1

2

DR. MICHAEL BADEN

MARION ROACH

HÍRES BŰNÜGYEK A BONCASZTALON

3

T I A R A

A könyv eredeti címe:

Dead Reckoning The New Science of Catching Killers

Copyright © 2001 by Dr. Michael Baden

& Marion Roach Simon & Schuster Inc.

Fordította:

Burns Katalin

Szerkesztette:

Gáti Péter

Szakértő:

dr. Szabó Zsuzsanna

ISBN: 963 86256 2 7

© Copyright Tiara Rt., 2002

Tiara Rt.

Felelős kiadó: Virág Attila, az igazgatóság elnöke

Készült 13 ív terjedelemben

Borítóterv: Balogh Katalin

Nyomdai előkészítés: Szücs BT.

Készült az S&W Nyomdában, Nyíregyháza

Felelős vezető: Csutorás György és Molnár Béla

4

TARTALOM

A boncolás ........................................................ 10 Vér........................................................................ 32 Tanúk .................................................................. 50 A test belsejében ............................................ 78 Henry ............................................................... 102 Rovarok .......................................................... 130 Exhumálás ..................................................... 144 Fejek ................................................................. 165

5

Előszó

a magyar kiadáshoz

A halál tényét nagyon nehéz elfogadni. Különösen érvényes

ez az olyan esetekre, amikor a halál nem természetes úton

következett be. A szeretteink elvesztése feletti bánatot még

csak fokozhatja az a bennünk motoszkáló gondolat, hogy

bűntény történt, és a bűnös megúszhatja méltó büntetését.

Bestsellerek szuperhősei, a nyomozók pusztán intuícióikra

támaszkodva oldják meg a legkomplikáltabb bűnügyeket. A

valóságban ez egy kicsit másképpen van. Gondos, alapos és

hosszadalmas munka előzi meg azt a bírósági tárgyalást,

melynek során az igazságügyi orvosszakértő véleményét

messzemenően figyelembe véve, megszületik a döntés, bűnös-

e a vádlott vagy ártatlan?

E könyv szerzője, mint az igazságügyi orvostan jeles

képviselője, megismerteti az olvasóval azokat a tudományos

módszereket, melyek hozzásegítenek egy-egy eset

tisztázásához. Abszolút profizmusával nemcsak a hozzáértő

kollégát bűvöli el, a laikus olvasó számára is szórakoztató, de

egyben megnyugtató is, hiszen kiderül, hogy a bűntények

többsége felderíthető. Ez a tudat biztonságot adhat az

embereknek, és elrettentheti a bűnösöket.

Az igazságügyi orvostan nagyon összetett tudomány,

melynek sokféle ágazatát manapság már egyetlen ember nem

is tudja kézben tartani. Mint a tudomány egyéb területein, itt is

specializálódás alakult ki, van, aki a helyszínen hagyott

vérnyomokból "jósol", mások a koponya-rekonstrukció

területén jeleskednek, ismét mások az exhumálás során talált,

még értékelhető leletek alapján próbálják meg felidézni az akár

több évtizeddel, évszázaddal korábban történteket. Ez a könyv

oly módon avat be minket e részterületek ismereteibe, hogy

egy percig sem unatkozunk, szinte részeseivé válunk több

6

bűntény megoldásának. Jó érzéssel tapasztalhatjuk

tájékozottságunkat a világban, hiszen ki ne hallott volna az O.

J. Simpson ügyről vagy a Romanov család

csontvázmaradványainak vizsgálatáról, melynek során a

legújabb molekuláris biológiai módszerek segítségével

rekonstruálták a szomorú történelmi eseményeket.

Megismerkedhetünk több olyan igazságügyi szakértő,

kriminalista személyiséggel is, akikről már hallhattunk a

médián keresztül, így erősödhet bennünk az az érzés, hogy a

könyvben nem fikciókról hallunk, hanem valódi tényekről.

A kötet erénye, hogy eloszlatja a boncolás körüli

misztériumot és ellenérzést, úgy mutatva be a folyamatot,

ahogyan az valójában zajlik. Mint egy mindennapos

tevékenységet, melyet művelője nagy hozzáértéssel,

beleérzéssel, ugyanakkor tárgyilagosan, csak a tények

összegzése, az igazság kiderítése érdekében végez.

Érdemes elolvasni a kötetet azon laikus olvasóknak is, akik

érdeklődnek a kriminalisztika és a kórbonctan iránt.

Végiglapozva a fejezeteket nemcsak tudásukat gyarapíthatják e

tárgykörben, de talán jobban megismerve a patológusok nehéz

és aprólékos munkáját, több elismeréssel adózhatnak majd

nekik.

Ajánlom a könyvet az igazságügyi vagy rokon szakmát űző

kollégáknak is. Szakmai csemegeként, hogy ismét

megbizonyosodjanak arról, hogy kitűnő szakmai feltételek

mellett is milyen fontossága van az alapos munkának, a

felkészültségnek és az emberi szürkeállománynak, melynek mi

itt Magyarországon sem vagyunk híján.

Dr. Szabó Zsuzsanna,

a Fővárosi Szent László Kórház

patológus főorvosa

7

Könyvünket azoknak az igazságügyi

tudományoknak szenteljük, melyek

segítségével a bűnös elnyeri méltó

büntetését; akit ártatlanul vádolnak,

szabadságot nyer; és a bűntettek

áldozatai békében nyugodhatnak.

8

Előszó

1998-ban mutatott be minket egymásnak a Times Union

szerkesztője, és azon az első vacsorán egy olyan beszélgetésbe

kezdtünk, melyet azóta sem fejeztünk be. Marion azt mondja,

olyan jól kijövünk egymással, mint a borsó meg a héja.

Michaelnek tetszik a hasonlat, és egyet is ért vele, bár ő maga

nem így fogalmazna. És itt, a kettőnk közti különbségekben

rejlik együttes munkánk ereje: mert ugyanazokat a dolgokat

másként látjuk. Michael hajlamos arra, hogy kicsit visszafogja

magát, amikor valaminek a leírására kerül sor. Marion azonban

soha.

Egyikőnk sem írhatta volna meg ezt a könyvet a másik

nélkül. Ez a munka nyilvánvalóan két szempár - közülük az

egyik szemüveges - közreműködésével jött létre, azt a világot

szemlélve, melyben Michael immár negyven éve dolgozik.

Közös munkánk titka az a szenvedély, melyet az

igazságügyi patológia tudománya iránt érzünk. Mindabból,

amit Michael a negyven év alatt tapasztalat útján sajátított el,

Marion nagyon sokat tanul, aztán, ahogy mondja, hazamegy,

és "vérrel fröcsköli be az oldalakat". Michael minden leírt

dolgot a megfelelő szövegkörnyezetbe helyez. Marion elmegy

a Vér Akadémiára, Michael elmagyarázza, mi is az. Marion

elmegy a rovariskolába, Michael kifejti a rovartan fontosságát

az igazságügyi tudományokban azzal együtt, hogy hogyan

viszonyulnak az igazságügyi rovartanhoz az amerikai

tárgyalótermekben. Michael elvégzi a boncolásokat és

tanúskodik a bíróságon, miközben Marion mindkét helyen

kezében jegyzettömbbel figyeli őt.

Élete első boncolásán Marion először a terem egyetlen

székén foglalt helyet, a lehető legmesszebb a halottól. Később

azonban Michael megfigyelhette, ahogy apránként közelebb

húzódik a boncasztalon fekvő áldozathoz, majd feláll és

9

odasétál, ahol a munka folyik ahol magát a történetet ismerheti

meg. Miközben Marion a meggyilkolt férfi felnyitott teste

fölött állt, Michael elgondolkozhatott azon, mit jelenthetnek

ennek a boncolásnak a részletei az olvasóközönség számára.

Közvetlenül ezután döntöttük el, hogy egy különleges könyvet

írunk, mely olyan helyekre kalauzol el, ahol még egyetlen

olvasó sem járt: a boncterembe, sőt, egyenesen a test belsejébe,

a tanúk padjára, a Vér Akadémiára és a rovariskolába.

Reméljük, legalább akkora élvezettel olvasnak ezekről az

élményekről, amilyen nagy örömmel leírtuk őket.

MICHAEL BADEN, M. D.

MARION ROACH

2000 december

10

A boncolás

Egy jó hullazsák semmit nem árul el az avatatlan szem

számára, és feltételezni sem érdemes semmit még a zsák

hosszából ítélve sem. Hiszen a halál mindent megváltoztat. A

természetellenes halál pedig képes tökéletesen megváltoztatni

a dolgokat.

New York város évente körülbelül nyolcezer hullazsákot

rendel; Philadelphia háromezret, Milwaukee pedig kettőt. A

massachusettsi intézetekben szívesebben használnak lepleket,

melyek leginkább összehajtogatott műanyag borítékokra

emlékeztetnek, amit a szélek mentén összeforrasztanak. Ott

ezekből rendszerint ötezerre van szükség.

Ugyanaz a polivinil-klorid, amit csövek gyártására

használnak, különféle erősségű, rugalmas anyagok szövésére is

alkalmas. Előfordul, hogy a hullazsákot nagy távolságon át,

durva aljnövényzeten vonszolják végig; vagy helikopterek

kötélhágcsóin szállítják. A zsákok szerepe sokszor nem több,

mint hogy rövid ideig tárolóeszközként szolgáljanak, néha

pedig nem kevesebb, mint hogy szállításkor, mostoha

körülmények között, szivárgásmentesen megőrizzék a

tartalmukat. A cipzár a zsák széle mentén fut végig, de

középen is húzódhat. Fogantyúk, szegecsek és zárak használata

nem előírás.

Manapság a legtöbb hullazsák fehér. Ily módon nem sok

bizonyíték kerüli el a szakember figyelmét - szembetűnik a

vörös szőnyegfoszlány, a fekete hajszál, vagy a sárgászöld

festékmaradvány. Sok mindent észrevehet az ember, ha tudja,

mire figyeljen.

Hullazsákokkal a patológián találkozom. Ez a helyiség

általában a kórházak alagsorában van, messze a liftektől, az

újságosbódétól és a virágárustól, de elég gyakran túl közel a

11

betegkonyhához. A hullaházban olyan szag uralkodik, melynek

egy része szövettartósító, a másik fertőtlenítőszer, és a fele a

halál szaga. A kisebb hullaházakban rozsdamentes acélból

készült hűtőkamrák vannak, a nagyobb kórbonctanokon a

halottak egy külön helyiséget is kaphatnak. A kilincsek fölött

hőmérő található, melynek körülbelül három fokot kell

mutatnia; az ideális hőmérséklet fagypont fölött van, de mégis

elég alacsonyan ahhoz, hogy a baktériumok ne tudjanak

elszaporodni, és ne okozzanak további bomlást.

A boncasztalt és az eszközöket, a plafon felé meredő

csövekkel és a kőpadlóra irányított vízelvezetőkkel együtt,

tartósítószerrel töltött üvegek veszik körül, melyekben

kimetszett szervek és szövetek várják a tárgyalás napját. A

rozsdamentes acél boncasztal a terem közepén áll, mellette egy

mérleggel. Az asztal jobb oldalán van egy kisebb acélasztal,

parafa munkafelülettel, rajta a szakmában használatos

szerszámok, és néhány formalinnal töltött üveg, melyekbe

majd a szövetek kerülnek.

Azok számára, akik gyakran néznek baleseti osztályon

játszódó tévésorozatokat, a hullaházban található eszközök

túlméretezettnek tűnhetnek - sokkal inkább látszanak

vasárunak, mint sebészeti felszerelésnek. Ebben a teremben

azonban nem cél a páciens visszasegítése az életbe, itt a

halottat próbálják szóra bírni a szakemberek. Ehhez pedig az

kell, hogy néhány dolgot meg lehessen nézni, és el is lehessen

mozdítani a helyéről, mégpedig sokkal nagyobb mértékben,

mint ahogy azt a filmekben látni szoktuk. A tévében szikéket

mutatnak. Itt, a szikék mellett szervkést, ollókat, és koponyafű-

részt találunk.

A kórházi hullaház ajtaján minden áldott nap temetkezési

vállalkozók járnak ki és be: bejelentkeznek, beszélnek velem,

kávét isznak, esznek egy fánkot, aztán a kiadott holttesttel

együtt távoznak. A hullaház lehet forgalmas és barátságos hely

is.

12

Gyilkosság áldozatának boncolásakor jelen van az a néhány

rendőr, akik az üggyel foglalkoznak, egy jogi képviselő, a

boncsegéd, a holttest, és én. Időnként mások is megjelennek,

mint például a rendőrség fotósa, és esetenként egy-egy

törvényszéki patológus, nővér, vagy gyakornok.

Legtöbbször ismerem a nyomozókat, sokkal dolgoztunk már

együtt. A rendőrök ilyenkor gyakran ráznak kezet egy

nemrégen kihirdetett ítéletnek örülve, és felidézik a régebbi

tárgyalások emlékeit is. A barátságos hangulat valamelyest

oldja a hullaház lehangoló légkörét. De ha túl sok a poén, nem

látjuk a dolgokat igazi valójukban. A kórboncnok számára

nehéz megtalálni az egyensúlyt: az ügyészek azt akarják, hogy

az orvos a csapatukba tartozzon; nekik viszont függetlennek és

semlegesnek kell lenniük. A zsaruk és a jogi

képviselőElőszeretettel beszélnek a triumvirátusról, vagy a há-

romlábú székről - ha egy láb eltörik, oda az ügy.

Sajnos sok kórboncnok a vád képviselői közé számítja

magát. Túl könnyű ebbe a kelepcébe beleesni. A rendőrök

néha ezt mondják: "Ha hajnali háromra tennéd a halál beálltát,

hűvösre tehetnénk a fickót. Három után már van alibije." Aztán

végighallgatom az összes csúnya dolgot, amit az illető

"rosszfiú" életében tett, miközben mindazt a rosszat

szemrevételezem, amit valaki más az asztalon fekvő testen

elkövetett. De nagyon óvatosnak kell lennem azzal, hogy mi

visz jó irányba, és mi vezet félre, mert néha persze a rendőrök

is tévednek.

Az egyik nyomozó hosszas monológba kezd. Minél többet

szeretnék megtudni az ügyről. Bár nem fogadhatom el

tényként, amit ez a rendőr mond, segít abban, hogy

hozzávetőlegesen megszabjam a boncolás irányát, hisz az így

felmerülő kérdések határozzák meg, milyen elv szerint fogom

boncolni a testet. A nyomozó elmondja, ki ez a férfi, ki beszélt

vele utoljára, és mi történhetett. Mikor és hol találták meg a

holttestet? A nyomozók és én felváltva kérdezzük egymást.

13

Miközben a nyomozó beszél, azon gondolkozom, mi a

helyes. Hat hónap múlva meg fognak kérdezni a bíróságon.

Milyen szövet- és váladékmintákat vegyek? Mi vihet félre, ami

később, a bűneset körülményeinek teljes tisztázása után

nyilvánvaló lesz? És persze, mi van, ha a részletekre sohasem

derül fény, ha mindvégig csak a test áll a rendelkezésünkre, a

bizonyítékokat és a halál okát rejtve magában, melyek csak

arra várnak, hogy megtaláljuk őket? Nekem kell kimondanom,

hogy állt be a halál. Az okot ezen a ponton még egyikünk sem

tudja.

Ez a kihívás vár naponta a hullaházban. Szóval itt vagyunk

mind, ezen a kedd reggelen, összegyűlve egy New York-i

kórház alagsorában - egy olyan helyen, melyből minden

megyében megtalálható egy ebben az országban -, hogy lássuk,

mire megy a tudomány azzal a testtel, amelyet előző éjszaka

hoztak be.

Jobb így összejönni, mintha rendőrségi jelentéseket

olvasnánk és telefonálgatnánk egymásnak. Most mindenki itt

van, akinek hivatalból itt kell lennie. Akik pedig nincsenek itt,

azokat könnyű elérni. A nyomozóknál ott van a személyhívó,

így kapcsolatban állnak azokkal a rendőrökkel, akik átfésülték

a gyilkosság helyszínét. Lehetőség van kérdéseket feltenni, és

azonnal választ is kaphatunk. A rendőrök elmondják, hogy a

testet arccal felfelé találták a nappali szőnyegén. Emlékeztetem

őket arra, hogy mintát kell venniük a szőnyegről, mert így

tudjuk megállapítani, ugyanolyan szálak találhatóak-e a

holttesten is.

- Már megvolt, doki.

Lehet, hogy a boncolás során tudni akarom majd, mi van az

elhunyt gyógyszeres dobozában, vagy mit hagyott a tűzhelyen.

Előfordulhat, hogy az étel vagy a gyógyszer nem egyezik

azzal, amit a gyomorban találok, és ez segíthet a halál

beálltának megállapításában. Sosem lehet előre tudni, mire lesz

14

kíváncsi az ember. Mindig abból kell kiindulni, amit már

tudunk.

A hűtőben lévő férfi saját otthonában halt meg. Napokkal

később találtak rá. Valószínűleg gyilkosságról van szó, de

semmit nem szabad elhamarkodni. Az autóját ellopták és

eladták; ezt lehet, hogy az elkövető tette, lehet, hogy nem. A

kocsi azonban később meglett. Ennyit tudunk. Ezzel a

párbeszéd abbamarad.

Amikor a hűtő zárja kinyílik, minden elcsendesül.

Az egyik nyomozó felírja az időpontot egy jegyzetfüzetbe,

miközben a boncsegéd a hűtőhöz tolja a szállítókocsit, és

rácsúsztatja a tetemet. Aztán a kocsival a boncasztalhoz megy,

és átemeli a hullazsákot. Először is kicipzározza a zsákot.

Ha van a teremben olyan, aki hajlamos az ájulásra, általában

ezen a ponton esik össze. Minél nagyobb darab a zsaru, annál

hamarabb borul ki. A szag teszi. A jogi képviselőkre nem

jellemző az ájulás. Legfeljebb a falnak támaszkodnak, vagy

megragadják a szék támláját, és a többiek mögött húzódnak

meg. Kivételt képeznek a nők, akik általában nagyon jól bírják

az ilyenfajta megpróbáltatásokat.

A boncasztalnak két szintje van: a felső, ahol a test fekszik,

tulajdonképpen egy perforált fémlap, így a víz és a testnedvek

át tudnak jutni az alsó szintre. Ez szintén fémből van, és

gyűjtőedényként

szolgál. A folyóvíz lényeges eleme a boncteremnek.

Átáramlik az asztal alsó szintjén, folyamatosan tisztára öblítve

azt.

Az agyamnak most üresnek kell lennie. Nem szabad a

személyes dolgaimmal foglalkozni, a már befejezett, vagy még

előttem álló boncolásokra gondolni. Most csak egy dolog

járhat az eszemben - ez pedig a holttest.

Ez a fajta relaxálás az öltözőben kezdődik. A boncoláshoz

hordott öltözék kék vagy zöld színű, XL-es méretű

műtősruhából áll, amit korábban, a kórház felső emeletén a

15

sebészek hordtak. Természetesen kimosva és fertőtlenítve

érkeznek ide, de mégis használt állapotban. Így küldik le őket

az alagsorba, pont úgy, ahogy a halottakat. Hogy a mozgást ne

korlátozza semmi, legjobb nagy méretű ruhákat viselni. A mi

munkánk fizikai jellegű. A boncolás során ruházatot távolítunk

el, vágunk, fűrészelünk, emelünk, súlyt mérünk, vizsgálunk és

átfordítunk testeket; mindezt álló helyzetben tesszük, akár

tizenkét órán át. Ezért jó kényelmesen öltözni, és használt

ruhákat hordani az eldobható műanyag kötény alatt. A vékony,

XL-es latex kesztyűket előrángatom a kartondobozból, és

felhúzom őket. A kalucsnikat a cipőmre csúsztatom. És

addigra már az agyam is egész biztosan tiszta.

A cipzár mentén szétnyílik a hullazsák. Néhányan a

teremben azonnal maszkot emelnek az arcuk elé. Általában a

merev, fehér maszkot választják, fémcsipesszel az orron. Akik

nem akarják érezni a szagot, körbeadnak egy kis üveg olajat, és

a maszk belsejét bedörzsölik vele. (Egy ideig nem is jönnek rá,

hogy a halál és a bomlás szagát úgyis hazaviszik a ruháikon és

a hajukban.) Az olaj ma reggel sokáig jár körbe; ennek az em-

bernek a szaga arról árulkodik, hogy már jó ideje halott.

A boncolásnál a szagok fontos szerepet játszanak. Sokan a

fiatalabb kórboncnokok közül plexi maszkot viselnek, mert a

Biztonsági és Egészségügyi Igazgatóság így írja elő. Emiatt

azonban több dolog elkerüli a figyelmüket. A cián keserű

mandulaillata például mérgezésről árulkodik.

A lakosságnak csupán a fele képes érzékelni a cián illatát.

Ez az adottság genetikailag öröklődik. De senki sem képes

megérezni a cián illatát, vagy bármi más szagot, ha maszk van

rajta.

Az alkoholszag is érződik boncoláskor. Az összes alkohol

etanol származék. Mindegy, milyen formában van jelen, az

etanolnak van egy jól kivehető, jellegzetesen édes szaga. Ez is

a test nagy kiegyenlítő-rendszerei közé tartozik, a pálinka,

vagy akár egyetlen sör is a legkisebb közös összetevőre

16

redukálódik. A szag önmagában nem határozhatja meg az

elfogyasztott ital mennyisé-

gét, de elárulja, hogy az alkohol jelen volt-e a halál

beálltakor a szervezetben. A nem természetes halálesetek

körülbelül 40 százalékában ez a helyzet. Ittas vezetés,

zuhanásos balesetek, tűzesetek, öngyilkosságok, fulladások,

gyilkosságok, otthoni vagy kocsmai verekedések esetében

sokszor előfordul. Érezni lehet a szagát a halotton.

Egy időben az emberek úgy próbáltak véget vetni az

életüknek, hogy benzint ittak, és ennek szagát könnyen lehetett

észlelni. De az ötvenes évek végén megjelent a barbiturátum,

és azok, akik a halált keresték, áttértek a tablettákra. Az

öngyilkossági mutató nem csökkent. Az emberek mindig

megtalálják a módját, hogyan végezzenek magukkal.

A helyzet az, hogy úgy halunk meg, ahogy élünk. Ez

különösen igaz akkor, ha valakinek nem természetes módon ér

véget az élete. A test megmutatja mindazt a jó és ártalmas

dolgot, mely az élet során érte - az elszívott cigarettákat, az

elfogyasztott alkoholt, a szemüvegviselést (még a

kontaktlencsék is megváltoztatják a szem formáját), a

gyógyszereket, a szexuális szokásokat, a stresszt, a

tornagyakorlatokat és az öngyilkosság választott módját. Az

emberi étvágy és vágy különböző jelei fedezhetők fel a bőrön,

a bőrben és a bőr alatt. Ezekben úgy olvashatunk a halál beállta

után, mint egy életrajzban.

Az asztal tetején, a hullazsákban fekvő ember körülbelül

egy hete halhatott meg, de lehet, hogy valamivel később, ha

fűtőtest mellett hagyták. A halál után a test olyan változásokon

megy keresztül, melyek segítségével meg tudjuk határozni a

halál idejét. Ezek a változások a hullamerevség, a kihűlés és a

hullafoltok, de segítségükkel semmi sem állapítható meg

pontosan. Mivel a szív ilyenkor már nem pumpál, az

izomsejtekhez nem jut több oxigén, ezért megmerevednek. Ezt

hívják hullamerevségnek. A testhőmérséklet is fokozatosan

17

csökken. És mert a szív már nem biztosítja a vér áramlását, a

vörösvértestek a gravitáció hatására leülepednek, és

létrehozzák a bőrön a sötét, vörösesbarna hullafoltokat. A

merevedés az alsó állkapoccsal kezdődik,

aztán következik a nyak, és így terjed lefelé. Az első orvos,

aki a helyszínre érkezik, általában az állkapocs

megtapintásakor észleli a merevséget. A halált követő tizenkét

órán belül az egész test merev lesz. Harminchat órával a halál

beállta után azonban a merevség megszűnik. A hő, a hideg

vagy a gyógyszerek befolyásolhatják a testen bekövetkezett

változásokat. A hő felgyorsítja az eseményeket. Az egyik

nyomozó tanúsítja, hogy a fűtés elég magas volt abban a

lakásban, ahol ezt az embert megtalálták.

A testet fehér kórházi lepedőbe csomagolták, melyet a

nyomozók vittek magukkal a bűntett helyszínére. Nem szabad

olyan lepedőbe csavarni az áldozatot, amely a saját

háztartásából származik. Ha így teszünk, különféle anyagok a

tett helyére kerülhetnek róla, és ez összezavarhatja a dolgokat.

Más a helyzet egy tiszta lepedővel, amit a helyszínre hoznak,

hiszen minden, ami rákerül, az áldozatról származik, vagy

arról a személyről, akivel élete utolsó pillanataiban kapcsolatba

került.

Mielőtt az áldozatot kivennénk, át kell vizsgálni a zsákot.

Lehet, hogy bizonyítékokkal szolgál - mint John Connelly

kormányzó esetében, amikor az egyik sebéből egy golyó

hullott ki, mely előzőleg John F. Kennedy elnök testén haladt

át, és egy kórházi hordágyon akadtak rá - de lehet, hogy nincs

benne semmi.

Ha megfelelően "csomagolták össze" a halottat, a zsákban

nem található semmi, mert minden a lepedőn belül, a testen

maradt. De azért mindig érdemes erről megbizonyosodni.

Aztán megemeljük a merev lábakat, és lassan lehúzzuk a

zsákot az asztalról, a test alól, melyet fehér lepedő fed be.

Amint ezt szétnyitjuk, egy fekete férfit pillantok meg, aki

18

körülbelül százhetvenöt centiméter magas, hatvanhárom kiló.

Luftballonszerű barna papírzacskók borítják a kezeit és a

lábfejeit, melyeket a csuklóknál és a bokáknál kötöttek meg.

Ezek nem engedik elveszni mindazokat a nyomravezető

bizonyítékokat, amelyek a kezeken vagy a lábfejeken

maradtak. Jóformán bármi lehet nyomravezető - anyagrostok,

golyók, rágógumi az ingen, cigarettacsikk egy cipő sarkán, fes-

tékfoltok, kertből származó föld vagy homokszemek a köröm

alatt.

A kriminalisztika az igazságügyi célokat szolgáló fizikai

bizonyítékok tudományos vizsgálata. Ez az igazságügyi

orvostan egyik tudományága. A többi közt megtalálhatóak a

nyilvánvalóbb szakterületek, mint a pszichiátria, a fogászat, az

ujjlenyomat-vizsgálat és a toxikológia, valamint a kevésbé

nyilvánvalóak, mint például a műszaki tudományok, a

rovartan, a növénytan, a geológia és a klimatológia. Mind

felhasználható arra, hogy valaki a bíróságon alátámassza az

álláspontját.

És ez a legfontosabb célja a törvényszéki orvostan legtöbb

tudományágának: olyan dolgokat találni, ami vádolhat vagy

felmenthet a gyanú alól valakit. Aztán pedig sikeresen meg

kell győzni a bíróságot arról, hogy e döntő bizonyítékok

birtokában, megfelelő tudományossággal kimutatható egy

bizonyos személy bűnössége vagy ártatlansága az adott

bűntettben. A perdöntő bizonyítékon

múlik, hogy valakit egész életére bezárnak, vagy

elengednek. És lehet, hogy mindez csak egy parányi dolog.

Amikor belépsz egy szobába, megváltoztatod azt. Csupán

annyi, hogy belépsz és kimész, mássá teszi a dolgokat. Lépj be,

fordulj egyet és menj ki anélkül, hogy bármit megérintenél;

mégis ott hagysz valamit önmagadból - egy homokszemet a

cipőd talpáról, vagy egy szálat a kocsid szőnyegéből. Lehet,

hogy egy hajszálat - a magadét, vagy valaki másét, akivel

aznap érintkezésbe kerültél.

19

A helyszín megváltozásának ezt a szabályszerűségét Locard

ismerte fel, és ez a kriminalisztika tudományának az alapja;

vagyis mindaz, ami hátramaradt, amit valaki magával vitt, és

ami változott. Találd meg ezeket, és megoldod a bűntényt.

De mielőtt még az ember kinyitja a zsákokat a kezeken és a

lábakon, vagy végighúzza a kezét a lepedőn, ellenőrizni kell a

cédulát.

Minden halálesetkor legalább egy cédula van valahol a

testen; általában az egyik lábujjon, a csuklón vagy a bokán -

amennyiben vannak végtagok.

Az embereknek a lábujjra tűzött cédula jut először az

eszébe, mert hajlamosak tisztára mosott meztelen testekre is

gondolni, vagy legalábbis csupasz lábfejekre, pedig nem

mindig ez a helyzet. Az a lényeg, hogy ott legyen a cédula,

ahol a legkevésbé zavar. Ez esetben a bal bokán van.

Az első cédulát az a személy helyezi a testre, aki elviszi a

helyszínről. Egy második cédula kerül rá a fogadó

hullaházban. Így követhető, kik értek az elhunythoz.

Azok az emberek, akik kórházban halnak meg, csuk-

lócédulát is kapnak. A nővérek a halál beálltakor eltávolítanak

minden intravénás csövet. A kórboncnokok jobban szeretnék,

ha a test úgy

kerülhetne a hullaházba, ahogy a halál pillanatában volt;

csövekkel együtt, arra az esetre, ha felmerülne a kérdés, hogy a

csöveket megfelelően tették-e be. A nővéreket és a kórházigaz-

gatókat azonban jobban érdekli a rend, mint a bizonyítékok

megőrzése. Mindig ugyanaz történik a sürgősségi osztályokon,

ahol a bűntény helyszínéről beszállított hullák ruháit levágják

és kidobják, sőt, még az élő áldozatok öltözetével is ezt teszik.

Pedig nekünk kellenek a ruhák. Mindenre szükségünk van, ami

a bűntény megoldásában segíthet.

A kórház emeleteiről érkező testeket fehér műanyagba vagy

lepedőbe csomagolják. Mindkettő azt a célt szolgálja, hogy

megakadályozza a beszennyeződést, és hogy a nézelődőket

20

megvédje a látványtól. A becsomagolt test a hullaház hűtőjébe

kerül, és várja, hogyan rendelkezik róla a család. Amikor a

temetkezési vállalkozó jön, csupán a lábujjon csüngő cédulát

látja.

Előfordul, hogy a testek összekeverednek. Egy autóbaleset

után az egyik ember meghal, a másik pedig egy kórteremben

köt ki, kómában, tetőtől talpig bekötözve, és lehet, hogy

csupán amikor magához tér, akkor jönnek rá, hogy az

eltemetett személy azonosítása téves volt. Csak a kisvárosi

temetkezési vállalkozók ismerik az ügyfeleiket, de még akkor

is előfordulhat tévedés, különösen kisbabák esetében, akiket

nagyon nehéz megkülönböztetni egymástól.

Ez történt New York állam északi részében két kisbabával,

akik a mai napig téves név alatt vannak eltemetve. Az egyiket

meggyilkolták. A másik természetes halállal halt meg

ugyanazon a napon, egy kórházban.

Csak évekkel később derült fény a tévedésre, amikor a

meggyilkolt gyermek sírját feltárták, és a testet exhumálták.

Azonnal tudtuk, hogy hiba történt, mert a gyermek neme nem

egyezett. A kerületi ügyész úgy döntött, több bajt okozna, ha

szólnának a másik kisgyermek szüleinek. Elrendelte, hogy

csendben temessék vissza a gyereket a sírba.

Akkor is rossz sírba kerülhetnek a testek, ha a családok, bár

megjelennek szeretteik azonosításán, képtelenek ránézni a

halottra. Mikor a rendőrség tájékoztatja a családot, hogy egyik

szerettük meghalt, ezt igaznak fogadják el, és néha éppen csak

kilesnek az ujjaik között, de igazából nem is néznek oda. Pár

nappal később aztán, a ravatalozóban, amikor megtekintik az

elhunytat, lehet, hogy nagyon meglepődnek, mert az illető ha-

lott egyáltalán nem tartozik a családba.

Más zavar is támadhat: előfordul, hogy az illető meg sem

halt. A friss halott nagyon erősen emlékeztet egy alvóra.

Időnként azonban megtörténik, hogy egy élő ember felébred a

hullaházban. Ez esett meg nemrégiben az Albany Medical

21

Centerben, New York állam északi részén, amikor egy férfi

felébredvén így kiáltott fel: "Mit keresek én itt?" - és már-már

halálra rémisztette a boncsegédet. Ezért közvetlenül a cédula

ellenőrzése után meghallgatom a szívet.

Ha van pénztárca, megnézem a jogosítványon található

fényképet, és a halott arcához tartom.

A ma itt fekvő ember jogosítványképén ugyanaz a férfi

mosolyog. Mostanra viszont sötét bőre elkezdett bezöldülni.

Az egyik nyomozó róla beszél. Csupán egy héttel ezelőtt az

illető vett egy új autót, és ünnepi vacsorára készült a

családjával.

Most egy fehér lepedőn fekszik egy rozsdamentes

acéllemezen, a bomlás ezen stádiumának

teljes színpompájában. Az ing nyaka ki van gombolva, ami

legalább egy olyan pontot kínál, ahol az elkövető átvihetett

magáról valamit az áldozatra. A nyak körül egy ébresztőórás

rádió zsinórja van összegabalyodva egy hajszárító kábelével; a

kétágú dugó mindkettőn sértetlen.

A fénykép mellett a jogosítványban az elhunyt magassága is

szerepel. Sokan nem mondanak igazat a magasságukat illetően,

főként az alacsonyabbak. A rokonok pedig állandó tévedésben

vannak egymás testmagasságával kapcsolatban. A hullaházban

gondosan meg szoktuk mérni a testmagasságot, mert ha

elvétjük, nagy baj származhat belőle.

Amikor Lee Harvey Oswaldot boncolták, a magasságát és a

súlyát más, a kórboncnok által diktált adatokkal együtt

lejegyezték. Oswald temetése után egy brit szerző könyvet

adott ki, melyben állította, hogy igazából egy orosz szélhámost

temettek Oswald sírjába. Több tényre alapozta az állítását: a

test magassága különbözött attól, ami Oswald jogosítványában

szerepelt,

valamint Oswaldnak volt egy mastoiditisből származó

sebhelye a jobb füle mögött, amit nem vettek észre; vagy

legalábbis nem jegyeztek fel a boncjegyzőkönyvbe. A

22

penicillin előtti időkben a fül mögötti sziklacsont egy részének

eltávolításával kezelték a gyulladást. Ez a bakteriális fertőzés

akkoriban a gyerekek közt igen elterjedt volt. Nyilvánvalóan

ez történt Oswalddal is gyerekkorában. A testet végül

újraboncolták, és a fogászati vizsgálatok feljegyzései

megerősítették, hogy valóban Lee Harvey Oswald teste került

a sírba. Az egész felesleges felhajtás csupán tovább kavarta a

botrányt John F. Kennedy meggyilkolása körül.

Ezért érdemes jó munkát végezni már az első alkalommal.

A magasságmérést és a súly becslését követően minden

szögből fényképek készülnek a halottról. Ebben az esetben

több közelit csinálnak arról a pontról is, ahol a nyaki eret

elszorították. A drótok egyáltalán nem szorosak.

Tulajdonképpen épp csak körbe vannak tekerve a férfi nyaka

körül. Ha eszméleténél lett volna, leszedhette volna őket

magáról. Miután megnéztem és megtapintottam a drótokat, a

helyzetüket magnóra mondtam, alattuk a horzsolásokat is

megvizsgáltam. Eltávolítom őket, és elhelyezem az egyik, a

bizonyítékok gyűjtésére odakészített zacskóba. Az időpontot is

lejegyezzük.

Az egyik nyomozó azt mondja, az áldozat homoszexuális

volt. A betegnyilvántartó lapon az áll, hogy HIVpozitív. Mivel

a szorítás nem erős, a zsaruk úgy tartják, durva szexről lehetett

szó, ami aztán rosszra fordult. Nem figyelek oda rájuk;

igyekszem nem hagyni, hogy befolyásoljanak. A rendőrség azt

akarja, hogy egyértelmű gyilkossági üggyel legyen dolgunk,

amelyet egyetlen védőügyvéd sem tud megvétózni. Persze,

hogy ezt akarják. Ez a munkájuk. De nem biztos, hogy valóban

ez az igazság.

Igen, lehet, hogy kölcsönös egyetértésben durva szex zajlott

le a két ember közt. Lehet, hogy a drótokat a halál után

csúsztatták a nyakra, hogy félrevezessék a nyomozókat. Annyi

minden lehet, különösen, ha a szex is szerepet játszik a

dologban.

23

Az emberek sokszor kerülnek bajba a szex miatt, és élve

vagy halva, gyakran végzik kórházban. Mesélek a rendőröknek

arról a manhattani párról, akik nem voltak egymással

házastársi kapcsolatban (másokkal viszont annál inkább), és

egy este bejöttek a Bellevue Kórház sürgősségi

osztályára. A férfi cipelte a nőt, aki vele szemben, lábaival

őt ölelve csüngött rajta. Mindketten meztelenek voltak, csak

egy kabát volt a nő testére dobva.

A rendőrök nem nagyon figyelnek. Barna zsákokat nyitnak

szét, és helyeznek el sorban a padlón a bizonyítékok számára.

Senki sem néz erre. Úgy tűnik, ebben a teremben mindenki

már száz hasonlót hallott.

A Bellevue-höz taxival kellett eljutniuk, folytatom. Aztán

ott az a hosszú séta a kórház bejáratáig. A nő lábai a férfi

csípője köré voltak fonódva. Kiderült, hogy kicsivel korábban

szeretkeztek.

A zsaruk végül felfigyelnek.

Úgy maradtak. A nő spirálja beleakadt a férfi előbőrébe.

A rendőrök elhúzzák a szájukat.

A mai emberünkkel kapcsolatban egy nem régi feljegyzés

tanúskodik arról, hogy sürgősségi ellátásra volt szüksége, mert

a nyelve beleakadt a műfogsorába.

- Orális szex - mondja az egyik zsaru, mint aki fogadást köt.

Újra végiggondoljuk, mi történt a helyszínen. A rendőrök

többek közt azt mesélik el, hogy levágták a készülékeket a

zsinórok végéről, de semmi mást nem tettek, ami bármit

megzavarhatna, kivéve természetesen, hogy ideszállították a

testet a hullaházba. Kórházi lepedőbe csavarták, aztán betették

a hullazsákba, és ide hozták.

Úgy tűnik, a zsaruk jó munkát végeztek. Nem úgy, mint az

O. J. Simpson ügyben, amikor a nyomozók a meggyilkolt

áldozatok vérében lépkedtek, és széthurcolták az egész

helyszínen. Ez az igazságügyi fotókon is látható. Micsoda

24

katasztrófa! Ez itt viszont példás, szép munka, ahogy a

nagykönyvben meg van írva.

A boncolás 11.15-kor kezdődött. 12.24-kor eltávolítjuk a

zacskókat a kezekről. Mindegyik egy másik zacskóba kerül,

melyeken "jobb" és "bal" felirat olvasható. Aztán mintát

veszünk a körmök alól. Ha az áldozat küzdött valakivel az

életéért, hajat vagy bőrdarabokat találhatunk. A kéz erei

meg vannak duzzadva, ahogy ez lenni szokott a nemrég

elhunytak esetében. Ez történik az élőkkel is, ha a kéz lejjebb

helyezkedik el a test többi részénél. Ahányszor ilyet látok,

mindig arra gondolok, milyen szépen ábrázolta ezt Rembrandt

az anatómiai tanulmányain.

Ezek a kezek azonban kezdenek elfonnyadni. Az ujj-

lenyomat-vételt mindez megnehezítheti, viszont az ujjakra

úgysem kerül sor, amíg az összes többi mintát le nem vettük.

Most itt az ideje, hogy kikapcsoljuk a neonfényt. Egy

speciális lámpát veszek kézbe, hogy a ruhákon és a testen

spermiumot keressek, ami fluoreszkál az ultraibolya fény alatt.

A vérre és a nyálra ez nem jellemző. Néhány fajta pihére

azonban igen. Miközben irányítom a nagy, zseblámpa méretű

fényforrást a test fölött, furcsa alakzatban bíboros-fehér

fényfoltok jelennek meg.

12.31-kor kerekes kocsin megérkezik az ebéd. A fények

újra kigyúlnak.

- Hé, doki, kér egy szendvicset? - Megjöttek a sonkás

szendvicsek és a kávék. Kórházi vendéglátás rozsdamentes

zsúrkocsin. Valószínűleg ez a mazochizmus legszélsőségesebb

formája: sonkás szendvicset enni egy hullaházban. Talán

mégsem; de az evés jó alkalom arra, hogy a zsaruk lazítsanak

egy kicsit, én pedig hangosan gondolkodva a diktafonba

mondhatok mindent, amíg még

friss az információ. Ebből lesz a boncjegyzőkönyv, melyet

majd leírnak, legépelnek és szétosztanak azért, hogy a

tárgyaláson felhasználhassák.

25

Nézelődöm, diktafonba beszélek, sétálgatok körbe-körbe a

test körül, csak azt érintve, amit feltétlenül szükséges;

vizsgálódom, megbökdösöm a bőrt a felpuffadt arcon, hogy

lássam, történt-e elmozdulás, vagyis elkülönült-e a bőr külső

rétege az alsóktól. A mostani esetben ez elmondható, ami azt

jelenti, hogy a bomlás a középső stádiumban van. A bőr már-

már elszakad. Megfogni a halott kezét, tanulmányozni,

aprólékosan szalagra mondani mindent, hogy senki se

kételkedhessen.

Az ékszereket is feljegyezzük: milyen fajtájúak, és hol

helyezkednek el a halotton. Nem becsüljük meg az értéküket; a

jegyzőkönyv számára mindent leegyszerűsítünk olyan formán,

hogy "sárga fém", "fehér fém", vagy "fehér kő, szürke fémbe

ágyazva". Leírjuk a cipő színét, hogy volt-e rajta zokni,

nyitottak vagy zártak a ruhaujjak. Figyelembe vesszük a

ruhacédulákat és a méretet. Most mindent lejegyzünk a drótok

helyzetéről és színéről is, valamint kitérünk a fonnyadó bőr

zöld árnyalatára, és az elhunyt kilógó, kiszáradt nyelvére.

Mindez magnóra kerül.

Hogy mintákat vehessek a testről, szükség van egy szexuális

bűntények esetén használatos készletre. Ebben a testnedvek

gyűjtéséhez csövek, a kaparék tárolásához és a hajszálakhoz

borítékok, és vattapálcák találhatók. A folyadékmintákat

tárolóedényekbe helyezzük, hogy ne szennyeződjenek tovább.

Apró borítékok védik a különálló hajszálakat, körömdarabokat,

anyagfoszlányokat. Fiolákba kerül a vér és a vizelet.

Miközben a DNS-t szárazon kell megőrizni, hogy a

minősége ne romoljon, a tamponoknak gyakran nedveseknek

kell lenniük, hogy fel lehessen velük szedni az ilyenfajta

bizonyítékokat. Aztán kiszárítják, tartósítják és elemzik őket.

Sok kórboncnok ragaszkodik a desztillált víz használatához.

Nem akarják, hogy bármilyen idegen anyag beszennyezze a

vattát. Szerintem ez butaság. A csapvíz tökéletesen megfelel

26

erre a célra. Sok minden van a városi vízben, de sperma

biztosan nincs. És most mi éppen spermát itatunk fel.

A következő tennivaló, hogy kikapcsoljuk a légkon-

dicionálót, így a kis anyagfoszlányok vagy hajszálak nem

szállnak el. A szoba hirtelen felmelegszik, csendes lesz és

rossz szagú. A bűz olyan sűrű, hogy úgy tűnik, vágni lehet a

levegőt. Az illatolajos üveg megint körbejár.

- Az a lötty büdös - mondja a boncsegéd, az üveg felé

bólintva. Ő nem visel maszkot.

Ebéd után elkezdődik az a nagy összpontosítást követelő

folyamat, melyben megkeressük a halotton az esetleg rajta

maradt hajszálakat. A nyomok gyűjtése lassan megy A

hajszálak külön-külön borítékba kerülnek, melyeket

megjelölünk, és időponttal látunk el. Néhány hajszálat kihúzok

a fejbőrből és az őszülő bajuszból is. Könnyen kijönnek a

bomlásnak ebben a stádiumában, alig kell megrántani őket.

Minden a borítékokba kerül.

A mobiltelefon tokja, melyet az asztalon fekvő halott az

övén hordott, lekerül a testről, és miután dokumentáltuk,

félretesszük. Belenézünk a zsebekbe. A bal elülső

nadrágzsebben van egy gyógyszeres doboz, benne több Viagra

tabletta.

A rendőrök érdeklődnek, mit lehet tudni a fulladás és a

merevedés kapcsolatáról. Elterjedt tévhit,

hogy ha valakit fojtogatnak, annak erekciója lesz.

- Ez marhaság, igaz, doki? - kérdezi az egyik nyomozó,

miközben ásítva lejegyzi az időpontot a füzetbe. Egy rendőr

kezébe veszi a fényképezőgépet, és fotókat készít. Én is

csinálok képeket, bár én más nézőpontra helyezem a hangsúlyt.

A fényképezés volt a törvényszéki orvostan egyik első

tudományága: a bűnesetek helyszínének dokumentálása

egyidős a fotográfiával. Bizonyos bűnesetekről az egyedüli

birtokunkban lévő dokumentumok a fotók. 1888-ból, a

Hasfelmetsző Jack által elkövetett gyilkosságok helyszínéről

27

származó bizonyítékok például ma már csak filmen léteznek.

A fényképezés mindig lényeges szerepet fog játszani a

hullaházban és a bűntett színhelyén is.

A ruhákat nehezen távolítjuk el a testről, és minden darabját

elhelyezzük egy zsákban. Rágógumi ragadt az ing hátára, pont

a két lapocka közé. Jó nagy gombóc, méregzöld színű. Lehet,

hogy az elkövetőtől származik, és ha így van, akkor

tartalmazza a DNS-ét. Az is lehet, hogy őrzi a fogai nyomát. A

nyál a legjobb DNS-forrás. A rágót is tároljuk.

A rendőrök rádión kapcsolatba lépnek a bűntett helyszínén

tartózkodó társaikkal, és megnézetik velük, van-e valahol

kibontatlan rágógumi, szeretett-e az áldozat rágót fogyasztani.

A test alól vett szőnyegmintának is utána kell nézniük. A

helyszínen tartózkodó rendőröknek szólunk, győződjenek meg

arról, hogy a bizonyítéknak használt mintát valóban

közvetlenül a test alól vették.

