Boldizsár Ildikó

MESEPOÉTIKA

Írások mesékről, gyerekekről, könyvekről

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

Balassa Péter emlékére

ELŐSZÓ

"Poétika" annyit tesz: költészettan. Következésképpen e kötet címe valójában meseköltészettan. Ám ha lefordítanánk, a cím a kelleténél egy árnyalattal túlmagyarázóbb lenne, és a kelleténél egy árnyalattal kevésbé poétikus. Márpedig e könyv írásait - noha képzett és avatott kutató tanulmányairól, elemzéseiről, kritikáiról van szó - átlengi a kutatás tárgyából, a mesevilágból áradó poézis. Mindez persze csupán játék a szavakkal. (Nota bene, mi egyéb az irodalom és benne a meseirodalom? - Játék a szavakkal.)

Boldizsár Ildikó mesekutatónak vallja magát. A legősibb műfajjal foglalkozik, melyre a magyar irodalom múltjának és jelenének elemzői időt, energiát csak ritkán vesztegetnek. Mert hát a mese mifelénk a "komoly" irodalomtudománynak tárgya nemigen lehet, a szakmai közérzület szerint (bár fennen hangoztatni talán nem ildomos) mégiscsak komolytalan dolog; gyermekeknek szól, tehát gyermeteg. A mese eredendően természetesen nem gyermekeknek szól, csak a 19. század hozta a nagy fordulatot, ezenkívül Nyugat- és Kelet-Európa-szerte igen sok igen komoly kutató és intézmény foglalkozik az irodalom és a kultúrtörténet ezen alapvető vonulatával. Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy megváltoztassa a honi beidegződéseket. Nálunk a mese hozzáértő kutatója ritka, mint a

fehér holló - itt mindenekelőtt Komáromi Gabriellát kell említeni, akinek munkája ezen a területen valóban úttörő. Nem baj, csak idő kérdése és a honi irodalomtudomány és kritika előbb-utóbb felnő a meséhez. Boldizsár Ildikó Mesepoétikája fontos lépés a felnövekedéshez vezető úton.

A szerző három nagy egységre bontja kötetét, s mind a háromban más-más arcát mutatja felénk.

Az első részben az irodalomtudomány eszköztára mellett a néprajz és a lélektan arzenálját is beveti, hogy bevilágítson a mesék legmélyén rejlő misztikum ködébe, hogy feltárja, milyen magatartásmintákat képeznek le az egyes mesealakok, mit üzennek a férfi és női szerepek, miféle problémamegoldó képleteket olvashatunk ki a történetekből. Ezt sugallja az első rész címe is: "A mesék élni tanítanak". Elemzései fokról fokra világossá teszik az olvasó számára, miféle ősi tudás és tapasztalat csapódik le a mesékben, milyen jelképrendszer keretében értelmezhetők a hősök és az események. Boldizsár Ildikó értelmezései új fényben mutatják az ismertnek vélt, ám végig nem gondolt mese-univerzumot.

A második és a harmadik rész az elméleti alapvetést követő "gyakorlati elemzéseket" tartalmazza, többtucatnyi cikket, kritikát, recenziót, melyek mintegy a gyakorlatba ültetik át az első részben végiggondoltakat. A Mesepoétika olvasója rádöbben, mi minden történt itt az elmúlt egy-másfél évtizedben, melynek meseirodalmi eseményeit Boldizsár Ildikó lankadatlan szorgalommal végigszemlézte. Könyve ebből a szempontból akár bedekker-nek is tekinthető, mely végigkalauzolja az érdeklődőt az ezredforduló fontosabb könyvein és eseményein - nem hagy ki egyetlen fontosabb állomást sem.

Szomorú, közhelyes tény: egyre kevesebbet olvasunk. Ám az általános igazság mögött ott lappang egy másik. Noha a gyerekek is kevesebbet olvasnak, mégis "kevésbé kevesebbet" szüleiknél - legalábbis amíg iskolaköteles korban vannak, és el nem kapja őket a felnőtt lét gépszíja. Más szóval az olvasó emberek zsugorodó táborán belül mind nagyobb a még mindig könyvet - a leggyakrabban mégiscsak mesét - bújó gyerekek aránya. Ezért olyan lehangoló, hogy a magyar szellemi élet mellékesnek tekinti a kultúrának ezt a szeletét. Mintha nem fogná föl: ha nincs magas színvonalú mese- és gyermekirodalom, akkor belátható időn belül a szó gyakorlati értelmében elfogynak azok az érzékeny és értő olvasók, akik majdan az úgynevezett magas kultúra alkotásainak befogadóivá lehetnek. Így hát "kulturális létkérdés", hogy a gyermekeknek szóló művek megkapják az őket megillető, mind fontosabb helyet a kultúra egészén belül. Ehhez pedig elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy legyenek olyan irodalmárok, esztéták, kritikusok, akik értő módon foglalkoznak a meseirodalommal és ott-honosan mozognak a terepen. Boldizsár Ildikó ilyen személyiség. Kritikusként nem átallja elméleti tudását gyakorlati útmutatássá transzponálni. Mer állást foglalni egy-egy mű vagy jelenség mellett vagy ellen. Igent mond vagy nemet és véleményét nem burkolja misztikus zsargonba.

A Mesepoétika írásai érthetőek, élvezhetőek, sőt szórakoztatóak. Csupa olyan erény, amivel a szakirodalom nem mindig dicsekedhet. A szerző nem hurcolja mondatain a szakkritikára gyakran jellemző fűrészpor ízű, teoretikus terminológia nyűgét, mely az érdeklődő nagyközönség számára megközelíthetetlenül belterjessé teszi a szöveget. A stílus az ember - Boldizsár Ildikó stílusa pedig eleven bizonyítéka annak, hogy a tudós és a tudálékos nem azonos.

Békés Pál

A MESÉK ÉLNI SEGÍTENEK

Ahol a madár se jár

A mesékkel kapcsolatos általános vélekedések nemcsak a mese legfontosabb jellemzőit hagyják figyelmen kívül, hanem valótlanságokat állítanak a meséről magáról is. Az egyik ilyen vélekedés szerint például a mese nem más, mint az idill és az illúzió világa, amelyben minden tökéletes, de a legtökéletesebb maga a mesehős, akinek semmi más dolga nincs a történetben, mint az, hogy kedves és szeretetre méltó segítőtársak közreműködésével, hipp-hopp túlessen néhány próbán, aztán feleségül vegye a világ legszebbik királykisasszonyát. A másik közkeletű tévedés még ennél is súlyosabbat állít azzal, hogy a meséknek nincs semmi közük a valósághoz; a mesehősök, a mesei helyszínek és a mesében megjelenő konfliktusok pusztán a mesemondó képzeletének termékei. Ugyan ki találkozott már hétfejű sárkánnyal, parazsat evő táltos paripával, s ugyan ki látott már üveghegyet, egymást morzsoló kősziklákat, tollát hullató aranymadarat, és indult-e már valaki azért el otthonról, hogy estére, de legkésőbb három nap múlva megtalálja az élet vizét?

Mesekutatóként állíthatom, hogy mindenki találkozott már hétfejű sárkánnyal és táltos paripával, szánkázott már az üveghegy sima felületén, volt foglya a verekedő kőszikláknak, sőt hallotta az aranymadár énekét is, és ha nem indult volna el még soha az élet vizéért, épp itt az ideje, hogy felkerekedjen. Igaz, a hétfejű sárkányt főnöknek, néha anyósnak vagy önmagunk rosszabbik énjének hívják, a táltos paripát Mesternek vagy intuíciónak, az üveghegyet legyőzhetetlen problémahalmaznak, amelyen nehéz fogást találni, a kősziklákat Egót felőrlő ellentétes irányú mozgásnak, az aranymadarat például ifjúságnak, egészségnek, az élet vizét pedig egy vágyott élethelyzet esszenciájának. Persze mindez sokkal szebben hangzik a mesék szimbolikus nyelvén, hiszen a mesék mindig és minden időben az emberről,

pontosabban az ember lehetőségeiről, választásairól, tévedéseiről és a tévedések korrekcióiról mondanak el valami nagyon fontosat. Azaz nem arról szólnak, hogy minden rendben van, hanem arról, hogy minden rendbe hozható.

A mese a 19. század végéig a felnőttek műfaja volt, s a történetek ezrei nem írásban, hanem szájhagyományozódás útján öröklődtek generációról generációra. Nehéz volna elhinni, hogy a felnőtt mesemondók azért őriztek és adtak tovább évszázadokon át annyi szépséges és bölcsességgel átszőtt mesét a világ bármely táján, mert szórakoztatni akarták volna hallgatóságukat. Azt is nehéz volna elhinni, hogy az emberek azért gyűltek össze időről időre a mesemondók körül, hogy a mesemondás idejére elfeledkezzenek mindennapos gondjaikról, és belemeneküljenek egy vágyott világ illúziójába, ahol mindig a "legkisebbé" a győzelem. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy a mesemondás és a mesehallgatás során átélhetővé váltak a személyiség legmélyebb rétegei, és lehetőség teremtődött az egyik legnehezebb kérdés megválaszolására: ki vagyok én? Ez a kérdés ugyanis a mesék segítségével is tisztázható.

Mindannyian hősök vagyunk a saját élettörténetünkben, és vannak élethelyzetek, amelyekben pontosan ugyanaz történik velünk, mint az évszázados mítoszok és mesék hőseivel és hősnőivel történt valamikor régen. A történetekből meg lehetett tanulni mindazon szabályokat és technikákat, amelyek segítségével az ember nemcsak az istenekkel, a természetfölötti lényekkel, az állatokkal, a növényekkel, a tárgyakkal vagy a halottakkal teremthetett kapcsolatot, hanem legmélyebb önmagával is. A mai felnőtt meseolvasók (ha vannak még egyáltalán) már nem emlékeznek erre a tudásra. Pedig a mesékből többek között az is megtanulható, hogy a tündérmesékben a nőknek egészen máshogy kell viselkedniük, más életstratégiákat kell választaniuk, mint a férfiaknak: nem a bátorságukról, hősiességükről kell elsősorban számot adniuk, hanem például arról, hogy milyen eltűnt vagy rejtett értékeket kell visszahozniuk és őrizniük a világban a harmónia megteremtése vagy fenntartása érdekében, miként felelősek a világ működéséhez szükséges rendért. De az is kiderül ezekből a régi mesékből, hogy miért kívánatos olykor uralkodni a kíváncsiságon, vagy miért van szükség egy nő életében oly gyakorta a különféle magvak szétválogatására, a búza és az ocsú megkülönböztetésére, és milyen károkat okozhatnak a meggondolatlanul kimondott mondatok.

A mesékben a férfiakra másfajta próbák várnak, mint a nőkre. A legismertebb férfi mesehősök a sárkányölő hősök, akik úgy tesznek rendet a világban, hogy megszabadítják az elrabolt égitesteket és az elrabolt királykisasszonyokat a szörnyetegektől, azaz két nagyon fontos cselekedetet hajtanak végre: egyrészt megtisztítják a világot attól, ami nem odavaló, másrészt visszaszerzik azt, ami valaha odavaló volt, hogy ily módon tegyék lakhatóvá a világot. A rettenthetetlen sárkányölő hős szerepe azonban nem illik minden férfihoz. A mesékben is van olyan hős, aki azért indul útnak, mert nem ismeri a félelmet, és addig nem lehet boldog, amíg meg nem tanul félni. Egy másik férfi hős a halhatatlanságra vágyik, és olyan országot keres, ahol a halálnak semmi hatalma nincs. A férfiak mesebeli feladatai (próbái) közé tartozik az is, hogy meg kell nevettetniük egy királykisasszonyt, azaz fel kell őt

szabadítaniuk érzelmileg, vagy meg kell őt érinteniük az üveg-hegy tetején, ott, ahol minden oly törékeny... Ha valakinek túl sok ereje van, meg kell tanulnia mértékkel használni azt. Ha pedig valamelyik férfi hősnek a lustaságból jutott túl sok, az a feladata, hogy a sárkányok helyett saját gyöngeségével birkózzon meg. Ez utóbbi mesehősöknek tehát nem a világ működésében keletkezett egyensúlyzavart kell helyreállítaniuk, mint a sárkányölőknek, hanem a saját személyiségükön belül megbomlott egyensúlyt kell rendezniük: akinek a félelemből van kevés, annak meg kell tanulnia félni, aki a haláltól retteg, annak az életet kell megtanulnia, szeretni és élvezni, a túl erős és a túlságosan lusta szintén a mérték és az egyensúly mibenlétéről kap leckét a mesei út bejárása során. Annak pedig, aki az üveghegyi királykisasszonyt készül feleségül venni, meg kell tanulnia a lélek finomabb rezdüléseivel, a női érzékenységgel kapcsolatba lépni. Minden mesehős keményen megdolgozik a sikerért, s eközben gyanakvó és bizalmatlan is lehet, megsebesülhet, vagy akár többször meghalhat, a lényeg az, hogy túl kell haladnia, le kell győznie önmagát. Ez még a mesékben sem sikerülhet első nekifutásra: a sikertelenül próbálkozó két nagyobb testvér nem más, mint ugyanazon személyiségnek (a legkisebb fiú) az éretlen változata. Harmadszorra azonban már senkinek sem szabad hibázni, a helytelen választásokból okulni kell. A téves utak korrigálhatók, a rossz jóra fordítható, de csak akkor, ha visszatérünk a kiindulópontra, oda, ahonnan kétszer már sikertelenül elindultunk.

A női mesealakoknak nem a sárkánnyal kell megvívniuk, de az ő útjaik legalább annyi megpróbáltatással járnak, mint a sárkányölő hősöké. Néhány nevesincs női mesealaknak kicsi, de jelentős szerep jut a mesékben: az önzetlen segítő szerepe. Ők mutatják meg az eltévedt hősnek a helyes utat, s ők látják el jó tanáccsal, ha bajba kerül. Csak egy villanásnyi időre tűnnek föl a mesében, de mindig a legjobb pillanatban, akkor, amikor valóban szükség van segítségre. Milyen veszélyek leselkednek a nőkre a mesékben? Az egyik lányt saját apja akarja feleségül venni, a másikat mostohaanyja készül meggyilkolni féltékenységből, a harmadikat a nővérei ölik meg irigységből. A legtöbb szerencsétlenség azonban az esküvő vagy a szülés körüli időkben éri a mesehősnőket. Tapasztalataim szerint a mesék megkülönböztetett figyelemben részesítik az élet fordulópontjait. Mintha egy másik létmódba való emelkedés, a határok (olykor csupán saját határaink, korlátaink) átlépése nem történhetne fájdalom vagy szenvedés nélkül. A nők leggyakrabban azzal a hősnővel azonosulnak, aki rengeteg szenvedést visel el azért, hogy megválthassa hollóvá változtatott hét fivérét. Ez a hősnő azt mutatja meg nekünk, hogy mi, nők képesek vagyunk egy nagyszerű dologra: vissza tudunk hozni a világba olyan szellemi és lelki tartalmakat, amelyek valaha jelen voltak itt, aztán valaki elvarázsolta (talán éppen hollóvá változtatta) őket. A nők képesek arra, hogy felismerjék, és újra emberivé tegyék ezeket az átmenetileg "elvarázsolt" (állativá tett) minőségeket. Ez persze még a mesében sem egyszerű. A hat hattyú című mesében például ki kell állni a némaság próbáját, miközben csillagvirágokból vagy csalánokból hét kis inget kell varrni. A csillagvirágnak - ezt neve is jelzi - az éghez van köze, a csalán pedig a legkiválóbb és leghatásosabb vértisztító növény. Ha tehát valóban vissza akarunk változtatni, újra emberivé akarunk tenni valamit, aminek közöttünk van a helye, az

csakis úgy sikerülhet, ha ennek rendelünk alá minden mást (némaság), és a természettel összhangban, a magasabb minőségekkel is kapcsolatba lépve tevékenykedünk.

És aki mindezt nem hiszi, járjon utána! 2003

Kihez szólnak a tündérmesék?

Kezdő mesekutatóként gyakran kerültek a kezembe olyan szakkönyvek, amelyek közvetíteni igyekeztek a mesék és a meseolvasók között, azaz megpróbálták megmagyarázni vagy értelmezni, hogy miről is szólnak az egyes szövegek. Én sokáig azt gondoltam, hogy meseelemzésekre semmi szükség nincs, és Honti Jánossal értettem egyet, aki szerint "mesékről szóló könyv helyett egyszerűen csak mesék minél gazdagabb gyűjteményét kellene az olvasók kezébe adni, és hagyni, hogy maguk a szövegek mondjanak el mindent". Később azonban rájöttem, hogy a mesék manapság már nem tudnak "maguktól elmondani mindent", és óriási szakadék tátong a mese és az olvasó között. Valamikor a mesemondók megbecsült tagjai voltak a paraszti közösségeknek, a mesék pedig nemcsak szórakoztatták a - többnyire - felnőtt mesehallgatókat, hanem életvezetési tanácsokkal, sőt stratégiákkal is szolgáltak számukra. A népmese, s ezen belül is a tündérmese (vagyis az a mese, amelyből nem hiányozhat a csodás elem) ma már csak kevés ember számára jelenti a bölcsesség forrását, és még kevesebben vannak azok, akik az egyes történetekben saját egzisztenciális problémáikra és azok megoldási lehetőségeire ismernek rá. Ez valószínűleg nemcsak azért van így, mert korunkban általánossá vált a mesék iránti érzéketlenség, vagy, mert végleg eltűntek volna a bölcs mesemondók, hanem azért is, mert egyre nehezebb olyan mesékre bukkanni, melyet nem írtak át, nem kurtítottak meg, vagyis nem változtatták meg szinte felismerhetetlenségig az eredeti szöveget. Azt, amely évszázadokon át szájról szájra járt, majd a múlt század közepétől megindult mesegyűjtés nyomán gyűjteménybe került, és ott várja sorsa jobbra fordulását.

Mert a mesék jobb sorsra érdemesek. Nem kellene automatikusan a gyerekszoba könyvespolcára helyezni és kizárólag a gyerekek számára elérhetővé tenni a mesekönyveket. Ahhoz, hogy megértsük gyermekünk kedvenc történeteit és azokon keresztül magát a gyermeket is, először meg kell találnunk és értenünk "saját mesénket". Ki a legkedvesebb mesehősünk és miért? - mindenekelőtt ezt a kérdést kell feltennünk magunknak. Megrázott annak a tanítványomnak a vallomása, aki azt mondta, hogy mindig gyűlölte a legkisebb gyerek győzelmét hirdető meséket, mert otthon ő volt a legnagyobb. Ezért inkább A három kismalac meséjét szerette, mert abban a legidősebb malac a legokosabb, neki sikerül túljárnia a farkas eszén és erején. Egy másik diáklány a megalázott, királylány szerepétől megfosztott nő sorsával azonosulva fedezte fel saját gyengeségeit és párkapcsolatában elkövetett hibáit. Sokan azokat a meséket nevezik meg "legkedvesebbként", amelyekben a mesehősnek nem kívülről fenyegető ellenféllel kell megvívnia, hanem saját magával. Miért

szeretjük annyian például A kis hableány, A boldog herceg, a Hamupipőke és A vadhattyúk történetét? Milyen belső késztetéseinkkel vagy nyomorúságainkkal nézünk szembe az önfeláldozó szenvedés megannyi mesei példáján keresztül? Meríthetünk-e erőt a mesékből ahhoz, hogy elinduljunk egy félelmekkel teli, kockázatos úton, ahol kiismerhetetlennek tűnő ellenfelek várnak ránk ezer alakban? Hogyan kerülhetünk ki szorult helyzetekből, ha valamennyi ismert megoldási technikánk csődöt mond? E kérdésekre a mesékből is kaphatunk válaszokat.

A jó mesék nem életkorhoz kötöttek. Épp attól jók, hogy minden életkorban más-más jelentésük válik nyilvánvalóvá. A tündérmese gazdag árnyalataiból a gyerekek még nem értenek meg mindent, de kitartóan ragaszkodnak azokhoz a mesékhez, amelyek pontosan leképezik a bennük zajló lelki folyamatokat, s amelyekből ők is erőt meríthetnek. De a mese nemcsak emiatt rendkívül fontos a gyerekek életében. Vekerdy Tamás figyelemre méltó kutatási eredményről számol be Kicsikről nagyoknak 2. című könyve egyik lábjegyzetében. Amerikai kutatók bebizonyították, hogy az intellektuális képességek egyoldalú fejlesztése végzetessé válhatóan téves döntésekhez vezet az emocionális intelligencia, a szociális és művészi képességek kiművelése nélkül. A mese már kisgyermek kortól képes mind a négy szinten hatást kifejteni, méghozzá indirekt módon. Bruno Bettelheim szerint a mese intellektuális szinten gondolkodásra, a képzelőerő fejlesztésére és önismeretre ösztönöz; emocionális szinten nemcsak feszültségoldó, harmonizáló, hanem megtanít valakivel azonosulni is, pl. átélhetők a mesehős megpróbáltatásai és a mese valamely szereplőjén keresztül sokkal könnyebb önmagunkról is beszélni. Szociális szinten a mese alkalmas a humán értékek, az erkölcsös viselkedés kódjainak megtanítására, (pl. hogy a beteg, elesett embereken és állatokon segíteni kell); valamint arra is, hogy a gyermek elsajátítsa azt az elbeszélői nyelvet, kifejezési formát, amely egyéb irodalmi alkotások létrehozására is ösztönözheti.

Mesemondásra az esti, elalvás előtti meseidőn kívül minden szituáció alkalmas: csúcsforgalom, várakozás az orvosi rendelőben, türelmet igénylő cipőpróba, testvérkonfliktus, betegség, lehangoltság, felfokozott jókedv stb. Minden helyzethez lehet megfelelő mesét találni. Olykor nem is arra van szükség, hogy a mese "szóljon" valamiről, hanem arra, hogy a "mesehang" felidézzen valamilyen kellemes élményt, melynek hatására a legelviselhetetlenebb helyzet is feloldhatóvá válik. A mesélésre kiválasztott szövegekkel azonban - kivált az esti mesélésnél, amit például gyertyagyújtással is el lehet választani a nap többi részétől - nem árt elővigyázatosnak lenni: Hamupipőkéhez hasonlóan meg kell különböztetnünk a jó választást a rossztól. Ha nem "fejből" mesélünk, ne olvassunk olyan mesét, amelyet akkor látunk először - kellemetlen meglepetésekben lehet részünk. Ne sajnáljuk az időt a hosszú tündérmesékre, még akkor sem, ha több estét is igénybe vesz, amíg a végére érünk. A gyerekek szinte szó szerint megmondják, hol hagytuk abba előző este a szöveget. Különösen figyeljünk oda azokra a mesékre, amelyeket ő kér, hiszen ezek valamilyen okból fontosak a számára. Akkor is meséljük el neki, ha századszor kéri. Végső

soron a mesélés egyik jótékony hatása abból áll, hogy ha a mesélő és a mesehallgató egy mesényi időre legalább egymásra találnak, hinni lehet más, világjobbító csodákban is.

1996

A mese, mint gyógyító erő

Amikor először léptem a gyerekkórház kórtermébe azzal a szándékkal, hogy mesélni fogok az ott lévő beteg gyerekeknek, még nem tudtam: minden beteg gyereknek "megvan" a saját meséje, s ha a gyereket és a mesét sikerül egymásra ismertetnem, megkönnyítem a gyógyulás folyamatát. Hittem ugyan a mese erejében, de csak hónapok múlva értettem meg, hogy a népmese életkortól függetlenül képes olyan rejtett üzeneteket közvetíteni, amelyeket kizárólag az adott beteg ért és használ fel gyógyulása érdekében. A gyerekkórházban tanultam meg, hogy lázas gyereknek nem szabad sárkányos, sárkányölős meséket mondani, mert a mese hatására feljebb mehet a láza; a műtétre várakozó gyerek viszont épp az efféle mesékből kap bátorítást az előtte álló nehézségek leküzdéséhez. Természetesen a mesék nem csupán a beteg vagy a lelkileg megzavart emberek számára szolgálhatnak kapaszkodóként vagy segítő erőként; mindannyian találhatunk bennük olyan életvezetési tanácsokat, intelmeket és felszólításokat, amelyek "gyógyírként" hatnak az életünkben előforduló problémákra vagy átmeneti, netán tartósnak ígérkező kibillentségekre. Régen a mesének és a mesélésnek fontos szerepe volt az emberek mindennapi életében, sőt a balti népek egyes csoportjainál a meséknek mágikus erőt tulajdonítottak a növények és az állatok fejlődésével kapcsolatban is: azt tartották, hogy a vetés gyorsabban nő, az állatok szaporábbak, ha mesélnek nekik. Számos történetben szerepel az a valóságból táplálkozó motívum is, hogy a vándorok mesemondással hamarabb kapnak szállást, a koldus könnyebben jut adományhoz, s egy jól elmondott tanító mese a vitás kérdéseknél is perdöntő lehet.

A régi mesemondók számára a mese mindig is megtörtént eseménynek számított, amelyet meg kellett őrizniük és tovább kellett adniuk. A mesei szerkezetben rejlő hasonlóságok ellenére nincs két egyforma mese: ugyanazon problémát mindegyik történet másképpen dolgoz fel. A probléma feldolgozás során azonban egy valamit nem lehet szem elől téveszteni. Azt, hogy a történet elején megbomló egyensúlyt (pl. valaki meghal vagy elrabolják; valamit ellopnak; a hősben ellenállhatatlan vágy ébred valami vagy valaki iránt) helyre kell állítani. A mese egyik terápiás értéke abban rejlik, hogy minden történet az

egyensúlyhoz (egészséghez) vezető utat mutatja meg, mégpedig azzal a felhívással, hogy nem megszenvedni kell az egyensúly megbomlását, hanem - akár szenvedés árán is - helyreállítani. A történetekben megtalálhatók a gyógyuláshoz és a testi folyamatok egyensúlyának fenntartásához szükséges tanítások. A "mesei utat" végigjáró mesehősök (és a gyógyulást keresők) legfontosabb feladata épp az, hogy elpusztítsanak valamit a világból (a szervezetükből), ami nem odavaló, vagy visszaszerezzék azt, ami valaha odavaló volt. Eme küzdelem szimbolikus formája az égitestrabló (vagy nőket zsákmányoló) sárkányok meséje: a hősnek vissza kell hoznia a Napot, a Holdat és a csillagokat a helyükre, és ezzel egy időben el kell pusztítania az égitesteket veszélyeztető sárkányokat. Vagyis a mese nem azt állítja, hogy elég visszaszerezni azt, amit elveszítettünk, hanem azt, hogy maradéktalanul le kell számolni azzal, ami veszélyezteti "egészségünket". Ha megkegyelmezünk az utolsó feje épségéért könyörgő sárkánynak, elveszítjük annak lehetőségét, hogy kezünkben tarthassuk életünk fonalát, s úgy járhatunk, mint a próbák teljesítése közben hibát vétő két nagyobb testvér, akiket a boszorkány kővé változtat, azaz cselekvőképtelennek nyilvánít, megfosztva őket az "út" bejárásának lehetőségétől.

A mese gyógyító hatásmechanizmusában nagyon fontos szerepe van annak az epizódfüzérnek, hogy mielőtt a hős megküzd a sárkánnyal, végigjárja a föld, a víz, a levegő és a tűz elemhez kapcsolódó tanuló utakat: megetet egy éhező állatot (föld), visszavisz a vízbe egy partra vetődött halat (víz), szövetségre lép a levegőben "gondolatnál és szélvésznél is sebesebben" mozgó táltossal (levegő) és a sárkányküzdelem előtt kipuhatolja a sárkány erejének (tűz) titkát. Ha mindezen "próbákat" sikerrel teljesíti, azaz megteremti az elemek közötti egyensúlyt, sor kerülhet az utolsó harcra. Ez a harc azért figyelemre méltó, mert nem egyértelmű fényes diadalmenet (miként a gyógyulás sem minden esetben az), az első menetben nem egyszer a sárkány győz, s a hőst táltosa ragasztja össze "élőhaló" füvekkel, vagy pedig csodás segítséggel dől el a harc a hős javára.

Azonban a mese csodás motívumai is jól érzékelhető energiaforrásként hatnak a betegekre. Ők ugyanis pontosan értik, hogy a mesét mozgató csodák nem a természeti törvények megsértését jelentik, hanem a tökéletlen tökéletesítését, azaz annak lehetőségét, hogy az ismert dolgok ismeretlennel összekapcsolódva bármikor váratlan, új formákat teremthetnek. A beteg erőt nyer abból a tudásból, hogy a megszokott ok-okozati viszonyok, rutineljárások felfüggeszthetők (indifferens, hogy ki vagy mi függeszti fel ezeket), és ezáltal "bármi megtörténhet".

Mivel valóban minden testi, lelki és szellemi betegségnek van egy (vagy több) gyógyító vagy a gyógyulást segítő meséje, a "mesegyógyászat" célja az lenne, hogy a megfelelő mesét eljuttassa a beteghez. Vízi Péter és Vízi Pál meséje például egyfelől azoknak ajánlható, akik énük valamelyik részét tartós elfojtás alatt tartják, s emiatt megbetegszenek, másrészt hasznos lehet minden olyan betegségben, amelyet a szervezetben túlsúlyra jutó víz elem okoz.

Vízi Péter és Vízi Pál

"Volt egy öreg király, aki egy éjjel valami csudálatos álmot látott. Azt álmodta, hogy a leánya két korsó vizet kiöntött a földre, az a víz elkezdett áradni, s olyan nagyra áradott, mint a tenger: elborította az ő országát, de nem csak azt, elborította az egész világot."

A király álomfejtői megfejtik az álmot: a két korsó víz két vitéz fiút jelent, a király leendő unokáit. A kiöntött víz áradása a két fiú vitézségét jelenti, nevezetesen azt, hogy a két fiú elfoglalja majd az öreg király országát, s azután pedig az egész világot. A király roppantul megijed az álomtól, és hogy megakadályozza annak beteljesedését, az ország bölcseinek tanácsára a legmagasabb hegy tetején egy kis vasházat építtet, és odazáratja tulajdon leányát. A vasajtón se ajtó, se ablak nincs, csak éppen egy akkora lyuk, hogy egy csupor meg egy tányér beférjen rajta. De hiába zárják vasházba a királykisasszonyt, a vasház földjéből egyszer csak forrásvíz buggyan elő, s miután a királykisasszony boldogan iszik belőle, másnap két aranyhajú gyermek játszadozik körülötte. Az erőszakra és a bánkódásra a víz szimbolizálta termékenység, születés, szülés és gondoskodás érkezik válaszként, s íme: "Telt-múlt az idő, a királykisasszonynak elmúlt a rosszkedve, dajkálta, nevelte a gyermekeket, s mire hétesztendősek lettek, úgy megerősödtek, hogy egyszerre csak nekidőltek a vasházacska falának, s az oldalát kidöntötték. Most már mehettek, amerre szívüknek tetszett".

Ha meg akarjuk ismerni Vízi Péter és Vízi Pál meséjének segítő "gyógyerejét", mindenekelőtt a következő kérdésekre érdemes válaszokat keresni a meséből: Milyen ország az, amelyben vasházzal kell védekezni a víz ellen, s egyáltalán: lehet-e, hatásos-e védekezni vassal a víz ellen egy ilyen birodalomban? Mitől és miért fél a király? Milyen minőségeket jelöl a két fiú "áradása", "víztermészete", amely aztán elborítja az egész világot? Meddig tekinthetjük "gyógyítónak" ezt az áradást, s mikortól jelent veszélyt? Ha valóban igaz, hogy a mesék gyógyító ereje a hős azon törekvésében rejlik, hogy helyreállítsa azt az egyensúlyt, amely szükséges a világ és az ember harmonikus kapcsolódásához, akkor mit jelent ebben a mesében a vas és a víz egyensúlya, illetve valamelyik elem túlsúlya? Minden mesét értelmezhetünk annak lehetőségeként is, hogy a mesehallgató a hőssel azonosulva csökkentheti azt, amiből benne is túl sok van, vagy növelheti azt, amiből kevés.

A vasnál is erősebb minőségeket magában hordozó két fiú világgá indul tehát (az út kezdete), s amikor először megpihennek, épp "a világ jósfája" alá telepednek. Aki e fa alatt valamit kíván, annak minden kívánsága teljesül. A vasházból alighogy kiszabadult testvérek csupán mindenféle jó ennivalót (szilárd tápanyagokat) kívánnak maguknak, majd - miként a mellékágat fakasztó forrásnak - kétfelé válnak útjaik. Mielőtt elindulnának, beleszúrják a fába

a késüket, hogy amelyikük előbb visszaér a fához, a kés kihúzásával kapjon jelet a másik sorsáról: ha fehér víz folyik ki a fából, a másik él, és jó dolga van, de ha piros vér folyik, az a másik halálát jelenti.

Vízi Péter először fekete gyászposztóval bevont városba érkezik, ahol éppen "vízprobléma" van. Egy tizenkét fejű, vízőrző sárkány lakik a kútban, aki csak akkor ad vizet, ha mindennap egy tizennyolc esztendős leányt kap cserébe. Épp a király leánya van soron. Vízi Péter megküzd a vörös, kék és zöld lángot fúvó sárkánnyal. Úgy tudja megölni, hogy a sárkány kipeckelt száján át leszalad a gyomrába, ott megtalálja a sárkány lelkét fekete galamb képében, annak keresztülszúrja a szívét, mire a tűzokádó elpusztul. Ez nem a mesékre oly jellemző tüzes, fejlevágós sárkányküzdelem, ilyen módon csak egy "vízi" ember harcol. A harc végeztével azonban elalszik, ébersége csökkenését vetélytársa, a vörös herceg kijátssza és megöli őt. Ám hiába támasztják föl forrasztó-fűvel segítő állatai, s hiába kapja feleségül a sárkánytól megmentett királylányt, valami még mindig hiányzik a teljességhez, azaz nem lehet még vége a vándorútjának, ahogyan a mesének sincs vége. De mi hiányzik az "egész-séghez"? Vízi Péter megmentett valakit a sárkánytól, kíméletlenül elbánt ellenfelével, de útja elején elveszített valakit, sőt elkövetett egy hibát is: a világ jósfája alatt csupán éhségét elégítette ki, s nem tudott okosan "kívánni". További kutakodásra, útnak indulásra sarkalló vágyai abból adódnak, hogy önmagával még nem találkozott, pontosabban nem vette fel a kapcsolatot saját benső lényegével: a nevében rejlő "kőszikla" még nem mutatta meg magát. Vízi Péter ezért egy napon felkeresi a sötét erdőben (az életút felén) lévő boszorkánytanyát, ahol "csak úgy nyüzsögtek mellette mindenféle csúszó-mászó állatok, s hallotta, hogy repkednek, surrognak-burrognak feje fölött a denevérek. Aztán egyszerre csak támadott rettentő nagy forgószél, szaggatta ki a fákat tövestül, fölkapta Pétert is." Péter süppedős homokon és egy mély folyóvízen át a poklok országába jut, de - ahogyan a mese mondja - "nem idevaló" lévén a forgószél visszaviszi őt a boszorkánytanyára. Azonban a "levegős kaland" és a pokoljárás utáni újjászületés sem hozza meg számára a kívánt egyensúlyt, még mindig nem tudja, "hová is való", ezért a mese újabb leckét szán neki. Vízi Péter találkozik a boszorkánnyal, aki csellel ráveszi őt arra, hogy segítő, védelmező állatai nélkül üljenek együtt a tűz mellé nyársat sütögetni. Vízi Péternek megesik a szíve a didergő banyán, de amikor a boszorkány felbosszantja őt, nem tud uralkodni magán: hozzávágja a nyársat és a szalonnát. Ennyi elég is ahhoz, hogy a boszorkány megragadja és miszlikbe aprítsa. A tudatlanságért, a rosszul megválasztott útirányért és a kontrollálatlan indulatokért a mesében mindig kemény büntetés jár!

Itt kapcsolódik újra a történetbe Vízi Pál, hogy helyrehozza azt, amit fivére elrontott. Róla nem tudjuk meg, hol járt, mit csinált eddig, de az tudható, hogy a testvérek megjelenése a mesékben mindig újabb lehetőséget jelent az öntökéletesedés felé vezető úton. Vízi Pál visszatér oda, ahová bátyjának is kellett volna, a világ jósfájához, hogy az ott elszalasztott lehetőséget újragondolja. A kihúzott kés helyéről vér buggyan ki, ezért Vízi Pál elindul, hogy megtalálja testvérét - és a testvér szimbolizálta másik felét. Az ő "technikái", "stratégiái" mások, mint Vízi Péteré. Pál a passzív, befogadó hős, aki mindvégig tudja, mit keres, mit

akar, s mindezt hogyan valósíthatja meg. Mivel sem erőszak, sem harc, sem bajt okozó kíváncsiság nem lendíti ki vándorútján önmagából, amikor ő is a boszorkánytanyához ér, a boszorkány nem tud hatalmat szerezni fölötte. Elvéti az elpusztítására szánt varázslatot, sőt élete meghagyásán esedezve feltámasztja Vízi Pétert. A két fiú most már együttes erővel, minden kibillentséget megszüntetve "országról országra jár és elfoglalja az egész világot". Ebben a mesében tehát nem arról van szó, mint általában a tündérmesékben, hogy a hősnek feleséget kell találnia, a női princípiummal kell kiegészülnie, hanem arról, hogy a valahol elhagyott gyermeki énünkkel (a mesében ezt Vízi Pál képviseli), benső önmagunkkal kell újra egyesülni, mert csak így lehet elfoglalni az egész világot. Amit ezenkívül még megtanulhatunk hőseinktől: a "vas" és a "víz" arányát mindennapi életünkben.

1999

Jungiánus meseértelmezések

Amikor mesékkel kezdtem foglalkozni, feloldhatatlannak látszó konfliktusba kerültem abban a kérdésben, hogy szükség van-e egyáltalán meseelemzésekre, avagy sem. Egyrészt Honti János mesekutatóval értettem egyet, aki szerint mesékről szóló könyvek helyett mesék minél gazdagabb gyűjteményét kellene az olvasók kezébe adni, és hagyni, hogy maguk a szövegek mondjanak el mindent, másrészt azt tapasztaltam, hogy a mesék - önhibájukon kívül - egyre kevesebbet mondanak manapság. A mesékbe szőtt bölcsesség és élettapasztalat megértése ugyanis még akkor is aktív befogadói magatartást követel, ha egyébként nem a mesékből kívánunk életvezetési tanácsokhoz jutni. A meseelemzések szükségességéről végül a Jung-tanítvány Marie-Louise von Franz Női mesealakok (1992) című könyve győzött meg. Műve elején a szerző ezt írja: "Ahol általánossá válik a mesék iránti érzéketlenség, ott elkerülhetetlen a meséket magyarázóan úgy fordítani, hogy tartalmuk kinyilatkoztassa magát tudatunknak". Míg a Női mesealakok mintát adott arra nézve, hogy "magyarázóan fordítás" közben miként lehet például híres mesehősök cselekedeteiben jellegzetes női magatartásmintákra ismerni, addig Az árnyék és a gonosz a mesében című könyvben az ember és a gonosz legalapvetőbb struktúráit és viselkedési mintáit vehetjük szemügyre különböző népek ősi népmeséin keresztül. E vizsgálódás addig könnyen megy, amíg az egyes

mesehősökben a szomszédot, a főnököt meg anyánkat véljük felfedezni, de máris kellemetlenebbé válik az összehasonlítás, ha a történetekben saját (személyiség) problémáinkra ismerünk rá. Különösen nehéz ez akkor, ha a mesében megjelenő "árnyék" és "gonosz" kapcsán kerül sor e megrendítő találkozásra. Ha belátjuk is, hogy az elfojtott, meg nem tűrt vagy el nem fogadott tulajdonságainkból árnyék fonódik körénk, az már nehezebben megy, hogy ezt az árnyékot felismerjük, tudatosítsuk, és - ami a lényeg - az életünkbe integráljuk. Ez nagy körültekintést igényel, és önmegfigyelést - állítja Franz, és nem tesz mást, mint meseelemzésekkel próbálja megkönnyíteni a folyamatot. Egymásra ismerteti a mesét és az embert, s ezzel óriási lehetőségeket nyit meg mindkettőjük előtt: egyrészt megmenti a feledéstől a történetet, miközben feltárja mélységeit, másrészt azonosulási modelleket kínál, hogy könnyebb legyen megnevezni mindazt, amiről egyébként nem szívesen veszünk tudomást. A meseelemzések révén nemcsak a jungi mélylélektan fogalmai válnak mindenki számára érthetővé, hanem az önvizsgálat gyötrelmei is enyhülnek. Megnyugtató például, hogy minden archetípusos alaknak is megvan a maga árnyéka: a nagy Anya nemcsak bölcs öregasszony, hanem pusztító boszorkány is egyben, a Szellem archetípusa pedig nem csak romboló, démonikus erőkből áll.

A mesebeli gonosz alakját Marie-Louise von Franz nem azonosulási modellekként mutatja be, hanem azt megtanulandó, hogyan viselkedjünk vele szemben egy váratlan találkozás alkalmával. Összemérjük-e erőinket, miként a mesebeli vitézek, vagy gyáván elfussunk, ahogy annyian? Ha nem futunk el, és szembe sem szállunk velük, biztosak lehetünk: a gonosz valamelyik aspektusa elpusztít bennünket vagy hasonlóvá tesz magához. Franz szerint a gonosszal szembeni helyes magatartás nem feltétlenül az aktív beavatkozás, még kevésbé titkainak firtatása: "Az, hogy mikor kell cselekednünk, és mikor kell hagynunk, hogy a dolgok megtörténjenek, mikor kell megvárnunk, míg megérnek és valamilyen lehetséges fordulópont felé haladnak, olyan bölcsesség, amelyről a mesék igen sokat mondhatnak." Addig is, amíg a könyvben idézett mesék kapcsán ki-ki eldönti, hogy az ő életében garázdálkodó gonosszal szemben milyen viselkedési stratégiát válasszon, íme két jó tanács Franztól: visszahúzódni előle lelkünk legmélyebb magjába, és láthatatlanná válni a számára, vagy mágikus cselt bevetve alaposan rászedni. (Európa Könyvkiadó, 1998)

Mielőtt azonban túlzott lehetőségeket vélnénk felfedezni a mesehősök kínálta azonosulási mintákban és viselkedési stratégiákban, Marie-Louise von Franz másik könyve, az Archetípusos minták a mesében a tragikus végű népmesék oldaláról is megközelíti a kérdést. Az afrikai és a dél-amerikai indián mesékben ugyanis igen ritka a "hét országra szóló lakodalmat" ígérő happy end. A tragikus mesék kapcsán Franz azt állítja, hogy a hősnek csupán annyi archetipikus funkciója van, hogy az élet kritikus pillanataiban megjelenjen, és átsegítse az egyént a változásokon, de el kell tűnnie, amint megtette a dolgát, mert alkalmatlan a mindennapi használatra. Aki belekapaszkodik a heroikus szerepbe, az felfuvalkodott lesz. Szerinte a tragikus végű mesék arra jók, hogy kizökkentsék a hallgatót a hőssel való azonosulásból, felhívják a figyelmét az emberi lehetőségek korlátaira és felébresszék benne a vágyat a túlélésre. Ugyanakkor a mesék alkalmasak arra, hogy

mindenféle betegségben gyógyító vagy a gyógyulást segítő erőként legyenek jelen. A mesék gyógyító hatását Franz abban látja, hogy a történetek megjelenítik az életálmokat és a kollektív tudattalan azon ellensúlyozó folyamatait, melyek kiegyenlítik az egyoldalúságot, a betegséget, az emberi tudat állandó elhajlásait, miközben folyamatosan arra figyelmeztetnek, hogy a földi rend elcsúszott a kozmikus rendhez képest. Ha azonban mesével akarunk valakit "meggyógyítani", nem szabad elmagyarázni neki a mese jelentését. A gyógyító dolga az, hogy felismerje a problémát és megtalálja a problémára adekvát válaszokat adó mesét, de a többi a betegen múlik. (Gyerekeknek végképp nem szabad a mesék rejtett értelmét nyilvánvalóvá tenni!) Marie-Louise von Franz azért kivételes egyénisége a mesekutatásnak, mert egy mesét több aspektusból is megvizsgál, a kultúrtörténeti és a néprajzi vizsgálódást nem rendeli alá a pszichoanalitikus meseelemzésnek. Hatalmas és lenyűgöző tudásanyagával mindhárom területen kiválóan mozog, sőt hangsúlyozza, hogy a különböző kultúrák ismerete nélkül semmiféle meseelemzés nem lehet eredményes. Bármely ország népmeséjét elemezzük, tekintetbe kell vennünk a térség mitológiai szimbólumait, s az összefüggéseket az adott kultúrkörön belül kell értelmeznünk. Kínában például a sárkány pozitív alak, a jangot, a férfiprincípiumot képviseli, azaz a kreativitást, a dinamizmust, a változáshoz és a megvalósításhoz szükséges erőt, míg a magyar népmesékben a sárkány a hős legnagyobb ellenfele, akit könyörtelenül el kell pusztítani. (Édesvíz Kiadó, 1998)

A gyermek viszont olyan mesei motívum, amely minden nép mesekincsében hasonló módon található meg. Számos mesében szerepel az a motívum, hogy a királyné különleges gyermeknek ad életet, aki csillaggal vagy nappal a homlokán születik. Ez a jel arra utal, hogy a gyermek új megváltó, nagy gyógyító lesz, vagy, hogy ő lesz az új király, esetleg, hogy ő az isteni gyermek, aki az élet megújulását jelképezi. Eugen Drewermann A lényeg láthatatlan című könyve is "az isteni gyermek" motívumára épül. Drewermann Antoine de Saint-Exupéry híres meséjét (A kis herceg) értelmezi a jungi pszichoanalízis módszereivel, és a kis herceg alakját tekinti archetípusos szimbólumnak, mondván, hogy ő az a messzi, rejtett, ismeretlen tájról érkező megváltó idegen, aki mindent más szemmel lát, mint azok, akikhez eljön. A messziről érkezők szavára pedig minden mesében nagyon oda kell figyelni. De mit is mondhat ez a messziről jött gyermek ma, a "biznisz", a "profit", a "marketing" világában? - teszi fel a kérdést Drewermann, és a lehetséges válaszokban látja A kis herceg kultúrkritikai aktualitását. A kis herceg már 1943-ban meglehetősen furcsának találta a "fölnőttek" azon kényszeres buzgalmát, hogy minden létezőt pénzre számítsanak és váltsanak át. Persze más "baj" is van velük: egytől egyig magányosak, zsarnokok, önzőek, zárkózottak, és képtelenek odafigyelni a másik emberre. Ha Drewermann kérdései nyomán elgondolkodunk azon, hogy mitől váltak ilyenné, micsoda félelem, szorongás és miféle szeretetlenség vezette őket idáig, eldönthetjük, hogy megértjük-e őket, és megértésünk feloldozás lesz-e torzulásaik és pózaik alól, vagy elfogadjuk, hogy ez a világ valahol végképp megromlott, ebből a világból valami végképp kiveszett, ebben a világban valamit végképp elfelejtettek az emberek, "pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák, amit keresnek." Drewermann úgy véli, hogy A kis herceg meséjében nem találunk utalást arra, hogy ha a felnőttek

megváltoznának, a világ szerethetőbb lenne, mintha maga Exupéry sem hinne a felnőttek megváltoztathatóságában.

Drewermann Exupéry sivataghasonlatát is értékvesztésként értelmezi: e szerint a sivatag nem térbeli meghatározás, hanem a lelki elszürkülést, az embersivatagot jelenti. Meg kell értenünk a történetből, figyelmeztet Drewermann, hogy a sivatagi víz értékét nem csak az adja, hogy életmentő egy adott szituációban, éppoly fontos az út is, amely a kúthoz vezet. Vagyis: a kis hercegnek meg kell tanulnia együttélni a rózsájával, mert nem az a megoldás, ha megszökünk valaki elől, hanem az, ha átlátjuk saját elhárító stratégiáinkat, és lassan belenövünk egy kapcsolatba. Ilyen értelemben a rózsa Exupéry meséjében sokak számára a nő szimbóluma, méghozzá a hiú, szeszélyes, gyönyörű, ugyanakkor védtelen, védelemre szoruló és sebezhető nőé. Drewermann azonban leszűkíti a rózsa jelentését az író és az anyja kapcsolatára. Miközben az anyától való gyermeki függés rejtett magatartását látja a rózsához való kötődésben, azt is elismeri, hogy ilyen "rózsa-mamával" meglehetősen kibírhatatlan az élet. Marie-Louise von Franz meseelemzései azért elfogadhatóbbak számomra, mert Drewermannal ellentétben nem analizálandó betegekként kezeli a mesehősöket, hanem meghagyja annak lehetőségét, hogy ki-ki ráismerjen saját sárkányaira vagy árnyékaira - és természetesen saját "rózsáira" is. (Európa-Ré, 1998)

1999

Miért nincsenek kertek a mesékben?

A mesék nem kedvelik a kerteket. A népmesékben éppoly kevés kert található, mint a műmesékben. A mesehősök sokkal szívesebben időznek elvarázsolt helyszíneken vagy izgalmas terepeken, mint egy kertben. A rét, a mező, a berek, a pagony, a láp, a völgy, a tópart, a dzsungel, a sziget, a sivatag, a barlang gyakran előforduló mesei helyszínek, sűrű erdő vagy félelmetes rengeteg nélkül pedig nem is mese egy tündérmese. Ha ritkán mégis felbukkan egy-egy kert valamelyik tündérmesében, biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan valami szerencsétlenség történik ott: ismeretlen tettesek ellopják belőle a legszebb virágot, megdézsmálják az aranyalmafát vagy összetiporják a király ritka és féltett növényeit. A "világszépnek" hitt kertről egy messziről jött idegen fitymáló megjegyzése nyomán kiderül, hogy csak akkor lehetne világszépnek nevezni, ha nem hiányozna belőle valami egészen különleges: például a világ zengő fája, a zenélő szökőkút vagy az ifjító madár. Ezekben a kertproblémás mesékben a hősnek az a feladata, hogy visszaszerezze azt, amit

elloptak a kertből vagy megszerezze azt, ami hiányzik onnan, netán legyőzze azt, aki minden éjjel tönkreteszi a virágokat. Azt is mondhatnánk, hogy a birodalom zavartalan működéséhez helyre kell állítania a kert egyensúlyát, mert csak akkor lesz rend, ha mindaz sértetlenül ott lesz a kertben, aminek ott kell lennie. A kert ezekben a mesékben egyrészt nem más, mint egy dramaturgiailag szükséges helyszín, ahol a mesei bonyodalom kibontakozhat, másrészt az "egészség", a teljesség, a tökéletesség szimbóluma, az égi Paradicsom földi mása, ahol valóban "minden megvan".

A kert mint a tökéletesség szimbóluma valószínűleg a középkori vallásos irodalomból került a tündérmesékbe, mégpedig azokból a történetekből, amelyek a túlvilágjáró hősök élményeit mondják el. A legismertebb túlvilágjáró mesei történet szerint a hős eljut a Paradicsom (mennyország) idilli kertjébe, ahol földöntúli gyönyörűségek közepette él, s míg a "valóságban" több ezer esztendő telik el, ő csupán néhány órának érzékeli az ott eltöltött időt. A kertről vajmi kevés szó esik ezekben a mesékben, de annyi bizonyos, hogy a mennyországba jutott mesehősre már nem várnak újabb próbák, sem megszereznie, sem legyőznie, sem helyreállítania nem kell semmit. Talán épp ezért kívánkoznak el onnan mindannyian...

A klasszikus műmesékben is csupán két említésre méltó kert akad, mégpedig mindkettő a múlt század végéről. Oscar Wilde önző óriásának csodaszép kertjében gyerekek játszanak minden délután, egészen addig, amíg az óriás ki nem tiltja őket a kertjéből. "Az én kertem az én kertem" - mondja, és magas fallal, belépést tiltó táblával veszi körül tulajdonát. A kertből pedig - élet híján - elköltözik a tavasz és a nyár. Csak a hó, a fagy és a jégeső érzi jól magát ott, ahol az önzés uralkodik. És ez így is van egészen addig, amíg az óriás le nem rombolja a falakat, és vissza nem engedi a gyerekeket a kertbe. A kert tanítja meg arra, hogy "sok szép virág van, de mégis a gyerek a legszebb virág," és ez a felismerés juttatja őt el a mese végén egy másik kertbe, a Paradicsom kertjébe is.

Frances Hodgson Burnett csodálatos könyve A titkos kert az egyetlen olyan gyerekkönyv, amelyben a kert nem csupán helyszínnek, hanem főszereplőnek is tekinthető. Az elvadult, romantikus kert egy yorkshire-i kastélyhoz tartozik, és évek óta gondozatlanul áll, amikor egy szeretetlenségtől sebzett, magányos, árva kislány felfedezi, és szép lassan barátságot köt vele. Barátságot kötni a kerttel azt jelenti, hogy megtanulni kapcsolatba lépni a növényekkel, rájönni arra, mit szeret az egyik, és mit a másik. A kislány azt is saját próbálkozásai alapján tapasztalja meg, hogy miként változtatható élővé mindaz, ami halottnak látszik. A titkok kutatása és átélése során nemcsak a kislány lelke gyógyul meg, hanem egy tolószékbe kényszerült, meghalásra készülő kisfiú is, akit a kislány visz el a szorgos kezek nyomán lassan újraéledő kertbe. A kert tehát ebben a történetben sem más, mint az egészség forrása, az elveszett egyensúly helyreállításának eszköze.

A magyar műmese-irodalomban Kaffka Margit, Balázs Béla, Lesznai Anna és Gaál Mózes egy-egy szecessziós, szimbolista meséjében tűnik fel a kert motívuma, mégpedig az olyan kerté, ahol minden csupa illat, fény, szín és zene, ahol ritka növények nyílnak, kacskaringós ágak

fonódnak egymásba, kusza indák tekergőznek mindenfelé. A szecesszió túldíszített, burjánzó metaforákkal és szimbólumokkal terhelt meséiben a hősök a valóság elől menekülnek a szépség egzotikus kertjeibe, abba a vágyott világba, amelyben a megélhető történetek hiánya miatt hamar elunja magát az olvasó.

A mai, modern műmesékben viszont már alig találni kerteket: a hősök farmokon, játszótereken, lakótelepeken, iskolákban, esetleg idegen bolygókon keverednek hétköznapi vagy - egyre ritkábban - varázslatos kalandokba. A mai mesehősök számára sem az erdő, sem a völgy, sem a berek nem potenciális helyszín már, a mai gyerekek pedig legföljebb annyit tudnak a kertekről, hogy zöldségek teremnek bennük.

Meglehetősen rosszul állunk tehát mesebeli kertekkel, holott képzeletünkben a mesék talán tele vannak elvarázsolt kertekkel, ahol csodálatos lények élnek minden növényben. Vajon miért nem szeretik a mesék a kerteket? Elsősorban azért, mert a kert megművelt terület (vagy előbb-utóbb az lesz), a mese viszont jobban kedveli a civilizációtól még alig érintett tájakat, ahol titokzatos események, váratlan veszélyek, ismeretlen lények felbukkanása várható. A kert a mesék számára unalmas helyszín. Az idilli körülmények, az illatos füvek, a pompás virágok, a tiszta vizű csermelyek és a mindig daloló madarak nem sok lehetőséget ad-nak arra, hogy a hős kipróbálhassa erejét, tehessen valamit a világ jobbítása érdekében. Márpedig a tündérmesék hősei mindig azért indulnak útnak, hogy tökéletesítsék azt, ami tökéletlen - akár önmagukban, akár környezetükben. A kert a boldogok lakóhelye, a mese hőse viszont nem a boldogság állapotában leledzik, hanem folyamatosan útban van a boldogság felé. Utjának lényege a keresés, nem pedig az egy helyben tartózkodás. Ezért is van olyan kurtán-furcsán vége minden mesének: arról sosincs szó, hogy mi történik a "Hencidától Boncidáig tartó nagy lakodalom" után.

A mesékben azért sincsenek kertek, mert a kerthez idő kell. A tündérmesékben a hősöket nem érdekli, hogy mi lesz holnap, egy hét vagy két év múlva, a tündérmese hősei a pillanatnak él-nek. Eszükbe sem jut, hogyha nyáron ribizlit akarnak enni, ősszel kell ribizlibokrot ültetniük, és a bőven termő gyümölcsfák is csak több esztendő alatt hozzák meg első gyümölcseiket. Még ha három napból áll egy év, akkor is túl sok várakozást igényel egy kert, és e várakozás közben látszólag semmi érdekes nem történik. A mesemondók (és a mesék) sohasem hazudnak, így azt sem állítják, hogy egy kert képes magától fennmaradni. A kerthez figyelem és türelem is kell, de nem olyan jellegű figyelem és türelem, mint amilyen egy sárkány legyőzéséhez szükségeltetik. Hónapok telhetnek el, amíg egy növényről kiderül, hogy milyen feltételek mellett marad életben: az árnyékot szereti-e vagy a napot, a nedvesebb vagy a szárazabb földet igényli-e. Lehet, hogy több helyet is ki kell próbálni, amíg megtaláljuk a számára legmegfelelőbbet. Erre a pepecselésre aztán végképp nincs ideje egy mese-hősnek. Mint ahogy az utógondozás, a kertművelés sem mesehősökhöz illő feladat.

Be kell látnunk, hogy a kert és a mese kapcsolata éppen fordítva van, mint ahogy eredetileg feltételeztük: nem a mesék vannak tele kertekkel, hanem a kertek mesékkel. Mert a valóságban a kert éppen olyan, mint egy mese. A növényekkel éppen úgy kell bánni, mint a

mesebeli lényekkel: meg kell találni a hozzájuk vezető utat, és meg kell tanulni a nyelvüket. A kert fái, bokrai és virágai folyamatosan üzennek nekünk. Hol segítséget kérnek, hol segítséget hoznak. Gyakori jelenség, hogy a kertben egyszer csak megjelenik egy új gyógynövény, és hamarosan kiderül, hogy az ott lakók valamelyikének éppen erre a növényre van szüksége a gyógyuláshoz. Ha sok kövirózsát látunk egy kertben, jó okunk van azt gondolni, hogy a kertben fülfájós ember lakik, a vérehulló fecskefű elszaporodása azt jelzi, hogy a tulajdonosnak szemölcsei vannak. A növényekkel könnyű kommunikálni, a "jótett helyébe jót várj" mesei törvénye sehol máshol nem érvényesül olyan elemi erővel, mint egy kertben. Minden kertnek megvan a saját energiamezője, a kertész dolga, hogy ezt folyamatosan figyelje és tiszteletben tartsa, s ha valahol megbomlik az egyensúly, igyekezzen helyreállítani azt. Ha kiszárad egy fa, újat kell ültetni helyette, ha elburjánzik a gaz, korlátok közé kell szorítani. Nem kell kiirtani, mert a gaz is hozzátartozik a kerthez, a kert maga is tud gazdálkodni a jó és a rossz egyensúlyával. A jó kertész csak szükség esetén avatkozik közbe.

A kertnek láthatatlan lakói is vannak, akik a figyelmes szem számára olykor láthatóvá válnak. A fűben, fában, kőben, virágban rejtőző törpék, tündérek, manók, koboldok a természet intelligens teremtményei, akik felelősek a kert harmonikus működéséért, az energiák zavartalan áramlásáért, az erők mozgásáért. Ha belépünk egy kertbe, azonnal érezni lehet jelenlétüket, ha nem is tudjuk mindjárt, hogy melyikük hol lakik. Ezekkel a lélekkel bíró lényekkel szintén lehet párbeszédet folytatni, ha odafigyelünk rájuk. Tízéves fiam szerint a jázminbokrunkban lakó tündér elköltözött tőlünk, mert egy-egy rosszul megcsavart futball-labda túl gyakran okozott sérülést neki. Az elköltözés a jázmin mellett álló fűzfát viselte meg a legjobban. A fűzfa szomorúsága oly nagy volt, hogy nem volt hajlandó táplálkozni, így hamarosan ki kellett vágni.

A diófánkban egy szellem lakik, akit nem szabad zavarni. Tiszteletben tartjuk a magányát, és sohasem ülünk a fa alá. Arra azonban nagyon vigyázunk, hogy az ősszel lehulló leveleket minél előbb fölszedjük, nehogy az eső a talajba mossa a nemkívánatos nedveket, amelyek a földbe kerülve elpusztítanák a fát körülvevő pázsitot, ahol a fa szelleme időnként leheveredik.

Mielőtt a gyógynövénykertünket kialakítottam volna, hosszasan kerestem a megfelelő helyet. Végül a kert nyugati végét választottam, mert ott fedeztem fel a Föld gyógyító tündéreinek nyomát. A választás jónak bizonyult, fél év múlva dúsan virágzott a bazsalikom, a kakukkfű, a citromfű, a zsálya, a rozmaring, a menta és a borsikafű, újabb és újabb illatokkal és ízekkel ajándékozva meg bennünket.

Nos, ezekhez hasonló mesékkel van tele minden kert. Tényleg csak idő kell hozzá, hogy az orgonavirágzásból hirtelen előbukkanó koboldokat éppúgy meglássuk, mint a gyógynövénykert apró tündéreit, akik valóban gyógyító erővel töltik fel a rájuk bízott növények levelét, szárát vagy termését, miközben több ezer éves történeteket suttognak alig-alig hallható hangon.

2001

Miért aludt Csipkerózsika száz évig?

Csipkerózsika meséje a meseirodalom egyik legkülönösebb meséje. Egy nőről szól, akit az alvás tett híressé. Egy nőről, aki semmi mást nem csinál, csak alszik. Még álmodni sem álmodik, pedig a mesékben az álmoknak - különösen a jósló álmoknak - jelentős szerepük van. Sőt, ez a nő (leány) még megszületni sem akar, a király és a királyné hosszú éveken keresztül hiába vár gyermekáldásra. Amikor a gyönyörű kislány nagy nehézségek árán mégis megszületik, azonnal óriási konfliktus támad körülötte. Már a keresztelőjén szörnyű átkot mondanak rá. És itt álljunk is meg egy pillanatra! A mesék szerint a legveszélyesebb nők a sértett nők, akik kiszámíthatatlan reakciókra képesek. A király és a királyné elfelejtik meghívni a keresztelőre a tizenharmadik tudós asszonyt (más változatban nem akarják meghívni, "mivel a királynak csak tizenkét aranytányérja volt, amelyekben tálalni akart nekik, ezért egyiküknek otthon kellett maradnia"). Az elfelejtett vagy nemkívánatos nő kegyetlen bosszút áll ezért. De ki az, akiről elfeledkeznek? Milyen értéket, tulajdonságot, erőt képvisel az a tudós aszszony, akire nincs szükség a keresztelőn, vagy akiről egy egész birodalom nem akar tudomást venni? Azok a tudós asszonyok, akiket a király meghívott az ünnepségre, "megajándékozták csodálatos adottságaikkal a gyermeket: egyiküktől erényt kapott, a másiktól szépséget, a harmadiktól gazdagságot és így tovább, megkapta tőlük mindazt, amit kívánni lehet e világon". Mit adhatott volna neki a tizenharmadik tudós asszony, ha meghívták volna? Ezt már sosem tudhatjuk meg, mert a sértett nő, aki "azért jött, hogy bosszút álljon, amiért nem kapott meghívást, és anélkül, hogy bárkit is üdvözölt vagy akár csak pillantásra méltatott volna, fennhangon így szólt: A királyleány az ő éltének tizenötödik esztendejében ujját megszúrja egy orsóval, és holtan rogyik össze." Ezt az átkot változtatta aztán százéves álomra a tizenkettedik tudós asszony.

A király szeretné megóvni gyermekét a balszerencsétől, ezért elrendeli, hogy minden orsót égessenek el a birodalmában. Vagyis újabb hibát követ el: másodszor is azt hiszi, hogy ha nem lát valamit, az nem is létezik. De az, amiről nem akarunk tudomást venni, addig követel magának figyelmet, és addig tér vissza újra meg újra az életünkbe, amíg ki nem alakítjuk vele szemben az álláspontunkat. Elhanyagolt képességeink, fel nem használt tudásunk és elpocsékolt erőink éppúgy bosszút állnak, mint a tizenharmadik tudós asszony: megbetegítenek, szélsőséges esetben elpusztítanak bennünket. Csipkerózsikának szerencséje van. A megfelelő pillanatban és a megfelelő helyen ott áll előtte a királyfi. Vagy

ez nem is az ő szerencséje, hanem a királyfié, aki tudta, hogy mikor kell érkeznie? Hiszen érkezése előtt "számos királyfi jött már és próbált szerencsét, hátha által tudnának törni a bozóton, de fennakadtak rajta, és így siralmas halált haltak". A királyfi jókor érkezik. A mese szerint "éppen eltelt a száz év, és ez volt az a nap, amikor Csipkerózsikának föl kellett ébrednie". A csók elcsattan ugyan a mese végén, de tudjuk, Csipkerózsika e csók nélkül is fölébredt volna, méghozzá pont ezen a napon. Vagyis hozzá a megfelelő pillanatban jött el az, ami továbblendítette az életét. De nemcsak az övét, hanem az egész birodalomét, mert ne felejtsünk el egy nagyon fontos mozzanatot: nemcsak Csipkerózsika alszik, hanem az egész birodalom, pedig az átok csak a lányra vonatkozott! Abban a birodalomban, ahol valamiről meg akarnak feledkezni az emberek, vagy már meg is feledkeztek, büntetésből kell mindenkinek aludnia, hogy összegyűljön a változásokhoz szükséges erő. A hosszú évekig tartó terméketlenséget valami nagyon jónak kell követnie.

De ne vágjunk a dolgok elébe, hiszen még nem is esett szó arról, hogy olykor miért van szükség a százéves álomra, és hogy mit csinál tulajdonképpen az a nő, aki látszólag nem csinál semmit, akivel látszólag nem történik semmi, aki "csak" alszik. Az alvásnak legalább négy fontos oka lehet. Az első ok a pihenés, az energiával való feltöltődés. Ha elfáradtunk, elalszunk. A második ok kicsit több ennél: a változások előtt is hasznos lehet az alvás, hogy fel tudjunk készülni a ránk váró eseményekre, össze tudjuk rendezni magunkat és tovább tudjunk lépni. A harmadik ok: aludni azért is lehet, hogy feldolgozzunk, megértsünk valamit az életünkből. Ilyenkor az álmok nagyon hasznosak lehetnek. A negyedik ok: ha nem akarunk valamiről tudomást venni, akkor is gyakran menekülünk az alvásba, vagyis megoldások helyett inkább elfojtjuk problémáinkat. Szerintem Csipkerózsika esetében csakis a második okról lehet szó. Ő azért merül hosszú és mély álomba, hogy össze tudja gyűjteni azt az erőt, amely szükséges ahhoz, hogy megváltoztassa, megújítsa az addigi életformát. Az apjáét, aki hajlamos volt bizonyos dolgokról megfeledkezni. Az anyjáét, aki oly hosszú időn keresztül terméketlennek bizonyult. És a birodalomét, ahol az alattvalók tiltakozás nélkül elégették az összes orsót. Mindannyiuknak meg kell változnia, és ez nem megy máról holnapra: a változások bekövetkeztét olykor százéves álomnak kell megelőznie. S láthatjuk: nemcsak a királyfi tudja, mikor kell érkezni, Csipkerózsikának is tudnia kell, mikor kell felébredni.

S hogy mi vár ránk ébredéskor, csakis rajtunk múlik. Ha jól használtuk fel a felkészülés hosszú idejét, remélhetőleg az áll majd előttünk királyfi képében, amire oly sokáig vártunk. Minden a megfelelő pillanaton és a megfelelő időn múlik.

2003

Hamupipőke és a rend

Mielőtt Hamupipőke történetét közelebbről megvizsgálnánk, emlékezzünk meg néhány nevesincs női mesehősnőről is. Vannak ugyanis a mesékben olyan nők is, akik még nevet sem kapnak, ám ennek ellenére óriási jelentőségű szerephez jutnak a történet menetében. Azokra az idős asszonyokra gondolok elsősorban, akik az önzetlen segítő szerepében szinte "véletlenül" akadnak a hős útjába. Nélkülük a hős sohasem találná meg a helyes utat vagy a cél eléréséhez szükséges varázstárgyat és táltos csikót. Ezek a segítő nők csak egy villanásnyi időre tűnnek föl a mesében, de mindig a legjobb pillanatban, akkor, amikor valóban szükség van rájuk. Érdemes odafigyelni a tanácsaikra.

Azoknak a nőknek sincs nevük a mesékben, akik nem tesznek semmi mást a mese folyamán, csak édesapjuk oldalán várakoznak valamire, leginkább egy jóképű férjre. Ezek a passzív nők nem akarják kézbe venni életük irányítását, inkább várnak valakit, aki majd megoldja helyettük a problémákat. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, ám ha bekopog az ajtajukon a potenciális jelentkező, különféle próbák elé állítják az illetőt. Ha szerencséjük van, a férjjelölt nem riad meg e kényelmetlen megpróbáltatásoktól. A sikeres próbák után ezeknek a nőknek már csak annyi dolguk akad, hogy elmenjenek a saját esküvőjükre, és boldogan éljenek, amíg meg nem halnak.

Ha egy nő nem elégszik meg a jóképű és gazdag vőlegényre váró nők passzív és talán nem is annyira boldogító szerepével, akkor legalább annyi nehézség vár rá, mint egy sárkányölő férfira. Persze a mesebeli nőknek nem a sárkánnyal kell megvívniuk, mint a férfiaknak, de az ő útjaik legalább annyi megpróbáltatással járnak, mint a sárkányölő hősöké. A női megpróbáltatások azonban anynyiban különböznek a férfiak próbáitól, hogy elsősorban a lélek megpróbáltatásai, és nem bátorság- vagy erőpróbák.

Hamupipőke meséje éppúgy tele van váratlan fordulatokkal, miként az életünk. A kislány korán elveszti édesanyját, apja új asszonyt hoz a házhoz, a mostohaanya és a mostohatestvérek folyamatosan gyötrik és megalázzák őt. Hogyan lehet ennyi megpróbáltatás közepette "egyben" maradni, azaz nem megbolondulni, nem elkeseredni, nem feladni és önmagunkba zuhanni? A mese szerint az "egyben maradásra" csak az a nő képes, aki folyamatosan rendet tart önmagában és önmaga körül. Hamupipőke helyzetét jól példázza az a jelenet, amelyben a mostohaanyja a lány elé borítja a hamuval összevegyített magokat, s azzal bízza meg, hogy válogassa szét ezeket. A nők életében nagyon gyakori ez a pillanat: még reményt sem látunk arra, hogy eltakarítsuk az elénk öntött "szemetet", rendbe hozzuk átmenetileg kisiklott életünket. Hamupipőke megtanít bennünket arra, hogy mielőtt bármit elkezdenénk, vagy éppen akkor, amikor kátyúba jutott az életünk, rendet kell tennünk magunk körül, meg kell különböztetnünk az ocsút a hasznos magoktól. A szétválogatás csak az első lépés a problémák megoldása felé, a második lépés a kupacok megnevezése. Pontosan meg kell ismernünk a szétválogatott kupacokat: ez például búza, ez árpa, ez lencse,

ez mák, ez bab, ez köles, ez pedig rozs. Természetesen az elnevezések szimbolikusak, minden kupac behelyettesíthető azokkal a nehézségekkel, amelyekkel adott pillanatban szembe kell néznünk. Hét magocska - hét kupac - a létezés vagy a választás hét lehetősége. Nem lehet egyszerre mindent akarni, nem lehet egyszerre mindenütt sikeresen teljesíteni. Ha valaki elmélyed a válogatás és megnevezés (rendrakás) csöppet sem könnyű műveletében, meglepő tapasztalatokkal gazdagodik.

A magok szétválogatása, azaz a jó megkülönböztetése a rossztól ugyanis reménytelen vállalkozás lenne segítőtársak nélkül. Ezt Hamupipőke meséje sem tagadja le, hiszen a válogatás közben, az elkeseredés mélypontján hangyák vagy galambok sietnek Hamupipőke segítségére. Honnan jönnek ezek a hangyák és galambok? A mélyből vagy a magasból, vagyis olyan helyről, ahol a rejtett erőtartalékok és az ösztönök szunnyadnak. Aki jól figyel, és nagyon szeretne valamit, az kapcsolatba tud kerülni saját erőtartalékaival, s olyan helyeken is segítőtársakra talál, ahol nem is gondolta volna. A férfi hősök nem sokat törődnek ilyen "apróságokkal", ők bátran nekirontanak a sárkánynak, és levágják mind a hét fejét. A nőknek óvatosabb magatartás ajánlott, hiszen nekik elsősorban teremteniük kell: a levágott hét sárkányfej helyében az élet, a létezés csíráira kell gondosan vigyázniuk.

Hamupipőkét megsebezték sorsának fordulópontjai, s hiába tanult meg sok mindent a magok szétválogatása során, egy valamit nem tudott megtanulni: bízni. Nem bízik abban, hogy a királyfi mellett békét és megnyugvást talál, s ha nem lennének a királyfi követei oly következetesek és kicsit erőszakosok a cipőpróbálási jelenetben, talán még mindig ott üldögélne a hamuban. A mese azt üzeni hát minden Hamupipőkének, hogy a döntő pillanatok előtt nem szabad megtorpanni, a végére kell járni a dolgoknak. Minden lábra illik egy topánka.

2003

A megváltó-mesék

A mesékben gyakori motívum a megváltás: a büntetésből, bosszúból, irigységből vagy féltékenységből állattá változtatott férfit vagy nőt valakinek vissza kell változtatnia emberi alakjába. A legismertebb megváltó-mese , A Szépség és a Szörnyeteg meséje, amelyben a kereskedő legkisebb lánya önfeláldozó szerelmével váltja meg a haldokló Szörnyeteget. De a mesékben nemcsak a nők válthatnak meg állati alakban senyvedő férfiakat, olykor a férfiakat

is kényszerítheti arra az élet, hogy áldozatot hozzanak megváltásra szoruló kedvesükért. Mert megváltás nincs áldozathozatal nélkül: csak az tud segíteni a bajba jutott másikon, aki saját magából - erejéből, tudásából vagy éppen önmaga korlátainak átlépéséből - ad valamit annak, aki átmeneti időre távozni kényszerült az emberek világából. Fontos mesebeli körülmény azonban, hogy a férfiakra a megváltó-mesékben is mindig másféle próbák várnak, mint a nőkre.

A női megváltó-mesék között nemcsak olyan történeteket találunk, amelyekben a nő a leendő férjéért, a kapcsolat sikeréért áll ki nehezebbnél nehezebb próbákat, hanem olyanokat is, amelyekben testvérei megváltása a tét. De ha egy nő nem a saját boldogsága érdekében vállalja a megpróbáltatásokat és a kockázatokat, vajon mi készteti arra, hogy önmagát föláldozva mások megmentésére szánja életét? Miért nem lehet maradéktalanul boldog egy nő, amíg úgy érzi, hogy nincs rend körülötte, nincs rend a világban? Erről szól A hét holló és A hat hattyú című Grimm-mese.

Mindkét mesében az okozza a bonyodalmat, hogy a hat illetve a hét fivért valaki madarakká változtatja. A hattyúk esetében a gonosz és féltékeny mostohaanya a bűnös, a hollók esetében a fiúk édesapja, akinek meggondolatlanul kimondott átka teljesül, amikor fiai holló képében kirepülnek az ablakon. Mindkét mesében a fiúk lánytestvérei indulnak útnak, hogy megkeressék és megváltsák a fiúkat. A hét holló meséjében az Esthajnalcsillag segít a lány-nak, aki rá is bukkan fivéreire. A hollók megváltásához elegendő megtenni az üveghegyig vezető égi utat, és kinyitni az üveghegy kapuját. A feladat azonban csak látszólag egyszerű: a lélek égi utazása, az üveghegy megmászása és a zár kinyitása csupa olyan feladat, amelyet sem erővel, sem ésszel nem lehet megoldani. "Vannak problémák, amelyek megoldásában nem a logikusan gondolkodó tudatra lehet támaszkodni, hanem érzésünkre, hogy az vezessen bennünket; ez döntően fontos lehet a nő személyiségfejlődési folyamatában" - írja Marie-Louise von Franz svájci pszichiáter a mese pszichoanalitikus elemzésében. A hollókat megváltó lánytestvér saját ujját vágja le, azaz testének egy darabját áldozza fel azért, hogy kinyithassa az üveghegy belsejébe, a hollók lakhelyéhez vezető ajtót.

A hat hattyú meséjében nehezebb próbákat kell kiállni a fivérek visszaváltozása érdekében. A leánynak hat évig nem szabad megszólalnia, nem szabad nevetnie, és ez idő alatt hat ingecskét kell varrnia csillagvirágból. A lány felköltözik egy fára, és nekilát a munkának. "Beszélni nem tudott senkivel, nevetni pedig nem volt kedve, ott ült a fán, és csak a munkájára figyelt" - mondja a mese. Amikor a király vadászai rátalálnak, mindenét odaadja nekik, csakhogy békén hagyják. Ledobja az aranyláncát, az övecskéjét, a harisnyakötőjét, "majd sorjában mindenét, amije csak volt és amitől csak megválhatott, míg végül semmi más nem maradt rajta, csak egy szál ingecske".

Mindenünket odaadni és egy szál ingecskében maradni - a megváltáshoz vezető út első állomása. Hallgatni, és elmélyült figyelemmel a feladatra koncentrálni - ez a következő lépés. Amikor a mesében odáig fajul a helyzet, hogy a nőt, mint boszorkányt hamis vádakkal máglyahalálra ítélik, ő akkor sem tagadja meg vállalt feladatát, és rendületlenül varrja a

csillagvirág-ingeket. A mese a végletekig feszíti a helyzetet: már ég alatta a máglya, amikor minden jóra fordul, a hattyúfiúk megjelennek, visszakapják emberi alakjukat, és minden hazugságra fény derül.

A madarak minden mítoszban és mesében a tudattalan tartalmakkal tartanak kapcsolatot, az intuícióval, a sejtésekkel, a hirtelen sugallatokkal és az ebből fakadó felismerésekkel. Aki kapcsolatba tud lépni ezekkel a "madarakkal", az vissza tud hozni a világba olyan lelki tartalmakat, amelyek lassan kiveszni látszanak, vagy - jobb esetben - elvarázsolt formában léteznek. Ez persze még a mesében sem egyszerű. Állhatatos, tudatos fáradozás szükséges ahhoz, hogy ezeket a minduntalan elrepülni akaró "lényeket" megragadjuk, és emberi alakokhoz segítsük.

Ha tehát valóban vissza akarunk változtatni, meg akarunk váltani valakit vagy valamit, az csakis úgy sikerülhet, ha minden figyelmünket ennek szenteljük. Mesénkben a hősnőnek addig nem szabad megszólalnia, amíg vállalt feladatát nem teljesítette. A beszéd, a fecsegés, a sok felesleges megszólalás elvonja a figyelmünket azokról a dolgokról, amelyekre koncentrálunk. Aki némaságba burkolózva és kellő koncentráltsággal végzi feladatát, az előbb-utóbb sikerrel jár. De a némasági fogadalom önmagában még nem elég a győzelemhez, hiszen az sem mindegy, mivel töltjük időnket a vállalt némaságban. A hat hattyú hősnője a természet és az ég jeleit figyelve végtelennek tűnő, aprólékos munkával, a csillagvirág ingecskék varrásával tölti el némán a kiszabott időt. Aki próbált már legalább egyszer is három napig csöndben maradni, az tudja, mit jelent ez az áldozat. És azt is tudhatja, hogy áldozatot vállalni, megváltó cselekedeteket véghezvinni nemcsak a szerelmünkért érdemes. Világunk tele van emberi szenvedéssel. A nők egyik életfeladata éppen az, hogy enyhítsenek ezeken a kínokon.

2003

Állatvőlegények és állatmenyasszonyok

A legtöbb olvasónak a mesék arról szólnak, hogy előbb-utóbb mindenki megtalálja a magához illő párt, és ennek örömére akkora lakodalom kerekedik, hogy Hencidától Boncidáig folyik a sok lé, s egymás nyakába borulva mulatozik öreg és fiatal. Csakhogy a lakodalomig vezető út a mesékben sem zökkenőmentes, noha a boldog befejezésen elandalodva hajlamosak vagyunk elfeledkezni erről. Talán az sem véletlen, hogy a párválasztó mesék

között szép számmal akadnak olyanok is, amelyek nem a hétországra szóló lakodalommal zárulnak, hanem betekintést engednek a lakodalom utáni történésekbe, azaz újabb és újabb konfliktusok keletkezésébe és azok megoldási kísérleteibe. A tündérmesék ugyanis mindig életproblémákat jelenítenek meg a maguk szimbolikus nyelvén, és azt mutatják meg nekünk, hogy minden nehézség legyőzhető, s minden kátyúból van kiút.

A hét holló és A hat hattyú meséje kapcsán ejtettünk szót a megváltás és az áldozathozatal mesebeli szerepéről, valamint arról, hogy a nők életfeladatai közé tartozik mindazon értékek óvása, amelyek a tudattalannal, az intuícióval és az ezekből fakadó felismerésekkel tartanak kapcsolatot. A megváltás motívuma azonban más aspektusból is megjelenik a mesékben, mégpedig azokban a történetekben, amelyek a férfi-nő kapcsolatról, a szerelem megváltó erejéről mondanak el fontos dolgokat. Ezeket a meséket a mesekutatók állatvőlegény- és állatmenyasszony-mesékként tartják számon.

A tündérmesék állatmenyasszony-, illetve állatvőlegény-ciklusa olyan nőkről és férfiakról szól, akiket anyjuk állatalakban szült, vagy akiket életük egy pillanatában állattá változtatott valaki. Ezekben a típusokban a mese nem részletezi az állattá változás módját és okát (ezt a megváltott személy mindig utólag mondja el), az alaphelyzet viszont minden esetben ugyanaz: egy ellenkező nemű személynek különböző nehézségű próbákat kell kiállnia annak érdekében, hogy az állat visszanyerje emberi alakját. A mesék szigorú rendje szerint más próbákat kell kiállnia egy férfinak, és másmilyeneket egy nőnek.

A hattyú, őz, kecske vagy kígyó alakban élő nőt általában véletlenül pillantja meg igazi alakjában egy férfi, aki azonnal beleszeret. Álmai vagy egy segítőtárs közlése nyomán szerez tudomást arról, hogy miként válthatja meg az átok vagyvarázslat alól szerelmét. Kiállja a megpróbáltatásokat, a beszéd- vagy alvástilalmat, mert tudja, hogy az elvarázsolt személy ezáltal visszanyeri azt az alakját, amelyet volt szerencséje megpillantani. Megválthatja a nőt úgy is, hogy ellopja vagy elégeti az állatbőrét. Ha ez nem sikerül elsőre, a mese még egy lehetőséget ad neki: felkutathatja és az elsőnél semmivel sem könnyebb próbatétellel megválthatja a nőt. A Macskamenyasszony-típusban a Macskacicó nevű hősnő a meséktől szokatlan módon nem passzívan várja megszabadítóját, hanem mindent megtesz annak érdekében, hogy visszaszerezhesse régi alakját. A feleséget kereső királyfit addig nem engedi haza, míg az meg nem ígéri, hogy őt veszi feleségül. A leendő sógornők közötti versenyben a Macskacicó küldi az öreg királynak a legszebb ajándékokat, és amikor arra kerül a sor, hogy a menyasszonynak is meg kell mutatnia magát, a Macskacicó gyönyörű királykisasszonnyá változik, s elmondja, hogy az őt sújtó átok szerint csak úgy kaphatta vissza eredeti alakját, ha valaki megszereti és feleségül kéri macskacicó képében. Ez a típus átmenetet képez az állatvőlegény-ciklus meséihez, melyekben fő problémává lép elő a férfi állatalakban való elfogadása.

A nőknek mindenesetre nehezebb dolguk van a férfi megváltását illetően, hiszen a legtöbb történetben még csak meg sem pillanthatják a férfit valódi alakjában. A nők számára a tündérmese olyan próbákat ír elő, melyek következménye nem ismert. Az állat-vőlegény-

mesékben - A békakirályfi; A sündisznó; A Szépség és a Szörny - meg kell csókolni vagy falhoz kell csapni a békát, egy éjszakát az állattal kell tölteni, esetleg meg is kell ölni, azaz ebben az esetben is be kell tartani egy teljesen értelmetlennek tűnő vagy egyáltalán nem is ismert parancsot. Nem véletlen, hogy a pszichoanalitikus mesemagyarázatok legkedveltebb témája ez a típus. Az iskola követői szerint a mesékben szereplő nők nem áldozatot hoznak a másikért, hanem legyőzve önmagukat, megtesznek valami olyat, amitől eredendően irtóznak. Az állatvőlegények mintegy a tett szimbólumaként, az elfogadás által válnak újra emberré. Bruno Bettelheim e meséket egyenesen úgy értelmezi, mint amelyek arra tanítanak, hogy a nőnek radikálisan meg kell változtatnia korábbi viszonyát a szexualitáshoz. Szerinte a béka kiválóan alkalmas arra, hogy a szexuális kapcsolat jelképe legyen, mivel tudatelőttes szinten a felfúvódott béka az erekcióban lévő pénisz, nyirkossága, tapadóssága révén pedig a nemi szervek érzetét kelti, az undorral együtt, ami a szexualitás ébredésének kísérőjelensége. Megváltódhat az állatvőlegény úgy is, ha könnyet ejtenek rá, megcsókolják, vagy különleges dolgokat kérnek tőle (pl. szóló szőlőt, mosolygó almát, csengő barackot); de véget vethet az állati létnek az is, ha az átokidő hirtelen lejár, és a megváltó személy még mindig a közelben tartózkodik, azaz nem retten meg az emberinek cseppet sem nevezhető körülményektől.

