és gyors döntésekre törekszünk. Tévesen abban bízunk, hogy nem dönthetünk rosszul; soha többé nem lesz ilyen esélyünk; vagy az egész világ a mi döntésünkre vár. Ne tegyük ezt ma-gunkkal!

Ugyanígy nem mozdítja elő a tisztánlátást az önutálat sem, vagy ha azt mondogatjuk magunknak, hogy úgysem dönthe-tünk jól; majd amikor mégis döntünk, egy csomó „ellenben"-t sorakoztatunk fel.

Ha nem figyelünk oda a szükségleteinkre és a szándékaink-ra; ha elhisszük, hogy kívánságaink helytelenek, megfosztjuk magunkat azoktól a hasznos információktól, amelyekre szüksé-günk van a helyes választás érdekében. A „mi lett volna, ha" vagy az örökös visszakozás sem sokat segít. Meg kell tanulnunk megbízni önmagunkban, s komolyan venni a döntéseinket.

Talán azért nem bízunk meg józan ítélőképességünkben, mert a szüleink sem bíztak meg benne, és közvetetten vagy közvetlenül ezt sugallták nekünk. Talán folyton butának nevez-tek minket, helyettünk döntöttek, vagy bírálták a választásain-kat. Azzal is alaposan összezavarhattak, hogy letagadták azokat a bajokat, amelyekre mi mutattunk rá a házasságukban.

Meglehet, rossz jegyeket szereztünk az iskolában, s ahe-lyett, hogy kijavítottuk volna, feladtuk a küzdelmet. Ez ne-künk magas, nem érjük föl ésszel, mondtuk magunknak.

186

A nők eszét se tartja sokra a közvélemény, pedig ez badar-ság. Nem vagyunk buták. A nők ugyanúgy tudnak gondolkod-ni, ahogyan a férfiak és a gyerekek.

Az is előfordulhat, hogy jelenleg együtt élünk olyanokkal, akik-től azt halljuk, vagy akik azt sugallják nekünk, hogy nincs elég sütnivalónk, nincs ki a négy kerekünk. Effélék bizony gyakran el-hangzanak egy alkoholista szájából. Talán már mi is kételkedünk a józan eszünkben. Egyetlen pillanatig se dőljünk be ennek!

Igenis, megvan a magunkhoz való eszünk. Értelmes dönté-sekre vagyunk képesek. Ki tudjuk gondolni, mit kell tennünk, és mikor jön el ennek az ideje. Tudunk olyan döntéseket hoz-ni, amelyek megnövelik az önbecsülésünket.

Az is jogunkban áll, hogy véleményünk legyen. Amiként bi-zonyára van is egyről-másról. Tudunk helytállóan és éssze-rűen gondolkodni. Önmagunkat és gondolatainkat helyesen értékeljük, ezért javítani tudunk katasztrófaközpontú gondol-kodásunkon, megsemmisíthetjük légvárainkat.

Értékelni tudjuk saját viselkedésünket. Döntéseket tudunk hozni arról, mire van szükségünk, és mik a szándékaink. Fel tudjuk térképezni a gondjainkat, és rájövünk a megoldásuk módjára. Tudunk jelentős és jelentéktelen döntéseket hozni. Talán félve döntünk, ez azonban természetes. Néha csak így jutunk kenyértörésre, ez is benne van a pakliban.

Ne feledjük, hogy nem kell feltétlenül tökéletes döntést hoz-ni. Nem kötelező tökéletesnek lenni. Még csak meg sem kell kö-zelítenünk a tökéletességet. Legyünk egyszerűen önmagunk. Választásainkba akár hiba is csúszhat. Na bumm, mi van akkor, majd kijavítjuk. Nem nagy ügy! Hozzátartozik az élethez. Még tanulhatunk is a tévedéseinkből, vagy egyszerűen újabb döntést hozhatunk. Az alábbi idézet a munka világában hozott dönté-sekkel foglalkozik, higgyék el azonban, ránk is vonatkozik:

„Aki képes döntéseket hozni, valóságos hőse lesz az üzleti életnek. Aki 30 százalékban helyesen dönt, már nagyágyúnak számít."1

187

Akár meg is gondolhatjuk magunkat, és ezt többször is megismételhetjük. A társfüggők gyakran haboznak,2 hiszen a legtöbbször lehetetlen helyzetekbe kerülnek. Talán csak hosz-szas tétovázás után dobjuk ki alkoholista partnerünket, aztán visszafogadjuk. Otthagyjuk, visszatérünk hozzá, azután megint csak szakítunk. Ilyen lassan és nagy kitérőkkel jutunk el oda, ahová jutnunk kell. Semmi gond, a lényeg, hogy egy lé-péssel máris előrelépjünk, mert erre a lépésre minden bizony-nyal szükség van.

„Ön azonban nem tudja, mi minden megfordul a fejemben - vetheti ellen az előbbieknek egy társfüggő. - Néha iszonyatos gondolataim támadnak, olyan dolgokról fantáziálok, amelyek-ről jobb hallgatni."

Valamennyien így teszünk, ez is rendben van, kivált, ha al-koholistával élünk együtt. Nem lehetetlen, hogy vagy százszor lej átszőttük magunkban párunk temetését.

Érzéseinkhez gondolatainkon keresztül vezet az út, és vi-szont. Nem kell semmit magunkba fojtanunk. Engedjük átsu-hanni magunkon a gondolatokat és az érzéseket, aztán gondol-juk át, hogyan gondoskodhatunk a legjobban magunkról.

Az alábbi javaslatok segíthetnek, hogy megbízzunk saját szellemi képességeinkben:

w Adjuk meg elménknek a szükséges békét és nyugalmat. Tart-sunk távolságot, csillapodjunk le. Ha - jelentős vagy kevés-bé jelentős - döntéshelyzet előtt állunk, előbb nyugodjunk meg, hogy tiszta fejjel határozzunk. Várjuk meg, amíg a gondolkodásunk következetes lesz. Amikor képtelenek va-gyunk döntésre jutni egy adott alkalommal, halasszuk más-korra. Ha eljön az ideje, tudunk majd dönteni. Méghozzá helyesen. Kérjük Istent, hogy segítsen a helyes mérlegelésben. Én min-den reggel azért fohászkodom, hogy adja meg nekem a he-lyénvaló gondolatokat, szavakat és tetteket. Ösztönzést és

188

útmutatást kérek. Arra kérem, segítsen megoldani a gond-jaimat.3 Hiszek a segítségében. Tudom, hogy mellém áll. Ugyanakkor azt is elvárja, hogy megtegyem a magamét. Vannak napok, amikor könnyebben érkezik a segítség, más-kor nehezebben. Ne ártsunk elménknek. Az aggódás és a megszállottság vét-ség ellene. Hagyjunk fel vele.

^ Nyújtsunk elménknek szellemi táplálékot. Tájékozódjunk a gondjainkat és a döntéseinket érintő kérdésekben, legyen szó nagyevésről, alkoholizmusról, párkapcsolati problémák-ról vagy akár arról, hogy milyen számítógépet vegyünk. Tápláljunk elegendő adatot az agyunkba, és ezek ismereté-ben döntsünk. így döntéseink és megoldásaink is célratö-rőbbek lesznek. Törekedjünk egészséges gondolkodásra. Végezzünk lelkesítő tevékenységet, amelyik derűssé és jókedvűvé tesz. Olvas-sunk minden reggel meditációs könyvet. Találjunk valamit, amivel kapcsolatban azt mondjuk: „igen, meg tudom csinál-ni", ahelyett, hogy „nem, erre képtelen vagyok".

í3i? Szélesítsük látókörünket. Sokakat közülünk annyira elfoglal-nak a gondjai, hogy felhagy az újságolvasással, dokumen-tumfilm-nézéssel, olvasással és tanulással. Legyünk kíván-csiak a világra. Tanuljunk valami újat, iratkozzunk be egy tanfolyamra.

w Ne szóljuk le szellemi képességeinket. Ne mondogassuk: „buta vagyok", „képtelen vagyok dönteni", „nem vagyok túl okos", „soha nem volt nagy eszem", „rosszul szoktam dönteni". Ugyanolyan könnyű jót állítani magunkról, mint rosszat. Talán arra is rájövünk, hogy ennek egy része igaz. Hát nem izgalmas? Használjuk a fejünket. Hozzunk döntéseket, formáljunk vé-leményt, és nyilvánítsuk is ki. Alkossunk! Gondoljuk át a dolgokat, de ne aggodalmaskodjunk, és ne gondolkodjunk rögeszmésen. Nem szabad hagynunk, hogy más döntsön

189

helyettünk, hacsak nem állunk gyámság alatt. Ám még ek-kor is dönthetünk ebben-ahban. Ha mégis másnak enged-jük át a döntéshozatalt, hagyjuk, hogy megmentsen min-ket, s ezzel bele is kényszerülünk az áldozat szerepébe. Márpedig nem vagyunk azok, hanem épeszű felnőttek. Sö-pörjön mindenki a maga háza táján. Ahogy egyre több - kis és nagy - döntést hozunk, önbizalmunkat is fokonként visz-szanyerjük. Ezzel együtt megnő környezetünk mozgástere, s a körülöttünk élők is dönthetnek és hibázhatnak.

Idővel meg leszünk elégedve az eszünkkel. Elvégre a gon-dolkodás és a számvetés hozzátartozik az élethez. Bízzunk íté-lőképességünkben és józanságunkban.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Ki dönt az önt érintő kérdésekben? Mit gondol minderről? 2. Volt olyan fontos személy az életében, akitől azt hallotta,

hogy nem tud józanul gondolkodni, és helyes döntéseket hozni? Ki volt az?

3. Naponta tegyen valamit szelleme pallérozásáért: olvasson újságcikkeket, és formáljon róluk véleményt. Később bizo-nyára kedvet érez majd, hogy mással is megossza nézeteit. Meglehet, idővel élénk vita kellős közepén találja magát.

16

Tűzzük ki saját céljainkat!

Ha elhisszük, hogy az életnek értelme van, ez a hit meg-hozza gyümölcsét. Ne féljünk élni!

- WILLIAM JAMES

A legizgalmasabb, amit felfedeztem kijózanodásom és a társ-függőségből való felgyógyulásom idején, az a célok kitűzésé-nek varázsa. Egyszerre csak mozgásba jönnek az ember körül a dolgok. Megvalósítom fontos terveimet. Megváltozom. Új em-berekkel találkozom. Érdekes helyekre vetődöm. A lehető leg-kisebb zavarral átvészelem a nehéz időszakokat. Problémákat oldok meg. Teszek arról, hogy kielégítsem a szükségleteimet és a kívánságaimat. Valóra váltom az álmaimat.

A magam részéről el vagyok ragadtatva attól, hogy célokat tűzhetek ki, s remélem, sikerül átadnom önnek a lelkesedése-met. Nincs ahhoz fogható, mint amikor az ember oda megy, ahová akar; megkapja, amit kiszemelt; megold egy kérdést; vagy valóra váltja egy régi álmát.

Sok társfüggő nem ismeri ezt az örömöt, de bevallom, ne-kem is új. Évek mentek el úgy az életemből, hogy fütyültem a saját szükségleteimre és kívánságaimra; nem akartam sehová se menni, és semmihez sem kezdeni. Egyes-egyedül a puszta túlélésre rendezkedtem be. Nem hittem el, hogy megérdem-lem a jót, vagy hogy az ilyesmi elérhető számomra. Ennyire amúgy sem érdekelt a tulajdon életem, már csak azért sem, mert mások függeléke voltam. Eszembe sem jutott, hogy a ma-gam életét élhetném; ehhez túl sokat törődtem másokkal. Rea-gáltam ahelyett, hogy cselekedtem volna.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy életünk minden mozzanatára befolyással lehetünk. Ez sajnos nem megy. Sok

191

mindenben nem mi mondjuk ki az utolsó szót, hanem a Jóis-ten. Mégis hiszek abban, hogy együtt tudunk működni a Föl-dön munkálkodó jósággal. Tervezhetünk, kérhetünk, és moz-gásba hozhatunk eseményeket.

„Az igába fogott vágy nagy erő" - írja Dávid Schwartz The Magic of Thinking Big című bestsellerében. Ha nem követjük vágyainkat, ha nem azt tesszük, amit szívből óhajtunk, bele-süppedünk a középszerűségbe. „A sikerhez szív és lélek kell, meg sok-sok erőfeszítés. Bele kell adnunk szívünket és lelkün-ket valamibe, amire igazán vágyakozunk" - szögezi le a szerző.1

A célok egyúttal irányt is szabnak életünknek. Nem ülök be a kocsimba, nem adom rá a gyújtást, és kezdek el vezetni anélkül, hogy tudnám, hová készülök. Az útra kiérve aztán az eltervezett irányba kormányozom a járművet. Az életemet is hasonlóan igyekszem élni. Néha persze közbejönnek akadá-lyok, és különféle okokból nem oda érek, ahová indultam. Ha útközben meggondolom magam, vagy legyőzhetetlen nehéz-ségek merülnek fel, azon kapom magam, hogy másként cse-lekszem, mint ahogy elterveztem. Az időzítés és a körülmé-nyek másként alakulhatnak. Ezzel nincs is semmi baj. Egyéb-iránt rendszerint még jobban is járok. Itt szól közbe az elfogadás, a bizalom, a hit és a lemondás. De legalább nem céltalanul bolyongok az életben. Vágyaim zöme teljesül. Ke-vésbé aggódom gondjaim megoldása közben, mivel célokká formáltam őket. És egyre inkább saját kívánságaim töltik be a gondolkodásomat.

A célok szórakoztatóak; izgalmat és lelkesedést visznek éle-tünkbe; felvillanyozzák napjainkat.

„Adjuk át magunkat vágyainknak, és erőt, lelkesedést, szel-lemi izgalmat meríthetünk belőlük. Még az egészségünk is megjavul... Megnő, megsokszorozódik az életerőnk, amikor feltesszük magunkban, hogy megvalósítjuk rég dédelgetett vá-gyunkat, és megtesszük a szükséges lépéseket célunk valóra váltására. Sokan, milliók és milliók nyernek friss lendületet

192

céljaikból és az eltökélt munkálkodásból. A célok kigyógyíta-nak az unalomból, mi több, sokféle krónikus betegségből is."2

Van valamiféle varázsereje annak, hogy leírjuk, papírra vet-jük a céljainkat. Az írott szó hatalmas lelki, spirituális és érzel-mi erőket hoz mozgásba. Ez egyfajta tudatosodást eredmé-nyez, s így már könnyebben tesszük meg a céljaink eléréséhez szükséges lépéseket. De a dolgok maguktól is elénk jönnek, hogy az érdekünkben munkálkodjanak. Az alábbi idézet szin-tén a The Magic of Thinking Big című kötetből való:

Hatoljunk kissé mélyebbre a célok hatalmának vizsgálatában. Amikor átadjuk magunkat egy vágyunknak; amikor megszál-lottjává válunk egy célkitűzésnek, azt a lelkierőt is elnyerjük vele, amely a megvalósításához szükséges. Emellett valami mást, ugyanolyan értékeset is kapunk. Ilyenkor a mindenség titokzatos okokból szintén a kezünkre játszik.

A legmeglepőbb a mélyen belénk gyökerezett vágyakkal kapcsolatban, hogy azon a pályán tartanak minket, amely egye-nesen elvezet a kitűzött célhoz. Nem tréfálok. A következőről van szó: amikor átadjuk magunkat egy célnak, ez a cél beépül a tudattalanunkba. Márpedig a tudattalan mindig egyensúly-ban van. A tudatról nem mondhatjuk el ugyanezt, hacsak rá nem hangolódik a tudattalanra. A tudattalan maradéktalan támogatása nélkül habozok, határozatlanok, tanácstalanok va-gyunk. Most azonban, hogy célunkat befogadta a tudattalan, automatikusan is helyesen cselekszünk. A tudat ugyanakkor felszabadul a logikus, világos gondolkodás számára.3

Mik a céljaink? Mit szándékozunk elérni az életben ezen a hé-ten, ebben a hónapban vagy évben, valamint az elkövetkező öt évben? Milyen gondokat kívánunk megoldani? Milyen anyagi javakat szeretnénk birtokolni? Milyen változásoknak örülnénk önmagunkban? Mit tennénk szívesen a pályánk érdekében? Mit kívánunk megvalósítani?

193

Itt most nem kézikönyv-tanácsokat osztogatok a célok kitű-zéséről, nem kívánom untatni. Csupán néhány gondolatot vil-lantok fel, amely fontos lehet. Találja meg az ön számára gyü-mölcsöző utat.

w Formáljunk célt mindenből. Ha valami gondunk van, avas-suk céllá a megoldását. Ehhez nem szükséges ismernünk a megoldás pontos módját, célunk egyedül az legyen, hogy si-kerüljön. Kinéztünk magunknak valamit? Új vízágyat, vörös pulóvert, kocsit, hosszabb hajat vagy körmöt? Avassuk céllá ezt is. Vágyódunk egy távoli helyre Európában vagy Dél-Af-rikában? Cirkuszba szeretnénk menni? Egészséges párkap-csolatra vágyunk? Avassuk ezt is célunkká. Van valami, amire mindig is vágyakoztunk: elvégezni egy iskolát; egy ki-szemelt vállalatnak dolgozni; 6 millió forintot keresni éven-te? Avassuk célunkká. Lépéseket kellene tennünk karrie-rünk érdekében? Avassuk célunkká. Közelebb szeretnénk kerülni Istenhez, eljárni a vasárnapi misére, vagy naponta olvasgatni a Szentírást? Avassuk célunkká. Meg kívánunk változtatni magunkban valamit: például, hogy megtanul-junk nemet mondani; meghozzunk egy bizonyos döntést; feloldjuk régóta emésztő haragunkat? Avassuk célunkká. Meg szeretnénk javítani kapcsolatainkat bizonyos szemé-lyekkel: gyermekeinkkel, barátainkkal, házastársunkkal, egy rokonnal? Avassuk célunkká. Új kapcsolatra vágyunk; le akarunk adni/felszedni pár kilót; abbahagyni az aggó-dást; véget vetni az irányítgatásnak? Meg szeretnénk tanul-ni, hogyan érezhetjük jól magunkat; miként élvezhetnénk jobban a szexet; hogyan tudnánk elfogadni valakit, vagy mi-ként tudnánk megbocsátani egy eseményt? Hitem szerint az élet megannyi mozzanatából célokat formálhatunk. Ha ráébredünk, hogy valamin változtatni kellene, avassuk cé-lunkká. Amennyiben megkívánunk valamit, avassuk cé-lunkká.

194

w Irtsuk ki a „kellenéketÉpp elég uralja máris a mindennap-jainkat, nem rájuk van szükségünk céljaink között. Tűzzük ki célul, hogy a „kellenék" 75 százalékát száműzzük az éle-tünkből.

•w Ne korlátozzuk magunkat. Ne adjuk alább a teljességnél: ösz-szes vágyunknál és kívánságunknál, valamennyi megoldan-dó gondunknál, akár még szeszélyeinknél is. Ne aggódjunk, ha a sors nem akarja, hogy megkapjuk egyiküket vagy mási-kukat, akkor elesünk tőlük, és kész. Meggyőződésem, hogy nagyobb az esélyünk a megszerzésükre, ha célkitűzést for-málunk belőlük.

w írjuk le a céljainkat. Rendkívül hatásos módszer, szemben azzal, hogy egyszerűen csak elraktározzuk őket az elménk-ben. így kevesebbet kell aggodalmaskodunk és tépelőd-nünk, ugyanakkor rendezettebben és következetesebben fogalmazzuk meg őket. Az írott szó megfelelő mederbe te-reli az energiákat, és kapcsolatba hoz a bennünk lakozó ma-gasabb rendű erőkkel. Nem kell feltétlenül pontos kimuta-tást készítenünk, elegendő mindent lejegyeznünk.

w> Ajánljuk Istennek az irományunkat. Mondjuk el neki, hogy minket ez és ez foglalkoztat, kérjük a segítségét, majd vár-juk alázattal a jóváhagyását. Hisz az O akarata teljesül majd, nem a mienk. Tudjunk lemondani és elengedni. Tartsuk kéznél a céljainkat

rögzítő papírost, hogy szükség esetén belepillanthassunk. Ugyanakkor ne aggodalmaskodjunk rögeszmésen a „mi-kor", a „hol" és a „mi lenne, ha" felől. Egyesek azt javallják, hogy naponta vizsgáljuk felül céljainkat. Jómagam nem ta-nácsolom ezt, kivéve, ha a célok aznapra szólnak. Ön úgy tesz, ahogyan a legjobban megfelel az egyéniségének. Jó-magam, ha egyszer már papírra vetettem a céljaimat, nem próbálom irányítani vagy kikényszeríteni őket. Tegyük meg egy nap során mindazt, ami tőlünk telik. Valósít-suk meg, ami beleillik a 24 órás időkeretbe. Teljesítsük be

195

aznap is Isten rendelését. Tegyük meg, amihez kedvet ér-zünk. Rendezzük el, amit sürgősen el kell rendeznünk. Te-gyük mindezt hittel és belső békével. Csodálatos dolgok tör-ténhetnek velünk ezenközben. Próbáljuk ki. Ehhez azonban meg kell tennünk, ami a mi részünk. Véleményem szerint ennek legcélravezetőbb módja, ha napokra bontjuk le kije-lölt feladatainkat. így tudjuk, hogy mi a napi teendőnk. Ha Isten úgy akarja, 0 is megteszi a magáét. Amikor elérkezett az ideje, hogy valami bekövetkezzék, be fog következni. Bíz-zunk önmagunkban és Istenben.

w Rendszeresen és a szükséges ütemben állítsuk fel a célokat. Jó-magam minden új évet az az évi céljaim kitűzésével kezdek. Mindez azt mondja nekem, érdekel, hogy mi történik velem a kérdéses évben. Nem hiszek az újévi fogadalmakban, a cé-lokban azonban igen. Emellett év közben is leírom az ép-pen adódó új célokat. Amikor szembekerülök egy problé-mával, felfedezek egy szükségletet, új vágyaim támadnak, mindegyikből célt formálok, és hozzáadom a lajstromhoz. A célokat arra is használom, hogy átsegítsenek a válságos időszakokon. Ezután papírra vetem, mire van szükségem, és mi a kívánságom napi, heti és havi lebontásban.

w Vizsgáljuk felül az elért célokat. Igen, ezt is megértük, telje-sülnek a kívánságaink. Megvalósítunk ezt-azt, ami fontos számunkra. Amikor ez bekövetkezik, húzzuk át a kérdéses célt, gratuláljunk magunknak, s köszönjük meg Istennek a közreműködését. Ilyenformán megnő az önbizalmunk, to-vábbá az élet értelmébe és a Gondviselésbe vetett hitünk. A tulajdon szemünkkel látjuk, hogy jó is történhet velünk. Néha furcsa módon lehangolhat a cél teljesülése, ha na-gyon fontos volt számunkra, vagy ábrándvilágban ringatóz-tunk (azt képzeltük, boldogan élünk, amíg meg nem halunk a kérdéses cél - mondjuk, hogy beszerezzük a vízágyat - tel-jesülése után). Ennek elkerülésére tartsunk kéznél hosszú listát, és kerüljük az ábrándokat. Én még nem tapasztaltam,

196

hogy egy cél elérése vagy egy gond megoldása örök boldog-sághoz juttatott volna. Az élet megy tovább, én pedig meg-próbálom békében és örömben élni.