Ezek jó zsaruk. Tudják, mit csinálnak. A lakástulajdonos

nem fog örülni a szőnyegen támadt lyuknak.

Cipő, zokni, nadrág, alsónadrág, mind lekerül. Íme, egy

felpuffadt, haláltól foltos meztelen férfitest, rajta

zúzódásokkal, melyek arra az emberre emlékeztetnek, aki

utolsó találkozásukkor a nyakát szorongatta.

Egy fekete gumihasáb kerül a tarkó alá, mely megemeli a

torkot és hátraengedi a fejet. Attól, hogy a fej hátra hajlott, a

halott száraz, megfeketedett nyelve kissé előretolódik. Ha ez

festmény lenne, gótikus stílusban készült volna, és

valószínűleg egy templom pincéjének falát díszítené.

Átszólunk a kórház röntgenosztályára, hogy hozzanak egy

hordozható röntgenkészüléket, és hamarosan egy vidám női

röntgentechnikus be is gurítja az eszközt. Mindenki ismeri őt.

Az egyik rendőr felesége, és még csak nem is sápad el az előtte

kinyújtóztatott, meztelen, oszló hulla látványától, mely arra

vár, hogy kezelésbe vegye.

28

A technikus fej-, nyak- és mellkasröntgent készít, s percek

múlva előhívva hozza be a felvételeket, hogy

szemrevételezhessük őket. Másolatokat is ad a rendőrségnek,

melyet a tárgyalásig, esetleges használatra megtartanak.

A zsaruk még egy darabig sóhajtoznak, isznak egy kortyot,

és leírják az időpontokat.

Elő a vattapálcákkal.

- Váladékminta a makkról - mondja az egyik rendőr,

miközben felragasztom a mintát a dobozba. Egy másik lejegyzi

az időt, miközben eltorzított hangon megismétli:

- Váladékminta a makkról - mint egy New York-i éttermi

fogás. - Próbálják elfojtani a nevetést. A hullaházi humor

ugyanúgy része a boncteremnek, mint a koponyafűrész. És

legalább annyira szükséges is.

Villanyt megint le, és jön a lámpa. - Világít!

- Látja? - mondja az egyik nyomozó. - Ha valaki elszorítja a

nyakad, ejakulálsz. Mondtam én.

Nem minden megjegyzésre kell reagálni. Igazából az is

lehetséges, hogy a szex után maradt ott a spermium, és az

elkövető húzta fel a halott sliccét. Ha a tanúk padján azt

kérdeznék tőlem, lehetséges-e, hogy van egy rózsaszín elefánt

az előcsarnokban, azt mondanám, hogy igen; ez végül is nincs

kizárva. Minden lehetséges, és ha valaki másként gondolja, az

egyszerűen nem hajlandó elismerni, mennyire sokféle lehet az

emberi viselkedés. Ezt pedig sosem tehetjük meg, különösen

nem a szexuális bűntettek esetében. Az agy a legnagyobb nemi

szerv, és bármi, ami felmerül benne - tapasztalatom szerint -

megvalósítható.

A fehér lepedő kikerül a test alól. Az elhunytat megmossuk.

Ha vannak sebek, itt az ideje, hogy megvizsgáljuk őket,

megmérjük a hosszukat és a szélességüket. Le is kell

fényképezni mindet, először egy tizennyolc százalékos szürke

árnyalatú törvényszéki szabványvonalzó mellett, mely segít a

29

színárnyalatok pontos előhívásában, aztán nélküle. Itt

nincsenek külső sebek.

Ez arra is jó alkalom, hogy tetoválásokat keressünk.

Bármelyik zsaru megmondhatja, hogy egy személy élet-

története leolvasható a tetkóiról.

Tetkók, vagy tinta, ahogy ők mondják. A tintaolvasás a

kórboncnok értékes képessége, melynek segítségével felismer

és értelmez. Ismeretlen test esetében ez megfejtheti az illető

kilétét: néhány katonai tetoválás a nevet, a rangot és a

sorszámot is tartalmazza. Egy fegyenc tetoválása ugyanilyen

jól felfedhet néhány rejtélyt, és elmesélheti, ki az illető, merre

járt, és mivel foglalkozott.

Néhány tetoválásnak az a célja, hogy tűnyomokat rejtsen el.

Mások kábítószeres múltról tanúskodnak: egy tű meg egy

fecskendő részletes képe látható rajtuk. A tetoválások lehetnek

szabadkézzel és házi géppel írottak. A tetoválók használhatnak

tollból származó tintát vagy cigarettahamut, amit pontról

pontra a bőr alá fecskendeznek. Így áll össze egy kép, vagy

egy szó.

Egy óralap mutatók nélkül például azt jelenti, hogy valaki

börtönben van; ugyanígy a pókháló a könyökön, vagy a vállon.

Egy mosolygó és egy szomorú arc, lefelé görbülő szájjal azt

üzeni, mindennek ára van. Egy síró női arc olvasata: valaki vár

odakint. A mexikói maffia, a fekete gerillák, a déliek, az

északiak és mindenfajta csoport sajátos, jellemző tintát

használ.

Szavak és kifejezések betűnként az ujjpercekre tetoválhatók,

de jó ismerni a helyesírást. Egyszer láttam egy F.U.K.C.

feliratot, mely négy ujjpercen húzódott végig, és láthatóan

elírás volt, mert a K-t és a C-t áthúzták, és újraírták a másik

kéz ujjain. Többször láttam a SZÜLETETT VESZTES feliratot

úgy módosítva, hogy SZERELEMRE SZÜLETTEM, és nem

egyszer volt szerencsém részletes jelenetekkel borított

férfihátakat látni. A spanyol férfiak gyakran rakatnak hatalmas

30

Madonna de Guadalupét a hátukra, hogy lelohasszák a

szodomiták vágyát. Ennek a fonákja volt egy olyan tetoválás,

amely vadászjelenetet ábrázolt, melynek befejezéseként egy

róka a farpofák közé menekült.

Minden tetoválás más történetet mond el. Nemrég behoztak

egy férfit, akinek az A TE NEVED feliratot tetoválták a

péniszére. Amikor a testvérét kérdeztem erről, azt mondta,

hogy az elhunyt alkoholista volt, és néha nehéz időszakokon

ment keresztül. (A belső vizsgálatok, melyek súlyos

májzsugorodásról tanúskodtak, ezt megerősítették.) Az illető

idegenekkel fogadott a bárban egy ital áráért: "A te neved van

a farkamra tetoválva." Így sikerült rendszeresen alkoholhoz

jutnia, ami végül a halálához vezetett.

A bőr elszíneződését lehet tetoválásnak, zúzódásnak, vagy,

akár az O. J. Simpson ügyben, cipőlenyomatnak hinni. A

hullafoltként is ismert elszíneződés sötétvörös, majdnem

bíborszínű, és a bőrnek azokon a pontjain jelenik meg, ahol a

vér összegyűlt. A vér a test legmélyebben elhelyezkedő

pontjaira áramlik (a felakasztott áldozatoknak például a lábain

található elszíneződés), és elárulja, min feküdt a test a halál

bekövetkeztekor: sziklán, összecsavarodott ágyneműn, vagy

ruhán.

Az elszíneződés a halál beállta után körülbelül két órával

jelenik meg, így tanúskodik a halál idejéről, és azt is elárulja,

elmozdították-e később a holttestet. Amikor például a hátán

fekve találnak meg egy halottat, de erős elszíneződés látható a

test elülső részén, akkor biztos, hogy valaki több órával a halál

után átfordította a hullát. Az elszíneződés a vörös

árnyalataiban jelentkezik: a cseresznyepiros például a

szénmonoxidmérgezés színe. A vörösesbarna számít

normálisnak.

Wayne-nel, a boncsegéddel oldalára fordítjuk az em-

berünket, és teljes vizsgálatot végzünk a hátán. Aztán

visszafektetjük, és így hagyjuk, meztelenül, tisztán, hanyatt

31

fekve a boncasztalon. A fejet visszahelyezzük a fekete

gumikoncra. Körbepillantok; úgy látom, mindenki készen áll.

És akkor a szike a levegőbe emelkedik.

32

Vér

Vér Akadémia.

Ide azért jönnek a világ minden részéből, hogy elvégezzék a

vérminták elemzésének egyhetes alapozó tréningjét, melyet

évente kétszer az intézet igazgatója, Herbert Leon MacDonell,

és asszisztense, Paul Erwin Kish tart. A haladó kurzus témája:

a vérfolt alakzatok elemzése és geometrikus értelmezése.

Herb MacDonell a Union csarnok falai közt éppen előadás

tart. Elemében van: az egyik percben egy véres inget mutat fel,

pontosan elmagyarázva a csoportnak, hogyan spriccelt az

áldozat vére a zakójára, majd később egy bárdot forgat a

kezében, vért fröcskölve előre és hátra, a mozgás irányába.

Föl-le sétál a hallgatósága előtt, egyfolytában beszél,

elmagyarázza, mi mindent kell tudni arról, ahogy a vér

lecsöppen, csepeg, ömlik, fröcskölődik, megszárad, kilövell,

vagy éppen egy sík felületen terül szét. Beszél arról is, milyen

gyorsan pumpálódik ki a vér a szívből, vagy spriccel ki egy

elvágott érből, beborítva minden elképzelhető felületet.

Herb egy sétáló beszélőgép, aki ontja az információt a

vérről.

Nincs nála jobb szakember. Ő a világ első számú

vérfoltanalízis-szakértője, aki már több százszor állt a tanúk

padján. Nem is kell átfutni tizenhárom oldalas szakmai

önéletrajzát ahhoz - bár igen élvezetes olvasmány -, hogy

megtudjuk, olyan előkelő ügyekben tanúskodott, mint Robert

F. Kennedy vagy Martin Luther King meggyilkolása, a Fekete

Párduc ügy 1969-ben, és az O. J. Simpson per. Szívesen mesél

ezekről, és gyakorlatilag minden információt megoszt a

hallgatóságával, ami közben eszébe jut. Herb a következő

témákban tett szakértői tanúvallomásokat: ujjlenyomat-

azonosítás, lőfegyver-azonosítás, a bűntett helyszínének re-

33

konstruálása, alkoholszonda-működtetés (ő volt az első tanú,

aki bemutatta az alkoholszondát egy New York állami

bíróságon), az alkohol romboló hatásának klinikai tünetei,

lábbeli-azonosítás, fény-mikroszkópia, elektron-mikroszkópia,

igazságügyi fotózás, haj- és szövetazonosítás, üveg- és

üvegszilánk-azonosítás, valamint analitikus kémia.

Életre szóló szerelme az ujjlenyomatok iránt például akkor

kezdődött, amikor hétévesen megkapta az első ujjlenyomat-

készletét. Körülbelül harminc évvel később ő szabadalmaztatta

a MAGMA ecsetet, és a hozzá tartozó mágneses port,

melyeket a kriminalisztika egyik legjelentősebb

fejleményeként tartanak számon. E találmányt megelőzően az

eljárás, melynek során egy felületre port vittek fel, hogy

ujjlenyomatokat gyűjtsenek róla - amikor közvetlenül az

ecsetre tették a port, és az ecsetet így irányították a felületre -,

gyakran elpusztította a finom, szabad szemmel nem látható le-

nyomatokat. Herb találmányában egyesítette az üvegről, a

kémiáról, a mágnesességről és a kriminalisztikáról szerzett

ismereteit, s így megalkotott ujjlenyomat készlete ma a

nyomozás alapvető eszközei közé tartozik.

Az elsők közt volt, akik megismertették a bíróságokat a

vérfoltok bizonyító erejével.

A reggeli előadáson azok a hallgatók, akik először

látogatnak el a "Vér Akadémiára", nehezen tudnak Herb

MacDonellre figyelni. A terem berendezése eltereli a figyelmet

az óráról, ugyanis tizennégy kísérleti helyszín veszi körül a

hallgatókat. Balra egy asztalsor áll, letakarva vérrel bespriccelt

papírral; hátul egy hatalmas doboz, melynek vázát

összeillesztett PVC csövek alkotják. Ezt négy oldalról - a

padló, a plafon és a két fal felől - barna papír veszi körül, mely

nagy tekercsekből fut le a padlóig. Található még ott egy véres

balta, egy asztal, melyen egy hihetetlenül gazdag paró-

kagyűjtemény darabjai hevernek páratlan cipőkkel, ru-

hakefékkel, késekkel és egy korlátpillérrel együtt. A másik

34

asztalon egy beállított puska van, készen arra, hogy egy

odakészített célpontra lőjenek vele, melynek a belsejében

felrobbantható vérminták sorakoznak. A padlón szanaszét

beton- és csempeminták hevernek, és a társaság előtt egy

egyelőre bontatlan, nagy kartondoboz, melyen VIGYÁZAT:

EMBERVÉR felirat olvasható.

Az a cél, hogy a hallgatók elsajátítsák, hogy lehet a

vérfoltot, mint bizonyítékot mérete, alakja és kiterjedése

alapján megfejteni. Ez a tanfolyam nem szól genetikáról, DNS-

ről, vagy vércsoportokról. Ez az iskola arról szól, hogyan lehet

olvasni a bűntett helyszínén az ott maradt vér alapján, és

megtanít rekonstruálni a vérzés kezdetekor és azután lezajlott

eseményeket.

A legtöbb ember általában úgy fogalmaz, hogy a vért

kiontják. A helyszínek arra ébresztenek rá, hogy a vér spriccel,

cseppen, szét lehet hordani a cipőnkkel, átitatni vele valamit,

de sosem ontjuk vagy öntjük ki az emberi testből. A

vérveszteség ennél aktívabb folyamat. És ez a szívnek

köszönhető.

A szív egy pumpa, mely körülbelül ökölnyi méretű

izomköteg. Ez a szerv biztosítja a vérkeringést. Amikor a szív -

a pumpa - megáll, a vér leülepszik, ami a test halál utáni

vörösesbarna elszíneződését okozza.

Ha megszúrjuk az ujjunkat, a bőrön egy vércsepp jelenik

meg. Fordítsuk lefelé az ujjat, és a vér a gravitáció

következtében lecsöppen. Rázzuk meg az ujjat, és a vér a

lendületet követve szétrepül minden irányba. Érintsünk meg az

ujjunkkal valamit, és a vér átvivődik a megérintett felületre.

Amikor a vér távozik a szervezetből, és a szőnyegre, ingre,

légkondicionálóra, padlókőre, a plafonra, a fürdőszoba

padlójára, valakinek a körme alá, a nadrág hajtókája alá, egy

autó hátsó ülésére, a szélvédőre, vagy bármi másra csöppen, a

viselkedése a fizika törvényszerűségeit követi, pontosabban a

ballisztikáét, vagyis a mozgásban levő lövedékekét.

35

Térjünk vissza arra a vércseppre, amely a lefelé fordított

ujjunk hegyén lebeg, és leesni készül. Igazából egy vércsepp

nem is esne szét, ha nem lépne közbe egy másik erő, mely

megbontja a felületi feszültségét. A felületi feszültség nagyban

befolyásolja a vér dinamikáját azzal, hogy olyan erővel hatja át

a folyadékot, mely által a felülete lecsökken. Tulajdonképpen

összehúzza, és kis, kupola alakba tömöríti.

Hogy egy csepp vér leessen, elég nagynak kell lennie ahhoz,

hogy a súlya legyőzze a felületi feszültséget. Miközben zuhan,

rezeg, és gömb alakot vesz fel. A festők tévednek: az

esőcseppek nem könnycseppekhez hasonlítanak, amikor

lehullnak, hanem inkább labdához.

Ugyanez a helyzet a vércseppekkel. A folt, amit egy

vércsepp végül ejt, sosem lehet kisebb, mint az az átmérő, amit

repülés közben felvesz. A mozgásban levő vért nem

befolyásolja az áldozat kora vagy neme, és a véralkoholszint

hatása sem érzékelhető a keletkezett vérfolton. Egy tipikus

vércsepp .O5 ml, és kb. 7,6 mp alatt éri el végső sebességét, a

762 cm/sec-ot.

A Herb MacDonell-féle Vér Akadémia több mint

ezerkétszáz végzett diákja tudja ezt. Megtanulják megvizsgálni

a felületet, melyen a vért találják, külön-külön elemzik a foltok

alakját, méretét, kiterjedését, és a nagyobb vérfoltok

jellemzőit.

Feszült izgalommal várják, mi újat fog Herb bemutatni a

mai órán. Herb minden alkalommal rendez legalább egy,

igazán emlékezetes - egyesek szerint botrányos - bemutatót.

Egyszer például, rávette a diákjait, mérjék meg azoknak a

cseppeknek a sebességét, melyek egy női önkéntes hosszú, vér

áztatta hajáról rázódtak le.

Herböt gyakran kérdezik erről a kísérletről. Egy hetvenes

évekbeli, oregoni ügy kapcsán alkalmazta, melyben Ellen

Andersont, egy idős özvegyet csúnyán megvertek. A

gyanúsított egy húszas éveiben járó nő, Leslie Harley volt, aki

36

időnként benézett az özvegyhez, segített neki a házimunkában,

intézte az ügyeit, és elbeszélgetett vele.

Egy nap Harley minden bizonnyal haragra gerjedt, amikor

megtudta, hogy az özvegy végrendeletében szerinte

méltánytalan összeggel gondolt rá. Rátámadt hát az idős

hölgyre egy piszkavassal. A vérfoltok arról árulkodtak, hogy a

támadás az étkezőben, a nappaliban, a lépcsőkön és a

hálószobában zajlott le. Erős koponyája megvédte az özvegy

életét, és a hölgy vallomást

tehetett a bíróság előtt. A védelem azt állította, hogy az

áldozat megcsúszott, majd elesett a nappaliban, fejét beütve a

kandalló téglaperemébe. Harley azt vallotta, hogy feltámogatta

a nőt a lépcsőn, aztán ágyba segítette, és orvosért akart tele-

fonálni azt a regisztert használva, ami a hálószobában, egy

kisasztalon feküdt. Állította, hogy a vércseppek a hálószoba

plafonján akkor keletkeztek, amikor ő egy-egy orvos nevét

olvasta fel a listáról, az áldozat pedig minden alkalommal

megrázta a fejét, és azt mondta, "nem”.

A vád Herb MacDonellt hívta segítségül. Herb tisztában

volt azzal, hogy a vérpacák nem származhattak az áldozat

fejrázásából. A leghatározottabb tiltakozó mozdulat sem

eredményezne jobbra-balra húzódó, cikkcakk mintát, ha

egyáltalán a vér eljut a plafonig.

Az elliptikus geometria és trigonometria nyelvét persze le

kellett fordítani, hogy az esküdtek is megértsék. Herb tudta,

mit kell tennie: szüksége volt egy modellre, akinek ugyanolyan

hosszú volt a haja, mint az áldozaté, de fiatalabbnak és

sportosabbnak kellett lennie, és persze, fontos volt, hogy jól

tűrje, hogy a haját átitatják embervérrel.

Egy helybeli nővér megfelelt a követelményeknek. Így,

1973. július 9-én, egy csapat diák felkereste az Elmira College

kémialaborját, 35 mm-es és 8 mm-es kamerákkal, 500 ml

vérrel, egy párnával, és több fehér kartonlappal felszerelkezve.

Az asztalt olyan messze helyezték el a plafontól, amilyen

37

messze a helyszínen volt. Herb bedörzsölte a vért a nővér

hajába. Aztán a lány vértől csöpögve beállt a felvevőgép elé, és

megrázta a fejét, mintha újra és újra nemet mondana. Egyetlen

csepp sem került a plafonra.

Aztán a modell kilépett a képből, és Herb belemártott egy

rövid seprűnyelet a vérbe. Többször ráütött vele a párnára úgy,

hogy sebesen a feje mögé lendítette, és olyan vérmintákat ejtett

az osztályterem plafonján, melyek nagyon hasonlítottak a

hálószobában talált nyomokra.

Amikor Herböt a tanúk padjára hívták, úgy nyilatkozott,

hogy a vér a plafonon nem származhatott az áldozat vérrel

átitatott hajának megrázásából. Herb előszeretettel meséli a

történetnek azt a részét, amikor a védelem képviselője egy

fogós kérdést tett föl neki:

- Ugyan már, professzor úr, hiszen ennek a véleménynek

nincs is alapja. Bizonyára nem végzett ilyen kísérletet élő

modellel, akinek vértől ázott a haja, hogy megnézze, milyen

messzire lehet rázni a vért?

- Az igazság az, hogy pont ezt a kísérletet végeztem el.

Lesbe Harley börtönbe került.

Hogy a Vér Akadémia megőrizze frissességét, új kí-

sérletekre van szükség, új tananyagra. A diákok néha

rejtvényekkel állhatnak elő: vérfoltmintákat készítenek,

melyeket aztán a tanár úr azonosít. Egy almacsutka vérbe

mártva és átgörgetve egy papíron volt az egyik feladvány, amit

megfejtett, egy ugráló béka véres lábnyomai a másik. A

mintakészítéshez bármi felhasználható, aminek a súlyát vagy a

sebességét meg lehet mérni, és amiről végül a bíróságon

kérdezhetnek. A Vér Akadémiához azonban az a félelem is

hozzátartozik, hogy vajon mit fog Herb legközelebb kitalálni.

A szóbeszéd szerint idén valaki embervért fog köpni az

egyik társára.

Csütörtök délelőtt van, és még nem történt semmi.

Miközben a harminchat diák belép a terembe és elfoglalja a

38

helyét, sokan névjegykártyákat cserélnek, és az előző estéről

beszélnek. - Ma Martinit iszunk! - szól be valaki, mire a

termen egyetértő moraj zúg végig. Egy női zsaru megcsóválja

a fejét. - Persze, megteszem mondja. - Már a gondolat is, hogy

meleg vért vegyek a számba... - itt abbahagyja, elhúzza a

száját, és leül a helyére.

Úgy látszik, eljött a nagy nap.

A hét folyamán a csoportot hatos laboratóriumi csoportokba

osztották be. A hét végére elkészülnek mind a tizennégy

kísérlettel, és meg tudják állapítani egy adott vérfolt eredetét;

hogy milyen mozdulat okozta; milyen irányból jött; az áldozat

állt, ült vagy feküdt, amikor a sebet ejtették rajta; hogyan

mozgott a támadó és az áldozat, miközben érintkeztek

egymással; hogyan mozogtak mindketten utána; és hány ütést

vagy lövést kapott az áldozat.

A labor minden nap úgy kezdődik, hogy a diákoknak

kiosztják a vödörnyi véradagot. Sorba állnak, és minden

csoport embervért kap, melyet az iskola a Vörös Kereszttől

szerzett be, lejárt szavatossággal. Az edények, melyekbe a vér

a kiosztáskor kerül, különbözőek: a tizennégyes asztalon

például egy régi, levágott nyakú, ecetes flakon áll.

Az egyes számú kísérletben a diákok megpróbálják

felállítani egyetlen vércsepp referencia-térfogatát és átmérőjét

a levegőben. Ennek a kísérletnek az első feléhez egy ügyes

fecskendő (pipetta) csíptető szerkezetet kell felhasználni,

melyet maga Herb állított össze, és amely lassan csepegteti a

vért egy főzőpohárba. A kísérlet második része a való élethez

közelibb körülmények közt mutatja be a vér csepegését. Egy

gumicsövet egy kis kürtőhöz, aztán egy Herb-féle szerkezethez

kapcsolnak egy önként jelentkező karján. A kis berendezés

nyitott vége az önkéntes könyöke felé mutat. A kürtőt

megtámasztva beöntik a vért. Amikor a csíptetőt kiengedik,

lassú vérfolyam csorog le a karon, és a könyökről egy

tízmilliliteres, szélesedő tetejű, szintekre beosztott hengerben

39

gyűlik össze. A cseppeket számolva, ameddig öt-tíz milliliter

összegyűlik, a diákok elosztják az egész térfogatot a

vércseppek számával, hogy megkapják egy csepp

átlagtérfogatát.

Ha az illetékesek tudták volna, milyen fontos egyetlen csepp

vér, ítélettel zárulhatott volna a Nicole Brown Simpson és

Ronald Goldman gyilkossági ügy tárgyalása. Igazából ha a

halottkém emberei nem fordították volna meg Nicole testét,

nem lenne kétség afelől, ki ölte meg ezt a két embert.

Amikor Herb MacDonell megkapta a Simpson-ügy 150

bűnügyi fotográfiájának másolatát, egy kicsit csalódott volt.

Örült, hogy felkérték, de elrontotta az örömét, hogy csak a

fotókat kapta meg.

Általában kérni szokott egy ábrát a helyszínről, szüksége

van a boncjegyzőkönyvre és az összes technikai feljegyzésre -

például az ujjlenyomat-összehasonlításról, a fegyvervizs-

gálatról, vagy a haj- és rostelemzésről -, és ezeket rendszerint

el is küldik neki. De a dokumentumok ezúttal várattak

magukra.

Amikor megszemlélte a képeket, MacDonellt azonnal

megragadta három részlet: a hatalmas mennyiségű vér a

helyszínen, a kis terület, ahol a gyilkosságok lezajlottak, és a

tény, hogy senki sem vette le a vért Nicole hátáról, elemzés

céljából.

Valakinek a vére rácsöpögött Nicole Simpsonra. A

bizonyíték ott volt a fotókon: a felsőrész pántja alatt, melyet

Nicole halálakor viselt, ott volt a vér. Nicole Simpsont

megszúrták, és felmetszették a torkát; ennek eredménye óriási

vérveszteség volt. A vér körben összegyűlt a test körül. De

mivel a nő arccal lefelé feküdt, az semmiképp sem folyhatott a

hátára. A cseppek a hátán nyilvánvalóan valaki mástól

származtak, aki a helyszínen tartózkodott.

A képeken a vércseppek, melyek Nicole hátát pettyezték,

olyanok voltak, mint az irányjelző táblák, de sosem váltak

40

azokká. Lehetséges, sőt valószínű, hogy annak az illetőnek a

genetikai kódja felé mutattak, aki kioltotta Nicole és barátja,

Ronald Goldman életét.

Miután azonban a rendőrség megörökítette a cseppeket a

fényképen, el is vesztek. Senki sem vette le őket Nicole

bőréről, hogy elemezni és tárolni lehessen őket. Amikor a

rendőrség elvégezte a helyszínelést, a halottkém emberei

felemelték Nicole testét, és a hátára fektetve, egy lepedőbe

tekerték. Ezután egy hullazsákban a hullaszállítóba emelték. És

miközben ezt tették, egy kis vér, ami az elvágott torokból

kiszivárgott, örökre lemosta a vércseppeket a bőréről. Senki

sem gondolt arra, hogy meg kell őrizni őket, vagyis a testet

eredeti állapotában, arccal lefelé kell elszállítani. Nyilván senki

sem értette meg a helyszínen, milyen fontos lett volna.

Nicole Brown Simpson testét részben a halottaknak kijáró

tiszteletből, részben pedig kényelmi okokból a hátára

fordították. De leginkább megszokásból. Ebben az esetben egy

látszólag jó szokás kárt okozott.

Az egyik ok, amiért egy testet rendszerint a hátára fordítva

viszik el a helyszínről, hogy a temetkezési vállalkozók meg

akarják kímélni a családot és a barátokat

a hullafoltok látványától: vagyis attól, hogy - szó szerint - a

halál színét lássák szerettük arcán. Egyszerű fizikai

törvényszerűség, hogy a vörösvértestek egy halottban

leülepszenek, s ennek hatására a bőr színe mély

vörösesbarnába fordul. Ugyanez az ülepedő folyamat

figyelhető meg egy zacskóban, amikor valaki vért ad. A vér

összetevőinek megfelelően ülepszik le. A test elülső része,

különösen az arc, mély vörös színt vesz fel, s ez alaposan

megnehezíti a balzsamozó munkáját, ha a család a temetés

előtt még meg akarja nézni a halottat. Ezért a testeket

leginkább arccal felfelé fordítjuk, hogy normális színben

maradjon meg.

41

Ez természetes halálok esetén teljesen érthető. De ha

gyilkosság történik, ez a gyakorlat tönkreteheti a bizonyítékot.

Ha Nicole testét olyan helyzetben szállították volna a

hullaházba, ahogy megtalálták, valószínűleg azok a vércseppek

- de az anyagfoszlányok, a lenyomatok és rengeteg más

bizonyíték is a hátán - vizsgálhatók lettek volna.

MacDonellnek azzal kellett dolgoznia, ami a rendelkezésére

állt. Egy modellt felhasználva, aki ugyanolyan súlyú és

magasságú volt, mint Nicole, rekonstruálta az elveszett;

vérfoltokat, hogy lássa, mit tanulhat belőlük. Öt fénykép

mutatta legjobban a cseppeket. Gondosan felvázolta a mintát a

modell csupasz hátára. Aztán a modell felvette azt a

testhelyzetet, amelyben Nicole-t megtalálták - arccal lefelé,

nyitott, fekete felsőben, lába és karja pontosan úgy, ahogy

Nicole-é. És akkor Herb rátette a vért a hátára, a szőke haj alá.

Hátborzongató volt.

Egészen közelről, az egyes vércseppek úgy olvashatók, mint

az apró KRESZ-táblák. De amikor a szemlélődő hátrább lép,

és egy egész vérfoltmintára tekint, a kép valóságos

világtérképpé teljese-

dik. És akár az utazásnak, van egy kiindulópontja és egy

végállomása is.

A vérfoltok keletkezéséről hosszúságuk és szélességük

arányának felhasználásával készülnek trigonometriai

számítások. Sajnos, a Los Angeles-i rendőrség nem tett

vonalzót Nicole hátához a fotó készítésekor, ezért a vérfoltok

valódi méretét meg kellett becsülni.

Tekintetbe véve, hogy ezek a vérfoltok nem Nicoletól

származtak, hanem valaki mástól, fontos volt meghatározni az

illető helyét, amikor vére rácsöppent a bőrre. Nicole mellett

feküdt, például? Vagy fölötte állt? Ezek meghatározásához a

szögeket gondosan ki kellett számítani.

Herb MacDonell nem sajnálta az időt és az energiát,

különösen annak tudatában, hogy a vérről nem állt több

42

információ a rendelkezésére. Amikor viszont az úgynevezett

"évszázad perét" tartották Los Angelesben, és Herböt hívták a

tanúk padjához, senki sem kérdezett az aprólékos

kutatómunkáról, és annak eredményeiről. Ez nem került szóba

a tárgyaláson.

Ilyesmi gyakran megtörténik. A szakértő kész megadni a

választ, de senki sem teszi fel a megfelelő kérdést. MacDonell

azt mondja, ugyanennyi munkát fektetne más vér-ügyekbe is,

és ugyanígy tenne bármelyik tanítványa. Mert a Vér

Akadémián értik, hogy a helyszínben való olvasáshoz először a

vért kell tudni leolvasni; minden értékes cseppjét. Ezért van,

hogy a New York-i Corningban az egyes számú kísérlettel

kezd mindenki: megállapítják egyetlen csepp vér referencia-

térfogatát és átmérőjét a levegőben. Mert a vérfolt-elemző

szakértő csak annyira jó, amilyen hozzáértően tud olvasni

egyetlen csepp vérből.

A kettes számú kísérletben a hallgatók függőleges

vércseppeket mérnek, azt is figyelembe véve, hogy azok

mennyit zuhantak, és hogy milyen a célfelszín. Ez nem túl

izgalmas gyakorlat; kell hozzá egy függőón zsinórja, egy

mérőszalag és tíz csepp vér, mely egy adott felületre esik. A

harmadik bemutató meggyőzően bizonyítja, hogy bármilyen

kísérlet egy vércsepp tulajdonságainak leírására teljesen

haszontalan, ha nem vesszük figyelembe a felület anyagát. A

diákok egymás után ürítenek ki vérrel teli pipettákat

újságpapírra, papírtörölközőre, textíliára, üvegre, csempére,

itatósra és fára. A fogalmak itt már kezdenek megváltozni: a

nagy csepp neve most már "központi vérfolt", és a kicsik

körülötte, de tőle függetlenül a "mellék-pacák", vagy "tüskék",

melyek a központi foltból futnak ki.

A negyedik kísérletben egy asztalt lehet látni kilenc

különböző írótáblával, melyeket a vízszintessel bezárva

tízfokos szögkülönbségekkel állítottak be. Mindegyiken

egyfajta elliptikus vérfolt látható, mely a sík felszínre hullik.

43

Az üzenet világos: ahogy a dőlésszög kilencven fokról tíz

fokra csökken, a vérfolt alakja körből ellipszissé változik.

Az ötös számú kísérlet azt imitálja, mintha valaki vérezve

futott volna ki a szobából. Még a képzetlen szem is jól látja: a

vércseppek, melyek a padlóra terített papírra estek, mintha az

ajtó felé mutatnának. Itt a vízszintes mozgásból ejtett

vérfoltokról szól a kísérlet minél gyorsabb a vízszintes

mozgás, annál jobban megfigyelhető a cseppek szétszóródása a

mozgás irányában. Gyakran egy apró csepp kis

időkülönbséggel leesik az anyacseppről. Ezeket "ebihalnak"

vagy "kivetettnek" hívják, melyek ugyanabba az irányba

folynak, mint az eredeti csepp.

A fröcskölt vér a hatos asztalnál tanulmányozható, míg az

átvitt vér a hetes kísérlet tárgya.

A nyolcas kísérlet utasításai: - Mártsd egy fém vagy fa bot

egyik végét frissen felkevert vérbe. Hagyd, hogy kissé

megszáradjon, aztán lengesd meg a botot a levegőben, vagy

tégy úgy, mintha feldarabolnál valamit. Figyelj oda, hogy a bot

mozgásának íve legyen, mert így a fröccsenő vér megfelelő

irányba terelődik, és az ütés a fejre irányul. A vér egy része az

előtted álló (függőleges) célpontokra fog hullani a lefelé

irányuló ütések következtében. Figyeld meg a foltokat,

melyeket ezek a mozgások hoznak létre, és ismételd meg a

kísérletet más tárgyakkal, különböző sebességgel, és más-más

típusú lengető mozgással! Tanulmányozd az alakzatokat a

fejed fölött és a függőleges felületen, majd olvass róluk! - Más

szavakkal, imitáld, hogy agyonversz valakit.

A kilences számú kísérlet öt milliliter jól elkevert emberi

vér közepes sebességű fröccsenését mutatja be, segédeszköz

használatával. Az ilyenfajta paca kis cseppekből áll, és

darabolás, verés, döfés eredménye, vagy olyan tárgy ütése

nyomán jön létre, amely másodpercenként kb. 750 cm-es

sebességgel mozog. Ezek a vércseppek nagyobbak, mint a

44

nagy sebességű mozgásból származók, melyeket a tízes

kísérletben lehet megfigyelni.

Mindig tudható, mikor indul el a tízes kísérlet, mert

rendszerint egy - Tűz! - kiáltás előzi meg, melyet azonnal egy

.22 kaliberes puskából származó lövés követ. Ezt a fegyvert

egy dobozban helyezték el biztonságosan, szemben egy vérrel

átitatott célponttal. Néhány perces időközökkel elhangzik a

kiáltás, eldördül a lövés, és újabb bejegyzések kerülnek a

laborkönyvbe.

MacDonell szakértelme az egyetlen puskalövésből

származó vérnyomokra vonatkozóan nemrég kihozta Susie

Mowbrayt a börtönből. Kilenc évet töltött ártatlanul el az

életfogytiglani ítéletből férje állítólagos meggyilkolásáért.

A történet a texasi Brownsville-ben kezdődött, 1987

októberében, amikor William Mowbrayt, az ismert

brownsville-i Cadillac-kereskedőt egyetlen lövéssel

meggyilkolták az ágyában. A fegyvert a férfi jobb ha-

lántékához szorították. MacDonellt 1987 novemberében

felhívta a helyi ügyész, hogy szemrevételezze a bi-

zonyítékokat. Két nappal később egy ügyészekből álló csoport

érkezett Corningba.

A bizonyíték egy hosszú ujjú, fehér hálóing volt, amit Susie

a lövés éjszakáján viselt. MacDonell meg volt győződve arról,

hogy a ruhadarab sokkal több olyan bizonyítékot hordoz

magán, ami felmentheti a hölgyet, mint ami azt bizonyítaná,

hogy ő lőtte le a férjét. A hálóingről készült mikroszkopikus

vizsgálat nem mutatott ki vérnyomokat.

MacDonell nagyon precíz feljegyzéseket készít. Ilyen

könyvecskék sora díszíti az irodáját. Bármelyikbe belelapozva

az a benyomásunk, hogy ennek az embernek semmi nem kerüli

el a figyelmét: minden telefonhívás időpontja le van jegyezve -

a Mowbray-ügy ügyészének első hívása, például, délután 3.43-

kor érkezett -, mint ahogy fel van tüntetve az ügyek száma is,

és minden egyéb megfigyelés.

45

Az a fajta lövés, amikor a fegyver csövét szorosan a bőrhöz

nyomják, általában csillag alakú lyukat ejt. Ez akkor jelenik

meg, amikor a táguló gázok a csőből távozva bejutnak a bőr

alatti, de még csont feletti rétegbe, kinyújtva és elszakítva a

bőrt, mely a keletkezett nyílás bejáratánál tépődik el, elérve

rugalmasságának határát. A lyuk sugárirányú szakadásokat

mutat, és csillagszerű.

MacDonell meg akarta tekinteni a Mowbray-gyilkosság

helyszínét, így 1987. december elsején elutazott Brownsville-

be. Nagyon apró vérfoltokat talált az ágy fejrészén, melyek

segítségével el tudta helyezni a nagysebességű fröccsenés

eredetét az ágyon. Ez azon az oldalon volt, ahol a halott feküdt.

A lepedőt beborította a visszafröccsenő vér. Ha pedig a vér a

lepedőn található, és Susie közelről lőtt, nem lenne-e logikus,

hogy a hálóingje is véres legyen? Susie-nak nem volt ideje

másik hálóingbe bújni, mielőtt a lánya közvetlenül a lövés után

beszaladt a szobába. Mivel Susie hálóingén nem volt vér,

MacDonell arra a következtetésre jutott, hogy a lövés

pillanatában a ruhadarab nem lehetett az áldozat közelében, és

hogy így a halál sokkal inkább látszik öngyilkosságnak.

A vád nyilván nem ezt akarta hallani. Kerestek is egy másik

tanút, aki luminollal fújta be a hálóinget, és arról tanúskodott,

hogy fénylő foltokat látott rajta a sötétben. Beszámolt arról,

hogy azonosította és megmérte a foltokat, majd megállapította,

hogy nagy sebességgel kifröccsent vérpacák voltak.

MacDonellt sosem idézték meg tanúnak, és ő nem is követte

figyelemmel az ügyet, mint ahogy ez sok esetben történik,

amikor a szakértőre nem tartanak igényt. A dossziét

elsüllyesztette, majd hat évvel és nyolc hónappal később

Robert Ford védőügyvéd a texasi Fort Worthből felhívta, és

elmondta neki, hogy Susie Mowbrayt elítélték gyilkosság

miatt, és életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Ford a

fellebbezésen dolgozott.

46

A kihallgatás során a bíró megállapította, hogy a ta-

núvallomás, amelynek eredményeképpen Mowbray börtönbe

került, tudományosan nem volt eléggé alátámasztva, továbbá a

vád tudatosan visszatartotta MacDonell jelentését, melyben azt

állította, hogy Bill Mowbray halála valószínűleg öngyilkosság

volt. A bíró azt is kijelentette, hogy Susie Mowbrayt

valószínűleg felmentették volna, ha MacDonell annak idején

tanúskodhat. Kitűzték az új tárgyalás időpontját.

Susie Mowbray második tárgyalása 1998. január 12-én

kezdődött. Ez alkalommal MacDonell kiállhatott a tanúk

padjára. Egy másik tanú, egy helyi bankár, akinek az első

tárgyaláskor nem adtak szót, tanúsította, hogy két vagy három

nappal a lövés előtt Bill Mowbray zavart állapotban jelent meg

nála az irodában, és azt mondta, megöli magát, ha nem kap egy

nagyobb összegű személyi kölcsönt.

Susie Mowbrayt felmentették. Kilenc évet töltött el

börtönben egy gyilkosságért, amit nem követett el. A tárgyalást

követően egy riportban a megye főügyésze azt nyilatkozta,

hogy "csalódott" az ítélet miatt, és beismerte, hogy taktikai

hibát követett el, amikor a bíróság előtt megkérdezte a védelem

legfontosabb tanúját, mennyiért dolgozik a védelem oldalán.

Herb MacDonell eskü alatt vallotta, ingyen munkálkodik azon,

hogy az igazságra fény derüljön.

A Vér Akadémia hallgatói a laborkísérletek közben hallják

a történeteket, s ezek, úgy tűnik, segítenek az

összpontosításban. Még négy kísérlet maradt hátra. Egy

motoros vérfröcskölő szerkezet szerepel a tizenegyes

kísérletben, ahol a folt méretét a vízszintes kivetüléshez képest

mérik. A tizenkettes asztalnál található a tarka

parókagyűjtemény, pamutpólók, egy piszkavas,

néhány kalapács, cipők és egy korlátpillér. Mindegyiket

vérbe mártják, aztán megtörlik, ütögetnek vele, meglengetik,

végighúzzák és görgetik nagy fehér papírívek mentén és

keresztül, majd jegyzeteket készítenek a lenyomati mintáikról.

47

A tizenhármas kísérlet főszereplője a térfogat - az egyes

számú kísérlettől, ahol egyetlen vércsepp elemzése volt a

feladat, eljutottunk idáig, ahol a vér nagyobb mennyiségben

ömlik ki. Eddig szinte mindent meg lehetett nézni, aminek

köze van a témához. Most mindenki készen áll, hogy

leellenőrizze a tudását úgy, hogy beszámol Phyllís

MacDonellnak, aki a tizennégyes kísérletnél ül. Egy mini-

tetthelyet felügyel, kérdésekre válaszol és szükséges

dokumentumokat oszt szét (boncjegyzőkönyvet, helyszínelők

jelentéseit) a rendőröknek, akik megpróbálják kideríteni, mi

történt, amikor egy üveg Jack Daniel's, egy boldogtalan pár és

egy puska találkozott egymással egy este a nagyapa faliórája

előtt. Phyllis nyugodtan ül a méterenként felosztott nappaliban,

mely egy babaházra emlékeztet - a pokolban.

Herb MacDonell eközben beállítja a videokamerát, és

megkeresi a legelőnyösebb szegletet a helyiségben. - Paul

Kishnek volt egy ilyen ügye - mondja, ahogy a szemlélődők

elkezdenek köré gyűlni. - A patológus tanúsította, hogy az

olyan apró foltok, mint amiket a helyszínen találtak, nem

eredhettek orrból vagy szájból. Paul viszont meg volt

győződve arról, hogy ez mégis lehetséges. Ezt a kísérletet saját

maga csinálta meg. A vér, amit kifújnak, kiköhögnek,

kiprüszkölnek a szájból, úgy néz ki, mint a puskalövés; nagy

sebességgel fröcskölődik. Így aztán, miután Paul elvégezte a

kísérletet és elvitte a bíróságra, a fickónak meg kellett

hátrálnia. Ezt nektek is ismernetek kell.

És kezdetét veszi a műsor.

Miközben MacDonell fókuszál a kamerával, egy zsaru a

sarokban egy ruhadarabra emlékeztető lepellel küszködik.

Ahogy kínlódik, olyan benyomást kelt, mint aki most először

vesz fel kötényt. Méltatlankodik, miközben kollégái

körbeállják.

- Tetőtől talpig szaros leszek - mondja, ráncigálva magán a

kötényt.

48

- Nem - szól ki MacDonell a kamera mögül, a keresőbe

nézve, miközben a film már forog. - Véres leszel. Ideges

nevetés. Két rendőr, mindketten nők, olyan messze ültek le,

amennyire csak tudtak. Nem jönnek közelebb, amikor egy

kolléga odaszól, lerázzák.

- Kösz, nem - mondja az egyik.

Három magasabb testalkatú résztvevő barna papírral borítja

be a falat, közben valaki berohan, egy vadonatúj Fruit of the

Loom pólót szorongatva.

A nagydarab rendőr, győzedelmeskedve a kötény felett, a

székhez közeledik, ahol egy érsebész vár rá, hogy vért vegyen

tőle. Valaki jelentkezik, hogy felveszi a fehér pólót.

Amikor leveszik a vért a nagydarab zsarutól, többen

elfordulnak. MacDonell filmez.

Paul Kish, MacDonell asszisztense a kötényes zsaruval

beszél, aki kezében saját vérével most előtte áll.

Ez valóban Kish kísérlete. A fickónak van egy ehhez

hasonló ügye, mely hamarosan bíróságra kerül, és fel akar

készülni rá. Kish elmondja a zsarunak, mit tegyen.

- Azt szeretnénk, hogy újra és újra ráköpj a papírra mondja,

miközben a fal felé mutat. Kish kezében fehér kartonlapok

vannak, melyeket célpontként fog feltartani.

A barna papír azért lóg mögötte, hogy felfogjon bármit, ami

mellé megy.

A kötényes zsaru az ajkához emeli a vért. Megtölti a száját

vérrel, aztán odalép a papírhoz.

- Most!

A zsaru kiköp.

Egy újabb kartonpapír emelkedik a levegőbe.

A vér sosem volt még olyan piros, mint itt, a fehér kartonon.

- Most!

- Hogy érzed magad? Bólint, hogy jól van.

A másik zsaru, aki közben felvette a műtősruhájára az új

pólót, mosolyog. Ő lesz a következő célpont. Valakinek eszébe

49

jut, hogy egy darab fehér kartont tartson a modell arca elé. A

kötényes zsaru a szájába veszi az újabb adagot, odalép a

kollégájához, és befújja vérrel az egész mellkasát. Jó ötlet volt

letakarni az arcát, mert a karton azonnal befröcskölődik.

- Most! - Most!

- Ennyi - mondja Kish, elvéve a kötényestől a maradék vért.

- Ne nyelj! - mondja Kish, miközben kivezeti a szobából.

Amikor a hallgatók a pacákat vizsgálják, a finom

vércseppecskék és alakzataik olyan benyomást keltenek,

mintha nagy sebességű fegyverlövésből származtak volna. A

kísérlet megtekintése előtt a megfigyelők könnyen

összetévesztették volna ezeket a foltokat azokkal, amelyek egy

közelről jövő lövésből származnak. Ugyanakkor, ha egy ember

lelövi magát, és odarohan valaki, hogy segítsen, miközben a

másik köhög és haldoklik, ugyanolyan pacák keletkezhetnek az

ingén, és megvádolhatják azzal, hogy ő lőtt. Tudva, hogy mi-

lyen fajta folttal van dolgunk, dönthetünk az elítélés és a

felmentés közt. Csak remélni lehet, hogy olyasvalaki kapja

meg az ügyet, aki a Vér Akadémiára járt.

