Vörös Rózsa 35.

Peggy Webb: Nehéz eset

(That Jonas Girl)

Mick Flannigan volt Tess Jones első szerelme, legjobb barátja és férje egészen addig, amíg évekkel ezelőtt egy szép napon szó nélkül le nem lépett. A végzet azonban ismét összehozta őket otthon Tupelóban, és Tesst még egyszer Mick karjai közé taszítja… de a gyönyörű énekesnő "nem könnyű eset". Az egzotikus szépségű, elbűvölő és rendkívül temperamentumos Tess úgy vonzza magához Micket, akár a mágnes. Játszik a férfival, minden dalát elénekli neki, mint az egyetlennek, akit valaha is kívánt és kívánni fog magának, de egy dologban biztos: soha többé nem akar könnyet ejteni miatta… Mick visszavágyódik a múltba, könyörög Tessnek a megbocsátásért, de szülhet-e bizalmat a szenvedély, ami voltaképpen sosem hunyt ki közöttük? Egyszer már elengedte az asszonyt, hogy felfelé ívelő pályáján akadálytalanul érhessen a csúcsra, de azzal el is veszítette. Most, hogy felismerte: mégiscsak Tess az a nő, aki megtestesíti vágyait, csak egy gondolat izgatja: meg tudja-e győzni szerelmét, hogy egymásnak rendelte őket a sors?

Szerelmes regények

Peggy Webb

Nehéz eset

Budapest, 1992

A mű eredeti címe:Peggy Webb: That Jones Girl

Bantam Books, New York 1991© Peggy Webb, 1991

Fordította: Gábris Ferenc© Hungarian translation: Gábris Ferenc, 1992

ISBN 963 80 4580 9ISSN 0865-204X

Kiadta a TXT Kulturális és Szolgáltató Kft.1553 Budapest, Pf. 16

A kiadásért felel a kft. igazgatójaA kötet kiadásában részt vett a Maecenas International Kft.

Szedte és nyomta az Alföldi NyomdaA nyomdai megrendelés törzsszáma: 7905.66-14-2

Készült Debrecenben, az 1992. évbenFelelős vezető: György Géza

Műszaki szerkesztő: Balla JuditA borító Varga Tamás munkája

Megjelent 6,84 (Az5) ív terjedelemben074-P-4294

PrológusTess Jones Flannigan Carson O’Toole békésen aludt. Vörös haja szétterült a párnán, selyemköntöse lágyan fodrozódott. Egyik magas sarkú papucsa eléggé ingatagon a lábujján csüngött. Rádiós ébresztőórája délután két órát mutatott, és egy rock and roll nótát zengett.

Tess tovább aludt.Az ablakpárkányon egy sziámi macska ült a gazdáját figyelve. Hosszas

tanulmányozás után leugrott egy közeli székre, onnan pedig, hosszú röppenéssel, a párnára és megnyalta gazdája meztelen vállát.

Tess megmoccant. A macska rózsaszín nyelve újra végigsiklott a vállán.– Te vagy az, O’Toole?Tess lassan, ásítva és nyújtózkodva megfordult. O’Toole, elégedetten

kényelembe helyezte magát a párnán és nyalogatni kezdte a tappancsát.– Azt hiszem, nélküled mindennap elaludnék – mondta Tess, miközben

lehajolt és vakargatni kezdte a macska fejét. – Köszönöm, O’Toole.O'Toole-t nem érdekelte, hogy megköszöni-e Tess az ébresztést vagy

sem: folytatta a fürdőzést. Tess felkacagott. A macskája éppolyan volt, mint a férje: akár egy bulldózer is átdüböröghetett volna az ágyon, akkor sem mutatott volna egy szikrányi érzelmet sem. Akkor szerezte be a sziámit és nevezte el O’Toole-nak, amikor bepakolta Robert O’Toole bőröndjeit, és kiadta az útját. Arra kellett, hogy emlékeztesse magát: három hibát már elkövetett. A négyes számú férjjel óvatosabban kell bánnia, akárki legyen is az.

Kiküzdötte magát piheágyából, s bicegve körüljárta a hálószobát, másik cipőjét keresve. Az a kalaptartóról csüngött alá.

Szemrebbenés nélkül vette tudomásul, hogy ott talált rá: mintha a cipőknek az lenne a természetük, hogy a kalaptartón lógjanak. Egy New Orleans-i bluesnótát zümmögött amíg felvette a cipőjét, gondtalanul átvetette köntösét a vállán, és bement a nappaliba, bíbor fodrokat meg structollakat húzva maga után.

Felbúgott a kaputelefon.– Távirat Miss Jonesnak!Elmosolyodott. Valószínűleg egy rajongója lesz az. Hódolói levelekkel és

virágokkal üldözték.– Jöjjön fel!A Western Union kifutófiúja átadta neki a táviratot, és megvárta, amíg

elolvassa. Tess nemcsak a kedvenc énekese volt, hanem valószínűleg az összes létező chicagói közül is őt kedvelte leginkább. Miss Tess Jonesnak volt stílusa.

Tess homlokán néhány ránc jelent meg.– Rossz hír, Miss Jones?– Attól tartok, igen. – Csinos négyzetté hajtogatta a táviratot, hosszú

körme élénkpirosa élesen elütött a papír fehérétől.– Egy régi barátom otthon meghalt.– Hát, az tényleg rossz. – A fiú, a halott iránti együttérzésében; levette

a sapkáját. – Részvétem, Miss Jones.– Köszönöm, Henry.– Ugye hazamegy a temetésre?

Ekkor Tess Jones Flannigan Carson O’Toole egészen különös dolgot művelt, amitől Henry úgy megdöbbent, hogy csaknem elejtette a sapkáját. Tess ugyanis mosolygott.

– Persze, hogy hazamegyek, Henry. De nem temetésre. Ünnepelni megyek haza.

Aztán megmagyarázta.– Hatan voltunk, három fiú, három lány, a létező legjobb barátok, a

létező legvadabb csapat az egész egyetemen. Ha az egyik profra ráesett egy vízzel töltött lufi, mindenki tudta, hogy mi csináltuk. Ha ellopták a rivális egyetem jelvényét, automatikusan ránk gondoltak. – Szünetet tartott, és mosolygott kellemes emlékein.

– Boldogan, gyorsan, keményen és jól éltünk. És titkos megállapodást kötöttünk, hogy ha egyikünk meghal, a túlélők összegyűlnek és hatalmas búcsúbulit rendeznek neki.

– Búcsúbulit, Miss Jones?Tess kinyújtotta a kezét, és megpaskolta a fiú arcát.– A halál csak utazás a létezés egyik birodalmából a másikba. Ezt ne

feledd, Henry.Amikor Henry elment, Tess nekidőlt az ajtónak, s kocogtatni kezdte

körmével a táviratot. Hirtelen megrázkódott. De nem a halál miatt, nem Babs miatt. Babs úgy halt meg, ahogy élt – stílusosan. Johnny távirata szerint nekivezette a repülőjét a Rockies szikláinak. Halála azonnali volt, gyors, tiszta, rendes.

Nem. Nem Babs, hanem maga miatt rázkódott össze. A csapat minden tagja ott lesz, efelől nem lehet kétség. Flannigan is ott lesz. Ha Johnny megtalálta, akkor Mick Flannigan is ott lesz a Mississippi-beli Tupelóban.

Még mindig az ajtónak dőlt és emlékezett. Mick Flannigan, örök barátja, első szeretője, első szerelme. Aki tíz évvel ezelőtt, alig hat hónapos házasság után otthagyta.

– A fene egyen meg, Mick Flannigan. – Tess labdává gyúrta a táviratot, és keresztülhajította a szobán. – Akkor sem sírtam érted, és most sem fogok.

Bíbor fodrokat, strucctollakat és mennyei jázminillatot vonva maga után, a telefonhoz ment, hogy megtegye a szükséges előkészületeket.

1.

Mick Flannigan még nem volt felkészülve a látványra, amikor először megpillantotta Tesst.Egy oszlopnak támaszkodva állt Johnny és Babs lépcsőfeljáróján a főbejáratnál, és figyelte, amint Tess kiszáll a taxiból és végigjön a téglából kirakott ösvényen. Tíz évvel ezelőtt is gyönyörű volt, de most megrázóan az. Vörös haja hosszabb és dúsabb volt. Szeme, mint rég: zöld, hosszú pillájú és rejtelmesen ferde vágású. Járása sem változott. Még mindig úgy járt, mintha övé lenne az egész világ.

Mick az arcára figyelt fel. Az idő élesebbre mintázta a járomcsontját, finomította a vonásait. Huszonöt éves korában Tess úgy nézett ki, mint egy puha, harmatos rózsa, első virágzásában. Most egzotikus virág volt, a vágy virága, elsőrendű, tökéletes, ritka példány.

Sajnálatot érzett; de már késő volt. Már tíz éve késő.Kivette szivarját a szájából, mélyen beszippantotta a füstöt, és a

füstkarikákon át figyelte a lányt.Tess a legfelső lépcsőn megállt. Lassan elfordította a fejét, mint egy

csapdát szimatoló vad.Flannigan előlépett az árnyékból.A lány orrcimpái kicsit kitágultak, aztán kinyújtotta a kezét, mint egy

hercegnő, aki alattvalóinak osztogat kegyet.– Flannigan.Csak ennyit mondott: Flannigan. Régen Micknek hívta, hacsak nem volt

rá dühös valamiért – vagy nem szeretkeztek. A szenvedély csúcspontján újra meg újra kimondta a nevét: Flannigan… Flannigan… Flannigan… Azon gondolkodott, mi mehet végbe a lány agyában.

Kezébe fogta a kezét, hosszan ott tartotta, és mélyen a szemébe nézett. Semmit sem üzentek ezek a szemek.

Nem tudta, mit várt, de biztosan többet, mint egy minden idegennek kijáró üdvözletet.

Megfordította a lány kezét, lehajolt, és belecsókolt a tenyerébe. Kizárólag gonoszkodásból körbejártatta nyelvét a forró bőrön, amíg csak érezte: megremeg.

Újra simított a nyelvével, s a lány ismét megremegett, de nem húzódott el. A hölgynek volt lélekjelenléte. Ezt mindig is csodálta benne.

– Tíz év sem volt elég, hogy megváltozz, ugye, Flannigan? Még mindig beveted az összes trükködet minden egyes szoknyánál.

– Elcsábultál, Tess? – Felegyenesedett és rámosolygott.Az a mosoly volt, amire Tess olyan jól emlékezett. Régebben azt hitte,

még az angyalok is biztosan lenéznek és felsóhajtanak, ha Mick Flannigan mosolyog. De most, gondolta, már gyakorlott ez a mosoly, túl sima, túl tökéletes, túl kiszámított.

– Már nem, Flannigan. Akkor hagytam fel az elcsábulással, amikor otthagytál. – Most, hogy Mick mosolya elpárolgott, ő következett. Mick felé küldte legragyogóbb, legelbűvölőbb színpadi mosolyát, amivel még a leghidegebb közönség szívét is mindig megnyerte. – De ne törődjünk ma már vele! Aki lelépett, az lelépett. A mi hibánk nem kell, hogy tönkretegye ezt a hétvégét. – Odanyúlt és megcsippentette az arcát. – Lennél olyan drága, Flannigan, és behoznád a táskáimat? – Elindult a házba, de még visszaszólt: – A ketreccel légy óvatos. Nem szeretném felkavarni O’Toole-t.

– Ki a fene az az O’Toole?– A harmadik férjem volt, most pedig a macskám.Azzal bevonult a házba anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a

férfira.Flannigan úgy érezte magát, mint aki épp most vészelt át egy

hurrikánt. A harmadik férje. A francba!Olyan gyakran váltogatta a férjeit, mint más a hálóingét. És a

macskáját meg arról az ostoba O’Toole-ról nevezte el, bárki legyen is az. Kíváncsi lett volna, vajon nevezett-e bármit is Flannigannek.

Nem mintha számított volna. Foga közé szorította a szivart, és lesétált az ösvényen. A lány holmija ott állt egy halomban – összesen négy táska, a ketreccel együtt – valami kótyagos hülyére várva, aki majd beviszi őket a házba. Nem mintha ő is megkótyagosodott volna tőle – ő aztán nem.

Azon viszont mulatott, ahogy Tess még mindig parancsolgatott. Mindig sokan sodródtak az uszályában, főleg férfiak, akik csak arra vártak, hogy teljesíthessék a vágyait.

Lábát megtámasztotta egy táskán, és hosszan, el-gondolkodón szívott egyet a szivarján. A lány csak annyit mondott a házasságukról: a mi hibánk. Furcsa, de ez nagyon bántotta. Ő egész idő alatt úgy gondolta, hogy ez az első szerelem volt a legédesebb és a legjobb mind közül, a lány meg csak hibának tartotta.

– Mit számít ez most már? – gondolta. – Ami volt, elmúlt. – Még három füstkarikát fújt a levegőbe, aztán felkapta a csomagokat.

Már biztosan várják a többiek.

Johnny Kalinopolis, barátaitól körülvéve, a nappalijában ült. A világ négy sarkából jöttek össze, hogy segítsenek neki a szeretett Babset stílusosan útjára engedni.

Tess szándékosan Johnny mellé ült a kanapéra, háttal a bejárati ajtónak. Nem akarta látni, amint Flannigan bejön a házba. A csoda vigye el, de jól néz ki! Mindig is őrülten jóképű volt, és semmit sem változott. Olyan kék a szeme, mint az ég, fekete haja pedig vad és kusza, épp csak annyira göndör, hogy minden nő keze viszkessen a vágytól, hogy beletúrhasson.

De Tesst nem az döbbentette meg, ahogy kinézett. Valami másról volt szó, valami olyasmiről, amit nehezen tudott volna meghatározni. Ösztöne azt súgta, hogy ennek az idősebb Flannigannek táblát kellene hordania azzal a felirattal: „Veszélyes. Hozzányúlni tilos.”

Figyelmét ismét az egybegyűltek felé fordította. Lovey és Jim Hawkins házasodott össze először; másodéves korukban esküdtek meg. Most pedig itt ül Lovey egy könnyű széken, Jim pedig a lábánál, egy kereveten, és fogja a kezét. Irigyelte őket.

– Ti még mindig pont olyan szerelmeseknek néztek ki, mint amikor összeházasodtatok – mondta. – Emlékszel, Lovey?

– Hogyan felejthetném el? – nevetett Lovey. – Jim halálra volt ijedve.– De nem a házasságtól, kicsim. – Jim meglapogatta a felesége hasát,

aki negyedik gyereküket hordta. – Attól féltem, hogy az anyakönyvvezető előtt szülöd meg a babát, még mielőtt kimondanánk az igent.

– Hát nem bíztál a barátaidban? – dőlt előre Johnny, Jim vállára csapva. – Én már egész felkészültem a szülés levezetésére, és Mick is ott volt, hogy segítsen, ha kell.

– A halottaskocsival – gúnyolódott Lovey. – Emlékeztek a doki arcára, amikor rózsaszirmokat és fehér fátyolt vonszolva kikecmeregtem az öreg csotrogányból? Vajon mi történt azzal a halottaskocsival?

– A Tombigbee folyo fenekén lelt végső nyugalmat – Mick zengő hangja előbb ért a szobába, mint ő maga. – Mindketten fel voltunk tankolva whiskyvel.

Letette a táskákat a lépcső alján, elnyomta a szivart, és odasétált a kanapéhoz. Amikor már csak pár centire volt Tesstől, megállt, és rámosolygott.

– Azt hiszem, van valamim a számodra, Tess, kicsim.– Semmi olyanod nincs, ami érdekelhetne, még ha ezüsttálcán hoznád

is – felelte a lány.

A szoba megtelt várakozással, a többiek elhallgattak. Johnny, Lovey és Jim mind azt figyelte, hogyan gyürkőzik neki két régi barátjuk az összecsapásnak. Mindig is legendás volt a temperamentumuk, és ifjúságuk nyugodt napjaiban a csapat gyakran csodálkozott viharos kapcsolatukon, de szórakoztatta is őket.

Figyelték, amint Mick hirtelen olyan közel hajolt Tesshez, hogy ajka csaknem az arcát érte.

– Még senki sem próbálta ezüsttálcára tenni. Szerintem nem találtak elég nagy tálcát – mondta.

– Látom, a kor cseppet sem kisebbítette az önbizalmadat.– De a csáberőmet sem – egyenesedett fel Mick nevetve. Aztán

előhúzta a háta mögül a cicát, ketrecestül. – Erről beszéltem, szerelmem. A macskádról.

– Egész idő alatt tudtam – nyúlt a ketrecért Tess, de Mick elhúzta előle.– Sosem teszek szívességet, mielőtt megmondanám az árát.– Mondd. – Tess felállt és szembefordult vele, orra majdnem az orrát

érte. A nők, de különösen a félénk, szégyenlős fajta, úgy dőltek be Micknek, mint a kuglibábu, idézte vissza Tess. Csak úgy lehetett kibekkelni, ha az ember erős volt. Ő már egyszer túlélte Mick Flannigant, de most győzni akart. – Bármit kérsz is érte, nem tudod kimeríteni a bankszámlámat, de az erőmet sem – mondta.

– Akkor most könnyű dolgod lesz. – A ketreccel a kezében, kényelmesen elhelyezkedett egy könnyű széken. – Énekelj nekem.

– Nagyszerű ötlet – helyeselt Johnny, felkelve a kanapéról. – Várjatok egy kicsit. Hadd jöjjön Babs is. – Eltűnt, és egy urnával jött vissza. A felesége hamvaival a kezében ült le újra a kanapéra. – Most már teljes a csapat. Mehet.

– Jim, kísérnél? – szólt át Tess a szobán, és nekitámaszkodott a zongorának, Mickkel szemben. – Nos, mit szeretnél tőlem hallani?

– It Had to be You. – Tess éppen ezt a dalt énekelte, amikor először találkoztak.

Egy kis klubban énekelt az egyetem közelében, hogy a tanulásához szükséges összeget előteremtse. Mick Flannigan pedig egyszer csak besétált az ajtón, s attól kezdve kék szeme egy pillantásra sem hagyta el, míg egy asztalhoz furakodott a színpad mellett. Attól a perctől fogva Tess csak neki énekelt. Ahogy most a szemébe nézett, már azt is tudta, hogy eddigi élete minden egyes dalát Mick Flannigannek énekelte. Mick emléke abból a füstös, tömött éjszakai klubból még akkor is kísérte, amikor a fiú már rég elhagyta.

A fene egyen meg, Mick Flannigan, gondolta. Most nem fogok bedőlni neked.

Pillantása egyetlen percre sem hagyta el Micket, mialatt már fölhangzottak a blues első hangjai. A testébe, a szívébe, a lelkébe hatolt a zene. Sóvárgás töltötte el, s énekelni kezdett. Csípőjével a zongorának támaszkodott, egyik kezével pedig önkéntelenül felemelte a hajtömeget a nyakáról. Teljesen elveszett a zenében, és egyáltalán nem volt tudatában, hogy milyen hatást tesz közönségére.

Mick úgy érezte, mintha a szíve egy hatalmas kő alá szorult volna. A szivarjáért nyúlt, és remélte, hogy nem remeg a keze. Jézusom, gondolta,

ahogy a csizmája sarkán meggyújtott egy gyufát. Még mindig szeretkezik a közönséggel, amikor énekel.

A füstön át figyelte a lányt, de hatásából a füstfelhő nem vont le semmit. Most már átkozta magát, amiéit megkérte, hogy énekeljen. A pokolba is, már túl öreg és túl bölcs, semhogy a tűzzel játszadozzék, különösen nem a Tess Jones-féle tűzzel. Az a lány mindig is túlságosan forró volt. Asszonynak pedig… Szinte becsavarodik, ba arra gondol, milyen lehet most.

Uh, Flannigan, fújj visszavonulót.Letelepedett a székébe, és megpróbált udvarias érdeklődést mímelni.

Talán be tudja csapni a barátait. Annak idején mindegyik megmondta neki, hogy hiba volt Tesstől elválnia. Be kellett bizonyítania nekik, hogy tévedtek.

– Mick, Mick!Hirtelen tudatosult benne, hogy Tess már abbahagyta az éneklést, és

Johnny épp hozzá beszél.– Bocsánat, Johnny. Mit mondtál?– Csak azt kérdeztem, szájharmonikázol-e még.– Igen. Még mindig megvan az a bluesharmonikám, amit állandóan a

zsebemben hurcolásztam.– Játsszatok már valamit együtt, te meg Tess, mint annak idején.Mick már épp visszautasítani készült, de Johnny folytatta: – Babs

imádott titeket hallgatni. Mindig mondogatta, hogy ahogy játszotok, az felér egy mennybemenetellel egybekötött halállal.

– Tess? – kérdezte Mick, a szoba másik felébe sandítva megerősítésért.– Én benne vagyok, ha te is, Flannigan. – Mick már felállt, de a lány

még hozzátette: – De előbb meg kell tenned nekem valamit.– Rabszolgád vagyok. Nevezd meg.– Engedd ki O’Toole-t a ketrecből.– A harmadik férjedet vagy a macskádat? – elménckedett Flannigan,

míg kireteszelte a ketrecajtót.– Néha összemosódnak. Mind a kettő vadállat.A többiek nevettek. Flannigan is mosolygott, bár igazából egyáltalán

nem találta viccesnek a dolgot Minél többet gondolkodott rajta, annál kevésbé tel szett neki az ötlet, hogy Tess harmadik félje vadállat lett volna. Netán azt akarta a tudtára adni, hogy tigrisként viselkedett az ágyban? Hirtelen azon kapta magát, hogy az az ötlet sem tetszik neki, hogy bárki is legyen Tess ágyában, nemhogy egy vadállat. Három férj. A francba. Ő sosem nősült meg újra. Az évek során mindig úgy képzelte el Tesst, hogy ő is egyedül maradt, keményen dolgozik a karrierjén, és néha talán egy kicsit vágyakozik őutána.

Peckesen ment át a szobán, s Tesshez lépett.– Emlékszel, hogy csináltuk mindig, Tess?– No igen. Te játszottál, én meg énekeltem.– Aha, kicsikém. A korral gyengül a memóriád.Csizmája orrát beleakasztotta a zongoraszékbe, és feléjük húzta a

padlón. Egyetlen mozdulattal ráült, majd ölébe húzta a lányt.– Mindig az ölemben ültél, nem emlékszel?

– Én emlékszem – felelte Tess, és gonosz kis vigyorral olyan közel hajolt hozzá, hogy az orra hegye szinte érintette az övét –, de Flannigan… attól félek, hogy a korral meggyengült az öled.

A többiek visongtak a nevetéstől. De Flannigan kék szemében maga az ördög táncolt, ahogy megtámasztotta ujjával a lány állát, és így szólt:

– Vigyázz, Tess, drágám. Előfordulhat, hogy be kell bizonyítanom, mekkorát tévedtél.

– Ebben az esetben, Flannigan – egy pillanatra megállt, hogy beletúrhasson a fiú hajába –, inkább neked kellene vigyáznod.

2.

– Sosem voltam óvatos, Tess – mondta a férfi, és a lány csuklójára kulcsolta a kezét –… különösen veled nem.

– Mit akarsz, Flannigan, megbilincselni?– Nem rossz ötlet.Tess mindig is a maga módján készült fel a harcra: orrlyukai kitágultak,

szeme világosabb zöldre váltott, izmai megfeszültek. A fiú észrevette a jeleket, és bár óvatos nem volt, okos tudott lenni. Ez most nem a harc ideje volt, különösen nem Tess Jonesszal.

Zsebébe nyúlt a harmonikájáért, Tess pedig megajándékozta egy visszafogott mosollyal. Döntetlennél tartottak, de a lánynál volt az előny, ezt mindketten tudták.

Mick kísérletképpen játszott néhány futamot a harmonikán, aztán rámosolygott.

– Kész vagy, Tess? – kérdezte.– Én mindig kész vagyok. Általában neked van szükséged

bemelegítésre.Nem is kérdezte, milyen hangnemben játsszon, csak nekikezdett a

„Stormy Weather” nyitódallamának. A lány elégedett mosollyal dőlt hátra, és amikor itt volt az ideje, belépett.

Tényleg nagyon vigyáznia kellett. Mick fülében még mindig szirénénekek zengedeztek, de a lányé volt a legcsábítóbb mind közül. Ó, de úgysem tartana sokáig, ó mindig is nyughatatlan volt, állandó mozgásban. És most sem kívánta magával hurcolni egyre újabb és újabb, tűnő szivárványt kereső útjaira.

Tess mágnesként vonzotta. Mindig is így volt kettőjük között. Ha a lány besétált a szobába, számára megszűnt minden más. Amikor először találkoztak, egyikük sem akart szerelmes lenni. Mindig is így volt: egymás legjobb barátai voltak. Sohasem szerettek egymásba, amíg csak észre nem vették, hogy mindig is szerelmesek voltak egymásba.

Tovább játszott. Ezt egyszer s mindenkorra hagyd abba, mondta magában. Aztán menj el innen, el Tupelóból, és ne is nézz vissza. Csakis úgy élhette túl azt a sok évet Tess nélkül, hogy sosem nézett vissza.

Három dalt adtak elő együtt, és mindegyiket nehezebben tudta elviselni, mint az előzőt. Most azt kívánta, bárcsak ne vonta volna az ölébe. De már késő volt. Szerencsére Lovey, Jim és Johnny nem vette észre, hogy bármi történt volna a zenélésen kívül.

Amikor befejezték, Tess úgy emelkedett fel az öléből, mint valami elátkozott királynő, aztán megfordult és megrázta a kezét. Képes volt vele kezet fogni!

– Ha valaha is állásra lenne szükséged, hívj fel, Mick. Alkalmazlak kísérőnek.

– Ha valaha is felhívlak, biztos nem állást fogok keresni.– Akkor fel kell készülnöd némi sorbanállásra.– Annyi úriember telefonál neked, nem igaz?– De igen, bár a legtöbbjük nem úriember. Jobb szeretem a vadabb

típust.– Mint mindig.Előhúzott egy szivart a zsebéből, aztán lehajolt és gyufát gyújtott a

csizmáján. Tenyerével árnyékolva a tüzet, meggyújtotta a szivart, és mélyet szívott belőle. Egyetemi éveik alatt mindig kék füstökön át figyelte a lányt valami kis éjszakai klubban, messziről, hogy hogyan hozza lázba a közönséget egy parányi színpadról.

– Remélem, én voltam a legvadabb – mondta, mert szüksége volt némi megerősítésre.

– Nos – a lány félrehajtotta a fejét, és hosszú ideig gondolkozott. – Tudod, Flannigan, azt hiszem, ez a dicsőség a második férjemet illeti. Carson mellett a pokol kutyái is szelíd bárányoknak tűntek. – És ezzel a búcsúlövéssel otthagyta.

Carson. Hát ez meg miféle nyavalyás név? Úgy hangzik, mint egy strici neve. Különben is, nem akarta tudni, hogy hívták a második férjét. Ha nem lesz résen, legközelebb még felsorolja az összes szeretőjét

A lány átsétált a szobán, és megállt Lovey mellett. Mick felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, és hosszút szippantott a szivarjából, a füstkarikákon át tanulmányozva a lányt. Vajon szeretőket is tartott? Egy olyan nő, mint Tess…

– Lefogadom, hogy mindjárt éhen haltok – mondta Johnny, megakasztva Flannigan gondolatmenetét. – A konyhában annyi kaja van, hogy egész Tupelónak elég lenne. Tudjátok, hogy van, amikor valaki… továbbmegy.

Nem vallott Johnnyra, hogy nem vállalta kimondani, hogy Babs meghalt, és ezt a többiek is észrevették. Mindőjük közül ő volt a legszókimondóbb. Ráadásul orvos volt, aki mindennap látott embereket meghalni. Ezzel az eufemizmussal viszont pontosan azt adta tudtukra, mennyire megviselte Babs halála.

Még akkor is beszélt, amikor a konyhába vezette őket.– A legtöbben egyszerűen képtelenek rávenni magukat, hogy

kimondják, mit éreznek, ezért aztán egész ételhegyeket halmoznak fel, hogy megmutassák a hozzátartozóknak, mennyire törődnek velük. Kedves szokás.

A konyhában jólnevelt lökdösődés és viccelődés közepette papírtányérokat szereztek, megtöltötték a poharaikat jéggel és megpróbálták azonosítani a fogásokat.

– Ezt kukoricának nézném – emelt fel egy tányért a feleségének Jim, hogy ő is lássa –, szerinted is kukorica, Lovey?

– Lehetséges, drágám – áthajolt az asztalon, és mélyet szippantott –, mmm, isteni illata van. Muszáj megkóstolnod.

– Tudod, hogy nem vagyok híve a kukoricának.Lovey nevetve tette le a tányért a különféle készételek, lepények,

sütemények, szendvicsek és savanyúságok közé.– Kész lakoma – szólt Flannigan.– Hát nem imádta volna? – kérdezte Johnny, és mindegyikükre külön-

külön rámosolygott. – Várjatok. Hol van Babs?– Azt hittem, magaddal hoztad – mondta Tess.– Nézzük csak, egy pillanatra letettem a zongorára… Maradjatok így. Ne

mondjatok semmit. Mindjárt jövök.Már jött is, és az urnát a díszhelyre, az asztalfőre tette. Elcsendesedtek.

Jim Lovey dereka köré fonta a karját, Johnny pedig közelebb lavírozott a felesége hamvaihoz.

Tess Micket kereste a szemével. Az a falnak támaszkodva állt, tekintete elsötétült és komor lett. Tess hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Elképzelte, ahogy lassan pergeti az éveket, és húzza egyiket a másik után magával, vékony, színes fonalként. És ha meghal, valaki majd kezébe veszi a bíborköntösét meg az aranycipőjét, és megkérdezi: Mindössze ennyi maradt meg Tessből? Nem voltak gyerekei? Férje? Senki, akinek hiányozna? Tényleg csak ennyi maradt volna Tess Jones Flannigan Carson OToole-ból? Gyorsan Flanniganre pillantott. Most nagyobbnak tűnt, élőbbnek, erősebbnek, valóságosabbnak, mint amikor az előbb ránézett. Furcsa, hogy a halál mennyire felnagyítja az élőket.

– Azt tudjátok, hogy haragszom rá – mondta csendesen Johnny. – Nem lett volna szabad hagynia, hogy egyedül kelljen szembenéznem ezekkel az évekkel.

– Természetes, hogy haragszol, Johnny. Később valószínűleg bűntudatod is lesz. A legtöbb túlélőnek van – szólalt meg Jim.

Az egyetemi évek alatt is mindig ő öntötte szavakba az érzéseiket, és magyarázta meg, miért olyan a hangulatuk, amilyen. Most már növekvő praxissal rendelkező klinikai pszichológus volt. Nem is csoda, gondolta Tess. ó máris jobban érezte magát, pedig az előbb ő maga is haragudott kissé Babsre.

– Szerintetek mit csinálhat most? – kérdezte Johnny.A csapat mélyen hallgatott, mindenki Johnnyt figyelte. Jim és Lovey

egymás mellett ült két egyenes hátú széken, és úgy kapaszkodott egymásba, mintha őket is a halál fenyegetné. Tess úgy érezte, mintha dermesztő hideg lopakodott volna a szobába. Harcolni akart, hogy kiűzze a hideget Tupelóból, ki a búcsúbuliból. De mindössze arra volt képes, hogy az urnát bámulja.

– A fenébe is, Kalinopolis – Flannigan hangja keresztülsüvöltött a helyiségen, eloszlatva a szomorúságot. Ellökte magát a faltól, és nagy léptekkel átment a konyhán. Amikor odaért Tesshez, mintegy véletlenül átkarolta a vállát.

– Ott van valahol az űrben, és repülésről beszélget Amelia Earharttal és Charles Lindbergh-gel.

Tess tudta, hogy ő következik. Flannigannel mindig is összedolgoztak, ha egy kis évődéssel fel kellett frissíteni a csapatot.

– Ha kapott szárnyakat – szállt be a játékba – akkor már régen kék-arany csíkosra festette őket.

Mindnyájan egyszerre kezdtek beszélni, és fiatalkori kalandjaikra emlékezve észrevétlenül visszacsempészték Babset is maguk közé.

Flannigan jól látta a szeme sarkából Tess vörös haját, s ez felcsigázta érzékeit. Túlságosan jó volt hozzá ilyen közelségben lenni. Levette a karját a lány válláról és elhúzódott. De nem túl messzire.

Amikor rájött, hogy csak azért hajolt közelebb hozzá, hogy jobban hallja suttogásba vagy még inkább bluesba hajló hangját, azzal nyugtatta magát, hogy amit érez, az nem más, mint barátság – és nosztalgia. Amikor a kezük összeért, azt mondta magának: az csak természetes, hogy Tess keze másmilyen, lágyabb, kedvesebb, mint akárki más nőé. Mintha elektromossággal fel volna töltve. Végül is valamikor férj és feleség voltak, ők hagyták el utolsónak a konyhát.

Tess lenyalta a csokoládékrém utóját az ujjáról, és Flanniganre mosolygott.

– Csodálatos voltál, Mick. Ha nem csináltál volna valamit, egy percen belül mindnyájan elbőgtük volna magunkat.

– Te sem csináltad rosszul, kicsi lány.Lehajolt, és arcon csókolta.– Csokoládé ízű vagy.– Régebben a csokoládé volt a kedvenced.– Még mindig az.Megtámasztotta a lány arcát a keze fejével. Hosszan tanulmányozták

egymást. Mick arcán olyan mély érzelmek látszottak, hogy Tess azt gondolta, mindjárt megcsókolja.

Semmi kétsége nem volt, mit tenne erre ő. Visszacsókolná… a régi idők emlékeképpen.

De Mick hirtelen elengedte.– Jó éjszakát, kicsi lány.– Jó éjt, Mick.Együtt mentek fel a lépcsőn, úgy, hogy nagyon is tudatában voltak a

másik jelenlétének, bár nem akarták, és azt sem tudták, mi is lenne most a teendő. A lépcső tetején bizonytalanul megálltak, és egymásra néztek. Mick már éppen jó éjszakát készült kívánni, de aztán eszébe jutott, hogy azt már mondta. A végén mindketten csak bólintottak, és elindultak a szobájuk felé.