Ha egy nő próbálkozik az állatbőr ellopásával vagy elégetésével, akkor a kívánttal épp ellentétes hatást ér el. Ámor és Psyché történetében a nappal állat, éjjel férfi alakjában élő hős levetett bőrét a felesége anyja tanácsára elégeti. A nő kétszeresen is hibázik: egyrészt a titok szentségét sérti meg, amikor férje határozott tilalma ellenére kifecsegi a nászéjszakán történteket (házassági tabut sért meg), másrészt a férje ellen vét, amikor nem a megfelelő eszközökkel és nem a megfelelő időben akarja kideríteni annak legszemélyesebb titkát. Nem kivár, hanem siettet. Emiatt három vascipőt is elkoptató viszontagságos bolyongásra kényszerül, s csak a másodszori próbatétel után lehet újra a férjéé.

Annyi mindenesetre ezekből a történetekből is világosan kiderül, hogy a másik teljes elfogadása és a házastársi vétségek megbocsátása, valamint a szerelem és a házasság konfliktusai, megpróbáltatásai még a mesékben sem tartoznak az egyszerű ügyek közé.

2003

A nagyravágyó asszony

A világ mesekincsében sok olyan mese akad, amely nem az emberi természet nemesebb, a jót elfogadni kész és erkölcsi, szellemi fejlődésre mindig hajlandónak mutatkozó oldalát mutatja be, hanem "sötétebb" oldalunk rejtett vagy rejtegetett tulajdonságait hozza felszínre és nevezi néven. A mesékben nemcsak sikeres, feddhetetlen, győzelemre termett mesehősök járnak-kelnek, hanem olyanok is, akiknek nem sikerül elérniük kitűzött céljaikat, s elbuknak a vállalt feladatok teljesítése közben. Megelégszenek a réz-, illetve ezüsthíd pallójával, vagy már az első kocsmában elfelejtik, hogy miért indultak útnak; nem állják ki az irgalmasság és szeretet próbáját, megszegnek szót, törvényt, erkölcsi parancsot vagy egyszerűen csak rosszul választják meg a küzdelemhez szükséges eszközeiket és stratégiáikat. A bukott mesehősöket leggyakrabban kővé változtatja valaki: a mese nem engedi meg számukra, hogy tovább haladjanak a rosszul választott úton. Ha megváltják őket, újabb lehetőséget kapnak, visszamehetnek oda, ahonnan elindultak, hátha a következő próbálkozás sikeresebbnek bizonyul majd. A mese tehát nem azt ígéri nekünk, hogy mindig győzni fogunk, és hogy minden jótettünkért jót kapunk, hanem azt, hogy ha kitartóan próbáljuk végigjárni saját utunkat, amelytől sem a kudarcok, sem a figyelmünket más irányba terelő "kísértők" nem tudnak eltántorítani, az út végén közelebb kerülhetünk önmagunk legbenső lényegéhez, és lehetőségünk nyílik valamiféle harmónia megélésére is. A mese nem állítja azt, hogy ez a harmónia tartós és zavartalan lesz, hiszen hiába érünk el a mese végén a megoldáshoz és ezzel együtt a megbomlott egyensúly helyreállításához, a következő történetben kezdhetjük elölről az egészet.

A figyelmes meseolvasók jól tudják, hogy nincs két egyforma mese. Minden történet egy kicsit másképp néz az emberre és az őt foglalkoztató problémára. Ebből következően az egyes mesetípusokban sincs két egyforma mesehős, hiszen mindegyiknek más próbát kell kiállnia, más elvárásoknak kell megfelelnie. Az emberi létnek nincs olyan aspektusa, amelyre ne világítana rá a mese a maga bölcsességével és erejével. Csak rajtunk, mesehallgatókon és meseolvasókon múlik, hogy mit tudunk kezdeni ezzel az évszázadok alatt kikristályosodott tudással.

Könnyű dolgunk van akkor, ha a világszép királykisasszonnyal, a rettenthetetlen vitézzel, a jószívű és segítőkész leánnyal kell azonosulnunk. Az viszont már nehezebben megy, ha a féltékeny, irigy, bosszúálló, törtető, inkorrekt mesehősökben vagyunk kénytelenek ráismerni egy-egy nemszeretem vagy mélyen elfojtott tulajdonságunkra.

A halász meg a felesége című mese azon történetek közé tartozik, amelyeket nagyon sokan elutasítanak. Amikor ennek okát firtatom, rendre azt a választ kapom, hogy "a halász felesége annyira kapzsi és olyan csúnyán bánik a férjével, hogy azt még hallgatni is rossz". Ilyenkor arra kérem a mesehallgatókat, hogy mese közben ne az asszonyra figyeljenek, hanem a halászra: vajon mit kezd ez a férfi asszonya megveszekedett birtoklási vágyával, mohóságával és agressziójával? Mi vezethet a mérték és mértékletesség teljes hiányához? Mit jelent határt szabni kívánságainknak, és kapcsolatba hozni őket reális lehetőségeinkkel?

A mese elején a halász egy csukát fog, aki arra kéri a halászt, hogy dobja őt vissza a tengerbe. A halász így is tesz, majd hazamegy, és elmeséli feleségének, mi történt vele. Az asszony korholni kezdi amiatt, hogy mindenféle ellenszolgáltatás nélkül engedte útjára a halat, és visszaküldi férjét a tengerpartra, ugyan kívánjon már legalább egy takaros kis házikót. A halász vonakodva, de megteszi. A csuka teljesíti a kérést, ám a beteljesült kívánságot csupán két hétig kíséri öröm és megnyugvás a halász új otthonában. Akkor a feleség újabb kéréssel áll elő: most már kőkastélyban akar lakni. De ezzel sem elégszik meg. Ezután királyné akar lenni, majd császárnő, aztán pápa, végül maga az Úristen, hogy ő engedhesse fel a Napot és a Holdat az égre. Vágyainak semmi sem szab határt, és bizonyára még az Úristen státusával sem lenne elégedett, ha a mese megengedné neki, hogy eljusson odáig. De a balsejtelmünk, hogy ennek egyszer rossz vége lesz, beigazolódik: utóbbi kívánsága után az asszony újra a régi halászkunyhóban találja magát.

Ha csak az asszony figurájára koncentrálunk, valóban könnyen elintézhetjük a mesét azzal, hogy a kapzsiságról szól, és nem történik benne más, minthogy a mérték fogalmát nem ismerő nő, aki ráadásul még a férjét is terrorizálja, megkapja méltó büntetését. Verena Kast jungiánus pszichiáter nagyszerű könyve (Férfi és nő a mesében, EuroAdrice, 2002) hívta fel rá a figyelmemet, hogy az események ilyetén alakulásában a halász éppoly ludas, mint a felesége. Kast szerint a kívánságok nagyon fontos részei életünknek, mert amíg kívánságaink vannak, hiszünk abban, hogy helyzetünk megváltozhat. Az, hogy a mesebeli halásznak nincsenek kívánságai, ugyanolyan egyensúlyvesztés, mint a halászné túlzott, mértékletességet nem ismerő kérései, majd parancsai. Talán lenne remény a két ellentétes létszemlélet harmonikus összekapcsolódására, ha egyszer a halász is kívánna valamit, az asszony pedig már nem kívánna többet, vagy ha a halász "megálljt!" kiáltana legalább a harmadik kívánság teljesítése után. A harmónia azonban ebben a mesében nem teremtődik meg. A halász hiába ismételgeti önmagának az asszony viselkedését látva, hogy "nincs ez rendjén így", nyíltan nem mer szembeszállni a feleségével. Úgy tűnik, hogy a halásznak egy ideig még tetszik is az asszony viselkedése, noha érzi a veszélyeit. Mégis ő az, aki újra és újra elmegy a halhoz, és - kissé szégyenkezve ugyan - előáll a kívánságokkal.

Nagyot tévednénk, ha ezt a mesét úgy olvasnánk, hogy szétválasztanánk a bennünk lévő férfit és nőt, és a másik nemre mutogatnánk csúfolódva. A mesék értelmezésekor soha ne feledkezzünk meg arról, hogy a mese minden szereplője mi magunk vagyunk. Láthattuk, milyen tapasztalatokkal gazdagodtunk azáltal, hogy a halász szemszögéből is végiggondoltuk a történetet.

Nagy meglepetésben lesz részünk, ha a csuka oldaláról is megtesszük ugyanezt.

2003

Mit nem lát a mindent látó királylány?

A meséken keresztül olykor megpillanthatjuk saját természetünk azon vonásait is, amelyekről egyébként nem szívesen veszünk tudomást. A legtöbb nő örömmel azonosul Csipkerózsika, Hamupipőke vagy Hófehérke alakjával és könnyen átéli a szerelméért mindent feláldozó hősnő szenvedéseit, de ki az, aki az irigy, önző, féltékeny mostohaanyákban, a gyermeküket hűtlenül elhagyó anyákban vagy az esküvőjére igyekvő menyasszonyt elveszejtő ál-menyasszonyokban önmagára merne ismerni?

Pedig a meseirodalom tele van olyan történetekkel, amelyek abban segítenek, hogy szembenézhessünk saját, kevésbé szeretett, sőt önmagunk előtt is rejtegetett tulajdonságainkkal, és megértsünk valamit a rosszul végződő történetekből is. Ne felejtsük el: a mesék mindig csak egy hős számára végződnek jól, a többiek vereséget szenvednek a mese folyamán. De nemcsak a küldetésüket maradéktalanul beteljesítő hősök sorsából tanulhatunk valamit, hanem a bukott mesehősökéből is. Az öntudatos olvasók persze épp az ő sorsukat intézik el a legkönnyebben, mondván, hogy a hazugság, az önzés, a mohóság, a kegyetlenség és gonoszság mindenképpen büntetést érdemel. Véleményem szerint túlságosan leegyszerűsítjük a történetben rejlő lehetőségeket, ha csupán erkölcsi igazságokat látunk vagy keresünk bennük. Sokkal többet kaphatunk ezekből a mesékből, ha önmagunk meghaladására buzdító felszólításokat is kihallunk belőlük!

Nem mindig egyszerű megítélni, hogy kit miért tartunk "bukott" mesehősnek. Ha valaki félútról visszafordul, vagy ugyanott kővé varázsoltatik, nyilvánvalóan nem teljesítette vállalt feladatát. S ugyanígy sikertelen az is, aki csalással, sőt az igazi hős életének kioltásával igyekszik az ünnepelt hősök pozíciójába emelkedni. Ám vannak olyan történetek is, amelyek megengedik a hősnek, hogy rossz döntéseit korrigálhassa, újrakezdhessen valamit, vagy pedig a történet további menetében szembesülhessen azzal, hogy helytelen kiindulópontot választott magának.

Ez utóbbi hősök közé tartozik az a királylány is, aki palotájából mindent lát, ami az országában történik, s ez oly magabiztossá teszi, hogy senkivel sem akarja megosztani a birodalmát, azaz nem akar férjhez menni. Amikor alattvalói sürgetése ellenében már nem tudja tovább halogatni a férjhez menést, olyan férjet kíván magának, aki többet tud, mint ő. Mivel a királylány mindent lát, mindent tud, mindent ismerni vél, ezért nem könnyű ilyen embert találni. Vajon ki lesz az, akin keresztül a lány meghaladhatja a mindent látás tudományát? A királylány kihirdetteti, hogy ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud rejtőzni előle, hogy még ő sem képes megtalálni.

Jönnek is sorra a szebbnél szebb királyfiak, de egy sem tud elbújni előle. Van, aki azt gondolja, hogy ha álarcot vesz fel vagy mésszel keni be magát, máris "láthatatlanná" válik. Más királyfiak meg egyszerűen a pincébe bújnak, azt gondolván, hogy ha nincsenek szem előtt, vagy ha ők nem látják a királylányt, az sem fogja észrevenni őket. Magabiztossága és önzése csúcsán a királykisasszony azt a kegyet adja a próbára jelentkező századik legénynek, hogy az háromszor próbálhat szerencsét. A fiú először egy holló tojásába rejtőzik, de a királylány hamar megtalálja őt. Ezután egy hal gyomrába bújik, s a hal leereszkedik vele a tenger mélyére. De a királylány a tenger mélyét is látja, és a fiúnak innen is elő kell jönnie.

Harmadszor egy róka segít a fiúnak. Elviszi őt egy forráshoz, ahol mindketten megmerítkeznek, így a róka állatkereskedővé, a fiú helyes kis tengerinyúllá változik. A fiú már tudja azt, amit a királylány még nem, hogy a jól működő párkapcsolat érdekében mindkettőjüknek le kell vetkezniük addigi életüket és meg kell újulniuk. A fiúnak be kell építenie valamit saját személyiségébe, meg kell tanulnia valamit, amit még nem tud. A királylánnyal viszont épp az a probléma, hogy túl sokat tud, így hát neki le kell valamit építenie magából. A királylány ugyanis továbbra sem akar férjhez menni, egyedül szeretné birtokolni az egész világot. De az a világ, amely kizár valami nagyon fontosat önmagából (itt nevezetesen a férfit), sem nem teljes, sem nem működőképes. Ráadásul a királylány minden gondolata csak önmaga körül forog, ám annak ellenére, hogy mindent lát, egyvalamire mégis képtelen - rátekinteni: saját magára.

Hogyan képezi le ezt a helyzetet a mese? Amikor a kereskedő megjelenik a városban a kis tengeri nyúllal, rengeteg ember sereglik köréjük. Köztük van a királylány is, akinek annyira megtetszik a kisnyúl, hogy rögvest megvásárolja. Amikor elérkezik az idő, hogy a királylánynak harmadszor is meg kell találnia a fiút, a tengerinyúl a lány hajfonata mögé bújik el. Foroghat a királylány bármerre, nézhet kifelé a mindent látó ablaküvegein bármely irányba, a fiút nem találja meg. Mérgében úgy becsapja az ablakokat, hogy az üvegek millió szilánkra törnek. "Mikor pedig a tizenkettedik ablakot is becsapta, abba beleremegett az egész kastély, és az utolsó ablaküveg is ezer meg ezer darabra törött" - mondja a mese.

A királylánynak is rá kell jönnie, hogy nem élhet úgy, ahogy eddig élt. Ez a fölismerés mindenki életében olyan horderejű, hogy abba az egész személyiség "beleremeg", és összetörik minden, amit addig - meglehet fáradságos munkával - fölépítettünk. Félelemmel, elragadtatással és viszolygással teli állapot ez, kell hozzá egy kis idő, amíg az ablaküveg okozta sérülések begyógyulnak.

Mesénkben a királylány emberére akadt, s most már nincs mit tenni, föl kell adnia függetlenségét, oda kell állnia a méltó társ mellé. Annak ellenére, hogy nem meghódították, hanem legyőzték, új lehetőségek nyílnak meg a számára: most már őt is láthatja valaki, mint ahogy végre ő is láthatja önmagát. A mindentlátáshoz ettől kezdve már nincs szüksége eszközökre (tizenkét ablaküvegre), a két szeme is elegendőnek bizonyul hozzá. Sőt, az is meglehet, hogy ettől kezdve már a mindentlátásra sem lesz szüksége.

Kényes egyensúly ez: középpontra helyezkedni az elrejtőzés és a birtoklásvágy között.

2004

Férfiak a mesékben

Marie-Louise von Franz svájci pszichiáter Női mesealakok című könyvében abból a szempontból vizsgálta az európai mesék nőalakjait, hogy azok milyen jellegzetes női magatartásmintákat testesítenek meg. Elemzéseivel meggyőzően bizonyította, hogy valóban léteznek olyan mesék, amelyek speciálisan a nő lélektanának problémáit dolgozzák föl (például az elutasított és félreismert nő, a bosszúálló szerető, az ingerült, kötekedő feleség, a keménységet nélkülöző vagy éppen túlságosan is férfias nő, az apa zsarnoksága alól megszabadulni képtelen lány stb.). Könyvében "lelki ősmintákat" mutat be olyan ismert női mesealakokon keresztül, mint például Csipkerózsika és Hófehérke, s azt állítja, hogy az egyes mesehősöket értelmezhetjük "ideálisan működő, példás énként", történetüket pedig olyan fogódzóként, amely segít megbirkózni bizonyos vissza-visszatérő problémáinkkal.

Marie-Louise von Franz könyve kapcsán gondolkodtam el azon, hogy vajon a férfitípusok is ilyen könnyen megragadható és leírható "ősmintákat", archetipikus és szimbolikus formákat testesítenek-e meg a mesékben, mint a nők? A mesék jelentése szempontjából igen fontos az a körülmény, hogy a mese hőse férfi vagy nő. A hősnőkre általában nem ugyanazon próbák várnak, mint a férfiakra, de ha mégis, a megoldási, megfelelési módok gyökeresen különbözőek a két mesetípusban. A női és férfi mesehősök közötti különbség legjellemzőbb példája a Hamupipőke mesetípus, amelynek van egy férfi és egy női változata. A női Hamupipőkét (Perrault és Grimm változatai alapján) az esküvő előtt éri a megpróbáltatások sora: meghal az édesanyja, apja mostohaanyát, mostohatestvéreket hoz a házhoz, akik folyamatosan megalázzák, lehetetlen feladatokkal bízzák meg, s a lány még a királyfi előtt is leplezni kénytelen valódi énjét. A táltosa tanácsára magát ügyefogyottnak tettető férfi Hamupipőkét az esküvő után alázzák meg sógorai, s neki azt kell inkognitóban bebizonyítania, hogy nem érdemtelenül nyerte el a királykisasszony kezét. (A férfi Hamupipőke rongyos ruhában menekül királyi otthonából, s nem hajlandó mást mondani, mint azt, hogy "nem tudom". Egy királykisaszszony őt választja férjül, mire feldühödött apja a disznóólba küldi őket lakni. "Nemtudomka" továbbra sem fedi fel kilétét, de a történet

további menetében a megalázott vő és sógor pozíciójából apósa megmentésével az ünnepelt hősök közé kerül.) Mindkét mesetípus Hamupipőkéje azt tanulja meg, hogy ki kell várni a megfelelő pillanatot valódi énünk megmutatására, de amíg a női Hamupipőke a türelem próbáját állja ki a fontos és nem fontos dolgok közötti különbségtétel megtanulásával, azaz a magok szétválogatásával, addig a férfi Hamupipőke az önfegyelem és az indulatok megzabolázásának próbáján esik át.

Ha különbséget akarunk tenni a férfi és a női mesék között, rögtön szembeötlik, hogy a férfi hősöket felvonultató mesék egyik jellegzetes motívuma a három testvér szerepeltetése. (A női mesékben az egy főhős + két mostohatestvér a gyakoribb.) A mesék értelmezése szempontjából valószínűleg akkor járunk el helyesen, ha a három testvért önmagunk fejlődési fokaiként látjuk: az idősebb testvér a legéretlenebb énünk, aki csak a rézhídig jut el, a középső testvér már egy fokkal érettebben az ezüsthidat is meg-láthatja, a legkisebb pedig szinte korlátlan lehetőségekkel rendelkezik, hiszen ha tanult korábbi hibáiból, messzire juthat tévelygő önmagától, és elérheti azt, amivel korábban sikertelenül próbálkozott. A mese kétszer elnézi a rossz döntéseket, elhibázott lépéseket, és azzal, hogy az elbukott hősöket visszajuttatja a kiindulási pontra, lehetőséget ad az újrakezdésre. Harmadszor azonban már egyetlen hősnek sem szabad hibázni. Aki harmadszor sem képes eljutni az aranyhídig, azt a mese kővé változtatja, azaz meg-fosztja a további cselekvés lehetőségeitől. Kővé változtatva bőven van idő tetteink átgondolására, újabb stratégiák kialakítására vagy egyszerűen csak arra, hogy figyelmünket arra irányítsuk, amire addig a legkevésbé tettük. A kővé változtatás motívuma arra int bennünket, hogy nézzünk körül, vajon hol tévesztettük el az irányt, és a téves utak helyett merre is kellene tartanunk.

A férfi hősök gyakran azért indulnak útnak, hogy egy jellegzetes életszakaszt bejárva "szerencsét próbáljanak", míg a nőket - általában az élet bizonyos fordulópontjain - a körülmények alakulása "löki ki" az életbe. S míg a férfiak gyakrabban lépnek fel a megmentő hős szerepében, a nők inkább amegmentésre váró, veszélyeztetett szereplő pozíciójából várják sorsuk jobbra fordulását. (Természetesen a női mesék között is szép számmal akadnak olyanok, amelyekben a nők mindent megtesznek önmagukért és párjukért.)

Meglepő különbség a férfi és női mesék között az is, hogy a férfiaknak a mese során általában egy fő ellenfelük van, és az jól kiismerhető: mindazon szabályok és technikák megtanulhatók, amelyekkel az ellenség (leggyakrabban sárkány) legyőzhető. A nőket sokkal kiismerhetetlenebb formában veszélyezteti az ellenfél, ráadásul ez az ellenfél sokszor a nő közvetlen közelében él, mi több, közvetlen hozzátartozója, családtagja. A férfi mindig fel tud készülni az ellenféllel való szembenézésre, a nőket váratlan támadások formájában éri a szerencsétlenség. Ugyanakkor az is igaz, hogy a női mesékben a segítő erők is nem várt helyekről érkeznek, míg a férfiak a segítőjükkel is úgy lépnek kapcsolatba, hogy meg-felelnek annak az íratlan szabályrendszernek, amely például a táltos ló megszerzéséhez szükségeltetik.

Hosszabban érdemes elidőzni azoknál a férfiaknál, akiknek a férfi-nő viszonyról van mit tanulniuk a meséken keresztül. A tündérmesékben általában a nőket fenyegeti veszély az esküvőjüket megelőző vagy követő napokban, de a férfiak között is találni olyat (pl. Argirus királyfi), aki óvatlansága miatt elveszíti kedvesét: a lány tilalma ellenére eldicsekszik vele vagy a kiszabott idő előtt említést tesz róla. Van férfi, aki felesége határozott parancsa ellenére belép a tiltott szobába, és kiszabadítja Az abroncsba zárt szörnyeteget, aki magával ragadja az asszonyt. Egy harmadik férfitípus az esküvője másnapján puszta kalandvágyból hagyja magára az ifjú asszonyt, majd elvarázsolt erdőbe téved, ahol egy boszorkány kővé változtatja. Ismerhetünk a mesékből olyan férfiakat, akik az esküvő előtt elfelejtik szerelmüket, vagy átalusszák azt az időt, amikor kapcsolatba léphetnének vele, és csak akkor "ébrednek föl", amikor a nő éppen mással készül házasságot kötni. Az állatok nyelvét értő juhász című mese férfi hősének is asszonyával gyűlik meg a baja, de kicsit másképp; hiába rendelkezik ugyanis az állat-nyelv értésének csodás képességével, kíváncsi feleségével nem tud bánni, és még az életét is odaadja, mintsem hogy nemet mondjon neki. Az asszony ugyanis ki akarja szedni férjéből az állatnyelv értésének a titkát; a juhász azonban tudja, hogyha elárulja, meghal. Az asszony is tisztában van ezzel, mégis addig könyörög, siránkozik, fenyegetőzik, hogy a juhász végül enged neki. Befekszik a koporsóba, hogy ott várja a halált, amikor meghallja, mit beszélnek az udvaron az állatok. Mindegyik sajnálkozását fejezi ki gazdája tehetetlensége miatt, miközben kifejtik nem éppen hízelgő véleményüket az asszonyról is. A kakas még egy egy kiadós verést is javasol neki, s a juhász végül megfogadja a tanácsot.

Láthatjuk, hogy a férfi mesealakok legalább annyira tekinthetők "lelki ősmintáknak", mint a női mesehősök. Még meggyőzőbb eredményre jutunk azonban, ha végiggondoljuk néhány, Grimm-meséből ismert férfihős történetét: Rigócsőr király, Kedves Roland, Szerencsefi János, Fergyó, az aranyhegyi király, hűséges János vagy a hálátlan fiú meséjében újabb figyelemre méltó hőstípusokra bukkanhatunk.

2004

A férfi, aki elfelejtette kedvesét

A férfiakról szóló tündérmesékben meglehetősen gyakori az a motívum, hogy a házasságra készülődő király egyik pillanatról a másikra elfelejti "igazi" mátkáját és az esküvőn másik nőt készül feleségül venni, vagy belenyugszik abba a furcsa helyzetbe, hogy a menyasszony "megcsúnyult", amíg ő távol járt, és a csúnya nőt is maga mellé veszi feleségnek. Ez utóbbi mesékben valójában az történik, hogy amíg a férfi hazamegy előkészíteni az esküvői ceremóniát, a rá hűségesen várakozó leányt egy csúf vénasszony elpusztítja (kútba löki, megvakítja), és maga ül a helyére. Amikor a férfi visszajön, az álmenyasszony "bemeséli" neki, hogy a napon várakozva csúnyult így meg, a király pedig - ha nehéz szívvel is - betartja ígéretét, és nagy lakodalmat csapnak.

A női mesehallgatók felháborítónak tartják ezt a viselkedést, és mélységesen megvetik mindkét feledékeny férfiút. A nők nehezen értik meg, hogy ez a két mesetípus nem a megbízhatatlan férfiakról szól, vagy netalán arról, hogy a férfiak számára mindegy lenne a feleség személye, hanem arról, hogy a férfiakat meg kell tanítani arra, amit a nők maguktól is nagyon jól tudnak: a szívükkel látni. A mesék szerint ez a tanulási folyamat egyáltalán nem könnyű, és mindkét fél részéről sok áldozatot kíván.

Ha morális oldalról vesszük szemügyre az álmenyasszony személyét is finom árnyalatokkal kidomborító mesetípust, azt mondhatjuk, hogy az a király, aki a "megcsúnyult" menyasszonyt is feleségül veszi, tulajdonképpen tisztességesen jár el, mert hitelt ad az általa választott asszony szavainak, meg sem kérdőjelezi azokat, sőt arra is emlékszik, hogy néhány órával azelőtt még szépnek látta menyasszonyát, ezért elfogadja megváltozott formájában is. A férfiak általában másképp oldják meg a konfliktusokat, mint a nők, és legtöbbször logikai úton jutnak el a megoldásig. Ez éppúgy nem kecsegtet mindig sikerrel, mint ahogy a női megoldási technikák között sincs kizárólagosan üdvözítő módszer. Mesénkben a logikai úton hamis következtetésre jutó király a továbbiakban fokozatosan megtanul a szívével is látni, így a mese végére rájön tévedésére, sőt képes korrigálni is azt. Jutalmul visszatalál "igazi mátkájához", és másodszor már vele üli meg a lakodalmat.

De mi történik azzal a férfival, aki nemcsak a szíve hangjaira süket, hanem az emlékezetét is elveszíti egy időre? Erről szól a Kedves Roland című Grimm-mese, amely úgy kezdődik, mintha a továbbiakban - a címével ellentétben - egy lány lenne a hőse, akinek viszont neve sincs a történetben. A mese elején egy szerencsétlen sorsú leányt ismerünk meg, akit épp a mostohaanyja készül meggyilkolni. Nehéz pillanat következik: saját életének megmentése érdekében a lány a mostohatestvérét áldozza fel (a mesék szimbolikus nyelvét lefordítva azt mondhatnánk, hogy meglehetősen drasztikus módon válik le az őt megkötő, akadályozó élethelyzetről). A véres események után a lány kedves Rolandjához rohan, és együtt menekülnek az őket üldöző mostoha elől. A mágikus menekülés nagyon szép jelenetei következnek: az első menetben a fiú tóvá, a lány kacsává változik, és a kacsa a víz közepén úszkálva marad távol a mostohától. Utána a lány tüskebokor közepén lesz virág, Roland pedig hegedűs, s amikor hegedűjével rázendít, a mostohát halálos táncba taszítja. Tánc közben a tüskebokor tövisei leszaggatják róla a ruhát, és a tüskék véres-sebesre szurkálják a boszorkány testét. Amikor sikerül a gonosz asszonytól megszabadulniuk, a mesétől

megszokott módon egy mindent lezáró lakodalommal véget is érhetne a történet, de nem így lesz: Roland hazaindul az apjához, hogy "szétkürtöltesse az esküvőt", a lány pedig vörös kősziklává változik, "hogy senki ne ismerhesse fel", amíg kedvese vissza nem tér hozzá. A folytatásban aztán kiderül, hogy miért Kedves Roland a mese címe. "Roland, mikor hazaért, egy másik lány hálójába került, ki addig-addig mesterkedett, míglen Roland megfeledkezett a leányról. Szegény leány állt, állt nagysokáig, de hogy csak nem jött meg kedvese, elbúsult, virággá változott, és azt gondolta magában: Majd csak erre jön valaki, és eltapos." Egy pásztor leszakítja, hazaviszi, ládikóba teszi, majd amikor egyre több csodálatos dolog történik a házában, egy javasasszony útmutatása alapján leleplezi az éjszakánként lánnyá visszaváltozó, a kunyhót kitakarító és finom ebédeket főző "virágot". Hiába kéri azonban feleségül a lányt, a mese még ezen a ponton sem javasol megoldást, hiszen tartania kell magát a címhez: az pedig Kedves Rolandról szól, aki közben újabb esküvőre készül, immár csábítójával. Kihirdetik a lakodalmat, ahová minden leánynak el kell mennie, hogy énekeljen az ifjú pár tiszteletére. A virágból lett leány nem akar elmenni, de a többiek magukkal viszik. Azonban "ahányszor reá került a sor, hogy énekeljen, hátralépett, míglen már csak ő maradt - akkor nem volt mit tennie", énekelni kezdett. Hangjának hallatán Kedves Roland felismeri őt, mint igazi jegyesét. A mese szerint: "Amit elfeledett, és ami kiveszett az emlékezetéből, az most hirtelen mind visszatért szívébe." Nem a szerelméhez hű leány története tehát ez a mese, hanem Kedves Rolandé, azé a férfié, aki a nők hálójába kerülve nem ura többé akaratának és emlékezetének, elfelejti ígéreteit és saját szándékait. E mese szerint a Kedves Rolandok számára nem az a megoldás, ha az elfelejtett leányok eltaposott virágként a meg-semmisülést választják vagy más férfihoz mennek feleségül, netán a háttérben maradnak - ez a könnyebb út lenne a férfiak számára. A férfiaknak is meg kell tanulniuk a szívükkel "hallani", és különbséget tenni az igazi és a hamis mátka között.

2004

Akik nem tudnak megbocsátani

A legtöbb tündérmese menyegzővel végződik, ezért elgondolkodtató jelentést tulajdoníthatunk azoknak a történeteknek, amelyekben minden ígéret ellenére nem jön létre a frigy a szerelmesek között, vagy amelyekben az alapjaiban megrendült házasságot nem követi a félreértések tisztázása, a megbocsátás és a házasság megerősítése. Az aranyhegy királya című, a maga nemében páratlan, többszörösen összetett és - a tündérmesék törvényszerűségeivel ellentétes módon - nem lakodalommal végződő Grimm-mese arról a

férfiról szól, aki szándék nélkül, hirtelen felindulásból felesége tiltó parancsát megszegi, majd hiába kér bocsánatot, "hitvese úgy tett, mint aki enged, de igazából bosszút forralt". Mit tehet egy férfi abban az esetben, ha életében egyszer hibát ejt, s bármennyire esedezik is bocsánatért, nem kapja azt meg? Vajon vétkes-e az a nő, aki ennyire nem tud megbocsátani?

A mese elején megtudjuk erről a férfiról, hogy amikor még csecsemő volt, édesapja a meggazdagodás reményében meggondolatlanul odaígérte őt egy "fekete embernek" (magának a Főgonosznak), de amikor az eljött érte, a fiún határozottsága és bátorsága okán nem fogott a Gonosz hatalma. Az apa és a Gonosz ekkor újabb egyezséget köt: mivel a fiú így egyikőjüké sem lehet, beleültetik egy lélekvesztőbe, melyet az apa a saját lábával elrúg, hogy a fiúnak immár egyedül kelljen boldogulnia a vízen. S bár a lélekvesztő azonnal felborul, az ifjú sértetlenül úszik egy darabig, "míg végül egy ismeretlen parton megreked". Itt egy elvarázsolt palotára, abban is egy elvarázsolt kígyóra bukkan, aki a fiúban látja megváltóját. Elmondja neki, hogyan szabadíthatná meg, mire az ifjú azonnal igent mond. A próbák során újra a "fekete emberekkel" kell szembenéznie, de bárhogy kínozzák, verik, szurkálják őt a Gonoszok, szó nélkül elviseli a fájdalmakat, így a kígyó a harmadik éjjelen visszaváltozhat gyönyörű hajadonná. Megtartják az esküvőt, és az ifjú az aranyhegy királya lesz. Itt akár vége is lehetne a mesének, hiszen a fiú - úgy tűnik - elért mindent, amit mesehős elérhet: felesége, gyermeke van, leszámolt a Gonosz erőkkel, és a legmagasabb minőségeket szimbolizáló aranyhegyen uralkodik.

Csakhogy a mese nem ér véget, hanem azzal folytatódik, hogy a király nyolc év elteltével hazamegy a szüleihez. Felesége egy varázsgyűrűt ad neki, hogy könnyebben hazajuthasson, de arra kéri férjét, hogy semmilyen körülmények között ne kívánja oda maga mellé őt és gyermeküket. A király hazatérése azonban nem sikerül valami fényesen: szüleinek nem akaródzik őt felismerniük, s csak akkor hiszik el, hogy a fiukat látják, amikor a király megmutatja nekik a jobb karja alatti foltot. Apja hitetlenkedve és kételkedve fogadja fia beszámolóját élete alakulásáról, mire a fiút elönti a harag, és megfeledkezve felesége tiltó parancsáról és a neki tett ígéretéről, varázsgyűrűje megforgatásával maga mellé kívánja az asszonyt. "Szándék nélkül tettem, nem pedig rosszakaratból" - mondja a férfi, amikor az asszony szemrehányásokkal illeti, de a felesége nem bocsát meg neki, mi több, amikor a férfi az ölébe hajtja a fejét és elalszik, egyetlen szó nélkül elhagyja férjét, és új férjet keres magának. A menyegző kezdetére azonban az elhagyott férj visszatalál az aranyhegyre, méghozzá láthatatlanná tévő köpenybe burkolózva, s féktelen haragra gerjed az esküvői előkészületek láttán: "A galád, megcsalt és elhagyott, amikor elaludtam." Köpönyegében a menyasszony mögé áll, és amikor a nő, megrettenve a körülötte tapasztalt furcsa jelektől, azon sopánkodik, hogy őérte talán sohasem jön el a megváltója, felfedi kilétét, és arcul üti feleségét: "Ezt érdemeltem tőled?" - kérdezi. Ezután csodakardja segítségével mindenkit lekaszabol maga körül. "Földre hullott valamennyi fő, a fiú egymaga volt az úr, és újra az aranyhegy királya lett" - fejeződik be a mese, és nekünk el kell gondolkoznunk azon, hogy vajon a hálátlanságra, a felejtésre, a megbocsátani nem tudásra, a hűtlenségre és az oktalan siránkozásra - különösen ezek együttes előfordulására - valóban a kegyetlen pusztítás-e az

egyetlen lehetséges válasz? Valóban csak akkor lehet valaki az aranyhegy királya, ha emlékezete ébren tartja az ellene elkövetett gazságokat, és az első adandó alkalommal nem lágyul meg a szíve, hanem kegyetlen bosszút áll? Miért csak ez a lehetősége maradt a királynak élete újrakezdésére? És miféle párharc folyik a király és a királyné között ebben a történetben? Ki áll bosszút kin, és vajon miért? És lehet-e valaki az aranyhegy királya, ha nem tud uralkodni indulatain, nem tudja megfékezni sem haragját, sem bosszúvágyát, miközben még a feleségének tett ígéretét sem tartja be? És miért nem tud megbocsátani a királyné a férjének a bűnbánó szavak után, amikor a férfi egyszer már az életét is odaadta érte? Miért csúsznak el a mondatok és a jó szándékok oly könnyen és oly végzetesen két ember között? Ki ért félre kit, és miért nem tisztázhatók a félreértések ebben a történetben?

Szokatlan kérdések ezek a tündérmesékkel kapcsolatban. Aki sok mesét ismer, tudhatja, hogy a mesékben a félreértések szinte mindig tisztázódnak, és az, aki bocsánatot kérhet vagy megbocsáthat, rendre meg is teszi. Ebben a mesében akkor kezdenek rossz irányt venni a dolgok, amikor a királyné megtiltja a férjének, hogy "atyjához kívánja". Nem akar kapcsolatba kerülni férje múltjával, nem akarja megismerni sem apósát, sem anyósát, és nem akarja elhagyni otthonát. Azt szeretné, ha minden úgy maradna, ahogy van, ha semmi nem veszélyeztetné boldogságát és biztonságát. Csakhogy épp az ilyen kívánságok kapcsán szokott váratlan fordulatot venni az életünk! Így történik a mesében is. A király megszegi a szavát, mire a királyné csak sóhajtozik, zokog, és hiába kér többször is bocsánatot tőle a férfi, ő egyre azt ismételgeti, hogy szószegésével az ura boldogtalanná tette őket. Pedig úgy áll a dolog, hogy a királyné saját magát tette boldogtalanná azzal, hogy nem fogadta el a férjét annak, aki, és nem hallotta meg a bocsánatkérés mögötti megbánást sem.

A királyné ettől kezdve már csak a saját igazát akarja érvényre juttatni, és úgy gondolja, hogy a legjobb megoldás az, ha elhagyja férjét, és új férjet választ magának. De a rossz döntések nyomán a mesében sem rendeződnek megnyugtatóan a problémák. Egyszer a királynénak is be kell látnia, hogy tévedett. Erre akkor jön rá, amikor a menyegzőjén a volt férje a háta mögé áll láthatatlanná tévő köpenyében, és "ha egy szelet húst tettek hitvese tányérjára, azt elvette és megette; ha pedig bort töltöttek a poharába, elvette és kiitta; adogatták a királynénak rendre az ételeket és italokat, és mégsem jutott neki semmi sem, mert tányér is, pohár is eltűnt egy szempillantás alatt". Megrémül és elszégyelli magát erre a királyné, de azt hiszi, hogy az ördög játszik vele vagy még mindig átok ül rajta. Képtelen belátni, hogy a "nem jutott neki semmi sem" állapotát ő maga idézte elő konokságával és kérlelhetetlenségével.

Vannak helyzetek, amelyekben a megbocsátás későn - vagy éppen sohasem - érkezik meg, vagy érkezzen bármikor is, már egyáltalán nem segít. Ezt ismeri fel az aranyhegy királya, aki úgy ítéli meg, hogy csak akkor vehet új irányt az élete, ha mindenkivel leszámol, azaz mindenkit lekaszabol maga körül. A mesék nem szokták minősíteni a hősök döntéseit, de hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy mi magunk megtehessük ezt. Igaz, hogy az aranyhegy királya adott egy esélyt magának, de egyedül maradt, "egymaga az úr" az aranyhegy tetején. És ez azt is jelenti, hogy elvarázsolt kígyókkal sem fog többé találkozni...

2004

Az önfeláldozó férj

Az aranyhegy királya című mese után újabb leckét vehetünk hálátlanságból és bosszúállásból, ha elolvassuk A kígyó három levele címet viselő Grimm-mesét. Ebben a mesében egy királyleány csak ahhoz hajlandó férjhez menni, aki megígéri, hogy ha ő, a király-leány hal meg előbb, a férje élve eltemetteti magát vele. Különös kívánságát így indokolja meg: "Ha valóban szívéből szeret, mit ér neki az élet nélkülem?" Igaz, ő is megfogadja, hogy ugyanígy tesz: ha férje hal meg előbb, követi őt a sírba. Ez a királylány tehát olyan férjet keres, akinek biztos lehet a szerelmében és a hűségében. A mesékben gyakran áll elő az a szituáció, hogy valamelyik hős épp arra vágyik a leginkább, aminek ő híján van, s ha ezt a hiányosságot egy vágyott társban véli megtalálni, szerencsés esetben létrejöhet a meséktől mindig is oly irigyelt harmonikus kapcsolódás két ember között. (Vagy egy másik olvasat szerint: amennyiben a mese minden szereplőjét önmagunkként képzeljük el, az ilyen találkozások alkalmával saját hiányzó részünkkel egészülhetünk ki.) A királylány kívánsága azonban meghaladja azt a mértéket, amelyet minden valamirevaló mesehősnek szem előtt kell tartania. Aki túl sokat kér, túl sokat ad, túl sokat hibázik vagy éppen túl tökéletesen teszi a dolgát, az előbb-utóbb olyan helyzetben találja magát, amelyben meg kell tanulnia féken tartania kívánságait vagy éppen túlzott adakozókedvét, és tanulnia kell a hibáiból és a tökéletességéből adódó konfliktusokból is. Mesénkben a királylány önmagáért kér túl sokat, s bár a mese elején még elképzelhetőnek tarthatjuk azt is, hogy erre talán minden oka megvan, a történet nem igazolja feltevésünket.

Mindenesetre egy szegény fiú annyira beleszeret az öntudatos királylányba, hogy a megrettent kérők hadával ellentétben vállalja ezt a nem mindennapi feltételt. Vagyis: ha valaki önmagáért túl sokat kér, valakinek önmagából kell túl sokat adnia, hogy helyreálljon az egyensúly. De helyreállhat-e abban az esetben, ha mindkét cselekedet - a kérés és a tett is - már önmagában is mértéktelen? A mese határozott nemmel felel erre a kérdésre. Amikor a királylány meghal, férje valóban követi őt a sírba. A halottal együtt leviszik a királyi kriptába, adnak neki négy mécsest, négy kenyeret és négy palack bort, majd rázárják és bereteszelik a kaput. A kriptában tanúja lesz annak a jelenetnek, hogy az általa megölt kígyót egy másik kígyó három zöld levéllel feltámasztja. A levelek segítségével ő is életre kelti halott feleségét, és addig dörömbölnek a kripta ajtaján, míg maga a király ajtót nem nyit nekik. A férj magával viszi a kígyó három levelét is, és szolgája gondjaira bízza őket. Befejeződhetne hát a mese a

hűség és az adott szó erejéről szóló tanítással és boldog ünnepléssel, de mégsem ez történik. Hiszen még szó sem esett arról a bizonyos "mértékről", amely immár mindkét fél számára problémát jelent!

A halál torkából való kikerüléssel mindketten újabb lehetőséget kapnak arra, hogy rendezzék a beállt egyensúlyzavart. De nem ez történik. A mese úgy folytatódik, hogy "az asszonyban különös változás ment végbe, mióta visszanyerte az életet: mintha férje iránt érzett minden szerelme távozott volna szívéből... s elfeledte férjének nagy szerelmét és hűségét, amivel az megmentette őt a haláltól, és gonosz vágy ébredt benne" egy másik férfi iránt. Szeretőjével szövetkezik, és amikor a férje át akar kelni a tengeren, hogy meglátogassa öreg édesapját, megvárják, amíg a férfi álomba merül, és a tengerbe hajítják. Miután a gaztettet végbeviszik, az asszony visszafordítja a hajót, és azt tervezi, hogy apjának férje váratlan halálát hazudja majd. Csakhogy a férj hűséges szolgája, aki tanúja volt a tengerbe dobásnak, megkeresi a holttestet és a kígyó három levelével életre kelti a férfit. "Majd pedig evezni kezdtek, eveztek minden erejüket megfeszítve éjjel-nappal; csónakjuk oly sebesen szállt, hogy hamarabb érkeztek az öreg királyhoz, mint a többiek." A lány apja hitetlenkedve fogadja veje szájából a történetet, de amikor "feledékeny" lánya a szeretőjével hazaállít és volt férje hirtelen halálát hazudja, apja gyilkosnak nevezi őt és kegyetlenül megbünteti: cinkosával együtt fölrakják egy átlyuggatott hajóra, azt tengerre bocsátják, ahol mindketten elmerülnek a habokban. "Nincs kegyelem" - mondja az öreg király, amikor leánya térdre rogyva kegyelemért könyörög. "Nincs kegyelem; ő készen állt meghalni veled, és visszaadta életedet, te pedig álmában meggyilkoltad őt, és el fogod nyerni méltó büntetésedet." Érdekes módon nem a férj bünteti meg a királykisasszonyt, hanem az apa, a király, aki nem más, mint a mindenkiben ott élő bölcs uralkodó. A még mindig szerelmes férj valószínűleg még most is megbocsátana feleségének, így a mese végképp megrekedne a lerendezetlen problémák halmazán. És azért sem a férj büntet, mert ebben a mesében nem pusztán hűtlenségről vagy házasságtörésről van szó, hanem árulásról, hálátlanságról és hazugságról, amelyekért a mesében mindig a legsúlyosabb büntetés jár. A mese azt is nyíltan elárulja, hogy a meggondolatlanul kimondott nagy szavak és kívánságok mögött olykor semmi más nincs, mint kisszerűség, csalás és önámítás. A királylány lehetőséget kapott arra, hogy az önmagából hiányzó vágyott minőségekkel - a hűség, az odaadás, a szeretni tudás - kapcsolatba kerülhessen, de nem tudott mit kezdeni ezekkel. Az, aki oly nagy árat kér önmagáért, csak üres zsebeit mutogatja, amikor egyszer neki is fizetnie kellene.

2004

Ki a legszerencsésebb?

A mesék általában nem bíznak semmit a szerencsére. A hősnek mindenért meg kell dolgoznia, és mindenért nagy árat kell fizetnie. Egyetlen mesetípus van csupán, amelyben a szerencse köré rendeződik a történet: a Szerencsének szerencséje-típusban a hősnek már születésekor gazdag és boldog életet jövendölnek, és a jóslat beteljesedését megakadályozni akaró irigyek hiába próbálnak meg az életére törni, a Szerencse fia akadályok nélkül jut el a megjövendölt gazdagsághoz és boldogsághoz. Ez a típus azt állítja, hogy Szerencse fiának születni kell, de aki annak születik, azt olyan hatalom védi, amely feltételek nélkül egyengeti a hős sorsát.

Ezért is keltette fel érdeklődésemet a Szerencsefi János című Grimm-mese. János ugyanis nem a Szerencse fiának született. De akkor vajon miért tartja azt róla mégis a mese, hogy a Szerencse fia? János hét évig szolgál a gazdájánál, s amikor kitelik az ideje, a gazda egy akkora aranyrögöt ad neki szolgálatai fejében, mint János feje. Szerencsefi János az első adandó alkalommal elcseréli a fejenagyságú aranyrögöt egy lóért, azt egy tehénért, azt egy süldő malacért, majd a malacot libáért, a libát pedig két fenőkőért, amelyeket ráadásul azonnal beleejt a kútba. Mindezek után így kiált fel a mese végén: "Ilyen boldog ember, mint én, nincs még egy a föld kerekén!", majd "könnyű szívvel, minden tehertől szabadon szökkent neki, s futott, míg anyjához haza nem ért".

Első olvasásra azt hihetnénk, hogy ezúttal valami tévedés történt a címmel kapcsolatban, hiszen János a történet folyamán csupa rossznak látszó cserét csinál, vagyis elherdálja azt a bizonyos aranyrögöt, amelyért hét esztendőt szolgált. A végén aztán semmije se marad, mégis boldog. Csak nem tréfás mesével van dolgunk? Talán helyesebb lett volna Bolond János címet adni neki?

Előítéleteink szerint mindenképpen, hiszen a közvélekedés azonnal bolondnak kiáltja ki azt, aki egyre értéktelenebb dolgokhoz jut ahelyett, hogy vagyonát gyarapítaná. A figyelmes meseolvasó azonban észreveheti, hogy ebben a mesében az értékek újragondolásáról, relatívvá válásáról van szó, hiszen János minden szituációban pontosan arra cseréli az éppen nála lévő tárgyat vagy állatot, amire szüksége van. Neki éppen az a megfelelő, ami mások szerint butaság és nem helyénvaló: megbélyegzik őt, még mielőtt végiggondolnák választása szempontjait. Az aranyrögöt ugyanis azért cseréli lóra, mert "igaz, hogy arany, de a fejemet se tarthatom egyenesen miatta, meg a vállamat is nyomja", míg a lóval gyorsabban haladhat, és még a saját lábát sem kell használnia. Adott pillanatban épp erre van szüksége, a csere tehát az ő szem-szögéből a lehető legjobb megoldás. Ugyanígy jár a tehénnel: rájön, hogy sokkal jobban tetszene neki, ha a lovon való közlekedés helyett szép nyugodtan terelgethetné maga mellett a tehenét, miközben tejre, vajra, sajtra sem lenne többé gondja. Amikor kiderül, hogy tehene nem ad tejet, ő pedig tulajdonképpen nincs is oda a tehén húsáért, jóllakással kecsegtető malacra cseréli a jószágot. "Mendegélt tovább János, és arra

gondolt, mégiscsak mennyire kívánsága szerint megy minden, ha valami balul üt ki nála, azért egykettőre jóra fordul." Ugyanígy vélekedik, amikor a malacot libára cseréli, a libát pedig fenőkövekre. Már közeledik szülőfalujához - vagyis vándorútja végéhez - amikor attól kezd szenvedni, hogy a kövek rettenetesen nyomják. Persze nem sokáig, mert egy kút fölé hajolva véletlenül a vízbe löki mindkettőt. Ez után könnyes szemmel mond hálát Istennek, "amiért még ezt a kegyet is megadta neki, és ily nagyszerűen szabadította meg a nehéz kövektől, egyetlen maradék gondjától".

Ennyi öröm és elégedettség láttán nekünk is félre kell tennünk vagy legalább felül kell bírálnunk azon vélekedésünket, amely alapján bolonddá nyilvánítottuk volna Szerencsefi Jánost. Lássuk be, valóban szerencsés az, akinek a sors tálcán kínálja "az éppen megfelelőt", mégpedig pontosan abban a pillanatban, amikor szüksége van rá.

De nem csak erről van szó. Szerencsefi János ugyan mindig megkapja azt, amire vágyik, de amikor kiderül számára, hogy a vágyott dolgok semmit nem jelentenek neki, könnyű szívvel engedi el azokat. Nem gondolkozik azon, hogy vajon rossz cseréket csinált-e, s azon sem töpreng, hogy mennyi minden másra cserélhette volna kincseit. Minden tehertől megszabadulva szeretne viszszatérni oda, ahonnan valamikor elindult: az anyjához. János megtanul valamit az útja során: le tud mondani vágyairól, és el tudja engedni ragaszkodásait. Valóban a Szerencse fia az, aki "minden tehertől szabadon szökkenhet neki" a világnak!

2004

Lúdanyó meséi

Charles Perrault mesegyűjteményéről

Ha közvélemény-kutatást tartanánk a mesekedvelő olvasók körében, és megkérdeznénk tőlük, hogy vajon kinek a meséje a Hüvelyk Matyi, a Hamupipőke, a Csipkerózsika, valamint a Piroska és a farkas, valószínűleg mindenki habozás nélkül rávágná, hogy ki másé lenne, mint a Grimm testvéreké. Azt már kevesebben tudják, hogy a Csizmás Kandúr, a Csimbók herceg, A gyémántszóló leány, a Szamárbőr és a Kékszakáll című mesék Charles Perrault nevéhez fűződnek. Ezek a mesék az ő híres mesegyűjteményében (Contes de ma Mére l'Oie, majd

Histoires ou Contes du Temps passé címmel) jelentek meg először, és egyes darabjai kalandos úton jutottak el a Grimm fivérek dolgozószobájáig.

Grimmék a kasseli Jeanette Hassenpflugtól gyűjtötték a legtöbb mesét, ő pedig francia származású édesanyjától tanulta a történeteket. Az édesanya hugenotta családja XIV. Lajos üldözése elől menekült Németországba, és szellemi útravalóként magával hozta Perrault mesegyűjteményét is. Amikor eljött az ideje, az édesanya ezekkel a mesékkel szórakoztatta a kis Jeanette-t, aki később továbbadta a gyermekkorából őrzött meseanyagot Gramméknek, akik végül - a meséről vallott nézeteikkel összhangban - kicsit átírták, "sajátos mesei stílussal ruházták fel" Perrault meséit.

Perrault mesegyűjteménye 1697-ben jelent meg először Párizsban, és azonnal híressé tette az írót. Tulajdonképpen őt tartják a prózai műmese műfajteremtőjének. Perrault valóban egyszerű parasztoktól gyűjtötte a meséket, igaz, nem "terepmunkát" végzett, hanem a városba dajkának vagy szolgálónak szegődött asszonyok meséit jegyezte le (állítólag fia dajkája volt a fő forrása). Később átdolgozta, szó szerint "szalonképessé tette" a történeteket, hogy azok a kényes ízlésű francia udvarnak is megfeleljenek. Az összegyűjtött eredeti mesék ugyanis annyi hátborzongató és drasztikus elemet tartalmaztak, hogy még a leghorrorisztikusabb Grimm-mese is csak szelíd tündérmesének tűnik mellettük. Robert Darnton francia történész bebizonyította, hogy a mesékben megjelenő nemi erőszak, szodómia, vérfertőzés és kannibalizmus nem a fantázia termékeként van jelen a francia mesékben, hanem valóságos élmények lenyomataként. Perrault a mesei motívumok szintjén nem sokban tért el az eredeti meséktől, nem írta át azokat, így rengeteg kegyetlen valóságelem is megtalálható a Lúdanyó meséiben, mégpedig azért, mert az akkori mesehallgatók előtt ezek mindennapi tényeknek számítottak, nem keltettek megrökönyödést. (Darnton emlékeztet rá, hogy Perrault a 17. század legszörnyűbb demográfiai válsága közepette írta a meséket, amikor járványok szedték áldozataikat és éhínség tizedelte Észak-Franciaország lakosságát.)

Darnton szerint Perrault a maga környezete számára a mesemondó őstehetség volt, "az amazóniai vagy új-guineai tűz mellett guggoló mesemondók XIV. Lajos korabeli rokona", aki franciás könnyedséggel igazította hallgatósága igényeihez a gyűjtött anyagot. Tette mindezt úgy, hogy a stiláris javítások, cicomázások, "kellemkedések", verses tanulságokkal való megtűzdelések közben is hű tudott maradni az eredeti szöveghez. Meséiben nyoma sincs a német mesékben megszokott komorságnak és fenyegetettségnek, Perrault a részletek finom és minden apróságra kiterjedő kidolgozásával kerekedik a történet drámaisága fölé. A száz-éves álomból ébredő Csipkerózsikát például ilyennek látja a királyfi: "...gyönyörködve nézte pompás ruhájában, azt azonban bölcsen elhallgatta, hogy a ruha kicsit régimódi, és csukott gallérja réges-régen kiment a divatból."

Perrault valami egészen egyedülállót képvisel a francia irodalomtörténetben: ő az, aki először kapcsolatot tudott teremteni a népi kultúra és az elit kultúra világa között. Nyomtatásban megjelent meséivel egyébként ugyanaz történt, mint nálunk Benedek Elek

meséivel: visszakerültek a népi kultúra áramlatába, és egy idő után az olvasni tudó mesemondók "saját meseként" hagyományozták tovább a történeteket. Ez az átdolgozók zsenialitását dicséri, hiszen a népi mesemondók csak olyan anyagot voltak hajlandók továbbadni, amely nem áll ellentétben a mesemondó és/vagy hallgatóság tapasztalataival.

2003

Felhasznált irodalom

Robert Darnton: Lúdanyó meséi - A nagy macskamészárlás. Akadémiai Ki-adó, 1987. Fordította Merényi Ágnes.

A vándorútra való elindulásrú

Jakob és Wilhelm Grimm: Gyermek- és családi mesék

A Grimm-fivérek kétszáz meséje sokféleképpen tanulmányozható: vizsgálható a kultikus-szakrális háttér, az archetipikus lelki jelenségekkel való kapcsolat; összehasonlíthatók a motívumok, elemezhetők a variánsok, blokkokba csoportosíthatók a szereplők funkciói, és oppozíciós-paradigmatikus viszonyok írhatók le, vagy-is a mesék vallás- és mitológiatörténeti kincsesbányaként, szokásokat és magatartásformákat átörökítő történelmi dokumentumokként, tudományos értékű forrásanyagként éppúgy értelmezhetők, mint egységes szemantikai rendszerként vagy pszichoanalitikus fogalmak, szimbólumok megfeleltetéseként. A különféle mesekutatói irányzatok reprezentatív bizonyítékot szolgáltatnak a mesék történeti és lelki gyökereiről, más műfajokkal való kapcsolatairól, társadalmi és történelmi szerepéről, sőt - legutóbb, Bruno Bettelheim nyomán - szocializációs folyamatokkal való összefüggéseiről is.

Ezek helyett legelőször is: micsoda szégyen, hogy az 1812-es első német kiadás óta nem jelent meg magyarul teljes és szöveghű Grimm-fordítás! Adamik Lajos és Márton László törte meg ezt az átkozott varázst: Csipkerózsika-álmukból most ébredeznek a mesék, s nem is akármilyen érintés nyomán. Úgy muzsikálnak a szavak, úgy burjánzik, gördül a szöveg, ahogyan magyarul eddig még sosem, a "tiszta forráshoz" érkezett szomjazó mohón issza az ilyetén szavakat: toportyán, flinta, prikulics, bakacsin, kuncorkák, ellazsnakol - szinte mindegyik mesébe kerül egy-egy telitalálat. Immár kiderül, hogy Piroskát igaziból

Pirosbúbocskának hívják, Jancsi és Juliska nem más, mint Jánoska és Margitka, Hófehérke Hófejírke, Hüvelyk Matyi Hüvelyknőc, Hüvelyktyű, esetleg Hüvők, és Rumpelstilzchen is végre önmagára lel Koppciherci névvel. Kicsit nehéz lesz talán megszokni őket így, de a törekvés mindenesetre jogos: nevet elvenni mesehőstől sem szabad.

Az emelkedett, komoly hangot jól visszaadó kiváló magyarítás, a hangzásbéli sajátosságokat is megőrző archaizálások mellett a fordítók legnagyobb érdeme az, hogy ellenálltak annak a kihívásnak, ami eddig még senkinek sem sikerült (mesei küldetés lenne ez is?): nem törölték a szövegből azokat a részeket, amelyek az évtizedek során értelmüket és jelentésüket vesztették volna, vagy amelyeket saját tapasztalataik nem igazoltak, és sem nyelvileg, sem tartalmilag nem helyettesítették ismert magyar meseformulákkal, sztereotípiákkal a szöveget, azaz nem írták át azt, amit Grimmék egyszer már úgyis átírtak. Mert miként a legtöbb mesegyűjteményre, úgy erre is igaz, hogy szerkesztőik a gyűjtés után alaposan átjavították az anyagot: a kontamináció jegyében változatokat vontak össze, nyelvjárásokat egységesítettek, megformáltak, tovább formáltak, szűrtek, toldottak és ékesítettek. Ám hiába minden: a változatok létrehozása és a stilizálás ellenére mindegyik mesében ott az érintetlenül hagyott állandó: a részletek cserélődése sosem kerekedik a struktúra állandósága fölé.

A nemzetközi és a hazai népmese-katalógusok a mesék főbb szereplőit, alakjait és a cselekmény magját szem előtt tartva határoztak meg és határoltak el egymástól különféle mesecsoportokat. A Gyermek- és családi mesékben valamennyi típus megtalálható: állatmese, tündérmese, novellamese, trufa, anekdota, hazugság- és formulamese. A világirodalom klasszikus darabjaiként vagy az újramesélés máig tartó folyamatában a tündérmesék a legismertebbek, érdemes hosszabban elidőzni velük.

A tündérmesék - köztük a leghíresebbek: a Békakirály és Vashenrik, a Hamupipőke, a Jánoska és Margitka (.), a Pirosbúbocska (.!), a Hófejírke (!), a Csipkerózsika és a Rigócsőr király - mind hiánnyal vagy veszteséggel kezdődnek: elárvult, elhagyott gyerekek, elrabolt királykisasszonyok, gyermekért fohászkodó asszonyok, feleséget kereső vagy kárvallott férfiak várják sorsuk jobbra fordulását teljes passzivitásban vagy útnak indulással, szerencsepróbálással. Természetfölötti segítőtársak és ellenfelek, álhősök és álmeny-asszonyok támogatják vagy hátráltatják őket, de a próbatételek végén minden szereplő sorsa nyugvópontra jut. Leggyakoribb végkifejlet a "lakodalom", a kezdeti hiány megszüntetése, a veszteségből származó egyensúlybomlás helyreállítása. Alaptémák (a gyengék és az erősek küzdelme, szerelem, nőrablás, gyilkosság, vérfertőzés), alapkonfliktusok (féltékenység, hűtlenség, szerelmi háromszög), egyértelműen megfogalmazott életvezetési dilemmák ("házasodni öröm, ugyanakkor gyötrelem is") variálódnak a mesékben, de a gonoszságért, hűtlenségért, a tilalmak megszegéséért minden körülmények között bűnhődni kell: elvarázsoltsággal vagy halállal. A Gonosz esetében mindkét büntetési forma irreverzíbilis, a bűnbánó hősnél azonban még visszafordítható a folyamat. Viszonylag könnyen rekonstruálhatók, és néhány mondatos szentenciává laposíthatók azok a gyakorlati tanácsok, élet-szabályok, amelyek a mesébe szőve erkölcsi és viselkedési modellt jelenthettek valaha s

egyfajta életérzés ébrentartását szolgálták, például imigyen: "Légy jámbor és jó, akkor a Jóisten mindig segíteni fog", vagy: "A bűnből nem sarjadhat semmi jó". A látszat ellenére az értékrend kérdése mégsem problémamentes, mert erény és bűn aszerint ítéltetik meg, hogy a tett a hős boldogulását szolgálja-e. A kiválasztottak számára a hazugságon kívül minden eszköz megengedett: lophatnak, csalhatnak, ölhetnek, ha ezzel a Gonoszt pusztítják. Végső soron sohasem érzelmeik és szándékaik fontosak, hanem az, hogy milyen tetteken (módszereken) keresztül jutnak el választott céljukig.

A mese azt ígéri, hogy jóra fordul minden, de bölcsen hallgat arról, mi történik a menyegző után. A hős anyagi és társadalmi helyzete nagy valószínűséggel megváltozik ugyan, de hogy mi játszódik le benne, az a legszemélyesebb titok marad. Titok, amely a tudomásul nem venni akarás ellenére is jól sejthető.

Hiába megannyi mesekutatói irány, hiába módszerek serege, a mesei lényeg mindig megfoghatatlan marad: természetének és hatásának gyökerei nem fejthetők meg; a varázsló pálcájához csak közelíteni lehet.

Mit üzen ez a gyűjtemény - "veszendőbe menő emlékek mentési kísérlete" - azonkívül, hogy a legkisebb fiú és a legmegalázottabb egyszer úgyis győzni fog?!

A mese magánszféra, minden lélek kedvére kalandozhat rejtelmeiben, értelmezheti önkényesen. Újraolvasva - immár magyarul - mindet, engem a felnövés szükségességéről győztek meg. Arról, hogy hiába a csodás segítőtárs, aki beavat, és átváltozási képességgel ruház fel, a cselekvési lehetőségek emberi korlátai jól körülírhatók. Az útnak indító csak lehetőséget ad; az igazi metamorfózisnak nem lényege, hanem következménye a csoda. A fizikai és az erkölcsi fenyegetettség, a sűrű erdőn való átjutás és a zártságból való szabadulás közben az állandó kísértés nem más, mint a felnövéshez szükséges megpróbáltatás, egy másik létmód megtapasztalásának lehetősége, ami - a mesében is - csak nagy áron következik be. Fel kell nőni és királylánynak kell maradni - öndefiníció és méltóság együtt.

Egyszerű: "Látjátok, ez a világ sora". (Magvető, 1989)

1990

Száznegyvenöt ígéretes éjszaka

Az Ezeregyéjszaka meséi I. kötet 1-145. éjszaka

Akit gond és bú gyötör, az arra vágyik, hogy történeteket halljon emberekről, históriákat királyokról és a szerelem leigázott szolgáiról, hogy megkönnyítse szívét a nehéz gondtól, eltávolodjon sírástól, panasztól.

(A százhatodik éjszaka)

Amióta Adamik Lajos és Márton László szöveghű Grimm-fordítása (1989) nyomán kiderült, hogy Jancsi és Juliska tulajdonképpen nem más, mint Jánoska és Margitka, Piroskát Pirosbúbocskának, Hófehérkét Hófejírkének hívják, örülni lehet ugyan, hogy a híres mesehősök visszakapták "eredeti" nevüket, gyaníthatóan mégsem akad senki e hazában, aki így szólítaná őket. Az évtizedek óta használatban lévő nevek makacsul ellenállnak a változtatási kísérletnek, de a név szerencsére csak ritkán befolyásolja egy mese jelentését. Az viszont már nem mindegy, hogy egyes mesemotívumok milyen tartalommal kerülnek a köztudatba: például a hiteles Grimm-fordítás megjelenése óta a magyar gyerekek is azzal a tudással nőhetnek fel, hogy az elvarázsolt békakirályfit alakja viszszanyerése céljából nem megcsókolni kell, hanem - micsoda különbség! - falhoz vágni. (Kis motívummagyarázat: ellenszenvünk tárgya nem attól lesz "ember", hogy undorunkat leplezve csókolgatni kezdjük, hanem azáltal, hogy egyértelműen kifejezzük negatív érzelmeinket. Hogy ezek után mi válik belőle - béka marad vagy királyfi lesz -, már rajta múlik.)

Egy mese átírása, stilizálása, átdolgozása, egyes motívumainak kiemelése és feldolgozása mérhetetlen károkat okoz a szövegnek és a szöveget érteni akaró hallgatónak, olvasónak. Minden nép mesekincse tekinthető történelmi dokumentumok, vallás- és mitológiatörténeti, sőt antropológiai ismeretek tárházának, ha mesekutatói szemmel tekintünk rá. Persze ha nem tudományos értékű forrásanyagként akarjuk vizsgálni a szövegeket, akkor is tisztában kell lennünk azzal, hogy a mesék alapvető információkat hordoznak arról a korról, amelyben keletkeztek, és rengeteg hasznosítható ismeretet őriznek az emberi életről és az egzisztenciális problémák megoldási lehetőségeiről. Szimbolikus formában vagy nyíltan kimondva minden mesében megtalálható az a szabály-rendszer, amelyet erkölcsi útmutatóként használhatunk a próba-tételekkel nehezített életúton. Ezért sem mindegy hát, hogy milyen mesét olvasunk, s milyen forrásból.

Az Ezeregyéjszaka meséivel magyar nyelven most találkozhatunk először - mindaz, amit eddig annak véltünk, nem az volt. Ismerhettük - többek között - a gyűjtemény tizenhat nagyobb meséjét és néhány anekdotáját Honti Rezső fordításában, de ezek a remek fordítások nem a hitelesnek tartott eredeti kézirat alapján készültek. Prileszky Csilla fordításában is olvashattunk már négy mesét a Chagall-albumban (1990), és a gyerekek számára is készült egy változat Rónay György feldolgozásában. Ez utóbbi (a béka királyfihoz hasonlóan) okozhat némi zavart az ifjúság körében, ugyanis aki gyerekként találkozik először az Ezeregyéjszaka meséivel, úgy ismeri meg a kerettörténetet, hogy az álmatlanságban szenvedő Sahrijár király éjszakai bolyongásai során beleszeret egy lantot pengető lányba,

feleségül akarja venni, de a lány a kedvesével együtt megszökik a nem kívánt házasság elől. Sahrijár a város összes szűzlányán bosszút áll, mondván: "Az az egy lány kellett volna, és azért az egy lányért bűnhődjék városom valamennyi lánya!" Aki már zsenge gyermekkorában fejlett morális érzékkel rendelkezik, legkevesebb, hogy igazságtalannak tartja a király bosszúját, és azt gondolja, hogy bezzeg a magyar (és európai) népmesékben mindenki azé lehet, akit szeret, épp ez a mese lényege. De Sahrijár bosszúja felett csakis akkor mondhatunk jogos ítéletet, ha ismerjük valódi okát: a király csalódott a női hűségben (felesége fekete rabszolgákkal csalja őt, és sógornője is hasonlót tesz férjével szemben) és ebből következően az egész női nemben. Hogy csalódás többé ne érhesse, minden éjjel szűz lánnyal hál, másnap pedig sorra megöleti őket. A szöveghűen fordított mesét hallgató gyerekek elcsodálkoznak ugyan e királyi intézkedésen, de legalább érzik, hogy nem akarják őket becsapni. A mese egyik funkciója épp az, hogy szembesítsen az élet kegyetlenségeivel, miközben fogódzókat kínál azok elviseléséhez.

Ilyen fogódzó Sahrijár királynak az az ezeregy éjszaka, melyek mindegyikén mesét hall Sahrazádtól (nem Sehrezád vagy Seherezádé többé!), aki "sok-sok könyvet elolvasott, történelmet, hajdani királyok életét, régi nemzetségek viszontagságait". Nem írható le elégszer, milyen rendkívüli irodalmi és kultúrtörténeti teljesítmény Prileszky Csilla munkája, mennyi köszönet és hála jár(na) azért, hogy a szöveghűség követelményeinek maximálisan megfelelő teljes és autentikus arab nyelvű szöveg fordítását - mezopotámiai, görög, perzsa, arab, héber, indiai mesék hömpölyögnek tíz-ezer kéziratoldalon - olvashatjuk csonkítások és hozzátoldások nélkül, rendkívül élvezetes, lenyűgöző és párja nincs nyelvezeten. (A fordító teljesítménye talán csak Enno Littmann mindmáig legjobbnak tartott német Ezeregyéjszaka fordításával rokonítható.) Hosszan idézhetnénk a zengő és szívmelengető mondatokat, mint például az európai meséktől idegen, a férfihős szépséges külsejét magasztaló leírást: "ifjúsága édes, öltözéke ékes, a termete sudár, arcán fénylő sugár, a szépsége tökély, csábereje gyöngéd, szemöldöke párja kettős ív csodája, a szeme bűvölő, szíveket megejtő", vagy a vasorrú bába keleti rokonának, a bajkeverő rút boszorkánynak a bemutatását: "orcája horpadt, szemöldje borzas, szeme levet ereszt, ínye csonkot mereszt, az arca ragyás, a szeme csipás, feje piszkos-deres, minden tagja rühes, a háta cipó, a színe fakó, orrlika folyó".

A pontos, minden apróságra kiterjedő, versekkel is megerősített jellemrajzok (Tótfalusi István versfordításai miniatűr remekművek), a pompás és részletgazdag leírások, valamint a szerkezetbeli különbségek mellett számos motívum kínálkozik a keleti és az európai mesék további összevetésére (nagy segítségre vannak ebben a szöveghűséget ellenőrző és a bevezető tanulmányt író Simon Róbert jegyzetei is): alapvető különbségek vannak ugyanis a hősök, az elbeszélők, a sors, a véletlen, valamint a csoda ábrázolásában.

Az európai népmesék legjellemzőbb szereplői a sorsuk jobbra fordulását remélő névtelen szegénylegények és birodalmuk elrabolt javait visszaszerezni induló királyfiak, akik az "egyszer volt, hol nem volt" idejében és terében elvárásokkal, parancsokkal és tiltásokkal jól körülírható útvonalat járnak be. Ha a szabályok betartásában nem vétkeznek, útjuk váratlan események nélkül ér véget, s a történetet lakodalom zárja. Ezzel szemben Az Ezeregyéjszaka

meséiben minden csupa meglepetés: váratlan fordulatok, kiszámíthatatlan események követik egymást lenyűgöző, olykor már-már kibogozhatatlan kavargásban. Egyik történet átszövi a másikat, a szereplők (akik között kereskedőből és koldusból van a legtöbb) úgy járnak át egymás történeteibe, ahogy a karavánutak keresztezik egymást. A folytonos egymásba játszásból következően a keleti mese szerkezete is más, mint az európai tündérmeséké: nem egyetlen mag köré épül, hanem keretelbeszélés fűzi össze a kalandok sorát. (A most megjelent első kötet az alap-kerettörténeten túl kilenc történetfüzért ötvöz, amelyhez harminchárom mese tartozik, ezeket Sahrazád száznegyvenöt éjszakán keresztül meséli.) Gyakran előfordul, hogy egy-egy mesébe többször is új történet ékelődik, majd visszatér a fő elbeszélés vonala. Regények, állatmesék, hadi, úti és szerelmi kalandok, rémhistóriák, példabeszédek, novellamesék, anekdoták, humoros történetek, csillagászati, orvosi leírások, bölcselkedések, himnuszok és versek követik egymást ezeregy éjszakán át, történetmondók licitálnak egymásra, hogy egy pillanatra se lankadjon Sahrijár király figyelme.

A keleti mesékben a beszédnek, a szónak - az adott szónak különösen - mindennél nagyobb hatalma és becsülete van, míg az európai tündérmesékben a hős beszéd helyett folyamatosan cselekszik. A sárkányölő ifjú az erejével, bátorságával, jóságával és tettrekészségével éri el a célját, azaz rátermettségének bizonyításával keres megoldást a konfliktusra. Az Ezeregyéjszaka meséiben a jó és nemes tulajdonságok egyáltalán nem befolyásolják a hős életének alakulását. Az Ezeregyéjszaka hősei nem tudják, milyen sors vár rájuk, nem maguk küzdik ki céljaikat, hanem a végzet kiszámíthatatlan szeszélye sodorja őket váratlan kalandokba. A történetek mozgatója a sors és a véletlen, a mesék legfőbb tanítása szerint "Allah betölti azt, ami elrendeltetett", "Allah végzése ellen nincs fellebbezés". Aki szembe akar szállni sorsával, úgy jár, mint A harmadik koldusbarát történetében (tizenötödik éjszaka) az öreg sejk, aki hiába zárja földalatti barlangba fiát, hogy megmentse napra pontosan megjósolt halálától, s megjövendölt gyilkosa is hiába óvja őt mindentől - legfőképpen magától -, a kijelölt napon bekövetkezik a tragédia: a fiú szívébe egy véletlen mozdulat következtében kés szalad. A keleti mesékben a halál az egyetlen irreverzíbilis állapot, itt nincs élő-haló fű, csodalevél, életvíz, életet adó táltoscsikó-lehelet. Az élet folytonossága nem a feltámadásban, hanem az újjászületésben mutatkozik meg. Az Ezeregyéjszaka meséi a sorssal és a halállal való megbékélésre tanítanak: "A sors olyan, amilyen! Csak tűrjed, amíg lehet!" Máshol pedig: "Tűrj derekasan, hisz a jutalom a szenvedés mértéke szerint adatik!" Az első kötetben található egyébként az a regénybe ágyazott erkölcsi kódex is, amely szorosan kapcsolódik ehhez a világnézethez, s amelyet a hetvenkilencedik éjszakától kezdve hat éjszakán át öt rablány ismertet "eleink s a hajdanvolt népek történetei, a közösség szentesítette hagyományok" alapján. A lányok ősi életvezetési tanácsokat közvetítenek a jellem nemesítéséről, az igaz életre való törekvésről, az önnevelés szükségességéről, az igazságos ítélet természetéről, a tisztességről, szívbéli jóságról és jámborságról.

A különbözőségek ellenére sok olyan motívum is fellelhető a kötetben, amelyek az európai népmesékben is megtalálhatók. Archetípusos motívum az igazságos uralkodó megrajzolása (Hárún ar-Rasíd kalifa időnként lemegy palotájából a városba kikérdezni népét a tisztségviselő hatalmasok felől, s azt, aki ellen panaszszót hall, elbocsátja, s akiről hálával emlékeznek meg, kinevezi magasabb méltóságba), a tiltott szobára, a tiltott kérdésekre és az állatok nyelvének értésére vonatkozó szabályok megszegése ("ne ejts szót arról, amihez nincs közöd, nehogy olyat hallj, amiben nincs örömöd").

Az Ezeregyéjszaka varázsa a csodás és a valós világ közötti határok megszüntetéséből adódik. Egyrészt létező földrajzi helyek, városok és folyók adják a mese helyszíneit, és pontos leírást kapunk a szereplők társadalmi és vagyoni helyzetéről, mindennapi életéről is, másrészt bármikor történhet valami rendkívüli. Ebben a világban nem számít természetfölöttinek, ha egy állatról kiderül, hogy elvarázsolt emberi alakot rejt, és nem számít meglepőnek egy rejtett világ lelkeinek megjelenése sem: bárhova, bármikor betoppanhat egy dzsinn, démon vagy ifrít. A csoda nem a hétköznapiból kiemelkedő vagy a természet rendjét sértő esemény, hanem a mindennapok része, mintegy az emberi létezés tartozéka. A csodás dolgok megtörténte önmagában még nem számít rendkívülinek, attól válik azzá, hogy elbeszélik, közkinccsé teszik. Olyan történetet kell tehát elmondani, hogy "ha azt szembe karcolnánk, intő tanúságként szolgálna minden arra figyelmezőnek". A saját történetét ismerő és továbbadó ember halálos veszedelemben a maga és mások életét is megmentheti története elmondásával.

Külön tanulmányt érdemelnek az Ezeregyéjszaka nőalakjai, akik egészen más tudással rendelkeznek, mint európai "meserokonaik". Sahrazád a legbölcsebb mesemondók egyike, a mesemondók ősasszonya, aki maga is jól tudja, hogy a mese és a mesélés az életben maradás eszköze. Kétszeresen is használja ezt a tudást: egyrészt az általa elmondott történeteket építi erre a dramaturgiára, másrészt így remél feloldást a halálos ítélet alól. Tudja, hogy a mese gyógyír: Sahrijár uralkodót a csalódottságából és bosszúszomjából kell kigyógyítani. Ha sok mesét hall, az ezeregyedik éjszaka után a mesék gyógyító hatása talán nála is megmutatkozik. Ez az első száznegyvenöt éjszaka legbiztatóbb ígérete. Az ezeregyedik éjszaka eljöttéig pedig már csak nyolcszázötvenhatot kell aludni. (Atlantisz, 2000)

2000

A félegyházi mesekirály

Egy sok évszázados hagyomány utolsó dokumentuma

Seres József félegyházi parasztgazda népmeséi

Valamikor régen a mesék rengeteg információt tároltak a körülöttünk lévő világról, valamint a benne élő emberről, és dédapáink még értették a történetek szimbólumokba sűrített üzenetét. Az ősrégi tündérmesékben nemcsak egy-egy életszakasz ismerhető fel a maga jellegzetes női és férfiproblémáival, hanem a mesélők valósághoz való viszonya, világról való gondolkodásának iránya is. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen a földkerekség vala-mennyi meséje hasonlatos egymáshoz, jól megragadhatók egy-egy ország, népcsoport vagy tájegység jellegzetes meséi: más mesék születnek a havasokban, a Balaton partján, az Alföldön, és mások a tanyavilágban.

Vannak-e még gyűjthető népmesék, van-e még értő közönség, vagy lassan feledésbe merül a mesékből leszűrhető tudás? Mit kezdhetünk azokkal a történetekkel manapság, amelyeket egy-egy ritkán megjelenő kuriózumgyűjtemény ad közre?

A nemzetközi szaktudományos mesekutatás megannyi irányzata között nagy elismerés övezi az Ortutay Gyula által létrehozott ún. egyéniségkutató iskolát (a nemzetközi szakirodalom "budapesti iskolaként" ismeri el), amely a folklórtudományban megnyitotta az utat az egyéniségkutató vizsgálatok felé. Ortutay Gyula volt az első, aki arra irányította a folkloristák figyelmét, hogy az összehasonlító történeti kutatások helyett a mesemondás körülményeit, a hallgatóság összetételét, viselkedését, és - főképp - a mesemondó személyiségét vizsgálják. Az iskola követői a népmesékben nem valami személytelen alkotóerő megnyilvánulását látták, hanem a nép körében élő alkotó személyiségek tudatos tevékenységét. Ortutay szerint a népmese úgy ismerhető meg igazán, ha a mesemondás körülményeit is megismerjük, szerinte a mese szövegét nem lehet különálló, lezárt egésznek tartani, hanem olyan formának, amelynek alakulásába minden apró, pillanatnyi körülmény beleszól. Azt, hogy egy összejövetelen melyik mese hangzik el, a mesemondás alkalmai és helyei, a hallgatóság összetétele és a mesemondó személyisége is meghatározzák.

Fedics Mihály meséinek összegyűjtésével (1940) Ortutay Gyula kezdeményezte, hogy kiemelkedő mesemondók vagy mesélő közösségek teljes mesekészletét (repertoárját) bemutató kötetek szülessenek és jelenjenek meg hazánkban. Így váltak közkinccsé többek között Pandúr Péter (Dégh Linda gyűjtése), Ami Lajos (Erdész Sándor), Tombácz János (Bálint Sándor), valamint a kalotaszegi mesemondók (Kovács Ágnes) meséi. Az egyéniségkutatás gyakorlata tehát forradalmasította és meghatározta a mesegyűjtést és publikálást. A "budapesti iskola" bebizonyította, hogy minden mesemondónak saját, egyéni stílusa van, s minden egyénileg elmondott mese más, mint a többi. Ezek nyomán néhány évtizedig valóban sok értékes mesegyűjtemény látott napvilágot, de az utóbbi években már alig találni olyan mesemondót, akinek emlékezete éppúgy megőrizte volna az ősi tündérmeséket, mint például a manapság sokkal népszerűbb tréfás történeteket.

Ezért is nagy öröm, hogy 1999-ben megjelent az a mesegyűjtemény, amely nem kevesebbet állít, minthogy egy valóságos "mesekirály" meséit tartalmazza, méghozzá arról a területről, a Kiskunságról, ahonnan mind ez idáig nem ismertünk kimagaslóan értékes anyagot hagyományozó mesemondót. A mesék gyűjtője és a kötet szerkesztője, Bereznai Zsuzsanna joggal tartja kivételes képességű, rendkívüli memóriával rendelkező mesemondónak Seres József (1924-1995) félegyházi parasztgazdát, aki minden mesei műfajban otthonosan mozgott, s aki önmagát büszkén mesekirálynak hívta. A gyűjtő másfél év alatt 143 mesét, több mint 18 órányi meseanyagot gyűjtött tőle, s az összegyűlt anyag láttán igazat adhatunk az öntudatos mesélőnek: valóban a mesekirályok egyikének tekinthetjük őt.

De mit jelent mesekirálynak lenni? Nem egyszerűen azt, hogy sok mesét kell ismerni és alkalomadtán elmondani, továbbadni. A mesekirálynak meg kell őriznie egy immár több száz éve hagyományozódó meseanyagot, amely az évszázadok során olyan sűrű tudásanyaggá állt össze, hogy minden szónak jelentősége van. Tovább kell adnia valamit őseink tudásából, s mindezt úgy kell tennie, hogy a hallgatóság egy pillanatra se veszítse el érdeklődését a hallottak iránt. S egy királynak nemcsak kivételes memóriával, jó előadókészséggel kell rendelkeznie, hanem azzal is, hogy szükség (a hallgatóság határozott igénye) esetén új mesékkel is előálljon. Seres József, büszkén jelentette ki: "Ha mesélni köllene, én egy egész napot tudnék mesélni - hiba nélkül!"

A mondott és az írott mese nagyon sokban különbözik egymástól. Éppen ezért a folklóralkotások elemzésénél nem megkerülhető az a tény, hogy a kutatók a folklóralkotásokat viszonyfogalomként kezelik, s valamihez képest határozzák meg azokat. Vagy szétválasztják a folklór és a nem folklóralkotásokat (hivatásos és nem hivatásos művészetek), vagy megkülönböztetik egymástól a szóbeli és az írásbeli alkotásmód jellegzetességeit. A "szájhagyományozás", azaz egy pillanatnyi ihletettségből táplálkozó, jórészt alkalmakhoz kötött, szokásokhoz alkalmazkodó művészettípus legjellemzőbb vonása pedig a változatok nagyszámú létrehozása. A folklóralkotásokra az a legjellemzőbb, hogy változatokban élnek tovább, és e változatokra nemcsak a típusok és a motívumok nagy száma, a formulák és a sztereotípiák uralma jellemző, hanem a variánsok létrehozásában döntő szerepet játszó szociológiai és etnográfiai tényezők is, valamint az, hogy az egyes szövegek erősen kötődnek bizonyos közösségi alkalmakhoz, rítusokhoz és hiedelmekhez. Ez a kötődés nagymértékben befolyásolhatja azt, hogy az alkotó milyen történetet és hogyan mond el, de a fő kérdés minden egyes alkotásnál az, hogy végső soron mi az az "állandó elem", amelyet minden alkotó változatlanul ad tovább, s mi az, ami minden egyes alkotói aktusban újonnan születik meg.