Soha nem fogynak ki életünkből a megoldandó felada-tok, soha nem tűnnek el a szükségletek és a kívánságok. Mindamellett a célok kijelölése, azon túl, hogy izgalmat visz az életünkbe, hitet is ad a szerencse forgandósága köze-pette. Gondok egyre-másra adódnak, aztán megoldjuk őket. Szükségleteink és vágyaink sorra tudatosulnak, majd kielé-gítjük őket. Almokat dédelgetünk, és megvalósítjuk őket. Közben sok jó is történik velünk. És persze újabb gondok következnek. De ez tökéletesen rendjén van így.

^ Legyünk türelemmel. Bízzunk a Gondviselés időzítésében. Ne húzzunk ki egy célt a listáról, amely nem teljesül azon-nal, holott úgy érezzük, kellene. Ez az átkozott „kellene" életünk minden területét megmérgezheti. Az én céljaim néha csak évek alatt valósulnak meg. Az évi lajstromot fe-lülvizsgálva, nemegyszer olyan tételre találok, amely évek óta ott van. Akad olyan álmom, amelyet negyedik éve vetek papírra. Egyik-másik jellemhibám az istennek sem akar megszűnni. Nem baj. Csupán eddig nem sikerült. Hadd idézzem most a legszebb türelemre intő gondolatot, amely-lyel valaha is találkoztam. Az idézet Dennis Wholey alkoho-lizmusról szóló könyvéből - The Courage to Change - való:

Kezdek ráébredni, hogy a várni tudás művészet, amelynek meg is van az eredménye. A várni tudás hatalmas erő lehet. Az idő értékes tényező. Ha várni tudunk két évig, talán el-érünk valamit, amit nem sikerült volna azonnal, bármilyen keményen próbálkozunk is, bármilyen sok pénzt áldozunk is rá, bármilyen keményen verjük is a fejünket a falba...4

Az események akkor jönnek mozgásba, amikor megérett rá az idő, amikor mi magunk, valamint Isten és a világ is készen áll a

197

változásra. Engedjük el magunkat. Mondjunk le reményeink-ről, de ne húzzuk ki őket a listáról.

Szükségünk van arra, hogy célokat tűzzünk magunk elé. Kezdjék el még ma, ha elolvasták ezt a fejezetet. Ha nincs konkrét céljuk, legyen az első valamiféle cél kijelölése. Ne szá-mítsanak arra, hogy megvalósítása után boldogan élnek, amíg meg nem halnak, mindenesetre ígéretes kezdetnek nézhetnek elébe.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. írja le egy papírra a céljait. Gyűjtsön össze legalább tízet kí-vánságai, megoldandó problémái és megváltoztatandó jel-lemhibái közül. Találjon minél több célt.

2. Olvassa át a 4. fejezetben a társfüggőkre jellemző tulajdon-ságokat. Tegye meg céljává, hogy megváltoztatja azokat a jellemvonásait, amelyek gondot okoznak önnek.

17

Közléseink módja

Ha tudjuk, mi a jó nekünk, elég egyszer és tömören leszö-geznünk, majd lezárnunk minden további vitát}

- TOBY RICE DREWS

Olvassák el az alábbi beszélgetést. Talán a kövérrel szedett mondatokkal, talán a társfüggő valódi szándékait leleplező dőlt betűs szöveggel azonosítják majd magukat.

Danielle felhívja Stacyt telefonon, hogy megkérje, vigyázzon három gyermekére a hétvégén. Nem egyenes kérést szándéko-zik azonban intézni hozzá, hanem be akarja húzni a csőbe. Fi-gyeljék meg a trükkjeit.

STACY : Halló. D A N I E L L E : Szia (halkan). Sóhajt. Ez a sóhaj azt jelenti: „Én,

szegény nyomorult. Tele vagyok bajjal. Kérdezd meg, miben segít-hetnél. Ments meg."

STACY (hosszú szünet után): O, szia, Danielle. Örülök, hogy felhívtál. Hogy vagy? A hosszú szünet alatt Stacy ezt gon-dolja: „Jaj, már megint kezdi a sóhajtozást és siránkozást. Egek, ezúttal vajon mit akarhat?"

D A N I E L L E : Újabb hosszú, keserves sóhajok. Úgy vagyok, ahogyan lenni szoktam. Tudod, a gondjaim. Danielle valójá-ban ezt közli: „Gyerünk, kérdezd meg, mi a bajom!"

STACY (ismét hosszú szünet után): Nos, mi történt? Furcsa a hangod. A hosszú szünet alatt azt gondolja: „Most a bajairól kell faggatnom. Megint csapdába csal. Nem, nem megyek bele!"

199

Előbb haragot, majd bűntudatot érez (mentőangyal-hatás), végül mégiscsak Danielle megmentésére siet.

D A N I E L L E : NOS, a férjem kitalálta, hogy a hétvégén a munkája miatt el kell utaznia, és megkért, tartsak vele. Örömmel tenném, hiszen tudod, hogy soha nem mozdulok ki itthonról. Csak azt nem tudom, kit tudnék szerezni a gyerekek mellé. Nem szívesen mondtam nemet, de meg kellett tennem. O meg duzzog. Remélem, nem haragszik meg nagyon. De hát nálunk már csak így mennek a dol-gok. Ujabb sóhajok. Danielle újabb csele, hogy szánalmat éb-reszt Stacyben maga iránt. Gondosan megválasztott szavait ehhez a célhoz igazítja. Természetesen igent mondott a férjének, mi több, azt is hozzátette, hogy majd Stacy vigyáz a gyerekekre.

S T A C Y (hosszú, hosszú szünet): Nos, meglátom, mit tehe-tek. A szünet alatt ezt gondolja: „Jaj, nem! Nem és nem! Utálok vigyázni a kölykeire. 0 soha nem vigyáz az enyéimre. Nem aka-rom, és nem is fogok! A fene vigye, hogy folyvást belerángat min-denbe! A pokolba az egésszel! Csak hát hogyan is mondhatnék nemet? Segítenem kell, ha ezt várják tőlem. Neki pedig olyan nagy szüksége van rám. Egek, nem szeretném, ha megorrolna rám. Kü-lönben is, ha én nem segítek, ugyan ki törődik vele? Olyan nehéz élete van. De ez lesz az utolsó. Soha, soha többé!" Stacy érzései ez-alatt a következők: harag, szánakozás, bűntudat, küldetéstudat, majd ismét harag. Figyeljük meg, miként bélyegzi magatehetet-lennek a barátnőjét; mennyire eltölti a nemes, emberbaráti segítő-készség. Azt képzeli, hogy ő Danielle egyedüli támasza. Mint lát-juk, a válaszát olyan óvatosan fogalmazza, hogy érződjön a lelke-sedés hiánya, hátha Danielle megkönyörül rajta, és visszavonja a kérését.

D A N I E L L E : Tényleg vigyáznál a gyerekekre? Jaj, nagyon köszönöm! Te vagy a legcsodálatosabb nő a világon. Nem is álmodtam, hogy megteszed ezt értem. „Hahaha! Megkaptam, amit akartam/"

200

STACY: Nem tesz semmit. Örülök, hogy segíthettem. „A hátam közepére kívánom az egészet. Miért mindig velem történik ilyesmi?"

A következő párbeszédben Róbert arra akarja rávenni a felesé-gét, hogy ő hívja fel a főnökét, és ő közölje vele, hogy beteg, és nem megy munkába. Hajnali háromig ivott. Italozása egyre több galibát okoz a családjában és a munkahelyén is. A beszél-getés alatt betegnek érzi magát, haragszik, bűntudata van, és kétségbeesett. Sally ugyanúgy érez.

RÓBERT: J Ó reggelt, drágám! Hogy van ma az én bogár-kám? Jóságos Isten, pocsékul érzem magam. Képtelen vagyok munkába menni A nejem meg bepipult. Nem tudok szembenézni a főnökkel. Okosabb, ha a feleségemet dolgozom meg, hívja fel o, én meg visszafekszem. így legalább újra ihatok. Méghozzá gyorsan."

SALLY: K Ö S Z , jól vagyok (ezt a foga között morogja, a mártí-rok hangján, sötét, hideg tekintettel, hosszú szünet után). Va-lójában ezt akarja közölni: „Megbántottál, és én haragszom. Ho-gyan bánhatsz így velem? Már megint végigdorbézoltad az éjsza-kát, pedig megígérted, hogy soha többé nem iszol. Romokban hever az életünk, és te fütyülsz rá. Csak rád kell nézni: egy rakás szerencsétlenség vagy. Nem bírom tovább!"

RÓBERT : Drágám, borzasztóan érzem magam ma reggel. Talán influenza lappang bennem. Enni sincs kedvem. Fel-hívnád a főnököt? Rendben? Mondd meg neki, hogy hol-nap bemegyek, ha jobban érzem magam. Meg tudnád ten-ni a jó öreg apucinak? Rajta! Légy az én kis édesem! Any-nyira rosszul vagyok. „Magatehetetlen vagyok, szükségem van rád. Törődj velem, méghozzá ebben a pillanatban. Tudom, hogy haragszol rám, ezért szánalmat igyekszem ébreszteni benned ön-magam iránt."

SALLY : Nem hiszem, hogy nekem kellene felhívnom a fő-nöködet. Szereti veled megbeszélni, amikor nem mész be.

201

Ilyenkor mindig kérdezget, én pedig nem tudok felelni a kérdéseire. Nem gondolod, hogy tanácsosabb volna neked felhívnod? Végül is te tudod, mit akarsz vele közölni. „ Utá-lom felhívni a főnökét. Utálok hazudni helyette. Csak hát, ha ne-met mondok, megharagszik. Igyekszem még gyámoltalanabbnak látszani nála."

RÓBERT : Mi ütött beléd? Egy ilyen semmiséget sem tudsz megtenni értem? Nem érzed ezt önzésnek? Tudom, hogy pipa vagy rám. Szüntelenül dúlsz-fúlsz. Nem csoda, hogy iszom egy ilyen feleség mellett. Jól van, ne hívd fel. Majd ha elvesztem az állásomat, a te hibád lesz. „Hogy mer vissza-utasítani?" - gondolja. Azután úgy dönt, ideje keményebb hangot megütnie. Elvégre is akár így, akár úgy, de rá kell bírnia a felesé-gét, hogy ő telefonáljon. Ezért előbb a bűntudatát kelti fel, majd megtetézi egy adag fenyegetéssel. Tudja, mennyire aggódik Sally, nehogy elveszítse az állását. Mindeközben az aznapi ivászatot is megalapozza.

SALLY: JÓ , megteszem. De soha többé ne kérj ilyet tőlem. És ha még egyszer a pohár után nyúlsz, elhagylak. Sally csapdában érzi magát, ezért felhívja a főnököt. Róbert szakszerű munkát végzett, a felesége gyenge pontjait vette célba. Sally nem szereti, ha önzőnek nevezi, mert szörnyűnek érezné, ha az lenne; azért is furdalja a lelkiismeret, hogy folyvást haragszik; felelősnek érzi magát Róbert ivászatai miatt, amúgy pedig attól is tart, hogy a férje elveszti az állását. A fenyegetésnek, hogy elhagyja, nincs semmi valóságalapja; eszében sincs szakítani. Legközelebb, ha Róbert erre kéri, ismét ő hívja majd fel a főnökét. Miután lebo-nyolította a hívást, dühöngeni kezd a férjére, ahogy az az üldözési szakaszra jellemző. A vita azzal végződik, hogy önmagát szánja, áldozatnak érzi. Mindeközben égető bűntudat mardossa. Úgy ér-zi, valami alapvetően hibádzik vele és a reakcióival, hiszen min-den összecsapásból Róbert kerül ki győztesen, míg ő gyengének és határozatlannak tudja magát.

W

202

Az alábbi párbeszédben egy tanácsadó beszélget egy alkoholis-ta férjjel és annak feleségével a csoportterápián. A pár látszó-lag tökéletesen boldog. Nem először vesznek részt a csoport-foglalkozásokon, de a tanácsadó először figyel oda rájuk.

TANÁCSADÓ : Steve és Joanne, örülök, hogy ma este is el-jöttek. Hogy vannak?

S T E V E N : Nagyszerűen. Kitűnően. Te nem így gondolod, Joanne?

J O A N N E (mosolyogva): Igen, minden a legnagyobb rendben (ideges nevetés).

TANÁCSADÓ : Hiába nevet, Joanne, én mégis azt érzem, hogy valami nincs rendben önökkel. Itt mindent őszintén elmondhat. Nálunk szabadon beszélhet az érzéseiről és a gondjairól. Ezért vagyunk itt. Ki vele, mi lappang a moso-lya mögött?

J O A N N E (ajkára fagy a mosoly, és sírni kezd): Belebeteged-tem ebbe az egészbe. Elegem van abból, hogy ver engem. Elegem van abból is, hogy rettegjek tőle. Torkig vagyok a hazugságaival, a soha be nem tartott ígéreteivel. Legfő-képpen pedig a pofonjaival.

W

Miután meghallgattuk néhány társfüggő mondandóját, ve-gyük most szemügyre a saját közlésmódunkat. Sok társfüggő nem bánik ügyesen a szavakkal. Mások gondosan megváloga-tott mondatokkal mesterkednek, hízelegnek, irányítanak, fe-deznek, vagy enyhítik a bűntudatot. Párbeszédeinket megmér-gezik az elfojtott érzelmek, gondolatok, hátsó szándékok, ki-sebbségi érzéseink és szégyenkezésünk. Nevetünk, amikor sírni volna kedvünk; azt mondjuk, remekül vagyunk, amikor pocsékul érezzük magunkat. Hagyjuk, hogy mások az idegein-ken táncoljanak, hogy lehengereljenek minket. A reakcióink néha nem helyénvalóak. Önigazolásokba, magyarázgatásokba,

203

kompenzációkba bonyolódunk, lyukat beszélünk a társunk ha-sába. Máskor hazudunk, az orránál fogva vezetjük a környeze-tünket. Gyakran ellenségesek is vagyunk. Túl sűrűn kérünk bocsánatot, és célzásokba burkolózva adjuk a többiek tudtára kívánságainkat és szükségleteinket.

A társfüggők nem ismerik az egyenességet. Nem azt mond-juk, amit gondolunk, és nem azt gondoljuk, amit mondunk.2

Nem szándékosan viselkedünk így, hanem mert a párbe-szédnek ezt a formáját tanultuk. Gyermekfejjel vagy felnőtt korunkban azt sulykolták belénk, hogy helytelen kibeszélni a problémákat, szabadon kinyilvánítani az érzelmeket és a véle-ményeket. Belénk verték, hogy nem mondhatjuk meg kerek-perec, mi a kívánságunk. Határozottan csak a kárát láttuk, ha nemet mondtunk vagy kiálltunk önmagunkért. Egy alkoholis-ta szülő vagy házastárs készségesen belénk oltotta ezeket a szabályokat, és mi jó tanulóknak bizonyultunk.

John Powell kitűnő könyvet írt a kommunikációról, amely-nek már a címe is sokatmondó: Why I Am Afraid to Teli You Who I Am? (Miért félek elmondani neked, hogy ki vagyok?). Nos, valóban, miért félünk közölni az emberekkel, kik vagyunk valójában? Mindannyiunknak választ kell találnunk erre a kér-désre. Powell szerint ez azért van, mert énünk a mindenünk, és félünk, hogy ezt a külvilág visszautasítja.3 Mások azért tar-tanak ettől a kérdéstől, mert ők maguk sem tudják, kicsodák, és mit is felelhetnének. Sokakat közülünk olyan családi szabá-lyok tartottak kordában, amelyekről már korábban szóltam e fejezet lapjain. Többünknek túlélésünk érdekében kellett iga-zodnunk ezekhez az előírásokhoz. Én amondó vagyok, hogy az emberek zöme azért fél kinyilvánítani egyéniségét, mert hely-telennek érzi.

Sokan nem szeretik magukat, és nem bíznak önmagukban. Nem hiszünk a gondolatainknak, az érzéseinknek. Úgy érez-zük, véleményeink gyenge lábon állnak, s nincs jogunk nemet mondani. Nem is tudjuk igazából, mit akarunk, és mire van

204

szükségünk, ha pedig mégis, akkor bűntudatot érzünk miatta, nem állunk hát ki mellette. Szégyenkezünk, amiért egyáltalán gondjaink vannak. Sokunk még arra sem érzi magát képesnek, hogy pontosan felismerje, mi a baj. Ha pedig valaki hajtogatni kezdi, hogy nincs itt semmi hiba, menten meghátrálunk.

A nyíltság nem isteni adomány. Szavaink elárulják, kik va-gyunk: mit gondolunk, hogyan érzünk és ítélkezünk, mi az ér-tékrendünk, mit tartunk tiszteletben, mit szeretünk, és mit gyűlölünk, mitől félünk, mire vágyódunk, mit remélünk, mi-ben hiszünk, és mi mellett kötelezzük el magunkat.4 Ha úgy érezzük, azt sem érdemeljük meg, hogy levegőt vegyünk, sza-vaink is ezt sugározzák majd a világ felé: mások kezébe tesszük le az ítélkezés jogát, megharagszunk vagy megsértődünk, meg-ijedünk, nyűgösek leszünk, bűntudatot érzünk, vagy az az ér-zésünk, hogy mások uralnak minket. Holott a legszívesebben mi is erre törekednénk. Mindenáron tetszeni akarunk a többi-eknek, és ha ez nem sikerül, értéktelennek hisszük magunkat. Tele vagyunk vágyakkal, mégis úgy gondoljuk, semmi sem jár ki nekünk. Nem is kapunk semmit, véljük, hacsak ki nem kényszerítjük a környezetünkből. A legfőképpen azonban má-sok viselkedése és érzései foglalkoztatnak minket. Mindeköz-ben majdnem belefulladunk borúlátó érzéseinkbe és gondola-tainkba.

Nem csoda, hogy ezek után gondunk támad a kommuniká-cióval.

Pedig az egyenes, világos beszéd egyáltalán nem nehéz. Va-lójában ez a könnyebb. Ráadásul szórakoztató is. Kezdetnek tudatosítsuk magunkban, hogy úgy vagyunk jók, ahogy va-gyunk. Gondolataink és érzéseink szintén helyénvalóak. A vé-leményünk igenis számít. Nincs semmi rossz abban, ha szóba hozzuk a gondjainkat. És tökéletesen rendjén való nemet mon-dani.

Valahányszor úgy hozza a kedvünk, nyugodtan mondha-tunk nemet. Nem nehéz. Próbáljuk ki itt rögtön, nem egyszer,

205

hanem tízszer. Ugye, hogy nem nehéz? Tegyük hozzá mind-járt, hogy másoknak is joguk van nemet mondani. A jogegyen-lőség pedig megkönnyíti a helyzetet. Ügyeljünk azonban arra, hogy valahányszor nem a válaszunk, ezzel is kezdjük a monda-tot, és ne kerteljünk. Ne azt mondjuk: „nem hinném", „talán" és hasonlók.5

Mondjuk azt, amit gondolunk, és gondoljuk azt, amit mon-dunk. Ha nem tudjuk, mit is gondoljunk pillanatnyilag, hall-gassunk inkább, és gondoljuk meg a dolgot. Ha a válaszunk egyelőre annyi: „nem tudom", mondjuk ezt. Tanuljunk meg tö-mören fogalmazni. Ne beszéljük tele az emberek fejét. Térjünk a lényegre, és amikor közöltük, zárjuk le a mondandónkat.

Beszéljük ki a gondjainkat. Senkit nem árulunk el azzal, ha felfedjük, kik vagyunk valójában, és milyen gondokat próbá-lunk rendezni. Osszuk meg titkainkat egy bizalmas baráttal, aki nem használja fel mindezt ellenünk, és nem hoz minket szégyenbe. Gondoljuk meg alaposan, kit fogadhatunk a bizal-munkba, mennyit közölhetünk vele, és mi a legalkalmasabb időpont a beszélgetésre.

Fejezzük ki nyíltan, őszintén, célratörően és felelősen az ér-zéseinket, és hagyjuk, hogy mások is ezt tegyék. Tanuljuk meg kimondani: „így érzek". Hallgassuk végig azt, aki hasonlóan fo-galmaz, de ne kezdjünk vigasztalásba.

Igen, kimondhatjuk, amit gondolunk. Tanuljuk meg kimon-dani: „Ezt gondolom." Véleményünk eltérhet másokétól, s ez még nem jelenti azt, hogy tévedünk. Nem kell megváltoztat-nunk a nézeteinket, ahogyan a beszélgetőpartnerünknek sem, hacsak mindketten őszintén így nem gondoljuk.

Akár még tévedhetünk is. Szabadon közölhetjük elvárásainkat, anélkül, hogy válto-

zást követelnénk másoktól. Ez fordítva is áll: Mások is tud-tunkra adhatják, mit várnak el tőlünk, de nekünk nem kell fel-tétlenül ehhez igazodnunk.

