Goffman - A Homlokzatról

Tóth Péter István2014-09-20 19:17:09

Erving Goffman

A homlokzatról

A rituális elemek analízise a társas interakcióban

Mindannyian társas érintkezések világában élünk, amelyek során vagy szem-től szembeni, vagy közvetített kapcsolatba kerülünk más résztvevőkkel. Azember a kapcsolataiban hajlamos ún. vonalat vinni – azaz verbális és nem-verbális cselekedetek olyan mintázatát, melyek segítségével kifejezésre jut-tatja a szituációról alkotott nézetét, s ezen keresztül a résztvevőkről, külö-nösképpen pedig önmagáról adott értékelését. Tekintet nélkül arra, hogy va-lakinek szándékában áll-e valamilyen vonalat vinni, előbb-utóbb rádöbben,hogy ténylegesen így tesz. A többi résztvevő feltételezi, hogy többé-kevésbéakarattal állást is foglal, ha tehát azt akarja, hogy bánni tudjon a rá adott vála-szukkal, akkor számításba kell vennie azt a benyomást, amely valószínűlegkialakult bennük róla.

A homlokzat kifejezést azon pozitív szociális értékként határozhatjukmeg, amelyet valaki ténylegesen magának követel azon vonal révén, amely-ről a többiek feltételezik, hogy egy adott kontextusban az ő vonala. A hom-lokzat olyan énkép, amelyet a társadalmilag megerősített tulajdonságok kör-vonalaznak – jóllehet egy olyan kép, amelyet mások is oszthatnak, mint ami-kor valaki jó színben tünteti fel a szakmáját vagy vallását azáltal, hogy jószínben mutatja önmagát.

Az embert többnyire közvetlen érzelmi reakció fűzi ahhoz a homlokzathoz,amelyet a másokkal való kapcsolat megenged számára; „megszállja” a hom-lokzatát; „érzései” hozzákötődnek. Ha egy érintkezés olyan képet tart fennróla, amelyet már hosszú ideje kész ténynek vesz, akkor valószínűleg nem fogsok érzelemmel reagálni rá. Ha azonban az események olyan homlokzatot ala-kítanak ki számára, amely jobb, mint amire számított, akkor nagy valószínű-séggel „fel lesz dobva”; ha viszont nem teljesülnek a szokványos várakozásaisem, akkor arra számíthatunk, hogy „le lesz törve” vagy „meg lesz sértve”. Ál-talában az, hogy az ember kötődik egy adott homlokzathoz, hozzáadódva ah-hoz, hogy az elbizonytalanító információ milyen könnyen jut el hozzá sajátmagától és másoktól, megmagyarázza, miért elkötelezettség számára a részvé-tel bárminemű kapcsolatban. Az embernek a többi résztvevő által fenntartotthomlokzattal kapcsolatban is lehetnek érzései – és bár ezek az érzések külön-bözhetnek mennyiségben és irányban azoktól, melyeket saját homlokzatairánt táplál – olyan érdekeltséget jelentenek mások homlokzata iránt, amely

© Typotex Kiadó

© Síklaki Istvánwww.typotex.hu


éppoly közvetlen és spontán, mint a saját homlokzata iránti elkötelezettség.Saját homlokzatunk és mások homlokzata azonos nagyságrendű konstruktu-mok. A csoport szabályai és a helyzet definíciója az, amely meghatározza,mekkora érzelemmel legyünk saját homlokzatunk iránt, s hogy ezt az érzel-met miként osszuk meg a többi résztvevő homlokzata között.

Egy emberről akkor mondhatjuk, hogy bír vagy fenntart homlokzatot, haaz a vonal, amelyet ténylegesen visz, olyan képet mutat róla, amely belsőlegkonzisztens, amelyet a többi résztvevő által szolgáltatott bizonyítékok és íté-letek alátámasztanak, s amelyet a szituációban lévő személytelen tényezőkrévén szerezhető adatok megerősítenek. Ilyenkor az illető homlokzata nyil-vánvalóan nem olyasmi, ami a testéhez kötődik, hanem olyasmi, ami szét-oszlik az érintkezés eseményeinek folyamában, és csupán akkor válik szem-mel láthatóvá, amikor ezeket az eseményeket az általuk kifejezett értékelé-sek szempontjából olvassuk és értelmezzük. A másokkal való kapcsolatsorán az ember által és az emberért vitt vonal többnyire törvényes, intézmé-nyes jellegű. Egy adott típusú kontaktusban az ismert vagy látható tulajdon-ságokkal rendelkező féltől elvárható, hogy fenntartson egy bizonyos homlok-zatot, s az illető is úgy érezheti, hogy ez erkölcsileg helyénvaló. Tekintetteltulajdonságaira és az érintkezés konvencionalizált jellegére, azt fogja tapasz-talni, hogy csekély számú vonal vitele áll nyitva előtte, és csekély számúhomlokzat vár rá. Továbbá néhány ismert tulajdonság alapján az a felelősséghárul még rá, hogy birtokoljon sok-sok mást is. Az érintkezésben részt vevőtársaiban valószínűleg nem tudatosodik e tulajdonságok zömének jellegemindaddig, amíg láthatóan úgy nem viselkedik, hogy hitelét veszti az ezekbirtoklására vonatkozó feltételezésük; ekkor mindenki tudatára ébred ezentulajdonságoknak, és feltételezi, hogy a szereplő szándékosan azt a hamisbenyomást keltette, hogy birtokukban van.

Miközben tehát a homlokzattal való törődés az ember figyelmét a pillanat-nyi tevékenységére összpontosítja, számításba kell venni a pillanatnyi hely-zeten túli társadalmi világban elfoglalt helyét is. Az az ember, aki fenn tudjatartani homlokzatát a pillanatnyi helyzetben, olyasvalaki, aki a múltban tar-tózkodott bizonyos cselekedetektől, melyekkel később nehéz lett volnaszembenéznie. Ezenkívül részben most azért is fél homlokzata leomlásától,mert a többiek ezt annak jeléül vehetik, hogy a jövőben nem kell az érzéseiiránt figyelemmel lenniük. Mindazonáltal nem korlátlan ez a kölcsönös füg-gés a pillanatnyi helyzet és a tágabb társadalmi világ között: az olyan embe-rekkel szemben, akikkel a jövőben nem lesz többet dolga, megengedheti ma-gának, hogy például fennhéjázó legyen, és olyan magas vonalat vigyen, amita jövő megcáfolna, vagy ellenkezőleg, az ilyen érintkezésekben szabadon el-szenvedhet olyan megalázást, megaláztatást, amellyel sokkal nehezebb len-ne szembenéznie, ha a jövőben még találkozna velük.

Valakiről akkor mondjuk, hogy rossz homlokzatot mutat, amikor társadal-mi értékéről valami módon olyan információ kerül felszínre, amely még erő-feszítéssel sem integrálható abba a vonalba, amelyet visz. Egy ember akkorvan homlokzat nélkül, amikor kapcsolatba lép másokkal anélkül, hogy ké-

12 A HOMLOKZATRÓL

© Typotex Kiadó



szen állna olyan vonal vitelére, amelyet az ilyen szituációban a résztvevőktőlelvárnak. Az ugratás mögött gyakran az a szándék áll, hogy az áldozat rosszhomlokzatot mutasson vagy homlokzat nélkül maradjon, de természetesenvannak komoly helyzetek is, amikor az ember nyilvánvalóan nem találja felmagát.

Amikor úgy érezzük, hogy megvan a homlokzatunk, akkor a magabiztos-ság érzése jellemző a reakcióinkra. Ha biztosak vagyunk az általunk vitt vo-nalban, akkor úgy érezzük, emelt fővel járhatunk, és nyíltan megjelenhetünkmások előtt. Bizonyos biztonságot és megkönnyebbülést érzünk, ami akkoris előfordulhat, ha a többiek úgy érzik, rossz homlokzatot mutatunk, de eztaz érzést sikeresen elrejtik előlünk.

Amikor valaki rossz homlokzatot mutat vagy homlokzat nélkül marad, ak-kor olyan kifejező eseményeket ad hozzá az érintkezéshez, melyeket nem le-het könnyen beleszőni az alkalom expresszív építményébe. Ha érzékeli, hogyrossz homlokzatot mutat vagy homlokzat nélkül maradt, akkor valószínűlegszégyenkezni fog, és alávetett helyzetűnek érzi magát egyrészt amiatt, ami mi-atta a tevékenységgel történt, másrészt pedig amiatt, ami a hírnevét mint részt-vevőét érte. Azért is rosszul fogja érezni magát, mert erre az érintkezésre épí-tett abban, hogy az olyan énképet fog támogatni róla, amelyhez érzelmileg kö-tődik, és most fenyegetve lát. Ha a megítélésbeni támogatás hiányát érzi azérintkezésben, akkor az visszavetheti őt, megzavarhatja és átmenetileg képte-lenné teszi az érintkezésben való részvételre. Modora és tartása meginoghat,széteshet és elbotolhat. Zavarba jöhet és elszomorodhat; elszégyellheti magát.Az az érzés – akár jogos, akár nem –, hogy mások zavartnak látják, s hogy nemképes felmutatni használható vonalat, tovább árthat érzéseinek, ugyanúgy,mint a változása a rossz homlokzatú vagy homlokzatnélküli viselkedéstől aszégyenkezésig tovább bomlaszthatja a szituáció expresszív szerveződését.A hétköznapi szóhasználatot követve a higgadtság kifejezést használjukmajd, amikor arról a képességről beszélünk, hogy a másokkal való érintke-zésben elnyomjuk vagy elrejtsük a szégyenkezést.

Angol-amerikai társadalmunkban – ahogy néhány más társadalomban is –a to lose face kifejezés (szó szerinti fordításban: elveszteni az arcunkat) – úgytűnik – azt jelenti, hogy rossz homlokzatot mutatunk, elvesztettük homlok-zatunkat, vagy pedig megszégyenültünk. A megóvni a homlokzatunkat (tosave face) kifejezés pedig arra a folyamatra utal, melynek segítségével fenn-tartjuk másokban azt a benyomást, hogy nem veszítettük el homlokzatunkat.A kínai szóhasználatot kölcsönözve azt mondhatjuk, hogy homlokzatot adni(to give face) valakinek annyit tesz, mint lehetővé tenni a számára, hogy jobbvonalat vigyen, mint amilyenre máskülönben képes lenne, ezáltal homlok-zathoz jut – ez az egyik módja annak, hogy homlokzatra tegyen szert.

Bármely társadalmi körben a szociális kód egyik aspektusaként közösegyetértésre számíthatunk a tekintetben, hogy milyen messzire kell elmennievalakinek homlokzata megóvása érdekében. Ha egyszer már kialakítottunkmagunkról homlokzatunk révén egy énképet, akkor elvárják tőlünk, hogy en-nek meg is feleljünk. A különböző társadalmak, bár más-más módon, megkö-

A RITUÁLIS ELEMEK ANALÍZISE A TÁRSAS INTERAKCIÓBAN 13

© Typotex Kiadó



vetelik, hogy önbecsülést mutassunk, lemondjunk bizonyos cselekedetekről,mert túl magasak vagy túl alantasak számunkra, miközben más cselekedetekvégrehajtására kényszerítsük magunkat, még akkor is, ha az sokba kerül. Habelépünk egy szituációba, melyben fenntartandó homlokzat jut részünkül, ak-kor vállaljuk a felelősséget azért, hogy őrködünk a körülöttünk zajló esemé-nyek folyása fölött. Biztosítanunk kell, hogy egy adott expresszív rend fennma-radjon – olyan rend, mely szabályozza az események folyását, akár nagyokakár kicsik, oly módon, hogy minden, amely általuk kifejezésre jut, összhang-ban legyen homlokzatunkkal. Ha a lelkiismeretességnek ezeket a jeleit valakielsősorban saját maga iránt érzett kötelességtudatból mutatja, akkor társadal-munk önérzetről beszél; ha azonban azért tesz így, hogy teljesítse a szélesebbtársadalmi egység iráni kötelezettségét, s ezen csoportoktól támogatást is kapebben, akkor becsületről beszélünk. Ha mindezt a testtartással fejezi ki, ami-kor is a kifejező események abból származnak, ahogyan az illető a testével, ér-zelmeivel és a fizikai kapcsolatban szerepet játszó dolgokkal bánik, méltóság-ról beszélünk, amely az expresszív kontrollnak az az oldala, amelyet mindignagyra tartottak, de sohasem tanulmányoztak. Mindenesetre annak ellenére,hogy társas homlokzata lehet az ember legszemélyesebb birtoka, és biztonsá-gának és örömének középpontja, csupán kölcsönbe kapja azt a társadalomtól;amelyet azonnal megvonnak tőle, ha nem ennek megfelelően viselkedik. A tár-sadalom által jóváhagyott tulajdonságok és ezek viszonya a homlokzathozminden embert saját börtönőrévé tesz. Ez egy alapvető társadalmi korlátozás,még ha sokan kedvelik is cellájukat.

