66 HÍRES MAGYAR REGÉNY

HELTAI JENŐ: A 111-ES

A mesés gazdagságú orvos könnyelmű, sőt léha életmódot folytató egyetlen fia kártyán, börzén, lóversenyen eltékozolja teljes örökségét. Már kínkeservesen szerzett, tucatnyi forrásból összekapart kölcsönökből él, amikor beköltözik a Majestic Szálló 109-es számú szobájába. Tudja, hogy a végső csőd szélére, került, felvillan benne, hogy munkát kellene keresnie, ám semmiféle "rendes" mesterséghez nem ért. Az anyagi csődöt testi állapotának leromlása tetézi: "Kegyetlenül föl voltam dúlva, mindenféle méreg pusztított bennem: alkohol, nikotin, ópium, morfium, éter és harmincöt éves koromban megőszültem, megrokkantam. Egész nap, egész éjjel ittam és cigarettáztam, aludni nem tudtam a sok altatótól, és ha egy percre mégis elszunnyadtam, rettenetes álomlátások kínoztak, évtizedek gyötrelmeit szenvedtem át egy másodperc alatt. Hol börtönben ültem, talpig vasban, és patkányok és pókok nyüzsögtek körülöttem, hol feneketlen mélységekbe zuhantam, vagy torkomat fojtogatta valami angyalarcú, polipkarú apokaliptikus szörny. Elkopott idegeim úgy fól voltak borzolva, mint a visszájára kefélt cilinder." Vagyonának utolsó maradékát, lóistáIlóját, lovait is pénzzé teszi, annyit kap értük, amiből számításai szerint még öt-hat hétig eltengődhet. De hamarosan ennek a pénznek is a nyakára hág. Nem lát kiutat, mély letargia uralkodik el rajta, meg akar halni, de ahhoz is gyáva, hogy megölje magát. Ekkor jut eszébe régi, nagy bőrtáskája, amelyben mindenféle írást, levelet, arcképet őriz, maga sem tudja, miért. Már évek óta hozzá sem nyúlt; most, amikor kinyitja, többek között tizenhárom, kabalisztikáról, okkultizmusról, asztrológiáról és hasonló természetfeletti témáról szóló könyvet talál benne. A könyvek felidézik egykori szeretőjének, a lengyel orfeumi táncosnőnek, Olgának emlékét: tőle kapta őket annak idején... Lázasan tanulmányozni kezdi az írásokat, hátha megoldást talál problémáira. Csalódva állapítja meg, hogy nincs bennük megoldás, hogy a valósághoz, a gyakorlati élethez nincs bennük útmutatás. Elküldi őket a bóyjal az antikváriushoz, ám a boy a 111-es szobában lakó Selfridge úrba ütközik, aki kétezer korona előleg fejében maga vásárolja meg a könyveket. Joe Selfridge, a híres bűvész megelenése pillanatától fogva titokzatos figura. Angolnak képzelné az ember, ám tökéletesen beszél magyarul, s csupán egyetlenegy, később elhangzó célzásából lehet arra következtetni, hogy igazi hazája a tulipánföldes Hollandia. Az is különös, hogy a bűvész élénk érdeklődést tanúsít iránta, s ennek .okára csak akkor derül fény, amikor Selfridge az egyik könyvben Olga nevét megpillantva, felfedi, hogy Párizsban a lány az ő szeretője is volt. Elbeszéléséből kiderül, hogy akkor Olga szegény revütáncosnőként kereste kenyerét, a Montmartre-on lakott egy olcsó hotelban, gyógyíthatatlan tüdőbetegségben szenvedett. Ő mindent megtett, hogy meggyógyíttassa, soksok helyre elvitte, de hiába, a lány meghalt, s ő adta meg a végtisztességet neki. Elbeszélésének drámai csúcspontja Olga két utolsó kérése: az egyik, hogy abbahagyja a kis házi guillotine-nal végzett önlefejezéses illuzionista mutatványát, a másik, hogy eljuttatja a főhősnek, egykori szerelmének szánt, meg nem írt levelét, amely mindössze egy "Monsieur" feliratú üres borítékból állt. "Nagy láza volt, mindennap láza volt. Ágya mellett ültem, felolvastam neki az Újtestamentumból, Szent János könyvét a mennyei jelenésekről... azt szerette legjobban. És amikor a hétpecsétes könyvről olvastam, gyöngén elmosolyodott, és azt mondta: »1VTekem is voltak könyveim... elajándékoztam őket. Neki a:dtam...« Neki! Csak így. És mosolygott, el nem mondható gyöngédséggel. Aztán fölült az ágyban, levélpapírost kért, elővett egy borítékot, és írni kezdett... Monsieur... ezt az egy szót írta le. Én izgatottan figyeltem:.. most megtudom annak az embernek a nevét. Talán észrevette izgatottságomat. Arca elborult; letette a

tollat, panaszkodott, hogy nagyon fáradt... majd holnap folytatja. De nem folytatta. Másnap alig szólt hozzám. Behunyt szemmel feküdt egész nap, és mosolygott... Este fölriadt, körülnézett, és megfogta a kezemet: »Joe, meg kell ígérnie nekem, hogy azt a mutatványt nem csinálja többé...« Eleinte nem tudtam, miről beszél. »Azt a mutatványt, a guillotine-nal... nem szabad, soha, soha többé!« Kinevettem. Erre nagyon elkomolyodott: »Joe, maga volt az egyetlen, aki hitt bennem. Ne nevessen ki, tudom, mit mondok... és maga is tudja, hogy ha mondok valamit, van rá okom. Nem szabad, soha, soha többé! Ígérje meg! Igérje meg, hogy nyugodtan halhassak meg...« Megígértem, ennek nagyon megörült. Hálásan szorongatta a kezemet. »Köszönöm, köszönöm...« És megcsókolta. Aztán megint behunyta a szemét, és már úgy mondta: »A levelet pedig adja át...« Arcán megint megjelent az a gyöngéd mosoly, de többet nem beszélt. Reggel meghalt..." Olga szerelmének fájó emlékétől még kínzóbbá válik magánya, s ahelyett hogy megpróbálna megkapaszkodni valamiben, újra régi szenvedélyéhez tér vissza, a kártyához. Mint annyiszor, most is veszít, a kétezer koronából mindössze száz koronája marad. Közben úgy érzi, hogy egyre jobban a titokzatos bűvész hipnotikus befolyása alá kerül, s hogy hozzá fűződő viszonyát nemcsak anyagi, hanem valami pontosan meg nem határozható érzelmi fúggőség kezdi meghatározni. "Bárhogyan iparkodtam is magammal elhitetni, hogy Selfridge úr nagyon kitűnő és éppen olyan szentimentális bűvész és hasbeszélő, de nem több, holnap talán meg sem ismerem, éreztem: nem igaz, még nem végeztünk egymással. Nem tudtam tőle szabadulni, befészkelte magát agyamba, nyakamon ült, fogta a kezemet, nem eresztette el többé. Olykor valamelyes nyugtalansággal gondoltóm rá, fáztam attól, hogy többet tud életemből, mint én az övéből. Sejtettem, hogy akármennyit beszél is, még mindig többet hallgat el." Selfridge azzal biztatja, hogy a tőle átvett könyveket Bécsben magas áron el fogja adni gazdag gyűjtőknek, és kéri, legyen türelemmel. Egy álmatlan éjszakán a mellette lévő, 110-es szobából szerelmi légyottra jellemző hangokat hall, a nő nevetése pedig egyenesen Olga nevetésére emlékezteti. A különös élmény még jobban kihozza sodrából, és teljesen elképed, amikor érdeklődésére a portás kijelenti, hogy a 110-es szoba üres, nem lakik benne senki. Kíváncsiságától hajtva rövid időre kiveszi a szobát, és a bér kifizetésének jogán alaposan átkutatja. Kutatásnak eredménye egy női hajtű, amely tovább erősíti gyanúját: a kopasz, kecskeszakállú Selfridge szeretőt tart. Rendkívüli merészséggel - zsebében harminc koronával - ismét megkísérti szerencséjét, ezúttal sikerül: tizenötezer koronát nyer. Átmenetileg visszakapja önbizalmát, és igyekszik a bűvészből kiszedni, hogy mi a valódi célja vele, és ki az a nő a 110-es szobából. Selfridge kitér az egyenes válasz elől, a nő létezését pedig tagadja, azt állítja, hogy a női hangok, a sóhajok, á nevetések tőle származnak, hiszen hasbeszélő is. Ő azonban egyszer, ha csak egy villanásnyi időre, mégis megpillantja a nőt, legalábbis piros papucsos lábát. Selfridge a jelek szerint játszd: vele, mint macska az egérrel, és csak a maga szabta adagokban ismerteti meg az igazsággal. Az igazságnak pedig egyik része: meg akarja nősíteni, hogy segítsen rajta: "Ez komoly dolog. Meg kell házasodnia. Előkelő ember, kitűnő neve van, azok a kis szépséghibák, melyek életét tarkítják, nem fontosak. A házassággal mindent rendbe hoz. Ami legfontosabb: meg fog gyógyulni. Ön nem született arra, hogy egyedül éljen... ez minden bajának a .forrása. Lesz valakije, és lesz pénze. Boldog lesz! Gyermekei lesznek, és hosszú életű lesz e földön. És hálásan fog visszaemlékezni öreg barátjára, Joe Selfridgere, aki megmutatta önnek a helyes utat..." Hamarosan megjelenik a bűvészhez tartozó nő is - most már teljes valóságában. Hatalmas bőröndökkel érkezik a Majesticbe, és a 110-es szobába költözik. Selfridge éppen a teraszon vacsorázik vele, ott mutatja be neki. Verának hívják - és Olga húga! "Amit az első pillanat óta sejtettem és nem mertem kimondani... testvérek voltak! Egyszerre milyen jó barátom lett ez az idegen nő, hogyan néztem, hogyan iparkodtam benne megtalálni mindazt, amit Olgában elvesztettem! Szerettem volna könyörögni neki: beszéljen Olgáról, mondjon el mindent, amit róla tud., és szégyenkezve gondoltam arra, hogy én alig tudok valamit. Hiszen sohasem törődtem vele, sohasem szerettem... csak azóta, amióta meghalt."

A bűvész üzletet ígér neki, és ráveszi, utazzanak el együtt Bécsbe. Hármasban érkeznek az osztrák fővárosba, és a Hotel Sacherban vesznek ki szobákat. Selfridge díszelőadásra viszi őket az Operába, ahol az arisztokraták és pénzmágnások között jelen van Sydney Babrook is, a milliomos amerikai parafakirály. A bűvész itt kezdi meg szemfényvesztésből, tolvajlásból, cselszövésből ötvözött machinációit, melyeknek célja talán összekötni a kellemest a hasznossal: nagyobb összegű pénzt szerezni, egyúttal összehozni hősünket Mabellel, a parafakirály lányával. Mabel kincseket érő fülbevalókkal érkezik az Operába. Selfridge és bűntársai álruhában és rafinált trükkel még ott ellopják a lány egyik fülbevalóját, a másikat pedig rendőröknek álcázva másnap viszik el, hogy, úgymond, a nyomozást megkönnyíthessék vele. A fülbevalók eltűnésének azonban ez csak az egyik magyarázata. A másikat Selfridge maga adja, mely szerint ő csupán leleplezett egy bűnbandát, és vsszaszerezte a gengszterektől az ékszereket, hogy visszaadhassa őket a jogos tulajdonosnak, Babrook kisasszonynak. A mágus úgy állítja be a dolgokat a parafakirály előtt, hogy a főhősé az érdem, a fülbevalókat ő ragadta ki a gengszterek karmai közül. Babrook alig bír magával örömében, és százezer koronával jutalmazza meg az akcióért. A pénzt Selfridge magához veszi, a főhőst viszont Mabel a kezével akarja révbe juttatni és boldoggá tenni. A férfit ugyan meglepi, kicsit talán meg is hatja Mabel rokonszenve és ajánlkozása, de valójában már régóta Verába szerelmes, és alig várja a pillanatot, amikor meghódíthatja. Szenvedélye minden veszélyt feledtet vele, amikor a lányt magával viszi szobájába. "Megrázkódott, karja lehanyatlott, becsukta szemét... Magamhoz vontam, feje élettelenül hanyatlott karomba, és félig nyitott, nedves szája felém virított... Behunyt szemmel, valami áldott kábulásban feküdtem mellette, és először gondoltam arra, hogy szeretem, és ő is szeret." Vera szerelmének megszerzésével úgy érzi, hogy méltó bosszút állt a máguson, aki rabjává tette, aki irányította életét, uralkodott felette, és szemfényvesztéseivel vagy igazságnak tűnő hazugságaival akkor és úgy manipulálta, ahogy csak akarta. Ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy nem tarthatja meg a lányt, hiszen nincs egzisztenciája, nincs jövője. Tőle is, Mabeltől is, Selfridge-től is elbúcsúzik, hogy amint a bűvész mondja, menjen, amerre "a végzete viszi". Hová térhetne vissza máshová, mint Budapestre, a Majestic Szállóba? A végzet azonban, úgy látszik, nemcsak az ő útjait határozta el megfellebbezhetetlenül. Néhány hét múlva Selfridge és Vera is megérkeznek. És ő még egyszer utoljára magáévá teszi a lányt. Ezúttal azonban a talán jóakaró, talán hipnotizőr rájuk töri az ajtót. És először és utoljára most nyilatkozik meg valós, leplezetlen emberi érzésekkel. Vak dühe, elementáris fájdalma azonban nem bosszúra sarkallja, hanem önmaga elpusztítására. Most nem szemfényvesztés történik, most a guillotine tényleg levá~a kecskeszakállas, kopasz fejét, melyet semmilyen trükk, semmilyen hatalom nem képes többé visszaforrasztani a helyére. "És két karja kitárva, kinyújtva egy gépies mozdulatban, mely már megmerevedett... a bűvész, az utolsó mutatvány után... tapsoljatok! És vér... mindenütt vér... a fehér egerek ide-oda futkosnak, az egyik végigszalad Selfridge úr karján... nem bírom tovább nézni... A halál itt van a szobában... és ez az én munkám! Kitámolygok a szobából, mint a részeg, rekedten súgom: Vera! Nagy szürke szemében az őrültség. Eltakarja arcát, és iszonyodva mondja: - Gyilkos! Menj! Menj! Irtózok tőled... És visítani kezd: - Segítség! Segítség! A szálló összeszalad... Este Vera elutazott. Nem tudom, hova. És én még élek!" Íme, nemcsak Selfridge szűnt meg létezni, hanem mindmegannyi rejtély megoldásának lehetősége is örökre elveszett. Íme, a lány is kilépett névtelen hősünk életéből, melynek folytatása - ha elképzelhető még ezek után - már egy másik történet.

VERES PÉTER: A BALOGH CSALÁD TÖRTÉNETE - SZOLGASÁL

Balogh Jancsiék valahol Debrecen környékén, a Feketehalmi tanyán laknak. A négy Balogh gyerek közül a hatéves Jancsi a legidősebb. Bandákba verődve járják a határt, tekéznek, hiszen nincs más dolguk. A tanyán nincs iskola, így Jancsi az idősebbekkel együtt a határt járja, hogy ő se legyen szem előtt. S mivel a tekézéshez botra van szükség, amit az uraság bokrairól vagdosnak le, Jani egy szép nyári napon megismerkedik a tiszttartó ostorával, amit egy életen át nem feled majd el. A "Szent Mihály-napi szólitásnál" Balogh Jancsi édesapjának felmondanak, mert visszafeleselt az ispán úrnak. Így aztán el kell hagyniuk a tanyát, más helyre kell költözni a családnak. Egy kemény téli napon vissza is költöznek a Balogh nagyszülőkhöz, s "Balogh Jancsi gyermeki életének egyik legszebb emléke maradt a csúnya hóviharból való megérkezés a meleg nagyanyai házba': Így kezdődött Jani új élete a falun, Sárosszerdahelyen. Nem sokáig tart a boldogság: anyós és meny gyorsan összekapnak, innen is tovább kell mennie a Balogh családnak. Szent György napjára találtak egy házat, amelyet kibérelhettek. Itt sem lett könnyebb az életük, mert a tulajdonos, özvegy Nagy Lajosné .nem állhatta a gyerekeket. Jancsi már nyolcéves is elmúlt, amikor bekerült a falusi iskolába. A valamikori tanyasi gyereknek ez nem jelentett problémát, eleinte "kicsit meglapult, idegen kutya módján'; de aztán rájött, hogy ő az erősebb, és nincs kitől félnie. Csupán a falusi utcák jelentettek gondot, amikor hazafelé kellett mennie, mert a tanyán megszokta a szabad világot, ahol könnyen tudott tájékozódni. Így járt ki két osztályt, amikor az életében fordulat következett be. A család nehéz anyagi helyzete megköveteli, hogy Jancsi ne otthon egye a kenyeret, ezért elszegődik libapásztornak Szekeres Kovácsékhoz. Persze nemcsak libapásztor lett, hanem kondás is, juhász is, aféle kis ntindenes. Első szolgálatát illő módon teljesítette, és ismét beiratkozhatott a harmadik osztályba, de csak tavaszig, mert akkor ismét szolgálatot kellett keresnie, és konfirmáció helyett gulyásbojtárnak állította az apja. Így aztán ismét a pusztai élet lett Jancsi sorsa. Embert próbáló foglalatosság a bojtárkodás, de Jancsi most is igyekezett helytállni. Jól eszébe véste a gazda szavait a marhavész után: "Mert a föld szül mindent, a jót "is, a rosszat is, a mezőt is, a töviseket is, a betegséget is, az egészséget is." nehéz volt a bojtárkodás, de azért Jancsi kitöltötte az esztendőt. Megfogadta magában, hogy nem lesz többet bojtár, inkább elmegy napszámosnak: A bérelt házban egyre nehezebb lett a Balogh család sorsa, de aztán a Gyepsor mellett a vályoggödröket kiosztották házhelynek, és Baloghék is kaptak egy darabot. Baloghék házépítésbe fognak, s őszre be is tapasztották, ki is meszelték a kis házat. Jancsi csak a "munkátlan" időszakokban járhatott iskolába, amit még az urak is megértettek. Itt a Gyepsoron ismerkedett össze a keresztapja fiával, Kis Gabrival, aki sok éven át jó komája marad Jancsinak. Ettől kezdve a két jóbarát együtt járt munkát keresni, s Jancsinak egyre nagyobb becsülete lett a családban. Ebben a "sors-kemencében" formálódott Balogh Jancsi élete, azon az úton volt, hogy "elsőfajta emberré kovácsolódjék". Lassan megacélosodott, testben, lélekben szívós, szikár lett, és sok mindenhez értő, sok mindent kibíró jó munkássá formálódott. 1905-ben Jancsi marokszedő lett. Az élet újabb oldalaival ismerkedett meg ezen a nyáron. Tanúja lesz egy majdnem halálos végű verekedésnek. Ekkor érezte meg először a gyilkosság indulatát. Meg is fogadta Gabrival együtt, hogy soha nem isznak pálinkát, és messze elkerülik az emberi gonoszságot. Ebben az évben nagy volt az aszály, a gyepsori családok egyre kevesebbet kerestek, a szocialisták egyre jobban mozgolódtak. Az orosz forradalom híre is eljut a faluba, vannak, akik a Biblia igazságaival igyekeznek meggyőzni az embereket, de a gyepsoriak élete egyre nehezebb lesz. A munkásköri előadásoktól sem lesz könnyebb az életük, nem is nagyon bíznak az ottani vezetőkben, mert "ősidők óta olyanokból lettek itt a vezetők, akik ráértek, és volt is miből megélniök Mindenki egy új rendszert vár, de senki nem tudja megmondani a korgó gyomrú embereknek, hogy milyen is lesz az az új rendszer. És főleg arra szeretnének választ kapni, hogy elosztják-e majd a földeket. Az éhség és a hideg szorongatja az embereket, sztrájkhangulat alakul ki. A községházára igyekvő küldöttség egyik tagját a csendőrök megölik. Jancsi szívében ekkor foglalt

végleges helyet a teljes tagadás. És még elszántabb lett akkor, amikor a sztrájk miatt a csendőrök az apját is elvitték. Jancsi távoli vidékekre is elszerződik summásnak, de ott sem kap több bért, a család nyomorúságos helyzete mit sem változik. Teltek az évek, Jani férfivá serdült, mindenhez értett, és a gazdák nagyon jó munkaerőnek tartották. A sok munka közben még azt sem vette észre, hogy a Balkánon kitört a háború. 1913-ban Szomorú Szabó Jánoshoz szegődött el. Jani itt mutatta meg igazán, hogy mire képes: Itt azonban az lett a baj, hogy beleszeretett a gazda lányába, Zsuzsikába. A szerelem kölcsönös volt, de á gazda ezt már nem viselhette el, a béresnek távoznia kell a házából. Szegények szerelme Ekkor jelenik meg Balogh Jani életében Varga Julcsi, Varga András lánya. Ők is a Gyepsoron laknak. Négy lányról és három fiúról gondoskodik Varga András, de családi szabály volt, hogy a nagyobbak törődjenek a kisebbekkel. Julcsi csendes, visszahúzódó lány volt, úgy élt, hogy senki ne vegye észre, pedig mindig ott volt, ahol valamit csinálni kellett. Úgy élt, mint a többi gyepsori gyerek, korán dolgozni kezdett, hogy a családnak több kenyere legyen. Jani közben más munkával próbálkozik: apjával messze vidékekre.kubikolni jár, de itt is megállja a helyét. Zsuzsika számára Jani elveszett az "emberpiac sűrűjében': Jani eleinte észre sem veszi, hogy Julcsi a lelkét adná érte. Mindketten visszahúzódó természetűek voltak, így aztán nehezen indult a szerelem. De egyet megérzett Jani is: hogy "mennyivel jobb, melegebb itthon a Gyepsoron, még a zsörtös szegénységben is az élet, mint a nagygazdák udvarán': Mióta Jani elkerült Szomorú Szabóéktól, a csendőrség is szemmel tartja. Egy kocsmai verekedés után, amikor Jani alaposan helybenhagy egy kötekedő legényt, be is viszik a csendőrségre. Hát persze hogy őt tartják bűnösnek, és alaposan elverik. Amikor eljött az ideje, Janinak is sorozásra kellett mennie, alkalmasnak találták, és a gyalogsághoz osztották be, pedig ő tüzér szeretett volna lenni. Úgy volt, hogy majd októberben fognak bevonulni, de a történelem másként intézte a sorsukat. Októberben sokan közülük már Szerbia és Galícia földjében aludták örök álmukat. Június 28-án megölték a trónörököst, kitört a "világ-vihar'; amely Janit is magával ragadta, pedig őket akkor júniusban nem az ultimátum érdekelte, hanem az, hogy mennyit fizet majd a búza, hogy mit fognak enni a télen. Megjött a mozgósítási parancs, Janinak is indulni kellett. Augusztus 15-én belőle is "emberanyag" lett. A laktanyában Szűcs Imre bihari parasztfiú és Pintye Grigor román juhászlegény vette át Balogh Janit "apja-anyja, faluja és népe kezéből, hogy átadhassák mint jó katonát a császárnak': A Gyepsoron pedig szinte minden család árván maradt, még a használható lovakat is elvitte a hadsereg. Jani alakulata hamarosan elindult kelet felé. Valahol a Kárpátokban estek át a tűzkeresztségen. A hadsereg szellemével Jani nem tud megbarátkozni, de pontosan igyekszik teljesíteni a kapott parancsokat, őszinte hittel jó katona akar lenni. Elkövetkezik a tél, s az 1124-es magaslaton fani majdnem megfagy, mert nem érkezett meg idejében a váltás, de őrhelyét el nem hagyta volna. Így kerül a szolyvai kórházba. Napokon át negyvenfokos lázban feküdt. Tavasz lett, mire lábadozni kezdett. Végre szabadságot kap és hazalátogathat. Julcsi és Jani már nem titkolják szerelmüket, és boldog két hetet töltenek együtt. ,Janinak ismét be kell vonulnia. Őrvezetői rangot kap, és 1915 őszén egy menetszázaddal az olasz frontra indul. Ismét átéli a háború minden poklát, s az egyik olasz támadás során légnyomást kap. Megint kórházba kerül, Nagykanizsára, ahol Julcsi is meglátogatja kedvesét. A háború már mindenhol érezteti a hatását: a Gyepsoron ugyanúgy éheznek, mint a fronton a katonák. Jani hiába reménykedik, hogy le fogják szerelni, mert végül is segédszolgálatra osztják be. Egyre nyugtalanabb az otthoniak miatt. Egy munkásszázadnál folytatódik "katonai pályafutása". Újra meg újra közelharcot kellett vvnia parancsnokaival, hogy szabadságot kaphasson. Amikor kitört a februári forradalom, ő is úgy gondolta, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak. De ismét kivezénylik az olasz front mögé Újabb nehéz hetek, hónapok következtek. Oroszországban kitört a forradalom, Pesten sztrájkoltak a munkások, de Jani még mindig az olasz fronton katonáskodott. 1918 októberében

érkezik Budapestre egy karhatalmi alakulattal. Jani így találkozik az őszirózsás forradalommal, ekkor tudja meg, hogy a közös hadsereg megszűnt. Ekkor ért meg benne a döntés: megszökik a hadseregtől. De a forradalom sodra őt is elkapja, és ismét fegyvert szerez a forradalom védelmére. Lelkesedésében még a Gyepsorról is elfeledkezik. Amikor végre hazaérkezik, otthon éppen dühöng a spanyolnáthajárvány. Kis Gabri is hazakerül az Urálból, s Jani az ő segítségével igyekszik helyrerakni az eseményeket. Most már Jani és Julcsi esküvőjének sincs akadálya. János és Julcsa A világban zajló események azonban nem hagyják magára a boldog emberpárt. A románok bevonulása nagyon megijeszti Janit, mert nem szeretne még egyszer katonáskodni. A Tanácsköztársaság Szerdahely életén is fordít egyet. Mindenki a jövőn töpreng, mindenki mást gondol az eseményekről. A Nemzeti Tanácsból Munkástanács lesz, cserélődnek a vezetők, ám a Gyepsor éli a maga megszokott életét. Jani, aki korábban nemzetőr volt, most vörösőr lesz a faluban, apja is csatlakozik az új rendhez. Ebben a forradalomban Jani már egész lelkével benne van. Ismét elhagyja a Gyepsort, hogy a románok és csehek ellen harcoljon. De azt is látnia kell, hogy kevesen csatlakoznak hozzájuk: a paraszt csak akkor megy katonának, ha megparancsolják neki. Amíg Jani harcol, Szerdahelyen megjelennek a románok, az új elöljáróság köszönti őket. Jani apját meg mindazokat, akik szerepet vállaltak a Tanácsköztársaságban, román segédlettel elviszik. Az összeomlás után Jani és Gabri hazafelé igyekszik, amikor két darutollas tiszt feltartóztatja őket, és máris bilincsben vannak. Jani csak évek múlva szabadul az internálótáborból. "Vörös múltja" miatt sokáig munkát sem kap. Közben két gyermekük születik: egy lány és egy fiú. A beígért földből nem lett semmi, mert a múltjuk miatt nem kaphattak. A nehezen vásárolt disznójuk elpusztul. Fiuk, Janika elvesztését is el kell viselniük. Egy új jövevénnyel, a kicsi Imrussal vigasztalódnak. Egy bőven termő esztendő után még egy házikót is tudnak venni. Gyepsori világukban így váltogatja egymást a jó és a rossz, betegség és vidámság. Janit, a "jegyes" embert nemegyszer megkeresik a csendőrök, sok mindent fognak rá, többször el is verik. Szervezkedéssel vádolják, pedig ő csak kenyeret akar a családjának. Legnagyobb lányuk, Erzsike tizenhat éves lett. Szükség volt a munkájára, így került a debreceni cselédpiacra. El is szegődik egy gazdához. Másik gyermekük, Imrus "kis-okos", nagyon jól tanul az iskolában, még az egyik tanító is felfigyelt rá. De Jani nem enged, nem akarja Imrét taníttatni, mert úgy véli, csak egy "úri janicsár" lenne belőle. A házuk tetejét közben elviszi egy nyári szélvihar, ami el is dönti véglegesen Imre sorsát: ő is elmegy szolgálni. "Mert az idő folyik, a világ sorja változik, császárok, királyok buknak, de a parasztsors körbejár: kisostorral kezdődik:' Egy napon váratlanul megjelenik a Gyepsoron Erzsi, a legnagyobb lány, aki otthagyta gazdáját, mert annak fiától gyereket vár. Így ismét nagy lett a család, mert Julcsi időközben még két gyermeket szült. És a világ ismét változik egyet. Hitler elindítja a hadait. Az értelmes Imre leventébe jár, és saját "lázító" versei miatt összevész az oktatóval. "Mecskei testvér" személyében Szerdahelyen is megjelenik az első nyilasvezér. Amikor meglett a közös magyar-lengyel határ, Balogh Janit ismét elvitték a Kárpátokba hidakat és utakat építeni. Julcsa már nem szedheti szabadon a kukoricatövet fűteni, mert az új "keresztény és nemzeti" rendszerben nem lehet, pedig ezt mindig megtehették szegény emberek. Julcsa ekkor kezdte megérteni a zsidótörvényeket is, azt, hogy miért hurcolták el a zsidó boltost, iblózsit. 1944 nyarán Baloghék Gabri fia megcsodálja az égen úszó "ezüstgépeket". A földek gazdag termést ígértek. Gabri éppen ürgét öntött a csürhejáráson, amikor egy bomba összezúzta a lábát. A Kárpátokból visszavonuló hadakkal Jani is elindul hazafelé. Most sem volt könnyű útja. Otthon másnap korán felkelt, és "elindult arra fel, a községháza felé, hogy megint közkatona legyen egy új népseregben'

FÁY ANDRÁS: A BÉLTEKY HÁZ

A regény főhőse Bélteky Mátyás, a gazdag, árva fiú, aki lelkiismeretlen gyámjának felügyelete alatt növekszik fel az ősi bélteki udvarházban. A gyám testvéré, egy nyugalmazott hadnagy azon van, hogy katonai vasgyúrót csináljon a fiúból. Ily módon Matyi vajmi keveset tanul, s mihelyt fölcseperedik, első gondja paripát szerezni s agárral, kopóval népesíti be a házi udvart. Szinte kizárólag vadászattal, lovaglással, pipázással tölti az idejét. A katonaságtól, melynek nem erényeit, hanem csak üres külsőségeit ismerte meg, hamarosan elmegy a kedve, így azt határozza el, hogy "otthoni katona legyen, mindenben magyar vitéz, a veszélyektől kiválva". Sarkantyút hord, kucsmáján tollat, dolmányán arany vitézkötést. Legfőbb becsvágya, hogy "igaz, véres, Bendegúzfajú" magyarnak tartsák. Felnőtté válva eltökéli magát arra, hogy megházasodik. Szerez magának egy barna pej ötös fogatot, s mint "deli magyar nemesember" lánykérőbe indul Mogyorósra, Szögváry tanácsoshoz. Megkapja a házikisasszony kezét, és hazaszállítja ősi fészkébe. Házassága azonban nem sikerül, mert az új asszony művelt, lelkiekben gazdag - szinte mindenben fölötte áll férjének, s idegenkedik annak durva és primitív csínytevéseitől. Csupán fiuk, Gyula születése vigasztalja meg egy időre mindkettejüket. Botrányos életmódja következtében Matyi a környezetében egyre népszerűtlenebbé válik. Alpári mulatozásaiban állandó társra is szert tesz: Leguli házi fiskális, az agyafúrt "pörkertész" fokozatosan az ő rossz szellemévé válik. Bélteky fiával kapcsolatos nevelési elvei is jellegzetesek: "Nagy magyar lesz! - jelenti ki Matyi a provinciális feudális nacionalizmus gőgével -, mert kiben nincs hiúsággal vegyes édes érzelem, hogy tőle valami nagy születik:' Mihelyt beszélni kezd, káromkodni tanítja, borral itatja a kisfiút. Az anya, Mari viszont elhatározza, hogy merőben másként fogja nevelni a gyermeket, a házhoz járó Káray bölcs tanácsai szerint. Ő és Káray - kinek sok vonása emlékeztet nagy költőnkre, Kölcseyre - arra tanítják Gyulát, hogy "az a hazaszeretet, melynek csupán vak indulat és iránytalan büszkeség az alapja, nem egyéb önző pártoskodásnál' : Figyelmeztetik a magyarság erényeire, egyszersmind azonban hibáira és elmaradottságára is. Beléoltják azt, hogy hazafiság és külföldi eredmények tisztelete nem mondanak ellent egymásnak, s hogy csak az az igazi hazafi, ki hazája előrehaladását tehetsége és lehetőségei szerint előmozdítani törekedik. Egészen másképpen alakul a Bélteky család másik gyermekének, Birinek a sorsa, ki apja nyomdokait követi. Míg Gyula szorgalmasan tanul, s zenével és festészettel is nagy kedvvel foglalkozik, addig húga csupán felszínes léhaságokkal tölti napjait. Időközben azután Matyi elhatározza, hogy szereplést vállal a főispáni beiktatáson. Ehhez azonban délceg paripára lenne szüksége, ezzel pedig csupán a szomszédban lakó - s vele pörben álló - Valkay rendelkezik. Leguli ezért vállalkozik arra, hogy békességet szerez közöttük. Valkay különben józan gondolkodású ember, ki kereskedelemmel szerezte vagyonát. Híve a takarékpénztárak eszméjének, a célszerűbb szőlőművelésnek s általában a gazdaság korszerűsítésének. A főispáni beiktatás bajjal jár: Matyi ügyetlensége és műveletlensége miatt sorozatosan felsül. Feleségétől is mindjobban elhidegül. Az asszony helyett a háztartás dolgát Leguli húga, a tűzrőlpattant Léni viszi, akit a fiskális számító praktikával hozott a házhoz. Matyi betegeskedő felesége egyre inkább háttérbe szorul a házban, az irányítást Léni ratgadja a kezébe. Időközben az ifjú Bélteky Gyula Pestre megy joggyakorlatra a főispánhoz, ki egyszersmind szeptemvir (hétszemélynök) is. Volt iskolatársa, báró Regéczy Kálmán találó, de lesújtó jellemzést ad neki új főnökéről: a szeptemvir olyan ember akinél egyedül csupán a hivatali rang, a stallum számít. Kálmán különben léha, üres lelkű fiatalember, annál gazdagabb lélek viszont nővére, Póli, aki iránt Gyula nem marad érzékeden. A szeptemvir mély érzésű fia Vince viszont egy házukban lakó távoli rokon Gyomay Ihlárcsi iránt lobban lángra. A leány Gyulának is tetszik, ám amikor megtudja, hogy Vince már két év óta szereti, barátja kedvéért lemond róla. A két fiatal szerelmének beteljesülése elé azonban váratlan társadalmi akadályok tornyosulnak: Vince szülei nem hajlandók beleegyezni abba, hogy szegény sorsú leányt hozzon a házhoz. A kevély

szeptemvirné szerint "közönséges pórlelket árul el az, ki a rangot becsülni nem tudja, s azt tanúsítja, hogy érdemetlen reá". Egy vidéki udvarházban, Kisréten gyűlik össze az ifjú Béltekyt körüli vevő társaság. Ott van Rónapataky tábornok, a reformok embere és Máli leánya, ott van barátja, Ongay, szintén katonatiszt, aki Málinak csapja a szelet, s Regéczy báró, ki névnapját - sajátos módon - saját családi sírboltjában ünnepli meg. S jelen van Halkó is, az országos mulatságrendező, a regény egyik legeredetibb mellékfigurája. Csupa tréfa és vidámság, minden társaságot felderít maga körül. Gyula és Vince azonban már túl vannak az effajta kedvteléseken: külföldre készülnek, majd el is indulnak, hogy kinti tapasztalataik alapján egykor hazájukat minél jobban szolgálhassák. Gyula művésznek készül, Vince köztisztviselőnek. Az előbbinek nevelője, Káray sokat vár tőlük: "Így óhajtnék minden magyar ifjat - mondja büszkén -,. kit rang, szív és elmetehetség többre jelöltek ki a hazában, mint csak leélni benne a növényi életet." Míg Gyula a külföldet járja, édesanyjával végez a betegség, s apja feleségül veszi az erre várakozó Lénit. E házassága sem sikerül - az új asszonyt ugyanis főképp férje vagyona érdekli. A hazatérő fiatalok pedig más emberekként jönnek vissza, mint ahogyan elmentek: Gyula már magasan meghaladja apja szellemiségét, Vince pedig mint szolgabíró csakis a köz javáért kíván munkálkodni. Gyulának ugyanakkor mostohaanyja iránta feléledő, erkölcstelen szerelmével is meg kell küzdenie. Ismét elmenekül tehát hazulról, leteszi ősi nevét, s álnéven nevelőnek áll egy Mátra-vidéki nemesi családhoz. A ház ura, az özvegyen élő Uzay egyike azoknak, akiket nem neveltek az életre. ("Újabb áldozata a hazai nevelés fonákságainak!") Gyermekei, Károly és Cili formálását is egészen új alapokon kell így Gyulának kezdenie, s mint kiderül, mind nagyobb sikerrel. Uzay öregedő szívében ekkor új érzelem kél a szomszéd birtokos leánya, Laura iránt, akit sikerül is feleségül megszereznie. Laura viszont félreérti Gyula komoly viselkedését, és megkeseríti a fiatalember napjait. Annak barátja, Vince sem képes eljutni egyelőre szerelmének beteljesüléséhez. Annál kevésbé, mivel Klárcsi felkelti az idős Rónapataky tábornok érzelmeit. Ez a nyugalmazott tábornok csupa emberszeretet és munkaenergia, melynek révén valódi mintagazdaságot teremtett maga körül. Imponál is Gyulának, ki látván népbarát törekvéseit, így kiált fel: "A generális egy fáklyát gyújtott meg a vidékének, gyújtok én róla mást a magaménak!" Rónapataky annyira nagylelkű ember, hogy amikor megtudja azt, hogy Klárcsi mást szeret, lemond a leány kezéről. Végül is a két fiatal - leküzdve a szülők arisztokratikus és sznob ellenállását - kiharcolja magának a boldogságot. Időközben Laura ráébred, hogy ellenszenve az ifjú nevelő iránt teljességgel alaptalan volt. Még inkább megváltoznak érzelmei, amikor Gyula egy ízben kimenti az égő házból, majd utóbb rablók karmaiból is. Laura idős férjével betegség végez, így kibontakozó szerelmüknek többé nincs akadálya, mint ahogyan Ongay és Cili egyre mélyülő kapcsolatának sem. Matyi Bélteken ebben az időben már szintúgy utolsó napjait éli, halála után pedig fia lesz az udvarház új - és főleg egészen új szellemű! - örököse, ki hamarosan eltávolítja a családhoz méltatlan mostoháját, Lénit. Végezetül a regényben még egy reményteli házasságnak lehetünk tanúi: Rónapataky tábornok Porubay professzort, a regény egyik legrokonszenvesebb mellékalakját kívánja megnősíteni. Porubay az elvont és jobbára élettelen tudományok embere, csupa félszegség és gátlásos esetlenség, ám ugyanakkor csupa szív és tisztesség, s a tábornok segítségével mint a falu újdonsült jegyzőjének sikerül derék feleségre szert tennie és megfelelő egzisztenciát alapítania. A regény az összes fiatal együttes és "egyetemes" boldogságával fejeződik be: Gyula Laurával, Vince Klárcsival, Ongay pedig Cili oldalán találja meg a harmonikusnak ígérkező jövendőt. Gyula és Vince teljesíteni szándékozik egykori, hazájuk felvirágoztatását célzó fogadását, s Ongay ebben is társul hozzájuk. A három újdonsült, ifjú feleség pedig párjuk méltó társának bizonyul: mindannyian segíteni kívánják férjüket nagyra törő reformtörekvéseik, a hazai világ korszerűsítését célzó, széchenyies szellemű elhatározásaik valóra váltásában.

JÓSIKA MIKLÓS: A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN

1458. január 24-én az ország királyválasztásra készül. Rákos mezején tanyázik Szilágyi Mihály serege. Negyvenezer katona védelmezi a választást, mert a pártok torzsalkodása mindent megakadályozhat. A mezőn felállított faépületben Gara nádor és L'jlaki, az erdélyi vajda szándékosan nyújtják a tanácskozást, hogy elhalaszthassák a választást. Kint a hatalmas tömegben is nagy az izgalom, jaj annak, aki nem Mátyást kiált. Zokoli Mihály, egy fiatal magyar nemes alig tudja megmenteni Wratizláw cseh lovag életét, mert az nem éltette Mátyást. Később derül ki, hogy Wratizláw halálos ellensége Zokolinak, de még nem jött el az ideje, hogy leszámoljanak egymással. Wratizláw jól tudja, hogy "ahol pártok vannak, mi könnyebb, mint egynek nyakát szegni' Zokoli Szilágyi seregéhez indul, amely már egyre türelmetlenebb, hiszen reggel óta kint állnak a katonák a dermesztő hidegben. Zokoli szavainak hatására negyvenezer torok kiáltja egyszerre: "Éljen Mátyás király!" Míg a nagyurak és a külhoni fejedelmek követei tanácskoztak, addig a nemzet választott. Döntés született, hogy követség menjen Prágába a fogoly Mátyáshoz. Zokoli Mihály is a küldöttség tagja lett. A tizennyolc éves Mátyás ekkor fogolyként él Podjebrád udvarában, aki egyre kedvesebben bánik a besztercei gróffal, mert Podjebrád már sejti azt, amit Mátyás még nem tud. Mátyás ideje nagy részét a csillagászatot kedvelő öreg Bretizláwnál tölti, akinek tizenkét éves leánya, Izabella mindig nagy örömmel várja Mátyás látogatását. Podjebrád tizenhárom éves lányát, Katharinát szeretné feleségül adni Mátyáshoz. Mátyás jóleső érzéssel, de gyanakodva fogadja Podjebrád ajánlatát, akiről máris sokan tudják, hogy "cselszövényes számító". Vitéz János püspök Prágába igyekszik, hogy megvigye a királyválasztás hírét Mátyásnak. Egy másik küldöttség Szilágyi Mihály és Szilágyi Erzsébet vezetésével Straznicznál fogja bevárni a Budára igyekvő királyt. A Straznicz felé közeledő küldöttség estére kelve egy várromhoz érkezik, ahol letáboroznak, hogy majd reggel folytassák tovább útjukat. Kis-várdai Zokoli Mihály gyönyörű férfi, "lovag, félelem és vád nélkül". Még atyja életében kezdett hadakozni a cseh rablók és "zsákmányosok" ellen. A legelszántabb cseh rablók is féltek tőle, sőt Giskra vérdíjat tűzött ki a fejére. Amikor a várromhoz érkeztek, Zokolinak úgy tűnt, mintha egy emberi alakot látna elsuhanni a romok között. Zokolit mindez nagyon kíváncsivá teszi, s miután a küldöttség tagjai lepihennek, elindul a várromhoz. Bent a várban egy titkos lejáratot talál, amelyen lebotorkálva, emberekre bukkan. Rejtekhelyéről csinos hölgyet pillant meg egy idősebb nő társaságában a vár egyik föld alatti szobájában. Kettejük beszélgetéséből az ifjú hölgy nevét is megtudja: Serena: Amikor a szobát elhagyják, titkon követi őket: mint kiderül, egy hatalmas terembe igyekeznek "áldozatra". Az író ekkor árulja el, hogy a várban üldözött husziták rejtőzködnek. Az istentisztelet végén az éber husziták elfogják Zokolit. Ők is ismerik Zokoli nevét, tudják, hogy Giskra vérdíjat tűzött ki a fejére. Gyorsan ítélkeznek: Zokolinak meg kell halnia, nehogy elárulhassa a husziták rejtekhelyét. Ám Zokoli meggyőzi a huszitákat szándékai nemességéről, és egy párbaj, amelyet egy Borisz nevű ifjúval vív első vérig, megmenti az életét, és visszatérhet a küldöttséghez - Serena képével a szívében. Vitéz János Prágába érkezik, de nem ő közli az örömhírt Mátyással, hanem Podjebrád: "Most, felséges uram, üdvözöllek, s tisztelettel köszöntelek, mint magos vendégemet... Éljen Mátyás, Magyarország kirá1ya!" Mátyás nehéz örökséget kapott: egyrészt "a honi kényurak akaszták meg rablásaik által a közrendet'; másrészt a felső megyék "harambasái" Pestig rabolták az országot. Köztük a legveszélyesebbek Komoróczi és Walgatha voltak, akik kíméletlenül fosztogattak, s nagy sietséggel két várat építettek a Sajó két partján: Galgócot és Vadnát, s "innen kalózlak az ország minden részei felé". Komoróczi és `valgatha nagyon örültek a "gyermek király" megválasztásának. Bizton hitték, hogy könnyen elbánhatnak vele. Örömükben fondorlattal rögtön ki is

fosztották Ábrahámot, a budai zsidót, aki rengeteg áruval igyekezett Budára. Még arra is rávették, hogy a különböző magyar városokban levő ügynökeinek adjon utasítást, amely szerint minden áruját eladta Komoróczinak, s a levél átadója mindent hozzon magával Vadnára. Ábrahám és kísérete természetesen nem mehet el Vadnáról, amíg ezek az áruk nem kerülnek Komoróczi kezébe. De Komoróczi a rablott holmi mellé feleséget is akart szerezni. Ezért Budáról erőszakkal várába hozatja Éleskői Nankelreuther ,jeles német lovag" feleségét, Ilkát. De Ilkában törököt fogott a rablóvezér, mert a hölgy nem hagyja magát: miután kiderül, hogy Vadnára hurcolták Komoróczihoz, rögtön tudja, hogy rablókhoz került, ezért mindent elkövet, hogy Komoróczi uram hajlandóságait lehűtse. A szolgálatára rendelt cselédlánnyal is igyekszik jó kapcsolatot kiépíteni. Prágában Mátyás fogadja a cseh és magyar urak köszöntését. Elérkezik a hazaindulás pillanata. De előbb még Mátyás ráveszi a csillagász Bretizláwot és leányát, Izabellát, hogy ők is jöjjenek el vele Budára. Az öreg csillagász s főleg a leánya boldogan mond igent. Mátyás elindul Budára, s Strazniczban találkozik az őt ünneplő sokasággal. Itt. Szilágyi Mihály köszönti a királyt, majd Podjebrád is örök békét ajánl a magyaroknak. Mátyás köszöntésére a husziták is eljönnek Strazniczba. Itt találkozhat ismét Zokoli Mihály Borisszal és Serenával, majd gyerekkori pajtásával, Mátyással is, aki örömmel fogadja, és kéri, hogy maradjon az udvarában. Miután Mátyás Budára érkezik, Szilágyi Mihály lesz egyik legfontosabb tanácsadója, aki jól tudja, hogy "a nemesség bánható: de tapintat' s okosság kell". Szemére veti Mátyásnak, hogy Podjebrád beteges lányát akarja feleségül venni. Mátyás meghallgatja Szilágyit, csillapítani igyekszik, de a maga útját akarja járni. Nem kívánja magára haragítani a főurakat, hiszen békét hirdetve tért haza. Szilágyi aprólékosan elmagyarázza Mátyásnak, hogy milyen helyzetben van az ország: a török háborog, a korona Fridrik kezében; Giskra "zsibong'; s szabad zsákmányosai Pestig portyáznak; hogy Ábrahám is eltűnt, aki ékszereket és értékes kelméket hozott volna Szilágyi Erzsébetnek; hogy Nankelreuther nejét elrabolták. Mátyás úgy dönt, hogy a felvidéki martalócok ellen Rozgonyi Sebestyént küldi, első legyen Vadna és Galgóc, amelyeket lerombol seregeivel. A király kérésére Zokolinak választania kell: vagy Rozgonyival megy a cseh rablók ellen, vagy Szilágyival a törökre. Nem nehéz a döntés: Zokoli birtokait elpusztították a felvidéki martalócok, ezért Rozgonyi seregét választja. Ilka napjai egyhangúan telnek Vadnán. Összebarátkozik a szolgálatára rendelt cselédlánnyal, aki sok mindent elmond neki a vadnai vár uráról. Ábrahám zsidó társaival együtt még mindig a vadnai vár pincéjében raboskodik. Komoróczi hiába küldte el embereit Ábrahám kézírásával a kereskedő ügynökeihez. Küldöncei nem sok eredménnyel jártak, mert az ügynökök gyanúsnak találták a dolgot. Komoróczi tovább kínozza foglyait. Egy nap felingerelt bikát ereszt a cellájukba. Komoróczi invitálására a jelenetnek Ilka is tanúja lesz. Merész döntéssel felajánlkozik Komoróczynak, s így megmenti a zsidókat. Ekkor érkeznek a vár alá Rozgonyi Sebestyén csapatai. Velük jön Zokoli Mihály is. A vadnai várat megostromolják, kiégetik, a foglyokat kiszabadítják. Nankelreuther lovag is visszakapja a feleségét. A Vadnát ostromló csapatok körében maga a király is megjelenik, mert igen fontosnak tartja a martalócok elleni hadjáratot. Az ország helyzete egyre bonyolultabb. Mátyás mindent elkövet a rend fenntartása érdekében. Az állandóan makacskodó Szilágyit letartóztatja, s a világosi várba küldi, de néhány cseléd mulatságos körülmények között lefegyverzi az őrséget, és kiszabadítja Szilágyit. Komoróczi egyik alvezérével kimenekül az ostromlott vadnai várból, Galgócon találnak menedéket, de miután azt is elpusztítják Rozgonyi hadai, észak felé menekülnek. A magyar hadak várról várra követik őket. A csehek üldözésében különösen kitűnt egy idegen lovag, Elemér, kit gyorsaságáról Sasnak neveztek, s akinek arcát csak néhány meghitt barátja ismerte. A menekülő rablók végül a lengyel határnál levő breznicei favárba veszik be magukat. Az üldözők egy Dzwela nevű morva zsoldost küldenek a vár alá két magyar kíséretében: keressék meg a várba vezető titkos bejáratot. Gyorsan kiderül, hogy Dzwela a várba

menekült martalócok híve, akinek az egyik magyarral - mert a másiknak sikerült megszöknie - sikerül bejutnia a rablófészekbe. Máris felakasztják az elfogott magyart, amikor váratlanul Elemér jelenik meg a teremben. Az ostromlóknak sikerült bejutni a breznicei várba. A felakasztott Sőtér Jánost levágják a kötélről, aki így életben is marad. De Komoróczi és egy másik martalóc, Uderszki ismét kereket old. Egyre nehezebb menedéket találniuk. Giskra maga nem gyűlölte a magya Ilkát is meglátogatja az az ismeretlen asszony, aki Aminhával közölte hogy nem lehet Nephtali férje, és elmondja neki, hogy 1439-ben férj nem messze a sárosi vártól két kislányt talált egy sziklaüregben. Ali akarta elhinni férjének, hogy nem az ő gyermekei. Mostoha körülményeik miatt egy éjjel az asszony az egyiket egy tehetős polgár ház elé lopta, a másik kislányt pedig Ábrahám kapujában felejtette. Ilka ekkor döbben rá, hogy ki az ő apja, és hogy Aminha a testvére A fekete sereg egyik alvezére Elemér lesz, és ismét elindulnak észak felé. Komoróczi - miután kegyelmet kapott - bicskei birtokán él, de a "vad vér" tovább buzgott benne. Hajdani rablótársa, a morva Dzwel; - aki Komoróczival együtt szökött meg a breznicei várból - váratlanul megjelenik Komoróczinál. Dzwela újabb csapatot gyűjtött, és kegyetlenkedni kezdtek a Felvidéken. De Komoróczi még nem akar visszatér ni régi életéhez, és egyelőre csak fegyvert ígér régi cimboráinak. Dzwel; a galgóci vár romjaiba vette be magát csapataival. Komoróczi meglátogatja, de a fekete sereg meglepi őket. Elemér és a király elfoglaljál a romokat, és Dzwelát Sőtér Jankó akasztja fel. Katharina halála után Mátyás már nem királynét akar, hanem egy Hunyadinét szeretne maga mellett tudni. Így esküszik meg titkon Izabellával a váci székesegyházban. Pünkösd harmadik napján lovagi tornát rendeznek Budán. A király hívására Holubár német lovag is eljön a tornára. Ekkor derül fém a Zokoli kézírásával hamisított levelekre is: a hamisítást Angyal diák Komoróczi embere követte el, hogy Zokolit befeketítsék Szilágyi Mihály előtt. Zokoli ártatlansága így kiderül, de ő még - lovagi szokás szerint - meg akar vívni azzal, aki kétségbe vonná becsületét. A lovag tornán először Mátyás mérkőzik meg Holubárral, aki a küzdelem sorár karját töri. A második párbaj Zokolié. A hírnök hívására meg is jelenik egy ismeretlen lovag, mintegy kétségbevonva Zokoli becsületességét A párbaj győztese Zokoli lesz, a legyőzött pedig Wratizláw, vagyis Ko moróczi. Az öreg Káldor meghal. A királynak az a kívánsága, hogy Aminha vegye fel a keresztséget, de a lány ragaszkodik regi hitéhez és Neph- talihoz. Izabellának gyermeke születik, akinek János lesz a neve. Komorócz a törökkel vívott harcokban pusztul el egy szpáhi kezétől.

EÖTVÖS JÓZSEF: A FALU JEGYZŐJE

Valamikor a múlt század első évtizedeiben, valahol az Alföldön, mondjuk, Taksony megyében, a kanyargó legmagyarabb folyó mentén található Tiszaréten vagyunk. A falu az igen tehetős Réty család tulajdona a honfoglalás óta, jegyzője pedig a hajthatatlan becsületessége miatt sok bajt látott, számtalan mellőztetést, igazságtalanságot eltűrt, de épp ezért a nép körében szeretetnek és bizalomnak örvendő Tengelyi Jóriás, aki egykor, vagy harminc éve, Heidelbergben együtt tanult jogot Réty Sámuellel, a dúsgazdag nagybirtokossal, a jelenlegi alispánnal. Diákpajtásságuk azonban idehaza, Réty hűvös tartózkodása miatt, csakhamar szertefoszlott, Tengelyi legjobb barátja ma már Vándory Boldizsár, a lelkész. A két idősödő férfi most is a Tiszarét határában emelkedő Törökdomb fái alatt beszélget: épp az alattuk elterülő rónán zajló nyúlvadászatról váltanak szót. A mezőn agarászó társaság csakhamar megelégeli a fáradságos hajszát, s az urak fölkapaszkodnak az árnyas halomra: Réty Ákos és Kislaky Kálmán, a két délceg fiatalember őszinte tisztelettel köszönti Tengelyit és Vándoryt; velük jön azonban Nyúzó Pál szolgabíró is, a járás durva lelkű főbírája - akitől a gazembereket kivéve mindenki reszket - és esküdtje, Kenyházy András, ez a szintén aljas, megvesztegethető tisztviselő. Eléggé feszült hangulatban folytatnak társalgást - az Isten teremtett világát

féltő lelkipásztor nemcsak a párbajt, az emberölést ítéli el keserűen bölcs szavakkal, hanem az állatok kínzását, kegyetlen üldözését és lemészárolását is ; és közben észreveszik, hogy a pandúrok épp arra tartanak a foglyul ejtett Peti cigánnyal. A szolgabíró - Réty Ákos jóindulatú közbelépése ellenére - komisz hatalmaskodással akarja megfélemlíteni Petit, akit azzal vádol, hogy Violának, a zsiványnak visz híreket. Gorombasága azonban meghökkenésbe fullad, amikor kiderül, hogy Peti, az alispáni kastély kályháinak fűtője éppen gazdája leveleivel igyekezett Szentvilmosba, tehát a közelgő választások ügyében buzgólkodik mint gyorsküldönc, letartóztatása eszerint veszélyeztetheti Réty megválasztásának sikerét. Nyúzó dühödten eláll a fenyítéstől, és vad káromkodással szélnek ereszti foglyát. A hazatérő Tengelyi rémülten tudja meg lányától, hogy Vilma, a jólelkű hajadon aznap délután befogadta házukba Violának, a környék hírhedt haramiájának beteg feleségét és két aprócska gyermekét. A jegyző végül is nem bír a bátor és derék teremtés kérésének ellenállni, beleegyezik, hogy a szerencsétlen család meghúzódjék otthonában. Az agyafúrt Petinek alkonyat után csakugyan sikerül találkoznia Violával, a hét határban üldözött betyárral, akit Nyúzó ádáz rosszindulata és mohó harácsolása nem is olyan nagyon régen emberölésbe hajszolt. (A vérforralóan gyalázatos eset úgy történt, hogy Nyúzó, teljesen jogtalanul, különmunkát követelt az amúgy is túl sok szolgálatot végző, nagyon szorgalmas gazdaembertől: jelentkezzék négy lovával az alispáni udvarban, Porvárra vigye hintón Rétyné nagyságos asszonyt. Viola azonban már csak azért sem teljesíthette a parancsot, mert a felesége aznap szült, nem hagyhatta magára az asszonyt. Nyúzó, aki azért is gyűlölte Violáékat, mert nem sikerült elcsábítania a szemrevaló menyecskét, pandúrjaival megrohanta a módos parasztot, félig agyonverette, gúzsba köttette, a kastélyba hurcoltatta, s ott deresre is akarta húzatni. A halálosan megszégyenített férfi akkor kiszabadult, de csak gyilkosság árán sikerült megszöknie - fejszét ragadott, és megölte az ispánt.) Amikor a szép szál, daliás földönfutó megtudja Petitől, hogy régóta betegeskedő asszonya rosszul van, és a Tengelyi-ház kamrájában fekszik, minden józan intelem ellenére halálmegvető bátorsággal belopódzik a faluba, mert beszélni akar az ő Zsuzsijával. Ám a nyomában settenkedő pandúrok nem tisztelik a törvényt, a nemesi porta érinthetetlenségét, a jegyzőné harsány tiltakozásával dacolva berontanak Tengelyi kertjébe - a szép veteményeket is letiporják -, és Nyúzó majdnem betör a házba is. Violának akkor már csakugyan menekülnie tanácsos, ezért a szomszédban lakó Liptáknéval, felesége rokonával üzeni meg Tengelyinek, hogy vigyázzon hivatalos irataira, mert azokra előkelő urak és asszonyságok fenik a fogukat (neki ugyanis sikerül kihallgatnia Rétyné és az aljas Macskaházy prókátor tervezgetését, akik ilyen gaztettet forralnak). Viola ezután egérutat nyer, . és eltűnik az utána lődöző fogdmegek elől. Erre a zajos szombatra hejehujás vasárnap következik: Réty kastélyában a tisztújítás előtti szokványos dáridó folyik. Az ellenfél, Bántornyi úr főkvártélyán szintén dorbézolnak a kortesek. Néhány nap múltán Taksony vármegye fővárosában, Porvárott a főispán, Marosvölgyi gróf fogadja Tengelyit, akit azért kéretett magához, hogy a nép helyzetéről tudakozódjék. A jegyző siralmas képet fest a közállapotokról, drámai beszámolójával meghatja még a cinikus főtisztviselőt is. Macskaházy, az alattomos zugügyvéd Rétyné megbízásából ráveszi a visszataszító külsejű, szánalmas Üveges Jancsit, hogy bizonyos ellenszolgáltatások fejében hatoljon be Tengelyi házába, és szerezze meg a jegyzői hivatal vasládájában őrzött iratokat. Üveges Jancsi, a félszemű, himlőhelyes zsidó kénytelen engedni a zsarolásnak, vállalja ezt a piszkos munkát, de előtte a kocsmában találkozik Cifra Jancsival, a lezüllött, álnok szentvilmosi kurtanemessel. Tudtára adja a galád fickónak: nem titok ám, hogy ő kísérelt meg betörést a minap Vándory tiszteletes úrnál; majd rábírja a sunyi jópipát, segítsen neki, hogy ezúttal ő csakugyan elrabolhassa a jegyzőnél biztonságba helyezett iratokat. Ötven forintot ajánl a közreműködéséért. Egyezségüknek azonban véletlenül fültanúja van, méghozzá Peti cigány, aki a nagy esti muzsikálás után épp ott szunyókál mindenféle subák, ködmönök alatt a csapszék szögletében. Peti nem tehet mást: amint a cinkosok eltakarodnak,

tüstént fölkerekedik, hogy idejében figyelmeztesse Violát, akadályozza meg azt a gazságot. A derék bujdosó parasztember vállalja is családja jótevőjének a védelmét, ismét besurran a faluba, Tengelyi házánál leüti az irományokkal már-már elillanó Üveges Jancsit, majd immár a papírokkal a birtokában maga is menekülni kénytelen. A lármára ugyanis odacsődülnek a pandúrok, lövések dördülnek, egy golyó megsebesíti Réty Ákost, aki épp szerelmének, a bájos Vilmának udvarol. Tengelyi ijesztő helyzetbe jut, mert nemcsak Vándory irományai tűntek el, hanem az ő nemeslevele is. Ettől a pillanattól fogva családjával együtt ki van szolgáltatva a hatóság kényének-kedvének. Tudja: a rablás része csupán valamilyen nagyobb tervnek. Azt azonban nem gyanítja, hogy a hálót Rétyné szőtte, minden hitványságra kész ügyvédje, Macskaházy segítségével. Rétynének pedig azért van oly égető szüksége Vándory irataira, mert azok Réty Sámuel elüldözött, Németországba szökött féltestvéréről bizonyítanak főbenjáró tényeket, esetleg azt, hogy nem a jelenlegi tulajdonos a roppant uradalom jogos örököse. A pénzéhes és hatalomvágyó Rétynének tehát bármi áron meg kell kaparintania és meg kell semmisítenie azokat az okmányokat. Amikor Réty Ákos neszét veszi ennek a gazságnak, lelkére akar beszélni mostohájának, de hiába, csak annyit ér el, hogy a mindenre elszánt némber galádsága félig-meddig lelepleződik. A felháborodott Ákos azonnal megkéri barátját, a kissé parlagi modorú, de máskülönben igen jóravaló családból származó Kislaky Kálmánt, hogy gulyásuk közvetítésével jusson nyomára Violának, kérje el tőle az iratokat. Hanem az alamuszi Cifra előbb tudja meg, hol található az üldözött, elárulja a titkot Nyúzónak, aki nyomban ostrom alá foga az erdei kalyibát, ahol Viola néhány zsivánnyal rejtőzködik. A pandúrok rajtaütnek a rablótanyán, majd parázs lövöldözés után a benne megbúvók fejére gyújtják. Viola társai odavesznek, ő maga azonban fústtől félvakon, fuldokolva kifut a kunyhóból. Macskaházy azonnal kiragadja az eszméletlen ember kezéből az iratcsomót, s úgy tesz, mintha megsemmisítené, de nem veti tűzbe, hanem eldugja. Peti cigány, a gulyás meg szegény Zsuzsi asszony későn érkeznek, nem tudnak már segíteni Violán, akit Nyúzó pandúrjai megkötözve Kislakyék udvarházába szállítanak, hogy azonnal elítéljék és felakasszák. Ott azonban a sebtiben odahívott fiatal, keshedt alügyész igencsak megnehezíti a vésztörvényszék igazságtalan, sőt törvénytipró ítélethozatalát. Viola a tárgyaláson nem törődik már azzal, hogy tanúvallomásáért az elfajzott joghatóság a családján áll bosszút, följelentést tesz Rétyné és Macskaházy ellen. Nyúzó és Macskaházy hiába akarja beléfojtani a szót, Völgyesy alügyész mindent följegyez. Mégsem győzhet az igazság, mert a megfélemlített Kislaky Bálint, Kálmán apja, mint a rögtönítélő bíróság elnöke, gyávaságból beadja a derekát, és döntő szavazatával - Nyúzóék erőszakoskodására - nagy nehezen jóváhagyja Viola halálos ítéletét. Mivel azonban bealkonyult, az akasztást másnapra kell halasztaniuk. Szerencsére Kálmánnak - Völgyesy segítségével - sikerül éjnek évadján szabadon eresztenie Violát a kamrából, hevenyészett börtönéből. Amikor Ákos bejelenti házassági szándékát, apja fölényeskedőn kigúnyolja; Réty úgy véli, fia ostobán tenné, ha a vagyontalan Tengelyi Vilmát venné feleségül, Rétyné pedig vérig sérti mostohafiát ugyanezért. A sebesüléstől még gyönge Ákos megfenyegeti a gonosz asszonyt, hogy világgá kiáltja bűnét. Réty alispán ekkor éktelen haragra gerjed, és kitiltja házából a fiát, aki Vándory lelkészi otthonában talál menedékre. Rétyné azonban nem örvendhet diadalának, jelentkezik Macskaházy, és zsarolni kezdi a "feddhetetlen úrhölgyet" a nála lappangó iratokkal: ötvenezer forintot kér a rendkívül becses zsákmányért. Rétyné kétségbeesik, nem tudja, mitévő legyen, honnan szerezzen ennyi pénzt. Peti cigány, a kastély fűtője épp az egyik hatalmas kályha belsejét tisztogatja, onnan észrevétlenül fültanúja lesz a cinkosok épületes alkudozásának. Amint elhagyhatja kormos munkahelyét, lóhalálában siet, hogy értesítse Violát: az eltűntnek vélt irományok Macskaházynál vannak. Viola még azon az éjszakán titokban belopódzik a sötét lelkű fiskális lakásába, erőszakkal vissza is csikarja a paksamétát, majd akarata ellenére kénytelen leszúrni a pisztollyal fenyegetőző gazembert. Ezután elmenekül a véres tett színhelyéről. A hátborzongató jelenetnek ; szemtanúja van: Üveges Jancsi, aki

hallja, hogy a haldokló ügyvéd utolsó szavával Tengelyi nevét említi. Több sem kell Nyúzónak, terhelő vallomásnak, kész bizonyítéknak tekinti azt az alig hallható halálhörgést, tüstént a vármegyeház borzalmas börténébe csukatja a jegyzőt is, Üveges Jancsit is. Döbbenet lesz úrrá a vármegyén: tömlöcbe zárták Tengelyit, gyilkossággal vádolják ezt a talpig becsületes, törvénytisztelő polgárt! Vándory akkor levelet ír öccsének... Réty Sámuelnek. Megrendítő soraiból kiderül, hogy ő maga az a bizonyos féltestvér, aki ugyan törvényesen jogot formálhatna a családi birtokra, bár soha nem áhította a földi javakat, lemondott róluk öccse javára még ifjú fővel: ezért is nem födte fel kilétét, hanem rangrejtve, származását titkolva lett tiszteletes a faluban. Most arra kéri Rétyt, segítsen Tengelyin, hajdani egyetemi társán. Az alispán a szívhez szóló kérés ellenére is tartózkodó , marad, nem hajlandó közbenjárni Tengelyi érdekében. Vándory azonban nem csügged, nem hagyja cserben a barátját. 1Nlyomozni kezd. A tömlöcben haldokló Üveges Jancsitól megtudja, hogy az alispánné és a fiskális vétkesek az iratrablásban. Üveges Jancsi eskü alatt tesz vallomást. Az ügy kipattan, irtózatos botrány támad. Rétyné, amikor hírét veszi ennek az aggasztó változásnak, Üveges Jancsi zárkájába siet, de nem sikerül rábírnia vallomása visszavonására. Az elvetemült asszonyt rémület fogja el, hazabotorkál, mérget iszik, öngyilkosságba menekül az országos gyalázat elől. A gyilkossággal vádolt Tengelyin azonban ez sem segít; és a kétes jellemű, nem szavahihető Üveges Jancsi mentesítő vallomása sem. Csak Violá maga tanúsíthatná, hogy ő végzett az alávaló prókátorral, nem pedig a falu jegyzője. Kislaky Kálmán inasa, a szemfüles János huszár az, aki közvetítők hálózata révén értesíti erről Violát. A nemes lelkű bujdosó paraszt, aki amúgy is végtelenül elkeseredett, mert két gyermeke váratlanul meghalt, habozás nélkül vállalja a tanúságtételt. Nem törődik az életveszéllyel, elindul, hogy átadja a bizonyítékokat, az okmányokat a törvény igazi képviselőinek, ám a silány Cifra - aki időközben elszegődött pandúrnak Nyúzó szolgabíró pribékjei közé -, mint afféle lesipuskás, rálő, és halálos sebet ejt rajta. A galádság mégsem arat teljes diadalt. Viola még át tudja adni az utolsó pillanatban odaérő Ákosnak az iratcsomót, majd örökre lehunyja a szemét. Végre akadálytalanul munkához láthat az igazságszolgáltatás. Amikor a történtekre fény derül, az alispán lemond hivataláról, visszavonul a magánéletbe; Kislaky Bálint szégyenkezve, gyengeségét szánva-bánva leteszi a rögtönítélő törvényszéki elnöki tisztét; Vándory marad, mint volt, egyszerű pap, nem veszi fel az őt joggal megillető Réty nevet, nem változtat társadalmi helyzetén sem. Nyúzót, a dúvadlelkű és enyveskezű szolgabírót meg haszonleső esküdtjét, Kenyházyt elmozdítják hivatalából többrendbéli visszaélések címén. Kislaky Kálmán feleségül veszi Réty Etelkát, Ákos húgát, Réty Akos pedig a boldog Vilma férje lesz. Tengelyit természetesen azonnal szabadlábra helyezik, amikor ártatlanságára fény derül, ő azonban soha nem tudja felejteni iszonyú börtöntapasztalatait. Szegény Zsuzsi asszony, Viola özvegye Pedig belepusztul bánatába, ott találják holtan a Törökdomb közelében, ahol a férjét megölték. MAGYARORSZÁG 1514-BEN 1514. Szent György havának 23-án hatalmas tömeg gyűlik össze a budai Szent György téren. Bakács bíbornokot és a hírneves vitézt, dálnoki Dózsa Györgyöt várja a sokadalom. A bátor várvédő katonát azért hívatták a királyi palotába, hogy kitüntessék, amiért nemrégiben Nándorfehérvár falai alatt országra szóló párviadalban magas rangú török főtisztet kaszabolt le: irtózatos erejű kardcsapásával lemetszette a pogány karját. A már vénecske uralkodó, a tunya Ulászló kedvetlenül, ímmelámmal fogadja a jobbágyfiúból roppant tehetséggel nagyúrrá lett Bakácsot, a dúsgazdag főpapot, akinek becsvágya nem ismer határt: nem átallotta kinyújtani kezét a pápaság után sem - és hajszál híján meg is választották pontifex maximusnak. Amíg a két államférfi odabenn tárgyal, a palota tróntermében várakozó hiú, pökhendi ifiurak vásott gúnnyal csúfolják a köztük idegenül feszengő székely köznemest. Dózsa, a rettenthetetlen törökverő bajnok meglepően sokáig higgadtan tűri a megaláztatást, aztán egyszer csak nem bírja tovább türtőztetni magát, förgeteges indulattal förmed rá Bebek Ferencre, Czobor Gáspárra meg a többi

nyegle főúri kötözködőre, és remekül tagolt, rétori erényekben bővelkedő, körmondatos szónoklattal veti szemükre, milyen mihasznák, milyen hitványak balga önhittségükben, a sok cifra páva milyen gyáván ódzkodik vásárra vinni bőrét a pogányság elleni harcokban. Telegdi István, Erdély alvajdája vet véget az üvöltözéssé fajult szóváltásnak. A köztiszteletben álló, már nem fiatal, tekintélyes férfiú rendre inti a Dózsát durván leparasztozó Bebek fiút. Elnémul a többi nyalka szájhős ifjonc is. A király a hirtelen támadt csöndességben belép a trónterembe, és megkezdődik az ünnepség. Dózsának átnyújtják új nemesi címerét (zöld mezőben levágott, véres kar), ezüstsarkantyúját és egyéb jutalmait, nyakába akasztják az aranyláncot, kezébe adják a díszkardot. A nándorfehérvári védősereg hős katonája keserű szívvel hagyja el a palotát, és csak a Szent György téren enyhül haragja, amikor a sokaság lelkesen, 'őszinte éljenzéssel köszönti. Dózsa, a nép fia itt végre elégtételt kap a fölpiperézett uracsok közt elszenvedett sérelmei ért - meg azért is, mert a király maga szintén megbántotta, amikor egyetlen jó szó nélkül, közönyös, unott arccal ajándékozta meg önfeláldozó helytállásáért. Ezen az alkonyaton Rákos mezejére daliás bihari nemesek csapata érkezik, Ártándi Tamás - Mátyás király egykori kedvelt katonája ; továbbá Ártándi fia, Pál vezetésével. Pest falai alá igyekeznek. A város látszik is már a messzeségben, amikor az út menti kertek közül segélykiáltást hallanak. Odavágtatnak, és sikerül megmenteniük a gúzsba vert, fölpeckelt szájú vagyonos polgárt, Szaleresi Ambrust, Tamás úr régi ismerősét, akit fosztogató parasztok támadtak meg. Nem sokáig maradnak azonban a megmentett vendégszerető falai közt - de ez az idő elég, hogy Szaleresi szépséges lánya, Klári villámcsapásszerű szerelemre gyulladjon a daliás Artándi Pál iránt ; a bihariaknak folytatniuk kell útjukat Telegdi István palotája felé. Ártándiékat ugyanis az alvajda országos ügyben hívatta fól a fővárosba: Telegdi azt szeretné, ha Ártándi Tamás vállalná a pórhadak vezetését. És aznap este Telegdi István meg Ártándi Tamás, a két régi jóbarát szomorúan beszélget a Mátyás halála óta egyre csak romló hazai közállapotokról. Megállapítják, hogy Magyarországon még a baromnak is jobb dolga van, mint a jobbágyoknak! Attól félnek, ennyi igazságtalanságért irtózatos bűnhődés sújtja majd a nemzetet, talán nem is sokára, hiszen Bakács érsek - ha már nem lehetett pápa, legalább a nagy törökverő Kapisztrán nyomdokába szándékozik hágni - fölfuvalkodott gőgjében keresztes hadjáratot hirdet a török ellen. Ez az előrelátás teljes hiányáról valló, végtelenül könnyelmű döntés romlásba viheti még az országot, mert ha Bakács kardot ad a háborgó parasztok markába, azzal lőporoshordóba vet szikrát! Telegdi egyébiránt egyáltalán nem tartozik az ádáz népnyúzók közé, házába vette már régen Kardos Orbánt, a jó eszű jobbágyszármazékot, akit papnak taníttat. Nem figyel föl rá, hogy a tudós ifjú Orbán végzetes szerelemre lobban Telegdi Frusina, gazdája leánya iránt. Bakács bíboros ezalatt érseki palotájában a sors forgandóságáról elmélkedik Leó pápa szobra előtt. Lám, ennek a Medici-sarjadéknak idén sikerült elébe vágnia Rómában: a pápaválasztók az olasz jelöltre szavaztak, nem őreá, a pénzét hiába vesztegető magyarra. Bosszankodva gondol arra is, hogy Telegdi, akit ő hígvelejű aggastyánnak tart, éppen Ártándi Tamást, az ő személyes ellenségét, a hadvezetéshez mit sem értő, vallástalan pártütőt ajánlja a keresztesek vezéréül. Erről szó sem lehet, már csak azért sem, mert a pórsereg felállításával éppen azt reméli, hogy jól orrára koppint az országos hatalmat markában tartó Zápolya Jánosnak! Az érsek titkára, az ősz hajú Galamb ekkor azt ajánlja a főpapnak, hogy Dózsát nevezze ki a gyülekező had élére; egyszersmind bejelenti Mészáros Lőrincet, a kihallgatást 'kérő ceglédi plébánost is. Lőrinc, a negyven-valahány éves, szikár, katonás pap figyelmezteti Bakácsot: már több mint tízezer pór gyűlt össze Rákoson, valamit kezdeni kellene velük, mert rövidesen zendülésben tör ki elégedetlenségük, hiszen a szabad ég alatt tanyáznak, sátrak és eleség híján. Lőrinc gyűlölettel szól a toborzókra fegyvert fogó és a parasztok megbüntetésére már alig váró urakról is. Meggyőzi az érseket, most végre alkalina nyílik, hogy porig alázza az őt is meg a királyt is megvető, kevély nemességet.

Nemsokára valóban döntő változások következnek be: néhány hét múlva Rákos mezején már negyvenezer főre rúg a keresztesek száma, és május 30-án a király Bakács tanácsára vezérnek nevezi ki Dózsa Györgyöt, kezébe teszi a Rómából hozott szentelt zászlót (ezt a pápa afféle fájdalomdíj gyanánt adta az érseknek). Ártándi Tamás ekkor megutálja Budát, hazatér Biharba, Telegdi István pedig a Délvidékre indul, hogy intézkedjék a törökellenes háború előkészületei felől. A jóképű és vakmerő, sőt gátlástalan törtető Ártándi Pál Pesten marad, és térden állva vall szerelmet Frusinának. A főúri hajadon viszonozza a vitéz érzelmeit, nem sejti, hogy Pál régóta vígan megcsalja őt a tüzes Szaleresi Klárival. A Frusináért rajongó Orbán ekkor keservében elhagyja jótevője palotáját, csatlakozik a parasztsereghez, Lőrinc pap mellé szegődik. Dózsa egyelőre nem pártfogolja az elégedetlenkedő pórok erőszakoskodásait, mert öccse, Gergely meg a józan Szaleresi Ambrus, a pesti keresztesek vezetője mérsékletre intik. Ám a seregben nő a zúgolódás. A törökellenes háborúra készülő pórok haragosan panaszolják, hogy az ország és a rend ellenségei, az urak földúlják otthonukat, üldözik hátrahagyott testvéreiket, megbecstelenítik asszonyaikat. Mi lesz, ha elűzik határaikról a törököt? Vajon rabok-e, akik saját börtönüket építik még erősebbé? Tulajdon porkolábjaikat segítik, hogy azok még gőgösebben kínozzák foglyaikat? A keresztes vezérek Szaleresi Ambrus otthonában tárgyalnak, és úgy határoznak, nem hagyják megtorlás nélkül az urak galádságait. Balszerencséjükre Ártándi Pál épp ott enyeleg Szaleresi Klárival a szomszéd szobában: a vékony falon át tisztán hallhatja a vitatkozó parasztvezérek minden szavát. Ugyanakkor persze Klári is fülel, és megdöbbenve értesül Lőrinc pap kifakadásából, hogy a Szaleresi lány köztudomásúlag Ártándi Pál rimája, pedig az erkölcstelen aranyifjú eljegyezte már Telegcli Frusinát, a nagyúri kisasszonyt! Ártándi Pál azonnal elsiet, és jelenti a hallottakat Bornemisza budai kapitánynak, majd Perényi nádornak, aki Nagyváradra meg Telegdre küldi a fiatalembert azzal az üzenettel, hogy onnan indítsanak az urak együttes támadást a pórhad ellen. Pál, mielőtt útra kel, levélben közli Klárival: nem veheti feleségül, kénytelenségből Frusinát kell választania; a büszke, gazdag, szívből szerelmes polgárlányból szenvedélyes indulattal tör ki a féltékenység. Bosszút forral. A királyi tanácsban Bakács szemére vetik, hogy ő az országos fölfordulás oka, az érsek pedig a nagyurakat vádolja kegyetlenkedéssel és szörnyű visszaélésekkel. Amikor Orbán megtudja, hogy a pesú keresztések támadásra készülnek Telegdi kerti háza ellen, odarohan, elinenekíti Frusinát és barátnőjét, Bebek Katalint. Klári bujtotta fel a parasztokat, hogy rábírja vetélytársnőjét, ne menjen Pálhoz feleségül. A pórok Szaleresi Ambrus tiltakozása ellenére megostromolják a nyaralót, fölkoncolják a védőket, elrabolják a kincseket, csapra verik a hordókat, és tivornyáznak, majd további fosztogatásokra indulnak. Az elkeseredett Szaleresi megátkozza lányát, ám hazatérve találkozik a Klárira várakozó Farkassal, Pál szolgájával, tőle értesül az Artándi fiú aljasságáról. Szívében megbocsát lányának, és dühöngve fölkerekedik, hogy megtorolja a nemesúrfi gazságát. A békepárti Báthory György hiába kéri a parasztokat, álljanak el a zendüléstől, azok már nem hisznek neki. Elhatározzák: harc, az utolsó csepp vérig! Szaleresi élükre áll, de Tomori Pál, Batthyány és Móré László szétverik a pesti pórsereget. Szaleresi foglyul esik, a Csonkatoronyba zárják. Frusina és Bebek Katalin elmenekül Pest alól, dél felé tartanak, és írtózva nézik a dúló, vérengző, fosztogató derékhad pusztításait. A pórsereg törökellenes harcra indult, és most Magyarország testét mészárolja; az ellenük támadó úri erő szintén magyar vért ont, amikor a jobbágyokat kaszabolja. A két nemesi kisasszony útközben rémülten mered a parasztok által irgalmatlanul fölperzselt alföldi váracskák romjaira, Csanád városa is lángokban áll, mire odaérnek; végül valahol a rengeteg mélyén, nem túl messze Temesvártól lelnek pihenőhelyre Báthory István vadászkastélyában. Vagy két hónap múltán Lugos fölött, Zápolya táborában Ártándi is megjelenik. A hiú, önző, becsvágyó ifjú megborzad, amikor híre kél annak, hogy Frusina, a jegyese meghalt, de azért buja szenvedéllyel öleli magához Klárit, aki szinte

rögeszmés megszállottsággal járt a két főnemesi kisasszony nyomában. Úgy talált rá hűtlen kedvesére: megbocsátja állhatatlanságát, karja közé veti magát, és ismét csupa remegő boldogság a túláradó szerelemtől. Frusina és Katalin azonban mégsem lett áldozata a pórnép bosszúvágyának. Búvóhelyüket fölfedezik ugyan, de szerencséjükre a nagy, véres kavargás közepette rájuk akad Orbán, és biztos zugba vezeti őket a vadonban. Ott már Orbán nem képes tovább elfojtani érzelmeit, szerelmet vall Frusinának - a lány azonban könyörtelenül eltaszítja magától. Útjuk ismét szétválik. A székely vezért, aki nemrég a Csanádi ütközetben legyőzte Báthory Istvánt, a hatalom tudata fölkavarja, és igazságtalanságokra ragadtatja, még öccsével, Gergellyel is összetűz: Amikor valamelyik pórcsapat foglyul ejti Frusinát és Katalint, Dózsa védelmébe veszi a lányokat, csak hogy kiengesztelje öccsét, majd parancsára a templomsátorban Lőrinc pap Orbánnal összeesketi Frusinát, aki azonban csak az erőszaknak enged, máskülönben mélyen megveti a parasztokhoz csatlakozott fiatalembert. A pórsereg óriási dáridót csap. Lakmározás közben szerémi borral igencsak felöntenek a garatra, és a részeg násznép fülsiketítő gajdolás közepette azt követeli, hogy a puhány Ulászló helyett Dózsa György legyen a magyar király. S a vezér ittas fővel elmondja: édesanyja hajdanán megálmodta, hogy egykor még koroná foga díszíteni a fia fejét. Akkor ér oda a hírhozó, és rémülten zihálja: Zápolya seregei már a közelben vannak. Nincs kiút, csatát kell állniuk. Lőrinc pap szerencsével viszi harcba seregét, Dózsa Gergely hadnépe azonban meghátrál, és ezután az egész, még kábult paraszti tömeg megfutamodik. Dózsa helytáll ugyan, de a csata sorsa már eldőlt. Ártándi Pál ledöfi a vitézül tusázó Orbánt, Dózsát pedig elfogják. A parasztvezér büszkén tűri a balsors csapásait, csupán öccse számára kér kegyelmet, de Zápolya nem irgalmaz. Temesvár piacterén a hóhérok bárdja alatt rengeteg paraszt életet oltanak ki, hullahegyek borítják a vérpadokat. Negyvenezer - vagy tán hetvenezer? - jobbággyal végeznek a bosszúvágytól tomboló urak, mintha nem a lázadók megbüntetését, hanem a parasztság kiirtását tűzték volna ki célul. A vérzivatar elmúltával előkerülnek a főnemesi kisasszonyok; Frusina eléri, hogy esküvőjét érvénytelenek nyffvánítják, nem számít tehát a megvetett Orbán hitvesének, és boldogan készül, hogy nászra keljen Pállal. Átvészelte azonban a parasztháborút Szaleresi Klári is, lángoló szerelme dühödt elkeseredéssé válik, amikor megtudja, hogy kedvese ismét megszegte szavát, Frusinát vezeti oltár elé. Megfenyegeti a csapodár ifjút, hogy búcsúlevelét (amelyben azt írta neki, hogy ő csak kénytelenségből választja Frusinát, máskülönben Kláriért dobog a szíve) megmutatja a Telegdi lánynak, hadd tudja meg az előkelő kisasszony, milyen hitvány szélkakas a vőlegénye. Ártándi Pál, aki akkor az urak közt már nagy becsületnek örvend, természetesen nem engedheti meg, hogy kitörjön a botrány, és veszélyeztesse a számára oly fontos lakodalmat. Rémületében gyors egyezséget kínál. Felajánlja megcsalt szeretőjének, hogy szabadlábra helyezteti Szaleresi Ambrust, kiszabadítja a Csonka-torony tömlöcéből, ha cserében megkapja a leleplező levelet. Szaleresi Klári kiábrándultan, elkeseredve, megvetően, de elfogadja az alkut, kihozza apját a börtönből. Amint fáradtan, betegen, megtörten vánszorognak, váratlanul összeakadnak a barátcsuhás Lőrinc pappal, aki az egész parasztháború folyamán tanúbizonyságot tett tántoríthatatlan emberszeretetéről, derekasságáról, jóakaratáról, mert hiszen nemcsak Orbánt mentette meg az elvakult népharag elől, hanem az úri kisasszonyokat és más ártatlanokat is. Dózsa György borzalmas kínhalála óta céltalanul bolyong. Szaleresi Ambrus, Klári és Lőrinc pap ezentúl együtt kóborol majd azországban. Artándi Pál és Telegdi Frusina menyegzőjén a lakomaasztal körül a sok nagyúr elégedetten döntögeti kupáját, mint aki jól végezte véres munkáját. A hátborzongató jelenet komoran sugallja az egész magyarság gyászos jövőjét s egyszersmind a gyanútlan Frusináét is, aki mit sem sejt párja silány jelleméről s arról sem, ki lett volna hozzá igazán méltó. Az ifjú, sikeres férj, Pál viszont összerezzen, mert odalent, a sötét budai utcán, távozóban, fölcsendül Szaleresi Klári kísérteties búcsúdala. A sorsdöntő, végzetes harctól elgyöngült haza véráztatta rögeire és a karóba húzott vagy fölnégyelt

holttetemekre baljós éji homály borul.

FÜST MILÁN: A FELESÉGEM TÖRTÉNETE

"Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel..."- kezdi Störr Jakab hollandus hajóskapitány, hogy aztán csaknem félezer lap után így fejezze be: "S bár a levél (mely az asszony haláláról értesíti a hőst) itt van a kezemben, én mégsem hiszem el, hogy ez így van. De hiszek abban - és erről ne próbáljon engem senki lebeszélni ; ma már mindazon bizodalmamat abba vetem, hogy egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni: valahol egy névtelen utcában, valami parkban, is ha nem is fiatalon többé, de éppoly kedvesen tipegve ismerős lépteivel. S hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap" Störr a feleségéről, a francia LizzyrőI beszél, erről a törékeny kicsi asszonyról, aki mikor az utcán végigmegy, tartása mintha azt akarná kifejezni: ha kicsi vagyok is, a világon vagyok. Nagyon is a világon van ez az asszony, hiszen Párizs, London és Barcelona háromszögében, de a földközi-tengeri hajóutakon is szüntelenül körülötte kering a kapitány, tudomásul véve a hétköznapi kis tanítónő hűtlenkedéseit, hol indulatosan, hol megbocsátóan. A történet valamikor századunk harmincas éveiben játszódik, szó esik a nagy világválságról, de sem háborúról nem szól, sem az akkorian divatos baloldali mozgalmakról. Störr kapitány, a nagydarab és nagy természetű férfi már kisfiúkorában, 13 esztendősen afféle kamaszkalandba bonyolódik francia nevelőnőjével; a-rután létrán bemászik egy szépasszony fürdőszobájába, miközben azt állítja magáról, hogy nem érdeklik a nők. Hajósnak áll, főként a munkával meg az evéssel, ivással törődik; a lelkéről csupán annyit gondol: "fájdalmas ráadásod dan". Igen korán, harmincévesen kapitány lesz, önállósítja magát, szerény vagyonkára tesz szert. Egy útján a nápolyi kikötőben tengerészbarátokat hív hajójára, miután előzőleg alaposan bevásárolt. Egy kocsmában még nagyot is eszik, végül elcsapja a gyomrát, és a muri után a maradékot indulatosan beszórja a tengerbe. Ez a kaland távolítja el a barátoktól, megutálja az embereket, alapos gyomorrontást szed össze, és végül egy pszichoanalitikus fura gyógymódjaként rábeszéli a nőkre. Ezután ismerkedik meg Menorca szigetén egy igen filigrán, ám nagyon kacér francia asszonykával, aki őt Medve bácsinak nevezi a mackóssága miatt, s akivel jól érzi magát. Miért nem ezt veszem el - gondolja magában -; minek kutakodjak annyit? Mellékesen összeesküszik tehát vele, mert a hajóskapitányoknál könnyen megy az ilyesmi. A házasság nem nagyobb szentség a számára, mint a sárgarépa; amúgy is azt hiszi, hogy túl van már a szentségeken. S hogy mégsem ez a helyzet - erről szól a történet. Az asszony kicsit zűrös táraságban él Menorcán. Olyan jókedvű nemzetközi kompániában, amelytől éppen nem idegen a szabad szerelem - a kapitány elhozza tehát onnét az asszonyt, hogy Párizsban éljenek. De korábbi társaságából hamar utánaoson valaki, ám látszólag semmi közelebbi dolga az asszonnyal, a kapitány legalábbis ezt állapítja meg. Akkoriban, a harmincas évek gazdasági válságának fordulójában a hajósokra is nehéz idők járnak, és a kapitányok is elszegényednek. Stötrnek is hozzá kell nyülnia kicsiny vagyonkájához - éspedig főként a költekező asszony miatt. S mivel Störr nehézjáratú áruszállitó hajókon parancsnokol, felesége pedig "finomabb" munkában szeretné tudni, Störr felkeresi Londonban régi görög hajós barátját, bizonyos Kodort, aki éppen feltört, és egy biztosítótársaság főrészvényese lett. A kapitány megkéri, hogy keressen neki munkát kisebb személyszállító gőzösökön: az első világháború utáni hajós turizmus akkoriban van fellendülőben. A barát meg is ígéri ezt, de Störr még nem tudja, hogy Kodor nagysU7ű szélhámos, így közvetve házasságának is végső megrontójává válik. Egy némi árut is szállító utashajót vezényel éppen Alexandriába, amikor tűz üt ki a rakományban, és oltani kell. A kapitány hősiesen küzd az elemekkel meg a pánikba esett utasokkal, de egy ponton feladja, és elszánja magát a

pusztulásra. Csak még éppen megmossa kabinjában nyakát és arcát. És amikor megkérdi magát, hogy miért tette ezt, a válasz: azért, mert az élet eddig tart, és utal rá, hogy látott ő már öregembert, aki az öngyilkossággal csupán addig várt, amíg beteg lánya meg nem halt (nyílt utalás ez Füst Milán bálványára, Osvát Ernőre, s nem is ez az egyetlen önéletrajzi célzás a regényben), csak éppen a halottas ágy mellett megevett még két lágy tojást. A tűzön úrrá lesznek, s a kapitány hazautazik; a felesége körül akkor már ott cirkál egy Paul de Grévy nevű nemesi származású fiatalúr, bizonyos Dedin, ahogyan a társaság becézi, aki aztán végig ott ragad. Tchát a feleségnek is volt "egy kis tüze" - állapítja meg a kapitány. S itt kezdődik igazi nyugtalansága. A fiatalember folyton velük van, ő a béke kedvéért eltűri. Az állítólagos író könyveket hordoz az asszonynak, ő meg úgy érzi magát, mint az igavonó, aki a pénzt keresi a nőnek, miközben az úrf a lelkét ápolja. Igyekszik jó arcot vágni a dologhoz. Dedin azt tanácsolja a kapitánynak, hogy menjen Londonba, mert ott jó kereseti lehetőségek vannak. Störrnek ismét eszébe jut Kodor, aki biztosítási ügyekben utazik, s alighanem szüksége volna szakemberekre, és elhatározza, hogy ír neki. Azzal a hátsó gondolattal, hogy akkor feleségét is eltávolithatja a fiatalember veszélyes közelségéből. Átmegy öt évre - így gondolkozik -, megszedi magát; negyvenhét évesen ő még nem annyira öreg, de felesége akkorra már harmincöt lesz, elég meglett ahhoz, hogy megállapodjék. És akkor élhetnek majd együtt nyugodtan... Störr és Lizzy érzelmi libikókajátéka következik, amelynek egyik csúcspontján a szerelem áll, a másikon a kapitány el akar válni, az asszony pedig meg akarja mérgezni magát, s amelynek során kiderül, hogy a maga módján egyikük sem tud a másikkal, sem a másik nélkül élni. A tetejében Störrnek még kalandja is támad egy ír kisasszonnyal, aki az égő hajón csodálta meg őt mint parancsnokot. Másfelől egy ponton úgy tűnik, hogy felesége szerelmét is visszakapja, ezt a tűnékeny, de olykor mégis valóságos hajlandóságot. A férfi és nő kapcsolat örök kettősségében mindegyik másmilyennek szeretné látni a másikat, és mindegyik másféleképpen szeret, ezért igazán mély együttérzés már csak az alkati különbözőség miatt sem alakulhat ki közöttük. És az eseményeket utóbb feljegyző Störr mindezt megtetézi az északi hollandus - férfi és a déli - a Mediterraneumból származó francia -- nő típus különbözőségével. Störr beleszédül az asszonyba, de nem tudja elviselni tetteit. Végül elfogadja a londoni hívást, és elutaznak. Störr ír kisasszonya kész követni őket oda is, Dedin egyelőre nem bukkan fel. Kapcsolatuk már kezdi megmutatni végleges buktatóit. Kiteljesedik Störr szerelme az ír kisasszony iránt, csupa játékokban és kalandokban kerülnek egyre közelebb egymáshoz, és közben látszatra, valóságosan?) a feleség is engedelmes. A kettős szerelem mámora úgy megrészegíti a hollandust, hogy szinte kivetkőzik magából. Egyszer úgy érzi, hogy ott kell hagynia ezt a kislányt, aztán meg úgy, hogy elveszi, és talán előzőleg megmérgezi a feleségét. Közben alig veszi észre, hogy görög barátja, Kodor az orránál fogva vezeti. Amikor a kapitány Londonba ér, azt mondja neki: későn jött, a remélt állást már betöltötték. Azután pedig elhívja egy üzleti vacsorára, ahol két szépasszonyt ültet mellé, mintegy körítésül tálalva őket üzlettársai szórakoztatására, és mindkét asszony azonnal hízelegni kezd Störrnek. Az egyik - egyébként Kodor kedvese - még feleségül is kínálkozik, hogy aztán neki is a szeretője legyen... Störr kapitány meg van kavarodva; az ír kisasszony, Kodor úr csábos hölgyei - és amikor az átdorbézolt üzleti vacsora éjszakáján hazakóvályog, és mámorában elmeséli feleségének, hogy házassági ajánlatot kapott, Lizry így válaszol: "Milyen érdekes, épp tegnap kérték meg az én kezemet is." Störr egy pillanat alatt kijózanodik, de csak a mámorából, az érzelmek zűrzavarából nem. Iszonyú féltékenység támad benne, és elkezd nyomozni a felesége után. Először csak a szekrényeit túrja fel, a levelezését kutatja át, azután néhány bizonytalan nyomon továbbindul. Egy kapcsolatra utaló bejegyzést talál valamelyik könyvben; ismeretlen kislány lényképére bukkan - talán az asszony titkolt lánya. Tehát nyomoz a felesége után, s közben újra meg újra

találkozik Kodor úr barátnőjével, és annak felajánlkodását is elfogadja. Még az ír kisasszonyt is elhanyagolja a kedvéért. S közben féltékeny a feleségére. Csakhogy egyszerre visszájára fordul az egész. A kapitány Kodortól egy óvatlan pillanatban megtudja, hogy az csak üzleti fogásból szabadította rá az asszonyt, az ír kisasszony pedig váratlanul házasodni készül, és Störr már hátrálna vissza bűnbánóan feleségéhez, de az hajnalban jön haza valami mulatságból Úgy látszik, Dedin úr is Londonban van); a kapitány felrobban, s megfeledkezve önnön csalfaságairól, alig indokolható óriási botrányt rendez. Már-már gyilkosságot forgat a fejében, mindent összetör maga körül, bútort, csillárt, ablakot, a felesége pedig ijedten elmenekül, s mit csinál ekkor a kapitány? Kétségbeesetten fekszik a romok között, és lelke minden sóvárgásával várja haza az asszonyt. Az nagy sokára megérkezik, még szót is váltanak, ha külön szobában is, de még együtt laknak, ám most már úgy tűnik, ennek a kapcsolatnak végképp befellegzett, a szerelem örökre lecsengett. Kivált, hogy Störr váratlanul állásajánlatot kap, s el kell utaznia Belgiumba, Bruges-be. Még egyszer találkozik az ír kisasszonnyal, hogy elbúcsúzzék tőle, és a találkozás végén, amikor egyedül marad a parkban, váratlanul megpillantja - a feleségét. Störr egy váratlan ötlettől vezérelve úgy viselkedik, mintha vadidegen lenne, és leszólja az asszonyt, gálásan felajánlva neki kíséretét. Az pedig elfogadja a játékot, és hasonló módon - óvatosan kacér modorban - válaszol. Störr, mint valami ismeretlen férfi, udvarolni kezd a feleségének, és végre elé tárja mindazt, ami a szíve legmélyén fekszik; amaz pedig meghatódik, elfogadja a vallomást, s már-már azt hihetnénk, itt a boldog vég. Annál is inkább hihetnénk, mert a bruges-i kirándulás meghozza gyümölcsét: Störr új hajót kap, és lehetőséget arra, hogy első útjára, Jávába elvigye a feleségét is. Boldogan rohan vissza Londonba, két nappal hamarabb is érkezik; a felesége egy barátnője kíséretében a tengerparton van. Störr már futna utána, de aznap nincs vonata. Ráadásul eléri az ír kisasszony egy. váratlan meghívása valami álarcosbálba - itt akarja bemutatni Störrnek vőlegényét -, s a kapitány elhatározza, odamegy, s csak reggel utazik. És az álarcosbálon, olyan társaságban, ahol a legkevésbé várná, egy nagyon körüludvarolt szépasszony jelmezében ott találja Lizzyt - a feleségét. Újabb 180 fokos fordulat; úgy tűnik, Störr számára ez a végleges horogütés. Eddig hitte is, nem is, hogy a felesége csalárd, most meggyőződött róla. Kész, vége. Indulatán alig csökkent valamit, hogy egy taxiút során, amikor is a taxis ki akarja"habolni, Störr leüti és alighanem meg is öli; aztán még éppen elcsípi a doveri vonatot, amelyen felesége és Dedin úr utazik. Felugrik az utolsó kocsira, rányit a szerelmesekre, megüti a férfit, feleségével pedig aláírat egy tanúsítványt a rajtakapás tényéről. Ez a váláshoz kell - mondja. És úgy gondolja, hogy most leszámolt az egész üggyel. Úgy tűnik, valóban leszámol. Otthagyja a tengert, hiszen "mije van a tengerésznek - semmije:' Kodor úr révén átmegy "pénzt csinálni" Dél-Amerikába, munkába veti magát, dolgozik rogyásig, és néhány év múlva gazdagon érkezik vissza Európába. Bölcs öreg barátja, Sanders megtanítja a magányosság filozófiájára, és él dologtalanul, szemlélődik üresen. Utazásokba kezd, csak úgy, magának. Már azt hiszi, érzeleg nem köti semmi. Aztán egyik útja során egy kávéházban úgy érzi, hogy a paraván mögül valaki les rá. Talán a felesége? Rá kell ébrednie, hogy a látszólag kihűlt érzelem még mindig eleven. Feledésül Párizsban, őszülő fejjel beiratkozik az egyetemre, és kémiát tanul. Megtetszik neki egy ifjú tanárnője, majd amikor megismerkedik annak húgával - az még jobban. Két asszonyba is szerelmes lesz egyszerre. S már azon van, hogy majd elveszi a fiatalabbat, amikor az utcán - mint valami tüneményt - ,megpillantja feleségét. Vagy valakit, akit annak vél. Mint az eszeveszett, rohan az asszony barátnőjéhez megtudni, hogy jól látott-e. Az pedig megmondja neki a rideg tényt: a felesége évekkel ezelőtt Barcelonában tüdőgyulladásban meghalt. S ott, e közlés során ébred rá, hogy a feleségéből nem ábrándult ki soha egy pillanatra sem, s hogy most már látni fogja örökké "kedvesen tipegő ismerős lépteivel "A lelkemet teszem rá, hogy ez így lesz. Különben minek élni? Mert én már csak

erre várok, és mindaddig várni fogok, amíg élek. Ezt megígérem. Hogy kinek. Nem tudom."

BABITS MIHÁLY: A GÓLYAKALIFA

Tábory Elemér, a tizenhat éves gimnazista, a család szeme fénye boldogan ébred a csillogóan szép májusi reggelen, izgatottan készül az iskolai majálisra. Mindenki körülötte sürgölődik: a cseléd, a szépséges édesanya, az ezüstlelkű nenne, kishúga, szép unokanővére és az öreg Vivi dada. Büszkén, csinosan megy a majálisra az iskola eminense, élvezi a gondtalan játékokat. A társas ebéden, a notabilitások között idegent lát: egy Amerikát járt mérnököt, aki azonnal magára vonja Elemér figyelmét - határozottan emlékszik az ismeretlen arcára, s egyre bizonyosabban érzi, hogy a mérnököt mint mestert kell szólítania... A tánccal, mulatozással telt nap után fáradtan zuhan ágyába, de csak vergődik a párnák között. Nem mer elaludni, úgy érzi, ha elalszik, teljesen védtelen lesz... ...Durva kéz rántja fel álomittas fejét, szitkok hangzanak, a mester ordítva fenyegetőzik, a segédek kárörvendőn nevetnek. A nyomorúságos asztalosinas ki sem látszik a ráparancsolt munkákból: cipőtisztítás, takarítás, gyaluélesítés, festéktörés, ugorj ide, hordd ki, tedd, csináld... A szutykos, éhes kölyök valósággal menekül az álomba - álmában megszépül környezete, eltűnik a durva műhely... ...és felébred álmából a gimnazista. Most döbben rá, hogy ez a lidércnyomás az ő vissza-visszatérő régi álma. "Ez az, ami kínoz és gyötör mindig, egész éjjel, és reggel aztán eloszlik, saját ködébe vész, és ez a köd az, ami leülepedik mindig életem mélyén, mint a káúé alja a tisztogatatlan csésze fenekén, és minden örömömbe beleviszi keserű ízét." Ekkori döbbenetében támad fel az életét végigkísérő, kínzó, rettenetes kétely: vajon melyik léte a valóság, és melyik az álom? Most már tudatosan figyeli önmagát és álmait. Lassacskán ráeszmél, hogy nemcsak a saját gyermekkorára emlékszik, hanem az asztalosinaséra is. Sugárzóan szép édesanyjának egy mozdulatában ráismer annak az asszonynak a gesztusára, akit álmaiban anyjának kellett szólítania. Megriad a gondolattól, hogy mindaz a tisztaság, ami körülveszi, titokzatos módon, a lélek ismeretlen mélyén tele van undoksággal, mocsokkal... ...Az asztalosinas korán kelt, s vágyódva gondolt vissza álmára: gimnazista volt álmában, szép könyvei voltak, kellemes környezete - érzi, hogy őbenne több van, mint amennyit a világ belőle látni enged! Nagy elhatározásra jut: megszökik a mestertől, hosszas és sanyarú vándorlás után egy számára idegen, a tudata mélyén mégis ismerős városba jut el. "Olyan volt minden, mintha már tudtam volna egyszer, és most nem jutna eszembe... Mint a mesebeli kalifa, aki gólyává változott, és elfeledte a varázsszót, amivel emberré visszaváltozhat:' Zavarodottan, egyre éhesebben bámészkodik, sodródik az inas a nagyváros embertömegében. Megpróbál munkához jutni, de okmányok híján még munkavállalási engedélyt sem kaphat. Korgó gyomorral, fáradtan zuhan álomba a Városliget padján... ...Elemér szórakozott, alig figyel az iskolában, egész délelőtt az álom foglalkoztatja. Délután fölkeresi Darvas tanár urat, akitől olvasmányokat kap az álomról, pszichológiáról, tudathasadásról. Egy ideig szűnni látszanak az éjszakai gyötrő álmok, ám egyszer az adóhivatalba megy érettségi díját befizetni - ott, abban a rideg, poros hivatalszobában rátör az érzés: otthon van! Másik szokatlan, különös, új jelenség a néha váratlanul rátörő nyers érzékiség. Amikor gátlásait, félénkségét; szemérmét leküzdve rászánja magát, hogy igénybe vegye egy könnyű lány szolgálatait, a lány ágyában döbben rá, hogy egy percre a másik énjét élte, ébren! Évek múltán, végzett egyetemistaként Velencében tölti a nyarat Elemér a családdal. Itt ismerkedik meg húga intézeti barátnőjével, a bájos Etelkával. Másnap együtt járják a képtárakat, barangolnak a szűk kis utcákon, s Elemér gyötrődve érzi, hogy minden oly vészjóslóan szép! Aznap este, hosszú idő óta újra rettenetesen fél az elalvástól...

...Poloskacsípésre ébred az ágyrajáró, nyomorult díjnok. Rossz lelkiismerettel, félelemben él: más fiú bizonyítványa révén jutott az asztalosinas a díjnoki álláshoz. Tettének szemtanúja, a sikkasztó hivatalszolga rokona gyanánt protezsálja az állásba, de áldozatát folyamatosan zsarolja is: arra kényszeríti a szerencsétlent, hogy okmánybélyegeket hamisítson. Esténként éhesen, fáradtan olvasmányokba menekül a díjnok, és kétségbeesetten kutatja azt a másik, szép, okos, nemes énjét, akinek álmaiban látja önmagát... ...Tábory Elemér már érzi: kétféle életet él. "Minthogyha a legtisztább, legnemesebb bort valami utálatos lével töltenéd egy pohárba... Most keveredik össze ez a kétféle nedv. Eddig az arany bor a felszínen úszott, és most, most kezd keveredni és szennyesedni." Menekülni akar a másik énje elől, hosszabb útra indul, hogy az új élmények hatására feledje a díjnokot... ...aki érezte Elemér nyugtalanságát, változatos életét, s vágyak ébredtek benne egy gazdagabb, szebb életforma iránt. Ehhez azonban pénz kell, sok pénz!... ...Elemér megismerkedik egy romániai kokottal, Szilviával, aki csatlakozik hozzá. A fiatalember álmában ráismer a kokottban a díjnok vágyának tárgyára, a vörös kasszírnőre, és pánikszerűen menekül Szilviától... ...A díjnok kártyaadósságot csinál, egyre gyakrabban züllik, végül ellopja az okmánybélyegpénzt a hivatalban... ...Nenne és Vivi dada Elemér után utaznak, s az aggódó család nevében rábeszélik a hazatérésre... ...A díjnok a maradék pénzből egy browningot vásárol. Pedig most mintha jobban menne minden - amióta Elemér rendezettebb életet él, a díjnok napjai is nyugodtabbá válnak... ...Elemérnek hatalmas erőt ad az Etelka iránt érzett szerelem. Ebből az erőből merít, hogy hatni tudjon leggyűlöltebb ellenfelére, alteregójára... ...A díjnok önmagát leplezi le joghallgató kollégája előtt, akitől három nap haladékot kap a bélyegmasina megsemmisítésére és az elsikkasztott pénz visszafizetésére. Utolsó óráiban mindent elmulat, s az Etelkára emlékeztető leányt egy ócska szállodai szobában megfojtja és kirabolja... ...Elemér keserű töprengés után elszánja magát: mindent elmond Etelkának. A leány okos, józan és megbocsátó: "Álom volt minden, ez csak álom, álom az egész. És mit tehetsz te arról, ami veled álmodban történik? A lelkünket magunk sem ismerjük. Ami rossz bennünk, megbocsátjuk, ami legjobb, egymásnak adjuk és elfogadjuk." Etelka rábeszéli a fiút, hogy pusztítsa el a díjnokot! "Szuggeráld neki, hogy ölje meg magát. Pusztuljon el együtt álmod és babonád. És ne félj semmitől, egyedül maradsz, egészen az enyém!" Elemért holtan találják szobájában, homlokán lőtt sebbel. A nyomozás során semmiféle fegyvert nem találnak körülötte.

LOVIK KÁROLY: A LEÁNYVÁRI BOSZORKÁNY

Selmecbánya szabad királyi város minden érdemes kereskedője nemesember, rangukat és dekórumaikat még Mária Teréziától kapták. Büszkék is erre nagyon, s legbüszkébb közöttük Judex Mátyás (e néven IV a genealógiában), a zálogos. Családi címere kék-vörös mezőben egy halálfej, talán annak szimbóluma, hogy minden összegyűjtött kincs hívságos és múlandó. Legalább olyan impozáns jelvény ez, mint a gyógyszerészé, akinek cégtábláján a kék-vörös mező közepén egy pióca díszeleg... A zálogüzlet tisztes jövedelmet hozott a Judex famffiának, a családfő mégis bánatos. Az ég nem áldotta meg fiúgyermekkel, csak két leánnyal, így bizony halála után á címerfordítás szomorú eseménye következik. Legalább a két lánya választana kedve szerinti férjet! Ha azt tudná, hogy háza és vagyona jó kezekbe kerül! Vejéül magukfajta szepességi kereskedőt szeretne, aki ha a nevét nem is, de az üzletet folytathatná, virágoztathatná tovább. A számításba jöhető családok fiai közül a gondos atya ki is jelölt már régen tizenkettőt; ebből a tucatból kötelező két lányának kiválasztani a jövendőbelijét.