Ha a különböző mesemondók különböző meseváltozatait (variánsait) vizsgáljuk, a helyzet tovább bonyolódik. A mesék ugyanis egyrészt rögzült formákként adottak a mesélők számára, az egyén "kulturális örökségként" kapja, és nem egyszeri alkotói aktusban hozza létre őket, másrészt "nyitott művek", amennyiben végtelen lehetőséget kínálnak a

folyamatos újrafelhasználásra, a szigorú szerkezeti szabályok betartása melletti alkotói szabadságra. A mesehallgató közönség úgy van jelen a meséléseken, hogy olykor beleszól a történetbe: elfogadja, szentesíti vagy elutasítja azt. A "cenzúra" hatására a mesélőnek bizonyos sémákat be kell tartania, a motívumokat a hagyományozott anyag stílusához kell igazítania. Ez az erős formai és tartalmi meghatározottság bizonyos korlátok közé szorítja ugyan az egyén alkotói jelentőségét, de a motívumok, témák variálásával, továbbépítésével, a stílus-elemek szabad használatával kapcsolatban mégis kimutatható egy-egy mesélő egyéni stílusa. A mesélő ugyanis szabadon válogathat egy meghatározott motívumkészletből, a sajátos mesei építőkövek rendszeréből, és saját alkotói módszere szerint használhatja azt. Ha szóról szóra mondja el a valamikor hallott történetet, reprodukáló mesemondónak tartjuk, ha változtat rajta (hozzátold vagy elvesz belőle) alkotó típusú mesemondóról beszélünk. Egy-egy falu meséit összegyűjtő folkloristák megjegyzéseiből kiderül, hogy mindkét típus gyakori a mesemondók között, de az alkotó típusú mesemondót a falu népe is megkülönbözteti a többiektől: valamely jól sikerült, érdekes meseváltozathoz a történetmondó neve is hozzákapcsolódik, és azt az illető meséjeként emlegetik.

Az egész világon megfigyelhető, hogy évtizedek óta egyre kevesebb tündérmese lelhető fel a mesemondók (ha egyáltalán vannak még) repertoárjában: csodás tündérmesék helyett inkább rövidebb, tréfás, csattanóval záruló történetek forognak, melyek nem vesznek el sok időt a hallgatóság életéből. Ma már lassan a gyerekeknek sincs idejük (sőt, türelmük) arra, hogy leüljenek és végighallgassanak egy nyugodtan, szépen, lassan kibontakozó tündérmesét. Seres József ismeri ugyan a magyar népmesekincs legarchaikusabb rétegét, meséinek jelentős része magyar és nemzetközi vándortéma, de az ő repertoárjában is a tréfás mesék szerepelnek túlsúlyban. Bereznai Zsuzsannának 1994-1995-ben mesélt. Fel-tűnő, hogy a tündérmeséknek csak a vázát ismerte, előadni csupán hármat tudott. A gyűjtő közlése alapján Seres repertoárja a következőkből állt össze: 3 állatmese, 3 tündérmese, 4 legenda-mese, 6 novellamese, 1 rászedettördög-mese, 9 falucsúfoló, 63 tréfás mese (köztük rendőr- és zsidó viccek, politikai viccek, erotikus, pikáns trufák), 2 hazugságmese, 1 formulamese, 7 találós mese, 10 találós kérdés, 9 Móricka- és Arisztid-Tasziló-vicc, 4 hiedelemtörténet, valamint 20 igaz történet. Ez utóbbiak között találunk téeszmesét, téeszelnökmesét, pásztortörténetet, bugaci gazdatörténetet, kulákmesét és drótos cigány történetet.

Seres az előadás során fogalmazza meg meséit, de nem alkot új történeteket. Kivételt csak egyszer tesz, amikor az unokája kérésére mond mesét. Sajnos, épp ez a mese a legsikerületlenebb története, s talán épp azért, mert itt szeretett volna leginkább elszakadni a hagyománytól, de nem tudott helyette egyéni hangot találni. Ő maga ezt állítja saját alkotómódszeréről és stílusáról: "Olyan volt, hogy esetleg én magam kiegészítettem valamivel a mesét, de hogy én költöttem volna, azt nem..." Mesealakítási módszere az Aladdin című mesénél követhető nyomon: megfigyelhetjük, hogy egy több mint 40 éve nem mesélt mesét hogyan alakít a magyar népmesei hagyományokhoz, motívumokhoz, valamint

saját mindennapi életéhez: pl. Aladdin meggyón, amikor hazajön a barlangból, majd az újságban olvas arról, hogy férjhez akarják adni a királyleányt. Szívesen alkalmaz rendhagyó mese-kezdő- és záróformulákat, párbeszédeket, helyszínrajzokat a Kecskemét környéki pusztákról, és hosszan ecseteli egy-egy mesehős szépségét.

Bereznai Zsuzsanna, a gyűjtő, szakszerű munkát végzett: nemcsak Seres József életrajzát mutatja be részletesen, hanem a félegyházi mesélési alkalmakat is. Ezek nem térnek el más tájegységek szokásaitól: az emberek meséltek pásztorkodás, legeltetés, kapálás, kaszálás, szőlőkötözés, kukoricaszedés, szénagyűjtés közben. ("Jóska kapált legelöl, oszt mesélt. Így aztán a többieknek is igyekezni kellett a kapálással, hogy ne maradjanak le, mert akkor nem hallják a mesét" - meséli az egyik parasztasszony.) És meséltek benti munkák közben is: kukoricamorzsolás, babfejtés, krumpliválogatás, mákpucolás, diótörés, dohányválogatás idején a történetmondás és -hallgatás segítette a munkát. De csak egy ideig, hiszen "később lett morzsológép, aztán megszűnt a mesevilág: a gép zörgött, annál nem lehetett mesélni." Ma már a televízió váltja fel a meseszót meg a morzsológépet is, a tévé mellett végképp nem lehet mesélni. Számomra igen meglepő adat, hogy Félegyházán általános szokás volt mesemondót fogadni a gyerekek mellé, legalábbis a jobb módú családok ezt tették. (Móra Ferencnek is volt egy saját mesemondója, akit Messzi Gyurkának hívtak, úgy ahogyan későbbi hősét...)

Bereznai, a gondos gyűjtő mesebiológiai adatokkal is szolgál: pontosan lejegyzi azt is, hogy kitől tanulta a mesekirály az egyes meséket, és milyen alkalommal, hogyan mesélte ezeket: "ha mesélni kezdett, arca hamiskásan felragyogott, s megszűnt körülötte az idő. Derűs kedvvel, ráérős, szelíd nyugalommal mesélgetett akár egy fél napon át is - nem fáradt el, és alig akarta elengedni a vendéget." Igazi csemege a kötet végén található és élvezettel forgatható szómagyarázat is.

Mint mondtam, nagy öröm egy ilyen gyűjtemény megjelenése, de nem kerülhetjük meg a mese és a mesélés jövőjének kérdését. Voigt Vilmos az ELTE Folklore Tanszékének vezetője a kötet előszavában felteszi a kérdést: "Vajon van-e, aki tovább is viszi a meséket?" Ő maga nem nagyon hisz ebben a lehetőségben, egy sok évszázados hagyomány utolsó dokumentumának tartja Seres mesegyűjteményét. Pedig van némi remény: ha - mint hallom - Amerikában az egyetemeken tanítani kezdték a mesemondást, talán még a mesék kihalása előtt ezt mi is követendő példának tarthatjuk.

Csak legyen, aki hallgatja és érti még akkor a történeteket! (A félegyházi mesekirály. A Kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei, 9. Kecskemét, 1999)

2000

Az "ólomfejű barát" és a "női sárkányölő" alakja egy magyar és egy cigány népmesében

A magyar és a cigány népmesék összevetése reménytelen vállalkozásnak tűnik abban az esetben, ha az összevetést minden részletre kiterjedően képzeljük el. Ennek egyik oka, hogy a cigány mesék hihetetlenül gazdag motívumkészlettel, illetve motívumkombinációkkal rendelkeznek. Az összevetést megnehezítő másik ok a cigány mesék ama alapvető sajátosságában keresendő, amely a mesék gyors változékonyságával függ össze. Vekerdi József szerint a cigány meseanyag állandóan változik, állandóan újrateremtődik, mert a cigányok rendkívül gyorsan befogadnak minden új benyomást, és az sem zavarja őket, ha az új meseelemek esetleg nem állnak összhangban a régiekkel.

Nehezíti az összevetést az is, hogy a cigány mesék jelentős hányada nehezen vagy egyáltalán nem tipologizálható, s ezért gyakorlatilag csak ritkán van módunk azonos típusokról vagy egy-máshoz közel álló típuskombinációkról beszélni. Ez sok problémát okoz mind a szövegközlések, mind az elemzések terén, de a nehézségek ellenére mégis megragadható néhány markáns különbség, illetve hasonlatosság a magyar és a cigány népmese között. Ezeket Vekerdi József és Görög Veronika tanulmányai nyomán a következőkben foglalnám össze:

1. A mesék közötti hasonlóság egyik oka, hogy a cigány mesék a mindenkori befogadó ország (illetve egy ideig az előző tartózkodási hely) mesekincséből merítenek. (V. J.)

2. A cigány mesék másik jellemzője, hogy gondolatviláguk és szerkesztésmódjuk nem ritkán rendkívül archaikus jellegű. Mesekultúrájuk archaikus vonásai azonban nem azt jelentik, hogy régi anyagot őriznek, hanem azt, hogy mesei gondolkozásmódjuk archaikus szinten áll, s ezen a szinten szül minden pillanatban új meséket. (V. J.)

3 A cigány mesemondás sohasem szolgálta a közös munka egyhangúságának csökkentését, mint a paraszti kultúrában. A funkciótól megfosztás tünetét és a pusztán szórakoztató, kalandos jelleg előtérbe nyomulását a cigány meseszerkesztésben is megfigyelhetjük, mint a cigány és európai népmesék közötti eltérés egyik fő pontját. A cigány mese az érdekességre, a történet kalandosságára összpontosítja a figyelmet, a kalandosság gyakran a meselogikai szempontokat is háttérbe szorítja. (V. J.) Görög Veronika szerint "a cigány meseszövésre jellemző a motívumok szokatlan, szabad kompozíciója. Előfordul, hogy a mesemondó - valószínűleg a közönség igényeihez igazodva - az egymást követő kalandokat, mesei epizódokat oly módon halmozza, hogy a történet nem zárul le ott, ahol a mese szerkezeti felépítése megkövetelné. A logikai kapcsolat az epizódok között néha laza."

4. A cigány mesék jelentős része nemcsak témában, hanem felépítésében is megegyezik a magyar népmesékkel, a másik része azonban csak alkotóelemeiben (mesemotívumokban) rokon velük. A cigány mesemondók gyakran kiragadják a motívumokat megszokott

összefüggésükből, más mesébe helyezik át, más szerepkörrel ruházzák fel. Közben a kiragadott motívumoknak egyes lényeges részeit elhagyják, így a motívum megcsonkul, kellő indoklás nélkül ágyazódik a mesébe. Ez az oka annak, hogy "az európai meseérzék a cigány mesék jellegzetes vonásának könyveli el a logikai összefüggés hiányát a cselekményben". Nem ritkák az érthetetlen fordulattal végződő, tartalmilag befejezetlen mesék, valamint az egyes szereplők sorsáról vagy egyes kalandok folytatódásáról való megfeledkezés. (V. J.) Görög Veronika szerint "a tündérmesék zárószakasza is szokatlanul módosulhat a cigány mesékben. A hős nem mindig nyeri el megérdemelt jutalmát, hanem esetenként ő maga mond le önként róla, és az is előfordul, hogy a bűnösök nem bűnhődnek meg."

5. A cigány mese nem követi mindenben a magyar mintákat, hanem olykor önálló mesehőstípusokkal is dolgozik. A mesék egyrészt megőrzik a mesehős alakját, másrészt megváltoztatják vagy elbizonytalanítják eredeti szerepét. (V. J.) Görög Veronika szerint a cigány mesékben "a hősöket gyakrabban ábrázolják emberi gyengeségeikkel, tétovázásaikkal együtt az emberfelettien nehéz feladatok előtt, mint a nekik megfelelő magyar mesékben. Az érzelmesség és az impulzív viselkedés is jellemzőbb rájuk, mint a magyar mesei hősökre. A cigány mese főszereplője kevésbé heroikus, kevésbé elszánt és céltudatos. Nem törekszik arra, hogy életét irányítsa, könnyebben elfogadja a sors által számára kiszabott utat."

6. A cigány mesék abban is eltérnek a magyar meséktől, hogy nem mutatható ki bennük sem a magyar mesékhez hasonló erkölcsi világrend érvényesülése, sem a mesei igazságszolgáltatás követelménye. A szereplők viselkedését olykor csak cigány gondolkodásmóddal lehet megérteni, pl.a főszereplő vándorútra kelése és a cél elérése utáni újabb elkalandozása gyakran ugyanolyan határozatlan jellegű, mint a vándor cigányok örökös helyváltoztatása. (V. J.)

7. Ugyanakkor a hétköznapi valóság jelentéktelen részleteinek és a modern technika fogalmainak beemelése a tündérmesei csodavilágba sokkal erőteljesebben van jelen, mint bármely európai népmesében. (V. J.)

1.Csenki Sándor: A cigány meg a sárkány. Püspökladányi cigány mesék. Európa Kiadó, Bp., 1974. 312. p.

2 Lásd Vekerdi József: A cigány népmese. Akadémiai Kiadó, Bp., 1974. 87., 26., 23., 99., 82., 100., 108., 80., 152. p.; Görög Veronika: A cigány folklór. In: Cigány néprajzi tanulmányok. Mikszáth Kiadó, Bp., 1994. 122-134. p.

Általánosságban ennyi mondható el a cigány és a magyar mese különbségeiről és hasonlóságairól. Ám ha összevetjük az egyes meseszövegeket, további - bár korántsem

általánosítható - érdekességekre bukkanunk. Szinte mindegyik cigány mese tartogat valamilyen - az európai mesékhez szokott fülnek olykor egészen meghökkentő - váratlan fordulatot, szokatlan motívum-összefűzést vagy logikailag nehezen követhető összekapcsolást az egyes szerkezeti elemek között. Én most két olyan különleges mese-alakról szeretnék szót ejteni, amelyek eltérő módon szerepelnek a két nép meseanyagában: az egyik az ólomfejű barát, a másik pedig egy meglehetősen szokatlan női hős: a sárkányölő nő, akire egy cigány mesében bukkantam.

Az ólomfejű barát alakja

A magyar tündérmesékben a természetfölötti lények meglehetősen ambivalens jellemmel rendelkeznek. Sem a tündérekről, sem a boszorkányokról, sem a vasorrú bábákról, de még a sárkányokról, varázslókról és óriásokról sem mondható el minden esetben, hogy elsődleges céljuk a hős elveszejtése volna, vagy hogy abszolút gonoszként szerepelnének a történetben. Adományozó, károkozó avagy segítő funkciójuk a hős magatartásának függvénye: ha a hős szót ért velük, akár még maga mellé is állíthatja őket. A tündérmesékben végső soron egyetlen olyan alak létezik, akiből semmilyen körülmények között nem lesz segítőtárs, hanem mindig ellenfélként van jelen: ez pedig az ólomfejű barát, ólombarát vagy vasfejű farkas, kanbarát néven ismert szereplő, aki emberfeletti erejű mesealak, A testen kívül elrejtett erő (AaTh 302) motívum egyik redakciójának negatív hőse. Arról nevezetes, hogy párharcban legyőzhetetlen, mert erejét különféle állatokban rejtegeti, és elrejtett erejének titkát gondosan őrzi. A titkot végül a felesége szedi ki belőle, és hozza a hős tudomására, aki így le tudja győzni őt. Ereje leggyakrabban a következő helyeken található: az erdőben van egy nagy fa, a fában egy fészek, a fészekben galamb, a galambban tojás, a tojásban darázs, ha a darázs elpusztul, az ólomfejű barát élete is megszakad. Az ólomfejű barát rejtelmes és más európai mesében nem található mitikus alakja miatt a mese a magyar tündérmesék típusmutatójában külön számot is kapott: MNK *302A* típusszámon szerepel.

Honnan kerülhetett meséinkbe ez a különleges alak, és ki lehet ő valójában? Solymossy Sándor a vasorrú bába eredetét kutatva figyelt fel az ólomfejű barát alakjában megtestesülő lény nevére. 1927-ben ezt írta róla: "Ennek az embereket üldöző, de földi nők után áhítozó szellemnek a magyar mesékben többféle különös, szinte érthetetlen neve van. Hívják ólomfejű barátnak, ólombarátnak, majd vasfejű embernek, vassógornak, nagyorrú barátnak, kanbarátnak, vasfejű farkasnak vagy rézfarkasnak. Minde változatok, melyek kétségkívül egy azonos alakra vonatkoznak, szemmel láthatóan két alapjelentésre, mint eredetire mennek vissza, az egyik az ólomfejű barát, a másik a vasfejű farkas... Bennünket most e különös

szellemalak névjelzői érdekelnek közelebbről: ólomfejű, vasfejű! Ezeknek valamiképp össze kell függniük a mitikus banya vasorrú jelzőjével. Amazok férfialak jelzői, emez nőé, mindketten öregek. Nem kell merész kombináció hozzá, hogy a kettőt egy párnak tekintsük." Hozzáteszi, hogy "a két alak abban is közös, hogy előfordulásuk szerint is megfelelnek egymásnak. A férfialakot tőlünk nyugatra sem hasonló néven, sem jellemileg nem ismerik; megerősíti ezt az a körülmény is, hogy a mi hazai meséink közül azokban, amelyek nyugatról származtak át hozzánk, sem a látszólag összevissza használt neve, sem az alak maga nem fordul elő. Míg kelet felé találkozunk a nevével: vashomlokú, vasfejű, vasfarkas, vashős."3

Solymossy leírja, hogy az északi osztjákok és vogulok vidékén mindenfelé találhatók sárgarézből, cinből, ólomból, bádogból vagy ezüstből készült kisebb-nagyobb bálványok, akikhez ügyes-bajos dolgokkal lehetett fordulni: sikeres vadászatot vagy kedvező idő-járást kérni, betegséget elháríttatni stb. "Azt hiszem, hogy az előző fejtegetések alapján nem lesz merész az a következtetés, hogy a hazai vasorrú s az ázsiai türk-tatár rézorrú anyó ősét itt kell keresnünk."4

Az elemzésre választott mesénk szempontjából igen figyelemreméltó Solymossy azon kijelentése is, mely szerint "sok még a közbül kiderítenivaló erről az alakról. Az már azonban most sem kétséges, hogy szellemalakunk jelleme, viselkedése az idők évezredes folyamata alatt gyökeres átalakuláson ment keresztül. Ott, az ősi végponton, még teljes érvényű mitikus lény, akit eleven hit-béli meggyőződés környez, nálunk elmosódott mesealak; ott inkább jó, mint rossz, nálunk ijesztő emberevő szörny."5

E mesealak különös népszerűségnek örvend a cigányok körében. Az ólomfejű barát című cigány mese, amelyet Vekerdi József Hajdu Andrással közösen gyűjtött Kispesten 1955-ben,' megőrzött valamennyit az ólomfejű barát jó oldalából is. Vekerdi József egyik legtehetségesebb adatközlője Németh János (Mireg) volt, aki szenvedélyesen olvasott. Meséinek gondos, irodalmi igényű megformálása - értve ezen mind a történetek jól átgondolt vonal-vezetését, mind a stílus gördülékenységét - nyilvánvalóan nagy olvasottságának eredménye. Ugyanakkor tárgyválasztás szempontjából sem Mireg, sem öccse meséin nem látszik a nyomtatásban olvasott meseszövegek hatása, tehát mesetémáikat ők is első-sorban az élőszóbeli cigány hagyományozásból merítették. Az ólomfejű barát alakja valószínűsíthetően a magyar népmesékből került a cigány folklórba, de ott önálló életet kezdett élni.

Solymossy Sándor: A "vasorrú bába" és mitikus rokonai. Akadémiai Kiadó, Bp., 1991. 54-55. p.

' Uo. 59. p.

Uo. 60. p.

Vekerdi József: A cigány népmese. Akadémiai Kiadó, Bp., 1974. 199. p.

' Az ólomfejű barát alakja megtalálható: Kálmány: Hagyományok I. 1. sz., 1-13. p. "Köles"; Pintér Sándor: A palócokról. Bp., 1880. 35-43. p. "Kis Miklós"; Kálmány: Szeged népe III. 1. sz. "Nap, Hold, Csillagok kiszabadítása"; Merényi László: Sajóvölgyi eredeti népmesék. I. Pest, 1862. 1. sz., 3-62. p. "Az ólombarát"; Ipolyi Arnold: MNGY XIII: 22. sz., 163. p. "A király és a fogadott fiú"; Mailand, MNGY VII. 12. sz., 534. p. "Világ két szépje"; Népélet, 1925. 65. "Hamu Jankó."

8 Hasonló mese 1912-ből, Jászalsószentgyörgyből: Ethn.-Népélet, 1925. Hamu Jankó.

Vekerdi József: uo. 83. p.

Mire meséjében az ólomfejű barát elrabolja a király leányát, akiért Argyelis kis Miklóska indul el. Huszonnégy szárnyú táltos paripája azt mondja neki, hogy küldetésük sikere azon múlik, megtetszenek-e az ólomfejű barátnak, aki mindenkit kővé változtat, aki a határát átlépi. Az ólomfejű barátnak megtetszik a kővé változtatott fiú, ezért visszaváltoztatja élővé, és megteszi udvari bolondjának. Kiderül, hogy a keresett lányt tőle is ellopta a negyvennyolc fejű sárkány. Argyelis Miklóska megígéri, hogy visszahozza neki. Csináltat egy repülő hajót, és sikerrel jár. Az ólomfejű barát azt mondja Miklóskának: "Argyelis kis Miklós, jó anyatejet szoptál. Én nem mertem volna megtenni, amit te megtettél. Nekem is van eszem, de te már túlteszel rajta." A megmentett királylány kiszedi az ólomfejű barátból erejének titkát: "A palotámban van egy arany halastó. Abban a halastóban van egy fehér kacsa. Abban van három tojás. Aki azt megöli, és a tojásokat feltöri, akkor már nem lesz erőm. De aki megeszi, még a tollát is, az olyan erős lesz, mint én." Így is történik. Miklós letépi a kacsa fejét, és azonmód megeszi, az ólomfejű barát elpusztul, Argyelis kis Miklóska pedig király lesz.

Ebben a cigány mesében az ólomfejű barát korántsem olyan veszedelmes, mint a magyar változatokban. Szolgálatába fogadja a hőst, sőt belátja, hogy az még nála is okosabb. Ez a kevésbé félelmetes cigány ólomfejű barát nem lenne számunkra annyira érdekes, ha a magyar változatokban is akadna párja. De a magyar meseanyagban épp ennek az egyetlen alaknak nincs "jó oldala". A cigány mesében sem válik belőle pozitív szereplő, de a mese első menetében úgy tűnik, hogy az ólombaráttal is szót lehet előbb-utóbb érteni. Mi következik ebből? Egyet kell értenünk Vekerdi Józseffel abban, hogy a cigány átvevők valószínűleg régiesebb alakban őrzik az átvett elemeket, mint átadóik, akiknek kultúrájában időközben megváltozhatott az anyag. Vagyis a cigányok még az eredeti (ma már ismeretlen) szerepkörben találkozhattak az ólomfejű baráttal, s ennek az egykori szerepnek az emlékét őriz-heti jelenlegi különös funkciója a cigány mesében.

Ámi Lajos Az ólombarát, aki az erdőt ólomba öntötte és a vénasszony című meséje is megerősítheti mindezen feltevésünket. Ez a mese azért is érdemel figyelmet, mert együtt szerepel benne az ólomfejű barát és a táltos anyja, akit a vasorrú bábával azonosíthatunk. "Nem kell merész kombináció hozzá, hogy a kettőt egy párnak tekintsük" - idéztem fentebb Solymossy Sándort, aki - mivel nem ismerhette Ami Lajos meséit - meseszöveggel nem tudta

alátámasztani ezt a kijelentését, de a két alak eredetéről meggyőzően állította, hogy az egy valamikor közös urál-altaji ősvallási rítusra vezethető vissza. Ami meséjében az ólombarát olyan hatalmas, hogy az egész világot ólomba tudja borítani. Egy boszorkányos vénasszony, aki nem más, mint "a táltos anyja" meg akarja tőle tudakolni, hogy miben áll az ereje. Az ólombarát elárulja neki, hogy "az én két karomba két ér van, amelyet az én anyám meghúzott, hogy abba legyen nekem a világ ereje."10 A vénasszony elveszi az ólombarát erejét, majd földhöz vágja ellenfelét. "Ólombarát porrá vált, és a porából lett a műtrágya", meséli Ami Lajos. A táltos anyját az ólombarát fiai hasítják ketté a mese további menetében.

1° Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi I-III. Akadémiai Kiadó, Bp., 1968. I. k. 13. sz. mese. 240. p.

A női sárkányölő alakja

A magyar tündérmesék hősei között különbséget tehetünk abból a szempontból is, hogy a mese hőse férfi, avagy nő. A férfiakra ugyanis egészen másféle próbatételek várnak a mesékben, mint a nőkre teljesen függetlenül attól, hogy férfi vagy női mesemondó mesélte-e a mesét.

Tény, hogy a női mesemondók nem ugyanazokat a meséket mesélik, mint a férfi mesemondók, és a mesélés módját, a kiválasztott motívumok összefűzését is meghatározza az a körülmény, hogy férfi vagy női mesemondó szövegéről van-e szó. A mesék jelentése szempontjából is igen fontos az a körülmény, hogy a mese hőse férfi vagy nő. Ez leginkább a próbák tartalmi részeit érinti. (Jó példa erre a Hamupipőke típus, amelynek van egy férfi és egy női változata, s mindkettőnek két további fő vonala.)

Ugyanígy lényeges különbség van a férfi táltos és a női táltos mesehősök között is. A táltos tulajdonságú hősök abban különböznek más mesehősöktől, hogy őket nem hálás állatok vagy természetfölötti lények segítik meg, hanem egyedül viszik véghez hőstetteiket. A néphit szerint a táltosoknak változatos típusai vannak mind tevékenységük, mind hiedelemkontextusuk alapján: lehetnek gyógyítók, kincsnézők, jósok, elveszett tárgyak megtalálói; egy személyben viaskodhatnak a mennyben és lehetnek alvilági "látók”; a női táltosok pedig betölthetik az "általános őrzőszellem" szerepét." (Ez utóbbi mesei megfelelője a Rózsa és Ibolya típusból az Ibolya nevű nő, aki menekülés közben nemcsak önmagát, hanem a Rózsa nevű fiút is a levegőbe emeli, állattá változtatja és sikerre viszi.) A magyar népmeseanyagban az állatok (Veres tehén) és az emberek között is akad nőnemű táltos, de feltűnő a női táltos "kisebbszerűsége" a férfihőssel szemben. A Táltosfiú típus női párja Incula: mindkettőjüknek természetfölötti lényekkel kell megbirkózniuk, de úgy, hogy még azelőtt tudomást kell szerezniük az óriás, illetve a boszorkány rosszindulatú szándékáról, mielőtt az nyilvánvalóvá válna. Erre a jövőbe látásra csak a táltosok képesek, de amíg a magyar tündérmesékben a férfi táltosok nagyszabású hőstettként hajtják végre a feladatot, a

női változat "rövidebb, szerkezete egyszerűbb, a hőstettek kevésbé jelentékenyek", és erő helyett a furfangosság dominál bennük.

Általában elmondható, hogy az erő- és bátorságpróbák férfiakhoz kapcsolódnak. S habár női táltosok fel-feltűnnek a magyar mesékben, női sárkányölő hősökről nemigen hallani. Ha elvétve akad is egy-egy ilyen (pl. az Aranyhajú Ilona hétlábú paripája című mese Albert András meseanyagában), egészen bizonyos, hogy a mesében leírt/elmondott sárkányküzdelem menete különbözik azoktól a küzdelmektől, amelyeket a férfi hősöket felvonultató sárkányölő mesékből ismerünk. Egyébként talán épp a női sárkányölők magyar mesebeli hiánya okozta azt a tévedést is, hogy az egyik cigány sárkányölő mesében felbukkanó női hős miatt a tipologizáló Dömötör Ákos a mesét A nagy erejű asszony (AaTh 519) típusával azonosította," holott a hős születése, a mese menete, az ellenféllel való küzdelem formája mindenben megegyezik a sárkányölő mesékből ismertekkel. Egyetlen különbség adódik csupán: a mese sárkányölő hőse nem férfi, hanem nő. A női sárkányölő, mint hős valóban annyira példa nélküli, hogy Dömötör Ákosban joggal merülhetett fel a nagy erejű asszony archetípusa, ugyanakkor az a mesetípus egészen más motívumkészletből építkezik, mint a sárkányölő vitézről szóló mesék.

1 Pócs Éva: Viaskodó táltosok. In. Élők és holtak, látók és boszorkányok. Akadémiai Kiadó, Bp., 1997. 163-175. p.

12 Kovács Ágnes: Táltos mesehősnők. In. Folklór, életrend, tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára. Szerkesztette Balázs Géza és Hála József. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Bp., 1984. 132-141. p.

13 Nagy Olga: Villási, a táltosfiú. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Bp., 1996. 332. p.

A cigányok körében egyébként a sárkányölő-királylányszabadító mesék örvendenek a legnagyobb népszerűségnek, s általában a sárkány, a királyfi, a királylány igen fontos motívumai a cigány tündérmesének. A Sárból gyúrt leány meg a világhíres vitéz című mesét Nagy Olga gyűjtötte a mérai cigányoknál az 1960-as évek végén. A hosszú időn át gyermektelenül maradó pár férfi tagja elhatározza, hogy sárból gyúr gyermeket maguknak. Így is tesz. A leány megelevenedik és nevet is kap: Földgyengéje. Hamar kiderül, hogy mágikus képességekkel, táltostudással rendelkezik: három hófehér kőből ételt varázsol, s amire gondol, az rögtön teljesül. Megirigyli a király a szomszédságában gyarapodó portát, és meg-parancsolja a sárból gyúrt leánynak, hogy hozza el a Fekete Tanyákról a Világhíres Vitézt. A leány cserebogárból táltos paripát varázsol magának, s eljut a Fekete Tanyára. Karddal és birokkal csapnak össze a Fekete Vitézzel, de egy álló hét alatt sem tudják egymást legyőzni. Akkor a leány felfedi kilétét, és a Vitéz elismeri vereségét. Megjelenik a harminckét fejű sárkány, az elszenvedett vereség miatt büntetésből zöld békává változtatja a vitézt, majd

eltűnik a hetvenkettedik tenger közepében. A lány a nyomába ered. Újabb táltoslovat szerez magának, és a "lovam táltos, én is táltos vagyok" mondattal biztatgatva magát, megérkezik a sárkányhoz. Először hét éjjel és hét nap párbajoznak, majd birokra mennek, de újabb hét éjjel és hét nap sem győzik le egymást. Akkor papírkerékké és vaskerékké változnak, és a lány végül legyőzi a sárkányt. Mielőtt a sárkány meghal, visszaváltoztatja a zöld békát Fekete Vitézzé. De a mese - szokatlan módon - nem lakodalommal zárul, hanem azzal, hogy a Fekete Vitéz visszatér a Tanyára, Földgyengéje pedig hazamegy apjához és anyjához.

Nagy Olga ezt írjaA havasi sátoros című könyv előszavában: "Cigánymesék elemzése során alakult ki bennem az a felismerés, hogy ezek a mesék a mesei hősnek is egy ősi állapotát mutatják. Ezekben a mesékben maga a hős varázserejű. Hogy ez valóban egy ősibb állapotot jelez, az akkor tűnik ki, ha összehasonlítjuk az európai mesék hőseivel, akiknek maguknak már nincs varázserejük, ezek egyszerű szegénylegények vagy királyfiak, akik csakis mesei lények vagy az ezektől kapott eszközök segítségével végzik el csodálatos kalandjaikat."14 Valóban létezik olyan ősi meseállapot, amelyben a hősök saját erejükre (és ne feledjük el: táltoslovuk segítségére) támaszkodva visznek véghez nagy tetteket. Ha a női sárkányölő hős is ennek az ősi meseállapotnak volt szerves része, mint ahogy azt joggal feltételezhetjük, csak sajnálkozhatunk azon, hogy alakja a magyar meseanyagból - a többi archaikus mesemotívummal együtt - szinte teljesen kiveszett.

2003

14 Nagy Olga: A havasi sátoros. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Bp., 1988. 20. p.

A MESE ÉS A GYERMEK

A mesemondó és a gyermek, avagy kik lakhatnak a Meselényi utcában

A Meselényi utcában százkét éve nem süt ki a Nap.

De még csak az eső sem esik.

A Meselényi utcában százkét éve egyfolytában havazik.

De nem akármilyen hó esik ám! Délelőtt kék, délután zöld, este meg sötét-lila. És vannak napok, amikor sárga hó hullik az égből. Ilyenkor a Meselényi utca lakói kifutnak az utcára és azt kiabálják: Kisütött a Nap! Kisütött a Nap!

Nem a gyerekek miatt kezdtem el mesékkel foglalkozni. Tulajdonképpen eszembe sem jutott, hogy a mesét "gyerekműfajnak" tekintsem, olyan irodalmi alkotásnak, amely kizárólag a gyerekekhez szól. Lenyűgöztek a néprajzkutatók beszámolói a kukoricafosztás, tollfosztás, halottvirrasztás, szüreti vacsora vagy disznótor idején mondott mesékről, a meséket értő figyelemmel hallgató felnőtt férfiakról és asszonyokról, főként pedig a mesemondókról és a mesemondókat övező megkülönböztetett tiszteletről. A legjobb mesélőket ugyanis különleges hely illette meg az összejöveteleken, ők ehettek elsőként a frissen sült kenyérből, kalácsból, övék volt az első pohár bor, és a közös munkák idején ugyanúgy megkapták a kosár szőlőt, a véka kukoricát, a pint bort, mintha egész nap szüreteltek, dolgoztak volna. A mesemondás a megbecsült munkák közé tartozott: a mesemondó tudott valamit, amit rajta kívül nem tudott senki más. A folkloristák szerint ennek a tudásnak a "szórakoztatás", a "gyönyörködtetés" volt a lényege, de egy pusztán szórakoztató egyént miért vett volna körül ekkora tisztelet? A vásári komédiások sem ültek le vacsorázni a szépen terített asztalhoz.

Cifra János, koronkai mesemondó azt mondta önmagáról: "Én indítottam el a fiatalságot a világba. A világ történelmére születtem....Hatvankét esztendeje mondom a mesét. Egyéb örömöm nem volt az életben."

Számomra az önvallomás utolsó mondata nem szomorú, és nem is a hiányról szól: a mesemondó éppúgy megbecsülte a meséket, ahogyan őt megbecsülte mesehallgató közönsége.

A Meselényi utca lakói nem ismerik egymást. Senki nem tudja a másikról, honnan jött, és miért pont ezt az utcát választotta otthonául, mint ahogy azt sem tudja senki, miért havazik örökké ebben az utcában. Nem is sejtik, hogy ha néhány utcával arrébb költöznének, nem kellene többé térdig hóban járniuk. Tulajdonképpen már az is elég lenne, ha az utca végén balra fordulnának, és elindulnának egyenesen előre, csakhogy az utca végét is hatalmas hókupacok borítják, így nem látszanak a másfelé vezető utak.

A jó mesemondó számára a mese nem fikció, hanem megtörtént esemény, amely nem maradhat titokban és nem mehet feledésbe. A mesemondó kötelessége, hogy megőrizze és továbbadja a rábízott történeteket, de ne fejtse meg a titkukat. Elmondhatja szóról szóra úgy, ahogy hallotta, vagy hozzáteheti saját tapasztalatait, megváltoztathat néhány jelentéktelennek tűnő motívumot, bővítheti vagy szűkítheti a mese kereteit, valamit azonban nem tehet: nem leplezheti le a mese titkát, nem kufárkodhat a mese bölcsességével és nem

hallgathatja el azt, amit - s ez is a mesemondó kötelessége - minden egyes újrameséléskor változatlan formában kell továbbadnia. Ahhoz, hogy jó mesélő legyen, meg kell tehát őriznie valamit abból, amit gyermekként olyan jól tudott: nem csak a szó és a tett mágikus erejében kell hinnie, hanem mindabban, amit elmesél. A mesemondó számára létezik a farkasbőrbe bújt ember, a sellő, az ördög, a tündér és a boszorkány.

A mese szilárd hitbéli alapja és a kozmikus világrend igazságos, minden egyensúlytalanságot is helyreállító működőképessége csak akkor tartható fenn, ha folyamatosan emlékezünk és emlékeztetünk rá. Egy rendszert - legyen az emberi test, fa vagy egy egész erdő - akkor érzünk betegnek, ha tudjuk, milyen akkor, amikor egészséges. A mesemondó arra hivatott, hogy ezt az "egészséget" őrizze meg, és hagyományozza tovább. Azok a felnőtt mesehallgatók, akik nem értik már a mesét, előbb-utóbb megváltoztathatatlannak tekintik és elfogadják a világot olyannak, amilyen. A mese és a világ addig nincs végveszélyben, amíg vannak közöttünk olyanok, akikfelfogják a messziről jövő üzeneteket, és nem tekintik azt a világot elfogadhatónak, amely a diszharmóniára épül, és amelyben büntetlenül uralkodik a gonosz.

Ezt mintha már csak a gyerekek tudnák. A gondolat és a tett a mesében éppúgy nem választható szét, mint a gyermeki gondolkodásban: "Azért forgok itt a fű körül, hogy ma ne legyen rossz íze a levesnek" - mondja a gyermek. "Azért toppantok a lábammal, hogy előttem teremjen a táltos paripa" - mondja a mesehős. És mindkettőjüknek igaza van: a két igazság a mesemondó ajkán ötvöződik továbbörökíthető tapasztalattá: nem megszenvedni kell az egyensúly megbomlását, hanem helyreállítani: ha toppantok a lábammal vagy forgok a fű körül, előbb-utóbb nemcsak a rossz ízű leves lesz finom, hanem a táltos paripa is eljön értem, és még az is megtörténhet, hogy nem lesz egyedül.

Az első házban Csigacsillag Asszonya lakik, aki az égből szánkózott le egy szikrázó hajnalon. Vele szemben az Időhordozó Öreg él, mellette Hidegvette Vén Anyó. Az Időhordozó Öreg senkinek nem árulja el a nevét, nehogy őt okolják az örökös havazásért, pedig Hidegvette Vén Anyónak például eszébe sem jut, hogy a télen kívül más évszak is létezik, és talán nem kellene folyton-folyvást fáznia. Anyó mellett van a háza Utazókirálynak is, aki egyszer csak - nem tudni, miért - beleunt az utazgatásba, elege lett abból, hogy minden éjszaka más városban hajtja álomra a fejét, és a Meselényi utcában maradt. Csicsurinka Forgószél sem akart több forgószelet kavarni, lecsillapodott és a hókupacok mögé rejtőzött, hogy ne találjon rá a többi szél. Bazsalikussárkány volt a szomszédja, de nem beszélgettek egymással, bár Csicsurinka egyszer átdobott egy hógolyót Bazsalikussárkánynak, aki ezt észre sem vette. Ennyi hó között egy hógolyó ide vagy oda igazán nem számít!

Az utca közepén a Kavicsos Lány lakik, a legutolsó házban pedig Döndics, a tüske nélküli sündisznó. Ők ketten minden délutánt együtt töltenek, kibontogatják a Kavicsos Lány

dobozait, és elbeszélgetnek a kavicsokkal. Régen a kavicsok rengeteg mesét tudtak, de mostanában arról panaszkodnak, hogy az állandó havazás teljesen belepi az emlékezetüket.

Azzal, hogy a felnőtt mesehallgatók egyszer csak "valótlanságoknak" kezdték tartani a tündérmeséket, és nem akartak többé "csodákról" hallani, a tündérmese vagy teljesen eltűnt a régi mesemondók repertoárjából, vagy kizárólagosan a gyermekeké lett. A mesemondókat manapság már csak azok a "gyerekek" (és itt nem a fejlődéslélektani kategóriára gondolok elsősorban) értik, akik nem az "igaz - nem igaz" relációjában hallgatják a mesét, ők fel sem teszik azt a kérdést, hogy a mesében zajló események valósak-e vagy sem. Sokkal fontosabb ennél, hogy a mesemotívumokban az ember legmélyebb érzései, reményei és szorongásai jelennek meg úgy, hogy a mese nyelvére lefordított, tömören és egyértelműen megfogalmazott egzisztenciális problémák és az ezekre adható válaszok mindenki számára érthetőek. Egy kisgyermek azért érti meg ezeket könnyen, mert a világról alkotott képe a mesék világképével rokon: a gonosz feletti győzelemben való hit, a tökéletlen tökéletesítése, vagyis a világ megtisztítása mindattól, ami nem odavaló, és a visszaszerzése mindannak, ami valaha oda-való volt, a mesehősnek és a gyermeknek is elérendő cél, megvalósulásra váró állapot. A harmónia a gyerekeknek éppúgy nem üres ígéret, hanem reménység, mint a régi és bölcs mesemondóknak volt egykoron.

A Meselényi utca házait nem lehet egymástól megkülönböztetni, olyan egyformára púpozta mindet a hó. Azt sem tudni, meddig tart a ház, s hol kezdődik a hótakaró, de az ott lakókat ez nem zavarja, hiszen egyetlen idegennek sem kellett még elmagyarázni, hogy hol lakik az Utazókirály vagy melyik a Kavicsos Lány háza. Éppen ezért Csicsurinka Forgószél igencsak meglepődött, amikor egyik reggel kacagást hallott a kertjéből. - Megtaláltam! Megtaláltam! - kiabálta egy ismeretlen hang. Csicsurinkának még a lélegzete is elállt - ami egy szél esetében nem tréfadolog! -, azt hitte, érte jött el valamelyik társa. De amikor kikukucskált az ablakon, egy embert látott a kertje közepén. Nem volt rajta se sapka, se sál, se nagykabát, se bélelt csizma, feltűrt ingben és nadrágban állt az egyik hókupac tetején. Csicsurinka kinyitotta az ablakot. - Mit találtál meg? - kérdezte kíváncsian. - A kerekítő követ - felelte az ember. - Itt van a hókupac alatt.

A mesemondó (és a gyermek) számára a mesét mozgató csoda nem hihetetlen vagy a természet rendjét megsértő esemény, hanem annak lehetősége, hogy az ismert dolgok ismeretlennel öszszekapcsolódva bármikor váratlan, új formákat teremthetnek. A bátor és vakmerő hős kiérdemli, hogy a világ a maga valójában feltáruljon előtte, és azt az oldalát is megmutassa neki, amely csak a kiválasztottaké lehet. A kiválasztottság azonban nem válogatás és választás eredménye, hanem "válasz" - annak, aki nem retten meg az új formák kipróbálásától, jutalomként jár: például egy gyümölcsről, egy kukoricaszálról vagy egy

háromágú tölgyfáról az arra érdemesnek kiderülhet, hogy gyönyörű leányokat rejteget, az égig érő fáról pedig az, hogy fiatalító, gyógyító almát terem. A gyermek (és a mesemondó) számára magától értetődő, hogy a megszokott ok-okozati viszonyok felfüggeszthetők, és semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy ezáltal olyan dolgok történnek meg, amire addig nem volt még példa. A gyermek metafizikai kíváncsisága létállapot. A gyermeknek nem kell misztikussá válnia ahhoz, hogy csodálatos dolgokat éljen át, neki a titokzatos éppoly természetes és érthető, mint annak a mesehősnek, aki nem lepődik meg, ha egy beszélő állattal találkozik. A racionális világmagyarázatok nemcsak a mesét fosztják meg egyik éltető elemétől, hanem az embert is eltávolítják múltjának egy nagyon fontos darabjától. Mesemondókra azért van minden korban szükség, mert - ahogy Walter Benjamin írja - "a mesemondó az az alak, akiben az igaz ember önmagával találkozik".

- A kerekítő követ? - kérdezett vissza Csicsurinka. - Hát az meg miféle kő? És miért pont az én kertemben keresed? - Az ember azonban nem válaszolt, hanem ásni kezdte a hókupacot. A Forgószél egy ideig nézte, aztán átlibegett Bazsalikussárkányhoz, de az csak a fejét vakargatta, amikor meghallotta, mi történt. Átmentek az Utazókirályhoz, de a kerekítő kőről a világot járt király sem tudott. Csigacsillag Asszonya és Hidegvette Vén Anyó is csak hümmögött, Anyó végül azt tanácsolta, hogy kérdezzék meg az Időhordozó Öreget. Az Öreg szeme felcsillant, amikor meghallotta a kő nevét. - A kerekítő kő valamikor az enyém volt - mondta -, de elveszítettem. Lehet, hogy mindvégig itt lapult a közelemben, csak én nem találtam meg?

- Már hogyan találhattad is volna meg - vigasztalta Anyóka -, amikor teljesen elborította a hó? - Az Időhordozó Öreg erre sírni kezdett, és elmesélte, hogy a kerekítő kővel ő járta hosszú évekig a világot, és ahol sötétség volt, oda világosságot vitt, ahol világosság, oda sötétséget; a nyarat télre, a telet tavaszra változtatta, a sírást nevetésre, a nevetést pedig sírásra, hogy mindenkinek mindenből egyformán jusson. Hanem egyszer, amikor épp a Meselényi utcában járt, elejtette a követ, még mielőtt kivirágoztatta volna a hóborította fákat, és a kő olyan gyorsan eltűnt a hóban, hogy azóta sem találta meg.

- Hát ezért havazik örökké ebben az utcában - morogta Bazsalikussárkány -, kész csoda, hogy ez a kőásó ember idetalált.

Richard Viidalepp észt néprajzkutató számol be arról, hogy a balti népek egyes csoportjainál a mesélés nemcsak az emberek mindennapi életében kapott jelentős, (személyiségformáló, megtartó) szerepet, a mesének mágikus erőt tulajdonítottak a termékenység szempontjából is. Azt tartották, hogy ha az alkonyi pihenő idején vagy karácsony előtt sokat mesélnek, ez kedvező hatással van a fiatal állatok fejlődésére, a "halottak emlékezetének idején" mondott találós mesék pedig elősegítik, hogy tarka bárányok és borjak szülessenek. "Tartsatok alkonyati pihenőt, beszélgessetek a szürkületben, akkor majd nagy tejelő tehén nő, jó

eladásra való borjú" - tartja egy észt közmondás. A mesék mágikus ereje a növényekre is éppúgy hat, mint az emberi kapcsolatok alakulására: a vetés gyorsabban nő, a vándorok mesemondással hamarabb kapnak szállást, a koldus könnyebben jut napi betevőjéhez, a boltos mesékkel édesgetheti magához a vevőket, s egy mese a vitás kérdéseknél is perdöntő lehet. A mese megerősítheti a kételkedőket és a növények gyökerét, szárát; hozzásegíthet egy teljes világ-képhez és a bőséges szaporulathoz; megtaníthat eligazodni önmagunkban és a körülöttünk lévő zűrzavarban. Mivel a mesemondók tudása és kincse immár egyértelműen a gyerekekre (a gyermekségre mint létállapotra) bízatott, minden igyekezetünkkel azon kell lennünk, hogy az ő emlékezetükkel feltöltsük a magunkét is.

- Oda nézzetek! - kiáltotta ekkor Utazókirály -, a Kavicsos Lány házáról elolvadt a hó!

Mindnyájan futni kezdtek az utca közepe felé. Ámulva látták, hogy a ház kéményén délceg szélkakas álldogál, és tétován pislongat rájuk. - Már majdnem megfulladtam - krákogott -, azt hittem, sose lesz tavasz!

Csicsurinka Forgószél kíváncsian nézegette a szélkakast. - Tudsz forogni? - kérdezte tőle izgatottan. - Forogni? - kérdezett vissza a szélkakas. - Százkét éve láttam utoljára szelet, az is inkább valami szellőcske lehetett, mert egy fél fordulatot sem tudott megtenni velem.

Csicsurinka elszégyellte magát. - Na, majd én megmutatom - sziszegte -, hogy mit tud egy igazi forgószél! - Azzal nekirugaszkodott, fölsüvített a kémény tetejére és pörgetni kezdte a szélkakast. Az csikorgott, nyekergett egy darabig, de néhány bizonytalan mozdulat után sebesen forogni kezdett, és hamarosan úgy begyorsult, hogy azt hitték, sohasem fog meg-állni. A szélkakasnál csak Csicsurinka Forgószél volt boldogabb, aki a magasból jól látta, hogy a Meselényi utca minden házának tetején olvadni kezd a hó, és a hókupacok alól rozsdásabbnál rozsdásabb szélkakasok kandikálnak elő.

Bazsalikussárkány zavartan köszörülte a torkát: - Tulajdonképpen nekem is ezt kellene tennem - mutatott a házak fölé. - Legénykoromban mindenki úgy emlegetett, hogy Bazsalikus, a Levegő Ura.

- Nem lenne kedved hazavinni engem? - kérdezte tőle halkan Csigacsillag Asszonya. - Mióta elállt a hóesés, sokkal jobban látom az égi játszótereket.

Időhordozó Öreg mondani akart valamit, de éppen akkor lépett ki a házból a Kavicsos Lány, nyomában Döndiccsel, aki mintha már nem is lett volna annyira tüske nélküli, és az Emberrel, aki megtalálta a kerekítő követ. A Kavicsos Lány kezében tartotta a legnagyobb kavicsos dobozát, s ahogy közelebb ért, mindnyájan jól látták, hogy a kavicsok nagy fényességgel vesznek körül egy egészen aprócska követ, ami olyan kerek volt, hogy csiszolni sem lehetne kerekebbet. Az Időhordozó Öreg odament, kezébe vette a követ, melengette egy darabig, aztán átnyújtotta az Embernek: - Mától fogva ez a kő a tiéd. Vigyázz rá jobban, mint ahogy én tettem!

De az Ember nem nyúlt a kőért. - Tedd csak vissza oda - mutatott a kavicsok közé. - Ott lesz a legjobb helyen.

Az Időhordozó Öreg megint mondani akart valamit, de Utazókirály messziről jövő kiabálása elnyomta a hangját:

- Nyugodtan visszateheted! Itt is elolvadt a hó!- hallatszott az utca végéről. - Én most... én most meg is nézem, hogy mi van arrafelé...

- Hát ez meg hová megy? - kiabált le Csicsurinka a szélkakasok közül.

- Biztosan újabb hómezőket keres - morogta Bazsalikussárkány, de jól látták, hogy mosolyog, és egyszerre kezd integetni Utazókirály felé mind a huszonnégy repülőpikkelyével.

1997

A kis herceg

Antoine de Saint-Exupéry (1900-1944) francia regényíró és esszéista, polgári és hadi pilóta volt, aki hivatásának tekintette a repülést. Regényeiben (A déli futárgép; Éjszakai repülés; Az ember földje; Egyedül a felhők felett; A hadirepülő) költészetté emelte a repülést, mint az emberiséget szolgáló áldozatot, de nem csupán a természetet fentről csodáló ember elragadottságával beszélt róla, ha-nem úgy is, mint a természet félelmetes erőivel való küzdelemről. A pilóták hősiességét az író nem rendkívüli adottságként kezelte, hanem a cselekvő ember természetes tulajdonságaként, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy jól végezze a rábízott feladatot. Exupéry minden művében van valami látomásszerű: művészetét egyfajta küldetésnek tekintette, végső soron az emberiesség nevében. Ennek legtisztább és legköltőibb megfogalmazása A kis herceg (1943) varázslatos szépségű meséje, amelyből nem csak azt tudhatjuk meg, hogy milyen tapasztalatok és felismerések, milyen személyes és korhoz kötött élmények, benyomások formálták Exupéry egész művészetét, hanem azt is, hogy a 21. század küszöbén milyen emberi értékek kezdenek kihullani felgyorsult élet tempójú világunkból.

"Századunkban sokak számára Antoine de Saint-Exupéry legszebb műve, a kis hercegről szóló költői mese életük kulcstörténetévé vált. Menedéket nyújtott a magányosság óráiban, vigaszt a csalódás perceiben, reményt az elhagyatottság pillanataiban, a keresés és vágyakozás gyakran oly hosszú útján nélkülözhetetlen társsá vált a kis herceg: az egyre

fagyosabb világban az ő tartózkodó szomorúsága megértő melegséget jelentett" - írja Eugen Drewermann. Hasonlóan a könyv többi interpretátorához, ő is arra a végkövetkeztetésre jut, hogy A kis herceghez azért vonzódnak olyan sokan az első megjelenése óta, mert elembertelenedett, hideg, érzelemmentes, cinikus világunkban visszaállít valamit a feltétlen, hűséges szeretetbe vetett bizalmunkból, miközben az egymásért való felelősség és gondoskodás tükrében megmutatja a szeretet s a barátság összetartó erejét. Exupéry szerint a 20. század emberei e zűrzavaros század hozadékaként egy végtelenbe nyúló sivatag közepén élnek, s ebben a sivatagban mindenkinek saját magának kell megtalálnia azt a kutat, amelyből éltető vizet - reményt - meríthet.

Itt vannak mindenekelőtt a gyermekek. Ritkán figyelünk oda rájuk azzal a figyelemmel, amit megérdemelnének, nem vesszük őket elég komolyan, miközben komoly tudás birtokosai. Exupéry meséje már a legelején azt beszéli el, hogy mi mindent pusztíthat el a felnőtt a gyermekben, mielőtt még az emberpalánta igazából élni kezdett volna, racionalitásával hogyan teszi tönkre a gyermek belső látását, hogyan kényszeríti arra, hogy ne a képzeletével, hanem a gyakorlatias érzékével lásson. A "nyitott" és a "csukott kalap" története nem csak egy, gyermekkorunkban mindannyiunkkal megtörtént eseményt elevenít fel, hanem annak metaforája, hogy a körülöttünk lévő világ többféleképpen is megfogalmazható, ábrázolható, az effajta "kalapoknak" éppoly létjogosultságuk van, mint a szabályosnak mondott formáknak, de ahhoz, hogy az újszerű, számunkra szokatlan dolgokat értelmezni is tudjuk, nem a jól bevált rutinnal kell közeledni a megértésükhöz. A gyermekek mindig másképp látnak, mást és máshogyan vesznek észre a világból, mint a felnőttek, s ha nem figyelünk oda a jelzéseikre, a racionalitás és a megszokás börtönébe zárjuk magunkat, és elfelejtünk valami nagyon fontosat a minden újra nyitott, játékos énünkből. Exupérynek nincsenek jó tapasztalatai a "fölnőttekről", akik csak akkor tudnak elképzelni egy szép házat, ha meg-hallják az árát, vagy pontos műszaki leírást kapnak róla. A kis hercegről ugyan egyetlenegyszer sem hangzik el a történetben, hogy ő gyermek lenne, de alakjában van valami az "örök gyermekből". Ez mintha biztatás lenne arra nézve, hogy a gyermekség megőrizhető, és szükség is lenne a megőrzésére, hiszen azok a felnőttek, akik nem ezt teszik, előbb-utóbb megváltoztathatatlannak tekintik és elfogadják a világot olyannak, amilyen. "Csak a gyerekek tudják, hogy mit keresnek" - mondja a kis herceg a váltóőrnek.

Ha a kis herceg világról alkotott véleményét és rövid földi útján szerzett tapasztalatait alaposan megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy nem csak a gyermekség létállapotát megőrző lényként jelenik meg a Földön. Alakja archetípusos szimbólumnak tekinthető: ő az a messzi, rejtett, ismeretlen tájról érkező megváltó idegen, aki mindent más szemmel lát, mint azok, akikhez eljön. Érdemes hát odafigyelni szavaira. Exupéry egyébként is olyan szituációba helyezi a történetet, amelyik kiválóan alkalmas arra, hogy az ember eltöprengjen az élet értelméről: a pilóta ezermérföldnyire van minden lakott helytől, alig egy hétre elegendő ivóvízzel, a halál közvetlen közelében - az ilyen végleges helyzetben olyan kérdésekkel szembesül az ember, amelyek bármilyen más helyzetben közhelyesek, banálisak, patetikusak. Egyszerűen fogalmazva: Mennyit ér valakinek a személyes élete, s mik azok az

értékek, amelyekért valóban érdemes élni? A kis herceg különféle életmodellekkel találkozik, és minthogy a tapasztalatokkal együtt az elő-ítéletek is hiányoznak belőle, a puszta józan ész alapján veti el ezeket a modelleket.

De kik is valójában ezek a " fölöttébb furcsa fölnőttek", és milyennek írja le őket Exupéry? A kép csöppet sem vonzó: a kis herceg bolygók közti utazása közben elsivárodott, üres emberekre lel: a hatalom bűvöletében élő, magányos, öreg király mindenkinek csak parancsolgatni szeretne; az öntetszelgő hiú azt képzeli magáról, hogy különb mindenkinél; az önsajnálatba menekülő szánalmas iszákos előtt poharak sorakoznak; az üzletembert csak az érdekli, hány csillagot vehet meg a pénzén, bár ő maga még egyet sem látott; az első pillanatban még hasznosnak is tűnő lámpagyújtogató végül is az értelmetlen kötelességteljesítés rabszolgája; a geográfus gépiesen-mechanikusan gyűjti az adatokat domborzatról, éghajlatról, vizekről, ő maga nem tudja, hogy milyen egy virág vagy egy hegy; a váltóőr a céltalanul ide-oda utazgató embereket irányítja, miközben megfogalmazza a kegyetlen igazságot: "Az ember sosem érzi jól magát ott, ahol éppen van"; a kereskedők szomjúságoltó labdaccsal kísérleteznek, hogy az emberektől a vízivás se vegyen el időt. Ezekkel szemben a kis hercegnek a rózsa, a róka, a bárány, a kút a fontos, és az a létállapot, melyben napi 43 naplementét is meg lehet nézni.

A történetben felbukkanó felnőttek tehát magányosak, zsarnokok, önzőek, zárkózottak, akik képtelenek odafigyelni a másik emberre. De mitől váltak ilyenné és megváltoztathatóak-e egyáltalán? A kis herceg meséje még a reményt sem csillantja fel azzal kapcsolatban, hogy az emberek képesek lennének változtatni megrögzött szokásaikon, torzulásaikon vagy pózaikon. Sajnos a kis herceg sem itt, a Földön próbálja meg hasznosítani a tanultakat, hanem vissza akar térni saját bolygójára, holott a felnőttekkel szemben éppen ő testesíti meg azokat a tulajdonságokat, amelyek "kihalófélben" vannak, vagy lejjebb kerültek azon az értéklistán, amelyen valamikor az elsők között szerepeltek.

A kis herceg hisz abban, hogy az életnek csak akkor van értelme, ha az ember valami számára pótolhatatlanul szép és értékes dologért él, ami örömöt okoz neki és bizalommal tölti el. Valami nagyon fontosat azonban nem tud, s ezt egy rókától tanulja meg. Az állatoknak minden népmesében kitüntetett szerepük van. A tündérmesékben állatok segítenek a hősnek, amikor határvonalhoz ér, s nem tud megoldani valamit, nem tud átjutni egy próbán. Az állatok mágikus tudásukkal beavatják a mesehőst abba a világba, amelyben saját létének tökéletlenségeit korrigálhatja, megmutatják, hogyan lehet megoldani egy kilátástalannak tűnő helyzetet, vagyis tekinthetjük őket a tudattalanunkat szimbolizáló erőnek, amely akkor kezd működni, amikor már semmi más nem segít. Exupéry rókájának még távolról sincs köze az állatmesék róka-alakjához: nem a furfangos kópé bőrében tetszeleg, hanem a szív, a barátság titkait értő bölcsként van jelen, aki megtanítja a kis herceget a szívvel való látásra. A hangsúly a cselekvésről a szemlélődésre, az érzelmekkel, kapcsolatokkal való bánásra helyeződik át: az állat nem önmagát, nem is mágikus tudását adományozza a hősnek, hanem olyan tanácsokkal látja el, melyek az emberek közötti viszonyaiban segítik. A kis herceg számára ugyanis megoldhatatlan, ugyanakkor életbevágóan fontos kérdés, hogy vajon

"párjanincs virágot" hagyott-e hátra a bolygóján, vagy csak egy "közönséges rózsát". A róka nem azzal segít neki, hogy elvégez helyette valamit, vagy megajándékozza egy bűvös tárggyal, hanem azzal, hogy kimondja a "kimondhatatlant". Átviszi az őt megszelídítő barátját egy határvonalon, amikor beavatja a szeretet misztériumába: "Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat." És persze a szállóigévé lett "titkot" is megosztja vele: "Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." Íme az emberi kapcsolatok Exupéry meséjében ábrázolt titka: megszelídítés, felelősség, szertartás, törődés, bizalom és szeretet.

Ha a róka a világok közti határok tudatosítója és a titkok tudója, a kígyót a világok közötti átjáró őreként tisztelhetjük. Ő visszakapja mitikus szerepét a történetben: az a dolga, hogy átsegítse a kis herceget abba a világba, ahová a testét - mondván, hogy az túl nehéz volna ott - nem viheti magával. A kígyó nem képes megnyitni az utat ahhoz, hogy a hős számára saját testi mivoltában is lehetővé váljon az átjárás a különféle világok között, még csak meg sem teheti helyette vagy vele az első lépéseket - ez a kígyó már csak egyet tehet: a kígyóméreggel véget vethet a kis herceg életének. Exupéry finoman és sejtelmesen beszél a halálról, "hazatérést a bolygóra" emleget, s meghagyja olvasóinak azt a lehetőséget, hogy maguk fejezzék be a mesét. Éppen a valóságtól való sejtelmes eloldódás miatt - amely az egész könyvre jellemző - sokan gondolják és tapasztalják úgy, hogy A kis herceg nem gyerekeknek való mű. Való igaz, hogy a könyvvel szembeni helyes olvasói stratégiát csak azok a gyermekek tudják kialakítani, akikben már megvannak a természettudományos gondolkodás alapjai, s akiknek kellő érzékük van a szimbólumok és absztrakciók iránt, képzeletük ismeri a lehetetlen fogalmát. A meseregény egyes részleteit a legtöbb gyerek könnyen megérti ugyan, de az egész történet, az "üzenet" csak akkor áll össze számukra, ha nem kalandokat, mesei történeteket keresnek a műben, hanem el tudják különíteni a fikció, a valóság és a szimbólumok határait. Ez nem könnyű olvasói magatartást kíván, éppen ezért szükség lehet egy olyan "fölnőtt" segítségére, aki a rókához hasonlóan beavatja a gyerekeket a reális és irreális világok közötti átjárás olvasás közben megélhető lehetőségeibe.

Olvasatunk akkor jár talán legközelebb Exupéry szándékához, ha megértjük és elfogadjuk: "Nem változott ugyan meg a világ, mióta itt járt a kis herceg, de már az ő szemével láthatjuk, és sok minden, ami idáig komolynak tűnt, hirtelen nevetségessé válik, vagy fordítva: amit eddig megmosolyogtunk, jelentőségre tesz szert, nagy dolgok összezsugorodnak, apróságok pedig egyszerre csak fontosak lesznek - újra felfedezzük ember voltunk némely szinte elfeledett szavát, legfőképp az álmot, a várakozást, a szeretetet."

1999

Felhasznált irodalom

Eugen Drewermann: A lényeg láthatatlan. A kis herceg mélylélektani elemzése. Európa,1998.

Kappanyos András: A kis herceg. In Borbély Sándor (szerk.): Ötven nagyon fontos "gyerekkönyv". Lord Könyvkiadó, 1996.

"...és boldogan éltek,

míg meg nem haltak..."

Családmodellek a nép- és műmesékben

Népmesében vagy újabb keletű műmesében olykor mellékesnek tűnik a családok szerepe. A család vagy annak hiánya ugyanakkor befolyásolja a mese kimenetelét, irányt szab a hős életútjának, és meghatározza szerencséjét is, ám az ezzel kapcsolatos mesekép korántsem ellentmondásmentes. A tréfás mesék például a házasság buktatóira helyezik a hangsúlyt, a hűtlenség, a csapodárság, az erotika szélsőségeire játszva rá, míg a tündérmesék egy rendkívül zárt, hagyományos családképet rögzítenek. A tündérmesékben szereplő hős leggyakrabban saját családi környezetében jelenik meg először, és különböző próbatételek, hőstettek végrehajtása után legtöbbször ide tér vissza, sőt ezzel egy időben házasságot is köt. Ám a családi kapcsolatokat a tündérmese nem részletezi, a család tagjai csupán egy fedél alatt laknak, és "élnek, éldegélnek", pontosan megfelelve társadalmi pozíciójuknak. A király uralkodik, a szegény ember keservesen küzd a napi betevőért, míg vala-mi szokatlan esemény meg nem zavarja a "rendet". A szerencse kimenetelét azonban soha nem befolyásolja a hovatartozás, a szegény legényből gyakran válik király a mese végére.

Az apa-anya-testvérek alkotta teljes család nem túl gyakori a mesék kezdetén, s ha előfordul is, csak rövid ideig tart ez az ideális állapot. A család valamely tagja (legtöbbször a szülők egyike) meghal, vagy a testvérek egyikét fenyegeti veszély. Az özvegy szülő nem mindig házasodik újra, a félárva gyerekek azonban éppúgy útnak indulnak, mint azok a hősök, akik egy másik mesetípusban az új házastárs miatt kénytelenek elhagyni otthonukat. Azokban a tündérmesékben ugyanis, amelyekben az özvegy szülő új házastársat visz a házhoz (gyakrabban új anyát, mint apát), a mostoha okozta szenvedés és az attól való szabadulás lesz a fő konfliktusforrás. A mostohaanya általában saját gyermekeivel együtt kerül oda, ahol a mese hőse is lakik. A mostoha gonosz, rút és önző asszony, aki fogva tartja, féltékenyen őrzi nála sokkalta szebb mostohalányát, így az elérhetetlen a kérők számára. A konfliktus gyermekes mostohák esetén kiterjed a gyerekekre is, a mostoha lányai tiszta szívükből

gyűlölik féltestvérüket, s ott ártanak neki, ahol tudnak. Ilyenkor a mesei törvények azt kívánják, hogy a fogva tartott, elüldözött lány kiszabaduljon, "felemelkedjen", míg a mostohatestvérek tönkremenjenek, és a gonosz anyát is büntetés sújtsa (Hamupipőke). Van azonban olyan mostoha is, aki gyermekek nélkül kerül az új házasságba. Ő az, aki szintén féltékenységből üldözi el vagy próbálja meggyilkoltatni mostohalányát (Hófehérke). A mesekutatói irányzatok közül egyébként a pszichoanalitikus iskola foglalkozott a legtöbbet a mostoha alakjával. Bruno Bettelheim például a boszorkányt, a mostohát és az anyát ugyan-azon személy - a gyermek valódi, igazi anyja - két különböző magatartásformát reprezentáló részének tartja, és azt állítja, hogy a mostohához hasonló meseszereplők nagyon jó szolgálatot tesznek a gyereknek abban az esetben, amikor dühös az anyjára, ugyanis a mostoha alakjában bűntudat nélkül lehet haragudni az igazi anyára.

Ha a mese elején teljes a család, a szülők nem halnak meg, akkor a gyerekek bontják meg a családi egyensúlyt. Elindulnak szerencsét próbálni: szegény családoknál a meggazdagodás reményében, királyi családoknál általában a kaland kedvéért, egy másik birodalomban pusztító veszedelem megszüntetéséért vagy azért, hogy társat találjanak maguknak. Ezek a motivációk össze is kapcsolódhatnak, sőt maguk a szülők is elküldhetik őket, szerencsét próbálni, világot látni. A legrosszabb helyzetbe azok a gyerekek kerülnek, akiket kitaszítanak otthonról (Jancsi és Juliska). A főhős csak nagyon ritkán hagyja el családját amiatt, hogy összeveszett volna szüleivel. A nemzedéki ellentét nem jellemző a mesékre, sőt a testvérharcok is inkább a kalandok közepette kerülnek felszínre, a mesék elején az édestestvérek között általában még béke van.

Van a tündérmeséknek egy különleges "családtípusa", amelybe az évekig gyermektelenül élő szülők és csodás születéssel világra jött gyermekeik tartoznak. A feleségek gyakorta férjük távolléte alatt szülnek, és a gyanútlanul hazatérő férj útközben egy természetfölötti lénynek "elígéri" gyermekét, mint olyant, "amiről nem tud saját birodalmában". A későn született gyerekek további életútja csak abban különbözik más mesehősökétől, hogy gyakrabban fenyegeti őket (általában előre megjósolt) veszély: ha az apa nem ígérte oda valakinek, sárkány, boszorkány rabolja vagy varázsolja el őket. Vagyis a teljes család ez esetben is rövid ideig marad együtt. Akár kár éri a gyermeket, akár önszántából hagyja el szüleit azért, hogy nem mindennapi tetteit véghezvigye, a kalandos út bejárása után sohasem egyedül tér vissza, hanem leendő házastársával, aki megmentette, vagy akit ő mentett meg.

A népmesék tehát helyreállítják a kezdeti - csonka családból származó - egyensúlyhiányt. A történet végén "hét országra szóló lakodalmat" csapnak, amelyet egyben generációváltás is követ. Ezen a ponton azonban vége is szakad a mesének! És mi történik a lakodalom után? Erről csak annyit tudunk meg, hogy az ifjú pár "boldogan élt, míg meg nem halt". Úgy tűnik, mintha a mese eleji "elszakadás", a szülői házból való kitaszíttatás a független élet ki-alakítása érdekében történne. Meletyinszkij - a mesék társadalmi és történeti hátterének kutatója - a mesék szimbólumrendszerét az ősi, avatási típusú szertartásokkal rokonítja, az új család alapítását pedig lakodalmi szertartások formájaként kezeli. Szerinte a mesei

cselekmény egyetlen célja épp a végén megkötendő frigy, amely megemeli a hős társadalmi rangját, s egyszersmind kiutat jelenthet a családon belüli ellentétekből is.

Mai mesehősök, új közösségeszmény

Ilyen formában hagyományozódtak hát a klasszikus tündérmesék, ám az életforma változása, a paraszti közösségek felbomlása új típusú meséket hozott létre, melyekben a családról alkotott kép is megváltozott. A szorosan zárt nagycsaládi kapcsolatokat a műmesékben fokozatosan felváltották a kevésbé zárt családmodellek. Izolált házastársi szerepek helyett a polgári családok sémájára épített, biológiai és pszichikai adottságok alapján megkülönböztetett apa-anya-gyerek szerepek kerültek előtérbe, míg meg nem jelentek a mesékben is a gyereküket egyedül nevelő anyák. A vándorlás- és közösségközpontú létet otthonközpontúra cserélték a szerzők. A mai mesehős autonóm lény lett, aki fantasztikus kalandok helyett nagyon is reális földi dolgokba bonyolódik. A legújabban megjelenő mesekönyvekben a hősök életét ritkán fenyegeti veszély, ritkán kerülnek olyan problematikus helyzetbe, amelyben próbára tehetnék fizikai vagy erkölcsi erejüket, bátorságukat. Nem találkoznak ellenséges erőkkel, nem kell küzdeniük, csodálatos segítőtársakat igénybe venniük. Ezek a történetek a gyerek valóságos életéből indulnak ki, a gyerekszobában vagy a gyerek közvetlen környezetében játszódnak, a szereplők a gyerekre és annak szüleire hasonlítanak, s élik saját hétköznapi életüket. Az egykor apáról fiúra szálló értékek, életformák és normák eltűntek, a műmese hőse az iskolában szerez tapasztalatokat. Így kerül ki a mesékből a családi egyensúlyra való törekvés is, a házasság, a "frigy" nem eszmény többé, nem cél, ha-nem állapot, amely vagy megvalósul, vagy nem.

Persze a műmeséken belül nem csupán ez az egyetlen típus létezik. Sajátos csoportot alkotnak azok a mesék, amelyekben szintén feltűnő a családok hiánya, s amelyekben új elemként megjelenik a magány is, ám mégis van valami remény... Remény az össze-tartozásra, a családot pótolni akaró közösségek kialakítására. Klasszikus példánál maradva: Saint-Exupéry Kis hercegének nem ismerjük családi kötelékeit, őt épp a tartozni, kötődni akarás hajtja újabb és újabb égitestek felé. Milne Micimackójában s Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdő történeteiben a szereplőket a közös tevékenységforma, a világ azonos szemléléséből fakadó magatartás köti össze a vérszerintiség helyett. Mégis: "családnál is családabb" közösségnek érezzük mindkét társaságot, s ennek oka épp az a hiányérzet, amit az előbbi műmesék és valóságos családtapasztalataink keltenek bennünk. Hiánya révén értékeljük újból nagyra a szeretet, a jóság, az összetartozás és a hűség jeleit ezekben a mikroközösségekben, elgondolkodva azon, hova tűnnek egyre inkább a családok a mesékből és a valóságból egyaránt...

1988

A gyermekirodalom nagykorúsodása

Még az irodalomtudományban jártas szakemberek közül is csak kevesen tudják, hogy saját tudományágukon belül évtizedek óta létezik egy olyan szakterület - nevezetesen a gyermek- és ifjúsági irodalom -, amely nemzetközileg elismert eredményei ellenére sem képes kellő figyelmet kivívni magának hazánkban. Míg Nyugat-Európában egyetemi tanszékeket és intézeteket tartanak számon a gyermekirodalom első számú műhelyeiként, a gyermek- és ifjúsági irodalom kutatása és oktatása Magyarországon sajnos nem tartozik az irodalomtudomány elismert, egyenrangú tartományai közé. A frankfurti egyetemen - ahol az egyetemi tanszékként is nyilvántartott Gyermekkönyvkutató Intézet működik - a kötelező gyermekirodalmi alapképzésen kívül olyan szemináriumokat is hallgathat az irodalomtanár-jelölt, mint a gyermekirodalom elmélete, műfajai, története; összehasonlító gyermekirodalom; irodalmi szocializáció; a gyermekirodalom recepciója; gyermekkönyv- és olvasáskutatás; a képregény és az illusztráció; a gyermekirodalom és a média; a gyermekkönyv-kritika; korunk gyermekszínháza; gyermekirodalom és pedagógia; a lányregények apaképe; kortárs szerzők vagy a romantika és a biedermeier gyermek-irodalma, fantasztikum a gyermekirodalomban, a posztmodern lányirodalom, gyerekeknek szóló irodalmi utópiák, a japán képregény, a Harry Potter-jelenség (a felsorolás csupán egy félév kínálatából származik). Zürichben Gyermekkönyv Intézet, Bécsben Nemzetközi Gyermekirodalmi és Olvasáskutatási Intézet van, s Münchenben található a világ egyetlen könyvtára, amely a nemzetközi gyermek- és ifjúsági irodalmat gyűjti. Nálunk az óvó-, tanító- és tanárképzésben szerepel ugyan a "gyermekirodalom" elnevezésű tantárgy, de intézményenként változó, hogy kik és mit tanítanak e tantárgy ürügyén. Mindenesetre a képzőkből kikerülő hallgatókban ritkán hagy maradandó nyomot mindaz, amit a gyermekirodalomról tanultak.

Ha a gyermekirodalom hazai kutatásának elméleti, történeti kérdéseit összehasonlítjuk a nyugati határainkon túl folyó vizsgálatokkal, legelőször is azt állapíthatjuk meg, hogy a kutatás területén évtizedekben mérhető a lemaradásunk. Nemcsak azért, mert Nyugat-Európában más a gyermekkultúra rangja, helyzete, hanem azért is, mert nálunk csak most vette kezdetét a gyermekirodalom emancipálódásának folyamata.

Az ehhez vezető első lépést Komáromi Gabriella tette meg, akit méltán nevezhetünk a hazai gyermekirodalom legnagyobb szaktekintélyének. Komáromi Gabriella az első kutató, akinek történeti, elméleti kutatásai, kritikai írásai nemcsak egy tudományág fejlesztéséhez járultak hozzá, hanem magyar nyelven a megteremtéséhez is. Amikor a nyolcvanas évek elején első tanulmányait írta, e tudományágnak még alig volt szakirodalma magyar nyelven, ma már egy közepes méretű könyvespolc megtelne vele. A május közepén lefolytatott sikeres habilitációja nyomán végre egyetemi rangra emelkedett, mondhatni végre nagykorú lett a gyermek- és ifjúsági irodalom is.

Az idáig vezető út meglehetősen nehéz volt. Célirányosan haladni a gyerekkönyvek dzsungelében ugyanis heroikus vállalkozás. Gyerekkönyvek titkos kertje (Pannonica, 1998) című könyvében Komáromi Gabriella azt írja, hogy azért oly nehéz a gyerekirodalom történetét megírni, "mert irodalomtudós olyan ritkán teszi be ide a lábát, mintha elásták volna a kulcsot, a bejáratot pedig befutotta volna a borostyán". Nos, Komáromi Gabriella nemcsak a borostyánt lebbentette el gyöngéd kézzel a bejárat elől, s nem is csak a kulcsot találta meg a valóban berozsdásodott zárhoz, hanem biztos kézzel "kertészkedett", azaz összefogta a gyerekirodalom szanaszét futó ágait. Miután az Elfelejtett irodalom (Móra, 1990) című könyvében megírta századunk első felének magyar gyermekirodalom-történetét, a Gyerekkönyvek titkos kertjében pedig összegyűjtötte elméleti, kritikai és újabb történeti írásait mű-elemzésekkel kiegészítve, megszerkesztette az oly régóta hiányzó Gyermekirodalom című tankönyvet is. A gyermekirodalom oly elhanyagolt területén, ahol a fél oldalas recenziók megjelenése is eseménynek számít, minden szakkönyv igazi ünnepet jelent. Kicsit szomorúak azonban ezek az ünnepek, hiszen - ahogy Komáromi Gabriella is mondja - a gyermekkönyvkultúra harmadik válsága van kibontakozóban napjainkban. Immár nem az a kérdés, hogy rangos fordító és neves illusztrátor jegyezzen-e egy-egy könyvet, hanem az, lesz-e a gyerekkönyveknek olvasójuk egyáltalán. Mert nemcsak az irodalomtudósok, hanem a gyerekek is elhagyták ezt a bizonyos "kertet", hamburgerre meg számítógépes programokra cserélték a csodát. Komáromi Gabriella azonban megmenti egy "mesésebb kor" számára mindazokat a könyveket, amelyeket száz év múlva is érdemes lesz majd elolvasni: a klasszikusok (Mark Twain, Verne, Jókai, Gárdonyi, Móricz, Karinthy, Molnár Ferenc) halhatatlan gyerekkönyveit, a nagyvilág modern gyerekirodalmát (Astrid Lindgren és Michael Ende életművének elemzését és értékelését első ízben ő végezte el Magyarországon!), és figyelmet fordít a kortárs magyar gyermekirodalomra is. Mándy Iván, Szabó Magda, Fekete István műveinek elemzése mellett Janikovszky Éva, Lázár Ervin, Csukás István, Békés Pál meséi is az őket megillető helyre kerülnek.

Komáromi Gabriella az egyetlen irodalomtudós hazánkban, aki összefüggéseiben látja mindazt, ami a gyermekirodalomban első gyermekkönyvünk (1840) megjelenése óta történik. A gyermekirodalomban mérföldkőnek tekinthető habilitációján két figyelemre méltó előadást tartott. Tudományos előadásában (A gyermekirodalom kutatásának elméleti, történeti kérdései nálunk és a nagyvilágban) emlékeztetett arra, hogy a gyermeki olvasáskultúra félezer éves, a gyermekkönyv háromszáz, az esztétikai mértékkel meg-

ítélhető gyermekirodalom alig több mint százötven, a gyermekirodalom-tudomány pedig csupán ötven. Véleménye szerint a gyermekirodalom-tudomány struktúrája ugyanazt mutatja "kicsiben", mint az irodalomtudomány "nagyban", azaz van gyermek-irodalom-történet, gyermekirodalom-elmélet és létezik a gyermekirodalom interpretációja. A gyermekirodalom-kutatás legerőteljesebb interdiszciplináris területe az irodalomszociológia, mely a gyermekirodalommal kapcsolatban az ifjúsági regény műfajára fókuszál. Az utóbbi években ezen belül is szinte önállósult a "Mödchenliteraturforschung", amely elsősorban családképeket vizsgál: a megváltozott anyafigurákat, az apa-fiú ellentét helyébe lépő anya-lány konfliktusokat, a mellékszereplővé vált férfi hősöket, az "ifjú" szülőket és a "felnőtt" gyerekeket stb. Azok a kutatások is fellendültek, amelyek a rasszizmus vagy a tolerancia szerepét vizsgálják a gyermekirodalmi művekben.

Tantárgyi előadásában (Mesék és meseszerű művek szövegvilága a modern gyermekirodalomban) Komáromi Gabriella olyan történéseket mutatott be, amelyek a posztmodern mesék és meseszerű művek szövegvilágában játszódtak le. Kiemelte a nagy hősök, a nagy célok és a heroizmus hiányát, ugyanakkor rámutatott arra, hogy felerősödtek a mese és különösen a meseszerű művek mitikus, mágikus vonásai, és fontosabbá lettek a szavak mögötti szavak, a parabolikus, többértelmű történetek, és felerősödött a szövegekben a játékosság. Szerinte azt is joggal feltételezhetjük, hogy abban a világban, amelyből eltűntek az abszolút igazságok, az egyértelműség helyett a mesében is teret nyert a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, még a "jótett helyébe jót várj" morálja is meginog néha, és nincs garantálva a boldog végkifejlet. Nem egyszer eljátsszák a mesehősök, hogy a tradíció szerint mit kellene tenniük. Szuromberek királyfi visszadobja a halacskát a Peri-pác-tengerbe, a hal mondaná is a sztereotip szöveget: "És mi lesz a három kív..." De a királyfi már nem figyel rá, a hal elmerül.

Korunk meséi többrétegű, többszólamú történetek, tele meglepetésekkel, kiszámíthatatlan fordulatokkal, állította Komáromi Gabriella. Erre több példát is hozott a modern magyar meseirodalom vitathatatlanul legnagyobb teljesítményének, a Lázár Ervin-i életműnek az elemzésével, a tündéri és a mindennapi keverésének bemutatásával, majd rátért az ezredforduló gyerekprózájára. Imponáló ismeretanyaggal győzte meg a hallgatóságot arról, hogy a gyerekprózában az ezredfordulóra újra a meseszerűség a legfontosabb műfajképző elem, a regénymotívumok a mítoszokkal és a mágiával tartanak kapcsolatot. Még a kamaszregények világában is felértékelődött mindaz, ami csodálatos, meseszerű, s a minden-napi életből indító történetekben is megjelenik valami álomszerű, tündéries, transzcendens. Sárkányok, orgok, trollok, elfek, tündék, törpök, koboldok, dzsinnek népesítik be a könyvek lapjait. Ugyanakkor Komáromi Gabriella szerint a modern mese elkerülhetetlenül ki van téve a média- és komputerhatásoknak, már a leírt szövegek is számítanak a percepció gyorsaságára. A klipeken, japán animációs filmeken felnőtt nemzedék számára a könyvek-ben is természetesek a hirtelen vágások. Kamaszkörökben talán épp ezért akkora siker a "minden bekezdés egy akció" elvén íródott Harry Potter-sorozat.

A habilitációs pályázat és a két előadás meggyőzte a Bizottságot arról, hogy a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom kutatásának (és egyik szaktekintélyének) helye van az irodalomtudományban. Ahogy az egyik opponens fogalmazott: "Legfőbb ideje, hogy a magyar irodalomtudománynak és irodalmi felsőoktatásnak ez a szelete is megkapja megérdemelt rangját a tudományos élet egészében."

Reménykedhetünk.

2003

Mi lesz veled, Hamupipőke?

