moobius.hu · Web viewOlyan érzés, mintha örökre elveszett volna az esély, hogy valaha ez a...
Transcript of moobius.hu · Web viewOlyan érzés, mintha örökre elveszett volna az esély, hogy valaha ez a...
1
2
Konfucius egyszer azt mondta hogy “Válassz olyan munkát, amit szeretsz csinálni, és soha
életedben nem kell dolgoznod.” Azt gondoltam, hogy ez maga a Kánaán, azt viszont nem
feltételeztem egyáltalán, hogy a megvalósítás ennyire nehéz lesz. Az elején úgy tűnt, mintha
ez a Konfucius által leírt állapot csak egy karnyújtásnyira lenne tőlem, mintha kizárólag egy
vékony üvegfal választana el tőle, de annak ellenére, hogy tisztán átláttam a túloldalra, a
boldog és kiteljesedett életemre, az átlátszó üvegfal meggátolta az áthaladásomat, és sokkal
erősebbnek bizonyult, mint amilyennek képzeltem...
1.
A felmondásom előtt egy bútorokat értékesítő cégnél dolgoztam. A munkaidőmet
legkülönfélébb feladatok töltötték ki. Tárgyaltam a nyomdával a röplapjainkról, grafikusokkal
egyeztettem az éppen aktuális kampányunk anyagait, különféle hivatalokban múlattam az
időmet hivatalos ügyek intézése közben és sok időt töltöttem vevők kiszolgálásával. Jól
kerestem, de eljött az a pont, amikortól már a pénz sem kárpótolt azért a mókuskerékért,
amibe belekényszerültem általa.
-András, nem hagyhatod ott a munkádat, amíg nincs másik helyette!
Ez volt az a tanács, a legjobb barátomtól Kolumbusztól, ami miatt még egy évet
húztam le a cégnél, azután, hogy már megírtam a felmondó levelemet. Azt gondoltam, hogy
biztos igaza van, és hogy ez a dolgok rendje. Csakhogy semmilyen új és érdekesebb munka
nem jött az életembe, mert igazából nem is akartam. Egyszerűen nem tudtam megnevezni
olyan dolgot, amit szívesen csinálnék. Épp akkoriban olvastam egy divattervezővel készített
interjút, aki azt nyilatkozta, hogy hétévente kivesz egy év szabadságot, hogy feltöltődjön,
pihenjen, teljesen kivonja magát a divat szakmából, hogy utána újult erővel térjen vissza és
sikeresebbnél sikeresebb kollekciókat tervezzen megint hét évig. A divattervező esküdött erre
a praktikára. Semmire sem vágytam jobban mint arra, hogy ugyanezt megtegyem.
Az extra egy év után eljött az a pont, amikor azt éreztem, ha hozzá kell járulnom még
egy bútor eladásához, menten atomjaimra hullok. Kilátástalannak tűnt az egész körforgás,
amelyikben az emberek új bútorokat akarnak, a régieket kidobják, aztán megint új bútorokat
vesznek, új helyiségeket rendeznek be, majd kiköltöznek ezekből a helyiségekből. Nem
láttam ennek értelmét, kiégtem, csak akkor még nem ismertem ezt a kifejezést, és főleg azt
nem gondoltam, hogy ez velem megtörtént. Egyetlen pillanat volt az egész hónapban, ami
3
éltetett. Az a pillanat, amikor megláttam a fizetésemet a bankszámlámon, és olyankor
legalább valami csekély értelmét láttam annak, hogy miért is telt el egy hónap az életemből.
Aztán a pénzből egy kicsi elment a lakáskölcsön fizetésére, amiben a barátnőmmel laktunk,
egy kicsi a biztosításra, egy kicsi a spórolásra, egy kicsi a lakás fenntartására, egy kicsi az
ételre és.... és ezután minden kezdődött elölről. Megint jött a taposómalom és a várakozás arra
a pillanatra, amikor ráfut a számlámra a következő fizetés. Aztán egy napon azzal ébredtem
reggel, hogy nem megyek be a munkába a felmondó levelem nélkül, és így is lett. A főnököm
nem örült ugyan a hírnek, de jól jött neki, mert így legalább a helyemre ültethette az
unokaöccsét. Nem bántam egyáltalán. És ha nem lett volna elég annak a munkának az
elengedése, ahol az utóbbi négy évet töltöttem, elengedtem azt a párkapcsolatot is két
hónappal a felmondásom előtt, amiben az utóbbi öt évet töltöttem.
- Na heló! - csapódik ki a szobám ajtaja és belép rajta egy ismerős arc.
- Hello Kolumbusz! – igazából Kristóf a neve, de mi mindig Kolumbusznak hívtuk.
Szomszédok voltunk gyerekkorunk óta. A becenevéhez hűen nagyon fiatal kora óta járta a
világot. Most éppen Amerikában vetette meg a lábát. Nomen est omen, ahogy mondani
szokták, de most éppen hazajött egy rövid időre. - Mesélj, mi van veled? Anyukád azt
mondta, hogy otthagytad a melót!
- Látom a híreket első kézből kapod. - vetem oda neki kissé ingerülten.
- Nem tudtam úgy feljönni az emeletre, hogy ne szóljak egy szót sem anyádhoz! - válaszolja
kissé felháborodottan. - Mi lett a lakásoddal?
- Rebeka továbbra is ott lakik. Azt mondta, fizeti tovább egyedül a kölcsönt.
- Hát, logikus. - vonja meg a vállát és olyan lazán ül le az íróasztalomhoz, mintha csak a saját
szobájában lenne.
Kolumbusz az elejétől fogva nem bírta Rebekát. Mindig azt mondta, hogy van valami
"gyanús" benne, amitől ő nem tudna mellette nyugodtan aludni az éjjel. A külsejével
kapcsolatban soha nem volt kivetnivalója, kifejezetten szép nőnek tartotta őt. Néha az is
megfordult a fejemben, hogy Kolumbusz talán fél Rebekától, aki nagyon sikeres karriert
futott be és az az igazi független nő, aki mellett nehéz férfinak lenni. Voltak nagyon gyenge
pillanatai is, amikor szinte kislány lett belőle az ölelésemben, de ezt az oldalát Kolumbusz
nem ismerhette. Rebeka mindig nagyon határozottan tudta, mit akar és ezt soha nem is rejtette
véka alá. Nem tudom pontosan, mi vezetett a szakításunkhoz, de most már mindegy is.
Kolumbusz felpattan a székről és elkezd sétálgatni a szobában, amiben már jó ideje
nem járt. Minden ugyanott van, ahol régen, anyám nem mozdított meg egyetlen tárgyat sem.
4
Gyerekkoromban egy emelettel lejjebb laktam a húgommal együtt, de miután mindketten
beléptünk a tinédzserkorba elképzelhetetlenné vált, hogy egy légtérben legyünk. Így én
feljöttem a tetőtéri szobába. A plafonon látszanak a régi, repedezett, sötét fa gerendák.
Közvetlenül az ajtóval szemben, pontosan a tetőtéri ablak alatt egy régi kanapé áll, amin most
fekszem. Anyámék hozták fel ide, miután vettek egy teljesen újat a nappaliba.
Az ajtótól balra az ágyam található, igazi low budget darab. Kiselejtezett raklapok és
egy szivacs. Soha nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy egy drágább és masszívabb
fekhelyre cseréljem. A szobám további berendezése az ágyammal szemben lévő író asztal, és
a faliújság a falon. Még mindig a régi kifakult fényképek és újságcikkek lógnak rajta.
Közvetlenül az íróasztal mellett egy ruhásszekrény és egy könyvespolc áll.
Kolumbusz éppen a faliújságot kémleli, bár nem teljesen tudom megítélni, mit is
kereshet rajta. Az apaság kissé pocakossá tette, korában jobban kordában tartotta a testét, de
ezenkívül sokat nem változott. Zöldes szürkés szemei, világos bőrszíne és a félhosszú barna
haja gyerek korunk óta nem változtak. Általában borostás az arca, bár erősen próbálkozik,
hogy körszakállt varázsoljon ebből a borostából. Farmer és ing a nála megszokott ruhatár.
- Ez a Jessica Alba eszméletlenül dögös nő. Motiváló. - inkább nem akarom elképzelni, hogy
Kolumbusz éppen mire érzi magát motiválva általa.
- Az. - nyugtázom.
- Azt hittem szereted a munkádat. Miért hagytad ott? - vált vissza az eredeti témára.
- Szerettem egy ideig, de elegem lett belőle.
- Mázlid van, hogy még nincsenek gyerekeid.
- Ja, lehet… - mivel nincs gyerekem, nem tudok érdemben ehhez hozzászólni, hogy vajon
hogyan döntöttem volna, ha vannak.
- És mit fogsz csinálni? Keresel más munkát? - faggatózik tovább.
- Egyelőre nem, mert biztos vagyok benne, hogy bárhová felvennének, fél év múlva ugyanott
tartanék, ahol most.
- Az a baj, hogy már megint túlagyalod. Elmondom nagyon egyszerűen. Van munkám,
bemegyek dolgozni, megkapom a pénzt és azt csinálok vele, amit csak akarok. Évente kétszer
elmegyek kirándulni a feleségemmel és a gyerekeimmel. Van egy házam, amit ugyan hitelre
vettem, de simán tudom fizetni a törlesztő részlegeket a FIZETÉSEMBŐL. Ha úgy tartja
kedvem, akkor felhívom valamelyik haveromat és elmegyünk sörözni péntekenként. Boldog
vagyok, mert nem gondolkodom annyit azon, hogy a dolgok miért pont úgy vannak, ahogy
vannak. – kényelmesen hátradől és önelégülten nézegeti Jessica Alba fotóját.
5
- Nem kell még visszamenned Amerikába? - váltok témát, mert tudom, hogy túlságosan
hosszadalmas eszmecsere lenne megcáfolni a felhozott indokait.
- Most mondd azt, hogy nincs igazam!
- Téged tényleg nem érdekel, hogy van-e valami több azon kívül, amit felsoroltál?
- Arra vársz, hogy majd Morpheus bekopog az ajtódon és megkérdi, hogy ki akarsz-e szállni a
Mátrixból?
- Szeretném érezni, hogy valahová vezet a tevékenység, amit csinálok, és hogy nem pusztán a
az a célja, hogy legyen miből kaját vennem, és hol laknom.
- Szerintem pedig először is ezek kellenek ahhoz, hogy bármi mást tudjál csinálni. Először
teremtsd meg magadnak a biztos alapot, aztán felőlem keresd meg az élet értelmét. Fordítva
nem hiszem, hogy menni fog. 38 évesen itt fekszel egy kanapén a régi szobádban, ahonnan 10
évvel ezelőtt sikeresen megpattantál. Mostanra sínen lehetne az életed. Ott volt Rebeka, volt
közös lakásotok. Ha erőt veszel magadon és megkéred a kezét, akkor mostanra feleséged és
gyereked is lehetne. - jelenti ki magabiztosan.
- De nekem nem kell ilyen élet!
- Milyen?! - kérdi értetlenül.
- Mindenki, akivel beszéltem ugyanazokat a kérdéseket teszi fel nekem. Anyám minden áldott
nap megkérdi, hogy már beadtam-e az életrajzomat valahová, apám meg burkolt
megjegyzéseket tesz arra, hogy ő a negyvenes évei küszöbén már bőven családapa volt, és
megalapozta az életét.
- Elmegyünk egy sörre? - szólal meg félpercnyi csend után.
Sóhajtok és feladom, hogy dűlőre jussunk a kérdésben. Kolumbusz rövidre zárta a
beszélgetésünket. Jessica Alba elbújva Kristóf kabát zsebében velünk tartott a sörözésre egy
közeli bárba, ahol a téma nem forgott más körül, csak a bárban megjelenő nők körül, akiket
Kolumbusz igazi szakértő szemmel mustrált. Egy-egy pillanatban úgy éreztem, mintha új
pornó filmet készült volna forgatni, amihez a megfelelő szereplőket keresi. Beszéltünk az
autókról, a foci meccsekről, a sportról és amikor megéheztünk, a kajáról. Talán tényleg erről
szól az élet és felesleges túl sokat agyalni rajta. Ismertem be magamnak egy ponton.
Három sör és hat feles után úgy éreztem, elértem a Nirvánát. Az alkohol adta mámor
teljesen könnyűvé tette az életet. Megmaradtak a kérdések, de már nem érdekeltek a válaszok.
Hirtelen mindenkit és mindent szerettem és kedvem lett volna megcsókolni azt a lányt, aki két
másik barátnőjével érkezett a bárba. Barna göndör haj, barna szem, szűk ruha és vidám
nevetés. De nem kockáztattam meg az elutasítást. Így jobb volt, hogy csak a távolból
figyeltem őt. Egy-egy pillanatra felvillanyozódtam attól a felvetéstől, hogy ő is észrevett
6
engem, de végül nem tudtam ennek a kalandnak figyelmet szentelni, ugyanis Kolumbusz
túllőtt kissé a célon az alkohollal. Úgy döntöttem, hogy ideje hazaindulnunk és ezzel együtt a
barna Istennő is egy alternatív forgatókönyvvé vált az üvegfal túloldalán, ahol magabiztosan
odamentem hozzá és megszólítottam.
A friss levegőn nagyrészt kiszáll belőlem az alkohol mámor. Már nem is értem, hogy
miért ittam. Egy dologért mégis megérte. Legalább pár pillanatra úgy érezhettem, hogy
minden rendben van, minden magától megoldódik és minden úgy lesz, ahogy lennie kell.
- Tudom, hogy még mindig szereted Rebekát. - szólal meg Kolumbusz rekedt hangon.
- Vele voltam öt évig. Nem tudom csak úgy kiradírozni az életemből.
- Vele szeretnél lenni...
- Szívességet tett nekem azzal, hogy dobott.
- Ja, mert így végre rámozdulhatsz Krisztára. - vigyorog rám kajánul.
- Hagyd ezt kérlek!
- Férfi és nő között NEM LÉTEZIK barátság! Ezt jól jegyezd meg. - emeli fel a mutatóujját,
hogy hangsúlyt adjon a szavainak, és úgy hadonászik vele mint Harry Potter a
varázspálcájával.
- Megjegyzem. - nyugtázom a szavait, mert reménykedem abban, hogy ettől megnyugszik és
nem feszegeti tovább a témát.
- Szinte biztos, hogy igazam van.
- Kolumbusz, ezt a témát már ezerszer kiveséztük és mindig ugyanoda lyukadtunk ki.
- Hova?
- Sehova! – válaszolom ingerülten.
- Igen, mert soha nem ismered be, hogy igazam van. - varázsol tovább az ujjával.
- Mert nincs.
- De.... - kezdene bele egy újabb okfejtésbe.
- Kristóf!!!
- Komolyan mondom, ha így folytatod, akkor egy besavanyodott agglegény maradsz, akit
három kilométeres körzetben el fog kerülni az összes létező nő.
Inkább nem válaszolok semmit sem a felvetésére. Meddő beszélgetni most vele.
- Fektesd le Krisztát. - kacsint rám egy iszonyatosan félresikerült grimasszal.
- Esküszöm, ha kiejted a szádon még egyszer Kriszta nevét, itt hagylak az utcán.
- De dühös valaki!- vihorászik.
7
Elengedem őt és azonnal összecsuklik, mint egy rongybaba. Szerencsétlenül ül a járda
közepén. Nincs kedvem tovább kísérgetni őt és hallgatni a hülyeségeit.
- Ígérem. Hallgatok, mint a.... csend... - és a szájára mutatva tudatja velem, hogy komolyan
gondolja.
- A sír. - javítom ki.
- Ki sír? - néz körbe meglepődve.
- Tökmindegy. - felnyalábolom a földről és tovább indulunk. Minél előbb túl akarok lenni
ezen az estén.
Kolumbusz tényleg nem szólalt meg egészen hazáig. Csendben botorkáltunk a kihalt utcán,
amelynek mindkét oldalát családi házak szegélyezték. A járdát és az utat egy sor fa, néhol
rózsabokrok választották el az úttesttől. A külvárosi részben, ahol éppen sétáltunk egyik ház
sem adta jelét, hogy lakói még ébren lennének. Pár csendben megtett méter után rájöttem,
hogy mégiscsak könnyebben ment a haladás, amíg Kolumbusz beszélt, mert addig legalább
éber maradt. Így, hogy már nem kellett neki gondolkoznia, egy-egy pillanatra elszundított,
nekem meg akkora erőt kellet kifejtenem, hogy megtartsam az egyensúlyunkat, hogy
majdnem kificamodott a vállam. Végül megbántam, hogy nem hívtam taxit, de ennél
könnyebbnek gondoltam a hazafelé utat.
Végre feltűnt előttünk a házuk. Gyerekkorunkban sokat játszottunk a kertükben, ahol
Kolumbusz apja csinált nekünk egy faházat az egyik fa koronájában. Mindent, ami tiltott volt
a faházikóban csináltuk. A házikóba rejtettük el a kincseinket és itt szívtuk el az első ciginket
is. A lányoknak persze tilos volt a belépés, amíg egyik nap fel nem tűnt Kriszta. A környékre
költöztek és a közeli parkban lévő játszótéren találkoztunk. Kicsi, vékony, szőke hajú kislány
volt. Hamar összehaverkodott a többiekkel és nagyon közkedveltté vált. Ő lett az első lány,
aki feljöhetett a házikóba. Kolumbusz nem akarta megengedni. Napokig veszekedtünk. Aztán
azt mondta, hogy ha képes vagyok legyőzni őt verekedésben, akkor megengedi. Tudta, hogy
utálok verekedni, valószínűleg azért ajánlotta fel ezt a megállapodást. Túlságosan szerettem
Krisztával lenni és ezért az elképzelés, hogy ő nem léphet be a kedvenc helyemre sokkal
fájdalmasabb volt, mint a verekedés gondolata, úgyhogy beleegyeztem. Egyetlen szabályt
tűztünk ki - az a vesztes, aki előbb földre kerül. A verekedés teljesen meglepő módon az én
győzelmemmel ért véget, miután véletlenül ráléptem dulakodás közben Kolumbusz
cipőfűzőjére és mindketten elestünk. Szerencsétlenségére ő ért elsőnek földet, így ő lett a
vesztes, amit rendkívül nehezen viselt. Két nappal később már hárman ültünk a faházikóban.
Én, Kolumbusz és Kriszta.
8
A lehető legcsendesebb üzemmódban kísérem fel Kristófot az emeletre. A szülei nem zárták
be a bejárati ajtót, számítottak rá, hogy Kristóf elő fog kerülni az éjszakából egy ponton. A
hálószobájuk ajtaját úgy látom becsukták, hogy az esetleges zajok ne ébresszék őket fel.
Olyan sokszor voltam náluk, hogy a sötétben is könnyedén megtalálom Kristóf szobáját az
emeleten. Amint vízszintesbe kerül, hallom, hogy elkezd mélyebben lélegezni, biztos jelét
adva az alvásnak. Vagy az is lehet, hogy már azelőtt is aludt, mielőtt vízszintesbe került
volna. Végre megszabadultam a súlytól.
Csak a szomszéd utcába kell elsétálnom, hogy én is hazaérjek. Fáradtnak érzem
magamat, de még nem akarok bemenni a házba. Leülök inkább a hátsó verandán lévő
karosszékbe. A csillagnézés gyerekkorom óta kedvenc tevékenységem. Gyakran
gondolkodtam azon, hogy vajon abban az óriási térben, ami körbevesz minket csak egyedül
lennénk? Senki más? Néha azt kívántam, hogy ne így legyen, viszont biztos frászt kapnék, ha
hirtelen megjelenne a földön egy ismeretlen faj. A Star Trekben jó poén, de hogy az igazi
életben is szembetalálkozzak velük?! Inkább elviselem a gondolatot, hogy teljesen egyedül
vagyunk az egész Univerzumban.
Eszembe jut Rebeka. Azt mondtam Kolumbusznak, hogy jó így, hogy szakított velem.
Ez nem teljesen igaz. Hiányzik. Ő volt az a nő, akivel valóban házasságot köthettem volna és
családot alapíthattam volna. Mindig azt képzeltem, hogy ha Rebeka véletlenül teherbe esett
volna, akkor a közös gyerek ténye megadta volna nekünk a megkérdőjelezhetetlen
összetartozás érzését. Legalábbis nekem fantáziám szerint biztosan. De ez a kötelék vajon
mennyi ideig tartott volna minket össze? Most már úgyis mindegy, az ügy megoldódott.
2.
Álmodtam az éjjel. Egy nagy áruházban bolyongtam és cipőt akartam venni magamnak. Fel is
próbáltam párat, de egyik sem tetszett. Aztán valami elvonta a figyelmemet és a cipőárustól
tovább álltam. Csak hosszú idő eltelte után vettem észre, hogy nincs meg a saját cipőm, amit
próbáláskor levetettem és egy ideje zokniban sétálgatok. Visszasiettem a cipőárushoz, de a
cipőmet már nem találtam meg. Álmomban a fekete bőr cipőmet hagytam el, amit még az
egyetemi éveim alatt vettem, mert anyám szerint mindenkinek kell legalább egy pár elegáns
cipő. Utáltam az elegáns dolgokat, sokkal jobban éreztem magamat a laza, sportos ruhákban
és cipőkben, de legbelül igazat adtam neki. Nem lett volna bátorságom megjelenni a vizsgán
9
vagy egy temetésen sportcipőben. Álmomban bűntudatot éreztem, amiért elhagytam a drága
cipőmet, és helyette kaptam egy másikat, ami nem tűnt sem értékesnek, sem újnak.
- Szia, tévelygő! – Kriszta vidám hangja szakít ki az elmélkedésemből. Zigiben, a kedvenc
kávézónkban találkozunk. A belváros nyüzsgő részén alakították ki, forgalmas körforgásra
néznek az ablakai, mégis belül nagyon megnyugtató hely és kifejezetten szórakoztató nézni a
sok elhaladó autót és embereket az ablakok előtt. Kicsit olyan, mint moziban ülni. A hely
színvilágát a sötét fából készített bútorok, valamint a fehér és sötétkék csíkos kárpitozás
határozzák meg. Annak ellenére, hogy a tulajdonosok inkább a minőséges elegancia világát
célozták meg, a hely hangulata laza és nem kell állandóan azon gondolkodnom, hogy mit is
kíván meg tőlem az etikett.
Felállok, hogy üdvözöljem Krisztát, közben megcsap az ismerős és egyedi illata, amit
nem tudnék semmihez sem hasonlítani. Egy ismételhetetlen illatkeverék, amit a parfümje, a
ruhái illata, a szobája illata és az ő saját illata teremt meg. Gyerek korunkban mindig hosszú
haja volt, amit általában lófarokba összefogva hordott, de az utóbbi években rövid frizurát
választott. Bár nagyon rajongok a hosszú női hajért, mégis Krisztának kifejezetten illik a rövid
is. Szabadidejében aerobick órákat tart, olyan mint egy harcos amazon, csak nincs meg benne
az amazonok keménysége. Inkább törékenynek és finomnak látom őt. Miután leülünk,
vizsgálódva szemügyre vesz.
- Vidámnak tűnsz. - mondja meglepődötten.
- Miért ne lennék az?
- Nem is tudom... se lakás, se munka, se nő.
- Ne gyere kérlek te is ezzel a nőüggyel. - robbanok ki.
- Érdekes, hogy a mondatomból csak a „nő” szót hallottad meg, pedig mondtam mellette két
másikat is.... - elgondolkodva nézeget engem, mintha az arcizmom minden egyes rezzenését
elemezni szeretné.
- Igencsak fel vagy dobva. - terelem vissza a figyelmet inkább rá. - Van ennek konkrét oka?
- Ami azt illeti, van. - mondja titokzatosan és sokatmondóan néz rám.
- Találgassak?
- Inkább ne. Mert akkor itt ülnénk ítéletnapig. Ez történt! – elém nyújtja a bal kezét, amit
ökölbe zárt és csak a gyűrűs ujját hagyta kinyújtva. Először azt hiszem, hogy bemutat nekem,
de aztán rájövök, hogy nem a középső ujját mutatja.
- Vettél magadnak egy új gyűrűt. - mondom határozatlanul. Magam sem tudom eldönteni,
hogy a mondatom végén kérdőjel van-e vagy pont.
10
- Nem vettem! Épp ez a lényeg. Kaptam!
- Kaptál egy gyűrűt. Csak nem? – végre leesik a tantusz.
- De bizony! – Kriszta arca ragyog.
- Nagyot nőtt most Tihi a szememben, hogy hajlandó elvenni téged feleségül.
Látom, hogy elértem a kívánt hatást. Duzzogó arcot vág, de tudom, hogy nem haragszik.
Imádja ezt a viccelődést kettőnk között. Soha nem mondta, de tudom, hogy így van.
- Ma nem tudod semmivel sem elrontani a kedvemet. - jelenti ki határozottan.
- És milyen érzés az eljegyzettek táborába tartozni? - kérdezem most már viccelődés nélkül.
- Isteni! Beszélgettünk róla párszor, de nem gondoltam, hogy tényleg megteszi. Főleg nem
most. A nyáron megyünk kirándulni Indiába. Azt hittem, hogy ott fogja megkérni a kezemet.
- Úgy tűnik inkább lokál patrióta. És hogy csinálta a Nagy Mester? – megvető pillantással néz
rám a megnevezés miatt, de végül úgy dönt, figyelmen kívül hagyja.
- Szombat reggel előbb kelt fel, mint én és reggelit csinált. Amikor kitántorogtam a konyhába
szépen megterített asztal fogadott, a közepén egy csokor vörös rózsa állt, a gyűrűt pedig az
omlettem tetejére tette.
- Az omletted tetejére.... - ismétlem utána felemelt szemöldökkel.
- Igen. Az omlettem tetejére. Most mi van? Szerintem nagyon édes ötlet.
- Ízlések és pofonok. - vonom meg a vállamat. - Szó szerint.
- Te aztán igazán értesz hozzá. – válaszol ezúttal tényleg némi dühvel a hangjában. -
Hányszor is kérted meg életedben egy nő kezét?
- Nem akarom elrontani az örömödet. Ne haragudj. - mondom békítő hangon. Valóban nincs
tapasztalatom a lánykérés területén, így igazán nem ítélkezhetek Tihamér ötletei felett.
- Nem haragszom. – válaszolja durcásan. Úgy látszik, hogy tényleg fontos számára ez a
párkapcsolat és Tihamér fantasztikusan romantikus ötletei. Öt éve élnek együtt, gondolhattam
volna, hogy ez a pillanat a küszöbön áll. Az elejétől fogva láttam Tihaméron, hogy komolyak
a szándékai Krisztával. Nem siettetett el semmit sem, mégis határozottan építkezett
mindvégig ebbe az irányba. És azt is láttam, csak nem nagyon akartam ezzel foglalkozni,
hogy ez Krisztának tetszik, és ő is Tihamérral tervezi a jövőjét.
- És mik a további tervek? Esküvő, költözés?
- Igen. Pontosan ebben a sorrendben. Még ebben az évben össze akarunk házasodni és már
elkezdtük tervezni a házat.
- Örülök nektek. Jó látni, hogy boldog vagy. - automatikusan mondom ki ezeket a szavakat.
Mintha csak megtanultam volna az őszinte barát szerephez tartozó szöveget egy
szövegkönyvből. Nem akarom észrevenni a nyomást a mellkasomban. Abban bízom, hogy ha
11
nem gondolok rá, akkor elmúlik. Tényleg örülök Kriszta boldogságának. Majdnem őszintén.
De mégis mi zavar? Hogy nem én húztam Kriszta ujjára gyűrűt? Ha nagyon őszinte akarok
lenni magammal, ez is talán csak az üvegfal mögötti világban valósulhatott volna meg, ahol
lett volna elég bátorságom szerelmet vallani neki fiatal tínédzser éveinkben és szájon csókolni
őt, miután ő belesimult az ölelésembe. Mivel erre soha nem került sor, nyomába sem érhetek
Tihamérnak, akinek ez nyilvánvalóan nem okozott gondot.
- Mesélj magadról. - vált hirtelen témát. - Mindig azt hittem, hogy csak fenyegetőzöl, de végül
nem fogod otthagyni a KELO-t.
- Úgy éreztem nincs tovább.
- Ha így éreztél, akkor nyilván jó döntés volt. - mosolyog rám biztatóan és látom a szemében,
hogy valóban komolyan gondolja. Talán nem érti teljesen az indokaimat, de ettől függetlenül
támogat.
- Te vagy egyelőre az egyetlen, aki ezen a véleményen van.
- A tökéletes megoldás kitalálására rámehet egy egész élet is, legalább nem totojáztál és
döntöttél. Most kitalálhatod a következő lépést.
Nem tudom eldönteni, hogy kiábrándítsam-e Krisztát, és elmondjam neki, hogy valójában
mennyit totojáztam ezzel a döntéssel. Végül úgy döntök, nem vallok színt. A racionális
elmémmel könnyedén le tudom vezetni én is azt a tényt, amit Kriszta kimondott, csakhogy
nem a racionális elmémből jön a mondat folytatása: ‘...de, én akkor is a tökéletes megoldást
keresem.’
- Koncentrálj arra, ami neked jó, és a többi dolgot felejtsd el. - folytatja Kriszta a felvilágosító
előadását. - Élvezd a saját életedet. És akkor nem lesz baj.
Mielőtt reagálni tudnék ezek a szörnyen közhelyes mondatokra megjelenik a pincér. Már épp
kezdtem azt hinni, hogy teljesen megfeledkeztek rólunk.
- Sziasztok. Mit hozhatok? – kérdi udvariasan, de mégis barátságosan.
- Én egy cappuccinot kérek és a hölgy biztosan forró csokit jó sok tejszínhabbal. Ugye? –
nézek kérdően Krisztára.
- Így van. Csak semmi spórolás a tejszínhabbal.
- Rendben. Máris hozom nektek. – a pincér hetykén megfordul és mosollyal távozik az
asztalunktól.
- Mi történt azokkal a tervekkel, amikről annyit beszélgettünk gyerekkorunkban? - kérdem
merengve, miközben az ablak előtt elhaladó embereket nézem. Olyan érzést keltenek bennem,
mintha ugyanígy haladna el mellettem a saját életem is, én meg csak bámulom az ablakból,
elválasztva tőle az üvegfal által.
12
- Milyen tervekre gondolsz?
- Hát azokra, hogy nem fogunk „öregesen” élni, ugyanúgy ahogy a szüleink. Hogy nem
fogunk templomban házasodni, hanem a hátsó kertben és piros málnával fogunk koccintani.
Hogy körbeutazzuk a földet stoppal és zsíros kenyeret fogunk enni, ha kifogyunk a pénzből.
Hogy te orvos leszel és életeket fogsz menteni, én meg kalóz egy saját birodalommal a
Csendes óceán egyik szigetén. Kolumbusz mindig "gyagyásoknak" nevezett minket, de
nekem hiányzik az a régi lelkesedésünk.
- Az játék volt, gyerekes álmodozás. - válaszolja engondolkodva. - Azoknak az álmoknak egy
része azért még mindig megvalósulhat. Lehet, hogy egyszer valóban körbeutazzuk Tihamérral
a földet. Azt nem hiszem, hogy stoppal, de más módon lehet. Az esküvőnk lehet a szabad ég
alatt és ihatunk piros málnát is. Az orvosi karrierben az embereknek való segítés vonzott a
leginkább és a precizitás. Ezeket teljes mértékben meg tudom élni az étteremben. Imádom
elkészíteni az ételt a pontos recept szerint, rajtam van közben a fehér ruha és segítek az éhes
embereken a munkám által. Szóval én nem érzem, hogy azokat a gyerekkori álmaimat
elfeledtem volna.
- Szóval számodra megvalósult minden, amit akartál. - summázom.
- Most úgy érzem, hogy minden a helyén van.
- Szép. - válaszolom beletörődően.
- Azt nem tudom, hogy a te kalózos terved milyen formában tudna megvalósulni, de biztos
vagyok abban, hogy annak fontos részleteit át tudod emelni az életedbe és megélni valamilyen
hivatás által. Azt látom rajtad, hogy állandóan másoktól várod a megerősítést, hogy amit
akarsz, az biztosan jó döntés. Nincs ilyen garancia, mások meg főleg nem tudhatják, hogy
neked mi a jó. És ettől úgy érzem csak sodródsz az életedben.
Felforgatom a szemeimet, mert utálom, amikor kiselőadást tart nekem arról, hogy szerinte mit
csinálok rosszul, és mi lenne erre az egyértelmű megoldás. Látom rajta, hogy észrevette a
nemtetszésemet, ettől függetlenül rendíthetetlenül folytatja tovább.