Mick keményen becsukta az ajtót maga mögött, aztán csak feküdt a sötétben a csokoládé ízére gondolva Tess bőrén, meg a lány hajára, ahogy röptében megérintette az arcát. Meg sem próbált aludni.

A hall másik oldalán lévő szobájában Tess viszont megpróbálta. Csak feküdt a tiszta ágyneműben, csukott szemmel, kezét elszántan keresztbe téve a mellkasán. Két órán keresztül feküdt így. Néha-néha odapislantott az ágy mellett levő órára, hogy lássa, hogyan telik az idő.

Nem bírt elaludni kis, déli szülővárosának békés csendjében sem, még az ablaküveghez csapódó fodros mirtuszágak békés mormolása és a holdfény mennyezetre vetülő, ismerős pászmái ellenére sem. Forgolódás és hánykolódás helyett, vagy még inkább, hogy ne kelljen nevén neveznie váratlan ébersége okozóját, kiszabadította magát a takarók közül és felmarkolta O’Toole-t az ágyból. A macska hangosan tiltakozott, de Tess megcsókolta a feje búbját és csitítgatni kezdte.

– Csendesen, O’Toole, inkább segíts megtalálni a cipőmet.

Megtalálta és már fel is húzta. Aztán felkapta a selyemköntösét, és a vállára kanyarította.

Úgy döntött, újra lemegy a konyhába. Majd csak kitalálja, mit tegyen, ha már odaért. Kicsi korában Bertha nagynénje mindig azt mondogatta neki, hogy a világ legtöbb gondját meg lehet oldani egy barátságos konyhában. Ez azon kevés dolgok egyike volt, amiket Bertha néni mondásai közül értelmesnek talált.

A cipője magas sarka belenyomódott a puha szőnyegpadlóba, ahogy kiment a hálószobából cs lefelé tartott a lépcsőn. Az urna a hall asztalán trónolt, egy gardéniacsokor mellett. Hirtelen indíttatásra ügy döntött, magával viszi Babset.

– Mindig is szeretted a gardéniát – mondta, ahogy felvette az urnát az asztalról.

Egyik karjában O’Toole-lal, másikban Babsszel, eléggé fel volt pakolva, de nem bánta. Máris jobban érezte magát. Barátai közelsége mindig feldobta.

Letette a macskát meg a barátnőjét a konyhaasztalra, és elkezdett matatni a szekrényekben.

– Még mindig tartotok itthon pezsgőt? – nyúlt a hűtőszekrény hátuljába, míg végül megtalálta az üveget. Szoros volt benne a dugó, a drót pedig nehezen engedett. Mindig is sok baja volt a dugókkal. Ez volt az egyetlen előnye Carsonnak, a második férjének. Jól jött a dugók kihúzásánál.

– Gyerünk már – küszködött a dróttal. – Ha megvágom az ujjamat, a dugó meg kirepül, mint a rakéta, sikongatni fogok.

– Egyedül iszol, Tess?Majdnem elejtette az üveget. Mick Flannigan állt az ajtóban, meztelen

mellkassal, szűk farmerben. Ő volt az utolsó, akire most vágyott. Hiszen az ő bűne, hogy még ébren van ezekben a hajnali órákban, és éppen kifosztja a konyhát.

– Mit csinálsz itt, Mick?– Hát ezt én is kérdezhetném tőled.Elvette tőle az üveget, és gyakorlottan kipattintotta a dugót.– Lejöttem egy kis éjjeli csevelyre Babsszel.– Nem felelnék meg én egy is csevelyre?Odanyújtotta neki a pezsgőt, aztán kihúzott egy széket a lánynak.– Nem. – Leült, hátradőlt a széken, aztán egy szemérmetlen, fürkész

pillantással ránézett. – Most nincs hangulatom a félmeztelen férfiakhoz.A forróság elöntötte Flannigan mellkasát, de még a nyakát is, ha arra

gondolt, hogy Tessnek bármilyen félmeztelen férfihez kedve lehet rajta kívül. De tudta, hogy a poklot hozza magával, ha nem uralkodik az érzésein.

Kihúzott egy másik széket, és olyan közel ült a lányhoz, hogy majdnem összeértek.

– Ebben az esetben, drágám, ledobhatom ezt a farmert.– Ne strapáld magad. Már láttam az egészet.Tess feltámasztotta egyik könyökét az asztalra, és töltött magának egy

pohár pezsgőt, olyan lassan, hogy szinte cseppenként csorgott ki az üvegből. A szeme sarkából pontosan látta, mennyire felbosszantotta a fiút.

– Egész komolyan, Flannigan, már nem érdekelsz. – Ajkához emelte a poharat.

– Ha akarnám, akkor most azt kívánnád: bárcsak lenyelted volna ezeket a szavakat.

Odanyúlt hozzá, és megszorította a csuklóját, éppen akkor, amikor az aranyszínű folyadék első cseppje a nyelvére hullott. Úristen, milyen kívánatos.

– Szerencséd, hogy most nem vagyok olyan hangulatban – mondta végül Tess, amint a fiú elengedte.

– Nos, tehát… – Mick elhelyezkedett a széken, és lassan körüljártatta nyelvét az ajkán.

– Tehát megállapítottuk, hogy már nem vonzódunk egymáshoz. Mi másról kellene még beszélnünk?

– Rengeteg mindenről tudtunk beszélgetni.– Az már elég régen volt.– No igen.Kellemetlen csend ereszkedett közéjük. Tess, hogy palástolja

sutaságát, a pezsgőre koncentrált.Mick figyelte, amint a lány az italt kortyolta. Ami gondolt, milyen is volt

az ajka, amikor megcsókolta, finom és hűvös még a legforróbb nyár idején is, a nyaka tövénél pedig olyan volt az érverése, mint mikor a tavaszi levelek táncolnak a szélben.

Hogy elterelje gondolatait a lány bőréről, hátradőlt a széken, és a ruháját kezdte tanulmányozni. Nos, a köntösétől még a szentek is elvesztették volna fénykoronájukat. Krémszínű szatén, strucctollakkal. Mostanáig nem is tudta, mennyire hiányoztak neki a lány, habos, szexis köntösei. No és a tánccipők. Lepillantott a lábára. Még mindig azokat az őrjítő, flitteres cipőket hordta.

Összeszorult a torka, érezte, hogy ellágyul és szentimentális lesz.– Emlékszel még arra, amikor a cipődből ittam?A lány összerezdült a hangjától. Óvatosan az asztalra tette a poharát,

de nem nézett rá. Nem akart emlékezni. Nem akart itt ülni a konyhában, és arra gondolni, hogyan fogja Jim és Lovey egymás kezét, és hogy milyen lenne, ha lenne joga ugyanezt tenni Flannigannel.

– Emlékszel? – kérdezte újra a fiú, olyan lágyan, hogy muszáj volt felnéznie.

Az arcán ugyanaz a mely, tűnődő kifejezés ült, amit annyira jól ismert, ugyanaz a pillantás, mint szeretkezés előtt mindig. Lassan lenyúlt és megfogta a lány bokáját. A hüvelykujja kis köröket rajzolt a lábára, amint az ölébe emelte.

Tess úgy érezte, mintha minden idegszála ott végződne, ahol a fiú érinti. Persze hazudott neki. Amióta csak besétált a konyhába, csak arra vágyott, hogy a körmével végigszántson a mellkasán, és érezze kemény izmait a fénylő bőr alatt. Csak egyszer. Csak addig, amíg megtudja, hogy most is olyan jó-e, mint ahogy emlékezett rá. Ó, hát persze, hogy bődületes hazugság volt. Persze, hogy akart egy félmeztelen férfit. Persze, hogy őt akarta akkor is, most pedig mindennél jobban akarta.

No és hová a csodába jutna ezzel? Akár az urnában is lehetne Babsszel, ha Mick Flannigan szekeréhez kötné a csillagát.

Kihúzta a lábát a fiú kezéből, lassan, hogy az ne lássa izgatottságát.– Akkoriban még fiatal voltál.– Azazhogy?

– Azazhogy öregkorodra unalmas lettél.– Unalmas?A hangjától a hideg futott végig a hátán. Emlékeznie kellett volna,

milyen az, amikor provokálják Flannigant. Látta, hogy gyűlnek a szikrák a szemében, látta, hogyan feszülnek meg az izmai. De már nem tudott visszakozni. Elkésett.

– Igen, unalmas. Már akkor észrevettem, amikor először megláttalak.Akkorra már Flannigan felállt a székéről.– Milyen kár, hogy odalett a vonzerőd.Mick hátrahajtotta a fejét, úgy nevetett. Aztán hirtelen lehajolt, és

felkapta a lányt a székről. Olyan gyorsan, hogy lecsúszott a válláról a köntös, és a padlón kötött ki. A lány ráemelte a pillantását, és egy szív-verésnyi időre úgy érezte, mintha visszavetették volna az időben. Az ajka szétnyílt. Flannigan most megtudhatta, mi a kísértés. Tess teste kemény volt, ahol keménynek kellett lennie, és lágy mindenütt, ahol arra volt szükség. Olyan közel hajolt hozzá, hogy csaknem érintette az ajkát.

– Azt hiszed, meg foglak csókolni, kicsi Tess?A lány egy pillanat alatt összezárta a száját – Kettő kell a csókhoz,

Flannigan. És én biztosan nem foglak megcsókolni.– Jó. Csak azért, hogy értsük egymást. Átvetette a lányt a vállán, a fenekével felfelé. Mikor úgy gondolta, már

újra kap levegőt, Tess ütni kezdte öklével a hátát.– Mi a csodát csinálsz? Azonnal tegyél le!– Addig nem, amíg meg nem kaptam, amit akarok. Egyik karjával lefogva kapálódzó lábait, lehúzta Tess bal cipőjét.– Megvan. Ez jó is lesz.Minden hűhó nélkül pottyantotta a földre, a lány meg csak állt,

féloldalasan, mogorván. Most már tudta, mit érezhetett O’Toole, amikor felmarkolta az ágyról. Flannigan nevetve tartotta a magasba a cipőt.

– Azt hitted, majd térden állva könyörgöm ki tőled?– Sosem tudom előre, mit fogsz csinálni.– Pedig azt mondtad, öregségemre unalmas lettem.' Odanyúlt az

üvegért. Egy fényes csepp a padlóra hullott, amint a cipőbe töltötte a pezsgőt. Lassan, ó de milyen lassan, a szájához emelte a cipőt. Tess nem tudta levenni a szemét az ajkáról – nedves, meleg, bársonyos volt. Pontosan tudta, mit érezne, ha megérintené.

– Csak ugrattalak – mondta.– Miért? – Mick rámeredt a cipő fölött.– Nem tudom.Hirtelen leült, az urnára meredve.– Mi mindig a legrosszabbat hoztuk ki egymásból.– És a legjobbat.Tess figyelte, ahogy a fiú, megbillentve a cipőt, a szájába csorgatta a

pezsgőt. Egy pici csöppecske megnedvesítette az állát. Az urnára kellett tennie a kezét, nehogy odanyúljon, és letörölje.

– Ne hagyd, hogy hülyét csináljak magamból, Babs – suttogta.– Mondtál valamit?– Csak azt, hogy már régen aludnunk kéne.Mick azonban még szerette volna, ha folytatódna ez a konyhai

együttlét.

– Nem ittad meg a pezsgődet – mondta.– Á, szóval nem ittam meg.Felvette a pezsgőjét, és kiitta anélkül, hogy a poharát egyszer is

leengedte volna. Minél előbb ki akart jutni a konyhából, el Mick Flannigantől, de inkább meghalt volna, mintsem ezt az orrára kösse. Visszavonulás helyett töltött magának még egy pohárral.

– Koccintsunk, Flannigan – tartotta magasra a poharát.– Koccintsunk.Kinyújtotta a lány cipőjét, és odaérintette a pohara széléhez.– Babsre – mondta Tess.– A régi szép napokra. Ittak, a pillantásuk összekapcsolódott.– Mindig azt mondta, hogy nekem rajtad kívül senki a világon nem elég.

Emlékszel erre, Tess?– Nem volt igaza. – Tess az urna felé fordította a fejét. – Sajnálom,

Babs.– Én is… nagyon sajnálom.Flannigan elővarázsolt egy zsebkendőt a zsebéből, és megtörölgette

Tess cipőjét. Aztán letérdelt, és visszacsúsztatta a lábára.– Még mindig tánccipőt hordasz, akárhová mész.– Vannak dolgok, amik nem változnak, Flannigan.Érezte, hogy meg kell erősítenie magát; túlságosan örült a fiú

érintésének.– Igazad van – Mick ujja lassan körözött a lány lá-lián, mielőtt elengedte

volna –, van, ami sohasem változik.Aztán felállt, Tess pedig egy pillanatra újra láthatta benne azt az

elveszett kisfiút, akit annyi évvel ezelőtt megismert. Persze Mick erős volt, kemény és vad, de nagy ritkán félrecsúszott róla a fátyol, és akkor láthatta, hogy egy ijedt kisfiú pislog rá. Most, hogy újra látta ezt a pillantást, egészen elolvadt.

– Még mindig szivárványokat kergetsz, Mick?– Mindig. Úgy tűnik, a legszebb éppen ott van, a következő hegy

mögött.– És hol volt az utolsó hegy?– Lent Dél-Amerikában. Egy kis repülőiskolát vezettem.– Izgalmasan hangzik.– Mindig is izgalomra vágytam. Talán attól van, hogy cirkuszban

nevelkedtem.– Szerintem a véredben van, Flannigan.A keze közé fogta a fiú arcát, és szájon csókolta. Aztán, egyik kezét

még mindig az arcán tartva, odasuttogta: – Egy nap, remélem, megtalálod, amit keresel.

Kisietett a konyhából, structollak, jázminillat és egy mogorva macska kíséretében. Mick túlságosan el volt képedve, hogysem figyelmeztesse, ottfelejtette Babset.

– Te jó ég.Az ajkához érintette a kezét, és az üres konyhaajtóra bámult. Úgy tűnt,

mintha Tess még mindig ott lenne; De ez mindig is így volt vele. Úgy tűnt, mintha mindent, amit megérintett, de még a levegőt is, amit belélegzett, átjárt volna a lány lényege. Ezért kellett egyenként megszabadulnia a dolgaitól, miután elhagyta Tesst: a viharvert kis bőröndtől, amit a lány

néha elkért vidéki fellépéseire; a kedvenc pólójától, amit gyakran viselt, amikor a konyhában tüsténkedett; a piros gyapjúzoknijától, amit az ágyba kért kölcsön telente, amikor fázott a lába.

Megtöltötte Tess poharát pezsgővel.– A múltra, Babs. Azt hittem, már vége, amíg ide nem jöttem és meg

nem láttam újra.Megdöntötte a poharat, és egyetlen kortyban leengedte a pezsgőt.

Aztán újratöltötte, hátradőlt a széken, és az asztalra tette a mezítelen lábát.

– Bocsáss meg, Babs. A férfiak szeretnek kényelmesen ülni, ha isznak.Ez azon dolgok egyike volt, amikre Arthur bácsi tanította: csak

kényelmesen igyál. A jó öreg Arthur bácsi.Tizenkét éves korában még csak az árvaház szürke, kiszámított

világából akart szabadulni. Megszökött hát, és csatlakozott a cirkuszhoz, meg Arthur bácsihoz, a Brinkley Testvérek cirkuszának „Tűzköpő Emberéhez”. Többé-kevésbé elfogadták egymást. Aztán, amikor végzett az egyetemen, a nagy célt kereste. Még nem találta meg, meg kellett elégednie néhány kisebbel. Aztán, amikor elhagyta Tesst…

Magasra tartva a poharat, megvizsgálta az aranyszínű folyadékot. Mit is keresett éppen, amikor elhagyta Tesst? Az ördög tudja.

Még most, tíz évvel később sem tudta, mit keres voltaképp. Csak annyit tudott, hogy folytatnia kell a keresést. Egyre hallotta a szirének dalát, ahogy a nevén szólítják, csalogatják, csábítják a következő hegy mögé.

– A következő csúcsra… akárhol is legyen.Addig ült a konyhában, míg teljesen ki nem ürítette az üveget. Akkor

felállt, hogy elmenjen. A lába valami simát és selymeset érintett: Tess köntösét. Lenézett rá és elmosolyodott.

– Mindig hagytál valami nyomot magad után, Tess.Felmarkolta a köntöst, és egy percre az arcához szorította. Aztán

átvetette a vállán, mintha már nem számítana neki, hogy Tess egy darabkáját tartja a kezében.

Az üveget a szemetesbe tette, felkapta Babset és kiment a konyhából. Aztán, miután óvatosan letette az urnát nyugvóhelyére, felment a lépcsőn. Magabiztosan, egyenletesen ment. Arthur bácsi arra is megtanította, hogy egy férfi buja az italt.

Már majdnem bement a hálószobájába, de aztán meggondolta magát. Lehúzta a selyemköntöst a válláról, és elmosolyodott.

– Akár vissza is adhatom a jogos tulajdonosának.

3.

Tess úgy feküdt az ágyon, mint egy lehullott virág. Krémszínű hálóinge lágyan csillogott a holdfényben, a cipője még mindig a lábán volt.

– Tess? – Flannigan megállt az ajtóban, és halkan szólongatta, bár tudta, hogy a lány nem válaszol. Ha egyszer elaludt, legfeljebb egy tornádó ébreszthette fel.

Lábujjhegyen ment be a szobába. Megszokásból, gondolta. Még az árvaházban megtanulta, hogyan kell beóvakodni egy szobába anélkül, hogy felébresztene egy másik kisgyereket, aki éppen igazi otthonról

álmodik, ahol igazi szülők várják a kandallónál. Hatéves korában még ő is erről álmodott. Szerencséjére, mire tízéves lett, leszokott erről az álomról. A maga kárán tanulta meg, hogy sohasem válik valóra, és később már soha nem engedte meg magának, hogy ilyesmit kívánjon.

Közelebb ment az ágyhoz. Először arra gondolt, hogy az ágy lábához teszi le a köntöst, ahol Tess biztosan megtalálja másnap reggel, de aztán úgy döntött, inkább ráteríti a lányra. Tess, szokása szerint, most sem takarózott be, és Mick tudta, hogy ha felébred – még nyáron is – fázni fog a lába. Már most is hideg volt a légkondicionálástól.

Leült az ágyra, hogy a lányra terítse a köntöst. Olyan selymesnek, olyan lágynak tetszett most. Szándéka ellenére, a lábára tette a kezét. Még a hálóingen keresztül is érezte a lány bőrének melegét.

Hirtelen valami elröpítette a tupelói hálószobából, vissza az időben egy New York-i bérlakásba, ahol hámlott a falakról a festék, és mindig baj volt a vízvezetékkel. Lecsúsztatta a kezét a lábán, minden pillanatban arra számítva, hogy a lány odafordul hozzá, felé nyújtja a kezét és megszólal: – Flannigan, Flannigan – azon a hangján, amely még akkor is muzsikára emlékeztette, ha Tess nagyon almos volt.

– Ó, Tess, kicsikém. Hogyan is engedhettelek el?A lány természetesen nem válaszolt. Tovább aludt, éppen úgy, mint tíz

éve, amikor ő csendben összepakolta a cuccait, és kisétált az ajtón. Vajon gyávaság volt, amit tett, vagy hősiesség? Akkor sem tudta, és most sem. Akkoriban azt hitte, hogy hatalmas áldozatot hoz a lány érdekében. Neki tovább kellett mennie, és nem lett volna tisztességes, ha azt kívánja tőle, hogy számolja fel az életét, éppen akkor, amikor már neve kezdett lenni. Tess persze vitatkozott volna vele. Így aztán egy szó nélkül ment el, csak hogy elkerülje a veszekedést. Odatámasztott egy darab papírt az éjjeliszekrényre, kisétált az ajtón, és nem is nézett vissza soha.

– A többi férjed is elhagyott, Tess?Ezt nem tudta elképzelni.– Vagy te küldted őket csomagolni?Remélte, hogy így volt. Remélte, hogy annyira nem voltak megfelelők,

hogy még véletlenül sem tudták Tess Jones Flannigan igényeit kielégíteni.Furcsa, mennyire automatikusan tette hozzá a lány nevéhez a sajátját.Ráterítette a köntöst a lány lábára, lesimította, kétoldalt pedig

alágyűrte.Tess megmozdult. Valami megzavarta az álmát. Félálmában, még

foglya volt annak, amit az imént álmodott: egy darab papírral a kezében futkos a lakásban, és egymás után tépi fel a ruhásszekrények és a konyhaszekrények ajtaját, egy fogkefét, egy pár zoknit, egy gyűrött tornanadrágot keresve – bármit, amiből meggyőződhetne róla, hogy Flannigan mégsem hagyta el. Aztán hirtelen, tudatosult benne a fiú érintése a lábán. Tudta, hogy Flannigan az, hiszen az érintését senki máséhoz nem lehetett hasonlítani, annyira gyengéd és birtokló volt egyszerre:

– Mick?Felült, és kidörzsölte az álmot a szeméből. Ott volt, valóban: az ágy

végén ült, és elképesztően kívánatos volt.– Hát visszajöttél.

A nyaka köré fonta a karját, az arcát belenyomta a meleg mélyedésbe a borostás arc és a kemény váll közé. Könnyei megnedvesítették a fiú bőrét.

– Ó, istenem, Mick. Azt hittem, hogy elmentél. Azt hittem, hogy elhagytál.

Csak hulltak, hulltak a könnyei, végig a fiú nyakán, vállán. Mick gyengéden a keze közé fogta az arcát, és maga felé hajtotta.

– Ó, Tess… – a szeme csillogott a holdfényben, és Tess tudta, hogy ő is sír.

– Azt gondoltam, hogy már nem szeretsz, Mick. Úgy tűnt, hogy senki sem szeret.

Az emlékek és a pezsgő zsongításában úgy találtak egymásra, mint két távoli csillag, amelyek végzetük szerint, az ég távoli pontjairól indulva összefutnak, hogy otthonra leljenek. Tess ajka édes volt, a fiúé gyengéd. A lány ölelése meleg, a fiúé biztonságos. Tess lágyan sóhajtott, Mick sóhaja sajnálkozással volt teli.

Úgy csókolta a lányt, hogy közben tudta, nem szabadna ezt tennie, mert túl sok pezsgőt ivott, és túlságosan tele van nosztalgiával. Tess növekvő csodálkozással csókolta vissza, ahogy lassan ébredt, és a múlt ködéből elérkezett a jelenbe.

Mick nem jött vissza. Ő most Tupelóban ül egy idegen ágyon, az első férje karjaiban. Az első és a legjobb férje karjaiban, gondolta, míg csókolta. Mindig is Flannigan volt a legjobb.

Ajkával még mindig az ajkán elképzelte, amint az angyalok lehajolnak és sóhajtanak irigységükben. Flannigan nemcsak tapasztaltan csókolt: a lelke volt a csókjában. Tess érezte benne a fiú reményeit és álmait, szomorúságát és csalódottságát, erejét és örömét.

Amikor szétváltak, hogy levegőhöz jussanak, Tess kinyitotta a szemét és hátrahajtotta a fejét, hogy lássa.

– Ó, Flannigan. Hogy tudnánk mi szeretni egymást.Mick végigkövette ujjhegyével a nyaka nemes vonalát.– Ne hidd, hogy nem estem kísértésbe, Tess.Lehajolt, és könnyedén végigsúrolta ajkával a lány nyakát.– Szeretnélek végigfektetni ezen az ágyon, és centiről centire

végigcsókolni a tested. – Felemelte a fejét, és a szemébe nézett. – Tudod-e, hogy nálad szenzációsabb nőt még sohasem láttam életemben?

– Tudom. – Tess mély hangon nevetett.– A legyőzhetetlen Tess Jones.– Mindig.Persze hazudott neki. De nem akarta, hogy megtudja az igazat. Még

legjobb barátságuk idején is titokban tartott előtte bizonyos dolgokat. Így aztán a többiekhez hasonlóan, Mick is úgy gondolta, hogy ő elpusztíthatatlan. Ő akarta így. Azt akarta, hogy mind ezt gondolják.

Flannigan még utoljára megízlelte a bőrét, aztán elengedte.– Azt nem mondom, hogy sajnálom, ami történt – mondta.– Én sem.Ahogy a lány felnézett rá, Mick látta, hogy a haja összekuszálódott a

vállánál, és az egyik vállpántja annyira lecsúszott, hogy a hálóinge alig takarta a mellét. A férfi egy vagyont adott volna érte, ha tudhatja, mire

gondol most. De nem volt vagyona. Meg aztán, nem is volt szüksége rá, hogy újra a gondolataiba lásson.

Éppen csak összefutottak itt, Tupelóban. Emberi számítás szerint ez után a hétvége után sohasem látják többé egymást. És így is kell lennie. Nincs visszaút.

Félig megfordult, hogy elmegy, de a lány hangja megállította.– Miért jöttél be… a hálószobámba?– Visszahoztam a köntösödet. Ottfelejtetted a konyhában.– Köszönöm, Mick.– Szívesen.Tess egymásra tett két párnát, és visszafeküdt az ágyra, karjával a feje

mögött.– Hazudtam neked, Mick.– Mikor?– Amikor azt mondtam, hogy elvesztetted a vonzerődet – nevetett. –

Nem vesztetted el.– Tudtam, egész idő alatt.– De ez nem jelenti azt, hogy ez a dolog még egyszer megismétlődhet.– Igazad van. Nem fog. Megígérem.Micknek azért nem kellene ilyen átkozottul biztosnak lennie abban,

hogy ez nem ismétlődhet meg, gondolta Tess. Miért lett ilyen hűvös hirtelenjében? Talán van egy másik nője Dél-Amerikában? Valami kóbor latin numera, aki miatt mással már csak költőiségre futja az ágyban? Talán két vagy három nő is vár rá. Minden kikötőben egy.

Még csak gondolni sem akart ilyesmire.– Elmehetsz – mondta. – És ne felejtsd el becsukni az ajtót magad után.Kiment. Az ajtócsukódás olyan véglegesen hangzott, gondolta Tess.– Még azt sem mondta, jó éjszakát – mondta O’Toole-nak.O’Toole felnézett kényelmes ülőhelyéről, ásított, aztán visszafordult

Tesshez, gombóccá kuporodott, és úgy tett, mintha aludna.De Tess tudta, mi a helyzet. Ez a ravasz macska nem akarja, hogy

zavarják.Ó bezzeg egész életében zavart másokat. Először Bertha nénit, aki

vállalta, hogy felneveli a két kislányt, amikor az anyjuk meghalt. Tess tizenkét éves volt akkor, szelídítésre alkalmatlan ördögfióka. Bertha néni legalábbis ezt mondogatta mindig. A húga, Margaret Leigh volt a csöndesebb, az engedelmesebb. Tess viszont ébren töltött órái nagy részében annak kitalálásán fáradozott, hogyan szeghetné meg Bertha néni összes szabályát.

Tizennégy éves korában elcsaklizott Jones nagypapától egy doboz Lucky Strike-ot, és az istálló mögött dohányzott, hányaveti terpeszállásban, csípőre tett kézzel, csak mert Bertha néni azt mondta neki, hogy egy igazi hölgy nem dohányzik állva. Egy igazi hölgy nem is káromkodik. Tess már csak azért is káromkodott, hogy felhúzza Bertha nénit.

Elhelyezkedett a párnákon, és eltűnődött ezen. Margaret Leight mindig szerették, mert kedves és engedelmes volt, Bertha néni mégis azzal töltötte ideje nagy részét, hogy Tesst próbálta megváltoztatni. Bár ezzel mindenki más megpróbálkozott: a rokonai, a tanárai, és többnyire a férjei is. Persze nem mindegyik. Flannigan például soha. Ő csak egyszerűen

otthagyta. De a másik kettő – Carson és O’Toole – abban a szempillantásban megpróbálták újraalkotni, ahogy a mézeshetek első elragadtatásának vége szakadt.

– Ha odafigyelsz egy kicsit, Tess – mondták akkor tényleg lehet még belőled valaki.

De ő nem igazán akart valaki lenni, különösen nem olyan, amilyent mások faragtak volna belőle. Azt akarta, hogy olyannak szeressék, amilyen.

Ezt még soha nem mondta el senkinek, még Micknek sem. A világ számára ő mindig bátor volt, vad, izzó és elpusztíthatatlan. Pedig törékeny volt, sebezhető, és annyira magányos, hogy az összes blues, amit életében elénekelt, együtt sem tudta volna visszaadni mélységes egyedüllétét.

– Tess Jones – mondta magának keményen –, ha nem hagysz fel az önsajnálattal, akkor egyáltalán nem tudsz elaludni, és tűi kimerült leszel a bulizáshoz.

Elszántan magára rántotta a takarót, és becsukta a szemét.

Másnap reggel, amikor már magasan állt a nap az égen, és mindenki összegyűlt, piknikre mentek, hogy emlékezzenek azokra a régi piknikekre, amiket valaha együtt töltöttek. Vitték az urnát is.

Jim cipelte az élelemmel teli szatyrot, Lovey vitte a földre terítendő takarókat, Mick hozta a hűtőládát válogatott szendvicsekkel, üdítőkkel és egy csokoládétortával, amihez Tess ragaszkodott; Tess vitte a tűzijáték kellékeit és Johnny hozta Babset, óvatosan tartva, amíg mindnyájan be nem másztak a furgonjába, nevetve és lökdösődve az ablak melletti helyekért.

– Te vezetsz – mondta Johnny Micknek.– De ne úgy, mint régen – mondta Lovey –, hogy mind kikészüljünk.

Nem akarom idő előtt megszülni a babát.Tess szándékosan a hátsó ülésre ült, olyan messze Micktől, amennyire

csak lehetett. Mick ugyan azt mondta, a múlt éjszaka nem fog megismétlődni, de ő már nem volt annyira biztos benne. Az isten segítse őt, hiszen a pasasnak a pórusaiból árad a szenvedély. Bizonyos szempontból örülni fog, ha véget ér ez a hétvége.

Lovey kívánságának megfelelően, Mick álmosan hajtott a Joyner Avenue-n levő City Parkba

– Hé, nézzétek. – Jim tanulmányozni kezdte a parkot, míg Mick beállt a parkolóba. – Ez a hely semmit sem változott, mióta Johnny és Babs esküvőjén itt jártunk.

A piknik éppen olyan volt, mint a régi időkben. Most már csak öten száguldoztak főtt tojással a kanalukban, mérleghintáztak, teniszeztek, többet ettek, mint kellett volna, és beszéltek, beszéltek. Tess és Flannigan egész idő alatt biztonságos távolban maradt egymástól. Nem annyira távol, hogy a többiek észrevegyék, de mégis elég távol.

Amikor bealkonyodott, Lovey és Jim egy pokróccal felszerelkezve csendesebb helyre vonult, hogy Lovey kipihenje magát a tűzijáték előtt, Johnny pedig hosszú sétára indult az urnával. Tess és Flannigan egyedül maradt.

Egy szétterülő tölgyfa alatt ültek egy padon; a fiú az egyik végén, Tess a másikon. A bokrok szinte éltek, egy kisnyúl szökkent elő az aljnövényzetből. Leült a közelükben, zsenge zöld leveleket rágcsálva. Tücsökdal visszhangzott, egy fiatal fenyő körül pedig szentjánosbogarak vitorláztak, pislogó sárga fényekkel díszítve az ágait.

Tess és Flannigan egy darabig csendben figyelte az esti előadást, furcsa zavarban, hogy ilyen hirtelen elszakadtak a többiektől. Végül a fiú szólalt meg.

– Nem én terveztem így.– Tudom. Én sem akarok inkább veled lenni, mint amennyire te akarsz

velem.Mick egészen meglepődött a megjegyzés élességén. Odébb araszolt a

padon, amíg oda nem ért a lány mellé.– Nem téged akarlak bántani – mondta. – Csak arra gondoltam, hogy a

többiek még félreértik a dolgot, ha ilyen távol ülünk egymástól.– Miféle félreértésről beszélsz?– Hogy okunk van… hogy félünk túl közel kerülni egymáshoz megint.– Ostobaság. – Közelebb húzódott hozzá, annyira hogy összeért a válluk

és a combjuk. – Az, hogy valamikor házasok voltunk, még nem jelenti azt, hogy most nem lehetünk barátok.

– Úgy van. – Mick örült, hogy a sötétség eltakarta a mosolyát, mert tudta, hogy önelégülten mosolyog. Nyugodtnak és derűsnek érezte magát; Tess végül is egy régi barátja, ennyi az egész.

– No és mondd, Tess… – megfordult, hogy a szemébe nézzen. Ez hiba volt. Már elfelejtette, mennyire vonzó tud lenni Tess az alkonyi fényben. Minden meglágyult körülötte, az égő haja, élénk színei, fénylő szeme. A lány arcához emelte a kezét, de aztán eszébe jutott, hogy az érintés tabu. – Szúnyogok – mondta, vadul lengetve a kezét a levegőben.

Tess elvigyorodott. A fenébe, valószínűleg átlát rajta. Hogy még tovább rontsa a dolgokat, elfelejtette, mit akart mondani.

– Mit akartál kérdezni tőlem, Flannigan?– Kiválasztottad már a négyes számú férjedet?A lány elvesztette a lágyságát. Megfeszült teste külön nyelvet beszélt,

olyan nyelvet, amit Mick nagyon is jól értett. De már késő volt, hogy visszavonja incselkedő kérdését.

– Hogy kiválasztottam-e már a négyes számú fejemet? – óvatos szüneteket tartott a szavak között, míg odafordult Flanniganhez, és csaknem felnyársalta a szemével. – Jól hallottalak, Flannigan?

Mick megdühödött. Mit akar tőle ez a lány? Talán gratulálnia kéne, mert annyiszor sikerült férjhez mennie?