Ahogy bármely csoporttagtól elvárjuk, hogy legyen önbecsülése, ugyan-úgy azt is elvárjuk, hogy bizonyos fokú alapvető figyelmet tanúsítson másokiránt; elvárjuk tőle, hogy tekintettel legyen a jelenlevő többi ember érzéseireés homlokzatára, valamint azt is elvárjuk, hogy ezt szándékosan és spontánmódon tegye a többiekkel és érzéseikkel való érzelmi azonosulás miatt.1 En-nek következtében óvakodik attól, hogy mások homlokzatvesztéséinek tanú-ja legyen.2 Azt az embert, aki végig tudja nézni mások megalázását, és köz-ben maga szenvtelen tud maradni, a mi társadalmunk „szívtelennek” nevezi,mint ahogy azt, aki szenvtelenül viszonyul saját homlokzatvesztéséhez, „szé-gyentelennek” tartjuk.

Az önbecsülés és a figyelmesség szabályai együttesen oda vezetnek, hogyaz emberek többnyire olyan magatartást tanúsítanak érintkezéseik során,hogy mind a saját, mind a többi résztvevő homlokzatát megóvják. Ez egyfelőlazt jelenti, hogy az egyes résztvevők által vitt vonalat rendszerint jóváhagyják,másfelől pedig, hogy az egyes résztvevők játszhatják azt a szerepet, melyetmaguk számára választottak. Stabilnak nevezzük azt az állapotot, ahol átme-netileg mindenki elfogadja mindenki más vonalát. Ez az állapot az interakcióalapvető szerkezeti sajátosságának tűnik, különösen a szemtől szembe zajlóbeszélgetések során. Jellegzetesen „munka”-elfogadás ez, s nem „valódi”, hi-szen gyakran nem őszintén kinyilvánított, szívből jövő értékelések megegye-zésén alapul, hanem azon a hajlandóságon, hogy átmenetileg szóban elismer-jenek olyan ítéleteket, melyekkel a résztvevők valójában nem értenek egyet.

14 A HOMLOKZATRÓL

© Typotex Kiadó



A vonalak kölcsönös elfogadásának fontos kapcsolatfenntartó hatása vanaz érintkezésekben. Ha egyszer már valaki elindított egy vonalat, akkor a to-vábbiakban az érintkezésben résztvevők (ő és a többiek) általában erre építikválaszaikat, s bizonyos értelemben ragaszkodnak is hozzá. Az, ha valaki gyö-keresen megváltoztatná vonalát, vagy ez a vonal hitelét vesztené, minden-képp zavart okozna, a résztvevők ugyanis már felkészültek olyan tettekre, éselkötelezték magukat olyan cselekedetek mellett, amelyek ezáltal már alkal-matlanokká váltak.

A homlokzat megóvása normális körülmények között az érintkezés felté-tele, nem pedig a célja. A szokásos célokat (például hogy homlokzatot nyer-jünk magunk számára, szabadon fejezzük ki valódi véleményünket, mások-ról becsmérlő információt hozzunk szóba, vagy problémát oldjunk meg ésfeladatot végezzünk) tipikus esetben oly módon törekszünk elérni, hogyösszhangban maradjunk a homlokzat megóvásával. A homlokzatmegóvás ta-nulmányozása a társas érintkezés KRESZ-ének tanulmányozását jelenti; arróla kódról tudunk meg valamit, amelyhez tartjuk magunkat, miközben másokútját keresztezzük, és nem arról, hogy hová megyünk, vagy miért akarunkoda eljutni. Még csak azt sem tudhatjuk meg, hogy miért vagyunk készek azadott kódot követni, hiszen számos különböző motívum vezethet ehhez. Le-het, hogy valaki azért akarja megóvni homlokzatát, mert érzelmileg kötődikahhoz az énképhez, amit kifejez, vagy büszkeségből, vagy becsületből, vagyesetleg amiatt a hatalom miatt, amit státusa a többi résztvevő fölött lehetővétesz. Törekedhet mások homlokzatának megóvására azért, mert érzelmilegkötődik az általuk mutatott képhez, vagy azért, mert úgy érzi, társainak er-kölcsi joga e védelem, vagy azért, mert el akarja kerülni azt az ellenségessé-get, ami homlokzatuk leomlásával felé irányulhatna. Úgy érezheti, azt felté-telezik róla, hogy olyan ember, aki együttérzést és szimpátiát tanúsít másokiránt, ezáltal védve meg saját homlokzatát. Ilyen esetekben kötelezheti ma-gát arra, hogy figyelemmel legyen a többi résztvevő által vitt vonalra.

Homlokzatóváson (face saving) az olyan cselekedeteket értjük, amelyeketvalaki annak érdekében végez, hogy összhangban maradjon az általa muta-tott homlokzattal. A homlokzatóvás „incidensek” ellensúlyozására szolgál,vagyis olyan eseményekére, melyek tényleges szimbolikus következményeifenyegetik a homlokzatot. Ezért a higgadtság a homlokzatóvás egyik fontostípusa, mert a higgadtság révén az ember kontroll alatt képes tartani zavarát,így azt a zavart is, amelyet ő maga és a többiek az ő zavara miatt érezhetnek.Akár ismertek a homlokzatóvó cselekedetek összes következményei az illetőszámára, aki alkalmazza őket, akár nem, gyakran válnak szokásos és szabvá-nyos gyakorlattá; olyanok, mint a hagyományos lépések egy játszmábanvagy a hagyományos lépések egy táncban. Minden embernek, szubkultúrá-nak és társadalomnak megvannak a maga jellegzetes homlokzatóvó gyakor-latokból álló repertoárjai. Részben erre a repertoárra gondolunk, amikor aztkérdezzük, milyen is egy ember vagy kultúra „valójában”. Ennek ellenéreúgy tűnik, hogy adott emberek vagy csoportok által hangsúlyozott gyakorla-tok konkrét együttese a lehetséges gyakorlatok egyetlen koherens rendszeré-

A RITUÁLIS ELEMEK ANALÍZISE A TÁRSAS INTERAKCIÓBAN 15

© Typotex Kiadó



ből származik. Mintha a homlokzatot, természeténél fogva, csupán bizonyoskorlátozott számú módon lehetne megóvni, s mintha minden egyes társadal-mi csoportnak a lehetőségek ezen egyetlen mátrixából kellene választania.

Minden társadalmi kör tagjaitól elvárják, hogy tudomása legyen a homlok-zatóvásról, és némi gyakorlata annak alkalmazásában. A mi társadalmunk-ban az efféle képességet hívják tapintatnak, savoir-faire-nek, diplomatikus-ságnak vagy szociális készségnek. A szociális készségekben mutatott különb-ségek inkább a homlokzatóvás hatékonyságát jellemzik, mint alkalmazásá-nak gyakoriságát, hiszen a homlokzatóvás szempontja szinte minden másembert érintő cselekedetet módosít, előírással vagy tiltással.

Aki homlokzatóvó gyakorlatainak repertoárját kívánja alkalmazni, annakelőször nyilván rá kell ébrednie arra az értelmezésre, amelyet mások az őcselekedeteinek tulajdonítanak, és arra az értelmezésre, melyet neki kelleneesetleg az ő cselekedeteiknek tulajdonítania. Más szóval, a felfogóképességétkell gyakorolnia. De még ha kellően tudatában is van a szimbolikusan közve-tített ítéleteknek, és a szociális készségei jók, akkor is hajlandó lehet felfogó-készségét és képességeit gyakorolni; röviden, önérzetesnek és figyelmesnekkell lennie. Fontos megjegyeznünk, hogy a felfogókészség és a szociáliskészség birtoklása oly gyakran vezet alkalmazásukhoz, hogy a mi társadal-munkban az udvariasság vagy tapintat kifejezések nem tesznek különbségetaz e képességek gyakorlása iránt tanúsított hajlandóság és konkrétan maguka képességek között.

Mint már mondtuk, az embernek két nézőpontja van: 1) védekező beállí-tottság a saját homlokzata megóvása iránt, és 2) védelmező beállítottság amások homlokzatának megóvása iránt. Bizonyos gyakorlatok elsősorban vé-dekezőek, mások elsősorban védelmezőek, bár általában arra számíthatunk,hogy ezt a két nézőpontot egyidejűleg vesszük figyelembe. Mások homlokza-tának megóvására törekedve olyan utat kell választanunk, amely nem vezet asaját homlokzatunk elvesztéséhez; a saját homlokzatunk megóvására töre-kedve pedig figyelembe kell vennünk, hogy az ennek érdekében végrehajtottcselekedetünk ne vezessen mások homlokzatának leomlásához.

Sok társadalomban megtalálható az a jelenség, amikor három szintjét kü-lönböztetik meg annak a felelősségnek, ami valakire a cselekedetei által elő-idézett homlokzatfenyegetés tekintetében hárul. Először is, úgy tűnhet, hogyártatlanul cselekedett; sértése nem volt szándékos és tudatos, azok, akik ész-lelik tettét, úgy érezhetik, hogy megkísérelte volna azt elkerülni, ha előre lát-ja annak bántó következményeit. A mi társadalmunkban az ilyen fenyegeté-seket nyelvbotlásnak, bakinak, ügyetlenségnek nevezik. Másodszor, a sértéstelkövető cselekedhet rosszindulattal és ellenségesen, azzal a szándékkal,hogy nyíltan megsértsen valakit. Harmadszor, vannak véletlen sértések: ezeka cselekedet nem tervezett, de néha előrelátott melléktermékei – olyan csele-kedetek, melyeket az elkövető sértő következményei ellenére, nem pedigazokért hajt végre. Egy adott résztvevő nézőpontjából a fenyegetés e háromtípusának bármelyikével előállhat maga a résztvevő a saját homlokzata ellen,maga a résztvevő a mások homlokzata ellen, mások a maguk homlokzata el-

16 A HOMLOKZATRÓL

© Typotex Kiadó



len, és mások a résztvevő homlokzata ellen. Az ember tehát a homlokzatfe-nyegetéshez nagyon különböző módon viszonyulhat. Ha azt akarja, hogymindegyik lehetőséghez jól viszonyuljon ő is, és jól viszonyuljanak mások is,akkor a fenyegetéshez való ezen lehetséges viszonyok mindegyike számárahomlokzatóvó gyakorlatok repertoárjával kell rendelkeznie.

A homlokzatóvás alaptípusai

AZ ELKERÜLŐ ELJÁRÁS

Homlokzatunk fenyegetésének elkerülésére a legbiztosabb mód, ha kerüljükazokat a kapcsolatokat, melyekben az efféle fenyegetések előfordulása való-színű. Minden társadalomban megfigyelhető ez az elkerülő viszonyban ésabban a hajlamban, hogy bizonyos kényes tranzakciókat közbenjárók révénbonyolítsunk le. Hasonlóképpen, sok társadalomban ismerik annak a gesz-tusnak az értékét, mellyel önként kegyesen visszavonulunk, mielőtt a hom-lokzat anticipált fenyegetésére esély lenne.