- Megérteném, ha azt mondanád, hogy inkább állatorvos akarsz lenni, és ezentúl ebbe fekteted
az energiádat ahelyett, hogy a bútorcégben dolgozol. De te nem ezt mondod! Te csak azt
mondogatod, hogy “valami többet” akarsz és a gyerekkori álmaidat szeded elő.
A pincér megint pont jókor érkezik ahhoz, hogy ne kelljen reagálnom a mondataira és
lerakja elénk a megrendelt italainkat. Minden szépen gondosan el van rendezve. Kriszta
magas üveg pohárban kapja meg a forró csokiját, amelynek tetején tényleg nem spóroltak a
tejszínhabbal, az én cappuccinom pedig egy smiley-val díszített tejhabbal érkezik és egy kis
száraz sütivel. Egyszerűen csak élnem kellene az életemet olyannak, amilyennek én akarom.
13
Bosszantó ez a mondat, úgy érzem, mintha kioktatna engem teljesen nyilvánvaló
igazságokról.
- Ma éjjel álmodtam. - váltok inkább témát.
- És emlékszel is rá? - néz rám érdeklődve, mert tudja, hogy esetemben ez nagyon ritka
jelenség.
- Igen! A cipőmről álmodtam.
Látom az arcán, hogy ennél érdekesebb témára gondolt, de azért elmesélem neki az álmot.
Elvégre én is az előbb végig hallgattam az ő kiselőadását, ezután jogosnak érzem, hogy én is
megkapjam az ő figyelmét.
- Minden embernek saját álom szótára van. - kezd bele a megfejtésbe, miután felvette az
analizáló arckifejezését. - Én leggyakrabban a szabad asszociációval szoktam megfejteni az
álmaimat.
- Honnan szeded ezeket a kifejezéseket?
- Könyvekből. - már megint a megvető pillantásával örvendeztet meg.
- Csak spontánul mondd ki, ami eszedbe jut az álmodról. Bármi lehet és utána nézd meg, hogy
ez hogyan függ össze valamivel, ami aktuálisan történik az életedben.
- Keresés, megfelelési kényszer, mert csakis azért nem tetszett a mezítláb mászkálás mert
mindenki másnak körülöttem volt cipője, szégyen a saját cipőm láttán, hogy egy koszos, régi
valaki által már használt darabot vagyok kénytelen felvenni.
- Na, hát pont erről beszéltem az előbb. Hogy meg akarsz felelni másoknak. - jelenti ki
diadalmasan.
Úgy tűnik, hogy bármi, amit kiejtek a számon csak megerősíti őt a saját verziója
helyességében. Nem érzem, hogy a megfelelési kényszerem olyan kóros méreteket öltött
volna, mint amilyennek lefesti.
- Miért szakítottatok Rebekával? - nem értem, hogy Kriszta agyában hogyan jött létre ez a
váltás, de biztos vagyok abban, ha rákérdeznék pontosan le tudná vezetni a két gondolat
között húzódó logikai összefüggést.
- Elhagyott, kiköltöztem. Ennyi.
- Nem értem miért nem kérted meg soha a kezét. A Tökéletes nő nem létezik, ha netán őrá
vársz.
- NEM a tökéletes nőt keresem. - jelentem ki határozottan. - Csak valakit, aki annyira
magával ragadó lesz számomra, hogy eszembe sem jut elgondolkodni azon, hogy akarom-e
vagy sem, mert egyszerűen tudni fogom, hogy igen. Te sem azért mondtál igen-t Tihamérnek,
mert valami langyos érzelem félét éreztél iránta!
14
- Nem úgy láttam, mintha csak valami langyos érzelem félét éreztél volna Rebeka iránt és ő
sem irántad.
Nem tudom mit válaszoljak. Eddig biztos voltam a saját érzéseim helyességében és láttam
értelmét annak, hogy nem kértem meg Rebeka kezét. Most, hogy Kriszta már a második
számomra közeli személy, aki kifejti hogy ő már az oltár előtt látott minket Rebekával azon
gondolkodom, hogy vajon valamit nem látok, ami egyébként teljesen nyilvánvaló? Vagy nem
ismernek olyan jól, ahogy feltételeztem? Vagy csak szimplán arról van szó, hogy logikus lett
volna, ha összeházasodunk, aminek semmi köze ahhoz, hogy valóban összeillünk-e?
Megszólal a telefonja.
- Mennem kell. - kinyomja a figyelmeztető hangot és a telefon elhallgat. - Beállítottam az
ébresztőt, hogy időben visszaérjek az étterembe.
Elkezdi keresgélni a pénztárcáját, de jelzem neki, hogy hagyja. Ezúttal én állom a közös
kávézásunkat. Rám mosolyog kedvesen, miközben veszi a kabátját és a sálját.
- Remélem, hogy látlak téged a szülinapi bulimon! - jelenti ki szinte fenyegetően.
- Ott leszek. - ígérem meg, bár azonnal eszembe jut, hogy ez a buli biztos nem lesz olyan,
mint az eddigi bulik. Eddig lényem egy eldugott és féltve őrzött bugyrában mindig ott volt a
remény, hátha "valami" történik köztem és Kriszta között. Magam sem tudom pontosan
miben bíztam. Talán mintha azt vártam volna, hogy apró szilánkokra törik az üvegfal és
elérhetővé válik számomra az a másik valóság, amelyikben van esély arra, hogy összejöjjünk
Krisztával. Állandóan ott volt egyfajta bizsergés, izgalom, várakozás bennem, akárhányszor
csak egy másodpercre is eljátszottam ezzel a gondolattal. Azt már viszont kitapasztaltam,
hogy túl sokáig nem szabad hagynom ezt a gondolatot szabadon létezni, mert önálló életre
kel, nem tágít és megkeseríti az életemet. Voltak pillanatok az elmúlt években, amikor
mellbevágott annak a gondolata, hogy ha abban bízom, hogy összejövök Krisztával, akkor
mégis mit keresek Rebeka mellett? A biztonságosan elérhető nőt választom, mert a másikat
elérhetetlennek tartom? Ha jobban belegondolok, az évek alatt tökéletesre fejlesztettem annak
a képességét, hogy minél szilárdabbra és vastagabbra építsem azt az ominózus üvegfalat,
nehogy a mögötte lévő vágyak túlságosan megzavarják az életemet. Paradox helyzet alakult
ki. Egyszerre vágytam arra, hogy ez a fal leomoljon és teljes erőmmel építettem is. Őrjítő
érzés. Amióta kimondta, hogy Tihamér eljegyezte őt, a vele való közös élet lehetősége
szertefoszlott. Olyan érzés, mintha örökre elveszett volna az esély, hogy valaha ez a nő az én
oldalamon éljen. Elég röhejes belegondolni, hogy erre eddig sem volt igazából több esély,
mint most az eljegyzés után.
15
Mindketten felállunk, hogy elköszönjünk egymástól. Még egy utolsó pillantás és
kiviharzik a kávézóból. Az ablakon keresztül nézem, ahogy távolodik.
Nem hiszem, hogy ne lehetne barátság férfi és nő között, de azt sem tagadom, hogy az
esetek többségében valamelyik fél többet is érez hosszabb vagy rövidebb ideig a másik iránt.
Voltak helyzetek a múltban, amikor kibontakozhatott volna valami kettőnk között Krisztával,
de valamiért mégsem történt meg. Amikor Rebeka szakított velem, megkönnyebbültem.
Magamtól nem dobtam volna el a kapcsolatunkat, mert nagyon biztonságos volt benne lenni,
de miután ő megtette, úgy éreztem, hogy a döntés meghozásának felelőssége nélkül léphettem
ki belőle.
- Hozhatok még valamit? – a pincér hangja visszaránt a jelenbe.
- A számlát. – válaszolom gyorsan.
A hazafelé úton azon gondolkodom, hogy este sorozatot nézzek vagy inkább filmet? A
számítógépem képernyője is egy üvegfal, ami mögött emberek boldogan élik az életüket,
összeházasodnak, elválnak, háborúban megölik egymást, megoldják a Föld megszállását
idegenekkel. Ezekben a történetekben mintha minden egyértelműbb lenne, mint a saját
életemben. Valószínűleg azért, mert nem én viselem a főhősök döntéseinek felelősségét és
nem én szenvedem el a pofonokat. Pedig én sem mentesülök a döntéseim felelőssége alól.
Lehet, hogy Rebeka mondta ki a végső szót, de én is hozzájárultam ahhoz, hogy idejutottunk,
és nem is nagyon ágálltam a döntése ellen. Miért gondolom az idő nagy részében, hogy az én
hozzájárulásom a saját sorsom alakulásához elenyésző? Talán az a sok Univerzumról szóló
cikk teszi, amelyekből kiderül, hogy mi emberi lények még csak a porszem nagyságát sem
érjük el, összehasonlításban az eddig ismert Univerzum méretével.
3.
Hétfő reggel van. Hallom, ahogy korán reggel anyám és apám felváltva bemennek a
fürdőszobába, aztán röviden beszélgetnek lent a konyhában. A bejárati ajtó csapódása, a
garázs ajtó nyitódása, az autó ismerős berregése, a garázs ajtó csukódása és végül csend
telepszik a házra. Nyugalom lesz úrrá rajtam. Senki sem fog most már felkiáltani, hogy kész
az ebéd, vagy hogy ugorjak le valamiért az üzletbe, vagy nyírjam le a füvet. És bár teljes
bizonyossággal tudom, hogy senki sem fog semmit akarni tőlem, az agyam nem képes
felfogni ezt a szabadságot. Egyfolytában késztetést érzek arra, hogy valamit csináljak. Mintha
16
egy belső hang folyton azt mondogatná, hogy lusta vagyok, és hogy egyszerűen
elképzelhetetlen, hogy a napjaimat semmittevéssel töltsem. „Vagy tanulsz, vagy munkába
mész.” Ilyen egyszerű a szabály. Munka nélkül nincs pihenés, értelmes munka nélkül nincs
előrehaladás az életben, és pihenni csak az elvégzett munka után legális. Faék egyszerűek
ezek az ősöktől örökölt szabályok. Most egyiket sem csinálom, se nem tanulok, se nem
dolgozom, és nem is vagyok jól kiérdemelt szabadságon érzetem szerint. Pedig épp most
léptem be abba az időszakba, mint az a híres divattervező. Egyelőre nem jár át ennek az
állapotnak az öröme. Talán azért, mert nem érzem azt, hogy eddigi életemben különösebben
sikeres lettem volna, így ez a "szabadság" inkább tűnik lúzerségnek, mint valami nagyon
menő elhatározásnak. Egy részem folyamatosan azt szajkózza, hogy csődöt mondtam, és hogy
ha azt akarom, hogy az álmaim valaha is valóra váljanak, akkor most azonnal el kell
kezdenem cselekedni.
Eluralkodik rajtam annak érzete, mint amikor gyerekkoromban beteg voltam, és már
elég nagy voltam ahhoz, hogy egyedül otthon maradjak. Amint a szüleim kitették a lábukat
otthonról, varázsütésre jobban lettem. Megmaradt a torokfájás, vagy a nátha, vagy bármi
bajom is volt, de az egész lényemet átjárta egy ismeretlen jó érzés, hogy szabad vagyok és azt
csinálok, amit csak akarok. Ilyenkor mindig szerettem körbejárni a szobákat. Szerettem titkok
után kutatni, félbenhagyott munkákat szemlélni, amit valaki elkezdett, de már nem volt ideje
vagy kedve befejezni. Szemügyre venni a ledobott ruhákat vagy széthagyott tárgyakat. Ezek
mind mások életéről és tevékenységéről tanúskodtak. Ez igazából pont ugyanolyan, mint
nézni a valóság show-t a TVben, és bepillantást nyerni emberek hétköznapi életébe.
Most ugyanazt a bizsergést érzem magamban, mint régen. Senki sincs otthon, egyedül
vagyok. Pizsamában lemegyek a földszintre. Pontosan tudom, melyik lépcső fog nyikorogni a
lábam alatt és megnyugtató ezt a hangot hallani. Jobbra kanyarodom, a nappali felé. A
kanapén a fehér pléd hever. Anyám dereka este mindig fázik és ebbe a plédbe becsavarva
szokott filmet nézni. Most a pléd hanyagul rá van dobva a kanapéra. Apám zoknijai az
alacsony dohányzóasztal alatt hevernek, aminek a közepén egy nagy üveg váza friss
virágokkal áll. A polcokon szépen sorba rakott könyveket látok, az ismerős dísztárgyakat és
családi fotókat.
A nappaliból átmegyek anyám dolgozószobájába. Kicsike szoba, épp hogy csak egy
asztal fért be ide, meg egy alacsonyabb fiókos szekrény. Anyám lakberendezőként dolgozik.
A faliújság teleragasztotta mindenféle fotókkal, tervrajzokkal, színes anyagmintákkal.
Hihetetlen hogy képes ebben a kavalkádban kiigazodni. Szinte érezni a levegőben a sok
energiát, amit a tervezésbe belefektet. Tiltott területen járok. Anyám sohasem engedte meg,
17
hogy ebben a szobában tartózkodjunk, vagy hogy bármilyen módon belekotnyeleskedjünk a
munkájába. Most megtehetem.
A kisördög arra biztat, hogy nézzem meg a fiókokat is. Azokban is káosz uralkodik.
Egy halom egymáshoz tűzött anyagminta, papír darabok anyám jellegzetes aláírásával.
Szívesen találnék valami igazán személyeset a dolgai között, olyan mintha anyám rejtett
személyisége után kutatnék, ami talán nem is létezik, csak én szeretném azt hinni, hogy van
ilyen. A fiókokban csupa munkához kapcsolódó dolgokat találok, semmi magánéletit.
A rövid folyosón átmegyek a konyhába, elhaladok a bejárati ajtó, a lépcső és a lenti
fürdőszoba előtt. Úgy látszik mindketten sietve távoztak, mert a kávés poharakat a bárpulton
találom és nem a mosogatóban. A konyhát nincs kedvem átkutatni. Itt csak receptes
könyveket, edényeket, na meg persze temérdek kaját találnék.
A konyhából kilépek a verandára, ami L alakban keretezi a házunkat. Mindenhol
anyám fűszernövényeit látom különböző méretű és színű cserepekben. Jó ránézni a gondozott
pázsitra, ami viszont apám fenségterülete. Röviden ránézek a fonott karos székre, amiben
ücsörögtem, miután hazavittem Kolumbuszt és a fém lámpásra, ami a kis kerti asztalon áll.
Néha a nyári estéket itt kint szoktuk tölteni, miközben a lámpásban égett a gyertya. Krisztával
is beszélgettünk itt a verandán nagyon sokszor.
Visszamegyek a házba és felmegyek az első emeletre, ahol a szüleim hálószobája, a
húgom szobája és egy fürdőszoba található. A kedvenc helyiségem mindig is a gardrób volt,
ahová a hálószobából lehet bemenni. Egy kicsi tetőtéri szoba aminek az ablaka a kertre néz.
Imádtam itt lenni kiskoromban. Emlékszem, hogy sokat játszottam a felakasztott ruhák
között. Ide került be az összes olyan tárgy is, amiről kijelentettük, hogy még „biztos jó lesz
valamire”. A kis tér és a becsukott gardrób ajtó azt az érzést keltik, hogy eltűntem és
megszűntem létezni a világ számára. Itt nem telik az idő. Itt nem vagyok a világ része. Itt csak
én vagyok. Ez az érzés lenne “az élet élvezete”, amiről Kriszta beszélt a Zigiben? Szerintem ő
nem így képzelte.
Ahogy ücsörgök a gardrób padlóján, egy pöttyös dobozon akad meg a tekintetem, amit
nagyrészt eltakarnak a felakasztott ruhák. Anyám biztosan a régi karácsonyi díszeket tárolja
benne, de azért közelebb húzom magamhoz, hogy megnézzem. Kinyitom a fedelét és egy
csomó különböző tárgyat látok meg. Rögtön kiélesedik a figyelmem, mert ezek egyáltalán
nem karácsonyi díszek. Az első tárgy, amit kiveszek egy képeslap, ami az Eiffel tornyot
ábrázolja, a hátulján egy mondattal „Elég bátor vagy, hogy elindulj.... Waldo”. Fokozatosan
kiemelem a többi tárgyat is, egy közönséges fehér gyertya, egy piros színű selyemsál, egy régi
füzet “Receptek” felirattal, aminek az első pár oldalán tényleg recepteket találok, viszont a
18
füzet további tartalma inkább naplónak tűnik, az Alkimista, német nyelven. Kriszta teljesen
odavan Coelho könyveiért. Mindig rá akart szedni, hogy legalább egyet olvassak el, de eddig
sikeresen ellenálltam. A doboz további tartalma egy félig elhasznált rúzs, egy kilyukasztott
vonatjegy, amivel valaki Bécsbe utazott, egy faág, pár aprópénz, egy piros szalag és pár rajz.
Az egyik rajz dombos tájat ábrázol a másik egy számomra ismeretlen férfi portréját. A férfi
50 év körüli lehet. Szakállas, dús szemöldökű, kócos hajú. Olyan mintha reggel nem
fésülködött volna, de valahogy pont ez teszi annyira barátságossá az arcát. Gondosan mindent
visszarakok, mert bár arra vágytam, hogy találjak valami személyeset, most mégis úgy érzem,
hogy kissé túlságosan beleláttam valaki nagyon személyes emlékeibe. Biztosra veszem, hogy
anyám dolgai lehetnek, mert kétlem, hogy apám bármilyen emléktárgyakat ennyire gondosan
megőrzött volna. Ő inkább a szögeit és szerszámait rendezgeti ilyen gondosan és azokat sem
pöttyös dobozokban. Vagy a húgom hagyta itt? Esetleg a nagyanyámé? Kényelmetlenül
érzem magamat a kutakodás miatt, ezért gyorsan visszazárom a dobozt és a helyére teszem.
Úgy telik el egy hónap az életemből, hogy azt sem tudnám megmondani, mi történt. A napok
nagyjából egyformák. Kialakult a napi rutinom, rákaptam megint az online játékokra, amik
esküszöm pont annyi időt tudnak felemészteni, mint egy munkahely. Van időm moziba
menni, csak úgy céltalanul autókázni, sokat aludni, nézni a plafont, magazinokat nézegetni.
Egyelőre eléggé élvezem, bár a pénz és a dolgozás kérdései úgy lógnak felettem mint
Damoklész kardja. Nem az nyomaszt, hogy ne lenne pénzem, ugyanis még pár hónapra van
tartalékom, hanem az, hogy megszűnt a pénz körforgása. Az nagyon kétségbeejtő, ugyanis
amíg nem jön befelé pénz, addig borítékolható, hogy az, ami van egy napon elfogy. Kicsit
olyan mint várni a halálos ítélet napját.
- Azt hiszem, hogy irigyellek. – mondja Kriszta elgondolkodva. Az ágyamon fekszik, én
pedig a kanapéra heveredtem le. Átjött a délután folyamán meglátogatni, hogy
nyomatékosítsa a következő heti szülinapjára való meghívást. Éppen elérkeztünk abba a
fázisba, hogy már minden fontosat megbeszéltünk, és csak csendben fekszünk.
- Mit irigyelsz?
- A semmittevést. Otthon maradni, nem menni munkába, beláthatatlan hosszúságú ideig
szabadságolni.
- Mit csinálnál a beláthatatlan hosszúságú szabadidővel? - kérdem kíváncsian.
- Biztos, hogy sokat aludnék, magazinokat olvasgatnék, elmennék vásárolni, sokat főznék.
- És meddig bírnád ezt csinálni?
- Nem tudom. Két hétnél tovább még soha nem próbáltam.
19
- Hát ez az. – mosolygok. – Én is azt hittem, hogy ezt beláthatatlan hosszú ideig lehet
gondtalanul élvezni, de nem annyira könnyű, mint első ránézésre tűnik. Az agyam már
annyira bekockásodott, hogy egyszerűen nem tud mit kezdeni a túl nagy szabadsággal.
Folyton csak arra tudok gondolni, hogy dolgoznom kellene és azon, hogy el fog fogyni a
pénzem és az életem. Aztán ugyanolyan erővel belém hasít egy érzés, hogy pont a
mókuskerék elől menekültem el, tehát most kellene kiélveznem, hogy nem vagyok benne. De
nem teljesen tudom kiélvezni, mert nem látom, hogy hogyan lesz tovább, aminek
következtében lényegében ugyanannyira feszült vagyok, mint amikor munkába jártam. Annyi
azért változott, hogy mégis csak jobb otthon lenni, mint az irodában.
- Amikor kicsi voltam, táncosnő akartam lenni. - néz ábrándosan a mennyezet felé. - Az
orvosi pálya, amit a kávézóban említettél csak később fogalmazódott meg bennem. Arról
álmodtam, hogy egy táncos csoporttal fogok majd utazgatni a világban, és letelepedek végül
New Yorkban.
- Jártál valaha tánckurzusra?
- Nem. - csóválja a fejét. - Arra gondoltam, hogy majd valaki felfedez és azt mondja
„Tehetséges vagy kislány!”, elkezd tanítani, körém teremti a csoportot és elindít a világ
turnéra.
- Gondolom ez a valaki soha nem bukkant fel az életedben.
- Nem és elhitettem magammal, hogy azért, mert nem vagyok tehetséges. Hiszen a tehetséges
embereket mindig megtalálják. Az összes siker sztori erről szól.
- Ezek szerint nem olvastál elég siker sztorit. - világosítom fel ezúttal én az élet rejtelmeiről. -
A siker történetek olyan egyszerű helyeken kezdődnek, mint ez a szoba.
- Szóval akkor te most a saját sikersztoridba kezdtél bele azzal, hogy ideköltöztél?
- Valami olyasmi… - sóhajtok, de nem fejtem ki a további gondolataimat. Egyelőre nem
érzem sikersztorinak a történetemet semmilyen szempontból. A siker szinte elérhetetlennek
tűnik ebben a pillanatban, mintha egy másik galaxisban létezne, és mintha az eléréséhez
kapcsolódó kételyeim eddig feltérképezetlen forrásból születnének.
4.
Teljesen váratlanul ütötte fel bennem a fejét a pöttyös doboz gondolata az egyik délután. Már
szinte el is feledkeztem róla, és akkor egyszer csak megint ott volt az a különös bizsergés és
kíváncsiság. Épp senki sem tartózkodott otthon, és tudtam, hogy még órákig nem érkeznek
meg. Mintha nem is a saját lábaim vittek volna oda, megint a gardrób padlóján ültem és a
20
kezemben tartottam. Éreztem a bűntudatot, és azt, hogy nincs jogom itt kutakodni, mégis
győzött a vágy, hogy többet megtudjak a doboz tartalmáról, és ezzel egyben a doboz
tulajdonosáról is. Olyan volt, mint egy titok, amit fel kell mindenképpen tárnom, hogy
megnyugodhassak.
Azt szokták mondani, hogy a pénz mozgatja a világot. De szerintem inkább a titkok.
Minden felfedezőt, minden kutatót, minden fejlesztést a titok érzete hajtja. Mi van a
túloldalon, mi van ott, ahol egyelőre még semmit sem látunk, hogyan működhet ez a dolog?
Gyerekkoromban egy csomó mindent szétszereltem. Kis autókat, a számológépemet, anyám
vasalóját, az utóbbit nagyon nem díjazta, bár azt sem állíthatom, hogy a többi szerelésemet
odavolt. Érdekelt az ismeretlen dolgok felderítése, állandóan a titkok után kutattam, és talán
ezért is vett körül sokkal több titokzatos és felfedezésre váró dolog gyerekkoromban, mint
most. Valahol útközben megkopott a lelkesedésem. Atyaég mennyire klasszikus
forgatókönyv. Nagyjából bármelyik felnőtt elmondhatná ugyanezt.
Egy szó mint száz, rég nem éreztem már azt a fajta bizsergést magamban, amit a
gardróbban lévő doboz ébreszt bennem. Pontosan olyan érzés, mint amikor érintetlen
hótakaróra lépek, vagy a tükörsima vízfelszínt fodrozom a karcsapásaimmal. Egy titok
megfejtésén dolgozni maga a mennyország, és most annyira magával ragad az érzés, hogy
inkább nem gondolok bele a helyzet morális vetületeibe. Felnyitom a doboz fedelét és ismét
rám lehel a múlt. A receptes füzetnek álcázott napló vonz a legjobban. A megsárgult oldalak
nagyon puhák, szinte attól félek, hogy szétesnek a kezeim alatt. Valakinek a világában
lépkedek éppen. Az utolsó recept a márványos túrótorta elkészítésének receptje, ezután
naplóbejegyzések következnek.
Sohasem tudod meg
Sötétben az anya is fél,
Este még a fény is sötét.
Szabadíts meg, kérlek téged,
Az én hitem lesz te reményed....
1992, szeptember 25.
Kaptam Tőle ajándékot. Szánalmas, hogy még a nevét sem vagyok képes leírni. Egyfolytában
az jár a fejemben, hogy talán egyszer majd valaki ezt elolvassa és akkor minden kiderül. De
mi változna ettől? Semmi.... Elmentünk a kedvenc kávézójába. Már megint egymással
szemben ültünk, és még csak a kezét sem foghattam meg. Csak néztem a szemébe és ő az
21
enyémbe és egy pillanatra elhittem, hogy minden másként lehetne, ha elég bátor lennék. De
nem tudom megtenni. Vagy lehet nem is akarom. Túl bonyolult...
Miután hazaértem, elkezdtem olvasni a könyvet, amit nekem ajándékozott.
Reménykedtem benne, hogy írt nekem valami személyeset az első lapra, ami örökre
emlékeztetni fog arra, hogy ezt a könyvet Ő ajándékozta nekem, de semmi. Egy szót sem
hagyott maga után. Bárki is fogná a kezébe ezt a könyvet a jövőben, semmi jel sem utalna
arra, hogy két vadul egymásba bolondult ember között cserélt gazdát. Másként viselkedne, ha
hivatalosan is együtt lennénk? Hagyna nyomot a világban arról, hogy szeret engem...? Bele
sem merek gondolni abba, hogy a válasz nem.
1992, szeptember 29.
Csak szavak
Szomorú a hold, s szomorú a nap
Szomorú eső mossa a fákat.
Sírnak a patakok és sír a rét
Pár szót suttog a füledbe a szél,
Pár szót, amit elfelejtettél:
„Szerettelek, s most is szeretlek még...”
Gyorsan becsukom a kis füzetet, bár tudom, hogy már nem tudom visszacsinálni azt, hogy
olyasmit tudtam meg, amit talán nem kellett volna. Miközben rakom vissza a füzetet a
dobozba, meglátom a Coelho könyvet. Úgy döntök, hogy magammal viszem a szobámba és
inkább ott nézem meg, mint itt a gardróbban. Az talán kevésbé személyes tárgy, mint a
receptes füzet. A dobozt gondosan visszarakom a helyére és reménykedek benne, hogy senki
sem veszi észre, hogy kutakodtam benne.
Alig ülök le a kanapémra, megcsörren a telefonom. Gyorsan ránézek a kijelzőre. Rebeka. Mit
akarhat? Utoljára majdnem három hónappal ezelőtt beszéltünk, amikor kiköltöztem a
lakásból. Anélkül, hogy ezt megbeszéltük volna, egyikünk sem jelentkezett a másiknak.
Próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne a hívása, de a szívem akkor is egy gyorsabb ütemet
vesz fel ahhoz képest, amilyenben eddig működött.
- Szia.
22
- Szia. – mondja túlságosan is lelkesen. Csend támad. Nem tudom mit mondhatnék, de amikor
már éppen kezdeném kínosan érezni magamat, folytatja. – Csak gondoltam felhívlak. Rég
nem beszéltünk.
- Egy ideje.
- Zavarok? – kérdezi kicsit feszülten.
- Nem zavarsz, csak nem tudom elképzelni miért telefonálsz. – dühösen hangzik a hangom,
pedig belül nem dühöt érzek. Inkább kínosan érzem magam, összezavarodva.
- Igazad van. Nem lenne jogom most hívogatni téged, csak... csak úgy éreztem, hogy látni
szeretnélek, ha esetleg neked is lenne hozzá kedved.
- Látni? - meglepődötten hangzik a hangom, mintha minimum azt kérdezné, hogy gondoltam-
e arra, hogy legyantáztatom a lábamat, pedig nekem is többször eszembe jutott, hogy
összefuthatnánk.
- Hiányzol. Sok évig voltunk együtt, ez nem tűnik el csak úgy. Igen, szakítottunk, de ez nem
jelenti azt, hogy ne ülhetnénk le egy kávé mellé beszélgetni.
- És miről szeretnél beszélgetni?
- Mindegy. Hagyjuk. Felejtsd el. – érzem, hogy le fogja tenni a telefont. A hangja emlékeket
ébreszt fel bennem. Igaza van, hogy ezeket nem lehet csak úgy kitörölni. Ő is hiányzik
nekem.
- Rendben. Találkozzunk. - egyezek bele, mert szeretném azt hinni, hogy tényleg nincs semmi
rossz abban, ha beszélgetünk felnőttek módjára. Ráadásul ettől a gesztustól legalább azt
érezhetem, hogy a helyzet magaslatán vagyok és teljesen lazán találkozom vele, pedig épp
most jöttem rá a hívása kapcsán, hogy ez egyáltalán nem igaz.
- Mikor van időd? - kérdi barátságosan.
- Bármikor. - ez az egyik előnye az új életemnek, hogy teljesen rugalmas lett a naptáram.
- Fél óra múlva a Big Center -ben a szokásos helyen?
- Ott leszek.
A Big Center egy bevásárló központ nem messze Rebeka irodájától a belvárosban. A kávézó a
központ alsó szintjén található. Amikor Rebeka sokat dolgozott csak úgy tudtunk időt
szakítani a találkozóinkra, ha odamentem a munkahelyéhez ebédidőben, majd beültünk ide.
Biztos most is azért javasolta, mert utána vissza kell sietnie az. Csak egy kávé. Semmi több.
Nyugtázom magamban.
Elsőnek érkezem meg és kiválasztok egy eldugott asztalt a sarokban. A pincér
szokatlanul gyorsan megjelenik.
- Jó napot. Mit hozhatok?
23
- Várok valakit. Ha lehet, akkor rendelek, ha majd ő is megérkezett.
- Persze, semmi probléma. – a pincér olyan gyorsan tűnik el, ahogy megjelent.
Tíz perc késéssel megérkezik Rebeka is. Nagyon elegáns a külseje, de ezen nem lepődök meg,
mert a tárgyalások miatt ez a megszokott öltözete. A magas sarkú fekete cipő hangsúlyt ad a
formás és hosszú lábainak, az elöl felsliccelt térdigérő szoknya pont annyit enged láttatni a
lábaiból, ami még szexi, de nem túl kihívó. A világos selyem blúz a bő ujjaival, amit egy szűk
mandzsetta fog össze a csuklóján légiességet kölcsönöz a lényének. Ennél elegánsabb már
nehezen lehetne. Az a mélyvörös bőr aktatáska van nála, amit körülbelül egy éve vett
magának az egyik közös vásárlásunk alkalmával. Általában össze szokta fogni a haját, de
most a sűrű gestenyebarna tincsek szabadon hullanak le a hátán. Mindig tetszett a haja és
imádtam a samponja kókusz illatát is. Hihetetlen számomra, hogy ennyi emlék merül fel
bennem az alatt a rövid idő alatt, amíg az asztalhoz ér. Kegyetlenül vonzó a külseje.
- Szia. – köszönt vidáman és közel hajol, hogy puszit adjon az arcomra. Új parfüm illatot
érzek rajta, határozottan tetszik.
Kicsit zavartnak tűnik. Talán nem biztos abban, mire számítson tőlem vagy neki is furcsa ez a
találkozó. - Ne haragudj, hogy késtem. Nem tudtam előbb elszabadulni az ügyféltől.
Egyenesen a szemembe néz és szinte megigéznek a barna szemei. A vibráló kisugárzását
lehetetlen figyelmen kívül hagyni. A vonzereje egy része abból fakad, hogy pontosan tudja,
mennyire vonzó.
- Semmi probléma. Én is csak nemrég jöttem. – alig tudom összeszedni a gondolatokat a
fejemben. Millió emlék és érzés áraszt el egyszerre. A szakításunk pillanatai, az utána
következő napok, a szakítás előtti idő, az az idő, amikor összejöttünk. Vad kavalkádban
tombolnak ezek a képek az agyamban.
- Hogy vagy? – a kérdése félbeszakítja az emlékek gyors egymásutánját.
