Alkalmazott növénytan 10. előadás

Alkalmazott növénytan

10. előadás

Hegy- és dombvidéki (patakmenti) ligeterdők

• Hegy- és dombvidékeink patakvölgyeiben, általában 200 m tszfm. felett találhatók

• A mozgó patakvíz a talajt rendszerint felszínig átitatja• A mezoklíma hűvösebb, párásabb a makroklímánál• Lejtőhordalék-erdőtalajok és réti erdőtalajok jellemzőek

• A lombkoronaszint zárt, helyenként felnyíló, egyszintes• Jellemző állományalkotó fafaja a mézgás éger (Alnus glutinosa).• Tipikus elegyfák: törékeny fűz (Salix fragilis), zselnicemeggy

(Padus avium), vadalma (Malus sylvestris), magas kőris (Fraxinus excelsior)

• Ritkább elegyfák: rezgő nyár (Populus tremula), hegyi szil (Ulmus glabra) és gyertyán (Carpinus betulus)

• A cserjeszint alacsony, néha közepes borítású, higrofil, mezohigrofil cserjék alkotják: kutyabenge (Frangula alnus), kányabangita (Viburnum opulus), fekete bodza (Sambucus nigra), vörösgyűrűsom (Cornus sanguinea), vörös ribiszke (Ribes rubrum), farkasboroszlán (Daphne mezereum), hamvas szeder (Rubus caesius)

• Fényben gazdag részeken, lián természetű fajok kúsznak a cserjékre és fákra: erdei iszalag (Clematis vitalba), komló (Humulus lupulus), felfutó sövényszulák (Calystegia sepium)

• A gyepszint rendszerint magas borítású, fajgazdag• Dominálnak a higrofil, mezofil és nitrofil fajok.• A magaskórósok is sikeresek: vörös acsalapu (Petasites hybridus),

podagrafű (Aegopodium podagraria), halvány aszat (Cirsium oleraceum), réti legyezőfű (Filipendula ulmaria), hibrid japánkeserűfű (Reynoutria x bohemica), bíbor nenyúljhozzám (Impatiens glandulifera), magas aranyvessző (Solidago gigantea).

• A harasztok közül az óriás zsurló (Equisetum maximum), erdei zsurló (E. sylvaticum), hölgypáfrány (Athyrium filix-femina), pajzsikák (Dryopteris spp.) említendő

• Jellemző sásfajok: a selyemsás (Carex brizoides), csüngő sás (C. pendula), ritkás sás (C. remota), posványsás (C. acutiformis)

• Tipikus fajok: aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), farkasszőlő (Paris quadrifolia), keserű kakukktorma (Cardamine amara), tavaszi tőzike (Leucojum vernum), erdei madársóska (Oxalis acetosella),

• Patakmenti ligeterdők az Északi- és Dunántúli-középhegységben, Nyugat- és Dél-Dunántúlon egyaránt előfordulnak

• Nyugat-Dunántúlon a hamvas éger (Alnus incania) is megjelenik szórványosan

• Montán jellegű, ritka faj még a struccharaszt (Matteuccia struthiopteris), osztrák zergevirág (Doronicum austriacum), fehér acsalapu (Petasites albus), fecsketárnics (Gentiana asclepiadea), Teleki-virág (Telekia speciosa)

• Keskeny, sávszerű megjelenés miatt erősen sebezhetők• Korábban a kiirtott állományok helyén kaszálókat alakítottak ki.• A bányászattal járó vízkiemelések miatt az utóbbi évtizedekben több

patak vize eltűnt vagy megfogyatkozott• Az égerliget helyére nemes nyárakat, füzeket, a magasabb régiókban

lucfenyőt ültettek. • A zavarások miatt helyenként erőteljes gyomosodás figyelhető meg.

Gazdasági és természetvédelmi jelentőség

LÁPERDŐK

• A láperdők elsősorban a síkvidéken, ritkábban a hegy- és dombvidéken, lefolyástalan mélyedésekben, medencékben jönnek létre

• A talajvíz az év során jelentős részben vagy állandóan a talajszint fölé emelkedik, s alig mozog.

• Ez a pangóvíz oxigénben szegény, ezért a szerves anyagok lebomlására a tőzegesedés jellemző, s jelentős lehet a tőzegfelhalmozódás is.