206

Szabadon kinyilváníthatjuk szükségleteinket és kívánsága-inkat. Tanuljuk meg a következő szavakat: „Erre van szüksé-gem tőled. Ezt akarom tőled."

Az igazságot szintén bátran kimondhatjuk. Ha hazudunk a gondolatainkról és az érzéseikről, akkor ez nem tapintat, ha-nem hazugság.

Nem kell hagynunk, hogy mások szavai irányítsanak min-ket, de mi se próbáljuk meg őket szavakkal vagy más kiszámí-tott hatással uralni. Ne menjünk bele abba, hogy mesterkedje-nek velünk; hogy hízelgéssel vagy kényszerrel, lelkifurdalá-sunk felkeltésével rávegyenek bármire, ami nem áll szándékunkban. Nyissuk ki a szánkat, és bökjük ki, ami a szí-vünket nyomja! Tanuljuk meg kimondani: „Szeretlek, de ma-gamra is gondolnom kell. Ha magammal törődöm, a követke-zőre van szükségem..."

Jogunkban áll nem venni figyelembe a zűrzavart, szögezi le Earnie Larsen. Ne próbáljunk meg hatni a másik betegségére, legyen szó alkoholizmusról vagy egyéb szenvedélybetegségről. Ha az egész értelmetlen káosz, akkor az. Ne pazaroljuk az időnket arra, hogy értelmet keresünk benne, hogy megpróbál-juk meggyőzni a szenvedélybeteget viselkedése esztelenségé-ről. Tanuljuk meg kimondani: „Erről nem nyitok vitát."

Nem kell támadóan és sértően fellépnünk ahhoz, hogy ki-nyilvánítsuk jogainkat és szándékainkat. Tanuljuk meg ezeket a szavakat: „Eddig vagyok hajlandó elmenni. Ez a határ. A töb-bit nem tűröm el." És vegyük komolyan ezt a figyelmeztetést.

Együttérzést és törődést mentőakciók nélkül is tanúsítha-tunk. Tanuljuk meg kimondani: „Úgy tűnik, gondjaid vannak. Mit kívánsz tőlem?" Vagy mondjunk mindössze ennyit: „Sajná-lom, hogy ez a gondod." A többi nem a mi dolgunk.

Anélkül is megbeszélhetjük másokkal a gondjainkat, és ki-önthetjük nekik a szívünket, hogy mentőakciót várnánk el tő-lük. Elégedjünk meg azzal, hogy meghallgatnak minket. Több-re talán nincs is szükségünk.

207

Gyakori panasz, amelyet társfüggőktől hallok, hogy senki nem veszi őket komolyan. De hát itt vagyunk mi, hogy komo-lyan vegyük magunkat. Tegyünk ehhez még hozzá egy csipetnyi humort, és többé ne fájjon a fejünk mások viselt dolgai miatt.

Tanuljunk meg odahallgatni mások mondandójára. Tanul-juk meg megfigyelni magunkat beszéd közben. Milyenek a hangsúlyaink, milyen szavakat választunk, hogyan fejezzük ki magunkat, és közben miféle gondolatok járnak a fejünkben?

A beszéd egyszerre segédeszköz és gyönyörűség. Azért í szélünk, hogy kifejezzük önmagunkat, hogy meghallgassanak minket. A beszéd hozzásegít önmagunk és mások megértésé-hez, mondandónk közléséhez. Néha azért beszélünk, mert kö-zelségre és meghittségre törekszünk. Néha semmi világrenge-tőt nem kívánunk közölni, csak egy kis emberi melegségre vá-gyunk. At szeretnénk hidalni a szakadékot, megosztani örömeinket és bánatainkat. Néha a beszélgetés szórakozás, já-ték, élvezet, évődés. Máskor a beszéd annak is eszköze, hogy gondoskodjunk magunkról; elejét vegyük mások basáskodásá-nak vagy bántalmazásának, s hogy a legjobb döntéseket hozzuk saját ügyünkben. Megint máskor egyszerűen csak fecsegünk.

Vállaljunk felelősséget a közléseinkért. Tegyünk róla, hogy szavaink önbecsülésünket és a mások iránti tiszteletet tükröz-zék. Legyünk egyenesek, nyíltak és lényegre törők. Amikor he-lyénvaló, fogalmazzunk tapintatosan és gyengéden, amikor azonban a helyzet keménységet követel, legyünk kemények. Mindenekelőtt pedig legyünk önmagunk, és mondjuk azt, amit mondanunk szükséges.

Szeretettel és méltósággal mondjuk ki az igazságot - úgy, ahogyan érezzük, gondoljuk és tudjuk -, és ez majd szabaddá tesz minket.

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

1. Olvasson olyan könyveket, amelyek megtanítják a kommu-nikáció és az önkifejezés helyes módjára, és gyakoroljon!

208

1 8

A tizenkét lépéses program

- Hogyan válik be a tizenkét lépéses program? - Köszönöm kérdését, kitűnően.

- IDÉZET A NÉVTELEN ALKOHOLISTÁK/AL-ANON

CSOPORTJAIN ELHANGZOTTAKBÓL

Gyűlölöm az alkoholizmust. A kémiai függőség és a többi szen-vedélybetegség tönkreteszi az embereket; megnyerő, értel-mes, érzékeny, kreatív, gyöngéd, törődő embereket, akik nem ezt érdemelnék az élettől. A szenvedélybetegség megöli a sze-relmet, az álmokat; gyermeki sérüléseket okoz, és felbomlaszt-ja a családokat. Az alkoholizmus nyomában összetört, megha-sonlott, megfélemlített áldozatok járnak. Néha az iszákos csa-ládtag korai halála kevesebb gondot vet fel, mint az átkozott kór velejárói, amelyek életében a családját sújtották. Iszonya-tos, kaján, zavarbeejtő, lehengerlő, halálos betegség ez.

Bevallom, szégyentelenül rajongok a tizenkét lépéses prog-ramok valamennyi fajtájáért. Mindet nagyra tartom: a Névte-len Alkoholistáké azokat szolgálja, akik abba akarják hagyni az ivást; az A-Anoné azokon segít, akiket mások alkoholizmusa sújt; az Alateen a kamasz családtagokat védi; az Al-Atots a gyermekeket; a Névtelen Kábítószeresek programja pedig a drogosokkal foglalkozik. Ott van azután a Nar-Anon, az utób-biak hozzátartozóinak; a Névtelen Nagyevők klubja; az O-Anon az ő családtagjaiknak; a Névtelen Családok program a kémiai függők hozzátartozóinak vagy barátainak; az Alkoho-listák Felnőtt Gyermekeinek társasága; végül a Névtelen Érzel-mi Sérültek klubja.

És a sor tovább folytatódik: a Névtelen Szexfüggők prog-ramja a kényszeres szexuális viselkedést rendezi; a Co-SA az ő

209

hozzátartozóik lelkét ápolja. A Névtelen Szerencsejátékosok társaságának neve magáért beszél; a Gam-Anon pedig az ő csa-ládtagjaiknak nyújt támaszt. A Névtelen Szülők klubja gyer-meküket sértő szülőknek vagy azoknak segít, akik félnek ettől, ide olyan kamaszok is járnak, akik múltbeli vagy jelenlegi bán-talmazásukat dolgozzák fel. Külön szervezete van a Névtelen Nemi Bántalmazóknak. Meglehet, elfeledkeztem egyik vagy másik programról, vagy olyan új jelent meg a piacon, amelyről egyelőre nincs tudomásom.

A tizenkét lépéses programok nem csupán a legkülönfélébb szenvedélybetegek önsegítő csoportjainak elméleti kereteit al-kotják, de egészséges életstratégiát is tanítanak. Megtanítják, hogyan lehet nyugodtan, boldogan és sikeresen élni. Lelki békét nyújtanak, elősegítik a gyógyulást. Új élettel ajándékozzák meg tagjaikat, rendszerint tartalmasabb, kiegyensúlyozottabb élet-tel, mint a korábbi volt. A tizenkét lépéses program életmód.

Ebben a fejezetben azokkal a programokkal foglalkozom, amelyek a szenvedélybetegek hozzátartozóit támogatják, hi-szen ez a könyv a társfüggőségről szól. Mindenekelőtt az Al-Anon programot méltatom, én ugyanis ezzel „dolgozom" (ké-sőbb még szólok e szakszóról). Kis leleménnyel ugyanakkor a bármely helyzethez hozzáigazíthatják a programot.

A tizenkét lépés

Ezek a lépések alkotják a program vázát. Alapmegjelenésük-ben különböző programokhoz tartozhatnak, ám valamennyi a Névtelen Alkoholistákéra épít.

Az egyes lépések magyarázata személyes véleményem, nem hivatalos álláspont. A programok tisztasága felett a Ha-gyomány őrködik. Ennek 11. pontja a következőt mondja ki: „Ami az imázsépítésünket illeti, inkább vonzani akarjuk a je-lentkezőket, mint elkápráztatni..."1 Értsék meg tehát, hogy ez

210

itt nem a reklám helye, nem reklámozok én egyetlen progra-mot sem. Egyszerűen csak elmondom, mit gondolok róluk, s történetesen nagyra tartom valamennyit.

1. Belátjuk, hogy az alkohol erősehh nálunk, s nem tudjuk így élni tovább az életünket. Ez igen fontos lépés, mind közül az első, hisz ez mindennek az alapja. Küzdelmeink zöme, hogy elfo-gadjuk, amit el kell fogadnunk - egy szeretett személy alkoho-lizmusát vagy evési rendellenességét -, ennek a kapujához hoz minket. Ahogyan engem is ide vezettek mentőakcióim, taga-dásom, alkudozásom, ellenőrzési vágyam, haragom és sértett-ségem; a gyászmunka egész folyamata. Nem egyszer, de két-szer esett meg velem, hogy megpróbáltam úrrá lenni az alko-holon. Először saját alkoholizmusommal vívtam csatát, másodjára egy hozzám közelálló emberével. Mindkétszer ve-szítettem. Vajon mikor hagyok fel az oroszlánszelídítéssel? -töprengtem akkor. Mindkét esetben az alkohol uralta az élete-met, egy ízben közvetlenül, másodszor a páromon keresztül. Hogy hogyan győzött rajtam, nem számít, így történt. Eluralta a gondolataimat, az érzelmeimet, az egész viselkedésemet, az-az az életemet. Amikor a férjem lett az alkohol áldozata, ő is rendelkezni próbált, valójában azonban a szesz irányította. Miután ez a hacacáré elkezdődött, nem volt nehéz kitalálni, ki itt a góré. Az ital. Miután ezt beláttam, megértettem, hogy megfeneklett az életem. Méghozzá tökéletesen. Szellemileg, érzelmileg, spirituálisán és magatartásomban csődtömegnek számítottam. A kapcsolataim romokban hevertek. Még a ház-tartást sem tudtam ellátni.

Ha az a benyomásuk, hogy a program a beletörődésről szól, akkor ennek az az oka, hogy egy ponton valóban feladjuk. Ak-kor történik ez, amikor behódolunk az igazság előtt: tehetetle-nek vagyunk az itallal és az alkoholizmussal mint betegséggel szemben. Vegyük azt az esetet, amikor ez egy hozzánk közel álló személy betegsége és hatása az életünkre. Ilyenkor tehe-

211

tetlenek vagyunk azzal szemben, amit ő tesz, mond, gondol, érez, vagy nem tesz, nem mond, nem gondol és nem érez. Hisz oly régóta kíséreljük meg a lehetetlent. Most belátjuk ezt, és ésszerű döntéssel feladjuk meddő próbálkozásainkat, bármi-lyen derekasan küzdöttünk is eddig. E ponton szemügyre vesszük magunkat, és felmérjük, mekkora kárt tett bennünk az alkohol, mennyit rombolt személyiségünkben, milyen mérhe-tetlen szenvedést okozott. Mindez elég reménytelenül és kishi-tűen hangzik, pedig nem az. Egyszerűen csak a helyzet elfoga-dása. Nem változtathatunk olyasmin, ami fölött nincs hatal-munk, és ha mégis megpróbáljuk, erőfeszítéseink az őrületbe kergethetnek minket. Ez a lépés tehát érthető módon alázatot vár el. Egyszersmind hidat is ver a következő felé. Tehetetlen-ségünk beismerése ugyanis egy olyan erővel szemben, ame-lyet nem befolyásolhatunk, mégiscsak hatalmat ad a kezünk-be: hatalmat önmagunk megváltoztatására, és arra, hogy a sa-ját életünket éljük. Miután felhagyunk szélmalomharcunkkal, elkezdhetjük megvalósítani azt, ami lehetséges.

2. Hiszünk abban, hogy egy nálunk nagyobb hatalom visszavezet-het az egészséghez. Az első lépés a kétségbeesésről, a második pedig a reményről szól. Miután felhagytam azzal, hogy egy eszelős szenvedélybeteghez mérjem magam, rájöttem, hogy én is épp elég bolond vagyok. Háborodottan éltem az élete-met, és megtagadtam magamtól az életet. Szükségem volt hát arra, hogy elhihessem: egy szép napon kijózanodom. Bíznom kellett abban, hogy egyszer enyhülnek majd a szenvedéseim. Az, hogy olyan embereket láthattam és hallhattam, olyanok-kal válthattam szót, akik az enyémnél súlyosabb helyzetből is kigyógyultak, segített visszanyerni a hitemet. Hiszem, ha lá-tom, tartja a közmondás, és amit láttam, az meggyőzött.

Igen, ez spirituális, önsegítő program és könyv. A Gondvise-lésnek hála, nem szükséges saját magunkra hagyatkoznunk. Igen, segítsünk magunkon, és Isten is megsegít. Spirituális lé-

212

nyek vagyunk, s olyan programra van szükségünk, amely ki-elégíti ilyen irányú szükségleteinket. Itt most nem a vallásról beszélek, nemhiába használtam a spirituális szót. Ezúttal egy nálunk nagyobb erő támogatását kérjük.

3. Tudatos döntéssel az isteni gondviselésre bízzuk magunkat, ab-ban a formájában, amelyben sikerült felfognunk. Volt idő, ami-kor az alkohol irányította a tetteimet és az akaratomat, majd egy alkoholista, s közben éveket vesztegettem hasztalan arra, hogy saját akaratomat is érvényre juttassam. Ideje volt hát ki-szabadítanom magam mindenfajta gyámság alól (a magamét is beleértve), s a Jóisten kezébe helyeznem a sorsomat. „Vedd hát mindazt, ami vagyok, ami velem történt, ahová tartok, és ahogyan elérem a célt; vedd az egész életemet" - szóltam eh-hez a szerető, jóságos erőhöz. Azóta is ezt ismételgetem, néha félóránként. Ez a lépés nem azt jelenti, hogy vezeklő csuhát öl-tünk, és tilalmakkal vesszük körül magunkat. Ez csak a mártírkodás folytatása lenne. Az a legizgalmasabb ebben a lé-pésben, hogy maga a mindenséget átható - nagyszerű, tökéle-tes, többnyire élvezetes és értékes - tervszerűség és célratörés szegődik mellénk, s támogatja minden egyes földi halandó szükségleteit, kívánságait, vágyait, készségeinek kibontakozta-tását és érzelmeinek kiteljesedését. Nekem ez új volt, és meg-örvendeztetett. Addig csődtömegnek éreztem magam, akinek a számára az élet semmi jelentőset nem tartogathat. Vaktában tapogatóztam magam körül, amikor ráébredtem: valamennyi-ünk számára értelmes, élhető élet vár a földtekén.

4. Őszinte és kíméletlen önvizsgálatot tartunk. Elfordulunk szen-vedélybeteg társunktól, és magunkra figyelünk. Felmérjük, mivel dolgozunk ezentúl: mennyire sérültünk, melyek a jel-iemvonásaink és jelenlegi tetteink, majd mindezt papírra vet-jük. Nem önmagunkat ostorozva és gyűlölve nézünk a lelkünk mélyére, hanem szeretettel és törődéssel. Talán ekkor jövünk

213

rá, hogy az önutálat komoly erkölcsi dilemmát okozott nekünk. Kiirtjuk hát ezt is a többi mellett, az indokolt bűntu-datot is beleértve. Ugyanakkor nem feledkezünk meg jó tulaj-donságainkról sem. Felülvizsgáljuk sérelmeinket és haragun-kat. Meggondoljuk, miféle szerepet játszottunk saját életünk-ben. Ez a lépés ahhoz is hozzásegít, hogy felmérjük, milyen mérce alapján bíráljuk el önmagunkat, s hogy azt válasszuk, amit megfelelőnek vélünk, az összes többi elvárást pedig elves-sük. Ezen az úton megszabadulunk indokolt és indokoltatlan lelkifurdalásainktól, mindenestől elfogadjuk magunkat, s meg-indulunk a változás és a növekedés irányában.

5. Kendőzetlenül beismerjük Isten, önmagunk és egy másik ember előtt a hibáinkat. A gyónás jót tesz a léleknek. Nincs semmi, ami ehhez fogható. Többé nem kell rejtőzködnünk, hanem kö-zöljük egy, az ötödik lépés kivitelezésében jártas, megbízható valakivel legszégyenletesebb titkainkat. Elmondjuk, milyen haragosak és sértettek vagyunk, és ez a másik ember meghall-gatja vallomásunkat, törődik velünk, megbocsát nekünk. Sebe-ink lassan begyógyulnak, s idővel mi is megbocsátunk. Ez a lé-pés felszabadító hatású.

6. Készen állunk, hogy Isten kiköszörülje jellemhibáinkat. Ráéb-redünk, hogy miközben önmagunkat védtük, magunkkal együtt talán másokat is megsebeztünk. Felkészültünk, hogy kockázatot is vállalva megszabaduljunk idejétmúlt viselkedés-mintáinktól. Készen állunk a változásra, és hogy együttmű-ködjünk ennek folyamatával. Jómagam ezt és a következő lé-pést naponta felhasználom, hogy megszabaduljak olyan hibá-imtól, amelyeket észreveszek magamban. Ilyen jellemhibának tekintem az önbizalomhiányt, s a program segítségével igyek-szem kigyomlálni magamból.

214

7. Alázatosan kérjük Istent, hogy szabadítson meg gyengeségeink-től. Tapasztalataim szerint itt az alázat a kulcsszó.

8. Összeírjuk mindazok nevét, akiket megsértettünk. Hajlandóak vagyunk valamennyiüktől bocsánatot kérni. Itt a hajlandóság mozzanata a legfontosabb, bár gyanítom, hogy mindez közvet-lenül kapcsolódik az alázathoz. Ne felejtsük önmagunkat is fel-venni a névsorba. Tartsuk ugyanakkor szem előtt Jael Greenleaf intését: „Ne úgy értsék a 8. lépést, hogy bűntudatot kell érezniük a sértéseik miatt."2 Kitűnő alkalom ez arra, hogy feldolgozzuk indokolt bűntudatunkat. Egyszersmind életre szóló, fontos segédeszköz ahhoz, hogy mindörökre megszaba-duljunk a lelkifurdalástól.

9. Közvetlenül bocsánatot kérünk az érintettektől. Kivételt azok az esetek képeznek, amikor e lépésünkkel megbántanánk má-sokat. Egyszerű lépés ez egy egyszerű programban, néha azon-ban a legegyszerűbb dolgok okoznak örömöt.

10. Továbbfolytatjuk az önvizsgálatot, és valahányszor hibázunk, belátjuk. Szemmel tartjuk önmagunkat, s folyamatosan és rendszeresen értékeljük a viselkedésünket. Meggondoljuk, mit szeretünk magunkban; mi az, amit jól csinálunk. Ezután vagy gratulálunk magunknak, vagy csöndben örülünk a sikernek, vagy köszönetet mondunk Istennek, de mindhármat is megte-hetjük egyszerre. Ezzel párhuzamosan végiggondoljuk, mi az, ami nem tetszik viselt dolgainkban. Módot keresünk arra, ho-gyan fogadhatnánk el és tehetnénk a helyükre rossz tulajdon-ságainkat önutálat nélkül. A legnehezebb az egészben az, hogy ki is kell mondanunk, ha hibásnak érezzük magunkat. Aki túl-jutott a 8-as és a 9-es lépésen, és megszabadult minden bűntu-datától, tudni fogja, mikor ismerje be mulasztását, és mikor kérjen bocsánatot. Talán mégiscsak felüti fejét újra az indokolt bűntudat, és ha igen, észre fogjuk venni. Akit továbbra is régi

215

bűntudata fojtogat, nem látja majd a különbséget az újabb adag és a meglévő rakás között. A tanulság: szabaduljunk meg a bűntudat írmagjától is. Amint felfedezzük magunkban, azonnal lássunk hozzá a kiirtásához.

11. Imával és meditációval tudatosan ápoljuk kapcsolatunkat Is-tennel, abban az alakjában, ahogyan felfogjuk Őt. Ha azért imádkozunk, hogy megismerhessük, teljesül is a kívánságunk. Folyamodjunk szükség esetén akár naponta ehhez a lépéshez, s olajozottá és sikeressé teszi az életünket. Mindehhez meg kell értenünk a különbséget öngyötrő őrlődés és meditáció kö-zött. Azt is el kell döntenünk, hogy hiszünk-e egy jóindulatú felső erőben; s mindent látó gondviselőnek tekintjük-e, „aki a lakcímünket is tudja", hogy az egyik barátom szavait idézzem. Csöndesedjünk el belül. Távolodjunk el a mindennapoktól. Imádkozzunk, meditáljunk. Kérdezzük meg Tőle, mit kíván tő-lünk. Aztán hagyjuk magukra a dolgokat, és lássuk, mi törté-nik. Az O szándékai rendszerint józanok és földön járók, néha azonban meglepetést okoznak. Tanuljunk meg bízni a Min-denhatóban, mert az O kezébe tettük le az életünket. Köves-sük nyomon éber tekintettel a Gondviselés munkálkodását. Tanuljunk meg hinni önmagunkban, mert Ő rajtunk keresztül fejti ki hatását.