A magyar gyermekirodalom időszerű kérdései

Végiggondolva a magyar gyermekirodalom időszerű kérdéseit, aktuális trendjeit és az elmúlt tíz esztendő történéseit, arra a megállapításra juthatunk, hogy - főképp az utóbbi három év eseményeit figyelembe véve - van némi okunk az örömre, ugyanakkor mégsem lehetünk felhőtlenül boldogok. 18 éve foglalkozom mesekutatással, és elmondhatom, hogy ezen időszak alatt a mese, mint műfaj sohasem kapott akkora figyelmet, mint napjainkban. Ez a figyelem nemcsak szakmai figyelem, hanem az értő és egyre érdeklődőbb olvasók figyelme is. A népmesével kapcsolatos előadásokra rengetegen kíváncsiak, egyre nagyobb kör igényli, hogy meseelemző szemináriumokon vehessen részt, s bármely kutatói irányzat rendez konferenciát vagy tart csupán egy-egy előadást, óriási érdeklődés mutatkozik iránta. A műmesék is kezdenek végre méltó helyükre kerülni, s noha még mindig nincsenek ott, nagyon sok figyelemre méltó esemény jelzi azt, hogy talán hamarosan eljutnak majd oda. Az örömre okot adó történések a következők:

1. 1997-től a gyermekkönyvek kiadásában pozitív tendencia indult meg, 2001-ben az előző évihez képest megduplázódott (4,3 milliárd forintra nőtt) a gyermekkönyvek forgalma. Igényes kiadók jelentek meg igényes kiadványokkal, óriási választékkal a gyerekkönyvek piacán, s noha a gyors meggazdagodásra áhítozó, a minőséggel mit sem törődő kiadók sem tűntek el onnan, mára már nem ezek uralják a terepet. A mai gyerekkönyvpiacot az angolszász területen sikernek számító könyvek kiadása jellemzi elsősorban (kivéve a Móra

Kiadót, amely kínálatának 60 százalékát régi - elsősorban magyar - művek utánnyomására építi, és kortárs magyar szerzőket is kiad, valamint a Cicero Könyvstúdiót, amely szintén meri vállalni első kötetes meseírók könyveinek kiadását).

2. Megjelent, és talán a címében jelzett csoda folytán ma is életben van a Csodaceruza című gyermekirodalmi folyóirat, amely óriási hiányt igyekszik pótolni a gyerekkultúra területén. Lelkes csapat és lelkes főszerkesztő tartja életben a szakmailag kiváló folyóiratot, amely pedagógusokat, szülőket és könyvtárosokat tájékoztat a frissen megjelent könyvekről, tematikus számaiban (eddig olasz, skandináv jelent meg, s készül a francia és a német) pedig egy-egy nyelvterület gyermekirodalmát mutatja be. Talán ugyanilyen csoda folytán van még életben a Kincskereső című folyóirat is, amelynek szintén fontos szerepe van a kortárs gyermekirodalomban. Itt említeném meg az egyszervolt.hu internetes portált is, amely magas színvonalon mutatja be a gyerekkultúrával kapcsolatos híreket, eseményeket. Könyvajánlója és válogatott meséi is figyelemre méltóak.

3. Van már a gyerekkönyveknek könyvesboltja is, másfél évvel ezelőtt megnyílt Budapesten a Pozsonyi Pagony, ahol nagyszerűen áttekinthető a gyerekirodalom aktuális trendje, hiszen minden könyv egyszerre kapható, ráadásul mind a szülők, mind a gyerekek megbecsült vendégnek számítanak itt.

4. A mesékről szóló szakirodalom is örvendetes növekedést mutat. 1999-ben a Helikon Kiadó gondozásában és Komáromi Gabriella szerkesztésében megjelent a gyermek- és ifjúsági irodalom első kézikönyve (Gyermekirodalom), amely alapmű lehet minden, a gyerekkönyvek világára kíváncsi olvasónak. 2003 februárjában Bálint Péter szerkesztésében egy mesével foglalkozó hajdúböszörményi konferencia anyagát összegyűjtő könyv jelent meg Közelítések a meséhez címmel. Komoly kutatói munkáról tanúbizonyságot tévő bibliográfiák (legutóbb a tatabányai József Attila Megyei Könyvtár jelentetett meg egy fontos művet Mesegyűjtemények analitikus bibliográfiája 1945-1995 címmel), lexikonok, segédkönyvek, "olvasásra vezérlő kalauzok", szöveggyűjtemények születtek az elmúlt néhány esztendőben. A szakkönyveken kívül örvendetesen megnőtt azon folyóiratok száma (Tiszatáj, Eső, Új Forrás, Műhely, Vigília, Korunk, Fordulópont, Könyv és Nevelés), amelyek tematikus összeállítást szenteltek a gyermekirodalomnak vagy adnak helyet folyamatosan egy-egy, a témával foglalkozó tanulmánynak, kritikának, recenziónak.

5. Úgy tűnik, hogy nem számít ma már "rangon alulinak" gyermekeknek írni Magyarországon sem. A kultúrpolitika magas állami kitüntetéseket adott a gyermekirodalom jeles íróinak is.

1996-ban Kossuth-díjat kapott Lázár Ervin, őt Csukás István, Méhes György, Varga Domokos, Janikovszky Éva követte, József Attila-díjban részesült Békés Pál. A díj átadásakor mindnyájuk esetében szerepelt indoklásul gyermekirodalmi munkásságuk is. Óriási elismerés, hogy 2002-ben a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa a világ legjobb gyerekkönyvei (Honor List) közé választotta Nógrádi Gábor Pete Pite című könyvét.

6. Az 1990-es évek elején alig lehetett olyan mesekönyvet találni, amelyet hazai grafikus illusztrált volna. (Ha voltak is ilyenek, az illusztrációk nem tartoztak a maradandó és megemlítendő alkotások közé.) Manapság újra nagyon sok, bár még mindig nem elég olyan gyönyörű könyv található a piacon, amelyet kortárs magyar grafikus illusztrált. Kilenc éve Sárkány Győző létrehozta a Magyar Illusztrátorok Társaságát, amely nagyon sokat tesz itthon és külföldön egyaránt a kortárs magyar illusztráció megismertetéséért. A Társaság munkájának köszönhetően 2000-ben Magyarország készíthette el az International Children's Book Day 80 országba eljutott plakátját Janikovszky Éva üzenetével és Rényi Krisztina illusztrációjával.

7. Az ezredforduló meghozta végre a várva várt kortárs meseregényt is, méghozzá mindjárt kettőt is. Szijj Ferenc Szuromberek királyfi és Darvasi László Trapiti avagy a Nagy Tökfőzelékháború című műve egymást követően jelent meg, és vetett fel olyan kérdéseket, amelyek megválaszolása talán gazdagíthatja, tágíthatja a gyermekirodalomról való tudásunkat.

Az új évezred mesehősei

Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi

Darvasi László: Trapiti

A magyar gyermekirodalom hű olvasói és avatott szakemberei több mint egy évtizede várnak egy olyan meseregényre, amelynek írója a műfaj legjobb hagyományait követve éppúgy figyelemre méltó tisztelettel és szeretettel fordul választott tárgya, a mesék felé, mint a gyerekek és a mesét szerető felnőttek felé. Azaz egyiküket sem becsüli le: a mesét nem tartja ostoba csacskaságnak, amelyben bármi és bárhogy megtörténhet, a gyereket nem tekinti hülyének, akit mese címszó alatt bármivel meg lehet etetni, s a felnőttel sem kacsint össze

cinkosan, hogy na ugye, milyen könynyű ez. Nem ironikusan, hanem a nagy várakozásba kissé belefáradva mondom: tulajdonképpen jó évtizedet tudhat maga mögött a kortárs magyar gyermekirodalom: Lázár Ervin, Csukás István, Janikovszky Éva, Szabó Magda és Békés Pál méltán klasszikussá emelkedett meseregényei után két újabb remekmű is született ezen időszakban. Szijj Ferenc Szuromberek királyfi című regénye 2001-ben, Darvasi László Trapiti avagy a Nagy Tökfőzelékháború című műve pedig egy évvel később, 2002-ben jelent meg.

Vajon mi kell ahhoz, hogy egy kortárs író meseírásra adja a fejét? Noha a meseírás sine qua nonjai közé nem feltétlenül sorolandó egy gyerek léte, írói vallomásokból, ajánlásokból és a meseszövegekben felbukkanó utalásokból tudhatjuk, hogy a legnagyobb inspirációt attól a gyerek(é)től kaphatja az író, aki egyszer csak nem elégszik meg a népmesék "boldogan éltek, míg meg nem haltak" világszemléletével, és valami "más mesét" kér magának. Vagy éppen a gyerek félrecsúszott mondatai, zseniális szóalkotásai és kiapadhatatlan fantáziájának termékei késztetik arra az írót, hogy mesét kerekítsen a szinte készen kapott anyagból. Szijj és Darvasi gyermekei most értek abba a korba (és milyen jó, hogy végre odaértek!), amikor egy magára valamit adó apa a saját (írói) tapasztalatai alapján lát neki a mesélésnek.

A két új meseregény sok tekintetben különbözik a gyermekirodalom eddigi irányaitól, miközben erősen kapcsolódik is hozzájuk. A legszembetűnőbb különbség a klasszikus értelemben vett hősök és ellenfelek, valamint a nagy célok és nagy tettek hiánya, amely abból a bizonytalanságból, elbizonytalanodásból fakad, amely lépten-nyomon elfogja a hősöket, ha tenniük kellene vala-mit. Ez az elbizonytalanodás még erősebben érvényesül abban az esetben, ha a hősnek egy népmeséből ismert séma szerint kellene cselekednie, pl. hármat kellene kívánnia, szolgálatba kéne állnia vagy varázseszközzel megfelelően bánnia, elrabolt leányt kiszabadítania, Nagymamát bekebeleznie. A fel nem ismert, rosszul értelmezett vagy tudatosan megtagadott helyzetből kerekedhet fergeteges helyzetkomikum (Trapiti), de a cselekvésképtelenség tragikussá is színezheti a mese eredendő optimizmusát (Szuromberek királyfi). Szijj Ferenc abszurdba hajló meseregényéből például az derül ki, hogy a 21. század mesehőseinek sem eligazodni, sem boldogulni nem olyan egyszerű abban a világban, amelyben élnek, holott néhány évtizeddel korábban teremtett mesekollégáiknak ez még könnyen ment. De már mesehősnek lenni sem kitüntetett létállapot többé, tulajdonképpen bárki azzá avanzsálhat. Szijj hősei között van paradicsomkaró, árva paradicsom, kertkapu, káposzta-házaspár, futórózsa, három nőnemű uborka, valamint kopasznyakú tyúk. (Apafi Tivadar, Veszelinovics Árvácska, Eisenhuber Dávid, Káposzta Benő és Benőné, Serilla Géza, Uborka Szilvia, Ibolya és Tünde, valamint Vaxler Katalin.) Ezek a hősök abban különböznek sikeresnek mondható nép- és műmesei elődeiktől, hogy mindig rossz helyen vannak, majdnem mindig rosszkor szólalnak meg, szószátyárok vagy folyamatosan elbeszélnek egymás mellett, és inkább hátráltatják, mintsem segítik a főhőst, Szuromberek királyfit, aki szintén nem a tökéletes hős mintaképe. Bár tisztában van vele, hogy az ő szabad országának a mesék törvényszerűségei szerint senki nem parancsolhat, és mindenféle fenyegetőzést diplomáciai úton illik rendezni, baj esetén ő sem képes úrrá lenni a helyzeten. Szuromberek mesei világa már nem olyan könnyen kiismerhető, mint a

tradicionális mesevilág. Nem törvényszerűségek, hanem véletlenek irányítják az eseményeket. A kommunikációs zavarok mellett a cselekvésképtelenség (vagy, ahogy Szuromberek mondja a regény vége felé: vacakolás) hátráltatja leginkább a mesehősöket abban, hogy a megoldás - Sziromka Mária kiszabadítása - akárcsak körvonalazódni kezdjen. Esze Ottó óriás például azt mondja, amikor azonnali hathatós segítséget kérnek tőle: "Jaj, hát ez lehetetlen, én így nem tudok. Egyik pillanatról a másikra elindulni. Nekem ezt meg kell gondolnom néhány évig." Szuromberek királyfi végül a véletlenek segítségével viszi sikerre az akciót, bebizonyítva, hogy képes a maga módján, csöndesen, bizonytalankodva, olykor a különleges tudakozót is feltárcsázva az egész cselekvésképtelen társaságot összetartani és végigvezetni a művillámokkal, műmennydörgéssel, műesővel tarkított viszontagságok sorozatán, hogy végül megmentse Sziromka Mária királykisasszonyt a nem annyira gonosz, mint inkább diktátori ambíciókkal terhelt lidérckirály és a mókusfarkas mocskos kezétől és visszaszerezze tőlük a békadínó ellopott koronáját. (Jelenkor, 2001)

Darvasi meseregényében kétségkívül sokkal több a derű, noha az ő meséjében sem önbizalomtól és győzelemre termettségtől duzzadó hősök járnak-kelnek, de a vidámságra nemcsak ez okból kifolyólag nincs okuk. Egy részük nem más, mint lélekvesztett, elvarázsolt mesehős, aki nem emlékszik semmire, legfőképpen arra, hogy ki is ő valójában, és miért került bele a történetbe. De nemcsak önmagukat nem tudják énként értelmezni, hanem egy-mást is nehezen ismerik fel. Bánatos Olivér például egy reggel jóleső szuszogást hall maga mellett az ágyban, s amikor kinyitja szemét, egy borzas kis manót lát maga mellett. Megdörzsöli a szemét, és azt mondja: "Nahát, ez biztosan egy Trapiti!" Ám megijedvén saját fölismerésétől rögtön hozzáteszi: "De hiszen fogalmam sincsen, mi az, hogy Trapiti!"

És így vannak ezzel a többiek is: az igazi Trapiti fölbukkanásáig Kavicsvár minden lakójának mást jelent ez a bizonyos trapiti szó. Van, aki a színes kacsatollal díszített kalapját, más a kislánykori szoknyácskáját vagy egy bonyolult matematikai képletet érti alatta. A trapiti pontos jelentése csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Bánatos Olivér házában megjelenik a fent említett vörös és borzas hajú, szeplős kisfiú, félregombolt ingben, foltos nadrágban, és azt állítja magáról, hogy tud trapitizni. A trapitizésnél pedig - derül ki a regényből - nincs a világon fontosabb. Trapitizni az én olvasatomban annyit jelent, mint észrevenni, vigasztalni, segítséget kérni, életet menteni, bajból kikászálódni, és - főképpen! - szabadnak lenni. Ha úgy adódik, a trapitizés nem más, mint csákóhajtogatás, csipcsipcsókázás vagy szerelmi vallomás. A meseregény legszebb mondata is a trapitizés szerelmi jelentésével kapcsolatos. Amikor Trapiti észreveszi Bánatos Olivér szerelmes pillantását Virág Viola felé, így kiált föl: "Látom, trapitizik a szíved, Olivér." Ebben a kontextusban idéződik meg Lázár Ervin leghíresebb szava, a dömdödöm, s nem nehéz észrevenni, hogy a Négyszögletű Kerek Erdő lakóinak értékrendje Kavicsvár lakóiban is él tovább. Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak annyit tud mondani dömdödöm, remekül elboldogult abban a világban, ahol a szeretet, a szolidaritás és az egymásra figyelés volt a legfontosabb érték és az összetartó erő. És Trapitinek sincs oka az aggodalomra, őt is befogadja az a világ, amely ezekre az értékekre

építi a maga világát. A dömdödöm és a trapiti jelentése egy harmadik mesehőst, A kis herceg rókáját is eszünkbe juttathatja: annak, aki a szívével lát (a szívével trapitizik vagy dömdödömözik), nem okoz gondot a láthatatlan világból kiemelni azt, ami abban lényeges.

Darvasi László regényében minden megvan, ami egy jó meséhez kell: jó mesei helyszínek, lelassultságukban is érdekes szereplők, meglepetésekkel teli mesei fordulatok és néhány csoda. Darvasi született mesemondó, s még akkor is annak kell őt tartanunk, ha a túlbonyolító mesemondók közé tartozik: ha nem írná, hanem mondaná a történetet, talán még lélegzetet sem venne, miközben föltárja egy mesebeli nép mesebeli múltját a pusztán egy napig uralkodott Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emiltől kezdve Első Legfontosabb Pityukán mint forradalmi királyon át az utolsó előtti királyig, Harmadik Alfréd Bökkelökiig, aki egyszer csak se szó, se beszéd eltűnt az esőben. A meseregény egyik rejtélye épp az, hogy hová tűnt és hol lehet Harmadik Alfréd Bökkelöki király? A Trapiti egyik mozgatórugója a megoldatlan rejtélyek megfejtése: nyomozás eltűnt, valamint előkerült, de nem azonosított (identitás nélküli) mesehősök után. Szijj és Darvasi meseregénye nem tartozik a könnyű olvasmányok közé, mindkét könyv komoly szellemi erőfeszítést kíván a gyerek- s olykor még a felnőtt olvasótól is: a Szuromberek királyfiban nehézséget okoz a mesei és a valóságos elemek nem mindig szerencsés keveredése, a tettek helyetti mellébeszélés, méghozzá hosszú kör- vagy többszörösen alárendelt mondatokban, a Trapitiben pedig a szálak összekuszálódása, a bonyolult cselekményszövés nehezíti a - nem is annyira az olvasást -, mint a történet menetének összekapcsolását, megértését.

Darvasi regényének másik mozgatórugója az ellenség készülődése Kavicsvár leigázására. Merthogy egy harmóniára épülő élettér még a mesében is szemet szúr valakinek, itt nevezetesen az ellenséges Főfőváros Főfőtanácsosának, aki lehetne akár az egyetlen népmesei hagyományokkal rendelkező gonosz mesehős is, ha világuralmi törekvései nem lennének erősebbek gonoszságánál. (Érdekes, hogy Szijj lidérckirálya sem annyira gonosz, mint amennyire diktátor.) Kukta Gerozán nemcsak a világ leghatalmasabb, legokosabb, legszebb és legerősebb ura akar lenni, hanem a "legnagyobb kavaró" is. Pedig tulajdonképpen nem más, mint egy szerencsétlen, szánalomra méltó figura, aki meghasonlott önmagával, és a jobbik énjét egy tükörbe zárta, hogy csak akkor nézzen farkasszemet vele, ha éppen úgy tartja kedve. Céljai eléréséhez azonban neki is varázseszközre van szüksége: a Szent Varázs Fakanál egyetlen kavarintással a mindentfelejtésbe küldi a nemkívánatos szereplőket, akik öntudatlan bolyongásra és feltétlen engedelmességre kárhoztatnak ezáltal a Nagyon Szigorúan örzött Területen.

A könyv szétdarabolt cselekményszálakból álló szerkezete abból a szempontból is érdekes, hogy bár a hősök tisztában vannak a rejtélyek kibogozásának szükségességével és a leigázó háború veszélyével, látszólag mégsem tesznek semmit, pontosabban minden lényeges tettük a háttérben történik csupán. "Nem történt semmi különös, hullt egy kis hó, és kellemes hideg volt. Senki sem került bajba, senkit sem ért szerencsétlenség. S hogy miért meséltük el ezt a napot? Hát azért, mert az ilyen napok vannak többen. ... Telt-múlt az idő, kitavaszodott. Még mindig nem történt semmi." Epizódokat olvashatunk Kavicsvár mindennapjairól, ahol

minden lelassul (ez lenne talán a népmesei késleltetés Darvasi-féle formája?), tulajdonképpen meseszempontból kissé unalmassá is válik: a szerelmesek nem vallanak egymásnak szerelmet, Picike Ferike fölmászik a legmagasabb fára és nem hajlandó lejönni onnan, Babéros Néró verseket ír és elismerésre szomjaz, Holle mama szőnyeget ráz (no de nem akármilyet, beszélőt!) és tökfőzeléket főz (no de nem akármilyet, Nemzetközi Tökfőzelék Bizottság díjasat!), a város tisztaságáért felelős Pepe testvérek összevesznek, lezajlik a Nagy Sálkereső Ünnep, melynek keretében Kavicsvár lakói sálat ajándékoznak egymásnak, ezt követi a Titkos Vágyak Ünnepe és a Nagy Hangosbemondó Ünnep. Kavicsvár lakói úgy élnek, mintha semmi sem veszélyeztetné életüket, szabadságukat, miközben Főfőváros alkalmazottai már ott vannak mindenütt, és mindent megszámolnak, rendszereznek, iktatnak, és egyre nyíltabban avatkoznak bele a városka életébe. A fő-fővárosiak úgy lepik el Kavicsvárat, mint Michael Ende szürke urai teszik azt egy másik nagyvárossal a Momo című meseregényben.

De mielőtt végleg elmerülnénk a kavicsvári életképekben, hirtelen történik valami, ami nemcsak megszakítja, hanem fel is gyorsítja a cselekmény menetét. Egy klasszikus népmesehős fellázad, és nem hajlandó többé a tőle elvárt sztereotip szerepnek megfelelni. Darvasi meseregényének csúcspontja, s megkockáztatom: az egész magyar gyermekirodalom egyik kiemelkedő teljesítménye. A nagymamát nem eszi meg a farkas! És Piroskát se! című fejezet, amelyben a lelkileg összetört farkas bevallja, hogy utálja mindkét befalandó nőszemély ízét, és nem akarja őket többé magába tömködni. A helyzet- és jellemkomikum, a paródia és a sorstragédia, a sziporkázó humor és a legkomolyabb beszédmód váltakozása olyan páratlanul izgalmas feszültséget teremt, amely sokadszori (fel)olvasásra sem tompul. Darvasi könnyedén és mégis meggyőzően köt össze két egymástól olyan távol eső fogalmat, mint a nagymamazabáló mesebeli farkas és a nagyon is reális tökfőzelék. A siker nem marad el: ettől kezdve mindent elhiszünk neki.

A féktelen tobzódás oldalai után a történet felgyorsulva és pillanatnyi szünet (lassulás, késleltetés) nélkül halad a végkifejlet felé. Amikor elérkezik Kavicsvár leigázásának napja, turistának álcázott főfővárosiak szállják meg a várost, és részletesen számba vesznek mindent, megszámolnak, leltároznak, hogy "véget vessenek az érzelgős kilengéseknek, a szentimentális szabálytalanságoknak, a felesleges érzéseknek". A végveszélybe került Kavicsvár lakói válaszul megalakítják a tökfőzelék szuper kommandót és megkötik a tökfőzelék-szerződést, melynek lényege, hogy minden erejükkel és gondolatukkal egymást segítik. Ez azonban kevésnek bizonyul, s amikor már minden veszni látszik, és a főfővárosiak éppen szürkére kezdik festeni a várost, a kétségbeesés legmélyén Trapiti azt javasolja a csüggedt városlakóknak: Trapitizzünk! És igaza van! Kiderül, hogy az elszürkítés, leigázás, leltárba vevés egyetlen hatásos ellenszere, ha valamennyi városlakó azt teszi, amihez a legnagyobb kedvet érez, vagy amit a legjobban szeret. Ezzel lehet zavarba hozni, megszégyeníteni a pusztán a számok birodalmában otthonosan mozgó ellenfeleket, és elvenni önbizalmukat. A végső összecsapás Trapiti és Kukta Gerozán között zajlik, de Trapiti ellenfakanalával szemben a Varázsfakanál is tehetetlennek bizonyul. A népmesékben a

varázseszközöket, mit sem érdekli a felhasználó morális énje, mindent megtesznek, bárki legyen is a gazdájuk. A Varázsfakanállal szemben Trapiti "trapitiszemélyisége" arat győzelmet, jelezve, hogy a diktatúrával szemben a jóság is eredményes lehet. Az identitás-, hely-, emlék- és egymáskereséses krimi lezárásával végül mindenki az őt megillető helyre kerül, és Trapiti is bevonulhat a gyermekirodalom halhatatlan gyermekmegváltói közé a kis herceg és Momo mellé.

Darvasi és Szijj esetében meg kell említeni még egy figyelemre méltó körülményt. Mindkét meseregény megtalálta a maga illusztrátorát. A Trapitit Németh György, a Szuromberek királyfit Roskó Gábor illusztrálta, s mindketten a legnagyobb odafigyeléssel helyezkedtek bele a mesék világába. Nagy bátorság manapság fekete-fehér illusztrációkkal mesekönyvet kiadni, pedig ezeknek az illusztrációknak legalább olyan fontos szerepük van a gyerekek életében, mint a jól megírt, didaxis nélküli meséknek.

Darvasi kitűnő meseregényt írt. Ez talán azért is sikerült neki, mert ő maga is nagyon komolyan veszi a mese műfaját. Trapiti meseelméleti fejtegetéseit az Egyik meséből a másikba is át lehet menni című fejezetben én amolyan ars poeticaként is olvastam: "Trapitinek nem okoz különösebb gondot egy mese határának az átlépése. ... Minden mese egy birodalom. ... A mesék világa sokkal tágasabb és gazdagabb, mint az a világ, amelyben kitalálják őket.... Én a mesékben otthon vagyok. ... Nem lehet egy mesébe csak úgy berontani, hogy kérem, itt vagyok, és helló.... Én a lelkem mélyén tisztelem a meséket."

Az, aki ilyen tisztelettel tud beszélni a mesékről, predesztinálva van arra, hogy helye a legjobb meseírók között legyen. Darvasi László a történet folytatását ígéri meseregénye utolsó mondatában. Ha sikerül megúsznia Szakács király felejtő főzetét, és a folytatás írása közben is emlékezni fog imént idézett mondataira, ezt a helyet semmi nem fogja veszélyeztetni. (Magvető, 2002)

Tennivalók, problémák

A bevezetőmben említettem, hogy a magyar gyermekirodalom sok örvendetes történése mellett mégsincs okunk a felhőtlen örömre. Most, hogy felpezsdülni látszik a magyar gyermekirodalom (az imént felsoroltak legalábbis ezt jelzik), még fájdalmasabb egy olyan intézmény hiánya, amelyet hívhatnánk Gyermekirodalmi Intézetnek vagy a Mesék Házának. Ez az intézmény alapvető feladatának tekinthetné a hazai és nemzetközi gyermekkönyvek és szakirányú művek gyűjtését és rendszerezését, s méltó helye lehetne a gyerekkultúra megannyi területének.

Az intézmény mellett időszerű lenne egy egyetemi tanszék létrehozása és egy olyan elméleti lap megindítása is, amely összefogná, összehangolná a ma még egymástól elszigetelten dolgozó kutatók munkáját, és lehetőséget adna a komoly párbeszédre.

Elhangzott az Országos Pedagógiai Múzeum és Könyvtár konferenciáján, 2003. április 7.

A felnőttszemmel való olvasásról

Nagy érdeklődéssel olvastam Fischer Eszter tanulmányát a Holmi 2001. májusi számában. Nemcsak azért, mert gyermekkorom kedvenc könyveit választotta elemzése tárgyául, hanem azért is, mert a gyermekirodalom fontos és máig kitüntetett figyelemben részesített műveit olvasta újra "felnőttszemmel".

A felnőttszemmel való újraolvasás kockázatos vállalkozás annak, aki gyerekkori illúzióval kénytelen leszámolni olvasás közben. Sok újraolvasott mű váltott már ki csalódást abból a felnőtt olvasóból, aki nem érti, miért rajongott annyira egy-egy olvasmányért gyermekkorában. Pedig rendjén való, hogy nem érti, hiszen a gyerekkori rajongás egyik oka a hősökkel való feltétlen azonosulás vagy az ábrázolt élethelyzetekben való önmagunkra ismerés. Minden életkorban azok a könyvek a legfontosabbak a számunkra, amelyek megszólítanak bennünket, amelyek rólunk szólnak, amelyeket "értünk és nekünk írtak". Ha az egykori kedvenc történet már nem úgy érint bennünket, mint régen, az azt jelenti, hogy túlhaladtuk önmagunkat, és az, ami az adott könyvben izgatott bennünket, nem probléma többé a számunkra. Fischer Eszter szerint "ifjúkori kedvenceink felnőtt ízlésünkkel, felnőtt értékítéleteinkkel nem egyszer összeegyeztethetetlenek, és csodálkozva tapasztaljuk, hogy miféle történetek, miféle értékek és elvek ejtettek rabul annak idején". Annak idején egészen más miatt szerettük azt a könyvet, amelyre, felnőttként esetleg rácsodálkozunk, vagy amelyen fanyalgunk. Én folyamatosan - már csak szakmai tisztességből is - újra és újra elolvasom a gyermekirodalom klaszszikusait, és már elöljáróban szeretném leszögezni, hogy Fekete István, Kipling és Verne idézett - és "mai szemmel" olykor valóban visszatetsző - passzusaiból még sokadik újraolvasásra sem tudom levonni azokat a következtetéseket, amelyeket Fischer Eszter. Különösen akkor nem, amikor a kifogásolt "értékeket" és "elveket" sommásan olyan "világképbe" rendezi, amelyet szerinte "rasszista vonások" jellemeznek, amelyben "jelen van a rasszizmus", mégpedig úgy, hogy ezt a szerzők nem pusztán ábrázolják, hanem ezzel azonosulva sugallják is.

Amikor mesekutató lettem, és a népmesék után a klasszikus gyerekirodalommal is foglalkozni kezdtem, egyetlen szempontot tartottam szem előtt: úgy gondoltam, nem fogom különválasztani a gyermekirodalmat a "felnőtt irodalomtól", s nem úgy tekintek az utóbbira, mint egy nagy fára, amelynek árnyékában csenevész fácska bontogatja levélkéit (ez lenne az úgynevezett gyermekirodalom), hanem kizárólag a műveket fogom szemlélni, s az elemzéseknél nem teszek engedményeket vélt vagy valós pedagógiai és pszichológia szempontoknak.

Néhány év és sok műelemzés után be kellett látnom, hogy a gyerekkönyvek egy kicsit mégis mások, mint a felnőtteknek szóló művek. S ha a gyermekkönyveknek nincsenek is külön poétikai sajátosságaik, azért jól elkülöníthetők azok a műfajok és tematikai motívumok, amelyek elsősorban a gyermek- és ifjúsági irodalomra jellemzők (meseregény, lányregény, robinzonád, állatregény, indiánregény stb.). De a gyermekirodalmat a befogadói oldalról szemlélve máig nem kötöttem kompromisszumokat, s úgy vélem, hogy a jó gyerekirodalmi alkotások azok, amelyek a felnőttek számára is élvezetes és hasznos olvasmányok, és sem első olvasásra, sem pedig újraolvasva nem okoznak csalódást. A jó gyerekkönyvek több rétegűek ("dupla fedelűek"), ami azt jelenti, hogy a gyerekek és a felnőttek is találnak bennük valami fontosat. Csakhogy más fontos a gyerekeknek, és más a felnőtteknek.

Sokféleképpen lehet egy gyerekkori kedvenc olvasmányt újraolvasni. Isaac Bashevis Singer írja egy tanulmányában: "A felnőttet elkápráztatják a nagy nevek, az eltúlzott idézetek, az erőszakos reklám. ... A gyerek nem ül fel az efféle győzködésnek. Ő még szereti a tisztaságot, a logikát, sőt, uram bocsá' még az olyan elavult dolgot is, mint a központozás. Mi több, az ifjú olvasó igazi történetet követel, aminek eleje, közepe és vége van - már ahogy ezer meg ezer esztendeje mesélik a történeteket. A mi századunkban a mesemondás elfeledett mesterség lett, a helyébe műkedvelő szociológia és elcsépelt pszichológia lépett, de a gyermek még ma is független olvasó, aki semmi egyébre nem hagyatkozik, csak tulajdon ízlésére. Nevek, tekintélyek neki semmit nem jelentenek." Az újraolvasó felnőtt is megőrizheti ezt az "ártatlan olvasói magatartást", elmerülhet a történetben, a kalandban, izgulhat a jóért és megvetheti a gonoszt. Olvashat továbbá úgy is, hogy gyönyörködik a szerkezetben, a mondatokban, a jellemek kidolgozásában, vagyis mindabban, amit gyerekként még nem tartott fontosnak, sőt valószínűleg észre sem vett. Olvashat úgy is, hogy közben rácsodálkozik egy-egy motívum addig fel nem fedezett jelentésére (s ez lehet akár pozitív, akár negatív érzelmi töltésű rácsodálkozás!). Végül olvashat úgy is, ahogy Fischer Eszter tette: azok köré a mondatok köré, amelyek felnőtt fejjel megütközést váltanak ki belőle, olyan koncepciókat épít, s ezek alapján olyan megállapításokat tesz, amelyek nem a szóban forgó regényekből következnek (legföljebb egyes szereplők szájából kerekíthetők ki), s így a művek világképére vonatkozóan téves következtetésekhez vezetnek. Ha pedig ezek a következtetések mégis igaznak bizonyulnának, akkor be kellene látnunk, hogy a Tüskevár, A dzsungel könyve és a Rejtelmes sziget rossz művek, és nincs helyük a gyermekirodalom klasszikusai között.

Fischer Eszter szerint "különös élményben" lehet részünk, ha "elfogulatlanul" olvassuk újra régi kedvenceinket. Nos, ez az, ami véleményem szerint neki nem sikerült: az elfogulatlan újraolvasás. Tanulmányának megjelenése után rémülten gondoltam további kedvenc történeteimre. Az ő módszerével és elfogultságának irányaival bármikor bebizonyítható lenne például, hogy a Csipkerózsika című mesében a keresztelőre meg nem hívott javas-asszony diszkrimináció áldozata; a Békakirály meséje ellen az állatvédők tiltakozhatnának, hiszen a királykisasszony nemcsak hogy undorodik a békától, hanem még a falhoz is csapja szegény párát, Lewis Carroll pedig éppen a békát szemeli ki a Lakáj szerepére Csodaországában. Rigócsőr királyról kiderülhetne, hogy a legnagyobb macho, aki a

meseirodalomban valaha létezett, és valamennyi gonosz mostohát megtámadhatnánk modernnek éppen nem nevezhető pedagógiai elvei miatt. (Egyszer sajnos már eljutott oda a világ, hogy a Grimm-meséket tették felelőssé a holokausztért.) De Fischer Eszter prekoncepciói mentén a klasszikus gyermekirodalmi alkotások között is jócskán akadhatna néhány tisztázandó kérdés: ha valaki fönnakad azon, hogy a Rejtelmes sziget című könyvben öt évig éltek nő nélkül a férfiak, akkor mi a helyzet szegény Robinsonnal, akinek 28,5 évig kellett elviselnie ugyanezt? Vagy ne szóljon semmit, hiszen ott volt vele Péntek? És L. Frank Baum vajon milyen elvek és előítéletek alapján osztotta el a jóságot és a gonoszságot az Északi, a Déli, a Keleti és a Nyugati Boszorkány között? Oz sem valami Grál-lovag a szegény mumpicokkal szemben, de mi ez ahhoz képest, ahogy Mary Poppins bánik a Banks-gyerekekkel: "gúnyolódik", "ripakodik", "letorkol", "nem vesztegeti idejét kedveskedésre", állandóan zsémbel, olykor goromba, ráadásul a zabkásája is mindig csomósra sikerül. A legszörnyűbb, és ki tudja milyen következtetésekhez vezető jelenetekre azonban Pinokkió történetében bukkanhatunk: a fabábuból életre kelt kisfiú száját a rablók késsel feszegetik, majd ugyanezzel az eszközzel véknyát döfködik, alágyújtanak és felakasztják, majd pedig láncra verik és kutyaként őriztetnek vele egy baromfiudvart. Amikor pedig szamárrá változik, a gazdája dobra akarja húzni a bőrét.

Fischer Eszter kitűnő tanulmányt írt nemrégiben a Harry Patter-könyvekről a Fordulópont 9. számában. Rowling könyveivel kapcsolatban nem zavarták őt világképi problémák, holott ezekkel is bőven akadhattak volna hasonló gondjai. A varázslóiskolában jól elkülöníthető kasztok vannak (de még mennyi!), van gonosz (Voldemort alakját Rowling Hitlerről mintázta), van erőszak, és bizony van előítélet, diszkrimináció, intolerancia és érdekellentét, de Fischerben szerencsére föl sem merült, hogy ezek Rowling saját értékei lennének. Vagy ezt majd csak 44, 108 illetve 127 év múlva látja így valaki? (Sajnos nem kell ennyi időt várni, a könyv ellen ádáz támadások indultak, amelyek épp a Fischer Eszteréhez hasonló olvasatokból táplálkoznak.)

44, 108 és 127 év telt el a Tüskevár, A dzsungel könyve és a Rejtelmes sziget első megjelenése óta. Vegyük sorra a műveket.

A Tüskevár (1957) és a Téli berek (1959) nem remekművek. Magam sem értem, hogy miért pont a Tüskevár volt évtizedeken keresztül a 4. osztályosok kötelező olvasmánya (ma már nem kötelező!), mint ahogy azt sem értem, hogy manapság miért nem használják a könyvet arra, amire leginkább való lenne: a környezeti nevelésben hasznos útmutatót jelenthetne a pedagógusok és a diákok számára. Aktualitása ugyanis vitathatatlan: a gyerekeknek nem természettudományos módszerek segítségével kellene elsajátítaniuk azt a tudást, hogy a természettel "nem lehet okoskodni, nem lehet vitatkozni, nem lehet tőle bocsánatot kérni, és nem lehet semmit jóvátenni. ... A természet nem ismer pótvizsgát. ... A természet bölcs, de könyörtelen." Nem azt állítom, hogy e tudás elsajátításához a szépirodalom a legjobb eszköz, de ha már terepgyakorlatra nem visszük a gyerekeket (sajnos az egykori Kis-

Balatonhoz már nem is vihetjük), legalább a Tüskevár alapján (is!) megértethetjük velük, hogyan lehet összhangban élni a természettel.

Fischer Eszer kifogásai a Tüskevárral szemben a következők: hagyományos férfiszerepek megléte; ósdi nevelési elvek (a beszéd lenézése a közvetlen tapasztalással szemben); nőellenesség; a természetes kiválasztódással való egyetértés; a csavargókkal, vándorokkal, hazátlanokkal szembeni előítélet; a természethez való disszonáns viszony (a vízimadár lelövése a cinegék etetése miatt vagy a kígyó elpusztítása); az emberi kultúra lebecsülése; az értelmiségi gőg a parasztokkal szemben; az evés-ivás, alvás, zsákmányszerzés, az erő, a kompetencia és a hatalom mindennél többre becsülése; a fajfenntartást szolgáló szerelem. Szerintem a mű alapvető problémája nem a kifogásolt mondatokban vagy bekezdésekben rejlik. Van ugyan igazság a nőellenességben (ebből következik, hogy a szerelmes kamaszok ábrázolása sem hiteles), a konzervatív férfiábrázolásban és az emberi kultúra lebecsülésé-ben (hozzáteszem: a természettel összevetve), de szó sincs róla, hogy ez a regény helyeslendő tanulságát vagy szerzői sugallatát jelentené. Matula nevelési elveivel szemben pedig én végképp nem lennék ilyen szigorú. Engem például határozottan a keleti Mester-Tanítvány viszonyra emlékeztet, amelyben szintén nagy szerep jut a közvetlen tapasztalásnak a szavak ellenében. A nagybácsihoz, az örökké rohanó és gyermekükkel semmit nem törődő pesti szülőkhöz és az ötvenes évekbeli iskolarendszerhez képest Matula nevelési elvei még mindig messze a legjobbak! A szandálos jelenetben például nem azt kell megtanulni, hogy "az öreg szava szent", hanem azt, hogy szandálban nem tanácsos kimenni a lápra. Egyébként gyerekkoromban is, majd később néprajzkutatóként is sok, Matulához hasonló öregemberrel találkoztam, akiket mindig megkülönböztetett figyelem és tisztelet vett körül. A "véreshurkává-verés" - ez a jogosan elítélhető fenyegetés és cselekedet - sajnos valóság volt abban a korban és közegben, ahol a regény játszódik, de attól tartok, hogy még ma is több "István bácsi" van körülöttünk, mint amennyi Matula.

A Tüskevár mindenkori olvasóinak vonzó lehet, ahogyan idegen, másfajta világok tárulnak föl előttük: a városiak a láp világát, a bőbeszédűek a kevés szót, a vidékiek a "fővárosi értelmiség gondolkodásmódját" tanulmányozhatják kíváncsisággal - vagy éppen növekvő ellenszenvvel. Azonosulhatnak egy sajátos, az övéktől esetleg különböző világképpel, s ha ebben a világképben valami nem tetszik nekik vagy ismeretlen a számukra, jó esetben az "ilyen is van, így is lehet élni" élményével gazdagodhatnak. De a horgászás, evezés, vadászás, tűzrakás és főzés nem "Fekete István valóságának értékei", ahogy Fischer Eszter gondolja, hanem valóban kalandok és jellemformáló leckék egy elkényeztetett, gyönge, városi fiú számára.

A Tüskevár mezőgazdász nagybácsijáról azonban nemcsak a "véreshurkává-verés" juthat eszünkbe, hanem az is, hogy ő menekíti ki nyámnyila unokaöccsét a városból. Tutajos azt kapja nagybátyjától, ami minden kamasz legnagyobb vágya: a szabadságot. István ugyanis azt mondja Tutajosnak: "Jól figyelj ide, fiam. Azért hoztalak el, hogy erősödj, és örülj a szabadságnak. Korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet, hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod... Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz." Azt hiszem, hogy ez 1957-ben sem számított

konzervatív pedagógiai elvnek! Egyébként a nagybácsi alakját nem szerencsés összekeverni az íróval: a fiktív személy véleménye és tette nem feltétlenül az elbeszélő véleményét és tettét tükrözik. Fischer Eszter írja a Harry Potter-tanulmányában: "Ha egy szereplő nem kitalált személyiségének megfelelően cselekszik, hanem önkényesen, akkor az olvasó a történetből nem kap semmit. Ugyanígy fontos, hogy a közeg hiteles legyen. Ha a közeg a valóságból merít, akkor biztos, hogy hiteles lesz." Ez a megállapítás nem csak J. K. Rowling művére igaz!

Tutajos szabadságának határait a természet, a berek törvényei szabják meg. Ezeket kell alaposan kiismernie, megtanulnia, s ezekhez kell megfelelően alkalmazkodni, ha nem akar folytonosan veszélybe kerülni. Sajátos nevelődési regény ez: Tutajos egy-részt - ahogy Bodor Béla írja: anti Huckleberry Finnként - hagyja, hogy agyonneveljék, másrészt saját tapasztalatai alapján nevelődik. Ez a tapasztalatszerzés olyan kockázatos, hogy egyszer Tutajos élete is veszélybe kerül közben, a jégeső után tüdőgyulladást kap, és majdnem "eltutajozik" egy másik világba. Viszont a nyár végén egy egészen más fiú érkezik vissza Budapestre: erős, kiegyensúlyozott, megfontolt, határozott, nyugodt és addigi szószátyárkodásához képest megfontolt, szűkszavú lesz (de nem azért, mert lenézné a beszédet, vagy ezt akarná sugallni nekünk), vagyis sokat tanult Matulától, az öreg csősztől.

A természetes kiválasztódás a természetben ősi törvény, Fekete István is naponta tanúja volt az általa leírt jeleneteknek, és ha valaki csupán két hetet tölt el hasonló környezetben, a saját bőrén fogja érezni, hogy mit jelent valójában a létért való küzdelem. A regényben soha nem "élvezetből pusztítanak el" egy állatot! Olykor valóban szükség lehet arra, hogy az egyik élőlényt elpusztítsuk azért, hogy legyen mivel táplálni egy másikat, mint ahogy tette azt Tutajos a vízimadárral és a cinegékkel. Nem a "közömbös, idegen vándorok/ csavargók, vándorlók, hazátlanok" analógiája szerint választotta a vízimadarat táplálékul, hanem "a tudás és a mérlegelés nevében", ahogy ő mondja. (Tegnap hatalmas vihar volt, és a szél madárfiókákat sodort le a magas fenyőkről, én pedig, a véres kezű mesekutató saját magam daraboltam fel nekik a saját gyűjtésű földi gilisztákat, hogy el ne pusztuljanak. És azt is el tudom képzelni magamról, hogy ha váratlanul elém csusszanna egy kígyó, és elindulna a gyerekeim felé, én is elfeledkeznék az ökológiai szempontokról.) Hosszan lehetne pro és kontra vitatkozni a Fischer Eszter által idézett mondatok és bekezdések jelentéséről - főképp a regény történelmi idejének és a regényírás idejének a mentén -, egyvalamit azonban határozottan szeretnék visszautasítani: Az erő- és erőszakkultuszhoz, a fasiszta fajelmélethez sem Fekete Istvánnak, sem a Tüskevárnak nincs és soha nem is volt köze! Hogy "a könyv a nácizmus után tíz évvel született, tehát szerzőjének lehetett fogalma arról: ez a fajta szemlélet hova vezetett" - ez méltatlanul sugall valamiféle rokonságot olyan "ordas eszmékkel", amelyeket Fekete István sohasem igazolt, sosem fogadott el, és nem épített be regényei világképébe. Az állatvilág természetes kiválasztódásának darwini tétele és a Természeti Erő korabeli felfogása sem az ő világképében, sem pedig leírt soraiban nem kapcsolódott össze a társadalom világháborús erőkultuszának fasiszta tanaival. Fekete István mélyen vallásos, békés ember volt, aki panteisztikusan élte meg a természetet, idill és

romantika jellemezte a hozzá való viszonyát, és nagyon komolyan gondolta a Tüskevár záró sorait: "...az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el..." Hitelesen ábrázolta, hogy a természet törvényei a berekben is kegyetlenek, de az embernek meg kell tanulnia együtt lélegezni, együttműködni a természettel.

A Tüskevárral nekem egészen más bajaim vannak, mint Fischer Eszternek. Gondom van a regényidővel, a kamaszábrázolással, a jellemek kidolgozásával és a pedagógiai és ismeretterjesztő beszédmódok keveredésével. Fekete István ugyanis "eltévesztette" regényében az időt: 1957-ben nem ilyenek voltak a kamaszok. A Tüskevárral egy időben jelent meg Mándy Iván Csutakja is, aki Tutajossal ellentétben valóságos kiskamasz: öntörvényű, lázadó és szorongó gyerek. Vele szemben Tutajos engedelmes, konzervatív és mindenbe beletörődő - pont olyan, amilyen egy kamasz biztosan nem. Egyébként a Téli berekben már sokkal árnyaltabb Tutajos jelleme, mintha Fekete Istvánra is hatott volna Csutak. Tutajos kamaszosabb és ezáltal életszerűbb figura lesz. Sőt, a Téli berekben a falu sem idill már, és a város sem a megvetés tárgya többé.

Külön elemzést érdemelne Fekete István állatábrázolása, de mivel sok hasonló vonás fedezhető fel Kipling és az ő állatalakjai között, térjünk át a következő "kedvencre", A dzsungel könyvére, valamint az állatmese és az állatregény műfajára. Ezek ismerete nélkül ugyanis nehéz a maguk helyén értékelni a műveket.

A 19. század első feléig az állatmese moralizáló fabulát jelentett (ezópusi mese, tanítómese), és bizonyos életbölcsességeket, erkölcsi igazságokat fogalmazott meg. Ezekben a mesékben az állatok egy-egy jellegzetes embertípust vagy emberi tulajdonságot képviseltek, miközben megfeleltek állati minőségeiknek is. Minden népnek, nemzetségnek megvannak a saját, állatmítoszokban gyökerező állatmeséi és a kedvelt állatai. (A magyar állatmesék legkedveltebb állatai például a róka, a farkas, a medve, a kakas, a sün, a macska, a kutya, a ló, a nyúl, az egér és a béka.) Az állatmesékben az állatok közötti viszony alapja a rivalizálás, az, hogy ki tudja becsapni a másikat, ki tud hamarabb a szorult helyzetből szabadulni, ki tud több élelemre szert tenni, s nem utolsósorban, ki tudja a másikat felfalni.

Az állatmesében az állatok rendkívül határozott és változatlan karakterrel rendelkeznek, ismert cselekvési és viselkedési módot teljesítenek be. Életvitelük sajátosságai ötvöződnek a róluk általánosan elterjedt, a viselkedésük megfigyelésén alapuló sztereotípiával. A műmese-irodalom mesés állatregényei is ebből az alapállásból indítanak. Az állatregény műfaja a 19. század végén jelent meg, s az első világsiker éppen Kipling nevéhez fűződik (1893). Az állatregénynek hat típusa ismert a gyermekirodalomban: 1. A történet központi szereplői állatok, akiket emberi érzelmekkel, indulatokkal ábrázol a szerző. 2. Az ábrázolt állatvilág az emberi társadalom szatirikus tükörképe 3. Az állatok világa egészen más, mint az emberi társadalom. 4. Az emberek és az állatok törvényeket, szabályokat betartva eszményi módon élnek együtt.

5. Az ábrázolt állatvilágnak nincs semmiféle emberi vonatkozása.

6. A szerző tudományos ismereteket közöl az állatokról.

Joseph Rudyard Kipling: A dzsungel könyve, Felix Salten: Bambi, Móra Ferenc: Csilicsali Csalavári Csalavér, valamint Fekete István állatregényei (Vuk, Kele, Csí, Hú, Bogáncs, Lutra), megtartanak valamennyit az állatok biológiailag determinált "jelleméből" és természetrajzi hűségű leírást adnak, de az állatok közötti viszonyrendszernek már az emberi világ a mintája. Kétségtelen, hogy A dzsungel könyvében a Vadon Törvénye úgy szabályozza az állatok életét, mint a Magna Charta az angol polgárokét, de ahogy a polgárok világában is akadnak engedelmes hívek és olyanok, akik a törvényt megszegik vagy nem is ismerik, az állatok között is vannak ilyenek. Ha nem lennének törvényszegők, nem lenne értelme a törvénynek sem. Minden mesében kell lennie jónak és gonosznak, a törvényt ismerőnek és a törvényt megszegőnek. Fekete István és Kipling állatalakjai nem szimbolikus állatalakok. Kiplingnek különben sem volt szüksége szimbólumokra, ő nagyon is nyíltan képviselte a gyarmatosító angolok felsőbbrendűségét, ha rasszizmussal vádolható, akkor éppen nem ott, ahol Fischer Eszter írja, hanem könyvének azon mondataiban, amelyekben nyíltan hirdeti a fehér ember felsőbbrendűségének eszméit.

A dzsungel könyve 1893-ban jelent meg, Kiplinget már akkor az angol gyarmatbirodalom koszorús költőjeként ünnepelték, tudjuk róla, hogy később az I. világháború lelkes és elvakult híve lett. 1926-ban koszorút küldött az Indiában vérfürdőt rendező Dyer tábornok sírjára, s köszöntő szöveggel ünnepelte őt. Azért elevenítem föl az életrajz e kínos epizódjait, mert valóban érintik A dzsungel könyvének egyes részeit. De korántsem azokat, és korántsem úgy, ahogy azt Fischer Eszter gondolja.

Ha Kiplingnek fel lehet róni valamit, az nem az állatok ábrázolásában felsejlő rasszizmus, hanem az emberiségről alkotott véleménye. Ebből ugyanis az derül ki, hogy kizárólag az indiai bennszülöttek a rosszak, a felsőbbrendű angolok azért jöttek Indiába és gyarmatosítottak ott, hogy példát mutassanak nekik. Kipling eszménye a gyarmatokon feladatot teljesítő brit katona, de eszményített hőseit vagy azok "ellenfeleit" nem állatalakban ábrázolta. Nem szimbólumokat használt annak kifejezésére, hogy a fehér embert felsőbbrendűnek tartja a bennszülötteknél. Még csak arra sem volt szüksége, hogy elrejtse ezeket a gondolatait. Már az akkori felnőttek, a könyv első olvasói kiolvashatták Maugli történetéből azt, hogy Kipling a gyarmatbirodalom dicsőítésének hátsó gondolatával írta könyvét. Kihallhatta belőle a felsőbbrendű fehér ember legendáját is. Kipling nyíltan kimondja: "a bennszülöttek bolondok, neveletlenek, akkor is ölnek, ha nem vadásznak, lusták, esztelenek, kegyetlenek", a fehér angolok viszont "nem engedik, hogy az emberek elégessék vagy tanúskodás nélkül verjék egymást". Az angolok azok, akik megmenthetik Maugli szüleit a bennszülöttek gyilkos kezeitől, vagyis a hős megszabadító szerepében tetszeleghetnek. Véleményem szerint ezek valóban problematikus részek a műben, amelyeket nem eltitkolni kell a gyerekek elől, hanem elmagyarázni nekik, hová vezethet (vezetett) az efféle gondolkodás. Már ha lesz türelmük végighallgatni, mert őket valóban csak a történet és az őserdő mítosza érdekli.

Az állatok közötti érdekellentétek valódi, biológiailag determinált érdekellentétek, az állatvilágban nem kell ideológiai indok ahhoz, hogy az egyik állat megegye a másikat. Az erőszak törvénye, a létért folytatott küzdelem az állatok világában természetes, mint ahogy az emberek és állatok közötti küzdelemnek is értelme és jelentése van Kipling regényében. Az állatvilág ábrázolásával Kiplingnek nem az a célja, hogy az emberi társadalmat szimbolizálja. A dzsungel állatai az emberi társadalom utánzása nélkül is élethalálharcban állnak egymással. Vannak közöttük gyöngék és erősek, és életmódjuk is biológiai adottságokból következően tér el egymástól. A Vörös Kutyák nem azért megvetendők, mert másféle a szaguk és mert szőr van a lábujjaik között, s így vagy úgy szaporodnak, hanem azért, mert a vad és vérengző horda puszta ölésvágyból öl, amerre jár. (A Vadon Törvénye szerint ölni csak akkor szabad, ha az élelem megszerzésének nincs más módja.) És ne feledjük: a legeslegkedvesebb állatszereplőt, Akelát is a Vörös Kutyák marják halálra! A mesék erkölcsi rendje szerint mindezekért büntetés jár. Mint mondtam, Kipling gyarmatosító ideológiájának nyomai valóban problémás részei a regénynek, de az állatvilág ábrázolását kár volna hamis olvasatokkal terhelni.

S hogy miért szeretjük annyian - gyerekek és felnőttek -A dzsungel könyvét? Egyrészt vonzó mindannyiunknak egzotikus és irigylésre méltóan szabad világa, másrészt Maugli "határhelyzetében" magunkra ismerhetünk. Fejlődésének egy pontján Maugli nem tartozik sem az állatokhoz, sem az emberekhez, keresi önmagát. Épp ilyen bizonytalan az a kamasz is, aki kifelé tart a gyerekkorból, de nem tudja még, hogy mifelé tart, miféle "kalandok" várnak rá élete folyamán.

Fischer Eszter kedvencei közül a Rejtelmes sziget az egyetlen könyv, amely nem tartozott gyermekkori kedvenceim közé. Vernét felnőttként szerettem meg (annak ellenére, hogy egyik irodalomtörténészünk szerint "Vernét nem felnőttként kell olvasni, felnőttként méricskélve mondatok és bekezdések arányait vagy értékvilágok ilyen-olyan dimenzióit, bizony könnyen eltévedhetünk a magunk kreálta erőltetett mondanivaló-keresésben"). Kis-lányként hihetetlenül fárasztónak találtam a hosszú leírásokat és a tudományos fejtegetéseket, a bő lére eresztett földrajzi, biológiai, antropológiai leírásokat, s fogalmam sem volt róla, hogy a helikopter, a telefon, a hangosfilm, a búvárharang, az autó, a repülőgép, a telefon, a villany és a holdra szállás még nem volt akkoriban, amikor Verne ezeket kitalálta. Pedig milyen jó lett volna, ha valaki ezt elmondja nekem!

"Ha van író, akit nem műveinek esztétikuma felől kellene megközelítenünk, akkor Verne ilyen író. Ha van író, akiről vajmi keveset lehet elmondani műveinek poétikáját, kompozícióját, ízlésirányát illetően, akkor az Verne. S ha van író, akit mégis egy egész korszak vett körül addig sosem látott tisztelettel, akinek munkáit a Biblia és Shakespeare után ma is a legtöbb nyelvre fordítják le minden évben, s akiről Tolsztoj, Turgenyev, Proust, Zola, az ifjabb Dumas szólt nagy elismeréssel - akkor ez az író Jules Verne, vagy ahogy a magyar közönség csak emlegetni szokta Verne Gyula. Az a megszállott lélek, akit minden mondatában elsősorban az emberiség iránti jó szándék vezérelt, és aki az emberiségről is azt feltételezte, hogy megérdemli ezt a jó szándékot" - írja fenti gondolatait folytatva Fűzfa Balázs.

Verne világa a játszó, fantáziáló gyerek belső világára emlékezteti Fischer Esztert. Nem véletlenül. A tudományos-fantasztikus regények - a műfaj egyik alapítója épp Verne - sajátossága az ismeretlen térbe vagy időbe való hatolás. Valóban olyan ez, mint amikor a gyerek ismeretlen, általa elképzelt világokról fantáziál. Verne azonban túllép a fantázia szintjén: olyan részletességgel, lelkesedéssel és hitelességgel számol be az ismeretlen vidékekről, emberekről és eszközökről, mintha valóban léteznének. A sci-fi műfajának nem követelménye a hitelesség és a realitás, a tudományos és a fantasztikus elemek változó arányban keveredhetnek benne. Verne sok gondot fordított arra, hogy műveibe a tudományos kutatások élmény- és tapasztalatanyagát is beépítse, korának híresen művelt olvasójaként, a természet és a tudomány titkainak nagy búvárolójaként mindig utánanézett a szigetek flórájának és faunájának és a természettudományi-technológiai kérdéseknek. (A Grant kapitány gyermekei című regényét például Darwin Egy természettudós utazásai a Föld körül című művének alapján írta.) De azt hiszem, hitelességet soha egyetlen olvasó sem kért még számon tudományos-fantasztikus műtől vagy robinzonádtól!

A gyerekek azért szeretik Vernét, mert hősei lelkesek, bátrak, bizakodóak, zseniálisak és különcök, olyanok, akiket sok ifjú választott és választ példaképül magának. (Még akkor is, ha Verne csak sztereotípiákkal ábrázolta őket: a rabszolga valóban csupán "értelmes és hűséges", a tudós meg "okos és szórakozott".) Felnőttként azért szerettem meg, mert lenyűgözött és szintén példát adott az a tudásszomj, az emberi megismerésvágy határtalansága, amellyel hősei keresik a helyüket a világban.

Verne nem vádolható rasszizmussal, egyáltalán nem volt "tudományos alapon meggyőződve a fekete fajta alacsonyabbrendűségéről", miként azt Fischer Eszter véli. A rabszolgasághoz való viszonya a kor liberális gondolkodóié. Velük együtt megveti, elítéli. Szerintem inkább örülni lehet annak, hogy 1874-ben megjelent egy mű, amelyben az író a rabszolga-felszabadítás pártjára állt, és hősének néger szolgáját ugyanúgy embernek tekinti a szigeten, mint a többieket. A regény írásának idején nevetséges lett volna kommunisztikus köztársaságot vizionálni a szigetre, vagy olyat, ahol megfordul az úr-szolga viszony. Az, ami Verne korában haladó gondolkodásnak számított, 127 év múlva, egy mai regényben elfogadhatatlan paternalizmus, joggal fölháborító gyámkodás lenne. S ha Fischer Eszter elfogadja Mark Twain tollából a rabszolgákhoz való viszony ábrázolását, miért oly szigorú a kortárs Vernével? Komáromi Gabriella hívta fel rá a figyelmemet, hogy Mark Twain önéletrajzában ez a mondat olvasható: "Gyerekkoromban a rabszolgák úgyszólván a barátaink voltak." Az "úgyszólván" fokozatot fejezett ki. Verne is ezen az "úgyszólván" szinten gondolkodhatott. Nagy baj volna, hogy ha e "jó szándéktól vezérelt" zseniális írót az utókor rasszistaként emlegetné!

Az írásom elején idézett Singer-tanulmány címe: A gyermek, mint az irodalom igaz kritikusa. Az állítás nem feltétlenül igaz minden helyzetben, de úgy vélem, hogy Fischer Eszter esetében a gyermek kritikus "igazabb" volt a felnőttszemmel olvasó kritikusnál. Kár lenne, ha nem ajánlaná régenvolt kedvenceit gyerekismerőseinek. Nem kell őket félteni ezektől a könyvektől, a gyerekek nagyon jól tudják, hogy mi fikció, s mi nem egy műben, és nagyon is

érzékenyek a világ igazságtalanságaival szemben. Olvastassa hát el velük nyugodtan Fekete István, Kipling és Verne könyveit, s aztán beszélgessen velük a regényekről. Meg fog lepődni.

2001

Felhasznált irodalom

Komáromi Gabriella: Tutajos "tanulóévei". Iskolakultúra, 2000/9. 82-89. p. Bodor Béla: A szabállyal összemért törvény. Fekete István irodalmi munkássága. Somogy, 1996. 5. sz. 470-476. p., 6. sz. 586- 593. p.

Tarbay Ede: A dzsungel könyve. In Borbély Sándor (szerk.): Ötven nagyon fontos "gyerekkönyv". Lord Könyvkiadó, 1996. 116-123. p.

Bognár Tas: A dzsungel könyve és a Tüskevár című fejezet. In Elemzések a gyermek- és ifjúsági irodalom köréből. Tankönyvkiadó, 1983. 78-83. p., 195-201. p.

Komáromi Gabriella: Az ifjúsági regény klasszikusai. In: Komáromi Gabriella (szerk): Gyermekirodalom. Helikon Kiadó, 1999. 137-158. p. Fűzfa Balázs: Kétévi vakáció. In Borbély Sándor (szerk.): Ötven nagyon fontos "gyerekkönyv". Lord Könyvkiadó, 1996. 49-54. p.

A rejtélyes Verne Gyula (szerk. és vál. Kuczka Péter). Kozmosz könyvek, 1978.

Singer, Isaac Bashevis: A gyermek, mint az irodalom igaz kritikusa. In A félelmetes fogadó. Park Kiadó, 1995.

A bit-agyú gyerekek és a mese

Egy tudományos konferencián hallottam a kifejezést: "bit-agyú gyerekek". Azokat a gyerekeket nevezték így, akik idejük nagy részét számítógép előtt töltik, és a számítógépes játékok hatására speciális viselkedési formákat vesznek fel, mintegy adaptálódnak a virtuális környezethez: más viszonyt alakítanak ki a valósághoz, mint azon társaik, akik például meséken nőnek fel vagy gyakran vesznek részt közösségi játékokban. Az előadót hallgatva értettem meg, hogy pár nappal a konferencia előtt miért fulladt majdnem kudarcba az a játszóházi program, amelyet a magyar népmesék motívumvilágára építve szerettem volna megtartani. Akkor még nem tudtam, hogy a játszósátorba betévedt nyolc-tízéves gyerekekkel nem azért van olyan nehéz dolgom, mert kamaszéveik elején állnak, hanem azért, mert "bit-agyuk" van: másként látnak, mint én vagy azok a gyerekek, akikkel addig együtt játszottam... Engem például nem potenciális társukként kezeltek, hanem a számítógép "egerével" vagy "enter" gombjával azonosítottak, és azt várták tőlem, hogy legalább olyan sebességgel elégítsem ki információéhségüket, ahogyan azt a gép teszi. Körülbelül tizenöt percig álltam is a sarat a rám zúduló kérdések és kérések kereszttüzében, aztán rájöttem, hogy ha nem akarok néhány percen belül megbolondulni és a játszóházat azonnali hatállyal bezárni, le kell lassítanom őket. Ha már akkor tisztában vagyok azzal, hogy "bit-agyakkal" kell

versenyeznem, valószínűleg könnyebben ment volna ez a "lelassítás", mindenesetre újra bebizonyosodott számomra, hogy alig van olyan szituáció, amelyben a népmesék ne sietnének a bajba jutott segítségére. A népmeséket ugyanis még a bit-agyakkal szemben is nagyszerűen lehet alkalmazni.

Azt már régóta tudom, hogy a mondott mesének - akár felnőttnek vagy gyereknek, akár betegnek vagy egészségesnek szól is - egyfajta terápiás értéke van. A mese a mindennapi életben mentálhigiénés szerepet töltött be mindig is, a régi paraszti mesemondók által hagyományozott mesékben egyértelmű kérdések és egyértelmű válaszok találhatók minden élethelyzetre, egzisztenciális problémára vonatkozóan. Köztudott talán az is, hogy a meséken nevelkedett vagy nem pusztán ismeretelméleti képzésben része-sült gyerekek kevésbé agresszívak, mint a meséktől elzárt társaik, és jobb döntéseket hoznak olyan helyzetekben, amelyekben a racionalitás csődöt mond. A gyógyításban sem pusztán vigasz a mese, hanem olyan "energiaforrás", amelyből a gyógyuláshoz szükséges erő is megszerezhető. A hindu orvoslásban elfogadott dolog, hogy mesét adnak a lelkileg megzavart emberek kezébe, hogy abból okulva találjanak megoldást saját problémájukra, a meséből ismerjenek önmagukra. De nemcsak pszichés eredetű betegségek gyógyíthatók mesével, hanem minden olyan betegség is, amelynek a felépülési ideje különösen hosszú. Amikor gyerekkórházba jártam mesélni, magam is tapasztaltam a mesék fájdalommal, félelemmel és egyedülléttel szembeni bátorító erejét, azóta tudom, hogy minden kis és nagy beteget mesével feltarisznyázva kellene a műtőbe bocsátani...

Ahhoz azonban, hogy "használni" tudjuk a magyar népmeséket, mindenekelőtt magunknak is ismernünk kell őket, tudnunk kell, hogy miről is szólnak az egyes mesék: mi az üzenete Rigócsőr királyfinak, Kedves Rolandnak vagy Szerencsés Jánosnak, hogy csak a lassan feledésbe merülő "férfimeséket" említsem. Az, ami az egyik embernek rendkívül izgalmas és sokatmondó, a másiknak unalmas és üres, ezért nagyon fontos, hogy mese és ember egy-másra találjon, mert csak akkor lesz gyógyító hatású a történet. A megfelelő pillanatban elmondott megfelelő mese nem pusztán azáltal gyógyít, hogy feloldja a feszültségeket, kiegyensúlyoz és harmonizál, hanem azzal, hogy egyszerre több szinten fejti ki hatását.

De mi köze van mindennek a bit-agyú gyerekekhez?

Több mint gondolnánk. Hasonlítsuk össze, hogy a személyiségfejlődés szempontjából miféle hatások érik azt a gyereket, aki a cybertérben szörfözve újabb és újabb kalandokban aktivizálja magát, és milyen hatások azt, aki egy népmese akár sokadik változatának meghallgatásával látszólag passzívan próbál eligazodni magában és a világban. Ne felejtsük el, hogy a számítógépes játékokban és a mesékben is választásokról van szó: utak és küzdési formák között kell jól elhatárolhatóan különbséget tenni annak érdekében, hogy győztesen kerüljünk ki egy szorult helyzetből. Ennek ellenére vajon miért tartjuk az egyik választási formát károsnak, a másikat jótékony hatásúnak akkor is, ha világosan kirajzolódnak a mese és a virtuális valóság közös jellemzői? Léteznek persze olyan kiváló interaktív számítógépes játékok is, amelyek nagyszerűen fejlesztik az intellektuális képességeket - a továbbiakban

nem ezekről, hanem a gyerekek körében sokkal népszerűbb és sokat használt "lövöldözős" játékokról lesz szó. Ez utóbbiak között sok olyan létezik, amelyet az internet segítségével akár kettő vagy négy játékos is játszhat egyszerre, de ezek még társas formájukban is inkább párbaj jellegűek, s nem a társadalmi érintkezés sajátos fórumai.

Mind a mesében, mind a virtuális valóságban kitüntetett szerep jut az életre keltett, megszemélyesített tárgyaknak, a saját testtől való megszabadulás és egy másik testbe való, átmeneti költözés motívumának, valamint annak a vágynak, hogy a test fizikai határai kiterjeszthetők legyenek. A mese hőse átjárhat a különböző világok között, de "köteles" elidőzni ott, feltérképezni az egyes világok kínálta lehetőségeket. A virtuális térbe való belépés nincs feltételekhez kötve, mint ahogy az ott tartózkodásnak sincsenek különösebb feltételei, kénye-kedve szerint közlekedhet benne bárki, és akkor hagyhatja el a helyszínt, amikor akarja. A mesehősnek szembe kell néznie a rá váró veszedelmekkel, nem térhet ki előlük (ezt az utat a mesehallgató gyerek is végigjárja a hőssel együtt!), míg a virtuális valóságban közlekedők a legelső kellemetlen élmény után büntetlenül továbbállhatnak, újabb és újabb impulzusokra vadászhatnak, hogy aztán maguk döntsék el, milyen ellenfelet választanak maguknak. A mesékben nem lehet "meglógni" a megpróbáltatások elől: a harcoknak tétje van, s ez a tét nem kevesebb, mint az, hogy képesek vagyunk-e barátokra, szövetségesekre, s aztán - a mese legvégén - társra lelni?

A számítógép előtt ülő gyerek magányosan bolyong a virtuális térben, amelyet valóságos térként érzékel, holott annak jellegzetességei erősen különböznek a valóságos környezettől. A virtuális térben - egyik meghatározása szerint "megegyezéses képzeletbeli interakciós térben" - a fizikai dimenziók elvesztik eredeti jelentésüket, hiszen nincsenek is jelen fizikai testek, mindenki a választott alakjában próbálhat ki szerepeket. Az ebbe a világba csöppenő gyerek számára sem az életnek, sem a halálnak nincs különösebb jelentősége, hiszen a virtuális világban mindenkinek több élete lehet, a fizikai halált legfeljebb a hálózattal való kapcsolat el-vesztése jelenti. A sárkányölő mesehősöket is fenyegeti ama veszély, hogy egyszer-kétszer áldozatul esnek a sárkánynak, de ha a sárkányküzdelem előtt kiálltak néhány próbát, biztosak lehetnek abban, hogy adott pillanatban megérkezik a segítség. A számító-gépes játékokban annak van nagyobb esélye a győzelemre, aki nagyobb technikai tudással rendelkezik - döntési helyzetekben az emócióknak kevés szerep jut. A "lövöldözős játékokban" kevés meglepetés éri a gyereket: mindegyik harcnak azonos logikája van és a megoldási technikák is nagyon hasonlítanak egymáshoz. Igaz, a mesében is csak egyféleképpen lehet legyőzni a sárkányt vagy a gonosz ellenfelet, de a mese lényege nem ez a harc, hanem annak eldöntése, hogy miért is került sor erre a bizonyos küzdelemre, és kivel azonosulunk a harc során? Mi a tétje a győzelemnek? Mi történik velünk, ha legyőzzük a sárkányokat, legyenek azok akár saját sárkányaink? A mesét hallgató gyerek és a billentyűket nyomkodó gyerek közötti lényeges különbség, hogy míg a sorsát egérrel irányító gyerek a szemével és az agyával lát, a mesehősökkel azonosuló gyerek a képzeletével és a szívével. Az előbbi megtanulja, hogy a világban milyen sokféle pusztító fegyver létezik, s hogy ezekkel hogyan irthat ki minden útjába kerülőt (destruktív), az utóbbi megtanulja, hogy a világ

milyen sokféle tudásból (pl. eszközökkel, növényekkel, állatokkal való bánni tudás) építhető föl, s hogyan szerezhetők vissza azok a dolgok, amelyek valamikor "idevalók" voltak (konstruktív). A gátlástalanul lövöldöző azonban soha nem lehet biztos abban, hogy a játékból győztesként kerül ki, hiszen a virtuális térben őt is bármikor lelőhetik, s ilyenkor nagyobb agresszivitással támad föl, hogy egy újabb menetben még több ellenfelet semmisítsen meg, s aztán ezt ismételgesse a kifulladásig, vagy ameddig a szülei pénze tart.

Merthogy a virtuális valóságot - a mesével ellentétben - nem ingyen adják! A pénzért vehető és számítógépes vírussal bármikor tönkretehető kalandokban csak azok a kiválasztottak vehetnek részt, akik megfelelő felszereléssel és programokkal rendelkeznek. Ok aztán a függőség veszélyével mit sem törődve, egyre inkább felgyorsulva száguldoznak abban a térben, amelynek semmi köze nincs a valósághoz. Nem véletlenül alakul ki sokukban függőség, hiszen valóságos létüket háttérbe helyezhetik, és személyiségüket - akár több változatban is - a virtuális közösségek-ben teljesíthetik ki. Ezrek olvashatták nemrégiben egy kétségbeesett szörföző segélykiáltását: "Segítség, emberek, hogyan jutok vissza a valóságba?". Erre mondta a konferencia egyik résztvevője, hogy "aki lemond a saját fantáziájáról, az csapható be leginkább".

Szerencsémre az én játszóházi bit-agyú gyerekeim még nem mondtak le a fantáziájukról, s amikor elkezdtem nekik a sárkányölő hősökről mesélni, érdeklődéssel fordultak felém. Mintha megnyugtatta volna őket a mese ritmusa, a tempó, ahogyan lassú mondatokban folyt a szó, és annak lehetősége, hogy a fülükkel is "láthatnak" csodákat. Gyurmát és színes krétát nyomtam a kezükbe, kértem őket, hogy mesehallgatás közben formázzák meg, rajzolják le a mesehősöket. Ők azzal a feltétellel álltak kötélnek, hogy én közben addig mesélek, amíg el nem készülnek. Másfél órát töltöttünk együtt Szépmezőszárnyával, Fehérlófiával, Világszép Nádszálkisasszonnyal, Veres vitézzel, az aranyat hullajtó szamárral, a vasfűvel és a terülj asztalkámmal. Beszélgettünk. Kérdeztem őket, és ők válaszoltak nekem, aztán ők kérdeztek engem, és én válaszoltam nekik. Azt hiszem, jól érezték magukat, mert a másnapi programon újra ott volt az egész csapat.

Legközelebb már a mákgubó tündéreket is a kezükbe adtam.

1999

Apának lenni

Békés Pál: BÁLDOR

A gyereknevelésben gyakoriak a nehezen kezelhető vagy feloldhatatlannak látszó helyzetek. Az egyik ilyen helyzet az, amikor minden diplomáciai érzékünket latba vetve azt kell megoldanunk, hogy miként engedhetünk szülői tekintélyünkből a nevetségessé válás látszata

nélkül, illetve miként őrizhetjük meg azt gyermekünk megtisztelő bizalmával együtt. Mindennapos egyensúlygyakorlat ez a kamaszkor idegőrlő éveiben, amikor a kamasz órán-ként (percenként) változó lelkivilágát próbáljuk meg - többnyire reménytelenül - megérteni.

Válságos pillanatokban pofonok, pszichológiai szakkönyvek és nevelési tanácsadók helyett legjobb azon könyvekhez fordulni, melyekben gyerekek naplói, fogalmazásai, jobbnál jobb mondásai és rajzai találhatók. Veszekedés helyett olvassunk bele például az olasz kisiskolások dolgozataiba (Marcello D'Orta könyvei) vagy David Heller kötetébe, amely Istenhez írt gyerekleveleket ad közre, esetleg próbáljunk meg a 13 és fél éves Adrian Mole kínszenvedéseinek a végére járni és beleélni magunkat R. D. Laing gyerekbeszélgetéseibe. Nem biztos, hogy ezzel megoldjuk a családi konfliktust (a más gyereke mindig más), de legalább megértünk valamit abból a különös logikából, amellyel a gyerekek látják és összerendezik a világot. No, és persze lehet röhögni a suta nyelvtani szerkezeteken, ha más miatt nem, már csak kínunkban is. A megértő és nevetéstől megnyugodott lélek pedig jó pedagógiai alapot jelent a további béketárgyalásokhoz. (Ez esetben természetesen el kell fogadnunk azt a látszólag igazságtalan tényt, hogy mi hiába adnánk hasonló irodalomjegyzéket gyermekeink kezébe a felnőttek fölöttébb furcsa logikájáról, már a könyvcímek láttán fölcsattanna néhány epés megjegyzés.)

Békés Pál könyvét is mindenképpen tegyük elérhető közelségbe arra a polcra, melyen a nehéz pillanatokban kiválóan használható szépirodalom sorakozik. A BÁLDOR mozaikszó ugyanis két névből született: Bálint és Dorka rejtőzik mögötte, az író két gyermeke, de a könyv abban különbözik a fent említett kötetektől, hogy nem a gyerekek nyelvi és világnézeti leleményeit tartalmazza (noha természetesen minden történet ezekre épül), hanem az (elvált) apa és gyermekei közötti kapcsolatot mutatja be. Ez a kapcsolat azért lehet mindenki számára tanulságos, mert egyrészt Békés jól tudja, hogy neki is van mit tanulnia a gyerekektől, másrészt olyan dolgokra figyel fel, amilyeneket a legtöbb szülő már csak önvédelemből sem vesz észre, holott alapvető kommunikációs zavarok oldódnának meg, ha reagálna rájuk. Ebből a könyvből ráismerhetünk ezekre a zavarokra, és elleshetünk néhány megoldási technikát. Békés Pál elsősorban "apai bőrét" viszi vásárra, s a tét valóban komoly: mint író nem írhatja át a történeteket, mert a kamasz gyerekek szigorú cenzorok. Ellentétben a kisgyerekek "mesélj rólam" vágyaival, ők a róluk szóló történeteket csak akkor fogadják el, ha azok - különösen a konfliktusok megoldása - nem fikcióként jelennek meg. És hát nem könnyű olyan kritikusok előtt megfelelni, akik szerint "a Petőfi tökhülye, mert szereti az őszt", "a Tamino meg úgy csinál, mint egy tökoké hapi, pedig csak stréber". A gyerekek az apjukat sem kímélik: "úgy nézel ki, mint egy lerobbant negyvenes, téged renoválni kell, majd én rendbe hozlak, hogy úgy nézz ki, mint egy rendes negyvenes". Az apát (írót) érintő szigorú kritikák és az ebből következő figyelemre méltó önkritikák azonban rendre nevetésbe torkollanak a humor, az irónia és a végtelen sok szeretet mentén.

A BÁLDOR egyfajta "apakalauz", s nem csak elvált apák számára. Békés Pál tudja, hogy "egy atya arra való, hogy tapasztalatait kamatoztassa, és előre lásson", ugyanakkor hihetetlenül nyitott a gyermekei felé. Megtanulja tőlük az összefüggések másfajta rendszerét, a fontos és

nem fontos dolgok közötti különbségtételt (ez teljesen máshogy működik gyerek- és felnőttkorban), rájön, hogy mennyire fontos mindaz, ami a gyerekeket a dolgok rejtett értelme utáni kutatásra sarkallja. "A fiam tud valamit, amit egyszer régen én is tudtam, csak elfelejtettem. Hátha ellesem tőle. Hátha újra meg tanulok győzni önmagam ellen" - foglalja össze a gyerek-szülő kapcsolat egyik valóban elfeledett vagy fel sem ismert tételét. A közte és gyerekei között zajló párbeszédek arról győznek meg, hogy minden veszekedésnek induló konfliktus átfordítható beszélgetésbe, a lényeg a megszólítás és a hangsúly minőségén van. Sosem késő megtanulni, hogy mit tegyünk, ha arra ébredünk, hogy a négyéves gyerek halk berregéssel rajtunk tologatja az autóit, s a könyvből elleshetjük, hogyan bánjunk kamaszodó leánygyermekünkkel (mi a teendő például, ha magas talpú cipő gyanánt üres C-vitaminos hengereket ragaszt a cipője talpára). A történetekből összeálló apakép szerint a jó apa megpróbálja követni az amerikai kosárbajnokság szezonvégi átigazolásainak menetrendjét, lépést tart a futó tévésorozatok főbb eseményeivel és nem hanyagolja el a könnyűzene azon szeletét sem, amely gyermekeit éppen foglalkoztatja, hiszen "nem járathatja le magát az ember azzal, hogy üveges szemmel bámul a semmibe az együttesek, énekesek nevének hallatán". A jó apa alkalomadtán vállalja a virtuális nagypapa szerepét, és hajlandó vigyázni lánya tamagocsijára (bocs, DOR, ha ez az utalás manapság már "tökégő"), valamint nem esik hanyatt, ha fia felteszi a következő kérdést: "mondd, ki az erősebb, Akhilleusz vagy a Power Rangerek?", hanem megadja rá az adekvát választ. A jó apa büszke arra, hogy bizonyos dolgokat ő, és csakis ő tanított a gyerekeinek: pl. megkülönböztetni a hangyabolyt a vakondtúrástól, papírból indián álarcot kivágni, az erdőn fa tövébe pisilni, fára mászni stb. A jó apa megpróbál egyensúlyt találni modernitás és "maraditás" között, és megadóan tűri, ha a társasjátékokban porig alázzák. Ezenkívül tud memorizni, sakkozni, ország-városozni, barkochbázni, s mindezeket gyakorolja is.

Az ilyen apa megérdemli, hogy azokban a bizonyos válságos, tenyérbizsergető helyzetekben, mielőtt elszabadulna a pokol, a lánya csak ennyit mondjon: "Nyugi, Papa, majd kinövöm."

Ennél többet kamasztól ritkán kaphatunk.

2000

Kamasznapló

Stéphanie: Savanyú uborka csokoládéval

13-14 éves korában a kamaszok többsége megrögzött naplóíró, és ha éppen nem ír, akkor szenvedélyesen keresi azokat az eszközöket, amelyek segítségére lehetnének kuszált élete kibogozgatásában. A kamaszoknak olykor már az is nagy segítséget jelent, ha rábukkannak egy olyan könyvre, amelyben hasonló gondokkal küszködő kortársuk panaszkodik, nyafog, vagy éppen elindul megváltani a világot. A hatvanas-hetvenes években voltak is ilyen

könyvsorozatok, külön a lányok és külön a fiúk számára, de az úgynevezett "pöttyös" és "csíkos" könyvek már akkor sem igazán voltak naprakészek kamaszlélektanból, a fiúk indiános és delfines könyvei pedig még messzebb voltak a valóságtól, noha a lányregényeknél kétségkívül sokkal szórakoztatóbbaknak bizonyultak. A gyerekirodalomban a "svéd gyerekversekkel" vette kezdetét az az irányzat, amely a gyerekek érzéseit, titkolt és titkos gondolatait szólaltatta meg. A verseket híres kamasznaplók követték, Adrian Mole kínszenvedéseivel az élen. De ezekben a könyvekben is inkább csak a felnőttek képzelték el vagy találták ki, hogy mit is gondolhat egy kamasz a világról, és mitől is szenvedhet oly nagyon. Stéphanie könyvéről azonban azt állítja a francia kiadó, hogy a napló valóban egy 13-14 éves kislány saját műve, az iskolai füzetlapokra írt szöveget a kislány juttatta el hozzájuk. Sokan csupán üzleti fogást és rejtőzködő felnőtt írót látnak a napló mögött, azonban tapasztalataim szerint a kamaszok valóban képesek kavargó érzéseik, félelmeik és vágyaik zseniális megfogalmazására. Stéphanie magányos, önmagával és környezetével folyamatosan elégedetlen kamaszlány, aki névtelen leveleket küldözget saját magának, tejjel issza a kólát, kedvenc étele a savanyú uborka csokoládéval, s állandóan úgy tesz, mintha megsebesült volna, hogy folyamatos odafigyelést csikarjon ki a szüleitől, akikről úgy véli, nem is vér szerinti szülei, őt csak örökbe fogadták. Extravagánsnak tűnik, pedig csak szeretetre vágyik. Naplójából kiderül, hogy a tinédzser lányoknak valószínűleg évszázadok óta ugyanaz jelenti a legfőbb problémát, nevezetesen, hogy "mikor jön már meg végre nekem is"? Stéphanie mindennapjait is ez a kérdés határozza meg, listát készít "Lányok, Akiknek Megvan" címmel, és remegve várja, hogy mikor kerül oda az ő neve is. Ugyanilyen intenzitással foglalkoztatja az is, hogy a többiekre hasonlítson, vagy inkább szuverén egyéniség legyen? Egy olyan világban szeretne otthonra találni, amelyben mindenki hülye sznobnak nevezi azért, amiért nem akar rockénekesnő, filmszínész, tévésztár vagy manöken lenni, hanem csak egy farmot szeretne vezetni Amerikában. A másik fő gondja az, hogy milyen nő is legyen? Az anyjára semmiképpen nem akar hasonlítani, őt rémesnek és rondának tartja - a szexualitásról való nyílt beszéd mellett a szülőkről megfogalmazott kemény kritika is újdonsága ennek a könyvnek. A naplóban lehet először nyíltan olvasni a kislányokat fenyegető szexuális zaklatásokról is. Megrázó, ahogy a négy tizenéves lány "mutogatós élményeiről" mesél egymásnak, megállapítva, hogy "minden nyolc és tizennégy év közötti lánynak számolni kell ezzel a lehetőséggel".

Stéphanie nagyon izgalmas életkort ír le minden felnőtt számára tanulságokkal szolgálóan. A nőiség és a gyerekkor határán egyensúlyozva hol filozofikusan, hol brutális őszinteséggel hívja fel a figyelmet az önzésre, érzéketlenségre, sivárságra. "Szerintem mindenki vérzik valamilyen módon" - mondja a végre nagylánnyá vált Stéphanie a napló végén. A könyv a francia iskolákban a kötelező olvasmányok között szerepel, jó lenne kötelezővé tenni a fel-nőttek számára is. (Cicero, 2000)

2000

Lóci óriás lett

Nógrádi Gábor: Pete Pite

Amikor a tizedik kamasz fiú kérdezte meg tőlem, hogy olvastam-e a Pete Pite című gyerekregényt, "merazegytökjókönyv", megadtam magam, és elolvastam az ajánlott művet. Tényleg "tök jó könyv", mégpedig több okból is.