• A hűvös mezoklíma és a hideg talajok miatt a láperdők és cserjések sok hidegkori maradványfaj refúgiumaként szolgálnak, jelentőségük ezért is kiemelkedő

Égerlápok

• Főként a síkvidékeken, ritkábban a hegy- és dombvidékeken, általában alacsony (200 m) tszfm. alatt jöttek létre

• A talajvízszint a tenyészidőszakban mindig magasan van, egyes égerlápokban állandó a vízborítás

• Az oxigénben szegény pangóvíz miatt a szerves anyagok lebomlása lassú, jellemző folyamat a tőzegesedés, melynek következtében síkláp és lápos réti talajok jönnek létre

• A lombkoronaszint egyszintes, állományalkotó fafaja a pangó vizet is elviselő mézgás éger (Alnus glutinosa).

• Az égerlápoknak kevés elegyfája van: zselnicemeggy (Padus avium) gyakoribb, ritkán rezgő nyár (Populus tremula), szőrös nyír (Betula pubescens) és vénic-szil (Ulmus laevis) is elegyedik

• A mézgás éger erős árnyalása, a pangó víz miatt a cserjeszint alacsony vagy közepes borítású, higrofil fajokból épül fel: kutyabenge (Frangula alnus), kányabangita (Viburnum opulus), rekettyefűz (Salix cinerea), a ritka füles fűz (S. aurita), hamvas szeder (Rubus caesius), vörös ribiszke (Ribes rubrum)

• A gyepszint borítása a vízborítás időtartamától és kiterjedésétől függ, mozaikos felépítésű.

• A fajgazdag gyepszintben a higrofil fajok és nitrofil fajok uralkodnak.

• Jellemzőek a magaskórósok is.• Több páfrányfaj is fölbukkan: tőzegpáfrány (Thelypteris palustris)

szálkás és széles pajzsika (Dryopteris carthusiana, D. dilatata), hölgypáfrány (Athyrium filix-femina)

• A nyílt foltokon, szegélyeken sikeresek a liánok: ebszőlőcsucsor (Solanum dulcamara), sövényszulák (Calystegia sepium), komló (Humulus lupulus).

• A sások–füvek szintén nagy fajszámmal, s helyenként nagy borítással képviseltetik magukat: a rostostövű sás (Carex appropinquata), zsombéksás (C. elata), nyúlánk sás (C. elongata), posványsás (C. acutiformis), villás sás (C. pseudocyperus) hólyagos sás (C. vesicaria), gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), vízi harmatkása (Glyceria maxima)

További fajok: sárga nőszirom (Iris pseudacorus), mocsári galaj (Galium palustre), békaliliom (Hottonia palustris), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), menták (Mentha spp), mocsári gólyahír (Caltha palustris), fekete nadálytő (Symphytum officinale), vidrafű (Menyanthes trifoliata), réti füzény (Lythrum salicaria), mocsári tisztesfű (Stachys palustris)

• A tőzeges talajfelszínen vagy a lábas égerek gyökfőjén helyenként számottevő a mohafajok borítása: lápi moha (Aulacomnium palustre), fácska moha (Climacium dendroides), közönséges ligetmoha (Mnium cuspidatum), lapított májmoha (Radula complanata), és a ritka tőzegmohák (Sphagnum spp.)

• Az égerlápok az Északi- és Dunántúli-középhegységben szórványosan fordulnak elő, Nyugat-Dunántúlon, Dél-Dunántúlon és az Alföldön valamivel gyakoribbak.


• A mézgás éger és magyar kőris értékes faanyaga miatt az égerlápok erdőgazdasági hasznosítás alatt állnak.

• A környező mezőgazdasági területekről bemosódó vegyszerek eutrófizációt, gyomosodást, eljellegtelenedést okoznak.

• Az égerlápokra nagy veszélyt jelentenek a különféle célzatú vízrendezések.

Fűz- és nyírlápok

• A főként reliktum fűzlápok (lápcserjések) és nyírlápok termőhelye hasonló az égerlápokéhoz, de a vízborítás gyakoribb és jelentősebb.

