A Biblia szombatjaés a hagyományok vasárnapja

C o n r a d i L . R .

A vasárnap eredetének kútforrásai

A Biblia szombatjaés a hagyományok vasárnapja

Conradi L. R.

A Biblia szombatja és a hagyományok vasárnapja

Conrad L. R.

Római és görög katolikusok

Hagyományos helyi vallásúak Egyéb

Sintoisták

Buddhisták

Hinduk

Univerzalisták

Muszlimok (siíták) Muszlimok (szunniták)

Egyéb keresztények

Ortodox keresztények

Anglikánok

Protestánsok

A kiadó előszavaDivat a régi irodalom, a múltból átörökölt könyvek, nyom-

tatványok újra kiadása.A nyelv természetes fejlődése sem tudta elavulttá, vagy ér-

vénytelenné tenni a gondolatok erejét, melyeket a szerző, aki az Adventista Egyház európai misszionáriusa volt, annak ide-jén mintha vitairatnak szánt volna. Olvasva e kis könyvecskét, látható, hogy szerzője a lelkiismereti szabadság Isten által adott jogának képviselője, akinek soraiból kitetszik, hogy az apolo-getika – hitvédelem – bár lehet nemes szándék szülötte, de ha valóban a Megváltó példáján halad, úgy soha nem követheti nézeteit, fejtegetéseit erőszak, mint az elmúlt századok során annyiszor.

Tény, hogy a könyv címe által felvetett ellentétpár az em-beri történelem jelenlegi szakaszában látszólag elhanyagolható ügy, de egyetlen epizód rávilágít a kérdés korrekt letárgyalá-sának szükségességére.

Az Európai Unió alkotmányába több lobbicsoport is sze-rette volna beépíteni a vallási utalásokat., „Európa keresztény gyökereire”, hagyományaira hivatkozva.

Szinte erőszakosnak látszó manőverekkel sem sikerült át-törni a jelenleg még semlegességet – a szekularizált állapotot

– fenntartani akaró kormányok ellenállását. A bibliai szombatot ünneplő és az úgynevezett „törté-

nelmi” egyházak közötti törésvonal két oldalán, létszámában óriási különbséggel jelenlévő embercsoportok alkotnak vallási közösségeket.

Ha a szombat – mint a Teremtő, illetve a vasárnap, mint az „Egyház” által kijelölt nyugalomnap érvényességét a kétféle nap megünneplését valló hívők létszáma tenné érvényessé, vagy ér-vénytelenné, úgy tévútra is juthatunk Gondolatébresztőnek a

�

nem keresztény vallások áttekintése célszerű, legalábbis ami a követők lélekszámát illeti.

A nap, mint vallási ünnep tiszteletének virtuális versenyé-ben a muszlimok, az univerzisták, a hinduk,a buddhisták, a sintoisták, a hagyományos helyi vallásúak és az egyéb, tehát a sehová nem sorolható, de a maguk módján vallásos emberek, lé-lekszámban a kereszténységhez képest kétszeres létszámfölény-ben vannak. A statisztika „A világ vallási térképe” című HVG kiadványból származik. Adatait lezárták 1996 januárban.

A muszlimok hite szerint a Péntek lenne „dobogós”. A többi úgynevezett „pogány” vallásról ünnepnap szempontjából nem lehet egyértelmű képet közölni. A természeti vallások hívei va-lószínűleg nem kötődnek egyetlen meghatározott naphoz sem.

A tömeg, mint az egyszerűsítő gondolkodás szerint min-dent eldöntő tényező, tehát nemcsak ez ügyben, de egyébként sem volna hiteles mérce. Ez már sok probléma forrása volt a múltban.

A kiadó hite szerint a vallási ünnepnapok, jelenleg még súlytalan versenyében, a biblia által felvázolt hatalmi tényezők rendeletei lesznek a mindenkire kötelező normák. (Jel. 13,16–17)

Többek között ezért is érdemes mélyen átgondolni és ele-mezni a könyv címében felvetett gondolatot, a hitbeli kérdések egyetlen hiteles mércéje, a biblia alapján, Ez a kis könyvecske ebben szeretne segítséget nyújtani.

Fogadjuk el az alábbi okfejtést induló gondolatnak:

Az emberi elme számára megoldhatatlan kérdésekre, az Isteni elme adja meg a választ.

Úgy legyen ! A kiadó

ElőszóMinden igazság alapja most és mindörökké Isten Igéje,

ahogy Krisztus is kijelenti: „A te Igéd igazság.” (Ján 17:17) Mi-dőn Isten kiválasztott népének fejedelmei hitetlenségükben elvetették a várva várt Messiást, Pál apostol a következőket jegyezte meg. „De hát hogyha némelyek nem hittek? Vajon azok-nak hitetlensége nem teszi-e hiábavalóvá Istennek hűségét? Távol legyen. Sőt, inkább Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug, amint meg van írva, hogy igaznak ítéltessél a te beszédeidben, és győzedelmes légy, midőn vádolnak téged.” (Róma 3:3–4)

Az igazi hit nem a láthatókat tekinti, nem az embereket, nem a tömeget, nem a magas kort, a gazdagságot vagy állást, hanem Isten egyszerű szavában a láthatatlant ragadja meg, te-kintet nélkül az akadályokra. Ennek a füzetnek a célja Isten szavának alapján megállapítani, hogy mit kíván Isten törvénye, kezdettől fogva, minden időn keresztül, minden embertől, s ugyanabból kimutatni, hogy a hét hetedik napja a Biblia szom-batja, amit Jézus Krisztus még Édenben rendelt el, s amelyet – az Ő példáját követve – az ősatyák, próféták, apostolok, az ősi kereszténység, sőt, Krisztus őszinte követői a legsötétebb középkorban is megszenteltek, s amelyet jelenleg is ezer és ezer keresztény tart meg az egész földkerekségen.

Ami azonban a vasárnapot illeti, a szerző a vasárnap megün-neplésének legelőkelőbb védelmezői által mutatja ki azon tényt, hogy az nem a Bibliából, hanem a hagyományokból származik, és megbízható történelmi kutatók nyomán kimutatja, hogy annak milyen gyanús átalakulásokon kellett keresztülmennie, amíg azzá lett, aminek manapság tartják. Hogy milyen befo-lyások érvényesültek a vasárnapi munkaszünet megalkotásánál, azt a legtalálóbban a Louvre-ból származó címképünk igazolja. A pogány bölcsész, Plató és Arisztotelész között trónol Aquinói

�

Tamás, a katolikus egyház tanítója. Tényleg ugyanezen körből származott az egyház fénye is a vasárnapra.

Sok egyházatya, az egyház, a különböző felekezetek tagjai, sok teológus, solasztikus, reformátor és végtelen sok szerző a legellentétesebben nyilatkozik a vasárnapról szóló bizonyságai-ban. A római egyház Isten törvénye feletti hatalma jeléül dicső-íti, a protestánsok az evangéliumi szabadság eszményképeként magasztalják. Azonban minden ellentét ellenére, mindkét fél megegyezik abban, hogy az emberi erőszak, kényszer és tör-vényellenes szabadság e jelét az emberekre erőszakolják, ameny-nyiben arra kényszerítik az államhatalmakat, hogy mind szigo-rúbb törvényeket alkossanak a vasárnapi munkaszünetről.

Ezt tekintve, a mi mennyei Főpapunkkal egyetemben fo-hászkodunk mennyei Atyánkhoz, „Szenteld meg őket igazságod által.”

A szerző

A Biblia szombatja és a hagyományok vasárnapja

Mi nden t a n ít á s ös sz eg z é se

Isten olyan bölcs és értelmes szívet adott Salamonnak, hogy ami a bölcsességet illeti, egyetlen halandó sem volt hozzá ha-sonló. A Királyok 1. könyve 3. fejezetének 12. verse szerint Isten Lelkétől megvilágítva tanította a prédikátor a népet. „És igye-kezett a prédikátor megtudni sok kívánatos beszédet, igaz írást és igaz beszédet.” (Préd 12:11-12) Gondosan mérlegelt minden olyan változást, amelynek az emberi élet alá van vetve, és szembeál-lította az igaz bölcsesség rendkívüli értékével. Végső megálla-pítását a következő szavakkal fejezi ki. „A dolognak summája, mindezeket hallván, ez. Istent féljed, és az Ő parancsolatait meg-tartsad; mert ez az embernek fő dolga. Mert minden cselekedetet Isten ítéletre előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az.” (15-16. vers) Isten-félelem a bölcsesség kezdete a 111. zsoltár 10. verse szerint is, tehát minden embernek, aki okos akar lenni, legfőbb feladatát képezi Isten törvényeinek meg-tartása. Mindnyájunk feladatát képezi jól megvizsgálni, hogy vajon mit követelnek ezen parancsolatok tőlünk, hogy megtud-juk, miként szeressük igazán Istenünket, hogyan imádhatjuk Őt igazságban, és hogyan menekülhetünk meg a bekövetkező ítélettől, amely az egész világra kimondatik.

A prédikátor említett szavaiból kitűnik, hogy Isten szent törvényei olyan örök érvényű szabályok, amelyek azon ítéletnek is zsinórmértékét képezik, amiben minden egyes cselekedetün-ket megbírálják. Ha nem teljesítettük Isten iránti kötelezett-ségünket, és bűnösök vagyunk, úgy a parancsolatok mutatják

10

meg hanyagságunkat és tévedésünket; mert „a törvény által va-gyon a bűnnek ismerete” (Róma 3:20).

Mi a tör vény ?

Isten törvénye az Ő szavában kifejezett, megváltozhatatlan akarata, mert ahogy Isten a szeretet, hasonlóképpen a törvény alapelve is a szeretet. (1Ján 4:16; 1Tim 1:5) Ez a szeretet azonban úgy nyilatkozik meg Isten és az emberek irányában, hogy az egész törvényt a szeretet e két fő parancsolatában foglalhatjuk össze. (Máté 22:36-40) Ennek értelmében a hit igazi gyümölcse „az Istenhez való szeretet, hogy mi az Ő parancsolatait megőriz-zük, és az Ő parancsolatai nem nehezek” (1Ján 5:3). Hogy pedig mennyire alapszik a tízparancsolat Isten jellemén, azt azonnal látjuk, ha egybevetjük a 40. zsoltár 8-10. versét a zsidókhoz írt levél 10. fejezetének 5-10. versével; mert ennek értelmében így nyilatkozik az Üdvözítő saját küldetéséről: „Ímé, jövök; a könyv-tekercsben írva van felőlem, hogy teljesítsem a te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van.”

Mindazt, amit Isten Fia a világ kezdetétől fogva, a meny-nyei Atyához hasonlóan, a szívébe zárt, nagyon jól bevéste az ember szívébe is, amennyiben Ádámot Isten képmására terem-tette. Habár az emberi szív megromlása ezen vonásokat részben kitörölte, mégis, elégséges mértékben maradt meg az a pogá-nyok szívében ahhoz, hogy az ítélet alkalmával zsinórmértékül szolgáljon a megítélésükhöz, ahogy Pál apostol is teljes joggal mondja a pogányokról. „Mint akik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívükbe, egyetemben bizonyságot téve arról az ő lelkiismeretük és gondolataik [szerint].” Hogy e kárt pótolja, a következőkben elhangzik az Újszövetség fenséges ígérete. „Adom az én törvényemet az elméjükbe, és az ő szívükbe

11

írom azt.” (Zsid 8-10) Találóan jellemezte Luther a törvény tar-talmát a következő szavakkal: „Ez az a tan, amely kijelenti, hogy mi volt az ember, és hogy minek kell neki ismét lennie.”

Ehhez mérten elég világos nyomokat látunk arra nézve, hogy e törvény már kezdettől fogva létezett. Így többek kö-zött Édenben közvetlenül a teremtés mellett már a szombatról is említés történik. (1Móz 2:1-3) Továbbá már Ábrahám hité-nek gyümölcséről a következő fenséges bizonyságot hallhatjuk, mint ami egyúttal a reá áradó isteni áldás alapját képezte. „És megáldatik a te magodban a Földnek minden nemzetsége, azért, mivelhogy hallgatott Ábrahám az én szavamra, és megtartotta a megtartandókat, parancsolataimat, rendeléseimet és törvényei-met.” (1Móz 26:4-5) Amikor Izráel fiai Sion pusztájában, egy hónappal előbb, mint ahogy a Sinai-hegyhez érkeztek, Isten tilalma ellenére, szombatnapon is kimentek mannát gyűjteni, így szólt az Úr: „Meddig nem akarjátok megtartani az én paran-csolataimat és törvényeimet?” (2Móz 16:16, 28)

Eszerint Isten törvénye kezdettől fogva az ember szívébe volt vésve, s az volt a pátriárkák életének zsinórmértékét; s ezért ismerték az Izráel fiai is, még mielőtt a Sinai-hegyi kinyilatkoz-tatást elnyerték. Amikor Isten nem akarta többé szóban átszár-maztatni egyik nemzedékről a másikra az ígéreteit, erkölcsét és törvényét, hanem népének írásban akarta a birtokába juttatni, az Úr a törvény bemutatásának sajátos módja által akarta an-nak szent is dicső tulajdonságát kinyilatkoztatni.

Az Úr az Ő sok ezer szentjével jött Párán hegyéről, jobbja felől tüzes törvény volt a számukra. „Bizony, szereti ő a népe-ket! Mind a kezednél vannak az Ő szentjei, odaszegődnek a te lábaidhoz, és hallgatják beszédedet.” (5Móz 33:2-3) E törvényt az Ő szent szövetségének nevezte, saját szavaival hirdette ki, és saját ujjával véste azokat kőtáblára. „És szólt az Úr néktek a tűz

12

közepéből. A szavak hangját ti is hallottátok, de csak a hangot; alakot azonban nem láttatok. És kijelentette néktek az Ő szövetsé-gét, amelyre nézve utasított titeket, a tíz ige teljesítésére, és felírta azokat két kőtáblára.” (5Móz 4:12-13) „És szólt az Úr Mózesnek: Jöjj fel énhozzám a hegyre, és maradj ott. És átadom néked a kő-táblákat, és a törvényt és a parancsolatot, amelyet írtam, hogy arra megtanítsd a népet.” (2Móz 24:12) Mielőtt azonban Isten szava e törvényt kihirdette, a népnek, a papoknak és a hegynek meg kellett szenteltetni, hogy a törvény iránti hitből fakadó enge-delmesség által megszenteltessenek. (2Móz 19:10, 22-23) Isten szent, az Ő törvénye is szent, és népének is meg kell szenteltetni az e törvény iránti hitből fakadó engedelmesség által (Róma 7:12; 1Pét 1:16).

Hogy pedig a tízparancsolat különös értelemben „Istennek törvénye”, azt nem csupán a Biblia bizonyítja be kielégítően, ha-nem az elméletben is általánosságban elfogadott. A katolikus azt tekinti a gyónás alkalmával a tükrének, a protestáns ezt tanulja már gyermekkorában a katekizmusából, s ugyancsak ez a zsidók mindennapi imájának is a befejező része. Isten törvé-nyének megtartása minden ember kötelessége!

A tör vény é s a z e va ngé l iu m

A törvény és az evangélium közötti igazi viszonyt minde-nekelőtt a rómabeliekhez intézett levél tárja elénk. Ennek ér-telmében, az evangélium Isten ereje, amely mindenkit üdvözít, aki hisz benne. Az evangéliumban nyilvánul meg az Isten előtt érvényes igazság, hitből hitbe. (Róma 1:16-17) Hogy mennyire szükséges a megmentésünkre ez az isteni erő, azt az apostol a 2. és 3. fejezetben mutatja be. A zsidók és görögök, mindnyá-jan a bűn átka alatt vannak. Amint meg van írva, hogy nin-

13

csen egyetlen igaz sem. Mindnyájan elhajlottak, egyetemesen haszontalanná lettek, s így a törvény beteljesítése által nem is igazulhatnak meg. A törvény sem bocsánatot nem nyújthat a régebben elkövetett bűntettekért, sem erőt nem adhat a jövő-ben való elkerülésükhöz. E fordulópontnál mutatja meg Pál a törvény és az evangélium közötti viszonyt. „A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-e a hit által? Távol legyen! Sőt, inkább a törvényt megerősítjük!” (Róma 3:31) A további fejezetekben ezt behatóbban ki is fejti Pál apostol, bebizonyítva, illetve rámu-tatva arra, hogy Ábrahám is hit által igazult meg, hogy Dávid boldognak nevezi azt, akinek bűne elfedeztetett, s hogy mikép-pen nyerhetjük el Krisztusban ezt a bocsánatot, de azt is, hogy a régi embert meg kell feszítenünk, ha a kegyelem, és nem a törvény kárhozata alatt akarunk ezentúl élni. Ezt szemlélteti velünk a 7. fejezetben, továbbá saját tapasztalatai által is.

Ahelyett, hogy a törvény érvényét veszítené, inkább a régi Ádámnak kell meghalnia; ahelyett, hogy a törvény bűn len-ne, inkább egy olyan eszköz, amely által a bűnt felismerhetjük; ahelyett, hogy a törvény a halálra vezetne, azért adatott, hogy éljünk általa, de inkább a bűn, vagyis a törvény megszegése okozta a halált. Ahelyett, hogy a törvény holt betű lenne, in-kább „lelke van”. Habár a törvény „jó”, a mi testünkben még-sem lakozik „semmi jó sem”. Ahelyett, hogy az Isten törvénye iránti engedelmesség alól igyekeznénk felmenteni magunkat, igyekezzünk inkább a bűn törvényétől megszabadulni, amely a testünket uralja. Akkor a belső ember szerint örvendünk Isten törvényének. Ami pedig a törvénynek lehetetlen volt, mivel-hogy a bűnbe esés folytán minden test olyan nagyon elgyengült, hogy az Ő igazságos követelését nem tudtuk többé teljesíteni, Isten az Ő Fiát küldte, aki – habár a mi testünk és vérünk volt – a Szentlélek ereje által mégis megtartotta Atyjának törvényét,

14

s így a bűn létezésének mindennemű mentségét meghiúsította, „hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk”. (Róma 8:3-4) Eszerint a törvényt hit által erősítjük meg, amennyiben Isten az evangéliumban a követelések betartásához szükséges erőt biz-tosította a számunkra.

Izráelnek a legnagyobb hibája az volt, hogy ámbár az igazság törvényének megtartására törekedett, azt saját erejéből akarta betartani, és Krisztust s az evangéliumot elvetették, ami pedig a törvény végcélja. Csak aki Őbenne hisz, s a Szentlélek erejét magába fogadja, nyer bocsánatot és az Isten törvényében való haladáshoz szükséges erőt. Krisztus a Sinai-hegynél felajánlot-ta ezt az erőt Izráelnek, ahogyan Pál világosan következtet erre. (5Móz 30:12-13-ból a Róma 10:5-8-ban) Amikor Mózes kijelen-tette, hogy „az Ige nagyon közel van hozzátok”, ezáltal Krisztus jelenlétéről akarta Izráel népét tudósítani, aki velük haladt, ve-zérelte az embereket, és aki kész volt lelki ételt és italt nyújtani nekik, hogy ugyanazon élő hit által, amellyel Ábrahám bírt, egyszer engedelmeskedjenek a törvénynek. (1Kor 10:1-4)

A Luther által 1520-ban iskolai használatra írt tankönyv-ben olvasható: „A hit, vagyis az evangélium adja az erőt a tízpa-rancsolat követeléseinek betartására, az adja az orvosságot, amely mindazokat meggyógyítja, akik a törvény segítségével felismerték betegségüket.” (Hercog-Hanek Reálenciklopédiája, VI., 636.)

A t í zpa ra nc sola t örök ké va ló ér vénye

Isten szent törvénye, a tízparancsolat a fenti megállapítá-sok alapján Isten lényében gyökerezett már kezdettől fogva; a teremtésnél az ember szívébe íratott. A pátriárkák által szájha-gyomány útján későbbi korok számára megőriztetett, utóbb ünnepélyes körülmények között írásban bízta az Úr Izráelre, s a

15

szentek szentjében közvetlenül a kegyelmi trón alatt őriztetett. A hit megerősíti a törvényt, az evangélium adja a megtartásához szükséges isteni erőt, hogy a jóra képtelen ember megtarthassa. A világítélet alkalmával ez az a vezérfonal, amellyel megállapít-ják a jogosságot és a jogtalanságot.

Mivel, legalábbis elméletileg, úgy a katolikusok, mint a protestánsok és a zsidók elismerik a törvény érvényét mind a mai napig, így szinte lehetetlen az érvényességében kételkedni. Ám a gyakorlat megcáfolja az elméletet. Nekünk az Üdvözítő határozott kijelentése által kell a törvény örökké való érvényes-ségét bebizonyítanunk. A 40. zsoltár és a zsidókhoz írt levél 10. fejezetének egybevetéséből már láttuk, hogy küldetésének célja Isten akaratának teljesítése, s hogy Isten törvényét a szívé-be zárta. Hasonlóképpen bizonyítja Ésaiás is, hogy mint Isten szolgája, jogosságot visz a nemzeteknek, hogy őket igazán meg-tanítja a törvény betartására, s hogy Isten törvényét naggyá és hatalmassá teszi. (Ésa 42:1-3, 21) Ennek megfelelően a Megvál-tó életében olyannyira tettekké vált a törvény megtartása, hogy senki sem bizonyíthatja rá a legcsekélyebb bűn árnyékát sem. Tanításában rámutat a törvény követelményeinek mély lelki tartalmára, megszabadítja azt a farizeusok által kiegészítésül alkotott emberi rendeletektől. Az emberek megszegték a tör-vényt, ám Istent a saját vére által engesztelte ki Jézus, és meg-változhatatlan igazságát teljes megvilágításba helyezte. Ezzel kapcsolatos szavai így hangzottak. „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a próféciáknak az eltörlésére. Nem azért jöt-tem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert, bizony, mondom néktek, míg az ég és a Föld elmúlik, a törvényből egyetlen jóta vagy pontocska sem múlik el, amíg minden be nem teljesedik. Ha valaki azért csak egyet is megront ezen legkisebb parancsolatok közül, és úgy tanítja az embereket, az Isten országában a legkisebb

1�

lesz; ha valaki pedig cselekszi azt, és úgy tanít, az a mennyeknek országában nagy lesz.” (Máté 5:17-19)

Tekintve Üdvözítőnk ezen kijelentését, ezt minden becsü-letes és őszinte ember csak úgy értheti, hogy a tízparancsolat minden egyes betűje mindaddig érvényben marad, amíg az ég és a Föld fennáll. Miután az Úr arra figyelmeztet bennünket, hogy a látszólag legkisebb parancsolatokat is úgy ismertessük meg az emberekkel, mintha azok a legnagyobb fontossággal bírnának, úgy érezzük, meg kell ismertetni az olvasóval, hogy az emberek mennyiben tértek le az egyenes útról. Azt is érde-mes megvizsgálni, hogy az emberi intézkedések és isteni pa-rancsolatok, továbbá az olyan általánosan elterjedt elméletek, amelyek sokszor a gyakorlati életben is érvényesülnek, milyen tekintetben állnak egymással éles ellentétben.