Ha az ember már megkockáztatott egy érintkezést, akkor más elkerülőpraktikák kapnak szerepet. Óvintézkedésként kerüli az olyan témákat és csele-kedeteket, melyek az általa vitt vonallal ütköző információ kifejezéséhez ve-zetnének. Alkalmas pillanatban megváltoztatja a beszélgetés témáját vagy a te-vékenység irányát. Gyakori, hogy kezdetben szerénységből és higgadtságbólszőtt homlokzatot mutat, elnyomva az érzelmek kimutatását, mindaddig,amíg ki nem deríti, miféle vonalat készek a többiek részéről támogatni. Az én-re vonatkozó kijelentéseinket lekicsinylő szerénységgel, erőteljes kvalifikáció-val vagy a komolytalanság mellékzöngéjével tesszük; ily módon fedezéketépítve olyan ént készítünk el a magunk számára, mely nem veszti hitelét a be-mutatás, a személyes kudarc vagy mások váratlan cselekedetei által. Ha nem ishiszi az ember ily módon az önmagára vonatkozó állításait, legalább arra tö-rekszik, hogy realista legyen, tudva, hogy máskülönben az események diszk-reditálhatják őt, és homlokzatának összeomlásához vezethetnek.

Bizonyos oltalmazó manőverek ugyanolyan közönségesek, mint ezek avédekezők. Az ember tiszteletet és udvariasságot mutat, biztosítja, hogy atöbbieknek járó bármely ceremoniális bánásmódot kiterjeszt rájuk. Diszkrét;nem mond ki olyan tényeket, melyek burkoltan vagy nyíltan ellentmondhat-nak a mások által tett pozitív állításoknak, és zavarba hozhatják őket. Körül-íráshoz és csaláshoz folyamodik; válaszait gondos kétértelműséggel fogal-mazza, hogy ezzel a másik homlokzatát megóvja, még ha jólétét nem is tudjamegóvni.3 Udvariassági formulákat alkalmaz, mások iránti követelményeitvagy másokra vonatkozó ítéleteit enyhén módosítja úgy, hogy azok a szituá-ciót oly módon határozhassák meg, melyben önbecsülésük nincs fenyegetve.Amikor megalázó kéréssel fordul másokhoz, vagy nem hízelgő tulajdonságo-kat ruház rájuk, teheti ezt tréfálkozó stílusban, lehetővé téve számukra, hogya jó humorú ember vonalát vegyék fel, aki képes lazítani az önérzet és becsü-

A HOMLOKZATÓVÁS ALAPTÍPUSAI 17

© Typotex Kiadó



let szokványos standardjain. És mielőtt lehetőségében bántó tettre vetemed-ne, magyarázatokat kínálhat, hogy a többieknek miért nem kellene megbán-tódniuk emiatt. Ha például tudja, hogy a találkozás befejeződése előtt el kellmennie, akkor ezt előre megmondhatja a többieknek, s így azok homlokzataerre fel lesz készülve. Ám a potenciálisan sértő tett semlegesítésének nemkell szükségképpen szóban történnie: várhat egy kedvező alkalomra vagytermészetes szünetre – például a beszélgetésben bekövetkező pillanatnyicsendre, amikor egyetlen beszélő sem bántódhat meg –, és ekkor távozik, eb-ben az esetben szavak helyett a kontextust használja a nem bántó jelleg biz-tosítására.

Amikor nem sikerül megelőznünk egy incidenst, továbbra is megpróbál-hatjuk fenntartani azt a fikciót, hogy nem érte a homlokzatot fenyegetés. En-nek a legarcátlanabb példája az, amikor az illető úgy tesz, mintha a fenyegetőkifejezést tartalmazó esemény elő sem fordult volna. Ezt a megfontolt félre-nézést alkalmazhatja a saját tettére – mint amikor semmiféle külső jellel nemárulja el, nem ismeri el, hogy a gyomra rumlizik, vagy alkalmazhatja a másokcselekedeteire – mint amikor nem „látja”, hogy a másik megbotlott.4 Az elme-kórházak társadalmi élete sokat köszönhet ennek az eljárásnak; alkalmazzáka betegek saját különlegességeik viszonylatában, és alkalmazzák a látogatókis, gyakran feszült kétségbeesettséggel, a betegek irányában. Általában az ef-féle tapintatos vakságot csak olyan eseményekre alkalmazzák, amelyek – haegyáltalán felfogják őket – kizárólag a homlokzat fenyegetéseként foghatókfel és értelmezhetők.

A tapintatos félrenézés fontosabb, bár kevésbé látványos fajtája, amikor azember nyíltan elismer egy incidenst, de nem olyan eseményként, amelyben ahomlokzatot fenyegető kifejezés rejlik. Ha nem az illető felelős az inciden-sért, akkor vakságát alá kell támasztania türelmével; ha ő az, aki a fenyegetőtettet elkövette, akkor vakságát azzal a hajlandósággal kell alátámasztania,hogy módot talál az ügy megoldására, ami veszélyesen függővé teszi őt a töb-biek együttműködő türelmétől.

Egy újabb típusú elkerülés akkor fordul elő, amikor valaki elveszíti azuralmat kifejezései felett egy érintkezés során. Ilyen esetekben nem a félre-nézéssel és az incidens fölötti elsiklással próbálkozik, hanem valami módonigyekszik elrejteni tevékenységét, ezáltal teszi lehetővé a többiek számára,hogy elkerüljék azon nehézségek egy részét, amit a résztvevő okozott, akinem óvta meg homlokzatát. Ezzel összhangban, amikor valakit homlokzatnélkül kapnak, mert nem számított rá, hogy bevonják az érintkezésbe, vagymert erős érzések rombolták le expresszív álarcát, a többiek oltalmazóan fél-refordulhatnak tőle vagy tevékenységétől egy kis időre, ezzel időt adva neki,hogy összeszedje magát.

18 A HOMLOKZATRÓL

© Typotex Kiadó



A KIIGAZÍTÓ ELJÁRÁS

Amikor egy vállalkozás vagy találkozás résztvevőinek nem sikerül megaka-dályozni egy olyan esemény megtörténtét, amely kimondottan ellentétes afenntartott társadalmi értékítélettel, és az esemény olyan jellegű, hogy nehézátsiklani felette, akkor a résztvevők valószínűleg megadják neki az incidensstátust – vagyis elismerik olyan fenyegetésként, amely megérdemli a közvet-len hivatalos figyelmet –, és megpróbálják a továbbiakban hatásait korrigálni.Ezen a ponton egy vagy több résztvevő a rituális egyensúlytalanság vagy szé-gyen stabil állapotában találja magát, és erőfeszítéseket kell tennie annak ér-dekében, hogy számára újra létrejöjjön egy kielégítő rituális állapot. Azérthasználjuk a rituális szót, mert olyan aktusokkal foglalkozunk, melyeknekszimbolikus összetevője révén a cselekvő kimutatja, mennyire tiszteletre-méltó ő, vagy mennyi tisztelettel viseltetik mások iránt. Az egyensúly képze-te ideillő, mert a kiigazító erőfeszítés hossza és ereje finoman idomul a fe-nyegetés tartósságához és erejéhez.5 Homlokzatunk tehát szent dolog, afenntartására hivatott expresszív rend pedig ezért rituális.

Váltásnak fogjuk nevezni azt a cselekvéssort, melyet egy elismert homlok-zatfenyegetés hoz mozgásba, és a rituális egyensúly helyreállítása zár le. Hamindazt, amit egy cselekvő a maga során a többiekhez átvisz, üzenetkéntvagy lépésként definiáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy egy váltás két vagytöbb lépésből és két vagy több résztvevőből áll. Kézenfekvő példák lehetnekerre társadalmunkban az olyan sorozatok, mint Elnézést kérek! és Tessék!,valamint az ajándékok vagy látogatások cseréje. A váltás a társas tevékeny-ség alapvető konkrét egységének tűnik, és természetes empirikus utat kínálmindenféle interakció tanulmányozásához. A homlokzatóvó praktikák alkal-masan osztályozhatók aszerint, hogy milyen helyet foglalnak el az ezt azegységet felépítő lépések természetes sorában. A kiigazító váltást szükséges-sé tevő eseményen túl úgy tűnik, négy klasszikus lépés játszik itt szerepet.

Első lépés a kihívás, mellyel a résztvevők magukra vállalják annak felelős-ségét, hogy felhívják a figyelmet a helytelen viselkedésre; ezzel azt sugal-mazzák, hogy a fenyegetett állítások maradjanak szilárdan, s hogy magát afenyegető eseményt vissza kell hozni a helyes vonalba.

A második lépés a felkínálásból áll, melynek révén egy résztvevő, tipiku-san a sértő fél, lehetőséget kap, hogy a sértést kiigazítsa és az expresszív ren-det helyreállítsa. E lépésnek néhány klasszikus módja áll a rendelkezésünk-re. Ezenkívül kísérletet tehetnek annak kimutatására, hogy ami elismertenfenyegető kifejezésnek tűnt, az valójában jelentésnélküli esemény vagy szán-dék nélküli tett vagy vicc, amit nem kell komolyan venni, esetleg a fennállókörülmények kikerülhetetlen, „érthető” terméke. Az esemény jelentésétazonban lehet kész ténynek is venni, s az erőfeszítéseket annak létrehozójá-ra összpontosítani. Olyan információt lehet közölni, amely azt mutatja, hogyaz elkövető nem volt ura magának, és valami más dolog befolyása alatt állt,vagy valaki másnak a parancsára cselekedett, nem önmagától. Amikor valakikijelenti, hogy egy tettet csupán mókának szánt, akkor minden rendben, me-

A HOMLOKZATÓVÁS ALAPTÍPUSAI 19

© Typotex Kiadó



het tovább, sőt, még azt is állíthatja, hogy az az én, ami a cselekedet mögöttmeghúzódni látszott, ugyancsak móka volt. Vagy amikor valaki hirtelen rá-eszmél arra, hogy bizonyíthatóan kudarcot vallott olyan képességekben, me-lyeket mások feltételeztek róla, s amelyeket ő maga is állított önmagáról– mint például a helyes kiejtés képessége, apró feladatok elvégzésének ké-pessége, az idegen szavak helyes használatának képessége és így tovább –,akkor gyorsan hozzáteheti, komoly vagy komolytalan módon, hogy ezeket afogyatékosságokat énje részének tekinti. A fenyegető incidens jelentése ilymódon megmarad, de most már zökkenőmentesen beépíthető az expresszívesemények folyamába.

A cselekvő részéről a bántó tett vagy önmaga újradefiniálásának stratégiá-ját két további eljárás egészítheti ki vagy helyettesítheti: kompenzálhatja asértettet – hogyha nem a saját homlokzatát érte a fenyegetés – vagy bünte-tést, penitenciát és vezeklést kínálhat fel. Ezek a rituális váltás fontos lépéseivagy szakaszai. Ámbár lehet, hogy a sértő félnek nem sikerült bizonyítaniaártatlanságát, ezekkel az eszközökkel azt mutathatja, hogy most már új em-ber, olyan ember, aki megfizetett az expresszív rend ellen elkövetett bűnéért,és ismét meg lehet benne bízni az ítélethozatal színterén. Továbbá azt is ki-mutathatja, hogy nem veszi könnyen mások érzéseit, és ha azok érzéseitmegsértette, ha mégoly ártatlanul is, kész fizetni tettéért. Ezzel biztosítja atöbbieket, hogy elfogadhatják magyarázkodását anélkül, hogy ez az elfoga-dás az ő részükről a gyengeség vagy az önérzet hiányának a jele volna. Azönmarcangolásával és azzal, ahogy magával bánik, azt is mutatja, hogy pon-tosan tisztában van azzal, milyen bűnt követett volna el, ha az incidens azlett volna, aminek első látásra tűnik, és azt is tudja, hogy milyen büntetés járannak, aki ilyen bűnt követ el. A gyanúsított ember ezzel kimutatja, hogy tö-kéletesen képes azt a szerepet felvenni, amit mások az ő tevékenységévelszemben eljátszottak, és továbbra is felelős résztvevőként szerepelhet a ritu-ális eljárásban, valamint azok a viselkedési szabályok, melyek látszólag sé-rültek, továbbra is szentek, valóságosak és erősek. Egy sértő tett aggodalmatkelthet a rituális kóddal kapcsolatban; a sértő fél viszont csillapíthatja ezt azaggodalmat annak kimutatásával, hogy mind a kód, mind ő mint ennek hor-dozója, továbbra is működőképes.

Miután a kihívás és a felajánlás lezajlott, a harmadik lépésre kerülhet sor:azok az emberek, akik felé a felajánlás történt, elfogadhatják az expresszívrend helyreállításának kielégítő eszközeként. Csak ekkor tudta le a sértő félrituális felajánlásának nagyobbik részét.