• Főleg a síkvidékekre jellemzők, de egyes tagjaik a hegy–dombvidékeken is megtalálhatók

• A nyírlápokra közepes záródású lombkoronaszint jellemző, melyben a ritka és védett szőrös nyír (Betula pubescens) illetve babérfűz (Salix pentandra) dominál, elegyfaként a bibircses nyírt (Betula pendula) és rezgő nyárat (Populus tremula) lehet felfedezni

• A cserjeszint a fűzlápoknál jól fejlett, magas borítású, állományalkotó a higrofil rekettyefűz (Salix cinerea), mészmentes termőhelyen a füles fűz (S. aurita) és kutyabenge (Frangula alnus) is megjelenik.

• A nyírlápok cserjeszinje közepes borítású, a fűzlápoknál említett cserjefajok jelennek meg bennük.

• Mindkét élőhelynél a gyepszint –alacsony vagy közepes borítású, közepesen fajgazdag, s higrofil elemekkel jellemezhető.

• Gyakoriak és tömegesen jelennek meg a magassások és nagytermetű fűfajok: posványsás (Carex acutiformis), zsombéksás (C. elata), villás sás (C. pseudocyperus), csőrös sás (C. rostrata), lápi nádtippan (Calamagrostis canescens), nád (Phragmites australis), vízi harmatkása (Glyceria maxima), keskenylevelű gyékény (Typha angustifolia).

• A nyírlápok és a fűzlápok egy része hidegkori maradványfajok refúgiumai.

• Glaciális reliktum a mocsári angyalgyökér (Angelica palustris), tőzegeper (Comarum palustre), hamuvirág (Ligularia sibirica), zergeboglár (Trollius europaeus), lápi csalán (Urtica kioviensis).

• A mohaszint hiányzik vagy változó borítású, bizonyos típusokban a tőzegmohák (Sphagnum spp.) jelentenek különleges értéket.

• A fűz- és nyírlápok nagyon szórványosan és kis területen találhatók az országban. A nyírlápok egykoron a Nyírségre és a Hanságra voltak jellemzők, az utóbbi helyről eltűntek.

• Tőzegmohás fűzláp előfordul a Szatmár–Beregi-síkon (Csaroda), Dél-Dunántúlon (Szenta), Nyugat-Dunántúlon (Kőszeg, Őrség, Vend-vidék) és a Magyar Középhegységben (Egerbakta, Kelemér, Sirok, Szentendre, Zalaszántó)

• Reliktum nyír- és fűzlápjainkat a vízelvezetések, termőhelyeik föltörése veszélyezteti.

• Kis területeik miatt könnyen sebezhetők, bolygatott termőhelyeikre a gyomfajok gyorsan betörnek, és jellegtelenné teszik az állományokat.

• A környező mezőgazdasági területek vegyszerbemosódása eutrofizációt okoz.

• Helyenként nemesnyárasok vagy amerikaikőrisesek kerültek a helyükre.

• alamennyi meglévő állományuk védendő, vegetációtörténeti jelentőségük és sebezhetőségük miatt mindenféle beavatkozástól mentesíteni kell őket


ERDŐSSZTYEPP ERDŐK

• A keleti erdőssztyepp zóna legnyugatibb nyúlványa elér a Kárpát-medencébe, ahol a makroklíma által elsődlegesen befolyásolt lösztölgyes a síkvidék klímazonális erdőtársulása

• A többi erdőssztyepp erdőnk kialakulásában az edafikus feltételeknek (homok, szik) és az antropogén hatásoknak is jelentős szerepe van.

• Állományaik rendszerint mozaikos felépítésűek, a kisebb–nagyobb erdőfoltok sztyeppfoltokkal váltakoznak, de előfordulnak nagyobb kiterjedésűek a zárt állományok is.

• Lombkoronaszintjükben főleg a kocsányos tölgy dominál.• Cserjeszintjük fejlett, fajgazdag, zömmel xerofil fajok építik fel,

gyepszintjükben, mely közepes vagy magas borítású, szintén a xerofil fajok uralkodnak

Lösztölgyesek

• Síkvidékeink árvízmentes hátságain, széles löszhátakon plakor helyzetben, alföldperemi és hegylábi részeken, alacsony dombvidékeken, előhegységekben lösz (esetleg pannon agyag) alapkőzeten létrejövő zonális és regionális élőhelytípus a lösztölgyes, alacsony (200 m alatti) tszfm. magasságnál.