Percekkel később visszajön a kötényes zsaru. Már ki-

öblítette a száját, és elszívott egy cigarettát is. Uzsonnaidő.

- Szeretem a kihívásokat - mondja MacDonell, egy csésze

kávét tartva a kezében. - És bíztatom őket, hogy őrizzék meg

azt, amire a vér ráfröcskölődött, mert így olyasmi lesz a

birtokukban, amit senki sem vonhat kétségbe. Ezt hívják első

kézből származó információnak. Mondhatják, hogy rosszul

végezték el a kísérleteket, de azt már nem, hogy sosem

csinálták meg őket.

- Tehát, ha legközelebb egy ügyvéd azt mondja önöknek: -

Ugyan már, igazából sosem csinált kísérleteket élő

modellekkel arról, hogy milyen mintákat ejt a vér, amikor egy

szájból kispriccel - akkor majd azt felelhetik: - Dehogynem,

pontosan ezt a kísérletet végeztem el.

50

Tanúk

Még jóval azelőtt, hogy az emberek gyémántberakásos

bilincsekről, szeánszokról vagy "sárkánykergetésről" beszéltek

volna, érkezett hozzám egy telefonhívás. Általában minden

ügy, a banálistól a legkülönlegesebbig ugyanúgy kezdődik

(vagyis egy telefonnal), aztán történik valami, ami

egyedülállóvá teszi az esetet (mondjuk ékszerekkel kirakott

szexuális játékok, vagy szeánsz egy halott megidézéséért, aki

életében szerette belélegezni a lángon pörkölődő heroint). Az

irodába befutó telefonhívások sokszor kéréseket közvetítenek.

Hívnak, hogy végezzek el, vagy nézzek végig egy boncolást,

olvassam el egy másik kórboncnok boncjegyzőkönyvét, diákat

tekintsek meg, vagy olvassak el egy toxikológiai eredményt.

Végül egy ember életének és halálának részletei bontakoznak

ki előttem.

Így haladunk a halál okától a halál módja felé. Mert a kettő

nem ugyanaz. Van köztük kapcsolat, de azért két különálló

dologról van szó. A halál oka - amitől valaki meghalt -

általában egészen egyszerűen megállapítható. A legtöbb zsaru

a helyszínen rá tud mutatni

"Nézd, doki, két lövedéknyom!" - és rendszerint igazuk is

van.

A halál módja azonban hemzseg a részletektől. Elénk tárul

az emberi képzelet széles skálája a gyémántberakásos

bilincstől az önkielégítés részletesen kidolgozott

emelőszerkezetéig és csomókig, melyeknek ki kellett volna

oldódniuk, de sosem oldódtak ki. Miközben a halál oka lehet

egy egyszerű trauma, módjai közé zuhanásos balesetet,

öngyilkos ugrást, vagy a gyilkosság legkülönbözőbb formáit

sorolhatjuk. Egy ütésnyom a boncasztalon fekvő hulla fején -

51

vagyis a halál oka - sugallhatja azt, hogy egy kugligolyó

okozta a halált, lehetett egy gömb alakú akvárium is.

Nincs szó arról, ki volt a tettes. Ezzel nem én foglalkozom.

A végrehajtó személyének kérdése a rendőrségre, az ügyészre,

és végül az esküdtszékre tartozik. Én azt határozom meg, hogy

mi történt, de semmi közöm ahhoz, ki volt a gyilkos.

A halál oka és módja egységet alkot egymással. De

miközben az egyik elvezethet a másikig, a nyomozókhoz nem

mindig ugyanabban a sorrendben jutnak el: egy holttest benne

két lövedékkel, lehet, hogy nem vezet sehová, de az is

előfordulhat, hogy bejelentik egy személy eltűnését, s az illető

nappalija lövedék ejtette lyukakkal, vértócsákkal van tele.

Lehet, hogy egyik a másik nélkül áll rendelkezésre, vagy

éppen egyiket sem ismerjük. Ez történt 1930. augusztus 6-án

is, amikor Joseph F. Crater bíró bejelentette a barátainak, hogy

színházba megy, majd nyom nélkül eltűnt New York utcáiról.

Még mindig sokan emlegetik őt úgy, mint Amerika

leghíresebb eltűnt emberét. Rengeteg elmélet létezik. Aznap a

bíró nagy mennyiségű iratot vitt el az irodájából, és egy nagy

összegről szóló csekket is beváltott. Mindezek a részletek

mintha

arról beszélnének, hogy Crater el akart tűnni: rendbe hozta az

aktáit, magához vett egy kis készpénzt, és gondoskodott az

alibiről. Azonban a mai napig nem sikerült kideríteni, mi oka

volt erre. És még mindig nem találtak holttestet.

Ha a test nem kerül elő, a kórboncnok többféleképpen

dönthet. Időnként megkérik a szakértőt arra, hogy holttest

nélkül nyilvánítson valakit halottá. Ilyen bejelenést bizonyos

idő elteltével lehet tenni, de ez mindig a körülményektől függ.

1996. július 17-én, egy Párizsba induló Boeing 747-es

repülő a New York JFK reptérről való felszállást követően

felrobbant. A fedélzeten tartózkodó 230 utas mindegyike

meghalt. A helyszínre érkező szakértők (köztük én is) éjjel-

nappal dolgoztak a testek azonosításán. Felmerült a probléma,

52

hogyan lehet halotti bizonyítványt kiadni, ha a test nincs meg.

Dr. Charles Wetli, Suffolk megye vezető orvos szakértője úgy

döntött, hogy az utaslistát és a családtagokkal készített in-

terjúkat kell alapul vennünk ahhoz, hogy megállapítsuk, vajon

az illető tényleg felszállt-e a gépre, és látta-e még valaki

azután. A listára jobban lehet építeni nemzetközi járatok

esetében, ugyanis olyankor az útleveleket is ellenőrzik. Mert

sajnos nem ritka, hogy az országon belüli járatokon valaki nem

a saját nevén utazik.

Miközben végigküzdöttük magunkat a nyomozáson, úgy

határoztunk, hogy a hiányzó utasokról halotti bizonyítványt

fogunk kiadni a keresés végeztével. Végül aztán mégis sikerült

az összes holttestet azonosítani, néhányat egészen apró

szövetdarabokból, az új DNS eljárások segítségével. Azonban

arra a következtetésre jutottunk, hogyha csak a körülményeket

vettük volna figyelembe,

az első megoldást kellett volna választanunk.

Halottnak nyilvánítani valakit elég nehéz, még akkor is, ha

olyan sajátos tárgy van a birtokunkban az illetőtől, mint egy

fog. Hiszen az emberek néha elvesztik a fogaikat. Ugyanez a

helyzet az ujjakkal, és egyes esetekben a kézfejekkel is. Fél

évszázaddal ezelőtt egy fiatal bostoni férfit azzal vádoltak,

hogy meggyilkolta a barátnőjét. Az illető azt állította, hogy a

lány egyszerűen csak elsétált mellőle egy erdős területen, aztán

pedig eltűnt. Amikor egy kezet találtak az erdőben, a férfit vád

alá helyezték. A tárgyalás közben azonban a hűtlen barátnő

egyszer csak megjelent a teremben - ép kézfejekkel.

A kéz, mint kiderült, egy medve mancsa volt; az állatot

megnyúzták a bundájáért. A medvemancs a röntgenképen

anatómiailag nagyon hasonlít az emberi kézre. (Manapság

persze, a DNS-vizsgálat megállapítaná a kéz tulajdonosának

faját.)

Az azonosítás az orvos szakértők és a bírók megítélésén

alapul. A kézből még nem lehet egy holttest létezésére

53

következtetni, és a bíróság rendszerint vonakodik kimondani

valakinek a halálát, ha csak egy fogat vagy egy kezet találtak

meg. Más a helyzet természetesen egy egész állkapoccsal vagy

egy felsőtesttel.

Néha a halál módja és oka szinte teljes képpé áll össze:

adott a test, a helyszín és a hozzá tartozó történet. De egy ilyen

szép, kerek ügy mindenféle feltevésekhez vezethet. A

feltevések pedig gyakran lehetnek tévesek. Így történt Ted

Binion esetében, akinek a halálában szerepet játszott egy

ékszerberakásos bilincs és némi heroinfüst.

Lonnie Ted Biniont holtan találták az egymillió dolláros Las

Vegas-i házában, 1998.

szeptember 17-én. A másnapi Las Vegas Review Journal

fejléce a következő szenzációt hirdette: "Ted Binion, a

gondokkal küzdő szerencsejátékos meghalt". Az alcím így

folytatta a hírt: "Egy nehéz életút végén, a szerencsejátékos

testét egy üres gyógyszeres üveg mellett találták meg". Ez

mindennek hangzik, csak gyilkosságnak nem.

Az események Binion halála napján, délután 4.05-kor

kezdődtek, amikor Sandy Murphy, az áldozat barátnője,

segítségért telefonált. Az orvosok nem tudták újraéleszteni

Biniont, és a

helyszínre érkező rendőrség elhitte azt, amit Sandy mondott

- vagyis, hogy túladagolás történt, és a lány találta meg az

áldozatot a padlón.

Nagyon messze voltak az igazságtól, ahogy ez a

rendőrökkel ilyen körülmények közt gyakran megesik. Mindig

ez a helyzet. Általában a rendőrőrsök csak akkor küldik ki a

tapasztalt gyilkossági szakértőket, ha valaki gyilkosságot jelent

be. A helyszínt a legkevésbé képzett rendőrök őrzik, ha

természetes halálról tájékoztat a bejelentés. Egy gyakorlott

gyilkossági nyomozó azonban olvasni tud a helyszínből.

A gyilkossági csoporttól senkit sem küldtek Ted Binion

halálának helyszínére. Az odaérkező rendőröknek Sandy

54

elmondott egy történetet, ami tökéletes összhangban volt a

nyomokkal: vagyis semmi levél, csak egy üres gyógyszeres

üveg egy ismert heroinista hullája mellett, akinek az élete

vakvágányra futott. A rendőrség ezt is lejegyezte, azzal együtt,

hogy Sandy úgy utalt Binionra, mint a férjére, valamint hogy a

lány hisztérikus állapotban volt, és azt kiáltozta: - Nem lé-

legzik! Nem lélegzik!

A halál napját követően a helyi újság beszámolt az elhunyt

életútjáról. A riporterek és a rendőrök tudtak régóta bevallott

heroin függőségéről és alvilági kapcsolatairól. Mindkét dolog

hozzájárult ahhoz, hogy elveszítse szerencsejáték-engedélyét

Las Vegas egyik legrégibb létesítményének, a Binion

Szerencsepatkónak a tulajdonjogával együtt, mely a család

szállodája és kaszinója volt.

Tipikus Las Vegas-i történetről volt szó, mely zavaros

kezdetből, pompázatos folytatásból és tragikus végből áll

össze: két ember találkozik egy topless-bárban, együtt élvezik

az életet, aztán az egyik meghal. Az egész teljesen hihetőnek

tűnt.

Ha nem megy gyilkossági szakértő a helyszínre, az azt

jelenti, hogy nincs jelen olyan megfelelő képzettséggel

rendelkező ember, aki gondoskodni tudna a bűntett

helyszínének védelméről. Nincs senki, aki kritikával fogadná a

történetet, amit a test megtalálója ad elő. Túl gyakran fordul

elő, hogy elhangzik a történet, a testet elviszik, és valakiről

tévesen azt feltételezik, hogy ártatlan. És amint az ilyenfajta

feltevések megszületnek, a helyszínelők rátaposnak a

nyomokra.

Nagy baj, ha valaki azt hiszi, hogy tudja, mit keres. Akkor

az ember mindent meglát, kivéve azt, ami kiszúrja a szemét. A

tapasztalatok szerint ennél csak az a rosszabb, ha a rendőrök

eleve feltételezik, hogy nem gyilkossággal van dolguk, ezért

nem kell átkutatniuk a helyszínt bizonyítékokért. És akkor

egyszerűen átgázolnak rajtuk.

55

Sokan úgy érzik, ez történt az O. J. Simpson ügyben is.

Amint a helyszínre érkező rendőrök észrevették, hogy Nicole

gyilkosság áldozata lett, annak tudatában, hogy az egymástól

elhidegült pár közt gyakran került sor erőszakra, feltételezték,

hogy az elkövető Simpson volt. Azt gondolták, hogy az

eseményt hamarosan egy vallomástétel fogja követni, ezért

nem nagyon figyeltek oda, amikor a nyomokat azonosították,

begyűjtötték és tárolták.

Amikor New York város igazságügyi orvos szakértője

voltam 1960 és 1985 között, halálesetek helyszínének ezreit

látogattam meg, és rengeteg döntő bizonyítékot vehettem

szemügyre. Ma viszont változatosabb az életem. A

magánpraxisomban igazságügyi patológusként dolgozom, és

sokszor veszek részt konzultációkon. Leginkább az első

telefonhívás után beérkező fotókat és jelentéseket szoktam

szemrevételezni - melyek bizonyítékok bár, de nem frissek.

Aztán, ha folytatom az ügyet, mindent megnézek, ami

rendelkezésre áll.

A legtöbb hívás, amellyel magánpraxisomban megkeresnek,

ügyészektől, a rendőrségtől, ügyvédektől, vagy felháborodott

családtagoktól származik. Gyakran az a kérés, hogy boncoljak

újra egy kórházban elhunyt személyt, vagy vizsgáljam újra a

halál okát, mert a család nem ért egyet az előző vizsgálat

eredményével. Ez sokszor történik öngyilkosságok esetében.

Az emberek nem szívesen hiszik el, hogy egyik családtagjuk

megölte magát, ezért új vizsgálatot akarnak. És néha bebizo-

nyosodik, hogy igazuk van.

Néhány évvel ezelőtt egy sikeres, tehetséges és népszerű

diákot iskolája kollégiumának padlásán felakasztva találtak. A

kórboncnok megállapította, hogy öngyilkosság történt. De a

szülők ezt sehogy sem értették. Szerető család voltak, és a

depressziónak semmiféle jelét nem vették észre a fiún.

Az ügyet áttekintve, én sem értettem egyet az orvos

feljegyzéseivel. A fiú ugyanis az önkielégítés világában

56

kalandozott. Maszturbálás közben egy kötélen lógott, és így

tapasztalta meg orgazmus felfokozott változatát. Ez

alkalommal viszont elájult, és megfulladt. Azt gondoltam, a

család ettől a véleménytől csak még jobban felháborodik, de

meglepetésemre elfogadták, hogy a fiú halála szexuális

kísérletezés következménye volt. Az öngyilkosságot azonban

nem tudták elfogadni. Ez a tapasztalat rengetegszer

segítségemre volt az évek során, amikor egy öngyilkos

családjával kellett találkoznom.

A bíróságok fenntartással fogadják az öngyilkossági

ügyeket. A megyei orvos szakértők rengetegszer találják

szembe magukat ezzel a problémával, és minden alkalommal

be kell bizonyítaniuk, hogy valaki valóban meg akarta ölni

magát, és ezt sikeresen véghez is vitte. Ennek az igazolása

néha nehéz, különösen akkor, ha a család megkérdőjelezi a

halál okát, - mert egy életbiztosítás érvényessége kerül

veszélybe. Ha valaki a biztosítás megkötését követő két éven

belül öngyilkosságot követ el, ez a tény egyből érvényteleníti a

biztosítást, így a család sok esetben tiltakozik az öngyilkosság

ellen.

Pályám egy korábbi szakaszában tanúvallomást kellett

tennem egy nő ügyében, akit én boncoltam. A boncolás során

kiderült, hogy az illető több mint harminc altatót vett be. Az

volt a véleményem, hogy ilyet csak szándékosan lehet

megtenni. Ezért megállapítottam az öngyilkosságot.

Egy pszichiáter szakértő azonban azt vallotta a védelem

oldalán, hogy az elhunyt nő nem szenvedhetett depresszióban.

Azt mondta, hogy az illető a kérdéses éjszakán fáradt volt, és

bevett néhány szem altatót.

Ezután nem túl mély álomba merült, és kialakult benne egy

olyan állapot, amit automatizmusnak hívnak: felébredt,

elfelejtette, hogy már bevette a tablettákat, és lenyelt még

kettőt. Ezt tette összesen tizenötször vagyis felébredt, bevett

két szem gyógyszert, elaludt, aztán megint felébredt stb.

57

Igen sok pénz forgott kockán: ha a nő halála baleset volt, a

család 400 ezer dollárt kapott volna kézhez, de ha

öngyilkosság, akkor semmit. A család beperelte a biztosítót,

mert nem fizették ki a biztosítás feltételei szerint járó összeget.

Az a tapasztalatom, hogy a bírók ilyen esetekben

hajlamosak engedélyt adni mindenféle vallomásokra, mert a

szülők, a házastársak és az elhunyt gyerekei ott ülnek a

tárgyalóterem első sorában. Ennek pedig óriási hatása van. Az

esküdtek is látják a szenvedő családot. Nem akarják

megbüntetni a gyerekeket a szülők viselkedése miatt, de

ugyanígy nem foglalkoznak a biztosítókkal sem. Így gyakran a

felperes oldalára állnak akinek jó esélye van arra, hogy

megkapja a pénzét.

Az ehhez hasonló polgári ügyek a szakértők csataterévé

válhatnak. A felperes ügyvédje sikerdíjat kaphat, ha nyer, de

ha veszít, a család nem fizet semmit. A biztosítótársaságoknak

jól megy, tehát sok pénzt tudnak fizetni a szakértőknek, hogy

megvédjék a nyereségüket. A televíziós bírósági közvetítések

esetében, példa rá az O. J. Simpson eset, a legtöbb per

tárgyalásán nincs szakértő tanú, abból az egyszerű okból, hogy

a legtöbb vádlott szegény, vagy tapasztalatlan az ügyvédje, és

nem tud szakértőket alkalmazni.

Nem arról van szó, hogy az O. J. Simpson ügyben túl sok

lett volna a szakértő; inkább az a helyzet, hogy a szegény

embereknek túl kevés jut belőlük. Az egyik nagy probléma a

halálbüntetéssel kapcsolatban, mely csak nemrég vált ismertté,

hogy a legtöbb vádlottnak nem telik arra, hogy szakértőket

fogadjon fel, és a bíróság nem ad elég pénzt ilyen célokra.

A túladagolásos ügyben én végeztem a boncolást, és

tanúvallomást is tettem a bíróság előtt. Nagyon fiatal és

tapasztalatlan voltam - sértésnek vettem, hogy a bíróság az én

döntésem ellenében a család javára döntött. Úgy éreztem, nem

hisznek nekem, és az én hibám volt, hogy nem

58

győzedelmeskedett az igazság. Az volt az érzésem, hogy

ellenem fordultak.

Az évek során megtanultam, hogy ilyen dolgokat ne vegyek

a szívemre. Attól a pillanattól fogva, hogy valaki felhív, egy

folyamat rengeteg irányba haladhat. Az én befolyásom az

ügyre csak annyit érhet, amilyen jól képviselem a

tudományterületemet a bíróság előtt.

A telefon, amely felhívta a figyelmemet a Ted Binion ügyre,

az irodámba futott be. Tom Dillard hívott fel, aki korábban Las

Vegasban volt gyilkossági nyomozó, aztán pedig

magánnyomozóként folytatta munkáját. Azt mondta, hallott

rólam, és megkérdezte, átnéznék-e egy boncjegyzőkönyvet

meg egy toxikológiai jelentést. Ennyi állt a rendelkezésére.

Sandy Murphyről, Lonnie Ted Binionról és Rick Tabishról

szólt a történet: vagyis az ex-sztriptíz táncosnőről, annak

milliomos barátjáról és titkos szeretőjéről. A dráma

szépséghibái a következők voltak: a szerető súlyos anyagi

problémákkal küszködött, és közvetlenül a haláleset után

letartóztatták, miközben a halott barát kincseit próbálta kiásni a

sivatagban; a barát harminc évvel idősebb volt, mint a hajdani

sztriptíz táncosnő ; továbbá tizenöt éve élt heroinnal, de nem

lőtte be magának, nem is szippantotta fel, és nem is tekerte

cigarettába. Ted "sárkányt kergetett".

Ez egy sajátos formája a heroinélvezetnek, mely elsősorban

Kínában népszerű, de más országokban is dívik, ahol a heroin

nagyon olcsó. Amerikában azonban ez a módszer kevésbé

ismert. A "sárkánykergetés" úgy történik, hogy fólián

felizzítják a heroint, és beszippantják az ebből keletkező fehér

füstöt. A füst felfelé kanyarogva terjed, és egyeseket egy

sárkány farkára vagy leheletére emlékeztet. A földrajzi

távolság mellett a "sárkánykergetést" más is megkülönbözteti a

többi kábítószerélvezeti formától: Amerikában, legalábbis

eddig, nem érkezett olyan bejelentés, hogy valaki a heroin

ilyenfajta használatától meghalt volna.

59

Egy este Binion felhívta az ügyvédjét, és utasította, hogy

vegye ki Sandy Murphyt a végrendeletéből, melyben 900 ezer

dolláros házát és 300 ezer dollár készpénzt hagyott rá. - Ha ma

este nem öl meg... - folytatta. Aztán a lány tényleg megtette.

Pár nap múlva a szeretőjét, Rick Tabisht a rendőrök a

sivatagban találták meg, miközben Binion rejtett ezüstrúd-

készlete és pénze kiásásán ügyködött, melynek összege 5

millió dollárra rúgott.

A Clark megyei kórboncnok, Larry Simms csupán néhány

hete foglalta el hivatalát, amikor Ted Binion teteme az

asztalára került. Annak ellenére, hogy mindenki tudott Binion

heroin függőségéről, senki sem feltételezte, hogy

túladagolásban halt meg. Ezért toxikológiai vizsgálatokat

kellett végezni. Egyfajta nyugtatószert, Xanaxot találtak a

szervezetében, amelyről tudták, hogy Binion akkor szedte,

amikor le akart állni a heroinról. A Xanax azonban nagyobb

mennyiségben volt jelen a szervezetben, mint amennyit

véletlenül be lehet venni. Morfiumot is kimutatott a vizsgálat,

mely a heroin bomlásterméke. E leletek láttán, azzal együtt,

amit az áldozat múltjáról és a körülményekről tudni lehetett,

Simms a halál okának kábítószer-túladagolást, módjának pedig

gyilkosságot állapított meg.

A Clark megyei iroda kapcsolatba lépett egy másik

kórboncnokkal is Renóban, hogy nézze át az ügyet. Az illető

megerősítette Simms megállapításait. A jelentését legépelték,

és elküldték Clark megyébe.

A vizsgálatok több hónapot vettek igénybe, mialatt Binion

családját egyre jobban aggasztotta, hogy nem mondták ki teljes

bizonyossággal a gyilkosság tényét. Közben pedig kiderült,

hogy Sandy Murphy és Tabish szeretők.

Tom Dillard, akit Binion gyanakvó családja bérelt fel,

elküldte hozzám a renói kórboncnok jelentését. Első hívása

idején a Clark megyei kórnoncnok irodájából még nem hozták

nyilvánosságra a jelentéseket. Miután megtekintettem a renói

60

szakvéleményt, küldtem egy egyoldalas levelet Dillardnak,

hogy az információk alapján, amelyeket átnézhettem,

egyetértek dr. Simms következtetéseivel. De ekkor még nem

láttam az eredeti dokumentumokat Clark megyéből, sem pedig

a fényképeket. A levél elküldése után fel is hívtam Dillardot,

és közöltem vele, hogy mivel egyetértek dr. Simmsszel,

gondolom, rám már nincs is szükség.

Általában, ha egyetértek a helyi orvos szakértővel, nem

hívnak be tanúnak. Vagy éppen nem értek egyet, de akkor meg

azért nem hívnak be. Igazából az ügyek nagy többségében,

amikor a véleményemet kérik, nem kell tanúskodnom.

Gyakran megesik, hogy a vádlottat értesítik a külső szakértő

véleményéről (az enyémről), aztán az illető bűnösnek vallja

magát egy kisebb vádban. Akkor pedig senkit sem hívnak a

tanúk padjához, mert nem lesz tárgyalás.

De egyszer-egyszer mégis úgy alakul, hogy ki kell állnom a

bíróság elé.

Ahogy Tom Dillard elmondta, David Rogerset és David

Wallt, a Binion-ügy ügyészeit kissé zavarta, hogy ilyen sokáig

eltart, amíg Simms megállapítja a halál okát és módját. És bár

szakmailag a család alkalmazottja voltam, a kerületi ügyész

mégis azt akarta, hogy támogassam Simms véleményét az

előzetes tárgyaláson.

Gondoltam, kicsit alaposabban meg kell vizsgálnom a

jelentéseket. Mindent látnom kellett - a boncoláson készült

fotókat, a szövetmintákat, az elhunyt ruházatát és bármilyen

más rendőrségi jelentést, vagy dokumentumot. És el kellett

látogatnom a haláleset helyszínére is.

Az előzetes tárgyalás előtt Las Vegasba repültem, és

találkoztam Tom Dillarddal, aki elvitt a kórboncnok irodájába.

Először a fotókat láttam. Azonnal az a gondolatom támadt,

hogy valami hibádzik. Simms, úgy tűnt, érzékelte ezt, és

láthatóan kínosan kezdte érezni magát a jelenlétemben. Ezt

furcsának találtam, mert én szeretem, ha mások is megnézik a

61

munkámat. Ilyen módon, ha a nyomot rosszul értelmeztem,

még a tárgyalás előtt rábukkanhatunk a hibára. Simms viszont

láthatóan nem osztotta a véleményemet.

A halott szemeiről készült fényképek jól kivehető pontszerű

vérzéseket mutattak az alsó szemhéjak belső oldalán, melyek

nyaki nyomásra utaltak.

A pontszerű vérzések tulajdonképpen nyomás kö-

vetkeztében megrepedt hajszálerekből származnak. Ha a

nyakra nyomást gyakorolnak, a keringés megáll, és a

hajszálerek, az érrendszer leggyengébb részei, megre-

pedhetnek. Ez akkor is előfordulhat, ha valaki túl nagyot

tüsszent; ilyenkor bevérzés keletkezhet a szemen.

Ha valakinek befedik az orrát és a száját, a nyomás

elsősorban az orra és a szájra nehezedik, nem pedig a nyakra,

ezért nem jelentkeznek petechiák. Amikor azonban valaki

küszködik, gyakran nyomás nehezedik a nyakra is. A

fulladásos halál nyomait nehéz megtalálni, és tény, hogy a

fulladás még ritkább, mint a fojtás. Az 1960 óta elvégzett

ezernyi boncolási esetem között csak néhány tucat felnőtt

halott volt, aki fulladás következtében hunyt el.

Dr. Simms és én nem értettünk egyet abban a kérdésben,

hogy az alsó szemhéj belső oldalán a hajszálerek megrepedtek,

vagy csak vértolulás lépett fel. Abban azonban egyezett a

véleményünk, hogy a száj körül figyelemreméltó

zúzódásnyomok figyelhetők meg, vagy legalábbis a bőr

ledörzsölődött. Szintén mindketten észrevettük a kis, kerek,

gombnyomokra emlékeztető sérüléseket a halott mellkasán, és

még egy nagy zúzódást a bordákon. A halott csuklóin is

érdekes nyomokat láttunk - kis, kerek sérüléseket, olyanokat,

amelyek leginkább bilincs használatára utalnak.

Míg Simms és én egyetértettünk a felsorolt zúzódások

meglétében - mind rajta voltak a fotókon -, különbözőképpen

értelmeztük őket.

62

Simms helyesen szövetmintákat vett a test különböző

részeiről, és formaldehidben tartósította őket. Ezeket a

mintákat normális esetben a test minden szervéből ki kell

venni - a szívből, mindkét tüdőből, a hasnyálmirigyből,

mindkét veséből, az agyból, a májból, a mellékvesékből, és így

tovább. Akkor végezzük a legjobban a dolgunkat, ha a

boncoláskor mindegyik zúzódásról is veszünk mintát. Ebben

az esetben ez nem elég körültekintően történt meg.

Újra megszemlélve a fotókat, láttam egy zúzódást, ami

különösen felkeltette az érdeklődésemet. Még jó, hogy ebből

vettek szövetmintát. Ez a sérülés az alsó bordákon

helyezkedett el, és szemre úgy nézett ki, hogy csak közvetlenül

a halál előtt keletkezhetett. Ezt a feltevést megerősítette a

mikroszkopikus vizsgálat.

Amikor a testet sérülés éri - mondjuk, valakit szemen

találnak egy boksz mérkőzésen - hajszálerek repednek meg és

véreznek be, és mindennek eredménye az, amit mi úgy

nevezünk, hogy kék-zöld folt. Saját, természetes eszközeivel a

szervezet egy órán belül reagál erre a sérülésre. Az első

válasza a vérzés. Aztán, úgy egy óra múlva, odairányítja a

fehérvérsejteket, más néven gyulladásos sejteket. Ha egy

vérzésen ez nem látható, akkor tudni lehet, hogy még friss. Ha

valaki a zúzódást követően egy órán belül meghal, a szervezete

nem válaszol, és boncoláskor, a mikroszkóp alatt nem is lát-

ható más, csak friss vörösvértestek.

Ha Ted Binion a zúzódás megszerzése után még egy órát él,

találtam volna olyan sejteket, melyeket a szervezete a sérülés

helyére küldött volna, megkezdve az öngyógyítás folyamatát.

De nem ezt láttam a szövetmintában, a mikroszkóp alatt.

Mindez nagyon fontos az igazságügyi patológus számára,

de kevésbé érdekli a kórházi patológust, aki azzal foglalkozik,

hogy milyen módon halunk meg, és nem kifejezetten érdekli,

hogy mikor. A Bellevue Kórházban végzett munkám alatt a

legtöbb halál beálltát reggel 6-ra jegyezték fel, amikor a

63

nővérek körbejártak a gyógyszerekkel, és rátaláltak azokra,

akik az éjjel folyamán meghaltak. Ezeknek a betegeknek az

esetében nem számított a halál időpontja, ezért a halál idejének

mindig azt tekintették, amikor a testet megtalálták.

Egy pillanatig el kellett gondolkoznom: ha nem vehető

észre a test normális öngyógyító folyamata, akkor biztos, hogy

az áldozat a zúzódások megszerzése után kevesebb mint egy

órával meghalt. Ez utalhat haláltusára. Vagy lehet, hogy csak

kardiopulmonáris újraélesztésről van szó? Talán valaki

megpróbálta visszahozni az életbe, és így jött létre a

zúzódásnyom? Lehet, hogy egy barát jó szándéka okozta végül

a halált?

Barát volt, vagy ellenség - hogy derülhet ki?

Több hónappal később, a tárgyalás záróvitájában John

Momot, Sandy Murphy védőügyvédje ezt mondta: - Szereti a

férfit. A férfi szerette a heroint, a heroin pedig nem szeret

senkit. Jó mondat volt. Kezdettől fogva Sandy Murphyről szólt

az egész történet.

Ezt mondta Murphy a mentősöknek, és később a

rendőröknek is, amikor Ted Binion otthonához siettek. Ezt

mondta mindenkinek, aki végighallgatta, mielőtt a barátja

meghalt volna. Amikor a halál helyszínén is ezzel állt elő, a

rendőrök hittek neki. Tényleg túladagolásnak látszott a dolog.

A férfi ismert heroinista volt már tizenöt éve. Las Vegas végül

is egy kisváros; mindenki tudta, hogy Binion elvesztette a

szerencsejáték engedélyét, a családja híres házi kaszinóját, és

egy hosszú ideig tartó házassági kapcsolatot is - és mindezt a

drognak köszönhetően.

Tehát minden beleillett a képbe. Egészen a boncolásig.

Amikor egy élő emberen alkalmaznak újraélesztést, külső

sérülés lehet az eredménye. A mellkas dörzsölése és

pumpálása, egy életéért küzdő ember testének átfordítása - ez

mind okozhat zúzódást a testen. Több véredény

megroncsolódhat annak az igyekezetnek a következtében,

64

hogy valakinek az életét megmentsék. Nagyobb vérzések vagy

zúzódások akkor keletkeznek, ha a szív még mindig ver, és

pumpálja a vért. Ha az illető már halott az újraélesztés

megkezdésekor, csupán apró zúzódások lépnek fel. Ez azért

van, mert a vérzés akkor már passzív, mivel a szív megállt. Ez

persze nem azt jelenti, hogy nincs vér a testben; csak arról van

szó, hogy kis nyomás van mögötte. Képzeletben vágjunk el

egy kerti slagot, amikor a víz el van zárva: alig fog szivárogni

belőle valami. Ha azonban akkor vágjuk el a csövet, amikor

öntözünk vele, a nagy nyomástól kilövell belőle a víz.

Amikor megnéztem a Ted Binionról készült felvételeket és

a szövetmintákat, a dr. Simms által elképzelt történet kezdett

kibontakozni előttem. Nehéz helyzetbe kerültem. Azért

repültem a helyszínre, hogy támogassam azt a szakértői

véleményt, mely szerint Ted Binion kényszerű heroin- és

Xanax-fogyasztás következtében hunyt el. De egy ponton

másképp kezdtem látni a dolgot. Ezért nem tudtam

megesküdni az előbbi szakértői véleményre. És nem is tettem.

Általában ha valakinek az oldalán lépek be egy ügybe, és

eltérnek a vélemények, nyugodtan megbeszéljük a dolgot: a

másik ember így látja a dolgot, én meg úgy, de mindkettőnk

szándéka, hogy a halott mellett szólaljunk fel, az igazság

érdekében. Mindketten az igazságügyi orvostant képviseljük,

tehát a tudomány oldalán állunk. Az az igazságügyi szakértő,

aki úgy érzi, hogy a tárgyalóteremben jelen lévő felek

bármelyikének érdekében kell szót emelnie, biztosan bajba

kerül.

Ez akkor is igaz, amikor valaki a megyei kórboncnok

feladatát tölti be. Ez a pozíció nem követeli meg az embertől,

hogy a vád oldalára álljon. Mindig csak a tudománnyal szabad

szövetségben lennünk. Nem engedhetjük, hogy a pozíciónk

befolyásolja a szakvéleményünket.

Dr. Simms és én nehéz helyzetbe kerültünk, amikor azt

állítottam, hogy amit ő a jegyzőkönyvben "a szemben található

65

vértolulásnak" nevez, az számomra sokkal inkább pontszerű

vérzésnek tűnik. Azt felelte, hogy megvan a saját véleménye,

és nekem is meglehet az enyém, de szerinte nem lenne jó

tovább folytatni a vitát. Azonban lehetővé tette számomra,

hogy megtekinthessem az összes feljegyzést, fényképet és

mintát.

Miközben az eredeti feljegyzéseket nézegettem, rájöttem,

hogy valami nem stimmel. Ezeket összehasonlítva azokkal a

másolatokkal, amelyeket a címemre küldtek, láttam, hogy a

renói orvos szakértői hivatalban gépelt példány toxikológiai

jelentésében - melyről előzőleg kaptam is másolatot - volt egy

hiba. Ahelyett, hogy nanogramm per milliliterben tüntették

volna fel a Binionban talált Xanax mennyiségét,

milligrammban írták oda, mely az előbbi milliószorosa. Vagyis

"ng" helyett "mg"-t gépeltek a papírra.

Ebből az adatból vontam le először a következtetéseimet,

vagyis, hogy a szervezetben található gyógyszermennyiség

halálos. Pedig nem haladta meg a terápiás szintet, ezt pedig a

legtöbb ember jól viseli.

Patológusként tudom, hogy bármikor jöhet egy másik

szakmabeli, és ellenőrizheti a munkámat. Lehet, hogy

támogatni fog, de az is előfordulhat, hogy ellentétes véleményt

alakít ki. Különösen a családnak van joga szemrevételezni az

elvégzett munkát, és ez az oka annak, hogy egyidejűleg

mindent dokumentálunk, amit látunk. Diktafont használunk,

fotózunk, röntgenfelvételeket és a mikroszkópos metszetekről

diákat készítünk. Minden tehát, amit teszünk, úgy zajlik, hogy

bárki bármikor értékelheti, és tőlünk független véleményt

alkothat. Régebben csak azt tudtuk mondani mindenkinek,

hogy bízzanak meg bennünk. Kevés fotóval rendelkeztünk,

nem volt ruhaelemzés, nem volt független véleményalkotás. És

így rengeteg hiba is becsúszott.

Amikor kiléptünk a laborból, ahol átnéztem dr. Simms

leleteit és az időpontokat, tudtam, mit kell mondanom. - Most

66

már nem tiszta az ügy - jelentettem be Dillardnak. - Nem értek

egyet Simmsszel.

Dillard nem örült a hírnek.

A halálnak öt módja létezik: baleset, öngyilkosság,

gyilkosság, természetes halál és hirtelen halál. Dr. Simms

szerint Binion kábítószeres túladagolással elkövetett

gyilkosság áldozata lett. Én azonban úgy olvastam a

tényekben, hogy a Binion szervezetében található drogok

szintje nem volt elég magas ahhoz, hogy halált okozzon. Így

tehát bár öngyilkosságról is lehetett szó, valószínűtlennek tűnt,

hogy az áldozat a túladagolást választotta volna. Ezt a

véleményt pedig több tényre alapoztam.

Először is, szerintem, nem lehet "sárkánykergetés"

következtében meghalni. Az Egyesült Államokban biztos nem.

New York-i heroinos esetek ezreinek boncolásával a hátam

mögött, több hongkongi utazás (ahol a heroinélvezet

"sárkánykergetéses" módja nagyon népszerű), és az erre

vonatkozó szakirodalom részletes tanulmányozása után,

egyetlen halálesetet sem tudtam ezzel a módszerrel

kapcsolatba hozni. Így az esély, hogy Binion ilyen módon halt

meg, egészen kicsire csökken - még mindig lehetséges, de nem

valószínű.

Aztán ott volt az is, hogy nem találtak tűszúrás-nyomot

Binion testén. Ez azt jelenti, hogy nemcsak hogy nem lőtte be

magának, de akarata ellenére sem adta be neki senki a drogot.

Hogy került tehát a heroin a szervezetébe?

Több éves tapasztalatom szerint nagyon nehéz valakit arra

kényszeríteni, hogy bármiből eleget nyeljen le ahhoz, hogy az

a halálát okozza. Volt egyszer egy olyan ügyem, amikor a férj

puskát fogott a feleségére, és kényszerítette, hogy nyeljen,

miközben a nő magába küzdötte azt az altatómennyiséget,

amiről a férfi azt hitte, elég a halálához. Csakhogy tévedett, és

a felesége nem halt meg. Pedig az illető orvos volt, mégis hibá-

zott. Elég gyógyszert erőltetett az asszonyba ahhoz, hogy

67

elájuljon, de aztán magához tért, és a férje ellen vallott a

tárgyaláson.

Néha persze előfordulnak olyan halálos balesetek,

amelyeket gyógyszerek okoznak; különösen veszélyes, ha két-

vagy többfajta orvosság hatása összegződik, és olyan reakciót

vált ki a betegben, amit egyetlen gyógyszer nem tett volna.

Az első fénymásolt boncjegyzőkönyv, amit eljuttattak

hozzám, és amit átnéztem, olyan Xanaxmennyiségről

tanúskodott Binion testében, amennyit nem vehetett be akarata

ellenére, tehát kizártam a balesetet. Maradt az öngyilkosság és

a gyilkosság.

Ezután a pontszerű vérzések, a mellkason található

zúzódások, ezek frissessége, a halál körülményei és a

toxikológiai leletek fényében azt szűrtem le, hogy bár voltak

drogok Binion szervezetében, a mennyiségük nem volt

elegendő ahhoz, hogy végezzenek vele. Meg voltam győződve

arról, hogy a drogokról szóló adatok csak mellékes

jelentőségűek. Egyetértettem azzal a véleménnyel, hogy a halál

módja gyilkosság volt. Viszont szilárdan hittem, hogy az ok

fulladás.

Amikor ezt elmondtam Dillardnak, láttam rajta, hogy egyre

gondterheltebb lesz. A véleményemet akarta, de nem ezt várta.

Elnézést kért, és felhívta az ügyvédet, David Rogerset. Mint

kiderült, őt is aggasztotta ez az új, meglepő szakértői

vélemény.

Az előzetes tárgyalást másnapra tűzték ki. Eredetileg úgy

kerültem az ügybe, hogy tanúvallomásommal Simmst kellett

volna támogatnom. Azt vártam, mikor tesznek fel egy New

York-i gépre, köszönő szavak kíséretében, melyek mögött

valójában ez húzódik: "Hát, ebből nem kérünk."

Dillard, Rogers, Wall és én elmentünk vacsorázni, hogy

együtt átnézzük, mire jutottam. Hatkor, a tárgyalás előestéjén

leültünk egy asztalhoz, és elmagyaráztam nekik, milyen üggyel

68

van dolguk. Véleményem szerint az áldozatot egy különleges

fojtótechnikával ölték meg.

Ez a technika (a "burking") egy 1829-es, edinburghi ügy

vádlottjának nevéhez fűződik. William Burke-öt és William

Hare-t tizenöt gyilkosság elkövetésében találták bűnösnek. A

bűntettek után a tetemeket a helyi egyetem orvosi karának

adták el, hogy anatómia órán taneszközként használhassák

őket. Minden egyes holttestért tíz guinea járt. Hare, kettejük

közt a vezető, a társa

ellen fordult, és pár éven belül kikerült a börtönből. Burke-

öt felakasztották, és a teste pontosan azon az asztalon kötött ki,

ahová életében küldte az utánpótlást. A módszerük abból állt,

hogy a kezükkel lefedték az áldozat orrát és száját, miközben a

mellkasára ültek, így megakadályozva a légzést. Azért tették

ezt, mert úgy hitték, ez az eljárás nem hagy nyomokat.

Pedig hagyhat.

Vacsora közben elmagyaráztam, hogy amit én a képeken

pontszerű vérzésnek látok, arról Simms azt állítja, hogy

vértolulás - vagyis szerinte a hajszálerek nem roncsolódtak

szét. Ez pedig igen jelentős eltérés.

A vádnak minden oka megvolt arra, hogy a saját

szakértőjének higgyen. És ugyanígy a bíróságnak is. A külsős

szakértőkre sokféleképpen lehet tekinteni: felbérelt emberek,

karrieristák, nagyvárosi nagyágyúk, vagy, és ez a jobbik eset,

tökéletes szakemberek. Az itteni helyzet azonban

ritkaságszámba ment: két szakértő tanú - az egyik helyi, a

másik New York-i - a vád oldalán tanúskodva azt állítja, hogy

gyilkosság történt, de véleményük nem egyezik a halál okát

illetően.

Vacsora közben bejelentettem, tudom, hogy nem erre

számítottak, és tisztában vagyok vele, milyen problémák

adódhatnak ebből az egészből. Ha azt kívánják, haza is

mehetek. Ennek azonban volt egy jogi buktatója.

69

Ha a védelem képviselőivel lett volna találkozóm,

módjukban állt volna nem feltárni a véleményemet a vád előtt.

A vádnak azonban kötelező közölni bármit, ami segítheti a

védelem munkáját.

Mivel megkérdőjeleztem Simms tanúvallomásának egyes

részleteit, a védelem azt mondhatta

volna, hogy Simms megfigyelései nem voltak elég pontosak

- sőt, egyik megfigyelése sem volt az. Reális esélyt láttam arra,

hogy a véleménykülönbség miatt Simmst és engem is

megkérdez a védelem képviselője. Egyetértettünk a halál

módjában, az okában azonban nem, és ha ez a bíróságot

összezavarja, lehet, hogy a többi következtetésünket sem

fogadják el. Nehéz egy tanúról úgy gondolkodni, hogy csak

kicsit téved - vagyis hogy egy dologban nincs igaza, de minden

mást helyesen lát. Nekem pedig úgy tűnt, hogy Simms téved a

vértolulásos hajszálerek dolgában, valamint a mellkason és a

száj körül található zúzódások keletkezésével kapcsolatban,

tehát egészében véve rosszul látja Binion halálának körülmé-

nyeit.

De vajon hogyan reagál erre a bíróság?

Rogers és Wall merész elhatározásra jutott. Úgy döntöttek,

másnap reggel az előzetes tárgyaláson a bíróság elé tárják

mindkét véleményt.

Amikor tanúskodásra kerül a sor, fontos, hogy a szakértő

vallomásának minden részletét vegye át a jogi képviselővel.

Ezt hívják felkészülésnek. Egy szakértőnek sem szabadna úgy

belépnie a tárgyalóterembe, hogy nem beszélte alaposan át az

ügyet azzal a jogi képviselővel, akinek az oldalán tanúskodik.

A bíróságnak tudnia kell, hogy a szakértő tanú segédkezhet

a tényszerű bizonyítékok értelmezésében úgy, hogy speciális

információkkal szolgál. A szakértőket az esküdtszéknek meg

kell különböztetnie a csupán tényeket közlő tanúktól.

Az igazságügyi patológus általában szakértő és tényközlő

tanú is - tanúskodik mindarról, amit boncoláskor talált, és

70

értelmezi is a leleteket. Mondjuk, hogy három lövésnyomot

találok a háton.

Amikor beidéznek, és erről be kell számolnom, általában

megkérnek arra is, hogy mondjak véleményt a tények

jelentéséről. A kérdést rendszerint így teszik fel: - Ön szerint,

mi a halál oka? A háton található három nyílás - tény. Hogy

kimenetiek vagy bemenetiek, arról már eltérhetnek a

vélemények. Tehát a tanúvallomásomban a tények és a saját

véleményem keverékét nyújtom.

Eredetileg a család fogadott fel a Binion-ügy átvizsgálására,

mert meg voltak győződve arról, hogy gyilkosság történt; a

helyi szakértő azonban akkor még nem határozott. Az üggyel

való kapcsolatba kerülésemet követően Simms megállapította a

gyilkosság tényét, és a kerületi főügyész úgy döntött, hogy

felkér engem, mint a vád szakértőjét. Ez érdekes fordulat volt,

sőt, egyeseket meg is zavart.

Csodálattal tölt el, hogy legtöbbször az esküdtek értik a

szakértők vallomásait. Ez részben a bíró érdeme, aki

elmagyarázza nekik, hogy a szakértő segít betekintést nyerni

olyan fajta tudományokba, melyeket általában nem értenek az

emberek - akár anatómiáról, toxikológiáról, vagy vérfolt-

analízisről van szó. A szakértők azért vannak ott a tárgyaláson,

hogy segítsenek megérteni és értelmezni a bizonyítékot.

A nevadai Clark megye történetében az egyik leghosszabb

előzetes tárgyalás a Ted Binion-ügyé volt. Több mint két hét

alatt közel harminc tanú tett vallomást.

