Farley Mowat : Ne féljünk a farkastól

Farley Mowat

NE FÉLJÜNK A FARKASTÓL!

Az eredeti mű címe:Never Cry Wolf

FordítottaSárközy ElgaKontrollszerkesztetteBorbás Mária

© 1963, Farley Mowat

Hungarian translation © Sárközy Elga 1976

Kiadja a Gondolat, a TIT kiadójaFelelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója

Felelés szerkesztő: B. Neu PiroskaMűszaki vezető: Kálmán Emil

Műszaki szerkesztő: Vaisz GyörgyA fedelet az angol eredeti nyomán Bernáth Sándor rajzoltaMegjelent 29 800 példányban 10,8 (A/5) ív terjedelemben

Ez a könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabványok szerint készült76.1810.66-13-2 Alföldi Nyomda, Debrecen

Első fejezet

A közép-keewatini Barren Lands farkasodúja időben is, térben is szörnyen messzire esikOntariótól, pontosabban nagymamán oakville-i házának fürdőszobájától, és én nem is óhajtomaprólékosan ábrázolni az innen oda vezető utat. Mindazonáltal nincs az a história, amely el nekezdődnék valahol, márpedig az én farkasok közti tartózkodásom története a nagymamám

Generated by ABC Amber LIT Converter, http://www.processtext.com/abclit.html

http://www.processtext.com/abclit.html

fürdőszobájában kezdődött. ötödik életévemet is betöltöttem már, de még semmi jelét nem adtam,hogy milyen pályára szándékozom lépni – jóllehet a tehetséges gyermekek zöme ezt rendszerintmég korábban kinyilvánítja. Szüleim ekkor, tán mert csalódást éreztek hivatásérzetem hiányamiatt, elvittek Oakville-be, és míg ők nyaralni mentek, nagymamám gondjára bíztak. Az oakville-iház – "Sövényes"-nek hívták – páratlanul előkelő intézmény volt, ahol én a legkevésbé seméreztem magam otthon. Nálam néhány esztendővel idősebb unokafivérem, aki a Sövényesben élt,immáron rátalált a szakmájára: a katonai hivatást választotta, és ólomharcosokból gyűjtött,bámulatos hadseregének segítségével célratörően készült, hogy második Wellingtonná váljék.Napóleon szerepében tanúsított tökkelütöttségem oly mértékben felbőszítette, hogy a pusztánhivatalos érintkezéseken kívül megtagadott velem minden kapcsolatot.

Nagymamám, a walesi származású, arisztokrata hölgy, aki soha nem bocsátotta meg férjének,hogy az mindössze a vaskiskereskedőségig vitte, elnéző volt irántam, de halába rémített.Nagymama egyébként a legtöbb embert halálra rémítette, beleértve nagypapát is, aki emiatt márréges-rég önkéntes süketségbe menekült. Egy Buddha nyugalmával és szenvtelenségével éltenapjait, csak üldögélt hatalmas bőrfoteljában, és látszólag tudomásul sem vette a Sövényesfolyosóin süvítő viharokat. Ám én tudom, mégpedig tapasztalatból, hogy a "whisky" szót mindigkifogástalanul meghallotta, ejthették akár suttogva is, és három emelettel lejjebb.

Miután a Sövényesben nem találtam egyetlen rokon lelket sem, magányos csatangolásokbakezdtem, és elszántan őrizkedtem attól, hogy energiát fecséreljek bármire is, ami akár csakhozzávetőleg hasznosnak látszik; vagyis – ha lett volna valakinek szeme észrevenni –félreérthetetlenül előrevetítettem jövendő pályafutásom ábrázolatát.

Egy meleg nyári napon a környékbeli patakocska partján lődörögtem, minden különösebb célnélkül, és eljutottam egy kis megrekedt pocsolyához. A fenekén három törpeharcsa evickélt, máralig-alig lepte el őket a zöldes iszap, és szemlátomást az utolsókat lehelték. Ez felkeltetteérdeklődésemet. Egy bottal kipiszkáltam őket a szárazra, és várakozásteljesen lestem, hogymegdögöljenek, de neadjisten, hogy megtették volna. Valahányszor azt hittem, hogy most márvégképp kimúltak, eltátották csúf, széles szájukat, és megint szusszantottak néhányat.Csökönyösen vonakodtak beletörődni sorsukba, s ez nekem annyira imponált, hogy némi sárkíséretében egy ott talált konzervdobozba raktam, és hazavittem őket.

Valamiféle elvont rokonszenvet kezdtem érezni irántuk, és szerettem volna behatóbbanmegismerkedni velük. De óriási gondot okozott, hogy hol tároljam őket, míg sikerül elmélyíteniismeretségünket. A Sövényesben egyetlen szál mosóteknő sem akadt. Fürdőkád volt ugyan, deannak meg a dugója zárt rosszul, úgyhogy csak pár percig állt meg benne a víz. Már eljött alefekvés ideje is, de sehogyan sem sikerült e kérdésre választ találnom, ráadásul gyanítottam;hogy bárminő vitézek is e halak, a bádogdobozban aligha húznak ki egy teljes éjszakát, miért iskénytelen-kelletlen egy vitathatatlanul kétségbeesett félmegoldáshoz folyamodtam: átmenetilegnagymamám régimódi vécéjében szállásoltam el őket.

Hiába, túl ifjú voltam még akkor, semhogy felfoghattam volna, miféle problémákkal jár azöregség. Pedig éppen egy ilyen probléma idézte elő azt a meglepetésszerű, mondhatnám drámaitalálkozást, amely aznap éjjel, valamivel éjfél után játszódott le nagymamám és a törpeharcsákközött.

Megrázó élményt jelentett ez nagymamámnak, nemkülönben nekem, sőt, feltehetőleg atörpeharcsáknak is. Nagymamám, amíg csak élt, nem evett többé soha semmiféle halat, éji



zarándokútjaira pedig egy rendkívül erős fényű zseblámpát vitt magával a továbbiakban. Atörpeharcsákat ért hatásra vonatkozóan semmi bizonyosat nem mondhatok, mert amikorcsillapult kissé a haddelhadd, alantas lelkű unokafivérem könyörtelenül lehúzta őket a vécén. Amiengem illet – bennem maradandó vonzalom ébredt az állatvilág lenézett polgárai iránt.

Egy szó mint száz, a törpeharcsakalanddal kezdődött pályafutásom: először természetrajongólettem, később biológus. Mindenesetre ekkor indultam el a farkasodú felé.

Az élő természet tanulmányozása rajongásból hamarosan lángoló szerelemmé fejlődött. Sőt,rájöttem, hogy vonzóak lehetnek még azok az emberi lények is, akikkel tanulmányaim soránkapcsolatba kerülök. Első mentorom egy középkorú skót volt, aki, bár kenyerét jégszállítássalkereste meg, valójában az emlősállatok rendjének szenvedélyes amatőr kutatója volt. Ez azember csecsemőkorában rühön, leprán vagy valami gyermekbetegségen eshetett át, aminekkövetkeztében végérvényesen kihullt minden szál haja, s alkalmasint ez a tragédia volt az oka,hogy amikor megismertem, immáron tizenötödik éve az amerikai hörcsögöknél fellépőnarcisszizmus és a nyári vedlés közötti összefüggés tanulmányozásának szentelte életét. Olyanbizalmas viszonyban állt a hörcsögökkel, hogy valami sziszegő füttyögéssel képes volt addigbűvölni őket, míg előbújtak föld alatti odúikból, és moccanás nélkül tűrték, hogy végigtapogassahátukon a szőrt.

Legalább ilyen érdekesek voltak azok a hivatásos biológusok is, akikkel később kerültemkapcsolatba. Tizennyolc éves koromban egy nyáron át helyszíni kutatómunkát végeztem egyhetvenesztendős, tudományos fokozatok tömegével ékeskedő zoológus mellett, aki atudósvilágban elfoglalt roppant rangját főként a cickányok mellén előforduló sebhelyek behatótanulmányozása révén érdemelte ki. Ez az úr, az egyik nagy hírű amerikai egyetem tiszteletreméltó professzora, többet tudott a cickányok méhéről, mint a földkerekségen bárki is valaha.Ráadásul valódi lelkesedéssel beszélt e tárgyról. Hamarabb lekaszál a halál, semmint elfelednémazt a vele töltött estét, amikor a törpecickány nőstényeknél tapasztalható szexuális aberrációkattárgyaló, több órás monológjával maradéktalanul lenyűgözte meglehetősen vegyes hallgatóságát,amely egy prémkereskedőből, egy kri indián vénasszonyból, valamint egy anglikánmisszionáriusból verbuválódott. (A kereskedő sajnálatosan félreértette az előadás lényegét, ám amisszionárius, aki az évek hosszú során hozzáedződött a sótlan értekezésekhez, sürgősen helyretette az eszét.)

Természetkutatói pályafutásom első évei szabadon és izgalmasan teltek, de. miikor beléptem aférfikorba, és rádöbbentem, hogy ami eddig hivatásom volt, nemsokára hivatalom lesz, kezdettkörém zárulni a fal. Véget ért a vidám diákélet, amikor az ember még szenvedélyesen érdeklődheta természettan minden ágazata iránt, és be kellett látnom, hogy akár tetszik, akár nem, hahivatásos biológusként óhajtok boldogulni, specializálnom kell magam valamire. De bizony,amikor elkezdtem elméleti munkámat az egyetemen, igencsak nehezemre esett válogatni akeskeny ösvények között.

Egy darabig azon töprengtem, ne kövessem-e egyik barátom példáját, aki a szkatológiára, vagyisaz állatok ürülékével foglalkozó tudományra specializálta magát, s később az Egyesült ÁllamokBiológiai Kutatóintézetének egyik legkiválóbb szkatológusa lett. Bár a területet némilegérdekesnek találtam, olyan lángoló lelkesedésre mégsem gyújtott, hogy feltétlenül erre kívántamvolna áldozni egész életemet. Mellesleg túl népes volt a mezőny is. Engem elsősorban a



természetes környezetükben élő állatok tanulmányozása érdekelt. Szörnyen földhözragadtgondolkodású fickó lévén, betű szerint értelmeztem abiológia szót – ami az élet tanulmányozásátjelenti. Zavarba ejtett az a paradoxon, hogy sok évfolyamtársam szinte riadozott az élőlényektől,mintha bizony azok bántani tudnának, és inkább úgy döntött, hogy bezárkózik a laboratóriumokcsírátlanított légkörébe, ahol csak halott – olykor nagyon is halott – állatanyaggal kellfoglalkoznia. Bizony, amikor én egyetemre jártam, illetlenségszámba ment, ha valakinekbármiköze volt az állatokhoz, még a döglöttekhez is. Az újdonsült biológusok a statisztikai és analitikaikutatásokra összpontosították figyelmüket, ahol az élő nyersanyag pusztán a számítógépektáplálására szolgáló takarmányt jelent.

Az új irányzathoz sehogyan sem tudtam alkalmazkodni, s ez elég károsan hatott pályafutásomkilátásaira. Míg évfolyamtársaim már rég elhelyezkedtek a különféle elméleti szakterületeken(főként olyanokon, amelyeket maguk agyaltak ki maguknak, abból az elvből kiindulva, hogyamiben te vagy az egyetlen specialista, nem kell tartanod a konkurrenciától), addig énváltozatlanul képtelen voltam az általánosról a részletekre irányítani érdeklődésemet. Adiplomaosztás közeledtével mindinkább úgy éreztem, hogy évfolyamtársaim zömét csupa jobbnáljobb kutatómunka várja, az én számomra pedig, úgy látszik, semmiféle különösebb ajánlat nincsa biológia piacán. Következésképpen nem tehetek mást: állami alkalmazásba kell lépnem.

A végzet egy téli napon sújtott le rám, amikor megkaptam az Állami Természetvédelmi Hivatalértesítését, amelyben tudatták, hogy havi százhúsz dollár, bőkezűen megállapított fizetésértszolgálatukba fogadnak, és "szíveskedjek" haladéktalanul jelentkezni Ottawában.

Mindössze rezzenésnyi szelíd berzenkedéssel teljesítettem az ellentmondást nem tűrő parancsot,hiszen egyetemi éveim alatt ha mást nem is, de annyit megtanultam, hogy a tudományoshierarchia nagyfokú engedelmességet, hogy ne mondjam, alázatosságot követel megtemplomszolgáitól. Két nap múlva megérkezem Kanada széljárta, szürke lelkű fővárosába, ésmegkezdtem bolyongásomat a Természetvédelmi Hivatal koszos útvesztőiben. Letisztelegtem afőzoológusnál, akit még a boldogabb időkből ismertem – valaha iskolatársam volt. De azóta, ómily bánat, valami metamorfózison esett át: telivér tudóssá változott, s úgy beburkolózott hivataliméltóságába hogy csak nagy erőfeszítés árán nem borultam alázatosan a lába elé.

Ezután néhány napig a "tájékoztatás" nevezetű procedúrának vetettek alá – amely, máramennyire megítélhettem, kiváltképpen arra szolgált, hogy a reménytelen depresszió tetszőlegesengyúrható állapotába süllyesszen. Mindenesetre annyi biztos, hogy a dantei bürokraták légiói,akiket végiglátogattam nyomasztó, formalinbűzös odúikban, ahol sivár adatok halmozásávalvagy semmitmondó feljegyzések fogalmazásával töltik az órák végeláthatatlan sorát, korántsemösztönöztek tüzetesebb odaadásra új állásom iránt. Az egyetlen, amit ebben az időszakbanmegtanultam, hogy az ottawai bürokrata hierarchiához-képest a tudományos hierarchia csakafféle anarchista banda.

Sosem feledem azt az emlékezetes napot, amikor végre hivatalosan is megerősítést nyert,miszerint alkalmas vagyok felügyelőnek, s ez alkalomból bevezényeltek a Miniszterhelyettesirodájába, ahol is annyira megfeledkeztem magamról, hogy egyszerűen "uram"-nak tituláltam azilletőt. Alkalmi kísérőm holtsápadt lett, reszketni kezdett, azonmód kipenderített Őméltósága színeelől, és mindenféle kacskaringós utakon elhurcolt a férfivécébe, ott előbb letérdepelt, és az ajtókalatt belesett minden rekeszbe, hogy tökéletesen megbizonyosodjék, valóban teljesen egyedülvagyunk-e, nem hallgat-e ki bennünket valaki, aztán elhaló suttogással tudomásomra hozta, hogyszámkivetés terhe mellett, soha; de soha ne merjem másként, mint "Főnök"-nek szólítani a



Helyettest, legfeljebb a búr háborúban szerzett rangján "Ezredes"-nek.

A katonai rangot ugyanis szentségnek tekintették. A legkisebb feljegyzést is Ezmegez kapitány,vagy Azmegaz hadnagy szignálta, mármint ha alantasabb lépcsőfokokról származott az iromány,mert ha a magasból szállt alá, Ilyenésilyen ezredes, illetve Olyanésolyan tábornok volt az aláíró. Aszemélyzeti állománynak azok a tagjai, akiknek nem állt módjában valamiféle katonai rangraszert tenni, kénytelenek voltak különböző koholt rendfokozatokkal felruházni magukat – azidősebbek parancsnoki, az ifjabbak alárendelt beosztásban. Akadtak azonban, akik nemtanúsítottak kellő komolyságot e téren, például a halászati részleg egyik új tisztviselője azzalszerzett rövid életű hírnevet, hogy a Főnökhöz intézett feljegyzését így írta alá: "J. Smith címzetesőrvezető helyettes." A hebehurgya ifjonc egy hét múlva már útban volt az Ellesmere-szigetlegészakibb csücske felé, hogy egy eszkimókunyhóban a kilenctüskés pikó természetrajzánaktanulmányozásával töltse száműzetését.

E zordon hivatalokban sehol sem nézték jó szemmel a léháskodást, ahogy ezt tulajdon bőrömönis tapasztalhattam egy megbeszélés során, amelyet éppen az én első megbízatásom ügyébentartottak. Az értekezlet, amelynek asztalát számos mord tekintélyesség ülte körül, a kiküldetéshezbeszerzendő felszerelési tárgyak listajavaslatát tárgyalta. Félelmetes dokumentum volt ez, ötpéldányban – a hivatali előírás szerint –, imponáló főcímmel:

A "LUPUS" KUTATÁSI TERVEZET ANYAGSZÜKSÉGLETE

A gyülekezet méltóságteljessége már amúgy is teljesen az agyamra ment, de önuralmammaradékát is elveszítettem; amikor a rémületes iromány tizenkettedik pontját kezdték elbírálni:

Toalettpapír, állami szabvány:12 tekercs.

A pénzügyminisztérium képviselőjének szigorú indítványa hallatán, miszerint takarékosságiszempontból ajánlatos volna a tétel mennyiségét csökkenteni, utasítván a kutatócsoportot (amelybelőlem állt), hogy gyakoroljon illő önmegtartóztatást, hisztérikus röhögőgörcs fogott el.Csaknem azonnal fegyelmeztem magam, de hiába, elkéstem. A két legtekintélyesebb úr, két"őrnagy", felemelkedett, és hűvös biccentéssel, szó nélkül kivonult a helyiségből.

Ottawai megpróbáltatásom végéhez közelgett, ám még hátravolt a feketeleves. Egy kora tavaszireggelen berendeltek a rangidős tiszt, vagyis közvetlen főnököm hivatalába, amolyan utolsórapportra, mielőtt megkezdem a "helyszíni kiszállás"-t.

Főnököm egy irdatlan íróasztal mögött székelt, amelynek poros lapján sárgástengerimalac-koponyák hevertek szanaszét (főnököm ugyanis hajdanában, azaz 1897-től, amiótacsak állami szolgálatba lépett, a tengerimalacok fogszuvasodásának körülményeit



tanulmányozta). Háta mögött a falon egy istenben boldogult, nagy szakállú emlősállatkutatódermesztő portréja lógott, s bámult le gyászosan reám. A formalinszag úgy örvénylettkörülöttünk, mint egy temetkezési vállalat másodosztályú ravatalozójának áporodott levegője.

Főnököm hosszas szünetet tartott, mely alatt nagyképűen rakosgatta ide-oda atengerimalackoponyákat, majd elkezdte kioktatásomat. Mégpedig olyan ünnepélyességgel, amelyszerfölött helyénvaló lett volna, ha például egy különleges ügynököt valamely államfőmeggyilkolásával bíz meg.

– Ön, Mowat hadnagy, bizonnyal tudatában van annak – kezdte főnököm –, hogy aCanis lupusprobléma országos jelentőségre tett szert. Csupán az elmúlt év folyamán egyedül ez aminisztérium nem kevesebb, mint harminchét memorandumot kapott az Alsóház tagjaitól, s ebeadványok mindegyike a választópolgárok hő vágyát fejezi ki, hogy tegyünk már végre valamita farkasok ügyében. Tömérdek panasz futott be a köz ügyei iránt érdeklődő elfogulatlanegyesületektől, különféle horgász- és vadászkluboktól, az üzletemberek társadalmának tagjaipedig – kiváltképpen néhány közismert lőszergyár tulajdonosa – teljes súlyukkal támogatják aDomínium közvéleményének jogos panaszát, amely azt sérelmezi, hogy a farkasok rendrekipusztítják a rőtvadat, és mind több polgártársunk mind több vadászatról mind üresebb kézzeltér haza.

Mint tán értesült róla, elődöm olyan magyarázatot adott a Miniszter Urunknak a helyzetrevonatkozóan, hogy nézete szerint azért kevesebb a rőtvad, mert a vadászok túlzottanelszaporodtak, és számuk ötszörösen felülmúlja a rőtvadakét. Miniszter Urunk jóhiszeműenelőadta ezt a valótlan állítást az Alsóházban, mire a képviselők harsány "Hazudik!" meg"Farkasimádó!" kiáltásokkal azonmód lehurrogták. Elődöm három nappal később visszavonult amagánéletbe, Miniszter Urunk pedig sajtónyilatkozatban jelentette ki: "A Bánya- és EnergiaügyiMinisztérium elsőrendű feladatának tekinti, hogy saját hatáskörében mindent megtegyen arőtvadállományban dúló farkashordák vérengzésének megfékezésére. Haladéktalanul, s aMinisztérium minden erőforrásának felhasználásával hozzálátunk az életbe vágó problématanulmányozásához. Országunk népe bizonyos lehet abban, hogy a kormány, melyhez tartozniszerencsés vagyok, minden követ megmozgat az áldatlan helyzet megszüntetése érdekében."

Ebben a kritikus pillanatban főnököm felragadott egy különlegesen robusztustengerimalackoponyát, amelynek fogait ritmikusan csattogtatni kezdte, így adván mintegykülönleges hangsúlyt utolsó szavainak.

– Mowat hadnagy, önt szemeltük ki e roppant feladatra! Az ön teendője, hogy haladéktalanulszálljon ki a terepre, s Minisztériumunk nagy hagyományainak szellemében végezze el ezt amunkát. Mowat hadnagy, a farkas – az önszemélyes problémája!

Valahogy sikerült feltápászkodnom, s egy gépies mozdulattal még szabályos tisztelgésre emeltemjobb kezemet, mielőtt elmenekültem a szobából.

Elmenekültem Ottawából is... még aznap éjjel, a kanadai légierők egyik teherszállítórepülőgépének fedélzetén. Közvetlen úticélom Churchill volt, a Hudson-öböl nyugati partján; detúl ezen, valahol a szubarktikus Barren Lands néptelen, kietlen pusztaságain várt a végcél: magaa farkas.



Második fejezet

A légierők kétmotoros gépét harminc személy szállítására méretezték, de mire egész"anyagszükséglet"-emet felrakták, jóformán még a legénység meg az én számomra is alig jutottegy talpalatnyi hely. A pilóta, egy szeretetre méltó, szépen kipödörtbajszú repülőhadnagy arcárólszinte ordított a megrökönyödés, miközben ellenőrizte a fedélzetre kerülő rakományt. Rólammindössze annyit tudott ugyanis, hogy valamiféle kormánymegbízott vagyok, aki a sarkvidékreutazik, különleges kiküldetésben. Arckifejezése egyre rosszallóbb lett, amikor három hatalmasköteg csörömpölő farkascsapdát lódítottunk be a kabinba, azt követően pedig egy összehajthatócsónak középső részét, amely leginkább egy se eleje, se vége fürdőkádhoz hasonlított. A csónakorrát és farát ugyanis, a Minisztérium gyakorlatához híven, egy másik biológushoz juttatták el,aki a Saskatchewan-sivatag déli részén a csörgőkígyókat tanulmányozta.

Ezután a fegyvertáramat hordták fel a fedélzetre. Volt két vadászpuskám, továbbá egyrevolverem tokkal és tölténytartóval, két sörétes puskám, valamint egy láda könnyfakasztógránátom, hogy legyen mivel meggyőznöm a farkasokat, ha vonakodnának elhagyni odúikat,mikor le akarom lődözni őket. Volt azonkívül még két jókora füstgenerátorom is, feltűnőenelhelyezett "VESZÉLYES!!" feliratokkal, arra a célra, hogy jeleket adhassak a repülőgépeknek,ha netán eltévednék, vagy – esetleg – bekerítenének a farkasok. Arzenálomat egy láda"farkaspuffantó" egészítette ki – mely sátáni szerkentyű, nagy adag ciánkálit fecskendez akíváncsiságból hozzáérő állatok szájába.

Következett tudományos felszerelésem, beleértve a két húszliteres kannát, melynek láttán a pilótaszemöldöke egyenesen a sapkája alá szaladt. A kannákon ugyanis ez a felirat állt:100%-os tisztaszesz emésztőszervek tartósítására.

Sátrak, tábori tűzhelyek, hálózsákok, kereken hét darab balta (hogy miért éppenhét, máig semtudom, hiszen olyan fátlan vidékre készültem, ahol még egy is több a soknál), sílécek, hócsizmák,kutyahámok, egy rádió adó-vevő követték egymást szépen sorjában, valamintmegszámlálhatatlan mennyiségű doboz és csomag, melynek tartalmáról hozzávetőleg annyisejtelmem volt, mint a pilótának.

Mikor végre rendben, biztonságban a helyére került minden, a pilóta, a másodpilóta meg én utattörtünk a holmik tömegében, és beszuszakoltuk magunkat a pilótafülkébe. A pilóta, aki alaposanmegszokta már a katonai éberség követelményeit, pórázon tartotta háborgó kíváncsiságát, nemkérdezősködött sajátos felszerelésem jellege és rendeltetése felől, s beérte azzal a borúsmegjegyzéssel, miszerint kétli, hogy "ez az ócska láda egyáltalán felemelkedik ennyi limlommal ahátán". Titokban jómagam is tartottam ilyesmitől, de akármilyen vészesen recsegett-ropogott agép, valahogy mégiscsak felszállt.

Hosszú repülőutunk észak felé eseménytelenül telt, mindössze az egyik motorunkat veszítettük ela James-öböl fölött, s ezért csak százötven méter magasan repülhettünk a szokatlanul sűrűködben. Ez a jelentéktelen baleset átmenetileg elvonta a pilóta érdeklődését arról a problémáról,hogy én vajon ki vagyok, mi vagyok, de mihelyt földet értünk Churchillben, képtelen volt továbbfékezni kíváncsiságát.

– Nekem persze semmi közöm az egész nyavalyához – kezdte bocsánatkérően, miközben az egyikhangár felé bandukoltunk –, de a fenébe is, nyögd ki, mi dolgod van itt?



– Ó – válaszoltam nyájasan –, annyi az egész, hogy el kell töltenem egy-két évet valamifarkasfalkával.

A pilóta olyan fancsali képet vágott, mint az a kisfiú, akit megdorgálnak, mert szemtelenkedett. –Elnézést – motyogta töredelmesen. – Nem lett volna szabad megkérdeznem.

A pilóta nem állt egyedül kíváncsiságával. Churchillben egyezkedni próbáltam egy kereskedelmivállalattal, hogy terepjáró repülőgépükön szállítsanak tovább, ám amikor ártatlanulelmagyaráztam feladatomat, egyszersmind becsülettel bevallottam, hogy halvány fogalmam sincs,hol, de lehetőleg a legváratlanabb vadonban szeretném ha letennének, részben ellenségesentamáskodó pillantásokat, részben cinkos kacsintásokat arattam. Pedig hát igazán nemszándékosan adtam kitérő válaszokat, csupán teljesíteni akartam az Ottawában kapottharcparancsot.

3. bek.

C. szakasz

III. alpont

Feladata, hogy mihelyt megérkezik Churchillbe, haladéktalanul béreljen repülőgépet, és folytassaútját alkalmas irányban olyan távolságra, amilyen szükségesnek mutatkozik, majd azonnallétesítsen támaszpontot azon a helyen, ahol biztosítva látja megfelelő mennyiségű farkasjelenlétét, és egyébként is a legjobb feltételeket találja feladatának végrehajtásához....

Jóllehet az utasítás hangneme igencsak szilárd volt, a közelebbi tájékoztatás szempontjábólinkább hiányosnak mutatkozott, ezért úgy vélem, igazán természetes, ha Churchill lakosságánakegyik fele arra a következtetésre jutott, hogy én valamiféle osztályon felüli aranytolvaj bandatagja vagyok, aki cinkosaival próbál itt kapcsolatot teremteni; másik fele pedig lefogadta volna,hogy aranykutató szakembernek szegődtem egy titkos bányába, amely ott van valahol a BarrenLands roppant pusztaságain. Később azonban mindkét elméletet elvetették egy lényegesentitokzatosabb harmadik kedvéért. Amikor több hónapos távollét után végül újra kapcsolatbaléptem Churchill városával, rá kellett döbbennem ugyanis, hogy "valódi" feladatom lényegeimmár közszájra került: az eltelt hónapok folyamán; mint értesültem, az Északi-sark körülkeringtem egy úszó jégtábla tetején, és egy orosz kémcsoport tevékenységét tartottam szemmel,amelyik meg amaga jégtábláján sodródott. A két kanna tiszta szeszt vodkának vélték, amivelrendre megoldottam az oroszok kiszáradt nyelvét, és szépen kifürkésztem legbensőbb titkaikat.

A história elterjedése után szinte afféle hőssé avattak; bezzeg, amikor röviddel megérkezésemután csüggedten róttam Churchill hólepte, széles utcáit, s megpróbáltam felhajszolni egy pilótát,aki hajlandó lett volna elszállítani engem rendeltetésem ismeretlen helyére, korántsem vettek méghősi státusba, és a legtöbb ember, akivel beszéltem, nemigen sietett gyámolításomra.

Némi idő elteltével felfedeztem egy ásatag Fairchild terepjáró géppel rendelkező pilótát, aki azzaltengette életét, hogy prémvadászokat fuvarozott a Barren Lands isten háta mögötti kunyhóiba.Mikor előrukkoltam problémámmal, ádáz dührohamot kapott.



– Hát ide figyeljen, öregem! – ordította. – Csak egy hibbant agyú bérel repülőgépet úgy, hogygőze sincs, hová akar menni vele; és csak egy hibbant agyú képzeli az embert baleknak, akibevesz olyan link dumát, hogy valaki egy farkashordával akarjon együtt tanyázni. Menjen éskeressen magának másik légihuszárt, érti? Nekem nincs időm magával szórakozni.

Csakhogy pillanatnyilag egyáltalánnem volt más légihuszár ezen a gyászos nyomortelepen, pedignem sokkal azelőtt, hogy megérkeztem, még három is akadt. Egyikük azonban megkíséreltleszállni a Hudson-öböl úszó jegére, hogy jegesmedvét lőjön, de elszámította magát, s a kísérletetcsak a jegesmedve élte túl. A második éppen Winnipegbe utazott, ahol kölcsönt próbált felhajtani,hogy új gépet vehessen magának, mivel előző járművének szárnya egy felszállás alkalmával aföldön maradt. A harmadik természetesen az volt, aki nem ért rá szórakozni velem.

Minthogy nem állt módomban pontosan követni az eredeti parancsot, azt tettem, amit alegbölcsebbnek véltem: rádiógramban kértem új utasítást Ottawából. A választ gyorsanmegkaptam, alig hat nap múlva.

NEHÉZSÉGEI ÉRTHETETLENEK STOP UTASÍTÁS TELJESEN VILÁGOS STOP PONTOSBETARTÁS ESETÉN NEM VOLNÁNAK NEHÉZSÉGEI STOP MINT TUDOMÁSÁRA HOZTUKMINISZTÉRIUMHOZ INTÉZETT HIVATALOS RÁDIÓÜZENETEKBEN SZORÍTKOZZÉKLEGFONTOSABB ÜGYEK KÖZLÉSÉRE TOVÁBBÁ ÜZENETEI SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEKKÖZÖTT ISMÉTLEM SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM LEHETNEK TÍZ SZÓNÁLHOSSZABBAK STOP KÉT HÉT MÚLVA VÁRJUK JELENTÉSÉT ADDIGI EREDMÉNYEIRŐLMELY IDŐ ALATT ELŐZETES TERVEK ÉRTELMÉBEN BERENDEZKEDIK VALAMINTKAPCSOLATOT LÉTESÍT FARKASOKKAL STOP MINISZTÉRIUMI KÖLTSÉGEN FELADOTTRÁDIÓGRAMJAIT KORLÁTOZZA TÍZ SZÓRA ÉS SZORÍTKOZZÉK DÖNTŐ ÜGYEKREMÉGPEDIG A LEHETŐ LEGRÖVIDEBBEN STOP HOGY ÉRTI AZT HOGY CSAK FÉLCSÓNAKJA VAN STOP RÁDIÓGRAMJÁNAK KÖLTSÉGÉT LEVONJUK JÖVŐ HAVIFIZETÉSÉBŐL STOP

A RAGADOZÓELLENŐRZÉSI CSOPORT FŐNÖKE

Itt bizony nem volt más megoldás, mint szépen kivárni, vajon visszatér-e a Winnipegbentartózkodó pilóta. Ez alatt az idő alatt a helyi szállodában, illetve az annak kikiáltott rogyadozóistállóban laktam, ahol szelesebb napokon a falak repedésein finom hópelyhek szállongtak be ésrakódtak le. Churchillben egyébként nem is voltak, csak szelesebb napok.

Mindazonáltal nem henyéltem el az időt. Churchillben akkortájt csak úgy nyüzsögtek amisszionáriusok, prostituáltak, lovasrendőrök, alkoholcsempészek, prémvadászok,szőrmecsempészek, sőt, a becsületes szőrmekereskedők meg más ilyen érdekes egyének, és ezekegytől egyig kiváló farkasszakértőnek bizonyultak. Szép sorjában mindannyiukat kivallattam, ésbuzgón feljegyeztem magamnak, ami mondanivalójuk csak akadt. Kutatómunkám során számoslenyűgözően izgalmas értesüléshez jutottam bár nagyrészt olyanhoz, amely eladdig nem szerepelta szakirodalomban. Megtudtam például, hogy a farkasok, jóllehet hír szerint minden évben többszáz embert falnak fel a sarkvidéken, soha nem támadnak meg olyan eszkimó nőt, aki áldottállapotban van. (A misszionárius, akitől ezt a figyelemre méltó információt kaptam, szilárdmeggyőződéssel vallotta, hogy a farkasok viszolygása a terhesek húsától okozza az eszkimóknál a



magas születési arányt, és ebből következően azt a sajnálatos tényt, hogy az eszkimók aszaporodással kapcsolatos teendőkre több gondot fordítanak, mint a lelkiekre.) Felvilágosítottaktovábbá, hogy a farkasok minden negyedik évben sajátos betegségen esnek át; minden szálszőrüket elhullajtják – és abban az időszakban, amikor ilyen pucéran rohangálnak, annyiraszemérmesek, hogy karikába gömbölyödnek, ha megközelítik őket. A prémvadászok, akiketkifaggattam, elmondták, hogy a farkasok hamarosan kipusztítják a rénszarvascsordákat; hogyminden egyes farkas évente több ezer rénszarvast öl meg pusztán vérszomjúságból; ugyanakkorazonban nincs a földön prémvadász, akinek eszébe jutna fegyvert fogni rénszarvasra,legislegfeljebb, ha életveszedelembe kerül. A településen dolgozó hölgyek egyikétől szereztem azt apáratlanul érdekes információt, hogy mióta az amerikaiak légi támaszpontot létesítettek itt,hihetetlen mértékben elszaporodtak a farkasok, és ha valamelyik harapni talál, csak egyet tehetaz ember: jó alaposan visszaharapja.

Még valamikor tudakozódásaim kezdetén egy öreg prémvadász megkérdezte tőlem, hogy ha márannyira rajongok a farkasokért, nem volna-e kedvem egy korty farkasléhez. Nem hinném,mondtam neki, hogy különösebben élvezném az ilyesfajta italt, de hát mivel tudós vagyok, ésszívügyem minden, aminek köze van a farkasokhoz, egye penész, megpróbálom. Az öreg ekkorelvezetett Churchill egyetlen csehójába (ahová normális körülmények között sosem jutottamvolna el), és összeismertetett a farkaslével, amit úgy állítanak elő, hogy egy bizonyos JávorszarvasSör nevezetű micsodával tetszés szerinti arányban hígítják a repülőtámaszpont katonáitólbeszerzett fagyásgátló szeszt.

Első munkajelentésemet közvetlenül azután küldtem el, hogy átestem a farkaslé-keresztelőn.Kézzel írtam (talán ez volt a szerencsém, mármint minisztériumi pályafutásom szempontjából), éstökéletesen megfejthetetlennek bizonyult. Nem volt ember Ottawában, aki el tudta volna olvasniakárcsak egyeden szavát is; ebből a tényből arra a következtetésre jutottak, hogy tudományosértéke minden bizonnyal rettentően nagy. Tudomásom szerint máig foglalkoztatja aminisztériumot, máig is tanulmányozzák a kormány szakemberei, ha információkat akarnakszerezni a farkasokról. Éppen a múlt hónapban találkoztam egy biológussal, akinek szintén akezében volt a jelentés, és azt állította, hogy ez az utolsó szó – számos szaktekintély egybehangzóvéleménye szerint – aCanis lupus t illetően.

Churchilli kényszerveszteglésem során azonban nem csupán a farkasokról nyomoztam kiizgalmas adatokat, hanem egy ettől független, sőt, meglehet, még sokkal nagyobb jelentőségűfelfedezésre is szert tettem. Rájöttem ugyanis, hogy a leltáromban laboratóriumi alkohol és aJávorszarvas Sör mértékletes vegyítése a farkaslének egy olyan variánsát eredményezi, amelybenhatározottan van valami ambróziaszerű. Következésképpen tizenöt láda Jávorszarvas Sörrelgyarapítottam "anyagszükséglet"-emet. Vásároltam továbbá húsz-harminc liter formaldehidet is– az pedig, bizonyíthatja bármely temetkezési vállalkozó, legalább olyan kiválóan tartósítja a holtállati szöveteket, mint a tiszta szesz.

Harmadik fejezet

Churchilli kényszerveszteglésem május utolsó hetében ért véget. Valamivel korábban háromnapig irtózatos hóvihar dühöngött, amelynek harmadik napján, a kavargó hózáportól nullára



csökkent látási viszonyok közepette repülőgép szállt el alig hajszálnyira szállodánk tetejétől, majdegy utolsót hördült, és bágyadt döccenéssel lehuppant a közeli tavacska jegére. Ászéi már-márelfújta onnan is, sőt, meg is tette volna, ha nem rohanunk ki néhányan a sörözőből, s nemcsimpaszkodunk bele a szárnyába. A döbbenetesen rozoga kétmotorost valamikor 1938 tájángyártották, katonai gyakorlógépnek. Sok éves szolgálat után kiselejtezték, végül egy hórihorgas,beesett szemű, egykori angol repülőtiszthez került, akinek az volt a rögeszméje, hogy önállólégijáratot létesít Észak-Kanadába. A pilóta kimászott csikorgó-nyikorgó gépéből, letekertarcáról egy több méter hosszú, cseresznyepiros selyemsálat, s miközben mi a szárnyakbacsimpaszkodtunk, hogy el ne szálljon a gép, bemutatkozott. Yellowknife-ból jött, mint mondta,amely körülbelül hétszáz mérföldre volt északnyugat felé, és The Pasbe igyekezett... "Ez itt márThe Pas?" Barátian felvilágosítottuk, hogy The Pas innen még mintegy négyszáz mérföldre vandélnyugatra. A hír szemlátomást nem rendítette meg. "Ó, mindegy, viharban a legócskább kikötőis megteszi", jelentette ki vígan, és mihelyt csatlakozott hozzá lomha szerelője, velünk tartott asörözőbe.

Ugyanitt, bár valamivel később, azon kaptam magam, hogy nagyban panaszkodom nekinehézségeimről.

– Nem nagy ügy, haverom – legyintett, miután figyelmesen végighallgatott. – Holnap feltankolomaz öreg ládát, elviszlek én akárhová. De a legjobb, ha északnyugatnak repülsz. Más iránybanugyanis nem tudom megbízhatóan kormányozni a gépet. Majd lassan és alacsonyan repülünk.Ahol csőstül látunk farkast, ott kiteszünk, aztán isten hírivel!

A pilóta majdnem állta is a szavát, de a következő három nap kedvezőtlen volt a felszálláshozegyrészt, mert egyszerűen a földig lógtak a felhők, másrészt, mert a sítalpas repülőgépről kiderült,hogy erősen lesántult, amikor leszállás közben rádöccent az egyik hidraulikus emelőre. Azidőjáráson nem tudtunk segíteni, de ami a hidraulikus emelőt illeti, a szerelő felfedezte, hogy hafeltöltik fókazsírral, átmenetileg működőképessé tehető. Igaz, hogy a zsír lassan kiszivárog belőle,de legalább húsz percig talpon áll, s csak aztán dől oldalára, mint egy haldokló kacsa.

A negyedik nap reggelén felkészültünk az indulásra. Minthogy a gépet nem lehetett túlságosanmegterhelni, kénytelen voltam "anyagszükséglet"-em egy részét, közte a fürdőkádszerű éshasznavehetetlen félkajakot katapultálni. Sikerült viszont becsempésznem öt liter szeszt abba azöt méter hosszú, ponyvába csomagolt, és hibátlan állapotban levő csónakba, amelyet – a pilótaállítása szerint – magunkkal vihettünk a repülőgép hasa alá kötve.

E téren azonban meglehetősen aljas módon kijátszottam ezt a szolgálatkész embert. JávorszarvasSör készletemet, mint nem döntő fontosságú kelléket, természetesen eltávolítottak a felszerelésből;ám egy szép estén a zseblámpa fényénél felfedeztem, hogy a csónakba mind a tizenöt láda sörgyönyörűen belefér, és ha a csónakot jó szorosan kötik a gép alá, kívülről mi sem árulja el abenne lapuló létfontosságú rakományt.

Csodálatosan szép napon indultunk útnak. Alig negyven mérföldes sebességgel fújt a keleti szél,és még csak nem is havazott, amikor áthatoltunk a sűrű ködtengeren, s miután Churchill eltűnt aszeműnk elől, északnyugati irányba fordultunk.

Valójában persze nem ment éppenséggel ilyen simán a dolog. Az indulás előtti napon átmenetiolvadás állt be, minek következtében a repülőgép sítalpa mintegy öt centire besüppedt a latyakba,aztán jó szilárdan odafagyott az alatta levő jéghez. Első felszállási kísérletünk teljes. kudarcba



fulladt, mert a repülőgép, noha mindkét motorja úgy bőgött, mint egy-egy haldokló bika, egytapodtat sem tágított a helyéről. Csökönyösködése szemlátomást rejtély elé állította a pilótát és aszerelőt egyaránt, és csupán akkor kezdtük érteni a baj mibenlétét, amikor a sörözőből kirohantnéhány úriember, röhögve megálltak; és mutogatni kezdtek a sítalpakra. A jó szándékú cimboráksegítségével végül is sikerült megmoccantam a gépet, de annyira gyorsan azért nem, hogy a hibásemelő meg ne ereszkedett volna, további késlekedést okozván, hiszen újabb adag fókazsírt kellettbeszerezni.