• Az évi csapadék az erdőtenyészet alsó határán mozog, ezért löszgyepekkel és löszpusztai cserjésekkel váltakozhatnak a kisebb–nagyobb erdőfoltok

• A többletvízhatástól független, humuszban gazdag talajok típusa csernozjom barna erdőtalaj, karbonátmaradványos barna erdőtalaj, ritkábban barnaföld vagy humuszkarbonát talaj lehet

• Állományaik vagy nyíltak, helyenként löszgyepekkel és cserjésekkel váltakoznak

• A felső lombkoronaszint alatt egy gyengén fejlett alsó szint is esetenként megfigyelhető

• Állományalkotó fafaja a kocsányos tölgy (Quercus robur), elegyfaként jellemző lehetett az alföldön mára megritkult olasz tölgy (Q. virgiliana) is.

• A laza második lombkoronaszintben megtalálható a mezei juhar (Acer campestre), mezei szil (Ulmus minor), vadkörte (Pyrus pyraster), ritkábban a vadalma (Malus sylvestris).

• A fényben gazdag erdőbelsőben magas borítású, fajgazdag, xerofil fajokból felépülő cserjeszint alakul ki

• Jellemző fajok: törpe mandula (Amygdalus nana) és csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), parlagi rózsa (Rosa gallica), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), bibircses és csíkos kecskerágó (Euonymus verrucosus, E. europaeus), kökény (Prunus spinosa), fagyal (Ligustrum vulgare), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus), vörösgyűrűsom (Cornus sanguinea), tatár juhar (Acer tataricum)

• A magas borítású gyepszint fajgazdag, xerofil fajok képviseltetik magukat: bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollissima), erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), tarka nőszirom (Iris variegata), bugás macskamenta (Nepeta pannonica), nagyezerjófű (Dictamnus albus), macskahere (Phlomis tuberosa), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), tavaszi hérics (Adonis vernalis), pusztai meténg (Vinca herbacea), erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium

• A xeromorf megjelenésű füvek–sások: tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), erdei szálkaperje (B. sylvaticum), magas gyöngyperje (Melica altissima), barázdált csenkesz (Festuca rupicola), vékony csenkesz (F. valesiaca), sárgás sás (Carex michelii)

• Egykor a Nagy- és Kisalföld löszhátain, peremi részein kiterjedt állományai voltak. Ma már csak kis területű maradványállományai vannak, az alföldperemi részen híres a Bükkalján (Ostoros, Kerecsend) és erősen átalakult foltokban a Mezőföldön, illetve a Nagyalföld még néhány pontján.


• Területük java részét már korábban felszántották vagy legelővé alakították.

• Bizonyos állományaikat kultúrerdőkkel (nemesnyáras, akácos, erdeifenyves, feketefenyves) váltották fel.

• Megmaradt lösztölgyes maradványainkban kerülendő az erdőgazdálkodás.

• Vissza kell fogni a betörő adventív fajokat (pl. akác), a ritkuló állományfoltokon viszont nem feltétlenül kell mindenütt felújítást.

Sziki tölgyesek

• Sziki tölgyeseink a síkvidékek árvízmentes, de a talajvíztükörrel kapcsolatban álló lapályain találhatók alacsony (200 m alatti) tszfm. magasságnál, létrejöttük összefügg a lecsapolásokkal, árvízmentesítésekkel.

• Ezek következtében a legszárazabb területeken a korábbi tölgy – kőris – szil ligeterdő ill. lösztölgyes foltok termőhelye elszikesedett, a felsőbb talajrétegekben megindult a sófelhalmozódás.

• A talajképző kőzet részben öntés eredetű hordalék (agyag, homok, stb.), részben áthalmozott lösz.

• Állományai nyíltak, mozaikosak, helyenként szikes gyepekkel (sziki magaskórósokkal) váltakozók, tipikus erdőssztyeppek

• A termőhelyi szélsőségek (szik, időszakosan kevés víz) következtében a fafajok gyenge növekedésűek, az alacsony záródás miatt elágazók, esetenként letörpülők

• A lombkoronaszint és cserjeszint fajösszetétele nagyban hasonlít a lösztölgyesekéhez és a tölgy – kőris – szil ligeterdőkéhez.

• Állományalkotó fafaja a kocsányos tölgy (Quercus robur), a felső lombkoronaszintben ott található még a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. danubialis) és a fehér nyár (Populus alba) is.