– Jól hallottál.– Úgy értsem, hogy érdekelnek a dolgaim, vagy csak ti kíváncsiságodat

akarod kielégíteni?– Ne vacakolj, Tess. Valamikor házasok voltunk.– No és mit jelentsen ez? Az, hogy te voltál az első számú, még nem

jogosít fel…– Első számú?! – A fiú percről percre dühösebb lett.De a lány is. Olyan közel hajolt hozzá, hogy az orra az övét érte, és az

arcába kiáltott.– Ha elfelejtetted volna, te méltóztattál elsétálni. Nem én.

– De Tess, az nem úgy volt!– Hát hogy? Képes voltál csak egy nyavalyás üzenetet hagyni!– Tudtam, hogy nem értenéd meg. Ezért nem is beszéltem veled róla.– Nem hagytál lehetőséget, hogy megértsem, te jelentéktelen, szívtipró

csavargó!– Szívtipró?! – Mick hangja keresztülmennydörgött a bokrokon,

menekülésre késztetve a nyulat. Aztán hirtelen lágyra, selymesre váltott, ami annyit jelentett, hogy nagy baj van. – Azt mondtad, szívtipró?

Tess már tudta, mi következik, de nem ijedt meg tőle. Ezt a veszekedést már tíz éve várta, hogy végre kitörjön. Tíz éven át gyűjtögette a kérdéseit, a fájdalmát és a dühét. Most szabadon engedi őket.

– Igen, ezt mondtam.– Nem tudtad – Mick megragadta a vállát, és az arcába vadság költözött

– hát nem tudtad, Tess?Olyan közel hajolt hozzá, hogy az ajka majdnem hozzáért a lányéhoz. –

Nem volt másik nőm. Egyetlenegy sem. Számomra mindig is te voltál az egyetlen.

Mindig is az voltál, és mindig … – Te jó isten. Mit készülsz mondani, Flannigan?

Mohón kereste a lány száját, és a csóktól szinte felizzott még a tarkóján a haj is. És mindig az is maradsz, Tess. Mindig. Megdöbbentette, hogy mennyire tisztán látja ezt most. Nem is tudta, hogyan kezelje ezt a felismerést azon kívül, hogy folytatja a csókot.

Tess reakciója észveszejtő volt. Mindig vadul csókolt, ha mérges volt Minél dühösebb volt, annál forróbbak voltak a csókjai. Azt hitte, ők ketten mindjárt felgyújtják a parkot.

Tess hozzásimult az ismerős testhez. Szokásból, mondta magának, ahogy a csók egyre folytatódott Az ember nem egykönnyen felejti el az első szerelmét. Ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, különösen, ha az ember első szerelme egy nyári este puha homályában ül mellette, és úgy tartja a karjaiban, mint a világ legdrágább kincsét.

Ó, hogy akarta a csókját, mennyire szüksége volt rá!Hirtelen Mick ölében találta magát. Olyan könnyű volt Flannigan ölébe

csusszannia, mintha tegnap is ezt csinálták volna.A csók csak szárnyalt, szárnyalt, egyre magasabbra, amíg fel nem ért

oda, ahol a csók már kevésnek bizonyul. Flannigan keze a blúza elejére vándorolt, a gombjait keresve.

– Ó, Tess. Mindig is így voltunk mi ketten.A hangja visszarántotta Micket a múlt ködéből a park padjára, vissza

Tess Joneshoz, aki már régen elvált tőle.Tess lélegzetért kapkodva taszított egyet a fiú mellkasán, és lecsúszott

az öléből a pad szélére.– Azt hitted, ilyen könnyű, Flannigan? Hogy csak a kisujjadat kell

begörbítened, és máris visszatérek az életedbe?Most már Flannigan is magához tért. Már tudta, hogy majdnem

végzetes hibát követett el.– Nem akarom, hogy visszatérj az életembe– De azt azért egész jól tettetted, hogy szeretnéd, ha visszatérnék az

ágyadba.

– Ez nem hangzik rosszul… de nem, oda sem akarlak visszatéríteni, Tess.

– Akkor miért csókoltál így? – tárta szét a karját, tenyérrel fölfelé, esdeklőn a lány.

– Visszacsókoltál.– A fene egye meg, Flannigan. – Tess beletúrt a hajába, és érezte a

tarkóján a nedvességet. – Jó, rendben, elismerem. Visszacsókoltalak. – Felemelte a haját a nyakából. – Mindig is jól csókoltál. És tudod, mennyire szeretek csókolózni. Ennek sosem tudtam ellenállni.

– Nem akarom veled újrakezdeni, Tess – szólalt meg Flannigan.– Ne aggódj, most már biztonságban vagy. Egy lehetőséged volt. Több

nem lesz.Csak bámulták egymást a szentjánosbogaraktól csillogó sötétben,

mindketten arra az egy lehetőségre emlékezve. Belül pedig mindketten sírtak.

Hirtelen Mick hallgatózva felvetette a fejét.– Nem hallottál valamit, Tess?– Nem.– Mintha valamit hallottam volna ott, a fák között. Talán csak

képzelődtem. – Elhallgatott és figyelte, hogyan olvadnak a füstkarikák a szentjánosbogarak fényébe. Aztán visszafordult a lányhoz. – Tartozom neked valamivel.

– Mivel?– Magyarázattal.– Az sem változtat semmin.– Nem, persze. De talán könnyíthet a lelkiismeretemen. A poklok kínját

álltam ki, hogy magyarázat nélkül hagytalak el.– Nagyszerű. Reméltem is, hogy marcangolni fog a kín.– Marcangolt. Különösen az első két napon.– Két teljes napig szenvedtél? Nekem két hétbe tellett, mire túltettem

magam rajtad.– Azt viszont talán észrevetted, hogy nem én rohantam mindjárt mások

karjaiba.– Én sem rohantam. Csak úgy… kacskaringóztam. Carsonnal két évig

éltem, mielőtt hozzámentem volna. O’Toole-lal pedig…– A fenébe is, Tess…– Nem tartottak sokáig. Mint ahogy te sem.– Megléptek azok az ostobák?– Nem. Én küldtem el őket.– Jó.– Miért? Mit számít az neked, hogy én küldtem-e el őket?– Mert te a legjobbat érdemled.Tess álmodozó arccal, a bokrok felé nézett.– Volt idő, amikor… meg is kaptam.Csak ültek egymás mellett anélkül, hogy érintették volna egymást,

mozdulatlanul, gondolataikba mélyedve.Tess törte meg a csendet.– Azt írtad abban az üzenetben, hogy „Sajnálom, hogy el kell mennem.

Szeretlek, Mick”. Miért azt írtad, hogy „Szeretlek, Mick"?– Mert így is volt. Ezért hagytalak el… mert szerettelek.

Tess leugrott a padról, és dühösen szembefordult vele. Terpeszben állt, a keze a csípőjén.

– Annyira szerettél, hogy otthagytál álmomban, még csak el sem köszöntél, még csak el sem mondtad, hogy hová mész, és miért? Ez nem szerelem, Flannigan, ez önzés!

– Igazad van. Önző voltam. De akkor is szerettelek.Tess elfordult és elviharzott, de Mick utolérte. A vállára tette a kezét, és

szembefordította magával. A lány merev volt a dühtől.– Nem csodálom, hogy dühös vagy, Tess.– Az, hogy dühös, az enyhe kifejezés ahhoz képest, amit akkor éreztem,

amikor otthagytál, és túljutottam a sértődésen. Meg akartalak ölni, Flannigan.

Mick bánatosan elmosolyodott. – Úgy látszik, még mindig meg akarsz ölni.

– Nem vesztegetem rád az időmet.– Ó, Tess… Tess, kicsikém – ujjával a vállát cirógatta. Forró volt a napon

töltött időtől.– Azért hagytalak el, mert el kellett mennem, és nem vihettelek volna

magammal.– Csak azt szeretném tudni, hogy miért? A feleséged voltam.– És hűségből követtél volna.– Szerelemből követtelek volna. A fenébe is, hát szerelmes voltam

beléd, Mick Flannigan.– Nem lett volna tisztességes, Tess… hogy végighurcoljalak mindenen,

míg én a szivárványaimat hajkurászom… azokat a szivárványokat, amiket még az árvaházban kinéztem magamnak.

– Az talán tisztességes volt, hogy otthagytál?Hirtelen ellágyult, felengedett. Egyszerűen nem lehet dühös erre a Mick

Flanniganre, amikor az ilyen gyengéd arccal néz rá.– Talán nem, Tess… – még egyszer, utoljára végigcirógatta, aztán

elengedte. – Talán nem volt tisztességes, de akkor csak ezt tehettem.Odébb sétált, Tess pedig egy ágacskát rugdalt a földön. Könnyek

gyűltek a szemébe, de a keze fejével letörölte őket.– A fenébe. Egyszer már sírtam érted, Mick Flannigan. Soha többé nem

fogok. Soha. Mindig hittem a szerencsében. De nem a Mick Flannigan-féle szerencsében – mondta, majd felállt, hogy megkeresse Jimet és Loveyt.

4.

Flannigan felelt a tűzijátékért.Tess Jimmel és Loveyval ült a takarón, figyelte, és arra gondolt,

mennyire illik hozzá, ahogy meggyújtja a gyertya alakú rakétákat és felküldi őket az égbe, hogy sárga, zöld, vörös csóvát húzzanak maguk után. Mindig Flannigan volt a tűzijáték-felelős – bármilyen tűzijátékról volt is szó, gondolta keserűen.

Nagyot sóhajtott, megpróbálta elterelni a gondolatait a legutóbbi tűzijátékról, ott a padon. Majdnem hagyta, hogy kicsússzanak a kezéből a dolgok.

– Mi a baj, Tess? – fordult hozzá Lovey.– Azt hiszem, kicsit elszomorodtam.– Én is. Nem tehetek róla, még így is, hogy azt mondtuk, hogy ez egy

búcsúbuli lesz Babsért, még így is szomorú vagyok, és egyedül érzem magam. Hiányzik.

– Nekem is.Tesst elöntötte a bűntudat, ő nem Babs, hanem maga miatt volt

szomorú. Úgy érezte, mintha most újra elveszítené Micket.– Tudom – Lovey odanyúlt, és megszorította Tess kezét. – Én is így

érzek. Mintha a lelkem mélyéig kihűltem volna.Tess hagyta, hadd vigasztalják. Végül is, egy baráti érintés olyan

ajándék, amit nem lehet csak úgy könnyedén venni.A tűzijáték után összeszedték a piknik kellékeit, és hazaindultak

komorabban, mint érkezésükkor. Megint Flannigan vezetett. Tess valahogyan az első ülésre keveredett. Olyan szorosan ült Mick és Johnny között, hogy nem tudta, hol végződik ő, és hol kezdődik a másik kettő. Johnny lábait nem bánta. Azok csak lábak voltak. De Flanniganéi! Azok már korántsem voltak lábak, inkább gyertya alakú rakéták: mintha a bőre alatt is ott sisteregtek volna.

Flannigan láthatólag semmit nem vett észre az egészből. A keze lazán nyugodott a kormányon, fejét időről időre feléjük fordította, kicsit oldalra dőlve, hogy Johnnyra tudjon nézni mellette. Tessnek fogalma sem volt, hogy miről beszélgettek. De nem is érdekelte. Semmi sem érdekelte azon kívül, hogy minél előbb kijusson ebből az autóból.

Végül visszaértek Johnny házához. Miután kipakoltak, ki-ki ment a maga útjára, hogy vacsora előtt lemossák magukról a nap porát és szomorúságát.

Johnny kínai vacsorát rendelt, ami most tálcákra rakva várta őket a nappaliban, a vetítőgéppel együtt. Johnny kamerabolond volt. Soha nem ment sehová egy jó kamera nélkül. Egy zongoraszéken kuporogva a szoba Tesstől legtávolabb eső sarkában, Flannigan figyelte egyik tekercsen a másik után, hogy hogyan elevenednek meg egyetemi éveik rabul ejtett emlékei. Az egyik filmen ott volt Tess, amint mezítláb fut az egyetemi épületek között egy dolgozatot lóbálva és kiabálva. Amikor közelebb ért, már hallani is lehetett, mit kiabál.

– Micsoda begyepesedett öreg szivar! Miért hívják ezt kreatív írásnak, ha nem kell, hogy kreatív legyen?

Mindenki nevetett a nappaliban, épp úgy, mint azon a napon. Tess a zárak megpiszkálásáról írt egy bolondos dolgozatot.

– Azt mondta, hogy írjunk egy „Hogyan csináljuk"-dolgozatot – mondta a fiatal Tess a filmen –, honnan tudhattam volna, hogy valami ilyen maradi dolgot akar, mint hogy hogyan varrjunk fel egy gombot?

Johnny megállította a filmet, és odaszólt Tessnek.– Hé, Tess. Most ki varrja fel a gombjaidat?– Még keresem, Johnny. Még nem találtam meg, de ígérem, sikerülni

fog.Még csak nem is nézett Flannigan felé. Az a szivarjáért nyúlt, és

meggyújtatlanul gyömöszölte a szájába. Valamire rá kellett harapnia, lehetőleg valami olyasmire, ami nem sikolt fel.

Johnny újraindította a filmet, és megint ott voltak, a diplomaosztó táncon. Lovey és Jim, ahogy szerelmesen néznek egymás szemébe. Babs, amint csókot fúj a kamera felé. Tess és Flannigan, ahogy arcukat egymáshoz szorítva táncolnak.

Megint ráharapott a meggyújtatlan szivarra. Uramisten, nagyon is emlékezett, milyen volt táncolni vele. A teste olyan közel volt az övéhez, hogy a szívét a saját mellkasában érezte dobogni. A karját a nyaka köré fonta, egyik keze köröcskéket írt le a hátán, a másik a haját szálazta.

A tánc még egyre tartott míg Flannigan azon kapta magát, hogy már majdnem kettőbe harapta a szivarját. De a következő tekercs sem hozta meg a lelki békéjét. Johnny a Tiak-O'khata tónál filmezte őket, ahogy a lányok szökdécseltek a napfényben, fagylaltot nyalogatva. Tess minden érzéket betöltötte, ahogy betöltötte a vásznat is. Senki mást nem látott, csak Tesst.

Ha kioldaloghatott volna a szobából anélkül, hogy megsértené Johnnyt, megtette volna.

Ő, istenem, ahogy szeretkeztek a rozzant halottaskocsi hátuljában. És nevettek. Ha becsukta a szemét, még mindig hallotta a nevetését. A nevetése még mindig visszacsengett a múltból. Holnap mindnyájan felszállnak az égbe és szétszórják Babs hamvait, aztán mennek a maguk útjára. Tess visszamegy Chicagóba, ő meg… az isten tudja, hová.

Éjfél is elmúlt, mire a filmeknek vége lett, és jó éj szakát kívánhattak egymásnak.

Tess ment ki elsőnek. Flannigan úgy gondolta, hogy már alig várta, hogy megszabaduljon tőle. Ő is hasonlóképpen volt vele, bár talán nem ugyanaz volt az oka. Ő legszívesebben négykézlábra ereszkedett volna előtte, úgy kérte volna bocsánatát az egyetlen nőnek, akit valaha is szeretni fog. Ha visszamehetne az időben, azzal kezdené, hogy nem venné feleségül. Önző dolog volt hűséget esküdni neki, amikor azt sem tudta kicsoda ő maga és mi a csodát akar az élettől.

Igazán kár, hogy a bölcsesség elkerüli az embert fiatal korában, és mindig akkor jon meg, amikor már túl késő. Flannigan csak ült a széken, szivarozva és bölcselkedve, és figyelte, hogyan mennek a barátai aludni Lovey állapotára való tekintettel. Jim a karjában vitte fel a feleségét a lépcsőn, kissé küszködve a súlya alatt.

Johnny magához vette az urnát, aztán Flanniganhez fordult– Jössz, Mick?– Még nem.

– Egy kicsit a szívedre vetted, igaz?– Mit?– Hát hogy újra láttad, hogy is voltatok ti Tess-szel.Mick nem tudott hazudni a barátjának. – Egy kicsit. De túljutok rajta.– Talán nem kéne. – Johnny magához ölelte az urnát. – Tudom, hogy ez

banálisan hangzik, de az élet rövid, túl rövid ahhoz, hogy egyedül vesztegesd el, amikor szeretsz valakit. – Szomorúan mosolygott – Még mindig szereted, igaz, Mick?

– Soha nem is hagytam el.– Akkor menj oda hozzá. Semminek sem örülnék jobban, mint ha

tudnám, hogy Babs utolsó ajándéka az volt, hogy összehozott kettőtöket megint.

– Ez nem ilyen egyszerű, Johnny.– A fenébe is, tudom – sóhajtott Johnny. – Azt hiszem, egy kicsit

elszomorodtam. Nemcsak magam és Babs miatt, hanem egy kicsit miattad és Tess miatt is.

Megragadta Mick vállát, és megszorította.– Jó éjszakát, Mick.Johnny nem állt meg a hall asztalánál, hanem felment a lépcsőn,

Babset még mindig a szívéhez szorítva. Mick hirtelen forrónak érezte a szemeit, és pislognia kellett, hogy elűzze a könnyeit. Aztán keresztülóvakodott a házon és a hátsó ajtón át kiment a kertbe

Egy hatalmas magnóliafa törzsének támaszkodva rágyújtott egy szivarra. Aztán felnézett Tess ablakára. Látta a lány körvonalait, amint a lehúzott rolóra vetültek. A sziluett feltűnt, aztán kisvártatva eltűnt megint, s ez újra és újra megismétlődött. Tess fel-alá járkált.

Mick kíváncsi lett volna, vajon ő okozta-e a nyugtalanságát, mint ahogy ő maga is nyugtalan volt a lánytól.

Ottmaradt a sötétben, s csak nézte az ablakát, míg Tess el nem oltotta a villanyt.

– Gondolj rám, Tess… Kedvesen gondolj rám.Otthagyta a buja magnólia éjjeli rejtekét, és beleült egy hintaágyba,

gyengéden ringatva magát. A szivar már az ujja végét égette, de ő csak ült és hintázott.

Hirtelen fények keltek életre az egész házban Te jó ég. Valami baj van. Flannigan eldobta a szivarvéget, és futni kezdett. És ha valami történt Tess-szel? Csak Tess-szel történhetett valami, hiszen csak ő kóborolhat ébren. És soha nem vigyáz semmire. Mindig vibrál, és mindig fejjel rohan a falnak.

Az agya éppoly gyorsan járt, mint a lába. És ha Tess megbotlott, és legurult a lépcsőn? Mindig húz maga után valamit. Azok az átkozott tollak.

Felrántotta a hátsó ajtót, de a konyha még sötét volt, így nem láthatott semmit De föntről lépteket hallott, meg hogy emberek szólongatják egymást.

– Tess! – ordította. – Tess!Tess megjelent a lépcső tetején, kezével húzva a földön bíborköntösét.

Mick megkönnyebbült, ugyanakkor pedig elöntötte a méreg.– Vedd már fel azt a nyavalyás köntöst, mielőtt rálépsz és megölöd

magad! – kiáltotta, kettesével szedve a fokokat.

– Mi bajod van? – kérdezte Tess, egyik karját a köntösbe erőltetve, épp, amikor Mick felért a lépcsőn. – Megőrültél?

Mick nem válaszolt, hanem a lány köré rántotta a köntöst, és beleerőszakolta a másik karját.

– Mit csinálsz?– Gondoskodom rólad.– Már tíz éve gondoskodom magamról, és most sincs szükségem

segítségre.– Szerintem igenis van, ha a legképtelenebb órákban mászkálsz a

házban pezsgőt inni, ezekben a tollakban. – Felhúzta a köntöst magasan Tess nyaka köré, és úgy tartotta a lányt, dühösen meredve rá. – Ha egyszer nem fulladsz meg ezekben a tollakban, akkor beléjük botlasz, leesel a lépcsőn, és megölöd magad.

– Szállj le a tollaimról.Mick hirtelen rájött, mennyire ostobán viselkedik. Tess közelében

mindig nagyobb jelentőséget kaptak a dolgok.– A fenébe – engedte el, ahogy hátralépett.– Tess! – kiáltotta Johnny, fejét kidugva Lovey hálószobájának ajtaján. –

Siess. Szükségem van rád – azzal eltűnt.– Mi folyik itt? – kérdezte Flannigan.– Loveynál megkezdődött a szülés. Ne állj már itt tátott szájjal,

hasznosítsd magad!– Mit csináljak?– Először is, tereld el Jimet az útból, hogy Johnny meg én segíthessünk

a szülésnél. Megőrjít minket.Tess beleveszett Lovey hálószobájába, Jim pedig előjött, örült

pillantással és vadul szerteálló hajjal úgy lapogatta a falakat, mint egy vak.

Mick karon ragadta, és levezette a lépcsőn.– Minden rendben lesz, Jim.Jim leroskadt a legfelső fokra. – Túl korán jött, Mick. Még legalább két

hét lett volna hátra.– Johnny orvos. Majd ő vigyáz Loveyra.– Olyan gyorsan történt. Még arra sem volt idő, hogy bevigyük a

kórházba. No és mi lesz, ha történik valami Loveyval vagy a babával?– Nyugodj meg, Jim. Minden rendben lesz.Jim mereven ült a lépcsőn, de Mick sem érezte magát sokkal jobban.

Egy kisbaba, gondolta. Te jó ég. Egy kisbaba születik itt, ebben a házban. Tess pedig segít a szülésnél…

A harminc perc három órának tűnt. Aztán egyszer csak feltűnt Johnny a hálószobaajtóban.

– Most már bemehetsz, Jim. Van egy gyönyörű, egészséges kislányod. Lovey jól van. – Johnny kitárta az ajtót. – Gyere te is, Mick.

Mick lassan utánuk vánszorgott. Tess az ágy mellett állt, kezében a babával. Olyan közel hajolt hozzá, hogy a haja élénk függönyként hullott alá a csecsemő feje mögött. Egy csöppnyi kéz Tess ujja köré kulcsolódott, a lány mosolya pedig olyan gyengéden és fényesen ragyogott, hogy Mick azt gondolta: angyalok vontak glóriát az arca köré.

Egész életében nem látott ennél gyönyörűségesebb képet, mint amilyen Tess volt a babával.

Tess felnézett, egyenesen Mickre. Bár még mindig mosolygott, az ő szeme is fényes volt, és Mick megesküdött volna, hogy egy könnycsepp húzott vékony, fénylő csíkot az arcára.

– Gyere, nézd meg – mondta Tess lágyan. – Nézd, milyen csodálatos.Mick lábujjhegyen átlépkedett a szobán. Ebben a pillanatban Tess újra

szerelmes volt belé. Annyira szívet tépően ártatlannak látszott ez a nagy, vagány alak, amint megpróbál minél kevesebb zajt csapni. Amikor odaért hozzá és megérintette hatalmas kezével a baba pirinyó arcát, Tess azt gondolta, mindjárt elbőgi magát.

– Olyan pici – suttogta Mick.Jim, aki az ágy szélén ült Lovey kezét szorongatva, nevetve nézett fel.– Megnőnek – Johnny visszajött az urnával, és megállt Lovey ágya

végében.– Valamit el akarunk mondani nektek – mondta Lovey, megszorítva a

férje kezét. – Odaadnád a babát, Tess?Tess az ágy fölé hajolt, és letette a kis csomagot Lovey karjaiba. A baba

ásításra nyitotta rózsabimbó szájacskáját, és egyik kicsi öklével a levegőt paskolta.

– Ez a baráti kör – mondta Lovey – egész életünkben fontosabb volt nekünk, mint a gazdagság vagy a javaink vagy a társadalmi helyzetünk. A barátság a szív ajándéka. Magától értetődő törődés és mindennek a megosztása, ami az évekkel egyre drágábbá válik. – Lovey megállt, rámosolygott legújabb gyermekére, aztán felemelte a fejét, és a barátaira tekintett. – Egyikünk olyan útra indult, amit egyedül kell bejárnia. De emlékére és tiszteletére, ezt a babát Babsnek fogjuk nevezni.

Mick megfogta Tess kezét, Tess Johnnyét, Johnny Jimét, Jim pedig Lovey kezét szorította meg. A kör ismét teljes volt.

– Meg vagyok rendülve – mondta Johnny, könnyeivel küszködve. – Nem is tudok elképzelni mást, aminek Babs jobban örült volna.

Johnny, Tess és Mick egy darabig még csodálták a babát, aztán csendesen kilopóztak a szobából. Johnny bement a hálószobájába, az urnával együtt. Mick és Tess a lépcsőházban állt, egymással szemben.

– Nem hiszem, hogy ezek után tudnék aludni – suttogta Tess.– Én meg amúgy sem aludtam. – Mick megfogta a könyökét, és

lekormányozta a lépcsőn a konyhába. Aztán kihúzott egy széket Tessnek, és elkezdett kutat-m a szekrényekben. – Skót whisky – mondta, feltartva az üveget, hogy Tess is lássa. – Férfiaknak való. Te is kérsz?

– Miért ne?Mick töltött. Egy darabig csendben ittak, a pohár széle fölött figyelve

egymást.– Csak a babára tudok gondolni – mondta Tess.– Én is.– Annyira tökéletes.– Olyan gyönyörű, mint a tavasz első virágai.– Ezt szépen mondtad, Mick.– Mi is akartunk gyerekeket, igaz?– Nem az én hibám, hogy végül is nem lett. Te mentél el.– Mindig ide lyukadunk ki, ugye?– No és miért ne? Tudatom veled, Mick Flannigan, hogy vannak dolgok,

amikre egy nő egyedül nem képes.

– Tőled ez úgy hangzik, mint egy beismerés, Tess Flannigan.– Nem így hívnak.– Ó, bocsánat. Tess Jones Flannigan Carson O’Toole. Vagy talán

kihagytam valakit.Dühük lángja újra a magasba csapott. Közelebb csúsztak egymáshoz,

ahogy dühösen bámulta egyik a másikat, hogy csaknem összeért az orruk.Tess úgy tette a poharát az asztalra, hogy a pillantása fogva tartotta

Flannigant– Te kurafi– Jól mondod. – Mick pohara megcsörrent, ahogy letette az asztalra. –

Sosem ismertem az anyámat, isten nyugosztalja, azt meg végképp nem tudom, volt-e egyáltalán apám. Valószínűleg ördög rakta ikrákból születtem. Jó kis örökség egy kölyöknek, nem?

– Ó, Istenem, Mick! – sírni tudott volna Gyengéden megérintette Mick arcát. – Ne haragudj.

Mick betakarta a kezét a kezével. – Hányszor kell még ezt kimondanunk, mielőtt vége lenne ennek a hétvégének?

– Nem tudom.– Ó… Tess. – Még jobban odaszorította kettőjük kezét az arcához, és ott

tartotta.Flannigan és Tess eközben az igazságot kereste egymás szemében, de

az mintha mindig megszökött volna előlük. Végül Mick lehajolt, és gyengéden homlokon csókolta a lányt.

– Tess, kicsikém. Hidd el, igazán nagyon bánom mindazt, amivel megbántottalak.

– Olyan fiatalok voltunk – suttogta Tess. – Annyira fiatalok.– És annyira szerettük egymást.– Igen.Mick a karjaiba emelte, ő pedig a mellkasának támasztotta a fejét.

Annyira jő, gondolta, annyira helyes ez így, hogy így tartja.– Felviszlek az ágyadba, Tess. Fáradt vagy már.– Köszönöm.Ahogy kimentek a konyhaajtón, odanyúlt a kapcsolóhoz, és

lekattintotta a villanyt.– Te látsz a sötétben, Mick?– Van itt láng, ami megvilágítja az utat: a hajad. – Lehajolt, és a lány

hajába temette az arcát. – Csodálatosan világít a sötétben.Csendben jutottak át a nappalin a lépcső felé. Tess nem tudta, hová

viszi – a saját hálószobájába vagy az övébe. De nem is számított. Ma este nem. Tess becsukta a szemét, és beletemette az arcát a fiú mellkasába.

A lépcső tetején Mick habozva megállt, aztán határozottan elindult Tess szobája felé. Bevitte, és a csizmája sarkával becsapta maguk után az ajtót.

– Megérkeztünk, Tess.Tess kinyitotta a szemét.– Emlékszel még, milyen volt, amikor először szeretkeztünk, Flannigan?– Nem tudnám elfelejteni.– Sütött a hold, éppúgy, mint ma.– Nyár volt – mondta Mick.– És te meg voltál ijedve.– Én nem. Bátor voltam. Te voltál megijedve.

– Csak tettettem. Nem akartam, hogy azt hidd, olyan könnyű nőcske vagyok.

Mick halkan felkuncogott. – Sosem voltál könnyű, inkább csintalan.– Ez a csáberőmhöz tartozik.– Bizony, bizony, Tess, kicsikém.Elindult az ágy felé, de a szoba közepén megállt, lenézve a lányra. Tess

a két kezével közrefogta az arcát.– Csókolj meg, Flannigan. Csak még egyszer.– Egy sosem volt nekünk elég, Tess.Még az idő is megállt, ahogy odanyújtotta a száját a lánynak. Aztán

összeért az ajkuk, és ők megtudták, milyen lehet a mennyország. Tess a vállába kapaszkodott, Mick pedig a szívéhez szorította. A lány hajába csúsztatta a kezét, Tess pedig az inge alá. Tess haja illatozott, Mick bőre forró volt.

– Tess… kicsim – suttogta Mick, ajkával a lány ajkán.– Flannigan… szerelmem.Tess ujja végigszántott a bőrén, és ő megrázkódott– Te majdhogynem nagyobb kísértés vagy, mint amit egy férfi el tud

viselni. Megbabonázol, Tess.Az ajkuk újra összeért, és ők csak kapaszkodtak egymásba, az istenek

nektárját ízlelve. Aztán lassan, határozottan, Mick elindult az ágy felé.

5.

A matrac besüllyedt a súlyuk alatt. Flannigan lefektette Tesst az ágyra éppen úgy, mint régen, hogy a haja szétterült a párnán, selymes köntöse pedig rásimult, hogy a teste egyetlen hosszú, karcsú vonalnak tűnt a holdfényben, amit nem tör meg egyetlen ránc sem. Mick, egyik térdével az ágyon, fölé hajolt, keze forró volt a combján.

– Amikor így látlak, Tess, azt kell mondanom, hogy hülye voltam.– Nem soha. Csak megijedtél – Tess végigcirógatta u fiú szemöldökét,

az arccsontját, telt ajka finom vonalát.– Ez nagyon jó. – Becsukta a szemét, és felsóhajtott. – Most rögtön el

tudnék aludni, itt melletted, ezen a matracon a kezeddel az arcomon.– Aludni, Flannigan?– Többek között.Egy kicsit még maradt, kezével Tess combján, és Tess kezével az

arcán. Önzőnek érezte magát, hogy ennyi örömben van része, míg ő semmit sem tud adni viszonzásul. Ugyanakkor nemesnek is érezte magát. Nem túl gyakran fordulhat elő, hogy egy férfit felszólítsanak, hogy hagyja el egy olyan nő ágyát, mint Tess.

– Arra csábítasz, hogy maradjak, Tess.– Arra csábítasz, hogy marasztaljalak.Mick hirtelen felállt, nehogy meggondolja magát, és szomorú,

vágyakozó mosolyt küldött a lány felé.– Nem bírnám elviselni hogy újra bántsalak, Tess. Túlságosan fontos

vagy nekem.

– Gondolom, ezt most meg kellene köszönnöm. – A lány másik párnáért nyúlt, és feltámasztotta magát, hogy jobban lássa. – Ehelyett viszont inkább kérek még egy utolsó szívességet

– Mondd. Máris a tiéd.– Adj egy búcsúcsókot, Flannigan, aztán gyorsan menj el.Mick föléhajolt, és gyengéden megcsókolta. Gyengéd volt, kedves és

becéző; de benne volt a búcsú is. Tess érezte az elválás magányát, már akkor, amikor még ölelték egymást.

Végül elszakította magát tőle. A szemük még összevillant, aztán Mick gyorsan elfordult és elhagyta a szobát úgy, ahogy kérte. Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, már azt kívánta, bárcsak mégis marasztalta volna. De ha vele maradt volna? Csodálatos lett volna vele szeretkezni, ez kétségtelen. Egész éjszaka egymás karjaiban lettek volna. De reggel… mi lett volna reggel?

Egy kisbaba sírására ébredt. Hat óra. Soha nem ébredt fel reggel hatkor tizennégy éves kora óta, amikor Bertha néni mindig kirángatta az ágyból, hogy ideje készülnie az iskolába.

Tess visszasüllyedt az ágyba, s arra készült, hogy újra elalszik, de a baba ismét sírni kezdett. Most már teljesen felébredt. Furcsa, hogy Chicagóban legalábbis egy tehervonat dübörgése kellett hozzá, itt Tupelóban pedig elég egy újszülött vékonyka kis hangja, hogy felrázza mély álmából.

Vállára vetette a köntösét, és felrántotta Lovey hálószobájának az ajtaját. Lovey az ágyon ült a síró babával a karján, Jim pedig édesen aludt egy kiságyon, amit a szekrényből húzott elő előző este.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte Tess.– Nincs. Tisztába tettem és már evett is, és nem a fájdalomtól sír.

Szerintem egyedül érzi magát. Úgy látszik, ez egyetemes emberi állapot. – Lovey Tessre mosolygott, és beljebb intette a szobába. – Gyere, látogass meg minket.

Lábujjhegyen beóvakodott, Lovey pedig megveregette a matracot maga mellett.

– Biztos, hogy szabad? Tudom, hogy tegnap este mind bejöttünk, de… olvastam, hogy a kórházakban óvják az újszülötteket a vírusoktól meg ilyesmiktől.

– Az elszigeteltség sokkal veszélyesebb, mint a vírusok. Hidd el. Jim meg én úgy gondoljuk, hogy a kötődés sokkal fontosabb, mint az óvatosság.

Tess leült az ágy szélére, és a babát nézte.– Olyan törékeny. Nem félsz, hogy fájdalmat okozol neki?– Ó, a babák jól érzik magukat, ha az ember közel tartja őket a

testéhez, nehogy úgy érezzék, leesnek. – És persze tartani kell a fejüket. – Felismerte Tess arcán a vágyakozást. – Akarod tartani egy kicsit?

– Ha szerinted nem árt neki.Ügyetlenül elrendezte a karjait, Lovey pedig odaadta neki a babát. A kis

Babs még mindig szipogott, boldogtalanul fintorogva, és az események ilyetén alakulása szintén nem volt nagy kedvére. Egy fokkal hangosabban kiabált.