12. A fenti lépések olyan spirituális ébredéshez vezettek el minket, amelynek tanulságait másokkal is megosztjuk, s amely egész éle-tünket áthatja. * Eszmélésünk során megtanulunk spirituálisán is törődni önmagunkkal. Ezen most nem a vallást értem, noha egyesek vallásosak. A program lehetővé teszi, hogy szeressük önmagunkat és másokat, ahelyett, hogy megmentésre vár-

* A tizenkét lépés itt közölt változata az Al-Anon programja, amelyet lásd: Alcoholics Anonymous, New York, A. A. World Services. 59-60. o. A szervezet szíves engedélyével közöljük - a Szerző.

216

nánk, vagy mentőakciókba kezdenénk. Az üzenet terjesztése nem jelenti azt, hogy evangélistákká leszünk, hanem hogy fényt sugároz maga körül az életünk. Idővel azt is megtanul-juk, hogy miként árasszunk világosságot. Aki élete minden te-rületére alkalmazza a programot, annak az élete minden terü-letén a javára válik.

Hogyan dolgozzunk a programmal?

Most, hogy megismertük a lépéseit, beszéljük meg, mit jelent a „programmal dolgozni". A világ minden táján névtelen részt-vevők gyűlnek össze a legkülönbözőbb helyszíneken: templo-mokban, lakásokon és fodrászszalonokban. Előzetes bejelent-kezésre nincs szükség. A jelenlévők egyszerűen kinézik ma-guknak a szóban forgó összejövetelt, mint amelyik segít megoldani az őket foglalkoztató problémákat. Az ülésen nem kell megmondaniuk a családnevüket, ha ez kellemetlen nekik. Fizetniük sem kell, bár adományokat elfogad a szervezet, mert ezek hozzájárulnak a kávé és a terembérlet fedezéséhez. Alá-írásra, igazolványra sincs szükség. Aki besétál, attól semmit sem kérdeznek, egyszerűen csak helyet foglal a többiek között. Az ülésekre eljárni a program lényeges része.

Ezekben az összejövetelekben az a jó, hogy mindenki ön-maga lehet. Senki nem játssza meg magát, hiszen mindenki-nek ugyanaz a betegsége. Ha nem így lenne, nem ülne ott.

Minden csoport más és más keretek között bonyolítja le az üléseit. Van, ahol a résztvevők körbeülnek egy asztalt, és az be-szél, akinek van mondandója. Másutt feláll a felszólaló, és el-mondja tapasztalatait egy lépéssel vagy más esettel kapcsolat-ban. Megint máshol a lépéseket vitatják meg. A résztvevők körberakják székeiket, és mindenki mond valamit az aznapra kijelölt lépésről. Sokféle változat képzelhető el tehát, abban azonban valamennyien megegyeznek, hogy ilyen vagy olyan

217

formában az összejöveteleknek mindig közük van a lépésekhez és a Hagyományhoz. A jelenlévők megismerkednek a lépések-kel, és meghallgatják, mit jelentenek azok a társaik számára. Jelszavak is elhangzanak. Az Al-Anon és a Névtelen Alkoholis-ták jelszavai fülbemászó, rövid mondatok, például: Élni és élni hagyni; Vedd könnyedén; Engedd el, légy Istennel; Egyszerre csak egy nappal törődjünk stb. Ezek a mondások azért lehettek jel-szavakká, mert igazak. És bár alaposan rájuk lehet unni, mégis minduntalan ismétlik őket. Éspedig azért, mert mélyen iga-zak. E jelszavak jobb közérzethez segítik a jelenlévőket. Az ösz-szejövetel után rendszerint maradnak még, eltársalognak, vagy beülnek egy vendéglőbe egy üdítőre vagy kávéra. A lépé-sek és jelszavak elsajátítása, mások tapasztalatainak meghall-gatása, a személyes élmények megosztása meg az ezzel járó kö-zösségérzés mind-mind a program fontos eleme.

Az összejöveteleken könyveket, füzeteket és szakirodalmat vásárolhatunk a csoport gondjaival kapcsolatban. Némelyik társaság meditációs kiadványokat is árul, amelyek útmutatóul szolgálnak minden napra. Az irodalom lapozgatása és a napi meditációk olvasása ugyancsak a programhoz tartozik. A részt-vevők így otthon is elfoglalják magukat. A hazavitt anyag rész-ben az ülésen elhangzottakat ismétli meg, de lehet új is.

A program résztvevői napi teendőik közepette is a lépése-ken és jelszavakon gondolkodnak. Megpróbálnak rájönni, ho-gyan vonatkozik mindez rájuk, továbbá hogy mit éreznek és tesznek, mi zajlik az életükben az adott időpillanatban. Rend-szeresen elvégzik ezt az önvizsgálatot akkor is, ha valami vá-ratlan esemény készteti őket erre. Néha felhívják egyik társu-kat, akivel az összejöveteleken ismerkedtek meg, hogy megvi-tassanak vele egy kérdést, vagy beszámoljanak neki a napjukról. Máskor a lépések előírásait követik: azaz összeírják saját mulasztásaikat vagy azok nevét, akiket megsértettek, esetleg bocsánatot kérnek tőlük. Ha eleget gondolkodnak a lé-pésekről, és sokat foglalkoznak velük, idővel szokásukká válik,

218

hogy mindent ehhez mérjenek; úgy, ahogyan régen társfüggő viselkedésük is szokásként rögzült. Amikor a program a vé-rünkké válik, egész életünket átformálja. Ez tehát a lépésekkel való munkálkodás módja.

Ennyi és nem több. A tizenkét lépéses program egyszerű és alapvető. Aki túljutott rajta, arra nem várnak bonyolultabb feladatok; továbbra is megmaradhat az alapoknál. Ez a prog-ram épp az egyszerűsége okán olyan hatásos.

Engem izgalommal töltenek el ezek az egyszerű dolgok, amilyenek az összejövetelek és a lépések. Megpróbálom ugyan érzékeltetni a hatásukat, a szavak azonban nem elégségesek erre. Mindez egyfajta megnyugvást és gyógyulást hoz. Megvál-tozunk, és jobban érezzük magunkat. Mi is dolgozunk a lépé-sekkel, de azok is megdolgoznak minket. Sajátos mágia ez.

Mindeközben semmi olyat nem kell tennünk, ami megha-ladja erőinket, amit sértőnek érzünk, vagy amihez nem fűlik a fogunk. Akkor vállalkozunk egy feladat elvégzésére, amikor belül megértünk rá, amikor elérkezett az ideje. Mindent úgy teszünk, ahogy helyénvalónak érezzük. Az életünk is lassan hasonló mederbe terelődik. A gyógyulás és a növekedés a ti-zenkét lépéses program természetes velejárója.3 Ha végigol-vassák a lépéseket, látják, hogy nincs bennük semmi különös, s talán nem értik, miért csapnak ekkora hűhót körülöttük. Ami-kor azonban dolgozunk velük, valami sajátos történik: meg-mutatkozik az erejük. Ezt csak az értheti meg, aki megtapasz-talta.

A legtalálóbb hasonlat, amelyet ezzel kapcsolatban hallot-tam, a „láthatatlan hajóról" szóló példázat, amelyet az egyik általam rendszeresen látogatott csoport résztvevője mondott el. Ő történetesen a Névtelen Alkoholistákról beszélt, de a ta-nulság az Al-Anonre és bármely más csoportra is vonatkozik. Néhány szót megváltoztattam, hogy az elbeszélés jobban egy-bevágjon az Al-Anon céljaival, a lényeg azonban változatlan maradt. íme:

219

Képzeljük el, hogy a parton állunk. Bent a víz közepén terül el a Boldogok szigete. Aki itt lakhat, az elfeledkezik az alkoholról és az összes többi szenvedélybetegségről; békére, boldogságra és szabadságra talál. Mindenki szívesen eljutna a szigetre, eh-hez azonban át kell kelnie a vízen. Jókora távolság ez, amely jelenünk és szándékaink között tátong.

Két választásunk van. Felszállhatunk egy puccos óceánjá-róra; ez a terápia. Mellette a parton megrokkant öregek evez-nek, mi azonban csak őket látjuk, csónakjukat és az evezőlapá-tokat nem. Ez a láthatatlan csónak az Al-Anon (vagy bármely másik csoport). Megszólal az óceánjáró kürtje, amely terápiá-ra hív minket. Látjuk a fedélzeti utasokat: boldogan integet-nek nekünk. És ott vannak ezek a fura alakok, akik szintén odakiáltanak hozzánk, hogy üljünk be láthatatlan csónakjuk-ba. Vajon melyiket választjuk: az óceánjárót vagy a láthatatlan ladikot? Természetesen a luxus óceánjárót, hogy eljussunk ve-le a Boldogok szigetére.

A gond csak az, hogy félúton a hajó megfordul, és ismét célba veszi a partot, ahonnan elindultunk. Kikötés után a ka-pitány mindenkit leparancsol a hajójáról. Amikor az okát tu-dakoljuk, azt feleli, hogy a hajója csak eddig közlekedik, és nem tovább. Sehogyan máshogy nem juthatunk át a szigetre, csupán a láthatatlan csónakkal (az Al-Anonnel).

Vállat vonunk tehát, és odamegyünk a csónakban ülőkhöz. - Szálljon be! - kiáltanak ránk. - De hát hová szálljak, hol a hajó? - kiáltjuk vissza. - Ne törődjön vele, szálljon csak be - biztatnak. Mi beszállunk, mire a csónakosok felszólítanak minket,

hogy ragadjuk meg az evezőlapátokat (ezek a lépések). - Nem látok semmiféle lapátot - tiltakozunk. - Vegye csak kézbe, és kezdjen el evezni - szólnak ránk úti-

társaink. Megragadjuk hát a láthatatlan lapátokat, és evezni kezdünk.

Es lássanak csodát, nem telik bele sok idő, s előbb a csónak,

220

majd a lapátok láthatóvá lesznek. Legközelebb azon kapjuk ma-gunkat, hogy annyira jólesik az evezőt húzni ezeknek a fura ala-koknak a társaságában, hogy elfeledkezünk a túlpartról.4

Ez tehát a tizenkét lépéses program legfőbb varázsereje: va-gyis, hogy működik. Mindezzel nem azt akarom mondani vagy akár sugallni, hogy a terápia nem hasznos, mert az. Sokunk számára ez jelenti az utazás kezdetét. Ám a kirándulás véget ér, s mi rájövünk, hogy amennyiben szenvedélybetegek va-gyunk, vagy ilyesvalaki van az életünkben, mindenképpen be kell szállnunk a láthatatlan csónak boldog utasai közé.

A fejezet végén mellékelt tesztet kitöltve eldöntheti, az Al-Anon, az Alateen vagy az O-Anon való-e önnek. Olyan kérdé-seket is talál itt, amelyek az alkoholisták felnőtt gyermekeire vonatkoznak (ACOA). Kérem, értsék meg, hogy az Al-Anon- és ACOA-csoportokba nem alkoholisták járnak, hanem olyanok, akikre hatással van az ő problémájuk. Gyakori ugyanis az effé-le félreértés. Ezzel együtt sok kémiai függésben szenvedő A. A.-tag találja azt, hogy mivel egyúttal társfüggő is, ajánlatos el-járnia az Al-Anon vagy ACOA üléseire. Ha gyanítja, hogy vala-melyik csoport az ön gondjait orvosolja, találja meg, s járjon el az üléseire. Meglátja, hamarosan jobban lesz.

Tudom, hogy nem könnyű elmenni idegen emberek közé. Tudom, hogy nehéz elébük tárni a bajainkat. Sokan talán nem értik, mit segíthet egy-egy ilyen összejövetel, főként, ha nem ők a baj forrásai, hanem a társuk. Pedig higgye el, rengeteget segít. Magam is vonakodva mentem el az első Al-Anon ülésre. Akkoriban saját alkoholizmusommal küzdöttem, nem volt szükségem újabb programra. Amúgy meg úgy éreztem, eleget tettem az életemet megkeserítő alkoholistákért. Nekik van szükségük segítségre, nem nekem. Miért tőlem várják el, hogy elmenjek? Az első ülésen odajött hozzám egy kedves hölgy, né-hány percig beszélgetett velem, majd mosolyogva azt mondta:

221

- Hát nem fantasztikus? On kétszeresen is szerencsés: mindkét programban részt vehet.

A legszívesebben megfojtottam volna, mára azonban egyet-értek vele. Igen, kétszeresen is szerencsés voltam.

Néhányan közülünk azért ódzkodunk ezektől a találkozók-tól, mert úgy véljük, eleget tettünk már életünk szereplőiért. Nos, talán igazunk van. Az üléseken azonban nem velük törő-dünk, hanem önmagunkkal.

Mások ellenkezőleg, okvetlenül segíteni szeretnének, s csa-lódást éreznek, amiért a program elsősorban belső munkát kö-vetel. Pedig ez is rendben van. Az egészség egészséget szül. Ha magunkon munkálkodunk, jó közérzetünk átragad majd a kör-nyezetünkre, ugyanúgy, ahogyan a betegség is ragályos lehet.

Megint mások zavarban vannak. Az első ülésen magam is tűkön ültem, aztán pedig csak sírtam és sírtam. Ami azt illeti, jól kibőgtem magam. Könnyeim a gyógyulás könnyei voltak. Akkor épp arra volt szükségem, hogy ott üljek és ríjak. Amikor körülnéztem, láttam, hogy mások is velem sírnak. Az Al-Anon jó hely, olyan, ahol önmagunk lehetünk, ahol megértésre talá-lunk. Nemcsak én, ön is.

Igyekeztem összegyűjteni az üléseket illető közkeletű ellen-vetéseket. Talán több ilyen is van. Elég legyen itt annyi, hogy ha már felvételüket kérik valamelyik programba, semmikép-pen ne hagyják magukat lebeszélni. A tizenkét lépés Isten ajándéka a szenvedélybetegeknek és szeretteiknek. Ha úgy ér-zi, beleőrül társuk betegségébe, vegyen részt a programban. Ha nem tetszik a legelső csoport, keressen magának másikat. Folytassa a keresést addig, amíg rátalál az önnek megfelelő gyülekezetre. Ha jó ideje nem ment el összejövetelre, menjen vissza. Az alkoholizmus életre szóló betegség, amely életre szóló kezelést igényel. Társfüggő viselkedésünk a vérünkké válhat, ami egy életre megkeserítheti mindennapjainkat. Jár-jon hát el az ülésekre, függetlenül attól, hogy jobban lett-e füg-gő társa, avagy nem.

222

Menjen el, amíg értelme van. Az egyik résztvevő szavaival: „Hát nem nagyszerű, ezek az emberek engedik, hogy eljöjjek közéjük! Amikor begorombulok, senki sem lát szívesen. Itt meg mosolyognak rám, kezet ráznak velem, és azt mondják: »Örülök, hogy látom. Kérem, jöjjön el újra!«"

K É R D É S E K , J A V A S L A T O K

í. Töltse ki a tesztlapokat, vagy olvassa el a következő oldala-kon található jellemzést.

2. Ha úgy látja, hogy valamelyik program résztvevője lehetne, keresse meg a szervezet címét, s hívja fel a helyi képvisele-tet. Tudakolja meg az összejövetelek helyét és időpontját.

Önnek való-e az Al-Anon?

Embermilliókat érint egy közeli hozzátartozó túlzott italozása. Az itt következő húsz kérdés segít eldönteni, szüksége van-e az Al-Anonre?

1. Aggasztja-e valakinek az italozása? • Igen • Nem 2. Vannak-e emiatt anyagi gondjai? • Igen • Nem 3. Hazugságokra kényszerül-e, hogy

fedezze a társát? • Igen • Nem 4. Úgy érzi-e, hogy az ital fontosabb neki,

mint ön? • Igen • Nem 5. Úgy véli-e, hogy a cimborái vitték bele

az ivásba? • Igen • Nem 6. Gyakran késik-e el a társa az étkezésről

az ittasság miatt? • Igen • Nem 7. Szokott-e ön fenyegetőzni? Például:

„Ha nem hagyod abba az ivást, elhagylak." • Igen • Nem

8. Amikor csókkal üdvözli a társát, titokban megszagolja-e a leheletét? • Igen • Nem

9. Fél-e felbosszantani őt, nehogy újra inni kezdjen? • Igen • Nem

10. Sértette vagy zavarta-e valaha az ittas viselkedés? • Igen • Nem

11. Úgy tűnik-e, hogy minden ünnepet tönkretesz társa részegsége? • Igen • Nem

12. Gondolt-e már arra, hogy kihívja a rendőrséget? • Igen • Nem

13. Kutat-e rejtett üvegek után? • Igen • Nem

224

• Igen • Nem

• Igen • Nem

• Igen • Nem

14. Úgy érzi-e, hogy ha a társa szeretné önt, abbahagyná az ivást?

15. Visszautasított-e meghívást félelmei és szorongásai miatt?

16. Nem érez-e néha bűntudatot, amiért megpróbálja uralni részeges társát?

17. Azt gondolja-e, hogy ha a társa abbahagyná az ivást, a többi gond is megoldódna? • Igen • Nem

18. Fenyegette-e azzal a társát, hogy kárt tesz magában, csak hogy bocsánatot kérjen öntől? • Igen • Nem

19. Méltatlanul bánik-e másokkal (a gyermekeivel, az alkalmazottaival, a szüleivel, a munkatársaival stb.), csak mert a társa megint beivott? • Igen • Nem

20. Úgy érzi-e, hogy senki sem érti meg az ön gondjait? • Igen • Nem

Ha háromnál több igent pipált ki, az Al-Anon vagy az Alateen támaszul szolgálhat önnek. Keresse meg ezeknek a szerveze-teknek az elérhetőségét az interneten.5

Evési rendellenességgel küzdő beteg hozzátartozója-e?

Az alábbi kérdéssor a Fat Is a Family Affair című könyvből származik, s annak felmérésére használható, hogy milyen sze-repet játszanak az ön életében evési rendellenességgel küzdő társa problémái.

• Erőlteti-e a diétákat? • Megfenyegette-e már, hogy elhagyja, ha nem rendezi súly-

problémáit? • Ellenőrzi-e a diétát? • ígérget-e mindenfélét arra az esetre, ha társa lead vagy

fölszed néhány kilót? • Rejtett-e már el ételt kényszeres evő párja elől? • Állandóan aggódik keveset evő társa miatt? • Úgy érzi-e, mintha tojáshéjon lépkedne? Igyekszik nem

felidegesíteni párját? • Dobott-e már ki ételt, hogy kényszeres evő társa nehogy

megtalálja? • Megbocsátott-e már valaha társának kiszámíthatatlan, né-

ha erőszakos viselkedését, amely egy-egy nagy lakoma után tört rá?

• Változtatott-e társas szokásain, hogy párja ne legyen kité-ve kísértésnek?

• Igyekezett-e úgy irányítani a családi költségvetés alakulá-sát, hogy megszabja az ételre és ruhára költött pénz meny-nyiségét?

• Igyekszik-e egészséges ételeket beszerezni és kínálni társának? • Tanácsolta-e már párjának, hogy tornázzon, járjon gyógy-

fürdőbe vagy valamilyen kezelésre?

226

• Érzelmi szónoklatba kezd-e, ha falási rohamon kapja társát? • Csalódottnak érzi-e magát, ha visszaesést tapasztal? • Kellemetlenül érzi-e magát párja külseje miatt? • Vigasztalni kezdi-e párját, amikor kellemetlenül érzi ma-

gát? • Próbára teszi-e az evési rendellenességgel küzdő akarat-

erejét? • Alább adta-e álmait és vágyait, elvárásait? • Testsúlya párjáéval együtt ingadozik-e? (Ön hízni kezd,

amikor párja fogy, és fordítva.) • Elhanyagolja-e magát? Többé nem törődik önmagával? • Sok fájdalma, egészségügyi problémája van-e? • Iszik-e rendszeresen alkoholt? Szed-e altatót vagy nyug-

tatót? • Vesztegetési eszközként használja-e az ételt? • Beszélget-e társával vagy másokkal az evési rendellenes-

ségben szenvedő testéről? • Úgy gondolja-e, hogy az élet tökéletes lesz, ha párja rend-

be jön? • Hálás-e azért, hogy ön „nem ilyen rossz"? • Párja evési rendellenessége miatt feljogosítva érzi-e magát

a menekülésre? • Párja evési rendellenessége kifogást jelent-e önnek a ma-

radásra? • Szokása-e, hogy „finoman" segítő irodalmat hagyjon szem

előtt szerte a lakásban? • Úgy gondolja-e, hogy mivel ön diétás könyveket olvas,

ezért nincs problémája a súlyával? • Úgy gondolja-e, hogy az ön otthona tökéletes - ha nem

vesszük evési rendellenességgel küzdő párját? • Gyógyszert szed-e, hogy el tudjon aludni, és megszabadul-

jon aggodalmaitól? • Sok időt tölt-e azzal, hogy saját terápiája keretében evési

rendellenességgel küzdő párjáról mesél?

A társfüggők személyiségváltozásai

Az alábbi leírást a Fat Is a Family Affair című kötetre alapo-zom, amely az étkezési zavarokkal foglalkozik. A tesztlapokat kitöltve a társfüggők felmérhetik, mennyire előrehaladottak a személyiségváltozásaik.

Korai szakasz

• Nemegyszer működésképtelen családba született. Azt ta-nulta, hogy önértékelésének alapja a törődés másokkal.

• Mivel szüleit nem sikerült meggyógyítania, nem tudja evési rendellenességben szenvedő társát/hozzátartozóját sem az egészség útjára vezérelni.

• A kényszeres evő nyűgösködése irányítja az életét. • Lassan nem hisz a tulajdon szemének. Akkor érzi magát

határozottnak, ha irányíthatja a másikat. • Társas élete is sérül. Mivel a szenvedélybeteget „kell segí-

tenie", elszigetelődik a közösségtől.

Megszállottság

• Könyörög és fenyegetőzik társa evéssel kapcsolatos visel-kedése miatt.

• Magát ostorozza, úgy érzi, ő a betegség igazi oka. • Elrejti az ételt. • Megpróbálja befolyásolni a beteg étkezését: eldugja az

ételt, fenyegetőzik, zsémbel, szekálja a másikat.

228

• A beteg ígéreteinek megszegése haragot ébreszt benne, és csalódással tölti el.