A váltás lezáró lépésében a bocsánatot nyert ember a hála jelét mutatjaazok iránt, akik megadták neki a megbocsátás kegyét.

A kiigazító eljárás fázisai – kihívás, felajánlás, elfogadás és köszönet – azinterperszonális rituális viselkedés modelljét kínálják, de olyan modellt,amelytől jelentős mértékben el lehet térni. A sértett felek például lehetőségetadhatnak a sértőnek, hogy maga kezdeményezzen felajánlást, mielőtt mégsor kerülne a kihívásra, és mielőtt a sértést incidensként ratifikálnák. Ez min-dennapos udvariasság, és azon a feltevésen alapul, hogy a fogadó fél önkihí-

20 A HOMLOKZATRÓL

© Typotex Kiadó



vást fog kezdeményezni. Ezen túl, amikor a sértett felek elfogadják a kiigazí-tó felajánlást, a sértő gyaníthatja, hogy ezt csupán ímmel-ámmal és tapintat-ból teszik, ezért önként további kiigazító felajánlásokat tehet, nem engedvenyugvópontra jutni az ügyet mindaddig, amíg ismételt bocsánatkérésére má-sodszor vagy harmadszor is elfogadást nem kap. De a sértett felek tapintato-san át is vehetik a sértő szerepét, és önként kínálhatnak számára kifogásokat,melyek eleve elfogadhatók a sértett felek számára.

Akkor kerül sor fontos eltérésre a hatályos kiigazító ciklustól, amikor a ki-hívott sértő fél nyilvánvalóan megtagadja, hogy törődjön a figyelmeztetéssel,és folytatja sértő viselkedését ahelyett, hogy helyreigazítaná tevékenységét.Ez a lépés visszaadja a labdát a kihívóknak. Ha eltűrik igényeik kielégítésé-nek megtagadását, akkor világossá válik, hogy kihívásuk blöff volt, és blöff-jükkel színt kellett vallaniuk. Ez természetesen tarthatatlan álláspont; nemszármazhat számukra belőle homlokzat, s így csupán a hetvenkedés maradmeg nekik. Ezt a sorsot elkerülendő, néhány klasszikus lépés áll nyitva előt-tük. Például tapintatlan, heves bosszúhoz folyamodhatnak, mellyel vagy ma-gukat pusztítják el, vagy azt, aki megtagadta, hogy törődjön figyelmezteté-sükkel. Vagy megtehetik, hogy látványos sértődöttséggel kivonulnak a vállal-kozásból jogos megbántódással, felháborodással, de a végső igazságszolgál-tatás felőli bizonyossággal. Mindkét megoldás arra ad módot, hogy tagadjáka sértő partneri státusát, és ennélfogva tagadják az általa hozott sértő ítéletvalóságos voltát. Mindkét stratégia a homlokzat megóvásának módja, ame-lyek azonban minden résztvevő számára általában sokba kerülnek. A sértőfél rendszerint az ilyen jeleneteknek megelőzése végett siet mentegetőzni;nem akarja, hogy a megbántott felek abba a csapdába kerüljenek, hogy köte-lességük legyen kétségbeesett eszközökhöz folyamodni.

Magától értetődik, hogy az érzelmek is szerepet kapnak ezekben a reak-cióciklusokban: például gyötrődést fejezünk ki azért, amit valaki más hom-lokzatának okoztunk, vagy haragot azért, amit a saját homlokzatunknak okoz-tunk. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy ezek az érzelmek lépésekként működ-nek, s oly pontosan illeszkednek a rituális játék logikájába, hogy nélkülenehéz volna megértenünk őket. A spontán kifejezett érzések nagy valószínű-séggel jobban illeszkednek a rituális váltás formális mintázatába, mint a tu-datosan megtervezettek.

Pontszerzés – a homlokzatóvás agresszívfelhasználása

Minden olyan homlokzatóvó praktika, melynek módja van egy adott fenye-getést semlegesíteni, megnyitja annak lehetőségét, hogy a fenyegetést szán-dékosan indítják el annak a jutalomnak az érdekében, amely biztonságosanmegszerezhető ily módon. Abban az esetben vadászhat valaki bókokra, hatudja, hogy szerénységére a többiek dicsérettel válaszolnak, Ha a saját magá-

PONTSZERZÉS – A HOMLOKZATÓVÁS AGRESSZÍV FELHASZNÁLÁSA 21

© Typotex Kiadó



ról adott értékelést véletlenszerű eseményekhez képest ellenőrzik, akkormegszervezheti, hogy ránézve kedvező véletlenszerű események történje-nek. Ha a többiek készek átsiklani egy őket ért támadás fölött, vagy türelme-sen reagálni, vagy elfogadni a mentegetőzést, akkor erre építve biztonságo-san sértegetheti őket. Megkísérelheti, hogy hirtelen visszavonulással a többi-eket rituális szempontból nem kielégítő helyzetbe kényszerítse, akik így be-lezavarodnak egy nem könnyen befejezhető váltásba. Végül – némi áldozatárán – azt is elrendezheti, hogy a többiek megsértsék az ő érzéseit, mintegyarra kényszerítve őket, hogy bűntudatot, bűnbánatot és tartós rituális egyen-súlyhiányt éljenek át.

Ha valaki a homlokzatóvást nem úgy kezeli, mint aminek végrehajtására felkell készülnie, hanem úgy, aminek végrehajtására vagy elfogadására a többiekrészéről számítani lehet, akkor a találkozás vagy vállalkozás a kölcsönös figye-lem színtere helyett olyan aréna lesz, ahol mérkőzést vívnak. A játszma céljamegóvni mindenkinek a vonalát a megbocsáthatatlan ellentmondástól a lehe-tő legtöbb pont szerzésével az ellenféllel szemben, vagy a lehető legtöbb nye-reségszerzéssel a maguk számára. A küzdelem szinte szükségszerűen megkö-veteli a hallgatóságot. Az általános módszer abban áll, hogy olyan módon ve-zessünk be magunkról kedvező tényeket, illetve a többiekről kedvezőtlentényeket, hogy a többiek csak olyan válaszokat tudjanak kitalálni, amelyeksértődötten véget vetnek a váltásnak, gyengécske kifogásnak minősülnek,homlokzatóvó „értem én a viccet”-nevetést, vagy pedig egy üres sztereotip vá-laszt, például Igen? vagy Úgy gondolod?. A veszteseknek az ilyen esetekbencsökkenteniük kell veszteségeiket, hallgatólagosan el kell ismerniük egy pont-vesztést, és meg kell próbálniuk a következő váltásban jobb teljesítménytnyújtani. Néha lekezelésnek nevezik a társadalmi osztályhelyzetre való utalás-sal szerzett pontokat; olykor epésségnek hívják, ha a pontszerzést az erkölcsifennsőbbrendűségre tett utalással érik el; mindenesetre mindkét esetben azzala képességgel van dolgunk, amit krekkségnek is neveznek.

Az agresszív váltásokban a győztes nemcsak önmagára nézve kedvező, atöbbiekre nézve viszont kedvezőtlen információt képes belevinni a társalgás-ba, hanem azt is bizonyítani tudja, hogy társalkodó félként jobban tud visel-kedni, mint ellenfelei. E képesség bizonyítása gyakran fontosabb mindannálaz információnál, amelyet az illető a váltásban átad, így a szóbeli interakció-ban egy „szellemes poén” beviteléből többnyire az következik, hogy a kezde-ményező jobb a lábmunkában, mint azok, akiknek megjegyzését el kell tűr-niük. Ha azonban sikerül kivédeniük a támadást, sőt sikerrel vissza is tudnakvágni, akkor a játékra bujtogatónak egyfelől szembe kell néznie a megalázás-sal, amellyel a többiek megválaszoltak neki, másfelől el kell fogadnia azt atényt is, hogy a lábmunkában való fölényének a feltételezése hamisnak bizo-nyult. Elérték, hogy ostobának látszódjék; leomlott a homlokzata. Megjegy-zést tenni ennélfogva mindig kockázatos dolog. A kocka fordulhat, és az ag-resszor többet veszíthet, mint amennyit nyert volna, ha sikerrel beviszi apontját. A sikeres riposztokat vagy visszavágásokat társadalmunkban néhatromfnak hívják; elméletileg lehetséges egy tromfot felülütni, egy riposztot

22 A HOMLOKZATRÓL

© Typotex Kiadó



ellenriposzttal kivédeni, ám a színpadi váltásokat leszámítva ez a harmadikszintű sikeres akció nagyon ritkának tűnik.

A helyes homlokzatóvás megválasztása

Egy incidens során az az ember, akinek homlokzatát fenyegetik, kísérletet te-het arra, hogy helyreállítsa a rituális rendet egy bizonyos stratégia segítségé-vel, miközben a többi résztvevő egy másik típusú praktika alkalmazását kí-vánhatja vagy várhatja el tőle. Egy kisebb baki esetén például, ami egy pilla-natra rossz homlokzattal vagy homlokzat nélkül mutatja az illetőt, a többieksokkal gyakrabban hajlanak arra inkább, hogy szemet hunyjanak a hiba fö-lött, mint maga a fenyegetett ember. A többiek gyakran jobban szeretnék, haa homlokzatvesztő ember higgadtságot tanúsítana, míg maga az illető úgyérzi, nem engedheti meg magának, hogy elmenjen a történtek mellett, ezértmentegetőzni kezd és szégyenkezik, ha ő volt az incidens létrehozója, vagypedig rombolóan keménnyé válik, ha a többiek a felelősek érte. Ugyanakkorelőfordulhat az is, hogy az illető higgadtságot tanúsít akkor, amikor a többiekúgy érzik, zavart mentegetődzésbe kellene fognia, azaz jogtalanul kihasznál-ja segítőkészségüket azáltal, hogy megkísérel szemrebbenés nélkül átsiklania dolog felett.6 Olykor az illető maga is határozatlan abban, hogy melyik prak-tikát alkalmazza, ezáltal a többieket abban a zavarodott helyzetben hagyja,hogy nem tudhatják, melyik utat kövessék. Így valaki egy kisebb nyelvbotláselkövetésekor a többiekkel együtt zavarba jöhet, de nem azért, mert nemtudják az efféle nehézségeket kezelni, hanem azért, mert egy pillanatra senkisem tudja, vajon a vétkes szemet fog-e hunyni az incidens fölött, viccre fog-ja-e venni, vagy valami más homlokzatóvó praktikához folyamodik-e.

Együttműködés a homlokzatóvásban

Amikor a homlokzatot fenyegetés éri, azt meg kell óvni, de az, hogy ezt azkezdeményezi-e és viszi keresztül, akinek a homlokzatát a fenyegetés érte,vagy a sértő fél, vagy egy puszta tanú, sok esetben másodlagos jelentőségűkérdés. Ha az egyik fél nem tesz kellő erőfeszítést, akkor ez a többieket ellen-súlyozó erőfeszítésre indítja, vagy fordítva, az egyik fél hozzájárulása fel-menti a többieket a feladat alól. Sok olyan kisebb incidens történik azonban,melyekben a sértő fél és a sértett fél egyidejűleg próbálja a mentegetőzéstkezdeményezni.7

Az első követelmény az, hogy a szituáció mindenki látszólagos megelége-désére megoldódjék; a hibáztatás pontos kiporciózása általában másodlagoskérdés. Ebből kifolyólag az olyan kifejezések, mint tapintat és savoir-fairenem tesznek különbséget aközött, hogy valaki a saját homlokzatát óvja dip-lomatikusságával, vagy valaki másét. Hasonlóképpen, a baki és a nyelvbotláskifejezések sem határozzák meg pontosan, hogy a cselekvő a saját homlok-

A HELYES HOMLOKZATÓVÁS MEGVÁLASZTÁSA 23

© Typotex Kiadó



zatát fenyegette-e, vagy a többi résztvevőét. Mindezek után érthető, hogyhavalaki úgy érzi, nincs elég ereje megóvni saját homlokzatát, akkor a többiek-nek különösen kötelessége megvédelmezni őt. Például egy udvarias társada-lomban a kézfogásra nyújtott kezet, ami esetleg nem felelt meg a helyzetnek,nem lehet visszautasítani. Számítunk tehát a noblesse oblige-re, melynekalapján a magas státusúaktól elvárjuk, hogy kurtítsák meg hatalmukat,amellyel az alattuk állókat zavarba hozhatják; ez magyarázza azt a tényt is,hogy a fogyatékosok gyakran elfogadnak olyan udvarias gesztusokat, melyeknélkül jobban boldogulnának. Mivel egy vállalkozás minden egyes résztve-vője érdekelt – noha különböző okokból – a saját és a többiek homlokzatánakfenntartásában, ezért természetes módon alakult ki a hallgatólagos együtt-működés, s így a résztvevők együttesen fenn tudják tartani közös, de külön-bözőképpen motivált céljaikat.