Az álmodozó, lágyszívű Helén és az eleven eszű, erélyes, vidám Málfika azonban jobban húz a selmecbányai erdészeti akadémia hallgatóihoz. A diákok pezsdítik fel a város csöndes hétköznapjait, jókedvük, csínytevéseik, olykor csöppet sem szelíd tréfáik visznek elevenséget a selmeci polgárok életébe. Ballagásuk, a valétabál az év legnagyobb mulatsága, de a Borbála-napi bányászfelvonulásról sem hiányozhatnak. Az esti kimaradást vagy éppen kocsmázást tiltja ugyan az alma mater az erdészhallgatóknak, hanem igen elmés módon van az a törvény megalkotva. Takarodó után egy alabárdos diák, az "éjjeliőr" végigjárja Selmes összes korcsmáját, s aki nem tudja igazolni, hogy engedéllyel mulat, azt rögtön megbírságolja. A büntetés hat liter bor - helyben elfogyasztandó, természetesen az éjjeliőr és önkéntes kísérői társaságában. A vidám diákélethez pénz kell. S ha elfogy a hazulról küldött zsebpénz, s a pótlás lassan érkezik, a fiúk Judex úr zálogházában találnak segítséget. Viszik hozzá a legkülönfélébb értéktárgyakat: ezüstórát, érettségi bizonyítványt, vaskályhát és táncrendgyűjteményt; kértek és kaptak már kölcsönt egy dézsában nyíló oleanderre sőt egy mátyásmadárra is. A zálogos még akkor sem lepődik meg, amikor a megszorult erdészpalánta a hátaslovát hozza el zálogba. A szokatlan zálogügylet lebonyolításához Judex Mátyás Málfikát is segítségül hívja az irodájába, ennek pedig az lesz a következménye, hogy a lóért kapott kétszáz forintokat a kölcsönkérő nagyvonalúan azonnal bedobja egy perselybe, a "Selmecbánya siketnémáinak" szánt fillérek közé. A leánynak imponáló gesztus megér akár többheti koplalást is... Az akadémia hallgatói egytől egyig rájorgjanak Málfikáért. Őt választják a diákbálok királynőjének, az átmulatott éjszakák végén neki adnak legtöbbször szerenádot, s tekintettel a város hagyományaira, "leányvári boszorkánynak" becézik. Málfikának jólesik a hódolat, s titokban választott is már a diákok közül: a szép s hál termetű, borissza, de aranyszívű Cseróczyt, aki nélkül említésre méltó mulatozás, csínytevés ritkán esik Selmecbányán. Regényük titkos levélváltásokkal, hajfürt- és virágküldeményekkel kezdődik. Judex Mátyás nem látja szívese i a Málfika körül sürgölődő valétákat, egyre erélyesebben követeli leányától, hogy válasszon végre az atyja, jelölte kérők közül. Málika nem adja be a derekát, sőt két jelöltet végérvényesen kikosaraz, viszont megpróbálja rávenni Cseróczyt: ne igyon, ne dorbézoljon többet. A szerelmes ifjú megígéri, hogy a filiszterek józan útjára tér, csak még egyetlenegy borhúcsúztató mulatságot rendez. Málika meg sértődik: ha ennyit ér a fogadalom, nem áll vele szóba többé. Cseróczy vad ötlettel próbálja meg bebizonyítani, hogy komolyan gondolta szakítását Bacchusszal: megvásárolja a korcsmáros, bizonyos Gerstákker Ármin minden csepp borát, a hordókat éjjel diáktársaival a városka fölötti Paradicsom-domb tetejére cipeli, majd meglódítja a házak felé. A hordók egyenesen Selmec főterére, a Judex-ház elé gurulnak, ott ömlik ki belőlük szökőkútként a drága nedű. A polgárok szörnyülködnek, Judex Mátyás dühöng, Málfika sír: ilyen duhaj legényre vár? Még inkább megijed, amikor hírét hozzák, hogy Cseróczy a városba érkező vándorcirkusz mázsás bájú artistanőjének, a szép Meluzinának vállán sírja ki szerelmi bánatát, s mellesleg asztal alá eszi a cirkusz másik csodáját, Jörgl urat, a havasi óriás kretint. Kétségbeesett féltékenységében Málfika enged apja unszolásának, és eljegyzi magát Frundsbergge1, a tisztes szárítottgomba- és.borókakereskedővel. Az bezzeg meglett, komoly ember, mentes az ifjúság hóbortjaitól! Cseróczy elbujdosik a városból. Favágók és szénégetők között bukkan fel az Érc-hegységben, végül Vihnyén köt ki. A csöpp fúrdőhely hóba fagyva alszik a rengeteg középén, csak a korcsmáros házában van némi élet: Radákovics, a nem kevésbé lump erdészjelölt itt várja nyár óta, hogy gazdag földbirtokos apja kifizesse a számláit, s kiváltsa a korcsmáros vendégszeretetéből. Itt, Vihnyén találnak rá barátai a bujdosó Cseróczyra, de hiába mennek nyargalvást vele Selmecre, a mentő akció elkésett. Málfika nem bírta tovább a jegyességet a savanyúöregecske Frundsberggel: a kényszerű kézfogó kavarodásában megszökött. Egyenesen a diákszállásra menekül, ahol szerencsétlenségére csak egyetlen diák tartózkodik otthon, Hertelendi, Cseróczy jó barátja. Feldúlt atyja, megcsúfolt vőlegénye és a nyomukban kíváncsiskodó, botrányra éhes csőcselék véleménye

szerint súlyosan kompromittálta magát! Itt már csak egy segít: Judex Mátyás hajnalban fölveri a parókiát, s a tiszteletes összeadja a reszkető leányt Hertelendivel, aki "tudja, mi a becsület". "A kénytelen férj felajánlja: akár azonnal főbe lövi magát, hogy Málfika újra szabad legyen. Szerencsére ezt az áldozatot nem kell meghoznia; Málfika a nyakában hordott aranyláncot búcsúajándékként és örök szerelme zálogául elküldi Cseróczynak, majd Eperjesre utazik, egy agglegény nagybácsi védőszárnyai alá. Enm1 skandallum már sok a kisváros filisztereinek. Deputáció megy a tekintetes tanári karhoz: vessenek véget a diákok csínytevéseinek! A professzorok értekezletével egy időben tanácskoznak a diákok is. Nem engedik kicsapni egyetlen társukat sem! Különös sztrájkra határozzák el magukat: mindenki szorgalmasan tanulni kezd, csupa jeles vizsgázó lesz ezután az akadémián, a zord professzorok meg leshetik, hogy pótvizsgadíjak hiányában miből fejezik be a nyaralójuk építését. Erkölcsös és józan életet élnek, korhelykedésről, duhajkodásról szó sem eshet többé. A selmeci polgárok hamarosan rádöbbennek: ha ez így megy tovább, akár bé is csukhatják eleddig virágzó kis boltjaikat. Üres a korcsma, az üveges tót nem talál betört ablakot, Judex Mátyás zálogüzletét senki nem keresi fól többé. Nincs mit tenni, újból beszélni kell a tanári karral: a túlhajtott puritánság a tisztes kereskedők romlásához vezet. A tárgyalások elhúzódnak, a diákság azt szabja feltételül, hogy Judex fogadja vissza elűzött leányát, s a szükséges egyházi korrekció után igaz szívvel adja oda Cseróczynak. Judex engedni kénytelen. Ha az üzletét bezárni kényszerül, az nemcsak a család múltjára, de a városra, az egész Felvidékre szégyent hozna. Málfika visszatér az ódon házba, s megékezik az erdőmérnöki gyakorlatról Cseróczy is, aki az erdőmérési munkálatokat miniszteri dicsérettel végezte. Judex szívéből eltűnnek az aggodalom utolsó csöppjei is. Fél esztendő múlva Cseróczy summa cum laude teszi le vizsgáit, s amikor a Rózsa-hegyi erdőhivatalnál elfoglalja állását, az igazi esküvő is sorra kerül. Az ifjú pár egy felvirágozott, öreg batáron indul az új élet felé. Az egész diákság elkíséri őket a szomszéd városkáig, s búcsúzó nótájukat zengik a hegyek is: "Ballag már a vén diák..."

SZOMORY DEZSŐ: A PÁRIZSI REGÉNY

A fiatal Szomory Dezső elegáns cilindert vásárol Pórfi jó nevű pesti boltjában. Meg van ugyanis győződve arról, hogy ez a méltóságteljes fejfedő a franciák között egyszerűen nélkülözhetetlen. Majd kis kézitáskájával felül a nemzetközi gyorsvonatra, és Svájcon keresztül Párizsba utazik. Felkeresi unokabátyját: Schlésinger Miskát, akinek nevét a franciák Szklezanzsé-nak mondják, s beköltözik abba a szállodába: a Hőtel Mazagranba, ahol ez a spanyol grandra emlékeztető nagy nőcsábász unokatestvére lakik. Meglátogatja a párizsi magyar egyletet, barátságot azonban nem köt az oda járó iparosokkal, munkásokkal, mert nincs semmi pénze, és szégyenli elfogadni vacsorameghívásukat. Ráadásul a szállodából is kidobják, minthogy nem tudja számláját kigyenlíteni, s így kénytelen egy éjszakát a párizsi bouleva~d-okon csavarogva eltölteni. Szorult helyzetéből unokabátyja menti ki, aki átadja saját szállodai szobáját, s alkalmi munkát is szerez neki: beajánlja Anna Bondorevskához, a hatalmas termetű orosz énekesnőhöz korrepetitornak és zongorakísérőnek. Az énekesnő, aki egy francia parlamenti képviselő barátnője, de emelett Miska szeretője is, előadóestre készül az Alcazar nevű híres párizsi mulatóban, ebben a felkészülésben van segítségére Szomory. Közben lassanként ismeretséget köt a párizsi magyar és francia művészvilág néhány kiválóságával, így Munkácsy Mihállyal, a híres festővel és a fiatalabb Alexandre Dumas-val, aki ekkor aratja legnagyo6b írói sikereit. Fényes külsőségek közepette lezajlik Bondorevska hangversenye: a francia politika ekkor kezd összefogni a cári hatalommal a császári Németország ellen; már csak az ebből fakadó politikai rokonszenv is magyarázza az óriás termetű orosz énekesnő diadalát.

Szomory mégis lemond. arról, hogy mint zongorakísérte csináljon karriert: ajánlatot kapa Magyar Hírlaptól, hogy havi kétszáz frank ellenében ennek párizsi levelezője legyen, s minthogy szívében már régen az újságírás és persze az irodalom mellett döntött, lelkesülten elfogadja az ajánlatot. Szorgalmasan küldi párizsi beszámolóit, tárcacikkeit, karcolatait más budapesti lapoknak is, emellett lassanként a francia sajtóban is otthonos lesz. Gróf Apponyi Albertről írott portrévázlatát például a tekintélyes Le Figaro című napilap közli le. Más szállodába költözik, éjszakánként sokat ír, estéit pedig a híres párizsi kávéházakban: a Grand Caféban, a Café de la Pa.ix-ben vagy a Montmartre művészkocsmáiban tölti. Számos ismeretséget köt, így összeismerkedik Herzl Tivadarral, a cionizmus későbbi megalapítójával, Türr Istvánnal, Garibaldi egykori tábornokával, aki akkor a Korinthoszi-csatorna terveivel foglalkozik, és Jules Lemaitre-rel, a nagy hírű francia kritikussal. Ez utóbbit egy alkalommal nem találja otthon, ekkor a francia író nagydarab szakácsnője vendégeli meg ebéddel a sovány magyart. Nagy megdöbbenéssel értesül Grünwald Béla, a kitűnő párizsi magyar történész és publicista öngyilkosságáról, részt vesz temetésén is. Máskor pedig már bizony vénecske szállodásnőjét kíséri el a Nagyoperába, Gounod Faustjának előadására, ahol a múmiaszerűen kifestett öregasszony általános feltűnést kelt. Időközben megterem a virrasztással és írással töltött párizsi éjszakák első gyümölcse: egy budapesti kiadónál megjelenik első elbeszéléskötete. Könyvének első példányát, mihelyt meghozta a posta, valósággal egész Párizsnak bemutatja: bejárja vele a boulevard-okat, megállítja a járókelőket, hogy megmutassa nekik saját nevét a címlapon. Most, hogy már befutott írónak számítja magát, valóra váltja régi álmát, s a Szajna jobb partjáról átköltözik a bal partra: a Quartier Latinba, a Delavigne utcába, ahol írók, művészek és diákok laknak (később ebben az utcában lakik Ady Endre is). Összeismerkedik báró Atzél Bélával, aki éppen akkoriban alapítja meg a budapesti Park Clubot, és a fiatal magyar íróra bízza az ezzel kapcsolatos ünnepi kiadvány stilizálását. Ismeretséget köt a hírneves hegedűművész: Reményi Ede feleségévéi és családjával; a művész már hosszú évek óta járja a világot, családja pedig egy párizsi házikóban nyomorog. Nemsokára visszatér Reményi, hatalmas pénzekkel, és főúri lakást bérel. A család helyzete így rendeződik, ám arra is fény derül, hogy a hegedűsnek Amerikában szeretője van. Szomory elkíséri Reményit Munkácsy Mihályék estélyére, ahol a párizsi felső tízezer képviselői gyűlnek össze: miniszterek, arisztokraták, nagykövetek. A hegedűművész ellenállhatatlan játékának azonban hiába van szép sikere, őt magát jóformán emberszámba sem veszik. Szomory ismeretséget köt Knut Hamsunnal, a később világhírt szerzett norvég íróval, akitől azt a tanácsot kapja, hogy novelláit fordíttassa le franciára, csakis így szerezheti meg az áhított elismerést. Ezután főként olyan francia íróknál és művészeknél: Octave Mirbeau-nál, Massanet-nál, Alphonse Daudet-nál tesz látogatást, akik ennek a tervezett fordításnak a megjelenését támogathatják. Ugyanakkor barátságot köt Bertha Sándor zongoraművésszel, Ivánfival, a bohém színésszel és Adorjánnal, aki sikeres biliárdjátékosként keresi kenyerét. Megtetszik neki egy fiatal francig színésznő. Kossuth Lajos halála alkalmából ismét ellátogat a párizsi magyar egyletbe, az oda járó magyar munkásokkal, iparosokkal azonban megint csak nem sikerül közös hangot találnia. Közben egy kis francia tanítónő segítségével, akibe félig-meddig beleszeret, szorgalmasan dolgozik novelláinak francia fordításán. A könyv végül ~Daudet segítségével egy jó nevű párizsi kiadónál jelenik meg. Szomory azonban pártfogója engedélye nélkül a Le Figaróban leközli annak hozzá írott dicsérő levelét, emiatt parányi feszültség keletkezik, amely azonban gyorsan elsimul. Végül meglátogatják szülei, akikkel már évek óta nem lehetett együtt. Hazautazásuk után döbben rá arra, hogy az idegen világban milyen magányosan kell élnie; szomorúságában egy kis utcalány vigasztalja meg. "Menjek veled? - hebegtem. - Még kérdezed? Nem látod, hogy tetszel nekem? - Tetszem? Miért? - Mert sírsz." Ezekkel a szavakkal végződik a párizsi regény. nője, de emelett Miska szeretője is, előadóestre készül az Alcazar nevű híres párizsi

mulatóban, ebben a felkészülésben van segítségére Szomory. Közben lassanként ismeretséget köt a párizsi magyar és francia művészvilág néhány kiválóságával, így Munkácsy Mihállyal, a híres festővel és a fiatalabb Alexandre Dumas-val, aki ekkor aratja legnagyo6b írói sikereit. Fényes külsőségek közepette lezajlik Bondorevska hangversenye: a francia politika ekkor kezd összefogni a cári hatalommal a császári Németország ellen; már csak az ebből fakadó politikai rokonszenv is magyarázza az óriás termetű orosz énekesnő diadalát. Szomory mégis lemond. arról, hogy mint zongorakísérő csináljon karriert: ajánlatot kapa Magyar Hírlaptól, hogy havi kétszáz frank ellenében ennek párizsi levelezője legyen, s minthogy szívében már régen az újságírás és persze az irodalom mellett döntött, lelkesülten elfogadja az ajánlatot. Szorgalmasan küldi párizsi beszámolóit, tárcacikkeit, karcolatait más budapesti lapoknak is, emellett lassanként a francia sajtóban is otthonos lesz. Gróf Apponyi Albertről írott portrévázlatát például a tekintélyes Le Figaro című napilap közli le. Más szállodába költözik, éjszakánként sokat ír, estéit pedig a híres párizsi kávéházakban: a Grand Caféban, a Café de la Pa.ix-ben vagy a Montmartre művészkocsmáiban tölti. Számos ismeretséget köt, így összeismerkedik Herzl Tivadarral, a cionizmus későbbi megalapítójával, Türr Istvánnal, Garibaldi egykori tábornokával, aki akkor a Korinthoszi-csatorna terveivel foglalkozik, és Jules Lemaitre-rel, a nagy hírű francia kritikussal. Ez utóbbit egy alkalommal nem találja otthon, ekkor a francia író nagydarab szakácsnője vendégeli meg ebéddel a sovány magyart. Nagy megdöbbenéssel értesül Grünwald Béla, a kitűnő párizsi magyar történész és publicista öngyilkosságáról, részt vesz temetésén is. Máskor pedig már bizony vénecske szállodásnőjét kíséri el a Nagyoperába, Gounod Faustjának előadására, ahol a múmiaszerűen kifestett öregasszony általános feltűnést kelt. Időközben megterem a virrasztással és írással töltött párizsi éjszakák első gyümölcse: egy budapesti kiadónál megjelenik első elbeszéléskötete. Könyvének első példányát, mihelyt meghozta a posta, valósággal egész Párizsnak bemutatja: bejárja vele a boulevard-okat, megállítja a járókelőket, hogy megmutassa nekik saját nevét a címlapon. Most, hogy már befutott írónak számítja magát, valóra váltja régi álmát, s a Szajna jobb partjáról átköltözik a bal partra: a Q,uartier Latinba, a Delavigne utcába, ahol írók, művészek és diákok laknak (később ebben az utcáhan lakik Ady Endre is). Összeismerkedik báró Atzél Bélával, aki éppen akkoriban alapítja meg a budapesti Park Clubot, és a fiatal magyar íróra bízza az ezzel kapcsolatos ünnepi kiadvány stilizálását. Ismeretséget köt a hírneves hegedűművész: Reményi Ede feleségévéi és családjával; a művész már hosszú évek óta járja a világot, családja pedig egy párizsi házikóban nyomorog. Nemsokára visszatérReményi, hatalmas pénzekkel, és főúri lakást bérel. A család helyzete így rendeződik, ám arra is fény derül, hogy a hegedűsnek Amerikában szeretője van. Szomory elkíséri Reményit Munkácsy 1~~Iihályék estélyére, ahol a párizsi felső tízezer képviselői gyűlnek össze: miniszterek, arisztokraták, nagykövetek. A hegedűművész ellenállhatatlan játékának azonban hiába van szép sikere, őt magát jóformán emberszámba sem veszik. Szomory ismeretséget köt Knut Hamsunnal, a később világhírt szerzett norvég íróval, akitől azt a tanácsot kapja, hogy novelláit fordíttassa le franciára, csakis így szerezheti meg az áhított elismerést. Ezután főként olyan francia íróknál és művészeknél: Octave Mirbeau-nál, Massanet-nál, Alphonse Daudet-nál tesz látogatást, akik ennek a tervezett fordításnak a megjelenését támogathatják. Ugyanakkor barátságot köt Bertha Sándor zongoraművésszel, Ivánfival, a bohém színésszel és Adorjánnal, aki sikeres biliárdjátékosként keresi kenyerét. Megtetszik neki egy fiatal francig színésznő. Kossuth Lajos halála alkalmából ismét ellátogat a párizsi magyar egyletbe, az oda járó magyar munkásokkal, iparosokkal azonban megint csak nem sikerül közös hangot találnia. Közben egy kis francia tanítónő segítségével, akibe félig-meddig beleszeret, szorgalmasan dolgozik novelláinak francia fordításán. A könyv végül -Daudet segítségével egy jó nevű párizsi kiadónál jelenik meg. Szomory azonban pártfogója engedélye nélkül a Le Figaróban leközli annak hozzá írott dicsérő

levelét, emiatt parányi feszültség keletkezik, amely azonban gyorsan elsimul. Végül meglátogatják szülei, akikkel már évek óta nem lehetett együtt. Hazautazásuk után döbben rá arra, hogy az idegen világban milyen magányosan kell élnie; szomorúságában egy kis utcalány vigasztalja meg. "Menjek veled? - hebegtem. - Még kérdezed? Nem látod, hogy tetszel nekem? - Tetszem? Miért? - Mert sírsz." Ezekkel a szavakkal végződik a párizsi regény.

SZERB ANTAL: A PENDRAGON-LEGENDA

Végeredményben minden történetem ott kezdődik, hogy megszülettem Budapesten, és rövid idő múlva már az volt a nevem, ami most is: Bátky János. De a rövidség okáért mellőzöm, ami megszületésem és az Earl of Gwyneddel való megismerkedésem közt lejátszódott, a harminckét esztendőt, közben a világháborúval - kezdi a Londonban kutató magyar filosz nem hétköznapi kalandjainak meséjét. Kísértethistóriába illő története Lady Malmsbury-Croft estélyén kezdődött, ahol a háziasszony bemutatta Owen Pendragonnak, Gwynedd earljének. Amikor az earl meghallotta, hogy Bátky János bölcsészdoktor, és a 17. századi angol misztikusokkal foglalkozik, meghívta walesi kastélyába, ahol a családi könyvtárban számtalan e témába vágó ritkaság található. Mielőtt Bátky János eleget tett volna a meghívásnak, a British Muscumban tanulmányozta a család történetét. A Pendragonok Nagy Llewelyntől, Gwynedd fejedelmétől származtatják magukat, s akkor léptek be Anglia történetébe, mikor VII. Henrik személyében walesi ember szállt az angol trónra. Gwym Pendragon 1490-ben szolgálataiért megkapta az Earl címet. Ő építtette Pendragon várát. A hatodik Earl of Gwynedd, bizonyos Asaph Christian már nem udvari ember volt. Ifjúságát Németországban töltötte, lombikok és furcsa kemeneék között kereste a Magnum Arcanumot, hogy a bölcsek kövének titkát megfejtse. Tagja volt a Rózsakereszt titokzatos confraternitásának is. Ők a rejtett és titkos tudományok utolsó nagymesterei voltak, aranycsinálók és mágikus orvosok. Mikor hazatért Walesbe, a pendragoni vár boszorkányságok műhelye lett. Az első angol rózsakeresztesek itt avatták fel híveiket, e vár volt az otthona Robert Fluddnak, a varázsló Paracelsus legnagyobb tanítványának. Asaph Pendragon kevéssel a halála után legendává lett. Azt tartotta a néphit, hogy ő az éjféli lovas, aki minden alkalommal megjelenik, és igazságot oszt, amikor Anglia vagy a Pendragon-ház sorsa döntő változás előtt áll. A llanvygani kastélyt, ahol a jelenlegi earl is él, a tizedik Earl of Gwynedd építtette 1708-ban, azóta ez a család lakhelye. A mostani earl, a tizenhatodik, 1888-ban született, teljes neve Owen AlastairJohn Pendragon of Llanvygan. Oxfordban nevelkedett, gyarmati ezredekben volt katona, több rendjel tulajdonosa, számtalan klub tagja. Amíg hősünk, Bátky János a Pendragonok családtörténetének e részleteit tanulmányozta, hozzászegődött egy fiatalember, aki George Maloney néven mutatkozott be. Gyors barátságot kötöttek, este már együtt vacsoráztak a Savoyban, ahol egy másik fiatalember is csatlakozott hozzájuk, aki történetesen nem volt más, mint Honourable Osborne Pendragon, az earl unokaöccse. Bátky érdekes dolgot tudott meg Maloneytől. Earl of Gwynedd apja és William Roscoe, a milliárdos, aki az öreg earl pénzügyi jobbkeze volt, ugyanabban a trópusi betegségben halt meg. Roscoe a végrendeletében úgy intézkedett, hogy ha nem természetes halállal hal meg, hatalmas vagyonát Earl of Gwynedd és utódai örököljék. Azt gyanította, hogy a felesége meg akarja mérgezni. Az earl talán azért kísérletezik ennyit kastélybeli laboratóriumában trópusi betegségeket kutatva, mert úgy hiszi, Roscoe-t eltették láb alól. Bátky Jánosnak ennyi rejtély elég volt, hogy felkeltse kíváncsiságát, és mivel Osborne Pendragon ugyancsak Llanvyganba készült Maloneyvel, megegyeztek, hogy hármasban utaznak Osborne autóján. Elutazás előtt Maloney még bemutatott egy hölgyet Bátkynak, Mrs. St. Claire-t, aki arra kérte a fiatalembert, hogy egy gyűrűt adjon át az earlnek, anélkül hogy elárulná, kitől kapta. Magyarázata szerint régi jó ismerőse az earlnek, és azt szeretné, ha a gyűrű idézné fel régi, közös emléküket. Ahogy megérkeztek, Bátky átnyújtotta a gyűrűt az earlnek, aki szó nélkül sarkon

fordult, és otthagyta a fiatalembert, sőt a vacsoránál sem jelent meg. Megjelent viszont Cvnthia, az earl unokahúga, nem kis hatást téve Bátky Jánosra. Éjjel a fiatalember kísérteties zajra riadt. Magához vette volna revolverét, de azt nem találta a helyén, amikor aztán rálelt, csodálkozva látta, hogy valaki a töltényeket kiszedte belőle. A kísérteties hangot, mint kiderült, egy nyikorgó ablak adta. S Bátky már elaludt volna, amikor Maloney lépett a szobájába, és riadtan mesélte, hogy a kastély előtt egy középkori ruhába öltözött lovast látott, fáklyával a kezében, aki érthetetlen tájszólással beszélt hozzá. A második éjszaka nyugodtabbnak indult. Éjjel egy óra tájt azonban hangzavar támadt, miután valahonnan egy dörrenés hallatszott. Összecsődült a háznép. Mivel az alsó emeleten semmi gyanúsat nem találtak, a keskeny lépcsőn felsiettek az earl lakosztályához. Megálltak egy nagy vasajtó előtt, melyen Bátky észrevette a Pendragonok rózsakeresztjét. Behatoltak az ajtón, be egész a titkos laboratóriumig. Kinyfft a szemben lévő ajtó, és az earl lépett ki rajta. Ünnepélyesen közölte, hogy rálőttek, de a Pendragonoknak hét élete van. Fenyegetően nézett Bátkyra és Maloneyre. Bátky megérezvén a gyanúsítást, azonnal távozni akart Llanvyganból, de Cynthia szinte könyörgő marasztalása eltérítette szándékától. A lány elárulta, hogy az elmtílt hónapban ez már a hamadik kísérlet, hogy megöljék a nagybátyját. A következő napok kellemesen és nyugodtan teltek, semmi rendkívüli nem történt. Bátky a családi könyvtárban folytatta tanulmányait. Egyik reggel Osborne kirándulásra invitálta Bátkyt és Maloneyt, hiába óvta őket a falu lelkészének nővére, hogy életveszélyes felmenni a pendragoni várba, mert az a hely maga a pokol feje, és Osborne-t veszély fenyegeti. A három fiatalember semmivel sem törődve nekivágott a kalandnak. Miután nem találták meg a titkos feljárót, a rendes úton mentek. Végigjárták a visszhangos tereket, sziklabarlangokhoz hasonló szobákon mentek keresztül, aztán egy szűk lépcsőn leereszkedve egy folyosóra jutottak, amelynek a végén zárt ajtó állta útjukat. A falon rózsakereszt domborodott. Maloney zseblámpájával megvilágította, aztán babrálni kezdett rajta, és ekkor elmozdult a fal egy darabja, és feltárult előttük a titkos bejárat. Szűk, nedves folyosón, aztán egy csigalépcsőn át jutottak a hatalmas boltíves terembe, a Pendragonok kriptájába. Egy rózsakereszt alatt a következő felirat volt olvasható: SZÁZHÚSZ ÉV MÚLVA KINYÍLOK. Maloney igazított valamit a kereszten, és egy újabb hétszögletű terem tárult fel, padlóján titokzatos ábrák, a Ccild országai, mennyezetén pedig az égbolt körei. A legendás Rózsakereszt sírja. A mese, amin annyit gúnyolódtak a századok, nem mese - gondolta Bátky áhítattal, és tudta, hogy ez csak úgy lehetséges, ha a legendás Rózsakereszt ugyanaz a személy, mint aki itt nyugszik, vagyis Asaph Pendragon. Ez a felfedezés többet ért számára, mint az egész Pendragon-könyvtár. Megtalálta a rózsakeresztes legenda alapját, ezzel világhírnevet szerezhet magának. Még egyszer szemügyre vettek mindent, és elindultak visszafelé. A folyosón Maloney ösztöneire bízták magukat. Elöl ment a lámpával. Egy kanyarban azonban elveszítették szem elől. Osborne hirtelen felkiáltott. Azt állította, hogy valaki megfogta a karját. Előtte feneketlen mélység tátongott, és egy csapóajtó, amit kinyitottak. Ha Osborne nem áll meg, talán mindketten ott lelik halálukat. Bátky gyanúja egyre erősödött. Kinek állt érdekében a haláluk vagy legalábbis Osborne-é? Míg szobájában ezen töprengett, Maloney nyitott be hozzá. Bátky nem sokat értett szavaiból. Arra igyekezett rávenni, hogy tartson velük, hisz a Pendragonoktól mit sem remélhet, ők viszont busásan megjutalmaznák. És hogy lépjen érintkezésbe Morvinnal. Bővebb magyarázatra Maloneynek nem volt ideje, mert Osborne lépett a szobába, elmondta, hogy amíg nagybátyja távol volt a kastélyból, valaki feltörte az íróasztalát, feltúrta szobáját, és közölte Maloneyvel az earl üzenetét, miszerint a Roscoe-ügyre vonatkozó iratokat nem tartja a kastélyban. Ez a nyílt gyanúsítás, mely egyértelművé tette, hogy az earl őt tekinti betörőnek, felpaprikázta Maloneyt, aki sértetten távozott. Bádytól az earl elnézést kért, amiért meggyanúsította. Elmondta Bátkynak, hogy a két gyilkossági kísérlet, melyet ellene elkövettek, nyilván kapcsolatban van azzal, hogy Maloney rálőtt a minap. Azt is valószínűnek tartotta, hogy egy kém van a kastélyban, aki mindenről pontosan tájékoztatja ellenségeit, végül megígérte, hogy megnyitja a fiatalember előtt

a család titkos archívumát, amelyben megtalálható ama híres Fludd levelezése az earl ősével, Asaph Pendragonnal, valamint Fludd kiadatlan művei és az angol rózsakeresztesek jegyzőkönyvei is. Ahogy lapozgattak a családi archívumban, Bátky tudós szemét megragadta egy név: John Bonaventura. Lenglet de Fresnoy memoárjaiban olvasott róla. Ő írta le, hogy Asaph Pendragon nem is halt meg... vagy valami ilyesmit. Ezt közölte is az earllel, aki elsápadt a tudattól, hogy a British Museum nyilvános könyvtárában egy ilyen, csak az ő esaládjára vonatkozó iromány található. Tüstént el is határozta, hogy megszerzi a kéziratot, de mivel ő nem hagyhatja el Llanvygant, Bátkyt kérte meg, hogy utazzon sürgősen Londonba, keresse fel a múzeum igazgatóját, aki lekötelezettje, és hozza el a kéziratot, természetesen cserébe, kárpótlásul egy értékes perzsa kódexet ajánl fel a múzeumnak. Bátky éjszaka éktelen kiáltozást hallott. Az ablakhoz rohant. Egy alakot látott az ablakpárkánynál, egy másikat pedig odalent a földön. Lerohant, Osborne és az earl már ott voltak. A földön Maloney feküdt, két emelet magasból zuhant le. Bátky másnap Londonba utazott. A hotelban találkozott régi ismerősével és őrangyalával, Lene Kretzsche kisasszonnyal, aki gyakran megosztotta Bátkyval unalmas estéit egy-egy pohár sör mellett. Másnap felkereste a múzeum igazgatóját, és annak rendje-módja szerint lebonyolították a cserét. Bátky visszatért a hotelba, ahol Eileen .St. Claire várt rá. A gyűrűügy óta nem szívesen gondolt a nőre, de az oly határozottan erőszakolta a vacsorameghívást, és oly gyönyörű volt, hogy Bátky feladta ellenkezését. Miközben Eileen St. Claire lakosztályában vacsoráztak, a nő Maloney halálának körülményeiről érdeklődött. Kíváncsiskodására magyarázatul elmondta, hogy mindent tud a Pendragonokról, azt is, hogy az earlt meg akarják gyilkolni, és csak ő tudja megmenteni, mert csak ő tudja, hogy ki a sorozatos merénylő. Arra kérte Bátkyt, hogy tegyen írásos vallomást, miszerint látott valakit az erkélyen, ahonnan Maloney lezuhant, Bátky megtagadta a kérést, sőt elmondta az asszonynak, hogy tudja: Maloney lőtt az earlre, mégpedig a Roscoe-örökösök megbízásából, hogy megszerezze azokat az írásokat, melyek bizonyítják, hogy `Villiam Roscoe betegségét erőszakosan idézték elő. Bátky legnagyobb meglepetésére a nő, ahelyett hogy kidobta volna őt a súlyos vádaskodásért, az ágyban folytatta az alkut, főúri előleget adva. Miután a fiatalember ezután sem volt hajlandó semmit aláírni, a nő mosolyogva útjára engedte. Visszatérve a hotelba, döbbenten fedezte fel, hogy valaki átkutatta a szobáját, és ellopta az earlnek megszerzett kéziratot. Mielőtt a rendőrségre szaladhatott volna, üzenet várta. Ha vissza akarja kapni a kéziratot, este kilencre menjen a Café Royalba. A kávéházban a fal mellett foglalt helyet, közelében csak egy indiai ruhás férfi és egy ugyancsak indiai népviseletbe öltözött nő ült. Negyed tízkor egy férfi lépett hozzá, elmondta, hogy nála van a kézirat, és csak akkor adja vissza, ha a fiatalember aláír egy vallomást, mely szerint Maloneyt lelökték az emeletről, nyomatékosításul egy levelet mutatott Bátkynak, mely állította, hogy Maloney egy fekete ruhás férfival dulakodott, mielőtt lezuhant, és ezt a levél íróján kívül a magyar doktor is látta. A férfi még hozzátette, hogy Bátkynak nincs választása, mert az earl, amikor Londonba küldte őt, egyúttal értesítette ügyvédjét, Mr. Setont, aki megérkezése óta figyelteti, nyilván most is itt van egy embere. Akkor viszont azt is tudja, hogy Bátky, miután megszerezte az earl számára az iratokat, azonnal találkozott Mrs. Roscoe-val, most pedig vele, James Morvinnal, a Roscoe család háziorvosával. Bátky majd leszédült a székről. Szóval Eileen St. Claire nem más, mint Mrs. Roscoe, a mesés vagyon titokzatos örököse. Megtudta azt is a férfitól, hogy csupán egyszerű alkut akarnak kötni. Az earl kezében bizonyítékok vannak, hogy eltették láb alól William Roscoe-t, nekik viszont bizonyíték kell, hogy az earl megölte Maloneyt. A bizonyítékokat kicserélik, és mindkét ügyet lezárják. Bátky nem állt kötélnek. A kávéház kapujában legnagyobb meglepetésére ismét találkozott a férfival, a mellettük ülő két indiai szorongatta jobbról-balról. Egyikük Osborne volt, a másik Lene Kretzsch. Elvették Morvintól az earl kéziratát, aztán elmesélték Bátkynak, miért is bújtak indiai álruhába. Miután Bátky eljött Llamyganból, Osborne is Londonba készült. Az earl hosszan elbeszélgetett vele, és megkérte, hogy keresse fel az ügyvédjét, Mr. Setont, mondja el neki az elmúlt napok

eseményeit. Útközben megállt a városi postánál, és megkérdezte, nem kapott-e Maloney levelet valahonnan. A postáskisasszony nem gyanakodott. A levélben, amit átadott, Maloneyn megfényegették, hogy a rendőrség kezére adják, és meyonják tőle a további pénzeket, ha sürgősen nem cselekszik. Londonban Mr. Seton elmondta Osborne-nak, hogy az earl kezében bizonyítékok vannak, melyek szerint William Roscoe-t az orvosa ölte meg. Így a Roscoe-vagyon Earl of Gwyneddre száll. Azért vonakodik nyilvánosságra hozni a bizonyítékokat, mert Roseoe özvegyét ártatlannak tartja - valamikor az earl szerelmes volt ebbe a hölgybe, és nem szeretné, ha az asszony bűnhődne. Osborne azonban tudta, hogy az említett hölgy is részese az összeesküvésnek, ezért amikor találkozott régi oxfordi iskolatársával, Lene Kretzschcsel, megkérte, öltsenek álruhát, és kövessék Morvint, az asszöny bűntársát. Így kerültek a kávéházba. Megegyeztek, hogy Bátky visszamegy Llanvyganba a kézirattal, Osborne és Lene pedig Mrs. Roscoe-ra tapadnak, míg meg nem tudják, mire készül. Bátky a vasúton az earlnek vitt kéziratot olvasgatta. A szerző elmeséli, hogy Llanvyganban járva megtudta, hogy a régi vár romjai alatt van eltemetve Asaph Pendragon, a Rózsakereszt, a Rózsakeresztes testvériség megalapítója, aki mikor az öregség hatalmát kezdte érezni, magához hívatta legjobb barátját, Fludd mestert, az orvost, és őrá bízta a nagy titkot, mellyel az életet az emberi testben meg lehet őrizni. Majd belefeküdt a sírjába, és Fludd végrehajtotta azokat a mágikus műveleteket, melyek századokon át megőrizték Asaph Pendragonban az életet. A családi hagyomány szerint azóta is él, időnként megjelenik mint éjféli lovas, és igazságot tesz a vidéken. Bátkynak be kellett fejezni az olvasást, mert a vonat megérkezett, az állomáson az earl várt rá kocsival. Bátky beszámolt a történtekről, az earlnek is az volt a meggy'óződése, hogy kém rejtőzik Llanvyganban. Ahogy kocsiztak, egy lovas vaktörő vágtában elhúzott mellettük az országúton, furcsa szagot hagyva maga után. Másnap reggel Bátky sürgönyt kapott: Osborne-t elfogták, ne szóljon senkinek, siessen Lene Kretzschhez. A fiatalember ezúttal titokban 'tért vissza Londonba. Este hiába kereste a hotelban Kretzsch kisasszonyt. Lene-ről senki sem tudott. Másnap reggel az újságban olvasta, hogy Llamygantól alig pár kilométerre egy fekete ruhás lovas elrabolta egy farmer tízéves kisfiát. Eszébe jutott az országúti lovas, de nem sokat tudott foglalkozni az üggyel, mert a portán egy detektívkülsejű férfi kereste, aki Mr Seton megbízottjaként mutatkozott be neki, és felajánlotta, hogy elvezeti Lane Kretzsch kisasszonyhoz és Osbornehoz. Egy gyár raktárépületéhez hajtottak, ahol Bátkyt belökték egy vasajtón. Valóban ott találta Osborne-t és Lene-t. Természetesen nem Lene küldte a táviratot. Legnagyobb meglepetésükre az ajtót nem zárták rájuk, így hamarosan kiszabadultak. Miután telefonáltak Llanvyganba, megtudták, hogy Chynthiát is Londonba hívták a nagynénjéhez, az earl egyedül van a kastélyban. Azonnal Llanvyganba indultak. A kastélyba érve kiderült, hogy egy hölgy már kétszer is kereste az earlt, autóval járt itt. A leírásból ítélve csak Mrs. Roscoe lehetett. Közben Cynthia is visszaérkezett. Az earl mindenki csodálkozására bejelentette, hogy néhány napra egy közeli faluba utazik. Bátky magára maradva Cynthiával, bizalmas beszélgetésbe kezdett. A lány elárulta a fiatalembernek, hogy nem is a nagynénjénél, hanem asszony barátnőjénél járt Londonban, Eileen St. Claire-nél, akivel sűrűn levelezik, és akinek mindenről beszámol, ami a kastélyban történik, mert az asszony megígérte, hogy megvédi nagybátyját a veszedelmektől. Bátky azonnal átlátta, hogy a lánynak fogalma sincs arról, hogy Eileen St. Claire és Mrs. Roscoe ugyanaz a személy, és hogy a titokzatos kém saját tudtán kívül nem más, mint Cynthia. Osborne kocsiján négyesben azonnal az earl után indultak. Mikor megérkeztek, megtudták, hogy egy órája jött egy hölgy, és magával vitte az earlt. Cynthia és Lene a faluban maradt, Osborne szekérrel indult a városba, mert a kocsi még útközben elromlott. Bátky a rövidebb úton, gyalog vágott a hegynek, hogy mielőbb értesítsék a rendőrséget. Az erdőben Bátky eltévedt. Bolyongása közben egy épületre akadt, amelynek nem volt se ablaka, se ajtaja. A zuhogó esőben átfázva és fáradtságtól elcsigázva látta, hogy megnyílik a fal, és a feketeségből kilép valaki. Aztán a négy fal között találta magát, féléber állapotban, hol elkábult, hol magához tért. Ugyanazt a szagot érezte, mint

amikor az éjféli lovas száguldott el mellettük az országúton, aztán megjelent előtte egy kis gnóm, aki rikácsoló hangon Benjamin Avranelnek szólította, és közölte vele, hogy a.Nagy Mű végrehajtásánál ő lesz a famulusa a Nagy Adaptusnak. Bátky nem tudta, hogy mindez csak lázálom, vagy szuggesztió alatt áll. Aztán megnyílt a szoba fala, és Eileen St. Claire lépett be sikoltozva. Bátky hiába faggatta, mi történt az earllel, csak annyit árult el az asszony, hogy mikor Cynthia értesítette az earl elutazásáról, azonnal érte jött, és azzal csalta magával, hogy szakított Mowinnal, fél tőle, és most segítségre van szüksége. Aztán idejöttek, de Morvin halottként feküdt az első szobában. Valaki kivette a kezéből a pisztolyát, és belökte ebbe a szobába. Eileen félelemtől vacogva bújt a fiatalemberhez. Megnyílt az ajtó, elindultak kifelé, mintha parancsra tennék. Bátky megbotlott egy testben, Morvin volt. A falból egy kísértet lépett elő. Az asszony hang nélkül összeesett, Bátky pedig a nyíláson kiosont a szabadba. A llanvygani kastély egyik szolgája talált rá az erdőben. Másnap a rendőrség megtalálta Morvin és Mrs. Roseoe összeégett holttestét egy eldugott házban, melynek se ablaka, se ajtaja nem volt. A Roscoe-vagyon a Pendragon családra szállt, kezelője Osborne lett, mert az earl öregnek érezte már magát az ezzel járó gondokhoz. Cynthia Svájcba utazott kipihenni a fáradalmakat, Lene Kretzsch pedig mint Osborne titkárnője vonult be a család történetébe. Bátky,jános négyszemközt elmondta az earlnek a rejtélyes, ablak nélküli házban átélteket. Az earl kocsijába ültette és elvitte a fiatalembert Pendragon romjaihoz. Lementek a rózsakereszttel jelzett titkos ajtón. A kriptában félretolták a sír lapját. A ravatalon ott feküdt a fekete ruhás alak. Mellében egy régi tőr markolata. A látványt az earl magyarázattal egészítette ki. Őse, Asaph Pendragon valóban nem halt meg néhány száz ével ezelőtt, ő volt az éjféli lovas. Mindig egy bizonyos időpontra várt, a csillagok egy bizonyos ritka konstellációjára. Ez az időpont eljött, de már nincsenek rózsakeresztesek, a Nagy Mű nem haladt, ezért csak a fekete mágia segíthetett, ahhoz viszont áldozat kell. Az éjféli lovas ezért ragadta el a farmer kisfiát. Az earl napokig kutatott utánuk, míg Morvin házában megtalálta őket. Választania kellett, az asszonyt áldozza-e fel, vagy a kisfiút... Ő, az earl a kisfiút választotta. Már vissza is vitte az' apjának. Ezzel véget is ért a walesi história. Az earl másnap elutazott Skóciába, Bátky János pedig visszatért Londonba a könyvei közé.

THURZÓ GÁBOR: A SZENT

Az idős prelátus ellátogat Gregor István sírjához azzal a Bene nénivel, aki Benigna nővérrel és Erdélyi atyával egybehangzóan azt állítja: Gregor István szent volt. Bene néni elmondja, hogy unokájával, aki most apáca, ötéves korában csodát tett: megszólaltatta az addig néma gyereket. Utóbb - már halála után - kikelt a sírjából rózsaszín pillangó képében, és a dadogásból is meggyógyította. A prelátus meglátogatja Gregor szüleit, és meglepődik, hogy míg az ország Gregor reverendás képével van tele, az édesanya az érettségi képét őrzi. "A kételkedésem legyen a te dicsőségedre, Uram" - foglalja imába elhatározását a prelátus. Neki kell a szentté avatást kérő iratokat fölülvizsgálnia. Gregor életrajzából megállapítja, hogy az szörnyű szenvedések között, bőrrákban halt meg. Gyóntatója figyelmezteti: a Józsefatyák két másik szentet is ajánlanak az üdvösségnek, és mindhármukról Erdélyi Paszkáll írt könyvet. A prelátus "az ördög ügyvédje" akar lenni, tagadással készülve az igazolásra. Maga mellé hívja - dr. Watson szerepére - Gregor egykori szerzetestársát, Schulhoffer plébánost. Tőle megtudja, Erdélyi atya szuggerálta őket annak idején, és Gregor az ő szuggesztiójára vállalta a testi szenvedést. Szántay-Szinner kulturális államtitkár inti a preláltust: most okvetlenül kell egy szent, a háborúban, a keresztény kultúra védelmében. Egyáltalán, a prelátus környezetében senki sem érti, a közismert csodatételekben ő miért kételkedik. A prelátus fokozódó ingerültségét leküzdve olvassa Erdélyi atya életrajzát

Gregorról. Túl a giccsel szembeni ellenérzésén, feltűnik neki, hogy a bőbeszédű könyv rengeteg szereplőt említ, de elhallgatja annak a kirándulásnak a részleteit, amelyen hőse állítólag valakit kiment a vízből. Megállapítja, hogy a Gregorral kapcsolatos dokumentumok nagy része enyhén szólva is rossz ízlésre vall. Ráadásul az édesanyától megtudja, hogy fiát taláris nélkül temették el. Észre kell vennie, hogy akivel csak találkozik, mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti a halott fiú szentségének ürügyén. Gyanús a dokumentumokban Gregor jóbarátjának, Major állatorvosnak a kihallgatása is, tehát fölkeresik őt. Major részegen bevallja, egzisztenciája, egész léte a József-atyáktól függ, ezért elhallgatta, hogy Gregor István azon a kiránduláson elvesztette a szüzességét. Erdélyi atya beleszuggerálta, csak hiszi, hogy látja a naplementét, valójában bűne büntetéséül megvakult. Szenvedéssel kell elérnie, hogy újra lásson. Ráadásul a kezelőorvosokat meghallgatva kiderül, a fiút bigottságból és tudatlanságból oly rosszul kezelték, hogy nem hogy meggyógyítani nem törekedtek, de kínjait sem enyhítették. Ezért mindenkinek lelkiismeret-furdalása van. A prelátus gyanakszik: "Én nem hinném, hogy egy szent testi vagy lelki közelsége szomorúságot, reménytelenséget kell, hogy keltsen." Gyanúját igazolja Benigna anya, aki bevallja, nem szerette a haldokló, szenvedő Gregor Istvánt, és halála óta gyötri az önvád. A prelátus most már mindenáron bele akar nézni Gregor István és lelki vezetője, Erdélyi atya, a kígyó és a kígyóbűvölő kapcsolatába. A prelátus és Schulhoffer fölkeresik Erdélyi atyát. Udvariasságba és szeretetbe burkolt apróbb konfliktusaikon túl fölismerik, a lelki vezető kétféleképpen gondolkodhat: Üdvözülj az én fazonom szerint, vagy élj szabad akaratoddal, és a magad módján válj önmagaddá. Erdélyi ragaszkodik felfogásához: pedagógiája középpontjában a bűn és a büntetés áll. A prelátus elé tárja a megemlékezéseket és újságcikkeket Gregor István csodatételeiről, és ezekben korlátoltság, giccs és ostobaság keveredik önző képmutatással. Erdélyi válasza politikai gyanúsítgat , amely a prelátus felfogásának a tizennyolcas polgári forradalomba nyúló gyökereit vizsgálja. Burkoltan meg is fenyegeti a prelátust. A prelátus és famulusa elkészítették jelentésüket a szentté avatás tárgyában. Megállapították Gregor István életének példás tisztaságát, hitben és erkölcsben való személyes kiválóságát, de azt is, hogy befolyás alatt állt, és kényszerképzetei voltak. Az úgynevezett csodákat tömeghisztériának minősítik. 1943 adventjén sajtókampány indul: Gregor István keze megjelent az égen, és elűzte a támadó repülőrajokat. Major állatorvos felesége bevallja a prelátusnak, vele vesztette el ártatlanságát Gregor. Most segítséget kér - a férjét behívták a frontra, és a Józsefatyák nem védelmezik többé. A prelátus a kultuszállamtitkárhoz fordul, aki megzsarolja, álláspontja visszavonását kéri Major fölmentése fejében. A Gregor család hírül hozza, hogy egy nyilas újságíró cikket készül megjelentetni: a prelátus barátja volt 1918-bon annak a baloldali személynek, aki jelenleg sorozatosan szerepel az angol rádió műsorában, tehát az egyháznak nem lett volna szabad rábíznia egy ilyen fontos nemzeti ügyet. A prelátus fölkeresi Soóky Adalbertet, megyéspüspökét, aki eddig betegségére hivatkozva nem nyilatkozott a fölterjesztésről. A kilencvenéves öregember a maga bájosan fecsegő módján kifejezi teljes egyetértését a fölterjesztéssel, ellenszenvét a giccses propagandacsodák és Erdélyi atya iránt. Az atya már nála is följelentette a prelátust, átnyújtva a vele való beszélgetés jegyzőkönyvét olyan kijelentésekkel, amelyek nehezen egyeztethetők össze az egyház morális tanításával. A megyéspüspök megvizsgáltatta a dokumentumot, és úgy dönt, hogy a prelátus kijelentései éppen csak beférnek a morálisba. Tehát megvédi az eretnekség vádjától. Ugyanakkor a következőképpen érvel: ha igaz, hogy egy szent jelenléte nem áraszthat boldogtalanságot, kétségbeesést és önvádat, akkor az is igaz, hogy a szent jelenléte boldogságot fakaszt. Erre van egy példa: az apáca esete, akinek gyermekkorában Gregor megoldotta a nyelvét. Kell még egy eset hozzá, és ezzel ő szolgálhat: egy katona megmenekült Gregor Istvánhoz fohászkodva az igazságtalan kivégzéstől, és ezzel Gregor István egész családját boldoggá tette. A két esetre hivatkozva ismerje

el a prelátus Gregor István szentségét, ő pedig már megbeszélte a pápai nunciussal, hogy az iratokat a háborúra való hivatkozással úgysem terjesztik föl a Vatikánba. "Előbb adom meg a császárnak, ami a császáré, s csak azután Istennek, ami Istené" - mondja, ez is még épphogy alig, de belefér a morálisba. A prelátus kétségbeesetten tiltakozik, a püspök azonban nem enged: "Az ember sohasem' olyan nagy, mint amikor térdepel." A prelátus Schulhofferrel megkeresi a kivégzésből megmenekült katonát, vallomását jegyzőkönyvbe veszi, de aztán a kispap visszautazik híveihez: nem óhajtja látni, amint a prelátus aláírja közös jelentésüket. A prelátus úgy írja alá áljegyőkönyvet, mintha az a saját halálos ítélete lenne. Most már zavartalanul folytatódhat a Gregor nevével űzött háborús propaganda, az a hazudozás, hogy Gregor Istvánnak, a szentnek, a magyar és háborús szentnek, a szenvedés szentjének az égen megjelenő keze elűzi Magyarország fölül a fenyegetést. Közben persze a háború folytatódik, átsöpör az országon a front, szétszórva és részben legyilkolva a szentté avatási eljárás tanúit és résztvevőit. A pusztítás után a prelátus visszatér Gregorék bomba sújtotta házához, ahol az édesanya eszelősen azzal invitálja a romok közé, jöjjön be, hazajött az ő Pista fia.

TÖRÖK GYULA: A ZÖLDKÖVES GYŰRŰ

Méltóságos és nemzetes eőházi és bazini Eőz József báró úr önszántából lett polgárember, Őz József számtanácsnok. Az egykori előkelőségből nem maradt más, mint egyenes, büszke tartasa meg zöldköves pecsétgyűrűje. Késő délutánonként hosszan üldögélt kisvárosi háza ablakában, és a finom csipkefüggönyön át tekingetett az utcára. Bent a lakásban éles gyermeksivalkodás, a vad és szeles Lina, a félénk és szemérmes Lujza s a fiúcska, Antal rosszalkodtak. Bizony nagyon hiányzik az édesanyjuk, aki nevelné őket. A ház öregedő mindenese, Terka aztán hiába pöröl velük. Őz József merengő alakját körültáncolták az alkonyat árnyai. Az életére és a nyomorúságára gondolt. Arra, hogy nem tud csöndesen elszunnyadni esténként, mint a többi polgár, hanem virrasztania kell és önmagát kínozni. Elismerte már, hogy ez nem tisztán a gyermekekért van, hanem a feleségéért, aki itthagyta őt ezekkel az apróságokkal. Antónia asszonyi tisztességét mentve menekült a "mandulaszagú" halálba, mert nem a férjét szerette, hanem Putnoki Kamillót, aki most is minden áldott nap elsétált a ház előtt. A családnak gondoskodásra lenne szüksége. Minden megkopött, az elhanyagolt öltözetű gyerekek tüzet gyújtottak az.ebédlő parkettáján. Perkinkó Jordán tanodai oktatónak is szerfölött sok panasza volt a lányokra. S a tehetetlen Őz Józsefnek esztendők óta talán először csordultak ki a könnyei, mikor difteritiszben szenvedő kislánya, Lina fölé hajolt a betegágynál. Löw úr, a német világból itt felejtett orvos bizony nem volt valami jó diagnoszta, a gyermek barna szeme lázasan, nedves ragyogással sokáig tekintett a plafon felé. Végül a nagymama vette kezébe a dolgok irányítását. Pompás erőlevest főzetett, és azzal traktálta a kis beteget. Teát hűtetett le kellemes langyosra, és víz helyett azt adott Karolina kisasszonynak. Lassacskán a gyógyulás útjára lépegetett a leányka. A három elhagyatott gyermek apja végül megadta magát, büszke tartású fejét meghajtotta a sok tanács előtt: meg kell nősülnie. Ezt duruzsolta fülébe a nagymama, férfiasan erre biztatta a nagyapa Antónia szülei. A Józsa családnak a tanácsokon kívül már alig maradt valamije, a kölcsönökkel túlhalmozott birtokrészek sorra egymás után idegen kézre kerültek. Az utolsó tagocskát fiuk, Józsa Gyuri kapta meg, tisztességes beruházásokra elegendő összeg és jószágok nélkül. A kisváros szívesen kommendálta lányait, magányos asszonyait Őz Józsefnek. De amikor a tanácsnok úr magára öltött egy kiválóan komoly redingotot, és kezébe vette elefántcsont gombbal ékesített botját, csak rövid útra indult. A szemközti sarkón Burger bácsi Dupla Gránát mához címzett szatócsüzletének ajtaján pattant meg előtte a csengő. A számtanácsnok tiszteletteljesen

megkérte a boltos vénkisasszony leányának a kezét. Deborah szeme ragyogni kezdett. Nem gondolt ő semmire, csak egyszerre érezte torkában hosszú szenvedései és eltemetett vágyai minden keserűségét. Sajnálta magát, noha tudta, hogy most minden, minden nevetséges és szégyenletes elmúlik, amit közönséges emberek tekintete lát egy vénülő leány alakján, mégis kendője után nyílt, és nehéz könnycseppeket szárított fel orcáján. A Jókait olvasó, szépen zongorázó és angóracicáját babusgató Burger Deborah neve méltatlankodást váltott ki a rokonokból, ismerősökből: hiszen csak egy boltos lánya! Nagymama előbb azt gondolta, hogy biztosan megbabonázták a vejét. Mikor a gyerekek megtudták a hírt, félve összebújtak a hálószobájukban. Mind a hárman a mostohára gondoltak, de egyikük sem akarta elsőnek kiejteni idegenszerű nevét. Az esküvőig csupán egyetlenegy látogatást tett-Őz József úr menyasszonyával. Fölkereste vele azt a házat, ahonnan első feleségét hazavezette, mert úgy érezte, hogy ha nem is törődik a világgal, ezeknek a jó embereknek tartozik megmutatni azt, akinek kezére bízza Antónia drága magzatjainak sorsát. A bemutatkozás megindító volt, de azután alig csörgedezett a beszélgetéspatakja. Őz József és újdonsült neje nem mentek nászútra. Még Pestre sem utaztak el. Déborah belenyugodott: élete sokszor elgondolt, kiszínezett nagy vágya egyszerűen elmerült az itthoni kiserdőben, a folyó szürke habjaiban, a szomortífüzek alatt. És megtanulta azt is, hogy ezentúl másvalaki lesz az ura, parancsolója, megértette, hogy a gyermekek előbbre valók mindennél és mindenkinél. Őz Józsefné beköltözött az elhagyott és rideg házba, ahol egy csapásra megváltozott minden. A szobák földjét fölfestették, a padlóra új szőnyegek, a falakra más és idegenszerű képek kerültek, a legtöbb bútort kicserélték. Reggelire díszesen és pompásan terítettek. A tanácsnok úr azonnal tisztán látta a viszonyt, amely gyermekei és neje között már az első napokban kialakult. A parancsok egyre hangoztak, és a kicsik engedelmesen teljesítettek mindent. A nemrégiben még zűrzavaros ház helyiségeiben szigorú rend, feszült csend és kínos tisztaság uralkodott. A legkisebb, Toni úrfi ugrott előtérbe, Deborah gyakorta vezette át kézen fogva a boltba a kisfiút, akit szinte megbabonázott az üzlet légköre. A leányok kezdtek állandóan suttogva beszélni, és diskurzusaikba nem avatták be Antalt. Külön szövetséget alkottak, mintha megérezték volna, hogy ezentúl mindig szükségük lesz egymás sohasem veszekedtek. Az asszony sokszor erőtlennek bizonyult a lányokkal szemben, akik kilesték gyöngéit, öltözködése titkait, de még "rózsaillatú" naplójába is belekíváncsiskodtak. S a mostoha kénytelen volt néha békét kötni, szelíd szavakat ejteni előttük, máskor meg a kezét is fölemelni. Kisasszony napján, egy kedves délután őszi bált rendeztek a kiserdőben. A régi hagyomány szerint ezen a napon mindig táncoltak a város kisasszonyai. Nagyon szép társaság gyűlt össze. Az elsők között érkezett Józsa Gyuri sógor, az örökké kikapós gavallé5 aki búcsúzni jött, Pesten kínálkozott neki nagyszerű állás. Feltűnt Gulyás Józsi és Torkos Pista alakja is, akik folyvást a Józsa-ház körül legyeskedtek. Itt volt Bárány úr, a Kossuth-szakállas polgármester, Légát János, á mindig fiatal aljegyző, aki még most is versenyt táncolt az ifjúsággal. A hölgykoszorú nagymama körül gyülekezett. Hiába pártfogolta azonban idősebb Józsáné Deborah ifiasszonyt, szegény lelkének az egyik aljas kis tőrdöfést a másik után kellett elszenvednie a többiektől. - Ez a társaság - fakadt ki végül Őz Józsefné, s ezenközben a zene elhallgatott -, ez a társaság nem nekem váló... Mindenki hallhatta a gyűlölködve kiejtett szavakat, és Józsa mama azt hitte, mindjárt elsüllyed a szégyentől. Ilyet még senki nem mondott az ő kitűnő, előkelő társaságáról. S ezzel el volt intézve Deborah asszony sorsa: a társaságok hírvivői és nagyhangú hölgyei betették előtte az ajtót. Őz,józsef számtanácsnok házáról kezdtek mind kevesebbet beszélni a városban, mióta magas emeletéről Burger Deborah arca tekintett a távoli háztetők és a horizonton kéklő hegyek felé. A ház urának alakját sem kísérték oly igaz

tisztelettel, és csak a gyermekeket, a ,;szegény árvákat" figyelték elszomorodott arccal az öregasszonyok és polgárnők. A nagymamához is csak ritkán mehetett át a három gyermek. Kis Lujza hosszú nyári délutánokon gyakorta emlékezett ezekre a látogatásokra és a beteges nagypapára. A leány könnyezett, furcsa gondolatok vettek rajta erőt. Régebben azt hitte, sohasem törhet meg az öregúr kék szeme. Közben Őz Józsefnémi bűntudattal és lelkifurdalások között látogatta meg a szegény és megrokkant Putnoki Kamillót, akinek délutáni sctái lassan elmaradoztak. A betegszoba fáradt, nyomasztó légkörében a két férfi megvallotta egymásnak minden titkát. Kamilló elmesélte annak a fél pár selyemcipellőnek a históriáját, amely Antónia lábán volt valami "kartonbálon'; és éjfélkor egyszer csak lerepült róla. A néhai gavallér még a köhögési roham küszöbén, akadozva gyónta meg, milyen szerelmes volt Őz József feleségébe; ha csak az alakját látta, ha csak az illatát érezte - napokra boldog volt. A tanácsnok titokban intézkedett, hogy Kamilló úr nyomorát enyhítse. Az öreg gavallér temetését is rejtélyes kezek rendezték, Őz József büszke alakja csak távolabbról követte a koporsót. Nyolc napig sajgó halántékkal, zúgó fülekkel járt hivatalba és a város utcáin a számtanácsnok úr. Éppen december második napja és délután négy óra volt, midőn elviselhetetlen fáradtság nehezedett a fejére, mellére és szívére. Szalajtottak is Löw orvos úrért. Deborah példás pontossággal adagolta a különféle porokat, a kanalas orvosságokat, még éjjel sem feledkezett meg a borogatásról. Mindazonáltal a beteg állapota nem javult. A nagy sokára kihívott főorvos bevallotta az asszonynak, végtelen fájdalmas tévedés történt: Löw doktor tüdőgyulladás ellen kezelte a tanácsnokot, holott minden bizonnyal tífusza volt. A nagymama kézen fogva vezette a gyerekeket a szoba felé, ahol a hideg tekintetű, szürke szemű férfi feküdt örökre lehunyt szemhéjakkal. A városban alig tudtak hitelt adni a hírnek, amely arról beszélt, hogy többé nem látják szikár alakját. A rokonok még az özvegy legszentebb kötelességét sem respektálták. Nem engedték, hogy Deborah gondoskodjék férje és ura kihűlt porainak végső tisztességéről. - Nemesember volt, igaz nemes - mondta szelíden Ocsovszky úr, akinek a nyelvét megoldotta a bőséges vacsorához mellékelt bor. Úgyis kifejezhetném magamat, hogy a főnemesi ranghoz tartozott, mert az volt, csak titkolta rangját, nagyúri származását. De hát hiába titkolta, mindenki látta rajta, aki egyszer látta, és mindenki érezte, aki egyszer beszélt vele. Nem fog senki sem csodálkozni, ha ily élet után azt mondom, hogy a nemes lélek nemes hüvelye sem pihenhet kocsmárosok, hentesek és boltosok között, habár az említettek is derék emberek lehettek, amíg éltek. Ezért hát tegyük meg vele szemben utolsó kötelességünket: temessük az én családom kriptájába, ahol már nyugszanak Józsa-ivadékok... Őz József árvái szétszóródtak a rokonok között: Karolina Kökényespusztán, Ocsovszkyéknál talált menedéket, Lujza a városban a nagymamánál, Antal úrfit meg a mostoha pármlta. Esetlen mondatokkal írt levelekben számoltak be a testvérek egymásnak sorsuk mindennapi alakulásáról. Az özvegy, akiről hamarosan megfeledkeztek az emberek, először a kisfiú nevelésének kívánta szentelni életét. A gyerek azonban nehézfelfogású volt, irtózva gondolt a sok leckére. Deborah viszont nagy önfegyelemmel tanult deákul, azaz latinul, hogy megértse azokat a körmönfont leveleket, amelyek egy valamikor hosszan tartó pör iratai voltak, s a régi szekrény aljában talált tájuk. Csaknem egy évig forgatta gondolatában a tervet, hogy elköltözik Pozsonyba arra az időre, amíg elintézi a nagy pört. Lelki szemeivel pontosan látta, hogy itt egy vérlázító igazságtalanság történt. A hatalom, a gazdag és hazaáruló családok sora fogott össze, hogy elrabolja férje tisztességes nemzetségének birtokait. Közben eljött a gyászos angyal Burger úrért is, lánya meg eladta a Dupla Gránátalmához címzett boltot, és málhák egész tucatjaival elutazott. Az özvegy lenge alakja eltűnt a gyermekek szeme elől. Őz Antal gimnáziumi tanuló továbbra sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A rosszul sikerült vizsgák után végleg elbúcsúzott az iskolától. A családi

tanács úgy döntött, a fiú kereskedői pályára lépjen. A nagymama könnyezett, azt azért mégsem hitte volna, hogy az ő unokája boltosinas lesz. Szerencsére az egykori segéd, Martin úr, a régi bolt új gazdája szívesen fogadta az úrfit, s a frissen festett címtáblán kívül több jelentős reformmal lendítette föl az elhanyagolt üzletet. Antal előtt megnyíltak az adás-vevés rejtélyei, és kezdte érteni: az igazi kereskedelem nemcsak abból áll, hogy az ember keményítőt meg borsot, aszalt szilvát meg ecetet mér ki négy krajcárért vagy tízért. Az inasok között szipogva alvó úr6 előtt álmában megjelent édesapja alakja, aki a bolt felé mutatott. - Minden munka becsületes... Minden munka, kisfiam. Ahogy Antal sorsa szépecskén elrendeződött, úgy Lujzáé is. Kiköltözött a birtokra Gulyás Józsiékhoz szerény gardróbjával, kis és nagy skatulyáival, szívéhez nőtt könyveivel. Kedves volt itt az élet, de sokat is kellett dolgozni a lassan eladósorba kerülő lánynak. Torkos Pista, noha egy távoli gazdaságba helyezték, gyakorta megfordult a házban. Az ifiúr egy alkalommal nagy halom rózsával indult kurizálni, de a magányos lovast rablók támadták meg. Egy jól irányzott rúgásnak meg gyors lovának köszönhette, hógy megmenekült, és ha csapzottan is, sikerült Lujza kisasszonyt meglepni a csokorral. Glete első megyebálján Lujzát egész udvar vette körül. Olyan szépséges volt, mint egykoron édesanyja, s ugyanaz történt vele: neki is lesiklott a lábáról a báli cipellője. Torkos Pista találta meg persze, és nem adta vissza sohasem. Helyette a vadászatok eredményét tette a lábaihoz: a medvebőr odakerült Lujza ágya elé, s a bozontos bunda reggelenként megcsiklandozta talpacskáját, mikor fölkelt. A farkas bőréből pedig karmantytí készült, oly meleg és nagy, hogy az ifjú hölgy keze sohasem fázott, ha megyei bálra röpítette a szán. Őz Karolina szintén fölcseperedett a bálozó lányok sorába. Éjnek évadján menekült el a pusztáról, és a nagymama vette védőszárnyai alá. Ő sem volt kevésbé szép, mint nővére, büszke fejtartással lépkedett a gavallérok félkörében. A városban is mindig akadt kísérője. Ezek között is a leghűségesebb egy monoklis gróf volt, aki árnyékul szegődött az ifjú hölgy mellé. Karolina azonban kikosarazta a grófot, s az ármentő mérnöknek adta kezét. Nagymama elintézetlen ügyeit és a ház eladását is Karolinára bízták. A Józsa família matrónája még rendezett az őszi almafák alatt egy nagy vacsorát, kulináris tréfákkal, cigányzenével meg tánccal, azután reggel hiába költögették. Egy álló esztendeig mindenki úgy gyászolta a városban, mint a saját édesanyját. A fekete ruhás özvegyet közben sokszor látták Pozsony ősi városában a hivatalok folyosóin, a magyar urak előszobáiban, a törvényszék termeiben. Reménykedett, hogy az egykori főrangú család fényét majd éppen ő, egy szegény boltos egyetlen leánya fogja újralobbantani. Egyik év telt a másik után, eredmény azonban nem mutatkozott. Hébe-hóba írt még egy-egy levelet a mostohagyerekeinek, de már nemcsak a betűi, hanem gondolatai és cselekedetei is végleg összekuszálódtak. Torkos úr és Lujza házasságában gyorsan megjött a gyermekáldás. A kicsi már egy hónapos korában mosolygott, és sohasem sírt. A keresztségben a József nevet kapta nagyapja, Őz József számtanácsnok és egyszerű polgárember után. A szülők a bölcső fölé hajolva úgy tervezték, hogy mérnök vagy orvos, esetleg köz- és váltóügyvéd lesz a gyerekből. Lujzáéknak .jutott eszébe, hogy megkeressék a messzi székhelyen az özvegyet. Egy mély udvar végén, egy rongyos kis házban találtak rá. Kibontatlan ágyon feküdt teljesen felöltözve. Sovány karja között, aszott keblén az okmányok garmadája feküdt, szeme hunyva volt, és arcán rémület ült. Ébreszgették, de nem mozdult többé. Harmadnap temették el Őz József hitvesét. Nem vették el tőle a féltett papirosait, és a lenge léptű asszony, akinek hófehérek lettek sötét hajfürtjei, elvitte magával a zöldköves gyűrűt is. - Nem vehetjük el tőle... Eltemetjük a gyűrűvel együtt, úgyis hiábavaló -- mondták a fiatalok. - A mi fiunknak nem lesz rá szüksége.

TAMÁSI ÁRON: ÁBEL A RENGETEGBEN

Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott be. Akkor is Ábelnek hívtak engem, méghozzá Szakállasnak, s ott laktunk Csflccsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, éppen az Olt vize mellett. Apám, akit Gergelynek neveztek, közbirtokossági erdőpásztor volt, s az ötvenet is elrúgta volt már, míg én a tizenötödik esztendőt töltöttem volt bé. Kilencnapi távollét után, szeptember harmincadikán édesapám úgy jött haza, hogy egy nyulat is hozott, de kinn hagyta az udvaron, s .úgy játszódott velem, én meg ővele, mintha én fogtam volna égi segedelemmel az állatot. Sütés közben mondta el, hogy elszerzett erdőpásztornak a bank erdejébe, a Hargitára. Szüleim összekészítették a holmimat, s másnap reggel apámmal, egy kecske, egy macska s egy pár tyúk társaságában felmentünk a Borzos egy nagy havasi legelőre. Nemsokára megláttam a lukas, öregecske házat. Egy elgyöngülten nyöszörgő kutyát találtunk benne. El is neveztem Bolhának. Édesapám berendezkedett a házban, én meg vizet kerestem. lapnyugtakor édesapám hazaindult. Félni kezdtem, sírtam is, majd kortyolgatni kezdtem a pálinkásüvegből. Reggel a szeredai bankigazgató hangja ébresztett fel. Elmagyarázta a munkámat, majd körüljártuk az erdőt, ami mind a banké volt.' Magamra maradva, a jövőre nézve azt batároztam, hogy a magam fejétől akarok ember lenni. S a célom nem lesz más, hanem. először a kötelesség, aztán pedig az én gyarapodásom. Miképpen? Csak annyit szögeztem magam elé, hogy amiképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével. Megismerkedtem a környékkel. Két háborús sírt is találtam, s két puskát is sok lőszerrel meg egy nagy ládát tizenkét óriás vaskörtével. Nem tudtam, mi lehet az. Az egyik alá máglyát raktam. Biztonságos helyről vártunk, s csak a robbanás után futottunk vissza Bolhával, aki addigra már erőre kapott. Több fenyőfa volt tövestül kiszakadva, s az mind az enyém volt már, mert az igazgató nekem ígérte a vihar kiszaggatta fákat. A banktól ágyat, asztalt, széket is kaptam egy szekeres ember, Dávid Pali bácsi által, aki nem akart üres szekérrel visszamenni, de fizetni sem. A fáért cserébe olvasmányokat kértem tőle. Hozott is, többször, főleg ponyvafüzeteket, mindig újabb szekér fát követelve. Én meg úgy a füzetekbe bolondultam, hogy rám virradt. Egyszer édesanyámat is kihozta az Isten, majd kijött édesapám. Épp akkor jött három puskás ember, szeredai vadászok. Egy hatalmas vaddisznót lőttek a kalauzolásommal. Halottak napjára az időjárás is bánatosra változott. Sok fát árultam, és sokat olvastam és fáztam a széllelbélelt házban. Mert olyan a meleg is, mint a költöző madár, ősszel elmegy szépen Afrikába. Úgy volna jó, hogy az ember is utánamenjen, de hát a madárnak s a melegnekszárnya van, és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Egy nap három szerzetes keresett fel Somlyóról. A páter-gvárdián, Fortunát és egy Márkus nevű kocsis barát. Fát jöttek nézni, s közben jól elbeszélgettünk. A magukkal hozott elemózsiából is megkínáltak, s a gvárdián a puska kezelésére is megtanított. Csak a könyveimre haragudott, mindet a tűzbe hányta, de megígérte, hogy küld helyettük jobbakat. Másnap Márkus hozott is egy csomót, de csupa istenes munkát. Márkust mókás kedvemmel se tudtam felderíteni. Hamar utat terveztem feléje, mint kedves testvérem felé, s miután megetettem, elmesélte, hogy ő törvénytelen gyerek, annak is árva, s egy bőrüzemből menekült egy esztendeje a barátokhoz. Egy román úr is érkezett, Fuszulán nevezetű, aki a katonaság számára kívánt vásárolni. Közben jöttek a barstok is egy igazoló levéllel, hogy a bankba már befizették a fa árát. Fuszulán ellopta ezt a levelet az asztalomról, meghamisította, s legközelebb azzal jött vásárolni. Én semmit sem sejtettem, de a bank igazgatója éppen aznap járt arra vadászni. O fedezte fel, hogy a levél nem igazi. Elfogta Fuszulánt, énvelem megkötöztette, s az autójával

elütte. Másnap a bank pénztárosa érkezett meg egy szigorú román csendőrrel. Hargitai életemnek egy új szakasza kezdődött. A mogorva csendőrt azért küldték, mert előző nap Fuszulán megszökött az autóról, s közben a bankigazgató megsebesült. A pénztáros kölyöknek nevezett, s ezért úgy fizettem meg, hogy balzsamírt adtam neki a szeplői ellen, s azt kecskebogyóból készítettem el. A csendőr, akit Surgyélánnak hívtak, nagydarab, nagy étkű, durva ember volt. Belefeküdt az ágyamba is, s állandóan ételt követelt. Ételünk viszont alig volt. A kecske nem adott tejet, a tyúkokat meg a róka vitte el. Surgyélán elment vadászni, de csak egy hatalmas dögevő saskirályt hozott: Mire a csendőr sebeit kimostuk a pataknál, a sas feléledt, kivájta a kutya fél szemét, s megölte a macskát. Úgy kellett agyonlőni. A csendőr parancsára a sast megkopasztottam, majd megsütöttük, de bizony enni alig bírtuk a büdös és rágós húst. S bele is betegedtünk. Én napokig nyomtam az ágyat, még Surgyélán is megsajnált. Ételünk nem volt, a csendőr mégis vidám erőben tudott élni. Napjában eljárt, s ilyenkor rám zárta az ajtót. Nekem a nagy fa odvába, a puskám mellé eldugott hazaiból tartott még valameddig. A tarisznyát még a vadászat előtt hozta egy ember a hírrel, hogy édesanyám már négy hét óta erősen beteg, s apám ott őrködik az ágya mellett. Azt is üzente, hogy legyek kötelességtudó, s a helyemen tartsak ki, akármi történjék. Betegségemben meg is álmodtam édesanyám szomorú halálát. Egyre gyanúsabb lett nekem Surgyélán. Újesztendő másnapján egy idegen érkezett a ház elé. Surgyélánnal ismerősként pusmogott, majd együtt elmentek. Én azonban felismertem az idegen hangját: Fuszulán volt az! Elvitték a fából a fegyveremet, s egy tisztáson felfedeztem a kecském csontvázát is. Az ólban csak a kitömött bundáját találtam beállítva. A kutyám rnár régebben eltűnt. Egy hazautazó amerikás magyar mentett meg, s adott ennivalót. S adott még egy kicsi zászlót is, hoy jól becsüljem meg, mert a szabadságot jelképezi. Kiválasztottam egy sudármagas fenyőfát, s oda feltűztem a zászlót. Lefelé jöttömben pedig levagdostam a fenyő ágait, nehogy felmehessen valaki, s onnét levegye a kicsi zászlót. Néhány nap múlva mintha a nevemet kiáltotta volna valaki. Édesapám jött! Évődve beszélgettünk, s előadtam sanyarú történetemet Surgyélánnal. Evés után, két pohárba bort töltve mondta meg. édesapám, amit sejtettem már, hogy meghalt az édesanyám. Harmadnap visszajöttek Surgyélánék. Fuszulánnak azt mondtam, szándékosan hagytam szabadon a lábait, hogy meg tudjon szökni. Így nem bántott. Nagy evés-ivásba kezdtek. Édesapámat később alig tudtam lecsöndesíteni, mert részegen bosszút akart állni szenvedéseimért. Surgyélánékat az őket kereső csendőrök hírével tudtam elküldeni. Apám nem akarta, hogy jelentést tegyek, ne avassuk az urak dolgába magunkat. Mégis lementünk a bankba. Az igazgató csendőrökkel robogott el, s hiába kértem, engem apámmal s bevásárolt holmival együtt otthagyott. Ez a világ a hűséget is csak ilyen semmibe vette. Ez a kicsi történet kinyitotta jól az eszemet. Szinte azt mondhatnám, hogy egyszerre kész emberré avatott, és megtanított arra, hogy a szegénységben levők igéit hirdessem. S januárra még fizetést is csak a felét kaptam, mert nincs fahordás. Estefelé érkeztünk vissza a Hargitára. Az igazgatóék hamarosan távoztak, s csak erre vártak Surgyélánék, megérkeztek ismét. Nagyot ittunk, danolásztunk, hogy két napig sínylettük a nagy keresztelőt, de aztán mégis kinőttük, mint gy7c a farkát. . Apám még február végén is ott volt. Nyírfa seprűt csináltunk, fuszulykakarókat faragtunk. Én felkerekedtem, s meglátogattam a somlyói barátokat. A gvárdián nagy szeretettel fogadott, bár a hírvivő zsenge barátot igencsak megijesztettem, amikor úgy mutatkoztam be, hogy engem a Káin testvérének hívnak, s a nevem másik fele ott nő az ő állán. Márkusnak a tüdejével volt komoly baj. Javaslatomra másnap fölhozták hozzám a Hargitára, a hegyi levegőre. Így éldegéltünk hármasban, míg március elején édesapám hazament a tavaszi munkák miatt. Egy este ismét megérkeztek lerongyolódva Surgyélánék. Márkus prédikált nekik, a megtérést emlegetve, s hogy maradhat-e rossz mind az élete végéig az, aki édesanyától született. Reggel szó nélkül, lehajtott

fejjel hagytak el minket. Márkus egyre egészségesebbnek érezte magát. A ház előtt hóhalmokat épített, s azokat átugrálta. De öröme köhögésbe, vére ömlésébe, majd a hirtelen halálba váltott át. Övéiért mentem, s a páter-gvárdiánnal a nagy odvas fa alá temettük. A sírnál egyszerre Bolha bújt puhán a lábaimhoz. Én a barátokkal visszamentem Szeredára, s másnap a banknál átadtam a szolgálatot, befejezve a pásztorságot. Megtudtam, hogy Surgyélán és Fuszulán a csendőrségnél maguktól jelentkeztek. Otthon elbeszéltem apámnak az egész dolgot, s elmondtam, hogy valamerre városba megyünk, Bolhával ketten. Amíg apám a Hargitáról hazaköltöztette a holmimat, én elmentem az édesanyám sírjához, s ott a sírhant mellett megfogadtam, hogy a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom hordozni, bármerre vezéreljen is az utam.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ARANYSÁRKÁNY

Gyönyörű tavasz volt Sárszegen, ebben a déli városkában, s május elsejének reggelén sokan gyülekeztek a városerdőn. Így tettek a nyolcadik osztály diákjai is a tanítás előtt. Liszner Vili, aki tavaly Pesten nyert vándorserleget, időre futott, s ismét rekordot javítótt. Egy magas, sovány fiú, Csajkás Tibor Novák Hildával, szerelmével találkozott titokban. Ezalatt a diákok egyre többet beszéltek a tananyagról. Ebeczky Dezső vitte a szót, a legjobb tanuló, akit mindnyájan utáltak, annyira tudott. Novák Antal, a nyolcadik osztály főnöke, a mennyiségtan és természettan tanára is elindult az iskolába. Útközben csatlakozott hozzá az öreg Tálas Béla, a történelem és Fóris Ferenc, a latin és görög nyelv tanára. Hirtelen egy hatalmas sárkányt vettek észre a levegőben, aranysárkányt. Minden diák szaladt utána. Fóris lénézte ezt a gyerekes dolgot, de Novák nem, mert a játék komoly dolog, az életet jelképezi. A gimnázium előtt Fóris idegesen és kiabálva rendet teremtett. A sárkányt a szolgálatkész Csajkás Tibor kötötte ki egy fához. Novák Antal dr., a tanári kac büszkesége igen komoly ember volt. Haladó, szabadelvű nézeteket vallott, barátkozott a diákokkal az iskolán kívül is. Tanár volt, ezért a legrosszabb diákok is kissé barátjuknak tartották, a legjobbak is kissé ellenségüknek. Huszonhárom nevelt fia Tóninak nevezte bizalmasan, s jópofának tartották. Borzongással elegy kíváncsisággal, máskor meg röhögve figyelték holmiját és viselkedését. Novák kicsit nevetséges volt, elsősorban azért, mert ember volt, és minden ember nevetséges. Tanítás után Novák negyedóra alatt kényelmesen sétálva is hazaért egyemeletes házához, melyet négy magyar holdnyi gyümölcsös vett körül. Ebben a házban, melyet tizenhét éve hozományul kapott, még minden a feleségére emlékeztette, aki hat éve meghalt. Hilda várta otthon, akiről lerítt az anyátlan lány elhanyagoltsága. Gergely, az iskolaszolga lakott még velük a földszinten, s Mari, az öreg és barátságtalan szakácsnő. Egy ajándékcsomag várta a tanár urat Liszner fűszerestől, de ő ezt visszaküldette Gergellyel, hiszen erre nincsen szükség, ő minden diákjával egyaránt szívesen foglalkozik, csak tanuljanak, tudjanak, akkor rendben van minden. Vilit különben sohasem buktatta meg. Ebédnél Hilda étvágytalanul pepecselt, hiszen délelőtt már nyalakodott egy csomót. Majd rábeszélte apját, hogy feküdjön le aludni, ő maga pedig átszökött Flóri nénihez, aki édesanyja legjobb barátnője volt. Novák Antal azonban nem kedvelte, közönséges pletykafészeknek tartotta. Flóri néni mindent szeretett; ami a világon van: az egész életet szerette. Eltűrte lakásán a titkos találkákat, mert megesett a szíve a fiatalokon, akiknek Novák megtiltotta, hogy találkozzanak. Flóri néni nem hallotta, hogy ez alkalommal miről beszélget Hilda és Tibor, de valami komoly dologról lehetett szó, hiszen a lány sírt. Csajkás Tibor özvegy édesanyja grófnő volt, és Sopron megyei birtokán élt. Azt akarta, hogy törékeny fia erőre kapjon, azért küldte délre. Tibor egyik tanárjánál, Nyerge Lázárnál lakott, aki pénzsóváran mindig előkelő diákokat

tartott, s ő maga családostul egy udvari szobába szorult. Tibor hatodikos korában vette észre Hildát, aki már másnap reggel találkát adott neki. Az apa csak hosszú hónapok múlva fedezte fel kapcsolatukat, melyet a vasárnap délutánra korlátozott. A fiatalok azonban inkább voltak együtt titokban. Hetedik után Hilda egy kis ezüstláncot adott Tibornak, hogy azt eljegyzésük jelképeként erősíttesse a karjára. Hilda szertelenül viselkedett, ötletszerű elfoglaltságokkal töltötte napjait. Flóri nénivel és Lenke nevű barátnőjével olykor asztalt táncoltattak. Az apjával hetente járt tanározsonnákra, de most ellenkezett, hiszen Tiborhoz készült. Az ozsonnán is önfejűen viselkedett, hazafelé feleselt apjával, aki éppen lánya nevelésében mutatkozott következetlennek és módszer nélkülinek. Halogatta a komoly beszélgetést, pedig azt is tudta, hogy a fiatalok megszegik tilalmát, ámbár ő ezt is természetesnek tartotta, hiszen az életet nem lehet vaskorlátok közé zárni. Liszner Vilinek Glück Laci volt a házitanítója. A többiek is feljártak a diákszobába. Azért is, mert a fűszeres fényes ozsonnát adott nekik, azért is, hogy valamit tanuljanak még, s azért is, hogy a vészesen közeledő érettségiről elmélkedjenek, ijesztgetve egymást. Közben Csajkás Tíbor gyanúsan méregette Huszár Bandit: mintha Hilda őt is kitüntetné . érdeklődésével. Hosszas vívódás után kérdőre is vonta a lányt, de az kikacagta féltékenységét. Kibékültek. Tibor soká ott maradt, már csak az ablakon át tudott távozni, s éppen Novák elé pottyant. A tanár a kertben hosszan elbeszélgetett a komoly fiúval, s megígértette vele, hogy soha többé nem találkozik a lányával. A tanár múló diákszerelemnek tartotta ezt a kapcsolatot, s féltette nyugtalan és képzelődő lányát. Benn a házban már sokkal nehezebben boldogult az apa: Hilda tagadott, hisztériázott, másnap el is kellett hozzá hívni Barabás doktort, atörzsorvost. Délután volt a nyolcadik osztály utolsó számtan-fizika órája. Novák a vihar előtti fülledt melegben Vilit hívta fel. A fiút, miután mindenbe belezavarodott, szemtelen dac szállta meg, kiabálva feleselni kezdett a tanárjával, majd a háta mögött az érettségi utáni bosszút emlegette. Novák csak a zivatar elvonulta után ment haza. Addig Vili viselkedését elemezte, s részéről elintézettnek vélte az ügyet, hiszen megdorgálta a fiút. Otthon Hilda kedves volt hozzá, mint a kibékülések után mindig. Zongorázott apjának, máskor a csillagokat nézték messzelátón. Egy délután az iskolaszolga faládikát hozott. Postán küldték, s valami ocsmányság volt benne. Gergely szerint egy diák küldhette. Nováknak csak a háládatlanság fájt. A sportversenyen Vili rosszul indult, nem is került a döntőbe. Az osztályvizsgán mind átestek. Egyre jobban idegeskedtek az érettségi miatt, amelyet szörnyűségnek tartottak. E véleményüket csak az "Ostor" című időszaki sajtóorgánum osztotta, amelyet Bahó Attila szerkesztett, egy többször bukott diák s büntetett előéletű álhírlapíró. Egy este megérkezett Vécsey Jeromos igazgató, s másnap kezdetét vette az érettségi. Mindnyájan levizsgáztak, kivéve Vilit, aki megmakacsolta magát, és semmire sem válaszolt, így 'négy tárgyból bukott meg. Tibor felkereste Hildát, hogy elbúcsúzzon tőle. A lány arra kérte, vigye magával: szökjenek meg. Kiosztották az érettségi bizonyítványt, mind szabad, felnőtt emberek lettek. Vili egy adóhivatali barátjától, egy Próféta gúnynevű csúf írnoktól, bukott diáktól kért tanácsot. Az elvitte őt Czeke Bélushoz, a szintén bukott diák gyógyszerészsegédhez, aki azt javasolta, éjjel verjék el a tanárt. Az érettségi lakomán azonban valaki észrevette a bekukucskáló Vilit, s ő ijedten elszaladt. Tibor viszont észrevétlenül távozott, s Hildával vonatra szállt. Novák fölfedezve a szökést, felkereste unokatestvérét, Pepikét, aki vénlányként a rokonok állandó segítője volt. Hildát is ő gondozta, amikor megárvult, de a lány hamar elüldözte őt. Pepike most is szótlanul ment Novákhoz háziasszonykodni. A grófnő meglepődve, de a helyzetet tudomásul véve fogadta fiát a lánnyal. Novák levélben adta keserű beleegyezését a házassághoz: cselekedjenek belátásuk szerint. Nováknak feltűnt, hogy Vili kerékpárosan rendszeresen körülötte sündörög, de nem köszön. A bukott diákok egymást bátorították a verésre, s végül a

"főszerkesztő" biztatására egyik éjjel jól elverték a szertár. rendezéséből hazatérő tanárt. Novák fölismerte frissen bukott diákját, de Prófétát nem. A verekedők az éj további részét a patikában töltötték mulatozással, majd lerészegedve ijedezéssel. Vilit gyötörni kezdte a bűntudat. Novák egész éjjel szenvedett a sebeitől. Még jobban gyötrődött attól, hogy miért tették ezt vele. A nevelés kudarca foglalkoztatta. S elhatározta, hogy titokban tartja az esetet. Reggel órára ment az iskolába. ' Mégis egyre foglalkoztatta Vili személye, s hogy ő nem hibázott-e vele szemben valaha. De nem: Egy délután Glück Laci kereste fel, hogy elbúcsúzzon. Novák próbálta lebeszélni a rokonszenves fiút: ne legyen tanár, hiszen a tanár ma is rabszolga, a szeretet rabszolgája. Más alkalommal Novák ment el Fórishoz: Vele beszélt a merényletről. Fóris a vasfegyelemről ábrándozott, s elítélte Novák liberalizmusát. Egyszer Fórist is elverték, ő azóta vasbokszert és forgópisztolyt hordott magánál. Ezt tanácsolta Nováknak is, valamint azt, hogy vétessen orvosi látleletet, tegyen feljelentést. Tanárverések egyébként Sárszegen nem is oly ritkán történtek. De olyan eset, mint Nováké, még sohasem fordult elő. Novák nem értett egyet Fórissal, mégis vásárolt egy pisztolyt. S mivel már a csontja is fájt, elhívatta Barabás doktort. Ő törést is megállapított, látleletet vett fel. Novák ezzel kereste fel dr. Ebeczky Dezső ügyvédet. Hosszas várakozás után került rá a sor, s ő körülményesen, nehezen adta elő ügyét, amelyet az ügyvéd bűnténynek minősített. A tanárnak gyógyszerekre is szüksége volt, így a bűntársak látványos sikernek örülhettek. Vili rendőrségi idézést kapott, ettől nagyon megijedt, barátai is. Már hajlott arra, hogy mindent bevalljon. Kihallgatása végül is formális volt, nem is gyanúsították. Az ügy hamarosan elaludt. Vili azonban továbbra is nyugtalankodott. Szülei megsajnálták, s mégis felküldték Budapestre a rokonokhoz nyaralni. Novák állapota - hála a doktor kezelésének - szépen javult. Éjszaka mégsem tudott aludni. Egy terv képei zakatoltak benne: felkeresi 1.iszneréket. Hol a fiút alázta meg képzeletében, hol az apát is. S ha mégis elaludt, a rém kísértette. Egy vasárnap délben, ebéd előtt hirtelen elhatározással elinent Lisznerékhez. A fiú már éppen elutazott, az öreg pedig agyba-főbe dicsérte a tanárt, aki dolgavégezetlenül távozott, mégis megnyugodva, hogy megveretése nem vált köztudottá. Az utcán azonban az "Ostor" friss számát kínálták az alkalmi rikkancsok, az ő nevét kiabálva. Vett egy példányt. Az egész szám vele foglalkozott: Hilda szökésével, a veréssel, a várható gyermekáldással. A gimnáziumba sietett, hogy Ábris igazgatóval beszé[jen sorsáról. A tanári szobában még egyszer végigolvasta a cikket, s reménytelennek ítélte a helyzetét, hiszen a sértő hangú cikk váza igaz. Ó formálni akarta az életet, mely végtelen és esztelen. S csak lázzal lehet élni, mint Hilda és Tibor, vagy erőszakkal, mint Liszner Vilmos. Fölöslegesnek ítélte a munkáját. Hirtelenül vénemberré lett. Az életet közönségesnek érezte, és utálatosnak. Az istenek megbüntették. Szájába vette a pisztolyt; és elsütötte a ravaszt. Másnap összegyűltek a még el nem utazott tanárok. Komor vitájukban arra jutottak, hogy Novák önmagával meghasonlott ember volt. Az "Ostor" főszerkesztőjét lepénzelték, hogy többet ne foglalkozzon az üggyel, s Fórist bízták meg a gyászbeszéddel. A temetésre Hildáék is megérkeztek. Múltak az évek. Hildának ősszel fia született, Tibor gazdálkodott. A sárszegi házat eladták. Egy téli napon a grófnő is meghalt. Kilenc évvel az érettségi után Huszár Bandi kereste fel őket, akinek a közelben volt ügyvédi dolga. Felidézték a régi ismerősöket, kivel mi lett, rokonokkal, diákokkal, tanárokkal. Ennek az évnek a karácsonyán Hildáék meghívták Flóri nénit karácsonyra, aki Lenkével együtt meg is érkezett. Egyik délután Hilda javaslatára asztalt táncoltattak. Végezetül Novák Antalt idézték meg, aki koppantásokkal közölte lányával, hogy nem haragszik, és hogy ott, ahol most van, a végtelen térben és időben, a világűrben és a semmiségben, valahol a Vénusz és a Szíriusz között, már boldog. ÉDES ANNA Oremus pro fidelibus defunctis... latinul szólnak a halotti ima szavai. Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Zsebei, karja tele volt arany

ékszerekkel, az egyik le is hullott a Vérmező kellős közepére. Legalább a Krisztinában ezt beszélték. Mikor ennek 1919. július 31-én híre futamodott, Vizy Kornél miniszteri tanácsos, egy negyven év körüli férfi még félt, de már örült, hogy megbuktak a vörösök. Határtalanul gyűlölte őket. A háborúban tönkrement, a bolsevizmus alatt koplalt, a minisztériumban rendelkezési állományba helyezték. Katica, a cselédlányuk még a bukott rend légkörét árasztotta, de Ficsor, a házmester már alázatosan jelent meg, hogy megjavítsa Vizyék hónapok óta rossz csengőjét. Ficsor nagy "elvtárs" volt, s a hazatérő méltóságos asszonynak egy megbízható cselédlányt is ajánlott, rokonát, hogy ezzel is megszerezze a háziúrék jóindulatát. Vizyné életének soha nem szűnő gondja volt a cseléd. Fél évnél tovább senki se maradt nála húszéves házassága alatt. Mindegyik rászedte, visszaélt a bizalmával. S amióta az eszét tudta, nem látott ilyen kómisz dögöt, mint Katica. Vizyék kételemetes házuk első emeletét lakták, négy szobát. A másodikon Moviszter Miklós, idős, súlyosan cukorbeteg háziorvosuk élt, valamint Druma Szilárd, egy fiatal ügyvéd. Vizyék kislánya, Piroska hatévesen fertőző vörhenyben meghalt, utána az anya évekig szanatóriumban élt, férje pedig udvariasan, de folyamatosan csalta. Vizynek a minisztérium volt a mindene. Kitűnő hivatalnoknak ismerték. Közpénzekből egy fillér sem sikkadt el a kezén. Vizyné fölmondott az éjszakára is kimaradó Katicának, s ostromolni kezdte Ficsort az új lányért. Egyre kérdezgetett, egyre többet tudott meg Annáról, erről a balatonfőkajári parasztlányról, aki már három éve Budapesten szolgált, katolikus volt, és igénytelen, csak dolgozni szeretett. t1m gazdája, a kétgyerekes özvegyember nem akarta elengedni. Vizyné nem talált másik lányt, így férje fenyegetően lépett fel Ficsornál, mire az mégis elhozta Annát. Augusztus 14-e volt a nevezetes nap. Vizyné megérezte, hogy ez az, akit évekig hiába keresett. A lányt viszont rosszullét fogta el, valami kimondhatatlan büdösséget érzett, amelynek nem tudhatta az eredetét: a kámfort a zongorában a molyok ellen. Mégis maradt. Az asszony kifaggatta őt, majd megismertette a lakással és a szokásokkal. Anna vacsorázni se bírt, aludni is alig, de mire asszonya fölkelt, már rengeteg munkát elvégzett. Később megismerkedett a többi cseléddel. Etellel, Moviszterék alkalmazottjával, aki zsarnokoskodott gazdái felett, és Dnunáék Stefijével, aki egy grófi családból került oda, s ezért büszke volt. Vizynét zsugorinak mondták, félbolondnak, aki halottak lelkével beszélget. Vizyné meg volt elégedve a lánnyal, de nem mutatta. Végigpróbált vele mindent: a nagymosást, a nagytakarítást, mely eltüntette a sokesztendős port, a korábbi ostromállapot zsibvásárszerűségét. Megállapította, hogy a lány tiszta, kész szakácsnő, s még csak nem is lop. Bár a románok megszállva tartották a várost, a viszonyok javulni kezdtek. Egy délután látogatóba érkeztek Tatár Gábor tanácsnokék. Vizyék meghívták a második emeletieket is. Vizyné Annát dicsérte, s jutalmul két piskótát akart adni a lánynak, de az visszautasította, hogy nem szereti. Moviszter véleménye szerint nagyon is szereti, de nem meri szeretni. Nagy vita bontakozott ki a cselédekről és az urakról. Moviszter az irgalom elvét hirdette. Azt, hogy egyetlen ideált sem szabad megvalósítani, s hogy akik az emberiséget szeretik, azok mind szélhámosok. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség. Vizy, a lelkes politikus nem tisztázta maga előtt sem, hogy a politika mindenkor csak az éhes emberek tülekedése, Vizyné viszont azt állapította meg, hogy manapság csak a cselédeknek van jó dolguk, élnek gond nélkül, szabadon. Vizyné bolondnak tartotta Movisztert, s csak azért is szűkebbre fogta Anna nyaka körül a pórázt. A Krisztinában pedig egyre jobban terjedt a híre a példás cselédnek. Egy nap megérkezett Egerből Patikárius Jancsi, Ferenc sógor huszonegy éves fia, akit azért küldtek, hogy faragjanak embert belőle. Társasági fiú volt, örökös tréfamester. Az ifjúság könyörtelen nihilizmusa lakozott benne, s hiányzott belőle a részvét. Vizy egy bankban helyezte el, ahol Jancsí találkozott Elekes Józsival, akivel egy gimnáziumba járt. Együtt udvaroltak a Tatár lányoknak. '

Október elején Vizyék Egerbe mentek szüretre. Jancsi kettesben maradt Annával. Azonnal elhatározta, hogy elcsábítja a lányt, de tapasztalatlan volt, s csak este mert kilopódzni hozzá a konyhai vaságyra. Anna ellenkezett, aztán mégis megtörtént, amire Jancsi számított. Négy szép nap következett: Jancsi szerelmesnek érezte magát. Még Elekesnek is eldicsekedett, színésznőnek mondva párját. Aztán hirtelen kijózanodott. Anna mindennap várta Jancsit. Azt hitte, haragszik rá. Bevallotta, hogy állapotos. Jancsi hozott orvosságot, amitől Anna egy napra nagyon beteg lett, de a "baj" elmúlt. Jancsi úrfi pedig szerzett lakást, és elköltözött. Búcsúzóul pénzt és egy marék összeégett, de még langyos gesztenyét adott a lánynak, aki ebből látta, hogy az úrfi nem is haragszik rá. Felcihelődtek a románok, bevonult a Fővezér. Szigorú tél köszöntött be. Ahogy múltak a napok, Anna megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. De azért szenvedett. A rossz kémények és kályhák miatt szinte egész nap fűtött. Végül Báthory úr, a nemesember kéményseprő segített rajta. Az özvegyember felfigyelt a lányra, s Ficsornéval megizentette, hogy szívesen feleségül venné. Anna nem tudta, mit tegyen, s annyi tanácsot kapott, hogy belekábult. Aztán közölte asszonyával, hogy férjhez megy. Vizyné rendszeresen járt spiritiszta összejövetelre, s védőszelleme Anna ügyében kemény fellépésre buzdította. Az asszony belebetegedett az izgalomba, de végül is lebeszélte a bizonytalankodó Annát a házasságról. Farsangkor egyetlen napra megérkezett Jancsi, ki már hónapok óta eltűnt Bécsben. Női ruhában felkereste Vizynét is, majd pezsgős vacsorát adott egy étteremben a barátainak, de csak néhányan jöttek el, azok is inkább csak potyázni. Dicsekvésére, hogy milyen sikeres, alig figyeltek. Húsvétkor az újságok közölték Vizy Kornél helyettes államtitkári kinevezését. Május végén adtak ez alkalomból estélyt. Vagy harminc vendéget vártak, s maga a miniszter is eljött. Ott volt Jancsi is, s Anna látta, amint tánc közben belecsókolt a kikapós Moviszterné nyakába. Háromkor távoztak a vendégek. Anna tétován mozgott a sötét lakásban, majd leült Vizyné ágyára. Az asszony fölébredt, segítségért kiáltott. Anna leszúrta az asszonyt, majd a bódultan fölriadó Vizyvel kezdett el birkózni, s agyonszurkálta. Megmosakodott, majd elaludt. A ház lakói csak másnap délután fogtak nút. Rendőrt hívtak, felnyitották a lakást, s felfedezték a borzalmas gyilkosságot. Kiszálltak a helyszíni szemlézők. Senki nem értette, ami történt, s hogy a gyilkos miért nem menekült el. Az orvos látta, hogy a lánynak megjött a baja. Bűnrészesség gyanújával Ficsorékat is letartóztatták, de később kiengedték őket. A felbolydult házban Druma vette át a parancsnokságot, aki a bolsevizmus utolsó kilengésének tartotta az esetet. Este megjött Katica is, elsiratni régi gazdáit. Drumáné már úgy emlékezett rá, mint a legjobb cselédre. Mindenki azt kérdezte magától és másoktól: miért történt a gyilkosság? A vizsgálóbíró Anna beismerő vallomása után is folytatta munkáját. Az ügy politikai mozzanatait el kellett ejtenie. Édes Anna apja rossznak, gonosznak nevezte a lányát, Jancsiról pedig csak annyi derült ki, hogy Bécsből ismeretlen helyre távozott. November közepén volt a főtárgyalás. Anna bűnösnek vallotta magát, s elmondta, hogy a méltóságos urat nem akarta bántani, csak megijedt tőle. Druma Szilárd előre eltervezett gyilkosságról beszélt, Ficsor is hazudott, hogy befeketítse Annát. Moviszter viszont arról szólt, hogy szeretet nélkül bántak Annával. Szívtelenül. Kényszerítették, hogy ott maradjon. Gépet csináltak belőle. Mikor Moviszter visszavánszorgott a tanúk székéhez, elhúzódtak tőle. Ő voltaképpen nem is tartozott se hozzájuk, se másokhoz, mert nem volt se burzsoá, se kommunista, egy párt tagja sem, de tagja annak az emberi közösségnek, mely magában foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha, eleveneket és holtakat. Ő az, aki mindennap elmondja magában a halotti imát. A kezdő kis védő hosszadalmas beszédében azt próbálta bizonyítani, hogy a lány tettét önkívületben követte el; s önvédelemből. Anna végül tizenöt év fegyházat kapott, s az emberék ezt igazságosnak érezték. Márianosztrára került, s hamarosan elfelejtették őt a Krisztinavárosban. Ha a temető akácai

alatt pihent volna, akkor se semmisülhetett volna meg jobban. Elmúlt egy év, most megint ősz van. Moviszter még mindig él, nyilván azért, mert valami élteti. Druma egyre híresebb ügyvéd, most ő lakja az első emeletet. Képviselő lesz hamarosan. Egy délután hazafelé tartva két kortesével, egy Tábor utcai ház kertjét és lakóit kezdik nézni. Kosztolányi Dezsőt ismerik fel, a hírlapírót, aki nagy kommunista volt, most meg nagy keresztény, tehát "okos" ember. A férfiak arcán látszott, hogy nekik valóban mindig csak egy gondolatuk volt, de az is látszott, hogy kettőt már nem tudtak volna gondolni. Beszédjükre fölneszelt Hattyú, a kuvasz, s mérgesen csaholt utánuk.

SZABÓ DEZSŐ: AZ ELSODORT FALU

Böjthe János, a nagy múltú székely család hatalmasra nőtt sarja, akitől szülei a név felragyogtatását várják, huszonnyolc évesen hátat fordít a nagyvilágnak, és hazatér falujába, az örök faluba, az ősi röghöz. Hazatérte esemény. Este már a lelkészi család vendége. A tiszteletes, Farcády Jenő a hulló, beteg faj Hugón és Jókain nevelkedett gyermeke, akinek az ivás mámor volt, aki a kártyában és vad züllésekben végzetes zseninek, kiátkozott Petőfinek érezte magát. A föld idegen, gyanús és rosszindulatú volt számára, nem az a föld, melynek szépségeit ő a torkából kidübörgő mondatokban érezte. És a nép? Az ősi tisztaság vádját kereste benne a romlott palotával szemben, s talált ehelyett stólát meglopó, csavaros mondatú, messzi célú embereket, meg nem értett ellenséget. Legnagyobb lánya, a csodálatos szépségű Judit volt János számára a piros lobogó, mely elébe csillant minden út messzeségén, a hívó dallam a küzdelem felé. Vacsora közben, amelyen részt vett Sarkadi Géza, az öreg Schönberger kocsmáros úri fia is, szó esett a falu szülöttéről, Farkas Miklósról, a rajongott és megvetett írózseniről. Rövidesen ő is megérkezik menekülve a szajha Budapestről, a Kultúra redakciójától, a hozzá dörgölődző féltehetségektől, a pénzzavarból. Jánosnak önti ki keserűségét: "Azt mondják, zseni vagyok, és bizony isten, az vagyok, de minek a zseni most a világon? Most gyakorlati, eszes, akaró versenyemberek kellenek, nem hullott királyok. A többi nemzetek haladva értek el a huszadik századhoz, külső és lelki életük összes bonyolultságával - mi belepottyantunk. Ha akad ember, akiben a faj ereje bármely tehetségben felzsúfolódott: elítélt ember. Mert nincsenek megfelelő utak, ahol lezúgassa erőit, hát bizarrságokban, lumpolásokban kell széjjeltékozolnia magát, hogy meg ne pukkadjon. A magyar, a maga elátkozott királyfi lelkével éretlen a demokrata versenyre. Innen van aztán, hogy akik vezetnek, német, szláv és zsidó magyarok, versenyképes, erős, közepes emberek' : És János számára Miklós igazságának illusztrációja a lelkész széthulló, üres pátosszal egybetákolt egyénisége, napról napra züllő élete s a zsidó kocsmáros szívós munkája, felemelkedése. A falu malmában roppant esemény volt Ferenc bácsi halála. Ferenc bácsi negyvennyolcas volt, és haláláig ez maradt a főfoglalkozása. Temetése részeg orgiába fulladt valóságos haláltánc, a vezetésre hivatott középosztálytól cserbenhagyott falu haláltánca. Idill a folyóparton. Farkas Mihály házasságot ajánl Juditnak, azonban - mint korábban János - ő is könnyed visszautasításban részesül. "Milyen buzgón tudnók mi ketten tönkretenni egymást, mikor így külön-külön is tönkretehetjük magunkat." Augusztusban Ilona napja ment eseményszámba a faluban. Kuntzné; a tanító felesége, ez az önimádatból, gőgből és gyűlöletből formált szörnyű asszony tartotta neve napját, amelyre hat faluból volt hivatalos jegyző, pap, tanító és kántor, amikor Kovács Ilona - a maga hite szerint Székelyföldön a legelső tanítónő és honleány - a maga konyhája, a maga akarata, a maga dicsérete gőgjét a meghívottak arcába köpi. Volt ott politika: a megelent képviselő körül vitatták az urak az egyenlő, titkos választójogot, a nemzetiségi kérdést és a demokráciát, de igazán fontos csak az evés és az ivás. Miklós az

Ilona-napot követő hajnalon elvégtelenülve látja maga előtt a tanítólak asztalát, ahol az ország minden papja, tanítója, úttudója, az itt felejtett tántorgó lelkek isszák a halált. A nyomorult nyájról, amely addig szétszéled, idegen farkasok harapják le aranygyapját, szép húsát. S míg Miklós a magyarság és a saját személyes sorsa felett mereng, Judit szólal meg mellette: "Eljöttem, hogy a szeretőd legyek. Sarkadit már elcsábítottam. Azért tőle járt nekem ötezer korona. Krajcár nélkül nem mehetek Pestre. De kell, hogy egyszer lélek is legyen az ölelésemben." A jegyzőnek már régen útjában állott Farcády tiszteletes, ez a megrögzött ellenzéki kortes. A leszámoláshoz most kiváló szövetségesre lelt Ilonában, akit a pap felesége vérig sértett a névnapi összejövetelen. Kuntznénak tudomására jutott, hogy az örök pénzzavarban lévő Farcády az egyház pénzéhez nyúlt, s följelenti felettesénél. Böjthe János újra házasságot ajánl Juditnak, ő azonban Sarkadi ötezer koronájával Pestre szökik, hogy színésznő legyen. Az őszi esőkben elnehezült faluból Miklós is a fővárosba megy. A lüktető élet munkára ösztönzi, és újra ott van a szellemi forradalom kávéházi központjában is, ahol fél karra borult komorságok, tűnődő mélységek és finom kultúrlelkek ülik körül az asztalt. Judit, míg tart a pénze, egy joghallgatóval az oldalán csömörlésig szédül a nagyvárosi életbe, mígnem Miklós kijózanítja: "Te olcsón, potyán tékozlod el a szépségedet. SzegényJudit, te igazán az én testvérem vagy. Az én zsenim és a te szépséged hiábavaló luxusok, éppen csak arra jók, hogy nagyon szomorúan pusztuljunk el! Haza kell menned." Ezalatt otthon Farcády ellen folyik a vizsgálat s a korteskedés a lemondott képviselő mandátumáért. A mezőkön tart az aratás. Böjthe János jó gazda módjára együtt izzad a dolgozóival. Az esti hazatéréskor a kalásszal koszorúzott lányok között új felfedezéssel merül szemébe Barabás Mária, ez a termésre termett gyönyörű emberi valóság, melynek látása olyan valószínűtlenné tette a halált. Pedig tömeghalál közeleg. A háború előszele már ott suhogott az ország felett. Sarkadi témára éhes író barátait meghívja aratásra a falujába. Ám azok, akik a politikában és irodalomban a nép fároszai, csak önmagukat keresték és találták itt is. A természet nem beszélt nekik, a falu, a nép idegen maradt előttük. A háború előrevetült árnyékában élő néphez csak Böjthe János van közel. Benne már megmozdult a gondolat: "Ha én elvenném Barabás Máriát feleségül!" Aztán a zakatoló cséplőgéphez megérkezik a hír: kitört a háború! A falu népe összeverődik, eligazító szót vár. A képviselő háza néma, a jegyző kártyázik, s nem tűri, hogy megzavarják, a pap részeg. A falu csillag és gyertya nélkül néz szembe a szorongással. Aztán mozgósítás, háborús láz, félig értett jelszavak, lelkesedés. Csak egy ember akadt, Páljános, aki úgy érzi, nem mehet a háborúba, mert neki a mezőn van a dolga a családjáért. Böjthe János tartalékos hadnagy a háborús hisztériától undorodó Farkas Miklóssal búcsúzik el a lázban égő Budapesttől. A honleányság divatja elérte a falut. Judit szépségének királynői arcátlanságával újra megvágta Sarkadit, és Pesten termett. Ápolónő.egy hadikórházban, s ez most komoly, tiszta és szép szerep. Egy sebesült hadnagy, egy esetlen kis tanár kerül az útjába, és fellángol bennük a nagy szerelem, amely Juditot ezzel a gyermeteg könyvemberrel Ungvárig sodorja. Ungvárra hozzák hamarosan Jánost is, aki a lövészárokban gondos elöljáróként menteni próbálja a magyar életeket, magyar értéket, mígnem egy orosz rohamban megsebesül. Az ungvári kórházban Miklós az első látogatója. A Kultúra számára gyűjt frontközeli élményeket, s mindennapos vendége a háború haszonélvezőiből rekrua nemzeti lélek nagy reformálására. Egy konzervatív főúrhoz fordul, aki erősen magyar politikát folytatott, de csak korlátoltságba ütközött. Úgy érai, kilökte magából az élet. Böjthe Jánost visszarendelték az orosz frontra. Ott éri a fegyverszünet, a békének a front két oldalán szenvedetteket egybeölelő nagy mámora. A többi fronton is békét követelő forradalmas Budapesten át vezet az útja hazafelé. Tanúja egy tüntetés vérbe fojtásának, egy falujabeli székely halálának. Találkozik egykori bajtársával, az anarchista, lázadó szlovák futurista költővel, aki egy új világrend megszületéséről álmodozik, és álmaiért a

szuronyok elé vitte forradalmat csinálni János földijét, aki önmagával fizetett egy olyan aratásért, amelyben másoknak terem a kalász. Az anarchista költőnek eddig is volt gondja rá, hogy magának jólétet szerezzen a forradalmával. A szállására ballagó Jánosban egy kép még felidézi a meggyilkolt fiatalságot: Juditot látja egy éjszakai lámpa utcai fénykörében. A hazatért János, hogy megkezdje a saját fészkében felépíteni az erős, az okos, a győző magyarok országát, hogy a parasztba oltsa önmagát, feleségül veszi Barabás Máriát. Számot vet a nagy viharban szétszórt értékekkel, az elsodort faluval. Mint nagy, súlyosan repülő hollók, fekete kérdések szállottak fel János lelkéből. Hiába hát az erő, a józan ész, az építő akarat? Mintha ő volna szeme, szíve, szándéka az egész alvó vidéknek, roppant hullámokban érezte életét. Akarom - mondta. Akarom!