- Jól köszönöm. - válaszolom kurtán. - És te?
- Kicsit el vagyok havazva, de amúgy én is jól. Azt hiszem... - vonja meg a vállát.
- Jó napot. Mit hozhatok? – ezúttal egy pincér lány lép oda hozzánk, hogy felvegye a
rendelést.
- Egy latte-t kérek és vizet. – határozott a hangja. A tárgyalásokon hozzászokott, hogyan
fejezze ki pontosan azt, amit akar hezitálás nélkül.
- Én gyümölcsös teát kérek.
- Rendben. Máris hozom. Meggyújthatom a gyertyát? – a lány az asztaldíszre mutat. Rebeka
kérdő pillantást vet rám.
- Persze. Nyugodtan. – válaszolom végül.
24
A lány fürgén meggyújtja a mécsest és már távozik is. Azt hiszem a romantikus hangulat nem
könnyíti meg a helyzetünket. Miért nem mondtam a lánynak hogy „Nem kell gyertya,
köszönöm?” Fogalmam sincs. Szerintem lebénult a gondolkozó központom egy része.
- Nagyon hosszúnak és fáradalmasnak ígérkezik a tárgyalás, amire épp most készülök. – úgy
látom, hogy hétköznapi vizekre akar evezni, és ezért a munkát hozta fel.
- Milyen ügyről van szó?
- Válóper. A nő hallani sem akar peren kívüli megállapodásról. És veled mi van? - kérdez
vissza azonnal, mintha nagyon gyorsan témát akarna váltani.
- Semmi.
- Hűha. - gyanakvó a hangja. - Ismerem ezt a semmit. Na, mesélj. Mi történt veled? Tényleg
érdekel. – látom a szemében, hogy igazat mond. Őszinte érdeklődéssel fordul hozzám.
- Felmondtam.
- MICSODA? - elkerekednek a szemei.
Nagyon sokszor emlegettem azt, hogy otthagyom a céget, de aztán valahogy mindig elsimult
a helyzet és mégsem tettem meg. Amikor sokadszorra hoztam fel a témát, azt mondta, hogy
csak panaszkodom, de igazából nincs bátorságom meglépni. Ezúttal legalább nem vághat
ezzel vissza.
- Mikor? Váltottál munkahelyet? - teszi fel ő is a már általam jól ismert kérdést.
- Körülbelül másfél hónapja, ha jól számolom. Nincs másik munkahely és nem is keresek
egyelőre.
Látom rajta, hogy nem akarja kommentálni a válaszomat. Talán most bizonyosodott meg arról
végérvényesen, hogy jó döntés volt szakítani velem. A munkanélküli státusz annyira nem tesz
jót az önbecsülésemnek, és azt fantáziálom, hogy számára sem ez a legvonzóbb vonás egy
férfiban.
-Képzeld az öcsém nem folytatja a sulit.
Nyugtázom magamban, hogy tényleg nem akarja boncolni a munka témát, pedig érdekelne a
véleménye. Talán még inkább, mint Kriszta véleménye, mert Rebekának nagyon lényegretörő
meglátásai szoktak lenni. Nem akarok kétségbeesetnek tűnni, vagy hogy azt érezze
ácsingózom a véleményére, úgyhogy nem mondom ki ezt a vágyamat.
- Kijelentette, hogy nem fog öt évet elpazarolni az életéből a tanulásra. Eddig tartott tehát az
ügyvédi pálya felé megtett útja.
- Úgy sem tudtam volna elképzelni róla, hogy ügyvéd legyen. Azt sem tudom, hogy jutott ez
egyáltalán az eszébe. - mindig is szimpatizáltam Rebeka öccsével, de anélkül, hogy
25
karriertanácsadó lennék is láttam, hogy még ha el is végezné a jogot, nem fogja szeretni,
ugyanis annál sokkal művészibb beállítottságú. - Mit akar csinálni?
- El akar menni Spanyolországba.
Egy évig követtünk figyelemmel Peti és Elvira románcát, mint valami folytatásos romantikus
sorozatot. Elvira egy csereprogram keretén belül ugyanazon a jogi karon tanult, ahol Peti.
Amikor visszament Spanyolországba azt hittük, hogy vége a románcnak, de szemmel
láthatóan nem így történt.
- A lány apjának farmján fog dolgozni, amíg megtanul spanyolul, aztán majd keres
valamilyen állást, ha még mindig ott akar maradni.
Összeakad a tekintetünk és a hétköznapi beszélgetésekben megszokottnál hosszabb ideig
nézünk egymás szemébe. Nagyon ismerős az a laza beszélgetés, ami teljesen természetesen
most kialakult. Mintha csak épp végeztünk volna a munkában, és most megbeszéljük a napi
történéseket. Ez az a pillanat, amikor egy ártatlan kávézás potenciálisan valami másba tudna
átfordulni, ha most randin volnánk. Most kellene intenem a pincérnek, hogy hozza a számlát
és arra hivatkozva, hogy még van némi elintéznivalóm udvariasan elbúcsúzni, és kisétálni a
kávézóból. Ezt kellene csinálni.... De nem mozdulok és nem szólok a pincérnek. Túlságosan
erősen vonz az, hogy mi van a „kellene” után. Mi van akkor, ha nem követem a józan
megfontolást?
- A múlt héten végre nagytakarítást csináltam a lakásban és megtaláltam néhány holmidat,
amik ott maradtak. Nem akartam most magammal hozni, de ha lenne valamikor időd, akkor
megállhatnál értük. - ahogy kimondja a mondatot, nem úgy hangzik, mintha éppen végleg ki
akarna dobni az életéből, pedig a szájával ezt mondta. Sejtem, hogy nem az otthagyott
dolgokról van szó. Legalábbis nem csak azokról.
- Rendben. Átugrom értük ma este.
Ennyi kellet ahhoz, hogy ismét visszalépjek a régi cipőbe. Millió okot fel tudnék sorakoztatni,
hogy miért tartsam magamat távol Rebekától, de egyetlen „pro” ok kiegyensúlyozza az egész
„kontra” listámat. Még mindig vonzódom hozzá, ez rögtön világossá vált, amint belépett a
kávézóba. Azt nem gondolom, hogy újból össze szeretnék jönni vele, de egy ártatlan szex jól
esne.
- Azt hittem, hogy már nem fogsz ma jönni, de örülök, hogy itt vagy, gyere. - ismét két puszit
adunk egymás arcára, miután beenged a lakásba.
Sikerült otthon bealudnom, miután hazaértem a kávézóba és csak nemrég keltem fel. Közben
este kilenc óra lett.
26
Ismerős látvány fogad. A lakás pont ugyanolyan, mint mielőtt elköltöztem. Ismerősek
a bútorok, szőnyegek, elektronikai berendezések, dísztárgyak. Csak a ruháimat vittem el,
amikor kiköltöztem, így nem hagyott túl nagy nyomot az eltávozásom.
- Lenne kedved borozni? Ma kaptam egy... Gere Solus Merlot-ot. – alig bírja kibetűzni és
kétlem, hogy helyesen ejtette ki, de úgy is mindegy, egyikünk sem ért a borokhoz. - 2007es
évjárat. Mit szól hozzá uram?
- Vörös vagy fehér?
- Vörös.
- Legyen. Bár szerintem megszentségtelenítjük ezt a bort, hogy ennyire nem értünk hozzá.
- Ha ízlik, akkor teljesen mindegy, hogy értesz-e hozzá vagy sem. Ha meg nem ízlik, akkor
nem fogom meginni, csak azért mert drága volt! Gyönyörű a címkéje. Ennyit el tudok róla
mondani a többi meg mindjárt kiderül. - mondja vidáman, miközben előszedi a poharakat a
konyhaszekrényből.
Az öltözéke nem túl kihívó, de nem is otthonias és határozottan nem olyan elegáns,
mint délután. A lazaság látszatát akarja kelteni, de pontosan tudja, hogy miben néz ki
észvesztően. Nem tudom nem figyelni a nyújtózó mozdulatát, miközben kiveszi a poharakat a
szekrrényből. Bő fehér inget vett fel és fekete cicanadrágot. A haját laza kontyba fogta össze.
Néhány arany karkötő csörren meg a csuklóján, ahogy elkezdi felbontani a bort. Jó látni ismét
a szokásos mozdulatát, miközben a konyhapultál áll. A jobb lábfejével ilyenkor mindig a bal
lábfején támaszkodik.
- Na milyen? – kérdi érdeklődve, miközben letelepedik nem messze tőlem a kanapéra.
- Ízlik. - jelentem ki az első korty után.
- Szerintem is finom.
Hosszú csend támadt. Nem tudom, milyen témába kezdjek bele és a jelek szerint ő sem.
Nehéz megtalálni az intimitásnak azt a fokát, ami még nem túl közeli, de nem is olyan távoli,
mint egy idegen ember látványa az utcán. Talán ezért szokták mondani, hogy szakítás után
nincs barátság. Mivel ma kifejezetten keveset ettem napközben, a bor nagyon gyorsan hatni
kezd. Érzem, hogy árad ki a meleg az arcomból, és egy kellemes ellazultság lesz úrrá rajtam.
- Hiányzol. – mondja ki egyszer csak ezt az egyszerű szót és mélyen a szemembe néz.
- Te is nekem. – válaszolom őszintén.
- Akkor most mi lesz?
- Szerintem semmi. Te szakítani akartál, én elfogadtam. Találsz magadnak valakit, én is
találok magamnak valakit és mindenki boldog lesz. - foglalom össze a jövőnket pár
mondatban látszólagos lazaságot tettetve.
27
- Bárcsak ilyen egyszerű lenne a képlet.
Csend támad a szobában, nem tudom mit válaszoljak. Pár perc után kezd gyanús lenni
ez a csend. Túl hosszúra nyúlik. Lehajtott fejjel ül, mintha büntetésben lenne. Felébred
bennem egy halvány rossz érzés.
- Megcsaltalak....
A szívem kihagy egy ütemet. Az idő megállt és csak némán nézek rá. Szóhoz sem jutok,
viszont a düh lassan fokozódni kezd bennem.
- Ezt most miért mondtad el? Még egy utolsót belém akartál rúgni?
- Már rég el akartam mondani, de sohasem volt hozzá bátorságom. Tudtam, hogy nagyon
megbántanálak vele, de mégsem tudtam elviselni a tudatát annak, hogy ne tudjál róla.
Szerettem volna, ha egy teljes képet látsz rólam, és a teljes képhez hozzá tartozik ez is.
- Az a folyton mosolygós bohóc volt az, ugye? Aki mindig a nyomodban loholt. Ugye!? –
nem tudom, minek akarom hallani a választ. Miért izgat ez engem? Max, a kollégája már a
kezdetektől fogva ellenszenves volt nekem. Állandóan azt éreztem, hogy rivalizál velem,
akárhányszor találkoztunk. Erre szerencsére nem volt túl sok alkalom.
- Sajnálom.
- Sajnálod? – már majdnem kiabálok.
- Soha nem akartam elmondani neked, de most ahogy itt ültél a kanapén, és boroztunk és
valahogy... Magam sem értem, csak éreztem, hogy el kell mondanom.
- Ezt egyszerűen nem hiszem el! - teljesen belepréselődtem a fotelbe, mintha el akarnék
süllyedni benne, miközben egyre csak fokozódik a düh bennem.
- Szörnyen éreztem magamat, miután megtettem, de szükségem volt valakire, és te
egyszerűen nem törődtél velem, nem értettél meg engem.
- Mikor nem értettelek meg? Minden áldott nap itt ültünk a TV előtt és megbeszéltük a napi
dolgainkat. Mit nem értettem meg abból, amiket elmondtál?
- Egyszerűen csak nem éreztem, hogy érdekelne téged az, amiket mesélek. Elsősorban az
érdekelt, hogy elmond a saját sztorijaidat. - válaszolja viszonylag nyugodt hangon.
- Először is, azt gondolom, hogy amit állítasz az egyszerűen nem igaz, másodszor pedig, ha
tényleg ezt érezted, akkor miért nem mondtad? Inkább elmentél és kerestél valaki mást? Ez
volt a nagyon átgondolt megoldásod a helyzetre?
- Tudom, hogy másként is megoldhattam volna ezt a helyzetet és igen, beszélnem kellett
volna arról, hogy valami hiányzik nekem a kapcsolatunkból, ahelyett, hogy azon kívül
kerestem volna a megoldást. De megtörtént, most már nem tudok ezen változtatni.
- Mit akarsz hallani? Hogy megbocsátok neked? - kérdem dühösen.
28
- Csak akartam, hogy tudd.
Nincs kedvem még egyszer visszakérdezni arra, hogy vajon miért olyan fontos ez
neki, mert teljesen értetlenül állok az indokai felett. Hirtelen túl kicsi kettőnk számára a szoba.
Csak arra tudok gondolni, hogy kijussak innen és távol legyek Rebekától és a titkaitól, amiket
most olyan nagylelkűen megosztott velem. És én még azt feltételeztem, hogy az estét egy vad
kötetlen szexszel fogjuk befejezni a kanapén!
Sebtében felveszem a cipőmet és a kabátomat, és hangosan becsapom magam mögött
az ajtót. Örökre el akarom felejteni ezt a nőt és kitörölni az életemből.
5.
Nincs kedvem egész este jópofizni Kriszta szülinapi partiján, de megígértem neki, hogy részt
veszek rajta, úgyhogy eljöttem. 38 éves lett és azt mondta, hogy ha nem ünnepli meg nagy
társaságban, akkor magába roskadtan fog ülni a TV előtt egy doboz fagyival azon keseregve,
hogy mennyire elrepültek felette az évek. Úgy látszik a barátai körében ez a tény
elfogadhatóbb számára, pedig így is ugyanannyi év "repült el felette".
Sok embert hívott meg, olyanokat is, akiket soha életemben nem láttam. Valószínűleg
a kollégái, és azok partnerei. Még nem volt ideje bemutatni őket, és igazat megvallva, nem is
nagyon epekedek ezért. Itt van Kolumbusz is. Feltételezem, hogy már megint én fogom őt
hazakísérni, mert már most is rosszul állnak a szemei pedig még csak este kilenc óra van.
Egy nagy éttermi helyiségben vagyunk, a Hotel Aven földszintjén. A zenét DJ
szolgáltatja, aki most éppen retro számokkal örvendeztet minket. A félhomályt színes diszkó
lámpák világítják meg, a pincérek diszkréten hordják – viszik a poharakat, ügyelnek arra,
hogy mindenből bőség legyen az asztalokon. Stabil ülésrend hála az égnek nincs, mindenki ott
cseveg, lődörög, eszik, iszik ahol akar. Nekem sikerült megkaparintanom egy félreeső sarkot
a helyiség hátsó részében. Mivel nincs beszélgető partnerem, az embereket körülöttem
vizslatom. Egy csapat nő a táncperketten ropja a táncot, de vannak olyanok is, akik egymással
társalognak és tudomást sem vesznek a többiekről. És vannak hozzám hasonló szemlélődők
is. Azt hiszem, hogy megvárom a hivatalos részt, aztán lelépek.
- Látom, hogy a lányok már szépen bemelegedtek itt a táncparketten! – a DJ hangja a zenével
keveredik. - Had halljam a hangotokat!
A lányok minden erejüket beleadva sikítanak. Látom Krisztát is közöttük. Nagyon jól
szórakozik, fülig ér a mosolya. Sötétlila testhezálló, térdig érő ruhát visel, ami szépen kiemeli
az alakját. A vállai kecsességét már csak a lábai múlják felül, amelyeket őrjítően szexi, fekete
29
mintás harisnyába bújtatott. Néha Tihamér is odasomfordál hozzá, de nem nagyon van kedve
bekapcsolódni a csak nőkből álló társaságba a táncparketten. Nekem olyan a külseje, mintha
tárgyalásra érkezett volna. Öltönyben, nyakkendőben és ingben feszít. Próbáltam én is az
ünnepi hangulathoz illően öltözni és felvettem egy inget és a bézs Tommy Hilfiger pamut
nadrágomat, de egy nyakkendőt azért már túlzásnak tartottam volna.
Kriszta és Tihamér harmonikus párnak tűnnek. Nem látok kanyarokat, zsákutcákat,
vakvágányokat a kettőjük kapcsolatában. Szorítást érzek a mellkasomban már csak pusztán
attól, hogy ezt elképzelem. Elkezdek megint nézelődni a teremben és hirtelen rájövök, hogy
megtörtént, amitől tartottam.
Rebeka az ajtóban áll és nézelődik. Valószínűleg most érkezhetett. Tekintetével keresi
az ismerős arcokat, de engem egyelőre nem vett észre. Elindul a táncparkett felé, hogy
üdvözölje Krisztát, aki boldogan elé rohan, és két puszit ad az arcára. Gondolom, Rebeka
gratulál neki, mert a kezét szorongatja és valamit magyaráz neki, Kriszta meg boldogságtól
sugárzó szemekkel nézi őt, mint valami isteni jelenést. Aztán a kezébe ad egy papír táskát,
amibe Kriszta belenéz, majd szeretetteljesen megöleli Rebekát. Ezután Rebeka egy pillanatra
az irányomba néz, de azt hiszem, hogy még mindig nem vett észre.
A bárpulthoz közel ül le, elég távol tőlem. Ott ül Kolumbusz is. És akkor hirtelen
látom, hogy Kolumbusz keze fellendül a levegőbe és az irányomba mutat. Egy pillanatra
találkozik a tekintetük Rebekával, de gyorsan elfordítom a fejemet. Tudom, hogy gyerekes a
viselkedésem, de egyszerűen nem tudok mást tenni.
- Jó látni, hogy ennyire jól a hangulat! - a DJ hangja már megint belekeveredik a zenébe.
Elkezdi játszani a Happy Birthday to You-t. - Gyertek közelebb, ide Krisztához. Aki eddig
félt idejönni, az megnyugodhat, most nem kell táncolni, csak megtiszteljük Krisztát egy kis
szülinapi gratulációval.
Az emberek lassan felállnak az asztaloktól és a táncparkettre mennek. Kör alakul ki a
jelenlévőkből. Kínosan érzem magamat, mintha valaki élve keresztre akarna feszíteni. Nem jó
ennyire szem előtt lenni, az előadásokon is mindig a hátsó sorba szoktam leülni, hogy a lehető
legláthatatlanabb legyek, de körben állva senki tekintete elől nem menekülhetek. Az ajtóban,
két pincér jelenik meg, akik a kezükben a tortát hozzák egy szikrákat magából ontó
csillagszóróval. Fogadni mernék, hogy kívül – belül tömény csoki az a torta. Én is éneklem a
Happy birthday-t, vagy legalábbis próbálok úgy tenni, mintha énekelnék, mert az éneklés nem
tartozik az erősségeim közé. Kriszta boldognak látszik, ahogy körbenéz a jelenlévőkön. Nem
gondoltam volna, de valóban van valami nagyon ünnepélyes ebben a pillanatban. A
csillagszóró lassan leég, és mikor elhalkul a dal utolsó hangjegye is, óriási tapsvihar tör ki,
30
füttyögéssel és éljenzéssel egybekötve. Nem tudom megállni, hogy a feszült hangulatom
ellenére ne mosolyogjak én is.
Közben látom, hogy a pincérek elkezdték behozni a pezsgős poharakat. Minden pohár
szélét egy eper díszíti. Igazán stílusos.
- Emeljük poharunkat az ünnepeltre! - a DJ ünnepélyes dalt játszik, miközben az emberek
egyesével vagy csapatostul odamennek Krisztához és koccintanak vele. A szabályos kör
eltűnt és a teremben káosz támad.
- Sok boldogságot. – mosolygok rá, mikorra végre kivárom a soromat és odajutok hozzá.
- Köszönöm és nagyon örülök, hogy itt vagy. – őszintén megölel engem – Ígérd meg, hogy
táncolsz velem. Anélkül nem mehetsz haza!
- Én ... – nem tudom befejezni a mondatomat, mert a DJ-nek ismét mondandója van.
- A következő dalt a barátnőid küldik drága Krisztám!
Gyorsan az asztalom felé veszem lépteimet, nem akarok az őrület része lenni,
miközben a What a feeling Irene Cara előadásában tölti be az egész helyiséget. Rebeka már az
asztalánál ül és valakivel beszélget. Akár haza is mehetnék, hiszen gratuláltam Krisztának, de
úgy döntök, hogy még maradok egy kicsit. Nem vágyom a szobám magányára, és kicsit vonz
annak a fantáziája is, hogy valakit felszedjek és ezt ráadásul Rebeka szeme láttára tegyem. Az
legalább enyhe elégtétel lenne azért, amit ő tett. De ahhoz a pezsgőnél valami erősebbre lesz
szükségem. Intek a pincérnek, aki azonnal odajön az asztalomhoz.
- Kérek egy whiskey-t.
- Máris.
A pincér elsiet.
- Csak az ökrök isznak egymagukban. – Kolumbusz leül a velem szemben lévő székre. - Miért
nem jössz oda hozzánk? Intettem neked, nem láttad?
- A holdról is szerintem látszott az integetésed. Nem akarok odaülni hozzátok. - válaszolom
határozottan.
- Rebeka miatt? - faggatózik tovább.
- Nem. - nyugodtan beismerhetném a valóságot is, hogy tényleg miatta nem akarok
csatlakozni az asztalukhoz, mégis valami meggátol abban, hogy ezt megtegyem.
- Ne legyél hülye és gyere oda. Itt fogsz ücsörögni egymagadban egész este?
- Igen.
- Nem értelek. - tudom, hogy nem ért, mert nem mondtam el neki a részleteket.
- Megcsalt. - foglalom össze egy szóval az egész történetet, mert rájövök, hogy előbb-utóbb
úgyis elmondanám neki.
31
- Micsoda? – Kolumbusz őszinte meglepetéssel néz rám. - Mondtam én neked, hogy valami
nem stimmel azzal a nővel! Mikor történt?
- Nem tudom, de nem lényeges, hogy mikor, hanem hogy megtette.
- Mindegy, most már nincs jelentősége, mert úgysem tervezed vele a jövőt. Lépj tovább,
jönnek majd más nők az életedbe. Ha akarod, átülök ide hozzád, és együtt keresünk majd itt
neked valami szemrevaló hölgyet.
- Nem kell, menj vissza nyugodtan.
Gondolom látja rajtam, hogy nem vágyom a társaságára, ezért csak megrázza a fejét,
bátorításként megveregeti a vállamat, majd jelentőségteljesen feláll és visszamegy az
asztalához. Fél perc múlva látom, hogy már megint a lányokat fűzi. Soha nem csalta meg a
feleségét, vagy ha igen, velem nem osztotta meg, de az tény, hogy kimaxolja a flörtölést,
akárhányszor egyedül megy bulizik.
- Hozhatok még valamit? - szakít ki a gondolkodásomból a pincér hangja.
- Igen, még egy whiskey-t.
Az alkohol némileg segít lenyugodni. Érzem, hogy elernyednek tőle az izmaim, kezdenek
felszabadulni az elzárt vágyaim, amiket addig gondosan a barikádok mögött tartottam, és a
racionális gondolataimat egyre kevésbé tartom figyelemreméltónak. Az alkohol olyan az
agyamnak, mint lazító masszázs a testnek, azzal a különbséggel, hogy a masszázstól nem
leszünk másnaposak. És ez azért nagy különbség.
Intek a pincérnek még egyszer és rámutatok az üres poharamra. Azonnal megérti és alig
észrevehetően bólint, majd sarkon fordul.
- Parancsoljon uram. – egy kéz lerakja elém a poharamat, de a hang nem a pincérhez tartozik.
Egy női hang. Rebeka.
- Kösz. – teljesen le vagyok dermedve, nem tudom, mit reagáljak. Nyilván elkérte a
poharamat a pincértől, még mielőtt az asztalomhoz ért volna.
- Leülhetek?
- Azt csinálsz, amit akarsz.
Szó nélkül leül a velem szemben lévő székre és engem néz.
- Látom nem túl fényes a hangulatod.
- Hát te biztosan nem segítesz hozzá a fényéhez. – beléptem abba a fázisba, ahol már alig van
cenzúra az között, amit gondolok, és amit kimondok. Áldásos állapot ahhoz képest, mennyi
melóm van egyébként azon, hogy megszűrjem a mondandómat. Csak egyetlen gondolat
vezényel. Bántani akarom őt. Mivel nem üthetem meg, legalább szavakkal.
- Menjek inkább el?
32
- Én mondjam meg neked, hogy mit csinálj? A múltban erre nem volt szükséged. – gúnyosan
mosolygok. Csodálkozom rajta, hogy még nem állt fel az asztaltól vagy nem kevert le egy
pofont.
- Részeg vagy. – mondja, és hátradől a székében.
Visszaépül a cenzúra az agyamba, és nem válaszolok. A józan higgadtsággal kimondott
ténymegállapítása, miszerint sikerült lerészegednem, azt az érzetet kelti bennem, hogy kettőnk
közül csak ő a felnőtt, én pedig egy taknyos kölyök vagyok. Azt is mondhatnám, hogy
eluralkodott rajtam annak az érzete, hogy az anyám ül velem szemben, én pedig lapítok, mert
éppen kiderült a szülőin valami óriási balhé.
Egyikünk sem szólal meg hosszú pillanatokig. Sikerül kipaterolnom közben anyám
szellemének jelenlétét kettőnk közül, és ismét vele egyenrangú felnőttnek érzem magamat.
Ezzel együtt visszatér a dühöm is. Azt gondolom, hogy minimum szégyellnie kellene magát
azért, amit tett, de nem látom rajta ennek jelét. Felhajtom azt a pohár whiskeyt is, amit ő
hozott nekem.
- Sok lesz. – szólal meg.
- Nem vagyok gyerek, magam is tudok dönteni az életemről! - fakad ki belőlem. Nem
akarom, hogy megint gyereknek érezzem magamat mellette, ezért minden erőmmel
nekifeszülök, és tudom, hogy mostantól kezdve bármit mondana, biztos, hogy
ellentmondanék.
- Hát most éppenséggel pont gyerekként viselkedsz. És nem csak most. – összekulcsolta a
kezeit a mellkasán, de továbbra is kitartóan ül a helyén. Úgy látom nem akar távozni
egyhamar. Sötétlila, mély dekoltázsos felsőt vett fel, amelyet egy díszes, csillogó bross díszít.
Akaratlanul mindig a brossra téved a tekintetem, és nem csak oda. Már megint sikerült olyan
felsőt választania, ami tökéletesen kiemeli a melleit. Ahogy mozog néha kivillan a fekete
melltartója csipkés széle. Rögtön az mellett a gondolat mellett, hogy utálom őt, megjelenik a
szexuális vonzalom érzete is. Mintha ezek külön történetek lennének, és semmi összefüggés
nincs közöttük. Kezd elég fárasztó lenni összetartani a minden irányba száguldozó
gondolatokat és érzéseket. Pont olyanok, mint Kriszta tortáján a csillagszóróból kirepülő
szikrák.
Közben elkezdett ő is nézelődni a teremben, de nem áll fel. Érzem, hogy az alkohol
mennyiségével kapcsolatos megállapítása igaz volt, csak ezt persze soha nem ismerném be.
Idegesítő, hogy már megint jobban mérte fel a helyzetet, mint én. Az utolsó pohár már
valóban nem kellet volna. Az összes gondolatom leszűkült egyetlen egyre - le szeretném tépni
róla a felsőjét azzal az idegesítő brossal, birtokolni őt, érezni, hogy a kontroll az én kezemben
33
van. Aztán megint elhatalmasodik rajtam a becsapottság érzése. Hazudott nekem! Eltitkolta a
megcsalást! Szeretem megfejteni a titkokat, de ez most nem olyasmi, amit meg szerettem
volna fejteni. Undor ébred bennem, és már bánom azokat a pillanatokat is, amiket vele együtt
éltem meg. Hogy volt bőr a képén lefeküdni mellém az ágyba, mintha mi sem történt volna?
És ha erről hazudott, akkor vajon még miről?
- Megcsaltál. – magam sem tudom, miért mondom ezt ki.
- Igen. – bólint, és egyenesen a szemembe néz.
- Megcsaltál. – talán abban bízom, hogy egyszer más választ fog adni és megcáfolja ezt az
emészthetetlen információt.
- Igen. – mondja ugyanolyan nyugodt hanggal. – Boldogtalan voltam.
- Miattam?
- A kapcsolatunkban voltam boldogtalan.
- A kapcsolatunkban... - ismétlem utána. - Én boldog voltam abban a rohadt kapcsolatban!
- Boldog? Igen? Akkor miért nem tudtad soha elengedni Krisztát?
- Most miről beszélsz? - nézek rá teljesen értetlenül.
- Nagyon rosszul esett, amikor a fontos dolgokat nem tőled tudtam meg, hanem tőle! – most
már Rebeka is dühösnek látszik. Legalább sikerült kihoznom a sodrából. Már ez is némi
vigaszt nyújt nekem.
- Mondj egy konkrét példát! Csak egyet!
- Mondok neked akármennyit! Nem akartál összeköltözni velem, kételyeid voltak ezzel
kapcsolatban, de ezt soha nem mondtad el nekem.
- Nem tartottam fontos információnak.
- De ahhoz elég fontos volt, hogy Krisztával megbeszéld, ugye?
- Igen. Mert amint kimondtam, már meg is oldódott. Én elmondtam, ő meghallgatott és az ügy
le volt zárva. Soha többet nem merült fel.
- Te voltál ott, amikor Kriszta balesetet szenvedett.
- Igen. Mert felhívott. Most komolyan a szememre akarod vetni azt, hogy segítettem neki?
Hiszen te két napig utána ott aludtál nála!
- Igen. De azt hogy ki vitte őt haza tőle tudtam meg, nem tőled!
- Írnom kellene egy listát arról, hogy napközben mi történt velem és este beszámolni neked?
- Hagyjuk. Látom nem akarod megérteni, amit mondok. – ismét összekulcsolta a kezeit.
- Most már nem hagyjuk! - erősködök tovább.
- Nem voltam a bizalmasod. Elmondtad, hogy aznap min dolgoztál a munkában, de azt már
nem mondtad el, hogy vettél egy telket Esztergom mellett. Véletlenül tudtam meg, mert
34
teljesen szürreális módon a pasas épp hozzánk sétált be megíratni az adásvételi szerződést,
pedig megszámlálhatatlanul sok másik ügyvédi irodába is besétálhatott volna. Először arra
gondoltam, hogy biztosan meglepetés, biztos majd elmondod, de te nem mondtad, és egy
napon rájöttem, hogy valószínűleg nem is fogod. Igazából nem akartál velem együtt élni, nem
tudtad elképzelni, hogy egyszer gyűrűt húzz az ujjamra. A számodra fontos dolgokat nem
osztottad meg velem! Azokat mindig csak Kriszta tudta meg, ő volt a bizalmasod, nem én,
pedig velem éltél, mellém feküdtél le minden este és mellettem ébredtél fel minden reggel.
MELLETTEM! – olyan erővel mutogat az ujjával magára, hogy attól félek mindjárt eltörik.
- Rég feltűnt, hogy igazából őt szereted, - folytatja a szóáradatot és már bánom, hogy
megnyitottam ezt a párbeszédet,- és hogy vele szeretnél lenni, ha én nem lennék. Annyira
gyáva vagy, hogy ezt még neki sem merted elmondani soha!
Az utolsó mondatától felforr bennem a vér, mert érzékeny pontomra tapintott. Én magam is
gyávaságnak tartottam, hogy soha nem mertem Krisztának színt vallani, de teljesen más
magamat vádolni ezzel, mint hogy más tegye. A lelkem rejtett zugából hirtelen előtör egy
információ, amit soha nem mondtam ki eddig, de tudom, hogy ebben a helyzetben ez az a
dolog, amivel ugyanúgy tudom őt bántani, mint ahogy én érzem magamat megbántva.
- És te? Az őszinteség példaképe? Te mikor akartad velem megosztani, hogy terhes voltál a
közös gyerekünkkel? Legalábbis azok után, amiket bevallottál már csak reménykedni tudok,
hogy az én gyerekem volt...
Az arcán ellentmondásos érzések tükröződnek. Haragszik, megdöbbent, szomorú. Soha nem
mondtam el neki, hogy tudok a vetéléséről. Egy ideig vártam, mert gondoltam gyászol, és ha
megnyugszik akkor majd megosztja velem. De nem tette. Az élet ment tovább, és a titok titok
maradt. Ha tényleg őszinte akarok lenni önmagammal, akkor biztos vagyok benne, hogy én
voltam az apa, de mintha elindult volna velem egy lavina, és anélkül, hogy végig kellene
gondolnom, automatikusan mondok ki olyan mondatokat, amik a másik megalázására
irányulnak. Olyan mintha ez valami fajta mélyen kódolt ősi tudás lenne, de nem a jobbik fajta
tudás.