A gyermekirodalomban időről időre születnek olyan művek, amelyeket a felnőttek lelkiismeret furdalása hív életre amiatt, hogy egyesek (persze mindig mások) milyen rosszul bánnak a gyerekekkel. Nem figyelnek rájuk, észre sem veszik, hogy mennyi igazságtalansággal és nehézséggel kell megbirkózniuk. A felnőtteknek csak ritkán jut eszükbe, hogy milyen ijesztő tud lenni odalentről a világ, s hogy milyen félelmetesek benne a nagyok. Szabó Lőrinc egyik Lóci-verse szól erről a legszebben, s bár a vers azt ajánlja, hogy emeljük magasra fiunkat, "hogy nagy, hogy óriás legyen", nincs az az erős édesapa, aki tíz percnél tovább bírná tartani átmenetileg óriásnak titulált gyermekét.

Nógrádi Gábor valószínűleg saját tapasztalatai alapján jött rá arra, hogy a magasba emelés csak csecsemőkorban szünteti meg a kamaszkorban drasztikusan kiéleződő kicsi-nagy ellentétét. Írt hát egy könyvet, amely azzal kezdődik, hogy a tizenegy és fél éves Pete Péter egyetlen éjszaka alatt saját apjává változik, miközben a harmincnyolc éves, pszichológus végzettségű, televíziós szerkesztőként dolgozó özvegy apjából kiskamasz fiú lesz. Az agyuk és a szívük persze nem cserélődik ki - mi lenne akkor a bonyodalommal? -, így alkalmuk nyílik arra, hogy bepillantsanak egymás életébe. A metamorfózis nyertese látszólag a gyerek, aki boldogan küldi maga helyett iskolába az apját, és kezét dörzsölgetve készül arra, hogy amint "fia" hazaér, leszidja saját, mind az idáig eltitkolt rossz jegyeiért.

De szerencsére nem így történik, s ettől igazán figyelemre méltó a könyv. Ebben a történetben ugyanis nem csak a felnőttnek kell szégyenkeznie amiatt, hogy nem foglalkozik eleget gyermekével, nem tud róla szinte semmit, a kamasznak is szembesülnie kell azzal, hogy milyen nehéz felnőttnek lenni. Pete Pitének rá kell jönnie arra, hogy a feltételezettekkel ellentétben csöppet sem egyszerű dolgozni, pénzt keresni, családot eltartani, számlákat befizetni, főzni és bevásárolni. És egyáltalán nem boldogító erőszakos nők hálójába keveredni, merthogy új alakjában Pite apja munkahelyi románcát is kénytelen folytatni. Fergeteges jelenetek sora kerekedik azokból a helyzetekből, amelyekben a felnőtt testű, gyerek agyú Pite hárítani igyekszik apja szeretőjének csábítási kísérleteit. Groteszk és mulatságos egyszerre, ahogy elmegy a saját szülői értekezletére, vagy megpróbál kiigazodni a televíziós munkahely zavaros viszonyai között. Persze az apának sem könynyű. Az iskolában tanári megaláztatások sorát kénytelen elviselni, verekedésbe keveredik az osztály nagymenőjével, lerontja gyermeke biológia- és irodalomjegyeit - bár az is igaz, hogy cserébe feljavítja matekból és történelemből, sőt meghódítja számára a legszebb kislányt. Pszichológusként azonban mélyreható felfedezéseket tesz a tanárok viselkedésével

kapcsolatban, és az iskolai élet annyira megviseli, hogy megbetegszik. Eközben Pite a DéDé TV elnökségi ülésén botrányt kavar azzal a követelésével, hogy töröljék a gyerekműsorokból a reklámokat. Mivel álláspontjából nem enged, sőt további, nem éppen hízelgő kritikákkal illeti a gyerekműsorokat, kirúgják állásából. De az író gondoskodik igazságszolgáltatásról: ha az apa ötösöket és barátnőt szerzett a fiának, a gyerek sem adhatja alább. A regény végén az apa adásfőszerkesztő és boldog férj lesz egy Pite által választott nő oldalán.

A történet akár didaktikus is lehetne, de nem az. A gyerekek olyan történeteket szeretnek olvasni, amelyek tele vannak izgalommal, váratlan fordulatokkal és humorral. A Pete Pite mindhárom kívánalomnak eleget tesz. Tessék kipróbálni: gyereket olvasás közben ennyit röhögni még soha nem hallottam! (Presskontakt Bt., 2000)

2000

Családi könyvek

Jacqueline Wilson: A kofferes kislány, Kettős játszma

Kamasz koromban gyakran dühöngtem amiatt, hogy a szüleim nem hajlandók elolvasni kedvenc könyveimet, pedig azokból, gondoltam én, rájöhetnének, hogy én csupán életkori sajátosságaim folytán vagyok olyan undok, nehezen kezelhető, szemtelen kölyök, mint ahogy ők azt gyakorta a szememre hányják. Szerettem volna, ha legalább tudnak róla, hogy a többi kamasz lány is pont olyan undok, nehezen kezelhető és szemtelen, mint én, legalábbis a könyvekből ez derült ki számomra. Pedig az akkoriban oly divatos "pöttyös" és "csíkos" könyvek pszichológiai mélységei hol voltak még a későbbi piknik-sorozat vagy a napjainkban megjelenő ifjúsági könyvek kamaszábrázolásaitól! En egyébként undok serdülőként annak is megpróbáltam utánajárni, hogy milyenek lehetnek a korombéli fiúk, de "fiús" olvasmányaimban csupa harcedzett, bátor, elrabolt nőket kiszabadító indián férfit találtam, akik csöppet sem hasonlítottak a körülöttem lebzselő pattanásos, undok stb. fiúkhoz.

Mára az ifjúsági irodalomban szép számmal akadnak olyan könyvek, amelyeket a szülőknek is feltétlenül érdemes elolvasniuk, de nem csupán azért, hogy megértő türelemmel vegyék körül fenti tulajdonságokkal jellemezhető gyermekeiket vagy segítséget kapjanak bizonyos konfliktushelyzetek feldolgozásához. Ezekről a mai könyvekről nagyszerűen lehet beszélgetni (már ha az első öt perc nem torkollik parázs veszekedésbe), mert nem egyoldalúan mutatják be a családok életében nap mint nap előforduló konfliktusokat.

A Harry Potter-könyvek kiadásával ismertté vált Animus Kiadó ifjúsági könyvsorozatai messze kiemelkednek a hazai könyvkiadásból. A kiadó vezetői gondosan megválogatják, hogy milyen olvasmányokat ajánlanak a 8-14 éves korosztálynak, és a sikerlisták jelzése szerint könyveik valóban közkedveltek a fiatalok körében. Ugyan kiadói programjukhoz nem találtak ki hangzatos szlogeneket, én a könyveiket "családi könyveknek" hívom. Egy részüket azért, mert valóban a mai kamaszok és szülők problémáival foglalkoznak, más részüket azért, mert

témájuknál fogva nagyon jó lehetőséget kínálnak arra a ritkaságszámba menő eseményre, amelyet úgy hívnak: családi beszélgetés. E beszélgetős könyvek között találhatunk történelmi témájú regényt, sőt gyerek-utópiát is.

Az Animus Kiadó új kínálatából először Louis Sachar "fiús könyvei" keltettek feltűnést (Bradley, az osztály réme, valamint Stanley, a szerencse fia), majd ezeket követték az angol Jacqueline Wilson "lányos" történetei. A sorozatban az első A kofferes kislány című kötet, amelyben a tízéves Andy mondja el, hogy mi mindenhez kellett alkalmazkodnia szülei válását követően. A klasszikusnak tűnő képlet a következő: "Amikor a szüleim elváltak, egyszerűen nem tudták, hogy mihez kezdjenek velem. Anyu azt akarta, hogy költözzem hozzá. Apu azt akarta, hogy költözzem őhozzá. Én meg se az anyu, se az apu új lakásába nem akartam költözni, hanem ott akartam maradni hármasban a régi házunkban..." A bírósági döntést követően Andy felváltva tölti az egyik hetet az édesanyjánál, a másikat pedig az édesapjánál, ami talán elviselhető is lenne, ha Andynek nem kellene a szülők új házastársával és a hozzájuk tartozó öt és fél gyerekkel is megbirkóznia. A könyv nem egyszerűen arról szól, hogy milyen sok buktatót rejt az efféle birkózás, és hogyan sikerül végül az egymás elfogadása. A történetet Andy meséli el egyes szám első személyben, azaz Wilson a gyerek szemszögéből láttatja a konfliktusokat, de ez nem azt jelenti, hogy csakis a gyerek szempontjai vezetnék a történetet, csakis az ő vélt vagy valós igaza "győzedelmeskedne" a végén. Vagyis az író úgy gyerekpárti, hogy közben a gyerekkel konfliktusba keveredő felnőttel szemben sem elfogult. Andy érzelmei, indulatai éppoly végletesek, mint szülei viselkedése: az ellenszenv, a gyűlölet, a túláradó szeretet, a kilátástalannak tűnő magány, a veszekedés, a nagy összeborulás mindnyájukat érinti és mindnyájukat megviseli. Wilson nem didaktikus vagy sematikus mesét írt, amely a kislány által remélt megoldással, azaz szülei kibékülésével végződik, hanem egy ízig-vérig mai történetet, amelyben a konfliktusok csak nagyon nehezen oldódnak meg. Ez a megoldás ráadásul csak akkor remélhető, ha a felnőttek is legalább annyit megtanulnak önmagukról és a többiekről, mint a gyerekek.

A sorozat második darabja, amely a Kettős játszma címet viseli, annyiban hasonlít az előző történethez, hogy itt is feltűnik egy új feleségjelölt az özvegy édesapa oldalán, és ezt a szituációt nehezen tűri Ruby és Garnet, a tízéves ikerpár. Mindent megtesznek, hogy elüldözzék apjuk mellől választottját, Emmát, de a címben szereplő kettős játszma nem bűnügyi történetet sugall (bár Wilson ilyeneket is szép számmal írt), hanem utalás a két kislány eltérő viselkedésére. Ruby és Garnet ugyanis egypetéjű ikrek, de nem egyformák. Ruby a legszívesebben mindig a középpontban lenne, Garnet visszahúzódó, csendes gyerek. Jól kiegészítik egymást, Garnet szívesen részt vesz azokban az akciókban, amelyeket Ruby tervel ki. A naplószerű könyvet is ketten írják, de amíg Rubyból ömlik a szó, Garnet csak ritkán jelentkezik kurzívval jelölt mondataival. Egy napon azonban minden megváltozik. Édesapjuk feleségül veszi a gyűlölt Emmát, és mindnyájan egy poros kis faluba költöznek, hogy új életet kezdjenek. A két kislány fellázad az új életkörülmények ellen, és mindent megtesznek, hogy megkeserítsék apjuk és Emma életét. Garnet ugyan hajlana rá, hogy

megkeresse a "minden rosszban valami jót", de ilyenkor Ruby gyáva megalkuvónak nevezi őt, és nem hajlandó szóba állni vele. Zsarolással rángatja bele testvérét egy londoni szökés tervébe is. Londonban iker gyerekszereplőket keresnek egy filmhez, és Ruby úgy érzi, eljött az ő idejük. Am hiába minden, Garnet nem tud kibújni bőréből, így az áhított főszerep másé lesz. Ruby ezt nem tudja megbocsátani neki, sőt a két testvér konfliktusa tovább fokozódik, amikor Garnet felvételt nyer egy előkelő bentlakásos lányiskolába, Rubyt viszont elutasítják. Ettől kezdve Ruby nem akar többé iker lenni, nem akar többé a testvéréhez szólni, nem talál ki több ikertrükköt. Ruby teljesen más akar lenni, mint Garnet, de csak nehezen találja meg új személyiségét. Mindenesetre mindkettőjüknek jót tesz, hogy végül megtanulják az ÉN szó jelentését, és rájönnek, hogy nem élhetnek örökké egyforma életet. (Animus, 2001)

2001

A franciák Steinmannja

Sempé-Goscinny: A kis Nicolas

Óriási csalódásoktól óvjuk meg gyermekeinket, ha nem a könyvek hátsó borítóján található szöveg alapján választunk számukra olvasmányt, de ha egy gyerekkönyvet azzal ajánlanak a figyelmünkbe, hogy "ami nekünk, magyaroknak a Tanár úr kérem, az a franciáknak A kis Nicolas", bizony nagyot dobban felnőttszívünk, és bennünk is azonnal csillapíthatatlan kíváncsiság ébred a történet iránt. Naná, hogy szeretnénk megtudni, miként lógnak a franciák a szeren, ragasztanak-e cédulákat egymás hátára és képesek-e olyan frappánsan kimagyarázni a bizonyítványukat, ahogyan teszi azt az ifjú Karinthy Frigyes. És persze az is érdekel bennünket, hogy mily módon felel az osztály legjobb tanulója, a franciák Steinmannja: tud-e titokzatos szavakat, dolgozik-e matematikai lapokba, milyen viszonyban van a csonka gúlákkal és mit jelent számára a differenciálegyenletek éteri légköre. Azt reméljük, hogy az ígéretes fülszöveg után végre alkalmunk nyílik összehasonlítani a különböző nemzeti alaptanterveket és az összevetésből világosan kiderül számunkra: minden boldogtalanságunknak a magyar oktatási rendszer az oka.

Ha a hátsó borító igazat állít, hálát adok a sorsnak, hogy nem francia gyereknek születtem. Már annak gondolata is rettenettel tölt el, hogy a francia tanerők bevált büntetési módszere az ilyetén mondatok elragoztatása minden időben, módban, számban és személyben (és természetesen írásban): "Nem utasítom vissza, hogy átadjam a helyemet egy pajtásomnak, aki lekváros kenyeret ejtett az ingére". Brrr... Ha pedig a tanítók éppen nem ragoztatnak, akkor habozás nélkül sarokba parancsolják a gyerekeket: a könyv alapján bizton állíthatom, hogy a francia iskolákban minden sarok foglalt. Ezek után igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy a történetben szereplő elemisták folyton-folyvást sírnak vagy verekszenek, sőt olykor ragyogóan ötvözik a kettőt: sírva verekszenek. Míg Karinthynál "röhög az egész osztály",

Goscinnynél (és a felejthetetlenül mókás rajzokat készítő Sempé-nél) vigasztalanul zokog. A legtöbbet épp az emlegetett Steinmann-nál nyolc évvel fiatalabb jó tanuló bőg, akit ez esetben Agnannak hívnak, és nemcsak stréber, hanem módfölött inkorrekt is: ha véletlenül nem sír, akkor árulkodik. Vagy ennyit romlott az alatt a negyven év alatt a világ, amennyi a két könyv első megjelenése között eltelt, vagy tényleg lehet valami azokkal az alaptantervekkel.

Persze ha a francia kisdiákok jól kisírták magukat, éppen olyanok, mint más gyerekek: titokban elszívják életük első szivarját, olykor kerülik az iskolát, bosszantják a felnőtteket, cowboyosdit játszanak, fociznak, és ha megbántják őket, világgá indulnak, majd a harmadik utcasarkon visszafordulnak. És azért lehet őket a legjobban szeretni, mert közben mindenről különvéleményük van, és úgy látják a világot, ahogyan egyetlen felnőtt sem képes.

Azt ajánlom tehát a pedagógusoknak és a gyerekeknek, hogyha a tanév folyamán bárkivel konfliktusba keverednének, ragozzák el hangosan minden számban, személyben, módban és időben (természetesen magyarul) a következő kis Nicolas-mondatot: "Az a rossz az egészben, hogy ha egyedül játszik az ember, az tök unalmas, ha meg többen vagyunk, akkor a többiek folyton leállnak vitatkozni." Vannak számok és személyek, amelyekben e mondat egészen vigasztalóan hangzik. (Sík Kiadó, 1999)

1999

Kedves Isten!

Dr. David Heller: Gyermeklevelek Istenhez

Ha nyolcéves lennék, és a tanító néni egy napon arra szólítana föl, hogy írjak levelet az Istennek, először is hülyének nézném őt, majd megkérdezném tőle, miként is címezzem meg a borítékot. Persze életkoromból adódóan elhinném a szupertitkos postafiókról meg a hipermodern csőpostáról szóló mesét, és még föl is írnám a papírra a megszólítást: "Kedves Isten!", de aztán újabb kérdés merülne föl bennem. Mit írjak, amikor - ezt már tavaly is tanultuk - az Úr pontosan tudja, milyen gondolatok és kívánságok lakoznak a szívemben?

Nem tudom, hány bostoni kisdiákban merültek fel hasonló kételyek, amikor a valláskutató David Heller megbízta őket a levélírással, az azonban bizonyos, hogy az Istennek írt leveleket csak elkezdeni nehéz. Végül is nem mindennapi dolog kérdéseket feltenni a létezés legmélyebb titkairól vagy kritikát, kérést megfogalmazni a "legilletékesebbnek". A gyerekektől (és a gyerekkönyvekből) sok minden megtanulható, ha odafigyelünk rájuk. Ezekből a levelekből például azt érdemes ellesni, hogyan lehet egyetlen mondattal pontosan kérdezni és két mondatban lényeges dolgokat megfogalmazni. A levélíró gyerekeknek ugyanis eszükbe sem jut azt firtatni, hogyan teremtődött a világ és igaz-e mindaz, ami a

Bibliában írva vagyon, inkább azt kérdezik, hogy van-e telefon a mennyekben; szokott-e a Teremtő tévét nézni, unatkozni, lábtengózni; szót fogadott-e a mamájának kiskorában; mennyi a fizetése, mi a kedvenc sportja és újságja, és hogy a gyerekei nézik-e a szombati rajzfilmeket "vagy inkább segítenek felkészülni a vasárnapi istentiszteletre"? A lehetséges és persze soha meg nem érkező válaszok talán alapjaiban változtatnák meg az életüket, mint ahogy a világ folyását érintő észrevételeiktől is változást remélnek, mondván, hogy "az nagyon nyerő lenne". Dicséretek, bírálatok, kétségek és kívánságok íródtak e levelekbe: valaki szerint a pizza volt mai napig a legjobb ötlet; egy kislány a Grand Canyont minősíti úgy, hogy "szép munka volt, gratulálok"; egy kisfiú szerint "az égő csipkebokros trükk jobb, minta David Copperfieldé". A gyermeki szorongás megannyi formája is megjelenik a levelekben a sötétségtől való félelemtől kezdve az iskola okozta traumákig, sőt egy kislány arra kéri a címzettet, hogy mielőtt legközelebb özönvizet csinálna, feltétlenül küldjön neki táviratot.

"Csak így tovább! Nagyon klassz vagy" - biztatják Istent a legkisebbek, de a nagyobbak már kellemetlen kérdéseket is föltesznek neki: "Még soha nem vetődött fel benned, hogy valamit esetleg rosszul csináltál?" "A bomba nem volt valami jó ötlet. Talán vissza kéne szívnod". "Szerintem jobb lett volna kicsit hamarabb kivezetni az embereket a sivatagból." "Miért nem javítod ki az összes rosszat a Földön?" "Te csak sakkozol velünk? " Isten legyen a talpán, aki válaszolni tud.

Szóval, ha nyolcéves lennék, valószínűleg én is megírnám a levelemet, aztán amikor kiderülne, hogy ezt az egész levélírás ügyet csak azért találta ki dr. Heller, hogy a gyerekek istenképét vizsgálja és összefoglaló tanulmányában spirituális humornak titulálja mindazt, amit én és a többiek nagyon is komolyan leírtunk, csalódott lennék, sőt dühös. És utóiratot írnék az Istennek: "Ui.: Mégiscsak jól gondoltam azt a dolgot a borítékcímzéssel meg a szív-ben lakozással, nem?" (Szukits, 1999)

1999

Ennyi elég lesz?

Marcello D'Orta könyveiről

Esküszöm, hogy a tanítónk nem normális! Minden órára kitalál valami hülye dolgozatcímet. Én, őszintén szólva, el sem tudom képzelni, hogy mennyi idejébe kerül, amíg eszébe jutnak ezek a kacifántos kérdések. A múltkor már akkor eldobtam magam, amikor felírta a táblára a dolgozat címét: "Miért teremtett bennünket Isten?" Fogadjunk, hogy ő sem tudja, mert ha tudná, biztosan nem kérdezne tízévesektől ilyet! Én persze megpróbálok minden kérdésére válaszolni, de tövig lerágom a tollamat, mire eszembe jut valami vicces, mert mégsem járathatom le magamat az osztályban azzal, hogy komolyan válaszolok. Különben is, a nápolyi gyerekek már mindent megírtak előlünk, arzanóiak elől, s így egyáltalán nem olyan

könnyű kitalálni valami elképesztőt, amivel összefoglalhatnám a világról alkotott véleményemet. Vincenzo mindig letakarja előlem a dolgozatát, de a múltkor láttam, hogy olyanokat ír, hogy "a világ undorító, a Föld undorító, az emberi lény undorító, s az ember nem a majomtól, hanem a vámpírtól származik". Biztos azért ír ilyeneket, mert folyton a tévé előtt ül, abban meg nem nyomatnak semmi olyat, amitől felvidulhatna az ember!

Azt kifejezetten szeretem, amikor a tanítónk olyanokat kérdez, hogy "milyen a te iskolád?", meg hogy "mi a kedvenc állatod?", mert arra egyenesen megírhatom, hogy "az én iskolámban a pedellusok reggeltől estig lopják a napot, az igazgató egy nagy nulla, nem tud parancsolni. Fél az anyukáktól, mert házsártos népség és a pedellusoktól, mert egytől egyig zsiványok", és azt is, hogy "nekem azért a disznó a kedvenc állatom, mert mindenfélét lehet belőle csinálni". De azt egyáltalán nem szeretem, amikor olyanokat kérdez, hogy "mi szeretnél lenni, ha felnősz?", mert láttam, hogy az Esposito engemet írt bele a füzetébe: "Amikor Giovanni buzerál, hóhér szeretnék lenni. Biztos vagyok benne, hogy a hóhérság jól menne nekem".

Azt elég jól el tudom képzelni, hogy a tanítónk, aki "látszólag harmincéves, de egy kicsit öttel több", milyen jókat röhög otthon a feleségével a mi fogalmazásainkon, pedig mindenért a felnőttek a hibásak, mert mellébeszélnek vagy mindent túlkomplikálnak. Nem is értem, miért nevetséges az a kérdés, hogy "ha nem kilenc hónapra születik a gyerek, hány hónapra születhet? Tízre, tizenegyre, tizenkettőre? Mennyi a rekord?"

Az sem jó, ha elmondom a magánvéleményemet, meg az se, ha érdeklődő vagyok, ezért aztán nem is lehet azon csodálkozni, hogy a legszívesebben felnőtt szeretnék lenni. Ha végre felnövök, akkor én is tanító leszek, és olyan kérdésekkel fogom üldözni a gyerekeket, mint Marcello D'Orta tanító úr. Kérdeznék tőlük én is az örömeikről, bánataikról, a kábítószerről, az őrangyalokról és a szentekről, az AIDS-ről és a szexről, és megtudhatnám végre, hogy mennyi idő alatt lehet kitalálni százhetvenöt kérdést, és hogyan lehet megírni a kérdésekre adott válaszokból három könyvet: egyet a nápolyi iskolások hétköznapjairól, egyet arról, hogyan keverednek össze a gyerekekben a bibliai történetek és az akciófilmek, egyet pedig a szerelemről és a szexualitásról, úgy, ahogyan az elemisták látják. És akkor majd én hahotáznék otthon a feleségemmel nagyokat a fergeteges aranyköpéseken, feltéve, ha Concetta addigra megváltozik, mert én őt akarom elvenni feleségül, de ő azt írta: "Ha férjhez megyek és a férjem dirigálni akar, fejbe vágom a tésztaszűrővel, aztán majd meglátjuk, ki az úr a házban!"

Ha felnövök, akkor végre elolvashatom az osztálytársaim dolgozatait is, és megtudhatom belőlük, hogy ki milyennek látta magát (és engem, mert az Esposito biztosan csak tréfált azzal a hóhérdologgal) tízéves korában, mit gondolt a felnőttekről, hogyan tudott rendet teremteni a tévéreklámok, a tankönyv-paragrafusok és a kulcslyukon át szerzett tapasztalatok között. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a harmincéves osztálytalálkozónkon többet fogunk tudni arról, hogy miért is teremtett bennünket az Isten. Leszünk-e bölcsebbek annál, mint amikor Gerardo azt írta: "Rengeteg ötletem volna, hogyan

segítsünk a világon, csak az Úr figyeljen ide. Azt mondanám az Urnak: Légy szíves, nézd meg, milyen ramatyul állunk, csinálj már valamit."

Ha a harmincéves osztálytalálkozón a tanító úr újra megíratná ezeket a dolgozatokat, nem az lenne a legszomorúbb, hogy csupa unalmas választ olvashatna, csupa hibátlan alany-állítmányokkal, hanem az, hogy a kérdések többségére válasz sem érkezne. Még ha tövig rágjuk a tollunkat, akkor se.

Akkor meg tulajdonképpen minek is iskolába járni? Azt hiszem, holnaptól nem is jövök többet, inkább elolvasom a tanító úr könyveit, abból úgyis minden lényegeset megtudok, és közben még jól is szórakozom.

"Tanító úr, ennyi elég lesz fogalmazásnak?"

(Marcello D'Orta: En, reméljük, megúszom; Isten ingyér teremtett bennünket; Rómeó alulról jegyezte el Júliát. Európa Kiadó, 1994.)

1994

Lippiti-klippiti

Joel Chandler Harris: Rémusz bácsi meséi

Akkor, ott, 1967-ben Rémusz bácsi egy képzett szó volt nekem: az usz az egy valami, gondoltam, a rém meg az az ijesztő öreg, akit besuvickoltak jó feketére, hogy féljenek tőle a gyerekek. Mert néger bizonyosan nem lehet, azt egyszer már láttam, az nem ilyen. De nem értettem, miért akarják, hogy féljek tőle, amikor csodaszép meséket mond.

Mert mesélni azt tudott. A Kékes televízióból jött a mese, fekete-fehérben. Már alig vártam, hogy megérkezzen a Kisfiú és azt mondja: "Lémusz bácsi, mesélj a lókáról". A szavak bűvöletében éltem, a lóka különösen tetszett, minden pónit így kicsinyítettem ezután.

Rémusz bácsiban az volt a legjobb, hogy mindig ráért. Úgy tett persze, mintha iszonyatosan sok dolga lenne, de abból, ahogy kalapált, ahogy befűzte a tűbe a cérnát, foltozgatta a szakadt ruhát, látni lehetett, hogy nagyon is ráér, és egész nap csak arra a pillanatra vár, amikor megérkezik a Kisfiú és ő komótosan nekikezdhet a mesének. Nem kell úgy sietni, legyen idő egymásba ölteni a szót, alakítani a mondatot, közbeszólni és továbbmesélni, legyen idő leülni, odafigyelni. Nemcsak a történet a fontos, hanem az is, aki hallgatja, az is,

aki meséli. Az ezermester mesemondó, aki mesébe szövi a bölcsességeket - nem tudhattam még akkor, mily nagy ebből is, abból is a hiány.

A Kisfiú beleül a mesehallgató székbe, Rémusz bácsi elfoglalja a mesemondó padot, és hömpölyög, hömpölyög a történet. Persze mindig ugyanarról: a furfangos Nyúlról, aki szó szerint is lóvá teszi a Rókát (mégiscsak jó szó az a lóka), a hetvenkedő Farkasról, Mezeiné asszonyságról, az öreg Teknősről, a szurokbabáról, a mogyorócsőszről, Liba anyóról és Mezei Benjáminról, a muzsikus kosról - tulajdonképpen nem a mese szereplői számítanak, hanem az a tapasztalat, amit minden mesélőnek érintetlenül kell továbbadnia. A mesébe szőtt jó tanács nemcsak arról győz meg, hogy a legkisebb egyszer úgyis győzni fog, hanem arról is, hogy e győzelem kiharcolható: ésszel, furfanggal, szeretni tudással. Lassan, kapkodás nélkül, kivárva a jutalmat, mint a mesei mondatot. A mai mesékben erre már nincs idő, egymást követő, gyors akciók vannak vándorútra kelés helyett, a hősök nem "mennek-mendegélnek", hanem harminc másodpercenként pofont osztogatnak. De nem szidhatom Walt Disney-t, Rémusz bácsi nem engedi meg nekem: "Ilyen mese is van, meg olyan mese is van" - figyelmeztet. Mint ahogy van igazi liba és meseliba. Az igazi libának nincs keze és nincs szemüvege, a meselibának keze is van, meg szemüvege is. A legnagyobb különbség kettejük között azonban az, hogy amíg a valódi liba legfeljebb csak gágogni tud, a meselibának mindent szabad.

Ha nagy leszek, meseliba leszek, döntöttem el azonnal. Mostanában minden gyerek Oroszlánkirályságról álmodik, pedig - lippiti-klippiti - királynak lenni fele annyira sem jó.

1995

A színház, mint ünnep

Az ideális az lenne, ha nem kellene külön gyerekszínházról és felnőttszínházról beszélni, s az előbbi csak annyiban különbözne az utóbbitól, hogy számolna bizonyos életkori sajátosságokkal. A gyerekeknek szánt darabok rendezői nagyjából tisztában is vannak ezzel, ám az előadások többsége mégis mintafoglalkozássá, tornaórává vagy végletes együttjátszássá válik, s a gyerek benne jól manipulálható bábbá, aki lelkesen bekiabálja a tőle elvárt válaszokat, a hangos igeneket és nemeket. Szerencsés esetben a gyerekek még jól is érzik magukat eközben, de ez nem jelenti azt, hogy abból is megértenének valamit, miért nevezhetünk ünnepnek olykor-olykor egy színházi előadást.

A Mikroszkóp színpadon ez most kiderülhet számukra. A zsupszfalvi tűzoltók című előadás olyan színház létrehozására tesz kísérletet, amelyben valamennyi résztvevő cselekvővé válik, és ezáltal megmérettetik: a nézőtéren helyet foglaló gyerekeknek megadatik az események menetébe való beavatkozás lehetősége. A gyermeki lélek érdekes sajátossága az, hogy egyfelől roppant sematikus, konzervatív, retteg mindenféle újítástól, másfelől képes újra-rendezni a világot, s e két véglet között otthonosan mozog, másodpercek alatt eljut egyikből

a másikba. A zsupszfalvi tűzoltók sikere ezért mindvégig kétséges, hiszen becsapás lenne nem meghallani és nem észrevenni a megjegyzéseket, s csak azokra a mondatokra figyelni, amelyek jól illeszkednek a cselekmény menetébe. A színész tehát rendkívüli feladat előtt áll: másfél órán keresztül hatvan irányból hatvanféle impulzus éri, melyek közül egyet sem hagyhat válasz nélkül, s ha hiteles akar maradni, még az előadás végén is emlékeznie kell legalább kétosztálynyi kereszt- és vezetéknévre, ugyanakkor kézben kell tartania az előadást, hogy ne uralkodjon el a zűrzavar, s mindvégig világos maradjon a cél, és követhető a mese.

Levente Péter képes minderre. Engem először Móka Mikiként nyűgözött le gyerekkoromban, és azóta már azt is meg tudom mondani, miért: a képzelet szabadságára tanított meg ötévesen, arra, hogy minden megtörténhet, ha nagyon akarom, de azt sem titkolta el előlem, hogy a mellettem ülő angyalarcúból bármikor válhat boszorkány is. Azóta még kifinomultabb eszközökkel üzeni ezt a mostani gyerekeknek, de a hatás a régi: az odafigyelés, a "fontos vagy nekem" hangsúlyozása ma is felszabadító erővel hat. Gryllus Vilmos személyében olyan társa is akadt, aki dalban és hangszereken tudja mindazt, amit Levente Péter a tekintetével vagy egyetlen mozdulatával. A közöttük lévő összhang teljes, s ez annak is köszönhető, hogy egy-egy előadás forgatókönyve személyre szabottan készül el Döbrentey Ildikó keze nyomán. Ambár gyanítom, hogy A zsupszfalvi tűzoltóknak nincs is előre megírt forgatókönyve, csak laza cselekményváza, eleje, közepe és vége; mindaz, ami eközben történik, megismételhetetlen, egyszeri. S persze nem is mindig sikeres, mert a már említett veszélyek miatt kiszámíthatatlan az egymásra hangolódás esélye. A módszer azonban jó: Levente Péterék színháza már az előcsarnokban elkezdődik egy bevezető játékkal. ("A színház egy ünnep" tételmondata előző darabjuk legfontosabb tanítása volt, a dallam emlékeztetőül most is felcsendül.) A "beavatás" színpadon kívüli kezdetének az a funkciója, hogy egyértelműen kijelölje a játék és valóság későbbiekben is pontosan érzékelhető határait. E határ jelen esetben nagyon is konkrét: a szerethető és szerető otthont kereső vándorok Zsupszfalvára érkeznek. S hogy hol van ez a Zsupszfalva? A hagyományos színházi tér a vándorok megérkezésének pillanatában átrendeződik, s ettől kezdve minden lényeges dolog a nézőtéren történik, a színpad pedig háttér lesz. "Ahány ház, annyi szék, ahány szék, annyi ház" - mutat az egyik vándor a gyerekekre, s ezzel az egyszerű mondattal máris tisztázódott a helyszín: Zsupszfalva nem más, mint a nézőtér, lakói nem mások, mint a gyerekek. Közülük kerülnek ki a mesteremberek, a hentes, a kocsmáros, a pék, a harangozó, a zöldséges, s akinek nem jut mesterség, az a paprikás krumpli főzése közben keletkezett tűz eloltásában segédkezhet. A sikeres tűzoltást tűzoltóbál követi, ahol mindenki táncolhat mindenkivel, az otthon még veszekedő anyuka apukával, a zsémbes nagymama a nagypapával, a kiscsoportos a nagycsoportossal, az "á" osztályos a "bé" osztályossal. Elmosódik minden rang és viszony közötti határ, és épp ez az "együttes élmény" az előadás katarzisának titka.

A színészek és a gyerekek viszonya meglepően újszerű, s ez tükröződik a nyelvhasználatban és a beszédmódban is. Levente Péterék nem leereszkednek a gyerekekhez, hanem az ő valós igényeikből kiindulva magukhoz emelik és befogadják őket. Társszerzőként tisztelik egymást,

magázódnak, végighallgatják a másik gondolatait, és felszínre hozzák egymás rejtett képességeit.

Persze azért e tárgyak nélküli, empátiára és figyelemre építő, bensőséges színházban sem tökéletes még minden, vannak olyan mellékvágányok, amelyek csak Levente Péter személyisége és figyelme miatt nem viszik félre az előadást. Szerepel ugyanis a darabban egy valódi tűzoltózenekar néhány zenésze, s az ő megjelenésük sokszor teljesen indokolatlanul szakítja meg a játékot. Az előadás szellemétől azonban a tamburmajor cirkuszba illő bű-vészmutatványai a legidegenebbek, hiszen az események addigi menete nem olcsó szórakoztatást és szemfényvesztést ígért. Érezheti ezt Levente Péter is, mert hirtelen váltással sötétedést és elfáradást jelent be. Elül a zsivaj, ki-ki hazafelé indul. Az immár ott-honra lelt vándorok kifogástalan udvariassággal búcsúznak el a bejáratnál, s mindenkivel kezet fognak. "Legyen máskor is szerencsénk" - mondják, s az ő szájukból nem puszta szófordulat, üres formula ez, hanem személyes megnyilatkozás, újabb "ünnepi találkozások" ígérete.

1990

Nyugtalanító mesék

A szignál és a képsor régi ismerős: tévémaci helyére teszi a játékait, fogat mos, leül a tévé elé, a mese végén pedig kedélyesen nyugovóra tér. Nem tudom, hogy ő mit lát, minden esetre, amit én látok, attól nem tudnék ilyen könnyedén álomba merülni. A televíziós mesék engem inkább nyugtalanítanak, mintsem megnyugtatnának. A gyerekek sincsenek ezzel másképp; ők a mesékben is ugyanazt kapják, mint amiben egész nap részük volt: rohanást, kapkodást, fegyelmezést. Így az esti mese inkább csak jelzi a nap végét, és nem lezárja azt.

Tavaly év eleje óta az MTV2 is sugároz esténként a gyerekeknek műsort, ezzel együtt napi félórára emelkedett a meseidő. Ez nemcsak a meseválasztékot gazdagítja, hanem lehetőséget ad Amerika, az NSZK, Hollandia, Franciaország mesekincsének bemutatására is. Persze a bővebb választék nem jelent egyben színvonal-emelkedést is, mert főképp azok a termékek áramlanak be, melyeken már a készítő ország is rég túljutott, azóta netán el is utasított. Ennek ellenére a rendelkezésre álló húsz perc lehetővé tette olyan kiváló mesesorozatok bemutatását is, mint a Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal vagy a Csip-csup csodák. Mindkettő páratlan teljesítmény: arról szólnak, hogyan lehet az élet rejtelmeiről, a kimondhatatlan titkokról, az emberi összetartozásról, a szomorúságról és az örömről a gyerekeknek szólni, hogyan lehet természetes módon közlekedni a mindennapi és nem mindennapi események, tárgyak és lények között. Nagy kár, hogy az efféle mesék csak ritka kivételként kerülnek műsorra. A két program heti húsz-huszonöt meséjéből csupán négy-öt olyan található, amely a mesei követelményeknek nemcsak minimálisan tesz eleget. Az esti mesék két csoportba oszthatók: az egyikbe tartoznak a klasszikus Walt Disney-törvény szerint készült mesék, melyeknek lényege a hat másodpercenként indított gyors akció, a

másikba a gyerek közvetlen környezetében játszódó történetek, melyek üzenete szerint az élet nem más, mint kellemes kalandok gyűjteménye. Az előzőt a TV2 propagálja az olyan sorozatokkal, mint pl. a Tom és Jerry vagy a Superman-parafrázis Atomhangya. Mindkettő amerikai produkció, s ez már önmagában is sajátos stílust jelent: látványban, zajban, rikító effektusokban, harsányságban nincs hiány, annál inkább gondolatokban, érzelmekben, egyéniségekben; a rajzfilmfigurák ütnek, lőnek, robbantanak és pofozkodnak, aztán kezdik az egészet elölről. Az érzelmi központ ilyen irányú célbavétele biztos siker, lehet mereven bámulni a képernyőt, amíg a mozgás tart. A rajzfilmkészítők úgy manipulálják a gyerekeket, hogy az agresszió ösztönét játsszák ki, a genetikus tartományokon át megközelített nézőnek a meséből a pillanatnyi kikapcsolódáson túl nem sok haszna van.

Az egyes csatorna esti meséi több héten keresztül jelentkező, általában 3-4 évenként megismételt rajz- és bábfilmsorozatokból állnak. Az újravetítés kényelmessége és gazdaságossága alól csak a fekete-fehér produkciók kapnak felmentést. Ezen a csatornán sokkal rosszabb a helyzet: a nyolc-tíz percbe a bárgyúság határait súroló történetecskék férnek csak be. Mintha a gyerekek testi és szellemi korlátai azt jelentenék, hogy a nekik készült műveknek is e korlátok között kell mozogni! A hősiesség látszatától is megfosztott, pihe-puha szereplők kizárólag olyan helyzetekbe kerülnek, amelyekben nem tehetik próbára sem erkölcsi, sem fizikai erejüket; életüket, biztonságukat nem fenyegetik ellenséges erők (bár nem mindegyik mese erőszak nélküli), de még annak sincsenek kitéve, hogy választaniuk kelljen a jó és a rossz között. Sima és egyértelmű világukban nincs min gondolkodni. Ezek a mesék a gyerekek közvetlen tárgyi környezetében játszódva azt a naiv kedélyességet árasztják magukból, amit a mesekészítő felnőttek a gyerekek számára "jónak" és "szórakoztatónak" vélnek. Vagy ami még rosszabb, "erkölcsösnek", s akkor már különösen messze kerülünk az esti mesélés eredeti funkciójától. Szerencsére az erős didaktikai szándékkal fűszerezett mesék még a legjobb érzésű gyerekben is azt erősítik meg, hogy "rossznak kell lenni mindenestül"! A didaktikus mesék sem a fantáziát nem mozgatják meg, sem a meseéhséget nem csillapítják, érdemük legfeljebb egy-egy jellegzetes rajz-vagy bábfigura megteremtésében van. Sajnos, az esti mesék többsége a rajz- és bábfilm műfajából kerül ki, holott jól használhatók lennének e célra a színészekkel, gyerekszereplőkkel előadott kosztümös jelenetek, az agyagplasztikás kisfilmek, a nem tudni hova süllyesztett klasszikus magyar rajzfilmek, sőt a rövid természetfilmek is. Akkor talán nem sikkadna el a szöveg sem, mert jelenleg a tévémesék ijesztő sivárságának és gondolati szegénységének oka éppen az, hogy a szöveg a látványnak rendelődik alá; a rajz- és bábfilmek dramaturgiai követelményei bugyuta párbeszédekké silányítják a kísérőszövegben esetleg még rejlő lehetőségeket is.

Formai újítást ez idő tájt két mesénél vezettek be, de egyik sem igazán szerencsés. A Linda mesél sorozat egyetlen érdeme a technikai újítás: a szöveget illusztráló rajzok a képernyőn, a néző szeme láttára készülnek el. Sajnos, még ez az ötlet sem tudja azonban ellensúlyozni Görbe Nóra mesemondási hibáit és a rosszul megválasztott, gyerekpróbáló meséket.

Ennek a jelenségnek a fordítottja a Benedek apó meséi, de hiába a csodaszép, jól elmondott mese, ritka az a gyerek, aki képes a mesemondás tizenegy percét a televízió előtt úgy

eltölteni, hogy a vizuális élményt csupán a mesélő Bánffy György arca jelenti különböző szögekből. (A hiba nem az arcban van.) A befogadás szempontjából ez a legkevésbé hatásos tévémese, szemben azzal a típussal, amelyben a szöveg és a kép is dramatizált formában jelenik meg a képernyőn.

Az esti meséket - felmérések szerint - 90 százalékban az iskolába még nem járó gyerekek nézik, pedig ezek nyelvükben, tempójukban és összefüggéseikben inkább az iskolás gyerekekhez szólnának, őket viszont épp a mesék tartalma riasztja el a mesenézéstől. Vagy azért, mert túlságosan is kiagyaltak, mesterkéltek, vagy azért, mert egyértelmű jelzések nélkül csúszkálnak a mese és a valóság határán, s ezzel a felemássággal még a nagyobbak sem igen könnyen birkóznak meg. A mai esti mese például felért egy krimivel: gyerekrablás zajlott, gyilok és bűnüldözés. A "mese" végén a szobában kuporgó seregnyi gyereket én voltam kénytelen hazakísérni.

Az ajtóból még láttam, hogy tévémaci most is ugyanazzal a nyugalommal indul aludni, mint rendesen. Ő tehát nem fél. Ambár ki tudja? Ő is a babájával bújik az ágyába...

1990

Sárkányvér és vérfarkasharapás

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Új őrület tombol az angolszász gyerekkultúrában: kitört a Harry Potter-láz. A "betegség" sajátos ismertetőjegye az ellenállhatatlan olvasási kényszer. Szinte hihetetlen, de több millió gyerek cserélte föl néhány hétre a számítógépet és a televíziót könyvre, hogy megtudja, mi történik a tizenegy éves Harryvel, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakkollégium elsőéves tanulójával, akinek szembe kell szállnia a világban garázdálkodó sötét és gonosz erőkkel. Az 1997-ben megjelent első kiadás elnyerte a gyermekkönyveknek járó legtekintélyesebb brit kitüntetést, egy év alatt 160 ezer példány kelt el belőle Angliában. Amerikában 5 millióan olvasták, és hosszú hetekig vezette a New York Times bestseller listáját. Szerte a világon sorra alakulnak a Harry Potter-klubok, és aki nem tudja kivárni az immár hétkötetes sorozattá avanzsált sztori folytatását, internetes honlapon követheti nyomon Harry és ellenfelei harcának aktuális állását.

Vajon mi lehet e példátlan siker titka?

Joanne Rowling nem bonyolódik megerőltető lélek- vagy jellemábrázolásokba. A tündérmesék egyszerűségével először is két részre osztja a világot: muglikra és különcökre, de nem a két tábor között szítja a jó és a rossz mesei konfliktusát. A muglik mágia-mentes,

szürke hétköznapjaikat élő, unalmas emberek, a különcök pedig potenciális varázslók. Persze nem minden különcből lesz varázsló - a szakképesítés a Mágiaügyi Minisztérium döntése alapján meghívásos alapon zajlik. Főhősünk, Harry Potter a Főgonosz által meggyilkolt mágusházaspár gyermeke, akit mugli nevelőszülők szeretnének ezotériahiányos világukba szocializálni, de hiába... A sanyarú körülmények között tengődő fiúért eljön a varázslóiskola gondnoka, talárt, süveget, munkakesztyűt, baglyot vesz neki, majd elviszi a szakkollégiumba, ahol mágiatörténetet (ez a legunalmasabb), átváltozástant, bűbájkodást (pl. a sárkányvér tizenkét felhasználási módja), sötét varázslatok kivédését (pl. vérfarkasharapás kezelése), és seprűnyélen való repülést tanítanak neki. Kétségkívül izgalmasabb tantárgyak, mint a matek meg a fizika, de sajnos a varázslóiskolában tilos az órák közötti szünetben a folyosókon varázsolni... Ráadásul a vizsgateszteket is puskázásgátló átokkal megbűvölt lúdtollal kell írni, úgyhogy a történet elméleti háttere nem kínál túl sok hasznosítható ötletet. Konfliktus azonban adódik, mégpedig abból, hogy a varázslók már kisiskolás korukban két csoportba oszthatók: jók és rosszak is vannak közöttük. A fekete és a fehér mágia leegyszerűsített változatában egy elsőéves varázslótanonc is legyőzheti az ellentábor képviselőjét, bár nem biztos, hogy varázslással: "És mi lesz, ha suhintok a varázspálcámmal, és nem történik semmi? - Akkor dobd el, és húzz be egyet neki..." Lám-lám, a régi módszerek mégiscsak fel-érnek egy varázsigével.

Harry Potter története azonban túlnő az unalmas iskolai kereteken, ő ugyanis az a kiválasztott, aki egyszer végérvényesen legyőzheti a jók világát folyamatosan veszélyeztető varázslót, Voldemortot. Vélhetőleg kettejük csatározásáról szól majd a további hat kötet, ugyanis az első részben Potter csak az életelixírt tartalmazó bölcsek kövét menti meg a Főgonosztól.

A siker titka tehát ennyi: kis mitológia, kis ezotéria, félbehagyott sztori, humor és hókuszpókusz - imigyen megy végbe az értékvesztés a mágia és a mese világában is. De ne keseredjünk el, az a fő, hogy megint olvas a gyerek! (Animus, 1999)

2000

Miért olvas a gyermek?

J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly

Olvasáskutatók évek óta beszélnek az olvasás alkonyáról, és nagy gonddal kutatják annak okait, hogy vajon miért nem olvasnak a mai gyerekek? A szakemberek egy része bűnösnek tartja ebben a televíziót, a videót és a számítógépet, mások egyszerűen csak annyit mondanak, hogy a gyerekek azért nem olvasnak, mert nem tudnak olvasni, a hosszabb szövegek halálos fáradtságot váltanak ki belőlük. Ezeknek a feltevéseknek mond ellent a Harry Potterkönyvek töretlen sikere: a hétkötetesre tervezett sorozat harmadik részét is

több millió gyermek olvasta szerte a világon. Magyarországon már a megjelenés napján elfogyott belőle tizenötezer példány, a nyári kötelező olvasmányokon átvergődött gyerekek elismerésre méltó életösztönnel Harry Potter kalandjaival vigasztalták magukat szeptember első napjaiban, és többen felajánlották magyartanáruknak, hogy A kőszívű ember fiai helyett inkább az új Harry Potter-kötet szerepeljen a kötelező olvasmányok között. (Egyébként volt tanerő, akinek ez magától is eszébe jutott, mások a minisztériumra - jellemző módon nem a könyvben kulcsfontosságú szerepet játszó Mágiaügyire - hivatkozva megtagadták ezt.) Pedig a kötelező - némi gyerekbecsapó csúsztatással "házi" - olvasmányokat alaposan felül kellene bírálni már, ugyanis a lista három-négy évtizede változatlan, s annak ellenére van ez így, hogy a mai gyerekek egyre kevesebbet értenek meg, s így egyre kevesebbet olvasnak el az elolvasásra ajánlott könyvekből.

A Harry Potter-őrület ürügyén, az eladott példányszámok láttán és a rajongók lelkesedését hallgatva ideje feltenni azt a kérdést is: vajon miért olvasnak a gyerekek? A válasz nem új, csak elfelejtődött a hosszú évtizedek alatt: azért, mert a jó könyv róluk, értük szól, nekik írták, az ő kérdéseiket válaszolja meg, méghozzá mellébeszélés nélkül. J. K. Rowling sikerének titka is ilyen egyszerű: az írónő egyensúlyt teremt a gyerek ismerős, hétköznapi és ismeretlen, vágyott világa között, méghozzá úgy, hogy az egyensúly egyben rendet is jelent. A könyv eligazít mindabban, amit a televízió, a filmek és az ál-ezoterikus kiadványok nap, mint nap a gyerekekre zúdítanak. Ami ezekből komolyan vehető, azt Rowling is komolyan veszi, s megtanítja a gyerekeknek, hogy nekik is közük van a körülöttük zajló eseményekhez.

Rowling írja a gyerekirodalom első akciókönyvét: minden bekezdésben történik valami, felbukkan egy titokzatos ember, elhangzik egy érdekes vagy humoros szó, és a történetbe újabb és újabb szálak kapcsolódnak a folytatás ígéretével. Ez ébren tartja a figyelmet, a könyv letehetetlenné válik. A gyerekbarát hosszúságú mondatok és fejezetek, az abszurd, zseniális vagy éppen szerethetően ostoba megoldási kísérletek pedig igazán felszabadító erejűek. A szupermenek világában helyét szorongva kereső gyermeket Harry Potter története arról győzi meg, hogy ő is lehet kiválasztott, ehhez nem különleges képesség, hanem folyamatos fantáziatréning szükségeltetik, s olyan elavultnak látszó fogalmak életre keltése, mint a barátság, szolidaritás, őszinteség és a gonosz elleni ádáz küzdelem. Mert hiába tanul valaki bűbáj- és bájitaltant, jóslást és sötét varázslatok kivédését, ha a döntő pillanatban nem tiszta a szíve, és hiába tudja vörös fülű ékszerteknőssé változtatni a teáskannát, ha utána meg elárulja a barátait.

Tóth Tamás Boldizsár, a kötetek fordítója, eddigi legjobb teljesítményét nyújtja kiváló szójátékaival, s lám, mit tesz egy varázslókönyv: a gyerekek meg vannak győződve róla, hogy a roszszul fűzött példányokat (egy ív fordítva került a könyvbe) is az egyik Varázslóképzős bűbájtanár állította elő varázspálcája kanyarintásával.

Ebből is látszik, hogy hálás dolog varázslókönyvek kiadásával foglalkozni, de még hálásabb gyerekolvasókkal jó könyvekről társalogni. Erről jut eszembe, nem tudja valaki, hol kapható a levitációs pezsgőcukor? (Animus Kiadó, 2000)

2000

A gyermekirodalom első akciókönyve

J. K. Rowling Harry Potter-könyveiről

1997 óta soha nem tapasztalt világsiker vesz körül egy gyerek-könyvsorozatot. Az évenként megjelenő Harry Potter-könyvek nemcsak a gyerekekből váltanak ki példátlan érdeklődést, hanem a felnőttekből is. A hétkötetesre tervezett sorozat első három kötetét kétszáz nyelvre fordították le, három év alatt 35 millió példány t ugyott el belőlük szerte a világon, a negyedik kötetből a megjelenés napján óránkánt 150 példányt adtak el Nagy-Britanniában (éjféltől kezdve sorban álltak érte az emberek), és ugyan-ezen a napon 357 ezer internetes megrendelés érkezett a kiadóhoz. 2001 januárjáig a négy kötet eladott példányszáma meghaladta a 41 milliót. Magyarországon az első három kötetből százezret adtak el a 2000. év végéig. Angliában a felnőtt olvasók számára a Bloomsbury Kiadó "felnőtt borítós" változatot is tervezett, hogy a tömegközlekedési eszközökön Harry Pottert olvasó felnőttek se kerüljenek furcsa pillantások kereszttüzébe. Az 1997-ben megjelent első kötet elnyerte a gyermekkönyveknek járó legtekintélyesebb brit kitüntetést, és még számos "Év Könyve" díjat, a nemzetközi bestseller listákon pedig minden frissen megjelenő Rowling-kötet hosszú hetekig az első helyen áll a felnőtt- és a gyerekkönyvek kategóriájában egyaránt. A világon mindenütt tucatszám alakulnak a Harry Potter-klubok (Magyarországon is van már jó néhány), az interneten Harry Potter-rajongók fóruma működik, ahol az olvasók eszmecserét folytatnak a szereplők jellemétől kezdve a nevek helyes ejtésén át a mű esztétikai megítéléséig. Az ötödik és a hatodik kötet megjelenése között az írónő pótkötetek kiadását is tervezi: az egyik A kviddics évszázadai címet viseli majd (a kviddicsről később még lesz szó), a másikA fantasztikus lények élőhelyeit mutatja be. Egyébként mindkét könyvcím felbukkan a történetben, mint a varázslótanoncok számára ajánlott vagy kötelező olvasmány, és az olvasmánylistán szereplő könyvek alapján nem lenne meglepő további pótkötetek kiadása sem. (Pl. A láthatatlanság láthatatlan könyve, Halálos ómenek, avagy: mi a teendő, ha sorsunk megpecsételődött, Szörnyek szörnyű könyve, Átváltoztatásról haladóknak, Varázslás alapfokon III. stb.)

Olvasáskutatók, kritikusok, írók az első kötet megjelenése óta próbálnak magyarázatot találni arra, hogy vajon mi lehet e példátlan siker titka. Ügyes marketingmunka az induláskor még biztosan nem állt a háttérben (azóta természetesen ez is hozzátartozik a sikerhez), Joanne Rowling története tulajdonképpen szintén mesébe illő: a gyermekét egyedül nevelő, elvált, munkanélküli nő egy füstös edinburghi kávéházban írogatta történeteit, kéziratát több tucat kiadó utasította el, és a Bloomsbury is csak azzal a feltétellel vállalta a kiadást, ha az írónő nem ragaszkodik teljes nevének kiírásához a címlapon, a kiadó szerint ugyanis a női név

csökkentené a potenciális fiúvásárlók körét. J. K. Rowling beleegyezett, ám a kiadó ez esetben tévedett, a könyvek példányszáma azóta sem csökken, amióta írójukról kiderült: nő.

A kötetekről megjelent külföldi és hazai kritikák, de még az internetes olvasói magánvélemények is főleg a gazdag, számos újítást tartalmazó nyelvezetet, a várakozást, feszültséget állandóan ébren tartó, fordulatos, sodró lendületű cselekményt, a varázslatos írói találékonyságot, a humort, a misztikus bájt, a fantázia, a kaland és a mulatság összjátékát dicsérik, de mivel a valóban letehetetlen könyv új fejezetet nyit a gyerekirodalom történeté-ben, sikerének titkait érdemes alaposabban körüljárni.

Az utóbbi húsz-harminc évben a gyerekirodalomból tematikai motívumok és műfajok tűntek el nyomtalanul, és tabuk törtek össze. Megváltozott a gyerekekről alkotott kép, és más lett a gyermekkorhoz fűződő viszony. A legfontosabb változás az, hogy eltűnt a felnőtt és a gyerek régi hierarchiája, ami egyrészt abból következik, hogy elveszett a felnőttek tekintélye, semmivé foszlottak a makulátlan felnőttekről szóló legendák, másrészt a gyerekekről is kiderült, hogy nemcsak vásott kölykök, mintagyerekek vagy a felnőttek védelmét áhítozó fiúk és lányok vannak közöttük, hanem e zűrzavaros világban a helyüket kereső, tépelődő, az élet-ről sajátos nézeteket valló, önálló véleményükre büszke kamaszok is, akik nem elégszenek meg a lányregények rózsaszín világával vagy a történelmi hősök világraszóló hőstetteit bemutató történetekkel. Ertelmüket és célcsoportjukat veszítették a megjavulásokról, bűnbánatokról szóló didaktikus históriák, a bezzeg-történetek, és föltárultak olyan titkok, amelyekről sosem beszéltek még gyerekeknek. Lehetett írni a halálról (igaz, erről a legóvatosabban, s inkább még mindig csak rejtjelezve), a születésről, a szexualitásról, a válás kínjairól és dilemmáiról, a drogról, a börtönbe csukott szülőről, valamint a másság és az idegenség gyötrelmeiről (külföldön jelenleg az "idegennek lenni" problémája a legdivatosabb gyerekkönyvtéma). E tabutémák eltűnésével párhuzamosan azonban újabb hiány merült fel a gyerekirodalomban: a kaland, az élmény és a megélhető történetek hiánya. Az interaktív multimédia korában a bit-agyú gyerekeknek (azokat nevezik így, akik a számítógépes játékokon és a televízió képernyőjén felnőve egészen másképp viszonyulnak a valósághoz, mint társaik; számuk rohamosan emelkedik) minden lassúnak tűnik, ami nem változik kb. hat másodpercenként, a rajzfilmekben ugyanis ennyi idő telik el két akció között. Ebből következően a képi kultúrán felnőtt gyerekeknek már nem lehet ugyanúgy írni, mint régen, a televízió épp a gyors kielégülés ígéretével csábította el a gyerekeket az olvasástól. A megváltozott, filmnyelvhez szokott gyerekekhez nemigen szóltak eddig könyvek. J. K. Rowling sikerének egyik titka, hogy felismerte ezt, és megírta a gyerekirodalom első akciókönyvét, amely valóban hasonlít az akciófilmekhez, de a "vágás- rúgás-robbantás" hármasa helyett minden bekezdésben történik valami, ami ébren tartja a figyelmet, s így a könyv szinte letehetetlen.

A gyerekirodalom immár klasszikusnak számító történetei mindig is a valóság és a képzelet határán játszódtak, az ősi meséknek a modern meseregények világában is van

létjogosultságuk. Igaz, a legtöbb meseregényben a mítoszokhoz, mesékhez való kötődés inkább egy-egy ősi motívum felhasználását, esetleg átlényegítését jelenti (pl. hétfejű sárkány helyett hétfejű tündér szerepel a történetben). Rowling sikerének másik titka az, hogy neki sikerült egy, a mi világunkkal párhuzamosan létező, ám mégis teljesen önálló, saját szabályrendszerrel és sajátos használati tárgyakkal működő világot létrehoznia, melynek lakói varázslók és boszorkányok. Ennek a világnak saját pénzneme (knút, sarló, galleon), koboldok által őrzött bankrendszere van, amelyet bűbáj és varázslat véd a bankrablóktól, önálló bolthálózattal, sőt kocsmával rendelkezik, térképre rajzolhatók a közlekedési útvonalai, és ámulatba ejtők a speciális járművei, amelyek tetszés szerint továbbfejleszthetők (a Nimbusz Kétezer márkanevet viselő státus-szimbólum seprűt a harmadik kötetben a Tűzvillám nevű új prototípus váltja fel). E jól felépített infrastruktúrával és intézmény-rendszerrel (a Mágiaügyi Minisztériumot azért hozták létre, hogy titokban tartsa a mágiamentes, szürke hétköznapjaikat élő, unalmas emberek, azaz muglik előtt a boszorkányok és a varázslók létezését, különben a muglik mindent varázslattal akarnának meg-oldani) működő világnak a leglényegesebb alkotóeleme a varázsló- és boszorkánytanoncok képzését szolgáló iskolarendszer, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola, valamint a kviddics elnevezésű nagyszerű nemzeti sportjáték.

Rowling világa sokban hasonlít J. R. R. Tolkien világára, de míg A Gyűrűk Ura, A babó és A szilmarilok hősei, csodalényei, állatai és növényei nem mind a fantázia szülöttei, Rowling könyveiben minden a fantázia terméke. Tolkien a saját kutatásaiból (angolszász, skandináv és kelta eposzok és mítoszok, nyelvemlékek) merítette ötleteit, s mielőtt a fikciót megteremtette volna, tudományos "előtanulmányban" írta le művének világát. Az egzakt magyarázat, a kötetnyi méretű függelék és a varázslatos mesevilág így, együtt hiteles események látszatát keltik, a hősök majdhogynem történelmi alakoknak tűnnek. Tolkien komor világa, amelyben a Sátán és az elpusztíthatatlan gonosz is folyamatosan jelen van, bizonyára alapmű volt Rowling számára is, de nála a tudományos apparátus helyett áltudományos és ezoterikus tanok kritikáját és paródiáját olvashatjuk, noha kétségtelen, hogy Rowling is az ezotéria bizonyos tanaiból merít a folyamatos figyelem-fenntartás érdekében. Míg az összes föllelhető természetfölötti lényt kiemeli a hagyományos mítosz- és meseanyagból és új szerepkörrel ruházza fel őket, nem hagyja figyelmen kívül a horror-történetekből ismert figurákban és jelenetekben rejlő lehetőségeket sem: a kentaur, unikornis, troli, főnixmadár, táltos, vasorrú bába, házimanó, törpe, óriás, sárkány alakja mellett egyenrangú-ként vannak jelen a kopogószellemek, kísértetek, vérfarkasok, vámpírok, feltűnik egy jeti, egy vértől csöpögő csuklyás alak, a kimúlásnapi partyn pedig Véres Báró, az ezüstös vérfoltokkal borított, ösztövér, meredt szemű kísértet arat osztatlan sikert. A hétköznapi életből ismert tárgyak, reklámok, fogalmak és jelenségek sajátosan keverednek a varázslóvilággal, mintegy profanizálva azt, ugyanakkor egyensúlyt teremtve a gyerek ismerős és ismeretlen, képzeletbeli világa között. Milyen vicces is az, hogy a varázslóknak is Mrs. Skower Univerzális Varázskosz-Eltávolítót kell használniuk nemkívánatos foltok esetén!

Rowling egyébként roppant következetlen a varázslatok lényegét illetően, nem sokat törődik vele, hogy mi logikus, mi nem, mikor lehet varázsolni és mikor nem, miért nem használja a főhős a láthatatlanná tévő köpönyegét, amikor használhatná is, és miért van az, hogy ha vannak kiválasztott varázslók, akik mindenről tudhatnak, akkor miért nem tudnak mindenről akkor, amikor erre nagyon nagy szükség volna? Lehetne sorolni a következetlenségeket, de fölösleges: az angolszász gyerekirodalmi hagyományoktól nem idegenek az illogikus, abszurd, groteszk vagy nonszensz elemeket is felvonultató művek, amióta Lewis Carroll, a "nonszensz atyja" megteremtette Alice Csodaországát (1865). Ugyanakkor az is fontos, hogy kiderül: vannak olyan problémák, amelyeket nem lehet varázspálcával vagy néhány varázsigével megoldani.

A siker harmadik oka maga a főszereplő, Harry Potter alakja. A legtöbb szakember annak örül, hogy a Harry Potter-könyvek megcáfolják azt a közhelyet, amely szerint a gyerekek manapság nem szeretnek olvasni. Rowling könyveinek ismeretében ez a közhely úgy módosulhat, hogy a gyerekek csak azt szeretik olvasni, amihez közük van, ami róluk szól, amiben saját magukra ismerhetnek. Márpedig a tizenegy éves esetlen, szemüveges, csúnyácska kisfiú - Harry Potter - nagyszerű azonosulási modell a korai serdülőkorban járó 11-14 éves gyerekek számára, akik legviharosabb éveiket élik. Harry szülei halála után, alig egyéves korában kerül anyai nagynénjéékhez, akik sanyarú körülmények között tartják, például a lépcső alatti gardróbot utalják ki neki hálószoba gyanánt, és úgy beszélnek róla, mintha undok parazita volna, pedig csak egy baj van vele: feltűnően gyakran történnek körülötte furcsa dolgok. Az árva Harry nem rendelkezik a szupermenek külsejével: a korához képest kicsi és alulfejlett, roppant sovány, a mostohatestvére kinőtt és meglehetősen borzalmas ruháit hordja, kerek szemüvegét szigetelőszalag tartja egyben, folyton fél és szorong, de van egy különös ismertetőjele: a homlokát vékony, villám alakú sebhely szeli át. A jel annak nyomát őrzi, hogy Harry túlélt egy halálos átkot, amelyet minden idők leghatalmasabb fekete mágusa, Voldemort szórt rá. Voldemorttól az egyszerű boszorkányok és varázslók annyira félnek, hogy még a nevét sem merik kimondani, Tudodkiként emlegetik. Harry szüleit Voldemort gyilkolta meg, de a varázslók úgy tartják, hogy a gyilkosság után a kis Harry törte meg Tudodki hatalmát, ugyanis az ellene irányuló sikertelen merényletet követően Voldemort hatalma látszólag semmivé foszlott. De csak látszólag, mert igazából arra vár, hogy újra eljöjjön az ő ideje, és ahhoz gyűjti az erejét, hogy a Sötét Oldal legyen hatalmon. Harry tehát anyai nagynénjéékhez kerül, akik azzal áltatják, hogy szüleit autóbalesetben veszítette el, s ő is akkor szerezte a sebet a homlokán. Így nem csoda, hogy Harry nem érti, miért okoz akaratán kívül furcsa és természetellenes jelenségeket maga körül. Élete első tíz éve megaláztatások sorozatából áll, mígnem a 11. születésnapján megtudja, hogy varázsló vér csörgedezik ereiben, és felvételt nyer a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába 7 éves képzésre. A tervezett hét kötet tehát nem más, mint az iskolaévek, ezen belül pedig Harry fejlődésének a nyomon követése 17 éves koráig. A hét esztendő alatt feltehetően többször is megküzd majd Voldemorttal, de Rowling úgy bonyolítja az eseményeket, hogy még a mesék boldog kimenetelének ismeretében sem lehetünk meggyőződve róla, hogy Potteré lesz a végső győzelem. E didaxisok nélküli modern

nevelődési regény nem azt ígéri, hogy Harry "valaki" lesz, ennél fontosabb az, hogy megtudja, ki is ő valójában. Családtörténete fokozatosan bontakozik ki, és a fiú lassan ráébred arra, hogy mit jelentenek számára az ősök, a meghalt szülők, mit jelent a barátság, a szövetség, valamint a jó és a rossz örök küzdelme a személyiség legmélyebb rétegeiben is. De nemcsak nevelődési vagy családregény ötvöződik e meseregényben, benne vannak a bandaregény, az iskolaregény, a kémtörténet, a rémregény, a krimi és a horror elemei is. Az önismeret és az öntudatra ébredés nagy kalandja mellett ugyanis mindennél fontosabbak a könyveket behálózó rejtélyek és azok megoldási kísérletei.

Az első kötetben a bölcsek kövét kell megmenteni avatatlan kezektől, a másodikban a halálos veszélyt jelentő Titkok kamrája körül támadnak bonyodalmak, a harmadik kötet pedig a köré az esemény köré szerveződik, hogy az azkabani varázslóbörtön leghírhedtebb foglya, a veszélyes fekete mágusnak és őrültnek tartott Sirius Black, Harry szüleinek gyilkosa, megszökött a börtönből, s kiszabadulása gyilkosságsorozattal fenyeget. (A kötet végén kiderül, hogy Sirius ártatlan, sőt ő Harry keresztapja.) A negyedik kötetben elszabadul a pokol, a Kviddics Világkupán baljós előjelek mutatkoznak, a fekete mágia képviselői kerülnek a hatalom közelébe, intrikák, durva, már-már brutális események követik egymást sorozatban. Csak bizakodni lehet, hogy a hátralévő három kötet elég lesz arra, hogy helyreálljon a rend, vagy legalábbis javuljon kissé a Jó és a Rossz arányának jelenlegi állása.

A könyvek alapjául szolgáló szüzsé pár mondattal összefoglalható, mégis 300-700 oldalt tesz ki egy-egy kötet. Rowling nagyszerűen bonyolítja az alaptörténetet, és érdekfeszítő mellékszálakkal veszi körül. Az "akcióbekezdések" bombasztikus sorozata mellett van érzéke ahhoz, hogy a történet fő szálát csak nagyon lassan bontakoztassa ki, és inkább a "késleltető elemek" részletezésére koncentráljon. Legnagyobb lehetősége a varázslóvilág ábrázolásában van. A népmesékben általában homály fedi, hogy miként lesz valakiből varázsló. Ha mégis szó esik róla, akkor kiderül, hogy a varázslóvá válást szigorú beavatás előzi meg, amely testi és lelki szenvedésekkel teli. A varázslójelöltet feldarabolják, megfőzik, összerakják, és többféle próbának vetik alá, hogy azután a megszenvedett tudás árán varázslóvá avassák, de életéről, mesterségeinek titkairól semmit nem tudhatunk meg. A gyerekirodalom híres varázslói közül Michael Ende varázslótanoncai (A varázslóiskola) is iskolába járnak, ahol megtanulják, hogy csak az lehet varázsló, "aki megismeri saját valódi kívánságait, és uralkodni tud vágyerején, továbbá tiszteletben tartja a másik ember szabad akaratát". Egy másik híres varázslóról, Ozról, kiderül, hogy csupán illuzionista, mondhatni szélhámos, aki kihasználja a mumpicok butaságát. A leghíresebb magyar varázsló - akivel e kötetben külön tanulmány foglalkozik - kétbalkezes (Békés Pál: A kétbalkezes varázsló), minden varázslata fordítva sikerül, s kudarcaiból okulva tanulja meg, hogy mit is kell tennie egy "rendes" varázslónak.

Rowling varázslóvilága egészen más. Működésének alapelvei közé tartozik a jók és a rosszak párharca a varázslóvilágon belül, de az írónő nem húz éles határt a sötét és a jó erők között. A leggonoszabbnak gondolt mágusról bármikor kiderülhet, hogy ő a legfőbb jó, és fordítva is megtörténhet. A jó és a rossz kérdésében egyébként sokszoros ellentét feszíti a könyvet:

egyrészt a muglik és a varázslók közötti ellentét, másrészt a varázslóvilágon belül a sárvérű (félvér) és az aranyvérű varázslók közötti ellentét, harmadrészt a fekete és a fehér mágia képviselői közötti párviadal. (Egyébként a második kötetből kiderül, hogy vannak kviblik is, akik a mugli származású varázslók ellentétei, olyan emberek, akik varázslócsaládban születtek, még sincsenek mágikus képességeik.) A Roxfort varázslói nagyon is emberiek, esendőek, titkaik és titkolt vágyaik vannak (az egyik varázsló leghőbb vágya, hogy kiirtsa a gonoszt a világból, s ezzel egy időben piacra dobja saját fejlesztésű hajápoló főzetét), olykor nyűgösek, betegek, irigyek, féltékenyek, és nem bírják, ha nem az ő csapatuk nyeri meg a kviddicskupát. Rowling nem hiteles lélek- vagy jellemábrázolás alapján mutatja be hőseit, még arra sem ad magyarázatot, hogy ki miért lesz jó vagy rossz. Könyveiben a varázslótanoncok közötti különbségeket sem a cselekedetek határozzák meg. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy jónak és rossznak eleve születik valaki, a Szakiskola Teszlek Süvege az egyetlen, "aki" belelát a jelöltek fejébe és szívébe, és így határozza meg, hogy ki melyik kollégiumba kerüljön. A jó és a rossz kapcsolatát egyébként az egyik varázsló professzor intézi el a legrövidebben: "Nincs jó és rossz, csak hatalom van, és azok, akik túl gyöngék hozzá, hogy megszerezzék." Ilyet sem írtak még gyerekeknek...

A siker negyedik oka a Rowling nyújtotta folyamatos, humorral átitatott képzelet- és fantáziatréning, ez teszi lebilincselően izgalmassá az egész történetet. A varázslóiskolai élet (amelynek ábrázolásában sok olvasó a brit iskolarendszer kritikáját véli felfedezni) legfeljebb tantárgyaiban tér el a hagyományos iskolai modelltől. Egy varázslójelöltnek kemény tanulási feltételek mellett, dolgozatok, vizsgák és többnyire rosszindulatú, szigorú tanárok között kell helytállnia. A varázstudását dolgozatírás közben sajnos senki nem használhatja, hiszen a vizsgateszteket is puskázás gátló átokkal megbűvölt lúdtollal kell írni. A tantárgyak nagyon érdekesek, bár akad közöttük néhány rendkívül unalmas is, mint pl. a mágiatörténet. De a Roxfortban tanítanak átváltozástant, bűbájkodást (pl. a sárkányvér tizenkét felhasználási módja), sötét varázslatok kivédését (pl. vérfarkasharapás kezelése), seprűnyélen való repülést, jóslástant ("a mágiatan legmegbízhatatlanabb ága"), legendás lények gondozását, gyógynövénytant és mugliismeretet (!). Harry Potter diákként nem tartozik a legjobbak közé, nem sztár a maga világában, sőt attól szorong, hogy talán ő a legbutább az osztályban. Nem is igazán törődik a tanulással, viszont kimagasló képességű kviddicsjátékos.

A köteteket Tóth Tamás Boldizsár fordította. A harmincas éveinek elején járó fiatalember teljesítménye több szempontból is bravúrosnak tekinthető. Ez volt az első nagyobb munkája (bár rövid humoros könyveket fordított már, s van egyetem, ahol szakszöveg-fordítás órán ezek alapján tanítanak), és a fordítás sikere talán annak is köszönhető, hogy Tóth Tamás elsősorban szórakoztató amerikai filmek fordításával foglalkozik, és kiválóan ismeri az angol és amerikai szlenget. Mivel az Animus Kiadó nagyon rövid idő alatt szerette volna megjelentetni a Potter-köteteket, a fordítónak gyors munkát kellett végeznie. Ez egyrészt nem volt nehéz, mert a könyvek nyelvezete nem bonyolult, a szöveg éppoly könnyen olvasható angolul, mint magyarul; másrészt a rengeteg nyelvi lelemény, szójáték fordítása körültekintést és nagy óvatosságot igényelt. A gyerekkönyvek esetében ugyanis még annak is

nagy jelentősége van, hogy mi kerül tükörfordításra, mi marad meg az eredeti nyelven, s mely szavak kapnak az eredetitől teljesen eltérő jelentést. Tóth Tamás Boldizsár számára valószínűleg ennek az aránynak a megtalálása okozhatta a legtöbb gondot, de még az interneten fordítóihűség-vitát folytató és a nevek toldalékolására is kritikai megjegyzéseket tévő igényes olvasók is egyetértenek abban, hogy kitűnően oldotta meg a feladatot. Nagyon jól tette például, hogy a varázslóképző iskola nevét - Hogwart School of Witchcraft and Wizardry - Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolának fordította, ugyanakkor azt is bölcsen tette, hogy a két legfontosabb fogalom, a "mugli" (muggle) és a "kviddics" (quidditch) szavaknál meghagyta az eredeti hangalakot. A főszereplők neveit sem változtatta meg (kivéve McGonagall professzorasszony nevét, aki a gyönyörű McGalagony nevet viseli magyarul), viszont kifogyhatatlan leleménnyel adott jobbnál jobb neveket a tanóráknak, tantárgyaknak és a természetfölötti lényeknek (két zseniális telitalálat: Blast-Ended-Skrewts - Durrfarkú Szurcsók, valamint Knight Bus - Kóbor Grimbusz). Az angol mellett a latin nyelvet is ismernie és használnia kellett, s ez könnyen ment olyan varázsigék esetében, mint pl. "Exmemoriam!" (felejtésátok), vagy "Visualicus!" (láthatatlan szöveg láthatóvá tétele), ugyanakkor újabb szóalkotásra adott lehetőséget olyan varázslatnál, amely például egy szemüveg víztaszítóvá tételére irányul: "Leperex!" Egyébként néhány új szót feltétlenül érdemes megjegyezni a fordító nyelvújító repertoárjából: pl. zsebgyanuszkóp, levitációs pezsgőcukor, bűzpatron, böffentő-por, trágyagránát, fülbemászóvirág, bicegóc, hippogriff, kákalag, kappa, lunaszkóp, vajsör, varangy alakú mentolkrémes minyon, amely élethűen ugrál az ember gyomrában, Varázsbűnüldözési Kommandó, hoppanálás és dehoppanálás, csuklasztócukor, orr-rágó teáscsésze, békanyálkás szappan, köpkő-készlet (a köpkőjáték a golyózás mágikus változata: pontvesztés esetén a golyók kellemetlen szagú folyadékot fröcskölnek az ellenfél arcába). Az egyik "szellemes" varázsige így hangzik: "Esküszöm, hogy rosszban sántikálok". Aki ezt kimondja, annak a Tekergők Térképe mozgó tintapöttyökkel megmutatja, hogy kik és hol tartózkodnak a térkép által jelzett területeken. Az iskolában száznegyvenkét lépcső van, és mindegyiken máshogy kell járni: pl. vannak olyanok, amelyek pénteki napokon máshová vezetnek, s az ajtók nyitásával sem könnyebb boldogulni (az egyiket csiklandozni kell, a másikat szépen kérni), a folyosókon függő képeken ábrázolt emberek átjárnak egymáshoz látogatóba, baglyok hozzák a napi postát. A párbajszakkörön az ellenfelek átkokat szórnak egymásra, de halálos átokkal nem dolgozhat egyik fél sem, helyette a lefegyverző és a csiklandozó bűbáj ajánlott. Egy látszólag üres napló a következőképpen kel életre, hogy több évtizeddel azelőtti eseményeket tegyen láthatóvá: "A napló lapjai peregni kezdtek, mintha viharos szél kapott volna beléjük. A könyvecske június közepéhez lapozta magát. Harry tátott szájjal nézte, ahogy a június tizenharmadikához tartozó kis négyzet miniatűr képernyővé változott." Rowling kifogyhatatlan az ötletekből, s minden jel szerint leleményei kitartanak a hetedik kötetig.

Az írónőnek három kötetet kell még megírnia, de az eddig megjelent négy kötet fogadtatása fölveti a továbbírás felelősségét. Ifjúsági írót ekkora felelősség még soha nem terhelt: annak, akinek ilyen hatalmas olvasótábora van, vigyáznia kell arra, hogy milyen irányba vezeti a történet fonalát, s mire tanítja a gyerekek millióit. Csak bízni lehet abban, hogy Rowling is

megszívleli a Harry Potternek adott tanácsot: "A döntéseinkben és nem a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában."

Tanítóknak és tanároknak mindenekelőtt azért ajánlhatók a kötetek, mert a világon mindenütt az történt, hogy még a soha vagy csak ritkán olvasó gyerekek is kézbe vették és végigolvasták a könyveket. Több tanár is beszámolt róla, hogy felső tagozatban kötelező olvasmányként választotta a Harry Potter-könyveket, sőt feladatlapokat is készített hozzá, és soha nem tapasztalt siker koronázta az erőfeszítést. A gyerekek újságcikkeket írtak a könyv-ről, továbbírták a történeteket, látványosan javult olvasás- és íráskészségük. Ha a gyerekek olyan történeteket olvasnak, amelyek róluk szólnak, érdeklik őket, valóban sokkal könnyebben értik meg a nyelvtani szabályokat és a fogalmazási alapismereteket is!

(Harry Potter és a bölcsek köve. Animus, 1999; Harry Potter és a titkok kamrája. 2000; Harry Potter és az azkabani fogoly. 2000; Harry Potter és a Tűz Serlege. 2000.)

2001

MILYEN A JÓ MESEKÖNYV?

Néhány csoda

Kaláka: Nálatok laknak-e állatok?

A bohóc köszöntője

Végh György: Muzsika Zsuzsika meséi

Michael Ende: Momo

Mai napig nem tisztázódott még, hogy mi is az a gyerekirodalom: az, amit a gyerekek olvasnak, vagy az, amit a gyerekeknek írnak. Normatív fogalom-e, avagy életkorok, személyiségjegyek függvénye? Folyóiratok hasábjain időnként fellángolnak a viták (1960 és 1973 Élet és Irodalom, 1965 Jelenkor, 1986 Kortárs), de amin a vitatkozók vitatkoznak, az valójában a hiány: a gyerekirodalomnak nincs megfelelő kritikai fogadtatása, nincs "elmélete", nincs "esztétikája", nincs "mérce", amihez a műveket mérni lehetne. Rend-szeres kritikai rovatra lenne szükség, állandó "visszajelentésre", a pedagógiai és pszichologizáló elvek kiiktatására a műelemzések-ben, valamint a mesei műforma általános vizsgálatára és a gyerek-irodalom műfajainak elhatárolására. Lássuk hát az 1986-os gyermekkönyvhét néhány újdonságát a hiányolt szempontok szerint, szem előtt tartva azt, amit Mándy Iván mondott, amikor megkérdezték tőle, hogy milyen indítékból ír a gyerekeknek: "Amiért a felnőtteknek. Nincs külön gyermek- és külön felnőttirodalom. Irodalom van." (Élet és Irodalom 1973/17. 5.)

Úgy látszik, a Móra Ifjúsági Kiadónál egy ideje már nem a pedagógiai elvek rendező ereje dönt a művek kiválasztásánál, bár igényes szelekcióra igénytelen művek között ritkán van lehetőség. Ezért is ünnep ez a könyvhét: újdonságai között van néhány csoda. A kilenc ismeretterjesztő, hat mesés-, három verses- és két történelmi tárgyú új könyv között négy kiemelkedő mű található.

Két új verseskönyv - amellett, hogy mindkettő beteljesíti vers és illusztráció szerencsés találkozását -, két újdonságot hoz az irodalomba.

A Kaláka együttes Nálatok laknak-e állatok? zenés könyvének újszerűsége a vers, zene, kép együttes alkalmazásában rejlik. A Kaláka műsora nemcsak a versek kinyomtatásával és a versekhez készített illusztrációkkal jelenik meg, hanem kazettával együtt: a mondandót olvasni, látni, hallani lehet egyszerre. A versek érdeme, hogy nem követik a megszokott állatábrázolásokat (emberi módon éldegélő állatok kalandjainak bemutatása vagy erkölcsi tételeket hordozó tanmese), ehelyett az állatfajban rejlő vonásokat domborítják ki, s olyannak tüntetik föl az állatokat, amilyenek azok valójában (Tandori Dezső, Nagy László, Fazekas László versei). S még ha emberi vonásokkal látják is el egyiküket-másikukat (Börcsök Mária, Pinczési Judit, Jean-Luc Moreau versei), ez mindenképpen összhangban van az állat eredeti természetével és szokásaival. Az állatok külsejében vagy viselkedésében rejlő humoros vonásokat nagyítják föl Tamkó Sirató Károly, Csukás István, Weöres Sándor, Kányádi Sándor és Veress Miklós versei.

Leírás, emberiesítés, humor, mindez a kazettán. Becze Gábor, Gryllus Dániel, Huzella Péter, Radványi Balázs nemcsak az állatok hangjait utánozzák és jelenítik meg hangszereikkel, hanem az alapul szolgáló versek hangulatát is jellemzik. Annak ellenére, hogy a versek alapdallama, kötött ritmusa nagyrészt behatárolja a zenei variációk sorát, a Kaláka a hangszerek sokféleségével újabb és újabb zenei lehetőségeket mutat be. Megzenésített gyerekverseink gyakran modorosak, gügyögősek; a Kaláka - saját hangszerelésére oly jellemző - disszonáns, dzsesszes elemeket is beépít ezekbe. A rövid etűdök egy egész "állati" darabot adnak ki, a játékos, tiszta dallamversek (Szilágyi Domokos, Szabó Lőrinc) meg-zenésítése éppoly sikeres, mint a rímtelen, filozofikus Ágai Ágnes versé.