PAP KÁROLY: AZAREL

Atyai nagyatyám gyapjas zsidó volt. A bérlőktől s a parasztoktól vette a gyapjút, s felvitte a városokba, zsidó kereskedőknek. Úgy érezte, ha egyszer néhány évig elmélyedhetne a Szentírásban és Magyarázataiban, "közelebb tudná hozni a megváltást". Ezt a néhány évet sohasem tudta megkapni a sorstól, s már csak abban reménykedett, hogy amit ő el nem érhet, talán majd "megszerzi Izraelnek" gyermekei révén. A gyermekeiben azonban korán csalódott; már csak a legkisebben, atyámban bízott, de egy nap ő is eltűnt hazulról, beiratkozott a szomszéd városka gimnáziumába, ahonnét később a papképzőbe ment. Nagyatyám többet nem akart tudni apámról. Csak amikor atyámnak megszületett az első gyermeke: Ernuskó, akkor írt levelet: ő A történetet az első személyben íródott regényből vett idézetekkel mondjuk el akarja felnevelni, hogy mégis legyen majd valaki, aki "járjon Jahve előtt". ...Újabb levelek jöttek s mentek, de anyám nem engedett. Nemsokára azonban nagyanyó halottas ágyánál meg kellett ígérni a jövendő fiúgyermeket Jeremia apónak, s miután megszülettem, nagyapó csak éppen megvárta, amíg botorkálni tudtam, aztán magával vitt. Mindent a gyülekezetre hagyva, a templom s a temető között az udvaron egy sátort épített magának, "méltóan az ősatyákhoz". Ebben a sátorban éldegélt. Ott mászkáltam idegenül körüle, a nyártól perzselt, poros, szegényes füvön. Jeremia apó beillett volna akár barlangi remetének, s beszédjének fanatikus pátosza fokozta megjelenésének különösségét. Jeruzsálembe készülődött. A gyülekezet papja és hívei apámnak engedékenységet tanácsoltak. Nemsokára megérkezett az útiköltség atyámtól, és néhány nap múlva szüleim az útra ruhákat, játékszereket hoztak nekem. Miután elmentek, Jeremia apó a játékszereket a tűzbe hányta. A sok imától és böjttől olyan lelkiállapotba jutott, melyben a dolgok természetes rendje többé nem elégíthette ki vágyakozását. Csodát várt, várta az angyalokat, akik majd elvisznek minket Jeruzsálembe. Egy reggelen örökre elszenderült sátrában. Nem tudom, hogyan kerültem haza nagyatyám sátrából. Miért vagyok itt, mit akarnak velem ezek az emberek: "szüleim" és "testvéreim"? A halottat várom. Egyedül őhozzá tartozom, mint ahogy ő maga is ahhoz az egy úrhoz, Elohimhoz, aki halálra sanyargatta. Első otthoni öltöztetésem gyakran jön vissza álmomban, s utána tolulnak a többiek: az első étkezés, játék; első barangolásom a lakásban: valamennyin Jeremia nagyatyám tiltó, sejtelmes átka van. ...Hiába hallgattam és néztem anyámat, úgy éreztem, hogy szinte semmi sem az enyém őbelőle. Ha legalább abbahagyva mindent, megölelt volna szenvedélyesen: te vagy az én legkedvesebb és legkülönb gyermekem! Meséinek a kedvéért megbocsátottam volna végül azt is, hogy nemcsak én vagyok egyedül a gyermeke. Ámde mily hiába vártam minderre! Aztán testvéreimet vártam. Ahogy meghallottam a lépcső felől Oluska táskájának a zörgését, kinyitottam az ajtót. Vártam, hogy kedveskedve a nyakamba borul, s elmondja, hogy mennyire hiányoztam neki az iskolában. S minthogy nem találtam meg benne ezt a nővéri

szívet, legalább zörgő táskájában szerettem volna keresgélni. Ő azonban féltékenyen elkapta előlem. Észre sem vettük, megjött Ernuskó a maga táskájával. Anyánkhoz ment egyenesen, s én mohón utána. Éreztem, hogy egy-két csókkal mindig többet ad neki, mint nekem. Legutoljára apánk érkezik haza. Nem mondja: édes gyermekeim, milyen régen láttalak titeket, csak így szól: no, gyerekek, mi újság? Előbb Ernuskó mondja el, mi történt az iskolában, sugárzik az arcáról: jól feleltem. Ernuskó után Oluska hadatja.el a magáét, nehogy hátrább maradjon. Tőlem nem kérdezett apám semmit. Ezt a fájdalmat is lezárom szívem mélyére. Ebéd után szüleim lepihennek. Felülről hegedű szól, ott nagy diákok muzsikálnak. Néha találkozom velük a lépcsőn, de egyik sem szól hozzám. De nemcsak velük vagyok így, az egész ház valamennyi lakójának ez van az arcán: egy ilyen kicsivel nem kell törődni, nem kell igazán beszélni! Az utcán keressek valakit, akivel igazán beszélhetnék? Anyám azt mondta, az emberek inkább rosszak, mint jók, és a gyermekek még inkább. ...Elképzelem, hogy felmászok az ablakra, kiesek. Látom, anyám ijedten kiált: meghalt, meghalt, vége van! És sír: jaj, mégis jobban kellett volna szeretni! És az apám azt mondja: mégiscsak úgy kellett volna beszélni vele, mint egy felnőttel. Ernuskó is sír. És Oluska is. Lábam mozdul, de csak remegni tudok, nem, nem fogok kiugrani. Oluska ebben a pillanatban kinyitja anyánk szobájának az ajtaját. -Anya! Nézze csak! A Gyuri felállt az ablakba! Apám sápadtan az izgalomtól hozzám rohan, megragadja a kezemet, amellyel az ablakszárnyba kapaszkodtam, s mikor már a padlón vagyok, arcul üt. -Nem férsz a bőrödbe, te ostoba?! -- Ki akartam esni - szólok. . Anyám hüledezik: - Hallod? - fordul apámhoz. - Te érted ezt? Nézek rájuk. Még most sincs hát sejtelmük sem arról, ami bennem van. A szombat a legrosszabb nap. Ilyenkor akármihez nyúlok, mindjárt hallom: nem szabad máma, ez bűn. Máma a "szép" ruhánkat vesszük fel, mert templomba fogunk menni. Mennyi ember s milyen nagy szoba! Itt is padokban ülnek, mint az iskolában. Atyánk felmegy az egyik kis lépcsőn az oltárhoz. Milyen nagy, sötétpiros függöny van ottan! Anyám azt mondja, hogy szekrény van mögötte: a frigyszekrény. Nem értem. - Abban vannak a szent könyvek - mondja anyám. - Ez nem is könyv, anya! Ez egy baba! -Csak messziről néz úgy ki, mint egy baba. Mert tekercsekre van írva. Most szétnyitják, és belül csupa betű! Az egyhangú éneklés lassan elaltat. Anyám felkölt: - Édesapád beszél éppen! - mondja. - Imádkozik a hazáért és a királyért. .Az utolsó szavak s mozdulatok s utána a mély csönd annyira tetszik nekem, szeretnék felállni a padra, s kiabálni: úgy legyen, ámen, én vagyok az ő gyereke! Én is olyan leszek, mint ő, akármilyen kicsi vagyok, és akármilyen rossz vagyok! ...Aki beavatott az írás és olvasás hideg rejtelmeibe, Ulrich Sarolta tanítókisasszony; öreg, negyvenéves gyermekleány, gyöngéden bánt velünk. Azt hittem, ő lesz az a második, igazi anyám, akire annyira szomjaztam! S egyszerre csak odasúgtam a szomszédomnak: A tanító néni megígérte, hogy anyukám lesz. Mint fojtott tűz terjedt lassan és susogva a hír. Akkor az egyik kislány felnyújtotta a kezét, s rám mutatott: - Az a kisfiú azt mondta, hogy... A tanítókisasszony indulatosan vágott pálcájával az asztalra. . Ez a kisfiú hazudott. Csak azt mondtam neki, hogy majd az iskola után beszélek vele. Az a gyermek, aki édesanyját nem szereti és hazudik, rossz gyermek, és a sarokban a helye. ...Míg társaim azzal dicsekedtek, hogy mennyi mindene van apjuknak a boltban,

én annál büszkébben emlegettem velük szemben apámat. Végül oly büszkévé váltam, s annyira megvetettem mindazt, ami nekem nem volt, s ami után titokban annyira vágytam, hogy lassanként senki sem állt velem szóba szívesen. Ugyanolyan fájdalmas és áttörhetetlen magányt teremtettem magamnak, akárcsak otthon a családban. ...A vágy újra feltámadt szívemben a mese valósága iránt. Ebédnél felolvasom a mesekönyvből: "Édesapám, adjon nekem szóló szőlőt, mert ezért élek-halok!" Apám kiveszi kezemből a könyvet. - Ez a fontos. Ez a gyermek nem magának akarja azt a szóló szőlőt, hanem beteg testvérének. És ha nincs, elmegy maga megkeresni. Majd ha te olyan nagy leszel, én semmi esetre sem foglak visszatartani. Bizonyos gúnnyal mondta, mint aki nem tartja alkalmasnak ezt a vállalkozást a saját fia számára. Az étkezések voltak az egyedüli percek, amikor atyám bosszúság vagy intő szavak s faggatások nélkül tudta kinyitni tárcáját. De atyánkat, minél jobban ízlett az étel, annál hamarébb érdekelte az ára. Mind a hárman testvérek szégyenkezve lapultunk, amikor elővette szürke ferencjózsef mellénye mélyéből kicsiny ceruzáját s egy nem kevésbé takarékos cédulát, s a hús és tészta között anyámnak fillérig be kellett diktálnia az árakat. ...Úgy éreztem, hiába az újabb osztály és újabb tantárgyak, voltaképpen nem tudok nőni: semmi sem változik. A Biblia volt az új tantárgy a harmadik osztályban. - Tanító úr azt mondja, hogy olyan jók legyünk, mint Ábrahám volt? Pedig itt az áll, hogy ő a fiát tűzbe akarta dobni. -Ábrahám nagyon is jó ember volt. Nagyon szerette a fiát, de az Istent még jobban. - De hát hol van ő, az Isten? -Azt mi nem tudhatjuk. Az Isten láthatatlan. - De hát akkor, ha nem tudjuk, hol van, és milyen, akkor hogyan lehet őt szeretni? `fürz tanító fellapozta a tízparancsolatot. - Aki mindezt megteszi, az szereti az Istent, és azt az Isten is szeretni fogja. . Szóvá tettem atyám előtt az Istent. S vártam, hogy nyilatkozzék, mit hisz: van-e vagy nincs? Hirtelen fenyegetőn fordult felém. - Kérdeztél valamit az Istenről odalent az iskolában? . Elpirultam. - Csak azt, hogy hol van az Isten, s miért nem jelenik meg nekünk is. - Majd adok én neked! - mondta. Anyám a kezét tördelte. - Hogy a mi gyerekünk, a papéké, éppen ő kérdez ilyet? Nem félsz, hogy a gyerekek otthon mind elmondják? A kenyerünktől akarsz megfosztani minket? Akkor magam mondom, hogy jobb, ha agyonüt az apád! Tovább nem bírtam: - Hát csak üssenek agyon! Mert én úgyse leszek más. Erre apám nekem esett. Már nem éreztem az ütéseit. S csak ismételtem azért is: - Igenis, nincs Isten, és maguk se hiszik, hogy van. De abból élnek. És azért akarják, hogy én is mutassam. De maguk csak a templomban prédikálják az "önzetlenséget", a tízparancsolatot meg az Istent. És közben engem ütnek, mert én ezt tudom és meg is mondom. Apám újra rám vetette magát. Letiport a földre, és ott ütött. - Csak üssön- agyon engem. Ez az igazi pap! - Meghalsz a kezem közt - hörögte -, megfojtlak... Anyám kituszkolt a szobából. Teríteni kezdett a vacsorához. Most Oluska behozta a tányéromat és evőeszközeimet. - Csak vigyétek ki a konyhába. Ezentúl odakint fog enni. Büntetésből. Most már legalább úgy van, ahogy mindég gondoltam. Nem vagyok már igazi gyermekük. Az Isten is nem úgy teremtette a világot, hogy jó legyen. Hanem rosszat teremtett. És aztán üt. Vízözönt csinál. És akkor miért mondják az emberek jónak? Hogy hízelegjenek neki! És a másikat elpusztítsa. És ha én nem akarok többé gyáva zsidó lenni, akkor ezt így meg is fogom mondani majd mindenkinek. És aztán aki üt, azt visszaütöm. Az apámat is. ...Anyám szólt aggódó hangon: - Edd meg a reggelidet, és aztán menj iskolába. A többit majd rendbe hozom apáddal. - Nem - feleltem hevesen -, csak azt akarom, hogy engem engedjenek el.

- Hová akarsz menni? -- szólt. - Oda nem akarok, ahol számolnak, úgy, mint apa szokta. S oda se akarok menni, ahol apát tisztelik és ismerik. Akkor még inkább mennék inasnak a... keresztények közé. Egészen piros lett. - Hogy apádat meggyalázd, és még a végén kikeresztelkedj?! Akkor inkább a javítóba veled. - Látja - mondtam -, maga mindent elhisz rólam! Pedig csak gonosz akarok lenni. Amilyennek apa tart engem. Maga csak sír és fél. De igazán csak apával tart még most is. Tartson énvelem! De egészen! .Aztán belépett apám. - Utoljára kérdem: akarsz-e rendesen viselkedni? -Semmit se akarok, csak hagyjon engem elmenni. Apám szigorúan: - Mehetsz! És ezt a küszöböt többet át nem léped. Még ha éhen döglesz; akkor sem. Most anyám: - Hadd menjen. Majd odalent meg fogja gondolni magát. Nem mert igazi anya lenni. Hát nem mert! És kimentem, úgy, ahogy voltam, le a lépcsőn, az utcára. Odakint nagy sár volt, és hideg. A templomunk mellett elmenve követ fogtam, és feldobtam a homlokzat felírására. 1Vagyon fáztam, és szaladtam, s közben fütyültem, s kezdtem a sárban megpróbálni a "cigánykereket' : Így szaladtam végig a Bástyakörön, ahol a legtöbb bolt volt. Gondoltam, majd meglátom én mindjárt, ők is olyan gonoszak-e, a boltosok, mint a papjuk, az apám, és az az Isten valamennyit olyan gonoszra teremtette-e, amilyen ő maga. Aztán benyitottam a meséskönyvboltba. A csúnya hangú, kövér Reich ült ott. Nyöszörögve, kancsalítva szóltam: -rlrva vagyok, és az a jó Isten küldött engem ide, "aki megvédi az árvákat, és letörli a könnyeket". -Nna - szólt, és benyúlt a zsebébe, és egy krajcárt tett az asztalra. - De az a jó Isten azt mondta, hogy menj Reich úrhoz, és az ad neked jó ebédet. Az Azarel főtisztelendő úr is adott jó reggelit. Még egy krajcárt tett elém. Egyet azért, mert azt hazudtam, hogy jó az Isten, és egyet azért, mert azt hazudtam, jó a főtisztelendő úr, az apám. S továbbmentem egyik boltból a másikba, s minél több krajcárom gyűlt, annál jobban nevettem, és örültem a játéknak. Gondoltam: miért menjek csak a zsidó boltosokhoz? Bemegyek a keres-rtényekhez is! S mielőtt a boltok becsuktak volna, vettem krémest, aztán vettem egy egész új mesekönyvet is. Akkor, mivel már csuromvizes voltam, bementem egy zsidó pékbolt udvarába, ahol megláttam a kemencében a tüzet. Kértem, hogy hadd szárítsam meg a ruháimat a tűznél. A péklegények meg is engedték. Amikor megszáradt a ruhám, és felöltöztem, a pékmester hátraszólt a feleségének: -- Megyek a templomba! "1'yű - gondoltam -, hiszen nekem is most oda kellene mennem, és megmondani az igazat. Apámnak és a zsidóknak és az Istennek, aztán pedig a keresztény templomba is, a keresztényeknek. Persze, persze, de hát miért is menjek most már? Mikor megvan mindenem. De úgy éreztem, mintha apám és anyám látnának, és így beszélnének egymás közt: nem akart ez semmit, csak szégyen nélkül koldulni, zabálni és ingyen élni, a napot lopni a meséskönyvvel. Felkeltem a tűz mellől, hogy elinduljak. De előbb, mint az "Árva királyfi'; így szóltam a legényekhez: - Köszönöm, amit értem tettetek; majd még fogjátok híremet hallani. És siettem, be egyenest a templomba. Égett és bizsergett az egész testem, de azért "felemelt fővel" bámultam bele a világosságba, hadd ismerje meg mindenki a koldust. De senki se jött. Csak a mellettem ülő "szegény ember" kínálta elém a maga imakönyvét. Az imakönyvet bámultam, s ott megláttam nagy héber betűkkel: A MI URUNK ISTENLUNK. Most ő szólalt meg: Látod, miért szidtál engem is? Nem úgy teremteltem az embereket, a zsidókat olyan egészen gonoszoknak, egy krajcárt mindegyik adott, de még a keresztények is. - De hát kértelek én már, hányszor, és mindig az apámnak segítettél, a gonosznak - motyogtam. Próbáld meg utoljára. Menj ki majd a szószék elé, és mielőtt apád beszélni kezd, ezt kiríltod Gonosz vagyok én, és koldus, nyomorult. És "bűnbe" vittem az apámat. És akkor ő lejön a szászékrnl, és azt fogja mondani: Tudjátok meg, "híveim'; énmiattam lett ő gonosz és koldus.

Akkor üvölteni kezdtem: - Isten nevében mondom, hogy nyomorult, gonosz koldus vagyok, és "bűnbe vittem" apámat. - S megint elölről és folyvást újra. Aztán elestem és úgy maradtam. Atyám felemelt, s kivitt magával a templomból. Letett a mi szobánkban. Egy hang belülről ezt súgta: ne nézz rá többet, mert mindjárt mindent megtud; rejtsd el a fejedet, mert különben "meghalsz a kezei közt'; "megfojt': Aztán egyszerre világos letx körös-körül, és láttam, hogy a mi szobánkban, az ágyban fekszem, és apám s anyám ülnek mellettem. - Meghűltél odalent - szólt apám -, és félrebeszéltél két egész napig. Akkor gondoltam: most megint gyáva vagy, és kicsiny. De miért? Mert az az Isten nem tartotta meg, amit ígért. - Apa, kérem, mit kiabáltam a templomban? Mindenféle csacsiságot. Mi mindent elfeledtünk és megbocsátottunk. Az ebéd aztán úgy telt el, mint minden más ebéd. Atyám már a leves után elővette számolócéduláit. Persze most is szégyenkeztem, de mindjárt gondoltam: tekintsd betegségnek az egészet, és feledd el. De azért még mindig nem feledtem cl, csak nem "törtem" többé a fejemet. S ami úgy megmaradt, abból, gondoltam, lehetne egy mesét csinálni. Olyat, mint az álruhás és árva királyfi. De azzal a címmel, hogy: Az álruhás és árva-papfi. De mire leírtam a mesét, már nem tetszett. Mert, gondoltam, ki "vette el itt a büntetést" úgy, mint a mesékben olvasni szoktam? És hol van itta vége? Csak a betegség? Ez nem lehet egy mesének a vége. És aztán a mesékben vannak boszorkányok, törpék, tündérek és táltosok, de az az Isten egyikben sincs. Azért inkább teledobom a tűzbe, mert úgyse igazi jó mese. S így ezt meg is tettem. De, gondoltam, majd írok egyszer igazat is.

KARINTHY FRIGYES: CAPILLÁRIA

Gulliver - bár esküvéssel fogadta meg szeretett hitvesének, hogy ezentúl csak családfői hivatásának él - hatodízben is rászánja magát, hogy seborvosként részt vegyen egy nagyon is bizonytalan kimenetelű úti vállalkozásban. Mikor a németek megtámadták forrón szeretett hazáját - mely ártatlanul épp azon fáradozott, hogy bekebelezze Görögországot, száműzze Transvaal királyát, s pár német gyarmatot magáévá tegyen -, a felháborodás Gullivert is fegyverbe szólítja. Imádott nője lelkesen küldi a dicsőség mezejére, mielőtt azonban férje bevonul a Qtteen kereskedelmi hajóra, ráveszi, hogy kössön életbiztosítást. Egy napon rettenetes kiáltozásra ébred: hajóját német tengeralattjáró torpedója találja el, s azonnal süllyedni kezd. Mentőcsónakba ugrik huszadmagával, de az meg pár nap múlva aknára fut, s irtózatos dörej közepette a levegőbe repül. Gullivert egy örvény egyre lejjebb húzza a mélybe. Langyos és lágy közegben tér magához. Feje felett sűrű, zöld vizek tömegét látja lebegni, melyben soha nem látott halak, kígyók és gyíkok suhannak. Füle körül különös búgást érez. Odanyúl: kerek, tenyér nagyságú korongok tapadnak szorosan a halántékához - műkópoltyúk. Álmélkodva tapasztalja, hogy szájával szabályos lélegző mozgásokat végez. A háttérből csodálatos szépségű női fejet pillant meg. Kétségkívül él, lába szilárd talajon áll - a tenger fenekén. Úszó mozdulatokkal elindul egy fénylő tócsa felé: higany gyűlt össze a tenger fenekén. Távolabb magas, szabályos gyűrűkből egymás fölé épített, befejezetlen tetejű tornyot pillant meg. A legfelső kör tetején különös, hengeres testű, mintegy 22-25 centi magasságú riadt állatkák nyüzsögnek. Mintha a természet kísérleti modelljei lennének: mindegyiknek van lába, keze, szárnya, uszonya; testüket haj, szőr, toll és pikkelyek borítják. A legmegdöbbentőbb mégis a fejük: széles, dudoros koponya magas homlokkal, két lobogó szemmel. Volt bennük valami hátborzongatóan emberi. Az ösvény végén pompás, kolosszeumszerű palota emelkedik rózsaszínű, márványszerű anyagból. A boltíves kapuban gyönyörű nő állott: hatalmas, két méternél is nagyobb, szoborszerű alak. Aranyszőke haja puhán ring és lebeg

körülötte a vízben. Gulliver ellenállhatatlan kényszer hatására befelé indul, de hirtelen aranyos szálak hurkolódnak kezére, nyakára, lábára. Fogoly. Gúzsba kötve, hanyatt fekve bámulja a monumentális, de valahogyan félbehagyott kupolaszerű csarnokot, mellyel éles ellentétben áll gyermekesen naiv, kecses berendezése: csecsebecsék, csipkék, furcsa kis bútorok, egzotikus gyümölcsökkel teli tálak. Mosolygó, karcsú, rózsaszínű köpenyes nőalak áll meg fölötte, megrázza haját, mire Gulliver kötelékei meglazulnak, s felállhat. Röviden előadja ki ő, s honnan jött. Közben egyre több hasonló hölgy gyűl köréje. Egyikük mosolyogva széttárja köpenyét, s ott áll előtte - mezítelenül. Szépsége elbűvölően furcsa: selyembőre a nemes opál áttetsző ragyogásában láttatja a belső szerveket. A nőalakok nem lepődnek meg Gulliver láttán, leginkább ruháit veszik szemügyre. Óriási terített asztalhoz hurcolják, s a legmagasabb hölgy egy hatalmas, fedett tálból mindegyikük tányérjára - az övére is - tesz egy hurkaszerű, fekete, ugráló valamit. Gulliver azokra a furcsa kis szörnyekre ismer bennük, melyeket a palota felé vezető iítján látott. A hölgyek gyakorlott mozdulattal kipattintják a fejből a velőt, felhörpintik, s a kivégzetteket az asztal alá dobják. Gulliver pár hónap alatt jól megszokja a kopoltyúval való lélegzést. Egy darabig azzal áltatja magát, hogy óriási dicsőség számára az emberi fajt képviselni olyan értelmes lények közt, kik é nemről eddig semmit sem tudtak, de rá kell jönnie, hogy a hölgyek a legnagyobb közönnyel viseltetnek iránta. Lassan megismerkedik környezetével. Capillária avagy a nők országa a tenger mélyén fekszik, mintegy négyezer méterrel a víz felszíne alatt. Lakói, az oihák mind egyneműek: nők vagy inkább nőstények. E nőstények jóval nagyobbak és fejlettebbek, mint a hímek. (Akárcsak az egyik szárazföldi pókfajta, melynek nőstényei egyszerűen bekapják s lenyelik a hímet.) Az oihák királynője; Opula felvilágosítja Gullivert, hogyan is képzelik ők az ember teremtését. Szerinte kezdetben volt a Oiha - az ő nyelvükön ez jelenti az Embert -, aki kényelmi és szépészeti okokból azt a kényelmetlen és rút szervét, mely az öntermékenyítést végezte saját testén belül, leválasztotta magáról. Azóta ez a szerv afféle élősdi módjára ott él az oihák környezetében tehetetlen sóvárgásban, hogy ismét egyesülhessen vele. Bulloknak hívják ezt a háziállatot, mely tulajdonképp a tökéletesen visszafejlődött kis hím szörnyszülött. Ezeket láthatta Gulliver a terített asztal táljában. Az oiha nyelvben az elvont fogalmakra vonatkozó szavak egyáltalán nem fordulnak elő, jóformán csak érzéseket, indulatokat kifejező indulatszavakból áll ez a nyelv. Maga az oiha szó is ilyesmi: az öröm és elragadtatás felkiáltása. Az oihák egész élete ugyanis az örömök és rafináltan válogatott élvezetek örökös gyakorlásában telik: muzsika hallgatásában, finom ételek és cukorkák ízlelésében. A szerelem náluk a másik iránt érzett rajongásban és odaadásban ínerül ki. Opula, a királynő kitünteti bizalmával és barátságával Gullivert, és megengedi, hogy a közelében lehessen és mulattassa. Így ismerteti meg a felségét az európai nők helyzetével: hogyan kényszerülnek csak abból élni, hogy szeretik és dédelgetik őket, míg a férfiaknak az jelenti a célt és élethivatást, hogy ne azzal foglalkozzanak, amivel szeretnének, ti. saját testükkel és életükkel. Opula igen hamar felfogja, hogy Gulliver mit akar mondani, s kijelenti, hogy eszerint Európában a férfiak sokkal rosszabbul s alacsonyabb színvonalon élnek, mint a nők. Sőt egészen egyszerűen a nők cselédjei. Gulliver hevesen tiltakozik ez ellen, s színes szavakkal ecseteli a férfiúi nem legdicsőbb szellemeit, lángelméit, tudósait, a Férfit, a ,Jövő Lovagját, az Ismeretlen Szerelmesét, aki addig építi a Tudás és Megismerés piramisát, míg végre eléri az Ismeretlent. Akárcsak Capilláriában a bullokok, mondja Opula, akik a mindenfelé látható hatalmas tornyokat építik ismeretlen célú hatalmas erőfeszítéssel, melynek semmi köze szánalmas életükhöz. Úgy vélik, hogy e tornyok segítségével egyszer egy végtelenül nagyobb és szabadabb világba jutnak, a tenger felszíne fölé. t1m ezeket sosem tudják befejezni, mert ha elérnek egy bizonyos magasságot, az oihák valami parfümszerű erős szesszel egyszerűen kifüstölik őket. S akkor a bullokok kezdhetik elölről az egészet.

De a bullokok nemcsak lakást és - mint láttuk- táplálékot szolgáltatnak az oiháknak, hanem ruházatot is. Amikor az öreg bullokok selyemhernyó módjára begubóznak, az oihák forró vízbe dobják őket, s a vékony fonalat lefejtik róluk, s ebből készítik vékony, átlátszó ruháikat. Annak a bulloknak az agyveleje válik a legjobb csemegévé, amelyik egy réteges, soklevelű furcsa növénnyel táplálkozik, mely alkalmanként felülről szokott a tengerfenékre szállingózni. Gulliver megnéz egyet, s meglepetve kiált fel: Nitzsche Zarathustráját tartja a kezében. A legközelebbi beszélgetésük alkalmával Opula aziránt érdeklődik, milyen hatást kelt a "szárazföldi bullok"-okban a női szépség. Gulliver mesél az élvezetek és örömök eléréséért folytatott hajszáról, a dolgozó nép millióinak nőiről, akiket feleségként és anyaként becsülnek meg, s azokról a tökéletes példányokról, akiket a legfelső réteg válogat ki a maga számára az alsóbb rétegből. Mindebből Opula arra következtet, hogy a szárazföldi bullokok egyszerűen irigyek a nőikre, akik szebbek, tökéletesebbek és boldogabbak, mint ők. Természetesnek találja, hogy a nő azért éljen, amiért él - az élvezetért és az örömért. Kimondhatatlanul buták a bullokok - mondja -, amiért fel akarják szabadítani a nőt, ahelyett hogy önmagukat szabadítanák fel. Szó esik a házasságról, a nő és férfi kapcsolatáról is. Gulliver saját mátkasága boldog heteit, esküvőjét s mindenki által irigyelt mintaházasságát festi le a királynő előtt. Opula egy elejtett megjegyzéséből megtudja, hogy annak köszönheti bizalmát, hogy őt nem tekinti bulloknak. Elmeséli neki a királynő, milyen szerepet játszanak Capilláriában a bullokok a fajfenntartás nagy munkájában. Agyvelejük a fontos láncszem, mert azok az oihák, akiknek étrendjéből hiányzik a bullokagyvelő, nem szülnek. A szárazföldi emberekhez hasonló módon csak az oihák születnek, a bullokok a tengerfenék iszapjából kelnek életre. Gulliver azt is kideríti, miből: az oihák születésekor odakerülő méhle pényből. Egy ízben Opula egy bulloktelepet látogat meg, s megengedi, hogy Gulliver is elkísérje. Meghatottan nézi a sok épülő torony körül sürgő kis bullokokat, akik rajzokkal ékesítik művüket. De Opula ostobáknak tartja őket, mert a boldogság reményében makacsul felfelé törekszenek, holott odafenn se lenne jobb dolguk, mint a fenti oihákat, a nőket imádni. A gyakori meghitt együttlétek nem múltak el hatástalanul: Gulliver beleszeret Opulába. Amikor rajongásában meglehetősen kézzelfogható jelét adja férfi voltának - lelepleződik. A felháborodott oiba parancsára egy hatalmas bullok ragadja fel, s rabságba hurcolja. Összekötözve tér magához. Mellette Opula ül, előtte a capilláriabeliek Legfelsőbb Törvényszéke. Egy furcsa képzettársítás ezt a komoly aktust az esküvője emlékével hozza össze agyában. Azzal vádolják, hogy megtévesztette Opulát, catitkolta, hogy bullok. Két ítélet közül választhat: vagy leölik Opula születésnapjára, feltálalják és megeszik, vagy életfogytiglan sáncmunkát kell végeznie. Az utóbbit választja. Capilláriában töltött élete második felét tehát a munkás bullokok közt tölti. Megszereti őket, megtanulja nyelvüket, szokásaikat. A torony neve, ahol él, Halvarg<í; uralkodó fejedelme Kar-kar-ka. Társai elmesélik a tomny történetét. Most békében élnek, fellendültek a művészetek és tudományok. Minden torony egy-egy nemzetség állama, élükön király, fejedelem vagy köztársasági elnök áll, melyiknek mi tetszik. Minden bullok munkás és katona egy személyben. Összebarátkozik Xa-rával, a társadalomtudóssal, tőle tud meg sok mindent politikáról, gazdaságról. Különösen a goncsargó - a kifüstölés - érdekli. A naiv ősbullokok - meséli Xa-rá - hittek egy felsőbb akaratban, amitől féltek, de imádták is egyszerre. Ezt oihának nevezték el. Ez okozza időnként a goncsargónak nevezett összeomlást. Háború tör ki a tornyok között. Gulliver főszurkálói rangban kerül ki a csatatérre. Végül győz a háborúellenes párt, goncsargó kormány veszi át az uralmat. Gullivernek küldöttként egy távol lévő toronyba kell mennie, hogy segélycsapatokkal a rendet helyreállítsa. Elfogják a felkelők, ám sikerül éjjel megszöknie. Felmászik egy útjába kerülő hegyre, melyről kiderül, hogy víz alatti vulkán. A kitörő lávával a felszínre kerül, egy keskeny zátonyon találja magát: Némi hányattatás után egy cirkáló hajó menti meg szorult helyzetéből, és

Marseille mellett partra teszi. Megmaradt aranyain női ruhákat és parókát vásárol, majd vastagon kifesti magát. A doveri tébolydába csukják. Az a rögeszméje, hogy női álarcban a női titkok birtökába jut, s így sikerül felszabadítania a nőuralom alól boldogtalan bullok társait. Pár hét után azonban gyógyultnak nyilvánítják, hazatér szülővárosába imádott nőjéhez és gyermekéhez. Így ér véget Gulliver hatodik utazása.

GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK

I. Hol terem a magyar vitéz? "A patakban két gyermek fürdött, egy fiú meg egy lány." Az ötéves Vicuska a közeli falu urának, Ceceynek a lánykája. A hétéves Gergő apja kovács volt Pécsett, de már meghalt. Egy félszemű török riasztja meg a két gyereket. A bokorba bújnak előle, de mikor az elköti a szürke lovat, amit a kisfiú nagyapja bízott rájuk, Gergő nagy bátran elé áll. A török megörül a két szép gyermeknek, s a többi rab közé viszi őket. 1533-ban vagyunk, Magyarországon két király uralkodik. Az öreg Ceceyhez, aki Dózsa oldalán harcolva, elveszítette két lábát és jobb kezét, darutollas vitézek érkeznek. Vezetőjük Dobó István a Török Bálint hadából, tehát Ferdinánd-párti. Móré Lászlót keresik, a rablót. Kisvártatva egy küldönc is betoppan, aki Fráter György, a barát levelét hozza. Észreveszik, hogy eltűnt a két gyermek. Halad a török rabszállító szekér. Gergő kihallgatja, hogy egy sebhelyes arcú, fekete képű rab - Móré László - ráveszi Jumurdsákot, rabolja ki az öreg Ceceyt. Gergő, hogy a hírt megvigye, elszökik éjjel Vicuskával. A szürkéhez kötött török lovat is magukkal viszik. Nagy az öröm a gyerekek érkeztekor. Cecey fiának fogadja Gergőt. A török lovat is neki adják, a nyeregkápában talált több száz arannyal együtt. Dobó megszervezi a Cecey-ház és a falu védelmét. A csetepaté során rabul ejtik Jumurdsákot és Móré Lászlót is. Gergő útmutatásával kiszabadítják a rabokat. Jumurdsákot a megkínzott Gábor papra bízzák, akassza fel. Ám ő megkönyörül rajta, csak az amulettjét veszi el, egy gyűrűt nagy fekete kővel, melynek közepén sárga kőből egy félhold van, s körülötte öt apró gyémántcsillag. Dobó megígéri, vitézt nevel a bátor Bornemissza Gergő gyerekből. Egyelőre Gábor papra bízza, aki Szigetvárra, Török Bálint udvarába viszi. Bálint úr is megkedveli a fiút, gyermekévé fogadja, és két fiával együtt nevelteti. IL Oda Buda 1541-et írunk. Buda felé vonul a török had, hogy a meghalt János király fiát üdvözölje. Gábor pap és a közben tizenhat éves nagy fiúvá serdült Gergely elhatározza, hogy felrobbantja a török császárt. Ceceyéknél akarják bevárni a hadat. Gergely virágot visz Évának, akit menyasszonyának tekint: neki szánja Cecey a faluval együtt. A házat őrző volt török rabtól, az időközben magyarrá lett Tulipántól megtudják, hogy a család Budára költözött. Gábor pap magára vállalja a veszedelmes feladat véghezvitelét, hogy Gergelyt megkímélje a kockázattól. Levelet hagy a fiúnak, melyben elbúcsúzik tőle, s ráhagyományozza Jumurdsák gyűrűjét. Gergely Tulipánnal felmászik egy magas sziklára, onnan nézik a török sereget. Tulipán megnevezi a különféle alakulatokat, tisztségviselőket. A legfeszesebb öltözékű a janicsáraga. Épp mikor a jóval hátrébb, egyszerű ruhában lovagló szultán halad el alattuk, iszonyú robbanás rázza meg a környéket. Gábor papot is megtévesztette a külső pompa: a janicsáragát robbantotta fel. A katonák elfogják a papot és Gergelyéket is. A rabságban a fiú megismerkedik egy hatalmas törökkel, Hajvánnal, aki egy csomó rajzot mutat neki, s kéri, fejtse meg az értelmüket. Magyarországi várak alaprajzai azok, valami kémé lehettek. Gergely találomra kiválaszt egyet magának - az egri vár rajzát -, a többiről bemagyarázza Hajvárinak, hogy azok egy-egy csillag képei, s ha darabokra tépte bevarrja a ruhájába, megvédik minden fegyvertől, s urat csinálnak belőle. Hajvári cserébe segít Gergelynek megszökni. Jumurdsák felkeresi a rabok közt Gábor papot, hogy visszaszerezze a talizmánját, de a papot már halva találja. Gergely Buda felé tart, hogy megvigye a török veszedelem hírét, s hogy

találkozzék Ceceyékkel - elsősorban persze Évával. Cecey hidegen fogadja, s tudtára adja, hogy lánya a királyné környezetében él. A fiú megérti, neki itt már nincs keresnivalója. Ám mindenáron látni akarja Évát. Sikerül is bejutnia a kertbe és szót váltania a lánnyal, aki örök hűséget esküszik neki. Török Bálint György baráttal a Budára érkező szultánt fogadja. Gergely elmondja neki, mit terveztek Gábor pappal. "Fiam, megmenthettétek volna Magyarországot" - mondja fájdalmas hangon Török Bálint, mintha előre érezné az országot és őt fenyegető veszedelmet. Bálint úr apródjaként Gergely ott van, amikor a szultán fogadja a kis királyt. Itt ismerkedik meg későbbi kedves barátaival, Koltayval és Mekcseyvel. Senki nem hisz Török Bálintnak, aki a török jóindulatában csapdát szimatol. Jóslata beválik: a szultán elfoglalja Budát, a királynét Erdélybe küldi. Vele megy Éva is. "Tíz nap múlván a szultán is útra kelt. Török Bálintot is magával vitte. Rabláncon." III. A rab oroszlán A Berettyó vize mellett Dobó István, aki királyi biztosként járja az országot, összetalálkozik Mekcseyvel és a Cecey házaspárral. Épp sebeiket mossák, mivel egy kis csetepatéjuk volt a törökkel. Mekcsey elosztja a zsákmányt, Dobónak is ad egy kardot barátsága jeléül. Ceceyné egy láncot választ a lányának. Elmondja, hogy Éva nemsokára férjhez megy Fürjes Ádámhoz, a királyné hadnagyához. Konstantinápoly déli sarkán, a Márvány-tenger partján hét zömök torony áll: a híres Jedikula, a Héttorony. Itt őrzi a szultán fejedelmi rabjait. Két ősz ember sétálgat a kertben: Maylád és Török Bálint. Nézik a sötét vizet. Egyszer csak felhangzik egy ismerős dal: "Ki a Tisza vizét issza..." Megérkezik Mekcsey Debrecenbe, Török Bálint házába. Gergelyért jött, viszi a király seregébe. Gyászban van a ház asszonya, hiába várja haza az urát, hiába küldi a töméntelen aranyat, a szultán nem ereszti a rab oroszlánt. Mekcsey és Gergely elhatározzák, hogy kimennek Konstantinápolyba, s kiszabadítják Török Bálintot. Bálint úr nagyobbik fia, Jancsi is velük menne. A beszélgetés során Gergely döbbenten hallja Mekcseytől, hogy Évát férjhez akarják adni. A két ifjú Gyaluba siet, a királyné udvarába, megtudakolni, önként megy-e Éva Fürjeshez, vagy kényszerítik. Amikor Gergely megtudja, hogy a lány most is csak őt szereti, megszökteti az esküvői vacsoráról. A drinápolyi országút mellett áll egy karavánszeráj. Egy nap öt fiatal érkezik ide: két deli - azaz szabad török ; két előkelő rab meg a kocsis. Egy rongyos dervis szólítja meg őket, és elpanaszolja, hogy mióta egy magyar pap elvette az amulettjét, elhagyta a szerencse. Jumurdsák az. Kihallgatja éjjel a jövevényeket, és reggel egy török agával és húsz szpáhival üldözőbe veszi őket, hogy elvegye mindenüket. Az üldözötteknek sikerül egérutat nyerniük, lóra pattannak, és felrobbantják kocsijukat. De hát kik is ezek a jövevények? Hát persze hogy köztük van Gergely és Éva, akiket még Hunyad várában összeesketett egy pap, aztán meg Török Jancsi, Mekcsey és hű szolgája, Matyi. Elindultak, ahogy tervezték, Török Bálint kiszabadítására. Egy cigánytáborba ér az öt lovas. Kísérőt kérnek a vajdától, aki elkalauzolná őket Stambulba. Egy Sárközi nevű magyar cigány szegők melléjük. Kiderül, hogy egyike volt azoknak, akik a hétéves Gergő segítségével szabadultak annak idején. Ma is hálás ezért. Stambulban ünnep van, így könnyen bejutnak. A szemlélődés közepette Gergely megérzi, hogy erősen nézik. Jumurdsák az és az aga, akinek embereit a felrobbanó kocsi szétvetette. Közben új rabok érkeznek a Héttoronyba: Móré László és fiai. A vén rabló nem tagadja meg magát: fiaival együtt hamarosan áttér "az igaz hitre". Ki is szabadul a két fiú, csak az öreg marad ott. Egy nap hívatja Török Bálintot a szultán. Meg akarja tenni budai basának. De az idős úr még a szabadságért sem fordul törökké. Gergelyék menekülnek az aga és Jumurdsák elől. A cigányvajda lánya hozta a hírt, hogy a nyomukban vannak. Csónakba ugranak az üldözők elől. Egy délután olasz énekeseknek öltözve ügyeskedik be magukat a Héttoronyba a cigánylány vezetésével. Egy szép mívű aranytányért visznek Veli bégnek, az urak őrzőjének, s kérik, engedje meg, hogy énekeljenek Török Bálintnak, akinek valamikor a rabjai voltak. Szegény Bálint úr épp ötvenfontos vasban van, mert

gorombáskodott a térítésére küldött főmuftival. Elé áll az öt "olasz'; de a meghatottságtól nem jön ki hang a torkukon. "A legfiatalabb... odaomlott a láncokon ülő rab elé, és átölelte a lábát: - Apám! Édesapám!" Szerencséjükre Veli bég jókedvében van, mert végre otthagyhatja a Jedikulát, Magyarországra vezényelték - s még menlevelet is ad nekik saját kezű aláírásával. Örülhetnek, hogy épp bőrrel megúszták. Új tervet eszelnek ki. Gergely török katonának öltözve megkörnyékezi az új várnagyot, Izmail béget, töméntelen pénzt ígérve neki, ha kihozza Török Bálintot. A bég színleg rááll, hogy séta ürügyén másnap este a kikötőbe vezeti Bálint urat a megbeszélt hajóra, de csapdát állit. Gergelyék csak nagy szerencsével menekülnek meg. Az öt "olasz" végül Veli bég énekeseiként jut haza Magyarországra. IV. Eger veszedelme 1552-t írunk. Éva asszony az ura régi ujjasát készül épp elajándékozni Réz Miklós diáknak. Megtalálja benne az Eger várát ábrázoló papírt, amit férje még Hajvántól szerzett. Gergely nincs odahaza, épp Eger felé tart az öreg Ceceyvel, meghallván, hogy a török oda fordul. Egy félszemű ember lép be, és Éva asszonytól eladandó régi gyűrűk iránt érdeklődik. Éva csak későn ébred rá - amikor hiába keresi hatéves fiacskáját ;,hogy Jumurdsák volt az, aki ellopta a fiút, remélve, hogy megkapja Gergelytől érte a talizmánját. Híre ment Szolnok elestének, menekülnek az emberek Kassáról Egerből. Az Eger felé tartó Gergely Sárközi cigányt ismeri fel köztük Magával viszi. Dobó melegen öleli magához a fiatal főhadnagyot, megörül 250 katonájának. Gergely ismerősöket talál a várban: Bálint papot. Mekcseyt, Zoltayt. Dobó körbevezeti a várban, s a napkeleti részt jelöli ki számára: ott ő lesz a parancsnok. Erősen készül a vár népe az ostromra. Számba veszik a készleteket, megerősítik a falakat, lőszert készítenek, tanítják az újoncokat. A védők létszáma száz híján kétezer. Az őrszem meghozza a hírt: itt a török! Dobó, a kapitány összehívja a várbelieket, s beszédet intéz hozzájuk. "A falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében" - mondja többek között. Aztán felesketi őket, s maga is megesküszik, hogy a várat pogány kézre nem engedi, magát élve meg nem adja. Vendégül látja a tiszteket: Gergelyt, Fügedyt, Bolykyt, Petőt, Zoltayt, Mekcseyt és a többieket. Gergely egy kis csapattal kicsap a törökre. Nagy zsákmánnyal; sértetlenül térnek vissza. Hoznak egy török kisfiút is meg egy "török" katonát, akiről kiderül, hogy Varsányi, a magyar kém. Szállingózik a török elől a várba a környék népe is, sok közöttük a nő és a gyermek. Jön az egri bíró is. A várat és várost már egészen körülfolyta a török. Kezdődik az ágyúzás. Egyelőre a vízhordók számára még nyitva a patakra nyúló kapu. A vízhordó emberek elfognak egy török katonát. A "nyelvet" Dobó alaposan kifaggatja a török szándékairól. Még aznap alkonyattájt megjelenik a vár alatt a török kisfiú anyja, könyörög a gyermekéért. Megígérik neki, hogy az ostrom után kicserélik egy keresztény rabbal. Éjjel bekiabál Jumurdsák is Gergelynek: "Énnálam van egy magyar gyermek. Nálad van egy török gyűrű. Az a gyűrű az enyém. Ez a gyermek a tiéd." Kéri a fiúért a gyűrűjét. Gergely, aki egész éhjel bombákat gyártat embereivel, hallja ezt, de nem hiszi el. Tudja, felesége és fia biztonságban van Sopronban. Reggeltől estig szakadatlanul dörögnek .az ágyúk. A török már a második fenyegető és megadásra szólító levelet küldi. A küldöncöt Dobó kalodába, majd börtönbe záratja, a levelet tűzre veti. A püspök és a király levele viszont csak nem érkezik. Nem küld segítséget egyik sem. Magukra vannak utalva avédők. Egyre több a rombolás a falakon. Már nem győzik betömni. Egy éjszaka - merészen utat vágva a török had közt - beviharzik a várba Nagy Lukács kinn rekedt csapata. Velük van a hazaküldött kis apród, Balázs is. Anyja, aki már elveszettnek hitte, sírva öleli magához. Elesik az egyik bátor hadnagy, Bolyky Tamás. Az általa védett bástyát róla nevezik el. A török már közvetlenül a várat ostromolja. Eljött az ideje, hogy bevessék Bornemissza Gergely találmányát, a tüzes labdákat. Horgas ostromlétrák csattannak a kőnek, benépesülnek a falak. V. Holdfogyatkozás

Szalkay Balázshoz, az Egerrel szomszédos Szarvaskő vára kapitányához két fiatal úrféle lovas érkezik. A bajusztalan legény mint Bornemissza Gergely öccse, János mutatkozik be. Kísérője Réz Miklós diák. Egerbe szeretnének bejutni - egy régi alaprajz alapján - az alagúton át. Szalkay nem tud ilyesmiről. Ha lenne, mondja, a Dobó követei is azon át járnának. A "legény" szeme a rossz hírtől könnybe lábad, elárulja magát: nem férfi ő, hanem Gergely felesége, s a fiát jön megkeresni. A marasztalás ellenére elindul álruhában, s a rajz alapján meg is találja a török táboron belül az alagút bejáratát. Sátort húz a kikapart lyuk fölé, s a diákkal naponta folytatja az alagút feltárását. Eger váránál a török állandó fenyegetőzéssel, árulásra, megadásra való uszítással igyekszik demoralizálni- a védőket. Erre válaszul 200 katona kiront. Iszonyú vagdalkozás után térnek vissza. A kinn rekedt tíz vitézt a török a védők szeme láttára kegyetlenül kerékbe töreti. Hegedűs hadnagy elégedetlenséget szít a kassai katonák között. Meghízzák Sárközit, a cigányt, hogy észrevétlenül figyelje mesterkedéseit. Vízzel telt tálakat, dobokon borsószemeket raknak ki, hogy észrevegyék, ha a török aknát ás a vár alatt. Gergely elmondja Dobónak, jó oka van rá, hogy feltételezze, valóban a törökök közt van a fia. Egyik éjjel bedobták a várba, Jancsika kis kardját. Dobó elküldi a rab törököt Jumurdsákhoz követségbe a fülért. De a katona a megbeszélt helyen két másik gyerekkel jelenik meg. Sárközi rajtakapja Hegedűs hadnagyot, amint a váztartón keresztül bevezeti a törököket. Szabályos tárgyaláson ítélkeznek a hadnagy és cinkosai felett. Hegedűst a vár piacán felakasztják. Az egyik elfogott töröktől megtudják, hogy valóban a török táborban van Gergely fia, de pontosan nem tudják, hogy hol, mert Jumurdsáktól elszökött. Éva Miklós diákkal egymás után ássa ki az alagút omlásait. Épp egy újabb beomlott elágazáshoz érnek, mikor észreveszik, hogy felfedezték titkukat, zúdul nyomukban a török az alagútba. Miklós diákot arra kényszerítik, hogy fáklyával mutassa az utat. Évát túszként egy katona őrzésére bízzák - szerencsére Varsányi az, a töröknek öltözött kém. Kis idő elteltével beomlik a bejárat felé vezető alagút, s elzárja az utat a még befelé törekvők elöl. Indulhat hát a másik ágon Éva Varsányival. A temetőüregnél érik el a várat. Épp temetés van, s Varsányi szavára felhúzzák őket az ámuló emberek. Alig érnek fel, iszonyú robbanás remegteti meg a levegőt. A hős lelkű Miklós diák, amikor a törökökkel elérte a puskaporoskamrát, belevágta fáklyáját a legnagyobb hordóba. Óriási kavarodás támad a várbeliek között, s örömmámorban úszik a török sereg. Azt hitték, felrobbant az egész vár. Dobó megnyugtatja embereit: csak a sekrestyében lévő 24 tonna puskapor robbant fel. A kár ugyan tetemes, de pótolható. A helyzetet kihasználó török támadását sikerrel verik vissza. Az ájult Éva ruhái közt megtalálják a vár alaprajzát, Dobó azonnal berakatja kőműveseivel az .azon feltüntetett járatokat. Megkéri Évát, hallgassa el kilétét, meg ne tudja Gergely, aki a vár esze, hogy itt a felesége. Még elvonná figyelmét a védelemről. Levelet ír Jumurdsáknak az Évától kapott gyűrű lenyomatával, s kéri, küldje el fehér zászlóval Gergely fiát, megkapja érte a gyűrűt és ráadásul a török gyermeket. A törökök aknát ásnak. Már a palotát lövik. Hordókból, rőzséből, földből emelnek hegyeket a vár körül. Dobó jóformán egy órát sem alszik, mindenütt ott van. Az ellenség elfoglalja a szeglettornyot. De visszavetik a feltolakodókat a rájuk repülő égő szurkos és faggyús koszorúk. Erre fabástyát rakat az ellenség. Gergely festékes zsindelyt, faggyút, szalonnát, szalmába pólyált puskaporos, kénes bögréket dobáltat a török emelte egyre magasabb hasábfa- és rőzsehalmok közé. Mikor aztán hangyaként lepik el az építményt a felfelé mászók, felgyújtatja a fabástyát. A hatás leírhatatlan. Máglyaként ég s a bögrebombáktól pukkadozik az ormótlan alkotmány. Pokoli a rémület és ordítás a lángoló embertömegben. Helyette földbástyát építenek. Ezt látva, Gergely minden eldobott kacatból fegyvert készíttet. A tüzes hordók, a füstölő, sistergő, durrogó óriási kerék utcát nyit a falra kapaszkodók soraiban. Nyomában égő, rángatózó elevenek és holtak százai. 1552. okt. 12. Már 32 napja lövik szüntelenül a várat. Nincs már rajta egy ép

faldarab. A föld alatt vájt aknákban három helyen is folyik a viaskodás: És a nehezen várt királyi felmentő sereg csak nem jön. Hiába ír, üzen mindenfelé a szarvaskői kapitány is, ő sem kap választ. "Éjjel ostrom jön ránk! Talpra mindenki, aki eleven!" - adja ki Dobó a parancsot. Érzik, talán az utolsó próba közeleg. "S hull a tüzes szerszám, csattog a csákány, durrog a bomba, recseg a létra, zuhog a fejsze, dübörög, tombola vérzivatar." Halottakkal és sebesültekkel tele a vár, a falak és állványok vértől iszaposak. Hozza Varsányi a hírt: elkeseredett a török, éhezik, fázik, fél a szokatlan tüzes szerszámoktól. A várbeliek kimosakszanak, felveszik legszebb ruhájukat a halál tiszteletére. El vannak szánva a végsőkre. Utolsó, misére gyűlik a nép. A vár alatt pedig tengerként hullámzik a török sereg. Összevonták az erőket. A végső rohamban lövést kap a kis Balázs apród. A bőszült anya kardot ránt, s a törökre ront. A gyenge asszony ereje megszázszorozódik. Jó pár törököt a másvilágra küld, míg végül maga is elesik. Egyre több hős lelkű asszony ront az ellenségre. Éva felveszi a kis apród páncélját. Apját, férjét keresi, igyekszik segíteni nekik. Egy vágás a fején találja. Elveszti az eszméletét. Mikor felocsúdik, mély csend veszi körül. A halottakat szedik össze a túlélők, temetnek. Első szavával Gergelyt szólitja. Alig ismeri fel egymást a két véres, kormos arcú ember. Egy magányos török nő lovagol be öszvérháton az elnémult török táboron keresztül a várba. Előtte a nyeregben egy gyerek. Meghozta a kis Bornemissza Jancsikát, s Szelimet, saját kisfiát kéri érte. Örömsikoltással szalad felé Éva, kézen fogva a kis törököt. A két asszony magához szorítja gyermekét, és - kezet fog. A törökök megszöktek. "Nem harcolunk tovább! Allah a magyarokkal van!" - kiáltozták, és elkeseredésükben egyszerűen megtagadták az engedelmességet. Sátrakat, poggyászt hátrahagyva útnak eredtek. A LÁTHATATLAN EMBER Trákfában, a Keletrómai Birodalom egyik tartományában, Kr. után 440-ben élt egy hatgyermekes özvegyember. A kényszer - hogy ha nem szerez pénzt, elviszik adóba egyetlen tehenét, s a család éhen vész - arra eszi, hogy eladja rabszolgának legnagyobb fiát, a 12 esztendős Teofilt. Egy magas rangú bizánci úr, Maksziminosz veszi meg három gyermeke számára, akik válogatott kínzásokkal gyötrik - saját mulatságukra. Ha panaszkodni merészel, kegyetlenül megverik. Egy ízben vendég érkezik a házhoz, a császár bizalmas embere, a tudós Priszkosz rétor. Megsajnálja a szenvedő gyereket, s megveszi. Zétának nevezi el a szorgalmas, tanulékony fiút. Gondosan neveli, fiaként bánik vele, s Zéta az évek során nagy tudásra tesz szert rajongva szeretett gazdája mellett. Annyira ragaszkodik hozzá, hogy amikor letelik a szokásos rabszolgaidő, a 8 év, és Priszkosz egy száz aranyat tartalmazó bőrzacskót ajándékozva neki, visszaadja szabadságát, a fiú így fordul hozzá: "Neked köszönhetem, uram, hogy kiemeltél az állati sorból... hogy világossága van az értelmemnek. Nem korbáccsal neveltél, hanem jó szívvel. Szép ruhában járattál, asztalodhoz ültettél. Ne küldj el engem! Ne adj nekem pénzt! Hadd maradjak, ahogyvoltunk:' Így aztán amikor a császár követségbe Attilához küldi Priszkoszt, Zéta is vele megy. A hosszú úton megtanul hunul Deéltől, egy szökevény hun süvölvénytől. Deél az egyik hun főúr, Csáth egykori szolgája, és azért kellett menekülnie, mert kitudódott, hogy beleszeretett Csáth leányába. Most a bizánci követek Attila követelésére a többi Bizáncba szökött hunnal együtt visszaviszik hazájába. Tudja, hogy kínos halál vár rá: karóba húzzák. Zéta tőle kérdezi, miért élnek a hunok - maga Attila is - sátorban. A fiú így válaszol: "A ház egy helyhez foglalja az embert. Mikor házban kell hálnom, úgy érzem, mintha sírboltban hálnék. A sátor jobb. A sátor velem jár. A sátoros ember ott él, ahol akar..." Megérkezésükkor Attila "kutyaharapta~ képű'; gőgös, aranyláncos urakat küld hozzájuk, tudakolni, miért jöttek. Válaszuk nem tetszik neki; fel is út, le is út - üzeni. Priszkosz megkörnyékezi egyiküket, Csáthot, segítse őket, hogy Attila elé juthassanak. Ezalatt Zéta megbámulja az ideiglenes tábor díszes, jelvényes sátrait. Az egyik cifra, gyöngyös női sátorból finom arcú, 16 éves

forma, büszke lányt lát kilépni: Csáth lánya az, Emőke, aki miatt a szegény hun legénynek meg kellett halnia. A lánynak különös vonzereje van, Zéta a sarkáig elzsibbad látásától, holott tudja, szerelme nemcsak reménytelen, de halálos veszedelmet is jelent a számára. Közben Priszkosznak sikerül elérnie, hogy a fejedelem fogadja: "...dísztelen kis terembe léptünk... festetlen karosszékben ült egy fekete szakállú, középtermetű ember... sötét tekintetű apró két szemét mindjárt a belépésünkkor ránk szegezte... hangya olyan volt, mint az oroszlánordítás." Követeli, hogy a görög császárhoz futott szökevényeket hiánytalanul hozzák vissza, különben nem tárgyal. Várakozásra kell tehát berendezkedniük, s menniük, ahová a felkerekedett hun tábor megy. Útközben a vihar Attila bátyjának, Budának a falujába kergeti őket. Az özvegy királyné kedvesen fogadja az érkezőket, száraz medvebőrt, egy csobolyó bort, vaddisznósonkát küld nekik. Priszkosz köszönetül egy kosár virágot szedet Zétával a királynénak. Zéta azonban letér Csáthék sátra felé, s egy hirtelen gondolattal a feléje lépdelő Emőke lába elé szórja a virágot. Először kényszerül hazudni Priszkoszná.k, a lelkében keserű gondolatok kavarognak: "Hát megőrültem én, hogy lelkem minden gondolatával egy olyan lány körül szédelgek, aki mellett maga a hóhér őrködik!" Emőke meg akarja jutalmazni Zétát a virágokért, ám amikor a fiú azt kéri, csókolhassa meg a lány kezét, az lovaglóvesszejével az arcába csap s rákiált: "Szemtelen kutya!" Később megbánja tettét, visszalovagol hozzá, és csókra nyújtja a kezét, de a fiú büszkén elhárítja a későn jött kegyet. Közelednek Attila városához. A hatalmas kiterjedésű sátortáborban csak néhány szépen faragott faház emelkedik Attila és főurai számára. A város szélén helyezkednek el a kovácsműhelyek meg a ménes, csorda, nyáj. Az élet a sátrak előtt, között folyik. Csak a nők és a rabszolgák dolgoznak; a férfiak haditornával múlatják az időt, no meg esznek isznak, beszélgetnek. A főemberek sátrai körül a pompa kápráztató: nem csoda, a hunok már a fél világot végigrabolták. Azt tartják, Isten kardja segítette őket. A legújabb esküvőjéről érkező Attila fogadására felvonul a királyi család: az öt nagyobb fiú és a tízéves kis Csaba anyjával, Rika királynéval. Csáth meghívja a görög követeket is az ünnepi asztalhoz. Míg ura, Priszkosz vendégeskedik, Zéta buzgón lejegyzi a történeteket, hiszen tudja, gazdája könyvet akar írni az itt látottakról. Egy napon Rika királynét látogatja meg Priszkosz, Zéta is vele tart. Nagy örömére itt viszontlátja Emőkét. A hölgyeknek igen megtetszik az ajándékba vitt kancsó mintázata, Zéta ajánlkozik, hogy hímzőrámára rajzolja számukra. A királynénak annyira megtetszik a fiú, hogy megkéri Priszkoszt, máskor is küldje el hozzá. Így aztán bejáratos lesz a királynéhoz, elszórakoztatja őt és a körülötte lévőket. Mesél a bizánci szokásokról, női viseletről. A királyné kikérdezi, és Zéta elmondja neki szomorúan indult életét. Szívesen jár ide, mert itt módja van találkozni, sőt néha beszélgetni is Emőkével. De nem sokáig tart a jó világ: Attila végre választ ad a császár levelére, a görög követek hazaindultak. Zéta nehéz szívvel válik meg a hun fővárostól. Búcsúzóul a királyné megajándékozza egy zacskó arannyal. Zéta szerétné még egyszer látni Emőkét, búsan bámul Csáthék ablakára, mikor valaki egy rózsát dob le, neki. Talán Emőke? Már jó pár napja úton vannak, de Zéta képtelen belenyugodni, hogy többé nem láthatja a lányt. Gondol egyet, levelet ír Priszkosz nevében Csáthnak, melyben felajánlja magát rabszolgául. Ír egy másikat is urának, Priszkösznak, a bocsánatát kéri. Visszafelé mentében utoléri a hun főváros felé tartó másik görög követséget, csatlakozik hozzájuk. Egyik éjjel, ösztönére hallgatva, elássa a Priszkosztól származó száz aranyát. Rossz sejtése beigazolódik, mert alighogy megérkeznek Attila táborába, a hunok megkötözik, megmotozzák őket. A rémült követtől, Vigilásztól elveszik a nála talált száz font aranyat s Zétától is a királynétól kapött erszényt és a Csáthnak szóló levelet. Attila elé vezetik őket. Vigilász bevallja: az. aranyat Krizafiosz, a császár testőrkapitánya küldi a hun Edekonnak vérdiául Attila fejéért. Csakhogy Edekon ezt előre elmondta Attilának, így fogva meg a császárt a maga szőtte hálóban. Attila lefogja a görögöket, s Krizafiosz fejét követeli. Zéta - ahogy akarta - Csáth rabszolgája lesz. Csáth - nem értvén, mire jó a

fiú sok tudománya - "csak azért tartja maga mellett, hogy gyönyörködjék benne, mint valami köszörült kőben. Hordozza, mint a láncait, gyűrűit, bárhová megy, kísérteti vele magát:' Szép ruhában járatja. Zéta módot talál, hogy elmondja Emőkének, miatta jött vissza. A lány erre csak azt feleli: "Tudod-e, hogy az életeddel játszol, semmiért Nem remélhet hát. Megjön a tél, s vele a görög követek. Priszkosztól is hoznak egy levelet, melyben arra kéri Csáthot, ha megtalálná Zétát, küldje vissza hozzá. Csáth bőszülten ugrik neki Zétának, mert megérti, hogy az becsapta őt. Mérgében alaposan összetöri a fiút. Biál táltos gyógyítja, a cselédek ápolják, köztük is különös gondossággal a kis olasz rableány, Dsidsia. Emőke is meglátogatja, kéri, menjen vissza hazájába. De Zéta így felel: "Ha csak árnyékodat látom is, boldog vagyok. Ha a ruhád a szegen fúgg, én titkon megsimítom. Ha a poharadban víz marad, én iszom meg:' Tavasz van, mire Zéta felgyógyul. Elsajátítja a hadimesterségeket: a nyilazást, lándzsavetést, hadilovaglást, kürtfeléket. Híre jár, hogy meghalt a görög császár, helyette asszony ült a trónra: Pulhéria. Attila nem nyugszik: mindenáron bele akar kötni a Római Birodalomba. Követeket küld hát, kérjék meg számára Valentiniánusz római császár húgának, Honoriának a kezét s vele a birodalom felét. A nemleges válaszra lázasan készülődni kezd Róma ellen. Gyülekeznek Attila táborába az alánok, gelonok, kazárok, kvádok, svábok, szarmaták, jászok s megannyi felfegyverzett nép. Napokig tart a számlálás: roppant had gyűlt ott össze. Égi jel is véres harcot jósol: megjelenik egy hatalmas üstökös. Zéta is buzgón készülődik, szeretné kitüntetni magát a harcban, hogy ily módon kiemelkedjék a rabszolgasorból, az urak közé verekedje fel magát, s méltó legyen Emőke kezére, aki a búcsúnál megengedi, hogy Zéta végre megölelje, megcsókolja, de nem ígér neki semmit. "A had, mint özönlő árvíz, úgy haladt nyugatnak. A városokat elégették. Akit megfoghattak, rabszíjra fűzték. A szőnyeg, ruhaféle a szekerekre került... az arany- és ezüstkincsek külön vasládákba, a ravók és kincsőrök ügyelete alá:' Attilát két legényfia kíséri: Aladár és Ellák. Az egyik felperzselt városban Zéta szeme láttára vonszol az egyik gepida egy sikoltozó nőt. A fiú felvonja íját, s nem törődve azzal, hogy ha meglátják, agyonverik érte, lenyilazza a gepidát. Ez első gyilkossága. Átkelnek a Rajnán. Csak a sátoros népfajok csatlakoznak Attilához, a kőházak lakói a rómaiakhoz futnak. A kékes távolban feltűnik Katalaunum városa. Hírek jönnek-mennek: mely népek növelik Aecius táborát. Aeciustól, a római vezértől joggal tart Attila; együtt nevelkedtek, Aecius a hun harcmodor jó ismerőjehát. Át kell menniük Troa városán. Lupusz, az agg püspök bátran odaáll Attila elé. A király az ő kedvéért megkíméli a várost és lakóit: a had rendben vonul át. A sereget a pestis tizedeli, Zéta társa is áldozatul esik a kórnak. Végre szemben áll a két sereg a katalaunumi síkon. Megcsördül Attila tábora: rendezik a dárdalövő gépeket, faparittyákat, kőhányókat, gépíjakat. A hálás Lupusz püspök megáldja a harcba induló Attilát: "Isten boldogítson azzal, hogy a vihar után lásd az újjáéledést, s ahogy az Isten a te kezeddel verte a világot, a te kezeddel is áldja." A táltosok áldozatokat mutatnak be, faggatva a túlvilági szellemeket; a hun papok fehér lovat áldoznak, a szarmaták és gelonok embert. Megszólalnak a kürtök, Attila ellovagol a sorok előtt, a sereg éljenzése meg-megújuló mennydörgés. Zéta sápadt, hallgatag. Úgy érzi, mintha egy láthatatlan dög kutya hideget nyalt volna az arcára. Csáth rikolt egyet: "Haj rá, Isten urunk!" És megindulnak. Zétát közvetlenül gazdája mögött viszi a ló. Száll már a nyilak felhője, csattognak a szöges buzogányok. Pajzsok duhogása, rikoltás, lovak prüsszögése. Porfelhő. Zétában irtóztató erő horgad: üt jobbra-balra, ahol fejet lát. Arcáról omlik a veríték és a vér. Megsebesült. De nincs idő pihenésre. Jönnek a frankok, az almorikok. Attila is felrobog testőreivel. Zéta már irtózik a gyilkolástól, a sok vértől, halomban heverő holttesttől, a lótetemektől. Mígnem egy bárd úgy fejen sújtja, hogy ő is leszédül lováról a halottak közé. Mire felocsúdik, már sötét este van, vége a csatának. Csak a fejét tudja mozgatni, be van ékelődve a halottak, döglött lovak közé. Szomjazik. Végül egy

római sebesült segít rajta: kihúzza a hullák alól. Térdéből egy törött lándzsahegy áll ki, nekiveselkedik s kirántja. Fáklyások járják a mezőt számba venni a sebesülteket, halottakat. Reggel van, mire őt is saroglyára teszik, s a patak partjára viszik, a többi sebesült mellé. Zétát forróság önti el, vért hány, dagad a hónalja. Megmenekült a csatából, de beleesett a pestis. Így hiába könyörög, ott hagyják. Szerencséjére megtalálja a borostömlőjét, mohón kiissza a savanyú, méregerős bort, s nyomban elalszik. Közben megárad a patak, s a holttestekkel együtt Zétát is hátukra veszik a hullámok. Mintha a másvilágra utazna! Estefelé csáklyás embereket lát a parton. Katalaunok. Kiáltására kihúzzák. Egy papot lát meg köztük, annak nyöszörög latinul: "Reverendissime domine, én Lupusz püspök rabja vagyok!" És ez a szerencséje. Tiszta, fehér ágyban ébred. Az öreg; jóságos püspök ápolja: "Isten adta nekem ezt a fiút - mondogatja a többieknek. - Meglátjátok, ebből szent ember lesz." Fiaként bánik vele, s nem győz betelni a tudományával. Azt tervezi, hogy felszenteli, s utódjául jelöli. Télen a városi gyerekeket tanítja Zéta a papokkal együtt. Jó dolga van, de ő "hazavágyik" a hunokhoz - Emőkéhez. A várost is eléri a pestis. Egy haldokló gazdag polgár Zétára hagyja a vagyonát. Ő azonban csak egy meggyszín bársonyruhát, rangos fegyverzetet s a legjobb paripát választja ki, s esteledés után elhagyja a várost. Irány napkelet! Sárguló ősz van, mire eléri a Duna partját. A város kihalt, Attila ismét háborúzik. Csodálkoznak, örülnek érkeztén, már halottnak hitték. Csáth házánál ölelik, kezét szorongatják, ruháját simogatják, Dsidsia a nyakába borul. A királyné is tüstént hívatja, ott végre újra. látja Emőkét. Mindent sorra el kell mesélnie. Fáj neki, hogy Emőkét csak Attila viselt dolgai érdeklik: Megérkezik a győztes Attila s vele Csáth is. Örvendezve kezet szorít Zétával. De ahelyett, hogy érdemeire tekintettel felszabadítaná, Attilának ajándékozza. Szükség van tudására., rátermettségére a hatalmas zsákmány elosztásánál, felbecsülésénél. Attila megkülönböztetett módon bánik vele: becsüli, hamarosan első lesz a szolgák között. Hetente átmegy Csáthékhoz, Emőkével is szót vált néha. De a lány csak Attila felől kérdezősködik. A felserdült Dsidsia rajongással veszi körül. Zéta, mintha most látná először, elámul a szépségén: "Ha nem volna Emőke a világon, ez a lány épp jó lenne énnékem" - gondolja. Ismét módjában állna felszabadulni, egy milánói patrícius szívesen kiváltaná, de ő maradni akar. Attila új esküvőre készül: Ildikót, a szép szőke germán királylányt veszi el. Zéta azt reméli, Attila ebből az alkalomból nemcsak felszabadítja, de gazdaggá is teszi. Ám vége minden reménységének: Attilát holtan találják az esküvői ágyon. Nehezen nyugszanak bele a veszteségbe - még a gyilkosság gondolata is felvetődött Határoznak: elterelve a Tisza folyását, annak medrébe temetik hármas koporsóba. Kedves szolgáinak, így Zétának is, fekete, zárt csuklyában kell a halottat kísérnie. A temetés előtti éjjelen megjelenik Dsidsia, s könyörögve kéri, ne menjen el a temetésre. Álmot látott: Attila lóháton szállt a felhők közé, véres lovak, véres emberek kíséretében. Zéta is köztük volt. A lány azt is elárulja, annak idején ő dobta a rózsát Zétának az ablakból. A fiú dühösen elküldi, de a sors mégsem akarja, hogy a koporsókísérők közt legyen. Emőke keresi fel titokban, gyászruhába öltözötten, s ráveszi, engedje meg, hogy helyette ő vegye fel a fekete csuklyát. Zéta nem tud ellenállni a kérésének. Ő maga így csak messziről, egy fa tetejéről nézi a temetést. Hallja, hogy a visszaengedett víz hogyan nyeli el nagy robajjal a sírt. Megtudja a visszafelé szállingózók szavából, hogy a gyászcsuklyásokat és a lovakat mind lenyilazták Attila koporsója körül. Emőkét is. Rádöbben: Emőke Attilát szerette éppoly reménytelenül, mint ő a lányt. Révedezéséből Dsidsia rebbenti fel: "Menekülj! A nép két pártra szakadt! Irtózatos a vérengzés a városban!v' Zéta ráébred: az ő őrzőangyala mindenkor Dsidsia volt. Csendben kézen foga, s hátat fordítva az égő városnak, együtt elindulnak. ISTEN RABJAI A tatárjárás okozta sebeiből ocsúdó Magyarországon vagyunk, a fejérvári prépost kertészének portáján, aki egy baleset következtében eltávozott az árnyékvilágból. A prépost, aki jobbára Budán él Béla királynál, a Nyulak

szigetére küldi az özvegyet az elárvult tizenkét éves Jancsi gyerekkel. "A király klastromot építtet ottan, apácaklastromot. Annak a kertjét te fogod megművelni, beültetni. Mikorra beköltöznek az apácák, minden zöldüljön benne" - üzeni. "Jancsi azon éjjel keveset aludt. Sohasem járt Budán. Csak a meséből hallotta, hogy ott lakik a király. Némelyik mese arról is szólt, hogy a parasztfiú hogyan barátkozik össze a királykisasszonnyal." Négyszögre szabott, téres-tágas új épület a klastrom - templommal, magas kőfallal, nagy udvarral - ahová Lukács úr, a prépost deákja vezeti őket. Itt kell a Veszprémből jött apácák érkezésére veteményest és virágoskertet létesíteniük. A király is meglátogatja az építkezést a tizenhárom éves kis királyfival, Istvánnal. Rendelkezik, sietteti a munkákat, mert hamarosan a csehek ellen kell hadba indulnia. Jancsi gyerek kíváncsian bámulja a sosem látott mesterembereket, kedvtelve lábatlankodik itt is, ott is. Elemel egy darab máriaüveget, s elrejti a Duna medrében. Elindul, hogy megszemlélje a király várát, mely ideiglenesen szintén a szigeten áll. Váratlanul István királyfival találja szembe magát, aki - legnagyobb megdöbbenésére - makrancoskodó lovát mérgében tőrével leszúrja, kutyáját durván oldalba rúna. Májusra kész a Szent Domonkos-rendi klastrom. Jancsi az udvari és papi méltóságok sarkában járva ismerkedik a folyosókkal, termekkel, mindenféle rendeltetésű helyiségekkel. Különleges gonddal építették és rendezték be a rendházat, hiszen itt fog apácáskodni Margit, a királykisasszony is. Jancsi nagy várakozással tekint a királykisasszony érkezése elé, gyakran álmodikvele. Felvirrad a nagy nap, a kolostor avatása. Tódul az ünnepi díszbe öltözött nép a Duna mindkét partjáról - papok, urak, szolgák, minden rendű-rangú emberek. A szemfüles Jancsi jóvoltából mindenről pontosan értesülhetünk, oda is bekukkant, ahová még a király se. Míg az érsek beszenteli a templomot, a konyhán készül a pompás, ínycsiklandozó illatú ünnepi ebéd. Jancsi anyja is ott segédkezik. A fiú összebarátkozik egy hozzá hasonló korú, komoly szemű, lányos képű, szőke legénykével, Bálinttal, akinek jóvoltából belekóstol a kuktamesterségbe: segít forgatni a nyársra fűzött borjút. Végre megérkeznek Veszprémből az apácák s velük egy tejszínarcú, fekete szemű leányka, a királylány, "akit Istennek fehér bárányaként szentelt a felséges királyi pár, hogy elvonja Isten e sokat szenvedett hazáról a pusztító kegyetlen tatárt".Jancsi boldog, mert sikerül a lányka közelébe kerülnie: fülig pirosan vizet merít a kútból a szomjazónak, s tenyerén nyújtja felé a poharat. De lelkesedése hamar lelohad: kiteszik a szűrét, mert a regula tiltja, hogy a klastromban férfi nép maradjon. A bahátok házában talál menedéket s János testvér személyében pártfogót. Másnap sikerül belopóznia anyjához a tejet vivő asszonyokkal. Megtudja "...azt végezték felőle, hogy a szerzet fogadja a szárnya alá". Domonkos barát lesz, anyja pedig laikus testvér, másodrendű, apáca. Csak ilyen címen maradhatnak a kolostor falai között. Jancsi örül, hiszen tudja, hogy "...kiváltságos pálya a szerzeti. A barátok Isten választottjai. Vámot, révpénzt, fuvart nem fizetnek. Hajlékuk minden ház... asztaluk minden asztal. Isten népe ők a földi világban". A fiút János barát viszi el a budai rendházba, ahol bemutatja a priornak. Jancsit furcsa benyomások érik: a barátok se mind tudnak olvasni; épp a főapát - a prior - a legrongyosabb; bűn húst enni, tükörbe nézni; a prior előtt csak lesütött szemmel szabad állni; minden cellában korbács függ a falon... De aztán megnyugszik, mert kellemes környezet, barátságos tekintetek, jó illatok veszik körül. Gondoskodnak róla, felöltöztetik; a nálánál alig idősebb Jakab fráter kézen foka, s megismerteti a többiekkel, Márton mester pedig legfőbb kötelességeivel. Találkozik a híres Julián baráttal, aki a hírt hozta a tatárokról. Áhítattal hallgatja, mikor a "nagy útról'; az ázsiai magyarokról mesél. Nehezen tanulja a regulát, de sok szeretetet tapasztal az idősebbek részéről. "Mindez tetszett volna is neki, csak az ostorozás magyarázatára vált olyanná az arca, mintha citromcseppeket kellene tartogatnia a szájában. - Ne félj attól - biztatta Jakab. - Igaz, hogy fáj, de olyan az a léleknek, mint a testnek a fürdő. Megéledsz, mint a virág az öntözés után." Kéthetente vasárnaponként meglátogathatja édesanyját a szigeten. Szegény

asszony nehezen törődik bele, hogy még meg se csókolhatja fiát, csak a beszélő rácsán keresztül pisloghat rá búsan. fisak néha juthat beljebb a kis barát, s ha olyankor még Margitot is megpillantja, öröme még teljesebb lesz. Nyolc évet ugrunk az időben. Jancsi fráter már húszesztendős. Időközben minden domonkos kolostorban töltött egy esztendőt, ez a szokás a novíciusok esetében. Úton a sziget felé, Rudolffal, az orvosbaráttal betérnek egy nemesúr, Bajcsy vitéz házába. Vacsora közben szóba kerül a politika: a magyarok és csehek közötti békekötés, melyek zálogaként Ottokár cseh király felajánlja lányát Béla hercegnek, Béla király pedig a magyar hercegkisasszonyt Ottokárnak. Fontos a béke, hiszen a tatár még mindig fenyegeti az országot. Egy kupa bor mellett az elmúlt évtizedek harcai is felemlítődnek tatárok, velenceiek, muszkák, csehek ellen; a szentföldi, lengyelországi, ausztriai háborúk. A gazda csillogó szemmel dicsekszik mesébe illő hőstetteivel. Rudolf fráter azt ajánlja a hetvenkedő úrnak, mérje össze erejét az ugyancsak markos Jancsi fráterrel. Bajcsy magabiztosan ígéri meg, ha a fiú legyűri, választ hat magának meg társának egy-egy lovat a méneséből. Ám Rudolf inkább egy díszes aranykelyhet jelöl meg díjul, melyet Bajcsy egy cseh templomból rabolt el. Jancsi könnyedén győzi le a vitézt, aki röstelkedve, de elismeri vereségét. Sajnálkozik, hogy "ilyen jó erejű ifjú csuhába bújik". Szívesen fiává fogadná, ellátná fegyverrel, lóval. Jancsit meglegyinti a világi élet, a vitézi tettek és egy fehér arcú, szép leány -- Margit? - utáni vágy. Volt ideje a gondolkodásra, csak másnapra érik el úticéljukat, a szigeti klastromot. Büszkén nyújtja át a priornak a kelyhet, amit nyert: "Valamit végre én is adhatok a szerzetnek" - gondolja. Végre újra láthatja anyját, s Margitról is hall egyet-mást: hogy elöl jár az alázatban, böjtben, vezeklőövet hord, a legalantasabb munkákat vállalja magára. "A nemesek leányai henyélnek és vinyároznak, a király lánya pedig dolgozik, mint valami szolgáló!" - méltatlankodik Marcellusz, Margit gyóntatója. Jancsi új imádságokat is hozott magával útjáról. Margit megkéri, írja le számára Szent Ferenc imádságát. Jancsi kétségbeesetten veszi észre, hogy épp ezt felejtette Győrben. Mit tehet? Ír maga egyet. A fiút erősen foglalkoztatja a gondolat: miért lesz valaki pap. Ábris frátert kérdezi, miért állt be a szerzetbe, és miért szökött meg egy ízben mégis onnan. Ábris elmeséli, hogyan csömörlött meg a világi élettől fiatalon, és hogyan "próbálta meg az ördög" egy kék szemű fiatalasszony képében, akinek a kedvéért levetette a csuhát. El is vette feleségül, de amikor halott gyermekük született, ezt ő Isten haragjának vélte, és visszatért a klastromba. Mindketten meggyónják a beszélgetést, és igen keservesen vezekelnek érte. Jancsi, aki még azt is elismerte nyilvánosan, hogy gyakran gondol egy apácára, száz korbácsütést kap büntetésül. Ottokár, a cseh király Budára érkezik. Ellátogat a klastromba is, Margit látására. Jancsit az a megtiszteltetés éri, hogy Marcellusszal ő is jelen lehet. Megdöbben, amikor megtudja a látogatás okát: a béke megpecsételésére Ottokár Margitot akarja elvenni feleségül. Marcelluszt bízza meg a király azzal, hogy lányát rábeszélje a házasságra. Margit azonban megmarad eredeti elhatározása mellett: "Nekem minden földi királynál kedvesebb az én tövissel koronázott királyom." Hiába próbálja a király és a királyné is jobb belátásra bírni, nem használ se könyörgés, se fenyegetés. Végső elkeseredésében Margit azzal áll elő, ha nem hagyják békében, ő megcsonkítja magát. Azt kéri: "Adjátok rám a végső szentelést, a fekete kendőt. Hogy ne háborgassanak engem többé soha." Béla király úgy oldja meg a gordiuszi csomót, hogy felajánlja Ottokárnak lengyelországi unokája, a szép Kunigunda kezét. "Meg is történt az esküvő Pozsonyban. Margit tehát békén maradt. De a királyi család meghidegült iránta." Feléje se néznek a klastromnak, megszűnnek a rendszeres adományok. Ennek következményeképpen megvonják Margittól odabenn a kiváltságokat: lepedőt, vánkost, inget, ezüsttányért, -poharat. Ridegség, ellenségesség veszi körül. Bár később, szülei megbékélése után visszakapja ezeket, már nem akar többé élni velük. Megelégszik az óntányérral, ónpohárral, vaskéssel, hál puszta szalmazsákon, durva szalmapárnán, takarózik hitvány szőrcsutakkal. A királyi pár beleegyezik végre, hogy Margitot beszenteljék. 1262-ben nagy. pompával végbemegy a szertartás.

Béla király idősebbik fia fellázad, mert hiába koronázott király, a Morva mezei csata óta, ahol elvesztették Stájerországot, nincs országa többé. Követeli apjától, ossza meg vele hatalmát. Szikárdusz atya, a prior a szokásos havi cellavizit közben furcsa iratcsomót talál Jancsi fráter írásával, egy szép lányhoz - egy apácához - írott sóvárgó gondolatök fűzérét. Vizsgálat indul: kihez írta a bűnös sorokat, elküldte-e a másolatot, érkezett-e rá válasz? Az apácakolostorban is érdeklődnek, s ott előkerül az imádság, amit egyszer Margitnak írt. Jancsi bevallja tettét, de hogy kihez írta a vágyakozó sorokat, arról hallgat. Kemény büntetést kap, de nem ez bántja. Nem érti, miért bűn az, ha valaki leírja álmai faszlányait. Szomorú azért is, mert megtudja, hogy épp Jakab fráter árulta el, akit a legközelebb érzett magához. "Olyat tettél ellenem, amit bárkitől inkább vártam volna, hogysem tőled! Álnokság az, amit cselekedtél" - panaszolja. Büntetésül el kell hagynia a kolostort, Marcelusszal járja az országot. 1265-öt írunk. Harmadik esztendeje rója Jancsi Marcelusszal az utakat. Esztergomba érve nagy sokadalom közepén találják magukat. Bár egy véres csata után megbékélt Béla király a fiával, és átengedte neki a vármegyék egy részét, elmérgesedett a régi viszály: Béla király ismét fegyverkezni kényszerül a fia, István ellen. A zsibongó készülődők között ismerősökbe botlanak: ott hangoskodik Bajcsy vitéz, s vidáman iddogál fia és sógora társaságában a nemrég ismét "kiugrott" Ábris. Híre jön, hogy Béla elvesztette a csatát. Szomorú ütközet volt: magyar a magyart irtotta. Végül Margit békíti össze az apát a fiúval. De a királyné s nagyobbik lánya, Anna sosem bocsát meg Istvánnak. Jancsit visszafogadják a szigeti klastromba kertésznek. Jakab testvéri örvendezéssel borul a nyakába. Úgy adódik, hogy bemehet az apácákhoz, láthatja anyját - és Margitot. Jancsi "alig ismert reá. A holdvilágméla szépség helyett egy összevont szemöldökű, sovány, sárga arcú kis apáca vánszorgott előtte." Megdobban a szíve, mert Margit megismeri, de elszorul a szíve, hogy így kell látnia őt. A királylány agyondolgozza és agyonimádkozza magát. A hosszú távollét után Jancsi ismét paradicsommá varázsolja az elgazosodott kertet. Messze földről csodájára járnak a kertész fráterek. A gyermekkorában elcsent máriaüveggel a kerti kamrát melegházzá alakítja, hogy télen is virágozzanak a liliomok. Rájön a rózsaolaj készítésének titkára. Elhatározza, hogy Margit számára. tégelybe gyűjti. Unokája védelmében Béla király még egyszer utoljára fegyvert fog. A szerbek ellen fényes győzelmet arat. Bölcsen maga mellé állítja Urosz királyt. Jancsi gondolatai azon járnak: mi lett volna belőle, ha nem lép a szerzetbe, talán boldogabb lett volna "odakinn". És épp ekkor becsenget Ábris, volt szerzetestársa. Meghalt a fia, szeretne ismét visszatérni a szerzetbe. Bünteti az Isten, mert az asszonyra hallgatott. Margit egyre jobban távolodik az e világi élettől. "A szeretet mértéke a szenvedés" - vallja. Híre jár, hogy csodatévő: fény árad a testéből, imádsággal gyógyítja a betegeket, képes vizet fakasztani. Többekkel együtt Jancsit is kigyógyítja bajából. Gyötrelmes gyász éri a királyt: meghal kedvesebbik fia, Béla. 1270-ben követi a sírba gyermekét. Pár hónap múlva utánuk megy a királyné is. Épp mikor már Jancsi büszkeségei, a liliomok a januári tél ellenére bimbózni kezdenek a kerti házikóban, megbetegszik a királykisasszony. Tragikus gyorsasággal, nyolc nap alatt sírba hajlik. Jancsi keserű könnyekkel siratja el. Amikor látomásaiban megjelenik előtte liliommal a kezében, bemegy a kerti házba, és mind leválta a liliomokat. Behinti őket a rózsaolajjal, eszi a ravatalhoz, s Margit kezébe teszi: "Neked neveltem. Téged illet, Isten lilioma! - S ahogy lehajolt, ajkát gyöngéden rányomta a halott hideg kis kezére."

KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE

Első könyv: Gyermekkor Önéletírását tizenegy és fél éves, bukott gimnazista korával kezdi. Apja

akarata ellenére szándékosan nem tanult, hogy vágyai szerint inas lehessen. Már másnap elment egy lakatosmester műhelyébe. Amikor első munkanapja után kormosan hazamegy, anyja és két kislány testvére meghatottan fogadja a munkássá lett fiút, akit bár sokszor meggyötörnek nagyobb társai, otthon dicsekedve meséli, milyen férfias munkát végez. Vasárnap a galambjaival foglalkozik, ad-vesz, csereberél. Vasárnap délután csavarognak a cirkusz környékén, nyáron a Nyitrára járnak fürödni. Első önálló munkájával megnyeri mestere bizalmát. Otthona azzal változik, hogy hozzájuk költöztetik a szélütött nagymamát, aki egyik gyerekétől a másikhoz vándorolva tengődik. Ágya körül a konyhában esténként összejön a nagy rokonság, a férfiak isznak, aztán énekelnek. Anyja óvja attól; hogy a nagyivó rokonoktól vegyen példát. Madarászó cigányokkal megismerkedve kerül a cigánytelepre, a péróba. Ezzel új élet kezdődik: szerelme egy szép és vad kis cigánylánnyal, Verával. Az estéket titokban ott tölti. Apja alig jár haza: a patika mellet ti kis szobájában lakik. Az inast már gyakran bízza meg önálló munkával a mestere. Most már ő is dicsekszik és megígéri, ha szabadul, elviszi a lányokhoz. Így is lesz. Becsönget a piros lámpás házba, ahol persze sose járt. A lány gyöngédsége ellenére undorral távozik, betege a kalandnak. A kamaszkori zavarok teljesen felborítják a lelkét, goromba az inasokkal, Verával is. Aztán eljön a szabadulás: ünnepélyesen kikérdezik, és megkapja a munkakönyvét. Vége az inaséletnek. Második könyv: Kamaszévek A szabaduló levéllel már másnap munkába áll egy műhelyben, de nem marad sokáig. Egy időre munka nélküli piaci ácsorgó lesz. Megismerkedik egy különc szabósegéddel, aki beviszi a legényegyletbe, ott színjátszó csoportba kerül. De dolgozni akar, elindul Győrbe gyalog, ahol unokatestvére dolgozik, és őt is beviszi a híres, nagy gyárba. Nyolc hét múlva kiadják a munkakönyvét, hazautazik. Aztán újra elindul, de most Pestre megy, ahol rokonoknál lakik. Egy gyárban kap munkát. Itt barátkozik össze fiatal szocialistákkal, csatlakozik hozzájuk. Egy nagy sztrájk után kiteszik a gyárból, egyik kis műhelyből a másikba kerül. Estéit a munkásegyletben tölti, ahol rászokik az újságolvasásra. Végre jó munkát kap a villamosüzemnél. Ekkor anyja apjától elváltan - testvéreivel felköltözik Pestre. Most már a családot kell eltartani. Viszont albérlő barátok is költöznek hozzájuk, kellemes családi körben otthon szórakoznak, dalolnak, játszanak. Az új munkahelyen dalegyletet szerveznek. De egy nagy tüntetést is, melyet rendőrök vernek szét. Miután részt vesz a munkahelyi sztrájk szervezésében, kiteszik. Nővére keresete tartja el a nyomorba süllyedő családot. Ekkor kezd olvasni, az első könyv: Petőfi költeményei. Maga is próbálkozik versírással, és rászánja magát, hogy elvigye írásait a Népszavából már ismert Csizmadia 5áridorhoz, aki elégedetlen velük. Regényt is ír, de ezzel sincs sikere, rájön, hogy ezt is meg kell tanulni. Új barátja elviszi a vegyes közönségű Meteor kávéházba, ahol ettől kezdve gyakori vendég lesz, közelebb kerül az irodalom perifériájához. Már rendszeresen ír, egyelőre siker nélkül, és munkát is ritkán talál. De a kávéházban megismeri a Nyugatot, az újságokat is olvassa, köztük a Független Magyarországot, ahová elküldi verseit. Ettől kezdve közlik őket. Rövid időre kap munkát a Juta-gyárban, ahol új barátokra tesz szert, és itt ismerkedik meg egy háromgyermekes, elvált fiatalasszonnyal, későbbi feleségével, Nagyné Simon Jolánnal. Ő veszi rá, hogy barátjával, Gödrössel ketten menjenek Párizsba. Pozsonyig jegyet váltanak a hajóra, onnan gyalog akarnak eljutni céljukhoz. Kassák zsebében 83 krajcár van. Harmadik könyv: Csavargások 22 éves, életében először ült hajóra. Pozsonyban éjszakáznak, másnap estére már Bécsig gyalogolnak. Itt derül ki, hogy Gödrös némettudása nem ér semmit. Az őrszobán munkakönyvükkel igazolják magukat. Bécsben az első lakatosműhelyben bőséges adományt kapnak a kalapjukba mint szaktársak, de amikor elfogy a pénzük, máshol hiába próbálkoznak. Az éjjeli menedékhelyen iszonyodik a szörnyű társaktól, nemsokára továbbindulnak. Passaut ridegnek látják, hamar továbbállnak. Közben koldulnak, hogy éhen ne haljanak. A falvakban hol tyúkólban, hol padláson, hol ócska kocsmaszobákban hálnak. Összebarátkoznak öreg csavargókkal, akik jó tanácsokkal, címekkel látják el

őket. Aztán elválik társától, négy napig egyedül gyalogol Stuttgartig. Itt ismerkedik meg Szittya Emillel, együtt csavarognak tovább, nézegetik a múzeumokat, templomokat. Pénzt kunyerálnak zsidó segélyegyletektől, újságíróktól, ahonnan lehet. Hetek múlva érnek Frankfurtba. Pénteken Szittya elviszi a zsidó templomba, hogy kihasználva a szokást, mint szegények meghivassák magukat az ünnepi asztalhoz. Később összebarátkoznak egy öreg zsidó csavargóval, aki héber imára tanítja hogy ezzel kéregessen a gazdagok házainál. De ha más nincs, a barátok zárdájának összeöntött ebédmaradékát is képesek lenyelni. Mindenáron Párizsba akarnak jutni, Ady városába, ahol Szittya már régi ismerős. De közben Belgiumot, Brüsszelt is meg akarják nézni. Megtudják, hogy Belgiumba csak azt engedik be, akinek legalább öt frank van a zsebében. Eladják Kassák körgallérját. A határon túl más világba csöppennek. Csavargókkal nem, annál több csendőrrel találkoznak. A parasztok, zsidók, kispolgárok kemények, bizalmatlanok, sem segélyhelyek, sem menhelyek. Az út menti gyümölcsfák adtak ennivalót. Végre Brüsszelben a Maison du Peuple (Népház) őket is befogadja. Tiszta teremben, tiszta asztalok mellett mindenféle nemzet anarchistái és forradalmárai vitatkoznak. Még egy anarchistagyűlésre is elmennek, amiért másnap detektívek a rendőrségre, majd a toloncházba kísérik őket. Innen tehervonaton Aachenig viszik és kitoloncolják őket, onnan meg vissza. Így jutnak megint Brüsszelbe, ahol anarchistáktól szereznek jegyeket a francia határig. Estére francia Póldre érnek. Párizsban végre pihenhetnek, ehetnek: a Magyar Egyletben pénzt és Asylban az éjszakai menhelyen tiszta és szép szállást kapnak, de csak egy éjszakára. A zsidó menhelyre kerülnek, ahol orosz emigránsok nyomorognak és vitatkoznak naphosszat. Végül egy magyar anarchista szállodába viszi őket. Ismerkednek a várossal, közben sűrűn jelennek meg Jolánnak küldözgetett versei a Független Magyarországban. Egyik hideg őszi napon elhatározza, hogy hazamegy. Mivel a magyar követség nem akar vasúti jegyet adni, lefekszik a lépcsőre - és végül vonatra teszik. .Negyedik könyv: Vergődés Útközben tudja meg, micsoda jeggyel ajándékozta meg a követség: a gyorsvonat után átteszik egy lassúbbra, később meg egy tehervagonba. Párizs után Pest kicsi és szürke. Közben a család a Hétházba költözött. Senki sincs otthon, szegénység, de tisztaság várja. Este megkeresi a régi ismerősöket a Meteor kávéházban, másnap felkeresi Jolánt. Hiába vár reggelente a gyárkapuknál munkára. Ráadásul levelet kap régi szeretőjétől, aki gyereket vár tőle. Csak a kórházban látogatja meg, de a kislányra nem kíváncsi. A Független Magyarországban váratlanul dicsérő cikket talál magáról. Boldoggá teszi, anyja is sírva hallgatja. Verseivel a Nyugatnál próbálkozik Jolán megy el velük Osváthoz, aki még nyerseknek találja, nem közli őket. Eztán a Renaissance című új folyóirat szerkesztőjét, Révész Bélát keresi fel, aki már ismeri és közli verseit. Jolán ekkoriban már velük lakik, kissé nagyobb lakásban. Úgy gondolják, hogy öregedő apjuknak is itt lenne a helye, de húga hiába utazik érte. Nem is látják többé. Pesten közben nagyon forró a légkör, elégedetlenség, napirenden vannak a tüntetések, választójogi harcok. A Renaissance-ban megjelent versek után a Vasárnapi Újságnál felkeresi Schöpflin Aladárt. Ő is elfogadja közlésre verseit. Ezen felbátorodva többször is elmegy Osváthoz, de ő még nem tartja elég érettnek. Amikor pózát kezd írni, novellával kopogtat be Az Újság szerkesztőjéhez. Közlik, és 40 koronát fizetnek! Elhatározza, hogy regényt ír: elkezdi a Misilló királyságát. Otthonukban nemsokára megjelenik Uitz Béla, a vad kinézésű festőnövendék, és Terus húgát feleségül kéri. Gúnyosan nézi a nála is ágrólszakadtabb fickót. Amikor elkészül regénye, hová vinné másüvé, mint a Nyugatnak. Ignotus veszi át a kéziratot, hogy majd átadja Osvátnak. Amikor találkoznak a Körtíton, Osvát üdvözli, örömmel közli regényét, terveiről kérdezi. Szeretné, ha sokan látnák így karonfogva a rettegett Osváttal. Mert "mit érhetne el többet egy fiatal magyar író annál, hogy... megjelenik a Nyugatban"? Ötödik könyv: Kifejlődés Húga és Uitz esküvőjén tanú, ők is velük laknak, még nehezebben élnek. Öregedő anyjuk áll munkába, hogy eltartsa őket. Nemcsak barátja, Kiss Károly hal meg

tüdőbajban, hanem később Jolán bátyja is, Jolán maga is beteg. A munkások hatalmas tüntetésre készülnek, de készül a hatalom is, így lesz a tüntetésből 1912. május 23-án - "véres csütörtök". Másnap a gyárkapukat nem nyitják ki a tegnapi felvonulók előtt, kiadják munkakönyvüket, így újabb tüntető tömeg verődik össze. Ezek az élmények is önkifejezésre sarkallják, egyre többet dolgozik, egyre jobban eligazodik az irodalomban, sok a személyes ismerőse is. Először novelláit gyűjti kötetbe. Uitzot ráveszi a címlap tervezésére, ő maga előfizetési ívvel járja az ismerősöket. Uitz sikeres kiállítása után Olaszországba utazik Terussal. Jolán kórházba, gyerekei menhelyre kerülnek. Keleti Artúr elviszi Kassákot Gulácsy Lajoshoz egy kis külteleki kislakásba, megnézni különös képeit. Tudja, hogy a szegényekről kell írni. Hatodik könyv: Háború Jolán rajzolni szeretne, de próbálkozását hamarosan abbahagyja, mert úgy érzi, csak közepes tehetsége van. Inkább színésznőnek készül, verseket kezd tanulni, férje segít neki. Közben elviselhetetlen lakásban élnek: alattuk pékműhely, felárad a forróság, ellepik a lakást a bogarak. Felfedezik a legkisebb testvér, Böske írói képességeit. Ekkor robban be a szarajevói merénylet híre. Kitör az első világháború. A hangulat gyűlölködő és lelkes, a haladó emberek antimilitarizmusa átcsap a háború éljenzésébe. A háború visszautasításában szinte egyedül a Nyugatra tartja magát. Milotay István meghívja Kassákot lapja munkatársai közé, ahol hetenként jelennek meg háborúellenes cikkei. Kassák sorozásra kerül, de nem veszik be. Megérkezik csavargó társa, Szittya, aki ráveszi: adja ki új verseskötetét. Eposz Wagner marzkjában címen jelenik meg. A régi terv is megvalósul, 1915. november 1-jén jelenik meg .A "Tett első száma. Nyáron a kecskeméti művésztelepre utaznak Uitzékhoz. Ősszel először jelenik meg komoly cikk a lapjáról, méghozzá Babits ír róla a Nyugatban. 1916. október 2-án betiltják A Tett-et, de elhatározzák, hogy utána új folyóiratot adnak ki. A címe: Ma. Hetedik könyv: Károlyi forradalom Az elégedetlenség fokozódik, megbukik a Tisza-kormány, Oroszországból forrongások hírei érkeznek, lemond a cár. A Ma számai egyre merészebbek. Elhatározzák, hogy a lapból részvénytársaságot csinálnak. Segítség is akad, új helyiséget keresnek, így végre elköltözhetnek a túlzsúfolt családi pokolból. Mácza János meghívja őket egy kis hegyi tót faluba nyári pihenőre. Amikor visszatérnek Pestre, kiállításokat akarnak rendezni. Mattis Teutsch Jánosné az első. A munkásmozgalom is felerősödik, tüntetnek, a Galilei-kör békegyűlést hirdet, egyre több a demonstráció, erősödnek a diákmozgalmak is. Szabó Ervin temetése felér egy tüntetéssel. Az író nemsokára befekszik a budakeszi szanatóriumba. Itt olvassa az újságban 1918. október 31-én, hogy kitört a forradalom. Barta Sándorral begyalogolnak Pestre, ahol az utcák tele vannak őszirózsás emberekkel. A Nemzeti Tanács megkezdi munkáját az Astória Szállóban. Meggyilkolják Tiszát. A király lemond. Kassák megjelenteti a Ma különszámát kiáltványokkal és forradalmi versekkel. Kernstock elcipeli a képviselőházba. Az emelvényen Károlyi, Kunfi: ekkor kiáltják ki a köztársaságot. Egy írói megbeszélés végén Hatvany Lajos havi 200 korona segítséget kínál Kassáknak. A Vörösmarty Akadémia alakulásakor a nagybeteg Adyt látja az elnöki emelvényen. De a betegség máshol is felüti a fejét: országosan pusztít a spanyol járvány. Jolán is megbetegszik. Ágyban fekve halják, hogy a Kommunista Párt tartja alakuló gyűlését, ahol Kun Bélá beszél. A párt központi helyiségét egy bezárt ajtó választotta el a lakásuktól. Éppen Lukács György előadását hallgatják a régi képviselőházban, amikor megérkezik Szamuely, és bejelenti: megszületett a Magyar Tanácsköztársaság! Nyolcadik könyv: Kommün A képviselőházból együtt vonul az ujjongó tömeggel, de tele van kételyekkel. Este a konyhában gyülekező szerkesztőség előtt ki is fejti, hogy Kun Béláék meggondolás nélkül átvállalták a csődbe jutott ország kormányzását. A szomszéd teremben titokban gyűlésező csepeliektől megtudja, hogy a régi kommunisták árulásnak tartják a párt feloszlatását az egyesüléssel. Úgy látja, hogy igazuk van. Mégis, amikor a Közoktatásügyi Népbiztosság hivatallal bízza meg,

kötelességének tartja a segítséget. A sors fintora, hogy a plakátok cenzúrázását bízzák rá. Szabadidejét a Mánál tölti, ekkor határozzák el, hogy matinékat rendeznek. Ekkoriban hívja fel telefonon a Vörös Újság szerkesztőségéből Révai József, és közli vele, hogy a Ma a Tanácsköztársaság hivatalos lapja lesz, de Kassák megmaradhat a szerkesztőbizottság élén. O nem kér belőle. A hivatalából áthelyezik a színházi bizottsághoz, aminek az elnöke Reinitz Béla. Jolánt Bárdos Artúr szerződtette a Belvárosi Színházhoz, ahol sikerrel szerepel. Viszont munkájuk miatt alig látják egymást. Fáradtak, mint az ország is: bent nincs rend, és rosszak a harctéri hírek is. Közben megalakul az Írói Direktórium, Kassák is tagja lesz. Írói katasztert készítenek azokról, akik íróknak számítanak. Megható a találkozása Bársony Istvánnal meg az öreg Zöldi Mártonnal. A helyzet egyre kaotikusabb, mégis nagy ünnepléssel készülnek május 1-jére, óriási vörös drapériák, díszletek, freskók, feliratok borítják a várost. Órákon át hömpölyög a tömeg. Aztán másnap folytatódik a sorban állás, a lázong-ás, az uszítás. Büntető különítmények járják az országot Szamuely vezetésével. Rossz a közhangulat, rossz a pénz. Hamarosan bevezetik a statáriumot. Kun Béla kirohanást intéz a Ma ellen, ezután jelenik meg a lap különszámában Kassák Nyllt levél Kun Bélához című írása. Szervezkedik az ellenforradalom, bár a monitorok lázadása után még helyreáll a rend. A család életében is változások vannak: Böske, a legkisebb lány, vagyis Újvári Erzsi írónő összeházasodik Barta Sándorral. A Ma szerkesztősége új helyre költözik, amíg egy kormányrendelettel be nem tiltják. Ekkor Kassákék Keszthelyre utaznak pihenni. Itt éri őket a Tanácsköztársaság bukásának híre is. Keszthelyen is megkezdődnek a letartóztatások, Kassákra is sor kerül. Pestre viszik, ahol a Zrínyi utcában 12 napot tölt, ami maga a pokol. Jolán elintézi, hogy átvigyék a Pestvidéki Törvényszékre, de helyette a toloncház rabkórházába érkezik. Tetű, piszok, zsúfoltság. Spiclik, tolvajok, árulók. Végül Jolánnak sikerül kiszabadítania. Hamarosan egy hajón kicsempészik Bécsbe.