Amikor végre szabadon nekifuthatott a felszállásnak, repülőgépünk újfent zavarba ejtettepilótáját, mivel ismét megátalkodottén vonakodott felemelkedni az égbe. Teljes gázzal cikázottlefelé a kis tavon, de nem szakadt el a jégtől. A pilóta az utolsó pillanatban erőteljesen felnyomtaaz oldalkormányt, mire a havat alaposan felkavarva megperdültünk, és hajszál híján fejreálltunk,majd kissé zavarodottan visszatértünk kiindulási pontunkra.

– Állatian fura – jelentette ki a pilóta. – Elvileg felkellett volna szállnia, deigazán fel. Na jó, hátakkor dobjuk ki inkább a tartalék benzines hordókat, könnyítsünk egy kicsit a dolgán.

A tartalék benzin arra szolgált, hogy legyen mivel visszatérni Churchillbe, és bár az énvéleményem szerint módfelett nagy meggondolatlanságra vallott kirakni, hagytam, tegyen apilóta belátása szerint, elvégre ő a parancsnok.

A benzintartalék nélkül (és miután harmadszor is telepumpáltuk az emelőt) ismétnekiveselkedtünk, és kísérletünk során valóban sikerült is saját elemébe juttatnunk a repülőgépet.De úgy látszott, nem különösebben boldog benne. Rendíthetetlenül ragaszkodott akilencvenméteres magassághoz, és a motorok fordulatszámlálójának mutatója sem lépte túl azelőírás háromnegyedét.

– Kár is volna feljebb mászni – ordította a pilóta szívélyesen a fülembe. – Onnan nem látnád afarkasokat. De most aztán golyózzon a szemed...

Fejemet a repedt, homályos plexiablakhoz szorítottam, és a szemem úgy golyózott, ahogy csakbírt, de vajmi csekély eredménnyel. Teljesen átlátszatlan, szürke felhő kellős közepén repültünk, éstöbbnyire még a szárny végét sem láttam, nemhogy farkasokat, vagy farkasnak akár csak nyomátis.

Csaknem hatom óra hosszat döngicséltünk a levegőben, mialatt mindvégig úgy éreztem, hogyamennyit látunk a lenti világból, attól akár egy lekvárosbödönben is úszkálhatnánk. Aztán apilóta váratlanul zuhanórepülésbe csapott át, s ugyanakkor a fülembe üvöltötte:

– Leszállunk! Már csak annyi a nedű, hogy hazaérek vele. De ez itt príma farkasvidék! Osztályonfelüli farkasokkal!

Leereszkedtünk a felhő alá, alig tíz méterre a földtől, és megállapítottuk, hogy magas, sziklásdombok között repülünk, egy mérföld széles völgyben, éppen valami befagyott tó fölött. A pilótamásodpercnyi tétovázás nélkül landolt, és bármint vélekedtem is korábban navigációsképességeiről, őszinte tiszteletre késztetett páratlan manővere, ahogyan földet ért az egyetlen épsítalppal. Csak akkor engedte óvatosan ránehezedni a sérült jobb oldali talpra a gépet, amikor azelveszítette már minden lendületét.



A motort le sem állította.

– Megérkeztünk, haverom – jelentette ki jókedvűen. – Itt kilépsz. De csipkedd ám magad! Még betalál sötétedni, mielőtt visszaérnék Churchillbe.

A letargikus szerelőbe egyszerre élet költözött, és egy szempillantás alatt – nekem legalábbis úgytűnt – málháim hegysége már a jégen tornyosodott,leoldoztuk a csónakot, sőt a futómű emelőjétis függőlegesbe pumpáltuk.

A pilóta véletlenül belenézett a csónakba, s megpillantván tartalmát, sötét tekintetet vetett rám.

– Átvertél mi, haverom? – kérdezte. – Na jó, gondolom, szükséged is lesz rá. Ne veszítsd el acsüggedésedet. ősszel visszajövök érted, feltéve, ha ez az ócska láda nem esik szét addig. De azértne tojjál be. Tuti, hogy errefelé csak úgy hemzsegnek az eszkimók. Azok akármikor visszavisznekChurchillbe.

– Kösz – mondtam megadóan. – De pusztán csak a rend kedvéért, nem árulnád el, hol vagyok?

– Rémesen sajnálom. Halvány gőzöm sincs róla. Mondjuk, úgy háromszáz mérföldre Churchilltőlészaknyugatra. Hozzávetőleg. Erről a vidékről nincs egy megveszekedett térkép sem... Na, pá.

És a pilótafülke ajtaja dörrenve becsapódott. A motorok minden tőlük telhetőt elkövettek, hogyelőírásosan bőgjenek, a repülőgép átbukdácsolt a mély barázdákon, kelletlenül felemelkedett, éseltűnt a felhők fölött.

Szerencsésen megérkeztem támaszpontomra.

Negyedik fejezet

Amikor körülnéztem, és szemügyre vettem a zord, felhőborította hegyeket, az egymásra torlódotttábláktól hepehupás jégsivatagot, s a völgy fölött a tundra kietlen, fátlan pusztaságát, szemernyikétségem nem volt afelől, hogy valóban kiváló farkasvidékre keveredtem. Sőt, erős gyanú éltbennem, hogy máris jó néhány farkasszempár figyel tűnődő érdeklődéssel. Éppen ezért kotornikezdtem felszerelésem hegységében, s amikor megtaláltam a pisztolyt, megpróbáltam felmérnihelyzetemet.

Nem tűnt túlzottan kecsegtetőnek. Igaz: nyilvánvalóan sikerült behatolnom a keewatini BarrenLands szívébe. Sőt, valamiféle támaszpontot is létesítettem, bár fekvésre – egy tó jegén, jó távol aparttól – talán nem volt éppen tökéletes. Mind ez idáig tehát szigorúan és szó szerint betartottamaz utasításokat, ám a hadműveleti parancs következő pontja már bökkenőt okozott.

3. bek.



C. szakasz

IV. alpont

Állandó támaszpont létrehozását követően haladéktalanul induljon el, és csónak igénybevételévelvízi úton végezzen széles körű, általános felmérést a környező vidéken, mégpedig statisztikailagértékelhető mértékben és módon, azzal a céllal, hogy meghatározza a Canis lupus-népesség helyisűrűségét,valamint, hogy kapcsolatot létesítsen a tanulmányozandó példányokkal...

A magam részéről a legnagyobb készséggel engedelmeskedtem volna az utasításoknak, de hát azalattam terpeszkedő jégpáncél szilárdsága azt sugallta, hogy a csónakázást ezúttal el kellhalasztanom néhány héttel, ha ugyan nem végleg. Igen ám, de mivel más szállítóeszközzel nemrendelkeztem, fogalmam sem volt, miként juttathatnám el egyáltalán málháim hegységét állandószárazföldi telephelyre. Ami pedig a tanulmányozandó példányokkal létesítendő kapcsolatot illeti– úgy éreztem, hogy ez pillanatnyilag szóba sem jöhet, hacsak maguk a farkasok nem ragadjákmagukhoz a kezdeményezést.

Alapos kutyaszorítóba kerültem, A parancs kidolgozását részletes tanácskozás előzte meg aMeteorológiai Szolgálattal, amely biztosította a Minisztériumot, hogy megérkezésem időpontjában"normális körülmények között" a Barrens középső vidékén a folyók és a tavak jégmentesek.

Az ottawai tájékoztatási tanfolyamon megtanultam, hogy egy más hivataltól eredőinformációban egyszerűen tilos kételkedni; és amennyiben egy ilyen információra épülő kiküldetéskudarcba fullad, az csupán a kiküldött hibájából történhet.

Az adott körülmények közt mindössze egyet tehettem. Bármennyire elbátortalanított is az elsőrádiogramomra kapott válasz, nem volt más választásom: megint új utasításokat kellett kérnem.

Fürgén dologhoz láttam, előkurkásztam a hordozható adót, elhelyeztem egy ládahalom tetején.

Előzőleg nem érteni rá alaposabban megvizsgálni a készüléket, s ezért a kezelési utasítás olvastánkissé elhűltem, mert a modellt, amellyel felszereltek, voltaképpen erdőkerülők számáragyártották, és rendes körülmények között arra szánták, hogy húsz mérföldes körzetben működjék.Mindenesetre rákötöttem a telepekre, kihúztam az antennát, elforgattam a kapcsolókat,lenyomkodtam a gombokat, pontosan az előírás szerint – és beléptem az éterbe. Kifürkészhetetlenokból, mit egyedül a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium tudhat, ahol az ilyesfajta hordozhatóadó-vevők engedélyeit kiadják, én a "Daisy Mae" hívójelet kaptam. A következő óra folyamán asötétülő, sarkvidéki égbolt szünet nélkül Daisy Mae kesergő sirámaitól zengett, de még egysóhajtásnyi válasz sem érkezett. Már éppen beletörődtem a kezelési utasítás lesújtó állításaiba, ésfel akartam adni a reménytelennek látszó kísérletezést, amikor a légköri zavarok fütyülése éssípolása közepette emberi hang halk neszét véltem felismerni a fülhallgatóban. Igyekeztemszaporán behangolni a készüléket, s végre egész szóáradatot sikerült elkapnom, és kisvártatvakiderítettem azt is, hogy – spanyol nyelvű.

Beismerem: amit most elmesélek, alighanem próbára teszi hitelemet jó néhány olvasómnál, demert a rádiótechnikához nem is konyítok, nem tehetek egyebet, mint hogy előterjesztem azt amagyarázatot, amelyet később egy szakértő adott, s ráadásul leteszem a nagy esküt, hogy nincs a



világon biológus, aki képes volna saját kútfejéből meríteni ilyen eseménysorozatot. A szakértőimagyarázat szerint a rádiótechnika ezt a rejtélyes jelenséget "hullámszökés" néven ismeri, amiannyit jelent, hogy a légköri viszonyok bizonyos kombinációjánál (és főként északon) olykornagyon csekély teljesítőképességű adó-vevők is befoghatnak igen jelentékeny távolságokat. Az énkészülékem felülmúlta önmagát. Egy perui rádióamatőr adását vettem rajta.

A perui körülbelül ugyanolyan jól beszélt angolul, mint én spanyolul, így hát beletelt némi időbe,mire kezdtük érteni egymást, de ő még akkor is szilárdan hitte, hogy én valahonnan a Tűzföldtájékáról jelentkezem. Már éppen végleg kétségbeestem, amikor partnerem végre beleegyezett,hogy felveszi üzenetem lényegét, és továbbítja Főnökömnek Ottawába, mégpedig postán.Emlékezvén a kapott dorgálásra, rádióüzenetemet tíz szóra korlátoztam, bár – mint errőlhónappal korábban tudomást szereztem – ezúttal egyre ment, mert ez a tíz szó, amelyet márPeruban sem értettek pontosan, s nyilván eltorzult a kétszeres fordítás során is, bőségesenelegendő volt ahhoz, hogy kisebbfajta válságot keltsen.

Talán mert Dél-Amerikából érkezett, a táviratot nem a saját minisztériumomnak kézbesítették,hanem a Külügynek. A Külügyben nem tudtak vele mit kezdeni, csak annyit állapítottak meg,hogy feltehetőleg a Tűzföldről érkezett, és szemlátomást rejtjeles üzenet. Sürgősen bevonták avizsgálatba a Nemzetvédelmi Minisztériumot, hogy segítsenek megfejteni a kódot, vagy legalábbközöljék, hogy van-e tudomásuk kanadai ügynökről a Horn-fok környékén.

Csupán a véletlennek köszönhető, hogy egyáltalán megoldódott a rejtély. Néhány héttel későbbaz egyik külügyi államtitkár, amikor szokás szerint együtt ebédelt az én minisztériumomvalamelyik tekintélyességével, elmesélte a históriát, s mellékesen megemlítette, hogy akibogozhatatlan távirat aláírója bizonyos VARLEY MONFAT.

A tekintélyesség dicséretes, vagy inkább meglepő éleslátással megállapította, hogy a táviratfeladója valószínűleg én vagyok; ám ez csak újabb, sőt még zavaróbb rejtélyhez vezetett, mertsenki nem értette, milyen felhatalmazás alapján merészeltem a Tűzföldre utazni. Ennekkövetkezményeképpen Kanada chilei konzuljához egész sorozat sürgető expressz táviratot küldtekrészemre, hogy haladéktalanul térjek vissza Ottawába jelentestételre.

A táviratok közül egyetlenegy sem jutott el hozzám, sőt, akkor sem kaptam volna meg őket, hanem ilyen kerülővel küldik, tekintve, hogy a rádió telepét hatórás használatra szánták, s azegyetlen adás, amit sikerült még fognom, mielőtt végképp kimerült volna, a moszkvai rádiókönnyűzenei műsora volt.

De, hogy folytassam történetemet:

Amikor befejeztem alkudozásomat a peruival, már sötétedett, és a környező hegyek minthaösszezárultak volna körülöttem. Igaz, farkasnak eddig nyomát sem észleltem, de annál többnyüzsgött a képzeletemben, és amikor valami távoli mozgást pillantottam meg a völgytorkolatánál, még határozottabban éreztem jelenlétüket.

Feszülten hallgatóztam, s egyszerre halk, de villámcsapásként ható hang ütötte meg a fülemet –abban a szempillantásban fel is ismertem, mert bár a valóságban még soha, de cowboyfilmekbenmár jó néhányszor hallottam ilyet. Félreismerhetetlenül egy farkasfalka üvöltötttorkaszakadtából, és ugyanilyen félreismerhetetlen volt az is, hogy az üvöltés közeledik felém. Úgylátszott, hogy legalább egy gondom megoldódik. Hamarosan kapcsolatot létesíthetek atanulmányozandó példányokkal.



A megoldás azonban több újabb problémát vetett fel, köztük nem utolsósorban azt, hogypisztolyomban mindössze hat golyó sorakozott, és ha a fejemet veszik, sem tudtam volnavisszaemlékezni, hová dugtam a tartalék töltényeket. Ez a kérdés éppenséggel nem voltelhanyagolható, hiszen a témakörbe vágó olvasmányok sokaságából már értesültem, hogy afarkasfalkák taglétszáma általában és negyven közt váltakozik. Ráadásul a közelgő állatokhangerejéből ítélve úgy véltem, hogyez a falka mintegy négyszáz tagú lehet. – A sarkvidékiéjszaka már erősen a nyakamon volt, és a farkasokat szintén alig választotta el tőlem valami.Annyira besötétedett, hogy nem is tudtam volna pontosan meghatározni számukat, pláne felmérnifeltételezhető viselkedésmódjukat. Ezért úgy döntöttem, hogy visszavonulok a felfordított csónakalá, mert a farkasok ilyesformán nem észlelhetik könnyűszerrel emberi lény jelenlétét, amiegyébként is atipikus viselkedésmódra készteti rendszerint az állatokat.

A biológia egyik sarkalatos tétele kétségtelenül az, hogy a kutató figyelme soha nem terelődhet elpárol; de becsületbeli kötelességemnek tartom, hogy az adott körülmények között igen csaknehezemre esett megmaradni a kifogástalan tudományos koncentráció állapotában. Kiváltképpena csónak miatt gyötört az aggodalom. Miután cédruspalánkjait csak lenge ponyva fedte,feltételeztem, hogy durvább bánásmód hatására könnyen megrongálódnék, s ez teljes helyhezkötöttségre kárhoztathat a jövőben. A másik dolog, ami kínosan foglalkoztatott, oly szokatlanjelenség, hogy külön ki kell emelnem, már csak azért is, mert ragyogóan demonstrálja, milyenalapvetően nélkülöz minden következetességet az emberi elme, ha nem irányítja szigorúönfegyelem. Ráeszméltem ugyanis, hogy szenvedélyesen szeretnék viselős eszkimó asszony lenni.

Miután szemmel kísérni nem tudtam tovább az eseményeket, maradék érzékszerveimre kelletthagyatkoznom. Fülem információi szerint a farkasfalka teljes sebességgel száguldva megérkezett,egyszer megkerülte felszerelésem tornyait, majd egyenesen a csónakomnak rontott.

A rémületes vonító-csaholó-ugató kórus már csaknem megsüketített, s a lárma úgy megzavart,hogy hallucinálni kezdtem, és az általános ricsajból egy már-már emberi hang mély zengésűüvöltését véltem kihallani. Valami ilyesmit ordított:

POFABEKUSSTIROHADTDÖGÖK!

Ekkor óriási tülekedés kezdődött, kirobbanóan panaszos nyüszítésorkán tört ki, aztán – csodákcsodája – halotti csend támadt.

Sok éves gyakorlat során tanultam meg szabatos következtetéseket levonni bizonyos természetijelenségekből, de ezúttal csődöt mondott a tudományom. Hiába, több adatra volt szükségem. Félszememmel roppant óvatosan kipislogtam a csónak pereme és az alatta levő jég közötti keskenyrésen. Először csak farkaslábakat láttam – rengeteget; de aztán két másfajta láb –egyetlen pár –vonzotta magára tekintetemet, amely semmi esetre sem lehetett farkasé. Dedukciós képességemegy csapásra visszatért. Felemeltem a csónak oldalát, kidugtam a fejemet, és felnéztem,egyenesen egy tetőtől talpig rénszarvasbőrbe öltözött fiatalember hüledező és meglehetősenaggodalmas arcába.

Körülötte tizennégy hatalmas, gyönyörű eszkimó kutya toporgott, s bámult rám mélységesgyanakvással – a fogata. De rendes, becsületes farkasnak híre-hamva sem volt sehol.



Ötödik fejezet

Számomra természetesen roppant csalódást jelentett, hogy első találkozásom a farkasokkal afarkasok távolléte folytán elmaradt, de valamelyest azért kárpótolt a sors.

A kutyák ifjú gazdája, mint kiderült, részben eszkimó, részben fehér származású prémvadász volt,egyszersmind egy néhány mérföldre fekvő kunyhó tulajdonosa. Ennél eszményibb állandótáborhelyről nem is álmodhattam volna. Körülöttünk mintegy tízezer négyzetmérföldes területenMike (így hívták a fiatalembert) volt az egyetlen emberi lény, nem számítva azt a kis létszámúeszkimócsoportot, köztük édesanyja családját, amely hetven mérfölddel északabbra élt.Nagyszerű hír volt ez, mert így biztosnak látszott, hogy a farkasok tanulmányozását nem fogjakedvezőtlenül befolyásolni az emberek alkalmatlankodása.

Mike eleinte inkább némi tartózkodással, hogy ne mondjam, gyanakvással kezelt. Életénektizennyolc esztendeje alatt soha nem hallott arról, hogy a Barren Landsnek ezen a vidékén valahais repülőgép szállt volna le, sőt, látni is csak két-három gépet látott eddig mindössze, azok pedigegészen magasan repültek tova. Következésképpen kissé nehezen nyelte le állításomat, miszerintengem felszerelésem egész halmazával egyetemben repülőgép rakott le az ő tavának kellősközepére, ráadásul anélkül, hogy ő ezt látta vagy hallotta volna. Ismeretségünk elején Mikejobbadán arra hajlott, hogy jelenlétemet természetfölötti erőkkel magyarázza, miután atyjától, afehér kereskedőtől annyi értesülést mindenesetre szerzett a kereszténységről, hogy tartson asátántól. Nem is tette kockára az üdvösségét. Az első néhány napban egy percre sem eresztette ela kezéből 30-as puskáját, és betartotta a három lépés távolságot is, de mihelyt beavattam afarkaslé rejtelmeibe, félrerakta a puskát, és észrevehetően úgy döntött, hogy amennyibencsakugyan én vagyok a Sátán, csáberőm hatalmának egyszerűen képtelenség ellenállni.

Alkalmasint, mert mást nemigen tehetett velem, Mike aznap éjjel elvezetett kunyhójába. Bárfényűző palotának aligha lehetett minősíteni a suhángokból ácsolt, foszladozó rénszarvasbőrökkelfedett kalibát, azonnal megállapítottam, hogy céljaimnak tökéletesen megfelel.

Miután a Minisztérium felhatalmazása értelmében jogomban állt bennszülött segéderőtalkalmaznom, amennyiben az erre fordított kiadások nem lépik túl a havi három dollárt, azonmódegyezséget kötöttem Mike-kal; átnyújtottam neki egy hivatalos utalványt tíz dollárról, háromhavilakbér címén, valamint idegenvezető és általános tótumfaktum minőségében teljesítendőszolgálataiért. Tudtam, hogy ez az összeg igencsak bőkezű ahhoz képest, amennyit akormányügynökségek, missziók és kereskedelmi társaságok fizetnek általában a sarkvidékibennszülötteknek, de abban reménykedtem, a Pénzügyminisztérium elnézi majdkönnyelműségemet, tekintettel arra, hogy Mike segítsége nélkül az én minisztériumom körülbelülnégyezer dollár értékű felszerelést veszítene el, mihelyt a tó jégpáncélja olvadozni kezd.

A későbbi események alapján gyanítom, hogy egyezségem Mike-kal meglehetősen egyoldalú volt,és Mike akkor még korántsem fogta fel teljes jelentőségében; mindenesetre felajánlottakutyafogatát, és segített elszállítani cókmókomat a kunyhóba.



A következő napokban túlságosan lekötött a felszerelés kicsomagolása és a helyszíni,laboratórium berendezése, melynek során kénytelen voltam bitorló módon elfoglalni a pöttömkaliba legnagyobb részét. Nem szánhattam sok időt Mike-ra, mindamellett észrevettem, hogyláthatólag erősen aggasztja valami. Ám, mert amúgy is hallgatag természetűnek néztem – kivévea kutyáival kapcsolatban –, ráadásul ildomtalannak is véltem ilyen kurta ismeretség utánbeavatkozni magánügyeibe, meg sem kíséreltem kideríteni lehangoltságának okát. Mégisiparkodtam néha elszórakoztatni, mégpedig oly módon, hogy bemutattam neki egyik-másiktudományos készülékemet.

A bemutatók szemlátomást lenyűgözték, de nem érték el a kívánt hatást, és csüggedtségenemhogy enyhült volna, hanem, ha lehet, még súlyosbodott. Közvetlenül azután, hogy ismertettemvele a ciánkális "farkaspuffantó"-t, és elmagyaráztam neki, hogy a szerkezet nem csupán azonnalihalált okoz, hanem tökéletesen észrevehetetlen is, Mike magatartásában határozottan bizonyoshibbantság jelei kezdtek mutatkozni. Egy hosszú botot cipelt magával mindenhová, és mielőttleült volna a durván ácsolt asztalhoz, megbökdöste a széket, sőt, fura módon néha még az ételt isa tányéron. Megpiszkálta továbbá reggelenként a lábbelijét meg a ruháját is, mielőtt felvettevolna.

Más alkalommal bemutattam neki négy jókora egérfogót, amelyekkel kisemlősöketszándékoztam gyűjteni avégett, hogy a farkasok gyomrában lelt állati maradványokatazonosíthassam, majd elmagyaráztam, milyen módon kell kifőzni az egércsontvázat, ha múzeumipéldányt kell készítenünk, ám Mike ekkor szó nélkül kifordult a kunyhóból, és ettől kezdve semmipénzért nem volt hajlandó együtt étkezni velem.

Viselkedése nem ok nélkül nyugtalanított, hisz értettem valamelyest a pszichológiához, ésfelismertem a rögeszme tüneteit. Éppen ezért eltökéltem, hogy megpróbálom megoldani Mikenyelvét. Egyik este ravaszul becsábítottam abba a sarokba, ahol berendeztem hordozhatólaboratóriumomat, és eldicsekedtem villogó szikékből, csontvágó ollókból, agykanalakból éshasonló bonyolult műszerekből álló gyűjteményemmel, amelyet a farkasokon, rénszarvasokon ésegyéb állatokon végrehajtandó boncolásoknál szándékoztam használni. Miután bonyodalmas lettvolna megértetni Mike-kal, mit jelent a boncolás, elővettem egy kórbonctani kézikönyvet,felnyitottam az emberi hasüreg kétoldalas, színes bonctani ábrájánál, és éppen a vizuális élménysegítségével akartam folytatni magyarázataimat, amikor észrevettem, hogy elveszítettemhallgatóságomat. Mike lassan hátrált az ajtó felé, fekete szeme növekvő iszonyattal szegeződöttrám, és hirtelen rádöbbentem, hogy teljesen félreértette szavaimat. Felugrottam, hogymegpróbáljam megnyugtatni, de amint megmozdultam, sarkon fordult, és eszelős gyorsasággalkirohant az ajtón.

Színét sem láttam, csak másnap délután, amikor néhány egércsapda kihelyezése utánvisszaérkeztem. A kunyhóban találtam, ahol éppen, a holmiját csomagolta össze, mintha hosszúutazásra készült volna. Szinte érthetetlenül halkan és hadarva előadta, hogy üzenetet kapott:sürgősen meg kell látogatnia beteg mamáját az eszkimótáborban, és valószínűleg hosszabb ideigott marad. Azzal már kinn is termett felszerszámozott fogatánál, és anélkül, hogy több szótpazarolt volna rám, őrjöngő vágtában elszáguldott észak felé.

Sajnálkozással néztem távozását, mert bár a tudat, hogy most tökéletesen egyedül lehetek ahelybeli farkasokkal, tudományos szemszögből elégedettségemre szolgált, valahogy mégiscsakelmélyítette e kietlen, viharjárta vidék "Sátán kutyája"-atmoszféráját körülöttem. Ráadásul mégnem is döntöttem el határozottan, hogy melyik módszer a legalkalmasabb a farkasokmegközelítésére, és örültem volna, ha Mike végzi el a kezdeményező lépéseket. No persze, egy



beteg anyukának elsőbbsége van még az én tudományos szükségleteimmel szemben is – de máigfel nem foghatom, honnan szerzett Mike tudomást arról, hogy a mamája ágynak dőlt.

A farkasokkal létesítendő kapcsolat legjobb módszerének súlyos gondja átmenetileg függőbenmaradt, mert hozzáláttam kutatásaim ütemtervének lefektetéséhez. Ezt a legapróbb részletekigkidolgoztam. Csupán a "szexuális viselkedésformák" tárgykörében ötvenegy olyan alkérdésttudtam felsorolni, amelyeknek mindegyike beható tanulmányozást követelt. A hét végérekifogytam a papírból. Eljött az ideje, hogy kívülebb kerüljek, és körülnézzek.

Miután újonnan jött voltam Barren Landsben, úgy véltem, nem árt, ha megfontoltan, apránkéntbarátkozom meg a vidékkel. Ennélfogva első terepjáró expedícióm alkalmával beértem annyival,hogy körülbelül háromszáz méter sugarú körben bejárjam a kunyhó környékét.

Az expedíció nem tárt fel semmi különösebbet, mindössze négy-ötszáz rénszarvascsontvázat; sőt,meglepő módon a kunyhó közvetlen környékén szinte egymást érték a rénszarvascsontok. Miutánchurchilli értesüléseimből már tudtam, hogy prémvadász soha, de soha nem lő rénszarvast,csupán azt tételezhettem fel, hogy ezeket az állatokat a farkasok mészárolták le. Ez bizony elégkijózanító következtetés volt. Amennyiben tehát a rénszarvasgyilkolás gyakorisága azonos afarkasok lakta vidékeken, az itteni ízelítő alapján a farkasok pusztán Keewatinban átlagosanmintegy húszmillió rénszarvast koncolnak fel évente.

E csüggesztő temetőlátogatás után három nap telt el, mire időt tudtam szakítani az újabbkirándulásra. Puskával a vállamon, pisztollyal a markomban mintegy negyedmérföldes utatjártam meg ez alkalommal – de farkasnak színét sem láttam. Ellenben legnagyobbmeglepetésemre azt tapasztaltam, hogy a rénszarvasmaradványok előfordulási sűrűségeúgyszólván mértani haladvány arányában csökken, amint a kunyhótól távolodom. Úgy látszott, afarkasok előszeretettel választanak emberi településhez közel eső helyet legszörnyűbbvérengzéseikhez, s e tény olyan tanácstalanságba döntött, hogy elhatároztam, Mike-hoz fordulokfelvilágosításért, ha netán újra találkozom vele.

Időközben, mint egy vulkánkitörés, berobbant Barren Landsbe a tavasz. A hó olyan sebesenolvadt, hogy a befagyott folyók nem tudták medrükbe fogadni a tömérdek vizet, s az két métermagasan elborította a jeget. Végül mennydörgő rianással megindult a zajlás, aztán a jég hirtelenfeltorlódott valahol, s a folyó, amelynek a partján laktam, belátogatott a kunyhóba, magávalhozván a környékről mindazt a hulladékot, amit a hosszú tél folyamán a tizennégy kutya magaután hagyott.

Végül felszakadt a torlasz, és a víz lefolyt, de a kunyhó minden báját elveszítette, mert a szemétfél méter vastagon borította a padlót, s ebben határozottan volt valami visszataszító. El isszántam magam, hogy a kunyhó fölött egy kavicsdombon ütök tanyát, és épp ott próbáltam –hasztalanul – elaludni, amikor szokatlan hang ütötte meg a fülemet. Csak ültem, mint aki nyársatnyelt, és feszülten hallgatóztam.

A hang éppen a folyó szemközti partjáról jött, észak felől: vinnyogás, nyüszítés, rövid vonításokkülönös keveréke. Markom lassan lazulni kezdett a puskán. Ha van egyáltalán valami erénye egytudósnak, akkor elsősorban az, hogy képes okulni tapasztalataiból, másodszor tehát nem isugrottam be. A hang nyilvánvalóan egy eszkimó kutyától származott, valószínűleg egy kölyöktől,



mégpedig, következtetéseim szerint, Mike egyik kutyájától (falkájához három, még idomítatlankölyök tartozott, s ezek szabadon futottak a fogat után), amely eltévedt, aztán megtalálta akunyhó felé vezető utat, s most könyörög, hogy jöjjön már valaki, és szorítsa szívére.

Úsztam az elragadtatásban. Ha netán pajtás, jó barát kell e kölyökkutyának, ezen ne múljék, ittvagyok én! Sebtében ruhát kaptam magamra, lerohantam a folyóhoz, eloldoztam a csónakot, ésteljes erőmből evezni kezdtem a szemközti part felé.

A kölyök egy pillanatig sem hagyta abba a siránkozást, s máréppen oda akartam kiabálni nekivalami megnyugtatót, amikor eszembe jutott, hogy egy ismeretlen ember hangjától talán megriad.Elhatároztam, inkább becserkészem, és csak akkor árulom cl jelenlétemet, ha mái-elég közelleszek hozzá, hogy halkan, csillapítóan szólongathassam.

A hangerőből úgy ítéltem, hogy a kutya legfeljebb néhány méterre van a túlsó part szélétől, deamint elindultam a bizonytalan félhomályban, átbukdácsoltam a görgelékköveken, akavicsbuckákon, a szűkölés ereje mit sem változott, s mintha semmivel sem férkőztem volnaközelebb hozzá. Bizonyára hátrál a kölyök, gondoltam, talán megijedt. Féltemben, hogy teljesenelriasztom, moccanni sem mertem, mikor egyszerre megszűnt a nyüszítés, én pedig ott maradtamtanácstalanul, és azt sem tudtam, merre induljak el. De észrevettem, hogy előttem egy meredekdomb emelkedik, és úgy véltem, a tetejéről lesz majd kilátásom, hogy felfedezhessem az eltévedtjószágot. Amikor a csúcs felé közeledtem, hasra feküdtem (élvén a cserkészkoromban elsajátítotthaditudománnyal), és az utolsó néhány métert óvatosan, hasmánt kúszva tettem meg.

Fejem lassan a gerinc fölé emelkedett – és lám, megvolt az üldözött. A földön hevert, nyilvánpihent a panaszos sirámok után, és az orra körülbelül kétméternyire volt az enyémtől. Csöndbenegymásra meredtünk. Sejtelmem sincs, mi járhatott busa fejében, de az enyémben csak úgyhemzsegtek a lehető legzaklatottabb gondolatok. Tudniillik egyenesen egy tökéletesen kifejlett,sarkvidéki farkas borostyánszínű szemébe bámultam, amely alkalmasint jócskán magasabbsúlycsoporthoz tartozott, mint én, és bizonyára jócskán jártasabb volt a közelharctechnikában,mint amennyire én valaha is leszek.

Néhány másodpercig egyikünk sem moccant, és szinte hipnotizáltán meredtünk egymás szemébe.A farkas törte meg előbb a varázst. Egy szökkenéssel, amely méltó lett volna az orosz balettbármelyik táncosához, legalább egy méter magasan pattant fel a levegőbe, és ahogy földet ért,tovaszáguldott A tankönyvek szerint a farkas óránként huszonöt mérföldes sebességgel képesfutni, de ez a példány mintha nem is futott, hanem inkább alacsonyan repült volna. Pillanatokonbelül eltűnt a szemem elől.

Ami az én reakciómat illeti, nem volt ennyire drámai, bár alighanem magam is felállítottamvalami terepfutási rekordféleséget. Továbbá olyan lendülettel hajtottam végre az átkelést afolyón, hogy a csónak szinte teljes hosszában felszaladt túloldalt a partra. Majd, miutánráeszméltem, micsoda felelősséggel tartozom tudományos felszerelésemért, bevonultam akunyhóba, eltorlaszoltam az ajtót, és a kurta éjszaka maradékában anélkül, hogy tekintettellettem volna a padlót borító mocsok bűzfelhőire, kényelembe helyezkedtem, már amennyiretudtam, az asztal tetején.

Nem mondom, kimerítő közjáték volt, mindazonáltal csak gratulálhattam magamnak, hiszenvégre valahára – ha mégoly röviden is – kapcsolatot létesítettem a tanulmányozandóállatfajtával.



Hatodik fejezet

Miért, miért nem, aznap éjjel valahogy nem tudtam elaludni. Az asztal rövid volt meg kemény, akunyhó levegője sűrű, és iménti találkozásom a farkassal is túlontúl élénken élt emlékezetemben.Megpróbálkoztam a birkaszámolással is, de a birkák egytől egyig farkassá változtak, s ettőléberebb lettem, mint valaha. Végezetül, amikor a küszöb alatt tanyázó vörös hátú egér neszeznikezdett, mégpedig szakasztott úgy, mintha egy farkas szimatolná az ajtót, az alvásnak agondolatáról is letettem, meggyújtottam Mike petróleumlámpáját, és rezignáltán vártam ahajnalt.

Beletörődtem, hogy gondolataim visszakanyarodjanak estéli élményemhez. Elképedten fedeztemfel, hogy ahhoz képest, milyen futó volt ez a találkozás, milyen tömérdek részlete maradt megbennem. Lelki szemeimmel olyan tisztán láttam a farkast, mintha évek óta ismertem volnaőuraságát (avagy őkisasszonyságát). Emlékezetembe kitörölhetetlenül bevésődött masszív feje,széles, fehér nyakszőrzete, rövid, hegyesen felálló füle, sárgásbarna szeme, szürke pofája.Ugyanilyen élesen láttam, amint tovaszáguldott, pontosan emlékeztem a kisebb póniló nagyságú,izmos, inas állat mozgására, világosan megéreztem testének halált osztó erejét.

Minél tovább morfondíroztam a dolgon, annál jobban láttam, hogy nem tanúsítottam valaminagy vitézséget. Szerfölött sietősen és vajmi kevés méltósággal vonultam vissza az eseményszínhelyéről. De aztán némi vigaszt leltem a gondolatban, hogy a farkas sem ragaszkodottéppenséggel a szabályszerű távozáshoz valamivel jobban éreztem magam; bár lelkiállapotomattalán csak a felkelő nap befolyásolta, mely sápadt, szürkés fényével bevilágította az ablakom előttelterülő sivár pusztaságot.

A világosság növekedtével már azt is gyanítani kezdtem, hogy elszalasztottam egy lehetőségetráadásul olyat, amely esetleg soha vissza nem tér. Lassanként ráeszméltem, hogy voltaképpenkövetnem kellett volna a farkast, bizalmába férkőznöm, vagy legalább meggyőznöm arról, hogysemmiféle rossz szándékot nem táplálok fajtájával szemben.

Ekkor munkához láttak a kanadai szajkók, amelyek mindennap eltakarították a hulladékot azelőkertből. Én is begyújtottam a kályhába, és reggelit főztem magamnak. Azután elszántanbecsomagoltam egy oldalzsákba némi ennivalót, gondoskodtam tartalék puska- éspisztolygolyókról, nyakamba akasztottam a távcsövet, és felkerekedtem, hogy kiköszörüljem ategnap esti csorbát. Tervem igen egyszerű volt. Úgy gondoltam, hogy nyílegyenesen oda megyek,ahol eltűnt a farkas, ott megkeresem a nyomát, és követem, míg meg nem találom az állatot.

Eleinte egyenetlen, sziklás talajon bandukoltam, mégpedig lényegesen hosszabb ideig, mint előzőnap a farkas, de aztán végre felérkeztem az alacsony dombra, ahol utoljára láttam őuraságát(avagy őkisasszonyságát). Előttem süppedékes mocsár terpeszkedett, amely a nyomokszempontjából igen kecsegtetőnek látszott; és valóban, szinte rögtön találtam is egy csomót: acsokoládészínű sáron vezettek át egy sávban.

Voltaképpen ugrálnom kellett volna örömömben, de valahogy mégsem ugráltam. Az igazság az,hogy a farkasmancsok nyoma így első látásra a felfedezés megrendítő erejével hatott rám, errenem voltam kellőképpen felkészülve. Más dolog ugyanis tankönyvben olvasni, hogy a sarkvidéki



farkas lábnyomának átmérője általában tizenöt centiméter, és tökéletesen más dolog sajátszemünkkel látni ugyanezt, egész roppant terjedelmében. Mondhatom, igen lankasztóan hat azember lelkesedésére. Az előttem kirajzolódó mammutnyomok vagy egyméteres lépésekkelpárosultak, és olyasmit engedtek sejteni, hogy az állat, amelyet követni szándékozom, nagyságramegközelíti a szürkemedvét.

Meglehetősen hosszasan tanulmányoztam ezeket a nyomokat, és tán még sokkal hosszasabbantanulmányoztam volna őket, ha nem ötlik eszembe, hogy elfelejtettem magammal hozni aziránytűmet. És miután éneikül igazán meggondolatlanság lett volna behatolni a járatlan vadonba,őszinte sajnálkozással úgy határoztam, hogy inkább visszamegyek érte a kunyhóba.

Szerencsésen vissza értem Mike kunyhójába, de az iránytűt nem találtam ott, ahová tettem,őszintén szórva nem is emlékeztem pontosan, hogytettem-e egyáltalán valahová, illetve láttam-eegyszer is, mióta elhagytam Ottawát. Ez bizony nagy baj volt; mindenesetre, hogy ne fecséreljemaz időt, elővettem egy alapvető szakmunkát a könyvek közül, amelyekkel a Minisztériumfelszerelt, és elmerültem a farkasokat tárgyaló fejezet tanulmányozásában. Ezt a fejezetettermészetesen már korábban is többször elolvastam, de néhány sarkalatos tételét alkalmasint nemjegyeztem meg elég alaposan. Most, hogy képzelőerőmet meghatványozta a valóságosfarkasnyomok első szemrevételezése, újult érdeklődéssel, nagyobb méltánylással olvastam újra.

Mint a szerzőtől értesültem, aCanis lupus fajta számos alfaja közül a sarkvidéki farkas alegnagyobb. Egyes vizsgálati példányok súlya meghaladta a hetvenöt kilót is; akadtak;amelyeknek hossza az orruk hegyétől a farkuk csücskéig két és fél métert tett ki, marmagasságapedig elérte a száztíz centimétert. A kifejlett sarkvidéki farkas egy ültő helyében tizenöt kiló nyershúst képes felfalni (és ezt alkalomadtán feltehetőleg meg is teszi). Fogsora "erőteljes alkatú, ésőrlés és tépés műveletére egyaránt alkalmas, miáltal tulajdonosát képessé teszi részint arra, hogya legnagyobb emlősöket is könnyűszerrel darabokra szaggassa, részint pedig, hogy a legerősebbcsontokat is szétmorzsolja". A fejezet a következő velős megjegyzéssel zárult: "A farkas ádáz;roppant erejű gyilkos. Alig akad állat, amelytől az ember jobban rettegne, amelyet jobbangyűlölne, és erre meg is van minden oka." Az okot a szerző nem jelölte meg közelebbről, de errenem is volt szükség.

Aznap többször is elméláztam, és voltak perceim, amikor már-már azon tűnődtem, hogy afarkasok bizalmának elnyeréséhez fűzött reményeim nem bizonyulnak-e túlontúl derűlátónak. Amipedig őszinte jó szándékaim bizonyítását illeti – úgy éreztem, ez nem lenne különösebben nehéz, desokra aligha mennék vele, hacsak a farkasok nem viszonoznák igyekezetemet.

Másnap reggel hozzáláttam a kunyhót elborító alvilági szutyok kitakarításához, s ezenközbenmegtaláltam az iránytűt. Az ablakpárkányra tettem, mert folytatni akartam a munkát, de anapfény rátapadt rézfedelére, és olyan vádlóan csillantotta felém, hogy megtörtén rászántammagam: újabb erőfeszítést teszek, és megkísérlem helyreállítani a megszakadt kapcsolatot afarkasokkal.

Ezen a második szafárin még lassabban jutottam előre, minthogy magammal vittem a golyóspuskát, a sörétes puskát, a pisztolyt, a tölténytárakat, egy kisebb fejszét, a vadászkésemet,valamint egy palack farkaslét, arra az esetre, ha be találnék pottyanni valamelyik jeges vizűpatakba.