A homlokzatóvásban rejlő hallgatólagos együttműködés egyik gyakori tí-pusa az a tapintat, amelyet magának a homlokzatóvásnak az irányában tanú-sítunk. Az illető nemcsak megvédi a saját homlokzatát és óvja a többiekét,hanem úgy cselekszik, hogy lehetővé, sőt könnyűvé tegye a többiek számára,hogy homlokzatóvást űzzenek saját maguk és az ő számára. Segít nekik,hogy segítsenek magukon és rajta. A társas etikett például óva inti a férfiakat,hogy túl korán kérjenek szilveszteri randevút, nehogy a lány számára nehézlegyen kegyes kifogást találni a visszautasításra. Erre a másodfokú tapintatratovábbi illusztráció lehet a negatív tulajdonságokkal kapcsolatos etikett szé-les körű gyakorlata. Az az ember, akinek van egy nem annyira feltűnő nega-tív tulajdonsága, gyakran célszerűnek tartja, hogy egy találkozást ennek a fo-gyatékosságának nem bántó megvallásával kezdjen, különösen, ha a felek tá-jékozatlanok efelől. A többieket ezáltal előre inti, hogy ne tegyenek zavarbahozó megjegyzéseket az ilyenfajta emberről, s így megóvja őket attól az el-lentmondástól, hogy barátságosan viselkedjenek olyasvalakivel, aki iránt ön-tudatlanul ellenségesek. Ez a stratégia azt is megelőzi, hogy a többiek automa-tikusan olyan feltevésekkel éljenek felőle, melyek hamis pozícióba helyezikőt, és megóvják a többiek kínos türelmétől vagy zavarba hozó intelmeitől.

A homlokzatóvás tekintetében tanúsított tapintat működése gyakran azona hallgatólagos megegyezésen alapul, hogy az utalások nyelvén űzzük dolga-inkat – a célzások, kétértelműségek, jól elhelyezett szünetek, gondosan meg-fogalmazott viccek stb. nyelvén. Az ilyen nem hivatalos kommunikációt ille-tő szabály az, hogy a küldőnek nem szabad úgy tennie, mintha hivatalosanküldené azt az üzenetet, amelyre utalt, a fogadónak viszont joga és köteles-sége úgy tenni, mintha hivatalosan nem vette volna az utalásban rejlő üzene-tet. Az utalásos kommunikáció tehát letagadható kommunikáció; nem szük-séges nyíltan vállalni. Eszközül szolgál arra, hogy valakit figyelmeztessünk,hogy a pillanatnyilag vitt vonala vagy a pillanatnyi szituáció homlokzatvesz-téshez vezet, s mindezt anélkül tehetjük, hogy maga a figyelmeztetés inci-denssé válna.

A hallgatólagos együttműködés egy másik – úgy tűnik – sok társadalom-ban alkalmazott formája a kölcsönös önmegtagadás. Gyakori, hogy az em-

24 A HOMLOKZATRÓL

© Typotex Kiadó



bernek nincs világos képe arról, hogy egy adott alkalommal mi lenne az ítéle-tek igazságos vagy elfogadható leosztása, s így önkéntesen lemond a jogárólvagy lekicsinyli magát, miközben a többieknek kedvébe jár, és bókokat küldfeléjük, ennek köszönhetően mindkét esetben a valószínűleg igazságos ítéle-teket biztonságosan tudja keresztülvinni. A saját magára vonatkozó kedvezőítéleteket átengedi másoknak; míg az önmagára vonatkozó kedvezőtlen ítéle-teket megtartja magának, ezek a saját hozzájárulásai. Ez a „csak ön után”-technika természetesen azért működik, mert amikor mi lemondunk valami-ről, akkor nyugodtan számíthatunk arra, hogy a többiek bókokkal fognak akedvünkben járni. Bármi módon osztják is el végül a kedvezményeket, elsőkörben az összes résztvevő lehetőséget kap arra, hogy megmutassa, nem kö-tik vagy korlátozzák őket saját vágyaik és várakozásaik, kellően szerény ké-pet alkotnak magukról, valamint hogy számítani lehet rájuk a rituális kódfenntartásában. Másik példa a negatív alkudozás, amikor minden résztvevőmegpróbálja a feltételeket a másik oldal számára kedvezőbbé tenni; cserefor-maként talán elterjedtebb a közgazdász típusúnál.

Homlokzatóvásunk, mely kiterjed arra a hallgatólagos megegyezésre is,hogy segítjük a többieket a maguk homlokzatóvásában, azt reprezentálja,hogy hajlandók vagyunk tartani magunkat a társas érintkezés alapszabályai-hoz. Íme a társadalmi élet szereplője mint szocializációnk fémjele. Ha az em-berek nem lennének így szocializálva, akkor az érintkezés a legtöbb társada-lomban és a legtöbb szituációban az érzésekre és homlokzatokra nézve sok-kal kockázatosabb dolog volna. Akkor nem találnánk praktikusnak, hogytársadalmi értéket képviselő dicséretek szimbolikus közvetítésére ügyeljünk,vagy érzéseink legyenek – azaz nem volna praktikus, hogy rituális tekintet-ben finom tárgyak legyünk. És amint rá fogunk mutatni, ha nem volnánk ri-tuálisan kifinomult tárgyak, akkor a beszélgetési alkalmak nem szerveződ-hetnének úgy, ahogyan általában szerveződnek. Nem csoda, hogy az az em-ber, akiben nem lehet megbízni, hogy jól játssza a homlokzatóvó játszmát,csak bajt okoz.

Az én rituális szerepei

Az énnek eddig kimondatlanul kettős definícióját alkalmaztuk: az én mint-egy vállalkozásban az események teljes áramának kifejező implikációibólösszerakott kép; és az én mint valamilyen játékos egy rituális játszmában, akia szituáció megítélendő fordulataival becsülettel vagy anélkül, diplomatiku-san vagy nem diplomatikusan birkózik meg. Kettős mandátum játszik itt sze-repet. Az emberek mint szent tárgyak ki vannak téve a megbántásnak ésmegszentségtelenítésnek; ennélfogva a rituális játszma játékosaiként pár-bajokra kell kelniük, s mielőtt keblükre ölelhetnék ellenfeleiket, meg kellvárniuk, hogy egy sorozatlövéssel mellétrafáljanak. S ekkor a leosztott kár-tyák értéke és a játékos képessége közötti különbségtétel köszön vissza. Ezta különbséget szem előtt kell tartanunk, még abban az esetben is, ha úgy tű-

AZ ÉN RITUÁLIS SZEREPEI 25

© Typotex Kiadó



nik, hogy ha valaki egyszer már a jó vagy rossz játékos hírnevére szert tett,akkor ez a hírnév homlokzatának részévé válik, amelyet a későbbiek soránfenn kell tartania.

Ha az énnek a két szerepét már elkülönítettük, akkor megvizsgálhatjuk ahomlokzatóvásban rejlő rituális kódot, hogy megfigyeljük, miként viszonyulegymáshoz a két szerep. Amikor valaki felelős egy másik homlokzatának fe-nyegetéséért, akkor látszólag megvan az a joga bizonyos korlátok között,hogy kikecmeregjen ebből a nehézségből az önostorozás eszközével. Ha ön-ként hajtja végre ezeket a méltóságát tépázó cselekedeteket, akkor úgy tűnik,ez nem szentségteleníti meg a saját képét. Mintha megvolna a joga az elszi-getelődésre, és úgy ostorozhatja magát cselekvőként, hogy közben nem sértimeg magát mint végső soron értékes tárgyat. Ugyanezen elszigetelődés révénlekicsinyelheti magát és szerényen alulértékelheti pozitív tulajdonságait,tudva, hogy senki sem fogja ezeket az állításokat az ő szent énjének valósá-gos reprezentációjául venni. Ha ugyanakkor akarata ellenére kényszerül ígybánni magával, akkor a homlokzata, önérzete és becsülete egyaránt súlyosfenyegetést szenved. A rituális kód alapján tehát az embernek különleges en-gedélye van arra, hogy saját maga rosszul bánjon magával; miközben ugyan-ilyen bánásmódot nincs joga másoktól elfogadni. Biztonságos elrendezésnektűnik ez, mert az illető nem valószínű, hogy túlzott mértékben élni fog ezzelaz engedéllyel, míg mások, ha megadatna nekik ez az előjog, nagyobb való-színűséggel élnének vissza vele.

Ezenkívül az embernek bizonyos határok között megvan a joga arra is,hogy megbocsásson más résztvevőknek, amiért támadást intéznek az ő fel-szentelt képe ellen. Megteheti, hogy türelmesen átsiklik a kisebb fricskák fö-lött, ami pedig a valamelyest nagyobb sértéseket illeti, ő az, aki abban a hely-zetben van, hogy elfogadhat mentegetőzéseket szent énje javára. Ez az em-ber saját maga iránti viszonylag biztonságos előjoga, hiszen a többiek vagy avállalkozás érdekeit szem előtt tartva gyakorolja. Érdekes módon, amikor va-laki saját maga ellen követ el nyelvbotlást, akkor nem ő rendelkezik az ese-mény megbocsátásának engedélyével; ez esetben kizárólag a többieknek vanmeg ez az előjoguk, s ez is biztonságos előjog, mivel ezt csak az ő vagy a vál-lalkozás érdekében gyakorolhatják. Súlyok és ellensúlyok rendszere áll tehátelőttünk, amelyben minden résztvevő rendszerint csak azon dolgok kezelé-sének jogát kapja meg, melyek tekintetében a visszaélésre csekély az indíté-kuk. Röviden, az interakció résztvevőjének jogai és kötelezettségei úgy van-nak megtervezve, hogy megakadályozza őt abban, hogy szerepével, mint fel-szentelt értékű tárgyéval, visszaéljen.

Szóbeli érintkezés

Mindaz, amit eddig mondtunk, többnyire mind a közvetlen, mind a közvetí-tett típusú érintkezésekre áll, bár az utóbbiban az interakció valószínűlegtompítottabb, ahol az egyes résztvevők vonalát feljegyzésekből és hasonlók-

26 A HOMLOKZATRÓL

© Typotex Kiadó



ból szedegetjük össze. A közvetlen személyes kapcsolatok során azonbanegyedülálló információs feltételek uralkodnak, és a homlokzat jelentőségekülönösen világossá válik. Az embereknek azon hajlama, hogy jeleket ésszimbólumokat használjanak, azt jelenti, hogy a társadalmi értékre és a köl-csönös értékelésre vonatkozó bizonyítékokat nagyon apró dolgok közvetítik,s ezeket a dolgokat figyelemmel kísérjük éppúgy, mint azt a tényt, hogy fi-gyelemmel kísérjük őket. Egy ellenőrizetlen pillantás, a hangszín pillanatnyimegváltozása, a környezetben egy helyzet elfoglalása vagy el nem foglalásaítéleti jelentőséggel itathatja át a beszédet. Ezért nem is létezik olyan beszéd-alkalom, amelyben szándékosan vagy szándékolatlanul ne alakulhatnának kihelytelen benyomások, s így nincs olyan beszédalkalom sem, mely annyiratriviális volna, hogy ne igényelné minden résztvevőtől, komolyan foglalkoz-tassa az a mód, ahogy önmagával és a többi jelenlévővel bánik. Mindazok arituális tényezők, amelyek a közvetített kapcsolatokban jelen vannak, ittszélsőséges formában jelennek meg.