– Most mit csináljak? – kérdezte Tess, őszintén megijedve.

– Próbálj meg sétálni vele, és énekelj neki. A csecsemők nagyon szeretik az emberi hangot.

Tess felállt és sétálni kezdett vele, először kicsit szorongva, de aztán, ahogy rájött az ízére, bátrabban. Aztán zümmögni kezdett. Egy ír altatódalt, amit évekkel ezelőtt tanult: akkor, amikor Flannigan és ő járni kezdtek.

A pici azonnal elhallgatott. Kis kezével belegabalyodva Tess egy vörös fürtjébe, tanulmányozni kezdte mulattatásának eme újabb forrását.

– Azt hiszem, tetszem neki.– Imádja a hangodat. De ki nem, Tess? Még mindig olyan a hangod,

mint egy angyalé. – Lovey hátradőlt a párnán.– Fáradt lehetsz.– Fáradtabb, mint kellene. Talán a korom miatt. Amikor az előzőt

szültem, még sokkal fiatalabb voltam.– Segíthetek valamiben?– Szórakoztathatnád a kis Babset, amíg én megpróbálok szundítani. –

Tess olyan rémültnek látszott, hogy Lovey felnevetett. – Azt hiszem, láttam odalent egy hintaszéket. Ha van egy hintaszéked, már nem szúrhatod el.

– Akkor gyerünk, kicsikém. Köszönj el szépen a mamától. Lemegyünk egy óriási hintaszék-kalandra – vigyorodott el Tess.

Mick egy vitorlás fedélzetén feküdt elnyúlva. Csak egy törülköző takarta, Tess pedig mellette ült, nedves haját fésülgette, és énekelt neki. Az egyik kedvenc dalát énekelte, a „Nem tudom nem szeretni” címűt.

Tess arról énekelt, hogy milyen szomorú volt, amikor elhagyta a szerelme, és mennyire boldog, amikor visszatért. Mick tudta, hogy neki énekel. Kinyitotta a szemét, és a könyökére támaszkodott. Nem vitorláson feküdt, ó, nem. Johnny házában volt és Johnny fehér lepedői tekeredtek a meztelen testére. Csak a dal volt igazi.

Magára rántotta a farmerét, és mezítláb lesietett a lépcsőn. Az alsó fokhoz érve leült. Tess ott ült a hintaszékben Lovey kisbabájával, és énekelt neki. Túlságosan gyönyörű volt a látvány, semhogy megzavarja.

Mick csak figyelt, hallgatózott és vágyakozott. Mi lenne, ha az a kisbaba ott Tess kezében a kettejüké lenne? Mi lenne, ha Tess egy olyan pici lánykának énekelné blues-altatódalait, akinek vörös a haja, mint Tessé, és kék a szeme, mint a sajátja? Mick még a nevét is tudta: Jenny. Ő meg Tess már réges-régen kiválasztották ezt a nevet.

– Vajon hol lehetsz te most, Jenny, kicsikém? – mormogta magának.Felkelt a lépcsőről és keresztülóvakodott a szobán, míg a hintaszék

mögé nem ért. Tess lelassult a hintázásban, és hátranézett a válla fölött. A szemében fény gyúlt, de az éneklést nem hagyta abba. Áthajolva a szék támláján, Mick látta, hogy a baba már majdnem alszik.

Lábujjhegyen megkerülte a széket, és leült velük szemben a kanapéra.– Hallottalak énekelni – mondta csendesen, hogy ne ébressze fel a

csecsemőt.– Lovey és Jim odaadták, hogy vigyázzak rá.– Jól áll neked, Tess.– Én kissé kényelmetlenül érzem magam. Egy kicsit megrémít ez a

parányi batyu.

Mick, bár nem mondta, maga is félelemmel vegyes áhítatot érzett, de végül összegyűjtötte a bátorságát, és megkérdezte: – Szerinted mit szólna hozzá, ha tartanám egy kicsit?

– Mindjárt megkérdezem. – Tess közelebb hajolt a szendergő babához. – Nézd csak, kicsikém, van ott egy nagy bácsi a kanapén, aki majd meghal, hogy tarthasson egy kicsit. Szerintem nem olyan rémes, de nem akarlak odaadni neki, mielőtt hallanám a véleményedet.

Babs baba ásított, és pislogott egyet kék szemével. Tess felmosolygott Mickre.

– Szerintem beleegyezett.Tess felállt, és a hintaszék előtt találkoztak. A baba oly nagy gonddal

cserélt gazdát, mintha legalábbis a világbékéről tárgyaltak volna. Már Mick karjában volt, de Tess még tartotta a feneke alatt.

– Mick, szerintem egy kicsit nedves.– Majd én elrendezem. – Közelebb vonta a babát a mellkasához, de vele

együtt Tesst is, aki valahogy belegabalyodott a pelenkába. A vége az lett, hogy egyszerre tartotta mindkettőjüket.

Lenézett Tessre, aki elpirult, és elvigyorodott.– Ennek a gyerekfelvigyázásnak azért megvannak a jó oldalai. Nem is

tudom, melyikőtök a kellemesebb fogás, te vagy a baba.– Látom, még mindig tudsz ír módra hízelegni, Mick.– De csak neked, Tess.Tess nevetve leült a kanapéra, és figyelte, hogyan ismerkedik Mick

Babs babával, fejét odahajtva hozzá.– Akármi legyek, ha nem egy apróka kis angyal vagy, aki egyenesen a

mennyországból jött, hogy megörvendeztesse Mick bácsi szívét. – Tessre pillantott. – Azt hiszem, rám mosolygott.

– Efelől nem lehet kétség.– Nézd csak a kis kezét, Tess. Nézd, hogy kapaszkodik belém.

Szerintem szeret.– Hm – Tess csak ennyit tudott kinyögni.– És láttad a kis lábát? – Mick megcsókolta egyik parányi talpacskáját. –

Ez a gyerek maga a csoda.Jim jelent meg a lépcsőn, hogy visszaigényelje a lányát.– Szoptatni kell a kicsikét.Amikor Jim felvitte a babát, Tess úgy érezte, mintha elvettek volna tőle

valamit. Csak Mickre bámult, aki összeroskadva ült a székén. Még sosem látta őt így. Úgy érezte, valamit mondania kellene. De mi legyen az? Sajnálom? Persze, hogy sajnálta mindazt, amiből kimaradtak – a rózsaszín talpú kisbabákat, az éjjeli etetéseket, a születésnapi zsúrokat, a lefegyverző érzést, amikor Apunak és Anyunak szólítják az embert.

Végül úgy döntött, legjobb, ha nem mond semmit. Végül is, ma elbúcsúznak egymástól. Örökre.

Felállt, és csendesen elhagyta a szobát.Mick addig ült a székén, amíg a lány lépte zaja el nem halt a lépcsőn.

Hogyan is követhetné? Hiszen egész más irányba mennek.

Reggel tízre Loveyt kivéve mindnyájan odalent voltak. Eljött a vasárnap reggel, amikor formálisan is búcsút mondanak Babsnek.

Johnnyval az élen kivonultak a ház mögötti rózsakertbe. A nap ferdén sütötte a rózsákat, és távoli harangok zengték istentiszteleti dallamaikat.

Johnny egy kőpadra helyezte Babset a rózsakert közepén. Aztán kezével a mellén, egyszerű búcsúbeszédet mondott. Babs barátai egyenként léptek elő, hogy elbúcsúzzanak tőle. Mindnyájan a szívükből beszéltek.

Mikor a szertartás véget ért, Johnny magához vette az urnát, és a kis furgonhoz vezette őket. Lovey a második emeleti hálószobából intett nekik búcsút. Csendben ültek az autóban, míg ki nem értek a reptérre, ahol Mick Cessnája már várt rájuk.

Amikor már mind bent ültek a gépben, Mick a pilótaülésben, Tess pedig mellette, Johnny odahajolt és megrángatta Tess ruhaujját.

– Azt akarom, hogy te csináld, Tess. – Tudta, mit akar. Hiszen arra készültek, hogy szétszórják Babs hamvait a Mississippi folyó fölött.

– Biztos vagy benne, Johnny?– Igen. Tudom, hogy ő is ezt akarja. Sokszor beszéltünk róla. Mindig azt

mondta nekem: Johnny, vigyél fel magasra, az égbe, és szórjál szét a Mississippi fölött. Akkor majd mindig úton leszek. Ki tudja, milyen messze visz a folyó? – Johnny kitörölt egy könnyet a szeméből. – Én nem tudom megcsinálni, Tess. Túl önző vagyok, hogy hagyjam elmenni.

Tess átvette tőle az urnát. – Jól van. Majd én.– Nem tudnál énekelni, amíg csinálod? Az tetszene neki.– Énekelni fogok.– Köszönöm, Tess. – Johnny, elégedettségében hátradőlt az ülésen, és

beszíjazta magát. – Mi készen vagyunk, ha te is, Mick.Mick bólintott. De mielőtt még a kapcsolókhoz nyúlt volna,

megszorította Tess kezét. A lány lenézett az összekulcsolt kezükre, aztán fel Mickre megint. A pillantásuk összekapcsolódott úgy maradt, aztán elvált. Mick elengedte a kezét, és a levegőbe emelkedett a Cessnával.

Tess figyelte, hogy milyen könnyedén bánik a géppel. Micket mindig is elbűvölte a repülés. Tess jól emlékezett arra a napra, amikor megkapta a repülőigazolványát. Úgy döntöttek, ellógnak az órákról, telipakoltak egy piknikkosarat és béreltek egy gépet. Mick lerepült vele egészen a Mexikói-öböl partjáig, hogy ott ünnepeljenek. Micsoda ünneplés volt! Még most is érezte a nap sugarát az arcán és a szél fuvallatát, amint egy elhagyatott partrészen szeretkeztek a homokban.

Kristálytiszta égben repültek, csak a motor dübörgött a fülükbe. Mélyen alattuk a táj zöld és barna csíkokra oszlott, amit alkalmanként megtört egy-egy szürke szalag kanyargása.

– Ott a folyó – kiáltotta Mick, és lemutatott.Tess bólintott. Mick annyira levitte a gépet, hogy az már majdnem a fák

hegyet érintette. Tess még emlékezett rá, hogyan kell kinyitnia az ablakot. Ez is egyike volt annak, amire Mick tanította meg. Amikor Mick jobbra döntötte a gépet, énekelni kezdett.

– Összegyűlünk a folyónál, hol angyal lépte jár… – Hangja tisztán és édesen szárnyalt a motorzaj fölé, és ő, még mindig énekelve, a Mississippi felé döntötte az urnát.

A nap bearanyozta Babs hamvait, aztán a fénylő darabkák elváltak egymástól és lassan lebegve elindullak a várakozó folyo felé.

– Ott leszünk fénylő partjánál – énekelte Tess az ismerős himnuszt –, utunk véget ér, s a béke boldog dallamánál szívünk táncra kél.

Mick magasra vitte a gépet, fel az égbe, aztán egy méltóságteljes kanyarral újra leszállt a folyó fölé.

– Az ég óvjon, Babs – mondta.– Isten áldjon, drága barátnőm – tette hozzá Tess.– Isten veled, barátnőm – mondta Jim. – Hiányozni fogsz.– Légy boldog, drágám. Akárhol is leszel. Légy boldog – mondta Johnny,

arcát az ablakhoz nyomvaMick kezdett először búcsúzkodni, amikor visszaértek Tupelóba Lovey

hálószobájában álltak. A kis Babs parányi labdává gömbölyödve alud az ágy közepén.

– Itt az ideje, hogy továbbálljak – mondta Mick, miközben kezet rázott Jimmel és Johnnyval. Medve módra megölelte Loveyt, Tesst hagyva utolsónak.

Tess háttal az ablaknak állt, a többiekkel szemben. Amikor Mick elindult felé, nem is tudta, mire számít, de Mick őt is medve módjára vette a karjai közé, mint Loveyt. Tess közelebb húzódott hozzá, hogy érezze a melegét és az erejét.

– Szervusz, Tess, kicsikém – suttogta, közel hajolva a füléhez – vigyázz magadra.

– Te is, Mick.Mick még tartotta egy darabig, aztán hirtelen elfordult. Tess nem bírta

volna végignézni, ahogy elmegy.– Johnny, kölcsönkérhetném az autót? – kérdezte, már útban az ajtó

felé.– Persze, Tess. az átjáró asztalán vannak a kulcsok.– Köszönöm. – Ahogy kiment a szobából, még egyre hallotta a három

fiú hangát, ahogy kórusban búcsúzkodnak.Lerohant a lépcsőn, és az autóhoz menekültében felmarkolta a

kulcsokat. Mire a kormánykerék mögött ült, már lihegett, de nem a megerőltetéstől. A fizikai állapota rendben volt; a szíve már annál kevésbé. Az vérzett és recsegett-ropogott, mintha csak meg akarna szakadni.

Vakon vezetett, minél messzebbre Johnny házától. Nem tudta, hova megy, de nem is érdekelte. El kellett menekülnie Mick Flannigantől. Ha ottmaradt volna, hogy végignézze, amint Flannigan kisétál a házból a csomagjaival, akkor sikoltozott vagy bőgött volna – vagy talán a kettőt egyszerre. Most aztán végleg eltűnik az életéből. Eddig úgy tűnt, mintha csak egy hosszúra nyúlt utazásra ment volna el, és minden percben várható volt, hogy visszajön. Még amikor Carson, majd O’Toole felesége lett, még akkor is úgy érezte, hogy ők csak helyettesítik Flannigant, amíg az vissza nem tér.

A Joyner Streeten találta magát, a park közelében. Hirtelen elhatározással leparkolta a kocsit, és a vörösfenyő pad felé indult, ahol ő és Flannigan a szentjánosbogarakat figyelték. Persze most túl korán volt még, hogy előjöjjenek, bármennyire is érezte, hogy közeleg az este. Pilledt, mindjárt-vége-a-napnak érzés úszott a levegőben, és ez majdnem hipnotizálta.

Lehunyt szemmel hagyta, hogy a béke átjárja a lelkét. Flannigan valószínűleg most viszi le a csomagjait a lépcsőn. Bőröndje biztos nincs. Valószínűleg még mindig azt a viharvert vászontáskát hordja, amit tíz évvel ezelőtt is használt. Johnny – és talán Jim – kiviszik a reptérre.

Felvetette a fejét, úgy hallgatózott. Mintha Mick Cessnájának a hangját hallaná, amint épp felkapaszkodik az égbe.

Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.– Nem sírok. Most nem akarok sírni.– Akármi legyen a baj, nem érhet annyit, hogy sírjon miatta. – A hang

mögüle érkezett, a sötétségből.Tess felugrott, majd körbefordult, hogy lássa, ki szól hozzá. Egy

öregember állt ott az egyik tölgyfa mellett, az arca olyan barna és göcsörtös, mint a fa törzse. Hosszú, fehér haja és szakálla csomós, mintha már régen látott volna borbélyt; ruhája tiszta fekete. Fekete öltönye legalább két számmal nagyobb volt a kelleténél: a nadrágja megroggyant a térdénél, a zakó ujja pedig fel volt hajtva inas csuklójánál.

– Hozzám beszél? – kérdezte Tess.– Bezony.Tess döbbent volt, de kíváncsi, és egy cseppet sem ijedt. Pályafutása

során mindenféle emberrel találkozott, és elég jó emberismerőnek tartotta magát. Az öreg élénken mozgott, hetykén mosolygott, és kék szeme éppoly barátságos volt, mint egy kölyökkutyáé.

Amikor odaért a padhoz, udvariasan és eléggé formálisan meghajolt felé

– Nagyon zavarná, ha én idetelepednék?– Egyáltalán nem.– Caseynek hívnak – Kinyújtotta a kezét.– Tess Jones vagyok. Örülök, hogy találkoztunk, Mr. Casey.– Szólítson csak Caseynek. Közelebb húzódott, és csak nézte fénylő kék szemével. Tesst

Flanniganre emlékeztette, és kénytelen volt elfordítani a tekintetét. – Maga új itt, Tess? Még nem láttam a parkban.

– Tupelóban nőttem fel, de már régen elmentem innen.– És mi hozta vissza hozzánk?– Egy kedves barátom halála.– Az nagy bánat. Majdnem akkora, mintha a családját veszítené el –

szipogott az öreg.– Mr. Casey…– Csak Casey, ha szabad kérnem – mosolygott rá az öreg a könnyein

keresztül.– Valami baj van? – kérdezte előredőlve Tess.– Ó, istenem… – megállt, a távolba meredve. – Magát ez nem

érdekelheti.– Ne sírjon, kérem. Engedje meg, hogy segítsek, ha tudok.Casey áldotta magában az összes szenteket, akiket ismert, és néhányat

azok közül is, akiket nem. Végre rámosolyog a szerencse. Talán tartogat még az élet egy kis csodát az öreg Caseynek is.

– Arról van szó… – Casey könnyei csodálatosképpen felszáradtak. – Nem találom a fiamat. Tudja, ő a mindenem ezen a világon. Kutatom és keresem… már évek óta.

– Hogyan… hogy vesztette el?– Tudja, meghalt a gyönyörű feleségem. Akkoriban bizony nem volt

könnyű egy férfiembernek, egy csecsemővel is törődni meg a munkáját is ellátni. A gyámügyisek elvitték tőlem.

– Rettenetes.– Megtettem mindent érte, amit tudtam, de tudja…– Hová vitték?– Egyik családtól a másikhoz. Egy darabig még tudtam követni, de

aztán… Utazó munkám volt, tudja, cipőkkel házaltam, és közben teljesen elvesztettem a nyomát. Amikorra hazaértem, már elküldték, délre, azt mondták. Sosem találtam rá.

– Hát ez szívet tépő. – Tess Flanniganre gondolt. Amíg meg nem szökött, hogy csatlakozzon a cirkuszhoz, Pass Christianben élt egy árvaházban, a Mexikói-öböl partján.

– Most már megöregedtem. De az a legkedvesebb álmom, hogy még egyszer láthatom, mielőtt meghalok.

– Senki sincs, aki segíthetne? Egy ügynökség?– Sajna, Tess, ezek az ügynökségiek nem sokat törődnek az emberrel.

Úgy tűnik, csak a fizetésük érdekli őket. – Casey felsóhajtott. – Nem, attól félek, hogy csakúgy, mint Blanche-nak, nekem is idegenek kedvességére kell hagyatkoznom. – Sanda pillantást vetett Tessre.

Tess nem volt ostoba. Nagyon jól tudta, hogy Casey úgy játszik a szíve húrjain, mint egy hárfán, de nem bánta. Ennek a kopott szmokingos, finomkodó beszédű, szegény öregembernek szüksége van rá. Neki pedig, most, hogy Flannigan örökre elrepül az életéből, még inkább szüksége volt arra, hogy valakinek fontos legyen.

– Nézze – fordult Caseyhez –, még van itt néhány napom, mielőtt visszarepülnék Chicagóba. Meséljen még a fiáról; talán segíthetek.

– Nos… – Casey lehunyta a szemét, mint aki emlékezni próbál. – Fekete haja volt, göndör, mint az anyjáé. És kék szeme, a világ legtisztább kékje. Tiszta ír fajta éppúgy, mint én és az anyja – abbahagyta, hogy nedves arcát megtörölgesse a zsebkendőjével.

Tess visszatartotta a lélegzetét. Tudta, hogy valószínűleg teljesen alaptalan következtetésekre jutott, de hinni akart bennük. Casey talán épp Flanniganről beszél.

– Szerintem olyan maga korabeli lehet – folytatta.Casey a korai harmincas éveiben. Néha cserbenhagy a memóriám.Tess belemeredt az öreg szemébe. Kék. De még milyen kék. Éppen

olyan, mint Mické. Milyen rendkívüli lenne, ha épp Flannigan apjába botlott volna! Tulajdonképpen még igaz is lehet. Mick sosem volt biztos benne, hogy hogyan is került az árvaházba.

– Szerintem kemény kötésű, szálas legény lett belőle. – Casey végignézett saját madárcsontjain. – Az anyja nagy, derék lány volt.

Tess felpattant. Flannigan akármikor elhagyhatja a várost. Lehet, hogy már el is ment.

– Ha velem jön, azt hiszem, segíthetek magán. – Rohanni kezdett az autó felé, de visszanézve látta, hogy Casey csak lihegve próbálja utolérni. Visszament hát hozzá és kézen fogta – Siessen. Kérem, siessen.

Beszíjazta Babs sportkocsijába, és végigdübörgött vele az utcákon.

– Annyira azért nem sürgős, kedves – mondta Casey, a műszerfalba kapaszkodva.

– De igen. Lehet, hogy már el is ment.– Ki?– Flannigan.Casey belemosolygott a szakállába, és megragadta a kapaszkodót,

mert Tess csikorogva állt meg egy elegáns ház előtt.– Várjon itt – mondta Tess, de már kinn is volt az autóból, és rohant fel

a lépcsőn. – Mick, Mick!Vékony, őszülő férfi lépett ki a bejárati ajtón.– Tess, mi baj van?– Muszáj beszelnem Mickkel. Itt van még, Johnny?– Már elment. Még nincs tíz perce, hogy otthagytuk a reptéren.– Ó, istenem…– Tess? – szólt utána Johnny ahogy ő visszafutott az autóhoz.– Majd később elmagyarázom – szólt vissza. Aztán becsusszant a

kormány mögé, és bőgő motorral elhajtott egy másik irányba.

Flannigant a kifutón várta a gépe. Rendszerint kellemes izgalommal indult felé, mert imádott repülni. Imádta, hogy a világ fölött lehet, messze a valóságtól, valami gyönyörűséges és ismeretlensége miatt kalandos, új helyre tartva.

De ma nehéz léptekkel ment, vászonzsákját pedig legalább huszonöt kilóval nehezebbnek érezte a szokásosnál. Nem akart elmenni. Azt is tudta, miért – Tess miatt.

Végül belökte a zsákját a gépbe, és felmászott a pilótaülésbe. De nem készült hozzá a repüléshez. Csak ült, és bámulta a kifutópályát.

Hirtelen Tess került a látómezejébe. Szoknyája és vörös haja egyaránt az arca körül csapkodott. Az ő nevét kiáltozta futtában.

Leugrott a gépről.– Tess? Tess! – rohant felé. A betonpálya szélén találkoztak.

Megragadta a vállát, Tess pedig az arcáért nyúlt. Egy darabig így álltak, egymást nézve, némán. Tess keze gyengéden megmozdult az arcán, és ő csaknem a mennyekben érezte magát.

Amikor a csodálkozása, hogy újra látja, elmúlt, behúzta a lányt egy szélárnyékos helyre.

– Hogy jutottál ki ide, a biztonságiakon át?– A jól bevált módszereimet alkalmaztam.Mick nevetett. – Vannak itt egypáran, akik sohasem változnak.– Mick, ó, Mick! – keze még egyszer végigsimított a fiú arcán. – Úgy

örülök, hogy megtaláltalak!– Én is örülök, szerelmem, – Keze közé fogta az arcát, ujjait

beletemetve a selymes hajába, – Nem búcsúztunk el rendesen.– Soha nem búcsúzunk el rendesen.– Ideje behozni ezt a lemaradást.Lehajolt, az ajkával majdnem érintve a lányét. Közelebb húzódott

hozzá. Tess szíve már Mick mellkasán dobogott, és az arcán érezte leheletének forróságát.'

– Mick – mondta, sóhajnál alig hangosabban.– Tess, kicsim…

– Nem búcsúzni jöttem.Mick veszélyt szimatolva rántotta fel a fejét, bőrén a félelem tüskéi

masíroztak.– Mi baj van, Tess? Csak nem történt valami Lovey-val meg a babával?– Dehogyis, semmi ilyesmi. Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. –

Örömtől ragyogó arccal lépett hátra. – Jó hírt hoztam, Mick. Persze nem akarom, hogy túlságosan nagy reményeket fűzz hozzá, mert lehet, hogy tévedek.

– Mindig tudtad, hogyan lehet karácsonyig váratni az embert. Ki vele, kislány.

– Azt hiszem, megtaláltam az apádat.

6.

– Az apámat? – Mick vállon ragadta. – Mit beszélsz, Tess?– Találkoztam egy öregemberrel a parkban, aki azt mondta, hogy már évek óta keresi a fiát. – Megragadta Mick karját. – Mick, egész pontosan téged ír le.

– Ó, Tess, kicsikém. – Mick az ajkához emelte a kezét, és megcsókolta. – Ezer és egy ember él a Földön, aki úgy néz ki, mint én.

– Nem igaz. Ilyen egy sincs. Te különleges vagy, Mick Flannigan.– Szerintem te elfogult vagy – mondta, de azért örült. Már évek óta nem

érezte különlegesnek magát, azóta meg, hogy Tesst elhagyta, különösen nem. – Tess, kedvesem, szerintem egyszerűen összetalálkoztál egy magányos öregemberrel, aki meghatotta azt a gyengéd szívedet.

– Casey. Így hívják. Ír neve van, mint neked. És a szeme… – Tess szeme felragyogott. – Látnod kéne a szemet, Mick. Pont olyan, mint a tiéd. Olyan kék, mint a nyári ég.

Mick hagyta magát belesodorni az álmába. Az apja. Elképzelte, magasan és elegánsan, halántékánál már őszülő, sötét hajjal, gazdag ír kádenciákkal vegyülő beszéddel.

– Megnézem ezt az embert. Hol van?– A kocsiban. – Megragadta a karját, és keresztülvonszolta a reptéri

épületeken, keresztül a bejárati ajtón, ahol Casey várt a kocsiban. – Itt van, Mick.

Hófehér hajat és szakállat látott, viharvert öreg arccal Egy pillanatig arra várt, hogy a mennyek megnyílnak, és az angyalok kara dicshimnuszba kezd. Azt várta, hogy egy szellemkéz az égre írja: Flannigan, ez a te apád.

De az álom csak egy pillanatig tartott. Már nem hitt a lehetetlen álmok teljesülésében.

Ahogy kinyitotta a kocsi ajtaját, az öregember odafordította a fejét. A szemük összetalálkozott. Casey szélhámos, ezt azonnal tudta. Arthur bácsi volt ugyanis a világ legtökéletesebb szélhámosa, így aztán lehetetlen volt nem felismernie őket, ha találkozott velük.

– Mick Flannigan vagyok.Kézfogásra nyújtotta a kezét. Az öreg meglepő erővel szorította meg

ahhoz képest, amilyen elesettnek látszott.

– A nevem Casey. – Kiszállt a kocsiból, olyan elegáns mozgással, mintha csak egy szimfonikus zenekar előtt lépne le a pódiumról. A szmokingja megroggyant rajta, ahogy szembefordult Mickkel.

– Tess szerint lehet, hogy maga az apám – mondta Mick, egyenesen a szeme közé nézve, mintha azt mondaná: már ismerem a fajtádat.

– Nos – Casey jobbra, majd balra hajtotta a fejét, mint egy pimasz öreg poszáta. Sanda pillantást vetett Tessre, majd visszacsúsztatta a szemét Mickre. Végül egy lépést hátralépett. – Fájdalom, maga nem az én fiam.

– Honnan tudja? – kérdezte Mick. – Úgy tudom, már évek óta nem látta a fiát.

Könnyek szöktek Casey szemébe, és Mick meghatódott. A bú rágja meg az öreg csalót, gondolta. Mindig csodálta a műfaj jobb művelőit, Casey pedig nagyon jól csinálta.

– Egy apa megismeri a saját fiát. – Casey valahova a szíve tájára tette a kezét a lompos szmokingján. – Innen tudnám.

– Ó – mondta Tess. A csalódás kiült az arcára. – Most mit csináljunk, Mick?

Mick úgy döntött, hogy a sors vagy játékos kedvében van, vagy zseniálisan rendezi a dolgokat. A gépe még mindig ott áll a kifutón, Tess pedig itt áll vele szemben, könnyes szemmel. Csak nem köpi szembe a saját sorsát…

– Hogy mit csinálunk, drágám? Természetesen segítünk Caseynek.– Komolyan mondod, Mick? Tényleg segítesz?– No, ide figyelj, Tess. Mikor küldtem én el bárkit a küszöbömről? Persze

hogy segítek.Mintha Casey egy parányit megkönnyebbült volna, gondolta.

Egészségére. Majd később leül vele egy négyszemközti megbeszélésre.De most, először is vigyáznia kell Tessre. Nem is tudta, hogyan tudott

Tess meglenni annyi éven át a gondoskodása nélkül.Mostantól ő majd figyel rá, gondolta. Úgy sincs határozott úticélja,

egypár napon meg nem múlik. Elrendezi ezt a Casey-féle ügyet, és csak aztán mond búcsút Tessnek. De akkor aztán tényleg.

Átfogta Tess vállát. Milyen vékony, milyen törékenynek tűnik. Ezt még sohasem vette észre.

– Talán szedjük össze Mr. Casey holmiját…– Csak Casey – szakította félbe az öreg.– Oké. Akkor most visszamegyünk Johnny házába, és megtervezzük,

mit tegyünk.Mick bemászott a volán mögé, Casey pedig visszairányította őket a

parkba.– Maga itt hagyta a cuccait? – kérdezte Tess, amint Casey nyomában

visszajutottak a vörösfenyő padhoz.– Nem. Én itt lakom.– Itt lakik? – Tess Mickre pillantott, de az meg sem szólalt. Még csak

nem is látszott meglepettnek.– Nem olyan rémes. – Casey bevezette őket a fák közé, míg csak oda

nem értek egy nagy kartondobozhoz. Kívülről fekete műanyag szemeteszsákokkal volt beborítva, de néhol átlátszott rajtuk a felirat. Egy hűtőszekrény doboza volt. – Persze, ha esik, akkor átázik a házam. Olyankor mindig újat kell szereznem.

Eltűnt a doboz belsejében. Tess és Flannigan hallották, ahogy énekel magában:

– Találkozunk mi még azon a gyönyörű parton. Találkozunk mi méééég…

– Tess – szólalt meg Mick –, nem akarom, hogy túlságosan sokat várj ettől az öregembertől.

– Csak segíteni akarok neki.– Segíteni fogunk. Megtesszük, amit lehet.– Köszönöm, hogy maradsz, Mick.– Ahova én megyek, ott engem nem vár rajongó közönség.– No és hová mész?– Texasra gondoltam. Emlékszel még, amikor Texasról beszélgettünk?– Úgy volt, hogy te majd repülsz, én meg a búzavirágok között várlak,

és énekelek a gyerekeinknek. – Tess szeme elködösült.– Szép álom volt.– Még mindig szép lenne… ha szeretnénk egymást.– Igen… ha szeretnénk egymást.Beszélgetés közben kissé eltávolodtak a doboztól, és Mick öntudatlanul

olyan közel húzódott hozzá, hogy a válluk és a csípőjük összeért. Most elszakította magát tőle.

– Szerintem azt kellene csinálnunk – mondta –, hogy keresünk egy helyet éjszakára, aztán holnap kora reggel elvisszük Caseyt a szociális segélyirodába. Majd ők segítenek neki.

– Azt mondtad, segíteni fogsz – nézett rá Tess vádlón.– Fogok is. Nézd meg ezt, Tess. Hullámpapír dobozban lakik. – Intett a

hűtőszekrénydoboz felé. – Kopott ruhában jár. A szociális gondozó majd eteti, felruházza és elhelyezi valahol.

– No és a fiával mi lesz?– Honnan tudod, hogy egyáltalán van fia?– Mióta vagy ilyen cinikus, Mick Flannigan? Mondta.– Tess…Flannigan kinyúlt érte, de Tess ellökte magától.– Csak menj és hagyj minket békén. Nincs szükségünk a segítségedre.

Majd én megkeresem Casey fiát.– A csodába, Tess. Ne légy már ilyen konok.– Te pedig szívtelen vagy.– Tálán mégsem szívtelenség, ha azt akarom, hogy az öreget

rendszeresen etessék, legyen ruhája meg fedél a feje fölött?Amit tennie kéne, gondolta, az az, hogy beül a Cessnájába, elrepül, és

vissza sem néz. Ez a Tess mindig csak bajt hozott rá, s szinte kezelhetetlen.

Csak méregették egymást a nap fogyó fényében. A doboz belsejében abbamaradt az éneklés.

– Nézd, Tess. Csak azért maradtam, hogy távol tartsalak a bajtól…– Hogy távol tarts a bajtól! – A lány előre feszítette az állát, és rámeredt

a fiúra. Mindene szikrázott a dühtől: a szeme, a haja, a teste. – Az egyetlen bajom az életben te voltál!

Mick érezte, hogyan zúg fülében forró vére. Hátat fordított neki és elvonult.

– Jól van. Menj csak! – kiáltotta Tess. – Mindig is elmentél, ha meg kellett oldani valamit!

– A fenét. – Visszament hozzá, megragadta és magához rántotta, arcát maga felé emelve. – Tehát segítsek neked megkeresni egy embert, aki valószínűleg nem is létezik?

– Ó, nem. Te szépen elmész Texasba vagy Timbuktuba, vagy ahova a vándorkedved épp visz. Én viszont megkeresem Casey fiát.

– Tess… – Nem tudott rá dühös maradni, különösen nem, ha érezte az érintését. – Ó, Tess, kicsikém. – A szívére vonta és beletemette az arcát a lány illatos hajába. – Ha te akarod, akkor most Casey szivárványát fogom hajszolni.

Tess elmosolyodott. – Tudtam, mindig is tudtam, hogy jönni fogsz. Tudod, mi vagy te? Egy nagy, öreg, lágyszívű medve.

– Huh – motyogta, de azért örült. Már nagyon hiányzott neki, hogy valaki mackója lehessen.

Elengedte a lányt, aztán hátralépett és szivarra gyújtott. Legalább volt mit csinálnia a kezével. Aztán így szólt: – Veled megyek ábrándot kergetni. De csak addig, amíg meg nem jön az eszed.

– Majd meglátjuk – mosolygott rá elégedett mosolyával. Mindig így mosolygott, ha úgy gondolta, csatát nyert Flannigannel szemben.