• A laza második lombkoronaszintben a mezei szil (Ulmus minor), mezei juhar (Acer campestre) és vadkörte (Pyrus pyraster) bukkan fel.

• A cserjeszintben tipikus faj a kontinentális tatár juhar (Acer tataricum), valamint a vörösgyűrűsom (Cornus sanguinea), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), kökény (Prunus spinosa) és fagyal (Ligustrum vulgare).

• A nyílt, fátlan részeken dominálnak a nagyobb termetű, esetenként magaskórósodásra is hajlamos sziki fajok, bárányüröm (Artemisia pontica), sziki üröm (A. maritima), réti őszirózsa (Aster sedifolius), sóvirág (Limonium gmelini), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), orvosi kocsord (Peucedanum officinale), fűzlevelű peremizs (Inula salicina)

• A zárt, erdőfoltokkal borított részeken főként xeromezofil jellegű lomberdei fajok lépnek fel, így az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), magas gyöngyperje (Melica altissima), szálkás tarackbúza (Agropyron caninum), bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollissima), erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), széleslevelű salamonpecsét (Polygonatum latifolium)

• A sziki tölgyes egykor a Nagyalföld szolonyec szikesein többfelé megtalálható volt. Ma már csak maradványokkal találkozunk a Hortobágyon (pl. Ohat, Újszentmargita), a Körösök mentén (pl. Hencida, Bélmegyer), a Zagyva alsó folyása mentén, s a kisalföldi Kemenesalján is található hasonló jellegű állománya

• Az erdőssztyepp karakter kialakításában és fenntartásában a korábbi legeltetéseknek is jelentős szerepe volt.

• Napjainkban a behúzódó adventív fa- és cserjefajok (pl. akác, amerikai kőris, keskenylevelű ezüstfa, gyalogakác) veszélyeztetik az állományokat


Homoki tölgyesek

• A síkvidékek árvízmentes hátságain, savanyú vagy meszes homok alapkőzeten, ritkábban árterekből kiemelkedő térszínek sík, enyhén hullámos felszínein, alacsony (200 m alatti) tszfm. Magasságnál

• A homok a nyers lösznél jobb vízemelő, de rosszabb víztartó képességű, ezért a kevésbé szélsőséges, magasabb talajvíztükrű termőhelyeken, nagy területen zárt állományokkal találkozunk, s csak az extrém termőhelyeken jelennek meg a nyílt, homoki gyepekkel mozaikoló, tipikus erdőssztyepp állományok

• A nyílt homoki tölgyes erdőfoltjai alacsonyabb záródásúak, a fafajok gyengébb növekedésűek, esetenként letörpülők

• Állományalkotó fafaj a kocsányos tölgy (Quercus robur), jellemző elegyfaj a fehér nyár (Populus alba), mezei juhar (Acer campestre), mezei szil (Ulmus minor), vadkörte (Pyrus pyraster). Savanyú homokon, megjelenik a rezgő nyár (Populus tremula) és a bibircses nyír (Betula pendula)

• A kedvező fényviszonyok, a megfelelő vízgazdálkodás miatt magas borítású, fajgazdag cserjeszinttel találkozunk, melyet xerofil, xeromezofil fajok építenek fel: boróka (Juniperus communis), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), fagyal (Ligustrum vulgare), kökény (Prunus spinosa), mogyoró (Corylus avellana), tatár juhar (Acer tataricum), vörösgyűrűsom (Cornus sanguinea), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), gyepűrózsa (Rosa canina), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus)

• A gyepszint szintén magas borítású, fajgazdag, jellegzetesek a xerofil (részben homoki) fajok

• Az árnyalás nélküli részeken homokpusztai fajok uralkodnak: homoki csenkesz (Festuca vaginata), barázdált csenkesz (F. rupicola), vékony csenkesz (F. valesiaca), árvalányhajak (Stipa spp.), erdélyi gyöngyperje (Melica transsylvanica), ágas homokliliom (Anthericum ramosum), koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris), homoki nőszirom (Iris arenaria), sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys).