Bármely társadalomban, amikor csak a szóbeli érintkezés fizikai lehetősé-ge megjelenik, praktikák, konvenciók és eljárási szabályok rendszere lép mű-ködésbe, melynek funkciója az üzenetek áramlásának irányítása és szerve-zése. Kölcsönös megértés áll fenn a tekintetben, hogy mikor és hol szabadbeszélgetést kezdeményezni, kik között, és milyen beszélgetési témák segít-ségével. Jelentéshordozó gesztusok készletét alkalmazzuk egy információfo-lyam megindítására, és annak eszközeként, hogy az érintett emberek megad-ják egymásnak a jogos résztvevő státusát.8 Amikor sor kerül erre a kölcsönösjóváhagyási eljárásra, akkor az ily módon jóváhagyott emberek beszélgetésiállapotban vannak, azaz hivatalosan nyitottá nyilvánították magukat egymásiránt a szóbeli kommunikáció céljára, és együttesen garantálják, hogy fenn-tartják a szavak áramlását. Olyan jelentéshordozó gesztuskészletet is alkal-maznak, mely által 1) egy vagy több résztvevő csatlakozhat a beszélgetés-hez; 2) egy vagy több jóváhagyott résztvevő hivatalosan visszavonulhat a tár-salgástól; és 3) a beszélgetési állapot megszüntethető.

A gondolatok és a vizuális figyelem egyetlen fókuszát és egyetlen beszéd-áramlást tartunk fenn általában, és ezt törvényesítjük, mint a találkozás hiva-talos képviselőjét. A résztvevők összhangban lévő és hivatalos vizuális figyel-me zökkenőmentesen változik formális vagy informális szabad utat adó jel-zések segítségével, melyek révén az éppen beszélő jelzi, hogy kész átadni aterepet, a kilátásba helyezett beszélő pedig jelzi a szólás joga iránti óhaját.Megegyezés van abban is, hogy az egyes résztvevők milyen hosszan és mi-lyen gyakran tarthatják maguknál a szót. A hallgatók a megfelelő gesztusoksegítségével jelzik a beszélőnek, hogy neki szentelik figyelmüket. A résztve-vők csak korlátozott mértékben foglalkoznak az érintkezés szempontjábólkülsődleges dolgokkal, továbbá betartanak egy bizonyos korlátot abban,hogy az érintkezés bármely egyetlen üzenetével mennyit foglalkoznak, ilymódon biztosítják, hogy követni tudják a beszélgetés fonalát, bármerre is ka-nyarodjék az. A beszélgetés megszakadását és „leülését” úgy szabályozzák,hogy ne rombolja le az üzenetek áramlását. Azokat az üzeneteket, melyek

SZÓBELI ÉRINTKEZÉS 27

© Typotex Kiadó



nem részei a hivatalosan elfogadott fonalnak, úgy modulálják, hogy azok nezavarják komolyabban a jogosított üzeneteket. A közelben lévő, de nemrésztvevő emberek láthatóan visszatartják magukat attól, hogy éljenek kom-munikációs helyzetükkel, és úgy módosítják saját kommunikációjukat is– amennyiben van ilyen –, hogy ne okozzanak komoly ütközést. Sajátosethoszt vagy érzelmi légkört engednek uralkodni. Jellegzetes, hogy udvariasösszhangot tartanak fenn, és azok a résztvevők, akik esetleg valódi nézetelté-résben vannak egymással, szóban átmenetileg elismernek olyan nézeteket,amelyek a tények és elvek tekintetében egyetértésre vezetnek közöttük. Té-maváltás esetén pedig szabályokat alkalmaznak, hogy ez zökkenőmentesenmenjen végbe.

Ezek a beszélgetési szabályok nem a folyamatként felfogott szóbeli inter-akcióra vonatkoznak, hanem a beszédalkalomra vagy interakciós epizódra,mint természetes határokkal rendelkező egységre. Ez az egység abból azösszes tevékenységből áll, amely az alatt az idő alatt zajlik le, amelyet arésztvevők egy adott köre egymásnak beszélgetés céljára megítélt, és ez azegység tartja fenn a figyelem egyetlen mozgó fókuszát.

A beszélgetési alkalmak szerkezetével kapcsolatos konvenciók hatékonymegoldást kínálnak arra a problémára, hogy miként szervezzük a szóbeliüzenetek áramlását. Amikor megpróbáljuk feltárni, hogy ezek a konvenciókmiként tartják meg cselekvést irányító erejüket, akkor olyan bizonyítékokrabukkanunk, melyek funkcionális viszonyt tételeznek az én szerkezete és aszóbeli érintkezés szerkezete között.

A szocializált ember a szóbeli érintkezést úgy kezeli, mint bármely másfaj-ta érintkezést, amelyet rituális gondossággal kell űzni. Azáltal, hogy automa-tikusan folyamodik a homlokzathoz, tudja, hogyan viselje magát a beszéd te-kintetében. Azáltal, hogy ismételten és automatikusan felteszi magának akérdést, Ha így teszek vagy nem teszek így, akkor vajon az én vagy a másokhomlokzata leomlik-e?, minden pillanatban eldönti, tudatosan vagy öntudat-lanul, hogy miként viselkedjék. A belépés egy szóbeli érintkezésbe példáulfelfogható a szoros kapcsolat vagy a jogos cél szimbólumaként, s így az ille-tőnek, hogy megóvja homlokzatát, tartózkodnia kell attól, hogy szóba ele-gyedjen más emberek egy adott körével, hacsak a körülmények nem igazol-ják azt, amit róla a belépés kifejez. Ha egyszer beszélgetést kezdeményezveközeledtek hozzá, akkor engednie kell annak érdekében, hogy megóvja atöbbiek homlokzatát. Ha már bevonódott a beszélgetésbe, akkor csak annyifigyelmet követelhet magának, amennyi helyesen fejezi ki viszonylagos tár-sadalmi értékét. A beszélgetés indokolatlan szünetei annak jelei lehetnek,hogy nincs közös mondanivalójuk vagy túlságosan el vannak foglalva ma-gukkal ahhoz, hogy valami mondanivalót hozzanak össze, így ez kerülendő.A közbevágások és a figyelmetlenség tiszteletlenséget közvetít, s ezért kerü-lendő, kivéve, ha az ebben foglalt tiszteletlenség nem elfogadott része a vi-szonynak. Felszínes egyetértést kell fenntartani a diszkréció és a kegyes ha-zugságok eszközeivel, hogy ne veszítse hitelét az egymás kölcsönös támoga-tásának a feltevése. A visszavonulást úgy kell kezelni, hogy ne közvetítsen

28 A HOMLOKZATRÓL

© Typotex Kiadó



helytelen értékelést.9 Érzelmeinket vissza kell fognunk annak érdekében,hogy ne olyan ember képét mutassuk magunkról, akinek nincs önuralmavagy méltósága, és aki nem tud felülemelkedni érzésein. Az én és a szóbeliérintkezés közötti viszony még inkább feltárul, amikor a rituális váltást vizs-gáljuk meg. A beszélgetésben az érintkezés többnyire lökésszerűen folyik,egyszerre egy váltással, az információ és a teendők áramlását ezekbe a vi-szonylag zárt rituális egységekbe daraboljuk fel.10 A váltások között többnyi-re nagyobb a szünet, mint a váltáson belüli beszélőváltások közötti szünet,ahogy többnyire kisebb jelentésbeli viszony van két egymást követő váltásközött, mint egy váltáson belül a két egymást követő beszéd között.

A beszédnek ez a szerkezeti vonása abból a tényből származik, hogy ami-kor valaki önként vállalkozik egy bármilyen triviális vagy közhelyszerű állítás-ra vagy üzenetre, elkötelezi magát és azokat is ezen állítások mellett, akiknekcímezi, és bizonyos értelemben minden jelenlévőt veszélybe hoz. A beszélőazáltal, hogy mond valamit, megnyitja annak a lehetőségét, hogy a szándékaszerinti hallgatók megsértsék őt azáltal, hogy nem hallgatnak rá, vagy pimasz-nak, ostobának vagy sértőnek fogják tartani azt, amit mond. Ha ilyen fogadta-tással találkozik, akkor kötelezettséget kell éreznie arra, hogy homlokzatóvóakcióba lépjen ellenük. Emellett, a beszélő azáltal, hogy mond valamit, a szán-déka szerinti hallgatók számára megnyitja azt a lehetőséget is, hogy az üzenetönhitt, szemtelen, követelődző, bántó lesz, és általában sérti a hallgatókat, va-lamint a róla alkotott felfogásukat, ezért kötelességüknek kell érezniük, hogyakcióba lépjenek vele szemben a rituális kód védelmében. Ha pedig a beszélődicsérné a hallgatókat, akkor kötelezettséget kell érezniük arra, hogy megfele-lő módon ezt tagadják, azt mutatva, hogy nem tartanak magukról túl sokat, ésnem vágynak olyan mértékben a bókokra, hogy veszélyeztessék beszélgetőpartneri megbízhatóságukat és rugalmasságukat.

Ha tehát valaki önként adva egy üzenetet hozzájárulhat a társalgáshozolyasmivel, ami könnyen jelenthet fenyegetést a rituális egyensúly számára,akkor valakinek a jelenlevők közül kötelessége kimutatni, hogy az üzenetetvették, és hogy a tartalma minden érintett számára elfogadható vagy elfogad-hatóan megválaszolható. Ez az elismerő válasz természetesen tartalmazhatjaaz eredeti közlemény tapintatos visszautasítását, módosítási kéréssel együtt.Ilyen esetekben több üzenetváltásra lehet szükség, amíg a váltás módosítottvonalak alapján lezárul. A váltás akkor tekinthető lezártnak, amikor az megen-gedhetővé válik – azaz amikor minden jelenlévő jelezte, hogy kielégítő mér-tékben rituálisan megbékült. A váltások között lehetséges pillanatnyi szünetabban az esetben, ha nem veszik valami nemkívánatos dolog jelének.

Általában tehát egy ember azáltal határozza meg, hogy egy beszélgetési al-kalom során hogyan kellene viselkednie, hogy összeméri a tetteinek poten-ciálisan szimbolikus jelentését a bemutatott énképekkel. Ennek során azon-ban mellékesen aláveti magatartását a fennálló expresszív rendnek, és hozzá-járul az üzenetek rendezett áramlásához. Célja a homlokzat megóvása; hatá-sa pedig a szituáció megóvása. A homlokzat megóvása szempontjából tehátjó dolog, hogy a szóbeli érintkezésnek megvan a maga konvencionális szer-

SZÓBELI ÉRINTKEZÉS 29

© Typotex Kiadó



veződése; a szóbeli üzenetek rendezett áramlásának fenntartása szempontjá-ból pedig az a jó dolog, hogy az énnek megvan a maga rituális szerkezete.

Ezzel természetesen nem azt állítjuk, hogy egy másfajta ember egy másfaj-ta üzenetszervezéshez képest ne működne ugyanolyan jól. Azt sem állítjuk– s ez még fontosabb –, hogy a jelenlegi rendszernek nincsenek gyengeségeivagy hátrányai; erre számítanunk is kell, hiszen a társadalmi élet minden te-rületére igaz, hogy az a mechanizmus vagy funkcionális viszony, amely aproblémák egy részét megoldja, szükségképpen potenciális nehézségeket ésvisszaélési lehetőségeket teremt. A személyes kapcsolatok rituális szervező-désének jellemző problémája például, hogy veszekedéssel vagy sértődöttvisszavonulással, megóvhatjuk ugyan homlokzatunkat, de csak az érintke-zés beszüntetése árán. A homlokzatunkhoz való ragaszkodással másoknakcélpontot is kínálunk; nemcsak arra törekedhetnek, hogy nem hivatalosanmegsebezzék azt, hanem még egy hivatalos próbálkozást is végigvihetnekúgy, hogy alattomban lerombolják a homlokzatunkat. Az is hátrány lehet,hogy a homlokzat leomlásának lehetősége miatti félelmünkben gyakran nemkezdeményezünk olyan kapcsolatokat, amelyekben fontos információt köz-vetíthetünk, és fontos viszonyokat állíthatunk helyre; előfordulhat, hogy va-laki a társas érintkezés veszélyei helyett inkább a magány biztonságát vá-lasztja. Ezt még akkor is megteheti, ha a többiek úgy érzik, hogy „hamisbüszkeség” motiválja, olyan büszkeség, amely azt sugallja, hogy a rituáliskód fölébe kerekedik azoknak, akiknek a viselkedését szabályozza. Továbbiprobléma, hogy a „csak ön után”-komplexus megnehezíti a váltás befejezé-sét. Ugyanígy, ahol mindegyik résztvevő úgy érzi, hogy egy kicsivel több ál-dozatot kell hoznia, mint amennyi áldozatot érte hoznak, az engedékenységegyfajta ördögi köre alakulhat ki, amely nagyon hasonló az ellenségesség ör-dögi köréhez, amely nyílt veszekedéshez vezethet – ebben az esetben mind-egyik fél olyasmit kap, amit nem szeretne, és viszonzásul olyan dolgokat ad,amiket szívesebben tartana meg magának. Olyan alkalmakkor, amikor azemberek formális viszonyban vannak egymással, sok energiát emészt fel an-nak biztosítása, hogy ne forduljanak elő olyan események, amelyek végső so-ron nem helyénvaló kifejezést vonnak maguk után. Vagy a másik oldalról,amikor emberek közeli kapcsolatba és bensőséges viszonyba kerülnek egy-mással, és úgy érzik, nem kell ünnepélyeskedniük egymással, akkor valószí-nűleg megszokottá válik a figyelmetlenség és az egymás szavába vágás, a be-szélgetés pedig könnyen önfeledt, szervezetlen hangzavarrá fajulhat.