- Igazad van. – alig tudja kimondani a szavakat. Feláll, és egyáltalán nem kedvesen még
visszaszól – Jó szórakozást.
- Rebeka.... – de már nem hallja, vagy nem akarja hallani, mert elsiet az asztaltól.
Nem ilyen formában kellet volna közölnöm vele. Nem itt, nem most, nem ilyen állapotban és
nem ennyire kegyetlenül. A vágyam viszont teljes mértékben teljesült. Fájdalmat okoztam
neki, de mégsem érzek megelégedettséget. Kételkedem abban, hogy még helyre lehetne hozni
a helyzetet. Talán, ha egyikünk sem mondott volna ki semmit. Ő nem mondta volna el, hogy
35
megcsalt, és én nem mondtam volna el neki, hogy tudok arról, hogy elvetélt. Talán akkor még
össze tudtuk volna foltozni azt, ami elromlott.
6.
- Ébresztő!
- Mi? – csak ez a két betű jön ki belőlem és az is jókora késéssel.
Azt sem tudom hirtelen hol vagyok. A távolból érkezik hozzám a női hang. Nagy nehezen
kinyitom a szememet és látom, hogy Kriszta áll felettem.
- Még hogy mi? Eltűntél a buliból, nem is köszöntél el! Csak beugrottam megnézni jól vagy-
e.
- Kriszta. Kérlek ne ordibálj.
- Nem ordibálok. - mondja kicsit halkabban. - Jól kiütötted magadat tegnap.
- Korán van még, nem beszélhetnénk később?
- Délután két óra van.
- Azt sem tudom mikor jöttem haza.
- Reggel fél hétkor. - válaszol készségesen. - Apukádtól tudom, mert hallott téged reggel
megjönni. Kezd valami derengeni a fejemben az előző estéről. Emlékszem, hogy miután
Rebeka elviharzott, utána akartam menni, de nem találtam őt sehol sem. Mielőtt hazajöttem
volna, a házunkhoz közel lévő parkban ücsörögtem egy padon, pedig a tegnapi április eleji
éjszaka egyáltalán nem volt meleg. Csak amikor világosodni kezdett indultam el haza.
- Nem kellene hazamenned takarítani, vagy ilyesmi? – igazából nem gondolom komolyan az
elküldését, csak még nyújtom az időt, hogy ne kelljen felkelnem az ágyból. Kicsit hasogat a
fejem és émelyeg a gyomrom.
- Ezt nem úszod meg ilyen könnyen. Elmondod, hogy mi van?
Kimászok az ágyamból, vagyishogy inkább legurulok róla és felállok, mint valami
öregember. Csak most veszem észre, hogy ugyanabban a ruhában vagyok, amiben tegnap a
buliban voltam. Előkaparok pár tiszta darabot a szekrényemből, amit Kriszta türelmesen
végignéz és kitántorgok a szobámból, hogy embert faragjak magamból a fürdőszobában.
- Hogy tetszik a könyv? – Kriszta a kanapén ül és egy könyvet tart a kezében, amit most
felemelt, hogy lássam, miről beszél. Azonnal felismerem a könyvet, amit a pöttyös dobozból
hoztam el. - Nem vall rád az ilyen jellegű irodalom, főleg nem a német nyelven íródott.
36
- Nem olvasom. Csak .... találtam. – remélem nem köt bele ebbe a kétes mesébe, mert igazán
nem szeretném elmesélni neki a sztori részleteit.
- Hozhatok neked magyar kiadást, ha érdekel.
Bólintok az egyszerűség kedvéért. Látom az arcán, hogy megörvendett a válaszomnak.
- Szóval....Hogy vagy a tegnapi után? Rebeka felhívott.... sírva. - teszi hozzá a mondat végére.
- Azon felül, hogy valószínűleg mindkettőtöknek kicsit emészteni kell még a történteket,
nagyon örülök, hogy végre minden kiderült. - folytatja gyors tempóban a mondandóját. -
Fárasztó volt ez a köztes ember szerepe. Soha sem tudtam, hogy mit mondhatok el neked és
mit mondhatok el neki, mert mindketten jöttetek, kiöntöttétek a szíveteket, aztán meg
megkértetek, hogy ne mondjam el a másiknak. Most végre felszabadultam a terhek alól és
csak hogy tudd, örökre kiléptem ebből a szerepből. Csak olyat mondj el nekem ezután, amit
elmondanál neki is.
- Örülök, hogy legalább valaki ebben a helyzetben megkönnyebbült. Eddig én nem akartam
beszélni vele, most már ő sem velem.
- Vele szeretnél lenni? - meglep a kérdése. Nem számítottam rá, de jól esik, hogy
belekérdezett a probléma kellős közepébe. Olyan vizekre evez, amikre egyedül nem szeretek
evezni.
- Nem.... – kimondom, de érzem, hogy semmi súlya nincs a válaszomnak.- Igazi lúzernek
érzem magamat attól, hogy arra számítottam ismét összejövünk mikor legutóbb nála voltam.
- Ha vele szeretnél lenni, akkor legyél vele. Ennyire egyszerű! Nem túl sokat küzdöttél a
kapcsolatotokért és azért, hogy működjön. Elfogadtad a döntését és elviharzottál. - foglalja
össze egy mondatban azt, amit nekem hetekbe tellett lejátszani.
- Miért, mit kellett volna tennem? Kényszeríteni őt? Odakötözni az ágyhoz?
- Hát, az lehet felpezsdítette volna a szexuális életeteket. - válaszolja tárgyilagosan. - Tudsz
őszintén válaszolni arra, hogy boldog voltál-e mellette?
- Igen, az voltam. – válaszolom határozottan.
Kriszta elgondolkodva méreget.
- Adok neked öt másodpercet, hogy kimond az igazat.
- Igen. Voltak boldog időszakaink.
- Még van három másodperced.
- Boldogok lehettünk volna!
- Ez meg mit jelent?
- Azt, hogy ha nem jönnek közbe különböző sajnálatos körülmények, akkor valószínűleg
együtt maradtunk volna.
37
- Mégis milyen körülmények?
- A eltitkolt abortusz, a megcsalása, meg ilyenek.- szándékosan a legfájóbb sérelmeimet
sorolom csak fel. Többek között azért, mert hirtelen csak ezek jutnak eszembe.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy ő tehet arról, hogy szakítottatok?
- Persze hogy nem. - válaszolok lemondóan és hátradőlök az ágyamon. Túlságosan fárasztó
most ez a beszélgetés. Másnaposság nélkül is nehéz lenne ezekről beszélgetni, így meg pláne.
Hibáztatom Rebekát az ő bűneiért, hibáztatom magamat is, hogy miért nem léptem korábban,
miért nem viselkedtem másként, míg végül már semmi más nem marad bennem, csak a
hibáztatás érzése, függetlenül attól, hogy konkrétumokhoz kapcsolódik vagy sem.
- Az a baj, hogy ti pont nem arról vitatkoztatok soha, amiről érdemes lett volna.
- Túlságosan leegyszerűsíted.
- Lehet, azt viszont látom, hogy szereted őt továbbra is, csak büszke vagy, hogy ezt beismerd.
- Az őrületbe fogsz engem egyszer kergetni ezekkel a ténymegállapításaiddal! Szeretem őt
persze, de ez nem jelenti azt, hogy együtt is akarok vele lenni, vagy ő velem. Sokféle szeretet
létezik és nem gondolom, hogy mindegyik alkalmas a kapcsolatra.
Csend támad a szobában. Már megint nagyon erőteljesen érzem Kriszta illatát, beivódik az
összes pórusomba és feláramlik egyenesen az agyamba. Felkönyöklök az ágyon és egymásra
nézünk.
- Ne csináld ezt. – szólal meg és összeráncolja a homlokát.
- Mit?
- Most éppen nem barátként nézel rám. Látom a szemedben. Én férjhez megyek, neked
pedig a Rebekával való kapcsolatod romjaival kellene kezdened valamit. Irányítsd inkább a
figyelmedet arra.
Egy pillanatig hezitálok, de rájövök, hogy nincs vesztenivalóm. Tényleg férjhez megy pár
hónap múlva, fogalmam sincs, hogy Rebekával valaha szóba állunk-e egymással, a karrierem
területén is kissé megfeneklettem, így jóformán nincs olyan területe az életemnek, amibe
jelenleg bele tudnék kapaszkodni. Ebben a kaotikus állapotban már nincs mit veszítenem
azzal, ha felteszem Krisztának azt a kérdést, amire a válasz hosszú évek óta foglalkoztat.
- Soha sem éreztél többet irántam, mint barátságot?
Nem lepődik meg a kérdésen, mintha várta volna.
- Szerelmes voltam beléd mielőtt összejöttél volna Rebekával. - válaszol határozottsággal a
hangjában. - Azt gondoltam, hogy mi ketten összetartozunk. Rengeteget beszélgettünk, lelki
társamnak éreztelek téged. De aztán összejöttél Rebekával és gondoltam, hogy ezt a sors
akarta így. Aztán kisvártatva jött Tihamér, beleszerettem és ez végleg segített elengedni téged.
38
- Miért nem mondtad el soha? - ülök fel teljesen felvillanyozva. Valójában semmi jogom
nincs kérdőre vonni őt, mivel én sem vallottam soha színt nyíltan.
- Te azt vártad, hogy én adjak jelet, én azt vártam, hogy te. C'est la vie. Jól van ez így, ahogy
van. Ha lett volna közös utunk, akkor összejövünk.
- C'est la vie? Csak ennyi?
- Igen. - nagyon határozott a hangja. - Hagyd ez a történetet meghalni és koncentrálj inkább
Rebekára. Vajon van-e jövőnk, ha a múltunk a jelenünk?
- Voltaire?
- Nem. - felnevet. - Carrie Bradshaw, Szex és New York.
Látom rajta, hogy nem kívánja tovább boncolni a témát, és a maga részéről lezártnak tekinti.
Én ennél nehezebb helyzetben érzem magamat. Azért nem tudtam soha beleengedni magamat
teljesen a Rebekával való kapcsolatba, mert az elmém egy csücskében mintha arra
számítottam volna, hogy egy ponton összejövünk Krisztával. Kriszta felé érzett érzéseimbe
sem tudtam soha beleengedni magamat, mert attól féltem, hogy elutasít, és akkor talán a
barátságunk is odaveszik. Most azt mondja, hogy zárjam le a kettőnk közötti múltat, mert
másképp nem lesz jelenem. Csakhogy nem tudom lezárni a múltat vele, ha úgy érzem meg
sem éltem!
Egy hét a beszélgetés után lődörgéssel telik, pontosan ugyanúgy, mint az előtte lévő
hetek. Ez érzetem szerint önmagam legrosszabb formája. Folyamatosan sorozatokat nézek,
eszem, alszom, számítógépes játékokat játszok, néha kimegyek sétálni a közelben lévő
parkba, de ezenkívül más nem történik. Vajon most mit gondolnék magamról, ha a saját
életemet nézném a TVben? A főhőst az egyik nő megcsalja, a másikkal való lehetséges
párkapcsolatért soha nem mert tenni. Nincs munkája, nem is tudja, mit akarna csinálni. Ha
ilyen figurákat látok a sorozatokban, hálát szoktam érezni, hogy nem az én életemről szól a
történet. És most mégis rólam szól...
Eldöntöm, hogy felhívom Rebekát és felvetem neki, hogy üljünk le megbeszélni a
történteket. Legalább elmondhatom, hogy tettem egy lépést felé. Sokáig cseng, és mikor már
épp letenném, felveszi.
- Mit akarsz?
Belém fagy a szó, mert nem számítottam arra, hogy ennyire ellenséges lesz.
- András! Ha felhívtál, akkor legalább annyi vér lehetne a pucádban, hogy beleszólsz a
telefonba! - nem emeli fel a hangját, de érződik a feszültség a szavai mögött.
Legszívesebben lecsapnám a telefont, de megerőltetem magamat, hogy ne tegyem.
39
- Itt vagyok, csak... - nem jut eszembe semmilyen kifogás, ezért kimondom az igazat. – ...csak
meglepődtem. Beszélni szeretnék veled.
- Már mindent elmondtunk egymásnak.
- Szerintem nem! – emelem fel a hangomat. Csend támad a telefon másik végén. Valószínűleg
most ő lepődött meg.
- Rendben.
Meglep a hirtelen visszavonulása, nem jellemző Rebekára, hogy ilyen könnyen beadná a
derekát.
- Akkor találkozzunk valahol. - ajánlom fel neki.
- Feltételezem, hogy nem túl nyugodt hangsúlyban fogunk beszélni egymással, szóval
találkozzunk nálam.
- Ma este átmegyek, ha neked is megfelel.
- Itt leszek.
Köszönés nélkül teszi le a telefont. Ez jól ment! Mondhatnánk.
A lakás semmit sem változott, viszont Rebeka az utolsó látogatásunkhoz képest sokat.
Akkor mosollyal fogadott, most elég borús arckifejezéssel. Akkor lazán sexi volt, most csak
simán laza. A haját befonta, semmi smink, első ránézésre olyan érzésem támad, mintha most
kelt volna ki az ágyból. Fekete kapucnis felsőt visel fehér flitterekkel a hátán, fekete
nadrággal és fehér pólóval. Egy igazi két lábon járó jin-jang szimbólum.
- Kérsz valamit? – úgy érzem, csak udvariasságból kérdezi meg. Kétlem, hogy ebben a
pillanatban vendégszerető hangulatában van.
- Nem, köszi.
Távolabb ülünk le egymástól, mint a legutóbbi alkalommal. Én a kanapéra, ő jobbra tőlem a
fotelbe, amit még egy picit hátra is mozdít, hogy még távolabb legyen. Mindketten meredten
és kitartóan nézzük az asztalt, mintha az valami kivételes antik darab lenne, pedig csak sima
IKEA. Indoknak, hogy miért ne nézzünk helyette egymásra viszont tökéletes.
- Azt mondtad beszélni szeretnél. Hát beszélj. – Rebeka töri meg végül a csendet. Úgy látszik
megunta az asztal vizsgálgatását.
- Abban bíztam, hogy beszélgetni fogunk, és hogy nem csak én egyedül fogok beszélni.
- Nekem nincs mondanivalóm.
Felhúzom a szemöldökeimet, de nem fűzök a mondatához végül megjegyzést.
- Akkor elmondom, hogy én mit akartam mondani, aztán ha azután sem lesz mondanivalód,
akkor hazamegyek. - kezdek bele. - Bocsánatot kérek azért, amit Kriszta buliján mondtam.
40
Már régen el szerettem volna neked mondani, de nem a megfelelő időt és hangnemet
választottam hozzá és te sem könnyítetted meg a dolgomat a beismeréseddel.
Ha a tekintetével ölni tudna, most már biztosan a szőnyegen hevernék. Eszembe jut Kriszta,
aki óva intett egymás hibáztatásától. Látom, hogy tényleg nem eredményre vezető, ha őt
teszem felelőssé a saját döntéseimért. A levegőt kettőnk között szinte vágni lehet.
- Krisztától tudtam meg, hogy terhes voltál és elvetéltél. Emlékszem, hogy még csak fél éve...
- Nyolc hónapja.- javít ki azonnal, de nem néz rám.
- Akárhányszor itt ültünk a szőnyegen, mindig arra gondoltam, hogy egyszer felhozod és
megbeszéljük.
- És te miért nem hoztad fel, ha annyira meg szeretted volna beszélni? - kapásból tudnám
válaszolni azt, hogy 'mert te sem hoztad fel', de tudom, hogy teljesen meddő párbeszédet
indítana el a megjegyzésem.
- Nem tudtam, mi lenne a helyes viselkedés!
- A helyes viselkedés. - ismétli vissza a szavaimat gúnyosan. - Gondolod, hogy én tudtam, mit
kellene csinálni? Nem terveztem és nem is akartam gyereket. El akartam neked mondani, de
te nem voltál túlságosan nyitott erre a témára.
- Miről beszélsz? - teljesen váratlanul érnek a vádjai. Való igaz, hogy nem beszéltünk a
gyerekvállalás lehetőségéről, de ez nem azt jelenti, hogy kértem volna tőle, hogy vetesse el!
- Emlékszel arra az estére, amikor Kolumbusz felhívott, hogy Jenny babát vár?
- Nem. - vonom meg a vállamat.
- Miután letetted a telefont azt mondtad, hogy most aztán Kolumbusz örökre Jenny mellé meg
a gyerek mellé lesz láncolva. Megkérdeztem tőled, hogy mit szólnál ahhoz, ha te is apuka
lennél és te halál nyugalommal azt mondtad, hogy biztos kiugranál az ablakon.
- Ilyet biztos nem mondtam! - ellenkezek hevesen - És ha mondtam is, akkor nyilván
vicceltem. Azt te sem gondolhatod komolyan, hogy tényleg megtettem volna!
Teljesen jogtalannak érzem a vádjait. Olyasmit próbál elhitetni velem, ami egészen biztos
nem teljesen úgy történt, mint ahogy azt most lefesti.
- Tudom, hogy képletesen gondoltad, de akkor sem azt hallottam ki a szavaidból, hogy örülnél
az apaságnak.
- Biztosan nem viccelődtem volna, ha tudom, hogy terhes vagy!- hozom fel a védelmemre.
- Hát én meg biztosan elmondtam volna, hogy terhes vagyok, ha nem viccelődsz ezzel! - vág
vissza.
41
Ritkán veszekedtünk, míg együtt voltunk, most is nagyon szokatlan a szituáció, de érdekes
módon megnyugtató is. Végre arról veszekszünk, ami mindkettőnket nyomasztott.
Felállok és kimegyek az erkélyre, hogy levegőzzek kicsit. Most már kezdem látni, hogy
milyen volt az ő helyzete és hogy neki is megvoltak az indokai a viselkedésére. Vajon hogy
fogadtam volna, ha akkor elmondja? Nem tudom a választ.
Akkortájt történt a munkahelyi epizód, amiről soha nem beszéltem neki. Lilla volt a
neve, a főnök asszisztense. Mindenkivel kedves volt, de csak egyetlen embert tüntetett ki
megkülönböztetett figyelemmel. Engem. Hol kávét főzött nekem, hol velem ebédelt azzal az
ürüggyel, hogy közben megbeszéljük a munkahelyi dolgokat. Persze soha nem beszéltünk
munkáról. Volt barátja, de valami lúzer lehetett, mert egyfolytában csak panaszkodott róla.
Soha nem értettem, hogy miért nem hagyta el. Egy olyan nő, amilyen ő volt, bármelyik pasit
megkaphatta volna. Egyszer hazavittem őt, mert éppen szervizben volt az autója.
Az autó biztonságos zárt terében Lilla színt vallott és azt mondta, hogy kíván engem,
és szeretne velem eltölteni egy éjszakát. Nem ígért kapcsolatot, sem azt, hogy elhagyja a
barátját, egyszerűen csak a szexet akarta. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem
fantáziáltam róla, de amikor ennyire nyíltan kimondta, és választ várt tőlem, hirtelen
megijedtem. Az egyetlen dolog, amit képes voltam kimondani az volt, hogy „Van barátnőm.”
Nem volt fontos információ, mivel Lilla tudott róla, de felfogta a mondatba elrejtett
válaszomat. Mielőtt kiszállt volna az autóból a parkolóban, megfogta a nyakkendőmet, közel
húzott magához és megcsókolt. Az ajkai melegsége és az a vágy, amivel megcsókolt egy
pillanatra rabul ejtettek, de aztán eltoltam őt magamtól és valami olyasmit mondtam, hogy
“nem vagyok az a fajta férfi, aki megcsalja a barátnőjét.” Másnap beadta a felmondását és
egy hónap múlva végleg kilépett. Az alatt az egy hónap alatt gondosan elkerült engem. Fél
évig hallgattam a többiek cikizését, akik különböző forgatókönyveket találtak ki arra, hogy
vajon mi történt köztem és Lilla között, de soha nem mondtam el egyiküknek sem, hogy
valójában mi történt az autóban. Azt sem tudtam meg soha, hogy Lilla miért reagált az
elutasításra felmondással. Elég furcsa volt a viselkedése, de az is lehet hogy pusztán
egybeesett a két esemény és valami teljesen más miatt mondott fel. Rebekának nem akartam
beszámolni erről, mert végül is szexre nem került sor, a csókot pedig nem én
kezdeményeztem, innentől meg felesleges lett volna ezzel borzolni a kedélyeket. Kitudja,
hogy alakult volna a kettőnk közötti helyzet, ha akkor mégis elmondom neki, vagy
beleegyezek a légyottba Lillával? Lehet, hogy sokkal előbb szakítottunk volna.
42
- Jobban vagy? – Rebeka szinte barátságos hangsúllyal érdeklődik a hogylétem iránt, miután
visszatérek a szobába. Szemlátomást megnyugodott ő is. Az asztalra időközben odakerült egy
gőzölgő kancsó tea. Teljesen összekuporodva ül a fotelben.
- Sajnálom, hogy úgy érezted nem vállalnám a babát, és azt is sajnálom, hogy ezért nem
merted elmondani. - őszintén jönnek ki belőlem a szavak. Lenyugodva érzem, hogy neki sem
volt egyszerű.
- Én is sajnálom, hogy nem beszéltem neked róla.
Úgy érzem kimondtunk mindent, amit ebben a helyzetben ki tudtunk mondani, és valamiféle
nyugvópontra érkeztünk. Valamiért még sincs olyan érzésem, hogy fel kellene állnom és
hazamennem. Csak ülök és várok. Felmerül bennem annak a lehetősége, hogy mesélek neki
Lilláról és eszembe jut ismét az a gondolat, hogy vajon ha én lennék az életemről szóló TV
sorozat szereplője, elmondanám neki? Úgy érzem, hogy igen, hiszen ő is elmondta a
megcsalását. Közben arra gondolok, hogy miután annyit ítélkeztem a béna sorozatok felett,
létezik, hogy a valóság is ennyire “sorozatszerű”?
Körvonalakban ugyan, de minden fontos részletre kitérve elmesélem a sztorit. Látom
az arcán a meglepődést, de nem borul ki. Még azt is megkockáztatnám, hogy szórakoztatja őt
a történetem. Nem rossz értelemben, inkább amolyan "sosem gondoltam volna ezt rólad
András" stílusban.
Régebben úgy gondoltam, hogy a kapcsolatba a megcsalás semmilyen szintje nem fér bele és
pont. Most is így gondolom, az már más kérdés, hogy annak ellenére bekerült a
kapcsolatunkba, hogy én annyira elleneztem. Az is lehet, hogy pont azért került bele.
- Nem akartam, hogy csak azért maradj velem, mert teherbe estem. - tér vissza Rebeka az
eredeti témánkhoz. - Azt hiszem, nem tudtam volna azzal az érzéssel élni, hogy hozzám vagy
láncolva, ahogy te nevezted. Ez előbb-utóbb úgyis megmérgezte volna a légkört kettőnk
között.
- Én nem....
- Várj, még nem fejeztem be. - a nézése olyan, hogy egyből elfelejtem, mit is akartam
mondani. - Megijedtem a helyzettől és később rájöttem, hogy nem attól féltem, hogy téged
foglak magamhoz láncolni, hanem én éreztem a gyerek által örökre hozzád láncolva
magamat.
Mindig azt hittem, hogy ő volt az a kapcsolatunkban, aki nem kérdőjelezte meg a
kettőnk között lévő köteléket. Azt gondoltam, hogy csak arra vár, hogy gyűrűt húzzak az
ujjára.
43
- Én sem voltam biztos abban, hogy veled akarok maradni. – végre kimondom azt a mondatot,
amit évek hosszú sora alatt hordoztam magamban, de soha nem mertem konkrét formába
önteni. - Azt gondoltam, hogy ez az érzés majd biztos elmúlik, ha elég hosszú ideig leszünk
együtt.
- Ez az érzés nem szűnik meg az idő múlásával, az idő csak egyre nehezebbé teszi a kilépést,
mert egyre több közös múlt áll a két ember között, egyre több a kapcsolatba fektetett idő, és
ezért egyre inkább azt szeretnénk, hogy ennek a hosszú együtt töltött időnek legyen értelme,
ha már egyszer annyi mindent feláldoztunk érte. Azt feltételezted rólam, hogy azonnal
bedobnám a törülközőt, ha elmondanád, hogy nem vagy teljesen biztos kettőnkben?
- Igen, nyílt felkérés lett volna a szakításra. - válaszolom kétségek nélkül.
- Ezt szeretted volna?
- Nem! Mondom, hogy nem akartam szakítani, azért nem mondtam el!
- De velem maradni sem akartál! - emeli fel a hangját.
- Te is kételkedtél! – vágok vissza. Már megint átmentünk mind a ketten a "kenjük a dolgot a
másikra" üzemmódba.
- Nem akartam, hogy minta apa legyél, aki kötelességtudóan megtesz majd mindent, de belül
szétveti a frusztráció.
- Honnan tudod, miként viselkedtem volna? – felháborítanak a vádjai. A bíróságon biztos nem
mennének át az ilyen jellegű kijelentései.
- Tűnj el innen! – kiált rám rövidre zárva a vitát.
- NEM MEGYEK EL! – minden egyes szót külön kihangsúlyozok. - Nem dobhatsz ki csak
azért, mert nehézzé vált a helyzet!
- Azonnal menj ki a lakásomból! – kiált újból és haragosan villognak a szemei.
- Nem! – még soha nem éreztem ekkora erőt magamban, de pontosan tudom, hogy maradnom
kell. Azt mondják, hogy a virradás előtti óra a legsötétebb. Nekem is valami hasonló érzésem
van.
Rebeka elkezd zokogni. Úgy látom befejeződött a vita. Kétlem hogy van olyasmi, amit most
mondani lehetne. Csak ülök és nézem őt anélkül, hogy bármit is tennék. Mintha a tenger
hullámzását nézném. Az apály és a dagály harmonikusan váltogatják egymást. Fájdalmas
görcsökben ráng a teste, aztán megnyugszik egy időre, majd megint kezdődik minden elölről.
Nem tudom mennyi idő telik el, de lassan a hullámok kisebbednek, míg a végén már csak
szipog.
- Az egyik reggel valamilyen jelentéktelen dolgon összevitáztunk, már nem is emlékszem mi
volt az alapja. Aznap vetéltem el ... Lehet, hogy nem függött össze egymással a két dolog, én
44
mégis téged hibáztattalak, és nagyon utáltalak. Eldöntöttem, hogy soha nem mondom el
neked, mert nem érdemled meg, hogy tudjál róla.
- Miért nem szakítottál, ha ennyire utáltál? – teszem fel a logikus kérdést.
- Az orvos azt tanácsolta, hogy hagyjak magamnak időt, amíg lenyugszom, és hogy ne
hibáztassalak téged sem magamat, mert nem valószínű, hogy a vitánk okozta a vetélést. Ilyen
dolgok egyszerűen csak megtörténnek. Az is lehet, hogy a magzat beteg volt, és így jobb is,
hogy a terhesség természetes úton megszakadt. Hallgattam rá. Aztán valahogy visszatért
minden a régi kerékvágásba, és éltük tovább az életünket.
- Igen... - válaszolom elgondolkodva.
- Késő van már. Ha gondolod, nyugodtan itt aludhatsz, nem kell hazamenned. – mondja szinte
barátságosan. Még a legvadabb fantáziámban sem gondoltam volna, hogy ennyi kiabálás után
létezik nyugodt hangnem két ember között. A kiabálás mindig valami nagyon destruktív
dolognak tűnt nekem, ami után nem marad más, csak romok. Félig igazam is volt.
Romhalmaz marad, de nem kizárólag a jó dolgok omlottak össze. Úgy érzem néhány gát is
leomlott.
- Köszönöm, de azt hiszem, hogy inkább hazamegyek.
Otthon fáradtan a kanapéra zuhanok, de nem tudok elaludni. Túl sok gondolat van a fejemben.
Az íróasztalomon meglátom a könyvet, amit Kriszta ígért. Nyilván akkor hozta, amikor nem
voltam otthon és anyám betette a szobámba.
Ahogy belelapozok, észreveszem, hogy valaki kézzel beleírt valamit az első oldalra.
Alig tudom kibetűzni az írást, de végül sikerül: „... aki nem hisz vár, aki hisz elindul... „
Semmi név, semmi aláírás. Jó kezdet. Hát akkor lássuk, mit rejt még magában ez a
könyv.
7.
- András! Gyere le kérlek segíteni nekem! – apám hangja a kedvenc autóversenyző játékomtól
szakít el engem.
- Mindjárt! – kiáltok neki vissza, majd bő tíz perc után kimegyek az udvarra.
- Ezt a régi fa bódét szeretném szétszedni és csinálni helyette egy másikat. Úgyis egész nap
otthon vagy, segíthetnél nekem.
45
Figyelmen kívül hagyom a lustaságomra tett megjegyzését, mert én is mélyen belül azt érzem,
hogy a nyakukon lógok éppen, és ezért az a minimum, hogy munkával egyensúlyozom az
ittlétemet. Mégis van valami kényelmetlenül feszítő ebben a csereüzletben, nem a tettvágyat
és az akaratot erősíti bennem, hanem épphogy az ellenkezőjét, semmirekellőnek érzem
magamat tőle és erőtlennek. Soha sem tartozott az apámmal való együttdolgozás kedvenc
tevékenységeim közé. Sokkal inkább kötelességemnek éltem meg minden házimunkát,
tényleg amolyan kiegyensúlyozásnak azért, hogy a szüleim enni adnak nekem és biztosítják a
fedelet a fejem felett. Valódi hálát, vagy családi összetartozást soha sem éreztem, csak a
kötelességet, és azt, hogy ez így tisztességes, ha a gyerek besegít a házimunkákba, hiszen ő is
ott lakik. A motivációm ennek megfelelően legtöbbször az volt, hogy megtegyem a
kötelességeimet, és ezáltal legalább elkerüljem a morális számonkérést a részükről.
- Mit csináljak?
- Fogd a fejszét és kezd el bontani, ahol jónak érzed. Ezeket a deszkákat már nem tudom
felhasználni mert túl öregek, úgyhogy nem kell kímélni őket.
Nincs kedvem egyáltalán ehhez a tevékenységhez, de a fizikai munka mégis nagyon
kellemes érzést kelt bennem. Nem kell közben semmire sem gondolni, nem kell problémát
megoldani, csak arra kell figyelni, hogy a saját kezemet ne csapjam le a fejszével, na meg
persze apámét sem. Egyéb gondom nincs. Voltak pillanatok az életemben, amikor eszembe
jutott, hogy miért nem mentem el mondjuk kőművesnek, vagy földművesnek? Azoknak a
munkáknak legalább van kézzelfogható eredményük.
Mire beesteledik már csak egy halom deszka van az udvaron. Kellemes fáradtságot
érzek a testemben. Isteni a TV elé feküdni egy megpakolt tányérral és pihenni. Furcsa módon
eszembe jut a pöttyös doboz. Most egy jó alkalom lenne arra, hogy ismét belenézzek, mert
anyám és apám bementek a városba. Szívesen tovább olvasnám a kis naplót, amit azóta nem
nyitottam ki, hogy a dobozt legelőször megtaláltam. Otthagyom a tányéromat a kanapén és
felmegyek a hálószobába, hogy a gardrób padlóján ismét elmerülhessek abban a titkos
világban, ami a pöttyös dobozban rejlik.
1992, december 22.
Modellt álltam neki, cserébe azért hogy én is lefesthessem őt. Órákon keresztül feküdtem és
néztem, ahogy fest. Engem nézett, de egy más világban volt. A testem egyetlen részét sem
éreztem tökéletlennek, mert Ő MINDENEMET tökéletesnek látta. Amikor elkezdett kint
sötétedni letette az ecsetet és hosszan nézett engem. Visszatért a saját világából, és ezután
már csak én voltam és ő...
46
Másnap elrepült Münchenbe a családjához, én meg hazajöttem karácsonyozni a saját
családomhoz.
Újból előveszem a férfi arcot ábrázoló képet a dobozból. Szóval Ő az. Agyam egy pici
zugában megjelenik annak a sejtése, hogy a napló anyámé. A napló bejegyzéseiben ő nem az
anyám, akit egész életemben ismertem, hanem egy idegen nő, akivel eddig még nem
találkoztam.
1992, december 25.