A meghallgatás 1999. augusztus 17-én kezdődött. Másnap a

sajtó beszámolt az ügyről, és közölte, hogy kimondták a

gyilkosság tényét, és hogy "a szervezet által elviselhető

mennyiségű"

heroint és Xanaxot találtak Binion szervezetében.

Dr. Simms előttem lépett a tanúk padjára. Ahogy várható

volt, azt vallotta, hogy a Binion testében található heroin

mennyisége a tűrési határ alatt volt, a Xanax azonban bőven a

71

végzetes szint fölé emelkedett. Megtekintették a

boncjegyzőkönyvet. Amikor David Rogers, az ügyész

bemutatta a boncolási fotókat, letették őket a védelem

asztalára. Sandy Murphy, az egyik alperes sírva fakadt.

Engedélyt kapott, hogy öt percre elhagyja a termet, és

összeszedje magát. Aztán visszajött, és a többiekkel együtt

meghallgatta dr. Simms szakértői véleményét. A halál oka:

túladagolás. A halál módja: gyilkosság.

Ebből én semmit sem láttam, mert amíg dr. Simms vallott,

én éppen Binion otthonát vizsgáltam át; fényképeket

készítettem, megnéztem a helyet, ahol a testet találták, és

általában igyekeztem megérteni a helyszínt, ahol a bűntettet

elkövették. Mert véleményem szerint bűntettel volt dolgunk.

Tom Dillard vitt el Binion otthonához, melyen még ott volt

a rendőrségi pecsét. Különösen azt tartottam furcsának, ahogy

Biniont megtalálták: egy tornaszivacson, a kemény padlón,

ahol azelőtt sosem aludt. Kiváló hely a fojtogatásra. A szivacs

még mindig ott hevert a földön. Az is nyilvánvaló volt

számomra, hogy a kertész beláthatott volna a szobába, és

észrevehette volna, mi történik, ha a függöny szét lett volna

húzva. A kertész azt vallotta, hogy a szoba el volt sötétítve az

esemény alatt, ez pedig korábban nem fordult elő. Nekem azt

mondták, hogy Binion egy nagy villában lakik, de az otthona

inkább egy külvárosi házra emlékeztetett, hasonló épületekkel

a környezetében.

Ebéd után szólítottak a tanúk padjára. Mint mindig, most is

velem volt a kék táskám, benne tudományos dolgozatokkal a

"sárkánykergetés" emberi szervezetre kifejtett hatásáról,

valamint a Xanax és a heroin használatáról, mellettük pedig

olyan dokumentumok, amelyeket ezzel az üggyel kapcsolatban

átnéztem. Gyors pillantást vetettem a két fiatalra, akik a

védelem asztalánál ültek, ügyvédeik társaságában. Sandy

Murphy és Rick Tabish úgy festett, mint egy fiatal

szerelmespár. A lány huszonhét volt, a férfi harmincnégy. Úgy

72

tűnt, nyugodtak; csak néha váltottak egy-egy szót egymással.

Tabishnek felesége, kis gyerekei voltak, Sandy pedig három

évig élt Binionnal. Bár halálbüntetéssel néztek szembe Ted

Binion meggyilkolásáért, nagyon lazák voltak, szinte

gondtalanok. Ez fel is tűnt nekem, mert általában a védelem

asztalánál az emberek merev testtartással szoktak ülni.

Tabish akkoriban börtönbüntetését töltötte, de az előzetes

tárgyalásra kiengedték. Sandyt házi őrizetben tartották.

Bokaláncot hordott, melyet egy alkalommal bézsszínűre fújt

be, hogy jól menjen ahhoz a miniszoknyás, testhezálló

kosztümhöz, amelyet aznap viselt.

Amikor vallomást teszek egy tárgyaláson, mindig

megpróbálom úgy igazítani a székemet, hogy a védelem

helyett inkább az esküdtek felé nézzen. Végül is a szakértőnek

a bírósághoz kell szólnia - a kamerákhoz; még csak nem is a

bíróhoz. Ez általában könnyebb akkor, ha az ügyvéd, akivel

dolgozom, átmegy az esküdtszék oldalára, így téve lehetővé

számomra, hogy láthassam őket.

A Binion-ügyben a vád nemcsak egy szakértőt szólaltatott

meg a halál okával és módjával kapcsolatban, hanem kettőt. És

ennek a kettőnek a véleménye nem egyezett.

Mivel nem volt idő az előzetes felkészülésre, nem tudhattam

meg, hogyan akarja a kerületi ügyész kezelni ezt a helyzetet.

Fogalmam sem volt arról sem, hogyan reagál majd a védelem

az elméletemre. Ők elég jól felkészülhettek, mivel a tanúk

listája és a várható tanúvallomások jóval a kihallgatás előtt

nyilvánosságra kerültek. Azt viszont nem tudta senki, hogy én

is ott leszek, és tanúskodom. Nagy meglepetést szereztem.

Amikor megkezdődött a kérdezés, nem tudtam nem

észrevenni, milyen sokat suttog Sandy Murphy az ügyvédje

fülébe, hogy állandóan mosolyog, és sokszor pillant át a válla

fölött a galérián ülő hallgatóságra. Aztán következett a

boncolás és a szakértői vélemény áttekintése. Megkérdezték

tőlem, milyen anyagot néztem át az ügyhöz. Azt feleltem,

73

huszonegy szövetet bemutató diát, és több mint két tucat

polaroid fényképet. Kijelentettem, hogy nem fogadom el a

kábítószer túladagolást a halál okául, és nem értek egyet azzal,

hogy az áldozat szervezetében a halálhoz elegendő heroin vagy

Xanax lett volna jelen. Megvizsgáltunk és szemrevételeztünk

néhány már megtekintett boncolási fotót. Rámutattam a Binion

szájánál, arcán és csuklóin található zúzódásokra, és a kis,

kerek nyomokra a mellkason.

- Mire utalnak ezek a sérülésnyomok? - kérdezte Wall.

- A kerek sérüléseket inggombok okozták.

Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy valami

megváltozott a védelem asztalánál. Murphy és Tabish

mozdulatlanná dermedt, és rám bámult; már nem suttogtak, és

a könnyed mosoly is eltűnt az arcukról. És abban a pillanatban

olyan érzésem lett, amilyen csak tárgyalótermekben fogja el az

embert - ilyenkor furcsa kapcsolat alakul ki a vádlott és a

szakértő közt, mert a vádlott rájön, hogy valaki más is tudja,

mi történt. Murphy és Tabish arckifejezése láthatóan teljesen

megváltozott. Tulajdonképpen mialatt végigmondtam a

vallomásomat - vagyis szakértőként állítottam, hogy Ted

Biniont megbilincselték, lefektették a hátára, megfojtották egy

párnával, vagy puszta kézzel; a halál oka fulladás, módja pedig

gyilkosság -, úgy láttam, Sandy Murphy hirtelen elsápadt.

Az előzetes tárgyalás végére vádat emeltek a szeretők ellen.

Eldőlt, hogy együtt kell megjelenniük a gyilkossági

tárgyaláson, amely 2000. március 19-től május 19-ig tartott.

Nyolcnapos tanácskozás után végül a bíróság ítéletet hozott.

Ha voltak is véleménykülönbségek, sosem kerültek

nyilvánosságra.

Csakhogy más számadatok is irányították a tárgyalás

menetét. Megtudtuk, hogy Ted Binion 1 millió dollárt költött

egész életében heroinra. A kábítószer-kereskedő tanúsította,

hogy Binion három-négynaponta felhívta telefonon, hogy

bizonyos mennyiségű heroint kérjen tőle. A Binion halála

74

előtti napon azonban sokkal több heroint kellett szállítania a

házhoz. A halálesetet megelőző néhány hétben, három

mobiltelefonja egyikén Murphy naponta harmincszor is

felhívta Tabisht - viszont egyszer sem azon a napon, amikor a

hulláját megtalálták. Murphy mindössze néhány évvel

korábban érkezett Las Vegasba húszezer dollár spórolt

pénzével, melyet, a vallomás szerint, azonnal elszórt a Caesar's

Palace-ban, huszonegyezéssel. Ezért kellett munkát vállalnia a

Cheetah's nevű topless bárban. Itt találkozott Binionnal, akit

éppen akkor hagyott el a felesége. Találkozásuk első

éjszakáján Binion 1300 dollárt ajánlott fel a lánynak, aki

ezekkel a szavakkal utasította vissza:

"Nem kell a pénzed." Akkor még nem tudta, hogy a férfi

vagyona harmincöt és negyvennégy millió között mozog.

A bizonyítékok közé tartozott 386 bűnjel a vád, 167 a

védelem részéről. Két ügyész és öt védőügyvéd kérdezte ki a

tanúkat: a vád 93 embert idézett be, a védelem 23-at.

Én a vád színeiben tanúskodtam; Cyril Wecht, egyik

legközelebbi barátom, akit kollégaként is csodálok, a védelem

oldalán jelent meg. Ez megesik: gyakran valaki, akit ismerek

és tisztelek, a másik oldalt képviseli. És ez így van jól.

A Binion ügy előzetes meghallgatásának eredményeképpen

a védelem kénytelen volt amellett érvelni, hogy Binion

túladagolásban halt meg - balesetben vagy öngyilkosság

következtében. Wecht a számukra egy tizenhét oldalas

jelentést, melyben az állt, hogy Binion "heroin és Xanax

kombinációjától, túladagolásban halt meg", és ez egy kitervelt

öngyilkosság része volt. Aztán azt írta, hogy nem talált olyan

bizonyítékot, "amely szerint megfojtották volna", valamint

hogy "Binion először heroinfüstöt lélegzett be, mint ahogy

korábban is, és ez vezette ahhoz, hogy az öngyilkosság

gondolatával foglalkozzon."

A kerületi főügyész nem ismertette Wechttel a halál összes

körülményét. Wecht és én nem ugyanazokat a tényeket vettük

75

figyelembe, hiszen csak azt vizsgálhatjuk meg, amit elénk

tárnak, vagy amit magunk kérünk.

A szakértő kötelessége részben az, hogy feltételezze, az

ügyész, vagy a védőügyvéd nem a teljes történetet adja elő

neki. Mindenki elfogult, és kidolgozza a saját elméleteit.

Persze nem kell feltételezni a szakértőről, hogy eleve

előítéletekkel lép az ügybe, de elkerülhetetlenül mindannak a

hatása alá kerül, amit lát, és tudatosan harcolnia kell az ellen,

hogy bármelyik fél irányába elfogultságot érezzen.

A Binion-ügyet besározták. A bírósági tévécsatornán

elhangzott, hogy egy Jim Shellow nevű szakértőt hívtak

Wisconsinból csak azért, hogy az én véleményemet

átvizsgálja. Én sosem hallottam róla, a médiában azonban

többször volt szó a hírnevéről, és arról, milyen ügyesen tudja

támadni az igazságügyi szakértőket.

Négy órán át gyötört, hangsúlyt fektetve a Simms-féle

vélemény és az enyém közti különbségekre, és támadva azt a

meglátásomat, hogy a csuklósérülések bilincstől származtak.

Felvetette, hogy inkább Binion óraszíjának a nyomai látszanak

a bőrön. Én azonban New Yorkból jöttem, és több mint

negyven éve gyakorlom az igazságügyi orvostant. Rengeteg

bilincs-horzsolást láttam már - és ezek is azok voltak. A per

után egy illető, akit nem idéztek be, elmondta Tom Dillardnak,

hogy egy gyémántberakásos bilincs okozta a sérülést, melyet

Sandy Murphy egy drága szexshopból szerzett be.

Shellow nagyszerű ügyvéd volt. Kijátszotta az összes régi

trükköt: saját irományaimból olvasott fel, kiemelve néhány

dolgot a szövegkörnyezetből; megpróbált feldühíteni azzal,

hogy azt mondta, elfogult vagyok; célzott arra, hogy az összes

tény ismeretének hiányában dolgozom (utalva arra, hogy nem

vagyok odavalósi, amiben egyébként igaza volt).

Ha a szakértő hagyja, hogy effajta dolgok felbosszantsák, az

sajnálatos következményekkel jár, mert a bíróság nem szereti a

dühöngő szakértőket. Inkább a professzoros stílusú, hidegfejű,

76

magabiztos személyeket kedvelik, akik betéve tudják a

szakterületüket, és a múltjuk miatt sem kell szégyenkezniük.

Shellow állítása szerint azt vallottam, amit a család hallani

akart. Sokat foglalkozott azzal a régebbi kijelentésemmel is,

hogy "jól érzem magam" a hullaházban. Ez történetesen így is

van.

Wecht is megkapta a magáét, amikor kiállt a bíróság elé:

általában azt hozták fel vele kapcsolatban, hogy szerepelt egy

1995-ös, nagy port kavaró tévéműsorban, melynek

"Földönkívüliek boncolása: tény vagy kitaláció" volt a címe.

Negyven év munka után sokat lehet valakinek a képébe vágni;

ezért van, hogy sok jogi képviselő tapasztalatlanabb

szakértőket keres: ha nincs háttér, nincs mit ellenőrizni.

Az ellenkező oldalon álló képviselő néha átnézi azokat a

fajsúlyosabb ügyeket, melyekben dolgoznom kellett, John F.

Kennedy és Martin Luther King meggyilkolásának a

Kongresszus kérésére végzett újravizsgálásától kezdve, az O. J.

Simpson-ügyben tett tanúvallomásomig, valamint a Romanov

család és John Belushi halálával kapcsolatos konzultációkig.

A televízió nagyszerű szolgálatot tesz azoknak, akik

zavarba akarják ejteni a szakértő tanút, de ugyanilyen célt lehet

elérni az internettel is. Egyik nap, amikor a szünetben a

kerületi főügyész irodájában ücsörögtem, megdöbbentem,

hány e-mait fut be Wallhoz azoktól, akik a tévében

figyelemmel kísérik a pert; többen javasolták, hogy Wall ássa

alá Wecht vallomásának a hitelét azzal, hogy a földönkívüli

showról kérdezi.

Az információk, melyek az interneten keringenek, alapot

adnak a támadásokhoz. Néha persze egyes dolgok kitudódása

bizonyítékként szolgálhat, mint a Simpson-ügyben, amikor

valaki a bíróságon kívülről néhány képet küldött be O. J-ről.

A fotókon Bruno Magli cipő volt a férfin, az a márka,

amivel valaki Nicole Brown Simpson és Ron Goldman

halálának helyszínén véres cipőnyomokat ejtett.

77

Nem lehet tudni, mi tesz érdekeltté egy esküdtszéket - kinek

hisznek, és kinek nem. A szakértők rosszul teszik, ha

jóslatokba bocsátkoznak. És azt sem kellene hinniük, hogy

egyetlen bíróságon eltöltött napjuk gyökeresen megváltoztatja

az ügy kimenetelét.

A Binion-ügy esküdtjei 2000 áprilisát és májusának egy

részét ülték végig a tárgyalóteremben. Aztán nyolc napra

visszavonultak. Végül május 19-én, pénteken, délután négy óra

után visszatértek Joseph Bonaventure kerületi bíró

tárgyalótermébe. Sokat foglalkozott a média azzal a ténnyel,

hogy négy esküdt napszemüvegben jelent meg, és többen

mintha sírtak volna. Kérdéses, hogy ez mennyire igaz, és hogy

mit jelent, de ehhez hasonlatos látvány soha senkit nem

fogadott még tárgyalóteremben.

A tévénézők élőben figyelhették, ahogy Sandy Murphy és

Rick Tabish értesül a sorsáról. Állva maradtak, miközben a

szószóló kihirdette a döntést: bűnösök gyilkosság vádjában.

Én nem voltam jelen a bíróságon, így ezt nem láthattam.

Két nappal később hallottam a hírt - ugyanis akkor gratulált

valaki. Az ilyen üzeneteket nehéz megérteni. Számomra nincs

győzelem vagy kudarc a tárgyaláson.

78

A test belsejében

Úgy hívják, Y metszés, de sokkal inkább olyan, mint egy U

betű, farokkal. Kezet a kesztyűbe, szikét a kézbe, szikét a

bőrhöz - húszezerszer csináltam már, és az évek folyamán a

szögletes ipszilon két vonásból álló U-vá kerekedett.

A szike hatalma óriási. Habár súlya csekély, a csukló

megdöntésével azonnal áthatol a bőrön. Már évekkel ezelőtt

felhagytam azzal a pillanatnyi, tétova várakozással, amit kezdő

orvosoknál lehet megfigyelni, amikor kezüket a bőr fölött

tartva haboznak. Most már alig várom, hogy bejuthassak a

testbe, és láthassam, mi történt ezzel a férfival, aki az ünnep

alatt halt meg; akit úgy találtak meg a nappali padlóján, hogy

kábelek voltak a nyaka köré tekerve.

Amint a szike a bőrbe hasít, a bal válltól, a mellbimbók alatt

a jobb váll felé kell irányítani: egyetlen sima és gyors

mozdulat, melynek következtében a bőr úgy válik ketté, akár a

barack a magva mentén. Egy kis vér kiszivárog az átvágott

véredényekből, de mivel a szív nem ver,

nincs nyomás mögötte. Aztán felemelem a szikét, az U alak

aljához helyezem, és az alhas alsó részéig tolom, a szegycsont

alatt, egyenesen lefelé, a köldököt balra kikerülve.

Vannak másfajta metszések is, de az Y a legelterjedtebb. Az

Y lehetővé teszi, hogy könnyedén felemelhessük, és

hátrahajthassuk a bőrt. Az sem megvetendő szempont, hogy jól

lehet összevarrni. Az áll alatt is egyenesen, lefelé vágunk, ha

arrafelé keresünk valamit, mert néha ez is előfordul. Ha kisebb

sérülés van a nyakon, mint például a kézzel történő fojtás

esetében, akkor egy lefelé irányuló metszést végzünk, hogy

tisztábban lássuk a légcsövet, a véredényeket, és a nyak szer-

kezetének egyéb részeit. Így derül ki, van-e egyéb sérülés, és

ha igen, mi az.

79

A szikék pengéje nagyon éles, de könnyen eltompul, amikor

csontot, porcot vagy szövetet vágunk vele. A pengék

eldobhatók; a boncolás folyamán háromszornégyszer szoktuk

cserélni őket, hogy mindig éles eszközzel dolgozhassunk. A

szike nyele marad, csak a pengét kell eltávolítani. Ugyanúgy,

mint a konyhai kések esetében: minél élesebb a penge, annál

jobban irányítható, és annál kevésbé valószínű, hogy az ember

megvágja magát.

Az amerikai átlag szerint a patológusok hét boncolás során

egyszer megvágják magukat. Nagyon könnyű az ujjba futtatni

a szikét, különösen mélyen a test belsejében, amikor az ember

vakon dolgozik, és leginkább érintéssel tájékozódik.

A legtöbb tetemben nincs fertőző kórokozó, de azért nem

árt vigyázni. Azok a patológusok, akik védekezés céljából

fémhálós kesztyűt viselnek - sokan teszik ezt a HIV vírus

megjelenése óta -, elvesztették azt a képességüket, hogy

tájékozódjanak a testben; hogy egyszerűen egy érintésből

kitalálják, milyen betegség, vagy gyulladás van jelen a

szervezetben, vagy milyen idegen tárgy található abban a

szervben, amit az ujjbegyükkel tapogatnak. Vannak, akik

cowboyoknak hívnak minket azokat a patológusokat, akik még

mindig latex kesztyűt használunk. Azt mondják, mackók

vagyunk. Pedig nem. A régi iskolát követjük, mely egyszerű és

érthető. Egyébként is, a fémszálas kesztyűben nehéz megfogni

a kisebb dolgokat.

A szakma egyik veszélye, hogy valamit elkapunk. Nekem

például tüdőbajt és hepatitist is sikerült összeszednem. A

hatvanas években megvágtam az ujjamat, és kialakult egy

súlyos streptococcus fertőzésem, amelyet orbáncnak hívnak.

Ez a fertőzés az 1920-as és 30as években több boncoló orvos

halálát okozta; amikor viszont én kaptam meg, penicillinnel

könnyen ki lehetett kezelni. Bár a kezelés alatt penicillin

allergiát kaptam. A gyógyszerek csodái mellett a

mellékhatásaikkal is számolni kell.

80

Felemelem a kezemet a testről az első vágás végén, a

köldöktől balra, a szeméremcsont táján. A hagyomány szerint

balra vágunk a köldök mellett, mert egy ínszalag útban van

jobboldalt, mely a köldökzsinór maradványa; de ugyanez a

hagyomány arra is int, hogy tartsuk tiszteletben a születést, és

ne vágjuk át a köldökrészt.

Ami egy nappal korábban zárt rendszerként, életként

működött, most a szakértő előtt szétnyitva terül el, készen arra,

hogy átvizsgálják.

Ez a megtiszteltetés senki másnak nem jár ki. Valóban nagy

dolog átkutatni a testet a nyomok után, amelyek a halál okára

utalnak. Mivel a család, vagy az állam kérte fel a patológust

erre a feladatra, mint orvos, egyedülálló helyzetbe kerül.

Tiszteletben kell tartanunk a kérést, hogy derítsünk fényt

mindenre, amire lehet, és "szólaljunk fel" a halott érdekében.

És végül, tisztelnünk kell az egész folyamatot és az elhunytat

is. A test szent, ránk bízták, jóllehet, csak rövid időre.

A döntés, hogy kinek van szüksége szószólóra, a társadalom

kezében van. A legtöbben azt gondolják, hogy a nem

természetes haláleseteknél a boncolás automatikusan

napirendre kerül. Pedig nem így van.

Az első döntés bármilyen fajta halál helyszínén azé a

személyé, aki megtalálja a testet, akár kórházi nővér az illető,

akár egy családtag, aki az ágy szélén ül, akár a rendőrök,

akiket odahívtak. Minden halál esetében valakinek döntést kell

hoznia, elsőként arról, ki írja alá a halotti bizonyítványt. Ez

pedig az adott ország vagy terület rendeleteitől függ. Az esetek

hetvenöt százalékában a háziorvos bocsátja ki ezt a

dokumentumot, és a halálesetet nem jelentik a patológián. A

jelentéseket követően hetvenöt százalékban úgy adják ki a

halotti bizonyítványt, hogy csupán a körülményeket és az ese-

ményeket szemrevételezik, a testet csak kívülről.

A gyanús vagy nem természetes halálesetek azonban az

igazságügyi patológus hatáskörébe tartoznak, és a boncolást el

81

lehet végezni a család engedélye nélkül is. Ilyen esetekben

nem hozzuk a családot olyan helyzetbe, hogy jóvá kelljen

hagynia a boncolást, vagy hogy tiltakozzon. Martin Luther

King meggyilkolásakor például az özvegy borzasztó nyomás

alá került, mert engedélyt kellett adnia a boncoláshoz. Erre

egyáltalán nem volt szükség: gyilkosság történt, tehát el kellett

végezni a boncolást.

Amikor lejövök a boncterembe, el kell döntenem, hogy a

halál körülményei szükségessé teszik-e a boncolást. Néha

nemet mondok, mert az eset természetes halálnak látszik, de a

család mégis azt kívánja, hogy végezzem el a vizsgálatot. Bár

minden adófizető polgárnak megvan a joga arra, hogy

boncolást kérjen, a költségek a családot terhelhetik, emiatt

pedig sokan elállnak a kéréstől. Ebben a tekintetben tehát a

gazdagok helyzete kedvezőbb: azok a családok, amelyek

megtehetik, magán patológust fogadnak fel. A magam részéről

nem értek egyet ezzel a rendszerrel, mert azt gondolom, ha az

eset az én hatáskörömbe tartozik, és a család szeretné, hogy

boncoljam fel a halottat, az eljárást ingyen kell lefolytatni.

Az eredmény az, hogy a legtöbb öngyilkossági esetet nem

boncolják fel. Ugyanez a helyzet a legtöbb halálos autóbaleset

áldozataival, annak ellenére, hogy a vizsgálat sok

információval szolgálna arról, hogyan halt meg egy illető, és

hogyan lehetne fejleszteni a közlekedésbiztonságot. Ha valakit

fejbe lőnek, és miután évekig kómában feküdt, meghal,

szükség van a boncolásra, mivel az ügy attól kezdve

gyilkosságnak számít, és lehet, hogy valakit beperelnek az

áldozat megöléséért.

Minden eset más, és mind megérdemli, hogy a lehető

legprofibb módon kezeljük. Az én szerepem az, hogy

"felszólaljak" a halott nevében, tehát azok mellett tanúskodjak,

akiknek a halálával kapcsolatban kérdések merültek fel. Olyan

esetekben is megpróbáltam felszólalni, mint Martin Luther

Kingé vagy John F. Kennedyé. Először boncolok, aztán

82

következik a dolog igazságügyi része: vagyis vizsgálódom és

nyilvánosan vallomást teszek. Erről szól az igazságügyi

orvostan.

Ennek hosszú hagyománya van. Julius Caesar testé nek

átvizsgálása után Antistius, az orvos szólt az összegyűlt

szenátorokhoz, és jelentette, hogy huszonhárom szúrásnyomot

talált a testén, de csupán egy volt halálos. Azonban nem az

ókori Róma, hanem a középkor Angliája szolgáltatta a modellt

a modern amerikai patológiai gyakorlathoz - és ez az egyik oka

annak, hogy még ma is, sok nem természetes haláleset marad

rejtély.

Az amerikai megyéknek csupán a fele végezteti kór-

boncnokkal a halottkém munkáját. Mindannyian orvosok,

azonban kevesebb mint négyszázan főállású igazságügyi

patológusok - vagyis olyan szakértők, akik külön

szakképzésben részesültek a halál körülményeinek

megállapítására és ezek elmagyarázására a bíróság előtt.

A nemzeti előírások is hiányoznak a nem természetes

halálok - gyilkosság, öngyilkosság és baleset - vizsgálatához,

valamint a helyszínen található bizonyítékok megőrzéséhez,

lejegyzéséhez és begyűjtéséhez. Egyes helyeken a rendőrség

szigorú szabályokat követve őrzi meg és gyűjti össze a

helyszínen a nyomokat. Legtöbbször azonban a követelmények

sokkal lazábbak.

Amerikában nincs egységes módszer a nem természetes

halálesetek vizsgálatára. Nem bánunk méltóképpen a

halottakkal.

Ennek egyik legtragikusabb példája, amikor 1963.

november 22-én John F. Kennedy testét dallasi kórházi

orvosok vizsgálták. Miután a holttest visszakerült Wa-

shingtonba, olyan patológusok, akiknek sem képzettségük, sem

jártasságuk nem volt lövésnyomokkal kapcsolatban, újabb

vizsgálatot folytattak. Az országot éveken át tartó, szívfájdító

tépelődéstől lehetett volna megkímélni, ha egy emberölési

83

ügyekben jártas igazságügyi patológus végezte volna el a

boncolást.

Elhallgatott volna az összeesküvéssel kapcsolatos

szóbeszéd.

A patológusnak ritkán kell meghatároznia az erőszakos

halál okát. Általában a bemeneti nyílások, a fojtás nyomai

vagy a szúrt sebek magukért beszélnek. A megfelelő orvosi

vizsgálat azonban eloszlatja a rejtélyt, mely a nem természetes

haláleseteket körüllengi.

Lehetett volna 1963-ban is így. Ma viszont ez kell, hogy

természetes legyen.

Valaha a bűntett kiderítése vallomásoktól, szemtanúktól és a

besúgóktól függött. Ma azonban a tudományra alapozhatunk -

de csak akkor, ha képzett és tapasztalt szakmabeliek művelik.

Enélkül a gyilkosságok - még azok is, amelyek tárgyalása

hónapokig megy a televízióban - megoldatlanok maradnak.

Igazából pont azok, akiknek a védelem volna a feladatuk,

gyakran mennek úgy a bíróságra, hogy nincsenek birtokában

annak a bizonyítéknak, amely valakinek a bűnösségét vagy

ártatlanságát igazolhatná, legyen szó akár a legförtelmesebb

bűncselekményről. Ez a jel lehet olyan apró, mint egy

anyagrost, vagy olyan egyértelmű, mint egy véres nyom, amit

egy olasz cipő talpával ejtettek. De a bizonyíték mindig jelen

van. Csak éppen sokszor szó szerint rátaposnak - vagy éppen

átlépnek rajta - azok, akik a helyszínre érkeznek. Vagy a nyom

elkenődik, amikor egy testet átfordítanak, hogy elvigyék a

hullaházba.

Minden test tényeket tárhat fel. Ott lehet az egyén és a

család teljes kórelőzménye, és akár a halál időpontja, oka és

módja is, a legapróbb részletekig. Hozzáértő embereknek

kellene dönteniük arról, hogy mikor történjen nyomozás. De

sajnos nem mindig így alakul.

Minden egyes boncoláskor fokozottan tudatában vagyok

annak, hogy az emberek különböznek egymástól, hogy nincs

84

két egyforma bél sem, és amit teszek, tulajdonképpen olyan,

mintha egy templomba lépnék be. Egyfolytában eszemben van,

még akkor is, ha az egész folyamat nagyon megszokottá vált a

számomra, hogy ezen az illetőn most először végeznek

boncolást. Mindenki a másikétól különböző életet él, és a

boncoláskor ez meg is mutatkozik. Nekem, a patológusnak

adatott meg egyedül, hogy betekintsek a testbe; hogy

olyanfajta belső vizsgálatnak vessem alá, amit senki még egy

operáló sebész sem - végezhetett el rajta. És mindezt törvényes

kérésnek eleget téve teszem, mely lehet, hogy nem találkozik a

család tetszésével. De meg kell lennie. A társadalom igénye,

hogy megtudjuk és dokumentálhassuk, mi történt, aztán pedig

a bíróság elé tárhassuk a tényeket. Ez fontosabb, mint a család

kívánsága. Különben az a személy, aki felelős a halálért, nem

nyeri el büntetését.

Ezért kell már első alkalommal jó munkát végezni; mert

utána a testet elnyeli a sír. A törvény, szinte amint kész vagyok

a munkámmal, egyszerűen megfosztja az államot a hatalmától.

A temetés előtt az állam több mindent tehet. Amikor azonban a

test a földbe kerül, a családnak nagyobb a befolyása, és ők

döntik el, szó lehet-e újabb vizsgálatról. Ezért érdemes

alaposan megnézni mindent, nagy tisztelettel adózva annak a

küldetésnek, hogy a halott nevében "szólaljunk fel". Nem jó

sietni, mert kihagyhatunk valamit, és talán vissza nem térő

lehetőséget mulasztunk el. Sőt mi több, annak ellenére, hogy

milyen egyértelműnek látszik a halál oka, felelősek vagyunk

azért, hogy teljes, mindenre kiterjedő boncolást végezzünk. Ez

tehát azt jelenti, hogy mindent meg fogok vizsgálni.

Végül is a férfi, aki ma az asztalon fekszik, megérdemel

ennyit. Valaki meggyilkolta, és az igazságnak győznie kell. A

könyökömnél ott sorakoznak azok az eszközök, melyek

segíteni fognak, hogy bejussak a testbe, és megvizsgáljam. Itt

van a szike, vékony pengéjével; egy csontfűrész, mellyel fel

lehet tárni a koponyaüreget, és át lehet vágni a bordákat; egy

85

kis csavaros eszköz, mely csavarhúzóra emlékeztet: ez emeli

fel a koponya felső részét, ahol a fűrész áthatolt; egy szervkés,

mellyel a májat, és egy agykés, mellyel az agyat lehet részekre

bontani; kétféle olló: az egyik élesebb, és a test kisebb szerveit

nyitja fel, és egy másik, tompább élű a belek felvágásához; és

itt van minden szerszám közt a legfontosabb: a vonalzó meg a

mérleg.

A szervek leírásának nagy része elég egyéni - hiszen az

emberek másképpen látják a színeket, és a merevséget is saját

érzékelő képességüknek megfelelően ítélik meg. A szervek

méretét és súlyát átlagértékhez kell viszonyítani. Egy normál

szív súlya 320 és 350 gramm között van; 400 grammtól kezdve

megnagyobbodásról lehet beszélni. Tehát elég kisméretű,

jóllehet az életünk fűgg tőle. A test legnagyobb szerve a máj;

súlya 1200 és 1500 gramm között van.

Az emlős állatoknak alapvetően ugyanolyanok a szerveik,

mint az embernek, és a csontfelépítésük is hasonló: a zsiráf

ugyanannyi nyak- és gerinccsigolyával rendelkezik, mint az

ember; az egérnek is van szíve, mája, tüdeje, veséi és

epehólyagja. Még egy gerinctelen egysejtű is képes mindarra,

amit milliárdnyi sejtünkkel mi, emberek teszünk: lélegzik,

eszik, ürít és mozog. A növények is táplálkoznak, széndioxidot

használnak fel, és oxigént bocsátanak ki. A bolygónkon

található élet sokféleségét látva, csak lenyűgözőnek találhatjuk

mindazt, ami belül rejtőzik.

Az ember csodálatos lény; szerveinknek rengeteg speciális

szerepe van, mely az évmilliárdok során alakult ki. A vese

önmagában is egy csoda. Ami azonban mindig ámulatba ejt, az

az emberi testben rejlő szövevényes kapcsolatrendszer.

A metszést követően a bőrt hátrahúzzuk, és a szövetek színe

azonnal láthatóvá válik. Szénmonoxid-mérgezések esetében

például az izmok rózsaszínűbbek, mint más testekben, mert a

szénmonoxid-molekula vörösvértestek hemoglobinjában

vashoz kötődik - ez élénk rózsaszín árnyalatot eredményez. A

86

hasfal vastagsága, mely nagyrészt zsírszövetből áll, az illető

jóltápláltságáról árulkodik. 1-2 cm normális, a 3 cm már

kövérségre utal.

A női magazinokban megjelenő modellek mindig

meglepnek: bármelyik igazságügyi szakértő csontsoványnak

minősítené őket. És ez lenne feljegyezve a

boncjegyzőkönyvükben is. A normális állapotban lévő testen

van némi zsírréteg.

A szikével a szövetek alatt haladva, nagyon odafigyelek,

amikor a bőr és a bordázat között vágok. Azon a helyen a bőr

ugyanis igen vékony, és nem szeretném kilyuggatni, mert az

problémát jelentene a balzsamozásnál. Nem akarom

meggondolatlanul eltörni a bordákat sem. A has izomzata

vékony, és a hasfal legnagyobb része általában másfél centi

vastag, sárga zsírszövetből áll.

Drámai hatást kelt, ahogy a bordák felfelé ívelnek, a szívet

és a tüdőt védelmezve - mégis mögéjük kell hatolnom. Ami a

bordákat összeköti a szegycsonttal, ezzel a nyakkendő-

alakzattal, mely végighúzódik a mellkason, csupán könnyen

vágható bordaporc.

A szegycsont alatt található a jobb és bal oldali belső

emlőartéria, mely az utóbbi pár évben fontossá vált a

koszorúér-műtétek során. A bordaporcokat szikével,

porckéssel vagy fűrésszel elmetszem. Mindenkinek saját

döntése, hogy mit használ, de az is közrejátszik a választásban,

hogy hány éves az elhunyt. Ha ugyanis fiatalabb harminc

évesnél, az elülső porcot egy éles késsel könnyen át lehet

vágni. Ha idősebb, akkor a porc meszesebb és keményebb. A

fülünk például porcból áll. Kemény, de hajlékony: Ha valaki

megpróbálja átszúrni, hamar rájön, hogy nem könnyen engedi

át magán a tűt; erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy áttoljuk

rajta. Ugyanilyen a bordaporc is.

A férfi; akinek a teste itt fekszik előttem, elmúlt ötvenéves.

Új pengére lesz szükségem, amint átvágtam a bordákat.

87

Félrehajtva a szegycsontot és a hozzá kapcsolódó porcot,

látom, hogy a test nedves belső szervei sajátos színekben

pompáznak. És akkor az előttem fekvő test felfedi egyediségét.

Mivel úgy halunk meg, ahogy éltünk, a jó és a rossz szokások

feltárulkoznak a szakértő szemei előtt.

Először is: az anatómiai különlegességek. Ilyen min-

denkinek van: egy apró rekeszsérv; vagy egy megna-

gyobbodott szív, melyet eddig nem vettek észre; vagy egy

dohányos kátrányos tüdejének rémes látványa. A bal here

normális esetben lejjebb van, mint a jobb. Ha a jobb oldali

helyezkedik el mélyebben, az annak a jele, hogy a test szervei

az ellentétes oldalon találhatóak. Ezt "situs inversusnak"

hívják, mely annyit jelent, hogy a szervek áthelyeződtek. A

szív a mellkas jobb oldalán van a bal helyett; a máj az alhas bal

oldalán keresendő, nem a jobbon.

Tehát mindegyik boncolás tartogat valami egyedülállót,

amilyet még sosem láttam, és amiből tanulni lehet. Volt, hogy

gyomrok belsejében fülekre bukkantam, melyeket verekedés

közben haraptak le, de előfordult ennél rosszabb is. Egyszer

egy férfi levágta a saját hímvesszőjét és lenyelte, mert el akart

vérezni. Hogy miért nem fájt neki a vágás? Mert az elvérzés

nem fájdalmas egy olyan ember számára, aki érzelmileg beteg.

Sokan számolnak be olyan egyénekről, akik kitartóan

verekszenek annak ellenére, hogy egyfolytában ütik őket; az

emberek ilyenkor azt hiszik, hogy egy szupererős személlyel

van dolguk. Nem igaz. Az érzelmi zavarokkal küzdő emberek

nem erősebbek, csupán nem ugyanúgy reagálnak a fájdalomra,

így tovább bírják. Az eredmény a boncoláskor látható; és ha a

szellemi kórtörténet is elérhető, és alapos munkát végzünk,

tanulhatunk az esetből. Aztán a tudást továbbadhatjuk. Ezek

olyan dolgok, amikről a rendőrségnek tudnia kell.

Minden alkalommal, amikor felnyitunk egy testet, mi

vagyunk a legbizalmasabb tanúi annak, ami életében történt

vele: az elfogyasztott alkohol, a kedvelt szexuális szokások, a

88

megszült gyerekek, vagy éppen az okok, amiért nem jöhetett

létre terhesség - mindez a szemünk elé tárul. Az edzések

eredménye megmutatkozik az izomzatban és a

csontsűrűségben. Drog, családi problémák, munka, otthoni

erőszak - összehasonlítjuk azt, amit látunk, azzal, ami

normális, és mindent lejegyzünk.

A legtöbb haláleset természetes módon zajlik le. Mivel

senki nem volt az illetővel, amikor meghalt, szükséges a

vizsgálat.

A szerveket először is saját helyükön vizsgáljuk meg,

normális környezetükben. Aztán két módszer közül választva

döntjük el, hogyan szedjük ki őket. Mindkettőt német

patológusokról nevezték el. A Rokitansky-eljárás szerint

mindent egyszerre kell kivenni. Így csinálják a gyakornokok is,

mert ezt a módszert könnyebb felügyelni. A Virchow-módszert

követve a szerveket külön-külön kell kiemelni, és azonnal meg

is vizsgáljuk őket.

Negyed négy van, és bár nem szeretem bekapcsolni a

légkondicionálót - mert vírusokat szállíthat és elfújhatja a

nyomokat - beleegyezem, hogy indítsák ismét be. Amint a

levegő elkezdi lehűteni és felfrissíteni a bonctermet, mindenki

láthatóan megkönnyebbül. Gyakran elfelejtem, hogy az

embereket zavarja a hullaszag.

A szívburok átvágása után megnézem, van-e vér a szív

körül. Ha valaki az autóban a kormánykerékbe, vagy az előtte

lévő ülésbe üti magát, vér gyűlhet össze ezen a tájon, mely

aztán megakadályozza a szívet abban, hogy elérhesse teljes

tágulását, és végezze a munkáját. Ettől halt meg Diana

hercegnő is, aki azzal, hogy nem csatolta be a biztonsági övét,

kiszolgáltatta magát a súlyos, halálos mellkasi sérüléseknek.

Érdekes, hogy Franciaországban a helyszínen nyújtanak

sürgősségi ellátást - Diana esetében ez az út mellett történt. Ez

a módszer jól beválik, ha valakinek szívrohama van, mert meg

lehet menteni a beteg életét. Amerikai gyakorlat szerint a

89

beteget el kell vinni a kórházba; Dianán azonnali sebészeti

beavatkozást kellett volna végrehajtani, és csillapítani a

vérzést. Ha akkor ez történik, talán még ma is élne.

Mielőtt kiemelem a szívet, fecskendővel vért veszek.

Vizeletminta is kell, a húgyhólyagból. Elküldöm mindkettőt a

laborba, toxikológiai vizsgálatra. Később a gyomorból is

veszek mintákat.

Ha lőtt seb van a szíven, a vért máshonnan is le lehet venni.

Az agy jól használható az alkoholvizsgálathoz, mivel a test

védett részén helyezkedik el.

Más nedveket is szokás vizsgálni. Ha egy test elvérzett,

szükség lehet rá, hogy elemezzük a szemből származó

folyadékot, hátha van benne drog vagy elektrolit. Ez

segítségünkre lehet a halál időpontjának meghatározásában,

mivel a csarnokvíz káliumszintje ismert mértékben

megnövekszik a halál beálltát követően.

Ezután emelhetjük ki a szívet, átvágva azokat az ereket,

amelyek be- és kilépnek a kamrákból és a pitvarokból. Ez nem

több, mint fél perc. Ha egy szívet tartok a kezemben, mindig

megcsodálom, hogyan működik ez a gépezet. Percenként 5-6

liter vért pumpál át a több mint 90 ezer méternyi érhálózaton,

hogy elérje a test összes szövetét. Egyfolytában ver, akár

alszunk, akár ébren vagyunk, és ezt 2-3 milliárdszor teszi meg,

mire elérjük a tizennyolcadik születésnapunkat.

A szívet ráhelyezem a rozsdamentes acél tálcára, majd a

szervkéssel és az ollókkal felnyitom, a véráram útját követve:

jobb pitvar, jobb kamra, bal pitvar, bal kamra. Ezután az ereket

vagy keresztben felszeleteljük, vagy egy kis ollóval hosszában

felvágjuk. Régen, amikor még kevés ilyen műveleten voltam

túl, rájöttem, mennyire mások az emberek: néhányan nagy

erekkel születnek, így jobb esélyük van a hosszú életre, mint

azoknak, akiknek az ereik vékonyak, és könnyebben el-

záródhatnak a lerakódásoktól. Érdekes módon, ennek nincs

köze a termethez. Nem ismerek olyan tanulmányt, ami arról

90

szól, öröklődik-e családon belül az erek mérete, és ha igen,

anyai vagy apai ágon történik-e ez; vagy mint sok más, az

egyszerű véletlenen múlik.

Miután gondosan felvágtam a koszorúereket, meg-

vizsgálom. És íme: ott van a koszorúér bal elülső leszálló ága,

ahonnan a szívrohamok általában elindulnak. A vér örvénylése

miatt ez az a hely, ahol legelőször elzáródás keletkezik. A

halott koszorúere nyolcvan százalékban elzáródott. Ez bőven

elég lett volna ahhoz, hogy bypass-műtétet hajtsanak végre

rajta. Bárki, akinek ilyen mértékű elzáródása van, hamarabb

meghal, ha a nyakát szorongatják, mint az, akinek az erei

szabadok. Ezt meg kell mondanom az ügyészeknek és a

rendőröknek, akik itt állnak mellettem - bár nem lesznek túl

boldogok tőle, nekik pedig közölniük kell a védelemmel. A

védelem pedig ráveti magát, ha elég okos. De az is lehet, hogy

egyszerűen elsiklanak mellette. Egy férfi, ilyen mértékű

elzáródással, durva szex közben - melyben, tegyük fel, egy kis

fojtogatás is szerepet játszott, hogy fokozza az orgazmust -

sokkal hamarabb meghal, mint valaki más, akinek az erei jól

átjárhatók.

Ez itt komoly koszorúér-elmeszesedés. A legtöbb fojtás

szándékos, egy jó védőügyvéd azonban még azt is mondhatja,

hogy a vádlott csupán le akarta ütni a férfit, aztán igyekezett

eltűnni; a drótokat pedig valamilyen okból az áldozat nyaka

köré helyezte. Ha a védelem nem elég jó, a támadó akár

halálos ítéletre is számíthat. Egy jó ügyvéd azonban érvelhet

amellett, hogy egyetértésben történt a durva szex, és senkinek

sem akarták a halálát; a védence csupán megijedt, és elszaladt.

Így már másképp fest a szándék - melytől a börtönben

eltöltendő idő is függ, mintha az illető akarattal gyilkolt volna

meg valakit.

Vannak betegségek, amelyek egyszerűen eltűntek a

láthatárról, mint például a szifiliszes aortagyulladás és a

reumás szívbetegség, melyeket a penicillin elterjedése

91

száműzött a bonctermekből. Az antibiotikum csodája nagyban

lecsökkentette a streptococcus fertőzések számát. Általában azt

lehetett hallani, hogy a streptococcus-fertőzés okozta

torokgyulladás kikezdi az ízületeket, és megtámadja a szívet,

mert a fertőzés ízületi fájdalommal jár, és az esetek három

százalékában reumatikul szívbetegséggel végződik. Manapság,

legalábbis az Egyesült Államokban, ilyen már nem fordul elő.

Egyenként kikerülnek a tüdők is. A jobb oldali tüdő, a

három lebennyel nagyobb, mint a bal, melynek csupán két

lebenye van. A szív, mely a mellkas bal oldalán található,

elfoglalja a többi helyet. A tüdőket meg kell vizsgálni, vajon

légtartóak-e, és megfelelő-e a színük.

Ez a férfi nem volt dohányos, a tüdők mégis vértolulásosak,

mely a koszorüér-elzáródással hozható összefüggésbe. A jobb

tüdő 680 grammot, a bal 510-et nyom. Meg tudom állapítani,

hogy ez a férfi nem dohányzott, mert a dohányosok esetében,

csakúgy, mint a szénbányászokéban, fekete elszíneződés van a

tüdőn. A tüdők normális árnyalata a rózsaszín. Azonnal

megállapítható, hogy valaki vidéki vagy városi lakos volt. A

Puerto Ricóból származó embereknek például, akik ha New

Yorkba költöznek és rövid időn belül meghalnak, élénk

rózsaszín a tüdejük. Minél tovább maradnak, annál kevésbé

élénk az árnyalat. Azoknak, akik elhagyják a várost, fakó színű

marad

a tüdejük, mivel a korom, akárcsak a rákkeltő anyagok, a

szervezetben maradnak.