Aki Isten törvényét tekinti lába szövétnekének, s aki az evangéliumban nem csupán a bűn megbocsátásának öröm-hírét, hanem az isteni erőt is felismeri, amely lehetővé teszi az ember számára Isten akaratának teljesítését, az hiszi, hogy Isten az Ő Fiát küldte, hogy általa teljesedjen be a törvény igazsága. Aki Istent olyan nagyon szereti, hogy még a legcsekélyebb pa-rancsolatot is készséggel igyekszik megtartani, az hálával fog adózni az Úrnak, amiért jó eszközei lehetünk. Ezért minden nap így fog imádkozni. „Uram, mutasd meg nekem az utadat, hogy igazságodban járhassak.” Ennek beteljesítésében segít e könyv, úgy, ahogyan segítségünkre voltak nekünk azok, akik a szombat parancsolatára felhívták a figyelmünket, miáltal meg-ismertük a drága isteni igazságot.

17

A sz ombat pa ra nc sola t a

A tízparancsolat közepén, úgyszólván annak keblében talál-juk a terjedelemre nézve legnagyobb parancsolatot, amelyet az Úr világosan meg is indokolt. „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat. De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja; semmi dolgot se tény azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. Mert hat napon át teremté az Úr az eget és a Földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.” (2Móz 20:8-11)

Az Úr a parancsolat elején azt kéri tőlünk, hogy a szom-batnapról megemlékezzünk. Ezért vizsgáljuk meg, mit is pa-rancsol ezzel nekünk az Úr. A szombat szó magyarra fordítva nyugalmat jelent. Tehát elsősorban mindennemű munkától meg kell pihenni ezen a napon.

Ám nem mindegy, hogy a hét melyik napja a munkaszüneti nap. Nem akármelyik nap után következő hetediknap, sem a hét akármelyik napja, amelyen megpihenünk, hanem a hétnek a hetedik napja, amely „a te Uradnak, Istenednek munkaszüneti napja”.

Hogy a dolog egyértelmű legyen, a Szentírás kijelenti, hogy ez a munkaszüneti nap ugyanaz a nap, amelyen Isten is meg-pihent a teremtés hat napja után, s amelyet megáldott és meg-szentelt. Ha tehát a Szentírás azt kívánja tőlünk, hogy megem-lékezzünk a szombat napjáról, hogy megszenteljük azt, akkor ez csak a hetedik nap lehet, amelyen maga Isten is megpihent, és ezáltal örök időre és nemzedékekre megszentelte és megál-dotta azt. Egyetlen másik nap sem felel meg ennek a célnak, és

1�

nem helyettesítheti ezt a napot, amelyet a világos és határozott hangvételű parancsolat rendelt el.

A sz ombat e l rende lé se

A hét hetedik napjának szent nyugalomnapul való elrende-lése a teremtés befejezése alkalmával történt. Ugyanott a követ-kező szavakkal emlékezik meg erről a Szentírás. „Amikor pedig elvégezé Isten hetednapon az Ő munkáját, amelyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt, mivel-hogy azon szűnt meg vala minden munkájától, amelyet teremtve szerzett vala Isten.” (1Móz 2:2-3) Ugyanezt Mózes 2. könyve 31, fejezetének 17. verse még meg is erősíti. „Mert hat napon te-remtette az Úr az eget és a Földet, hetednapon pedig megszűnt, és megnyugodott.”

Ahogyan a művész valami befejezett munka után gyönyör-ködve szemléli művét, hasonlóképpen nézte át Isten is ezen a napon a munkáját, amit alkotott, „és ímé, minden igen jó volt”. Mivel pedig „az örök Isten, aki a Földnek határait alkotta, nem fárad el, és nem bágyad el” (Ésa 40:28), nyugalma sem szemé-lyes szükségletből ered, hanem az Úr csak azért nyugodott meg, hogy példája által örök időkre egy nyugalom- és emléknapot alkosson. „Emlékezetet szerzett csodatetteinek.” (Zsolt 111:4) Nyugalma által vetette meg az alapját ennek a fenséges emlék-ünnepnek, hogy teremtményei hétről hétre megemlékezzenek az élő Istenről és csodálatos művéről, amit alkotott, ahogy ezt a szombatnapi zsoltárban olyan fenségesen kifejezi a Szentírás. „Mert megvidámítottál engem, Uram, a te cselekedeteddel, a te ke-zednek műveiben örvendezem. Mely nagyok, Uram, a te műveid, igen mélységesek a te gondolataid.” (Zsolt 92:5-6)

19

Miután az Úr a földi idő első hetének hetedik napján megnyugodott, megáldotta és megszentelte ezt a hetedik na-pot. Innen ered a ma már általánosan elterjedt hetekre való időbeosztás. Továbbá megszentelte, tehát egy bizonyos célra kiválasztotta a hetedik napot a hét többi napja közül. Hogy miképpen kell az embernek azt megszentelnie, és hogy ebből milyen áldás származik az emberre nézve, azt Ésaiás könyve 58. fejezetének 13-14. verséből láthatjuk világosan. „Ha megtar-tóztatod szombaton a lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörűségesnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának… Akkor gyönyörűséged lesz az Úrban; és én hordozlak a Föld magaslatain…”

Ezen bibliai értesítés a szombat megszenteléséről és a tökéle-tesen befejezett teremtés dicső emléknapjának megünneplésé-ről olyan világos és érthető, hogy semmi kívánnivalót sem hagy maga után, s ha az emberek mindig úgy ünnepelték volna meg a szombatot, ahogyan azt kell, sohasem feledkeztek volna meg az ég és a Föld alkotójáról, és sohasem imádtak volna hiábavaló bálványokat, saját kezüknek műveit.

A sz ombat Ura

Az Üdvözítő szavai, amiket a kicsinyes farizeusokhoz inté-zett, a Márk evangéliuma 2. fejezetének 28. versében olvashatók, s abban kifejtette, hogy az embernek Fia a szombatnak is Ura. Így határozottan szükséges megállapítanunk, hogy a szombat-nak mennyiben Ura az emberfia. Főképpen az Újszövetségben tűnik ki ez világosan azáltal, hogy az Írás itt határozottan ki-jelenti, az Ige testté lett; ugyanaz az Ige, amely kezdetben Is-tennél volt, s amely által minden dolog létrejött. Így olvassuk. „…Nála nélkül semmi sem lett mindabból, ami létrejött.” Tehát a

20

szombat is ennek köszönheti létét és örök érvényű elrendelését. „A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte fel Őt.” (Ján 1:1, 14) Eszerint tehát a világ nem ismerte fel saját Te-remtőjét, amikor Ő testben eljött, hogy az általa alkotott embert megváltsa. A zsidókhoz írt levél 1. fejezetének 8-10. versében a következő olvasható. „Te, Uram, kezdetben alapítottad a Földet, és a te kezednek művei az egek.” Továbbá a kolossébeliekhez írt levél 1. fejezetének 13-19. versében ez olvasható. „Mert Őbenne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a Földön… min-den őáltala és reá nézve teremtetett.” Mert Atyjának úgy tetszett, hogy az Ő szeretett Fiában mindennek teljessége lakozzék.

Ha e világos igehely fényében a teremtésről szóló tudósítást olvassuk, akkor már a Biblia első fejezetében feltűnik előttünk Krisztus, mint az alfa és ómega, mint a kezdet és a vég. Az Ő hatalmas erejének szava által hívta életre az Úr az eget és a Földet, amikor Isten Lelke a víz felett lebegett. Ezt magyarázza Mózes első könyvének 1. fejezetében a 26. vers többes száma is. „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” Miu-tán az Atya akarata az volt, hogy Fiában lakozzon a teljesség, s a teremtésben is őt illesse meg a legnagyobb rész, ezek szerint az embernek Fia volt a szombat alapítója is, tehát Ura is, aki elsősorban tudja, hogy mit szabad, és mit nem ezen a napon cselekednünk. Tehát a hét hetedik napja nem csupán Jehova szent napja, hanem „az Úrnak napja” is, éspedig a mi Urunk, Jézus Krisztus napja, amelyen minden igazi követőjének Jézus hatalmas Igéjére kell gondolnia, ami a semmiből eget és Földet teremtett. Jézus újjá is teremtheti az általa alkotott embert, s a törvény által megkövetelt megigazulást is elvégezheti benne. Aki ezt az újjáteremtő erőt saját magán megtapasztalja, s hétről hétre érzi a szívében Krisztus teremtő erejét, az a hét hetedik napját az Úr napjának tekinti, a gyönyörűség és öröm napjának,

21

amelyen Isten megszámlálhatatlan és végtelen csodatetteiről emlékezik meg.

A sz ombat a z emberér t va n

A régebbi tények világában könnyebben megérthetjük és méltathatjuk a Márk evangéliumának 2. fejezetében olvasható 28. verset. „A szombat van az emberért, és nem az ember a szom-batért.” Az Üdvözítőnek e kijelentése a szombatnak az Éden-ben való elrendelésére hívja fel a figyelmünket, és megállapítja, hogy ez az intézmény az emberiségre nézve általános.

Ehhez teljesen hasonló kijelentést találhatunk a korinthu-siakhoz írt első levél 11. fejezetének 9. versében. „Mert nem is a férfiú teremtetett az asszony miatt, hanem az asszony a férfiúért.” Hogy a két nem közötti helyes viszonyt felismerjük, mindkét esetben azoknak elrendelésére utal a Szentírás. A házasság és a szombat, mindkettő a Paradicsomban adatott az embernek, a bűnbe esés előtt keletkezett, és meg is maradt volna, ha az ember el nem bukik, mivelhogy mindkettő az emberiség ja-vát célozta. Isten előbb az embert teremtette, és csak azután az asszonyt; tehát az ember az asszonynak feje, az asszony annak csak segítőtársa. Hasonlóképpen, a hatodik napon teremtette Isten az embert, és csak a hetediken a szombatot, tehát az Em-berfia a szombatnak is Ura, ami azért van, hogy az ember javát szolgálja. Azonban, amilyen kevésbé teszi kérdésessé, avagy szünteti meg a házasságot az a tény, hogy az ember az asszony-nak feje, éppolyan kevésbé teszi kérdésessé, avagy szünteti meg a hetedik nap, azaz a szombati nyugalmat az Emberfiának az a kijelentése, hogy Ő a szombatnak is Ura. Ellenkezőleg! Csak annál nyilvánvalóbb lesz Isten jóakaratú szándéka, amely azt célozza, hogy mindkét intézmény örök időkre fennmaradjon

22

az emberiség javára. A házasságot a Paradicsomban nem Ádám, Mózes vagy a zsidók részére rendelte el Isten, hanem minden ember és minden faj számára, bárhova számítja is magát, és bárhol is éljen. Ugyanúgy a szombatot sem kizárólag Ádám, Mózes vagy a zsidó nép, hanem kivétel nélkül minden ember, minden faj, minden szín, minden nyelv számára és minden időre rendelte az Úr.

Eszerint a házasságot is ugyanúgy lehetne zsidó hagyomány-nak nevezni, mivel a zsidók később is nagy becsben tartották, mint a szombatot, mivel a zsidók tartották egyedül fontosnak megünnepelni. A zsidó elnevezés Júdától, Jákób fiától szárma-zik, aki a világ teremtése után 2255 évvel született.

A szombat megünneplését azonban nem Júdának rendelte el az Úr, hanem Ádámnak, az egész emberiség ősatyjának; és nem mint Ádám szombatját, hanem mint „a te Uradnak, Iste-nednek szombatját”, mert maga Isten volt az első, aki az első hét hetedik napján megpihent, megáldotta és megszentelte azt. A Szentírás alapján világosan kimutatható, hogy a hetedik nap szolgált a mi Megváltónk nyugalomnapjául, holott Őt nem ne-vezhetjük a zsidók Üdvözítőjének, jóllehet, Júda törzséből szár-mazott, sem a megváltás tervét „zsidónak”, jóllehet „az üdvösség a zsidóktól jön”. (Ján 4:22)

Ilyen ósdi előítéletekkel nem engedhetjük magunkat meg-téveszteni, hanem egyedül Isten szavát tekintjük lábunk szö-vétnekének, amely a kezdeteket is megvilágítja. Ellenkezőleg! Annak sziklaszilárd alapján, sokkal inkább akarjuk hinni, hogy a szombat parancsolata a só szoros értelmében minden emberre nézve kötelező, s hogy a hét hetedik napja minden ember szom-batja, s ha azt tudatlanságunk folytán mindeddig lábbal tipor-tuk, mostantól fogva megőrizzük, „gyönyörűségesnek”, „Jehova szent napjának” és „az Úr dicsőséges napjának” nevezzük.

23

A sz ombat a h it á l t a l i meg sz ente lé s je le

Így szólt az Úr Izráelnek. „Az én szombataimat bizony meg-tartsátok, mert jel az énközöttem és tiközöttetek, nemzedékről nemz4dékre, hogy megtudjátok, én vagyok az Úr, aki titeket meg-szentellek.” (2Móz 31:13)

A szombat juttassa az ember emlékezetébe, hogy a világ és minden, ami azt betölti, nem önmagától keletkezett, hanem Is-ten mindenható szavára jött létre. Azonban Izráel népére nézve még egyéb jelentőséggel is bír, ahogy ezt Mózes V. könyvének 5. fejezetében a 15. verséből és Mózes II. könyvében a 20. feje-zet 2. verséből világosan láthatjuk. Izráel az egyiptomi rabszol-gaságban sínylődött, a saját erejéből való szabadulás minden reménye nélkül. Ám az Úr már Ábrahámnak megígérte, hogy négy emberöltő után erős karral fogja őket a rabszolgaságból kivezetni (1Móz 15:13-14).

József olyan erősen hitt ebben az ígéretben, hogy erre a ki-vonulásra való tekintettel rendelkezett a saját temetésére nézve (Zsid 11:22). Amikor azonban a kivonulás ideje elérkezett, a népnek meg kellett tanulnia újra hinni az Úrban. Ekkor Isten Izráelt a Vörös-tengeren keresztül egy olyan pusztába vezette, ahol sem kenyér, sem víz nem volt, „hogy tudtodra adja néked, az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik” (5Móz 8:3). Negyven éven át esett a manna az égből, csupán a hetedik napon maradt meg, amit a hatodik napon gyűjtöttek maguknak az emberek. En-nek folytán tehát a szombat nem olyan nap volt többé, ami csu-pán arra emlékeztette az embereket, hogy Isten az ő alkotójuk, hanem arra is, hogy az Úr az ő megváltójuk, megtartójuk és megszentelőjük.

24

Miután pedig Jézus Krisztus Izráelnek nem csupán alkotó-ja, hanem vezetője és megváltója is volt (1Kor 10:1-4), a szombat annak volt a jele, hogy Jézus Krisztus Izráelt alkotta, vezeti, megváltja, megtartja és megszenteli. De ahogyan Ábrahám minden hivő atyja, hasonlóképpen, az Izsáktól eredt mag nem-csak az Ószövetség testi Izráele, hanem minden idő lelki Izráele is. Minket sem csupán alkotott az Úr, hanem megvált a bűn rabszolgaságából, üdvözít, vezérel, megtart, megszentel, és az igazi Izráelhez csatlakoztat bennünket. Ezért ránk is vonatko-zik a hét hetedik napjának megünneplésének kötelezettsége, ami a teremtés, a megváltás, a megtartás, megszentelés és az igazi nyugalom jele. Ezt az igazi Jósua, vagyis Jézus által nyer-tük el. Ahogyan az új ég és az új Föld megáll Isten előtt, úgy álljon meg Izráel magva és neve is, mivel pedig a szombat egy örökkévaló jel Isten és Izráel népe között, Isten Izráele az új Földön is „szombatról szombatra eljön, hogy leboruljon az Úr előtt” (Ésa 66:22-23, 2Móz 31:17).

Miután pedig mi azt hisszük, hogy egyedül a Megváltó al-kotott bennünket, Ő vezérel, Ő vált meg minket, Ő tartja meg az életünket, s egyedül Ő szentel meg bennünket, nem pedig a saját igazságunk, avagy a törvényhez való alkalmazkodásunk, azért mi ma is a hét hetedik napját, mint az Úr szombatját ün-nepeljük meg, mint ami a Krisztusban való megszentelés és megváltás jele.

A z Úr s z ombat ja nem á rnyék sz ombat

A szombat elrendelése a paradicsomi, a bűnbe esés előtti időbe nyúlik vissza, amikor az eljövendő megváltásnak még semmiféle előképe vagy árnyéka nem volt. S amikor az Úr a szent tízparancsolatot kihirdette, erkölcsi törvényeinek a köze-

25

pére helyezte a szombat törvényét, amely, mint a közte és Izráel között való örök érvényű jegy, még az új Földön is fennmarad. A szombat parancsolata ezekkel a szavakkal kezdődik: „Meg-emlékezzél”. Gondolatainkat tényleg visszavezeti abba a boldog időbe, amikor még minden teremtmény tökéletes volt. Csak a bűnbe esés után tett ígéretet az Úr az asszony magváról, s csak ettől kezdve találunk az eljövendő megváltásra vonatkozó előképet és árnyékot, mint Ábel báránya, a pátriárkák áldozata, Izsák feláldozása és egyebek.

Izráelnek az egyiptomi rabszolgaságból való kiszabadulásá-val egy gondosan kiépített ceremoniális rendszert találunk, a gyülekezeti sátort, körültekintően szabályozott szolgálattal s áldozati rendszerrel, a húsvét, a pünkösd, a kürtfúvás, az en-gesztelés, a sátrak ünnepével, a jubileumi és szombatévvel, ami mind megannyi előképe az eljövendő tökéletes megváltásnak (lásd Mózes III. könyvének 23. fejezetét). Mindezen törvényeket és előírásokat feljegyezte a Szentírás Mózes törvénykönyvében, ezenkívül Izráel még egy polgári törvénykönyvet is kapott, amelynek értelmében a különböző bűntetteket elkövetőket a megfelelő büntetéssel, esetleg halállal is sújtották (3Mózes 24).

Így tehát „a törvény az eljövendő javak árnyéka, nem pedig azok lényege” (Zsid 10:1). Isten Bárányának megjelenésével ezek az árnyékok csakhamar, egymás után valósággá és lényeggé vál-tak, úgyhogy most már nem kell többé az újholdból, ünnepek-ből és ünnepi szombatokból lelkiismereti kérdést csinálnunk (Kol 2:16-17). Ezek árnyékai voltak az eljövendő dolgoknak, előremutattak a megváltásra, a hetedik napi szombat pedig az elmúlt dolgok emléke lett, ami visszamutat a teremtésre. A többi ünnep pedig egy része volt a ceremoniális törvényeknek, amiknek egykor meg kellett szűnniük, ellenben a hetedik napi szombat a megváltozhatatlan erkölcsi törvény közepében foglal

2�

helyet. Melanchtonnak „Az isteni törvényekről” című könyvé-ből a következő sorokat idézzük. „A mózesi törvények három részre oszthatók fel. Az egyik rész a lex moralis, amely az erkölcsi törvényi előírásokat tartalmazza, tehát Istennek a bűnre és annak ellentétére vonatkozó ítéletét. A második rész a lex ceremonialis, amely az ünnepek, áldozati rend és olyan ceremóniák szabályait tartalmazza, amelyek egy bizonyos időhöz voltak kötve, s amelyek a zsidósággal együtt tűntek el. Végül a lex judicalis, amelyik rész a polgári törvényi előírásokat tartalmazza. Aki ezeket a különbsé-geket nem képes felismerni az isteni törvényben, az gyakran súlyos tévedésbe esik.”

K ri sz t u s megd ic sőít i a s z ombatot

Az Üdvözítő földi élete alatt minden lehetőséget felhasznált, hogy a szombatot csodatetteivel megdicsőítse, és hogy bemutassa, a szombat az emberiség javára rendeltetett el, s hogy szombaton szabad jót cselekedni. Aki az evangéliumokat olvassa, meggyő-ződhet arról, hogy igaza van Bengelnek, amikor azt mondja, az evangéliumok legnagyobb részét a szombat anyaga teszi ki. Szom-baton tanít Krisztus a zsinagógában, űzi ki az ördögöt, szünteti meg a lázat, gyógyítja meg az elszáradt kezet, szabadítja meg a 38 éve beteg embert, adja vissza a vak szeme világát, és gyógyítja meg az asszonyt 18 éve tartó betegségéből. Ezenkívül olyan erővel száll szembe a farizeusok tévtanaival, hogy egyáltalán nem tud-nak ellene küzdeni. (Luk 18:1-6).

S hogy Ő maga hogyan szokta hosszú éveken át a szombatot tölteni, azt Lukács evangéliuma 4. fejezetének 16. verséből láthat-juk. „És méne Názáretbe, ahol felneveltetett, és beméne szokása sze-rint szombatnapon a zsinagógába.” Ez teljesen megfelel a 4. zsoltár és az Ésaiás próféta könyve 42. fejezete jövendöléseinek, amely

27

igehelyeknek értelmében küldetése volt Isten törvényét naggyá és hatalommal teljessé tenni. Tökéletes lelki értelmük szerint taní-totta és tartotta be azokat, és különösképpen a szombatnak, ame-lyet kezdetben megáldott és megszentelt, adta a legkülönösebb figyelmet.