A Karácsony sok olyan dolgot hozott, amikre egyáltalán nem számítottam. Azt hittem nehéz
lesz visszatérni a „való világba”, de nem volt. Endre kijött elém a vonat állomásra. Azt
mondta, hogy szeretné, ha ez a Karácsonyunk gyönyörű lenne. Elsírtam magamat. Úgy
éreztem, mintha a lelkemet valaki satuba zárta volna. Két férfi között lenni pokoli.
Mindkettőhöz elszakíthatatlan szálak kötnek. Az egyik a gyerekeim apja és szeretem őt, a
másik meg, hát... a másiktól meg valahogy élőnek érzem magamat.
Másnap reggel Endre a gyerekekkel feldíszítette a karácsonyfát. Nekem egész nap
sírhatnékom volt, alig bírtam megfőzni a vacsoránkat és az arcomra erőltetni valami mosoly
félét, hogy a gyerekek ne vegyenek észre semmit sem. Endre egész nap nem szólt hozzám,
pedig szerintem pontosan tudta, mi történt a hétvégén. Elérkezett az este és mi odaadtuk
egymásnak az ajándékokat, majd leültünk vacsorázni. Ő terítette meg az asztalt. Még soha
ezelőtt erre nem volt példa. Este, miután a gyerekek lefeküdtek és mi a TV előtt ültünk,
kijöttek belőlem azok a szavak, amiket igazából nem is akartam kimondani. „Vele voltam.” Ő
ezt a két szót megkoronázta eggyel. „Tudom.”
Megkérdezte, hogy szeretnék-e Waldoval maradni. Azt feleltem, hogy nem. Valahol
mélyen végig tudtam, hogy nem tartozom Waldo életébe, de nem tudtam elszakadni tőle, és
nem is akartam. Kellett az imádat, amit a szemében láttam, kellet az az érzés, ahogy ő látja a
teljes lényemet, látja a hibáimat, látja az álmaimat, és a vágyaimat. Úgy éreztem Endre nem
látja ezeket. Amikor viszont nyíltan feltette a kérdést, hogy a másik férfival szeretnék-e lenni,
azonnal tudtam, hogy igazából nincs ilyen szándékom.
Kábultan nézek magam elé. Szinte hihetetlen számomra, hogy apám valaha egy
majdnem identikus helyzetbe került, mint amilyenben én is vagyok. Annyi volt csak a
különbség, hogy nekem nem a „Tudom” volt a reakcióm arra, hogy valaki megcsalt.
Hihetetlen számomra az egybeesés, az időzítés és a hasonlóság a saját életemmel! Olyan,
47
mintha ez egy családi örökség lenne és én nem tettem semmi mást, csak folytattam a
hagyományt. Hátborzongató érzés. Szóval erre mondják, hogy meg van írva a sorsunk?
Újból ránézek annak az embernek az arcképére, aki most már része lett az én
életemnek is. Eddig azt sem tudtam, hogy létezik a világon. Haragudni szeretnék anyámra
azért, amit tett és nem is értem egyelőre, hogyan élte túl ezt az epizódot a házasságuk.
Búcsú
Nekem adtad volna a csillagokat az égről
Elhoztad volna az összes virágot a rétről,
De ha nem lenne csillag az égen,
Hogy virágoznának a virágok a réten?
Nehéz kimondani, mert fáj
Hogy elhagytál....
Visszarakom a naplót a dobozba. Épp amikor becsukom magam mögött a gardrób ajtaját,
hallom, hogy a szüleim visszaérkeztek az üzletből. Vacsora közben szokásos dolgokról
beszélgetünk. Mit láttak az üzletben, milyen ismerősökkel futottak össze, mit lehetne még
venni, de nekem olyan érzésem van, hogy 180 fokot fordult velem a világ. A napló
megmutatta egy eddig számomra rejtett arcukat és annak ellenére, hogy olyanok most
számomra, mint valami rossz szappanopera szereplői, valahogy mégis emberibbek lettek.
Rá szeretnék kérdezni házzaságuk ezen epizódjára, de félek, hogy zavarba hoznám
őket. Vagyis inkább attól félek, hogy én jönnék zavarba, mert nem tiszta úton szereztem róla
tudomást.
-Min gondolkodsz ennyire? – néz rám anyám mosollyal az arcán. Észre sem vettem, hogy
megállt a villa a kezemben és csak meredten bámulok magam elé.
- Csak eszembe jutott valami.
-Találkoztál Rebekával, amióta szakítottatok? – látom anyám nem fél belekérdezni az
érzékeny témákba.
- Igen.
Felállok az asztaltól, úgy érzem nem akarok beszélgetést nyitni erről a témáról, mert az
nagyon gyorsan elnavigálna minket a megcsalás témájához, és arról nem vagyok kész
beszélgetni. Sem Waldóról, sem Rebeka megcsalásáról. Jó éjszakát kívánva magam mögött
hagyom őket a konyhában.
48
Amint letelepszem kényelmesen fent a szobámban a notebookal a lábaimon, azonnal
felugrik egy kis ablak a képernyő jobb alsó sarkában. Meglátom Rebeka nevét, de ezúttal nem
olyan reakciót vált ki bennem, mint amilyet a legutóbbi telefonhívása.
-Van kedved átjönni?
Semmi köszöntés, semmi kertelés. Csak ez a kérdés. Sok negatív véleményt hallottam már az
online kapcsolatokról, de ebben a pillanatban imádom azt az érzést, hogy nem szemtől
szemben állok vele. Így van időm arra, hogy nyugodtan végiggondoljam a választ.
Nem akarok hiú reményeket ébreszteni benne, de tudom azt is, hogy még nem fejeztük be a
múltkori beszélgetést és még nincsenek lezárva a dolgok kettőnk között.
-Igen. - gépelem le végül ezt a négy betűt és még egy ideig nézem a képernyőt, mielőtt
megnyomnám az Entert.
- Főzzek valamit?
- Nem köszi, most ettem. Egy óra múlva nálad tudok lenni.
- Rendben. Várlak.
A nappaliban meggyújtott egy nagy gyertyát. Ezen kívül már csak az olvasó lámpa világít a
sarokban, így nagyon sejtelmes a szoba hangulata.
-Maradhat így? Vagy szeretnéd, hogy felkapcsoljam a lámpát? – kérdi tőlem, amikor látja,
hogy egy pillanatra megtorpantam a szoba ajtajában.
- Maradhat.
- Milyen napod volt? - kérdi kedvesen.
- Semmi különös.
- Csodálom a kitartásodat. Én megbolondulnék a semmitevéstől.
- És veled mi történt a munkában? – terelem el a szót inkább az ő életére.
- Semmi különös. - dobja vissza ugyanazt a mondatot, amit én válaszoltam. Mindketten
elmosolyodunk.
Érzem, hogy a beszélgetésünkben megint átléptünk egy határt, amit nem szabadott
volna. Olyan hangnemet ütöttünk meg, ami túlmutat a sima ex-partnerségen. Minél jobban
igyekszem megfékezni az érzéseimet, annál jobban vonzódom hozzá. Szeretném őt
megérinteni, közelebb menni hozzá. Az agyam hatezer indokot sorakoztat fel, hogy ne
kövessem el ezt a hibát, hogy nincs semmi értelme újból belebonyolódni, de a másik oldalon
megint egy nagyon erős indok áll - meg akarom tenni és kész. Vajon hogy reagálna? Lehet
hogy ő már rég lezárta a kettőnk között lévő kapcsolatot, mégis ahogy most ott ül a fotelben,
azt érzem, hogy nem ellenkezne. Csak meredten néz a gyertya lángjába és egy halvány
49
mosoly játszik a szája szélén. Kész talány számomra. Érzem, hogy a vesztembe rohanok, de
nem akarom megállítani a lépteimet.
- Azt érzem, mintha nem teljesen sikerült volna lezárni azt, ami kettőnk között volt. - nyitom
meg a beszélgetést, jó távolról indítva. Ha nem kerülgetném a forró kását, akkor egyszerűen
csak kimondtam volna, hogy "Szeretnélek megcsókolni."
Megmozdul, majd megállítja a mozdulatát, mintha gondolkodna, mérlegelné a helyzetet.
Végül mégis csak feláll és mellém ül a kanapéra.
- És ezt miből gondolod?
A szavak szintjén semleges a válasza, de a hangsúly, az arcikfejezése és a testtartása egy
teljesen más mondatot fejez ki: "Akkor tedd meg."
Közelebb hajolok hozzá. Az ajkai érintése olyan, mint egy áramütés a testemben. Minden
sejtemben érzem őt. Nagyon puha a csókja. Nem siet, épp hogy csak hozzám ér, csak egy
ízelítőt ad magából és már el is távolodik. Leküzdhetetlen vágy ébred bennem, hogy most
azonnal magamévá tegyem őt, hogy vadul csókoljam, hogy érezzem a bőrét és a testét.
Világos a szituáció. Látom a szemében a vágyat, akkora pupillákkal néz rám, hogy már szinte
az egész szeme fekete és hallom, ahogy felgyorsult a légzése. Már nincs bennem türelem, sem
lassúság. Mindkét kezemmel megragadom az arcát és rátapasztom a számat az ő szájára. Az
ártatlan kiscicából azonnal vadmacskává változik és amilyen szenvedéllyel én csókolom,
pontosan ugyanúgy viszonozza ő is. Az ölembe ültetem őt. A teste ránehezedik a combjaimra
megfogom a fenekét és még feljebb csúsztatom őt.
Már mindkettőnket magával ragadott egy áramlat és semmi más nem létezik, csak a
vágy, hogy egymásba fonódjunk. Azt sem tudom, hogyan kerülnek le rólam vagy róla a
ruhák, mit vesz le magáról ő és mit én. Fogalmam sincs, hogy miként találom meg a gombjait,
halványan emlékszem, hogy pár áldozatul esik, mert nem adja meg magát elég gyorsan. Már
csak egyetlen dolog létezik, a vágy, hogy érezzem őt és őt is ugyanez a vágy hajtja, mert az
egész teste forró és szorosan simul hozzám. Elveszek benne, és az élményben.
Hallom, ahogy hangosan felnyög, mikor eléri az orgazmust és én is másodpercekre
járok az elélvezéstől. Erőteljesen eltolom a medencéjét tőlem, hogy kihúzzam magamat és ne
belé élvezzek el, mert nincs rajtam óvszer, de ő megragadja a karomat és csak annyit mond
"Maradj." A másodperc töredéke alatt lefut az agyamban, hogy biztos fogamzásgátlót kezdett
el szedni, közelebb húzom a csípőjét és egy erőteljes lökő mozdulat kíséretében elélvezek.
Nem maradtak gondolatok a fejemben. Minden izmom elernyed és csak fekszem, testtelenül,
lélektelenül a kanapén. Rebeka teste rám nehezedik, a fejét a vállamon pihenteti. Hosszú
percekig maradunk így.
50
Egy idő után lassan kezdenek visszaszivárogni a külvilág zajai a fejembe. Már hallom
az utcán elhaladó autókat, hallom, ahogy Rebeka lélegzik és kezd felbukkanni egyik kérdés a
másik után. Most mi legyen? Menjek haza? Maradjak? Nem akarom megsérteni őt, azzal
hogy lelépek, viszont nem is tartom jó ötletnek, hogy mindenre borítsunk fátylat és folytassuk
mintha sohasem szakítottunk volna.
-Nyugodtan menj haza, nem fogok sem megsértődni, sem hisztizni. - szólal meg Rebeka,
mintha hallotta volna a gondolataimat.
-Itt maradok, ha akarod. - azt hiszem egyszerűbb számomra rádobni a döntést és a
felelősséget, mint hogy eldöntsem saját magam számára, hogy én mit akarok. Annak ellenére,
hogy kimondta őt nem zavarná, ha hazamennék, mégis automatikusan feltételezem a
büntetést, ha nem azt cselekszem meg, ami az általam feltételezett helyes megoldás. És én
szentül meg vagyok győződve arról, hogy a helyes az lenne, ha itt maradnék éjszakára.
- Szeretnél maradni? – dobja vissza a labdát az én térfelemre és egy ennyire direkt kérdést
már nem tudok elkerülni.
- Nem.
- Na látod, ennyire egyszerű a megoldás.
Tényleg nem érzek neheztelést a hangjában és elvárásokat az irányomba.
- A múltkori beszélgetésünk mintha kisírtam volna az összes könnyet, ami a veszteséghez
kapcsolódott. Még mindig fáj, de már nem nyomaszt. Soha nem gondoltam volna, hogy
ennyire fontos, hogy te is tudj róla, és hogy beszéljünk erről az egészről nyíltan, pedig úgy
érzem mintha ezer éve történt volna. Azt feltételeztem, hogy ha nem beszélünk róla, akkor
nem is lesz súlya. Pedig pont fordítva igaz. Minél inkább nem beszéltünk róla, annál nagyobb
súlya lett.
- Nekem is fájt ez az egész.
- Tudom.... – egyenesen a szemembe néz.
Kis huzat hatására megmozdul a gyertya lángja, ami egész idő alatt az asztalon égett. Az
árnyékok a szobában is megmozdulnak, majd megint megnyugszanak. Rebeka lemászik a
kanapéról és közelebb hajol a gyertyához, majd hátrafordul és biccent egyet a fejével annak
jeléül, hogy menjek én is közelebb.
- Borítsunk fátylat a múltra. Megbeszéltük, amit meg kellett beszélnünk, elmondtuk a titkokat,
amiket ki kellett mondanunk. Legyünk mindketten szabadok. - foglalja össze.
Lemászok a kanapéról és mellé ülök.
- Háromra. - néz egyenesen a szemembe.
51
Bólintok és elkezd számolni. Amikor kimondja az utolsó szót mindketten előre hajolunk és
egyszerre elfújjuk a lángot. Békesség van bennem, élvezem az érzést, hogy valamit lezártam
és innentől új irányba lehet elindulni.
Az előbb még haza akartam menni, de most már nem érzem ezt a késztetést. Jó lenne
hozzábújni és csak úgy lenni. Visszamászok a kanapéra és gyengéden megfogom a kezét,
amivel jelzem, hogy szeretném, ha ő is mellém bújna. Megérti ezt az apró gesztust és
szorosan mellém bújik, miközben betakar minket a pléddel. Egy jóleső érzés árad szét a
testemben, hogy minden a helyén van, minden rendben van, és csak fekszünk a sötétben
szótlanul.
8.
1992, december 31. – Szilveszter
Be kell ismernem, hogy sokszor álmodoztam a drámáról, arról hogy miután kiderül a
románcom Waldoval, Endre majd kiabálni fog és azt mondja, hogy azonnal elhagy engem.
Waldo pedig miután azt mondom neki, hogy vége van annak, ami kettőnk között volt, mert a
férjem tudomást szerzett rólunk, kézen ragad és azt mondja, hogy bármit megtesz azért, hogy
vele maradjak. A nagy csattanó elmaradt mindkét esetben... Endre hideg nyugodtsággal vette
tudomásul a románcomat és azt mondta, hogy nagyon szeret ugyan engem, de azt is elfogadja,
ha el akarok válni... Ez messziről sem hasonlít drámára.
Waldoval tegnap találkoztam és elmeséltem neki mindent. Amikor vagy tízedszer
ismételtem el, hogy nem tudom mit csináljak, mert Endrének ugyan azt mondtam, hogy vele
akarok maradni, mégis azt érzem, hogy őt (mármint Waldot) sem vagyok képes elengedni.
Erre ő csak annyit mondott, hogy „Te már ebben a pillanatban is éled a döntésedet.”
Nem értettem mit akar ezzel mondani. Azt akartam tőle hallani, hogy akar engem,
hogy engem szeret, és hogy fontos vagyok neki. Hogy hagyjam el Endrét, ő elhagyja a
feleségét és költözzünk össze. Nem tettem volna meg, de legalább tudtam volna, hogy tényleg
szeret. De semmi ilyet nem mondott... Szeretett engem valaha? Nem kérdeztem meg tőle, mert
féltem a válaszától. Én szerettem? Azt mondtam, hogy ha tényleg szeretne elhagyná a
feleségét értem. Ez viszont akkor igaz fordítva is. Ha tényleg szeretném, elhagynám érte
Endrét? De én nem akarom ezt megtenni, ez tehát azt jelenti, hogy nem szeretem őt? Waldo
azt mondta, hogy a szeretet nem a feltételekről szól és ő nem abban méri, hogy mit lennék
hajlandó megtenni érte vagy sem. A szeretetet egyszerűen csak érezzük.
52
Azt kérte, hogy hazafelé menet keressek az erdőben egy kicsi ágat. Ez az ág majd
emlékeztetni fog engem, hogy ahhoz, hogy egyensúlyba kerüljek, nem elég mély gyökereket
ereszteni a talajba, hanem ki is kell nyújtózni az ég felé. Endre számomra az erős gyökér,
Waldo pedig a tágas ég. És jogosan felmerül a kérdés, hogy ebben a képben hol vagyok én?Az
én saját gyökereim, az én saját egem?
1992, február 5.
Találkoztam Waldoval január végén, de ez a találkozás teljesen más volt, mint az eddigiek.
Valahogy átalakult a kapcsolatunk. Már nem volt meg benne a szikra, ami mindent lángra
lobbantott, csak egy adag melegség. Beszélgettünk a könyvről, az én életemről és az övéről és
elmondtam neki, hogy igaza volt a döntést illetően. Ha én ő tőle vártam, hogy kimondja az
igent, akkor az azt jelentette, hogy én magam sem akartam kimondani, hiszen nem szántam el
magamat az ugrásra. Azt akartam, hogy megígérje nekem, hogy miután ugrok, puhára esek,
biztonságban leszek, de amit az ember igazán akar, amire igazán vágyik, attól el tudja
fogadni azt is, hogy nem tudja mi vár rá, miután elrugaszkodott.
Endrében valami megváltozott. Szerintem tudatosította, hogy bármikor elveszíthet engem és
hogy a karikagyűrű amit ráhúzott az ujjamra, önmagában még nem biztosíték az
együttmaradásunkra, és nem is biztosítja a boldogságunkat. Ugyanez tudatosult bennem is, és
ez kifejezetten jó hatással volt a házasságunkra.
Egyszer minden más lesz
Megtörténhet, hogy
Ugyanazt a dolgot másként látod,
Ugyanazt az embert másként várod.
Ugyanaz a kép máshogy néz ki,
Ugyanazon az ajtón másvalaki megy ki,
Ugyanaz a kéz máshogy simít,
Ugyanaz a szó másfele repít.
Őszinte a vallomás,
Hogy a gyászom most már csak megszokás.
1993, április 2.
53
Régi álmom volt a lakberendezői tanfolyam, de mindig valami más fontosabb volt az
életemben. Legtöbbször a pénz- és időhiányt hoztam fel indoknak, amiért nem indulok. Attól
féltem, hogy a már meglévő munkám és a családom mellett úgy sem lesz időm foglalkozni vele
érdemlegesen. Este kinyitottam az Alkimistát, és a következő szavakat láttam meg:
„A fiú azonban a kincsre gondolt. Minél közelebb jutott álmához, annál bonyolultabbnak
látszott minden. Már nem volt érvényes, amit az öreg király úgy nevezett: „a kezdők
szerencséje”. Tudta, hogy most következik számára a kitartás és bátorság próbája a
Személyes Történetéhez vezető úton... Csak ne légy türelmetlen – biztatta saját magát. – Egyél
amikor itt az evés ideje. És menj, amikor ideje indulni.....”
Rögtön tudtam, hogy a szavak nekem szólnak.
Elmegyek a lakberendező tanfolyamra.
1994, június 30.
Megkaptam az oklevelet. Most már hivatalosan is lakberendező vagyok, és akár el is
kezdhetem a vállalkozást. Annyi inspirációt érzek magamban, hogy Endrének egy külön
szobát kellett kialakítania nekem, mert az egész házat telepakoltam a mintákkal, tervekkel,
rajzokkal. Úgy érzem, mintha ezek az ötletek soha sem akarnának elfogyni, bárhová megyek,
mindenhol azt nézem, hogy mit lehetne másként berendezni, egy kicsit feldobni, színesebbé
tenni. A legtöbb ember azt válaszolja, hogy nincs pénzük megvalósítani a javaslataimat, mert
örülnek, hogy a fizetésből kijönnek, de én nem adom fel és megkeresem azokat, akik majd
akarják látni a terveimet!
1994, december 24.
Hihetetlen összehasonlítani a múlt évi Karácsonyt az idei Karácsonnyal. A gyerekek
kijelentették, hogy nem hajlandóak elmenni betlehemezni a nagyszülőkhöz és végül mi ketten
Endrével is beismertük, hogy mindig is utáltuk ezt a szokást! TVztünk, jókat ettünk,
társasjátékoztunk... December elején megkaptam az első felkérésemet is! Egy éttermet kell
majd berendeznem, de csak az új évben. Már most rengeteg ötletem van, alig bírom
megfékezni őket! Megtaláltam a kincsemet....
54
Megrendítő olvasni anyám vallomásait az érzéseiről, döntéseiről, a miértekről, amikre eddig
nem láttam rá. Elkezdtem olvasni az Alkimistát is, fél oldal per nap sebességgel, úgyhogy
nem tudom mikor végzek, de a receptes füzet anyám feljegyzéseivel sokkal mélyebb élmény,
mint egy számomra idegen ember sorsáról olvasni. Érzem, ahogy feszülnek az anyámról
alkotott képem határai. Mindig csak anyámként gondoltam rá, sohasem nőként, akinek volt
élete azelőtt is, hogy megszült engem, és azután is...
A legnehezebb, hogy a nagyon mélyreszántó beszélgetések nálunk nem divat. Volt ez alól
néhány kivétel, de úgy összességében véve nem érzem magamat komfortosan, ha túlságosan
bensőséges témákat kell megvitatni a szüleimmel. Egyelőre azt is esélytelennek látom, hogy
felhozzam a naplóban talált történetet nekik és beszélgessünk róla. Ez feltételezné annak
beismerését is, hogy olyan helyen kutakodtam, ami másnak a privát szférája és ez a személy
nem adott engedélyt a belepillantásba.
9.
Eltelt az egész április úgy, hogy a közelébe se mentem annak, hogy felhozzam a témát
anyámnak, vagy bárki másnak. Kriszta lett volna az egyetlen, akivel el tudtam volna képzelni,
hogy megvitatom, de ahogy feltételeztem korábban, tényleg elkezdett valami bennem változni
az eljegyzése óta. Olyan lassan történt, hogy először fel sem tűnt, majd egy napon
észrevettem, hogy nem kerestem őt az elmúlt hetekben egyszer sem. Ő sem hívott.
Rebekával viszont hetente egyszer találkoztunk egy kötetlen szex erejéig, és mindketten
nyugtáztuk, hogy sokkal jobbak az együttléteink, mint amikor kapcsolatban voltunk. Eltűntek
az elvárások, a forgatókönyvek, amikbe a másiknak bele kellene illenie, a számonkérés és
megkötözöttség érzése. Egyszerűen csak együtt töltöttük az időt, amíg jól esett, aztán pedig
mindenki visszatért a saját életébe. Rebeka egyszer sem hozta fel az álláskeresésem témáját,
nem firtatta, hogy miért lakom a szüleimnél és hogy vajon nem akarnék-e onnan mozdulni, és
nem tette fel a többi "mit tervezel az életeddel tenni?" típusú kérdést sem. Nem beszélt a
családalapításról és arról, hogy egyre idősebb és nincs kedve egy olyan kapcsolatban
vesztegetni az idejét, ami nem kecsegtet a családalapítás perspektívájával. Az együttlétünk
alatt nem volt az asztalon napi szinten ez a kérdés, de azért felhozta párszor, főleg a
születésnapjai környékén. Én sem gondolkodtam többé azon, hogy vajon feleségül kellene-e
őt vennem, vagy inkább szakítani, vagy hogy mik azok a témák, amik még biztonságosan
megbeszélhetőek vele, és melyeket hagynám meg inkább magamnak. Egyszerűen beszéltem
55
neki arról, amit fontosnak éreztem, és többé nem tartottam attól, hogy falhoz szorít az
ellenérveivel.
Egy szó mint száz, eltűnt közülünk a fullasztó hangulat, és csak miután eltűnt vettük észre,
hogy milyen mértékben volt addig jelen. Mint amikor lekapcsolod a légkondit, ami a
háttérben zúgott és hirtelen csend támad, te meg nem is érted, hogy miért nem szüntetted meg
az idegesítő zajt hamarabb. Úgy tűnt az öt év alatt teljesen elnyelt minket a hogyan kellene
lennünk egymással árnyéka, és szemelől veszítettük azt, hogy mi ketten hogyan akarunk
egymással lenni, vagy az is lehet, hogy ezt soha nem is derítettük ki.
Elérkezett május elseje, a munka ünnepe, ami ebben az évben péntekre esett. Ennél a napnál
jobban talán semmi más nem tudott volna emlékeztetni a munkanélküliségemre. Egész nap
éreztem annak feszültségét, hogy nem csinálok semmi érdemlegeset. Nem tudom, hogy őseim
régi emlékei törtek-e bennem felszínre időről - időre, de legsötétebb pillanataimban teljesen
hatalmába tudott keríteni annak elképzelése, hogy "aki nem dolgozik, ne is egyék", és ha ezen
a gondolat meneten tovább mentem, eljutottam oda is, hogy ha nem dolgozom és felnőtt erős
férfi létemre nem csinálok semmi hasznosat, még csak élni sincs jogom. Borzasztó órák, néha
napok voltak ezek, amikor csak arra voltam képes, hogy a kanapén feküdjek. Mintha valaki
száz tonna súlyt pakolt volna rám, és én egyetlen dologra tudtam figyelni, hogy valahogy
levegőt vegyek. Annyira egyszerű lett volna beadni az életrajzomat valamelyik céghez,
bárhová, mindegy, csak kikerüljek ebből a szorongató helyzetből és mégsem tudtam
megtenni. Amint erre gondoltam, még nagyobb szorongás kerített hatalmába - Mégis minek?
Hogy akkor meg a mókuskerékben darálódjak szét? Akkor már inkább itt maradok a kanapén.
Minden alternatíva, amit el bírtam képzelni ijesztőnek hatott, egyik irányába sem tudtam
elmozdulni, és annak a nyomása, hogy valamerre el kellene indulni teljesen paralizált. A
vágyott világ, amelyikben olyan munkát végzek, amelyik örömmel tölt el engem, értelmesnek
élem meg és még elég pénzt is keresek vele kitartóan az üvegfal mögött maradt. Hiába láttam
tisztán, nem tudtam oda átmenni. Olyannak hatott, mint egy világ a hógömbben, amit
rázogatok és nézem, hogy milyen szépen hullanak a hópelyhek benne, de én magam nem
tapasztalhatom meg ezeket a hópelyheket a bőrömön.
Eltelt május is. Rebekával továbbra is legalább egyszer hetente találkoztunk, és bennem egyre
inkább megérett annak a gondolata, hogy beszélek anyámnak a naplóról. Habár Rebekával
többé nem hoztuk elő a megcsalás témáját, mégis egyre inkább kezdtem megérteni azokat a
56
mozgatórugókat, amik elvezettek addig az eseményig. Ebben a megvilágításban, egyre jobban
értettem az ő indokait, valamint azt is, hogy én hogyan voltam részese. Kiderült számomra,
hogy láthatatlan súlyként van jelen a kapcsolatban bármi, ami a titok kategóriába kényszerül.
Ez nem azt jelenti, hogy minden mozzanatomról a másiknak tudnia kellene, hanem azt, hogy
kettőnk között létezik egy megegyezés, és a lelkiismeret pontosan érzékeli, hogy mikor teszek
olyasmit, ami roncsolja a kettőnk közötti kapcsolatot. Azt a tényt, hogy nem feküdtem le
senkivel pajzsként használtam, annak élő bizonyítékaként, hogy "rendes pasi" vagyok. De ez
önmagában még nem tett engem jó partnerré.
- András! Ez az ideges járkálásod az őrületbe kerget! Mi van veled?
Anyám a szemüvegét az orra hegyére csúsztatta és kérdőn néz rám a kerete felett. Éppen egy
könyvet próbál olvasni, de szemmel láthatóan zavarom ebben a tevékenységében. Kint már
besötétedett és nincs jó idő, mert hallom, ahogy a szél az esőcseppeket nekifújja az ablak
üvegének.
Amíg fent voltam a szobámban, szentül meg voltam győződve arról, hogy határozottan
anyám elé állok és elmondok neki mindent a dobozról és arról, hogy elolvastam a naplóját. De
amint megláttam őt, azonnal elszállt a bátorságom és kínosan is éreztem magamat, hogy
ilyesmit bevalljak neki. Amint leértem a földszintre sarkon fordultam és elindultam vissza a
szobámba. A lépcső felénél megint megembereltem magamat és úgy éreztem, hogy ez nem a
világ vége, és hogy mi sem természetesebb annál, hogy erről beszélgetünk. Ezúttal a kanapéig
jutottam el, de megint nem tudtam rászedni magamat és inkább úgy tettem, mintha a polcon
könyvek kötötték volna le hirtelen a figyelmemet. Pár perc után megfordultam és a konyha
felé vettem az irányt. Gondoltam időt nyerek, ha iszom egy pohár vizet. A harmadik
belépésemet a szobába anyám megelégelte.
- Mondani akarsz valamit?
- Inkább kérdezni.- most már nincs visszaút. Vagy belekezdek, vagy hagyom a fenébe az
egészet.
- Akkor hadd halljam. - anyám becsukta a könyvet, kényelmesen felrakta a lábait az asztalra
és engem néz.
- Véletlenül találtam valamit a gardróbban.
- Mit? - kérdi kíváncsian.
- Egy régi..... valamit.
- Mit? - ismétli meg a kérdést. Nincs meglepődve, sem zavarban.
57
- Véletlenül megtaláltam a pöttyös dobozt a ruhák mögött és megnéztem, hogy mi van benne.
Nem szándékosan kutattam át a gardróbot, csak megláttam, amikor ott voltam.
- Ó, a pöttyös doboz ... - ismétli meg és mintha mosolyt látnék az arcán.
- Megtaláltam a naplódat és elolvastam. - bököm ki végre kerek perec. - Először csak bele
akartam lapozni, aztán nem bírtam letenni. Sajnálom.
- Ha annyira nem akartam volna, hogy a füzetet bármikor bárki elolvassa, akkor már rég
megsemmisítettem volna és különben is tudtam, hogy olvasod.
- Honnan tudtad? - kérdem meglepetten. Kétlem, hogy átlátna a falon vagy hasonló
természetfeletti képessége lenne, amivel kiderítette.
- Amikor egyik alkalommal felvittem a szobádba a kimosott ruháidat, megláttam az Alkimista
könyvet a padlón heverni. Fel akartam tenni a polcra és akkor ismertem fel, hogy ez az én
könyvem, és eszembe jutott ennek kapcsán a pöttyös doboz is. Elképzelhetetlen volt
számomra, hogy ha megtaláltad a könyvet, akkor ne találtad volna meg a naplót. Persze itt
még mindig gondolhattam volna, hogy a naplót nem olvastad el, de ezt valahogy nem
tartottam valószínűnek.
- Nyugodtabb lettem volna, ha rólad és apáról olvasok a naplóban. - térek rá rögtön a tárgyra.
- Az élet nem így hozta. - mondja anyám könnyedén, mintha a történteknek semmi súlyuk
nem lenne, és mintha nem egy családi titokról rántottam volna le a leplet, hanem közöltem
volna, hogy kint esik. - Apáddal ezt már rég lezártuk. Nem akartam soha elmondani, mert úgy
éreztem, hogy már nincs jelentősége, és nem is tartozik rád. Persze, ha rákérdeztél volna,
akkor elmondom.
- Hogyan tudtátok ezt magatok mögött hagyni?
- Ha beleragadtunk volna a hibáztatásba, akkor szétesik a házasságunk. Inkább arra
figyeltünk, ami ennél sokkal fontosabb volt, hogy együtt maradjon a családunk. Sokáig volt
bűntudatom, aztán rájöttem, hogy a bűntudat nem fog megteremteni egy olyan házasságot,
amire vágyom. A tanulságok levonása, az őszinte beszélgetések viszont igen.
- Apa megrántotta a vállát és azt mondta, hogy spongyát rá?
- Nagyon leegyszerűsíted az egészet. Persze hogy nem intézte el egy vállrándítással, mert az
egyben azt is jelentette volna, hogy nem számítok neki sem én , sem semmi, ami közöttünk
van. Fokozatosan tette túl magát rajta. Úgy, ahogy én is.