Titkos lépések

• Kényszeresen szemmel tartja a szenvedélybeteget. • Átvállalja annak kötelezettségeit. • Helyette tartja a kapcsolatot a külvilággal, elzárva a mási-

kat az emberek elől. • Nem az alkalmas pillanatban fejezi ki a haragját.

Fejvesztettség

• Erőszakos kísérletekkel igyekszik befolyásolni a beteg ét-kezését. Harcba száll vele.

• Nem ápolja, és szellemileg is elengedi magát. • Hűtlenkedik, a munkába menekül, kényszeresen a külvi-

lág felé fordul. • Merevvé, kisajátítóvá válik. Szinte mindig dúl-fúl, az ottho-

ni életével kapcsolatban gondoskodó és egyúttal titkolózó. • Testi-lelki panaszokat - gyomorfekély, kiütések, migrén,

depresszió, elhízás, nyugtatók szedése - produkál. Dro-gokhoz folyamodik.

• Folyton elveszti az önuralmát. • Belefárad a betegségeibe és a kimerültségébe.6

Alkoholisták felnőtt gyermekei

Vajon ön is közéjük tartozik? Az itt következő tizennégy kérdés segít eldönteni.

1. Gyakran érzem-e elszigeteltnek magam; félek-e az embe-rektől, kivált azoktól, akik a tekintélyt képviselik?

2. Eszrevettem-e magamon, hogy miközben az elismerést kergetem, elveszítem önmagamat?

3. Nem félek-e túlságosan is az indulatos emberektől és a személyemet illető bírálattól?

4. Gyakran érzem-e áldozatnak magam a személyes és mun-kahelyi kapcsolatokban?

5. Túlzott felelősségtudattal vagyok-e megverve, s ezért töb-bet törődöm-e másokkal, mint önmagammal?

6. Nehéz-e szembenéznem a hibáimmal, s a saját magam iránti kötelezettségeimmel?

7. Bűntudatot érzek-e, amikor nem adom be a derekamat, hanem kiállók az érdekeimért?

8. Betegesen vonz-e az izgalom? 9. Összekeverem-e a szeretetet a szánalommal? Olyanokat

szeretek-e meg újra meg újra, akiket szánhatok és meg-menthetek?

10. Nehéznek találom-e az érzelmeim kifejezését, köztük az öröm és a boldogság érzéséét?

11. Túl szigorúan ítélem-e meg önmagamat? 12. Kevés-e az önbizalmam? 13. Gyakran érzem-e elhagyatva magam a kapcsolataimban? 14. Tevékeny cselekvés helyett passzívan reagálok-e a helyze-

tekre?

230

A Névtelen Alkoholisták tizenkét lépéses programja

1. Belátjuk, hogy az alkohol erősebb nálunk, s nem tudjuk így élni tovább az életünket.

2. Hiszünk abban, hogy egy nálunk nagyobb hatalom vissza-vezethet bennünket az egészséghez.

3. Tudatos döntéssel az isteni gondviselésre bízzuk magun-kat, abban a formájában, amelyben sikerült felfognunk.

4. Őszinte és kíméletlen önvizsgálatot tartunk. 5. Kendőzetlenül beismerjük Isten, önmagunk és egy másik

ember előtt a hibáinkat. 6. Készen állunk, hogy Isten kiköszörülje jellemhibáinkat. 7. Alázatosan kérjük Istent, hogy szabadítson meg gyengesé-

geinktől. 8. Összeírjuk mindazok nevét, akiket megsértettünk. Hajlan-

dóak vagyunk valamennyiüktől bocsánatot kérni. 9. Közvetlenül bocsánatot kérünk az érintettektől. Kivételt

azok az esetek képeznek, amelyekben e lépésünkkel meg-bántanánk másokat.

10. Tovább folytatjuk az önvizsgálatot, és valahányszor hibá-zunk, belátjuk.

11. Imával és meditációval tudatosan ápoljuk kapcsolatunkat Istennel, abban az alakjában, ahogyan felfogjuk Őt. Azért fohászkodunk, hogy adja értésünkre, mik a szándékai ve-lünk, és hogy legyen erőnk ezeket keresztülvinni.

12. A fenti lépések olyan spirituális ébredéshez vezettek el minket, amelynek tanulságait másokkal is megosztjuk, s amely egész életünket áthatja.

1 9

Lépésről lépésre

Mire eljön álmaim lovagja, én addigra valószínűleg a tó fenekén békákat csókolgatok.1

Ez a fejezet amolyan vegyes felvágott. Továbbra is a társfüggő-ségről és az önmagunkkal való törődésről lesz szó.

A drámafüggők

Sok társfüggő egyúttal dráma-, avagy válságfüggő is. Különös módon a gondoktól is függővé válhatnunk. Ha elég régen élünk társbérletben a bánattal, válságokkal és zűrzavarral, akkor a gondok által gerjesztett félelem olyan kellemes izgalmat ger-jeszt, amelyhez hozzászokunk. Kitűnő könyvében - Getting Them Sober, 2. kötet - Toby Rice Drews „felajzott szenvedésről" beszél.2 Egy idő után érzelmi életünk annyira rááll a válságok-ra, hogy amikor azok megszűnnek, új problémákat keresünk magunknak, melyek rendszerint nem a sajátjaink. Általában ez úgy megy, hogy a bolhából is elefántot csinálunk, hogy elszóra-koztassuk magunkat. Ez különösen akkor igaz, amikor számot-tevően elhanyagoljuk a saját életünket és az érzéseinket. Akkor vagyunk elemünkben, ha bajt szimatolunk. Mikor ez megoldó-dik, üresnek és kiégettnek érezzük magunkat. Immár semmi tennivaló. A válság válik komfortzónánkká, amely megment az unalomtól. Olyan ez, mint amikor valaki a szappanoperáktól válik függővé, csak ha drámafüggők vagyunk, akkor a napi vál-ságok éppen a magunk, családunk vagy barátaink életét tarkít-ják. „Vajon Ginny elhagyja-e Johnt?" „Megtartja-e az állását Hermann?", „Hogyan éli túl ezt a dilemmát Henrietta?"

232

Miután a társfüggőnek sikerült távolságot tartania, saját magával törődnie és nyugalomra találnia, megesik, hogy vá-gyik még egy kis izgalomra. Meglehet, unalmasnak találja az új életét. Elvégre is annyira hozzászokott a folytonos zűrzavar-hoz, hogy az eseménytelenséget egyhangúnak tartja. Ám aho-gyan lassan rátalál a saját életére, kijelöli céljait, és rálel önnön érdeklődésére, a békét is kellemesnek érzi majd, kellemesebb-nek a káosznál. Többé már nem lesz szüksége a felajzott szen-vedés izgalmaira.

Mindaddig, amíg ez be nem következik, meg kell tanulnunk felismerni, mikor ácsingózunk ezekre az izgalmakra. Meg kell értenünk, hogy baj nélkül is lehet élni, legyen az a baj a sajá-tunk vagy a másoké. Találjunk alkotó utakat dráma iránti szükségletünk kiélésére. Szerezzünk érdekes állást. A fontos az, hogy a felajzott szenvedést távol tartsuk életünkből.

Elvárások

Zavarba ejtő téma ez. A legtöbbünknek vannak elvárásai. A tu-datosság bizonyos szintjén megfogalmazunk ilyen-olyan várako-zásokat az események menetét és mások viselkedését illetően. Okosabb azonban feladnunk az elvárásainkat, mert csak így tarthatunk távolságot. Őrizkedjünk attól, hogy másra erőltessük az elvárásainkat, vagy irányítani próbáljuk a történések kimene-telét, mert ezzel csak bajt hozunk a fejünkre, és a dolog amúgy is lehetetlen. Mire jutunk akkor az elvárásainkkal?

Egyesek minden elvárásukat feladják, és pillanatról pilla-natra élnek. Ez dicséretes. Én azonban azt hiszem, a lényeg itt az, hogy felelősséget vállaljunk az elvárásainkért. Hozzuk őket felszínre, s vizsgáljuk meg a tudat világosságánál. Beszéljünk róluk. Ha másokra is vonatkoznak, derítsük ki, ők is táplál-nak-e hasonló elvárásokat velünk kapcsolatban. Milyen mér-tékben állnak a valóság talaján az elvárásaink? Hasztalan vár-

233

juk el például egy betegtől, hogy úgy viselkedjen, mint egy egészséges ember. Earnie Larsen szerint ésszerűtlen, ha ugyan-attól a magatartásformától új eredményeket várunk. Ha ez a helyzet, hagyjuk magukra az eseményeket, lássuk, hogyan ala-kulnak. Semmit ne erőltessünk. Ha folyvást csalódunk a várako-zásunkban, megoldandó problémával állunk szemben, amely vagy minket, vagy másvalakit, esetleg egy helyzetet érint.

Semmi baj nincs azzal, ha elvárásaink vannak. Időnként kulcsot adnak a kezünkbe arról, mit akarunk, mire van szüksé-günk, mit remélünk, és mitől félünk. Jogunk van megfelelő vi-selkedést és jó dolgokat elvárni az emberektől. Ha az elvárása-ink következetesek, talán könnyebben meg is kapjuk mindezt. Ám az is megtörténhet, hogy rájövünk, az elvárásaink rendre nem teljesülnek. Ilyenkor tudatosítsuk magunkban, hogy mindössze elvárásokról van szó, amelyek hozzánk tartoznak, és nem mindig mi vagyunk a nagyfőnökök. Győződjünk meg ezért arról, hogy az elvárásaink igazodnak-e a valósághoz. Ne engedjük, hogy azt a jót is tönkretegyék, amelyben ez idő sze-rint részünk van.

Félelem a meghittségtől

A legtöbben szeretetre és közelségre áhítoznak. A félelem azonban ugyanakkora hajtóerő, mint a szeretetigény. Mi most konkrétan a meghittségtől való félelemről beszélünk.

Sokunk nagyobb biztonságban érzi magát, ha egyedül vagy „érzelemmentes" kapcsolatban él, mint sérülékeny, közeli, sze-retetteljes viszonyban. Megértem én ezt. Hiszen nem sérü-lünk, ha nem szeretünk, dacára annak, hogy így egy sor érzel-mi szükségletünk nem teljesül. Nem kockáztatjuk tehát azt a sebezhetőséget és bizonytalanságot, amely a közelség velejáró-ja. Nem vállaljuk a szeretettel járó fájdalmakat, márpedig so-kunk tetemes adagokat kapott belőlük. Nem kockáztatjuk,

234

hogy olyan kapcsolatok csapdájába essünk, amelyek nem mű-ködnek. Nem kockáztatjuk meg, hogy önmagunk legyünk, mert ez érzelmi őszinteséget feltételezne, ezt pedig esetleg el-utasítaná az, akinek felajánljuk. Nem kockázatjuk meg, hogy elhagyjanak minket; nem, ezt semmiképpen nem. így legalább megmenekülünk a kezdődő kapcsolatok feszengésétől. Ha nem engedjük közel magunkhoz az embereket, legalább tud-juk, mit várhatunk tőlük: semmit. A szeretet megtagadása megvédelmez minket az érzést kísérő szorongástól. A szeretet és a közelség nemegyszer azt eredményezi, hogy kicsúszik a kezünkből az irányítás. Egyúttal mindkettő legmélyebb félel-meinket riadóztatja arról, kik is vagyunk valójában, hogy jól van-e ez így, továbbá, hogy ki a szeretett személy, és hogy jól van-e ez így. A szeretet és a közelség - valamennyi közeli em-beri kapcsolat - a legnagyobb kockázat, amelyet egy férfi vagy nő vállalhat, hiszen őszinteséget, ösztönösséget, sérülékenysé-get, bizalmat, felelősségvállalást követel meg, s emellett önma-gunk és mások elfogadását. A szeretet örömmel és melegséggel jár, ezzel együtt azonban néha bántást és elutasítást is hozhat.

Sokan közülünk tehát megtanulták, hogy elfussanak a kö-zelség elől, ahelyett, hogy vállalnák a vele járó kockázatot. El-menekülünk a szeretet elől, vagy egyéb módokon vesszük ele-jét az emberi közelségnek. Ellökjük magunktól az embereket, megbántjuk, hogy távol tartsuk magunktól őket. Nevetséges elméleti csavarokkal beszéljük le magunkat a meghittségről. Mikor megismerünk valakit, a kákán is csomót keresünk, s megelőzzük a lehetséges elutasítást. Álarcot viselünk, és „nem-ér-a-nevem"-et játszunk. Felületes kapcsolatok között szórjuk szét érzelmi energiánkat. így azután biztosan nem kerülünk sérthető közelségbe senkivel. Valaki ezt a módszert a „tej felvi-zezésének" nevezte. Megelégszünk tehát a felszínes kapcsola-tokkal, amelyekben senki nem várja el tőlünk a közelséget. Ilyesmi ezekben fel sem merül. Szerepek mögé bújunk, s léte-ző kapcsolatainkból is kivonulunk érzelmileg. Néha az őszinte-

235

ség és egyenesség megtagadásával vesszük elejét a közelség-nek. Másokat megbénít a félelem, képtelenek a kezdeménye-zésre, vagy arra, hogy létező kapcsolatukban élvezzék a benső-séget. Egyesek a szó szoros értelmében megfutamodnak, vala-hányszor szeretet, érzelmi sebezhetőség és kockázatvállalás fenyegeti őket. Egyik barátom mondása szerint: „Valamennyi-ünknek van futócipő a szekrényében."

Több okból is ódzkodunk a meghittségtől. Néhányan közü-lünk - kivált azok, akik alkoholisták gyermekeként nőttek fel -nem tanulták meg, hogyan kezdeményezzenek kapcsolatokat, s hogyan alakítsák ki ilyenkor a közelséget. A meghittségét nem kaptuk meg, nem engedélyezték, vagy nem volt biztonsá-gos a szülői házban.

Mások néhányszor megpróbálkoztak ugyan a közelséggel, ám mindahányszor megsérültek. Bizonyos szinten tehát úgy döntöttünk, okosabb és biztonságosabb elkerülni minden kö-zelséget, s nem kockáztatni újabb sebeket.

Olyanok is akadtak sorainkban, akik megtanulták, hogyan lehet elmenekülni a rossz kapcsolatokból. Ez a menekülés azonban talán rossz szokásként rögzült, amely megakadályoz-za, hogy megkapjuk azt a szeretetet és gyengédséget, amelyre a lelkünk mélyén vágyunk. Sokan választják közülünk az ön-csalást, így még csak nem is vagyunk tudatában menekülé-sünknek vagy annak, hogy mi elől futunk. Talán éppen akkor menekülünk, amikor nem kellene.

Meglehet, gyötrelmesnek és ijesztőnek tűnik az emberi kö-zelség, holott nem szükségképpen az. Fölöttébb rendjén való, ha szeretetet adunk és kapunk. Jó döntéseket is hozhatunk ar-ról, kit és mikor szeressünk. Semmi gond nincs azzal, ha embe-ri kapcsolatainkban önmagunk maradunk. Vállaljuk ennek a kockázatát, bízzunk önmagunkban. Viseljük el a kezdődő kap-csolatokkal járó feszengést és súrlódásokat. Nyíljunk meg, le-gyünk őszinték, legyünk önmagunk. Időről időre a sértést vagy elutasítást is kibírjuk. Szerethetünk anélkül, hogy elve-

236

szítenénk önmagunkat, vagy feladnánk a határainkat. Szeret-hetünk tiszta fejjel is. Levethetjük a futócipőt.

Kérdezzük meg magunktól, nem állunk-e ellen a közelség-nek létező párkapcsolatunkban? Ha igen, hogyan? Vajon fel-tétlenül így kell tennünk? Miért? Nem ismerünk-e valakit, aki-hez közel szeretnénk kerülni, akinek az oldalán biztonságban érezhetnénk magunkat? Miért nem teszünk lépéseket e felé az ember felé? Nem volna-e kedvünk új kapcsolatokat kezdemé-nyezni? Hogyan fognánk hozzá? Netalán arról van szó, hogy több meghittségre volna szükségünk a mostani kapcsolatunk-ban, de a kevesebbel is megelégszünk? Miért?

Anyagi felelősség

Némelyik társfüggő anyagi függésbe kerül másoktól. Néha eb-ben egyezik meg a párjával, például a feleség a háztartást ve-zeti, és a gyermekeit neveli, míg a férj dolgozik, és eltartja a családját. Megesik azonban, hogy nem köt minket ilyen egyez-ség. Némelyik társfüggő annyira helyzete áldozatává válik, hogy képtelen anyagilag gondot viselni önmagára. Meglehet, korábban megtette, társa súlyosbodó alkoholizmusa vagy más szenvedélybetegsége azonban megakadályozza ebben. Olyan is akad, aki egyszerűen feladja: „Ha te nem törődsz a pénzzel, én sem fogok."

Az is előfordulhat, hogy a társfüggők anyagi felelősséget vál-lalnak más felnőttekért. Nemegyszer találkozom olyan társfüg-gő feleségekkel, akik két-három állást is betöltenek, miközben férjuruk egyetlen garast sem visz haza, ennek ellenére tovább élősködik rajtuk: eszi az ételüket, tévézik, és nem fizet lakbért.

Egyik út sem járható. Mindenkinek el kell tudni tartania magát, vagy ki kell vennie részét a család feladataiból. A házi-munka végzése is hősi és tiszteletreméltó szerep. Az anyagi függetlenség vállalása nem jelenti azt, hogy mindkét fél

237

egyenlő mértékben járul hozzá a családi kasszához. Az anyagi felelősség vállalása egyszerűen magatartásforma. Annak tudo-másul vételét jelenti, hogy mi a saját felelősségünk. Ezt pedig tetteknek kell követniük. Jelentheti ez azt, hogy megengedjük - esetenként ragaszkodunk hozzá -, hogy mások is önállóak le-gyenek anyagilag. Ehhez pontosan ismernünk kell a család pénzügyi helyzetét, és kijelölni, melyik feladatkör kit illet. Mi-lyen számlákat kell kifizetni? Mikor? Mikor esedékesek az adók? Meddig jövünk ki a pénzünkből? Mi a mi részünk az egészből? Többet vagy kevesebbet vállalunk-e a méltányosnál? Ha nem vagyunk állásban, megértjük-e, hogy egy napon talán erre lesz szükség? Hajlandók vagyunk-e anyagilag a saját lá-bunkra állni, vagy megijedünk ettől? Vállal-e anyagi felelőssé-get magáért a párunk, vagy mi dolgozunk rá is?

A pénzügyek kezelése az élet része. Megkeresni a pénzt, ki-fizetni a számlákat, és anyagi felelősséget vállalni hozzátarto-zik az önállósághoz. Sok társfüggő, aki a házastársa fölötti el-lenőrzés érdekében lépett ki a munka világából, vagy aki egyéb módon tette meg párját élete középpontjának, talán rájön, hogy akár egy kevéssé fizető, részmunkaidős állás is csodákat tehet az önbecsülésével. Könnyen elfeledkezünk arról, hogy pénzt tudunk keresni; hogy képességeinket meg is fizethetik. A társfüggőknek az is jól jöhet, hogy saját pénzecskéjük lesz, így nem függenek anyagilag is a másiktól. Jó érzés ez. Olyasvalami, amire törekednünk kell, amikor a saját életünket kezdjük élni.

Az anyagi függőség érzelmi függést szülhet, és viszont.3 Ha anyagilag el tudjuk tartani magunkat - bármely eszközzel -, jelentős lépést teszünk előre az önállósodás útján.

Megbocsátás

A szenvedélybetegségek - amilyen például az alkoholizmus -sok jó dolgot tönkretehetnek és eltorzíthatnak. Többek között

238

ilyen a megbocsátás is. Újra meg újra megbocsátunk ugyanan-nak az embernek. Végighallgatjuk az ígéreteit, hiszünk a ha-zugságainak, miközben ismételten igyekszünk megbocsátani. Néhányan közülünk talán elértek arra a pontra, amikor ez töb-bé nem lehetséges. Esetleg azért nem, mert ezzel sebezhetővé válnánk újabb sérülések számára, és úgy hisszük, több szenve-dést nem tudunk elviselni. A megbocsátás ellenünk fordulhat, és fájdalmat okozhat.

Olyanok is akadnak közöttünk, akik tiszta szívből iparkodnak megbocsátani. Megint mások azt gondolják, megbocsátottak, ámde fájdalmuk és a haragjuk sehogyan sem akar elpárologni.

Máskor olyan gyorsan követi egymást egyik zűr a másik után, hogy csak kapkodjuk a fejünket, annyi lenne hirtelen a megbocsátani való. Alig nyugtáztuk magunkban az egyik bán-tást, alig mondjuk ki, hogy „megbocsátok", máris ott a követ-kező.

Ilyenkor aztán lelkifurdalást érzünk, amikor azt halljuk: „Miért nem tudsz felejteni és megbocsátani?" Általában azok teszik fel ezt a kérdést, akik nem ismerik eléggé a szenvedély-betegségek és köztük az alkoholizmus természetét. Sokunk számára nem a felejtés az igazi probléma. Ez és a megbocsátás amúgy is elhárítási mechanizmusainkat táplálja. Alaposan meg kell gondolnunk és értenünk, mi az, amit meg kívánunk bocsátani, mit felejthetünk el, és mi az, ami továbbra is a gondjaink között szerepel. Jó döntéseket kell hoznunk ebben az ügyben. Ugyanakkor a megbocsátás nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatjuk magunkat az örökös hántásoknak. Az alkoholis-tának nem megbocsátásra, hanem kezelésre van szüksége. Nem kell tehát megbocsátanunk neki, legalábbis a kezdeti stá-diumban nem. Igenis, visszakoznunk kell egy lépést, nehogy a lábujjunkra hágjon.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy legyünk keményszí-vűek. A zsémbelődés és a harag minket, magunkat sért, és a másikon sem segít. A megbocsátás csodálatra méltó cseleke-

239

det, amely tiszta lapot nyithat, eltakarítja a fölös bűntudatot, nyugalmat és harmóniát szül. Emberi gyarlóságainkat elismer-ve azt mondja: „Rendben van, így is szeretlek." Ez így rendjén is volna. Én azonban úgy vélem, nekünk, társfüggőknek min-denekelőtt önmagunkkal kell szeretetteljesen, gyöngéden és megbocsátóan viselkednünk, s csak utána foglalkozhatunk az-zal, hogy másoknak is megbocsássunk. Nagyon meg kell azon-ban gondolnunk, hogyan, mikor és miért osztogatjuk megbo-csátásunkat.