Maga a rituális kód kényes egyensúlyt követel meg, és könnyen felborít-hatja bárki, aki a saját csoportjának standardjai és várakozásai alapján túlzottkínossággal vagy nem elég kínos pontossággal igyekszik azt fenntartani. Túlkevés érzékenység, túl kevés megértés, túl kevés büszkeség és figyelem, ésaz illető többé már nem olyasvalaki, akiben megbízhatunk, hogy elért egycélzást magáról, vagy célzást tesz, amely feloldja a többieket a zavartól. Azilyen ember valódi veszedelemmé válhat a társadalom számára; nem lehetsokat tenni ellene, ezért gyakran ki is adják az útját. Túl sok érzékenységvagy túl sok büszkeség, és az illető amolyan nebáncsvirág lesz, akivel kesz-

30 A HOMLOKZATRÓL

© Typotex Kiadó



tyűs kézzel kell bánni, több figyelmet igényel a többiek részéről, mintamennyire esetleg rászolgált. Túl sok megértés vagy túl sok figyelem, és az il-lető olyasvalaki lesz, aki túlságosan szocializált, aki a többiekben azt az ér-zést kelti, hogy nem tudják, hányadán állnak vele, s azt sem, mit kellene ten-niük, hogy sikeres hosszú távú kapcsolatot létesítsenek vele.

A beszélgetés szerveződésének ezen óhatatlan „kórságai” ellenére a szoci-alizált ember és a szóbeli érintkezés közötti funkcionális illeszkedés járhatóés praktikus út. Az ember érdeklődése a homlokzat iránt, különösen a sajátjairánt az a támadási pont, ahol a rituális rend őrá hat; ennek ellenére a hom-lokzatról való rituális gondoskodás ígérete be van építve magába a beszélge-tés szerkezetébe.

A homlokzat és a társas viszonyok

Amikor valaki belefog egy közvetített vagy közvetlen érintkezésbe, akkor atöbbi érintettel már valamilyen társas viszonyban áll, és arra számít, hogyegy adott viszonyban fog velük állni, miután a találkozásnak vége. Ez termé-szetesen csak az egyik módja annak, ahogyan a társas kapcsolatok ráhango-lódnak a tágabb társadalomra. A találkozások során zajló tevékenység nagyrészét úgy foghatjuk fel, mint arra irányuló erőfeszítést mindenki részéről,hogy sikerrel túlessen az alkalmon és mindazokon a nem várt és nem szán-dékozott eseményeken, melyek a résztvevőket nemkívánatos megvilágításbahelyezhetik anélkül, hogy a résztvevők viszonya csorbát szenvedne. Ha pe-dig a viszonyok változásban vannak, akkor a cél a találkozás kielégítő lezárá-sa anélkül, hogy megváltozna az események várt menete. Ez a nézőpont jólmagyarázza például azokat a kis üdvözlési és búcsúzási ceremóniákat, me-lyek a beszélgetések kezdetén és végén fordulnak elő. Az üdvözlések módotkínálnak annak kimutatására, hogy a viszony még mindig az, ami az előzőtalálkozás végén volt, s hogy ebben a viszonyban az ellenségeskedést kellő-képpen elfojtják ahhoz, hogy a résztvevők átmenetileg eldobják fegyvereiketés beszéljenek. A búcsúzások összegzik a találkozásnak a viszonyra gyako-rolt hatását, és megmutatják, hogy a résztvevők mit várnak a legközelebbi ta-lálkozáskor egymástól. Az üdvözlések lelkes volta ellensúlyozza a kapcsolat-nak azt a meggyengülését, amelyet az éppen lezárult távollét okozott, míg abúcsúzások lelkesedése ellensúlyozza azt a kárt, amely a viszonyt az elválás-sal éppen érni fogja.11

Sok társas viszonyt jellemez az a kötelezettség, hogy az egyes tagok garan-tálnak egy adott homlokzatot az adott szituáció többi résztvevője számára. Eviszonyok felbomlásának megakadályozása érdekében tehát szükséges,hogy az egyes tagok kerüljék a többiek homlokzatának rombolását. Ugyan-akkor gyakran az illetőnek másokkal való társadalmi viszonya az, amely bi-zonyos összejöveteleken való részvételre készteti őt, ahol mellékesen az ottlévőktől függ homlokzatának megtámogatása. Továbbá sok társas viszony-ban alakul ki a tagoknak még egy közös homlokzata is, s így egy harmadik fél

A HOMLOKZAT ÉS A TÁRSAS VISZONYOK 31

© Typotex Kiadó



jelenlétében egy nem helyénvaló tett valamelyik tag részéről heveny zavaro-dottság forrása lehet a többi tag számára. A társas viszonyt tehát felfoghatjukúgy, hogy abban az ember a szokásosnál nagyobb mértékben kényszerül én-képét és homlokzatát a többiek tapintatára és jó magatartására bízni.

A rituális rend természete

A rituális rend – úgy tűnik – alapjában véve akkommodatív vonalak menténszerveződik, s így a társadalmi rend más típusairól való gondolkodáskor hasz-nált képek nem egészen alkalmazhatók ebben az esetben. A társadalmi rendmás típusainál ugyanis „iskolás gyerek”-modellt alkalmaznak, melynek lénye-ge: ha valaki fenn akar tartani magáról egy adott képet, és rá akarja bízni érzel-meit, akkor keményen kell dolgoznia azért a hitelért, amely ezt az éntökélete-sítést megszerzi számára; ha megpróbálná céljait nem helyénvaló eszközök-kel elérni, csalással vagy lopással, akkor megbüntetnék, kizárnák a verseny-ből, vagy legalábbis mindent az elejéről kellene kezdenie. Ez egy kemény,unalmas játszma képzete. A valóságban mind a társadalom, mind az egyénkönnyebb játékot választ, amelynek azonban megvannak a maga veszélyei.

Bármilyen helyzetet is foglaljon el az ember a társadalomban, vaksággal,féligazságokkal, illúziókkal és racionalizációkkal bástyázza körül magát.„Igazodását” úgy éri el, hogy meggyőzi magát a vele szoros kapcsolatban ál-lók tapintatos támogatásával, hogy az, aki lenni akar, és hogy céljait nem úgykell elérnie, ahogy másoknak. Ami pedig a társadalmat illeti, hogyha valakihajlandó alávetni magát az informális társadalmi ellenőrzésnek – ha hajlandóutalásokból, pillantásokból és tapintatos jelzésekből kideríteni, hogy hol ahelye, s azt hajlandó meg is tartani – akkor nem lehet kifogásunk az ellen,hogy ezt a helyet a saját belátása szerint rendezi be, mindazzal a kényelem-mel, eleganciával és nemességgel, amit szelleme fel tud sorakoztatni számá-ra. Hogy ezt a menedékhelyet megóvja, nem kell keményen dolgoznia, csakcsatlakoznia egy csoporthoz vagy versengenie bárkivel; csupán azokra a kife-jezett ítéletekre kell ügyelnie, amely mások szeme elé helyezi őt. Bizonyoshelyzeteket, tetteket és embereket el kell kerülnie, másokat pedig, melyekkevésbé fenyegetőek, nem szabad túlságosan erőszakolnia. A társadalmi életazért olyan zavartalan, rendezett dolog, mert az emberek önként távol ma-radnak azoktól a helyektől, témáktól és időpontoktól, ahol nemkívánatosak,s ahol a részvételükért esetleg becsmérelhetik őket. Az ember együttműkö-dik tehát homlokzata megóvása érdekében, és azt tapasztalja, hogy sokatnyerhet mindenféle kockáztatás nélkül is.

A tények az iskolás világához tartoznak – szorgalmas erőfeszítéssel meg-változtathatók ugyan, de el nem kerülhetők. Az ember az önmagáról alkotottelképzelését védelmezi, oltalmazza, arra teszi érzelmeit, az elképzelésekazonban nem tényekkel és dolgokkal, hanem kommunikációkkal sebezhe-tők. A kommunikációk kevésbé büntethető sémához tartoznak, mint a té-nyek, hiszen a kommunikációk mellett el lehet menni, azoktól vissza lehet

32 A HOMLOKZATRÓL

© Typotex Kiadó



húzódni, lehet bennük nem hinni, kényelmesen félre lehet őket érteni, és ta-pintatosan lehet őket közvetíteni. Sőt, ha még az ember rosszul is viselkedikés megsérti a társadalommal kötött fegyverszünetet, akkor sem szükségkép-pen büntetés a következmény. Ha a sértés olyan, hogy a sértett felek nyugod-tan elmehetnek mellette anélkül, hogy túl sokat ártana a homlokzatuknak,akkor valószínű, hogy türelemmel fognak reagálni, s azt mondják maguknak,hogy majd egy más alkalommal visszavágnak a sértőnek, habár sejtik, hogyilyen alkalom nem adódik még egyszer, vagy ha mégis, akkor sem fogják ki-használni. Ha viszont a sértés nagy, akkor a sértett felek visszavonulhatnakaz érintkezéstől, vagy a jövőben a hasonlóktól, lehetővé téve, hogy visszavo-nulásukat megerősítse az a félelem, amelyet olyasvalaki iránt érezhetnek, akimegszegi a rituális kódot. Vagy megtehetik, hogy a sértő vonuljon vissza, sígy nem kerülhet sor további kommunikációra. De mivel a sértő jó adag hom-lokzatot megmenthet az ilyen műveletekből, a visszavonulás gyakran nemannyira informális büntetés a sértésért, hanem inkább az érintkezés lezárásá-nak eszköze csupán. A rituális rend fő elve talán nem is az igazság, az igaz-ságosság, hanem a homlokzat, s a sértő nem azt kapja, amit valójában meg-érdemel, hanem azt, ami az adott pillanatban fenntartja azt a vonalat, amely-hez elkötelezte magát, s ezen át azt a vonalat, amelyhez az interakciót köte-lezte el.

Ebben a tanulmányban mindvégig ott lappangott burkoltan az a gondolat,hogy kulturális különbségeik mélyén minden ember mindenhol ugyanolyan.Ha viszont az embereknek egyetemes emberi természetük van, akkor nemhozzájuk kell fordulnunk, hogy magyarázzák meg azt; hanem azt a tényt kellmegvizsgálnunk, hogy a társadalmaknak ahhoz, hogy társadalmak legyenek,tagjaikat önszabályozó résztvevőként kell mozgósítaniuk a társas érintkezé-sekben. Az egyik mód arra, hogy az egyént e célra mozgósítsuk, a rítus: meg-tanították, hogy legyen fogékony, viseltessen érzelmekkel énje iránt, fejezzeki énjét a homlokzatával; legyen büszkesége, becsülete és méltósága, legyenfigyelme és tapintata, és egy bizonyos mennyiségű higgadtsága. Egyebek kö-zött ezek azok a viselkedéselemek, melyeknek be kell épülniük az ember jel-lemébe, ha gyakorlati hasznát akarjuk venni a társas érintkezés résztvevője-ként, és részben ezek azok az elemek, amelyekről az egyetemes emberi ter-mészet esetében beszélünk.