- Akkor csak a család egybentartása miatt maradtatok együtt? És ha nincsenek gyerekeitek? -
érzem, hogy nagyon vádló a hangsúlyom.
- Mindig is szerettem Endrét, mindenem volt a családi élet, de egy ponton rájöttem, hogy már
inkább apa és anya vagyunk, nem férfi és nő. Minden napunk egyforma volt. Aztán az egyik
58
nap Waldo besétált a bankba és megismerkedtünk. Nem terveztem, de magával ragadott a
lénye, az életszemlélete. Jó volt időt tölteni vele.
- Szeretted őt? - tudom a választ a naplóból, mégis anyám szájából akarom hallani.
- Igen. Mindjárt az első találkozó alkalmával megfogott benne valami. Igazi művész volt.
Éppen kiállította Bécsben a képeit és meghívott engem is, hogy menjek el megnézni őket.
Elmentem. Aztán valahogy kialakult a helyzet magától. Mint amikor felszállsz egy vonatra és
félúton már nem döntheted el, hogy te mégis a másik irányba szeretnél menni.
- Létezik vészfék a vonatokon... - szúrom be a mondandója közé.
- Hát, én nem húztam be. - válaszolja anyám nyugodtan. - Magával ragadott a szabadsága, a
tehetsége. Ha alkalmunk volt találkozni, néha éjjelekig beszélgettünk a világról, a
családjainkról. Nagyon élveztem azokat a pillanatokat.
- Soha nem gondolkodtál azon, hogy mi lett volna, ha másként döntesz? Ha elhagyod apát?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezen soha nem gondolkodtam el, de a "mi lett volna ha"
fantázia csak beleragaszt egy olyan helyzetbe, amit valójában fel kellene dolgozni és túllépni
rajta. Vonzó volt egy ideig Waldo közelében lenni, sok mindent megtanultam tőle magamról,
olyan dolgokra inspirált, amelyekbe magamtól nem kezdtem volna bele. Például ő adta az
utolsó löketet a lakberendezési pálya felé is. Megtettük egymásért, amit meg kellett tennünk,
aztán mindenki ment a saját útján tovább.
- És mi történt a bizalommal? Azért az eléggé meg tudja törni a másik iránti bizalmat, ha
hirtelen kiderül, hogy már nem csak ketten vagytok. - próbálom mindezeket olyan hangsúllyal
mondani, mintha ehhez csak mint kívülállóként lenne közöm.
- Igen, Endre háta mögött meglépni mindezt valóban nem volt a világ legérzékenyebb dolga.
Ma már biztos nem csinálnám végig ugyanúgy, de akkor nem tudtam másként cselekedni. A
viszony kiderülése már csak a jéghegy csúcsa volt, de nem ott kezdődött a történet.
- Csak nem..? - nézek rá meglepetten.
- Ha azt feltételezed, hogy volt egy másik viszonyom is Waldo előtt, akkor csalódást kell
okozzak neked, mert nem volt. - néz rám komolyan. - A megcsalás valójában ott kezdődött,
amikor nem mondtam el Endrének, hogy mennyire távol érzem magamat tőle, és hogy
mennyire szenvedek a házasságunkban, hogy mennyire fáj sok minden. Ő is eltávolodott
tőlem, de ő sem beszélt róla. Csak éltük a megszokott módon a hétköznapokat. Waldo
megtanított kimondani a véleményemet nyíltan, és váratlan dolgokat cselekedni. A sok pici
vagy nagyobb balul elsült helyzetet nem írtam le a naplómba, pedig lehet hogy pont azokat
kellett volna megírnom, hogy ne hidd azt, hogy minden könnyen ment.
- Igen, az segített volna. - bólogatok és eszembe jut Rebeka.
59
- A megbicsaklott házasságunk hozta az utamba Waldo-t, Waldo hozta az életembe a
lakberendezést, és a lakberendezés újból közelebb hozott minket Endrével.
- Ha valakit megcsalsz, akkor az olyan mintha valaki mást jobbnak tartanál nála.
- Még mindig rólam beszélünk? - látom anyám bekapcsolta az éleslátását, de nem vagyok
hajlandó hagyni, hogy elterelje a szót.
- Persze hogy rólad és apáról!
- Nem a bizalom veszik el a megcsalás hatására, hanem a bizalom hiánya miatt tud egyáltalán
megtörténni. Nem gondolom, hogy minden megcsalásnak az a vége, hogy a felek végül
közelebb kerülnek. Lehet, hogy éppen a szükséges szétválást segíti elő.
Nem tudok mit mondani a szavaira. Leülök a kandalló előtt lévő fotelbe.
- Rebeka megcsalt téged, ugye?
Váratlanul ér a kérdése.
- Már a beszélgetésünk felében rájöttem, hogy nem csak rólam és apádról van szó, hanem a
magánéletedben lehet valami, ami ennyire felzaklatott. Kizárásos alapon csak Rebeka lehetett
a hunyó.
- Igen.
- Ő vallotta be, vagy rájöttél?
- Ő vallotta be. - válaszolom kelletlenül.
- Beszéltetek róla?
- Igen. Nagyjából.
- Szeretnél még valamit tudni azokról a tárgyakról, amiket a dobozban találtál? - anyám
megértően néz rám. - Itt a soha vissza nem térő alkalom.
- Igen. - válaszolok én is félmosollyal az arcomon. Nagyon hálás vagyok neki, hogy nem
erőlteti a Rebekás témát.
Felmegyek a gardróbba, és lehozzom a pöttyös dobozt.
- Képeslap. -emelem ki az első tárgyat. Anyám a kezébe veszi és elmosolyodik.
- A képeslapot apád kapta Waldótól. Endrének volt egy álma, hogy megnézze az Eiffel
tornyot. Apád és Waldo egyszer találkoztak egymással, amikor lecsengtek kicsit a dolgok, és
akkor ajándékozta neki Waldo a képeslapot.
- És elmentetek ezután Párizsba?
- Igen. - válaszolja vidáman. - Ott újítottuk meg a házassági fogadalmunkat.
- Rúzs. - emelem ki a következő tárgyat.
60
- Arra emlékeztet, hogy tegyek néha valami olyasmit, ami más, amit még nem próbáltam,
amiről azt hiszem, hogy nem is lennék rá képes. Waldo azt állította, hogy ez tartja ébren az
életbe vetett hitet.
- És ezzel hogyan függ össze a rúzs?
- Bementem az üzletbe és megvettem egy olyan színű rúzst, amire azt mondtam azelőtt, hogy
biztosan sohasem használnám. Aztán egy napig viseltem a munkában. Újszerű tapasztalat
volt!
- Kép.
- Én rajzoltam. - nézegeti egy csepp nosztalgiával. - Egyszer Waldo megkért, hogy rajzoljam
le azt a tájat, amit szívesen látnék hetven éves koromban a házam ablakából.
- Hát ez nem hasonlít egy picit sem arra, amit a házunk ablakából lehet látni.
- Nem, de még nem is vagyok hetven éves!
- Igazad van. - válaszolom mosolyogva. - Létezik valahol ez a táj?
- Létezik. Egyszer eltévedtünk Endrével, amikor síelni mentünk és mivel beesteledett,
megszálltunk egy faházikóban. Ez a táj tárult elénk reggel, ébredés után. Máig emlékszem rá.
- Aprópénz.
- Az első munkám egy étterem berendezése volt és ez volt az első borravaló, amit az
étterembe érkező vendég hagyott ott. A tulajdonos nekem adta, mert azt mondta, hogy még
sok megrendelést fognak nekem hozni. Mitagadás, igaza lett.
- A sál?
- Azért került a dobozba, hogy emlékeztessen a kezdetekre. Ez a sál volt ugyanis rajtam az
első randinkon apáddal.
- Tényleg! Erről még soha nem meséltél. Hogyan jöttetek össze?
- Érdekes, hogy őt is a bankban ismertem meg, ugyanúgy mint Waldot. A sors fintora! Még
csak gyakornok voltam és éppen elkezdtem dolgozni. Annyi volt a különbség, hogy Endre
azért jött be a bankba, mert meg akarta szüntetni a számláját, évekkel később Waldo pedig
azért, hogy nyisson egyet. Persze nem mutatott volna valami jól a jelentésben, ha hagyom,
hogy apád megszüntesse a számláját, ezért minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy
eltántorítsam a szándékától. Hosszas beszélgetés után felajánlotta nekem, hogy meghagyja a
számláját nálunk, ha másnap elmegyek vele ebédelni.
- És beleegyeztél?
- Nem. Az ajánlatát elutasítottam, és ő megszüntette a számláját. Ennyire nem viseltem a bank
ügyeit a szívemen, hogy ezért ismeretlen férfiakkal ebédeljek. Szimaptikus volt, de nem vette
le a lábamról ezen az első találkozáson. - nevetni kezd. - Később egy kerti partin futottunk
61
össze. Egymásra ismertünk, és aztán már követték egymást az események. Azért hagytam
meg a sálat, hogy emlékeztessen rá, hogy a félresikerült kezdetek néha meglepő fordulatokat
hoznak.
- Már csak egy utolsó tárgy maradt. A fehér gyertya.
- Igen. A gyertya... ezt... a gyertyát Elke, Waldo felesége sírjáról hoztam el, aki 3 évvel ezelőtt
meghalt. A halála pontosan ugyanolyan titokzatos volt, mint amilyen az élete. Egyszerűen az
egyik reggel nem kelt fel. Waldo elutasította a boncolást, azt mondta, hogy az már nem fogja
visszahozni őt. Valószínűleg nem szenvedett halála előtt.
- És Waldo hogy viselte?
- Elke temetése óta nem láttam őt. Egész életében voltak női afférjai - múzsák, ahogy ő
nevezte őket, mégis azt hiszem, hogy szíve mélyén csak egyetlen nőt szeretett és az Elke volt.
Sőt, ahogy később rájöttem, paradox módon Elke volt az, aki által a többi nőkhöz kötődött.
- És Elkét ez soha nem zavarta?
- Minden szeretet kapcsolatnak megvannak a saját szabályai. Ha nekik ez így megfelelt, akkor
másnak nincs joga ítélkezni felette. Waldonak kellettek a múzsák. Ők lobbantották őt lángra,
ők hozták az új ötleteket az életébe, és ha elkötelezte volna magát csak Elke mellett, akkor
lehet hogy egy zsémbes öregember lett volna belőle, amit szerintem Elke pontosan tudott.
- Azt nem bírom felfogni hogy annak a szegény asszonynak miért kellett Waldo? - nézek rá
tanácstalanul. Nem bírnám elviselni, ha Rebekának lépten nyomon lenne valakije. Még így
sem, hogy nem is járunk, csak szexelünk.
- Ezen sokáig gondolkodtam én is, de nem tudom a választ. Soha nem beszéltem vele erről, de
biztos megvoltak a saját indokai.
- Mi a garancia arra, hogy ha Rebeka egyszer megtette, akkor nem fogja megtenni másodszor
és harmadszor is? Ugyanúgy ahogy Waldo. - szinte kirepül belőlem a kérdés, ami hetek óta
foglalkoztat.
- Igen, ez benne van a pakliban és paradox módon benne volt a pakliban azelőtt is, hogy
megcsalt volna, csak akkor még nem gondoltál rá. Egy harmadik személy mindig kiüresedett
helyre érkezik a kapcsolatba, csak amíg nem érkezik be oda, addig nem veszitek észre, hogy
ki van üresedve az a hely. Én azt gondolom, hogy ha elég jó a kommunikáció és megvan
annak az érzete, hogy nem kell rejtegetni a másik elől a lényünk egy részét, mert neki az nem
tetszik, akkor sokkal kisebb az esélye a megcsalásnak.
Anyám egy puszit nyom a homlokomra és elindul felfelé a lépcsőn. Utoljára körülbelül 10
éves koromban tette ugyanezt, most mégis jól esett.
62
10.
Aznap éjjel sokáig fent maradtam. Ültem a kanapén, hallgatva az esőt. Nehéz volt
megemészteni azt, amit anyám mondott, de úgy döntöttem az ellenállás helyett inkább
megpróbálok megbarátkozni a hallottakkal.
Voltak órák az éjjel folyamán, amikor Rebekára gondoltam és azokra a pillanatokra,
amiket vele töltöttem. Előjött a düh, hogy megcsalt, bár előzőleg azt gondoltam, hogy már
túltettem magamat ezen. Rájöttem arra is, hogy nem a düh a legátütőbb érzés. A düh, csak egy
védő réteget képezett egy sokkal mélyebben alatta lévő érzés - a kétségbeesés - köré. A
legsötétebb pillanatokban azzal küzdöttem, hogy ha bíztam benne, és ő hazudott, én pedig ezt
egyáltalán nem vettem észre, akkor vajon meg lehet-e bízni bármiben a világon? Hogyan
bízatok ezekután a saját ítélőképességemben? Annak bizonytalansága, hogy ez bármikor
megismétlődhet, és én ismét nem fogom észrevenni darabokra marcangolta a lelkemet. Olyan
pontokat is érintett ez a kétségbeesés, amelyekről elkezdett derengeni számomra, hogy nem is
Rebekával, sem a megcsalással függenek össze. Mélyen bennem, szinte már a sejtjeim
legbelső magjában annak a kétségbeesését éreztem, amikor egy gyereket elhagy az anyja, és a
világ ettől egy sötét, sivár, kietlen helyé változik, amiben nincs semmilyen kapaszkodó, és
nem marad benne egy talpalatnyi hely sem, ami szeretettel lenne megtöltve. Borzalmas érzés
volt. A takaróm alatt ösztönösen húztam össze magamat nagyon picire, összegömbölyödve
mint egy magzat. Az egész testem remegett, és azt éreztem, hogy ennek sohasem lesz vége.
Aztán valamikor hajnalban mégis lecsendesedett, és lelki szemeim előtt megjelent egy puha
takaró, ami minden oldalról körbevett engem, és megszűntette ezt a borzalmas hideget és
elhagyatottságot. Végre ellazultam és belezuhantam a jóleső alvásba.
Késő délelőtt ébredtem fel, és az éjjeli kálváriám tovább folytatódott, mert előtörtek az
emlékezetemből a Krisztával kapcsolatos emlékeim és gondolataim. Átkoztam magamat,
hogy soha nem léptem, hogy soha nem vallottam be neki az igazi érzéseimet, és nem hagyott
nyugodni a Mi lett volna ha...? kérdés sem. Most vele lennék? Boldog lennék? Vagy tényleg
nincs közös utunk, és minden jól van úgy, ahogy van? Eszembe jutottak az ártatlan kis
flörtök, kalandok a sulis éveim alatt, amik mind mintha arra szolgáltak volna, hogy
kiszorítsam Krisztát a tudatomból, és elhitessem saját magammal, hogy vonzó vagyok, és
képes vagyok megszerezni egy nőt. Mélyen belül ugyanis az a borzalmas gondolat gyötört,
hogy azt a nőt, akire viszont vágyom nem tudom megszerezni, mert nem vagyok elég jó neki.
Olyannyira lebénított ennek félelme, hogy még csak soha neki se futottam annak, hogy
63
megpróbálkozzak vele. Hogyan lehet elengedni végleg az elszalasztott lehetőséget fájdalmát?
Csak feküdtem és néztem a plafont, nem találva a választ.
- András! Kelj fel kérlek, vendégek jönnek hozzánk 15 perc múlva. Menj fel a
szobádba aludni.
Anyám éppen megérkezett a városból és óriási bevásárlószatyrokkal pakolta teli az
előszoba padlóját. Lassan elkezdek mocorogni és kigubózni magamat a rámtekeredett
plédből. - Jó. - nyugtázom a kérését a világ legegyszerűbb válaszával, ami egy időre
bármilyen kérést jegelni tud.
Zuhanyzás közben számtalan gondolat cikázik a fejemben. Tini éveim jelentős
részében valami olyasmit szerettem volna tenni, amitől Krisztának eláll a lélegzete, és ami
annyira fontos és nagy esemény, hogy azonnal belém szeret. Kigondoltam az egészet az
utolsó apró részletig, és vártam a napot, amikor elég bátorságom lesz kivitelezni. Egy ilyen
gesztus határozottan a komfort zónámon kívülre esett, és talán még most is, csak most már
nincs mit veszítenem vele. Megteszem. Nem azért, hogy bármi is változzon a kettőnk
kapcsolatában, csakis azért, hogy elengedjem őt végre, és hogy találkozzak az énem azon
verziójával, aki az üvegfalon túl van.
Pontban este fél nyolckor elindulok Kriszta és Tihi háza felé. Megállok az utcájuk
végén és szemügyre veszem a terepet. Pontosan az a látvány terül elém, amit feltételeztem.
Kriszta autója a ház előtti felhajtón áll. A kezemben az első üzenetet szorongatom és egy szál
rózsát. Berakom ezeket az ablaktörlője mögé. Ha nem a jelenben lennénk, hanem még mindig
a tinédzser éveimben, akkor megvárnám, amíg magától rátalál, de most nem akarom
megkockáztatni azt, hogy Tihamér jön ki a házból, ezért felhívom Krisztát, és kicsit rásegítek
az események lefolyására.
- Körülbelül öt perc múlva gyere ki a ház elé és nézd meg, hogy mit hagytam az
ablaktörlőd mögött neked.
- Micsoda? - kérdi csodálkozva. - Miért nem jöttél be, ha itt voltál?
- Csak menj ki öt perc múlva a ház elé és megtudod.
Gyorsan visszasietek az autóhoz és a következő helyszínre sietek. Nincs vesztegetnivaló
időm, ha úgy akarom, hogy minden úgy történjen, ahogy elterveztem.
A park közepén megtalálom a padot, amit mind a ketten Krisztával jól ismerünk.
Rengeteget beszélgettünk itt. Csak egy kutyát sétáltató nénit látok a távolban, de a park rajta
64
kívül kihalt. Hozzáerősítek egy következő üzenetet és egy szál rózsát a padhoz a hátsó
oldaláról, hogy ha véletlenül valaki el is halad addig azon, ne szúrjon neki szemet. Indulhatok
a következő, és egyben az utolsó helyszínre.
Amikor már majdnem feladom a reményt, hogy Kriszta még a szívinfarktusom előtt
megérkezik, ugyanis annyira izgulok, feltűnik a láthatáron az alakja. A gyengülő
látásviszonyok ellenére is azonnal tudom, hogy ő az. A kis faházban kuporgok, Kristófék
kertjében, de nem a kerten keresztül jöttem, hanem beosontam a lyukon a kerítésben, amit mi
ketten Kristóffal csináltunk az egyik nyáron. Szentül meg voltunk győződve arról, hogy ha
kitalálunk egy titkos útvonalat a faházhoz, akkor senki sem talál ránk. Mindig ragaszkodtunk
a titkos ösvényhez és a kerítésben lévő lyukon hagytuk el vagy közelítettük meg a faházat,
egy jókora kerülőutat megtéve a házig. Kriszta beavató szertartásának fő része is abból állt,
hogy a titkos utat megmutattuk neki. Máig emlékszem mit mondott.
- Ti megbuggyantatok? A kerten keresztül sokkal rövidebb!
- Tudtam, hogy a lányok képtelenek felfogni a lényeget! - robbant ki azonnal Kristóf. -
Mondtam neked, hogy ne mutassunk meg neki semmit!
Nagy erőfeszítésembe került, amíg lenyugtattam Kristófot és meggyőztem Krisztát
arról, hogy a kerten keresztül vezető út ugyan rövidebb, de biztosan nem annyira titkos, mint
a másik. A faházban ülve látom, hogy Kriszta máig emlékszik az útvonalra, akárhány év is
telt el azóta és a kerítésben lévő lyukon érkezik. Egyébként is elég furcsa lett volna, ha
bekopog Kristóf szüleihez, hogy hátra szeretne menni a kertbe. Bár ismerve Kristóf szüleit,
valószínűleg nem nehezményezték volna. Nekünk is mindig megengedtek minden féle
hóbortot, amikor épp indiánosat, játszottunk vagy azt képzeltük, hogy régészek vagyunk és
ásatásokat végzünk a kertben. Ezek pedig elég nagy felfordulással jártak egy-egy esetben.
- Légy üdvözölve a titkos birodalomban! - mondom, amikor a feje felbukkan az
ajtónak használt nyílásban és meglát engem, három égő mécses társaságában. Odanyújtom
neki a kezemet, hogy felsegítsem őt.
- El sem hiszem, hogy itt vagyok! András ez... - látom rajta, hogy teljesen meg van lepődve.
Úgy tűnik a romantikus gesztusom tökéletesre sikeredett.
- Ez is a tiéd. - átnyújtok neki egy csokor vörös rózsát, olyat amilyet tini éveimben biztosan
nem tudtam volna neki venni. Jó érzés, hogy ezt most megtehetem, és megélhetem az ötleteim
megvalósítását. Átadom neki az utolsó kis papírdarabot is, amire a következő üzenetet írtam:
"Tégy valami olyasmit, ami más, amit még nem próbáltál, amiről azt hiszed, hogy nem is
lennél rá képes. Ez majd felébreszti az életbe vetett hitedet."
65
Elolvassa, de teljesen értetlenül néz a papírra, majd rám.
- Ne haragudj, de nem áll össze a kép.
- Tudom. Ahhoz ismerned kellene egy másik sztorit is, amiről még nem meséltem neked. Pár
hónappal ezelőtt megtaláltam anyám egy emlék dobozát. Abból a dobozból vettem elő az
Alkimista könyvet is, amit a szobámban láttál az egyik alkalommal.
- Szóval ez volt az Alkimista apropója! - derül fel az arca - Elég értehetetlen volt így
önmagában a tény, hogy miért akarod hirtelen olvasni azt a könyvet.
- Igen. Ez a doboz egy nagyon különleges doboz anyám számára, és az élet olyan szegleteiről
voltam kénytelen elgondolkodni általa, amelyekről eddig nem kellett. Ami a lényeg, hogy az
Alkimistát végül nem olvastam el, viszont átlapozása közben megtaláltam ezt az üzenetet,
amit most neked is elhoztam.
Látom az arcán, hogy az elmondottak alapján még mindig nem tudja teljesen értelmezni a
helyzetet.
- Anyám doboza arra világított rá, hogy néha nagyon belekövülünk a megszokásokba, és
közben megfeledkezünk az élet fontos mozzanatairól. És ekkor vagy kizökkentjük mi saját
magunkat, vagy az élet kizökkent minket egy történés, vagy egy utunkba küldött másik ember
által. Úgy érzem én is nagyon belekövültem az "állandóan beléd szerelmes Andrásba", aki
folyamatosan várakozik a megfelelő napra, és közben eltelik az élete. Azt hiszem mindig is
féltem az elutasításodtól, nem csak azért, hogy ez mélyen az önérzetembe tiport volna, hanem
mert nem tudtam elképzelni, hogy ha te kikerülsz a képből, akkor vajon mi lesz majd az, ami
kitölti a szerelmes fantáziáimat?
- Miért csináltad ezt az egészet? Azt hittem megértetted, hogy mi a helyzet kettőnk között.
- Tökéletesen megértettem.
- Akkor miért vagyok itt most?
- Mert egy ilyen helyzettől egész eddig halálra voltam rémülve! - mondom diadalmasan és
magam köré mutatok. - Amióta ismerlek féltem attól, hogy nem tudok kitalálni semmi olyat,
amivel levennélek a lábadról. Féltem attól, hogy hülyének néznél, ha bármivel próbálkoznék,
és féltem attól is, hogy minden igyekezetem ellenére végül elutasítanál. Soha nem mertem
meglépni azt, amit ma megtettem! Egyszerűen csak meg akartam tenni, adni neked valamit,
amit már nagyon régen oda kellet volna adnom. Ez most olyan számomra, mint a pont a
mondat végén.
- Nem tudom, mit mondjak... - feleli lassan egy pillanat csend után.
- Semmit sem kell mondanod vagy tenned.
Kicsordul egy könycsepp a szeméből, ahogy a faházikó falain végignéz.
66
- Mi jutott eszedbe?
- Csak az, hogy mennyit játszottunk itt. Tini koromban sokat álmodoztam arról, hogy bárcsak
megcsókolnál engem itt ebben a faházban, de az idő nagy részében itt volt Kristóf is, így nem
sok esély maradt rá. Aztán valahogy az élet másként alakult, amit nem sajnálok, csak most
eszembe jutott, hogy ideráncigattál. - néz rám némi nehezteléssel a szemében.
- Megvalósítható álom. - mondom mosolyogva.
- Már késő. Nem akarom ilyesmivel felkavarni a jelent.
- Csak akkor van késő, amikor ezt kijelentjük. És nem kavarunk fel semmit. Csak egy csók,
semmi több, és utána lezárjuk ezt a csiki-csukit kettőnk között.
A pillanat olyan számomra, mintha nem is a valóságban lennénk. Lehet hogy nem is volt
akkora hülyeség az, amit annak idején Kristóffal kitaláltunk, hogy ha a titkos ösvényt
használjuk, akkor egy titkos világba érkezünk. A faházikó az ágak között, Kriszta a piros
pulcsijában és a rakoncátlan szőke hajával, a mécsesek, a rózsák és én. Ezeknek a dolgoknak
a kombinációja annyira valószínűtlen, hogy kételkedni kezdek abban, hogy nem álmodom.
Amikor közelebb hajolok Krisztához és ő a kezeivel megérinti az én kezeimet, határozottan
érzem, hogy nem álmodom.
Közelebb hajol hozzám. Az ajkai érintése pont ugyanolyan, mint amilyennek elképzeltem.
Puha és meleg. Az egész testemet átjárja egy érzés, hogy valósággá lett valami olyasmi,
amiről azt gondoltam, hogy már soha az életben nem fog megtörténni. Mindketten
visszarepültünk abba az időbe, amikor vágytunk rá, de nem lehetett megtenni. És most, annak
ellenére, hogy annyi év eltelt, pontosan ugyanott vagyunk, ahol akkor voltunk és a szívemben
pontosan azt a helyet foltozza most Kriszta, ami azóta üresen tátongott. A gyengéd csók
lassulni kezd, már éppen hogy csak érinti az én ajkaimat, míg végül az érintés megszűnik, és a
pillanatnak vége szakad. Mosolyra húzza a száját, megsimítja az arcomat, és a rózsacsokrot
szorosan a mellkasához szorítva elkezd lemászni a létrán. Még utoljára visszanéz rám, aztán
eltűnik. Furcsa érzés egyveleg járja át a testemet, amiben megtalálható egyforma arányban a
szomorúság, a félelem, de ugyanúgy az öröm és boldogság is. Még egy kis ideig a
faházikóban maradok, majd én is elindulok haza.
11.
- Jó hogy jössz, legalább segítesz nekem elmozdítani ezt a komódot. - még be sem
léptem Rebeka ajtaján és ő már feladattal lát el.
- Hova visszük?
67
- A kis szobába. - mutat arra a szobára, ahová a feleslegessé vált dolgokat szoktuk
halmozni.
Sokat gondolkoztam azon, hogy milyen irányba szeretném elmozdítani a
kapcsolatomat Rebekával, mielőtt újból találkoztam volna ma vele. Meghagyni ezt a kötetlen
kapcsolódást és meglátni, mi sül ki belőle? Újból összejönni és megnézni, hogy második
nekifutásra, a titkok nélkül vajon közelebb tudunk kerülni egymáshoz? Vagy teljesen lezárni
vele a kapcsolatot? Képesek vagyunk egyáltalán másként lenni egymással, mint ahogy eddig
voltunk? Lehet, hogy ezek a titkok most napfényre kerültek, de mi garantálja azt, hogy nem
kezdünk el újabbakat halmozni? Könnyű lenne azt mondani, hogy az elhatározás elegendő, és
ha eldöntjük, hogy ezután másként lesz, akkor tényleg képesek vagyunk száznyolcvan fokot
fordulni, de sajnos nem ez a tapasztalatom. Vannak dolgok, amik a legnagyobb igyekezetünk
ellenére sem változnak abba az irányba, amibe szeretnénk, mert képtelenek vagyunk rálátni a
mélyebb mozgatórugókra.
Jó lenne ha, megrendíthetetlen hitem lenne abban, hogy ő a Nő az életemben, vagy
abban, hogy biztos nem ő az. De nincs. Kristóf szerint, ha ennyit kell ezen gondolkoznom,
akkor biztos hogy nem ő az, és inkább szakítsak vele, hogy ne pazaroljam sem az ő, sem a
saját időmet. Kriszta pedig azt állítja, hogy érzi rajtam és Rebekán is, hogy szeretjük egymást,
csak gyávák vagyunk ezt beismerni és elköteleződni. Én pedig kettőjük között állok, és hiszek
mindkettőjüknek, bár azt nem tudom, hogy miként lehet egyszerre igazuk. Az azért feltűnt,
hogy szeretem elkerülni a nehéz döntéseket, mert nem bízom abban, hogy jól tudok dönteni,
vagy hogy képes leszek kitartani a döntésem mellett, illetve az is ismerős, amikor fogamat
összeszorítva tartok ki egy döntésem mellett, amikor az rég nem szolgál engem. Végül
rájöttem, hogy pillanatnyilag arra kell csak válaszolnom, hogy akarok-e Rebekával lenni most
abban a formában, ahogy vagyunk, anélkül, hogy pontosan tudnám mi ez. Talán egyikünk
sem változik, és lejátsszuk újból ugyanazt, amit az első felvonásban, de úgy érzem erre is
tudok most egy igent mondani.
Amikor átlépjük a küszöböt a komóddal, azonnal feltűnik, hogy a szoba teljesen
átalakult, amióta utoljára itt jártam. Úgy néz ki, mint egy műhely, vagy egy tervező iroda,
vagy ennek a kettőnek a keveréke. Szanaszét hevernek a papírok, író és festő eszközök,
újságok és még egy csomó apróság, amit hirtelen nem is tudok azonosítani. A szoba kellős
közepén egy alacsony asztal áll, a komódon, a szoba bal falánál, Rebeka notebookját látom,
amiről zene szól. A komód mellé kerül az a polcos szekrény, amit éppen behozunk a szobába.
A szoba padlóját nagyon puha világos barna színű szőnyeg borítja. Ezen kívül már csak pár
68
apróság egészíti ki az összképet, díszpárnák, mécsestartók, friss virág egy vázában. A szoba
legmeglepőbb része az ablakkal szemközti fal. Telis-tele van ragasztva mindenféle
feliratokkal, újságokból kivágott cikkekkel, képekkel, festett nyilakkal és ábrákkal.
- Ez micsoda? - kérdem elképedve, amikor először meglátom, miután letettem a
szekrényt és megfordultam.
- Úgy döntöttem rendet teszek az életterveim között.
- Rendet?... - ismétlem meg és a falra nézek, ahol számomra a rendezettség még csak
nyomokban sem jelenik meg.
- Leírtam mindent, amire valaha vágytam, ahová valaha el akartam menni, amit valaha
meg akartam tenni, és felraktam a falra az összes kivágott újságcikket és fotót, amit
félretettem az évek során, azért, hogy egy helyen lássam őket.
Érdekes, hogy sokkal több terve van, mint amit feltételeztem róla. Párat említett belőlük, de
nagyon sokról soha sem beszélt.
- Mount Everest? - mutatok egy újságból kivágott képre. - Mit akarsz ott?
- Szeretnék felmászni az alaptáborig.
- Jó sok mindent összeszedtél. - messzebbről nézve a fal csak egy színes kavalkádnak
tűnt, de közelről látom, hogy rengeteg kis részletből áll. Városok megnevezései, egy
szenvedélyesen csókolózó férfi és nő, kisbabákat ábrázoló fotók, pénzösszegek, egy francia
nyelvstúdió logója.
- Beiratkoztam egy esti nyelv kurzusra. - mondja amikor látja, hogy a logót
nézegetem. - Holnap pedig leszedek a falról mindent, ami már nem aktuális, vagy időközben
módosult és elégetem.
- Hát te aztán nem vesztegeted az idődet. - mondom elismerően.
- Már rég meg kellett volna ezt a nagytakarítást csinálnom. - vonja meg a vállát.
Kijövünk a kis szobából és letelepszünk a nappaliban, hogy megigyunk egy teát. Amikor leül
a szokásos helyére, egy pillanatra átsuhan rajtam annak félelme, hogy nem fog neki tetszeni,
amit készülök elmesélni, de ez a félelem ezúttal nem gátol meg abban, hogy belekezdjek.
- Én is rendet tettem valami régiben. Találkoztam Krisztával a faházikóban, Kristóf
szüleinek kertjében.
- Nocsak! - mosolyog. - Arról a faházról eddig még csak hírből hallottam.