Senki sem tudta a legcsekélyebb parancsolat megszegését sem rábizonyítani, s ahelyett, hogy a szombat parancsolatában vagy bármely más parancsolatban egy pontocskát, illetve csak egy kis betűt is megváltoztatott volna. Ő azért jött, hogy a törvényt be-töltse és megtartsa, s így nekünk egy ragyogó példát adjon arra nézve, hogy miként kell a szombatot és egyéb isteni parancsolatot megtartani az igazi értelmében. Sőt, vérét ontotta mindazokért, akik a szombat parancsolatát megszegték, s amikor Isten e paran-csolatait megtartotta, kárhoztatta mindazokat, akik a szombatot lábbal tapossák, hogy így a törvény által kívánt igazság a szombat tekintetében is teljes legyen.

Haladjunk tehát a hetedik nap megszentelése kérdésében is az Ő lábnyomában, azon szavaira gondolva, hogy „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram, Uram, megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Máté 7:21)

A sz ombat , e l rende lé sé t é s lényegé t t ek i nt ve , vá ltoz at la n

Az ó- és újszövetségi Szentírás Istentől adatott nekünk arra a célra, hogy megtanítson bennünket az üdvösség útjára. Tehát csakis azon igazságot fogadjuk el, és csakis abban maradjunk meg, amelyet az igazságnak ezen egyedüli forrásából meríthe-tünk. (2Tim 3:14-17)

Isten az egész világegyetem alkotója, és mindenható vezető-je, kormányzója. Szerzője a szentírási könyveknek, s így annak

2�

tanításai és parancsolatai isteniek. Egyedül ezeket ismerjük el minden tekintetben mérvadóknak. A hit ezen csalhatatlan sza-bályozója tudomásunkra adja, hogy Isten kezdetben hat napon át teremtette az eget és a Földet, és megnyugodott a hetedik napon, s azt megáldotta és megszentelte, valamint elrendelte, hogy minden ember megtartsa azt örök időn át.

Hogy Isten hat napon át teremtette az eget és a Földet, és a hetediken megnyugodott, ez olyan tény, amelyet sohasem lehet megváltoztatni, vagyis mindörökké fennmarad. E tény kétség-bevonása egyenlő az Isten szava elleni harccal, s ezzel az egész keresztény hit isteni tekintélye kérdésessé válik. Mindebből vi-lágosan látható, hogy a szombat elrendelése egyértelmű, és soha meg nem változtatható tény. Ennek következtében a szombat is, a lényegét tekintve, változhatatlan, szilárd intézmény.

Ugyanilyen határozottsággal adja az isteni írás tudtunkra azt is, hogy Isten előbb hat napon át alkotta meg a világot, s csak ezen munka befejezése után, a hetedik napon pihent meg. Tehát Isten nem a hét valamelyik napját, hanem a hetediket választotta nyugalomnapnak. Miután pedig határozottan kimutathattuk, hogy Isten a hetedik napon, a teremtés első hetének utolsó napján pihent meg, ebből az következik, amit már a dolog természetéből tudhatunk, hogy csupán a hetedik nap, és nem másik lehet a teremtés emlékünnepe, a nyugalom szombatja. Ennek folytán a szombat nem csupán egy szilárd, megváltoztathatatlan tényeken nyugvó intézmény, hanem az is változhatatlan tény, hogy a hét hetedik napját állapította meg a Szentírás e napként.

Az is tény, ma ugyanúgy, mint hatezer évvel ezelőtt, hogy Isten a hetedik napot megáldotta és megszentelte. Mivel a Bib-lia sehol sem tudósít arról, hogy Isten ettől a naptól valaha is megvonta volna az áldását és szentségét, a leghelyesebb követ-

29

keztetés az lehet, hogy még ma is a hét hetedik napja az Úr szombatja, amelyen még ma is Isten áldása nyugszik.

Minden tény koronájaként a leghatározottabb és legvilágo-sabb kijelentések által parancsolja meg az Úr nekünk a szombat megszentelését, amelyen a teremtés művének befejezése után Isten maga is megnyugodott, megáldva és megszentelve azt. Mivel ez a parancsolat tőlünk is megköveteli a teremtés szom-batjának megünneplését, ezért amíg e törvény érvényben van, mindaddig ez az igazi nyugalomnap, és nem a hét első vagy a hatodik napja. Isten, mint törvényadó, a szó szoros értelmében a törvény minden egyes pontját és betűjét örök érvényűnek és megváltoztathatatlannak jelentette ki, a szombat elrendelése és azon tény, hogy a szombat csak a hét hetedik napja lehet, mert egyedül ezt a napot látta el Isten az áldásával, minden megin-gathatatlan alapon nyugszik. Isten maga nyilvánította ki ezt a tényt örök érvényűnek.

Mostani fejtegetésünk valóságáról azok is meggyőződhet-nek, akik manapság emberi bölcsességre tekintenek, annak ellenére, hogy Isten a Szentírásban világosan elrendeli a szom-bat megtartását. Egy protestáns és egy katolikus, hírneves és általános tekintélynek örvendő teológus idevágó szavait idéz-zük. Gibbons bíboros Baltimore-ból a következő kijelentést tette. „Átolvashatjátok a Szentírást Mózes első könyvétől egészen a titokzatos Jelenések könyvéig, és egyetlen helyet sem találtok ben-ne, amely a vasárnap megszentelését elrendeli. a szentírási paran-csolatok csupán a szombat megszentelését rendelik el, egy olyan napét, amelyet mi már nem ünnepelünk, és nem szentelünk meg.” („Őseink hite”, 70 oldal) Protestáns oldalról pedig hallgassuk meg Beyschlag doktort Halléból. „Számos, általunk szentségben tartott dolgot, mint a vasárnapot, az ünnepeket, a gyermekkeresz-telést, a konfirmációt, egyebeket, tehát egyházi életünknek meg-

30

annyi sarkalatos pontját, nem az újszövetségi Szentírásból, hanem az egyházi hagyományokból vettük.” („Az ókatolicizmus”, 53. oldal)

A sz ombat meg vá ltoz t a t á sá na k meg sz okot t i ndok a

Ha még oly világos is a Szentírás bizonyossága, s ha még oly megváltoztathatatlan is a parancsolat, amely a hét hetedik nap-jának, mint az Úr szombatjának megszentelését elrendeli, még-is, nagyon sokan vannak, akik azt lábbal tapossák, és helyette a hét első napját ünnepelik. A különböző hitvallások, katekiz-musok, prédikátorok és tanulatlan emberek is látszólagos bizo-nyítékokat igyekeznek hozni a vasárnap szentsége mellett. De ahogyan mindig, úgy itt is következetlen önmagához a tévedés. Előbb zsidósnak, a törvény és betű szolgálatának kiáltják ki a hetedik nap megünneplését, később azonban ugyanazon pa-rancsolatokat, amelyek a hetedik nap megszentelését írják elő, a vasárnap megokolására használják fel. Íme, azonnal, mintegy varázsütésre, egy keresztényi, evangéliumi és lelki nyugalom-napot vélnek nyerni.

Hogy azonban egy új emléknap megalapítását bebizonyít-hassák, szükség van a Bibliából nyert bizonyítékokra, hogy hol, mikor és ki által rendeltetett el eredetileg a nyugalomnap. Hasonlóképpen, arra nézve is bizonyítékokat kell találni, hogy ezáltal a régi nyugalomnap érvényét veszítette-e. Ezen tények szem előtt tartásával akarjuk a felhozott érveket megvizsgálni. A következő állításokkal érvelnek a vasárnapünneplők.

1. „Krisztus a hét első napján támadt fel, aminek következté-ben ezt a napot kell minden héten Krisztus feltámadásának em-lékére megünnepelni.” Hogy Krisztus pénteken halt meg, és az

31

utána következő vasárnapon támadt fel [vagyis még a halálával is „megpihent” szombatnapon, és ezzel is megszentelte azt], tel-jes szívünkből hisszük, és az isteni üdvbizonyosság két alap-pillérének tekintjük. Ezt az üdvbizonyosságot a heti vagy éves ünnepnapok által, illetve egyéb, megfelelő Isten-tisztelettel kell megdicsőítenünk, hogy ezáltal állandóan élénken az emléke-zetünkben tarthassuk. Ez olyan kérdés, amelynek eldöntésére nem mi, emberek, hanem egyedül a Biblia hivatott, amely az egyedüli és mindentekintetben elégséges szabálya a vallásnak.

Miután mindkét esemény, Krisztus halála és feltámadása a legfontosabb esemény a megváltás művében, mert Krisztus halála által nyertünk bűnbocsánatot, feltámadása által pedig egy új élethez való erőt, itt tulajdonképpen két emlékünnep elrendeléséről lehetne szó. Eszerint tehát alapítani kellene egy ünnepnapot Krisztus feltámadásának, de egyet ugyanolyan joggal Krisztus halálának emlékére is; mindez azonban még mindig nem indíthat arra, hogy a világ teremtése óta fennál-ló, és Isten által elrendelt heti nyugalomnapot, ami a teremtés emlékére rendeltetett el, hatályon kívül helyezzük, s megszent-ségtelenítsük, holott ennek a megváltás tervében egyértelműen nagy jelentősége van.

Mivel Isten szava csupán egyetlen heti nyugalomnapról és hat munkanapról beszél, hogyan egyeztethetjük össze ezt a gondolatot az isteni parancsolattal? Ha azonban tényleg Isten szavát tekintjük lábunk szövétnekének, azt találjuk, hogy Isten tényleg elrendelt Krisztus halálának és feltámadásának emlé-kére két, rendkívül sokat kifejező emléket. Ezek mindamellett nem teszik szükségessé, hogy azon a napon kívül, amit Isten maga szentelt és áldott meg kezdetben, mint a teremtés em-lékünnepét, egy másik napon is ünnepeljünk a héten. Krisz-tus halálának emlékével kapcsolatban a következőt olvassuk a

32

Szentírásban. „Mert valahányszor eszitek e kenyeret, és isszátok e pohár tartalmát, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.” (1Kor 11:26) A feltámadás emlékünnepére pedig a következőket rendelte el. „Eltemettetvén ővele együtt a keresztségben, akiben egyetemben fel is támasztattatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta Őt a halálból.” (Kol 2:12; lásd még a Róm 6:4-et)

A keresztség és az úrvacsora tehát olyan két intézmény, amelyet Isten az Úr halálának és feltámadásának emlékére rendelt el. S ha ezt a két emléket a Biblia előírása értelmében hajtjuk végre, akkor olyan szemléltető és érthető módon feje-zik ki az üdvtörténet két végtelenül fontos eseményét, hogy az személyes tapasztalattá lesz bennünk. Így tehát a legcseké-lyebb okunk sem lehet arra nézve, hogy akár az egyik, akár pe-dig a másik esemény emlékére egyéb vallásos cselekvést vagy ünnepet állapítsunk meg, s tényleg, ha a Szentírást átolvassuk, egyetlen helyet sem találunk benne, amely azt elrendelné.

Hol van megírva a Szentírásban, hogy az Üdvözítő a feltámadás napján megnyugodott, hogy azt megáldotta és megszentelte, és megparancsolta híveinek, hogy azon a na-pon megpihenjenek? S vajon hol a Szentírás azon határozott előírása, hogy Isten az előbbi parancsát, amely a hét hetedik napját rendeli el heti nyugalomnapnak, hatályon kívül helyez-te? N. Grimelund evangélikus püspök elismeri a következőt. „Igaz, hogy ilyen törvény nem létezik.” (A vasárnap története, 23. oldal) S mivel ez nem létezik, tehát hiányzik a legszüksége-sebb indok, amely a feltámadás emlékére valamelyik hétköz-nap megünneplését tenné jogosulttá.

2. „Jézus tanítványai a hét első napján egybegyűltek, hogy a feltámadást megünnepeljék.” Erre megjegyezzük, hogy a négy evangélista csak egyetlen alkalommal említi a hét első napját,

33

tudniillik azt, amelyen Jézus feltámadt. Márk és János kétszer, Máté és Lukács pedig egyszer tesz róla említést. Ebből a kö-vetkező tűnik ki. Miután a Megváltó feltámadt, az asszonyok nagyon korán a sírhoz mentek. (Máté 28:1; Márk 16:2-9; Luk 24:1; Ján 20:1) Ezután visszamentek onnan, és hirdették a ta-nítványok között, hogy az Úr feltámadt, de ezek nem hittek nekik. (Luk 24:1-11; Márk 16:9-11) Ugyanezen a napon két ta-nítvány Emmausba ment, Jézus velük együtt ment, s később, naplementekor meg is ismerték Őt. (Luk 24:13-35; Márk 16:12) Ezután visszamentek ezek a tanítványok Jeruzsálembe, ahol a többieket egybegyűlve találták. Hírül adták nekik, hogy az Úr feltámadt, és megjelent nekik, de ők ezeknek sem hitték el. (Márk 16:12-13) Miközben még együtt beszélgettek, belé-pett hozzájuk maga az Úr. A tizenegyet az asztalnál találta, és megdorgálta őket hitetlenségükért és szívük keménységéért, mivel nem hittek az asszonyoknak és a két tanítványnak. (Luk 24:36; Ján 20:19; Máté 16:14)

A következőt kell megjegyezni. A tanítványok a kereszt-re feszítés utáni első hét első napjának végéig nem hitték el Krisztus feltámadását, éppen ezért egybe sem gyűlhettek, hogy megünnepeljék azt. Ellenkezőleg. Az Apostolok csele-kedetei 1. fejezetének 13. verse értelmében közös lakásuk volt, együtt törték meg a kenyeret, és a zsidóktól való félelmükben magukra zárták az ajtót. S amikor az Úr a feltámadás napjá-nak vége előtt megjelent közöttük, meg kellett őket dorgál-nia hitetlenségük miatt. Az evangélisták tudósítása alapján a hét első napját olyan napnak tekinteni, amit a tanítványok a feltámadás emlékére ünnepeltek volna meg, egy helytelen értelmezésen alapuló tévedés. Az Úr ezután nyolc nap múlva jelent meg újra, s akkor a hitetlen Tamásnak is bebizonyította feltámadását.

34

A harmadik megjelenésének napját nem írja le a Szentírás, csak azt tudjuk, hogy megjelenésekor a tanítványai éppen ha-lásztak.(Ján 20:26; 21:14) Tehát az az állítás is alaptalan, mi-szerint a Megváltó feltámadása után rendszeresen, minden va-sárnap megjelent a tanítványainak, hogy értésükre adja ennek a napnak a szentségét. Annak az állításnak sincs alapja, mi-szerint a tanítványok azon a napon, amelyen később megjelent nekik, szent ünnepnapnak tekintették. Ez kitűnik abból, hogy a harmadik megjelenésekor éppen halásztak, tehát munkában voltak.

3. „A Szentlélek a hét első napján árasztotta ki erejét a tanítvá-nyokra, hogy megszentelje a vasárnapot.” Az Írás egyáltalán nem említi a vasárnapot, vagyis a hét első napját, s még kevésbé azt, hogy ezt a napot továbbra is hétről hétre meg kell ünnepelni. Csak a következő olvasható. „Amikor a pünkösd ünnepe betelik.” (Az apostolok cselekedetei 1. fejezete) A pünkösd szó ötvenet jelent, s amint Mózes III. könyvének 23. fejezetéből látható, a húsvét utáni ötvenedik napot. Miután azonban a húsvét egy határozott hónap egy bizonyos napjára esett, évről évre a hét másik napján volt pünkösd is. Zeller bibliai szótára megjegyzi, hogy Krisztus idejében a pünkösdöt állandóan Niszan hónap 16. napjától kezdték számítani, tehát mindig Sziván hónap 6. napjára esett. (Tekintet nélkül arra, hogy az a hétnek hányadik napja.) (Bibliai szótár, 694. oldal)

A Szentírás nem ír arról, hogy a Szentlélek kitöltetése Krisz-tus idejében milyen napra esett. Olshausen, Barnes és Hacket hírneves Biblia-magyarázó és Vieseler, neves kronológus azt állítja, hogy ez a nap szombat volt. Dächsel pedig a következő megjegyzést fűzi bibliai magyarázatában Az apostolok cseleke-detei 2. fejezetének 1. verséhez. „A különböző katekizmusokban annak tanítását, amelyet számos egyházi ének is visszaad, hogy

35

tudniillik, a kereszténység nem csupán azért ünnepel vasárnapot a szombat helyett, mert ezen a napon támadt fel Krisztus, hanem mert ezen a napon áradt ki a Szentlélek is a tanítványokra, és ezen a napon nyerte a kereszténység megalapítását, mint téves felfogást, el kell vetnünk.” Tehát nem tudjuk, milyen napra esett akkor pünkösd, de ez nem is jelentős a mi szempontunkból. Azonban az említett a megállapítások igen gyenge lábon állnak, s ezt az bizonyítja leginkább, hogy kiváló emberek saját soraikból téve-désnek minősítik őket. Tehát megállapítható az ellentét ezen alaptalan állítások és a Biblia bizonyossága között, amely a hét hetedik napját rendeli el az Úr szombatjaként!

4. „A feltámadás után azáltal tüntették ki a tanítványok a hét első napját, hogy azon rendserese egybegyűltek, és megtörték a kenyeret.” Ehhez az állításhoz Az apostolok cselekedete 20. fe-jezetének 6-14. versét említik. Ez a szöveg a következőket tar-talmazza. Pál a társaival együtt útban volt Macedóniából Jeru-zsálem felé. Filippiből Troásba érkezett, ahol hét napig időzött. Mielőtt azonban folytatta volna az utazását, egy olyan időben, amikor sok fáklya égett a teremben, búcsúbeszédet intézett a gyülekezethez, amely egészen éjfél utánig együtt maradt. Egy Eutichus nevű ifjú álomba merült, és a harmadik emeletről le-esett. Pál apostol azonban ismét életre szólította, és csak ek-kor, éjfél után törték meg a kenyeret. Ugyanekkor, vagyis még éjnek idején Pál útitársai hajón Assosba mentek, és Pál csak hajnalban követte őket gyalogszerrel. Innen együtt folytatták útjukat. Ez az egész Szentírás egyedüli tudósítása arról, hogy a hét első napján egy Isten-tiszteletre emlékeztető összejövetelt tartottak. Azonban figyeljük meg a következőket. 1. Ugyan-akkor, amikor a gyülekezet együtt volt, Pál útitársai Assosba vitorláztak. 2. Pál éjfél után törte meg a kenyeret, és hajnalban követte útitársait gyalogosan. Ezután együtt folytatták útjukat.

3�

3. ez egy éjjeli gyülekezés volt. Miután azonban Mózes I. köny-vének 1. fejezete és III. könyvének 23., 32. fejezete értelmében a napokat estétől estéig kell számítani, ennek a gyülekezésnek a szombatról vasárnapra virradó éjjel kellett végbemennie, mert a mai időszámítás szerint a kenyértörés csak hétfőn történt vol-na meg. Ami azonban a kenyér megszegését illeti, a tanítvá-nyok nem csupán a hét első napján, hanem „minden nap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a ke-nyeret…” (Apcsel 2:46) Ha tehát helyesen értelmezzük a Biblia ezen tudósítását, az következik belőle, hogy Pál apostol nem a hét első napjának délelőttjén tartott Isten-tiszteletet, hogy a nap hátralevő részében pihenjen. Miután a megelőző szomba-ton megpihent, és az utána következő éjjel tartott búcsúgyüle-kezést, amikor megtörte a kenyeret, ezután útitársaival együtt egész vasárnap utazott. Így tehát az alapos vizsgálat fényénél a vasárnap megünneplése mellett felhozott bizonyíték éppen az ellenkező hatást éri el.

5. „Különös vallási fontosságot az adott a vasárnapnak, hogy hosszabb ideig tartó vallásos gyülekezést tartottak ekkor, aminek az adott nagy komolyságot, hogy a könyöradományokat ekkor gyűjtötték össze.” (Apcsel 20:7; 1Kor 16:2) (Realenciklopédia, 3. kiadás, XVIII., 521. oldal) Dr. Zöcklernek, akinek „A vasárna-pi ünnep” című dolgozatából idéztük a fenti sorokat. Eszerint erőszakkal el kellett csavarni a bibliai tudósítás értelmét, hogy ezeket megállapíthassa. A szöveg a következőképpen hangzik. „A hétnek első napján mindenki tegye félre magánál, amit sikerült összegyűjtenie, hogy ne akkor történjen a gyűjtés, amikor odame-gyek.”

Ennek megfelelően jegyzi meg e helyütt Olshausen a bib-liai magyarázatában a következőt. „Ebből a bibliai helyből nem lehet azt megállapítani, hogy vasárnap olyan Isten-tiszteletet

37

tartottak, amelyen gyűjtést rendeztek, mert hiszen az adományt az utasítás értelmében mindenkinek odahaza kellett félretennie.” Hollensteiner „A harmadik parancsolat és a vasárnap” című művében ez olvasható. „Itt csak arról van szó, hogy az egyes em-berek a lakásukon tegyenek félre valamennyi adományt, és koránt-sem arról, hogy nyilvános gyülekezetben tartottak volna gyűjtést.” (36. oldal) Végül Neander szerint „A korinthusi első levél 1�. feje-zetének 2. verse e tekintetben egyáltalán nem szolgáltat bizonyíté-kot, ellenben a szövegnek megfelelően nagyon könnyen lehet a hét első napját a munkálkodás ideje megkezdésének tekinteni.” (Egy-háztörténelem, I., 339. oldal, Megjegyzés) A vasárnap minden védelmezője megegyezik abban, hogy ez a bibliai hely egyálta-lán nem nyújt semmiféle bizonyítékot amellett, hogy vasárnap nyilvános Isten-tiszteletet vagy gyűjtést tartottak volna. Ellen-kezőleg. A szöveg hangja sokkal inkább arra enged következ-tetni, hogy Pál apostol e napot a polgári munkahét kezdetének tekintette. Mi köze azonban az elmúlt hét jövedelme kiszámí-tásának vagy a könyöradományok odahaza való félretételének ugyanezen nap megszenteléséhez, avagy nyilvános gyülekezé-sek ugyanazon napon való tartásához?