GYULAI PÁL: EGY RÉGI UDVARHÁZ UTOLSÓ GAZDÁJA

Méltóságos Radnóthy Elek udvarháza magas dombon emelkedett a Kisküküllő mentén, közel az országúthoz. Számos vendégszobája ritkán volt üres, s ha névnap, születésnap volt a házban, kivilágított ablakaival messzire hirdette, hogy gazdája mulat. Az alispán cselédei, jobbágyai, uradalmi emberei között legrátartibb a kertész, aki a nagy, négyszögletes, tornyos-bástyás épület körül párját ritkító, eredeti magyar kertet gondozott. Így volt ez még-másfél évvel ezelőtt is. Radnóthy akkor, 1848 őszén Kolozsvárt jártában megbetegedett, majd egy esztendeig nyomta az ágyat, s még azután is hosszasan lábadozott. Most, 1850 tavaszán hazatérve alig ismer kedves otthonára: a ház kéményei düledeznek, födele roskatag, ablakai betörve. Csak a családi sírbolt maradt épen, ahová a forradalom idején feleségét temették. A hazaérkező Radnóthyt házának, birtokának elárvult látványa fogadja, s az új világhoz illő új tiszttartó, aki pökhendin sorolja, mennyit fáradozott, hogy a feldúlt, kifosztott uradalmat valamelyest rendbe hozza. A megöregedett, lesoványodott gazda sehogyan sem tudja feltalálni magát otthon. Minden a neki oly kedves múltra emlékezteti, s hiába próbálja megtalálni régi nyugalmát, az összetört, széthányt, enyészetnek indult bútorokat hiába igyekszik rendbe rakni, a ház régi kényelme, lakályossága visszahozhatatlan. Nap mint nap új bosszúságok érik a ház urát. Eleinte még erős elszánással igyekszik úrrá lenni a gondokon, de lassan kénytelen tudomásul venni, hogy ez a mostani világ már nem az ő világa. Elcsapja a tiszttartót, aki követelésekkel, pörrel fenyegeti volt gazdáját. Randóthy nem sokat törődik vele, hiszen "nem lehet olyan törvényszék, amely tiszttartójának igazat adjon". Búskomorrá, álmodozóvá válik, s ha körül is néz a gazdaságban, inkább ne tenné, mert csak föltartja a munkában a cselédeket, ellustítja a napszámosokat, mert a hajdani dicső időkről mesél óraszám. A kongó ebédlőben, ahol magányosan étkezik, látni véli családját: halott nejét, távol szolgáló honvédhuszár fiát és Bécsben nevelkedő

leányát. Hogy hírt kapjon róluk, és hogy valamit visszaszerezzen a régi gazdagságból, dicsőségből, naphosszat rója leveleit, beadványait. Legbensőbb cselédjét, az öreg István huszárt hetenként kétszer is elküldi a postára, hátha jön levél a kis Erzsitől vagy a messze katonáskodó Gézától. Mikor végre megérkezik a várva várt posta, nincs benne sok köszönet! A Milánóból küldött rövid pár sor Géza betegségéről számol be, a bécsi sógornő leveléből meg kiderül, hogy Erzsi, a minap még kedves, szerény, szolíd leány egészen megváltozott. Mindkét gyermekének pénzre volna szüksége: Gézának a gyógyíttatásra, Erzsinek divatos, új báli ruhákra. Az elbocsátott tiszttartó helyére fölvett számtartó okosan, gyakorlatiasan gondolkodó ember, megpróbálja az alispánt rábeszélni, hogy tegye pénzzé birtoka egy részét. Gazdája azonban hallani sem akar az újmódi pénzszerzésről, a családi vagyon elherdálásáról. Rögeszméjévé válik, hogy visszafoglalja curiális földjeit. Radnóthynak számos curialistája volt, akik napszámmal, cselédi szolgálattal vagy haszonbérrel váltották meg a földet, melyet műveltek. Közülük legjobban hajdani kertészére haragudott, akiről többféle gazemberség volt sejthető, így elsőként az ő megbüntetésével akart példát adni a többieknek. Felszólította, hogy haladéktalanul ürítse ki a házat, a földet pedig szolgáltassa vissza az uraságnak. Üzenetére azonban a kertész visszaüzente: "Megbolondult-e Radnóthy Elek uram, hogy ily ostobaságtit ízen neki; a ház, a föld az övé, adót is ő fizet tőle, az az ő udvarháza, most már ő is úr, nincs különbség köztük, száz kicsapott alispán is jöhet reá, mind kiveri őket!" Radnóthy a sértésre azzal válaszol, hogy háza népéből csapatot szervezve éjjel megtámadja a kertész házát, és nagy csetepaté közepette kilakoltatják asszonyostul, gyerekestül, bútorostul. Néhány óra múlva csendőrök lepik el az udvarházat, és letartóztatják Radnóthyt, aki ellen csendháborítás, erőszak, a kertészen elkövetett "véres bántalom" miatt pert indítanak. Két hónapi fogság után ügyvédje kérésére, bécsi sógornője közbenjárására és Erzsi udvarlójának, Kahlenberger kapitánynak pártfogására ideiglenesen szabadon bocsátják a beteg embert. Radnóthy már az ügyvédben sem bízik: maga dolgozza ki beadványait, elpanaszolva a személyén esett sérelmeket, védve a régi rendet. Apátiába esik, elhanyagolja magát és gazdaságát, s amikor beadványait mondvacsinált hivatalnoki ürügyekkel utasítják vissza, szinte menekül egy álomvilágba, abba a korba, amikor még címe, rangja, nemessége teljében élt. Pereibe, gondjaiba merülve újabb csalódás éri: az ezredesné sógornő kíséretében hazaérkezik rég várt leánya, ám ebben a bécsi neveltetésű kisasszonyban alig ismer rá a régi kedves, egyszerű Erzsire. A németül és franciául társalgó, cifra, divatos ruhákba öltözött leányt sem apja sérelmei, sem a birtok ügyei nem érdeklik. Egyetlen célja van: mielőbb férjhez menni Kahlenberger kapitányhoz. A fiatalember hamarosan meg is érkezik, s az eddig oly szomorú házban egyik mulatság követi a másikat. Mindehhez pénz kell, sok pénz. Radnóthy, hogy a költségeket előteremtse, kénytelen eladni egy darab erdejét, később egy haszonbérbe adott birtokát. Végtére belefárad a saját házában akarata ellenére rendezett zajos mulatságokba, a számára idegen, ellenszenves vendégseregbe, s válaszút elé állítja leányát. Végrendeletében meghagyja, hogy Erzsi csak akkor részesülhet az atyai örökségből, ha erdélyi vagy magyarországi hazafihoz megy férjhez ellenkező esetben mindenből kitagadja. Másnap szokatlan csendre ébred: sógornője kora reggel Bécsbe utazott Erzsivel együtt, még a vendéglátást sem köszönték meg, a leány el sem búcsúzott apjától. Radnóthy mély fájdalommal gondol a hálátlan gyermekre, aki még búcsúlevelet sem írt, szinte szökve távozott a szülői házból. Egyetlen reménye súlyos beteg fia felgyógyulása, hazatérése. Hosszasan imádkozik naponta Géza egészségéért. Mindhiába. A Milánóból érkező levél a fiú halálhírét hozza... Már senkije sem maradt az öreg Istvánon kívül. Betegségben, emlékezésben, csöndes fájdalomban telnek a két megviselt öregember napjai, minden örömük a kedves múlt visszaidézése, a régi, dicsőséges napok felelevenítése. A barátjává lett hűséges István halála után már csak a kis nyomorék Mányit tűrte meg maga körül, de az nem tudta úgy kiszolgálni öreg gazdáját, mint István, akiben "utolsó támasza dűlt ki, és semmi sem maradt, ami többé az élethez

kösse". Temetése napján érkeznek a csendőrök, hogy az ítéletnek megfelelően börtönbe kísérjék a méltóságos urat, aki fegyvert rejtegetett, közcsendet háborított, s megsértette a felsőséget. Az udvarház maradéka abban a tűzben ég porig, amit a bosszúálló kertész gyújt. A jószágot - a végrendelet érvénytelensége miatt - az egyetlen Radnóthy lány férje, Kahlenberger pereli el az örökösként megjelölt nagyenyedi kollégiumtól. Az új gazda reformjai következtében híre-hamva sem marad semminek, ami a régi gazdára emlékeztetne...

MÓRA FERENC: ÉNEK A BÚZAMEZŐKRŐL

1918 nyarán a 62-63 esztendős Mátyás a gémeskútját őrzi, nehogy bárki ingyen vigyen jóízű vizéből. Így csípi el Pavel Antonovics Szpiridinovot - népünk ajkán Szpiritutót. Az orosz hadifoglyot munkára adta ki a hatóság az orosz fogságba esett szomszéd gazdának, Ferencnek feleségéhez, Piroshoz. Ám a muszka nemcsak a munkában helyettesíti Ferencet. Amikor Ferenc levele hírleli hamaron hazajöttét, Piros kenőasszonyhoz folyamodik; beavatkozásának azonban halál a vége: Piros és ikrei egyaránt belepusztulnak. A hazaérkező Ferenc a tanyájában találja Szpiritutót, amint gondot visel Ferencnek anya nélkül maradt Pétörkéjére. A muszka magyarázkodását Ferenc leinti: "Semmit se mondj, testvér. Emböri dolog volt. Nem te vagy a hibás. Mindnyájunkkal mögeshetött volna ez mostanában:' "A muszka paraszt és a magyar paraszt keze megtalálta egymást a sötétben:' Szpiritutó, akit otthoni száz holdja miatt Mátyás nagyra becsül, hamarosan szintén hazaindul. Pétörkétól fájdalommal búcsúzik. Mátyás menye, Etel szintén egyedül maradt: férje, Rókus eltűnt a fronton. Mátyás, amint hírét veszi Ferenc hazajöttének, tervet sző: az özvegyen maradt Ferenc vegye el az ő özvegyen maradt menyét. ,;Az ő földje meg az Efel holdja meg a Ferenc négy holdja - nohát, szép birtok lesz együtt." Rókus halálát Ferenc megerősíti. Elbeszéli Mátyásnak, hogy a fogságból ötödmagával szökött meg, de csak ketten élték túl. Rókus útközben éhen halt. "Valami nagy fák közt aludtak akkor - mikór megvirradt, Ferenc keltette Rókust, de akárhogy rázta, már nem lehetett lelket verni bele, a szeme is föl volt akadva, ő fogta le." Eltemetni nem tudta, a föld keményre volt fagyva, szerszáma sem volt. Kapargatott rá mohát, falevelet; zsebében csak az igazolványát találta, haza is hozta. Ferenc Szibériából Észak-Amerikán át került haza, s ott volt alkalma fejlett mezőgazdaságot látni. Az őszirózsás forradalomban lehetőséget lát a maga és a tanyavilág gazdálkodásának korszerűsítésére. "Nem, Ferenc nem komenista. Lehet, hogy jót akarnak azok is, de rosszat csinálnak." Ferenc a magángazdálkodás híve: cséplőgépet vesz, új tanyát, szélmalmot épít, artézi kutat füiat, halastavat ásat. Földosztást nem akar, de a tavaszi árvíz elleni védekezésben átvágatja a báró birtokát védő töltést, hogy a nép földjét megmentse. A büntetéstől a proletárforradalom menti meg: "Egy hét múlva a városban a törvény házára is felhúzták a vörös lobogót, és Ferencet szabadon eresztették." Móra gúnyjának nyila a rendszerváltozáskor oly gyakori kétkulacsosságot találja el: "Maga a báró úr járt érte közbe, aki mindig nagy barátja volt a szegény embernek." Etel ellenkezését legyűrve, Mátyás valóra is váltja tervét. "Suba subával, guba gubával" - ahogy a szólás fogalmazza meg a törvényt: gazdag a gazdaggal, szegény a szegénnyel kösse össze a sorsát. Sajátos eset segít a házasság nyélbe ütésében. A Szegedről kiüldözött vöröskatonák éjjel rátörnek Etelre; alsószoknyában tud csak elmenekülni Ferenc tanyájába: "A fiatalok tavaszig hit nélkül éltek együtt, mert a tisztelendő úr is azt mondta nekik, meg a kapitánysági anyakönyvvezető is, hogy a holttá nyilvánítási eljárás lefolytatása előtt nincs esküvő:' Már az ellenforradalom világában, 1920 nagyböjtjében köt házasságot Ferenc és Etel. Esztendőre rá megszületik fiuk, a nagyapja nevét viselő Mátyás. Ferenc

Pétörkéje és Etel Márikája mellett a harmadik, a közös gyermekük. Kortünet, hogy a báró ajánlkozik a népszerű kisgazda fiának keresztapjául, de csak az anyakönyvbe íratják be feleségével magukat, ajándékokat küldenek, maguk azonban nem vesznek részt a keresztelőn. S ekkor csap le derült égből a villám. A postás levelet hoz Mátyás címére, de Ferenc veszi át. Rókustól érkezett. Mint később kiderül, Rókusra favágók találtak rá, magához térítették. Valami tatár kocsmárosnéval élt együtt, de mikor megunta, s hazakívánkozott, az asszony koszt-kvártély fejében pénzt követelt tőle. Rókus ötmillió koronát kér családjától, hogy a lengyel konzul ("Pulczki konz úr") segítségével hazatérhessen. Ferenc a levelet hamisítványnak tartja, zsebébe süllyeszti: "Minek zavarná meg vele Mátyásékat meg Etelt?" Két év telik el, meghal a szüle is, Mátyás felesége, Róza, amikor megjön Rókus második levele. Ezúttal Etelnek címezve, de ez is Ferenc kezébe; ezt is a bugyellárisába teszi. Itt jön az író szerepe a történetben. Ferenc arról faggatja az igazgató urat, mit mond a törvény: ha a holttá nyilvánított előkerül, időközben férjhez ment feleségének melyik házassága érvényes? "Az igazgató úr elgondolkozott. Úgy tudja, hogy ilyen esetben az első házasság az érvényes, a másodikat megsemmisítik. De aztán az asszony elválhat első urától, és megint férjhez mehet a másodikhoz:' Ferencet is, Etelt is felőrlik a rájuk szakadt gondok, lelki terhek. Ferenc a tanyai léleklátótól vár gyógyulást lelki gyötrelineire hasztalan. Rókus harmadik levele Etel kezébe jut. Hússzor is elolvassa, mégsem érti. Csak annyit fog föl belőle: Rókus nem halt meg, és hogy ő nem adja Ferencet! A két önmagával vívódó lélek gyónik egymásnak. Ferenc vallomásából kipattan, hogy utolsó darab kenyerét nem adta oda a halálra gyöngült Rókusnak. "De, mondom, hát akkor énvelem mi lösz? Ha mán eddig elvergődtem, én se akarok megdögleni. Erre osztán... a többit tudod mán. Elcsöndesödött. Möghalt. Röggelre. Ezt töttem." Etel megdöbben Ferenc vallomásától. A csalódástól elméje elborul. A tanyai hiedelemvilágban élt a hit; hogy egy csordakútban megjelent Szűz Mária képe. Etel előtt is ez képzik meg. Egy zavaros pillanatában a kútba veti magát. Ferenc a friss fájdalom után látszólag meggyógyul: a munkában, gyarapodásában, kisgazda-politikában talál feledést. Apósa, Mátyás minden tragédiát vasidegzettel visel el, s most is csak a vagyon szaporítása fűti: megházasítaná vejét, gazdag özvegyasszonyt kommendál neki. Ám Ferenc megbomlott idegeit a tudat alatt tovább rágja a lelkiismeret-furdalás. A léleklátó még jobban megzavarja: "Nem tölt öleget a mögholt feleséginek azért, amiket ellene vétött..." Ferencnek lázálmaiban Etel jelenik meg... Gyümölcsoltókor - 1926-ban vagyunk már - a fa hegyében pillantja meg... Búzaszentelőkor a pap az ő földjén áldja meg a zsendülő vetést, de őt már csak Etel jelenése foglalkoztatja. Fagyosszentekkor fölakasztja magát a körtefára - arra a körtefára, amelyet a regény folyamán vagy tucatszor háborúkörtének emlegetnek: gyümölcse mutatós, de íze fanyar, keserű. Az öreg Mátyás - hetvenéves elmúlt ekkorra - magára marad. Családjának széthullása mellett annak is tanúja, hogy a Horthy-rendszer konszolidációja után a hatalomnak nincs már szüksége a kisgazdák támogatására, nem udvarolnak már a bárók a gazdag parasztoknak sem. "Hallja kend" lett a "kedves barátom" meg az "édes bátyámuram". Fiának, Rókusnak ügyében ő jár el a hatóságnál. A váltságdíj közben már ötvenmillió koronára szaporodott. Erre rámenne a tanya, a föld. "Hát ő most ezt elprédálja, kiváltsa rajta a fiát, és vele együtt beálljon öreg napjaira béresnek, napszámosnak, zsellérnek, más keze-lábának? Hogy őtet ne ebből az öreg tanyából temessék? Amelyikbül az apját, anyját, feleségét kikísérte a pap? Nem, ezt az Isten se kívánhatja tőle." Rókus utolsó levelét Mátyás beledobja a tóba. Misét mondat Rókusért, s megnyugtatja magát, hogy Tatárországban is jó a fóld, Rókus megélhet ott is. "Ahol jó a fóld, ott nem kell félteni az emberi nemzetet."

DUGONICS ANDRÁS: ETELKA

A honfoglalás után Árpád felosztja az országot vezérei között. Huba vezért kedvelte legjobban, neki adta Világos várát, aki ezért lányát is Világosnak keresztelte. Árpád nagy tisztelője volt a szebbik nemnek, szívesen tanyázott Világoson, s fia, Zoltán - aki Mén-merót leányát, Hanzárt vette feleségül - nem győzte visszacsalogatni atyját Budára. A világosi templomot Árpád építtette. Ennek felszentelésére sokan érkeznek Világosra. A pogány szokások szerint huszonnégy szűz közül sorshúzással választják ki azt az egyet, aki majd a felszenteléshez szükséges áldozatot bemutatja. A szerencse Etelkának kedvez, ő fog áldozatot bemutatni az istennek. Etelka atyja, Gyula, hadnagy volt Huba vezér seregében. Etelka rendíthetetlen erkölcsű leány, mindenki tisztelettel néz rá, atyja tanácsai szerint él, szépségével sokakat meghódít. A felszentelésre eljön Zalánfi is, Szeged ura, aki rögtön beleszeret Etelkába. Árpád nem bízott Zalánfiban apja miatt, de nem lenne ellenére Zalánfi és Etelka házassága ("sátorossága"), mert így teljes békét teremthetne a bolgár Zalán utódával. A heves Zalánfi rögtön meg is kéri Etelka kezét, aki alig tudja lehűteni a váratlan kérőt. Zalánfi Gyulának is bejelenti a szándékát, aki türelmet kér, és nem tiltakozik a tervezett házasság ellen. Huba leánya, Világos azonban beleszeret Zalánfiba, s ettől kezdve görbe' szemmel néz Etelkára. A felszentelés előtti éjszakán Etelka nyugtalanul alszik, rossz álmok gyötrik, hiába vigasztalja Rima, a szárazdajka, a lány tragédiát sejt. Mint később kiderül, megérezte Zalánfi sorsát. Elkövetkezik a templom felszentelésének napja. A kiválasztott szűz, Etelka felkészíti kedvenc kisbárányát az áldozatra. A templom bejáratánál a főpap várja Etelkát, majd megöli a bárányt, szózatot intéz az összegyűlt sokasághoz, és megkezdődik az áldozat. Fáklyát tartó fiatalok vonulnak el Etelka előtt, majd a legutolsó - egy ismeretlen férfi - átadja a fáklyát Etelkának, aki evvel gyújtja meg a feláldozott bárány alatt a máglyát. Az ismeretlen gyönyörű férfi láttán Etelka elpirul, még a főpap is meglepődik. Az áldozat után Etelka beszédet mond, amelyet így fejez be: "Urunk legyen a Magyarok istene, az épület pedig az ő szentegyháza." A felszentelés evvel befejeződött, Etelkának csodájára jártak még idegen földekről is. Mintha isten lenne, úgydicsőítették. Etelka Árpád szívébe is belopta magát, aki ettől kezdve jobban kedvelte Etelkát, mint Világost. De a fejedelem is kíváncsi lett, hogy ki lenne az az ismeretlen ifjú, aki a fáklyát nyújtotta Etelkának. Etele - mert így hívják - röviden elmeséli, hogy idegen országból jött hadi mesterséget tanulni. Árpád megkedveli az ifjút, és szívesen fogadja környezetében. Közben Világosnak is megtetszik Etele. A felszentelés után Etelka eltűnt - mert Etelét igyekezett megtalálni -, s Etele és Zalánfi egyszerre indulnak, hogy megkeressék, mert a fejedelem az asztalánál kívánta köszönteni. De Etelka - Etelét keresve - rosszul lett, és egy katonával a főpapot hívatja, aki helyett a fejedelem az orvosát küldi a leányhoz. Az orvos keveset mond Etelka betegségéről: "...megfeszült ereiben a vér nagy nyargalásban lönne." Árpád Gyula katonájává teszi Etelét, aki így Etelka közelében maradhat. A dajka Etelka halálhírét költi, amitől a főpap először megijed, de aztán mindenre rájön. Párbeszédükből kiderül, hogy Etelka nem beteg, hanem szerelmes. A főpap elmondja a leánynak, hol lett Etele hadnagy, s erre a hírre Etelkából "kimegy" a betegség, aminek mindenki örül. Árpád szeretné maga mellett tudni Etelét Budán, áki természetesen egyáltalán nem akar Világosról eljönni. A két szerelmes a főpap jelenlétében találkozik, és Etele nyíltan bevallja szerelmét. Etelka ekkor egy kardot ajándékoz Etelének: a kard egykor Attila oldalát ékesítette, s Árpádig megtartatott, akinek felesége Etelkának ajándékozta. Árpád fejedelem egyre betegebb. Szegedre megy vadászatra Zalánfihoz. Vadászat közben Etelka kutyája egy ládikát kapar ki a földből, melyből egy gyermek csontváza kerül elő. Csupán Etelka dajkája tudja a ládikó titkát, s ennek is majd később lesz jelentősége. Etelka és Világos között egyre feszültebb a viszony. Etele mindent megtud

Világos praktikáiról. Világos levelet küld Árpádnak, melyben azt kéri tőle, hogy Etele kerüljön át Huba seregébe. Árpád gyorsan el is rendezne mindent: Zalánfi vegye el Etelkát, Etele pedig Világost "egy füst alatt". Etelének Budára kellene utaznia Világossal Árpádhoz, hogy megköszönjék jóindulatát, de erre az útra Etele nem vállalkozik. A fejedelem egészsége tovább hanyatlik. Magához kéreti kedves emberét, a tréfás kedvéről ismert Uszubu vezért, hogy elszórakoztatná. Furcsa nevének eredetét az író gyorsan meg is magyarázza: "eluszította maga mellől a bút". Hogy enyhítse a fejedelem fájdalmait, Uszubu gyorsan el is meséli Szvatopluk tótjainak csúfos halálát, természetesen a lehető legtréfásabb hangnemben. Világos mindent elkövet annak érdekében, hogy Etelével együtt felkerüljön Budára a fejedelemhez. A Nyulak szigetén vadászat készül, amelyre Etele is hivatalos, s Világos itt akar "nyilatkozni". Minderről Etelka is értesül kedvesének leveléből. A vadászat közben Etele nemet mond Világosnak, aki erre átkozódni kezd magában, rosszul lesz, és bosszút esküszik, s e bosszú eszköze a fejedelem titoknokja lesz. Árpád tót származású tanácsadóját Róka néven emlegetik a magyarok, esze éles, termete törpe. Veszprémben született, Szvatopluk várában, de intrikus természete miatt ő is elkergeti. Ezután Arnolf német császár udvarába kerül, akit arra igyekszik rávenni, hogy szövetkezzen a magyarokkal, és menjenek a tótok ellen. De Arnolfnál is kitelik a becsülete, és az orosz Meróthoz menekül. Megkörnyékezi Merót lányát, Hanzárt, de miután Árpád megtámadja Merótot, Hanzár Zoltán felesége lesz. Róka ismét gondol egyet, és Árpádhoz szegődik. Hogy a fejedelem kedvébe járjon, még keresztény vallását is feladja. A főpap gyanakodva figyeli Róka ügyködését,- aki a papok ellen igyekszik hangolni a fejedelmet. Világos Rókával szövetkezik a szerelmesek ellen. Rókának még könnyebb lesz a dolga, amikor a fejedelem meghal. Árpád halála előtt meghagyja Zoltánnak, hogy ne higgyen Zalánfinak, és vigyázzon Etelére és Etelkára. Zoltán közben megbetegszik, s a fejedelmet a főpap temeti el, Róka pedig Zoltán fejedelemségét hirdeti ki. Miután Zoltán fejedelem lett, Róka még nagyobb hatalomra tett szert, mert Zoltán teljesen megbízott benne. Intrikáival mindent igyekszik összezavarni: Etelka menjen fel Budára Hanzárhoz, aki sokszor van egyedül, mert a fejedelmet lefoglalják az ország dolgai, s különben is Etelka nagyon hasonlít Zoltánra; Huba helyett Gyula legyen vezér Világoson; Etele is legyen vezér, és maradjon Világoson; azt híreszteli, hogy Zoltán szerelmet érez Etelka iránt; Zoltánt arról igyekszik meggyőzni, hogy Etelével nincs minden rendben, nem magyar. Csupán Etelka ismeri fel Róka ravaszkodásait, és megundorodik tőle. "Lám, minő nagy követ vethetett Róka a Wilágosi kútba" - mondja a szerző. Mint kiderül,,"a gonosz Titkos patvarságai" okoznak minden bajt. Róka egy hamisított levél segítségével börtönbe csukatja a főpapot és Etelét, de a főpap hamarosan kiszabadul, és meggyőzi Zoltánt: "A fejedelmi okosság tegyen különbséget jók és rosszak között." Hanzár is ismeri a Titkos aljasságait, és mindent elmond a férjének. Zoltán nem akarja elhinni, hogy ilyen gonosz tanácsosa lenne. Sőt még magasabb rangot ad neki: Buda igazgatója lesz. De végül Hanzárnak sikerül rávennie férjét, hogy menjen le Világosra, és győződjön meg Etelka ártatlanságáról. Etelka erkölcseit a fejedelem sem tudja megrendíteni, s a Titkos sorsa megpecsételődik. Először a szegedi tömlöcbe kerül, aztán Budára viszik. Etele levelet küld kedvesének a börtönből: "étetőt" kér tőle. A leány mindkettőjükre gondol, ám a dajka ártatlan szert ad Etelka kezébe. A lány Budára utazik, hogy a kedvese mellett lehessen, s mindennap meglátogatja a Csonka-toronyban. Róka már a csepeli börtönben várja az ítéletet. Tuhutumnak kell ítélkeznie felette, mert Róka Tuhutumnak tulajdonított levél segítségével intrikált a szerelmesek ellen. Róka mindent bevall, s halálra ítélik. Etele elárulja kedvesének, hogy ő a Karjelbe szakadt magyarok fejedelme. Száz karjalai lovas köszönti a börtönből szabaduló Etelét, aki most már fejedelemként találkozik Zoltánnal. A karjalai sereg "vezérlője" levelet ad át Zoltánnak a karjalai fejedelmasszonytól, Etele anyjától, s e levélből kiderül,

hogy Etele küldetésének célja az volt, hogy "a két elágazott vérség összekapcsoltasson': Halála előtt Róka meg akar térni, s az a kérése, hogy látogassa őt meg a Gellért-hegyi remete, Szent Iván, pogány nevén Jelek, aki "édesfia vala Árpádnak, ugyanezért édesbátyja Zoltánnak". Etelkáról kiderül, hogy tulajdonképpen Zoltán testvére. Gyula felesége halott gyermeket szült; ugyanekkor szülte meg Árpád felesége is második gyermekét, Etelkát, de mivel a fejedelem nem szerette a több gyermeket szülő nőket, ezért Etelkát Gyula felesége mellé tették. Ezért mondta mindenki, hogy Etelka és Zoltán nagyon hasonlítanak egymásra. Közben kivégzik Rókát, testét a sasok tépték szét (ezért a kivégzés helyét máig Sas-hegynek hívják, a németek szerint Róka-domb e hely neve - mondja az író). Mindezek után - de nem minden bonyodalom nélkül - a szerelmesek sorsa is megoldódik. Mert Gyula Zalánfit szeretné Etelka mellett látni. Etelka ellenáll, de Gyula újabb fortélyhoz folyamodik: az időközben meghalt Huba vezér állítólagos végrendeletében azt kívánta, hogy leánya, Világos férje Etele legyen. Etelka és Zalánfi gyors esküvőjét már nem lehet megakadályozni. Lassan minden kiderül. Etelka öngyilkos akar lenni, de ekkor megjelenik Etele, aki most tudja meg, hogy mi történt. Közben Zalánfi is megjelenik. Etele és Zalánfi kardot ránt. Zalánfi. halálos sebet kap, de még van annyi ereje, hogy ledöfje Etelkát. Mindezek után Etele és a "haldokló" Etelka esküvője következik. Szerencsére Etelka sebesülése nem súlyos, és a szerelmesek egymáséi lehetnek. Zoltánt majdnem beteggé teszik az események, hiszen ő mindent tudott. A fejedelem utolsó rendelése: amíg Eteléék Magyarországon laknak, legyen övék a meghalt Zalánfi szegedi vagyona.

BRÓDY SÁNDOR: EZÜST KECSKE

A címszereplő egy olyan bot fejét díszítette, amelyet a regény főhőse gyakran bevitt a zálogházba, hogy pillanatnyi pénzzavarát enyhítse. Egy ilyen alkalom leírásával indul a történet. Hősünket furdalta a lelkiismerete, mert a nevezetes tárgy édesanyjától származó születésnapi ajándék volt. Ám ez csak rövid ideig tartott, mert a kapott néhány forintból megvette a legszükségesebbeket, s az éhség enyhültével barátaival ismét világmegváltó eszméket szőttek. Majd később Robin Sándor levelet írt a szeretett lánynak. Szépen leírta jómódját, szerelmét - de az ajtó váratlan ny11t, s megjelent a címzett, anyjával, nővérével. A papa sikkasztott, s a család szégyenében Pestre menekült a "vőlegényhez". A váratlan helyzetben elsomfordáltak, Sándor pedig gavallér módjára pártfogását ajánlotta. Piroska nővére eközben kiment vizet, s úgy eltűnt, hogy majd csak a regény vége felé tér vissza egy magas rangú kormányhivatalnok jobbján. Immár családos hősünk élete azonban nem ilyen kalandos. Esténként Piroska varrogatott, s a jogásznak készülő fiatalember címszalagot írogatva azon törte a fejét, mit esznek holnap. Közben a törvénytelen kapcsolat is szemet szúrt. Házassággal kell visszaadni a lány jóhírét - jelentették ki a barátok. Hirsyt mindjárt elküldték pénzt szerezni, s ezután Bem Gyula, a festőnövendék összeadta az ifjú párt a Szigeten. Az pedig, hogy a frigy nem törvényes, a_ boldog fiatalokat nem érdekelte, s nem is okozott gondot, csak a gyermek megszületésével s a szerelem múltával. A mézesheteket baljós közjáték zavarta meg. Sándor elvesztette az egyenruha-készítő cégnél kapott állását, mert Halász úr, a tulajdonos kezet fogott egy főherceggel. Bármily hihetetlennek tűnik, a dolgok között van összefüggés (és itt ironikus magyarázatba kezd az író, mint mindig a mű során, amikor logikátlannak tűnő vagy meghökkentő eseményeket közöl, de láthatóan csak azért, hogy kiszóljon a regényből). Halász úr ugyanis az üzletkötés mámorában kézfogásra, késztetett egy főherceget, amiért jelentős helyekről bojkottálták a céget, s az tönkrement. Így aztán a családfő állás után járt napokon keresztül, a szűkös megélhetést Bem Gyula biztosította, aki ezért még

az olajfestékről is lemondott. Pedig ezzel szeretett dolgozni, ám nagyobb boldogságot szerzett számára, amikor esténként elvitte keresetét Piroskának. Ugyanis beleszeretett barátja feleségébe, de becsületes ember lévén, inkább kínlódott, s elmaradt tőlük. S aznap, hogy Gyula nem jött, vacsorázni mentek. Itt találkozott Robin Sándor azzal az ügyvéddel, aki elindította karrierjét. Berger úr egy nehéz ügyet bízott a nagy tekintetű, rokonszenves fiatalemberre. A hírhedett uzsorás, akit városszerte csak fehér hiénának neveztek, ezúttal komoly bajba került, és más ügyvédek nem vállalták a védelmet. Az öreg, aki tollszedőként kezdte, erényként csak a furfangosságot és az alkudozást ismerte el, s igyekezett mindenkit rászedni. Sándor nála találkozott Hannával, a gyönyörű zsidó lánnyal, aki így szólt, mikor kikísérte: "Ha nem zárnak be bennünket, ha maga is úgy akarja: a maga felesége leszek." A lány a tárgyaláson az első sorban ült, és szerelmes tekintettel kísérte a fért minden mozdulatát, aki hosszan ecsetelte az öreg uzsorás ártatlanságát. A bíróság felmentő ítéletet hozott. Pénzt ugyan Sándor nem kapott, de ahogy a lány kezet fogott vele, majd megcsókolta, az feledtette vele helyzetét, s egy időre még a kötelességén is úrrá lett, hogy megmondja: családja van. S hiába győzött a becsület, hiába szökött vissza Sándor a nyomorúságba, nem tudta többé Hannát feledni, és hivatalába se járt be. Mindenkire haragudott. Magára, hogy fiatalon elrontotta az életét, de még az ezüst kecskére is, ezért Hirsyvel ismét zálogházba adatta. Közben megszületett a kisfiú, akit nem hívhattak Robin Sándorkának, de az anyja ezt nem értette. Egy alkalommal éppen gyermekét fürdette, amikor egy szép nő nyitott ajtót: Hanna volt, s pénzt hozott. Sándor azonban önérzetesen kidobta. Hiába, korábbi gondolataitól nem tudott már szabadulni, és Piroska sem a gyanútól, hogy az elegáns nő Sándorhoz tartozik. Gyermekük most még lefoglalta őket. A kicsi éhezett, kivitték hát falura szoptatásra. Sándorka azonban rövid idő múlva meghalt, s ezután a házaspár végleg elhidegült egymástól. Bem Gyula, aki a Piroskáról készített . Madonnaképeivel felkapott festő lett, hiába vallotta meg szerelmét, az asszony most is hű maradt, annak ellenére, hogy férje elköltözött tőle, mert új életre vágyott. Robin Sándor képviselő lett. Mint megvallotta, ez nem is neki, új feleségének jutott az eszébe. Hanna apja révén könnyen elintézte, hisz a kerületben sokan lekötelezettjei voltak. A képviselőházban tett első látogatásakor Sándor megilletődve beszélt a miniszterelnökkel, s bár sok mindent nem értett, egynémely zsiványságot azért megsejtett. Élvezte képviselőségét, s kemény tartással ült a fiákerben, amit az asszony fizetett számára, így is egyengetve férje karrierjét. Egy alkalommal egy kiskocsmában vacsoráztak, amikor tekintélyes politikusokból álló társaság ült le hozzájuk. Sándor elnyerte rokonszenvüket, s megkapta a "vízikirály" hivatalát, kormánybiztosnak nevezték ki. Hanna szerelmes szavakkal búcsúztatta az állomáson, s lelkére kötötte férjének, melyik kedves emberét milyen előnyökhöz juttassa. Robinék társasági életet éltek, s a vizek világából hazakerülve estélyt adtak. Mélyen kivágott selyemruhájában Hanna volt a legszebb asszony, vibrált körülötte a levegő. Az est jó hangulatban telt el, és hősünk épp nosztalgiával gondolt a régi szegény időkre, amikor Bem Gyulától üzenetet hoztak. Mindent hátrahagyva a festőhöz sietett. Az ismét gyengélkedett, s azért hívatta Sándort, hogy legyen tanúja másnap reggel, amikor Piroskával összeházasodnak. Mint régen, élcelődtek szerelemről, halálról, amikor a festő komolyra fordította a szót, és figyelmeztette barátját, úgy hírlik, asszonya elárulja, rajta keresztül a képviselő meyesztegethető. Szavai igazak voltak. Sándor gyilkolni tudott volna, amikor megtalálta a bizonyítékokat, Hanna pedig bevallotta, hogy megcsalta, a születendő gyermeknek nem ő az apja. Másnap Robin Sándor felment a miniszterelnökhöz, hogy lemondjon minden hivataláról, és teljesen összetörve hallgatta az öreg papoló erkölcsi fejtegetéseit. Az éjszakát a régi-barátnál, a közben kikeresztelkedett Hirsynél töltötte, akit eddig soha nem engedtek be hozzá. Reggel minden különösebb ceremónia nélkül megvolt az esküvő, s az új pár Itáliába ment gyógyulást keresni - illetve meghalni. Bem Gyula az imádott tájon, sokáig várt

szerető felesége karjai közt hunyta le szemét. Robin Sándor élte a maga elegáns életét, s unatkozott. Egy alkalommal eszébe jutott az ezüst kecske, de hiába kerestette, nem akadt a nyomára. Akkor ötlött eszébe, hogy hajdanán, elválásukkor a Gyulacédula Piroskánál maradt. Felkereste hát az asszonyt, akit Gyula genovai síremléke felavatásakor látott utoljára. Az ő segítségével aztán a kecskét is megtalálták. Egyszer pedig vonatra ültek, s elutaztak a faluba, kisfiuk sírjához. De hiába keresték, a homokbuckákon korhadó kis keresztek egyformák voltak, s végül az egykori dajka házához mentek segítséget kérni. Az udvaron egy ugyanolyan korú, Sándorhoz feltűnően hasonlító fiúcska játszott, akinek mozgása, tartása elárulta, hogy nem parasztgyerek. Amint kiderült, a dajka annak idején csak a pólyáról tudta megkülönböztetni sajátjától az idegen csecsemőt. Így amikor gyermeke meghalt, mint Robin Sándorkát temették el. Így ér véget ez a karrierregény. A jók, a tiszták elnyerik jutalmukat. Robin Sándor most már törvényesen is feleségül veszi asszonyát, s boldogan él. Eljár a klubba "minisztert buktatni'; s mikor éjjel hazatér, óvatosan betakarja fiát. A gyerek kezében szorongatja az ezüst kecskét.

KÁRMÁN JÓZSEF: FANNI HAGYOMÁNYAI

EGY ISMERETLEN FéRFI ELKüLDI AZ URáNIA FOLYóIRAT SZERKESZTőSéGéBE EGY FIATALON ELHUNYT NEMESLáNY, FANNI NAPLóJáNAK RéSZLETEIT éS BARáTNőJéNEK íROTT LEVELEIT. MELEG HANGú KíSéRő AJáNLáSBAN RöVIDEN BEMUTATJA FANNI KISASSZONYT, éS LEíRJA SZOMORú éLETéNEK UTOLSó óRáIT. MEGTUDJUK, HOGY A LáNY MéG KISGYERMEK KORáBAN ELVESZTETTE éDESANYJáT. APJA úJRA MEGNőSüLT, SAJáT GYERMEKéT KEMéNY SZIGORRAL NEVELTE. FANNI SZENVEDéSEIT CSAK TETéZTE, HOGY MOSTOHAANYJáTóL SEM VáRHATOTT MEGéRTéST, BECéZéSEK HELYETT CSAK KISZOLGáLHATTA ANNAK LáNYAIT. SZEGéNY FANNI úGY NőTT FEL, HOGY "SOHA Jó SZóT NEM HALLOTT... AKI MINDENNEK Jó SZóT ADOTT:' EMBERI NAGYSáGA, MéLTóSáGA MéG A HALáLOS áGYáN SEM HAGYTA CSERBEN. CSENDES SZENVEDéSSEL TűRTE BETEGSéGéT. S AMIKOR APJáBAN MEGSZóLALT A LELKIISMERET SZAVA, AMIéRT LEáNYáVAL OLYAN RIDEGEN BáNT, EGYSZERIBEN SZORGALMAS áPOLáSSAL AKARTA JóVáTENNI A SZüLőI MULASZTáST. A SZELíD LELKű FANNI PEDIG EGYETLEN SZóVAL SEM PANASZKODOTT, NEHOGY ELSZOMORíTSA AGGóDó éDESAPJáT. E KERETTöRTéNET UTáN KEZDőDTEK A "NAPI JEGYZéSEK éS LEVELEK': A SZERETETLENSéG DERMESZTő LéGKöRéBőL FANNI EL-ELMENEKüL NéHáNY PERCRE A VETEMéNYESKERT AJTAJA MöGöTTI LUGASBA, AHOL VéGRE KEDVéRE KISíRHATJA, NAPLóJáNAK KIPANASZKODHATJA MAGáT. SZOMORú éS EGYHANGú éLETéBEN AZ ELSő VIGASZT HOZó VáLTOZáST AZ JELENTI, AMIKOR MEGISMERKEDIK A FALU ZSELLéRKUNYHóJáBA KöLTöZő öZVEGYASSZONNYAL éS KéT SZéP GYERMEKéVEL. AZ ASSZONY MAGA IS NEMESI SZáRMAZáSú LEáNYKéNT MENT FELESéGüL EGY BáRóHOZ, AKINEK AZONBAN KIRáLYI TISZTSéGE NEM VOLT ELéGSéGES, HOGY CSALáDJáNAK URAS MEGéLHETéST BIZTOSíTSON. A FéRJ RáADáSUL FIATALON MEGHALT, S A NEMES ASSZONYNAK MINDENéT PéNZZé KELLETT TENNIE, HOGY A HITELEZőKET KIFIZETHESSE. A "KüLSő FéNYHEZ HOZZáSZOKOTT" SZíVE AZONBAN NEM VISELHETTE "A SZEGéNYSéG PIRULáSáT A VáROSBAN'; EZéRT HúZóDOTT MEG EGY FALUBAN, AHOL LEGALáBB SENKI SEM ISMERTE. FANNI SZOROS BARáTSáGBA KERüL BáRó L: NéVVEL, S BARáTNőJE EGYBEN TANíTóNőJE IS LESZ. A LáNY IGYEKSZIK SEGíTENI A SZEGéNY CSALáDON, AHOL CSAK TUD, éJJEL LOPVA MéG RUHáT IS VARR A KéT KICSI áRVáNAK. AZ APJA AZONBAN MéG EZT A BARáTSáGOT IS KIFOGáSOLJA, éS SZáMON KéRI FANNITóL, AMIéRT ILYEN ISMERETLEN KOLDUSNéPPEL éRINTKEZIK, AHELYETT HOGY A HOZZá VALó "CSINOS TáRSASáGGAL" BARáTKOZNA. EGYSZER FARINI MEGLáTOGATJA GYERMEKKORI JáTSZóTáRSAIT, MERT AZT REMéLI, HOGY A GYERMEKKOR áRTATLAN áLMAIT TOVáBB SZőHETI. DE MéLYSéGESEN CSALóDIK: RéGI JáTSZóPAJTáSAI HELYETT CSUPA IDEGEN EMBERT TALáL, AKIKNEK éLETE POMPáS UGYAN, áM A SZíVüK üRES, CSAK A HIú KüLSőSéGEK IRáNT FOGéKONY. PEDIG KI NE VáGYNA JOBBAN AZ EMBEREK TáRSASáGáRA éS MEGéRTő SZERETETéRE, MINT FANNI? HISZEN MAGáTóL IS TUDJA, öSZTöNöSEN éRZI, HOGY "SZüKSéGES AZ EMBERNEK AZ EMBER". BARáTNőJE BESZéL NEKI LEGELőSZöR A SZERELEMRőL, S ELLáTJA Jó TANáCSOKKAL AZ éLETRE. ARRA öSZTöKéLI FANNIT, HOGY KERESSE A TáRSASáGOT, MERT

"A MAGáNYOSSáGBAN öSZVESZORUL A SZíV, 'S MEGAKARATOSODIK' S VALóBAN, NEMSOKáRA AZ EGéSZ CSALáD VENDéGSéGBE HIVATALOS A SZOMSZéD NEMESI KúRIáBA. FANNI, A KIS HAMUPIPőKE SEGíT FELéKESíTENI TESTVéREIT, MAGáRA MáR NEM MARAD IDEJE. ÁM EGYSZERű FEHéR RUHáJáBAN, AAJáBáN EGY SZáL RóZSáVAL, SZEBB, MINT CICOMáS TáRSNőI. EKKOR TALáLKOZIK EGY IFJúVAL, TAI JóZSIVAL, S A KéT FIATAL AZ ELSő LáTáSRA EGYMáSBA SZERET. A FIú GYAKORI VENDéGE FANNIéK HáZáNAK, S HAMAROSAN A CSALáD KEDVENCE LESZ. UDVARIAS, FINOM MODORú, MűVELT IFJú, NOHA CSAK ANNYIT TUDUNK MEG RóLA, HOGY EGY KAPITáNY FIA, VAGYONA MINDEN BIZONNYAL NINCSEN, éS MéG NEM DöNTöTT, HOGY MILYEN PáLYáT VáLASSZON. AZTáN NéHáNY BOLDOG HéT KöVETKEZIK FANNI éLETéBEN: TERéZ, A SZOMSZéD NEMESúR LáNYA úJRA MEGHíVJA A TáRSASáGOT, TöLTSENEK EGYüTT VIDáMáGBAN HOSSZABB IDőT. NAGY UNSZOLáSRA FANNIT IS ELENGEDI AZ éDESAPJA. I EKKOR ISMéT TALáLKOZIK TAI JóZSIVAL, S SZERELMüK CSILLAPíTHATATLANUL DOBOG. BOLDOGSáGUK AZONBAN NEM TART SOKáIG. AZ IRIGY NYELVEK SUTTOGNI KEZDENEK RóLUK, S A PLETYKA ELJUT FANNI APJáNAK FüLéBE IS, AKI KéSLEKEDéS NéLKüL ELMEGY A LáNYáéRT. SZáMON KéRI FANNITóL, HOGYAN SüLLYEDHETETT IDáIG, HOGY EGY NINCSTELEN, MIHASZNA INGYENéLőVEL ADJA öSSZE MAGáT! MERT A VIDéKI NEMESúRNAK CSAK A JóSZáG, A VAGYON A FONTOS, AMELLETT ELTöRPüL A KéT IFJú IGAZI, TISZTA SZERELME: TERéZNEK NAGY NEHEZEN SIKERüL RáVENNIE FANNI APJáT, HOGY MéG KéT HéTIG NE VIGYE EL A LáNYáT. A ZAVARTALAN NAPOKNAK AZONBAN VéGE: FANNI MINDEN NAP ELTELTéVEL KEDVESéT SIRATJA. .. KöZBEN BETOPPAN GRóF É.-Né, S NAGYON MEGKEDVELI FANNIT. SOKAT BESZéLGETNEK, S EGY ILYEN ALKALOMMAL A LáNY ELMESéLI NEKI BARáTNőJéNEK, BáRó L: NéNEK SZOMORú TöRTéNETéT. EKKOR KIDERüL, HOGY A GRóFNé ISMERI A BáRóNéT, AZONNAL EGY KOCSIT KüLD éRTE, S MAGáHOZ VESZI A VáROSBA. FANNI TEHáT EGYETLEN BARáTNőJéT IS ELVESZíTI. ÉS ELJöN A VáLáS NAPJA. FANNI A KíNTóL ALéLTAN ESIK öSSZE. A KíVáNCSI SZEMEK PERSZE KöVETIK MINDEN LéPéSéT, S EGYRE SűRűBBEN SUTTOGJáK MEGROVóLAG: NEM SZABADNA ENNYIRE KIMUTATNIA AZ éRZELMEIT. OTTHON AZTáN MéG KEVéSBé LESZ NYUGTA, MINDENKI A SZERELEM BETEGéNEK CSúFOLJA. S AHOGY A TAVASZI TERMéSZET ZSENDüL, úJ ERőRE KAP, úGY FOGY FANNI éLETEREJE. EGYSZER HOSSZAS UNSZOLáSRA ELKíSéRI CSALáDJáT EGY TáRSASáGBA. DE BáRCSAK NE TETTE VOLNA! MERT AMIKOR KéT FIATAL LáNNYAL SZóBA ELEGYEDIK, AZONNAL OTT TEREM AZ ANYJUK, éS ELPARANCSOLJA őKET FANNI MELLőL. EZ A SZöRNYű MEGSZéGYENíTéSDöBBENTI Rá FANNIT, HOGY HíRBE HOZTáK T AI JóZSIVAL. A LáNY ELBORZADVA HALLGATJA MOSTOHAANYJA SZEMREHáNYáSAIT. ÚGY éRZI, MINDEN ELVESZETT, MINDEN ESTE CSAK AZéRT IMáDKOZIK, BáRCSAK NE éRNé MEG A REGGELT. EGYETLEN SéTáJA A TEMETőKERTBE VEZET, S EPEDVE VáGYIK A HALOTTAK SíRI BIRODALMáBA. SZíVE LASSAN MEGNYUGSZIK, MERT éRZI, TUDJA, HOGY VáGYA HAMAROSAN BETELJESüL. ÁGYNAK ESIK, S SZéP CSENDBEN MEGHAL. FELJEGYZéSEIT, LEVELEIT LEPECSéTELVE ANNAK HAGYJA HáTRA, AKIéRT OLY SOKAT SZENVEDETT, AKIVEL MAJD A MáSVILáGON BáTRAN SZERETHETIK EGYMáST.

KUNCZ ALADÁR: FEKETE KOLOSTOR

1914 nyara. Két magyar író népünnepélyt szervez egy isten háta mögötti breton faluban. Díjakat tűznek ki a legszebb breton dalra, a legrégibb breton táncra. Egyikük Kuncz Aladár, akit a francia kultúra, a francia liberalizmus iránti rajongás hajtott - mint oly sok éve már annyiszor - ismét Párizsba és a francia vidékre. A július végi ünnepély csúcspontján érinti meg először a pusztulás réme: "Megüzentük a háborút Szerbiának!" Első gondolata a visszatérés Párizsba; majd haza. A táviratilag kért pénz helyett azonban az általános mozgósítás parancsával érkezik a posta a kis faluba. Franciaország belépett a háborúba. Párizsig még elvergődik, de hazajutni már lehetetlen. A kultúra és szabadság hazájaként tisztelt országon úrrá lesz a militarizmus gyűlölködő szelleme. A

francia kormány internálja az ellenséges államok alattvalóit, s úgy jár el velük, mintha kémek vagy bűnözők lennének. Kuncz Aladárnak is jelentkeznie kell a rendőrségen, ahol közlik vele, két hét múlva Perigueux-ba szállítják. Két hét Párizsban, abban a városban, amelynek szépségét az a fény is növelte, amit a szabadon, függetlenül érkező a rajongásából rásugárzott. És most egyszerre a szociális lények ranglistáján e városban a legutolsó lett: fogoly. Perigueux-ig két nap az út a zsúfolt marhavagonban. A városka _állomásán az internáltakat fegyveres katonák veszik körül. Külön sorakoztatják a nőtleneket, külön a családosokat. Azok, akik később családi táborokba kerültek, szerencsésebbek, ott emberségesebb a bánásmód. Csomagokat vállra, indulás! Két jól öltözött férfi utazóládája láttán egy katona gúnyosan felnevet: ezek a disznók, úgy látszik; koporsójukat is magukkal hozták! Az állomáson kívül a fogadtatás még gyűlölködőbb. Szidalmak, kövek, köpések röpülnek a "boche"-ok menetére. Egy szép fiatal lány azzal fordul a kísérő fegyveresekhez: csak nem adnak enni nekik? A Dépőt Laés egy kiürített garázs. Ide zsúfolnak be több mint százötven embert. Kit a csarnokba, kit a padlásra. Vékonyan a földre terített szalma a fekhelyük. Az udvaron asztal, mögötte rendőrségi tisztviselők. Igazoltatás. Kuncz egy marékra fogva adja át valamennyi papírját:' a párizsi akadémia alrektorától kapott iskolalátogatási felhatalmazását, a Phalange főszerkesztőjének ajánlólevelét, a magyar kultuszminisztérium támogató iratát, amelyben a francia hatóságoktól kér számára segítséget a francia-magyar kapcsolatok tanulmányozásához. A "commissaire" bólint, számára a világ legtermészetesebb dolga, hogy ezekkel az iratokkal hősünk a perigueux-i karanténba jutott. Nyolc felé kész a vacsora. A nemrég még megbecsült író és tudós, hogy tenyerét ne forrázza le a borsófőzelék, egy újságpapírral járul a kis kövér szakácsnő elé. Aztán a padláson kézitáskájára hajtja le fejét. Véget ért a fogság első napja, az első a majd kétezerből. A Dépőt Laés az internáltaknak október elejéig adott szállást. Egyetlen kút, egyetlen mellékhelyiség százötven embernek. Írók, tudósok, festők vegyesen durva, piszkos és kíméletlen emberekkel, a gyűlölet légkörében, e Venséges katonák őrizete alatt. Lassan megszerveződött - ám nem a francia hatóságok jóvoltából - a fogolyélet, a mindennapok rendje. Közben egymásra találtak az egymáshoz illők, felfedezték egymást az egy nemzetbeliek, kiváltak a tömegből a nem vegyülők. A már akkor ismert író, Németh Andor és Soltész Gyula; Kuncz Aladár két fogolytársa hamar ráakadt a magyarokra: a Blériottanítvány Dudás Emilre, Fenyvesi mérnökre s az Amerika felé menet Párizsban rekedt elegáns pesti ügyvédre, a sok éve Párizsban dolgozó szűcsökre, asztalosokra, pincérekre. Megismerkednek a császárszakállas porosz internálttal, aki megszervezi az étkezések, takarítások rendjét, s ezért elnyeri a "colonel" megtisztelő megszólítást; segítőjével, Ottó "capitaine"-nel, aki az állathangok tökélyre vitt utánzásával az internáltak köré varázsolja a számukra elveszett természetet; monsieur Jacques-kal, a bukovinai gazdag lócsiszárral, aki gazdag lévén, valóságos udvartartást alakít ki maga körül. A "colonel" kivívta magának, hogy az udvar egyik sarkában esténként grogot és kenyeret áruljon. Az író és barátja, Németh Andor végre segélyt kap a berni magyar követségtől. Meghívják hát a colonelhez magyar társaikat. A csendesen beszélgetőkre lassan rátelepszik a némaság. A rájuk váró jövő megvitatása után az éj csendjében szembeáll velük nyomorulttá vált sorsuk s a kérdés: hová is jutottunk? Fekhelyükre menet egy részeg őr rájuk mordul: "Fel kellene kötni a ti Vilmosotokat! - Majd súgva hozzáteszi: - És melléje köthetitek, nem bánom, a mi piszkos elnökünket is!" A depot körül valamit enyhült a gyűlölet szorítása. Az újságok megírták: nem elfogott kémek, csak itt rekedt turisták, átutazók, külföldi munkások az internáltak. Látogatók is érkeznek a szabad világból: egy királypárti arisztokrata, aki a köztársaságiak mielőbbi háborúvesztéséről ábrándozik, egy idős lengyel hölgy, aki honfitársai vigasztalására jött. Hősünk gyakran vendégeskedik a lengyel művészek nappali menedékhelyén. Innen egy közeli ház virágos erkélyére látni, egy mosolygó szemű lányka játszóhelyére. A lányka olykor fejbólintással köszön nekik. Ez bennük azt az

érzést kelti: van emberi lény, aki nem osztozik a feléjük sugárzó gyűlöletben. A falon túli világ üzenetei vágyakat keltenek a foglyokban: oly jó volna élni, tenni, akarni valamit! A testi-lelki sínylődést a francia hatóságok a maguk hasznára fordítják: a szabadulásra vágyókat az idegenlégióba csábítják. Vagy húszan indulnak a perigueux-i karanténből egyenest a halálba. Október 3-án a karantén lakóit vonatra terelik. Két nap az út az ismeretlen cél felé. Az atlanti parttól rövid a hajóút, s egy kis szigeten feltűnik a négytornyú vár, :Voirmoutier, a Szent Filibert alapította fekete kolostor. Elhelyezkedés. Nyolcvanszor száznyolcvan centiméter egy embernek. A falakon csorog a penészlé, az udvar azonban tágas, megnyugtató, az ember itt akár magára is maradhat. Egy nyárfa alatt az alkonyatban néhány magyar. Valaki az esti csendben dalba kezd, hogy odagyűljenek a rokon árnyak. Pakrddoz úr, a falu polgármestere vállalkozik a lehetetlenre, hogy a lakhatatlan várat lakhatóvá tegye, a megvetett foglyok munkájával, persze, és busás haszonnal. Latrinát ásat, s deszkából felépül az ebédlő is, a "refectoire". Végre megérkeznek a hősünknek címzett első levelek, s feloldják benne az érzést, hogy a kitört viharban örökre eltévedt. Az őrséget Guillaume őrmester parancsnokolja. Emberséges ember, aki tűri, hogy a "boche"-ok késő este is énekeljenek, mi több, arra "vetemedik'; hogy két német tanárral és diákjaikkal barátságosan összekapaszkodva magáról fényképet csináltasson. Feljelentik, a frontra kerül, s mert nem gyűlölte foglyait kellően, az életével fizet. Az őszi, téli eső és sár a négy fal közé zárja az internáltakat. Müller úrnak, a fehér selyem női cipők félig elfranciásodott mesterének javaslatára nevelésügyi bizottság alakul. Fenyvesi mérnök a 19. század technikai fejlődéséről, Kuncz Aladár az irodalomról tart előadásokat. Müller úr pedig buzgón elnököl. Mások á lassan múló időt munkával sürgetik, legtöbbjük fúr-farag, rajzol, olvas. A lengyel művészek az idegenlégióba menekülnek a bezártság elől, mások mezei munkára jelentkeznek. A lengyelek távoztával a foglyok közt kialakult művészeti tevékenység piaca a német von Bergen és ügynökei kezébe kerül. Kis térdeplő aktjai, amelyek mind párizsi orosz szerelmét ábrázolták, meghozták számára a kantin borára s dohányára valót. Kuncz Fenyvesivel egy ablakmélyedésben alakít ki dolgozószobát. , Novemberben megvolt áz első temetés. A német Jungblutot, aki öt éven át szolgált a francia idegenlégióban; érdemei nem mentették meg az internálástól, s az idős embert a fekete kolostorból kísérik néhányáh - fegyveres őrök között - utolsó útjára. A búcsúztatót Kuncz Aladár mondja: a foglyok s katonák egyformán árvák, mert sorsuk az, hogy szeretteiktől távol haljanak meg. E szavak hallatán az őrség káplánjánák könny perdül le arcán, s a nyitott sír mellől visszavonja a katonákat. Karácsonyra a Vöröskereszttől csomag, írónknak ezenkívül pesti diákjai gyűjtéséből pénz érkezik. A foglyok ünnepelnek, s Guillaume, akit engedékeny emberségéért meghalni a frontra küldtek, ezen az éjszakán búcsúzik. Az új adminisztrátor 1915. január közepén érkezik. Magas, kövér ember, lényében van valami szétfolyó határozatlanság, tekintetében gyáva alattomosság. Folyton figyel, figyeltet, ellenőriz, ha lehetne, ellenőrizné még a foglyok álmait is. Visszatartotta csomagjaikat, míg a benne lévő holmi megromlott, leveleiket késve adta ki, s figyelte a hatást, a gyötrődő, félőrült várakozást. Végre a tavasz kiszabadítja a foglyokat a penészes falak közül. Az udvar napfényén mintha egész más emberi formát öltenének. Németh és Kuncz egész nap olvas. Magvar könyv nincs, olvasnak hát németet, franciát, spanyolt. Képzeletük időben és térben is elhagyja valóságos életük terét, kalandozik, mintha a gyűlölt környezetből kiszabadult volna. Áprilisban érkezik Zádory, a szobrász, és tengerre néző szobát kér. Miután helyét kijelölik, két napba telik, míg a döbbenettől magához tér. Aztán annál elevenebb lesz. Von Bergennel ;,művésztelepet" létesít, s a vár leomlott kövéből - az adminisztrátor jóvoltából soha fel nem állított - emlékművet farag a fekete kolostor első halottjának. A fogság reménytelen horizontjának is tudott a művészi alkotás síkján értelmet, új megvilágítást adni. A tavasz, a nyár felélénkíti a fogolyéletet. Nagy vállalkozás a kuglipá1ya, és

igazi siker. Vantur Jakab, a magyarokhoz húzó lengyel s két német "üzletember" bábáskodik létesítése és működése felett. Zenekar is alakul: Kuncz Aladár a von Bergen által faragott csellóján, Horváth, a cigány rossz hegedűjén sokszor a temetések gyászát, a diadalok mámorát hozza hallgatói elé. Aztán a vízhordás a vá.r alatti kútról, ahonnan a tengerpart fürdőzőit is láthatni, a találkozás - fegyveres őrizet alatt - a naponta arra járó amerikai lánnyal: szabadságot sóvárgó rabszerelem. Az adminisztrátorra rá-rájön a kénytiri tombolás mániája. Kit magánzárkába vitet, kit csak úgy maga elé rendel, új tilalmakat hirdet. Aztán katonáival elfogatja és felkoncolni rendeli a rabokhoz szegődött öreg kutyát. A foglyok egy emberként védik a szerencséden állatot. Író hősünk Fenyvesi mérnökkel együtt egy lakhatóvá tett, romos "toronyszobába" költözik. Így a téli bezártságban is megőrizheti független zavartalanságát. Egész nap olvas, menekül a mindennapokból, mígnem visszarettentik társai közé az olvasmányélményekből kilépő arcok és hangok, egy hallucinációból épülő második világ baljós hírnökei. Decemberben a németeket ne d'Yeu rossz hírű táborába viszik. A hátramaradt magyarok és osztrákok várt karácsonyát megrontja a felgyülemlett keserűség és fájdalom gátszakadása, amelyben az ember már csak eszköze az előtte ismeretlen, a rajta eluralkodó érzéseknek. A titokban megült szilveszter sem hoz igazi feloldást. Az összecsendülő pohár, a felzengő harangszó kegyetlenül felidézi a beláthatatlan messzeségbe tűnő múltat, az élet szabadságát, s a megkettőződő világ szorításába került Én kétségbeesett rémülettel hívja magához szakadozott öntudatát. Az író belső válsága tovább mélyül. Januárban jut el hozzá édesapja halálhíre, a hónap végén pedig büntetőtáborba deportálják mindazokat - köztük Zádoryt és Fenyvesit is -, akik a megyei prefektushoz írott levelükben panaszt emeltek az adminisztrátor értelmetlen kegyetlenkedése ellen. A zsúfolt egymásmellettiségben a foglyok egymáshoz idomullak, mint egy nagy család. A szabadulás vágya azonban kisebb csoportokat is alakított köztük. Az egyik a vár alagútján kísérli meg a szökést, hogy aztán egy bárkán vergődjék el a spanyol partokig. Dudás, az aviatikus, motor nélküli repülőt tervez, s engedélyt kap modellje elkészítésére is. 8 valódi gépet kíván építeni, hogy azon szökjék a várból. A tervek azonban meghiúsulnak. lfoirmoutiert büntetőtáborrá alakítják. A megmaradt nyolcvan internáltnak felhangzik a parancs: "Indulás!" Cél az ile Yeu-i citadella. A foglyok arcán egyazon céltalanság világol, mint a megállt óra kerek, fehér lapja. Az he d'Yeu-i citadellában egészen másként álakul a foglyok élete. Itt a társadalmi elválasztó határokat a közös szenvedés soha nem mosta el. Legfeljebb a lealjasodás, a bűn. De Noirmoutier szelleme menti a társakat, segíti a bajbajutottakat. A "fekete kolostor"-t nem szabdalták szét, mintegy rendkívüli, soha nem látott egységes és egyetlen lény él tovább, jelképpé, titkos belső mozgatóvá válik: ő a "fekete barát". Ő segíti ellenállásukat a gyűlöletes, lealjasító nyomással szemben, amit mindig éreznek lényük nemesebb dolgok felé törő részén. Ő rendeztet körükben gyűjtést a szegény őrült osztrák pincérnek, hogy felesége otthon eltemettethesse a nyomorba belehalt legkisebb gyermekét. A "fekete barát" szelleme ad erőt az írónak is, hogy elkerülhesse az őrület örvényét. A lét kínja elől az alkotásba menekül: előadás a németeknek a magyar irodalomról, fogalmakat tisztázó filozófiai viták és színház a kazamaták mélyén. Két egész évad maguk szerezte; játszotta darabokból. Ezekben a női szerepekét a szerencsétlen osztrák tanár, dr. Herz alakítja, így szabadulva fel - szabadulás a fogolyéletben - a szörnyű kényszer nyomása alól, hogy ösztönei eltévelyedését lepleznie kelljen. Az új tavasz már nem vigasz, csak sűrűsödő reménytelenség. Csökken a kenyéradag, s nyomában kirobban a páriák semmire sem vezető lázadása. Aztán egymásba folyó hetek, hónapok, évek után megjön a hír is: győzelem a fronton és - összeomlás. De a fegyverszünet nem hoz szabadulást, csak aggodalmakat: mi lesz veled, Magyarország? Amíg megnyílik a citadella vaskapuja, még végigsöpör, végigpusztít a táboron a spanyolnátha, s a fegyverszünet után hónapokkal a tálélők már csak fásultan

veszik tudomásul: immár véget ér a rabság. De még hetek, hosszú hetek telnek el, amíg Budapesten az érkezők iránti részvéttel a hangjában egy kopott ruhás úr így szól: "Szabad önöknek felkínálnom egy Duna cigarettát?" A fogoly hazaérkezett.

GULÁCSY IRÉN: FEKETE VŐLEGÉNYEK

A megáradt Körös apró szigetet ölel körül. Partján pár legényke halászik kötésig meztelenül, míg rajtuk nem üt egy kis csapat bársonydolmányos siheder. Hanem Palotai Czibak Imre legényei megfutamítják a Csáky-hadat. Még fogoly is esik, az ottfelejtett kis Csáky Cilikét viszik magukkal Palotára. A két rokon család perben áll egymással az apró szigetért, s most Czibak Lőrinc uram inkább karddal a kezében várja Csáky Lászlót, mintsem hogy hajolna papja, Fülöp páxer szavára, s hazaküldené Körösszegre a kedves kis Cilikét. Érkezik is a lovas csapat. Már-már összecsapnak; amikor kiderül, nem Csáky az, hanem Szepes grófja, Zápolya János. Szathmáry György püspököt látogatta Váradon, beköszönt hát Palotára is a keresztapjához. Kíséretében ott van Werbőczy István, a királyi ítélőmester. Ulászló király beteg. Corvin János meghalt. Rövidesen király kell az országnak. Szervezkedik a nemzeti párt. Lőrinc uram is Zápolyára tekint, s vele egész Bihar. A szép egyetértés kedvéért még Csákyval is megbékél. Amikor ötödnap János gróf továbbindul, vele megy Imre is, a csupa izom, csupa tűz bihari bölényborjú, mától Zápolya főállapotú apródja. Minden valamirevaló kastélynál megállnak. János ismerkedett, barátkozott. Werbőczy úrnak külön útja volt. Tokajnál találkoztak. Werbőczy jó hírrel érkezett. A Corvin leányt a gróf öccsének ígérték. Zápolyapárti már a Corvinokkal, Frangepánokkal a Déhvidék, a Szerémség, a Dunántúl. Meg kell vinni a jó hírt Szepesvárra, János anyjának, Tescheni Hedvig hercegnőnek. Gzibak Imre a kitüntetett futár. Szepesváron ott lobog a Zápolyáké mellett a Tescheni hercegek sasos zászlaja. Otthon van a hercegasszony. Budáról piruló orcával és szívében a Bourbon-liliomos királyné, Candalei Anna iránti bosszúvággyal távozott, mert a királyné megtagadta tőle a "fenség" megszólitást. Hedvig asszony nem nyughatik addig, míg a liliom a Tescheni-sas karma közé nem kerül, s János grofrtak meg nem nyúlik az út a trórúg. Az ifjú apród mit sem sejt a főúri asszony praktikáiból, hanem parancsát követve engedelmesen taimlja az udvari visellcedést, a kurtoáziát, s Zápolya húga, Borbála szemétől bűvölve egy számára addig ismeretlen érzést, a szerelmet. A nemzeti párt immár nagy erő. Az udvarnál tudják, jó lesz Jankó grófot megbékíteni. A szepesvári udvart újra Budára hívja hát a királyné. És gyülekezik Rákoson az országgyűlés. A nemesség a Zápolya-párt érdekében szabad királyválasztást, a Habsburgokkal kötött örökösödési szerződés felmondását követeli Lászlótól. Hedvig asszony is keveri kártyáit. Tomiczkyt, a lengyel diplomatát veszi rá, hogy a fiú utód nélküli királyi pártól megkérje fia számára a királylány kezét. Az országgyűlés deputációjában ott van Czibak Imre is, ő viszi Zápolya jegyajándékát. A küldöttség azonban dolgavégezetlen távozik. Tomiczky arcátlanságára Szathmáry György ökle felel. A kiürült fogadóteremben csak Imre marad hátra, s őszinte szavaival megnyeri a királyné bizalmát. Bizony az országos dolgokban nagy a kavarodás. Hirdetnek országgyűlést Budára is, Fehérvarra is. A főrendűek aszerint váltogatnak pártot, honnan remélhető több haszon. Ulászló arra ugyan képtelen, hogy az országban rendet teremtsen, de Zápolyát leszerelni azért megpróbálja. A lengyel trón örökösét, Zsigmond öccsét Trencsénbe küldi, a Zápolyák nyári udvarába. Rendezze el Ámor, amit a kard nem tehet. Dóczy János királyi kamerárius, János gróf korábbi főapródja kíséri a herceget. Jelmezes felvonuláson kellett volna Borbála-Aurora előtt Zsigmond-Marsnak bemutatnia hódolatát. Dóczy tervelte ki ezt a hercegnővel. Akadt azonban a palotahölgyek között Imrének is szövetségese, Putnoky Sárika, aki a tervet kihallgatta. A jelmezes felvonuláson aztán két Mars is lépdelt. Köztük az elsőbbségről lovagi viadal döntött. És Czibak Imre kivetette

nyergéből a hercegi széptevőt. A fegyverek zaja azonban nem ült el egy pillanatra sem. Miksa császár betört az országba, hogy az örökösödési szerződés fölbontását megakadályozza. Zápolya hada áll vele Szemben Pozsonynál. Dóczy érkezik a táborba, úton Miksához. Elmondja a grófnak, hogy a királyné gyermeket vár, s Ulászló gyermekeik összeházasítását ajánlja a Habsburgnak a nála lévő levélben. A grófnak azonban nem kell elveszítenie a trónra a reményét - mondja Dóczy sokat sejtetően -, a királyné egyre betegebb, nem biztos, hogy megszületik a gyermek. Imre tudja, hogy Hedvig hercegnő vajákos asszonyát vette Dóczy Budára a királyné ápolására. Világosság gyúl agyában. Megszökik a táborból, s egyetlen vágtában viszi a fenyegető hírt az udvarba, menteni a királyné s a születendő trónörökös életét. Tettéért Szathmáry György királyi hadnaggyá nevezteti ki a fogarasi végvárba, ahol Tomory Pál a kapitány. Útban Fogarasza, Medgyesnél feltartotta őket a vásári sokadalom. Imre értetlenül nézi, hogy a szász királybíró hal- s vádárusításon kapott néhány parasztot, s most rabszíjra fűzve viszi őket, hogy lecsapják kinek orrát, kinek kezét. Darabontjai az árokba fordítják a szekereket az útról. Egy lófőszékely nem tágít az útból. A szász korbácsütésére lőccsel felel, s az fej nélkül hull vissza kocsijára. Imre kezet szorít a hatalmas emberrel. Dózsa György az, Dálnokról. Tomory örömmel és atyai barátsággal fogadja. Fogaras Czibak Imrének igazi vitézi oskola. A kapitányhoz parancs érkezik, kíséretet kell aáni a Székelyföldre menő királyi biztosnak. Trónörökös született, a nagy örömre beszedik az "ajándékot". Dóczy János a királyi biztos, aki csak úgy mellékesen ejt szót arról, hogy a királyné meghalt. Imre felelősségre vonja aljas tettéért. Párviadaluk azonban elmarad, mert az erőszakos adóbehajtás miatt fellázadnak a háromszékiek. Dózsa áll az élükre. A székelyek rohama felmorzsolja a fogarasi csapatot. Tomory is megsebesül. Amikorra Czibak Imre a végvárakból összegyűjtött katonákkal rendet teremt, a királyi biztos már messze jár. Palotán az apja előtt szökéssel és gyávasággal vádolja Imrét olyan aljasul és olyan eredményesen, hogy Czibak Lőrinc uramat szélütés éri. Tomory kisebb birtokot vett Borsod megyében, s magával vitte hadnagyát is a birtokbavételre. Ellátogatnak Putnokra is, ahol Tomory választottjában szepesvári pajtására, Sárikára ismer Imre. Ő közvetíti ezúttal a leveleket Imre és Zápolya Borbála között. Székesfehérvár koronázásra készül. A gyermek királykával senki sem törődik. Még reggeli tejét sem kapta meg, szennyes kis ingére húzzák rá sebtében a díszes ruhákat, úgy viszik a koronázásra, ahol felsikolt, mikor az arany hidege a homlokát éri. Mindenki rossz jelet lát ebben, csak Hedvig hercegnőben éled újra a remény. A koronázás után nagy ünnepséget tartanak. Több lovagot aranysarkantyús vitézzé üt a kicsi király. Köztük Czibak Imrét, legifjabb testőrkapitányát, aki a Budára rendelt Tomory helyében Fogarason lett várkapitány. Az ünnep estéjén Imre végre találkozhatott Borbálával. A lány kikényszeríti belőle a valódi ok megvallását, amiért egykor elhagyta Zápolya pozsonyi táborát. Borbála döbbenten hallja anyja gonoszságát, de megnyugszik, mert Imre megőrizte a titkot, s ezzel megvédte családja becsületét. Megérteti anyjával, hogy Imre hallgatásának szerelmük a záloga. Ulászló, hogy minél távolabb tudja magától, kinevezi János grófot erdélyi vajdává. Zápolya magával viszi húgát is Erdélybe, így Borbála gyakran lehet együtt a fogarasi főkapitánnyal. János gróf tanácsadója Tomory Pál, aki nagy szorgalommal hozza rendbe a tartomány ügyeit, s jó hatással van a vajdára. Amikor aztán a török veszedelem hírére az udvar követként a Portára küldi, Czibak Imrét ajánlja maga helyett a tanácsosi tisztségre, s egyúttal megkéri Imrének Borbála kezét. A vajda igent mond, de a döntő szó Hedvig asszonyé. A hercegnő azonban más irányban működteti diplomáciáját. Mire a leánykérés híre Szepesvárra ér, már elvégzett dolog, hogy a magyar-lengyel szövetség jegyében Borbála.lesz a lengyel királyné. Tomory azt tervezte, hogy Konstantinápolyból visszatérve ülik meg lakodalmukat Sárikával és Imre kézfogóját Borbálával. Imrét villámcsapásként éri a hír,

hogy kézfogója elmarad. Tomory menyegzője tragé . diába torkollik: Sárika ruhájába belekap egy fáklya lángja, s a menyasszony belehal tüzes sebeibe. A két fekete vőlegény ezentúl csak egyetlen hölgyet kíván szolgálni: kardjával Hungáriát. Imre Palotára húzódik vissza. Fülöp atya és öccse felesége, Csáky Cilike ösztönzésére ispotályt épít a beteg parasztoknak. És akkor megmozdul a föld: Dózsa parasztseregei lángba borítják az országot. Váradut Czibak Imre védi, míg Tomory föl nem szabadítja a várost a vajda előhadával. Tőle hallja Dózsa rettenetes halálát. Zápolya is megérkezik. Imre alig ismer rá, tétova arcán a romlott idegzetű emberek kegyetlensége. Amikor a két barát azt látja, hogy karosszékből, élvezettel nézi a nagy botú Lőrinc pap tűzhalálát, undorral hagyják ott a vajda táborát. Ulászló meghalt, az ifjú Lajos rossz tanácsadók befolyása alá került. Az udvarnál mindennapos a dorbézolás, az ország pedig pusztul. .A kilátástalan jövő elől a két barát a kolostor csendjébe menekül. A török azonban egyre nagyobb veszélyt hoz a Délvidékre. Már Nándorfehérvár is elesett. Kell egy becsületes kard, hogy elvágja a török útját. Pápai paranccsal hozzák ki lbmoryt menedékéből, s megteszik országos főkapitánnyá és kalocsai érsekké. Folyhat tovább az udvari dáridó, akié a méltóság, azé a gond. Tomory Czibak Imrével az oldalán kiveri Ferhát basát a Szerémségből. A főurak vissza is hívják sürgősen a parancsa alatt álló bandériumokat: Még bizony szarva találna nőni a barátnak...!" A magára hagyott Tomory az érsekség jövedelméből szervezi a védelmet. Czibakkal együtt mindent megtesz, ami megtehető, a haza és a király Mohácsnál mégis elveszett. Tomory is a csatatéren marad. Czibak Imre menti ki Lajost a csatából, ő az, ald utoljára látta, ő fogja föl leghamarabb, hogy aki él, nem engedheti, hogy a mártírok áldozata hiábavaló legyen. Zápolya negyvenezres haddal áll Szegednél. Hozzá igyekszik. Tőlc várja, hogy a rommá lett országban építeni kezdjen, a széthullottak között egységet teremtsen. Székesfehérvár új koronázásra készül, a főúri párt meg Pozsonyba igyekszik Ferdinánd elé. Rövidesen két király között oszlik meg az ország. Forgatják az urak a köpönyeget, s nézik, hol a nagyobb haszon. A nemzeti király csak egy hű kardra számíthat: Czibak Imre az, az újonnan kinevezett váradi püspök. Ő veri szét a Délvidéken a Zápolya gyengeségéből nagy hatalommá nőtt Cserni Jován martalócait, ő száll szembe Ferdinánd hadával, ő hozza vissza a lengyel földre menekült János királyt. Hű marad hozzá - egyedül a főemberek közül - még azután is, hogy Zápolya kézcsókra járul a németet kiverni behívott szultán elé - Mohács mezején. A Habsburg magára hagyta Budát. A szultán trónjára ültette Zápolyát, s továbbindult Bécs felé. Otthagyta azonban "szemét" és "fűlét'; Grittit a budai várban. A velencei nem sokat törődött a tehetetlen Zápolyával. Maga köré gyűjtötte az udvar szemetjét, DóczyJánost meg a hozzá hasonlókat, s kormányzónak tette meg magát. Hogy el ne eresszék egészen az ország, Czibak Imre azt tanácsolja a tétova királynak, erősítse Erdélyt. Az intrikák mesterét, Dóczyt teszi meg János kincstartónak, s hogy fel ne billenjen egészen a mérleg, Czibak Imre lesz az erdélyi vajda. Gritti azonban korlátlan hatalmat akar. Konstantinápolyba megy, hogy megszerezze a Porta támogatását, s a saját fejére tegye a magyar koronát. Czibak Imre szervezi Erdélyt. Magyarok, szászok, románok kötnek szövetséget, hogy táborba szálljanak Felmérem Fogaras alján, s ott várják be Grittit, aki török segédcsapatok élén tér vissza Konstantinápolyból. Az urak azonban Gríttihez pártolnak. Czibak Imre váradi püspök és erdélyi vajda kisded serege táborozik csak Felméren. Követe hírt hoz Brassóból, hogy Gritti a fejéért küldött háromszáz janicsárt. A vajda egy sudár fenyőből hatalmas jelzőtüzet - lármafát - készíttet, elküldi katonáit, meggyújtja a máglyát, s egyedül várja a Dócry vezette gyilkosokat. Amikor Gritti tivornyaasztalára aranytálon letették a vajda sápadt fejét, Erdély elpártolt hatalmasai döbbenten ismertek feladatukra, s leszámoltak az ország megrontóival. A felméri lármafa riadóra hívott.

DÉRY TIBOR: G. A. ÚR X-BEN

X város kétheti járóföldre esett attól az állomástól, ahova hosszú utazása végén G. A. úr eljutott. A kísérőül szegődött mozdonyvezető csak egy darabig vezette utasát, nyolcnapi járásra magára hagyta. G. A. egyedül vágott neki a hosszú útnak. A sivár vidék lassan éledni kezdett, előbb csak elszórt vasdarabok, huzalok, majd valóságos ócskavastelepek borították be a tájat. A várost több tízezernyi vasúti kocsi, autó, tank, ágyú rozsdás hullája vette körül. Később többemeletes romos házak jelezték, hogy megérkezett. A szűk utcákat azonban a ledőlt falak törmeléke és a szemét úgy elborította, hogy G. A. csak nehezen jutott be az élő városba. Az első járókelőtől azonban hiába tudakozódott jármű felől, furcsa válaszokat kapott. Ugyanígy járt a szállodával is. A megkérdezett helybéli nem tudta biztosan megmondani, hogy van-e a városban szálloda, de szívesen ajánlotta, aludjék nála az idegen. A rosszul megvilágított utcán végül is feltűnt G. A: nak egy óriási házon egy apró tábla: Hotel Astória. X-ben szerzett élményei több szálon kapcsolódnak ehhez az épülethez. A portás udvariasan ajánlotta, hogy jöjjön vissza a vendég holnap, akkor a szállodaigazgatóság is fogadni tudja, de G. A. ragaszkodott elhatározásához. Így hát, föl-alá liftezve, végül is eljutott a neki szánt szobába. Ebben a szállodában az volt a rend, hogy kívülről rázárták az ajtót a vendégre, s néha, rövid időre felkapcsolták a villanyt. Egyébként olyan sötét volt, hogy az egybenyíló szobákban elhelyezett emberek csak hangról ismerték egymást. G. A. másnap egy vidékiesen kopottas hotelban ébredt, s azonnal reggelizni indult. Most kedvezőbb benyomásokat szerzett, mint amikor a városba érkezett, a pincér túlzott udvariassággal szolgálta ki, s a vendég kérdésére elmagyarázta, hogy a városnak nincs központja. Ez a kifogástalan modor, az áradó szívélyesség egyébként X-ben általános volt, hisz akivel csak szóba elegyedett a messziről jött idegen, mindenki kínosan vigyázott arra, hogy meg ne sértse. Különös volt az élet X-ben. A széles Sugárúton állandóan hömpölygött a jókedvű tömeg, közlekedési eszközöknek nyoma sem volt. Az emberek viselkedése is szokatlannak tűnt. Hangosan nevetgéltek, ilyenkor kíváncsi csoportosulások támadtak, majd a tömeg gyűrűzve továbbhullámzott. G. A. sétája közben tanúja volt egy gyilkosságnak is. Egy fiatal férfit hirtelen ledöfött egy másik, és a gyilkos dolgavégeztével tovább ballagott, az emberek még fel sem háborodtak a "műtéten" - ahogy ezt itt nevezték. Másik alkalommal jól öltözött urakat látott, akik gyenge fizikumú teherhordóik nyakában lovagoltak. Ők voltak a társadalom vértanúi, a gazdagok, akiket mindenki sajnált. Közelebbről is megismerkedett az egyik lovassal, aki szívesen felfogadta volna, s Gusztávnak nevezte, mint minden eddigi teherhordóját. G. A. más furcsaságokat is tapasztalt. X-ben ismeretlen volt a kályha, a fűtés, de még a könyvekről sem hallottak. G. A. megunva a szállodát, szobát akart bérelni egy magánháznál. Így jutott el Larra úrhoz s lányához, Erzsébethez. A házigazda csak hosszas magyarázkodás után értette meg, hogy vendége maga akar egy szobában lakni, s nem fogadhatja el sem a háziúr, sem a kisasszony vagy valamely más vendég szobáját, ágyát. Erzsébet érzéki szépsége, tiszta lénye az első pillanattól fogva megragadta a külhoni vándort. A lány bájos ártatlansággal jelentette ki, hogy nem tudja, hány éves, mert azt nem tartják számon, majd határozottan állította, hogy állatok pedig nincsenek a Földön, azok csak az emberek jelképei. A Larravllában igazi társasági élet folyt, s ezt G. A. is hamarosan megismerhette. A szobák tele voltak csevegő emberekkel, ki a földön ült, ki a megvetett ágyon. Ugyanezt tapasztalta hősünk egy másik villában is, ahova Erzsébettel látogatóba érkezett. Egy fiatal özvegyet kerestek fel, s G. A. meglepetésére az utcai gyilkosság tettese is jelen volt. Sőt ő volt a társaság középpontja, a fiatal lányok bámulatának tárgya, akik sehogy sem értették, az özvegy miért nem viszonozza Leone úrnak, a férj gyilkosának heves udvarlását. Úgy vélték, Elza azért szenved, hogy így biztosítsa kifogástalan közérzetét. Mert a lét élvezete megfosztja az embert lelki nyugalmától. Így bölcselkedtek,

s amikor Elza hirtelen meghalt, természetesnek vették, hisz elmúlása abban a pillanatban következett be, mikor szerelmének és szenvedésének mértéke betelt. Ahogy azt Leone úr rögtönzött gyászbeszédében mondta. Az eset után hősünk nyugovóra tért szállodai szobájában. Azonban rövidesen valaki megjelent nála: Erzsébet volt, s az éjszakát a férfival töltötte. G. A. most már úgy döntött, a lányhoz költözik, tehát rendezni akarta számláját. A portás viszont bizalmatlanságnak vélte, s roppant módon csodálkozott, hogy külföldön távozás előtt ki szokták egyenlíteni a számlákat. X-ben ugyanis megvetik a pénzt. Segítségül hívta hát az igazgatót, aki előbb egymilliót, majd egy koronát számolt fel. Cs. A: t azonban ez sem tartotta vissza. Meghitt hangulatban távoztak Erzsébettel, aki boldogan szorította magához a férfitól kapott babaszobát. A Larra-villa egyik manzárdszobájában az idősebbik háziúr lakott, akit mindenki különcnek tartott, mert ragaszkodott magányához, s mert nem akart elhunyni. X-ben a halált sajátos módon értelmezték, amiről G. A. is megdöbbentő élményt szerzett. Az egyik nap hatalmas tömeget látott. Az úton nevetgélő idős és láthatóan beteg emberek haladtak hosszú sorokban, s menetük kísérőik, akik könnyeztek, szomorúak voltak. Az öregek kirándulni mentek - legalábbis így mondták ; s magukkal vitték kedves használati tárgyaikat is. Hősünk is követte Erzsébettel egy darabig a menetet, de aztán elfáradtak és visszafordultak. Kapcsolatuk Erzsébettel mindinkább bensőségessé vált, együtt éltek, bár a lány időnként másutt aludt. Állította azonban, hogy nem vált hűtlenné. A Larra-villában az élet a megszokott módon folyt, amikor egy nap G. A, különös játékot ajánlott kedvesének. X-ben az erős napsütés következményeként gyorsan pusztultak az épületek, olykor hatalmas robajjal falak dőltek le. G. A. nehezen viselte a romok lán-ányát, s azt ajánlotta, takarítsák ki az udvart, hordják el a törmeléket. Szerelme segített is neki, a többi lakó azonban tapintatból csak távolból nézte munkájukat. Egy nap bíróságra idézték Erzsébetet Leone gyilkossági ügyében tanúskodni. X-ben, aki megszokta, hogy a törvény elé járuljon, az már nem tudott lemondani arról, így az épület mindig tele volt emberekkel. A bíróság tagjai különféle betegségekben szenvedtek, mert itt az ítélkezést csak szerencsétlen sorsúakra bízták, hogy azonosulni tudjanak a vádlottakkal. A börtön, akár egy szálloda, amelyben jól táplált rabok unatkoztak. A tárgyalás különös hangulatban folyt. A vádlott s a bírák hosszú fejtegetésekbe bonyolódtak, s a terem végében elhelyezett zenekar olykor tust húzott. A per váratlan fordulatot vett, amikor Leone úr bevallotta, hogy két alkalommal G. A: t is meg akarta ölni. A bíróság, mint bűnre felbújtót, hősünket is perbe fogta, sőt a későbbiekben a többi érintettet felmentette, azok legnagyobb kétségbeesésére. G. A. azonban haza készült, s bár "befogadták a perbe'; senki sem tartotta vissza, mert X-ben a hatóság azonos a jó ízléssel. Elutazása előtt több előadást is tartott a külföldről, szokásairól. X lakosai ámulattal hallgatták, s arról álmodoztak, ki mit szeretne csinálni az idegen világban. G. A. hosszan ostorozta hazáját, ahol hazugság van, a törvény igazságtalan, és legfőbb uralkodó a pénz. Az utolsó előadása után különös fáradtság fogta el: végképp döntött, hazamegy. Vele tartott volna még az idősebb Larra úr és Erzsébet is, végül azonban csak egyedül indult útnak. Két évet töltött X-ben, s amikor a vonaton megnézte magát a tükörben, látta, haja teljesen megőszült. De nem bánta.

LENGYEL JóZSEF: IGÉZŐ

Szófukar, sötét tekintetű idegen érkezett a faluba, túl lehetett már a negyvenen. Vezetéknevét csak a községházán tartották nyilván: a fiatalabbak András bácsinak, az idősebbek egyszerűen Andrásnak szólították. Csupán annyit hallottak róla, hogy nem jószántából került ide. Hogy miért is, azt ő maga sem tudta volna szavakba önteni. , Valahol, valahogy valami nagy igazságtalanság történt vele."

A tavaszi munkákra való tekintettel csősznek tették meg a magányos idegent, a vetőmagot őrizte, a ponyvával letakart zsákokat egy jó óra járásnyira a falutól. Az öreg szénégető Miska csak akkor találkozott vele, amikor szombat délután hazafelé kocogott a kocsira kötözött nagy láda tetején. Nem jönnél szenet égetni? - ez volt a kis öreg harmadik mondata, hogy megsodorták a cigarettát, és a csőszkunyhó előtt egyenletesen parázsló tűz mellé guggoltak. A bőbeszédű Miska volt már évek óta a falu egyetlen és, mondhatni, elismert szénégetője. Cserélgette is kénye-kedve szerint segédeit. Mert tudomány ám a szénégetés a javából: a fának lassan kell égnie, különben nem szén, hanem hamu lesz belőle, aztán csak várhatnak rá a kovácsok. Hogy milyen jól választották meg egymást Miska és az idegen, az csak az erdőben, a fáktól körülfogott szurdokban derült ki, ahol lassan füstölögtek a földdel letakart kupacok. Éjjel az öregember volt éber, legalább négyszer megvizsgálta a szén égését, majd az alvása belenyúlt a délelőttbe. András levetkőzve aludt, és egész éjszaka. Igaz, nagyon korán ébredt, talán mert a községházán őrzött feljegyzés szerint "eredeti foglalkozása: pék" volt. A közeli forrásból ő látta el vízzel a háztartást, ő is pucolta és főzte meg a krumplit, közben azért a kupacokról sem feledkezett meg, és pár lapátnyi földet dobott oda, ahol kicsapott a láng. De se Miska éjjeli virrasztásából, se András hajnali gondoskodásából, se az élelem és dohány megosztásából még nem nemesedett volna barátság. A természetes közösködés mellett kapcsolatuk mélyebb tartalmára akkor derült fény, amikor az erdőben rakták szekérre a rönköket. Mindegyik ugyanis azon ravaszkodott, hogy a vastagabb végét fogja meg, hogy a másiknak, hol a kis fizikumú öregnek, hol a sajnálatra méltó idegennek valahogy már könnyebb legyen. - Holnap korán reggel újra itt vagyok, és akkor te mégy a faluba. Meleg víz vár majd nálunk a fürdőházban - ajánlotta az öreg az első szombaton. Végül is Miska késett, magasan járt a nap, amikorra visszatért az elemózsiával. András már tisztálkodott, kimosott, hiába unszolta az öreg utána, hogy látogasson be a faluba. A következő szombaton Miska nem hívta fürdőbe a társát. Magában dühösködött: a múltkor azért zsémbelt az asszony, mert vendéget jelentett be, most meg azért fog, mert elmarad a látogató. Az az igazság, jobb szerette az öreg, ha várja valaki az erdőben, mikor visszatér Kifejezetten félt, éjjel meg az istennek se aludt volna egyedül kint a vityillóban. Örömmel hagyta hát ott még a dohányát is Andrásnak, csak legyen, aki várja. Ötödik hete dolgoztak' már együtt az erdőben. Több lett a szén, hogy a hétvégeken is égtek a kupacok, hiszen az idegen vigyázott rájuk. Igazán igyekeztek. "Ők maguk csak azt vették észre, hogy a muszájmunka elvégeztével kettesben még a kell-munkára is maradt kedvük:' Házikójuk javításába fogtak. Egyik pap ebéd után vendégük érkezett: az erdőkerülő. Sapkája rókaprémes, vadászfegyvere kiszolgált holmi, elöltöltős. Jevszej edénynek való nyírfát jött keresni. Az erdőjáró embernek nincs hasznosabb edénye a nyír törzsénél. Jobb, mint a cserép, mert nem törik, jobb, mint a vas, mert nem nehéz. A vadásszal volt a kutyája is, Najda barna szuka, talán a vizsla és a farkaskutya keveréke. Az idegen tapasztalt szeme látta rajta, hogy nemsokára megkölykedzik. András leguggolt, letette á tenyerét az elsárgult, a szénégetés közelségétől félig lepörkölődött fűre. Ránézett Najdára. A kutya hason csúszva, csöndesen szűkölve ment mind közelebb. Még akkor sem vette le a szemét az idegenről, amikor a gazdája féltékenyen maga mellé parancsolta. Ahogy másnap András ki akart lépni a kunyhóból, beszaladt Jevszej kutyája. Az idegen megsimogatta =Vajda tarkóját, és szó nélkül lement a szénhez. Aztán visszajött, leült a fal melletti padra. Az állat odahúzódott a pad alá. - No, hiszen a telet úgyse éri meg - ítélkezett a később betoppanó Jevszej. Megkölykedzik, aztán megvárom, hogy fölnevelje a kutyust, és a bundája vastag legyen, téli. Mikor már nem ereszt szőrt. Kesztyű lesz belőled, vagy gallér a subán - mondta a kutyának. Mindhárman önkéntelenül Najdára néztek, és érezték, hogy érti, miről

beszélnek. András a múltkor a kutya egyik születendő kölykét akarta megvenni, mostan Najdáért ajánlott egy köböl búzát. A megsértődött erdőkerülő csak azért se kötött egyezséget, a derekáról leoldott hurkot az állat nyakába dobta, kegyetlenül megverte és maga után vonszolta. Szombat reggel Najda megint a szénégetőknél termett, az idegen térdhajlásához szorította orrát. Miska avval ment be a faluba, hogy ha csak lehet, megveszi a kutyát, de dolgavégezetlenül jött vissza az erdőbe. Jevszej inkább agyonlövi, de nem adja az állatot. A szénégetőknek hamarosan újabb látogatójuk került: a sovány, ideges, petyhüdt arcú, katonainges ember maga a tanácselnök volt. Az a hír hozta ki az erdőbe, hogy András varázsló vagy igéző, így csalta magához a kutyát. Aztán meg szombatról vasárnapra virradó éjjel szökött rabok is jártak nála a kunyhóban. Felhasználva a gyanúsítgatásokkal és magyarázkodásokkal, végül abban egyeztek meg, hogy András elvállalja az erdőkerülőséget, Jevszej már régen kéri a csirkefarmot, mert azt úgyis a felesége tartaná rendben. Az erdőben dolgozókra a virágdús idő volt a legrosszabb. Mindketten izzadtak, vakarództak, kátránnyal kenték be az arcukat és nyakukat a szúnyogok ellen. Haragudtak mindenre a világon. Csak egymásra és a lovukra nem. És most is, változatlanul mindegyik előzködött, hogy a rönk vastagabb vége alá kerüljön a válla. Az egyik éjjel Najda megkölykezett, a ház kis tornáca alá húzódott, a lépcső mögé: senkit nem engedett kicsinyeihez. Miskát következő nap behívták a faluba a gabonaszárítóhoz fűtőnek. Az idegen kint maradt a kutyákkal, be kellett fejezni a munkát, megvárni, míg kiégnek a kupacok, majd kibányásznia kész szenet. Jó ideig úgy tűnt, el is feledkeztek róla. Az idegen nem bánta. Fejszenyeleket faragott tiszta, ágatlan nyírfából, meg Miska feleségének két krumplinyomó fát, és nyírfaháncsból sótartót csinált. Egy nap Najda megmutatta a kölykeit: "fekete foltos, barna kutyusok, kövér, gömbölyű, forró, vak kis életek': Nem sokkal aztán nagyobbacska iskolás fiúk csörtettek a kunyhóhoz üzenettel, hogy menjen András azonnal a faluba, mert rengeteg a kicsépelt gabona, nincs elég kocsis. Az idegen először a szenet takarta be széles, zöld nyírfaágakkal, hogy az eső lefolyjon róluk. Majd krumplit és híg rántott levest főzött a kutyáknak. A szerszámokat behordta a kunyhóba, és a vadászok régi furfangjával bereteszelte az aj tót. Najda megértette, hogy el fog menni. Kijött rejtekhelyéről. Lábaira fektetett fejjel nézte az előkészületeket. - Hogy tarthatnál velem ötödmagaddal? Holnap érted jövök - simogatta meg a férfi. A kutya csak nézett szomorúan, könnyes szemmel. Bent a faluban tömérdek volt a munka, egy egész évnyi életet jelentett a gabona betakarítása. Az idegen Miskáéknál aludt, ide nem hozhatta Najdát, itt Csuli volt az úr, torzonborz, "papos nézésű" jószág. Harmadnap öreg este lett, mire a kunyhóhoz ért András. Najda fészke üres volt. A tornác két középső deszkáját valaki fölfeszítette, innen felülről, hurokkal kapták el az anyaállat nyakát. Következő délután az egyik asszony azzal állt az idegen elé, hogy Najda bőre ott szárad Jevszej padlásán. Miska bácsi sietve magyarázta, hogy ez az a Borbála, aki Andrást is látta a szökött rabokkal komázni. Végül persze a "csirkefarm igazgatójának" állt feljebb. - Fizesd meg! Követelem, fizesd meg! -- Jevszcj hangja vékonyan és haragosan sivított. - Ki ölte meg a kutyát? - kérdezte most az idegen. Csöndesen kérdezte, Jevszej mégis két lépést hátrált. De ott a körbe álló kocsisok között megállt és tovább kiabált. - Elég,. Jevszej. Hallod, elég már! Hallgass és eredj! - szólt egy fiatal kocsis. -- Mert ha nem sietsz, tőlem kapod meg, amit ez az ember itt, a hétszentség tudja, miért, csak tartogat. - És Jevszej orra alá dugta keményre

szorított öklét. A betakarítási munkák után az idegen nem fogadta el a faluban felajánlott lakást, kiköltözött az erdei kunyhóba, a meglevő téglákból és agyagból kemencét rakott. Mikor arra vitt az útja, Miska sohasem mulasztotta el, hogy betérjen az új erdőkerülőhöz. Sok mindenről beszélgettek, a pletykás Borbála újabb történeteiről, háborúról, igézésről, meg hogy Jevszejnek máris kitelt a tisztessége, tojást lopott. Abban is megállapodtak, hogy tavasszal megint együtt égetik a szenet. Csak a kutyákról nem beszéltek soha, és a múltról. "De nem Miska volt az egyetlen vendég. Favágók is ,jártak hozzá melegedni, és ha a fergeteges idő, hófuvatag úgy parancsolta, gyakran ott is éjjeleztek:'

OTTLIK GÉZA: ISKOLA A HATÁRON

1957-ben az elbeszélő, a továbbiakban Bébé (polgári nevén Both Benedek) a Lukács uszodában találkozik barátjával, Szeredy Danival. Tétova és furcsán néma, "rejtjeles", ám fölöttébb meghitt beszélgetésük Szeredy ama bejelentését fonja körül, miszerint összeköltözött Magdával. A szóban forgó személyt Bébé 1944 nyarán ismerte meg Nagyváradon, ahol Szeredy akkor katonai szolgálatát teljesítette. Bébé Szeredy hívására, de közös barátjuk, a rajta kívül másik civil, Medve Gábor helyett utazott oda. Szeredy bajba került, eltűnt egy titkos katonai jelentés. A rejtély végül újabb rejtéllyel oldódott meg, ugyanis ketten is "bűnösnek" vallották magukat. Egyrészt - faggatásukra - a szép Teo, Szeredy szeretője, másrészt - faggatás nélkül, önként - az ártatlan Magda, a brassói zsidó fényképész lánya, akit Szeredy cselédként bújtatott lakásán: Szeredy nem Bébé véleményére kíváncsi a Lukács uszodában, hanem a sajátjára, csupán azt reméli, hogy Bébé közbeiktatásával majd maga is tisztábban lát mindent. Bébé úgy vélí, ha valamire jutni s kérdéseikre választ akarnak, végig kell nézniük Medve kéziratát, amit barátja ráhagyott, s amit nem sokkal halála után meg is kapott, mert Szeredy története is úgy kezdődik, ahogy Medve kézirata: ezerkileneszázhuszonhárom őszén. Ezen az őszön, szeptember 3-án vették fel hetüket, név szerint Bébét, Medve Gábort, Czakó Pált, Formes Attilát, Tóth Tibort, Orbán Elemért és Eynatten Vincét a határszéli kisváros katonai alreáliskolájának második évfolyamára. Még az első nap délutánján, de már a fekete posztó egyenruhába bújtatva, nullásgéppel kopaszra nyírva, meghatározó élményben részesülnek. Ahogy a kijelölt teremben tengnek-lengnek, egyszer csak kivágódik az ajtó, beront valaki, és egy nevet üvölt. Valami Hejnattert keres. Eynatten, mikor megérti, hogy róla van szó, jelentkezik, és helyreigazítja az egyenruhás fiút. Az még durvább hangra vált, letolja és rendreutasítja az újoncot, majd pattogó leckéztetésbe kezd. Medve azonban beavatkozik, felelősségre vonja a negyedévest a kiabálásért és a parancsolgatásért, de az nemhogy jobb belátásra térne, hanem Medvének támad, és a nevét tudakolja. Medve többszöri felszólításra ugyan megmondja, hogy hívják, de vissza is kérdez. A negyedéves válasz helyett iszonyú káromkodásban tör ki. Ekkor a lányos arcú Tóth Tibor is megszólal, arra kéri a fiút, Isten nevét hiába fel ne vegye. Ettől a negyedéves igazi dühbe jön, és őrjöngve, sűrű káromkodások közepette kivágtat a teremből. Az újoncok megismerkednek Bognár tiszthelyettessel, aki vasi tájszólásban vezényel, kizárólag emelt hangon. Durva és közönséges. Ahogy zárt sorokban fel-le masíroznak, szemügyre veszik az épületet. A folyosókon, a lépcsőház falain mindenütt olajnyomatok vagy régi növendékek rajzai. Az étterem nagy, bolthajtásos helyiség, a végében egy emelvénnyel. Medve és Bébé kicsit másképp emlékeznek a részletekre... Az elbeszélő (Bébé) visszakanyarodik Szeredyhez, az uszodához, Magdához, illetve Magda és Szeredy kapcsolatához, de megint csak arra a következtetésre jut, hogy ha meg akarják érteni az elmúlt 30-40 évet, akkor a legjobb, amit tehetnek, hogy végigmennek Medve kéziratán. Az újoncok másnap átköltöznek végleges helyükre, a 82 ágyas hálóterembe. Bébé Halász Pétert várja, legjobb barátját, akivel együtt jártak elemibe, együtt

játszottak, sőt vérszerződést is kötöttek, s akinek a kedvéért tulajdonképpen idejött. Megérkeznek a régi növendékek. Igaz, Halász Péter nincs egyedül, Bébé mégis odamegy hozzá, hogy boldogan üdvözölje, ám barátja hűvös és tartózkodó, Benedeknek szólítja, épphogy figyelemre méltatja, majd mint aki jól végezte dolgát, egyszerűen hátat fordít. Bébé meg csak áll leforrázva. Arra ocsúdik, hogy az egyik újonccal, Formes Attilával levétetik a véletlenül neki jutott új kincstári bakancsot. Merényi tart rá igényt, ellenkezésnek helye nincs. Még javában tart a huzavona, amikor hirtelen csend támad, megjelenik egy kefebajuszú alak. Máris pattog, s bár alig lehet érteni, amit mond, úgy elharapja a szavakat, mégis mindenki csinálja, amit kell: vigyázzba áll, pihen, vigyázzba áll. Bármennyire igyekszik is leplezni Formes, hogy a fél lábán nincs cipő, a kefebajuszú észreveszi, és maga elé parancsolja. Nem gorombán ordítozva, mint Bognár tiszthelyettes, hanem halkan és finoman. Rövid, gúnyos kérdéssorozat után alaposan megfuttatja Formest - talán tízszer is oda-vissza, de a többieket sem kíméli, legalább félórán át "gyakorlatoztatja" őket. Egy perc alatt kell felöltözni, levetkőzni, sorakozni, visszakozni, ágyat szétdobni, rendbe rakni többször egymás után. Ahogy távozása után Bébé megtudja tömpe orrú ágyszomszédjától, Szeredytől, Schulze tiszthelyettes úrhoz volt szerencséjük. Vacsora után a hálóteremben Merényi egy véletlen mozdulatot szándékosnak minősítve, felpofozza Eynattent. Medve, nyomában Czakóval, kérdőre vonja. Merényi válasz helyett Medve karját hátracsavarva a földre kényszeríti. Czakó is megkapja a magáét a vörös Burgertől. Merényi és négy-öt társa még jól összerugdossa a két fiút, majd a bejárathoz vonszolják őket. Medve és Czakó ott fekszenek még, amikor belép Schulze. Azonnal "felállni"-t majd rögtön "leülni"-t parancsol. Medve nem engedelmeskedik, tiltakozni próbál. Aztán az utolsó pillanatban, még mielőtt erőszakot alkalmaznának, csorgó könnyekkel leül. Schulze mindenkit a folyosóra vezényel, s megszámlálhatatlanul sokszor, a végkimerülésig leültet és felállít. Még ugyanaznap este a vörös Burger, mert Orbán csak némi habozás után kínálja meg, kiborítja a süteményesdobozt, sőt össze is tapossa. Amikor az ismét betoppanó Schulze felelősségre vonja Orbánt, az árulkodik. Shulze kis büntetést - három ébresztőre jelentkezést - szab ki Burgerra, és nagyot - hét ébresztőre jelentkezést - Orbánra, de ez utóbbit még másnap reggel, a mosakodásnál is alaposan megleckézteti Merényivel és Burgerral. Bébé csak azt nem érti, miért éppen velük. Medvével sok a probléma. Lassú, sokat ügyetlenkedik, s ezért Schulze az egész hálóteremmel újra végigcsináltat mindent, az öltözködéstől az ágyazásig. A kötelező levelet is újra kell írnia, mert akármilyen szelíd és jóindulatú Marcell főhadnagy, a magyartanár, nem engedheti meg, bögy Medve panaszkodjon az anyjának. Merényi és társai (Burger, Homola, Gereben, Varjú, Mufi), akik a focipályát is kizárólagosan uralják, "népítéletet" hoznak Medve ellen. Éjszaka végre is hajtják, tízen-húszan porolókorbáccsal, összecsavart törülközőkkel rátámadnak, és jól összeverik. Bár Medve úgy emlékszik, hogy gyáván viselkedett, jajgatott, sírt, és kegyelemért könyörgött, Bébé szerint éppen hogy félelmetes némaságával döbbentett meg mindenkit, és érte el, hogy soha többé nem verték meg így. Öt hét után az újoncok is csukaszürke egyenruhát kapnak, mindegyikük a helyére kerül, vagyis rendes beosztásba a századokhoz. A napok egyformán, sőt egyre egyformábban telnek, s az apró eseményeket Bébé nem tudja ennyi év távlatából kifogástalan időrendbe szedni; nehéz őket a mindennap ismétlődő csuklógyakorlatokhoz vagy a szigorú és ugyancsak ismétlődő napi és heti rendhez viszonyítani. Az újoncok már egész jól tájékozódnak ebben a rendszerben. Csak Medve nem. Rugdossák is elegen és eleget. Bébé hamar megérti, hogy Schulze korlátlan teljhatalmát értelmetlen kétségbe vonni, és azt is hamar átlátja, hogy Merényiék a kegyencei, a segédei és helyettesei. Merényiék, noha ők is másodévesek, mind idősebbek, mint . Bébéék, mert megbuktak egyszer-kétszer. Medve kedvence a zsíros kenyér. Egyik alkalommal, mikor épp vágyakozva nézi, hogy repetázik Matej saját külön kacsazsíros üvegéből, s ábrándozva gondol az otthoni, neki félretett pecsenyezsírra, Varjú kiüti a kezéből az uzsonnára

kapott kenyeret. Merényi szétpasszírozza Medve padján, majd egy késre szúrva megeteti "Mufi kutyával". Medve annyira magába roskad, hogy elfelejtkezik a zsírfoltról. A némettanár viszont véletlenül beletenyerel, és Medvének kihallgatásra kell jelentkeznie. A büntetés az, hogy egy héten át minden kihallgatáson jelentenie kell, hogy a tanterem nem disznóól. Még nem járt le a büntetés, amikor egy hétfői nap kivonulnak az iskola udvarára, és Medvét megszólítja az anyja. Medve haza akar menni. Az anyja nem viszi, nem érti igazán Medvét, aki a látogatás után szinte belebetegszik ebbe, és teljes közönybe süpped. Bébé haragszik rá. Aztán egy alkalommal a ruhatár előtti tolongásban ülepen rúgja Medvét, noha Orbán Eleméren kívül még ezt senkivel sem tette. Meg is bánja, jóllehet, a többieknek tetszik, s jóllehet, ezzel Medvéhez is megint közelebb kerül. Október végén fényképészhez mennek. Amikor a kész képek kiosztására kerül sor, Marcell főhadnagy Öttevényit is szólítja. Ez hiba, Öttevényi ugyanis már nincs az iskolában. Megbokrosodott. A barátja védelmében, teljesen váratlanul, felelősségre vonta Merényiéket, és végül panaszra ment ellenük. Jaks Kálmánnak hívták a barátját. Bébé 1944 nyarán Nagyváradon, Szeredy lakásán találkozott Jaks Kálmánnal. Jaks századosi egyenruhában jelent meg, röviden és halkan mondott valamit Szeredynek, üdvözölte Bébét, majd távozott. Látogatása után Szeredy, Magda és Bébé rögtön útnak indultak Budapestre. Öt és fél órával azelőtt, hogy az elfogatására - mármint Szeredyére - küldött tiszti járőr érte ment volna. Szeredyt aztán, immár távollétében, a hadbíróság hűtlenségért golyó általi haláli-a ítélte. Öttevényivel pedig úgy történt, hogy miután Merényiék elszedték a noteszát, valamint Jaks Kálmán almáit, pogácsáit és ceruzáját, Öttevényi, amit még soha, senki sem tett meg, mert szigorú büntetéssel járt, beíratta magát a panaszrovatba az ügyeletes tiszttel. Ezután Öttevényit egységesen kiközösítették, még Jaks is. Majd mindenkit kihallgattak a notesz bejegyzései és rajzai alapján. Mindenki Öttevényi ellen vallott, Jaks is. Öttevényit erkölcsi romlottsága, sorozatos fegyelemsértései és veszedelmes bomlasztó befolyása miatt kizárták az ország összes középiskolájából legalább egy évre, a katonai alreálból természetesen örökre. Senki nem sajnálta őt. Bébé lassan összebarátkozik Szeredyvel. Medve odavágja a zsíros kenyerét, mert Merényiék mint kiváltságosak már megint leszedték róla a zsír javát. Büntetése egynapi fogda. Schulze, még az Öttevényiügy utóhatásaként, megtorlást alkalmaz, razziát tart a tanszerládákban, s mindenkitől mindent elvesz, amit nem is ad vissza, a szünetekben pedig büntetőgyakorlatokat végeztet. Egyik éjszaka riadó van. Próbariadó. Néhány nappal később reggel bevetetlenül találják Medve ágyát. Őt magát sehol sem lelik, a kápolnában sem, ahová református létére reggelente éppen Schulzét elkerülendő jár a buzgó, mélyen vallásos, háromgombos, azaz tiszta jeles, példás magaviseletű Tóth Tiborral. Medve eltűnt. De magától vissza is jön. Senkinek sem hajlandó megmondani, hogy miért szökött meg, s ha már megszökött, akkor miért jött vissza. Majdnem botrány lesz belőle. Büntetésből megint fogdába kerül. Szabadulása délutánján meglátogatja az anyja. Haza akarja vinni, de Medve nem akar menni. Zsoldos, a padszomszédja barátságos vele, s nem csupán alkalmilag. Mindannyiuk örömére leesik az első hó. Vége a folytonos sárdagasztásnak a kinti gyakorlatokon. Miután Medve két napot ült a fogdában, hamarosan kórházba kerül. Felvágják az orra tövén meggyűlt sebet. A kórház egy más világ, hiába tartozik az iskolához. A béke, a boldogság szigete, és a szabadságé. Mindenki kedves, barátságos, még a fiúk is. Amikor már gyógyultan találkozik volt betegtársaival, azok éppolyan elutasítóan viselkednek, mintha mi sem történt volna. A karácsonyi szünetre Bébé már Szeredyvel és Medvével egy kupéban utazik haza. A szabadság ideje alatt még a legjobb baráttal sem volt szokás találkozni. Egyszer Czakó Pali mégis elvitte magukhoz Bébét, s aztán moziba. Ott találkoztak Medvével. Végül Bébé elkísérte a Kálvin térig Medvét, az pedig megvárta vele a villamost. Minden szünetről visszautazva azt remélték, hogy Schulzét már nem találják ott. De a legkomolyabban 1925 őszén számítottak rá, amikor a nyári szünidőről negyedikesnek vonultak be. Mégis Schulze várja őket,

és az a félelmük, hogy mint század-, szakasz- és rajparancsnokoknak Schulze miatt nem lesz tekintélyük az alsóbb évesek előtt, be is igazolódik. Bébé már második éve Szeredy mellett ül, erre van alapozva az élete. Medvével újságot szerkesztenek. Most pedig ők hárman többedmagukkal Mikulás-műsorra készülnek. Merériyiék társasága tűri ezt a szórakozásukat, igaz, a közéjük tartozó Mufi is játszik. Csak Varjú viselkedik gyanúsan. Egyelőre minden a legjobban alakul. Az új századparancsnokkal, Menottival is elégedettek. Franciát tanít, jól, s különben is kellemes, intelligens tiszt. A Mikulás-műsor, noha szülők is jelen vannak, és ezért az utolsó pillanatban át kell írni a vaskos, trágár szövegeket, jól sikerül, osztatlan sikert arat. Az utóbbi időben üzletelés indult az osztályban, ezt Mufi Halász Petárral és Kmettyvel továbbfejlesztette vállalkozássá, börzét nyitottak. A közvetítő kereskedelem jól működött, általában dupla tízórait ettek. Ebbe piszkált bele Varjú. Mufi pedig egyre idegesebb lett. A Mikulás-előadás napján Merényi, Homola és Varjú kikutatják Mufi tanszerládáját, sőt Merényi elveszi az üzleti naplót is. Végül Merényi és Varjú átveszik az üzletet. Mufi lassan elszigetelődik, mindenki leszakad róla, és olyanok ugráltatják, akik eddig a hierarchiában lejjebb voltak. Végül párbaj lesz a dologból: Mufi sokkal erősebb, mint Varjú. Este a párbaj előtt Mufit Merényi, Burger és Gereben kiviszi az árnyékszékre, kilógatják az ablakon, jól összeverik, s úgy eresztik össze a nyamvadt Varjúval, aki már azt csinál vele, amit akar. Medve és Bébé között egyre nagyobb a barátság. Együtt írnak egy kockás füzetbe, s amikor a kórházban is összekerülnek, akkor pompásan telik az idő a közös írással. :1m a kórházból visszatérve vészjósló hangulat fogadja Bébét. Szeredy tudatja vele a német szótár segítségével, hogy a kockás füzet fáj Merényiéknek. El is veszik tőle. Csak azért ússza meg nagyobb verés nélkül, mert Szeredy addig ügyeskedik, míg sikerül leszerelnie, illetve kiütnie a támadókat. Medve haragszik Bébére a füzet miatt. Amikor a tavaszi szünetről visszajönnek, kiderül, hogy Schulze ezúttal valóban elmegy. Az új tiszthelyettes, Balabán, jóindulatú, de nem nagyon bír a társasággal. Merényiék az urak, rendszeresen megdézsmálják a csomagokat a többiek távollétében. Bébé, aki fontos helyet foglal el a futballcsapatban, és tűrhető viszonyba kerül Szabó Gerzsonnal, Gerebennel, sőt magával Merényivel is, aki már többször is felvitte magával a toronyba, visszakéri a kockás füzetet. Medve nemhogy örülne, miszlikbe tépi. Újabban a "szenteskedő szűznek" gúnyolt Tóth Tibor barátságát keresi. Noha nemigen tudnak miről beszélgetni, s közben egy kiránduláson Bébével is kibékül, állandóan Tóth Tibor körül lebzsel. Aztán Varjú egyszerre csak kiszorítja Tóth Tibor mellől. Merényiék is pártfogásukba veszik Varjú újdonsült barátját, Halász Péter helyére ültetik az asztalukhoz, magukkal viszik a dézsmálásokhoz. Bébét kiteszik a csapatból. A közelgő házi sportbajnokságon Merényiéknek nem túl jók az esélyeik. Medvének, Szeredynek annál inkább. Homola addig provokálja Medvét, míg az párbajt kezdeményez, holott Homoláual ezt még soha senki nem merte. Merényi ideges lesz, beavatkozik, erre Medve őt hívja ki, illetve belekényszeriti a párbajba. Merényi csak úgy tud győzni, hogy előrántja bicskáját, bár végül a saját tenyerét sérti fel vele. =Vem is indul a bajnokságon. Medve, Szeredy, Bébé nyernek a legtöbb számban. Bébé rá akarja venni Medvét - úgy látja ugyanis, hogy megérett rá a helyzet -, intézzék el Merényiéket, különben majd ők intézik el Medvét. De Medve elutasítja a javaslatot, sőt még szinte haragszik is érte. Merényi kilöki az asztaluktól Tóth Tibort, és visszaülteti Halász Pétert. Varjú is támogatja. Másnap visszahívják Bébét a csapatba, de ő nem megy. Néhány nap múlva szokatlan módon a tanteremben kell maradniuk délután. Aztán egymás után szólítani kezdik őket. Hanák főtisztelendő úrhoz kell menniük kihallgatásra. Tóth Tibor már négy napja állandóan nála ült. Homolát, Gerebent, továbbá Merényit, Burgert, Halász Pétert és Szabó Gerzsont kicsapják, csak Varjút nem. De néhány nap múlva vakbélpanaszokkal kórházba utaltatja magát, s aztán végképp távozik. Békés napok következnek, Tóthnak nem esik bántódása, Szeredy és Medve megvédik, de nem barátságból, hanem hogy

elejét vegyék a további dulakodásoknak, amikből egyszer s mindenkorra elegük van. S noha Merényiék nyomában rejtélyek maradtak, soha senki nem beszélt senkivel erről az esetről, még később, évek múlva sem. Amikor Bébé, immár 1958-ban, ismét találkozik Szeredyvel a Lukács uszodában, az éppen megint Magdával él, bár időközben már vidékre is menekült, ugyanis egyik nőt sem tudja végleg elhagyni, sem a feleségét, sem a szeretőjét, sem Magdát. Bébé arra kíváncsi, hogy hívták azt a furcsa hangszert, amit negyedév végén a hajókirándulásra magával hozott. Azt pengette éjszaka a fedélzeten, mikor Medve őrségben volt, s ők felmentek hozzá, s hárman együtt elszívták Bébé utolsó cigarettáját.