- Túl régóta cipeltem magamban a "mi lett volna ha?" kérdést, és úgy döntöttem
lezárom.
- És sikerült?
69
- Igen. - egy pillanatra hezitálok, hogy a történet részleteit is vajon elmeséljem-e neki.
Nem egyeztünk meg abban, hogy mik is vagyunk egymásnak, sem a kizárólagosságban, így
most teljes homályban tapogatózom, hogy mik a kapcsolatunk határai. Abban biztos vagyok,
hogy nem kéri rajtam számon, hogy beszámoljak neki, hogy merre járok, és én sem tőle.
- Készítettem neki egy romantikus meglepetést.
- Huh. - tartja bent egy pillanatra a levegőt. - Ezt nehezebb hallani, mint ahogy
feltételeztem. Pedig sokszor elképzeltem az évek alatt, hogy összejössz vele.
- Nem jöttünk össze, és nem is tudtam, hogy ilyen fantáziáid voltak. - válaszolom
meglepetten.
- Valahol mélyen éreztem az iránta érzett rajongásodat, még akkor is, ha soha nem
beszéltünk róla. Vagy talán pont azért voltak ezek a fantáziáim, mert soha nem beszéltünk
róla. - bár próbálja leplezni, de látom az aggodalom árnyékát az arcán.
- Megcsókoltam, de ez volt az első és egyben utolsó csókunk is. Kriszta Tihamért
választotta, és nem hiszem, hogy ebben a választásában bármi is el tudná bizonytalanítani őt.
Jót tenne az önbizalmamnak, ha az én csókom erre képes lenne, de nem.
- De ha nem lenne Tihamér, vagy ha a meglepetésed abba az irányba mozdította volna
Krisztát, hogy téged választ, akkor összejöttél volna vele?
- Te is most kezdesz beleesni ugyanabba a "mi lenne ha" gödörbe, ahonnan
reményeim szerint kijöttem. Nincsenek ilyen verziók, amiket felsoroltál, mert ha lennének,
akkor nem lehetséges opciókként beszélgetnénk róluk, hanem megtörtént eseményekként. Az
van, ami van.
- És milyen volt megcsókolni őt? - kicsit már kezd kilazulni, de még mindig ott játszik
a félelem árnyéka a szemei körül.
- Jó. - válaszolom lassan. Eszméletlenül furcsa érzés Rebekával beszélgetni arról, hogy
egy másik nőt csókoltam meg. Elég szürreális.
- Jó. - ismétli meg.
- Le akartam zárni azt, ami kettőnk között volt Krisztával, ezért tettem meg. Ez a csók
még hiányzott hozzá.
- Rendben. Értem. - néz rám halvány mosollyal az arcán. A félelem árnyéka már
eltűnt, de még mindig nem tudja, mit kezdjen a helyzettel.
Én sem, igazat megvalva.
- Amióta itt vagy azon gondolkodom, hogy hogyan mondjam el, de nem tudom
kitalálni. - mondja hosszabb csend után, és tanácstalanul néz rám.
70
- Mit? - próbálom teljesen nyugodt hangsúllyal kimondani a kérdést, de belül a
másodperc töredéke alatt eszembe jut legalább öt forgatókönyv, hogy mit akar mondani. Nem
is értem az agyam, hogyan képes ilyen gyorsasággal száguldani. Listavezető az, hogy
valakivel találkozott, összejöttek és most közölni akarja, hogy köztünk vége. Szorosan ezután
követi az a verzió, hogy csak simán lefeküdt valakivel, kötetlen szex, semmi komoly, de azért
úgy érzi el akarja mondani nekem, mivel mi ketten is találkozgatunk. A dobogós harmadik
helyen megjelenik annak a gondolata, hogy terhes, de erre gondolni sem merek és inkább
lerúgom ezt az opciót a harmadik helyről körülbelül a tizedikre. Átsuhan annak a gondolata is
rajtam, hogy hátha kiderült nála valamilyen komoly betegség, és most akarja közölni velem a
diagnózist. Egyetlen kifejezetten jó hír sem jut eszembe, mert az a feltételezésem, hogy annak
elmondásával nem lenne ilyen gondban.
Feláll a fotelből és kimegy a fürdőszobába. Egy kis fehér tárggyal tér vissza, amit a kezembe
ad és leül mellém a kanapéra.
- Terhes vagyok.
Egy pillanatra tényleg hatalmába kerít az az érzés, hogy ez nem is az én életem, ez nem is
velem történik, hanem egy film, amit nézek a moziban. Akkora súlya van ennek a hírnek,
hogy képtelen vagyok felfogni. Eddig mindig csak mások újságoltak ilyesmit, mindig csak
másokkal történt meg, hogy apákká váltak, és abból a távolságból ez egészen könnyű hírnek
érződött. De most, hogy velem történik, beleremegnek a kezeim, annyira ijesztő, és súlyos.
Görcsösen szorongatom a kezemben a terhességi tesztet. Tudom, hogy mondanom
vagy csinálnom kellene valamit, de meg sem bírok mozdulni. Teljesen gyermeki módon
abban bízom, hogy amíg nem reagálok, talán visszafordíthatóak az események, mint amikor a
gyerekek úgy gondolják, hogy amíg ők nem látják a világot, addig ők maguk sem látszanak.
Legszívesebben most atomjaimra hullanék és elvegyülnék a levegővel a szobában. Képtelen
vagyok elhinni, hogy ez ténylegesen velem történik.
- Az enyém?
Nem tudom, hogy miért kérdezem meg ezt a banális kérdést, mégis kicsúszik a számon.
- Gondolod, hogy az orrod alá nyomtam volna ezt a tesztet, ha nem a tiéd lenne a
gyerek? - kissé dühös a hangja.
Meredten bámulunk egymásra. Gondolom ő sem így képzelte el ezt a pillanatot, amikor
reggel felkelt.
- És most mi lesz? - kérdem némi kétségbeeséssel a hangomban.
- Nem tudom.
71
Mintha valaki egy sziklát gördített volna a vállaimra és ennek súlyára belefúródtam teljesen a
földbe, pontosan ugyanúgy, mint a rajzfilmfigurák.
- Ezt nem hiszem el... - még mindig a két csíkot nézem és képtelen vagyok felfogni,
hogy ez a valóság.
- Ha ez megnyugtat, én is pontosan így néztem ki, mint te, amikor megláttam a teszt
eredményét. - félmosolyra húzódik a szája, de az arca többi része továbbra is feszült marad. -
Emlékszem, hogy 10-11 éves koromban néha párnát szúrtam a pólóm alá, hogy kipróbáljam
milyen anyukának lenni. Teljesen egyértelmű volt számomra az anyaság, nem volt bennem
ezzel kapcsolatban félelem. Elképzeltem azt is, miként fogok reagálni a várandóságom hírére.
Örömömben sírva fakadok. Ebből az egészből a sírva fakadós rész valósult meg eddig.
Mennyire utáltam apám felvilágosító beszédeit tinédzser koromban a védekezésről! Most
mégis eszembe jut minden egyes prédikációja. Többször felmerült bennem, hogy ha Rebeka
véletlenül teherbe esne, akkor nem lenne kérdés, hogy vele maradok-e és minden helyrejönne
közöttünk. Most, hogy ez tényleg megtörtént, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez az
ideális verzió.
- Nincs munkám! Lakásom sem! - jutnak sorban eszembe a praktikus tények, miután
már az agyam felfogta a gyerekről szóló információ valódiságát, és nem próbál többé úgy
tenni, mintha ezt csak álmodnám. - Kell neki majd kaja, meg ruhák, meg mindenféle izé,
amivel játszhat.
- Nekem sokkal fontosabb lenne, hogy apja legyen a gyereknek és nem az, hogy
legyenek „izéi“ amivel játszhat. - válaszolja higgadtan.
Nem tudom, erre mit mondhatnék. A két csík nem csinált belőlem egyelőre apát. Nem tudom
mennyi idő telik el, míg újból megszólalok.
- Tudom, hogy biztos nem úgy reagáltam a hírre, ahogy kislány korodban
megálmodtad, de azért a felelősség elől nem akarok elmenekülni. Itt vagyok. - mondom ki
határozottan az összes aggályom ellenére.
- Az is lehet, hogy teljesen feleslegesen aggódunk. Lehet, hogy ez a második baba is
egyszerűen úgy dönt, hogy nem akar megszületni. Nem így akartam, hogy történjen és főleg
nem egy olyan viszonyban, amelyikről nem is világos, hogy pontosan mi. - felém fordul és a
szemében annyi különféle érzés tükröződik, hogy végül semmit sem tudok kiolvasni belőle.
- Én sem így terveztem. - mondom lemondó hangon. - Még saját magamnak sem
sikerült berendeznem az életemet, nem hogy egy másik élőlénynek teremtsem meg.
Egy hang valahol az agyam mélyében megszólal, hogy "de igen András, pont így tervezted.
Azt akartad, hogy valami rákényszerítsen arra, hogy felnőj, hogy bele tudj állni a felelősségbe
72
és valami elég fontos legyen, hogy megmozdítsd minden erőforrásodat." Utálom ezt a hangot,
mert igaza van. Tényleg ezt kívántam.
Elfújtuk a gyertyát, hogy elbúcsúzzunk a meg nem született babától és helyette
azonnal jött egy másik. Egyszer valahol olvastam, hogy ha új dolgot szeretnél beengedni az
életedbe, akkor először csinálj neki helyet. Ha ezt előre tudom, soha nem fújom el azt a
gyertyát. Vagy mégis? Magam sem tudom, mit gondolok igazából erről az egészről.
Folyamatosan ugyanazok a kérdések cikáznak a fejemben. Csinálhattunk volna
másként? Vigyázhattunk volna jobban? Miért kerültünk bele ebbe a helyzetbe? Nem kell sok
idő, hogy rájöjjek, ezek a kérdések pont ugyanabból a mély gödörből származnak mint a "mi
lett volna ha?" kérdés. Réndkívül simlis kérdések ezek. Olyanok mintha előre vinnének,
miközben valójában csak visszafordítanak ugyanabba a zsákutcába. Ezek a kérdések a hibát
keresik és azt a személyt, aki ezt a hibát elkövette, hogy el lehessen verni rajta a port. A hiba
megtalálásának egyelten értelme, ha azért keressük, hogy tanuljunk belőle. Legalább ezúttal
elmondta nekem és nem titkolta el. Ez is már haladás.
12.
Ezer gondolat cikázik a fejemben, de egyiknek sem tudok a végére járni, és olyan
gyors ütemben váltják egymást, hogy az értelem teljesen kiveszik belőlük. Nem aludtam ott
Rebekánál, mert azt beszéltük meg, hogy mindketten végiggondoljuk, hogy mit is akarunk
ebben az új megváltozott helyzetben.
Óriási súllyal zuhan rám a megélhetés kérdése, amint hazaérek és átlépem a szobám
küszöbét, és az az érzés, hogy az életem még nagyobb csődtömeg, mint eddig volt. A pénzem
rohamosan fogy, még így is, hogy nem kell lakbért fizetnem. Nem a pénz mennyisége a
bankszámlámon okozza a szorongást, hanem leállt a körforgás, és így csak idő kérdése, hogy
elfogy. Odaülök a gépemhez, és lázasan elkezdem nézegetni a munkahirdetéseket. Ez az
egyetlen konkrét cselekedet, amibe bele tudok most kapaszkodni. Munkát kell találnom és az
majd mindent megold. Elkezdem olvasgatni a munkalehetőségek listáját.
- Számviteli szolgáltatási menedzser… Részidős pénzügyi asszisztens… Helpdesk
Team leader...Beszerzési specialista...Adatbázis munkatárs.
73
Megpróbálom elképzelni, hogy vajon mit takarhatnak. Halvány sejtésem sincs, de legalább
eltereli a gondolataimat, amik akaratom ellenére vissza-vissza térnek Rebekához, és a
terhességéhez.
- Bolti eladó.
Vissza a mókuskerékbe? Szorongás jelenik meg bennem erre gondolva. Gyerekkoromban
pontos elképzelésem volt arról, mi szeretnék lenni. Szemetes. Nagyon izgalmasnak tartottam,
hogy egy óriás kukás autón utazhatnék egész nap, és úgy éreztem, hogy ettől szörnyen fontos
ember lennék. Hiszen én csinálnék rendet! Én vinném el a szemetet büszkén kiállva a kukás
autó hátsó részére! Azt hiszem apám erre azt mondta, hogy reméli, ennél azért többre fogom
vinni az életben.
Hosszú percek telnek el, míg a sok kérdés közül a fejemben kiemelkedik egy, ami
teljesen megváltoztatja az eddigi gondolkodásomat. Mitől félek igazából? Amint felteszem ezt
a kérdést, azonnal meg is érkezik a válasz. Hogy a szüleim csalódni fognak bennem, mert az
életem nem úgy néz ki, ahogy ki „kellene” néznie! Égő beismerni, de az igazi félelmem, amit
eddig meg sem akartam látni az, hogy csalódást okozok nekik, Rebekának, magamnak,
gyakorlatilag bárkinek, aki ismer engem, és aki többet gondolt rólam, mint ahogy az életem
alakul.
Ha nem az elvárásoknak akarok megfelelni, akkor mivel szeretném tölteni a
napjaimat? Egy csomó opció jut eszembe: heverészni a Karibi szigeteken fonott
karosszékben, járni a természetet, felépíteni egy saját házat a két kezemmel, fotózni, ínyenc
ételeket enni és készíteni úgy mint Gordon Ramsey, biciklizni, harcművészetet tanulni,
képregényeket olvasni, haverokkal találkozgatni, egyedi bútorokat gyártani, indiánként élni a
prérin.
Egyetlen tevékenység emelkedik ki a listából, ami megragadható számomra, mint
potenciális megélhetési tevékenység - a fotózás. Ennek a projektnek már egyszer
nekifutottam, de nem úgy sikerült, ahogy terveztem, így feladtam és pont jókor érkezett a
bútorüzletből a munka ajánlat, amit készségesen elfogadtam. Lehet könnyebb volt munkába
állni, mint szembenézni a félelmeimmel? És most sem lenne egyszerűbb ebben a záros
határidős helyzetben, ahol ha úgy döntünk megtartjuk a babát nyolc hónapom áll
rendelkezésemre, hogy összeszedjem magamat és stabil alapot biztosítsak nem csak
magamnak, hanem Rebekának is, aki nem fog tudni a szülés után dolgozni. Összenyom ennek
a gondolatnak a súlya.
Azon kapom magam, hogy az agyam automatikusan átkapcsolt a „hogyan nem lehet
ezt megvalósítani“ frekvenciára és fejben sorolom a gátoló tényezőket. Ki lenne kíváncsi az
74
én képeimre? Mi a fenével tudnám meggyőzni az embereket, hogy én vagyok az, akire
szükségük van? Amióta divatba jöttek a digitális fényképezőgépek, szinte mindenki fotózik.
Lehet egyáltalán újat teremteni ezen a területen? Több évig fog tartani felépíteni azt, hogy a
fotózásból megéljek. Érdekes, hogy a „miért ne“ és a „hogyan nem lehet“ lista
megalkotásához nem kell túl sok fantázia, sem energia. Bezzeg a „miért igen“ és a „hogyan
lehet“ listát összeállítani százszor nehezebb.
- Mi a legrosszabb, ami történhet, ha belekezdek a fotózásba és nem jön össze?
- Ha nem lennék képes semmilyen módon fenntartani saját magamat, sem a megszületendő
gyerekemet, és a szüleim vagy Rebeka nyakán lógnék. Azt nem hiszem, hogy a szüleim
kihajítanának az utcára és valószínűleg ételt is adnának, tehát az nem fenyeget, hogy az utcán
kellene ételért koldulnom. De az biztos, hogy minimum depresszióba esnék attól, hogy egy
ilyen csődtömeg vagyok.
- Még valami?
- Ha a kényszer miatt olyan munkát kellene elvállalnom, amit utálnék csinálni. Bele kerülnék
ismét a mókuskerékbe, várnám a fizetést a hónap végén, és nem haladnék semerre sem.
- Végül is, még a legrosszabb verziók is simán túlélhetők.
Ezzel az egyszerű gondolat menettel végre le tudtam szakadni a negatív
forgatókönyvek gyártásáról és elkezdeni gondolkozni a “hogyan lehet” irányba. Pár évvel
ezelőtt jelentkeztem egy fotó tanfolyamra. Azt feltételeztem, hogy egyből menni fog a
fotózás, mint a karikacsapás, jönnek a kliensek, dől a pénz. Ebből csak annyi valósult meg,
hogy elvégeztem a tanfolyamot. Talán nem volt bennem elég kitartás, vagy igazából nem is
hittem el, hogy az egész működhet és ezért kaptam az alkalmon, hogy beálljak egy „rendes“
állásba, ahol pénzt is kereshetek. Szépen lassan a fotózás a háttérbe szorult, volt egy – két
alkalom, amikor vállaltam fotózást, de igazából soha nem merültem bele jobban, míg végül
teljesen kiszorult az életemből.
De vajon most van a magánvállalkozás felépítésének az ideje? Jelen helyzetben nincs
lehetőségem azt mondani, hogy "hát, nem jött össze", mert túl nagy a tét. Feltűnik, hogy
egyáltalán nem számolok az abortusz lehetőségével. Nem tudom elképzelni, hogy ezt kérném
Rebekától. Nem látom, hogy mi ketten hogyan leszünk együtt. Nem látom azt sem, hogy
miként fogjuk biztosítani hármunk pénzügyi hátterét, de azt látom, hogy a baba megszületik.
Ha el akarok indulni a fotózás felé, akkor először is le kellene porolnom a régi
tudásomat és kipróbálni, hogy mire emlékszem még. A számító gépemen rengeteg régi képet
tárolok. Ezeket fel tudnám használni referenciának a saját weboldalamon. Nem ártana pár új
fotót is készíteni. Szólhatnék a húgomnak, hátha vannak vállalkozó kedvű barátnői, vagy
75
esetleg tud valakit, akinek szüksége lenne fotósra. A weboldalat összekalapálom magamnak,
mert időm mint a tenger. De hogyan szerzek fizető klienseket? A legkönnyebb talán ott
kezdeni, ami a legkézenfekvőbb.
- Anya!
Lépek be nagy hanggal a konyhába reggel rögtön ébredés után. - Arra gondoltam, hogy
amikor berendezel egy éttermet, lakást, vagy bármit, akkor készíthetnék róla fotókat. Ez
neked is jól jönne és talán a kliens is fel tudná használni az anyagot. Én pedig gyakorolnék és
lennének referencia munkáim is ezáltal.
Anyám éppen az asztal mögött ül egy halom papírral körbevéve. Nem lepődik meg az
ötletemen, talán mert logikus számára, hogy olyasmihez akarok visszatérni, ami felé egyszer
már elindultam.
- Van most éppen egy új kliens, akihez holnap délelőtt megyek és délután fogok átadni egy
elkészült munkát. Eljöhetsz velem, ha akarod.
- Oké. Megegyeztünk. - mondom diadalmasan és kiviharzok a konyhából.
13.
Anyám leparkolja az autót a Szarvas étterem előtt. Pár évvel ezelőtt ebédeltem itt valakivel,
de azóta sem jártam errefelé. Az épület fehér falát sűrűn körbenőtte a borostyán, amitől szinte
beleveszik a környezetébe. A teraszon néhány asztal és szék árválkodik, de maga a terasz nem
túl hívogató, és talán nincs is használatban. Járda vezet hátra az épület mögé, ahol a fő bejárat
található. A háznak ennek az oldalán is kialakítottak egy fedett teraszt, ami viszont sokkal
jobb állapotban van, mint ami fogadott minket a kapunál. Az étterem tulajdonosa az új kliens,
és ma van az első találkozó vele.
- Jó napot, Bicsérdy Gáborral van találkozóm. - anyám egy fiatal pincérlányt szólít
meg, aki éppen elhaladt mellettünk egy halom üres tányérral a kezében. Alig van valaki az
étteremben. A sok tányért nyilván arról az asztalról szedte le, ahol egy körülbelül öt főből álló
férfi társaság folytat élénk beszélgetést.
- Még nincs itt, de üljenek le nyugodtan bármelyik asztalhoz. - a lány hangja
határozott, de kedves is egyben.
Az ablakhoz közel ülünk le. Látom, hogy anyám tekintete egy pillanatra sem nyugszik
meg, és a helyiség minden egyes szegletét szemügyre veszi. Annak idején valószínűleg ez
egy színvonalas helynek számított, de mostanra a fénye kissé megkopott. Ami kifejezetten
76
tetszik, azok a nagy ablakok, amik rengeteg nappali fényt engednek be, és a szépen faragott fa
székek. Ezen kívül nem túl sok szemrevaló dolgot látok magam körül. Összességében olyan
érzésem van, mintha valaki azt szerette volna mondani, hogy ez egy irtózatosan puccos hely,
csak éppen elfeledkezett arról, hogy az egyes elemek illeszkedjenek egymáshoz.
- Üdvözlöm. Bicsérdy Gábor vagyok. - észre sem vettem, mikor lépett be a tulajdonos
az ajtón. Anyám azonnal felé nyújtja a kezét.
- Kepner Eszter és ő itt a fiam András. - én is felállok és kezet nyújtok a férfinak.
- Csak nem az utánpótlást neveli már maga helyett? - mosolyog vidáman a férfi.
- Nem. András nem a lakberendezés irányába kacsingat, inkább a fotózás érdekli.
- Az is jó szakma. - nyugtázza és leül hozzánk az asztalhoz.
Szimpatikus a férfi. A hatvanas éveiben járhat. Az ősz haja és szakálla sármossá teszik a
napbarnította arcát. Hétköznapiasan elegáns, ha létezik egyáltalán ez a kifejezés a divatban.
Vastag szürke pulóvert visel, aminek v-kivágásban látszik az alatta lévő fehér ing, fekete
kordbársony nadrágot és fekete bőr cipőt. Sikeres üzletembernek tűnik, aki pontosan tudja,
mit akar.
- Említette a telefonban, hogy át szeretné alakítani az éttermet. Csak erről a helyiségről
lenne szó? - vág bele azonnal a közepébe anyám.
- Erről a helyiségről és az elülső teraszról.
- Van konkrét elképzelése? - anyám közben elővette a jegyzetfüzetét, hogy
lejegyezzen minden fontos információt, ami elhangzik.
- Elegáns és igényes helyet képzeltem el, de közben maradjon meg a könnyedség is,
hogy ne érezze azt senki sem, hogy ide csak öltönyben szabad belépni. Én magam sem
szeretek öltönyben lenni. Az étel nem csak az ízérzékeléstől függ. Fontos hogy evés közben a
többi érzékszervet milyen hatások érik és én minden érzékszervet meg akarok célozni! Az
ízlelést, látást, hallást, tapintást és a szaglást is. - jelenti ki határozottan.
- Gondolkodott a színvilágon?
- Sötét barnát képzeltem el. Az utóbbi időben akárhányszor olyan helyen jártam, ami
megtetszett, lefotóztam.
Előveszi a telefonját, és előkeresi az említett képeket. Tőlem túl távol van a telefon kijelzője,
hogy lássam a képeket, ők ketten viszont nagy érdéklődéssel hajolnak fölé és elkezdik
megvitatni a képeken látott egyes részleteket. Élénk beszélgetésbe kezdenek a színekről,
textúrákról, anyagokról, stílusokról, ami engem nem ragad magával. Távol áll tőlem a
lakberendezés világa. Akárhányszor kellett ilyen jellegű döntéseket meghozni a közös
lakásunkban Rebekával, ráhagytam, hogy ő döntsön. Anyám felajánlotta segítségét, és
77
egyszer át is jött emiatt hozzánk, de úgy éreztem, hogy Rebeka inkább az irántam való
tiszteletből bólintott erre rá, mintsem valóban szükségét érezte volna bárkitől is tanácsot
kérni, legyen szó akár egy erre a területre szakosodott emberről. Vagy az is lehet, hogy
kifejezetten anyám tanácsára nem volt kíváncsi. Bárhogy is volt, szokásunk szerint ezt sem
vitattuk meg mélységekig, egyszerűen meghallgatta a tanácsokat, majd eldöntötte a saját feje
szerint, hogy milyen legyen a lakásunk berendezése. Én pedig nem ellenkeztem.
- Nem látom akadályát a megvalósításnak. Készítek pár vázlatot, hozok színmintákat,
és a legközelebbi alkalommal megbeszéljük a részleteket. Ez így megfelel?
- Teljes mértékben! - Gábor arca elégedettséget sugároz.
- Részemről ezek voltak a legfontosabb kérdések. András speciális okból jött ma
velem, de ezt elmondja ő maga. - felém fordul, hogy jelezze, átadta nekem a terepet.
Hirtelen elveszítem az önbizalmamat és az a mondat jelenik meg a fejemben, hogy “András,
te nem értesz a fotózáshoz, hogy jutott eszedbe egyáltalán idejönni?!”. Az egyetlen dolog,
amivel meg tudom nyugtatni magamat az, hogy nem készülök pénzt kérni a fotókért, és ezért
ha nem is sikerülnének, Gábor semmilyen kockázatot nem vállal.
- Arra gondoltam, hogy csinálnék egy „Milyen volt előtte“ és egy „Milyen lett utána“
fotósorozatot a helyszínről, ha beleegyezik. Elkészítem a fotókat, és ha tetszeni fognak,
használhatja őket szabadon akár reklám céljából is. Cserébe szeretném őket feltüntetni
referencia anyagként a weboldalamon. – a tegnapi beszélgetés után anyával volt időm
átgondolni a részleteket, úgyhogy most már kész tények elé tudom állítani a klienst.
- Részemről rendben. – nyugtázza gondolkodás nélkül.
Ez sokkal könnyebben ment, mint ahogy feltételeztem a fantáziámban. Néhány udvariassági
frázis után anyám és a tulajdonos kimennek megnézni a teraszt. Én bent maradok a
helyiségben, hogy közben elkészítsem a fotókat. A pincérlány a bárpult mögött áll, de
egyáltalán nem szentel nekem figyelmet. A poharak törölgetésével van elfoglalva. Amint
előveszem a gépemet és a kezembe fogom, elfog az ismerős érzés. Az agyam azonnal más
frekvenciára vált és a szemem kiéleződik azokra a részletekre, amik jól mutatnának egy fotón.
Csinálok pár teszt fotót, állítok az értékeken, és utána teljesen belemerülök abba a világba,
amiben annyira szerettem lenni pár évvel ezelőtt.
- Végtelenül sajnálom, hogy lejárt a közös időnk. Remélem mihamarabb lesz
alkalmunk újból találkozni. - hallom a tulajdonos hangját, amikor visszatérnek anyámmal a
teraszról.
- Hívom önt, amint készen lesznek az első vázlatok.
78
- Várni fogom a hívását. - ezzel a férfi kezébe fogja anyám kezét és egy laza gesztussal
megcsókolja. Majdnem lehidalok, de látom, hogy anyám is! Nem érzem tolakodónak sem
erőltetettnek ezt a gesztust, mintha Gábor egy régi filmből lépett volna ki éppen. Nagyon
hiteles az elegáns úriember szerepben.
- Kíváncsian várom a fotókat. - fordul oda hozzám és kezet fog velem.
- Köszönöm a lehetőséget. - nyögöm ki, mert még nem tértem teljesen magamhoz a
kézcsókon való meglepetésemből. Még soha az életemben nem csókoltam kezet egyetlen
nőnek sem, de még csak olyan férfival sem találkoztam a való életben, akitől ez a gesztus nem
hatott volna mesterkélten. Most legalább ez is belekerült a repertoáromba, bár nem tudom, ki
lesz az a nő, aki ezt a gesztust tőlem megéli.
- További szép napot. - búcsúzik Gábor ezzel a sokat használt frázissal, de az ő
szájából valahogy ez sem elcsépelt.
- Láttam, hogy majd elolvadtál a kézcsóktól. - kezdek bele a beszélgetésbe, amint
beültünk az autóba.
- Kedves gesztus volt. - fordul oda hozzám anyám, miközben a visszapillantó tükörben
nézi a forgalmi helyzetet és próbál besorolni a mellettünk elhaladó autók közé. - Jó
üzletember, tudja, hogy mit akar. Szeretek ilyen emberekkel együttműködni.
Látom anyámon, hogy részéről lezárt a téma. Azt még nem fejtettem meg, hogy engem miért
foglalkoztat ennyire.
- Hová megyünk most? - váltok inkább témát.
- Elmegyünk megnézni egy elkészült lakást. Holnap lesz az átadás. Arra gondoltam,
hogy lefotózhatnád, és az átadásra már elvihetnénk a kész fotókat.
- Persze. Ez jó ötlet.
Csendben ülünk mind a ketten, elmerülve a saját gondolatainkban és világunkban. Már
majdnem lementem alfába, amikor anyám kérdése megtöri a csendet.
- Szólnál, ha gond lenne?
Nézek rá, mint borjú az újkapura. Nem tudom elképzelni, mire gondolhat. Már témát váltott?
Vagy még a fotózásnál tartunk? Vagy most valami teljesen másra gondol?
- A lakás fotózása közben? - csak ehhez tudok kapcsolódni, mivel ez volt az utolsó
dolog, amiről beszéltünk.
- Nem a fotózásról beszélek. Rólad. Egy házban lakunk, de teljesen eltűntél, alig
látlak. Keveset beszélsz magadról és arról, hogy mi történik mostanában veled.
- Igazából most se vagyok arra hangolva, hogy a magánéletemet boncoljuk.
79
El akarom kerülni a beszélgetést. A házban még meg tudok lépni, de egy mozgó autóból ez
teljességgel lehetetlen. Úgy látszik, ezt anyám is tudja, és azért választotta nagyon ügyesen
ezt a helyszínt, hogy feltegye a kérdését.
- Nem akarom a magánéletedet boncolni. Én csak azt szerettem volna tudni, hogy
szólnál-e nekünk, ha gond lenne.
Próbál szemkontaktust teremteni velem, de nem nagyon tud, mivel az utat is figyelnie kell. Ez
meg az én előnyöm a jelenlegi szituációban.
- Milyen gondra gondolsz? - felesleges kérdések a részemről, de próbálom eltávolítani
azt a pillanatot, hogy határozott igennel vagy nemmel kelljen válaszolnom.
- Bármilyen. Nincs konkrét elképzelésem arról, hogy milyen gondjaid lehetnek, de ha
biztos lennék benne, hogy szólsz, ha segítségre van szükséged, akkor nem aggódnék.
- Eddig még mindig szóltam.
Már megint egy kitérő válasz. Nem lehetne rám bizonyítani, hogy igen-t mondtam anyám
kérdésére, de mégis azt a benyomást akarom kelteni, hogy ez megtörtént.
- Oké.
Úgy látom, hogy megnyugodott és elfogadta a válaszomat. Nincs jó érzésem a
beszélgetésünkből. Nem mondtam ki semmilyen hazugságot, de nem is adtam határozott
választ. Anya kérdése emlékeztetett az általam legrosszabbnak gondolt verzióra, mégpedig
arra, hogy a nyakukon maradok. Erre most nem akarok gondolni, márpedig ha belementünk
volna a témába, akkor nagyon is kellene rá gondolnom.
Egy nagyon modern társasház előtt parkolunk le. Nagy udvar veszi körül, amiben
gondosan karbantartott fű zöldell mindenhol. Amolyan katalógusba illő fű, szinte ijesztő a
tökéletessége. Az udvar egyik sarkában játszóteret látok, amin dominálnak az igényesen
kialakított fa mászókák, hinták, házikók.
Anyám beüti a kódot a kapun, és belépünk az udvarra. A házat középen egy folyosó
választja el. Az átjáró, ami olyan széles, hogy egy autó is kényelmesen átférne rajta, átvezet a
telek hátsó részébe. A folyosó mindkét oldalán egy-egy bejárati ajtót látok. Az egyiket őszi
hangulatú koszorú díszíti, amiről színes szalagok lógnak. Levonom a következtetést, hogy ezt
ez egyszintes társasházat két különálló család lakja.
Anyám egy kulcsot halász elő a táskájából, amivel kinyitja a baloldali ajtót. Ismét
katalógus látvány terül elém, amitől még a lélegzetem is eláll, és csak annyi telik tőlem, hogy
elismerően füttyentek egyet.
80
- És itt valaki lakni is fog? - kérdem hihetetlenkedve. Ez az első gondolat, ami
eszembe jut a lakás láttán. Minden annyira tisztának tűnik, hogy szinte rossz érzés bármihez is
hozzányúlni. A fehér járólap, a magasfényű bútorok, a tükrök, mind csillognak-villognak.