Meleg nap köszöntött rám, és a sarkvidéken tavasszal olykor csaknem olyan hőség van, mint atrópusokon. Már az első moszkitók is megérkeztek, jelezvén eget borító rajaik közeledtét, amelyeknemsokára valóságos pokoljárássá tesznek minden közlekedést a Barren Landsben. Megtaláltam



a farkasnyomokat, és eltökélten követni kezdtem őket.

A nyomok néhány mérföldön át a mocsárban vezettek, de ahol a farkas lába csak nyolc-tízcentiméter mélyen süppedt a sárba, az enyém bezzeg addig, míg le nem ért a felszín alatt harminccentiméter mélységben húzódó szilárd jégre. Jókora megkönnyebbülést jelentett, amikor végremegint egy kavicsos buckára kapaszkodhattam fel, ahol véglegesen elveszítettem a farkasnyomát.

Őszintén szólva, elég felületesen keresgéltem csak. Amint szemügyre vettem a körülöttemelterülő, sárral hullámzó, fagyhasogatta kövekkel borított, zordon pusztaságot, amelyegyhangúan húzódott az inkább tengerhez illően távoli láthatárig, magányosabbnak éreztemmagam, mint életemben valaha is. Az üres égbolt csendjét nem törte meg repülőgépek barátizümmögése. Lábam alatt a föld nem reszketett a forgalom távoli morajától. Csupán egyláthatatlan bíbic testetlen kiáltozása jelezte, hogy azért van valahol élet ezen a holdbéli tájon,ahol még fák sem nőttek.

A zuzmólepte sziklák közt találtam egy bemélyedést, némi erőszak árán belegyömöszöltemmagam, és megebédeltem. Aztán szememhez szorítottam a távcsövet, és valami életjeletiparkodtam felfedezni a pusztaságban.

Pontosan velem szemközt egy jókora tó jégfödte öble feküdt, és az öböl túlsó partján megláttamvalamit, ami egy kissé elütött az ingovány komor egyszínűségétől. Sárga, homokosösvényszerűség vezetett ott körülbelül tizenöt méter magasra, óriáskígyóhoz hasonlóantekergőzött-kanyargott a messzeségben.

A tundra ilyen ösvényféléi voltaképpen azoknak a rég eltűnt folyóknak lecsupaszodott medrei,amelyek valaha, tízezer évvel ezelőtt a keewatini pusztaságot jó néhány száz méter vastagonborító jégmezőkön folytak keresztül. Amikor aztán a jég leolvadt, a homokos folyómedrekszárazra kerültek, s manapság szinte ezek jelentik az egyetlen enyhülést a szemnek a tundravidéksivár egyhangúságában.

Én is gyengéd érzelmekkel szemléltem, tüzetesen meg is vizsgáltam, és miközben végigpásztáztamtávcsövemmel, végre észrevettem, hogy valami mozog benne. A távolság igen nagy volt, de úgyláttam, mintha valaki a karját lóbálná a feje fölött éppen a holtmeder túlsó végében. Roppantizgalmamban még a tulajdon lábamba is belebotlottam, amint leügettem a dombocskáról atövében elterülő öbölig. Itt legfeljebb háromszáz méterre voltam a holtmedertől, s amikor ismétlélegzethez jutottam, újra belenéztem a távcsőbe.

Az imént észlelt micsodát itt is lehetett látni, de innen inkább fehér tollboához hasonlított, amelyetegy – vagy több – láthatatlan valaki lobogtat hevesen. A jelenségre egyszerűen nem találtammagyarázatot, természetrajzi tanulmányaim során még csak nem is hallottam soha semmiről, amiemlékeztetett volna rá. Miközben hüledezve bámészkodtam, az első boához egy másik, ugyanolyanhevesen lengedező boa csatlakozott, majd lassan mindkettő haladni kezdett a holtmederrelpárhuzamosan.s Kezdtem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam, végtére is egy olyantüneménnyel találkoztam, aminek nem ismertem tudományos magyarázatát. Valójában már-márott tartottam, hogy felfüggesztem érdeklődésemet a látvány iránt, míg ide nem vetődik valamipszichiáter, amikor a két boa minden előzetes figyelmeztetés nélkül – felém fordult, egyre feljebbés feljebb lobogott a holtmeder kaptatóján, s végezetül két ott bandukoló farkas farkánakbizonyult.

A holtmederből remek kilátás nyílt az öböl partjára, ahol éppen tartózkodtam, s ahol olyan



pucérnak és kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint az a bizonyos hölgy a híresmelltartóreklámon. Lekuporodtam, hogy lehetőleg minél kisebbnek látsszam, hétrét görnyedvebeosontam a sziklák közé, és tőlem telhetőén iparkodtam nem alkalmatlankodni a farkasoknak.Fölöslegesen aggódtam. Fütyültek rám, ha ugyan észrevettek egyáltalán. Túlságosan elfoglaltaőket a maguk dolga, s ez, mint lassan és hitetlenkedve megállapítottam, pillanatnyilag alegszabályosabb fogócskajáték volt.

Alig akartam hinni a szememnek. Hiszen úgy hancúroztak, mint két egyhónapos kölyökkutya. Akezdeményező fél a kisebbik farkas volt (amely rögtön konkrét bizonyítékát adta nősténymivoltának). Fejét mellső mancsaira fektette, hátsó felét módfölött illetlen módon megemelte,majd hirtelen rárontott a nála sokkal nagyobb hímre, amelyben felismertem minap szerzettismerősömet. A hím megpróbált kitérni, de megbotlott és elterült. A nőstény abban aszempillantásban rajta termett, és fürgén megharapdálta a farka tövét; aztán leszökkent róla, ésvadul keringeni kezdett körülötte. A hím nagy nehezen feltápászkodott, és üldözőbe vette, de csaka legfárasztóbb erőfeszítés árán sikerült megcsippentenie a nőstény hátulját. Ezt követően aszerepek ismét felcserélődtek!, és a nőstény kezdte kergetni a hímet, amely zabolátlanul rohantelőle fel-le, ide-oda, keresztül-kasul a holtmederben míg végül mindketten megcsúsztak a meredeklejtőn, és kibogozhatatlanul egymásba gubancolódva szánkáztak lefelé.

Amikor leértek a lejtő aljába, szétváltak, kirázták bundájukból a homokot, zihálva megálltak, saz orruk szinte összeért. Ekkor a nőstény felágaskodott, két mellső lábával a szó szorosértelmében átkarolta a hím nyakát, s közben teljesen elárasztotta hosszú nyelvének csókjaival.

A hím szemlátomást inkább csak tűrte, semmint élvezte a túláradó érzelemnyilvánítást. Fejétmegpróbálta elfordítani, de igyekezete nem sok sikerrel járt. Akaratlanul is rokonszenv támadtbennem iránta, mert őszintén megvallom, engem is émelyített kissé ez a szertelen szenvedély.Mégis összeszedte minden erejét, és sztoikusán tűrte a dolgot, míg a nőstény bele nem fáradt. Anőstény ekkor elfordult tőle, felbaktatott a holtmeder közepéig, és – eltűnt.

Mintha elpárolgott volna a föld színéről, mégpedig teljesen nyomtalanul. De aztán a távcsővelfelfedeztem egy fekete árnyékot a holtmeder egyik kanyarulatában, közel ahhoz a helyhez, aholutoljára láttam, és értettem mindent. A sötét árnyék egy barlang vagy odú nyílása lehetett, s anőstény bizonyára oda ment be.

Olyan örömmámorba estem, amikor rádöbbentem, hogy nem csupán egy farkaspárt fedeztem fel,hanem valami hihetetlen, váratlan szerencse folytán minden valószínűség szerint a lakóhelyüketis, hogy megfeledkeztem minden óvatosságról, és felrohantam egy közeli dombocskára, hogyjobban láthassam az odú nyílását.

A hím, amely a holtmeder tövénél őgyelgett hitvese távozása után, nyomban észrevett.Háromnégy szökkenéssel fenn termett a holtmeder meredekén, ahol feszült, sőt, fenyegetőéberséggel szembe fordult velem. Ahogy így felnéztem rá, felvillanyozottságom rohamosanmegcsappant. Már korántsem látszott játékos kölyökállatnak, hanem a pusztítás pompáseszközévé változott, és olyan mély benyomást tett rám, hogy a fogam határozottan kocogott aflaskám nyakán.

Úgy döntöttem, okosabb, ha aznap már nem háborgatom tovább a farkascsaládot, hiszen attólféltem, felizgatom, vagy tán el is kergetem őket. Így hát takarodót fújtam. De a visszavonulás semvolt éppenséggel könnyű, sőt, úgy vélem, a világ egyik legnehezebb dolga háromnegyed mérföldethátrálni kőtörmelékes kaptátokon, a tudomány vigéceinek teljes vasárukészlete alatt roskadozva.



A dombtetőről, ahonnan megláttam a farkasokat, egy utolsó gyors pillantást vetettem atávcsőbe. A nősténynek még mindig nem volt se híre, se hamva, s a hím is engedett már azéberségből: leheveredett a holtmeder domborulatán. Láttam, amint kutyaszokás szerint némiforgolódás után kényelembe helyezkedik, orrát farka alá dugja, azzal a nyilvánvaló szándékkal,hogy szundit egyet.

Nagy kő esett le a szívemről, amikor megállapítottam, hogy már nem érdeklődik irántam, végtéreis valóságos tragédia lett volna, ha véletlen betolakodásom túlságosan megzavarja a farkasokat,és tönkreteszi tanulmányozásuk egyedülálló és ígéretes lehetőségét, amiért olyan messzirőlutaztam ide.

Hetedik fejezet

A nagy farkashímet szemlátomást nem ösztönöztem tartósabb érdeklődésre, s ettől úgynekibátorodtam, hogy engedtem a kísértésnek, és másnap reggel ismét ellátogattam az odúhoz; deezúttal sörétes puska és fejsze helyett (a vadászfegyverhez, pisztolyhoz és vadászkéshez egyelőreragaszkodtam) egy nagy teljesítményű periszkópos távcsövet meg a hozzá tartozó állványtcipeltem magammal.

Kellemes, napos reggel volt, épp annyi szellővel, amennyi visszaszorította a moszkitók előhadait.Megérkezvén az öbölbe, ahonnan a holtmeder nyílt, körülbelül négyszáz méterre az odútólkiválasztottam egy kiugró kőbuckát, amely mögött felállíthattam a távcsövet, mégpedig úgy,hogy a tárgylencse a csúcsa fölé kerüljön, de engem ne lehessen látni. A magas hadművészetszabályai szerint közelítettem meg a kiszemelt megfigyelőállást, oly módon, hogy a farkasok nevehessenek észre, és mivel a szél is felőlük fújt, bizonyos voltam abban, hogy nem gyanítjákjelenlétemet.

Amikor mindez rendben megtörtént, beállítottam a távcsövet, de legnagyobb mérgemre egy fiafarkast sem láttam. A készülék olyan kiválóan nagyított, hogy akár egyenként megszámlálhattamvolna a holtmeder minden homokszemcséjét, de hiába fürkésztem végig egy mérföldes körzetbencentiméterenként az odú környékét, semmi jelét nem találtam, hogy farkasok tartózkodnának,vagy tartózkodtak volna valaha is a közelben. Déltájt már egészen rosszul voltam, annyiraerőltettem a szemem, még rosszabbul bizonyos görcsöktől, és lassan kezdtem belátni, hogy tegnapifeltevésem sajnálatos tévedés lehetett, az "odú" nem egyéb, csak gödör a homokban.

Ez meglehetősen elcsüggesztett, mert már derengett bennem, hogy bonyolult kutatásiütemterveimet és előirányzataimat, amelyeket papírra vetettem, aligha ültethetem át agyakorlatba a farkasok jelentős mérvű közreműködése nélkül. Ilyen nyílt és roppant nagyságúterületen, a lehető legszerencsésebb véletlen kivételével (amelyből az engem megillető fejadagnáljóval többhöz jutottam) jószerint alig van kilátás arra, hogy farkas vetődjék a szemem elé.Rádöbbentem, hogy ha az, amit találtam, nem farkasodú, akkor itt, az ismeretlen vadonbanhozzávetőleg annyi eséllyel bukkanhatok rá a valódi helyére, mint egy gyémántbányára.



Meglehetősen savanyú hangulatban tértem vissza a távcsőhöz, hogy folytassam meddőmegfigyeléseimet. A holtmeder továbbra is kihalt maradt. A forró homok hőhullámokat eregetett,s emiatt még jobban meg kellett erőltetnem a szememet. Két óra nulla-nulla perckor felhagytamminden reménnyel. Úgy látszott, nincs értelme tovább rejtőzködni, így hát nagy nehezenfelkászálódtam, és megtettem az előkészületeket, hogy megszabaduljak a görcsöktől.

Mármost: tény, hogy a férfiembernek, legyen bár lélekegyedül egy kis csónakban az óceán kellősközepén, vagy magára hagyatva úttalan erdő sűrűjében, a kigombolkozás gyötrelmei folytán az asajátos érzése támad, hogy valaki esetleg figyeli. Ebben a kényes helyzetben, lett légyen még olybizonyos is egyedülléte felől, a legöntudatosabb férfi sem képes megállni, hogy egy lopottpillantással meg ne győződjék erről.

Szépíteném a tényeket, ha azt állítanám, bosszankodtam, amikor rájöttem, hogynem vagyokegyedül; tudniillik közvetlenül mögöttem, alig húsz méterre tőlem ott ültek az elveszett farkasok.

Teljesen nyugodtnak látszottak, és oly kényelmesen hevertek, mintha már órák óta ott feküdtekvolna a hátam mögött. A kan egy kissé unottnak tűnt, de a nőstény egyenesen rám szegezteszemét, mégpedig olyan kifejezéssel, amelyből véleményem szerint csak úgy sugárzott aszemérmetlen, sőt, buja kíváncsiság.

Az ember lelkivilága igazán bámulatos egy valami. Normális körülmények között feltétlenülholtra rémülök, és gondolom, ezért senki nem tenne szemrehányást. Csakhogy én nem voltaméppen normális körülmények között, és hallatlanul felháborított a helyzet. Sértődötten hátatfordítottam a szemlélődő farkasoknak, s dühtől remegő ujjakkal sietősen begombolkoztam.Amikor ha méltóságomat nem is, de illendő megjelenésemet helyreállítottam, olyan ádázultámadtam rájuk, hogy magam is elképedtem.

– Mars innen! – ordítottam. – Mi a frászt kerestek itt, ti... ti... nyavalyás leskelődők!Takarodjatok a fenébe!

A farkasok megütődtek. Felugrottak, mélyen megbántva összenéztek, aztán fej-fej mellettelügettek, és eltűntek a holtmeder irányában. Még csak vissza sem néztek rám.

Távozásukra már egészen másként reagáltam. A felismerés, hogy a farkasok isten tudja, miótaüldögéltek egy ugrásra védtelen hátamtól, lelkem mélyéig felkavart, és már eszembe sem jutottfolytatni, amit abba kellett hagynom, amikor felfedeztem jelenlétüket. Erősen megsínylettem akettős, vagyis szellemi és fizikai megerőltetést, ezért sürgősen szedtem a sátorfámat, ésiparkodtam hazafelé.

Aznap este igencsak zaklatott voltam. Igaz, imáim meghallgatásra találtak, s a farkasokmegjelenésükkel valóban biztosították az együttműködést; másfelől azonban apró, de gyötrelmeskétség mardosott, hogy igazság szerintki kit figyelt meg ezúttal. Nézetem szerint az elsőség engemilletett, márcsak a homo sapiens faj tagjára jellemző felsőbbrendűségem, valamint mélyrehatószakmai képzettségem folytán is. De erősen nyugtalanított a titkos gyanú, hogy elsőségemet nemismerik el, és végeredménybenén vagyok az, akit megfigyeltek.

Hogy tekintélyemet egyszer s mindenkorra megalapozzam, úgy döntöttem, hogy rögtön másnapreggel ellátogatok a farkasokhoz, és tüzetes vizsgálatot végzek a holtmederben a vélt odúnál. Aztis elhatároztam, hogy csónakkal megyek, mert a folyók már letisztultak, és az erős északi szél



beljebb sodorta a tópartról az úszó jégtáblákat.

Kellemes, kényelmes utam volt a Farkastanya-öbölig, ahogy a helyet elkereszteltem. Arénszarvasok már elindultak szokásos tavaszi vándorlásukra észak felé, Manitoba erdőségeiből amesszi Dubawnt-tó környékén elterülő tundrás síkságok felé, és csónakomból jól láthattam, aminta csordák megszámlálhatatlan tömege ide-oda vonul a mocsaras lapályon meg a dombvidéken aszélrózsa minden irányában. Amikor megközelítettem a holtmedret, farkasnak nyoma sem volt,feltételezésem szerint éppen rénszarvast vadásztak tízóraira.

Partra húztam a csónakot, majd szinte rogyadozva a fényképezőgépek, puskák, távcsövek ésegyéb rémületes szerkezetek súlya alatt, nagy üggyel-bajjal felkapaszkodtam a holtmedret borítólaza homokban a sötétlő pontig, ahol a nőstényfarkas eltűnt. Útközben félreismerhetetlenbizonyítékokat találtam arra, hogy ez a holtmeder, ha nem is az otthona, de mindenesetre egyikkedvenc sétánya a farkasoknak. Bőségesen megszórták ugyanis ürülékkel, ráadásul teli voltfarkasnyomokkal, amelyek sok helyütt jól kivehető ösvényt alkottak.

Az odú a holtmeder egyik kis-aszójában helyezkedett el, és úgy el volt rejtve, hogy elmentemvolna mellette, ha nem kelti fel figyelmemet valami apró vinnyogás. Megtorpantam, körülnéztem,és lám, alig öt méterre tőlem négy pici, szürke állatka rendezett éppen pankrációs mérkőzést.

Először nem is fogtam fel, hogy voltaképpen micsodák. A pufók, ravasz, hegyes fülű pofácskák,vajpuha gombóctestecskék, a kurta, görbe lábak, meg a pöttöm, égnek meredő pálcafarkincákoly távol álltak a farkasokról alkotott elképzelésemtől, hogy agyam egyszerűen vonakodottmegállapítani a logikus összefüggést.

Az egyik kölyök hirtelen megérezte a szagomat.

Félbeszakította arra irányuló kísérleteit, hogy leharapja egyik öcsikéje farkát, és felém fordítottapárás, kék szemét. A látvány nyilvánvalóan felkeltette kíváncsiságát. Kiszabadította magát acsetepatéból, és imbolyogva-döcögve felém gurult, de mielőtt messzebb jutott volna, váratlanulmegcsípte egy bolha, és le kellett csücsülnie, hogy megvakarhassa magát.

Ebben a másodpercben alig ötven méterre tőlem egy kifejlett farkas üvöltött fel teli torokból,hangjában csak úgy vibrált az intelem és a figyelmeztetés.

Az idillikus jelenetet fékevesztett haddelhadd követte.

A kölykök szürke csíkokká változtak, és eltűntek az odú szájának ásító sötétjében. Én nagygyorsan a felnőtt farkas felé fordultam, közben megtántorodtam, és a lejtő laza homokján csúsznikezdtem az odú felé. Megpróbáltam visszanyerni egyensúlyomat, s ezért a puska csövét olyanmélyen nyomtam a homokba, hogy alaposán beleragadt, s csak a vállszíjnál fogva sikerültkirántanom, amint sebesen tovaszánkáztam. Miközben az állandóan növekvő homokgörgetegkíséretében elszáguldottam az odú nyílásának felső pereme mellett, s onnan le a lejtős holtmedervégéig, vadul kotorásztam revolverem után, de a magamra aggatott különféle felvevőgépek megegyéb felszerelési tárgyak miatt sehogyan sem tudtam előkeríteni. Csodák csodájára sikerültegész idő alatt talpon maradnom, de csupán emberfeletti vonaglások árán, vagyis holelőregörnyedtem, mint a síelő ugrás közben, hol hátra hajoltam, mégpedig olyan éles szögben,hogy már azt hittem, kettétörik a gerincem.

Meglehetősen látványos mutatvány lehetett. Amikor végre kiegyenesedtem, és visszapillantottama holtmeder meredélyére, márhárom kifejlett farkas sorakozott egymás mellett, akár a nézők a



királyi páholyban, és mindhárom engem bámult hitetlenkedő gyönyörűséggel.

Mérhetetlen dühbe gurultam. Tudóssal ritkán esik meg ilyesmi, de mi tagadás, velem megesett.Az elmúlt napokban túlságosan is megrendült a méltóságom, és tudományos elfogulatlanságomsem bírta tovább a megterhelést. Bősz fogvicsorgatással előkaptam a puskát, de szerencsére a csőúgy megtelt homokkal, hogy hiába nyomkodtam a ravaszt, nem történt semmi.

A farkasokat láthatólag egy csöppet sem rémítettem meg, pedig tehetetlen dühömben ahasználhatatlan fegyvert rázva vad táncba kezdtem előttük, végül szidalmakat ordibáltam hegyesfüleikbe; erre kifejezetten csúfondárosan összenéztek, majd némán eltűntek a szemem elől.

Távoztam én is, miután szellemi állapotom nem volt alkalmas arra, hogy folytassam a rendkívüligényes tudományos feladatot. Az igazat megvallva, szellemi állapotom az égvilágon semmire semvolt alkalmas, legfeljebb, hogy hazasiessek Mike kunyhójába, és egy korsó farkaslé fenekénkeressek gyógyírt megtépázott idegeimnek s sértett hiúságomnak.

Aznap éjszaka hosszú és üdvös értekezést folytattam az említett nedűvel, s amikor áldásoshatására lelki sebeim sajgó fájdalma végre megenyhült, összefoglalóan áttekintettem az elmúltnapok eseményeit. Kellően előkészített agyamban óhatatlanul formát öltött a felismerés, hogy azemberek évszázados, világszerte elfogadott elképzelése a farkasok jelleméről egyszerűen tévedés.Nem egészen egy hét leforgása alatt három, egymástól független alkalommal voltamkényre-kedvre kiszolgáltatva e "féktelen gyilkosok"-nak; de ahelyett, hogy darabokramarcangoltak volna, szinte sértő közönyt tanúsítottak irántam, még akkor is, amikorbetolakodtam otthonukba, és látszólag veszélyeztettem kölykeiket.

Mindez tökéletesen nyilvánvaló volt, és én fura módon mégis vonakodtam szemétre hajítani amítoszt.

Vonakodásom oka egyrészt kétségtelenül az a gondolat volt hogy ha megtagadom az általánosanelfogadott elképzelést a farkasok természetéről, hitszegést követek el a tudomány ellen; másrészta tudat, hogy az igazság elfogadása megfosztja küldetésemet a veszély és a "nagy kaland" előkelődicsfényétől; továbbá és nem utolsósorban húzódoztam valószínűleg azért is, mert nem valamiszívesen láttam be, hogy tökkelütött hülyének mutatkoztam mégpedig nem is embertársaim,hanem úgyszólván oktalan állatok előtt.

De helytálltam.

Másnap reggel, amikor lezártam a farkaslével folytatott tanácskozást, testileg némelyestmegviselt voltam ugyan, ám annál tisztább, annál felszabadultabb lelkileg. Megvívtam tusámat azördöggel, és győzedelmeskedtem. Eltökéltem, hogy ettől a perctől kezdve előítéletek nélkül lépek afarkasok világiba, hogy né aszerint lássam és nézzem őket, amit feltételeznek róluk, hanem úgy,amilyenek a valóságban.

Nyolcadik fejezet



A következő hetek folyamán a rám világéletemben jellemző lelkiismeretességgel ültettem átelhatározásomat a gyakorlatba. Odaköltöztem a farkasokhoz. Mindenekelőtt saját odútrendeztem be magamnak olyan közel hozzájuk, amennyire csak tehettem anélkül, hogy túlságosanzavartam volna életük normális menetét. Végeredménybenén voltam itt az idegen, ráadásul nemkülönösebben farkasszabású, s ezért nem akartam elsőre túlságosan sokat markolni.

Otthagytam tehát Mike kunyhóját (határozott megkönnyebbüléssel, mert ahogy melegedett azidő, úgy fokozódott a bűz), és az öböl partján, pontosan szemközt a holtmederrel vertem fel kissátramat. Tábori felszerelésemet a legszűkebb minimumra korlátoztam – fő kellékei egy kispetróleumfőző, egy fazék, egy teáskanna meg egy hálózsák voltak. Semmiféle fegyvert. nemvittem magammal, bár jött idő, amikor – még ha csak futólag is – bántam mulasztásomat. Asátornyílásban egy jókora távcsövet állítottam fel, úgyhogy éjjel-nappal megfigyelés alatttarthattam az odút, és még a hálózsákból sem kellett kibújnom.

Együttélésünk első napjaiban állandóan a sátor mélyén tartózkodtam, kivéve néhány röpkepercet, amelyet feltétlenül kinn kellett töltenem, de erre mindig csak olyankor vállalkoztam, hafarkasnak színét sem lehetett látni. Rejtőzködésemmel azt kívántam elérni, hogy az állatokszokják meg a sátrat, mintha csak holmi bucka volna az amúgy is dimbes-dombos talajon.Később, amikor felvirradt a moszkitónemzetség virágkora, hacsak nem fújt éppen erős szél,gyakorlatilag ki sem mozdultam a sátorból, mert a sarkvidék legvérszomjasabb vadállataikorántsem a farkasok, hanem a telhetetlen moszkitók.

Aggodalmam, hogy netán idegesíteni találom a farkasokat, fölöslegesnek bizonyult. Nekem egyhétbe telt, mire rájöttem, hányadán állunk, ugyanezt ők nyilván már az első találkozásnáleldöntötték; s noha nyílt lenézést nem tapasztaltam ítéletükben, enyhén szólva elképesztőkövetkezetességgel vették semmibe jelenlétemet, sőt, egész létemet.

Sátram merő véletlenségből mintegy tíz méterre állt az egyik legfontosabb ösvénytől, amelyen afarkasok jöttek-mentek nyugati vadászterületük felé, vagy onnan vissza; s alig pár órával azután,hogy elfoglaltam székhelyemet, egyikük kirándulásáról visszatérőben fel is fedezte a sátrat, megengem. Éppen befejezte a nehéz éjjeli műszakot, szemlátomást fáradt volt, és buzgón iparkodotthaza az ágyba, ötven méterre tőlem ballagott egy kis kaptatón, lógó fejjel, félig hunyt szemmel,szórakozott ábrázattal. Halványan sem emlékeztetett a mesebeli természetfelettien éber ésgyanakvó vadállatra, sőt, annyira magába mélyedt, hogy csak jött egyenesen felém, már alig volttizenöt méterre tőlem, és alkalmasint el is haladt volna a sátor mellett anélkül, hogy észrevettevolna, ha én nagy csörömpöléssel le nem verem könyökömmel a teáskannát. A farkas felkaptafejét, szeme tágra nyílt, de nem állt meg, még csak nem is ment lassabban. Mindössze egy kurta,sanda pillantásra méltatott, és kocogott tovább.

Igaz ugyan, hogy nem óhajtottam különösebb feltűnést aratni, de azért kellemetlenül érintett,hogy ennyire levegőnek néznek. Ráadásul a következő két hét folyamán szinte minden éjszakavégigsétált néhány farkas a sátram mellett vezető ösvényen – és soha a legcsekélyebb érdeklődéstsem tanúsították irántam, egyetlen emlékezetes alkalmat kivéve.

Amikor ez történt, már sok mindent megtudtam farkas szomszédaimról, többek közt kiderült azis, hogy nem nomád csavargók, mint általában hiszik róluk, hanem állandó lakással rendelkezővadak, és nagy kiterjedésű, pontosan körülhatárolt hitbizomány tulajdonosai.

Az én farkascsaládom uradalma több mint száz négyzetmérföldet ölelt fel, egyik oldalról a folyó



szegélyezte, de másutt nem volt természetes határa. Mindazonáltal igenisvoltak világosan,mármint farkasszempontból világosan megszabott határai.

Bárki, aki látott már kutyát, amint szomszédolás közben otthagyja személyes ismertetőjegyétminden alkalmatos helyen, sejtheti, hogyan jelzik a farkasok a maguk birtokát. Hetente legalábbegyszer felkerekedett az egész csapat, körbejárta a családi birtokot, és felújította a határokat –vagyis farkas módra leverte a mezsgyeköveket. A birtokjog gondos megóvását talán az tetteszükségessé, hogy a miénkkel két másik farkasfamília területe is érintkezett, bár a magam részérőlsoha nem tapasztaltam, hogy civódásra vagy ellentétekre került volna sor a szomszédok között.Következésképpen az a gyanúm, hogy a művelet inkább rituális jellegű.

Mindenesetre amikor rájöttem, milyen erős érzékük van a farkasoknak a tulajdonjog iránt,elhatároztam, hogy élek ismereteimmel, és végre tudomásul vétetem velük létezésemet. Egyikeste, amikor kivonultak rendes éjszakai vadászatukra, én is kiigényeltem magamnak körülbelülkét hold területet, amelynek középpontja a sátor volt, és beleesetta farkasok ösvényénekkörülbelül százméteres szakasza is.

Kiderült azonban, hogy a birtokfoglalás sokkal nehezebb dolog, mintsem gondoltam volna.Miután biztosítani kívántam birtokigényeim tudomásulvételét, kénytelen voltam ötméterenkéntegy-egy követ, zsombékot, bokrot saját jelemmel ellátni a magam lakóterülete körül. Ez pedigcsaknem hajnalig eltartott, s közben sűrűn be kellett térnem a sátorba, ahol iszonyú mennyiségűteát fogyasztottam el; de mielőtt a hajnal hazahozta volna a vadászokat, sikeresen befejeztem amunkát, és visszavonultam, bár némelyest pilledten –, hogy megfigyeljem az eredményt.

Nem kellett sokáig várakoznom. Naplóm adatai szerint pontosan 8 óra 14 perckor megjelent amögöttem levő domb tetején a vezérkan, és szokásos szórakozott ábrázatával hazafelé poroszkált.Mint máskor, a sátrat egy pillantásra sem méltatta, hanem amikor odaért a ponthoz, aholbirtokom határvonala keresztezte az ösvényt, megtorpant, mégpedig oly hirtelen, mintha valamiláthatatlan falba ütközött volna. Legföljebb ötven méterre volt tőlem, s a távcsövei világosanláttam arckifejezését.

Nyomtalanul eltűnt róla a fáradtság, s helyét a tökéletes elképedés foglalta el. Óvatosankinyújtotta orrát, és megszimatolta az egyik bokrot, amelyet megjelöltem. Szemlátomást fogalmasem volt, hogy mire vélje a dolgot, sem arról, hogy mi a teendője ebben az esetben. Egy percigtétován habozott, majd hátrált néhány métert, és leült. Ezután végre egyenesen a sátorra és rámszegezte a szemét. Hosszan, töprengve, figyelmesen nézett.

Bár célomat – hogy legalábbegy farkas tudomást vegyen létezésemről – megvalósítottam,morfondírozni kezdtem, hogy nem sértettem-e meg tudatlanságomban valamelyik nagyfontosságú, ismeretlen farkastörvényt, s nem fogok-e lakolni vakmerőségemért. Azon kaptammagam, hogy minél hosszabb, minél töprengőbb, minél figyelmesebb ez a rám szegeződő tekintet,annál jobban bánom, hogy nincs nálam fegyver.

Határozottan ideges lettem, mert farkasszemet nézni egyébként is utálok, ráadásul ezúttalvalóságos bajnokra akadtam: sárga szeme láthatólag annál vészjóslóbban villogott, minélszúrósabban próbáltam belenézni.

A helyzet hovatovább elviselhetetlenné vált. Szerettem volna kimászni valahogy a csávából, ezértnagy erőfeszítés árán, hangosan megköszörültem a torkom, és hátat fordítottam (egytizedmásodpercre!) a farkasnak, hogy lehetőleg világosan tudtára adjam: tartós szemlélődésétudvariatlannak, ha nem éppen sértőnek találom.



Úgy látszott, megérti a burkolt célzást. Felállt, ismét megszimatolta jelzésemet, és szemlátomástelhatározásra jutott. Elfordította rólam szemét, és fürgén, eltökélten, módszeresen körüljárta akisajátított területet. Minden határjelzésemet megszaglászta egyszer-kétszer, majd gondosanelhelyezte asaját jelét valamennyi fűcsomó vagy kő külső oldalára. Amint figyeltem, ráeszméltem,mekkorát botlottam tapasztalatlanságomban. A farkas ugyanis olyan gazdaságosan végezte amezsgyézést, hogy be tudta fejezni körútját minden újratöltés nélkül, vagy hogy más hasonlattaléljek, egy tankból győzte az egészet.

Miután elkészült munkájával – neki nem tartott tizenöt percnél tovább –, visszakanyarodott azösvényre, pontosan ott, ahol birtokom véget ért, és továbbügetett hazafelé – miután bővenhagyott min elmélkednem.

Kilencedik fejezet

A farkasok felségterületébe ékelődő kicsiny birodalmamat tehát a szabályoknak megfelelőenteremtettem meg, státusjogát a farkasok is elismerték, és nem érte semmiféle támadás. Egyetlenfarkas sem követett el soha határsértést. Arra jártukban alkalomadtán meg-megálltak, tataroztákegyik-másik jelzést a maguk oldalán, mire én – nehogy lepipáljanak a szertartások terén – szinténigyekeztem követni példájukat, amennyire csak erőmből telt. Személyes biztonságomat illetőenmegszűnt minden gondom, s egész figyelmemet szabadon az állatok tanulmányozásárafordíthattam.

Nagyon hamar felfedeztem, hogy szabályozott és rendezett életet élnek, amellett nemragaszkodnak szolgai módon valamiféle szigorúan rögzített időbeosztáshoz. A hímek általábankéső délután indultak munkára. Megesett, hogy már négykor felkerekedtek, megesett, hogy csakhatkor vagy hétkor, de előbb vagy utóbb mindenképpen kivonultak éjszakai vadászatra. Avadászat során igen nagy távolságokat jártak be, ámde – amennyire megállapíthattam – mindigcsak a családi birtok határain belül. Normális körülmények közt becslésem szerint körülbelülharminc-negyven mérföldet tettek meg hajnalig. Rossz esetben valószínűleg többet is, mertelőfordult néhányszor, hogy csak délután vetődtek haza. Nappal rendszerint aludtak – de a magukjellegzetes farkas módján, vagyis összegömbölyödve, rövid ideig, legfeljebb öt-tíz percigszundikáltak, és valahányszor felébredtek, gyorsan körülnéztek, forgolódtak egy kicsit, úgybóbiskoltak tovább.

A nőstény és a kölykök jobbára nappali életmódot folytattak. Este, amikor a kanok kivonultak, anőstény többnyire behúzódott az odúba, és ott is maradt, csak néha bukkant elő egy kicsitlevegőzni, inni, meg azért, hogy beugorjon egy falatért a titkos húsraktárba.

Ez a raktár külön említést érdemel. Az odú közelében ugyanis soha nem tároltak vagy hagytakélelmet, mindig csak annyit vittek oda, amennyit egy alkalommal és azonnal el tudtak fogyasztani.A zsákmány minden fölöslegét elhurcolták az odútól körülbelül fél mérföldre esőgörgetegkupacban berendezett raktárba, ott betömködték a hasadékokba, elsősorban a szoptatósnőstény részére, hiszen az magától értetődően nem csatlakozhatott a hosszú vadászutakra járókanokhoz.



A raktárt alattomban egy rókapár is dézsmálta, amelynek odúja éppen a szomszédságban volt. Afarkasok feltehetőleg ismerték a rókatanya helyét, és alighanem nagyon jól tudták azt is, hogy arókák bizonyos mennyiséget elcsennek a raktárukból, de fülük botját sem mozgatták emiatt,jóllehet nem sokba került volna nekik kikotorni és elpusztítani a rókakölyköket. Ami a rókákatilleti, szemlátomást egy csöppet sem féltek a farkasoktól, és nemegyszer láttam árnykéntelsuhanni őket a holtmederben, alig egypár méterre a farkasoktól, amelyek oda sem hederítettekrájuk.

Később arra a következtetésre jutottam, hogy Barren Lands területén csaknem minden farkasodúelhagyott rókalyuk, amelyet a farkasok birtokba vettek és kitágítottak. A rókák bántatlanságukattalán annak köszönhetik, hogy igen hasznos előzetes exkavátorok; de sokkal valószínűbb, hogy afarkasok türelme egyszerűen jellegzetesen barátságos mivoltukból fakad.

Napközben, míg a hímek henyéltek, a nőstény, ahogy járja, a háztartásban tevékenykedett. Akölykök; miután nagy zsibongva előbújtak a szűk odúból, szintén tevékenykedni kezdtek – avégkimerülésig. Ilyesformán tehát a teljes huszonnégy órás periódus minden percében történt,vagy legalábbis történhetett valami, minek következtében szinte ódaragadtam a távcsőhöz.

Amikor már két napot és két éjszakát töltöttem jóformán szakadatlan megfigyeléssel,teljesítőképességem végső határára értem. A helyzet módfölött elkeserített. Aludni nem hagyott afélsz, hogy elmulasztok valami fontosat. Másrészt viszont olyan álmos voltam, hogy mindentduplán láttam, sőt, hébe-hóba triplán is; ámbár nem lehetetlen, hogy ez rejtetten összefüggött azébren maradásom érdekében fogyasztott farkaslé mennyiségével.

Éreztem, hogy tennem kell valamit, különben egész kutatási programom kudarcba fullad. Mégvégig sem tudtam gondolni kellőképpen a dolgot, amikor az odúval szomszédos buckánkényelmesen szunyókáló hím láttán rádöbbentem a megoldásra. Nagyon egyszerű a dolog.Mindössze meg kell tanulnom farkas módra aludni.

Nem mondom, beletelt némi időbe, mire elsajátítottam a fortélyát. Eleinte azzal kísérleteztem,hogy becsuktam a szemem, és megpróbáltam öt perccel később kinyitni, de ez nemigen sikerült. Aszunyókálásokból csak jó néhány óra múlva ébredtem fel.

Én voltam a hibás, tudniillik nem utánoztammindenben a bóbiskoló farkas viselkedésmódját, ésmint csakhamar felfedeztem, az eredményhez nélkülözhetetlen az alvásszakaszok előtt azösszegömbölyödés, utánuk pedig a forgolódás művelete. Hogy ez miért van így, arról sejtelmemsincs. Talán a vérkeringést serkenti a helyzetváltoztatás. Azt ellenbentudom, hogy egy sorozatszabályosan végrehajtott farkas-szunyókálás összehasonlíthatatlanul üdítőbb, mint az a hét-nyolcórás eszméletlenség, amellyel az emberek elégítik ki pihenésszükségletüket.

De sajnos, hogy a farkas-alvást mégsem lehet csak amúgy átmenet nélkül bevezetnitársadalmunkba, arra a civilizációba visszatérvén rögtön rádöbbentem, amikor egy ifjú hölgy,akibe akkortájt éppen szerelmes voltam, faképnél hagyott. Inkább egy angolkóros sáskával töltiegész életét, jelentette ki szenvedélyesen, mintsem még egy éjszakát mellettem az ágyban.

Minél jobban beleilleszkedtem a farkasok családi életének napi menetébe, annál nehezebben



tudtam megőrizni a személytelen elfogulatlanságot irántuk. Bármennyire igyekeztem istudományos objektivitással szemlélni őket, képtelen voltam ellenállni egyéniségük hatásának.Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy a családfőt, miután ellenállhatatlanul emlékeztet egyfelséges úriemberre, akit a háború idején közlegényi minőségben szolgáltam, George névenemlegetem, jóllehet jegyzeteimben pusztán a rideg "A"-farkas megjelöléssel szerepel.

George erőteljes, határozottan királyi állat volt, ezüstfehér bundával. Jó fejjel magasabb voltéletpárjánál, de különleges méretére aligha volt szüksége ahhoz, hogy hangsúlyozza ellentmondástnem tűrő magabiztosságát. George fellépése igazán ragyogó volt. Roppant méltóságteljesenviselkedett, de korántsem mondhatnám zárkózottnak. Szinte túlzott lelkiismeretessége,gondoskodása, józan gyengédsége révén pontosan az az apa volt, akinek idealizált képétlépten-nyomon felfedezhetjük a nosztalgikus önéletrajzi írásokban.

Asszonya sem maradt el mögötte. A karcsú, csaknem hófehér farkas, sűrű nyakszőrzetével,egymástól távol álló, kissé ferde metszésű szemével dévaj leányra emlékeztetett. Olyan gyönyörű,életvidám, olyan hihetetlenül szenvedélyes, sőt, ha rájött a bolondja, olyan démoni volt, hogynemigen látszott az anyaság mintaképének, pedig nála jobb anyát keresve sem lehetett volnatalálni. Azon vettem észre magam, hogy Angeline-nak hívom, bár sosem lennék képestudattalanom sötét mélységeiből kibányászni e név eredetét. George-ot hallatlanul tiszteltem éskedveltem, de Angeline iránt mély gyengédséget éreztem.

Ritkán látni Angeline-hoz és George-hoz hasonlóan szerető házaspárt, legjobb tudomásom szerintsoha nem civakodtak, és az az öröm, amellyel üdvözölték egymást, még a legkurtább távollét utánis, kétségtelenül őszinte volt. Végtelen gyengédséget tanúsítottak egymás iránt, de sajna,jegyzetfüzetemnek abban a reményben tartalékolt lapjai, hogy a farkasok szexuális életéről ésszokásairól készített részletes feljegyzésekkel tölthetem meg őket, makacsul üresen maradtak, márami George-ot és Angeline-t illeti.