Az összes szervet felszeleteljük, és kis mintákat veszünk

belőlük a mikroszkópos vizsgálathoz. A mikroszkóp alatt

olyan betegségeket keresünk, mínt például a hepatitis, vagy

olyan korai rákot, melyeket szabad szemmel nem lehet

azonosítani. Módszeresen végighaladva a testen,

megvizsgáljuk minden szerv súlyát és állapotát, aztán

felépítésük és színük szerint jellemezzük őket: a máj

elzsírosodása az alkoholnak köszönhető; a lépen látható

92

sebhely sarlósejtes anémiáról tanúskodik; a vesék

szemcsézettsége magas vérnyomásra utal.

A férfit, aki ma az asztalon fekszik, utoljára egy bárban

látták, evés közben. Lejegyezték, hogy mit fogyasztott, és

megvan a szemtanúk neve is, köztük az aznap este

szolgálatban lévő pincérnőé. A férfi nem volt egyedül. Mindez

azonban régen történt - talán egy hét is eltelt azóta. Vajon még

mindig megtalálható az étel a gyomorban? És azt találjuk-e ott,

amit akkor evett, vagy még sokáig élt az étkezés után, és evett

valami mást is? Ezt csak egy módon lehet kideríteni.

- Tudjuk, mit vacsorázott?

A nyomozó belenéz a jegyzeteibe.

A gyomor, amikor kivesszük, olyan, mint egy petyhüdt,

rózsaszín zacskó. A szike érintésére szétválik. A tartalmát egy

rozsdamentes acélkanállal kiszedjük, és szétterítjük. Egy részét

elküldjük a laborba. Mivel 90 százaléka annak, amit

elfogyasztunk, két-három óra múlva kiürül a gyomorból, meg

lehet állapítani, mennyivel a halála előtt fogyasztotta el a férfi

az ételt. Néha azt is meg tudjuk mondani, hol evett, vagy

látjuk, hogy az étel megfelel a szemtanú vallomásának arról,

hogy mikor látta utoljára az áldozatot. Most azonban nem

találunk semmit. Most már tudjuk, hogy több óra telt el a férfi

utolsó étkezése és halála között.

A vakbél, melynek nincs funkciója a szervezetünkben, nagy

problémát jelenthet a boncoló orvos számára. Ujjra

emlékeztető toldalékként függ a vastagbél elején; nem vesznek

róla tudomást, és nem is érdemel figyelmet. Azonban ha

elsiklunk mellette, megbosszulja magát. A védőügyvédek

semmit sem szeretnek jobban, mint megkérdezni az orvos

szakértőt a tanúk padján: És milyen állapotban volt a vakbél? -

Normális állapotban - ez a tipikus válasz. És nem árt, ha

tényleg ez az igazság, mert ha éppenséggel a halottból tizenkét

éves korában eltávolították a vakbelét, attól a pillanattól

kezdve lehet, hogy a bíróság egyáltalán nem hisz a

93

szakértőnek. Ezért a boncjegyzőkönyvbe lejegyezzük a vakbél

jelenlétét vagy hiányát, így: "vakbél: normális", még akkor is,

ha nincs köze a halál okához. Máskülönben azt gondolják,

hogy silány színvonalú boncolást végeztünk.

A herék a korral összezsugorodnak. Nőknél ellenőrizzük a

méhnyak és a méh állapotát, figyelembe véve a menstruációs

fázist. A gyilkosságokat többször követik el menstruáció alatt,

mint máskor. Az emberek szeretik megkérdezni, hogy a

gyilkosság gyakoribb-e a menstruációt megelőző időszakban,

de ezt nem tudom megmondani. Nem a gyilkos kerül a

hullaházba, hanem az áldozat. A szervezeten belül féken tartó

és kiegyenlítő erők működnek - legalábbis jó esetben. Az a nő,

aki még menstruál, nem valószínű, hogy szívbetegség

bármilyen látható tüneteit produkálná, mert az ösztrogén ezt

megakadályozza. A szervezet bámulatos.

Az elhunyt és a támadó közti kontaktus helye, mely a halált

okozta, valószínűleg a nyakon volt. Itt találtuk a drótokat, az

áldozat torka köré tekerve. A gége, a nyelvcsont és a pajzsporc

eltávolításához a nyak szöveteibe kell vágni; ez azonban

veszélyes dolog, mert nem lehet belátni, és a szikénk könnyen

a saját kezünkbe szaladhat. Ez az a pont, ahol a patológusok

legtöbbször megvágják magukat. Kiveszem a nyelvcsontot, és

a test mellé fektetem.

Úgy látom, ép. Nem így a pajzsporc bal felső szarva: meg

van törve azon a ponton, ahol a porctesttel találkozik. A

pajzsporc jobb fele az alsó harmadnál tört el. Ezek a pontok

alkotják a vérzések fókuszait. Traumatikus nyakelszorítás

lehetett, semmi kétség.

- Na, megvan. Megfojtották. Akarjátok látni?

Az elmúlt félóra alatt megtelt a terem. Amikor felnézek,

tizenkét embert számolok meg, beleértve Wayne-t, a

boncsegédet és magamat. Itt vannak az üggyel megbízott

nyomozók, sőt a feletteseik is bejöttek. Néhány rendőr befutott

a helyszínről, hogy a többiekkel összehasonlítsa a

94

jegyzeteit. Itt van az ügyész is. Az utóbbi tíz percben

egyesek kérdéseket tettek fel, mások fánkot ettek, és üdítőt

ittak.

- Szóval sikerült nyomokat találni? - kérdezi a két

egyenruhás rendőrt egy ballonkabátos férfi.

- Ugye lesz ujjlenyomatvétel? - kérdezi valaki más, állával

az ujjlenyomatos felszerelés felé bökve.

Azok a nyomozók, akik végignézik a boncolást, rendszerint

nem húznak védőruhát. Pedig megtehetik. Ma viszont egyikük

magára vette a kesztyűt és a műanyag kötényt.

Az egyik csipogó megszólal. Mindenki az övéhez kap.

Miközben beszélek hozzájuk, megfogom a szikét és a halott

fejéhez közelítek. Itt belenyomom a pengét a fejbőrbe, és

körbevágom a koponyát. Ez a testen ejtett második bemetszés.

Az Y metszés - annak ellenére, hogy nem egyetlen, folytonos

vágás - számít az elsőnek. A skalp-metszés, fültől fülig a fej

hátsó részén, a második. Ha kész, a bőrt előrehúzzuk, így a

halott csukott szemein úgy helyezkedik el, mint egy szoros

sapka.

- Így jobb - mondja valaki, és leveszi a kabátját. Most már

nem olyan, mintha minket figyelne.

Most Wayne kézbe veszi a körfűrészt, és úgy tűnik,

mindenkinek mehetnékje támad. Az agytól az embereknek

kényelmetlen érzéseik lesznek, különösen, ha ki akarjuk

emelni a koponyából. A három ballonkabátos egyszerre néz az

órájára, aztán egymásra, és már itt sincsenek. Aztán a civil

ruhás rendőrök következnek, és a kilencven másodperc alatt,

amíg működésbe hozzuk a fűrészt, a létszám Wayne-en és

rajtam kívül ismét háromra csökken. Semmi sem ürít ki

hatékonyabban egy termet, mint az agy kiemelése.

Miközben a fűrész körbehalad a koponyán, finom, fehér

port szór mindenfelé. Ezután Wayne leteszi a szerszámot, és

egy kicsi, vésőre emlékeztető eszközzel a résbe nyúl. Egyet

csavar, és a koponya szétnyílik. Most leemeli a koponyatetőt.

95

Az első, ami látszik, az agy körül elhelyezkedő kemény

burok. Ez a vastag védőhártya takarja az agyat. Azonnal látszik

rajta egy-két dolog: ha felette (epidurálisan) vagy alatta

(szubdurálisan) vérrög van, az azt jelenti, hogy az illető

komoly, traumatikus sérülést szenvedett. A dura eltávolítása

után láthatóvá válnak a barázdák, melyek tulajdonképpen a

tekervények közti hézagok. Ezek nem nagymértékben

különböznek egyénenként; a zseni agya boncoláskor ugyanúgy

néz ki, mint a skizofréné. Sérülés, tumor vagy agyhártyagyul-

ladás esetén az agy megduzzad, a tekervények és a barázdák

pedig ellaposodnak. Az agy tekervényei egyre

szembetűnőbbekké válnak a korral előre haladva, ahogy az

agysejtek pusztulnak; az agy, melynek normális súlya 1200-

1300 gramm, kevesebb mint 1100 grammra is lecsökkenhet a

halál előtt. Ahogy az agysejtek összezsugorodnak, az

egyébként normális méretű agykamra-rendszer kitágul.

Ezen a ponton már minden erős ütés látható, amit valaha az

agyra mértek. A zúzódások gyógyulási ideje hosszú; még az

olyan kopaszodó férfiak esetében is, mint ez a mostani, a

fejtetőn nem azonnal észrevehető zúzódások az agy

kacskaringós felszínén megláthatók.

Itt találunk némi zúzódásnyomot. A nyomozók rá-

pillantanak a jegyzeteikre. A halott nappalijában, a do-

hányzóasztalon nem volt látható nyom. Nincs jele annak, hogy

beütötte volna a fejét. Azért kézbe veszik az adóvevőiket, és

szólnak a társaiknak, hogy még egyszer nézzenek körül a

helyszínen.

Az agyat eltávolítjuk úgy, hogy átvágjuk alul az agyvelő és

a gerincvelő közti részt. Aztán a deszkára kerül. - Elég puha -

mondja Wayne.

A bomlás teszi. Wayne visszamegy a fejhez, ahol kitörli az

üres koponyaüreget.

Miközben a szeletelést végzem az agykéssel, rendel-

lenességeket keresek. A fejsérüléses áldozatok általában abba

96

halnak bele, hogy az agy megduzzad az ütés után, és

összenyomja az agytörzset, ahol a légzés- és keringésfunkciók

központja található.

Habár nincsenek puszta szemmel látható rendellenességek,

azért kiveszek egy kis mintát a szikével, hogy megnézzem a

mikroszkóp alatt.

Ennek az esetnek a vizsgálata közben ma gyorsan mennek a

dolgok. De ez nem mindig van így. Ha lövésről lenne szó,

követnem kellene a lövedék útját a testen át, és elő kellene

keresnem, a letört darabokkal együtt. Némelyik esetben le kell

vágni egy kezet vagy lábat. De itt nincs szükség rá.

Munka közben több dologra rábukkanunk, mint amennyi

szükséges, de vannak vizsgálatok, amiket egyszerűen nem kell

elvégezni. Olyan esetekben, amikor nagyon keveset tudunk a

halottról, sokkal kiterjedtebb boncolást csinálunk. De mindig

igyekszünk csak annyit elvégezni, amennyit kell.

Ha egy régóta eltemetett test kerül a hullaházba, lehet, hogy

szükségünk van egy igazságügyi fogász szakértelmére, aki

megvizsgálja az állkapcsot, a fogakat és a fogászati

beavatkozásokat. Időnként csak az arcrekonstrukció segít a

személy azonosításában, így a koponyát elküldik egy

szakértőhöz, aki óriási munkával, agyagból, rajzvázlatok és

számítógép segítségével újraformázza az arcot.

Hallottam olyat, hogy a boncoláskor levágták a kezet, és

elküldték az ujjlenyomat-szakértőhöz; ez azonban szinte

mindig szükségtelen. Minden jó ujjlenyomatos tudja, hogy ha a

test kiszáradt, sóoldatot kell fecskendezni a bőr alá, és

megjelenik a bőrléc rajzolat.

Több mint negyven év alatt csak egyszer kellett kezet

levágnom: a nyolcvanas évek végén, a Sacco-ügy során.

Korábban, amikor a rendőrség egy szervezett bűnözéssel

kapcsolatos ügyben nyomozott, a vádlott elmondta a

nyomozóknak, hogy egy New York-i iparihulladék-

lerakóhelyen, Orange megyében, egy test fekszik eltemetve, és

97

ő tudja, hol. A rendőrség felásta a helyet, de nem talált semmit.

Aztán egy-két évvel később, amikor egy másik gyanúsított

ugyanezzel a történettel

állt elő, az ügy nyomozója úgy gondolta, mégis kell ott

lennie valaminek. Még egy ásatást rendeltek el, ezúttal az

Orange megyei rendőrség, a New York állami rendőrség, az

FBI, a New Jersey állami rendőrség (a gyilkosság állítólag

New Jerseyben történt) és a New York-i főállamügyész

bevonásával.

Öt napon át a daruk mindenféle fémet húztak ki az ipari

telep földjéből. Az ötödik napon azonban az óriáskonténerből

egy tetem került elő. Kisiettem a helyszínre, mert nem

akartam, hogy feleslegesen mozgassák a tetemet. Azok a ruhák

voltak rajta, amelyekről a tanú beszélt. Egyezett a magasság és

a súly. Magunkkal vittük Orange megye hullaházába. A férfi

két éve tűnt el, tehát a bomlás igen előrehaladott állapotban

volt. Fogröntgent készítettünk, hogy összehasonlítsuk az eltűnt

férfi leleteivel.

Dr. Lowell Levine, a kiváló igazságügyi fogszakértő

megnézte a röntgenfelvételeket, és megdöbbentő válasszal állt

elő: rossz tetemet találtunk. A fogak nem egyeztek. Így váltak

nagyon fontossá az ujjlenyomatok.

A kezet nézegetve, nem sok lenyomatnak használható részt

találtam. Az ügy nyomozója, Ralph Gagliardi egyetértett. Két

évi eltemetett állapot után persze nem várhattunk sokat. Ezért

az FBI felajánlotta, hogy megpróbál segíteni, ha Gagliardi

elviszi a kezeket a virginiai Quantico FBI laborjába. A

labortechnikusok rehidratálták a két kezet, és sikerült

levennüik egy használható mintát a mutatóujjról. Valóban ő

volt az a fickó, akiről beszéltek nekünk.

De mi volt a fogakkal? Sosem tudtuk meg, hogy a röntgent

egyszerűen csak elkeverték, vagy szándékosan eldugták.

Tehát a kéz levágása ritka dolog. Néhány bomló testen a

külső bőrréteg a kézről - szó szerint - lemállik, és elég, ha az

98

ember beledugja a saját kesztyűs ujját, és így készít egy-két

lenyomatot. Én azonban sosem veszek ujjlenyomatot a

boncolás kezdetekor, mert ez eltüntetné a nyomokat. Várok a

végéig.

Azt tesszük, amit tennünk kell, mert ennyi jár a halottnak.

De többet sem teszünk a kelleténél, mert ezt is megérdemlik.

Az elhunyt titoktartást is érdemel, és ezt nekem kell

biztosítanom. Végig a boncolás folyamán fényképeket

készítünk a nyomozókkal, hogy mindenről legyen do-

kumentum, és hogy a másik oldal szakértői (ez esetben a

védelemé) átnézhessék a hullaházban végzett munkát. A

fotózás manapság rafinált üzletág - rossz kezekbe került. A

hírességek boncolási fényképei néha a pletykalapokban végzik,

ott, ahol egyáltalán nem kellene látni őket. Ezért vigyázunk:

odafigyelünk, ki fényképez, és arra is, hol hívatjuk elő a

képeket.

Ahol a képeimet előhívatom, tudják, milyen munkát végzek.

Azok az egyórás expressz-szolgáltatások, melyek az utóbbi

években elszaporodtak, olyanok nekem, mint egy megvalósult

álom. Csak leülök, és megvárom az eredményt, különösen

olyan esetekben, mint az O. J. Simpson-ügy.

Lefotóztam Simpsont, amikor megvizsgáltam, hogy

lejegyezzem az esetleges sérüléseket, és hogy hajmintát

vegyek. Amint kiderült, néhány perccel később meglépett, és

fehér Broncójába ülve próbált elmenekülni, így vette kezdetét

a híres üldözési jelenet. Nem szeretném, ha az ilyen képek

napokig he vernének a fotóstúdiókban. Ezért a Simpsonról

készült fotókat is megvártam.

Persze volt példa hibákra is. A fotók, melyeket John

Lennonról készített a boncterem egyik dolgozója, a New York

Post címlapjára kerültek. Kennedy elnök boncfotói pedig

elérhetők a weben, több más híresség boncolási képeivel

együtt. Ez nagy szégyen. A boncolási folyamatot nem nézheti

99

akárki, csak azok a személyek, akik az igazság kiderítése

érdekében vizsgálják a részleteket.

A másik dokumentum, ami a boncolásröl születik, a

boncjegyzőkönyv, mely a diktafonomra mondott információk

legépelt formája. Várok a vizsgálat végéig, és csak akkor

mondom fel a tényeket. Néhány boncszakértővel ellentétben,

nem sokat veszek fel a boncolás, a mérés és megfigyelés

közben. A dolgok néha nem azok, mint aminek látszanak: ami

először bemeneti nyílásnak tűnik, arról kiderülhet, hogy inkább

kimeneti. Egy helytelen első következtetés, ha magnóra

veszem, visszaköszönhet a tárgyaláson.

Amikor New Yorkban, a hatvanas években elkezdtem a

pályát, egy vadonatúj épületben dolgoztam. Persze a legújabb

diktafont is beépítették, így mind a nyolc boncasztal fölött

lógott egy mikrofon. Az asztal alatt volt egy pedál, mely

elindította és leállította a diktafont; így munka közben lehetett

diktálni. Egy ideig ez elég jó ötletnek tűnt. Rengeteg újabb

épület is elkészült, bennük az asztalok fölött lógó mikrofonnal.

A probléma hamarosan nyilvánvalóvá vált. A mikrofonok

gyorsan eldugultak a vértől és a szövetdaraboktól, melyekből

bőven található a boncteremben. Nemsokára leszerelték őket.

Sok helyen használnak falitáblát, így a kórboncnok valakivel

leírathatja a súlyértékeket és a megjegyzéseket; ez azért jó,

mert nem kell levennie a kesztyűjét az adatok rögzítéséhez. De

én jobban szeretem, ha levehetem a kesztyűmet, és gondol-

kodhatom azon, mi hiányzik; körbesétálhatom a testet és

odaképzelhetem magam a bíróságra, azon töprengve, mit kell

addigra megtudnom.

Kétszer diktálok: a külső vizsgálat és a belső boncolás után.

Amikor bent járok, hangosan kimondom a súlyértékeket és a

mértékeket, aztán egy zsaru lejegyzi őket egy stencilezett

papírra, amit én adok a kezébe. Egyébként pedig megtartom

magamnak az észrevételeimet, amíg rá nem mondhatok

mindent a szalagra, miközben a boncolás végén a felnyitott test

100

körül sétálgatok. Így fel tudom mondani egy lövedék teljes

röppályáját; leírhatom, milyen sérüléseket ejtett egy metszés,

és jellemezhetem az egész testet - vagyis, magát a tetthelyet.

A megfigyeléseim lediktált formájából lesz aztán a

boncjegyzőkönyv. A magnófelvételek hivatalosan akkor

válnak jegyzőkönyvvé, ha leírják őket. Az orvos szakértői

intézetben titkárnőket alkalmazunk erre a munkára. Amikor én

voltam New York igazságügyi orvos szakértője, olyan sok

boncolást kellett végeznünk - naponta hét-nyolcat -, hogy volt

olyan munkakör, ami kizárólag a leírásra korlátozódott. Ma

saját titkárnőm van, aki elsajátította a szaknyelvet. Mert na-

gyon különös nyelvezetről van szó - a hullaházi zsargonról.

A boncolás végén Wayne visszahelyezi a szerveket a

testüregbe. A fontos minták - ebben az esetben a törött

pajzsporc -- egy üvegbe kerülnek, hogy mint bizonyítékokat,

megőrizzük őket. Bekerülnek abba a sorba, mely a terem falát

díszíti; azok közé a szövetek közé, melyek várják,

hogy eljöjjön az idejük. Kis terem ez, és minden boncolás

után kisebbé válik. Szöveteket tartalmazó üvegek zsúfolódnak

a diaképes dobozok között, melyek még több szövetmintát

őriznek magukban. Ebben a teremben elhelyeztek egy doboz

emlő implantátumot is, időponttal ellátva, hátha szükség lesz rá

a perben.

Wayne lassan dolgozik, hiszen fáradt a mai második

boncolás után. Kimerültnek látszik; a tetoválás is szinte csak

lóg jobb felkarján.

- Ma kettő volt, mi?

- Annyit csinál az ember, amennyi jön - mondja Wayne, és

megvonja a vállát.

Aztán befejezi a szervek visszahelyezését a testbe, az agyat

is beleértve, majd nagy, hurkoló mozdulatokkal összevarrja a

metszés helyét.

Egy héttel később kézbesítik a boncjegyzőkönyvet azok

számára, akiket illet. Ötoldalas. A borítón áll a név, a születési

101

idő, a megtalálás időpontja és a boncolás dátuma. Alul ez

olvasható:

A halál oka: a nyak összenyomatása által okozott fulladás

A halál módja: gyilkosság.

102

Henry

Dr. Henry C. Lee ritkán alkalmaz sofőrt, mivel jobban

szeret egyedül furikázni Connecticut autópályáin. A fekete

öltönyös, fekete cipős férfi, fekete mobillal az egyik, és fekete

kormánykerékkel a másik kezében, most éppen százhúsz

km/órás sebességgel repeszt; fekete autójával mindenkit maga

mögött hagy. A sebességet egyedül a csendes, kivilágított

sebességmérőn lehet észrevenni, mely oly mozdulatlan, mint

maga Lee, akit a tempó sohasem billenti ki az egyensúlyából.

A makulátlan járműnek olyan az illata, mintha vadonatúj

lenne.

Vezetés közben dr. Lee olyan benyomást kelt, mint akinek

semmi félnivalója nincs - ez elég furcsa, hiszen olyan világ

veszi körül, melyben csak úgy hemzsegnek a gyilkosságok,

súlyos testi sértések, vérfoltok, a sajtó, problémás helyszínek,

szüntelenül csengő telefonok, vibráló személyhívók,

kétségbeesett hozzátartozók állandó kérései, telefonok a

Kongresszustól, tévés interjúk, nem is beszélve egy bizonyos

kék női Gap ruháról és a DNS mintákról, melyeket az Egyesült

Államok egyik elnökétől kellett venni. Lee azért vezethet

ebben a stílusban, mert egy zsaru sem állítja meg, hacsak azért

nem, hogy az autogramját kérje.

Pedig dr. Lee egyszerű halandó, akire általában az elegancia

jellemző, mások viszont inkább úgy fogalmaznának, elbűvölő

vonzereje van. És bár mindkettőben van igazság, akármelyik

marketinges észrevenné egy pillanat alatt, hogy ez a személy

az egyik legelérhetetlenebb amerikai álom megvalósulása.

Ha Henry Lee szóba kerül, mindenki azt emlegeti, milyen

sokat dolgozik. Ez azonban túl felszínes megállapítás vele

kapcsolatban. Tekintetbe kell vennünk azt a sebességet is,

amellyel utazik, hogy megérthessük, hogy lehet egy élő ember

103

nemzeti hős Tajvanban és Kínában egyszerre; és hogy

szerethetik az igazságszolgáltatás mindkét oldalán Amerika

egyik végétől a másikig. Biztos, hogy nem csak a hosszú

munkaidő a válasz, annak ellenére, hogy még az újságok is

megírják róla, mennyire lehetetlen végigkövetni a napját. Napi

tizennyolc órát, heti hét napot tölt munkával, és a tévés

producerek versengenek azért, hogy egy héten át nyomon kö-

vethessék, de két nap elteltével valamennyien kiszállnak.

Pedig mások is vannak, akik tizennyolc órát dolgoznak

naponta. Igazából arról szól a történet, hogy mivel töltjük azt a

tizennyolc órát.

Henry azzal tölti, hogy ide-oda utazik, és ahová megy,

szinte egyfolytában hajtogat egy mondatot, akár a mantrát -

néha napjában tucatszor: reggeliken, ebédeken, vacsorákon,

vacsora utáni megbeszéléseken, konferenciákon - és munkáját

is ennek a mottónak a jegyében végzi: - Ismertesd a

tudományos tényeket! Ezt ismételgeti rendületlenül.

Henry Lee bűnügyi szakértő. Lee képviseli az általános

tudományszemléletet a specialisták világában: míg egy vérfolt

szakértő évekig csak magával a vérrel foglalkozik, azt

vizsgálva, és arról tanúskodva, sőt, talán még gépezeteket is

szabadalmaztat a kísérleteihez, Lee szintén csodálatosan

dolgozik a vérrel, de sok mással is. A kriminalisztikába

beletartozik minden, attól kezdve, hogy valamit nyomként

ismernek fel, összegyűjtik, megőrzik, azonosítják és

kiértékelik. Ide tartozik a bűneset eseményeinek rekonstruálása

is a nyomok vizsgálata alapján, és a helyszínen talált minták

értelmezése.

És bár ebben nincs jobb, mint a bűnügyi szakértő, azért

meglepő, hogy éppen ő Connecticut államban a legismertebb

ember - akárhova megy, megállítják egy kis beszélgetés

erejéig, vagy fotót, autogramot kérnek tőle; néha dísztáblát,

ajándékot is adnak neki, vagy a karjába kaphat egy kisbabát.

104

De a világ egyéb tájain is, a repülőtereken, hotelekben,

éttermekben Henryt keresi a nagyközönség.

Többször láttam már ilyet. Egyszer, amikor együtt repültünk

Horvátországba, hogy megvizsgáljuk egy tömegsír holttesteit,

Frankfurtban átszálltunk, és a tömeg megrohant minket a

reptéren. Volt, aki egyszerűen csak meg akarta érinteni Henryt.

Miért van ez? Mert Henry megoldja a rejtélyeket ilyen

egyszerű -, ez pedig elbűvöl minket. Csodáljuk. Ezernyi

regényt olvasunk el évente, több száz órát tévézünk és

mozizunk, és faljuk az újságokban a bűnesetek megfejtéséről

szóló cikkeket. Ez az ember ügyesebben oldja meg a

bűntényeket, mint bárki. Mindezt pedig elegánsan és alázattal

teszi. Amerikai és európai rajongók mennek oda hozzá,

akárhol jár, de ez még semmi ahhoz képest, ami Tajvanon és

Kínában történik

vele ott ugyanis parádéznak a tiszteletére.

Helle Crafts eltűnése először eredménytelen tárgyalással

végződött. Végül is elég zűrös ügyről volt szó - ez volt az első

eset, hogy Connecticutban valakit holttest nélkül pereltek

gyilkosság miatt.

Az egész 1986-ban kezdődött, karácsony előtt, amikor

Richard Crafts azt mondta a szomszédainak, hogy felesége,

Helle, aki légiutas-kísérő volt, egy veszekedés után kocsiba

szállt, és elhajtott. Amikor nem jelent meg a munkahelyén, a

munkatársai közölték félelmeiket a rendőrséggel. Test nélkül

azonban senkit nem lehet azonnal vád alá helyezni. Amikor

Crafts több hét elteltével hivatalosan is bejelentette a felesége

eltűnését, a nyilvánosság felfigyelt az ügyre.

Akkoriban egy hóekésnek eszébe jutott, hogy látott egy

férfit, aki úgy nézett ki, mint Crafts, amint a víz mellett állva

fűrészel valamit. A látvány bevésődött az emlékezetébe, mert

az eset hajnali fél négykor történt, egy hirtelen kerekedett

hóviharban.

105

Egyre nőtt a gyanú, hogy Crafts megölte a feleségét,

láncfűrésszel feldarabolta a testet, műanyag szatyrokba

helyezte, egy bérelt traktorral elhajtott a Zoar-tóhoz, és egy

fafűrésszel tovább darabolta.

Henry azonnal kijelölt a tóban egy részt a híd alatt, és az

átkutatását kérte. Tudta, hogy az áramlatok már több dolgot

odahordhattak. Előkerült egy láncfűrész a vízből, melyen

Henry talált egy elhalványult gyári számot. Innen Craftshoz

vezettek a nyomok, ahogy a fafűrész és a traktor

kölcsönzőjétől is könnyen el lehetett jutni hozzá. Ez már elég

bizonyítéknak számított, de 1986-ban, amikor a

színképelemzéses rostvizsgálat és a DNS ujjlenyomatozás

újdonság volt; kellett valaki, aki az új tudományágakat

összefoglalja az esküdtek számára, különben nem lehetett

volna elvárni tőlük, hogy ítéletet hozzanak holttest nélkül.

Szorgalomra és szigorú tudományos vizsgálatokra van

szükség ahhoz, hogy egy ilyen ügyben ítélet szülessen. A

nyomozók három hétig kutatták át azt a területet, ahonnan a

fűrész előkerült; közben ki kellett venniük a vízből mindazt,

ami faforgácsra vagy emberi szövetdarabra hasonlított.

A laborban a dolgozók Henry utasításait követve kupacokba

rendezték a nyomokat: egy csoportot alkottak a levelek és más

növényi részek; egy másikat a faforgácsok. A szövetgyanús

darabok, csonttöredékek és hajszálak kerültek egy újabb

kupacba. És ez még csak a kezdet volt.

Csupán a hajszálakkal és a rostokkal ezernyi vizsgálatot

folytattak le; így választották külön az emberi szőrt a

rostszálaktól, és meghatározták, melyik szőrszál a test mely

részéről származik. Megállapították, milyen fajta emberé volt a

szőr, és azt is kiderítették, kitépett vagy kihullott haj- vagy

szőrszálról van szó. Majd megnézték a hajvégeket, melyekből

megállapítható, ollóval vágták el őket, vagy fűrésszel.

A faforgácsokat nagyon alaposan megvizsgálták, különös

tekintettel a részletekre, és végül emberi testdarabokra

106

bukkantak: volt köztük csonttöredék, köröm a kézről,

lábköröm, fog, fogkorona, haj, textilszövetfoszlány és

szatyordarab. De még ezután a hatalmas munka után is a

testrészek súlya, melyeket a rendőrség kihalászott a vízből,

csupán néhány grammot nyomott.

A "fafűrészes gyilkosságként" elhíresült ügybe igen sok

területet kellett bevonni a tudományok széles skálájáról. Henry

például elvitte a testdarabokat a New York-i Rendőrség

igazságügyi

laborjába, ahol dr. Lowell Levine-nek sikerült kideríteni a

fogtöredékekről, hogy Helle Crafts testéből valók.

A fogak azonban nem mondanak semmit a testről: lehet,

hogy a nő hiányzó fogakkal élt tovább, vagy akár hiányzó

ujjakkal. Megkértek, hogy vizsgáljam meg a csonttöredékeket,

és az egyikről meg tudtam állapítani, hogy koponyából

származik. Ha koponyacsontot találunk, az azt jelenti, az illető

halott.

Henry ezután azonosította a láncfűrészről származó emberi

szövetet azzal, amit a vízben találtak; a helyszínről származó

haj egyezett a Crafts-házban talált hajkeféből kiszedett

hajszálakkal; és a körömlakk, melyet egy emberi köröm apró

darabján fedeztek fel, azonos volt a Crafts-házból származó

körömlakkos üveg tartalmával.

Henry semmit sem hagyott vizsgálatlanul, még a faanyagot

sem.

A Massachusetts-i Egyetem "faszakértőjével", R. Bruce

Hoadleyval konzultált, akit arról ismer az igazságügyi

tudományos világ, hogy meg tudja fejteni a fák titkait. Persze

hagyományos módon is képes azonosítani a fákat - levelek,

kéreg, mag és termés alapján -, de mikroszkópos

cellulózvizsgálattal is el tudja dönteni, milyen fajta fából

származik egy adott minta. Henry Lee ezt elég meggyőzőnek

találta, és bevonta Hoadleyt a fafűrészes ügybe.

107

Hoadleyt megkérték, hogy azonosítsa a fadarabot, amire a

fűrészelés helyszínén, a földön bukkantak, és nézze meg azt az

anyagot is, amit a bérelt traktor hátsó részén találtak - ez volt

az a jármű, amivel Crafts hazavitte a fűrészt. A mikroszkóp

alatt a kettő egyezett.

Hoadley arra is rájött, hogy a vágásnyomok némelyik

forgácson a bérelt fűrész pengéjétől származtak. Ez kapcsolta

Craftset a tett színhelyéhez, és tette a fadarabokat

bizonyítékká.

Az 1930-as Lindberg gyilkossági ügy óta nem játszott a fa-

analízis ilyen fontos szerepet egy ügyben amikor egy

faszakértő megállapította, honnan származott a fa, amelyből a

gyilkos létrát gyártott, hogy az emeletre felmászva elraboljon

egy gyereket.

Összesen majdnem száz szakértő tett vallomást a saját

szakterületén belül. Ha bármi kétség volt afelől, ki a

legbelevalóbb bűnügyi szakértő a világon, azonnal eloszlott,

amikor Henry összehozta a sok apró, tudományos tényt azzá a

vallomássá, ami rekonstruálta a bíróság számára, hogyan halt

meg Helle Crafts, és mi lett a testéből.

Majdnem háromévnyi gondos munkára volt szükség, de

aztán 1989-ben, felesége meggyilkolásáért elítélték Richard

Craftset. Jelenleg ötven évig tartó börtönbüntetését tölti.

A modern bűnügyi labor születésének nyomait az

irodalomban kell keresni. Sir Arthur Conan Doyle orvos volt,

és előszeretettel figyelte betegei rendellenességeit. Ragyogóan

írt, és amikor megteremtette Sherlock Holmes alakját, az

irodalomban rögzítette azt az elképzelést, hogy amikor a

tudomány alkalmazott logikával párosul, a bűnügyeket meg

lehet oldani. Doyle azt is tudta, hogy olyan módon lehet ezt az

ötletet a közönség számára érthetővé tenni, ha a tudományt egy

egyedülállóan káprázatos férfi alakjába sűríti össze.

Az 1880-as években, amikor Doyle a történeteit írta,

Londonban már ötven éve volt rendőri különítmény, és a

108

Scotland Yard detektívjei 1842 óta dolgoztak. Az 1860-as

évektől kezdve ezek

a nyomozók a helyszín szemrevételezését is végezték, és

ezzel az igazságügyi tudomány fejlődése nagymértékben

előrelendült. Amikor azonban Doyle mindezt Holmesban

ábrázolta, többet tett annál, mintha csak könyveket adott volna

ki. Egyik lelkes rajongója Edmund Locard volt, akit nagyban

befolyásoltak a történetek, és hatásukra 1910-ben,

Franciaországban megépítette a világ első igazságügyi

laboratóriumát.

A bűnügyi labor ötlete végigsöpört a világon. 1932ben az

FBI J. Edgar Hoover irányítása alatt megnyitotta első

laboratóriumát.

Hat évvel később megszületett Chang-Ju Lee. Egy módos

család tizenharmadik, utolsó gyermekeként jött a világra, Kína

egy kis falujában, Jiangsu tartományban. Hatéves korában az

édesanyja, An-fu Vang-Lee elmenekült a háború elől, és

magával vitte a gyerekeit Tajvanra. Úgy tervezték, hogy a

férje, Ho-Ming Lee egy évvel később utánuk megy. Azonban

csupán a Sanghaji-öbölig jutott el, ahol a hajóját

elsüllyesztették. Ő maga meghalt, és a család elszegényedett.

- Sokszor éhesen feküdtem le aludni - emlékszik vissza Lee.

Jókor kerül szóba az étel, mivel éppen az egyik ebéddel

egybekötött előadására siet. Később majd két vacsorabeszédet

is tart Connecticut két végében. A rekordja tizenhét beszéd

egyetlen napon; húsz különböző diasorozata van, és ezekből

többet állandóan magánál tart, az autója csomagtartójában.

Az ebédidőben tartott előadás az Aqua Turf Clubban lesz. A

csoport képviselője láthatóan megkönnyebbül, látva, hogy

Henry leparkol az ebédlő előtt, de nem annyira boldog, amikor

a bűnügyi szakértő kiszáll, és egy dobozzal a kezében indul

felé.

- Diák? - Igen.

109

Az egyszerű válasz hatására a férfi ideges kapkodásba kezd.

Percekkel később visszajön. Nincs vetítő. Még vége sincs a

mentegetőzésnek, dr. Lee előveszi a mobilját, és tizenöt perc

múlva egy rendőr már ott is van a géppel. Az utazó show

folytatódhat.

- Sose ess kétségbe! - mondja Henry, és ezzel mindent

megmagyaráz, attól kezdve, hogy hogyan kerül a vetítő

hirtelen egy külvárosi étkezőbe, egészen addig, hogy hogyan

lehet DNS-mintát venni egy ülő helyzetben lévő elnöktől.

- Ne hagyjuk, hogy az érzések, a média nyomása, a

közhangulat vagy a személyes indulatok irányítsák az ügyet -

mondja. - Csak ha kétségbe esünk, akkor van probléma.

A "semmi pánik" filozófia erős elv volt az elszegényedett

Lee családban a tajvani évek alatt. A körülmények ellenére

Henry tizenegy testvére szerzett diplomát. Ő maga a Tajvani

Rendőrfőiskolára jelentkezett, mely akkor is, és ma is a világ

egyik legszínvonalasabb rendőrképző intézménye. Egy olyan

szegény családnak, mint Lee-éké, nagy segítséget jelentett,

hogy az oktatás ingyenes volt. Henry osztályelsőként végzett,

és három hónapon belül az a megtiszteltetés érte, hogy a

tajvani rendőrség történetében a legfiatalabb kapitánnyá

nevezték ki. Volt azonban egy probléma. Annyit dolgozott,

hogy őrületbe kergette a tisztjeit. Semmi mással nem

foglalkozott, csak a munkájával. Nem volt barátnője, aki arra

bíztatta volna, hogy lazítson. Így egy napon, amikor a szép és

okos futóbajnok, Margaret Song eljött a kapitányságra, hogy a

vízumát, melyet Sarawakban

(ma Malajzia része) kapott, meghosszabbítsa, a tisztek

ragaszkodtak ahhoz, hogy egyenesen a kapitánnyal tárgyaljon.

Így is tett. Margaret és Lee kapitány 1962-ben

összeházasodott. Aztán Margaret haza akart térni, így Henry

otthagyta a rendőrkapitányságot, és egy kínai nyelvű újság

riportere lett Malajziában.

110

1965-ben, amikor Henry ötven dollárral a zsebében

Amerikába utazott, csupán öt szót tudott angolul. Margarettel

és egy álommal a szívében érkezett, hogy

természettudományokból doktorátust szerezzen. New Yorkban

először egy kínai étteremben dolgozott pincérként, majd

árufeltöltő, labortechnikus és harcművészet-oktató volt. A John

Jay Igazságügyi Tudományok Főiskoláján diplomát is szerzett.

A házaspárnak két gyereke született. 1975-re Henrynek a New

York-i Egyetemen meglett a doktorátusa biokémiából, és a

család elköltözött Connecticutba. Henry elfogadott egy

vezetőtanári állást a New Haven-i Egyetemen, és

tulajdonképpen egy két lábon járó igazságügyi tanszék lett

belőle.

Hamarosan felajánlotta szolgálatait a Connecticut állami

rendőrségének. Akkoriban az ottani laboratórium nem sokkal

jelentett többet egy hazugságvizsgáló gépnél, egy ujjlenyomat-

készletnél és egy mikroszkópnál. Az egészet egy fiókos

szekrényben tárolták, az átalakított férfi vécében.

Az azóta eltelt huszonöt év alatt Henry öt irodában vállalt

pozíciót, melyek csúcsát jelenlegi beosztása, a Connecticuti

Igazságügyi Tudományok Laboratóriumának tiszteletbeli

professzora jelenti. Amíg idáig eljutott, mindent megtanult és

elolvasott a szakmáról, amit csak lehetett. - Sose vesztegesd az

időd! - szokta mondani. Ennek eredményeképpen mindenhez

ért, a vértől a kukacokon, a ballisztikán, a toxikológián át

egészen a baleset-rekonstrukcióig és a jogtudományig, hogy

csak néhány területet említsünk. Azt is tudja, hogy kell tá-

mogatásért kilincselni, kiépíteni egy akadémiai tanszéket,

beszédet tartani bármilyen csoportnak bármikor, bármelyik

igazságügyi tudományág témájában, az általa beszélt hat nyelv

bármelyikén. Amellett tudja, hogy lehet összpontosítani akkor

is, ha hatalmas nyomás nehezedik az emberre.

Irányítása alatt a connecticuti állami rendőrség bűnügyi

laborja óriási mértékben kibővült; ma már több mint negyven

111

ember dolgozik ott, és a legkorszerűbb felszereléseket

használják, melyek értéke több millió dollárra rúg. Minden

évben majdnem félmillió bizonyítékot vizsgálnak meg, és a

világ minden részéről érkeznek látogatók, akik körül akarnak

nézni a mintalaborban - melyet Henry Lee épített, és a világon

a legkorszerűbb.

Közvetlenül Connecticutba költözése után találkoztam

Henryvel. Gyorsan rájöttem, miért olyan hatékony a

helyszíneken, és hogy mennyire megkülönbözteti másoktól az,

hogy óriási figyelmet szentel a részleteknek. Egy lövéses

halálesetet vizsgáltunk; megpróbáltuk eldönteni, hogy

gyilkosság, öngyilkosság vagy baleset történt. Henry hatalmas

nagyítóján keresztül gondosan vizsgálgatta a vérfoltot és az

agyszövetet az ágyneműn és a földön.

Kis idő múlva megkérdeztem: - Mit keresel?

- Nem tudom - felelte. - De megmondom, ha megtaláltam.

Élete nem mindig volt könnyű, de egy dolog mindenképpen

a javára szolgált: képes egyszerre rendőr, riporter, tanár, tudós

és nemzetközi figura lenni, s közben mindegyik szakma

sajátosságait magában hordja. Pályája során - és sok

tekintetben a munkája jellege miatt - a rendőrségi labor

bűnügyi, majd igazságügyi laborrá változott - ahogy ma is

hívjuk. Az eredmény: hogy ugyanúgy, mint a regénybeli

Sherlock Holmes és a bűnügyi labor születése között,

vitathatatlan kapcsolat van Henry Lee alakja és az egész

világon gyakorolt igazságügyi tudomány között. Azzal a

különbséggel, hogy ez a férfi nem kitalált figura.

Öt évvel ezelőtt egy nő Alaszka egyik kisvárosában úgy

kezdte a napját, hogy belebújt fehér gyapjú bugyijába. Most

ugyanez a bugyi dr. Henry Lee nagyítója alatt fekszik, mert

hozzá küldték a postával.

- A varrás ép, a rugalmas anyagon látható ráncok a forró

mosás eredményei; enyhe szétválás figyelhető meg, a cédula

megviselt, egyébként semmi kár nem érte - mondja Lee az

112

asszisztensének. Centiről centire átnézik a bugyit, apró

mintákat vágva belőle különböző részekről, melyeket már rég

bekarikáztak és megszámoztak, miután megvizsgálták, került-e

rájuk ondó vagy vér.

Ezután a bugyi visszakerül az egyik bizonyíték-zacskóba a

sok közül, melyek egy nagy, rongyossá vált szupermarketes

dobozban érkeztek, ami messze nem úgy néz ki, mint amilyet

egy ilyen magas színvonalú laborba képzelnénk. Könnyen

gondolhatnánk, hogy egy ilyen doboznak nem kellene itt

lennie - oldalait és sarkait ragasztószalagok tartják össze,

belsejét pedig sokféle, gyűrött barna zacskóval tömték ki.

Henry azonban - akár a bíróságon - azt mondja: - Minden

egyenlő.

És ha az ember a médium, a tudomány pedig az üzenet,

valóban ez a kis mottó Henry védjegye. Kezdettől fogva ezt

népszerűsítette és intézményesítette Connecticutban, amikor

sokak megrökönyödésére mind a vád, mind a védelem számára

megnyitotta a laboratóriumot, engedélyezve, hogy mindkét

oldal átvizsgálja a bizonyítékait, és tárgyaljon vele.

Ez az egyenlőségtudat teszi őt olyan jó szakemberré,

amilyen; semmi sem változtatja meg azt az egyszerű és

következetes felfogást, hogy mindenre és mindenkire

ugyanúgy tekint. Senki sem billentheti ki ebből: sem rock-

sztárok, sem gazdagok, sem elnökök; sem hatalom, sem

fenyegetések, sem körülmények vagy könyörgések. Ez a titka,

s az, hogy mindig kimondja, amit gondol.

Talán újságírói tapasztalatából tanulta meg, mitől jó egy

idézet. Egyszer azt mondta Jack Litman védőügyvédnek, hogy

a védence "bűnös, mint a halál". Ezek után Litman nem kérte

meg, hogy tanúskodjon az oldalán. Amikor egy ügyész a

William Kennedy Smith nemi erőszak-ügyben megkérdezte

tőle, miért használt zsebkendőt, amikor ellenőrizni akarta,

hogy a fű a Palm Beach melletti Kennedy birtokon hagyhatott-

e nyomot az állítólagos áldozat ruháján, sajátos mandarin-

113

angolságával így válaszolt: - Általában nincs nálam bugyi.

Zsebkendő viszont igen. És ott van az az emlékezetes mondat

is, amit Henry eskü alatt mondott az O. J. Simpson per

folyamán, amikor az egyik beszennyezett véres nyomot nézte:

- "Valami hibádzik."

A mostani ebéd közben legalább ennyire szórja a frappáns

megjegyzéseket. Amikor egy diák a gyilkosság áldozatának

ajtaján látható cipőnyomot elemzi: - A bejárati ajtót belökték.

Magas rúgással. Kamaszgyerek vagy Bruce Lee. A logika

szerint melyik? Egy dia bemutatásakor, amelyen Henry a

helyszínen guggol, a rendőrök pedig körülötte állnak: - Mint az

útépítésnél: egy dolgozik, a többi nézi. Egy másik helyszíni

vizsgálatkor: - A helyszíni vizsgálat olyan, mint a családi

összejövetel: kávé és süti nélkül nem megy. Amikor a Wa-

shington reptéren riporterek támadták le, útban egy

öngyilkosság helyszínére: - Azt mondom nekik: dr. Lee? Én

nem. Én dr. Vong vagyok. Tudják, minden kínai egyforma. Ha

pedig nincs kedve megszólalni, egyszerűen ennyit mond: -

Nem beszél angol.

Belekezd előadásának leglényegesebb részébe.

- 1970-ben az indítékból, az eszközből és a lehetőségből

kiindulva oldottuk meg a bűneseteket és az esetek kilencven-

kilencvenöt százalékban az áldozatok ismerték az elkövetőt. A

nyolcvanas évek a sorozatgyilkosságok kora. Jól

körvonalazható motiváció csak a filmekben van. Gondoljunk

egy nemi erőszaktevő tulajdonságaira. Hogy néz ki?

Henry a hallgatóság közt egyik vendéglátóját keresi. - Állj

fel, Mark. Köszönj szépen mindenkinek. Nevetés.