SZABÓ PÁL: ISTEN MALMAI

A Tiszántúlon, a Berettyó mellékén fekszik Nyesta, a kétezer lakosú község, amelynek a 13. század óta jegyzik történetét. A história feljegyezte az egymást váltó földesurak nevét, egyikük-másikuk elszegényedett, így váltották egymást a szikes, mocsaras föld urai. 1944-ben a falu legnagyobb vitája nemcsak a földesúrral zajlik, hanem az 1700 holdas halastó tulajdonosával, annak intézőjével is. A halastó földterületét fölvásárolták annak idején, s ez növelte a földéhséget a faluban. A háború végén a faluban feszült a hangulat. Titokban a külföldi rádiókat hallgatják, abból tájékozódnak. Egyre többet beszélnek a német csodafegyverről is s arról is: a németek elveszítik a háborút. 12 órás a munkaidő a tógazdaságban, s ha ez-nem tetszik a parasztembernek, hát fölmondanak neki. "Nem annyira a fölmondás, elbocsátás izgatja őket (ámbár az is valami, mert jó fizetésük van, havi nyolcvan pengő, lakás, egy hold föld, két kocatartás, egy tehéntartás), inkább a bevonulás! A Don. Már fogságba is került egy halász. Aki nem tudta befogni a száját, valamit visszabeszélt az intézőnek, és egy hét múlva megkapta a behívót..." Két táborra szakad a falu, a földesúr vezető alkalmazottai, a csendőrök, a bíró és a jegyző van az egyik táborban, s a kevés földűek, a szegényebbek a másikban. Kretz Elemér, a halgazdaság tulajdonosa is megjelenik Budapestről a faluban, nyilas menyasszonyával, de a tulajdonosnak is az a gondja: maradjon-e, vagy elmeneküljön a mind jobban közeledő front elől. Pollovics János, az intézője egykori cselédlány szeretőjével is a menekülésre gondol. Éleződnek a konfliktusok, egyre több a vita az emberek között. De a falu ,;baloldala" is mozgolódik. A kastélyban szobafestőként dolgozik az egykori kommunista festőművész, Molnár Géza, aki pártja nevében agitál a faluban: ne vonuljanak be a SAS-behívóra az emberek, inkább bújkáljanak. Mezei László a másik képzett mozgalmi ember a községben, ő a bevonulást választja, mondván: a hadseregben is kell agitálni. Leszállnak-e angol ejtőernyősök a Hortobágyon? Eltörlik-e a vallást az oroszok, ha bejönnek? Ezek a kérdések foglalkoztatják az embereket. S a kisbíró egyre-másra dobolja ki az új és új rendeleteket a falu utcáin. A zsidótörvények elérik a falvakat is. Ugyan mindössze csak két zsidó család lakik Nyéstán: a kocsmáros és a vegyeskereskedő, a helyi csendőrség mégis gettót jelöl ki számukra. A lakosság rokonszenvez a sárga csillagot viselő család tagjaival. A falu egyébként kálvinista többségű, de baptisták is akadnak. A református pap plebejus gondolkodású, mindvégig a szegényeket pártolja a napi vitákban. De aljas emberek is akadnak, például a gyógyszerésznek egyetlen szórakozása, hogy feljelentgető leveleket ír korábban alig használt írógépén. A halat lopó fiút keményen megbüntetnék, de a többség rokonszenve a szegények oldalán áll. Különben is a falu egyik nagy társadalmi konfliktusa éppen az, hogy a hatalmas tógazdaság ura megtiltotta a halevést a községben. Így hát egyre jobban vágynak halat enni az emberek. S hiába őrzi hat halász és más őrök a vízpartot, egyre több hal jut a fazekakba. Mindjobban közeledik a front, s még egy SS-századot is bekvártélyoznak Nyéstára. Mindenki a menekülést latolgatja. Lassan el is megy a faluból a

gazdagabbja. A halastó-tulajdonos sebtében intézőjét bízná meg a gazdálkodással elutazásakor, de kiderül, az már megszökött, így a sofőrnek adja át a kulcsokat, az meg rövidesen egy kocsisra bízza a gazdaságot. Bomlik minden, már a SAS-behívóknak sem tesznek eleget az emberek, inkább bújkálnak a pincékben, csőszkunyhókban. A csendőrök is tehetetlenek, s ők is elhagyják a falut. Magyar tüzérek vonulnak vissza, s átmenetileg a községben építenek ki állásokat, de hát ez sem segít. A községben készülnek az oroszok fogadására, bizottságot választanak, elsősorban oroszul tudó idősebbekből, hiszen több első világháborút és orosz hadifogságot megjárt ember is él Nyéstán. Ám hiába a nagy készülődés, két harckocsi átrobog a falun, meg se állnak. Mezei László, aki korábban mégiscsak bevonult, a fél országon átgyalogolva hazaérkezik, s hamarosan elkezdi szervezni a falu új vezetőségét, közigazgatását. Mert az élet nem állhat meg, ha el is mentek az urak. Egy szovjet őrmester lesz a "helyőrségparancsnok", vele is tárgyalnak. Aztán a volt kommunisták felosztják maguk között a leendő, szervezendő baloldali pártokat, ki a régi kisgazdákhoz megy, ki a parasztpárthoz. Falugyűlést hívnak össze, bírónak a módosabb réteghez tartozó s oroszul beszélő Pap Jánost választják meg. Működni kezd az elöljáróság. Beköszönt a tél, az uraság cukorrépáját is fel kell ásni. Őrséget is szerveznek, mert sok a rablás, egy orosz katonaruhába öltözött szomszéd falubeli rablót meg is ölnek. Lassan kialakul a falu új rendje. Az orosz őrmester javasolja, hogy nyissák meg a templomot is, ha már van. Karácsonykor hát meglesz az első istentisztelet, majd bált is rendeznek, ahova beóvakodnak a rosszul öltözött szegényebb fiatalok is. Vékony Rózsi, a faluszépe néhány hónapja még egy német őrmesterrel táncolt, most egy szovjet katonával. Morgolódik is a falu. Előkerülnek az elásott hordók, a befalazott pincék tartalmát is feléli a község. Soha ennyi libatepertőt nem ettek Nyéstán, mint most. Az orosz őrmester egyre több élelmiszert követel a falutól. Noha felnyitották már az uraság magtárát is, sokallják a sarcot. Ezért rövid időre Pap Sándor bírót le is csukatja az orosz őrmester. Alakulnak a pártok, s kezdenek visszaszállingózni az elmenekült emberek. Debrecenből küldött érkezik, jelöljön a község képviselőt a kisgazda pártnak. Nagy a vita, mert alig akad kisgazda jelölt, annál inkább a parasztpártnak vagy a kommunista pártnak. Aztán megérkezik a földosztásról szóló rendelet szövege is Nyéstára. Nagy izgalommal tárgyalják az emberek a rendeletet, megalakulnak országszerte a Nemzeti Bizottságok, s készülnek a földosztásra. Majdnem minden napra van dobolni való, kihirdetni való új rendelet. Lázban ég a falu. Kiderül, hogy a lakosoknak csak egyharmada jogosult a földigénylésre. A tógazdaságból részvénytársaságot szerveznek, s közben beindulnak a tavaszi földmunkák is. Visszatér Tóth Károly, a volt nyilas segédtiszt, aki most kommunista pártigazolványát mutogatja a falu elöljáróinak. S visszajön az elmenekült orvos is. Ő is új pártigazolvánnyal. El is veszik tőle, merthogy nem baloldali embernek ismerte őt a lakosság korábban. Szaporodnak a feljelentő névtelen levelek is. Az orosz parancsnokságra is érkeznek ilyenek. Internálások is kezdődnek. A földosztás a legnagyobb jelentőségű változás a falu életében. Beindul a munka, az író is ezzel zárja könyvét: "A fűrész lármája nem fér meg a park helyén, sem a kastély környékén, hanem kiszóródik a szétosztott földekre, s lerakódik a friss szántásokra."

NÉMETH LÁSZLÓ: ISZONY

Kárász Nelli emlékein átszűrve idézi fel a történéseket. "Még emlékszem a délelőttre, melyen a Takaró fiúk új évet köszönteni kijöttek hozzánk." Első pillanatban meg sem ismerte Sanyit és az öccsét, Imrét, amikor megjelentek a pusztán. A bálban ismerkedtek meg, de Nelli már el is felejtette, hogy Takaró

Sanyi látogatást ígért. Idegenkedve fogadja. A fiú mindent megtesz, hogy megkedveltesse magát a lány és Nelli apja előtt. A faluban is híre terjedt a látogatásnak, erről Terus, Nelli barátnője számol be. Sanyi elutazik - mezőgazdasági géptant tanul -, rendszeresen ír leveleket. A családban egyre több szó esik róla, Nélli azonban idegenkedve hallgatja ezeket a beszélgetéseket. Édesapja rosszul lesz, és kéri Nellit, ne vegyen erről tudomást, de abból, amit még mond, a lány megérti, hogy az apja támaszt lát számára Takaró Sanyiban. .Attól kezdve Nelli válaszolgat a fiú leveleire. Sanyi újból látogatóba érkezik, a esalád már vőjelöltként fogadja. Nelli nincs tisztában az ércéseivel, végül úgy dönt, hogy beszélnie kell a fiúval, és "szakítani, mielőtt mindketten egészen belebonyolódunk': Nelli édesapja meghal. Sanyi ott segédkezik a családnál, velük marad, egyre erősebb hallgatólagos megállapodásnak tűnik kettőjük és a család előtt is a házasságuk. Nelli azonban még a temetés után sem szánja el magát. Mindvégig viaskodik benne a vonzás és taszítás. Ez a kettős tudati és lelki folyamat zajlik le Nellinek a Takaró-házban tett első látogatásán is. Mindkét család mint jövendőbeli házasokat fisryeli őket. Nelli tisztában van vele, hogy családi érdek fűződik az ő férjhezmeneteléhez, de még mindig nem tudja legyőzni az idegenkedését. Am, gondolja, "ha meg kell lennie, legyen meg minél előbb''. Az esküvő után nászútra mennek. A budapesti szállodában sem enged föl Nelli idegenkedése. Megközelithetetlenséget imitál, s így az egész nászút úgy telik el, hogy lelkileg-testileg továbbra is távol marad a férjétől. Az idegenségérzet a házasságban sem szűnik meg. A falak a kétféle természet között hol gyöngülnek, hol erősödnek. Nelli édesanyja nehezen viseli ezt a légkört, sorozatos ellentétek után elköltözik a nővéreihez. Nellinek kislánya születik. A következő fél esztendőre Zsuzsi születésétől apósa haláláig úgy emlékezik vissza, mint élete leginkább szélcsendes korszakára. Bár az anyaság sem hoz a számára boldogságot, de az életét megváltoztatja. Takarö Sanyi büszke a lányára, és azt reméli, hogy most már Nelli is felenged az ő irányába. De Nelli nem képes többre, mint némi sajnálatra és gyengédségre. Apósa halála újabb fordulatot hoz. Férje veszi át a birtokot, s bár Nelli tiltakozik, mégis beköltöznek a faluba, a Takaró-házba. Az emberidegenség, aini -Vellit eddig a férjétől eltávolította, most már anyósával és új környezetével is szembeállítja. Az új szokásokat, amelyeket el kell fogadnia, mint egy vértanú éli át. Anyósa is elhúzódik tőlük, beköltözik a nagy ház kisszobájába. Az ellenséges csönddel szemben némi enyhületet jelent, hogy a "Takaró-házban társasági élet zajlik. Nelli magányosságában szövetségeseket keres. Imre sögora is sűrűbben látogatja őket feleségével, Rózsával. Imrétől hallja azt a véleményt, hogy neki jobb volt a pusztán, s ez egész élete boldogtalanságát megvilágítja előtte. Ráébred természete hiányaira, egyre tudatosabb benne az érzés: mindennek az oka az, hogy ő nem képes az emberek társaságában elkeveredni. Úgy érzi, hogy új vendégei közül Jcíkúti doktor kiszemelte őt magának; meggyűlöli a férfit. Visszahúzódik a társaságtól, egyre feszültebb a viszonya férjével. Anyósával is összecsap, végül már nincs maradása a "Takaró-házban, C:enere menekül anyja után, annak családjához. De itt sem talál megbékélést. Munkába temetkezik. Anyja anyagi gondjai szaporodnak, menekülését rossz szemmel nézik a családtagok is. Nelli új életet próbál kezdeni, munkát keres, dolgozik. Sanyi leveleire nem reagál, kislányát rá és anyósára hagyja. Egy napon betoppan Jókúti doktor, érezteti vonzódását s azt, hogy szívesen kérné válása után feleségül. Nelli fölháborodva adja ki az útját. Bezárkózásában, visszavonultságában váratlanul megérkezik Centre a férje azzal a hírrel, hogy Nelli anyósa a halálán van, és még látni szeretné őt. Nellit megrendíti Takaró Sándor állapota, visszatér vele, anyösa mellett tölti napjait-éjszakáit. A temetés után férje mellett marad, megtudja, hogy a Takaró-birtok lezüllött. A viták felújulnak közöttük, Nelli a kisszobába húzódik. A hitelezők szaporodnak, Sanyi züllése megállíthatatlan. Megbetegszik, Nelli ápolja. Lélekben lázad sorsa ellen, de már teljesen

bénult, emberidegensége iszonnyá növekszik. Egy éjszakán a beteg férfi szerelmeskedni akar vele, de ő undorában eltaszítja, s védekezés közben egy párnát szorítva a férfi arcára, akaratlanul is a halálát okozza. Nelli Jókúti doktort hívja. Jókúti úgy tesz, mint aki nem vesz tudomást árról, hogy mi történt, és a halált a betegség következményének állítja be. Nelli irtózik ettől a cinkosságtól, de elfogadja. Később azonban, mikor a doktor zsarolja, kiadja az útját. Hiszen tudnia kell, gondolja, hogy mi történt, hogy neki egy gyilkossághoz ereje sem lett volna, a véletlen hozott magával mindent. Mégis tudja, hogy lelkében küszködnie kell. De azt is érzi, hogy az ő "büntetése", a természete idegensége már előbb kezdődött, s addig tart majd, amíg él. Gyűlöletessé lesz számára a falu. , Visszamegy Cencre anyjához és nénjéhez. Életcélnak egyelőre elég számára a két öreg és a kis Zsuzsi gyámolítása. Később a ferences nővérek kórházába megy ápolónak. Ebben a visszavonultságban jut el élete felismeréséhez: mindenre alkalmas volt, amire más ember, a teste is, a szelleme is. De a lelke nem tudott elegyedni a világgal. Akik pedig ilyenek, azokat nem szabad arra késztetni, hogy a természetük ellen forduljanak, mert mindenáron, a legtorzabb módon is kitépik magukat a rájuk parancsolt körülmények bilincséből a lelkük szabadságába. S mikor az idő megenyhítő távolságával ezt a szabadságot megtalálja, önmagával is megbékél. Lányával múltja, férje emléke is közel kerül hozzá, s a regényt záró, híressé lett mondat szerint úgy neveli, figyeli Zsuzsikát, mint aki a számára nem más, mint: "egy darab rám bízott, szegény emberiség': ÉGETŐ ESZTER Esztike a nagyszüleinél, Tunyogi "tatánál" és nagymamájánál tölti gyermekévei nagy részét: Anyját tüdőbetegsége ágyhoz köti. Apja, Égető Lőtinc életét tervei, vállalkozásai, elképzelései kötik le, modern gazdálkodást akar bevezetni Csomorkányon, nyomdát alapít, újságot indít. Eszter szülei nem élnek jól, a kislányt a nagyszülők nevelik. Égető és apósa között is rossz a viszony. Miután Eszter anyja meghal, Égető Lőrinc másodszor is megnősül. Eperjesre költözik, hamarosan elválik, és visszatér Csomorkányra, ügyvédként dolgozik. Eszter rendszeresen látogatja, de a nagyszülőknél lakik továbbra is. Egy alkalommal a Balázs-cukrászdában meghitt beszélgetésre kerül sor Eszter és Égető Lőrinc között. Eszterre nagy hatással vannak apja várost megváltani akaró tervei, az eddig alig ismert, elnyomott szeretetérzés is felébred benne. Szeretné apját és nagyapját megbékíteni. Megtudja, hogy a régi ellentét oka nemcsak a két férfi, a konzervatív és az újítani akaró életszemlélete közötti különbség, de az is, hogy amikor apja egyszer csődbe jutott, nagyapja nem írjította meg a lánya által aláírt váltót. Eszter szabad idejét barátnői, a V'iesmaycr lányok társaságában tölti. Ott ünneplik meg az ő születésnapját is. De az igazi öröm, hogy a "két férfi", apja és nagyapja végre együtt töltik az estét a nagyszülői házban. A kibékülésükbe vetett reménye azonban nem válik valóra. r1 két ellentétes szemléletű férfi nem tud közelíteni egymáshoz. Eszter harrnóniakeresése kudarcot vall. Közeledik, majd kitör az első világháború. A nagypapa betegeskedik. Kijár magányosan a famíliájára. Eszter is magába húzódik. A Wiesmayer-házban érzi magát a legjobban, barátnői között.. Fiúk A háborúban szétszóródott családért Eszter egy új, nagyobb családdal próbálja kárpótolni magát. Régi ismerősök veszik körül Csomdrkányon. Megérkezik Méhes Zoltán is. Józsi beleveti magát a politikai életbe, az ő ösztönzésére lesz Méhes Eszter vendége, a helyi iskolában tanít, pedagógiai, nemzetépítő terveit szövögeti. Sűrűn beszélgetnek a nemzet jövőjéről, a nép felemelkedésének útjairól, művészetről, irodalomról. Józsi megnősül, hazaköltözik. Eszter azt tervezi, hogy félbemaradt tanulmányait a dolgozók iskolájában fejezi be. Az Epilógushoz közeledve egyre gyorsul a regény tempója. Szinte egymásba csúsznak a fölvázolt események. Józsi részt vesz a politikai életben, Méhes úgy érzi, hogy egy koncepciós perként kezelt összeesküvési perben méltatlan gyanú árnyéka esik rá, idegei fölmondják a szolgálatot, és öngyilkos lesz. Hamis vádakkal letartóztatják Józsit. Eszter menye közben gyermeket vár. Ó minden idejét velük tölti. Józsit hamis vádak alapján másfél évre ítélik.

Felesége, Anikó Pesten dolgozik, Eszter kettesben marad kisunokájával. Fia kiszabadul, férjétől levél érkezik, Caracasban él a másik két gyerekkel. A történet Eszter magányával zárul. És felismeréseivel. Kritika ez az életében megismert emberek eszméiről és rögeszméről. De az emberi természetről is, amely nem volt képes egymáshoz rendezni á szétágazó sorsokat. Szintézis nincs, csak a magány, amit a feladat tesz elviselhetővé: unokájának felnevelése. S hogy mire neveli föl? - gondolja. Majd elválik, hogy az a világ milyen lesz, azt már majd a kicsi tudja meg.

KODOLÁNYI JÁNOS: JULIANUS BARÁT

Valamikor a 12-13. század találkozásakor kezdődik a regény cselekménye. Három fiúpajtás múlatja az időt a nyári verőfényben egy bokor alatt, a Zengő hegy tövében, Baranya déli részén, nem nagyon messze a mai Pécs városától. Mesék, pletykák közepette Fehérlófia történetére terelődik a szó, az ősi múltra és a keresztények szerint táltossággal gyanúsítható Majs apóra. Egyedül Farkas erdőőr fia, Györk (a későbbi Julianus) ébred rá, hogy kapcsolat van a mitologikus-mesei történet és V4ajs apó titokzatos tudása között. Éles elmére valló kérdések támadnak föl benne: hol lehet a magyarok ősi hazája, miért tiltják el a keresztény műveltségben nevelt gyerekeket a hagyományokat őrző, táltos hírébe kevert öregektől, miért száll szembe vele magával is az apja és gyermektársasága? Otthoni bonyodalmak is szaporítják a gondjait. Alig emlékszik a családból elüldözött édesanyjára, apja és második anyja alig talál vele hangot. Ezért is viszik el a klastrnmba, ahol latin nyelvre fogják, és más tudományokra tanítják. Gyermekszerelme, a kis Cseperke szakít vele, le kell számolnia a család, a házasság, a gyermeknevelés idilli tervével. Barátnak megy, pap lesz belőle. Lemondásáért a kiválasztottság érzése kárpótolja, hiszen Majs apó is, Bernát perjel is megjósolja, hogy nem közönséges sors, fényes jövő vár reá. "Az álom elmondja a titkokat, amelyeket Isten nem nyilvánít ki egyyenesen és érthetően." Freudikus álmában Györk Julianus édes és fájdalmas, titokzatos asszonyi éneket hall, mint valami ringató, lágy hívogatást: anélkül hogy pontosan tudná, mit jelent, ez lesz hivatásának emblémája, élettervének foglalata. Míg a kolostor és tanulmányai napi gondjaival-bajaival ismerkedik, egy tudós lelkiatyja ismét emlékezetébe idézi Magna Hungariát, "hol tőlünk elszakadott magyarok élnek nagy erőben s hatalomban, mint valamikor eleink éltek vala, s várják Isten igéjének eljövetelét s a Jó Hír meghirdetését". Ettől kezdve földrajzi és történelmi valósággá válnak benne a régmúlt dolgok. Küldetése meggyőződéssé szilárdul, tanulmányait Fehérváron folytatja. Georgius barát kíséri oda, egy élveteg, nagyevő, németbarát fráter, aki semmibe veszi Julianus terveit, és megvetően szól a pogányság fertőjében fetrengő, megkereszteletlen magyarokról. Julianus kiábrándul a kicsapongásra is hajlamos Georgiusból, s amikor Filetlen Pál és rablóbandája megtámadja őket, inkább a zsiványokkal tart, akik nemcsak besenyő nyelvre tanítják, hanem arra az erkölcsi kötelességre is, hogy a szegényekkel tartson, az alullévőkkel. Megismeri az abaligeti cseppkőbarlang félelmetes csodáit, megrendül a mohácsi-szigeti busójárás élményétől, ahol szemtől szemben véli látni az ördögöket, "a Pokol hatalmát': A rablók rejtekhelyét hovatovább fölszámolja az egyházzal szövetkező világi hatalom, Julianus egy vele rokonszenvező ravasz paraszt segítségével megszökik. A fehérvári kolostorban tudós szerzetesek tanítják. A legnagyobb hatással Ottó fráter van rá. Őt is érdekli Keleten maradt elődeink sorsa, expedíciót készül szervezni fölkeresésükre, keleti nyelvekre tanítja Julianust. Fehérvár más fontos emberi tapasztalatokkal - köztük kísértésekkel - is megismerteti hősünket. Alaposabban megismeri Georgius atyát, aki jellemhibák miatti kudarcaiért és vélt mellőzöttségéért a németellenes közhangulatot hibáztatja (még elevenen él a kortársakban a merániai Gertrudis megölésének emléke). í1 kamaszodó fiú életében megjeIennek a testi vágyak, már-már szökni készül a klastromi fegyelem szorításából, amikor egyik társuk intő példája számára

szerencsés pillanatban ráébreszti, hogy milyen kínokkal, lelkiismeret-furdalásokkal járhat a test esendősége. Szilárdan eltökéli, hogy életét nagy tervének, a Gestában megörökített magyarok fölkutatásának és megtérítésének szenteli. Eljut Bolognába (Bononia), a világhírű egyetemre. Gyarapodik tudásban és életismeretben, szemtanúja lesz az egyházat gyökeresen megújító nagy szellemi mozgalmaknak, Ferenc és Domonkos atya életének, példájának. Társaival a szent szegénység eszméjében fedezik föl a szentséget a világ számára; egyaránt vonzza őket a franciskánusok gyermeteg vidámsága, anyagiakat megvető derűje, szelíd alázata és a másik irány, a Domonkos-féle rend "komoly tudománya, egyházatyák és doctorok bölcsességén táplálkozó, az értelmet érvekkel is megragadó igehirdetése". Julianus megismeri a Föld gömbölyűségéről szóló tanítást, hall a tatárjárást megjósoló horoszkopikus jövendölésekről. Éppen e külpolitikai veszélyek miatt döntenek úgyhogy Domonkos társaihoz csatlakoznak, mert "Magyarországon inkább kell az erő, minta poézis': Hazatérnek Itáliából, hogy kolostorokat alapítsanak, térítsenek a kunok közt, hogy megtámogassák az egyház düledező épületét, és Fölkészítsék honfitársaikat a mongoloktámadására. Így is történik, elbúcsúznak Fehérvártól, építkeznek, prédikálnak, tanulnak és tanítanak. Julianus elérkezettnek látja az időt, hogy a királyt és az érseket beavassa Magna Hungariával kapcsolatos terveibe, és segítséget kérjen megvalósításukhoz. Az öregedő és rossz tanácsra hallgató II. Endre elhárítja a javaslatot, Havaselvére, a kunok közé küldi téríteni a domonkos szerzeteseket. Amikor a kunok közül évek múltán hazatér, megadatik Julianusnak, hogy utoljára találkozzék a haldokló Ottó fráterral, aki megjárta tervezett útjuk nagy részét, beszélt a keleti magvarok leszármazottaival, és, Julianust a küldetés folytatására biztatja. Az ifjabb király, IV Béla felkarolja a tervet, pénzzel és kísérettel látja el a Julianus vezette expedíciót. Lóháton teszik meg az utat Bizáncig (Konstantinapolis), majd hajóval igyekeznek Metrika felé. Egy görög kereskedő rútul becsapja őket, és elveszi a málhájukat, de amúgy is idegenkedve, riadtan kapkodják a fejüket a harsány keleti kereskedővilágban, meg a pogányságot és a kereszténységet eklektikusan vegyítő vallási és kulturális közegben. Csodának érzik, hogy a fejedelemasszony kisegíti őket szorultságukból, s pénzt meg ajánlóleveleket kapnak, hogy Alániába induljanak. Egy újabb rablás után már nem is igyekeznek pénzt vagy árut szerezni, az Etil folyóhoz egy kereszt jelképes védelme alatt érkeznek meg. De ló nélkül nem tudnak továbbjutni, hónapokig vesztegelnek Targikánban. Keserűség, kicsinyhitűség is elfogja őket, kínlódnak a honvágytól. Kanalat faragnak, azt cserélik élelemre, öccsüknek fogadnak egy elhagyott gyereket, aki lopott hússal enyhít nyomorúságukon. Hiába talál Julianus valamennyi aranyat, továbbutazni nem tudnak. Még rabszolgánák sem vesznek meg közülük senkit, hogy a többiek folytathassák az utat. Nincs mást tenni, Julianus kettéosztja a kis csapatot, kettőt hazaküld hírvivőnek, ő maga Gerhardus fráterrel megkísérli a lehetetlent. Átkelnek az Etilen, átküzdik magukat a névtelen sztyeppen és a sivatagon. Az éhségtől és a fáradtságtól lázálmokat látnak, az egyre betegebb és gyöngébb Gerhan-lust végül már félholtként hurcolja magával Julianus. Bunda városban ugyan segítséghez jutnak, és elérhető közelségbe kerülnek Magna Hungariához, de Gerhardus nem tarthat tovább társával, megrendítő életgyónás után meghal. Pedig akkor Julianus már találkozott egy "madzsarral'; s azt tervezte, hogy együtt vágnak neki az utolsó szakasznak. Egy mohamedán mollah (gazdag tudós, pap) és családja kíséretében tart Julianus barát Magna Hungaria felé. Megalázzák, vallási sértéseket, méltatlan bánásmódot kell elviselnie, és a Gerhardus halálával rászakadt reménytelen magányt. Senkihez sem szólhat anyanyelvén: Szívósan kutatja elszakadt honfitársait, mígnem rájuk talál: egy szeráj környékén fölismeri anyanyelve szavait. Az itt lakók között hazájára lel, s nemcsak a nyelvben, hanem a szokásokban, a népi kultúra azonosságaiban is. Vendéglátói tudnak a hagyományról, hogy őseik valamikor a messzi Nyugatra távoztak. Újra látja a gyermekkorában megálmodott magyar asszonyt (a szimbolikus és a valóságos anyát), találkozik az otthon beléivódott táj képeivel, ráismer, mint Bartók és Kodály, a magyar népdal ősi változataira. "Megnyugodva, megtisztulva s könnyű

boldogságban lebegve" mond hálát Istennek, hogy annyi áldozat, veszteség után megmutatta élete és küzdelmei sikerét.

SZATHMÁRI SÁNDOR: KAZOHINIA

Gulliver, a hajóorvos újból tengerre száll. Új utazásra hajtja nyughatatlan vére és a felismerés: meg kell védeni Nagy-Britanniát, egyáltalán a keresztény civilizációt. 1935-ben Őfelsége kormánya arra az elhatározásra jutott, hogy megakadályozza Olaszország további hódító akcióit az abesszin nép ellen. A trópusi népek felszabadítása eleddig Anglia magasztos világtörténeti feladata volt. Ezért a Földközi-tengerre irányítják a korszerű nehézpáncélos sorhajót, a Invisible-t, a helyébe viszont az Invicible nevű cirkálót rendelték. Jómagam áthelyeztettem magam a felújított Invicible-re. Útnak indultunk, s elértük az Indiai-óceánt, amikor bekövetkezett a nem várt katasztrófa. Megtorpedózták öreg csatahajónkat, s az percek alatt eltűnt a hullámsírban. Jó sorsomnak hála, egy mentőöv megmentette életemet. Egy sziget partján kötöttem ki, egyedül. Az ismeretlen táj első pillantásra elárulta, hogy jómódú, civilizált nép lakja. Szépen művelt rizsföldek, öntözőcsatornák, valaminő rugalmas anyaggal burkolt pompás utak. Egyszerre egy luxusautó tűnt fel az úton; zajtalanul suhant felém két utasával. Jelzésemre megálltak, s láttam, hogy értelmes, nemes arcélű ember mind a sofőr, mind az utasa. Úriemberhez illően mélyen meghajoltam. Furcsamód az üdvözletemet nem viszonozták, de segítőkészek voltak. Zavart mosolytalan, hideg tekintetük. Betessékeltek, s elindultunk a város felé. Az ésszerű technika magas foka tűnt szembe ott legelőbb. Dísztelenek az épületek a városban is; az utcán és a gumiszőnyegre emlékeztető járdákon hangtalanul suhantak a járművek, siettek dolguk után a járókelők - gumitalpú lábbelikben. És mindenki szótlanul, szenvtelenül. A köztereken egyetlen szobor vagy oszlop, de még egy árva szökőkút sem látható: ez a csodálatos nép eszerint semmit nem igényel, ami a kultúrára emlékeztetné, vagy ami műélvezetnek lenne tekinthető. Autónk megállt, kísérőimmel kiszálltunk, mert villamoson kívánták folytatni útjukat. Átszállással, majd mozgólépcsőkön és lifteken utazva egy nagy ruharaktár elé értünk. Bent kísérőm leemelt egy polcról egy rubacsomagot, s biztatott, hogy öltözzem át. De itt, hölgyek jelenlétében? Összevissza mutogattam: végül is egy hölgy lépett mellém, s tiltakozásom ellenére mindenki szeme láttára pucérra vetkeztetett, hogy rám húzzák az itteni (tagadhatatlanul kényelmes) egyenruhát. Mélyen felindultam a szégyenérzet eme teljes hiányán. Kísérőmet nem érdekelte. Továbbvitt egy óriási vendéglátó helyiségbe, ott együtt fogyaszthattuk el a (kétségkívül igen ízletes) vacsorát. Ezúttal sem volt szerencsém a különböző szolgálatokért felkínált pénzemmel. Talán nem ismerik az angol fontot? Másnap reggel egy épülettömbbe kísért ismerősöm, egy kórházba. Alaposan kivizsgáltak. Alighanem különböző pszichológiai teszteket végeztettek velem, ismeretlen rendeltetésű gépcsodák felhasználásával. Vélhetően az akarták felderíteni, hogy miféle szerzet vagyok. A diagnózis nem lehetett teljesen kedvezőtlen. Egy szobába vittek; jelezték, hogy ez lesz az otthonom. Mellém adtak egy tudós tanárt, aki közölte a nevét: Zatamon. Vele kezdtem tanulni az ország lakosságának nyelvét, egyáltalán, életük alapfogalmait. Ezek angol nyelvre lefordíthatatlanok. A "kazo" a legfőbb kategória. "Kazo" a tiszta értelem, amely rávilágít, hogyan érje el az ember -pontosabban: a "hin" - a lehető legnagyobb jólétet és kényelmet. Szöges ellentéte a "kazi": a "behinek" viselkedésének jellemzője, a gonosztett vagy a butaság. A behinek mármost a hinek felügyelete alatt, de saját világukat élik a maguk falakkal elkerített táborában vagy tébolydájában. Kazohinia így az az ország, amelyet "az emberi lét tiszta valóságát ismerők" lakják, akiket még a karanténba zárt behinek kórja sem fenyegethet Zatamon azt is közölte, hogy én magam egyelőre csak "tanuló'; "belohin"

leszek. Elsajátíthatom a hin élet egész rendszerét, ezért nekem még a kérdezősködés is megengedett. Előfordulhat persze, hogy különleges státusomat majd igazolnom kell; különben még az a vád érhet, hogy rejtekező behin vagyok, aki szabadlábon él, és a járókelőket molesztálja különböző kazi dolgokat állítva. Hogy milyeneket? Hát egyikük például - Zatamon szerint - ilyet magyarázgatott: a szilvát nem megenni kell, hanem eltenni és szemlélni, mégpedig azon egyszerű okból, hogy - kék. Jól jött ez az eligazítás. Mert már első önálló utamon a városba nyomban behin módjára viselkedtem. Mint kulturált angol állampolgárnak az volt az első dolgom, hogy átváltsam otthonról hozott pénzemet helyi fizetőeszközre. Odaléptem hát az első hinhez, aki utamba akadt, s magyarázni kezdtem: "Money! Business!" Szerencsére fel tudtam mutatni belohin igazolványomat, különben rossz véget ért volna a kaland. A hineknek egyszerűen nincs pénzük. Gyárakban javakat termelnek, ezek közprédák. Hin beszélgetőtársaimnak hiába magyaráztam a pénz, a kötvény és a részvény forgalmazásának előnyeit. Arra pedig, hogy Európa legfejlettebb gazdaságú államában hasznos dolog, hogy gazdagok vannak, akik munkát és így kenyeret adnak sok szegénynek, már néma hallgatás volt a válasz. Elhatároztam, hogy olvasni fogok. A ragyogó külsejű, hatalmas könyvtárakban majdcsak akadok olyan könyvre, amely felvilágosít a különc szokások eredetéről. A könyvtár szakkönyvekkel volt tele. A múlt firtatásáról megtudtam: az bizony kazi dolog. A történelem - ez csak volt, tudni valamit viszont csak arról lehet, ami van. De a filozófiáról is kiderült, hogy üres hóbort. Kazi dolog az irodalom, a művészet is. Haszontalan. Zatamon egy szép napon közölte, hogy vége a tanoncidőnek. Távozhatok az intézetból, elkezdhetem az életmunkát. Oda megyek, ahova akarok. Csak irányítást ne várjak. Megpróbáltam. Lakásra volt szükségem legelőbb. Nagy nehezen szereztem egyet, látva, hogy minden teketória nélkül beköltözhetek annak egykori otthonába, aki valahová, valamiért elköltözött. Kezdett untatni ez a tökéletesség. Talán ha dolgoznék? Seborvos voltam hazánkban, természetesen, előbb egy kórházzal próbálkoztam. Itt is elképesztett a gépi felszereltség technikai színvonala. Részt vettem egy műtéten, ahol egyszerűen kioperálták a beteg szívet, s napokig gépekkel tartották fenn a vérkeringést, míg a kivett szívet rendbe hozták. Egy alkalommal egy már agonizáló beteget bíztak rám, hogy adjak be neki egy különleges összetételű injekciót. És az exitus nyomban bekövetkezett! Orvosi eskümet megszegve gyilkos lettem! A kollégák mégis értetlenül reagáltak felindultságomra. A menthetetlen betegnek az a jótétemény, ha megszabadítják a további szenvedéstől, mondták. Jobbnak láttam ezek után, ha gyorsan munkahelyet változtatok. A kórházüzemből egy lenyűgözően racionálisan szervezett textilgyárba álltam. Itt egész gépsorokat kezeltem egymagam. És mégis: nemsokára itt is betelt a pohár. Egyszerűen unatkoztam. Kazohiniában ismeretlen fogalom a szórakozás. Angliában a nyár hagyományosan a szabadságolás és a kikapcsolódás ideje. A hineknél az évszakváltozást csak a hőség jelezte, meg az, hogy egyre többen jártak-keltek az utcákon, de még a munkahelyeken is anyaszült meztelen. Az ízlésem éppúgy tiltakozott e szokás ellen, mint a meggondolás: a büntetlenül hagyott közszeméremsértés romlásba fogja dönteni a kultúra utolsó maradványát is, hiszen így az emberből előbb-utóbb előbújik az ősállat zabolátlansága. Eközben, nem tagadom, a pompás tengerparti fürdőhelyeken bennem bizonyos kívánságokat ébresztett az ifjú, izmos és formáfi női testek látványa. Egyébként is éreztem, hogy minden bajom között a társtalanság a legelviselhetetlenebb. Így adódott, hogy egy fűszeres illatú estén beszédbe elegyedtem egy kívánatos testű hin nővel a tengerparton. Az esti táj szépségét, a szerelmes vágy hatalmát részletező udvarlásom teljesen hidegen hagyta. Ám minden átmenet nélkül egyszer csak közölte: felébredt benne a vágy és a tudat, hogy még két gyereket kell szülnie. Nem lennék képes ezért nemi munkára? Szívdobogtató fordulat. Nem baboztam a válasszal, melyet férfivérem diktált. Zolema - úgy hívták a lányt - erre ott helyben, egy padon, mindenki szeme láttára biztatott: álljunk hát neki a kérdéses munkának. Alig tudtam megértetni vele, hogy nyilvánosság előtt ez számomra lehetetlen; egy közeli lakásban viszont kölcsönös megelégedésre kielégítettük vágyunkat. Meghívott munkahelyére. Másnap meg is látogattam. Egy kórház boncolóosztályán dolgozott;

éppen javában preparált egy férfihullát. Ebben az abszolút ésszerű világban ugyanis a holttesteknek csaknem minden porcikáját gazdaságilag tovább hasznosítják. Én undorral fordultam el. Zolema korházba vitetett. Ott felkeresett tudós tanítóm, Zatamon. Nem tudtam visszatartani a bennem felgyülemlett keserűséget. Én ember vagyok, angol és európai. Tudom, hogy mily sok baj, nyomor és méltatlanság van a mi otthoni világunkban. Kazohinia sokban tényleg előttünk jár. De szív nélkül éltek, ti, hinek. Értelmetlenül. Én bizony visszavágyom hazámba, a kultúrába! Nektek valóban sikerült mindent simára egyenesíteni, az ellentéteket kiküszöbölni. De túlontiíl unalmasra sikeredett a ti világotok. Nem arról van szó vajon, hogy én is gyógyíthatatlan behin vagyok? Itt az ideje, hogy átköltözzek az ő rezervátumukba. Zatamon ezzel egyetértett. Másnap elkísért a falak mögötti rejtelmes élőlények világába. Ha tudtam volna, hogy mily borzasztó tébolydába vitt elégedetlenségem! .Az első behin, akit megláttam, szánalmas öltözékben álldogált; egyes ruhadarabjai cafatokban lógtak, másokon több lyuk ásított. Jöttömre összevont szemöldökkel figyelt, orrára téve mutatóujját. Kiléptem egy térre; egy fa alatt egy társaság közepén egy ember az előtte lévő asztalon vizespoharakat rendezgetett, több-kevesebb vizet töltött beléjük, s egy dallamfélét vert ki rajtuk. A körülállók énekeltek és - nevettek! Én örömrepesve futottam feléjük. Emberek, akik végre nevetnek! Az egyiket megfogtam és bemutatkoztam. Hüledezve hallottam válaszát: "Pricc-prucc'; és ő is orrára tette mutatóujját. Tehát mégis tébolyodott! Zavartan elódalogtam. Amott egy másik könyvet olvas egy padon. Pricc-prucc, mosolygás. Elmondtam, hogy most hoztak ide, ismeretlen vagyok. Feleljen kérdéseimre! Hajlandó volt rá. Elemi felvilágosítással kezdte: az üdvözlő "pricc- prucc" az "belki': Aki nem így szól találkozáskor, az "kelni" módon viselkedik. Akkor pedig kiteszi magát annak, hogy elverik. Ellenkező esetben elmosolyodnak és-megvakarják a faromat, én pedig vissza kell; hogy vakarjam az övékét. Hideg borzalom töltött el. Ezek az idióta szavak! És tébolyult szokások! Pedig ez csak a kezdet volt. Egy fura figura közeledett felénk. Térde fölött láncra kötve egy-egy súlyos rézkocka, amely a gyors mozgást lehetetlenné teszi, fájdalmat okozva. Kínomban ujjamat az orromra tettem, az üdvözlés szándékával megszólaltam: "Pricc-prucc:' Bár ne tettem volna! Megvető pillantás volt a válasz. Zavaromban gyorsan nekiláttam, hogy farvakarással biztosítsam jóindulatomról. A rejtélyes jövevény, mély megvetéssel szemében, sarkon fordult, és távozni-akart. Csak az mentette meg a helyzetet, hogy ismerősöm elébe ugrott, s bocsánatért esedezett számomra, aki új jövevény, "bivak" vagyok. Félve közlöm az olvasóval ezt a sok idióta módon összeszedett szót, a hozzájuk kapcsolódó - kiismerhetetlen - reakciót, az egész szokásrendszert, amelynek további részletezésétől talán jobb, ha eltekintek. Egyszerre világossá lett előttem, hogy oktalanul sóvárogtam a behin élet változatossága, "érdekessége" után. Igaz: vége szakadt a hideg rendnek. Itt léteztek még érzelmek, szabálytalan megnyilatkozások, csakhogy minden a tébolydába illő abszurditás képzeletét társította. Vége szakadt a nagy társadalmi harmóniának. De csak döbbenetet keltő módon: a szervezett rend sterilitását a kavargó indulatok mocsárvilága váltotta fel. Kiderült például, hogy kétféle behin létezik: "kona" és "kemon" (elnézést az újabb idióta terminusokért); mindegyik tömegekbe, alkalmi bandákba szerveződik, s a legkisebb ok is elég, hogy véres, pusztító verekedésbe torkolljon a kölcsönös gyűlölet. Engem bizony egy napon bizonyos Zemöki - szívélyes és kölcsönös farvakarások után -- azzal a kétes értékű örömhírrel lepett meg, hogy felvesznek a konába. Micsoda szertartás keretében! Egy szándékosan szétvert szobában kellett megjelennem. A háttérből előlépett egy már ismert rézkockák kölöncével ékesített ember, vállán egy lebernyeg. A különös.díszt öltött férfiú még felkötött a talpa alá két óriási tepsit, aztán engem, a konajelöltet fejbe vágott egy üres pléhgolyóval. A közönség áhítattal szemlélte a ceremóniát, és a végén baráti farvakarásokkal üdvözöltek a kiválasztottak pártjában (vagy mi

az ördögben). Nem akarom tovább részletezni a behin kór tüneteit. Szólnom kellen a konák által rám testált funkciókról (maskarába öltözve harmadnaponként egy fényes négyszöget kellett körbehordoznom az udvaron, valamint sárga kavicsokat kellett gyűjtenem egy dobozba, azt hangosan csörgetnem, végül ünnepélyes ábrázattal kiosztanom). Szólnom kellene képtelen gazdasági szemléletükről, amely az ételadagok egyenlőtlen elosztásában érte el tetőfokát. Szólnom kellene a gyermeknevelési intézményekről, a skórokról, ahol módszeresen satnyították az eszméket rögeszmékké, az ítéleteket előítéletekké; ahol tanították a behinek történetét, a következő séma szerint: 1. primitív vagy kegyetlen kor, 2. átmeneti vagy félnyers kor, 3. mai vagy tökéletes kor, ahol a nebulók megismerték a múlt nagy alakjait, úgymint, Zecsecsét és Zacsacsát, valamint a mostanság gyanús módon szervezkedő bizonyos Zúcsucsut, aki előbb vagy utóbb elnyeri majd méltó büntetését. Szólnom kellene továbbá a behinek olvasmányairól, kiváltképp azokról a könyvekről, amelyeket a "fözoP' szerzők írtak, köztük a jeles Zantim, aki - mint Zemöki felvilágosított - a tiszta észt leginkább ismerte. A behin kór most már azzal fenyegetett, hogy kitör a kollektív őrjöngés.Amitől féltem, bekövetkezett. A két nagy párt, a konák és a kemine:k végül egymás torkának estek, engem pedig mint békebontót máglyahalálra ítéltek. Én már ebbe is beletörődtem volna, látva a téboly paroxizmusában őrjöngő tömeget. Ám az utolsó pillanatban váratlan fordulatot vettek az események. A kapun a hinek gáztartályokkal megrakott autói futottak be. Engem kiszabadítottak kötelékeimből, de a csillapodni nem akaró tömeget végül az utolsó emberig kipusztították. Újra beszélbettem bölcs tanítómmal, Zatamonnal. Az szenvtelenül közölte, hogy behineket "meg kellett szüntetni': Nem kell sajnálkozni a történtek miatt. A nap kozmikus sugárzása, amiből a kazo is táplálkozik, nem tűrheti a diszharmonikus dolgok tartós fennmaradását. A behin - őshin. Kipusztulásra ítélt, túlhaladott fajta. "Megszüntetésük" nem holmi embertelenség. Kár, hogy nem vonom le viszont a végkövetkeztetést. Hogy tudniillik az a híres európai és a behin kultúra csak formailag különbözik egymástól. Ti, kultúrátokra olyan büszke európaiak is atavisztikus, átmeneti Fajta vagytok. Rátok is megszüntetés vár. Ez a beszélgetés végleg megpecsételte sorsomat. Zatamon, goromba szavai újból megmutatták a hin élet visszataszító valóságát, amit a közbejött behin borzalmak átmenetileg feledtettek velem. Egymás után tárult fel előttem sivatagszerű életüknek kibírhatatlansága, az egyedüllét, az emberek idegensége, a textilgyár monoton zúgása és végül a legszörnyűbb emlék: Zolema, az illattalan virág. Titokban hajót eszkábáltam össze az őrizetlen hin raktárak készletéből. Összegyűjtöttem mindent, ami csak egy tengeri útra kell. El innen, el az őrültek szigetétől! Sikerült a menekülés. Végül éppen az angol flotta büszkesége, a Terrible vett fel fedélzetére. Beszámolómat még az admirális is élvezettel hallgatta végig. Utána rövid szózatot intézett a jelenlevőkhöz hazám nagyságáról és különleges elhivatottságáról, mely őt a béke és a keresztény civilizáció őréül állította. Hazatérhettem hát végre sokszor visszasírt otthonomba. S miután tapintatos, de határozott fellépésem egy távollétemben beköltözött parkett-táncost távozásra bírt hajlékomból, teljesen helyreállt a családi béke, ami oly kedves jellemzője a meghitt angol otthonnak.

MIKSZÁTH KÁLMÁN: KÉT VÁLASZTÁS MAGYARORSZÁGON

Katánghy Menyhért elszegényedett dzsentrigyerek, akinek bölcs apja azt találta ki: taníttatni kell a fiait, mert másból meg nem élhetnek. Az első Katánghy fiú mérnök lett, de mire kitanulta, befellegzett a földmérő inzselléreknek, véget ért a tagosítás. A második jogot végzett, de mire kitanulta, elfogytak a zsíros pörök, a vármegyék már nem győzték a hitbizományként örökölhető nagy

patvarokat. Így lett Menyus, a harmadik Katánghy, orvos. Különösebb dicsőség nem övezte medikus éveit, bár volt egy jeles esete: boncolási órán neki kellett a "beteget" nyugtatgatnia, hogy teljesebb legyen a műtéti szcéna. S mi történt? A boncolásra kiterített tetem felnyitá szemeit! A tetszhalott - bizonyos Varga Mihály - Menyus inasa lett, s véle ment attól fogva mindenhová. Egyelőre csak a Katánghy-sasfészekbe, ahol már a vén János urat szorongatták a hitelezők, s bizony Menyhért orvosi praxisa ebből nem jelentett kiutat: a parasztöknak nincs ideje betegnek lenni. Hősünk csak akkor kezdett munka után nézni, amikor apjuk halála után a Katánghy fiúk szétosztották az örökséget. Legjobb fúrdőorvosnak menni. Ott nincs munka ugyan egész évben, de szezonban megszedheti magát az arra érdemes. Ráadásul ott lebzselnek mind a nagy partinak számító hajadonok. Menyus tehát praktizálni kezd egy német fúrdővárosban. Azaz csak kezdene, mert egy árva páciense sincs. Cselhez folyamodik: szép fogatot, csinos lakást bérel, s naphosszat siet egyik helyről a másikra, mutatván a kúra végett sétálgatóknak, mennyire elfoglalt. Egy napon végre beteg érkezik: a bárónő a leányával, Klárival. Menyus kezelgeti a vérszegény leányzót, de néhány hét múlva már csak arra tud gondolni, hogy ha nem kapja meg tőlük a honoráriumát, nem játszhatja tovább a jólmenő doktort. A leányzót gyógyultnak nyilvánítja - annál is inkább, mivel az beteg se volt -, és lesi, jön-e a honor. Jön. A csomagocska minden képzeletet felülmúló tiszteletdíjat rejt: száz \apóleon-aranyat. Katánghy doktor menten átlátja a teendőket: jelentkezik a baronesznél, s addig ügyeskedik, míg szerelmet vallhat a leánynak. \éhány nap múlva jegyesek, a fürdőszezon végén megvan az esküvő is. Harmadnapra az is kiderül, hogy az ifiasszony nem dús gazdag család sarja. Minden vagyona, hozománya az a száz arany volt, amit a nagy praxisú s nyilván igen jól kereső orvosnak átadott. Veszekedés, könnyek - de már nincs mit tenni. Itt homályos évek következnek: vidéki városokban próbál szerencsét a házaspár, s állítólag mindig ott, ahol egy bizonyos osztrák lovastiszt állomásozik, aki állandó vendége Katánghyéknak, s hogy, Klára asszony háztartási gondjait e tiszt anyagilag is enyhíti, de a rossz nyelvek annyi mindent beszélnek. Tény, hogy az anyági csőd szélén álló pár segítségére siet a nagybácsi, bizonyos Király János, aki egy eldugott székelyföldi városka polgármestere. Menyusnak megígéri, hogy képviselőt csinál belőle a borontói kerületben. Evégből beiratkozik a Szabadelvű Clubba, majd ajánlást szerez a kormánypárttól, s amikor Borontó parasztnábobja a névnapját tartja, leutazik a kerületbe. János nagybácsinak csak annyi az utasítása: ne árulja el, hogy ismerik egymást. Hősünk a főispán oldalán végigeszi és végigkártyázza a háromnapos Gergely-napot, de már a harmadik éjszaka menekülésre fogja a dolgot: kerít egy ügyes menyecskét, aki a felhalmozott bundákból kibányássza az övét (pontosabban azt, amelyiket a sarki szabótól Menyus még Pesten bérbe vett), és elillan. Csakhogy addigra már a furfangos góbék képviselőjelöltnek fogadták el. János bátya ugyanis nagyhangún előadta a vendégeknek, hogy ő bizony ezt a Pestről szalajtott Katánghyt meg nem választja képviselőnek. Neki nem tetszik. De ki ez a Király János, hogy így fogadkozzék? A felpaprikázott borontóiak ezen annyira hergelődnek, hogy csak azért is megfogadják: jelölik Katánghyt. A szerencse is hősünk kezére jár: épp azt a szomszédját kínálja meg maradék szivarjával, aki a helyi jelölt lett volna, s most szivara fogytán a kártyaasztalnál szenved. A gáláns kínálástól meghatódva önként áll el a jelöléstől. Potomság a képviselőség egy jó szivarért cserébe. Katánghy Menyhért ellenszavazat nélkül kerül a parlamentbe, s vígan éli világát, de persze erről nem kívánja féltékeny feleségét tájékoztatni. Naprakészen beszámol a vitákról, képviselők viselt dolgairól, s váltig tagadja, hogy kártyázna, italoznék,, vagy pláne mulatókba járna táncosnők végett. E levelekből kiviláglik, milyen is volt a korabeli közjogi viták menete, s az is kitetszik, hogy bizony Klára nem ok nélkül féltékenykedik. Katánghyt az új választásokbn nem a borontói, hanem a körülélyesi kerület juttatja be. Hogyan? Újságírók derítik ki a titkos praktikákat. mert Menyus egy szót sem hajlandó elárulni. Az újságírói jelentésekből tudjuk meg, hogy Katánghyné sorra látogatta Borontó jeles asszonyait: ne engedjék az urát újra jelölni, mert igen megsínyli a házasságuk. Az asszonyi szolidaritásnak meg is

van az eredménye, egy örmény kereskedő jut be. Körtvélyesről viszont kiderül, hogy ott eredetileg Kovinyi volt a jelölt, egy környékbeli birtokos, akit nemcsak népszerűsége támogatott, hanem Röszkey Pál polgármester is, annál inkább, mivel Milike nevű leányát Kovinyi szándékozott feleségül venni. A követválasztás egy héten belül volt várható, amikor is Röszkeyék Bécsbe utaztak a kelengye megvétele végett. Hazafelé a vonaton összeismerkedtek Brand úrral, a fiatal és gazdag bécsi kereskedővel, aki úgy beleszeret Milikébe, hogy meghívatja magát Röszkeyékhez, és bár azok mindent elkövetnek, hogy a két kisebbik lányukra tereljék a figyelmét, a szerelmes bécsi rendíthetetlen: Milike vagy senki. Röszkey papa közben táviratozik bécsi barátjának, hogy megtudakolja, kicsoda ez a Brand. Tényleg gyáros, mégpedig nagyon gazdag. Hát akkor nem lehet a szerető szívek közé állni. Brand megnyugodva utazik Brassóba, ahová eredetileg is indult. Úttközben összeakad Katánghyval, aki épp most tudta meg, hogy Klárija elintézte Borontón. A képviselő ábrándosan hallgatja barátja szerelmi viszontagságait, de mihelyt Pestre ér, rohan a miniszterhez, és kéri tőle a körtvélyesi kerületet. "Nem bánom" - feleli a miniszter. "Kevés. Az mondd: szeretném." Az időközben Pestre parancsolt körtvélyesi főispán és polgármester ezt hallva összetanácskoznak Katánghyval. Másnap Körtvélyesre érkezik Röszkey, összehívja az elöljáróságot, és tudatja velük, hogy Körtvélyes akkora fejlődés előtt áll, amekkorát csak nagyon érdemes férfiú vezénylete alatt lehet végbevinni. A miniszter egyenes kérésére épp ezért neki, Röszkeynek kell beülni a parlamentbe. A szervilis iparosnép lelkesen éljenez, kitűzik a Röszkeyt dicsőítő transzparenseket, zászlókat, mire persze megérkezik a felbőszült Kovinyi. Rohan jövendő apósához, aki sűrű könnyek között adja elő, mekkora terhet vett a vállára miniszteri utasításra. Kovinyi vigasztalja, s mire a könnyek fölszáradnak, már a vőlegénységének is vége. Csakhogy másnap megjön ám a főispán is. Látja Röszkey zászlóit, és felháborodik: mi lesz Körtvélyesből, ha a polgármester nem áll ama nagy változások idején a város élén? Kovinyi is aprehendál: kihabráltak vele (erre hamarost rájött), és elégtételt akar. Megszületik a kompromisszumos megoldás: Röszkey nem lehet követ; de már Kovinyi sem. "Országos név kell ide" - s ekkor mentő ötletként bedobja a főispán a senki emberfia által addig nem hallott nevet: Katánghy Menyhért. Újabb gyűlés. Sírás-rívás Röszkey elvesztése miatt, aki végül a kérlelő polgároknak engedve - marad, Katánghyt pedig elfogadják jelöltnek. Menyus a következő vonattal meg is érkezik, de nem tudja megtartani programbeszédét, mert a Kovinyitól felbiztatott pékek és csizmadiák lehurrogják. Ekkor Menyus bevált eszközökhöz fordul: "Amikor a száműzetés keserű kenyerét ettem" - kezdi az égre kiáltó hazugságot, s elkanyarítja oda, hogy apját 48-ért száműzték, párizsi hónapos szobában nyomorgott gyermekeivel, amikor Kossuth egy nőrokona hozzájuk látogatott, s a gyermekeknek nem adhatott mást, csak egy fél kiflit. De hazai kiflit! S ó, milyen a hazai kifli! A magyar föld magyar búzájából magyar pékek sütik. Már rínak is a körtvélyesi pékek. S midőn a Kossuth-rokon letette cipőit, a Katánghy gyerekek lecsókolták a magyar cipőről a hazai port, mert milyen a magyar cipő? Szóval a csizmadiák is meg voltak már puhítva. Katánghy tehát most is képviselő lett, s kis idő múlva még pertu is a Kovinyi-pártiakkat. A NOSZTY FIÚ ESETE TÓTH MARIVAL Trencsénbe huszárezredet vezényelnek. Pezseg az élet városszerte: vendéglők kártyaasztalainál csakúgy, mint lányos házaknál s nem kevésbé az uzsorásoknál, szabóknál, bokrétakötőknél. Akiről a legtöbbet beszélnek, az egy nyalka huszártiszt, bizonyos Noszty Ferenc. Ő a polgármester lányának teszi a szépet, s nem is hiába: a szép és gazdag Velkovics Rozáliának igen tetszik az udvarló. Velkovics mama is el van alélva: micsoda család, előkelő rokonság, finom modor. Velkovics uram, aki tudvalévő úgy vette a nemességét, szintén nincs a Noszty fiú ellen, csak hát ő már a gazdag Kozsehuba Tivadarnak, a bankárnak ígérte a lányát. Kozsehuba érezvén a veszélyt, sürgetné a választ a leánytól is, de mind hidegebben felelgetnek neki. Amikor tehát a szép huszártiszt kölcsönt akar fölvenni, Kozsehuba konspirálni kezd: a kért néhányszáz forint helyett ezret ajánl, de a váltóra kezesül Noszty ezredesének a nevét kívánja.

Noszty szabódik, de nagyon kell a pénz, hogy Velkovicsékkal együtt fürdőre utazzék - s bizony aláhamisítja Stromm Adalbert lovag nevét a váltóra. Kozsehuba jól számít: a váltó lejáratának napja vészesen közel, Noszty Feri nem tud pénzt szerezni, így a bevált mód marad: sürgöny Noszty Pál képviselő úrnak, az atyának Pestre. "Ezer forint, vagy főbe lövöm magam." Pénz persze otthon sincs, de Noszty papa Trencsénbe utazik, hátha ott szerezhet valamit. Elkíséri Vilma, a leánya is. Este nagy feltűnést kelt a pesti szépség a szálló éttermében. Kopereczky báró, a helyi takarékszövetkezet elnöke egész belehabarodik. Ez adja Pál úrnak az ötletet: másnap felkeresni a bárót, hogy adjon hitelt. Délben a váltó lejár. Kopereczky jeles felvidéki személyiség és nagy jövedelem várományosa. Egy Kopereczky ős ugyanis összeszűrte a levet egy izraelita hajadonnal, és gyermekük is lett, de a család nem engedte elvenni a zsidó leányt. Halálos ágyán elismerte gyermekét az atya, majd e gyermek hatalmas vagyonra tett szert, amit Prágában letétbe helyezett azzal, hogy csak az a Kopereczky kaphatja meg az évi járadékot, akit Izráel Izsák névre keresztelnek. A büszke család persze nem adott ilyen nevet - egy darabig. Ám ahogy fogyott a birtok, úgy lett egyre vonzóbb a prágai járadék, s kezdték a fiakat Izrael Izsákra, Izsák Izraelra keresztelni. Hírek szerint most a mi trencséni bárónk a várományos, a szenior. Mindezt kalkulusba véve, Vilma kedvesebb hozzá, mint az ilyen faragatlan fickókhoz lenni szokott. Másnap Noszry Pál fél is keresi Kopereczkyt, aki nagy körülményesen megadja a kölcsönt - kétezer(!) pengőt, de zálogot vesz: a Noszty óraláncán fityegő miniatűrt, mely Vilmát ábrázolja. Csakhogy eltelik az idő, harangszókor nincsenek Kozsehubánál, aki nyomban Strommhoz fut az adóslevéllel. Nosztynak Strommhoz kell mennie. Az ezredes, aki nagy flegmával kifizette a bemutatott váltót, s így Kozsehuba lemaradt a botrányról, most már nem hajlandó stikliként kezelni a váltóhamisítást. Követeli, hogy Feri mondjon le a szolgálatról. Nincs mit tenni: lemondás, búcsúlevél a szép Rozáliának, és Noszty Ferenc huszártiszt csendesen eltűnik Trencsényből mulatságára. Hátha arra jár a királyfi, a férjhez menendő lányok álomlovagja... Ha már a másik lány, a vénlányság felé zokszó nélkül közeledő "nagy Vanda" elszalasztotta az efféle lehetőséget, legalább a kicsi hadd próbáljon szerencsét! Margit tiltakozik a ráerőltetett Hamupipőkeszerep ellen: nem tartja magát vonzónak, az idegen társaság feszélyezi, a hitelbe csináltatott - s egyre késő - báli ruha miatt szégyenkezik. Apja azonban még egy nyaklevest sem sajnál, csak hogy meggyőzze, családi érdek az estélyen ott ragyognia. A nagy Vanda pofon nélkül is meggyőzhető; hátha a húga, akit korán meghalt anyjuk helyett szeret és babusgat, csakugyan éppen most talál majd rá arra az emberre, aki boldoggá foga tenni, azaz "el fogja tartani szépen és tisztességesen"! Az önfeláldozó, jólelkű leány szerény képzelete szerint pontosan ennyi a boldogság: valamivel nagyobb lakás, hosszú családi asztal, körülötte sok apró gyerek, s regényhős helyett a derék férfiú, aki egy szál perkálszoknyájában is oltárhoz vezeti a kis Margitot. Az utolsó pillanatban végre meghozzák a "puffra'; azaz hozomra rendelt csipkés ruhakölteményt. Margit főpróbát tart: érzi, hogy a temérdek fodor "gyilkos dísz" az ő számára, "tejbe esett légy" lesz, hiszen törékeny termete, halvány szőkesége elvész a színpadias alakokra, tüzes szépségeknek tervezett estélyiben. Terka Völgyessy Bellát, a házban lakó előkelő kisasszonyt hívja segítségül, nyugtatná meg a szorongó Margitot; Grunovszky papa Bíró Jenőt, a festőt kéri ugyanerre, sőt a jólelkű művészt arra is rábeszéli, legyen a bálban Margit kísérője. Bíró Jenő becsülettel eleget tesz a kérésnek: a vendégek között felbukkanó ismerőseit sorra bemutatja a lánynak, táncosokat küld hozzá; tapintatos figyelme teszi elviselhetővé az estét a vásárra vitt, ám szerénysége és titkolhatatlan szegénysége miatt most sem kelendő Margitnak. Közben azonban bosszús is, amiért Grunovszky atyai erőszakossága miatt újabb és újabb lovagiasságokra kényszerül, végül egy születésnapi családi összejövetelre szóló meghívást is kénytelen elfogadni. Bíró Jenő tehetséges festő, akire azonban aligha vár nagy jövő: a napi kenyérgondok miatt szétforgácsolja, aprópénzre váltja magát. Pedig remekül indult, talán túlságosan is szerencsésen - tizenkilenc évesen festett egy

Pietht, ami szakmai körökben ismertté tette a nevét. De a Pietával szerzett megbecsülés egyre kopott, azóta akármit próbált, első művével hasonlították össze, s szemére vetették, hogy nem tudja magamagát túlszárnyalni. Erkölcsi igényessége is kölönc a siker elérésében. Párizsban tanult, a világhírű Danzers mester tanítványa, sőt kedvenc tanítványa volt. Csakhogy önként száműzte magát a mester köréből, amikor annak ifjú és kacér felesége kivetette rá a hálóját. Mások bezzeg nem voltak ilyen jellemesek! A közepes tehetségű spanyol festőnövendék az asszony befolyása révén, a szemérmetlenül megcsalt Danzers támogatásával már világhírt szerzett magának... Bíró inkább hazatért Magyarországra, s a kőbányai nebulók jobb sorsra érdemes rajztanáraként keresi a kenyerét. A festést ugyan nem hagyta abba, de jobbára csak önmagának festeget. Most is hiába készült el igényes, tisztességes műve, a megrendítő szépségű Koldusgyermek, Weinberger úr, a műkereskedő nem vásárolja meg még féláron sem az "ijesztő" képet, csak csendéletet rendel, polgári lakások falaira illőt. A Gurnovszkyéknál megismert "előkelő hölgyet" az első találkozá son még idegénkedve szemléli Bíró. Tizian múzsájárá emlékeztető vörös hajával, ragyogó sötét szemével, Gioconda-mosolyával Bella elbűvölő jelenség, csakhogy fölényeskedően, az alattvalóihoz leereszkedő hercegnő módjára viselkedik. Bíró azonban csakhamar észreveszi, hogy szerepet játszik, s hogy vén szamár létére "egy kislánynak ült fel, aki föltette a nagymama szemüvegét, s azt kívánja, hogy őt ezentúl komolyan vegyék". Völgyessy Bella kastélyban született, a Sacré-Coeurben nevelkedett, apja szeme fénye volt - de az apa meghalt, a kastély és a birtok dobra került, s a lecsúszott dzsentrilány most nővérével, Gabriellával tengődik, előkelő nyomorúságban, annak katonaözvegyi járadékából. Míg mondénul cigarettázik a társaságban - elvégre az orosz cárné is cigarettázik! -, magában nevet: senki se hinné, hogy ma csak kávét evett, s még három hétig csak kávét fog ebédelni, mert ki kell fizetniük boldogult bátyja adósságait. Bíró Jenő egyre jobban vonzódik a lányhoz. Engedélyt kér, hogy lefesthesse. Bella szívesen beleegyezik, Gabriella azonban feltételt szab: a festő adja szavát, hogy nem lesz szerelem a dologból. Bellának mielőbb férjhez kell mennie egyik derék kérőjéhez, nehogy beteges nővére - várhatóan korai - halála után éhen pusztuljon. Bíró mindent megígér, még abba is belemegy, hogy amíg Bella modellt ül a képhez, Terka legyen a gardedám, s védencei, a házbeli gyerekek is körbeüljék délutánonként a festőállványt. Míg lassan festeget, húzva az időt, csak hogy minél tovább tartson a boldogító foglalatosság, szebbnél szebb mesékkel köti le a gyerekek figyelmét. Az egyik mese Bellának szól, aki egyre halogatja a végső választ kérőjének: hogyan szeretett bele a szépséges Güdül nem kívánt' férjébe, a kakastollas hegyiemberkébe. Bella nem okul a meséből: elutasítja a nővére választotta jövendőbelit, sőt - mivel ő semmire nem adta szavát Gabriellának - egyre kedvesebb lesz Bíróhoz. Kapcsolatuk a kép elkészültével sem szakad meg, míg egy tavaszi séta során eljutnak a kölcsönös vallomásig: réges-régen szeretik egymást. Házasságuk a megvalósult boldogság, a tökéletes harmónia. Szegénységük csak a festőt zavarja, őt is csak azért, mert még az egyszerű életvitelhez is sok-sok különmunkát kell vállalnia, s ilyenkor nélkülöznie kell imádott felesége társaságát. Munkája: a nem szeretett tanítás s az áron alul eladott csendéletek. Művészi sikerei nincsenek; az őszi kiállításra hat-nyolc képet is fest, de az utolsó héten visszavonja őket, verseny nélkül átengedi a pálmát azoknak a pályatársaknak, akiknek jutalmazását a zsűri már úgyis előre eldöntötte. A házaspár boldogsága az első gyermek, Palika érkezésével teljessé válik. Születése előtt Bíróék egy kis házat vásárolnak: földszintes, kertes házacskát. Milyen jó lesz ott játszadozni Palikának s az eljövendő kistestvéreknek! Milyen csöndes, nyugodt műterem vár ott Bíró Jenőre! A beköltözésre azonban nem kerül sor: Bella csak egyszer sétálhat végig kisfiával és férjével a tavaszi utcán: csomagolás közben rosszul lesz, láza magasra szökik. A professzorok klímaváltozást ajánlanak, az talán még segíthet. A festő minden kész képét elkótyavetyéli Weinbergernek, csak hogy utazhassanak. Új alkotását, a berlini kiállításra festett Angelust ingyen sem

veszi át a műkereskedő. Júliusban három levél is érkezik a délvidéki Ilmavölgybe: a kép első díjat nyert - Weinberger úr már dupla pénzt is ígér érte --, Dom Alfonso alcantarai herceg viszont bármi áron megvenné magánmúzeuma részére. A siker, a világhír elérkezett, csak éppen nincs, aki örüljön neki. A szépséges, kedves Bella meghal fiatalon, ahogyan többször is megjósolta. Galanthay Masa grófnő fiatal, szép, és huszonötmilliós vagyona van. Egy elegáns fürdőhelyen tölti napjait, s keresi önmagát. Sokoldalú tehetség: énekelni tanul, meg görögül, hogy eredetiben olvashassa Homéroszt, próbálkozott már a szobrászattal is - most éppen festeget. Kérők között válogat: a hozományvadászokat megveti, de az őszinte érzelmek sem hatják meg. Legfőképpen azonban unatkozik, így hát naponta levelet ír Pestre öreg nevelőnőjének, s ezekben beszámol minden programjáról, még a helyi pletykákról is. A fürdőhelyre érdekes társaság érkezik: négy különc-bohém megjelenésű férfi. Kilétük találgatása végre valami izgalom! Masa hamarosan elújságolhatja: az egyik hírhedt párizsi szépfiú és divatdiktátor, a másik nem kevésbé ismert angol Don Juan, a harmadik Dom Alfonso, Alcantara jövendő uralkodója; akit gáláns kalandjai miatt Gardénia hercegnek nevez az előkelő társaság. A negyedik - Bíró Jenő. Véletlenül került Dom Alfonso társaságába. Az Angelus után a herceg újabb és újabb képeket rendelt tőle, végül nagyúri gesztussal udvari festőjévé nevezte ki. A megbízatás afestőnek biztos megélhetést és művészi szabadságot jelent, kisfia nevelésének, majdani egzisztenciája megteremtésének alapját. Évek teltek el felesége halála óta. Akkor végtelen kétségbeesésében utána akart halni az asszonynak, de amikor pisztolyát halántékához szorította, a szomszéd szobában felsírt a kisfia... Bíró Jenőnek élnie kell: Palikát fel kell nevelni, Bella gyermekét nem dobhatja az árvák sötét nyomorúságába. Masa grófnő vonzódik a magányos, szomorú férfihoz, művészetének is régi csodálója. Először véletlenül, majd némi ügyeskedéssel találkozik vele, később arra is alkalmat teremt, hogy képeiről a híres mester véleményét kérje. Bíró nem udvariaskodik: a grófnő művészinek vélt festményei egy lelkes amatőr munkái csupán. Masa megdöbben a nyers bírálattól: arisztokrata társaságában eddig csupa hízelkedővel találkozott. Úgy érzi: életét éppen ezzel a minden hamisságtól mentes férfival kell összekötnie; színlelni maga sem tud, így egy merész elhatározással levelet ír neki, férjül kéri. Ha igent mond, hűséges, jó felesége lesz. Bírót nem lepi meg a levél. Éjszakai tűnődései közepette váratlan vendég jelent meg nála, maga a Sátán. Elegáns megjelenésű fiatalember képében személyesen jött el Bírót rábeszélni a házasságra. .Tudja, hogy Bírót magánemberként nem vonzza a vagyon - bár 25 millió előtt a Sátán is kalapot emel! ; de ha a művészet karöltve járna a gazdagsággal? Ha a művésznek csak az igazán ihletett percekben kellene dolgoznia? S a gyermeknek is mennyivel többet érne egy második anya, mint akárhány nevelőnő! Masa bájos, eszes, fiatal - az legyen a kivetnivaló benne, hogy gazdag is? A hajnalig tartó vita végén Bíró még nemet mond a Sátánnak, de mindketten tudják, hogy Masa levelére igen lesz a válasza... A második házasság után minden arannyá válik Bíró Jenő körül. A milliós hozományhoz nem is kell nyúlnia, a vagyon "tudja kötelességét... szerez egy másikat, amelyhez már hozzányúlhat minden aggödalom nélkül". Képeit óriási összegekért versengve veszik a műkereskedők, a kritikusok egymást túllihegve dicsérik művészetét. Gazdasága hozzáértés nélkül is virágzik, s ha ifjú felesége Monte-Carlóban elrulettezik 17 aranyat, ő vigasztalásul bankot robbant, s százezreket söpör be a játékteremben. Mégis egyre boldogtalanabb, s egyre kevésbé tudja megbocsátani magának az árulást, amit művészi érvényesülésére és Palika jövőjére hivatkozva elkövetett. Masa legszentebb érzéseit megcsalta: elhitette vele, hogy szerelemmel szereti, ahogyan. meg is érdemelné. Palika nevelésére nem alkalmas: miféle erkölcsről beszéljen neki? Egyetlen menekülése a múlt, Bella emléke, aki még egész embernek ismerte őt. Masa érzi, hogy férjének valami titka van, s a végére akar járni. Egyszer a Körúton pillantja meg: egy szegényesen öltözött lánnyal beszél szokatlanul

figyelmesen. A jelentéktelen lány - öt-hat gyerek veszi körül - nem lehet a vetélytársa, de talán nyomra vezethet! Bíró gyakran eltűnik egy elegáns lakásuktól távoli negyedben, valami Kismező utca 123-ban. Oda Masának el kell mennie! Amíg Bíró a temetőbe látogat kisfiával Bella márványmauzóleumát megmutatni a gyereknek, Masa fölkeresi a titokzatos házat, és besurran. Hálószoba - kispolgári módon egymás mellé állított hitvesi ágyakkal. Gyermekszoba, benne két kiságy s egy bölcső, játékok - de hogyan lehet egy gyermekszobában ilyen rendet tartani! A nappaliban teázáshoz készítve a csészék, egy barna hárászkendő a szék karjára vetve - de hol vannak a lakók? Az utolsó szobában kiderül a titok; a műterem közepén Bella képe áll, tizennyolc éves szépsége beragyogja a helyiséget, haja fénye mellett elfakul a napsugár. Sok-sok más képen is az ő arca mosolyog. Masa szívébe hasít: róla a festő egyetlen vázlatot sem készített soha! Most már bizonyosan tudja: a családi ágyban soha nem alszik senki, a kiságy, a bölcső a meg nem született gyermekeké, s vetélytársnője legyőzhetetlen, hiszen maga a múlt, emlék, álom. A műterem ajtajában váratlanul Bíró jelenik meg. Titka lelepleződött, most már egy másik ember is tudja - s éppen egy hozzá közel álló ember ; milyen nyomorúlt, hazug, szerencsétlen. Hiába jelenik meg még egyszer a kísértő, hogy az aranyélet folytatására biztassa - dolgozószobájában a művész főbe lövi magát. Az öreg Nosztynak fő a feje: hogyan lehetne valami jövedelemhez segíteni a fiát, aki nem nagyon töri munka után magát, s legfeljebb valami csinos hozomány húzhatná ki a növekvő adósságokból. Egy nagy hal. De van-e olyan ebben a kis Magyarországban? A szerelmes Kopereczky szorgosan jár Pestre, s amikor a váltó lejár, előáll követeléseivel: vagy a pénz, vagy övé a zálog, illetve a zálog eredetije. Tehát Vilma. Örvend az öreg Noszty, hogy ennyivel megúszhatja. Ráadásul Kopereczky még a hozományt sem köti ki. Vilma ugyan lenézi a böhő bárót (aki azzal szeret dicsekedni, hogy mindent az állatoktól tanult), de tudja, hogy nem válogathat, s igent mond. Noszty Pál azonban gavallér ember, tudja, hogy a hozomány fejébe jár valami a vejének. Bontó vármegyében megüresedett a főispáni szék, nosza, megkéri volt iskolatársát, a minisztert, nevezze ki Kopereczkyt. Csakhogy a miniszter már helyi notabilitásnak ígérte a posztot. De Nosztyt sem sértheti meg. Szavát másítja tehát, és Kopereczky kap megbízást; az már Noszty dolga, hogy a helyiek elfogadják. Kopereczky Pestre jön tehát, átveszi a megbízást, és Féri sógor segítségével egy okos titkárt is felfogad, Malinka Kornélt. Ez a Malinka Feri régi iskola- és katonapajtása, aki a kötelező karpaszományos idő után jogot végzett, s bizony nagyon tette a szépet Vilmának. Amióta az Kopereczky báróné, a fiatal ügyvéd valóságos lelkibeteg. Vívódva bár, de elfogadja az új állást, s hozzáfog a beiktatási beszéd megírásához, hogy Izsák Izraelnek legyen ideje bemagolni. Sajnos azonban egyik fogalmazványa sem nyeri el principálisa tetszését. Végső elkeseredésében egy harminc évvel korábbi üdvözlő beszédet alakít át - ki emlékszik már rá? -, s ezt kezdi a báró biflázni. Közben az új főispánnak pénzügyek miatt is fő a feje: a beiktatáshoz pénz kell, az nincsen, mert már nem ő a takaréki elnök. Viszont van egy családi főkötő, rajta csodálatos gyöngyökkel. Ezekből a gyöngyökből kellene egypárat elzálogosítani, csakhogy a becses családi vagyont Kopereczky anyja két agg hölgyre bízta: csak ők és a család kezén lévő kulccsal lehet azt a ládát kinyitni, amelyben a becses kincs hever. A hölgyek addig kapnak évjáradékot, amíg a gyöngyökből tart, tehát mindent elkövetnek, hogy a főkötő meg ne fogyatkozzék. Bubenyik, a mindentudó inas kapja a feladatot: szerezzen két gyöngyöt. Bubenyik elhíreszteli, hogy Kopereczky olyan személlyel - Malinkával - állított haza, aki át tud menni a vason. Ebből a két hölgy kisüti, hogy a vasláda lesz megdézsmálva, sőt nem lehetetlen, hogy valamennyi gyöngyöt kiszedi Izsák Izrael. Ezt elkerülendő, önként jelentkeznek a ládát megnyitni. Noszty Pál kideríti, hogy az új főispánt meg akarják Bontóváron csúfolni. Ezt elkerülendő, kitervelik, hogy. néhány állomással előbb egy vadászkompánia kedvéért Kopereczky lekési a vonatot, este megy át Bontóvárra, titkon lép be a

megyeházára, s így a beiktatás idejére ott is lesz, anélkül hogy az utcán felismerhetnék. Malinkát ezenközben emészti a kíváncsiság, hogy a gyerekágyból felépülő Kopereczkynét megláthassa. A kastélyra címert vakoló kőművesekkel az állványzatra húzatja magát (kosárban, csigák által), s az épp tükrénél fésülködő Vilma mint égi tüneményt látja elsuhanni a tükörben felbukkanó kedvesét. Menten elájul, de nem árulja el Malinkát. A szerelmes titkár ebből sejti, hogy maradhat, és nem is hiába. Kopereczky magolja, magolja a beiktatási beszédet. A bontó megyei Noszty-rokonság kieszközli, hogy az alispán, Poltáry György mondjon üdvözlő beszédet, s megy is minden, mint a karikacsapás, azt az egyet leszámítva, hogy Poltáry felesége, a hajdani kasszírnőből lett tekintetes asszony elveszti briliánsos hajékét, egész éjjel keresik, Poltárynak nem marad ereje beszédet fogalmazni, s nagy kapkodásban ébred reggel. A főispán-beiktatás vegyes indulatok közepette veszi kezdetét. Poltáry egy harminc évvel ezelőtti beszédét variálja a jelen alkalomra. Malinka már az első tirádák után ájuldozni kezd. Kopereczky azonban csak unatkozik, majd amikor rákerül a sor, híven elmondja a betanultakat, amelyek viszont szálára ugyanolyanok, mint a Poltáryé voltak. A publikum csodálkozik, aztán sűrű vivátokkal ünneplik az új főispán lángeszét, hogy így memorizálni tudta a köszöntőt. Még az okosabbak sem értik, hogyan lehetett ezt így előre kicsinálni. A tökéletes siker után Noszty eszébe idézi vejének, hogy most már a Feri gyerek kiházasítása van soron. Kopereczky helyesel, mert könynyű belátnia, ha valami nagy hozomány nem áll a házhoz, mindig csak őt foga pumpolni a sógora. Kivált hogy e napon befutott a prágai örökség is. Homolódyné, a család Wáli nénije főzi ki a tervet, hogyan lehetne Tóth Marit megszédíteni. Mert bizony ennél jobb parti nincsen a környéken, nincsen a Felvidéken, de tán egész Magyarországon se. A szép polgárlány kezével egymillió forint jár, amit bármikor megtoldhat az Amerikában megtollasodott apa, Tóth Mihály. Csakhogy a leány sorra osztja a kosarat, csúnyának hiszi magát, akit a pénzéért kéretnek. Olyan alkalommal kell hát közel férkőzni hozzá, amikor a rangja nem köztudott. Ha így kap lángra, hiába fogják Ferit hozományvadásznak mondani, a leány a maga élményének hisz. Máli néni felderítő hadjáratba kezd, s kifőzik Ferivel a teendőket. Tóth Mihály életútját beszéli el a következő fejezet. Három diák fogadott örök hűséget egymásnak sok évvel ezelőtt egy diáktanyán: Tóth Mihály, Velkavics György és Stromm Adalbert. Minthogy azonban elébb Tóth jutott árvaságra, majd már orvostanhallgatóként Velkovics, csak Stromm fejezte be a tanulmányait. De a barátság megmaradt. Kivált Tóth és Velkovics között, aki mikor bécsi nagybátyja elhunyt, és nagy vagyonát ráhagyta, megfelezte örökségét barátjával. Bécsben egy testvérpárt vesznek feleségül, Velkovics hazatér Trencsénbe, nemességet vesz, és polgármesterré választják, Tóth pedig kimegy Amerikába, ahol hamarost pékséget létesít, és sóskiflikkel vagyont szerez. Sokszoros milliomos, amikor apósa temetésére hazatér. Az örökség nem nagy, de közte van egy Somló-hegyi szőlő is, s ez úgy megfogja a kiflikirályt, hogy hazatelepedik. Birtokot vesz a Bontó megyéi Reketyésen, gyárakat és kórházat is alapít, de nem ebből él, hanem külföldi részvényei osztalékából. Ám a somlyói szüreten mindig részt vesz a Velkovics-rokonsággal együtt. A pápai vendégfogadóba csinos vadász érkezik, aki a somlyói szüretre tart. Noszty Feri az, hogy kifigyelje Tóth Marit. Szerencséje van: a szeszélyes milliomoslány ráveszi szobalányát, hogy titkon menjenek el az iparosbálra. Feri távolról szemtanúja, hogy a vincellérházba más ruhába ment be, mint jött ki Mari. Nosza, táncoltatja a piruló leányt, s még többre is kész lenne, de megpillantja az érkező Velkovics Rozáliát, és kereket old. A vadász kiléte felől persze folyik a találgatás, az iparosnék éppen hogy Patkó, a híres betyár személyére gyanakodnak, Mari azonban azt se bánja: aki őt táncoltatta, az magáért választotta. Noszty Feri dicsekvő levélben adja hírül Máli néninek a hadművelet kedvező alakulását. Tél elején Kopereczky szolgabírónak nevezi ki sógorát, aki bölcsen fölhasználva a kerülete notabilitásairól kézhez vett használati utasítást,

megkezdi a viziteket. Palojtayékhoz a kedves asszony megyeszerte híres születésnapjára állít be. Áll az ünnepség már kora délelőttől, a friss havon korcsolyázik, hógolyózik az egész ifjúság. Feri felsegít egy elé huppanó kisasszonyt: Tóth Marit. A szerelmes lány félájult, Feri meg se rezzen. A nap folyamán aztán megvallja a számonkérő lánynak: azért kerüli, mert emlékezteti valakire, akit már újság útján is keresett. Néhány nap múlva Tóthéknál is tiszteletét teszi, s akkor átadja a sárgult újságlapokat: kereste a somlyói szüreten táncoltatott leányt. Mari főzve van. Fokonként a család is. Krisztina asszonyt a Noszty família kitüntető barátsága bűvöli el, Tóth Mihályt az ifjú szolgabíró ügybuzgalma a járás rendbetételében. Így esik, hogy a reketyési kórházban fenntartott szobája kulcsát Tóth átadja Ferinek arra az esetre, ha szállás nélkül maradnak a környéken. A Noszty-rokonság sürgetné az esküvőt. Pál urat szorongatják a hitelezői, Kopereczky unja a szakadatlan pumpolást, meg félnek is, hogy Feri lebukik: hol Pesten csinál nagyobb kártyaveszteségeket - még valamelyik lap megírja, hol a vándortársulat primadonnáját pezsgőzteti - a végén Tóthék fúlébe jut. Feri azonban biztos akar lenni a dolgában, tudja, ha Mari igent mond, nem állhatnak útjába a szülők. Így esik, hogy alkalmi rókalesre hívja a szolgabíró urat Tóth, Feri vele tart, s a hajdút küldi Tóthnéhoz puskáért. A somlyói szobalányruhában Mari hozza a puskát. Együtt lesik a fiait tanítgató rókát, Mari védelmezni kezdi a rókacsaládot. Az enyelgésnek lánykérés és forró csók lesz a vége. Kopereczky tehát pár nap múlva lánykérőbe megy Tóthékhoz. De csak félsikert arat: Tóthné köszöni a tisztességet, de majd az ura adja meg a végleges választ, ha családi ügyek intézéséből hazatér Trencsénből. Tóth azonban nehezen jön: Velkovics sógor elég kuszán hagyta a dolgait, s hogy a gutaütés elvitte, rengeteg a teendő. Tóthnak van mit hallania Rozália kútba esett házassági ügyeiről csakúgy, mint Stromm Adalberttől. Mire végre megjön - a tűkön ülő Noszty rokonság folyton lesi a vasutat -, egyenest Kopereczkyhez megy, s a házassági kérésre nemet mond. "Méltatlan ember" -- mondja a Noszty fiúról, s bizony ezért bárhogy tüzeskedjenek is, nem lehet párbajra hívni. Mari hervadozik, s nem hisz az apai híreknek, Krisztina asszony egyenest az öngyilkosságra gondol, amikor Tóth nyílt színvallást akar: ha bebizonyítja Marinak, hogy a somlyói eset is kitervelt része volt a hozományvadászatnak, akkor is Nosztyné akar-e lenni? Nem. S Tóthnak hamarost kezében a bizonyíték: a Máli nénihez írt levél első változatának egy része, amelyet a papírkosárból kimentett a rajongó kocsmároslány. Kopereczkyné a nélkülözhetetlenné vált Malinkával s Máli nénivel új házassági tervet kovácsol. Marit egy jótékonysági élőképhez hívják meg szereplőnek. Hazafelé Máli néni viszi, s véletlenül Feri is a kocsiba ül. Máli néni rosszul lesz, Malinka titkon fölszedeti a hidat Tóthék felé, így a lány a kórházban éjszakázik, Feri viszi az orvost Máli nénihez. Aztán besurran a kórházba, a bizalomból nála lévő kulccsal belép Mari szobájába, s bár semmi jóvátehetetlen nem történik, Mari kompromittálva van. Tóth még így sem hiszi, hogy leányát egy züllött emberhez kéne adni, de az egész vármegye a házasság mellett van. Kitűzik hát a világraszóló lakodalmat. Hömpölyög a sok cifra hintó díszmagyarba öltözött vendég a Tóth-kúriára. De késik a menyasszony. Mári látva a somlói szüretről írt levelet, elfogadja apja akaratát. A türelmetlen vőlegényt Tóth hűvös szavai fogadják: Mari elutazott. Szétfut a rokonság - elsőnek, dühöngve, Noszty Feri. De aztán megvigasztalódik. Elég nagy a világ. Benne sok a szép lány és a gazdag hozomány is. "Csak egészség legyen, és egy kis tűrhető kártyajárás."

NAGY LAJOS: KISKUNHALOM

Kiskunhalom nagyközség Budapesttől délre. A Duna mellett fekszik, a parttól mintegy kilométernyire. A határ nagyobbrészt egy-, kétholdas parcellákból áll. Termelnek itt gabonát, a kukorica is nagyon szép, meg sok a szőlő.

Augusztus tizenhetedikén - 1932-ben ez szerdára esik - a nap 4 óra 58 perckor kel. A hajnalodás, a színek és formák játéka gyönyörű, bár erről aligha vesz tudomást a községben élő kétezer-hatszáznyolcvanhét lélekből valaki is. Legtöbbje már a földeken dolgozik, vagy beljebb három más-más szérűn a cséplésnél szorgoskodik. A falu utcáin a gulyás, majd a kanász tülke szedi össze a jószágot. Száll utánuk a por, amely napjában még többször felkavarodik, belepi az emberek ruháját, behatol a cipőbe, macerálja a szemet, kaparja a torkot. Özvegy Kis Gáborné a Petőfi utcában lakik, a hetvenen már ttíl jár, húsz esztendeje, hogy napszámos ura meghalt. A menye állítólag nem szívelheti, alig van mit ennie. -Az ember olyan vénségére, mint a kivert kutya - panaszkodik a kerítésen át a doktor úrnak. Kiskunhalom egyetlen pesti nyaralója, Fleischerné kilenckor kel fól. Megmosdik, pongyolát ölt magára, azután a kis cselédlányt, a tizenöt éves Julist nógatja, űzi, korholja folyvást. Tüzet rakat vele, megpucoltatja a lámpaüveget, szódavízért szalajtja, zöldségért küldi - meg nem állhat előtte. A szomszédból Ferencné kiment a piacra, mert tegnap a kisbíró kidobolta, hogy Vanyur Zsuzsánna szőlőt "bármely mennyiségben" és a "lehető legmagasabb áron" vásárol. Kisné a lányával négy fordulóban vagy száz kiló gyümölcsöt visz az elhízott kofának, aki 12 pengőt fizet érte. - Hogy a nyüvek rágják le a húsát! Ez csak érti, . hogyan kell az embert megrövidíteni - tör ki Kisnéből a keserűség hazafelé menet. A falutól a védőtöltésig terjedő réten tehenek legelnek. Mindössze száz-százhúsz. Mondjuk, ha a településen két családnak juttatnánk egyegy tehenet, akkor is legalább háromszáz jószágnak kellene a gyepen bóklásznia. Így nem csoda, ha a gyerekek többsége reggelente csak csupasz kenyeretmajszol. A határban szétszórtan kunyhószerű házacskák lapulnak. Az egyikben él a falu nevezetes figurája, a megrögzött borivó, Kara Szabó János - népes családjával. A nyurga, fekete szakállú férfi "nem tud a vérének parancsolni", gyakorta részegre issza magát a kocsmában, aztán nem lehet vele bírni. Folyton kötekedik, a szerencsétlen Bolemán Dánielt például, amikor csak meglátja, kiheréléssel fenyegeti. A meghatározhatatlan alakú Piac tér körülbelül a község közepe. Itt emelkedik a takarékpénztár földszintes, mégis tekintélyes épülete. Innen ágaznak ki a főbb utcák. A házak csaknem mind végükkel illeszkednek az úttesthez. A vályogfalakon a magas talajvíz nedvessége hamar felszivárog, az ágy alá dobott használatlan cipőt például egy-két hét alatt zöldes hamvasság vonja be. Afféle falusi vegyeskereskedés a Hangya-fiókkal együtt hét van Kiskunhalmon. Varjas András a "magyar boltos". Csinosan berendezett üzletében mindent árul, ami csak kellhet vidéken. Trafikárujának ő a legbuzgóbb fogyasztója. Kevés a vevő, szívesen eldiskurál helyiekkel, idegenekkel, most épp egy heuesi emberrca, aki a jegyző úr aláírására vár, mert faképnél hagyta kiskunhalmi gazdáját. Tizenegy óra tájban már közeledik a bicinklis a falu felé. Hozza az újságokat, a postát, egy láda drótot a kereskedőnek, üres kosarakat a kofának. Utas nagyon kevés van a vonaton - drága a jegy. Az emberek beszélgetnek: szidják a magas adót, meg hogy nincs ára a jószágnak, terménynek. Weisz Artúr földbirtokos, övé a bántelki kétszáz holdas puszta. A Piac téren az orrvossal meg a református tanítóval beszéli meg a nagyvilág dolgait. Grosz Jakab magánzó déli sétája közben most ér a vitatkozókhoz, kijelenti, hogy a tüdővész, azaz a gümőkór oka a szegénység. A déli harangszóra a cséplőgépek megállna az egész határban abbahagyják a munkát. A mindennapi eledel kerül elő, már csak úgy tarisznyából, kenyér, szalonna meg zöldpaprika. - Látom, hogy megint emeletes ebéd készül. Ugyan mi a csodának az a sok ennivaló - morgolódik Kis Ferenc, aki egylovas kocsijával már mind hazahordta a kukorica fattCat. Asztalukra egy óriás fél görögdinnye is kerül a szomszédból, Fleischerné jóvoltából, aki már ebédelt. Julis még eszik, Fleischerné valósággal tömi a

vézna kislányt, mert ő bizony jó asszony, csak hát egy kicsit ideges. Özvegy Kis Gáborné jóval a déli harangszó után indul el a kölcsönkért szitával a fiáékhoz, ne mondják már, hogy enni ment. Hiába is unszolják, az istennek sem fogadja el a rétest, pedig a menye, az unokája is kínálja szép szóval. - Ugyan ne komédiázzon már, édesanyám; hanem üljön le ide az asztalhoz, aztán egye meg azt a rétest -- kezd forrni a düh Fercncben. A család tagjai hamar eymásnak ugranak a semmiségen. Az öregasszony alig várja, hogy valakinek elmesélhesse friss bánatát. Egp és két óra közt a legperzselőbb a nap sugara, az urak ilyenkor Kiskunhalmon sem bújnak kí a lakásaikból, a parasztok azonban változatlanul folytatják munkájukat. Mindenki dolgozik: Varga Mihály kapál, Kis Ferenc kiment a határba a tarlót felszántani, Káveczki István Nagykúton szorgoskodik a Hámánék szőlőjében, Szabadi Sándor a Kovácsoson a magáéban. Talán Kara Péternek a legkönnyebb a dolga, ő mostanában a dinnyéjét őrzi. Van is ideje, hogy szóba elegyedjen azzal a bizonyos hevesi emberrel, aki már útban van Baranyába, hogy szénégetőnek álljon. A csendőrök is látják mindjárt, hogy tisztességes emberrel találkoztak, de azért föltesznek egy-két kérdést az idegennek. - Tudja-e maga, merre van Oroszország? A hevesi ember tűnődik. - Hát... azt tudom, hogy messze van. A háborúban jártunk ott. - Hát azt tudja-e, hogy milyen világ van most Oroszországban? A hevesi ember már csak csodálkozik. Nem is érti a kérdést. Zavartan mosolyog. Benn a faluban a postás kerékpárral járja az utcákat. Nehéz neki a címzéseket, a sok gyakorlatlan írást kibetűzni. Az utolsó levelet Csorbáék házába viszi. .Beteg itt a kisebbik lány, Bözsi görcsös fájdalmakban vonaglik, két öregasszony néhány pohár jó pálinkát vagy piócát kommendál a betegnek. De már azt is beszélik a faluban, hogy valami komiszságot követett el a Csorba lány, hiszen a vak is látta, hogy viselős. Ku kocsi kapaszkodik fel a töltésre a helybeli előkelőséghez tartozó Matolcsy család "bel- és kültagjai" mennek le a Dunára. A füzeserdő tövében deszkából összerótt fürdőház bújik meg. Matolcsy Irma olyan barna, mint egy cigánylány, pedig a fehér bőr kunhalmi mértékkel társadalmi rangot s így szépséget is jelent. Ma kivételesen sokan fürdőznek, csónakáznak. A révész, a halász, a molnár mind csak nevetnek az urak vízi komédiáin. Nem is hiszik, hogy jó az, belemenni abba a veszett hideg vízbe. Aztán úszni sem tudnak, ahogy az a serdülő legényke sem, aki üres korsóját ráfektette a vízre, mefogódzott két kézzel a korsó fülében, és lábával csapkodott. Úszott, aközben a korsó száján folydogált befelé a víz; az utolsó pillanatban mentették ki. Kovács tiszteletes úr kart karba öltve sétál a parton doktor Gerendással, aki Pestről való vendég, a Grosz Jakab fia. Vörös Jóska esetéről folyik köztük a szó, aki egy szegény lányt kíván szüleinek akarata ellenére feleségül venni, s közben meg a juhászuk nejének is teszi a szépet. Nemrégiben a legény eltűnt, és halottnak hiszik... A juhászt gyanúsítják, hogy megölte, a kocsmában ezért még a fél szemét is kiverték. De épp most jött egy távirat Keszthelyről, ott megtalálták Jóskát. Az apja meg a református pap utazott érte. Egyszóval bonyolult ügy, ember legyen, aki kihámozza a valóságot. Négy óra. Hajó érkezik a dunaszemesi stéghez. Sophie. Ezzel a névvel szántja évtizedek ha a Dunát. A környékbeliek nem tudják kimondani a nevét, minden, csak nem Szofi. Hívnák inkább Kerekes Jánosnak, merthogy óriási lapátkereke van a gőzösnek. Mikor Kiskunhalom mellett vonul el a hajó, a fürdőzők felélénkülnek, belevetik magukat a vízbe. Megérkezik a hullámverés. Hosszú vonalú, tarajos hullámhátak s velük váltakozva kígyózó barázdák szaladnak a folyam síkján. Mozdul, mozog, nyújtózik az egész folyam. Hajdú József a hajón a harmadik osztály utasai közt szorongott egész úton, Pesttől Dunaszemesig állt. Felesége és anyósa várta. - Fáradt vagyok - ez érkezésekor az első szava. . Csak kézfogás esik, csókolózás nincs. Nem is igen szokás ez kunhalmiaknál. Süppedő homokon kell átvágniuk, hogy a temető mellett kiérjenek a Kunhalom felé vezető útra. Amint mennek hármasban, a férfi hallgat, az asszonyok Vörös Jóska esetét nyüvik, a juhásznét szapulják. Hajdú József Pesten dolgozik, gyárban, ahonnan épp százhúsz munkást most bocsátottak el. Már városi

proletár, magabízó, reméli és hiszi, ő lesz az utolsó, akire sor kerül, de akkorra már az egészet bezárják. Weisz birtoka, Bántelek puszta területe kétszáz katasztrófa hold Közepén a tanya mindössze néhány épület. A cselédház két szobából s egy konyhából áll, a falak vályogból készültek, a teteje nádból. Két bérescsalád lakik a házban. A közös konyhában két asszony, Bugyiné és Mándliné megállás nélkül perlekednek. Bugyi Mihályék szobájának öreg berendezése olyan, amilyent a néprajzi múzeumokban mint parasztszobatípust mutogatnak. A ház előtt árnyékba húzódva piszkos szőrű, fakó kutya alszik. Innen néhány száz lépésnyire húga cséplőgép. Fogy az asztag, emelkedik a szalma- és pelyvakazal, sürögnek-forognak az emberek a gép körül. A fáradékonyabbak föltekintenek a napra, még délután van, az izzó golyó még sárga, s ontja, dobálja magából a lángkévéket. ,3ulis elsötétítette a szobát, Fleischerné lefeküdt egyet aludni, A kislány elmosogatja az edényeket, azután szétnéz a konyhában - nem talál több munkát. Nyugodt lelkiismerettel mélyed egy sárga födeles regény olvasásába. Már négy óra, mikor fölkel Fleischerné, és rajtakapja Julit a semmittevésen. Kisné jön át a szomszédból, tele van mesélnivalóval meg kérdeznivalóval is, igaz, mindenről volt már szá, mégis beszél, beszél, de Fleischernében forr a düh Julis ellen, máma nem megy jól a pletyka. Julis, az a kis cafat, aki olvas, lusta, nem csinál meg semmit ' rendesen, és lop. Ezt is ellopta, azt is ellopta, olyasmiket is ellopott, amiket Fleischerné nem is hozott magával Pestről. Most azonban csapdát állít a lánynak. Kisnével számolják meg, huszonnégy szem kockacukrot hagynak kint az asztalon, mintha az asszonyság megfeledkezett volna a skatulyáról. Weisz Artúr befogat a kocsissal, hogy kihajtson Bántelekre, és megnézze a cséplést. A bakon erős, kemény ember ül, Gyomoszlai Péter, aki csak félig kocsis, mert egyben házicseléd is. Útjuk a temető mellett visz el, bár ez nem különös, mert Kiskunhalmon csaknem minden út mentén található egy temető. Ha a Széchenyi utcán megyünk a Duna felé, ott a zsidó temető. A Duna utca végén megint csak temető, ezt vagy fél évszázada nem használják. Amerre Weisz homokfutója most elhalad, három temető is következik egymás után: a katolikus, az evangélikus, aztán a régi, a maloméri. Lám, akik életükben valahogy elkeveredtek, egy földön dolgoztak, egy kocsmában ittak, most így szén elkülönülnek. Az evangélikus temető sírjai között özvegy Kis Gáliornétámolyog, férje fejfájára borulva könnyezik, hogy az a drágalátos fia meg a menye meg a puffancs unokája... ettek, de őt még csak meg sem kínálták. A tanyán Weisz úr lehordja a sárga földig Mándli Sándort, lassan fordulnak a szekerek a zsákokkal. Szó szót követ, az úr fiatalos fürgeséggel ugrik a béres elé. - Ne pofázzon, ha mondom, az istenit magának! Mándli Sándor csak áll, szájához kapja a kezét, csak csodálkozik, majd hirtelen rohan a járomhoz, kirántja belőle a vas járomszöget, és szalad neki Weisznek. Péter már leugrott a kocsiról, kézzel-lábbal kezdi ütni Mándlit, ököllel a fejébe, csizmaorral a sípcsontjába. Bent a községben egyes utcák olyan néptelenek délután ötkor, mintha kihalt lenne a falu: Fleischerné most indul a kamasz Sramó Gyurival, a "kunhalmi udvarlójával Dunaszemesre. Ennek a községnek már van valami városi jellege, még "benzinfelvevő állomás" is áll a Rtac téren. Az asszony váratlanul régi pesti ismerősével találkozik, aki itt tart fenn ügyvédi irodát. Kizárólag tyúkperei vannak doktor Germánusznak. Igaz, abból kétféle is: egyik, mikor a per tárgya egy tyúk, másodszor becsületsértési, illetve rágalmazási per, mikor a honorárium egy tyúk. Julis apja, linvecrki István már otthon van, három cső gyenge kukoricát szán ajándékul Fleischernénak. Mikor a kerteken keresztül megérkezik, az asszony még nincs otthon, van idejük Julissal együtt nevetni a "véletlenül" asztalon felejtett kockacukrokon. - Ha nem röstelleném, elugranék ide a Hermanhoz, hoznék vagy három kockát, azt hozzátenném - mosolyog Káveczki végtelen lenézéssel. A nap már lebukni készül a dunántúli dombok mögé. Rövid piszmogás, szedelőzködés után lassú, együtemű léptekkel ballagnak az emberek a határból befelé. A gulyás hazaengedi a teheneket, nemsokára a kanász is a disznókat. Az

utolsó fürdőzők is felöltöztek már, szállingóznak egyenként a falu irányába. Utánuk valóságos szúnyogáradás úszik, mely elborítja a házakat, a kerteket, az egész határt. Az öreg falusiaknak a testi fáradalom, annyi izommunka, záporverés és napsütés után a szúnyogcsípés már csak csekélység. Estére nagy eseménye van a falunak, csendőrök jelentek meg Káveczki István házában, a gazdát meg bérlőjét, Szabadi Sándor lakatost keresték. A Hangya kasszájából tizenkét pengő tűnt el szombat este, föltehetően ezt a pénzt találták meg a sublótban, meg tolvajkulcsokat a padláson, egy hajdan zöld színű katonaládában. - Na, vén zsivány, most vallj be mindent. Valld be a betöréseket, a lopásokat, de semmit el ne hallgass, mert úgyis tudunk rólad mindent - üvölt a csendőr őrmester a községházán Káveczkivel. A nap hét óra kilenc perckor nyugszik, csillagos az ég, szelíd holdfény önti el a falut. Mindenki hazatért, mindenki vacsorázik vagy vacsorázott. Van, aki átment a szomszédba beszélgetni, akad mit megbeszélni a nap eseményeiből. Különösen az asszonyok tartják számon a történteket, amit hallanak, szapora beszéddel adják tovább. A férfiak szűkebb szavúak. Ilóczkiéknál azért Hajdú József viszi a szót, mert hát ő jött Pestről, a világ közepéről. Az utcán alig sétálnak, csak a szerelemre vágyók sütkéreznek ilyenkor a holdfényben; olyanok, mint a bagzó macskák. A dolgos embernek bizony nem jár ilyesmin az esze. Csorba Bözsit estefelé újra erős fájdalomrohamok lepték meg. 1\ővére, Anna loholt a doktor úrért, aki elhalasztva a finom vacsorát, azonnal leakasztotta a fogasról kis sportsapkáját. Bözsinek vakbélgyulladása van. A tízes hajóval még be tudnak menni Pestre. Az apa befogja a két tehenet, hogy kimenjenek a dunaszemesi stéghez. Laudon a hajó neve, másod- és harmadosztályú fedélzete tele éjszakai utassal - vízen olcsóbb a fővárosba jutni. Csaknem világos a táj, a hold korongja a déli égbolton tündöklik. A kunhalmiak, parasztok és urak, férfiak és nők, öregek és gyermekek, fóldesgazdák és földtelen napszámosok, egészségesek és betegek, alusznak. Éjfél után az országútról befordulva egy nagy túraautó robog végig a falun, gróf Majsay Tihamér ül benne két barátjával. Pestről jönnek, s a bankotai kastélyba tartanak. A Laudon már Budapest felé közeledik, a reggeli szürkületben élesen rajzolódnak ki Csepel házai és gyárai. Megérkeztek: Anna beteg húgával, Vanyur Zsuzsánna, a kofa árujával, Szirotka jegyző csinos feleségével Pestre. Kiskunhalmon a Duna felől egy gólya bukkan föl a légben, szárnyai mozdulatlanul feszülnek, lassan ereszkedik le fészkére, amely Weisz Artúr házát ékesíti a Piac téren. Innen nem messze, a Bálint közben egy nádfedelű kis házban egy nő vajúdik. Az asszony ura már fél éve elment, eltűnt, itt hagyta a feleségét. Megszületik a kis emberke, sír, a bába fürdővizet készít, a fiatalasszony is sírni kezd, de örömében. "Augusztus 18-án a nap kél 4 óra 59 perckor, tehát már fenn ragyog az égen. A cséplés már mind a három gépnél megkezdődött. Az emberek friss erővel bontják az asztagot, hordják a piros szemmel teli zsákokat, s rakják aszalmakazlat..."