6. „János a Jelenések könyve 1. fejezetének 10. verse értelmében az Úr napján ragadtatott el lélekben, amely alatt minden bizony-nyal a hét első napját kell érteni.”

Ebből a bibliai igehelyből kitűnik, hogy az Úrnak van egy napja, amelyet a sajátjának nevez, de hogy melyik ez a nap, annak eldöntése nem az emberi vélekedésre van bízva, hanem Isten szava nyújtja erre nézve a leghatározottabb bizonyítékot. Aki Mózes II. könyvének 20. fejezetében a 18., a 31. fejezet 14. és Ésaiás könyve 58. fejezetének 13. versét olvassa, az azt talál-ja, hogy Isten saját kijelentése alapján az Úr napja nem a hét első, hanem a hetedik napja. A legrégebbi írók egybehangzó

3�

tanúsága alapján János a Krisztus utáni 97. évben írta meg a Jelenések könyvét, de amint evangéliumának 20. fejezetében, az 1. versből láthatjuk, a vasárnapot egyszerűen a hét első nap-jának nevezte.

Ezzel tehát az összes ellenvetést, ami az Újszövetség egyes igehelyeiből a vasárnap szentségére akar következtetni, eléggé megvitattunk, és tarthatatlanságukat bebizonyítottuk. A tudós dr. Döllinger a következő szavakkal erősíti meg az eredménye-inket. „Nem lehet állítani, hogy a szombatot az apostolok a va-sárnapra tették át, hogy a hetedik napnak előírt megszentelést a hét első napjára helyezték volna át. Mert ilyen intézkedésnek a nyomát sem találjuk sehol.” „Amennyiben az apostolok utáni tör-ténelem és a hagyomány nem létezne, az apostoli kornak az ünnep-napra vonatkozó szokásaira nézve teljes tudatlanságban lennénk.” (Kereszténység és egyház, 354. oldal)

A z apostolok sz ombatot ü n nepeltek

Miután mindeddig egyetlen nyomát sem láttuk annak, hogy Krisztus vagy az apostolok vasárnapra tették volna át a nyugalomnapot, annak közvetlen bebizonyításához értünk, hogy az apostolok isteni Mesterük példáját követve, annak feltámadása után is állandóan a hét hetedik napját szentelték meg, és azon hirdették az evangéliumot úgy a zsidóknak, mint a pogányoknak.

A Lukács evangéliuma 23. fejezetének 54. versétől a 24. fe-jezet 1. verséig terjedő igeszakaszban Mária Magdolnáról és más asszonyokról olvashatjuk, hogy miután Jézus testét már a sírba helyezték, „szombaton nyugovának, a parancsolat szerint; a hétnek első napján pedig, kora reggel a sírhoz menének, vivén az elkészített fűszerszámokat”. Miután az Üdvözítő a kereszten

39

felkiáltott: „Elvégeztetett”, szombatnapon József sírjában nyu-godott. Ugyanekkor hűséges tanítványai is nyugodtak „a tör-vény szerint”, az általa elrendelt napon, a hét hetedik napján. Mihelyt azonban felvirradt a hét első napja, azonnal a sírhoz siettek, hogy ha még lehetséges, mesterük testét megkenjék.

Az apostolok cselekedetei 13. és 14. fejezetében további utalást találunk a szombatnap megtartásával kapcsolatban. a feltámadástól kezdve már tizennégy év telt el, és Lukács több mint harminc évvel később írta ezt a jelentését, mégis, azt ta-láljuk, hogy Isten Lelke a hetedik napot nevezi szombatnak, amelyen Pál, amint a 42. és 44. versből kitűnik, nem csupán a zsidóknak, hanem a pogányoknak is hirdette az evangéliumot. Ha közben megváltozott volna a szombat parancsa, úgy Pál apostolnak ekkor lett volna a legjobb alkalma, hogy azt a zsi-dóknak és a pogányoknak is tudtára adja. Amikor a pogányok kérték, hogy a jövő szombaton újból jöjjön el, és prédikáljon nekik, azt felelhette volna, „A legközelebbi alkalommal a hét első napján, a feltámadás emlékünnepén fogok prédikálni.” Azonban ehelyett várt egészen a következő szombatig, amikor úgyszól-ván az egész város, a zsidók és a pogányok egybegyűltek, hogy hallgassák. S még e prédikációja alkalmával is megerősíti, hogy a hetedik nap a szombat, amelyen a próféták írásait „minden szombaton olvassák”.

Ugyanezt találjuk Az apostolok cselekedetei 15. fejezetének 21. versében is. Itt Jakab az egybegyűlt apostolok előtt hivatko-zik arra, hogy Mózes könyvét „minden szombaton olvassák az iskolában”. Az apostoloknak ez a nagy gyülekezete a Krisztus utáni 52. évben volt, s a vitatkozás legfőbb tárgya az volt, hogy kötelezzék-e a pogány megtérteket is a körülmetélésre. De ha-bár a körülmetélkedést és a ceremoniális törvények megtartását fölöslegesnek jelentette ki a pogányból lett keresztények számá-

40

ra, mint amik nélkül is elnyerhetik az üdvösséget, Jakab apostol Isten Lelkétől indíttatva, még mindig a hetedik napot nevezi szombatnak.

Az apostolok cselekedetei 16. fejezetének 13. versében olvas-hatjuk, hogy az első ember, aki Macedóniában megtért, egy szombati gyülekezet alkalmával fogadta el Krisztust Megvál-tójának, amikor Pál apostol a város melletti folyó partján pré-dikált.

Az apostolok cselekedetei 17. fejezetének 2. verséből világo-san látható, hogy Pál apostolnak rendes szokása volt szombat-napon a zsinagógába menni, és ott a feltámadott Megváltóról beszélni. Három szombaton át prédikált Thessalonikában, és számos Isten-szerető görög, köztük nem kevés előkelő asszony tért meg ezáltal.

Végül Az apostolok cselekedetei 18. fejezetének első négy versében találhatunk egy nagyon fontos bizonyítékot. Pál ti-zennyolc hónapot töltött Korinthusban. Mint sátorkészítő, együttdolgozott a zsidó Aquilával és feleségével, Priscillával.

„Vetekedék pedig minden szombaton a zsinagógában, és igyekezék mind a zsidókat, mind a görögöket meggyőzni.” Ezt az igehelyet egybevetve a korinthusiakhoz írt első levél 16. feje-zetének 2. versével, az utolsó kétségünk is eloszlik afelől, hogy a korinthusi gyülekezet a hét első napjára elrendelt házi gyűj-téssel kapcsolatban nyilvános Isten-tiszteletet tartott. A gyü-lekezet alapításának egész ideje alatt állandóan szombatnapon igyekezett Pál a zsidókat és görögöket meggyőzni, holott egyéb napokon együttdolgozott a zsidó Aquilával és Priscillával.

Az apostolok cselekedete 28. fejezetének 17. versében Pál apostol kijelenti Rómában a zsidó nép vénei előtt, hogy ő sem-mit sem vétkezett a nép ellen vagy az ősi szokások ellen. A 21. versben tényleg meg is erősítik a vének a szavait, miközben ki-

41

jelentik, hogy e tekintetben semmiféle rosszat nem hallottak róla. Eszerint tehát bizonyos, hogy mindvégig megszentelte a szombat napját, s ezt egyáltalán nem cserélte fel másik nappal.

Ezekkel a határozott bizonyságokkal szemben a vasárnapot ünneplők csak egy vasárnapon tartott esti gyülekezetet tudnak felhozni, amelyről azonban egyetlen szó sem árulja el, hogy ünnepi gyülekezés vagy egy közönséges hétköznapi találkozás volt-e. Ellenkezőleg. A tanítványok továbbhajóztak, és a gyü-lekezés végeztével Pál apostol is folytatta az utazását. Hogy e tekintetben milyen meggyőződésre kell jutnia egy elfogulatlan és pártatlan szemlélőnek, azt bizonyítja dr. W. Beyschlag tudós kutató. „Ami az egyházi szokások eredetének és megalapításának Krisztusra vagy az apostolokra való visszavezetését illeti, ha tudo-mányos komolysággal foglalkozunk ezzel a tárggyal, alig marad belőlük egyetlen egy is, amely a Biblián alapszik. Tehát egyáltalán nem mutatható ki a Szentírásból, hogy Krisztus vagy az apostolok rendelték volna el a püspökségeket, a gyermekkeresztelést, a bér-málást, a vasárnapokat és ünnepnapokat. Ellenkezőleg! Komoly vizsgálat után mindezeknek éppen az ellenkezőjéről győződhetünk meg.” (Az ókatolicizmus, 51-52. oldal)

A z e l ső kere sz tények a s z ombatot t a r tot t á k meg

Miután Jézus példája volt az egyedüli mérvadó a tanítvá-nyokra és az első keresztényekre nézve, s miután egyetlen ige-hely sem létezik, amely arra indította volna őket, hogy Isten szent nyugalomnapját megváltoztassák, az ésszerű gondolko-dás is arra enged következtetni, hogy mint igazi hivő izraeli-ták, szilárdan megtartsák Isten szombatját. Ezzel kapcsolatban Máté evangéliuma 24. fejezetének 20. vesében is találunk egy határozott útmutatást. A Krisztus utáni 70. évben bekövetke-

42

zett jeruzsálemi pusztulásig állandóan azért imádkoztak a hivő keresztények a szombat Urához, hogy ez a szerencsétlenség ne szombatnapon történjen meg, nehogy a menekülésükkel meg-szentségtelenítsék az Úr napját. Ugyancsak ezt bizonyítja Zahn Th. dr. „Miután Krisztus megállapította a helyes viszonyt, amely a szombat megszentelése és az emberi élet között legyen, korántsem szüntette meg a szombat törvényét, sőt, ellenkezőleg, arra nézve nyújtott példát híveinek, hogy miképpen kell azt a helyes értelem-ben megünnepelni. Ezzel Jézus kijelölte az első gyülekezet útját. Az ősegyház, a tizenkét apostol és a Jeruzsálemben létrehozott gyüle-kezet természetesen zsidókból állt. A leglelkiismeretesebben megün-nepelték a szombatnapot. A szombat volt az az erős kapocs, amely erősen összekötötte őket az egész nép életével, s miután a szombatot megtartották, nemcsak Jézus példáját követték híven, hanem egye-nes útmutatását is.” (A vasárnap története, 11-14. oldal)

Ami az apostoli kor utáni időt illeti, jóllehet, hogy minden erővel igyekeztek a szombatot kiirtani, mégis, pár évszázadon át fenntartotta magát annak megszentelése. (Lásd Schröck „Egy-háztörténet” című műve II. kötetének 145. oldalát) Zahn dr. pél-dául határozottan állítja, hogy történelmi bizonyítékon alapuló tény, miszerint még a negyedik században is tömegesen voltak szombatot ünneplő keresztények. (72. oldal) Hasonlóképpen dr. Augusti megállapítja, hogy ez a kettős ünnep a késői ko-rokban lassanként mindinkább megszűnt. (Denkwürdigkeiten, III., 384. oldal)

Rómában még 602-ben is annyi volt a szombatünneplő ke-resztény, hogy Nagy György pápa egy körlevelet intézett Róma lakosságához, amelyben arra inti őket, hogy óvakodjanak a szombatot ünneplő keresztényektől és prédikátoroktól, mert ők az Antikrisztus hirdetői. (Válogatott levelek, XIII. 42. oldal) A 791-ben tartott triauli zsinaton az itáliai Hefele püspök felem-

43

líti, hogy „a parasztok sok helyen a szombatot ünneplik meg”. (A konciliumok története, III., 720. oldal)

A sz ombat ü n neplé s folya matos je le i

Még a legsötétebb középkorban is folytonosan fellelhetjük azoknak a keresztényeknek a nyomát, akik az Úr szombatját szentelték meg. Ehhez azonban szükségünk van arra, hogy megvizsgáljuk a máglyák és az inkvizíció eretnekek elleni tör-vénykezéseinek útmutatását. 1184 és 1250 között az inkvizíció folytonos határozatokat hozott a katarok, a valdensek és a passagierek ellen, akiknek az Alpok erdős rengetege nyújtott menedéket az üldözések ellen. Az eretnekekről szóló jelenté-sekből kiviláglik, hogy a passagierek, akik hitük alapjául az Ó- és Újszövetséget tekintették, többek között az Úr szombatját is megtartották. (D’Acheri Spicilegium, I. f., 211-214. oldal) A passagieri elnevezést Neander szerint a passagium (vándorlás) szó alapján kapták, és az ő véleménye szerint az első zsidókból lett keresztények leszármazottai voltak. (Egyháztörténelem, V., 796. oldal) A legtöbb egyháztörténet-író keletről származtatja őket.

Egy további jellemző bizonyítékot nyújt nekünk az etiópiai egyház, amely habár minden oldalról az iszlámmal van körül-véve, külsőleg, a többi keresztényhez hasonlóan, mégis meg-őrizte kereszténységét elszigeteltségében is. Mind a mai napig szigorúan megtartják a szombatot, jóllehet, emellett a vasárna-pot is megünneplik. Amikor a királyi udvarnál levő képviselő-jüket megkérdezték a szombatünneplés oka felől, azt felelte, ez nem azért történik, mintha a zsidókat akarnák utánozni, ha-nem csupán Krisztus és az apostolok iránti engedelmességből és az irántuk való tiszteletből. (Gedd, „Etiópia”, 87. oldal)

44

Hasonlóképpen jellemző, hogy a reformáció kezdetével a kereszténységen belül mindenütt felbukkannak a szombat megszentelői, így Csehországban, Morvaföldön, Magyarorszá-gon, Oroszországban, Finnországban, Skandináviában, Angli-ában, s később Észak-Amerikában is. Ezek töredékei mind a mai napig fennmaradtak, a legnagyobb fokú üldözés ellenére is. Zinzendorf grófja, aki a legújabb kori missziós lelkület tulaj-donképpeni felébresztője, és olyan sok áhítatos keresztényi val-lásos ének szerzője, életének végéig a szombatot ünnepelte meg, s azt „az Úr nyugalomnapjának” nevezte. Behatóbb történelmi bizonyítékok „A szombat története” című műben található, a 24., 28. és 30. fejezetben, a 464-646. oldalon (Büdingi gyűj-temények, VIII., 277. oldal) Annyit határozottan láthatunk ezekből, hogy az apostolok korától kezdve, egészen a mai napig megszakítatlan nyomait találjuk annak, hogy a keresztények a szombatot, mint „az Úr szent nyugalomnapját” ünnepelték meg. Ezek közül rendkívül sokan a Jézus Krisztusba vetett hitüket és az Ő szent nyugalomnapjához való ragaszkodásukat pecsétel-ték meg a vérükkel.

A va sá rnap ember i i nté zmény

Az isteni parancsolat alapján úgy a próféták, mint az apos-tolok, akik pedig az efézusbeliekhez írt levél 2. fejezetének 20. verse alapján a gyülekezet alapját képezik, az Úr szombatján pihentek meg; sőt, Krisztus, aki annak szegletköve, is hasonló-képpen cselekedett. Azonban ezek az isteni példák kirívó ellen-téteképpen, a kereszténységen belül immár hosszú évszázadok óta általános érvényre emelkedett a vasárnap megünneplése, amelyről pedig úgy a katolikusok, mint a protestánsok, egy-háztörténészek, teológusok beismerik, hogy egyszerű emberi

45

intézmény. Bizonyítékok gyanánt erre nézve, a katolikus rész-ről szólaltassuk meg először Ecket. „Hiszen az egyház a szombat ünnepét saját erejéből, minden igehely nélkül, áthelyezte a vasár-napra, nyilvánvalóan a Szentlélek sugallatára.” (Kézikönyv, 78. oldal) Dr. Döllinger a következőt írja. „Az egyház önmaga te-remtett magának egy heti szünnapot.” „Lehetetlen azt állítanunk, hogy a szombatot az apostolok helyezték át a vasárnapra, hogy a hetedik napnak a Szentírás által előírt megszentelését a hét első napjára helyezték volna át. Miután semmiféle nyomát sem talál-juk egy ilyen áthelyezésnek, az egyház előtt a vasárnap állandóan nagyban különbözött a törvény által előírt szombattól.” (Keresz-ténység és egyház, 353-354. oldal)

Protestáns részről nézzük az ágostai hitvallás 15. cikkelyét, amely a következőket mondja. „Az egyház ősi hagyományait, mint az év három fő ünnepét és egyebeket, a vasárnap ünnep-lését, amelyet a jó rend, az egység és békesség érdekében találtak fel, szívesen megtartjuk mi is.” Hogy miképpen vélekedett Lu-ther, Calvin, Zwingli s a többi nagyobb reformátor a vasárnap megünneplésével kapcsolatban, azt dr. Zahn a következőkben foglalja össze. „Ezen magyarázat világosan és ismételten kijelenti, hogy a vasárnap ünneplése egy, az egyház tekintélyén nyugvó, a közösség javát szolgáló emberi intézmény.” (47. oldal)

A reformátoroknak a vasárnap kérdésében elfoglalt állás-pontja tarthatatlan volt. Ezt elsősorban Mosheim jellemzi jól. „Mi úgy mondjuk, hogy az egyház rendelte el a vasárnapot. Mi kö-telezve vagyunk magunkat e rendeletnek alávetni. Milyen gyenge ez a támasz! Jézus felszabadított bennünket a hagyományok ural-ma alól, az egyháznak nincs joga törvényeket hozni.” (Erkölcstan, V., 486. oldal) Neander egyháztörténet-író a következőket bizo-nyítja. „A vasárnap megünneplése, csakúgy, mint minden ünnep, emberi rendelésből ered.” (Egyháztörténelem, I. kiadás, 339. ol-

4�

dal) Jellemző Karlstadtnak a következő kijelentése is. „A legke-vésbé sem titkolt, hogy a vasárnapot emberek rendelték el.” (Jäger Karlstadt, 401. oldal) Ugye, a legkevésbé sem titok az, hogy a vasárnap, ez az emberi intézmény, hosszú évszázadok folyamán a kereszténységen belül Isten szent nyugalomnapját, a szomba-tot teljesen a háttérbe szorította. Ezt már Máté evangéliuma 15. fejezetének első kilenc verséből is láthatjuk, mert hiszen a régi Izráelben is megtörtént ilyesmi, jóllehet, az írástudók Isten sza-vára támaszkodtak. Azonban ugyanott azt is láthatjuk, hogy az Üdvözítő hogyan ítélkezik efelett. Szolgáljon ez megszívlelendő, intő például számunkra is!

A söté t he lyen t ü ndök lő fény

A vasárnap megünneplése sokak számára természetes, mert már olyan régi, és olyan általánosan elterjedt, hogy nem lehet megváltoztatni. Ezt a gondolatot a teológus M. Chemnitz jut-tatja kifejezésre, a tridenti zsinat határozatainak vizsgálásával foglalkozva. „Az Újszövetség egyetlen előírása sem kötelez ben-nünket a vasárnap megtartására, azonban egy ilyen általánosan elterjedt és meggyökerezett intézmény megszüntetése, ha arra nincs különösebb ok, a legnagyobb fokú barbárság lenne.” (De festis, 3. fejezet) Azonban aki a bölcsességet jobban szereti az aranynál, s aki mindenek felett az igazságra törekszik, azt az ilyen kije-lentések nem fogják kielégíteni. Sőt, ellenkezőleg! Éppen ilyen kijelentések fogják arra késztetni, hogy a dolog mélyére beha-toljon, hogy megvizsgálja, vajon hogyan keletkezhetett ez az emberi intézmény, és miképpen terjedt el olyan általánosan az egész kereszténység körében, minden bibliai alap nélkül, s mi-lyen jognál fogva nyomta olyan teljesen háttérbe az Úr oly ha-tározottan elrendelt szent szombatnapját. Ezt a fáradozást siker

47

koronázhatja. E munkával az isteni igazság gyöngyeit hozzuk napvilágra a középkor sötétségéből, s miközben az isteni kinyi-latkoztatás ezáltal végtelenül tökéletesebb lesz, az egész igazság eddig nem sejtett összhangban ragyog tovább. A mindent tudó Isten, akinél tökéletes világosság uralkodik, e világosságot az emberiség szükségletéhez képest koronaként nyilvánította ki a prófétáinak, s ezeket a régi próféták irataiban olyan módon rejtette el, hogy minden őszinte ember fellelhesse.

Ügyeljünk tehát a próféták irataira, úgy, mint egy sötét he-lyen fénylő isteni világosságra, elsősorban pedig Dániel próféta könyvére, mert abban az utolsó időben nagy bölcsességet lehet felfedezni az emberiség számára. (2Pét 1:19; Dán 12:4-10) Dáni-el könyve második fejezetében az arany, az ezüst, a réz és a vas által olyan világbirodalmakat ábrázol a Szentírás, amelyek a mi Urunk örökkévaló birodalmát előzik meg. Az aranyfej a 38. vers értelmében Nabukodonozort, a hatalmas Babilon királyát ábrázolja. Ezután következik az ezüstből készült törzs által áb-rázolt Médó-Perzsa Birodalom. (Dán 5:28; 8:20) Harmadiknak a réz által ábrázolt Görögország következik Dániel könyve 8. fejezetének 21. verse szerint. A negyedik birodalomnak a vas által jelképezett római birodalom marad, mint ahogyan ezt a pápaság által hitelesített Allioli-Biblia Dániel 2. fejezetéhez írt megjegyzésével megerősíti. Luther a Dániel könyvéhez írt elő-szavában a többek között még a következőket is mondja. „Eb-ben a felfogásban, amelyet különben a világtörténelem bizonyít a leghatásosabban, az egész világ megegyezik.” (Vorreden, 129. oldal) Azonban ez a vas által ábrázolt római birodalom a láb tíz ujjának megfelelően, tíz államra bomlik fel. Az Allioli-Bib-lia Dániel 2. fejezetének 43. versével kapcsolatban megjegyzi, hogy ez a római birodalomnak a népvándorlás óta tíz európai államra való felosztására vonatkozik. Ugyanezt jegyzi meg Lu-

4�

ther is. Ez a felosztás 356-tól 483-ig tartott, tehát az újszövetségi korban ment végbe, ami a Jelenések könyvében, a 17. fejezet 12. versében foglalt kijelentésnek teljesen megfelel. Az így fel-osztott állapotban levő államok idejében fogja az ég Istene az Ő örökkévaló országát felállítani. (Dán 2:44) Minden ember, aki komolyan imádkozik, „Jöjjön el a te országod”, ebből a rö-vid leírásból határozott vázlatszerű ismertetését leli azoknak a történelmi tényeknek, amelyek a legvilágosabban jelzik, hogy Istenünk országának eljövetele immár közel van.