Mick keményen összeszorította a fogát a szivarján. Soha nem szűnt meg szeretni Tesst, ezt el kellett ismernie. De ebben a percben nagyon közel állt hozzá, hogy újra fülig belehabarodjon. Ha az ember szerelmes, akkor csakis esztelen, ostoba dolgokra képes.

Füstkarikákat eregetett az éjbe, és figyelte, hogyan oszlanak el. A Casey misztikus fia utáni kutatás lesz, minden valószínűség szerint, élete legveszélyesebb útja.

– Nos, itt vagyok – bújt elő Casey a dobozból. Kis batyut cipelt, amit egy régi selyemkendővel fogott össze, meg egy sétabotot, aminek a fején már megkopott az aranyozás. – Úgy érzem magam, mint Dorothy, amikor elindult Óz földjére.

– Attól tartok, ez az utazás nem lesz olyan varázslatos, Casey. Mick elvette a batyuját, karonfogta és odavezette az autóhoz.– Sosem lehet tudni – mondta Casey.Aznap éjjel egy kis motel két szobájában kötöttek ki, Tupelótól nem

messze. Tess foglalta el az egyiket, Casey és Flannigan a másikat. Johnny ugyan erősködött, hogy maradjanak nála, de nem akartak a terhére lenni, összeszedték Tess ruháit meg a macskáját, aztán Johnny elvitte őket egy autókölcsönzőhöz, ahol Mick egy Fordot kölcsönzött

Tess és a két férfi egymás melletti szobát bérelt. Mick éjszaka feküdt a sötétben, a lába lelógott az ágyról. A motelszobák ágyai sosem voltak elég hosszúak neki. Hallgatta a másik szobából jövő zajokat. Hallotta, a vékony falon át, hogy a televízió bekapcsolódott. Kisvártatva kikapcsolták. Aztán a falban megzörrentek a vízvezetékek. Tess zuhanyozott.

Belecsavarta magát a lepedőbe és lehunyta a szemét. Nem akart Tessre gondolni, amint éppen gyöngyözi a víz a bőrét.

Most pedig énekelt. Mick hallgatózott. A szöveg tisztának és igaznak hangzott a köztük levő válaszfalon át. Tess a Körhinta megejtően gyönyörű dalát, az „If I loved You"-t énekelte.

Könnyek gyűltek a szemébe, de nem szégyenkezett. A sok igazság között, amit Arthur bácsitól tanult, az is ott szerepelt, hogy a kisfiúk is nyugodtan sírhatnak. Meg a férfiak is.

– Gondolj rám, kedvesem – mondta. Aztán elhelyezkedett a párnán és Tess hangjával álomba szenderedett.

Tess összekuporodott a takaró alatt, természetszerűleg az ágy legmelegebb pontja felé húzódva.

Ez a pont nemcsak hogy meleg volt, de nagy, testes és szilárd is. Átölelte a karjával és közelebb fészkelődött hozzá, álmában is boldogan.

A pont megmozdult, és ő követte, ezúttal a lábával is átölelte, hogy egy helyben maradjon. De amikor újra megmozdult, Tess felriadt szendergéséből.

Felült az ágyban, hálóinge egyik pántja lecsúszott a vállán. Amikor a szeme hozzászokott a sötétséghez, már látta, miért is mozog az a melegség az ágyában.

– Mick Flannigan, mit csinálsz az ágyamban?– Csak feküdj le és aludj tovább, Tess.Átfordult, magával rántva a takaró felét, megajándékozva a lányt

széles, meztelen háta látványával.– Ráadásul fogadjunk, hogy meztelen vagy. – A takaró alá nyúlt, hogy

igazolja feltételezését.– Ne ingereld az alvó oroszlánt – mormogta Mick, odébb húzódva, ahol

már nem érhette el. Hatalmasat ásítva nyújtózkodott a karjával, aztán a mellére fonta őket és behunyta a szemét.

– Úgy nézel ki, mint akit épp most terítettek ki a gyászolók számára. No kelj fel szépen, Flannigan.

A fiú felült és nekitámaszkodott az ágytámlának.– Itt vagyok és itt is maradok. Ugyan azt terveztem, hogy alszom egy

jót, de ha csevegni akarsz, akkor képes vagyok rád figyelni körülbelül két percig.

– Mit keresel a szobámban?– Casey horkol.– Te is. Mióta zavar egy kis horkolás?– Amióta úgy hangzik, mint egy tehervonat– Én meg, ugyebár, ne is fárasszam magam azzal, hogy

megkérdezzem, hogyan jutottál be.– Én tanítottalak meg zárakat piszkálni, nem emlékszel?– Ez legalább a hasznosabb dolgok közé tartozott, amiket tőled

tanultam.Most, hogy már teljesen felébredt és a szeme is hozzászokott a

sötétséghez, körülpillantott a szobán. Mick ruhái nagy halomban hevertek az egyik flitteres cipőjén. A cipő orra pislogva kandikált ki a fiú farmere alól.

Hirtelen nosztalgiát érzett, hogy újra összegabalyodva látja a ruháikat.– Most aztán mit csináljak veled, Flannigan?Mick feléje fordult, hogy jobban lássa. Tess haja ragyogott a sötétben

és a hálóinge lágy, rózsaszín fénye mintha intett volna felé. Olyan mélyen hasított belé a vágy, hogy össze kellett szorítania az állkapcsát, nehogy felnyögjön.

Már átkozta magában azt a váratlan késztetést, ami az ágyába vezette. Mi a fészkes fenére készül? Jó, Casey horkol. De nem őmiatta lopakodott be Tess mellé.

Egyszerűen megháborodott. Tess Jones elvette még a maradék eszét is. Akkor kezdődött, amikor eléődöngött Johnny házának a feljáróján és napról napra csak rosszabb lett. Minden dal, amit elénekelt azóta, a szakadék széle felé taszította. Lénye most már szétesett, és csakis Tess tudja újra összerakni.

Átkozott legyen minden emelkedett érzése, a becsülete. Azért van az ágyában, mert kívánja. Önző, persze, hogy az. De nem az a kérdés, hogy Tess mire készül, hanem hogy 6 mit fog csinálni.

– Hogy mit csinálj, kicsikém? Feküd csak le szépen, ott a te oldaladon, és aludj egy jót. – Érte nyúlt, hogy körégyűrje a takarót. Azt tervezte, hogy közömbös lesz és gyakorlatias, hogy Tess ne lássa, mennyire kívánja. Majd jó csomó takarót gyűr maguk közé, nehogy időközben meggondolja magát.

Tess megremegett, amikor hozzáért. A takaró be-gyűrése nem bizonyult olyan egyszerűnek, mint ahogy ő azt képzelte.

– Régen mindig csókolóztunk, Flannigan – suttogta nagy, fénylő szemekkel. – Addig csókolóztunk, amíg egyikünk el nem álmosodott.

– Emlékszem. – Istenem, de még mennyire, hogy emlékezett. Közelebb húzódott hozzá, hogy jobban hozzáférjen, amíg begyűri a takarót, és akkor Tess rámosolygott. – Ha most elkezdjük, lehet, hogy soha nem hagyjuk abba.

– Csak a magad nevében nyilatkozz, Flannigan. – Felnyúlt, és beletúrt a fiú hajába. – Én akkor hagyom abba veled, amikor csak akarom.

Mick az összes szenteket segítségül hívta, hogy védjék meg a saját ostobaságától. Sohasem kellett volna idejönnie a lány ágyába.

– Akkor jó, Tess. Öreg korodra tanultál egy kis önmérsékletet.– Önmérsékletet?! – vetette rá magát Mickre. A fiú megfogta és együtt

zuhantak a matracra. Tess a mellkasát verte az öklével, a szeme olyan fényesen csillogott, mint a haja. – Engedj el, Mick Flannigan. Semmi szükségem rá, hogy te mondd meg, hogyan viselkedjek. – Könnyek szöktek a szemébe. – Soha nem volt szükségem rád. Soha! – Megfeszült a teste alatt.

Mick megdöbbent. És meg is ijedt. Felült, lovaglóülésben a lányra nehezedett és az ágyhoz szorította. Tess ökle még mindig a mellkasát ütötte, de ő nem törődött vele.

– Jól van, kicsikém. Nyugodj meg.– Nem akarok megnyugodni. – Az ökle a mellkasán még mindig nem állt

meg. – Az emberek egész életemben újra akartak engem teremteni. Ne próbálkozz még te is, Flannigan.

Mick megragadta a csuklóját, röptében, aztán a hátára hengeredett, a lányt még mindig szorosan a karjában tartva.

– Ki akart téged újrateremteni, kedvesem? – l ess még mindig küszködött vele. – Ki?

– Mindenki. – A hangja fojtottan szólt. – Senki – mondta, ezúttal hangosabban. – Engedj el, Flannigan.

– Ó, Tess. – Simogatni kezdte a lány haját. – Tess, szerelmem. – Néhány hajszála a kezéhez tapadt, birtoklón az ujja köré göndörödve. – Az én szememben mindig tökéletes voltál. Mindig.

– Komolyan mondod, Flannigan?– Komolyan. – A keze lejjebb vándorolt, a hátát simogatva.– Akkor miért mentél el?– Nem miattad. – Tess elnémult és megmerevedett. Még a simogatásai

sem tudtak életet lehelni belé. – Ó, istenem. Mit tettem veled? Tess, szerelmem, kedvesem.

Ajkával takarta a száját, de a lány merev maradt és hajthatatlan. Mick magához szorította, szinte a testéhez forrasztotta, fel-alá ringatva az ágyon, míg egyre csókolta.

– Szerelmem, édesem. – Érezte, ahogy a lány válaszul moccan egyet, és szárnyalni kezdett a szíve. Újra hátratámaszkodott, hogy lássa az arcát. Már színesedett a bőre. – Hála istennek – suttogta, szájával újra a száját keresve.

– Flannigan.., Flannigan – suttogta Tess.Tess az övé volt, s ő Tessé s a lány újra és újra a nevén szólította.

Ahogy végigsimított kezével hátán, a lány ívben nekifeszült a testének. Mintha eltűnt volna a hálóing vékony selyemrétege, ami elválasztotta őket.

Mick keze mozgásba kezdett, végig a lány hátán, a csípőjén, majd a lábain.

– Mmmm – mondta Tess, szemét lehunyva és dorombolva az érintése alatt, mint egy kiscica.

– Ezt még mindig szereted, ugye, Tess?– Nem felejtek soha.Mick feljebb csúsztatta a kezét a combján. – Gyönyörű a lábad. – A keze

még feljebb araszolt. – Selymes. – És még feljebb. – Meleg.– Flannigan… Flannigan…Kezével még mindig magasan a combján, megcsókolta a karját, a

vállát, a fülét. A bőrét épp olyannak érezte, mint amire emlékezett: hűvösnek és illatosnak, s a nyakán egy erecske úgy verdesett, mint egy pillangó törékeny szárnya.

– Az enyém vagy – mormogta. – Az enyém voltál, és mindig az enyém leszel.

Félrelökte a vállpántjait, és ajkával bejárta a mellét, újra birtokba véve, ami az övé volt. – Itt – mormogta –, és itt… és itt. Az enyém… mind az enyém. – Mohó vágyától hajtva vakmerően követelte vissza tulajdonát. A lány egyre szenvedélyesebb lett alatta, zabolátlan és tüzes; minden érintésére megvonaglott, és hangjával biztatta a folytatásra.

Letépte róla a vékony inget. A selyem lehullt és a lány úgy tárult fel előtte, mint egy egzotikus virág. Bejárta lágy hajlatait, kikutatta meleg mélyedéseinek titkait, és mélyet kortyolt édes nektárjából.

A lány hozzátapadt, a nevét énekelve. A zene behatolt a szívébe és átjárta a lelkét.

– Tess, szerelmem, kedvesem. Akarsz engem?– Akarlak, Flannigan, igen. Ó, igen, igen.Akkor hazatért; behatolt teste mély, selymes rejtekeibe, és megtalálta

a haza vezető utat. A lány szorosan köréfonta a lábát, és együtt utaztak a

kéjben, tökéletes ritmusban mozogva, tökéletes harmóniában táncolva. És végre, hosszú, hosszú idő után, mindketten tudták, milyen a mennyország.

Együtt szárnyaltak, fel a csillagok közé és égi kórus zengett a fülükbe. De nem az angyalok kara volt, ó nem: Tess és Flannigan együttes hangja volt.

– Álmodtam rólad így – mondta Mick, lassúbb, békésebb ritmusra váltva, lenézve az arcára. – Tudod, hányszor álmodtam erről?

– Kétszer? – Tess ajka táncolt a fiúén, ahogy nevetett gyönyörűségében.

Mick nevetése súlyosan csengett a sötétségben.– Nem mondtam neked igazat, szerelmem. Jóval több időbe telt, mint

az a két nap, hogy túljussak rajtad.Tess körme végigszántott a hátán, tekintete elkomorodott.– Túljutottál rajtam, Flannigan? – Egy pillanatig mozdulatlanul

maradtak, egymásnak feszülve, lüktetve a feszültségtől. – Túl vagy rajtam? – suttogta Tess.

A kérdés belehasított a szívébe. Ahogy lenézett rá, ahogy haja lángnyelvként terült szét a párnán és szeme üdvözülten ragyogott fel rá, Mick tudta, hogy nem hazudhat. Most nem.

– Soha. Soha nem jutok túl rajtad. – Keményen magához ölelte, a hajába temette az arcát. Így maradtak, testük egyesült, szívük egymásén dobogott.

– Soha – suttogta még egyszer, ahogy mozogni kezdett a lány testében. – Soha. – A hangja és a mozdulatai áttüzesedtek. Aztán hirtelen vad utazásba kezdtek, s az utazás gyönyörének hangjai magasra törtek a torkukban és mindketten felkiáltottak örömükben; egyszerre értek célba.

– Ó, Tess, kicsikém.A mellére fektette a fejét, karjával átfogta a lányt. Aztán átfordította

magukat, hogy egymással szemben feküdjenek, keresztben az ágyon. – Viharos éjszakákon mindig feküdtem az ágyamban – akárhol is voltam éppen –, hallgattam, hogyan fúj a szél, hogy dörög az ég, és azt álmodtam, hogy a karjaimban tartlak. Emlékszel, hogy hozta ki minden zivatar a vadságot belőlünk, Tess?

– Most nem kellett zivatar – babrált Tess a fiú homlokába hulló fürtökkel.

– Saját zivatart csináltunk – követte végig az ujja hegyével Mick Tess arcvonásait. – Meg tudnám őket ölni, tudod.

– Kiket?– A többi férjedet.– Miért?– Mert én mindig úgy gondoltam, hogy te az enyém vagy. – Közelebb

vonta magához. – Mindig.– Még akkor is, miután elhagytál?– Igen. Még akkor is.– Mick…– Hmmm?– Mennyi ideig tudsz velünk maradni, Caseyvel és velem?Kicsit áthelyezkedtek, és Tess most az arcát fektette a fiú mellkasára.– Amíg csak szükséged van rám, Tess. Most épp nem kell sehova

mennem, és rám nem vár semmilyen karrier.

Tess visszagondolt magára, ahogy egyedül áll a színpadon a klubban Chicagóban, bluest énekel mély érzéssel, aztán hazamegy az üres lakásba a macskájához.

– Nem olyan fontos a karrierem.Mick hátrahúzta a fejét, hogy láthassa az arcát.– Hogy mondhatsz ilyet? Egész életedben ezért dolgoztál. Egész

életedben ezt akartad.– De ez nem minden, amit akartam, Mick. – A fiú szeme olyan fényes

volt és olyan mélyen vizsgálódó, hogy el kellett fordítania a fejét. Hatalmas ásítást tettetett. – Nem tudom, te hogy vagy vele, ón kezdek elálmosodni.

– Tess… – Mick megfogta az állát. – Ne fordulj el tőlem. – Maga felé fordította a lány arcát, és hosszú ideig nézték egymást.

Hirtelen és egyszerre ismerték fel, hogy mit is tettek. Mick visszakövetelte őt, Tess pedig hagyta. Mick azt gondolta, elment az esze, Tess pedig, hogy mennyire ostoba volt.

A dolgot nem lehetett meg nem történtté tenni, de ahhoz még nem volt késő, hogy a továbbiakban változtassanak.

– Te fordultál el tőlem először, Mick – suttogta Tess.Mick szívére hatalmas kő nehezedett, és elengedte a lányt.– Igazad van, Tess. – Átölelte, aztán csak feküdtek egymás mellett, a

sötétségbe bámulva.– Jó éjszakát, Tess.– Jó éjszakát, Mick.

Amikor felébredt, Mick olyan békességet érzett, hogy egy pillanatra azt gondolta, még az egyetemen van. Akkoriban, maga mellett Tess-szel, aki szerette, legyőzhetetlen volt. Legalábbis így gondolta.

Furcsa, hogy ismét így ébredjen, ezzel a verhetetlenség-érzéssel.Átfordult az ágyon, és ott volt – Tess; újra ott, mellette. Tess még csak

meg sem moccant. Mick gyengéden elsimított egy hajszálat az arcából, hagyva, hogy a keze még elidőzzön a lány lágy orcáján.

– Jó reggelt, szerelmem. Jól aludtál?De csak a lány mellkasának lágy emelkedése-süllyedése válaszolt neki.– Álmodtál rólam? – Mutatóujjával végigkövette a lány érzéki szájának

ívét. – Nem kívántad, hogy bárcsak az én oldalamon lennél? – A lány, még mindig mély álmában, beljebb fészkelődött a párnába. – Mert én igen. Két óráig feküdtem a sötétben és megpróbáltam megfelelő indokot keresni, hogy átmenjek az ágyon a te oldaladra és újra érezzem a mennyországot.

Lehajolt és arcon csókolta, aztán kimászott az ágyból. Ami történt múlt éjjel, az megtörtént, ő ugyan nem akarta, mégis így lett. Most pedig vége, kész. Talán az lenne a legjobb, ha úgy folytatnák, mintha nem történt volna semmi – és vigyáznának, hogy semmiképpen ne történjen meg újra.

– Ó, micsoda nemes lelkű pasi vagyok. Arthur bácsi egészen biztosan kiábrándulna belőlem, ha most látna.

A farmeréért nyúlt, és megzavarta a macskát, aki már kényelmesen fészekké alakította a maga számára. O’Toole meggörbítette a hátát, és prüszkölt egyet. Aztán az ágyra ugrott és felvette Buddha-tartását gazdasszonya mellett.

– Micsoda szerencsés macska vagy. Neked van jogod ott ülni, nekem meg nincs.

O'Toole küldött felé egy bölcs sziámimosolyt, aztán lehajolt és megnyalta Tess vállát. A lány megmozdult. A macska ismét megnyalta a vállát.

– O’Toole? – Tess, még mindig lehunyt szemmel, ásított és nyújtózkodott egyet. – Te vagy az?

O’Toole dorombolni kezdett. Tess lassan ébredezett. Máskor, amikor felébredt, először mindig a macskáját látta meg. Ma reggel azonban Flannigant látta, alsónadrágban, egyik kezében a farmerével, a másikban az ő flitteres cipőjével.

– Ó, jó reggelt – mosolyodott el Tess. Aztán, mivelhogy olyan jól érezte magát, felnevetett.

Mick úgy érezte, sosem hallott még ennél gyönyörűbb hangot életében. Elképzelte, milyen lenne, ha élete hátralevő részében mindig Tess nevetésére ébredne.

– Ez aztán kellemes kezdet. – Egyik lábát beledugta a nadrágszárába, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét Tessről. – Ha tudtam volna, hogy így kell, magam csináltam volna.

– Mit csináltál volna? Felébresztettelek volna. A macska úgy ébreszt, hogy megnyalja a válladat.

– Nekem jobban tetszett, ahogy te csináltad, Flannigan.Mick megállt, egyik lábával a nadrágban, és csak nézte. A lány pedig

egyszerűen csak mosolygott, aztán ívbe görbítette a hátát, és nyújtózott egyet, mintha maga is egy elégedett macska lenne.

– Ne játszadozz velem, Tess.– Nem játszadozok. Csak annyit mondtam, hogy nekem jobban tetszett,

ahogy te csináltad.Mick övcsatja tompán döndült a szőnyegen, ahogy elejtette a

nadrágját. Félrerúgta, és az ágyhoz sétált. A lány fölé hajolt, és visszaszorította a párnák közé. Aztán két kézzel leszorította az ágyra.

– Csukd be a szemed, Tess – mondta lágyan.– Miért?– Hogy úgy ébresszelek fel, ahogy én szoktam csinálni.A pillantásuk halálos küzdelemben kapcsolódott össze. Mindketten

küszködtek a szenvedélyeikkel, amik még nem múltak el, és a szerelmükkel, ami az újjászületésért harcolt.

– Ezt nem tennéd meg velem – mondta végül Tess.Nem-e?– Túlságosan is úriember vagy hozzá.– Egy úriember mindig megadja szíve hölgyének, amire vágyik.A lány teste felforrósodott, s érezte, hogy a lepedő csíkokban tapad a

testéhez. Flannigan szeme fel-alá vándorolt a testén, és minden pont, ahová a pillantását vetette, egyre forróbb lett. Tess tudta, hogy a tűzzel játszik, de nem bánta. Túlélte, hogy az elmúlt éjszakát az ágyában töltötte, és most bátornak és gondtalannak érezte magát. Arra nem gondolt, hogy ismét megsérülhet – csak arra, milyen messzire mehet vele úgy, hogy győztes maradjon. Játékot játszott, méghozzá veszélyes játékot.

– Egyetértek, Flannigan – mosolygott rá a párnák közül egy úriember mindig adja meg a szíve hölgyének, amire az vágyik.

– Akkor mondd meg nekem, Tess – Mick közelebb hajolt, hogy az ajka majdnem az ajkát érintette –, mi az, amire vágysz?

– Szörnyen korán van még egy ilyen nehéz kérdéshez. Hány óra van, Flannigan – Az igazság órája. – Az ajka gyengéden végigsúrolta a lányét. – Mit kívánsz tőlem?

– Mmmm, lássuk csak. – Hogy feltétel nélkül szeress, sikoltotta valami az agyában. – Amit kívánok tőled, az két szelet pirítós vajjal – de igazival, nem azzal a művajjal –, egy lágytojás, egy tál teljes őrlésű gabonapehely eperrel a tetején, és egy nagy pohár nagyon hideg narancslé. Ezüsttálcán szeretném, egy szál vörös rózsával.

– Mindig olyan étvágyad volt, mint egy rakodómunkásnak… mindenre.– Azt kérdezted, mit kívánok tőled, Flannigan. És most, teljesíted a

kívánságomat?Mick nevetve felemelte az ágyról, és átvetette Tesst a vállán.– Mit csinálsz? – Tess megpróbálta kiszabadítani magát, de a fiú erősen

tartotta, egyik kezével a fenekén, a másikkal a lábát átfogva.– Tess, kicsikém, megadok neked mindent, amit kívánsz.

7.

Bevitte a fürdőszobába, és beleállt vele a zuhanyozóba.– Te megőrültél, Flannigan.– Veled mindig. – Hagyta, hadd csússzon le a testén. Amikor már biztonságosan állt, felemelte a fejét az ál-lánál, és rámosolygott. – Reggeli előtt mindig szerettél előbb lezuhanyozni. Különösen egy olyan éjszaka után, mint a tegnapi.

Megeresztette a vizet, aztán megfordította a lányt, a kezébe vette a szappant, és a hátát kezdte szappanozni. Tesst a hideg rázta a gyönyörűségtől.

– Egy kicsit balra, Flannigan. Ott kihagytál egy részt.Mick dudorászni kezdett jókedvében. Hamarosan együtt énekeltek.Amikor a zuhannyal végeztek, Mick becsomagolta a lányt egy óriási

törülközőbe, odavitte az ágyhoz, és nekitámasztotta a támlájának.– El ne mozdulj innen – mondta. Gyorsan felöltözött, és az ajtó felé

indult.– Hová mész?Kezével a fogantyún, megfordult és elvigyorodott.– Hiányzom majd neked, amíg nem leszek itt?– Természetesen nem. – Tess hátrasimította nedves haját az arcából. –

Sosem bánkódok azok után, akik jönnek-mennek az életemben, Flannigan. Egyszerűen csak szerzek a helyükbe mást.

– Akkor most sietned kell vele, mert hamar visszajövök.Kioldalazott az ajtón. Tess csak üldögélt az ágyon, sokáig meredve az

ajtóra.– Mondd, O’Toole, mi a csodát csináljak Flannigannel?Kinyújtózkodott az ágyon. Mick párnája még mindig őrizte a feje

lenyomatát Tess a karjába vette a párnát, és magához ölelte.– Megint itt fogsz hagyni, ugye? – A párnára fektette az arcát. – Pont

úgy, mint a múltkor. Szeretsz te engem, Flannigan?

Ahhoz nem eléggé, hogy itt maradj, gondolta. A tegnap éjjel sem változtatott semmin.

– A fene egyen meg, Mick Flannigan. – Keresztülhajította a párnát a szobán. – Most nem bánsz el velem. – Maga köré fonta a karját, de az már nem is az ő karja volt, hanem Flannigané. Vágyott rá. Azt akarta, legyen ott mellette, legyen a karjaiban, bármi áron.

– A fene egyen meg. – Kiszállt az ágyból. A harag megszépítette, s ő észre sem vette, hogy a törülköző lecsúszott róla. – A nap összes percében csak szeretkeznék veled, mégis elmehetsz, és én nem fogom bánni. Nem fogom.

Átsétált a szobán, és kirángatta a ruháit egy bőröndbe. O’Toole, érezve a vihart, messzire elkerülte.

– Semmivel sem vagy különb, mint a többiek. – A keze reszketett, ahogy belebújt a blúzába és könnyes lett az arca, amíg gombolkozott. – Te is csak egy közönséges férfi vagy, Mick Flannigan.

Flannigan fütyörészve nyitott be a saját szobájába. Casey ott ült az egyetlen székben roggyant szmokingjában. A haját és a szakállát vízzel próbálta rendbehozni.

– Ilyen korán kelt fel vagy ilyen későn fekszik le? – kérdezte.– Most kíváncsiskodni fog? – lépett be Mick mosolyogva.– Talán csak aggódtam. Jó, ha az embernek van kiért aggódnia.– Ne vigye túlzásba. Hamarosan megtaláljuk az igazi fiát – Tiszta pólót

vett, aztán Casey felé fordult Jó lesz, Casey?Casey megmoccant, aztán felvetette a fejőt, és visszabámult Mickre,

kék szeme belefúrt a másik kik szemébe.– Jó bizony. Hamarosan igazi családom lesz. Saját fiam. És, ki tudja?

Talán lesz egy csinos kis menyem is. És egy csomó kisbaba. – Felragyogott a szeme, ahogy belemelegedett a témába. – Rengeteg dundi és boldog unokám lesz, akiket lovagoltathatok a térdemen.

Mick beletúrt a hajába, és leült a komód szélére, az öreget figyelve.– Ki maga, Casey?– Tegnap még egy magányos öregember voltam, aki hullámpapír

dobozban lakik.– Az előtt.– Déli arisztokrata-származék, aki a Yale-én, majd a Juilliardon tanult.

Vezényeltem párat a világ legszebb szimfóniái közül.– Hogy került a színpadról a parkba, a dobozba?– Hosszú, nehéz utazás volt, az üvegen keresztül, de most már tiszta

vagyok és józan.– És a családja…– Mind meghaltak, egytől egyig. Már csak én maradtam közülük.Igazat mondott, Mick látta a szeme őszinte pillantásán.– Sajnálom, Casey.– Az én hibám. Tettem egy-két rossz kanyart az úton.Körbe-körbe forgatta a sétapálcáját, Mick meg csak bámulta a pörgő

aranyfejet.– Csak hogy megértsük egymást, Casey… Azért ragadtam itt, hogy

Tesst ne érje bántódás. Nem akarom, hogy az ő kárára is tegyen egy-két rossz kanyart.

– Talán nem bántotta őt maga is?– Mit tud maga erről?– Talán csak találgattam.Túlságosan is célba talált ahhoz, hogy csak találgasson, de Mick úgy

döntött, hogy nem feszegeti a dolgot. Egyelőre.– Csak ne felejtse el, hogy figyelni fogom.– Én is figyelni fogom magát, Flannigan.Mindketten zavarba jöttek egy kicsit, de aztán mindketten kuncogni

kezdtek.– Csalafinta fickó maga – mondta Flannigan.– Csak várja meg, amíg szárnyra kapok.– Lesz rá módja – akár most is. Tud vezetni?– Igen.– Jó. – Flannigan előhúzott a tárcájából egy csomag bankjegyet, és

odaadta Caseynek. – Menjen el abba a puccos étterembe ott az utcasarkon, és szerezzen két szelet pirítóst, igazi vajjal, egy tojást lágyan, teljes őrlésű gabonapelyhet tejszínhabbal és eperrel, és egy hatalmas pohár narancslevet. Ezüsttálcán hozza. Nem érdekel, hogy szerzi az ezüsttálcát, a lopást kivéve. Fizesse le őket, könyörögjön nekik, vagy amit kell, de mindenképpen ezüsttálcán hozza. Megértette?

– Tökéletesen. – Casey, roggyant szmokingja ellenére, királyian festett. – Udvarolni akar.

– Nem. Csak épp megadom a hölgynek, amit kíván.– „Ez aztán a hölgy, a vörös hajú hölgy", szóval mindenesetre hozok

egy-egy steaket is, magának meg nekem. Ha nem tévedek nagyot, akkor minden erőnkre szükségünk lesz, hogy elbánjunk vele.

– Jó van, Casey – nevetett Mick.Tess vörös rózsát akart, és ő tudta, hol szerezze meg. Üvegházi virágot

nem hoz. Nem, azt aztán nem. Tessnek a legjobb kell.Elsétált a motel háta mögött, és átugrott a kerítésül szolgáló láncon,

ahol egy virágzó rózsakertre bukkant. Flannigan nem egy csokorral, de szinte rózsaáradattal érkezett vissza a motelba.

– Minden rendben ment? – kérdezte Mick, szemügyre véve a tálcát, hogy minden rajta van-e.

– Minden. És magának? – nézegette Casey a rózsákat.– Mint a karikacsapás. – Beletette őket egy nagy vázába, amiben

előzőleg művirágok voltak. Vizet öntött rájuk, és rátette a vázát az ezüsttálcára, aztán hátralépett, hogy megcsodálja művét.

– Egész jól össze tudunk dolgozni, Flannigan.– Ne ragadtassa el magát, Casey.– Még csak nem is álmodnék róla – mondta, de közben keresztbe tette

az ujját a háta mögött.Tess éppen a haját fésülte, amikor kopogtak az ajtón.– Ki az?– Kit szeretnél, hogy legyen?Flannigan. Mosolyogva félretette a hajkefét.– Te vagy az, Casey?– Ha nem sietsz, én eszem meg az összes epret.– Reggelit hoztál?

Felrántotta az ajtót, és ott állt Flannigan, egy ezüsttálcán élelemmel és a legnagyobb csokor rózsával, amit életében látott.

– Rózsák. – A virágok közé dugta az arcát. – Imádom a rózsákat – mondta Mickre mosolyogva a virágok szivárványán át. – Honnan a csodából szerezted őket?

– Egy rózsakertből.– Kinek a kertjéből? – Mick nem válaszolt, csak mosolygott rá, és Tess

felnevetett. – Loptad őket, Mick? Vagy tán lefeküdtél valakivel a rózsákért?Mick elindult, Tess pedig kénytelen volt behátrálni a szobába. Aztán

berúgta az ajtót maga után, letette a tálcát egy kisasztalra az ablak mellett, és a karjába vonta a lányt.

– Miért, tán elbűvölőnek találsz az ágyban, kicsikém?– Nem tudok válaszolni. Még nincs elég bizonyítékom.Mick az ágyat nézegette. – Ezen könnyen segíthetünk.– Kihűl a reggelim.Kiszabadította magát a fiú karjából, Mick pedig hagyta. Tess úgy

gondolta, hálásnak kellene lennie, hogy nem tartóztatta tovább. Hiába mondta magának, hogy minden nap minden percében szeretkezhetne vele anélkül, hogy elvesztené a szívét, most mégsem akarta kipróbálni, helyes volt-e az elmélete. Most még nem. Addig nem, amíg az első éjszaka hatása alól nem szabadul.

Leült a reggelizőtálca elé, és egy darab pirítóst morzsolgatott. Minden ott volt, amit kívánt, még az igazi vaj is a pirítóson. Felnézett Flanniganre, aki lazán támaszkodott a komódnak, és figyelte, ahogy eszik. Csak egy közönséges férfi, mondogatta magának Tess, de aztán arra gondolt, hogy vajon melyik közönséges férfi lopna neki rózsákat, és hozna reggelit ezüsttálcán egy sivár motelszobába.

Ám most nem akart erre gondolni. Hiszen az útjuk még csak most kezdődik, és ha már most eldönti, hogy Flannigan különleges ember, akkor biztos, hogy elveszti a fejét. De lehet, hogy még a szívét is.

Két ujjával felcsippentett az ezüsttálcáról egy szem epret.– Kérsz, Mick?– Igen. – Lassan indult felé, mintha hatalmas távolságot kellene

legyőznie. – Ugye, még emlékszel, hogyan szerettem megenni az epremet?

Tess bólintott, egy pillanatra sem véve le róla a tekintetét. Amikor Mick már majdnem mellé ért, az ajka közé illesztette az epret. Mick lehajolt, kezével a lány vállára támaszkodva, és ajka rázárult az eper végérc. Az ajkuk között csurrant ki a leve. Ízlelgették az epret, a levét, de leginkább a pillanatot ízlelgették. Visszatértek ahhoz az egykori szerelmi rítushoz, ami még most is olyan természetes volt számukra, mintha csak tegnap csinálták volna utoljára.

Amikor a rítus véget ért, Mick hátralépett, és úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Tess megzabolázta hajszolt szívét, és úgy tett, mintha nem törődne vele. Azzal eszi így az epret, akivel akarja – pontosan így, hogy eperízű ajkuk megossza a gyümölcs édességét.