• A nyílt változat erdőfoltjaira, árnyasabb állományrészeire és a zárt változatra a következő fajok jellemzők: erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), ligeti perje (Poa nemoralis), szálkás tarackbúza (Agropyron caninum), gyöngyvirág (Convallaria majalis), széleslevelű és soktérdű salamonpecsét (Polygonatum latifolium, P. odoratum), erdei ibolya (Viola sylvestris), erdei és kőmagvú gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum, L. officinale)

• A homoki tölgyesek egykor a Nagyalföld (Nyírség, Duna–Tisza köze, Tengelici-homokvidék) és Kisalföld (Szigetköz, Komáromi-síkság) homokvidékein sokfelé, nagyobb kiterjedésben voltak megtalálhatók.


• A homoki tölgyesek területcsökkenésének egyik legfontosabb oka a többnyire megfontolatlan és indokolatlan talajvízszint csökkentés

• Másik ok az, hogy a nehéz felújítás miatt a nagyobb fatermés reményében idegenföldi fafajokkal kultúrállományokat létesítettek termőhelyükön.

• Nagyobbrészt az akác, kisebb részt a nemes nyárak, erdei- és feketefenyő, simafenyő, vörös tölgy, fekete dió hódította el területüket, s semmisítette meg a homoki tölgyes élőhelyeket

KULTÚRERDŐK

• A kultúrerdők termőhelyein korábban természetes/természetszerű

erdők álltak vagy mezőgazdasági művelést folytattak.

• A kultúrállományokat rendszerint elegyetlenül, egyetlen fafajjal

létesítik, a nem őshonos fafajok és a nemesített fajták foglalják el

a legnagyobb részarányt, de őshonos fafajokból is létesítenek

kultúrerdőket.

• Intenzív módon kezelik őket, gyakoriak az erőteljes

agrotechnikai beavatkozások, vágásfordulójuk általában közepes

vagy alacsony.

• Gyepszintjük rendszerint fajszegény, mely többnyire bolygatást–

zavarást jelző fajokból épül fel.

Akácosok

• A sík- és dombvidékek, ritkábban hegyvidékek laza talajain, homok vagy lösz alapkőzeten találjuk többnyire állományaikat.

• Az akác gyors növekedésű, nagy fényigényű, erős vegetatív felújulóképességű (tő- és gyökérsarj), gyenge társulásképességű fafaj.

• Állományai többnyire elegyetlenek, a fás növények közül az adventív nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), kései meggy (Padus serotina), alásfa (Ptelea trifoliata) és a honos fekete bodza (Sambucus nigra) képes az akácosokban megélni.

• A nagyon száraz termőhelyre ültetett akácosokba a gyakoribb xerofil cserjefajok benyomulhatnak, így a közönséges boróka (Juniperus communis), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), kökény (Prunus spinosa), gyepűrózsa (Rosa canina). A félnedves termőhelyű, többször sarjaztatott állományok cserjeszintjében a fekete bodza (Sambucus nigra) szaporodhat el.

• A gyepszint fajszegény és sajátos fajösszetételű.• A koratavaszi–tavaszi aszpektus tömegesen megjelenő egyéves

nitrofil növényei a tyúkhúr (Stellaria media), piros árvacsalán (Lamium purpureum), nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum), ragadós galaj (Galium aparine), zamatos turbolya (Anthriscus cerefolium ssp. trichosperma), borostyánlevelű veronika (Veronica hederifolia), valamint az évelő vérehulló fecskefű (Chelidonium majus).

• Ebben az aszpektusban – szintén a nitrogéntöbbletnek köszönhetően – hagymások–gumósok is megfigyelhetők, mint a salátaboglárka (Ficaria verna), kígyóhagyma (Allium scorodoprasum), mezei tyúktaréj (Gagea pratensis), üstökös gyöngyike (Muscari comosum), kónya sárma (Ornithogalum boucheanum).

• A szárazabb termőhelyeken a fűfélék dominálnak, képviselőjük a meddő rozsnok (Bromus sterilis), siskanád (Calamagrostis epigeios), keskenylevelű perje (Poa angustifolia).

• Az üde–félnedves termőhelyek tavaszi–nyári aszpektusában viszont a jó tápanyagellátásnak és vízgazdálkodásnak köszönhetően a magaskórósok szaporodnak el: aranyvessző (Solidago gigantea), egynyári seprence (Stenactis annua), nagy csalán (Urtica dioica), szúrós gyöngyajak (Leonurus cardiaca), selyemkóró (Asclepias syriaca), kender (Cannabis sativa), fekete peszterce (Ballota nigra), kányazsombor (Alliaria petiolata), kenderkefüvek (Galeopsis spp.)