TERSáNSZKY JÓZSI JENŐ: LEGENDA A NYÚLPAPRIKÁSRÓL

Minden falunak volt abban az időben egy Gazsija, akit ugyan az Üdvözítő - mint a mű bevezetőjében olvassuk - "a Mennyek Országa főnemeseinek" nevezett, az igazság azonban az, hogy Gazsi egyáltalán nem főnemes volt, hanem "töpörödött öregember'; talán a hatvanon is túl, s az élet nehézségeit csak azért tudta elviselni, mert "kedélye, szíve semmit se öregedett"; ezt a tényt ugyan környezete "eszelősségnek" nevezte, de ki tudja, az életben mi minősül bölcsességnek és mi balgaságnak?... Gazsi telente favágásból tartotta fenn magát, s ha nem akadt éppen tennivalója, a mezőőr nyári konyhájában húzta meg magát, amiért "lakbérül" naponta kétszer két kanna vizet vitt a mezőőrék konyhájába.

Ezen a télen azonban alig akadt munkája. Amikor egy különösképpen kellemetlen, hideg napon hazafelé ballagott, szembetalálkozott azokkal az urakkal, akik részt vettek egy hatalmas körvadászaton, melyet a terület birtokosa, a bank rendezett minden évben, s találkozott házigazdájával, a mezőőrrel is, aki keservesen panaszolta, hogy borravalóul még csak egy nyulat sem kapott az uraktól, pedig a felesége egészen odavan a nyúlpaprikásért. Ráadásul a bicskáját is elveszítette a nagy felfordulásban. A cseppet sem lelkes Gazsit küldi el érte, aki keservesen vág neki a farkasordító hidegnek. Nagy kínnal, keservvel rálel a kacorra, s már-már összeesik a fáradtságtól, amikor a hókupacok között egy elrejtett döglött tapsifúlesre lel. S amint a nyomokat követi, új és új nyulakra bukkan, amelyeket bizonyára a zsákmányból sajátított , ki magának valaki. Iszonyatos erőfeszítéssel vonszolja haza a döglött állatokat, s ereje fogytán zuhan be a mezőőrék ajtaján éppen abban a pillanatban, amikor a konyhában a mezőőr felesége felső cén hordja le tutyimutyinak nevezett férjét, hogy az még csak egy nyomorúságos nyulat sem tudott szerezni a vadászaton, holott "a mezőőrné lelki szeme előtt párolgó nyúlpaprikás káprázott, és úgy érezte, ezer halálnál rosszabb, ha nem ehet ebből az ételből még ma egy falatot". Már-már egymásnak esnek a vita hevében, amikor "fejjel előre, egész hosszában végig a padlón Gazsi" vágja el a veszekedést. A mezőőréket inkább foglalkoztatják a végszóra érkezett döglött nyulak, az asszony neki is lát rögtön az egyiknek, hogy elkészítse belőle a vágyva vágyott paprikást, miközben férje nagy nehezen életre kelti Gazsit, s jutalmul még markába nyomja a paszulyos vaslábast is, hogy éhét elverje. S nemcsak ilyen szerény szerencse mosolyog Gazsira, hanem nagyobb is: a hozott nyulak fejében a mezőőrék rriegígérik neki, hogy amíg ki nem tavaszodik, mindennap meleg ételt kap náluk. "Gazsi nagyon meg volt elégedve ezzel a vásárral. A mezőőrék is meg voltak elégedve. Csupa jókedv,' vigasság, remény jegyében zárult ez a nap!" Csak egy bánata maradt Gazsinak: mint a mezőőr felesége, ő is majd elepedt egy kis nyúlpaprikásért, melynek csábító illata megtöltötte az egész házat. S ennek a fővő paprikásnak az illata akkor is elkísérte Gazsit, amikor eljött a tavasz, s ő a kondával áttette székhelyét a mezőre. Kényszerképzetévé vált a nyúlpaprikás. "...ahogy néha szemét behunyva a nyúlpaprikásról álmodozott, hajlandó volt azt a pillanatot, amikor a nyúlpaprikáshoz hozzájut, olyasfélének tartani, mint a lelki üdv." Ám az élet megy tovább. Ősz lesz, aztán megint lehull az első hó, s természetesen megkezdődik a körvadászat, akárcsak tavaly, tavalyelőtt és mindig, mióta a bank létezik. Durrognak a puskák, hullanak a tapsifülesek, Gazsi pedig a nyári konyhában fájós lábát rongyokba csavargatja, hogy bármi áron is, de "martalóckodhassék" a csatatéren, s megszerezze végre azt a nyulat, melyből paprikást készíttethet magának. De a fájós lába csak nem viselkedett jól. Visszabicegett hát a nyári konyhába, még mindig nem mondva le tervének beteljesítéséről. Elgondolása egyszerű volt: kivárja a vadászat végét, elbiceg a mezőre, s jó erős botra fűzi fel az esetleg elrejtett döglött nyulakat, s aztán megnyílhat előtte a mennyország... Közbeszól azonban a kimerültsége: mély álomba zuhan, s lázas víziói közepette látja magát, amint üldözik, s ő hiába cikázik vérfolttól vérfoltig, sehol sem talál nyulat. A valóságban ugyanígy cikázik kétségbeesve az a nyúlmama is, amelynek (bár Tersánszky esetében szerencsésebb az "akinek" vonatkozó névmás használata) meglehetősen későn születtek a kölykei. A nyúlszabály egyszerű: meg kell lapulni a bokor tövében, s megvárni, míg a vadászok tovatűnnek. Más azonban az élet: a veszély közeledtekor a nyulak kétségbeesve felszökellnek, és neki a mezőnek! A buta, "vízfejű" nyúlfiú, "Paprikás" mégsem így tesz, azon egyszerű okból, mert végigaludta a hajtást. Így nem esett bántódása, s amikor anyja rugdosására neki kellene vágnia a mezőnek, akkor is késlekedik, így csak messziről láthatja, hogy immár árva: "...ott maradt a kökénybokor alatt, egyelőre, s pityeregni kezdett elveszett mamájáért". A vadászok nyomán a mezőőr és a kocsis szedegetik halomba s kötik össze a döglött nyulakat. Épp tárgyalásokat kezdenek, nem volna-e helyes "mutyizniuk'; amikor a mezőőr vizslája szimatot fog, s hanyatt döntve gazdáját, elszabadul.

Teljes lendülettel veti magát a menekülő Paprikás után. S mert Paprikás buta nyíl volt, végtelenül bula, nem a menekülés egyszerű módját választotta, hanem egyenesen az országút felé vágtatott, ahol éppen ekkor közeledett az urasági hintó. A hintó utasa, a neurotikus grófkisasszony épp ezt az időpontot érezte a legalkalmasabbnak, hogy megtépett idegeit a kastély csöndjében pihentesse. Paprikás jól mérte ki a távolságot, s a közeledő hintó előtt vészes sebességgel átrohant a másik oldalra. A kocsist e jelenet rögtön arra az elmélkedésre késztette, hogy balszerencséjük lesz. Nem véletlenül, hiszen a következő pillanatban a vizsla is a kocsinál terem, ő azonban kevésbé szerencsés, szíja a lovak lábára tekeredik, s a következő pillanatban a megvadult jószágok döglötten cipelik magukkal őt is, a kocsisa nélkül maradt hintót is, mind vészesebben száguldva az ájult grófkisasszonnyal. Paprikást balszerencséje a bámészkodó falusiak közé vezette, akik nagy lelkesedéssel erednek nyomába. Mit tehet mást, a falu felé veszi az irányt, s kétségbeesett rohanás után bevágódik a mezőőri kertben düledező ólba, ahol "iszonyatos közeli emberbűz csapta meg orrát. Valami széldudálásszerű zihálást is hallott Paprikás az odúban". A nyúl eltűnt. Feltűnt viszont a gazdátlanul rohanó hintó, mely ugyancsak a mezőőrék kertjébe zúdul be, majd a falusiak legnagyobb döbbenetére csendesen kocogott visszafelé, a bakon a grófkisasszonynyal. Hiába, ez a csodák és talányok napja. Pedig nem csoda történt. Ahogy a lovak berobbantak a kertbe, rögtön megcsendesült addig őrült iramuk, a grófkisasszony pedig - a neuraszténiások jellemző hangulatváltozásának engedve - "öt perc alatt" "amazon" lett, visszament a hintóval a baleset színhelyére, s a kocsist felgyámolítva tért vissza a kastélyba. Egy áldozata maradt csak a rémséges kalandnak: a mezőőr sárga vizslája. Paprikás rémülten tér magához, s hamarosan feleszmél lázálmából • Gazsi is. Mocorgást hall, azt hiszi, macska tévedt a nyári konyhába. Odavág valamit, erre az állat iszonyú ugrálásba kezd, s csak akkor csendesedik meg, amikor Gazsi gyufát gyújt, s döbbenten tapasztalja, hogy a halálra rémült tapsifülessel osztotta meg magányát. Előbb a mezőőr művének hiszi a dolgot, de hamarosan rá kell ébrednie, hogy az a kocsissal épp most szállította haza az elkonfiskált nyulakat. De élő nyulat - mint az előbb hitte - nem hoztak. Így hát Gazsi visszavonul a nyári konyhába, s eltűnődik boldogan, milyen pazar lakomát fogyaszt majd Paprikás földi maradványaiból. De amikor telve gyilkolási kedvvel nézegetni kezdi Paprikást, "két szemében mérhetetlen, zokogó esdeklést látott. Ne vedd el az életemet! Az- enyém is kedves nekem, mint neked a tiéd. Te is olyan nyomorult vagy, mint én. Ne bánts!" Gazsi úgy érzi, hogy az ég teszi próbára. "...egyszerre a sarokba állította fütykösét helyére. Lemondott a nyúl fölkoncolásáról:' Ettől kezdve Gazsi Paprikásnak, Paprikás pedig Gazsinak élt. A két számkivetett egymásra talált békességben és szeretetben. Annál kevesebb szeretettel perli vizslájáért a mezőőr a grófi uradalmat, s emez viszont a mezőőrt, hiszen kutyája illetéktelen helyen tartózkodott a körvadászat idején. A zsíros pör végül kiegyezéssel végződött: a mezőőr fizette a tetemes perköltségeket, az uradalom viszont új, ugyancsak pedigrés vadászebet utalt ki neki állományából. A grófkisasszonyt a történtek egészen kicserélték. Tettre kész, a gazdaság ügyei iránt érdeklődik. S rendkívül érdekli a per; melynek végpontja után kikocsikázik a birtokára, s itt találkozik volt ellenfelével, aki elmondja neki, hogy Gazsi birtokában egy ördöngős, szót és gesztust értő nyúl van. Kíváncsi lesz a grófkisasszony, meg akarja nézni a legendás nyulat. De Paprikás Gazsi iszonyú bánatára eltűnt, nem ad életjelt magáról. A mezőőr hevesen szidalmazza könnyelműsége és vigyázatlansága miatt, a grófkisasszony pedig csalódottan fürkészi a bogáncsos mezőt, melyen most a konda jár. S ekkor következik be az újabb csoda: megjelenik az örvendetes szaporulaton átesett Paprikás család; a családfő elhozza gyermekeit bemutatni. Gazsi végigcsináltatja vele híres mutatványait, a grófkisasszony pedig a régi legendákra gondol, amelyeknek hősei tenyerükből etették a vadállatokat, s az ég madarainak hirdették a jóság és a könyörület igéit. "Mintha glóriát látott

volna... ennek a rongyaiban üdvözülten vigyorgó, öreg kiskondásnak gyér, ősz fűrtjei körül." Maga vitte el Gazsit cafatjaival és a lábához kucorodó Paprikásékkal az uradalomba, melynek Gazsi megbecsült munkása, lett. "És boldogan élt, míg meg nem halt."

AMBRUS ZOLTÁN: MIDÁS KIRÁLY

Egy pesti bérház lakóit ritka esemény tartja lázban: az első emeletet bérlő Polgári Körben bált rendeznek. A készülődés száz apró izgalom forrása: tarka zászlók lengenek az ablakokban, bútorokat tologatnak a leendő ruhatárban, a táncteremben díszeket aggatnak. Öregasszonyok az udvari ablakokból, cselédlányok a konyhából lesik: kik jönnekmennek? Mit hoznak? S várják: ugyan miféle elegáns, vidám, ismeretlen népség érkezik majd a fényesnek ígérkező mulatságra. A folyosókon, a lépcsőházban gyerekek rohangásznak. Mindenütt láb alatt vannak; az őket pásztoroló tizennégy éves fruska, Terka minden erélyességét összeszedi, hogy e különleges napon is kordában tudja tartani a nyüzsgő siserahadat. Terka apja, az özvegy vasúti ellenőr csak negyednaponként van otthon. Az ő gondozása, két apró szobácskájuk rendben tartása mellett a lányka bőven ráér játszani a kicsinyekkel, vigyázni a totyogókra, fegyelmezni a nagyobbakat. De gondja van az öregekre is; ha kell, beteget ápol, orvost, bábát hív, gyógyszerért szalad. Semmit sem utál, mindenre ráér, mindenütt ott van, és mindenkin tud segíteni. Most ő is az estét várja. Sóvárgásába nem vegyül irigység, pedig jól tudja, ő csak kívülről, az ablakon át lesi majd mások mulatságát, csak képzeletbeli táncossal fog keringőzni a lépcsőfordulóban. A ház lakóit egyetlen család képviseli a bálon: a harmadik emeleti Grunovszkyék. Grunovszky papa lecsúszott lengyel nemes; előkelő ismeretségeiről mesélget a kávéházban, zsebkendőjén hétágú korona díszlik a monogram fölött, pénze azonban sosincs, az is előfordult már vele, hogy az elkártyázott lakbért - szégyenszemre - bizonytalan eredetű kölcsönből fizette ki a ordítozó háziúrnak. Grunovszky úr kisebbik leányával, Margittal készül a Polgári Körmulatságára. Hátha arra jár a királyfi, a férjhez menendő lányok álomlovagja... Ha már a másik lány, a vénlányság felé zokszó nélkül közeledő "nagy Vanda" elszalasztotta az efféle lehetőséget, legalább a kicsi hadd próbáljon szerencsét! Margit tiltakozik a ráerőltetett Hamupipőkeszerep ellen: nem tartja magát vonzónak, az idegen társaság feszélyezi, a hitelbe csináltatott - s egyre késő - báli ruha miatt szégyenkezik. Apja azonban még egy nyaklevest sem sajnál, csak hogy meggyőzze, családi érdek az estélyen ott ragyognia. A nagy Vanda pofon nélkül is meggyőzhető; hátha a húga, akit korán meghalt anyjuk helyett szeret és babusgat, csakugyan éppen most talál majd rá arra az emberre, aki boldoggá fogja tenni, azaz "el fogja tartani szépen és tisztességesen"! Az önfeláldozó, jólelkű leány szerény képzelete szerint pontosan ennyi a boldogság: valamivel nagyobb lakás, hosszú családi asztal, körülötte sok apró gyerek, s regényhős helyett a derék férfiú, aki egy szál perkálszoknyájában is oltárhoz vezeti a kis Margitot. Az utolsó pillanatban végre meghozzák a "puffra; azaz hozomra rendelt csipkés ruhakölteményt. Margit főpróbát tart: érzi, hogy a temérdek fodor "gyilkos dísz" az ő számára, "tejbe esett légy" lesz, hiszen törékeny termete, halvány szőkesége elvész a színpadias alakokra, tüzes szépségeknek tervezett estélyiben. Terka Völgyessy Bellát, a házban lakó előkelő kisasszonyt hívja segítségül, nyugtatná meg a szorongó Margitot; Grunovszky papa Bíró Jenőt, a festőt kéri ugyanerre, sőt a jólelkű művészt arra is rábeszéli, legyen a bálban Margit kísérője. Bíró Jenő becsülettel eleget tesz a kérésnek: a vendégek között felbukkanó ismerőseit sorra bemutatja a lánynak, táncosokat küld hozzá; tapintatos figyelme teszi elviselhetővé az estét a vásárra vitt, ám szerénysége és titkolhatatlan szegénysége miatt most sem kelendő Margitnak. Közben azonban bosszús is, amiért Grunovszky atyai erőszakossága miatt újabb és újabb lovagiasságokra kényszerül, végül egy születésnapi családi

összejövetelre szóló meghívást is kénytelen elfogadni. Bíró Jenő tehetséges festő, akire azonban aligha vár nagy jövő: a napi kenyérgondok miatt szétforgácsolja, aprópénzre váltja magát. Pedig remekül indult, talán túlságosan is szerencsésen - tizenkilenc évesen festett egy Pietát, ami szakmai körökben ismertté tette a nevét. De a Pietával szerzett megbecsülés egyre kopott, azóta akármit próbált, első művével hasonlították össze, s szemére vetették, hogy nem tudja magamagát túlszárnyalni. Erkölcsi igényessége is kölönc a siker elérésében. Párizsban tanult, a világhírű Danzers mester tanítványa, sőt kedvenc tanítványa volt. Csakhogy önként száműzte magát a mester köréből, amikor annak ifjú és kacér felesége kivetette rá a hálóját. Mások bezzeg nem voltak ilyen jellemesek! A közepes tehetségű spanyol festőnövendék az asszony befolyása révén, a szemérmetlenül megcsalt Danzers támogatásával már világhírt szerzett magának... Bíró inkább hazatért Magyarországra, s a kőbányai nebulók jobb sorsra érdemes rajztanáraként keresi a kenyerét. A festést ugyan nem hagyta abba, de jobbára csak önmagának festeget. Most is hiába készült el igényes, tisztességes műve, a megrendítő szépségű Koldusgyermek, Weinberger úr, a műkereskedő nem vásárolja meg még féláron sem az "ijesztő" képet, csak csendéletet rendel, polgári lakások falaira illőt. A Gurnovszkyéknál megismert "előkelő hölgyet" az első találkozóson még idegenkedve szemléli Bíró. Tizian múzsájárá emlékeztető vörös hajával, ragyogó sötét szemével, Gioconda-mosolyával Bella elbűvölő jelenség, csakhogy fölényeskedően, az alattvalóihoz leereszkedő hercegnő módjára viselkedik. Bíró azonban csakhamar észreveszi, hogy szerepet játszik, s hogy vén szamár létére "egy kislánynak ült fel, aki föltette a nagymama szemüvegét, s azt kívánja, hogy őt ezentúl komolyan vegyék". Völgyessy Bella kastélyban született, a Sacré-Coeurben nevelkedett, apja szeme fénye volt - de az apa meghalt, a kastély és a birtok dobra került, s a lecsúszott dzsentrilány most nővérével, Gabriellával tengődik, előkelő nyomorúságban, annak katonaözvegyi járadékából. Míg mondénul cigarettázik a társaságban - elvégre az orosz cárné is cigarettázik! -, magában nevet: senki se hinné, hogy ma csak kávét evett, s még három hétig csak kávét fog ebédelni, mert ki kell fizetniük boldogult bátyja adósságait. Bíró Jenő egyre jobban vonzódik a lányhoz. Engedélyt kér, hogy lefesthesse. Bella szívesen beleegyezik, Gabriella azonban feltételt szab: a festő adja szavát, hogy nem lesz szerelem a dologból. Bellának mielőbb férjhez kell mennie egyik derék kérőjéhez, nehogy beteges nővére - várhatóan korai - halála után éhen pusztuljon. Bíró mindent megígér, még abba is belemegy, hogy amíg Bella modellt ül a képhez, Terka hogy Bírót magánemberként nem vonzza a vagyon - bár 25 millió előtt a Sátán is kalapot emel! -, de ha a művészet karöltve járna a gazdagsággal? Ha a művésznek csak az igazán ihletett percekben kellene dolgoznia? S a gyermeknek is mennyivel többet érne egy második anya, mint akárhány nevelőnő! Masa bájos, eszes, fiatal - az legyen a kivetnivaló benne, hogy gazdag is? A hajnalig tartó vita végén Bíró még nemet mond a Sátánnak, de mindketten tudják, hogy Masa levelére igen lesz a válasza... A második házasság után minden arannyá válik Bíró Jenő körül. A milliós hozományhoz nem is kell nyúlnia, a vagyon "tudja kötelességét... szerez egy másikat, amelyhez már hozzányúlhat minden aggödalom nélkül". Képeit óriási összegekért versengve veszik a műkereskedők, a kritikusok egymást túllihegve dicsérik művészetét. Gazdasága hozzáértés nélkül is virágzik, s ha ifjú felesége Monte-Carlóban elrulettezik 17 aranyat, ő vigasztalásul bankot robbant, s százezreket söpör be a játékteremben. Mégis egyre boldogtalanabb, s egyre kevésbé tudja megbocsátani magának az árulást, amit művészi érvényesülésére és Palika jövőjére hivatkozva elkövetett. Masa legszentebb érzéseit megcsalta: elhitette vele, hogy szerelemmel szereti, ahogyan, meg is érdemelné. Palika nevelésére nem alkalmas: miféle erkölcsről beszéljen neki? Egyetlen menekülése a múlt, Bella emléke, aki még egész embernek ismerte őt. Masa érzi, hogy férjének valami titka van, s a végére akar járni. Egyszer a Körúton pillantja meg: egy szegényesen öltözött lánnyal beszél szokatlanul figyelmesen. A jelentéktelen lány - öt-hat gyerek veszi körül - nem lehet a vetélytársa, de talán nyomra vezethet! Bíró gyakran eltűnik egy elegáns

lakásuktól távoli negyedben, valami Kismező utca 123-ban. Oda Masának el kell mennie! Amíg Bíró a temetőbe látogat kisfiával Bella márványmauzóleumát megmutatni a gyereknek, Masa fölkeresi a titokzatos házat, és besurran. Hálószoba - kispolgári módon egymás mellé állított hitvesi ágyakkal. Gyermekszoba, benne két kiságy s egy bölcső, játékok - de hogyan lehet egy gyermekszobában ilyen rendet tartani! A nappaliban teázáshoz készítve a csészék, egy barna hárászkendő a szék karjára vetve - de hol vannak a lakók? Az utolsó szobában kiderül a titok; a műterem közepén Bella képe áll, tizennyolc éves szépsége beragyogja a helyiséget, haja fénye mellett elfakul a napsugár. Sok-sok más képen is az ő tiziani arca mosolyog. Masa szívébe hasít: róla a festő egyetlen vázlatot sem készített soha! Most már bizonyosan tudja: a családi ágyban soha nem alszik senki, a kiságy, a bölcső a meg nem született gyermekeké, s vetélytársnője legyőzhetetlen, hiszen maga a múlt, emlék, álom. A műterem ajtajában váratlanul Bíró jelenik meg. Titka lelepleződött, most már egy másik ember is tudja - s éppen egy hozzá közel álló ember ; milyen nyomorult, hazug, szerencsétlen. Hiába jelenik meg még egyszer a kísértő, hogy az aranyélet folytatására biztassa - dolgozószobájában a művész főbe lövi magát.

KARÁCSONY BENŐ: NAPOS OLDAL

Felméri Kázmér és barátai, úgy is, mint Tömzsi (tisztes polgári nevén Csókai), a nagy fejbőrmozgató és hazudozóművész, Lólábú (eredetileg Bodza), az elcsapott sánta mozihegedűs és nagy reményű költő, továbbá Fapofa (született Feketics Gáspár), a kiváló légycsapkodó és umtatázó, tehát e kisvárosszerte közismert, de nem éppen közkedvelt Felmérikvartett minden szerdán és szombaton tekézik. Egy• alkalommal azonban, egészen pontosan .1923. május 23-án, Lólábú nagy lendülettel és egy dobásból nem a bábukat, hanem az ott bóklászó szomszéd leghornt teríti le. Hiába az eltévedt golyó a felelős mindenért, mégis jókora botrány kerekedik a dologból. Szerencsére Felméri Kázmér legény a talpán, s mancsát úgy a tyúkászati felügyelő képére ejti, hogy az nyikkanni sem tud, nemhogy kártérítést követelni a kimúlt kakasért. De Felméri is megkapja a magáét, igaz, csak szavakban, a pompás és erkölcsös porcelán-hölgytől, azaz Dukics bankigazgatónak -- a tyúkászat tulajdonosának - külföldről frissen hazatért s először alig két órája szemrevételezett lányától. A naplopók - jóllehet Lóláb után immár Fapofa is munkanélküli ; vidáman töltik napjaikat, olykor ellátogatnak Ridélinéhez, a fiatal özvegyhez, akinek dézsanagy szíve van, s falatozójában hébe-hóba szívesen megvendégeli mesterien készített gyöngykásalevesével Felmérit és barátait. Miss Mabe1, az angol nyelvtanárnő is be-betér Ridélinéhez, s ha éppen ott találja a léhűtőket, szívesen elidőzik társaságukban, még ha ugratják, sőt kinevetik is csetlő-botló magyar nyelvtudásáért. Viszont senki sem veszi tőle rossz néven, ha szívesebben táncol Felmérivel, aki pedig mindig szóvá teszi lógo cipőfűzőjét és harisnyáját, mint Lólábúval, aki pedig verseket ír hozzá, és azt sem, hogy mindig bejelenti, hamarosan hazautazik Birminghambe, aztán mégis itt van. Rövidesen Felméri Kázmér is az utcára kerül. A Fedőcserép- és Alagcsőművek igazgatója megelégeli rendszeres késéseit, általános nemtörődömségét, de legkivált a számonkérés pillanataiban tanúsított hetykeségét, tenyérbe mászó ártatlanságnak álcázott pimaszságát, és persze az igazgató úr bizalmas viszonyban van Dukics bankigazgatóval is. És egyáltalán igazgatók és hivatalnokok valahogy nem igazán érté kelik Felméri kicsattanó humorát, egészséges életkedvét. Bezzeg a cimborák! Bezzeg Miss Mabel! Kázmér oühon, vagyis Bogdánné, a szállásadónője előtt megpróbálja eltitkolni, hogy kidobták, mert bármilyen szőrösszívűnek mutatja is magát, Bogdánné iránt, aki őt elvesztett fia helyett fiának fogadta, igenis gyengéd, megértő szeretetet táplál. Már csak azért is, mert Bogdán urat, a könyvkötőt egyre gyakrabban kell a kocsma elől az árokból részegen, törött orral hazacipelni. Felméri Kázmérnak az éhezés, a munkanélküliség sem szegi kedvét; ha színház

jön a városba, jól kimulatja magát cimboráival, s éli világát, de azért pénzszerzéssel is megpróbálkozik. Patyipak cukrászdájában közszemlére állítja még korábban, kedvtelésből faragott szobrocskáit, hátha akad rájuk vevő. De nem akad. Aztán váratlanul Tömzsit is menesztik a villanytelepről, ahol addig dolgozott. Felméri gyanút fog: "Azt hiszem, megint a döglött leghorn kakas kukorékolt egyet. A Dukics lány apja részvényese a villanytársaságnak:' Kukorékolt-e valóban az a kakas, vagy sem, valamit mindenképpen csinálniuk kell, mert különben éhen vesznek. Zsigmondi borbélynál favágó gépet hirdetnek eladásra. Felméri nagyszerű vállalkozás lehetőségét szimatolja benne. Csakhogy Péntek, a galambtolvaj előleg nélkül nem adja sem bérbe, sem megvételre a gépet. Felméri Ridélinével köt alkut: egy vele töltött éjszakáért cserébe az asszonyság megveszi a gépet, és bérbe adja a négy pernahajdernak. Kázmér számítása beválik, a kezdeti nehézségek után jól keresnek a faaprítással. Egyik nap azonban Felméri kezébe alaposan beleszalad a fűrész, s nem tud tovább dolgozni. Épp Patyipak cukrászdájában lábadozik egy pohárka keserű pálinka mellett, amikor betoppan a Dukics lány. Vásárlás közben szemrevételezi a szobrocskát, és a Patyipak lánynál érdeklődik alkotójuk iránt. Ám amint kiderül, hogy Felméri az, a lány gyorsan fizet, és abban a tükörbén, amelyik előtt a fiú ül, de hangsúlyosan ügyet sem vetve rá, gondosan megigazítja kalapját, majd mint aki jól végezte dolgát, köszönés nélkül távozik. Kázmér a Karamazon testvérek utolsó lapjainál tart - még mindig "betegállományban" amikor üzenetet hoz otthonról Veronka, a kis cseléd. Apja leesett a padlásról, tisztelteti és kéri, ha ráér, nézzen egy kicsit haza. Kázmér máris indul. Alighogy leszáll a vonatról, összetalálkozik Eberlein doktor úrral, aki egy Goethe-idézetbe csomagolva tudtára adja, hogy apja közben meghalt. Felméri Kázmér megsiratja, el temeti apját, s ott marad a malomban. Egyelőre van miből élnie, lógathatja naphosszat a lábát, esetleg a háborúból hazahozott látcsővel kémlelheti a falut, az udvarokat, a szemhatárt, s kedvére figyelheti, hogy a papnétól a volt bajtársig ki mint szorgoskodik vagy éppen pajzánkodik. Lassan visszaszokik a falusi életbe, egyre otthonosabban érzi magát családja, vagyis Veronka, a 13 éves kis cselédlány, Katalin kecske, Maszat kutya, Flórián kakas és a rigó körében. Éberlein doktoron és Ferencen, az egyik volt bajtárson kívül nemigen szívelik Kázmért a faluban. Kiváltképp a tiszteletesné nem állhatja, mihasznának tartja, ráadásul paráznának, mivel nem küldte haza Veronkát, s egy fedél alatt él vele. Felméri a jegyzővel is hadilábon áll, ugyanis nem adja el a malmot annak, akit ő küldött hozzá. Todor, a másik volt bajtárs, akivel annak idején a fronton négy napig feküdt együtt éjjel-nappal egy olasz kavernában, furcsán tartózkodó, mintha elfelejtette volna az egykori barátságot. Sőt, amikor az írnokot kíséri hivatali minőségben Kázmérhoz, számba veendő a szegényes örökséget, majdhogynem ellenséges. Kitavaszodik, és Kázmér egyre jobban élvezi a falusi életet, az erdőt járja, hazaviszi a sebesült kis nyusztot, ápolja, egyszóval elmerül a természetben, és szobrászkodik is. Keresni viszont semmit sem keres, feléli, amit lehet, s fizetség helyett a temetésért Kati kecskét adja az öreg tiszteletesnek. Arról nem tehet, ha a Kati visszaszökik hozzájuk. Közben szerencsét próbál a városban is - már végképp nincs mit enniük -, a kendőgyárban, a mozisnál, de elszántságát semmiféle siker, azaz munka nem koronázza, mindössze egy babos kendőt vihet baza Veronkának. Találkozik egykori cimboráival, nagyot vigadnak, összeakad Miss Mabellel, aki továbbra is készül haza Birminghambe, és persze ellátogat Bogdánnéhoz is, ahol a végképp elázott Bogdán helyett gyorsan elvégzi a munkát, beköt néhány könyvet. Miután Veronka nagy megkönnyebbülésére és boldogságára visszatér a malomba, a kis cseléd buzdítására végre nekiáll, és rendbe hozza a zsindelyes tetőt, a baromfiketrecet, a gátat, a malomkereket, esténként pedig, de legkevésbé sem a Vakarcs biztatására (sőt inkább ellenére, ellenében) rendbe hozza érzelmi életét is. Ágnest látogatja, a vízimolnár lányát. Nincsen öröm üröm nélkül, persze hogy meggyűlik a baja a hatósággal, közelebbről helyi képviselőjével, Todorral a be nem fizetett hagyatéki illeték miatt. Aztán ez az ügy is rendeződik a frissen lekaszált szénával. Kázmér annyira belejön a munkába, hogy átveszi apja örökét, s szorgosan, vidáman őrli

a falu búzáját. Jön Veronkáért az apja, de a kis cseléd inkább a patakba fekszik, a levelek alá, semmiképp nem akar az apjával hazamenni. Tüdőgyulladást kap, de Éberlein doktor és Kázmér áldozatos ápolásának hála, meggyógyul. Egyik alkalommal, amikor Ágneshez "szökik'; Felméri alaposan megüti a bokáját, pontosabban a térdét, és úgy lesántul, hogy napokig járóképtelen. Telnek-múlnak a napok, a falu megbékél Kázmérral és ő is a világgal, a Kati kecske ugyancsak, merthogy végre anyai örömöknek néz elébe. Veronikáért másodszor is eljön az apja, s most el is viszi magával. Úgy hírlik; tavaszra új, modern malom épül, és Dukics is részvényes benne. Ágnest eljegyzik egy asztalossal, de különben is elköltöznek malmostul az épülő új miatt még a tél beállta előtt. Kázmér és Ágnes búcsút vesznek egymástól. A jámbor báró csődbe megy, árverésre bocsátott erdejét és fűrésztelepét Dukics veszi meg. Egy társasággal felbukkan a Dukics lány, de nem ismeri meg Fehnérit. Másodjára a lány beóvakodik a faragószínbe, miközben Kázmér dolgozik. Felméri kiadja az útját, de a lány nem hagyja magát sem kidobni, sem lerázni, s végül eléri, hogy felkísérheti Kázmért a hegyre, a beteg suszterhoz, akit Felméri és Éberlein küldött oda korábban tüdőbaját gyógyítandó. Visszafelé Kázmér szándékosan eltéved, és holtra fárasztja a lányt és piperkőc fiúját. Todoré lesz a Felmériével szomszédos kaszáló, újra összemelegednek. Kázmér berohan a városba, hogy új inget, nyakkendőt vásároljon, tetszeni akar Dukics Annának. S bár a nyakkendőt végül a kiskecske nyakába köti, hiába kapálódzik, már menthetetlenül szerelmes a lányba. Egy csodálatos és ígéretes estét és éjszakát töltenek együtt, de aztán Anna nem jelentkezik. Kázmér elunja a várakozást meg a pénztelenséget. Eladja a kaszálót, bemegy a városba. Mindenfélét összevásárol, kiöltözik a viszontlátás reményében. Csakhogy Anna nyolc napja elutazott. Kázmér régi barátaival bút felejt a kocsmában, aztán Bogdánnénál kialussza magát, reggel pedig hazamey a faluba. A cipész közben meghalt. Levél várja Annától, hogy el kellett utaznia, de Kázmér csak írjon neki, számoljon be magáról. A derék természet-, irodalom- és zenebarát Éberlein doktort végleg elhagyja, javaiból kifosztja kikapós felesége. Éberlein és Kázmér gyakran üldögélnek együtt magányukban. Felméri hiába írogatja szorgalmasan a leveleket Annának, válasz nem érkezik. Ferencre bízza a malmot, a kis megmaradt föld és erdőrész értékesítését. A nyuszt iszonyú vérengzést visz végbe, elpusztítja egykori barátait (a kakast, a csízt, a fürjet), és elpucol. Kázmér felszámolja otthonát. Felméri Budapesten Anna címét kutatva a rendőrségen összetalálkozik egykori osztály- és szobatársával, Péntek Péterrel, akivel, ha leplezetten, sőt öntudatlanul is, de mindig utálták egymást. A kölcsönös ellenszenv még jobban megerősödik a rövid, de velős beszélgetés, majd egy későbbi kávéházi esteután. Dukics Anna kedvesen és finoman, de annál határozottabban eltanácsolja magától Kázmért; menyasszony, s Felméri egyetlen levelét sem olvasta el. Kázmér egyik szobát a másik után veszi ki, mert a háziasszonyok bármennyire is különböznek méretre, vallásra, emeletre, két dologban megegyeznek: sajnálják a villanyt, és letagadják a férgeket. Felméri összeismerkedik fiatal szobrászokkal, Bagdival és Kadarkútival. Szorgalmasan dolgozik, aztán Bagdival meg egy botcsinálta naivnépies festővel Kadarkúti szervezésében kiállítást rendeznek. Meglehetős sikert aratnak, és egész szép kis summához is jutnak, de a pénz nem sokáig tart, ugyanis az egyik szállásadónál rendezett, a gangra terebélyesedett botrány eredményeképpen felcsípett fűzőkészítő lány szórakoztatása sokba kerül. Amikor már végképp nincs mit aprítania a tejbe, kőszenteket tataroz ki egy gazdag belvárosi házban, amelynek egyik lakójával, egy fiatal, magas, hosszú combú, alt hangú nővel rövid úton ismeretséget köt megmintázás céljából. Dr. Bajkó Júliát ugyan nem mintázza meg, viszont segítségével betegkísérővé avanzsál, és Párizsba utazik. Egy kis ócska hotelban száll meg, mert néger tulajdonosnőjét bizalomkeltőnek találja. Madame Rossignol többé-kevésbé be is váltja a hozzá fűzött reményeket, jóindulatú és barátságos, baj inkább csak a férjével, a volt

gyarmati altiszttel van, aki kezdettől gyanakodva figyeli az ágrófszakadt új vendéget. Kázmérnak nem sok öröme telik Párizsban, megnéz ugyan ezt-azt, ilyen és olyan múzeumokat, de főleg éhezik és nagyon magányos. Egyetlen valamirevaló kapcsolata Pacsirtáné asszonyság (Madame Rossignol) legkisebb gyermekével, a 12 éves mulatt kislánnyal, Pompone-nal van. Meg is mintázza. A kislány, illetve anyja rokonsága munkát szerez neki (hogy fizetni tudjon a szobáért) egy kőfaragónál Vincennes-ben, ahonnan azonban a májusi bérmozgalmak után szó nélkül kivágják. Időközben - bár kizárólag a csukott ajtón keresztül - összebarátkozik szállodai szomszédnőjével. Ám a meghitt kapcsolatnak hamarosan vége szakad, a lány szerelmi bánatában öngyilkos lesz. A helyére költöző meghatározhatatlan nemzetiségű zenész pártfogásába veszi Kázmért, vevőt szerez Pompone-t ábrázoló szobrára. Feliriéri egy ideig kutyasétáltatásból él, s élne belőle továbbra is, ha egy óvatlan pillanatban egy korcs el nem venné az általa sétáltatott előkelő kutyalány szüzességét. De elveszi, s így Kázmérnak menekülnie kell. Pompone torokgyíkban meghal, s Felmérinek 13 hónap után végképp elege lesz Párizsból. Hazautazik. A telet és a tavaszt kemény munkával tölti Pesten. Véletlenül találkozik a doktornővel, akivel megállapodnak, hogy ezúttal Kázmér valóban megmintázza. Két hónapig dolgozik a szobron, amely nagyszerűen sikerül, de barátságuk inkább csak vízszintes irányban fejlődik tovább. Viszont éppen nála ismeri meg Kernbach Ilonát, aki rettentően emlékezteti Dukics Annára. A hasonlóságból azonban egykettőre kibontakozik Ilona önálló személyisége, amely meglehetősen elüt az Annáétól, de kétségkívül vonzó. Ilona kis ravaszkodással hamar összehozza házasságukat. Ilona szüleinek házába költöznek, Papu és Mamu szigorú felügyelete alá. Ami ezt a helyzetet kibírhatóvá teszi azon kívül, hogy Ilonával dúl a szerelem, s azon kívül, hogy nincs más választásuk, csak az a független toronyszoba, amely kiválóan alkalmas műteremnek. Bár elég nehezen, de megszületik Kiskázmér, akit, jóllehet, Kázmér harcolt ki, a nagyszülők jobbára elzárnak vejüktől, veszélyes semmirekellőnek tartván. Ilona alig-alig látja el anyai kötelességeit, és a házasság is egyre romlik, mert Felméri nem elég sikeres szobrász, márpedig Ilonánál csak a hírnév és az elismertség számít. Hiába igyekszik Felméri visszaszerezni Ilona megbecsülését, ha mással nem, hát megalázó körülmények közt és megalázó munkával szertett sok pénzzel, kegyes hazugsággal, Ilona egyre inkább megveti, s egyre inkább másoknál, lehetőleg sikerembereknél keres és talál vigasztalást. A gyerek vörhenyt kap, s csak Kázmér vállalja hosszan tartó ápolását. Jól összebarátkoznak, a gyerek attól fogva rettentően ragaszkodik apjához. A házasság egyre tarthatatlanabb, llona már egyszerűen semmibe veszi Kázmért, s a szülőkkel is igen elmérgesedik a kapcsolat. Mamu halála után Papu eladja a házat, s Kázmér már nem velük költözik el. Beidézik a rendőrségre. Péntek Péter mindenáron gyilkosságra való felbújtást és bűnrészességet vagy legalábbis cinkosságot akar rábizonyítani, de ez nem sikerül, mert a szembesítésnél kiderül, hogy ártatlan, még ha valamikor - idestova tíz éve - ismerte is a szerencsétlen gyilkost, aki nem más, mint a kis cseléd, Veronka. A lány végső kétségbeesésében a Dunába akart ugrani a gyerekével együtt, de a gyerek kicsúszott a kezéből, ő pedig nem ugrott utána. Veronkát másfél évre ítélik. Felméri szorgalmasan látogatja, gondoskodik róla. Megnyer egy pályázatot az időközben egy őrült nő áldozatául esett, leszúrt Kadarkúti titokban felhasznált tervei alapján készített makettel. Ilona megbékülne vele,. de Felméri elutasítja. Egyre többet jár haza; a faluba, s egyre inkább foglalkoztatja a visszatelepülés gondolata. Veronka szabadul a börtönből, és egyúttal megszabadul nyomasztó terhétől is, az állomáson ugyanis végre ki tudja beszélni magából Kázmér iránt kislánykora óta táplált reménytelen szerelmét. Megkönnyebbülten hazautazik. Kázmér is hamarosan elindul visszafelé, a maga ösvényén. Elmegy Kiskázmérért, és vonatra szállnak.

SINKÓ ERVIN: OPTIMISTÁK

A szabadkai kávéházakban 1918 őszén megjelennek a háborúból hazatértek s a helyi aranyifjúság tagjai: egy hadnagy, egy újságíró s még néhány "életművész': Báti József is e társasághoz tartozik, emellett azonban már a Munkásotthonba is eljár előadást tartani. Új nevek röpködnek a társaságokban: Lassale, Manc, Ady Endre. A Tiszagyilkosság fejleményeit is alaposan megvitatják. Báti hamarosan Pestre utazik, ahol magányosan kóborol a nyüzsgő utcákon. Itt is a háború végének esélyeit latolgatják az emberek. Leszerelt, sebesült katonáktól zsúfoltak az utcák, a kávéházakban prostituáltak és újságírók, magánzók és volt katonatisztek tárgyalják az aktuális híreket. A katonák már nem tisztelegnek az utcákon a tiszteknek, legfeljebb megemelik a sapkájukat. Báti pénz nélkül kódorog az utcákon, s hallgatja a Lenin, Trockij, Liebknecht nevét visszhangzó vitákat, az oroszországi helyzettel, a választójoggal kapcsolatos elmefuttatásokat. Egy volt szabadkai pincérnél, régebbi ismerősénél, Eisingernél kap szállást. Ismerősei révén hamarosan előadója lesz az Országos Propaganda Bizottság szociáldemokrata nézeteket valló intézményének. Feladata, hogy a frontról a Keleti pályaudvarra érkező katonákat agitálja, tájékoztassa a hazai helyzetről. Tapasztalhatja, hogy a jórészt paraszti sorból verbuvált hadsereg leszerelő tagjait csak egy kérdés érdekli: a föld. Lesz-e földosztás? Bátinak forradalmi nézetei vannak, de a racionalitás mellett még él benne az ifjúkor romantikája is. Megismerkedik Lénárt Ágosttal és feleségével; az ő házukban gyűlnek össze azok a baloldali értelmiségi fiatalok, akik a Kommunisták Magyarországi Pártjának intellektuel bázisát alkotják. Gyakori a politikai vita a társaságban. "Báti mindenütt ebbe a kompromisszumokat kereső, ügyeskedő reálpolitikába ütközött. Még a munkások szervezeteiben is. Egy világháború után még ugyanaz a szellem élt, melyet a világháború előtt való időből, az otthoni pártszervezetből, gyermekkorból ismert, mikor hosszú estéken keresztül arról vitatkoztak, hogy kikövezzék-e a Munkásotthon egész udvarát vagy csak a kapubejárót. Most is elhangzott egy-egy előadás a történelmi materializmusról vagy a higiéniáról vagy a munkabér és tőke viszonyáról, de még a higiéniáról szóló ismeretterjesztő előadás végén se maradt el az örökösen visszatérő intelem, hogy a munkások őrizkedjenek minden önálló akciótól, várják be s kérjék ki minden esetben a Szakszervezeti Tanács, illetőleg a pártvezetőség utasításait, s készüljenek a választásokra:' Báti összeszólalkozik az OPB nagy tekintélyű elnökével az agitáció valódi céljáról, ezért kiteszik a szűrét. Megismerkedik egy rejtélyes lánnyal, Cinner Erzsivel, akinek apja gazdag ember. Erzsi a mozgalmat úgy tudja pénzzel segíteni, hogy névházasságot köt valakivel, s a hozományt a párt céljára fordítja. A fiatalok Kommunizmus címmel folyóiratot is alapítanak, ebbe Báti ír cikket. Sokat sétál a forrongó Budapesten, kávéházakba jár, főleg a Párizs meg a Múzeum kávéházba, ahol társai Adyt idézgetik, s könnyed csevegések között vitatják meg a világpolitikát. Bár hangsúlyozzák intellektuel ellenességüket, így maguk is intellektuel forradalmárok. "Bármennyire is egyet akartak, abban mégis kiütköztek különböző egyéniségeik, hogy miként és mit dolgoztak. Lénárt például a lap ügyeinek intézésén kívül (...) voltaképpen kevés szolgálatra volt képes. A gyűlésekre inkább csak másokat kísért el, s ott aztán annyira hatása alá került a szemedélycs zajnak... hogy... csak kirobbanó... közbekiáltásokkal segített azagitációnak:' Felbukkan még egy érdekes egyéni nézeteket valló lányalak: Flamm Jutka, aki egy szenespincés lánya. Báti vele jut el a Visegrádi utcába is, ahol a KMP.központja van, s ahol a Vörös Újságot szerkesztik, a párt lapját. Gyakran gyűléseznek, s a folyóiratokat, lapokat önkéntesen maguk terjesztik. Arról álmodoznak, hogy az új társadalomban majd egy lakatos is szerezhet annyi műveltséget, mint egy egyetemi tanár, hiszen a modern technika eredményeképpen a munkaidő a minimumra csökken. A fővárosban és az országban egyre feszültebb a helyzet, sok a tüntetés, ráadásul dúl a spanyolnáthajárvány. Cinner Erzsi is beteg lesz, Báti ápolja. A gyakori együttlétek során szerelmük kibontakozik.

Fölbukkan Kozma György, a rokkantként leszerelt katona, aki családjával házmesterként lakik egy gróf házában, ahol eddig csak az idős lakáj, Janó bácsi őrizte a házat. Kozma újságokat kezd olvasni, s kislányával, Rózsival gyűlésekre jár. Egyre szorosabb szálakkal kötődik a mozgalomhoz, a tüntetésen még kézigránátot is dob a rendőrökre. Amikor a kommunista vezetőket letartóztatják, és sokan illegalitásba kényszerülnek, akkor Báti is Kozmáéknál kap menedéket. A Bibliaismerő Janó bácsi is egyre többet szív magába a szocialista tanokból Kozmáék kis lakásában, ahol sokan megfordulnak a mozgalomból. Elő-előbukkan a szereplők előélete is, az orvostanhallgató Cinner Erzsié, aki vidékről kerül Budapestre, s kibontakozik a történetben Lénárt és Magda furcsa házassága, kiderül, hogy Lénárt - miként Báti is - Cinner Erzsibe szerelmes. Többségük polgári vagy kispolgári családját hagyta el Budapest és a mozgalom kedvéért. Több történelmi alak is ismertté válik a regényben: Kun Béla és Szamuely Tibor a regény szereplőinek jó ismerőse. De előtűnik Kóczián is, aki sok mindent végigcsinált életében, bőrgyári munkásból sodródó figura lett, még a zsebtolvajlást is kitanulta. Sok az apró magánéleti epizód - például Flamm Jutka abortusza -, de a kisebb gyűlések, nagyobb tüntetések, a mozgalom a cél a szereplők életében szinte minden esetben. Élesedik a küzdelem a szociáldemokratákkal, betiltják a Vörös Újságot, ahova Báti is cikkeket ír. Megint föltűnik Eisinge5 a kispolgári mentalitású pincés aki erőt véve magán, meglátogatja a kórházban egy tüntetésen megsérült pincér kollégáját, noha a politikától távol szeretne maradni. Ez bizony nem megy ebben az időben, hiszen forradalmi helyzet van a fővárosban. Hertlinget, a sebesült pincért felgyógyulása után kitoloncolják, majd Berlinben megölik. Báti egyre radikálisabb cikkeket ír, de Szamuely kioktatja, hogy több konkrét tényt vessen papírra, mert már kevés az általános forradalmi hév. Március 21-én eljön a történelmi nap, a Károlyi-kormány lemond, s átadja a helyét a proletariátusnak. Egész Budapest forrong. Kozma felköltözik a házmesteri lakásból a grófi palotába, s ámulva nézi a grófék ruhatárát, gazdagságát. Rengeteg új rendelet jelenik meg, az emberek a hirdetőoszlopokon olvasgatják az új világ szabályait. A gyárakban az egykori kistisztviselők és munkások veszik át a vezetést. Báti járja a gyárakat, egykori ismerősei, mozgalmi társai mind vezető emberek lesznek. Az egykori zsebmetsző százezres számoszlopokat böngész, s bankhitelekről tárgyal, egyszóval nagyon megváltozott a világ. A "Mindenkihez" című kiáltvány új világot ígér. Báti az Országház előtt beszédet mond, ennek radikalizmusa miatt Kun Béla később megfeddi őt. Nagy vita van a kommunisták között a párt feloszlatásáról. Báti vidékre, Kecskemétre megy, ide küldik a vidék dolgait rendbe tenni. Fiatal - még nála is fiatalabb -- katona- és fogságviselt agitátort rendelnek mellé kísérőül. A pályaudvaron egykori katonanyúzó századparancsnoka feszes tisztelgéssel köszönti Bátit. Így változik a világ. Báti a munkástanácsokat ellenőrzi, kormánykiküldöttként szerez tapasztalatokat a vidék életéről. Gyakran gondol szerelmére, Cinner Erzsire, akit régóta nem látott. Visszatér Budapestre, s végre a kormányzattól kap rendes lakást. Forrósodik a katonai helyzet, az antant bekerítéssel fenyegeti az országot. Először a román támadástól lehet tartani. Báti önként jelentkezik a Vörös Hadseregbe, s közkatonaként indul a román frontra. Az ezred első "ütközete" balul sikerül, a jórészt parasztokból álló egység kitér a román támadás elől. A parasztkatonák hiányolják a munkások hadra fogását. Az ezredet a cseh frontra vezénylik, de Báti központi utasításra Kecskemétre kerül a város politikai biztosaként. Kecskeméten zavaros a helyzet. Blaha, a város katonai parancsnoka igyekszik rendet teremteni Báti segítségével. Még pesti Lenin-fiúkat is kérnek segítségül, hogy a korábban csendőrként szolgáló vörösőr parancsnokot leválthassák. Összevitatkoznak a forradalmi terror kérdésében; Báti helyesli, a halálos ítéleteket, ha ezt követeli meg a helyzet, Blaha más megoldást javasol, amiben Báti nem hisz. Újra Pestre megy, meglátogatja régebbi ismerőseit. A szovjetházban lakik, s megint gyűléseken vesz részt, ahol sorra jönnek a hírek a frontról,

külföldről, sikerekről és kudarcokról. Bátiban egyre több kétely merül föl, vajon kommunista-e még, hiszen csaknem megfutamodott Kecskemétről; sokat vívódik azon, összeegyeztethető-e a humanizmussal, ha egy kommunistának meg kell ölnie az ellenséget az adott helyzetben. Cinner Erzsi megjön Berlinből, ahol a Magyar Tanácsköztársaság delegátusaként vett részt a megölt Rosa Luxemburg temetésén. Újra találkoznak, de személyes dolgok megbeszélésére alig van idejük, hiszen meleg a helyzet: ellenforradalmi felkelés tör ki a fővárosban. Bátit újra kínozzák a nagy kérdések: halállal kell-e büntetni a telefonközpontot megtámadó 16 éves ludovikásokat? Közben Szegeden megalakul a fehér kormány, s a román csapatok bevonulnak Budapestre. A kommunista vezetők igyekeznek illegalitásba vonulni, egy részüknek az osztrák kormány ad menedéket. Szamuely öngyilkos lesz. Bátit egy régi szabadkai ismerőse, az apolitikus zenész menti meg, annak lakásában búzza meg magát, s itt hall egykori társairól híreket. Eisingert, a pincért is letartóztatják, s Janó bácsi, az öreg lakáj, aki egy proletárcsaládnak adott menedéket a grófi házban, öngyilkos lett. Ginner Erzsit gazdag, befolyásos apja kimenekíti a Gyűjtőfogházból. A lány elbúcsúzik Bátitól, külföldre megy. Báti is elköszön menedéket adó barátaitól, s felszáll egy külföldre induló vonatra.

KEMÉNY ZSIGMOND: ÖZVEGY ÉS LEÁNYA

Árva-özvegy Tarnóczy Simonnét, míg az ura élt, az keserítette minden órában, hogy léha férje miatt kerül koporsóba időnap előtt. Ha Rebekka asszony Bibliát olvastatott - a léha férj farkaslesre osont. Ha Rebekka kegyes beszédeket tartott - a mihaszna Simon elszökött a szomszédba filkózni. Ha Rebekka imádkozni vágyott - Simon táncolni a feslett pápisták tanyájára, Mikes Zsigmondékhoz. Mióta a nagyasszony árva lett (özvegy), megváltozott a beszédje: úgy emlegeti Simont, mint a legtökéletesebb férjet, és minden intézkedését azért teszi, hogy e legtökéletesebb férj akarata szerint járjon el. Evégből eltiltotta leánya gyermekkori jegyesét, Mikes Kelement is a háztól - egy pápista nem lehet Sára férje. Kálvinista kegyességből alig tartja özvegy sógornéjával, Naprádinéval a kapcsolatot, s bizony merő kegyességből szemelte ki vejének Haller Péter fejedelmi tanácsost is, aki ugyan már elmúlt ötven, sőt hatvannak látszik - de kálvinista. Történetünk kezdetén árva Tarnóczyné éppen nincs otthon szentléleki várkastélyában. Szebenbe kellett utaznia, mert ott pöre van (egy szász kereskedő uzsoráskodással vádolja); húga, aki Haller Péter sógornője volt, gyermektelen, elhalt, hozományát vissza kell vennie a Hallerektől, s már Sára esküvője végett is lépéseket akar tenni. Persze az sem mellékes, hogy Szebenben nagyszerű lutheránus prédikátor hirdeti a reformált igét, s jó keresztyénnek nincsen nagyobb gyönyörűség, mint azt hallgatni, ámbár szászul, de mit tesz az? Fő, hogy hit legyen! (Nem akar engedni a szász kereskedő, az uzsoráskodást pedig bünteti a törvény, s igen nagy szégyen jámbor keresztényre!) Épp ezért a fukar özvegy átédesgette indulása előtt özvegy Naprádinét: vigyázzon a tizenkilenc éves Sárára és a háztartásra, amíg oda lesz. Naprádinét hozta a kíváncsiság, a szórakozási vágy és az is, hogy naiv jólélek. Várakozásaiban nem csalódott: Sára szebb, mint hírlelik, jól is szórakoznak, mert a leányka semmi cicomát nem ismer, viszont igen szívesen olvas, Naprádiné minden szerelmes regényét elolvassa, s igen fogékony, máris betéve tudja Francisco históriáját. Csakhogy azt nem most tanulta. Amikor fél évig Bethlen Istvánné, a szép Szécsi Mária udvarában volt, ott játszották el a nevelésbe adott leányokkal, Francisco-szerepét egy ismeretlen látogató adta - feledhetetlenül. A szívügyekben jártas Naprádiné (Judit asszony) sejteni kezd valamit, s amikor rákérdez, bizony meg is tudja: Sára nem Kelemenre gondol, és persze nem is Haller Péterre. Ismeretlen lovas vágtat át Szentlélekfalván, Mikes Mihályhoz tart, a már nem fiatal agglegényhez, akibe titkon Judit asszony szerelmes, de mióta özvegy

lett, hiába reméli, hogy Mihály megkéreti, a vén huncut fél a megállapodott élettől. A lovas, kit erre nemigen ismernek, Mikes János, Mihály unokaöccse, aki már 12 éve szolgál Lupuj vajda testőrségében, s olyan sikeres, szép dalia, hogy rebesgetik: a vajda szilaj, szép leánya szerelmes a testőrtisztbe. János szemérmesen mesél erről meg a szép Bethlennéről is, akit egy ízben - míg Lupuj arra vadászgatott - meg is látogatott, s bizony nem Szécsi Máriát találta a legszebb virágnak a Bethlen-udvarban. Hamarost jön Kelemen is, szíve nagy sebével: eltiltották gyermekkori mátkájától, a világszép Sárától. A sértett agglegény - hiszen az egész családot becsülte le Tarnóczyné leányszöktetést ajánl ha hírbe hozták Sárát, majd adja az anyja boldogan. Judit asszony és Sára a virágoskertben beszélgetnek naplementi békességben, amikor két páncélos vitéz jelenik meg. Az egyik ölbe kapja Sárát, és elvágtat vele, a másik ismerős hangon nyugtatja az asszonyt: csak Mikes Zsigmondékig viszik a leányt, hogy aztán Kelemennek megkéressék. Judit asszony, bár sajnálja, hogy az ismerős hang gazdája, Mihály nem vetemedik az ő elszöktetésére, tudomásul veszi a történteket, s megígéri, hogy eljár Szebenben a fiatalok érdekében. De nincs ideje intézkedni: kürt harsan a bezárt várkapu előtt. Haller Péter érkezett, aki holnap együtt vadászik a környékre érkező I. Rákóczi György fejedelemmel, s most kíséretével bebocsáttatást kér. Ijedtében a jólelkű Judit azt füllenti, hogy Sára beteg, a szobájában pihen, titkon saját fogatáért küldet, ő maga pedig nyájasan szóval tartja a csúf kis Hallert. Ám hiába a titkolózás: Haller komornyikja, Zakariás mindent észrevesz, s jó szokása szerint hangosan beszél "magában". Hogy a kisasszony nincs is a szobában, hogy Judit asszony hintóért üzent. Bár Haller öreg és gazdag - de nem gonosz. Ifjú éveiben maga is megismerte a szerelmi boldogtalanságot - imádottját nem vehette el, mert akkor ő még szegény volt -, most elcsípi az útra készülő Juditot, és felajánlja neki, hogy kezére jár Szebenben a felbőszült anyánál. Együtt vágtatnak Szeben felé, amikor egy útibatár majd leszorítja őket az árokba. Ki ül benne? Bizony Tarnóczyné, aki dolgait elvégezvén hazafelé tart. Kassai István korlátnok (kamarás) erdőigazgatójánál egyszerű öltözetű vitéz, de lehet deák is, kér bebocsátást: szeretne Mikes Zsigmond udvarházába jutni, de senki meg ne lássa. Most azonban bajos ilyennek nekivágni: a fejedelem vadászik, az erdőt hajtók verik föl, könnyen a vadak vagy vadászok martaléka lehet, aki átvág az erdőn. Az erdőmester magával viszi az ismeretlent azzal, hogy ha lefújták a vadászatot, folytathatja az útját. Rákóczi fejedelem vadászállásában Csulai uram, a református káplán, Döme diák és két szolgálattévő úr van jelen. A fejedelem egyetlen percet sem enged elvesztegetni: szakadatlan intézkedik, a medgyesi országgyűlésre előkészítendő pereket hallgatja, vagy felolvastat magán , közben arra is ügyel, hogy ezen a medvevadászaton ne lőjenek szarvasra, rókára. Ügyintézés közben megtudjuk, hogy a litván nagyherceg Lupuj vajda lányát szeretné; hogy a szilisztri basa valószínűleg beüt Havasalföldre, s bizony akár segít a török ellen Rákóczi, akár nem, bajba jöhet a Portánál, a moldvai-litván szálakat kell hát erősíteni. De van-e Lupuj lányának választottja? Ki segíthet? Csak nem az épp itthon vendégeskedő Mikes János? Ekkor sebzett medve tör ki a csalitból épp a fejedelem felé, aki körül most senki más, csak Csulai uram. A rémült prédikátor hasra veti magát, vélvén, hogy holtat nem bánt a medve; a fejedelem elhibázza a lövést, Csulai nem igyekszik töltött puskával a megmentésére, s már épp halálfia a nagyúr, amikor átellenből puska dördül, s a behemót mackó lerogy. Nösza, összefut a vadászkompánia, az elillanni vágyó életmentőt is előkerítik, akinek bárhogy kérdi is nevét Rákóczi, s bármit ígér is, nem mondja meg, kicsoda, s mivel lehetne kedvét eltalálni. A fejedelem nem akar adós maradni: levonja kezéről címeres gyűrűjét azzal, hogy ha ezt neki az ismeretlen visszaküldi, teljesíti óhaját, csak törvénybe ütközőt ne kívánjon. Ezután kiadja a parancsot Rákóczi: fújják le a vadászatot, s értesítsék Mikes Zsigmondot, hogy holnap szűk kísérettel meglátogatja. Az eddig Mikesékhez törekvő ismeretlen hirtelen megváltoztatja szándékát, és az erdőmesternél marad. Eközben a lányszöktetők Zsigmond úrékhoz viszik Sárát, aki némán viseli elrablását. Úgy veszi ki a fejleményekből, hogy Kelemennek rabolták el. De

akkor ki lehet s hogy kerül ide az az idegen, akit ő Szécsi Mária udvarában mint Francisco alakítóját ismert meg? Hamarost fény derül mindenre: Kelement Sára kikosarazza, de amikor Francisco lép a szobájába, remegve kéri, hogy meneküljenek együtt. Mikes János a szép Tarnóczy Sárában Szécsi Mária kis neveltjére ismer, és fölfogja, hogy lányt szöktetett, de bár a leány véle jött, másnak szöktette. Sebzetten rohan nagybátyjához, ahová a szülők tisztességből Kelement is átküldték. Ekkor a szülők is megkérik Sárát Kelemennek, de Sára kereken kijelenti: nem szereti Kelement, sose lesz a felesége, haza akar menni. Hírnök érkezik a kitüntető üzenettel: reggel jön a fejedelem. Nincs mást tenni, Sárát bezárják, majd hazaviszik, ha a látogatás lezajlott, s kezdik a lakoma előkészítését. Az átkozódó Tarnóczynét is elküldik: náluk nincs alánya. Rákóczi látogatása pompásan zajlik, a pápista vendéglátók remekül vizsgáznak, már épp főlovászmesterré nevezik ki Zsigmond urat (jól jön az, ha Jánosnak Lupuj udvarában kell ügyeskednie a litván kapcsolatok végett), amikor kivágódik az ajtó, és berohan Tarnóczyné. Hatalmas bibliai idézetek közepette előadja a gyalázatos lányszöktetést, és követeli a bűnösök megbüntetését. A fejedelemnek nincsen ínyére, hogy ilyen rossz véget érjen a látogatás, megpróbálja csínynek látni a történteket, de amikor Sára kereken megtagadja a Kelemen nevében tett ajánlatot, kimondja a verdiktet: a lányrablás éppen olyan bűn, mint a felségárulás, az országgyűlésnek kell ítéletet mondania a fővesztés felől. A vagyonelkobzást máris kinyilvánítja a fejedelem: a Mikesek tulajdona Sára hozománya legyen. Ki veszi el a leányt? "Haller Péternek volt ígérve:' Elfogadja-e Sára? A halovány leány bólint, a gyönyörű jelenségtől megbabonázott Haller Péternek nincs ereje félreállni, mint szándéka volt. Tarnóczyéknál nagy az esküvői előkészület. Főleg a szent életű özvegy lelkendezik: tönkretette a Mikeseket. Judit asszony a halovány leány arát lesi: nem lesz ennek jó vége. Sára engedelmes, de a legszebb ajándékoknak sem örül. A Mikesek Moldva felé tartanak nagy búsan. János magát kárhoztatja, Kelemen a sorsot, Mihály a szerencsét. Kisütik, hogy ki kéne kémlelni, milyen sorsra ítélik őket, s ezért az otthon legkevésbé ismert Jánost fordítják vissza. Közben a fejedelem különmegbízottat, Kapronczai fiatal nemesurat küldi Lupuj udvarába, hol gyakran, de eredménytelenül kell majd követelnie a Mikesek kiadását. Kapronczai titkos levelet is visz Jánosnak, segítse elő Mária megkéretését. Jászvásárba érve Mihály és Kelemen elsőnek Kapronczaival akad össze, s az elmondja küldetését. Nagy a zavar: János visszafordult. Kapronczai is ezt teszi, de hamar belátja, hogy nem kaphatja a címzettet: elolvassa hát a levelet, elégeti és hagyja, hogy a Mikesek jól forgolódjanak Lupuj udvarában. Közben a kezükre jár abban, hogy Mária litván hercegné akarjon lenni. Kassai István erdőmesterének házában az ismeretlen vadász levelet ír, s egy ládikóban Mikes Zsigmondékhoz küld valamit. Az erdőmester viszi a ládikában a fejedelem gyűrűjét és Mikes Móric, a legidősebb fiú levelét: ha az országgyűlés meghozta az ítéletet, álljanak a gyűrűvel a fejedelem elé, s kérjenek általa kegyelmet. Ő nem mutatkozhatik, mert jezsuita pap, s ezek fejvesztés terhe alatt ki vannak tiltva a fejedelemségből. Alig kapják kézhez a szülők az örvendetes küldeményt, jön az újabb hír: a határon álló hajdúk jezsuitát fogtak, viszik Gyulafehérvárra, a fejedelem tömlöcébe. Most már kit mentsenek a gyűrűvel? Úgy határoznak Zsigmondék, hogy Lupuj csak szereti annyira Jánost, nem adja ki, mentse hát a gyűrű Móricot. Közben János Szentlélekre ér, épp Sárát esketik. A leány fölpillant, meglátja Franciscót, s elalél. Mindenki halasztaná a lakodalmat, csak a kegyes özvegy, Tarnóczyné nem. Sára hát elrebegi az igent, s attól fogva beteg. Vigasztalására Haller kieszeli, hogy a Mikesek birtokának árát titkon megfizeti a kifosztott családnak. János szökik vissza Moldvába. Útközben egy fogadóban két testőrtiszt a minapi botrányos esküvőt tárgyalja. Az egyik Sára becsületét gúnyolja. János párbajra hívja, s bár megöli a tisztet, ' maga is halálos sebet kap. A Szeben felé tartó Haller házaspár tengelytörést szenved, s szintén ugyanabba a fogadóba téved. A szemfüles Judit a sebzett ismeretlenben felismeri a páncélos lányszöktetőt és az esküvői ismeretlent. Kezdi már tudni,

mi Sára nagy titka. Közben Döme diáktól, aki szintén a fogadóban volt, x fejedelem is megtudja János hollétét. Változatlanul kell neki a litván kapcsolat, Jánosért küldet tehát. A medgyesi országgyűlés kimondja a halálos ítéletet. Ezt hallani és a jezsuita Móric ellen eljárni érkezik Tarnóczyné, de fordul a szerencse: a Mikes szülők levele szerint szabadon engedik Móricot, s már készül a kegyelem Jánosnak is. Csakhogy Hallerékhez nem ezzel állit be a bősz anya. A bizonyosnak látszó kivégzés hírére Sára a szobájába rohan, s mire az ajtót betörik, már vérbe fagyva találják: egy vadászkéssel szíven szúrta magát. Tarnóczyné fuldokló bosszúszomjjal rohan a Mikes-házhoz: megvitték már az országgyűlés döntésének hírét, nem tudhatják még a kegyelmet. Csakhogy a fejedelem is így számolt: ezért indította elébb a feloldozó üzenetet. Amikor mindezt Tarnóczyné felfogja, a Mikesék kapujában hal meg dühében. János ugyan felépül betegségéből, de egy aprócska csatában elesik - nyilván nagyon akarta. A jó Haller Péterről meg az a hír járja, hogy nagy boldogságban él második nejével, aki - úgy beszélik - azelőtt özvegy Naprádiné lett volna.

MOLNÁR FERENC: A PÁL UTCAI FIÚK

Természetrajzóra után együtt a kis csapat: Csónakos, Nemecsek, Geréb, Csele és Boka. Nemecsek elmesélte társainak az előző napi incidenst a múzeumkertben, amikor is az erejéről híres két Pásztor nem hagyta őket játszani, sőt még a golyóikat is elvették tőlük, s ők a veréstől való félelmükben nem mertek ellenkezni a két vagánnyal. A fiúk elhatározzák: ez így nem mehet tovább, szembe kell nézniük a füvészkertiekkel. Este a grundon megbeszélik a haditervet. A grund a pesti gyerekek alföldje. "Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek másik oldalán nagy házfalak merednek az ég felé:' A Pál utcai grundot az tette nagyszerűvé, hogy kapcsolódott hozzá egy másik nagy telek is, amely egy gőzfűrésze lő telepe volt, tele hatalmas farakásokkal. Valóságos labirintust alkottak az erődszerű fahalmok közti szűk kis utcácskák. Mindegyik erődnek megvolt a maga kapitánya, sőt egész tisztikara. Közlegény azonban csak egyetlenegy volt: :~'emecsek Ernő. Délután Nemecsek érkezett elsőnek a grundra. Ahogy körbejárt, egyszer csak előtte termett a vörösinges Áts Feri, az ellenségnek, a fúvészkertieknek a vezére. Szegény kis Nemecseknek úgy inába szállt a bátorsága, hogy futásnak~eredt. Kisvártatva megjöttek a többiek is: Boka, a kapitány és a tisztek: Csele, Geréb, Csónakos, Weisz, Kende és Kolnay. Nemecsek izgatottan mesélte el nekik, hogy Áts Feri elvitte a zászlójukat. A fiúk - tekintettel a közelgő háborúra - Bokát megválasztották teljhatalmú elnöknek, aki rögvest kiadta első parancsát: mielőtt még a füvészkertiek megjelennének a grundon, ők mennek el hozzájuk a Füvészkertbe. És másnap délutánra kész a terv: Boka két bátor katonájával - Nemecsekkel és Csónakossal - az oldalán kimegy a Füvészkertbe, és egy fára feltűzi a névjegyüket: "Itt voltak a Pál utcai fiúk!" Boka közben gyanakodni kezdett Gerébre. Az utóbbi időben a fiú furcsán viselkedett, mintha féltékeny lett volna Bokára a vezérség miatt. Miközben Boka ezen morfondírozott magában, a kis csapat kiért a vörösingesek támaszpontjára. Ovatosan lopakodtak előre, nehogy az őrök észrevegyék őket. Egy kis színházi látcsővel szemügyre vették a terepet, s a kis szigeten fölfedezték az ellenséget és köztük egy ismerőst. Geréb volt az. Sietve megkeresték a csónakot, hogy a közelükbe jussanak, és kihallgathassák a haditanács titkait. Szegény kis Nemecsek, nem elég, hogy majd meghalt a félelemtől, még a vízbe is belepottyant a nagy sietségben. Amikor a szigetre értek, Geréb éppen azt ecsetelte a vörösingeseknek, hogyan lehet a grundot a legkönnyebben elfoglalni. Az áruló Pál utcai fiú még a közreműködését is felajánlotta az ellenségnek. Mert az már biztos, hogy a

grundot el kell foglalniuk, hiszen szükségük volt labdahelyre. Aztán egy óvatlan pillanatban, amikor a vörösingesek a fegyverekkel boelődtek, Boka előugrott a rejtekhelyről, a nagy fánál termett, és kitűzte a cédulát. Mire Áts Feriék fölfedezték a név jegyet, a Pál utcaiak már kifelé igyekeztek. Ám az ellenség a nyomukba eredt, s a három fiúnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy megbújjanak az üvegházban. Csakhogy Csónakos meggondolatlanul világot gyújtott, s a vörösingesek fölfedezték a rejtekhelyet. Ki-ki bújt, ahová tudott. Boka az ajtó mögé, Csónakos egy polc alá, Nemecsek pedig az aranyhalas medencébe, hiszen ő már úgyis vizes volt. Így aztán megúszták a razziát. A Pál utcai fiúk közül néhányan gittegyletet alapítottak. Az egyleti gittet a tagok adták közre, volt, aki egy kocsi ablakából, más a kanári fürdőmedencéjéből vagy éppen az énekterem ablakából kaparta ki. Az egyletnek szigorú felépítése volt: a mindenkori soros elnök őrizte és rágta a gittet, hogy meg ne keményedjen, a pénztaros kezelte a tagdíjakat. A kis Nemecsek volt az egylet titkára. Ám egy szép napon Rácz tanár úr leleplezte őket, elkobozta minden vagyonukat, és szigorúan feloszlatta a gittegyletet. A fiúk azonban nem törődtek bele a vereségbe, délután a grundon újra megalakították a titkos egyletet. Amikor az esküre került volna sor, Nemecsek hirtelen megpillantotta Gerébet, aki megint ellenük szövetkezett. S hogy szem elől ne tévessze az árulót, faképnél hagyta társait, akik azt hitték, hogy gyáván megfutamodott. Ezért jegyzőkönyvbe vették, csupa kisbetűvel, hogy: "nemecsek ernő áruló!" Pedig a kis közlegény nagy szolgálatot tett a társaságnak, mert kihallgatta Gerébet, amint az a fatelep őrét arra akarta rávenni, hogy dobja ki a grundról a Pál utcaiakat, helyettük pedig - némi szivarért cserbe - engedje be gazdag barátait. Futott is Nemecsek egyenesen Bokához, hogy rögtön elmondja neki a hallottakat. Latközben azonban többször is meg kellett állnia, mert erős köhögés kínozta: a füvészkerti kaland során alaposan megfázhatott. Olyannyira meghűlt, hogy édesanyja megtiltotta, hogy elmenjen hazulról. Délután azonban Nemecsek kisompolygott a Füvészkertbe, egyenesen a szigetre tartott, visszalopta a Pál utcaiak zászlóját, amit a vörösingesek zsákmányoltak tőlük, aztán, fölmászott egy fára, és várt. Néhány óra múlva meg is jelentek a vörösingesek és... Geréb. Utolsó tanácskozásra jöttek, amikor rlts Feri kijelöli a grund elleni támadás napját. A vezér megtudakolta Gerébtől, vajon a Pál utcai fiúk nem gyanakodnak-e arra, hogy átállt közéjük. Geréb lekicsinylően legyintett: még ha sejtenének is valamit, akkor se mernének ujjat húzni vele, mert nincs azok között egy bátor fiú sem! No, ezt már nem hagyhatta annyiban Nemecsek! Meg kellett védenie a csapat becsületét. Így hát leugrott a fáról, és így kiáltott: "Dehogy nincs!" Áts Ferinek igen tetszett ez a vakmerőség, meg is hívta a kisfiút, csapjon fel vörösingesnek. De Nemecsek hajthatatlan volt: tegyenek vele, amit akarnak, de ő soha nem árulja el az övéit. Így aztán erőszakkal elvették tőle a zászlót, büntetésül pedig megmártották a tóban. Szegény fiú, nem akart gyávának látszani, ezért megadóan tűrte a hideg vizet. Boka elkészítette a haditervet, mindenkinek kiosztotta a szerepét. A fiúk mind az erődökön voltak, amikor hirtelen megjelent Geréb. Bocsánatot akart kérni Bokától, amiért elárulta őket, bánta már nagyon, s arra kérte az elnököt, vegye vissza a csapatba. Boka azonban hajthatatlan maradt. Kisvártatva egy jól öltözött, fekete köpenyes úr toppant a grundra: Geréb apja. Azt akarta megtudakolni, igaz-e, hogy a fia áruló. A fiúk csak hebegtek, habogtak, mert végtére is egyedül Nemecsek látta őt szemtől szembe a vörösingesek között. Ám amikor a kis közlegénynek is nekiszegezte a kérdést Geréb apja, az láztól piros arccal, csöndesen azt felelte: "Nem, kérem. Nem áruló:' Geréb apja büszkén hagyta el a grundot. Boka pedig sírva támogatta haza beteg kis barátját, aki egyre csak azón kesergett, hogy a gittegylet tagjai őt

árulónak titulálták. A kis Nemecsek ágynak dőlt. Az osztályban hamar terjedt a híre nagy bátorságának. A gittegylet is úgy határozott, hogy jóváteszi a becsületén esett csorbát: kitörlik a jegyzőkönyvből a megbélyegző beírást. Geréb levelet írt Bokának, amelyben tudósítja a Pál utcai fiúkat, hogy kihallgatta a vörösingesek hadi tanácskozását, csak hogy jóvátegye szörnyű árulását. Külön hálát érzett Nemecsek iránt, aki megmentette becsületét az apja előtt. Azt a könyvet pedig, amit az édesapjától kapott, rögtön elvitte Nemecseknek ajándékba. Geréb ismét bocsánatért esedezett. Amennyiben visszafogadják, lemond hadnagyi rangjáról, megelégszik az egyszerű közlegénységgel. Ilyen őszinte megbánásra mi mást tehettek volna a fiúk, mint hogy megbocsátottak Gerébnek, aki boldogan elfoglalta helyét a grundon. Ám ekkor váratlan küldöttség érkezett az ellenségtől. A hadüzenetet hozták. No meg Nemecsek címét akarták megtudni, hogy meglátogathassák. Mert az olyan bátor ellenséget, mint a kis Nemecsek, még ők is nagyon becsülik. S valóban, a vörösingesek képviselői a grundról egyenesen a kis beteghez mentek. És eljött a nagy nap! Mindkét tóbórban felálltak a csapatok, aztán megfújták a kürtöket, és a fúvészkertiek elindultak a háborúba. A grundra érve két csapatra oszlottak: a Pásztorék vezette csoport behatolt a fatelepre, és a menekülést színlelő Pál utcai csapat nyomába eredt. Áts Feriék pedig kint várakoztak - de várakozott a Pál utcaiak másik fele is: Szóval mindkét csapat azonos hadicselt eszelt ki. És Boka akkor már tudta, hogy a csatát ők nyerik meg. Csak úgy záporoztak a homokbombák, csattogtak a fakardok; ölre mentek a katonák. S a hátbatámadott vörösingesek egymás után estek fogságba. Áts Feri pedig hiába várt a hívó trombitaszóra. A végén mégis rohamot parancsolt. S a fáradt Pál utcaiak a kezdeti sikerek után már-már elvesztették a csatát. Áts Feri a kamrába zárt foglyok kiszabadítására indult, s ha ez sikerül neki, a Pál utcaiaknak végük. Amint fülsiketítő üvöltéssel törtek előre, egyszerre egy kis alak állta útjukat: Nemecsek Ernő. A lázas önkívületben olyan erő szállta meg a kisfiút, hogy egyetlen mozdulattal a földre teperte a hatalmas Áts Ferit. Ezzel eldőlt az ütközet. A nagy zűrzavarban egy szálig kizavarták a grundról az ellenséget. Nemecseket pedig előléptették kapitánnyá. Ekkorra odaért a beteg kisfiú édesanyja is, aki sírva eredt a kis szökevény nyomába. Ölébe vette a félájult gyereket, és elindult vele hazafelé. Utána csatasorban masírozott az egész Pál utcai sereg, és a kapuig kísérte őket. Aztán mindenki ment a maga útjára, csak Boka maradt ott Nemecsekék háza előtt. Rosszat sejtett, tudta, hogy kis barátja már nem épül fel többé. Amint ott sírdogált, búslakodott, egy fiú alakja tűnt föl, ő is Nemecsekék házához tartott. Áts Feri volt az. A gittegylet közgyűlésén kiköszörülték a Nemecsek Ernő becsületén esett csorbát: nevét csupa nagybetűvel írták be a jegyzőkönyvbe. Aztán megörökítették a csata nevezetes eseményeit. A kis Nemecsek betegsége igen rosszra fordult. A doktor azt mondta, nem éri meg a reggelt. Eljött Boka, és sorra elmesélte a barátjának, mi lett a vörösingesek vége a csata után. Áts Ferit lecsapták a vezérségről, de hiába, mert az egész csapatot örökre kizárták a Füvészkertből. A kis beteg lázasan feltápászkodott, és mindenáron ki akart menni a grundra. Alig tudták lefogni. Akkor meg hangos kiáltozásban tört ki, félrebeszélt a magas láztól, mintha a csata elevenedett volna meg előtte. Aztán elcsendesült, és aléltan zuhant a párnájára. Elvesztette az eszméletét. Hiába érkezett meg a gittegylet küldöttsége a díszokirattal, amely Nemecsek Ernő becsületét volt hivatva visszaállítani, a kisfiú már nem olvashatta el - csendben meghalt. Boka vigasztalanul kóborolt az utcákon, aztán a grund felé vette útját. Nagy szomorúan elmesélte az öreg őrnek, hogyan halt meg Nemecsek kapitány. Búcsúzáskor bepillantott az őrházba, ahol furcsa szerszámok sorakoztak. Némi kérdezősködés után megtudta, hogy pár nap múlva munkások vonulnak a grundra,

és az üres telken egy háromemeletes házat építenek... Azon a területen, amelyet annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel védtek meg, s amely most hűtlenül elhagyta őket.

HEVESI ANDRÁS: PÁRIZSI ESŐ

Párizs, 1924: egy magyar fiú ösztöndíjasként érkezett a Szajna-parti városba. Egy nyomasztó, ablaktalan szállodai szobában húzza meg magát, s reggeltől estig lohol, hogy "beszedje a várost, mint az orvosságot". De mérhetetlen magányát igen nehezen viseli. Megszállottként olvas a könyvtárban, mert mi mást is tehetne? Ám a fejében egyre csak az a gondolat motoszkál: meg kell szabadulnia huszonnégy órától! Hiába jár el az egyetemi előadásokra, az élőbeszédet nem tudja követni. Aztán egy pesti egyetemi társnője, akivel együtt érkeztek Párizsba, segít neki lakást szerezni. Találnak is egy hölgyet, aki befogadná a fiút, de szerencsére mielőtt végleg elkötelezte volna magát, terepszemlét tart leendő otthonában. A látvány riasztó: piszok és petróleumlámpa, mert a tulajdonos még a villanyt se vezettette be a lakásba. Egyszóval innen menekülnie kell, pedig már-már azt hitte, hogy magánya feloldódik. Sűrű siránkozása végül mégis sikerrel kecsegtet: a hentesüzlet kiszolgálója szerez neki egy kiadó szobát egy kedves polgári családnál. Ebben a nyájas környezetben már tűrhetőbb az élet. Hosszú habozás után fölkeresi előkelő honfitársát, akinek nagyvilági baráti köréről legendákat hallani. Tanácsért fordul hozzá, mondaná meg, vajon hogyan lehet bekerülni a francia irodalmi körökbe. A házigazda azonban mereven elzárkózik mindenfajta segítségtől. Egy sikertelen kávéházi ismeretség és egy pocsék színházi este után a fiú - akit Párizsban Georges-nak szólítottak - éppen hazafelé ballag, amikor egy kószáló nő rámosolyog. És ő enged a kísértésnek. Másnap este újra betér abba a kávéházba, ahol az emigránsok köztük a magyarok is - össze szoktak jönni. Megismerkedik egy érdekes fiatalemberrel, a litván Turauskasszal, akiről kiderül, hogy hiába találkozik esténként a megszokott társasággal, ugyanolyan magányos, mint a fiú és mint valamennyien. A könyvtárban váratlan botrány tör ki. Amikor a fiú délután leadja a könyveket, a kisasszony közli vele, hogy az egyik könyv hiányzik. Amíg a dolog nem tisztázódik; addig elveszik Georges olvasójegyét. A nő ráadásul még gyanús alaknak is titulálta. Este éppen a vacsoráját készül elkölteni, amikor betoppan újdonsült barátja, Turauskas. E gy mozdulattal fölfal mindent, aztán meghívja a fiút egy étterembe - no persze Georges pénzéből. Hamar kiderül azonban, hogy a pompás menüre nem futja a fiú ötven frankjából. Ám Turauskas nem jön zavarba: legföljebb majd nem fizetnek. Georges torkig volt az "ötletdús" litvánnal meg a képtelen meséivel, úgyhogy faképnél hagyja. Reggel két rendőr jelenik meg a fiú lakásán, hogy az őrsre kísérjék. Hasztalan tudakolja, mit követett el, a válasz csak annyi: "Majd megtudja!... Párizsban úgysem szeretik az idegeneket, mit ártja bele magát szamárságokba:' A rendőrségen sem lesz okosabb: csak azt közlik Georges-zsal, hogy jobban tenné, ha nem barátkozna Turauskasszal. A könyvtárban tisztázódik a helyzet, a könyvet a fiú nem lopta el, csupán kikérte és elfelejtette átvenni. Megszólítja az a szőke lány, akit Georges már ismert látásból. Mela ukrán származású, Németországban élt korábban. Az együtt elköltött ebéd és vacsora után a fiú hazakíséri Melát a szállodájába. Hajnaltájt keveredik haza, és elhatározza, hogy feleségül veszi a lányt. Végre nincs egyedül! Módfelett boldognak érzi magát, s ez az érzés olyannyira magával ragadja, hogy Mela jelenlétében csak kényszeresen fecsegni tud. Ugyanakkor a lelke mélyén bosszantja, hogy a lány nem akarja észrevenni, hogy lírai ostobasága csak

álarc, s mögötte óriási szellemi képességek rejlenek. Egyik nap Mela távollétében a lány francia barátnőjével kávézik, akitől elképesztő dolgot tud meg: Melának vőlegénye van. Ám a lányt ez a tény csöppet sem zavarja abban, hogy megossza kedves lényét Fernand és Georges között. Amikor azonban a fiú feleségül kéri, azt hozza fel kifogásul, hogy el sem tudná képzelni az életét vele. Így hát nehéz szívvel bár, de szakítaniuk kell. Mela tíz nap múlva esküszik Farnand-dal. Georges tehát megint magára maradt. A magányt még nyomasztóbbnak érzi, mint párizsi tartózkodása kezdetén. Egy este újra elvetődik Turauskas törzshelyére, mert találkozni akar a litvánnal. Legalább ő maradjon meg neki! Turauskas azonban nem bocsátja meg a fiú pálfordulását. Egyetlen vigasza, hogy kitavaszodott, elállt a folyton szemerkélő eső, kisütött a nap. Georges minden szabad percét az utcán tölti, és mámorosan issza magába a meleg sugarakat. Május végén elkövetkezik a vizsga napja. Az egyetemre menet a fiú betér a kecskeszakállas borbélyhoz, aki még ismerte Verlaine-t. A vizsga jól sikerül. Georges megilletődve lépked lefelé a Sorbonne lépcsőin, a ruhái már becsomagolva várnak, zsebében ott lapul az útlevele és a vonatjegye. Volt még két órája a vonat indulásáig, végigjárta hát kedves helyeit, hogy sorra búcsút vegyen tőlük. S nemsokára hazaérkezik a régi, ismerős ház elé. "Fölrántják az egyik földszinti ablakot, szép, fáradt női arc néz ki, parányi sikoly tör ki a száján. Egy perc múlva már közeledik a virágágyak között, hogy rohan, pedig nem kellene, mert a lába nem bírja, és a szíve gyenge... - Hol hagytad a kalapodat?

HERCZEG FERENC: POGÁNYOK

Az új hitűek akkor az ezernegyvenhatodik esztendőt írták az Úr születése után. Enyhe volt az éjszaka. Csanád földvárának őrtornyai, mint formátlan öklök, melyek torkon ragadták, leteperték a szabad pusztát. A sáncok és a fatornyok fölé, büszkén uralkodva a váron, hatalmas kőpalota emelkedik. Az Isten vára. A vár fokán Márton kanonok nézi a messzi ropogó tüzeket, melyeket a pusztai asszony cselédjei ülnek körül. Úgy érzi, megöli a puszta szele, hiába püspökének, Gellértnek minden szeretete és gondoskodása. Ha megzizzen a szabad pusztai szél, mintha szakadatlanul forró könnycseppek peregnének a szívére. A Sátán nyújtogatja felé a karját, és bár fogadalmat tett Gellért püspöknek, hogy engedelmes fia marad, nem tudja elűzni magából a széljárta pusztaemlékét. Odakinn tüzek ropognak. Csanád ispán hiába hajtotta kopjanyéllel keresztvíz alá a marosmentieket, még a halászok is arról susogtak hálófonás közben, hogy nem lesz békesség, amíg új földosztást nem csinálnak, mert az első osztás nem volt igazságos. István úr elvette sok embertől azt is, amije volt, és odaadta a papnak és a németnek. De csinál majd új osztást Endre meg Levente. Tavasz óta minden gyerek és minden bolond a háborúval álmodik. Csak Csanád ispán nyugodt a várában, és a pirkadásra vár, hogy rajtaüssön a pusztai asszonyon, Seruzádon, a besenyő határőrök asszony ispánján, és lenyírassa a haját, amiért besenyőivel elhanyagolja az új hitet. Azt is suttogák a halászok, hogy a Gellért püspök által néhány hete Marosvárra, hozott Márton kanonok nem más, mint Alpár úr, a Surbán törzséből való besenyők vezére - fia az öreg Thonuzóbának, akit, mert nem engedett apái hitéből, István király elevenen eltemettetett az abádi révnél, két árváját pedig, Alpárt és a kis Örköndöt papok kezére adta. Éjfél után indultak az ispán testőrei Seruzád, a pusztai besenyő asszony ellen. Ötszázan lehettek. Élükön Csanád úr, a marosvári ispán. Jobbján Tasziló pap, a marosvári káptalan harcias prépostja lovagolt, balján Becs várnagy poroszkált. Csanád ispán már régen tudta, hogy előbb-utóbb birokra kell mennie a határőrökkel. A Ka jdum-nemzetségből való besenyők - az aranyhad - és a fekete besenyők közösen bírták a Bege és a Temes parti földeket. Mikor ispánjuk meghalt, az aranyhad a kardos özvegyet, Seruzádot emelte pajzsára. A

fekete besenyők nem akarván asszony urat, kiszakadtak a táborból. Erősen hajnalodott már, amikor a Csanádiak elérték a besenyő erdő szélét. A besenyő tábor úgy eltűnt, mintha elnyelte volna a föld. Ekese, az elfogott énekes elmondása szerint lovat áldoztak förtelmes bálványuknak, táncot járt , amit a vasinges asszony vezetett, azt kurjongatták, hogy a német gyalogisten már nem parancsol nekik, megint a régi lovas isten az úr a pusztán, aztán harci díszbe öltözve felkerekedtek. Csanád ispán kiadta a parancsot: "Utána! Vagy lenyírom a pusztai asszony haját, vagy itt temetkezem el." Már alkonyodni kezdett, amikor felfedezték a besenyő derékhadat a pusztaszemhatárán. Váratlan esemény történt. Csanád ispán megingott a nyergében, emberei alig tudták karjukkal fölfogni a nyergéből lesikló nagyurat. Ott feküdt az elperzselt gyöpön, lecsukott szemmel, sötétkék arccal, félelmetesen hörögve. Vasárnapra virradt. Aki nem fért be a székesegyház kápolnájába, az megtelepedett a Maros partján, a vízikapu előtt. Marosvárott - melyet István király akaratából Csanád várként is emlegettek - mit sem tudtak még a besenyők ellen kivonult őrség sorsáról. Omodé, a Szent Benedek-rendi apát egy kicsi öregembert - akinek bárki szúrós fekete szemébe tekintett, megismerhette benne a bujdosó táltost - vezetett Márton kanonok elé. Az öreg elállta a kanonok útját, tekintete kemény volt, mint a prédát leső sólyomé. - Alpár vezér, megvirradt! - mondta fölindulástól remegő hangon. - Ébredj, vezér! Farkasok törtek a nyájadra. Ragadd föl apád csákányát... - Miért szólítasz Alpárnak? Alpár meghalt aznap, mikor Márton kilépett a keresztelőveremből. A nyájak sorsa pedig az Úr kezében van - mondta a kanonok: - Atyád fia küldött hozzád, Vata úr. Ébredj, Alpár, az élet szólit! és mivel Márton kanonok nem akarta megérteni az öreg szavait, megragadta a csuklóját, és így folytatta: - Ha te nem mégy hozzá, eljön érted a puszta. Eljön egy nap, mint tavaszi áradás: ellenállhatatlanul. Közben a csapat is visszaérkezett Becs várnagy vezetésével. Megtépett ruhákkal, mocskosan, véresen, megfogyatkozva. Csanád ispán holttestét egy vezetéklovon hozták. A keresztények, akik eddig Csanád nagy erejében bizakodva gondtalanul néztek a jövő elé, most egyszerre megértették, hogy elérkezett az istenítélet napja. Késő délután Csanádné, a váratlanul özveggyé lett ispánné kijelentette, hogy beszélni kíván Gellért püspökkel. Az ő első ura Ajtony vezér volt, a marosi nagyúr. Ajtony úr életének Csanád szekercéje vetett véget, az özvegy akkor örök hűséget esküdött Csanádnak, Ajtony úrtól való leányát, Zenóbiát pedig elküldte konstantinápolyi rokonaihoz. Gellért püspök meghallgatta az asszony kérését, hogy Csanád ispán rokonságát se rangjában, se vagyonában meg ne rövidítsék, és hogy lányát, ki útban van Konstantinápolyból Marosvárra, épségben idehozassák. Gellért püspök hívatta Márton kanonokot. - Hajnalban lóra ülsz, és kimégy a besenyő pusztára. Lecsendesíted a lázongó pogányt, levágod a bűnös pusztai asszony haját, és Kevéről idevezeted édesanyjához azt a keresztény szüzet, akit Zenóbiának hívnak, de az Ángyfika névre szívesebben hallgat. Márton kanonoknak Omodé atya lett a társa és kalauza a pusztán. Pirkadatkor indultak Seruzád táborába. Jó messzire jártak már, amikor egy sűrű bozóttal benőtt ér partján megroppant a bokor. Két kopja vashegye érintette Márton és Omodé mellét, két legény pedig bőrpányvával hátrakötözte a kezüket. Az aranyhadból való besenyő kerülők tudták, ha a két idegen előbb érkeznék a táborba, mint ők, akkor Hurtoba szerdár, a pusztai asszony hadnagya leüttetné a fejüket. Márton kanonok szíve hallhatóan dobogott, amikor meglátta az aranyhad szálláshelyét. Seruzád asszony nem volt a táborban. Délfelé megjöttek a lovasok, élükön a szép arcú, délceg növésű, fejedelmi tartású Seruzád asszony. Közellépett az idegenekhez. Márton a vendégjognak megfelelően az asszony sátrát választotta pihenőhelyül. - Tudod, ki vagyok? - kérdezte szemöldökét összeráncolva Seruzád. - Kean király leánya vagy - válaszolt Márton egykedvűen. Seruzád cselédeivel bevezettette a két idegent a sátrába. A lakomá hoz köntösben jelent meg. Hiába a bor, az étel, a kacagás, a vendég arca komor maradt, hívatta hát az énekest. A magyar regős megszólaltatta kobzát, de ez

sem csalt mosolyt a vendég arcára. Seruzád megpa ncsolta az igricnek, hogy fújja el a "Visszajön még Alpár vezér"-t, a besenyő ifjúság kedvenc dalát. A regős csak annyit válaszolt: - Azt nem fújom többet, mert visszajött már Alpár vezér. Megkezdődött az örömünnep. Megfújták a szent kürtöt. Az emberek szemében rajongás tüze égett. Márton pedig állt a térdeplő sokaság előtt, és magában imádkozott: "Jézus uram, távoztasd el tőlem ezt a poharat! Mikor besötétedett, és Márton egyedül marádt a sátorpalotában, Seruzád a kanonok mellé telepedett. - A férfiak meghódoltak előtted - mondta -, és most meghódol az asszony is. Márton Seruzád fejére tette a kezét, és az asszony halántéka fölött levágott egy vastag fürtöt a sűrű hajából. Aztári odakünn a frissen kaszált füvön letelepedett a lovak mellé. Édes kábultság vett rajta erőt, érezte a friss széna szagát. Hajnalban útra keltek, és Márton csak annyit válaszolt Seruzád kérdésére, hogy visszajön, még mielőtt leesik az első hó. Ajtony leányát nem lelték Kevén, csak estére érkezett meg a gálya, mely hozta őt. Amikor a lány partra lépett, a földre, melyet utoljára gyerekcipővel érintett, amikor még a Marosig és a kanizsai révig az apja uralta az egész vidéket, Márton bemutatkozott neki, és ahogy a lány fellebbentette fátyolát, beteljesült a kanonok végzete. Odabent félelmes erejű kalapálást érzett. Egynapi pihenő után útra keltek Marosvár felé. Bizony a puszta nem Konstantinápoly, a lány szomorúságát csak az enyhítette, hogy szemmel láthatóan tetszett a szép barbárnak. Amikor Marosvárra értek, Gellért püspök épp indulóban volt a királyhoz. Márton beszámolt neki útjáról: lecsendesítette a pogány sereget, levágta a pusztai asszony haját, és épségben meghozta az ispánné leányát. Gellért a fiú szemébe nézett. - Az ispánné leánya megkerült, de nem veszett-e el az én édes fiam? - kérdezte szomorúan. Azzal útra kelt Székesfehérvár felé. Míg Márton odajárt, sok minden történt. Híre jött, hogy Valata úr nevében új földosztást és szabad vadászatot ígérnek az országban, hogy az idegen földön bujdosó Árpádúak, András és Levente sereget toboroznak a hegyek közt, hogy lemossák a hűbérré lett ország gyalázatát, és elüldözzék Péter királyt. Megérkeztek az erdélyi urak is, akiket Vata tanácsa hívott, maga Vata úr is úton volt Marosvár felé. A magyar urak sohasem hódoltak meg Péter, a velencei kalandor előtt. András és Levente seregei sorra gyújtották föl a monostorokat, zavarták el a papokat, német lovagokat. Márton kanonok - hiába csábította Ángyfikának az ispáni palotából kihallatszó szirénhangya - bűnbánatot tartott, és meggyónta vétkeit Tasziló prépostnak. Az istentisztelet után a prépost korbácsot adott Márton kezébe, hogy azzal `alázza meg magát bűneiért. A kanonok pillantása Ángyfika tekintetével találkozott. Mivel megtagadta a megszégyenítést, a prépost börtönbe záratta. Márton Orrodéval, a bencés atyával küldött üzenetet a besenyőknek, és amikor hajnalhasadáskor érte jöttek a prépost emberei, hogy bírái elé vigyék és megostorozzák, odakint harsogó kürtszó remegtette meg a hajnali levegőt. A papok megrettentek. Márton körülhordozta tekintetét. Eljött érte a puszta ellenállhatatlanul, mint a tavaszi áradás. Alpár vezér szabad. A várkapu megvasalt tölgyfa ajtaja dörögve csapódott be utána. Ez a szabadság! Körülötte ezer ifjú harcos ujjongott, tombolt. Az özvegy ispánné is hamarosan útra kelt, hogy lányát és a Csanádvagyont Székesfehérvárra menekítse. A fekete besenyők, kik asszony urat nem akartak, hallván Alpár vezér visszatértét, tüstént követeket küldtek. A lakomán feltűnt a követeknek, hogy Seruzád asszony eljárja a kardtáncot, ami a besenyő hagyomány szerint az asszony felajánlkozását és behódolását jelenti a férfi előtt. Alpár, mintha nem értené a felkínálkozást, véget vetett a vigasságnak. - Fúvasd meg a szent kürtöt! - parancsolta a szerdárnak. - Kire megyünk, vezér? - Még kérdezed? Túl a Dunán az Árpádúak tülekednek az új hitűekkel... A bakonyi nagy irtáson, a veszprémi völgyben áll egy asszonymonostor. Itt bújt meg az új hitűek egy csapatja. Városi polgárok, mesteremberek, papi szolgák, tizedszedők, idegen telepesek. Itt húzta meg magát Csanád özvegye és Ángyfika,

amikor híre jött, hogy Péter királyt elűzték Fehérvárról. Ángyfika apácának állt. A pogány hadak Marostól a Bakonyig kifosztottak minden szentegyházat, feldúltak minden kolostort, még Pannonhalma végzete is betelt. Vata emberei András és Levente hercegek nevében leölették az összes püspököt, szerzetest, idegent. Még Péter király testőrei is átpártoltak az Árpádokhoz, csak csehek és németek maradtak mellette. E híreket hallva, a permetező esőben az asszonymonostor menekültjei is nekivágtak a rengetegnek. Aztán egy újabb hírt hallva, miszerint elvágták már előttük a határra vezető utat, a német harcosok úgy döntöttek, hogy magukhoz véve Csanád úr kincseit, az apácákat magukra hagyva, beveszik magukat az erdőbe. Csupán Ángyfikát vitték magukkal, úgymond, érte kár lenne, ha pogány kézre jutna. A bakonyi portyázók közben elérték a Marcal partján táborozó derékhadat. Alpár megfúvatta a kürtöket, és Mosony felé irányította csapatait. Hiába értesült róla, hogy Ángyfika német kézen van, akkor már megkapta Vata úr üzenetét, hogy a Hanságban lesz a döntő ütközet a nemzeti hadak és a királyiak között. Alpár hadainak kellett elzárni az ország napnyugati kapuját a menekülők elől. Vata serege Péter királyt kiszorította a határ felé, András herseg, a fejedelemjelölt ezalatt Fehérvár felé nyomult orosz és lengyel zsoldosaival, Levente pedig megszállta Csepel-szigetet, hogy a szállingózó erdélyi urakkal növelje seregét. Pár nap után Vata és Alpár hadai találkoztak. A Fertőnél úgy rohanták le az ellenséges királyi sereget, mint a forgószél. Mikor fölhangzott a takarodó, Alpárnak eszébe jutott Ángyfika, és embereivel a német tábor felé vágtatott, amit Vata úr tartott megszállva. Mielőtt szétosztanák a zsákmányt, megtisztelték Alpárt, hogy maga válasszon előbb. Ő zsákmányrészül Ángyfikát választotta. A háború véget ért. Alpár a szerdáma bízta seregét, és előreküldte Levente herceg Csepel-szigeti táborába, hogy majd onnan vele együtt Székesfehérvárra vonuljon, ahol megszerzi a besenyőknek a marosi ispánság területét. Ő maga sajkán utazott a Dunán, ahol hímes szőnyeggel letakart ágyra dőlve pihent a vezérrabnője, Ángyfika. Ahogy a pesti sziklahegyhez értek, a harangok ünnepi zúgását túlharsogta ezernyi ember ájtatos éneke. A pogánnyá lett ország szívében szabadon és diadalmasan zengett az új hit szent himnusza. A parthoz irányította a sajkát, ott találkozott az öreg szerdárral, aki elmesélte, hogy parancs szerint a Csepel-sziget felé haladt a sereggel, amikor a fúrkészők hírül adták, hogy közeledik András herceg is hadával. Közben egy csapat új hitűvel találkoztak a pesti sziklahegynél, leölték őket, köztük Gellért püspököt is, András és Levente l~erceg eddigi parancsa szerint. András herceg rajtuk ütött, kereszttel a kezében támadott rájuk. Alpár seregének maradéka Levente táborába menekült. A hírek hallatán a vezér Angyikát négy harcossal a hegei besenyőberénybe küldte, maga pedig Levente táborába indult. A soroksári partokon Alpár találkozott Vatával, aki elmondta, hogy míg ők harcoltak, András királlyá koronáztatta magát Fehérváron. Püspök tette fejére István koronáját, megcsókolta a feszületet, és megesküdött, hogy engedelmes szolgája lészen a szentegyháznak. Eldöntötték, hogy ők viszont pajzsukra emelik Leventét. Nagy tisztást találtak az erdő közepén, a tisztáson halottas máglya égett, oly óriási, amilyet talán Attila király temetése óta sem építettek. Leszúrt csataparipája mellett fényes fegyverzetű, hosszú termetű ifjú feküdt a tűzben. Vége, mindennek vége! Leventével együtt meghalt a magyarok Öreg istene is. A nemzet lobbanékony szívét újabb mámor szállotta meg, a bűnbánat mámora. A véres zivatar elmúlt. Csak egy elkésett fekete felhőfoszlány sietett még délnek: Alpár tépett besenyő serege. Átkeltek a Tiszán, találkoztak Seruzád tábori őrségével, amely az asszony parancsára akinek szívébe beette magát a féltékenység - felperzselte az oroszlámosi monostort, és az áldozatok között ott volt Ángyfika is. Alpár arcán nem látszott változás, de a fájdalom, ami lelkében volt, gyilkos gyűlöletté változott. A táborba érve, a mosolyogva elékerülő Seruzádot megpillantva parancsot adott a szerdárnak: - Ezt a szukát kergesd ki a táboromból! A pusztai asszony szívében az izzó vágyakozás haraggá változott, felszökkent Alpár paripájára, és kibontott hajjal, félig meztelenül elvágtatott a

pusztába. Tyrák khán, a havasfóldi és etelközi nagybesenyők királya követeket küldött Alpárhoz, hadba hívta Konstantinápoly ellen. A nomádok fiában egyszerre felébredt a vándorösztön. Irány Havasalföld! Tutajokat készítettek, és ráereszkedtek a Dunára. Az orsovai földvár mögött, ahol a nagybesenyők birodalma kezdődött, lovas csapat várta a híres Thonuzóba fiát, Alpár vezért. A nagy tutaj oly búsan úszott a partnak, mint egy óriás fekete koporsó, amely isten holttestét hozza. Egy istenét, aki a napfényes keleten született, és akit megölt napnyugat alkonya.