Bármily csüggesztő volt is ez reményeim szempontjából, meg kellett állapítanom, hogy afarkasházaspárok mindössze két-három hétig, és csupán kora tavasszal, rendszerint márciusbanélnek fizikailag is szerelmi életet. A szüzek (márpedig kétéves koráig az minden farkashajadon)ilyenkor mennek férjhez; de eltérően a kutyáktól, amelyek az idők során sikeresen elsajátítottákembergazdáik számos jellemvonását, a nőstény farkas csak egyetlenegyszer választ pártmagának, akkor viszont egész életre.

Míg az emberiség nagy része élvezettel csúfot űz a házassági eskünek ebből a mondatából: "Éshogy őt el nem hagyom mindhalálig", a farkasoknál ez köznapi valóság. A farkasok ezenfelülszigorúan monogámok is, habár én ezt nem tekintem okvetlenül bámulatra méltó jellemvonásnak.

Nem állapíthattam meg egészen pontosan, hogy George és Angeline mióta házasok, de Mike-tólkésőbb értesültem, hogy már legalább öt éve élnek együtt – ami emberi viszonylatban harmincesztendőnek felel meg. Mike és az eszkimók a környékbeli farkasok mindegyikét jól ismerték, sőt,az eszkimók (de nem Mike) olyan tisztelettel viseltettek irántuk, hogy eszükbe sem jutott megölni,vagy akár csak megbántani őket. És nem csupán George-ot, Angeline-t meg a többi családtagotismerték, hanem az odú helyét is, mégpedig immár negyven-ötven éve, s azóta ki tudja, hányfarkasnemzedék alapított családot benne.

Volt azonban a család szervezetének egy olyan tényezője, amely eleinte nagyon zavarba ejtett.Mikor először látogattam el az odúhoz, három felnőtt farkassal találkoztam, s a megfigyelés első



napjaiban szintén többször megpillantottam ezt a létszám feletti példányt. Valósággal rejtély eléállított, mert noha az összetartozó hím, nőstény és kölyökcsapat alkotta boldog családi körgondolatával lassan megbarátkoztam már, oly mélyre nem hatoltam még a farkasok világánakismeretében, hogy magyarázni, vagy akár csak elfogadni tudjam egy örök háromszög nyilvánvalófennállását. De bárki lett légyen is ez a harmadik farkas, el kellett ismerni: egyéniség. Kisebb volt,mint George, kevésbé ruganyos és erőteljes, másként fehérlett szürkésen árnyalt bundája is.Később, amikor először láttam meg őt a kölykökkel, "Albert bátyó"-nak neveztem el.őrszolgálatom hatodik reggelén ragyogó napsütésre virradtunk, és Angeline meg a kölykök ki ishasználták a jó időt. Alig kelt fel a nap (hajnali három órakor), de már valamennyien kibújtak azodúból, és átvonultak a közeli homokdombocskára. Ott a kölykök olyan lelkesedéssel rontottakanyjukra, hogy nincs az az embermama, aki ne kapott volna ettől hisztériás rohamot. Éhesekvoltak, ráadásul beléjük bújt az ördög is. Ketten minden erejükből azon iparkodtak, hogyleharapják Angeline farkát, s úgy cibálták, marcangolták, hogy már szinte látni véltem, amintAngeline szőre szétrepül, mint a tajték; ezalatt a másik kettő, amennyire csak telt tőle, a fülétigyekezett letépni.

Angeline nemes szenvtelenséggel tűrt körülbelül egy óra hosszat, de akkorra már olyansiralmasan zilált állapotba került, hogy megkísérelt védekezni: farkát maga alá csapta, s elgyötörtfejét két mancsa közé rejtette. Hasztalan próbálkozott. A kölykök nekiestek a lábainak,mindegyikre jutott egy, én pedig annak a nem mindennapi látványnak lehettem szemtanúja, hogya vadon gyilkos démona kétségbeesetten igyekszik fedezni mancsait, farkát, fejét, és mindeztlehetőleg egyszerre.

Végül is feladta a harcot. A végsőkig elgyötörtén faképnél hagyta porontyait, és felszáguldott azodú fölötti magas homokbucka tetejére. A négy kölyök nagy vidáman utána döcögött, de mielőttbeérték volna, Angeline torkából igen sajátos üvöltés szakadt ki.

Az idő múlásával egyre jobban izgatott a farkasok egymás közötti kommunikációjának kérdése,de mindeddig abban a tévhitben éltem, hogy – az emberektől eltérően – az állatok nem ismerik akomplex közlésrendszert. Szabatosan nem tudtam volna meghatározni Angeline átható, könyörgő,sírós kiáltását. De világosan kiéreztem belőle a panaszt, ami nyomban felkeltette irántarészvétemét.

Ezzel nem álltam egyedül. Alig néhány másodperccel szívszakasztó sikolya után, még mielőtt akölykök hada elérte volna, megjelent a felszabadító.

A harmadik farkas. Eddig homokba vájt ágyában szundikált a holtmeder déli végén, ahol a lejtőeltűnik az öböl vizében. Nem is tudtam, hogy ott van, míg fel nem kapta a fejét. Feltápászkodott,megrázta magát, nyílegyenesen az odú felé ügetett – és elcsípte a kölyköket, amikor épp az utolsókaptató megmászására készülődtek, s már majdnem elérték anyjukat.

Szinte megigézve bámultam, amint válla egy mozdulatával hátára hengerítette a kölykök vezérét,és leszánkáztatta az enyhe lankán az odúig. Miután ily módon feltartóztatta a rohamot,könnyedén megharapdálta egy másik kölyök gömbölyűbbik felét, majd az egész kis bandáthátraterelte arra a helyre, amely, mint később rájöttem, szokott játszóterük.

Nem szívesen adok emberi szavakat egy farkas szájába, de-ami ezután következett, azkristálytisztán egyértelmű volt: "Nos, ha a csemetéid egy kis edzésre vágynak", mondhatta volna,"bennem farkasukra találnak!"

És találtak. A következő óra folyamán olyan energiával hancúrozott a kölykökkel, mintha még



maga is közülük való lett volna. Sokféle játékot játszottak, nem egyet világosan felismertem.Utoljára fogócskáztak, és mindig Albert volt a "cica". De miközben ott ugrált, gurult, pörgött akölykök között, egy másodpercre sem hagyta el az óvoda területét, jóllehet úgy meghajszolta akicsiket, hogy azok végül is feladták a harcot.

Albert ekkor egy pillanatig szemügyre vette őket, majd gyors tekintetet vetett a dombra, aholAngeline heverészett békésen elernyedve, aztán hanyatt vágta magát, és egy kis birkózásrainvitálta a fáradt kölyköket. Azok még erre is kaphatók voltak. Sorban életre keltek, és harcbaindultak. De valóban alaposan nekibuzdultak, és semmilyen fogást nem tekintettek tilosnak –legalábbisők nem.

Egypáran azon igyekeztek, hogy belefojtsák Albertba a szuszt, bár apró fogacskáik, akármilyenélesek voltak is, sosem hatolhattak át sűrű bundáján. Az egyik kölyök gyerekes szadizmusánakrohamában hátat fordított neki, és valóságos homokzáport kavart a képébe. A többiek megugrálni kezdtek, olyan magasra, ahogyan görbe kis lábuk csak engedte, és elégedetten zuttyantakvissza Albert érzékeny horpaszára. Ugrálás közben pedig ott próbálták agyonharapni, ahol érték– lehetőleg a legsebezhetőbb pontokon.

Azon tűnődtem, vajon meddig bírja. És bizony jő sokáig bírta, mert csak amikor a kölyköktökéletesen elcsigázva, teljes álomkórban roskadtak össze, akkor tápászkodott fel, és vonult fékeóvatosan, nehogy rátiporjon az elterült testecskékre. Még ekkor sem tért vissza kényelmes ágyába(pedig kétségtelenül kiérdemelte a kemény vadászattal töltött éjszaka után), hanem feltelepedettaz óvodadomb tetejére, ahol csak amúgy farkas módra szunyókált, s minden pár percbenoda-odasandított a kölykökre, hogy megbizonyosodjék, ott vannak-e biztonságosan a mancsaügyében.

A család többi tagjához fűződő viszonya változatlanul bizonytalan maradt, de ami engem illet,számomra ettől kezdve és mindvégig a "jó öreg Albert bátyó" volt.

Tizedik fejezet

Több hetes kutatómunka után sem kerültem azonban akár csak egy lépéssel is közelebb aközponti kérdés megoldásához, hogy voltaképpen miből élnek a farkasok. Pedig hát ez volt a főprobléma, hisz egész expedíciómnak az adott értelmet, hogy megtaláljam a megbízóimat kielégítőválaszt.

A sarkvidéki Barren Lands területén nem él jelentősebb számban nagy testű növényevő állat,csak a rénszarvasok. S noha hajdan annyian voltak, mint a síkságon a bölények, a kiküldetésemetmegelőző három-négy évtized folyamán katasztrofális mértékben megfogyatkoztak. A különféleállami kirendeltségek a vadászoktól, prémvadászoktól és prémkereskedőktől olyan értesüléseketnyertek, amelyek azt bizonyították, hogy a rénszarvasokat elsősorban a farkasok vérengzésesodorja a kipusztulás felé. Következésképpen az engem megbízó politikus-tudós társaság biztosravehette, hogy a farkasok és rénszarvasok viszonyának kutatása a Barren Landsben cáfolhatatlan



tanúságokat fog feltárni, melyeknek birtokában nyugodtan szidhatják majd a farkasokat,ahogyan szájukon kifér, s több mint elégséges ürügyük lesz általános irtóhadjáratot indítaniellenük.

Igazán iparkodtam eleget tenni kötelességemnek, de bármily szorgosan kutattam olyanbizonyítékokat, amelyek elnyerték volna feletteseim tetszését, neadjisten, hogy találtam; volnaegyet is. Sőt, még reményem se volt ilyesmire.

Június vége felé már az utolsó rénszarvascsordák is elhagyták a Farkastanya-öböl környékét, stovább folytatták két-háromszáz mérföldes vándorútjukat a Barren Lands északi vidékére, ahol anyarat szándékozták eltölteni.

Bármivel táplálkozzanak is farkasaim ezekben a hosszú hónapokban, bármivel etessék is éheskölykeiket, rénszarvassal holtbiztos, hogy nem, mivel a rénszarvasok egy szálig eltűntek innen. Dehát ha rénszarvassal nem, akkor mégismivel?

Tüzetesen meghánytam-vetettem minden elgondolható lehetőséget, de úgy látszott, nincs egyetlenelérhető élelemforrás sem, amely megfelelően kielégíthetné három kifejlett plusz négykölyökfarkas étvágyát. Eltekintve jómagamtól (ez a gondolat többször is megfordult a fejemben)nemigen maradt állat a környéken, amelyet egy farkas alkalmatos zsákmánynak ítélhetett volna.Akadt ugyan néhány sarkvidéki vadnyúl, de igen gyér számban, ráadásul ezek olyan fürge lábúak,hogy farkas aligha reménykedhet abban, hogy elcsíp egyet is közülük, hacsak nincs kivételesszerencséje. Igaz, hófajdok és más madarak elég nagy számban élnek itt, de hát ezek tudnakrepülni, a farkasok meg nem annyira. A folyókban, tavakban is hemzseg a tavi pisztráng, asarkvidéki pér, a törpe maréna, csakhogy a farkas nem vidra.

Múltak a napok, s a rejtély nőttön nőtt. S hogy még kifürkészhetetlenebbé tegyék, a farkasokszemlátomást meglehetősen jó bőrben voltak; ráadásul, amivel szinte már az őrület széléresodortak, a két kan minden áldott éjszaka elment vadászni, de reggel, amikor megérkeztek, úgylátszott, mintha semmit sem hoztak volna haza.

Amennyire meg tudtam állapítani, az egész társaság levegő – víz diétán élt. Mind jobban gyötörtértük az aggodalom, s ezért elbaktattam egyszer a kunyhóba, sütöttem nekik öt cipót, elcipeltem aFarkastanya-öbölbe, s leraktam egyik vadászösvényük mellé. Ajándékomat visszautasították. Sőt,leizélték. Bár meglehet, hogy felfedezőjük, Albert bátyó egyszerűen úgy vélte, hogy újfajtamezsgyeköveket helyeztem el, amelyeket szintén az egyezményhez híven kell kezelni.

Ekkortájt kezdett meggyűlni a bajom az egerekkel. A roppant kiterjedésű, puhára ázott, lapostalaj eszményi környezetét jelentett a kis rágcsálók számos fajtájának, amelyek most szívükszerint túrhattak, vackolódhattak el a szinte rendelésre készült tőzeg derékaljban.

De ott alkalmasint más egyebet is műveltek, mégpedig nyilvánvalóan rettentő gyakorisággal,mert mire átléptünk júliusba, a környéken már csak úgy hemzsegtek a kis rágcsálók. Legnagyobbszámban a lemmingek fajtája képviseltette magát, amely állítólagos öngyilkossági hajlamávalszerzett az irodalomban hírnevet, pedigsokkal helytállóbb lenne, ha inkább hihetetlen szaporodásiképességeit dicsőítenék. Mike kunyhóját olyan tömegben özönlöttek el a vörös hátú és mezeiegerek; hogy már úgy látszott, hamarosan éhen veszek, hacsak nem sikerül megmentenemkészleteimet étvágyuktól,ők bezzeg nem fitymálták a kenyeremet. Nem fitymálták le az ágyamatsem, sőt; amikor egy szép reggelen arra ébredtem, hogy egy mezei egér hálózsákom párnáján



hozta világra tizenegy csupasz ivadékát, kapiskálni kezdtem, mint érezhette magát a Fáraó,amikor nézeteltérése támadt Izrael Istenével.

Azt hiszem, pusztán azért tartott ilyen sokáig, míg magyarázatát leltem a farkasok ragyogóegészségi állapotának – hiszen közel-távol nem akadt hírnevükhöz, testi ügyességükhöz méltó vada környéken –, mert túlságosan beleragadtam tulajdon, döbbenetesen pontatlanfarkaselképzeléseimbe. Az a gondolat, hogy a farkasok egeret is ehetnek, s mi több, családjukatszintén egéren tartják és hizlalják, homlokegyenest ellentmondott a mitikus farkasjellemnek, megaztán túl nevetséges volt, semhogy elfogadható legyen. Márpedig ez adott választ a kérdésre,hogy mivel töltik meg farkasaim a spájzukat.

Angeline vezetett rá.

Egy késő délután, mialatt a kanok még békés pihenéssel készülődtek az éjjeli vadászatra,Angeline előbukkant az odúból, s addig bökdöste orrával Albert bátyót, míg az ásítozva nyújtózottegyet? és nagy nehezen feltápászkodott. Angeline ezután elkocogott az odú környékéről,egyenesen felém tartott a széles, füves zsombékoson át, Albertra bízván, hogy szórakoztassa akölyköket, ahogy tudja.

Ez még nem jelentett különösebb újdonságot. Többször láttam marj hogy rásózza Albertra (sőt,nagy ritkán George-ra is) az óvónéni szerepét, míg ő leszalad egy kortyra az öbölhöz, vagy – minttévesen gondoltam – egy kis séta erejéig megmozgatja a lábát. Ilyenkor rendszerint az öbölnekarra a pontjára bandukolt, amely legtávolabb esett sátramtól, s ahol egy jókora kavicsdomb el istakarta szemem elől; ám ezúttal befordult az én utcámba, teljes életnagyságban, én meg lázasanigazgattam a távcsövet, hogy végre szemügyre vegyem.

Egyenesen a köves partszegélyre ment, marjig betapicskolt a jeges vízbe, és hosszan ivott.Eközben az öböl nyelve körül egy kis csapat kerceréce röpködött, és alig száz méterre Angeline-tólereszkedett a vízre. Angeline felemelte fejét, s egy percig tűnődve nézte őket, majd kievickélt apartra, ahol olyasmit művelt, mintha hirtelenjében elment volna a jó dolga.

Csaholva, mint egy kölyökkutya, kergetni kezdte tulajdon farkát; pergett-forgott a kövek között,hátára hemperedett, vadul kapálózott mind a négy lábával, egyszóval úgy viselkedett, mint akineknincs ki a négy kereke.

Gyorsan visszairányítottam a távcsövet oda, ahol Albert üldögélt a hancúrozó kölykök között,mert tudni akartam, figyeli-e ő is a megkergült némbert, és ha igen, mit szól hozzá. Hát látninagyon jól látta, sőt, eleven érdeklődéssel, ám a riadalom legcsekélyebb jele nélkül figyelte.

Angeline eközben szinte őrjöngeni látszott, vadul szökellt a levegőbe, kapkodott a semmi után, ésmetsző hangon sivított. Félelmetesen bámulatos látványt nyújtott, s észrevettem, hogy nemcsupán Albert meg én meredünk rá lenyűgözve. A récéket szinte hipnotizálta a kíváncsiság.Annyira izgatta őket ez a fura jelenség a parton, hogy egy kicsit közelebb úsztak szemügyre venni.Egyre közelebb és közelebb kerültek, kinyújtott nyakkal, hitetlenkedő fecserészés közepette. Ésminél közelebb értek, annál eszelősebben viselkedett Angeline.

Amikor a vezérruca már csak alig öt méterre volt a parttól, Angeline hatalmas lendülettel feléjevetődött. Iszonyú csobbanás hallatszott, pánik hajtotta szárnyak csapkodása, a récék egytől egyigfel-, és tovarebbentek. Angeline mindössze néhány centiméterrel hibázta el vacsoráját.

Az esemény végre felnyitotta szememet, hiszen olyan találékonyságról árulkodott az élelem



megszerzése terén, amilyet nemhogy egy közönséges farkasról, még emberről is nehezentételeztem volna fel. Amellett Angeline csakhamar bebizonyította, hogy a rucabűvölés csak affélemellékfoglalkozása.

Miután néhány erőteljes rázkodással megszárítkozott, amitől hirtelen vízcseppek kék fátylaburkolta be, visszaporoszkált a füves völgyteknőbe. De ezúttal teljesen másként mozgott, mintamikor az öböl felé menőben keresztülballagott rajta.

Amúgy is nyúlánk alkatú volt, de most annyira kihúzta magát, hogy a szó szoros értelmébenszinte lábujjhegyen tipegett, a nyakát kinyújtotta, mint egy teve, s ettől centimétereket nőtt.Végtelenül lassan lopakodott a völgy szélárnyékában, az volt a benyomásom, hogy figyelő fülét aleggyengébb nesz sem kerüli el, és jól láttam: orrát összeráncolja, mintha a röpkénél röpkébb szélhordta szagokat is fel akarná fogni.

Hirtelen előrevetődött. Hátsó lábával kirúgott, mint a ló, ha le akarja dobni lovasát, majderőteljesen visszazökkent, s két mellső lábát feszesen előre nyújtotta. Fejét gyorsan leszegte,valamit bekapott, lenyelte, aztán folytatta sajátos, pipiskedő balettjét a völgyön át. Tíz percleforgása alatt hatszor ismételte meg ezt a nyújtott lábú vetődést, hatszor kapott be valamit –anélkül, hogy láthattam volna, mi az, amit lenyel. Hetedszerre elhibázta a célt, megperdült, ésdühödten odakapott fogával egy fűgubanchoz. Ezúttal, amikor felemelte fejét, világosan láttamszájában egy rúgkapáló egér farkát és hátsó fertályát. Egy harapás, és az is eltűnt.

Jóllehet roppantul mulattatott a látvány, hogy a földrész egyik legfélelmetesebb ragadozójaegerekre vadászik, valójában nem tudtam igazán komolyan venni. Azt hittem, Angeline csakszórakozik, hogy úgy mondjam "nassol". De amikor már vagy huszonhárom egeret befalt,elgondolkodtam. Az egér kicsike ugyan, de huszonhárom darab már egészen tisztes lakoma, mégegy farkasnak is.

Mindazonáltal csak jóval később esett le végre a húszfilléres, s voltam képes rávenni magam,hogy beletörődjem a nyilvánvalóba. A Farkastanya-öböl farkasai, sőt végső soron a BarrenLands területén minden farkas, amely a rénszarvasok nyári legelőitől távol neveli családját,nagyrészt, ha ugyan nem egészében – egéren él.

Csupán egyetlen pont maradt továbbra is homályos, mégpedig, hogy hogyan szállítják el azegérzsákmányt (amely egy teljes éjszaka folyamán feltehetőleg bámulatos példányszámra rúg) azodúkba, a kölykökhöz. Ezt a problémát nem is sikerült megoldanom, míg össze nem ismerkedtemMike rokonaival. Egyikük, egy Utek nevű, nagyon kedves fiú, akivel később szoros barátságotkötöttem (s aki elsőrangú, bár nem szakképzett természettudós volt), adott magyarázatot arejtélyre.

Minthogy a farkasok külső úton nem képesek hazafuvarozni az egereket, a legkézenfekvőbbmegoldást választják: a hasukban szállítják őket. Igaz, észrevettem már, hogy mihelyt hazatérneka vadászatból, George is, Albert is, nyílegyenesen az odúhoz tartanak, és bebújnak. De akkor mégnem is gyanítottam, hogy odabenn kiokádják a napi fejadagot, immár részben megemésztettállapotban.

Később, a nyár folyamán, amikor a kölykök elhagyták már a holtmederbeli odút, többször isláttam, amint a felnőtt farkasok elébük okádják az ennivalót. De ha nem tudtam volna, mitművelnek, valószínűleg tévesen értelmezem cselekedetüket, és máig is azon kotlanék, hogyan



szállítják haza zsákmányukat.

Felfedezésem, miszerint a farkasok étrendjében fő fogás az egér, érdeklődést ébresztett bennemmaguk az egerek iránt. Azonmód hozzáláttam az egérkutatáshoz. Előkészítő műveletkéntkihelyeztem vagy százötven egérfogót a közeli zsombékosba, azzal a rendeltetéssel, hogy jellemzőstatisztikai adatokat nyerjek az egérnépesség nemét, korát, számát és fajtáját illetően. Asátramhoz közel eső zsombékos területet azon meggondolás alapján választottam ki, hogyegyrészt tipikus farkas-vadászterület, másrészt, mivel kéznél van, gyakran ellenőrizhetem acsapdákat. A választás elhibázottnak bizonyult. Csapdahálózatom elhelyezésének második napjánGeorge arra tévedt.

Láttam, hogy jön, de nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Miután eddig aggályosán tiszteletbentartottak egyezményes határjelzéseinket, most sem kívánkoztam kilépni tartományomból, hogymegpróbáljam eltéríteni útjából. Másrészt viszont sejtelmem sem volt, hogyan fog reagálni, haészreveszi, hogy vadorzó lettem birtokán.

Amikor a zsombékos szélére ért, egy ideig szimatolt, aztán gyanakvó pillantást vetett felém.Nyilvánvalóan rájött, hogy határsértést követtem el, de még nem értette, miért. Mintha nem isszándékozott volna vadászni, sétálni kezdett a sűrű fűben a zsombékos szélén, és legnagyobbrémületemre észrevettem, hogy egyenesen egy tíz darabból álló csapdacsoport felé tart, amelyetegy lemmingkolónia vackának szomszédságában helyeztem el.

Hirtelen támadó előérzetemben szinte tudtam, mi fog történni, ezért gondolkozás nélkül talpraugrottam, és torkom szakadtából felordítottam. George! Az Istenért, ÁLLJ MEG!

Már késő volt. Üvöltésem megriasztotta, és futni kezdett. Tíz lépést tett meg vízszintesen, aztánegy láthatatlan létrán mászni kezdett az ég felé.

Amikor – valamivel később – kimerészkedtem helyszíni ellenőrzésre, megállapítottam, hogy a tízcsapdából hatot törölt. Komolyan nem sérthették meg persze, de hogy minden lábát egyszerreharapja valami ismeretlen ellenség, feltétlenül jókora megrázkódtatást és gyötrelmet okozottneki. Mióta csak ismertem, most történt meg először, hogy George elveszítette méltóságát.Nyüszítve, mint a kutya, amelynek odacsípte farkát az ajtó, száguldott hazafelé, s mentében, akára konfettit, szórta az egérfogókat.

Módfölött bántott az incidens. Könnyen okozhatott volna komoly törést kapcsolatunkban. Dehogy mégsem így történt, pusztán annak tulajdoníthatom, hogy George a maga roppant jól fejletthumorérzékével úgy fogta fel, mint afféle otrombán nyers tréfát – már amilyet egy embertől várnilehet.

Tizenegyedik fejezet

A felismeréssel, miszerint a farkasok nyári kosztja elsősorban egerekből áll, még korántsemfejeződtek be az élelmezéstudomány terén végzett kutatásaim. Tudtam, hogy az egér-farkasviszonylat nyilvánosságra hozása valósággal forradalom lesz a tudomány szempontjából, és



minden bizonnyal gyanakvás, vagy éppenséggel gúnyolódás fogadja majd, hacsak olyan alaposanalá nem támasztom közlésemet, hogy a kétség árnyéka se férhessen érvényességéhez.

Két főbenjáró dolgot mindenesetre sikerült már megállapítanom:

1. A farkasok egeret fognak és esznek.

2. A kisrágcsálók létszáma elegendő a farkastömegek eltartásához.

Állításom bizonyításához azonban még egy harmadik fontos kérdést is tisztáznom kellett. Ezpedig az egerek tápértékére vonatkozott. Feltétlenül ki kellett mutatnom, hogy a kisrágcsálókonalapuló táplálkozás kielégítő lehet egy nagyragadozó jó kondíciójának megőrzésére.

De rájöttem arra is, hogy a bizonyítás nem lesz játszi feladat. Hiszen csak ellenőrzött kísérletjöhetett számításba, s miután a farkasokon nemigen állt módomban elvégezni a szükségesvizsgálatokat, fogalmam sem volt, mit tegyek. Ha Mike ott lett volna még a közelemben,egyszerűen kölcsönveszem két eszkimó kutyáját, az egyiket csak egéren a másikatrénszarvashúson tartom (már amennyiben hozzájutok ilyesmihez), s a két kutyán későbbiidőpontban elvégzett, azonos vizsgálatok alapján megszerezhetem az egér-farkas koncepcióhelytállósága mellett, illetve ellen szóló bizonyítékokat. Csakhogy Mike odébbállt, én pedig nemtudtam, mikor jön vissza.

Napokig rágódtam a dolgon, aztán egy reggel, mialatt éppen néhány lemminget és mezei egeretpreparáltam, megszállt az ihlet. Ámbár az ember nem kizárólagosan húsevő, nem láttam józanokát, hogy miért ne használhatnám fel tulajdon magamat kísérleti alanynak. Igaz ugyan, hogy egyszál egyedül vagyok, de az ebből eredő nehézségek elháríthatok, ha a kísérleteket két menetbenvégzem el: az egyik időszakban egérdiétán élek, a másik, azonos tartamú szakaszban pedigkonzervhúst meg friss halat eszem. A periódusok befejeztével egy sorozat fiziológiai vizsgálatothajtok végre magamon, végezetül összevetem az így nyert eredményeket. S habár a farkasokatilletően nem vonhatok le abszolút értékű következtetéseket, mégis nyilvánvaló: ha azénanyagcsere-működésemet nem károsítja az egérfogyasztás, az legalábbis jelzi, hogy a farkasokszintén normálisan megélhetnek ugyanezen a táplálékon.

Minthogy nem volt sok ráérő időm, hogy azonmód megkezdem a kísérletet. Megtisztogattam avödörre való apró testet, amely még a reggeli nyúzásból maradt, aztán fazékba raktam, ésfeltettem a petróleumfőzőre. Amikor a víz felforrt, a fazékból módfelett finom és orrcsiklandóillatok kezdtek terjengem, úgy, hogy mire a gulyás elkészült, farkasétvágyam támadt.

A kisemlősök elfogyasztása – apró csontjaik miatt – eleinte néminemű problémát okozott, deaztán felfedeztem, hogy ezeket meg lehet rágni, és utána már minden nehézség nélkül lenyelhetők.Az egérhús íze – bár ez merőben szubjektív tényező, s a kísérlet szempontjából a legkevésbé semlényeges – kellemes volt, de kissé jellegtelen. A kísérlet előrehaladtával ez a jellegtelenség azunalmasságig fokozódott, következésképpen étvágycsökkenéshez vezetett, ezért kénytelen voltamváltozatosabbá tenni az elkészítés módozatait.

Számos saját ihletésű receptem között is a legkiemelkedőbben ízletes a "Mártott egér" volt, s hanetán valamelyik érdeklődő olvasóm személyesen óhajtaná kiaknázni ezt a kiváló, de mind ezidáig sajnálatosan mellőzött állatifehérje-forrást, itt közlöm a leírást teljes egészében.



Souris ŕ la Créme

Hozzávalók: egy tucat hízott egér, só, bors, egy pohár liszt, fokhagyma, egy darab sózott szárítottdisznóhús(meg kell tán jegyeznem, hogy szárított disznóhúst rendes körülmények között csak asarkvidéken lehet beszerezni, de egy darab közönséges sózott karajjal is pótolható), etilalkohol.

Nyúzzuk meg, és belezzük ki az egereket, de fejüket ne távolítsuk el; mossuk meg, helyezzük egyfazékba, és ontsuk le annyi alkohollal, hogy ellepje. Hagyjuk ebben a pácban körülbelül két órahosszat. A szárított disznó-húst ezalatt vágjuk apró kockákra, és lassú tűzön süssük addig, mígzsírjának nagy része ki nem olvad. Ekkor vegyük ki a pácból az egereket, forgassuk meg sóval ésborssal kevert lisztben, tegyük a serpenyőbe, és süssük körülbelül öt percig (vigyázzunk, hogy aserpenyő ne forrósodjék át túlságosan, mert különben a gyenge hús kiszárad, kemény és rágóslesz). Most tegyünk a zsírhoz egy pohár alkoholt és hat-nyolc fokhagymagerezdet. Fedjük be aserpenyőt, és lassú tűzön körülbelül tizenöt percig pároljuk a húst. A mártást bármilyenszabványrecept szerint megcsinálhatjuk. Ha elkészült, ontsuk rá a húsra, fedjük be az edényt, tízpercig tartsuk melegen, majd tálaljuk.

Az egérdiéta első hetében úgy éreztem, hogy erőm teljében vagyok, és nem mutatkozik rajtamsemmilyen kellemetlen tünet. De lassanként borzasztóan ráéheztem a zsírféleségekre. Ez ébresztettrá, hogy kísérletem eddigi része jóformán érvénytelennek tekinthető egy figyelmetlenség miattráadásul olyan figyelmetlenség miatt, amely egy csöppet sem válik tudományos képzettségemdicsőségére. A farkasok ugyanis – és erre emlékeznem illett volna –mindenestül megeszik azegeret; a boncolások során pedig bebizonyult, hogy a kisrágcsálók zsírjának legnagyobb részenem annyira a hámréteg alatt vagy az izomszövetekben halmozódik fel, mint inkább a bélfodrokratapadva a hasüregben. Megbocsáthatatlan tévedést követtem el – siettem is azonnal helyrehozni.Ettől kezdve a kísérleti periódus végéig én is egészben ettem meg az egereket, kivévetermészetesen a szőrüket, és megállapítottam, hogy zsiradékhiányom jelentékenyen csökkent.

Egérdiétám befejező szakaszában történt, hogy Mike visszatért kunyhójába. Magával hoztaunokatestvérét is, egy Utek nevű fiatal eszkimót, akivel később szoros barátságot kötöttem, s akifelbecsülhetetlen segítségnek bizonyult kutatómunkámban. Első találkozásunk alkalmávalazonban legalább olyan tartózkodónak és nehezen megközelíthetőnek találtam, amilyen annakidején Mike volt és maradt lényegében azóta is.

Éppen a kunyhó felé tartottam némi készletpótlásért, és amint észrevettem, hogy a kéménybőlfüst száll fel, igencsak felderültem, mert őszintén bevallom, megesett olykor, hogy örültem volnaegy kis emberi társaságnak. Amikor beléptem a kunyhóba, Mike szarvashúst sütött, teliserpenyővel, Utek meg nézte. Olyan szerencséjük volt, hogy hatvan mérföldre észak felé sikerültelejteniök egy elbitangolt állatot. Néhány percig feszélyezetten hallgattunk, miközben Mikeiparkodott úgy tenni, mintha észre sem venné jelenlétemet, én azonban elhatároztam, hogymegtöröm a jeget, és bemutatkoztam Uteknak, aki válaszul átoldalgott az asztal túlsó végére, ésa lehető legtávolabbra húzódott tőlem. Aztán leültek ebédelni, s Mike végül engem is megkínáltegy tányér sült hússal.

Meg is ettem volna szíves örömest, de hát kísérletem még folyamatban volt, s így, miután



megmagyaráztam az okát Mike-nak, vissza kellett utasítanom. Mentegetőzésemet eszkimó őseinekkifürkészhetetlen némaságával fogadta, de magyarázkodásomat nyilvánvalóan tolmácsoltaUteknak, aki bármit gondolt is a dologról, meg rólam, jellegzetesen eszkimó módon reagált. Későeste, amikor visszaindultam megfigyelősátramhoz, Utek a kunyhó előtt utamat állta. Félénk, dekedves mosollyal átnyújtott egy szarvasbőrbe göngyölt kis csomagot. Kegyeskedtem kibontani azinakból készített madzagot, és megtekintettem a csomag tartalmát, öt picike kék tojás volt benne,amelyek kétségtelenül valamelyik rigófajtától származtak, bár határozottan azonosítani nemtudtam őket.

Hálásan megköszöntem az ajándékot, de mivel sejtelmem sem volt az értelméről, visszamentem akunyhóba, hogy Mike-tól megérdeklődjem.

– Eszkimók gondolják, ha ember eszik egeret, tagjai kicsik lesznek, mint egér – magyarázta Mikekelletlenül. – De ha ember eszik tojást, minden rendben van. Utek fél magáért.

Mivel a magam részéről – megfelelő bizonyítékok hiányában – nem tudhattam, hogy az állításmerőben babonaság-e vagy sem, úgy véltem, egy kis óvatosság semmiképpen sem árthat. Azzal ameggondolással, hogy a tojások (amelyek együttesen sem nyomtak három dekánál többet) nembefolyásolhatják egérkísérletem érvényességét, nyomban serpenyőbe is ütöttem mindet, ésrántottat készítettem belőle. Ekkortájt már jócskán benne jártunk a költési időszakban, s ennekmegfelelő állapotban voltak a tojások is, én azonban megettem az egész rántottát, s mivel Utekélénken figyelt, megjátszottam, hogy rendkívül ízletes.

Az eszkimó széles és most már mosolygós arcáról csak úgy sugárzott a gyönyörűség meg amegkönnyebbülés – bizonyára szentül meg volt győződve, hogy száz halálnál is szörnyűbb sorstólsikerült engem megmentenie.

Mike-kal soha nem tudtam megértetni tudományos munkám fontosságát és lényegét, Uteknálazonban ez nem ütközött nehézségekbe. Vagy inkább tán úgy fogalmaznám meg, hogy bár alényegét nem egészen értette, fontosságát illetően első pillanattól kezdve osztottameggyőződésemet. Jóval később értesültem, hogy Utek a maga törzsében afféle alsámán, vagyisvarázslónövendék; ő pedig a Mike-tól hallottak, valamint a saját szemével látottak alapján úgyvélte, hogy én alighanem szintén sámán vagyok; bár valamelyest szokatlan változatban. Az őszempontjából ez az elképzelés kielégítő magyarázatot jelentett egyébként teljesenmegmagyarázhatatlan cselekedeteim nagy részére, sőt az is lehetséges – ámbár haboznék ilyenönző indítékokat tulajdonítani Uteknak –, hogy azt remélte, ha társul velem, gyarapíthatjatudását hivatásának titkos gyakorlatában.

Utek mindenesetre elhatározta, hogy csatlakozik hozzám, és már másnap meg is jelent afarkasfigyelő sátorban, sőt, hálóneműjét is magával hozta, mint aki hosszabb látogatásra készül.Félelmem, hogy jelenléte csak nyűg és teher lesz, nagyon hamar elpárolgott. Utek már Mike-tólmegtanult néhány – szót angolul, és felfogóképessége olyan kitűnő volt, hogy szinte azonnalsikerült megteremtenünk bizonyos alapfokú érintkezési formát. Egy csöppet sem látszottmeglepettnek, amikor megértette, hogy időmet a farkasok tanulmányozásának szentelem. Sőt,tudtomra adta, hogy farkasügyben jómaga is erősen érdekelt, márcsak azért is, mert személyestoteme, illetőleg jó szelleme éppen Amarok, a Farkasisten.

Utek iszonyúan jó segítőtársnak bizonyult. Nyoma sem volt benne azoknak a téveselképzeléseknek a farkasokról, amelyeknek tömege alkotja a mi társadalmunkban elfogadott



szabálygyűjteményt. Olyan közel állt az állatokhoz, hogy valósággal rokonainak tekintette őket.Később, amikor már elsajátítottam valamicskét nyelvéből, ő pedig bővítette tudását az enyémben,elmesélte nekem, hogy körülbelül ötéves korában édesapja, a nagy tekintélyű sámán elvitte egyfarkasodúhoz, huszonnégy órára otthagyta, ő pedig ezalatt összebarátkozott a farkaskölykökkel,úgy játszott velük, mintha közülük való lett volna, s a felnőtt farkasok, jóllehet megszaglászták, alegcsekélyebb mértékben sem bántották.

Nem lett volna tudóshoz méltó, ha kiegészítő bizonyítékok nélkül elfogadom mindazt, amit Utek afarkasokról mesélt, de meg kell állapítanom, hogy valahányszor hozzájuthattam ilyenbizonyítékokhoz, mindig őt igazolták.

Tizenkettedik fejezet

Az a tény, hogy Utek kedvezően fogadott, jó irányban befolyásolta Mike magatartását is. Habártovábbra is élt benne a mélyen gyökerező gyanú, miszerint nincs minden rendben nálam, s ha nemügyelnek rám eléggé, közveszélyesnek bizonyulhatok, mégis feloldódott, már amennyire hallgatagtermészete engedte, s igyekezett együttműködni velünk. Nagy jótétemény volt ez számomra, mertigénybe vehettem mint tolmácsot Utek és közöttem.

Utek nagymértékben gyarapította ismereteimet a farkasok táplálkozási szokásainak terén.Részben megerősítette, amit már felfedeztem, vagyis, hogy milyen szerepet töltenek be az egerek afarkasok étrendjében, részben elmondta, hogy a farkasok tömérdek ürgét is esznek, sőt, ezeketnéha mintha a rénszarvasokkal szemben is előnyben részesítenék.

Ürgék igen nagy számban élnek szinte az egész sarkvidéken, bár az is igaz, hogy aFarkastanya-öböl valamivel délebbre esik területeiktől. Szoros rokonságban állnak a nyugatisíkságon honos pockokkal, de azoktól eltérően vajmi csekély az önfenntartási ösztönük.Következésképpen könnyű prédát jelentenek a farkasoknak és a rókáknak. Nyáron, amikorjóltápláltak, egy kilónál is súlyosabbra híznak, s ilyenkor egy farkas nemegyszer egész lakomáravalót ejthet el úgy, hogy csak töredékét használja fel annak az energiamennyiségnek, amibe arénszarvasvadászat kerül.

Én azt hittem, hogy a halak aligha jutnak számottevő szerephez a farkasok asztalán, de Utekközölte, hogy ebben is tévedek. Elmondta, hogy nemegyszer figyelte meg, amint a farkasokjeges-tengeri csukára halásztak. A tavaszi ívás idején ezek a hatalmas halak, amelyek olykor húszkilónál is többet nyomnak, beözönlenek a tóparti ingoványok keskeny csatornáiba.

A farkas, amikor elszánja magát üldözésükre, kiválaszt egyet a szélesebb csatornák közül,beleugrik, és elindul ár ellenében, közben erőteljesen pacskolja a vizet, s ily módon mindkeskenyebb, mind sekélyebb kanálisokba hajszolja a csukát. A hal végül ráeszmél a veszélyre, ésmegfordul, hogy átvetődjék a nyílt vízbe, csakhogy a farkas elállja az utat, és hatalmasállkapcsának egyetlen villámgyors csattintása elegendő, hogy a legvaskosabb csuka gerincét isszétroppantsa. Utek elmondta, hogy egyszer megfigyelt egy farkast, amelyik nem egészen egy óraleforgása alatt hét jókora csukát kapott el.



Elmondta Utek azt is, hogy a farkasok nyúlhalat is fognak, mikor ezek a lomha jószágok ívásivándorútjukat végzik a tundra folyóiban; de ezekkel szemben más technikát alkalmaznak – afolyó sekély szakaszán egy sziklára kuporodnak, és hirtelen kiragadják a vízből a tovahaladónyúlhalat –, ami rendkívül emlékeztet a lazacra halászó medve módszeréré.

A farkasok másik, bár jelentéktelenebb élelemforrása a sarkvidéki pókhal: ez az aprócska fajta asekély vízben a kövek alatt szokott meglapulni. A farkasok úgy csípik el őket, hogy a víz szélénvégighaladva mancsukkal vagy orrukkal megforgatják a köveket, és bekapják a napvilágrakerülő pókhalakat, mielőtt azok elmenekülhetnének.

Később, a nyár folyamán lehetőségem nyílt ellenőrizni Utek állítását a pókhalfogást illetően,amikor megfigyeltem Albert bátyót, amint épp ezzel töltötte a délután egy részét. Balszerencsémresoha nem sikerült csukát halászó farkast látnom; de miután Utektól értesültem, hogyan csinálják,magam is megpróbálkoztam a dologgal, mégpedig elég eredményesen. Egyszerűen leutánoztam azismertetett eljárást, minden részletében, mindössze annyi eltéréssel, hogy fogaim helyett egy rövidszigonnyal adtam meg a kegyelemdöfést.