• Akácosokat ma a faállománnyal borított terület több mint 23 %-án találunk

• Az akác agresszív vegetatív terjeszkedése (gyökérsarjakról) és jellegtelen nitrofil lágyszárú növényeinek térhódítása miatt súlyos károkat okozott természetszerű erdeinkben, elsősorban alföldi tölgyeseinkben.

• Kiirtása nehéz feladat, az akácosok átalakítása csak vegyszerek (arboricid) alkalmazásával vihető végbe.

• Gondot jelent az is, hogy az akác termőhelyét gyorsan kiéli, s állományainak egy jelentős részét a nagyon drasztikus tuskózás, mélyszántás után újítják fel


Nemesnyárasok és nemesfüzesek

• A nemes nyár és nemes fűz faültetvények a fűz – nyár és tölgy – kőris – szil ligeterdők helyén, illetve lecsapolt lápterületeinken, továbbá nemes nyárasok üdébb alföldi tölgyeseink helyén találhatók

• A nagyon gyorsan növő, termőhellyel szemben igényes nemes nyár és nemes fűz fajtákat szabályos, tág hálózatban ültetik, állományaikat agrotechnikai úton (pl. tárcsázás, vegyszerezés) sűrű időközökben kezelik

• Az előbbi, jobb vízgazdálkodású típusban mesterséges vagy szubspontán úton rendszerint megjelenik az adventív zöld juhar (Acer negundo), amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica), nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), a cserjeszintben pedig tömeges lehet a szintén idegenhonos gyalogakác (Amorpha fruticosa), illetve a honos hamvas szeder (Rubus caesius).

• A tápanyagokban gazdag, jó vízellátású termőhelyen nagyon jellegzetes a liánok megjelenése, melyek a fákra kapaszkodnak fel: süntök (Echinocystis lobata), komló (Humulus lupulus), fekete földitök (Bryonia alba), felfutó sövényszulák (Calystegia sepium), ebszőlő csucsor (Solanum dulcamara)

• magas borítású gyepszintben a magaskórósok dominálnak: nagycsalán (Urtica dioica), farkasalma (Aristolochia clematitis), subás farkasfog (Bidens tripartita), sédkender (Eupatorium cannabinum), magas aranyvessző (Solidago gigantea), egynyári seprence (Stenactis annua), bíbor nebáncsvirág (Impatiens glandulifera), kisvirágú nebáncsvirág (I. parviflora), amerikai őszirózsák (Aster spp.), napraforgók (Helianthus spp.), kúpvirágok (Rudbeckia spp.), szerbtövisek (Xanthium spp.).

• rosszabb vízgazdálkodású nemesnyáras típusra inkább az elegyfajok és cserjeszint hiánya jellemző. A nagyszámú gyom közül ki lehet emelni a selyemkóró (Asclepias syriaca), kender (Cannabis sativa), bogáncsok (Carduus spp.), aszatok (Cirsium spp.), betyárkóró (Erigeron canadensis), bojtorjánok (Arctium spp.), a fűfélék közül a tarackbúza (Agropyron repens), siskanád (Calamagrostis epigeios), csillagpázsit (Cynodon dactylon), keskenylevelű perje (Poa angustifolia), közönséges kakaslábfű (Echinochloa crus-galli) fajokat

• Nemesnyárasokat és nemesfüzeseket elsősorban alföldjeinken, ritkábban nemesnyárasokat dombvidéki tájainkon is találunk, a faállománnyal borított terület 7.0 %-át foglalják el (nemesnyárasok 6,9 %, nemesfüzesek 0,1 %).

• A rövid vágásfordulójú nemesnyárasok és nemesfüzesek – a fajták felújulóképességének hiánya miatt – könnyen átalakíthatók természetszerű élőhelyekké.


Lucfenyvesek• Kiegyenlített mezoklímájú termőhelyeken, völgyekben, patakok

közelében, elöntésmentes ártéren telepítik a kultúr lucfenyveseket.

• Többnyire mészmentes talajon mutatnak kielégítő növekedést, a lehulló tűavarból nyershumusz keletkezik, mely tovább savanyítja a feltalajt.

• Állományai zártak, idős korban sem ritkulnak ki, a fényhiány miatt a gyepszintben alacsony borítás, vagy nudum–szubnudum állapot figyelhető meg.