Jól illeszkednek a versek és a zene világához P. Horváth Mária rajzai, a szürkével, feketével satírozott állatok, tárgyak. Jók ezek az illusztrációk, mert nem a verseket "másolják" le, hanem szintén hangulatok: szavak és hangok teremtették őket. (Mára, 1986)

Költőnek nagyobb elismerés ritkán juthat, mint amikor egy gyerek a kedvencének nevezi. A Móra pályázatának nyomán háromezer gyerek nemcsak hogy kiválasztotta legkedvesebb versét, hanem festékkel, zsírkrétával, színes ceruzával és filctollal képet is készített hozzá. Ezekből a művekből készült A bohóc köszöntője kilencven képpel, negyvenhárom verssel. Kritikát írni a könyvről azért nehéz, mert a versválogatás már maga is egy kritikai válogatás eredménye: a gyerekek tették meg a verseket a "legjobbaknak". Nem véletlen azonban, hogy

még mindig Weöres Sándor versei a legnépszerűbbek, a legkedveltebbek, az ő verseiről készült a legtöbb kép. A válogatás, összeállítás, a versek és a rajzok sorrendje (Borbíró Zsóka, T. Aszódi Éva, Zigány Edit munkája) meglehetősen önkényes, de bizonyos logikai sorrendet követ: tavasztól télig, reggeltől estélig, állattól állatig terjed: bohóc, füsti lány, bálna, tarka ló, paripa, pejkó, törpe, tündér, hóember színesedik a képeken. A gyermekrajzokról sem lehet kritikát írni, legfeljebb rögzíteni lehet, hogy mit emel ki egy-egy versből a gyerek, mi az, amit szeret, mi az ami számára lényeges: tél, nyár, ősz, tavasz, zene, ritmus, szín - s ami a legfontosabb: a NAP. Mert a felnőtt gyakran szomorú szívvel áll, aztán kinyitja a könyvet, és már mosolyog: mindegyik gyerekrajzról rásüt a NAP. Ha rajtam múlna, én minden gyerekkönyvet gyerekekkel illusztráltatnék. (Móra, 1986)

Két új meseregény, egy kérdés: teremthet-e műfajt egy-egy gyerekkönyv ma? Végh György Muzsika Zsuzsika meséi egy kislány furcsa álmait fűzi egybe. A húsz álom akár mese is lehetne, mégsem az, mégpedig a befejezés miatt. A mesékben egy tragikus vagy kalandos cselekmény után a szereplők sorsa nyugvópontra jut, a feszültségek feloldódnak. Muzsika Zsuzsika álombéli konfliktusai sohasem a történetből következnek, a legnehezebb és leglidércesebb pillanatokban a segítség kívülről, az álmon kívülről érkezik, az édesanya közbelépése segít: "Muzsika Zsuzsika, ébredj! Kész a kakaód! De siess, mert még elkésel az iskolából!" A feloldás tehát az ébredés, ami azonban nem old meg semmit, még Zsuzsika is tudja, hogy másnap újra különöseket fog álmodni, talán még különösebbeket, mint előző nap. Anya, kakaó, iskola - ezek az ébrenlét bizonyítékai, bár az álomban is jelen vannak a mindennapi élet intézményei és eseményei: Gelka, Keravill, Rákóczi út, metró keveredik felhő tetején zöldre festett vasbeton erdővel, Tél Nagyapó birodalmával, Hencidával és Boncidával. A nappal átélt dolgok az álmokban átalakulva újra megtörténnek: a pulóverkötés után Zsuzsika az álmában pulóverminta lesz, a környezetszenynyeződés miatt az álomban fekete hó hull. Vannak visszatérő álommotívumok is: egy víziló okozza az álmokban a legtöbb galibát, Zsuzsika gyakran zuhan, repül, lebeg, átfordul álmaiban. Kellemes álmait még az ébredéskor is érezhető ízek kísérik: szamóca, ribizli, tökmag és krémes ködpaplan íze. Végh átértelmezi a mese fogalmát: azzal, hogy az álomba helyezi a történteket, legitimizálja a valótlant, mesést, képtelent. Ugyanis az, ami egy mesében fikció, álomként már sokkal valóságosabban hat, hiszen álmodni mindent lehet, egy álomban minden megtörténhet. Álommesének nevezhetjük így a könyvet; kacsintás ez a világra, és egy kicsit mentegetőzés is: "csak egy álom volt, semmi más". (Mára, 1986)

A másik műfaji probléma Michael Ende Momo című könyvét érinti. A kiadói utószó szerint a mű meseregény; mese, mert "mindennapiság és álom játszanak át költői módon egymásba", regény, mert "mai és jövőbeli valóságunk kérdései is benne tükröződnek". Mégis úgy érzem, hogy "nem mese ez, gyermek". Aki olvasta Ende előző könyvét, A végtelen történetet, az ismerős problémára talál: hogyan válik semmivé az élet, hogyan lesz egy ember egyre

sivárabb, hidegebb, idegen önmaga számára is. Momo regényében szürke urak veszik birtokba az emberek idejét, szürke urak, akik "mindenkit ismertek, akit céljaik eszközének szántak, s a kiszemelt minderről nem is sejtett semmit". Az Időtakarék szürke társasága ráveszi kiszemeltjeit arra, hogy takarékoskodjanak az idővel, nézzenek mindent tárgyilagosan és reálisan. Saint-Exupéry kis hercege olyan kereskedővel találkozik, aki szomjúságoltó labdacsokat árul, hogy az emberek heti 53 percet megtakarítsanak, olyan üzletemberrel és geográfussal, aki szintén a számok bűvöletében él. Itt még veszélytelenek ezek a csupa haszontalanságot művelő felnőttek. Ende könyvében már támadásra indulnak: létükben veszélyeztetik az embereket. Könnyen felismerhetők: jobban öltözöttek, több pénzt keresnek, mint mások, de kedvetlenek, keserű képet vágnak, barátságtalan és fáradt a tekintetük. A gyerekek is megsínylik ezt, de az Időtakarék az ő elszürkítésükről is gondoskodik: távirányítású tankot, űrrakétát, robotokat, beszélő babát talál ki, "melyek a legapróbb alkatrészükig olyan tökéletesek voltak, hogy semmi képzelőerő nem kellett hozzájuk". Gyereklerakatok épülnek, ahol "el lehet felejteni, örülni, lelkesedni, álmodozni". Momo Secundus Minutius Hora mester segítségével (ő juttatja minden embernek a számára elrendelt időt) elpusztítja a szürke urakat, és visszaadja az időt az embereknek. Nem mesebeli varázslattal pusztít, hanem zenével és színnel, mindazzal, amit egyszer saját szívében hallott és látott, megtapasztalt. Hoffmann és Andersen is csináltak ilyet: a legköznapibb események, tárgyak, szituációk között csodás, fantasztikus erőkre leltek, amelyek azonnal konfrontálódtak a civilizáció elemeivel. Mindhárom író megfordítja az értékrendet: a valóságos lesz torz, hamis, a vágyott "valótlan" pedig igaz. Olyan szükséglet ez, mellyel manapság csak hiánya révén találkozhatunk. Pedig "ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt meg-érezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek" - mondta Hora mester Momónak.

Így lenne rendjén. De elszaporodtak az időtakarékosok, akik azt hangoztatják: "akié az emberek ideje, azé a korlátlan hatalom." (Mára, 1986)

...volt...

Mese-figyelő

Sün Balázstól Bab Berciig

A mese mint műfaj és műforma a századelő új magyar irodalmának mesedivatja óta sohasem kapott kellő figyelmet sem az értő közönség, sem az általános esztétikai vizsgálódás részéről. Míg Európa nyugati részén számos kutatóhely, intézet, egyetemi tanszék foglalkozik a témával, nálunk a mese státusa, jelentősége és kritikai visszhangja írók és ítészek, sőt mára a valamikori meseírók között is "rangon alulinak" számít. A megszaporodott mesekönyvek

ellenére is csak nagyon ritkán megjelenő, legfeljebb reflexiókra szorítkozó recenziók bár már nem pedagógiai nézetek vagy pszichologizáló megfontolások szerint elemeznek, arra még-sem vállalkoznak, hogy kiváló irodalmi művek mércéje és kritériumai szerint "ítélkezzenek". Mindezen hiányok egyik legsúlyosabb következménye, hogy manapság bárki szabadon garázdálkodhat a gyermekkönyvek hazai piacán. A Walter Benjamin-i "mesei haszon" - a gyakorlati tanács, erkölcsi útmutatás, életszabály - helyett egy egészen másfajta haszon dominál, amely immár nem az olvasóé, hanem azé, akinek emez "üzleti haszon" megszerzéséhez még a könyvet sem kell elolvasnia.

A Móra Kiadó monopóliumának megszűnte után a kezdeti jótékony hatású, az elfelejtett klasszikusokat újra felfedező, a könyvtervezésben és kivitelezésben is ígéretes mesekönyvkiadás igen rövid idő alatt az üzleti érdekek, a "tömegfogyasztás" alárendeltje lett. A mesekönyvek káoszában, jól jövedelmező iparággá alakulásában a "mi a mese" kérdése fel sem vetődik.

A mesekönyvek értékelésének alapfeltétele, hogy a kritikus ne degradálja pusztán gyerekműfajjá a mesét, és ne is egy feltételezett "gyerekesztétika" szerint vizsgálja azt. A jó meséknek saját világképük van, amely életkoroktól függetlenül dekódolható, noha természetesen más-más jelentés válik belőle fontossá a gyermek és a felnőtt számára is

A mennyiségében többszörösére növekedett mesekönyvek a könyvkiadás sokszínűségét sejtetik, az illusztráció- és szövegvizsgálat azonban egységes tendenciát mutat: a hivalkodóan túldíszített, a vizuális asszociációktól teljességgel megfosztó, gyakorta az ízléstelenség határait súroló, még gyakrabban át is lépő képek mellett a silány szövegek legtöbbször a mesei alapkövetelmények minimumától is távol állnak. A kínálat népmesékből és azok adaptációiból, régi mesekönyvek felújításából, reprintjéből vagy újrakiadásából, valamint rajzfilmekből készített képeskönyvekből és leporellókból áll. Feltűnő az eredeti - terminológiai tisztázatlanság folytán ma is - "műmesének" nevezett új könyvek hiánya: nincs olyan mesekönyv, amely akár klasszikus gyerekregények nyomán, akár ősi meseelemek megújításával, egyéni hanggal emelkedne ki a bőség ellenére is szegényes kínálatból.

A még a pillanatnyi élvezet szintjét is ritkán elérő, általában a tavaszi és a téli ünnepek idején dömpingszerűen megjelenő leporellók, stancolt lapozgatók legfeljebb egyszeri olvasásra alkalmasak. Az inkább képaláírásoknak, mint írói szövegeknek tekinthető pár soros mondatok utólag kerülnek a rajzokhoz, hogy megmagyarázzák azt, ami a képeken szerencsés esetben még szöveg nélkül is látható. A történetek fantáziátlanok, közhelyesek és hétköznapiak: a Mackó-túra például Mackóék tipikus átlagcsalád-mintára formált hétvégi kirándulását beszéli el a horgászó családfő, a víztől félő mama és a csintalan gyerekek sablonjaival. Ha a "kommentárok" rímben készülnek, a baj nagyobb: a keservesen kikínlódott rímek szinte az értelmetlenségig összezavarják a szöveget. (Ifjúsági Lapkiadó, 1989) Csukás István-Dargay Attila Sün Balázsa azért emelkedik ki e műfajból, mert a könyvben a kép és a verses szöveg megfelelő arányra törekszik, bár a rímekkel és a ritmussal ez esetben sincs

minden rendben: a "költői elv" olykor csupán a könyv méreteihez igazítja a sorokat. (Polygon, 1990)

A rajzfilmekből készült mesekönyvek - az adaptációk adaptációi - a dramatizálás, "filmre írás" ellentétes módszerével képeket fordítanak vissza szövegre, azaz a filmen vizuális eszközökkel láttatott eseményeket és lelkiállapotokat verbalizálják, miközben létrehozzák az alapmű második változatát. A rajzfilmek népszerűségét kihasználandó, figyelmet alig érdemlő képregényesített változatoktól, színezőkönyvektől és értelmetlen lerövidítésektől a Walt Disney-könyvek annyiban különböznek, hogy a közkedvelt illusztrációkkal telezsúfolt képi világukhoz megpróbálják a feldolgozás alapjául szolgáló művek vázát is megtartani. A "másodadaptálás" azonban szinte a felismerhetetlenségig megváltoztatja az alapmű jelentését. Felix Salten Bambi című állatregényének Disney-féle változata a mese lényegét alkotó halálelemeket iktatta ki elsősorban. Salten az erdő farkastörvényeit tanuló Bambin keresztül szembesítette az olvasót a halálfélelemből, veszélyérzetből fakadó szorongással, a közeli hozzátartozók halálával, a megalázás és az alázat közötti különbséggel. A "meg kell tanulni az életet" üzenetét Disney kedélyes életpillanatokra cserélte fel, és a regényből az erdőlakók önfeledt világát bemutató rajzfilmet csinált. A könyv-változat a további lerövidítésekből adódóan már csak családi idillek képeiből áll az újszülött Bambi, a csetlő-botló Bambi, az apává érett Bambi negédes rajzaival. S mert a képek kihívása nagy, kellő önfegyelem híján az átvezető szövegek is negédesek, s ennek következtében az együttes hatás gyakorta kimeríti a bájolgás és a giccs fogalmát. (Egmont-Pannónia Film és Kiadó Kft., 1990)

A nem narratív, pusztán zenei aláfestésű, szüntelen akciókra építkező rajzfilmek "megkönyvesítése" úgy történik, hogy a mozgás hiányát a szöveg agresszivitása pótolja. A Tom és Jerry-könyvek cseppet sem "bájos" képeihez csatolt szövegek jellemző igéi és szóösszetételei a következők: "gyűlöl", "csal", "felgyújt", "verekszik" üt" vág" kényszerít" "ellátja a baját", benzint itat", "ágyúzik", "szegekkel szurkál", "golyózápor", "véres csata", "kísértethajó". Az, ami a filmen esetleg még mulatságos és könnyen felejthető, leírva abszolút gonoszságnak tűnik, így a mese fogalmától nemcsak a történet kalandregény elemei, hanem az erőszak, a rosszat akarás kizárólagos hirdetése miatt is távol vagyunk. (Tünde Kiadó Kft., 1990)

A nosztalgia és nem a valós értékek miatt vált divattá a régi mesekönyvek újrakiadása. Sebők Zsigmond Mackó Úr-könyveit Schöpflin Aladár a legnagyobb irodalmi sikerek között emlegette. A korabeli kritikát, a hajdani sikert azonban maga a mű nem igazolja. Nem azért, mert tele van a századforduló eseményeire való, ma már többnyire érthetetlen utalásokkal, a kort idéző hangulatokkal, életérzésekkel, hanem azért, mert hiányoznak belőle a "halhatatlan mese" elengedhetetlen összetevői. Mackó Muki kalandjai valóságos, a megírásuk idején még szenzációsnak számító életkalandok, amelyek valaha humorosságuk révén hatottak. De a valóság valóságossal ütköztetve egy kifejezetten korjelenségekre építkező könyvben nem időállóan komikus, pontosabban bizonyos történelmi előismeretek híján nem az. "Mackó tekintetes úr" konfliktusai pedig éppen abból adódnak, hogy nem tud

alkalmazkodni a megváltozott világ követelményeihez, és esetlenül csetlik-botlik a "modern" találmányok - autó, mozi, földalatti - között. Körülményesen, nehézkesen megírt kalandjaiban nincs semmi csodálatos, fantáziát is megmozgató elem, nincs megfejtendő titok. Sebők ezzel a módszerrel a "gyerekkönyv" ama típusának adott máig élő példát, amely a gyermek valóságos életéből és környezetéből kiindulva nem tesz mást, mint dokumentál. A Mackó Ur értékcsökkenése jó előhírnöke annak a folyamatnak, amely ezekre a manapság nagy számban megjelenő "álkalandos" könyvekre vár.

A tartalmi részek befogadási nehézségei mellett hatás nélkül maradnak az ironikus, szatirikus, patetikus elemek is: a kispolgári szemléletmód és zsugoriság, a régimódiság, műveletlenség Mackó úr világába transzponált változata, a "negyvennyolcasok" hazafiságának pátosza a századfordulón még lehetett lelkesen fogadott, újszerű mesei elem, mára ez is inkább kordokumentum. Az értékváltás mellett ezért funkcióváltásról is beszélhetünk: az egykori meseregény a bemutatott tájakra, városokra ma is jellemző, ismeretterjesztő szándékú, bár meglehetősen közhelyszerű leírásai miatt útirajzzá, korrajzzá válik, és nem gyerekkönyvként gyerekeknek, hanem történelmi tényként felnőtteknek lehet érdekes. (Bembo Kiadó, 1990)

Az elemzés szempontjából a legnehezebb problémát a népmesei szövegekkel élő és visszaélő könyvtípusok jelentik. A gyermekkönyvkiadásban sosem volt szokás, hogy egy-egy mesegyűjtemény teljes és szöveghű fordításban jelenjen meg. Kezdetben a hagyományok rosszul értelmezett tisztelete, az irracionális és félelmetes elemek kiszűrése, később az életkori sajátosságokhoz való tartalmi és formai igazodás volt az oka annak, hogy csak válogatás és átdolgozás jelent meg a legősibb mesegyűjteményekből éppúgy, mint a klasszikus meseírók életművéből. (Régóta vagy egyáltalán nem jelentek meg Andersen, Wilde, Hauff, Hoffmann, Maeterlinck összes meséi, sőt az eddig megjelentek többsége is csak átdolgozásban ismert; a Grimm testvérek gyűjteménye százhuszonnyolc évet várt az első teljes és szöveghű kiadásra.)

Az eredeti - az előadás körülményessége miatt sokszor valóban használhatatlan - népmesei szövegek átírása abban az esetben válik problematikussá, ha avatatlan kezek egy elképzelt átlagolvasó feltételezett elvárásai szerint igazítanak a mesén, figyelmen kívül hagyva annak lényegét. Grimmék, Illyés Gyula, Benedek Elek, Mészöly Miklós át- vagy feldolgozott meséi, melyek az eredeti - a szájhagyományozódás egy adott pillanatában rögzített - népmeséket adaptálták különféle formában, felfoghatók szövegváltozatoknak, "variánsoknak", amennyiben a transzformáció nem érintette azt az "állandót", amit minden mesélőnek változatlanul kell továbbadnia. A szövegmódosítás lényege náluk egyes népmesei elemeknek és motívumoknak a valóságviszonyok megváltoztatásával indokolható kiemelése vagy elhagyása a szerkezet érintetlenül hagyásával.

A mai népmese-adaptációk szövegváltozatait a dilettantizmus hozza létre, valamint az a külső, kiadói-szerkesztői elv, amely az illusztráció hangsúlyozásával, a mesék képregényesítésével a szavakat csak mennyiségük szerint veszi számba. Igaz ugyan, hogy a meseformák lehetősége végtelen, de a mesemotívumokról ez korántsem mondható el: vannak közöttük olyanok, melyek a mesébe kerülve, vagy onnan kikerülve nemcsak eredeti jelentésétől fosztják meg teljességgel a szöveget, hanem mesejellegétől, sőt olykor az értelmétől is. A libapásztorlányka és még 1 híres mesegyűjteménye azoknak a hibáknak, amelyek a klasszikusokat tucat-számra átdolgozó könyveket manapság jellemzik. A címadó mesében a népmesei standardként ismert rőzsehordó anyóka azt mondja a neki "mérgelődve" segítő fiúnak: "Ne dühöngj, a gazdagoknak jót tesz egy kis edzés!" Később így figyelmezteti: "Nehogy beleszeress a lányomba!" "A fiatalok olyan könnyen lángra lobbannak, s nem hagyhatom, hogy a lányom egy ismeretlenbe legyen szerelmes!" A hol "kislányként", hol "királykisasszonyként" szereplő csúf lányról a végén kiderül, hogy az elvarázsoltság motívumát helyettesítendő csak "álarcot" visel. A grófnak - akinek már nagyon "mehetnékje" van - semmit nem kell tennie a lányért, az még az álarcát is maga veszi le, minden indok és ok nélkül. Egy másik mesében a legkisebb fiú "humán tanulmányokat folytat", majd "jogi doktorátust szerez", míg a tőle eltiltott, "részeges", csakis rendszeres "pálinkázással" talpon maradni tudó mosónővé züllött szerelme "tele van illúziókkal" (A mosónő, a fia meg Bodorka). A beteg királynőhöz "orvosi konzíliumot" hívnak, mely "általános gyengeséget", "vérszegénységet" állapít meg; a megözvegyült király saját unokahúgát készül feleségül venni, aki viszont "nem képes szerelem nélkül vállalni a házasságot" (Szőrmók). A repülő ló "gombnyomásra repül"; a beteg hercegnőt pedig gyógyulása érdekében "rá kell ébreszteni, hogy a ló csupán egy műalkotás". A Csizmás Kandúr története egy "közép-európai országban" játszódik, s a Kandúr már az első mondatban megmagyarázza a mese lényegét: "A te örökséged vagyok, és hasznodra kell lennem." Tengerjáró Szindbád egy temetőszakadékba kerül, s kifosztja a holttesteket, mondván: "Mire jók a halottaknak ezek az értékes díszek, ha el se tudnak mozdulni onnan, ahol vannak?" Az aranytojást tojó tyúk tojásait eladni igyekvő Hanzi "magával visz egy levelet arról, hogy gazdasági nehézségek miatt kényszerülnek eladni az aranytojást".

A legdurvább beavatkozás Hoffmann Diótörő című meséjébe történt. Míg az eredeti mesében "Marika mai napig királynője annak az országnak, ahol csillogó Karácsonyfa-erdőket, áttetsző Marcipán-palotákat, egyszóval a legpompásabb és legcsodálatosabb dolgokat láthatja, akinek a látásra szeme van", addig itt minden "valójában csak egy álom volt, amit az ünnepi érzések, az ajándékok és Drosselmeier úr magyarázatai váltottak ki. A kislánynak viszont lehetőséget adott arra, hogy kialakítsa magában a jó és a rossz képzetét, hogy azokat saját viselkedésébe is be tudja építeni. Álmodni nem rossz dolog, sőt éppen ellenkezőleg. A tudatalatti pedig - a valóság kötöttségeitől megszabadulva - felruházza a tárgyat, állatokat vagy dolgokat a jóság, vagy ellentéte, a rosszaság jellegzetességeivel." "Marfa gyakran gondolt vissza gyermekkori álmára. Már tudta, [...] hogy mindez a fantázia terméke volt." "Álom volt csupán, de hozzájárult Maria erkölcsi fejlődéséhez."

A jelentéktelennek tűnő betoldásoktól vagy elhagyásoktól kezdve a megmagyarázásig minden eljárás változtat a mese jelentésén. A meseelemek már a hagyományozódó formákban is többféleképpen variálódhatnak, de gyakori - ha nem is törvényszerű - jelenség, hogy egyes meseelemek erős affinitást mutatnak egy kifejezett másik iránt. Az idézett beavatkozások azért ellenkeznek minden mesei tapasztalattal, mert az érintetlenül hagyott cselekményváz megköveteli bizonyos motívumok logikus egymáshoz rendelését. Egy-egy motívum megváltozása egész "láncreakciót" indít el, s ha a beavatkozó ellenáll ennek, akkor értelmezhetetlen zagyvalék lesz a végeredmény. A tér- és időbeli konkretizálás, a nem feltétlenül oksági összefüggések arra való cserélése, a fantasztikus elemek valóságos mozzanatokkal való elegyítése, a racionalizálás, a tudatosítás, a nyíltan való kimondás és a direkt motiválás nemcsak összezavarja az olvasót, hanem elveszi a mese varázsát és annak lehetőségét is, amit a pszichoanalitikus mesemagyarázók a mesék egyik lényegi jegyeként emelnek ki: az élet alapvető problémáival szimbolikus formában való azonosulást. (Tipegő Kiadó Kft., 1990)

A népmesei szerkezet megbontása kétféle mesetípust hozott létre. Egyfelől létrejött az a ritka "irodalmi mese", amely az állandósult kapcsolatokat alkalmiakkal helyettesítve átkódolta a jelentést (Andersen, Wilde, Pilinszky meséi), másrészt létrejöttek a szerkezeti elemek funkcióját megváltoztató "műmesék". Utóbbiak a tündérmeséket és - ma már szinte kizárólagosan - az állatmeséket dolgozzák át oly módon, hogy jórészt megőrzik a népmese gondolat- és formakincsét, de a szereplők cselekedeteinek módját újrateremtik, és kiiktatják a népmese természetfölötti, csodás elemeit. A legújabb mesék a demitizált hősöket és helyszíneket is "redukálják": a hétköznapi emberekkel, gyerekekkel vagy a gyerekek képére és személyiségére formált, kedvenc játéktárggyá, jó pajtássá, háziállattá szelídített állatokkal a hétköznapi helyszíneken már nem is kalandok, hanem mindennapos és kellemes események történnek meg. Az egyedi módon megszerkesztett történeteket felváltják a sztereotipizált cselekmények, az életproblémákban való gondolkodást a vélt életkori sajátosságokhoz való igazodás. Ez az általános tendencia lassan a műmesét is alkalmassá teszi tipologizálásra és katalógusokban való rendszerezésre.

A néhány éve még kitűnőnek számító meseíróink legújabb kötetei egyértelműen a mese válságát jelzik. Csukás István termékeny iparosként, rutinügyességgel gyártja a Mirr-Murr, Pom-pom, Süsü szellemességétől, a "téli tücsök", a "Pintyőke cirkusz" eredetiségétől távol álló tucatkönyveket, Lázár Ervin pedig már önmaga ismétlésével sem tud eljutni a mesék gyógyító erejében való hitig, a mindennapok nyomasztó realitásán való felülemelkedésig, hogy ezúttal is megmutassa: a csoda a kiválasztottaknak még ma is létezik.

Csukás legújabb meséi - Tappancs játszani szeretne, Cillancs felfedezi a világot és A kelekótya kiskakas - egyetlen ötlet háromszori megismétlése. Az alaphelyzet már-már a

közönségességig egyszerű: az állatok körülnéznek szűkebb környezetükben, a baromfiudvarban, s ezen rövid séta közben megismerkednek az ott lakó háziállatokkal. (Tipikus leporellótéma, kissé feldúsítva.) A három könyv eredetisége annyi, hogy mindegyikben más-más állatcsoport kerül bemutatásra, bár az átfedések a terület szűkössége miatt elkerülhetetlenek. Sem az írói fantázia, sem az alapvető biológiai ismeretek továbbadásának kísérlete nem lelhető fel azonban abban a módszerben, amely a legismertebb állatok legáltalánosabb alaptulajdonságait emeli ki. (A kecske és a szamár rúg, a kiscsikó szaladgál, a hal cikázik, a sün összegömbölyödik, a nyúl ugrándozik, a boci legel.) Csukás stílusára mindig is jellemző volt egy hétköznapi dologgal való indítás, de ezúttal hiába várjuk a mesei fordulatot: az író nem tesz mást, mint végigkíséri útján a kutyát és a macskát, és rögzíti úti élményeiket. Ám attól, hogy a megtett út az illető kölyökállatnak esetleg kaland, a történet még nem lesz "kalandos"; attól, hogy az állatok egyszerre rendelkeznek a fajukra jellemző jegyekkel, és még beszélni is tudnak, még nem lesz "mese"; a mozgásformák bemutatása pedig nem elég az "ismeretterjesztés" szándékához. (Juventus Kiadó, 1989) A kelekótya kiskakas annyiban közelít a meséhez, hogy a beszélni akaró kiskakas tizenkét idegen állathang végigpróbálása után találja meg a sajátját, s ekkor már képes lesz arra is, hogy felébressze a napot. Történetnek, ötletnek ez sem eredeti, de ebben a mesében az író legalább a tényleírásoknál többet ad. (Új Idő Kft., 1990)

Az írói mélypontot azonban a másik "trilógia", a Brum Brum Brúnó kalandjai jelenti. A Tony Wolf rajzaihoz valószínűleg utólag készített szövegeket a kívülről közreműködő szándék erőltetettsége jellemzi. A Tom és Jerry világát idéző Brum Brum Brúnó és a kalózok a rajzfilmhez hasonlatos, bár kissé szelídebb eszközökkel meséli el Cirmi Cica leopárdok általi elrablását. Az illusztrációk Tony Wolfnál is mélypontnak tekinthetők, ugyanis nyoma sincs a tőle megszokott, részletekre is ügyelő kidolgozásnak és a humornak. Csukás a bájolgás és az akciózás között egyensúlyozva inkább a figyelem fenntartását jobban szolgáló utóbbival próbálkozik. A vízibiciklivel és fakarddal a "gaz", "bitang", "vacak" kalózok nyomába eredő "tányértalpú bársonybocs" így hadakozik: "Kettéváglak, te pettyes macskautánzat!" "Várjatok csak, várjatok, nyavalyás vízi patkányok. Vacak lesipuskások! Kicserzem a bőrötöket." "Megállj, te vízihörcsög, kicakkozom a füledet! Fasírtot csinálok belőled!"

Ezek a felkiáltások a rövid terjedelem és a szöveg, kép aránya - egy oldal képhez féloldalnyi szöveg tartozik - miatt különösen feltűnőek, s mintha azt jeleznék, hogy a sztori indulatokkal, a mesei hőstett pedig a valóságból merített pillanatokkal lenne csak helyettesíthető. A Brum Brum Brúnó, a nagy vadász és a Brum Brum Brúnó, a lovaglóművész is indokolatlanul harsány színekkel mond el érdektelen történeteket: hogyan vadászik Brúnó "elöltöltős dugós puskával" Afrikában, s tanít móresre egy őt megtréfáló majmot, valamint hogyan tör be "Mesepréri" tájain egy vadlovat. A kalóz-, vadász- és indiánregények, sőt burleszkfilmek egyes elemeinek összekeverése és felhasználása a játék mackók világában a "legmeseszerűtlenebb" eljárások egyike, mely ez esetben a rémmese egyik változatát hozta létre. (Bembo Kiadó, 1989)

Míg Csukás István a mesei kalandok megújításával és kiválóan egyénített figurák megteremtésével remekelt egykor, Lázár Ervin műfajtörténeti érdeme a tündérmesék értékszemléletének "műmesei" újrarendezése. Meséiben bizonyos emberi feltételek beteljesítése mellett engedte hatni a természetfeletti hatalmakat: a Hétfejű Tündér csak azokon segített, akik kiállták a jóság és szeretet próbáját, és maguk is "nagyon-nagyon akarták" a beteljesülést. Uj mesei értékeket képviseltek a Négyszögletű Kerek Erdő "deviáns" lakói a szabadság, a barátság, a meg nem alkuvás deklarálásával, Szegény Dzsoni a kincset, hatalmat megtagadó viselkedésével, Berzsián költő a depressziója legyőzésével. Ezeket a mesehősöket mindig kívülről fenyegette a gonosz: a Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, a Százarcú Boszorka, Attentő Redáz, ha nem is létükben, de féltve őrzött értékeikben, autonómiájukban veszélyeztette őket.

A Bab Berci kalandjai haloványan még felvillantja mindezen értékeket, de már nem állítja oly meggyőző erővel fontosságukat, nem hangsúlyozza, hogy a fenyegetettség ellen a szeretet, a jóság megtartó erő, mindenkor érvényes védelem lehet. Bab Bercit és társait már nem is külső veszély fenyegeti, hanem belső: egyikük sem tud túlemelkedni lelki vagy testi bajain, hogy - mint a korábbi mesekönyvekben - legalább az együvé tartozás tudata megvédje őket a támadásoktól. Az új hősök magányosak, hajléktalanok, csalódottak, és szívesen kortyolgatnak a mindig maguknál tartott pálinkásüvegből, sőt még a gyerekét a kocsmázás kedvéért elhanyagoló alkoholista anya képe is feltűnik ("Nem érdekel a fiam, kérek még egy féldecit!"). Néhány epizódban jelen van ugyan a meseteremtéshez elengedhetetlen líra (a kő, aki virág akar lenni, majd kővirágként el is akar hervadni, miként a kerti virágok), de a Lázárra oly jellemző mesei vigasz helyett ezúttal a meséből való kiábrándulás és kiábrándítás az üzenet. Bab Berci egy tóba hajítja a tündértől kapott aranyszelencét, mert már nem bízik a "nyisd ki, segít rajtad!" feltételekhez nem kötött mesei törvényében, s mikor később egy emberkétől azt a természetfölötti képességet kapja, hogy másnap reggel nyolc és este hat óra között mindenki-nek szerencsét fog hozni, a jelzett időt börtönben tölti, s így csak egyetlen embernek, a "rossz" poroszlónak lesz egész nap szerencséje. Rimapénteki Rimai Péntekh a jó emberré változtató csoda-nektáron dolgozik, de amikor kipróbálja, "világméretű hasmenés" kap el mindenkit. Lapázi Lopez ellentolvajnagy nem ellop, hanem belop, azaz rendre teljesíti az emberek titkos kívánságait, de egy ilyen alkalommal elkapják, és rablás vádjával börtönbe csukják. "Én mondtam neki, hogy az emberekkel nem lehet büntetlenül jót tenni" - összegzi véleményét Bab Berci, s ez a világszemlélet tükrözi Lázár Ervin megváltozott álláspontját is: már nemcsak azt nem engedi, hogy a csoda létezzen, hanem azt sem, hogy a jók győzzenek, a gonoszok pedig bűnhődjenek. Az író saját csapdájába esett: míg eddig minden mesekönyvében legyőzte a szomorúságot, a világfájdalmat, most ezek győzik le őt; de a reménytelenség állapota, a kiábrándultság, bánat és fásultság mesei elemeken való eluralkodása csalódást kelt azokban, akik a mese segítségével talán még képesek lennének mindennapi gyötrelmeiket egy rövid időre elfelejteni. (Mára, 1989)

Szini Gyula a Nyugat első évfolyamának első számában teszi fel a kérdést: "Az ezerkettedik éjszaka elkövetkezett? Vége a mesének? Seherezádé ajka pihen és az emberek hiába várják a jövő nagy mesemondóját?" Nyolcvanhárom év múltán, a mesét jelen esetben epikai műfajcsoportként értelmezve, saját "mesei tapasztalataimat" összegezve erre így válaszolhatok: Az ezerkettedik éjszaka elkövetkezett. Vége a mesének. Seherezádé ajka pihen, és az emberek hiába várják a jövő nagy mesemondóját.

1991

Csutak

Csutak nem a megfelelő időben jött el hozzám. Amikor neki kellett volna érkeznie, Boka és Nemecsek ültek az ágyam szélére, hogy a grundról és a gittről meséljenek, no meg arról, hogyan lehet győzni, ha többen van az ember. Egy szál magamban örökké Pál utcai fiú akartam lenni, nem sejtve, hogy néhány utcával arrébb, valahol a Vay Ádám utca, Knézits utca, Dobozy utca, Hunyadi tér és az Ér utca által határolt vonal kettős udvaraiban és sötét kapualjaiban mászkál egy fiú nyakas pulóverban, mackóban, agyonmosott vászonruhában, és szalmaszállal Bambit iszik vagy hevederes ródlit húz maga után, csapágyas rolleron gurul, rágógumi híján egy dugót rág vagy a kristályvizes üveg gumiját, és azt tudja, amit én is tudok: kerítésekkel társalog. Ráadásul azt látja, amit én: "Van olyan lépcsőház, ahol oroszlán kushad az ablakmélyedésben, beteg strucc az udvaron, krokodil belefúródva a játszótér homokjába." A fiú neve Csutak, és egyáltalán nem szégyelli, hogy mások kétbalkezesnek meg penészpofának tartják, ide-oda küldözgetik, mint ahogy az is természetes a számára, hogy a kerítésen kívül egy szürke lóval szeret a leginkább beszélgetni, s ezért a lóért még az ócskavastelepre is bemászik, hogy megmentse a vágóhídtól, mi több eldugja egy pincében, majd egy kiszuperált vasúti kocsiban. Csutak nem fél attól, hogy egyedül van, s noha részt vesz az Er utcai fiúk minden megmozdulásában - ródliolimpiász, színielőadás, uszodai heccek, lómentés, később eperfalevél-gyűjtés a selyemhernyóknak a rádiójáték sikeréért -, a fontos és meghatározó élményeket nem a bandázás vagy a "grundromantika" jelenti neki, hanem az, ahogyan minden apró részletre figyelve felfedezi, értelmezi a világot és megpróbálja elhelyezni magát benne.

Mándy Iván a Csutak-tetralógiában (Csutak színre lép 1957; Csutak és a szürke ló 1959; Csutak a mikrofon előtt 1961; Csutak és Gyáva Dezső 1968) egyedülálló gyermekfigurát teremtett meg, aki saját és környezete útvesztőiben pusztán önmagára, saját szívére és ösztöneire támaszkodva igazodik el, és képes arra, amire a legtöbb kiskamasz nem: a vágyak és a valóság, a képzelet és az emlékezés különbségéből adódó feszültségek feloldására. Képes rá, mert számára ez a különbség és feszültség tulajdonképpen nem is létezik. Az, ami a Mándy-novellákban víziónak, hallucinációnak, montázsnak, szürreális vagy álomszerű narrációnak tűnik, az a Csutak-regényekben realitás, alaphelyzet. (S miért ne lenne az a

novellákban is?) Csutak mindent valóságként él meg: a kerítéssel való társalkodás lehetőségét éppúgy, mint a tér sarkán, a csúszda mellett üresen szálló hinták látványát. Nem áll meg, hogy elgondolkodjon azon a fizikai képtelenségen, hogy vajon miként szólalhat meg egy kerítés, és mitől emelkedhetnek és süllyedhetnek a hinták lassú ringással. Számára ez a hinták és kerítések viselkedésének egyetlen lehetséges módja. S nem azért, mert Csutak még a mesevilágban élő kisfiú (ötödikes lehet, hiszen dolgozatot ír "Kukoricza Jancsi Iluska sírjánál" címmel), aki nem ismer különbséget mese és valóság között, hanem azért, mert valami nagyon lényegeset tud a tárgyak és emberek lelkéről. Csutak nem burkolt és szimbolikus formában találkozik az alapvető egzisztenciális problémákkal, hanem nyíltan szembesül velük, hogy végül minden kínzó kérdésére megoldást találjon.

Mándy elolvastatja Csutakkal a Copperfield Dávidot, Huckleberry Finnt, meg Tom Sawyert, de rábízza a választást, kire akar hasonlítani. És Csutak nem az azonosulás legkényelmesebb formáját választja, nem olyan lesz, mint a gyermekirodalom klasszikus alakjai. (Vigyázat! A gyerekirodalom fogalma pusztán fejlődés-lélektani vagy pedagógiai szempontból írható körül, esztétikai kategóriákkal semmiképp! Épp Mándy Ivántól lehetett megtanulni, hogy "Nincs külön gyermek- és külön felnőttirodalom. Irodalom van."). Tom Sawyer harsány, kérkedő, mindig valami új kalandot kereső nagyhangú vezér, lázadásaival kitűnni akaró fiú, aki végül mégis jól öltözött ficsúrrá válik, és beilleszkedik abba a rendbe, ami ellen lázadt. Huck mindent tagadó különc ifjú, aki saját szabadságáért a képzelet szabadságát áldozza fel. Nemecsek - a magyar gyermekirodalom hősei közül talán vele rokonítható leginkább Csutak, már ami a gyerekközösségben elfoglalt helyét, a "közlegénységet" illeti - önfeláldozó fiú, olyan "akinek öröm az: szépen engedelmeskedni" (Molnár Ferenc). Csutak azt tudja, amit egyikőjük sem: azonosulni és különbözni, érettnek és érzékenynek lenni egyszerre; engedelmeskedni és szuverén maradni; rendelkezni a gyermeki elméletképzés sajátosságaival és "megszüntetve megőrizni" azokat. A Kincskereső kisködmön Gergőjét egy ködmön formálja át, s tanítja meg arra, hogy "a kincset a szívében hordozza az ember", Nyilas Misit arra inti az édesanyja, hogy "légy jó mindhalálig", Csutak pedig ezt a mondatot kapja az apjától: "De te soha ne felejtsd el az álmaidat." Ez a mondat jelöli ki Csutak helyét a gyermekirodalomban, ez teszi személyét mindenki mástól különbözővé. Annak ugyanis, akit az apja ezzel a mondattal bocsát útjára, nem kell többé a magánytól félnie, nem kell többé kalandokat keresnie, azok megtalálják őt, s nem kell kisködmönt se viselnie ahhoz, hogy különbséget tegyen lényeges és lényegtelen között.

Csutak úgy közlekedik a világban, hogy mindig éppen összeakad valakivel (nem ritkán elefántokkal egy kapualjban, de sohasem azokkal, akikkel éppen összeakadni vágyna), mindig benéz valahová, mindig éppen belekeveredik valamibe. Mindenre figyelve és mindentől szorongva megmutatja nekünk, hogyan figyelhetünk mi is, és hogyan lehetünk úrrá szorongásainkon. Mit tehetünk Gyáva Dezső (aki "mindenhol ott van, és sehol se") emberei - a gáncsvetők, lökdösődők, orrba verők, fricskások és fülmeghúzók ellen. Mit a Kalocsai Tiborok ellen, akik az utca mindkét oldalán szembejönnek velünk, s ugyanakkor hátulról is

követnek bennünket? No és mit tehetünk a Baranyai Mártákkal, akik semmibe veszik irántuk érzett szerelmünket, megaláznak minket, és a végén mégis ők sértődnek meg?

Mándy nem tesz ellenük semmit: alakok, mondatok, képek, tárgyak és hangok, hangok, hangok úsznak Csutak körül, mondatokból mondatokba (akár az üresen szálló hinták a Hunyadi téren), s mindegyik hagy benne valami nyomot, melyik-melyik érdeme szerint. Az alakok nevet is kapnak, s Mándynak már a remek névadás is elég ahhoz, hogy élő figurákat teremtsen: Színes Géza, Drugics Ági, Pazár Micu, Szecsei Csuli, Fridmanszky Frici, Peterdi Lajkó, Szóbel Evi, Kinlovits, Kamocsa Jenő, Barborik, Szibinyák, Jendrolovics, özvegy Reha Józsefné, Sikuta Guszti, Hagara Öcsi, Márk Skugó, doktor Jakusch Béla, Nagyvilági Főcső (polgári nevén Bodrogi Bandi), Táncoló Szemöldök, Belapított Orrú, Richter Kamilla, Porgesz Vilma, Enyedi Sárika, Füzy Ica, no és persze Ronyec Mari. Elirigyelhetnénk a névadás technikáját, de Színes Géza leleplezi Mándyt: "Á, már az ötödik hangjátékban kapom ugyanazt a szerepet. Legalább az ötödik hangjátékban. Tudod, egy fiút játszom, akinek nagy a szája, és a végén leég. Valami Mándy írta, mindig ugyanazt írja. Fura pók. A szünetben közöttünk ténfereg. Múltkor egy fiú azt mondta: Virulok, mint a rohadt tök. Ő meg rögtön följegyezte. Ha láttad volna, milyen boldog volt. A neveket is följegyzi. [...] Fura pók."

E "fura pók" több, mint hétszáz oldalon írta meg Csutak történetét. Gyerekkoromban senki nem adta a kezembe a regényeket, így húsz év késéssel kaptam önigazolást minden oroszlánért, struccért, krokodilfejért és kerítésért. Mindazoknak, akiknek a mai napig kétségeik vannak afelől, hogy vajon kamaszkorukban ők voltak bolondok, vagy a többiek, álljon itt egy oldalba sűrítve Csutak lényének (és Mándy művészetének) egyik titka. Amennyi-ben az utolsó mondatban egyetértenek velem, megnyugodhatnak: minden rendben van velük.

"Másnap délután Csutak megállt egy ablak előtt.

Egy fiú hajolt ki az ablakból. De úgy, mintha víz fölé hajolna. A kezével pedig olyasfajta mozdulatot tett, mintha horgászbotot tartana. [...]

- Mit halászol?

A fiú kezében mintha megrándult volna a láthatatlan horgászbot.

- Kincset.

Csutak odalent állt a járdán. [...] Elolvasta az utcatáblát: Práter utca. 'No, hát ez is egy csodapofa ott az ablakban. Miféle kincsekről beszél itt a Práter utcában?'

- Persze, kincset. Mindjárt gondoltam, hogy ilyesmiről lehet szó. De ha elárulnád, hogy milyen kincset.

- Hallgass! - mondta a fiú. - A halak nem beszélnek.

Csutak megnémult. Mintha csakugyan a tenger mélyére került volna. De most már maga a fiú beszélt volna ott fent:

- Elsüllyedt egy hajó az egész rakományával együtt. Mágneses botom van, magához rántja az aranyat. De nemcsak az aranyat. Tegnap kifogtam a kormányost.

- Az is valami - bólintott Csutak. Egy pillanatig arra gondolt, talán mégis jobb lenne továbbmenni, de egyszerűen nem tudott elmozdulni. - És mondd, kérlek szépen, mit csinál most a kormányos?

- Már magához tért - mondta a fiú. - Holnap már ő megy le bevásárolni.

- Az nagyon okos lesz - helyeselt Csutak. - Ha már egyszer megszáradt, akkor igazán lemehet a piacra.

- Azt hiszem, ki tudom fogni az egész legénységet - hallatszott odafentről.

- Semmi kétség - hallatszott idelentről.

Egy pillanatra összenéztek. A fiú, aki halászott, és Csutak, aki hal volt a tenger fenekén. Csutak valami olyasmit szeretett volna mondani, hogy 'kezeltesd magad, öregem', de aztán mégis azt mondta, hogy...

- ...legalább egy hétig vízszaga lesz a legénységnek. [...] Csutak ellépett az ablak alól. De alig ért a sarokig, maga sem tudta, miért, visszafordult. - Mondd csak - szólt fel az ablaknak.

- Mindent kihalászol, ami elveszett?

- Mindent.

- Ha véletlenül az utadba akad egy ló, egy szürke ló... Nem kellett folytatnia a fiú rábólintott.

- Kihalászom."

Én is kihalásznám.

1996

Egyszer bolt, hol nem bolt...

Mosonyi Aliz: Boltosmesék

Mesekutatói ismereteim szerint Mosonyi Aliz írja a világon a legrövidebb meséket. Meséi annyira különlegesek, és oly nagymértékben különböznek minden eddig ismert mesétől, hogy egy pillanatra magam is elbizonytalanodtam a műfaji meghatározás kapcsán. Honnan tudható, hogy az, amit olvasunk, valóban mese? És ha nem mese, akkor vajon micsoda? Helyzetkép vagy életkép? Anekdota? Vicc? Mondás, netán montázs? Ahhoz tehát, hogy a legelső állításom elnyerje igazságtartalmát (s ezzel párhuzamosan a Boltosmesék is elnyerjék méltó jutalmukat), először azt vizsgáljuk meg, hogy a boltosmesék valóban mesék-e!

Hetvenkilenc remekbe szabott cím szerepel a könyv borítóján fülszöveg helyett, amit azért tartok megemlítendőnek, mert - mindent összevetve - Mosonyi Aliz szövegeiben a címek a legmeseszerűbbek. Elsősorban azáltal teremtenek mesei atmoszférát, hogy csupa olyan bolt szerepel a felsorolásban, amilyen a valóságban sehol nincsen. Jártunk már fazékboltban, kályhaboltban, könyvesboltban, de a Csütörtöki Fazék Boltjába, az Öreg Kályhák Boltjába és a Kis Képeskönyvek Boltjába most térhetünk be először. Hetvenkilenc boltból már felépülhetne valamely kisebbfajta város és egy mesei világ is, de a valóságtól való elrugaszkodás önmagában még nem feltétele egy mese létrejöttének. A címek vizuális ereje egyrészt téren és időn kívül helyezi az olvasót, másrészt felkelti kíváncsiságát és azonnal működésbe hozza a meseolvasáshoz és értéshez (is) nélkülözhetetlen fantáziát. Ráadásul Mosonyi boltjaiban nem csak tárgyakat lehet kapni, hanem például édes beszélgetéseket, intő jeleket, meglepetéseket, hamarkodásokat és vad veszedelmeket is. Ezek egyrészt a népmesékből ismert hangulatokat és érzéseket idézik fel, másrészt mégsem igazán mesei motívumok, mert a népmesék a történeten keresztül beszélnek félelmekről, bátorságról, szerelemről stb., és soha nem definiálják a sárkányküzdelmet "vad veszedelemként", a szerelmesek találkozását "édes beszélgetésekként" vagy a két nagyobb fivér sikertelen próbatételét "hamarkodásként", noha természetesen pontosan erről van szó bennük. Mosonyi Aliz mesecímei pusztán önmagukban képesek felidézni és elmondani egy mesei történetet, azaz még inkább összesűríteni azt, amit a népmesék se igazán bőbeszédűen tárgyalnak. A sűrítés magasiskolája, hogy egy-egy címet látva egész mesék peregnek le előttünk anélkül, hogy szélesen hömpölygő epikumot olvasnánk. Az Élet Vize Boltja, A Rózsaujjú Tündér Boltja, Az Ordító Sárkány Boltja, a Gyémántos Gyűrűk Boltja, a Komoly Tanácsok Boltja és a Hűséges János Boltja még akkor is ismerősen csengő címek, ha soha nem olvastuk népmesei párjukat. Pedig ha összehasonlítjuk a "mosonyimesét" a címekkel hivatkozott mesei motívumokkal, máris kiderül, hogy miben áll a Boltosmesék sajátossága.

A mesékben mindig történik valami rendkívüli. A Boltosmesékben sincs ez másképp, csakhogy itt a rendkívüli nem kalandozás közben éri a hősöket (akiket nem is hősöknek, hanem "vevőknek" kellene inkább neveznünk), hanem akkor, amikor betévedve egy boltba saját életükkel, örömeikkel és tévedéseikkel szembesülnek. (Pintér József remek ötlete, hogy arctalan sakkfigurákat választott illusztrációknak, mintegy megerősítve a mesék "örök emberire" vonatkozó problémafelvetését és az "élet mint játszma" alapgondolatát.) Az Élet Vize Boltjában például azt a kérdést szegezik a betérőknek, hogy mi lenne, ha nem innák örökkön-örökké azt a bizonyos élet vizét, hanem "meghagynának egy-két kortyocskát,

mégiscsak"? A Rózsaujjú Tündér Boltjában egy vándor hat tányér rózsát lakmározik be, hat liter harmatot iszik rá, majd köszönet és köszönés nélkül távozik - vajon szabad-e egy tündérnek utánavágnia a tányért és a poharat? Van-e (mesei) igazsága ennek a csapkodásnak a másik oldalról - a tündér oldaláról - szemlélve? Egy másik mesében az Ordító Sárkány kap jómodorból leckét, ám fölöslegesen ("De örülök! Tessék csak! Felfallak, szőröstül, bőröstül!") - udvariasan is fel lehet falni valakit. A Gyémántos Gyűrűk Boltjába három kopasz (parókás) rabló ront be, akiket hajnövesztő szerrel kergetnek világgá, a Komoly Tanácsok Boltjában föl-alá sétálgató doktor Sétamárta pedig akár Kierkegaard mesei alteregója is lehetne, amikor "vagy-vagyok" helyett mesésebb megoldást: "lehet-leheteket" kínál. Hűséges János csak félig marad az, aki a népmesékben mindig is volt, azaz mindentudó és titkokat őrző jótét lélek. Tragédiája, hogy hiába várja a vevőket, senki nincs, aki rábízná a titkát. Mosonyi Aliz meséiben az optimizmus is új értelmet nyer: nem abban kell bízni, hogy úgyis jóra fordul minden, hanem abban, hogy ha titkok nincsenek is már, titokőrzők mindig akadnak... Nem az élet egészében, hanem annak rejtett részleteiben kell otthonra találni - a királyi palotákat nem árt boltokra cserélni.

A Boltosmesék szereplői ugyanis nem királyok, királynők, táltosok, hanem boltok, boltosok - és vevők. Ezekben a boltokban azonban új vásárlási szokásokat kell felvennünk, tudomást sem véve érzékszerveink megszokott üzeneteiről és jelzéseiről. Itt valami egészen másra kell figyelnünk. Mindennapos vásárlásainkhoz szükségünk van a szemünkre, a fülünkre, az orrunkra, az ízlelőbimbóinkra és az ujjainkra, hogy eldönthessük, a kiszemelt vagy felkínált áru vajon nekünk való-e. A Boltosmesékben felbukkanó boltokban azonban hiába szagolunk, ízlelünk, fülelünk, tapogatunk, nézdegélünk - semmire sem megyünk. Hát akkor minek alapján igazodhatunk el Mosonyi Aliz portékái között? Halljuk ugyan, amit a boltosok mondanak nekünk, de ezek nem olyan "jónapotkívánokmibensegíthetek"-féle boltosmondatok, amire nem is lehet mást válaszolni, mint azt, hogy "semmit, köszönöm, csak nézelődöm". Itt nem elég nézelődni, a Boltosmesék boltosai valami meghökkentőt kínálnak vevőiknek. Például azt, hogy ismerjenek magukra A Kalahári Átok Boltjában, ahol az átkokat szóró, gyönyörű boltoskisasszony a vevők szeme láttára fakad sírva, amikor rájön, hogy az átokszórás végén úgyis neki kell maga után rendet raknia, összesöprögetnie. A Hulló Könnyek Boltjában pedig be kell látni, hogy szívig ható könnyeket talán mégsem egy boltos dolga előállítani, másutt meg azzal kell szembesülni, hogy mézes cukorkákat nem lehet csak úgy, akármikor venni és enni! Van itt minden: jellemrajz-bolt, kívánság-bolt, mindegy-bolt, életprobléma-bolt, szívfájdító-bolt, szívjavító-bolt, humor-bolt, de még szatíra-bolt is. Ebbe az utolsóba, a Menyasszonyok, Vőlegények Boltjába menyasszonyok és vőlegények térnek be rabláncokat próbálgatni, és próba közben azt kérdezgetik egymástól: "Kis tubicám, ez itt jó lesz? Vagy inkább tetszene ez a másik?" De van itt bolt, ahová csak be lehet sóhajtani, bolt, ahol egy kicsit meg lehet pihenni, bolt, ahol "kerek perec mindenkinek megmondják az igazat", bolt, ahol a hibátlanok egy kis hibát kérhetnek, egy másikba meg a lopósok lopni járhatnak. Két titka van valamennyinek: először pontosan fel kell ismerni és meg kell nevezni, hogy mi hiányzik nekünk, majd pedig a tévedés kockázata nélkül kell benyitni a megfelelő boltba. (A sakkfiguráknak sem mindig sikerül, van is a rajzokon néhány kiütött bábu.) E

mesék tanítása szerint ugyanis a tévedés semmi jóra nem vezet; csupán azért lehet egy boltba bemenni, ami ott, és csakis ott kapható. A pöttyösben csíkosat nem lehet kérni, a csíkosban pöttyöset; a Kijáratok Boltjában a Bejáratok Boltjára nem szabad gondolni; a Felejtők Boltjában az emlékezésre, az Emlékek Boltjában a felejtésre, olyat kérni pedig, ami nincs, igazán veszedelmes, mert a végén minden, de minden odaveszhet, és azon már Mosonyi Aliz boltjai sem segíthetnek! Akkor legfeljebb a Volt Boltban vigasztalódhatunk: "A Volt Bolt egyszer volt, és már nincs. De egyszer volt!"

Most már bizton állíthatom, hogy ez a két sor a világirodalom legrövidebb meséje. Szerettem volna többet is írni róla, de még idejekorán betévedtem a saját boltomba. Ebben a boltban ül az ifjú Armányka, és szövi az ármányt. "Hatalmas ármányt szövök -gondolja - lesz benne minden: utazás, bűnbánat, zseblámpa, félmosoly, italok, levelek, lépcsők, folyosók - gyönyörű szép lesz! - Jön az öreg Armány, ránéz a színes ábrákra, megcsóválja a fejét: - Csak egyszerűen, fiacskám! Csak egyszerűen!"

Egyszerűen pedig csak annyit mondhatok, hogy a Boltosmesék-kel új mesei műfaj született: a meseminiatűr. Vagy még egyszerűbben: Mosonyi Aliz meseminiatűrjei igazi gyöngyszemek a világon eddig összegyűlt több százezernyi mese között. (Magvető, 1998)

1998

A szentek humorérzéke

Angyalbárányok. Magyar legendamesék

A legendameséket évszázadokon keresztül úgy mesélték az emberek, mint a tündérmeséket: hittek abban, hogy mindaz, ami elmesélődik, valamikor régen megtörtént a világban. Én a népmeséket ma is a "valamikor megtörtént" izgalmával olvasom és mesélem tovább, okuljon belőlük, aki érti. Ebben a gyűjteményben olyan mesékre bukkantam, amelyek sok mindent elárulnak arról, hogy miért volt nagyobb rend abban a világban, ahol e mesék életre keltek, mint ebben a mostaniban, ahol a gyerekek még az iskolában sem tanulják a legendamese műfaját.

Az egyik legendameséből megtudtam például, hogy amikor Krisztus urunk egyszer Szent Péterrel a földön járt, Péternek eszébe jutott, hogy milyen jó dolog lehet Istennek lenni, arany karosszékben terpeszkedni, szemlélődni, segíteni az özvegyeken és az árvákon, megjutalmazni a jókat, és megbüntetni a gonoszokat. Addig-addig könyörgött, amíg egy napon megszerezte a jogot a világ kormányzására. De alighogy elterpeszkedett a kényelmes karosszékben, egy szegény asszony máris "a Jóisten gondjaira bízta" egyetlen bocikáját, így Szent Péter kénytelen volt egész nap a bocit hajkurászni. Másra nem is maradt ideje, ráadásul ez a boci-ügy úgy kifárasztotta, hogy tevékeny napja után soha többé nem akart az

aranyos karosszékbe ülni. (A mesei igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nem is engedték volna neki.)

A legendamese nem a tréfák és trufák vaskosságával, a tündérmesék hömpölygésével vagy az állatmesék didaxisával mond el fontos eseményeket, hanem finom humorral, iróniával, könnyed filozofálgatással fűszerezve. A legendamesék nem az isteni világrend bizonyítására jöttek létre (arra ott vannak többek között a legendák), hanem azért, hogy elsősorban Krisztus és Szent Péter személyével kapcsolatos komoly és tréfás eseményeket őrizzenek meg. Ezek a történetek általában úgy kezdődnek, hogy Krisztus Szent Péterrel jár-kel a világban, és figyeli, mi történik benne. Ha szívének kedveset lát, hall vagy tapasztal, akkor jutalmaz, ha valami felháborítja, akkor leckéztet és büntet. De az igazságszolgáltatás nem az égben, hanem a földön történik, hogy még hihetőbb legyen a csoda és még keményebbnek tűnjön a büntetés. A legendamesék Krisztusa azonban jó humorérzékkel rendelkezik, az erkölcsében feddhetetlen csattanóig mindig tréfás - olykor már-már groteszk - jelenetek vezetnek.

Az Angyalbárányok valóságos kincsesbánya lehet azon szülők számára is, akik halálosan belefáradtak az örökös és kifogyhatatlannak tűnő "miértek" megválaszolásába. A legendamesék közé ugyanis azok az eredetmagyarázó mesék is beletartoznak, amelyek megpróbálnak hihető magyarázattal szolgálni néhány furcsa jelenségre. Ha tehát gyermekünk az iránt érdeklődik, hogy miért nem forrad össze a ló lába, ha eltörik, miért nem tud járni a kisbaba egyéves koráig, miből lett a gomba, mióta vannak teknősbékák, hány lába van a libának, miért kopasz Szent Péter, miért nincs huszár a mennyországban, hogyan lett a Pénz a világ fejedelme, és mit tanult az a királyfi, aki azért indult útnak, hogy megtudja, mi a boldogság, lapozzuk föl a könyv idevágó fejezeteit, és a kérdések megválaszolásához merítsünk ötleteket a mesemagyarázatokból.

Aztán pedig olvassuk el A bajt keverő öregasszony című mesét magunknak. E szerint élt egyszer egy fiatal házaspár, soha semmi perpatvar nem volt a házukban. Megirigyelte boldogságukat az ördög, és mindennap uszította őket egymás ellen. De hiába, a fiatalok igen szerették egymást, és mindig megbocsátottak egymásnak. Keresett hát az ördög egy öregasszonyt, aki egy pár piros bársonypapucsért cserébe úgy egymásra haragította a fiatalokat, hogy azok máig veszekednek.

Ha humorérzéke nem is, emberismerete az ördögnek is volt. (Mára, 2000)

2000

Betyár volt-e Cigány Jóska?

Cigány népmesék

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Népek meséi sorozat, amelyben a tibeti legendáktól kezdve a kambodzsai meséken át egészen a kubai joruba mítoszokig sok mindent megtudhattunk egy országról és a benne élőkről. Pontosabban: mindazt megtudtuk, ami a távoli vidékek égi és földi halandóiról és halhatatlanairól - beleértve az összes démont, sárkányt, ördögöt, varázslót és boszorkányt - a népmeséken keresztül megtudható. A figyelmes meseolvasókat talán döbbenettel töltötte el az a felismerés, hogy a földkerekség meséi mennyire hasonlatosak egymáshoz, a még figyelmesebbek azonban jól körülírható kulturális különbségekre bukkanhattak a megannyi azonos mesemotívum mögött. Ha rajtam múlna, e sorozat köteteinek segítségével tanítanám az általános iskolai nebulókat a másság elfogadására: nota bene nemcsak az afrikai (mese) víziló szerethető, hanem az az ember is, aki a folyóparton áll.

A néprajztudomány régóta különös becsben tartja a cigány meséket, ugyanis ezek a mai napig megőrizték egy archaikus hiedelemvilág azon csodás elemeit és varázslatait, amelyek az európai mesékből már régen eltűntek. A cigány mesemondók gyönyörű meséket tudnak: fantázia- és érzelemviláguk, improvizációs készségük és kontaktusteremtő képességük messze földön híressé teszi őket. De ami ennél is fontosabb: cigány népmeséink megőriztek sok olyan, legősibb mesekincsünkhöz tartozó pogány mesemotívumot is, amelyek sajnos már a magyar népmesékben sem találhatók meg.

A Noran Könyvkiadó halmozottan hátrányos mesekönyvcímet viselő kötete (Betyár volt-e Cigány Jóska? Cigány mesék) kultúrtörténeti esemény: nem felnőtteknek szóló, tudományos jegyzetekkel ellátott kuriózumgyűjtemény, hanem kifejezetten gyerekeknek készült mesekönyv, amelyben tizenegy lenyűgöző cigány mese található. A meséket Sáfár Sándor gyűjtötte Szarvason 1955 és 1958 között. Ebben a nem éppen "mesés korban" a szarvasi cigányok Fellegemberről, Hincsek Szakállúról, Szögkirályról, Cigno királyfiról, Hét Falu Hét Legényéről, Erős Zogáról és Zöld Marciról meséltek, mintha nem lett volna körülöttük más, mint az a mitikus világ, amelyben aranyhajú lányok énekelnek, aranyszínű paripák nyerítenek és aranytollú madarak fütyörésznek. Itt a világ középpontja Alsó-India, itt a mestergerendáról származó nádvessző vagy az emberi lehelet élővé varázsolja a holtakat, s ha a vasorrú bába lenyeli a világszép hőst, gyorsan kiköpi, mert rájön, hogy kár megenni az ilyen szép fiatal vitézt, amikor az lehetne az ura is.

A mesék gyűjtője, Sáfár Sándor néptanító nem volt cigány, de szó szerint a cigányok között élt, ruhákat, cipőket szerzett nekik, olvasni, írni tanította őket. A cigányok szerették őt, s annak, akit a cigányok szeretnek, elmondják legféltettebb, legtitkosabb történeteiket is. Szombath Arpád elsőkönyves illusztrátor nem hallhatta élőben ezeket a meséket, mégis "mesehűen" teremti meg a varázslatos alakokat.

A Népek meséi sorozatot annak idején elsősorban felnőttek olvasták - nem is lett szerethetőbb a világ. Most a gyerekeken a sor. Ha a mesékből megértik, hogy milyen félelmek, vágyak, remények, csalódások és kétségbeesések között vergődnek Alsó-India mesebeli és késői leszármazottai, miért kell a cigány mesehősök-nek 38, 48 és 66 fejű

sárkányokkal viaskodniuk, s miért házhelyet, vándor-iparengedélyt és a rajkóknak meleg ruhát kérnek a "jótett helyébe", talán megértik a másság természetrajzát, és a mesék megőrzésével megőrizhetnek valamit a kipusztulni látszó emberi méltóságból is. (Noran, 2000)

2000

Ki az az Ámi Lajos?

Lázár Ervin: Az aranyifjítószóló madár. Ámi Lajos meséi

Akárhogy nézzük is, az Osiris Kiadó becsapta azokat a gyerekeket és felnőtteket, akik rajonganak Lázár Ervin meséiért. A meseíró neve alatt megjelentette egy nyírségi cigány mesemondó, Ámi Lajos meséit, ami önmagában még nem volna baj (az Illyés Gyula neve alatt ismert mesék sem Illyés Gyula meséi), ha a könyv formája nem azt sugallná, hogy ezúttal egy újabb, méghozzá régóta várt Lázár Ervin mesekönyvet vehet kezébe az olvasó. Az Arany-ifjítószóló madár című könyv méretével és tipográfiájával is igazodik a kiadó Lázár-sorozatához, az illusztrátor ez esetben is a Lázár-életműhöz szorosan kapcsolódó Réber László, és a borítón nagy betűkkel olvasható az író neve. Igaz, legalul kurzívval az is szerepel, hogy "Ámi Lajos meséi", ez a név azonban a néprajzkutatókon kívül sajnos senkinek nem mond semmit, a legtöbb szülő és gyerek azt hiszi, hogy mesebeli alak rejtőzik mögötte. Kissé menti a dolgot, hogy a hátsó borítón Lázár Ervin hét mondatban elmondja, ki az az Ámi Lajos, sőt a kötet meséiről szólva azt is hozzáteszi, hogy "átdolgozásaimban igyekeztem a lehető leghívebben megőrizni az eredetiket", ennek ellenére a könyv mélységes csalódást okoz.

Csalódnak azok, akik a hamisítatlan Lázár Ervin-hangot és értékvilágot keresik a mesékben, és csalódnak azok is, akik a fülszöveg alapján a népmesék motívum- vagy szókincsét sejtik a szövegekben. Számomra szimpatikus az író azon törekvése, hogy a néprajztudományban is rendkívüliként számon tartott, Ámi Lajos mesemondó 262 meséjéből (amelyek 1968-ban az Akadémiai Kiadó gondozásában három kötetben jelentek meg) kilencet ismertté tegyen a gyerekek előtt, de nem véletlen, hogy ezek a mesék már akkor is kizárólag a felnőtt olvasókhoz szóltak. A folklorisztikában alapkövetelménynek számít, hogy a gyűjtött meséket a nyelvjárásnak és az elmondásnak megfelelően kell publikálni, még akkor is, ha a szövegek olykor illogikusak vagy redundánsak. Az ily módon közzétett mesegyűjtemények kétségkívül kevés élvezetet okoznak a nagyközönségnek, így annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedekben rengeteg kuriózumgyűjtemény jelent meg Magyarországon, legkiválóbb mesemondóinkat máig csak a kutatók ismerik. Mindenképpen szükség volna tehát arra, hogy ezek a szövegek szélesebb körben is ismertté és használhatóvá váljanak, de az átírások vagy átdolgozások nagy figyelmet és körültekintést igényelnek. Ha "a lehető leghívebben ragaszkodunk az eredeti mesékhez" és csupán nyelvileg tesszük élvezhetővé a szövegeket, mint ahogy tette ezt Lázár Ervin is, a mesék többsége akkor is alkalmatlan marad arra, hogy gyerekek kezébe kerüljön. Ha meg átírjuk az eredeti szöveget, akkor fennáll annak a

veszélye, hogy meghamisítunk egy olyan mesemondói repertoárt, amely nemcsak a mesekutatók számára valódi kincsesbánya, hanem azok számára is, akik meséinkben például egy archaikus, mitikus világkép elemeit keresik.

Ámi Lajost méltán tarthatjuk az egyik legkülönösebb, a mesei hagyományoktól bátran elrugaszkodó, ám alapjaiban azokat mégis megtartó mesemondónak. Az öreg, analfabéta szamosszegi cigány ember olyan zárt világképet alkotott meséin keresztül, amelyben sajátosan keverednek a közösség által őrzött és hagyományozott elemek, hiedelmek, valamint a saját képzelete által teremtett lények, mesemotívumok, sőt életének valóságos elemei is. Nem véletlen, hogy meséinek gyűjtője, Erdész Sándor néprajzkutató vaskos és a mesék megértését jócskán segítő jegyzetanyaggal egészítette ki a háromkötetnyi mesét, és kiegészítésül kiváló tanulmányt írt hozzájuk Ámi Lajos világképéről.

Lázár Ervin kötetéhez is jól jött volna egy kis eligazító elő- vagy utószó. A gyerekeknek is el lehet magyarázni, hogy Ámi Lajos meséiben nem azért szerepel olyan sokszor a telefon, az újság, a mozi, a fénykép, a kórház, mert egy modern meseíró "átdolgozta" a meséket, és beleépítette a szövegekbe saját korának rekvizitumait, hanem azért, mert a mesék gyűjtésének idején Ámi számára ezek épp annyira csodás tárgyaknak és intézményeknek számítottak, mint nekünk a varázspálca, a repülő szőnyeg, az Üveghegy vagy az Óperenciás tenger. A "lakberendezés" szót sem Lázár Ervin írta a mesébe, az öreg mesemondónak ez a fogalom jelentette a királyi palota gazdagságát és a finom úri ízlést. És a népmeséktől eltérő motívumok sem Lázár Ervin találmányai: a vasgyárba való betelefonálás, a telefonvonal kivezettetése a határba, a front, a notesz használata vagy a király vályúból való etetése kenyérhajjal összegyúrt kolompérral Ámi Lajos mindennapi életéből vagy képzeletéből kerültek a mesékbe. Ezeket a motívumokat a mai gyerekek és felnőttek viccesnek tartják, és biztosak benne, hogy Lázár Ervin írta őket a mesékhez, holott például a fent említett kuriózumgyűjteményeink is hemzsegnek a hasonló mesei elemektől. Ezek között azonban számos olyan motívum is megtalálható, amely ma már alig érthető. Ámi Lajos meséiben is jócskán akadnak ilyenek. Az aranygerlice című mese például így ér véget: "A herceget a városban megválasztották párttitkárnak. Üzemi párttitkár lett belőle, és egymaga maradt az országban az urak közül. A mai napig is párttitkár, hogyha idáig le nem váltották." Lehet, hogy ezt a mesebefejezést már a gyerekének mesélő ifjú anyuka vagy apuka sem érti, nemhogy a gyerek! Bár a meséléssel egyébként is legyünk óvatosak, a felolvasás akár órákig is eltarthat (Ámi Lajos is órákig mondott egy-egy mesét), olyan hosszúak a szövegek.

A kötet megjelenése után Lázár Ervin azt nyilatkozta, hogy szeretné folytatni Ámi Lajos meséinek közkinccsé tételét, mégpedig egy felnőtteknek szóló válogatás formájában. Úgy vélem, hogy Ámi Lajos meséi ebben a felnőtteknek szóló kötetben fogják megtalálni az őket megillető helyet, és ily módon kapnak majd olyan figyelmet és fogadtatást, amelyet méltán megérdemelnek. (Osiris, 2001)

2001

Peches mesehősök

Békés Pál: A kétbalkezes varázsló

Mesehősöket még soha senki nem vizsgált abból a szempontból, hogy mit idézett elő életükben a rendszerváltozás. Romlottak-e az életkörülményeik, változott-e társadalmi státusuk, javult-e vagyoni helyzetük, jövedelmük hányszorosa vagy hányada lett a lét-minimumnak, és mi jellemzi iskolázottságukat. A népszámlálás jó alkalom lehetne arra, hogy a több kiadást megért mesehősöket is górcső alá vegyük. Persze királyokat nem igazán érdemes vizsgálni, ők évszázadok óta változatlan mesei körülmények között élnek, és utódaik előnyös házasságkötésénél több nem is igen érdekli őket. A modern mesehősökkel azonban egészen más a helyzet.

Kortárs írók meseregényei aligha kaphatnak nagyobb elismerést annál, mint hogy újra és újra kiadásra kerülnek. Az a mese, amely évek alatt sem veszít aktualitásából, sőt folyamatos érdeklődést és figyelmet vált ki az olvasókból, bizonyára tele van a mindennapokat érintő fontos eseményekkel. Márpedig A kétbalkezes varázsló története az 1999. évi második megjelenéskor sokkal időszerűbbnek tűnt, mint 1983-ban, amikor először jelent meg. Ennek egyik oka talán épp a társadalomban bekövetkezett változásokban keresendő: a két megjelenés között eltelt időszakban az emberek életkörülményei, sőt társadalmi státusa is hasonló átalakuláson ment át, mint ahogy az Békés Pál meseregényében is történt a mesehősökkel, sőt az egyes szerepek megváltozásán túl sajnos az izolálódás, elmagányosodás is egyre jellemzőbbé vált.

Az, hogy Békés hőseit és történeteit oly könnyű megfeleltetni valóságos személyeknek és eseményeknek, annak köszönhető, hogy az író a valóságos világot választja színhelyül, ahol szeretetre méltó, esendő és csetlő-boltló, különféle mesékből ismert hősei nagyon is időszerű, mindennapi problémákkal küzdenek. A történet azonban attól lesz minden más mesétől különböző, hogy az író a meseszövés valamennyi hagyományos eszközét egyéni módon dolgozza át. Gazdag fantáziával és leleménnyel megírt történeteiben az egyéni hang mellett a humor a legfontosabb író eszköz.

A modern meseírók gyakran élnek azzal a módszerrel, hogy a népmesékből ismert jellegzetes mesehősöket - leggyakrabban a természetfölötti lényeket - kiemelik "eredeti" szerepeikből, és új szerepkörrel ruházzák fel őket. Lázár Ervin gonosz Százarcú Boszorkájából például dada lesz a mese végére (Szegény Dzsoni és Árnika), Csukás István pedig a gonosz, kincsrabló sárkányok ellenében "műmesésítette" Süsüt, a szeretettől és kedvességtől sugárzó sárkányt. A műmesékben többek között ezek a szerepcserék hordozzák magukban a helyzetkomikum lehetőségét, de a jellemkomikumra is bőven akad példa hasonló írói fogások

eredményeként. Békés Pál regényében mindkettőből - a helyzetkomikumból és a jellemkomikumból is - rengeteg akad.

A kétbalkezes varázsló főhőse egy varázsló, akinek - s ez már a címből is kiderül - vajmi kevés köze van a népmesékből ismert teljhatalmú varázslókhoz. Fitzhuber Dongó, a varázslóiskola végzős hallgatója, már megjelenését tekintve is más, mint előkelő ősei, az arany félholdakkal és csillagokkal kivarrt palástot, csúcsos süveget viselő varázslók. Krumpliorrú, kajla fülű, csálé, ráadásul közismerten kétbalkezes: minden varázslata balul sikerül, és világ csúfjára évfolyamutolsóként végez a varázslóiskolában. Miután megkapja műsárkánybőrbe kötött oklevelét, amely igazolja, hogy a piros-, fehér-, zöld- és fekete mágia szakavatott ismerője, reménykedve várja az álláselosztás nevű ceremóniát, amely eldönti további sorsát.

Hogyan zajlik ez a modern varázslóknál? A Varázsdarázs állítólag találomra, a jövendőt kizárólag a szerencsére bízva párosítja össze a neveket és az álláshelyeket. A valóság az - és ez már mai világunkról is hordoz némi ironikus véleményt -, hogy amit a korrupt darázs művel, az kimeríti a jogtalan előnyhöz juttatás kategóriáját. Mivel főhősünk nem tartozik a Varázsdarázs kedvencei közé, ő kapja a legeslegrosszabb varázslóállást, amely mesében valaha létezett. A Nimbusz Endre Bertalan utcai lakótelep Körzeti Varázslóhivatalának vezetője lesz. De mielőtt bánatában felhagyna szakmájával, a lakótelepen további deklasszálódott elemekre bukkan. Először is egy királyra, aki OTP-s bankhivatalnokként tengeti életét miután szanálták a kacsalábon forgó kastélyát, hogy egy új vegyiüzem épülhessen a helyén. Ez a király nemcsak foglalkozást, hanem szlogent is változtatott, hiszen nem azt mondja a hősnek, amit a népmesékből ismerünk, nevezetesen: "Nem tudsz olyat kérni, amit ne teljesítenék!" hanem azt, hogy "Kérj bármit, amit teljesíteni tudok!" Ennek a királynak az a legnagyobb bánata, hogy a szanálás után nemcsak a fele királyságát és a leányát veszítette el, hanem valamennyi alattvalóját is.

A király alattvalói és a mese többi szereplői a lakótelep foglyaiként új szerepkörben mutatkoznak be. Az egykor szebb napokat látott hoppmester házasságkötő teremben ajtókat nyitogat, az étekfogó egy üzemi konyhán robotol, az udvari bölcsből gyerekkönyvtáros, az udvari bolondból díszletező lett. A nyugdíjba vonult boszorkány pedig a házmester jobbkezeként, és egyszerű Irma néniként lépcsőházat söpröget, hogy be ne rozsdásodjon a seprűje.

A megváltozott szerepkörökből fergeteges helyzetkomikumok adódnak. Csak két nagyszerű példát idéznénk a történetből. Az egyik a varázslóvizsga legmulatságosabb jelenete, amelyben a lángot fúvó, nyugdíjas tansárkányt kell a jelölteknek ártalmatlanná tenniük. Az egykor félelmetes hétfejű sárkány a nyugdíjazása után tansárkányként tengeti életét, hogy a varázslótanoncok rajta gyakorolhassák az alapvarázslatokat. Az egyik varázsló hét szál virágot varázsol a sárkány fejeiből, a másik hét szilvás gombócot. Egy gyakorlatias tanonc úgy intézi el a feladatot, hogy a sárkány nem tüzet, hanem vizet fúj a varázslat után, s így a fenevad "népgazdaságilag hasznosítható" sárkány lesz. Csak szegény Fitzhuber Dongóval esik meg az

a szégyen, hogy a sárkány átveszi felette a hatalmat a vizsgán, és a vizsgabizottság szeme láttára hétfejű varázslót varázsol belőle!

Paródiaként is felfogható az a mesei jelenet, amelyben a varázslótanoncok az Alapvarázslatok tantárgy keretében tanulják, hogyan kell békából hercegnőt varázsolni, s ehhez a kertben gyűjtenek békákat. A mese kiválóan bemutatja az antivarázslás mechanizmusát, amely a modern műmese irodalom kedvelt fogása.

A kétbalkezes varázsló története minden lényeges elemet és motívumot (béka, csók, pálca, hercegnő, "legkisebb") megtart a varázsmesékből; ezek kombinálása nem érinti a mese lényegét, még ha az elemek eklektikusan keverednek is benne. A varázslás menete a mágikus varázslatok modelljére épül (varázsige, varázspálca), csupán a végeredmény nem azonos vele. Épp ezáltal fordul a varázslás önmaga ellentétévé, antivarázslássá. A kétbalkezes varázsló elfelejti a varázsigét, ezért amíg a béka hercegnő lesz, ő békává változik. A tündérmesék varázslói nem tanulják mesterségüket, a mese adottnak veszi a mágikus tudást. A tanítványok beavatása úgy történik, hogy a mester megjáratja velük a poklokat: fejüket veszi, megfőzi, tűzbe veti őket, de a mese sosem konkretizálja tudásuk lényegét.

Békés meséjében a Nagy Rododendron nevű varázslómester diktálás útján közvetíti a tudást a tanoncok felé. A mese feltételezése szerint a kertben ugráló békák bármelyikéből lehet hercegnő, csak csók és mondóka szükségeltetik hozzá. A varázsmesékben a csókkal történő megváltás a bonyodalmak megoldása, s nem újabbak forrása. A varázsmese hőse nem ismeri előre a csókja következményét, nem azért csókolja meg a békát, hogy előtte teremjen a világszép herceg. A varázsmesékben nincsenek félig sikerült dolgok, a hősök nem varázsolhatnak "elpuskázott hercegnőcskéket" sorozatban, csak az elsőt, az egyetlenegyet, aki viszont ab ovo az övék. Békés Pál meséjében is egymáshoz rendelt párokról van szó, de az író olyan ponton konkretizálja a történetet, amelyet a varázsmese mindig kimondatlanul, titokban hagy. Békés Pál a külső vagy a jellem hasonlósága alapján rendeli egymáshoz a szereplőket: a szemüveges, szeplős, stréber, dundi, savanyú, bamba, apró varázslókhoz hasonló "békamenyasszony" kerül.

De a varázstudomány előzetes begyakorlása, a közös varázslás, a próbálkozások végteleníthető, és mindig újra kezdhető sora új mesei mechanizmust indít el, amely nem tud másban nyugvópontot találni, mint a "deus ex machina" műmesei változatában; ebben a mesében a Nagy Rododendron pálcájának kanyarintásában, ami ugyan nem old meg semmit, de egy ponton megszakítja a sikertelen akciót.

Mi köze mindennek az Olvasóhoz, a gyerekekhez? Békés Pál átlényegített mesei szereplői azáltal válnak kitüntetett figurákká, hogy egy ízig-vérig mai kisfiú életébe csöppennek bele. Éliás Tóbiás a lakótelepen lakik, és semmi más kívánsága nincs, minthogy olyan mesét kapjon, amely valóban megtörténik. Azt mondja Fitzhuber Dongónak: "Igazi mese az, ami velem történik. Saját mesét akarok. Olyat, amiben benne lehet lakni." Dongó - a mundér becsületét védendő - elindul a kisfiúval, hogy mesére bukkanjanak a Nimbusz Endre Bertalan

utcai lakótelepen. Már az első lépcsőfordulóban kiderül, hogy a legszürkébb, legrusnyább lakótelep is tele lehet csodaszép mesékkel, csak meg kell találni a történet elejét és a történet egymástól elszigetelten élő szereplőit, legyenek azok lakótelepi dzsinnek vagy a tizedik emelet fogságában sínylődő királykisasszonyok. A hős, aki a valódi hősökhöz hasonlóan mindezt véghezviszi, ráadásul a király elveszett leányát is megtalálja, nem más, mint Éliás Tóbiás, a kisfiú.

A mindvégig izgalmas és humoros mese végére aztán a lakótelepen is lesz helye és létjogosultsága a valamikor szebb napokat látott királyi udvartartásnak. A nyugdíjasok klubjának és a modellező szakkörnek helyet adó "alagsori mozgalmi helyiség" éppen alkalmas arra, hogy keddenként a király összehívja alattvalóit, és megbeszéljék, kivel mi történt az elmúlt héten.

Nagyon érdekes lehet a felnőtt olvasók számára, hogy a gyerekek az olyan szavakat, mint például a szakszervezeti bizalmi, az üzemi konyha, a szanálás és az alagsori mozgalmi helyiség épp oly hihetetlennek tartják, mint a kacsalábon forgó kastélyt, a terülj-asztalkát és a láthatatlanná tévő köpönyeget. (Osiris, 1999)

2000

A szörnyeké a világ?

Békés Pál: A Félőlény

Igen. Legalábis ezt állítja Békés Pál a tíz évvel ezelőtt íródott, nemrégiben pedig új kiadásban is megjelent meseregényében, A Félőlényben. Pontosabban nem is Békés Pál állítja ezt, hanem maguk a szörnyek, akik rémröpcédulákon tudatják országgal-világgal, hogy a hatalom immár végérvényesen és visszavonhatatlanul az ő kezükbe került. Persze nem hirtelen-váratlan, hanem egyre-másra, fokozatosan. Kezdetben csak itt-ott tűnt föl néhány hernyótalpas, savószínű köcsögfej, egy-két rusmány vagy triplatokájú vahordály, később azonban egyre több lett belőlük mindenütt. Még a rádióban is elszaporodtak a szörnybemondók, s végül a szörnyeké lett valamennyi hullámhossz, övék az egész éter. Elrémesült a világ - mondják az Utolsó Kiserdő lakói, amikor rájönnek, hogy az ő erdejükön kívül nincs több rémmentes hely sehol a világon. Ezt persze a szörnyek is tudják, és úgy döntenek, felszámolják az utolsó mentsvárat is.

Jó kis meseindítás, hős legyen a talpán, aki kikecmereg belőle. Ráadásul a főhősnek szánt Félőlény nem tűnik valami híres problémamegoldó vitéznek, kivont kard és emelt fő helyett bezárkózik az odújába a könyveivel, lakatokat, láncokat, biztonsági zárakat szerel az ajtajára, s reszketve kucorog komódja legalján. De hiába dugja könyvek közé a fejét, hamarosan

szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy kizárólag akkor maradhat életben s akkor szabadul-hat meg félelmétől, ha bekapcsolódik a világ rémkeringésébe, azaz szörnnyé válik maga is.

Ott áll hát a Félőlény a szörnyfelvételi irodában a teleszkópos kezű Irodaszörny előtt, aki a legújabb kiadású Kis rémhatározóból különféle szörnytípusokat ajánl behódolni kész ügyfele figyelmébe. A választási lehetőségek korlátlanok a kaszaboló, daraboló, saraboló, préselő, réselő és késelő, valamint az árkoltfarkú, burkoltfarkú, hurkoltfarkú, szegletesfejű, szegesfejű, szegfejű, bunkó, bárgyú, gárgyú, nyomott, csökött és lökött rémek között. Persze ha valaki nem képes rögtön dönteni, áthidaló megoldásként jelentkezhet általános szörnynek is, és későbbre halaszthatja a szakosodást.