REMENYIK ZSIGMOND: POR ÉS HAMU

1906-ban vagy 1907-ben pusztító kolerajárvány tört ki egy kisközségben, Dormándon. Hogy a ragály ne terjedjen tovább, a falu határát őrök vigyázzák. Ebbe a faluba érkezik egy csillagfényes márciusi éjszakán civilben Lénárt György csendőr főhadnagy, aki rokonánál, R. Zoltán birtokosnál szeretné egy ideig meghúzni magát. Lénárt főhadnagy Debrecenből jön, a klinikáról, ahová Alpáry ezredes, a miskolci csendőrparancsnok vitette be. A főhadnagyot rangjától megfosztva, azonnali hatállyal elbocsátották a csendőrségtől, s ugyanakkor a kivizsgálás alól is mentesítették. "Mert azt mondta az ezredes - meséli meghurcolását Lénárt Gyurka R. Zoltánnak -, hogy legjobban tenném, ha főbe lőném magam. De én azt mondtam, nem tettem semmit, csak megvédtem a vásári szegénységet mindenfajta rücskös, piszkos sátoros ellen, az lehet ugyan, hogy helytelenül, törvénytelenül, ellentétes módon a szolgálati szabályzattal, de az igazság nevében jártam el, amikor pártjukra álltam.. A szegény sorsú árvagyerekből katonává, majd csendőrfőhadnaggyá vergődött Lénárt Gyurka az ónodi vásáron megbocsáthatatlan bűnt követett el: felháborodásában szétdúlta a vásározók sátrait, portékáikra szabadította az éhező nincsteleneket. Ezzel megsértette a rend egyik alappillérét, a magántulajdont. Cselekedete azonnali következményekkel jár - ezredese még aznap éjjel magával viszi a debreceni klinika elmeosztályára, rangjától megfosztja és leszereli. R. Zoltán átrnenetileg befogadja a fiatalembert, s a járvány elmúltával megpróbál közbenjárni érdekében a városnál, megyénél, a főispáitnál. Ígyük szószólója Begovcsevics prépost, címzetes püspök, aki R. Zoltánnak rokona. Hamarosan levél érkezik a püspöktől, amelyben beszámol, miként próbált Lénárt Gyurkának pártfogást szerezni "legalább valami kis elfoglaltság, állás erejéig, ami őt hivatva lenne majd visszavezetni a megszokott, úgy is mondhatnám, hogy törvényes élete... A főispán felvilágosított, hogy ez egy csúnya ügy, egy felkavart ügy, semmiképpen nem szolgáltathat precedenst későbbi, esetleges elvadult személyek bátorítására. ,Arról szó sincs, hogy űznék vagy hajszolnák ezt a fiút, mint mondotta, de az államnál, megyénél, városnál semmi helye." A reményvesztett, megalázott fiatalember Szirákra indul, gyermekkori jóbarátja, Nádasdy Jóska kastélyába, majd onnét Balassagyarmatra Paulához, tanítónő húgához. A birtokos rossz lelkiismerettel engedi útnak. Kétszáz koronát ad neki, és felajánlja egy használaton kívüli prémes kabátját: "Így, ahog5• vagy, megvesz az isten hidege, meg nem is mehetsz az emberek közé. Mert nemcsak Hevesben, de Nógrádban is rátartiak az emberek:' Másnap, egy nyugtalan, gondolatokkal telt éjszaka után kedvetlenül látja; hogy Lénárt Gvurka mégsem vitte magával a kabátot. Feleségével együtt lelkiismeret-furdalások közepette várják vissza a fiatalembert, aki félesztendei távollét után még egyszer, utoljára megjelenik Dormándon. A birtokos és felesége éppen látogatóban voltak, amikor a sovány, zaklatott Lénárt Gyurka megjelent a háznál. Csak rövid időre jöhetett, mint mondta., még az éjjel vissza kell térnie Gyöngyösre. Hogy az urat nem találta otthon, a cselédektől próbált pénzt szerezni, s ekkor vitte magával a tavasszal felajánlott bélelt kabátot. November közepe felé a vicsorgó kutyák két csendőrt ugatnak a dormándi ház

udvarán. Az az utasításuk, hogy értesítsék a tekintetes urat Lénárt főhadnagy öngyilkosságáról. És kérdezzék meg: tűnt-e el a házból mostanában valami. Mert egy monogramos kabátot találtak nála, ami ebből a házból való... A birtokos felháborodva tiltakozik rokonának aljas gyanúba keverése miatt... Lénárt főhadnagy öngyilkosságának hírére Heves, Borsod és Vógrád úri köreit vegyes érzelmek töltik el: megdöbbenés, riadalom, találgatás, tágalom, sajnálkozó rokonszenv. rosszindulatú pletyka- kiben mennyi emberség és megértés lakozott. Az árvaházi elnök, Lipovniczky Gábor szerint a főhadnagyot elvetemült környezete hajszolta a halálba. Igaz, tllpáry ezredes nyugdíjaztatta magát, Nádasdyné meg otthagyta az urát mindjárt az öngyilkosságot követő napon, de ez már Lénárt Gyurka sorsán, beteljesült tragédiáján nem változtat. December közepe táján Lénárt Paula keresi fel a dormándi házat. Elszántan kutatja bátyja tönkretevőit, tisztázni akarja a világ előtt becsületét, emberi tisztességét. Megfogadja, hogy vérrel és verítékkel fizetteti meg bátyja pusztulását. Erre azonban már nem kerülhetett sor. Paula néhány hét múlva egy hosszú kocsiúton annyira átfagyott, hogy harmadnapra iszonyatos kínok között kiszenvedett. Mintegy tíz év múlva R. Zoltán legnagyobb fia néhány diáktársával a Mátrában és a Bükkben barangolva az erdőőr tanyáján összetalálkozik Lipovniezky árvaszéki elnökkel, s az egész estét beszélgetéssel töltik. Egy friss élmény hatására szóba kerül Lénárt Gyurka pusztulása. A szerző most olvasóihoz fordul: "Kérem, senki ne akadjon fel azon, hogy bizonyos, egyszer már elmondott dolgot újból elismétlek, és méghozzá esetleg másképpen ismételek el, mint ahogyan arra az olvasó visszaemlékezik:' A következőkben Lipovniczky elbeszéléséből, emlékeinek gomolygásából ismerjük meg a hajdani csendőr főhadnagy meghurcoltatásának, megalázásának, erkölcsi és anyagi tönkretételének históriáját. Lipovniczky tanúja volt az ominózus vásár utáni eseményeknek, Lénárt Gyurka számtalan álláskereső próbálkozásának, később egy sziráki vadászaton történt öngyilkosságnak, aminek elkövetésével megkísérelték a főhadnagyot gyanúsítani. Rosszakarói, tönkretevői még egy alkalommal hozzák a fiatalembert félreérthetetlen helyzetbe: az öreg Karmos Elemér temetésén az elhunyt óráját, pecsétgyűrűjét és más holmikat csempésznek Lénárt Gyurka kabátzsebébe, s nyilvánosan tolvajlással gyanúsítják. "Ennek a szegény Lénárt Gyurkának esete több, mint egyéni, személyes ügy, ez maga az egész magyar múlt... Amit én elmondtam, az még mind csak gyermekeknek való, szelíd tündérmese. Az igazit majd akkor látjátok meg, ha Grubert is meghallgatjátok" - zárja elbeszélését az árvaszéki elnök. Gruber Aladár, a gyöngyösi Magyar Korona Szálloda tulajdonosa a következő emlékező. Előkeresi a jegyzőkönyvet, amit Lénárt főhadnagy öngyilkosságakor vett fel a csendőrség a kétes hírű szállodában, ahol a főhadnagy élete utolsó heteit töltötte. A vendéglős szerint olyan társaságba keveredett, akik csak a kifosztására, kihasználására törekedtek. A kártya- és ivócimborák végül még váltóhamisításra is rávették! Lénártot felkereste a szállodában két régi tiszttársa, akik megpróbálták rábeszélni, hogy kérje ügyének felülvizsgálatát. Lánártnak már elege van a meghurcoltatásokból: "Ha nem tudtok rajtam segíteni emberségesen, akkor a csendőrségtől vagy katonaságtól nincs várnivalóm, nincs kérnivalóm..:' "Lehet, hogy nincs kérnivalód, de van fizetnivalód... Nem hagyhatsz szégyenben, mocsokban bennünket, mert a te gyalázatod a szervezet gyalázata" - válaszolta Fellner százados, és lassú mozdulattal egy revolvert tett az asztalra. A gyöngyösi kompánia egyre mélyebbre zülleszti Lénárt Gyurkát. Beköltöztetik szobájába a Liba Dóri néven közismert konzumnőt, hogy a városban még elvetemültebb hírét költsék. A háttérből erős kézzel irányított akciók nyomán a főhadnagy sorsa megpecsételődik: nincs módja kitörni, az életbenmaradáshoz se pénze, se becsülete - elsüti tehát a tiszttársa által gondosan előkészített revolvert. Egerben, 1926-ban találkozott az ím Nádasdyné Mikó Krisztinával, Lénán főhadnagy reménytelen szerelmével, aki részletesen elmeséli megismerkedésük, találkozásaik, vonzalmuk történetét és' azt az éjszakát, amikor a gyöngyösi

doktor Lénárt Gyurka halálhírét hozta. Nádasdyné azonnal befogatott, és Mátyási Sándor kocsissal Gyöngyösre utazott. A hosszú úton a kocsis megvallja, hogy ő bizonyosat tud afelől, kik és hogyan pusztították el a főhadnagyot...

SZENTKUTHY MIKLÓS: PRAE

Leville Töuqué, az Antzpsyché című folyóirat szerkesztője és vezető esszéírója legújabb cikkében nagy horderejű problémát feszeget: hogyan hozható közös nevezőre a női divat valamely terméke (mondjuk, egy kalapmodell) a filozófiával (mondjuk, a fenomenológiai lényegnézéssel). Igényes címet adott a tanulmánynak: A kezdet sémája, avagy az új kompozíció. Vallomásos elbeszélésnek indul a gondolatmenet. Párizsi kirakatokat nézegetett az író egy lány társaságában, akibe szerelmes volt már hónapok óta. Geometrikus, konstruktivista volt akkoriban a női divat, mintha csak az új építészetet vagy bútortervezést akarta volna leképezni a maga módján. Egy kalaposüzlet elé értek. A kirakatban egyetlen, kalapra alig-alig emlékeztető, inkább félig logikai, félig rádiótechnikai szerkezetre hasonlító divatkreáció, félgömb alakú, csillogó és vékony nikkelcsövekből, valamint zöldes színű hártyából konstruált kézműves remek. A szabály, a rend és a rendszer puritán metaforájának tűnt, de a tavasszal összefüggő homályos érzések szimbólumának is. Itt a kompozíció, a szerkesztő stílus új lehetőségei nyílnak meg, véli az író; egy kis humoros torzítás az egyik oldalon, egy kis léha díszletszerűség a másikon, ez biztosabban látszott kifejezni a művésznek elengedhetetlen logikai fegyelmet, mint a megszokott, régi stilisztikai ügyeskedés. És egyszerre felötlöttek a mostanság divatos filozófiai olvasmányok mélyebben fekvő emlékei is, a jórészt német fenomenológiai-ontológiai elméletek kulcsfogalmai is a fogalom fogalmáról, az alapok alapjáról, mi több: a kötőszavak rejtett értelméről (vö.: a reine Und-heit és az absolutes So-tum -- a tiszta És-ség és az abszolút Úgy-lét - kategóriáit), nemkülönben a "hiperlogikus prelogikáról': Leville Touque oldalán a hölgy mégis közönnyel fordítja el tekintetét a nem mindennapi látványtól, s blazirtan közli: ilyet ugyan ő nem tenne a fejére. A férfit mintha fejbe lőtték volna. Egész szerelme értelmetlenné vált ily fokú érzéketlenség láttán. Dühöngve és kétségbeesve, utálattól hevítve gyors búcsút vesz a "diszkrét" divat hívétől. Ebből a gyűlöletből sarjad az új teória. Mindebből kitűnhet, mi rejlik a női ruhadivat és a filozófia összefüggését firtató kérdés mélyén. Leville Touqué egy másik cikke tovább szőtte ezt a gondolatmenetet. Sejtelmes a címe ennek is: Úszójátékkulttíra felé, avagy a dogmatikus akcidencializmus szabályairól. Nos, valaha a szerkezet valóban váza volt a regénynek, elemeket összetartó traverzrendszer. Most, hogy a cselekmény maga a banalitás, hogy "kidolgozása" semmis lett, a végtelenbe fut, alakját szüntelenül változtatja - most a szerkezet önálló szereplő lesz. Egyfajta építészeti kombinatorika. Ezért a szójáték felé halad a század. A verbális kifejezés formái úgy társulnak egymással, véletlenszerűen és hatásosan, mint a tervező asztalán ide-oda tologatott térelemek. Itt kapcsolódott a tanulmány az Antipsyché programvonalához. Valaha a lélek is értelmes központ, erkölcsi súlypont, a koncentrált személyiség zártságának garanciája volt. Ennek vége. Az új lényeg torzó, villanássorozat; az emberi lélekkel nem törődhet. Az iíj regényben az embernek és az ő lelkének aligha lesz szerepe. A regényhős átalakul a róla szóló regény stílusává, szerkezetévé, nyelvtanává. A regény éppen ezért nem zárt valami, hanem két gömbölyített végű végtelen kúp, egymással szembeállítva; a két tükör különböző dolgokat szív fel a közéjük állított "hős"-ről. Egyfelől a lelkét, szentimentalizmusa fészkét; másfelől külső felületét, hogy átcsúsztassa a fikció, elvontság világába, ahol a csak-nyelvtan, csak-szó, az üres és öncélú grammatika uralkodik. Hogy miért kell mindezt mint a női divat és a filozófia kapcsolatának fúggvényét feszegetni? Henye gondolati játékosságból? Öncélú szürrealista modorosságból? Keresettségből, hogy mindenáron maiak legyünk, a világért sem tegnapiak? Netán azért, mert Leville Touqué özvegy anyjának ruhaszalonja volt

Cannes-ban? (Fura kis üzlethelyiség, csupa üvegfallal, akár egy óriás lámpa üvegkorongja, mintegy belelógott egy hatalmas, üresen álló garázs légterébe, tervezője díjat nyert vele valami kiállításon, s amely ruhaszalon óriási lelki változásokat hozott volt a tulajdonosnő fogékony kamasz fiának életébe, amennyiben a mondén divat e különc kápolnája egyszerre irányt szabott csapongó kamaszkori vágyainak: a káosz őserdejében rendezett út vágható, a művész bohémság a polgári életvitel keretei között kordában tartható.) Nem; nem, csak gúnykacajt válthat ki az ilyen pszichologista magyarázat, még akkor is, ha a tudatalattira hivatkozik. Habár nem tudni, semmit sem tudni; minden nézhető innen is meg onnan is. Tény, ami tény: az Antipsyché esszéírója valamely gyermekkori trauma hatására (ideges hanghallucinációk gyötörték, depresszióba esett, szülei kórházba vitették) undorodott meg a "lelki élet" meg a "lelkizés" minden formájától. Ekkoriban öltött alakot a folyóirat programadó kiáltványának gondolatiránya; igen, ezt a proklamációt motiválta a kamaszkori emlék a divatszalon extravagáns üvegfalú kockájáról, amely még évek múltán is felidézi a kamaszfantaziálások dzsungelét (példának okából a rossz minőségű papírra nyomott német divatlap eléggé kezdetleges, de felizgató aktfotóját: meztelen, dús idomú nő az északi-tengeri dűnék homokján elheverve, kezében egy virágszál, amelyre csábító-ártatlan mosollyal tekint, paradox metaforája a mediterrán racionális tisztaság keveredésének a német nyomor gazdasági nuditásával). Volt persze ellenzője is az antipszihologizmus efféle programjának. A filiszteri ókonzervattívizmusról ne beszéljünk itt. De még egy olyan művésztársaságban is, mint amilyenbe a francia tengerparti kisvárosban Touqué belecsöppent, felharsantak bizonyos ironikus, gunyoros megjegyzések. Főként Halbert, az angol, az egyébként cinikus-szenvtelen életélvező, Touqué riválisa, történetünk (?) egyik archetipikus főszereplője, szóval a szkeptikus angol, ő volt nagymestere a szűkszavú csipkelődéseknek. Ő egyetlen szóval is nevetségessé tudta tenni az élvezetek körmönfont metafizikáját, a szószaporítást és az érzelgős morált; ő mindig önmaga volt, elméleti görcsök nélkül. Méghozzá: a civilizáció bajnoka, aki adandó alkalommal még a pszichoanalízis pávatollaiban is hajlandó tetszelegni! Aki nem riad vissza attól sem, hogy az Antipsychét mint szerkesztője ifjúkori betegségének kompenzálását, mint kamaszélmények szublimációját tegye nevetségessé! Érzéketlen a francia művészet lokálfilozófiája iránt. De a civilizációképe is jócskán gyanús. Még egy Hegel is, akivel egy francia literátornak megengedett a flörtölés, még a német filozófus is pszichológiaellenesen fektette le a világtörténelmi haladás ütemtervét mint az emberiség több százezer éves munkáját (csak azt ne higgye a Hegellel flörtölő, hogy ez a civilizációs munka magát a szubsztanciát is érinti, hogy képes lesz valaha is a világ tőle idegen arcát minden sejtjében a sajátjához idomítani - a női divat ennek képtelenségére is bizonyság). Halbert vak volt a modernség misztikus-metafizikai dimenziói iránt. Fogalma sem volt arról, ami túlnőtt a személyen, az egyéni lelki sérüléseken, ami egy generációs csoportosulás ősélménye volt, ami az Antiprychét kortünetté emelte. Mert a folyóirat egy mozgalomnak volt a szócsöve. Indulásakor ilyeneket hirdetett többes szám első személyben megfogalmazott programjában: "Ha a pátosztól, lapunk hasábjain, egészen a közönséges presziőzködésig és lélektelen affektációig menően irtózni fogunk, tessék megbotránkoztató különcségnek venni, amely nélkül nem képzelhető el modern gondolatirány. Szembehelyezkedünk a Psychével: értve alatta a léleknek oly értelmű respektálását, amely szerint az ember fogalma azonos volna az úgynevezett lelki élet gazdagságával, a gazdagság azonos a lélektani árnyalatok végtelen halmozásával és bonyolult egymásba szövésével, a művészet azonos a lélek felé haladással..." Elkalandoztunk. Most csak a kezdet kezdete foglalkoztat bennünket, az említett Touqué-cikk és indítéka. Egy képzelt regényíró mutatkozott ott be az olvasónak, vagy talán egy álruhás filözófus, aki csak azért öltötte magára a regényíró maszkját, hogy új logikájához más területről gyűjtögessen elméletét bizonyító érveket.' Nos, előttünk egy író, aki - mily banális és mennyire igaz! - szeretné kifejezni érzelmeit, nem utolsósorban a szerelmi téren megtapasztaltakat, tudván, hogy ezek az ember és ember közötti alapvető

kapcsolatra jellemzőek. Mert ha valami életre-halálra foglalkoztatja az íróembert, az saját eseményélete; csakhogy az ilyen eseményeknek nincs kezdetük és végük, nincs értelmük, és nincs bennük semminő sorsfordulat. Sajnos. Az élet kifejezhetetlen, de ezt a kifejezhetetlent - ráfűzve valami érzékelhetőre - ki kellene fejezni. Hitetlenül az egyénben, a múltat a jelennel állítólag összekötő idősorban. Kifejezni nem régimódiasan, nem "regényesen". Új regénykompozíciót keresve, prelúdiumul, prepozícióként, vagy legalábbis mint "prae"-t, előleget a majdani igazira. Ha kell, megtűzdelve a még rejtelmesebbel, az "Anti-Prae"-vel. Ráaggatva olyasmit, ami már nem is regény, ami talán líra, talán eene, talán filozofáló villanás. A rögösebb utat választja, aki így komponál regényt (nem "régi", hanem végre valóban "kísérleti" regényt). Szürke minden (regény)elmélet, zöld az élet aranyfája. Zöld és lila: színes. A regény, melynek szála, mint az előre látható, a végtelenbe fut, kezdődjék így: ",. A figyelem elsőnek egy nőre összpontosul. Leatrice, vulgo Lea, volt színésznő Oroszországban, iparművésznő, belsődekoratőz Franciaországban, most éppen bártáncosnő a tengerparti üdülőhely lokáljában, elhízott gumi-: és kávéügynökök kitartottja, szóval egy kokott és - egyebek között - az angol Halbert barátnője, fellázad kitartóinak diktatúrája ellen, melyet szerelmi igényei fölött gyakorolnak. Elege van a kokottéletből. Halbert minden lázadást helytelenít, tehát a Leáét is. O mesterségből pszichológus; zsörtölődik barátnője legújabb extravaganciáján. Végtére hülyeség az egész, erkölcsösség és kokottság között csak árkülönbség van: az erényes nő nagyon drága, a kokott olcsóbb. Mind a kettőt meg kell fizetni. Lea egy egész éjszaka norvég barátnője vállán bőgött, mint egy Dosztojevszkij-hősnő. Ena persze kitűnő partner az ilyen nagyjelenetekhez: őt külleme és jelleme egy életre beoltotta a züllött férfipraktikák ellen (és egyébként is nemrég egy speciális feminista klinikán kúrálták, enyhén leszbikus gyógymódokat alkalmazva, mire ő - szabadon Baudelaire után - Cj utazás Cytherébe címmel diktált egy esszét alkalmi íródeákjának, egy gimnazista fiataembernek). Lea is írogat újabban. Leville=louqué véletlenül ismerkedik meg vele, épp e határhelyzetben. Touqué Enát kereste folyóirata új számának korrektúráival, s íme, a fürdőszoba most nyíló ajtajában egyszer csak meglát egy modern Venus Anadyomenét, még félig nedvesen, fent kisírt szemek, lent, a bokánál még nedves fürdőruha, lehúzásában maga segédkezik. Nagyon szép nő, ezt még az Antipsyché szerkesztője is őszinte pátosszal kell, hogy konstatálja (az ismert program ellenére), Halbert ironikus nyilait is tűrve. Idő kell, míg Touqué magában feldolgozza a most meglátott test valószínűtlenül intellektuális benyomását, egyben erotikus becsét. Nem is kevés idő. Időben viszont e regény nem szűkölködik. Touqué tudja, hogy "az élet kifejezhetetlen'; de a képzetek burjánzó társulásáról számot lehet adni. Kezdve a férfivágyak vizsgálatával, hasonlattal a kamaszvágyról, kitérve az igazság kérdésességére, az emberi tudat esendőségére, rend és káosz antinomikus-paradox összetartozására, "érosz" és "ráció" közvetítésének nehézségeire, kiváltképp akkor, amikor a filotófia olvasmányemlékeivel is felfegyverkezett elemző lankadtan és mégis villámsújtottan konstatálja, hogy egyszerre látja felfokozottan intellektuálisnak és életszerűnek Lea testét. Csak a zene tudta eleddig ilyen állapotba hozni: a belső forrongásnak, a köznapi lélek képmutató egysége osztódás általi szaporodásának, a szétszóródásnak és szétporladásnak, a lebegésnek és hintázásnak állapotába. Most analizálható egy egykor volt fájdalom fejlődése; az abszolút csönd az éji tájban, ami női ruhák selymének suhogásához hasonlatos. Leatrice! Leatriee! Hisztérikusan érzékeny nő, Halbert ebben nem tévedett. Ül szobája kis kandallóján, mint egy eltévedt állat; monologizál és sír. Mit kezdjen értelmetlen életével? Halbert könyörtelen józansággal ugyanezt kérdezi: Mit akarsz, miféle "új életről" fantaziálsz? Leville nézte Leatricét, szerette volna megérteni a célhiányos nagyotakarást, de ő sem talált a nőben egyebet, mint hogy egészen rendkívüli módon szép. A lokál tulajdonosa kopogtatott most: ő üzleti ügyként kezelte a dolgot. A nő hajthatatlan. Menni akar innen - lehetőleg a magányba. Ena kíséri; lakást keresnek, és közben beszélgetnek.

'Touqué bölcsességéből csak egy sápadt allegóriára futotta ("Mily szép ez, misztika és szkepszis karöltve!"), de ő is odébb sietett. Ena elítélte Lea oroszmód álmodozó vallásigényét, de védte - Touquéval szemben - a misztikát mint "nemzeti betegséget". Órákig (napokig? ) elemezte a lázadó és kísérője: miként kezdhet új életet az, aki lázad? (Leville-Touqué témája itt közbeiktatandó: mit kezdjen az ilyen se vége, se hossza beszélgetésekkel az új regény? lbünden emlékezés a múltat vallatja. Csakhogy múlt és jelen között nem lévén szerves viszony, az új epikában - a régihez viszonyítva - nincs semmiféle egymásután. Az új "kísérleti" regény azt az abszurdumot próbálja megvalósítani, hogy a különböző eseményeket teljes időmentességgel, mint tiszta térelemeket helyezze el, a lehető legszeszélyesebb építészeti fogásokkal. Itt az idő nem bürokratikusan egy irányban és egy szélességben göngyölt üres futószőnyeg, nem bénító vályú, nem lineáris időalagút. Az ilyesmi a szórakoztató giccsművészet jellegzetességévé züllött. A hitelességre törő regény szkizofrén akvárium kell, hogy legyen, ahol az egyes epikai részletek, mint a szórakozottan ide-oda úszkáló halak, szüntelenül változtatják helyüket a tér szabad részében. Leatrice múltja és jelene között, egy ilyen kompozíció esetén, az lenne a kívánatos, ha üresség lenne. Így kezd újat a regény, ha lázad.) Leatrice és Ena folytatódó beszélgetése a taxiban: nehezen követhető fecsegés, amelyet messziről a "végcél" irányít: a kalandos, szenvedéstől, szenvelgéstől sohasem mentes, sorsüldözte nő otthont keres, akár csak ideiglenes fedelet a feje fölé. Nagy sokára legalább ez az egyetlen probléma megoldódik. Tengerparti penzióban jutott Leatrice, ha nem is révbe, de olyan társaságba, ahol lealázó kiszolgáltatottság nélkül mód nyílt a korábbi monológok folytatására. A magány és a függetlenség persze mindig is azzal kezdődik, hogy az ember lelke rögvest megtelik idegen emberek életével. A misztikus remeteség alaphangját elsőként bizonyos Veronica Chamaedrys intonálta, mi tagadás: igen hamisan, merthogy Veronica, az életnek csakis a napos oldalát kedvelő, saját jól-létében s jódolgában magával már semmit kezdeni nem tudó ifjú hölgy, valami igen nagy pletyka tárgya, nem a magányra született: anyja mielőbb férjhez akarta adni. A kiszemelt, jó társaságbeli férjjelölttel a közeli hotel szezonnyitó bálján ismerkedett meg a lány, szenvedélyes bridzscsaták tüzében. De sokkal fontosabb, már ami az alaphangot illeti, hogy a hotelból jövet összetalálkozott sokfelé indázó történetünk új epizódjának igazi hősnőjével: Ulva cli Charával, különben barátnőjével. Történetünknek most színre lépő alakja zaklatott állapotban volt: szürke esőkabát fedte alacsony és csípőben némileg molett termetét. Ő is boldogtalan: elment, eltűnt az, akit szeretett. Kirándultak kettesben a környék hegyei közé. Komor felhők sötétítették el az eget. Eleredt a zuhogó eső, s ők e bizarr környezetben ölelkeztek össze először igazán. Ulva még soha á ilyen egyedül nem volt szerelmével, még soha nem érezte ennyire, hogy egész lénye a szeretet lila gyökérkoszorújába foglaltatott. Sötét ', eksztázisban ölelkeztek újra meg újra; aztán a fiú futni kezdett a tenger ) felé. Ulva sírt - ez az abszolút tárgyi állapot a szerelemben. S íme, az örök alaphang: Leatrice magánya Veronica történetévé vált, az meg átömlött Ulva egyedülmaradásának históriájába. Az emberek egymás- s nak adják élettörténetüket. Van-e egyáltalán "én" a szó nyomatékos értelmében? Van-e egyáltalán emberiség? Két ember" - ez talán a világ legszemérmetlenebb önellentmondása. Leatrice inkább Halberthez húzott volna, mint új férfi ismerőséhez, Leville-Touquéhoz. De most, penzióbeli magányában csak kapcsolatok kihűlt emléknyomairól elmélkedhetett. A férfi a szerelemben a behaviorosta viselkedéspszichológia jegyében csak a testi gyönyörűségre tud koncentrálni; a no"ben viszont a testi öröm utáni vágy elhanyagolhatóan kicsiny mennyiség. Leatrice ismerte a szerelem két fő típusát: az irracionalitásból táplálkozót és az emberkeresőt, a folyton "beszélőt"; a kettő dialektikájával viszont eleddig nem volt szerencséje találkozni. Homályosan emlékezett viszont Halbert szavaira, aki szerint apját (anglikán lelkész az öregúr az angliai Exeterben) az átlagpolgárok csak üres szoknyavadásznak vélték, pedig neki nem is a megszerzett nők voltak a lényegesek, hanem egy új szótár, új nyelvtan keresése, hogy az egyébként kifejezhetetlen lelki mélységet ilyen

jelrendszerrel fejezze ki. Van olyan szerelem is, amely nem akar közös háztartást, együtt alvást a díványon, együtt olvasást a tengerparton, s ettől még nem lesz "jellemtelen'; aki csupán . önkifejezési formának tekinti a szerelmi viszonyt. Leatrice és Halbert viszonya éppen ilyen volt: találkozásuk szerelmi találkozás volt, nem "emberi", nem a jellemből fakadó, nem egzisztenciális jellegű. A modern szépség - különösen a női testé, amely Leatricében összpontosult - ugyanilyen paradoxonok talaján szökik virágba, s árasztja magából a sötétlő tragikum leheletét. A szépség tulajdonképpen semmit sem tartalmaz abból, amit a köznapi értelemben emberinek mondanak. A női szépség: konkrét csoda, a bénulásig lelket lenyűgöző vízió; ám kínai fal választja el az élet szokványos világától. Nézését a nagy filozófusok (Platón, Husserl) szavával "eidetikus redukciónak" tarthatjuk (ez nem Leatrice felismerése, hanem az Antipsyché literátoráé, Leville Touqué-é). Halbert apjának még ezután közlendő Meditációiban van egy éles elméjű megfigyelés, Kant Az ítélőerő kritikája nyomán, miszerint a "fenséges" (nem pedig az agyonidézett "szép") oly szavak tőszomszédságában világosodik meg, mint formátlan, céltalan, káosz stb. Nem ilyen reflexiók segítenek megérteni, hogy mi a modern szerelemben és szépségben? Megint messze kanyarodtunk el a kezdet kezdetén vállalt feladattól: mi van Leatricével, azon túl, hogy lázad? De minden Leatriceábrázolási terv természetesen naiv, hiszen ha valóban megindul Leatrice tematikus lombozása, ott az ábrázolás újabb és újabb sejtjeit nem az egységes program fogja meghatározni, hanem mindig csak a megelőző sejt. A kidolgozás így örök és céltalan. Ez optimistává kell, hogy tegyen minden ábrázolót. A hosszadalmas tervrajz után, s a biztos megvalósítási lehetetlenség tudatával, így kezdődhet és folytatódhat, így érhet véget Leatrice. Miért csodálkozunk, hogy Leville Touqué csak sziszegve tudta kiejteni a "humanitás" szót? Leatriee is ilyesmit érzett (a szaftos nyárspolgáriság iránti undort), miként az első magának gyáván beadott morfininjekció után, amikor a tükörbe nézett, amely tükör fekete volt a szoba homályától. "Az ember, az ember" - mintha egy fiatal lány szervezetének más dolga sem lenne, minthogy az ember fogalmának ilyen vagy olyan definícióját adja. Humanitas - ignoramus, mindörökre. A meghatározandó kép csak vázlat, véres packa, széttépett vonal, az árnyékok óriási tüzek, a mozdulatok drámai pátosztól feszülnek, úgyhogy az ember azt gondolná, hogy egy sötét tragédia első megfogalmazásával áll szemben; viszont a képen a véres foltból selyemszőrű öleb, a széttépett vonalból pisze orrocska, az egész tragédiából pedig egy pattanás beflastromozása lett. A fáradt ember csak metaforákba tud kapaszkodni. Vagy lenne más mód is képet adni az emberről? Leville Touqué regényelőzetese még egy kísérletet tesz erre: közli Halbert apjának, a már említett exeteri anglikán lelkésznek meditációit - az 1933-as évből. Ott és akkor bizony más értékhangsúlyokhoz jutott a kigúnyolt humánum. Hitelesek leszünk: eredeti vallomás voltában adjuk elő az öreg pap életgyónását. Nihilistának tartanak kollégáim, pedig szinte bigott bátorsággal vallom: egyetemes ember vagyok. Nem azért, mert valamiféle "szentek egyességébe" tartoznék. Nem, nem, individualista vagyok, önzéssel teli, igen távol Istentől és az istenességtől. Kimondhatatlanul meddő volt az életem. Asszociációim végesek, akaratom: zérus. Nem jár ki nekem a Nagy Egzisztencia-rend. Pénzsóvárságból nősültem. Évekig kéjelegve merültem az érzékek mély tengerébe; Don Juanként a legkülönbözőbb szerelmi kalandokba bocsátkoztam, mindig szerelem nélkül. Másét ne kívánd? Én örökké kívántam, kívánom. De a bírás boldogságát nem ismerem. Csak az abszolút boldogtalanságot elemezhetem most is, életem végső mérlegét készítve. Hogy neokatolikus modorban fejezzem ki magam: megváltó axiómáim demagóg zengések, a Pál érce és cimbalma. Semmit sem tudtam rájuk építeni. Miféle nőket ismertem, mit csináltam velük, mit csináltak velem? Elsőként rtit lányok ismertségére emlékezem. Azután egy álarcos nőre egy bálból, akit ma sem ismerek. Úgy volt enyém, ahogyan kulcslyukon át néztem egyszer egy nőt, akinek szintén nem láttam a fejét; de a ruhájából sugárzó családiasság áradt, nekem szóló kedvesség, jóság. Létezik ilyenkor "hűtlenség'; egyáltalán bűn? Miért

rossz az, akinek élete minden másodperce a jöság vágyával van tele? Hogyan lehetséges, hogy Isten megengedje azt a perverz állapotot, hogy a legléhább emberekben lássunk csak erényt és a "jókban" csak bűnöket? Ha a legigazabb szerelmet akarjuk élvezni, akkor olyan nőknél kell keresnünk, akik nemcsak minket szeretnek, hanem akárkit, akik a szerelem élő vizei, amelyben akárki megfürödhet. Ilyen volt az utolsó "csalásom". viszonyom a félbolond lánnyal, aki számára nem létezett más emberi kapcsolat, csak a szeretet. Az csak úgy simogatta a kezem, ahogy különben virágot szed. Nem a szétszórtság, hanem a túl nagy harmónia benyomását keltette, mint általában a bolondok. Azt a lányt ölelve bűntelen lettem, megértve a jósággal elegy szeretet titkát.

ILLYÉS GYULA: PUSZTÁK NÉPE

"Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog; a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtok közepén épült s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyét azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is" - így írja le a szerző művének helyszínét és tulajdonképpeni tárgyát. A puszta világát, amely nemcsak abban különbözik a falutól, hogy szabályos rend szerint emelt épületei nincsenek bekerítve, hanem lakóinak viselkedésével, erkölcsi tulajdonságaival is. A puszták népe megőrizte ősi vonásait, nem házasodott még a szomszédos falusiakkal sem. Mélységes tekintélytisztelettel övezett minden nála feljebb valót, még akkor is, ha az közüle származott. A hazalátogató, magas hivatali rangot elért fiút a családi asztalnál oly dadogó alázattal veszik körül szülei, testvérei, mintha az isteni küldött volna. Innét, a puszták világából, a Sió és a Sárvíz közrefogta vidékről, Felsőrácegresről származik az író, aki - mint mondja - nem saját életéről akar rajzot adni, hanem egy népréteg lelkületét óhajtja föltárni. A regény az Illyés család történetén keresztül, a gyermekköri élményekre alapozva mutatja be ezt a népréteget és ezt a tájat. Hisz van e vidéknek történelme, múltja, csak jelene nincs. A Felsőrácegressel szomszédos Sárszentlőrincen tanult Petőfi, Borjádon egy sereg verset írt. A történelemből is kivette részét hajdan e nép, Béri Balogh Ádám kurucait, 48-ban Görgey, Perczel csapatait támogatta. A harciasság, a Lázadás szelleme mára azonban csak verekedésekben, a bicskázásokban őrződött meg. Az Illyés család az apai ági felmenők között szinte csak juhászokat számlált. A pusztán ez tekintélyt jelentett, s az ügyes juhász vagyont is gyűjtött. A másik ágon a nagymama olvasásszomja, igényessége határozta meg a család életét. Megalkudott a kastélyba érkezett francia nevelőnővel is, hogy az unokája francia nyelvet tanulhasson - a pusztán. Az ím szüleinek házassága szerelmi házasság, amit a tiltások és a két család közti vallási ellentétek kovácsoltak össze. A bigottan vallásos és a pusztánál tovább nem látó apai nagyszülők az unokákat minden látogatás idején enyhe ördögűzésnek vetették alá, amin a másik, szélesebb látókörű családban csak mosolyogtak. A két nagyapa persze férfiasan megbékélt, s hosszú történeteket meséltek egymásnak ifjúságukról, múltról, a jobbágyvilágról. Paraszt és paraszt között a múlt kutatói közül kevesen láttak különbséget, noha az elkülönülés szinte már a honfoglalás idején megkezdődött. Kálmán király már rendeletet ad ki a földjükről elűzött parasztok msszahelyezésére, a 14. században pedig megjelennek a telekkel nem bíró, más házában élő zsellérek, majd a cselédek. Terheiket jelzi, hogy az általuk művelt földterület nagyobb volt, mint a jobbágyokra tartozó, ahogy az a múlt század eleji összeírás adataiból is kiderül: "A pusztákon, a nagybirtokon minden időben ritkább volt a lakosság, mint a jobbágyfalvak területén. Az 1828. évi összeírás szerint az akkori Magyarországon a 16-60 év közötti jobbágyok - a családfők - száma 564 643. A zselléreké és pusztai cselédeké 587 288." "A

birtokról elmaradt a parasztok ingyen munkája, a robot; a nyerészkedésre berendezkedő termelés pedig fokozottan kívánta az embert; a pásztornak volt becsülete. A cselédség igénye alig volt nagyobb, akár a rabszolgaidőkben - félig földbe ásott sárkunyhókban laktak, ruházatukat maguk készítették, szellemi szükségletüket teljesen kielégítette a népdal és az ugyancsak maguk készítette népművészet -, a legkisebb jobbítást is mennyei áldásként fogadták:' A múltban gyökeredzik a cselédség szinte kasztok szerinti elkülönülése is. Akit gyalogbéresnek szegődtettek, haláláig az maradt, arra sem igen volt példa, hogy valaki kocsissá lépett volna elő. Kocsist béresek közé helyezni, ez képtelenség, hisz a köztük ritkán előforduló házasság is szinte "fajfertőzésnek" hatott. A cselédek közül a pásztorok voltak a legrangosabbak, de a csikós lenézte a kanászt, azt meg a gulyás, tekintélyében pedig mindenük fölött állt a juhász, aki még a parasztoknál is följebb valónak tudta magát. A pusztán az élet hajnali három órakor kezdődött, az istállóban ekkor volt az első etetés. A csikósok négykor keltek, a juhászok ötkor. Délben a summások közös tálból ettek, a béresek elkülönülve, megadva a módját, még akkor is, ha az ebéd nem volt egyéb üres kenyérnél. Az esti etetés után a másnapi munkarend átvételével hazamentek a béresek. A vacsorát ki-ki a közös konyhában fogyasztotta, térde közé fogva a bögrét vagy a tányért. Vasárnap vidámabb volt az élet. A déli etetés után az öregebb béresek az istálló küszöbére ülve diskuráltak, a lányok is kiöltöztek, de már nem a régi népviseletbe, hanem az újmódiba. Néha citeraszó hallatszott, s a lányok, legények vontatott éneke. Vígat sose daloltak. A pihenésnek az ötórai etetés vetett véget, s újrakezdődött a puszta robotja. Az embertelenül nehéz munkát súlyosbította a cseléd kiszolgáltatottsága. "Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül. Aztán rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, dé leginkább csak egyet." Rendeletek szabályozzák a gazda jogait, a megdorgálás, a fenyítés módozatait, a szabad költözködési, munkavállalási jog megtagadását. A cseléd jogállására viszont jellemző, hogy a munkaidőt a törvény a "vidék szokásának'; "a gazdaság rendjének" rendeli alá. A szitkokat a cselédek közönnyel fogadták. Személyes kapcsolataikban nem volt helye a formaságoknak, hisz állandóan együtt voltak. Érintkezéseik keresetlen hangja mégis döbbenettel töltheti el a kívülállót. A káromkodások cifrázásában a puszták népe ritka találékonyságot és képzelőerőt mutatott. A gyakori és szinte rituális veszekedésekben, verekedésekben fejlődésre bőven adódott alkalom. Az asszonyok szerették gyerekeiket, de olykor vad szitkozódással akkorát vágtak rájuk, hogy félő volt, a gyerek nem mozdul többet. A családfők asszonyaikat rendszeresen szíjjal verték, míg azoknak az illem tiltotta a védekezést. A férfiak egymás között - néha csak egy-egy ártatlan célzásra úgy összekapnak, hogy egyik-másik vérbe fagyva maradt a küzdőtéren. A vérontás hagyományos alkalma a búcsú volt, helyszíne pedig Ozora. A cselédség lelkivilágát persze nemcsak a veszekedések, hanem a megbékélés, az ünnepek tisztelete is jellemezte. Szerettek ajándékozni uraiknak is, egymásnak is. A disznóöléses kóstolóból, a gyermekágyas asszonynak küldött ajándékból gyakran még az ellenséges családoknak is jutott. `Tavaszi, téli ünnepeiket társas vigalommá varázsolták. Az ököristálló elé állított májusfát pünkösd szombatján kidöntötték, majd ajándékokkal teleaggatva újra felállították. Ezt követte a fára mászás vigassága, majd pedig a tánc, a mulatság, amely addig tartott, míg össze nem verekedtek. A puszta világához hozzátartozott a nyomorúságos szegénység is. Mivel a cselédség önálló gazdálkodást nem folytathatott, fizetségéből kellett megélnie úgy, hogy egy öttagú családban egy főre naponta két fillér jutott. Így aztán a szegény családok folyton répalevest ettek, a gyerekek pedig állandóan éhesek voltak, de hiába üvöltöttek, rugdosták a kenyeresládát, az lakatra volt zárva. A cselédeknek nemhogy önálló lakása, de szobája sem volt. Egy-egy helyiségben gyakran több generáció is élt, közösségivé téve így minden pillanatot, a fogantatástól a halálig. Családi életében a legfontosabb esemény a lakodalom volt. Annak olyannak kellett lenni, hogy "megemlegessék". Ez volt a pusztaiak életében az első és

az utolsó gondtalan ünnep. A párválasztás különben már gyermekfővel megkezdődött, hisz a pusztai már kisgyermekkorában tisztába jött az élet rejtelmeivel, s aztán utánozta a felnőtteket. Ennélfogva a párkapcsolatok, férfi és nő viszonya is sajátos értékrend szerint alakult. Különösen, hogy a pusztai lányok ki voltak szolgáltatva a gazdatiszt, az intéző kívánságainak, így az erkölcs kérdését is prózai tárgyilagossággal ítélték meg. A munka alól csak az iskolás évek alatt mentesült a cseléd. A kápolnával egybeépített intézményt mindenki rossz szemmel nézte: az uradalom, mert a költségeket neki kellett viselnie, a szülők, mert az iskolalátogatásért a gyerekek nem kaptak napszámot. Olvasni mindenki megtanult, aki azonban írni is tudott, az költő hírébe keveredett. A pusztaiak egyébként keveset hallottak a világról. A földesúr, de még a gazdatiszt sem ereszkedett le hozzájuk. Néha vándorok érkeztek, azok hozták a híreket: koldusok, summások, tudós emberek, akik gyógyítottak. Az orvosban ugyanis a pusztai ember nem bízott meg. A pusztát minden év október 31. körül különös izgalom fogta el: az uradalom ezen a napon tudatta, kit tart meg, és kis bocsát el. Akinek menni kellett vagy menni akart, más munkaadó után nézett, vagy beköltözött a faluba. Így kerültek az író anyai nagyszülei Cecére. A cselédségből keveseknek sikerült fölfelé kitörni. A béresektől nem vették jó néven a műveltségre törekvést. A cecei nagyanya erélyének köszönhetően, a gyermek Illyés Gyulát gimnáziumba íratták, megalapozva az írói pályát, melynek eredménye ez a mű is.

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY

"Égető meleg nyár van... Turi Dani a falu felől jött haza. Szép menyecskék utánabámulnak, észre sem veszi már. Gondban fő a feje, s néha rá-rábólint a gondolatára. Nagy terveket főz, a hamar meggazdagodó emberek módjára egyre nagyobb vállalatokba fog." Danit otthon a szokásos hétköznapi élet fogadja. Erzsi, a felesége a "konyha előtt pirosodik'; a nagyobbik fia, Béla az egyéves "csecsebabát" dajkálja a bölcsőben. Dani a tisztaszobába megy, megkeresi "piros notesz"-ét, és hozzáfog számolni. Baj történik: a nagyfiú felfordít egy tejescsuprot. Erzsi megveri. A mostanában oly gyakori ideges hangulatot a zsellérfiúból lett első gazda szerelmes közeledéssel próbálja levezetni feleségén, aki egykoron az első gazdalány volt a faluban, és a szülői tiltakozás ellenére (még kútba is ugrott) hozzáment Danihoz. Csak később tudta meg, hogy az urának már legénykorában a fél falu asszonynépe a szeretője volt. Még az anyja is. Házasságuk alatt Dani kivirágzott, ő meg elsorvadt. Dani elmondja a tervét: a grófi birtok egy részét bérbe veszi, mindezt a fiatal grófnéval kívánja elintézni... "Ha még olyan kegyelmes asszony is, csak asszony." Ezzel a megjegyzésével vége is szakad az idillnek. "A beszéd posvánnyá lett:' A fa1ut Kiskarának hívják. Színtiszta református község. Nevét a Karay grófoktól kapta. A nyolcezer holdas határhoz, amelyből csak hatszáz a parasztoké, a Rákóczi-szabadságharc leverése után jutott a grófi ős, Karay Pál. Első dolga volt kiverni az egész várthegyét tevő uradalomból a "kutya kálomista jobbágyokat'; hogy helyettük "szelíd katolikus sváb nemzetséget" plántáljon. Az udvarhoz való hűséget bizonyítván, ő is visszatért a katolikus hitre. A nép nagyobb része elbujdosott idegenbe, de egy részük megváltotta magát, és a számukra kijelölt Akasztófapusztán új falut telepítettek, nevezve azt Kiskarának. Turi Daninak, alig négyesztendős házas még, egyszerre szűk lett a kiskarai határ. Vállalkozó kedve már házassága első évében megnyilvánult, a korábban csak búzát termelő földbe repcét vetett, majd egy év múlva káposztát palántált az apósától kapott földbe. Jól gazdálkodott, odáig jutott, hogy a falu asszonyai mindent megadtak neki, hogy bérlethez jussanak nála. Daninak mindez nem volt elég, kivetette szemét a grófi birtokra, amely ugyan már ki volt adva bérletbe, de hát kisebb része, Nagyszeg (víz alatti föld) és Pallag (kétszáz holdas legelő) még szabad volt. A mostani úr, Miska gróf' utált tárgyalnia

parasztokkal, inkább az örökáron történő eladás mellett döntött. Pallagról már meg is állapodott bérlőjével, a fiatal Lichsteinnel, Dani erről már le is mondott, de megmaradt a nagyszegi bérlet, háromszáz hold! Fele a falu határának. "Kétszer olyan darab egy tagban, mint az övé, az apósáé együttvéve." Tervébe beavatta a falu többi nagygazdáit - biztatta őket is -, de azok nemigen hittek az egészben. Dani előtt felcsillan a remény, amikor megtudja, hogy a gróf fiatal felesége, talán szeszélyből, leköltözik a falu végén álló vadászkastélyba. "Beszélek vele! - hajtogatta magában és már látta is, hogy akasztja az ekét a nagyszegi birtokba." A csöndes, de fojtott családi ebéd után Dani uzsonnaidőig szénát forgat, majd felöltözik "szépen vasárnapló ruhájába". A falu derekán járva tudja meg egy "takaros lánytól'; hogy a fiatal bérlő, Lichstein a mezőről hazafelé jövet az elszabadult lóról leesve - nyakát törte. "Daninak olyat villant az arca, mint téli villámláskor az ég." Sógorához, felesége unokatestvéréhez, Takács Gyurihoz siet (Gyuri szintén módos gazdal. Dani elkéri tőle a legszebb lovát, a Rárót. Irány a város. Az agglegény, negyvenéves Takács Gyuri, aki még a lány Erzsi kezét megkérte, meglátogatja az asszonyt. Féltékem-céget próbál szítani és szerelmet csiholni, sikertelenül. Az asszony elküldi. Dani felkeresi a városban zsidó ügyvédjét, aki a grófi birtok bérletbevételével foglalkozik. Az ügyéd tőle tudja meg, hogy Lichstein meghalt, azt ajánlja Daninak, hogy vegye át az egész bérletet a falujával együtt. "Tudja, nekem régi elvem a parcellázás:' Otthon parázs hangulat fogadja. Egy pletykás vénasszony hozza a hírt, hogy Dani apja rosszul csinálta meg az apósáék házának zsúpfedelét, beázik. Erzsi tombol, de egy megnyugtató szeretkezéstől lecsillapodik. Danin napokig apátia uralkodik. Nem megy dolgozni, napszámra csak eszik, alszik, pihen, erőt gyűjt. S ekkor megkapja a hírt: a grófné várja. A huszonhat éves Helén grófnét sógora, László gróf beszélte rá, hogy jöjjön le a birtokra. Többéves plátói szerelem után igazi forró szerelemre gyúlnak. A grófné a cselédlánya, a falubéli Bora által szerez tudomást a paraszt Don Juanról, Turi Daniról. Elfojtott érzékisége fellobban. Megkéri Borát, hívja meg találkára a paraszthőst. László gróf fantáziáját is felkelti Dani, saját birtokára lovagol, az uradalmi intézőtől, egy "taplraesett dzsentrigyerektől" információkat gyűjt a falu első emberéről. És a hármas találkozás hamarosan bekövetkezik, "a fehér gatyás, fényes csizmájú paraszt" megjelenik a kastélyban. Bérletet kér maga és a falu népe nevében: öregapái jussán, akiket elkergettek az ősi földről. A grófi páros megzavarodik, de Dani látva a grófné elgyengülését - amit nem kevésbé a férfias viselkedése vált ki az asszonyból -, elégedetten távozik. "Kegyelmes asszonyom, írásban adjuk be az instanciát... Bízunk az akaratjában.'' Bora szemtanúja az eseményeknek, szerelmes rajongással fut Dani után, de az elhárítja a közeledést. A birtokára megy, ahol már folyik az aratás. Beáll a többiek közé. Hordó pálinkát, kolbászt, sonkát hozat hazulról, csak hogy éjszaka is menjen a munka. Gerjedelmét a marokszedő lánynál vezeti le, akinek ez csöppet sincs a terhére. De a grófné iránti vágy nem csillapodik Dani vérében. Éjjel hazament, és otthon eddig nem tapasztalt, gyengéd mozdulatokkal simogatja asszonyát. Az asszony ölelés közben rájön az igazságra: Dani nem őt, a grófnét szereti! Ellöki magától a férfit, aki "vállon ragadta az asszonyt, megrázta, a falhoz verdeste, és messze kihajította az ágyból a szoba közepém". Erzsi összekápkodva gyermekeit, a szüleihez menekül, de azok - főleg az anyja -- csendes rábeszéléssel visszaküldik az uráloz. Az utcán unokatestvérébe, Takács Gyuriba botlik, aki már várt rá. Hívja be magához szerelmes szavakkal, Erzsi azonban most is elutasítja. Hazamegy. Imádkozásba menekül. Dani sem aludt egész éjjel. Hajnalban a szokásos reggeli teendők közepette tompa rémülettel fedezi fel a háza előtti úton az állomásra hajtó úri hintót a grófi párral. Ökölbe rándul a keze, lihegve bosszút forral. Legyen sár! Sár! De még legalább szétgázolok benne!" "Hamar beállott a tél. Már november elején vastag hó borította a földet... s.a

szegény emberek, akik olyan könnyedén élnek, mint a madár... - máris lopkodták a nagygazdák napraforgókóróját tüzelőnek:' Dani a nyár óta kapzsi lett munkában, vagyona szaporításában. Terveiben sem jutott előre: az öreg gróf elutazott Afrikába, és sem a grófné; sem László gróf hallani sem akart az uradalom bérbeadásáról. Vastag talpú szánján végigvágtat a falun. Az egyik kapuban Borát fedezi fel, de átnéz rajta. Kihajt a mezőre, döbbenten fedezi fel, hogy ellopták a kóróját. A tolvaj nem jár messze, rövid hajszában utoléri. A felismerés döbbenetes, az apja a tettes. A megalázó szembesülés után Dani elhatározza, hogy "cserébe'' a sógora, Takács Gyuri kóróját fogja ellopni, aki kivetette a szemét Borára. Megpakolja a szánját a lopott kóróval. Hazafelé menet egy házaló zsidóval találkozik. Egy "messze virító selyemkendőt vásárol tőle. Az utcán leselkedő Borának adja, aki... "egy szóval sem tiltakozott ellene': De Takács Gyuri mindent lát. Otthon az örökös feszültségben telik a nap. Megváltás, amikor Dani közli, hogy ma este meglátogatják a szüleit. .Az utcán Borát Takács Gyurival találják, és ezen Dani is, Erzsi is elgondolkodik. Három éve nem voltak Dani szülői házában. A hangulat keserves, különösen Dani érzi magát rosszul, újra látva szülei elmaradottságát, életük minden kínját és keservét. Az utcán szétválik a házaspár, Dani kártyázni indul a tanítóhoz, de előtte még találkozik a leselkedő Borával. Hirtelen elhatározással mondja: "Mondd meg az apádnak, jöjjön el holnap hozzám. Neki adom a tiszafarki káposztást:' Bora hálás. A nagy családú tanító (öt lánya és egy pólyás fia van) szeretettel fogadja Danit. Közli vele a rossz hírt, nem ő lesz a főtanító, hanem egy pápista... Ok elmennek a Dunántúlra. Dani keresztkomája a tanítónak, a bérleti folyamodványt is ő írta meg, feldühödik: "Mégy a fenébe: Újabb vendégek jönnek, Takács Gyuri meg Vincellér, egy másik nagygazda, mindjárt utánuk még ketten, egy Kása nevű fiatal gazda meg egy Kis nevű öregember. Megkezdődnek az előkészületek a nagy kártyázáshoz. A legnagyobb lányt elküldik borért, pálinkáért, kenyérért és szalonnáért. Dani fizet mindent. A kártyacsatán Dani elnyeri sógora, Takács Gyuri teljes apai örökségét. Írást csinálnak, amely szerint Dani az egész elnyert vagyont Kis Borának ajándékozza. Dani Borához megy, Takács Gyuri Erzsihez. Gyuri elmond mindent, ismét megpróbálja féltékennyé tenni Erzsit, sőt erőszakoskodik is, de az asszony egy fatekenő tésztát vág az arcába. A gyerek is felsír. Gyuri megszégyenülten távozik. Bora virradat előtt kimegy az erre az éjszakára ólba "kiköltözött" szüleihez, és apjának átadja az ajándékozási papírt, hogy menjen vele azonnal a városba, az ügyvédhez. Az öreg "úgy iszkolt a papirossal, mint kutya a lopott csonttal' Bora a lányságát adta ezért a papírért, visszamenve Danihoz, győzelmetudatában immár asszonyként szolgálja a "férjeurát': Dani csömört érez, undorodik mindentől, Borát is leköpi. De a lány tudja a férfi gyöngéjét, elárulja, hogy a grófné itthon van, levelet írt neki, és abban a levélben az is benne van, hogy Dani menjen.el hozzá még ma "a főd miatt". Dani nem tétovázik. Otthon megtisztálkodik, majd patyolatfehér ingbe, gatyába öltözik, ráncos szárü kiscsizmát húz a lábára, százötven pengős gubát kanyarít a vállára, bársonysüveget nyom a fejébe, és: "Megindul, mint a hegy." A grófnő asztalán két írásos szerződés várja a grófi birtok parcellázásáról. Az egyik Daninak és a falunak szól, a másik csak Daninak. Úgy voltak megszerkesztve, hogy egyedül csak Daninak kellett aláírnia mind a kettőt. A másik szerződés szerint Dani megveheti készpénzért Pallagpusztát. Meghökken, amikor észreveszi, hogy a vételár felényire van szabva, mint amit ő ajánlott, viszont azonnal kell fizetni. Mindkét szerződést aláírja. A grófné gúnyos megvetéssel mondja: "No, Turi Dániel!... A kiskaraiaknak nem lehet panaszuk a hazaárulóra!" És a válasz: Dani torkon ragadja, és egyetlen "moccanással" lábujjhegyig szakasztja rajta a zöld selyempongyoláját. A grófné a hatalmas szerelemtől csendesen elvérzik. Dani a kastély vasveretű kapuja előtt László gróffal találja szemben magát, és azt egy "irtózatos rövid küzdelemben" agyonveri. Végezetül, "kevesellve a munkáját", a

földre hullott vadászpuskával az. égbe lő. Takács Gyuri, aki egész nap figyelte, leste sógora lépteit, váratlanul bukkan elébe. Gondolkodás nélkül lelövi. Még mindig nem elég: egy arra szálló fekete varjú is ."pukkanva ment szét a levegőben". Dani a tébolyodás határán, félholtan bukik be háza kapuján. Mit sem sejtő feleségének, Erzsinek elmond mindent, szétnyitja a gubáját, és megmutatja véres ruháját. Az asszony sokáig sír, és mégis bátorító szót ad: "Okod volt rá... Elitélnek! De kiszabadulsz. Hazajössz nekem! És akkor elbújunk egy sarokba! Békességbe. Istenhez békülsz. Boldogan élünk!..:' Vasvillások jönnek Daniért, elviszik. Az utcán Bora fut ki a házukból, magára vállalja a férfi tettét, magát okolja mindenért. "Én béreltem fel. Én vagyok a szajha!'.' Az egyik vasvillás nyakón vágja a lányt. Dani elégtételt vesz, de a vasvillások nekiesnek, ütik-verik, ahol érik. Saroglyán viszik a községházára, belökik a fáskamrába, két embert állítanak az ajtó elé, és csendőrökért küldenek. Az író így meditál: "Mi az élet? Sár. És az ember benne? Arany a sárban. Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi nem lett? Ki? Az Isten, aki nem csinált belőle semmit." LÉGY JÓ MINDHALÁLIG A debreceni Református Kollégium másodikos gimnazista kisdiákja az emeleti coetusban latin nyelvkönyvét keresve, a nagy asztal utolsó fiókjában számba veszi értékeit. Mindenekelőtt egy Csokonai-kötetet, amelyet már tavaly kinézett, de szívfájdalmára nem a nagy költő verseit, hanem csak a róla szóló tanulmányokat tartalmazza, amiből a kisdiák vajmi keveset értett. A címlapra mindenesetre felirta: "Nyilas Mihály 1892." A fiókban van, még egy füzet a Történelmi Arcképcsarnokból és a legdrágább kincs, egy pergamenkötésű, ötven ív papírt tartalinazó könyv, amelybe mindent bele akart írni. Címéül ezt írta Árvácska "Kis tanya a végtelen pusztán... Emberállatok ősi lakhelye. Milyen jó volna itt élni, itt megnyugodni. Milyen jó volna itt gyermek lenni." Hajnal van, ébredezik a tanya. Dudáséknál elkezdődik az élet. A két nagy fiú apjukkal a szőlőbe megy, a négy kisebbik iskolába indul. Csöre, az állami a tanya mögül figyeli a készülődést. Meztelen, ahogy Isten megteremtette. Előmerészkedik rejtekhelyéről, szíven üti az igazságtalanság: Dudásné, a kedvesanyám, Rózsira húzza az ő ingét, amelyen pedig rajta van a gyermekmenhely pecsétje. A gyerekek frissen fejt tejet isznak, Csöre - így hívják a tanyán egy karéj sózott kenyeret kap. A gyerekek elviharzanak az iskolába, Csöre kihajtja legelni Borist, Dudásék egyetlen tehenét. Az úton Kadarcs Istvánnal találkozik, csalamádét szállít a tanyásgazda, Csöre fél tőle. A tehén fellöki, megeszi a kenyeret, és elbitangol a szőlőbe. Csöre büntetésből nem kap ebédet, a vacsorát meg ő nem fogadja el. Egyik napon Csöre betéved a dinnyeföldre, leszakít egyet, földhöz veri, kézzel kivájja a piros belét, megeszi, a héját Borisnak adja. A lopást kedvesanyám fedezi fel, de a büntetés végrehajtása Dudásra vár. Este Dudás égő parazsat tesz a tenyerébe, Dudásné tartja a kislány két kezét. A parázs mindkettőjük kezét megégeti. Kedvesanyám így vigasztalja: "...Itt neked minden a másé... A bőröd, az a tiéd, de egyebed neked nincsen:' Csöre az ingére hivatkozik, az pedig az övé! Dudásné rettenetesen megdühödik. Csörének egy héten át nem lehetett hasznát venni. Dudásné eteti csalamádéval az otthon árválkodó Borist. Csöre már vágyik a mezőre. Délután kijönnek hozzá a gyerekek. Elhatározzák, hogy meglopják Kadarcs szőlőjét. Mivel kapu nincs, alagutat fúrnak, az üregen csak Csöre fér át. Jön Kadarcs gazda. A Dudás gyerekeket hazazavarja, Csöre marad csak áldozati bárányként. A frontot járt Pista bácsi Csöre előtt váratlanul Rudi bácsinak szólíttatja magát, kegyetlen (perverz) játékot mivel a kislánnyal. Feldobálja a levegőbe, a hasába fúj, és "a nagy viháncolásban karóba vágta a gyereket". Csöre véres hátsóval megy haza. Kedvesanyám bekötözi a sebét. Most senki sem bántja, ráadásul a gyerekek közt aludhat. Ez számára most a legnagyobb boldogság. Még a fájdalmát is elfelejti. ' Beköszönt az ősz, Csöre még mindig pucéran hajtja ki Borist a mezőre. Csak az

éhes férfiszemektől retteg. A gyerekek délutánonként kijönnek hozzá, csak játszani, mert Boris legeltetése továbbra is Csöre feladata. Játszanak. Csöre után kötik a kiskocsit, beleülnek, . húzatják magukat. Csöre a ló, egyszer ő is szeretne a "játékhintóba" ülni, de erről szó sem lehet. Egyszer, mikor nem volt otthon kedvesanyám, azt játszották, hogy leengedték egymást a kútba a nagy vödörrel, egészen a vízig. Csak a legidősebb lányt, Rózsit nem engedték le, aki kedvesanyámnál beárulja őket. "Jaj, de kikaptak érte." Csöre nem árulkodik, egy másik alkalommal még pofonok ellenére sem vallja be, hogy a rossz fiúk megfejték Borist a mezőn. A legnagyobb fiú, Miska egyre többet bámulja Csörét. "Az anyja szemit!" - mondja ilyenkor tátott szájjal, és nagyot nyerít, mint egy ló. Kedvesanyám bemegy a városba vásárolni, mire hazajön, Csöre elmosogat, felmázolja a konyhát. Először kap jó szót, és kedvesanyám megcsókolja: "Van már nekem egy kislányom, aki kitakarít szépen!" Rokonok jönnek a tanyára. Csöre elcsodálkozik, ilyen is van? Neki sem apja, sem anyja. De amit a vendégek elmesélnek - hogyan szúrta le és sózta be, mint egy disznót egy másik tanyán az ottani kis államit a kilencéves fiú apjuk, anyjuk távollétében - attól megrémül. Lehet, hogy őrá is ez vár? Besózzák?! Az élet viszonylag vígan telik. Egyik este legurul egy alma a sifon tetejéről a gyerekek vackába, van is ribillió. Megint csak Csörén van a számonkérés, de ezúttal nem kap ki. Boris is megellik, Kadarcs István segédkezik. A most is meztelen Csörére villogtatja a szemét. Kedvesanyám emlékszik, hogy "Rudi" véresítette meg Csörét a szőlőben, elzavarja a kislányt. Az önmagát agyonhajszoló reszeg Dudás egyik este késsel a kezében kizavarja az egész családot az udvarra. A kazalban rejtőznek el. De akkor újabb rémület következik: fehér lepedőbe burkolva jön a kísértel, Csöre nevét kiáltja. Senki nem mer bemenni kedvesapámhoz, Csörét lökik maguk elé. Dudás kijön, és revolverével lelövi a kísértetet. A fehér lepedő alatt Kadarcs István hullája fekszik. De ezt nem tudhatták meg a gyerekek. Dudás feljelentést tesz a községházán, nem lesz baja, mert arra hivatkozik, hogy a gyerekek védelmében lőtt. Kadarcsot eltemetik, de Csöre ettől kezdve folyton szellemet lát. . Csöre éppen szalmazsákot töm kedvesanyámmal, amikor a tanyán megjelenik a naccsága, a menhely vezetője. Csöre a szabadba menekül. A szép asszony közli Dudáméval a súlyos vádat, Csörének már egy éve iskolába kellene járnia, de mivel ezért ő is felelős, most csak arra kéri az asszonyt, hogy másnap Csörét hozza be az Árvaszékre. Dudásné ünneplőbe öltözik, bemegy a faluba, hogy elintézze Csöre iskolába íratását. Míg oda van, Csöre csodálatos rendet csinál a tanyán, elmosogat, s még a nagyszobát is felmázolja, pedig oda csak Kedvesanyámnak szabad bemennie. Dudásasé jön vissza, már tudja, hogy Csöréről le kell mondania. De a takarításnak, mázolásnak nagyon megörül, még azt is megengedi, hogy Csöre hozzábújjon. Másnap megmosdatja, felöltözteti, s beviszi a "piacra": az Árvaházba. A naccsága helyettese - Margit kisasszony - átvesd? Állami Árvácskát, mert ez a bejegyzett hivatalos neve, és elküldi Dudásasét. A kétségbeesett Csöret egy babával vigasztalja meg. Csöre összetöri a sosem látott bábut. Csöre megszökik a hivatalból, szalad, menekül a sötétben. Egy ismeretlen faluban ismeretlen házaspár fogadja be éjszakára. Azt hiszi, hazaérkezett Dudásékhoz. Tiszta, puha ágyban alszik, a gazdáék, akik nagy nehezen kiszedik belőle, hogy Dudásék államija, a finom reggeli után visszaviszik a tanyára. Megint egy kis boldogság, de másnap jön érte a naccsága cselédje. Összekötözi a kezét, úgy húzza magával a városba. Az úton kioktatja: "Majd kapol másik kedvesanyádat, az is csak ilyen lesz, az is azért vesz, hogy pénzt adnak utánad." És ekkor Csöre előtt megvilágosodik minden, már nem húzatja magát, a kedvesanyámat sem akarja már annyira... "Valami megfagyott benne:' Árvácska (most már ez a neve) a nagygazda Szennyesékhez kerül. A kevély gazdasszonyt Zsaba Márinak hívják. Az első este rosszul kezdődik, Zsófi, a cselédlány elébe tálalja á vacsorát: főzelék tepertővel, Zsaba Mári beviszi magához a kisszobába, ahol ő hál. Félálomban hallja, ahogy Zsófi mondja: "Nem válogatós ez, megeszi a legyet is:' Akkor jön rá, hogy az, amit ő tepertőnek

nézett, legyek voltak. Árvácskából alul-felül minden kijön: "besuhintja Zsaba Mári ágyát". A gazdasszony kikergeti a szobájából. Másnap Árvácska elpanaszolja megszégyenülését a szomszédgazda kanászának, majd világgá indul, a kedvesanyámhoz. De délután megfordul, eltévedt az erdőben. Visszajön. Zsaba Mári nagyon szeretett mosni, inkább, mint főzni. A nagymosáskor belemártja a gyerek fejét a lúgba: "Nem árt a!... Biztosan nem árt." A tehenet vasárnap is ki kellett hajtani. Zsaba Mári ebédet hoz Árvácskának. A kislány azt gondölja, húslevest fog kapni, látta reggel az előkészületeket. Azt nagyon szereti. Csalódik: a díszes köcsögben aludttej van, s mellé egy nagy karéj fehér kenyér. A búcsúzásnál azért sem csókolja meg Zsaba Márit,.mert nem hozott húslevest. Este már a gazda, Bzennyes Ferenc is tud a dologról: leteremti a feleségét, fél a szomszédoktól, hogy Pösze (itt már így nevezik Csörét) kibeszéli, hogy még vasárnap sem kap rendes ételt. Zsaba Mári jó darab főtt hússal, főzelékkel jön vissza a konyhából. A kislány boldog. Zsaba Mári két darabba vót, amikor Csöre egyszer hazajött a mezőről. Kisgyerek született, amely olyan volt, mint egy tömött párna. Zsaba Mári még ekkor is a kis államit szidja, de a férje rászól: "Törődj már a magadéval-e." Csöre az ajtó mögül arra gondol, hogy talán most már Zsaba Mári is a kedvesanyja lesz. Szennyesék nagybácsija, az "öregember" kint lakott az istállóban. Csöre Zsofkától, a cselédlánytól hallja, hogy az öregember egykoron jómódú takács volt, nagy háza volt, földjei, éjjel-nappal dolgozott mégis .tönkrement. Szennyesékhez szorult, akik elvették a földjét az eltartás fejében, "de még enni sem adnak neki, ő főz magának a gané mellett, és mindig Csak dolgozik, csak dolgozik". Zsaba Máritól tudja meg Csöre, hogy a naccsága kint járt a tanyán, és érdeklődött felőle, jól tanul-e. "Nem is járok iskolába:' Erre az asszony egy kosár túróval és egy szép pár jércével elküldi a tanító nénihez, aki elfogadja az ajándékot, s egy napra megengedi, hogy Csöre az iskolában maradhasson. A következő év szeptemberében az eset megismétlődik. Csöre már nyolcéves, a vele egykorú gyerekek már a harmadikba járnak, ő meg kint legeltet a mezőn. Zsaba Mári, miután megszülte a gyerekét, egyre ingerültebbé válik, most már rendszeresen veri Pöszét. A kislány egyszer megszökik Zsaba Mári anyjához, Zsabapolká.hoz. Egy napig ott szolgál, a fukar vénasszony azonban üzen a lányának, vigye haza, mert sokat eszik. Otthon aztán Zsaba Mári kegyetlenül megveri Csörét. Húsvétkor az öregemberrel templomba mennek. Szennyesék is ott vannak. Csöre ,Jézus bácsi" sebeit is megcsókolhatja. Hazafelé menet a hosszú gyalogúton az öregember elmondja az életét. Csendőrökkel találkoznak, az öreg sokáig pusmog velük. A kicsit távolabb álló Csöre érzi, hogy róla van szó. Otthon Zsaba Mári veréssel próbálja kiszedni Csöréből; hogy mit beszéltek a csendőrökkel. Először azt hiszi, hogy Csöre panaszkodott, de aztán belehasít a gondolat: az öregember a földekről beszélt. A kislányt a bölcső mellé állitja, hogy elhajtsa a legyeket a csecsemőről, de amikor visszajön, és észrevesz egyet a kisfia arcán, olvasójával beszakítja Csöre fejét. " Este egy bögre tejjel kiküldi az öreghez az istállóba Csörét. Szó szerint mondja a Zsaba Máritól hallottakat: "...nem fog többet a csendőröknek panaszkodüi, ha eztet megissza..:' Az öregember rájön, hogy "étető" van a tejben, félreteszi. Másnap Szennyesné nagymosást tart (ez a mániája), és megint a lúgba mártja Csöre fejét, aki sivalkodik, az asszony ököllel úgy belevág a szájába, hogy két foga kitörik. Az orvosnál azt kell mondania, hogy a tehén öklelte fel. Piros szájvizet kap, jó szagút, de azt is Zsaba Mári használja el. "A bácsika két vagy három nappal azután meghalt" Az asszony kihozatja Csörével a bögrét az istállóból, és földhöz vágja. A verés ezúttal sem marad el. Csöre újra találkozik a csendőrökkel a mezőn. Zsaba Mári, mikor ezt megtudja, elhatározza, hogy megszabadul Pöszétől, visszaadja az államnak. De még vár a bizonyosságra. Eltelik ez a nyár is, de Csörét megint nem engedik az iskolába. Az egyik

ebédnél neki csak egy bögre tej jut, amit utál. Csöre besomfordál a mindig síró bölcsős babához, egy kenyérdarabkát a tejbe mártva próbálja elcsendesíteni. Zsaba Mári rohan a szobába, mikor meglátja, hogy mit csinál Csöre, "hörögni" és "ordítani" kezd: "Megöli!" Szenynyes csillapítja le a háborgó asszonyt, és még aznap megkéri a cselédlányt, Zsofkát, hogy vigye vissza Csörét oda, ahonnan jött: a községházára, az árvaházba. Árvácskát átveszik. A kisasszony elfogadva a Zsaba Mári küldte sonkát, ennyit mond: "Nem baj, no. Éppen van egy asszony, Verőné, kér egy kislányt... Csöre megdöbben. A szó ijesztett rá, Verőné:' Az új szülők, a "fatér" és a "mutér" abban hasonlítottak, hogy állandóan beszéltek, egymás mellett, párhuzamosan, de Csöre nem sokat értett belőle. A fatér gépész volt a malomban, állandóan ez volt a témája, a mutér a rendetlen, koszos háztartást látta el. Csörének két napig semmi dolga nem volt. "A hideg konyhába vackolták be..." De hétfőn reggel azt mondta a mutér: "Óf:.. Ki az ágyból! Elég volt a heverésből, mécc a disznót legeltetni." Csörének ez már ismerősen hangzott. A nagy fekete disznónak "óriási nagy hasa volt'; malacokkal teli. Az első legeltetés balul jön ki. A disznó, amikor jóllakott, elkezdett rohanni hazafelé. Csöre utána. Verőék azt hitték, hogy Csöre hajtotta meg az állatot. Megkapja az első verést, még pedig "prakkerrel'; mert annak nem látszik meg a nyoma. Csöre ezen az őszön sem megy iskolába. A kocát már csak a vasútra lehet kihajtani, a sínek közti zöld fűre. Egyik nap baj történik. A sínek között legelésző koca megérzi a raktárház előtt kiömlő búza szagát, rohanni kezd, Csöre utána. A mozdonyvezető az utolsó percben löki ki őket a sínek közül. Mire hazaér, a mutér már tud mindenről. Újabb verés következik, majd egy óra térdeplés kukoricán... És még vacsorát sem kap - büntetésből. A koca megellik, de csak három malac marad meg. Csöre tudja, hogy legalább tizenegynek kellett volna születnie, de a gondatlan Vernék miatt a koca felfalta a többit. Eljön a Mikulás, s megérkezik Pestről a tizenkét éves nyafka lány, Ditti. Intézetben tanul a fővárosban. Újabb veszélyforrás Csöre számára: állandóan szekírozza a beképzelt lány. A kocát hízásra fogják, Csöre hordja az élelmet neki. Egyik nap Verő bácsi szüleihez, a kilencvenéves "dédekhez" látogat el. Nem először jár itt, az öregek szeretik, mert énekével és táncával mindig elszórakoztatja őket. A hátulsó szobába is benéz, Józsi bácsiék laknak itt, bölcsőbeli nagybeteg kislányukkal. Hozza a hírt a dédeknek: a kislány nagybeteg. A kilencvenéves dédes felsóhajt: "...Bár az Isten elvenné. Jobb volna, ha meghalna, neki is meg a szüleinek is:' "Ezen Józsi bácsi felesége sírni kezdett, s ment át a... gépésznéhez, s elinondta, hogy lám, milyen rossz szívűek a kilencvenévesek..." Otthon kiderül, hogy Csöre pletykált. És a mutér úgy megveri egy főzőkanállal a kislány tátott száját, hogy az felhólyagosodik. Karácsony előtt leszúrják a felhizlalt kocát. Csöre tartja a tálat a kicsorduló vérnek. Disznótor van. A vacsoránál Csöre is kap égy tál ételt. Eljön a nagy ünnep, a szeretet ünnepe: karácsony. Csörével bort hozatnak, tizenegy és fél liter bort, két demizsonban. Még szerencse, hogy visszafelé jövet egy jó ember segít neki. Az édesanyját várja, kamrácskájában gyertyát 'gyújt. Verőék karácsonyfája gyönyörű, Csöre elbámul, először lát ilyet. Ditti, a gépészék lánya rengeteg ajándékot kap. A mutér végül őt is megszánja, levesz egy szem szaloncukrot a fáról... "No nesze, neked ezt küldte a Jézuska." Vendégek jönnek. Kiküldik, járja körül háromszor a házat, s akkorra minden kívánsága teljesül. Árvácska szót fogad, kimegy az udvarra, háromszor körbejárja a házat... 'Az édesanyját keresi a nagy fényességben. Visszamegy a már égő házba; mondani akarja, kint nagy fényességvan a házon. De rákiáltottak, hogy ne beszéljen ostobaságokat. "...Három nap múlva már mind kialudt a tüzes gerenda, s vastagon lepte a hó a törmelékeket... Minden békés lett, átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára:'

JÓKAI MÓR: SZEGÉNY GAZDAGOK

Lapussa Demeter kiállhatatlan vénember. Egész napi mulatsága abból áll, hogy tűrhetetlen rigolyáival bosszantja a családját és egész környezetét A család pedig nem tehet mást, némán tűr, és várja, mikor talál meghalni az öreg. Már nyolc esztendő óta nem tágítanak a betegágy mellől, nehogy az öregúr valamelyiküket ki találja felejteni a végrendeletéből. A Lapussák ugyanis gazdagok. Nem igazi urak, csak gazdagok. S a gazdagságból részesedni kíván Demeter úr fia, a fösvény és kapzsi János, ennek húga, Lángainé, a harmincas éveiben járó, rátarti özvegyasszony, s örökség illetné az elhalt harmadik testvér gyermekeit is: a nagyapjuk házánál élő Henriette kisasszonyt meg az öccsét, Kálmánt. Nekik ugyan még nincsen szavuk a háznál, Henriette tizenhat éves, sápatag, érzékeny, angyali teremtés, sem véleménye, sem akarata, Kálmán pedig még iskolás, kissé könnyelmű, de jószívű fiú. Némi változatosságot hoz a család cívódásokkal és torzsalkodásokkal terhes, mégis egyhangú életébe báró Hátszegi Lénárd látogatása. János úr mutatta be a bárót azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy férjhez adja hozzá árva unokahúgát, a kevés szavú, szinte még gyermek Henriette-et. A gondolatot mindenki lelkesen támogatja. Nem csoda, báró Hátszegi igen kedves ember, kellemes társalgó, mindig vidám, eleven, és ami a legfontosabb: roppant birtokai vannak, s számláit bármily magasak - mindig jó körmöci aranyakban egyenlíti ki. Amit pedig róla rebesgetnek, azt okosabb nem meghallani. Henriette-et nem kérdezi senki. Neki még sem esze, sem akarata, hogy olyan fontos ügyekbe, mint a saját férjhezmenetele, beleszólása legyen. Csak az eljegyzési előkészületekből veszi észre, hogy tulajdonképpen már menyasszony. Kitűzve a nap, melyen a jegyváltásnak meg kell történnie, ám a megelőző éjszakán Henriette váratlanul megbetegszik. Rézoldatmérgezés, állapítja meg az orvos. Bizonyára az ómódi, rosszul tisztított rézedények okozták. Csupán az a furcsa, hogy ugyanaznap éjszakáján ez már a második eset. Hasonló tüneteket fedezett fel az orvos a Lapussa család régi ügyvédjének, Sipos úrnak házában, az ügyvéd úr segédje, egy igen derék fiatalember, Vámhidy Szilárd volt a szenvedő. Talán csak nincs összefüggés a két eset között? Bizony, hogy van. Ezt tudjuk meg Henriette elorzott és illetéktelen kezekbe jutott leveleiből. Henriette, a gazdag család leánya és Szilárd, a szép reményű, de nincstelen ifjú egy táncvigadalomban ismerkedtek meg, a viszony innen fűződött tovább. A szerelem találékony és furfangos, tud magának utat csinálni: a fiatalok Kálmán úrfi latinfeladatainak fogalmazványaiban naponta üzentek egymásnak. Azt tervezték, hogy amint lehet, a család akarata ellenére is összeházasodnak. Az előkelő és gazdag kérő megjelenése meghiúsította terveiket. Nem maradt más megoldás, mint magukat megölni, egyszerre, egy napon, egy akarattal. A kivitel módját a leány eszelte ki: ha rézkrajcárokat jó erős sós ecet közé tesznek, az rézoldatot képez, ami valódi, halálos méreg. A sors úgy akarta, hogy mindketten életben maradjanak. Szilárd beleegyezne, hogy elszakítsák a szeretett leánytól, hiszen érzelmeik változatlanok, s köti őket a lelki hűség mindaddig, míg egyikük meg nem üzeni a másiknak az egyezményes titkos jelszót, amit nem ismer senki más, csak ők ketten. A leányt azonban van mivel zsarolni. Az, hogy őt apácakolostorba zárják, inkább vigasztalás, semmint fenyegetés. Hanem hogy testvérét fegyintézetbe küldenék, s szerelmesére bűnvádi per és sáncfogság várna, ez több, mint amennyit érzékeny szíve elvisel. Beleegyezését adja, hogy nőül megy Hátszegi báróhoz. Szerelmesét pedig feloldozza hűségesküje alól, megüzeni a titkos jelszót: "Mesarthim". Egy szép, fényes csillag neve. Két hét múlva végbement a menyegző báró Hátszegi Lénárd és Lapussa Henriette között, nagy pompával és illő dísszel. A menyasszony igen bátran viselkedett az egész szertartás alatt, köntösének hímzéseit s pompás hajékét le is írták a divatlapok. Esküvő utáni nap mindjárt útra vitték a menyasszonyt - Pesttől Erdély

belsejéig, ahol a báró birtokai feküdtek, váltott fogatokon is jó egy hétig tartott az út. Eközben az új asszony tapasztalhatta, hogy férje úri körökben mindenütt szívesen látott vendég, s hogy kitűnően szót ért a csárdabeli betyárokkal is. Talán még magától Fatia Negrától, a környékszerte rettegett fekete álarcos rablóvezértől sem ijed meg. Volt Erdélyben egy nagyon elterjedt hamispénzverő társulat, amely közel fél évszázadig felfedezetlen űzte mestenégét. Nem is lehetett könnyen leleplezni őket, hiszen "igazi" pénzt készítettek, színtiszta aranyból. Csak éppen a maguk gépein, maguk verték a tallérokat a kibányászott s megolvasztott aranyból, maguknak tartva meg a busás hasznot. Ezeknek titkos műhelye volt a Lucsia-barlang, s teljhatalmú vezérük, munkájuk irányítója, a haszon elosztója a titokzatos Fatia Negra. A környékbeli oláhok, de még alattvalói és cinkostársai is úgy tudják: a rablóvezérnek titokzatos hatalma van, az ördöggel cimborál. Nem is engedi, hogy élő ember meglássa a valódi arcát, még szépséges szeretője, Anica előtt is mindig álarcban mutatkozik. Hanem a hűségesküjét nemigen tartja szentnek. A nagy erejű juhász, Juon Táre világszép feleségét, Mariórát is el akarja csábítani. Ha nem megy szépszerével, mert az asszonyka nem adja be a derekát, hát 'majd engedni fog az erőszaknak. Csak hűséges védelmezőjét, a szelidített medvét kell mérgezett mézespogácsával megétetni. Fatia Negra csalárd terve tudomására jut szenvedélyes természetű szeretőjének, Anicának. S a megcsalt szerelmes bosszút forral. Értesíti a veszélyről Mariórát, s amikor Fatia Negra az éj leple alatt valóban megtámadja a védtelen asszonyt, Anica riasztja annak férjét, a hegyekben járó pásztort. A fekete álarcos haramia Juon Táréban emberére akadt. Puszta kézzel küzdenek életre-halálra, az asszonyát védő férj és az erőszakos csábító. S az iszonyú küzdelem Fatia Negra számára csaknem végzetes kimenetelűnek bizonyult, sebekből vérezve, csontja zúzottan kellett menekülnie a merényletszínhelyéről. Hátszegi báró igen ritkán volt odahaza Hídvárott, s mikor hazajött, rendesen víg társaságot hozott magával, akikben ifjú felesége, Henriette semmi mulatságát nem találta. Egyedül sétálgatott a parkban, a helybéli pópa közvetítésével megismerte a környék szegény népét, s annak jótevője lett. A férje nem állta útját kedvteléseinek - hadd játsszék, hiszen gyermek még. Ékszerekkel halmozta el az ifjú asszonyt, az pedig az ékszerek árát a szegényeknek adta, iskolára, orvosságra. Mindenki áldotta a bárónét, s ő mindenütt otthon volt a szegények között, egészen addig, amíg egy furcsa história rá nem döbbentette, jobban teszi, ha nem lépi át saját köre határait. Henriette sosem viselt ékszert, egyszer tett csak kivételt, egy jótékonysági bál alkalmával feltette a fekete ezüst fülönfüggőket és a nyakboglárt, amelyeket postán kapott ismeretlen feladótól. Úgy sejtette, hogy leánykori szerelmese, Szilárd küldte az ajándékot, az ő kedvéért akarta viselni a vigadalomban. Tudta ugyanis, hogy a fiatal szolgabíró a közelben él, nem messze tőle, bizonyára ott lesz a bálon, s megismeri majd az ékszereket. Nem így történt. Az ékszereket egy helybéli özvegvasszony ismerte meg, tőle rabolta el nemrég Fatia Negra. Henriette tehát rablott ékszert viselt. A szégyenletes és menthetetlennek látszó helyzetből egy ismerős férfihang szabadította meg: - Asszonyom, nyújtsa karját! Az ékszert én vettem Önnek Párizsban. Én felelek érte. A férje volt az. Ettől fogva az ifjú nő elkezdte szeretni férjét, kezdett kibékülni sorsával, s kezdett beletanulni az úriasszony életébe. Kellett is, hiszen egymást érték a társas mulatságok, vendégségek, vadászatok. Egy vadászat alkalmával - furcsamód éppen azon az éjszakán, amikor Fatia Negra Juon Táréval küzdött életre-halálra - Hátszegi bárót súlyos sebesülten hozták a házába vadászcimborái. Valami medvével volt találkozása. Onnan a csúnya sérülés. Henriette pedig ápolta a férjét odaadóan, ahogy szerető feleséghez illik. A nagy pénzverő társaság végső feloszlása előtt pazar ünnepélyt rendezett a föld alatt, a Lucsia-barlang legnagyobb termében. Ez ünnepi alkalommal esküszik majd hűséget Fatia Negra a szép Anicának, addig is, amíg majd más országban, igazi orcájával vezetheti őt a pap elé. A pompás látványosságot s a

borzongató esküvési szertartást nem várt esemény zavarta meg. Anica útmutatására fegyveresek lopakodtak a barlangba, Juon Táre vezetésével. S amikor a leány, aki nem bocsátotta meg szerelmese hűtlenségét, s nem mondott le a bosszúállásról, megadta a jelt, a fegyveresek körülzárták a Lucsia-barlangbeli hamispénzverőket. Fatia Negrának ekkor ördögi ötlete támadt: fáklya tüzével felgyújtotta a hordókból kifolyatott szeszt, s míg a többiek összeégve, szemük világát veszítve keresték a menekülést, ő ismét egérutat nyert, s eltűnt az ismerős föld alatti járatok labirintusában. A vén Lapussa Demeter holta után a család tagjai keserű vitában, perben állnak. A végrendelet Jánost, a legidősebb testvért tette általános örökössé, s a többieket kirekesztette. Lángainé megtámadta a végakaratot, s azt kívánta bizonyítani, hogy apja nem volt ép elméje birtokában, hiszen semmi oka nem volt unokáit, kik soha meg nem bántották, gyűlölni, kitagadni. János úr viszont azt hozza fel ellenében, hogy Hátszegi báró és neje nem szolgáltak rá az örökségre, a gyermek Kálmánt pedig súlyos váltóhamisítás vádja terheli: negyvenezer forintról szóló váltó a bizonyság, ezt Kálmán a nővére, Henriette nevére hamisította volna. A váltót lefoglalták, a vétkes ifjúnak azóta se híre, se hamva. Ha a báróné a váltót magáénak nem ismeri el, Kálmánra lesújt a törvény. Henriette nem tudhatta, hogy az a hamisított váltó mindössze negyven forintról szólt, ennyire volt szüksége a családja elől menekülő Kálmánnak, hogy új életet kezdhessen, s Babérossy Leánder néven vándorszínész-társulatot alapítson. Az összeg utáni három nullát János úr buzdítására ügyeskedték a váltóra. Henriette csak azt tudta, hogy az ifjú hibáját az ő önfeláldozásának kell helyrehoznia. El kell ismernie, hogy a hamisított aláírás az ő valódi kézírása. De hát a következmények?! A férjétől nem kérhet semmit. Mióta ismertté lett a végrendelet, a báró feltűnően elhidegült tőle. Hátszeginek különben sincs pénze, nemrég rabolta el négyezer aranyát Fatia Negra a miklai csárdából, miből fizethetné meg a sógora becsületbeli adósságát? Váratlan szövetséges a szomszéd birtokos felesége, a könnyűvérű, víg kedélyű Kengyelessy grófné. Ő kicsalja a pénzt Hátszegi bárótól szerelmi zálogul, majd a kapott váltót elküldi kedves barátnéjának, Henriette-nek. Mintha a báró maga küldte volna, a bajba jutott Kálmán megmentésére. Henriette legszívesebben azonnal indulna Pestre, hogy Sípos ügyvéd úrral tanácskozzék a váltó ügyében. Csak a férjének árulja el, hogy a veszélyes úton hová rejti a nagy értékű papirost. A vállfűzője acéllemeze köré fogja hajtogatni. Kísérő is ajánlkozik az útra, Gerzson úr, a báróné nagy tisztelője. Hátszegi Lénárd, a gondos férj maga néz a lovak után, s készítteti az úti elemózsiát. Hihetetlen balszerencse, a báróné és kísérője alig tesznek meg a kocsin néhány kilométert, lesántul az egyik ló. Aztán a második, a harmadik, a negyedik is. Csapnivaló munkát végezhetett az a kovács. Az utasok betérnek egy közeli csárdába. Elhagyott hely az, nem árt vigyázni az éjjel. Gerzson úr ígéri is, hogy éberen őrködik egész éjszaka, éppen csak belekortyol a bárótól kapott kulacs borba. És hamarosan mély álomba merül. Felébreszthetetlenül alszik, mintha meghalt volna. Pedig erős férfiember védelmezőre igencsak szükség volna. Rablók, zsiványok feszegetik a csárda ajtaját. S a halálra rémült ifjú asszony előtt már ott is áll Fatia Negra két álarcos cimborájával. S a rettegett haramia kezében tőrrel követeli a negyvenezer forintról szóló váltót. S tudja, hol van annak a rejtekhelye! Henriette dühös kétségbeesésében odakap a fekete álarchoz, és leszakítja azt a rabló képéről. ...Meglátja az arcát, és ráismer. ...Csak egy percig látja, és azután ájultan rogy a földre. Hátszegi báró elhíresztelte a környékbeli urak között, hogy Gerzson barátja a pusztai csárdában úgy leitta magát, hogy részegségében garázdálkodni kezdett, a gondjaira bízott Henriette báróné alig tudott elmenekülni előle. A báróné pedig nem cáfolta meg a híresztelést. A báróné otthon ült, reszkető kézzel, zárt ablakok mögött, és attól fogva senkihez sem szólt, csak néha énekelgetett magányosan szomorú oláh dalokat. Gerzson úr pedig Fatia Negra esküdt ellensége lett. Fellármázta Arad, Bihar és Temes megyét, fogjanak össze a vidéken hatalmaskodó haramiabandák ellen. A

vármegyék addig nem hajlottak a szóra, amíg Fatia Negra fényes nappal meg nem támadta a postaszekeret, s szabályos csatát nem vívott a Lucsia-barlangi pénzverők hamis aranyait kísérő fegyveresekkel. Ez már nem maradhatott megtorlatlan. A Fatia Negra elleni hajtóvadászat megbízott vezetője az ifjú Vámhidy Szilárd lett. Szilárd a parancs vétele után rögtön megindult huszonnégy pandúrja kíséretében lóháton. S a Bihari-havasok hágóin, völgyeiben kereste a találkozást a haramiabandával. A haramiák azonban nem mutatkoztak, csupán Hátszegi báró vadászgatott az erdeiben. Invitálta is szívesen a fiatal szolgabírót, látogassa meg otthonában, ő is, neje is örülnének a tisztességnek. Vámhidy nem kívánt vendégként érkezni a hídvári kastélyba, hajdani szerelmeséhez. Inkább várta Fatia Negrát életre-halálra. Hiszen a rablóvezérnek jönnie kell. Jól sejti ezt Juon Táre, aki szeme világát vesztette a Lucsia-barlangban, meg sem tudta siratni világszép feleségét, Mariórát. Ő vezeti nyomra a szolgabírót, ő mutatja meg, hol várható a fekete álarcos haramia. S Fatia -Negra a várt időben eljön. Szilárd nem számíthat másra, csupán önmagára. Pandúrjait maszlaggal itatta meg valaki, fegyverük mind hasznavehetetlen. Szilárd pisztolya is mézgával tömítve - egy szál karddal kell kiállnia Fatia Negra ellem. Vannak pillanatok, amikor a tapasztalatlan, de szenvedélyes harcos legyőzi a százszor tapasztaltabbat. Egy jól irányzott vágás súlyosan megsebzi a haramiát, ezután Fatia Negra már csak az életét menti. Üldözője, Szilárd nem tágít a nyomából, s utol is éri rejtekében, egy magányos erdei vadászlakban. Csakhogy a vadászlak akkorra nem magányos. Itt keresett oltalmat a boldogtalan báróné is, megszökve a hídvári kastélyból, mivel semmiképp sem akart találkozni régi szerelmesével. (A báró megígérte Vámhidy látogatását, vagy talán csak fenyegette ezzel Henreiette-et.) A csapdába esett Fatia Negra alkut ajánlott üldözőjének: húszezer arany a díja, ha futni engedi. Szilárd azonban nem alkuszik. Ő a haramia fejét követeli. A fejét nem adja Fatia Negra. Pisztolyt ragad, csövét a szájába veszi, lövés dördül, s a haramia élettelen hanyatlik a földre. Az arca szétlőve. Felismerhetetlenül. Sohasem tudta meg senki, hogy ki volt Fatia Negra. A Lapussa család perében fordulatot hozott Hátszegi báró halála. Mert hát szegény Henriette-et nagyon megpróbálta a sors. Korán özvegységre kellett jutnia. Hátszegi báró belefulladt a Marosba, saját lova rántotta magával, s oly szerencsétlenül, hogy felismerhetetlenné zúzódott az arca. Henriette tehát gazdag özvegy. Gazdag, de boldogtalan. Szilárd pedig kerüli. Ő nem az az ember, akit ma elvetnek és holnap fölvehetnek. Az ominózus váltót is hiába fizeti ki Henriette, vándorszínésszé lett öccse inkább saját halálhírét költi, mintsem egy fillért is elfogadna családja vagyonából. Legtökéletesebb ideálja a szegénységnek a gazdag ember fiából válik. Mert a pénz nem tesz boldoggá, inkább forrása a szerencsétlenségnek. Szegénygazdagok!

ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD "Eppur si muove!" Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet, éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt. Azután akadtak nyughatatlan. emberek, akik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis nagyon közeli rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést. Egy ilyen nyughatatlan ember története a regény. A debreceni Nagyerdőn van egy híres tanya, többnyire diákok látogatják, jó boráért, jó gazdájáért még Csokonai idejéből emlékezetes hely. Annak pincéjébe Nagyuram, a kocsmáros csak válogatott vendégeit eregeti. A diákok úgy hívják azt egymás közt, hogy "sacro sanctum' : Ott gyűlnek össze, ott énekelnek tiltott nótákat, játszanak a tiltott hangszeren, a tárogatón, szavalják a tiltott, rebellis verseket. S ott írják a Csittvári krónikát. Nevezetes könyv

az. "Csitt" - azt teszi, hogy legyünk némák. Gyűjteménye mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy amiket a hatalom vaskeze kitépett a lapokból. A krónikaírók mindig tizenketten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte őket soha senkinek semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét. A kollégium szabályai erősen tiltották a kocsmázást, de még inkább a titkos krónika vezetését. Nem csoda hát, ha most, amikor összejövetelüket a kollégium egyik tanára s a vele érkezett nyomozóbizottság zavarja meg, inkább engednek magukra bármily magas fokú kocsmai kihágást bizonyulni, semhogy a krónikaírás gyanújába keveredjenek. Amíg egyik társuk tettetett részegséggel feltartóztatja a szigorú "hatóságot'; addig a többiek lapjaira szedve ruhájuk alatt tüntetik el a krónikát, s nem is marad más áruló jel, csupán egy tintacsepp az ivó asztalán. Ez is elegendő ok, hogy a diákokat az iskolai törvényszék, a "sedes" elé idézzék. Ott ki-ki a maga módján védekezik. A sánta Bíróczy, akiből jó prókátor lesz, nevetségessé teszi az egész bizottságot, Barkó Pali, aki Ázsiába készül, hogy felkutassa a magyarok őshazáját, török, tatár, perzsa nyelven válaszol a kérdésekre. A krónikaírók vezére, Jenőy Kálmán önként tesz vallomást. A fegyelmi vétséget elismeri, s nyugodtan várja a büntetést, a Csittvári krónikával kapcsolatban azonban minden válaszadást megtagad. Az ítélet készen áll. Öten mint főcinkosok: Jenőy. Bíróczy, Borcsay, Barkó Pál és Csuka Ferenc, az atlétatermetű teológiahallgató az iskolából mindenkorra kitiltatnak, s az áruló Aszályi, aki társait bevádolta az iskolaszék előtt, ugyancsak kicsapatik. A kiakólbólitott diákok nyakukba vették a gyalogutat. Hová fognak menni? - Van-e pénzük az útra? Azt még nem is kérdezték egymástól. Hanem megkérdezte őket egy úriember, aki ötlovas szekéren jött utánuk nagy csengettyűszóval. Csollán Berti volt az - környékbeli földesúr ; hetedhét országon híres nagy csínytevő. Ő látta vendégül a kicsapottakat gödénylaki udvarházában. Nem is engedte volna tovább őket szépszerével - szökniük kellett. Ki-ki magával vitte Csollán Berti furfangos ajánlólevelét... Mielőtt elváltak volna egymástól, fogadást tettek, hogy tizenkét év múlva egymást felkeresik Pesten. "Visszajövök Tatárországból is" - ígéri Barkó Pali, aki egy tekercs pénzt kapott útravalóul Csollán Bertitől, a tekercsre rá volt írva: "száz tallér' : Barkó Pali sosem tudta meg, hogy a csomag tartalma csupa értéktelen, forgalomból kivont hétgarasos. Amikor már beutazta Perzsiát, Tibetet, Kínát, Szibériát, köszönettel adta vissza a pénztekercset az ajándékozónak. Sosem nyitotta fel, mégis szerencsét hozott. Csollán Berti többi ajánlólevele is célba ért. A sánta Bíróczyt a levél címzettje, a furfangos pesti ügyvéd, Korcza fiskális a faramuci ajánlás ellenére is felfogadta patvaristájának. A délceg teológus, Csuka Feri trombitásnak vált be s süket Sátory huszár strázsamester mellett. A színésznek készülő Borcsay Mihály el sem jutott a címzettig, a hóbortos művészetrajongó Bálvándy báróig összetalálkozott egy színésztársasággal, beleszeretett a primadonnába, s felcsapott hősszerelmesnek. Hát Jenőy Kálmán? Vele űzte Csollán Berti a legkegyetlenebb tréfát. Pesten lakik a felesége, jóindulatú, kegyes öregasszony, mondta, hozzá ajánlja titkárnak. Hanem amikor Kálmán átadta a levelet, meglepetés várt rá. A tisztes öreg asszonyság helyett egy tizenkilenc éves delnő állt előtte. A válófélben lévő Sátory Katinka. S hogy mi volt a levélbe írva? Az csak a szép hölgy sötétveresre gyúlt arcából sejthető. Nem csoda, ha Kálmán nem fogadja el a felajánlott "gondoskodást'; inkább hazatér nagyanyja házába, s egyedül készül a jurátusvizsgára. Az ősi ház népe, Béni bácsi, a nehézfejű s gyermeki természetű nagybácsi, s Cilike, a vidám, fürge, tűzrőlpattant rokon leány szeretettel fogadja a kicsapott fiút. Csak az öreg Jenőynétől tartanak, s nem ok nélkül. A nagy haragú, de családját mindenek fölött szerető nagyasszony keményen megleckézteti Kálmánt: "Mentül magasabbra fogsz hágni, annál magasabbra foglak segíteni. Van hozzá erőm, tehetségem, vagyonom. Ha pedig leszállsz a porba, ott hagylak, s egy ujjamat sem nyújtom a felemelésedre: A nagyasszony megtartja szavát. Keménynek mutatkozik akkor is, amikor

kedvence, nevelt leánya, Cilike elszökik a vándorszínészekkel, beáll a Bányaváry néven színigazgatóvá lett Borcsay társulatba színpadi princessznek, színész mátkájának. Jenőyné kitagadja Cilikét, s Kálmánt is figyelmezteti: "Csak kettő nem lehetsz az én akaratommal: komédiás vagy poéta." Kálmán pedig lázadt nagyanyja parancsai ellen. Korcza ügyvéd úr patvaristájaként sem hagyott fel a poétasággal. Nappal hosszú kivonatokat készített a peres iratokból, éjjel pedig írta nagy művét, a drámát. S ekkor - alig múlt húszéves - teljes hevével perzselte meg az első szerelem. Kálmán rabja lett Sátory Katinka vétkező, szép szemének. Nem poétázott többé, nem komédiázott, hanem gavallér lett. Naphosszat a szépasszony után járt, őt kísérte táncvigalmakba, estélyekre, színházba. Német színházba persze, hiszen más nem volt még Pesten. Neki olvasott fel regényt - persze német regényt. Arra is kész lett volna, hogy akár becsületbeli adósságra felvett kölcsönből is külföldre kísérje szíve hölgyét, ha a döntő pillanatban vissza nem tartja a keserű csalódás: Katinka kegyeit nem csupán ő élvezi, részesül abban a szépasszony régi hódolója, Bálvándy báró is. S visszatartják a régi krónikaíró társak: Csuka Feri adja kezébe a fiatal tudósnak, Barkó Pálnak nyomtatásban megjelent úti leveleit. Éppen idejében figyelmezteti ez Kálmánt a haza iránti kötelességére. Menekülni Katinka elől, ez Kálmán célja. Éppen kapóra jön Bíróczy ajánlata: Decséry főispán hazalátogat a birtokára, s maga mellé venné jurátusnak. Decséry tudta, hogy a világ olyanná alakul, amilyenné a fiatalságot nevelik. Kiszemelte hát magának az ország fiataljai közül azokat, akik ész vagy birtok szerint nagy reményre jogosítanak, s azokkal úri házában úgy bánt, mint saját gyermekeivel. Kálmán könnyen meghódította a Decséry családot: az öreg grófot, a hercegnét, s a főispánnál is kegybe jutott. Őt magát viszont fogva tartotta Dorothea grófkisasszony bámulatra méltó, elefántcsontra festett képhez hasonlatos szépsége, aranyfényű haja, tengerszemkékségű szeme. Igaz, a komtessz magasan áll felette, de ő szentül megfogadja: felnő, hogy méltó legyen hozzá. Bálvándy báró díszes ünnepséget tart Kordicán abból az alkalomból, hogy öröklött birtokába lép. A Kárpátok hegyei kitűnő terepül szolgál nak a tervezett, fényes vadászathoz. Részt vesz a vadászaton a Decséry család is s velük az ifjú jurátus, Jenőy Kálmán. S a szomszédság jogán ott van az elhagyott szépasszony, Sátory Katinka is. A véletlen közös vadászhelyre sorsolja a hajdani szerelmeseket. Az érzelmek lángja már kialudt, de még hátravan a tisztázó magyarázkodás. "Engem több társammal együtt ifjúkori fogadás kötelezett, hogy mi minden tehetségünkkel, egész életünkkel a szegény, önfiaitól is elhagyott nemzet újra felélesztésének munkájába kezdünk: tollal, szóval, karddal, hegedűvel, eszmével és iparral. Azok az ifjak, akik ezt felfogadták, mind megindultak már azt a göröngyös utat törni. Mindenik haladt, mindenik küzdött... csak én nem tettem semmit. Pedig rám volt bízva a legdrágább: a nemzeti nyelv győzelemre juttatása." Így védekezett, mentve távozását Jenőy Kálmán. Katinka érezte, hogy a valódi indok nem ez. "Ön tőlem elfutott, azt mondja, mert barátait akarta követni arra a rögös pályára, ahová koldusbot vezet... És aztán hová menekül ön? Tán ment azoknak a tudósoknak nyomdokába? Nem oda ment ön. Hanem fellépett az excellenciás urak hintajába, s vitette magát azon az úton, amelyen nem göröngyök, de sima parkettek fogadják a vándort... ahol magas hivatalok és fényes címek teremnek, s ahol a stációkat nem kidűlt poéták sírjai, hanem magas rangfokozatok képezik: És most szerelmes ön egy nagy méltóságú, angyalian szép madonnaarcba." A haragvó, féltékeny asszony ébreszti rá Kálmánt, milyen jövő vár rá a Decséry család pártfogoltjaként, mivel kell fizetnie a felemelkedésért: el kell hagynia protestáns hitét, fejet kell hajtania a főispán politikai nézetei előtt, s szolgálnia kell a szép arcért. Ha a grófkisasszony egyáltalán őreá fog várni. A kordicai statuciót fényes esemény zárta: színházi bemutató. S a színházigazgatóban Kálmán - Borcsayra ismert. A hősnő pedig - Cilike. Ihletett művésznő volt, a közönség elragadtatva fogadta. Hát még Kálmán! Amint a függönyt leeresztették, nem törődött semmivel, sem a nagyanyai átokkal, sem azzal, mit mondanak az ismerős hölgyek, hanem egy perc múlva ott sírt Cilike karjai között. S együtt töltötték hármasban a rákövetkező napot is az Oltár-hegy csúcsán, közel az éghez. Itt mutatta meg Kálmán barátainak még

bevégzetlen drámáját. Bányaváry szenvedélyes elragadtatással üdvözölte aművet. A Decséry család Bécsbe költözött. Kálmánnak nem maradt más emléke Dorotheáról, csak a mestermívű miniatűr, amit róla festett. Kálmán szállást fogadott, és a drámáját írta. A testvérhazában most épült fel az első országos színház. Az ünnepélyes megnyitást magyar drámával akarják kezdeni. A legjobb drámára, mely hivatva lesz az ünnepélyt felavatni, száz arany jutalom a pályadíj. Erre nyújtja be elkészült művét Jenőy Kálmán. A dráma valóságos remekmű. "Gyémánt! - lelkesedik a hű barát, Bíróczy. - Azon mű ez, melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét egymás fölé rakják is, megfelelő nagyot nem fog teremteni. Egy fejel mindig ki fog látszani valamennyi közül." A pályadíjat nem Jenőy nyerte el. Egy idegen nyelvből fordított műnek adták a koszorút. Az ő remekművéről nem esett szó. Még csak egy buzdító említés aprópénze sem járt érte. Kálmán az ügyvédi diplomáját ugyanakkor vette kezéhez, amikor drámája kudarcáról értesült. Mindkettőről tudomást szerzett persze az öreg nagyasszony is, s a maga módján büntetett. Fényűző lakást rendezett be az unokája számára, s előkelő dölyffel, nyers komorsággal csak ennyit mondott: "Ne légy te semmi; légy csak úr!" Kálmán tehát tanult úrnak lenni. S nem sikertelenül. Az előkelő szalonokban szívesen látott vendég lett. A nádori udvar bizalmát is elnyerte. Magas kinevezést kapott: a helytartótanács titkári tisztjére. S égi, angyaloknak való szerelemmel imádta választottját, Decséry Dorotheát. A pesti Duna-parton, a Rondellában ütötte fel tanyáját a vándor magyar színésztársaság. Bányavári direktor eltökélte, hogy Jenőy remekművét mutatja be a közönségnek, azzal arat sikert. Az ostoba cenzor erkölcstelen eszmékre meg új szavakra vadászva elszalasztotta a veszedelmes, lázító morált, s megadta a játszási engedélyt. Hanem az egyetemes, megragadó hatás, melyet Kálmán a bemutatótól várt - elmaradt. "A mai kor népének a te eszméidet utolérni röpte nincsen" - állapította meg Bíróczy a dráma olvastán, s igaza lett. A bemutatót a Decséry család idegenkedve fogadta. Dorothea is megrettent a drámából sütő szenvedélytől. A nádor pedig megvonta Kálmántól személyes jóindulatát. Az önérzetes ifjú nyomban leköszönt fényes udvari hivataláról. A hajdani semmirekellő diáktárs, Aszályi csúfolódó kritikája Jenőyné nagyasszony kezéhez is eljutott. Kálmán rettegve várta nagyanyja válaszát, s mikor a levél megérkezett, bontatlanul akarta visszaküldeni, ne kelljen tapasztalnia a szeretett öregasszony ridegségét. Bíróczy olvasta fel végül Jenőyné gyengéd sorait: "Fiatal vagy még, van tehetséged, van tudományod, nem hiányzik más nálad, csak a tapasztalás. Szerezd meg azt is. Eredj el utazni..." Kálmán örömmel fogadta meg a tanácsot. Röpült Itáliába, Dorotheája nyomában, akit búcsú nélkül, szinte szökve távolított el tőle a családja. Indulás előtt egy műpártoló csizmadiától, Tseresnyés mestertől fontos címet kapott, egy genuai vara címét, aki bevezette a messziről jött vendéget a carbonari mozgalom titkaiba. Kálmán mély, rajongó kedélyét e varázserejű szövetség magához ragadta, s az ifjúban felébredt az a tudat, hogy vannak az életnek magasabb csillagzatai, amik jobban melegítenek, mint egy halvány fényű madonnaarc. A költészet múzsáját ezenközben más múzsa váltotta fel. Egy vetélytárs isten, a festészet nemtője. Kálmán szépen haladt a festészetben, s remélte, hogy megtalálja a pályát, melyen dicsőségszomját kielégítheti. Az öreg nagyasszony is erre biztatta levelében, s keserű gyűlölettel szólt a színésszé lett leányról, méltó büntetésnek tartva a társulat bukását s a feneketlen nyomort. Kálmánnak azonban éppen ez a levél nyitotta fel a szemét. Tehát azért volt az ő útra küldése, hogy amazok elpusztuljanak? Nem vonzotta többé semmi Olaszország felé, haladéktalanul utazott haza. Jenőyné nem bocsátotta meg az újabb árulást. "Te választottál magadnak pályát: járj rajta" - mondta kérlelhetetlenül, s azontúl idegenek voltak egymásnak. Kálmán pedig megkereste a városban a legpiszkosabb kávéházat, leült a legrongyosabb korhelyek mögé, s ott megtalálta a kocsmatöltelékké züllött Bányavárytr És még valakit. Tseresnyés uramat, a műpártoló csizmadiát, aki szerény házában adott éjjeli szállást mindkettőjüknek, olyan nagyon sajnálta a ragyogó talentum szomorú pusztulását. Szűk szobácska, barna kenyér, házi eledel. Mi kell több?