Hogy megmutassa neki, mennyire nem törődik vele, az utolsó morzsáig megette a reggelit, és egy percre sem visszakozott a pillantásától. A fenébe is, mit néz rajta így? Ahol csak érte ez a mélykék pillantás, felforrósodott a teste.

De most nemcsak hogy felforrósodott… A szeme sarkából látta az ágyat, nagyobbnak, mint a valóságban, mintha a szeretkezésük mágikus erőkkel ruházta volna fel.

Miért nem mond már valamit? Vagy miért nem mond ő valamit?– Mit szólnál…– Mi lenne…Egyszerre szólaltak meg. Mick előhúzott a zsebéből egy szivart és a

foga közé illesztette, meggyújtatlanul.– Hölgyeké az elsőbbség.– Én nem vagyok hölgy.– Te vagy a legnagyszerűbb hölgy, akit valaha láttam.– Tényleg? – Úgy megörült, mintha csak egy kitüntetést tűzött volna a

mellkasára.– Az vagy bizony, Tess, kicsikém.Keresztülment a szobán, és kivette a vázából a fekete rózsát. Letörte

hosszú szárát és leszedte a tüskéit, a virágot pedig a lány hajába tűzte.– Különleges rózsát egy igen különleges hölgynek.– Mick – elkapta a kezét, és az arcához nyomta –, ne engedd, hogy

túlságosan szeresselek.– Szeretsz engem, Tess?– Jobban, mint kellene.– Miféle szabályok szerint?– Az én szabályaim szerint. – Elengedte a fiú kezét, és hátratolta a

székét az asztaltól. Szokása szerint úgy állt vele szemben, hogy az orruk majdnem összeért. És akkor megmondta neki az igazat.

– Mick, szeretem, ahogy kinézel, szeretem, ahogy mosolyogsz, és szeretem, amit csinálsz velem az ágyban. De az, hogy esetleg újra beléd szeretek, már egyáltalán nem tetszik… Úgyhogy nem is fogok.

– Jól van. Én sem fogok újra beléd szeretni.A kék szemek és a zöld szemek összecsaptak. Egyikük sem adta volna

fel egykönnyen, de végül O’Toole megmentette őket saját konokságuk következményeitől. Leszállt az ágyban elfoglalt magaslatáról, és odalépkedett a gazdájához. Rátekeredett a lábára, s mivel Tess még mindig nem fordított rá elég figyelmet, feltámaszkodott tappancsával a lábára és istentelenül nagyot nyivákolt.

Tess lehajolt, hogy felvegye. – Szegény O’Toole. – Megvakargatta a szügyét, és kis csókokat nyomott a feje tetejére. – Szegény kis magányos macska. Hát senki sem törődik veled? – Magához ölelte, és hozzádörzsölte az arcát a puha bundájához. – Ne félj, kicsikém, nem hagylak magadra, egy percre sem.

– Legközelebbi újjászületésemkor kandúr leszek – mondta Flannigan, az ajtó felé masíroztában.

– Flannigan – szólította Tess. Mick megfordult. Dühösen méregették egymást. – Már most is az vagy.

8.

Tess és Flannigan elvitte Caseyt ruhákat vásárolni. Tupelo legjobb

áruházában figyelték, miként parádézik előttük Casey kidüllesztett mellel, egyik ruhában a másik után.

– A régi ruhám is jó volt – mondta, legújabb köppernadrágjában és szürke csíkos ingében. – Nincs szükségem jótékonykodásra tette hozzá, a szárnyas tükör előtt tollászkodva.

– Ez nem jótékonykodás – győzködte Mick – Tekintsd befektetésnek Ha nem vagy elég elegáns, hogyan beszéljünk rá bárkit is, hogy igényt tartson rád? Akkor pedig sosem szabadulunk meg tőled.

Casey elvigyorodott, aztán újra eltűnt a próbafülkében.– Vigyázz, Flannigan, még megsértődik.– Casey meg én megértjük egymást. – Mick elégedetten hátradőlt. –

Nem láttad, milyen arcot vágott? Évek óta nem szórakozott ilyen jól.– Te sem, ugye?– Micsoda? – megfordult, hogy ránézzen.– Látnod kéne magad, Mick. Olyan büszke vagy az öregúrra, mintha

tényleg a saját apád lenne.– No és te, kicsim? A te szemed meg úgy csillant fel, mintha a lánya

lennél, amikor azt a kubai sortot próbálta.– Az bermudanadrág volt.– Tudtam, hogy valami szigetekről jött. Én mindenesetre a farmert

jobban szeretem.Várták Casey újabb feltűnését a próbafülkéből, de az ösztöneiket nem

tagadhatták le. Ahogy Mick elgondolkozott rajta, úgy találta, hogy ez élete legjobb napja. Érdekes, mennyivel kielégítőbb egy közös kiruccanás egy áruházba, mint idegen városokba röpködni.

Az ötlet, hogy ismét egy újabb városba repüljön, hirtelen különös kiábrándultsággal töltötte el. Talán már túl öreg ahhoz, hogy szivárványokat kergessen

Casey skótkockás sportkabátban tűnt fel, lenvászon nadrággal. A dolognak az lett a vége, hogy összevásároltak neki egy szerény ruhatárat, az alsóneműt is beleértve.

– Miféle terveid vannak ezzel, Casey? – ugratta Mick.– Gondoltam, majd néha hagyom, hogy kölcsönkérd őket. Te vagy a

felelős kandúr.Tess úgy tett, mintha nem hallaná őket. A Flannigan ölelésében töltött

éjszakára emlékezett, és hirtelen azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget ez az utazás. Mick és Casey egyre nevetett és viccelődött mögötte, mintha régi barátok lennének. Elképzelte, ahogy mindhárman bemásznak a kölcsönzött barna Fordba, és elindulnak nyugatnak, a lemenő nap felé.

Hirtelen úgy érezte, megkönnyebbült. Mick és Casey felé fordulva így szólt: – A következő állomás pedig a fodrász lesz.

Mire Tess meg Mick rendbehozták Caseyt az utazáshoz, délután lett. A négyes szobában üléseztek. Úgy döntöttek, hogy Mick gépe helyett inkább autóval mennek. Az autó Casey ötlete volt, mert tetszett neki a gondolat, hogy hárman együtt mennek.

– Egy ilyen kutatóút során – kezdte – a helyektől függ, hogy beindul-e a memóriám. Na már most én azt hiszem, hogy a földről jobban fogom látni a helyeket, mint a levegőből.

– Nem gondolod, hogy itt Tupelóban kellene kezdenünk? – kérdezte Tess.

– Ezt a területet már eléggé átfésültem – mondta Casey. – Szerintem lemehetnénk délre, Vicksburg felé. – Vicksburg eléggé romantikusnak tűnt a számára.

– Van valami okod rá, hogy pont azt a várost választottad? – – Tess már kezdett kissé kételkedni vállalkozásuk sikerében, különösen, ha Casey kerül a kormánykerékhez. Mickre pillantott némi segítségért.

– Csak valami érzés. – Casey keresztbe tette a kezét a mellkasán. – Itt belül, a szívemben.

– Szerintem az emésztésed lehet az – mondta Mick, Mindketten nevettek, Tess azonban egyáltalán nem találta annyira viccesnek.

– Azt nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, bohócok, de én indulni akarok.

Casey hátradőlt, aranyhegyű sétapálcáját forgatta és csak mosolygott, amíg Tess kivonult a szobából. Mick hosszút szippantott a szivarjából, és még akkor is az ajtót figyelte, amikor a lány már régen eltűnt.

– Nos – mondta végül Casey nem megyünk utána?– Nem.– Miért nem?– Mert visszajön.– Honnan tudod?– Onnan, hogy négy bőröndje van, de senkije sincs, aki cipelné őket.

Majd bejön ide, elmosolyodik azzal a csinos kis mosolyával, és így szól: „Mick, be kellene rakni a bőröndjeimét.” – Nevetett. – Műidig szerettem nézni, hogy működik Tess Jones.

Kivette a szivart a szájából, és tanulmányozni kezdte parázsló végét. – Egyébként is, szeretném végigszívni a szivaromat, mielőtt elindulunk Vicksburgbe.

A szomszéd, szobában Tess épp O’Toole-t etette, hogy panasz nélkül átvészelje az utazást. Amíg a macska evett, még néhány holmiját belerakta a bőröndökbe, aztán elindult a másik szobába Mickért.

– Hát te meg mi a csodát csinálsz, Tess Jones? – Visszamasírozott a szobájába, még mindig korholva magát. – Legközelebb azon kapod magad, hogy még megfürödni sem leszel képes Mick Flannigan nélkül, ha nem mossa meg a hátad.

Felkapta a telefont és a recepciót tárcsázta.– Tess Jones vagyok a hármas szobából. Legyen szíves fölküldeni a

londinert, hogy vigye le a csomagomat a kocsihoz.– Londinert? Azt mondta, a londinert? – A vonal másik végén levő férfi

csak úgy harsogott a kacagástól.– Igen, azt mondtam. Négy csomagom van, és ebből három

meglehetősen nehéz.– Hölgyem, ez nem a Beverly Hills Hotel. Nekünk nincsenek

londinereink.Tessen átfutott a gondolat, hogy megvesztegeti, de aztán elvetette.

Majd ő megmutatja Flannigannek. Ha nem téved túl nagyot, akkor most a másik szobában ül nevetve és szivarozva, és várja a hívását.

– Többféleképpen is meg lehet nyúzni egy macskát. Bocsáss meg, O’Toole. – Az ajtó felé indult. – Várj meg itt – mondta a macskának. – Mindjárt visszajövök.

Zümmögve magában, kiment az ajtón.Húsz perccel később már Mick ajtaján dörömbölt.– Flannigan! Nyisd ki!Mick Caseyre kacsintott: – Látod? Na, mit mondtam? Tess az ajtóban állt, s mintha maga a Nap sütött volna a hajában. Mick

nekitámaszkodott az ajtófélfának, úgy itta be a látványt. – Látom, jöttél, hogy segítsek.

– Hogy te segíts? No nem, Flannigan. Csak csettintek egyet az ujjammal, és máris legalább hat férfi ugrik elő, hogy megtegye, amire kérem. – A karja még mindig fájt a nehéz bőröndök cipelésétől, de ezt már nem mondta meg neki. Inkább félrehúzódott és a Ford felé intett a fejével. Annak már járt a motorja, és a vezetőülés melletti ajtaja nyitva állt.

– Csak azt akartam mondani, hogy indulok Vicksburgbe, ha netán ti is jönni akartok.

– Jár a kocsi motorja.– Tudom. Összekötöttem a vezetékeket.– Összekötötted a drótokat?– Miért vagy úgy meglepve? Te tanítottál meg rá. – Felnyúlt, és

megcsippentette az arcát. – Ne hidd, hogy nélkülözhetetlen vagy, Flannigan.

Ezzel elszökdécselt az autó felé, úgy mutatva magát a világnak, mint egy szertelen kis versenycsikó.

Amikor abba tudta hagyni a nevetést, Flannigan is utánament. Tess már a kormánykeréknél ült, és azt a bluest dudorászta, amit a rádió bömbölt.

Egyetlen laza mozdulattal siklott be a kormánykerék mögé, és emelte meg a lányt, hogy odébb rakja az utasülésre. Aztán ő is átcsúszott hozzá, és a karjaiba vette.

– Mi a csodát csinálsz? – kérdezte Tess.– Szerinted mit csinálok?– Ha netán egy kis délutáni szerelmeskedést forgatnál a fejedben,

akkor ne felejtsd el, hogy ez nem a halottaskocsid.– Miért, nincs függöny? – Hátrapillantott, és úgy tett, mint aki teljesen

össze van törve. – El sem tudom mondani, mennyire elkeseredtem. – Egy pillanatig még tovább ölelte. – Bármennyire is sajnálom, ki kell ábrándítsalak: nem szerelmeskedésről van szó. – Vigyorogva visszamászott a vezetőülésbe. – Vezetni fogok.

– Most már tudom, miért szerettem Carsont jobban, mint téged. Sosem egzecíroztatott.

– Akkor biztosan nem vette túlságosan igénybe az energiáidat. Lefogadom, hogy halálra untad magad mellette. – Keményebben csapta be az ajtót, mini akarta. Nemcsak azt remélte, hogy Carson unalmas volt, hanem azt is, hogy impotens.

Még mindig sötét gondolatokkal a fejében, hátramenetbe kapcsolt és kifarolt a parkolóból. Aztán hirtelen rátaposott a fékre.

– Mi a baj? – kérdezte Tess.– Ottfelejtettük Caseyt.

– Nem én feledkeztem meg róla. Te felejtetted ott.Nemcsak Caseyt felejtették ott, hanem Mick táskáját is. A dolgok

kezdtek kicsúszni a kezükből, most már látta.– Hát, ennél jobban kell vigyáznom, O’Toole – mondta a macskának, aki

már szundikált a hátsó ülésen.Mick rövid időre eltűnt a motelszobában, és amíg távol volt, Tess

átgondolta, hogyan is viselkedjen vele. Addig még rendben van a dolog, amíg az ember egy üres motelszobában áll, és megesküszik: annyiszor fekszik le vele, ahányszor csak akar, mégsem veszíti el a szívét. De az még az eper, az ezüsttálca és a hajába tűzött fekete rózsaszál előtt volt. Még azelőtt, hogy Mick kijelentette: ő a legnagyszerűbb hölgy.

– Ó, Flannigan… – sóhajtva figyelte, ahogy Mick kilép az ajtón, egyik kezében a vászontáskájával, a nyomában Caseyvel. – Ugye, hogy egy cseppet sem veszítettél a varázserődből?

Mick éppen nevetett valamin, amit Casey mondott. Tess szíve szinte a torkában dobogott.

– Ne akard, Flannigan, hogy olyasmit kívánjak, amit nem kaphatok meg – suttogta. – Ne akard, hogy azt kívánjam, bárcsak Casey meg te igaziak lennétek.

A kiét férfi eltűnt a kocsi mögött, hogy bepakolják a táskáikat a csomagtartóba. És ő? Mit is csinál ő itt, egy a Mississippi állambeli Vicksburgbe tartó autóban ülve egy olyan férfival, akit nem mer szeretni, meg egy olyannal, akiben nem biztos, hogy megbízhat?

– Mehetünk? – Mick újra becsusszant a vezetőülésre, Casey pedig elfoglalta a helyét O’Toole mellett.

– Mehetünk – mondta anélkül, hogy felé fordította volna a fejét.Erős volt a délutáni forgalom, így Tess meg sem szólalt, amíg Mick

keresztülvitte őket a városon a Natchez Trace Parkwayre. Amikor pedig kiértek erre az elhagyott, gyönyörű tájak között futó útra, az üléstámlának támasztotta a fejét és lehunyta a szemét.

– Álmos vagy? – kérdezte Mick.– Igen. – Még mindig nem nézett rá.Mick egy ideig csendben vezetett.– A vállamra hajthatod a fejedet – mondta végül.– Köszönöm, inkább nem.– Azt gondoltam, talán úgy kényelmesebb.Mick a szeme sarkából figyelte a lányt, bőrét csodálva az ablakon

beömlő napfényben. Éhes lett már a puszta látványától is.Milyen önző is ő: a szíve legmélyéig az. Már tíz évvel ezelőtt is

beleszakadt a szíve, hogy elhagyta, most pedig abba szakadt bele, hogy tudta: ismét el kell hagynia. Mégis kisétál a lány életéből, mihelyt befejeződik ez a Casey körüli cirkusz. A fenébe az önző menekülésével, érezni akarta a bőre érintését, a karjába akarta venni. És, igen, szeretkezni akart vele. Mégpedig most azonnal. Legszívesebben megállt volna az út mentén, bevitte volna az elhagyatott bokrok közé, meztelenre vetkőztette volna, és úgy hódolt volna a testének, mint az éjjel.

Nemeslelkűségének az a kora reggeli kitörése már meglehetősen megkopott. Most, hogy már belekóstolt a lányba, egy napot sem tudott úgy eltölteni, liogy ne fájt volna mindene már a puszta látványától is. Hogy

a csodába fogja átvészelni az elkövetkezendő napokat anélkül, hogy az ágyába bújna, az egyelőre rejtély volt számára.

A keze megfeszült a kormánykeréken. Ki kell bírnia. Békén kell hagynia Tess Jonest.

– Casey – szólította lágyan az öreget, nehogy felébressze Tesst. Semmi válasz. – Casey – mondta újra, a visszapillantó tükörbe nézve. Casey békésen aludt.

Mick hozzá volt szokva, hogy egyedül utazik, és a repülőgépmotor zaja az egyetlen útitársa. Ténfergései elején még élvezte is az egyedüllétet. Mostanában már kevésbé.

Bekapcsolta a rádiót, halkan, s néha vetett egy-egy pillantást Caseyre a visszapillantó tükörben. De leginkább a mellette alvó Csipkerózsikát nézte.

Hogy is érezhetné magát egyedül, amikor ilyen kincset szállít? Kikapcsolta a rádiót, és mély, gazdagon zengő baritonján halkan énekelni kezdett:

– Kilencvenkilenc sörösüveg a falon, kilencvenkilenc sörösüveg. Végy le egyet, és add körbe, kilencvennyolc sörösüveg… kilencvennyolc sörösüveg…

–… a falon – csilingelt bele Tess. – Felébredtél – mondta Mick, mosolyogva.– Az én dalomat énekelted.– A mi utazónótánkat.– Azt hittem, már elfelejtetted.– Sohasem tudnám elfelejteni.Mick szeme még egy ideig fogva tartotta a lányét, aztán

visszafordította tekintetét az útra. Egy darabig csendben ültek, aztán Tess újra énekelni kezdett:

– Kilencvennyolc sörösüveg…Mick beszállt. –… végy le egyet, és add körbe, kilencvenhét sörösüveg

a falon…Mire elértek az ötvenedik sörösüveghez a fiaion, Casey is felébredt.

Lágyan hajló ír tenorjával ő is hozzájárult a dalhoz. Amikor elértek az egy üveghez és a dal végéhez, Tess kijelentette, hogy akár színpadra is léphetnének ők hárman.

– Bevennélek titeket az előadásomba – mondta.– Csak nem előadóművész vagy, kedveském? – kérdezte Casey.– Ő a legjobb bluesénekes a világon – mondta Mick.– Ne higgy neki, Casey, Mick túloz. – De azért titokban örült. Még a

végén tényleg elhiszi, hogy úgy tetszik neki, ahogy van. Ez persze ostobaság. Ha Mick tényleg ilyen fantasztikusnak tartaná, akkor nem hagyta volna el.

– Senki nem éhes? – kérdezte Mick.Tess és Casey rövid úton megegyezett abban, hogy az énekléstől

farkaséhség szállta meg őket. Mick megállt Kosciuskóban élelmet venni, aztán hármasban pikniket rendeztek a Trace melletti kis völgyben, ahol tiszta patakocska csörgedezett az árnyas fák alatt. Még O’Toole is feladta királyi pozitúráját, hogy kipróbálja, hogyan tud a mancsával halászni

– Ennél jobban életembe' nem ettem – jelentette ki Casey, felvágottas kenyere maradékát a madaraknak szórva. – Elnézést – mondta, és eltűnt a

madarak nyomában. Amikor odaért a fájuk alá, keresett magának egy vesszőt és dirigálni kezdte a természet zenekarát.

– Szerintem lassan indulnunk kéne – szólalt meg Mick.Tess még állt egy darabig, Caseyt figyelve. Annak ez lehetett élete

legnagyobb napja, ahogy zümmögött és képzeletbeli karmesteri pálcáját lengette, s vékony lába kifehérlett vadonatúj, selyemvászon bermudanadrágjából.

– Hiányozni fog nekem az öreg, ha megtaláljuk a fiát – mondta Tess.– Nekem is.Bepakoltak a kocsiba, és újra elindultak a Natchez Trace-en. Mire

Vicksburgbe értek, már besötétedett.Casey letekerte az ablakot. – Szippantsátok csak be a folyó illatát.

Mindig is szerettem volna csakúgy fel-alá sétálgatni a Mississippi partján, nézegetve a hajókat, meg hallgatva a hajókürtöket.

– Maj d arra is sor kerül – mondta Tess –, de elsősorban azért jöttünk ide, hogy a fiadat keressük.

– Hát persze.A reflektorok elsuhanó fényében Casey elkapta Mick pillantását a

visszapillantó tükörben. Egyikük sem érezte túlságosan nemes lelkűnek magát e percben.

Egy folyóparti motelben szálltak meg. Aztán hamarosan már hármasban baktattak a Mississippi partján, kart karba öltve, hallgatva a víz surrogását és a messzi hajókürtök búgását.

Végül Casey, hajlott korára hivatkozva, leült egy padra, Mick meg Tess pedig folytatták sétájukat a folyó mentén. Fogták egymás kezét, és Casey ezt jó jelnek tartotta.

Rátámaszkodott aranyfejű sétabotjára, és elnézett a daloló víz fölött– Tudom, hogy önző, hazug vénember vagyok, de Istenem, add meg

nekem ezt a kis csodát. Csak ezt az egy kis csodát aztán mást nem is kérek tőled.

Amikor a hold már az eget szelte és Casey békésen horkolt a saját szobájában, Tess kikelt az ágyból és az ablakhoz ment. Homlokát a hűvös üveglaphoz nyomva kibámult a sötétbe.

Ma este nem jön érte Mick, ezt tudta. Ma nem piszkálja meg az ajtó zárját, és ő nem ébred arra, hogy a karjában van. Még egy darabig bámult ki az ablakon, de nem látott semmi mást, csak a végtelen feketeséget. Belül is ezt érezte.

Aztán elfordult az ablaktól, és macskáját szólította.– Szerinted mit csináljak, O’Toole?De O’Toole nem vett tudomást róla, csak még jobban behúzta a fejét a

bundájába.Tess a fürdőszobából kiszűrődő fény felé tartott. A magány fájdalma

zuhant rá. A fürdőszobalámpa fénye az öltözőtükörre vetült, s ő beletúrt a neszesszerébe, amíg meg nem találta, amit keresett: egyetlen szál fekete rózsát, Yeats versei egy vékony kiadásának lapjai között. Ír versek.

Az arcához simította a törékeny rózsafejet, és lágy hangon olvasni kezdett.

A szeme végigfutott a versen, s azt látta, hogy a költő oda vágyik, ahol „lassan cseppen a béke”. Becsukta a könyvet, a rózsát visszatéve a lapok közé.

– A te merengő lelked is erre vágyik, Mick Flannigan? Ezért hagytál el? Hogy békére lelj a magányban?

Visszatette a könyvet, s közben eszébe jutott, hogyan fogta Mick a kezét, amikor a folyóparton sétáltak: ujjaik összefonódtak, tenyere egyenletesen sugározta rá a meleget.

Hirtelen maga előtt látta a jövőt, amint Mick lassan pergeti az éveket egy magányos házikóban a völgyben, ő pedig az üres színpadon áll, lámpák fényében.

Fekete sortot vett fel hosszú ujjú fekete pólóval, és a cipőjéről megfeledkezve kilépett az ajtón. Odakint meleg volt az éjszaka, a folyóról nedves pára gomolygott. Tess lába puhán érintette a füvet.

Flannigan szobája sötét volt. Megpiszkálta a zárat, és bement.

9.

– A vörös hajad elárul.Amikor a szeme hozzászokott a sötétséghez, meg látta Micket, amint a szoba másik végében ült a széken.

– Nem tudod, milyen veszélyes éjszaka bemenni egy férfi szobájába?Tess nem szólt semmit, csak karba font kézzel állt és figyelte. Mick nem

viselt se inget, se cipőt. Az asztalon egy üveg scotch állt, a kezében a pohár félig már kiürült. – Magadban iszol, Mick?

– Nem vagyok egyedül: a gondolataim velem vannak.– Jó társaság?Tess beljebb suhant a szobába, egészen az ágy végéig.– Ördögi, egyenesen a pokol fenekéről.Mick feszült volt, vállán kidudorodtak az izmok.Még egy kicsit szoktatta a szemét a sötétséghez, aztán csak nézték

egymást gyanakvón. Végül Mick törte meg a csendet.– Mi hozott ide, Tess?Nem Tess, kicsikém, jegyezte meg magában. Egy szerűen csak Tess.

Mick Flannigan éppolyan sötét hangulatban van, mint ő. Lassan elindult felé.

– Az igazat akarod hallani – kérdezte –, vagy találjak ki valami csinos kis hazugságot?

– Jó lesz az igazság is.– Olyan magányosnak éreztem magam, Mick.Most már annyira közel volt hozzá, hogy a lába majdnem érintette a fiú

térdét. Mick kék szeme csaknem feketének tűnt, ahogy felpillantott rá, aztán hirtelen mozdulattal félretette a poharát, és felé nyújtotta a karját. Tess odalépett hozzá.

Mick az ölébe húzta és szorosan átölelte.– Tess… Tess, kicsikém – súgta.

Tess a nyaka köré fonta a karját, arcát pedig a fiú mellkasára fektette. Ajkával végigsúrolta a bőrét, s a fiú megrázkódott. A karja meg szorosabban ölelte, s ő érezte szíve egyenletes dobogását.

– Az ablaknál álltam – suttogta és arra a sok üres évre gondoltam, ami ránk vár.

– Nincs semmi baj. Itt vagyok – nyugtatta a fiú.– De később nem leszel itt. Nem mindig. – Mick nem cáfolta meg.

Érezte, hogy egy könnycsepp megnedvesíti a bőrét. – Mick, hirtelen olyan egyedül voltam, hogy nem bírtam elviselni.

Egymásba kapaszkodtak, némán a vágytól. Mick újra meg újra végigsimított a lány selymes haján. Aztán énekelni kezdett. Gazdag baritonja megtöltötte a csendet. – Csitt, most ne sírj.

Tess még szorosabban ölelte, a karjaival vigasztalódva, meg a „The Irish Lullaby” szövegével. Mikor Mick az első versszak végére ért, Tess felemelte a fejét

– Ez csodálatos, Mick. Ne hagyd abba.Mick folytatta a dalt, kissé hintázva a székben, karjában ringatva a

lányt. És ahogy Mick karjában régen is mindig, fájdalma csitult, és édességes béke szállta meg.

A szemhéja elernyedt, a feje hátrahajlott. Mick le-nézet rá, lágyan zümmögve, amíg Tess álomba merült.

– Aludj jól, drágám – suttogta. – Álmodj szépeket.Óvatosan egyensúlyozva a lányt, a harmonikájáért nyúlt, vigyázva,

hogy ne ébressze fel.A szájához emelte a hangszert, és a „The Irish Lullaby"-t kezdte játszani

halkan, nagyon lágyan. A hangok emlékeket hoztak elő, és betöltötték az ürességet. Csitt, ne sírj már énekelte a hangszer.

Mick befejezte a dalt, és egy másikba kezdett. Megfordult ugyan a fejében, hogy ágyba fekteti Tesst és köré gyűri a takarót, de aztán túl önző volt ahhoz, hogy most elengedje. A lány teljes bizalommal jött át hozzá és kuporodott az ölébe. Majd tartja, védi, oltalmazza, és amikor Tess, szokásához híven, lassan felébred, tudni fogja, hogy ő egész idő alatt itt volt mellette.

Ez a legkevesebb, amit megtehet, mivel holnap úgyis elbúcsúzik tőle.

Tess merevnek érezte magát. Ásított és nyújtózkodott egyet, ám közben egy igen szilárd mellkasba ütközött. A szeme tágra nyílt.

– Jó reggelt, Tess, kicsikém. Jól aludtál?Mick még mindig a széken ült, ő meg még mindig az ölében, éppúgy,

mint előző este. Mick fáradtan és el-nyűtten mosolygott rá, olyan emberhez illőn, aki álmatlanul töltötte az éjszakát.

– Már reggel van?– Majdnem. Én már látom a hajnal egy szeletét a függönyön át.– Egész éjszaka itt voltam? És így?– ken.– És te egész éjszaka így tartottál?– Igen.Tess lágyan a fiú arcára tette a kezét, végigkövetve t fáradtság véste

vonalakat.– Mick Flannigan, mindig is te voltál a legjobb barátom a világon.

– Múlt időben?Tess ujja könnyedén játszott az arcán, a legtöbbet az ajkán időzve.– Néha azt hiszem, még mindig az vagy. – Felnyúlt, és megcsókolta.

Gyengéd csók volt, egy hálatelt szív ajándéka.Mick elmosolyodott. – Most már jobb egy kicsit, nem, Tess, kicsikém?– Sokkal. Mérhetetlenül. – Tess arcán mosoly ragyogott, ahogy

felemelkedett a fiú öléből. A lába még egy kicsit merev volt, és Micknek el kellett kapnia a karját, mert megingott.

– Úgy nézel ki, mint egy újszülött kiscsikó.Tess a fiú fölé hajolt, és megsimította az arcával.– Te meg olyan vagy, mint egy nagy, meleg takaró. Csak kicsit jobb.Mick átölelte, egy percig úgy tartotta, majd elengedte. Tess hátralépett.– Mick… – A fiú ráemelte tekintetét, kékebben, mint az ír tavak. Tess

visszatartotta a lélegzetét, egyre csak merült, merült, és nem is akart feljönni a felszínre. Aztán nyelve hegyével megnedvesítve az ajkát, megpróbált bátorságot gyűjteni a távozáshoz. – Köszönöm ezt az éjszakát, Mick.

– Igazán nagyon szívesen. Ez volt az ajándékom a számodra.A búcsúajándékod?, akarta volná kérdezni Tess. De nem tette, mert

már tudta rá a választ.– Ezt az ajándékot mindig őrizni fogom. Mindig. – Még akkor is, amikor

már rég elmentél. Hetyke szalu-tálásra emelte a kezét, aztán megfordult és elindult az ajtó felé.

Mick figyelte, amint végigment a szobán, aztán így szólt: – Viszlát a reggelinél.

Tess, kezével az ajtó gombján, visszafordult.– Biztos nagyon fáradt vagy. Szerintem aludj egyet, majd én

foglalkozom Caseyvel ma délelőtt.– Kösz nem. Rengeteg időm lesz még aludni.Miután elmentél, gondolta Tess. Sötét gondolatai majdnem újra

elöntötték, de legyőzhetetlennek kellett maradnia, legalább még egy kis ideig

– Akkor viszlát a reggelinél.Intett egyet, és kiment az ajtón.Mick megdörzsölte a szemét. Mintha homály ereszkedett volna a fejére,

kívül-belül egyaránt. Csak ült lehajtott fejjel, szemét lehunyva.– Bizonyára bolond vagyok – mondta magának. Aztán felemelte a fejét,

és felállt. – De nemes lelkű bolond.

Az egész délelőttöt Vicksburgben töltötték, Casey szeszélyeit követve. Casey felkeresett két öregembert a folyó partján, akik szerinte valamikor tudták, hol van a fia. Tess és Mick az autóban várta, de amikor visszajött, csak annyit jelentett, hogy az emlékezőtehetségük megfakult az idők során.

– Lehet, hogy magánnyomozót kellene fogadnunk – mondta Tess. – Vagy megkereshetnénk néhány árvaházat meg szociális otthont a környéken.

Mick hátrafordult, és mélykék szemével Caseyt fürkészte. – Casey, szerinted mit kéne tennünk?

– Egy másik városba elmenni, azt kéne tennünk, asszem. – Casey erősen figyelte Micket, hogy tapasztal-e ellenállást, de amikor semmi ilyesmit nem látott, folytatta. – Talán délnek kéne mennünk… olyan jó így együtt utazni.

– Mick – mondta Tess, a szeme csillogott –, menjünk le a Mexikói-öbölhöz!

Mick nem tudott ellenállni a kísértésnek. Úgy tervezte, hogy ma búcsút mond nekik, de most, látva Tess boldogságtól sugárzó arcát, úgy döntött, marad még egy napot. Csak egyet. Akkor aztán tényleg elbúcsúzik. Így aztán elindultak délnek, az utazódalukat énekelve és nevetve. Tess, ahogy ott ült az első ülésen és Mickkel együtt énekelt, azon gondolkozott, hogy miért is javasolta az Öblöt. Túl sok emlék kötötte oda őket. Talán a múltat akarta újra megragadni?

Nyolc órára értek ki a partra. Az első, amit a 90-es úton megpillantottak, Gulfport és Biloxi között, egy cirkusz hatalmas reklámja volt Mick lelassított, és az esti sötétséget figyelte.

– Látod a nevét, Tess?– Még nem. Csak a fényeket látom ott elöl. Várj, Mick! Hiszen ez a

Brinkley Brothers cirkusza!– Nocsak – mondta, ahogy elhaladtak a reklámtábla mellett. Egész

életében előre próbált haladni. Néha ugyan ferdén haladt, néha meg sem moccant, de visszafelé nem szívesen ment volna. Ezen a hétvégén már éppen eleget haladt visszafelé a múltjába. Nem akart több utat a múltba.

Tess felé fordította a fejét, hogy tanulmányozza, de nem szólt semmit. Tudta, mit jelentett neki a cirkusz. Nemcsak menhely volt, nemcsak életmód, több lett: az otthona. Megszorította a fiú kezét. Mick nem fordult oda, de Tess látta, hogy a szája sarka mosolyra húzódik.

– Szerintem ez a cirkusz jó mulatság lenne – mondta Casey a hátsó ülésről. A cirkusz még ráadásul romantikus is. Legalábbis Casey szerint az volt.

Amikor látta, hogy Mick nem áll meg, hogy megforduljon, újra próbálkozott.

– Gyerekkoromban mindig is el akartam menni a vurstliba.– És eljutottál? – kérdezte Tess.– Sajna, a családom túl szigorú volt. Azt mondták, az az ördög mezeje.– Az is – csuklott fel Mick a nevetéstől. – Én meg valamikor kisördög

voltam.– Te ismered a cirkuszt? – hajolt előre Casey az ülések között.– Ott nőttem fel. Ha az igazat akarod hallani, pont ebben. A Brinkley

Brothers Cirkuszában.– Hála az égnek. Akkor, ha nem tévedek, visszamegyünk, és

beköszönünk a nevelőidnek.Mick megfordult és a cirkusz felé irányította az autót.Először is vattacukrot vettek. Ahogy Mick megállt a bódésor közepén,

színes villanykörték villogása és az árusok kiáltozása közepette, visszakerült tizenkét éves önmagához.