A megbocsátás amúgy szoros összefüggésben áll a gyász-munka elfogadás szakaszával. Csak akkor bocsáthatunk meg maradéktalanul valakinek, ha teljes mértékben elfogadtuk a tetteit. Nem sokat érünk azzal, ha megbocsátjuk egy alkoholis-ta lerészegedését, amikor még nem fogadtuk el a betegségét. Ráadásul úgy szokott az lenni, hogy épp az után kezd el újra inni, miután megbocsátással próbáljuk enyhíteni macskajajos megbánását.

Aki önállóságra törekszik, ahhoz előbb-utóbb a megbocsá-tás is bekopogtat. Ne engedjük azonban, hogy mások ellenünk fordítsák ezt a körülményt. Ne hagyjuk, hogy bűntudatot éb-resszenek bennünk, csak mert nem állunk készen a megbocsá-tásra, vagy nem hiszünk abban, hogy ez a célravezető megol-dás. Tekintsünk felelősséggel a megbocsátásra. Jó döntésekre, magabiztosságunkra és a megoldandó probléma beható isme-retére alapozva gondolkozhatunk a megbocsátáson. Ugyanak-kor ne éljünk vissza ezzel a szép erénnyel, és ne okozzunk fáj-dalmat magunknak, ahogyan azt se engedjük, hogy társunk er-re számítva folyamatosan rombolja önmagát. Dolgozzunk ki saját élettervet, éljük a saját életünket, és tegyük meg a 4. meg az 5. lépést. Ha a saját lábunkra állunk, idővel bizonyára meg-értjük, mi az igazi megbocsátás, s azt is felismerjük, mikor ér-kezik el ennek az ideje.

Mindeközben azonban ne felejtsünk el önmagunknak is megbocsátani.

240

A béka-szindróma

Van egy anekdota, amely szájról szájra jár a társfüggő csopor-tokban. A következőképpen hangzik: „Hallottál arról a nőről, aki megcsókolt egy békát? Azt remélte szegény feje, hogy az állat herceggé változik. Persze, nem így történt. Ő volt az, aki-ből béka lett."

Sok társfüggő szeret békákat csókolgatni, annyi jó tulajdon-ságot fedez fel bennük. Némelyikünk kórosan vonzódik is hoz-zájuk, ha elégszer puszilgatta őket. Az alkoholisták és általá-ban a szenvedélybetegek többnyire vonzó emberek, akik va-rázslatos erőt és energiát sugároznak magukból. Azt ígérik, hogy lehozzák nekünk a csillagokat, ehelyett azonban szenve-dést és kínokat osztogatnak. Csak hát olyan szépen beszélnek.

Ha nem nézünk szembe társfüggőségünkkel, valószínűleg újra meg újra a bűvkörükbe kerülünk. Ha igen, akkor előszere-tettel választunk békát. Legalább annyit tanuljunk meg, hogy ne ugorjunk utánuk a tóba.

Szórakozás

A társfüggő nem igazán ismeri ezt. Nehéz elengednünk és jól éreznünk magunkat az önutálat rohamai közepette. Nehéz él-vezni az életet, mikor gondot okoz a mindennapi betevő előte-remtése, hiszen alkoholista társunk mindent elivott. Gyakorla-tilag lehetetlen örülnünk, amikor majd szétrobbanunk a visszafojtott érzelmektől; betegre aggódjuk magunkat, bűntu-dat és kétségbeesés tölti el a lelkünket; kemény kézzel uralko-dunk önmagunk vagy a társunk fölött, netalán azért aggodal-maskodunk, vajon mit gondolnak rólunk mások. Pedig jobbára semmit sem gondolnak, leginkább önmagukkal törődnek, meg talán azzal, hogy mi mit gondolunk róluk.

241

Társfüggőként meg kell tanulnunk játszani, átadni magun-kat az élet örömeinek. Mindez hozzátartozik az önmagunkról való gondoskodáshoz. Segít megőrizni az egészségünket, jobb teljesítményt nyújtanunk a munkában. Egyensúlyt hoz az éle-tünkbe. Igenis, megérdemlünk egy kis szórakozást, hisz ez is az élet része, annak megünneplése, hogy élünk.

Iktassunk szórakozást napi teendőink közé. Tanuljuk meg felismerni, mikor jött el a játék és a kikapcsolódás ideje, s mi-féle szórakozásokat kedvelünk. Ha egyelőre nem sikerül, te-gyük meg ezt közvetlen célunknak. Tegyük ezt önmagunkért, senki másért. Eleinte talán kényelmetlennek érezzük, egy idő után azonban beleszokunk. Jó mulatság lesz, ígérem.

Engedjük tehát el magunkat, és élvezzük az életet. Ha meg-kívánunk valamit, és a pénztárcánk is lehetővé teszi, vegyük meg. Mikor kedvünk támad egy ártatlan időtöltéshez, próbál-juk ki. A szórakozás elfeledteti velünk borús gondolatainkat. Bizonyára találunk olyasmit, aminek örülni tudunk. Engedé-lyezzük ezt magunknak. Tanuljunk meg örülni a kis aprósá-goknak, nem csupán a szabadság néhány hetének. A mártírkodás jóval azután is akadályozhatja az élet élvezetét, hogy megszűntünk az alkoholizmus áldozatai lenni. Igen, hoz-zászokhatunk a szenvedéshez, de a jó dolgokhoz és az örömök-höz is. Próbáljuk ki.

Határok kijelölése

A társfüggőkről tudott dolog, hogy gondjuk van a határaik ki-jelölésével. Egyetértek. A többségünknek nincsenek is határai.

A határok ezt közlik a külvilággal: „Eddig vagyok hajlandó elmenni. Ezt és ezt megteszem érted, többet azonban nem tű-rök el."

Az emberek zöme így kezdi a kapcsolatait. Eleinte ilyen-olyan elvárásokat táplálunk, és azt is végiggondoljuk, mennyit

242

viselünk el másoktól. Az alkoholizmus és a többi szenvedélybe-tegség azonban az arcunkba nevet. Ezek a kóros állapotok nem csupán arrébb tolják a határainkat, de egyszerűen átgázolnak rajtuk. Valahányszor megtörténik ez, mi beadjuk a derekunkat. Visszavonulót fújunk, mire a betegség előrenyomul. Ez mind-addig tart, amíg már olyasmit is elnézünk, amiről nem is ál-modtunk, és olyasmin kapjuk magunkat, amiről nem gondol-tuk volna, hogy elkövetjük.4 Később e folyamat a visszájára for-dulhat, s már a legkisebb gyengeségtől is kiakadunk. Kezdetben mentségeket keresünk a másik minősíthetetlen viselkedésére, a kapcsolat záró fejezetében azonban nincs bocsánat semmire.

Lassan, észrevétlenül eltűrjük a rendellenes, egészségtelen és helytelen magatartást, mi több, egy lépéssel még tovább is megyünk: meggyőzzük magunkat, hogy nincs benne semmi kivetnivaló, különben is ezt érdemeljük. Annyira hozzászo-kunk a szitkokhoz és a tiszteletlenséghez, hogy a végén észre sem vesszük, mikor újabb ér minket. Legbelül, a lelkünk mé-lyén mégis tudjuk. Megsúgja az igazságérzetünk, csak oda kell hallgatnunk a szavára. Néha a kevésbé kirívó esetek - például egy olyan, éppen józan alkoholista, akinek esze ágában sincs megváltozni - mélyebben sértenek, mint a vérlázító méltány-talanságok. Sejtjük, hogy valami nincs rendben. Lassan mi is kiakadunk, amit azonban nem értünk, mert nem ismerjük fel a helyzetet.

A társfüggőknek határokra van szükségük. Le kell szögez-nünk, mennyit vagyunk hajlandók megtenni másokért; mit engedünk meg embertársainknak. A hozzánk közel állóknak feltétlenül ismerniük kell a határainkat, mert ez minden érin-tett félnek a segítségére lesz. Nem azt tanácsolom ezzel, hogy legyünk zsarnokok. A tökéletes hajlíthatatlanságot sem javas-lom, fontos azonban, hogy megértsük a határainkat. Azután amikor fejlődünk és változunk, talán új határvonalat húzunk majd. Az alábbiakban néhány olyan példát adok közre, ame-lyek közkeletűek a gyógyulófélben lévő társfüggők körében:

243

w Nem engedem, hogy bárki testileg vagy szóban bántalmazzon. w Tudatosan nem hiszek el hazugságot, és nem segédkezem

ilyenben. w Nem engedek az otthonomba élvezeti szert. w Nem engedek meg erőszakos viselkedést az otthonomban. w Nem mentem meg az alkoholistát ittassága vagy felelőtlen

viselkedése következményeitől. w Nem finanszírozom az alkoholistát vagy az egyéb függőség-

ben élő személyt. w Nem hazudok sem a te kedvedért, sem a magam érdekében, w Az otthonom nem elvonókúra színhelye. w Ha eszelősen viselkedsz, a te dolgod, de a jelenlétemben ezt

nem teheted. Vagy te távozz ilyenkor, vagy én megyek el. w Tönkreteheted a saját szórakozásodat, napodat és az élete-

det - a te dolgod -, az enyémet azonban nem.

Néha az is szükséges, hogy konkrétabban jelöljük ki a határo-kat. Például: „Többé nem vigyázok Mary-Lou gyerekeire, mert nem akarok, és mert tudom, hogy Mary-Lou kihasznál."

Állítsunk tehát határokat, de győződjünk meg arról, hogy ezek valóban a mi határaink-e. Ha ki nem állhatunk valamit, vagy fenyegetőzni kezdünk, biztos jele-e ez annak, hol kell meghúznunk a határokat. Ugyanakkor arról is hírt adnak a ha-táraink, hogy miféle változásokra lesz szükségünk önmagunk-ban. Vegyük komolyan, amit mondunk; mondjuk ki, amit ko-molyan veszünk.

Meglehet, a körülöttünk élőket kellemetlenül érinti, hogy kijelöljük a határainkat, hiszen nem leszünk többé a játékszerük. Ezért megpróbálnak a bűntudatunkra hatni, hogy visszaállít-sák a kizsákmányolás és a basáskodás régi rendjét. Ne dőljünk be ennek, és ne hátráljunk meg. Ragaszkodjunk a határaink-hoz, s védjük meg őket. Legyünk következetesek. Számítsunk arra, hogy minden új határmegvonásnál többször is próbára teszik majd az ellenállásunkat és az állhatatosságunkat. Egye-

244

bek között arra kíváncsiak, mennyire vagyunk elszántak, ki-vált, ha a múltban nem így viselkedtünk. Társfüggőként bizo-nyára számtalan üres fenyegetés hagyta el az ajkunkat. Nem csoda hát, hogy elveszítettük a szavahihetőségünket. Közöljük egyetlenegyszer az érintettekkel a határainkat; tegyük ezt nyugodtan és csöndesen. Ügyeljünk arra, hogy a tolerancia-szintünk kiegyensúlyozott maradjon, s az inga kilengése ne le-gyen túl szélsőséges.

Némelyik társfüggőnek - kivált, ha az alkoholizmus előrehala-dott szakaszában járó párral vesződik - meggyűlhet a baja a gye-rekeivel és a társával. Ilyenkor a határok kijelölése időt és előrelá-tást igényel; a kimondott szó betartása pedig helytállást és erélyt.

Ugyanakkor határaink megléte minden fáradságot megér. Megvédelmezésükhöz körültekintésre lesz majd szükségünk. A dolog vége mégis az lesz, hogy ezek a határok több szabadon felhasználható idővel és energiával ajándékoznak meg minket.

Melyek ezek szerint a határaink? Melyeknek a lefektetése elengedhetetlen?

Törődjünk a testünkkel!

Megesik, hogy a társfüggőség kései szakaszaiban mi, társfüg-gők elhanyagoljuk az egészségünket és a külső megjelenésün-ket. Holott igenis jogunk van ahhoz, hogy a tőlünk telhető leg-jobb képet nyújtsuk a külvilágnak. Elmehetünk például fodrászhoz; levágathatjuk a hajunkat, és új frizurát csináltat-hatunk. Ez is az élet része. Öltözhetünk úgy, hogy jól érezzük magunkat a ruháinkban. Nézzük meg magunkat a tükörben, ha nem tetszik, amit látunk, változtassunk rajta! Ha ez nem megy, hagyjuk abba önmagunk bírálgatását, és elégedjünk meg azzal, amink van.

Ne hagyjuk figyelmen kívül a testmozgás fontosságát. Ha betegek vagyunk, forduljunk orvoshoz. Ha fölös kilókat szed-

245

tünk fel, gondolkodjunk hathatós fogyókúrán. Minél kevésbé törődünk a testünkkel, annál rosszabb lesz a közérzetünk. Né-ha apróságok is sokat tehetnek. Ügyeljünk a megjelenésünkre. Figyeljünk oda önmagunkra, és adjuk meg magunknak azt, amire szükségünk van. Az önmagunkkal való törődés a testi ápoltsággal kezdődik. Avassuk ezt napi gyakorlatunkká.

Érzelmi életünk gondozása szintén része az egészségnek. Minél inkább foglalkozunk ezzel - minél inkább gondunk van arra, hogy teljesüljenek a szükségleteink annál kevésbé érez-zük magunkat betegnek. Ha elég sokáig elhanyagoljuk magun-kat, testünk fellázad, és betegséggel válaszol, ezzel kényszerít-ve minket, magunkat és a környezetünket, hogy figyeljen végre oda. Ennél sokkal egyszerűbb, ha törődni kezdünk magunkkal, mielőtt ez a folyamat beindulna.

Szakmai segítség

Erre van szükségünk, ha:

w Depresszióban szenvedünk, és öngyilkosságon jár az eszünk. ^ Be kívánunk avatkozni az alkoholista vagy más szenvedély-

beteg életébe, s szembe akarunk szállni vele. w Testi vagy szexuális bántalmazásban volt részünk. w Fizikailag vagy szexuálisan bántalmaztunk valakit. ^ Problémáink vannak az itallal vagy a drogokkal. w A jelek szerint egyedül nem tudjuk megoldani a problémá-

inkat, nem szabadulunk ki a „kátyúból". w Bármely okból azt gondoljuk, hogy javunkra válna a szak-

mai segítség.

Bízzunk meg magunkban és a megérzéseinkben, amikor szak-emberhez fordulunk. Ha nem tetszik, akivel együttműködünk, vagy ellenünkre van az irány, amely felé a tanácsadás tart,

246

egyáltalán, ha bármilyen egyéb okból nem bízunk a segítség-ben, amelyet kapunk (esetleg meg se kapunk), nézzünk más lélekgyógyász után. Meglehet, olyan lelki ellenállást tapaszta-lunk, amely tökéletesen természetes a változásoknál. Az is elő-fordulhat azonban, hogy a szakember személye ellen van kifo-gásunk. Nem mindegyik alkalmas a társfüggők, szenvedélybe-tegek és kémiai függésben szenvedők kezelésére.

Egyszer egy hölgy magánterápiára jelentkezett, mivel a lá-nya kémiai függése és viselkedési problémái felbomlással fe-nyegették a családot. A terapeuta az egész családot elcitálta az ülésekre, aztán azzal töltötte az idő nagy részét, hogy meg-győzze a szülőket, a lány drogozása annak tudható be, hogy ők dohányoznak. Tette ezt azért, mert ki nem állhatta a dohányo-sokat. A terápia célja hamarosan nem az lett, hogy a lány leáll-jon a drogokról, hanem hogy anyu és apa szokjon le a füstölés-ről. A szülők meghökkentek, nem is tetszett nagyon nekik ez a fordulat, de hát mindenáron segíteni akartak a lányukon. Amúgy meg feltételezték, hogy a terapeuta érti a dolgát. Miu-tán három hónapot és heti ötven dollárt pazaroltak el erre a sületlenségre, rájöttek végre, hogy ez az út sehová se vezet, csak a pénzüket emészti fel. Nem azt akarom mondani, hogy a dohányzás üdvözlendő, de ez a család nem ezt a fajta segítsé-get várta a szakembertől.

Ha a szakmai beavatkozást nem tartjuk megfelelőnek, for-duljunk máshoz. Ha őszinte erőfeszítéseink ellenére sem érünk el eredményt, próbálkozzunk meg egyéb módszerrel. Ne adjuk fel józan ítélőképességünket akkor sem, ha doktori cím áll a kérdéses név előtt.

Tegyünk arról, hogy a lehető legjobb segítséget sorakoztas-suk fel ügyünk mellett.

247

Simogatás

Ez a furcsa kifejezés a tranzakció-analízis szakszava, amely évekkel ezelőtt jelent meg terápiás körökben. Többségünknek szüksége van az embertársaira, és a többség legalább néhány emberi kapcsolattal rendelkezik is. Amikor ezeknek a szemé-lyeknek a társaságában időzünk, vagy meleg, gyöngéd érzések-kel viseltetünk irántuk, vagy hűvös, ellenséges érzelmekkel. Elő-fordulhat persze, hogy egyáltalán nincsenek is érzéseink. Be-szélhetünk őszintén, gyöngéden és tisztelettel, és a másik szólhat hozzánk ugyanígy. Éppenséggel hazudhatunk is, mire a partnerünk hazugsággal viszonozhatja hazugságainkat. Folytat-hatunk felületes társalgást, s ilyenkor ezt várhatjuk viszonzásul is. Partnerünk fejéhez durvaságokat is vághatunk, és ő is megte-heti ugyanezt velünk. Kicsit ilyenek vagyunk, kicsit olyanok.

A cél, hogy jó kapcsolatokra törekedjünk. Ha nincsenek kö-rülöttünk olyan emberek, akikkel egyenesek, gyöngédek és tiszteletteljesek lehetünk, találjuk meg őket. Mikor durván szól hozzánk valaki, ne vágjunk vissza, s próbáljuk meg rábírni a szóban forgó személyt, hogy hagyjon fel ezzel a fajta beszéd-móddal. Ha ez nem megy, ne álljunk többé szóba vele. Jogunk van az emberséges bánásmódhoz. Mi is csak így fejlődhetünk, amellett ez jó érzés is.

Vigyázzunk a testi épségünkre. Soha ne engedjük, hogy megüssön minket valaki, ahogyan mi sem ütlegelhetünk má-sokat. Öleljük meg inkább őket, vagy ha ez nem jöhet szóba, legalább cirógassuk meg szeretettel, mert ez jótékony erőket ébreszt. Ha valaki azt gondolja, hogy az ölelés időpocsékolás és érzelgősség, olvassa el az alábbi kivonatot a Fat Is a Family Affair című munkából, ez talán majd arra készteti, hogy vál-toztasson álláspontján:

248

...Az 1970-es évek elején az orvosok tanulmányozni kezdtek egy idegi mechanizmust, amely a fájdalmat enyhítő, a trauma és a sokk hatásait mérséklő morfiumszármazékot termel.

Ez az általános jó közérzetet teremtő, fájdalomcsillapító hatóanyag az endorfin. Bizonyos kutatási adatok arra utalnak, hogy az alkoholisták és a nagyevők szervezete kevesebb endorfint termel, ezért ők ingerlékenyebbek. A cukorbevitel növeli az endorfintermelést, ami tehát csillapítóan hat...

Az anorexiások éhezéssel érik el ezt a „felajzottságot". Ilyenkor az emberi teljesítőképesség határainak feszegetése okoz ujjongó, lelkesítő érzést, ugyanúgy, mint a futóknál... Más módon is megnövelhetjük azonban endorfintermelésün-ket, ez pedig az ölelés. Ezért olyan jó ez. Ha átöleljük egy em-bertársunkat, beindul az endorfintermelésünk, s idegességün-ket elpárologtatja a meleg emberi ölelés. Kutyusunk tudja, mit csinál, amikor felugrik, hogy megvakarjuk a mellét, vagy a si-mogatásunkat kérje. O ezzel gondoskodik a maga endorfin-készleteiről és testi-lelki jóérzéséről.5

A társfüggők a dicséretet is nehezen fogadják, márpedig átvitt értelemben ez is emberi „simogatás". Higgyük el végre, hogy igenis jó emberek vagyunk. Ha valaki kedvezően nyilatkozik rólunk, fogadjuk el, hacsak nem hátsó szándékok vezérlik. Még ha mesterkedés is az egész, vegyük tudomásul a dicséretet, és utasítsuk vissza a mesterkedést. Engedjük, hogy a dicsérő sza-vak átmelegítsék a szívünk táját. Megérdemeljük a dicsérő sza-vakat! Minden embernek szüksége van erre. Ez segít elhinni azt, ami olyan nehezen sikerül: hogy igenis jó emberek va-gyunk. A dicséretben az a szép, hogy minél inkább hiszünk benne, annál jobbá válunk.

Viszonzásul mi is osztogathatunk dicséreteket, s pozitív energiát sugározhatunk magunk körül. Tudtára adhatjuk em-bertársainknak, mit becsülünk bennük. Legyünk persze őszin-ték közben.

249

Tanuljuk meg felismerni, mikor van valakinek „simogatás-ra" szüksége. Válasszunk olyan barátokat, akik felderítenek a kedvességükkel. Néha a társfüggőket barátaik gyámoltalan, gyenge áldozatnak tartják. Ezeknek a barátoknak az együttér-zése is több a semminél, ám nem ér fel a „simogatással". Az igazi szeretet így beszél: „Gondjaid vannak. Törődöm veled, meghallgatlak, de nem teszek érted semmit, mert nem is tehe-tek." Az igaz baráttól ezt halljuk: „Annyira nagyra tartalak, hogy hagyom, oldd meg magad a problémát. Tudom, hogy meg tudod tenni."

Bizalom

A társfüggők gyakran nem tudják, kiben bízhatnak. „Harvey két hétig volt elvonókúrán. 129-szer hazudott nekem. Most ha-ragszik rám, amikor azt mondom, nem tudok többé bízni ben-ne. Mit tegyek?"