A farkasok jellemének már ez a néhány apróbb részlete is lenyűgözött engem, de Utek akkornyitotta fel amúgy istenigazából a szememet, amikor szóba került közöttünk a rénszarvas szerepea farkas életében.

A farkas és a rénszarvas olyan szoros kapcsolatban áll egymással, jelentette ki ugyanis, hogy akettő voltaképpen egyetlen egység. Kijelentésének értelmét egy történettel illusztrálta, amely kisséúgy hangzott, mintha az (testamentumból eredne; de Mike állítása szerint azoknak a belvidékieszkimóknak félig-meddig vallási néphagyományához tartozik, akik – jaj halhatatlan lelkűknek –máig is boldog pogányságban élnek. íme Utek meséje, szavakba öntve.

"Kezdetben volt az Asszony és a Férfi, és kívülük senki és semmi sem járkált, úszkált, röpködötta világon, mígnem egy napon az Asszony mély vermet ásott a földbe, és halászni kezdett bernié.Sorban egymás után kihúzogatta az összes állatokat, és a legutolsó, amit kihúzott a veremből, arénszarvas volt. Ekkor Kaila, az Ég Istene elmondta az Asszonynak, hogy a legislegnagyobbajándék mindenek között a rénszarvas, mert a rénszarvas lesz az ember tápláléka.

Ekkor az Asszony szabadon bocsátotta a rénszarvast, és megparancsolta neki, hogy menjen ki aföldekre és sokasodjék, és a rénszarvas engedelmeskedett az Asszony szavának, és nemsokáratelistele volt a föld rénszarvassal, így azután az Asszony fiai szerencsével vadásztak, volt mitenniök, volt mibe öltözniök, volt jó bőrsátruk, amiben lakhattak, és mindez a rénszarvasból.

Ámde az Asszony fiai csupán a nagy, kövér rénszarvasokra vadásztak, a gyengéjét, az apraját, abetegjét nem szerették elejteni, mert azok ennivalónak nem voltak jók, meg a bőrük sem volt elégalkalmatos. És így, idő múltával az történt, hogy több gyenge és beteg rénszarvas volt, mintahány erős és kövér, és amikor a fiúk látták ezt, megrémültek, és elpanaszolták az Asszonynak.

Ekkor az Asszony varázslatba fogott, Kailához fordult, és azt mondotta neki: »Nem jó a temunkád, mert lám, a rénszarvasok gyengék lettek, meg betegek, és ha mi eszünk belőlük, bizonymi is gyengék, meg betegek leszünk.«

Kaila hallotta ezt, és így szólt az Asszonyhoz: »Az én munkám jó munka. Szólok majd Amaroknak(a Farkasistennek), ő pedig szól gyermekeinek, hogy egyék meg a beteg, a gyenge, az apró



rénszarvasokat, és akkor a föld megmarad a kövér meg erős rénszarvasoknak.«

És így is történt, és emiatt egy a farkas meg a rénszarvas – mert a rénszarvas táplálja a farkast,de a farkas tartja meg jó erőben a rénszarvasokat."

Kissé elképedtem a történet hallatán, utóvégre igazán nem készültem fel arra, hogy egyműveletlen, képzetlen eszkimó adjon nekem leckét, sőt, hogy példabeszéddel illusztrálja alegrátermettebbek fennmaradásának, vagyis a természetes kiválasztódás következményénekelméletét. Mindazonáltal maradt bennem némi kétely a farkasok és rénszarvasok felhőtlenkapcsolatát illetően, amelynek fennállását Utek eleve természetesnek tekintette. Hisz bármennyiremegingott már a hitem a farkasokra vonatkozó tudományosan alátámasztott megállapításokegész seregében, azt azért mégiscsak nehezen tudtam elhinni, hogy ezek a korlátlan hatalmú,intelligens állatok a rénszarvascsordák sérült és gyenge példányainak elejtésére szorítkoznának,mikor minden bizonnyal kiválaszthatnák a legzamatosabbakat, a legzsírosabbakat is. Ráadásulvolt egy fegyverem, amellyel – mint képzeltem összezúzhatom Utek tézisét.

– Kérdezd csak meg tőle – mondtam Mike-nak –, hogy lehet az, hogy annyi hatalmas ésszemlátomást egészséges rénszarvas csontváza hevert a kunyhó körül, meg a tundrán mérföldekreészak felé.

– Nem kell tőle kérdezni – válaszolt Mike megejtő őszinteséggel. – Azokat én lőttem meg. Nekemtizennégy kutyát kell etetni, ahhoz hetente kéthárom rénszarvasra is szükség van. Meg nekem iskell enni. így hát egész csomó szarvast kell lőni szerteszét a vadászterületemen. Aztán mindenilyen szarvas közelében kihelyezek három-négy csapdát, és mind tele lesz rókával, mikor ráakarnak menni a húsra. Mert én nem lövök ám nyiszlett rénszarvasokat. Én csak a jó nagykövérekre pályázom.

Döbbenten meredtem rá.

– És mit gondolsz, hozzávetőleg hányat lősz meg évente? – kérdeztem. Mike öntelten vigyorgott.

– Hát, fene biztos kezem van. Úgy két-háromszázat, talán még többet is.

Amikor félig-meddig magamhoz tértem, megkérdeztem tőle, hogy vajon ez általános gyakorlat-etrapper körökben.

– A trappernak ez a dolga – jelentette ki Mike. – Végig az úton le, dél felé, ahová a rénszarvastelelni megy, minden trappernak, akár indián, akár fehér, egész csomó szarvast kell meglőni,különben üresek maradnak a csapdák. Persze, nincs mindig olyan szerencse, hogyelég rénszarvastszerezzenek, akkor a kutyákat hallal etetik. De a kutyák nem tudnak jól dolgozni, ha csak halatesznek – gyengék lesznek meg betegek, és rosszul húznak. A rénszarvas jobb.

Miután Ottawában áttanulmányoztam az irattárat, tudtam, hogy a keewatini rénszarvascsordáktéli legelői Saskatchewan, Manitoba és Dél-Keewatin bizonyos részét foglalják magukba, s ezen aterületen mintegy ezernyolcszáz trapper él. Azt is tudtam, hogy a trapperek körében Ottawaátfogó közvéleménykutatást végeztetett a szőrmekereskedelmi társaságok ügynökei révén, akikolyan információkat igyekeztek gyűjteni, amelyeknek segítségével magyarázatot lehetne találni akeewatini rénszarvascsordák létszámának zuhanásszerű csökkenésére. Olvastam aközvéleménykutatás eredményeit is. A prémvadászok és a prémkereskedők egy emberként



tagadták, hogy egy, de legfeljebb két rénszarvasnál többet ejtenének el évenként, továbbá egyemberként állították, hogy a farkasok ezrével mészárolják a szarvasokat.

Noha a matematika soha nem volt erős oldalam, megpróbáltam valamiféle számvetést készíteni afrissen kapott adatok alapján. Minthogy természettől fogva konzervatív fickó vagyok,megfeleztem a trapperek számát, és megfeleztem Mike évi rénszarvaszsákmányának összegét is,mielőtt a kettőt összeszoroztam volna. De szorozhattam oda-vissza, ki tudja, hányszor, ugyanaz afantasztikus szám jött ki végeredményként: ezen a területen a prémvadászok minden áldottesztendőben 112 000 állatot pusztítanak el.

Rögtön ráeszméltem azonban arra is, hogy ezt a végeredményt nemigen használhatom feljelentésemben – hacsak nem kívánom, hogy kiküldjenek a Galápagos-szigetekre, ahol tíz évigtanulmányozhatom a teknősbékák páncéljának rajzolatát.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy amit Mike és Utek elmondtak nekem, főként csakmásodkézből vett értesülés, afféle mendemonda volt, engem pedig nem azért alkalmaztak, hogyilyesmit gyűjtsek, így hát ezeket a zavaró kinyilatkoztatásokat elszántan kivertem a fejemből, ésvisszatértem az igazság keresésének göröngyösebb útjaira.

Tizenharmadik fejezet

Mint természettudós, Utek tömérdek páratlan erénnyel rendelkezett, nem utolsósorban azzal,hogy szemlátomást kiválóan értette a farkasok nyelvét.

Még mielőtt Utekkal találkoztam volna, észrevettem, hogy George, Angeline és Albert bátyóhangjelzései mennyiségben és változatosságban toronymagasan felülmúlják az általam ismertállatok bármelyikének hasonló, képességeit, kivéve persze az emberét. Jegyzetfüzetemben akövetkező hangkategóriákat soroltam fel: üvöltés, vonítás, nyüszítés, vinnyogás, morgás,hörrenés, csaholás, ugatás. Felismertem, hogy minden egyes kategórián belül számtalan avariáció, de ezeket képtelen voltam megfelelően leírni. Azt is tudtam, hogy a kutyafélék általábanmeghallanak, sőt, feltehetőleg képezni tudnak az ember regiszterének terjedelménél mélyebb ésmagasabb hangokat is, példa erre az üzletekben kapható, úgynevezett "hangtalan" kutyasíp.Tudtam továbbá azt is, hogy farkascsaládom minden egyes tagja nyilvánvalóan értelmes módonreagál más farkasok különböző hangjaira – csakhogy nem volt semmi konkrét bizonyítékom,hogy ezek a hangok bármivel is többet jelentenének egyszerű jeladásoknál.

Igazi oktatásban a farkaslingvisztika terén csak Utek érkezése után néhány nappal kezdtemrészesülni. Több órán át figyeltük kettesben a farkasodút anélkül, hogy valami érdemlegesetláttunk volna. Szellő se rezdült, következésképpen a legyek dúlása valóságos dögvész arányaitöltötte, mely elől Angeline meg a kölykök bemenekültek az odúba, míg a két hím a délelőttbenyúló vadászattól elcsigázva a közelben szundikált. Jómagam is elpilledtem és elálmosodtam,amikor Utek hirtelen füléhez kapta kezét, és feszülten hallgatózni kezdett.

Én bizony egy mukkot sem hallottam, és el sem tudtam képzelni, mi keltette fel a figyelmét, mígmeg nem szólalt.



– Figyelj, beszélgetnek a farkasok! – és a tőlünk öt mérföldre északra fekvő domblánc felémutatott.(Ismeretségünk két esztendeje alatt Utek angol tudása tekintélyes mértékben megnőtt, ésmagam is egész jól megtanultam eszkimóul, így minden nehézség nélkül társalogtunk. Ezért elsőbeszélgetéseinket, amelyek még meglehetősen bonyolultak voltak, ezúttal valamivel érthetőbbformában tolmácsolom az olvasónak.)

Füleltem, füleltem, de ha valóban farkas rendezett azokról a dombokról rádióadást, nem az énhullámhosszomon. Nem hallottam én az égvilágon semmit, kivéve a moszkitók baljószümmögését, de a holtmeder gerincén békésen szunyókáló George egyszerre felült, fülételőrecsapta, és hosszú orrát észak felé fordította. Egy-két perc múlva hátravetette fejét ésfelüvöltött, hosszú, trillázó üvöltéssel, amely egészen mélyen kezdődött, s az én fülemmel mégérzékelhető legmagasabb hangokon fejeződött be. Utek a karomba markolt, és végtelengyönyörrel elvigyorodott.

– Rénszarvasok jönnek, a farkasok mondják!

A lényegét megértettem a dolognak, de annál többet már nemigen, s így az ügy egészéről csakakkor szereztem tudomást, amikor visszatértünk a kunyhóba, és megint igénybe vehettem Miketolmácsszolgálatát.

Utek elbeszélése szerint az északról szomszédos vadászterületen élő farkas nem csupán arrólinformálta a mi farkasainkat, hogy a régóta várt rénszarvasok elindultak dél felé, hanem még aztis megjelölte, hol tartózkodnak pillanatnyilag. És hogy a történet még valószínűtlenebb legyen, eza farkas még csak nem is látta tulajdon szemével a rénszarvasokat, hanem egyszerűentovábbította a még távolabb lakó farkastól kapott jelentést. George pedig vette, megértette, s amaga részéről szintén továbbadta a jó hírt.

Minthogy természetemből és neveltetésemből eredően hitetlen ember vagyok, csöppet semtitkoltam, mennyire mulattat Utek naivsága, aki megpróbált imponálni nekem ezzel a fantasztikusmesével. De ha én hitetlen voltam is, Mike bezzeg nem. Minden teketória nélkül készülődni kezdetta vadászatra.

Nem lepett meg túlzottan, hogy ilyen türelmetlenül vágyik már elejteni egy szarvast, hiszeneddigre megtanultam egy igazságot: Mike – és a Barren Lands területén minden emberi lény –húsevő, aki csaknem kizárólagosan rénszarvason él, mármint, ha hozzájuthat; deőszinténmegrökönyödtem, hogy hajlandó két-három napra nekivágni a tundrának egy olyan képtelenállítás alapján, amilyen Uteké. Meg is mondtam neki jól a magamét, de Mike csak hallgatott, éselment, anélkül hogy egy árva szót vesztegetett volna rám.

Három nappal később, amikor viszontláttam, egy darab szarvascombot meg egy fazékra valónyelvet nyújtott át nekem. Elmondta azt is, hogy a rénszarvasokat pontosan azon a helyen találtameg, amelyet Utek megjelölt, amikor lefordította a farkashíradást – a kunyhótól mintegy negyvenmérföldre északra eső Kooiak nevű tó partján.

Tudtam persze, hogy ez csak az események véletlen találkozása lehet. De minthogy kíváncsivoltam, meddig megy el Mike a heccben, belátást színleltem, és megkértem, áruljon el többet isUtek rejtélyes képességeiről.

Mike kötélnek állt. Kifejtette, hogy a farkasok nem csupán nagy távolságokról képesekérintkezésbe lépni egymással, hanem, bizonykodott, legalább olyan jól tudnak "beszélgetni", mint



mi, emberek. Beismerte, hogy ő maga nem hallja minden hangjelzésüket, sőt, annak, amit hall,legtöbbjét nem is érti, de kijelentette, hogy némelyik eszkimó, kiváltképpen pedig Utek olyankitűnően hallja és érti amit mondanak, hogy a szó szoros értelmében beszélni tud a farkasokkal.

Miután egy darabig elmorfondírozgattam ezen az értesülésen, úgy döntöttem, hogy a jövőbenmindent, amit ez a két ember mond nekem, csak nagyon erősen megkérdőjelezve jegyzek felmagamnak.

Mindazonáltal halványan motoszkálni kezdett bennem a gondolat, hogyesetleg mégiscsak vanvalami a dologban, s ezért megkértem Mike-ot, mondja meg Uteknak, figyelje a továbbiakban,miről csevegnek farkasaink, és Mike révén tudassa majd mindig velem is.

Másnap reggel, amikor kimentünk az odúhoz, a hímeknek nyomuk sem volt. Angeline meg akölykök már fenn voltak, de Angeline szemlátomást idegeskedett. Újra meg újra felszaladt az odúfölötti dombtetőre, ahol néhány percig figyelmesen hallgatózott, mielőtt visszatért volna akölykökhöz. Múlton múlt az idő, George-nak és Albert bátyónak már réges-rég itthon kellettvolna lennie. Amikor Angeline már vagy ötödször futott fel a dombra, szemlátomást meghallottvalamit. Utek úgyszintén. A maga színpadias módján mindkét kezét a füléhez tartotta. Miután egypillanatig hallgatózott, megpróbálta megmagyarázni, mi történt. De sajna ekkor még nem álltunka kölcsönös megértés tetőfokán, s ezúttal mondanivalójának lényegét sem sikerült kihámoznom.

Visszatértem tehát a rutin megfigyelésekhez, Utek pedig bebújt a sátorba szundikálói.Naplómban feljegyeztem, hogy George és Albert bátyó együtt tértek vissza az odúhoz 12 óra 17perckor, láthatólag kimerültén. Körülbelül 2 órakor Utek felébredt, és kötelességmulasztásátpótolva főzött nekem egy kanna teát.

Amikor legközelebb találkoztunk Mike-kal, emlékeztettem ígéretére, ő pedig kikérdezte Uteket.

– Tegnap – tudatta velem végül – Utek azt mondta, hogy a farkas, akit te George-nak hívsz, hírtadott a feleségének. Utek jól hallotta. Azt mondta a feleségének, hogy a vadászat piszok rossz, éső tovább marad el. Lehet, nem is megy haza, csak a nap közepén.

Eszembe jutott, hogy Utek nem tudhatta, mikor értek haza a hímek, minthogy javában aludtbenna sátorban. Márpedig 12 óra 17 perckor, akárhogy nézzük, igen közel esik a nap közepéhez.

Szkepticizmusom azonban még a második napon sem hagyott el – egészen délutánig, amikorGeorge ismét megjelent a dombtetőn, és hegyezni kezdte fülét észak felé. De bármit hallott is – haugyan hallott valamit egyáltalán –, ezúttal szemlátomást vajmi kevéssé érdekelte, mert nemzendített rá, hanem az odúhoz ment Angeline orrát szaglászni.

Utek viszont a maga részéről annál hevesebb érdeklődést tanúsított. Arcára izgalom ült. Hadartis nekem becsülettel, de bármilyen szenvedélyesen próbálta megértetni magát, csak annyit fogtamfel, hogy többször is ismétli az "innuit" (eszkimók) és a "kiyai" (jönnek) szavakat. Minthogy éntovábbra is csak bambán bámultam, kétségbeesett pillantást vetett rám, s egy árva istenhozzádnélkül nekivágott a tundrának, mégpedig a Mike kunyhójától északnyugatra vezető irányban.

Kicsit bosszantott hetyke távozása, de aztán rögtön meg is feledkeztem róla, hiszen már késődélutánra járt, és a farkasok mind nyugtalanabbak lettek, amint közeledett a hímek estélivadászatának ideje.



Az előkészületeknek megvolt a szertartásos rendje. George rendszerint úgy kezdte a dolgot, hogylátogatást tett az odúnál. Ha Angeline meg a kölykök benn tartózkodtak, jöttére előbújtak. Hamár kinn voltak Angeline viselkedése egészen megváltozott: a családias unalom heves izgalombacsapott át. Pajkoskodni kezdett, nekiugrott George-nak, lökdöste a vállával, és két elülsőmancsával át- meg átölelte. George ezekben a játékos pillanatokban rendkívül barátságosnaklátszott, és néha úgy válaszolt, hogy színlelt harcba bocsátkozott párjával. Megfigyelőhelyemrőlezek a csatározások meglehetősen bősznek látszottak, de miután a két farkas szüntelenül csóváltaa farkát, nyilvánvaló volt, hogy nincs bennük rosszindulat.

A játék zajára felriadt Albert bátyó is megjelent a színen, és csatlakozott a csoporthoz.Napközben gyakran az odútól távolabb eső helyet választott alváshoz talán, mert csökkenteniakarta a lehetőséget, hogy túl sűrűn sózzák rá az óvónéni szerepét.

Megérkeztével a három felnőtt farkas körbeállt, megszaglászták egymás orrát, hevesen csóváltáka farkukat, és hangokat adtak. A "hangokat adtak" meghatározás nem túlzottan kifejező, dejobbal sajnos nem szolgálhatok. Olyan messze voltam tőlük, hogy csak a legharsányabb hangokathallottam, azok pedig a leginkább még afféle morranásokhoz hasonlítottak. Értelmük számomrahomályos maradt, de bizonyos, hogy összefüggtek a farkasok általános jó közérzetével, várakozóhangulatával, jókedvével.

A húsz perctől egy óráig tartó vidám társas élet után (amelyben a kölykök is részt vettek, ottmászkáltak a felnőttek lába alatt, és válogatás nélkül harapdálták annak a farkát, amelyikétéppen elérték) a három farkas felkaptatott az odú fölötti dombtetőre, rendszerint Angeline-nal azélen. Ott ismét körbeálltak s aztán fejüket magasra vetve néhány percig "énekeltek".

Ez volt napjuk csúcspontja, de nem vitás, hogy az enyémnek is. Az első időkben a három farkasénekétől ősidőktől berögződött félelmemben égnek állt minden hajam szála, és nem állíthatnám,hogy istenigazából gyönyörködtem kardalukban. De bizonyos idő elmúltával nemcsakgyönyörűségem telt benne, hanem sóvárogva vártam. Leírni azonban máig sem tudom, mert arendelkezésemre álló szókincs csak az emberi zenére vonatkozik, s ezért alkalmatlan, ha neméppen félrevezető. Legjobban talán még úgy fejezhetném ki, hogy ez a teli torokból, teli szívbőlzengő kórus úgy megrendített, mint ahogy nagy ritkán megrendít egy pompás orgona lelketremegtető zúgása és mennydörgése, ha olyan ember játszik rajta, aki túllépett a maga pusztaember voltán.

A szenvedély dala soha nem volt számomra elég hosszú. Három-négy perc után véget ért, s a körszétoszlott, ismét csak heves farkcsóválás, orrszaglászás, valamint a nyilvánvaló jókedv éselégedettség jelei közepette. Aztán Angeline kelletlenül elindult vissza az odú felé, sűrűnvissza-visszanézve a vadászösvényen tovaügető George-ra és Albertre. Lesírt róla, hogykétségbeesetten szeretne csatlakozni hozzájuk, de végül is mindig visszatért a kölykökhöz, sengedelmesen szolgálta túláradó étel-, és játékigényeiket.

Ezen a rendkívüli estén azonban a hímfarkasok felhagytak napi szokásaikkal. Ahelyett, hogyelindultak volna az egyik észak vagy északnyugat felé vezető ösvényen, keletre fordultak, a Mikekunyhójával és velem ellentétes irányba.

Nem is nagyon töprengtem a változáson, csak valamivel később, amikor váratlanul emberihangokat hallottam a hátam mögül. Utek jött vissza, de nem egyedül. Három barátja követteszégyenlősen, mindhárman mosolyogtak, és mindhárman féltek némelyest az első találkozástólezzel a furakablunak kal, akit éppen a farkasok érdekelnek.



Minthogy ilyen szépen összegyülekeztünk, aznap este már meddő dolog lett volna folytatni amegfigyeléseket, így hát csatlakoztam a négy eszkimóhoz, és elbandukoltunk Mike kunyhójához.Mike otthon volt, és régi barátként üdvözölte a vendégeket. Végül sikerült néhány kérdésselhozzáfordulnom.

Igen, mondta Mike, Utek valóban tudta, hogy ezek az emberek útban vannak és hamarosan megis érkeznek.

Honnan tudta?

Buta kérdés. Tudta, mert hallotta, amikor az Ötmérföld-dombokon élő farkas jelentette, hogyeszkimók haladnak át a vadászterületén. Megpróbálta nekem is megmondani, de mikor látta,hogy az atyaúristennek sem értem meg, kénytelen volt faképnél hagyni, hiszen fogadnia ésüdvözölnie kellett barátait.

Hát így van ez.

Tizennegyedik fejezet

Június harmadik hetében Angeline növekvő nyugtalanság jeleit kezdte mutatni.Félreérthetetlenül látszott rajta, hogy halálosan unja már ezt a túlságosan otthonülő életet.Esténként, amikor George és Albert vadászni indultak, elkísérte őket egy darabon. Eleinte nemtávolodott el száz méternél messzebb az odútól, de aztán egy alkalommal már csak negyedmérföldes út után ballagott lassan haza.

George nyilvánvaló elragadtatással fogadta Angeline hangulatának megváltozását. Hiszen márhetek óta iparkodott meggyőzni őt, hogy tartson vele éjjeli barangolásaiban a tundrán. Sőt, egyízben több mint egy óráig halogatta az indulást – Albert türelmetlenségében már rég ott is hagyta–, és állhatatosán próbálta magával csalogatni párját.

Ez alatt az egy óra alatt nyolcszor ment le a kilátódombról az óvodabuckára, ahol Angelineheverészett a kölykök között. Mind a nyolcszor gyengéden megszaglászta, rettentő farkcsóválásközepette, majd reményteljesen nekilódult a vadászösvénynek. S miután Angeline nem követte,mind a nyolcszor visszakocogott a kilátódombra, ahol néhány percig vigasztalanul üldögélt, majdújrakezdte a próbálkozást. Mikor aztán végre elment egyedül, megfesthették volna róla acsalódottság meg az elkeseredettség képét: fejét-farkát szinte földig lógatva oldalgott tova.

Nyilvánvalóan egyformán vágytak együtt kiruccanni egy éjszaka, de Angeline mindenekfölött akölykök javát tartotta szem előtt, még ha a kölykök elég nagynak látszottak is ahhoz, hogyminden felügyelet nélkül ellehessenek.

Június 23-án este egyedül voltam a sátornál – Utek néhány napra elment a maga ügyeit intézni –,



amikor a farkasok összegyülekeztek a vadászatot megelőző, rituális karénekre. Angeline ezúttalfelülmúlta önmagát, s hangjában olyan zabolátlanul zengett a vágyakozás, hogy azt kívántam,bárcsak vállalhatnám valami úton-módon a csemeték őrzését, mialatt ő együtt barangolnaGeorge-dzsal. Fölöslegesen bánkódtam. Albert bátyó szintén felfogta, miről szól a dal, bármeglehet, neki közvetlenebbül is értésére adták, mert amikor véget ért a kórus, Angeline megGeorge nagy derűsen elügettek, Albert pedig morcosán leténfergett az odúhoz, és berendezkedettaz éjszakai gyerekügyeletre.

Néhány órával később eleredt az eső, és kénytelen voltam abbahagyni a megfigyelést.

Másnap reggel, amikor az eső elállt, felszállt a köd, és folytathattam a nézelődést, farkasnaknyomát sem láttam, de valamivel kilenc óra előtt George és Albert bátyó megjelent a holtmedertetején.

Mindketten idegesnek, vagy legalábbis aggodalmasnak látszottak. Miután egy jó darabignyugtalanul járkáltak, szimatoltak, s közben-közben rövid időre mozdulatlanná dermedvebehatóan tanulmányozták a környéket, szétváltak. George felment a holtmeder legmagasabbpontjára, ahol jól láthatóan letelepedett, és figyelni kezdett kelet és dél felé, Albert bátyó északfelé ügetett el a dombon, s egy sziklás csúcsra heveredve a nyugat felé eső síkságot vetteszemügyre.

Angeline-nak nyoma sem volt, s ez a tény, párosulva a kanok szokatlan viselkedésével, engem isnyugtalanítani kezdett. Meglepő fájdalmat okozott a gondolat, hogy Angeline-nak esetleg valamibaja történhetett. Eddig észre sem vettem, mennyire kedvelem, de most, hogy úgy véltem, eltűnt,komolyan aggódtam érte.

Már éppen ott tartottam, hogy kibújok a sátorból és felmászom a dombra, mert magam is körülakartam nézni, amikor Angeline megjelent. Amint az utolsó gyors pillantást vetettem a távcsőbe,megláttam, hogy előbukkan az odúból, valamivel a szájában, és szaporán átvág a holtmedren.Egy pillanatig nem tudtam megállapítani, mit cipel, de aztán nagy meglepetésemre felismertem,hogy az egyik kölykét viszi.

Derekasan haladt, pedig rakománya legalább öt-hat kilót nyomott. Átlósan átügetett a holtmederlejtőjén, majd eltűnt egy kis lucfenyőcsoportban. Tizenöt perccel később visszatért az odúba egymásik kölyökért, és tíz órára már az utolsót is elszállította.

Amikor utoljára tűnt el, a hímek abbahagyták az őrködést – hiszen nyilvánvalóan aköltözködésre felügyeltek –, és követték Angeline-t; én meg ottmaradtam, és ütődötten bámultamaz üres tájat. Teljesen fel voltam dúlva. Ezt a tömeges elvándorlást nem magyarázhattam mással,mint hogy a farkasokat én zavartam meg valamivel, olyan komolyan, hogy úgy érzik, el kellhagyniok otthonukat. Márpedig ha ez valóban így van, csak rontok a dolgon, ha megpróbálok anyomukba szegődni. Minthogy el sem tudtam képzelni, mit tegyek, elrohantam a kunyhóbatanácsot kérni Utektól.

Az eszkimó rögtön eloszlatta félelmeimet. Elmagyarázta, hogy a kölykök elszállítása teljesennormális esemény minden rendes farkascsaládnál az évnek ebben a szakaszában. Az eljárásnak,mint mondta, több oka is van. Először is a kölyköket most már elválasztották, és mert az odúközelében nincs megfelelő mennyiségű ivóvíz, olyan helyre kell vinni őket, ahol nem csupán azanyjuk emlőjén csillapíthatják szomjúságukat. Másodszor: a kölykök megnőttek, és az odú mostmár igencsak szűk a családnak. Harmadszor, és talán ez a legfontosabb: itt az ideje, hogy akölykök kilépjenek a csecsemőkorból, és megkezdődjék valódi nevelésük.



– Ahhoz már öregek, hogy egy veremben éljenek, de ahhoz még fiatalok, hogy kövessék aszüleiket – fordította Mike Utek magyarázatát. – Ezért az öreg farkasok olyan új helyre viszik akölyköket, ahol van elég terük mozogni, megismerkedni a világgal, de ahol mégis biztonságbanvannak.

Mint kiderült, Mike is, Utek is tudták az új "nyári odú" helyét, és másnap el is szállítottuk amegfigyelősátrat egy olyan pontra, ahonnan tűrhető kilátásom nyílt.

A kölykök új otthona, a régitől mintegy félmérföldre eső keskeny, csonka szurdok, teli volthatalmas sziklatömbökkel, amelyeket a fagy repesztett le a szirtfalakról. Közöttük keskenyfolyócska rohant tova. Volt benne egy zsombékos terület is, ahol hemzsegtek á mezei egerek-ideális terep a kölyköknek, hogy elsajátíthassák a vadászat első szabályait. A szurdok be- éskijáratát meredély zárta le, amely még magas volt a kölyköknek, nyugodtan magukra lehetetttehát hagyni őket új otthonukban, nemigen fenyegetett a veszély, hogy elbitangolnak, s ígymindaddig, míg elég nagyok nem lesznek, hogy megállják a helyüket az itt élő, nagyobbragadozókkal – a rókákkal és sólymokkal szemben, nem kell félteni őket.

Úgy határoztam, hagyok némi időt a farkasoknak, hadd rendezkedjenek be nyári szállásukon,mielőtt folytatnám behatóbb megfigyeléseimet, s ezért a következő éjszakát a kunyhóbantöltöttem, ahol kiegészítettem jegyzeteimet.

Ezen az estén Utek egy sereg új adattal gyarapította ismereteim tárházát. Számos másérdekesség mellett elmondta, hogy a farkas hosszabb életű, mint a kutya. Személyesen is ismerttöbb farkast, amelyek legalább tizenhat esztendősek voltak, sőt, egy farkaspátriárka, amelyik aKazan-folyó közelében élt, s melyet még Utek apja is jól ismert, húsz évnél is többet ért meg.

Elmondta Utek azt is, hogy a farkasok ugyanolyan egyetemes vigyázattal veszik körül akölyköket, mint az eszkimók a maguk gyermekeit, magyarán, hogy a valóságos szülői viszony nemsokat jelent számukra, és nem ismerik az árvaságot úgy, ahogyan mi értelmezzük.

Néhány esztendővel ezelőtt egy fehér ember, aki csónakon haladt át a környéken, meglőtt és megis ölt egy farkasszukát, amely attól a táborhelytől, ahol Utek akkortájt élt, alig egy-két mérföldrenevelte családját. Uteket, aki felfogása szerint mágikus kapcsolatban állt minden farkassal,nagyon feldúlta az eset. Az eszkimótáborban éppen akadt egy nemrég kölykezett eszkimókutya, sezért Utek elhatározta, hogy kiszedi az odúból a farkaskölyköket és berakja őket a szukához.Apja azonban meggátolta ebben, mondván, hogy ilyesmire nincs szükség – mert a farkasok úgyismegoldják a kérdést a maguk módján.

Bár Utek édesapja hatalmas sámán volt, és bízni lehetett abban, hogy igazat mond, Utek mégsemvolt tökéletesen meggyőzve, így hát személyesen kezdett őrködni az odú fölött. Alig töltött elnéhány órát rejtekhelyén, mesélte, amikor egy idegen kant látott felbukkanni az elözvegyültapaállat társaságában, és mindketten bebújtak az odúba. Amikor kijöttek, mindkettő egy-egykölyköt tartott a szájában.

Utek néhány mérföldön át követte őket, míg végül rájött, hogy egy másik farkasodú felétartanak, amelynek helyét szintén ismerte. Rohanni kezdett egy rövidebb úton, s megelőzte afarkasokat, így jelen volt, amikor megérkeztek az odúhoz.

Mihelyt eltűntek, az odút birtokló nőstényfarkas, amelynek szintén voltak kölykei, kijött az odúnyílásához, előbb az egyik, aztán a másik kölyköt kapta fel a tarkójánál és vitte be az odúba.



Azután a két kan ismét felkerekedett újabb két kölyökért.

A költöztetés végén tíz, nagyjából egykorú és azonos nagyságú kölyök szorongott a másodikodúban és – legalábbis Utek legjobb tudomása szerint – a felnőtt farkasok, köztük immár agyászoló özvegy is, egyforma gondosan, egyforma gyengéden bántak valamennyivel.

Ez bizony igen megható történet, de attól félek, nem tekintettem kellőképpen hitelt érdemlőnek,csak néhány évvel később, amikor egy szinte teljesen hasonló esetet hallottam elanyátlanodottfarkaskölykök adoptálásáról. Informátorom ez alkalommal egy olyan hírneves fehértermészettudós volt, hogy aligha kételkedhettem szavában – ámbár ha meggondoljuk, nemigentudnám megmagyarázni, miért lenne az ő szavának nagyobb súlya, mint Utekénak, aki szellemilegvoltaképpen maga is farkasnak számított.

Megragadtam ezt az alkalmat, és megkérdeztem Uteket, hallott-e valaha is arról az ősrégihiedelemről, hogy farkasok néha örökbe fogadnak embergyereket. Utek csak mosolygott akérdésen, amelyet nyilvánvalóan humorérzékemnek tulajdonított, és válaszának értelme az volt,hogy ez meglehetősen bájos ötlet, de sajnos, túllépi a illendőség határait. Kissé megrökönyödtemugyan, hogy ilyen vállveregetően utasítja el a farkasfiú valószerűségét, de akkor döbbentem csakmeg igazán, amikor folytatta magyarázatát.

A farkasodúba kitett embercsecsemő hamar elpusztulna, mondta, de nem azért, mert a farkasokmegölik, hanem egészen egyszerűen azért, mert eredendő gyámoltalanságából következőenképtelen volna farkas módon élni. Másfelől viszont semmi akadálya nincs annak, hogyemberasszony kölyökállatot neveljen, akár felnőtt koráig, sőt, ez néha meg is történik azeszkimótáborokban, ha egy-egy nőstény eszkimókutya elpusztul. De ez még semmi, mert Uteklegalább két olyan esetről is tudott, amikor egy asszony, aki elveszítette gyermekét, és túlságosanfeszítette mellét a tej, farkaskölyköt szoptatott – nem lévén egyetlen elérhető kutyakölyök sem akörnyéken.

Tizenötödik fejezet

Az új nyári odú helye a farkasok szempontjából eszményi volt, az enyémből nem annyira, mert agörgetegkőhalmazok miatt jószerint alig lehetett látni, mi történik náluk. Ráadásul arénszarvasok is éppen ekkor kezdtek visszaszivárogni északról erre a vidékre, és a vadászatgyönyörűsége szirénszavú csábdalokat zengett a három felnőtt farkas fülébe. A nappallegnagyobb részét továbbra is a nyári odú közelében töltötték, de éjszakai kiruccanásaikonrendszerint úgy kimerültek, hogy jóformán mást sem csináltak, mint aludtak.

Hovatovább oda jutottam, hogy már nem tudtam mivel agyoncsapni az időt, de végül Albertbátyó kimentett az unalom karmaiból, mégpedig oly módon, hogy szerelembe esett.

Amikor nem sokkal megérkezésem után Mike elmenekült kunyhójából, magával vitte kutyáit is,bár nem azért, amire gyanakodtam, mármint, hogy fél otthagyni őket szikéim közelében, hanemmert rénszarvasok hiányában egyszerűen nem lehetett etetni őket. A falka júniusban az eszkimótörzsnél élt, amelynek táborhelye a rénszarvasok nyári körzetébe esett; most azonban, hogy a



szarvasok visszatértek délre, az eszkimók is visszahozták Mike-nak a náluk hagyott kutyákat.

Mike kutyái fajtatiszta, pompás állatok voltak. Egy máig is közkeletű mítosz ellenére az eszkimókutyák korántsem félig domesztikált farkasok, bár valószínű, hogy a két fajta azonos ősöktőlszármazik. A valódi eszkimó kutya termetre kisebb, de erőteljesebb alkatú, mint a farkas,mellkasa széles, nyaka kissé kurta, s bozontos farka úgy kunkorodik fara fölött, mint atollbokréta. Más tekintetben is különbözik a farkastól. Vad rokonaitól eltérően az eszkimó szukaaz év bármely napján képes tüzelni, és vígan fütyül az évszakokra.

Amikor Mike visszaérkezett falkájával a kunyhóba, az egyik szuka éppen tüzelni kezdett. Ez atermészetéből eredően forró vérű, és hajlamai szerint szerelemre vágyó szuka rövidesen fejtetőreállította az egész falkát, és töméntelen bajt okozott Mike-nak. Mike egyik este el is panaszoltanekem bánatát, engem pedig váratlanul megszállt az ihlet.

Tanulmányaim során mind az idáig semmit sem sikerült felderítenem a farkasok szexuáliséletéről, éppen önmegtartóztató életmódjuk miatt, és hacsak, mint készültem, a nyomukba nemszegődöm a rövid márciusi nászidőszakra, amikor ők is vándorútra kelnek arénszarvascsordákkal, semmi esélyem nem lett volna kitölteni ismereteim eme tátongó hézagát.

A Mike-tól és Utektól nyert információk alapján azonban tudtam immár, hogy a farkasokkorántsem idegenkednek a vegyes házasságtól. Sőt, voltaképpen igen szívesen párosodnakkutyákkal, és viszont, mármint ha erre van valami lehetőség. Többnyire persze nincs, mert akutyákat úgyszólván állandóan láncon tartják, kivéve, amikor dolgoznak; de olykor azért adódik.

Előterjesztettem javaslatomat Mike-nak, ő pedig, legnagyobb örömömre, elfogadta. Sőtegyenesen tetszett is neki, mert mint kiderült, már régóta szerette volna megtudni, milyenfogatoskutyák származhatnak egy farkas-eszkimó kutya kereszteződésből.

A következő probléma abban állt: miként szervezzük meg a kísérletet úgy, hogy maximálishatásfokon segítse elő kutatásaimat. Úgy döntöttem, hogy szakaszosan végzem el a műveletet.Első szakasz: fogom a szukát, amelyet egyébként Kuának hívtak, és körülsétálok vele újmegfigyelőállomásom környékén avégett, hogy a farkasok tudomására hozzam létét és állapotát.

Kua a készségesnél is készségesebben jött. Sőt, amikor kereszteztük a farkasok egyik csapását,olyan hihetetlen lelkesedés fogta el, hogy csak a súlyos lánc segítségével sikerült úgy-ahogy fékentartanom szenvedélyét. Engem is magával rángatva követte a nyomot, és minden egyes jelzéstgátlástalan várakozással szimatolt végig.

Roppant nehézségek árán sikerült csak visszavonszolnom a kunyhóhoz, ahol jó erősenkikötöttem, s ahol egész álló éjszaka vonított csalódottságában.

Bár talán nem is a csalódás késztette dalra, ugyanis másnap reggel, amikor felkeltem, Utekközölte, hogy látogatónk volt. És valóban, a kutyák szállásától alig száz méterre a folyópartnedves homokján világosan kirajzolódtak egy jókora farkas lábnyomai. Valószínűleg csak aféltékeny eszkimó kanok jelenléte gátolta meg, hogy a romantikus szerelem már ezen a szentéjszakán beteljesüljön.

Ilyen gyors eredményekre jómagam sem készültem fel, bár előre láthattam volna, hogy Georgevagy Albert még aznap este feltétlenül megtalálja Kua csábosán illatozó szerelmes levélkéinekegyikét.



Most következett tervem második szakaszának végrehajtása. Utekkal elvonultunk amegfigyelősátorhoz, és attól körülbelül száz méterre a nyári odú felé kifeszítettünk egy erősdrótkötelet két, egymástól mintegy tizenöt méter távolságban álló szikla közé.

Másnap reggel a helyszínre vezettük Kuát (helyesebben Kuaminket). Meg akarván gátolni elszántpróbálkozásait, hogy kiszabaduljon, s a saját szakállára keressen farkast magának, pórázátráhurkoltuk a drótkötélre, így jócskán maradt mozgásszabadsága, mi pedig a sátorból uraltuk ahelyzetet, s egy puskagolyóval bármikor segítségére siethettünk, ha történetesen balul üt ki adolog.

Legnagyobb elképedésemre azonban Kua rögtön leheveredett, s a délután java részét átaludta. Anyári odú közelében nem mutatkozott egyik felnőtt farkas sem, de olykor megpillantottuk akölyköket, amint a kis zsombékoson csatangoltak, és óriási ugrándozással egérre vadásztak.

Este 8 óra 30 perckor a farkasok hirtelen rázendítettek vadászat előtti dalukra, de látni nemláttuk őket, mert az odútól délre eső sziklás domb mögött tartózkodtak.