- Kilencvenkilenc egész kilenc százalékban férfi. Egytized

százalékban nő. Marty! - szól oda a másik vendéglátónak. -

Kell a telefonszáma?

Még több nevetés.

114

- Mi az erőszaktevők átlagos életkora? - kérdezi a

csoporttól. Egyesek bekiabálnak. Valaki azt mondja, ti-

zennyolc és huszonnyolc között.

- Közel jársz. Gyere ki! - mondja Henry. - Az átlagos

erőszaktevő tizenhat és harminckettő között van javítja ki az

adatot, miközben végigméri a középkorú férfit. - De Viagrával

még minden lehetséges. - A zsebébe nyúl, és a férfi kezébe

nyom egy kis jelvényt. Még nyolc ilyet oszt ki az előadás

során, miközben időnként szép lassan felerősíti a hangját, és

közöl egy fontos tényt, majd ismét jutalmaz, tényt közöl,

jutalmaz, és végül eljut a lényeghez.

- A kilencvenes évek elején tanúk segítségével egyesítettük

az embereket. És a közösség felsorakozott mögöttünk. Ma

senki nem jön ki tanúskodni. Miért? A rendszer cserbenhagyja

őket: ha tanú vagy, megbüntetnek. Elvesztettük a nyilvánosság

bizalmát. Az igazságszolgáltatás munkában nem engedhetjük

meg azt a luxust, hogy hibázzunk, mert a nyilvánosság bizalma

minden, amivel rendelkezhetünk, és ha ezt megsértjük, el is

veszítjük. Egyesélyes házasság. Valakinek kétesélyes vagy

háromesélyes a házassága. A mi tudományunkban a bűntett

helyszínén nincs több esélyed: ha tönkreteszed, annyi neked.

Miközben a humor és a kitűzők csupán arra valók, hogy

enyhítsék a véres helyszínek és halottak látványát így, ebéd

előtt, igazából arra is jók, hogy élvezetessé tegyék a témát. Egy

csipetnyi humorral az egész csoport könnyebben nyeli le a

lényeget. Viharos taps az előadás végén, aztán a hallgatók

ebédhez invitálják Henryt.

Minden nap ugyanúgy és ugyanott kezdődik, mint ahol

befejeződött: vagyis reggel a laborban. A laboratóriumi munka

után Henry hajnali egykor lefekszik, aztán néhány óra múlva

felkel, és visszamegy dolgozni. Három labor létezik Henry

életében: az otthoni, a connecticuti partvonal közelében; a

merideni állami rendőrség bűnügyi laborja és a New Haven-i

Egyetemen a

115

Henry C. Lee Igazságügyi Tudományok Intézete.

Hajnali ötkor otthoni laborjában van, és eltölt néhányat

abból a százhúsz órából, amit hetente a munkára szán. Itt a

magánpraxisával kapcsolatos ügyeket vizsgálja, bár, mivel

szinte mindig ébren van, a rendőrség bármikor megkeresheti,

ha sürgősen szükség van rá.

Reggel hétkor az autójában ül, és észak felé tart. Fél nyolcra

eléri Merident. A nap folyamán valamikor a New Haven-i

Egyetemre is elmegy - ma csak azért, hogy beadjon egy

csekket. Számtalanszor adakozik. Néha az egyik igazságügyi

labornak ad pénzt, néha pedig egy nehéz helyzetben levő

diákon segít. Senki sem tudja pontosan, mennyit adott már az

évek alatt. A legtöbb pénzt Connecticuton kívüli ügyek

százaiért kapta - és, igen, mielőtt valaki megkérdezné, ezek

közé tartozik az O. J. Simpson-ügy is.

A mai harmadik merideni látogatása után lebonyolít néhány

telefont, e-mailekre válaszol és egy fiatal tűzoltó terveit nézi

át, aki egyébként portréfestő szeretne lenni, és meg akarja

örökíteni Henryt a vásznon. (Elmaszatolt foltok? Pacák? Talán

egy füstfelhő? A tűzoltó-festőjelölt nevet a javaslatokon, majd

zavarba jön, hiszen még nem ismeri Henryt.) Aztán kinyitja

iratgyűjtőit, melyekben háromszáz folyamatban levő és

nyolcszáz lezárt ügye található.

Az egyikben hátborzongató helyszíni fotók láthatók, meg

egymás után oldalakon keresztül egy asszony holttestéről, aki a

férje szerint saját magát lőtte le. A család nem ért egyet. A

helyszínről szóló jegyzetek közt egy újabb szállóige olvasható:

- Tartsd ébren a képzeletedet. - Dr. Lee.

Helyszínek

Hatévesen, egy csínytevést követően javítóintézetbe

kerültem, csupa problémás gyerekek közé. Bronxból egy

westchesteri javítóintézetbe kerülni olyan volt, mintha

vakációra mennék, még akkor

116

is, ha én voltam ott a legfiatalabb, és harminc másik,

hasonszőrű sráccal kellett együtt laknom egy házban.

Nevelőinket Ogara Mamának és Papának hívtuk. Ogara

Mama sok mindenre megtanított, például késsel villával enni;

de ennél talán fontosabb, hogy velem együtt ő is a Bellevue

Pszichiátriai Kórház bűvöletében élt.

Azt mondta, a Bellevue a világ egyik csodája, ahol

nagyszerű emberek csodálatos módon gyógyítanak és azokat a

kellemetlen bajokat orvosolják, melyeket a társadalom épp

hogy elkezdett megérteni. Nem sokkal később, amikor

kikerültem a javítóból és hazamentem, elhatároztam, hogy

közelebbről is megnézem magamnak ezt a csodát. Tizenhárom

éves koromban egyedül vonatoztam oda. Ácsorogtam az épület

előtt és elámultam a hatalmas, sötét, erődszerű épületen,

melynek ablakait vasrácsok védték. A kórház mögött elnyúló

folyó visszhangozta az ápoltak kiáltásait. Csak álltam ott, és

magamban némán megfogadtam, hogy egy napon ott fogok

dolgozni.

A csodálat megmaradt, és évekkel később New Yorkban

elkezdtem az orvosi tanulmányaimat. A patológia épülete pont

a Bellevue Pszichiátria Intézet mellett állt. Csak hónapok

választottak el attól, hogy az anatómia órák befejeztével

lemehessek a Bellevue hullaházába. Ott kezdtem el segédkezni

mint medikus, aztán a gyakornoki időre is ott ragadtam, a

szakvizsgára készülve. Nem értettem, miért nem akar

mindenki ott dolgozni. Én nagyon szerettem azt a hullaházat.

Első állásom egy igazságügyi orvos szakértő mellett volt. A

munkával szükségszerűen velejárt, hogy ki kellett mennem

helyszínekre.

Az első néhány év alatt csak természetes halálesetek

helyszíneire küldtek. A gyilkosságokkal maga az orvos

szakértő foglalkozott, melyek száma akkoriban évente alig érte

el az ötszázat New York városában. 1970-re ez a szám

kétezerre nőtt, mostanára pedig hétszázra csökkent.

117

Szakorvos-gyakornokként nappal betegeket kezeltem -

drogosokat, csavargókat, öngyilkosjelölteket fehér köpenyben

-, míg esténként a patológián dolgoztam. Hajléktalanszállókra

is ki kellett járnom, hogy megállapítsam a halál beálltát.

Rádöbbentem, hogy vannak helyek, ahol a halált ugyanolyan

közönnyel fogadják nappal, mint éjszaka.

Aztán egy este, amikor még gyakornok voltam, a két világ

találkozott egymással. Valaki, akit betegként láttam el

napközben, holtan került be hozzám. Először segítettem a

sebészgyakornoknak az elvágott csuklók összevarrásában. Az

illető nőt azért hozták be a pszichiátriára, mert megpróbált

véget vetni az életének. Csodálkozva figyeltem a sebész

munkáját, aki úgy bánt a sebekkel, mintha minden a penge

hibájából történt volna. Aznap este, amikor a patológián

dolgoztam, ki kellett mennem egy helyszínre; az öngyilkos

nőhöz, aki, miután kiengedték a kórházból, levetette magát egy

ház tetejéről.

Ez az eset tanított meg arra, hogy mi, orvosok hajlamosak

vagyunk a testi bajokra koncentrálni ahelyett, hogy a bajok

gyökerét keresnénk. A probléma most sem az elvágott csukló

volt, hanem a nő szörnyű depressziója. A holttest megtekintése

után körülnéztem a halott nő otthonában, és láttam, milyen

körülmények közt élt. Ott volt az üres hűtő; egy levél, melyben

leírta, hogy elhagyta a férje, hogy nem tud szót érteni a

gyerekeivel. Akkor értettem meg, milyen szorosan összefügg a

halál az elhunyt környezetével.

A karon látható tűnyomok kisiklott életről árulkodnak a

patológus előtt, és a helyszín, ahol az összekuporodott halottat,

körülötte az üres heroinos zacskókat, használt tűket látja, meg

is erősíti ezt.

Nem pótolhatja semmi a helyszín szemrevételezését és

vizsgálatát.

Gyakornokokként és orvostanhallgatókként megtanultuk,

hogyan kérdezzünk rá az információkra: - Hol fáj? Fájt már

118

máskor is? Dohányzik? Iszik? Volt műtétje? - Amikor viszont

egy holttestet látunk, nincs kitől kérdezni - ezért kell

megtanulnunk a helyszínen olvasni a tetemből, ha lehetséges,

aztán pedig a boncasztalon.

Az asztalon csupán az áll rendelkezésünkre, amit látunk;

azaz a holttest. A helyszínen vizsgálódhatunk,

felemelhetjük az üres whiskys üvegeket, a fedőt a lábasról a

tűzhelyen, benézhetünk a hűtőbe, találhatunk inzulint,

altatókat, kokaint, vagy más kábítószert. Ezek a megfigyelések

mind segítenek abban, hogy eldöntsük, természetes vagy nem

természetes halállal van-e dolgunk.

A bűntett helyszínéről való információgyűjtésnek is megvan

a saját története, mely az idők folyamán nagyot haladt előre.

A tizenkilencedik század végén a megoldatlan Hasfelmetsző

Jack-ügyek igen kínossá váltak a Scotland Yard számára. Az

addigi módszerek nem váltak be, így hát megbíztak néhány

rendőrnyomozót és egy igazságügyi patológust, hogy

segítsenek a nyomozásban. Bár Hasfelmetszőt sosem kapták

el, az igazságügyi orvostan szerepe határozottan megnőtt.

Száz évvel később egy kaliforniai kettősgyilkosság, az O. J.

Simpson ügy világossá tette a szakma számára, mennyire

fontos megóvni a tett helyszínét.

1990-ben Marlon Brando fiát letartóztatták, mert lelőtt egy

férfit apja Los Angeles-i házában. Christian Brando, aki akkor

harminckét éves volt, elmondta a rendőrségnek, hogy

véletlenül lőtte le Dag Drolletet, húszéves féltestvére,

Cheyenne barátját, miután a terhes Cheyenne elpanaszolta,

hogy aznap este a százharminc kilós, kétméteres szeretője

össze-vissza pofozta.

Christian kitartott amellett, hogy csak ráfogta a fegyvert

Drolletre, és az véletlenül sült el, amikor a férfi megpróbálta

kicsavarni a kezéből. A vallomás szerint nem voltak

szemtanúk: a hatvanhat éves Marion Brando és negyvennyolc

éves felesége, Tarita Teriipia és Cheyenne a ház távolabbi

119

szárnyában tartózkodtak, amikor a lövések eldördültek. A

vallomások szerint Brando odasietett, és a segélykérő

telefonhívás előtt és után maga lélegeztette Drolletet.

A rendőrök azonnal letartóztatták Christiant, és két nappal

később vádat emeltek ellene. Az idősebb Brando pár perccel a

lövések után felhívta William Kunstlert, a család ügyvédjét.

Kunstler Christian óvadék ellenében való szabadlábra

helyezését kérte, és beadványához támogatók leveleit is

csatolta, köztük Jack Nicholsonét is. Steven Barshop kerületi

ügyész azonban úgy érvelt, hogy a gyilkosságot előre

kitervelték, sőt azt állította, hogy a lőtt seb arról árulkodik,

hogy az áldozatot fölülről lőtték meg, miközben az a heverőn

feküdt, nem pedig dulakodás közben. A kérelmet elutasították.

A férfival az állán és a nyakán áthaladó lövedék végzett. A

golyót azonban nem találták meg sem a halottban, sem a

helyszínen. Brando igazságügyi orvos szakértőt kért, és

Kunstler engem javasolt, mert úgy gondolta, a vallomásaim

korábbi közös ügyeinkben pártatlanok voltak. Los Angelesbe

repültem hát, hogy egy második boncolást végezzek Drolleten.

Az volt a feltevés, hogy a lövedék talán még a testében van. De

nem volt.

Azt kértem, hadd mehessek el a helyszínre, Brando házába,

a Mulholland Drive-ra. Ott találkoztam Bob Shapiróval, aki

később O. J. Simpson védelme oldalán szerepelt. Akkor a

Brando család tanácsadóként alkalmazta. Találkoztam Marion

Brandóval, a feleségével, és a gyerekeivel.

Kértem, hogy nézzük meg a helyszínt. Kiderült, hogy

rendőrség nem volt elég körültekintő: a szobát nem zárták le,

emberek járkáltak ki-be, amióta a rendőrök elmentek. A

vérfoltos heverőt a fészerbe vitték,

de most ki kellett hoznunk, hogy megvizsgálhassuk, hátha a

golyó oda ágyazódott be. Sajnos nem találtuk meg.

Amikor beléptem a szobába, az első, amit megláttam, egy

vastag rongyszőnyeg volt. Megcsóváltam a fejem, mert már

120

tudtam, mi a baj. A tapasztalat megtanított arra, hogy két hely

létezik, ahol a rendőrök utálnak golyók után keresgélni: ezek

pedig az ürülék és a rongyszőnyeg. Itt az utóbbival volt

dolgunk. A golyó egy vastag rongyszőnyegben gyakorlatilag

láthatatlan.

Ebben az ügyben nagyon fontos volt, hogy hol találjuk meg

a lövedéket. A rendőrség már az esetet követő napon előállt a

saját verziójával. Az első rendőr azt mondta, Drolletet a

heverőn, háton fekve találta meg; a tévé be volt kapcsolva, a

csatornák folyamatosan váltogatták egymást, mint amikor

valaki a kedvenc műsorát keresi. Egyik kezében öngyújtó volt.

Egy lövés nyoma látszott az állán. A rendőrség feltételezte, és

ki is mondta, hogy amikor Drolletre rálőttek, ugyanebben a

testhelyzetben volt, de ezt nem lehet bizonyítani. Minden test

lezuhan, amikor lövés éri: a gravitáció mindannyiunkra

ugyanúgy hat.

Ezért négykézlábra álltam, és elkezdtem tapogatni a

szőnyeget, miközben az idősebb Brando mezítláb lépkedett

rajta. És megtaláltuk. Amikor egy golyó áthalad a szőnyegen,

és egy olyan márványpadlóhoz csapódik, mint amilyen a

helyszínen is volt, nagyon különleges módon pattan le, aztán

továbbcsúszik a szőnyeg alatt; ilyet azelőtt is, azután is láttam.

Brandóval együtt megnéztük a lövedéket; egyik oldala

nagyon fényes volt, ahol nekiütődött a márványpadlónak, a

szőnyeg alatt. Shapiro felhívta a rendőröket, és amikor

megérkeztek, beszéltem az őrmesterrel.

- Nahát - mondta. - Pedig ez egy kiemelt ügy. Hogy

mehettek el a helyszínről a kollegák úgy, hogy nem keresték

meg a golyót?

Aztán rám nézett, és szomorúan megjegyezte:

- Látja, doki, ha valaki gyatra munkát végez, nem képes

csak azért jól dolgozni, mert egy ilyen kényes ügybe csöppent.

Teljesen igaza volt. Akkor még nem tudtam, hogy a próféta

szólt belőle.

121

A hatvanas évek óta a nyomozás megszabadult a kikérdezés

és a vallomástétel függőségétől. Akkoriban a gyilkosságok

85%-ának családtagok vagy barátok álltak a hátterében. A

hetvenes években megnőtt a kívülállók által elkövetett

gyilkosságok száma, és egyre jobban kezdett érdekelni minket

az indíték és az alkalom. A nyolcvanas évekre az emberölés

indítéka teljesen megváltozott, mert a gyilkosságoknak csupán

60%-ában volt kapcsolat gyilkos és áldozat között. A nyo-

mozás egyik eszközeként használni kezdték a DNS -

vizsgálatokat. Ezzel a módszerrel az volt a probléma, hogy

mindig csak azt hangoztatta, ami úgyis nyilvánvaló volt, de

hiányzott belőle mindaz, amit csak a helyszínen lehetett

megtapasztalni. Össze lehet szedni olyan adatokat az

elkövetőkről, amelyeket gyakran egy jó detektív is megtud az

utcai munka során: a kéjgyilkosok általában tizennyolc és

harmincöt év közötti férfiak, akik áldozatuktól számítva kb.

harmincöt kilométeres körzeten belül élnek. Az ilyesmit jó

tudni, de ettől még nem lettünk sokkal okosabbak.

A nyomokból kiolvasható bizonyíték a nyolcvanas évek

vége felé jelent meg hirtelen a színen, a DNS-vizsgálat

továbbfejlesztésével. A DNS ujjlenyomat-vizsgálat elnevezését

Alec Jeffreys brit genetikus találta ki. Ez a technológia segíti

most a bíróságok munkáját, hogy elítélhessék a

gyanúsítottakat, vagy felmentsék a tévesen vád alá

helyezetteket.

A DNS minden sejtünk magjában megtalálható, és hosszú,

spirális létrára emlékeztet. A létra cukorfoszfát oldalait szén,

hidrogén, oxigén, nitrogén és foszfor atomok kombinációja

alkotja. A létrafokokat adenin, timin, guanin és citozin

nukleinsav párok alkotják. A génjeink tulajdonképpen

biokémiai parancsok, melyeket ezeknek a bázispároknak a

sajátos egymásutánisága szab meg.

Génjeink kilencvenkilenc százaléka azonos a többi

emberével, illetve néhány emlősével. Az a bizonyos egy

122

százalék tesz minket egyedülállóvá. Habár mindenkiben

megvannak ugyanazok a gének, melyek meghatározzák a

fizikai tulajdonságokat és előállítják a szükséges fehérjéket és

enzimeket, a DNS hosszú szakaszainak még nem ismert a

funkciója. A DNS-nek nagyon fontos szerepe van, amikor

azonosításra használják, mert személyenként változó. Az

ismétlődő sorrendben elhelyezkedő nucleinsavak neve

mikroszatelit. Az ismétlődések száma, a polimorfizmusok

minden embernél eltérőek. Ezeknek a mintája alkotja a DNS

ujjlenyomatot.

A DNS-vizsgálat során több ismétlődő részt különleges

enzimek segítségével felszabdalnak, úgy, hogy a DNS-t

ugyanazokon a pontokon felhasítják. A részekre szedett DNS-t

méret szerint csoportosítják, majd megszámolják, mivel egy

adott helyen egy embernek tizenkettő, másnak esetleg tizenöt

ismétlődése is lehet. Több helyet is összehasonlítanak. Az

egyező minták feltehetőleg ugyanattól a személytől

származnak. A legnagyobb pontosság érdekében, hogy az

eredményt a bíróság elé lehessen tárni, a szakértőnek arra az

eshetőségre is gondolnia kell, hogy bármelyik két embernek

lehet véletlenül ugyanaz a mintája.

Minden olyan anyagot, melyek DNS-t tartalmazhatnak, a

helyszínen összegyűjtenek: vér, spermium, nyál és a fejtetőből

kitépett haj a legfontosabb nyomok, amelyeket keresünk, mert

ezek nagymértékben segítenek az elkövető azonosításában.

Amikor a DNS-vizsgálatot gyorsan végzik el, az ügy hamar

lezárul. Ezekről az esetekről legtöbbször nem hallunk, mert

sosem jutnak el a bíróságig. Ez a fajta vizsgálat összeköthet

látszólag egymástól független bűncselekményeket egyazon

elkövetővel, és még a kezdet kezdetén irányt szabhat a

nyomozásnak.

A nyomozók fontos feladata, hogy összegyűjtsék a

rágógumikat, a papírzsebkendőket, a sebtapaszokat, a

cigarettacsikkeket, az üdítős dobozokat és más, a helyszínen

123

heverő tárgyakat. A poharakat, melyekben a gyanúsítottnak

innivalót kínálnak a kihallgatás során, elviszik, és

összehasonlítják a rajta található DNS mintákat a helyszínről

származókkal. DNS-t vérből, spermiumból, hajból, szőrből,

nyálból, nyálkából és bőrszövetekből lehet nyerni.

A kilencvenes években arra tanított meg minket a DNS,

hogy meg kell védenünk és össze kell gyűjtenünk a nyomokat

a helyszínen. Ez nagyon lényeges. Ha nincs nyom, nincs DNS.

Ilyen egyszerű. A nyomokban persze más dolgokra is

bukkanhatunk, de messze a DNS a legkézenfekvőbb

megkülönböztető jegy az emberek között. Emiatt aztán a

bíróságok gyakran jobban hisznek a DNS eredménynek, mint a

hagyományosabb vizsgálatoknak - vagyis az

ujjlenyomatoknak, a kézírásazonosításnak, vagy a

szemtanúknak.

Az utóbbi időben elterjedt az úgynevezett mesterséges

intelligencia használata. Léteznek hordozható digitális

mikroszkópok, szkennelő ujjlenyomatvevő gépek, lézerek és a

világítóeszközök minden elképzelhető fajtája, melyek az

ember szervezete által kiválasztott legkülönbözőbb anyagokat

képesek kimutatni, és még annyi minden.

Minden változás ellenére egy dolgot azonban nem tudunk

megváltoztatni, ez pedig az emberi természet. A nyomozók

gyakran mondják, hogy az ideális nyom a gyilkos lenyomata

az áldozat vérében. De ha senki sem óvja meg, a nyom elvész.

Ezek a fejlődő tudományok semmire sem jók, ha nem

szakavatott kezekbe kerülnek a nyomozás során.

Nicole Brown Simpsont és Ronald Goldmant 1994. június

12-én gyilkolták meg. Először Bob Shapiro hívott fel 16-án,

csütörtökön, éjféltájban. Azt kérdezte, szerintem ki a legjobb

kriminalista. A nyilvánvaló válasz Henry Lee volt.

Másnap - öt nappal a kettősgyilkosság után - Henry Lee és

én megérkeztünk Robert Kardashian otthonához, Los Angeles

egyik előkelő negyedébe. Itt tartózkodott O. J. Simpson, aki

124

arra készült, hogy aznap délben feladja magát. Mi akartuk

először megvizsgálni őt, mindenkit megelőzve. A

találkozáskor jelen volt Saul Faerstein, igazságügyi

elmeszakértő, és Bob Shapiro is. A rendőrségnek nem volt

tudomása Simpson tartózkodási helyéről.

Megkértük Simpsont, hogy vetkőzzön alsónadrágra. Amikor

megtette, két dolgot figyeltem meg: sokkal soványabb volt,

mint vártam, és volt egy gyógyulófélben levő vágás az egyik

kezén, de semmi más küzdelemre utaló nyomot nem találtam.

Arra a következtetésre jutottam, hogy O. J. mély depresszióban

szenved. Sajátos testtartása és az érzelmek hiánya, melyek az

öngyilkosság veszélyének félreismerhetetlen jelei, teljesen

nyilvánvalóak voltak.

Lefényképeztük, és szőrmintákat vettünk róla, aztán

beszéltünk a pszichiáterrel. Henry és én azt tanácsoltuk, tartsák

Simpsont felügyelet alatt, nehogy megpróbálja megölni magát.

Az övét, a cipőfűzőit, vagy bármi mást, amivel árthat

magának, el kell venni tőle. Még nem fejeztük be a

vizsgálatokat, amikor több hívás érkezett a rendőröktől. Tudni

akarták, hol vagyunk, mert el akarták vinni a gyanúsítottat.

Közölték, hogy letartóztatási parancsuk van. A korábbi

hívások során Shapiro nem árulta el Simpson tartózkodási

helyét. Amikor azonban a rendőrök a letartóztatási parancsot

említették, azonnal bemondta a címet.

Henry és én a feljáróra néző hatalmas ablakhoz léptünk, és

vártuk a rendőröket. Úgy tudtuk, Simpson az egyik

hálószobában búcsúzkodik a barátnőjétől.

Az események hirtelen felgyorsultak, megjelent a

rendőrség, és O. J. Simpsont elnyelte a föld.

A tárgyalás során is bebizonyosodott, hogy a Los Angeles-i

rendőrség nem vigyázott jól a helyszínre. Beözönlött egy

csomó ember, és hibákat követtek el. Jószerével ki-be

hordozták a nyomokat a lábukon, a ruházatukon és a saját

kezükön is.

125

Tudjuk, hogy az első óra a legfontosabb a tett helyszínén.

Az első személy, aki ott megjelenik, meghatározhatja a

nyomozás irányát. Ez az első személy általában egy járókelő,

vagy egy rokon, aki mindenféle elképzelhető dolgot művel a

testtel, hogy újraélessze. Lehet, hogy megfordítja a

halottat, esetleg ütögeti az arcát, pumpálja a mellkast,

megnézi a pulzust, vagy szájon át lélegeztet - mindezt azért,

hogy megmentse a másik ember életét. Így azonban változtat a

test elhelyezkedésén és állapotán, amit az oda érkező

rendőrség nem köszön meg.

Gyakran megesik, hogy a legalacsonyabb rangú és

legtapasztalatlanabb rendőr határolja el, zárja körül a helyszínt.

A tapasztalt nyomozó már tudja, mennyire fontos az első óra,

és hogy az alatt a hatvan perc alatt a nyomot meg lehet őrizni,

de tönkre is lehet tenni. Minden azon múlik, hogyan határolják

körül a gyilkosság helyszínét.

Mint mondtam, a rendőrségi kordon meghúzása az első

helyszínre érkező rendőr feladata; egyedül a gyilkossági

csoport tagjai, a laborosok és az orvos szakértők léphetnek a

szalagon belülre.

A helyszínen bizonyos védőfelszerelést kell viselni:

kesztyűt, hajhálót, cipővédőt és kezeslábast.

A Simpson-Goldman gyilkosság helyszínén megjelent

rendőrtisztek elmondták, hogy semmiféle védőfelszerelést nem

használtak. A tárgyaláson, amikor Marcia Clark ügyésznő

Philip Vannatternek tette fel kérdéseit, a nyomozó azt vallotta,

hogy már régóta dolgozik a szakmában, és az ő generációja

soha nem hordott hajhálót és cipővédőt. Egyszerűen nem így

végezték a dolgukat.

Az efféle gondolkodásnak meg kell változnia. Egyetlen nem

odaillő hajszál tönkreteheti a helyszíni nyomokat, és az

ellentétes oldal jogi képviselője biztos rá is kérdez. A hajháló,

a cipővédő és a kesztyű viselete nem tűnik túl nagy áldozatnak,

ha az igazságszolgáltatás a tét.

126

A helyszín védelmének hiánya a Simpson-Goldman

gyilkosság esetében azt is eredményezte, hogy mindenhova

véres lábnyomok kerültek, melyek közül a legtöbbet, amint

hosszas nyomozás után kiderült, maguk a helyszínre érkező

rendőrök ejtettek. Nem sokat kell vizsgálgatni a helyszíni

fotókat ahhoz, hogy meglássunk néhány detektívet (egyeseket

magas sarkú cipőben), ahogy a halottak vérében sétálnak,

egyik testtől a másikig - szó szerint, egyik helyszínből a

másikba.

Ez katasztrofális kimenetelű volt a vád számára, főleg mert

több nyomozó átment a véres kettősgyilkosság színhelyéről a

következő fontos helyszínre, O. J. Simpson lakására, ahol

ismét cipővédő nélkül járkáltak, így valószínűleg mindenféle

nyomokat szállítottak át a gyilkosságok helyéről a gyanúsított

otthonába.

Egy véres papírdarab is hevert a földön Nicole Simpson feje

mellett, amelyből sosem lett használható nyom. Ki tudja, mit

hordozott magán, hova lett? Nyilván az egyik gyanútlan

nyomozó cipője talpán került el a helyszínről. A nyomoknak

ilyenfajta beszennyezése és egyik helyszínről a másikra való

átszállítása kétségtelenül nagy meggondolatlanság volt, de

hamarosan meg is vádolták az illetékeseket, hogy babráltak a

bizonyítékokkal.

Nicole Brown Simpson és Ronald Goldman teteme

megvizsgálatlanul hevert vérbe fagyva, és senki sem kért

igazságügyi orvos szakértőt.

Ez a végzetes hiba megválaszolatlanul hagyta azt a kérdést,

hogy mikor haltak meg az áldozatok. Azok a mérések,

melyeket a halottkém végez, pontosan megadják a halál

időpontját - és ez minél hamarabb történik a halál beállta után,

annál pontosabb. Az állkapocs például két órával később

merevedik meg, és a merevedés különféle fokozatai közti

eltérések felismerése nagy szakértelmet kíván.

127

A test szemrevételezése a merevedés, az elszíneződés és

testhőmérséklet szempontjából nagyon sokat segíthet, ha elég

hamar történik, de keveset ér, ha már a hullaházban végzik el.

A patológusnak azért is kell gyorsan megjelennie a

helyszínen, hogy megtekintse a nyomokat a holttesten. A

legtöbb rendőr nem érinti meg a hullát. Úgy képezték őket,

hogy ezt ne is tegyék, és a legtöbben betartják ezt. Az orvos

felelőssége, hogy azonosítsa, lejegyezze, megőrizze és

összegyűjtse a bizonyítékokat, és odafigyeljen, hogy semmi ne

vesszen el útban a hullaház felé. A dokumentációt diktálás,

leírás és fotózás útján végzik. Még a legrövidebb életű

bizonyítékot is begyűjtik és megőrzik.

A Simpson-Goldman gyilkosság színhelyén a patológust

semmi másra nem használták, mint hogy elszállíttassa a

testeket. Nem is értesítette senki, csupán tíz órával a halottak

megtalálása után. Addigra azonban a döntő bizonyíték örökre

eltűnt.

Az orvos szakértő a lakásba is bement volna, és megnézett

volna mindent - a gyógyszeres doboztól kezdve a szemetesen,

a szekrényeken át a hűtőig -, és lejegyezte volna, mi van a

tűzhelyen meg a mosogatóban, azt keresve, aminek a

nyomozás szempontjából jelentősége lehet. Mindezeket a

dolgokat rendszerint lefotózzák és megőrzik. Ezek közé

tartozhatnak olyan látszólag jelentéktelen tárgyak is, mint az az

olvadozó jégkrém, melyet Nicole Simpson házában találtak.

Nagy jelentőséget tulajdonítottak a tárgyaláson annak a

ténynek, hogy a rendőrök látták, de nem fényképezték le. Az

orvos tudta volna, hogy időponttal ellátva le kell fotózni, és

később, a két áldozat gyomrában keresni kell a jégkrémet, mert

így fény derülhet arra, hogy mikor ették meg, és egyéb

összefüggéseket is meg lehetett volna állapítani. Még az

olvadás ideje is lényeges lehetett volna, melyet könnyen ki

lehet számolni, ha újrateremtik a gyilkosság éjszakájának

128

hőmérsékleti körülményeit. Ez is szólhat a halál idejéről,

amelyet a tárgyaláson sosem derítettek ki.

A rendőrök nem feltétlenül pillantanak bele gyógyszeres

üvegekbe, edényekbe, italos üvegekbe, a patológusok viszont

pontosan ezt teszik, mégpedig azért, hogy megfelelően

dokumentálhassák a helyszínt, és el tudják dönteni, milyen

részletes boncolást kell majd végezni. Meg kell-e őrizni

például az összes ételszármazékot az egész

emésztőrendszerből? Le kell-e vágni a végtagokat? És mi

legyen az arccal? Hogy a megszokott boncolási folyamaton túl

kell-e lépni, attól függ, mit látunk a helyszínen, és mi adhat

választ a később felmerülő kérdésekre.

Tíz óra elteltével azonban az információk nagy része

vitathatóvá válik.

Nicole Brown Simpson testét a helyszínen nem vizsgálta

meg orvos. A hátára fordították, hogy így szállítsák a

hullaházba, ahol megvizsgálták, megmosták és a hullaházi

fényképész lefotózta. Két nap múlva történt meg a boncolás.

Egyáltalán nem vettek le róla nyomot a megfelelő eljárás

keretében, hiszen erre addigra már senki nem volt képes:

minden bizonyítékot lemostak róla.

A felületes fotózás is ártott az ügynek. Rengeteg kép készült

a helyszínen a testekről, de egyet sem csináltak a lakás

belsejében. A jégkrém mellett azt is dokumentálni lehetett

volna, hogy történt-e valami az ágyakban vagy azok

közelében; volt-e jele annak, hogy dulakodtak a lakásban. Sok

más dolgot is lefotózhattak volna, amit el sem tudunk képzelni,

hiszen nem tudjuk, mit keresünk, amíg meg nem találtuk. Ez a

nyomozás alapszabálya: sosem lehet előre tudni, mit keresünk.

A Simpson-ügy helyszínén ejtett bakik sora tovább

folytatódik: nem gyűjtötték össze a vércseppeket Nicole

hátáról; nem vizsgálták meg és nem fotózták le a hátsó ajtót

(melyet valószínűleg a gyilkos használt). Ennek eredménye

hetekkel később az a vád lett, hogy az ott talált vér utólag

129

került oda. Nem húztak zacskót egyik áldozat kezére sem; nem

vizsgálták meg egyiket sem abból a szempontból, történt-e

nemi erőszak.

Az igazságügyi orvostudomány az esetek kis hányadában

bizonyul döntőnek. De sosem tudhatjuk, melyek ezek az

ügyek. A gyilkosságok nagy részét még mindig a régi

módszerekkel derítik fel. A legtöbb ügyben vallomások vagy

folyamodványok születnek, még jóval a per előtt. És a legtöbb

esetben nem kell alkalmazni a DNS összehasonlító vizsgálatot

sem. Viszont nem tudhatjuk, mikor lesz rá igény Ki mondja

meg, melyik lesz a legközelebbi "évszázad pere"?

Nem tudhatjuk. Egyike annak a kevés pozitívumnak, mely a

Simpson-ügy nyilvánosság előtt zajló perének tulajdonítható,

hogy a nyomok középpontba kerültek, és bebizonyosodott,

szükség van a begyűjtésükre, megőrzésükre és vizsgálatukra.

Ezt pedig csak úgy lehet megtenni, ha minden egyes helyszínt

megvédünk, biztosítunk.

Máskülönben nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy

valóban az elkövető hagyott valamit maga után a helyszínen -

egy ujjlenyomatot, vért, spermiumot vagy cipőnyomot. Volt

egy eset, amikor a gyilkos nadrágja hajtókájába került

valahogy az áldozat körmének egy darabja, vagy máskor az

áldozat kontaktlencséjét találták meg a gyilkos autójának hátsó

ülésén. Habár az eseteket nem követte világméretű hírverés,

mindkét elkövető börtönbe került.

130

Rovarok

Dr. Neal Haskell, az egyetlen főállású rovar szakértő a

világon, ezért aztán szinte állandóan utazik. Ezen a héten

azonban otthon van - mert minden évben, nyár elején egy

tanfolyamot vezet. A világ minden tájáról érkeznek nyomozók

Rensselaerbe, ahol a mestertől elsajátíthatják a halottakon

található rovarokkal kapcsolatos ismereteket.

Haskell az igazságügyi orvostan és a biológia tudo-

mányának professzora a rensselaeri St. Joseph Főiskolán,

tulajdonképpen egy nagy gyerek, akinek hordóhasán

felnagyítódik pólója mókás szövege. Ennek a pólónak az

elején ez olvasható: KUKACURALOM; a hátán pedig:

PATTOGÁS, RECSEGÉS, UGRÁLÁS - A GYÁSZ ETTŐL

LESZ MÓKÁS.

A főépület mellett parkoló autó rendszámtábláján a

KUKAC felirat olvasható. Ez az ember halálosan komolyan

veszi a "kukacait" - de még ezt is humorral teszi.

Ahol beáll a halál, a rovarvilág bizonyos tagjain elha-

talmasodik az őrület. A nőstény húslegyeknek kifinomult a

szaglóérzékük, és akár két és fél kilométerről is megérzik a

halált.

Talán az a gáz teszi, amit a bélbaktériumok bocsátanak ki.

De az is lehet, hogy valami sokkal titokzatosabb dologról van

szó.

Ezt a jelenséget már 1235-ben lejegyezték, amikor Sung Cu,

kínai halottkém A tévedések eloszlatása címmel könyvet írt

korának igazságügyi orvostanáról. Minden bizonnyal ez a

könyv tartalmazza az első írásos beszámolót arról, hogy a

rovarok segítségével oldottak meg egy bűnügyet. Egy csúnya

gyilkosság történt egy kis kínai faluban, és a tanúk szokásos

kikérdezése után sem sikerült gyanúsítottat találni. Ekkor a

131

nyomozó utasította a parasztokat, hogy vigyék ki egy tágas

térre a sarlóikat, és fektessék őket a földre. A legyek ellepték

az egyik sarlót, valószínűleg az áldozattól származó vér és

szövetdarabok miatt. A szerszám tulajdonosa a bizonyíték

hatása alatt megtört és vallomást tett.

Francesco Redi 1668-as kísérletei döntötték meg azt a

széles körben elterjedt hiedelmet, hogy a rothadó hús saját

magából tenyészti ki a kukacokat. 1855-ben történt, hogy egy

bűnügy megoldására rovarokat használtak fel. Amikor

Franciaországban, egy ház vakolata mögött egy csecsemő

tetemét találták meg, dr. Bergeret D'Arbois a boncolás után

arra a következtetésre jutott, hogy a rovarok az elkövetés

korábbi időpontjára utalnak, tehát a ház előző lakóira kell

gyanakodni, nem pedig azokra, akiket eredetileg vádoltak.

A rovartan igazságügyi alkalmazása egyre jobban terjedt,

míg végül az indianai Rensselaerben megalapult Neal Haskell

egy farmra telepített rovariskolája.

A tanfolyam menete a következőképpen alakul: disznóölés,

rovarok megfigyelése, kukacok keresése, kísérletek, sörivás,

hússütés.

A farmon harminchét diák készülődik. Sétálgatnak,

sütkéreznek a júniusi napon. Csendesek és jól ápoltak; a férfiak

a jellegzetes rövidre nyírt frizurával, a női hallgatók

némelyikén egy-egy testékszer, vagy tetoválás látható.

A hatalmas hűvös terem, ahová az oktatás kezdetekor

belépnek, dr. Haskell rovarkiállításának színhelye, és ez a

doktor utazóshow-ja is. Maga a labor, ahol több ezernyi rovar

leledzik élet és halál különböző stádiumaiban, édesanyja

házának alagsorában található, a város egyik legszebb

utcájában.

A mai napon dr. Haskell pólóján a következő felirat

olvasható: LEGYEK KÍMÉLJENEK. Az egyik hallgató

felajánlja, hogy elcseréli egy nyakláncra, melyen műanyag

132

bogarak és legyek sorakoznak, köztük apró gumi kukacokkal.

Dr. Haskellnek nagyon tetszik az ötlet.

Már az első néhány pillanatban megmutatkozik, hogy Neal

Haskell mennyire benne van a játékban, mennyire lelkesedik a

tanításért, és magukért a kukacokért is.

- Jó hírem van! - mondja, miközben megfordul az

asztalsorok közt. - Megjöttek a kukacok! A vándorló kukacok.

Itt vannak a lárvák! - A huszonöt disznó, melyet előző este

vágtak le, mostanra magához vonzotta a szokásos látogatókat.

Az osztály egy része mintha már tudna erről: korán keltek, és

megnézték a disznótetemeket.

Laura is a korán kelők közt volt. A kísérlet után ír majd egy

dolgozatot arról, hogy az égetés, illetve a tűz milyen

mértékben befolyásolja az időtartamot, ami alatt a legyek

összegyűlnek egy tetemen. Azaz: "Ha az elkövető megpróbálja

elégetni a testet, megtudhatjuk, mennyi késedelmet jelent ez a

rovarok számára". Az írás az Amerikai Igazságügyi Orvos

szakértők kongresszusán, a nevadai Renóban, februárban kerül

nyilvánosságra. Ha Haskell többet tudott volna az elszenese-

dett testek és a rovarok kapcsolatáról, egy nemrég történt

ügyben nagy hasznát vehették volna a nyomozók. Valaki

megpróbált elégetni egy testet, miközben tökéletes

égésnyomokat hagyott a füvön. Haskellnek tudnia kellett

volna, hogy az égés késleltette-e a rovarok megjelenését és

tevékenységük kezdetét. Ezek tudatában ugyanis könnyebb lett

volna meghatározni a halál időpontját.

Bizonyos rovarok elárulják, mikor és hol öltek meg valakit,

és mindezt olyan pontossággal teszik, ahogy egy komputer

sem tudná.

Dr. Haskell sétál a teremben, és huszonöt éves pá-

lyafutásának ötszáz esete közül az egyik részleteiről mesél,

amely Oklahomában esett meg.

Arrafelé sokkal forróbb az augusztus, mint Rensselaerban,

és a napon hagyott hús jóval hamarabb megromlik. Egy reggel

133

valaki Aureliano Cismeros és felesége, Linda Howell otthona

haladt el. A kocsifeljárón felhalmozott szemétből iszonyú bűz

áradt. Legyek szálldostak körülötte.

Néhány szekrényfiók, paplan, bőrönd és egy ponyva alól

Aureliano Cisneros oszlásnak indult hullája került elő, akit

utoljára egy bárban láttak, amint feleségével elhagyta a

helyiséget. Együtt viharos gyorsasággal távoztak, és a feleség

tanúk füle hallatára ezt kiáltotta: Úgyis megöllek, te állat.

- A ponyván valami porszerű anyag volt, melyről először

azt hitték, drog - mondja dr. Haskell. - De nem az volt. - A

professzor hatásszünetet tartott. - A szódabikarbóna jó

szolgálatot tehet a hűtőben, de semmit sem ér egy oszló

hullával szemben, a kerti pázsiton.

Amikor Linda Lowellt kérdőre vonták, azt mondta, igen, a

férje és ő valóban veszekedtek csütörtök este, de később

tisztázták a dolgokat. A férj két napja nem került elő, pontosan

augusztus hatodika, szombat este óta. Linda állítása szerint

ekkor ment el otthonról, hogy a barátaival találkozzon.

Amikor Linda Howellt letartóztatták férje meggyilkolásának

gyanújával, a nyomozók már látták a tetemet, volt indíték is,

de az idővel nem boldogultak.

- Huszonnégy, vagy negyvennyolc óráról volt szó? teszi fel

a kérdést Haskell. - Hány napja feküdt ott a tetem? Ezt kell

tudnunk és bizonyítanunk.

A rovarok után a második kedvenc Haskell életében az

időjárás. Mindkettőből bőven kijut Indianában, ezért imád itt

lakni.

Bizonyos rovarok folyamatosan rajzanak. Minden kertész

tudja, hogy bolygónkat, a földrajzi szélességi körökhöz

hasonlóan növényzónák osztják fel. Az egyik zónában honos

növények nem biztos, hogy ugyanolyan szívósak lennének egy

másikban, és a tavasz - kísérőjelenségeivel együtt -, ahogy

mindenki tudja, más és más időben jelenik meg a különböző

égtájakon. Senki sem várja, hogy novemberben egy szorgos

134

méhecskére talál New York északi részén. Méhcsípések okozta

közlekedési balesetek novembertől késő áprilisig soha nem

fordulnak elő, aztán az esetek száma ismét növekedni kezd a

hőmérséklettel együtt.

Az Aureliano Cismeros-gyilkosság helyszínén összegyűjtött

és megőrzött légylárvák vizsgálata után Haskell megállapította

a fajukat, és azt, hogy fejlődésük harmadik szakaszában

vannak, amely a bebábozódás és a kifejlett légy állapotot

megelőző utolsó lépcsőfok.

A kukacok fejlődési folyamatának idejét a hőmérséklet

nagyban befolyásolja: a magasabb hő felgyorsítja, a hideg

lelassítja. Ez pedig egy kikövetkeztethető rendszer szerint

mozog, melynek táblázati adatait Haskell álmából felkeltve is

tudja. A nyomozáshoz a pár veszekedését követő napokra

vonatkozóan a hőmérsékleti adatokat megtudták a Stroud

környékén lévő mérőállomásoktól.

- Tudjuk, milyen feltételek között fejlődnek ki a húslegyek -

magyarázza Haskell. - Tehát az ismert időjárási tényezők

figyelembevételével kell kalkulálni. A nő állítása szerint a férfi

hatodikán, szombaton este még teljesen jól volt; ezzel szemben

viszont, a testet nyolcadikán fedezték fel, és azt is tudjuk, hogy

a húslégy éjszaka nem aktív, így az idő túl rövidnek látszik a

kukacok állapotához képest. Hetedikén napfelkeltétől kezdve

adott egy bizonyos hőmérséklet, egészen éjfélig. De még ezzel

együtt is, közel sem elegendőek a feltételek a húslégy

kifejlődéséhez.

Dr. Haskell így folytatja:

- Ennyi idő alatt tehát nem lehet kikölteni a petéket. Ezek

szerint a nő verziója semmiképpen sem lehet igaz. A halál

beálltát valamikor hatodika előttre, mondjuk, ötödikére

tehetjük, ami már optimálisnak mondható.

A halál, dr. Haskell meghatározása szerint, csütörtök este

állt be. Nem sokkal azután, hogy ezt a tényt feltárták, Linda

Howell beismerte tettét.

135

A délelőtti szünetben az egyik hallgató fényképeket ad

körbe. A fotókon a tennessee-i "Hullafarm" látható. Ez a

szabadtéri laboratórium, melyet a Tennesse Egyetem legendás

hírű professzora, William Bass alapított, a tetemek bomlásának

vizsgálatára specializálódott, és mint ilyen, egyedülálló a

világon. A drótkerítéssel körülvett farmon a bomlás különböző

stádiumaiban lévő emberi testek találhatók a legkülönfélébb

kísérletek alanyaiként. Van itt olyan hulla, amit autóban

hagytak. Egy másik falevelekkel van betakarva. Van egy,

amelyik nyílt terepen, szabadon hever. Mások koporsóban, vál-

tozó mélységekben vannak eltemetve, vagy fák alatt

fekszenek, ruhában vagy anélkül. Van olyan, amit be-

balzsamoztak, és olyanok is, amelyeket különböző bűntettek

áldozataiként szemléltetnek.