Hat á roz ot t é r te s íté s

Dániel könyve 7. fejezetében a következő világbirodalmak-ról olvashatunk, Babilónia, Médó-Perzsia, Görögország, Róma. Ezeket a 17. vers kijelentése alapján négy állat ábrázolja. Azt a tíz országot, amire a római birodalom feloszlott, a negyedik állaton látható tíz szarv ábrázolja (24. vers) Azonban egy újabb hatalom következik, amely nagyban különbözik a többiektől. Miután a tíz szarv már kialakult, kezdett el növekedni ez az újabb hatalom, amely, habár eleinte kicsinek látszik, később hatalmasabb lesz a mellette levőknél, és fennmarad egészen az ítéletig. Erre a hatalomra irányítja a próféta a legnagyobb fi-gyelmet, amikor a következőt közli róla. „És sokat szól a felséges ellen, és a magasságos egek szentjeit megrontja, és véli, hogy meg-változtatja az időket és a törvényt; és az ő kezébe adatnak ideig, időkig és fél ideig.” (25. vers) Milyen csodálatos dolog, hogy Isten megengedi, népe, ideje és törvénye egy ilyen hatalom kezébe adasson. Dániel világos magyarázatot kért erre nézve, amit a 27-27. vers tanúsága szerint meg is kapott. Azt a három és fél időt, amelynek folyamán a szentek üldözése folyik, a Jelenések könyve is megemlíti a 12. fejezet 6-14. versében. Bengel prelá-

49

tus találó megjegyzése szerint a Jelenések könyve 13. fejezetének első tíz versében a kis szarv, amelyet Dániel a negyedik állaton látott, egy külön állattá lesz. Ennek a szentek feletti uralma 42 hónapon át tart; a 42 hónap éppen három és fél évet, 30 nappal számolva pedig 1260 napot tesz ki. Az Ezékiel próféta könyvének 4. fejezete 6. versében foglalt mérték szerint „egy nap egy évet” jelent, amely számítás a Dániel könyve 9. fejeze-tében említett 70 év-hét értelmezésénél olyan csodálatosan be-vált, az 1260 nap tulajdonképpen ugyanannyi évet jelent. Ilyen hosszú időn keresztül üldözheti az újszövetségi korszakban egy, a római birodalom tíz részre való szétosztásából keletkezett ha-talom Isten szentjeit, s ugyancsak ennyi időn át lesz képes Isten idejét és törvényét megváltoztatni. Csakis ennek az időnek a letelte után éri utol Isten ítélete ezt a hatalmat, s az uralom az egész ég alatt Isten népének adatik. (Dán 7:27)

Nyilván ez lebegett Pál apostol szeme előtt, amikor a thessalonikabelieknek, akik az Úr eljövetelét várták, határozot-tan írta, hogy Krisztus nem jön el addig, amíg a nagy szakadás vagy bukás be nem következik (2Thess 2:1-8). Amíg Róma po-gány világbirodalom volt, ennek a bukásnak csupán a kezdete mutatkozott meg a kereszténységen belül. Csak amikor ez a vi-lágbirodalom feloszlott, jelentkezett ez az újabb hatalom, amely eleinte kicsinek és jelentéktelennek látszott, később azonban magához ragadta ezt a tíz királyságot, s ezzel az óriási hatal-mával 1260 éven át üldözte az eretneknek kikiáltott szenteket, sőt, Isten idejének és törvényének megváltoztatásától sem riadt vissza. Az 1260 év elteltével elveszítette ugyan ezt a hatalmat, de az Úr megengedte, hogy az említett tíz hatalommal együtt fennálljon mindaddig, amíg az Úr eljövetelével teljesen véget nem vet mindnyájuknak. Hogy milyen tökéletesen fedi egy-mást a jövendölés és a valóság, azt elsősorban akkor láthatjuk,

50

ha a történelmet szólaltatjuk meg. „A legnagyobb csendességben növekedett a pápaság, mint a fa, amely csak hosszú idő múlva fejlődik ki.” „Tulajdonképpen nem is volt szükség arra, hogy az egyház kormányának gyeplőjét szorosabbra húzzák mindaddig, amíg a keresztények egy csekély kivétellel a római birodalom hatá-rain belül laktak, mert hiszen az államhatalomnak a legnagyobb szigorral végrehajtott rendeletei eléggé összetartották őket… A népvándorlás zavarából és a római birodalom romjai közül azon-ban lassanként mind határozottabban kiemelkedik egy újabb ál-lamhatalom, amelynek középpontjában a pápai trón áll. A pápát a körülmények, a népek és a fejedelmek akarata csakhamar arra képesíti, hogy az európai ügyek legfőbb intézője legyen… Udva-ra csakhamar egy hatalmas egyházi és világi ítélőszékké változik.” (Döllinger, Egyház és egyházak, 32-33. oldal) Az Úr hathatós és világos bizonyítékot nyújtott nekünk. Ügyeljünk azokra!

A korá n bekövet ke z e t t bu k á s

Pál apostol figyelmezteti a thessalonikabelieket, hogy a hozzájuk írt második levél 2. fejezetének 5. verse értelmében élőszóval közölt ténytől, tudniillik, hogy Krisztus eljövetele mindaddig nem következik be, amíg a bukás végbe nem megy, ne hagyják magukat eltántorítani. Egy akadály bizonyos ideig meggátolja ennek a bukásnak a nyilvánvalóvá válását, s az első keresztények jól tudták, hogy ez az akadály az akkor minden felett uralkodó római birodalom volt. Azonban a keresztény-ségen belül csakhamar olyan bukás lesz, amely ennél sokkal nagyobb veszedelmet rejt magában. Közülük az apostol halá-la után olyan férfiak támadtak, akik „helytelen tanokat szóltak, hogy a tanítványokat magukhoz vonzzák”. (Apcsel 20:28-30) Már saját koráról is így ír az apostol. „Működik ugyan már a

51

törvénytelenség titkos bűne.” (2Thess 2:7) Hogy miben nyilvánult meg a bekövetkezett bukás a gyülekezeten belül, azt az egyes tagoknak olyan kísérletéből láthatjuk, hogy Pál és az apostolok nevében írt levelekkel akarták a gyülekezeteket a Krisztus eljö-veteléről szóló tantól eltántorítani. Egyes tagok attól sem riad-tak vissza, hogy az ő megtévesztő írásaik alá Pál nevét írják, sőt, hogy Isten Lelkére hivatkozzanak. Ezért látta el Pál minden olyan levelét, amelyet mások által írt, saját kezű üdvözletével, amint ez a rómaiakhoz írt levelének 16. fejezete 22. verséből is kitűnik (2Thess 3:17)

A bukás másik hathatós eszköze volt a gnózis. A Timótheushoz írt első levél 6. fejezetének 20. versében a követ-kező figyelmeztetést olvashatjuk. „Távozz a hamis nevű ismeret ellenvetéseitől.” Van az isteni dolgoknak egy igazi és egy hamis ismeretgnózisa. Ha tudatlanságunk tudatában Isten egyszerű szavát gyermeki hittel, szó szerinti értelemben fogadjuk el, úgy igazi ismerettel bírunk; ha azonban tudósnak képzelve magun-kat, magasabb szellemi értelmezés ürügye alatt hamis magya-rázatot igyekszünk a Szentírásba becsempészni, úgy hamis gnó-zissal bírunk. Az igazinál az alázatos, egyszerű tudóssá lesz; a hamisnál a felfuvalkodott bölcs ostobává (1Kor 1:27; Róm 1:22). A görög filozófia olyan hátrányosan befolyásolta a zsidóságot az Ószövetség értelmezésében, hogy azt hitték, miszerint semmi sem jelent annyit, aminek tulajdonképpen látszik, hanem az a láthatatlannak csak a jelképe. (Harnack, Dogmengeschichte, 245. oldal)

Ez a hamis gnózis tolakodott be az újszövetségi gyüleke-zetbe is (2Tim 2:15-18) Hymeneus és Philetus félreértette a fel-támadásra vonatkozó egyszerű bibliai igazságot, amely szerint a halottak feltámadása csak a jövőben megy végbe. Ugyanis szellemileg véve a feltámadást, úgy gondolták, hogy az az új-

52

jászületés alkalmával következik be, s azt tanították, hogy a feltámadás immár végbement. E rák módjára pusztító baj ellen a kolossébeliekhez írt levél 2. fejezetének 8. verse is int bennün-ket. „Meglássátok, hogy senki ne legyen, aki bennetek zsákmányt vesz a bölcselkedés és üres csalás által, amely emberek rendelése szerint, a világ elemi tanítása szerint, és nem a Krisztus szerint való.”

Mihelyt elhagyjuk a Biblia sziklaszilárd alapját, amely az is-teni pecsétet hordozza magán, olyan mocsaras helyre kerülünk, amelyet a mindinkább növekvő sötétség takar el.

Már a második században napirenden voltak a hamisítá-sok, s ezek a hamis tanítók, hogy igazolják magukat, attól sem riadtak vissza, hogy Krisztusra, az apostolokra, sőt, magára Istenre is igazságtalanságot fogjanak. (Harnack, II., 63. oldal) „A gnosztikus iskolák virágzása a második századra esik.” (Schaff, 203. oldal) „Miután az apostolok meghaltak, a hamisítások szelle-me az egyházba, mint egy gazdátlan kutya akart berontani, hogy abban teljhatalommal uralkodjék.” „Nyilvánvaló, hogy ebben a száz évben, a II. században lopózott be mindazon tévedés az egyházba, amely később olyan végtelen pusztításokat vitt véghez benne.” (Magd. Centurien V., 132. oldal)

A va sá rnapü n neplé s leg rég ibb bi z ony íték a

Grimelund evangélikus püspök is azt bizonyítja, hogy a vasárnapünneplés csak a második században keletkezett. „Az ősi egyház keresztényei csakhamar a hét első napját tüntették ki, nem úgy, mintha a szombatot helyettesítette volna, hanem, mint amelyen olyan gyülekezést tartottak, amin a gyülekezet ügyeit be-szélték meg, éspedig kétségtelenül már a második század első fe-lében.” (A vasárnap története, 60. oldal) Azok után, amiket a

53

második századtól megállapítottunk, a legkevésbé sem szabad csodálkoznunk, ha a gyér és sokszor megbízhatatlan történel-mi kútforrásoknál a vasárnapünneplés nyomaira bukkanunk. Katolikus részről dr. J. E. Mayer kijelenti, hogy a legrégibb és legvilágosabb bizonyítékunk a keresztény vasárnapra nézve Barnabás apostol körirata. (Apostoli ősök, fordítás, kempteni kiadás, 208. oldal) Mivel azonban ez a levél nem szerepel a kánonban, nagyon is szemügyre kell vennünk. Dr. Harnack a következőképpen ítélkezik felette. „A könyv a II. század végén már nagy tiszteletben állt Alexandriában.” „Eusebius nagyon elle-ne volt.” „Ma már mindenki általánosan meg van győződve róla, hogy az iratnak semmi esetre sem Barnabás a szerzője.” A szerző be akarja bizonyítani az iratában, „hogy kizárólag a keresztény-ség Isten egyedüli szövetséges népe, s hogy a zsidók sohasem voltak Istennel szövetségben, s így egy világos gnózist akar nekik adni”. „Sajátságos a szerzőnek az a következetes magyarázata, hogy az Ószövetségnek a zsidók általi értelmezése helytelen, és az ördögtől van. Eszerint a körülmetélést és az összes ószövetségi áldozatot és ceremóniát az ördög szolgálatának nevezi.” (Realenciklopédia, II., 412. oldal) Dr. Schaff szerint „Az Ószövetség neki csak a bur-kolt kereszténység, amit egy titokzatosan allegorikus magyarázat-tal akar abba bevinni, éppen úgy, mint ahogy Philo platonikus bölcsészetét belemagyarázza a Szentírásba. Ebben az allegorikus magyarázatban odáig megy, hogy a Szentírás valóságos történel-mi értelmét teljesen megtagadja. Többek között például azt állítja, hogy Isten az áldozatot, a böjtölést, a szombat megünneplését és a szentélybeli Isten-tiszteletet sohasem akarta.”

„A disznóhús élvezetének megtiltása annyit akar tulajdonkép-pen jelenteni, hogy a disznóhoz hasonló emberek társaságát ke-rüljük… Ne edd meg a hiéna húsát, annyit jelent, ne légy házas-ságtörő, és ne gyalázz meg gyermekeket. Miért? Mert ez az állat

54

évenként megváltoztatja a nemét, s hol hím, hol pedig nőstény.” (397. oldal) Miután az étkezési törvényekre vonatkozólag ilyen bölcs próbákat láttunk a magyarázatából, immár jobban fel vagyunk készülve, hogy a szombatra és a vasárnapra vonatko-zó gnózisát lássuk. „Isten hat napon teremtette a világot, annyit jelent, hogy hatezer év után mindent be akar fejezni. A hetedik napon megnyugodott, ez pedig azt jelenti, hogy ha a Fia eljön, és véget vet az igazságtalanságnak, akkor boldogan pihen meg a hete-dik napon. Isten szent napjának megszenteléséhez mindenekfelett tisztáknak kell lennünk. Ezt tehát csak akkor tehetjük meg, ha a szükséges feltétel birtokában vagyunk. A mostani hetedik nap, va-gyis a vasárnap megünneplése nem tetszik Istennek, hanem csupán a nyolcadik nap fog neki tetszeni, amelyet egy újabb világ kezdetén fog megteremteni.” „Akkor a nyolcadik napot is ünnepi örömmel köszöntjük, mint amelyen Jézus feltámadt a halottak közül.” Más szavakkal, „Miután itt bűnünk következtében az igazi szombatot nem ünnepelhetjük meg, hanem ezt csak akkor tehetjük meg, ha az Úr eljön, tehát a nyolcadik nap, amelyen Jézus feltámadt, szin-tén elég jó, hogy ebben a bűnös világban ünnepként tiszteljük.” A 3. fejezetből kitűnik, milyen célt szolgál ez a gnózis. „Ezért hát, testvéreim, a hosszan tűrő előrelátásban Isten nekünk mindent ki-jelentett, hogy egyszerűségben higgyen a nép, amelyet az Ő szeret-tében kiválasztott magának, s hogy előre kioktassa, nehogy, mint a prozeliták (vagyis új hitre áttértek), az Ő törvényei szolgájává szegődjenek.”

Katolikus írók is, mint Wetzer és Welte, elismerik a követ-kezőket. „A szerző olyan merev álláspontot foglal el az Ószövet-séggel szemben, amit egy apostolról lehetetlen feltételeznünk. Azt tanítja, hogy az Ószövetség sohasem volt érvényes.” (Egyházlexi-kon, Barnabás) Dr. Mayernak a következő kérdése és felelete nagyon sokatmondó. „Miként nyerhetett ez a munka, mint ka-

55

tolikus levél, tekintélyt, és hogyan terjedhetett el az egyházi iratok között? Mert kielégítette az egyház korszükségletét.” (75. oldal) Dr. Harnacknak a gnosztikusokról szóló következő sorai megvilá-gítják, hogy kikre nézve, és milyen célból volt e mű korszük-séglet. „Ezek azok a keresztények voltak, akik megkísérelték a két akkori hatalom, a hellenizmus és a kereszténység szövetkezését és egyesítését. Ebből a célból fel kellett áldozniuk az Ószövetséget, hogy ezáltal bebizonyítsák, miszerint a kereszténység teljesen ab-szolút.” (251. oldal) A következő sorok világosan kifejezik, hogy kit tart a levél szerzőjének. „Az Ószövetség olyan magyarázatá-ban, mint amelyet állítólag Barnabás közöl ebben a műben velünk, már határozottan hellenisztikus bölcseleti elemeket találhatunk. Azonban, ha a Barnabásnak nevezett író szemléletét egybevetjük a többi hellenisztikus irányú gnosztikus szemléletével, úgy műve-ikben és felfogásukban igen nagy hasonlóságot fedezhetünk fel.” (252., 246. oldal)

Kutatásunk eredménye tehát előttünk van: 1. Ahelyett, hogy egy apostoli bizonyságról lenne szó, az úgy-

nevezett egyházatyák által az apostolnak tulajdonított mű-vel van dolgunk.

2. Ahelyett, hogy a szerző Pál útitársa lenne, világosan lelep-lezi magát, mint Hymeneus és Philetus szemléletbeli társa, tehát mint egy közönséges hellén filozófus Alexandriából.

3. Ahelyett, hogy igazi Isten-tiszteletre tanítana bennünket, azzal a hamis gnózissal akarja az olvasóit traktálni, amely ellen Pál apostol óva int bennünket.

4. Ahelyett, hogy Isten szavát helyesen értelmezné, azokat képletes értelműnek veszi, és tagadja azok valóságos törté-nelmi hátterét.

5. Isten ószövetségi rendeletei az ő szemében az ördög műve.

5�

6. Ahelyett, hogy a Krisztusban ható isteni akarat titkát fej-tené ki, hogy tudniillik, a pogányoknak be kell olvadniuk Izráel testébe, el akarja őket szakítani az ősi gyülekezettől.

7. Ahelyett, hogy az apostolok és próféták nyomán, akik Üd-vözítője Krisztus, gyülekezeteket alapított volna, ő egy tel-jesen újat akart teremteni a keresztény világnézet és a görög filozófia egybemosásával. És valóban, keletkezett is egy új közösség ezen az alapon, a bukott kereszténység.

8. Ahelyett, hogy megállapítaná a keresztény szombati ünnep kötelezettségét, alapjában támadja meg ezt az isteni rende-letet.

9. A Biblia tekintélyének ilyen módon való tagadásában ezek a gnosztikus alkotások és vegyítések között a nyolcadik nap ünneplése jelenik meg az előtérben, mint aminek megtartá-sa szintén teljesen elégséges ezen a bűnös világon.

A z eg yhá z at yá k bi z onysá g té te le a va sá rnapról

A hamis Barnabás írását azért vizsgáltuk meg olyan beha-tóan, mert az eredmény nagyon fontos az egyéb, úgynevezett egyházatyák bizonyságtételeire nézve. Aki az egyházatyák idevágó bizonyságtételeit alaposan akarja tanulmányozni, an-nak „A szombat története” című művet ajánljuk. (16-19. feje-zet, 249-351. oldal) Miután azonban Clemens Alexandrinus és Origenes ezen levelét tényleg Barnabás apostolnak tulajdo-nították, bizonyos, hogy az Ószövetségről szóló tanai vissz-hangra találtak az egyházatyák körében. Ezt a levelet még ma is episztolának tekintik a katolikusok, és protestáns írók is a vasárnap bizonyítékának tekintik, biztos, hogy náluk is kor-szükséglet a levél. Dr. Liebetruts könyvének következő meg-jegyzése azt bizonyítja, hogy a többi egyházatya is ezen az úton

57

haladt tovább. „Minden egyházatya megegyezik abban, hogy a vasárnap ünnepét a szombati parancsra vezesse vissza. Kijelentik, hogy a szombat nem kötelező az egyházra, a vasárnapot pedig Krisztus napjaként ünneplik szombat helyett. Az egyházatyák olyan távol voltak attól, hogy a vasárnap ünneplésének alapját az Ószövetségben keressék, hogy félő volt, miszerint a keresztény alapelvektől teljesen eltávoznak.” (A vasárnap ünneplése, 33., 35. oldal) Dr. Höfling a következőt mondja. „Hogyan volna le-hetséges, hogy se a Szentírás, se az első három század egyháza ne tudjon semmit a szombat megváltoztatásáról, ha az az apostoli korszakban tényleg végbement? Hiszen az első keresztények nem a vasárnapot ünnepelték szombat gyanánt, hanem a szombatot továbbra is megünnepelték a vasárnap mellett.” (Az ünnepekről, 21. oldal)

Dr. T. Zahn ezt írja. „Az első öt században egyetlen keresz-ténynek sem jutott eszébe, hogy a vasárnapot az Úr szombatjának nevezzék. Védelmi eszköz volt ez ellen az a tény, hogy a szombat továbbra is megtartotta eredeti elnevezését.” (A vasárnap törté-nete, 27. oldal)

Dr. O. Zöckler szerint „Az ünnepnap jelleme kizárta a böj-tölést és az állva való imádkozást. A régi egyház nem rendelkezett úgy a vasárnapi munkaszünettel, ahogyan mi azt manapság tart-juk.” (Kézikönyv, II., 337. oldal)

Ezek az egybehangzó bizonyságtételek eléggé mutatják, hogy az egyházatyák sohasem gondoltak arra, miszerint a vasárnappal helyettesítsék a szombatot. Kijelentették, hogy a szombat parancsolata nem kötelező rájuk nézve, de sohasem gondolták, hogy a vasárnap lépett a szombat helyébe. A va-sárnapot csupán egy örömnapnak tekintették, ami mellett a szombat még nagyon sokáig fennmaradt. S mivel a Szentírás sehol sem írja elő a vasárnapi munkaszünetet, nem volt meg-

5�

tiltva a munka ezen a napon. A vasárnapnak sajátos fontossá-got tulajdonítottak, amely homlokegyenest ellenkezik annak mai jelentőségével. S a mai vasárnap alapját mégis az úgy-nevezett egyházatyák vetették meg. E tekintetben bizonyára megszívlelhetjük Luther kijelentését. „Ha Isten szavát csak az atyák magyarázatai után fogadjuk el, úgy cselekszünk, mint aki egy szeneszsákon át szűri meg a tejet.” (Asztali beszédek, 2686. oldal) Mi eldobjuk a szeneszsákot, és az atyák mondásai, az emberi és ördögi cselszövés és tudomány ellenére is a tiszta írást és az evangéliumot fogadjuk el.