Alig hallottam meg az első hangokat, Kua máris talpra ugrott, és csatlakozott a kórushoz. Éshogyan! Noha legjobb tudomásom szerint ereimben egyetlen csepp farkas-, vagy kutyavér semcsörgedezik, Kua sziréndalának csábereje elegendő volt, hogy hosszas elmélkedésre indítsonhajdanvolt időkről, hajdanvolt örömökről.

Hogy a farkasok pontosan felfogták panaszának rejtett értelmét, afelől nem maradtam sokáigkétségben. A kardal a kellős közepén félbeszakadt, és néhány másodperccel később mindháromfarkas rohanvást megjelent a jól látható domb tetején, ők is jól látták Kuát; bár negyedmérföldre volt tőlük. Alig egy másodperc habozás után George is, Albert bátyó is elindult feléje,mégpedig futólépésben.

George nem jutott túlságosan messzire. Még ötven métert sem tett meg, amikor Angelineutolérte, és ha megesküdni nem is mernék rá, de határozottan az volt a benyomásom, hogyvalahogy elgáncsolta. Mindenesetre George elterült a mocsaras földön, és mire feltápászkodott,láthatólag elpárolgott minden érdeklődése Kua iránt. Az igazság kedvéért meg kell hagynom,nemigen hiszem, hogy érdeklődése szexuális jellegű lett volna – feltehetőleg pusztán azértkerekedett fel, hogy kivizsgálja, miféle idegen tolakodott be a birtokára. Bármint legyen is, ő megAngeline visszavonult a nyári odúhoz, ahol mindketten leheveredtek a szurdok peremén, és csakfigyelték az eseményeket, Albert bátyóra bízván, hogy intézze a dolgot belátása szerint.

Nem tudom, mennyi ideig élt Albert szűzies agglegényéletet, de alighanem túlságosan soká. Mireodaért, ahová Kuát kikötöttük, már úgy száguldott, hogy túlfutott a célon. Egy feszült pillanatigazt hittem, hogy mi kettőnket vetélytársainak tekint, és most nyílegyenesen a sátorba igyekszik,hogy elbánjon velünk; ám valahogy sikerült megfordulnia, és vad rohanását is lelassította. Majdamikor már csak alig három méterre volt Kuától, aki mámorosán várta jöttét, Albert viselkedésehirtelen megváltozott. Egyszerre szinte gyökeret vert a lába, nagy fejét leeresztette, aztán nekiálltidétlenkedni.

Mondhatom, meghökkentő látványt nyújtott. Fülét annyira hátracsapta, hogy az szinte belesimultszéles koponyájába, fickándozott, mint egy kölyök, közben a száját valami rémületes fintorbagyűrte, amelynek rendeltetése szerint valószínűleg rajongó hódolatot kellett volna kifejeznie, deszerintem leginkább csak az aggkori elmegyengeség biztos tünetének látszott. Sőt, mindehhez mégnyüszített is, mégpedig olyan mézesmázos falsettóban, amely semmivel sem volt kevésbé undorítóegy pincsikutya sivalkodásánál.



Kuát szemlátomást tökéletesen megdöbbentette ez a rendhagyó viselkedésforma. Ilyen meglepőmódon eddig még nyilván nem vallottak neki szerelmet, s most azt sem tudta, mihez kezdjen.Amolyan félvicsorral hátrált Albert elől, már amennyire engedte a póráz.

Ettől viszont Albert a megalázkodás őrületébe esett. Hasmánt csúszott-mászott Kua felé, s közbeneltorzult ábrázatáról csak úgy sugárzott a színtiszta agylágyulás.

Lassan osztani kezdtem Kua aggodalmát: én is azt hittem, hogy a farkas végképpmegtébolyodott, s már éppen a fegyvert akartam felkapni, hogy Kua segítségére siessek, de Utekvisszatartott. Arcán vigyor ült; oly nyíltan szemérmetlen vigyor, hogy sikerült megértetnie velemtévedésemet: szerinte ugyanis farkas szempontból minden a legnagyobb rendben ment.

Ebben a pillanatban Albert elképesztő gyorsasággal kicserélődött. Talpra állt, és egy csapásradölyfös kanná változott. Felborzolt nyakszőrzete mint roppant ezüst dicsfény keretezte ábrázatát.Feszülő teste, mintha fehérlő acélból lett volna. Farkát olyan magasra emelte, és legalább olyangyönyörűen kunkorgatta, mint a vérbeli eszkimó kutyák. Aztán kényesen, peckes-daliás léptekkelközeledni kezdett.

Kuát immár nem gyötörte a kétség.Ez végre olyasmi volt, amit ő is megértett. Nagyszemérmetesen hátat fordított Albertnak, s amikor az kinyújtotta hosszú orrát, hogy rálehelje elsőcsókját, feléje hajolt, és szégyenlősen megharapdálta a lapockáját.

Az esemény további részére vonatkozóan kimerítően részletes jegyzeteket készítettem, ám félek,talán túlságosan is technikai jellegűek, és oly mértékben hemzsegnek bennük a tudományosszakkifejezések, hogy nem érdemes helyet szorítani számukra ebben a könyvben.Következésképpen beérem annyival, hogy megfigyeléseimet úgy összegezem, miszerint Albertkétségtelenül értett a szerelemhez.

Az én tudományos érdeklődésem kielégült, nem úgy Albert szenvedélye, minek következtébenkeserves percek vártak ránk. Jóllehet igazán összeszedtük minden türelmünket, és két teljes órahosszat várakoztunk, Albert azonban halvány jelét sem adta, hogy valaha is ott szándékoznáhagyni végre fellelt kedvesét. Utek meg én már szerettünk volna visszamenni Kuával akunyhóhoz, hiszen mégsem rostokolhattunk ott az idők végeztéig. Kétségbeesésünkben végül ismegrohamoztuk a szerelmespárt.

Albert azonban állta a sarat, illetőleg ránk sem hederített. Láthatólag Utek is bizonytalankodott,mitévők legyünk, amikor már csak négy-öt méterre voltunk a szerelmesektől, és Albertnek mégmindig esze ágában sem volt felszedni a sátorfáját. A kutyaszorítóból csak úgy tudtunkkikeveredni, hogy kénytelen-kelletlen egy golyót eresztettem a földbe, nem messze Alberttől.

A lövés szerencsére kizökkentette a révületből. Akkorát ugrott, hogy vagy tizenkét méterrelodébb ért földet, de hamar visszanyerte, testi-lelki egyensúlyát, és elkezdett felénk somfordálni. Miezalatt kioldottuk a láncot, és míg Utek hazafelé ráncigálta a durcásan tiltakozó Kuát, én mintutóvéd, fegyverrel fedeztem a menetet.

Albert azonban rendíthetetlenül velünk tartott. Hol mögöttünk jött úgy tizenöt-húsz méter



távolságban, hol oldalvást, hol előttünk, de semmi pénzért nem tágított.

Amikor visszaérkeztünk a kunyhóhoz, ismét megpróbáltuk lehűteni hevét, és sortüzet eresztettünka levegőbe, ám ennek mindössze annyi hatása volt, hogy néhány méterrel hátrább húzódott.Nyilvánvalóan nem volt más megoldás, mint bevinni Kuát éjszakára a kunyhóba; ha kiláncoljukaz ólba, a többi mellé, iszonyú haddelhadd tört volna ki a kan kutyák és Albert között.

Észveszejtő egy éjszakánk volt. Abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó, Albertszívszaggató panaszdalra fakadt. És kesergett, jajongott, siránkozott órák hosszat, szünet nélkül.A kutyák fültépő sértések és ellenpanaszok kakofóniájával válaszoltak. Kua is csatlakozotthozzájuk: soha nem múló szerelmét bizonygatta sikolyaival. Egyszerűen kibírhatatlan volt ahelyzet. Reggel Mike már azzal fenyegetőzött, hogy mindjárt megereszt néhány golyót, de ezúttalvéresen komolyan.

Utek mentette meg a helyzetet, sőt, meglehet, Albert életét is. Sikerült ugyanis meggyőzniMike-ot, hogy ha elengedi Kuát, minden rendbe jön. Kua nem fog megszökni, magyarázta Utek,hanem a farkassal együtt a tábor közelében maradt. Később, ha már nem tüzel, haza fog térni, afarkas pedig visszamegy az övéihez.

Maradéktalanul igaza lett, mint-mindig. A következő hét folyamán olykor megpillantottuk aszerelmespárt, amint váll váll mellett sétálgattak egy távolabbi dombon. Sem a holtmederbenfekvő odúhoz, sem a kunyhóhoz nem közelítettek soha. Saját, külön világukban éltek,megfeledkeztek mindenről, csak egymással foglalkoztak.

Velünk egyáltalán nem törődtek, én bezzeg nagyon is törődtem velük, sőt aggódtam miattuk, ésboldog voltam, amikor egy reggel végre ott találtuk Kuát régi helyén, amint a többi kutya köztheverészett, fáradtan, de kielégülten.

Aznap este Albert bátyó újfent csatlakozott a farkasodú mellett-felzendülő rituális alkonyikarénekhez. Mindazonáltal hangjának ezúttal olyan bársonyos, önelégült csengése volt,amilyennek addig nem hallottam, én meg csak a fogam vicsorgattam tőle. Ki nem állhattam ahetvenkedést soha életemben – még farkasoktól sem.

Tizenhatodik fejezet

Mióta a kölyköket elköltöztették a szurdokba, nagyon eltűntek a szemem elől; ezért egy reggel,még mielőtt Angeline meg a két hím visszatértek volna az éjszakai vadászatról, felmásztam egykiálló sziklára, amelyet néhány csenevész törpefenyő koronázott, s ahonnan beláthattam a nemegészen harminc méterre fekvő szurdokot. Csak egészen gyenge szél fújt, ráadásul északkeletről,így a farkasok- az odú mellett, vagy ahhoz közeledve nemigen érezhették meg a szagomat.Letelepedtem a törpefenyők között, és szemügyre vettem a szurdok mélyét.

Az egész területet (hosszában körülbelül harminc, szettében tíz méter lehetett) csapásokborították, keresztül-kasul. Miközben leskelődtem, a szurdok egyik falának tövében heverősziklatörmelék közül két kölyök bukkant elő, és végigfutottak az egyik csapáson, amely a csöpp



folyócskához vezetett. A parton szépen egymás mellé álltak, buta kis pofácskájukat bedugták avízbe, s közben ide-oda csóválták kurta farkincájukat.

Jócskán megnőttek az elmúlt hetek alatt, körülbelül akkorák és nagyjából olyan alakúak lettek,mint egy kifejlett amerikai marmota. Annyira dundik voltak, hogy a lábuk szinte csököttneklátszott, és bolyhos, szürke kölyökbundájuk még a valóságosnál is gömbölyűbbnek mutatta őket.Szüleik ruganyos, pompás testalkatának még az ígéretét sem fedeztem fel bennük.

Valamivel lejjebb a vízmosásban felbukkant a harmadik kölyök is, amely egy rénszarvas jóllerágott lapockacsontját vonszolta. Ügy morgott rá, mint egy élő, szörnyen veszedelmesrénszarvasra, s amint a parton álldogáló kölykök meghallották ezt, felkapták víztől csöpögőpofácskájukat, és feléje iramodtak.

Valóságos pankrációs mérkőzés bontakozott ki közöttük, a levegő megtelt kölyökmorgással ésméltatlankodó, fültépő csaholással, valahányszor valamelyik kis vadállatnak sikerült testvérelábszárába mélyeszteni tűhegyes fogacskáit. Megjelent a negyedik kölyök is, és mámorosgyönyörvisítással vetette be magát a csihi-puhiba.

Négy-öt perces gyilkos testvérháború után egy holló repült át alacsonyan a vízmosás fölött,árnyéka elsuhant a kölykök mellett, mire azok otthagyták a csontot, és szaporán eliszkoltak.Ámde ez is csak a játékhoz tartozott, mert csakhamar ismét előkerültek, és nem úgy látszott,mintha komolyan megrémültek volna. Míg kettőjük visszatért a csonthoz és tovább hadakozottérte, a másik kettő a zsombékos földdarabkára poroszkált, és egér után szimatolt.

Ha maradt még egyáltalán egér ezen a parányi területen, az csak nagyon dörzsölt lehetett.Néhány percig tartó felületes szaglálás, valamint egy-két sárturkálási kísérlet után a kölykök fel ishagytak a vadászpróbálkozással, és egymással kezdtek játszani.

Ebben a pillanatban érkezett haza Angeline.

Olyan elmerülten figyeltem a kölyköket, hogy észre sem vettem jelenlétét, csak amikor mélymordulást hallottam közvetlenül a közelemből. A kölykök is meghallották, és mindnyájanegyszerre kaptuk föl a fejünket; lám, ott állt Angeline a szurdok bejáratánál. A kölykök azonmódabbahagyták a verekedést, izgalmukban metsző sivalkodást csaptak, sőt, egyikük dundi hátsólábára állt, és elülső praclijával a levegőt paskolta örömteli várakozásában.

Angeline egy-két másodpercig nyugodtan és gyengéden nézte őket, aztán átszökkent a falperemére, onnan le a völgy mélyébe, ahol a kölykök szabályszerűen megostromolták. Angelinevégigszimatolta minden egyes porontyát, eközben egyiket-másikat hátára hemperítette, aztánfelpúpozta hátát, és öklendezni kezdett.

Bár igazán tudhattam volna, mi következik, valahogy mégis készületlenül ért, és egy szörnyűségespillanatig attól rettegtem, hogy mérget evett. De szó sem volt semmi ilyesmiről. Néhány görcsösvonaglás után kiokádott legalább öt kiló félig megemésztett húsnak látszó micsodát, aztánfélrevonult, leheveredett, és úgy szemlélte, amint a kölykök rávetették magukat.

Engem émelyített ugyan kissé a reggeli felszolgálása, a kölyköket azonban a legkevésbé semzavarta. Leplezetlen falánksággal láttak hozzá a falatozáshoz, Angeline pedig elnézően figyelte, ésmeg sem próbálta megpirongatni őket visszataszító neveletlenségükért.

Miután befejezték a reggelit – ebédre egy falatot sem hagytak –, a kölykök egyszerűen feldőltek,



ahol éppen álltak, a hasuk majd kipukkadt, és szemlátomást egyelőre képtelenek voltak mindentovábbi csintalankodásra.

A meleg nyári reggel valamennyiünket elálmosított. Nemsokára egyedül én voltam ébren, aminem kis fáradságomba került. Iszonyúan szerettem volna kicsit könnyíteni helyzetemen ésnyújtózni egyet, de hát moccannom sem volt szabad, mert olyan közel voltam a farkasokhoz ésolyan tökéletes csend uralkodott, hogy meghallották volna, ha bármily csekély zajt csapok.

Meglehet, rossz fényt vet rám, ha megemlítem, de engem születésemkor a gyomrom tájékánvalami hangerősítőféleséggel szereltek fel. Ha éhes vagyok, sőt, olykor ha nem is vagyok éhes,testemnek ez a része egyszerűen függetleníti magát, és olyan hajmeresztőén változatos,borzadályos terjedelmű és illetlen erejű hangokat kezd produkálni, hogy az szinte hihetetlen.Segíteni ezen semmilyen módon nem tudok, bár az évek során legalább annyit megtanultam, hogyesetleg enyhíthetem a következményeket, amennyiben némi ügyességgel úgy teszek, minthaártatlan lennék a dologban, és a hallott morajlások nem is tőlem erednének.

Gyomortájam démoni dobosa éppen ezt a pillanatot választotta ki, hogy rázendítsen, s az ebbőlkövetkező hangorkán úgy harsant a reggeli csendbe, mint holmi távoli mennydörgés.

Angeline nyomban felriadt álmából. Felemelte fejét, és figyelmesen hallgatózott, bár némileghökkent arckifejezéssel. Amikor a hangok folytatódtak (noha minden tőlem telhetőt megtettemelfojtásukra), lassan felállt, s miután egy pillantást vetett a kölykökre, hogy megbizonyosodjék:nemők a felelősek, tűnődve feltekintett a felhőtlen égboltra. Ott sem talált a rejtélyremagyarázatot. Ekkor aztán végképp felébredt, és megpróbálta kinyomozni a hangok eredetét.

Ez pedig nem volt könnyű feladat, hiszen a gyomortáji zörejek általában, az enyémek pedigkiváltképpen, úgy hatnak, mint a hasbeszélés. Angeline kétszer is végigsétált a szurdokbanoda-vissza, ám láthatólag egyáltalán nem sikerült kielégítenie növekvő kíváncsiságát.

Azon tétováztam, próbáljak-e meg visszavonulni, vagy tartsak ki őrhelyemen abban areményben, hogy házi zenekarom előbb-utóbb majd csak kimerül ; ám a zenekar épp ekkortanúsította viruló élet- és tetterejének teljét. Egy szempillantással később Angeline feje megjelenta szurdok peremén, alig három méterre tőlem.

Hosszú másodpercekig némán meredtünk egymásra. Legalábbis ő néma volt, én pedig roppantkeményen igyekeztem az lenni, de csak mérsékelt sikerrel. Elmondhatatlanul zavarba jöttem:minél többször találkoztam Angeline-nal, annál jobban tiszteltem; sokra becsültem jó véleményét,és nagyon nem szerettem volna hülyének látszani előtte.

Hogy milyennek látszottam, nem tudom, érezni mindenesetre iszonyúan hülyének éreztem magam.Váratlan megjelenése ugyanis még tündöklőbb erőfeszítésekre serkentette kamarazenészeimet, smielőtt kieszelhettem volna bármi ésszerű mentegetőzést, Angeline elhúzta a száját, hűvösmegvetésének jeléül kivillantotta felséges, hófehér fogsorát, és eltűnt.

Villámgyorsan felpattantam leshelyemről, s hanyatt-homlok rohantam utána a szurdokbejáratához, de hiába, elkéstem a magyarázkodással.

Nem láttam már belőle egyebet, csak szépséges farkának lenéző pöccintését, amint maga előttterelve kölykeit eltűnt a szurdok túlsó végén nyíló hasadékban.



Tizenhetedik fejezet

Noha egész júliusban ott kornyadoztam őrhelyemen a megfigyelősátorban, a farkasokat illetőennemigen gyarapítottam ismereteimet. Minthogy a kölykök roppant gyorsan nőttek, mind nagyobbés nagyobb mennyiségű táplálékra volt szükségük, ezért George, Angeline és Albert arrakényszerültek, hogy idejük és energiájuk java részét távoli vadászatokra fordítsák. Az odúközelében töltött rövid időszakokat többnyire átaludtak, hiszen a kölykök élelmezése hovatovábbmeglehetősen kimerítő tevékenységgé vált. Mindazonáltal hellyel-közzel még ekkor is tudtakmeglepetésekkel szolgálni.

Egyik nap a farkasoknak sikerült egy rénszarvast elejteniök otthonuk közelében, s ez a kényelmesbeszerzési forrás lehetővé tette, hogy szabadnapot vegyenek ki. Nem is mentek el vadászniéjszaka, ott maradtak az odú közelében és pihentek.

Másnap kellemes, meleg reggelre virradtunk, s mintha mindhárom farkast valami általános,kellemes fáradtság szállta volna meg. Angeline a sziklák tetején heverészett, ahonnan beláthatta anyári odút, George és Albert viszont lenn maradt a holtmeder homokján. Az egész hosszú délelőttfolyamán nem is nagyon adtak életjelt, legfeljebb néha helyzetet változtattak, és tunyánszétpillantottak a vidéken.

Déltájt Albert összeszedte magát, és lebandukolt az öbölbe inni egyet. Aztán egy-két óra hosszatpókhalra vadászott, de meglehetősen ötletszerűen, majd visszaindult fekhelyére. Félúton megálltkönnyíteni magán – mely erőfeszítés szemlátomást oly rettentően elcsigázta, hogy már nem ispróbált visszabaktatni a holtmeder kaptatójára, hanem azonmód, ott helyben elterült. Feje egyrelejjebb konyult, és egy csapásra elaludt.

Ám mindvégig megfigyelés alatt állt. George, miközben fejét elülső mancsára hajtva heverészett,hébe-korba odapillantott rá, és figyelte, hogy megy barátjának a halászat. Amikor Albertet fejbekólintotta az álom, George felállt. Nyújtózott egyet, hatalmasat ásított, és lomhán, színleltnemtörődömséggel mendegélni kezdett arrafelé, ahol Albert feküdt. Látszólag céltalanullődörgött, meg-megállt, megszimatolt egy-egy bokrot, egérlyukat, sőt, kétszer leült vakarózni is.Mindazonáltal egy pillanatra sem tévesztette szem elől Albertet s amikor körülbelül tizenötméterre megközelítette az alvó farkast, viselkedése drámai módon megváltozott.

Szinte macskásan földhöz lapulva, és szemlátomást véresen komoly szándékokkal lassan Albertfelé osont. A feszültség nőttön-nőtt, s azon kaptam magam, hogy miközben a végkifejletre várok,teljes erővel markolászom a távcsövet. Törtem a fejem, mi okozhatta George hirtelenszíneváltozását. Mégiscsak megbomlott volna végül a család tökéletes harmóniája? Avagy netánAlbert szegte meg valamiképpen a farkastörvényeket, s most vérével kell majd lakolnia vétkéért?Nagyon úgy látszott.

George végtelen óvatossággal mind közelebb és közelebb somfordált a gyanútlan alvóhoz.Amikor már csak három méterre volt Alberttől – aki még most is mélyen aludt –, ég felé nyomtahátsó fertályát, majd miután az utolsó csöppig kiélvezte a pillanat egész gyönyörét, rémisztő



ugrásra lendült, s ugyanakkor hátborzongató üvöltést hallatott.

A legalább hetvenöt kilós, nagy lendülettel rázuhanó farkas alighanem borzasztóan megrémítetteAlbertet; de az csak szusszantott néhányat – bár eközben egy vadonatúj hangzattal gyarapította afarkasok nyelvéről vezetett jegyzékemet. A hang igen magas fekvésű, megdöbbenést ésmegsértődöttséget kifejező hörrenés volt – és nem mondhatnám, hogy sokban különbözött attól,amilyet egy dühös nő hallatott, amikor a zsúfolt földalattiban a fenekébe csíptek.

George továbbszökkent, mégpedig rohanvást, mert mögötte már talpra ugrott Albert.

A most következő hajsza halálosan komolynak tűnt. George úgy iszkolt felfelé a boltmederkaptatóján, mintha a pokol kutyái szegődtek volna a nyomába, Albert pedig bőszen, dühödöttelszántsággal követte. Erejüket a végsőkig megfeszítve cseleztek, dribliztek előre-hátra,oda-vissza.

Amikor elrohantak a nyári odú mellett, Angeline is felpattant, röpke pillantást vetett rájuk, éslelkesen, csatlakozott a hajtóvadászathoz. George esélyei romlottak, ketten támadtak már ellene,így hát nem tudott tovább cselezni, haladéktalanul kénytelen volt meneküléshez folyamodni, lefeléa holtmederben, át a lenti mocsaras síkon, végig az öböl partján.

A parton az öböl csúcsának közelében volt egy hatalmas, kettéhasadt szikla, amelynek szűkrepedésén George sebesen átszáguldott, és la végén olyan hirtelen kanyart vett, hogy lába alólcsak úgy repült a kő meg a homok, majd a szikla mögött élesen elfordult, épp jókor, hogyAngeline-t még oldalba kapja. Egy másodpercnyi tétovázás nélkül, eltökélten nekiment,felhemperítette, és egy jókora taszítással odébb csúsztatta vagy két méterrel. Így egyik üldözőjeátmenetileg cselekvésképtelenné vált, George azonban mégis elvesztette az előnyt. Mielőtttovábbinalhatott volna, Albert rávetette magát, s mindketten a földre zuhantak, szörnyűpárviadalba bonyolódva. Időközben Angeline is feltápászkodott, és bekapcsolódott a küzdelembe.

A csihi-puhi éppoly váratlanul ért véget, mint ahogy elkezdődött, a farkasok szétváltak,megráztak magukat, összedugták az orrukat, derekas farkcsóválás közepette, aztán mindhármanügetni kezdtek az odú felé, és csak a vak nem látta rajtuk, milyen elégedettek a remekszórakozással.

Az ilyesfajta otromba tréfára ritkán került sor a farkasok között, bár azt többször láttam, hogyAngeline csapdát állít George-nak, ha elég messziről vette észre, amint hazatér a vadászatról.Ilyenkor rendszerint elrejtőzött, s amikor George már csaknem melléje ért, kiugrott búvóhelyéről,és rávetette magát. George minden esetben meglepettnek látszott; ám ez alighanem csak színleltérzelem volt, hiszen szaglása többnyire figyelmeztethette Angeline közellétére. A meglepetéselmúltával Angeline odadörgölte orrát párjához, átölelte elülső mancsával, hátsó felét magasraemelve eléje vetette magát, vagy mellette futott tovább, miközben gyengéden lökdöste váltóval.Jellegében az egész dolog afféle kis magántermészetű, rituális istenhozottnak látszott.

Történt azonban még valami a júliusi uborkaszezon folyamán, amin aztán jócskáneltöprenghettem. Noha Angeline ekkortájt gyakran eljárt vadászni a hímekkel, többször iselőfordult, hogy éjszaka otthon maradt, s az egyik ilyen éjszakán vendégei érkeztek.

Már jóval elmúlt éjfél, én pedig sátramban szunyókáltam, amikor valahonnan délről, és nem istúlságosan messziről, farkasüvöltést hallottam. Szokatlan hang volt, tompított, minden tremoló



nélkül. Álmosan kaptam fel tábori látcsövemet, és megpróbáltam megállapítani a hangforrást.Végül észrevettem két vadidegen farkast, amelyek az öböl félém eső partján üldögéltek, pontosanszemközt a holtmederrel.

Ez a felfedezés végképp kiverte szememből az álmot, eddig ugyanis abban a hitben éltem, hogyminden egyes farkascsalád birtoka szent és sérthetetlen a többi farkas számára. Tudtam azt is,hogy Angeline odahaza van, mert nem sokkal előbb láttam bemenni a szurdokba, és mélységesenkíváncsi voltam, vajon hogyan reagál erre a betolakodásra.

Amikor a szurdokra irányítottam látcsövemet (az éjszakai félhomályban a közönséges látcsősokkal jobb megfigyelőeszköz volt a teleszkópnál), Angeline már felbukkant, és csak állt, arrafeléfordulva, ahol az idegenek tartózkodtak. Teljes készenlétben volt, fejét előretartotta, erősenhegyezte a fülét, s a farkát úgy hátranyújtotta, mint akármelyik szetter.

Hosszú percekig egyik farkas sem moccant meg, és nem adtak semmiféle hangot sem; aztán azegyik idegen ismét megpróbálkozott azzal a kifejezetten puhatolózó üvöltéssel, amelyet az imént ishallottam. Angeline azonnal reagált rá. Lassan csóválni kezdte a farkát, és feszült tartásánszemmel láthatóan lazított. Aztán elindult a szurdok pereme felé, és közben élesen ugatott.

Nos, tudomásom van arról, hogy a szakkönyvek szerint a farkasok (és az eszkimó kutyák)állítólag nem ugatnak; ámde Angeline ugatása bizony szabályos ugatás volt, nem egyéb, ésmihelyt az idegen farkasok meghallották, rögvest fel is álltak, és elindultak körbe az öböl partján.

Angeline az odútól mintegy negyedmérföldnyire találkozott velük. Lecövekelt, úgy várta aközeledőket, és azok is megtorpantak, amikor már csak öt-tíz méterre voltak tőle. Hallani nemhallottam semmit, viszont láttam, hogy mindhárom farkas farka lassan ingani kezd oda-vissza,majd körülbelül egy perces, kölcsönös jóindulat-nyilvánítás után Angeline óvatosan előrelépett, ésmegszimatolta a vendégek orrát.

Bárki lett légyen is a két jövevény, nyilvánvalóan szívesen látták őket. Amikor az üdvözlésceremóniája befejeződött, a három farkas elindult a nyári odú felé. A szurdok peremén az egyikidegen hancúrozni kezdett Angeline-nal, és percekig játszadoztak, bár lényegesen szelídebben,mint ahogy Angeline szokott játszani George-dzsal, vagy George Alberttel.

Mialatt ők ketten egymással pajkoskodtak, a másik farkas nyugodtan leballagott a szurdokmélyébe, ahol a négy kölyök lakott.

Balszerencsémre nem láthattam, mi történt odabenn a szurdokban, de bizonyosan semmi olyasmi,ami zavarta volna Angeline-t, mert amikor megelégelte a játszadozást pajtásával, jómaga is aszurdok peremére sétált, ahonnan lenézett, és közben erőteljesebben csóválta a farkát, mintvalaha.

Az idegenek nem maradtak sokáig. Húsz perc múlva megjelent az a farkas, amelyik lement aszurdokba, majd újabb orrszimatolás következett hármuk között, aztán a jövevények sarkonfordultak, és visszafelé indultak. Angeline egy szakaszon elkísérte őket, s közben hol az egyikkel,hol a másikkal incselkedett. Csak akkor indult el hazafelé, amikor a vendégek elkanyarodtak aparttól, és nyugatnak fordultak.

Amikor elmeséltem Uteknak, mit láttam, egyáltalán nem lepődött meg, sőt, úgy látszott, inkábbaz én meglepődésemet tartja módfelett érthetetlennek. Utóvégre az emberek is meglátogatjákegymást, jelentette ki; ugyan mi fura van abban, ha a farkasok is meglátogatnak más



farkasokat?

Telibe talált.

Ekkor Mike is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és azt kérte, írjam le az idegen farkasokat.Megtettem, tőlem telhetőleg, mire Mike biccentett.

– Szerintem a rejtek-völgybeli falkából jöttek – mondta. – Úgy három-négy mérföldre lehet innendélnek. Sokszor láttam mar őket. Két szuka, egy kan, néhány kölyök. Szerintem az egyik annak aszukának az anyja, akit te Angeline-nak hívsz; a másik alkalmasint Angeline húga. Ősszel mindösszeállnak, és együtt mennek délnek.

Néhány percig csendben elmélkedtem a felvilágosításon, aztán megkérdeztem:

– Ha a két szuka közül csak az egyiknek van párja, akkor a másik nyilván hajadon – vajonmelyikük lehet az, mit gondoltok?

Mike hosszú, tűnődő tekintetet vetett rám.

– Ide figyelj – mondta –, mikor szándékozol elvonulni erről a vidékről, és hazamenni végre, mi?Szerintem, már fene régen rostokolsz itt.

Tizennyolcadik fejezet

Július közepe táján úgy döntöttem, hogy ideje már felhagyni a helyben veszteglő megfigyeléssel,és elkezdeni a farkasok vadásztevékenységének komolyabb tanulmányozását.

Döntésemet kétségkívül siettette az is, hogy egy nagy rakás koszos zokni alatt, amely az elmúlthetek folyamán gyűlt össze, merő véletlenségből megtaláltam régóta elhanyagolt hadműveletiparancsomat. A magam részéről úgyszólván teljesen megfeledkeztem a parancsról, sőt egészOttawáról is; de most, hogy újra átlapoztam az aprólékosan részletezett rendelkezések jegyzékét,rádöbbentem: súlyos kötelességmulasztást követtem el.

A parancs félreérthetetlenül leszögezte, hogy első és legfőbb feladatom a farkasok közöttvégrehajtott népszámlálás és általános felmérés legyen, különös tekintettel a "farkas-rénszarvas,illetőleg zsákmányoló-zsákmány viszony"-ra. A farkasok természetének és szociális viselkedésénektanulmányozása határozottan meghaladta feladatköröm kereteit, ezért egy szép reggelenfelszedtem aprócska sátramat, elcsomagoltam a teleszkópot, és bezártam megfigyelőállásomat.Másnap reggel Utekkal felpakoltunk a csónakra egy teljes kempingfelszerelést, és hosszabbkörutazásra indultunk a tundra síkságain észak felé.

A következő hetekben jó néhány száz mérföldet bejártunk, és tömérdek információt szereztünk afarkasnépességre, valamint a farkas-rénszarvas, zsákmányoló-zsákmány viszonyra vonatkozóan;amellett szert tettünk egy egész sereg olyan idevágó ismeretre is, amelyeket, jóllehet nem függtekössze a Minisztérium célkitűzéseivel, mégsem hagyhattunk teljesen figyelmen kívül.



A Keewatin területén élő farkasnépesség félhivatalos felmérését már korábban elvégezték azilletékes szaktekintélyek, mégpedig a megszokott vadász-kereskedő forrásokból származófelvilágosítások alapján, harmincezer főben állapítván meg a létszámot. Még a magam igencsakhiányos matematikai felkészültségével is képes voltam kiszámítani, hogy ez hatnégyzetmérföldenként egy darab farkast jelent átlagosan. Ha most tekintetbe vesszük a tényt,hogy a tundrasíkságok területének egyharmadát víz lepi, másik harmada pedig kopár, sziklásdombokból és hegyekből áll, ahol sem rénszarvas, sem farkas, sem semmiféle egyéb állat nem tudmegélni, a sűrűség úgy alakul, hogy hozzávetőleg minden két négyzetmérföldre esik egy farkas.

Ez bizony elég soknak tűnt. Ha pedig valóban igaz is lett volna, Utek meg én alighanem csaknagy üggyel-bajjal vergődhettünk megfelelően előre a roppant tolongásban.

Ámde az elméleti szakemberek balszerencséjére mi úgy találtuk, hogy a farkasok sokkaltanagyobb távolságokra élnek egymástól, a szokott családcsoportokban – és az egyes családokszáz-háromszáz négyzetmérföldes területeket birtokolnak, bár ez a szétszórtság semmiképpen semvolt feltétlenül kötelező. Feltérképeztünk például egy helyet, ahol két család tanyázott körülbelülfél mérföldre egymástól; Utek pedig elmesélte nekem, hogy egy ízben a Kazan-folyótól nemmessze egy holtmederben három nőstényre bukkant, amelyek – mindhárman egy-egy alomra valókölyökkel – egymástól alig néhány méterre laktak. Másrészt megtörtént, hogy három napigkóboroltunk a Thlewiaza-folyó mentén, amolyan istenigazából farkaslakta vidéknek látszóterületen, és sehol egy árva farkasnyomot, ürülékei, de még csak szőrszálat sem találtunk.Beláttam ugyan, hogy ezzel nemigen fogom megbízóim szívébe lopni magam, mégis – mindenódzkodásom ellenére is – kénytelen voltam megállapítani, hogy a feltételezett létszám helytelenmert legfeljebb ha háromezer példányra tehető, sőt, talán még ennyivel is a durva túlzás vétkébeesem.

A lehető legkülönbözőbb nagyságú családokkal találkoztunk, akadt közöttük két felnőttből állópár három kölyökkel, de volt hét felnőttet és tíz kölyköt számláló csoport is. Minthogy egyetlenkivétellel minden csoportban élt egy-egy különálló, kifejlett farkas, s minthogy a földkerekségensemmit sem sikerült kiderítenem a családban elfoglalt státusukról, hacsak le nem mészárolomőket (ami mindössze arra nyújtott volna módot nekem, hogy megállapítsam nemüket és korukat),újfent Utekhoz fordultam magyarázatért.

A nőstény farkas kétéves, a hím hároméves koráig nem léphet házasságra, magyarázta Utek. Aserdülő farkasok zöme szüleivel együtt él ivarérettségéig; de gyakran előfordul, hogy még ebben akorban is meggátolja őket a családalapításban a birtokhiány. Egyszerűen nem áll rendelkezésreelegendő vadászterület, hogy elláthassanak minden nőstényt, amely kölyköket hoz a világra.Miután a farkasoknak a környék teherbírását meghaladó elszaporodása maga után vonná azsákmányállatok számának rohamos csökkenését – következésképpen a farkasok éhínségét –,kénytelenek valamiféle születéskorlátozást bevezetni, és önmegtartóztató életet élni. Számoskifejlett farkas olykor évekig senyved cölibátusban, míg felszabadul végre egy vadászterület.Mindamellett, mert a heveny szerelmi vágy időszaka elég rövid – évenként mindössze ha háromhétig tart –, ezeket az aggszüzeket és agglegényeket valószínűleg nem gyötri túlzottan a szexuálishiányérzet. Azonfelül az a tény, hogy vágyakoznak az otthon után és ragaszkodnak más kifejlettfarkasok, sőt, kölykök társaságához, szemlátomást kitűnően megfelel a családcsoport közösségitermészetének. Utek azt állította, hogy némelyik farkas éppenséggel azért becsüli többre a"nagybácsi", illetve "nagynéni" státusát, mert így részesülhet a családi élet és a gyereknevelésminden örömében anélkül, hogy viselnie kellene a szülők teljes felelősségét.

Az öreg farkasok, kiváltképpen, amelyek elveszítették párjukat, szintén hajlamosak az ilyen



magányos életmódra. Utek mesélt nekem egy farkasról, amellyel tizenhat esztendeig évenkénttalálkozott, mégpedig az első hat évben mindig egy-egy alom apjaként. A hetedik télen eltűnt afarkas párja, valószínűleg megmérgezték valahol lenn délen az államilag támogatott vadászok. Akövetkező tavasszal a hím visszatért régi odújába. De bár abban az évben is felneveltek ott egyalmot, az már másik farkaspártól származott; Utek szerint feltehetőleg az özvegy fiától ésmenyétől. Mindenesetre az öreg farkas élete végéig ott maradt közöttük mint létszám felettiegyén, és továbbra is részt vett a kölykök ellátásának munkájában.

Függetlenül attól, hogy a farkasoknak valóban csak meghatározott mennyiségű terület állrendelkezésére, úgy látszik, szaporodásukat valami beépített születésszabályozó mechanizmus isbizonyos keretek közé szorítja, így aztán amikor bőségesen van zsákmányállat (illetve, ha kevés afarkas), a nőstények igen nagy létszámú almokat hoznak világra, olykor még nyolc kölyköt is. Deha túlságosan sok a farkas vagy szűkös az élelem, megesik, hogy a kölykök száma almonkéntlegfeljebb egy vagy kettő. Érvényes ez egyébként más sarki állatfajtákra is, például a gatyásölyvekre. Olyan években, amikor elszaporodnak a kisemlősök, az ölyvek öt, sőt hat tojást iskeltenek; de ha kevés az egér és a lemming, megtörténhet, hogy csak egy tojást, sőt, hogyegyetlenegyet sem raknak.

Ha a szabályozó tényezők történetesen eredménytelenek, akkor elsősorban a járványosbetegségek biztosítják, hogy a farkasok száma ne növekedhessek meg túlzottan alétfenntartásukhoz szükséges zsákmányállatok mennyiségéhez képest. Azokban a ritka esetekben,amikor az általános egyensúly felborul (főként az ember beavatkozásának következtében), éstúlságosan elszaporodnak a farkasok, a táplálék megfogyatkozásával fizikai állapotuk igenhamar romlani kezd, s alultápláltságuk egyenesen az éhhalálig fokozódik. Az ilyen időszakokbanpusztító járványok, veszettség, szopornyica, rüh tör ki, s a farkasok száma igen hamar úgylecsökken, hogy a megmaradók csak puszta fennmaradásukhoz elegendők.

1946-ban a lemmingek (a kanadai sarkvidéken élő, ciklikusan szaporodó fajta, amelynektermékenysége minden negyedik évben éri el csúcspontját, hogy a következő évben szinte nullárazuhanjon) éppen ciklusuk mélypontján voltak. Véletlen egybeesés folytán a keewatini, rendkívülmegfogyatkozott rénszarvascsordák éppen ebben az esztendőben változtatták meg ősrégivándorlási szokásaikat, s a legtöbbjük teljesen elkerülte a déli középvidéket.(A kanadairénszarvasállomány száma az 1930-as mintegy 4000000-ról 1963-ra 170000 alá süllyedt.)Irtózatos évszak köszöntött eszkimókra, rókákra, farkasokra egyaránt. Szörnyű éhínségnehezedett a vidékre. A veszettség lappangó vírusa fellobbant az éhező rókák között, s afarkasoknál is terjedni kezdett a járvány.

A veszettség fertőzte állatok rendszerint nem "őrjöngenek" a szó szokott értelmében. A betegségaz idegrendszerüket támadja meg, kapkodóvá, kiszámíthatatlanná várnak, és elveszítik azt asegítséget, amit félelemérzetük ad. Veszett farkasok olykor száguldó autók vagy vonatok elészédelegnek; megesett az is, hogy betámolyogtak egy egész csapat eszkimó kutya közé, amelyektermészetesen darabokra szaggatták őket; sőt, nemegyszer előfordul, hogy falusi utcákratévednek, és emberlakta sátrakba, házakba húzódnak be. Ezek a holtbeteg farkasok végtelenülszánalomra méltók, de az emberek reakciója velük szemben többnyire a zabolátlan rémület – nemis a betegségtől, amelyben csak ritkán ismerik fel a veszettséget, hanem magától a farkastól.Történnek néha egészen groteszk dolgok is, amelyek segítenek ébren tartani a farkasokveszedelmességéről és vérszomjúságáról terjesztett közkeletű mítoszt.



Az 1946-os járvány idején Churchillben egy ilyen beteg, haldokló farkas bukkant fel. Először akanadai hadsereg egyik tizedesével találkozott, aki éppen hazafelé tartott a laktanyába achurchilli sörözőben rendezett ülésszakról. A tizedes beszámolója szerint nyilvánvalóan gyilkosszándékkal egy óriási farkas rontott rá, és csak úgy sikerült megmentenie életét, hogy egymérföldet rohant az őrházig. Szörnyű megpróbáltatásának semmiféle fizikai nyomát nem tudtafelmutatni, de a lelki sérülései bizonyára igen mélyek voltak. Riasztásától az egész katonai táborszinte hisztérikus méretű pánikba esett. Mind az amerikai, mind a kanadai seregeketmozgósították, és hamarosan puskákkal, karabélyokkal, reflektorokkal felfegyverzett, ádázarculatú férfiak csapatai fésülték át a környező vidéket, hogy leszámoljanak a fenyegetőveszedelemmel, amely alig néhány óra leforgása alatt több kiéhezett farkashordává növekedett.