A laboratóriumban készített vizsgálatokról gyakran esik szó

a bíróságokon, mert ezek segítenek a bizonyítékok

alátámasztásában és értelmezésében. Az O. J. Simpson-ügy

után például az FBI felkereste Basst, hogy a bomló testekből

vehető DNS-sel kapcsolatban végezzen kutatásokat. A

Simpson-ügyben akkor vettek vért az áldozatoktól, amikor

megtalálták őket. Három-négy nap elteltével azonban más

mintákra is szükség volt, így felmerült a kérdés, vajon

ugyanolyan mennyiségű DNS lelhető-e fel az első napon levett

vérben, mint abban, amihez a negyedik napon jutnának. A

Simpsonperre való előkészület alatt senki sem tudott erre a

kérdésre válaszolni, mert senki sem végzett ilyen jellegű

kutatást.

Vannak, akik úgy gondolnak az igazságügyi rovartanra és a

bomlás tudományára, mint az igazságügyi orvostudomány

kísérleti ágaira. Dr. Haskell rovariskolájának hallgatói

láthatóan nem így gondolkoznak. A hullafarm népszerű

kutatási helyszín a számukra, amint az a körbeadott fotók és a

hozzájuk fűzött kommentárok is bizonyítanak.

136

A dr. Haskell által készített és levetített diákból kiderül,

hogy ő maga is jónak tartja és támogatja a kezdeményezést,

hogy végrendelete szerint a saját testét is a labor

rendelkezésére kívánja bocsátani, ahol "egy fa alá fogják

kiteríteni, a folyó mellett, hagyva, hogy a természet birtokba

vegye". Egy másik diaképen a lánya, Chrissy látható, amint

éppen egy holttest mellett guggol. Haskell őt is magával vitte a

farmra.

Az ezután következő dián egy kinagyított idézet olvasható a

Newsweek 1991. április 22-i számából: "Apa, csinálj valamit

azzal a döglött macskával a mélyhűtőben. Furcsa íze van tőle a

tejnek - mondja a kilencéves Chrissy Haskell, Neal Haskell

igazságügyi rovarkutató lánya. A professzor macskák tetemein

végez kísérleteket a kukacok fejlődésével kapcsolatban." Dr.

Haskell mindig nevet, amikor erről a kedves, a sajtóhoz fűződő

emlékéről beszél.

Dr. Haskell híres csodabogár, akiről mindig szívesen írnak a

lapok. A bíróságon való megjelenés azonban már komoly

dolog: a legutóbbi adatok szerint Haskellt tizenhét államban

kérték már fel, hogy vallomást tegyen. Sajnos vannak bírók,

akik nem engedik, hogy az igazságügyi rovartan képviselője

megjelenjen a tárgyalóteremben. Ez az egyik oka annak, hogy

Haskell olyan sok időt tölt tanítással - eddig több mint hetven

szemléltető kísérletet tartott szerte az Egyesült Államokban és

Kanadában. Neal Haskell célja, hogy a "kukacok"

bejuthassanak a tárgyalásokra.

- A tudatlanság sok baj forrása. El kell érnünk, hogy a

jogászok ne mondják folyton, hogy hallani sem akarnak a

rovarokról. - Haskell arca elkomolyodik, miközben

tekintetével hosszan végigpásztázza a termet. Nem helyes arra

hivatkozni, hogy ez még fiatal tudomány, mert ez csak tápot ad

a védőügyvédek ellenséges viselkedésének.

Haskell tanítási módszerének lényege, hogy hagyja dolgozni

a hallgatóit, megfigyeléseket végezhetnek, nyomokat

137

gyűjthetnek és elemezhetnek. Ilyen lehetőségük nem lesz a

gyilkossági ügyek nyomozása közben. Itt és most van idejük

végigkövetni a tetemeken talált lárvák kikelését. Ezen a

telepen disznókat használnak, amelyeket Haskell farmjának

különböző pontjain kiterítettek. Némelyiket a két tó egyike

közelébe helyezték, néhányat pedig a fák alá, de egy sincs a

ház közelében. Ez itt egy mini hullafarm, ahol a hullák

sertések.

A hallgatók azért vannak itt, hogy elsajátítsák, hogyan lehet

kikövetkeztetni a halál beálltának időpontját. Ehhez azonban

hozzá kellett szokniuk a vizsgálatok anyagához. Hogyan is

gyűjtik a nyomozók a rovarokat?

Haskell azt mondja, a legjobb csali az ember ujja. Ezt hallva

mindig van valaki a csoportban, aki felsóhajt. Aztán

következik a háló, amely szintén alkalmas a rovarok

begyűjtésére. A holttest felett repdeső rovarok általában gyors

repülők, ezért gyűjtésük nagy ügyességet kíván.

A befogás után a háló nyílása egy üveg széles szája fölé

kerül, amelybe előzőleg több, etil acetáttal átitatott

vattapamacsot helyeztek. Az üvegre rákerül a tető, majd

minimum két, maximum öt perc múlva a rovarok elpusztulnak.

Az elpusztult példányokra csavaros tetejű fiolák várnak.

Némelyik 75%-os etil-alkoholt tartalmaz, a többi pedig száraz.

Ha szárazan tároljuk a rovarokat, erős nedvtermelődés indul

meg, melyből penész keletkezik; ez pedig gyorsan elpusztítja a

tetemeket.

A folyamatot három-négy alkalommal ismétlik meg a hálós

gyűjtéssel, hogy minden repülő rovarból legyen minta.

Léteznek módszerek, melyek segítségével közvetlenül a

holttestről is lehet rovarokat gyűjteni, magyarázza Haskell a

hallgatóknak. Pontosan elmondja, hogy lehet eltávolítani az

ujjat, miközben arra is emlékeztet, hogy milyen fajta nyomást

nem szabad kifejteni a kemény- vagy lágypáncélú rovarokra.

Majd a sikeres lárvagyűjtésről magyaráz, mivel a lárvákat be

138

kell vinni a laboratóriumba, hogy kikeltsék és felneveljék

azokat, mert csak így lehet meghatározni a rovar fajtáját.

Haskell rovaróvodáját édesanyja pincéjében tartja, melyet

"kukac motelként" emleget. Az idők során rájött, hogy a

kukacok legjobban a marhamájat szeretik.

A hallgatóknak földmintákat is kell venniük. Ezeket

egyliteres, henger alakú, jégkrémes dobozra emlékeztető

tárolókba teszik. Megközelítőleg hat mintát vesznek: a test

alól, mellől és tőle legfeljebb egyméteres távolságból,

mindegyik minta származási helyét pontosan lejegyezve.

Mindent ceruzával kell lejegyezni, mert a grafiton nem fognak

a tartósító oldatok. A minták közül némelyiket évekig is

megőrzik. A nyomozónak ugyanis nemcsak a bíróságra, hanem

a lehetséges fellebbezésre is gondolnia kell.

Meg kell mérni és fel kell jegyezni a környezet, a föld, a

testfelszín, a kukacraj, illetve annak a felületnek a

hőmérsékletét, ahol a test és a föld érintkezik; végül a földtől

számított huszonöt-harminc centiméteres távolságban

megmérik a levegő hőmérsékletét is. Ez mind az eddigi

adathalmazhoz adódik. Amikor a halál időpontját megbecsülik,

az adott terület aktuális hőmérsékleti adatait le lehet kérni a

meteorológiai intézettől.

A leolvasások pontossága lényeges, mert közvetlen

kapcsolat van a lárvák kikelése és a hőmérsékleti tényezők

között. És persze a pontosságra a védőügyvédek miatt is

szükség van. Az Aureliano Cisneros-ügyben a védő belekötött

a hőmérséklet megállapításának és a mérések módszerének

korrektségébe.

- Hát igen, megpróbálták félresöpörni az adataimat -

emlékszik Haskell. - A mérések pontosak és megfelelőek

voltak, csakhogy Oklahoma Cityből származtak, nem pedig az

Oklahomai Stroudból. Megkaptuk az óránként mért

hőmérsékleteket és a középértékeket is a város keleti és

nyugati részéből, de amikor a kikérdezésre került a sor, a

139

védőügyvéd rám szállt, mert a hőértékeket nem közvetlenül a

ponyva alatt fekvő testről vettük. A bíró egy szimpatikus öreg

cowboy volt, és nem akadt fenn ilyen butaságokon. Azt

mondta: Amikor Oklahoma Cityben hőség van, akkor Stroud-

ban is. - És ezzel el volt intézve. Az érvelést az ügyvédnek is el

kellett fogadnia.

Sokszor az igazságügyi rovarszakértő nem láthatja a tett

színhelyén a testet. Ezért a második legjobb hely a

rovarbizonyítékok begyűjtésére a hullaház. A rovarok a

hullazsákon belül és kívül, a ruházat alatt és körül, illetve a

testnyílásokban végzik a munkájukat - vagy már el is végezték.

Erről pedig jegyzeteket kell készíteni. Az évekkel később

megtalált holttestek is megőrzik magukon annak az évszaknak

a jeleit, amikor a haláleset történt.

Van egy történet még Haskell kezdő korából, amit gyakran

elmesél: - Sokszor kaptunk postán rovarokat, hogy azonosítsuk

őket. Legtöbbször farmerektől érkeztek. Mindegyik borítékban

jött, névvel, feladóval. Ám mivel úgy ejtették el ezeket a

rovarokat, hogy egyszerűen lecsapták őket, aztán borítékba

tették, ezek a küldemények gyakorlatilag megsemmisültek.

Mire kinyitottam a borítékot, csak az apró, összenyomott

lábakat és szárnyakat találtam meg.

Haskell jó néhány dologra felhívja hallgatói figyelmét: ne

hagyják a példányokat napon parkoló autókban, és

alkalmazzanak közvetlen kézbesítő szolgálatot, hogy a

példányok minél hamarabb, és sértetlenül jussanak el a

rovartani laboratóriumba. Attól azonban óva inti őket, hogy

elárulják a futárnak, mit tartalmaz a csomag.

- Élve kell őket eljuttatni a laborba - mondja, a hőálló

csomagolásra és a csomag védelmére figyelmeztetve.

A rovartan nem csak a halál beálltának a megállapításában

segít. Azt is felfedheti a nyomozók előtt, hogy hol történt a

gyilkosság. Adott helyen, az év különféle időszakaiban más és

más rovarfajtákat lehet találni. Ha egy test olyan rovarokat,

140

vagy tőlük származó anyagokat rejt, melyeknek nincs itt az

idejük a holttest fellelésének helyén, akkor arra lehet

következtetni, hogy a halottat elvitték az eredeti helyéről.

Ezután a gyanú olyan személyekre terelődik, akik a rovar

természetes élőkörnyezetében laknak. Egyes rovarok hiánya is,

ha egyébként a testen kellene lenniük, ugyanilyen árulkodó jel

lehet.

A délelőtti előadást követő ebéd után a farmra mennek,

hogy megvizsgálják a disznókat.

Perzsel a nap. Estére olyan vihar ígérkezik, amihez foghatót

a keleti part lakosai csak filmekből ismerhetnek. Egész délután

ott várakozik, fenyegetően suttogva a farm lassú, néha hűvös,

néha forró szellőjében.

A vihar előtti levegőben a halál szaga is keveredik. Fél

kettőkor, a délutáni nap perzselő tüze alatt a csoport egy

döglött, rohadó disznót közelít meg. Mindenkin látható az a

sajátos, tétovázással vegyes tisztelet, melyet mindennapi

munkájukból hoztak magukkal. A helyszín

szemrevételezésének egyes számú szabálya: sose szaladj oda a

testhez. Nemcsak mert nincs rá semmi ok, hanem mert jó ok

szól ellene. Könnyen meg lehet semmisíteni a nyomokat.

A disznókat nézegetve, a hallgatókban visszacseng Haskell

egyik mondata, miszerint amikor egy biológiai óra megáll,

több másik indul be. Itt csak úgy rajzanak a legyek. Úgy

végzik a munkájukat, mintha valóban egy láthatatlan órához

igazodnának.

A bomlásnak öt nagy állomása van. Az egyiktől a másikig

való haladás inkább hasonlít összefüggő folyamatra, mint

különálló stádiumokra. Közben pedig rovarok jönnek és

mennek. Ezeket kell begyűjteni ahhoz, hogy a nyomozó a

rovar fajtája alapján meg tudja állapítani, a folyamat melyik

stádiumában lépett be a képbe. A bomlás nagyon pontos

időzítés szerint indul el, de minél később kezdjük a vizsgálatot,

annál nehezebb meghatározni a halál idejét. Egy hatnapos

141

ügyben (amikor a testet a halál után hat nappal találták meg) a

nyomozó plusz-mínusz tizenkét órás eltéréssel számolhat. Egy

hathónapos ügyben a különbség már napokban számolható.

Az Egyesült Államokban néhány ezer dögrovar-faj

található. Az igazságügyi rovarszakértőnek azonban pontos

megállapításokkal kell dolgoznia, mert csupán húslégyből

kilencven fajta létezik. A legyek a tetem első benépesítői és

fogyasztói. A bogarak általában a legyek lárváival

táplálkoznak, habár köztük is van olyan, amelyik a tetemre

gyűlik. A tűzhangyák, ezek a kellemetlen, délen honos rovarok

magukkal viszik a húslegyek petéit. Ezzel nagyban

befolyásolhatják a helyszínt. A fajok azonosítása, a levegő és a

föld hőmérsékletének kiszámolása és a rovarok kikelésének

kivárása a laborban gyakran lassú és fáradságos munka. Végül

aztán az időszakok behatárolódnak, de ez nem egy nap alatt

zajlik le.

Haskell szerint viszont: - Az ember jól szórakozik, ha

legyekkel tölti az idejét.

Koncentráljunk most csak a legyekre. A kilencven faj között

a nyomozónak nem csupán a fajtát, hanem a példány nemét is

meg kell határoznia. A nőstények, különleges szaglóérzékük

miatt két kilométerről is megérzik a halált, és elsőnek érkeznek

a helyszínre. A nőstényt úgy lehet beazonosítani, hogy

megnézzük a szemét: a nőstény legyek szemei ugyanis távol

ülők, míg a hímeké olyan közel állnak, hogy majdnem

összeérnek. A fajt meg lehet állapítani a szőrzetből, mely

minden légyen megtalálható. Különböző legyek, különböző

szőrzet - mind a kilencven fajon. Apró színbeli, méretbeli és

teljes külsőbeli eltérések is láthatók a fajokon. Az egyik

dongófaj például, a Calliphora vomitoria Haskell szerint

nagyon hasonlít egy B-29-esre.

A svábbogarak igen sajátos (a képzetlen szem számára

megtévesztő) nyomokat hagynak, amikor átkelnek egy véres

bűntett helyszínén. A hangyák olyan nyomokat hagyhatnak a

142

húson, melyet össze lehet téveszteni a gyermekbántalmazás

jeleivel. A meleg hónapok alatt a molylepkék összegyűlhetnek

egy autó rendszámtábláján. Ha a vezető egy bizonyos

rovarzónában megöl valakit, aztán áthajt egy másikba, hogy

megszabaduljon a testtől, a bizonyíték ott lesz a kocsin, csak le

kell olvasni. A ruhatetvek és a szúnyogok, akár a kukacok,

tartalmazhatják az áldozat DNS-ét, és néhány esetben az el-

követőét is. Még az áldozat által használt gyógyszerek is

bennük lehetnek.

Dr. Haskell megtanítja a hallgatóinak, hogyan kell felverni a

holttest közelében lévő növényzetet, hogy előjöjjenek a

szúnyogok. Egészen egyszerű magyarázatot ad: lehet, hogy

szerencsések vagyunk, és a vérből, melyet a rovar kiszívott,

birtokunkba kerül az elkövető DNS-e is. Haskell jól tudja,

hogy ilyesmi előfordulhat, hiszen dolgozott már olyan nemi

erőszak ügyben, amikor a ruhatetűből kivont DNS jelentette a

bizonyítékot. Az ilyen vizsgálat nem biztos, hogy minden bíró-

ságra eljut - ezzel ő maga is tisztában van, de ha jól al-

kalmazzuk a tudományt, és az eredményt csatoljuk a

bizonyítékokhoz, talán sikerül kicsikarni egy per előtti

vallomást a bűnösből.

Mi is lehetne egy hosszú, meleg, kosszal és bűzzel járó

délután méltó befejezése, mint egy kerti parti?

Egy szelet disznósült és egy korsó hideg sör mellett a

beszélgetés egy idő után ismét a gyilkosságokra terelődik.

- Vegyük például - mondja Haskell - azt a női csontvázat,

amelyet a Cumberland-hegység tölgy- és juharerdejében

találtak január végén. Egy százcellás bögölyfészek volt a

koponyájában. Fél tucat cella kivételével mind üresnek tűnt,

ami azt jelentette, hogy egy évvel korábban még laktak

bennük. A fészek nagy és aktív Polistes bögöly-rajról

tanúskodott, mely az országnak abban a részében áprilisban

szokott fészkelni, de csakis tiszta, száraz helyeken. Egy

lárvatelep nyomait is észrevettük a koponyaüregben, melyek

143

csak akkor lepik el a tetemet, amikor az teljes mértékben elérte

a püffedtség stádiumát. Ha visszaszámolunk, mennyi idő

kellett ahhoz, hogy a koponya elég tiszta és száraz legyen a

böglyök számára, aztán kiszámítjuk, meddig lakhatott ott a

lárvaraj, arra a következtetésre jutunk, hogy a halál beálltától a

test megleléséig körülbelül tizennyolc hónap telt el. A

fogászati vizsgálatok azonosították a halott nőt, aki két évvel

korábban tűnt el.

Még precízebb mérésekre volt szükség egy kisbaba

csontmaradványainak vizsgálatához, melyet egy sekély

sírhantból emeltek ki, egy hawaii kráter oldalának keskeny

szirtjéről. Ebben az esetben is a rovarok oldották meg a

rejtélyt.

A húslegyek mellett több más rovar is benépesíti a halott

szöveteket, és rendszerezetten, a bomlás állapotától függő

időbeli rendben váltják egymást. Emiatt a rovarszakértő, ha

birtokában van egy minta a rovarokból, fényt deríthet a halál

körülményeire.

A hawaii ügy esetében kevésbé volt fontos, mely rovarok

jelentek meg; inkább az számított, hogy melyek nem. Bizonyos

atkafajok távolléte gyorsan lerövidítette az eredetileg

megbecsült hetvenhat napos halott állapotot ötvenkét napnál

valamivel többre. Később kiderült, hogy a halál ötvenhárom

nappal a maradványok megtalálása előtt, a reggeli órákban

következett be.

Az évek során több mint ötszáz másik üggyel keresték meg

Haskellt, melynek köszönhetően a halottakon összegyűlő

rovarok kapcsán az ő neve forog a szakmában. Persze a

világon más, jól ismert igazságügyi rovarszakértők is

dolgoznak. Wayne Lordot, az FBI medikokriminális

rovarszakértőjét például úgy hívják: "A Legyek Ura."

144

Exhumálás

Édesanyám lengyelországi oroszként látta meg a napvilágot,

1901-ben. Évekkel később azt mesélte a gyerekeinek, hogy II.

Miklós cár "időnként bal lábbal kelt fel az ágyból", és olyankor

elrendelt egy-egy pogromot. A kozákok végigvágtáztak a zsidó

falun, ahol a nagyapám rabbi volt, és megöltek mindenkit, aki

az útjukba került. Gyermekkoromban anyám sokszor elmesélte

nekünk, hogy bújt el nővérével együtt a fosztogatók elől a

pöcegödörbe, az emberi ürülék közé, nehogy megöljék őket.

Szerencsére később az első világháború mészárlásait is túlélte.

A húszas évek elején kivándorolt Amerikába, bátyját, Jake-

et követve, aki szintén megmenekült a pogromok elől. Ketten

voltak egy tizenhat gyerekes családból; a többiek a maradás

mellett döntöttek. Anyám korábban egy lengyelországi

egyetemen fogorvostan-hallgató volt, New Yorkban varrónő

lett belőle, Manhattan egyik ruhagyárában. Nem volt heti

fizetés; ruhadarabonként kapott pénzt. 1930-ra össze tudott

gyűjteni annyit, hogy visszahajózzon és meglátogassa a család-

ját. Ezen az úton találkozott apámmal. Bár egyik testvérét sem

tudta rábeszélni, hogy menjenek vele, egy férjjel tért vissza

Amerikába. Hamarosan családot is alapítottak.

Aztán a világon Hitler színrelépésével és a második

világháború kitörésével eluralkodott a káosz. Anyám örökké

bánta, hogy nem tudta rábeszélni még több családtagját, hogy

jöjjenek Amerikába. Mindannyiukat elpusztította az

antiszemita gyűlölet; koncentrációs táborba kerültek. Mind a

tizennégy európai testvére Auschwitzban végezte.

Különösen mély megindultsággal ültem tehát egy este

repülőre évekkel később, hogy Szibériában néhány maradványt

vizsgáljak meg, melyek állítólag a Romanov család tagjaitól

145

származnak. Sajátos módon eszembe jutott mindaz, amit

gyerekként II. Miklós cárról gondoltam, hiszen úgy nőttem fel,

hogy gyűlöltem őt. Dr. Lowell Levine-nel utaztam azon az

estén, aki szintén zsidó. A hosszú úton azt tárgyaltuk, milyen

különös, hogy annak a cárnak az azonosítására utazunk

Oroszországba, aki annyira üldözte a zsidókat. Közben rá

kellett jönnöm, hogy azokkal az érzésekkel együtt, amelyeket

anyámtól örököltem Miklós iránt, valamiféle hála is van a

szívemben: ha ő nincs, anyám nem hagyta volna el

Oroszországot, és majdnem biztos, hogy meghalt volna

Auschwitzban.

Gyakran megkérdezik tőlem, hogy jön össze a hitem a

munkámmal - és én azt válaszolom, hogy ateista vagyok. Nem

hiszek egy olyan Istenben, aki nemcsak hogy eltűrte Hitlert, de

megengedi az embereknek, hogy olyan szörnyűségeket

kövessenek el, amelyek végeredményével a boncasztalnál

szembesülök nap mint nap. Negyven éve figyelem az

erőszakot, és elfordultam a vallástól.

Ma már csak a tudomány érdekel.

Olykor azonban, mint például ez a szibériai utazás is,

eszembe jut, hogy nem minden dolog fekete-fehér. Érzéseink

vegyesek lehetnek. Ebben az esetben túl egyszerű lenne, ha

ateistának vallanám magam. A munkába mindannyian saját,

személyes történeteinket is magunkkal visszük, melyeknek

természetesen része a hitünk is.

A zsidó hagyományban van egy Kaddish nevű liturgikus

ima. Ennek egyik változatát rendszeresen elmondják a halottért

a siratás és a visszaemlékezés idején. A foglalkozásomra

gondolva rá kell jönnöm, hogy a tudománnyal együtt a

Kaddisht is magammal viszem a munkába, és ez az a két

dolog, amit fel tudok ajánlani a halottnak.

1979-ben egy Rjabov nevű orosz filmes egy fából készült

vonatsín alatt megégett, szürke csontokra bukkant. Már régóta

kereste ezeket a maradványokat: azt is mondhatnánk, a

146

szenvedélyévé váltak. Nagy izgalma ellenére azonban Rjabov

egy évtizeden át titokban tartotta ezt a felfedezését. A félelem,

hogy a szovjet kormány csendben el fogja pusztítani, amit

talált, titoktartásra kényszerítette egészen a peresztrojkáig,

amíg biztosítékot nem látott arra, hogy nagyobb nyitottsággal

és tisztességgel nyúlnak a felfedezéséhez. A várakozás

évtizede alatt kifejlődött a DNS-analízis.

A csontok története az első világháború alatt kezdődött.

Lenin és a bolsevikok arra kényszerítették II. Miklós cárt, hogy

mondjon le a trónról. Ő volt a Romanov dinasztia utolsó sarja,

mely Nagy Péter óta, háromszáz éven át megszakítás nélkül

uralkodott Oroszországban. A cár családját a szibériai

Jekatyerinburgban tartották fogva.

1918. július 16-án este, a Romanov család a kitelepítést

várta. A családot II. Miklós cár, felesége Alexandra

Fjodorovna, Oroszország cárnéja, négy lányuk: Olga, Tatyjana,

Marija és Anasztaszija; legfiatalabb gyermekük, Alekszej (aki

vérzékeny volt, és orvos vigyázott rá); és három szolga

jelentette.

Éjféltájban, miközben a fehérorosz hadsereg már útban volt,

hogy kiszabadítsa a Romanovokat a vörösök kezéből, a

családot a ház alagsorába vezették. Lenin parancsára

megverték, lelőtték, vagy szuronnyal ledöfték őket.

A holttesteket egy traktorra dobálták, és egy elhagyott

bánya tárnájához vitték, ahol meztelenre vetkőztették őket.

Ezután benzin segítségével megpróbálták elégetni a hullákat,

de nem sikerült. A benzin ugyanis nem biztosít elég magas

hőmérsékletet a testek elszenesítéséhez. Csupán

érdekességként jegyzem meg, hogy Hitler követői ugyanezt a

hibát követték el évtizedekkel később, amikor - kérésének

eleget téve - sikertelenül megpróbálták elégetni a vezért.

A tetemeket bedobták a tárnába, és savat öntöttek rájuk.

Másnap este, miután nyilvánvalóvá vált, hogy túl sokan tudnak

a hullák hollétéről, egy másik helyet kerestek, ahol egy

147

elhagyott vonatsín alá hatalmas lyukat ástak. Több kísérlet

után sikerült a két kisebb testet legalább részben elégetni, így a

megfeketedett testdarabokat ott hagyhatták a tárnában. A

többieket néhány kilométerrel odébb, a vasúti sínek alá

temették.

A történet egy újabb szála 1920-ban indult el, amikor

Berlinben, öngyilkossági kísérletét követően egy fiatal nő

meglepő kijelentéseket tett: a tudatára nehezedő köd, amelyet

amnéziának nevezett, egészen addig megakadályozta, hogy

nyilvánosságra hozza, ő a cár legfiatalabb lánya, Anasztaszija.

Mindvégig ragaszkodott ehhez a kijelentéshez, amíg 1984-ben,

a virginiai Charlottesville-ben, Anna Anderson név alatt meg

nem halt.

1992-ben az USA Külügyminisztériuma és az orosz

kormány egy küldöttség tagjaként engem is meghívott

Oroszországba, hogy segédkezzek a Rjabov és Alexander

Avdonyin geológus által talált csontok azonosításában.

Történelmi vállalkozásról volt szó. Eltűnésük óta a

Romanovok sorsát rejtély övezte a világ előtt. A dr. William

Maples igazságügyi antropológus vezette csoportban helyet

kapott kollégám, Lowell Levine és Cathryn Oakes, szőr- és

szövettani szakértő is.

Bár állítólag tizenegy embert végeztek ki azon a tragikus

éjszakán Jekatyerinburgban, csupán kilenc test maradványát

tudtuk kihozni a sírból. Mindegyikből csak a csontváz maradt

meg, kivéve egyet, melyről kiderült, hogy az orvosé. Alhasi

szöveteinek egy része még mindig látható volt, és időközben

szappanszerű bomlástermékké alakult, mely az emberi zsír

megkeményedését jelenti, amikor az vízzel kerül

kölcsönhatásba. Ez az anyag évtizedeken át ellen tud állni a

romlásnak.

Két első világháborús lövedéket találtunk a testben, s ezzel

meg tudtuk határozni a halál idejét, kizárva például azt, hogy

148

Sztálin sokkal későbbi tisztogatásainak egyik áldozatával van

dolgunk.

Mivel csak a csontvázak maradtak meg, dr. Maples

igazságügyi antropológiai szakértelmére és csodálatos

képességeire kellett hagyatkoznunk ahhoz, hogy azo-

nosíthassuk az elhunytak korát, nemét, testmagasságát, illetve

hogy mely csontok mely testhez tartoztak.

Dr. Levine fogászati ismeretei különösen fontosak voltak

ahhoz, hogy azonosítsuk Alexandrát, akinek szokatlanul

igényes fogászati beavatkozásait abban az időben csak

Németországban lehetett elvégezni. Alexandra gyakran utazott

oda, hogy meglátogassa a családját.

Két test nem került elő. Az oroszok úgy gondolták, hogy

Marija és Alekszej teteme hiányzik, mi viszont úgy találtuk,

hogy Alekszej és Anasztaszija teteme nincs meg.

Persze, sokkal romantikusabb az a gondolat, hogy

Anasztaszia a világ túlsó végére került, és ahogy a tündérmese

tartja, egy jó vadász nevelte fel az erdőben, aki nem ölte meg,

hanem egy őz szívét vitte el a gonosz királynak az övé helyett.

A való életben ez nem így történt. Ha Lenin egyszer kiadta a

parancsot, az illető tényleg meghalt.

Elméletünk egy (királyi) fejről származó hajszál vizs-

gálatával nyert igazolást.

Házassága előtt Alexandra cárné neve Alix, hesseni

hercegnő volt. Az angol Viktória királynő unokájaként jött a

világra, akinek a vérségi vonala női ágon az 1922-es születésű

Fülöp herceghez, II. Erzsébet királynő férjéhez vezet. A kiásott

csontok azonosításához a herceg vért és szőrmintákat adott, így

végül össze lehetett hasonlítani az ő mitochondriális DNS-ét

azzal, amit Alexandra és a gyerekek csontmaradványaiból

nyertünk.

A fejtetőből nyert hajminták sokkal több információt

rejtenek magukban, mint azok, amelyeket levágunk. A kihúzott

hajszálhoz a gyökér is hozzátartozik, mely ben maggal

149

rendelkező sejtek vannak, ezek pedig kétféle DNS-t

tartalmaznak: mindkét szülőtől egyet.

A mitochondriális DNS jelen van a sejt citoplazmájában. A

hajszál tengelyében bőségesen elegendő mitochondriális DNS-

t találtunk, melyet csak az anyától lehet örökölni; az egy

anyától származó összes gyerekben ugyanaz a mitochondriális

DNS van. Ez a csontjainkból évszázadokkal később is

kinyerhető, a hamvasztás azonban elpusztítja.

A mitochondriális DNS-t igazságügyi célokra a haj-

kefékben, fésűkben vagy zuhanyok lefolyóiban talált

hajszálakból is ki lehet vonni. Azonban, amint említettem, ez

nem lenne elég ahhoz, hogy testvérek közt különbséget

tegyünk.

Hogy az antropológiai vizsgálatok által Miklós cárnak vélt

csontváz azonosítása biztos legyen, a benne talált DNS-t

összehasonlítottuk azzal, amit a testvére maradványaiból

vontunk ki. A szentpétervári Romanov temetkezési helyről

ástuk ki a csontokat.

És mi a helyzet Anna Andersonnal? Vajon Anasztaszija

volt, ahogy állította? Mire idáig jutottunk, már halott volt, és el

is hamvasztották, amely lehetetlenné tette a DNS-vizsgálatot.

Azonban kiderült, hogy szövetmintákat vettek tőle egy német

kórházban, ahol évtizedekkel korábban megoperálták.

A mintából származó DNS-t összehasonlítottuk a Romanov

csontmintával és Fülöp herceg DNS-ével. Nem egyezett velük.

Ki volt tehát ő?

Még 1927-ben - hét évvel azután, hogy Anna bejelentette

királyi származását - egy magánnyomozó amellett érvelt, hogy

a hölgy valójában Franzisca Schanzkovvska, egy lengyel

paraszt lánya, aki pár nappal azelőtt tűnt el, hogy

"Anasztasziját" egy berlini csatornából kimentették volna.

Hogy bizonyosságot nyerjünk a szövetet illetően, az eltűnt

parasztlány egyik rokonát megkerestük Németországban, aki

150

vérmintát adott a DNS-vizsgálathoz. Tökéletes volt az egyezés.

Anna Anderson tehát nem Anasztaszija volt.

Anasztaszia és Alekszej maradványait sosem találták meg.

Amikor a pre-raffaelita festő és költő, Dante Gabriel

Rossetti eltemette a költeményeit, szeretett felesége és

modellje, Elizabeth Siddal teste is mellettük feküdt. A hölgy

1862-ben, ópiumtinktúra bevételével, élete egy hosszú,

szomorú időszakát és tüdőbaját követően öngyilkosságot

követett el. Fájdalmában és bűntudatában Rossetti feleségével

együtt egy verseiből álló kéziratot is a sírba tett. Évekkel

később exhumáltatta a feleség testét, és előkerültek a versek is.

Úgy tűnik, utólag rájött, hogy a munkái nagyobb értékkel

bírnak, mint korábban hitte.

Rossetti nem az egyetlen az irodalom azon nagyjai között,

akiknek az életében - és halálában - szerepet játszott az

exhumálás. A történelem során többször is összegyűltek olyan

csoportok, melyek nem kisebb személy, mint William

Shakespeare exhumálását sürgették, akinek magasztalói

egyesek szerint a költő sírjába dobták gyászbeszédeiket.

Ezeket a kéziratokat valószínűleg rongyból készült papírra

írták, és nincs kizárva, hogy a mai napig megmaradtak. Ha így

van, értékük felbecsülhetetlen.

És persze ki ne hallott volna Shakespeare személyéről szóló

nevetséges vitáról, mely szerint a szerző valójában Francis

Dacon; Edward de Vere, Oxford tizenhetedik grófja; vagy

Christopher Marlowe volt. Ez az egész ostobaság

némelyeket továbbra is arra sarkall, hogy az összes érintettet

exhumálják. Hosszú ideig Marlowe eredeti kéziratairól azt

gondolták, hogy jó barátjával, Sir Thomas Walsinghammel

együtt temették el, akinek a sírját 1956-ban fel is nyitották.

Kéziratokat nem találtak.

És végül ott a kérdés, vajon Shakespeare-t nem veje

mérgezte-e meg, akit a költő halála előtt nem sokkal kizárt a

végrendeletéből. Azonban meg ne próbáljuk ezeket a dolgokat

151

exhumálással foglalkozó emberek előtt szóba hozni. Az egész

vita ugyanis azok számára érdekes igazán, akiknek a pályája

szorosan kapcsolódik az eddig elvégzett exhumálásokhoz.

Jim Starrs is ilyen, akit bizonyos körökben "Csont-

vadásznak" neveznek. Starrs, aki jogi professzor a George

Washington Egyetemen, jelenleg egy olyan munkában vesz

részt, mely több Washington-utód exhumálását eredményezte.

1995-ben ott volt a legendás törvénykerülő, Jesse James

maradványainak kiásásakor, melynek célja az volt, hogy

kiderítsék, vajon a megfelelő férfit temették-e el ez alatt a név

alatt. (Mint kiderült, igen.)

1998 márciusában a világ figyelme Yves Montandra, a híres

énekes-színészre terelődött, aki 1991-ben hunyt el. Egy fiatal

nő Párizsban azt állította magáról, hogy Montand lánya. Bár

állítólag Montand családja undorítónak találta a bíróság

döntését, mely elrendelte az exhumálást, a DNS-vizsgálat

megerősítette abbeli meggyőződésüket, hogy nem Montand

volt az apa.

Vajon ilyen esetben elnököket is exhumálhatunk? Meddig

ér el az igazságszolgáltatás keze?

Az exhumálások ellenzői különféle okokból határozottan

visszautasítják, hogy bármi szükségessé tehetné egy halott

örök nyugalmának megzavarását. Legtöbben beleborzongunk

abba a gondolatba, hogy valakit egyszerűen érdeklődésből,

nyereségvágyból vagy karrierépítés céljából kiássunk, de

tudjuk, hogy időnként az igazság kiderítésének szükségessége

felülmúlja azokat az okokat, melyek a sír megbolygatása ellen

szólnak.

Ez a helyzet állt elő 1998-ban az Egyesült Államok

fővárosában is, amikor méltó ünnepélyességgel és protokollal

az ismeretlen katona sírjából egy huszonnégy éves pilóta

maradványait emelték ki. Ez a férfi többé nem ismeretlen. A

tudomány visszaadta a nevét, és Michael J. Bassie családja

152

végre tudomást szerzett a hős sorsáról. Így eltemethették azzal

a tisztelettel, amelyet megérdemelt.

Az ismeretlen katonasírok jövője eldöntetlen: kerülnek-e

még ide ismeretlen katonák? Ma a DNS-technológia, mely

csontokra, szövetekre és szőrszálakra is alkalmazható, kevés

halottat hagy azonosítatlanul. Miért ne oldjuk meg tehát a

megválaszolatlan kérdések problémáját úgy, hogy felnyitjuk a

valaha örökké lezártnak nyilvánított sírokat? A felelet nagyban

függ azoktól az érzésektől, amelyeket az exhumálás iránt

táplálunk.

Az ismeretlen katona sírjának felnyitásához az Arlingtoni

Nemzeti Temetőben egy gyémánt élű pengére volt szükség,

mellyel tizenkét órán át vágták a csaknem harminc centiméter

szélességű gránittáblákat. Amikor ezeket a márványlapokat a

sír fölé helyezték, bizonyára azt gondolták, az ismeretlen

maradványait ez esetben egy medencecsont, egy jobb

felkarcsont és négy borda - többé senki nem háborgatja.

A Michael Bassie maradványainak exhumálása előtti

szertartáson William Cohen védelmi miniszter ezt mondta:

"Nem szívesen dúljuk fel ezt a szent földet." A vonakodást,

úgy tűnik, legyőzte a család követelése, hogy megtudhassák az

igazságot.

Az exhumálás fáradságos folyamat, mely annak a

földterületnek a vizsgálatával kezdődik, ahová az illetőt

eltemették. Mintákat veszünk, hogy a föld elemeit, például az

arzént azonosítani tudjuk, így azokat az ásványokat, melyek a

testbe szűrődtek, nem tévesztjük össze a halál okával.

Ez egy igen fontos lépés. Egy emlékezetes londoni ügy

során, a huszadik század elején egy férfit, aki több feleségét is

eltemette, a nők meggyilkolásáért kivégeztek, habár az illető

mindvégig azt állította, ártatlan. A férfit azért ítélhették el,

mert az asszonyok tetemeiben az exhumálás során nagy

mennyiségű arzént találtak. Évekkel később egy vállalkozó

kedvű diák megvizsgálta a földet a visszatemetett feleségek

153

sírjai körül, és arzént talált - ami nem meglepő, hisz a

nehézfémek közül a leggyakrabban az arzén fordul elő a

talajban. A férfi valószínűleg csak túlélte a feleségeit, és ezért

felakasztották.

A sikeres exhumálás feltétele a megfelelő technika. Nem jó,

ha egy test túl sokáig van kint a földből; mindig az a célom,

hogy még aznap tegyük vissza a sírba, amelyből kivettük.

Persze, léteznek kivételek, de az a szabály, hogy gyorsak, és

alaposak legyünk, amennyire lehetséges, a sír minimális

megbolygatásával.

Amikor erről esik szó, az emberek gyakran azt hiszik, hogy

radarokkal hatolunk a földbe. Ez csupán ősi sírhelyek vagy

törvénytelen temetkezések esetében szokás. A radar egyébként

jó szolgálatot tehet, ha tömeg sírok helyét akarjuk

meghatározni, mint például Koszovóban.

Az exhumálásokat rendszerint reggel hétre teszik, néhány

órával a temető nyitása előtt. Azzal kezdünk, hogy

megállapítjuk a sír helyét. Sokszor ez nem is olyan könnyű,

mint amilyennek hangzik.

A temetők szép, sorokba rendezett fejfákból állnak, a föld

alatt viszont nem ilyen látvány fogad. A koporsók

vándorolnak. Néha egy-egy családnak több sírja is van egy

közös fejfa alatt; ennek eredményeképpen az esetek öt

százalékában először rossz testet hozunk ki a föld alól.

Minden temetőnek van egy térképe arról, hol találhatók

elvileg a holtak. Miután megtekintettük a térképet és

eldöntöttük, hol kezdjük az ásást, a temető munkásai

kétméteres botokat szúrnak a földbe, így keresik a koporsót.

Ha megvan, akkor jön a kapa.

Hevedereket fűznek a koporsó alá, és kiemelik. Ezután

halottas kocsi szállítja a koporsót a boncolás helyszínére - a

helyi kórház patológiájára, ha bűnesetről van szó, egyébként

pedig a ravatalozót használjuk.

154

A koporsó felnyitását megelőző pillanat nagyon izgalmas és

kétségekkel teli. Mindig ugyanazok a kérdések kavarognak

bennem: mit fogok találni? Azt a holttestet hoztuk-e el,

amelyiket akartuk? Milyen állapotban lesznek a maradványok?

Az exhumálás előtt előkészítem az azonosításhoz szükséges

dokumentumokat: fogászati lelet, kórelőzmény és feljegyzések

azokról a tárgyakról, melyeket az elhunyttal együtt temettek el.

Sokféle dolgot szoktak a sírokba helyezni.

A családtagok vagy ott vannak a kiásásnál, vagy nem. A

vizsgálatokon nincsenek jelen, bár szükség lehet rájuk az

azonosításhoz. Általában telefonon kapcsolatban állok legalább

egy családtaggal a vizsgálat előtt és után.

Pályám egyik legkülönlegesebb exhumálásához egy

megrázó családi jelenet társult.

1963. június 12-én Medgar Everset, amikor a mississippi

állambeli Jacksonban álló háza előtt kiszállt az autójából, hátba

lőtték. Harminchárom éves volt, a polgárjogi mozgalom egyik

vezetője, közismert személyiség.

A lövedék a hát jobb oldalán hatolt be a testbe, ke-

resztülhatolt a tüdőn, a mellkas jobb oldalán távozott; aztán

áthaladt a ház egyik ablakán és a hűtőnek csapódott. Evers

haldoklott, amikor a mentők a közeli egyetemi kórházba

szállították. Ott orvosa, dr. Albert Britton nem kapott

engedélyt, hogy ellássa betegét, mert fekete volt.

A helyszínre érkező nyomozók megtalálták a gyilkos

fegyvert. Eversék otthonától úgy száz méterre, egy bokorban.

Egy Byron De La Beckwith nevű férfihoz vezettek a nyomok,

akinek az ujjlenyomatait azonosították a fegyveren.

Az ügyész Beckwith vád alá helyezését sürgette, és kétszer

vitte perre az ügyet, de a bíróság mindkétszer döntésképtelen

volt.

Csaknem harminc évvel később dr. Lowell Levine

társaságában én is meghívást kaptam a Mississippi állam

ügyész egyesületének évenkénti konferenciájára, Biloxiba,

155

hogy előadást tartsunk. A díszvacsora alatt Ed Peters beavatott

minket az Evers-ügy legújabb részleteibe. Peters, a Jackson-

körzet főügyésze komolyan gondolkozott azon, hogy újra

kellene tárgyalni az ügyet. Nyomozás közben ugyanis rájöttek,

hogy a boncolási jegyzőkönyv, a gyilkos fegyver és a halálos

lövedék hiányzik. Egészen pontosan, meg akarták határozni a

halál okát, és azt akarták tudni, hogy az eredeti boncolási

jegyzőkönyv hiányában meg lehet-e azt utólag állapítani.

Sose kérdezz egy patológust arról, hogy szükség van-e

boncolásra vagy exhumálásra: ez olyan, mintha a fodrásztól

kérdeznéd, le kell-e vágni a hajadat. Azt mondtam, hogy még

ennyi év után is elég csontmaradványnak kell lennie ahhoz,

hogy rekonstruálni tudjuk a sebet, ha az kifelé vagy befelé

menet csontot ért. Elmagyaráztam, hogy a csont elárulja a

golyó pályáját, és pont erre lesz szüksége az ügyésznek ahhoz,

hogy feltárhassa a bíróság számára a halál okát.

Eközben Bobby DeLaughter kijelölt ügyész megtalálta a

hiányzó fegyvert volt apósánál, aki a hatvanas években

mindkét ügy bírája volt. DeLaughter emlékezett arra, hogy az

apósának volt egy fegyvergyűjteménye, és így került elő az

elveszettnek hitt pisztoly.

Az emberek azt hiszik, csak a sorozatgyilkosok gyűjtenek

trófeákat. Amikor Martin Luther King meggyilkolásának

ügyében nyomoztam az amerikai Kongresszus számára,

néhány fontos röntgenfelvételt kellett megszereznünk a Harlem

Kórházból. Ezek akkor készültek, amikor Kinget évekkel

korábban, New York városában megkéselték. A felvételeket

azonban nem találtuk meg. Valaki ellopta. Elképesztő, hogy az

emberek mit képesek gyűjteni.

Meglett tehát a fegyver, de a lövedék még hiányzott.

Tudtam, hogy az exhumáláshoz szükség van a legközelebbi

rokon engedélyére. Evers halálakor katonai szolgálatot

teljesített, ezért az Arlingtoni Nemzeti Temetőben helyezték

örök nyugalomra. Tapasztalatból tudtam, hogy egy ilyen

156

fontos ember exhumálását olykor félreérti a nyilvánosság.

Ezért arra bíztattam az ügyészt, hogy az összes hozzátartozót

kérdezze meg, mert így nem merülhet fel később panasz. Az

ügyész engedélyt kapott Evers mindhárom gyerekétől és

Myrlie Everstől, az özvegytől is.

Az egyik fiú, Van úgy adta a beleegyezését, ha ő is jelen

lehet a kiásásnál és a boncolás alatt. Az exhumálás idején Van

körülbelül annyi idős volt, mint az apja, amikor elhunyt.

Semmi emléke nem maradt a halottról. Van Arlingtonba

utazott, aztán a halottas kocsiba ülve, elkísérte a koporsót

Albanyba, New York Államba, a boncolás helyszínére.

A koporsó megérkezése kisebb kavarodást okozott. A

fenyőfa ládát ugyanis véletlenül Memphisben gyártottak, és

amikor az egyik alkalmazott kiszúrta, azonnal felhívta a sajtó

figyelmét. Hamar elterjedt a hír, hogy Elvis Presleyt fogjuk

boncolni. Hirtelen az egész világ ránk figyelt.

Amikor kinyitottuk a koporsót, mindannyian meg-

döbbentünk. Medgar Evers úgy nézett ki, mintha csak előző

nap halt volna meg. Kezei a hasán nyugodtak, és azok a

fenyőfatüskék, melyeket vele együtt a koporsóba helyeztek,

még mindig zöldek voltak. Szabadkőműves dísztűje, kalapja és

köpenye mind épek voltak. Az az ötletem támadt, hogy oda

kellene hívni Vant, hogy megnézhesse az apját, még mielőtt

elkezdenénk a boncolást. Van egy közeli hotelban tartózkodott.

Mire megjött, kibéleltük a koporsót paplannal, hogy olyan

legyen, mint a ravatalozóban. Van bejött, és akkor, életem

máig legmegrázóbb emlékeként él bennem a jelenet, a fiú

meglátta az apját, akiről nem voltak emlékei.