Számtalanszor hallottam e panasz különféle változatait társfüggők szájából. A válaszom rendszerint ugyanaz: más a bizalom, és más az ostobaság. Természetesen nem szabad megbízni Harveyben. Semmi szín alatt ne bízzunk meg olyan valakiben, akit nem tartunk megbízhatónak.

Végig e könyv lapjain újra meg újra elmondtam, és el is fo-gom mondani: bízzunk meg önmagunkban! Bízzunk abban, hogy el tudjuk dönteni, kiben bízzunk és kiben nem. Sokan kö-zülünk helytelen döntéseket hoztak ezzel kapcsolatban. Nem bölcs dolog megbízni például egy alkoholistában, aki megígéri, hogy nem iszik többé, holott nem jelentkezett elvonókúrára. Még ez utóbbi esetben sem biztos semmi, hiszen emberek va-gyunk. Bízzunk meg magunkban, hogy olyannak látjuk az em-bereket, amilyenek. Bízzunk meg a két szemünkben, az ítélő-képességünkben.

Vegyük észre, amikor a tettek és a viselkedés rácáfolnak az ígéretekre. Vajon az illető bort iszik, és vizet prédikál? Egy

250

hölgy így fogalmazott: „Jól néz ki, de amit tesz, az korántsem olyan vonzó."

Ha odafigyelünk önmagunkra és a világ nekünk szóló jel-adásaira, tudni fogjuk, kiben bízzunk, mikor és miért. Talán felfedezzük, hogy mindig is tudtuk ezt, csupáncsak nem hall-gattunk a belső hangunkra.

Szexualitás

Társfüggő páciensem első szava talán az, hogy a házassága ro-mokban hever. Rögtön ezután szokott következni a kérdés, rendjén való-e, ha szexuális problémák jelentkeznek, mikor el-mérgesedik a partnerek közti viszony.

Igen, ez tökéletesen természetes. Sokaknak okoz gondot a szex, s számos társfüggő küzd szexuális problémával. Az alko-holizmus és a szenvedélybetegségek egész hada a meghittség valamennyi területét sújtja.6 Néha a szerelem fizikai kifejezése az utolsó veszteségünk, a végső csapás, amely értésünkre adja, hogy a probléma nem tűnik el önmagától, bármilyen sokáig hunyunk szemet fölötte.

Előfordul, hogy az alkoholistának lesznek szexuális panaszai. A férfi impotenssé válhat, a nő elveszíti testi vágyait. Mindez a gyógyulás előtt és után is bekövetkezhet. Máskor a társfüggőnek támad gondja a szexszel. A hálószobában számtalan nehézség merülhet fel. Talán nem érjük el az orgazmust, önuralmunk el-vesztésétől tartunk, vagy nem bízunk meg a partnerünkben. Ta-lán érzelmileg visszahúzódunk tőle, mert nem tűrjük el a továb-bi hántásokat, vagy nem vágyunk rá többé. Talán viszolygunk tőle, vagy nem elégít ki minket úgy, ahogyan kérjük. Nagy a va-lószínűsége, hogy egy rossz kapcsolat nem javul meg a hálószo-bában. Ha szeretkezés előtt haragosak és sértettek vagyunk, közben sem lesz másként. Ha duzzogunk a konyhában, duzzog-ni fogunk az ágyban is. Ha nem akarjuk már a kapcsolatot, nem

251

kell engednünk a partner kívánságain;; ak. Egyvalami bizonyos, a nemi aktus a kapcsolat egészének hű tcükörképe.

A szexuális problémák alattomosaim jelentkezhetnek. Elein-te a szex megmenti a megzavart kapc; :solatot, a kibékülés egyik módja lehet viták után. A kibeszélés 1 tiszta lapot teremthet, és a szex is besegíthet ebbe. Egy pontom túl mindez megszűnik. A szavak mostantól már csak ködösíte enek, és a szex nem javít, hanem ront a helyzeten.

Egyesek szemében a szex egészsépgügyi aktus, nem több a fogmosásnál. Másoknak a megalázás ( és a lealacsonyítás eszkö-ze, megint másoknak újabb terhes köötelesség a többi mellett. Még egy olyan életterület, amely nerm működik, amely miatt bűntudatot és szégyent érzünk, vagyy amely miatt hazudunk önmagunknak. Még egy életterület, amely miatt feltesszük magunkban a kérdést: „Mi a baj velemn?"

Nem vagyok szexológus, nem tudoJk szakszerű tanácsot ad-ni, csupán a józan eszemet igyekszem i használni. Meggyőződé-sem, hogy az önmagunkkal való törőr déshez tartozik, hogy az ágyban is ugyanúgy érvényesítsük az t érdekeinket, mint bárhol másutt. Ehhez mindenekelőtt önmaggunk ostorozásával és az önutálattal kell felhagynunk.

Ha egyszer megértettük ezt, könnyyebb lesz őszintének len-nünk önmagunkhoz. Nem menekülüink, rejtőzünk, hárítunk tovább, ehelyett szelíden feltesszük miagunknak a kérdést, mit érzünk és gondolunk, majd megbízunfk a válaszainkban, s tisz-teletben tartjuk őket. Nem büntetjükk és bántjuk magunkat. Megértjük, hogy a probléma, amehyet megtapasztalunk, a helyzetünkből következik. Mindez tökkéletesen természetes és érthető. Az volna a furcsa, ha nem visszolyognánk, húzódnánk vissza, vesztenénk el a bizalmunkat, éss nem táplálnánk egyéb negatív érzelmeket a partnerünkkel sz^emben. Nem velünk van a baj, hanem vele.

Miután ezt megértettük, legyünk (őszinték a másikkal. Kö-zöljük vele az érzéseinket, gondolatijainkat és elvárásainkat.

252

Derítsük fel együtt közös lehetőségeinket, vagy ha a helyzet megkívánja, akár az alkudozástól és az egyezkedéstől se riad-junk vissza. Ha egyedül nem találunk megoldást, forduljunk szakemberhez.

Meglehet, egyesek házasságon kívüli kapcsolatokban keres-tek vigaszt. Bocsássunk meg magunknak, és gondoljuk végig, mi a legjobb nekünk. Tegyük meg a 4. és az 5. lépést, beszél-jünk egy lelkipásztorral. Értsük meg, hogy a tetteink közkeletű válaszok azokra a gondokra, amelyekkel együtt élünk.

Néhányan közülünk felületes kapcsolatokba menekülnek. A partnerváltogatás gyakran előfordul a tagadás szakaszában, amelyet kényszeres viselkedés jellemez. Am nem kell ezt foly-tatnunk, másként is szembenézhetünk a gondjainkkal, más úton-módon is megoldhatjuk őket. Bocsássunk meg, és ne árt-sunk többé önmagunknak.

Olyanok is akadnak, akik szerelmet keresnek, és szexet ta-lálnak helyette. Gondoljuk végig, mit várunk az élettől, és ho-gyan kaphatjuk meg azt.

Néhányunknak ki kell nyilvánítanunk kívánságainkat, má-soknak meg kell tanulniuk nemet mondani. Netalán egy halott kapcsolatot próbálunk meg feléleszteni szexuális fortélyokkal. Ez sajnos nem működik. Ne cseréljük össze a szerelmet és a szexualitást. Ha a szerelem a kezdetektől hiányzik, a szex nem varázsolja elő. A nemi aktus kizárólag a meglévő érzelmeket fejezheti ki.

Mások feladják, mondván, a szex nem olyan fontos. A ma-gam részéről az ellenkezőjét vallom. Ha nem is életem leglé-nyegesebb része, mindenesetre éppen eléggé az.

A szex nagy hatalom, a meghittség és az öröm nagyszerű forrása. Törődjünk hát magunkkal, ha nemi életünk nem olyan, amilyennek elképzeljük. Felelősek vagyunk azért, hogy átéljük-e a szexuális örömöt vagy sem. Mindenképpen tegyük fel magunknak a kérdést: mit árul el partnerkapcsolatunkról a szexuális életünk.

253

20

Tanuljunk meg újra élni és szeretni!

Végre nem futkosom fel-alá, hogy elősegítsem a saját rom-lásomat.

- A L - A N O N TAG

Eredetileg úgy terveztem, hogy két részre osztom ennek a feje-zetnek az anyagát: külön fejezet foglalkozott volna az élettel, és egy másik a szeretettel. Végül mégis úgy döntöttem, ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. A társfüggőknek is egyszer-re kell újratanulniuk mindkettőt.

Earnie Larsen és mások úgy vélik, a két legmélyebb emberi kívánság az, hogy szeressünk és szeretve legyünk, valamint az, hogy higgyünk önmagunkban, és valaki más is higgyen ben-nünk.1 E gondolatot tömören és velősen sűríti magába a követke-ző kijelentés: a boldogsághoz szeretet, cselekvési tér és jövő kell.

Most nem kezdek szőrszálhasogatásba arról, vajon e vágya-ink kívánságok-e vagy szükségletek. A lényeg, hogy fontosnak tartom őket. Akár tudunk ezekről a vágyakról, akár nem, éle-tünk fontos hajtóerejét jelentik. Az emberek többsége külön-böző tudatossági szinten próbálja kielégíteni eme szükséglete-it. Mások önvédelemből elzárkóznak előlük, és nem vesznek tudomást róluk. Ennek ellenére ezek makacsul nem tűnnek el, akár tudomásul vesszük, akár elfojtjuk őket. Társfüggőként meg kell tanulnunk kielégítenünk ilyen irányú vágyainkat, szükségleteinket és kívánságainkat, mégpedig úgy, hogy ezzel ne sértsünk meg másokat, és ne ártsunk magunknak sem. Úgy, hogy módot adjanak az élet maximális élvezetére.

Sokunk számára ez azzal jár, hogy változtassunk életünk menetén, hiszen a régi módon nem tudtuk kielégíteni szükség-leteinket. Egy sor olyan fogalommal ismertettem meg az olva-

254

sót, amelyre támaszkodhat. Ilyen a távolságtartás, a mentőak-ciók és az uralomvágy kerülése, az egyenesség, a törődés ön-magunkkal, a tizenkét lépéses program és az önállósodás. Hi-szek abban, hogy ahogy egyre egészségesebbek leszünk, a sze-retet szerepe is megváltozik az életünkben. Hiszek abban, hogy többet, sokkal többet kapunk belőle, mint korábban vala-ha is; feltéve, ha engedjük, és ragaszkodunk ehhez.

Meggyőződésem, hogy a szeretetnek nem kell olyan fájdal-masnak lennie, mint volt korábban. Semmiképpen nem szabad hagynunk, hogy kárt tegyen bennünk. Egy hölgy találó szavai-val élve: „Belebetegedtem, hogy fájdalom- és szenvedésfüggő legyek. Belebetegedtem, hogy bármely férfi beletenyerelhet az életembe!" Nem Isten akarata, hogy megmaradjunk nyomorú-ságos helyzetünkben, és siralmas kapcsolatokkal érjük be. Ed-dig ezt műveltük önmagunkkal, de nem kell kitartanunk olyan párkapcsolatok mellett, amelyek fájdalmat és bánatot okoznak. Szabadságunkban áll, hogy törődjünk önnön érdekeinkkel.

Tanuljuk meg megkülönböztetni a jó és a rossz kapcsolato-kat. Tanuljunk meg kilépni azokból, amelyek rombolnak, és él-vezni azokat, amelyek működnek. Sajátítsunk el olyan viselke-désmintákat, amelyek tovább javítják eleve jó kapcsolatainkat.

Hiszek abban, hogy Isten akaratából felbukkan az életünk-ben az, akivel boldogok lehetünk. Ugyanakkor úgy vélem, fele-lősek vagyunk a választásainkért, és azért, hogy milyen szere-pet játszunk kapcsolataink elindításában, fenntartásában és szükség esetén a lezárásában. Bármennyire áhítozunk is szere-tetre, olyan kapcsolatra, amely csak pusztít és rombol, semmi-képpen nincs szükségünk. És amikor hiszünk ebben, üzene-tünket meg fogja érteni a világ.

Hiszek abban, hogy szakmai életünk is megjavulhat. A munka frontján ugyancsak megtanulhatjuk, hogyan törőd-jünk jobban saját szükségleteinkkel. Ha nem szüntelenül má-sokkal és viselt dolgaikkal foglalkozunk; ha hiszünk magunk-ban, szabadon kitűzhetjük a céljainkat, és megvalósíthatjuk az

255

álmainkat. Tervezzük meg életünk alakulását. Ez azért is izgal-mas, mert ha úgy érezzük, hogy megérdemeljük, akkor jó dol-gok történhetnek és történnek is velünk. A jó persze nem je-lentkezik minden küzdelem és fáradozás nélkül, de legalább valami értékesért harcolunk, s új területeket hódítunk meg a tétlen szenvedés helyett.

A siker, a jó és a szerető, működőképes kapcsolat nagyon is helyénvaló. Ezek a dolgok azonban nem maguktól bukkannak fel az életünkben. Meglehet, közben kapálózunk majd, vagy homokba dugjuk a fejünket. Ezzel nincs is semmi baj. Ilyen a változás. Ha minden túl könnyű, túl magától értetődő és túl egyszerű, nem fejlődünk, és semmi sem változik. Megreke-dünk ugyanabban a helyzetben, amelyet kényelmességünk esetleg kellemesnek talál.

Ahhoz, hogy megtanuljunk újra élni és szeretni, egyensúly-ra lesz szükségünk e kétféle elvárás között. Úgy kell szeret-nünk, hogy közben ne adjuk fel az önállóságunkat; hogy ne ga-balyodjunk béklyózó, bénító érzelmekbe, és önmagunkat is ki-tartóan tovább szeressük. Úgy kell összeegyeztetnünk a szeretetet, önállóságot és örömöt, hogy ne akadályozzák egy-mást szükségtelenül.

A gyógyulás jórészt arról szól, hogy összhangot teremtsünk életünk különböző területei között. Miközben kimérjük az ön-magunk és a mások iránti kötelességeinket, ügyeljünk jól a mérleg nyelvére, ne billenjen ki túlságosan egyik irányban sem. Egyensúlyt kell teremtenünk érzelmi, testi, szellemi és spirituális szükségleteink; az adni és kapni tudás; az elengedés és megtartás között. Oldjuk meg a gondjainkat, és tanuljunk meg együtt élni a megoldatlanokkal. Szenvedéseink jó része abból fakad, hogy megoldatlan problémák nyomasztó koloncát hordozzuk, miközben az események mindegyre más fordula-tot vesznek, mint reméljük és várjuk. Találjunk egyensúlyt a lemondás és annak tudata között, hogy értékes, fontos lények vagyunk, akik megérdemlik a jót.

256

Kezdjük el máris!

Gyakran kérdeznek arról, mikor és hogyan kezdjék el mindezt, hogyan juthatnak egyáltalán egyensúlyi helyzetbe.

Meglehet, annyi javaslattal és ötlettel bombáztam önt e kö-tet lapjain, hogy most azt sem tudja, hol áll a feje.

Néhányunk számára az egyensúly kivívása képtelenségnek tűnik. Talán úgy érezzük, sötét cella mélyén heverünk, s még arra sincs erőnk, hogy feltápászkodjunk. Pedig igenis, meg tud-juk csinálni. A Névtelen Alkoholisták és az Al-Anon egyszerű receptje erre a következő: HOGYAN: őszintén, nyíltan és elszán-tan belevágni.* Korábban írtam már arról, hogy a változás tuda-tossággal és elfogadással kezdődik. A harmadik lépcsőfok az em-beri viselkedés megváltoztatásában az önérvényesítés képessé-ge.2 Mindez a mi szemszögünkből változtatást tesz szükségessé. Legyünk őszinték és nyitottak, s mutassunk készséget az újra.

Szemeljük ki egyik jellemvonásunkat, dolgozzunk rajta, és amikor elégedettek vagyunk vele, térjünk rá a következőre. Úgy tudom, 21-szer kell megismételnünk egy cselekvést ah-hoz, hogy a szokásunkká váljon. Olyan aranyszabály ez, ame-lyet érdemes szem előtt tartanunk. A 4. fejezet felsorolása se-gítséget nyújthat e vállalkozáshoz. Gondoljuk át, hol akarjuk kezdeni, és lássunk hozzá. Kezdjük ott, ahol jelenleg tartunk. Ha nem sikerül ezt kiderítenünk, menjünk el Al-Anon összejö-vetelekre, vagy csatlakozzunk más, nekünk megfelelő csoport-hoz. Tápászkodjunk fel a padlóról, jussunk ki a cellánkból. Ta-nuljunk meg újra járni, megtaláljuk majd az egyensúlyunkat.

Minden kezdet nehéz, ám ez izgalmas is lehet. Amikor el-kezdtem felgyógyulni a társfüggőségből, úgy éreztem, re-ménytelenül önmagam és a kapcsolataim foglya vagyok. De-

* Angolul: HOW: Honesty, Openness, Wilingness to Try. Magyarul visszaad-hatatlan: a három főnév kezdőbetűje az angol hogyan (how) szót adja ki - a Ford.

257

presszió kerített hatalmába, s ki sem tudtam kelni az ágyból. Egyik reggel, amikor már ébredéskor elözönlötték a borús gon-dolatok, bevonszoltam magam a fürdőszobába, hogy felöltöz-zem és megfésülködjem. A fiam azonban kiabálni kezdett, hogy kövessem a ház egy másik sarkába. Akkor vettem észre, hogy a háló lángokban áll. A tűz már tovaterjedt a függönyök-re, a mennyezetre és a szőnyegre. Mivel a tüzet nem tekintet-tem igazi szerencsétlenségnek, nekiláttam, hogy eloltsam. Megragadtam a tűzoltó készüléket, és teljes tartalmát a lán-gokra fecskendeztem. Sajnos azonban elkéstem. A tűz tovater-jedt, miközben mi kimenekültünk a házból.

Mire a tűzoltók megérkeztek, a házam porig égett. Mindez két héttel karácsony előtt történt, s nekem meg a családomnak kis lakásba kellett költöznünk, csaknem minden ruházatunk és ingóságunk nélkül. Ez volt a mélypont. De már addigra is ren-geteget veszítettem, többek között önmagamat. Az otthonom volt a váram, érzelmi biztonságom egyetlen mentsvára, és most ez is odalett. Immár semmim nem maradt.

Ahogy teltek-múltak a hetek, az élet sok futkosást követelt tőlem. A biztosítóval tárgyaltam, takarítottam, és az újjáépí-tést tervezgettem. Továbbra is szorongtam, és bizonytalan vol-tam, de nem volt más választásom; cselekednem kellett. Mikor a tényleges építkezés a kezdetét vette, még több teendő várt rám: dollár ezrek elköltéséről kellett döntenem. Tőlem telhe-tően besegítettem a munkálatokba, hogy ezzel is lefaragjam a kiadásokat. Bizony eleget hajladoztam, pedig már jó ideje nem mozogtam. Minél jobban elfoglaltam magam, annál jobban lettem. Lassan bízni kezdtem önnön döntéseimben. Ez alatt az idő alatt a haragot és a félelmet is sikerült kiadnom magamból. Mire a családdal visszaköltöztünk az otthonunkba, visszanyer-tem lelki egyensúlyomat. A magam lábára álltam, és ezt így is akartam folytatni. Csodálatos érzés volt!

A lényeg tehát az, hogy kezdjék el; akárhogyan. Gyújtsanak tüzet önmaguk alá.

258

Csak előre, édes fiam!

Ha egyszer nekiindultunk, az út folytatása magától adódik majd, már amennyiben nem állunk le. Időnként persze vissza-hátrálunk néhány lépést. Ezzel sincsen semmi baj. Néha még szükségszerű is, máskor meg az úthoz tartozik.

Némelyikünk mindeközben talán kemény döntések elé néz, szakítania kell például azokkal a kapcsolataival, amelyek csak rombolni, ártani tudnak. Earnie Larsen mondja, hogy ha egy kapcsolat halott, hát temessük el. Várjuk ki az időnket, munkálkodjunk önmagunkon, s mikor megérett rá a helyzet, meg tudjuk hozni a helyes döntéseket.

Olyanok is akadnak közöttünk, akik megkísérlik helyrehoz-ni a sérült, ám még életképes kapcsolatokat. Legyünk türelem-mel. A szeretet és a bizalom törékeny jószág; magától nem épül föl, ha megsérült. Nem oldódik meg azzal sem minden, ha a szenvedélybeteg kijózanodik.3 Adjunk időt a szeretetnek és a bizalomnak, hogy talpra álljon. Néha sikerül, néha nem.

Sokan közülünk magukra maradnak társuk elvesztésével. Ez nehéz, ám nem kezelhetetlen helyzet. Talán kétségbeeset-ten vágyakozunk szeretetre, de szerintem sokat segít, ha sze-retni tudjuk önmagunkat. Találjunk olyan barátokra, akikkel szeretetteljes kapcsolatot építhetünk ki, és akiknek fontosak vagyunk. Szeressük önmagunkat, és érezzük át, hogy értéke-sek vagyunk. Pihenjük ki magunkat a megpróbáltatások után, és engedjük el azt, amit vagy akit el kell engednünk. Tanuljuk meg a leckét. Fejlődjünk, növekedjünk. Dolgozzunk önmagun-kon, hogy amikor ismét bekopogtat életünkbe a szerelem, tel-jes, értékes életet gyarapítson. Nem tehetjük meg életünk kö-zéppontjának a szeretetet, nem lehet ez menekülés egy egyéb-iránt üres életből. Törekedjünk céljaink megvalósítására. Érezzük jól magunkat. Bízzunk Istenben és a Gondviselés jó időzítésében. A Mindenható pontosan tudja, mire van szüksé-günk.

259

Bármilyenek is a körülményeink, csak lassan a testtel. A szívünk talán olyan utakra vezérel, amelyeket az eszünk elle-nez. Ennek a fordítottja is előfordulhat: az eszünk ragaszkodik valamihez, ami ellen a szív berzenkedik. Néha a békák iránti vonzódásunk olyan helyzetekbe sodor bennünket, amelyeket sem a szív, sem az ész nem helyesel. Ezzel sincsen semmi baj. Semmiféle szabály nem írja elő, kit szerethetünk és kit nem. Mégis óvatosságra intem önt. Csak lassan a testtel, nehogy túl-ságosan megsérüljön. Legyen résen. Szeressen erősen, nem gyengeségből, s másokat is erre kérjen. Napról napra hozzon jó döntéseket arról, mit kell tennie ahhoz, hogy törődjön ön-magával. Az önben lakozó magasabb erők segédletével majd csak kitalálja, mi a teendő. Remélem, rátalál azokra, akiknek az oldalán ismét felfedezheti a szeretet és szerelem szépségeit; olyanokra, akik tiszta szívből szeretik, és fejlődésre ösztönzik önt.