Az ebből eredő roppant izgalomban tizenegy eszkimó kutya, egy amerikai őrvezető, valamint egykéső éjjel hazafelé baktató csipevé indián esett áldozatul – nem a farkasnak, hanem azőrjáratnak. A gyermekek és nők két teljes napig zárt ajtók mögött éltek. A katonai táborbóljószerivel eltűnt a gyalogság, s azok a férfiak, akiknek távol eső épületekben volt dolguk, vagydzsipen, talpig fegyveresen közlekedtek, vagy ki sem tették a lábukat.

A második napon egy amerikai vadászrepülőgépről, amely csatlakozott a vadászathoz, farkastészleltek, s a lovas rendőrök rettenthetetlen különítménye nyomban kivonult leszámolni vele. Afarkasról kiderült, hogy nem más, mint a Hudson-öböl Társaság igazgatójának cocker-spánielje.

Három teljes napig tombolt a pánik. A harmadik nap késő délutánján egy hattonnás katonaiteherautó vezetője, aki éppen a repülőtérről tért vissza a táborba, hirtelen egy szőrkupacot látottmaga előtt az úton. Erősen belelépett a fékbe, de már nem tudott idejében megállni, s a farkast –amely olyan beteg volt, hogy már odébb sem tudta vonszolni magát – irgalmasan átsegítette amásvilágra.

Az esemény utóhatása is módfelett érdekes. Elég a legkisebbjei, és Churchill lakosai (valamint akontinensen azóta szétszóródott katonák népes tömege) mind a mai napig szívesen elmesélikboldog-boldogtalannak az 1946-os farkasinvázió történetét. Mesélnek kétségbeesett egyéniösszecsapásokról; szétmarcangolt nőkről és gyermekekről; miszlikbe tépett kutyafalkákról; ésarról, hogy egy egész emberi közösség hosszú ideig ostromállapotban élt. Mindössze a drámaibefejezés hiányzik: észak-amerikai változata a behavazott síkságon menekülő orosz trojkának,amelyet végül is óhatatlanul elözönknek a farkashordák, és a sarki éjszaka csak úgy visszhangzika reccsenésektől, amint a farkasfogak az emberi csontokat ropogtatják.

Tizenkilencedik fejezet

Hetekig tartó barangolásunk a tundra síkságain idillikusán telt el. Az idő általában kedvezett, ésa végtelen földek adta szabadságérzet legalább olyan éltetőén hatott ránk, mint csavargóéletmódunk.

Valahányszor egy-egy újabb farkascsalád területére kerültünk, tábort vertünk, és annyi időtfordítottunk a környék felderítésére, amennyi kellett, hogy megismerkedjünk a csoporttal. Bár a



roppant kiterjedésű táj néptelen volt, soha nem maradtunk egyedül, mert mindenütt és mindigvelünk tartottak a rénszarvasok, ők, meg a nyomukban járó ezüstsirály-, és hollórajok valamiféleelevenséget kölcsönöztek a tájnak, amely nélkülük bizony meglehetősen kietlen lett volna.

Ez a vidék a rőtvadak, a farkasok, a madarak meg a kisebb állatok birodalma volt. Mi kettencsak alkalmi, jelentéktelen betolakodónak számítottunk itt. Ezt a pusztaságot még soha nemsikerült leigázni. Alkalmazkodtak hozzá még az eszkimók is, akik valaha e terület birtokosaivoltak. Ezek a belvidéki eszkimó törzsek ma már szinte teljesen elenyésztek. Az a negyven lelketszámláló kis csoport, amelyhez Utek tartozott, a belvidéki népesség végső maradványa volt, sőket is jóformán elnyelte már a végtelen vadon.

Emberi lényekkel csak egyetlen alkalommal találkoztunk. Egy reggel, még valamikor utazásunkelején egy folyókanyarban Utek hirtelen magasra emelte evezőjét, és nagyot kiáltott.

Előttünk a part szélén zömök bőrsátor állt. Utek rikkantására két férfi, egy asszony meg háromkamasz fiú bújt ki belőle, s rohant a víz szélére, hogy közelebbről szemügyre vegyen minket.

Kikötöttünk, és Utek összeismertetett törzsének egyik családjával. Egész délután ott üldögéltünknáluk, teázgattunk, tereferéltünk, jókat nevettünk, énekeltünk, és egész hegységre való főttrénszarvashúst ettünk meg. Este, amikor nyugovóra tértünk, Utek elmondta, hogy a család férfitagjai azért táboroztak le ezen a helyen mert itt útját állhatják a rénszarvasoknak, amelyeknéhány mérfölddel lejjebb a folyó egyik szűkületén szoktak átkelni. A férfiak azt remélik, hogy akereszteződésnél egyszemélyes kajakjaikból, kurta dárdáikkal sikerül majd elejteniök annyi kövérállatot, amennyiből megélhetnek a tél folyamán. Utek borzasztóan szeretett volna csatlakozni avadászokhoz, és azt remélte, hogy talán hajlandó leszek itt maradni néhány napig, mert akkorsegíthetne barátainak.

Semmi kifogásom nem volt a dolog ellen, így hát a három eszkimó másnap reggel útra kelt,engem meg otthagytak, hadd sütkérezzem a ragyogó augusztusi napfényben.

A legyek időszaka már véget ért. Jó meleg volt, és szellő sem rezdült. Elhatároztam, hogykihasználom a jó időt, úszom egyet, és süttetem egy kicsit sápadt bőrömet, ezért aztán elballagtamnéhány száz méterre az eszkimók táborától (a szemérmetesség az utolsó civilizációsfogyatékosság, amit az ember elveszít a vadonban), levetkőztem, úszkáltam, aztánfeltápászkodtam egy közeli dombocskára, és lefeküdtem napfürdőzni.

Időnként amúgy farkas módra felemeltem a fejemet és körülnéztem, és dél tájban egyszerre csakmegpillantottam egy csapat farkast, amint a szomszédos dombtetőn ügettek észak felé.

Hárman voltak, egyikük fehér, a másik kettő inkább fekete – ritka színárnyalat. Mindhármankifejlett állatok voltak, de az egyik fekete, amely kisebb és könnyedebb volt a többieknél,valószínűleg nőstény lehetett.

Ott ültem a legnagyobb pácban. Ruháim valamivel távolabb, a parton hevertek, a dombra csak alátcsövet meg a tornacipőmet vittem fel. Ha visszamegyek a holmimért, esetleg bottal üthetemmár a farkasok nyomát. Az ám, gondoltam, de hát kinek kell ruha egy ilyen napon? A farkasokmár csaknem eltűntek a dombtető mögött, így hát sebesen felkaptam látcsövemet, és utánukeredtem.

A környéket alacsony dombok útvesztője borította, s a dombokat elválasztó völgyecskék fűleptemélyedéseiben kis rénszarvascsoportok legelésztek dél felé haladtukban. Ideális terep volt ez



számomra, mert a dombok tetejéről szemmel tarthattam a farkasokat, amint sorjában átvágtak avölgyeken. Ha eltűntek a szemem elől valamelyik emelkedőn túl, bátran száguldhattam utánuk,nem fenyegetett a veszély, hogy észrevesznek, míg följutok egy másik magaslatra, ahonnanmegfigyelhetem őket, amint áthaladnak a következő völgyön.

Az izgalomtól s az erőfeszítéstől izzadva kapaszkodtam fel az első dombra észak felé, és arraszámítottam, hogy bizonyára vérfagyasztó cselekmény szemtanúja leszek, amikor a három farkasváratlanul betoppan a gyanútlan rénszarvasok közé odalenn. Aztán csak hüledeztem, merttökéletesen békés jelenet tárult a szemem elé. Körülbelül ötven bika legelészett ott elmélyülten,háromtól tíz tagú csoportokban. A farkasok úgy sétafikáltak át a völgyön, mintha a szarvasoképpoly kevéssé érdekelnék őket, akárcsak a sziklák. A rénszarvasok pedig a maguk részérőlszemlátomást semmiféle veszélyről nem tudtak. Ha három ismerős kutya sétál át egy farmlegelőjén, erőteljesebb reakciót vált ki a szarvasmarhacsordából, mint ez a három farkas arénszarvasokból.

Teljesen valószerűtlen volt a jelenet. Valódi farkashorda menetelt egy sereg rénszarvas között, sbár mindkét fajta tökéletesen. tudatában volt a másik jelenlétének, láthatólag egyik semzavartatta magát, sőt, még csak érdeklődést sem tanúsított.

Hitetlenkedve bámultam, amint a három farkas alig ötven méter távolságban elporoszkált kétfiatal bika mellett, amelyek a füvön heverészve kérődztek. A bikák arra fordították fejüket,amerre a farkasok ügettek, de nem álltak fel, sőt, még állkapcsuk is vígan dolgozott tovább.Lenézésük a farkasok iránt már szinte monumentálisnak hatott.

A három farkas áthaladt két legelésző szarvascsoport között is anélkül, hogy odahederített volna,vagy azok rájuk. Elképedésem csak növekedett, amikor felpattantam, hogy kövessem aszomszédos domb mögött eltűnő farkasokat, és a két bika, amely oly szemtelenül tűrte a farkasokjelenlétét, erre talpra ugrott és döbbenten rám meredt. Amikor elvágtáztam mellettük,előrenyújtották fejüket, kétkedve horkantottak, majd sarkon fordultak, és úgy elrohantak, minthaördögök kergették volna őket.

Roppant igazságtalannak éreztem, hogytőlem ennyire megrémülnek, holott a farkasokat olyanblazírtan szemlélték. De aztán azzal vigasztaltam magam, hogy ijedtségüket alkalmasint csak aszokatlan látvány okozta, hiszen valóban ritkán láthattak fehér férfit, aki anyaszült pucéran,jobban mondva csak tornacipőbe és látcsőbe öltözve rohangál ide-oda, mint a tébolyodott.

A következő domb tetején hajszál híján belerohantam a farkasokba. Kis csoportba gyűltekugyanis a lejtő szélén, és társadalmi életet éltek, tömérdek orrszimatolással és farkcsóválással.Hasra vetettem magam a sziklák mögött, és várakoztam. Néhány másodperc múlva a fehérfarkas ismét felkerekedett, nyomában a többiekkel. Egyáltalán nem volt sietős a dolguk, és nagymegfontoltsággal baktattak le a völgy mélyébe, ahol szarvascsoportok legelésztek. Egyik-másikfarkas olykor megállt, megszaglászott valami zsombékot, vagy került egyet, hogy saját szakállárafelderítsen valamit. Mire leértek a völgybe, széles rajvonalba fejlődtek, egymástól mintegyharminc méterre, ebben az alakzatban fordultak meg és ügettek végig a völgy fenekén.

Csak azok a szarvasok reagáltak valamelyest, amelyek közvetlenül szembe kerültek egy-egyfarkassal. Ha a farkas ötven-hatvan méter közelségbe ért, a szarvas horkantott egyet,felágaskodott, és félreugrott a közeledő útjából. Volt, amelyik néhány méteres galopp utánhátrafordult, és mérsékelt érdeklődéssel szemlélte a tovahaladó farkast, de legtöbbjük folytatta alegelést anélkül, hogy még csak egy pillantásra is méltatta volna.



Egy óra leforgása alatt a farkasok – velem együtt – három-négy mérföldet tettek meg, éskörülbelül négyszáz rénszarvas közvetlen közelében haladtak el. Amíg a farkasok ésszerűtávolságban maradtak, a szarvasok reakciója minden esetben a színlelt érdektelenség volt; hatúlságosan közel jöttek, hanyag érdeklődés; a kitérés taktikáját csak akkor alkalmazták, haösszeütközés fenyegetett. De fejvesztett menekülésről, pánikról szó sem volt.

Mindeddig főként szarvasbikákkal találkoztunk, de ettől kezdve mind több tehénnel és borjúvalkerültünk szembe, és a farkasok viselkedése érezhetően megváltozott.

Egyikük egy füzesben rejtőzve észrevett egy magányos borjút, A borjú alig hat méterre tűnt fel afarkas előtt, amely egy pillanatra megtorpant, ránézett, majd üldözőbe vette. A szívem csak úgyzakatolt az izgatott várakozástól, hogy most végre tanúja leszek a zsákmány elejtésének.

Hát nem lettem. A farkas legfeljebb ötven métert futott a borjú után, a távolság alig fogyottköztük; aztán hirtelen abbahagyta az üldözést, visszaporoszkált, és csatlakozott társaihoz.

Nem akartam hinni a szememnek. A borjúnak igazság szerint gyászos véget kellett érnie, ésbizonyára ért is volna, ha a farkasok csak tizedrészt rászolgálnak hírnevükre a valóságban; ámdea következő óra folyamán a három farkas legalább tizenkét, egymástól független rohamot indítottmagányos borjak, borjas tehenek, sőt, tehenek és borjak csoportjai ellen, ésa hajsza jószerintminden esetben véget ért, még mielőtt istenigazából elkezdődött volna.

Lassan lelkem legmélyéig elkeseredtem. Végtére is nem azért loholtam hat mérföldetárkon-bokron át, nem azért törtem magam halálra, hogy meglessem egy farkashordahülyéskedését.

Amikor a farkasok elhagyták a következő völgyet és felballagtak a túlsó dombtetőre, vérbenforgó szemekkel vetettem magam utánuk. Nem is tudom biztosan, milyen szándékkal – talánmagam akartam megkergetni és elejteni egy rénszarvasborjút, csak hogy megmutassam ezekneka tehetségtelen bestiáknak, hogyan kell csinálni az ilyesmit. Mindenesetre tehát felszáguldottam adombtetőre, homlokegyenest a farkasok közé.

Valószínűleg azért álltak meg, hogy kicsit kiszuszogják magukat, én meg úgy vágódtam közibük,mint a bomba. A csoport felrobbant. A farkasok hátracsapott füllel, hosszan kinyújtott farokkal,és iszonyatos sebességgel iszkoltak a szélrózsa minden irányába. Őszinte riadalommal futottak, samint átvágtak a szétszórt rénszarvascsordák között, azok most végre reagáltak is: a rémültállatok fejvesztett menekülése, amire egész délután epedve vártam, többé-kevésbé bekövetkezett.Csakhogy, és ezt keserűen meg kellett állapítanom – nem a farkasok, hanem énmiattam.

Feladtam a vesződést, és elindultam hazafelé. Mikor már csak néhány mérföldre voltam atábortól, észrevettem, hogy többen rohannak felém, majd felismertem az eszkimó asszonyt éshárom fiát. Láthatólag borzalmasan, felzaklatta őket valami. Valamennyien kiabáltak, az asszonyegy félméteres hókéssel hadonászott, három csemetéje pedig szarvasölő dárdákat, valamintnyúzókéseket lóbált.

Kissé hökkenten megtorpantam. Ekkor kényelmetlenül tudatára ébredtem állapotomnak.Nemcsak fegyvertelen, de talpig pucér is voltam. Semmiképpen sem állt módomban kivédeni egytámadást – márpedig az fenyegetett, habár halvány sejtelmem sem volt, hogy mi sarkallta azeszkimókat ilyen eszelős cselekedetre. Szégyen a futás, de hasznos, így hát megfeszítettemelcsigázott izmaimat, és uzsgyi neki, vesd el magad, igyekeztem kitérni az eszkimók elől. Ezsikerült, de ők is formában voltak, és tovább üldöztek egészen a táborig, ahol végre beleugrottam



nadrágomba, felkaptam puskámat, és felkészültem arra, hogy drágán adom az életemet.Szerencsére Utek és a férfiak éppen akkor érkeztek haza, amikor az asszony és fúria ivadékai rámakarták vetni magukat, így hát a csata elmaradt.

Valamivel később, amikor már minden elcsitult, Utek elmagyarázta a helyzetet. Az egyik gyereképpen bogyót szedett, amikor megpillantott engem, amint pőrén loholok a dombokon át afarkasok után. A csodálkozástól elkerekült szemmel futott haza, hogy beszámoljon anyjának aritka tüneményről. Az asszony, a jó lélek, azt hitte, hogy megkergültem (az eszkimók véleményeszerint a fehér embereknek általában amúgy sem hiányzik ehhez túlságosan sok); és mostmegpróbálok csupasz kézzel, sőt, egyebütt is csupaszon megostromolni egy farkashordát. Gyorsanodahívta többi magzatát is, s miután felragadták a kezük ügyébe eső fegyverféleségeket, teljessebességgel elindultak megmentésemre.

Ottlétünk hátralevő részében a gyengéd gondoskodásnak s a gyanakvásnak valami olyan óvatoskeverékével kezelt engem ez a derék asszony, hogy módfelett megkönnyebbültem, amikor végrebúcsút mondhattam neki. Még Utek kommentárján sem mulattam valami jól, miközben lefelécsorogtunk a folyón, s lassan eltűnt szemünk elől a kis tábor.

– Az a baj – jegyezte meg ugyanis ünnepélyesen –, hogy levetted a nadrágodat. Azt hiszem,nadrágban jobban tetszettél neki.

Huszadik fejezet

Megkérdeztem Uteket, mi a véleménye az eszkimótábornál feltűnt farkasfalka látszólagmegmagyarázhatatlan viselkedéséről, s ő a maga türelmes és szívélyes módján újra csakmegpróbálta helyre tenni az eszemet.

Először is, mondta, egy egészséges, kifejlett rénszarvas könnyűszerrel lehagyja futásban afarkast, még a háromhetes szarvasborjút is csak a leggyorsabb farkas éri utol. A rénszarvas ezzeltökéletesen tisztában van, következésképpen tudja, hogy normális körülmények között vajmicsekély oka van félni a farkastól. A farkas a maga részéről úgyszintén tisztában van a dologgal, ésminthogy rendkívül intelligens, igencsak ritkán próbál üldözőbe venni egészséges rénszarvast –hiszen tudván tudja, milyen hiábavaló erőfeszítés lenne.

A farkasok ehelyett – legalábbis Utek szerint –, azzal a technikával élnek, hogy módszeresenellenőrzik a rénszarvasok általános egészségi állapotát, s így iparkodnak kiválogatni közülük agyengébbeket. Ha sok a rénszarvas, akkor a vizsgálat úgy zajlik le, hogy rárontanak egyescsoportokra, és megkergetik őket, de éppen csak addig, míg kiderül, van-e köztük beteg, sebesült,esetleg más okból csökkent értékű példány, vagy nincs. Ha találnak ilyet, körülfogják, ésmegpróbálják elejteni. Ha nem akad egy sem a csordában, nyomban abbahagyják üldözését, ésmásik csoportot tesznek próbára.

Ha kevés a rénszarvas, különféle eljárásokat alkalmaznak. Például egy-egy kisebbrénszarvascsoportot több, együttműködő farkas csapdába hajt, ahol már más farkasok várnakrájuk; vagy pedig, ha végképp nagyon gyéren vannak a rénszarvasok, a farkasok a váltófutás



módszerét használják, amikor is egyik farkas a rénszarvast a másik, valamivel távolabbelhelyezkedő farkasig hajszolja, amely aztán folytatja az üldözést. Az ilyesfajta technikatermészetesen csökkenti a rénszarvasok természet adta előnyét, de rendszerint még így is csak aleggyatrább vagy legalábbis legügyetlenebb rénszarvasok esnek áldozatul az üldözőknek.

– Úgy van ez, ahogy már mondtam neked – magyarázta Utek. – A rénszarvas táplálja a farkast,de a farkas tartja jó erőben a rénszarvast. Mi pedig tudjuk, hogy ha nem volna farkas,hamarosan rénszarvas sem lenne, mert úgy elgyengülnének, hogy mind elpusztulna.

Utek nyomatékosan hangsúlyozta azt is, hogy a farkas, ha sikerült zsákmányt ejtenie, nem induladdig újabb vadászatra, amíg élelmiszerkészlete el nem fogy, s az éhség ismét munkára nemkényszeríti.

Ez bizony vadonatúj elképzelés olyasvalakinek, akit abban a hitben neveltek, hogy a farkasnemcsak képes elfogni jószerint bármely üldözőbe vett élőlényt, hanem kielégíthetetlenvérszomjúsága folytán le is mészárol mindent, ami a szeme elé kerül.

A vadászatok, amelyeket később végignéztem, nagyrészt az először látott mintára zajlottak.Megfigyeléseim szerint a vadászok – hol egy, hol több, sőt megesett, hogy nyolc farkas – mindensietség nélkül ügettek át a szétszórt rénszarvascsoportok között, amelyek legtöbbször jóformánközönyösen vették tudomásul "halálos ellenségeik" jelenlétét. Hébe-hóba egy-egy farkas, esetlegkettő-három letért a menetirányból, és támadást intézett valamelyik közeli rénszarvas ellen, amelymindig bevárta, hogy a támadó körülbelül száz méterre megközelítse, aztán felvetette fejét, éslekicsinylőén odébb galoppozott. A farkasok ilyenkor megálltak, és figyelték a szarvas járását.Hajói futott és szemlátomást jó erőben volt, elfordultak tőle, és mentek tovább.

Az ellenőrzést korántsem vaktában végezték, lassan kezdtek kibontakozni előttem a válogatáselvei. Valóban nagyon ritkán fordult elő, hogy a farkasok vizsgálódással nyaggassanak kifejlettbikákból álló csoportokat, amelyek ekkortájt éppen a lehető legjobb állapotban voltak, hiszenegész nyáron át mást csináltak, csak ettek és aludtak. Persze, ezek a bikák korántsem voltakveszedelmes ellenfelek (hatalmas, szétálló agancsuk nem használható fegyvernek), nem, afarkasoknak egyszerűen még esélyük sem volt, hogy megfogják őket, és ezt nagyon is jól tudták.

A tehenekből és borjakból álló vegyes csordák iránt már sokkal inkább érdeklődtek, hiszen asérült, rosszul sikerült, gyenge egyedek százalékaránya természetszerűleg magasabb a borjakközött, amelyeket hosszabb időszakon át még nem rostált meg a szigorú természeteskiválasztódás.

Az öreg és meddő tehenek csoportjai szintén kedvelt célpontjai voltak a próbatételnek. Olykoregy-egy ilyen kivénült, legyengült állat viruló, életerős jószágok csordájának kellős közepénbujkált, hanem a farkasok, amelyek alighanem éppolyan behatóan ismerték a rénszarvasokat,mint saját magukat, tévedhetetlenül kiválasztották őket az én szememben reménytelenülegészséges és tetterős csoportból.

A borjakat gyakran sokkal alaposabban tették próbára, mint a kifejlett állatokat, esetlegkétháromszáz méterre is megkergették őket; de a hajsza rendszerint félbeszakadt, hacsak a fiatalállat ezen á távolságon belül nem adta jelét gyengeségnek vagy kimerültségnek.

A farkasok vezérelve nyilvánvalóan az erők gazdaságos beosztása – márpedig ez ugyancsakészszerű elv, hiszen a tájékozódás sokszor hosszú órákig tart, míg a farkasok elejtésre megérett,megfelelően hitvány rénszarvasra akadnak.



Amennyiben a próbák során sikerül felfedezni ilyen állatot, a vadászat menetében fordulat áll be.A támadó farkas megfontolás nélkül beveti a hosszú kutatás folyamán féltve őrzött energiáit, ésolyan káprázatos sebességgel és erővel rohamozza meg zsákmányát, hogy ha szerencséje van,utoléri a menekülő rénszarvast. A rémült szarvas végül eszelős cikcakkban kezd futni – aminézetem szerint nagy ostobaság, mert lehetővé teszi a farkasnak, hogy átvágja az utat, éshamarabb fogja el.

A farkasmítosz egy másik hittételével ellentétben soha nem láttam, hogy a farkas megpróbáltavolna átharapni a szarvas térdinát. A farkas minden erejét megfeszítve a rénszarvas mellettigyekszik haladni, majd ráveti magát. Rendszerint már a taszítás is elegendő ahhoz, hogymegtántorítsa a szarvast, s mielőtt visszanyerhetné egyensúlyát, a farkas megragadja hátul anyakán, és leteríti, közben vigyázva igyekszik elkerülni a vadul rugdalózó patákat, amelyeknekbármelyik lökése oly könnyen szakítaná be a bordáit, mintha cukorból volnának.

Az állat megölése igen gyorsan, és rendszerint nagyon tisztán zajlik le, s erősen kétlem, hogy aszarvas valamivel is többet szenvedne, mint az emberi fogyasztás céljára levágott disznók.

A farkas soha nem öl szórakozásból, s valószínűleg ez az egyik legfőbb különbség közte és azember között. A farkas számára igen kemény munka egy jókora vad üldözése és elejtése. Olykoregész éjszaka tart a vadászat, s a farkas ötven-hatvan mérföld távolságot is megtesz, mígeredményt ér el – ha ugyan eredményt ér el egyáltalán. Ez a foglalkozása, a munkája, és ha mármegszerzett annyi húst, amennyi elegendő a maga és családja szükségleteire, a maradék idejétszívesen tölti pihenéssel, társas élettel vagy játékkal.

Egy másik téves elképzeléssel ellentétben semmilyen kézzelfogható bizonyítékról nem tudok, amiigazolná, hogy a farkasok több zsákmányt ejtenek el, mint amennyit felhasználnak, még abban aritka esetben sem, ha erre lehetőségük nyílik. Az odúhoz kötöttség időszakában elejtett zsákmánytújra meg újra felkeresik mindaddig, míg az utolsó falatka húst isié nem rágták róla. Gyakranmegtörténik – ha nagyon elszaporodnak a sirályok, hollók, rókák és más dögevők –, hogy afarkasok szétdarabolják a tetemet, és egyes részeit elássák, mégpedig meglehetősen távol azsákmány elejtésének színhelyétől, mert így akarják megőrizni a maguk számára. Később, amikoraz egyesült család már szabadon barangol a területén, rendszerint az elejtett vad közelébentáboroznak addig, míg el nem fogyasztják.

Hatvanhét farkas elejtette rénszarvast vizsgáltam meg, miután a farkasok végeztek velük, ésmondhatom, nemigen maradt belőlük egyéb, mint csontok, ínszalagok, szőr és belek. Legtöbbszöra szárcsontokat is szétroppantották a bennük található velőért, sőt, néhány esetben a koponyát iskiharapdálták – ami iszonyú vesződség még egy farkasnak is.

Roppant érdekes továbbá, hogy az a kevés, ami a dögök többségéből megmaradt, egyértelműenaz elejtett állatok betegségéről, illetve kóros gyengeségéről tanúskodott. Általános tünet volt acsontok deformációja, kiváltképpen a koponya csontüszkösödése; és nem egy koponyánál afogsor elhasználtsága bizonyította, hogy öreg, legyengült állaté volt. Frissen elejtett zsákmányhoz,amelynek hulláját teljes egészében megvizsgálhattam volna, nemigen tudtam hozzáférni; de nemegy alkalommal sikerült odaérnem valamivel az elejtés után, s ilyenkor megbocsáthatatlanpimaszsággal egyszerűen elriogattam a farkasokat. El is kotródtak, elég félénken, de nagyonboldogtalanul. Ezek közül a rénszarvasok közül igen sokat annyira elárasztottak a külső és belsőparaziták, hogy leginkább holmi négy lábon járó állatseregletre emlékeztettek, és hamarosanamúgy is gyászosan elpusztultak volna.



Minél közelebb hozták a múló hetek a nyár végét, Utek tézise annál nyilvánvalóbban igazolódott.Egyszerűen kétségtelennek találtam, hogy a farkasok döntő jelentősége éppen arénszarvasállomány fenntartásában, nem pedig elpusztításában rejlik, bár afelől már korántsemvoltam olyan sziklaszilárd, hogy megbízóim is ebben a fényben látják-e majd a dolgot.Meggyőzésükhöz elsöprő bizonyítékokra volt szükségem, mégpedig megbízható, tárgyibizonyítékokra.

E célból gyűjteni kezdtem a farkas elejtette rénszarvasokon talált élősködőket. Mint mindig,Utek is élénken érdeklődött munkásságom újabb ágazata iránt, ám érdeklődése ezúttal nem volthosszú életű.

Népe emberemlékezet óta rénszarvashúson élt, ráadásul, tüzelőanyag szűkében, főként nyers,vagy csak részben főtt húson. Az elválasztás után Uteket magát is előre megrágottrénszarvashússal etette az édesanyja, s azóta is ez volt a legfőbb tápláléka. Következésképpen ahúst tökéletesen rendben valónak e, és soha eszébe nem jutott, hogy elemezze mindennapi betevőfalatját. Amikor látta, hogy a rénszarvasok testének különféle részeiből metszeteket készítek, ésezernyi sajátos férget meg hólyagot termelek ki belőlük, rettentően meg is lepődött.

Egyik reggel komor igézetben figyelte egy különlegesen megfertőzött vén bika boncolását. Mindigmegpróbáltam megmagyarázni neki, mit csinálok, hogy értse kutatásaim jellegét, ez atevékenység pedig, nézetem szerint, minden egyébnél jobban eligazította a parazitológiatárgyában. Miközben a rénszarvas májából kiszedtem egy körülbelül golflabda nagyságúhólyagot, elmagyaráztam neki, hogy ez a galandféreg inaktív formája, és ha ezt egy húsevő lénymegeszi, idővel több szelvénye is kifejlődik, egyenként tíz méter hosszúságban, takarosanösszetekeredve új gazdájának bélrendszerében.

Utek forgó gyomorral nézett rám.

– Úgy érted ugye, ha egy farkas eszi meg? – kérdezte reménykedve.

–Nahk – feleltem, hogy felhasználjam gyarapodó eszkimó szókincsemet. – Akár róka, akárfarkas, sőt, akár ember is. Mindegyikükben megnövekszik, bár az emberben talán nem annyira.

Utek megborzongott, és vakargatni kezdte a hasát, mintha valami viszketést erezne azon a tájon.

– Még szerencse, hogy én utálom a májat – mondta végül, roppantul megkönnyebbülve, hogy ezeszébe jutott.

– Ó, ezek a férgek bárhol megtelepedhetnek a rénszarvas testében – magyaráztam a tudóslelkesedésével, aki szakértő felvilágosítást ad egy laikusnak. – Nézz csak ide. Látod ezeket apöttyöket itt a fartőben? A fehér emberek ezt "borsókás" húsnak hívják. Ez egy másikfajta féregnyugalmi formája. Erről nem tudom biztosan, hogy emberben kifejlődik-e. Hanem ezek itt – és afelboncolt tüdőből gyakorlott kézzel kiemeltem néhány, egyenként huszonöt centiméteres vagymég hosszabb fonálférget –, ezeket már emberekben is megtalálták: és bizony ha elég sok vanbelőlük, nagyon rövid idő alatt megfojtják az embert.

Uteket görcsös köhögés fogta el, és mahagónisötét arca újra hamuszínűre sápadt.

– Ebből elég – jelentette ki, mikor visszanyerte lélegzetét. – Erről többet ne beszélj! Most



visszamegyek a táborba, és ott erősen egy csomó dologra gondolok, és azt el fogom felejteni, amitelmondtál. Nincs neked szíved. Ha mindez igaz, akkor én ezentúl vagy csak halat eszem, mint avidra, vagy éhen veszek. De talán csak tréfáltál, ugye, ahogy a fehér emberek szokták?

A kérdésből olyan szívfacsaróan csengett ki a reménykedés, hogy sikeresen felrázott professzorirévületemből, ha későn is, de észrevettem, mit követtem el.

Nevetni kezdtem, bár nem egészen őszintén.

–Eema, Ootek. Csak tréfáltam veled. Csak tréfáltam. Menj vissza a táborba, és főzd meg avacsoránkat egy jókora darab húsból. De aztán – és bármennyire haragudtam magamra, nemtudtam lenyelni a figyelmeztetést – fenemód ügyelj ám, hogy alaposan megfőzd!

Huszonegyedik fejezet

Szeptember közepén a tundra a rozsdasárga s az égetett vörös tompán ragyogó árnyalataibanizzott mindenütt, ahol a korai fagyok megérintették az alacsony bozóttal lepett földet. AFarkastanya-öböl körüli zsombékos legelőkön új országutakat tiportak a dél felé vonulórénszarvascsordák, s a farkasok életmódja ismét megváltozott.

A kölykök elhagyták a nyári odút, és bár hosszabb vadászatokra még nem kísérhették elAngeline-t meg a két hímet, de rövidebb kiruccanásokban már részt tudtak venni, és részt isvettek. Most kezdték felfedezni világukat, s ezek az őszi hónapok alighanem életük legszebbidőszakai közé tartoztak.

Amikor Utek meg én a központi síkságok bekóborlása után visszaérkeztünk aFarkastanya-öbölbe, farkascsaládunk már széltében-hosszában járta birtokát, és ott töltöttékidejüket, ahová a vadászat során éppen elvetődtek.

Amennyire a testi ügyességem, s emberi szükségleteim szabta határok engedték, megpróbáltamrészt venni ebben a csavargó életben, és magam is végtelenül élveztem. A szúnyogok az utolsószemig eltűntek. És bár éjszaka néha fagyott, napközben rendszerint melegen sütött a tisztanapfény.

Egyik ilyen meleg, napsütéses napon elindultam a holtmedertől észak felé, egy dombláncolatgerincén, ahonnan kilátás nyílt egy dús fű borította jókora völgyre, mely a rénszarvasoknak issűrűn igénybe vett főútvonala volt dél felé.

A völgy fölött a sápadt égbolton fekete pöttyök koromfoltja lebegett – a rénszarvascsordákatkövető hollóseregek. Egész hófajdcsaládok kodácsoltak előttem az alacsony bozótban. Indiánrécék rajai cikáztak a tundra tavacskáin, már messzi útra készen.

Alattam a völgyben rénszarvasok renyhe folyama hömpölygött, csorda csorda után vonult



legelészve dél felé, öntudatlanul is egy olyan tudás egyenes parancsára, amely már akkor ősrégivolt, amikor mi még nem is tudtuk, mi a tudás.

A holtmedertől néhány mérföldre, egy magas szirt csúcsán találtam valami kis bemélyedést,ahonnan jól beláttam a völgyet, ott kényelembe helyezkedtem, hátamat a naptól meleg sziklánakvetettem, államat felhúzott térdemre támasztottam, és távcsövemet az alattam hömpölygő élőfolyamra szegeztem.

Reméltem, hogy megpillantom a farkasokat is, és valóban, nem okoztak csalódást. Nem sokkaldél előtt megjelent közülük kettő a valamivel északabbra fekvő, átellenes domb tetején. Néhányperccel később felbukkant két másik felnőtt és a négy kölyök. Némi kergetőzés, tömérdekorrszimatolás és farkcsóválás következett, aztán a farkasok zöme leheveredett, lustálkodott,közben a többiek tétlenül üldögélve figyelték a tőlük alig száz méterre vonuló rénszarvasokat.

Aageline-t és George-ot könnyűszerrel felismertem. A másik két kifejlett állat közül az egyikAlbert bátyóhoz hasonlított; hanem a negyedik, egy nyúlánk, sötétszürke állat, teljesen ismeretlenvolt előttem. Soha nem is sikerült megtudnom, hogy ki ő és merre van hazája, de a hátralevőidőben-, amit még a környéken töltöttem, mindvégig tagja maradt a csoportnak.

A farkasok, sőt, voltaképpen minden ott látható állat közül, beleértve a rénszarvasokat ésjómagámat is, egyedül George-ban csillant fel némi tevékenységi vágy. Míg mi, többiek boldoganterpeszkedtünk a napon, vagy közönyösen legelésztünk a zuzmók között, George nyugtalanuljárkált fel-alá a dombtetőn. Egyszer-kétszer megállt Angeline előtt, ám a hölgy mindössze annyifigyelemre méltatta, hogy néhányszor lustán megbillegette a farka végét.

Álmatagon bámultam egy rénszarvastehenet, amely legelészés közben mind feljebb haladt afarkasok elfoglalta domb oldalán. Alighanem valami dús zuzmófoltot talált, és bár feltétlenüllátnia kellett a farkasokat, nyugalmasan tovább legelt, pedig már húsz méter sem választotta el azegyik kölyöktől. A kölyök félénken pislogott rá, aztán legnagyobb gyönyörűségemre felállt,nyugtalanul hátranézett a válla fölött, hogy mit csinál a család többi tagja, aztán megfordult, ésfeléjük ódalgott, szabályszerűen a lába közé csapott farokkal.

George most, hogy megérezte a szagot, feltartott orral lassan a tehén felé tartott, de az nemzökkent ki egykedvűségéből mindaddig, míg a hatalmas kan farkas gyorsan feléje nem szökkent-talán, mért ez a közöny méltóságában bántotta meg. Erre a tehén is felkapta a fejét, megpördültotromba lábán, és peckesen visszaügetett a lejtőn, szemlátomást inkább méltatlankodva, semmintijedten.

Telt-múlt az idő, a rénszarvasok folyama tovább hömpölygött, én pedig már nem számítottam rá,hogy a farkasok és a rénszarvastehén között lezajlott kurta közjátékon kívül érdekesebb dolgot ismegfigyelhetek, mert úgy véltem, hogy a farkasok már jóllaktak, és most csak szokásos, ebédutáni sziesztájukat tartják. Tévedtem, mert George forgatott valamit a fejében.

Harmadszor is odajárult a most éppen az oldalán heverésző Angeline elé, s ezúttal már nem tűrte,hogy nemet mondjanak neki. Halvány segédfogalmam sincs, mit súghatott a párjának, demindenképpen valami fontosat, mert Angeline végül is felcihelődött, megrázta magát, és nyájasantalpalt utána, miközben George odadugta orrát a szundikáló Albert bátyóhoz, meg az Idegenhez,ők is tudomásul vették a közlést, és feltápászkodtak. A kölykök, soha nem lévén restek, ha valamiújdonsághoz csatlakozhattak, szintén talpraugrottak, és felkaptattak szüleikhez. A farkasok ekkorszabálytalan kört alkottak, égnek emelték orrukat, és üvölteni kezdtek, pontosan úgy, ahogyan aholtmederben szoktak, mielőtt elindultak volna vadászni.



Roppantul meglepődtem, hogy ilyen korán készülődnek vadászatra, de méginkább meglepődtem,hogy milyen csekély hatást tett a farkasok karéneke a rénszarvasokra. Bár sokan meghallották,alig néhány kapta fel közülük a fejét, s az a pár is beérte annyival, hogy egy kurta, közönyöspillantást vetett a domb felé, mielőtt folytatta volna a higgadt legelészést. Nem volt sok időmrágódni a dolgon, mert ekkor Angeline, Albert meg az Idegen felkerekedtek, és faképnél hagytáka kölyköket, amelyek sorban és búbánatosan üldögéltek a dombtetőn, szemben George-dzsal.Valahányszor valamelyik csemete megpróbált a három felnőtt nyomába eredni, George csakfeléje fordult, s a kölyök rémülten húzódott vissza testvérei közé.

Az egészen enyhe szellő dél felől fújdogált, a három farkas pedig ellenszéllel haladt, szorosanfelzárkózott kis csapatban. Amikor leértek a tundra síkságára, ügetésbe csaptak át, és libasorban,csöppet sem sietősen, de könnyedén poroszkáltak a rénszarvascsoportok között. Mint egyébkor, arénszarvasok most sem riadtak meg, és egyikük sem igyekezett kitérni, kivéve, ha a farkasokvéletlenül keresztezték az útjukat.

A három farkas egyáltalán nem törődött a rénszarvasokkal, pedig több kisebb borjúcsordamellett is elhaladtak. Még próbafuttatást sem rendeztek ezekkel a csoportokkal, hanemcéltudatosan folytatták útjukat, míg körülbelül addig a mélyedésig nem értek, ahol én üldögéltem.Itt Angeline megtorpant, leült és a másik kettő is csatlakozott hozzá. Többrendbeliorrszimatolgatás következett, majd Angeline felállt, és a domb felé fordult, ahol George és akölykök foglaltak helyet.

Legalább kétszáz rénszarvas volt a két farkascsoport között, s a szemközti domb keleti lejtőjénállandóan újabbak és újabbak bukkantak fel. Angeline tekintete mintha valamennyit felmértevolna, mielőtt társaival felkerekedett. Rajvonalba szóródtak szét, egymástól kétszáz méternyireúgy, hogy az egész völgyet befogták székében, aztán futni kezdtek észak felé.

Nem mondhatnám, hogy eszeveszettül futottak, de mozgásukból világosan kiérződött valamiújfajta eltökéltség, amelyet láthatólag a rénszarvasok is felismertek; ámbár talán csak a farkasokalakzata nehezítette meg a rénszarvasoknak, hogy a szokott módon egyszerűen oldalt húzódjanak.Mindenesetre egyik csorda a másik után fordult meg, és kezdett észak felé haladni, míg végül avölgyben tartózkodó rénszarvasok zöme kénytelen-kelletlen visszafelé tartott, amerről jött.

A rénszarvasok határozottan berzenkedtek a hajkurászás ellen, több csorda elszánt kísérleteket istett, hogy kitörjön a sorból; de a két legközelebb haladó farkas minden alkalommal közelítenikezdett egymáshoz, aztán együtt a makrancoskodó rénszarvasokhoz, és tovább kényszerítettékőket észak felé. No persze, a három farkas még így sem tudta eltorlaszolni a völgyet teljesszélességében, s a szarvasok csakhamar felfedezték, hogy a nyitott szárnyak irányábankitérhetnek, és folytathatják útjukat dél felé. Mindazonáltal, mire a farkasok visszaérkeztek amaguk dombja közelébe, még mindig legalább száz szarvast hajtottak maguk előtt.