Miér t éppen a va sá rnap?

Dr. H. Gunkel következő kérdését és feleletét akarjuk most közölni. „Vajon mi indította a kereszténységet arra, hogy Krisztus feltámadásának napját minden héten megünnepelje? Mi az oka annak, hogy ezt a napot az Úr napjának nevezik?” „Mindezek a dolgok okát világosan látjuk, ha vallástörténeti alapon vesszük őket szemügyre. Ha valamely egyéb keleti vallásban találnánk a vasárnap megünneplését, és azt kérdeznénk, hogy vajon ki az az úr, akinek a vasárnap a szent napja, akkor csak ezt az egyetlen fe-leletet adhatnánk a kérdésre. »Az az úr egy isten, mégpedig a Nap-isten.«” A naiv emberhez nagyon közel áll, hogy a hét minden napja egy másik istené legyen. Ez a vallási szemlélet elsősorban keleten volt annak idején elterjedve. A hét első napja, amint ezt már a máig fennmaradt neve is elárulja, a babiloni számítás szerint a Nap-isten napja. [Angolul Sunday (Sun = Nap, mint égitest, day = nap, mint időegység). Ha a magyar jelentését nézzük, akkor régen vásár napja volt, vagyis munkanap.] Ha tehát az őskeresztény gyülekezet a vasárnap ünneplését átvette, közvetlenül egy pogány isten napját ünnepelte meg.

59

„Hogy mennyire a pogány vallásból ered a hét első napjának megünneplése, azt csak akkor látjuk világosan, ha a mitra nevű napimádás hitregéit elemezzük, mert ekkor látjuk, hogy ennek a vallásnak a hívei is megünnepelték ezt a napot.” „A vasárnap-nak az első keresztények által való átvétele határozott korjelensége annak, hogy olyan szellemiségűek voltak, aminek alapja nem a Szentírásban, nem az evangéliumban, hanem idegen vallásokban van.” (Az Újszövetség vallástörténelmi megértéséhez, 73-76. ol-dal)

Cumont a következő, megjegyzésre méltó adatokat közli. „A nap napját a Mithra hivői a hét legszentebb napjának tekin-tették.” Hasonlóképpen vélekedik M. Guizot. „A nap minden egyes napján elénekelték a Mithra énekét, és imát intéztek hozzá.” (Textes et monumentes figures rel. aux mystéres de Mithra, 119., 325. oldal)

Dr. K. Hase így ír: „Ahhoz, hogy a kereszténység a vasárnapot Krisztus feltámadásának emlékére ünnepli, nagyban hozzájárul a római Nap-isten napja. Később úgy fordították a dolgot, hogy Krisztust tekintették ama világosságnak, amelynek tiszteletére ezt a napot megszentelték.” (Egyháztörténelem, 38. oldal)

Tertullian egyházatya következő szavai is nagyon jellemzők. „Egyesek, akik szelídebben járnak el, úgy gondolják, hogy a nap a keresztények istene, mivel tudvalevően kelet felé fordulva végezzük imánkat, és a Nap-isten napját, a vasárnapot örömnapnak tekint-jük. Talán ti ezt kevésbé teszitek, hiszen ti vagytok azok, akik a vasárnapot a kalendáriumba bevettétek, s akik előnyben részesít-ve azt a megelőző nappal szemben, azon tartózkodtok a fürdéstől, illetve azt lehetőleg estig elhalasztjátok, amelyen megpihentek, és lakomát rendeztek.” (Ad nationes, 13. oldal)

Itt lelepleztünk néhány titkos indokot, amely folytán éppen a vasárnapot választották ki. Hadd idézzük most dr.

�0

Hengstenberg szavait, hogy miképpen képzeli el ő a vasárnap jelentkezését. Miután már a purim (vagyis Eszter zsidókat meg-mentő tettének ünnepe) és a templomavatás ünnepére rámuta-tott, a következőképpen válaszol. „Bizonyos, hogy teljesen magá-tól keletkezett, mint ahogy az egyes népek övéiknek, nagyjaiknak, királyaiknak és jótevőiknek születése napját megünneplik.” (165. oldal) Ami keletkezésének idejét illeti, Grimelund püspök ré-vén arról értesülünk, hogy ez a második század első felére esik. Fokozatos keletkezését Rosseck szuperintendens bizonyítja. „A vasárnap nem azonnal lépett a szombat helyébe a kereszténység körében.” (A vasárnap kérdése, 17. oldal)

Mi készséggel elismerjük, hogy a vasárnap nem keletkezett hirtelen és önmagától, hanem fokozatosan, mint a purim az Ószövetségben; azaz az első keresztények pénteken és vasárnap szívesebben foglalkoztak gondolatban az üdvtörténet nagyobb eseményeivel, mert azok ezeken a napokon játszódtak le. Csak-hogy, amíg a purim és egyéb ilyen emlékünnep a legkevésbé sem szorította háttérbe a szombatot, addig a vasárnap teljesen kiszorította. A régi, görög iskolákban kitanult keresztényeknek azon törekvése, hogy a kereszténységgel és a görög bölcsészettel kapcsolatban kiegyezésre jussanak, olyan célból történt, hogy ezáltal a műveltebb görögöket is megnyerjék, mert ezek szemé-ben a maga egyszerűségében nevetséges volt. Ugyanilyen cél-ból az Ószövetség szellemiségét vizsgálva arra az eredményre jutottak, hogy a zsidók sohasem voltak Isten kiválasztott népe, mert az a tény, hogy az üdvösség a zsidóktól származik, sértet-te a görögök és rómaiak büszkeségét. S amikor az Ószövetség feláldozásával az isteni törvényeket is elvetették, a szombat he-lyett tényleg nem választhattak megfelelőbb heti munkaszüneti napot, mint a vasárnapot, ami központi helyet foglalt el a ke-reszténység körében, mivel Krisztus ezen a napon támadt fel. A

�1

pogányság körében pedig azért volt népszerű a vasárnap, mert ez legfőbb istenük napja volt, s különben a legjobban megfelelt egy közös alap megteremtésének. A munkától való tartózko-dást azonban nem tették kötelezővé, hanem mindenki szabad elhatározására bízták, hogy az örömnapot miként töltse el. Ez-zel aztán az emberek hamar beleélték magukat az új ünnepbe. Annak ellenére, hogy a cél szép volt, mégis, egy újabb, mes-terkélt szellemiség kezdett uralkodni, amely sem az Ó-, sem az Újszövetségből nem származott, csak a napimádást vezette be. Ennek vezetése alatt a törvénytelenség elterjedt, s éppen e látszólag helyes cél vak eszköze lett.

A z e l ső va sá rnaptör vény é s a s z ombat t i l a lma

Konstantin császár 321. március 7-én a következő törvényt bocsátotta ki. „A városok bírái, lakosai, a művészeti ágakkal fog-lalkozók pihenjenek meg a Nap tiszteletre méltó napján, de a föld-művesek teljes szabadsággal művelhetik földjüket. Mert gyakran előfordul, hogy egyetlen más napon sem lehetséges a szántóföldet és szőlőt úgy megmunkálni, mint éppen ekkor. Azért azt az előnyt, amelyet a mennyei gondviselés nyújt nekünk, ilyen rövid idő miatt ne szalasszuk el.” Vizsgáljuk meg a 321. március 8-án keletkezett következő rendeletet is, hogy teljes képet nyerjünk a császár kevert vallásos meggyőződéséről. „Konstantinus nyomatékosan elrendeli, hogy ha a villám a császári palotába vagy egyéb nyilvá-nos épületbe becsap, ősi szokás szerint erről az állatok belső részei-nek vizsgálóit azonnal meg kell kérdezni, és róla azonnal jelentést kötelesek tenni.” (Neander, Egyháztörténelem, II., 28. oldal)

A szükséges magyarázatokat dr. Zahn könyvéből idézzük. „Nagy Konstantinnal az egyház egy újabb korszaka kezdődött, és egy újabb periódus a vasárnapra nézve. Az egyházi és keresztényi

�2

szokásokra, amelyek eddig a legnagyobb ellenségeskedésben éltek az államhatalommal, most ráragyogott a császári kegy.” Amikor Konstantin 321. március 7-i vasárnaptörvényét kiadta, még sem belsőleg, sem külsőleg nem volt keresztény. Parancsolatában nem hivatkozott az egyházra, nem is adott annak a napnak keresztényi elnevezést, hanem meghagyta annak sokat jelentő pogány nevét: „a Nap tiszteletre méltó napja”. „Amikor Kons-tantin elhatározta, hogy a kereszténységet az állam hivatalos val-lásává teszi, az a hatalmas gondolat lebegett a szeme előtt, hogy az egész államban egy egységes vallást tesz uralkodóvá, amely a kereszténységet is magában foglalja. Ennek a hatalmas munkának volt az első lépése a vasárnapi munkaszünet általánosan való kö-telezővé tétele.” (40. oldal)

Dr. Gieseler Egyháztörténet című munkájának I. köteté-ben, a 226. oldalon ez olvasható. „Azáltal, hogy Krisztust gyak-ran együtt ábrázoltatta Apollóval és a Nappal, főképpen pedig ama tény által, hogy a Nap tiszteletre méltó napját, a vasárnapot Krisztus ünnepeként az egész birodalomban általános érvényű kö-telezettséggé tette, a császár országának két leghatalmasabb és leg-ellenségesebb vallását akarta egymással békés kiegyezésre bírni.”

Dr. A. Zöckler Realenciklopédia című műve XVIII. köte-tének 522. oldalán a következőket írja. „Az első hatósági rendelet, amely a vasárnap megünneplését elrendeli, 321-ből, nem támasz-kodik semmiféle ószövetségi szombattörvényre, csak azt parancsol-ja meg, hogy a Nap-isten napját tiszteletben tartsák.”

Dr. Schaff Az ősi egyház története című művében, a 451. oldalon ezt írja: „nagy Konstantinus, eleinte, csakúgy, mint apja, a platonikus vallási keverék értelmében, minden istent imádott, mint láthatatlan hatalmat. Apolló Nap-istennek 30�-ban még gazdag ajándékokat mutatott be, 321-ben pogány szokás szerint még megkérdezte az állati belsőségek vizsgálóit valamely nyilvá-

�3

nos szerencsétlenség alkalmával, később, 330-ban újabb fővárosát, Bizáncot a keresztények és a pogány szerencse istenének oltalma alá helyezte, s életének végéig megtartotta a pontifex maximus, a pogány vallás legfőbb papjának és méltóságának címét. Érmei az egyik oldalon Krisztus nevének betűit, a másikon pedig Apollót ábrázolták, »Sol invictus«, azaz »legyőzhetetlen Nap« felírással, amely kettős vonatkozást tartalmaz Krisztusra és Apollóra.”

Dr. Schaff könyve 544. oldalán leírja, hogy mi lett később a pogány egyház pontifex maximusából. „Az állami keresztény-ség korszaka a legrettenetesebb fejetlenséggel kezdődött. A császár, aki egyáltalán nem volt keresztény, nem volt megkeresztelve, sőt, még a kereszténység alapelvei tekintetében sem kapott semmiféle oktatást, keresztényi beszédeket intézett a néphez, az általános szinóduson (elnökölt, s az egyház legfőbb püspökének nevezte ma-gát.”

Ez a nagygyűlés 325-ben Niceában folyt le, és egyedüli célja az volt, hogy a húsvéti ünnep körül keletkezett vitában vég-érvényes döntést hozzon. Ugyanis Viktor római püspök már 196-ban arra akarta kényszeríteni az előázsiai keresztényeket, hogy a húsvétot vasárnapi napon tartsák, de sikertelenül, mert ezek továbbra is niszan 14-én ülték meg azt, tekintet nélkül arra, hogy az a hét melyik napjára esett. De most, miután a császári kegy sugarai a római püspökre ragyogtak, a császári hatalom segítségével igyekezett minden keresztényt az akara-ta követésére kényszeríteni. A császár maga tartotta a beszé-det. „Miután kötelességünk, hogy az Úr gyilkosaival semmiféle közösségünk se legyen, elhatároztuk, hogy a szent húsvéti ünnepet mindenütt ugyanazon a napon tartjuk meg, azért fogadjátok ezt az igazán isteni parancsolatot jó szívvel, mert mindaz, ami a püs-pökök gyűlésén történik, isteni akaratra vezethető vissza.” (Hefele, A zsinatok története, I., 326. oldal)

�4

Miután elégséges megbízható forrással rendelkezünk, lehe-tőségünk van az első vasárnaptörvényt megvizsgálni. A máso-dik században a görög bölcsészettől megterhelt kereszténység szándéka megvalósult. Konstantin papja volt Krisztusnak és Apollónak is, pontifex maximus, és pápa, császár és pap, aki semmiféle közösségben sem akart lenni a gyűlölt zsidó néppel, hatalmi szavával megpecsételte a két hatalmas vallás között az egyesülést, amennyiben a pogány vasárnapot rendelte el a ke-reszténység munkaszüneti napjává. Ezzel bölcsészet és keresz-ténység, Krisztus és Apolló, pogány és keresztény hosszú időre összeölelkezett egymással.

Ami pedig a szombati nyugalom tilalmát illeti, ezt első ízben a laodiceai gyűlésen hozták meg 364-ben. A követke-zőkben közöljük a 29. és 16. kánont. „A keresztények pedig ne zsidóskodjanak, és szombaton ne pihenjenek, hanem dolgozzanak, az Úrnak napján ellenben, amennyiben lehetséges, megpihenjenek. Ha pedig zsidóskodnak, úgy zárassanak ki a kereszténység köréből.” „Hogy szombaton az evangéliumok és a Szentírás egyéb igehelyei felolvastassanak.” (Hefele, I., 767., 762. oldal) Egyházi átokkal fenyegették meg a szombat hűséges megszentelőit, ha továbbra is tartózkodnak ama napon a munkától, azért, hogy az emberek szemében megsemmisítsék annak szentségét. Másrészt azon-ban az azon a napon tartani szokott Isten-tiszteleteket érintet-lenül meghagyták. A vasárnapi munkaszünetet ellenben ismét a lelkére kellett kötni a híveknek, mindazáltal a munkaszünetet csak abban az esetben kívánják meg, ha az lehetséges. Milyen ellentét van az isteni törvény és a tehetetlen emberi rendelet között! Isten törvényét sokan minden tilalom ellenére továbbra is hűségesen megszentelik, míg mások az emberi rendeleteket minden parancsolat ellenére is folytonosan megszegik! 416-ban Innocent római püspök továbbmegy, és elrendeli, hogy szom-

�5

baton úgy böjtöljenek, mint pénteken, mert ezeken a napokon Krisztus a sírban feküdt, és mert valószínűleg az apostolok is böjtöltek ezeken a napokon. (Schröckh, VIII., 145. oldal)

A keleti egyház ezt a rendeletet erélyesen visszautasította, végtelen civakodás támadt belőle, és később ez is oka volt a keleti és nyugati egyház kettészakadásának. (Hauck, VI., 54. oldal) De a szombat még mindig fennállt, mert hiszen György a következőképpen prédikált Nizzában, 372-ben. „Milyen sze-mekkel nézel a vasárnapra te, aki a szombatot megszentségtele-níted? Nem tudod, hogy ez a két nap egymásnak testvére? S aki az egyiket kevésre becsüli, megveti a másikat is.” (De Castig, II., 744. oldal) Továbbá, Asterius püspök az V. század elején így ír. „Egy szeretetre méltó páros ez a két nap… mert mint anya és dajka, gyűjti egybe a népet; a tanítókat a szószékre szólítja, hogy a tanítókat és tanítványokat a lelkekről való gondoskodásra intse.” (Hom. ed. Rubenius, 61. oldal)

A va sá rnap c sod a á lt a l le t t s z ent

A vasárnap története megmutatta, hogy miképpen lett a ta-lált gyermekből a szombat örökbe fogadott testvére. Most egy olyan újabb korszakról lesz szó, amelyben az igazi fiú lesz a talált gyermek. Grimelund püspök a következőket írja. „Nem az apostolok, nem az első keresztények, nem is a zsinatok, hanem a középkori egyház az, amely a vasárnapra a szombat bélyegét és nevét helyezte.” (A vasárnap története, 46. oldal)

Dr. Zahn így ír. „A germán államok törvényhozóinak jogá-ban állt a félvad törzseket a vasárnap megünneplésére szorítani, ha kellett, erőszakkal is. Ez az ünneplés elsősorban a munka be-szüntetéséből állott.” „Ennek a törvényhozásnak egy új teológiai tan állt az oldalán, tudniillik, úgy vélték ekkor már a keresztények,

��

hogy a vasárnap megtartása azonos a Mózes által elrendelt szom-bat megszentelésével.” „Eleinte, úgy látszik, lassan vált általánossá ez a tudat, de később mindinkább beleélték magukat, mert 53�-ban az orléans-i zsinat ezen alapelv gyanánt kimondott határoza-tára támaszkodva, körlevélben kijelentik, hogy az egyház régebbi tanítói a szombat minden dicsőségét a vasárnapra helyezték át, és rettenetes történeteket meséltek el arra nézve, hogy Isten milyen szigorúan sújtja azokat, akik a vasárnap szentségét megszegik.” (42-44. oldal) Az 585-ben tartott makoni zsinat a parasztokat már ostorozással, a bírákat hivatalvesztéssel fenyegette meg, abban az esetben, ha vasárnap valamilyen munkát végeznek. A va-sárnap megünneplésének ezen szigorú módon való kötelezővé tételét úgy indokolta meg, hogy a vasárnap az Úr napja, amely bűnbocsánatot és újjászületést hozott nekünk. Childebert ki-rály második határozata 596-ban a rabszolgákat jobb karjuk levágásával fenyegette meg, ha a vasárnap szentségét megsze-gik. Mivel pedig ezek a rendeletek sem voltak elégségesek, hogy a vasárnap megünneplését általánossá tegyék, Istent és az Ő szentjeit használták fel erre a célra. S tényleg, számtalan cso-dálatos eseményről szóló legenda keletkezett ebben a korban, s ezek mind azt akarták bizonyítani, hogy Isten milyen súlyosan és milyen közvetlenül bünteti a vasárnap és ünnepek megsze-gőit. Különösen György tours-i püspök volt nagyon termékeny ilyen legendák költésében. (A német egyházjog története, II., 458. oldal)

Ehhez járult Krisztusnak a Mennyből származó levele, amely hol itt, hol ott bukkant fel, és amelyet a Jeruzsálembe zarándokló keresztényeknek hatékony amulettként adták el. Hogy azután a zsinatok is kihasználták ezeket az alkalmakat, azt bizonyítja a párizsi zsinat 829-ben kelt határozata. „A ke-resztényi erkölcs igen tiszteletre méltó napként hozta be az egyház-

�7

ba a vasárnapot az Úr feltámadásának tiszteletére, az ősöknek az egyházból származó megbízható hagyománya alapján. Közülünk sokan látták, hogy számos embert azok közül, akik ezen a napon dolgoztak, a villám sújtott agyon, mások megbénultak, sokat pedig látható tűz emésztett meg… Mindezekből nyilvánvaló, hogy Isten a legnagyobb tiszteletben tartja ezt a napot. Azért felhívjuk első-sorban a papok, a királyok és hűséges emberek figyelmét, hogy ez a nap iránt az eddig elmulasztott megfelelő tiszteletet a jövőben min-den elképzelhető igyekezetükkel törekedjenek megadni.” (Mansi, XIV., 568. oldal) azonban ezeken a rettenetes csodás dolgokon és mennyei leveleken kívül még Isten szavát is el kellett csavar-niuk, hogy így a szombat szentségét és elrendelését a vasárnapra vonatkoztassák, mint ahogyan ezt a 791-ben Friaulban tartott zsinat 13. kánonja is mutatja. „Mi ezennel megparancsoljuk min-den kereszténynek, hogy az Úr napját szombat estétől kezdve, a legnagyobb tisztelettel és Isten-félelemmel ünnepeljék meg.” Ez tehát az a gyönyörűséges szombat, amelyről a Szentírás beszél. „Aki ezen a napon valamilyen munkát végez, tehát vétket követ el, haljon meg. Mert ha a Szentírás arról a szombatról beszél, amit a zsidók és a mi parasztjaink ünnepelnek meg, akkor sohasem teszi hozzá, hogy gyönyörűséges és az én szombatom. De hogy különbsé-get tegyen a két ünnep között, azért teszi itt hozzá, hogy az enyém, tudniillik, az én, és nem a ti gyönyörűségetek, ami nincs megszent-ségtelenítve régi ünnep által.” (Mansi, XIII., 851. oldal)

Csodás események, mennyei levelek, az Írás félremagya-rázása és szellemiségének megcsúfolása, párosulva a legszigo-rúbb zsinati határozatokkal és fenyegetésekkel, végre megtette a kívánt hatást, a vasárnap lett az Úr becses szombatjává, az Úr gyönyörűségévé. Az igazi szombatot ezzel szemben minden szentségétől megrabolták, s ámbár néhány hűséges ember to-vábbra is megőrizte annak szentségét, nagy György pápa őket

��

már az Antikrisztus hirdetőinek nevezi, s így a szombat végül az Antikrisztus jele lett a szemükben.