Mick a bódésor közepén állt, egyik oldalán Tess és O’Toole a másikon Casey, és egyre csak Arthur bácsi múltbeli hangját hallgatta.

– Mick – Tess húzkodta meg a kezét, és rántotta vissza a jelenbe. – Nézd, Mick. Ott egy jövendőmondó sátor. – Caseyre nevetett. – Szeretnéd hallani a jövendőt?

– Ti, gyerekek, csak menjetek és érezzétek jól magatokat. O’Toole meg én majd leülünk ott a padra, és figyeljük a népeket. Megvárunk titeket itt a padon. – Elbandukolt fütyörészve és O'Toole ketrecét lóbálva

Mick és Tess egymás mellett állva figyelte, ahogy megy. Zajos tizenévescsapat ugrabugrált el a közelükben, kicsit megtaszították Tesst, hogy nekiesett Micknek. Az a mellkasához szorította, és csak nézték egymást a vörös, kék és sárga neonfényben.

– Szeretnéd tudni, mit tartogat számodra a jövő, kicsi Tess?– És te? Szeretnéd?– Én már ismerem az enyémet. – Mick a távolba nézett.– Elmész, ugye?– Honnan tudod?– Éreztem. Már tegnap kezdtél elmenni tőlem, amikor a folyóparton

sétáltunk.– Ideje továbbmennem.– No és mi lesz Caseyvel?– Majd találok neki helyet.– Nem. Velem jöhet, vissza Chicagóba.– Nincs is fia, tudod.– Sejtettem.– Csak egy magányos, otthontalan öregember.– Ő meg én majd megosztjuk a magányunkat.– Magányos vagy, kicsi Tess?– Most éppen igen. – Ő is gyengének érezte magát, de hátravetette a

fejét, és ragyogó mosolyt küldött Mick felé. – De majd elmúlik. Majd csak jön valaki, aki kitölti ezt az űrt. Ki tudja? Talán még férjhez is megyek.

Flannigan szeretett volna felordítani. De nem volt joga hozzá.– Talán igen. – Végigsimította a lány arcát a keze fejével. – Remélem, a

következővel megtalálod a boldogságod.– Nem a boldogságot keresem, Flannigan. Többnyire így is boldog

vagyok.– Akkor mit keresel?– Valaki olyat, aki el tudja viselni a vadságomat, és hosszú távon velem

marad.Flannigan semmilyen másik férfit nem akart elképzelni, aki hosszú

távon Tess-szel marad. De nem volt joga kifogásokat emelni. Ő csak a volt férj, aki véletlenül összetalálkozott vele.

– No és veled mi a helyzet, Flannigan? Te mit keresel?– Majd megtudom, ha megtaláltam.Csak álltak egymást átkarolva a bódék között, és a tömeg hullámzott

köröttük.– Hé, fiatalember – kiáltott rá Flanniganre egy mutatványos – ne csak

ölelgesse azt a hölgyet, inkább nyerjen neki egy mackót!– Nyerjél nekem egy mackót, Mick! Majd az melegít éjjelente, amíg

találok magamnak másik férjet. – Ellépett Micktől nevetve és szikrákat szórva jókedvében. Elhatározta, hogy mindenképpen jókedve lesz, megnevetteti Micket.

Majd ha visszaért Chicagóba, majd akkor megszakadhat a szíve, majd akkor a bluesba önti fájdalmát egy füstös nightclubban. De ma este, amíg még Mick Flannigannel van, Tess Jones marad, a legyőzhetetlen.

Mick ötcenteseket dobált egy üvegbe, és nyert neki egy mackót. Aztán baseball-labdával dobálta a polcra kitett ajándéktárgyakat, és nyert neki egy aranyszínű papírkoronát. A következő bódénál, ahol műanyag kacsák úszkáltak egy műtóban, Mick egyesével lelőtte őket, és nyert neki még egy ajándékot. Egy hamisgyémánt gyűrűt.

Az üvegkő felcsillant a sárga neonfényben, és Tess egy pillanatra azt hitte, talán igazi. Felpillantott Flannigan sötéten merengő arcára. No nem. Ez alkalommal ő, Tess felel a búcsúért. Ő pedig el volt szánva arra, hogy ne könnyek között, hanem nevetve búcsúzzanak el.

– Ez aztán a jel, Mick – nevetett, Mick felé nyújtva a gyűrűt. – Húzd csak az ujjamra.

Mick az ujjára húzta a gyűrűt, feloldódva Tess könnyedségében.– Hozzám jössz-e feleségül, Tess Jones?– Csak akkor, ha nem Flannigannek, Carsonnak vagy O’Toole-nak

hívnak, őket már kipróbáltam, de nem bírták a gyűrődést.– A nevem Canfield, Raiford Canfield. – Mick erőltetetten meghajtotta a

derekát.– Ha ez így van, Mr. Canfield, akkor igen.Mick megszorította a kezét, és azt kívánta, bár újra huszonnégy évesek

lennének, és újra kezdhetnék az egészet. Mick hangulata átsugárzott Tessre is, aki keményen küzdött ellene. Hősies erőfeszítése ellenére sem tudta visszanyerni a könnyedségét.

– Ne tedd ezt velem, Mick – suttogta. Mick közelebb hajolt hozzá, hogy sötét haja a homlokába hullt, és ő odanyúlt, hogy hátrasimítsa. – Ne tedd ilyen nehézzé.

Mick a keze közé fogta az arcát. – Szeretlek, kicsi Tess. És mindig is szeretni foglak.

– Tudom… de ahhoz nem eléggé, hogy velem maradj.Mick a homlokához érintette az ajkát. Így álltak, hosszú ideig, aztán

Tess hátrahúzódott.– Mick, vigyél el egy motelbe.Álmos vagy?– Nem. El akarok búcsúzni tőled.– Tess…Tudta, hogy tiltakozni fog. A szentségit a nemes lelkű rejtőzködésének,

képes lenne elmenni egyetlen normális csók nélkül.– Ne merészelj megszólalni, Mick Flannigan. Ne merészeld még ezt is

elvenni tőlem.– Elvenni? Micsodát?– A francba, hát a lehetőséget, hogy elbúcsúzzam tőled. – Az arca is

lángba borult, ahogy a dühe fellángolt. – Amikor legutóbb otthagytál, még egy búcsúcsókra sem adtál lehetőséget. Hetekig azt hittem, majd visszajössz. Úgy tűnt, mintha csak a sarki fűszereshez ugrottál volna el.

– Ne haragudj. Nagyon sajnálom.– Nem azt akarom hallani, mennyire sajnálod, Flannigan. Egyszerűen

csak normálisan el akarok köszönni tőled. És akkor tudni fogod, hogy a búcsúm örökre szólt.

– Ez az örökre túl véglegesnek tűnik.– Az is, Flannigan. Most véletlenül összeakadtunk, de teszek róla, hogy

ez ne ismétlődjön meg.Mick nem is kérdezte, miért: tudta az okát. Túlságosan nehéz

elbúcsúzni.– Menjünk. – Kézen fogta és szinte vonszolta a lányt, keresztül a

tömegen.Tessnek jól ki kellett lépnie, ha vele akart tartani. Casey a padon várta

őket, arca várakozó mosolyba merevedett. De a mosoly rögtön lekopott az arcáról, ahogy meglátta őket. Azt várta, hogy ezek ketten újra egymásba szeretnek, ehelyett viszont úgy néztek ki, mintha most indulnának a végső csatába.

Felállt, kicsit megtámogatva magát a botjával. – No, milyen volt a vurstli?

– Fantasztikus.– Csodás.Egyszerre beszéltek, de a hangjuk keserűen szólt, mintha csak a

biológiai hadviselés legújabb következményeiről kellene beszámolniuk.– Úgy látom, az én kisjátékomnak nagyjából annyi – mondta, de senki

nem hallotta meg.Bemásztak az autóba. Casey ismét hátulra került, O’Toole mellé.

Négyük közül csak O’Toole volt jó hangulatban.Mick bőgő motorral hajtott végig a 90-es úton. Az első útjába eső

motelnél megállt. A motel kis vályogtégla házak csoportjából állt.A bejelentkezésen és Casey elhelyezésén hamar túljutott, de mire kijött

Casey szobájából, Tess már eltűnt a sajátjában. Mick viharos gondolatokkal eltelve indult a saját ajtaja felé.

Vajon mit csinál most a lány? Valószínűleg azokat a vérlázító búcsúzkodási terveit szövögeti. Az ágyába akar jönni, persze. Az ágyába jönni, rászőni varázslatainak bűvös fonadékát, és aztán örökre itthagyni, hát persze.

– De ehhez nekem is lesz egy-két szavam, Tess Jones Flannigan Carson O’Toole!

Sarkon fordult, és elviharzott a lány szobája felé. Nem bajlódott a kopogással.

Az első, amit meglátott, miután megpiszkálta a zárat és benyitott az ajtón, Tess aranyflitteres cipője volt az egyik a komód tetején, a páija meg az ágyra lökve. Aztán egy egész gyűjteményre való selyemköntösre esett a pillantása, amelyek fényes szivárványként terültek szét az ágyon.

A zuhanyozóban folyt a víz, a fürdőszobaajtón kis gőzfelhő szivárgott ki. A strucctollak és a jázminillat nyomát követve Mick könyörtelenül elindult a fürdőszoba felé.

Flannigan félrerántotta a függönyt, és belépett a zuhanyozóba.Tess abbahagyta a melle szappanozását, és hátrafordult. A szappan

meg a mosdókesztyű lassan kicsúszott a kezéből.– Úristen, Flannigan! – végigpillantott Micken. – Csizmában vagy.– Csakis csizmában búcsúzkodom.Megragadta a lány derekát, és szinte magába rántotta. Tess szappantól

síkos teste nekicsapódott a nedves farmernadrágnak. A lány szeme kitágult.

– Te megőrültél.– Te akartál mindenáron elbúcsúzni.A szája vad csókban csapott le a lányéra. Tess, öklével csapkodva a

hátát, ádázul küzdött ellene, de Mick egyre szorította. Tess ütötte-kalapálta a hátát, de ajka már Szétnyílt, hogy befogadja Mick irgalmatlanul dúló nyelvét.

– Ó, Flannigan… Flannigan.Mick, két oldalról szorítva a vállát, a zuhanyozó falához kényszerítette,

aztán lehajolt, hogy a szája már csak centiméterekre volt az övétől.– Ha végeztem veled, akkor tudni fogod, hogy a búcsúm örökre szólt. –

Mick hangja most egy oktávval mélyebben szólt, ami mindig bajt jelentett. – Nem ezt mondtad, Tess?

– De igen. De azt is mondtam, hogy most rendesen elbúcsúzom tőled.– Mennyire rendesen? – Mick visszahúzódott, és Tess hallotta a cipzárja

fémes surrogását, látta rövid küzdelmét a nedves farmernadrággal. A szíve csak úgy dübögött a mellkasában. – Ilyen rendesen? – tette hozzá Mick.

Hirtelen felemelte a lányt, hogy az már lovagolt a testén, hátával a falnak támaszkodva, lábával szorosan ölelve Mick csípőjét. Mennydörgés csapott össze villámlással.

Szerelem, fájdalom és düh forrt Flanniganben, amint beleviharzott a lányba, súlyos kelta nyelven kiáltva el érzéseit. Tess újra és újra a nevén szólította, ahogy kapaszkodott belé, míg a hangja egyszerre vált a dicséret litániájává és összetört szíve bluesdallamává.

A víz egyre zubogott rájuk, de ők ügyet sem vetettek rá. A csatorna fehér pamacs formájában nyelte el a feloldódott szappant. Flannigan alig tudott talpon maradni. A ruhája vízben ázott, Tess melle meg kivörösödött, ahol az ing gombja belenyomódott a húsába.

Harcuk egyre dúlt, és ők még mindig képtelenek voltak búcsút mondani egymásnak. Tágra nyílt, éhes • szájjal falták egymást, csípőjük táncban egyesült. Egyre nyújtották a harcot, mert nem akarták elengedni egymást, nem akarták, hogy ennek a szeretkezésnek valaha is vége szakadjon. Végül már képtelenek voltak visszatartani. Mick a lány nevét kiáltotta, s a hangja visszaverődött a csempefalakról.

Tess a vállára fektette a homlokát, és nem tudta volna megmondani, hogy Mick inge a víztől vagy az ő könnyeitől lett-e nedves. A fiú átfogta a tarkóját, úgy szorította magához a fejét.

Hosszú, hosszú ideig maradtak így, csendes révületben kapaszkodva egymásba. Végül Mick elengedte, puhán eresztve le a lábára. Tess a falnak dőlt, támaszt keresve, mégis figyelőn és várakozón.

Mick pillantása sosem hagyta el a lányét, amíg újra elrendezte magán nedves ruháit. Hang nem hallatszott, kivéve Mick súlyos lélegzetvételét, meg a víz egyenletes csapkodását körülöttük.

Mondj már valamit!, sikoltott Tess hangtalanul.De Mick nem szólt semmit, csak nézett rá.Tess már majdnem megszólalt, de aztán rájött, hogy itt már nincs mit

mondani.Flannigan még egy darabig figyelte. Aztán kinyújtotta a kezét, és

gyengéden végigkövette a vonásait, a szemöldökétől az ajkáig.

Tess lehunyta a szemét, és megpróbálta magába vésni keze érintését a nedves bőrén. Hirtelen abbamaradt az érintés. Tess szemhéját összeszorította, hogy visszatartsa könnyeit. Még hallotta a zuhanyfüggöny súrlódó zaját, meg a víz cuppogását Mick csizmájában. Aztán egyszerre már nem hallott mást, csak a víz csobogását.

Mire kinyitotta a szemét, Flannigan már nem volt sehol. Elzárta a vizet, beburkolózott egy törülközőbe, és lefeküdt az ágyra.

Hosszú, hosszú ideig bámult a sötétbe. O’Toole felugrott az ágyra, és elhelyezkedett a válla mellett. Amikor látta, hogy nem vesznek róla tudomást, belehúzódzkodott a vörös selyembe.

– Isten áldjon, Flannigan – suttogta Tess, aztán a fal felé fordult, és lehunyta a szemét.

10.

Amikor Flannigan visszaért a szobájába, lehámozta magáról a nedves ruhát, meztelenül az ágyba bújt, és a sötét mennyezetet bámulta. Bizonyára el is szundított, mert amikor felébredt, a hajnal fénye kukucskált be a függönyön. Először a repülőteret hívta, aztán Casey szobáját.

– Casey, beszélnünk kell.– Mikor?– Most. A recepció mellett van egy kis kávézó. Ott találkozunk.Flannigan gyorsan felöltözött, és már a kezében gőzölgött a kávé,

amikor Casey besétált.– Úgy nézel ki, mint aki a poklot járta meg – mondta neki Casey.– Akkor jó. Úgy is érzem magam.– Hol van a csizmád?– Vizes. – Flannigan nem magyarázkodott, csak éppen elhúzta

teniszcipős lábát Casey botjának az útjából, és a kezébe adta az étlapot. – Előbb rendelünk.

Amikor megrendelték a reggelit, így szólt:– Nem keressük tovább a fiadat. Tegnap este megmondtam Tessnek az

igazat.– Asszem, az volt a legjobb. Ma már én is elmondtam volna neki. –

Kétszersültjét belemártogatta a lágytojásba, és Flannigant figyelte. – Majd csak találok magamnak itt valahol egy másik házikót, ami nem ázik be mindig.

– Tess magával akar vinni Chicagóba.Casey hirtelen átalakult. Az arca felragyogott, a válla kiegyenesedett,

mintha még nyeszlett alakja is megtelt volna valamiképp.– Az ég áldja meg.– Vele mész – mondta Flannigan közel hajolva, komoly arccal. – Kedves

leszel hozzá, segítőkész és jó, és sosem próbálod meg újra becsapni. Világos?

– Tökéletesen.– Jó. – Flannigan egy repülőjegyet húzott elő a zsebéből. – Itt van Tess

jegye. Átírattam, úgyhogy Tupelo helyett Biloxiból fog repülni. A tiédet felvehetitek a repülőtéren. Tizenegykor értetek jön egy taxi.

– Hogy szerezted meg a jegyét?

– Tolvaj módjára.– És te hová mész, Mick Flannigan?– Olyan helyre, ahol nem lesznek vörös hajú nők meg öreg ír

szélhámosok.Casey körbe-körbe forgatta a botját az asztal másik felén ülő, elkínzott

embert figyelve. Végül megszólalt.– Az egész életemet család nélkül fecséreltem el. Aztán egyszerre

véletlenül az ölembe hullott az egész. Ha nem hallgattalak volna ki benneteket a parkban, és Tess nem jött volna vissza, akkor még mindig Tupelóban lennék, a papírdobozban. – Casey áthajolt az asztalon, ráncos arcára kiültek az érzései. – Ne töltsd az egész életedet hiába, család nélkül, Mick.

– Nem akarok családot.– Mit akarsz?– Már nem tudom. – Felállt, kézfogásra nyújtva a kezét. – Isten veled,

Casey. Vigyázz helyettem Tessre.Flannigan vissza sem nézett, amikor kiment. Már Caseytől is nehéz volt

elbúcsúznia. Bemászott a bérelt Fordba, és közben árra jutott, hogy túl öreg már az üdvözlésekhez és a búcsúzkodásokhoz. Lehet, hogy ha visszaér Tupelóba, akkor beül a gépébe, és elrepül valahova a sivatagba, nyulak meg csörgőkígyók társaságába. Ahogy most érzi magát, pont jó társaság lenne egy csörgőkígyónak.

A part mentén evezett, különösebb cél nélkül. Egyetlen gondja az volt, hogy távol tartsa magát a moteltől, amíg Tess és Casey elmegy. Gyávának érezte magát.

Egy elhagyott részen megállt, aztán lehúzta a cipőjét, és átsétált a homokon, a víz felé. Tűzött a nap, az idő haladtával egyre több meleget sugározva. Amikor már merőlegesen sütött, a feje tetejét égetve, Flannigan felnézett.

Sugárhajtású gép emelkedett az égbe, motorjai tompán dübörögtek, kondenzcsíkja fehéren villant.

– Isten veled Tess, kicsikém.Visszasüllyedt a homokba, és figyelte, hogy nyalogatja a víz a partot.

Flannigan egy hétig maradt Biloxiban, egyedül kószálva a parton, merengőn bámulva a vizet. Éjjelente egyik füstös bárból a másikba járt, a sarokban kuporogva, kezében egy pohár scotchot dajkálva és hallgatva, hogyan pötyögik ki a billentyűk magányos szomorúságát. Tessre és Caseyre gondolt. Mit csinálhatnak most? Vajon ír dalokat énekelnek? Vagy sétálnak a Michigan-tó partján, Casey a botját forgatja, Tess meg nevet?

Már nem bírt több zenét hallani. Otthagyta a scotchot, érintetlenül, és visszament az autóhoz. Ideje továbbmenni; ideje felhagyni a merengéssel és újra előre nézni. Már így is túl sokáig volt egyhelyben.

Visszafordította a kocsit a vályogfalú motel felé. A keze megfeszült a kormánykeréken, aztán egyszerre befordult jobbra, a Brinkley Brothers Cirkusza felé.

Déja vu-szerű érzés kerítette a hatalmába, és hirtelen úgy érezte, hogy hazafelé tart. Ez persze ostobaság volt. Arthur bácsi már réges-rég meghalt, a többiekkel pedig nem tartotta a kapcsolatot: Mackyvel, a bohóccal, meg a feleségével, Lisával, a trapézművésznővel, Josephfel, az

elefántidomárral és Glennel, a Vakmerővel, Akit Ágyúból Lőnek Ki. Vajon hol vannak most? Vajon mind halottak vagy ott vannak még a fűrészpor, az arcfesték, a vattacukor és a megfakult flitterek között?

Leparkolt és megindult a vurstli lámpái felé. Először lépésben haladt, aztán kocogni kezdett, végül pedig már futott. De nem a kitömött medvékkel teli bódésor, a hotdog-árusok és az embertömeg felé, hanem a vurstli széléhez, az öltözőként, ebédlőként és otthonként szolgáló foltozott vászonsátrakhoz.

Lelassított, amikor odaért, ahol a leláncolt elefántok álltak. Arthur bácsi sokszor figyelmeztette, hogy ne csináljon semmi olyasmit, ami felingerelheti az állatokat.

– Mick! – A hang felé fordult. Öregember keresztezte útját, két vödör súlyától görnyedezve. – Mick Flannigan! Te vagy az?

– Joseph? – Mick az öreget tanulmányozta, keresve benne azt a fiatalembert, aki úgy bánt az elefántokkal, mintha legalábbis szelídített kismacskák lennének. Joseph sötét haja őszbe fordult, arcát az idő nyomai barázdálták, de a szeme a régi volt.

– Joseph, te vagy az! – Mick medveszerű ölelésbe fogta az öreget, amitől mindkettőjükre jócskán loccsant a vödrökben levő vízből. – Sosem hitte volna, hogy újra látlak.

– Csak azt nem értem, miért nem. Hiszen mi vagyunk a családod. Az ember a családját sosem felejti el.

Joseph letette a vödröket, és karon fogta Micket. – Épp időben jöttél a vacsorához.

Egy hosszú elnyúló sátorhoz vezette. Ugyanaz a sátor volt, amire Mick olyan jól emlékezett. A levegőben kolbász, káposzta és érett paradicsomok szaga keveredett, éppúgy, mint régen.

Amikor Mick belépett, hangok egész kórusa sietett az üdvözlésére. Minden sarokban emberek emelkedtek fel az asztaluktól, hogy köré gyűljenek – a vörös orrú Macky, a felesége, Lisa, még mindig karcsún és jó tartással, ugyanabban a balettcipőben, amit mindig viselt. Mások is voltak ott a múltjából, kutyaidomárok, néhány vén porondmunkás, a zenekar vezetője, meg Natasha, a kis cigány jövendőmondó asszony.

Mind egyszerre beszéltek, és Mick hamarosan megtudta, mi minden történt cirkuszi családjában.

– Gyere, ülj mellém – Natasha kézen fogta, és az asztalához vezette. – Mesélj az utazásaidról.

Mick felnevetett. – Honnan tudod, hogy utaztam?– Mindig arról álmodoztál. Odafutottál a sátramhoz, kiabáltál: Natasha,

gyere, nézd meg ezt! Aztán az orrom elé tartottad Arthur bácsi öreg atlaszát, és rámutattál valamilyen messzi pontra, Mexico Cityre vagy éppen Montrealra, és azt mondtad: Egyszer elmegyek oda, Natasha. Lesz egy saját repülőm, és amikor a cirkusz fölött repülök el, majd integetek.

Mick már emlékezett. – Voltam is ott, Natasha. A saját repülőmmel.Az asszony megszorította a kezét, és mélyen a szemébe nézett.

Micknek hirtelen eszébe jutott a másik álma, amit csak Natashának mondott el. Az asszonynak is eszébe jutott, ezt látta abból, ahogy a szeme felfénylett. Natasha közelebb hajolt hozzá, kíváncsian nézve rá, még mindig szorítva a kezét. De nem mondott semmit. Nem kérdezte: no, és mi lett az álom többi részével, Mick? Tettél-e valamit érte?

Az a különös érzése támadt, hogy Natasha talán igazi jövendőmondó, és most nemcsak a jövőjét látja, hanem a múltját is. Nem húzódott el fürkésző tekintete elől.

– Velünk maradsz az utolsó előadásra? – kérdezte Joseph.– Itt marad – felelte Natasha, fel sem nézve.– Maradok.Öreg barátai addig erőszakoskodtak, amíg elfogadta a vacsorát. Aztán

hagyta, hogy a nagy sátor legjobb helyére vezessék.Felharsantak a trombiták, bejött a porondmester, és megkezdődött az

előadás. Furcsa, hogy az idő mennyire nem vett el semmit a cirkusz varázsából. Túlságosan hamar vége lett, és miután a tömeg már rég elment, Mick még mindig ott ült a lelátón, a fűrészpor, a kettéroppantott földimogyoróhéjak és a vajas pattogatott kukorica szagában.

Felnézett a nagy kupola alatti üres kötélzetre, ami még mindig lengedezett, mintha csak Lisa hintázna rajta, és egyszerre megelevenedett fiatalsága valamennyi álma.

– Szellemeket látsz?Elfordította a fejét, és meglátta Natashát, aki éppen elrendezte magát a

mellette levő széken, lengő aranykarika fülbevalóival és földet söprő, rojtos sáljával.

– Nem kellett volna megmásznod ezt a sok lépcsőt.– Tudtam, hogy szükséged van rám.Mick a kezéért nyúlt, aztán az ajkához emelte és megcsókolta.– Ha jövendőt akarsz mondani nekem, Natasha, máris elfelejtheted. Már

eldobtam a jövőmet.– Olyan lesz a jövőd, amilyenné teszed, Mick.– Ostoba voltam.– Egyszer-másszor mindenki az.– Eldobtam magamtól a legjobbat, ami valaha is történt velem.– Emlékszel, mit mondott mindig Arthur? – az arca ellágyult, a szeme

elködösült.Mick hirtelen új fényben látta azt az időt, amit hármasban töltöttek: a

sötétedés utáni piknikeket az utolsó előadás után; a csendes órákat, amikor Arthur faállatkákat faragott, Natasha pedig a vállkendőjét javítgatta mellette.

– Szeretted őt, ugye?– Igen. Szerettem. A szerelmem volt, a barátom, és a társam. – Natasha

megszorította Mick kezét. – És te voltál az a kisfiú, aki nekünk nem lehetett.

Mick tudta, miért. Arthurnak volt egy felesége Kentuckyban, akitől sohasem vált el.

– Ami megér annyit, hogy a tiéd legyen, az azt is megéri, hogy megdolgozz érte – idézte Arthurt. – De nem igazán fogadta meg a saját tanácsát.

– Hát nem. – Natasha közel hajolt hozzá, fekete szeme szinte belefúrt az övébe. – Az a lány vissza fog téged fogadni. Szeret téged.

– Honnan tudsz te Tessről?Az asszony nevetett. – Jövendőmondó vagyok, Mick. Méghozzá valódi.Mick felállt, és kézen fogta. – Gyere velem, Natasha. Te egyszer már

befogadtál a családodba; most én hadd vigyelek el az enyémbe.

– Majd egyszer, talán. – Ahogy a vállára kanyarította a kendőt és megrázta a fejét, amitől a fülbevalói táncra keltek, húsz évvel fiatalabbnak nézett ki. – De most még nem. Még el kell mondanom néhány embernek, hogy mi lesz a jövője.

Két hét múlva Mick belépett egy kis, füsttel tömött éjszakai bárba Chicagóban.A színpadon Tess állt, hátrahajtott fejjel, a mikrofon közel a szájához, hogy a „Stormy Weather"-t énekelte. A blues jajongásától Mick hátán a hideg szaladozott. Megbabonázva állt az ajtóban.

Tess lassan keresztülment a színpadon, a lámpák fénye bearanyozta a haját, a ruháját, a cipőjét is. Egyetlen fénylő, ragyogó aranyponttá vált.

Mick szemét az öröm könnyei nedvesítették meg; szégyenkezés nélkül hagyta.

A dalnak vége lett, Tess mélyen meghajolt a tapsra. Mick előrefurakodott a tömegen át. Aztán Tess felnézett, és meglátta a férfit. A szeme elsötétült, a keze pedig kifehéredett a mikrofonon.

Aztán, tökéletes művészhez illőn, a zongorához fordult, hogy egyeztessen a kísérőjével. A zongorista belekezdett a nyitóütemekbe.

Mick felismerte a dalt: Gershwin „Love Walked In"-jét Tess neki énekelte. A csípőjével a zongorának támaszkodott, és mozdulatlanul énekelt, szemét egy pillanatra sem vette le Mickről.

A zongorista lágyan vitte egyik Gershwin-daltól a másikig. „Embraceable You” – te ölelnivaló. Mick szíve szárnyalt. Tess mindig üzent neki a dalaival. Most egész egyszerűen annyit mondott, egész Chicago füle hallatára: ez az a férfi, akit szeretek.

Mennydörgő taps fogadta a műsorát. Mick ott állt a tömegben, és talán ő tapsolt a leghangosabban.

Tess a színpadon újra meg újra meghajolt, és közben figyelte Micket. Amikor besétált, majdnem elfelejtette a dal szövegét, amit énekelt Ez még sohasem fordult elő vele. Soha. A fene egye meg ezt a kiszámíthatatlan ír pasast. Mit keres itt Chicagóban? Még egyszer, utoljára meghajolt, aztán megfordult, hogy lemenjen a színpadról. Valami felbolydult a háta mögött, s még épp idejében fordult meg, hogy lássa, ahogy Mick felugrik a színpadra. A torkához kapta a kezét.

– Mi a csodát csinálsz?Válasz helyett Mick a karjába rántotta és megcsókolta, olyan

szenvedéllyel, hogy mire a csók véget ért, szinte mar csak ő tartotta a lányt.

A közönség tapsolt.– A fene egyen meg, Mick Flannigan – Elhúzódott az öleléséből. – Mit

gondolsz, ki vagy te, hogy csak így visszakeringőzhetsz az életembe?– Ki vagyok? Az vagyok, aki feleségül fog venni. – Hatalmas kacagása

visszhangzott a klubban. – Én leszek a negyedik, egyben az utolsó férjed.Tess megragadta a kezét, és leviharzott a színpadról, maga után húzva

a fiút. Keskeny folyosón át egy kis öltözőbe jutottak. A szoba magán viselte Tess semmivel össze nem téveszthető bélyegét: mindenütt selymek és strucctollak hevertek, a levegőhöz szinte hozzátapadt a jázminillat.

Amikor már bent voltak, Tess úgy becsapta az ajtót, hogy még a falak is beleremegtek. Aztán csípőre tett kézzel szembefordult vele.

– Már elbúcsúztam tőled Biloxiban! – kiáltotta.– Nem. Én búcsúztam el tőled. De meggondoltam magam.Egyre közelebb nyomulja lányhoz. Tess egy szék mögé került.– Egy lépéssel se gyere tovább!– Miért? Félsz, hogy talán kimutatod, mennyire szeretsz?– Már nem szeretlek.– Kis idővel ezelőtt még egészen mást mondtál.– Az egy dal volt. Azt akartam, hogy a közönségemnek tessen.– Hidd el, Tess, nekem nagyon tetszett.Félrelökte a széket, és a karjába vonta a lányt.– Kicsi Tess, hidd el, ostoba voltam. Te vagy mindaz, amit akarok, amit

mindig is akartam. Te vagy az arany, amit minden szivárvány végén kerestem… és azért jöttem, hogy elvegyelek.

– Ez alkalommal mennyi időre, Mick? Két napra?Két hétre? Esetleg, ha nem jön rád az utazási viszketegség, talán még

két hónapra is? – Taszított egyet a férfi mellkasán. – Köszönöm, nem. Nagyon jól megvagyok így is.

– Szeretsz engem, Tess? – Elkapta a lány csuklóját, és a mellkasa köré hajlította a karját, szorosan ölelve.

– Ennek semmi köze a szerelemhez, Flannigan. Az igazság az, hogy nem hagyom, hogy újra bánts engem.

– Ó, Tess. Soha nem foglak bántani. Soha.A szája rátapadt a lányéra, és az hirtelen tehetetlenné vált: a térde

elgyengült, a szíve meg mintha elolvadt volna.Szájával és karjával magához tapasztva, Mick az ajtóig hátrált, és

rátolta a reteszt. A kattanás véglegesnek hangzott.– Nem – mondta Tess tompán Mick szájának. – Nem akarom.Mick kissé felemelte a fejét, és lemosolygott rá. – Akarod. Csak mondd,

hogy nem akarsz engem, és akkor elmegyek.– Nem akarlak. Menj el. – De amíg mondta, a keze már gombolta is ki

Mick ingét. Mick Flannigan visszajött, és ő akarta, hogy az övé legyen, csak még egyszer. – Menj – suttogta, a keze már az övcsatján. – Menj, kergess másik szivárványt.

Mick egy pillanatig mozdulatlanul állt, a lány arcát figyelve, ahogy vetkőzteti. A szeme olyan fényes volt, hogy Tess szinte belevakult. Mick hirtelen kitört:

– Ó, istenem, Tess! Hány évet vesztegettünk el!Magához rántotta a lányt, határozottan odahúzta egy selymekkel

beszórt kerevethez. Szétszórt ruhák nyomvonala követte őket: Tess aranyflitteres cipője Mick farmerén, Mick egyik csizmája a lány ruhaszegélye alatt, a másik Tess selyembugyijába gabalyodva.

A törékeny antik bútor recsegve tiltakozott, ahogyFlannigan, egyik térdével a bársonypárnákon, leeresztette Tesst a

selyemköntösök halmára. Vörös, kék, bíbor és arany pompázott mögötte. Olyan volt, mint egy sokszínű szirmokkal körülvett, egzotikus virág. Mick egyenesen a nektár felé tartott.

Ragyogó szemét a lány szemébe fúrva, hazasiklott.

– Flannigan… Flannigan… Ez nem változtat semmit – mondta Tess, levegőért kapkodva a szavak között.

– Mindent megváltoztat. Most már az enyém vagy, örökre.– Nem.– De igen. Örökre.Az antik bútor rengett és nyögött, és színes köntösök röpködtek.

Tomboltak a szenvedélytől, és síkosak lettek az izzadságtól. Kelta szerelmes szavak keveredtek a fiú nevének zenéjével, ahogy a testük és a szívük összefonódott.

Amikor célba értek, Flannigan visszahullt a bársonypárnákra, magával húzva a lányt is.

– Az enyém vagy, Tess. Az enyém, egészen az enyém – ismételte újra és újra.

– Ezt az igényedet már régen feladtad.– Éppen most nyilvánítottam ki újra.– Attól tartok, eltévesztetted a célt.– Megpróbáljam újra?Homlokára tapadó sötét fürtjeivel és csintalan mosolyával úgy nézett

ki, mint akiben összekeveredett egy kisfiú, az ördöggel magával. Tess alig tudott ellenállni neki. Pedig ellent fog állni neki, az már biztos.