A szarvasok ekkor kezdték csak a valódi idegesség jeleit tanúsítani. Ez abban nyilvánult meg,hogy a száz, vagy még több állat eddig jobbadán tömör tömege ismét szétbomlott alkotóelemeire,vagyis kisebb csoportokra, amelyek külön-külön futottak szét, amerre a szemük látott. Egyikcsoport a másik után kanyarodott félre, de a farkasok most már nem iparkodtak megakadályozniezt. Amint tovavágtattak a kicsi csordák mellett, a rénszarvasok megtorpantak, s egy pillanatighátranéztek, mielőtt folytatták volna félbeszakított vándorlásukat dél felé.

Lassan megértettem a farkasok szándékát. Most már minden erejüket csak a tizenkét tehénből éshét borjúból álló csordára összpontosították, és akár jobbra, akár balra próbált fordulni a kis



csoport, minden kísérletüket azonmód leszerelték. A szarvasok kis idő múlva fel is adták a kitörésgondolatát, és egyenes irányban száguldva iparkodtak lerázni üldözőiket.

Ez már-már sikerült is nekik, csakhogy amint a domb végén álló fűzfacsoporthoz értek,valóságos farkashadsereg kapta oldalba őket.

Sajnos, a távolság miatt nem tudtam úgy nyomon követni az eseményeket, ahogyan szerettemvolna, de láttam, hogy George egy tehén felé rohan, amelyet két borjú kísért. Aztán éppen,amikor elérte, elkanyarodott. Mint két szürke golyóbis, két kölyök vágódott el mellette.Rárontottak a két borjú közül a közelebbire, de az fürgén és haladéktalanul kitért előlük. Az egyikkölyök túlságosan cseles kanyarral próbálkozott, elvétette a lépést, felbukfencezett, de egyszempillantás alatt felugrott, és rohant tovább.

A többi kölyök elvegyült a maradék rénszarvasok közé, és nem láttam, mit művelnek; de amikora csorda heves vágtában megugrott, a végén felbukkantak a teljes erővel rohanó, de mindjobbanelmaradó kölykök.

Még a magányos borjú is kezdte megelőzni üldözőit. A négy kölyök azonban változatlanul teljessebességgel száguldott, bár semmi esélyük nem volt már, hogy utolérhetnék akár csak az egyikszarvast is.

És a felnőtt farkasok vajon mit csináltak ezalatt? Amikor visszafordítottam rájuk a távcsövet,George még pontosan azon a helyen állt, ahol utoljára láttam, és farkát lassan csóválva figyelte ahajsza fejleményeit. A másik három farkas már visszatért a dombtetőre. Albert meg az Idegenleheveredtek, kipihenni a rövid kiruccanást, de Angeline még álldogált egy darabig, és nézte asebesen visszaözönlő rénszarvasokat.

A kölykök félóra múlva érkeztek meg. Olyan fáradtak voltak, hogy alig tudtak felmászni adombra szüleikhez, akik ekkor már ernyedten heverésztek. A kölykök is csatlakoztak acsoporthoz, és lihegve-szuszogva elnyúltak a földön; a felnőttek azonban többé ügyet sem vetettekrájuk.

Aznapra befejeződött a tanítás.

Huszonkettedik fejezet

Amikor szeptember átúszott októberbe, amikor a fehér éjszakák megdermesztették a zsombékost,s jéggel vonták be a tavakat, boldog lettem volna, ha minden időmet a tundrán tölthetem, éskedvemre élhetem majdnemfarkas életemet. Csakhogy én nem voltam szabad lény, mint afarkasok. Irdatlan elmaradásom volt mindenféle tudományos aprómunkából, s ez a sátorhozszögezett, és magának követelte minden figyelmemet. Miután abból a felfogásból (amelytermészetesen sajátom, és nem megbízóimé volt) indultam ki, hogy időmet a farkasok életénekmegfigyelésére kell fordítanom, eltökélten mellőztem azt a tömérdek periferikus kutatásifeladatot, amit Ottawában rám sóztak. Most, hogy szorított az idő, úgy éreztem, legalább egygesztussal igazolnom kell a felsőbbségek előtt szolgálatkészségemet.



A nyakamba varrt másodállások egyike a vegetáció tanulmányozása volt. Ezt három részretagolták: először is gyűjteményt kellett összeállítanom a területen található növények mindenegyes fajtájából; aztán kutatást kellett végeznem a "fedésarány" terén, meghatározván az egyesnövények mennyiségi viszonyát; végezetül azt kívánták, hogy állapítsam meg a növényzettápértékét is a rénszarvasok szempontjából.

Arra már nem jutott idő, hogy maradéktalanul végrehajtsam az egészet, ezért némimegalkuvással úgy döntöttem: csak a "fedésarány"-nyal kapcsolatos munkába vágok bele.

A feladattal együtt járt a Raunkiaer-féle gyűrű, eme poklok fenekén kiötölt segédeszközhasználata. Ez a micsoda amúgy szemre egészen egyszerű és ártalmatlan, hiszen nem egyéb, csakegy jókora fémkarika, de valójában a Sátán szerkentyűje, és épeszű emberek megőrjítéséreszolgál. Úgy kell használni, hogy az ember elhelyezkedik egy zsombékos területen, behunyja aszemét, megpördül néhányszor maga körül, mint egy szélkakas, aztán amilyen messzire csaktudja, elhajítja a karikát. A bonyolult eljárást azért agyalták ki, hogy a dobás csakugyan"vaktában" essék, ám a gyakorlatban csak azt eredményezte, hogy a gyűrű rendszerintmenthetetlenül és mindenestül eltűnt a szemem elől, én meg keresgélhettem a végtelenségig.

De akkor szakadtak csak rám amúgy istenigazából a gyötrelmek, amikor sikerült végremegtalálni. Megbízatásom értelmében ugyanis össze kellett szednem a bűvös körön belül nőttminden növényt, lett légyen az mégoly picike; aztán meg kellett határozni és megszámolni akülönféle fajtákat, végül megállapítani, hogy egy-egy fajta hánypéldánnyal szerepel.

Könnyűnek hangzik? Nem az. A Barren Lands növényei általában igen kicsinyek, nem egyközülük szinte mikroszkopikus méretű. Első kísérletemet a karikával majd egy teljes napombánta, amikor is vakulásig erőltettem a szememet, és szörnyű derékfájást szereztem annakeredményeként, hogy hosszú órákon át kuporogtam a körben, mint egy ütődött házinyúl, éskülönféle növényeket huzigáltam ki egy kis csipesszel.

Uteket lebeszéltem arról, hogy elkísérjen a Raunkiaer-expedíciókra, mert egyszerűen neméreztem elég erősnek magam, hogy megmagyarázzam neki, miről van szó. Ő azonban kínlódásomharmadik napján váratlanul feltűnt egy közeli domb tetején, és boldogan lecsapott rám. Kisséfanyarul üdvözöltem, mert ereimben nem éppen az emberszeretet teje csörgedezett. Kínkeservesenkiegyenesedve felmarkoltam a karikát, és elhajítottam, Utek élénk érdeklődése közepette.

A karika nem röpült túl messzire, mert a fáradtság és a csüggedés minden erőmtől megfosztott.

–Svinak! Elég pocsék – véleményezte a dobást Utek becsmérlően.

– A fene beléd! – ordítottam rá dühösen. – Csináld te, ha olyan jól tudod!

Azt hiszem, ezt a kihívást csak az őrangyalom sugallhatta. Utek nagyképűen vigyorgott,odafutott a karikához, felkapta, karját akár a diszkoszvető hátralendítette, és dobott. A karikaszállt, szállt, mint a fogolymadár, röppályája csúcspontján tündöklőén felcsillant a napfényben,kecsesen elvitorlázott a közeli tavacska fölé, halk csobbanással a vízre csapódott, és mindörökreelmerült.

Uteket gyötörte a lelkifurdalás. Arcáról lerítt a balsejtelem, és csak várta kitörő haragomat.Gondolom, míg él, nem érti meg, mért ölelgettem meg, mért kényszerítettem, hogy vidámindiántáncot lejtsen velem, mielőtt visszahurcolom a kunyhóba, ahol megosztom vele az utolsó



üveg, féltve őrzött farkaslevet. De nem vitás, hogy ez az eset is csak megszilárdította abbélimeggyőződését, miszerint a fehér emberek útjai valóban kifürkészhetetlenek.

Miután a növénykutatás ily szerencsés véget ért, újabb undorító kötelesség várt rám –ürülékkutatói munkám befejezése.

Minthogy Ottawában módfölött nagy jelentőséget tulajdonítanak a szkatológiának, utasítottak,hogy időm egy részét áldozzam a farkasok ürülékének gyűjtésére és elemzésére. Nemmondhatnám, hogy különösebben el voltam ragadtatva a feladattól, de miközben BarrenLandsben csatangoltam, ürülék szempontjából is nyitva tartottam a szememet. A hosszú nyelűcsipesszel felszedegetett anyagot ,apró vászonzacskóba helyeztem, és mindegyiket címkével láttamel, amelyen feltüntettem a lelet hozzávetőleges korát, valamint a gyűjtés helyét és időpontját. Akis zacskókat a kunyhóban az ágyam alatt tartottam, de gyűjteményem szeptember végére olyanfélelmetes méreteket öltött, hogy már nem fért el, és kezdett kiáradni a padlóra, a lábunk alá.

Különféle okokból, nem utolsósorban, mert elképzeltem Mike és Utek arckifejezését, amikorrádöbbennek, mit művelek, nem nagyon repestem a vágytól, hogy hozzáfogjak a leletekanalizálásához. Székletgyűjtői tevékenységemet iparkodtam titokban tartani, és Mike meg Utek,noha bizonyára nagyon érdekelte őket kis zacskóim tartalma, sokkal udvariasabbak voltak (vagysokkal jobban féltek az esetleges magyarázattól), semhogy firtatták volna a dolgot, bár az időksorán mindketten meglehetősen türelmesek lettek a hivatásommal és kötelességeimmel járóhóbortok iránt, mégsem akartam túlságosan próbára tenni őket, s ezért egyre halogattam azelemzés munkáját, mígnem egy szép októberi reggelen együtt ruccantak ki rénszarvasvadászatra,s így az egész tábor korlátlanul rendelkezésemre állt. Minthogy magányom háborítatlansága felőlnem voltak kétségeim, felkészültem, hogy végére járok kellemetlen feladatomnak.

A hosszas tárolásból eredő elöregedés folytán az ürülékek halmazállapota sziklával vetekedett,így hát feldolgozás előtt meg kellett puhítani az egészet. E célból lefuvaroztam a rakományt afolyópartra, ahol beáztattam két vízzel telt, ónozott vödörbe. Miközben megindulta puhulásfolyamata, kirámoltam szerszámaimat, jegyzetfüzeteimet; egyéb felszerelésemet egy széles,lapos-sziklára, amely kinn állt a napon, és egyenletes, enyhe szellő lengte körül. Valahogy úgyéreztem, hogy az előttem álló feladat azok közé tartozik, amelyeket nemigen kellemes zártkörnyezetben elvégezni.

A következő lépés a gázálarc felöltése volt. Ezt igazán nem azért említem, mintha a humoromatszándékoznám csillogtatni. Felszerelésemhez ugyanis gázálarc, valamint egy láda könnygázgránátis hozzátartozott, azzal a rendeltetéssel, hogy legyen mivel kiűznöm odújukból a farkasokat, és ilymódon könnyűszerrel lelődözhessem a boncolásra szánt példányokat. Ennyire természetesen sohasem lettem volna képes lealacsonyodni, még akkor sem, mielőtt megtanultam barátaimat tisztelnia farkasokban. A bombákat már réges-rég behajigáltam a közeli tóba, de a gázálarcotmegőriztem, lévén az leltári tárgy, amivel el kellett számolnom. Ráadásul most még hasznát isvehettem, mert a farkasürülék gyakran tartalmaz különösen ártalmas parazitapetéket, amelyekbelélegzés útján az ember szervezetébe kerülve percek alatt kikelnek, a férgek az agyvelőbefurakodnak, ahol betokosodnak, nemegyszer végzetes eredménnyel mind önmaguk, mindszállásadójuk szempontjából.

Miután meggyőződtem, hogy az első tétel hajlítható állapotba került, felvettem a gázálarcot,elhelyeztem a székletet a kunyhóból kikölcsönzött fehér zománctányéron, majd különfélecsipeszekkel és szikékkel boncolni kezdtem. Miután nagyító segítségével azonosítottam az



összetevőit, a nyert adatokat bevezettem jegyzetfüzetembe.

Vesződséges babra munka volt, de korántsem érdektelen. Mi tagadás, kisvártatva úgybelemerültem, hogy már tudomást sem vettem a külvilágról.

Következésképpen egy-két óra múlva, amikor felálltam, hogy kicsit kinyújtóztassam izmaimat, ésvéletlenül a kunyhó felé fordultam, mélységesen meglepődtem, mert vagy egy tucat ismeretleneszkimó félkörével találtam szemközt magam, akik a hitetlenség és viszolygás vegyülékévelmeredtek rám.

Meglehetősen zavarba ejtő volt a pillanat. Úgy elképedtem, hogy egészen megfeledkeztem azelefántormányos, güzüszemű gázálarcról is, s amikor megpróbáltam üdvözölni az idegeneket,hangom, amelyet öt centiméter vastag szénréteg és harminc centiméter hosszú gumieső szűrt át,oly tompán és gyászosan huhogott, mint a sírhant alól feltörő sóhaj – hallatára az eszkimókatvégképp elfogta a döbbenet.

Sürgősen helyre akartam hozni a hibát, ezért lekaptam a gázálarcot, és fürgén előreléptem, mireaz eszkimók egy revüszínház tánckarának egyöntetűségével ugyanolyan fürgén hátraléptek, ésváltozatlanul ádáz gyanakvással sandítottak felém.

Kétségbeesett iparkodásomban, hogy barátságos szándékaimat bizonyítsam, a tőlem telhetőlegszélesebb mosolyt sugároztam rájuk, csakhogy kivicsorodó fogaim bizonyára sátáni vigyorhatását keltették. Vendégeim ezt úgy viszonozták, hogy további két-három métert hátráltak, sőt,némelyikük aggodalmasan bámult a villogó bonckésre, amelyet jobb kezemben szorongattam.

Láthatólag kereket akartak oldani, végül azonban sikerült megmentenem a helyzetből, ami mégegyáltalán menthető volt: előrukkoltam töredékes eszkimó nyelvtudásommal, és eldadogtam egytöbbé-kevésbé szabályszerű istenhozottat. Hosszú szünet után valamelyikük megkockáztatott egyfélénk választ, sőt, lassanként azzal is felhagytak, hogy úgy meredjenek rám, mint csirkék csapataa csörgőkígyóra.

Noha bensőséges kapcsolat nem jött létre köztünk, a kialakuló kissé mesterkélt társalgás soránkiderült, hogy vendégeim Utek törzséhez tartoznak, s a nyarat messze keleten töltötték, és csak aminap érkeztek vissza a honi mezőkre, ahol értesültek arról, hogy Mike kunyhójában egy fehérember tartózkodik. Nyomban elhatározták, hogy elmennek, és megnézik maguknak a ritkatüneményt, de arra a látványra, amely a szemük elé tárult, amikor betoppantak, egy szóval semkészítette fel őket senki.

Csevegés közben észrevettem, hogy néhány gyerek, de egyik-másik felnőtt is oda-odapillantalattomban az áztatóvödrökre, meg a zománctányérra, amelyen szőrcsomók és egércsontokösszevisszasága díszelgett. Ezek a pillantások minden más népnél pusztán egyszerű kíváncsiságotjelentettek volna, ám én már épp elég időt töltöttem eszkimók társaságában, hogy kiismerjemcsavaros észjárásukat. Érdeklődésüket úgy értelmeztem, mint finom utalást arra, hogy a hosszúutazásban megéheztek, megszomjaztak, és ugyancsak méltányolnák, ha némi teához megharapnivalóhoz juthatnának.

Minthogy Mike távollétében én voltam a házigazda, továbbá, mert Északon a legfőbb erény avendégszeretet, meghívtam az eszkimókat, jöjjenek el hozzám a kunyhóba este vacsorára.Szemlátomást megértették, el is fogadták ajánlatomat, és elvonultak a szomszéd dombra, hogyfelüssék átmeneti táborukat, otthagyván engem, hadd fejezzem be a pepecselést az utolsódarabokon.



Az analízis eredménye hallatlanul érdekes volt. Az ürülékek negyvennyolc százalékában rágcsálókmaradványait, túlnyomórészt metszőfogakat és szőrt tartalmaztak. Ezenkívül találtam még azazonosítható táplálékmaradványokban rénszarvascsont-, és rénszarvasszőr-töredékeket, néhánymadártollat és legnagyobb meglepetésemre egy rézgombot, amely az emésztőnedvek működésesorán erősen oxidálódott ugyan, de még felismerhető volt rajta a kereskedelmi tengerészetnélhasználatos láncos horgony motívum. Elképzelni sem tudom, miképpen végezhette ez a gombvégül is ott, ahol végezte, jelenlétét azonban mégsem tekinthetjük kézzelfogható bizonyítéknakarra vonatkozóan, hogy az illető farkas felfalt volna egy kóbor tengerészt.(Nincs meghízhatójelentés arról, hogy Kanada északi vidékén farkas valaha is embert ölt volna, habár kétségtelenüljócskán akadt alkalom, amikor szinte ellenállhatatlan volt a kísértés.)

Ezután két ünnepélyes eszkimó kisfiú figyelmes tekintetétől kísérve kimostam, és friss vízzeltöltöttem meg a vödröket, hogy legyen miből megfőzni azt a jó néhány liter teát, amit gondoltam,elvárnak tőlem. Miközben visszakutyagoltam a kunyhóhoz, észrevettem, hogy a két kis krapekcsak úgy iszkol fel a dombra, mintha minél előbb közölni akarnák szüleikkel a jó híreket, ésmegmosolyogtam lelkesedésüket.

Jókedvem nem volt hosszú életű. Három órával később elkészült a vacsora (halgombócot főztem,polinéziai módra, saját ihletésű savanykás-édes mártással), de a vendégek sehol. Márbesötétedett, és lassan aggódni kezdtem, hogy talán félreértették a vacsora időpontját.

Végül belebújtam viharkabátomba, fogtam a zseblámpát, és elindultam megkeresni azeszkimókat.

Nem találtam meg őket. Sőt, nem is láttam őket többé életemben. Táborhelyük üresen állt, őkmaguk pedig oly tökéletesen eltűntek, mintha a roppant síkság szívta volna fel valamennyiüket.

Borzasztóan tanácstalan voltam, kicsit meg is bántódtam. Másnap, amikor Utek visszatért,elmeséltem neki a históriát, és magyarázatot kértem tőle. De ő egyre csak holmi vödrök megürülékek meg egyebek felől faggatott – csupa olyan kérdés, ami nézetem szerint egyáltalán nemtartozott a tárgyra. Végül pedig csalódást okozott – barátságunk alatt először. Csökönyösenkitartott ugyanis amellett, hogy nem tudja megmagyarázni, miért utasították vissza ilyen durvánvendégszeretetemet – és később sem magyarázta meg, soha.

Huszonharmadik fejezet

Nyomasztóan közeledett az idő, amikor el kellett hagynom a Farkastanya-öblöt – nem annyirasaját kívánságomra, hanem mert lassan már a farkasok is útra keltek téli vadászmezőik felé.

Október vége táján, amikor a tél megkezdi acsargó támadását a zord pusztaságok ellen, arénszarvasok hátat fordítanak a tundrának, megindulnak lefelé, az erdők idegen, de védettvilágába. És bárhová mennek, a farkasok kénytelenek követni őket; mert télen, a fagyossíkságokon nem marad számukra semmi ennivaló.



November elejétől áprilisig a farkasok s a rénszarvasok együtt barangolnak a tajgán, csenevészlucfenyők és cirbolyafenyők közt, a felső erdőhatár alatt húzódó ritkás szegélyen. Azokban azesztendőkben, amikor bőségesen van nyúl, a farkasok ugyan derekas pusztítást végeznekközöttük, de mindig és mindenkor a rénszarvasok közelében tartózkodnak – hiszen éhínség eseténcsak a rénszarvasok jelentenek számukra menekvést.

Az egyes farkascsaládok csoportban vándorolnak, de az sem szokatlan, ha két-három kisebbcsoport társul falkába. E téren, úgy látszik, nincsenek szigorú szabályok, s az ilyen falka bármikorelemeire bomolhat. A falka létszámának felső határa azonban igenis korlátozott. A téli vadászatsikeréhez elengedhetetlenül szükséges több farkas igen szoros együttműködése, ám ha a farkasoktúlságosan sokan lennének, nem jutna mindnyájuknak elegendő élelem az adott zsákmányból. Azöt-tíz tagú falka látszik ideális méretűnek.

Úgy tűnik, hogy a farkasoknak télen nincs állandó saját területük. Minden falka tetszése szerintihelyen vadászik, és ha két idegen falka összeakad, mint megfigyelték, csak üdvözlik egymást,aztán mennek tovább a maguk útján.

Ritkán esik meg, hogy egyazon területen több falka kerüljön össze. Hogy miként tudnak ilyenszétszórtan maradni, s ezáltal elkerülni a túl sok farkas-túl kevés élelem veszélyét, nem ismeretes;de a csipevé indiánok állítása szerint vizelet-hírközléssel intézik a dolgot oly módon, hogy üzenetethagynak minden fontosabb helyen, a tavak körül, a gyakrabban használt ösvények mentén állósziklákon és fák tövében. Mindenesetre tény, hogy hacsak hirtelen éhínség nem söpör végig avidéken. Jelen nomád életet élő farkashordák, amelyek híven követik a hasonlóan nomádrénszarvascsordák minden vargabetűjét, valamiképpen el tudják rendezni, hogy ne tapossanakegymás tyúkszemére.

A Barren Lands farkasai számára a tél a halál ideje.

Mihelyt beteszik lábukat az erdőségekbe, kiszolgáltatják magukat az emberek összpontosított,roppant hozzáértő, nekidühödött támadásainak. A prémvadászok nem szenvedhetik őket, hiszen afarkasok nemcsak a rénszarvasvadászatban versenytársaik, hanem képesek egész sor csapdát isletarolni és tönkretenni, mert a rókafogáshoz használt könnyű tőröket le tudják csappantanianélkül, hogy maguk foglyul esnének. Ráadásul a legtöbb fehér vadász retteg a farkasoktól – sőt,némelyik halálosan retteg –, és nincs semmi, ami jobban belehajszolná az embert a pusztításdühébe, mint éppen a félelem korbácsa.

A farkasellenes háború a fehérizzásig hevült a különféle tartományi és szövetségi hatóságoknál;alig akad, amely ne tűzött volna ki tíztől harminc dollárig terjedő jutalmat egy-egy farkaselejtéséért; és olyankor, amikor csökken a rókaprém meg az egyéb szőrmék értéke, ez a jutalomremek keresetkiegészitést jelent prémvadászoknak, kereskedőknek egyaránt.

Tömérdeket beszéltek és írtak már arról, hogy hány meg hány rénszarvast mészárolnak leállítólag a farkasok. De igencsak keveset beszélnek arról, hogy hány meg hány farkastmészárolnak le valójában az emberek. Az első esetben egy közkeletű hazugságot terjesztenekszéltében-hosszában és hivatalosan ; a másiknál pedig letagadják az igazságot. Márpedigkutatásaim első évének telén például egy prémvadász, aki a Manitoba és Keewatin köztihatárvidéken működött, száztizennyolc farkasért szedte be a jutalmat, és ezek közül százhétpéldány az előző tavaszon született fiatal állat volt. A törvény értelmében ezeket a farkasokatcsapdával vagy golyóval kellett volna elejtenie. A valóságban egészen mást művelt – és művelnek



mind a mai napig a messzi Északon a kormány hallgatólagos engedelmével: egy óriási területensztrichnint szórt szét, mégpedig nyakló nélkül, összevissza, úgyhogy ott jóformán minden róka,borz és más kisebb húsevő állat kipusztult. De ez a kutyát sem érdekelte, hiszen abban azesztendőben a róka egy garast sem ért. A farkasok bezzeg darabonként húsz dollár jutalmatjövedelmeztek.

A legközönségesebb farkasölő eszköz a méreg és a csapda; de vannak más, széleskörűenhasználatos módszerek is. Az egyik például a repülőgép, a közéleti érdeklődésű sportemberekkedvence, akik úgy szolgálják a társadalmat, hogy idejüket és pénzüket a toportyánférgekirtására áldozzák. A magasan szálló gépből a legénység kifigyeli a nyílt terepen, lehetőleg a tavakjegén tartózkodó farkasokat. Ha találnak egyet, föléje ereszkednek, és olyan hevesen, olyanhosszú ideig üldözik, hogy az állat gyakran összeroskad és kimúlik, még mielőtt eltalálná arobbanógolyó.

Tudok azonban egy esetről, amikor ez a módszer célját tévesztette. Egy nagy városból kétúriember szállt fel saját könnyűrepülőgépén, hogy segítsen megszabadítani a világot azordasoktól. Vadászataik során már korábban is számos farkast ejtettek el, és a pilóta valóságosszakértője lett a dolognak: olyan alacsonyan szállva üldözte az állatokat, hogy a gép sítalpa szintea hátukat súrolta. Egyszer azonban túlságosan alacsonyra ereszkedett. Az elgyötört farkasmegfordult, felugrott a levegőbe, és rávetette magát a sítalpra. Az összeütközésbe természetesenbelepusztult, de belehalt a két úriember is. Egy nagy példányszámú sportújságban cikk jelent mega balesetről, amelyet részben mint a farkasok veszedelmes és alattomos természetének, részbenmint az ellenük küzdő ember rettenthetetlen bátorságának iskolapéldáját méltattak. Eztermészetesen klasszikus húzás. Valahol és valahányszor az ember értelmetlen mészárlásbabocsátkozik az állatok ellen (és embertársai ellen is), rendszerint úgy igyekszik igazolnicselekedeteit, hogy a lehető legveszedelmesebb, legfelháborítóbb jellemvonásokat tulajdonítjaazoknak, akiket el akar pusztítani; és minél csekélyebb oka van a pusztításnak, annálhatalmasabb méretekben folytatja a gyalázkodást.

Brochet-ban (Manitoba északi részén, téli kutatóbázisomon) roppant erős és kegyetlenfarkasellenesség uralkodott, amikor megérkeztem a Farkastanya-öbölből. A helyi vadfelügyelőbosszúsan ismertette a helyzetet: az itteni lakosság még alig húsz évvel ezelőtt minden télen50 000 rénszarvast ejthetett el, most azonban boldogok, ha a zsákmány eléri a kétezret, Arénszarvasok úgy megfogyatkoztak, hogy már-már ritkaságszámba mennek, és kivétel nélkülmindenki a farkasokat vádolja ezért. Jámbor ellenvetésem, miszerint a farkasok több tízezer évvela fehér ember megjelenése előtt is zsákmányoltak Brochet területén rénszarvasokat anélkül, hogymegtizedelték volna a csordákat, süket fülekre talált, vagy "fanatizmusával" dühbe gurítottahallgatóimat.

Tél elején egyik nap egy szőrmekereskedő tört be nagy izgatottan kunyhómba.

– Ide figyeljen – mondta kihívóan –, maga folyvást bizonyítékokért ordibál, hogy a farkasokmészárolják a rénszarvasokat. Na, hát most fogja be a kutyáit, és menjen ki a Fishduck-tóra. Ottaztán megkaphatja a bizonyítékait! Az egyik prémvadászom egy órája jött meg onnan, éselmesélte, hogy ötven döglött szarvas hever a jégen, egytől egyig mindet a farkasok ölték meg –és jóformán még csak egy falat húst sem vittek el!

Engedelmeskedtem a felszólításnak, és kri indián kísérőmmel késő délután kiérkeztünk aFishduck-tóhoz. Iszonyú mészárlás undorító látványa fogadott bennünket. A jégen szerteszét



huszonhárom rénszarvas teteme hevert, s annyi vér folyt el, hogy a hó nagy foltokon vöröslatyakká változott.

A prémvadász igazat mondott, amikor azt állította, hogy a tetemekhez jórészt hozzá sem nyúltak.Eltekintve a rókák, hollók, szajkók jelentéktelen turkálásától, három állat kivételével valamennyiérintetlen volt. Az említett három közül kettő bika volt – éppen csak a fejük hiányzott, aharmadiknak, egy fiatal, vemhes tehénnek két hátsó combját vitték el.

A "bizonyíték"-nak csak az volt a baja, hogy ezek közül a szarvasok közül egyetlenegy semfarkasnak esett áldozatul. Farkasnyomot ugyanis sehol sem találtunk az egész tavon. Annálinkább más nyomokat: egy repülőgép sítalpainak és farokcsúszótalpának félreismerhetetlenhármas sávját, egy repülőgépét, amely ide-oda siklott az egész területen, s a hó felszínétcsigavonalak kusza hálójával rótta tele.

Ezeket a rénszarvasokat nem farkasok öldösték le, ezeket meglőtték – olyikat többször is.Egyikük például haslövést kapott, és vagy száz métert futott, kilógó beleit a jégen vonszolvamaga után. Soknak két vagy több végtagját törte el a golyó.

A történtek valóságos magyarázatáért nem kellett messzire menni.

Két évvel korábban a tartományi kormányzat hatáskörében működő turistairoda úgy döntött,hogy a Barren Lands rénszarvasállománya ellenállhatatlan csalétek, amely egész sereg gazdagtrófeavadászt csábít majd ide az Egyesült Államokból.(1963-ban az új-fundlandi kormányugyanezzel a fogással élt.)

Ennek megfelelően tervezetet dolgoztak ki, és előkészítették a tökéletesen szervezett "szafárikat",amelyeknek során sportemberek csoportjait szándékoztak repülőgépen, sőt, olykor államitulajdonban levő repülőgépen a sarkvidékre szállítani, ahol darabonként ezer dollárért elsőosztályú rénszarvasagancsokat garantáltak.

A rénszarvasok az erdőhatár menti téli tartózkodásuk idején szürkületkor rendszerint a fák köztlegelésznek, a nappali órákat pedig a nyílt tavak jegén töltik. A szafári-repülőgép pilótájánaképpen ezért nincs is más dolga, csak kiválasztani egy tavat, lehetőleg minél több rénszarvassal, segy ideig alacsonyan körözni fölötte, míg az állatok a félelemtől félőrülten, szorosan össze nembújnak. Ekkor a repülőgép leszáll, de nem áll meg, hanem körbe-körbe siklik a rettegő csordakörül, nehogy kitörhessenek. A gép nyitott ablakaiból és ajtajából pedig a vadászok egyfolytábantüzelhetnek mindaddig, míg kellő mennyiségű jó trófeával rendelkező példányt nem lőttek,amelyek közül aztán kiválogathatják a legkitűnőbbeket. Alighanem az a véleményük, hogy mivela kiruccanás szép kis pénzükbe került, joguk van biztosítani maguknak az eredményt is; és az isfeltehető, hogy az illetékes hatóságok szintén egyetértenek velük.

Mikor a lövöldözésnek vége, megvizsgálják a tetemeket, és minden vadász leszedi a nekilegjobban tetsző koponyát, elvégre vadászengedélye értelmében mindössze egy rénszarvas"birtoklására jogosult". Amennyiben a vadászok a vadhúst is kedvelik, lenyesnek egy pár kilót, ésfeldobják a repülőgépre, amely mindezek után elszáll dél felé. Két nappal később a sportférfiakmár haza is érnek, teljes diadallal.

Kri indián kísérőm az előző télen figyelte meg az események menetét, amikor idegenvezetőkéntdolgozott. Nemigen tetszett neki, de hát éppen eléggé ismerte az indiánok helyzetét a fehéremberek világában, és jól tudta: okosabb, ha nemtetszését megtartja magának.



Ami engem illet, sokkal naivabb voltam. Másnap rádiójelentésben számoltam be az eseményről amegfelelő hatóságnak. Válasz nem érkezett – hacsak válasznak nem tekinthető, hogy atartományi kormány néhány héttel később megemelte a farkasok vérdíját.

Huszonnegyedik fejezet

Gondom, hogy hogyan jussak el a Farkastanya-öböltől délre fekvő Brochet-ba, magátólmegoldódott: Utek egyik reggel azzal a hírrel rontott be a kunyhóba, hogy repülőgépet látott. Ésvalóban, tőlünk nyugatra egy úszótalpas Norseman-gép körözött lustán a tundra fölött.

Már réges-rég feladtam a reményt, hogy a pilóta, aki ideszállított a Farkastanya-öbölbe, valahais visszatér, így hát a repülőgép láttán izgalmamban majd kibújtam a bőrömből. Eszembe jutottaka felszerelésemhez tartozó füstgenerátorok, és hanyatt-homlok rohantam értük. Legnagyobbelképedésemre működtek. Erős, fekete, olajos füstgomoly szárnyalt fel a magas égbe, és aNorseman (amely már eltűnt nyugaton) újra felbukkant jelzőoszlopom hívására.

Az öböl vizén szállt le, én meg csónakba ültem, hogy üdvözöljem a pilótát, egy keskeny arcú, nemvalami megnyerő külsejű fiatalembert, aki megállás nélkül kérőzött rágógumiján. Sokmondanivalója volt számomra.

Ahogy teltek-múltak a hónapok, s egy szó értesítés nem jött tőlem, a Minisztériumban nőttön-nötta nyugtalanság. Nemcsak hogy a farkasokról nem kaptak jelentést, de a négyezer dollár értékűállami felszerelésnek is nyoma veszett a tundra pusztaságában. Ez pedig már komoly dolog, mertmég utóbb egy fürkész ellenzéki képviselő kiszagolhatja a dolgot, és interpellálhat az Alsóházban.

És a lehetőség, hogy a közvagyon hűtlen kezelésével vádolják meg, olyan mumus, amelytőlberezel minden jóravaló minisztérium.

Éppen ezért felkérték a Kanadai Királyi Lovasrendőrséget, hogy kutassanak fel, csakhogy nemvolt nyom, amin elindulhattak volna. A pilóta, aki elszállított a Barren Landsbe, egy repülőútalkalmával eltűnt a Mackenzie-körzet fölött, és a rendőrség még aző nyomait sem találta; azegyetlen emberét, aki valami felvilágosítást adhatott volna, hogy mi történt velem. A rendőrségenhosszadalmas kopómunka után véletlenül értesültek a Churchillben keringő mendemondáról,miszerint én valójában a Titkosszolgálat ügynöke vagyok, akit azért küldtek ide, hogy kémlelje kia sarkvidéken úszkáló orosz bázist, s ezt tüstént jelentették is Ottawának, hozzáfűzvén, hogy nemszeretik ha bolondot csinálnak belőlük, és amennyiben a jövőben a Minisztérium fel akarkutattatni valakit, játsszon becsületes játékot.

A pilótát, aki leszállt felderíteni a füstjelzést; nem az én keresésemre küldték ki, hanemterepkutatást végzett, és merő véletlenségből bukkant rám. Mindamellett elvállalta, hogytámaszpontjára visszatérve tájékoztatja a Minisztériumot a felszerelés hollétéről, sőt, azt isjavasolni fogja, hogy küldjenek értem haladéktalanul repülőgépet, még mielőtt beáll a fagy.

A pilóta Mike segítségével kihasználta a leszállást arra, hogy feltöltse a tankokat a törzsbenelhelyezett tartályokból. Én ezalatt elmentem a holtmederbe, hogy elintézzek néhány befejezetlen



dolgot a farkasodúnál.

A farkasok családi életével foglalkozó kutatásaim kiegészítéseképpen meg kellett tudnom, hogyvoltaképpen milyen is az odú belülről – hány méter , mély, mekkora a járat átmérője, van-e avégében vacok vagy sem, meg más efféle adatokat. Érthető okokból ezt a felderítést nemvégezhettem el, míg az odú foglalt volt, azóta pedig annyi egyéb dolgom akadt, hogy nem volthozzá érkezésem. Most, hogy szorított az idő, azt sem tudtam, mihez nyúljak.

Csak loholtam árkon-bokron át az odú felé, s körülbelül fél mérföldre voltam tőle, amikormögöttem dörgő robaj hallatszott. Olyan erővel és olyan váratlanul jött, hogy önkéntelenül hasravetettem magam a zsombékoson. Körülbelül tizenöt méterrel fölöttem a Norseman viharzott el.Amikor tovadübörgött, szárnyaival mókás üdvözletet intett, aztán hirtelen rebbenéssel aholtmeder kaptatója mentén emelkedett fel, miközben a légcsavar sodrától egész homokörvényekkavarogtak a lejtőn lefelé. Nagy keservesen feltápászkodtam, iparkodtam lecsillapítani zakatolószívemet, és meglehetősen sötét kívánságokat küldtem a most már sebesen tovatűnő gépben ülőhumorista után.

Az odúhoz vezető dombon, mint vártam (és mint a Norseman egyébként is biztosította) nemvoltak farkasok. Az odú bejárata előtt levettem vastag nadrágomat, zubbonyomat, pulóveremet,előkotortam hátizsákomból a zseblámpát (félig-meddig döglött elemeivel) meg a mérőszalagot, ésnekiláttam nehéz munkámnak, vagyis igyekeztem átszuszakolni magam a bevezető alagúton.

A gyenge zseblámpa csak egészen gyatra, narancssárga fényt adott – még arra is alig futotta,hogy leolvassam a mérőszalag számait. Mintegy két métert vergődtem előre, negyvenöt fokoslejtőn. Szemem-szám tele volt már homokkal, és kezdett kitörni rajtam a klausztrofóbia, hiszen azalagút olyan szűk volt, hogy éppen csak átfértem rajta.

A kétméteres jelzésnél a járat élesen emelkedni kezdett felfelé, és balra ívelt. A zseblámpát az újiránynak szegeztem, és megnyomtam a kapcsolót.

Az előttem tátongó sötétségből négy zöld fénypont verte vissza a nyamvadt lámpavilágot.

Ebben az esetben a zöld nem jelzett számomra szabad utat. Lecövekeltem ott, ahol voltam, sközben hökkent agyam megkísérelte feldolgozni az információt, miszerint legalább két farkastartózkodik velem az odúban.

Hiába voltam szoros és meghitt viszonyban a farkascsaláddal, ez bizony, olyan helyzet volt,amikor az oktalan, de mélységesen begyökerezett előítéletek teljesen fölébe kerekednek észnek éstapasztalatnak, őszintén szólva úgy megrémültem, hogy egészen megbénultam. Semmilyen fegyvernem volt nálam, de kényelmetlen pozíciómban még fél kezemet sem igen tudtam volna szabaddátenni, hogy elhárítsam a támadást. Pedig elkerülhetetlennek látszott, hogy a farkasokmegtámadjanak, hiszen még az ürge is szenvedélyesen védekezik, ha sarokba szorítják vackában.

A farkasok még csak nem is mocorogtak.

Eltekintve a két tompán izzó szempártól, mintha ott sem lettek volna.

A bénultság felengedett, és bár nagyon hideg volt aznap, tetőtől talpig kivert a veríték. Az eszelősvakmerőség rohamában előrenyújtottam a zseblámpát, amennyire csak a karom engedte.

Épp annyi fényt adott, hogy felismertem Angeline-t és az egyik kölyköt. Egészen odasimultak az



odú hátfalához, és halálos mozdulatlanságba dermedtek.

A megrázkódtatás ekkor már tűnőben volt, s az önfenntartás ösztöne ismét szóhoz jutott. Amilyengyorsan csak telt tőlem, visszatekergőztem a rézsútos járaton, miközben minden pillanatbanfeszülten vártam a farkasok támadását. De lassan elértem a bejárathoz, ügyesen ki is másztamrajta, és a farkasok még mindig nem moccantak.

Lerogytam egy kőre, reszketegen rágyújtottam egy cigarettára, és rádöbbentem, hogy már nem isfélek. Ehelyett valami veszekedett düh kerített hatalmába. Ha puska lett volna nálam, azt hiszem,eszelős haragomban megpróbálom megölni a két farkast.

A cigaretta leégett, s a komor északi égbolt felől szél kerekedett. Újra reszketni kezdtem, deezúttal nem mérgemben, hanem a hidegtől. A düh elpárolgott, csak a fáradtság maradt anyomában. Már tudtam, az én dühöm szülőanyja a félelem volt, a sértődöttség: megsértődtem azállatokra, amelyek felkeltették bennem a meztelen rémületet, s ezzel elviselhetetlenülmegszégyenítettek emberi mivoltomban.

Ijedten döbbentem rá, milyen könnyedén felejtettem el, milyen készségesen tagadtam megmindazt, amit a farkasokkal töltött nyár folyamán megtanultam róluk – és önmagámról. Eszembejutott Angeline meg a kölyök, amint ott kuporogtak az odú legmélyén, ahová bemenekültek amennydörgő repülőgép elől, és szégyelltem magam.

Valahonnan keletről farkasüvöltés szállt fel, kérdő árnyalattal. Ismertem ezt a hangot, sokszorhallottam már. George faggatta a pusztaságot, s várta családja hiányzó tagjainak feleletét. De azén számomra ez a hang egy elveszett világról beszélt, amely valaha, mielőtt az ellenség szerepétválasztottuk volna, a miénk volt; arról a világról, amelybe sikerült bepillantanom, s már szinte beis lépnem, hogy aztán újra bezáruljon előttem, voltaképpen egyedül az én hibámból.



Farley Mowat : Ne féljünk a farkastól

Documents

Transcript of Farley Mowat : Ne féljünk a farkastól