Miután Van elment, megcsináltuk mindazt, amit ex-

humálások és boncolások alkalmával mindig el kell végezni,

például röntgenfelvételeket készítettünk, fotóztunk, és teljes

körű vizsgálatot hajtottunk végre.

Tisztán láttuk a korábbi boncolás nyomait, az Y metszést, és

a fej hátsó részén a fültől fülig húzódó vágást is. Láttuk a

157

golyó bemeneti és kimeneti nyílását, mindkettőt le is

fényképeztük, és rekonstruáltuk a golyó útját, mely végül is az

exhumálás fő célja volt. A röntgenképek jelentették azonban a

legtöbbet az ügy szempontjából. Kimutatták ugyanis a lövedék

törmelékeit, melyek akkor keletkeztek, amikor a testből kifelé

haladva a golyó az ötödik bordába ütközött. A röntgenen egész

nagy területen látszódtak a szétszórt törmelékek.

Korábbi vallomásokból, köztük az 1963-as ballisztikai

beszámolóból ismertem a lövedék típusát. Nagytestű állatok

elejtésére használják. Amit Evers testében találtunk, azt úgy

hívják, "csillagos ég", mert olyan sok pontocska jelent meg a

röntgenen a szétrobbant lövedék eredményeként. A boncolás

során kiszedtem a testből az összes fémtörmeléket.

A boncolás végére elég információt szereztünk a halál

okának megállapításához. A kerületi főügyész most már újra

vád alá helyezhette Byron De La Beckwithet, és perre vihette

az ügyet. Kisebb nehézségek leküzdése után, 1994-ben, a

Mississippi állambeli Jacksonban egy olyan bűntett tárgyalása

zajlott le, melynek vádlottja harminc évvel korábban azt hitte,

megúszta tettének következményeit.

A tanúk padján a főügyész átadta nekem a fotókat, melyeket

Evers boncolásán készítettem. A bíróság előtt újra elemeztem

őket. Aztán az esküdtek is engedélyt kaptak a megtekintésükre,

s ezzel az ügy új fordulatot vett. Ezt teszi az exhumálás.

Évekkel később is képes tisztázni egy bűnügyet.

A főügyész azt a kémcsövet is átnyújtotta nekem, melyben a

golyó törmelékei voltak. Ezt is tovább adtuk az esküdteknek,

akik közül néhányan óvatosan meg is rázták, úgy mint én, a

tanúk padján. Ahogy a kis törmelékek az üveghez koccantak, a

golyó nagyon igazivá vált.

A per után néhány esküdt azt nyilatkozta, hogy a golyó

törmelékei és a boncolási fényképek hatására Evers történelmi

figura helyett hús-vér emberré vált a számára. Talán ez is

közrejátszott abban, hogy Byron De La Beckwithet elítélték

Medgar Evers meggyilkolásáért. Életfogytiglani

börtönbüntetése közben, 2001 elején természetes halált halt.

158

Az exhumálás azzal jár, hogy vissza kell térnünk olyan

problémákra, amelyeket már régen, szó szerint, örök

nyugalomra helyeztünk. Eközben néha több kérdés merül fel,

mint amennyit meg tudunk válaszolni. Pontosan ez történt a

bostoni fojtogatóval kapcsolatban is.

Bostonban 1962 júniusa és 1964 januárja között tizenegy

nőt fojtottak meg. 1967-ben Albert DeSalvo mind a tizenegy

ügyben vallomást tett, de sosem került vád alá. 1973-ban

ugyanis megölték a börtönben, ahol nemi erőszak miatt ült.

A bostoni fojtogató utolsó állítólagos áldozata Mary

Sullivan volt, de sem az áldozat, sem a gyanúsított családja

nem hitte el, hogy DeSalvo követte el a gyilkosságot. Nem volt

olyan kézzel fogható bizonyíték, amely a férfit ezekhez a

gyilkosságokhoz kötötte volna. Mindkét család többekkel

együtt úgy tartotta, hogy DeSalvo vallomásának részleteit

újsághírekből rakták össze. Több mint harminc évig kérték a

massatchussettsi hatóságoktól, hogy hozzáférhessenek a

feljegyzésekhez és a bizonyítékokhoz, melyek Mary Sullivan

halálának helyszínéről származtak.

Ismert tény, hogy a rendőrség több bizonyítékot hozott el a

helyszínről; például egy spermiumfoltos lepedőt,

cigarettacsikkeket, és azokat a ruhákat, melyeket a gyilkosság

éjszakáján Mary viselt. A cigarettacsikkek bővelkednek DNS-

nyomokban, és ebben az esetben különösen érdekesek voltak,

mivel Mary Sullivan nem dohányzott. A száj belső oldalán, a

nyálkahártyán található sejtekben sok a DNS - nem úgy, mint a

vérmintákban, hiszen ott a sejtek 99,9 százaléka sejtmag

nélküli vörösvértest -, tehát nem tartalmaz mag DNS-t. A vér-

ből kivont DNS a fehér vérsejtekből származik, melyek

kevesebb mint egy ezred százalékát alkotják a vérben található.

Manapság több laboros inkább a száj nyálkahártyáról vesz

mintát, mivel ez kisebb beavatkozást igényel a vérvételnél, és

nagyobb mennyiségben tartalmaz DNS-t.

A családokat éveken keresztül, újra és újra visszautasították.

Sullivan unokaöccse és DeSalvo bátyja végül beperelte a

főállamügyészt, a rendőrséget, és a patológust. Végül elmentek

159

Jim Starrs specialistához, aki az óriási ellenállás ellenére is el

tudta intézni az exhumálást.

A boncolást és az exhumálást egy igazságügyi patológusnak

kellett elvégeznie. 2000. október 14-én, reggel negyed

kilenckor a massatchussettsi Hyannisban, harminc másik

emberrel együtt készen álltunk Mary Sullivan testének

exhumálására. Nagyjából mindenki önként ajánlotta fel a

szolgálatait, köztük Starrs, Henry és én is. Gyakran teszünk

így, hiszen ez a munka a köz javát szolgálja.

Minden, amit tettünk, videoszalagra került; ezzel a

lehetőséggel pályám korábbi szakaszaiban egyáltalán nem

lehetett élni. Megfelelő, törvényes dokumentációt akartunk,

mert így senki sem mondhatta, hogy megváltoztattuk a

bizonyítékot, és nem lehetett kétségbe vonni az eredményt.

Tízre ugyanabban a ravatalozóban voltunk, ahol Mary

Sullivan harminchat évvel korábban feküdt. Miközben a család

kint várt, megkezdtük a boncolást.

Az igazságügyi fogszakértő azonosította a testet a fogászati

kórelőzmény alapján. Egy igazságügyi antropológus

megerősítette, hogy a csontváz egy húszéves fehér nőé. Én

megállapítottam, hogy az előző boncjegyzőkönyvben szereplő

metszés egyezik azzal, amit látok. Röntgenképeket

készítettünk, hajmintákat vettünk, és különböző

fénysugarakkal vizsgáltuk át a testet, hátha találunk más

nyomokat is.

Aztán behatoltam a testbe.

Amikor Albert DeSalvo vallott, azt állította, először fejbe

vágta Maryt, aki így elvesztette az eszméletét, és ezután

fojtotta meg az áldozatot. Az exhumálás azonban csak növelte

a bostoni fojtogató rejtélyét, mert nem találtam semmilyen

koponyatörésre utaló nyomot, vagy bármit, ami jelentősebb

fejsérülésről árulkodna. A fojtás nyoma azonban észrevehető

volt.

Lehet, hogy a bostoni fojtogatóval kapcsolatos kérdések

évekig megválaszolatlanok maradnak. Egy dolog azonban

biztos: az ügyészek az exhumálás hatására újra elővették a

160

peranyagot, és megvizsgálták az eredeti bizonyítékokat.

Mindez elégtételt nyújtott a bűnös és az áldozat családja

számára egyaránt.

Az exhumálás sikerét nem garantálja semmi. Néhány

exhumálás nem olyan eredménnyel zárult, mint vártuk. Ez

történt Willie Edwards esetében is.

1957 januárjának egyik estéjén, az alabamai Mont-

gomeryben Willie Edwards két kisgyermeket és egy terhes

feleséget maga mögött hagyva eltűnt. Áprilisban két halász egy

oszlásnak indult férfitetemet talált az Alabama folyó partján,

egy fa ágai közé akadva. Nyilván az árral lefelé sodródott a

magas vízállású folyón, valamikor tél vége, tavasz eleje táján.

Amikor a víz visszahúzódott, egy szörnyű bűntett bizonyítékát

hagyta maga után.

Annyit megtudunk, hogy Willie Edwards lakóhelyén még

erősen érzékelhető volt a fajgyűlölet. 1957 harmadik hetére

Alabamában a fekete gyülekezet négy templomát gyújtották

fel, és két házat felrobbantottak. Gyilkolt és rombolt a Ku-

Klux-Klan. A gyilkosság éjszakáján éppen azt tervezték, hogy

bosszút állnak azon a fekete fuvaroson, aki a szóbeszéd szerint

egy nappal korábban egy fehér nőt zaklatott.

Willie Edwards már befejezte a napi áruszállítást az

élelmiszerüzlet-lánc tagjaihoz, de visszahívták, hogy

helyettesítse az éjszakai sofőrt.

1976-ban Raymond C. Britt, aki saját állítása szerint tagja

volt a szervezetnek, eskü alatt írásbeli nyilatkozatot tett arról,

hogy részt vett Willie Edwards meggyilkolásában. A

nyilatkozat megírása mentesítette a vád alól. Azzal kezdte,

hogy 1957. január 23-a éjszakáján, három társával együtt

kényszerítették Willie Edwardsot arra, hogy a Tyler-Goodwin

hídról az Alabama folyóba ugorjon.

A nyilatkozat szerint némi keresgélés után, a négy férfi

rábukkant egy kocsira, amint az út mellett parkolt, benne egy

fekete sofőrrel. A sofőr éppen a fuvarkönyvbe írt.

Megparancsolták neki, hogy szálljon át az autójukba, mellyel

161

aztán a Tyler-Goodwin hídhoz hajtottak. Útközben "össze-

vissza lökdösték és pofozták", és a fehér nővel történt

inzultusról faggatták. A férfi sírt, és az életéért könyörgött. Azt

mondta, semmit sem követett el mindabból, amivel vádolják,

és a kérdéses napon nem is dolgozott.

Amikor a hídhoz értek, utasították, hogy szálljon ki a

kocsiból, és ugorjon a vízbe. Edwards felmászott a híd

korlátjára, tizenöt méterrel a folyó fölött. Aztán ugrott.

A halál idején Alabama egyike volt annak a két államnak,

ahol engedélyezték a halottak nem orvosok általi boncolását. A

helyi boncmester, Vann Pruitt nem volt orvos. Nem készítettek

röntgenfelvételeket. Majdnem három havi vízben lét után a test

bomlása igen előrehaladott állapotban volt. Pruitt a halál

okához és módjához azt írta: "meghatározhatatlan". Senkit sem

helyeztek vád alá.

1976-ban az ügyészek új nyomozást indítványoztak. Ekkor

kaptam egy telefonhívást az FBI-tól. Akkoriban én voltam

New York városának fő igazságügyi orvos szakértője. A

telefonáló azt akarta tudni, lehetséges-e megállapítani a halál

okát és módját húsz év elteltével egy olyan személy esetében,

akit állítólag lelöktek egy hídról.

Azt feleltem, igen. Sosem hívtak újra.

Évekkel később tudtam meg, mi történt. Amikor az ügy a

bíróságra került, a bíró felolvasta a halotti bizonyítványban

található "meghatározhatatlan" bejegyzést, és lezárta az ügyet.

Ha nem állapítottak meg gyilkosságot, nincs ügy. Most sem

helyeztek vád alá senkit.

Aztán 1997-ben kaptam egy levelet Melinda Edwardstól,

aki látta, amikor a műsoromban, a HBO-n a Medgar Evers

ügyről beszélek. Ez a tévéműsor azt mutatja be, hogyan oldják

meg a bűnügyeket az igazságügyi tudományok segítségével.

Azt írta nekem, hogy ő egy olyan férfi lánya, akit

meggyőződése szerint megöltek, de a hatóságok sosem

szolgáltattak igazságot az ügyben.

Felhívtam Melinda Edwardsot, és miközben beszéltünk,

hirtelen rájöttem, hogy ugyanarról az ügyről van szó, amellyel

162

kapcsolatban húsz évvel korábban felhívtak. Melinda elküldte

nekem az aktákat, a feljegyzéseket és a boncolási

jegyzőkönyvet. Ezek átnézése után újra beszéltem vele.

Elmondtam neki, hogy a Medgar Evers-ügyet azért sikerült

megoldani, mert nemcsak a család, hanem a helyi főügyész és

a kórboncnok is támogatta a vizsgálatot. Az ő apja esetében a

"meghatározhatatlan" átírása "gyilkosságra" annak a

kerületnek a patológusától függött, ahol a halottat eltemették.

Hivatalos támogatás nélkül nagyon nehéznek ígérkezett

megtalálni Willie Edwards gyilkosait.

Amint kiderült, nemcsak Ellen Brooks, a montgomery

megyei főügyész tanúsított érdeklődést az ügy iránt, hanem dr.

James Luridson, a patológus is - aki ezúttal egy testületileg

elismert igazságügyi patológus volt. Fantasztikus

szakembernek bizonyult. Ez a támogatás az özvegy, Sarah

Edwards Salter és Melinda jóváhagyásával elég volt ahhoz,

hogy a maradványok exhumálásáért folyamodhassunk.

Willie Edwards koporsóját nem védte betonréteg, ezért

nagyon kikezdte az idő. Amikor felnyitottuk, csak csontokat

találtunk.

A boncteremben velem együtt dr. Lauridson és dr. Bill

Rodriguez, a Fegyveres Erők Patológiai Intézetének

antropológusa is jelen volt.

Összeraktuk a csontokat a boncasztalon. A csontma-

radványok megfeleltek az elhunyt fajának, magasságának és

súlyának.

Nem találtunk lőtt vagy szúrt sérülésnyomot. Tudtuk

azonban, hogy a testet a víz felszínén fedezték fel, apály

idején, és a megtalálásig hónapokon át vízben volt.

A vízbefulladás diagnózisát kizárásos alapon lehet

felállítani. Lauridson és én megállapítottuk, hogy mivel a test

vízben volt, és nem találtunk más okot a halálra, elég

bizonyítékunk volt azt igazolni, hogy a halál oka csak fulladás

lehetett.

A halál módja mindig a körülményektől függ. A baleset,

öngyilkosság vagy gyilkosság kimondása pedig a történteken

163

alapszik. A történet mellett olyan bizonyítékok szóltak, mint

egy esküvel hitelesített nyilatkozat, melyben állítják, hogy

Willie Edwardsot négy ember, akarata ellenére kihúzta a

kocsijából, elvitte a hídra, és vagy lelökte onnan, vagy

kényszerítette az ugrásra. Mások azt mondták, hogy Edwards

önként ugrott le azon az éjszakán, mert így akart elmenekülni.

Egyetértettünk, hogy még akkor is, ha menekülés közben esett

le a hídról, a halál módja gyilkosság.

A halál oka: vízbefulladás. A halál módja: gyilkosság.

Ezután kézbe vettem a helyi telefonkönyvet, és kikerestem

Vann Pruitt számát, aki az első halotti bizonyítványt írta alá.

Beszélni szerettem volna vele az első vizsgálat eredményeiről.

Ilyen esetekben az egyik legkellemetlenebb dolog az, ha valaki

olyan, mint ő, a védelem oldalán jelenik meg a tárgyaláson.

Úgy gondoltam, biztosan védekező álláspontot vesz fel.

Újabb meglepetés várt rám: Pruitt örült, hogy megkerestem.

- Olyan jó, hogy felhívott - mondta. Elmagyarázta nekem,

hogy 1957-ben, mivel nem rendelkezett orvosi képzettséggel,

nem állíthatott fel fulladásról diagnózist; a

"meghatározhatatlan" volt az igazsághoz legközelebb álló

megállapítás, amit tehetett.

Az új halotti bizonyítvány birtokában Ellen Brooks,

Montgomery megye főügyésze a vádhatósághoz fordult. Úgy

döntött, név szerint senkinek a vád alá helyezését nem fogja

sürgetni, hanem inkább úgy tárja fel az ügyet, mint egy

nyomozást, remélve, hogy közben még több információra

derül fény Egy ilyen régi ügyben néha így járnak el az

ügyészek, és talán rábukkannak valamire, ami a vád alá

helyezést előmozdíthatja.

Az Edwards családot megdöbbentette a hír, hogy a négy

gyilkossággal gyanúsított férfi közül kettő még életben van.

Egyikőjük, aki vallomást tett, mentesült a vád alól, de volt

valahol még egy férfi Montgomeryben, akit 1976-ban Willie

Edwards meggyilkolásával vádoltak. Most már a korábbi

akadály, melyet a bíró felolvasott - a "meghatározhatatlan" ok

164

és mód - nem állt az útban. Willie Edwards halála gyilkosság

volt, és igazságot kívánt.

1999. február 16-án, Montgomery megyében a bíróság

nyilvánosságra hozta határozatát: "Utánajártunk Willie

Edwards halálának, aki 1957. január 23-án tűnt el.

Edwardsot Montgomery megyében a Ku-Klux-Klan tagjai

ölték meg."

Senki nem került vád alá. Az ügyész úgy érvelt, túl sok idő

telt el ahhoz, hogy elég bizonyítéka legyen.

Ha akkor, az első telefonhívás idején, 1976-ban az FBI

megkért volna, hogy végezzem el az exhumálást és a

boncolást, ugyanarra a következtetésre jutottam volna, mint

végül 1997-ben. És az igazságszolgáltatás nem maradt volna

el.

165

Fejek

Ha minden a dolgok természetes rendje szerint alakul, az

emberek sokáig élnek, aztán eltemetik vagy elhamvasztják

őket, és visszatérnek a földbe, a tengerbe vagy a levegőbe.

Ilyenkor a természet sokáig és keményen dolgozik azon, hogy

lebontsa, ami megmaradt.

A nem természetes halál mindezt megváltoztatja. Itt ugyanis

a biológiai folyamatok megállnak. A sikeres nyomozás

érdekében a természet munkáját fel kell tartóztatni - hiszen a

bomlási folyamat, mellyel annyi minden jár együtt, többek

között az azonosítást is megnehezíti.

Ha a természetet túl sokáig hagyjuk dolgozni, a halott

azonosítása megnehezedik. Ilyenkor a fogak azonosítása, és a

DNS-vizsgálatok segítenek, persze csak ha van mihez

viszonyítani.

Néha az egyetlen választási lehetőség, miközben az

azonosításon dolgozunk, egy életszerű modell megalkotása.

Erre azért is van szükség, mert az illető személyiségének

ismerete - ki volt, ivott-e, élt-e drogokkal, voltak-e problémái,

amelyek magyarázatot adnak arra, hogy miért kóborolt el, vagy

követett el öngyilkosságot - segíthet a halál okának és

módjának kiderítésében. Majdnem olyan az egész, mintha meg

kellene ismernünk valakit ahhoz, hogy rájöjjünk, hogyan halt

meg.

Néha az azonosítás folyamata egy sípcsont, egy me-

dencecsont vagy egy kézcsont töredékével kezdődik. Azonban

bármelyik nyomozó megmondja, hogy sokkal egyszerűbb az

egész, ha van egy fejünk is.

Félelmetes, nyugtalanító - sőt, rémisztő dolog - kézben

tartani egy emberi fejet.

166

Ég és föld a különbség aközött, hogy fejet vagy koponyát

fogunk meg. Érzelmileg bizonyos mértékben távolságot tudok

tartani egy koponyától, hiszen egy egész karnyújtásnyira

tarthatom magamtól. De erre nincs is szükség, mert a

koponyák nem hatnak felkavaróan az emberre. A

halottasházban egy fej azonban igazi káoszt teremt.

Részben a lágyrészek okozzák - a bőr, a haj, a szemek, a

fülek és az ajkak -, hogy felzaklatjuk magunkat. Hiszen a fej

ezen összetevőiből és az életünkben látott milliónyi arcból -

melyek az utcán közelítenek felénk, magazinokról, vagy

filmvásznakról tekintenek ránk alkotjuk meg azt a képet,

amely számunkra az embert jelenti. Ezért természetes, hogy

ilyen érzéseink vannak a fejjel kapcsolatban, és szörnyen

érezzük magunkat már a gondolattól is, hogy bármilyen

természetellenes közegben lássuk.

Számomra lehetetlen az érzelmi távolságtartás, amikor egy

fejet tartok kesztyűs kezeimben. Igazából nem is szeretnék

közömbös maradni. A tapasztalat megtanított arra, hogy nem

lehet úgy tartani, elhelyezni vagy kitámasztani a fejet, mely

csökkentené érzelmi erejét.

Elfogadtam már, hogy a hátborzongató érzést, mely egy

lefűrészelt fej látványánál elfog, sohasem fogom tudni

megszokni.

Egy felnőtt férfi feje kb. 5-6 kg-ot nyom. Bár ezzel tisztában

vagyok, mégis mindig elvégzem a mérést. A levágott fejek

általában vonat- vagy metróbalesetek halottaitól származnak,

vagy az úgynevezett darabolós gyilkosok hagyják maguk után

őket.

A probléma az, hogy nehéz bánni a fejjel. Pusztán klinikai

környezetben, a testtől különválasztva ugyanis nagyon esetlen.

Egyszerűen nem létezik jó módszer a megvizsgálására. Amikor

a testhez tartozik, a fej stabilan fekszik, felvéve a test nyugalmi

állapotát. Önmagában azonban nem helyezhető el úgy, hogy

kényelmesen hozzáférhessünk az agyhoz.

167

A fej vizsgálata felborítja azt a kialakult rendet, ahogy

általában a boncolásokat vezetem. Számomra az első, hogy

tiszteletben tartsam az emberi testet. Ennek része, hogy

fenntartom azt a sorrendet, amely szerint a dolgaimat végzem,

egyik boncolást a másik után. Mindig ugyanazt a

cselekvésmintát követem: megvizsgálom a ruhákat, majd

leveszem őket, megvizsgálom a bőrt, magnóra veszem a

következtetéseimet, kézbe veszem a szikét, elvégzem a

metszést, felhajtom a bőrt, egyenként megvizsgálom a

szerveket. Ez így megy minden esetben - semmi sem történik

vaktában, rendszertelenül, vagy tiszteletlenül.

Borzasztó nehéz azonban egy fejet úgy stabil helyzetbe

tenni, hogy megőrizzük a méltóságát. Rögzíteni kell, és ez már

önmagában is felborítja a boncolás rendjét, megzavarva azt a

nyugalmat, amire a boncteremben olyan nagy szükség van.

Egyszerűen káoszt teremt.

Másrészt ott vannak azok a fejek is, melyek sokáig voltak

kiszolgáltatva az elemeknek, egészen a koponyáig lemállott

róluk a szövet. A legjobban úgy lehet letisztítani a fejet, ha

elég sokáig forraljuk, aztán kifehérítjük. Ezt követően

kezdődhet meg az a folyamat, melynek során mindazt, ami

lepusztult, újra megalkotják.

Az emberi test 206 csontjából 22 alkotja a fejet és az arcot.

Ezek együtt védik az agyat és a test fő érzékszerveit - a

szemeket, a füleket, az orrot és a nyelvet.

Az emberi agykoponya nyolc csontból áll. Vékony,

meghajlított tányérokra emlékeztetnek, és rostos ízületek kötik

össze őket, melyek neve varrat. A varratok mentén a csontok

felszíne fűrészfogakhoz hasonló. A varratok olyan

kapcsolódási felületek, amelyek védenek a fejet egyébként

könnyen szétvető ütések ellen.

Tizennégy csont alkotja az emberi arcot; a legtöbbnek

szimmetrikus párja van. A koponya alján található a

tarkócsont, mely a nyak első csigolyájához ízesül: Az utóbbit

168

atlasznak hívják, mert a régi görögök szerint ez a csont épp

úgy tartja fenn a fejet, mint Atlasz a Földet. Az atlasz teszi

lehetővé a fej forgatását és hajlítását.

Kisgyermekkorban a koponyacsontok közti lágy részek;

más néven kutacsok könnyen kitapinthatóak. Ilyenkor ezek

még csak hártyák, melyek a kor előrehaladtával, húszas-

harmincas éveinkre fokozatosan elcsontosodnak.

Ennek a folyamatnak az állomásai segíthetnek meghatározni

egy azonosítatlan csontmaradvány életkorát. Minden csontunk

csakis a miénk, ugyanígy a koponyacsontjaink alakja,

vastagsága és a mélyedéseinek száma is csak ránk jellemző. A

hajgyökereink szüleink DNS-eit is magukban hordozzák,

hajszálaink tengelye tele van anyánk mitochondriális DNS-

ével; az ajkunknak, a füleinkhez hasonlóan, sajátos lenyomata

van; és akár egyetlen fogunk segítségével is azonosíthatnak

minket. Sőt, talán még a fogorvosunkat is.

Sokan azt hiszik, hogy általában a rendőrök bukkannak

emberi tetemekre, és amikor ez történik, a maradványok tiszták

és szárazak, mint a biológiaórán szereplő csontváz. Igazából

ritka az ilyen eset.

Általában nem a rendőrök találnak csontvázakat, hanem

kutyák, gyerekek, turisták, biciklisták vagy horgászok, akik

olyankor botlanak ezekbe a maradványokba, amikor a

természet már rég gondozásába vette őket. Addigra pedig

kevés képzetlen ember tudja megállapítani, pontosan mit is

talált. Ezért amikor egy azonosítatlan csontváz kerül elő,

gyakran igazságügyi antropológust kell hívni, aki segít a

maradványok kiásásában és elszállításában.

Mihelyst a tetem a helyszínről a laborba kerül, meg-

tisztítják, rekonstruálják és tanulmányozzák, hogy kiderüljön,

milyen sérülés érte. Lehet, hogy lövésről van szó; esetleg

szúrásról, mely szétzúzott egy bordát, vagy megrepesztette a

koponyát; talán ütés hatására törtek csontok stb. Ezután

összeállítják a biológiai jellemzőket, különös tekintettel a faji,

169

nemi, életkori, testfelépítési, patológiai és egyéb

sajátosságokra, mint például a régóta begyógyult törések vagy

a fém protézisek.

A legtöbb kérdést egyszerű megfigyeléssel válaszolják meg.

Alapjában véve három emberi faj létezik a földön, s mindre

más koponyai és arcbeli tulajdonságok jellemzők. A nőknek

jól felismerhető, a férfiakéhoz képest gömbölyded medencéjük

van, mely inkább háromszög alakú.

A csontok az öregedés vagy betegségek hatására változnak.

Mindezek az eltérések segítik az antropológust abban, hogy

alapvető következtetésekre jusson a maradványok vizsgálata

során.

Egy csont láttán meg tudom állapítani, hogy embertől vagy

állattól származik. Abból, hogy mennyi hús maradt a

csontvázon, megmondom, régi vagy frissebb-e a maradvány;

ebből az is kiderül, szükség van-e a "nyelv tesztre" a kor

meghatározásához. Körülbelül száz év elteltével a kalcium

távozik a csontokból. A régi csontokkal el kell végezni a nyelv

tesztet; ha a nyelvem hozzájuk tapad, még tartalmaznak

kalciumot, amiből viszont az következik, hogy a maradvány

valószínűleg nincs ötven éves, tehát értesíteni kell a rendőrsé-

get.

Régi csomók esetében az igazságügyi antropológus

szakértelmére hagyatkozom. Az egyik legfontosabb oka ennek,

hogy bár vannak bizonyos tulajdonságok, melyekre

következtetni tudok, a faji azonosítást nem tudom elvégezni.

Ha például fennáll a lehetősége annak, hogy a csontok egy

indián temetkezési helyről származnak, azonnal meg kell

bizonyosodnunk róla, hogy gondoskodhassunk a védelmükről.

Az igazságügyi fogászat mintafelismerésen alapszik. Akár

az ujjaknak vagy a vérnek, a fogaknak is van lenyomatuk,

melyet néha a fogorvos levesz tőlünk egy-egy fogászati

beavatkozás során. De ugyanígy rajta maradhat egy

hamutartóra ragasztott rágógumin is, vagy a szívószálon,

170

melyet idegesen rágcsálunk, aztán eldobunk; vagy valakinek a

bőrén, akit megharaptunk. Ezek különböző lenyomatok persze,

de egybevethetők.

Például az igazságügyi odontológus egy bőrön látható

sérülésről készült fotót egybe tud vetni egy olyan mintával,

amelyet régebben a fogorvos vett le az elkövetőről; vagy azzal

a lenyomattal, amely a bíróság kérésére készül az alperes

fogsoráról.

Dr. Lowell Levine olyan ember, aki minimális beszéddel és

kevés gesztussal érteti meg magát. Különös nyugodtság árad

belőle. Nagyon értékelem ezt a tulajdonságát, különösen mert

együtt vezetjük a New York állami rendőrség igazságügyi

orvostani intézetét.

Több mint harminc éve dolgozom dr. Levine-nel, és bár

több képet őrzök róla magamban, egy repülőgéphez kötődő

emlék él bennem legélénkebben vele kapcsolatban. A

repülőszerencsétlenségek leírhatatlan látványt nyújtanak.

Sokan úgy képzelik, hogy a repülőbaleset helyszíne egy óriási

ravatalozóra hasonlít, ahol szanaszét hevernek a halottak. Nem

így van. Mindenfelé repülőgép-alkatrészek, poggyászdarabok,

első látásra azonosíthatatlan testrészek, füst, tűz mindenfelé.

Nagy a zűrzavar; rendőrök, mentősök szaladgálnak összevissza

- és mindennek közepette Lowell Levine és a többi

igazságügyi fogász csendben végzi a munkáját.

Ilyenkor az igazságügyi odontológusnak néha emberi

maradványok törmelékeivel kell dolgoznia. Az apró fog- és

csontdarabkák között egy-egy híd, egy törött korona, egy kis

porcelán vagy zápfog is előfordulhat. Minden fontos, amiről

lenyomat készíthető, amit egybe lehet vetni egy korábbi

adattal, hogy a felmerülő kérdésekre választ találjanak.

A fej egyéb részei más történeteket mesélnek el. Néha

akadnak olyan problémák, melyeket a fejről származó

legapróbb igazságügyi bizonyíték, a haj segítségével lehet csak

megoldani.

171

Ez volt a helyzet Diana, walesi hercegnő esetében is.

Rengeteg elmélet született Diana, Dodi Al Fayed és

sofőrjük, Henri Paul halálával kapcsolatban. Ha a nevüket

bármilyen kombinációban valamelyik internet

keresőprogramba gépeljük, kapcsolódási helyek százai

jelennek meg az összeesküvési elméletekről, fejtegetve, mi

történhetett aznap éjjel. Az elméletek gyártása azonban

szükségtelen, annál az egyszerű és tragikus oknál fogva, hogy

miközben Henri Paul azzal a bizonyos luxus Mercedes Benzzel

száguldozott Párizs utcáin, nagymennyiségű drog és alkohol

áramlott az ereiben.

Ez derül ki Henri Paul drogtesztjének eredményéből, melyet

egyszerűen le lehetett olvasni a hajmintából, mintha

időszalagra lett volna írva. Az ütközés után a vérvizsgálat

hamar kimutatta, hogy a sofőrnek nagy mennyiségű alkohol

volt a szervezetében.

A boncolás alkalmával néhány hajszálat kihúztak Henri

Paul fejéből, és egy olyan oldatban vizsgálták őket, mely

kimutatja a szervezetben jelen lévő drogokat. A haj-elemzés

segítségével ma már több anyagot is tudunk azonosítani, mely

a véráram útján jut a hajgyökérbe, aztán felgyülemlik a

növekvő hajszál tengelyében. Ezek közé tartozik a heroin, a

kokain, a nikotin, a koffein, a marihuana és sok más.

Ez a tudomány új lépcsőfokot jelent a kriminalisztika

fejlődésében. Nemrég a haj-analízis csupán odáig terjedt, hogy

mikroszkóp alatt, ránézésre összehasonlították a helyszínen

talált hajat egy bizonyos személytől vett mintával. Több

tényezőt kellett figyelembe venni, például a színt, a hajszál

erősségét, a pigment-szemcsék eloszlását, a hajszál átmérőjét

és a velőállomány jelenlétét vagy hiányát. Az ilyen

azonosítások közül több bizonyult tévesnek, amikor a haj

DNS-vizsgálatát elkezdték.

A szőr- vagy hajszálak közti legegyszerűbb különbségek

sokszor egyben a legmeglepőbbek is: az afrikai haj göndör, és

172

egyenetlenül oszlanak el benne a mikroszkopikus pigment-

szemcsék; a fehérbőrűeké általában egyenes vagy hullámos, a

szemcsék eloszlása pedig egyenletesebb; míg az ázsiaiak

hajában a velőállomány sokszor egy hosszú, folytonos cső,

nem úgy, mint a többi embertípus esetében, ahol általában

szaggatott. (Vannak olyan nem-ázsiai típusok is, melyekből a

velő teljesen hiányzik.)

Először 1981-ben jelentettek olyan esetet, melyben a

hajvizsgálat segítségével mutattak ki kokaint. Ma már ez az

eljárás széles körben elterjedt. A drogok hajszálban való

keresése sokkal előnyösebb, mint ha vizeletet használnánk erre

a célra, hiszen a hajat könnyebb begyűjteni és tárolni.

Lényeges, hogy külsőleg is elérhető; ráadásul a korábbi

drogfogyasztásról is árulkodik.

Az emberi fejen található haj minden hónapban rendszerint

egy centimétert nő (vagy majdnem másfelet). Ezért a fejtetőből

kitépett hajszál olyan, mint egy időszalag. Ahhoz, hogy meg

lehessen határozni, mikor vett be drogot valaki, a hajszálat

egycentis darabokra vágják, majd mindet egyenként

megvizsgálják. Erdekes, hogy a test különböző részein

lényeges eltérések vannak kimutatható anyagok és

drogkoncentráció tekintetében. A morfiumkoncentráció

például legmagasabb a szeméremszőrzetben, ezután

következik a hónalj, majd a fejtető. Metadont leginkább a

hónaljszőrzetben, kisebb mértékben a szeméremszőrzetben és

a fejtetőn lehet kimutatni. A kokainteszthez általában a fej-

tetőről vesznek hajat, és minden más, korábbi drogfo-

gyasztással kapcsolatos vizsgálathoz is. Körülbelül száz

milligramm hajra van szükség, melyet olyan közelről vágnak

le az élő személy fejbőrétől, amennyire csak lehet, a halottból

pedig kitépik; a gyökereket ezután egymás mellé állítják, hogy

a hajszálakat minél pontosabban fel lehessen vágni a

vizsgálathoz.

173

A Henri Paul fejéről származó haj hónapokkal a baleset

előtti időből is kimutatott drogokat; általában olyanokat,

melyek a krónikus alkoholizmus kezelésére szolgálnak.

A drogok, melyeket tudomásunk szerint Henri Paul

fogyasztott, felerősíthetik az alkohol káros hatásait, mivel

gyengítik az ítélőképességet, homályossá teszik a látást, és

lelassítják a reakcióidőt - röviden, gyengítik az autóvezető-

képességet. A boncoláskor végzett vérvizsgálatok kiderítették,

hogy Henri Paulnak a halál pillanatában akkora volt a

véralkohol szintje, mintha nyolc-kilenc pohár whiskyt, nyolc-

kilenc korsó sört vagy nyolc-kilenc pohár bort ivott volna meg.

A vér toxikológiai vizsgálata, melynek során az alko-

holszintet mérik, nagyon egyszerű: ha az illető élő személy, az

alkohol óránként egy pohár ital értékével bomlik le. Halál után

azonban a bomlás megáll, és az alkohol a vérben marad,

pontosan a halál pillanatának szintjén.

1999 szeptemberében - valamivel több, mint két évvel a

három életet követelő baleset után - a bíró végül Henri Pault

tette felelőssé. Ez a döntés elejtette a vádat kilenc fotós, és az

ellen a paparazzi ellen, aki üldözte a kocsit. Ezeket a

személyeket eredetileg többen vádolták a baleset miatt. A bíró

véleménye szerint bár a csoport folyamatosan és makacsul

akaszkodott rá Dodi Al Fayedre és Dianára pár órával a

Párizsba érkezés utáni balesetig, "az autó vezetője ittas volt, és

alkohollal összeférhetetlen drogok hatása alatt állt. Nem volt

olyan állapotban, hogy uralni tudja a járművet."

Bonaparte Napóleon haja és az arról készített vizsgálatok

annyi év után még mindig parázs vita tárgyát képezik az

összeesküvés-elméletek hívei és a történészek körében.

Napóleon 1821-ben halt meg, ötvenegy évesen, hosszú

betegséget követően. Orvosai felboncolták, és egy nagy, rákos

daganatot fedeztek fel a gyomrában, melyet a halál okaként

neveztek meg.

174

Ennek ellenére, egyesek szerint inkább vagy francia kísérői,

vagy angol fogvatartói mérgezték meg, ravasz módon.

Közismert volt, hogy fennmaradtak tőle hajminták, így 1962-

ben megvizsgálták azokat. A szakértők arzénra bukkantak

bennük, így egy pillanat alatt megszületett az összeesküvés-

elmélet.

Egyes orvosi körökben az arzént "örökség-pornak" nevezik,

mert valamikor a családi mérgezések kedvelt eszköze volt.

Magas méregtartalmú, színtelen, szagtalan és olyan háztartási

szerekben is megtalálható szer, mint a féreg- vagy a

növényirtó. A szürkés-fehér por a színezőanyagok összetevői

közt is gyakran jelen van.

Arzénnal belélegzés útján is meg lehet mérgeződni, de

bőrön vagy nyálkahártyán át, érintkezéssel és nyeléssel is.

Voltak, akik arzénes levegőt lélegeztek be, festés közben

megnyalták az ecsetet, vagy nem megfelelő ruházatban

használtak arzén tartalmú termékeket. A belégzés okozta enyhe

mérgezés hatásai közé tartozik az étvágytalanság, a hányinger

vagy a hasmenés. A súlyosabb krónikus vagy akut fertőzés

tünetei közt találjuk a bőrelváltozásokat, a krónikus fejfájást,

az apátiát, a fokhagyma illatú leheletet, a fémes szájízt, a bőr

bronzszerű elszíneződését, és a lehetséges májkárosodást.

Ráadásul az arzén és összetevői közismerten rákkeltők, így a

bőr- és a tüdőrákkal, valamint a születési hibákkal is

összefüggésben lehetnek.

Napóleon halálát azonban mégsem arzén okozta. A császár

hajában olyan kis mennyiségű mérget találtak, amely még a

hálószobája tapétájáról is származhatott, vagy a vízből, melyet

száműzetése alatt ivott. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy

mindannyiunk szervezetében megtalálható némi arzén, mivel

ez az egyik legnagyobb mennyiségben előforduló kémiai elem

a földben, és minden élő szervezet része is. Kis mennyiségben,

természetes körülmények között nem ártalmas.

175

A tizenkilencedik század folyamán többen szenvedtek

mérgezésben tapétájuk zöld, arzént tartalmazó fes-

tékanyagának kipárolgásától. A Scheele-zöld és a párizsi zöld

színt is arzén-összetevőkből fejlesztették ki, és széles körben

használták festékekben és tapétákon 1780 után. 1893-ig nem is

jött rá senki, hogy a nedves falak, vagy a penészes tapéta egy

trimetil arzén nevű illóanyagot bocsátott ki a levegőbe.

A Napóleon szobájából származó, megfelelően hitelesített

tapétafoszlányokból kiderült, hogy a zöld rozetták

négyzetméterenként kb. egyharmad grammnyi arzént

tartalmaztak. Ez az arzénmennyiség valószínűleg csak ahhoz

nem volt túl kevés, hogy bántsa Napóleon szépérzékét;

azonban mindenképpen elegendő volt ahhoz, hogy feleljen a

hajában talált arzénért.

Ami a legnagyobb különbséget jelenti az emberek között, az

a szövetvastagság, mely a fej bizonyos pontjiain észlelhető.

Ezeket a pontokat az évek során tanulmányozták és

összesítették. Különféle módszereket használtak a halottba

szúrt tűtől (melyről bebizonyosodott, hogy pontatlan, hiszen a

halott fekszik, és a szövet ellapul) az élőkön használt

szonogramokig. Az eredmény: az emberi arc harminckét

pontjának ismerjük a normális mélységét faj, nem és kor

függvényében.

Ezek a biztos pontok. Az igazságügyi rajzoló radírgumik

felragasztásával megszerkeszti őket a koponyán, jelölve a

megfelelő mélységet is. Mindegyik radírdarabon ott lesz a neki

megfelelő pont száma.

Ezután műszemeket helyeznek a szemüregekbe, tekintetbe

véve a mélységet. Hogy a szemlélőt ne befolyásolja semmi, az

íriszeket semleges színnel készítik el. Ezután agyagot tesznek a

radírdarabok által kijelölt részekre, követve a koponya

kontúrját. Ha valamit tudnak az illető életmódjáról, azt is

figyelembe veszik. Hordott-e például szemüveget? Ez hatással

lehet a halánték és a fülek alakjára, és persze az orrnyeregre is.

176

Pipázott? Ez a szokás eltorzítja az állkapcsot. Több mérést

végeznek, hogy meghatározzák az orr vastagságát, valamint a

száj hosszát és teltségét. Még a földrajzi környezet is, ahol az

elhunyt élt, és életmódjának részletei is megmutatkoznak az

arcon. Ezt mind figyelembe veszik a rekonstrukció alkalmával

- a nap hatása szó szerint kicserzi a bőrt, a dohányzás kivájja

az arcüregeket, a hiányzó fogaktól beesik az arc.

Az öregedés olyan változást idéz elő az arcon, mely nem

mindig vonzó, és oka a gravitáció: a fülek és az áll

meghosszabbodnak, az arcgödrök azonban mindig a helyükön

maradnak. A száj besüpped. Az izmok megereszkednek. Ezt

műveli velünk a természet.

Engem ámulatba ejt, milyen sok ismerettel rendel keznek az

emberi fiziológiáról az arc rekonstruálói. Hiszen nem

orvosokról van szó, hanem művészekről mégis, a legtöbb

orvosnál többet tudnak az arc és a fej működéséről.

Például az izmok közti finom különbségeket minden profi

arcrekonstruáló ismeri, hiszen ezek alapján végzik a

munkájukat. Nagy odafigyelésre van szükségük, hiszen az

emberi arc és a koponyaüreg izmai a fejen található helyzetük

alapján különböző csoportokra oszthatók, és ezeken a

csoportokon belül az izmok az általuk végzett feladat szerint

különülnek el - aszerint, hogy a szemmozgatásban, a rágásban,

a sikításban, vagy az arc és a fej egyéb mozgásaiban vesznek-e

részt. Az arcizmoknak az a magasabb rendű feladatuk is meg-

van, hogy érzelmeket fejeznek ki.

Paróka helyettesíti a hajat. Felkerül a szemüveg, és a nagy

munka befejeztével újra arc látható a koponyán. Mindez nagy

odafigyelést kívánó, aprólékos tudomány, néha túlságosan is

az: a rokonok időnként, amikor megnézik az eredményt, túl

gyorsan kimondják: "Nem, nem. Ez nem ő." (A halottasházban

viszont, azonosításkor túl gyorsan kimondják az igent, amikor

pedig előfordul, hogy tévednek. Amint a rendőrség tájékoztatja

őket, hogy az egyik szerettük meghalt, elhiszik, és azonosítás

177

közben sokszor nem is néznek a testre, hanem eltakarják a

szemüket.)

A kétdimenziós rekonstrukciók igazából csupán csak

vázlatok, de az igazságügyi rajzoló számára mégis ez a

kedveltebb módszer. A vázlatok láttán az emberek másképp

reagálnak: "Hát, körülbelül úgy néz ki, mint akit az utcán

láttam" - mondják -, "de X. Y ra is hasonlít." És hirtelen két

vezérfonal is van ott, ahol azelőtt egy sem volt.

A kétdimenziós rekonstrukció egy azonosítatlan koponyával

kezdődik, aztán szövetek kijelölésével folytatódik. A koponyát

szemből és oldalról is lefotózzák, a képeket életnagyságúra

nagyítják és egymás mellé ragasztják. Mindkettőre egy átlátszó

papír kerül; és itt kezdődik a rajzoló munkája. A szöveteket

jelölő eszközök alapján készülnek a kontúrok, s munka közben

az életmódról vagy lakóhelyről szóló információk is segítséget

nyújtanak.

Az utóbbi néhány évben a fej egyéb részeinek fel-

használásával is létrejöttek sikeres azonosítások; ennek

eredményeként folyamatosan új módszerek jelennek meg a

bűnügyi tudomány amúgy is széles palettáján. Angliában

például a rendőrség felállította a világ legnagyobb

füllenyomat-adatbázisát, azt tervezve, hogy a fül lenyomatát

ugyanúgy felhasználják majd a nyomozásban, mint az

ujjlenyomatot.

Hosszú út vezetett idáig. Az 1700-as évek második felében

Johann Caspar Lavater (1741-1801) tanulmányozta és jegyezte

le a fül egyénített jegyeit. Száz évvel később kifejlesztették az

ujjlenyomat tudományát, melyet aztán széles körben

használtak a bűnügyi szakértők. Akkoriban egészítette ki

mindezt a fotográfia, mellyel a bűnözők fizikai megjelenését

örökítették meg. Európában a nyomozáshoz a mércét a

Bertillonrendszer adta, melyhez a test különböző részeit kellett

megmérni. Habár ez csak egy ideig volt divatban, sokat

178

lehetett belőle tanulni az emberek közötti különbségekről, és

egyesek számára a fül még mindig különösen érdekes maradt.

Egy Alfred Iannarelli nevű amerikai dolgozta ki a

füllenyomatok szabványát és osztályozási rendszerét.

Iannarelli, aki korábban a kaliforniai Alameda megyében

volt seriff, először a negyvenes években kezdett érdeklődni a

fülek iránt, és később két könyvet is kiadott a fülazonosítás

témájában.

A fülazonosítást a tárgyalótermekben általában nem ismerik

el, bár az új ismeretek mindig nyújtanak valami pluszt a

bűnügyi tudományok palettáján, ritkán foglalják el más helyét.

Egyik tudomány nem pótolhatja a másikat az igazság

kutatásában, hanem a már létező tudásanyaghoz adódik. A

tudományok egymásba fonódnak, és együtt segítik a

munkánkat.

A bűnügyi szakértő feladata az információk összehangolása

- és aki jó, az tényleg remekül csinálja. Az emberi értelem

minden csodák közt a legcsodálatosabb.