Szegény Félőlény ekkor még nem tudja azt, amit az Utolsó Kiserdőben hagyott barátai már sejtenek: az igazi főrangú rémek nem a küllemükről ismerszenek meg. Az igazi szörnyek attól igaziak, hogy épp olyanok, mint bárki más. Egyikük, miközben a Félőlény messze földön híres könyvtárát égeti el hatalmas máglyán, leckét is ad az erdőlakóknak szörnyológiából: "Senki sem születik szörnynek. Viszont előbb-utóbb mindenki azzá válik. Elszegődik. Felcsap. Beáll. És higgyétek el, az lesz a leghithűbb, aki korábban egészen másféle volt, mert feledtetni akarja, hogy másféle volt" - üvölti a kiképző főrém, és Terror térre kereszteli az addig Tündér téren ismert közterületet.

És ekkor végre történik valami. A Félőlény ráébred arra, hogy azért van tele a világ szörnyekkel, mert szörnnyé válni könnyű, mondhatni pofonegyszerű. Eltolja maga elől a belépési nyilatkozatot, felemeli a fejét, és kimondja azt a végtelenül egyszerű és tiszta mondatot, amely képes a történet mélypontját is a végtelenül egyszerű és tiszta megoldás felé fordítani: "Nem lenni szörnnyé: az a nehéz." Még a szörnyek lélegzete is elakad e sorsfordító, világrengető szavak hallatán.

Ugy tűnik, hogy a mesékben is csak az első mondatig nehéz elvergődni. Amikor a Félőlény hazatér, az erdőt rémuralom alatt tartó szörnyek láttán másodszor is mond valami nagyon fontosat: "NA DE MOST MÁR ELÉG!" És sorra kipenderíti az erdőből a rémeket, visszaállítja a régi útjelzőket, és mesélni kezd. Megtanulta, hogy a szörnyek, ha nem legyőzhetők is, mesékkel és történetekkel távol tarthatók. Békés Pál szerint az a teremtmény, aki tudott szörnnyé nem lenni, megérdemli, hogy új nevet kapjon. Igaz, nem is annyira új ez a név, legföljebb elfelejtettük, hogy ilyen is létezik.

Úgy hívják: Élőlény. (Mára, 2001)

2001

Vadrózsából tündérsíp

Petőcz András: Bojtorján

Nem könnyű gyerekverset írni abban a hazában, amely arról híres, hogy itt az óvodások is egy filozófus-költő szürrealista képekkel és szexuális szimbólumokkal átitatott költeményeit szeretik a legjobban énekelni vagy mondogatni. Generációk nőttek föl ezeken a messze földön híres verseken, amelyekről Weöres Sándor, a versek írója azt állította, hogy nem is gyerekeknek szánta őket. A nagyobb nyomaték kedvéért azt sem felejtette el hozzátenni, hogy ő nem is szereti a gyerekeket.

Még szerencse, hogy a jó versek megszületéséhez elsősorban nem gyerekekre, hanem ritmusra, dallamra és - mindenekelőtt - játékos kedvre van szükség. Weöres Sándor sem tett mást, mint nekiállt játszani a szavakkal, a hangokkal és a képekkel, megmutatva, hogyan is kell "vadrózsából tündérsípot csinálni". Azt tartotta, hogy az igazi gyerekvers nem más, mint elsődleges rácsodálkozás valamilyen látványra, élményre, hangra, méghozzá nemcsak tartalmilag, zeneileg vagy képileg, hanem "ösztönileg" is. Számára ez azt jelentette, hogy a verseken keresztül kapcsolatot teremteni a lélek ősrétegeivel, a regölések, varázslások, ráolvasások, népi mondókák és rigmusok világával. Igazi varázsló volt ő, aki nemcsak mindent tudott a világmindenségről, hanem már a legkisebbeknek is továbbadta ezt a tudást.

Nem véletlen, hogy Petőcz András új verseskötetében is lépten-nyomon Weöres Sándorra bukkannunk. Már a kötet címe is őt idézi: Bojtorján. Ha egy társaságban kimondjuk ezt a szót, tízből hét felnőtt (és tízből tíz gyerek) rögtön rávágja a rímpárt: "lajtorján", és megnevezi a Csiribiri című verset, amely a legvarázslatosabb Weöres-versek egyike. Petőcz azonban úgy tiszteleg a Mester előtt, hogy nem lemásolja, hanem továbbgondolja a Weöres-etűdök rímképleteit. Verseiben olykor felismerni vélünk egy-egy régi, talán még óvodás korunkból ismert ritmust vagy hangzást, de mielőtt biztosak lehetnénk a felismerésben és a vers címében, Petőcz csavarint egyet a versen, és máris egy új versformában, új versben találjuk magunkat. Lehet, hogy csak egy szótaggal került több a versbe, lehet, hogy fél sorral növekedett a vers hossza, de az is lehet, hogy valamelyik rím bicsaklott meg félúton. A lényeg a játék határtalan öröme, ami Petőcz verseit is életre hívta. És a költő nemcsak a rímekkel és a ritmussal játszik, hanem a képekkel is: a kővirág és a műegér éppúgy belefér a verseibe, mint egy eszpresszó vagy az internet.

Volt idő, amikor úgy tűnt, hogy a rímtelen, a gyerek gondolatait, érzéseit megszólaltató "svéd gyerekvers-típus" népszerűbb lesz a gyerekek körében, mint a magyar gyereklírára oly jellemző játékos versek. A gyerekek azért kedvelik a beszélgetős verseket, mert magukra ismernek azokban a szituációkban, amelyek széthulló családokról, titkos szerelmekről, megkopott vagy éppen vágyott barátságokról szólnak. Petőcz András előző kötetében is a "lelkizős" versek voltak túlsúlyban. Szerencsére az új kötet versei arról győzik meg az olvasót, hogy játékos kedvvel is lehet komoly dolgokról beszélni. Sőt, a Micimackó-féle rövid halandzsaversekben legalább annyi mély értelmű utalás rejlik, mint a kamaszlélek rejtelmeit boncolgató hosszú költeményekben. Petőcz ugyanis nagyon jól ismeri a mindenféle logikát, ok-okozati összefüggéseket nélkülözni látszó gyerekhalandzsa-szövegeket, és verseiben fel is

használja ezeket. A derűs pillanatokon túl érdemes utánagondolni annak, hogy a gyermeki halandzsázások mögött milyen fontos megfigyelések bújnak meg!

Nagy bátorság a Móra Kiadótól, hogy évente legalább egy kortárs költő gyerekverseit megjelenteti, méghozzá kortárs grafikus illusztrációival. Petőcz András kötetét Tóth István illusztrálta, s a fekete-fehér rajzok a versek varázslás-jellegét hangsúlyozzák. Ködös, csúnya, hideg téli napokon mindenkinek nagy segítség lehet a kötet verseit és rajzait behálózó napsütés. (Móra, 2001)

2001

Mesebőrönd

Tóth Krisztina: A londoni mackók

Mesekutatónak lenni azért jó, mert lépten-nyomon mesés történetekbe botlik az ember. Foglalkozási ártalom, mondhatná bárki, pedig nem erről van szó. És tulajdonképpen a lépten-nyomon nem is igaz, mert a mesés történetekre egy mesekutatónak is épp annyit kell várni, mint bármilyen más történetre. A mesék ugyanis nem tolakodóak, nem ugrálnak folyton az ember orra előtt, hogy "na helló, itt vagyok, mit szólsz hozzám?", s nem mutogatják magukat hivalkodón. A mesék egyszerűen csak arra várnak, hogy valaki észrevegye őket.

Tóth Krisztina bőröndnyi gyerekversének is mesébe illő története van. A történet azzal a mesei motívummal kezdődik, hogy egyszer csak három lány gondolt egy nagyot (a mesékben a gondolatoknak mindig kiemelkedő jelentőségük van), és megalapította a Csimota Kiadót, mégpedig azzal a céllal, hogy a gyerekkönyv-kiadók által meglehetősen elhanyagolt vagy könyvnek nem is nevezhető ízléstelen kiadványokkal bombázott 0-7 éves korosztály számára adjon ki tartalmát és küllemét tekintve is igényes könyveket.

Nem hagyományos mesekönyv, lapozgatni való leporelló vagy a mostanság oly divatos interaktív játszókönyv lett az első "termékük", hanem egy kék kartonból hajtogatott kis bőrönd, amely igazi meglepetést rejteget, s amelyet öröm kézbe venni, forgatni, ki-nyitogatni, felfedezni, aztán újra bezárni. Tíz gyönyörűen illusztrált színes füzet van benne, s mindegyik füzetben Tóth Krisztina Marci fiához írott gyerekversei, amelyek párosával jelennek meg a remekbe szabott füzetekben (kivétel ez alól A londoni mackók és A tigris című vers, amelyek önmagukban állnak). A füzetek minden oldala színes, és minden versszakot teljes oldalas illusztráció követ. A sokféle technikával - van közöttük kollázs, fotó, akvarell - készült és a versek hangulatát is jól tükröző illusztrációkat fiatal képző- és iparművészek készítették: Pap Kata, Magyar Gergő, Rutkai Bori, Simon Hilda, Csáki István, Szentesi Csaba és Catherine Burki. Az egész oldalas illusztrációk alkalmassá teszik a könyvet

arra is, hogy a versolvasási időt kevésnek találó és az ágyba bújást "még mesélj!" nyafogással halogató gyereknek mesét lehessen kerekíteni a képek alapján.

A kis füzeteken található fülszöveg szerint: "A Marcihoz/ról szóló versek a magyar gyerekköltészet legjobb hagyományait követik, megformáltságukban a Weöres Sándor-, Nemes Nagy Ágnes-iskolát idézik." Tóth Krisztina versei valóban a magyar gyerekköltészet legnemesebb vonalához tartoznak, ugyanakkor emlékeztetnek a "svéd gyerekversek" néven elhíresült szerepversekre is (Marci és a vonat, Marci a fürdőszobában, Alagút), amelyekben a gyerek félelmei, szorongásai, sajátos véleményei szólalnak meg. Weöres Sándor hangját idézi az Este lett, Arnyjáték, Altató című vers, Kormos Istvánét a Marci szerel című helyzetdal, Nemes Nagy Agnesét a Virágevő Zsiráf Dezső-versek, Tandori Dezsőét pedig A londoni mackók című vers.

Számomra az igazi meglepetés ezekben a versekben Tóth Krisztina hangja. Finom, kedves, vigasztaló, megértő, átölelő és bátorító hang ez: egyszerre a gyerek és a felnőtt hangja. Nőként nagyon sokszor azonosultam már a verseivel (mondhatni ő a kedvenc költőm), anyaként most először. Ráadásul a Marci-versek ráirányították a figyelmemet olyan apróságokra, amelyeket még sokat próbált, háromgyerekes anyaként sem gondoltam eddig végig. Meglepett, hogy milyen egyszerűen és mégis milyen hitelesen legyőzhető a félelem és a szorongás egy pár soros versben, verssel, méghozzá azzal az egyszerű technikával, hogy a vers végére Krisztina semmissé, nem létezővé teszi a szorongás tárgyát. A "nincs is ott, akitől félni lehetne!" felismerése valóban terápiás értékű (A tigris, Alagút). De ugyanilyen felszabadítóak azok a versek, amelyekben a négyéves kisfiú birkózik a mindennapok megpróbáltatásaival: cipővel, ruhával, pulóverrel, gatyával, mosogatással. Az önironikusra színezett versek szintén fölszabadító, s ezáltal gyógyító hatásúak: fölszabadítanak, a mindig tökéletesnek kellene lenni kellemetlen nyomása alól.

Az a kisgyerek, aki sikeresen próbálkozik ezekkel a nehézségekkel, megérdemli, hogy a nap végén meseverseket, altatódalokat kapjon. Tóth Krisztina mindkettőt nagyon jól tud írni: Virágevő Zsiráf Dezső történetei viccesek, szellemesek és poétikailag is miniatűr remekművek, az altatóknak pedig minden esélyük megvan arra, hogy a magyar gyerekköltészet gyöngyszemei közé kerüljenek.

Nemrégen hallottam, hogy Amerikában az újszülöttek nem ilyen-olyan cégek termékmintáit, pelenkacsomagjait kapják ajándékba a kórházból való hazatérésük napján, hanem egy könyvet, és a könyv mellé ajánlólistát azzal kapcsolatban, hogy mely könyveket érdemes beszerezni a kisbabának. Mozgalom indult azért, hogy a szülők minden hónapban vegyenek egy könyvet a kicsinek, hogy ötéves korára legalább 60 darab saját könyve legyen.

Most itt a nagyszerű alkalom, Amerikában az első tíz hónapot máris le lehetne tudni ezzel a remekbe szabott bőrönddel. S ha netán nálunk is elindul majd egy hasonló mozgalom, én azt fogom javasolni, hogy ezentúl minden újszülött A londoni mackók fedőnevet viselő mesebőrönddel kezdje meg földi életét. (Csimota, 2003)

2004

Az emlékezés gyűrűje

Kálnay Adél: Titkok egy régi kertben

Kortárs meseíróink ritkán kalandoznak a múltban. Miért tennék, amikor annyi mesébe illő dolog történik körülöttünk napjainkban is, hogy meseíró legyen a talpán, aki mindezt észreveszi, és hű krónikásként továbbadja. Mesébe illő lehet egy lakótelepi varázsló kétbalkezessége, egy újkori sárkány nem éppen újkori gondolkodása, egy csiga Makovecz Imre által támogatott házépítési törekvése vagy egy királykisasszony emancipálódása avítt udvartartásának tiltakozása ellenére, hogy csak az utóbbi évek legsikeresebb meseregényeire gondoljunk. Nagyszerű mesei helyzetek teremthetők két különböző világ találkozásából - talán a mese az egyetlen műfaj, amelyben az összeegyeztethetetlen dolgok szisztematikus összeegyeztetési kísérlete nem vezet szükségszerűen kudarchoz.

Kálnay Adél napjaikban játszódó meseregényében is két világ találkozik egymással, de ezt a találkozást nem követik mulatságos vagy tragikus események. Egy kisvárosi bérházban élő nyolcéves kislány meghívást kap vidéki rokonától, hogy barátnőjével együtt töltse nála a vakációt. Ez a vidéki rokon nem más, mint Teréz néni, egy valamikori grófkisasszony, aki öregkorában jött vissza szülőfőldjére, és felújíttatta családja régi udvarházát. Ide utazik a két kislány, és már az érkezésük napján megannyi csodára lelnek az öreg házban és a még öregebb kertben. Izgalmuk fokozódik, amikor a falu legidősebb lakója elmeséli nekik, hogy volt idő, amikor titokzatos dolgok történtek a Teréz néni kertjében álló hatalmas tölgyfa körül. Éjszakánként fények gyúltak alatta, és az emberek tündéreket (vagy boszorkányokat?) láttak táncolni körülötte, sőt egy napon a kertész arannyal átszőtt sálat is talált a titokzatos lábnyomok között. A falu tudós asszonya száz éve úgy magyarázta meg ezt a jelenséget az embereknek, hogy a múltat láthatatlan vastag fal választja el a jelentől, de olykor megtörténik, hogy a fal elvékonyodik, s ilyenkor láthatóvá lesznek azok, akik valamikor a fal innenső oldalán éltek. Ez az azóta is szájról szájra járó magyarázat annyira felcsigázza a két kislány fantáziáját, hogy már a második éjjel mindketten ugyanazt álmodják: egy gyönyörű tündérlánnyal találkoznak, aki kétszáz éve keresi elvesztett gyűrűjét a kertben. A tündérlány elmondja nekik, hogy az emlékezés gyűrűje nélkül nem tud hazatalálni, nem tudja, hol a helye, és addig fog bolyongani a fa körül, amíg a gyűrű meg nem lesz. No, csak ez az álom hiányzik a két meglehetősen élénk fantáziájú és csodákra éhes kislánynak, képzeletük máris valóságot teremt az álomból, és elhatározzák, hogy megkeresik a gyűrűt. A legtöbb meseregény ezen a ponton szokott végtelenül hiteltelenné válni, s Kálnay Adél könyvében is felrémlik egy pillanatra ez a veszély, de aztán szerencsére sikerül megtartani a mese és valóság kényes egyensúlyát, és elhitetni az olvasóval a csodák létjogosultságát. Hogy ez így történt, abban nagy szerepük van az illusztrációknak is.

A kötetben ugyanis az illusztrációk a legszebbek. Várnai Gyula színes fotókat "akvarellesített" számítógép segítségével, így a képek is olyanok, mintha a rajta lévő alakokat és tárgyakat is éppen az álom és az ébrenlét határán örökítette volna meg a grafikus. A varázslatos képek önmagukban is külön mesévé állnak össze, miközben nagyszerűen illeszkednek a regény hangulatához is.

Sajnos úgy tűnik, hogy a nyelvi lektor (vagy felelős szerkesztő) és a korrektor is belefeledkezett ebbe az álomvilágba, legalábbis egyikük sem volt ébren, amikor a szöveget javította. Gyerekkönyvekben fokozottan ügyelni kell a nyelvi tisztaságra, és már egyetlen hibás elválasztás is megengedhetetlen. Még fájdalmasabb a hibák sokasága, ha pusztán a figyelmes szem hiányzott volna ahhoz, hogy egy valóban szép könyv születhessen. (Dunatáj Kiadói Kft., 2001)

2001

Hősök és álhősök

Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi

Azt olvastam a Jelenkor Kiadó könyvismertetőjében, hogy Szijj Ferenc kötete "műfajfrissítő jellegű meseregény". Jó szó ez a műfajfrissítő, rögtön megtetszett, neki is álltam nyomban olvasni, gondoltam egy mesekutatónak mégiscsak illik naprakésznek lennie műfajfrissítésből. A tizedik oldalnál járhattam, amikor hirtelen határtalan izgalom fogott el, az a fajta, amely remekművek olvasásakor jelentkezik az emberen.

Hosszú évek óta várok egy olyan mesekönyvre, amelyet kortárs magyar író jegyez. A magyar meseirodalomban immár több mint egy évtizede nem született figyelemre méltó új mű, neves meseíróink is csupán újrakiadásokkal vannak jelen a könyvpiacon. Az amúgy szűkszavú költő-író - Szijj Ferenc - épp jókor érkezett 18 és fél ív terjedelmű meseregényével, s azonnal kivételeset alkotott a számára új terepen.

Szijj nagyon komolyan veszi a mesemondás miértjét és mikéntjét. Mesélni ugyanis minden időben főképp azért kellett, hogy a mesehallgatók képesek legyenek eligazodni, cselekedni, stratégiákat választani a változó világban. Ahogy változott a világ, természetükből fakadóan változtak a mesék is, de volt egy határ, amelyen túl a történetek nem merték követni a katasztrófákat és a pusztulást, ezért inkább visszamenekültek a csodákhoz. Arról, hogy mi történt körülöttünk az elmúlt 60-70 évben, nem születtek mesék. A felnőttek talán ekkor fordultak el végleg a meséktől.

Szijj Ferenc most változtat ezen a helyzeten. Meseregényét olvasva folyamatosan azzal szembesülünk, hogy mi vesz bennünket körül évtizedek óta, és milyen körülmények között

kell(ene) a 21. század mesehőseinek boldogulniuk. De egyáltalán kikből lehetnek manapság hősök? Szijj a következőket ajánlja: egy paradicsomkaró (becsületes neve Apafi Tivadar), egy kertkapu (úgy is mint Eisenhuber Dávid), egy káposzta-házaspár (Káposzta Benő és Káposzta Benőné), egy futórózsa (Serilla Géza nevű), nőnemű uborkák (nevezetesen Uborka Ibolya, Tünde és Szilvia), egy érésben lévő paradicsom (Veszelinovics Arvácska), valamint egy kopasznyakú tyúk (Vaxler Katalin nevű). Ezek a hősök arról nevezetesek, hogy mindig rossz helyen vannak, majdnem mindig rosszkor szólalnak meg, és inkább hátráltatják, mintsem segítik a főhőst, Szuromberek királyfit, aki... Nos, aki csak úgy a maga módján, csöndesen, bizonytalankodva, a különleges tudakozót is feltárcsázva, alig-alig, de azért valahogy mégis, képes az egész társaságot összetartani, végigvezetni a művillámokkal, műmennydörgéssel, műesővel tarkított viszontagságok sorozatán, és aki előbb-utóbb (inkább utóbb) rájön arra is, hogy miként működik egy csodák nélküli világban a csodafogpiszkáló, a csodagyűszű, mire jó a hajsütővas és a káposztagyalu, (nem lebecsülendő ez a "rájövés" abban a mesei világban, amelyben az ellenfél varázsgyűrűje PIN kóddal működik!), hogy aztán végül megmentsék Sziromka Mária királykisasszonyt a lidérckirály és a mókusfarkas mocskos kezétől és visszaszerezzék tőlük a békadínó ellopott koronáját. A gyanútlan olvasó első pillanatra úgy vélheti, hogy csupa devalválódott mesehős került a regénybe, pedig nem erről van szó. Ezek a hősök csupán azt tették, ami a dolguk: alkalmazkodtak ahhoz a zűrzavarhoz, amelyben mindannyian élünk.

Van néhány klasszikus mese, amelynél szerző és grafikus neve elválaszthatatlanul összefonódik. Most egy új szerzőpárost köszönthetünk: Roskó Gábor illusztrációi nagyon szorosan hozzátartoznak Szijj Ferenc meséihez. Minden rajza telitalálat - ha ezeket nézzük meg mielőtt elolvasnánk a könyvet, belehelyezkedhetünk abba az abszurd, egyszerre félelmetes és nevetséges, vonzó és taszító, Hencida és Boncida nélküli világba, amelyben külön-külön és egyszerre, segítőkkel és segítők nélkül, kénytelenek vagyunk a magunk módján, csöndesen, bizonytalankodva, alig-alig, s ha úgy adódik a különleges tudakozót is feltárcsázva - boldogulni. (Jelenkor, 2001)

2001

Helyet csinálni a jónak

Kamarás István: Csigamese

A jó gyerekirodalmi alkotások mindig adnak valamilyen képet arról a korról, amelyben maguk a művek megszülettek. Ez akkor is így van, ha az írónak tulajdonképpen eszébe sem jutott bemutatnia, hogy például milyen társadalmi viszonyok között íródott meseregénye. A kíváncsi olvasó azonban fontos háttérinformációkra bukkanhat egy-egy műben: kiderülhet számára, hogy milyen volt a gyerekek és a felnőttek viszonya az adott korban, mit gondoltak és mit tudtak a felnőttek a gyerekekről, a gyerekek milyen körülmények között nőttek fel, mit játszottak, min gondolkodtak, s miről álmodoztak.

Régebbi művek esetében ez a kutakodás sok értékes és érdekes információval szolgál, kortárs művek esetében azonban nem mindig vagyunk képesek kellő távolságból szemlélni a történetet. Pedig kortárs alkotásaink is tele vannak jelzésekkel, felkiáltásokkal, s milyen jó volna is, ha nem csak vájt fülű kutatók kapnák föl a fejüket ötven év múlva egy-egy motívum láttán a mese olvasásakor! Sajnálatos tény, hogy az általános iskolai kötelező olvasmányok közül hiányoznak a kortárs írók művei, így a gyerekek ritkán találkoznak a "rólad szól, neked és érted írták" élményével, holott épp ez a találkozás lenne az olvasás egyik megrendítő élménye.

Kamarás István Csigamese című családi - felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt élvezetes - mesekönyve igazi kortárs alkotás a meseregény műfajában. Szemlélete, tematikai motívumai, játékossága és iróniája a 20. század végét idézik. Sokat elárul a körülöttünk lévő világról, ha a köztudatban devalválódott fogalmaink - mielőtt végképp kipusztulnának - a mesékbe kerülnek, mégpedig nem értékvesztett jelentésükben. Mintha a mese lenne az utolsó lehetőség arra, hogy ezek a fogalmak megmentődjenek, vagy legalábbis megőrizzék valamikori jelentésüket. A nyolcvanas évek közepén Lázár Ervin építette a meséit olyan "hiányokra", amelyek valós problémaként voltak jelen a mesén kívüli világban is. Ő mesenyelven beszélt olyasmiről, ami "lefordítva" már az idő tájt is meglehetősen közhelyesen hangzott volna: eltűnőben vannak a közösségek, kihalófélben az egymás iránti szolidaritás és szeretet, elfeledett fogalom a jóság, az irgalmasság, s immár nem érdemel jutalmat a hűség, az összetartozás sem. Lázár Ervin egyetlen szóba sűrítette mindezen tapasztalatait: abban az időben a "dömdödöm" afféle nemzedéki jelszó volt, s ugyanilyen közös titok volt a Négyszögletű Kerek Erdő és Micimackó Elvarázsolt Völgye, valamint a mackóvers végén visszhangzó "zik-zik-zik".

Kamarás István nem kínál titkos jelszavakat. Ó már tudja, hogy a baj sokkal nagyobb annál, mintsem hogy összekacsintó nyelvi leleménnyel vagy azonos létállapotból, közös tudásból fakadó "hívószavakkal" orvosolható lenne. Az ő könyvében az "illem, tapintat, úri becsületszó" hármas egysége (vagy éppen e hármas egység hiánya) nagyon is komolyan húzódik végig a történeten. Persze a Tücsök is megkérdezi, hogy ezek meg micsodák, de a Keresztes Pók (aki egyébként Kamarás meséjében "nemzeti liberális keresztesdemokrata") epés válasza nyomban életforma váltásra készteti. "Ezek azok, ami nélkül lehet ugyan, de nem érdemes élni" - mondja ugyanis Keresztes Pók.

Mese általában bármiből lehet: elég ránézni egy kőre, felhőre, játék mackóra vagy fabábura - minden további a fantasztikumhoz való viszonyon múlik. A Csigamesében valós, természettudományos, vallásos és fiktív elemek keverednek, melyek azáltal olvadnak harmonikus egésszé, hogy Kamarás István ugyanazzal a végtelen szeretettel beszél a hozzátartozóiról, mint a csigákról vagy a Jóistenről. Szociológus nagypapaként a történetben is szereplő író abból a sajnálatos eseményből kanyarított mesét, hogy Eszter nevű unokája véletlenül rálépett egy csigaházra, s a csigaház darabokra tört. Ez egy kislány szempontjából sem könnyen kiheverhető csapás, csigaperspektívából azonban kész katasztrófa. Ráadásul az áldozat épp házasodni készült volna, ami ház nélkül elég bajos egy csiga számára.

(Nyelvészeti szempontból viszont rendkívül izgalmas, hogy ha az új házat növesztő csiga háznövesztés közben is házasodik, akkor mit csinál ez után? Csigabigámiázik?)

Kamarás István nem tud tündérmesei megoldást javasolni a háza törött csigának, meséjében nincs varázspálcás jótevő, aki egyetlen csiribával új házat építene neki. A Jóisten ugyan felbukkan a katasztrófa helyszínén, de ő is csak arra képes, hogy csigaházépítő pályázatot hirdessen a Földön és a mennyben egyaránt. A magasságos zsűri tagjai: Leonardo da Vinci, Le Corbusier és Makovecz Imre. A díjnyertes művek között van fából faragott ház hét kapuval, hegyikristály palota, páncélos lovagvár és egy olyasféle is, mint a csigaház, csak az balról jobbra csavarodik. Végül is ez az utolsó lesz a díjnyertes mű, melyet a Csigának egyedül kell kiviteleznie, méghozzá "sok-sok izzadsággal, erőlködéssel, türelemmel és hittel". A Jóisten csak annyival tud segíteni, hogy eközben - háttal az örökmozgásnak - egy sámlin ülve szájharmonikázik Q. S. Bach szerint kicsit hamisan) és gondvisel. Magyar műmesében első ízben jelenik meg a profán mindenható, aki időnként "belefárad a nagy ragyogásba, a boldog jövésmenésbe és a határtalan dicsőségbe", de azért semmi nem kerüli el a figyelmét. Makro- és mikrokozmosz játszik folytonosan egymásba a bölcsességgel, humorral és iróniával, olykor még politikával is átszőtt történetben, amelyhez Klemm Gabriella és Kamarás Bálint készítettek finoman kidolgozott, csodaszép rajzokat. A ház végül elkészül, Csiga szerelmes lesz, s így kiderül számára, hogy nőnemű (ez nem mese! a nyelesszemű tüdős csigák hímnős egyedek és csak szerelmeskedés közben tudják meg, hogy kicsodák is egyáltalán), s ez máris újabb megoldandó feladat elé állítja: biztonságos helyet kell szereznie leendő utódjainak. A szájharmonika és a gondviselés ehhez nem elég, de barátai megannyi nehézség és komikus helyzetek sora után végül elvezetik Csigát ahhoz a gödörhöz, ahol lerakhatja tojásait. S amíg a kiscsigák megszületnek, Kamarás megtanítja nekünk másképp - közelebbről, mélyebb összefüggéseiben, szeretettel és eddig nem ismert szemszögből - látni a világot. Nem mindegy például, hogy a radírozást hibák, butaságok, tévedések eltüntetéseként definiáljuk vagy így: helyet csinálni a jónak. Mint ahogy az sem mindegy, milyen útravalóval engedünk ki nyolcvanegy újszülött csigát az életbe. Keresztes Pók így engedi útjukra őket: "Ez pedig, látjátok, a világ. Ebbe van beleszőve a hazátok, Magyarország. Ez pedig a mi rétünk." És nem felejti el hozzátenni a legfontosabb életvezetési tanácsot sem, amit - helyet csinálva a jónak - nem árt többször is elismételni: Illem, tapintat és úri becsületszó. (Cicero, 1998)

1999

Távolugrás lábak nélkül

Kamarás István: Világverseny a berekben

Az nagyon jó, hogy az idei könyvhétre megjelent egy tucat új gyerekkönyv. Ami ebből következik, az még jobb: vannak tehát írók, akik a gyerekeknek is írnak néhanap. De a

legeslegjobb talán mégis az, hogy azok, akik vállalják a "csak egy meseíró" már-már meg-bélyegző, de mindenképpen kézlegyintéssel járó státusát, éppoly komolyan veszik a gyerekeket, mint magát a mese műfaját. E komolyság nélkül jó gyerekkönyvről beszélni eleve botorság.

En úgy vagyok azonban ezzel a sok jóval, minta mesebeli király: az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Mert miközben egyre több jó gyerekkönyv tűnik fel mostanában a könyvpiacon, a kritikának sem jó, sem rossz szava nincsen róluk. Már ez a "gyerekkönyv" kifejezés is amolyan fából vaskarika, hiszen a mesét nem lehet életkorhoz kötni. A jó "gyerekkönyvet" a felnőtt is élvezi, a rosszat a gyerek is félreteszi. Miért ne lehetne hát egy mesekönyvet is a többi irodalmi műfaj mércéi szerint megítélni? Talán új fejezet nyílhatna végre a "gyerekirodalom" történetében, ha Mándy Ivánnak igaza lehetne: nincs külön felnőtt- és gyerekirodalom - irodalom van. Az volna csak az igazi ünnep: az őket megillető módon diskurzust folytatni az irodalom legkisebbjeiről!

Kezdhetnénk mindjárt egy újszülöttel, Kamarás István könyvheti könyvével. Kamarás épphogy csak átvette a Nemzetközi Gyermekkönyvek Tanácsának (IBBY) "Az Év Gyerekkönyve" díját Csigamese című könyvéért, már a polcokon is volt az új mű. Világverseny a berekben - áll az utóbbi évek legszebben illusztrált könyvének címlapján. A díjnyertes könyvben egy csiga keveredett közelebbi kapcsolatba a szájharmonikázó Jóistennel, most a földigilisztának adatik meg e sorsdöntő találkozás. Kamarás könyveiből mindenekelőtt az tanulható meg, hogy életünk valamennyi mozzanatát érdemes több szempontból is szemügyre venni: például innen nézve egy kiszolgált súrolókefe csupán hasznavehetetlen jószág, onnan nézve viszont antennának használhatja meggyötört súrológyökereit. Kész szerencse, mert különben a földigiliszta sosem venné hírét a távolugróversenynek, és nem indulna el mesebeli hőshöz illő magabiztossággal versenyt nyerni. Egy kívülálló szemszögéből eléggé reménytelen vállalkozásnak tűnik a kenguruval, a békával és a nyúllal fölvennie a versenyt, de amikor kiderül, hogy a tizedik ugrósorozat után is verhetetlennek bizonyuló kengurut minden szurkoló szívből utálja, már csillogni látszik a remény. Ám Kamarás nem jól bevált mesei fordulatokkal kanyarítja meséjét a boldog vég felé, hanem azzal az újszerű mesei megoldással, hogy morálfilozófiai problémává lépteti elő a győzelem és az igazság kérdését. Nem kis teljesítmény negyven rövid oldalon közhelyek nélkül bebizonyítani, hogy az igazság izgalmas, fáradságos, az igazság nem szövegel, nem hablatyol, csak van, és lesz és volt. De tessék csak azzal a rutinszerű "ez csak egy mese" legyintéssel vigyázni! A mesei történet a távolugróverseny végére már több lesz egyszerű mesénél: el lehet töprengeni azon a jóistenes beavatkozáson, miszerint nem az az igazság, ha az nyer, aki a legnagyobbat ugorja, hanem az, ha előbb-utóbb mindenki túlugorja - értsd: legyőzi - önmagát.

Ahogyan Kamarás mondja: "Mit csodálkoztok? Ugorjatok! Próbálkozzatok! Figyeljétek a jeleteket, és ugorjátok túl!" (Cicero, 1999)

1999

Kirgyola és bergyola

Lázár Ervin: Hapci király

Meséje válogatja, hogy a mesehős milyen bonyodalomba keveredik, légyen ez a bizonyos kiválasztott király, szegény legény vagy világszép nádszálkisasszony. A mese azért mese, hogy könnyűnek látszó megoldásokat javasoljon a történetben fölbukkanó konfliktusokra. Ebből következően a mesehősnek olykor sárkányfejeket kell aprítania, máskor meg elég egy hangos "jó estét, öreganyám"-mal köszönnie. Első hallásra elég igazságtalan leosztás - naná, hogy mindenki inkább csak köszönni akarna.

Hapci király című új mesekönyvében Lázár Ervin jó nagyot koppint mindazok orrára, akik a könnyebb megoldások felé húznának. Még a náthától betegesen irtózó, hipochonder Hapci királynak sem engedi meg, hogy náthás alattvalói törvényesített kilakoltatásával védekezzen a rettegett betegség ellen. Mindjárt másképp látszódik ugyanis egy törvény, ha a törvényhozó is érintett lesz benne, vagyis egyszer csak ő maga tüsszent egy jó nagyot. Országa jövőjét befolyásolja, hogy e váratlan helyzetben miféle taktikát választ: megengedi-e, hogy ezután önfeledt tüsszögéssé változzon az egész birodalom, vagy önmagát is átzsuppoltatja a határon? Hapci király választása mélységesen lehangoló: a királyi tüsszentés után poroszlók által ellenőrzött rendelet teszi mindenki számára kötelezővé az egyentüsszögést, így a probléma - a meséktől szokatlan módon - nem a megoldás felé tart, hanem új oldaláról mutatkozik meg.

Lázár Ervin legújabb meséiben nem születnek biztató vagy vigasztaló megoldások, a kötet valamennyi meséjét váratlan, a "hét országra szóló lakodalom" ígéretét meg sem közelítő befejezés jellemzi. Az író mindig is élt azzal a mesemondói szabadsággal, hogy egy ismert népmesei szöveget saját élettapasztalatai szerint formáljon újjá, vagy mesenyelvre fordítsa le mindazt, amit maga körül lát. Új kötetében ez utóbbi nézelődés mesei lenyomata a folyton-folyvást száját jártató Bőbeszédű Anasztázról szóló parabola ("piff, alanyok, puff, állítmányok, tört lábú jelzős szerkezetek, sánta állítások, vaksi kérdések"), a trónja megingathatatlanságában hívő, ám arról mégis letaszíttatott December tábornok és a tekintélye hatalmától megittasult Vérengző Alfréd története - tessék, tessék, lehet találgatni, párhuzamokat vonni...

De nemcsak közéleti események kaptak itt új, mesei formát, hanem a szerelem is. Már az is szép történet, amelyben a 336-os metrószerelvény utolsó kocsija reménytelenül beleszeret az egyik hölgyutasába. Egy másik mesében ugyanilyen reménytelen szerelem fűzi a legkisebb boszorkányt a világ legszebb lányáért elinduló királyfihoz. Ugyan mi lenne egy boszorkánynak néhány ármánykodó és elcsábító varázsige, nevezetesen egy "kirgyola, bergyola, belzebubbancs"? A kisujjából kirázhatná. Nem, a mi kis boszorkányunk inkább a hőn áhított

"legszebbhez" vezeti imádottját, s aztán rábízza a választást. Király Kis Miklós csak a lakodalom kellős közepén jön rá, hogy mesehőshöz méltatlanul elszalasztott egy nagyszerű pillanatot, és éppen a szeme előtt engedi szétperegni az életét.

Tulajdonképpen sajnálom, hogy ezen a ponton Lázár Ervin lemondott a tévedéseket mindig helyrehozó varázslatokról. Jó, tudom, igaza van, de azért meg lehetett volna próbálni.

Ugyhogy, aki teheti, naponta kétszer mégiscsak mondja el azt a bizonyos kirgyola-bergyolát. És persze ne felejtse el hozzátenni: belzebubbancs. (Osiris, 1999)

1999

.4.

A malaclét örömei

Bálint Ágnes: Mazsola

Tapasztalataim szerint általában jobban jár az a felnőtt, aki újraolvasás céljából nem keresgéli elő gyermekkora kedvenc olvasmányait, az a szülő pedig egyenesen kínos pillanatoktól és súlyos csalódásoktól óvja meg magát, aki nem kísérletezik azzal, hogy gyermekeivel olvastassa el ugyanezeket a régi műveket.

Persze vannak meghökkentő kivételek, és akkor lehet ámulni és bámulni. En például nem olvastam gyerekkoromban a Mazsolát, mert Mazsola nekünk nem könyvben létezett, hanem az Esti mesében. Ott röfögött a televízióban, és mivel nem állt mögötte jól működő menedzsment, senkinek nem volt az oviban mini tök-háza, Manócskás pólója, Fülöpkés sapkája, Varjú bácsis kitűzője, de még Mazsolás bögréje sem, és a piacot sem árasztották el a Mazsolás színezők, leporellók és képregényváltozatok. Viszont az egyik Mazsola-könyvben volt egy kislemez-melléklet, én később is inkább azt hallgattam, mintsem hogy a könyvet olvastam volna: Mazsola ugyanis egyenlő volt Havas Gertrúd hangjával, Manócska pedig B. Kiss Istvánéval, és gyerekkorában az ember még nem tud a fülével olvasni.

Húsz évvel később viszont már igen. Amint kinyitjuk a könyvet, és elolvassuk az első párbeszédet, tisztán halljuk, miként hangzottak a dialógusok annak idején a televízióban. Aki nem hall ilyen gyorsan, annak ott vannak segítségül a képek: a Bródy Vera bábfiguráiról készült fotók harminc jelenetben kísérik végig a könyvet. Méghozzá fekete-fehérben, ami azért lényeges, mert aki ezeken a tévémeséken nőtt föl, az kizárólag ebben a színösszeállításban is-merheti a szereplőket.

A 34 évvel ezelőtt született Mazsola mostani újrakiadása valószínűleg nem a nosztalgiázó felnőtteknek készült, ezért felmerül a kérdés, hogy van-e közük a mai gyerekeknek a

bűnbánó pofájú, halhatatlan kismalachoz? Utólag már nem ítélhetem meg, hogy gyerekként mit szóltam volna a könyvváltozathoz, mesekutatóként viszont feltétlen hívéül szegődöm, és ajánlom annak a korosztálynak, amelyiknek a legnehezebb manapság jó mesét találni: a három-négyéveseknek. A Mazsola ugyanis átmenetet képez az énmesék (a gyerekről és mindennapjairól szóló első mesék) és a klasszikus népmesék között: mielőtt a sárkányölő hősökkel és a világszép királylányokkal azonosul valaki, meg kell tanulnia ráismernie egyszerűbb történetekben is a saját érzéseire. Egy nyűgös, inkorrekt, hazudós, csutkababáját szorongató, kályhalyukban dagonyázó piszkos kismalac, aki tele van jóindulattal, szeretettel és azzal a vággyal, hogy körülötte forogjon az egész világ, éppen alkalmas erre az azonosulásra. A Mazsola-történet már nem a kisgyerekről szól, de még nem is a tökéletes ifjúról: mielőtt felnőtt lesz belőlünk, ki kell élveznünk a malaclét primer örömeit. A fiúk és a lányok esélye egyenlő: szerencsére sem Manócskáról, sem Mazsoláról nem derül ki egyértelműen, hogy melyik nemhez tartozik. A boldog malaclétben az sem baj, ha játék közben megeszegetjük a répából, karalábéból, burgonyából faragott állatkertet, bömbölünk, ha valami fáj, nyafogunk, ha nem foglalkoznak velünk eleget ("Öledbe, Manócska, öledbe!"), és azt gondoljuk, hogy a fagyott földbe ültetett tökmag az első tavaszi napsugárral kihajt...

Akárhogy lesz is azonban a kismalacokból nagymalac, végül úgyis mindannyian azt a régi malacnótát fújjuk majd, amely Mazsola átiratában imigyen hangzik: "Hogyha én ezt tudtam volna, / Köpönyeget hoztam volna, / Ui, ui röf-röf-röfi" (Holnap, 2000)

2000

Első kötetes meseírók

Tarcsai Szabó Tibor: Pamuhihőke és Sámsemék

Lajta Erika: Királylány a talpán!

Alig van ma olyan kiadóvezető Magyarországon, aki meg merné kockáztatni kortárs szerzők által írt gyerek- és ifjúsági könyvek megjelentetését. Ebben a műfajban különösen nehéz első kötetre szert tenni. A piac működése teljesen kiszámíthatatlan, s az még a vállalkozó kedvű kiadók kedvét is elveszi, hogy a gyerekek olvasási - pontosabban nem olvasási - szokásairól folyamatosan érkeznek a riasztóbbnál riasztóbb adatok.

Tulajdonképpen csak találgatni lehet, hogy miről is olvasnának szívesen a legifjabbak, milyen könyvekkel lehetne olvasásra buzdítani őket. Erre nézve talán "eligazító" lehet a Harry Potter-kötetek példátlan sikere: több millió gyerek vette kézbe és olvasta el szerte a világon. J. K. Rowling sikerének okait kutatva néztem körül a könyvesboltokban: vajon a mi első kötetes meseíróink milyen meséket írnak a gyerekeknek?

Túlzás nélkül állíthatom, hogy jelenleg a tízéves születésnapjára készülő Cicero Kiadó teszi a legtöbbet az igényes gyermek- és ifjúsági irodalom terjesztése érdekében. A Klasszikusok fiataloknak sorozat szebbnél szebb kötetei mellett a kiadó időnként azt is megengedi magának, hogy kísérletezzen, felfedezzen egy-egy új meseírót. Így bukkantak az agrármérnök Tarcsai Szabó Tiborra, aki saját fiai szórakoztatására találta ki azokat a meséket, amelyeket végül a kiadó szerkesztői rendeztek kötetbe.

Tarcsai Szabó Tibor a mesei hagyományok tiszteletben tartásával tesz kísérletet a mese műfajának megújítására. Teszi ezt olyan mesterek nyomán, mint a kortárs gyerekirodalom legnevesebb képviselője, Lázár Ervin, aki nemcsak új mesenyelvet teremtett, hanem feledhetetlen mesealakokat is. Tarcsai Szabó Tibor furcsa nevű szerzetei - többek között Pamuhihőke, Sámsemék, Pöntyöröszi Nyoszó, Teringette Pukladár - legalább olyan szerethető lények, mint Mikkamakka, Vacskamati és Maminti. Az összevetés a nagy előddel nem holmi képzelgés csupán, Tarcsai Szabó Tibor még a mesék helyszínét is a Négyszögletű Kerek Erdő (no és persze a Százholdas Pagony) mintájára választotta ki: az ő hősei az Össze-Vissza Erdő lakói. Tudható, hogy az ilyen mesebeli helyeken az összetartozás, a szolidaritás és a másság szeretetteljes elfogadása a legfőbb érték, s így történik ez Tarcsai Szabó meséiben is.

Igazi mesélővel van dolgunk, aki a könnyed történetmondás mellett nagy gondot fordít a nyelvi tisztaságra is. Meséit átszövik a szójátékok, valamint az eredeti jelentésükből kiemelt és új jelentéssel felruházott szavak. Így öltenek testet a micsergek, a szoborkányok és a halandzsárok, így lesz az esernyőből esernyő-madár, a repülőgép és helikopter keverékéből repülőkopter. Az író humorral és bölcsességgel átszőtt meséi élvezetesek, mulatságosak, izgalmasak, alkalmasak arra, hogy felébresszék a gyerekek kíváncsiságát és fejlesszék intellektusát, vagyis maradéktalanul megfelelnek a "jó mese" kritériumainak. Az igazi mesélők attól válnak igazi mesélővé, hogy más szemmel tudnak nézni a világra, és olyan apró titkokat fedeznek fel és tesznek láthatóvá, amilyeneket más észre sem vesz. Tarcsai Szabó Tibor is ilyen mesélő. (Cicero, 2000)

A másik első kötetes szerző Lajta Erika. Az ő meséiben egy egészen másfajta világ tárul elénk: a középkori spanyol királyi udvar Madridban. A mesék hősnőjét Amelita infánsnőnek hívják, és arról nevezetes, hogy meglehetősen viszontagságos körülmények között él.

Először is a spanyol király fiú trónörököst vár, s tombol dühében, amikor ennek ellenére kislánya születik. Másodszor: a királyi udvar szigorú etikettje szerint kislányok számára tilos a tánc, sőt a királyi sarjak nem mehetnek se homokozni, se hintázni, se focizni, éjjel-nappal a négy fal között őrzik őket, de ott is csak egyetlenegy viselkedést tartanak illendőnek: az egy helyben állást. Harmadszor: az abroncsos szoknya (el)viselhetetlen a királylány számára.

Nem csoda, hogy Amelita fellázad: elgáncsolja a francia követet, kandallóba dobálja a gyémántokat, játékszernek használja az országalmát. Nagyon furcsa, olykor már-már ijesztő világ tárul elénk ezekből a mesékből: itt olvashatunk először mesét koldusok között dúló

konkurenciaharcról, a királylány lassú halálát tervezgető, kegyetlen gyerekrablókról és a felesége szeme láttára hűtlenkedő férjről. A valós történelmi és mindennapi események mesei elemekkel való keverése azonban nem mindig szerencsés: a királylázadás, felségsértés, hazaárulás, államérdekre hivatkozás, spanyol-baszk ellentét és egy szentté avatás története, valamint Don Quijote és Don Juan szerepeltetése, a hűtlenség valósághű ábrázolása elbizonytalanítja az olvasót a történet kereteit illetően. A kötetben azok a mesék a legsikerültebbek, amelyekben Amelita valóban "királylány a talpán!", vagyis megváltoztatja mindazt, ami őt a királyi létben zavarja: reformkonyhát vezet be, sztrájkolni kezd, betegeket gyógyít, s nem megy hozzá szíve választottjához, amikor rájön, hogy a magyar királyfi csak a hatalmáért szeretné feleségül venni. Sajnos a történelmi utalásokban rejlő humor sokszor érthetetlen a kisgyerekek számára, s nagy kár, hogy a szójátékokat kurzívval emelték ki a szerkesztés során, a didaxis ugyanis elveszi az olvasótól a felfedezés örömét! (Mára, 2000)

2000

A meseirodalom leghelyesebb macskái

Csíkszentmihályi Berta - Schiffer Erzsébet: Mesekönyv

Volt idő - nem is olyan régen -, amikor óriási veszély fenyegette a népmeséket. Gátlástalan átírók garázdálkodtak közöttük, és kényük-kedvük szerint kurtították, húzták és kivonatolták a szövegeket. Néhány mondatba sűrítették a történeteket, és alaposan összekeverték a mesemotívumokat. Szekrénybe zárták a Nagymamát, nehogy a farkas megegye, házőrző állattá szelídítették a nőrabló sárkányt, a mézeskalács házáról elhíresült gyerekfaló boszorkányból pedig zsúrokat rendező nagyanyó lett. A mélypontot az a könyvsorozat jelentette, amelyben állatok helyettesítették a klasszikus mesehősöket: rózsaszín masnis macska játszotta Csipkerózsikát, az üvegkoporsóban fehér bundájú kutya feküdt, Hamupipőke pedig piros szemű nyusziként várta elveszett cipellőjét. Piroskából gyaníthatóan azért nem lett állat, mert mind ez idáig senki nem bírta kitalálni, hogy vajon a farkas melyik állatot fogyasztaná el merő szexuális indíttatásból, hiszen mégiscsak idétlen lenne, ha a vadász a mese végén egy mókust emelne ki a fenevad hasából. A legborzasztóbb az volt ezekben a mesét és meseolvasót semmibe vevő mesekönyvekben, hogy a változtatások nem a tréfa vagy a vicc, hanem az illusztrációkban felfedezni vélt lehetőségek kedvéért történtek. Rossz papírra nyomott, zanzásított szövegeket tartalmazó, ízléstelen színkombinációkkal harsánykodó könyvek dömpingje zúdult a gyerekekre, s mivel olcsóbb volt a külföldi kiadások jogát megvenni, mint hazai grafikusokkal bármit megrajzoltatni, kiváló illusztrátoraink munka és remény nélkül figyelték valaha virágzó szakmájuk totális megalázását. A silányság diadalt ült a gyerekkultúrában is.

Mára lassan változni látszik a helyzet, de az elszenvedett károk miatt a gyerekeket sajnos újra meg kell tanítani, látni. Az idei év egyik legszebben illusztrált mesekönyve - amely nemes egyszerűséggel a Mesekönyv címet viseli - nagyszerűen alkalmas erre.

A Schiffer Erzsébet által gondosan válogatott mesékhez ugyanis olyan illusztrációkat készített Csíkszentmihályi Berta, amelyek a szövegek nélkül is képesek mesélni. Noha sokan úgy tartják, hogy könyvillusztrációkra egyáltalán nincs is szükség, ma már nem lehet eladni a mesekönyveket rajzok nélkül. Az illusztrátorok felelőssége tehát óriási: nem mindegy, mit és hogyan akarnak a gyerekek elé tárni. Csíkszentmihályi Berta illusztrációi azért érdemelnek figyelmet, mert ő a mesék legmélyebb rétegeit emeli látvánnyá, s nem a mese valamely sorából bontja ki a képet. Rajzain minden részletnek jelentősége van, pedig nem volt könnyű dolga, hiszen a sokféle mesekincsből merített történetek sokféle miliő ábrázolását követelték meg tőle, s neki úgy kellett harmonikus kötetet terveznie, hogy jól megférjen egymással a madárrá változott indiai szerelmespár, az aranyozott trónuson szundikáló kozmopolita Jóisten, a csillagot kereső dél-amerikai indián, a bakfülű görög király és a magyar búbos kemence. Az egységet úgy sikerült megteremtenie, hogy a történeteket gyönyörű illusztrációkkal és gondosan kidolgozott záródíszekkel fogta össze, s kitalálta, hogy a mesecímeket nem a több száz típust tartalmazó betűminta alapján készíti el, hanem minden egyes betűt maga rajzol meg.

Így született meg a különleges Mesekönyv, amelyből az is kiderül, hogy Csíkszentmihályi Berta macskarajzolásban egyenesen utolérhetetlen, ő rajzolja ugyanis a meseirodalom legegyénibb és leghelyesebb macskáit. (Cartafilus, 1999)

2000

Az utolsó budapesti sárkány

Mosonyi Aliz - Háy Ágnes: Budapesti mesék

Szerepeltek már Önök mesekönyvben? Nos, bizonyára igen, bár előfordulhat, hogy nem is tudnak róla. Mosonyi Aliz és Háy Agnes könyvében például egészen könnyen magára ismerhet mindenki. Ez a "ráismerés" nem képzavar és nem is túlzás, ugyanis valóban megtörténik a csoda: az ismerős helyszíneken ismerősként mi is, a rajzfigurák egyike vagyunk. A könyv titka marad, hogy Háy Ágnes rajzolt-e le bennünket egy óvatlan pillanatban, amikor épp a HÜJERÁDAI falrafirkát betűzgettük, netán sorban álltunk léghajóért a Városligetben, vagy úgy jártunk, mint a hajó és a hajótörött: egyszerűen (véletlenül? vagy készakarva?) beúsztunk a könyvbe. Én mindenesetre csupa ismerőssel találkoztam itt: van rendes ember, tolvaj, lidérc, sárkány, füttyművész, nyomozó, mozdony, léghajó s vannak

törökök, óriások és metrósok. Ettől persze még nem volna mese a mese, mert az, hogy az utolsó budapesti sárkány az Alagútban lakik, az óriások meg a Gellért-hegy belsejében egy háromszobás lakásban élnek, legfeljebb egy szabálysértési feljelentéshez elégséges adat. Mosonyi Aliz meséjébe lépve azonban a sárkány, az óriás meg a hajótörött (a többiekről nem is beszélve) úgy érezheti, hogy jobb helyre nem is kerülhetett volna: eseményekkel teli élete lesz, s - ami még ennél is fontosabb - megértésre és szeretetre lel. Ebben a mesei világban nem kérdéses, hogy valami vajon megtörtént-e vagy sem; evidencia, hogy igen. Ismert tárgyak és lények keverednek szokatlan helyzetekbe, de nem a helyzet érdekes igazán, hanem az, hogyan talál magára az új helyzetben tárgy és lény. A kivénhedt tárgyak például nosztalgiába fojtják bánatukat, az óriások meg csúszdázni szeretnek (mi mást is csinálhatna egy óriás a Gellérthegyen?), a sárkány az Alagúton áthaladó autókat számolgatja színek és évjáratok szerint, a budai Várban évszázadokkal ezelőtt ott ragadt és most előbújt törökök fagylaltot és krémest tömnek magukba hónapszám, a zenerajongó Kovács úr ellopja az Operát és kolbászos bablevessel eteti a zenészeket, vagyis mindnyájan azt teszik, amihez kedvük van, de eddig vagy nem merték megtenni, vagy mesei szerepeik korlátozták őket. De mit tennénk mi, kérdezi Mosonyi Aliz a történetein keresztül, ha azt vennénk észre, hogy a metrón világméretű mozgólépcsőzés veszi kezdetét, a Városligetben pedig felfújható léghajókat árul egy szájharmonikázó öregúr? Kinek lenne mersze megtapasztalni a csodát? Ugrálni egyik mozgólépcsőről a másikra vagy utánajárni a hangyányi betűknek: "léghajó kapható"? Mert a csodához nem csak figyelem kell, hanem bátorság is. Nem elég észrevenni, hogy mi történik valójában körülöttünk, cselekedni kell, mielőtt a dolgok végleg eltűnnének a szemünk elől. De ezt mára már mintha csak a mesehősök tudnák. (Magvető, 1996)

1997

Menekülő mesék

Price-izbjeglice

Különleges mesegyűjteményre bukkantam nemrégiben. Ez a könyv címével és a hátsó borító szövegével nem kevesebbet ígér, mint-hogy bosnyák menekültektől alig egy esztendővel ezelőtt gyűjtött meséket tartalmaz, méghozzá három nyelven: a menekültek nyelvén kívül magyarul és angolul. E meseszegény világban, fogyatkozó mesék és mesemondók között a folklórkutató képzelete meglendül: vajon miről mesélnek a háború elől menekülő, hazátlan, otthontalan emberek? Vigasznak használják a meséket, vagy mindennapjaikat dokumentálják, netán egy vágyott világot festenek le bennük, miként tették ezt évszázadokon keresztül a paraszti mesemondók? Hogyan gondolják és értelmezik a világot, hogyan töltik meg érzelemmel azok, akik ma mesélésre nyitják a szájukat? És a mesegyűjtők, akik estéről estére tanúi lehetnek a mesemondás manapság igencsak ritka pillanatainak,

vajon hogyan tudják szóra bírni a század végi mesemondókat? Hiszen nemcsak a mesemondás, hanem a mesegyűjtés művészete is kihalóban van már!

A huszonnégy gyönyörű történet azonban ellenállt mindenfajta tudományos előfeltevésnek, romantikus képzelgésnek, és nem akart más lenni, mint ami: mese. S mivel végső soron a földkerekség valamennyi meséje egyforma, könnyű felismerni a bosnyákok Naszrudin hodzsájában a mi igazságos Mátyásunkat, vagy csavaros eszű székely mesehőseinket, akik mindig túljárnak az őket sarokba szorítani akarók eszén. És nem ismeretlenek a leleményesség mesei formái, a fösvény és a jószívű kibékíthetetlen ellentétei vagy a férfiak és a nők harcai.

A gyűjteményben alig találni klasszikus népmesét: a tündérmeséket minden nép mesekincséből kiszorítják lassan a tréfás mesék vagy a moralizáló, realisztikus mesék. Hogyan tűnt el az igazság a földről? - kérdezi például az egyik bosnyák mese, és arra a következtetésre jut, hogy amióta az igazság égből csüngő lánca visszahúzódott az égbe, minden a visszájára fordult, elsatnyult idelent. Azóta "a jóságból is egyre kevesebb terem, elhatalmasodott viszont a gonosz, elterjedt a csalás, megnőtt a gyűlölet, az igazságtalanság ideje jött el. A boldogságból is egyre kevesebb jut" - mondja a mese, s alig kínál feloldódást a keserű szavakhoz. Az uralkodó megparancsolja ugyan, hogy országának lakói évente kétszer vagyonuknak egy negyvened részét osszák szét a szegények között, de a mese vége nem ígéri azt, hogy ezzel megoldód hat az igazságosság kérdése a világban. Nincs realitásoktól való elrugaszkodás, tündéri képzelet: úgy tűnik, a tényeken már a meséknek sincs mit változtatniuk.

Azazhogy mégis. A kötetet záró rövid mese nemcsak azt mutatja meg, hogyan lesz egy meséből történelmi dokumentum, hogyan igazítja egy-egy mesemondó az öröklött témát a hallgatóságához és az aktuális élethelyzetekhez, hanem azt is, hogyan kezelődik egy, a valóságban sokszor megoldhatatlan konfliktus a mesében: "Élt a Száva folyó partján két vízimolnár. Az egyik muzulmán volt, a másik pedig keresztyén. Nemigen barátkoztak egy-mással. Egyszer aztán elterjedt a hír az egész Száva-parton, hogy háború készül"- így kezdődik a történet, majd miután mindkét molnár túléli a háborús viszontagságokat, egymásban jó barátokra lelnek, és "számukra ez a meglelt vagyonnál is fontosabb".

Sajnálom, hogy a kötet végén nem olvasható néhány szó a mesemondók személyéről, a mesélés körülményeiről, a mesehallgatók reagálásairól, s arról, milyen nyelvi változtatáson ment át a szöveg. A hat mesemondó ugyanis meglehetősen egyforma, választékos nyelvet használ, ami talán inkább a gondos szerkesztői munka (Balázs Attila) eredménye, mintsem az élő beszéd természetessége. Köszönet azonban az effajta, nem magyarosított szavakért: pilav, cimbur, okka, csársi, citap, hán, szába, oszpora, csauz, kaszaba, saz, feredzse. Mint ahogy köszönet a gyerekeknek a rajzokért, a mesemondóknak és fordítóknak a mesékért: Selimovic Lejla, Fehim Sabic, Mehmed Sreckovic, Husein Micijevic, Sabina Durakovic, Velic Dzeneta meséit magyarra Turi Tibor, angolra Mohorovic Denis fordította. Azoknak pedig, akik megveszik a könyvet, köszönet a segítségért, mert - ahogy a fülszöveg mondja - "A kötet

bevételeit a Magyarországon élő menekültek megsegítésére fordítják". (MASZK Egyesület, Szeged, 1996)

1996

Állati bölcsességek

Alberto Moravia: Történelem előtti történetek

Nem csak a mesék vannak tele meglepetésekkel - a világirodalomban is léteznek még csodák. Itt van egy könyv, amelyről mind ez idáig csak a kiválasztottak tudhattak, majd az ünnepi könyvhéten megtörtént a csoda: magyarul is megjelentek Alberto Moravia meséi.

A történetek további meglepetéssel szolgálnak, ugyanis Moravia teljességgel megújította az állatmese műfaját, mondhatni végre igazságot szolgáltatott valamennyi, Aiszóposz, Phaedrus és La Fontaine által meghurcolt és csúful megbélyegzett állatnak. Moravia nem társadalmi igazságtalanságokról, emberi jellemtelenségről és erkölcstelenségről beszél az állattörténetekben, mint a fabulák fenti "nagymesterei", hanem arról, hogy az élet nehézségei társadalmi hovatartozástól függetlenek, jellemről és erkölcsről pedig immár nincs mit mesélni. Moravia szerint az elégedetlenség, a nyugtalanság és a boldogtalanság, a megannyi nyűg, bánat és kétely már a teremtés hajnalát, az ember előtti időket is jellemezte, az állatok éppúgy szenvedtek ezektől, mint később az emberek.

Talán épp ezért oly ismerős Moravia teremtés előtti világában minden. Ping Vin (foglalkozására nézve földrajztanár) például még akkor is tudományos dolgozatát írja a jég olvadhatatlanságáról, amikor már rég elolvadt alóla a szék, az asztal, no meg a tudományos dolgozat, mert nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy beismerje: tévedett. Roz Már abban az időben élt, amikor olyan hideg volt, hogy a gondolatok megfagytak a levegőben, így mindig tudhatta, mit gondolnak róla a többiek. Meglepő-e, ha melegebb vidékre költözve csupa hazugságnak véli azokat a szavakat, amelyeket nem kísérnek szavahihetőséget igazoló jégbetűk? Ismerősnek tűnik a hárommilliárd évvel ezelőtti történet a bálnáról is, aki egykor kis halacska volt, de amikor végre-valahára nagy vízben lubickolhatott, egyből kétszer akkorának érezte magát, és minél tovább úszkált a nagy vízben, annál nagyobb lett, s egészen addig nőtt, amíg a zsír ki nem szorította fejéből a józan észt. Arra még rájön ugyan, hogy "jobb, ha kicsi és okos bálna egy tóban, mint ha nagy és buta egy tengerben", de megoldást már nem talál elfuserált életére. És nem volt másképp a történelem előtti szerelmekkel sem, mint most. Moravia kinyomozza, hogyan jelentek meg a hazugságok abban a világban, amelyben a szerelem uralkodott mindenek felett: az elefánt udvarolhatott a bolhának és a vaddisznó szerelmes lehetett a sügérbe. A történetekből kikövetkeztethetjük (noha okosabbak valószínűleg nem leszünk e tudással), hogy miért reménytelen egy gólya és egy gyöngybagoly szerelme, s vajon miért maradt el egykoron a sakál és a zsiráf násza. Az a

jó ebben a mesevilágban, hogy az időnek semmi jelentősége nincs, néhány százmillió év ide vagy oda igazán nem számít.

A Moravia-mesék cinikus, ironikus és fanyar humorú világában a teremtéstörténet is újraíródik. Nem Ádám és Éva cuccol ki a Paradicsomból, hanem az Úr, miközben azt morogja:,,Vagy ők, vagy én". Amikor pedig végképp elege lesz a saját maga alkotta világból, és elhatározza, hogy földig rombolja azt, fej vagy írás alapon dönti el, miként is cselekedjék. A tűz az írás, a víz a fej - tulajdonképpen örülhetünk, hogy a teremtés első érmedobása "fejjel" végződött. A keserű teremtéskritika mögött azonban fölsejlik az életért, az élőlényekért és a bolygóért érzett aggodalom. Végső soron tehát figyelmeztető erejű történeteket olvashatnak azok a 12-16 éves gyerekek, akik felelősséggel gondolkodnak a világ dolgairól, valamint azok a felnőttek, akik azt szeretnék tudni, vajon miért nem a lehető legjobb világok egyikébe csöppentek annak idején. A válasz természetesen lehangoló, hiszen a Moravia-mesékből világosan kiderül: a történelem előtti időkben sem mentek jobban a dolgok, mint ma. (Mára, 2000)

2000

Boszorkányveszély

Roald Dahl: Boszorkányok

Edzett mesekutató létemre mélységes megdöbbenéssel olvastam Roald Dahl könyvét. A döbbenet nem az írói teljesítménynek szólt, hanem a történetnek, pontosabban a történetben megjelenő személyeknek. Az 1983-ban íródott, magyarul most először megjelenő könyv ugyanis a boszorkányokról szól, azokból pedig, mint tudjuk, sokféle van. Én legalábbis ismerni vélek néhány banyát a gonosz vasorrútól kezdve a szomorúsággal megverten át a jóságos Északiig vagy Déliig. Roald Dahl azonban minden mesei hagyománnyal ellentétben azt állítja, hogy kizárólag ő (pontosabban a nagymamája) ismeri az igazi boszorkányokat, akiknek semmi közük holmi seprűnyelekhez, fekete köpönyegekhez és kalapokhoz, a vasorrokról nem is beszélve. Az igazi boszorkányok - legalábbis Dahl szerint - ugyanis nem a mesékben élnek, hanem közöttünk. Hétköznapi ruhákat hordanak, hétköznapi házakban laknak és hétköznapi állásuk van. Csupán az különbözteti meg őket a többi hétköznapi nőtől, hogy sistergő, lángoló gyűlölettel gyűlölik a gyerekeket. Méghozzá igen aktívan: minden idejüket olyan cselszövéseknek szentelik, amelyek révén megszabadulhatnak a kerületükben lakó összes gyerektől. A hideg futkározott a hátamon, amikor már a könyv második oldalán arról olvastam, hogy milyen vérszomjas és gyilkos gondolatok járnak a boszorkányok fejében a gyerekek elpusztításával kapcsolatban. Semmiből nem áll nekik fehér tyúkká, gránitsziklává, delfinné, fácánná, köddé vagy hot doggá változtatni egyet-egyet. Dahl boszorkányaihoz képest a mézeskalácsházban gyerekeket hizlaló, ám legyőzhető Grimm-banya a gyerekek táplálkozási szokásait rossz irányba befolyásoló dietetikus csupán.

Annyira letaglózott Dahl boszorkánytipológiája, hogy kötelességemnek érzem tájékoztatni a magyar lakosságot a boszorkány-veszélyről, mielőtt nálunk is megtörténne a baj. (Ki tudja milyen gyorsan szaporodnak ezek a megátalkodottak?) Nos, miről is lehet felismerni egy rendkívül veszélyes, igazi boszorkányt? Először is arról, hogy mindig kesztyűt visel, ugyanis nincsenek körmei. Másodszor: egy igazi boszorkány mindig kopasz, de sajnos ez nem látszik rajta, mert első osztályú parókát visel. Harmadszor: ki nem állhatja a tiszta gyerekeket, számára a frissen fürdött gyerekek a legbüdösebbek a világon. Negyedszer: lábujjaik sin-csenek, ezért sántikálhatnak is néha magas sarkú cipőjükben. Ötödször: a boszorkány szembogarában tűz és jég táncol, s ettől hideglelést kap az, akire a banya ránéz. És végül: az igazi boszorkányok olyan kéket köpnek, mint az áfonya, de sajnos ez sem látható, ugyanis sosem köpnek. De mindenesetre legyünk résen! Ha köpnének, az biztosan kék lenne.

Belátom, ez nem túl nagy segítség a boszorkányok felismeréséhez. Ugyanakkor arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy csak annak a gyereknek adjuk kezébe a könyvet, akinek van érzéke a finom iróniához, mert a kissé hátborzongató, ám fölöttébb mulatságos jelenetek csak némi távolítással lesznek elviselhetők egy gyerek számára. A továbbiakban ugyanis az történik, hogy a Boszorkányok Éves Közgyűlésén, ahol a Föld összes boszorkánya jelen van, a boszorkányok összeesküvést szőnek "a világ valamennyi kölkének elpusztítására", pontosabban egérré változtatására, majd látványosan rágcsálóvá is változtatnak két kisfiút, köztük az elbeszélőt magát. És hiába vesz revánsot az egérkisfiú, hiába szerzi meg a 86-os Késleltetett Hatású Egércsinálószert a boszorkányoktól, s önti a levesükbe, ő már örökre egér marad, s egérként él tovább a Nagymamája mellett. Csak a nagyon optimista olvasók fognak megbékélni a történet végével, amely szerint a kisfiú egérként veszi föl a harcot a boszorkányok ellen, méghozzá azzal a céllal, hogy végleg kipusztítsa őket a világból.

De mi lesz akkor, ha összekeveri az igazi boszorkányokat a mesebeliekkel? (Magus Design Studio, 2001)

2001

Ki a jó boszorkány?

Otfried Preussler: A kis boszorkány

Időnként bizony előfordul, hogy a meselények között is kommunikációs zavar támad. Ha ilyenkor egy vájt fülű meseíró épp a közelben tartózkodik és felismeri a pillanat nagyszerűségét, remek történet kerekedik a zavarodott helyzetből. Halhatatlan mesék születtek már félresikerült varázslatokból, meg nem értett, lelkileg sérült sárkányokból, szabadságjogaikért küzdő törpékből és identitásukat vesztett boszorkányokból.

Ez utóbbi, az úgynevezett boszorkánykérdés igen nagy népszerűségnek örvend a meseirodalomban. Amíg a boszorkányok létezése meseírók között evidenciának számít, addig a felől igencsak megoszlanak a vélemények, hogy milyenek is valójában ezek a lények. Történetek sora azt próbálja bizonyítani, hogy ab ovo gonoszak, más mesében az égtájak szerinti eloszlás határozza meg minősítésüket - még szerencse, hogy az Ozban a Keleti és a Nyugati Boszorkány egyformán gonosz (bár azért a Nyugati egy kicsit talán mégis gonoszabb...). Vannak továbbá szomorú meg szép, no és féltékeny boszorkányok, babysitterré avanzsált banyák, és egy Lázár Ervin-mesében feltűnik a boszordér (más néven tünkány) alakja is: tündér és boszorkány titokzatos keveréke, akiről aztán végképp nem lehet eldönteni, hogy a jókat avagy a rosszakat pártolja-e.

Ebből is látszik, hogy meseboszorkánynak lenni igazán nem könnyű. Még bonyolultabbá válik azonban e mesebeli identitás-kérdés, ha egyszer csak a Boszorkányok Tanácsa a következő feladat elvégzésére szólít fel egy százhuszonhét éves, még igencsak kezdőnek számító kis boszorkányt: "Légy jó boszorkány!" Aki nem jártas a boszorkányirodalomban, az is beláthatja: a boszorkányok csapdája ez. Feloldhatatlannak látszó ellentét. Mert ki is a jó boszorkány? Aki mindig rosszat cselekszik? És akkor az a rossz, aki csupa jóra használja a tudományát? Tessék mondani: most jó legyek vagy boszorkány legyek?

Otfried Preussler boszorkánya mindenesetre nem csinál filozófiai vagy nyelvészeti (egyebekről ne is beszéljünk) problémát a felszólításból, hanem úgy dönt, hogy jó boszorkány lesz. Az ő értelmezésében ez nem jelent mást, mint azt: jót cselekedni. Segíteni a rőzsehordó anyókáknak, kigyógyítani a gonoszságból az erdészt, megmenteni a Bimbó nevű ökröt a nyársra húzástól, észre téríteni a fizetését nap mint nap elkuglizó tetőfedőt, illatot varázsolni a papírvirágra, megvédeni egy fészekalja madárfiókát. A kis boszorkány mindvégig abban a hitben cselekszi mindezt, hogy ez az egyetlen módja a jó boszorkánnyá válásnak.

Csak akkor derül ki számára a szavak értelmezésének hiábavalósága, amikor kidüllesztett mellel a Vizsgabizottság elé áll. Jótetteiért cserébe ugyanis bukásra és szálankénti hajkitépésre ítélik. Csakhogy aki jósággal fertőződik meg, az előbb-utóbb képes elpusztítani a világból a gonoszságot, bár ehhez - hasonlóan a kis boszorkány történetéhez - némi varázsigére is szüksége lehet. A kis boszorkány kíméletlenül kivarázsolja feljebbvalóiból a gonoszságot, a Boszorkánytanács vénasszonnyá lefokozott tagjai reszketeg fejüket ingatva próbálnak immár eligazodni a morálfilozófiai kérdésekben.

A mesékkel sajnos az a baj, hogy pont a lényeges dolgokat hallgatják el, és véletlenül sem adnak használati utasítást egyetlen varázsigéhez sem. De ennek a "kivarázslásnak" feltétlenül utánajárok, vagy tépjék ki szálanként az én hajamat is. (Cicero, 1999)

1999

Milyen a jó mesekönyv?

Ludwig Bechstein: Az elvarázsolt királykisasszony

A látszólagos bőség ellenére a gyerekek nincsenek elárasztva szépen illusztrált és "igazi" meséket tartalmazó könyvekkel. A szülőket harsány rózsaszínekkel és műszempillás, bociszemű királykisasszonyokkal telerajzolt könyvek csábítják vásárlásra, a dilettantizmus és a kommersz évek óta diadalt ül a honi gyerek-könyvkultúrában. A kifejezetten giccses rajzok kifejezetten rossz szövegeket illusztrálnak, így a zanzásított, átírt, mondhatni meghamisított mesék sajnos önmaguk totális ellentétévé válnak. Nem élni segítenek, mint azt kellene, hanem hatalmas zűrzavart okoznak a mesét felolvasó felnőttben és a mesét hallgató gyerek-ben egyaránt. A sok egyforma virág, pillangó, szívecske és a sok zagyva mese annyira elárasztotta mára a piacot, hogy nagy öröm olyan mesekönyvre bukkanni, amely a gyerekkönyvkiadás legszebb éveire emlékeztet.

Ludwig Bechstein Szegedi Katalin által illusztrált mesekönyve igazi kincs. A méltatlanul elfeledett Bechstein meséi 1910-ben, 1961-ben és 1984-ben jelentek meg magyarul, de ilyen szép ki-adásban még sosem láthattuk és olvashattuk őket. Pedig megérdemelték volna, hiszen Bechsteint a 19. század egyik jelentős és népszerű mesemondójaként tartjuk számon. Tizenegy éves volt, amikor Jakob és Wilhelm Grimm kiadták híres mesegyűjteményük első darabjait. Bechstein később levéltárosként és könyvtárosként Grimmékhez hasonlóan német népmeséket és mondákat gyűjtött, de a Grimm testvérektől eltérően nem ragaszkodott ah-hoz, hogy a lehető legpontosabban őrizze meg és adja ki az összegyűjtött szövegeket. Inkább arra törekedett, hogy enyhítse a német mesék sötét, már-már horrorisztikus motívumait, és árnyalja a meseszereplők jellemét. Így lehet az, hogy az ő meséi derűsebbek, mint a német mesék általában, a mesehősök barátságosabbak, az egyes részletek humorosabbak, olykor részletesebben kidolgozottak, ám ennek ellenére rövidebbek, éppen megfelelnek a "rövid esti mese" kívánalmának. Egyébként azok a Ludwig Richter fametszetek, amelyek elválaszthatatlanul hozzátartoznak a Grimm-mesékhez, eredetileg éppen Bechstein meséinek 1853-as kiadásához készültek, s csak később kerültek a Grimm-féle gyűjteménybe.

Bechstein a morális kérdésekre helyezi a hangsúlyt meséiben, de nemcsak az érdekli, hogyan működik a "jótett helyébe jót várj!" mesei törvénye vagy miként lehet bátorsággal és szeretettel feloldani valakit az átok alól, hanem az is, hogy köthető-e paktum a Gonosszal a varázshatalom birtoklásáért, és hogy egy szív nélküli öregember vagy a Lélektelen nevű hős visszakaphatja-e valaha is a lelkét. Azok a meseírók, akik tiszteletben tartják az eredeti meséket, képesek úgy változtatni a szövegeken, hogy az ne legyen kárára a mesének. Bechstein az átírással nem csorbította, hanem nagyon is nyilvánvalóvá tette a mesék jelentését. A fordítók is nagyszerű munkát végeztek: Rab Zsuzsa és Lengyel Balázs gyönyörű "mesemondatokkal" hömpölyögtetik a történeteket.

De a jó mesekönyvhöz nem elég pontos mondatokat írni és jó fordítókat találni, sok múlik az illusztrátoron is. Volt idő, amikor sokat vitatkoztak azon, hogy szükség van-e egyáltalán illusztrációkra, de manapság már nehéz elképzelni mesekönyvet képek nélkül. A fiatal Szegedi Katalin akvarelljei harmonikusan illeszkednek Bechstein mesevilágához: légies tündérek, kecses királykisasszonyok, lágyan omló kelmék, ragyogó hajzuhatagok, mezítlábas vándorok, eltorzult arcú gonoszok, titokzatos kőszobrok elevenednek meg a zöld, a sárga és a kék megannyi árnyalatában. Széppé teszik a könyvet az iniciálé mintájára kiemelt betűk, a kézírással megjelenített mesecímek - olyan mintha egy ősi krónikás kanyarította volna ezeket a könyv lapjaira. Szegedi Katalin ezért a munkájáért első díjat kapott a Szép Magyar Könyv versenyen.

Eljött hát az idő, hogy lecseréljük végre a bociszemű királylányokat! (General Press, 2001) 2001

Farokcsont és véres hurka

Kevin Crossley-Holland: Arthur király - A látókő

Ha egy gyerekkönyvben a szerző mindjárt az első lapon hosszas köszönetnyilvánításba kezd, annak fölöttébb komoly oka lehet. Ráadásul Kevin Crossley-Holland köszönő sorai fantasztikus olvasnivalót sejtetnek, ugyanis olyan szakembereknek hálás, akik a középkori halastavak, a fegyver és a páncél, a gyermekszülés és a bábáskodás, az íjászat, valamint a véreshurka-készítés kérdéseiben nyújtottak neki segítséget könyve megírása közben. Külön kiemeli nevelőanyját, a neves középkortörténészt, aki szakértő szemmel olvasta el a kézirat első változatát, és tanácsaival segítette őt. Ha belelapozunk a könyvbe, gyönyörű, középkori forrásművekből származó fametszetes illusztrációkra bukkanunk - minden készen áll tehát arra, hogy valami egészen különleges olvasmánnyal találkozzunk.

És nem is csalódunk. Az egy évezrede ismert Arthur-mondakör számos írót, festőt, zeneszerzőt és filmrendezőt ihletett már meg. Crossley-Holland műve (Arthur király-A látókő) az arthuriánus irodalom legújabb remeke. A szerző tudása lenyűgöző: az 1199-ben játszódó történetben úgy elevenednek meg egy angol uradalom mindennapjai, mintha a szerző is részese lett volna a titkokkal és kalandokkal átszőtt középkori világnak, jól ismerné az akkor élt emberek gondolkodásmódját. A könyv érdekessége, hogy egy tizenhárom éves fiú, Arthur de Caldicot szemszögéből látjuk az eseményeket. Az ifjú Arthur babonák, félelmek és mágikus praktikák között él, hosszú ideig azt hiszi például, hogy fájó farokcsontja az ördöggé válás egyik állomását jelzi számára, és szorong attól, hogy hamarosan igazi ördögfarka nő. Az Anglia és Wales határán élő fiú legfőbb vágya, hogy fegyverhordozó, majd pedig lovag lehessen, és miközben az öntudatra ébredő kamaszok türelmetlenségével reméli sorsa jobbra fordulását, váratlanul szembe találja magát egy szörnyű családi titokkal. A család barátja, Merlin egy napon ugyanis fényes, fekete obszidiánkővel ajándékozza meg, amely nem más, mint egy varázserővel bíró látókő. A látókő megmutat néhány dolgot abból, ami

történni fog, és ami már megtörtént, és csodálatos utazásokra hívja tulajdonosát. Harcoló sárkányokat, lángoló szenvedélyeket, varázslatokat és vitákat, bölcs szavakat és gonosz ármánykodást, kedvességet és kegyetlenséget mutat, mint ahogy azt is, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és a helytelen az életben. Beletekintve az ifjú Arthur de Caldicot előtt megelevenedik egy vele egyidős fiú gyermek- és ifjúkora. A két Arthur élettörténete oly sok hasonlóságot mutat, hogy az elbeszélővel együtt mi is sokáig úgy hisszük, hogy a látókő a naplóíró kisfiú élettörténetét meséli el. Csak izgalmas történések, megrázó felismerések és a szövevényes szálak kibogozása után derül ki, hogy a látókőben felbukkanó fiú valószínűleg maga a legendás Arthur király. A fiúk csupán névrokonok, noha életük valóban sok szálon kapcsolódik egymáshoz. Hogy pontosan miként, az ebből a könyvből még nem tudható meg, hiszen Crossley-Holland trilógiában szeretné feldolgozni a történetet, és a folytatást most írja.

Az mindenesetre kiderül a száz rövid fejezetből álló történetből, hogy a lovagi erkölcsnek és erénynek nagy szerep jut mindkét fiú életében. Meg kell tanulniuk, hogy kik is ők valójában és méltóvá kell válniuk a saját nevükre. A lovagi kötelesség lényege, hogy az ember a kalandok, akadályok és veszélyek közepette se felejtse el, hogy úton van valami felé, és hogy "a fontos dolgokra megéri várakozni".

A szép könyv gondos kiadói munkát dicsérne, ha nem kellene oly sokat bosszankodni a hibás elválasztások miatt, és amiatt, hogy a fordító olykor elfelejti, hogy a népes szereplőgárdából kit ajándékozott meg magyar névvel, és kinek hagyta meg az eredeti angol nevét. Szegény kutyák így hol Roham és Iram, hol pedig Storm és Tempest néven szerepelnek.

De az is lehet, hogy a harmadik kötetből majd kiderül, miért. (Passage, 2001)

2001

Baglyok és angyalok

David'Almond: Szárnyak titka

A megannyi kínos gyerekkérdés közül kettő minden bizonnyal mindig megnyugtató válasz nélkül marad. Az első így hangzik: Hol voltam, mielőtt megszülettem? A második ebből következik: Hol leszek, ha már nem leszek? A két kérdés elhangzása között persze évek telnek el, de a felnőttek mindkét kérdéssel kapcsolatban tehetetlenek: vagy elengedik a fülük mellett, vagy természettudományos magyarázkodásba, esetleg lírai mellébeszélésbe kezdenek. De akárhogy történik is, a gyerekek előbb-utóbb rájönnek, hogy becsapják őket. A racionális magyarázatok félelmet, szorongást keltenek bennük, és ha a mesék ideig-óráig meg-nyugtatják is őket, érzik, hogy valami mégsincs rendben az égről, a Holdról és a csillagokról szóló mesékkel.

David Almond könyvének hátsó borítóján az áll, hogy a regény Nagy-Britanniában 1998-ban elnyerte az év legjobb gyermekregényének járó Whitbread-díjat. Rossz tapasztalataink birtokában azt gondolhatnánk, hogy akkor bizonyára tele van mindenféle trükkös megoldással, vagy pedig szívbemarkoló gyerekromantika az egész, de már az első tíz mondatból kiderül, hogy másról van szó. Egy tabu látszik megdőlni a gyerekirodalomban: a halálról való beszéd. A kiskamasz Michaelnek kishúga születik, aki szívbetegen jön a világra, élete komoly veszélyben forog. Amíg a kórházban az orvosok a kisbaba gyógyulásáért küzdenek, Michael egy omladozó garázsban furcsa alakra bukkan: a pókháló arcú, koszos, büdös férfit a saját bevallása szerint Senkinek (pontosabban Senki úrnak, Mindenből Elege Van úrnak) hívják, sehonnan jött, semmit nem csinál és semmit nem akar, csak azt, hogy hagyják őt békén. Ápolatlan haját döglött dongók lepik el, őt magát baglyok etetik. A kisfiú nem tudja eldönteni, hogy halott vagy élő emberrel van-e dolga, mint ahogy sokáig azt sem, álmodik-e vagy ez a megdöbbentő, rejtélyes és hátborzongató történet a valóságban is létezik. Lassan összebarátkoznak, és a férfinak látszó különös lényről kiderül, hogy szárnyakat visel a lapockája a helyén, és ő is halálos beteg. Megannyi haláljel a könyvben: a garázsban baglyok huhognak, az orvost Halál doktornak hívják, szó esik Perszephónéról és az Alvilágról, s ott a két halálos beteg: a kisbaba a kórházban és az angyal a lepusztult garázsban. Ki gyógyít meg kit, s hogyan - erről szól a történet. Nem az élet vagy a halál birodalmában járunk, hanem pontosan a kettő határán. Azon a helyen, ahol "a legmélyebb sötétség legmélyebb mélységéből" szólal meg bennünk valaki, azon a helyen, ahol a halálfélelem lakik. Amikor Michael kishúga a műtőasztalon fekszik, egy pillanatra megáll a baba szíve. És ebben a dermedt pillanatban csodálatos dolgok történnek. Nem mesebeli csodák, amelyekhez varázsige vagy varázspálca szükségeltetik, hanem az élet és az élők csodái, az, hogy a szeretet is meggyógyíthat valakit. Az ételekkel és gyógyszerekkel felerősített angyal összerendezi beteg ízületeit, megjelenik a kórházban, átsegíti a kisbabát a válságos pillanaton, majd elrepül a város fölött. "Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk megmagyarázni... A többi a képzeletünkre van bízva."