Kicsúszott a fiú karjai közül, de máris érezte a veszteséget. No persze ezt nem fogja kimutatni. Hátravetette a haját, és szembefordult vele, meztelenül, de határozottan.

– Sosem adok az előző férjeimnek második lehetőséget. – Kecsesen lehajolt, és felvette az egyik selyemköntösét, Vörös volt, épp olyan, mint a lángszínű haja. Belebújt, aztán leült az öltözőasztalhoz, és fésülni kezdte a haját.

Látta, hogy Flannigan figyeli a tükörben. A csodába, úgy nézett ki, mint egy elégedett macska.

– Azt nem mondhatom, hogy nem élveztem ezt a mi kis találkozónkat, Flannigan.

– Azt láttam, kicsi Tess – kuncogott Mick.– Mindig is jó voltál egy kis hentergésre a szalmában. – Mick újra

felkuncogott. Tess szerette volna hozzávágni a kefét, de aztán folytatta a fésülködést. – Ha legközelebb erre jársz, Flannigan, szólj már oda hozzám. Talán épp valami rövid lejáratú szeretőt fogok keresni.

– Nem lesz több szeretőd, kicsi Tess. Csak én.Tess körbepördült, és megrázta felé a kefét– Hogy merészelsz ide bevonulni, és parancsokat osztogatni nekem?

Nincs jogod hozzá.– Minden jogom megvan hozzá. Szeretlek.– Tíz évvel ezelőtt is ezt mondtad. Csakhogy most már okosabb vagyok,

és nem hiszem el.Mick felkelt a kerevetről, és elindult felé, könyörtelenül. Amikor odaért

hozzá, megragadta a vállát, és hátrahajlította, kényszerítve, hogy az arcába nézzen.

– Majd elhitetem veled, Tess.A lány megnedvesítette ajkát a nyelvével. – Nem – suttogta.

– Ne félj, szerelmem. – Mick gyengéden végigsimította az arcát az ujjával. – Most nem foglak bántani. Isten a tanúm rá, hogy többé nem hagylak el.

Tess lehunyta a szemét. Szeretett volna hinni neki, akart hinni neki. Mick ujja lágyan simogatta az arcát, aztán a fiú dúdolni kezdte neki a „The Irish Lullaby"-t.

– Hagyd abba – suttogta Tess. – Kérlek, hagyd abba.– Szeretsz, Tess. Látom az arcodon.– Nem.– De szeretsz. – Mick mutatóujja végigkövette a lány ajka vonalát, aztán

megmártózott benne, és nedves belsejét simította végig.Tess érezte, hogy akaratereje gyengül. Mick túlságosan közel állt

hozzá. A testéből kiáramló hő egyre csábította, az érintése minden másról elvonta a figyelmét. Ó, istenem, mennyire akarja őt. Minden egyes hazug szavát el akarja hinni.

De nem lehet. Nem szabad. Összeszedte a bátorságát, és beleharapott a fiú ujjába.

Mick összehúzta a szemét, és visszahúzta az ujját. Aztán kuncogni kezdett. – Úgy akarsz megszabadulni tőlem, hogy fájdalmat okozol?

– Remélem is, hogy fájt. – Tess visszaperdült, a tükör felé. De Mick ott is látszott: nagyon vakmerő volt, de legalább kétszer olyan veszélyes.

– Fájt bizony. – Mick közelebb mozdult, a vállára tette a kezét, és odahajolt hozzá, úgy, hogy az arca most közvetlenül a lányé mellől vigyorgott vissza a tükörből. – Akkor sem megyek el, ha mindenütt ott lesz rajtam a fogad nyoma. – Kópésan kuncogott. – Még tudok egy-két jó helyet, ahol belém haraphatnál.

Tess is tudott, és ez máris komoly gondokat vetített elé. Különösen, ha Mick úgy dönt, hogy tényleg marad. Csak tudná, hogyan viselje el most, amikor mindene belefájdul, úgy vágyik rá, pedig tudja, hogy megint el fog menni.

– Casey után még csak nem is érdeklődtél – mondta hirtelen.Flannigan hátralépett, elővett egy szivart a zsebéből, gyufát gyújtott a

csizmáján, és az öltözőasztalnak dőlve figyelte a lányt a füstön át.– Hogy van? – kérdezte végül.– Boldog. Mindig vidám, mindig optimista.– Jól bánik veled?– Jól bánunk egymással… és jók vagyunk egymásnak. Sok szempontból

olyan, mintha az apám lenne, aki éppen akkor nem volt ott, amikor felnőttem. Elfogadtuk egymást. – A szeme Mick pillantását kereste a füstön át. – Az első előadásomra mindig eljön, aztán taxival hazamegy – a lakásomba.

Míg beszélt, a fiú arcát tanulmányozta. Az feszült volt, majdnem magába forduló, de a szeme az övét kereste. Félre kellett fordulnia a pillantása elől. Újra a tükörbe nézve, púderezni kezdte magát.

– Bertha néni most már végleg úgy döntött, hogy Tupelóban telepszik le. – Az öltözőasztalra lökte a pelyhes púderpamacsot. – Nekem meg itt van Casey és O'Toole. Jó kis családot alkotunk mi hárman.

– Azt akarod mondani, hogy még valakinek már nincs helye köztetek?– Egyszer talán lehet, hogy lesz hely még valakinek. Nem szeretek túl

sokáig férfi nélkül élni. – Felállt, figyelve, hogyan fogadja Mick ezt az utolsó

döfést. Látta, hogy a férfit elönti a düh. Csípőre tett kézzel felé fordult, és rámosolygott: – De az nem te leszel, Flannigan.

Mick karja előre vetődött, és satuba fogta a lány derekát. Durván magához rántotta, és a terpeszbe feszített lába közé állította. Tess hátrahajtotta a fejét, és megvetően meredt a szemébe.

– Ez a megalázási taktika nem működik, Flannigan.– Amikor így mondod a nevemet, mindig tudom, hogy szeretkezni

akarsz velem.Igaza van, de átkozott legyen, ha ezt tudatja vele, gondolta Tess.– Az öntudatod pont akkora, mint a…– Akkora, mint mim, Tess? Gyerünk, mondd csak – nevetett.– Akkora, mint az a felfújt hólyag fejed. No most aztán már menj,

Flannigan, mielőtt még tényleg feldühítesz.Mick szeme elsötétült, és hátrahajlította a lány testét. Ajkával a nyakán

ezt mormogta: – Nem fogadok el tőled parancsokat, Tess. – Addig csókolta a nyakát, amíg a lány összerázkódott. Aztán, igen-igen gyengéden újra felállította, és a vállára fektette a fejét. A keze bele-beletúrt a lány fénylő hajába.

– Az egyik, ami úgy hiányzott nekem ezekben az években, az a hajad volt. A szépsége, az illata.

Lehajolt, a lány hajába temette az arcát, és mélyen beszippantotta az illatát. – Nem akarok túl messzire kerülni a hajad illatától, Tess.

Újra felegyenesedett, és a keze közé fogta Tess arcát, egyenesen a szemébe nézve.

– Már abbahagytam a szivárványkergetést, Tess. Higgy nekem.– Hogyan hihetnék?– Mit tanácsol a szíved?– Megpróbálok nem hallgatni a szívemre. Már háromszor bajba hozott.

Negyedszer nem hibázhatok.– Nem fogsz hibázni. Megígérem.– Tíz évvel ezelőtt is ígérgettél.– De most idősebb vagyok. Most már tudom, mit akarok.Tess érezte a kísértést. Flannigan soha nem látszott ennyire

komolynak. Már majdnem meggyőzte. Már majdnem meggyőzte, hogy túlemelkedhetnek a múlton, és újrakezdhetik az egészet. Egyenlő erővel növekedett benne a szenvedély és a félelem, és hatalmas csatát vívtak egymással. Végül a félelme győzött.

Ellépett a fiú karjai közül. Az öltözőasztal székére támaszkodott megerősítésért, és szembefordult vele.

– Menj el, Flannigan. És soha ne gyere vissza.– Elmegyek, Tess. De visszajövök. Megígérem.A távozása éppoly heves volt, mint az érkezése. Flitterek és tollboák

mozdultak meg, ahogy a léptei felkavarták a szoba levegőjét. És amikor az ajtó már rég becsukódott mögötte, Tess még mindig hallotta a csizmája csattogását a folyosón.

– A francba. – Felkapta a púderpamacsát, és belevágta a tükörbe. – A francba, a francba, a francba, a francba! – Fél kezével az összes szépítőszerét a padlóra söpörte, hogy szilánkokra hulltak.

Aztán térdre esett az üvegcsék, rúzsok és szemceruzák között. Már tudta, mit érezhetett Atlanta, amikor Sherman tábornok átvonult rajta seregeivel.

A pillantása a bársonykerevetre esett, és belepirult, ha arra gondolt, milyen könnyen megadta magát Flannigannek. Öklét rázta a földre söpört selyemköntösök felé.

– Nem fordulhat elő még egyszer – fogadkozott. – Esküszöm. Soha többé nem fordulhat elő.

11.

Flannigan kényelmesen elhelyezkedett Tess szobájában a kanapén. Szemben vele Casey ült egy könnyű széken, és O’Toole hátát vakargatta. A macska is meg az öregúr is tökéletesen elégedettnek látszottak.

– Gondoltam, hogy visszajössz – mondta Casey.– Én nem. Soha nem akartam újra visszalépni Tess életébe.– Aznap, ott a parkban, amikor véletlenül kihallgattalak benneteket, azt

mondtam magamnak: ez a szép kis szerelmespár hasznát tudná venni valamilyen stabilizáló erőnek.

– És úgy döntöttél, te leszel az az erő.– Úgy van. Szerintem egész jól működött a dolog, nem gondolod?– Neked biztosan. De nekem még meg kell győznöm Tesst, hogy itt a

helyem, ebben a családban.– Hát, ha nem tévedek, nem sok időbe telik, amíg meggyőzöd. –

Felemelte a fejét, hallgatózott. – Már jön, hallom is. – Felugrott a székről, és a földre hajította O’Toole-t. – Jobb, ha a magamfajta vénember már mélyen alszik tűzijáték idején. És, Flannigan… rengeteg kisunokát akarok.

Kacsintott, aztán elindult a szobája felé, O’Toole-lal a nyomában.Flannigan gyorsan leoltotta a lámpát, aztán lábait kinyújtva hátradőlt a

párnákon, a bejárati ajtót figyelve. Tess amikor bejött, nem vette észre. Mick szerette úgy nézni, hogy a lány nem tud róla. Tess arca üde volt, s egészében úgy festett, ziláltan és harmatosan, mint aki épp most szeretkezett. Mick legszívesebben újra a magáévá tette volna.

A lány a fogas felé hajította flitteres estélyi kabátját. Nem találta el: aranyszínű halomba hullott a padlón.

Aztán lehajolt, és levette az egyik flitteres cipőjét, és féllábon elindult a szoba másik felébe. Amikor odaért a zongorához, lehajolt, és ujjával könnyedén végigfutott a billentyűkön.

Lágyan zümmögve, akkordokat keresett. Az akkordok hirtelen melódiává változtak, és hamarosan Tess, már a billentyűk fölé hajolva, az „It Had to Be You"-t dúdolta.

Flannigan mozdulatlanná dermedve ült a sötétben. Olyan volt a lány hangja, mint a bársony. És Mick minden kétséget kizáróan tudta, hogy neki énekel, még akkor is, ha nem tudja, hogy a szobában van.

Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a mézízű hangok lelkéig hatoljanak. Itthon vagyok, mondta magában, végre hazaérkeztem.

A dal utolsó hangja is elhalt. Csak ültek a sötétben, Tess még mindig a zongora fölé hajolt, Mick pedig nézte. Végül a lány felsóhajtott, és kissé elfordította a fejét.

Flannigan halkan tapsolni kezdett. – Bravó, Tess. Nagyszerű volt.– Flannigan? – Felállt a zongoraszékről, és a fiú felé indult. – Te vagy az,

Flannigan?– Mondtam, hogy soha nem hagylak el, Tess. – Felállt a kanapéról, és

szembefordult vele. – Nincs szándékomban.Tess megállt, csípőre tett kézzel.– Hol van Casey?– Lefeküdt aludni. Azt hiszem, már hallom is a horkolását.– Ki kellett volna dobnia. Mind a kettőnket otthagytad Biloxiban.– Többé nem hagylak el titeket… egyikőtöket sem.Gyengéden a karjába vette a lányt.– Veled akarom leélni az életemet. Azt akarom, hogy legyen egy csomó

gyerekünk meg macskánk meg kutyánk. Azt akarom, hogy együtt üldögéljünk a kandallónknál, egymás kezét fogva és nevetve. Veled együtt akarok megöregedni. – A lány hajába temette az arcát. – Veled akarok meghalni, és azt akarom, hogy együtt temessenek el. – Ajka végigsimított a lány homlokán, a feje búbján. – Tess, kicsikém. Annyira szeretlek.

Tess szemébe könnyek szöktek. Mick karjai között egy percre engedélyezte magának az álmodozást, de aztán ellökte magától a fiút.

– Gondolom, nincs hol aludnod.– Tényleg nincs – mondta.– Mennyire rád vall, Flannigan, hogy azt hiszed, csak ide kell tolni a

képed, és máris az ágyamba hívlak. – Felgyújtotta a lámpát, és párnákat kezdett dobálni a kanapéról a földre. – Tessék. Itt elalhatsz.

Mick győzedelmes mosolyt vetett rá, miközben ággyá próbálta alakítani a kanapét.

– De csak ma éjjel – mondta Tess. – Holnap elmész. – Mick fütyörészni kezdett. – Komolyan mondtam, Flannigan. Holnap eltűnsz az életemből. Örökre.

Ezzel a végszóval hagyta ott a nappaliban. Mick fütyörészett, ahogy rögtönzött ágyát rendezgette, Tess bement a hálószobájába, és magára csapta az ajtót.

Milyen jogon jön ide megint és robbantja fel az életét? Miből gondolja, hogy ő annyi év után most majd a karjaiba hull? Dühösen bevonult a zuhanyozóba. Magára zárta az ajtót. Sehol sincs biztonságban Flannigantől. Rávallana, ha megpiszkálná a zuhanyozó ajtaját is, csak hogy ide is utána jöjjön. Legutóbb csizmában jött…

Elgyengülten támaszkodott a falnak, ahogy visszaemlékezett rá, hogyan jött hozzá akkor Biloxiban. Nem is vette észre, hogy zuhog rá a víz.

– A fene egyen meg, Flannigan. Miért kellett visszajönnöd?A csempének támasztotta a fejét Hidegen steril volt, mint az egész

élete. Visszatartotta a könnyeit Most nem sírhat Addig nem, amíg Mick itt van.

Gyorsan befejezte a zuhanyozást, és bemászott ágyába. Mocorgást hallott az ajtón át: Flannigan most biztos ott fekszik elnyúlva a kanapén, köré csavarodik a lepedő, ami csak az izmos lábát nem takarja. Mindig kilógott a lába a takaró alól, még télen is. Talán azért, mert mindig futni készül, gondolta Tess.

Bár az imént azt mondta, hogy már nem fut többé. Vajon igazat mondott? Lehetséges, hogy annyi év után Flannigan most már tényleg kész letelepedni?

– Nem az én gondom – mormogta forgolódva Mick azt is mondta, hogy megtalálta, amit keresett

Azt mondta, hogy gyerekeket akar, családot, állatokat meg otthont kandallóval.

Hirtelen felült az ágyon, és felkapcsolta a kislámpát MerengettSikeres nő, csodálják és hízelegnek neki, mégis magányos.Felkelt és járkálni kezdett. Imád énekelni, és szereti a karrierjét, Casey

pedig segít kitölteni az életében az űrt De élete legszebb napjait Mickkel élte le, tíz évvel ezelőtt, egy kis bérelt lakásban, amikor még azon nevettek, hogy most melyiküknek van elég pénze kifizetni a villanyszámlát

A léptei elbizonytalanodtak, aztán egyszerre már futott, futott az ajtó felé. Felrántotta, és várt, hogy hozzászoktassa a szemét a sötétséghez. Mick keresztben feküdt a kihúzható kanapén, épp úgy, ahogy elképzelte.

Mosolyogva indult felé. Amikor már elég közel volt hozzá, lehajolt, és a takaró alá nyúlt.

– Mmmmm. Semmi ruha. Milyen kényelmes.– Tess? – Mick felült, kezével végigszántott zilált haján, és ásított egyet

– Tess? Te vagy az?– Miért, kit vártál? Az angol királynőt?Bebújt a takaró alá, és ajkával csippentve a bőrt, végigcsókolgatta a

férfi lábát. Mick magukra húzta a ta karót, és átölelte.– Igen, de sokkal jobb, hogy te jöttél vissza az ágyamba, kicsi Tess –

kuncogott, a lány nyakát cirógatva.– Azért ne reménykedj túlságosan. Ez csak próbajárat– Akkor csináljuk úgy, hogy jó legyen.A hátára feküdt, és a csípőjére ültette a lányt. Egy nyári vihar

robbanásszerű kitörésével lettek egymáséi. A vihar elmúltával hátradőltek a párnákon, és úgy kapaszkodtak egymásba, mintha felfedezték volna az egyetlen mentőmellényt egy süllyedő hajón.

– Ez azt jelenti, hogy hozzám jössz, kicsi Tess?– Nem.– Nem? – Hátrahőkölt, úgy próbálta kivenni a lány vonásait a sötétben.

– Idejössz az ágyamba, így szeretsz, és azt mondod, hogy nem?– A házasságra mondtam nemet Viszont nem mondok nemet egy

hosszabb kapcsolatra.– Újabb próbajárat?– Hívhatod így is.– No és mi lenne, ha erre én mondanék nemet? Mi lenne, ha azt

mondanám, hogy akkor kellesz, ha a feleségem leszel?– Vagy-vagy. Választhatsz, Flannigan.– És hol zajlana ez a mi kis hosszabb kapcsolatunk?– Hol szeretnéd azt a kis házat azokkal a kutyákkal, macskákkal meg

gyerekekkel?– Mit szólnál például Texashoz?– Búzavirágokkal?– És egy kis repülőiskolával.

Tess felült, a köntöséért nyúlt. – Texasban mindig is szerettem volna egy kis vihart kavarni.

Felkelt, Mick nem is próbálta megállítani. Majd megtalálja a módját, hogyan vegye rá, hogy hozzájöjjön feleségül. Most nem erőszakoskodik vele. Egyszerre csak egyet lép.

Felmosolygott a lányra.– És ha találunk egy kis házikót a búzamezőben, és én beindítom a

repülőiskolát, akkor te mit fogsz csinálni? Persze azon kívül, hogy csinosítgatod az otthonunkat és megmelegíted az ágyamat?

– Énekelni bárhol tudok. – Legyintve egyet maga elé, figyelmesen nézte Micket. – Bár ki tudja? Lehet, hogy otthagyom az egészet, és. visszamegyek az ismeretlenségbe, és ez-valamikor-valaki-volt-ként órákat adok egy kis texasi ház nappalijában.

– Még az is lehet, hogy egy-két órára én is beiratkozom hozzád, kicsikém.

Tess úgy érezte, mintha legalábbis Grammy-díjat kapott volna.– Akkor… – Még egy kicsit téblábolt a hevenyészett ágynál, aztán a

saját ágya felé indult. – Jó éjszakát, Flannigan.– Jó éjt, Tess.

Tess az ablaknál állva várt és figyelt. Színes naplemente vetett árnyékot az úton közeledő férfi mögé. Széles vállú, könnyed léptű férfi volt, és fütyörészett. Flannigan. Az utóbbi időben nagyon sokat fütyörészett. Tulajdonképpen már két hete fütyörészett, amióta Chicagóból Texasba költöztek Caseyvel és O’Toole-lal a nyomukban.

Ahogy Flannigan közeledett az ajtóhoz, Tess szíve már a torkában dobogott, és figyelmeztetnie kellett magát, hogy ez csak próbajárat. Semmire nem kötelezte el magát, és nem is szándékozott így tenni. Úgy tekintett a dologra, hogy ha nem tesznek hitvesi fogadalmat, nem szakadhat meg a szíve sem. Flannigan sohasem erőltette a dolgot.

Az ajtó kinyílt, és Mick belépett, magával hozva a nyári este hevét. Tess kitárt karral rohant oda hozzá. Mick fölemelte, és körbekeringőzött vele a szobán.

– Jó napod volt, kicsi Tess?– Igen. Itt volt az első két tanítványom, unokatestvérek. Elena Rae és

Sukie Mae Glenn.– No és tudnak énekelni? – Még mindig keringőzött, egyre pörgette-

forgatta a lányt. Tess-szel már forgott a világ, de Mick egy kicsit sem látszott szédülni.

– Mint a herefordi ökrök. De várj csak, amíg befejezem velük a tanfolyamot. – Mick az orrával a nyakát cirógatva, egyre keringélt körbe-körbe. – Mick, tegyél le. Már forog velem a világ.

– Mindent az én kicsikémnek.Mick belesüppedt a hintaszékbe, az ölében tartva Tesst. A lány

átfuttatta a kezét a haján, és rámosolygott.– No és a te napod milyen volt, Mick Flannigan?– Hamarosan én leszek Texas leghíresebb repülőoktatója.– Miért?– Mert ennek a szép városnak a polgármestere az első tanítványom,

azért.

– Ezt meg kell ünnepelnünk. – Tess lecsúszott az öléből, és megkapaszkodott a hintaszék szélében.

– Tess! – Mick megragadta a karját. – Jól vagy?– Túl sokat táncoltunk körbe-körbe. – Vett két mély lélegzetet, aztán

rámosolygott Mickre. – Azt hiszem, egyszerűen öregszem.– Akkor gyere hozzám feleségül, mielőtt még öregebb leszel.Mióta Texasba jöttek, most említette először a házasságot.– Tudod, mit gondolok erről, Mick.– És te is tudod, hogy én mit gondolok.A tekintetük összekapcsolódott, és mindketten érezték, hogy megint

harc következik. Hosszú idő óta az első harcuk.– Megint itthagysz, mint mindig – mondta a lány, állát előrevetve.Már látta, hogyan tör a felszínre Mick dühe. A szeme felszikrázott, az

állkapcsa megfeszült, aztán, éppoly gyorsan, ahogy jött, el is ment a haragja.

Kinyúlt és gyengéden végigfuttatta a kezét Tess állán.– Ne hidd, hogy valaha is elhagylak, Tess, kicsikém. – Az ujja már a lány

ajkán járt – Vagy hogy kritizálnám, amit csinálsz. – Közelebb hajtotta a fejét. – Vagy hogy megpróbálnálak megváltoztatni. – Az ajka már olyan közel volt, hogy Tess érezte a lehelete melegét az arcán. – Úgy szeretlek… ahogy vagy. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Hosszú időbe telt, míg rájöttem.

Tess lehunyta a szemét, és már nem is bánta, hogy elgyengül. Egyszerre Mick fölkapta, és elindult vele a folyosón.

– Casey és O’Toole mindjárt hazajön – mondta Tess.Flannigan berúgta maguk mögött a hálószoba ajtaját. – Casey tudja,

hogy egy bezárt ajtót tisztelni kell.Szétszórt ruháik nyoma egészen az ágyig vezetett.

A napok egyre rövidebbek lettek, és az ősz csípőssé tette a levegőt. A Dallastól nem messze eső Ray Hubbard-tó mellett egy kis házban Casey és O’Toole a kedvenc kvízjátékukat nézték a tévében, Tess pedig a szemét erőltette, hogy minél messzebbre lásson a park ösvényén.

Flannigan késett. Még sohasem jött ilyen későn. Tess megpróbálta csillapítani növekvő aggodalmát. Lehet, hogy Mick éppen dél felé repül, hadd folytassa csak ő, Casey és O’Toole nélküle.

– Nem – nyögte, a hasára téve a kezét.– Mondtál valamit? – nézett fel Casey a játékból.– Csak dudorásztam. – Tess elsétált az ablaktól, vidám dalocskát

zümmögve az orra alatt. Ó, istenem, most ne. Flannigan most nem hagyhatja el.

A bejárati ajtó egyszerre kivágódott, és besétált Flannigan, a karja tele mindenfélével, arcán hatalmas vigyorral.

– Szép jó estét mindenkinek – mosolygott a lányra a csomagjai fölött. – Gyere, adj egy csókot, Tess, kicsikém. Nem férek hozzád ettől a sok mindentől.

Tess lába elgyengült a megkönnyebbüléstől, ahogy odahajolt hozzá egy üdvözlő csókra a kalapács, a lécek, a csapszegek meg a csavarok fölött.

– Mi ez a sok minden? – kérdezte, ahogy hátralépett.

– A legújabb hobbim kellékei. – Ledöntötte a csomagokat a szoba közepére. – Fafaragás. – Fütyörészve válogatott a halomban.

– Fafaragás? Úgy néz ki, mintha a Taj Mahalt akarnád megépíteni.– Nem. Bölcsőt csinálok Jennynek. – Tess elsápadt, és megkapaszkodott

a hintaszék hátában, de Flannigan nem figyelt oda. Csak babrált a szerszámhalmazban, fütyörészett és válogatott.

Végül mosolyogva felnézett: – Szerinted tetszene neki, ha rózsákat faragnék a fejtámlára?

– Kinek? – suttogta Tess.– Jennynek. – Tárgyilagos volt a hanga, mintha csak tegnap beszélték

volna meg, hogyan hívjál az elsőszülött lányukat.– Nem mész egy kicsit túl messzire?– Nem. Azt tervezem, hogy apa leszek. – Flannigan visszafordult a

fahalmaz felé, amiből majd egyszer bölcső lesz, és újra fütyörészni kezdett.

Tess keze ökölbe szorult, ahogy megindult felé. – No és ki lesz az anyja?

Mick felállt és megfogta a vállát. – Te, szerelmem.– Soha nem mondtam, hogy hozzád megyek, azt meg pláne nem, hogy

még gyerekeket is szülök neked.Dühösen meredt rá, az orra szinte a férfi orrát érte. De Mick egy ujjnyit

sem visszakozott.Casey, érezve a vihart, felkapta O’Toole-t, és csendesen kioldalgott a

hátsó ajtón.– Ó, Tess. – Flannigan lehajolt, és végigsimította az ajkát az ajkával.– Ne – rántotta vissza Tess a fejét. – Ne próbáld elterelni a figyelmemet.Mick a kezébe fogta a lány arcát. – Mennyi ideig akartál várni, amíg

elmondod nekem, kicsi Tess? – Mit?– Azt hitted, örökké megőrizheted a titkodat?– Milyen titkomat?– Ó, kicsi makacs Tess. – Flannigan közelebb mozdult, és a lány arcát

simogatta. – Láttam, hogyan változik a tested, szerelmem. – Egyik kezét Tess hasára simította. – Tudom, hogy az én gyermekemet hordod itt, a méhedben.

Mick kezével a méhe fölött, méhének édes terhe fölött, Tess olvadni kezdett. Már hetek óta tudta, hogy terhes. Mindennap azt várta, hogy Flannigan nyugtalanná válik, és végül kisétál az ajtón. És mindennap, amikor Mick mégis hazajött, hálaadó imát suttogott magában.

– Modern korban élünk, Flannigan. Ma már egy férfi sincs arra kötelezve, hogy elvegye a gyereke anyját.

– Kötelezve? – Mick keze megfeszült a lány vállán, és olyan közel rántotta magához, hogy annak hátra kellett hajtania a fejét. – Azt mondtad, hogy kötelezve? – A szeme villámlott.

– Igen, azt mondtam. Ma már egy nőnek is megvan a maga választása.– Ha azt gondolod, hogy elengedlek magam mellől, akkor tévedsz.– Jenny miatt?– Miattad. – Olyan közel hajolt, hogy az ajka már csaknem a lány

ajkához ért. – Sokáig vártam, Tess… vártam, hogy észre térj.– Észre térjek!

–… és feleségül jöjj hozzám. – Egy parányit még közelebb mozdult, hogy az ajka már súrolta az övét – Vártam, hogy rájöjj, hogy soha nem hagylak el, és hogy mindig szeretni foglak, bármit is tégy. – Hirtelen a karjaiba kapta. – De tovább nem várok, Tess.

– Most mit akarsz csinálni? – Mick nem válaszolt, csak határozottan elindult vele, ki a szobából. – Flannigan, tegyél le.

Mick nem is törődött vele. A csizmája végigmennydörgött a keményfa padlón, ahogy a hálószobájuk felé tartott.

Tess a fiú arcára nézett, aztán az ágyra.– Nem lehet minden nézeteltérést az ágyban megoldani, Flannigan.Mick óvatosan leeresztette az ágyra, aztán felegyenesedett, és letépte

magáról az inget. A gombjai szerteszét repültek a szobában.– Ki mondta, hogy most nézeteltéréseket fogok megoldani? – Leült az

ágy szélére, és a csizmája rövidesen a padlóra döndült Aztán kihámozta magát a szűk farmerből. Nagyszerű látvány volt így meztelenül

– Ha azt hiszed, hogy a testeddel megnyerhetsz, Flannigan, akkor nagyon tévedsz – mondta, de már emelte is felé a karját.

– Ki mondta, hogy meg akarlak nyerni magamnak? – A szeme sütött, ahogy keze Tess szoknyája alá nyúlt, és letépte róla a parányi selyembugyit. Kezét a lány csípője alá csúsztatta, és megemelte, hogy döfése célba találjon. Amikor már bent volt, és megállapodott a lány testének mélységeiben, akkor a könyökére támaszkodott, és lenézett a lány szemébe.

– Fogságba ejtelek, szerelmem.– Flannigan… – Mick mozgásba kezdett, és a föld megszűnt létezni.– Itt fogok maradni, ebben a szobában, a testeddel a testem alatt, míg

csak ki nem mondod: igen.– Flannigan… Flannigan…– Ez azt jelenti, igen?– Ha már most igent mondok, akkor békén hagysz?– Nem. Soha nem hagylak békén. – Mick mozgása tüzes volt és birtokló.

– Soha.– Akkor igen, Flannigan. – Köréfonta a karját, és magához szorította. –

Igen.– Azt hiszem, mindenképpen fogságban tartlak most már, Tess,

kicsikém.

EpilógusTess és Mick Flannigan alapozta meg azt a hagyományt, hogy minden új baba születését hatalmas üdvözlünk-a-világban bulival ünnepelték meg.

Casey Flannigan baba feküdt a bölcsőjében, amit az apja faragott neki kézzel, és figyelte a tömeget, akik az ő születését jöttek megünnepelni. Már mindegyikük nevét tudta, ugyanis egész Texasban ő volt a legokosabb kisfiú. Legalábbis az apja ezt mondogatta, ő pedig hitt neki. De a legszebb is ő volt. Ezt meg az anyja mondta neki, és a kis Casey neki is hitt.

Ott volt Johnny Kalinopolis, az a magas, ősz hajú férfi a kandallópárkányra támaszkodva. Lovey és Jim Hawkinsszal beszélgetett,

meg egy csinos, kicsi, sötéthajú lánykával, akit Babsnek hívtak. Casey azt gondolta, hogy talán majd megnő, és akkor feleségül veszi Babset. Úgy képzelte, hogy nagyvilági ember lesz, aki nyugodtan szerethet nála idősebb nőt is.

Casey babának rengeteg unokatestvére volt – az ikrek, Andy és Maggie, aztán Joey és a kis Elaine baba. Elaine baba egész idő alatt nyálbuborékokat fújt, és Casey baba nagyon remélte, hogy egyszer majd őt is megtanítja, hogyan kell ezt csinálni.

Egy nagyon öreg néni, akit Bertha néninek hívtak, ült a bölcsője mellett a hintaszékben, és azt állította, hogy az ő nagymamája. Casey babának ugyan voltak fenntartásai ez ügyben, de ha a néni boldogabb lesz ettől, akkor hadd legyen. Az igazi nagyszülei egy kis kanapén ültek az ablakfülkék mellett, egymás kezét fogták, és Caseynek meg Natashának hívták őket. Natasha járás közben csilingelt, Casey pedig furán beszélt, mintha muzsikálna. Egy kis házban laktak mind a ketten, Casey babáék nagy, fehér háza mögött. A papája egyszer elmesélte neki, hogy Casey és Natasha egészen különleges ember. Akkor találkoztak és szerettek egymásba, amikor Casey baba legidősebb nővére született.

Casey babának három nővére volt, de a legidősebb volt a kedvence. Micki és Susan is klassz volt, ha az ember szerette, hogy vagány, sötét hajú nővérei vannak, de akkor is Jenny volt a legjobb. Kék szemű, szép, vörös hajú, és mindig énekelt.

Casey baba nagyon szerette, amikor Jenny odahajolt a bölcsője fölé, és altatódalokat énekelt neki. Majdnem olyan szép hangja volt, mint az anyukájának.

Casey baba megfordult, hogy lássa az anyukáját, Tesst. A nyitott ajtóban állt, arcát beárnyékolta a nap elől, és felnézett az égbe. Casey baba úgy gondolta, hogy amikor elmennek valahova az anyukájával, akkor mindenki a nyakát nyújtogatja, merthogy az ő anyukája a legszebb az egész környéken.

Casey baba hirtelen motorzúgást hallott az égből, és látta, hogy az anyukája eltűnt az ajtóból. Casey baba felnyögött az erőfeszítéstől, hogy oldalra fordítsa a fejét, és lássa őt az ablakon át. Az anyukája ölelésre tárt karral szaladt a búzamezőn.

Casey baba nagy és jóképű apukája kiszállt a pilótafülkéből, eldobta a sisakját, és futni kezdett. Tess és Flannigan a virágos rét közepén találkoztak, és Flannigan felemelte Tesst magasra, az égbe. Sokáig így maradtak, és úgy néztek ki, mintha táncolnának.

Aztán Flannigan a földre eresztette Tesst, és föléje hajolt. Csókolóztak. Casey baba tudta, mert mindig ezt csinálták.

Neki úgy tűnt, hogy ez valami isteni jó dolog lehet. Már alig várta, hogy megnőjön, és ő is kipróbálhassa.