• Szárazabb talajokon elsősorban acidofil fajok bukkannak fel, így nagyon ritkán a kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum) és a körtikék (Pyrola spp.), gyakrabban az árnyékvirág (Majanthemum bifolium), réti csormolya (Melampyrum pratense), fehér és pillás perjeszittyó (Luzula luzuloides, L. pilosa), erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa), orvosi veronika (Veronica officinalis), fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), valamint számos moha- és zuzmófaj

• Üdébb termőhelyeken főleg nudum–szubnudum típusok alakulnak ki, az egykori üde lomberdőkből például a hagymás fogas-ír (Dentaria bulbifera), olocsán csillaghúr (Stellaria holostea), erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides), szagos müge (Galium odoratum), gombernyő (Sanicula europaea), erdei madársóska (Oxalis acetosella) maradhat vissza. Nedvesebb, bolygatott helyeken a szedrek (Rubus spp.), nagy csalán (Urtica dioica), berki aggófű (Senecio nemorensis) válhat tömegessé.

• A lucfenyvesek mai területaránya a faállománnyal borított terület 1.1 %-a.

• A száradó klíma miatt állományai betegek, erősen pusztulnak.• A lucfenyő őshonossága a nyugati határszélen vitatható, de a

lucfenyves állományok mind mesterségesek hazánkban.• A generatív és vegetatív felújulás hiánya, a kisebb mérvű

termőhelyromlás (savanyodás) miatt a lucosokat tarvágás és mesterséges felújítás után könnyű visszaalakítani az eredeti üde lomberdővé (rendszerint bükkössé, gyertyános – tölgyessé)


Erdei- és feketefenyvesek• Állományaik általában szélsőséges, erősen savanyú vagy erősen

meszes, száraz, meleg, tápanyagszegény termőhelyeken találhatók.• Az erdei- és feketefenyő tűavarja nehezen bomlik, száraztőzeget

képez, mely részben savanyítja, részben szárítja a talajokat.• Mivel mindkét fafaj fiatalabb korban – az ültetési hálózat miatt is –

erősen árnyal, ezért ekkor a gyepszint nudum vagy szubnudum.• Idősebb korban – jelentős fényigényük miatt – állományaik

kiritkulhatnak, ekkor a környező területek növényfajainak visszatelepülése figyelhető meg

• Savanyú alapkőzeten: a csarab (Calluna vulgaris), fekete áfonya (Vaccinium myrtillus), az utóbbit az erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa), erdei nádtippan (Calamagrostis arundinacea), cérnatippan (Agrostis capillaris), fonalas csenkesz (Festuca tenuifolia), fehér perjeszittyó (Luzula luzuloides)

• Ezekben az állományokban jól fejlett moha- és zuzmószinuziumokat találunk

• A meszes, száraz hegyvidéki dolomit és mészkő alapkőzetre ültetett erdei- és feketefenyvesekben jellemzőek a sziklagyepek, lejtőgyepek, bokorerdők fajaiból visszamaradó félcserjék, mint a naprózsa (Fumana procumbens), kakukkfüvek (Thymus spp.), hegyi gamandor (Teucrium montanum), napvirágok (Helianthemum spp.), zanótok (Cytisus spp.), valamint a fű- és sásfélék, mint a deres, barázdált és vékony csenkesz (Festuca pallens, F. rupicola, F. valesiaca), tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), árvalányhajak (Stipa spp.), törpe sás (Carex humilis).

• A száraz termőhelyre ültetett kultúrfenyveseket – a kiritkulási, betelepülési tendencia miatt – könnyű átalakítani természetszerű erdővé.

• Elsősorban a hegy- és dombvidéken látványos az őshonos fa- és cserjefajok (pl. molyhos tölgy, virágos kőris, berkenyék, húsos som, egybibés galagonya, cserszömörce, ostorménbangita, rózsák, sajmeggy) visszatelepülése, a síkvidéken az őshonos fajokon (pl. fehér nyár, boróka, egybibés galagonya, kökény) kívül agresszív fajok (pl. akác, kései meggy) is betörhetnek az állományokba.

• Itt jelentős a gyomosodás is (pl. selyemkóró, alkörmös térhódítása).


Alkalmazott növénytan 10. előadás

Documents

Transcript of Alkalmazott növénytan 10. előadás