Az egyetemes emberi természet nem valami humánus dolog. Elsajátításá-val az ember afféle konstruktummá válik, amelyet nem belső lelki hajlamoképítenek fel, hanem kívülről rákényszerített erkölcsi szabályok. Ezek a sza-bályok, ha betartják őket, meghatározzák azt az értékelést, amit magáról ésaz érintkezésben résztvevő társairól alkot, azt, hogy érzéseit mire fordítja,valamint azokat a praktikákat, amelyeket egy sajátos és kötelező rituálisegyensúly fenntartása érdekében alkalmaz. Lehet, hogy az erkölcsi kötöttsé-gek általános képessége az egyén sajátja, ám az az adott szabálykészlet,amely emberi lénnyé alakítja őt, azokból a követelményekből származik,amelyet a társas érintkezések rituális szerveződése hoz létre. Ha egy adottember, csoport vagy társadalom egyedülálló jelleget mutat, akkor ez azzal

A RITUÁLIS REND TERMÉSZETE 33

© Typotex Kiadó



magyarázható, hogy az emberi természet elemeinek alapkészletét sajátosmódon szedte össze és kombinálta. Sok önérzet helyett lehet kevés. A szabá-lyok betartása helyett lehet sok erőfeszítés a biztonságos megszegésükre. Deha egy érintkezést vagy vállalkozást fenn akarunk tartani a rituális elvekmentén szervezett érintkezési rendszerként, akkor ezeket a változatokat bi-zonyos határok között kell tartanunk, és finoman ellensúlyoznunk kell másszabályok és megegyezések megfelelő módosításával. Hasonlóképpen, egyadott embercsoport emberi természete lehet azon sajátos vállalkozások érde-kében megalkotva, melyekben részt vesznek, mégis mindegyiküknek rendel-kezniük kell a tulajdonságok valamilyen egyensúlyával, amelyre szükség vanahhoz, hogy a társadalmi tevékenység bármiféle rituálisan szervezett rend-szerében hasznos résztvevők lehessenek.

Síklaki István fordítása

JEGYZETEK

1 Természetesen mennél nagyobb hatalommal és presztízzsel bírnak mások, az ember annál na-gyobb valószínűséggel mutat megértést érzéseik iránt, ahogy arra H. E. Dale rámutat a Nagy-Britannia magas közhivatalai című könyvében (1941, 125. p., lábj.). „Az érzések tanát sok év-vel ezelőtt kifejtette nekem egy nagyon kiváló közhivatalnok, akinek nagyszerű érzéke volt acinizmushoz. Megmagyarázta, hogy az érzések fontossága szorosan együtt jár annak az em-bernek a jelentőségével, aki érzi őket. Ha a közérdek úgy kívánja, hogy egy beosztott hivatal-nokot elmozdítsanak az állásából, semmiféle tekintettel nem kell lenni érzéseire; ha ez egy ál-lamtitkár-helyettessel esik meg, akkor ezt gondosan tekintetbe kell venni ésszerű korlátok kö-zött; ha egy állandó titkárról van szó, érzései alkotják a helyzet legfontosabb elemét, és csakkiemelten fontos közérdek kerekedhet fölül az ő érzésein.”

2 Az árusok, különösen az „utcai árusok” tudják, hogy ha olyan vonalat vesznek fel, ami hitelétveszti, hacsak a vonakodó vevő nem vásárol, akkor a vevő a tapintat csapdájába eshet, és vásá-rol annak érdekében, hogy megóvja az árus homlokzatát, valamint megakadályozza, hogy je-lenetre kerüljön sor.

3 Valaha a nyugati utazó arra panaszkodott, hogy a kínaiakban soha nem lehet megbízni, mertnem azt mondják, amit gondolnak, hanem azt, amit érzésük szerint a nyugati hallgató hallaniakar. A kínaiak valaha arról panaszkodtak, hogy a nyugatiak nyersek, faragatlanok és modorta-lanok. A kínai normák szerint a nyugati magatartása feltehetőleg olyan esetlen, hogy vészhely-zet áll elő, ami arra kényszeríti az ázsiait, hogy tartózkodjon bármiféle közvetlen választól an-nak érdekében, hogy gyorsan olyan megjegyzést tehessen, amely esetleg megmentheti a nyu-gatit abból a kompromittáló helyzetből, amelybe hozta magát. (Lásd Smith 1894, 8. fej., 1.lábj.) Ez a félreértéseknek azt a fontos csoportját példázza, melyekre olyan emberek interak-ciói folyamán kerül sor, akik eltérő vizuális normákkal rendelkező csoportokból származnak.

4 Bájos példát találunk erre a díszszemle etikettjében, amely a szemle résztvevőit arra kötelezi,hogy azokat, akik elájulnak, úgy kezeljék, mintha ott sem volnának.

5 Ezt a fajta képzetet a szociálantropológusok – úgy tűnik – természetesen odaillőnek találják.Gondoljuk meg például az alábbi kijelentés implikációit, mellyel Margaret Mead Rokonság azAdmiralitás szigeteken című cikkében találkozunk: „Ha egy férj megveri a feleségét, akkor aszokás megköveteli, hogy elhagyja, és valóságos vagy kijelölt bátyjához menjen, és olyanhosszú ideig tartózkodjon ott, ami arányban áll a méltóságát ért sértés fokával.” (274. p.)

6 A néphit jó adag higgadtságot tulajdonít a felsőbb osztályoknak. Ha ebben a hiedelemben vanigazság, akkor az abban a tényben gyökerezhet, hogy a felsőbb osztálybeli ember többnyire

34 A HOMLOKZATRÓL

© Typotex Kiadó



olyan helyzetekben találkozik másokkal, amelyekben az osztálykülönbségen kívül egyéb te-kintetben is fölényben van a többi résztvevővel szemben. A fölényben lévő résztvevő gyakrannémiképp független a többiek jó véleményétől, és praktikusnak találja, hogy arrogáns legyen,és kitartson a homlokzata mellett, tekintet nélkül arra, hogy ezt a helyzet alátámasztja-e. Más-felől azok, akik egyenrangúak a többi résztvevővel, nagyon is törődnek azzal, hogy azok vagya szemtanúk miként értékelik őket, és nehezükre esik fenntartani egy kevésbé jó homlokzatotanélkül, hogy zavarba ne jönnének, vagy mentegetőzésbe ne kezdenének. Ehhez hozzátehet-jük, hogy azok az emberek, akiknek nincs érzékük a kisebb események szimbolikájához, hig-gadtak maradhatnak nehéz helyzetekben, s így olyan higgadtságot mutatnak, amellyel valójá-ban nem bírnak.

7 Lásd például Jackson Toby A szerepkonfliktus elemzésének néhány változója című tanulmányát.„Felnőttek esetében kisebb a valószínűsége, hogy lényegében triviális kérdések konfliktusra ve-zessenek. A forgalmas utcán véletlenül összeütköző két idegen automatikus mentegetődzése il-lusztrálja az etikett integratív funkcióját. Tulajdonképpen az ütközés mindkét érintettje így szólmagához: »Nem tudom, hogy felelős vagyok-e ezért a helyzetért, de ha az vagyok, akkor nekedjogod van haragudni rám, amely jogot, könyörgök, ne gyakoroljál.« Azzal, hogy úgy definiálják aszituációt, mint amelyben mindkét félnek meg kell magát aláznia, a társadalom lehetővé teszimindkettejük számára, hogy megőrizzék önbecsülésüket. Lehet, hogy a szíve mélyén mindket-tő úgy gondolja »Miért nem nézi meg ez a hülye segg, hogy hova lép?«, ám nyíltan mindketten abűnös fél szerepét játsszák, akár jogosnak érzik ezt, akár nem.” (325. p.)

8 Egy státus jelentését akkor ítélhetjük meg, ha a különféle jogosulatlan részvételeket vesszükszemügyre, melyekkel a szóbeli interakció során találkozhatunk. Valaki kihallgathat másokatanélkül, hogy azok tudnának róla: kihallgathatja őket úgy, hogy tudnak róla, és úgy határoz-nak, hogy úgy tesznek, mintha nem hallgatná ki őket, vagy informálisan jelzik neki, tudnakróla, hogy kihallgatja őket. Mindezekben az esetekben a kívülállót hivatalosan tétlen helyzet-ben tartják olyasvalakiként, aki formálisan nem vesz részt a beszélgetésben. A rituális kódokszempontjából természetesen az elismert résztvevőket egészen másként kell kezelni, mint anem elismerteket. Egy elismert résztvevőtől például csak bizonyos mennyiségű sértés hagyha-tó figyelmen kívül anélkül, hogy ez a kikerülő gyakorlat a sértett fél homlokzatának elveszté-sét ne okozná: egy bizonyos pont után ki kell hívni a támadót, és orvoslást kell követelni tőle.Sok társadalomban azonban a nem elismert résztvevők részéről számos szóbeli sértegetést fi-gyelmen kívül lehet hagyni anélkül, hogy ez homlokzatvesztést okozna.

9 Azok az emberek, akiknek már van némi tapasztalatuk az egymással való interakcióban, gyak-ran fejezik be úgy a beszélgetéseiket, hogy látszólag mindannyian egymástól függetlenülugyanabban a pillanatban döntenek a visszavonulás mellett. Ez az elválás általános, és előfor-dulhat, hogy senki sincs tudatában annak, hogy milyen jeleket váltottak, amelyek szükségesekvoltak akciójuk ilyen örvendetes egyidejűségéhez. Ezáltal minden résztvevő megmenekül at-tól a kompromittáló helyzettől, hogy készséget mutasson további időtöltéshez olyasvalakivel,aki ugyanerre nem olyan kész.

10 A szóváltás egységeinek tapasztalatilag elkülönülő voltát néha elhomályosítja az, hogy ugyan-az az ember, aki az egyik változás záró lépését megteszi, kezdeményezheti a következő váltáselső lépését. Ettől azonban a szóváltásegységek haszna az elemzésben megmarad. A szóváltásiegység előfordulása empirikus tény. A rituális magyarázaton kívül másfajta magyarázatok iskaphatók. Amikor például valaki tesz egy kijelentést, és azonnal kap rá választ, akkor ebbőlmegtudhatja, hogy kijelentését vették, és helyesen vették. Az ilyen metakommunikáció funk-cionális alapon még akkor is szükséges lehet, amikor rituális alapon nem az.

11 Az üdvözlések természetesen szolgálnak arra is, hogy tisztázzák és bővítsék azokat a szerepe-ket, amiket a résztvevők a beszélgetés folyamán vinni fognak, és arra is, hogy elkötelezzék arésztvevőket e szerepek mellett, míg a búcsúzások arra szolgálnak, hogy egyértelműen lezár-ják a találkozást. Az üdvözlések és búcsúzások használhatók enyhítő körülmények megfogal-mazására, illetve mentegetőzésekre is – az üdvözlések esetében olyan körülményekkel kap-csolatban, melyek eddig hátráltatták a résztvevőket abban, hogy szolidaritásukat továbbra is

JEGYZETEK 35

© Typotex Kiadó



mutassák. Ezek a mentegetőzések azt a benyomást engedik meg, hogy a résztvevők melegebbviszonyban állnak egymással, mint a valóságban. Ez a pozitív feszültség azután biztosítja,hogy nagyobb készséggel lépnek egymással kapcsolatba, mint ahogy a valóságban erre hajla-muk volna, ezáltal garantálják a lehetséges kommunikációk olyan diffúz csatornáit, melyek atársadalomban nyitva tarthatók.

HIVATKOZÁSOK

Dale, H. E. (1941) The Higher Civil Service of Great Britain. Bristol, Oxford, OxfordUniversity Press.

Mead, M. (1934) Kinship in the Admirality Islands. Anthropological Papers of theAmerican Museum of Natural History, 34, 183–358.

Smith, A. H. (1894) Chinese Characteristics. New York, Felming H. Revell.Toby, J. (1952) Some Variables in Role Conflict Analysis. Social Forces, 30, 323–337.

36 A HOMLOKZATRÓL

© Typotex Kiadó


Goffman - A Homlokzatról

Documents

Transcript of Goffman - A Homlokzatról