Még valami. Időről időre kibillenünk az egyensúlyunkból. Néha eszeveszett menekülésbe kezdünk, nem csoda hát, hogy orra bukunk. Ilyenkor mindenestől visszatér a régi őrület. Ne ijedjünk meg, ez tökéletesen természetes. A társfüggő jellem-vonások, gondolkodásmód és érzelemvilág szokásunkká vál-hatnak, s alkalmanként a felszínre kerülhetnek. A változás (akár még a jófajta is), az ittas tombolásra emlékeztető körül-mények és a stressz ismét előhívják a társfüggőséget. Néha ez a tombolás minden külső ok nélkül köszönt ránk. Nézzünk szembe vele, ne szégyenkezzünk, és ne bújjunk el előle. Utána ismét összeszedjük majd magunkat. Beszéljük meg a dolgot bi-zalmas barátainkkal, legyünk türelmesek és irgalmasok ma-gunkkal. Tegyük továbbra is a dolgunkat, s a történtek ellené-re is törődjünk önmagunkkal.

A gyógyulás voltaképpen az egyensúly visszaszerzéséről és megtartásáról szól. Ha ez túlságosan nagy feladatnak tűnik, ne csüggedjenek. Meg tudják csinálni. Újra megtanulnak majd él-ni, szeretni és örülni.

260

EPILÓGUS

Nem tanár vagyok, hanem ébresztő. - RÓBERT FROST

Évekkel azelőtt megfogant bennem ennek a könyvnek a gon-dolata, hogy nekikezdtem az írásnak.

Eredetileg azért szándékoztam a társfüggőségről beszélni, mert amikor magam ezzel küszködtem, nem találtam olyan művet, amely megmagyarázta volna, mi történt velem. Társa-imhoz kívántam szólni a bajban, hogy segítsek megérteni és megkönnyíteni a szenvedéseiket.

Aztán mialatt én az életemmel hadakoztam, és a padlóra kerültem, sorra jelentek meg szakmunkák a kérdésben. Mint kiderült, korábban is létezett ilyen-olyan szakirodalom, csak én nem találtam rá.

Később megváltoztak az indítékaim. Már nem csupán má-sok kínlódásán szerettem volna enyhíteni, de a magamén is. Valamiféle alkut is kötöttem magammal az elfogadás felé veze-tő úton: ha egyszer mindezt megírom, nem érzem majd akko-ra veszteségnek életemnek ezt a szakaszát.

Ám lassan ez a hajtóerő is elapadt. Még mielőtt megírtam a könyvet, elfogadtam mindazt, ami velem történt. Immár nem számított, írok-e erről vagy sem. Közben arra is rájöttem, hogy végső soron többet nyertem, mint amennyit veszítettem. Társ-függésem ugyanis paradox módon elvezetett önmagamhoz. Minden errefelé mutatott a múltamból; minden ezt a pillana-tot készítette elő; hiszen a jelen a jövő útját egyengeti. A végén elrendeződnek a dolgok, és semmi nem vész kárba.

261

Bármilyenek is a körülményeink, csak lassan a testtel. A szívünk talán olyan utakra vezérel, amelyeket az eszünk elle-nez. Ennek a fordítottja is előfordulhat: az eszünk ragaszkodik valamihez, ami ellen a szív berzenkedik. Néha a békák iránti vonzódásunk olyan helyzetekbe sodor bennünket, amelyeket sem a szív, sem az ész nem helyesel. Ezzel sincsen semmi baj. Semmiféle szabály nem írja elő, kit szerethetünk és kit nem. Mégis óvatosságra intem önt. Csak lassan a testtel, nehogy túl-ságosan megsérüljön. Legyen résen. Szeressen erősen, nem gyengeségből, s másokat is erre kérjen. Napról napra hozzon jó döntéseket arról, mit kell tennie ahhoz, hogy törődjön ön-magával. Az önben lakozó magasabb erők segédletével majd csak kitalálja, mi a teendő. Remélem, rátalál azokra, akiknek az oldalán ismét felfedezheti a szeretet és szerelem szépségeit; olyanokra, akik tiszta szívből szeretik, és fejlődésre ösztönzik önt.

Még valami. Időről időre kibillenünk az egyensúlyunkból. Néha eszeveszett menekülésbe kezdünk, nem csoda hát, hogy orra bukunk. Ilyenkor mindenestől visszatér a régi őrület. Ne ijedjünk meg, ez tökéletesen természetes. A társfüggő jellem-vonások, gondolkodásmód és érzelemvilág szokásunkká vál-hatnak, s alkalmanként a felszínre kerülhetnek. A változás (akár még a jófajta is), az ittas tombolásra emlékeztető körül-mények és a stressz ismét előhívják a társfüggőséget. Néha ez a tombolás minden külső ok nélkül köszönt ránk. Nézzünk szembe vele, ne szégyenkezzünk, és ne bújjunk el előle. Utána ismét összeszedjük majd magunkat. Beszéljük meg a dolgot bi-zalmas barátainkkal, legyünk türelmesek és irgalmasok ma-gunkkal. Tegyük továbbra is a dolgunkat, s a történtek ellené-re is törődjünk önmagunkkal.

A gyógyulás voltaképpen az egyensúly visszaszerzéséről és megtartásáról szól. Ha ez túlságosan nagy feladatnak tűnik, ne csüggedjenek. Meg tudják csinálni. Újra megtanulnak majd él-ni, szeretni és örülni.

260

EPILÓGUS

Nem tanár vagyok, hanem ébresztő. - RÓBERT FROST

Évekkel azelőtt megfogant bennem ennek a könyvnek a gon-dolata, hogy nekikezdtem az írásnak.

Eredetileg azért szándékoztam a társfüggőségről beszélni, mert amikor magam ezzel küszködtem, nem találtam olyan művet, amely megmagyarázta volna, mi történt velem. Társa-imhoz kívántam szólni a bajban, hogy segítsek megérteni és megkönnyíteni a szenvedéseiket.

Aztán mialatt én az életemmel hadakoztam, és a padlóra kerültem, sorra jelentek meg szakmunkák a kérdésben. Mint kiderült, korábban is létezett ilyen-olyan szakirodalom, csak én nem találtam rá.

Később megváltoztak az indítékaim. Már nem csupán má-sok kínlódásán szerettem volna enyhíteni, de a magamén is. Valamiféle alkut is kötöttem magammal az elfogadás felé veze-tő úton: ha egyszer mindezt megírom, nem érzem majd akko-ra veszteségnek életemnek ezt a szakaszát.

Ám lassan ez a hajtóerő is elapadt. Még mielőtt megírtam a könyvet, elfogadtam mindazt, ami velem történt. Immár nem számított, írok-e erről vagy sem. Közben arra is rájöttem, hogy végső soron többet nyertem, mint amennyit veszítettem. Társ-függésem ugyanis paradox módon elvezetett önmagamhoz. Minden errefelé mutatott a múltamból; minden ezt a pillana-tot készítette elő; hiszen a jelen a jövő útját egyengeti. A végén elrendeződnek a dolgok, és semmi nem vész kárba.

261

Mire ténylegesen nekiültem az írásnak, nagyjából ugyanaz volt az indítékom, mint legelőször. Munkámmal segíteni sze-rettem volna a társfüggőkön, mert úgy gondoltam, van né-hány használható ötletem. Ugyanakkor ez a kötet csak egy vé-lemény a sok közül, s gondolataim és nézeteim sem többek ön-maguknál. Hadd idézzem a fentiek alátámasztására Garrison Keillor szavait. O a regényről beszél ugyan, kijelentései azon-ban az önsegítő könyvekre is vonatkoznak:

„Kemény dolog az emberek arcába vágni az igazságot... ki-vált, ha nem vagyunk tökéletesen biztosak benne. Az igazság nyomában járva mindössze annyit tehetünk, hogy kijelöljük a főbb tájékozódási pontokat az utánunk jövőknek."1

Remélem, sikerült ennyit elérnem. Remélem, segítségére voltam, hogy felébressze az önben lakozó belső lényeget és sérthetetlen emberi méltóságot.

JEGYZETEK

B E V E Z E T É S

1. Janet Geringer Woititz: Co-Dependency: The Insidious In-vader of Intimacy. In: Co-Dependency, an Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Coomunications. 59. o.

2. Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield, 1980, Bridge Publishing. 1. köt. XV.

3 . F E J E Z E T

1. Joan Wexler és John Steidll (a Yale Egyetem szociális mun-ka tanszékének oktatói) mondták ezt, majd Colette Dow-ling idézte The Cinderella Complex: Women's Hidden Fear of Independence című könyvében (New York, 1981, Pocket Books. 145. o.).

2. Róbert Subby: Inside the Chemically Dependent Mar-riage: Denial and Manipulation. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communica-tions. 26. o.

3. Róbert Subby és John Friel: Co-Dependency: A Paradoxi-cai Dependency. In: Co-dependency, An Emerging Issue. 31. o.

4. Al-Anon Family Group: Al-Anon Faces Alkoholism. New York, 1977, Al-Anon Family Group Headquaerters.

5. Az Al-Anon megtartja tagjai névtelenségét, s nem őriz hi-vatalos feljegyzéseket adataikról. A minneapolisi csoport-közi hivatal szerint ennek dacára e számok nagyjából megállják a helyüket.

6. Terence T. Gorski és Merlene Miller: Co-Alkoholic Re-lapse: Family Factors and Warning Signs. In: Co-Dependen-cy, An Emerging Issue. 78. o.

263

7. Subby i. m. 8. Subby és Friel i. m. 9. Charles L. Whitfield: Co-Dependency: An Emerging Prob-

lem Among Professionals. In Co-Dependency, An Emerging Issue. 53. o.; Joseph L. Kellermann: The Family and Alcoho-lism: A Movefrom Pathology to Process. Center City, 1984, Hazelden Educational Materials.

10. Wayne W. Dyer: Your Erroneous Zones. New York, 1976, Funk and Wagnalls; Theodore I. Rubin és Eleanor Rubin: Compassion and Self-Hate: An Alternative to Despair. New York, 1975, Dávid McKay Company.

4 . F E J E Z E T

1. Nathaniel Branden: Honoring the Self: Personal Integrity and the Heroic Potencials of Humán Nature. Boston, 1983, Houghton Mifflin Company. 162. o.

2. Dennis Wholey: The Courage to Change. Boston, 1984, Houghton Mifflin Company. 207. o.

3. Judi Hollis: Fat is a Family Affair. San Francisco, 1986, Harper/Hazelden. 55. o.

4. I. m. 53. o. 5. Róbert Subby és John Friel: Co-Dependency: A Paradoxi-

cai Dependency. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 32. o.

5 . F E J E Z E T

1. Ez az idézet egy „Távolságtartás" című szórólapról való, amely Al-Alon tagok szövegeiből közöl kivonatokat.

2. Wayne W. Dyer: Your Erroneous Zones. New York, 1976, Funk and Wagnalls. 89. 0.

3. Al-Anon Family Group: On Day at a Time in Al-Anon. New York, 1976, Al-Anon Family Group Headquarters, Inc.

4. Judi Hollis: Fat is a Family Affair. San Francisco, 1986, Harper/Hazelden. 47. o.

264

5. Terence Williams: Free to Care: Therapy for the Whole Fa-mily. Center City, 1975, Hazelden, Educational Materials.

6. Hollis i. m. 7. Carolyn W.: Detaching with Love. Center City, 1984,

Hazelden Educational Materials. 5. o. 8. Lois Walfrid Johnson: Either Way, I Win: A Guide to Growth

in the Power ofPrayer. Minneapolis, 1979, Augsburg. 9. Earnie Larsen hasonló meditációs gyakorlattal zárja sze-

mináriumait.

6 . F E J E Z E T

1. William Backus és Marié Chapian: Teliing Yourself the Truth. Minneapolis, 1980, Bethany Fellowship.

7 . F E J E Z E T

1. Eda LeShan: Beware the Helpless. Woman's Day, 1983. áp-rilis 26.

8 . F E J E Z E T

1. Claude M. Steiner: Scripts People Live. New York, 1974, Grove Press.

2. I. m.; Claude M. Steiner: Games Alkoholics Play. New York, 1971, Grove Press,; Claude M. Steiner: What Do You Say After You Say Hello? New York, 1972, Grove Press.

9 . F E J E Z E T

1. Penelope Rusianoff: Why Do I Think Fm Nothing Without a Man? New York, 1982, Bantam Books; Theodore I. Rubin és Eleanor Rubin: Compassion and Self-Hate: An Alterna-tive to Despair. New York, 1975, Dávid McKay Company, 278. o.

2. Janet Geringer Woititz: Co-Dependency: The Insidious In-vader of Intimacy. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. H o l l y w o o d , 1984, Health Communications, 56. o.

265

3. Rubin i. m. 196. o. 4. Colette Dowling: The Cinderella Complex: Women's Hidden

Fear of Independence. New York, 1981, Pocket Books. 5. I. m. 152-53. o. 6. Uo. 7. Rusianoff i. m. 8. Dowling i. m. 22. o. 9. Cathy Capell-Sowder: On Being Addicted to the Addict:

Co-Dependent Relationships. In: Co-Dependency, 23. o.; Stanton Peele és Archie Brodsky: Love and Addiction. New York, 1975, New American Library.

Í O . F E J E Z E T 1. Nathaniel Branden: Honoring the Self: Personal Integrity

and the Heroic Potencials of Humán Nature. Boston, 1983, Houghton Mifflin Company. 53. o.

2. Theodore I. Rubin és Eleanor Rubin: Compassion and Self-Hate: An Alternative to Despair. New York, 1975, Dávid McKay Company. 65. o.

3. Uo.

1 1 . F E J E Z E T

1. Theodore I. Rubin és Eleanor Rubin: Compassion and Self Hate: An Alternative to Despair. New York, 1975, Dávid McKay Company; Nathaniel Branden: Honoring the Self: Personal Integrity and the Heroic Potencials of Humán Na-ture. Boston, 1983, Houghton Mifflin Company.

2. Róbert Subby és John Friel: Co-Dependency: A Paradoxi-cai Dependency. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 40. o.

3. Rubin i. m. 4. Uo. 5. Branden i. m. 6. L m . 1-4. o.

266

7. Wayne W. Dyer: Your Erroneous Zones. New York, 1976, Funk and Wagnalls.

8. Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield, 1980, Bridge Publishing. 1. köt., xxi.

9. Branden i. m. 1-4. o.

1 2 . F E J E Z E T

1. Joseph L. Kellerman: A Guidefor the Family ofthe Alcoho-lic. New York, 1984, Al-Anon Family Group Headquarters. 8-9. o.

2. Janet Geringer Woititz: Co-Dependency The Insidious In-vader of Intimacy. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 55. o.

3. I. m. 59. o. 4. Harold A. Swift és Terence Williams: Recovery for the

Whole Family Center City, 1975, Hazelden Educational Material.

5. Nathaniel Branden: Honoring the Self: Personal Integrity and the Heroic Potenciál of Humán Nature. Boston, 1983, Houghton Mifflin Company. 62-65. o.

6. Elisabeth Kübler-Ross: A halál és a hozzá vezető út. Dr. Blasszauer Béla fordítása. Budapest, 1988, Gondolat.

7. Melody Beattie: Denial. Center City, 1986, Hazelden Edu-cational Materials.

8. Claudia L. Jewett: Helping Children Cope with Separation and Loss. Harvard, 1982, The Harvard Common Press. 29. o.

9. I. m. 23., 29. o. 10. John Powell: Why I Am Afraid To Teli You Who I Am? Al-

lén, 1969, Árgus Communications. 116-17. o. 11. Kübler-Ross i. m. 195. o. 12. Judi Hollis: Fat is a Family Affair. San Francisco, 1986,

Harper/Hazelden, 80. o. 13. Donald L. Anderson: Better Than Blessed. Wheaton, 1981,

Tyndale House Publishers. 11. o.

267

1 3 - F E J E Z E T 1. John Powell: Why I Am Afraid to Teli You Who I Am? Allén,

1969, Árgus Communications. 155. o. 2. Jael Greenleaf: Co-Alcoholic/ParaAlcoholic: Who's Who

and What's the Difference? In: Co-Dependency, An Emer-ging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 9. o.

3. Powell i. m.; Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield, 1980, Bridge Publishing. 1. köt.

4. Nathaniel Branden: Honoring the Self: Personal Integrity and the Heroic Potencials of Humán Nature. Boston, 1983, Houghton Mifflin Company.

5. Powell i. m. 6. Uo. 7. Albert Ellis és Róbert A. Harper: A New Guide to Rational

Living. Hollywood, 1975, Wilshire Book; William Beckus és Marié Chapian: Teliing Yourself the Truth. Minneapolis, 1980, Bethany Fellowship.

1 4 . F E J E Z E T

1. Janet Geringer Woititz: The Co-Dependent Spouse: What Happens to You When Your Husband is an Alcoholic. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 90. o.

2. Gayle Rossellini és Mark Wordén: Of Course You're Angry. San Francisco, 1986, Harper/Hazelden.

3. Pál levele az efézusbeliekhez 4,26. Károli Gáspár fordítása. 4. Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield,

1980, Bridge Publishing. 1. köt.; Rosellini és Wordén i. m. 5. Frederick S. Perls: A Gestalt-terápia alapvetése. Terápia testkö-

zelből. Turóczi Attila fordítása. Budapest, 2004, Ursus Libri. 6. Claude M. Steiner: Scripts People Live. New York, 1979,

Grove Press. 7. Rosellini és Wordén i. m. 8. Woititz i. m. 83. o.

268

1 5 - F E J E Z E T

1. Aron Kahn: Indecision Decidedly in Vogue. St. Paul Pio-neer Press and Dispatch, 1986. április 1. C.

2. Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield, 1980, Bridge Publishing. 1. köt.

3. A Névtelen Alkoholisták anyagának céljainkhoz igazított változata: The Big Book. New York, 1976, Alcoholics Ano-nimous World Services. 3. kiadás.

1 6 . F E J E Z E T

1. Dávid J. Schwartz: The Magic of Thinking Big. New York, 1959, Cornerstone Library. 162-63. o.

2. I. m. 163-64. o. 3. I. m. 164. o. 4. Dennis Wholey: The Courage to Change. Boston, 1984,

Houghton Mifflin Company. 39. o.

1 7 . F E J E Z E T

1. Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield, 1980, Bridge Publishing. 1. köt. 77-78. o.

2. I. m. 76. o. 3. John Powell: Why I Am Afraid to Teli You Who I Am? Allén,

1969, Árgus Communications. 12. o. 4. I. m. 8. o. 5. Jean Baer: How to Be an Assertive (not Agressive) Woman in

Life, in Love, and on the Job. New York, 1976, New Ameri-can Library.

1 8 . F E J E Z E T

1. Al-Anon Family Group: Al-Anorís Twelve Steps and Twelve Traditions. New York, 1981, Al-Anon Family Group Head-quarters. 131. o.

2. Jael Greenleaf: Co-Alcoholic/Para-Alcoholic: Who's Who and What's the Difference? In: Co-Dependency, An Emer-

269

ging Issue. Hollywood, 1984, Health Communictions. 15.o.

3. George E. Vaillant: The Natural History of Alcoholism. Cambridge, 1984, Harvard University Press. 15. o.

4. Warren W. mondta ezt Minneapolisban 1985. augusztus 23-án. A hasonlatot Clancy Imislund vándorprédikátortól kölcsönözte, a Midnight Mission fenntartójától, aki a kali-forniai Venice-ben él.

5. Al-Anon Family Group: Al-Anon: Is Itfor You? New York, 1983, Al-Anon Family Group Headquarters. A szervezet szíves engedélyével közöljük.

6. Judi Hollis: Fat Is a Family Affair. San Francisco, 1986, Harper/Hazelden. 49-52. o.

1 9 . F E J E Z E T

1. Egy évekkel ezelőtt kapható képes levelezőlapról és posz-terről lemásolt idézet. A szerző ismeretlen.

2. Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield, 1983, Bridge Publishing. 2. köt. 52. o.

3. Penelope Russianoff: WTiy Do I Think I Am Nothing Without a Man? New York, 1982, Bantam Books.

4. Kathy Capell-Sowder: On Being Addicted to the Addict: Co-Dependent Relationships. In: Co-Dependency, An Emer-ging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 20-21. o.

5. Judi Holly: Fat is a Family Affair. San Francisco, 1986, Harper/Hazelden. 30-31. o.

6. A bekezdés gondolatait a Co-Dependency, An Emerging Is-sue című tanulmánykötet írásaiból merítettem. Ezek a kö-vetkezők: Janet Geringer Woititz: The Co-Dependent Spouse: What Happens to You When Your Husband Is an Alcoholic; Gerald Shulman: Sexuality and Recovery: Im-pact on the Recovering Couple; Marilyn Mason: Bodies and Beings: Sexuality Issues During Recovery for the De-

270

pendent and Co-Dependent; Janet Geringer Woititz: Co-Dependency: The Insidious Invader of Intimacy.

2 0 . F E J E Z E T

1. Abraham H. Maslow (szerk.): Motivation and Personality. 2 kiadás. New York, 1970, Harper and Row; Benjámin Wol-man (szerk.): International Encyclopedia of Psychiatry, Psy-chology, Psychoanalysis and Neurology. New York, 1977, Aesculapius Publishers. 7. köt. 32-33. o.

2. Nathaniel Branden: Honoring the Self: Personal Integrity and the Heroic Potentials of Humán Nature. Boston, 1983, Houghton Mifflin Company. 162. o.

3. Janet Geringer Woititz: Co-Dependency: The Insidious In-vader of Intimacy. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 59. o.

E P I L Ó G U S

1. Michael Schumacher: Sharing the Laughter with Garrison Keillor. Writer}s Digest, 1986. január, 33. szám.