Kálmánnak újra volt már otthona. És ebből a szűk odúból... megmozdította a földet! Egész éjjel dolgozott új darabjának kéziratán, ott aludt el az asztalra borulva. Reggelre kelve az immár kijózanodott barát lelkesen fogadta. Elcsente s végigolvasta az új darabot, és nagyszerűnek találta. Gyors betanulással előadható. És a siker tökéletes volt. A lusta, mozdulatlan közönség ki volt lódítva helyéből. Ez kellett neki! Kép, amelyben magára ismer, nyelv, amelyet megért, humor, mely kedélyével rokon. Kálmán nevének dicsőség, Bányavárynak tele színház. S mire az egyik színmű kopottá lett, akkorra Kálmán készen volt a másodikkal, a harmadikkal. Fél év alatt az egész ország zengett a hírétől. Bányaváryt éltette a siker, s Cilike visszanyerte a házi boldogságot. Nemsokára keresztelőt ünnepelhettek a színidirektor budai lakásán: Cilikének fia született. A keresztelői lakomán találkozott egymással Jenőy Kálmán és a színházi mecénássá lett Sátory Katinka. A szép delnőnek pajkos jókedve volt. Ő adhatta hírül először hűtlen szerelmesének, hogy Bálvándy báró és Decséry Dorothea grófnő örök hűséget esküdtek egymásnak. Hanem Katinka igazi keresztelői ajándékot is hozott, a nádor őfelsége levelét, amely engedélyezi a magyar színtársulatnak, hogy előadásokat tartson a pesti német színházban. S ettől kezdve a magyar múzsa dicső szolgálói átjártak a Duna jegén a művészet oltárán áldozni. Fagyban, hóban, gyalog, királyok és királynék, kik a hónuk alatt viszik koronájukat s batyuban bíborpalástjukat. Nem biztonságos élet. Hát még ha túlságosan is szédítő a siker. Bányaváryt is megszédítené, csaknem elszegődik külföldre, idegen nemzet művészének. Kálmán tartja vissza kemény fenyegetéssel: még egy utolsót játszhatnak, aztán a társulat hagyja el Pestet, a szépasszonyokat, a csábítást. A színészek távoztával Jenőyné nagyasszony ismét kegyébe fogadná Kálmánt, ám neki nem kell az ajánlott jólét. Szegény akar maradni és dolgozni, dolgozni fáradhatatlanul. Nappal fest, éjjel ír, s folyóirat kiadásán buzgólkodik. Nagy és nemes eszmékkel kíván hatni, mozdítani a mozdulatian földön. Közeledett már a tizenkét év határa, melyet az egykori krónikások maguk elé tűztek, hogy ismét összejöjjenek. Ám a sors fekete keresztet húzott az egész számításon végig: Európában aratott a kolera. Csuka Feri az első áldozata Pesten, Bíróczyt és Borcsayt pedig feltartóztatta a vesztegzár. Jenőy Kálmán életét nem a kolera fenyegette, hanem a mellbetegség. Egyedül feküdt kórágyán, egyedül a népefogyott fővárosban. Csak az iparos házigazda ápolta, s annak vén cselédje. S a nagyanya nem jött unokáját végnapjaiban meglátogatni. És nem jött a másik sem, az a szeretett, halvány madonnaarc. Csak a levél, a nagyon várt vallomással: "Ó, várj reám, és fogadj megbocsátva! Örökkön-örökké: Dorothea." Barkó Pál Tibetből érkezett meg a tervezett találkozóra. Egyedül. Jóbarátját már a ravatalon találta. Nagy fényűzés nem telt a végtisztességhez, de a tisztesség őszinte volt. Mikor a koporsót fölemelték a hintóra, Tseresnyés uram a sírkövet is föladta. Négyszögű márványkocka volt az, s rajta a felirat csak ennyi: "Volt. Nincs. Lesz:' A Kerepesi temetőben hosszú évek múltán is többször találkozott két gyászruhás hölgy. A büszkeségében megtört öregasszony és egy fiatal nő, akinek madonnaarcán a szenvedés siettette az idő rombolását. Mikor egymást meglátták, félretértek, hogy ne találkozzanak. Negyven év múlt el. A költő álma valóra vált. A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok, a szellem előharcosainak jelszava teljesedésbe megy. A föld pedig, melyet ők megmozdítottak, csendesen fordul előre tovább. AZ ARANY EMBER A Vaskapu sziklakatlanában lóvontatta gabonaszállító hajó birkózott a tomboló elemekkel. Utasainak, egy Trikalisz Euthym nevű titokzatos görög kereskedőnek és alabástromszobor szépségű tizenhárom éves leánykájának, Tímeának huszonnégy evezős török ágyúnaszád járt a nyomában. Az ifjú, szőke hajóbiztos, Timár Mihály rettenthetetlen bátorsággal vezérelte át a hajót gyilkos zuhatagokon, alattomos zátonyokon, fortélyosan megvesztegette a parti őrséget, és a Szenl Borbála egérutat nyert az üldözők elől. Békésebb vizekre érve lakatlannak látszó szigeten kötött ki. A parti zsombék mögött gyümölcsfa-labirintus, virágoskert, sziklába vájt lak tűnt elő. Teréza asszony, e különös birodalom úrnője és feslő bimbó leánya, Noémi vendégül

látta az elpilledt utasokat. A vacsorát a két nő és hű ebük, Almira riadt bosszúságára tolakodó fiatalember betoppanása zavarta meg. Krisztyán Tódort azonban csak a görög idegen érdekelte, s hamarosan el is illant. Az éjszaka csendjében Teréza asszony elmesélte történetét Timárnak: férjét, aki üzleti kezességet vállalt csalónak bizonyult barátjáért, Krisztyán Tódor apjáért, 1816-ban koldusbotra juttatta és öngyilkosságba hajszolta egy lelketlen komáromi üzletember, Brazovics Athanáz - különben a Szeret Borbála tulajdonosa. A földönfutóvá lett asszony meghúzta magát a Duna egyetlen ország birtokába sem tartozó, rejtett szigetén, és tizenkét esztendő alatt két keze munkájával teremtett békés édenkertet, melyet csak a feljelentéssel zsaroló Krisztyán Tódor fenyeget. Amikor az utasok továbbindultak, Tímea és Noémi - mintegy a jövőbe pillantva - ellenségesen villant egymásra. A hajón Trikalisz Euthym fölfedte titkát Timárnak: Ali Csorbadzsi ő, a török szultánhalálra és vagyonelkobzásra ítélt főembere. Mivel Krisztyán Tódorban az üldöző törökök kémjére ismert, mérget vett be. Timárra bízta, hogy leányát, Tímeát és kincseit Komáromba juttassa Tímea távoli rokonához, Brazovics Athanázhoz. Hagymázos utolsó szavaival a "vörös félholdra" figyelmeztette az ifjút. A Szent Borbálát már lassú vizen, Komárom alatt utolérte végzete: tőkére futott és elsüllyedt, gyomrában az árva vagyonával: a gabonás zsákokkal. Timár háromszor alámerülve csak a leány életét és ezer aranyat rejtő ládikáját tudta megmenteni. A Brazovics-házban Zófia asszony, a szobalányból lett úrnő sikoltozva, a potrohos Brazovics úr dörgő ordítással, büszke-szép Athalie lányuk jeges megvetéssel fogadta a búzája elsüllyedtével immár szerény örökségű árvát, akit félig kisasszony, félig cseléd sorsra ítélnek. A kis török lány egy szót sem értett, csak Athalie-t csodálta áhítatosan. A dühöngő Brazovics úr azt parancsolta Timárnak, hogy árvereztesse el a vizes búzát, Kacsuka élelmezési hadnagy, Athalie vőlegénye pedig azt tanácsolta, hogy az illetékesek megvesztegetésével adja el a hadseregnek. Timár megvette az árverésen a hajóterhet, s a kirakodás éjszakáján meglátta az egyik zsákon a vörös félhold jelét. Remegő lába elé kihullott a zsákból egy bőrzacskó, benne briliánsok, zafírok, smaragdok: milliót érő vagyon. 'Timár nagy lelki tusa után eltette a kincset magának. A hadszállításból gazdag emberként került ki, s Brazovics feljelentése nyomán egy vizsgálat azt is tisztázta: a katonáknak száraz búzát adott el. Lassan mindenki előtt megmutatkozott a2 "arany embernek" tartott Timár Mihály nagy tehetsége: ellenfeleit fortélyosan kijátszotta, hatalmas pártfogókat szerzett, de minden üzlete tisztességesnek bizonyult. Birtokot szerzett az AI-Dunánál, nemességet kapott a bécsi udvartól, számlálatlanul járták gabonaszállító hajói a Dunát. Komáromban szép házat vett, a város szegényei áldották jótékonyságát. Csak lelkiismeretének hangja gyötörte. Mindennap megfordult a Brazovics-házban, hogy vigyázzon a nővé cseperedő gyermekre, akivel az egész ház cudarul bánt, kivált Athalie: maskarában járatta, az egész világ előtt nevetséggé tette, elhitette vele, hogy a menyasszonyi ruha, melyet gyönyörű arabeszkekkel hímez tele, az övé lesz, Kacsuka hadnagy őt fogja feleségül venni. A gyilkos tréfa célba talált: Tímea ártatlan szíve szerelemre gyúlt a hadnagy iránt. Timár Mihály fölesküdött egykori kenyéradójának háza ellen, és kegyetlen bosszút állt. Felvásárolt néhány értéktelen szőlőt a Monostoron, s Brazovics úr, abban a hiszemben, hogy Timárt egy nagy állami kisajátítás reménye vezeti, minden pénzét a monostori földekbe ölte. Timár nem tartotta szükségesnek felvilágosítani a kereskedőt, hogy a kisajátítás húsz év múlva esedékes. Brazovics úr épp az esküvő reggelén értesült róla, hogy mindenét elvesztette. Tímea is azon a reggelen tudta meg a vendégsereg kacagása közepette, hogy Kacsuka hadnagy nem őt, hanem Athalie-t vezeti az oltár elé. Még el sem ült a nevetés, még fel sem ocsúdott a lány zsibbadtságából, amikor híre jött Brazovics úr halálának. Temetés lett hát a fényes esküvőből. A Brazovics-ház kalapács alá került, a vőlegény visszaküldte a jegygyűrűt, s a büszke Athalie-nak megalázva kellett

rádöbbennie: Kacsuka hadnagy Tímeát szereti. Az árverés után bekopogott a három gyászruhás nő ajtaján az új tulajdonos: Levetinczy Timár Mihály, szívét s vagyonát Tímeának nyújtva. A szegény lány elfogadta megmentője ajánlatát, s a nagy házban, melynek immár úrnője lett, ott maradt Zsófia mama, és ott maradt "védördögnek" Athalie, akit már csak a gyűlölet és a bosszú éltetett. Az esküvő után, amikor a reszkető szívű vőlegény karjába akarta szorítani menyasszonyát, rájött, hogy csodaszép alabástromszobrot kapott, aki hálán kívül mást nem érez iránta. A mártír asszony feddhetetlen hűséggel állt férje mellett, engedelmességét legtitkosabb gondolataiban sem szegte meg, de a szíve nem lett férjéé. Timár reményei lassan szétfoszlottak. Egyre többet járt üzleti ügyei nyomában al-dunai birtokára. Ott érte utol az a levél is, amelytől végre felvidult. Ladikba ült, és átevezett a szigetre Teréza asszonyhoz és a harmadfél év alatt ideálszép hajadonná serdült Noémihoz. A két nő meleg barátsággal fogadta Timárt, akiben most is a magányos, szegény hajóbiztost látták. Vidám rózsaszüretüknek Krisztyán Tódor vetett véget, aki ezúttal Noémi kezén kívül a sziget fáit is követelte egy gyanús üzleti vállalkozáshoz. Fenyegetésére Timár előhúzta a sziget kilencven évre szóló bérleti szerződését a bécsi és a sztambuli kormány aláírásával. Noémi boldog sikollyal vetette magát Timár mellére, és mindenki előtt megvallotta szerelmét. Még azután is ott maradt, hogy Tódor átkozódva elrohant. És Timár Mihály attól fogva kettős életet élt. Tavasztól őszig a szigeten, Noémival: Ádám és Éva az ősparadicsomban; ősztől tavaszig jeges házasságban, üzleti és nagyvilági sikerekben Tímeával. Az elvetemült Krisztyán Tódort félreállította útjából: rábízta legnagyobb üzleti vállalkozását, a Brazffiába szállított magyar liszt piacát. Mihály távollétében Tímea vezette üzleti ügyeit, bámulatos érzékkel. Az évek teltével Noéminak gyermeke született, akit elvitt a torokgyík. Mihály mélakórba esett, de amikor a következő tavaszon az öngyilkosság szándékával ment vissza a szigetre, új jövevényt talált Noémi mellett a bölcsőben. Á kis Dódinak valóságos palotát ácsolt a két keze munkájával, de boldogsága a szigeten sem volt zavartalan: egyre jobban emésztette, hogy tolvajlással és hazugsággal vívta ki az emberek megbecsülését, s egyre jobban őrlődött a két nő között. A nyolcadik őszön aztán meghalt Teréza mama, s Mihálynak a beálló télben egyedül kellett hagynia Noémit kisgyermekével. A komáromi házban Athalie Tímea hűtlenségének hírével fogadta, s bár Mihály másra sem vágyott, mint hogy megszabaduljon jéghideg feleségétől, most megrendült. Az ördögi nő elbújtatta a Tímea szobájának falán függő hatalmas Szent György-kép mögött rejtőző fülkében, melynek titkát rajta kívül senki nem tudta. Kacsuka őrnagy és Tímea beszélgetése azonban csak azt bizonyította, hogy az asszony sírig kitart férje mellett. Timár őrülten rohant ki a jeges éjszakába. Ebben a feldúlt állapotban bontotta ki azt a Brazíliából jött levelet, amely a hitszegő Krisztyán Tódor csalásairól számolt be. Az ügynök összeroppantotta a brazffiai piacot, és bár tizenöt év gályarabságra ítélték, megszökött a gályáról. Timár ámokfutásában balatonfüredi házába jutott el, ahol egy rémalak toppant elébe: a gályaszökevény. És az arany ember hazug világa összeomlott. A minden titkát ismerő martalóc beöltözött a nagyúr ruháiba, s előállt a követeléssel: vagy megkapja Noémit és a senki szigetét, vagy elküldi a zsebében - a Tímea gyöngyös hímzésével díszített tárcában - lapuló négy levelet, a török kormánynak, a bécsi kormánynak, Tímeának és Noéminak szóló feljelentéssel. Timár tehetetlen dühében kilökte zsarolóját a házból, ő maga pedig tébolyultan megindult a Balaton jegén a halált keresni. A rianásból egy fantomarc nézett rá vissza: halott üldözőjéé. Timár Mihály meg sem állt a senki szigetéig, ahol örökre keblére ölelte Noémit és gyermekét. Egy hosszú éjszakán aztán meggyónta Noéminak élete titkos bűneit - és feloldoztatott. Noémi levelet íratott a gyermek Dódival Tímeának, felfedve a Szent György-kép mögötti rejtekhely veszedelmes titkát. A tavaszi olvadáskor a balatoni halászok rátaláltak Levitinczy Timár Mihály oszlásnak indult, de személyes tárgyairól még felismerhető hullájára,

tárcájában négy olvashatatlan levéllel. A nagyúrnak kijáró pompás temetés után Tímea lassan ocsúdott csak mély gyászából, s merte bevallani magának Kacsuka őrnagy iránti szerelmét. Az alabástromszoborból érző nővé vált Tímeát második esküvője előtti éjszakán a bosszút lihegő Athalie megpróbálta meggyilkolni, de csak .mély sebet ejtett rajta. Tímea felismerte gyilkosát, de hallgatott, s bár minden gyanú Athaliera terelődött, nem sikerült rábizonyítani a vádat, mert a bűnjel: a gyilkos szerszám nem került elő. A lábadozó Tímeát mulattató Kacsuka őrnagy az üdvözlő levelek halmában rátalált Dódi levelére, berontott a rejtekhelyre, és előhúzta Athalie véres öltönyeit és lelke örvényébe világító naplóját. A gyilkos nő a halálos ítéletét kimondó tárgyaláson az utolsó tőrdöfést is megadta vetélytársnőjének: minthogy a rejtekhely titkát senki halandó nem ismerte Timár Mihályon kívül, a levelet csak ő írhatta. Timár Mihály tehát nem halt meg. Athalie-t a király kegyelme folytán élethosszú fog9ágra ítélték, melyet vad átkok közt töltött Márianosztrán. Tímea boldogságát örökre megmérgezte az a mondat, s halála előtt az al-Bulai birtokra vitette magát, nehogy abba a sírboltba temessék, melyben egy idegen porladozik Timár címere alatt. A regényíró ábécé-tanuló gyermek korában ott volt egy komáromi nagyúr temetésén, akiről később azt beszélték, talán nem is halt meg, csak elbujdosott. S évtizedekkel később elvetődött egy világtól elzárt al-dunai szigetre, ahol paradicsomi boldogságban, népes család, unokák, dédunokák körében szép öregasszonyt, délceg öregembert ismert meg. Mikor faggatni kezdte kilétéről, a bölcs öreg csak annyit felelt: "Az én nevem a Senki:'

MARKOVITS RODION: SZIBÉRIAI GARNIZON

A főhős vidéki kisvárosból érkezik Budapestre, hogy diplomáját kenyérre váltsa, "hogy lecsaphasson valami kis lateiner zsákmányra". Ám egy szép napon hozzá is eljut a hír: meggyilkolták a trónörököst. Még nem tudja, hogy miféle jelentősége lehet a dolognak. Tulajdonképpen őt sem a trónörökös érdekli, sokkal fontosabbnak tartja, hogy valami állást tudjon szerezni. Ajánlólevéllel a zsebében az államtitkárt is felkeresi állásügyben. Ekkor döbben rá először, hogy valami nagy baj lehet a világban, mert az államtitkár elutasítja: "...mikor a haza üdvéről van szó, efféle kicsinyes dolgokkal" nem foglalkozik. Az ő életében is megjelenik a front és a hinterland szó. Sok embert behívnak. Úgy véli, ezek után majdcsak lesz valahol üresedés. Ám állás helyett idézést kap sorozásra. Eddig mindig alkalmatlan volt a lúdtalpa miatt. A sorozás napján már kora reggel a városban sétál, hogy - felesége tanácsára - megdagadjon a "jó öreg blattfusz". Az utcán már sebesülteket is lát, és az asszonyok meghalt férjekről beszélgetnek. fejében egy nyelvtanár szavai motoszkaílnalc: "... Embermasszákra van szükség, és milliókra van szükség..:' Most nem segít a lúdtalpa, besorozzák. Már tudja, hogy el keV mennie. Egy frontot járt embert arról faggat, hogyan kell viselkedni a fronton. A lakást felszámolják, előleget vesznek fel az elraktározott bútorra, és úgy döntenek, amíg ő a fronton lesz, felesége és gyermeke a szülők vidéki otthonában húzzák meg magukat. Aztán eljön a "berukkolás" napja, amikor el kell mennie a "káderbe'; vagyis a gyülekezőhelyre. Következik a kiképzés. Már tanítgatják az ismerősök, hogyan lehet előnyökre (kinn kosztolás, külön lakás) szert tenni, és hogy sok minden függ a kapitány úrtól. Rájön, hogy a hadseregben is ugyanolyan "szatócskodás" folyik, mint a polgári életben. De azért ő is protekciós lesz, mert pénzért jó ruhát kap. Tiszti iskolára kerül, ahol ugyanúgy lehetett szekundát kapni, mint gyermekkora iskoláiban. A kiképzés végén tisztjelölt lett, mert ő csinálta a legjobb szolgálati jegyet, és a záró gyakorlaton is ő lett a nap hőse, mert "fogságba esett'; s egy fogolytól minden felszerelést el kell venni, aminek cipelése tovább már az ellenség dolga. Rájön, hogy a hadseregben minden a szolgálati szabályzat szerint történik, és már kezdi utálni az "itthon rubrikázókat", akik hátat fordítanak a háborúnak. Egy közeli rokona rá akarja venni, hogy próbáljon felmentést szerezni. Még pénzt is ad a katonaorvos

megvesztegetésére, de hősünk döntése végleges: a többivel együtt neki is a fronton a helye. S aztán egy szép napon elindul a menetszerelvény: Itt-ott már katonasírokat is látnak, amit gyorsan megszoknak. Miután kiérkeznek a frontra, egy szakasz vezetését bízzák rá, és elindulnak az első vonalba. Egyszer megállítja embereit, és ezt mondja nekik: "Itt most nincsenek rokonaink, senkinek nincs... egyedül vagyunk. A mi szemünk fog lecsurogni a halántékunkon.... a mi térdünk akad fönn a szögesdróton..:' Így érkeznek meg a rokitnói mocsárhoz. Egy mérges főhadnagynak, aki lehordta, mert nem szabályosan jelentett, rögtön el is mondja véleményét a szolgálati szabályzatról: "Mit tudom én, milyen katona vagyok. Én nem vagyok katona, egyáltalán nem vagyok katona. Nős vagyok, családapa vagyok, diplomás vagyok, katona nem vagyok... én nem is tudom... ki most a jó katona." És a hadapródjelölt úr egy éjszakai lövöldözés során át is esik a tűzkeresztségen. Hősünk máris használhatja jogásztudását. Egy élelmező századost kell ügyes iratokkal megvédenie, akit feljelentettek a hadbiztosságnál, nyilván hiány miatt. Így lesz belőle is élelmezési tiszt, ami nagyon jó foglalatosság a fronton. És most már a tiszti étkezdében ebédelhet, mert ezt az őrnagy úr megengedte. Kihasználva helyzetét, a legénységnek is több ennivalót igyekezett kiharcolni, de parancsnoka gyorsan lehűtötte ebbéli buzgalmát. Még egyszer hazalátogathat: tíz napra Pestre küldik bevásárolni a tiszti konyha részére. Még egyszer láthatta családját, mindenféle megbízatásokat teljesített a tisztek részére. Persze a frissen kinevezett hadapród nem úszta meg baj nélkül a pesti utazást. Egyrészt nem kért számlát a kereskedőktől, aztán meg visszafelé a vonaton elaludt a legénye, aki a csomagokat őrizte, és ismeretlen katonák az egyik csomag tartalmát megették. Így Fridek főhadnagy nem kaphatta meg a felesége által készített datolyás májat, hősünk pedig nem tudott elszámolni a felvett pénzzel. Ám a háború mindent szépen elrendezett. Amikor visszaért, megkezdődött a Bruszilov-offenzíva. Hősünk éppen az első vonal felé indult a trénnel, amikor megjelentek az oroszok. A magával hozott élelmiszert rögtön ki is osztja köztük, és negyedmagával elindul a hadifogság felé. A végtelen Szarmata síkság küszöbén "már semmit nem számított a ragyogó új hadapródi rang. És itt, az árkokban már a szag is másféle volt, orosz szag. És már elképzelte, hogy haza fognak táviratozni, eltűnt, meghalt, fogságba esett:' Az orosz tiszt, aki szilvóriumot kapott tó1e, rögtön elő is léptette zászlósnak, mert az oroszoknál minden fogoly tiszt ötven rubelt fog kapni. Aztán egyszerre nagyon sok lett körülötte a hadifogoly. "Vonult a rengeteg ember, senki nem tudta, hogy hová mennek, senki nem ismerte sem a vidéket, sem az utat, sem a célt." S közben azt találgatták, vajon most mit mondhat Pesten a Höfer - a hivatalos hadijelentés. A tisztek már azt is kitalálták, hogy miért eshettek fogságba: "rókalyukakban" lapultak, "megvonták az emberektől az ellenállás lehetőségét". Az első állomás a Kijev melletti Darnyica volt. A tisztikar máris kezdi kialakítani a "garnizoni" életet. Döntés születik: mindenről jegyzőkönyvet kell csinálni, mi hogyan történt, mert így utólag minden igazolható lesz. Tiszti gyűléseket szeneznek, rangokat varrnak a gallémkra az ötven rubel miatt, és az ezredes kihallgatásokat tart. Az oroszoktól mindenki pontosan megkapta a járandóságot, mert ők is tiszteIetben tartották a tiszti rangot: egy orosz katona még kétnapi szobafogságot is kapott, mert nem adta meg a fogoly tisztnek a köteles tiszteletet. A tisztek az egyik állomáson még sztrájkot is szerveztek, mert nem akartak marhavagonban utazni: a sztrájk sikeres volt, kaptak személykocsit. A vonat egyre messzebb vitte őket kelet felé. Egy kanyarodónál fehér oszlop tűnt elő, a vonat fütyült, és elbúcsúzott Európától. Napokig, hetekig robogott velük a vonat. De már van a foglyoknak saját újságuk: a Transzszibériai Tudósító, amelyből értesülhettek a hadieseményekről - természetesen az orosz "Höfer" alapján. Ezer és ezer versztek után végre hajóval megérkeztek egy kis halászfaluba az Usszuri partján, itt volt a láger, mely évekre befogadta őket. A tisztek természetesen itt is külön laknak. Gyorsan kialakul a lágerrend, minden eseményről pontos jegyzőkönyvet vesznek fel. Még a horkolást is.

"jegyzőkönyvvel" torolták meg, mert itt párbajozni nem lehetett, így a lovagias elégtételre majd otthon kerülhet sor a jegyzőkönyv alapján. Visszaáll a hadseregben szokásos rend. A legénységi foglyok a szomszédos lágerban voltak. A tiszt urak egyszer találkoztak is a legénységiekkel: "Megmerevedve álltak, és kétségbeesve tisztelegtek. Egész halom szánalmas, szikkadt, köhögő, lázas szemű, szalmába bugyolált lábú hadifogoly..:' És mindegyik tiszt néhány rézpénzt adott a legénységnek. Közben meghal a király, a tiszti gyűlés hatheti gyászt rendel el, és arról is döntenek, hogy majd fel fognak esküdni az új királyra. A legénység mindevvel egyáltalán nem foglalkozott. Reggelente valaki ezt kezdte kiabálni: "Beszállás Irkutszk-Moszkva-Lemlierg-Budapest-Hajdúnánás-Nyitna... felé. A második vágányon áll a vonat:' Majd egy csengetés után: "Megint elkéstünk..." Ezt játszották mindennap. Mert itt mindenkinek szüksége volt valamilyen narkotikumra, áltatták és altatták magukat: volt, aki lovaglópálcákat készített, volt, aki franciául tanult, egy osztag az új perrendtartástmagolta. A parancsnokság éberen vigyáz a rendre; csukló- és menetgyakorlatokat terveznek. Fegyvergyakorlatra azért nem kerülhetett sor, mert ezt az oroszok még fapuskával sem engedélyezték. A létrehozott parancsnokságok az oroszoknak is jók, mert nem kell vesződniük ennyi emberrel. Amatőr színház szerveződik, valaki fejből leírja Molnár Ferenc egyik színdarabját, ezt fogják bemutatni. Egy napon Kinsky grófnő meglátogatja a tábort. Mindenféle bizottságok fáradoznak a látogatás előkészítésén. Mindenki felsóhajt, végre "egy élő, eleven nő" a táborban. Tiszti gyűlés dönt arról, hogy mit kérjenek a grófnőtől: valaki azt javasolja, hogy a becsületbeli ügyek jegyzőkönyveit a grófnő vigye haza, hogy meglegyenek majd, amikor szükség lesz rájuk. A táborban gyorsan kialakulnak a vagyoni különbségek: a szegény Pick irigykedve figyeli a gazdag Picket. Már a muszka csempészek is bejáratosak a táborba, mert egyre gazdagabbak a tiszt urak. Minden úgy működik, mint otthon, még az antiszemitizmus is. "Szövevényes és kiterjedt kormányzat" irányítja a tábor-életét. S közben egy dunántúli gazdálkodó, aki a volhiniai fronton egy szekérláncot talált, és tizenhatezer kilométeren át idáig cipelte, arról álmodozik, hogy milyen jó lesz ez majd otthon. Pászkándy hadapród pedig azért szökött át Kínába, mert azt hallotta, hogy ott nagyon jó a fóld. Megnézte, és egy odavalósi Maruszját is megnézett magának, úgy gondolja, hogy majd nagyon jó sora lesz. Így jutott el a forradalom híre a táborba. Ez a foglyok közt is érezteti a hatását. A lágerban lázongani kezdenek, manifesztumokat írnak, de a "forradalmi elemektől" távol tartják magukat. Aztán Grósz Simi a polgárháború 153 frontjáról tart beszámolókat, és latolgatják a bresztlitovszki béke hatásait. A foglyok hazafelé készülődnek. Eljön a nap, amikor az első transzport elindul hazafelé, rossz mozdonnyal, fék nélkül: Vitte őket nyugat felé az álomvonat. Útközben már magyar vörösgárdistákkal is találkoztak, akik "saját ügyükért" harcoltak. Szamarából vissza kell fordulniuk a harcok miatt, és most Kolcsak-Féle táborokba kerülnek. Egyre nagyobb lesz a nyomor, az ügyeskedők busás haszonra tesznek szert. A krasznojarszki táborban már mindenki csinál valamit, kereskedik, lop, csal, csak hogy meg tudjon élni. S körülöttük mindenfelé dúl a polgárháború. Végül flekktifusz tör ki a táborban, amely válogatás nélkül pusztítja az embereket. Hősünk szénszállításra vállalkozik, s így jut el Moszkvába. Itt összeírták a szerencséseket, és elindították őket a határ felé. Így érkezett haza hét év után. Anyja és öccse már nem voltak sehol. Hónapok múlva furcsa érzése támadt, s rögtön tudta, hogy mi a baj: Utána kell néznie valaminek, valamit dolgozni kell. Ki kell menni megint a kis diplomavitorlával az életvizekre. Élni kell!..."

Krúdy Gyula: SZINDBÁD

A Szindbád-ciklus lényege az emlékezés: a jelenben játszódó "történet" csupán

kiindulópontja és kerete a múltat megelevenítő "érzelmes utazás"-nak. A kiábrándult, élettől, emberektől (főleg asszonyoktól) megcsömörlött főhős visszasóvárog ifjúsága idejébe, amikor még diadalmasnak ígérkezett a jövendő. A novellák tartalma és élethangulata nem annyira a való, mint inkább annak égi mása: a hajdan elérni vágyott, de elérhetetlenné vált teljesség. Ez írásokban a valóság csak átszínezi mindazt, amit az író víziói varázserejével olvasói elé idéz: a fiatal Szindbád reménysége s az öregedő férfi reménytelensége együtt él, együtt lélegzik a lapokon. S főleg az erotika vonzása kap nagy helyet a történetekben. A Szindbád-történetek sorozatát azonban nemcsak a női test szépségében, valamint a konyhai élvezetekben megtalált életöröm költői kifejezése telíti, hanem legalább annyira a kiábrándulás, a világgal való mély elégedetlenség kivetítése. A "hajós" azért kel mindig újabb és újabb utazásokra, mert nem érzi otthon magát az egykorú magyar valóságban sehol, mert nők kacagásában és kacérságában keresi mindegyre a megújító, a rezignált dekadenciából kiemelő életerőt. Ő maga így vall erről Szindbád útja a halálnál (Ötödik út) című novellájában: "Szindbád a sorsra, a véletlenre bízta élete hajóját, csak homályosan sejtette, hogy most is, mint már annyiszor, valamely leány vagy asszonyféle akad útjába, aki majd új életet önt belé, friss vért az ereibe és új gondolatokat kiégett agyvelejébe" A hajós, a kalandor, a különc, a szerelemre mindig éhes és abban ki nem elégülő hős, aki folyvást csábítja- a nőket, és csábul általuk, s mégsem leli meg bennük maradéktalanul azt, amit keres - nyilvánvalóan az író stilizált, költőien transzfiguráit hasonmása. Krúdy maga az, akinek a Monarchia "boldog békeidők" atmoszférája 1911-1912-ben már mind kevésbé felel meg, ő az, aki menekülne, megérkezne valahová, hogy onnan is új utazásokra szánja el magát. A dzsentriéletforma (melyhez a hazai polgárság olyannyira idomult) idejétmúltságát Krúdynál mélyebben talán csak Ady érezte át ekkortájt, s csak a nagy költő lelkiségét hatotta át hasonló erővel az "új vizeken járok" válságokon, mégoly intenzív diszharmóniákón is áttörő elszántsága. A sóvárgó életmohóság egyfelől, a lemondás elégikus tragikuma másfelől, s a kettőt egybeötvöző irónia keserű kacagása hozza létre a Szindbád-történetek (amelyek valójában nem történések, hanem azoknak érzelmi párlatai) utánozhatatlan és utolérhetetlen eredetiségét. Az író nem annyira ábrázol, mint inkább kifejez a Szindbádnovellákban és regényekben: egy jelképes személyiségben megjelenít egy életérzést, szubjektív kedélyhangulatot, érzelmi-erkölcsi magatartásformát, amelyet prózaköltészetével egyetemesít, mintegy rávetít az egész világra. Szindbád figurája jellegzetesen modern alakteremtés eredménye: egyéni színei végül nagyrészt feloldódnak a stilizáció hordozta, rendkívül erős hangulatiságban, a stffus lirizmusában, az "életen változtatni nem lehet'; illetve az "élni siess" kettős jelentés létét összegző változásaiban. Krúdy-Szindbád a jelen elöl a múltba fordul, noha abban sem hisz már, azt is ironizálja. Élvezi és az olvasóval élvezteti hajdanvolt emlékeinek szépségét, ám azokba be-belopja a dezillúzió eltávolító "mélyvízi" hangulatáramait. Nagyfokú komplexség eredménye tehát a "Szindbád": lapjain az epikus elem elhanyagolható jelentőségű, ellenben a közvetett-stilizált vallomás, a szerepjátékon is áttörő életgyónás, szubjektív költői filozófia meghatározó érvényű benne. Mindezt már a kiváló kortárs írók is felismerték. Schöpflin Aladár, a neves kritikus például így méltatta megjelenése után a Szindbád utazásait: Krúdy "olyan ellenállhatatlan erővel kapcsolódik bele az olvasó hangulatába... Az elmúlt fiatalkorra való visszaemlékezés töltötte meg ezzel a lírai hangulattal. Szindbád, az Ezeregyéjszaka kalandos hajósa álarcában maga az író járja be még egyszer azokat a helyeket, ahol forrongó, az életbe vezető utakat kereső fiatalkora éveit töltötte... Útjában újra kigyulladnak szívében a régi lángok, újra átéli a régi bánatökat, megismétli a maga egész ifjúságát, de nem az egykori friss, tomboló életvággyal, öntudatlan naivitással, hanem a tudatosság bágyadt melankóliájával, amely halk, borongó mélázássá oldja fel elbeszélését, letompítja színeit, hangulattá hűti a hajdani lángolásokat... a fődolog a hang, ahogy elbeszéli, a visszaemlékezés bánatos humora. Szindbád utazásai tiszta merő líra, elbeszélés ürügye alatt, de oly meleg, emberi,

szuggesztív erővel zeng ki Krúdy prózájából, hogy az olvasó akarva sem bír neki ellenállni:' Wég találóbban fogalmazott a költőtárs, Kosztolányi Dezső: "...minden sornál elénk 4olakodik egy érzés: az, hogy aki írta, költő. Költő: azaz választó; a szavakban, a tárgyakban válogatás; mindent valami különös szemszögből néző, amely csak az övé... Krúdy Gyula ma is szimbolikus meséit rója, Szindbádnak, ennek az álmodó, különös, fáradt magyarnak a történetét. Nincsenek végén csat tanós témái, ötletei sincsenek. Csak az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek... Ez a világ, amit ő álmodik, a bánatos, egyszerű frizurájú nőkkel, a kisvárosi alakokkal, a legendás hercegekkel, máris mese és történelem, a szemünk előtt sóhajt el innen... Elbeszélései mögött gyönyörű és boldog monotonitással vonul a lírája, hegedűkkel, színes zászlókkal, egy ünnepi processzió apró csengetyűivel:' S végül Ady szavát idézzük: "Krúdy szemérmetlenül és egészen lírikus, szemérmetlenül és pompásan." Amint a Szindbád-történetek egymás után sorjáznak, mind több bennük az irónia és az önirónia, a világmegvető attitűd, s mégis: Krúdy újra és újra visszafordul ahhoz, amiből kiábrándult. Az író szerint az élet haszontalan, hiábavaló, az emberi lét mind értelmetlenebb, a társadalom hazug és hamis; ugyanakkor viszont ennek ellentmond nála az, hogy írásainak egy részében a szerelem, az élet javainak megélése vigasztaló is lehet, a társadalomban pedig fellelhető a megenyhítő emberi jóság is, főleg az egyszerű emberekben, esetleg a mégoly elesett prostituáltakban is. E látásmód állandó dualizmusában kétségkívül a csalódottság és csüggedtség válik mindinkább erőteljesebbé, mivel azonban Krúdy nem lát sehol ép eszmei-erkölcsi energiát, kénytelen visszafordulni ahhoz a világhoz, amelyet lényegét illetően már nem érez magáénak. Bírálja, ironizálja, de teljesen elszakadni nem képes attól - már a benne még fellelhető egyes értékek okán sem. A Szindbád-folyam művészi összetettségéhez az is hozzátartozik, hogy miközben az író gyönyörűséggel és gyönyörködtetően festi a múlt romantikáját, tudja, hogy e romantika már múltbeli keletkezésekor sem volt egészen igaz, némiképp akkor is öncsaláson alapult, s még inkább azon alapul most, amikor az író hozzá melankolikusan visszasóhajt. A nosztalgia, az illuzionista álomvilág felszabadítja őt egy időre - de csak egy időre. Ez a felismerés szólal meg fájdalmasan az Aranvlcéz utcai szép napok (1916) című novelláskötet Előhangjának önbírálatában: ":Zennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit nem írtam, csak színhazugságokat!... Az emberek hiányoznak a könyeimből, akiket mindenkinél jobban ismerek, ugyanezért leírni nem merem őket... Ha én leírnám, hogy mit éltem és éreztem és körülöttem éreztek: talán egy toronyba zárnának. Ezért nem ér semmit az egész irodalmam..." E vallomásban kétségkívül van túlzó önkicsinyítés is, de nyilvánvalóan igaza van az életmű egyik legjobb ismerőjének, Szauder Józsefnek, aki a következő megjegyzést fűzi hozzá: "A szenvelgő hanghordozás mélyén félreismerhetetlen az igazság: nem azt írta-e kötetében, amire igazságszomja vágyakozott." (Tegyük hozzá: az Aranykéz utcai szép napok egy időben keletkezett a legérettebb Szindbád-novellákat magában foglaló Szindbád: A feltámadás című elbeszélésfúzérrel!) De ha nem is mindazt, amit az író szeretett volna, mégis rengeteget ad az olvasónak a Szindbád: nem narrációt, hanem zenét, nem sztorit, hanem ábrándot egy igazabb életről; nem jellemek ábrázolását, hanem összegző álmot létünk lehetőségeiről és azok kényszerű elmulasztásairól. Vallomást egy adott világ bezártságáról, az abból való szabadulásvágyról, e vágyban való csalódásról, valamint e csalódás költői teremtéssel való leküzdéséről. Bizonyságot arról, hogy az igazi irodalomban a "csalimese" is az igazság hordozójává válhat. Végső mérlegét megvonni a "Szindbád"-folyamnak nagyon nehéz, talán lehetetlen. De talán nem tévedünk, ha úgy gondoljuk, hogy a mű egésze mégiscsak az életre szavaz. Az egyszerire, a megismételhetetlenre, a nagy néha megtalálható boldogságra. Krúdy hite szerint: elsősorban a szerelemre. Álljon itt a Szindbádról mondottak befejezéséül néhány sor a hajós ábrándvilágából és ábrándvilágáról: "Szerette a nők lábát s a hófúvásos időjárást. A vidéki tánciskolát és a kis vendégfogadót, ahol ismeretlenül üldögélt, és a fogadósnénak szöktetést ígért. Az őszi liget vérfoltos faleveleit és az

elhagyott szélmalmokat, ahol majd egyszer meggyilkolja azt a nőt, kit legjobban szeretett... Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény." REZEDA KÁZMÉR SZÉP ÉLETE Rezeda Kázmér is részt vesz annak a társaságnak szilveszter éjszakai mulatságán, mely a nagykörúti Király Szálloda "fehér termeiben" gyűlt össze. Miközben itt a Terézváros, áz Erzsébetváros és a Lipótváros asszonyainak vidám seregszemléje folyt, egy pincebeli hang már sejtelmesen a háborút élteti. Az asszonyok között az író főhős számára legizgatóbb Késő Fáni, aki szakított gazdag zsákkereskedő férjével, hogy egy ágrólszakadt költővel élhessen együtt. Nem kell soká várnia az asszony kezdeményezésére, hiszen azt nem érdekli más, mint a szerelem. Késő Fáni és Rezeda úr Pest utcáin, főleg a híres Stefánia úton bonyolítják találkáikat, a főváros éppúgy "hőse" a Krúdy-regénynek, mint ők ketten. Folyik közöttük az álarcos, a polgári konvenciók látszatát őrző szerelmi játék, jóllehet, mindketten túl vannak már illúzióikon. Annál is inkább, mivel Rezeda úr akkor már jó ideje Johanna asszony "Barátságos Házában" élte napjait. Johanna leánykereskedő, de őszintén szereti Rezedát, gondját viseli, őrködik testi-lelki jóléte és egyensúlya felett. A "Barátságos Ház"-nak különben egyaránt vendégei Budapest éjszakai életének jellegzetes értelmiségi alakjai, elsősorban írók, mint például Cholnoky Viktor, Molnár Ferenc vagy éppen Ady Endre, elválhatatlan barátjával, Révész Bélával. Johanna olykor a gyóntató szerepét is betölti vendégeinél, mindenekelőtt Rezeda úrnál, akit arra tanít, hogy semmit sem szabad megbánni, amiben az ember örömét lelte, mert az önvád bénává teszi a lelket, lebéklyózza. Sőt Johanna olyannyira szereti Rezedát, hogy nemcsak "farkaskutyaként vigyáz az álmára'; de azt sem kívánja, hogy az író feleségül vegye. Az ő "Barátságos Ház"-ába az életből való kimenekülés jegyében jutott az író, s most a Késő Fánival való szerelem hatására otthagyja e sajátos menedéket: visszatér a "normális" társadalomba. Erre ösztönzi Rezedát új ismerőse, a városligeti Anonymus-szobor mellett tanyázó "beteges úriember" is, aki szerint a múlt emlékeiből nem lehet megélni, mert a múltból csak a kellemetlen, fájó emlékek látogatják meg az embert. Igaz: a "beteges úriember" most már nő nélkül szereti a tavaszt. Annál kevésbé teszi ezt Rezeda: számára Késő Fáni a beteljesült szerelmet nyújtja a Kamaraerdőben. Ezt követően az asszony váratlanul eltűnik: mint utóbb kiderült, Leányfalura rándult ki, egy Szilvia nevű barátnőjéhez. S amikor egy hét után visszaérkezik, már e Szilvia tanácsát hozza magával: találkozzanak azontúl a Választó Herceghez címzett fúrdőszállodában. Így is történik. "A szoba száma, hogy ez egykönnyen ne legyen elfelejthető, numero 100, jegesvödörben frissítő, az egyik sarokban gyümölcs (természetesen őszibarack, mert az most a legritkább), szendvics és egy francia butélia vár a nagyérdemű uraságokra, mint ez a Pickwick Club tagjainál szokásban volt: Rezeda úr ettől kezdve kétlaki életet él: hol városi lakásában, hol Budán, hová "boldogságos teendőket" jár elintézni. Egy nap azonban váratlanul belép az életébe Szilvia, a leányfalusi barátnő, kiről kiderül, hogy "igen szemrevaló úrnő'; s ki egyre bársonyosabb pillantásokkal viszonozza Rezeda tekintetét. Hamarosan Szilvia is meglátogatja a Választó Herceg 100-as számú szobáját. Mert Késő Fáni ugyan féltékeny az íróra, ám egyszersmind izgatja is az, ha szerelmét barátnőivel megoszthatja. Mi több: hazaviszi lakására Rezeda urat, nem törődve otthon tartózkodó férjével. E jelenetek sikamlósságát az ellensúlyozza, hogy a városban az emberek már a közelgő háborúról beszélnek, s az esti lap a Balkán puskaporos hordójáról ír címeiben. Késő Fáni folytatja Rezeda úr "kiközvetítését" barátnőinek: elviszi a "fehérmájú asszonyok" házaiba. Előbb Rézivel, a gömbölyű nyakú tejigazgatónéval hozza össze, majd Júliával, kiről sajátos dolgokat mesél el Fáni. Álmaiban Júlia gyakran látja magát Borgia Lukréciaként, azaz a reneszánsz legszemérmetlenebb asszonyaként. S egy ilyen álomban Júlia meglátogatja haldokló nagybátyját a kórházban, aki az "Ilyen az élet" szavakkal búcsúzik az élettől. Ez a kijelentés biztatást és feloldozást jelent a magát Borgia Lukréciának képzelő asszony számára, aki nyomban egy ismeretlen fiatalembernek adja magát a szomszéd kórházi szobában. Nem csoda, hogy álom

után a valóság következik: "mintegy bárányként" hagyja magát Rezeda úrtól a Választó Herceg emlékezetes 100-as számú szobájába vezettetni. A kalandokból egy idő után elege lesz az írónak, s visszatér elindulási helyére, a "Barátságos Ház"-ba. De az őt szerető Johanna immár önnön érzelmei ellenére is - elküldi. Arra ösztönzi, hogy térjen vissza a világba, s másképpen keresse a boldogulást, mint eddig. Rezeda Kázmér meg is fogadja a tanácsot, ám amikor otthagyja jótevőjét, tompa zúgást, földrengésszerű morajlást hall Budapest utcáin: "Éljen a háború!" - kiáltja a tömeg. Neki is háborúba kell mennie, harcolni, szenvedni és esetleg meghalni, mint annyi más millióknak.

MÁRAI SÁNDOR: SZINDBÁD HAZAMEGY

"Pest, e szomorú és ügynökölő város", hiába "ragyog" úgy, "mintha ünnep lenne valahol'; voltaképp gyászolnia kellene, mert ez a Pest többé már nem az, ami volt: hiányzik belőle egy alapérzés, melyet múltjának megtagadásával veszített el. A megértés, a szolidaritás érzése ez, melyet makacsul őriz ugyan néhány utolsó mohikánja a hőskornak, de amely már csak álmaikban és a szerkesztők által egyre nagyobb gyanakvással fogadott tárcáikban ölthet testet. Ennek a régi érzésekkel átszőtt Pestnek nyomozására indul el óbudai otthonából "Szindbád, a hajós, író és úriember'; mégpedig "reggel korán'; mert a régi vágású emberek nem henyéléssel töltik napjukat. Meglehetősen hétköznapi cél vezérli ugyan: "estére hatvan pengőt kell szerezni'; mert szükség van rá a családnak, az asszonynak, ki oly sok hányattatás után "elhozta Szindbád szívébe és életébe a békét". És Szindbád, mint a világirodalom nagy utazói, felkerekedik, előbb azonban aggályos aprólékossággal mondja el, milyennek is szeretné az esti töltött káposztát, kis töltelékekkel és ropogósra sült karmonádlival. Mint egy igazi utazó, járművel kel útra: lovas fogattal, mely nagyon ritka volt már akkoriban, hiszen a tehetősebbek gépkocsin törtettek céljuk felé, ám a rohanás közben nem ny7hatott alkalmuk a város rejtett titkainak fürkészésére, elveszítették azt az érzékenységüket, hogy felfogják titkos üzeneteit, melyeket Szindbád még így, öregen és megkopottan is hibátlanul értelmezett. Olyan jelekből következtetett az élet minőségének megváltozására és az emberek gondolkodásának átalakulására, melyek más számára teljesen érdektelenek. Szindbád számára az eperpálinka léte vagy nemléte kardinális kérdésnek mutatkozott, hiszen ez az úriemberek itala volt, szemben az újabban divatos "förtelmes kotyvalékkal'; a "szeszek zagyvalékával'; a koktéllal. S amint a jármű végigkocog a budai oldalon, Szindbád előbb magányosan, majd "a nagy mesélő'', Artúr társaságában elmélkedik az erkölcsök megromlásáról. Mintha csak ki akarná áztatni magából e gonosz világ szennyét: megálljt vezényel a gőzfürdő előtt, hogy bágyadt tagjait megpihentetve, visszaálmodhassa a múltat. S míg a forró gőztől elkábulva útitársa, a nagy mesélő hatalmas horkantásokat hallatva elszenderedik, Szindbád úgy érzi, mégis meg kell vele osztania a nagy titkot, mely egész életében nyomasztotta: "...a titok, melytől a haza szenved, annyi, hogy Magyarországon minden jóravaló embernek hiányzik... négyszázötven pengő havonta:' Ironikus volna Szindbád? Igen, az is. De amit mond, mégis a véres valóság, hiszen amint álmodozása közben fel-feltűnnek szeme előtt a régi társak homályosuló képei, arra kell gondolnia, hogy ők mind jobbat érdemeltek volna, s teljesebben fejthették volna ki tehetségüket, ha nem őrlődnek fel a napi robotban. Joggal merül fel benne a kérdés, miközben jóleső nyögésekkel tűri a dögönyözők markolászását: "Vajon hová járnak most a költők?" Hová is lettek a költők? Az "elátkozott" Somlyó Zoltán megnősült... a nagy tehetség, "Attila" pedig, aki a Szindbád által is szépnek tartott "hosszú az Úristen s rövid a szalonna" sorokat írta, a Bucsinszky kávéházba jár... Ám a szalonna említése arra is figyelmezteti a borús Szindbádot, hogy fel kellene keresniük a bácskai hentesüzletet, amelyhez szép és bensőséges emlékek fűzték, majd az itt vásárolt tokaszalonnával zsebében a hódító mozdulatával ült be a

"Csikágóba", hol hajdanán már a hajnali órákon bérmunkákat végeztek az írók. A gyönyörű egykori birodalom, Atlantisz azonban elsüllyedt. Szindbád mégis "látta a régi, füstös és nyugtalan Pantheont, ezt a különös, izgatott Olümposzt, ahol az erkélypáholyokban s az oszlopok tövénél ott gubbasztott, vitatkozott, álmodozott, tervelt, várakozott egy nemzedék, melynek legnagyobb gondja a napi cigarettaadagon és a vacsorapénzen túl mégis a magyar műveltség volt, a vers és a próza, az álom és a révület, az a szent, kancsi önkívület, mely álomból, cigarettából, élményből, somból, betegségből és lázas szándékokból, műveltségből és ötletből épített egy álomvárat, az örök és múlhatatlan Szent Magyarországot". Mert ezek az írók, loholtak bár jegyzőkönyvecskével a zsebükben, mint Kosztolányi tette, pepecseltek bár a soha el nem készülő Nagy Enciklopédia címszavaival, mint Karinthy, írtak légyen nemes mondatokat, mint Szini Gyula, abban egyek voltak, hogy hazájukat minden bűnével és gyengeségével szentnek tartották. Ezek az írók és a nagy szerkesztők, mint Osvát Ernő, lassan kihaltak vagy "bújkálnak'; mint az egykori szegénylegények. Nem otthonuk már ez a világ, amelyben megváltoztak és módosultak az emberi kapcsolatok, amelyből kiveszett a régi erkölcs és gondolkódásmód, s azt lett a fontos, kinek kicsoda az ismerőse, s milyen előnyöket remélhet a saját maga számára új ismeretségeiből, melyet barátságnak neveznek ugyan, de ez már nem barátság, mert hiányzik belőle a megértő, az áldozatos szeretet. S hiányzik a régi város kedves romantikája is: a lóversenyek hajdani "költészete'; amikor az emberek még nem pénzéhségből jártak az ügetőre, hanem mert szerették az élet apróbb s nagyobb ünnepeit, mert átérezték, hogy a létnek csak akkor van igazán értelme, ha a hétköznapok szürkeségét felváltja olykor-olykor az ünnepek ragyogása, mely megvilágítja a szíveket, s előhozza belőlük azokat az érzéseket, melyek máskor rejtve maradnak. "Hol van a régi ország, Szindbád úr? " kérdi kicsit kesernyésen Ede, az irodalmi főpincér, s a hajós rövid habozás után így válaszol: "A lelkekben:' S mert a lelkek legmélyebb, legtisztább érzéseit csak az irodalom, a művészet képes kifejezni, rögtön papírt és plajbászt kér, hogy tárcát írhasson. "Írt, mert író volt, és néha egyfajta hangot hallott, amely olyan volt, mint mikor egy üres szobában megszólal egy magányos mélyhegedű, melyet a sarokban felejtett valaki:' Ezt a hangot hallotta Szindbád egész élciében. 1-íallotta a zajos Körúton, a kocsmák zsivajgásában, néha otthon, az asztala mellett ülve. De csak akkor vett kezébe írószerszámot, ha élesen, pontosan kivehetően hallotta. Ám őseihez hasonlóan ő sem tudott egészen pontosan válaszolni a hang által felvetett kínzó kérdésekre. Amikor élesen, pontosan hallotta, lelki szeme előtt megjelent az egységes és oszthatatlan Magyarország, szavakat hallott, sikolyokat, nevetést és boldog sóhajtást, látta közben az Alföldet és a Dunántúlt, s tudta, hogy küldetése nem arra szól, hogy okosan, higgadtan mérlegeljen, hanem "hogy emlékezzen, hangokat halljon, a tűzbe bámuljon, mely az emberi szívek alján parázslik, s közben mindig odaégesse magát ahhoz a lánghoz, amely az emberi öntudat alján füstölög". Írt, mert író volt, "mert látta és ismerte a másik, hallgató Magyarországot, ahol a barátság és szerelem még a becsület pallosának védelme alatt élte titkos és igaz életét... Megismerte a másik világ embereit arckifejezésükről, ruházatukról, mely éppen olyan szemérmes és úri volt, mint a szívük én érzéseik... Ismerte szívüket, és tudta, hogy szomorúság van a nemesebb szívekben." Szomorúak voltak, mert számkivetettnek érezték magukat ebben az új világban, melynek jelképe volt a nyüzsgő Pest. Az ő szívükben azonban más városok, más emlékek és más életértékek keltek életre, s ezeket szólaltatta meg Szindbád, ha a hangot hallotta. Legfőképpen azonban "azért írt, mert szerette hazáját, zsémbelt a nemzettel, s szerette volna életre rázni a nemzet erőit'. Szindbád hunyt szemmel, "aluszékonyan" elmélkedett saját íróságáról és az íróságról általában. A város azonban már nem tartott igény-t Szindbádra, s nem kellettek neki azok az életértékek sem, melyet ez a lelkes nemzedék képviselt. .Az emlékek és a jelen tragikus feszültségének érzése hatja át utolsó óráinak eseményeit, melyek nem is események, hiszen a hajóssal szinte semmi sem történik. Szállodáról szállodára "utazik'; s közben egyre keserűbb szívvel

nyomoz a régi ízek, régi aromák, régi házak, régi arcok után, s egyre nyilvánvalóbb, hogy ezek számára jelképei egy világnak, mely alighanem bensőségesebb, békésebb és otthonosabb volt, mint az, amelyben öregkora telt, mert "a boldogságot nem árulják már sehol Pesten". Csak a "becsvágyat árulták, a hiúságot, a pénzéhséget, az érzékek ostoba lakomájának asztala mellett ült, pofázott, kortyolta város szomorú férfinépe, a hazugságot árulták, a szívtelen kalandot, az érzéstelen és önző kéjt mérték ki az utcán át, mint a hamisított lőrét a lelkiismeretlen ,korcsmárosok". A London kávéházban ér véget az utazás: itt még tudják, hogy Szindbád milyen ízű ételeket kedvel, hogy van még olyan sör, amelyet frissen csapolnak, hogy ismerik az igazi bort, mely mellett szemét lehunyva, elmélkedve üldögél a hajós. Mert az életet nemcsak az ünnepek aranyozzák be, hanem az ünnepi szertartások is, melyeket a modern, rohanó ember ugyancsak elfeledett törtetése közepett. "A város lihegve szaladt a tavaszi este vörhenyes fényei felé", s Szindbád egyre biztosabban érezte, hogy búcsúznia kell a várostól, mert ennek nincsen érzéke az élet igazán fontos, örök dolgai iránt. "Szindbád az örök dolgokat szerette, s a kocsma, a bor, a nirvána, az elmerülés, Buddha és a bölcsesség örök voltak:' Elindul tehát, hátha valahol van egy világ, melyben ezek az értékek léteznek még. Hazamegy az óbudai házba. "Magányosan feküdt az ágyon, a gyertyaláng mellett, csukott szemekkel, s mosolygott. Képzeletében még egyszer és utoljára feldobbannak a vörös postakocsit húzó lovak, s ő mosolygott, mert tudta, hogy a világból akkor kell kilépni, amikor a világhoz rnár nincsen többé közünk. "A gyertya csonkig égett, s utolsó lobbanásával megvilágította Szindbád arcát. Most bölcs volt a csukott szemű arc, közömbös és szigort. Csak keleten tudnak ilyen közömbösen és méltóságteljesen nézni az urak, mikor vége van valaminek"

KAFFKA MARGIT: SZÍNEK ÉS ÉVEK

Csendes, harangszós délutánokon leanderes tornácán Pórtelky Magda "lapozgatja" a múltat. Öreg és magányos. Tavaszkor múltam ötven - mondja magáról. De már minden mögötte van, amitől a pergő esztendőket életnek érezheti az ember. Nincsenek céljai, szándékai. Eljátszotta kiosztott életszerepeit. Nem kíváncsi se a holnapra, se a holnaputánra. Panasztalan, amiért az ajtót ritkán nyitják rá. Bár néha maga is azt gondolja, korán van még ahhoz, hogy a világ így leszokjék róla. Abban a kisvárosban él, ahol az élete lefolyt. Nem kell magyarázkodnia, hogy ki ő, hogy mi jusson van itt. Akik szerették, irigyelték, bántalmazták, már csak az életének szereplői és tanúi. Pórtelky Magda visszafele él. Mályvák, rezedák, illatozó "vénasszonyvirágok" között mindennapos játékként újraéli az életét. Egy régi kertre emlékezve bukik fel múltjából a gyerekkor. Az a kevés, amit az emlékezet meg tud őrizni. A Zimán-ház kertjében három gyerek éli az életét. Magára hagyva, de boldogan. Nagyanyjuk, a Grószi a család újbóli felemelkedése ideájának él. Valaha fóispáuok is voltak a Zimánok. Anyjuk ifjan özvegy, és hét vármegye legszebb asszonya még mindig. Holdudvara van a rajongókból. De a híresen szép Zimán Klári fogyó örökrésszel, három gyerekkel tíz farsangot is áttáncol, míg férjre tud szert tenni. S akkoriban már a nagylánya házasságára is gondolnia illik. Ni, a kis Pórtelky Magda! - tapogatják végig a Megye utca zsalugáterei mögül a tekintetek a kamasz lányt. Kinőtt a gyereksorból. Szép, mint az anyja. Nem túl gazdag, de tekintélyes famíliából való. Számolni kell vele! S mi mindent tud már ez a fruska! A gyerekkortól hallott rokoni kapcsolatok, családi haragok és lekötelezettségek szövedékei ott vannak a kisujjában. Tudja, hogy másféle üdvözlés jár a maga fajtájának, más az ismeretlen múltú, jöttment famíliáknak. A "megyei fiúknak" könnyed bizalmasan int át a túloldalra, az ifjú Vodicskának kifogástalan nyájassággal, de tartózkodóan bólint. Nagyon is hamar ráeszmél az élet összefüggéseire, amelyek között boldogulnia kell:

Emlékei nagylányságától elevenek és részletgazdagok. Tárgyak, illatok emléke idézi fel az eltűnt időt: fehér muszlinruhája és a tubarózsás fehér selyem az első báli szezont. Azt a farsangot, amikor az első lány volt a megyebálon. Az anyja fűzöld selyemruhában rózsák girlandjával ugyanott a legszebb asszony. A lány alku tárgya. De Kendy Elemérék a fiuk 800 holdjával keveslik Pórtelky Magda hozományát. Így aztán egyre több reménységgel szegődhet árnyékába az ifjú ügyvéd, Vodicska Jenó. (Pedig jobbágy őseit még deresre húzták a piacon, s Szinyéren az ilyesmit nagyon is számon tartják.) Az anyának várnia kell, míg az européer, világmegváltó terveket forgató Telekdy Péter házasodhat. Apja, az öreg. nábob Zimán Klárira nem adná áldását. A második farsang már nem öröm a lánynak. Már nem első bálos. Az eseménynek nincs újdonsága. A báli szezon feszült, ingerült levegőjű. A tánc robot. Csak eszköz. A második báli szezonban már menyasszonynak illik lenni, aztán férjhez kell menni. Mégpedig jóD A múlt század 80-as éveiben vagyunk. A nő sorsa a férfi. Altala lehet csak valaki. Meg kell szerezni, aztán - ahogy mondják - "lekötni'; "megtartani". A Zimán-házban kérőnek kezdik tekinteni az ifjú Vodicskát. Valahogy hozzámelegszenek a gondolathoz. "Grószi legjobban tudja" fogadja el Pórtelky Magda lázadás nélkül, hogy a feje fölött döntenek az életéről. Holott megérintették már ábrándok. Talán szerelemféle is, amit egy báli éjszakán és egy holdvilágos falusi estén érzett Tabódy Endre karjaiban. De szerelmi vallomásukban ott volt a lemondás. A "Várjon rám!" pedig csak kérés, nem szabad ígéretszámba venni. A Grószi házában sincs már hely. Fia a szép, szelíd Kallós Ágnest oltárhoz vezetve hazaköltözik Zimán Klárinak és a lányának férjhez kell menni. Segít a sors is. A duhaj, öreg nábob halott. Telekdy Péter házasodhat. Vodicska Jenő pedig gálában, feketében megkérheti Pórtelky Magda kezét. Magda asszony törölgeti a háromszobás lakás porcelánjait, fényesíti a rézkilincseket, hajszolja a cselédet, és keserűen gondol arra, hogy ez már az idők végezetéig így lesz. Férje az utcán gáláns, otthon kikötve a bajsza, metéli a tyúkszemét, és fensőbbséges modorban gyengéd. A háztartás robot egy férfiért. De mert az élet más játékteret nem ad, Pórtelky Magda ebben éli ki tevékenységi lázát. A tisztaság ragyogása kiváltságos, úri színeket visz napjaiba. A születésnapi vacsora megrendezése egyenesen az alkotás mámorával jár. És konfliktusokkal! Az öreg Vodicska takarékossága fennakad menye kisvárosi fényűzésén. Az is kiderül, hogy a kétfajta rokonság nehezen összeterelhető. Telekdy Péter a falujában elkezdi valóra váltani reformelképzeléseit. Földmunkásnak hívja a parasztot, kiskertes házat épít a bérescsaládoknak, az uralkodó szél irányába építteti át a magtárat, és a szolgálótól való féltestvérét otthonába fogadja. Rosszallóan néz rá a világ, szomorú véget jósol. Magda gyermeket vár. Vodicska babusgatja, becézi, atyáskodóan jó és gyöngéd hozzá, ahogy ez legigazibb természete szerint magának is jólesik. Megszületik a gyermekük. Fiú. Magda életéből a szülés után betegséggel, lábadozással kiesik egy esztendő. Kiesik tizenkét hónap az anyaságából is. Alig tudja magát az életbe "visszaélni". "Megbecsüld ezt a jó uradat!" - mondogatja a Grószi. Vásáros napokon bizony csak úgy rajzik be hozzájuk a sok pörös atyafi. Magdában megnő a vágy: Szinyéren valaki akar lenni. Mióta a városba került a rokonság rangosabb, bárói ágából Pórtelky Melanie, több jövés-menéssel, társaságban forgolódással éli életét. Már a megyeházhoz közel laknak, mert a kliensek javát nem a nagypiac adja. Pörös birtokeligazítások, a láplecsapolás körüli kalandos számítások hozzák a pénzt. Magdának van már 'szalonja, szakácsnője, kicsi fiára bonne vigyáz. Tagja a Nőegyletnek, teniszezni jár. Férje komolyabb dolgaiba is belelát. Napjaik szépséghibája, hogy az öreg Vodicska dorgáló leveleket ír, és a Grószi is egyre hűvösebb irántuk. Horváth Dénes új ember a városban. Hanyag gyűrődöttségével is kellemesen szép ember. Világjáró művészmúltja titkokkal övezi. Vodicska és Horváth kollégaként őszintén megszeretik egymást. Esténként szivaroznak, borozgatnak, beszélgetnek. Magda a háttérben hímez, hallgatja őket, és vonzalmak ébrednek benne. Megsejti, hogy az ember nem a menyegzője éjszakáján válik asszonnyá,

hanem sokkal később. (Egy gyűrött levél mintha arról is árulkodna, hogy Vodicska meleg érzelmeket táplál. Melanie iránt.) Pórtelky Magda és Vodicska házasságába csak a kisfiuk léte visz némi meghittséget. S talán az is, hogy terveket kovácsolnak. Korteskednek, hogy Melanie férjéből főispán legyen. Így az őszi tisztújításon Vodicska Jenő szemet vethet az alispánságra. Magda érzi, hogy férje mindent erre az egyetlen lapra tesz fel. Egyre többet jár a házba Lipi zsidó, akitől uzsorára kölcsönt szokás kérni. Magda aggodalmait legyőzi a nagyravágyás. Kell a pénz - vacsorákra, kalapokra, a királyi vadászat napjaira, amikor a trónörökös Szinyéren vendégeskedik. A "királynapokon" PórteÍky Magda élete fényes óráit éli. Jelmezben parádézik a jótékonysági vásárban. Szépséges cigányasszonyként jósol a királyfinak és Tabódy Endrének is, akivel úgy gondolnak vissza a hajdani szerelemre, mint két bolondos gyerekember játékára. Felvirrad a tisztújítás napja. Horváth Dénes hozza a híreket a megyeházból. Reggel zenebonával jöttek Vidocska Jenőért, délben kicsiny, vert haddal érkezik haza. Szétszéledt diadalmasnak látszó pártja. Vodicska Jenő a leves és a hús között kisomfordál az ebédlőből, és főbe lövi magát. Az ura halálával Pórtelky Magda feje fölött összecsapnak az élethullámok. A temetési énekszó, a halottszag, a harangzúgás sokáig kísértik. Amolyan félkábulatban gondolkodni sem tud. Amikor magához tér, önvád gyötri. A nagyravágyásának áldozata lett; a józan, mértékletes polgár életében ő volt a romlás. Horváth Dénes a vigasztalójává szegődik. Temetői sétáikat hamar szájára veszi a kisváros. A fiáról, amíg kiigazodik a sorsa, "egy időre" le kell mondania. A szíve mélyén érzi, hogy a gyermeke végérvényesen az öreg Vodicskáéké. Magda az anyja házában él. Az ő háza fél esztendőkre nyitva volt felnőtt testvérei előtt. Otthon volt nála a kispap Sándor, aki azóta már megháborodott, és a lump Csaba, aki csak kárxyaadósságokat csinálta család számlájára. De neki nem sok ideig lehet maradása Telekdy Péter házában. Érti mostohája példabeszédeit, amelyek arról szólnak, hogy a független, kenyérkereső, küzdésre képes asszonyok kora következik. De valójában mit kínál a sors Pórtelky Magdának? Nyithatna . kalapszalont. Lehetne szegény rokon hol itt, hol ott. Az utóbbi státust próbálgatja. Először az anyja húgánál, a fővárosban. Leckét kap a garasos hivatalnok-életmódból. Sétálgatnak a Hatvani utcában, páváskodnak ingyenpáholyban, az "én is ott voltam" illúziójával hetente kétszer megfordulnak a Kuglernél. Közben érkeznek Horváth Dénes ömlengő levelei. Hatnak, holott Magda csaknem belekeveredett egy olcsó kalandba. A színészi pálya ábrándja is megérinti. VégW csömörrel, zavarral menekül falura a másik tántihoz a jó hírét is kikezdő világból. A falusi udvarházban egy tétlen nyáron át latolgatja a jövőt. Lehetne például postáskisasszony is, de mégiscsak tradicionálisabb feladatot választ. Ábris nagybátyja házába megy, hogy az ősi családi birtokon az asszonytalan ház rendjét úrnőként szabja meg. De az öregúr mellett csak kettő lehetne: cseléd vagy szerető, Itt lát bele az élet iafmált dolgaiba. Pórtelky Ábris víz alatti földeket vásárol ;,bolondolcsón". Tudja, hogy a lápot hamarosan lecsapolják. Ellátszik Pórtelekre, ahogy Szinyér városa ég. Horváth Dénes megérkezik Magdáért. Oda menekül, ahol régi otthonából csupán néhány bútordarab maradt, ahol zsarátnokutcák, lángtornyok között visz az út. Pórtelky Magda koldus. Nem maradt más választása., mint hogy a habozó másikat asszonyi praktikával becsalja a házasságba. Mit bánja már a szóbeszédet, hiszen a kezére játszik. Szorosabbra fonja körülöttük a sors hálóját. Harmincéves, és férjes asszony újra. Cseléd dalol a konyhájában, és bébiruhát varrogat. Horváth Dénes pedig könnyed felelőtlenséggel éli tovább a maga életét. Nem való férjnek, de nem is akart az lenni. Siklanak az esztendők. Magda horzsolódik, verődik, érdessé válik. Már három gyönyörű kislány anyja. Sok küszködéssel tartja fenn a régi csínt és a férj szultáni kényelmét. Fáradt és fásult, holott szereti ezt a férfit. Tőle vannak magáénák érzett gyermekei. Asszonyok lesznek valamikor. Nincs is más célja, mint hogy sorsuk ne hasonlítson az övére. Magda házasságában egyre komiszabb, fékezhetetlenebb szavak jelzik, hogy

mindketten az érlehnek lejtőjére jutottak. Már a világ is megsokallja Pórtelky Magda szenvedéseit, és megbocsátja bűneit. A tisztújítás során tán miatta lesz Horváth Dénesből alügyész. Magda végre "megyei asszony", s a státus némi biztos jövedelmet ígér. Egy régi választás még most is kísért emlékeiben. S Vodicska Jenőre valahogy jobb szívvel gondol már. Az idő múlását Magda már csak gyermekein méri. Jogász fia idegenné lett felnőtt a fővárosban. Már a lányai is ott tanulnak, és özveggyé lett anyja is Pesten él. Szétmállik, szétesik körülötte az összetartásáról híres család. Még egyszer, utoljára egy fiatal pap hatására vallásos rajongás formájában fellobbannak érzelinei és tevékenységi láza. De két esztendő múltán szenteskedései után csalódottan földiesebb mederbe tér. A hit és a rajongás így is szép volt. Horváth Dénest kikezdi az éjszakázás, az ital, a céltalanság: Evésbe és tunyaságba menekül. Roncsként hal meg. Magda magára marad: A lányai messze élnek. Marcsi tanár, Zsuzsi patikus, Klári zongoraleckéket ad. Nem kell férjhez szaladniuk a kenyérért. Pórtelky Magda ölbe tett kézzel tűnődik a virágai között, hullámokat ver lelkében az elmúlt idő, és százféleképpen magyarázza magának a messzi évek dolgait. HANGYABOLY Az őszi kolostorkert édesen illatos. A fák se nem szüzek, se nem meddők. Isten dicsőségére éppen érett gyümölcseiket mutogatják. Micsoda kontraszt, amikor belép a kertbe első apácaismerősünk. Kunigunda testes, paprikapiros, férfias, káplárhangú, és töri a magyart. A természetben megjelenik valami természeteVenes. Dióhéjba zárva szemlélhető a félelem, a gyanakvás, a gyávaság természetrajza. Pedig csak egy körte pottyant le a fáról, és a gyereklábakhoz gurult. Jó lenne beleharapni! De tilos! A lepottyanást jelenteni kell a zárda szabályai szerint. Mit ér Kunigunda nagylelkű engedélye? Hátha csak az önmegtagadás erényét próbálta ki. Áruló is lehet a közelben. Így lesz az áhított gyümölcsből a lurdi oltáron áldozati körte. De a kert mégiscsak a szabadság földje, hiszen a falak között szigorú rituális rendben folyik az élet. Tanórák, leckék, hitmagyarázatok, karban való imádkozás, litánia az ájulásig, hideg kövön való térdeplés - ilyesféle a nap zárdabeli dramaturgiája. A kert az ábrándok, a titkok világa. Király Erzsi és Popescu Kornélia éppen suspitolnak. Erzsi utolsó éves. Már megvan a maga románca. A világban vár rá valaki. Házasember, túl van a negyvenen, és képviselő. Erzsi független, kenyérkereső nő lesz. S egyszer talán a beteg feleség örökébe lép. Tud várni, és tud zárdában élni. Szemlélődik, figyel. Érdekes dolgok mindenütt vannak. A zárdában is. Nem más ez a világ, mint az élet kicsiben. A szépséges román Kornélia született gyámoltalan. Itt a zárdában legalább tudja, mit kell csinálni. Csengetésre enni, párba állni, imádkozni, lefeküdni. Azt se tudja, mit ér tíz korona, mit adnának azért. Gyerekkora óta zárdában él. A bezártságot, az elzártságot, a szabadsághiányt az ember kibírja, de megsínyli. Ahol nem teremhet szerelem, ott megterem az "ideáliskodás'; a rajongás, az édes borzongás. Nem a másik nem, hanem a másik iránt. Kamaszok közt, felnőttek közt egyaránt. A körülmények a cinkosok. Király Erzsi és Popescu Kornélia a veteményeskertből figyelik az öreg Kunigunda irulását-pirulását a szép Virginia nővér láttán. Kunigunda egy német uradalmi erdész lánya. A legmarconább vadorzót is megszalasztotta valaha. (A bajor misszió tagjaként került társaival hozzánk azzal a szándékkal, hogy még a kanászok is németül káromkodjanak e tájon.) Virginia akkor lépett a rendbe, amikor anyja férjhez ment egy vívómesterhez. Azóta már leimádkozta mostohája iránt érzett keresztényietlen gyűlöletét. Ifjú lányként Kunigunda mellett volt helyettes felügyelő. Nemrég került vissza a zárdába mint a fejedelemasszony titkára. Virginia a reformok híve. Szabadabb szellemet, magaqabb szintű képzést, egészségesebb kolostorépületet akar. Szertárakat, kísérleti eszközöket és fürdőszobát. Szeretné megnyerni terveinek Kunigundát. Sejti, hogy a másik tömzsi lényében, zsémbelő dühe mögött szemérmetes vágyak értek iránta. De Kunigunda nem megnyerhető. Leonával, Simoneával, Evelinával együtt maga a megtestesült

maradiság. A kérlelhetetlen szigor és a szerzetesi alázat hívei. Úgy vélekednek, hogy a folyosó a zárdában az, ami az életben az utca. S aki títl sokat tartózkodik ott, az utcalány. Látni se bírják, hogy neveli Berchtolda, a noviciátus vezetője a leendő apácákat. Nemcsak engedelmes, hanem nyít, bátor, derűs, jámbor lelkeket akar. Ellene van a szemlesütésnek és mindenféle apácás külsőségnek. Az újításoktól, reformoktól Kunigundának a háta is borzong. A szívén át pedig éppen nem megnyerhető, mért féltékeny a világot járt, tudós, szép, fiatal Magdolnára. Észrevette, hogy Virginia vonzalmakat táplál iránta. Király Erzsiék mulatva lesik, hogy tombol "Kunigunda, gumibunda" nővérben a féltékenység. , Az újítás és a maradiság hamarosan megmérkőznek. Az agg fejedelemasszony haldoklik. Választás lesz. Ahogy a növendékek mondják, nagy "hecc". A zárdafalak között hatalmi harc kezdődik. Pártoskodás, korteskedés. Küzdelem folyik Gross Helénkéért is. A fejedelemasszony rokona csinos hozományt hozna a zárdába. De akar-e apáca lenni? Virginia nyomába szegődhetünk. Átmegy a kerten. Találkozik Szelényi tatával, a kövér, hamiskás mosolyú szerzetessel, akinek a reverendája mindig zsírpecsétes, de ő maga tiszta életű és bölcs. Fizikus. A maga módján, szertárában, kísérleti eszközei között és a természet ölén dicséri az Urat. Virginia ellátogat az aggápoldába. Útközben tehéncsordát lát. Furcsa zavarba hozzák a nőstényi termékenység lógó, himbálódzó terhei. Az ápoldában a százéves, csontváz Mártha testvér kuporog a küszöbön. Nem siet égi jegyeséhez. Az örökkévalóság oly hosszú. S itt a földön úgy süt rá a nap. Virginia megfordul az óvodában is. Soror Adél, azaz Komoróczy Sára anyáskodva szereti a kicsinyeit. Ölébe veszi őket. Utánuk néz a kapuból. Hogy tehet ilyet! - gondolja rosszallóan még Virginia is. A hajdani hercegi főispánkisasszony tíz éve él közöttük, de se a mozdulatai, se a gesztusai nem apácásak. Virginia Magdolnára gondol. S arra, hogy földi lényre szabad-e ily forrón gondolni. Este a növendékek hálójában. A szép Gerolda nővér az ügyeletes. Bajt hoztak rá a csitrik. Oly szép a telihold, Kornélia lábtól tette a párnáját, hogy bámulhassa. "Izgágaságának" a szép Gerolda issza meg a levét. Pedig ő maga sose regényeskedett így. Regényt se olvasott, csak egyetlenegyet. De Ohnet Sarah című könyvétől nem aludt egy hétig. Arról már nem tehet, hogy maga is rajongás tárgya. Az egyik polgárista hisztérikus szerelmi vallomással szinte a lába elé veti magát. Nemrég ugyanő még leveleket firkált egy debreceni jogásznak- Ördög Pál helyett Ördög Paula címre. A háló a titkok bevallásának színhelye. Gross Helénke bevallja, hogy ideálja van. Egy városbeli rokonánál találkozott Töfller Albert tanár úrral. Virginia fejedelemnőt akar csinálni a maga ideáljából. Magdolna vele együtt hevül a modern hiteszményekért, a tudományért, a szabadabb, emberibb kolostori életért, de nem sejti, milyen szerepet szán neki Virginia. Délelőtt az iskolában: németóra, fizika, rajz. De mennyi minden történik még ezen kívül. Popescu Kornélia szerelmes Kapossy tanár úrba, akivel Pável Marika kacérkodik. Gross Helénke bevallja Király Erzsinek, hogy már három és félszer beszélgetett Tölller Alberttel. A szép, halvány, tüdőbeteg soror Gregoria és Fénrich tisztelendő úr alakja körül is titok lappang. A fejedelemasszony halott. Reggeltől estig kriptában térdel a "hangyabóly" népe. Három hónap gyász - fekete kötényben, hetente háromszor húsétel nélkül. Közben folyik a szervezkedés. Virginia, Berchtolda, Adél, Magdolna, Gregoria szokatlanul sokszor láthatók együtt. De Simonea, Leona, Evelina, Kunigunda is felettébb gyakran keresik egymás társaságát. A gyász idején "fekete" a karácsony is. Csak Kornélia és Helénke töltik a zárdában. A többiek jókedvűen, agyonetetve, kicsinosítva térnek vissza a vakációról. A szép Király Erzsinek gyönyörű bársonyruha a karácsonyi ajándéka. S csodák csodája, még a láda mélyére se kell rejtenie. Egy sikeres önképzőköri szereplés után részt vehet a legényegyleti esten a kaszinóban; hogy elszavalja Fóth káplán úr jeles ódáját. Bársonyban, csipkében. Elzengi az ódát, és eligazítja barátnői sorsát. Éljenzés, pohárcsengés közepette, amikor oly fennkölt és fontos szavak röpdösnek a terített asztal fölött, mint nemzeti művelődés, vallásos érzület és erkölcs, kiátkozott modern szabadosság, Kapossy és Töfller tanár urak tudomást

szereznek Popescu Kornélia és Helénke érzelimeiről Pável Marika hiába kacérkodik ezentúl, és Gross Helénke hozományára is hiába spekulálnak a zárdában. A "hangyaboly" nemcsak hatalmi harcok miatt nyüzsög. Egyébtől is felbolydul. A Kerekes lányok elkapott levelétől, kicsapatásától. Attól, hogy álvendég sogorok éjszakáztak a zárdában. Krisztus szerény, rossz külsejű "menyasszonyainak" egyike nem is nő volt. De kívülről, "csizmasarokkal" is belerúgnak ebbe a hangyabolyba. Egy elázott úriember a Kispipa nevezetű kocsmából átruccan a "zanyácák" zárdájába. Fogadásból éjnek idején anyaszült meztelenül végigvágtat a folyosókon. Valaha szerelmes volt Komoróczy Sárába, aki a vetélytársa miatt lett apáca: Mindenféle negatívum, vétlen vétek, ostoba baleset a konzervativizmus malmára hajtja a vizet: S ilyenkor mindig kéznél van egy mondat: korábban "volt rend, igen, úgy bizony. S Leona, Simonea, Kunigunda szinte megdicsőül a maga igazától. Élvezettel szabnak ki büntetéseket. A részeg randalírozása után vége a havonkénti vasárnapi kimenőnek, mintha az üdvös rendszabályok megakadályozhatnák az ilyesmit. Eljön a választás napja. Nem száll fel a "füst': "Nincs Anyánk" mondják. Hiába volt a szervezkedés, pártoskodás. Az utolsó hetek zűrzavaraiban széthullottak. Leona után Magdolnáé a legtöbb szavazat. De Leonáé is csak egyharmadnyi. Magdolna megriad, alkalmasnak se tartja magát. Virginia forró szavai pedig kétségbeejtik. Amolyan utolsó sorscsapásként Gmss Helénke megszökik a záxdából. Kígyót melengettek a keblükön, mondják a sororok. Pucc-dáma lesz, kontráznak a novíciák, prepák. Azt csak néhányan merik megpendíteni, hogy a házasság is szentség. 50 000 forintocska ment férjhez az orruk előtt. Miből is telne most már modernizálásra? De kinek is van már kedve ehhez?! Elég volt a villongásokból. Megáhítják a rendet, csendet. Lábra kapnak olyasféle gondolatok, hogy a földi lét amúgy is csak átmeneti. Minek akarni, elég engedelmeskedni! Berchtoldának is elég megígérni a levertség óráiban, hogy a pozíciójában marad, s máris változik a pártállása. Memorandum megy a püspökhöz. Nincs szükség választásra. Valamennyien az agg Leonát akarják. Győzött a középszer, a megalkuvás. A reformokból annyira futja, amennyire az idő kényszeríti őket. Litániás május van. A kertben már vizsgára tanulnak. Puskák kerülnek a novíciák bő köntöse alá és a prepák kicsi kontyába. Fél lélekkel sokan kint élnek már a világban. Király Erzsi Pestre készül. Csak úgy, hogy megnézze magának. Talán azt, hogy milyen a világ nagyban a "hangyaboly" után.

BESSENYEI GYÖRGY: TARIMÉNES UTAZÁSA

Az antarktikus csillagzathoz közel fekszik Menédia. Ennek az országnak különösen szemrevaló része egy kis határ, ligetes erdőkkel, szép halmokkal, futkosó patakokkal körülvéve. A szépséges táj közepén terül el az ősi Tariménes família birtoka, rajta az öreg uraság ordas kastélya, a ma már romladozó nemesi fészek, ahol az öreg szülék nagy gonddal nevelik egy szem gyermeküket, a derék és jó eszű ifjút. Atyja házitanítót fogadott mellé, Kukumedóniás mestert, egy józan ítéletű, habár nemritkán mosolyogtatóan fontoskodó bácsikát. Darab idő múltán a tanítvány elunta az otthoni társaságot, a termetes Morgonné asszonyság meg a többi rokon nem éppen elmemozdító diskurzusait, s mert érteni akarta a világot, jelesül, a törvényt meg a vallást, jó mestere társaságában útra kelt keresni az igazságot. Előbb egy Menédia-szerte nagy hírű filozófust kerestek fel, bizonyos Kantakucit, Pucufalván. Szkepszisre hajlamos, különben feddhetetlen életű magányos bölcs volt ez a tudós férfiú, példásan szerény mindenben, másféle, mint a mindenbe belekotyogó házi csősze, Rühödi János uram. Kukumedóniás rögvest mellének szegzi a kérdést: hogyan áldozzon egy halandó ember Jupiternek, a halhatatlan istennek? Kantakuci szabadkozik: ő se nagyon igazodik el ebben a dologban; errefelé kecskével, amarra meg kakassal szokás áldozni, ahogyan bizony Jupitert sem könnyű kiismerni, hiszen az

áldozatért hol áldást hoz, hol ostoroz. Rühödi János, aki a sarokban üldögél, s időnként köp egyet maga elé, jóval magabiztosabb. Mert - úgymond - aki iskolába járt, de akár egy gyerek is tudja jól, hogy kecskével illik áldozni. S hogy miért? Mivel itt az öregek is így tudják. Igaz, lakott itt valaha három kakashitű, el is verte mindenüket a jég, és .mikor ez okból kifolyólag elűzték őket a faluból, több- kár azóta nem esett. Úgy ám. Most az ifjú Tariménesen a kérdezősködés sora. Jupiternek egy az igazsága, bizonyosan, de miként magyarázzuk azt a temérdek ellenkezést, amely a különböző nemzetek között létezik törvényekben és szokásokban? Rühödi uram nem fájdítja fejét ilyesmivel. Szokás és igazság nem egyforma ezen a világon, mivel hogy különböző. Kantakuci csak legyint az ilyesfajta körben forgó okoskodásra. Ő úgy véli, a különbözés oka az emberi természetben keresendő. S hogy a vendég úrfit az általában vett, az egyetemesen érvényes igazság érdekelné? Nos, keressék meg azt a csudás országot, ahol ezt is tudják, s hozzanak hírt róla! Mester és tanítvány nem is nyugszik sokáig a magányos kételkedőnél. Jókora gyalogút után, fáradtan és porosan érkeztek el Totoposzba, ahol Arténis királynő regnál, a hírek és a jelek szerint országa üdvére. Éppen valaminő udvari estély volt, amikor a két vándor betoppant a főváros melletti elbűvölően szép kastélykertbe, az átlátszó, finom selymekbe öltözött, dús testű udvarhölgyek közé; ily társaság, ily környezet minden férfiemberrel feledtetni tudja, hogy fáradt. Tariménesben egyszerre fellobban az ősi nemesi vér a legeslegszebb delnő, Arténis királynő láttán, bátran odalép a már alakjával is fejedelmi küllemű asszonyhoz, és illő szavakkal engedélyt kér: tanulmányozhatnák ők ketten, messziről jött vándorok e csudás országot, jelesül, az itteni törvényt és vallást. Arténis jó szívvel fogadja az idegeneket. Ő nem akar népe akarata ellenére uralkodni, s vallja: vesszen minden hatalom, amely a természet ellenében fogant és virul. Vajon te, nemes ifjú, verejtékeznél-e oly földön, amely munkád után semmit nem terem? Ölelgetnél-e oly szüzet, kinek csókjai halált hoznak reád? - kérdezi. Az elme tévedhet, az érzés soha. Az uralkodik híven, aki a népet érezhető jókkal és nem üres ígéretekkel szereti. Az ifjú Tariménest kétszeresen is lebilincselik e szavak. Arténis nyomban intézkedik is: legbölcsebb tanácsosa kísérje körbe a jóravaló vándorokat Totoposz tájain. Trézéni, a bölcs udvari tanácsos éppen akkoriban érkezett haza világjáró útjáról, méghozzá egy vadember, bizonyos kirakades társaságában, aki viszont Kirakaduhuban élt ez idáig, egy míveletlen országban, ahol nem ismernek sem istent, sem emberi törvényt, büntetést, házasságot, test- és lélekápolást, egyszóval nem tudnak a haladottabb nemzeteknél dívó közboldogságról. Nos, a kirakades is művelődni akart, megtudni, milyen is a kiteljesedett természet, szemben az ő nyers természetükkel, s mi fán terem a Trézéni által oly lelkesen emlegetett közboldogság. Mit láttak a két irányból jött igazságkeresők, kiket Trézéninek kellett eligazítania? Mi tagadás, zavarba ejtően sokfélét. A bölcs tanácsos legelőbb az alapelvekre okítja a vadembert: a kiteljesedett természet műve mindaz, amit álmélkodva lát Totoposzban az érdeklődő. A tudományból származik minden, azt meg az iskolákban tanítják. Így ismerszik meg a természet végtelen gazdagsága meg a társas létből fakadó erkölcs és törvény. A vadaknál nincs is emberi természet, Kirakaduhu míveletlen lakosai állatok módjára hevernek a porban és mocsokban. Kirakades, jer, légy ember! - szólítja fel. A vad menne is Trézéni után, tátott szájjal és tágra nyitott szemmel. Szokatlan szokásokat lát eközben, szent igaz. Például három totoposzit a levegőben lengedezni, lábuk alatt nincs talaj. Akasztottak ők, magyarázza Trézéni, vétettek a közboldogság ellen, s életükkel fizettek gonoszságaikért, amelyeket iskolázatlanságuk rovására írhatunk. De amott deresre húztak egy másik embert, aki jajgatva fogadja a rámért botütéseket, holott oktatásban részesül így, leckét kapva hasznos és szép erkölcsökből. Egy sokadalomban nyomorult totoposziaknak a fejét tépik le; ők istenkáromlók voltak. Jártak-e iskolába? -- tudakolja a kirakades. Jártak, hangzik a válasz, csak túl sokat, s a mértéken felüli tudomány tette őket bolonddá. Be furcsa törvény védi errefelé a közboldogságot! - véli a vadember, fejét csóválva. Láthatók aztán kártyabolondok, akik önmagukat gyilkolják; házastársak, akik egymásra

fenekednek; vadul párbajozók, akik összecsókolóznak, miután becsületből egymás belét ontották; részegesek, akiket gyilkos verekedésbe kerget az ital. Elég! - üvölti most már a vad. Hát e mívelt államban minden bűnné lett? Mit ér az olyas közboldogság, amely gyötrelemmé teszi az életet? Trézéni, a totoposzi rend védelmezője elvezeti a rábízott vendégeket a fogházba is. De a fogházban kiderül, hogy igen sokféle indokból vethetnek rabságra totoposziakat: emberölésért csakúgy, mint azért, mert másnál keresték élelmüket, maguknak nem lévén. Kirakades ment felbődül: hát mit egyen a megszámlálhatatlan szegénység, ha a gazdagot meg nem lopja, aki, mellesleg, a törvényre hivatkozva szorított ki másokat természetes javaikból? Trézéni magabiztosan kijelenti: Totoposzban csak az marad kenyér nélkül, aki lusta, korhely vagy gonosz. De felbukkan egy láthatóan félholt nyomorult, aki ártatlannak mondja magát, de sem becsülete, sem élelme, sem egészsége immár nincsen, csakis Jupiter ismeretével vigasztalhatja magát. Erre az eddig hallgatag Tariménes is megütközve kérdezi: kinek e világon se becsülete, se kenyere, se egészsége, az hogyan találhat vigaszt az istenek titkos kegyelmében? Hogy vannak még visszásságok Totoposzban, azt azért a bölcs Arténis is sejtheti. Alighanem ezért hirdettet országgyűlést, ahová a vitézlő rendhez tartozó fényes bőrű totoposziak nyernek meghívást. Hát a gyapjasokat ki képviseli majd? - akadékoskodik a kirakades, értvén ezen a gubás, bundás, szűrös lakosokat. Válasz ugyan e kérdésre sincsen, de el kell ismerni, nem minden fényes bőrű viselkedik bolond módjára, a gyapjasokat képviselve. Mert a sokféle vitatkozó szóból először is kitűnik, hogy a fóldmívelő népet nem lehet csupán testhez hasonlítani, amelyet szükségképpen vezérel a fej, a vitézlő rend. Mert bizony a fejnek aligha lehet fontosabb gondja, mint épségben tartani a kezeket és a lábakat. A gyapjasokról ezért jobban kell gondoskodni. Törvényt fogadtak el ebből a felismerésből következően, hogy a fóldmíves ember legyen örök árendása az általa mívelt földnek, őt magát törvények védelmezzék a vitézlő rend eleddig gyakori túlkapásai ellen; mondatott az is, hogy a vitézlő rendhez tartozó totoposzi csak egy bizonyos határig növelheti birtokát, s köteles legyen birtokának nagysága szerint kivenni részét a haza védelmének biztosításából. Abban is az okosabbak kerekedtek fölül, hogy Jupiter papi szolgáinak is be kelljen tartaniuk az állam e világi törvényeit, hiába tiltakozott ez ellen háborogva a sokféle főpap és főuraság: a Pápaposzi, a Grikiposzi, Kálviposzi, Luthiposzi, Zsidiposzi, Tirkiposzi meg a fő-fő Kalifátulujposzi. Tenédi és társai jeleskedtek a velük való vitában, amely újabb okos törvények megalkotásához vezetett: Arténis törvényes hatalma felett egyes-egyedül az isteneknek van hatalmuk, nem pedig az ő világi szolgáinak; Jupiter nevében senki tulajdonától meg nem fosztható, valamint mindenki szabad akarattal dönthet: az Elysiumot keresi, avagy a poklokat, hogy böjtöl avagy sem, s ha igen, mivel és hogyan. Az okosság győzött akkor is, amikor a többség kimondta, hogy a dervisposzik, fakirposzik meg más hasonló szerzetek, mivelhogy világi gondolkodással és munkálkodással nem élnek, semmiféle világi kedvezésben ne részesüljenek, mi többmint különleges szerzetek feloszlatás alá essenek. Az országgyűlés így jócskán megnyirbálta a kiváltságokat, s megerősítette Arténis elgondolását a hatalom és a mívelt felvilágosodottság kívánatos összhangjáról. A kirakadest azonban az országgyűlés e nemes véghatározata sem győzte meg, hogy a néhány fényes bőrű jogszerűen szólott a gyapjasok milliói nevében. Arténis mindazonáltal bölcsebb megoldást talál, mint Trézéni, a tanácsos. A vadember, miután kénytelen-kelletlen istenhitet választ magániak, királynői utasításra birtokot kap, a szükséges felszereléssel és cselédséggel, s gazdálkodni kezd. Tariménes meg kezd hozzászokni az udvari élet kellemetességeihez. Egy bálon első látásra beleszeret egy gyönyörű lánykába, Tomirisbe, kiben a gyermeki ártatlanság kedvessége mosolygott, elegyedve a szemérmetesség vonzó tüzével. Levélben vallott túláradó szerelméről az illemtudó úrfi, s a lány válasza nem hagyott kétséget abban a tekintetben, hogy a szerelmest szíve választottja viszontszereti. Csakhogy e bimbózó kapcsolat alakulásába beleszólt a kegyetlen valóság.

Jajgádia birodalma határos volt Totoposszal, s élén egy vad kényúr regnált, a felfuvalkodott és kegyetlen Buzorkám. Mondvacsinált okkal, valami több száz éves örökösödési ügyre hivatkozva levelet írt Arténis királynőnek, szemére vetve, hogy alkalmatlan az uralkodásra, hiszen népének kedvét keresi, s nem teszi rabbá, szolgává és koldusszegénnyé alattvalóit; ezért ezennel igényt tart a totoposzi trónra, lévén ő a Fejedelmek Fejedelme, a Géniuszok Géniusza, a legyőzhetetlen al- vagy félisten. Arténist első pillanatra megrettentette a hadüzenetnek beillő levél. De egyszerre kiderült, hogy Totoposz egész lakossága, mégpedig nemcsak a vitézlő rendek meg a fényes bőrűek, egy emberként készek megvédeni hazájukat és királynőjüket, ha kell, életükkel és vérükkel. S lám, még a míveltségét tekintve oktalan vadember, a birtokán gazdálkodó kirakades is jelentkezett Arténisnél: adna neki egy jó fustélyos csapatot, s ő egyedül is vereséget mér a követelőző zsarnokra. Tariménes és mestere, Kukumedóniás ugyanígy tett: felajánlták ők is hadiszolgálataikat. Így történt, hogy a totoposzi sereg megelőzte az ellenfél támadását, nagy erővel betört a despota birodalmába. És akkor kiderült, hogy a félelmetes hírű kám nem legyőzhetetlen. Gyenge lábakon állott a birodalom. A haza ott egyetlen személlyé változott, a nemzet viszont semmivé lett. Buzurkám seregei ezért is szenvedtek új meg új vereséget. Végül saját hívei űzték el a zsarnokot. Jajgádia népe úgy érezte: felszabadult. Egy ottani híres filozófus, Pirhomégas kimondta a tanulságot: a természet ellenére való uralkodó előbb vagy utóbb saját pusztulását idézi elő. Arténis megjutalmazta mindazokat, akik derekasan kivették részüket a Buzorkám elleni harcokból. A kirakades ugyan nem kér semmiféle jutalmat; ő már hadviselt birtokos, aki csak kötelességét teljesítette. Kukumedóniás viszont szép vagyont kap kárpótlásul, miután fél fülét bizony lekaszabolták a harcokban. Tariménes, aki a hadban is hősként állta meg a helyét, csak egyetlen jutalmat remél: a szépséges, szerelmes Tomiris kezét. Tariménes felméri, hogy egybekelésüknek egyetlen akadálya lehet még: az, hogy nem ugyanazon áldozattételű vallásban él, mint szívszerelme. Másnap virradatkor siet is Helioposzihoz, a főpaphoz, hogy bejelentse szándékát: ha nem is hitét, de vallását szeretné megváltoztatni. Végtére az ő vallása igen egyszerű: legyen istene és lelke az embernek, azon túl semmi. Helioposzi persze nem adja ilyen könnyen. Ceremóniája van az áttérésnek. Ott fura kérdésekre kell változnia a megtértnek. Például ilyenre: hiszi-e, hogy e ház fejér fala fékete? Amire Tariménes csavaros eszű választ ad: ez a házfal fejér ugyan, ámde a körülmények változtán bekövetkezik, hogy feketének lészen állítható, miért is ugyanazon időben fejér is, fekete is. A szent tanács elfogadja e választ meg a többit is, s kimondatik, hogy Tariménes ezennel igazhitű, s bevezethető a szent gyülekezetbe. Végre egybekelhet a két szerelmes. Trézéni még egyszer kioktatja egykori neveltjét: emberszeretetre és jó cselekedetekre figyelmezteti, amelyek nélkül nincsen közboldogság. Végre Tariménes Tomirissel, valamint mesterével és vagyonával szekerekre rakodik, és utazását bánatos örömmel téve meg, hazájába elérkezik, hol édesszüleit egészségben találja.

ÖRKÉNY ISTVÁN: TÓTÉK

A második világháború idején Tót Lajos, a mátraszentannai tűzoltóparancsnok lapot kap katona fiától: arról értesíti, hogy parancsnoka, akinek idegeit a "partizánok nagyfokú zaklatása" megrongálta, szabadságát meghívására a kis mátrai falu csendjében töltené. "A szabadságos vonat Kurszkból indul, és ő máris megígérte, hogy a zászlóalj gépkocsiján elkísérhetem. Istenem, megfürödhetek!" - fejezi be lapját Gyula. Tóték mindent előkészítenek a vendég fogadására. Az első feladat a budi szagtalanítása, ugyanis az őrnagy a szagokra igen érzékeny, a falunak pedig nincs csatornázása. Oda is vitetik a lajtot, azonban a jogászdoktor, a lajt tulajdonosa végül is azt ajánlja, inkább ne bolygassák meg az árnyékszéket, mert csak rosszabb lesz. Tótné inkább kölcsönkéri egykori munkahelyéről, a

moziból a vaporizatőrt, ami kellemes fenyőillatot áraszt a lakásban. Ágika, Töték tizenhat éves kislánya a szomszédoktól összegyűjt néhány hiányzó holmit, s a család hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül: nem csoda, egy igazi őrnagy lesz a vendégük. Tót amúgy is köztiszteletnek örvend, Agika is csodálja délceg, egyenruhás apját. Közben sürgöny érkezik, melyben fiuk halálhírét tudatják Tótékkal. A postás, a félkegyelmű Gyuri atyus azonban nem kézbesíti a rossz hírt, mert módfelett szereti a családot, elsősorban Tót Lajost: "Őbelé valósággal szerelmes volt. Gyakori, hogy a toprongyosok emberfölötti lényt látnak az egyenruhát viselőkben, a nyomorékok a hibátlan testalkatúakban. De ez még nem minden. Tót Lajos mindig adott magára. Senki nem láthatta félrecsapott sisakban vagy valamelyik zsebéből kifityegő zsebkendővel. Gyuri atyus szemében ő volt az emberi szimmetria szuperlativusza, mert még a haját is pontosan középen választva viselte, vagyis ha az ember Tót Lajost egy éles késsel kettészelte volna, akkor a választéktól lefelé két teljesen egyforma félre esett volna széjjel, amit pedig még egy tojással is bajos megcsinálni." Hála tehát a postás különleges szimmetriaérzékének, Tótéknak csak jó híreket továbbított, s a sürgöny és a többi, a fiuk halálhíréről szóló értesítés is az esővizes hordóban végezte. Megérkezik Varró őrnagy, s ismeretségük máris kellemetlen félreértésekkel kezdődik, ráadásul az őrnagy úgy érzi, Tót mindig a háta mögé néz. A megoldás Ágikának jut eszébe: elég, ha apja kissé szemére húzza a sisakját, a probléma megoldódik. Tót először tiltakozik, nem méltó az ilyesmi egy tűzoltóparancsnokhoz, családja azonban szeretetteljesen meggyőzi. A fáradt őrnagy átalussza a délutánt, ezalatt a kíváncsi szomszédok, ismerősök, szemügyre vehetik az előkelő vendéget. Rosszat álmodik, de vendéglátói megnyugtatják. Cserébe Varró megígéri, hogy Gyulát maga mellé veszi a "jól fűtött zászlóaljirodára", abol biztonságban is lesz. Már-már lefeküdnének, amikor Tót meggondolatlanul ásít, s elégedetten felnyög: "Jaj, anyám, anyám, szegény jó anyám, miért hagytál el engem!" Az őrnagy az önfeledt gesztusban a henyeséget látja, számára egyszerűen elképesztő, hogy valaki vacsora után egyszerűen levegőzzék a verandán. Sakkot vagy kártyát javasol helyette. A tétlenség elkerülésére egyébként a fronton katonáival levágatja, majd felvarratja gombjaikat. Ismét Ágika talál rá a megoldásra. Ők édesanyjával dobozokat szoktak hajtogatni az egri kötszergyárnak. Az őrnagy azonnal felbuzdul, elsajátítja a margóvágó kezelését, amellyel a dobozokat vágják. Tótot is felszólítja, hogy vegyen részt a munkában. Tót elcsodálkozik, eddig ilyesmi fel sem merülhetett volna. Ráadásul az őrnagy úgy érti, "bőrnagy"-nak szólította őt, ilyesmiért a fronton főbe lövetné. Mariska őrnagyot hallott, Ágika viszont úgy értette, Tót "tepsifejű"-nek nevezte a vendéget. A békesség kedvéért Tót beáll dobozolni. Álmosságukat nem merik a fáradhatatlan őrnagynak bevallani. Gyula késve érkezett tábori lapja tájékoztatja a családot Varró alvási szokásairól: nappal alszik, éjjel fenn van, s idegesíti, ha valaki ilyenkor álmos. Alkalmazkodóképességüknek köszönhetően Tóték már egy-egy perc alvási lehetőséget is ki tudnak használni, s dobozolás közben el-eltünedeznek a verandára kitett székhez. Az őrnagy azonban megharagszik, mivel egyik este Tótnak jut ideje egy berepülő lepkére figyelni, s nem látja be, milyen káros, ha az embernek gondolatai támadnak. Ágika remek ötletet ad: a jelenlegi margövágó kicsi. Tót nehéz feladattal találja szemben magát, ki kell találnia, mi a teendő. Az őrnagy, hogy segítsen, atyai gyengédséggel bánik vele. Kezdi őt "Tót úr" helyett "Tótomnak" szólítani. Tót rá is szolgál a bizalomra, rájön, hogy egy nagyobb margóvágót kell csinálni. Másfél nap alatt elkészíti a hatalmas margóvágót, amelynek "pengéje egy borjút is kettévágott volna". Az őrnagy boldogságában egyenesen szobatársául kívánja fogadni a Gyula fiút. Tót iránti rokonszenve jeleként neki adatja a levesből az összes csirkemájat, majd sörözni invitálja. Közben újabb tábori lap ázik szét az esővizes hordóban, melyben Gyula

bajtársa, aki a gépkocsit vezette a kurzki állomásra, az őrnagy vonatához, beszámol arról, hogy visszafelé a partizánok megtámadták őket, ő megsérült, Gyula pedig eltűnt. Egy este, ebéd(!) után Tót sétálni indul az őrnaggyal, s az egy vasszekrény árnyékát gödörnek nézi: mindketten átugorják a "gödröt'; ám egyszer csak Varró számára is kiderül tévedése, s ez ingerültté teszi: dobozolás közben félrehallja Tót szavait, a háromnegyed egyet úgy érti: "Sózza be a nagymamája dupla cimpás fülét!'; s sértődöttségében készül elutazni. Már saját családja sem biztos abban, nem mondott-e Tót mégis valami sértőt, s hasonló eseteket sorolnak fel. A férfi végül is bocsánatot kér a vendégtől. Az éjszaka hátralévő részét jókedvűen töltik, azonban Tót hajnal előtt gondatlanul ásít. Maga sem akarja elhinni, hogy ilyesmi megtörténhetett; az őrnagy óvintézkedést javasol. A számos lehetőség közül a csipogó nevű zseblámpát szemeli ki, amelyet Tót a szájában tartva elkerülheti a hasonló oktalan cselekedeteket. Tót először ellenkezik, s dacosan az asztal alá mászik, később azonban jobb belátásra tér, magától kinyitja száját, "s Mariska oly gyengéden dugta be a csipogót, ahogy egy anya eteti gyermekét". Mindannyiuk legnagyobb megdöbbenésére azonban, amikor már éppen minden a legnagyobb rendben menne, Tót váratlanul eltűnik. Tomaji plébános találja meg az ágya alatt, horkolása a nyomra vezető. Tót megvallja a plébánosnak késztetését, hogy bebújjon valahová, akár az ő reverendája alá. Tomaji megnyugtatja a tűzoltóparancsnokot, az őt ért sérelmek semmiségek mások háborús szenvedéseihez képest, panaszra semmi oka. Mire Mariska megérkezik, Tót ismét nincs sehol. A misét félbe kell szakítani, mivel az oltár csipkés terítője alól horkolás szűrődik ki... A plébános rábeszélésére Tót megfogadja, hogy ezentúl nem szökik meg. Mariska lapját fiuknak Tót. a budin írja alá, újabban ugyanis oda zárkózik be. Mariska rossz álmot lát, majd a miséről egy hang szólítja haza. A budi előtt csődület: az őrnagy megsértődött, amiért nem tudott oda bejutni, s el akar utazni. A vasárnapi korzó járókelői úgy értik Agika elbeszéléséből, hogy ellenséges ejtőernyősök szállták meg a házat. Mariska kétségbeesésében a Cipriani-villába fut, hogy az európai hírű elmegyógyász tanácsát kérje. Tót engedelmesen elmegy a professzorral, aki megvizsgálja, majd azt tanácsolja, hogy a tűzoltóparancsnok egy kissé roggyantsa meg a lábát, így kiküszöbölheti a közte és az őrnagy közötti magasságkülönbséget, mely minden baj forrása. Tót először kéreti magát, de aztán beleegyezik, s álmélkodására az utcán szembejövők észre sem veszik az apró változást. Az otthoni örömteli fogadtatás végképp kárpótolja: az őrnagy elégedett, bár kissé csodálkozik, úgy véli, mintha a tűzoltóparancsnok megnőtt volna. Rokonszenve jeleként meglátogatja Tótot a budin, ahova az ismét beköltözik. Az őrnagy vendégeskedése utolsó napjaira Tót kedvet kap a dobozoláshoz. Az álmatlanságra mindhárman másképpen reagálnak: Mariska mindent kiejt a kezéből, s állva elalsáik, Ágika mindennek nekimegy, Tót elfelejti lenyelni a falatokat, s felcserél tárgyakat. Az őrnagy úgy érzi, mintha kicserélődött volna a két hét alatt, egészségét visszanyerte, és sajnálja, hogy búcsút kell mondania a vendégszerető háznak. Tóték kikísérik a buszhoz, s életük visszatér a régi kerékvágásba. A margóvágót Tót a mályvabokrok közé rejti. Örömmel gondolnak Gyulára, aki immár élvezni fogja főnöke bizalmát. Az esővizes hordóban ezúttal a halotti leltár ázik. Tót ismét jóízűt nyújtózik, ám hirtelen lépések hallatszanak. Az őrnagy érkezik vissza. A partizánok felrobbantottak egy hidat, s csak három nap múlva indul a szabadságos vonat. Szeretne ismét dobozolni. Kimegy Tóttal a margóvágóért. A szobában három dördülést hallanak. Tót visszatér, levetkőznek s lefekszenek. "Mariska eloltotta a villanyt. Ő is lefeküdt. Egy ideig hallgatott, aztán félénken megkérdezte: - Háromba vágtad, édes jó Lajosom? - Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem? -De, jól tetted, édes jó Lajosom - mondta Mariska. - Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni:'

Elalszanak, Tót forgolódik, nyög álmában.