Bátorság kellett a könyv megírásához, és bátorság a magyar nyelvű, gondos kiadáshoz. A szövegben nincsenek hibák, a borító, a tipográfia és a papír is szép - méltó mindahhoz, amiről szó esik.

Bátorság kell a könyv elolvasásához is. Néztem egy kisfiút, aki a könyvet olvasta. Arcán feszült figyelem és kétségbeesés, homlokán az első mélységes mély ránc.

Úgy tűnt, megértett valamit. És neheztel a felnőttekre a csillagos mendemondákért. (Egmont, 2000)

2000

Aki utálta az ünnepet

Dr. Seuss: Hogyan lopta el a Görcs a karácsonyt

Három nappal karácsony előtt nem ünneprontásnak számít, hanem az élet gazdagságát illusztrálja, ha egy rövid esti mese keretében bemutatót tartunk csemetéinknek arról, hogy bizony, lám-lám, nem mindenki szereti a karácsonyt. Annyira nem, hogy egyes megátalkodott szörnyetegek még attól sem riadnak vissza, hogy ellopják a... Mit is?

Mielőtt erre válaszolnánk, ünnepeljünk mi magunk egy kicsit, ugyanis a könyv megjelentetésével rendkívüli dolog történt a hazai gyerekkönyvkultúrában. Az Arktisz Kiadó vezetője Amerikában járva figyelt fel arra, hogy Dr. Seuss 44 könyvét valóságos kultusz övezi az ottani kisgyermekes családok körében, a sorozat nem hiányozhat egyetlen újszülött polcáról sem. A kiadó munkatársai elhatározták, hogy a magyar gyerekekkel is megismertetik az egész világon népszerű szerzőt, akinek 1936-ban jelent meg az első kötete Amerikában. Evekig készültek Dr. Seuss (1904-1991) könyveinek megjelentetésére, két évvel ezelőtt végre összegyűlt annyi pénzük, hogy megvegyék az első kötet jogdíját, Tandori Dezső személyében kerestek egy kitűnő műfordítót, s gyűjtötték tovább a kiadáshoz szükséges összeget. Amikor már a nyomdaszámla is kifizethetőnek látszott, kiderült, hogy a könyvből film készült, sőt mi több: Magyarországon mindkettő egy időben, ám egymástól teljesen függetlenül jelenik meg a piacon karácsony előtt.

Hogy mi ebben a rendkívüli? A lelkesedés és a kitartás után, a véletlenek összjátéka mellett a pech és a mázli sajátos keveréke. Itt van mindjárt a történet főhősének, a kelleténél két számmal kisebb szívet viselő Görcsnek a neve, akit a filmben egyszerűen Grinchnek hívnak. Egy kis kiadó nem kockáztathatta meg, hogy ilyen címmel jelentesse meg az ismeretlen szerző ismeretlen művét, pedig most micsoda haszna lehetne ebből! De kár lenne sajnálkozni, hiszen az Arktisz Kiadó mégiscsak jelentős és a felnőttek számára is figyelemre méltó könyvet adott a kezünkbe. Tudjuk, hogy Hollywood semmit nem bíz a véletlenre, a filmbemutatókkal párhuzamosan dobja piacra a film alapján készült könyveket és kütyüket. Dr. Seuss esetében ez épp fordítva van: ő 1957-ben írta és rajzolta azt a könyvet, amely előtt a filmipar is fejet hajtott. A szerző rajzai ugyanis olyan eredetiek, humorosak és üdítőek, hogy a filmbéli figurák, állatok, lakóházak, sőt még a tárgyak is a réges-régi könyvből kerültek a filmvászonra. (Hogy mi lett a kétszínnyomású könyvcsodából, az már más kérdés.)

Szóval ez a Görcs nagyon szenved attól, hogy a tőle nem messze lévő Kik-falva lakói imádnak karácsonykor ünnepelni, miközben ő ki nem állhatja a meleg karácsonyi fényeket, a fenyőkoszorúkat, a boldog gyerekek lármáját hajnalok hajnalán, és az éneklő felnőtteket a hatalmas, közös fenyőfa alatt. Annyira undorodik mindettől, hogy elhatározza, ellopja a karácsonyt. Annak, aki utálja az ünnepet, a karácsony nem jelent mást, mint ajándékot, karácsonyfát és fejedelmi étkeket, s ebből más nem is következhet, mint az, hogy a lelki nyugalma érdekében épp ezeket kell ellopnia. Görcs álmikulásnak öltözik, kutyája fejére rénszarvasagancsot akaszt ("rénszarvast hamisít"), s véghezviszi szörnyű tettét. A jól látható

jelek szerint Kik-falva lakóinak semmijük sem marad. A gaz undorodó már éppen elégedetten dörzsölné össze a tenyerét, amikor az oly áhított zokogás helyett mégis öröméneket hall a faluból. Három óra hosszat gondolkodik a hóban, mire rájön, hogy "talán a karácsony mégsem annyi, amit a boltban kapni - valami több a karácsony!"

A jó mesék ősrégi igazságokat közvetítenek konokul, újra meg újra, nehogy elfeledjünk emlékezni rájuk. Ebben a könyvben sem történik másképp - s három napunk még nekünk is van a gondolkodásra. (Arktisz, 2000)

2000

Az éltetőmunkások

Gianni Rodari: Kétszer volt, hol nem volt

A gazdagok a mesékben is sok mindent megengedhetnek maguknak. A kilencvenhárom éves dúsgazdag Lamberto bárót például huszonnégyféle betegség gyötri. Főkomornyikja csinos kis jegyzetfüzetben vezeti a betegségek listáját az asztmától a köszvényen át a nyombélfekélyig, és gondosan följegyzi a gyógyszerszedés pontos menetrendjét is. Mit ér tehát a dollármilliókkal teli huszonnégy saját tulajdonú Lamberto-bank szerte a világon, mit érnek az egyiptomi, kaliforniai, katalóniai, smaragdparti kastélyok, a jól fűtött lakások Rómában, Zürichben és Koppenhágában, ha oda az egészség?

Sokat, nagyon is sokat. A báró ugyanis megteheti, hogy telente Egyiptomban melengesse öreg csontjait, s ez - mint kiderül - olykor nagy előnyt jelent. Az egyik ilyen "vérképzős" pihenése során ugyanis beszédbe elegyedik egy szent emberrel, akitől megtudja a hosszú élet titkát. Csapot-papot hátrahagyva azonnal hazautazik, hogy kipróbálja a titkos praktikát. Először is alkalmazásba vesz hat embert, akiknek attól kezdve az lesz a dolguk, hogy kosztért, kvártélyért, no és egy köztársasági elnök fizetéséért cserébe éjjel-nappal a báró nevét ismételgessék. A főkomornyik félóránként ellenőrzi, hogy pontosan ejtik-e a báró nevét, megfelelő hangsúlyt kap-e minden szótag, és nem áll-e be nemkívánatos szünet a vég nélküli lamentálásban. Ettől kezdve a báró nemcsak biztonságban érzi magát, hanem egy napon arra lesz figyelmes, hogy kopasz fején új hajszálak meredeznek, a ráncai kisimultak, csontjai és izmai újra működőképesek, sőt ideg-, emésztő-, keringési és immunrendszere, valamint az összes nyirokedénye és belső elválasztású mirigye is kifogástalanul működik.

Vajon mit mondott az egyiptomi szent ember a betegségtől gyötört bárónak a Nílus partján? Csak annyit: "Akinek a nevét sokszor emlegetik, az nem hal meg." A szó szerint értelmezett mondat a gyakorlatban a vártnál jobban működik, s ennek következtében Lamberto báró napról napra fiatalabb és fürgébb lesz. Csupán a vagyonára áhítozó, önmagát egyetlen lehetséges örökösnek tartó unokaöcsnek nem tetszik ez a látványos revitalizáció, ezért dühödt nyomozásba kezd, hogy megakadályozza a számára nem túl kedvező folyamatot. Amikor a kastély manzárd-szobájában rábukkan a hat - nevezzük őket így - éltetőmunkásra,

nem sokat teketóriázik. Altatót kever a vacsorájukba, hogy egy időre felfüggessze a mágikus mantrázást, s gyanúja beigazolódik: a báró másnap reggelre jobblétre is szenderül. Igen ám, de a temetésére összegyűlt százötvenezer ember mindegyike őriz valami emléket róla, s ezek felelevenítése közben a Lamberto név újra megsokszorozott erővel zeng a légben. Nem csoda hát, ha egyszer csak felpattan a koporsó fedele, kilép belőle a báró, aki azonban hamarosan mégis csúfos véget ér. Amikor egy-egy zacskó kamillateával akarja elbocsátani azokat, akiknek fiatalságát köszönheti, az éltetőmunkások bosszúból tizenhárom éves önmagáig fiatalítják vissza kenyéradójukat.

Gianni Rodari nem szereti befejezni a meséket. Szerinte a legjobb történetek és bejezések a gyerekekkel való közös fantáziálások során születnek meg. Az író nagyon sokat játszott gyerekekkel, és hagyta, hogy a legkisebbek is beleszóljanak a mesék menetébe. De a kíváncsi és mindenkit meghallgató játszótárs mellett Rodari közvetítő is akart lenni a felnőttek és gyerekek között, rá akarta venni őket arra, hogy beszélgessenek mindazon problémákról, amelyeket írásaiban mesévé alakított. Arra buzdította olvasóit, hogy amennyiben elégedetlenek egy-egy történet befejezésével, kedvükre változtassanak rajta vagy írjanak a könyvhöz még néhány fejezetet. "Soha ne ijesszen meg benneteket az a szó, hogy vége" - figyelmezteti a gyerekeket ebben a könyvében is.

És biztos, ami biztos alapon azt is hozzáteszi, hogy ne feledjük: bizonyos dolgok csak egyszer esnek meg a világon. Igazat szólva, azok is csak a mesékben. (Ponte Alapítvány, 2001)

2002

Kérek egy lovat!

C. N. Parkinson: Póni-parádé

Nincs olyan gyerek, aki egyszer az életében ne próbálkozott volna meg azzal a kéréssel, hogy legkésőbb karácsonyra, de a születésnapjára mindenképp, szeretne valamilyen állatot. A gyerekek rugalmasságát és felnőttismeretét jelzi, hogy az óhajtott állatok listája meglehetősen tág keretek között mozog: az extrém kívánságoktól eltekintve a szülők kutya, macska, aranyhal, papagáj, hörcsög, tengerimalac vagy nyuszi közül választhatnak leggyakrabban. Meglehetősen sok szülői ellenérvet lehet felhozni az állattartás ellen, de makacs gyerekek esetében egyszer csak elfogynak az érvek, és következnek a vég nélküli alkudozások és kompromisszumos javaslatok.

Ezekhez az alkukhoz nyújthat segítséget szülőknek és gyerekeknek egyaránt C. N. Parkinson könyve, a Póni-parádé. A magyar szülők például megkönnyebbülhetnek, hogy nem Angliában kell élniük, merthogy az angol csemeték magától értetődő természetességgel pónit kérnek a leggyakrabban ajándékba. A pónihoz képest nem is hangzik olyan rosszul egy aranyhal vagy egy papagáj. Mindenesetre adják 8-10 éves gyermekeik kezébe a könyvet, hátha elmegy a kedvük a sok-sok kötelezettséggel és felelősséggel járó állattartástól. Nem az szegné

kedvüket, hogy az író megpróbálja őket lebeszélni erről (ilyenről szó sincs), hanem az, hogy a könyvben maguk a pónik mesélik el, hogy a gyerekek mennyi szenvedést képesek okozni akaratlanul is az állatoknak. Parkinson csavart egyet a szokványos állattörténetek menetén, és nem a pónikról írt történetet a gyerekeknek, hanem a gyerekekről a póniknak. (A könyv 1965-ben jelent meg először Angliában.) Az átlagos pónikönyvekben rendszerint egy kislány a főszereplő, aki szeretné, ha lenne egy pónija, majd kalandos körülmények között hozzá is jut egyhez (megszökteti a vándorcirkuszból, ahol szegény állat sanyarú körülmények között tengődik), megtanul rajta lovagolni, és élete első versenyén elnyeri a legrangosabb díjat. Egy póni szemszögéből ez a történet úgy néz ki, hogy van egy póni, akivel nagyon rosszul bánnak, arról álmodozik, hogy bárcsak lenne egy külön gyereke, ki is néz magának egyet, legyőzi a szülők vonakodását (mondjuk kimenti a fuldokló kislányt a patakból), és megnyeri a legrangosabb díjat élete első versenyén. Minden gyerek át fogja érezni a két történet közötti különbséget, pláne akkor, ha olykor - némi szülői segítséggel - magára ismer a pónik gyerekkritizáló mondataiban.

Milyen életkörülményekről álmodozik egy póni? Tágas istálló, rengeteg széna, védett udvar, jóízű rét folyóvízzel és lombos fákkal, jómódú szülőkkel rendelkező, megbízható kislánygazda, aki nem nyom többet harminc kilónál, és aki testvéreivel együtt szívesen vesz részt az istálló körüli munkákban... Arra már az angol pónik is rájöttek, hogy ilyen ideális körülmények sehol sincsenek. A mese azonban azért mese, hogy legalább a Parkinson úr könyvében szereplő nyolc póni megtalálja a vágyott gazdát és körülményeket. Ha gyermekeink túlságosan is a mesés elemek irányában próbálnák meg értelmezni a történetet, óvatosan hívjuk fel a figyelmüket a harmadik fejezetre, amelyben a legöregebb póni arról tart kiselőadást, hogyan fékezhetők meg és nevelhetők át az állatgondozásban pusztán kezdeti lelkesedést mutató, később azonban egyre inkább ellustuló, kedvenceiket elhanyagoló, olykor még az etetésről is megfeledkező kölykök. Olykor a pónik szempontjai elfogadhatóbbak a gyerekek számára, mint a szülői okoskodás.

Egy veszélye kétségkívül van a könyvnek. A gyerekek olyan jártasak lesznek állattartási ügyekben, hogy a meggondolatlan vagy be nem tartott ígéretekről (etetés, gondozás, sétáltatás stb.) szóló fejtegetéseinket könnyedén utasítják vissza, mondván, hogy ők sohasem tennének ilyet.

Ne higgyünk nekik! De azért karácsonyra vehetünk valami ici-pici élőlényt... Mondjuk egy sosem megnövő teknősbékát. (Hol-nap, 2000)

2000

Ökomacskák

Luis Sepúlveda: A sirályfióka esete a macskával, aki megtanította repülni

Évek óta őrzök egy újsághírt azokról az északi-tengeri sirályokról, akik azért pusztultak el, mert élelemért buktak a víz alá, de az olajfoltos tenger úgy tönkretette a tollaikat, hogy a madarak ezrével hullottak vissza a tengerbe, és sirálytetemek borították a vizet több száz kilométeren át. Bizonyára a chilei származású, Spanyolországban élő Luis Sepúlveda, a nagyra becsült környezetvédő nemcsak olvasta a hírt, hanem többször is szemtanúja volt e borzalmas madárhalálnak, mert könyvében "fekete pestisnek" hívja az olajszennyeződés okozta katasztrófát. S hogy mesévé oldja a kegyetlen tényt, egy sirállyal mondatja el az igazságot, miszerint a madarak gyakran látják a magasból azokat a hatalmas tartályhajókat, amelyek a parti ködöt kihasználva a nyílt tengeren öblítik át tartályaikat, s közben ezer- meg ezerliternyi sűrű, bűzös folyadékot bocsátanak a vízbe.

Sepúlveda jól gondolja, hogy csak a gyerekekben remélhet segítőtársat a helyzet megváltoztatásához, s azt is jól gondolja, hogy a mese többet érhet el minden természettudományos magyarázatnál. Ezért is sajnálatos, hogy könyve mégis a lehetőségek könyve marad csak: mindezt meg lehetne írni egyszer jobban, le lehetne fordítani szebben (a kutya jellemző hangja nem a tutulás, a patkány nem cincog, a sirály sem csak rikoltoz, s vigyázni kéne azzal a gyakran elhangzó macskamájogással), meg lehetne szerkeszteni figyelmesebben és gondosabban (különös tekintettel a műszaki szerkesztésre) és az illusztrátor is kaphatna egy újabb lehetőséget...

A történetben az olajáztatta szárnyú sirály utolsó erejét összeszedve egy hamburgi ház erkélyén landol, ahol Zorbász, a kövér fekete kandúr napozik. Mielőtt a sirály meghal, megígérteti a macskával, hogy kikölti a lerakott tojását és megtanítja repülni a tojásból előbújt fiókát. Ettől kezdve a mesei elemek hol szerencsésen, hol kevésbé szerencsésen ötvöződnek a valóságos elemekkel. Mesébe illő, ahogy egy macska képes legyőzni a madarak zsákmányolására irányuló elemi ösztöneit, sőt még el is temeti a halott sirályt, de egy kandúrról még a mesében is nehéz elhinni, hogy napokig képes melengetni és kikölteni egy sirálytojást. No, de ne akadjunk fenn ilyesmin, a hamburgi kikötői macskák véleménye szerint az emberek úgyis eléggé rosszak és kiszámíthatatlanok, a legjobb szándékkal sokszor a legnagyobb kárt okozzák. Nem elég, hogy szeméttelepet csinálnak a tengerből, több tartályra való rovarirtót, gumiabroncsot, többtonnányi műanyag flakont dobálnak a vízbe, alkalomadtán minden olyan állatot megalázó helyzetbe hoznak, aki okosnak és fogékonynak mutatkozik valami újra.

A környezetvédő és sirálymentő mesekandúrok azért érdemelnek leginkább figyelmet, mert nem csak elméletben és kritikai véleményükkel védik a környezetet, hanem példát mutatnak azzal kapcsolatban is, hogy miként lehet egy idegen faj, egy másfajta élőlény szokásait a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartani, értékelni és elfogadni, mi több lebeszélni asszimilációs törekvései-ről. A sirályfióka ugyanis kerek perec kijelenti, hogy ő nem sirály akar lenni, hanem macska, s ebből következően repülni sem akar megtanulni.

"A repülni akarás a legszemélyesebb döntések közé tartozik" - tartják a bölcs macskák, de a haldokló sirálynak tett ígéretet be kell tartani. Aerodinamikai törvényszerűségeket

tanulmányoznak, átültetik Leonardo da Vinci repülő gépezetének használati utasítását sirálynyelvre, s kivárják azt a pillanatot, amikor a fióka végre sirályként kezd érezni és viselkedni.

Az ökomese tündérmesébe illő véget ér: a sirályfióka elrepül. S ha mi, emberek megértettük a mese üzenetét, tartsunk felolvasást a macskáinknak is, hátha felhagynak végre kedvenc madaraink üldözésével. (Európa, 2000)

2000

A családi átok

Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia

A Harry Potter-sorozattal népes olvasótáborra lelt Animus Kiadó olyan könyvet jelentetett meg a napokban, amely a kalandokban és izgalmakban bővelkedő "potteriáda" totális ellentéte. Akit fárasztottak a varázslótanonc mozgalmas napjai és akciófilmekbe illő küzdelmei, az most kezébe veheti azt a könyvet, amelyben a folyamatos kalandok helyét belső történések veszik át, s amelyben a leggyakoribb szó így hangzik: ásni. A szép nevű Zöldtó tábor a történet helyszíne, ide száműzik javító-nevelő munkára azokat a fiatalokat, akik bűnösnek találtattak valamiben. Ha nem Texasban lenne ez a gyereknyomorító büntetőtábor, amelyet jóindulatúan Fiatalkorúak Javítóintézetének hívnak, azt gondolhatnánk, hogy a történet Azsia legeldugodtabb részén játszódik, ugyanis nyoma sincs az amerikai tini-jópofáskodásnak, igazságért és elismerésért küzdő kamaszmentalitásnak vagy a vergődő, önmarcangoló identitáskeresésnek. Rideg, sivár, kemény, kegyetlen és szavak nélküli világ ez, ahová mindenki egy, a múltjában lappangó titokkal érkezik, mégpedig azzal a céllal, hogy túlélje a rá szabott jogos vagy jogtalan büntetést. A túlélés nem könnyű, mert a tábor lakóinak mindennap egy jókora gödröt kell ásniuk a kiszáradt Zöldtó medrében, ahol csörgőkígyók, skorpiók és halálos mérgű sárgafoltos gyíkok tanyáznak. A folyamatos megaláztatásnak kitett táborlakók enni, inni alig kapnak, a zuhanyozás napi négy percnél nem lehet több. Ásniuk pedig nem azért kell, mert az ásás lenne a jellemformálás legújabb eszköze, hanem azért, mert a tábor rettegett igazgatónője kincseket kerestet velük a valamikori tó medrében.

Ide csöppen az ártatlanul elítélt Stanley, akinél pechesebb gyerek aligha létezik. Mindig rossz helyen van, és mindig rossz időben, éppen úgy, ahogy litván ükapjáig visszamenőleg valamennyi őse. Átok ül a családon, mert ez a bizonyos ükapa ifjú korában csereüzletet kötött egy jósnővel, de aztán nem tartotta meg a szavát. A becsapott jósnő átka szerint nemcsak az ükapa, hanem valamennyi leszármazottja átkozott lesz a világ végeztéig. A fiatal-embernek (a hajdani ükapának) "a világ végeztéig" nem sokkal tűnt hosszabb időnek, mint mondjuk a "keddhez egy hétre", ezért eszébe sem jutott, hogy tetteivel az utódainak is

felelősséggel tartozik. Hajóra ült, és áthajózott Amerikába szerencsét próbálni, de attól a pillanattól kezdve, hogy hajóra szállt, kezdetét vette az apáról fiúra szálló szerencsétlenségsorozat. A "semmirekellőnyomorult-hitvány-malactolvaj" ükapa legendájába a táborlakók életének bemutatásával párhuzamosan más családtörténetek is bekapcsolódnak, és a sokféle, mindig balul végződő esemény végül a Zöldtó meder egyik frissen kiásott gödrében vesz új irányt. Stanley azért "a szerencse fia", mert ő töri meg az évszázados átkot. Megmenti a jósnő ükunokájának az életét, s ezzel megfordítja megátkozott családja sorsát: a szerencsétlenségek másfél évszázados korszaka után új időszámítás kezdődik. A fiú megtalálja a gödörben a keresett kincseket, amelyeket ráadásul az ő (szintén peches) dédapjától raboltak el anno, s ezzel egy időben ártatlansága is kiderül, sőt az apjából is híres feltaláló lesz.

Louis Sachar az egyik legnépszerűbb ifjúsági író az Egyesült Államokban, ahol jelenleg több mint húsz műve kapható. Magyarul most jelenik meg először, s a könyv hazai fogadtatásának nem kevés tétje van. Véget érhet az a hosszú évek óta tartó vita, hogy van-e gyerekolvasója a kevésbé mozgalmas, ám rendkívül erős képi világgal rendelkező, moralizáló, elgondolkodtató könyveknek. Most a 12-16 éveseken a sor, hogy mindezt eldöntsék. (Animus, 2000)

2000

Fiú a lányvécében

Louis Sachar: Bradley, az osztály réme

Az ötödikes Bradley szerint osztályrémnek lenni kifejezetten jó. Nyugodt szívvel utálhat mindenkit, és őt is nyugodt szívvel utálhatják a többiek. Sem elé, se mellé nem akar ülni senki, így az osztályterem végében, a leghátsó sor legszélső padjában, egyedül ülhet. Ennél kényelmesebb már nem is lehetne számára az iskola. Senki nem törődik vele, így azt csinál, amit akar: az órákon kedvére firkál, padján tucatszám hevernek az összecelluxozott papírgalacsinokból (elégtelen dolgozatainak apróra szabdalt maradékaiból), a ceruzahegyekből és a megrágott radírokból álló gombócok. Ha éppen nem firkál, akkor köpköd (ebben a legjobb), vagy hazudik. Azt állítja például, hogy otthon kutyaeledelt kap reggelire, időnként telefonon beszélget az Egyesült Allamok elnökével, és nincs olyan, amit ne merne megtenni. Igaz, a lányvécében még nem járt, pedig régóta készül rá, hogy egyszer bemegy, ugyanis rettentően kíváncsi, hogyan fest belülről. Ugy képzeli, hogy a lányvécében aranysárga szőnyegpadló és rózsaszín tapéta van, a vécédeszkákat vörös bársonyhuzat borítja, a vécécsészék szökőkútra emlékeztetnek, és színes víz folyik bennük.

Bradley otthon a szüleinek is hazudik, de amikor egyedül marad a szobájában, játék állatainak önti ki a szívét. Ez a húszdarabos kis állatgyűjtemény jelenti számára a barátságot, a védelmet, a megértést és a szeretetet. Leggyakrabban azt játssza velük, hogy az egyik kis

állat bajba kerül, s ő megmenti. Ilyenkor az állatok éljenzik, dicsőítik őt, és megköszönik, hogy jót tett velük.

Ez a kívülállásra és a "rossznak lenni jó" életfilozófiájára épített világ azonban egy napon darabokra hullik. Új nevelőtanár (a magyar iskolákban fejlesztő pedagógusnak hívják, de ez még a nevelőtanárnál is rosszabbul hangzik) érkezik az iskolába, és amikor a tantestület tagjai Bradley "komoly viselkedési zavaraival" ijesztgetik, Carla csak ennyit mond: "Fantasztikus kisfiú lehet!"

És ezt nem csak mondja, így is gondolja. Végtelen türelemmel fordul Bradley felé, de - és ettől jó a könyv - ez nem elég egy "rém" megszelídítéséhez. Nem elég azt állítani, hogy mi is régóta szeretnénk kipróbálni, hogy milyen íze van a kutyakajának, és nem elég érdeklődni az államelnök kalapviselési szokásairól, sőt a kéznyújtás, a kedves szó, az odafigyelés és a dicséret sem ér semmit, ha egy gyerek egyedül van kortársaival szemben, ráadásul a szülei sem törődnek vele. Ebben a helyzetben nem vigasztaló, ha a gyerek maga jön rá arra, hogy tulajdonképpen ő tehet minderről, és nem a többieknek kell megváltozniuk, hanem neki. Bradley e felismerés nyomán még jobban megvadul, a Carlával való beszélgetéseket szörnyűnek, a nőt dilisnek tartja, s úgy érzi, csapdába került.

Van-e kiút egy kisfiú számára az ilyen csapdából? Képes-e egy tízéves gyerek arra, hogy ő tegye meg az első lépést a többiek felé? És hogyan kell az ilyesmit elkezdeni?

Hát ebben segíthet olykor egy lányvécé. Bradley ugyanis ide bújik el osztálytársai verése elől, és csalódottan látja, hogy itt is minden pontosan olyan, mint a fiúknál. Az őt felfedező lány sikoltozása azonban már neki is sok: rémülten rohan Carlához, és bevallja: "Jó akarok lenni!" Innentől kezdve már van létjogosultsága minden segítségnek. A fiúk beveszik a kosárcsapatba, a szülők leckét írnak vele, a lányok születésnapi zsúrra hívják. Bradley sorsa lassan és sok-sok "visszaeséssel" rendeződni látszik.

A könyv Amerikában tizenkilenc díjat kapott a gyerekektől. Én nagyon komolyan veszem a gyerekek díjait, és azt gondolom, hogy a könyv azért tetszik ennyire nekik, mert van benne egy felnőtt, aki szót tud érteni a kiskamaszokkal, és akkor sem veszíti el a türelmét és a humorérzékét, amikor minden oka meglenne rá.

Az lenne hát a jó, ha - miután a gyerekek aludni tértek - okulásul a szülők is elolvasnák Bradley történetét.

A kutyakaja kipróbálásától azonban mindenkit óva intenék. Nagyon pocsék íze van. (Animus, 2001)

2001

Egy klasszikus babysitter

P. M. Travers: A csudálatos Mary és A csudálatos Mary visszatér

Régóta tűnődöm azon a fölöttébb egyszerűnek látszó kérdésen, hogy vajon mitől lesz mese egy mese, s végső soron miben hasonlít egymásra a földkerekség valamennyi meséje. A lehtséges válaszok egyike szerint a jó mesében feltétlenül lennie kell egy természetfölötti lénynek, és nem hiányozhat belőle a csoda motívuma sem. A dolog attól válik érdekessé, hogy e csodahiányos világban minden szokatlan - még a dolgok természete szerint működő is - mesebeli csodának minősülhet, ráadásul manapság a természetfölötti lények a mesékben sem a jól ismert alakjukban grasszálnak közöttünk. Mert kicsoda például Mary Poppins?

Mary a keleti széllel érkezik a Banks család otthonába, ahol bemutatkozásképp a lépcsőkorláton fölfelé csúszva közelíti meg a gyerekszobát, majd egy "tökéletesen üres táskából" olyan orvosságosüveget vesz elő, amelyből kortyolva mindenki a kedvenc ízét érezheti a szájában. Babysitterré lefokozott tündér vagy boszorkány (úgymond babyszipirtyó) áll-e előttünk, aki "mindent tud, de semmit nem mond meg", s aki "az egyik percben itt van, a másikban elmegy, s még bocsánatot sem kér"? Mary azért "csudálatos", mert nem felejtette el azt az egyszerű dolgot, hogy mindenkinek szüksége van "személyre szabott csodákra", vagy ahogy ő szebben mondja: "mindenkinek megvan a maga tündérországa". A táncosnő-színésznő-meseíró Travers 1934-ben írt történetének máig ható kulcsmondata ez a bölcsesség, amely autonómiájának megőrzésére biztatja az olvasót egy olyan világban, ahol erre már csak egy (rövid) mesényi idő jut. Mary tudása abban áll, hogy tiszteletben tartja a körülötte élők személyiségét: senkit nem akar megváltoztatni, de a járatlanokat beavatja saját tündérországukba, majd - és ettől lesz inkább boszorkány, mint tündér - magukra hagyja őket, boldoguljon most már ki-ki egymaga. Ő inkább hárít, és azt mondja, neki semmi köze ehhez az egészhez. Nem válaszol a csodás események igazságtartalmát firtató kérdésekre, ehelyett gúnyolódik a kíváncsiskodó gyerekekkel, rájuk ripakodik, letorkolja őket, vagyis "nem vesztegeti az idejét kedveskedésre", nem engedi, hogy az intimitás hamis illúziókkal itassa át a történeteket. Szerepjátszásával arra tanít, hogy a csodákban való hit magányos dolog, de még akkor is hinnünk kell bennük, ha egy goromba babyszipirtyó kinevet bennünket ezért, és sértődötten azt mondja: "Nagyon szeretném, ha nem beszélnél szamárságokat!" Az elbizonytalanításra való törekvés Travers meséiben semmi mást nem szolgál, mint azt, hogy Mary Poppins kiválasztottjai megtanulják: legalább saját tündérországukban bizonyosak legyenek. Az írónő azt is jól tudja, hogy ehhez el kell szakítania egymástól a csodatévőt és a csodavárókat, megtanítva utóbbiakat a veszteség elviselésére is. Mary Poppins még eltűnésében is csudálatos: úgy tud nemet mondani, hogy abban mindig benne van az igen is, elhintve a reményt, hogy az érkezését befolyásoló szél-irányok bármikor megváltozhatnak. (Falukönyv-Cicero, 1996)

Sajnos meg is változnak, és egy újabb könyvben A csudálatos Mary visszatér, hogy elvegye tőlünk mindazt, amire előzőleg oly jól megtanított. Travers nem tud újabb csodákra lelni, ezért fantáziálni kezd, és létrehozza a már ismert történetek pontos megfeleltetéseit, a

Poppins-sémákat. A különbség legfeljebb annyi, hogy Mary kutya helyett pacsirtával társalog; Michael helyett Jane ébred (kedd helyett szerdán) azzal az érzéssel, hogy egész nap rossz akar lenni; nevetőgáz helyett hengerbucska-leckét kapunk; személyre szabott ízek helyett pedig személyre szabott léggömböket. De az ismétlődés révén a titok már nem titok többé, s a csoda is inkább trükk, hiszen bármikor megismételhető. Ami ott lenyűgöző volt, itt hétköznapivá válik. Maryről azt hittük, hogy tényleg csudálatos, nem pedig csudálatoskodó; sem határai, sem korlátai nincsenek, szabadon közlekedik valós és valótlan között. A reális és irreális egyensúlyának megbomlását Travers is érzi, de írói szempontból a kényelmesebb, más szempontból pedig a veszélytelenebb megoldást választja: Mary köznapibb arcát helyezi a csudálatos fölé. Ebből az következik, hogy egy - modorát tekintve jócskán kifogásolható - nevelőnő áll előttünk, aki folyton-folyvást zsémbelődik, rendkívül hiú, ráadásul a zabkása is mindig csomósra sikerül neki. Míg az előző könyvben egy röpke félmondattal képes volt hárítani, most oldalakon keresztül játssza a sértődöttet, amiért egy-egy kaland után a gyerekek szembesíteni "merészelik" néhány órával azelőtti viselkedésével.

De ha már megszoktuk ezt a "csudálatlan Mary-t", a hétköznapi arcában fedezhetünk fel valami egészen különlegeset. Most érteni meg igazán, hogy miben is áll az ő tudása: nem hazudik, nem ígérget és nem áltat. Amikor megkérdezik tőle, hogy "ugye nem megy el soha többé", ő mérgesen csak ennyit jegyez meg: "Szép kis élet lenne, ha az egészet veletek tölteném!" Ha dühös a gyerekekre, utat enged haragjának, s nem válogatja meg a szavait, de azt is pontosan tudja, hogy mi a teendő a rakoncátlankodó gyerekekkel. Nem büntetni kell őket, ahogy azt például Banks mama teszi; egy jól elhelyezett mondat felér háromórányi kukoricán térdepeléssel: "Nézd csak, ott valami fényes dolog csillog előttünk az úton. Légy szíves, menj oda, vedd föl, s hozd ide nekem. Úgy látszik, valaki elveszítette a koronáját" - mondja. Nincs az a vásott kölyök, aki erre le nem csillapodik, s meg nem kérdezi, hogy vajon ez a korona kié lehetett. Amikor Mary Poppins újra elmenni készül, szárazon csak annyit mond: "Minden jó dolog véget ér." Nem akkor kerülnek tehát a helyükre a dolgok a Banks család otthonában, amikor Mary visszajön, ahogyan ezt Travers állítja, hanem akkor, amikor újra elmegy. Ettől lesznek a Mary Poppinstörténetek igazán hitelesek, hiszen aki soha, semmilyen körülmények között nem hazudik a gyerekeknek, attól végképp elhihető az a bizonyos, különbejáratú tündérország. (Falukönyv-Cicero, 1997) 1997

Kotta vagy bankszámla?

Yehudi Menuhin és Christopher Hope:

A király, a macska és a hegedű

Az angol-magyar nyelven megjelentetett, gyönyörűen illusztrált könyv azon kérdés körül próbál meg igazságot tenni, hogy mi a fontosabb: hegedülni vagy pénzt számolni, vagyis az élvezeteknek avagy az élvezetekről lemondó gyűjtögetésnek élni. A tücsök és a hangya életvitele közötti problémát feszegető moralizáló mese egyik változatával van tehát dolgunk,

gyanakodhatnánk, s ebből csak ritkán kerekedik ki tömény didaxis nélkül bármiféle igazság. Szerencsére Yehudi Menuhin meséje végre igazságot szolgáltat - még szép! - a tücsöknek, s nem próbálja meg elhitetni, hogy a hangyáknak áll a világ. Igaz, itt egy Joachim nevű bölcs macska működik közre az igazság kiderítésében - ebből látszik, hogy La Fontaine is jobban tette volna, ha inkább macskákkal ereszti össze a tücsköket. "Egy király, akinek az udvarában hegedülnek, többet ér, mint egy király, akinek a bankban sok pénze van" - ezzel a szólásmondással kezdődik a mese, no meg azzal a képpel, amelyen megnyittatnak a lyukas tetejű palota kapui, hogy minden alattvaló élvezhesse a király nyolc hegedűsének muzsikáját. Mindenki boldog, kivéve a Király számtartóit, akik reggeltől estig a Király fogyatkozó pénzét számolgatják, majd pedig takarékoskodásra szólítják fel uralkodójukat. "Számtartó-csomagjuk" első lépéseként kirúgatják a hegedűsöket, mondván, az a baj velük, "hogyha dolgoznak, akkor is csak játszanak". Az összeadógépek, számológépek, szorzógépek kontra hegedűk vitájában tehát az utóbbiak lennének a vesztesek (hangya-effektus), ha... Ha a mese másodszor is teret engedne az efféle igazságtalanságnak. A zene nélkül maradt királyságot szomorúság üli meg, az ország hanyatlásnak indul, kitör a belviszály, a széthúzás, s végül eluralkodik a teljes zűrzavar. A Király is kedélybeteggé válik, ám egy napon Joachim kandúr megoldást kínál neki: ha azt akarja, hogy palotájába visszaköltözzék az ének és tánc, tanuljon meg hegedülni, s adja törvénybe, hogy ezentúl minden királyi számtartó köteles valamilyen hangszeren játszani. És ebben a mesében is megtörténik a csoda: a számtartók megtanulják, hogy számolni az ütemeket is lehet (persze mindig akad valaki, aki a kelleténél egy kicsit hangosabban számol), a Király pedig koncertkörútra indul birodalmában, hogy visszaadja népének a zenét. Végül a számtartókból megalakul a Királyi Hangversenyzenekar, amelyben a Főszámtartó lesz a második hegedűs, és új szólásmondás járja be a világot: "Boldog az az ország, amelyben a Király oldalán a Főszámtartó a másodhegedűs." Yehudi Menuhin meséje igazságos megoldást kínál a régi ellentét megoldására - mától kezdve tehát senki ne lepődjék meg, ha hegedülő hangyával találkozik az úton.

A könyvet Göncz Árpád fordította - a boldogság fele legalább már megvan -, attól tartok viszont, hogy a másik felére nagyon sokat kell várni nekünk, alattvalóknak... Mert az ilyen gyönyörű és bölcs mesével csupán egy a baj: soha nem azok olvassák, akik valóban okulhatnának belőle. (Al) Ovo, 1997)

1997

Holocaust és ifjúsági irodalom

Lois Lowry: Számláld meg a csillagokat

A történet, 1943-ban játszódik Dániában. Lois Lowry dán barátnője elbeszélése alapján írta, aki a náci megszállás idején volt gyermek Dániában. Két kislány mindennapjain keresztül

nemcsak a dán ellenállási mozgalom tetteit ismerjük meg, hanem azt is, hogy mit tettek az egyszerű polgárok a zsidó lakosok megmentése érdekében Dániában. Nem keveset, ugyanis a dánok csaknem a teljes zsidó lakosságot (mintegy 7000 embert) csónakokon, kis hajókon átmenekítették Svédországba. Természetes volt, hogy amikor a német megszállók elkezdték a dániai zsidók összegyűjtését, a történetben szereplő Johansenék befogadták Annamarie legjobb barátnőjét, Ellen Rosent, akit ettől kezdve családtagként mutattak be. Egyik éjjel náci tisztek törtek be a házba, és elbújtatott zsidók után kutattak. A család minden tagjának - különösen a két kislánynak - nagy lélekjelenlétre volt szüksége, amikor az egyik tiszt az iránt érdeklődött, miért nem szőke Ellen is, mint a testvérei.

Lowry nem történelmi regényt írt, mégis az olvasmányosan előadott történelmi tények a legérdekesebbek a könyvében: Dánia 1940-es behódolása Németországnak, az akkor uralkodó Christian király viselkedésének leírása, valamint annak a történetnek a felelevenítése, amikor a dánok elsüllyesztették teljes flottájukat, nehogy az a németek kezébe kerüljön.

Történelmi tény az is, hogy 1943-ban, a zsidó újév ünnepén a zsinagógában összegyűlteket a rabbi figyelmeztette, hogy a németek el fogják hurcolni őket. A rabbit a dán kormány értesítette, a kormány tagjait viszont egy magas rangú német tisztviselő, G. F. Duckwitz tájékoztatta a veszélyről. A kormány tagjai azonnal továbbadták az értesülést a zsidó közösség vezetőinek, így a zsidók már az első rajtaütések előtt elmenekülhettek. A dánok befogadták, etették, ruházták, elbújtatták őket. A történetben kulcsfontosságú szerepe van egy kis, kézzel hímzett fehér zsebkendőnek, mondhatni ezen a zsebkendőn múlik több ezer ember élete. Ezt a zsebkendőt a tízéves Annamarie juttatja el a hajón várakozó nagy-bácsikájához. Az írónő állítása szerint a zsebkendő nélkül a zsidókat nem sikerült volna Svédországba juttatni. Fikciónak tűnik, pedig ez is igaz, hogy miután a nácik rendőrkutyákat kezdtek bevetni, hogy azok kiszimatolják a halászhajókon elrejtett utasokat, svéd tudósok kidolgozták a kiszimatoltatás ellenszerét. Szárított nyúlvérből és kokainból álló port kevertek ki, a vér vonzotta a kutyákat, ám amikor beleszagoltak, a kokain egy kis időre tönkretette a szaglóérzéküket. Lowry szerint minden hajóskapitány használt ilyen zsebkendőt, és ez sok életet mentett meg. Könyvében Lowry emléket állít a hajóskapitányoknak, a dán ellenállás fiatal embereinek és az egész dán nemzetnek. (Animus, 2001)

2001

Utópia gyermekeknek

Lois Lowry: Az emlékek őre

Bizonyára az ifjúsági irodalom egyik legkülönösebb, legtalányosabb könyve lesz Lois Lowry kötete, amelynek véleményem szerint feltétlenül helye lenne a 12-14 évesek ajánlott

olvasmányai között. Műfaját tekintve gyerek-utópiának nevezném és előtanulmánynak ajánlanám Orwell művéhez. A tizenkét éves Jonas olyan világban él, amelyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Csak lassan derül ki, hogy ez a világ csak látszólag ideális, hiszen nincsenek benne színek, érzelmek sem, nincs napfény, hóesés, zene, hiányzik a szeretet és a melegség. A családok sem vér szerinti családok, hanem mesterségesen létrehozott családegységek, ugyanis ebben a világban mindenkinek előre megszabott szerepe és életideje van. Szülni csak az arra kijelölt szülőanyáknak szabad, a csecsemőket szétosztják a jelentkezők között. Ha pedig valaki már nem tud a közösség hasznára lenni többé, azt elbocsátják. Az elbocsátási ceremóniáról mindenki úgy beszél, mint valami csodálatos eseményről, amelynek végén a Másholba lehet kerülni, pedig valójában arról van szó, hogy egy injekciós tű segítségével megszakítják az életüket. De erről persze senki sem tud.

Ezt a mesterségesen létrehozott, tökéletesnek hitt társadalmat a bölcsek tanácsa vezeti. A Döntéshozók Bizottsága határoz mindenben, hogy megvédje az embereket esetleges rossz döntéseik következményeitől. Ők mondják meg, hogy melyik életkorban mi a teendő, ők jelölik ki például a tizenkettedik életévüket betöltött gyerekek egész életre szóló pályáját is. Jonast valami egészen egyedi feladatra tartják alkalmasnak. Ő lesz az emlékek őrzője, az az ember, aki a múlt fájdalmas és örömteli emlékeit őrzi. Az emlékekből azért nem részesülhet mindenki, mert akkor a fájdalom is újra mindennapossá válna, ezt pedig senki nem akarja. Az emlékek átadásának fájdalmas és hosszan tartó beavató ceremóniáján.

Jonas tudomást szerez elődjétől az emberiség valamennyi emlékéről, a jóról és a rosszról egyaránt. Megtudja, mi a fájdalom, az éhezés, a háború, a szenvedés, de azt is, hogy mi a melegség, a fény és a szeretet. Jonas nem akar többé olyan világban élni, ahol mindent szabályok és rendeletek határoznak meg, s ahol nincs helye az immár megismert és legáhítottabb emberi érzésnek, a szeretetnek. Rájön, hogy milyen iszonyatos titkok lapulnak az őt körülvevő világ békéje mögött, és megszökik innen. Csak a kapott emlékek alapján reménykedik abban, hogy megtalálja azt a helyet, ahol mindaz megvan, amire vágyik, s azt is tudja, hogy az ő szökése nyomán, addigi lakóhelyén is elszabadulnak az emlékek, és talán az ott maradók is rájönnek végre arra, hogy milyen embertelen világban éltek addig. (Animus, 2001)

2001

Vigasz Potter-rajongóknak

Tudor Hushpush: A kviddics évszázadai

és Göthe Salmander: Legendás állatok és megfigyelésük

Harry Potter-rajongók milliói várják izgatottan a híreket kedvencük újabb és újabb kalandjairól, de sajnos az ötödik kötet megjelenéséig még nagyon sokat kell aludniuk: J. K. Rowling - ha már nem is egy füstös edinburghi kávézóban, hanem saját londoni lakásában - most írja a sorozat következő darabját. Igaz, hamarosan bemutatják a Hollywoodban forgatott Harry Potter-filmet, és a hazai papírboltok már egy hónapja tele vannak "potteres" füzetekkel, dossziékkal, órarendekkel és tolltartókkal - csak remélni lehet, hogy ennyi varázslótanonc és varázslóbagoly láttán a tanárok is megadják magukat és elolvassák (elfogadják) végre tanítványaik "legkedvesebbnek" tartott könyveit.

Azoknak a gyereknek és felnőtteknek, akik nem elégszenek meg a filmmel kapcsolatos hírekkel, valamint a filmbemutatót jóval megelőző marketingakciókkal, és továbbra is inkább olvasni szeretnék Harry történetét, sovány vigasz, hogy megjelent az a két beígért kis füzetecske, amelyeket Rowling a Roxforti Boszorkány-képző növendékeinek kötelező olvasmányaiként tüntetett föl az egyik kötetében. A vigasz szó szerint sovány, hiszen a 600-700 oldalas Potter-könyvekhez szokott gyerekek kb. másfél óra alatt felfalják a 60-80 oldalas füzeteket, és talán kicsit becsapottnak érzik magukat emiatt, bár szerencsés esetben az is előfordulhat, hogy a kötelező olvasmány terjedelme miatti irigység felülkerekedik e csalódáson. Mindenesetre próbáljuk meg a lehetetlent, és a csalódott gyerekeknek magyarázzuk el, mi történt. Az írónő ugyanis az 1985-ben brit színészek által alapított Comic Relief felkérésére írta e füzeteket, és a szervezet javára lemondott minden jogdíjról. A Comic Relief azzal a céllal jött létre, hogy szociális igazságosságot szolgáló és szegénység elleni küzdelmet elősegítő akciókat támogasson, a Rowling-füzetek megjelenéséből befolyó összeget például a világ legszegényebb országaiban élő, leginkább rászoruló közösségek megsegítésére fordítják. Az okos gyerekek erre persze rögtön azt mondják, hogy ha hosszabb lenne a könyv, több pénzért lehetne eladni, s ebben kétségkívül igazuk is van, de a további magyarázkodást megelőzendő, inkább kérdezzük meg tőlük, hogy mit jelent az egyik hátsó borítón olvasható szöveg, amely szerint a könyvet megvásárló kedves olvasó olyan akció részese lehet, "amely még a cikeszt három és fél perc után elkapó Roderick Plumton 1921-es teljesítményénél is bámulatra méltóbb".

Rowling ötlete egyébként most is kitűnő. A játékos álneveken publikáló írónő a tudományos művek mintájára, s egyben azok paródiájaként gondosan felépített, áltudományos apparátussal megtűzdelt "kézikönyveket" írt, és még arra is kiterjedt a figyelme, hogy különböző kézírásokkal olvasói megjegyzéseket, széljegyzeteket hamisítson az oldalakra. Az eddig megjelent Potter-könyvekhez szorosan kapcsolódó füzetekből minden háttér-információ megtudható a repülő seprű fejlődéstörténetéről, Nagy-Britannia és Írország kviddicscsapatairól, az elrejtett mágikus bestiákról és a Varázslény-felügyeleti Főosztály rendszertanáról. Én csak azt sajnálom, hogy a jogtulajdonos nem járult hozzá a Harry Potter sorozatban még elő nem fordult nevek lefordításához, s így egyrészt nem adott lehetőséget a fordítónak eddigi sziporkái folytatására, másrészt a "Romanian Longhorn", a "Peruvian Vipertooth" vagy az "Ukrainian Ironbelly" kifejezést az angolul még nem tudó kisiskolások nem értik.

Amikor Rowling lemondott a jogdíjról, kikötötte, hogy a Comic Relief számára írt füzetek csak másfél évig forgalmazhatók. Nem árt tehát gyorsan beszerezni néhány példányt, jól jöhet még a dédunokáknak is. A pénztárnál pedig gondoljunk összeszorított szájjal Roderick Plumtonra! (Animus, 2001)

2001

Borzalom három kötetben

Darren Shan: Rémségek cirkusza,

A vámpír inasa, A vérszipoly

J. K. Rowling és az ő Harry Pottere nagy kihívást jelent azoknak az íróknak, akiknek feltett szándékuk, hogy túlszárnyalják a roxforti varázslófiú és társai sikerét. Sejteni lehetett, hogy a "potteriádát" rengetegen utánozzák majd, s a gyerekirodalmat hamarosan Rowling-epigonok hada lepi el. Az utánzók azonban nincsenek könnyű helyzetben, hiszen mindazt, ami a Potter-könyvek körül mára kialakult, szinte lehetetlen túlszárnyalni. Rowling sikerének egyik titka, hogy nagyszerűen ötvözte a klasszikus meséket az ifjúsági irodalom kedvelt műfajaival, jól egyensúlyozva a valóság és a képzelet határain. Ő meghagyta a lehetőséget arra, hogy mindenki maga dönthessen: akar-e egy csodás világ részese lenni vagy sem. Egyik követője, Darren Shan azonban úgy gondolta, hogy nem fantáziatréningre és mesebeli helyszínekre invitálja olvasóit, hanem egy borzalmas, minden elemében hátborzongató horrortörténetbe löki őket, mondván: nincs választásod, veled is bármikor megtörténhet mindez. Többkötetesre tervezett sorozatának - amelynek a Vámpír könyvek sorozatcímet adta - első három kötete egyszerre jelent meg magyarul, s hamarosan a boltokba kerül a negyedik és az ötödik kötet is. A termékeny író azonban itt nem áll meg, tovább folytatja a valóban hajmeresztő és félelmetesnél félelmetesebb epizódokkal teli történetet.

Darren Shan hőse egy tízéves kisfiú, aki szörnyűséges tortúrák után vámpírrá, egy vámpír kisinasává változik. A Drakula-irodalomban és horrorfilmekben jártas író nem fukarkodik a borzalmak naturalisztikus taglalásával, miközben többször is felhívja a figyelmet arra, hogy kegyetlen és veszedelmes története szóról szóra igaz. Sem humor, sem irónia, de még egy cinkos félrekacsintás sem oldja a rémségeket: a farkasember, a csontvázember, a kétgyomrú ember, a kígyófiú, a vasfogú nő, a vámpír és a tarantella leírása éppoly félelmetes és hitelesnek tetsző, mint a vámpírok életmódjának bemutatása, különös tekintettel az átváltozás fizikai és pszichikai jellemzőire, valamint az ellenállhatatlan vérszívási kényszerre és a durva gyilkolási hajlamra. A három kötet még az edzett ifjak számára is garantált rettegést és néhány nyugtalan éjszakát jelent.

A sorozatot a Móra Kiadó adta ki, némiképp rácáfolva eddigi üzletpolitikájára, amely színvonalas gyerekkönyvek kiadását tűzte ki célul. A magam részéről én továbbra is inkább ezek közül (szerencsére sok ilyen van) válogatok. (Mára, 2001)

2002

Minden rossz, ha rossz a vége?

Lemony Snicket: A baljós kezdet és A hüllők terme

Találó és sokatmondó sorozatcíme van az Egmont Kiadó új sorozatának, amelyet az eddig megjelent két könyv borítója nagy betűkkel hirdet: A balszerencse áradása. A sötéten és fenyegetően hangzó cím mögött ezúttal nem jól kimódolt marketingfogás húzódik meg. Lemony Snicket könyvei - A baljós kezdet és A hüllők terme - valóban nem szólnak másról, mint a mindig és mindenütt megtapasztalható balszerencséről. Még az optimistának csak né-mi csúsztatással nevezhető Andersen-meséken és a horrorisztikus Grimm-meséken edzett mesekedvelőket is meglepheti, hogy miként lehet olyan gyerekregényt írni, amelyben egy pillanatra sem csillan fel a "jó" ígérete, ami a két könyv esetében nem jelentene mást, mint a történetben szereplő gyerekek sorsának megnyugtató rendeződését vagy legalább jobbra fordulását.

De miről is van szó? A szerző már az első mondatban fölhívja az olvasó figyelmét arra, hogy amennyiben olyan történetek iránt vonzódik, amelyek jól végződnek, szerencsésebb, ha most mind-járt más olvasnivaló után néz, mert az ő története nemcsak hogy nem végződik jól, de a kezdete és a közepe sem vidám. A főszereplő három Baudelaire gyermek életében ugyanis kevés örömteli esemény akad, és hiába oly szépek, leleményesek, bájosak, minden, ami velük történik, bővelkedik bajban, szenvedésben, kétségbeesésben és reménytelenségben. Persze az olvasó ekkor még hajlamos azt hinni, hogy mindez csak jól kitervelt írói fogás, de a második kötet végén már kénytelen belátni, hogy Lemony Snicket nem tréfált: semmi esélyt nem ad arra, hogy a gyerekek megpróbáltatásai véget érjenek vagy legalább enyhüljenek. Nagy empátiás készségre és tűrőképességre van tehát szüksége annak az olvasónak, aki nem hagyja abba az olvasást, és a szereplőkkel együtt kibírja a tengernyi szenvedést.

A történet azzal kezdődik, hogy a három Baudelaire gyerek egy, a házukat porig romboló és szüleik halálát okozó tűzvész miatt árván marad. Violet 14 esztendős, Klaus 12, Sunny pedig még csecsemő, "alig nagyobb egy csizmánál". Szüleik végrendeletének intézője talál a rokonságban egy harmad-ági negyedik unokatestvért, bizonyos Olaf grófot, akit a gyerekek hamarosan törvényes gyámjuknak kénytelenek tekinteni. S ezzel kezdődik a tulajdonképpeni megpróbáltatások sora. Még egy népmesei mostoha is kedvesebb a nevelt gyerekeihez, mint Olaf gróf. Ez a gyám ugyanis elviselhetetlen, velejéig züllött ember, amolyan utazó művész,

aki színtársulatával járja a világot. A háza szörnyű disznóól, s a gyerekek a dickensi nyomor legsötétebb bugyraiba csöppennek bele, amikor hozzá kerülnek. Olaf gróf és barátai számára magától értetődő és mindennapi dolog a gyerekek sanyargatása, kizsákmányolása, megalázása, megfélemlítése, sőt verése. És ha a könyv elején a gyanútlan olvasó a felsorolt tárgyak (például mikroszkóp, számítógép) és gépek (autók) miatt még azt hiszi, hogy egy napjainkban játszódó történetet olvas, hamarosan be kell látnia (és aggódó gyermekét is meg kell nyugtatnia), hogy nem ő került idő-és eseményzavarba, hanem az író. Napokba tellett, mire a gyerekeim elhitték nekem, hogy manapság nem eshetnek meg hasonló történetek, mert a törvények ma már nem engedik meg, hogy árván maradt gyerekek ilyen borzalmas örökbe fogadó szülőkhöz kerüljenek, és ennyi szenvedésen menjenek keresztül. Olaf gróf ugyanis a gyerekek vagyonának megszerzése érdekében még attól sem riad vissza, hogy egy színielőadás keretében feleségül vegye a 14 éves Violetet, és az előadás közben aláíratott, törvényesnek hitt papírt lobogtatva rendelkezni akarjon "felesége" javai fölött. Förtelmes terve az utolsó pillanatban meghiúsul ugyan, de a következő kötetben újabb gaztettekkel nehezíti az újabb gyámhoz került gyerekek életét. Hogy csak a legszörnyűbbet említsem: meggyilkolja a jóra való nagybácsit, hogy elrabolhassa tőle a gyerekeket.

Nos, hát jelenleg itt tart a többkötetesre tervezett sorozat. Mindez azért érdemel leginkább figyelmet, mert A baljós kezdet az első könyv, amely hosszú évek óta először lekörözte a Harry Potter-köteteket a The New York Times bestseller listáján. Erre 1998 óta nem volt példa! S ha kritikusok, pedagógusok, pszichológusok évek óta keresik a Potter-könyvek sikerének titkát, most nagy talánnyal nézhetnek farkasszemet, Snicket szereplői, írói eszközei ugyanis teljesen ellentétesek Rowlingéival.

Vagy talán épp ezért lettek a történetei olyan hirtelen és egy csapásra sikeresek? (Egmont, 2002)

2002

Hihetetlen

Georgia Byng: Molly Moon hihetetlen kalandja a hipnózissal

Miután elolvastam a könyvet, meg sem kellett néznem az impresszumban a megjelenés évét, biztos voltam abban, hogy Georgia Byng műve a Harry Potter-könyvek után íródott. Olvasás közben ugyanis végig úgy éreztem, hogy az írónő J. K. Rowling művei nyomán próbál gyermekregényt írni, és a hasonló siker reményében felhasználja mindazon eszközöket és motívumokat, amelyek Rowling könyveit vélhetően világhíressé tették. Legalábbis a két angol könyvsorozat közötti hasonlóságok erre engednek következtetni. Byng könyvének főszereplője ugyan nem kisfiú, hanem kislány, de ugyanannyi esztendős, mint Harry, és ugyanolyan sanyarú sorsa van, mint neki. Az árva, csúnya, közkedveltnek éppen nem mondható Molly Moont éppúgy utálja az árvaház vezetője, mint Harryt a nevelőszülei. A

kislány azonban nem egy varázslóiskolába való meghívás útján kerül ki a kilátástalan helyzetből (ez azért túl átlátszó volna), hanem úgy, hogy kezébe kerül e$y könyv, amelynek címe: A hipnózis ősi művészete magyarázatokkal. És láss csodát: Mollyról is hamar kiderül, hogy nem mindennapi képességekkel rendelkezik. Igaz, ő nem varázsolni tud, hanem hipnotizálni. De nem ám úgy, hogy iskolába jár, és keményen megdolgozik a tudásért, neki elég annyi, hogy elolvassa a kezébe akadt könyvet, és máris világklasszis hipnotizőr válik belőle. Hipnotizálja az árvaházi kutyát és a szakácsnőt, hipnózisba ejti az árvaház vezetőjét, majd egy tehetségkutató verseny közönségét és zsűri tagjait veszi rá arra, hogy őt lássák a legjobb versenyzőnek. Miután ilyen formán kétes győzelemre tesz szert, az elnyert pénzzel New Yorkba indul, nemcsak szerencsét próbálni, hanem árvaházi barátját is megtalálni. Hipnotikus képességeivel minden nehézség nélkül jut egyre magasabbra: repülőtéri alkalmazottak, taxisok, szállodai recepciósok, menedzserek, színházi rendezők állnak vigyázban előtte, és teljesítik mindazt, amire a kislány kéri őket. Molly pedig gátlástalanul manipulál maga körül mindenkit annak érdekében, hogy New York legünnepeltebb sztárja legyen. Mottója a következő: "Eddig örökké ő húzta a rövidebbet. Most viszont megszerzi, amit neki szánt az élet. Úgy fog élni, mint kedvenc reklámjaiban a szereplők." Új élete a következőkből áll: testőrök kíséretében sétálgat, napi több órán keresztül vásárolgat, vagyonokat költ el játéktermekben, fényűző éttermekben ismerkedik a világ különböző ételeivel, Rolls-Royce-szal közlekedik, exkluzív fodrászszalonban vágatja a haját, kozmetikába jár és a körmét tökéletes, csillogó félholdakká ráspolyoztatja. "...és minél jobban belevetette magát ebbe az életstílusba, annál jobban meg volt győződve róla, hogy megérdemli."

Molly ténykedésére egy nyomában lihegő, kisstílű gazember is felfigyel, és zsarolással saját céljai szolgálatába állítja a lányt: nevezetesen kiraboltatja vele New York legbiztonságosabb bankját. Félelmetes, ahogyan a kislány bábuként mozgat több száz embert, köztük a biztonsági őröket és a határozott bankigazgatót is, de a véres verejtékkel összetákolt könyv szerkezete kártyavárként omlik össze azon írói baklövésen, amely szerint Molly még az íriszleolvasó masinát is sikerrel hipnotizálja, s ennek nyomán a bankban "négyszáz fiók nyílt ki egyszerre. És ezzel egy időben csattanva kioldódott az öt páncélterem acélajtajának a retesze is." A kislány saját műve láttán cinikusan csak ennyit mond: "Ezt nevezem stílusnak."

Az írónő is érzi, hogy itt elvetette a sulykot, és hirtelen mindent megpróbál jóra, vagy legalábbis a visszájára fordítani. Csakhogy ettől kezdve ő is, műve is végképp hitelét veszíti, már annyit sem hiszünk el neki, mint eddig. Hamisnak találjuk a kerti törpékbe bújtatott drágakövek visszajuttatását, a gyerekek hazatérését az árvaházba, az árvaházi helyzetképet, a véletlenül talált gyémántot, a teliholdnál magnetikus képességeit próbálgató könyvtáros-nő vallomását - egyszóval: mindent. Georgia Byngnek sikerül odáig eljuttatni az olvasót, hogy hiába ígéri könyve végén a folytatást, az már nem érdekel bennünket.

A nem túl nagy írói tehetséggel megalkotott mondatok (melye-ken a fordító olykor még ront is), a túlságosan is elnagyolt szerkezet, az ellenszenves szereplők miatt legfeljebb rossznak tarthatunk egy könyvet, de sajnos itt többről van szó: a könyv nemcsak rossz, hanem kifejezetten veszélyes is. Egyrészt azért, mert Molly enyhén szólva is kétes célokra használja

képességeit, azt sugallva, hogy a vágyott dolgok eléréséhez bármilyen eszköz megengedhető. ("Molly nem azt parancsolta az embereknek, hogy szeressék. Erre már semmi szüksége. Egyszerűen meg akart győződni arról, hogy képes kezelni egy egész tömeget, és mint kiderült, képes.") Másrészt azért, mert a jó és a rossz nincs megkülönböztetve, minden gonoszságra van magyarázat, felmentés (lásd a gonosz mostoha gyerekkora, a részeges szülők stb...). Harmadrészt pedig azért, mert a könyv erkölcsi oldala is megkérdőjelezhető: egy kutya életéért ugyanis nem fair dolog bankot kiraboltatni egy tízéves kislánnyal.

Még ezer szerencse, hogy a címet komolyan véve valóban HIHETETLEN ez az egész. (Egmont, 2002)

2002

Csak ezt ne!

A mesék védelmében

Amikor a kilencvenes évek elején a könyvesboltokat elárasztották a klasszikus népmeséket néhány mondatos tanulsággá rövidítő szörnyűséges mesekönyvek, amelyekben a híres szereplők nevén kívül más nemigen emlékeztetett az eredeti történetre, úgy véltem, elérkeztünk a gyerekkönyvkiadás mélypontjához. Szerencsére a zanzamesék néhány évig tartó uralma után akadt olyan könyves szakember, aki fontosnak tartotta az igényes mesekönyvek újra megjelentetését, így lehetett abban bízni, hogy lassan véget ér a gyerekkönyvborzalmak kora. Igaz, serdülővé érett egy nemzedék, amelynek jó néhány tagja most már örökre azt hiszi, hogy a Nagymama a szekrénybe bújik a farkas elől, és hogy Piroska meséje egy kiadós futóversennyel ér véget, de reménykedjünk, hogy ebből még nem származik komolyabb baj.

Az viszont már igen nagy baj, hogy a könyvesboltokban újra feltűntek olyan mesekönyvek, amelyek könnyen lépre csalják a gyanútlanul vásárló szülőket, hogy aztán odahaza hülyét csináljanak gyerekből, felnőttből egyaránt. Az Aranyhal Könyvkiadó Klasszikusok sorozata például 6 kis mesét ígér Mesekönyvtár 1 című kötetének borítóján. Piroska és a farkas, A kismalac és a farkasok, A farkas és a hét kecskegida, A róka és a gólya, Hófehérke és a hét törpe, Jancsi és Juliska - igazán vonzó mesecímek egy ötven oldalas, kicsi kötetben, amelyet ráadásul egész oldalas színes illusztrációk díszítenek.

Az első meglepetés akkor éri a szülőt, amikor mesélni kezd csemetéjének, ugyanis a felsorolt meséket kínrímekkel tűzdelt versbe szedte a leleményes szerző, akinek igazán nem lehetett könnyű dolga a hosszú történetek verssé alakítgatásával, hiszen bizonyára előre megszabott terjedelemhez kellett alkalmazkodnia. Így történhetett meg, hogy a mesék olykor váratlan fordulattal érnek véget: a hét kecskegida például nem engedi be a farkast a kecskelakba,

hanem a következő történik: " Kiles mind a padláson, éhes farkast hadd lásson./ Gidahúsra fáj a fogad? Ordas farkas, hordd el magad!/A vadásznak odaszólunk telefonon: szállj le rólunk!". Az erélyes gidafenyegetésre farkasunk imigyen reagál: "El is kullog lógó orral: Lecsót eszem forralt borral!"

Szegény Hófehérke sem jár jobban e rímkényszerhelyzetben, mert az otthonról való elüldözése a következőképpen nyer indoklást mostohája szájából: "S mert a lányka szebb volt nála/szegény el is zavarta/Bosszantott, hogy kakaóját/balról jobbra kavarta!" A mérgezett almás híres jelenet pedig így zajlik le: "Hófehérke jóízűen/az almába harapott./Nem mosta meg evés előtt./ S lenyelte a falatot!/ Bájos arca csalános lett/a permetes almától!/A mostoha örvendezett:/Hófehérke csúf mától!" De a törpék áldozatos ápolása révén hamar kigyógyul a csalánkiütésből, és mivel hétszer szebb lesz, mint volt, egy arra járó királyfi menten feleségül veszi. Hogy mi lesz a mostohával, s hogyan oldódik meg a "ki a legszebb?" rendkívül fontos kérdése, arról nem szól a versike.

A kismalac és a farkasok meséjében új szempontok gazdagítják a történetet. Megtudhatjuk, hogy a kismalac a tegező megszólítás miatt fog gyanút ("Nem jöhetsz be, ordas farkas,/ mert véletlen megeszel./ Énnekem már az is gyanús,/hogy engemet tegezel."), és hogy a leforrázott, kopasz farkasnak nem kell többet fodrászra költenie. Jancsi és Juliska egy dajka néninek ábrázolt anyóka házába tévednek, ahol a dajka néni vasketrecbe zárja Jancsit, majd a macskájára bízza a ketrec kulcsát. "Julcsi" csellel elveszi a kulcsot a macskától, és a nénit tuszkolja be abba a ketrecbe, amelynek méretei - az illusztráció tanúsága szerint - abszolút alkalmatlanok a terebélyes néni befogadására. Így lesz a híres történetekből bugyuta, érthetetlen, zavaros kotyvalék.

A mesékben úgy szokás, hogy a kifogott aranyhal teljesít három kívánságot. Ha már nekem is sikerült kifognom egy Aranyhalat, egyetlen kívánságra szorítkoznék: Kérem a kiadót, ne bántsa többet a (nép)meséket! (Aranyhal, 2001)

2001

Forrásjegyzék

Ahol a madár se jár. Interpress Magazin, 2003. július

Kihez szólnak a tündérmesék? Családvédelem, 1996/2.

A mese mint gyógyító erő. Új Forrás, 1999. szeptember

Jungiánus meseértelmezések. Elet és Irodalom, 1999. augusztus 6.

Miért nincsenek kertek a mesékben? Alibi, Kert száma, 2001.

Miért aludt Csipkerózsika száz évig? Anyák Lapja, 2003. augusztus

Hamupipőke és a rend. Anyák Lapja, 2003. szeptember

A megváltó-mesék. Anyák Lapja, 2003. október

Állatvőlegények és állatmenyasszonyok. Anyák Lapja, 2003. december. Előzmény: Boldizsár Ildikó: Varázslás és fogyókúra. JAK-Kijárat, 1997.

A nagyravágyó asszony. Anyák Lapja, 2003. november

Mit nem lát a mindent látó királylány? Anyák Lapja, 2004. január

Férfiak a mesében. Ebben a formában itt jelenik meg először. Előzmény: Napút, 2000. március, Anyák Lapja, 2004. február

A férfi, aki elfelejtette kedvesét. Ebben a formában itt jelenik meg először. Előzmény: A Grimm-mesék elfeledett hősei. Bárka, 1999/1-2., valamint Bálint Péter (szerk.): Közelítések a meséhez. Didakt, 2003.

Akik nem tudnak megbocsátani. Ebben a formában itt jelenik meg először. Előzmény: A Grimm-mesék elfeledett hősei. Bárka, 1999/1-2., valamint Bálint Péter (szerk.): Közelítések a meséhez. Didakt, 2003.

Az önfeláldozó férj. Ebben a formában itt jelenik meg először. Előzmény: A Grimm- mesék elfeledett hősei. Bárka, 1999/1-2., valamint Bálint Péter (szerk.): Közelítések a meséhez. Didakt, 2003.

Ki a legszerencsésebb? Ebben a formában itt jelenik meg először. Előzmény: A Grimm-mesék elfeledett hősei. Bárka, 1999/1-2., valamint Bálint Péter (szerk.): Közelítések a meséhez. Didakt, 2003.

Lúdanyó meséi. Charles Perrault mesegyűjteményéről. Csodaceruza, 10. szám. 2003.

A vándor-útra való el-indulásrú. A Grimm testvérek gyűjteményéről. Magyar Napló, 1990. március 1.

Száznegyvenöt ígéretes éjszaka. Az Ezeregyéjszaka meséi I. kötet 1-145. éj-szaka. Elet és Irodalom, 2000. február 18.

A félegyházi mesekirály. Forrás, 2000. november

Az "ólomfejű barát" és a "női sárkányölő" alakja egy magyar és egy cigány népmesében. In Bálint Péter (szerk.): A meseszövés változatai. Didakt, 2003. 110. p.

A mesemondó és a gyermek. Pannonhalmi Szemle, 1997/4.

A kis herceg. In Komáromi Gabriella (szerk.): Gyermekirodalom. Helikon, 1999. 120. p.

"...és boldogan éltek, míg meg nem haltak..." Családmodellek a nép- és mű-mesékben. Háttér a gyerekkultúrához. Háttér Kiadói 988

A gyermekirodalom nagykorúsodása. Beszélő, 2003. június

Mi lesz veled, Hamupipőke? A magyar gyermekirodalom időszerű kérdései. Könyv és Nevelés, 2003/2.

Darvasi László: Trapiti című könyvéről: Dömdödöm, akarom mondani: trapiti. Holmi, 2003. május

A felnőttszemmel való olvasásról. Holmi, 2001. augusztus

A bit-agyú gyerekek és a mese. Iskolakultúra, 1999. január

Apának lenni. Békés Pál: Báldor. Elet és Irodalom, 2000. március 31. Kamasznapló. Stéphanie: Savanyú uborka csokoládéval. Elet és Irodalom, 2000. november 18.

Lóci óriás lett. Nógrádi Gábor: Pete Pite. Népszabadság, 2001. március 29. Családi könyvek. Jacquline Wilson: A kofferes kislány, Kettős játszma. Elet és Irodalom, 2001. november 30.

A franciák Steinmannja. Sempé-Goscinny: A kis Nicolas. Népszabadság, 1999. szeptember 9.

Kedves Isten! Dr. David Heller: Gyermeklevelek Istenhez. Népszabadság, 1999. augusztus 12.

Ennyi elég lesz? Marcello D'Orta könyvei. Népszabadság, 1994. december 23. Lippiti-klippiti. Joel Chandler Harris: Rémusz bácsi meséi. Népszabadság 1995. február 3.

A színház mint ünnep. Magyar Napló, 1990. május 17.

Nyugtalanító mesék. Magyar Napló, 1990. július 5.

Sárkányvér és vérfarkasharapás. J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve. Népszabadság, 2000. január 27.

Miért olvasnak a gyerekek? J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly. Népszabadság, 2000. október 5.

A gyermekirodalom első akciókönyve. A Harry Potter-könyvekről. Holmi, 2001. május

Néhány csoda. Elet és Irodalom, 1986. december 12.

...Volt... Mese-figyelő. Sün Balázstól Bab Berciig. Holmi, 1991. június. Az írás egyes részletei megjelentek a Varázslás és fogyókúra című kötetben. JAK-Kijárat Kiadó, 1997.

Csutak. Holmi, 1996. április

Egyszer bolt, hol nem bolt... Mosonyi Aliz: Boltosmesék. Holmi, 1998. május

A szentek humorérzéke. Angyalbárányok. Magyar legendamesék. Népszabadság, 2001. augusztus 2.

Betyár volt-e Cigány Jóska? Cigány népmesék. Népszabadság, 2000. március 23.

Ki az az Ami Lajos? Lázár Ervin: Az aranyifjítószóló madár. Elet és Irodalom, 2001. október 26.

Peches mesehősök. Békés Pál: A kétbalkezes varázsló. In Borbély Sándor - Komáromi Gabriella (szerk.): Kortárs gyerekkönyvek. Cicero, 2001. 183. p. Az írás egyes részletei megjelentek a Varázslás és fogyókúra című kötetben. JAK-Kijárat Kiadó, 1997.

A szörnyeké a világ? Békés Pál: A Félőlény. Népszabadság, 2001. december 20.

Vadrózsából tündérsíp. Petőcz András: Bojtorján. Népszabadság, 2001. november 22.

Mesebőrönd. Tóth Krisztina: A londoni mackók. Új Forrás, 2004/2.

Az emlékezés gyűrűje. Kálnay Adél: Titkok egy régi kertben. Népszabadság, 2001. november 8.

Hősök és álhősök. Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi. Népszabadság, 2001. december 6.

Helyet csinálni a jónak. Kamarás István: Csigamese. Élet és Irodalom, 1999. február 5.

Távolugrás lábak nélkül. Kamarás István: Világverseny a berekben. Népszabadság, 1999. június 17.

Kirgyola és Bergyola. Lázár Ervin: Hapci király. Népszabadság, 1999. július 29.

A malaclét örömei. Bálint Agnes: Mazsola. Népszabadság, 2000. augusztus 17.

Első kötetes meseírók. Tarcsai Szabó Tibor: Pamuhihőke és Sámsemék.

Lajta Erika: Királylány a talpán. Élet és Irodalom, 2000. november 10.

A meseirodalom leghelyesebb macskái. Csíkszentmihályi-Scháffer: Mesekönyv. Élet és Irodalom, 2000. november 10.

Az utolsó budapesti sárkány. Mosonyi Alíz-Háy Ágnes: Budapesti mesék. Élet és Irodalom, 1997. november 28.

Menekülő mesék. Price-izbjeglice. Élet és Irodalom, 1996. november 22.

Állati bölcsességek. Alberto Moravia: Történelem előtti történetek. Népszabadság, 2000. július 20.

Boszorkány-veszély. Roald Dahl: Boszorkányok. Népszabadság, 2001. október 4.

Ki a jó boszorkány? Otfried Preussler: A kis boszorkány. Népszabadság, 1999. október 28.

Milyen a jó mesekönyv? Ludwig Bechstein: Az elvarázsolt királykisasszony. Népszabadság, 2001. szeptember 6.

Farokcsont és véres hurka. Kevin Crossley-Holland: Arthur király - A látókő. Népszabadság, 2002. február 7.

Baglyok és angyalok. David Almond: Szárnyak titka. Népszabadság, 2000. november 9.

Aki utálta az ünnepet. Dr. Seuss: Hogyan lopta el a Görcs a karácsonyt. Népszabadság, 2000. december 21.

Az éltetőmunkások. Gianni Rodari: Kétszer volt, hol nem volt. Népszabadság, 2002. április 11.

Kérek egy lovat! C. N. Parkinson: Póni-parádé. Népszabadság, 2001. október 18. Ökomacskák. Luis Sepúlveda: A sirályfióka esete a macskával, aki megtanította repülni. Népszabadság, 2001. január 25.

A családi átok. Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia. Népszabadság, 2000. december 7.

Fiú a lányvécében. Louis Sachar: Bradley, az osztály réme. Népszabadság, 2001. július 19.

Egy klasszikus babysitter. Pamela Lyndon Travers: A csudálatos Mary. A csudálatos Mary visszatér. Élet és Irodalom, 1997. november 28. Az írás egyes részletei megjelentek a Varázslás és fogyókúra című kötetben. JAK-Kijárat Kiadó, 1997.

Kotta vagy bankszámla? Yehudi Menuhin-Christopher Hope: A király, a macska és a hegedű. Élet és Irodalom, 1997. november 28.

Holocaust és ifjúsági irodalom. Lois Lowry: Számláld meg a csillagokat. Élet és Irodalom, 2001. november 30.

Utópia gyermekeknek. Lois Lowry: Az emlékek őre. Élet és Irodalom, 2001. november 30.

Vigasz Potter-rajongóknak. Tudor Hushpush: A kviddics évszázadai, Göthe Salmander: Legendás állatok és megfigyelésük. Népszabadság, 2001. augusztus 16.

Borzalom három kötetben. Darren Shan: Rémségek cirkusza, A vámpír inasa, A vérszipoly. Népszabadság, 2002. január 5.

Minden rossz, ha rossz a vége? Lemony Snicket: A baljós kezdet, A hüllők terme. Csodaceruza, 5. szám. 2002.

Hihetetlen. Georgia Byng: Molly Moon hihetetlen kalandjai a hipnózissal. Csodaceruza, 7-8. szám. 2002.

Csak ezt ne! A mesék védelmében. Népszabadság, 2001. szeptember 21.

Tartalom

Előszó (Békés Pál) 7

A MESÉK ÉLNI SEGÍTENEK

Ahol a madár se jár 13

Kihez szólnak a tündérmesék? 17

A mese mint gyógyító erő 20

Jungiánus meseértelmezések 26

Miért nincsenek kertek a mesékben? 31

Miért aludt Csipkerózsika száz évig? 36

Hamupipőke és a rend 39

A megváltó-mesék 42

Állatvőlegények és állatmenyasszonyok 45

A nagyravágyó asszony 48

Mit nem lát a mindent látó királylány? 51

Férfiak a mesékben 54

A férfi, aki elfelejtette kedvesét 58

Akik nem tudnak megbocsátani 61

Az önfeláldozó férj 65

Ki a legszerencsésebb? 68

Lúdanyó meséi 71

Charles Perrault mesegyűjteményéről

A vándor-útra való el-indulásrú 74

Jakob és Wilhelm Grimm: Gyermek- és családi mesék

Száznegyvenöt ígéretes éjszaka 78

Az Ezeregyéjszaka meséi I. kötet 1-145. éjszaka

A félegyházi mesekirály 84

Egy sok évszázados hagyomány utolsó dokumentuma

Seres József félegyházi parasztgazda népmeséi

Az "ólomfejű barát" és a "női sárkányölő" alakja egy magyar és egy cigány népmesében

A MESE ÉS A GYERMEK

A mesemondó és a gyermek,

avagy kik lakhatnak a Meselényi utcában

A kis herceg

103

110

115

119

124

134

147

152

155

157

159

162

164

166

169

171

174

177

179

181

"...és boldogan éltek, míg meg nem haltak..." Családmodellek a nép- és műmesékben

A gyermekirodalom nagykorúsodása

Mi lesz veled, Hamupipőke?

A magyar gyermekirodalom időszerű kérdései

A felnőttszemmel való olvasásról

A bit-agyú gyerekek és a mese

Apának lenni

Békés Pál: BÁLDOR

Kamasznapló

Stéphanie: Savanyú uborka csokoládéval

Lóci óriás lett

Nógrádi Gábor: Pete Pite

Családi könyvek

Jacqueline Wilson: A kofferes kislány, Kettős játszma

A franciák Steinmannja

Sempé-Goscinny: A kis Nicolas

Kedves Isten!

Dr. David Heller: Gyermeklevelek Istenhez

Ennyi elég lesz?

Marcello D'Orta könyveiről

Lippiti-klippiti

Joel Chandler Harris: Rémusz bácsi meséi

A színház mint ünnep

Nyugtalanító mesék

Sárkányvér és vérfarkasharapás

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Miért olvas a gyermek?

J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly

A gyermekirodalom első akciókönyve

J. K. Rowling Harry Potter-könyveiről

MILYEN A JÓ MESEKÖNYV?

Néhány csoda

Kaláka: Nálatok laknak-e állatok? A bohóc köszöntője

Végh György: Muzsika Zsuzsika meséi

Michael Ende: Momo ...volt...

200

210

215

219

221

223

226

231

233

235

238

240

242

245

247

249

251

Mese-figyelő Sün Balázstól Bab Berciig

Csutak

Egyszer bolt, hol nem bolt...

Mosonyi Aliz: Boltosmesék

A szentek humorérzéke

Angyalbárányok. Magyar legendamesék

Betyár volt-e Cigány Jóska?

Cigány népmesék

Ki az az Ami Lajos?

Lázár Ervin: Az aranyifjítószóló madár. Ámi Lajos meséi

Peches mesehősök

Békés Pál: A kétbalkezes varázsló

A szörnyeké a világ?

Békés Pál: A Félőlény

Vadrózsából tündérsíp

Petőcz András: Bojtorján

Mesebőrönd

Tóth Krisztina: A londoni mackók

Az emlékezés gyűrűje

Kálnay Adél: Titkok egy régi kertben

Hősök és álhősök

Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi

Helyet csinálni a jónak

Kamarás István: Csigamese

Távolugrás lábak nélkül

Kamarás István: Világverseny a berekben

Kirgyola és bergyola

Lázár Ervin: Hapci király

A malaclét örömei

Bálint Ágnes: Mazsola

Első kötetes meseírók

Tarcsai Szabó Tibor: Pamuhihőke és Sámsemék

Lajta Erika: Királylány a talpán!

A meseirodalom leghelyesebb macskái

Csíkszentmihályi Berta - Schüffer Erzsébet: Mesekönyv

Az utolsó budapesti sárkány

Mosonyi Aliz - Háy Agnes: Budapesti mesék

Menekülő mesék

Price-izbjeglice

Állati bölcsességek

Alberto Moravia: Történelem előtti történetek 260

Boszorkányveszély

Roald Dahl: Boszorkányok 262

Ki a jó boszorkány?

Otfried Preussler: A kis boszorkány 264

Milyen a jó mesekönyv?

Ludwig Bechstein: Az elvarázsolt királykisasszony 266

Farokcsont és véres hurka

Kevin Crossley-Holland: Arthur király - A látókő 268

Baglyok és angyalok

David Almond: Szárnyak titka 270

Aki utálta az ünnepet

Dr. Seuss: Hogyan lopta el a Görcs a karácsonyt 272

Az éltetőmunkások

Gianni Rodari: Kétszer volt, hol nem volt 274

Kérek egy lovat!

C. N. Parkinson: Póni-parádé 276

Ökomacskák

Luis Sepúlveda: A sirályfióka esete a macskával, aki megtanította repülni 278

A családi átok

Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia 280

Fiú a lányvécében

Louis Sachar: Bradley, az osztály réme 282

Egy klasszikus babysitter

P. M. Travers: A csudálatos Mary

és A csudálatos Mary visszatér 284

Kotta vagy bankszámla?

Yehudi Menuhin és Christopher Hope:

A király, a macska és a hegedű 287

Holocaust és ifjúsági irodalom

Lois Lowry: Számláld meg a csillagokat 289

Utópia gyermekeknek

Lois Lowry: Az emlékek őre 291

Vigasz Potter-rajongóknak

Tudor Hushpush: A kviddics évszázadai

és Göthe Salmander: Legendás állatok és megfigyelésük 293

Borzalom három kötetben

Darren Shan: Rémségek cirkusza,

A vámpír inasa, A vérszipoly 295

Minden rossz, ha rossz a vége?

Lemony Snicket: A baljós kezdet és A hüllők terme 297

Hihetetlen

Georgia Byng: Molly Moon hihetetlen

kalandja a hipnózissal300

Csak ezt ne!

A mesék védelmében 303

Forrásjegyzék 305

A kiadásért felelős

az Akadémiai Kiadó Rt. igazgatója

Felelős szerkesztő Szabó Zsuzsa

Termékmenedzser Hesz Margit

Borítóterv: Kállai Nagy Krisztina

Tördelés: Sörfőző Zsuzsa

A nyomdai munkálatokat a Dürer Nyomda Kft. végezte

Felelős vezető: Megyik András ügyvezető igazgató

Gyula, 2004

Kiadványszám: KMA4-090

Megjelent 19,75 (A/5) ív terjedelemben