A va sá rnap a te l jhat a lom je le

A római egyház hatalmának folytonos növekedésével a va-sárnap tekintélye is emelkedett. Miután pedig a középkorban a pápaság hatalmának tetőpontjára jutott, nemcsak azt a jogot tulajdonította magának, hogy a vasárnapot a szombattal fel-cserélje, hanem arra is, hogy azt az egész egyház által isteni tör-vényként ismertesse el. Dr. Zöckler így ír. „Már a karolingek uralma alatt általánosan elterjedt a nyugati kereszténység között az a felfogás, hogy a vasárnap a szombatot helyettesíti, s éppen ezért a tízparancsolatnak, illetve a Szentírásnak minden, a szombatról szóló törvényét a vasárnapra vonatkoztatták. Alkuin �00 körül kijelentette a zsidó szombatról, hogy „annak megünneplését jog-gal helyezték át vasárnapra”. Nagy Károly 787-ben ezt mondta: „Elrendeltük, egybehangzóan azzal, amit az Úr törvényében meg-parancsolt.” S a keleten VI. (Bölcs) Leó 884-ben felfüggesztette a Konstantin által hozott gyengébb vasárnapi rendeleteket, „a Szentlélek és az általa megszentelt apostolok szándékának megfe-lelőbbeket hozott” (Hauck, XVIII., 523. oldal).

„A vasárnap ilyen módon való magyarázása mélyebb hatással volt a fejedelmek és a nép lelkiismeretére, az utóbbiakra azáltal lehetett különösen hatni, hogy megmutatták neki, miszerint iste-ni parancsolaton alapszik a vasárnap megtartásának elrendelése. Továbbá, végtelenül hízelgett az egyháznak is, hogy önkéntes ren-deleteit a kereszténység lelkiismereti kérdésévé tehette.” (Dr. Zahn, 44. oldal)

Nézzük azonban a szolasztikusokat. Szolasztika alatt a 11-16. század tudományos teológiáját értjük. A Louvre egyik rajza

�9

találóan jellemzi. Aquinói Tamás, „az egyház tanítója” Arisz-totelész és Plató, a két pogány bölcsész között trónol. Napsugár árad szét a kebléből, könyvei az ölében pihennek, s történelmi álláspontját a következő felírás jelzi. „Tényleg ez az egyház vi-lágossága, ez az útja minden tannak.” Amíg a szolasztikusokra nézve a Szentírás és az azt magyarázó egyházatyák hagyomá-nya volt az igazság kizárólagos forrása, Arisztotelész bölcsésze-tét is segítségül hívták. Az így keletkezett új törvény magában foglalja a pogány bölcsészek természeti törvényeit, a tízpa-rancsolatot és az újszövetségi előírásokat. A tízparancsolat a természeti törvényekkel, egy kivételével, teljesen megegyezik. Miután pedig a szombat parancsolatának tulajdonképpeni magva Isten nyugalma, amit a Paradicsomban való megpihe-néssel jelzett, és az örök szombati nyugalommal megvalósított, tehát a szombat egy szellemi törvény, és a bűntől való megpi-henéssel tartjuk meg azt igazán. Az Ószövetség testi pihenése a hetedik napon csak az árnyéka volt ennek a valódi nyugalom-nak. Ezt tudva, az egyház elég erősnek és elhivatottnak érzi magát, az általános szokásra támaszkodva, a vasárnap szellemi szünnapnak való elrendelésére. Jóllehet, nem a régi isteni tör-vény alapján történt, de mert az újabb, magasabb törvénynek megfelelően, mégis, Isten beleegyezésével. Ezt a magyarázatot a híres Hales Sándor erkölcsdogmatikai teológiájából merí-tettük, amely a hírneves tridenti katekizmushoz kapcsolódik. Ugyanabból idézzük a következőket is. „Miután a kereszté-nyek nem veszik szó szerint a Szentírás kijelentéseit, hanem azt tekintik, hogy azok szellemi értelemben mit jelentenek, így hát megtartják a szellemi szünnapot, a vasárnapot, nem éppen isteni törvény alapján, de azért a harmadik, illetve a negyedik paran-csolatban foglalt isteni törvényeknek ezen a napon való betartá-sára teljes mértékben kötelezve érzik magukat. A többek között

70

teljesen tartózkodnak a munkától és a világi gondoktól.” (VIII., 643. oldal)

Sajátságos, hogy a szombatra vonatkozó bibliai parancso-latokat nem csupán a vasárnapra, hanem minden ünnepnapra is kiterjesztik, amelyeket az egyház önkényesen teljhatalmi jo-gánál fogva rendelt el. Ennek megfelelően mondta dr. Eck an-nak idején, 1519-ben a következőket Luthernek. „A szombatot a Szentírás többszörösen megparancsolta. Nos hát, sem a Szentírás-ban, sem az evangéliumokban, sem Pál írásaiban, sem egyebütt a Bibliában egyetlen helyet sem találhatsz, amely arról szólna, hogy a szombat érvényét veszítette, és helyébe a vasárnap lépett, ami-nek folytán nyilvánvaló, hogy az apostoli egyház írás nélkül, saját hatalmából rendelte el azt. Ha tehát az egyháznak elég hatalma van ahhoz, hogy a Szentírás rendelése nélkül a vasárnap megün-neplését bevezesse, miért ne lenne elég hatalma, hogy egyéb ünne-peket rendeljen el írás nélkül? Ha ezt nem ismered el, hanem az egyháztól elszakadva, a puszta Szentírásra helyezkedsz, úgy tartsd a szombatot a zsidókkal együtt, amely napot a világ teremtésétől kezdve megtartották.” (Enchiridion, 79. oldal)

Ennek visszhangját találjuk az 1531-i ágostai hitvallás 28. szakaszában is. „A katolikusok azt is mondják, hogy a tízparan-csolatnak a szombatra vonatkozó törvényét a vasárnapra változ-tatták, és egyetlen példát sem tartanak olyan nagyra, mint éppen a szombatot. Ezzel azt akarják bizonyítani, miszerint az egy-háznak olyan nagy a hatalma, amellyel még a tízparancsolatot is felfüggesztheti, azáltal, hogy azon valamit megváltoztat.”

Hogy a katolikusok és a protestánsok közötti ellentéteket lehetőleg elsimítsák, hívták egybe 1545-ben a tridenti zsinatot. 1562. január 18-án a reggiói püspök beszédében kijelentette, hogy a hagyományokat a Szentírás fölé kell emelni. Az egy-ház tekintélye már csak azért sem lehet a Szentírásnak alávetve,

71

mert hiszen az egyház nem Krisztus parancsára, hanem saját tekintélyével helyezte át a szombatot vasárnapra. Ezzel kije-lentették, hogy a hagyomány nem régiséget, hanem folytonos sugallást jelent. (Kánon és hagyomány, 263. oldal) Caspar del Fossa érsek beszédének említett helye így hangzik. „Az eret-nekek álláspontja manapság olyan, hogy semmire sem tudnak hivatkozni, hanem csupán Isten szavának leple alatt akarják az egyházat romba dönteni.” „Elsősorban az egyház tekintélye adja a Szentírásnak a legnagyobb tiszteletet, mert amíg az egyik oldalon olvasásra ajánlja azt, és istenesen értelmezi, érthetetlennek látszó pontjait megmagyarázza, akik ellene támadnak, azokat kiátkoz-za, addig másrészről az egyház tekintélye alapján szűntek meg a Szentírásban foglalt különböző törvények. A szombat, a Szentírás legkiválóbb napja, a vasárnapra helyeztetett át.” „Ez, és más tör-vények nem Krisztus rendelése folytán szűntek meg, mert hiszen Ő azt tanította, nem azért jött, hogy a törvényt megszüntesse, hanem, hogy betöltse azt, hanem kizárólag az egyház tekintélye változtat-ta meg azokat. Ha tehát ezeket a változásokat megszüntetnénk, akkor mi bizonyítaná be az eretnekekkel szemben az egyház igaz-ságát, s ki törné meg makacsságukat?” (Mansi, XXXIII., 526-533. oldal)

A vasárnap tanának a katolikus egyházon belül való fejlő-dése történelmi anyaga előttünk van, s az eredmény a követke-zőképpen hangzik. A vasárnap az egyház hatalmi teljességének jele, Isten szava, ideje és törvénye felett. Az egyház legnagyobb tekintélye tesz erről bizonyságot, miközben büszkélkedik vele, hogy Krisztus rendelése nélkül, Isten törvénye ellenére, a szom-batot a vasárnapra helyezte át. Jóllehet, az egyházatyák határo-zottan tiltakoztak az ellen, mintha a vasárnapot a Biblia szom-bati törvénye alapján rendelték volna el, az atyákra hivatkozó egyház mégis reá vonatkoztatta a Szentírás összes szombati tör-

72

vényét. Habár ők sohasem nevezték a vasárnapot szombatnak, a középkori zsinatok mégis ezzel a névvel tüntették ki. Miköz-ben az egyházatyák zsidósnak nevezték azt, ha a zsidókból lett keresztények szombaton tartózkodtak a munkától, Istennek csodákat kellett tenni, hogy így mutassa meg haragját azok el-len, akik a vasárnapot megszentségtelenítik, sőt, a zsinatoknak és a világi uralkodóknak szigorú törvényeket kellett hozniuk a vasárnapi munkaszünet mellett. Ha Isten az erkölcsi és ter-mészetes szükségletnek megfelelően, teremtése emlékéül egy heti emléknapot és munkaszünetet rendelt el, ez ceremoniális törvény, ha azonban az egyház erejének dokumentálása heti szünnapot és egyéb, számos ünnepnapot rendelt el önkényesen, az természetes, az erkölcsi és az örök törvénynek megfelelően történik. Ehhez járul még, hogy a középkorban a pápák és fejedelmek együttesen rántottak kardot, hogy az eretnekeket, akik ezek ellen az esztelenségek ellen tiltakozva kijelentették, hogy ők hívek maradnak Isten törvényeihez, tehát a szombat parancsolatához is, kiirtsák. Az igazság ezen vértanúinak kion-tott vére és azoknak levágott keze, akiknek a vasárnapi munka-szünet megrontása folytán kellett ilyen súlyosan bűnhődniük, képezi a legtöbbet mondó jellemzését ezen az újabb törvényen alapuló örömünnepnek, és egyúttal Dániel könyve 7. fejezeté-nek 25. verse beteljesedésének legfőbb bizonyságát.

A re formáció „be fe je z e t len” va sá rnapja

Hogy milyen fordulatot hozott a reformáció a középkori egyháznak a vasárnapi munkaszünetre vonatkozó felfogásában, azt a reformátorok cáfolataiból láthatjuk. Az ágostai hitvallás 28. ágazata szerint „akik úgy gondolkodnak, hogy a vasárnap a szombatot akarja helyettesíteni, azok nagyon tévednek”. „Haszon-

73

talan vitatkozásokat folytatnak ezek a törvény megváltoztatásáról, az újszövetségi ceremóniák, a szombat átváltoztatásáról, amelynek okát azon téves hit képezi, miszerint a kereszténységnek is bírni kell a zsidó levitikus törvényeknek megfelelő ceremóniákkal, avagy hogy Krisztus megparancsolta a tanítványainak és a püspököknek, hogy újabb törvényeket és ceremóniát találjanak ki, és rendeljenek el, amelyek betartásával az üdvösséget el lehet nyerni.” „Egyesek te-hát azt vitatják, hogy a vasárnapot meg kell ünnepelnünk, jóllehet, nem Isten rendeléséből; sőt, szabályokat állítanak el arra nézve, hogy ünnepnapokon milyen mértékben engedhető meg a munka. Mindezek azonban csak a lelkiismeret csapdái.” „Az ellenfelek ab-ban az álomban ringatják magukat, miszerint Krisztus azért jött, hogy Mózes törvényeit eltörölje, s hogy helyettük tökéletesebbeket és jobbakat hozzon, amelyek által az emberek a bűntettek bocsánatát elnyerik. Azonban ezekkel a haszontalan és ostoba gondolatokkal elnyomják Krisztust és jótéteményeit.” (Apológia, 27. szám) Még jellemzőbb Calvin következő kijelentése. „Így tehát megdől a hamis próféták, akik a múlt századokban a népet félrevezették, olyan fecsegése, hogy ezekből a törvényekből csak a ceremoniális részt törölték, amely egy határozott naphoz, a hetedikhez ragasz-kodik, de a törvény erkölcsi részét, hogy tudniillik a héten egy na-pot meg kell ünnepelni, továbbra is meghagyták. Azonban ez nem más, mint a zsidók bosszantására egy másik napot megünnepelni, de még mindig megmarad egy nap babonás megszentelése.” (Ok-tatás a keresztényi hitben, 2. ív, VIII. fejezet, 34. oldal) A legtö-kéletesebben K. Hollensteiner fejezi ki a protestánsok idevonat-kozó felfogását. „Az evangéliumon alapuló kereszténység egységes felfogása e tekintetben, hogy ennek a napnak a megünneplése sem ó-, sem újszövetségi előíráson, sőt, egyáltalán semmiféle isteni tör-vényen nem alapszik, hanem kétségtelenül tisztán egyházi rendelés, egy emberi intézmény.” „A vasárnap sem az ó-, sem az újszövetségi

74

törvényeken, avagy üdvrendeleteken nem alapszik, hanem kizá-rólag egyházi intézmény. Bibliai szempontból ezen nem lehet vál-toztatni, bárhogy csűrjük-csavarjuk is a dolgot.” (Buchrucker, A harmadik parancsolat, 50. oldal)

Dr. Zahn kijelenti, hogy a reformátorok a középkornak a vasárnapra vonatkozó felfogásával homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedtek. Dr. Zöckler elmondja, hogy a német protestánsok, szakítva a középkori vasárnapi elméletekkel, arra az álláspontra helyezkedtek, amelyen az ókori kereszténység volt. (Hauck, XVIII., 524.) Ezek a kijelentések a katolikus egy-ház által felállított összes vasárnapelmélet csődnyilatkozatát jelentik. Mosheim egyháztörténet-író elmondja, miképpen vé-lekedtek e tekintetben a reformátorok. „A reformátorok tehát a keresztények vasárnapját teljesen tönkretették a zsidók szombatjá-val, és bebizonyították, hogy a vasárnap semmiképpen sem helyet-tesítheti a szombatot, hanem csupán egy olyan emberi intézmény az, amit a tudatlan nép javára találtak ki, s amit a keresztényi szabadság címén továbbra is meg lehet tartani.” (Erkölcstan, V., 442.) Ez tökéletes csődöt jelent. Továbbá Oschwald prédikátor pályadíjat nyert művében, A keresztény vasárnap címűben írja. „Elsősorban a reformátoroknak állt érdekében a katolikus egyház ceremóniákká süllyedt intézményeit igazi fényben bemutatni, és annak ellentmondásait felfedni. Még a protestánsok hitvallásai sem tartalmaznak határozott elveket a vasárnapra és egyéb ke-resztényi ünnepekre vonatkozólag.” (65. oldal) A poroszországi evangélikus egyháztanács 1850-ben a hatóságnak átadott egy emlékiratot, amiben a következő kijelentést találjuk. „A refor-máció korában a keresztény vasárnap tana befejezetlen maradt.”

Dr. Stier a szombat parancsolatára vonatkozó lutheri felfo-gást a következő jogos bírálatban részesíti. „Talán ez az egyedüli parancsolat, amelynél Luther a Biblia isteni szavát úgyszólván

75

megváltoztatja.” (Segédkönyv, 30. oldal) Továbbá, Rische lel-kész írja. „Évről évre tanítják az iskolákban a szombat parancso-latát, s ilyenkor mindig meg kell jegyezni azt az elméletet, hogy Isten tulajdonképpen egyetlen határozott ünnepnapot sem rendelt el. Tehát arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a reformátorok nem érezték magukat arra hivatva, hogy egy olyan ünnepnapot rendeljenek el, amely az isteni Ige és a külvilági követelményeknek és igényeknek is mindenben megfeleljen.” (Vasárnapi munkaszü-net, 80. oldal)

Befejezésképpen még dr. Zöckler szavait halljuk arra néz-ve, hogy milyen viszonyban van az elmélet a gyakorlattal. „Az ágostai hitvallás 2�. pontja határozottan tiltakozik a szombat át-helyezésének elmélete ellen.” „Ami a gyakorlatot illeti, mégis, a legnagyobb szigorral jártak el. Így például a stralsundi szuperin-tendens, Freder hevesen tiltakozott az ellen, hogy vasárnap me-nyegzőt tartsanak, s 154�-ben egy társát meg is támadta, amiért az a szabad vasárnapról szóló elmélet alapján, megengedte menyeg-zők vasárnapi megtartását.” (Hauck, XVIII., 524.)

A reformátorok a katolikus egyház azon tanát, hogy az egy-ház saját hatalma alapján megváltoztatta a szombatot a vasár-napra, s hogy ennélfogva a szombati parancsolat a vasárnapra vonatkozik, tévedésnek, az újabb, jó törvényt álmodozásnak és ostoba gondolatnak, a szombat parancsolatának egy erkölcsi és ceremóniai részre való felbontását hamis próféták fecsegé-sének, annak megállapítását, hogy vasárnap és ünnepnapokon milyenmértékben engedhető meg a munka végzése, a lelkiis-meret csapdájának bélyegezték. A római egyház vasárnapel-méletének hatalmas épületét, amelyen a pápák, a zsinatok és a szolasztikusok évszázadokon át dolgoztak, s amely mindvégig a legfőbb büszkeségüket jelképezte, megvetéssel dobták fél-re. Azonban, sajnos, ahelyett, hogy Isten szavához tértek vol-

7�

na vissza, s az evangélium ereje révén az Úr által megszentelt szombat megtartását rendelték volna el, csak az ősi keresztény gyülekezetek vasárnapi munkaszünetre vonatkozó elméletéhez tértek vissza, tehát csak a „szeneszsákhoz”. Az emberi intéz-mények, amelyeket a jó rend, a békesség és egység érdekében találtak fel, továbbra is megmaradtak, sőt, ezentúl még sokkal nagyobb civódások és viták alapja lett, mint eddig, mert a re-formátorok bevették a katekizmusukba, s mint a tízparancsolat kiegészítő részét, törvényként hirdették, „Tartsd meg az ünnep-napokat.” Nem csoda, hogy az elmélet és gyakorlat már akkor sem fedte egymást!

Ami pedig az akkor feltűnni kezdő, szombatot tartó keresz-tényeket illeti, a következő adat rendkívül jellemző. „A Cseh-, Morva- és Magyarországon támadt, szombatot tartó keresztények ellen, akik az ószövetségi rendeléseket szó szerint akarták követni, s akik ellen Luther is többször fellépett, 1532-ben Schwenckfeldtől egy értekezés jelent meg, amelyben a legmesszebbmenő miszticizmussal igyekezett egy, a keresztény ünnepekre vonatkozó teóriát felállíta-ni.” (Hauck, XVIII., 525.) Tehát a reformátorok is ugyanazzal a fegyverrel éltek a szombat parancsa ellen, mint amilyet a pápák, az egyházatyák és a szolasztikusok használtak, a titokzatossá-got, a hamis gnózist és az egyszerű Ige szellemi értelemben való használatát. Ennek a műnek egy eredeti példánya a hamburgi városi könyvtárban van, s habár a szombatot tartó keresztények ellen van intézve, mégis, azoknak az evangéliumon alapuló igazságukról győz meg bennünket. Sajnos, azonban, hogy még a reformátoroknál sem hiányzott a szellemi fegyveren kívül a testi fegyver, aminek Zwingli a legbeszédesebb tanúja. A refor-mátorok isteni munkát végeztek azáltal, hogy a hitet megtisz-tították, és a Bibliát ismét a nép kezébe adták. Nagy emberek is tévednek, s azt hisszük, manapság egy igazi keresztény sem

77

osztaná Luther véleményét. „Jakab apostol levele meglehetősen üres, mert nemigen bír evangéliumi jelleggel.”

A be fe je z e t t prote s t á ns va sá rnapi s z ombat

Annak ellenére, hogy a reformátorok megdöntötték a ka-tolikus egyháznak a vasárnapra vonatkozó elméletét, utódaik mégis az eredeti útra tértek vissza. Csak azzal a különbséggel, hogy ők néhány évtized alatt tették meg azt az utat, amelyhez a katolikusoknak évszázadokra volt szükségük. Halljuk elő-ször dr. Zahnt. „Már a reformáció százada vége felé elterjedt, és mindenfelé utat tört magának ama szofista fecsegés, amely ellen a protestáns egyház, mint a középkori egyház legélesebb ellentéte, határozottan fellépett. Ők is végletekbe estek. A középkori egyház-nak a vasárnap ünneplésére vonatkozó elméletei terjedtek el min-denfelé ismét.”

Rische lelkész így ír: „Igaz, hogy Calvin még a szemét sem hunyta le, amikor a véleménykülönbség már emelgette a szárnya-it a protestáns egyházban. Különösen a strassbourgi gyülekezet nem tudott belenyugodni, hogy a vasárnapminden bibliai alap nélkül lebegjen a levegőben.” „És most megtörtént a lehetetlen. A vasárnap elmélete még egy református egyházon belül is tért hódít magának.” A skót és angol puritánok az 1643-i westminsteri hit-vallásukban az ószövetségi szombat minden szigorával bevették a vasárnapot, sőt, később állami törvényt csináltak belőle. Ezen túlmenően, az újabb meggyőződés teljesen átment a skót és an-gol nép vérébe. Minő kritikája ez Calvin tanának!

A westminsteri hitvallás, amit a baptisták és a metodisták is a magukévá tettek, a következőket mondja: „A természet tör-vényeiből következik, hogy időnként egy időszakot szabjunk meg Isten dicsőítésére. Isten Igéje elrendeli, hogy a hét nap közül egyet,

7�

mint szünnapot, örök időkön át megszenteljünk. Az Úr napját a világ végezetéig meg kell szentelnünk, mint a keresztények szom-batját. A szombatot, vagyis az Úr napját teljes egészében munka-szünettel kell megszentelnünk.”

Dr. Hengstenberg ismerteti ennek a tannak a fejlődését. „A keresztény ünnepek folytán Angliában csakhamar kitört a hábo-rúság. Az egyik párt nem akarta az ünnepeket megtartani, mert ezzel nem akart emberi rendelésekhez ragaszkodni. A másik párt viszont azt vetette eléjük, hogy a vasárnap is csak emberi rende-lésből van.” (115. oldal) Az a protestáns „Aquinói Tamás”, aki a vasárnap igazi elméletét 1595-ben felállította, N. Bound volt. A hetedik napot egy örök genusnak nevezte. Ahogyan kétféle nem van, úgy van kétféle szombat, a zsidóké és a keresztényeké. Ez a tan csakhamar elterjedt, és ennek értelmében mondja a westminsteri hitvallás, „egyet a hét nap közül”.

„A vasárnapra vonatkozó szigorú felfogás okozta, miszerint ennek a napnak a megünneplése úgy elterjedt, hogy Angliába, Amerikában és Skóciában az egyedül uralkodónak nevezhető.” (Hengstenberg, 117. oldal) Azonban ez nem minden ellentmon-dás nélkül történt. A 17. század folyamán Angliában a vasárna-pi ünnepre vonatkozó vitáknak nem szakadt vége. Ugyanilyen ügyek foglalkoztatták részben a hollandiai és részben a svájci te-ológusokat is. Még Németország lutheránus köreibe is behatolt ez a vallási vita, amit a puritánok idéztek elő. (Hauck XVIII., 526.) Ezek a viták olyannyira elmérgesedtek, hogy az államha-talomnak hathatós eszközökhöz kellett nyúlnia, amivel véget vethetett az áldatlan állapotoknak. (Hengstenberg, 120)

Természetesen a protestáns szombat elrendelésénél is, csak-úgy, mint a katolikus változatnál, hatékonyan támogatta az állam az egyházat. „Csaknem közvetlenül a harmincéves háború után feltűnik számos rendőri intézkedés a vasárnap megszentségte-

79

lenítése ellen.” (Zahn, 51. oldal) Hogy pedig még a szabad Ame-rika Quaker állama is mennyire letért az evangéliumi szabadság alapjáról, azt legjobban Zinzendorf gróf tapasztalata mutatja. Amikor egy vasárnap egyházi éneket írt a lányával, megjelent nála a község bírája, és a király nevében megtiltotta nekik az írást, továbbá hétfőn a törvény elé idézte őket, ahol hat shilling-re büntették meg. (Spangenberg, V., 1437.) Tehát Zinzendorfot, Isten emberét azért büntették meg, mert az evangéliumi sza-badság vasárnapján egyházi éneket írt, jóllehet, Isten igazi nap-ját lelkiismeretesen megszentelte. Ez túlszárnyalja még a fari-zeusok gondolkodásmódját is! Még csúfosabban bántak el egy John James nevű angollal, aki hetedik napot ünneplő baptista volt, s akit 1661-ben nyilvánosan kivégeztek. Feldarabolt testét a város kapuira függesztették, a fejét pedig a gyülekezeti helyi-sége elé, ahol mindhalálig hűségesen hirdette az isteni törvényt. (A baptisták története, 372. oldal)

A hallatlan megtörtént. Amitől az egyházatyák óvakodtak, ami ellen mint hamis bölcsesség ellen a reformátorok harcoltak, az valóra vált a későbbi protestáns vasárnapban, amit a Biblia szombatjának tekintettek. Sőt, látjuk, hogy a katolikusok és a protestánsok együttesen járnak el a hetedik nap szombatját tartó keresztényekkel szemben.

A nemz et köz i v i lá g va sá rnap

A vasárnap ma már úgy áll előttünk, mint egy befejezett épület, amelyen különböző indokokkal 1800 éven át dolgoztak az építők. Az épület története mutatja, hogy az egész építmény alapját a II. században az egyházatyák rakták le. Ezt az alapot isteni sugallatra rakták volna le, csak az a sajátságos a dolog-ban, hogy ugyanerre a célra már egy, Istentől magától emelt

�0

teljes épület állt készen. Az épületet örömünnep céljára akar-ták emelni, éspedig önkéntes adományokból, mivel azonban ezzel nem értek célt, rávették Róma egyeduralkodó hatalmas császárát, hogy az érdekében egy császári rendeletet bocsásson ki. Habár még nem volt keresztény, szívesen megtette ezt, mert hiszen az új rendelet csak a győzhetetlen Nap-istennek hoz újabb tiszteletet, akit Krisztus és Apolló képvisel. Ettől kezdve egyház és állam együttesen vett részt az építkezésben. Amikor a római püspök vette át a császár örökét, az ilyen irányú ren-deletek gyakoribbak és szigorúbbak lettek. Aki nem segített, annak levágták a kezét, de a sok pénzbírság is elősegítette az építés haladását. Csodás isteni jelenséget is felhasználtak a fa-lak megerősítésére. Ahol ez nem használt, de kétség támadt az alap eredetiségével kapcsolatban, ott a szolasztikusok azonnal kijelentették, hogy habár az új épület ellenkezik Isten régi tör-vényével, de Isten egy újabbat bocsátott ki. Az egyház sietett is az építkezést folytatni, mint teljhatalmának bizonyítékát, fel-használva hozzá és rá vonatkoztatva az isteni törvényeket.

A 11. században elszakadt egy egyház, de ez csak egy újabb melléképület emeléséhez vezetett. Azonban veszedelmesebbnek látszott a helyzet a 16. században, amikor újabb építőmesterek kezébe került az építmény sorsa. Ezek vizsgálódásuk eredmé-nyeként megállapították, hogy szofisztikus alapon nyugszik az épület, de mivel látták, hogy a 2. századból is vannak funda-mentumának maradványai, elvarázsolva ősrégi voltától, saját terveik alapján egy újabb, még hatalmasabb melléképületet emeltek. De mivel utódaik a sok vita ellenére sem tudtak az épület stílusában megegyezni, elhatározták, hogy visszatér-nek a főépület stílusához. Tehát egy hatalmas épülettömeg áll előttünk, amely egy közös alappal bír, amit egyházatyák, szolasztikusok, császárok, pápák, teológusok és jogászok vetet-

�1

tek meg, s amelynek építési költségeit egyház és állam közösen fedezte. Teljes befejezéséből csak a kupola hiányzik. Az épület célja felől különféle vélemények terjedtek el. Az eredeti célnak megfelelően, sokan örömünnep tartására szánták, mások an-gol-amerikai szokás szerint abszolút szünnapot, megint mások pedig a kontinens erkölcsei szerint csak részleges pihenőnapot alkottak belőle. De a vasárnap kifejezés a genus, amely mind-ezeket a fogalmakat fedi.

A protestánsokra nézve, rendkívül kínos volt, hogy a katoli-kusok a katekizmusban azonnal a vasárnap elméletéről kezdtek beszélni.

Dr. Döllinger a következő szavakban ismeri be a vasárnap tökéletes befejezése tekintetében való tehetetlenséget. „Általá-ban szükségét érezték annak, hogy az annyira visszaesett vasárna-pot újból megszilárdítsák, s a népet arra tanították, hogy szent kö-telességüknek tekintsék a vasárnap szigorú megtartását.” Azonban ennek a munkának az útjában a protestánsok idevonatkozó hit-elvei legyőzhetetlen akadályként állnak. Kraussold, Libetrud és mások kijelentik, hogy a reformáció alapelvei lehetetlenné tet-ték a vasárnap általánosan kötelező törvénnyé tételét. „A szom-bat a mózesi törvénnyel együtt érvényét veszítette, s a vasárnap elrendelését nem találjuk sehol sem az Újszövetségben. Az egyház nem rendelkezik elég tekintéllyel ilyen ünnep elrendeléséhez, s az evangéliumi szabadság értelmében ilyen intézkedéseket ugyanúgy nem vagyunk kötelesek elfogadni, mint a böjt elrendelését. Hogyan értessük meg tehát a protestánsokkal a vasárnap megtartásának kötelezettségét? A harmincévi tanácskozások ebben az ügyben csak odavezettek, hogy meggyőzzenek bennünket e tekintetben való tel-jes tanácstalanságunkról.” (Egyház és egyházak, 451., 452. oldal)

Ma, a találmányok korában miért kell sokáig tanácstala-nul vesztegelni? Vajon manapság, amikor minden cél elérésére

�2

szövetséget alapítanak, miért ne lehetne a vasárnap érdekében is egy világmissziós szövetséget alkotni? Dr. Zöckler írja, hogy miután Angliában, Amerikában, Németországban, Svájcban, egyebütt lokális érdekű egyesületeket alapítottak e célból, 1876-ban megalapították Genfben a nemzetközi vasárnapszö-vetséget. Azóta a szövetség ülésezett Párizsban, Stuttgartban, St. Louis-ban, s célját láthatjuk a 12. gyűlésükön szerkesztett kijelentésükből. „Ki kell terjeszteni a csendes vasárnapi ünnep áldását a legszélesebb körökben, és ismét a vasárnapot kell a néperő megújító forrásává tenni.” Dr. Zöckler elmondja, hogy az általá-nos törekvés hova irányul. „A vasárnap és ünnepek megünneplé-sére vonatkozó népszokásokba komoly hagyományok bevezetése, a mezei és kézi munka e napon való csökkentése, a kereskedelem és ipari üzemek teljes szüneteltetése, és a posta, a távírda és a vasút alkalmazottai vasárnapi és ünnepnapi munkaszünetének lehetőség szerinti kiterjesztése, eltekintve a különféle elméletektől, ez közös törekvésünk.” (Hauck, VIII., 528.)

„A vasárnap nemzetközi szövetsége” a legsikeresebben küzd a vasárnapnak heti szünnapként való elrendeléséért az egész világon. Csakhamar a kész kupola díszíti a régi, tiszteletteljes épületet, és csakhamar közös áhítatra egyesülhetnek benne a nemzetek és fejedelmek, egyházi és világi méltóságok hordo-zói, munkások és tőkések egyaránt. Mindamellett mégis igaz marad dr. Zahn kijelentése. „A vasárnap eredetére és történetére nézve, a valóságot ma már lehetetlen elmondani, és ez a tény kész-tette a hivőket arra, hogy egy költött történetet találjanak ki róla.” (30. oldal)

A bizonyítékokat a legjobb források alapján hoztuk. Még-is, jaj annak, aki nem tartja be! Általános kiközösítés vár rá, az egyház szerint bűntettet, az állam szerint kihágást követ el,

�3

embertársai megvetik, és mindennemű társadalmi érintkezést beszüntetnek vele.

Dr. Zahnnal mi is elmondhatjuk, „A történelem az élet mes-tere, amely az igazsággal egyidejűleg a tévedések cáfolatát is közli velünk.” De ehhez a világi történelemhez egy isteni történelem is járul, amit már akkor megjövendölt a Szentírás, amikor a nemzetközi világvasárnap alapjai és tervei nem is léteztek. (Dán 7:25, a Jelenések könyve 13. fejezete) „Itt van a bölcsesség.”

I s ten örök ny ug a lomnapja

Azonban mi egy másik épület készítését is láttuk, amely-nek alapjait a Paradicsomban vetette meg maga az Úr, s amely már hatezer év óta fennáll, és fennmarad az örökkévalóságon át. Krisztus volt az Atya által választott építőmester. Ő maga vetette meg az alapját még a Paradicsomban, az építés parancsát Szentlelke által az emberek szívébe írta, áldását árasztotta rá, és megszentelte. A szombat ezen épülete által csodatetteinek örökös emléket emelt. A hivő Izráel, a pátriárkák és próféták továbbfolytatták ezt. S amikor az emberi hagyományok el akarták takarni ennek jótékony célját, eljött maga az isteni épí-tőmester, eltávolította az emberi hagyományok leplét, és a saját csodatetteivel dicsőítette meg az épületet. Az apostolok és az ősgyülekezet tagjai a Lélek teljességével dolgoztak rajta tovább. S akkor az ellenségnek sikerült egy másik épületet létrehoznia, s az emberek minden vagyonát az építési célokra fordítani. Et-től kezdve a régi épületet zsidósnak nevezték, az ellenség pedig megvetést ébresztett iránta az emberek szívében. Ám Isten hű-séges munkásai mindezzel nem törődtek, és továbbfolytatták munkájukat. Erre építési tilalmat adtak ki az új épület mun-

�4

kásai, és mind szigorúbb büntetéssel sújtották azokat, akik to-vábbra is az Úr munkájában merészeltek szorgoskodni.

Évszázadokon át pusztán, üresen tátongott az épület, s a középkor homályában úgy tűnt, mintha teljesen szem elől té-vesztették volna az emberek.

De amikor a reformáció hajnala derengeni kezdett, újból munkához láttak a hűséges emberek, akik be akarták teljesíteni az Ésaiás könyve 58. fejezetének 12-14. versében leírt jövendölést. Szorgalmas munkához láttak, hogy a régi nemzedékek romjai-ból újból felépítsék Isten művét. Azonban, ahelyett, hogy kor-társaik a rések kijavítóit ismerték volna fel bennük, velük is ép-pen olyan szigorúan bántak el, mint egykor elődeikkel. Végre széttörtek a bilincsek, Isten prófétai Igéje értelmet ad, a Jelené-sek könyve 14. fejezetében leírt hármas angyali üzenet végigvo-nul a Földön, hogy egy népet készítsen elő az Úr napjára, amely az ítéletben megáll, és bűntelennek találtatik előtte, egy olyan népet, aminek révén beteljesedik a Szentírás szava. „Íme, itt van a szentek türelme, itt vannak, akik megőrzik Isten törvényét és Jé-zus hitét.” Akik látják Isten nyitott mennyei templomában szö-vetségének szekrényét (Jelenések könyve, 11., 19. fejezete). Nem csupán Jézust szemlélhetik, mint a Menny kegyelemtrónján ülő igazi főpapjukat, hanem a kegyelem trónja alatti frigyszekrény-ben Isten törvényét és a szombat parancsolatát is megőrizve lát-ják. Isten segítségében bízva, habozás nélkül látnak feladatuk teljesítéséhez, hogy az olyan régen romokban heverő épületet teljesen befejezzék. Habár ennek a szombatépületnek az építési munkálata immár hatezer év óta folyamatban van, annak még-is egyetlen építőmestere van, egyetlen stílust mutat fel, egyetlen célja van, egy tiszta és érthető parancsolaton alapszik, egy Lélek értelmében fejeztetik be, egyetlen Izráel által az egyetlen Isten nevének örök dicsőségére.

�5

Nem sok bölcs, nem sok nemes, nem sok hatalmas ember dolgozik rajta, nem emberi erő és hatalom segítségével készül, de azok a kevesek, akik az építésén fáradoznak, az isteni épí-tőmester kezében látják a mérőónt, s tudják, hogy a mű Isten ereje és Lelke által fejeztetik be. A hetedik nap, a szombat nem kényszermunka segítségével épülő vár, hanem mint a Szent-lélek által ránk árasztott szeretet dicső emlékműve, önkéntes, szívünk hajlandóságából fakadó munka által, önköltségünkön, sokszor a legnagyobb üldöztetések közepette készülő örök em-léke az igazi isteni nyugalomnapnak.

A Jelenések könyve 14. fejezetében foglalt hármas angyali üzenet által egy olyan nép keletkezett, amely nemcsak a Meg-váltó közeli eljövetelébe vetett boldog reménység megvalósu-lását várja vágyakozva, hanem az Úr igazi nyugalomnapját is gyönyörűségessé tette, úgy, hogy nem szégyelli magát Hetedik Napot Ünneplő Adventista Egyháznak nevezni. Jól ismerik a feladatukat is, hogy tudniillik az Isten országának evangéliu-mát mindenkinek hirdessék bizonyságul (Máté 24:14). Csak „akkor jön el a vég”. Ennek megfelelően százszámra sietnek hír-nökeik a földkerekség minden országába, hogy az örömhírt a világ minden tájára elvigyék. A legsötétebb világrészek közepén, a Viktória-vízesés vidékén, Német Kelet-Afrikában, az Arany-parton, egyebütt a legszorgalmasabb munkát fejtik ki, s immár több mint kétezer ember [1916-os adat!] hirdeti az evangélium üdverejének bizonyságát.

Hasonlóképpen, fellelhetjük őket Kínában, Japánban, Ko-reában, Indiában, Kelet-Indiában, Elő-Ázsiában, Szíriában és egész Perzsiában is. A távoli Ausztráliában immár ezrek tar-toznak az adventistákhoz, és az óceániai szigetek lakói öröm-mel üdvözlik Isten törvényét. Nem csupán Észak-Amerikában számlálnak tízezer és tízezer embert, de elterjedtek Dél- és

��

Közép-Amerika és Nyugat-India minden államában. Euró-pa valamennyi országában hirdetik az üzenetet, és ezren meg ezren tartják vissza évenként a lábukat az Úr szombatjának megszegésétől. Az isteni jövendölés beteljesedéseképpen egy fél évszázad folyamán több mint százezer ember gyűlt egybe bizonyságul a földkerekség minden országában, minden nyelv és minden nép közül. Majdnem negyven kiadóhivatal terjeszti a kegyelem utolsó üzenetének iratait folyóiratok, könyvek és trakták formájában, több mint hetven nyelven, a fiatalembe-rek ezrei töltik meg a földkerekség minden részén felállított misszióiskolákat, hogy az Úr szőlőjének munkásai legyenek, s végül, a legkülönbözőbb országokban több mint ötven gyógy-intézet nyújtja a betegeknek és szenvedőknek a szükséges segít-séget, vigaszt, gyógyulást és enyhülést. [Az adatok az 1916. évi helyzetet tükrözik.]

Vallásuk alapja az egész Szentírás, Krisztus vére a megtisz-tulásukat, főpapi hivatala az engesztelésüket, Isten törvénye éle-tük zsinórmértéke, Szentlelke az erő, amelyet követnek, az Úr közeli eljövetele a reménységük, nyugalomnapja az örömük és az örök béke előíze. Grimelund püspök a következőket mondja. „Idáig még sohasem volt a hetedik nap általános nyugalomnapja a teremtményeknek, éppen ezért csak annál fenségesebb lesz, ha az egész világ az igazi szombati éneket zengi. A nyugalom az a cél, amelyet minden teremtménynek el kell érnie.” (74. oldal)

Hogy azonban egyszer sokakkal az Úr trónja előtt zeng-hessük a szombat énekét, most, itt a kevesekkel meg kell azt szentelnünk. Vissza kell tehát tartani a lábunkat az Úr napján, újra fel kell építenünk azt a falat, amely hosszú nemzedékeken keresztül romokban hevert, és az Isten törvényén esett rést se-gítenünk kell kitölteni, s az utat kell egyengetnünk, hogy az úr szombatja ismét közöttünk lakozzon. Ha tehát, kedves olvasó,

�7

Isten Lelke és ereje által engeded magadat erre indítani, s örö-mödet találod az Úrral való közösségben, akkor Ő a Föld ma-gaslatára emel téged, s Jákób örökségében részesít. Akkor az Úr szombatján a megváltott Izráellel és a szent angyalokkal együtt énekelheted a szombati éneket. Íme, szabadon választhatsz, ha akarod, az Úr által elrendelt szombatot, ha akarod, az emberek által elrendelt vasárnapot. Kövesd Isten Lelkének és Igéjének értelmét. „Íme, minden tanítás összegzése, Istent szeresd, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden emberé.”

A k iadó utósz ava :

„2007 évi helyzet: a világon közel 15 millió tagunk van, a tag-sággal még nem rendelkezőkkel együtt mintegy 25 millióan járnak gyülekezeteinkbe. Létszámunk az utóbbi időben évente több, mint egymillióval növekszik, ezzel mi vagyunk a világ egyik leggyorsab-ban növekvő egyháza. Mire ezt a kis füzetet elolvasta, már több, mint 1oo taggal gyarapodtunk.

Mintegy �9 ezer gyülekezet áll nyitva az érdeklődők előtt, me-lyek mellett több mint öt és félezer iskolát, oktatási intézményt tartunk fenn számos országban. Mindehhez hozzáadódik 1�� kór-ház, köztük a világ egyik leghíresebbje, a Loma Linda Egyetem kórháza.”

Az idézet a Bemutatkozik a Hetednapi Adventista Egyház című, 2oo7-ben megjelent tájékoztató füzetből származik.

Bővebbet a www.adventista.hu, illetve a www.adventista.lap.hu honlapokon találhat.

A Bibliai Levelező Iskola honlapja: http://www.felfedezesek.hu/bli/index.htm

��

�9

Ta r t a lomjeg y z ék

Minden tanítás összegzése ................................................... 9Mi a törvény? .................................................................. 10A törvény és az evangélium ............................................... 12A tízparancsolat örökkévaló érvénye ................................... 14A szombat parancsolata .................................................... 17A szombat elrendelése ....................................................... 1�A szombat Ura ................................................................ 19A szombat az emberért van ............................................... 21A szombat a hit általi megszentelés jele ............................... 23Az Úr szombatja nem árnyékszombat ................................. 24Krisztus megdicsőíti a szombatot ........................................ 2�A szombat, elrendelését és lényegét tekintve, változatlan ....... 27A szombat megváltoztatásának megszokott indoka ............... 30Az apostolok szombatot ünnepeltek ..................................... 3�Az első keresztények a szombatot tartották meg .................... 41A szombatünneplés folyamatos jelei .................................... 43A vasárnap emberi intézmény ............................................44A sötét helyen tündöklő fény .............................................. 4�Határozott értesítés .......................................................... 4�A korán bekövetkezett bukás ..............................................50A vasárnapünneplés legrégibb bizonyítéka ........................... 52Az egyházatyák bizonyságtétele a vasárnapról ..................... 5�Miért éppen a vasárnap? ....................................................5�Az első vasárnaptörvény és a szombat tilalma ...................... �1A vasárnap csoda által lett szent ........................................ �5A vasárnap a teljhatalom jele ............................................ ��A reformáció „befejezetlen” vasárnapja ............................... 72A befejezett protestáns vasárnapi szombat ........................... 77A nemzetközi világvasárnap .............................................. 79Isten örök nyugalomnapja ................................................. �3

90

3

4