- Remélem, hogy igen. - válaszol anyám mosolyogva, miközben kilép a fekete
magassarkú cipőjéből és már el is indul befelé a lakásba.
Mindenhol egymással harmonizáló bútorokat és kiegészítő tárgyakat látok. A konyhát
és a nappalit csak egy bárpult választja el egymástól, amitől az egész egybenyitott tér nagyon
tágasnak érződik. Azonnal megakad a szemem az óriási antik arany vázán a bárpult végében.
Más helyen valószínűleg túlzásnak tartanám, de ebben a környezetben teljesen helyénvaló.
Óriás plazma TV foglal el jókora helyet a konyhával szembeni falon, előtte tekintélyes
méretű U alakú fehér bőr kanapé, amin szerintem kényelmesen elférne egy egész focicsapat.
A majdnem földtől plafonig érő ablakok előtt egy étkező asztal áll, tíz székkel. Atyaég! Hány
tagú ez család? A szoba egyik sarkát teljesen kitölti egy elég nagy méretű növény, ami a zöld
színével megtöri a sok fehéret. Felfedezek egy könyvespolcot is, telirakva díszes bőrkötésű
könyvekkel, de mellettük sorakoznak teljesen hétköznapi darabok is. Látom, hogy például
Harry Potter összes kötete is helyet kapott itt.
A földszinten már csak a fürdőszoba található és a dolgozószoba. Mindkettő hangulata
teljesen magával ragad. A dolgozószobában is a nagy ablakok dominálnak, amik rengeteg
fényt engednek be. Legjobban a bőr heverő tetszik. Sötét bordó, és egy nagyméretű pálma
hajlik fölé, a másik oldalról pedig az olvasólámpa.
A fürdőszoba akkora, mint az otthoni szobám. A sok fehérség után, ami a lakásban
uralkodik itt is ezt vártam volna, de ennek épp az ellenkezője igaz. Fekete járólapra lépek rá,
amin végigfut egy bézs színű vastag hullám egészen a zuhanyzóig. A bal oldalon szinte az
egész falat elfoglalja a nagyméretű tükör, amit gyönyörű sötétbarna vastag keret szegélyez. A
két mosdókagyló előtt bolyhos puha szőnyeg ellensúlyozza a csempék ridegségét.
Gondolom, van egy második szint is, mert anyámat sehol sem találom a földszinten,
miután végeztem a fotózással. A konyha mellett, megtalálok egy kis folyosót, ahonnan sötét,
szinte fekete színű fa lépcső vezet az emeletre. A bal oldalon üveg lapokból alkotott korlát
szegélyezi. Enyhe bal kanyar után széles folyosó tárul elém. Összesen öt ajtót látok. Egyet
egyenesen magam előtt és kettőt – kettőt a folyosó két oldalán. Anyám éppen a bal oldali első
ajtóból lép ki és eltűnik a másodikban.
Bemegyek abba a szobába, ahonnan épp kijött. Egy gyerekszoba, ami egy óriási
játszótérre hasonlít. A sarokban lévő faházikó nagyon hasonlít arra, amilyenben mi is a
gyerekkorunk jelentős részét töltöttük Kristóffal és Krisztával. Ez a faházikó viszont nem egy
81
fa tetején díszeleg, hanem alacsony fa lábakon áll, így nincs annyira magasan, mint a miénk
volt. A falakat falfestés díszíti. Az egész szobából leginkább a fa kincsesláda tetszik, ami az
ablak előtt áll.
Kíváncsian megyek át a szomszédos szobába, amiről kiderül, hogy hálószoba.
Minimál stílusú a berendezése, minden részlet tökéletesen passzol egymáshoz, mint ahogy a
ház többi részében is. Az ágy felett egy festmény lóg. Durva ecsetvonásokkal festették, egy
férfi és egy nő látható rajta, miközben szenvedélyesen csókolóznak és a testeik egymásba
fonódnak. Egy fehér ajtó, ami szinte beleveszik a fehér falba, átvezet a gardróbba. A
legfeltűnőbb a piros bőrrel bevont négyzet alakú puff a szoba közepén. Körös körül polcok és
szekrények szegélyezik a falakat. Eszembe jut, hogy vajon a ház tulajdonosai szintén
rejtegetnek-e itt titkokkal telipakolt pöttyös dobozokat? Ha nem is ténylegesen, akkor
legalább átvitt értelemben?
Az emeleten megnézem még a maradék két szobát, ami a fürdőszoba és a másik
gyerekszoba. A fürdőszoba ellentétben az alsó szinten lévővel világos színű, minden vagy
fehér vagy arany. A gyerekszobát anyám hupikék törpikék témában rendezte be. Két Y alakú
fatörzs dominálja a szobát, amik felérnek a padlótól egészen a plafonig. Úgy érzem, mintha
erdőbe léptem volna be.
Tripla annyi fotót készítettem a lakásról, mint amennyi feltétlenül szükséges lett volna,
de teljesen biztos akartam lenni abban, hogy elegendő mennyiségű használható fotó marad a
végén.
- Készen vagy? - fordul oda hozzám anyám, amikor leérek a földszintre.
- Igen.
- Holnap találkozom a tulajjal. Addigra fel tudsz dolgozni legalább pár fotót?
- Persze, megcsinálom.
- Hogy tetszik a lakás? - csillognak a szemei, amikor felteszi a kérdést.
- Pazar.
- Szerintem is meg lesznek elégedve a végeredménnyel. - nyugtázza a saját munkáját.
- Felnyitottad a kincses ládát? - anyám szélesen mosolyog.
- Nem. Miért? Kellett volna? - ébred fel bennem a kíváncsiság.
- Hát, ha kincset szeretnél találni, akkor bizony kellett volna.
- Anya! Nem vagyok már 9 éves...
- Oké, csak szóltam. Ha véletlenül mégis úgy döntenél, hogy megnézed, válassz
magadnak egy érmét. Ez az én szerencsepénzem, amit neked adok, úgy ahogy én kaptam az
82
étterem tulajdonosától annak idején. Hozzon neked sok megrendelést. Az autóban várlak. -
ezzel megfordul és elindul a bejárati ajtó felé.
Felmegyek az emeletre és benyitok a kincses ládás szobába. Látom anyám mindenre
gondolt, mert a ládát megtöltötte aranyozott pénzérmékkel és más “kincsekkel”. Isteni érzés
beletúrni az érmék közé és hallani a csilingelésüket. Egyet kiválasztok és lesietek a
földszintre.
14.
- Kissé lehangoltnak tűnsz. - hallom Orsi ismerős hangját, miután belépek a házunkba a
reggeli sétám után. A húgom egyben anyám könyvelője is, ezért elég gyakran beugrik. Épp
anyám tegnap sütött kuglófját majszolja a nappaliban az egyik fotelben.
- Nincs jó napom. - válaszolok egykedvűen és elindulok a konyha felé.
Három napja nem beszéltünk Rebekával és már eléggé feszít, hogy fel kellene őt hívnom,
vagy átmennem, és valamilyen álláspontot foglalnom azt illetően, hogy hogyan is szeretnék
vele lenni az elkövetkezendő időben, vagy hogyan tudok jelen lenni kettőjük életében
anyagilag. Egyik sem könnyű kérdés, és nincsenek végső válaszaim.
- Ne is kérdezzem mi történt? - jön utánam Orsi a konyhába, és nekitámaszkodik a bárpultnak.
- Még ne.
- Rendben, akkor addig csinálok magamnak egy bögre kakaót. Te is kérsz?
- Igen, az jól esne.
A múltban nehezemre esett elviselni az energia szintjét. Sohasem tudott nyugton maradni. Ha
csak ült a TV előtt, akkor is képes volt sugározni magából egy definiálhatatlan energiát,
amitől teljesen ki tudtam borulni. Mintha minden sejt a testében izgett - mozgott volna.
Mindig valahová ment, vagy valaki jött hozzá.
A külseje is egyfolytában változott. Annyi különböző frizurát láttam rajta az évek
során, hogy abból már egy fodrászati katalógust lehetne összeállítani. Titokban rakatott
pearcinget az orrába 19 éves korában. A szüleim nem repestek az örömtől, de végül
elfogadták. 20 éves korában összejött egy sráccal, aki kedvéért kivette a piercinget az orrából.
A mostani énje már egy sokkal nyugodtabb kiadása a tini énjének. Évek óta nem változtatta a
frizuráját, és lehorgonyzott az egyenes hamuszőke hajnál. Amióta könyvelői irodában
dolgozik a ruházata is teljesen hétköznapivá változott, eltűntek belőle a nagyon kihívó
darabok.
83
- És most? Már kérdezhetem? - mondja miután lerakta a kakaót az asztalra és letelepedett a
saját bögréjével a padra. Kékes - zöld szemei szinte világítanak és fürkészik az arcomat.
- Nem vagyok benne biztos, hogy elérkezett a megfelelő pillanat.
- Jaj, Anti. Úgy is tudod, hogy el fogod mondani. Bökd ki. - győzköd.
- Rebeka terhes. - mondom ki gyorsan, hogy minél előbb túl legyek rajta, és ne tudjam
visszavonni.
- Érdekes fordulat. - mondja nevetve - Mennyi ideje is szakítottatok? Gyorsan talált valaki
mást. Ez bánt téged?
Egyenesen a szemébe nézek, és nem szólok semmit sem, hátha leesik neki a tantusz.
Amikor meglátom a döbbenetet a szemében, már tudom, hogy jó nyomon jár. Még a kakaót is
félrenyeli és köhögni kezd.
- Azta! – mondja, amint kissé csitul a köhögése. - Te vagy az apa!?
- Igen. - mondom, miközben a bögrét bámulom az asztalon.
- Azt hittem, hogy nem találkozgattok. Látni sem akartad őt, most meg bejelented, hogy
gyereket vár tőled?!
- Nem így terveztem.
- Véletlenül szexeltél vele, vagy mi? - halvány mosoly játszik a szája sarkában, de próbálja
visszaszorítani. Legalább most már tudom, én milyen idegesítő vagyok, amikor egy komoly
helyzetet a poénjaimmal próbálok elütni.
- Lényegtelen milyen körülmények között szexeltünk és miért. Az a lényeges, hogy lett belőle
gyerek.
- Összejöttetek?- faggat tovább.
- Nem.
- Össze fogtok jönni?
- Nem tudom.
- Vissza költözöl a lakásba?- folytatja töretlenül a vallatást.
- Nem tudom.
- Akkor csak fizeted majd a gyerektartást?
- Nem tudom! - robbanok ki. - Nemrég tudtam meg a hírt, nem volt még időm átgondolni.
- Azt látom... - summázza a válaszaimat.
Egy ideig teljes csendben kortyolgatjuk a kakaót. Megakad a tekintetem a családi
fotón, ami a bárpult szélén áll. Egy Balatoni kirándulás alkalmából készült valamikor a
nyolcvanas években. Én apa nyakában ülök, Orsit anyu tartja a karjain. Hihetetlen elképzelni,
hogy én is most afelé haladok, hogy saját családom legyen.
84
- Nem emlékszem egyáltalán arra a kirándulásra. - szakít ki a gondolataimból Orsi hangja.
Észrevette, hogy a fotót nézem.
- Én igen. Nagyon jó kirándulás volt. Apa elvitt többször is horgászni és voltunk egy vitorlás
kiránduláson is.
- Biztos jó lehetett. - mondja elgondolkodva. - Nagynéni leszek? Hihetetlen.
- Szerinted képes leszek rá?
- Mire? - kérdi fürkésző tekintettel.
- Hogy felneveljek egy gyereket.
- Szerintem fel tudsz nőni a feladathoz. Ne aggódj. - látom rajta, hogy ezúttal nem viccel.
Odalép hozzám és a szokásos két puszin kívül most meg is ölel. Jól esik a támogatása, pedig
soha nem voltunk igazán közel egymáshoz. Sokat veszekedtünk és verekedtünk, de úgy
látszik, hogy ennek ellenére számíthatok rá, ha kell.
- Ne mondd meg kérlek anyáéknak. Én magam szeretném.
- Persze. Csak ne várj ezzel túl sokáig. - mondja megértően.
Gyorsan felöltözik és kiviharzik a házból. Szívesen lennék most a helyében. Én
szeretnék lenni az az ember, aki kisétál az ajtón, és akinek nincs még gyereke és nem is kell
megoldania az ezzel együtt járó fontos kérdéseket. Aztán eszembe jut, hogy az ő élete sem
hibátlan, neki is kellett nehéz döntéseket hozni az életében, és ő is egészen biztosan ismeri az
összes emberi érzést az örömtől a kétségbeesésig. Semmivel sem jobb az ő élete, mint az
enyém. Csak más.
15.
Anyámmal közösen megyünk annak a lakásnak az átadására, amit tegnap
körbejártunk. Kíváncsi vagyok a tulajdonosra, bár be kell ismernem, hogy a gazdagság
mindig irritált engem. A luxus autók, házak, éttermek, kirándulások mindig azt az érzetet
keltették bennem, mintha valaki az orrom alá akarta volna dörgölni, hogy ezekből soha nem
fogok részesülni. Érdekes belegondolni, hogy valaki más szemében én tartozom a gazdagok
közé, és ugyanezt gondolja, hogy elérhetetlen számára az, amim nekem van.
- Eszter! Már vártalak téged!
Negyvenes éveiben lévő férfi nyit nekünk ajtót. Egyáltalán nem felel meg annak a
képnek, amit kialakítottam magamban róla. Valamivel alacsonyabb nálam, ami nem nehéz,
mert nekem a két méterhez csak pár centi hiányzik. A haja és körszakálla vörösek, a szemei
világosak, és mivel a vöröshajú férfiak viszonylag ritkák, rögtön megjegyezhető a fizimiskája.
85
Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára vörös hajú férfit. Stílusos az öltözéke, mintha egy
katalógus címlapjáról lépett volna ki. Világos nadrág, szürke zakó, alatta sötétkék mellény és
világoskék ing. Ha keresztre feszítenek sem tudnék kitalálni egy ilyen kombinációt. Nem
vagyok egy divat guru.
- Szia Ádám. Ő itt a fiam András. - mutat rám anyám.
- Örvendek. Mátyás Ádám. - a kézfogása nagyon határozott és szívélyes.
- Nem lehetett könnyű egy ilyen névvel. - szalad ki a számon és csak utólag gondolok
bele, hogy akár meg is sértődhetne ezen, hiszen csak most találkoztunk először életünkben.
Ádám viszont őszintén felnevet.
- Gyerekkorom nagy részében Matyinak hívtak. Gyertek beljebb. - mosolyog és
mutatja az irányt a tágas nappali felé. - Eszter el sem tudom mondani, mennyire remek
munkát végeztél a lakással! Jázminnak is nagyon tetszett és a gyerekeket éjjel egyig le sem
tudtuk fektetni annyira lenyűgözte őket az új szobájuk!
- Ennek őszintén örülök. Számomra nincs is nagyobb fizetség, mint amikor sikerül
megvalósítanom egy álmot. - mondja anyám mosolyogva. Úgy látom, hogy őszintén örül a jól
végzett munkának és büszkeséggel tölti őt el a kliens elégedettsége.
- Mindenkinek megvalósult az álma. Jázminnak van gardróbja, nekem kertre nyíló
dolgozószobám.
- Örülök. Legyen itt sok boldog pillantotok. - mondja anyám szeretetteljes hanggal.
Most tudatosítom csak, hogy eddig nem is találkoztam a lakberendezői énjével. Igaz, hogy
otthon be szokott zárkózni több órára a kis szobájába tervezni, de egyébként a munkáját és
magánéletét szigorúan elválasztotta. Soha nem jöttek hozzánk haza kliensek, és ő sem vitt el
minket soha magával. Ezt a két kapcsolati rendszert nem engedte keveredni egymással. Most
jó érzés látni őt akció közben, mintha anyámnak ez a szeglete még hiányzott volna a teljes
képhez róla.
- Nagyon köszönjük! - bólogat felvillanyozva a körszakállas címlap pasi.
Eszembe jut András az üvegfal másik oldalán, aki ebben a pillanatban kísértetiesen hasonlít
Ádámra. Van valami nagyon agresszív abban az irigységgel vegyült fölényességben, amit
érzek a gazdagság és siker láttán. Nem az a zavaró, hogy ezek a negatív érzések megvannak
bennem, hanem hogy úgy teszek, mintha nem lennének, mintha jobb embernek számítanék
pusztán attól, hogy én nem vagyok olyan gazdag, mint ő.
- Azt hiszem megjött Jázmin a gyerekekkel. - ugrik fel Ádám a kanapéról és az ajtóhoz
siet.
86
Az előtérbe egy nagyon csinos nő lép be. Sűrű fekete haja szépen keretezi az arcát,
amin azonnal feltűnnek a nagy sötét szemei. Az arcbőre valamivel sötétebb, mint az ezen az
éghajlaton élő nők többségének. Az orra felett, a homlokán ott csillog egy piros gyöngy,
amilyet az indiai nők viselnek és a ruházata is megerősít engem abban, hogy valószínűleg
tényleg Indiából származik.
- Ő itt Jázmin. - mutatja be nekem a feleségét Ádám. A nő barátságosan nyújtja felém
a kezét.
- Nagyon örülök. - fogom meg a kezét. Kicsit zavarba ejt a szépsége és törékenysége.
A gyerekek rohangálnak körülöttünk, és alig lehet valamit hallani, a zajtól, amit csapnak. A
kislány 5 éves körüli a kisfiú 3. Sötét hajú mind a kettő.
- Láttad a hajómat? - kérdi a kisfiú azonnal anyámtól.
- Kincsem. Eszter tervezte meg a szobádat. Kétlem, hogy ne látta volna a hajódat. -
guggol le mellé Jázmin.
- És a házikót?
- Igen. Azt is láttam. - válaszol kedvesen az anyám, mert már neki is világossá vált,
hogy addig nem fog tágítani ez a kis lurkó, amíg végig nem kérdezi az egész szobáját.
- És az én házikómat? - kapcsolódik be a kislány is.
- Igen. Azt is láttam. - mindkettő gyerek csalódottnak látszik, hogy nem tudtak
újdonságot közölni.
- És megnézed a hajómat? - tér vissza a témához a kis srác. - Van bálnám is.
- Tudjátok mit? Felmegyek veletek és megnézem a szobátokat. - adja be végül a
derekát anyám.
Örömsikolyok süketítenek meg egy pillanatra. Jázmin is elindul anyámmal együtt az
emeletre, csak mi ketten a címlap férfival maradunk lent a nappaliban.
- Szerintem Samu megmutatja anyukádnak az összes aranypénzt.... Egyenként. -
hangsúlyozza ki az utolsó szót és sokatmondóan néz rám. Úgy tűnik ő már abszolválta a
bemutatót és tudja, miről beszél.
- Akkor addig talán elmondanám, hogy én miért vagyok itt. - ajánlok fel egy alternatív
programot.
- Hallgatlak.
- Szeretnék fotósként dolgozni a jövőben. Részben anyám mellett, mint beltéri fotós,
de persze egyéb munkákat is vállalnék. Lefotóztam a ti lakásotokat is. Remélem nem gond.
- Attól függ, mit szeretnél csinálni a fotókkal. - válaszol mosolyogva.
87
- Az általam elkészített fotók szabadon felhasználhatóak bármire a részetekről, és
felkerülnének a saját weboldalramra is, ha ez rendben van.
- Részemről rendben van. Kíváncsi vagyok rájuk.
Amikor lerakja az asztalra a laptopot, már látom is, hogy ez is egy teljesen új modell, amire
évekig kellene spórolnom, hogy meg tudjam venni. A fehér laptop tetején ott világít az
egyszerű, mégis eleganciát sugárzó alma.
- Nekem sem hullott minden az ölembe. - nyugodt a hangsúlya és egy széles gesztussal
a szobára mutat. Meglepetten nézek rá. - Erre gondoltál, nem?
Nagyon meglep a szókimondása, és főleg az, hogy kiolvasta belőlem ezt a gondolatot.
- Felmerült bennem ez a feltételezés, igen. - ismerem be.
- Van kedved egy rövid szójátékhoz? Nem vesz sok időt igénybe. - teljesen fel van
villanyozva. Látom, hogy egy olyan dologról csevegünk éppen, ami a szívügye, és amivel
szeret foglalkozni. Mi lehet a foglalkozása? Most már tényleg érdekelne. Egyszerű lenne
rákérdezni, és mégsem teszem.
- Oké, akkor játszunk. – adom be a derekamat.
- Szavakat fogok neked mondani és te mondd ki azt, ami elsőre eszedbe jut róluk.
Mondhatsz bármit. Lehet, hogy egy szó fog jönni, vagy idézet, egy egész mondat, vagy
eszedbe jut egy emlék. Bármi....
- Oké, de ez mire lesz jó? - kicsit nyugtalanít a feladat.
- Hogy lásd, mit is gondolsz igazán a gazdagságról, amire érzetem szerint vágysz.
Egy férfi, akit most látok először életemben szójátékot akar játszani velem. Honnan tudjam,
hogy nem a bankkártyám PIN kódját akarja-e ilyen módon kicsikarni belőlem? Aztán hirtelen
ráeszmélek, hogy ennél nagyobb badarságot ki se találhattam volna. Ez csak egy automatikus
félelem bennem, aminek ha jobban belegondolok, nincs semmilyen valóság alapja. Először is,
kétlem, hogy Ádám az én pénzemre áhítozna, miután az ő luxus nappalijában ülünk és
másodszor, alig van pénz a bankszámlámon, így nincs sok vesztenivalóm.
- Mondd az első szót.
- Szerencse. - vágja rá azonnal.
- Múlandó. - szinte gondolkodás nélkül mondom ki.
- Véletlen.
- Nincs. - annyira elcsépelt szókapcsolat, hogy más eszembe se jut.
- Luxus.
- Felesleges. - azt hiszem, hogy a nagyanyám szokta mondogatni, hogy a „luxus
felesleges“.
88
- Gazdagság.
- Elérhetetlen. - a szó hallatán a szemben velem ülő Ádám jutott eszembe és az ő
gazdagsága. Csak nehezen tudom elképzelni, hogy nekem valaha ilyen életem lesz, mint neki.
- Önbizalom.
- Felfuvalkodott. - általában önteltnek szoktam látni azokat az embereket, akiknek túl
nagy az önbizalmuk. Én soha nem akartam ilyen lenni.
- Jólét.
- Kevés. - azért jutott ez az eszembe, mert egyszer hallottam a TV-ben, hogy ha a
szegény országokban élő emberek is „jólét“-ben élnének, akkor az a világ végét jelentené. Túl
nagy teher lenne pénzügyileg és környezetvédelmi szempontból is. Kifogynának a
nyersanyagok.
- Pénz.
- Nem boldogít. - azt hallottam, hogy a gazdag emberek általában boldogtalanok,
legalábbis ezzel szoktam nyugtatni magamat. Ádám családja első ránézésre nem tűnik
boldogtalannak.
- Mond még, ami erről eszedbe jut.
- A gazdagság elferdíti a jellemet. A pénzt nehéz megszerezni. A sok pénz
megszerzéséhez olyan képességek kellenek, amiknek én nem vagyok birtokában. Akiket én
gazdagnak látok, azok biztos okosabbak nálam, több tapasztalatuk van, jobban átlátják a
pénzügyi piacot, okos tanácsadóik vannak. Valakitől el kell, hogy vegyem ahhoz, hogy
hozzám jusson. Ha sok pénzem lenne, sohasem lehetnék biztos abban, hogy a pénzemért
szeretnek, vagy magamért. A sok pénz vonzza az olcsó nőket, akik csak a luxusra és a
kényelmes életre hajtanak. Ha túl sok pénzem lenne, biztos valaki rám szállna és megpróbálná
elvenni tőlem.
Ádám kényelmesen támaszkodik a fotel karfáján és engem néz.
- Mit gondolsz a válaszaidról? - kérdi érdeklődve.
- Hogy negatívak. De ugye nem azt akarod mondani, hogy csak ráhangolódom a gazdagság
frekvenciájára és már hullani is fognak a javak az ölembe?
- Valóban nem így működik, szerintem sem. - mosolyog.
- Szóval keményen meg kell dolgozni érte és ezzel már megint ott tartunk, ahol a part szakad!
- válaszolom diadalmasan, mintha ép most bizonyítottam volna megcáfolhatatlanul egy
bonyolult elméletet.
89
- „Segíts magadon, Isten is megsegít.“, állítja a mondás. Szükséges a cselekvés, mivel
materiális világban élünk, de nem mindegy, hogy mit teszel és hogyan. Ebben rejlik a
különbség.
- Szóval vannak jól jövedelmező szakmák és kevésbé jól jövedelmezőek. - vonom le a logikus
konklúziót.
- Miért akarod ilyen kicsire szabni a lehetőségeidet? Bármit csinálhatsz és bármi lehet
jövedelmező.
- Ezt már hallottam. - mondom csalódottan.
- Akkor itt az ideje komolyan venni. - válaszolja határozottan. - Képzeld el, hogy meg akarsz
szerezni egy nőt, akit kiszemeltél magadnak. Szerinted mennyi esély lenne arra, hogy
összejöjjetek, ha minden egyes alkalommal, amikor ránézel, az a gondolat futna végig az
agyadon, hogy „ha az ő pasija lennék, akkor tuti elferdülne a jellemem."?
- Szerintem nulla.
- Ugyanezt a jelzőt használtad az előbb a gazdagságra és a pénzre. Szerinted mennyi az esélye
hogy „összegyertek“ a pénzzel? A másik oldalon pedig az a kérdés áll, hogy elhiszed-e
magadról, hogy megérdemled őt. Ha elérhetetlen Istennőként látod őt, magadat pedig porban
csúszó koldusnak, akkor kétlem, hogy valaha leszáll hozzád az Olümposz hegy magaslataiból,
vagy te valaha felmerészkedsz az Ölümposzra.
- Milyenek a fotók? Tetszettek? – Jázmin gyengéden megérinti Ádám vállát, mikor a
háta mögé ér, és ezzel félbeszakítja a beszélgetésünket. Megérkezik anyám is.
- Még nem láttam őket. – fordul hátra és szeretetteljesen néz a felesége szemébe.
- Legalább akkor most megnézzük őket közösen. Hozhatok nektek valamit inni? – vált
témát Jázmin, hogy eleget tegyen házigazda kötelességeinek.
- Egy pohár vizet kérek. – válaszol azonnal anyám.
- András?
Jól esik a szájából hallani a nevemet. Nem tudom megmagyarázni miért, de mintha
megnőtt volna az értékem pusztán attól, hogy egy gyönyörű nő emlékszik a nevemre. Elég
gyerekes gondolat.
- Nekem is jó lesz a víz. Köszönöm. - rá sem ismerek a hangsúlyra, amivel ezt kimondtam.
Sokkal kedvesebb, mint ahogy valaha Rebekához szóltam. Mintha ennek a nőnek a
kisugárzása meg sem engedne másfajta hangsúlyt.
- És neked drágám? - kérdi meg végül Ádámtól is.
90
Megint elfog az irigység. Hihetetlennek tűnik, hogy két ember így tudjon viselkedni
egymással. Anyám és apám is jól megvannak, de azért kettőjük között soha nem láttam ilyen
szintű kommunikációt, mint ami előttem zajlik.
- Csatlakozom a vendégeinkhez. – mosolyog rá vissza Ádám.
Jázmin kecsesen elsétál a konyha felé. Nagy erőfeszítésembe telik, hogy letöröljem a
csodálatot az arcomról, amit a lénye láttán érzek. Nehezemre esik nem figyelni őt, miközben a
helyiségben mozog, de kínosan érzem magam ettől a „bámulástól”, úgyhogy inkább Ádám
laptopjára szegezem a tekintetemet, hogy valamivel eltereljem a figyelmemet.
- Itt is vagyok. Kezdődhet a vetítés!
Jázmin poharakkal telirakott tálcával tér vissza hozzánk és óvatosan lerakja az asztal
közepére. A poharak csiszolt mintával díszítettek és épp rájuk esik a napfény. Gyönyörű
fényjáték alakul ki a falakon. Ádám felénk fordítja a laptop képernyőjét és elindítja a
képsorozatot, amit mindannyiuk dícsérő szavai kísérnek.
Iszonyatosan jól esik a dicséret, de még nem tudok szívből örülni neki. Olyan mintha nem is
rólam beszélnének, vagy mintha még nem érdemeltem volna ki.
- Támadt egy ötletem! – Jázmin arca sugárzik. - Mi lenne, ha csináltatnánk Andrással
egy családi fotó sorozatot a lakásban? És akkor nem csak az üres helyiségek lennének
megörökítve, hanem mi is. Persze csak akkor, ha András hajlandó megcsinálni. – zökken ki
kicsit a lelkesedéséből és rám néz. Hogy is utasíthatnék el egy ilyen kérést?
- Akkor két hét múlva találkozunk. – búcsúzik tőlem Ádám, miközben egyik kezével a
felesége derekát fogja, a másikkal pedig nyújtja felém. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a fotózás
minél előbb történjen meg.
- Itt leszek. – bólintok, és még utoljára visszanézek, mielőtt elindulnék az autó felé. Úgy
tűnik sikerült megszereznem az első klienseimet.
16.
Majdnem szívinfarktust kapok, amikor belemerülve a gondolataimba megcsörren mellettem a
telefonom. A kijelzőn Rebeka nevét látom. Holnapra beszéltünk meg találkozót nála, hogy
átbeszéljük az új helyzetünket.
- Ide tudsz most jönni hozzám? - visszafojtott a hangja. Hallom, hogy valami nincs rendben.
- Mi a baj?
- Csak gyere ide kérlek! - hallom, hogy a hangja a sírás határán van.
91
- Odamegyek, csak mond meg, hogy mi van. - tudni szeretném, még mielőtt én gyártanék
forgatókönyveket a fejemben, amik biztosan sokkal borulátóbbak, mint a valóság.
- Rosszul vagyok.
A vonal megszakad.
- Bassza meg! - szalad ki belőlem és azonnal felpattanok a székemről.
Idegességemben alig tudok a vezetésre koncentrálni és kishíján közúti balesetet okozok azzal,
ahogy kitolatok a felhajtónkról. Persze Rebeka lakása előtt nincs szabad parkoló, de ezúttal
nem érdekelnek a szabályok és leparkolok a mozgássérült helyre.
Rohanva teszem meg a rövid távolságot a bejárathoz. Miután elköltöztem, visszaadtam
Rebekának a kulcsokat, így most kénytelen vagyok becsengetni. Senki sem válaszol. Újra
csengetek. Nincs válasz.
A szemben velünk lakó házaspárt ismertem. Még kulcsot is cseréltünk egymás lakásához,
vészhelyzet esetére. Megkeresem a csengőjüket és becsengetek. Senki sem válaszol.
Találomra megnyomok egy másik csengőt.
- Ki az? - egy női hang szól bele a telefonba.
- Kortán Rebekához jöttem. Kérem, nyissa ki az ajtót. - mondom sietve.
- Itt nem lakik semmiféle Rebeka. - mondja a nő bizalmatlanul.
- A harmadik emeleten lakik.
- Akkor csengessen be hozzá. - válaszol a nő zordul és lecsapja a kagylót.
- Ostoba tyúk. - szalad ki belőlem, de tudom, hogy a nő már nem hallotta. Kiválasztok egy
másik csengőt.
- Tessék. - ismét egy női hang.
- Kortán Rebekához jöttem. A harmadik emeleten lakik, de most nem tud nekem ajtót nyitni.
Kérem, nyissa ki az ajtót.
- Pillanat. - a nőnek nincsenek felesleges kérdései, és egy másodperc múlva már rohanok is a
lépcsőházban felfelé, kettesével véve a lépcsőket.
Határozottan bekopogok többször az ajtón. Már megint ez a végtelen várakozás. Rátapasztom
a fülemet az ajtóra, hátha meghallom a közelgő lépteket, de semmi. Az ajtó mögött nem
hallok mozgást. Odalépek a csengőhöz és megnyomom. Semmi. Most mi legyen? Kétségbe
vagyok esve. Hogy jussak be? Az agyam lázasan keresi a megoldásokat. Kit hívjak fel? A
gondnokot? Azt sem tudom ki a gondnok. A rendőrséget? A mentőket? A kulcsos embert, aki
bármilyen zárat ki tud nyitni? Létezik egyáltalán ilyen foglalkozás? Fogalmam sincs.
Sohasem volt szükségem erre a szolgáltatásra. Egyáltalán Rebeka bent van? Lehet, hogy
92
rosszabbra fordult az állapota és bement a korházba, vagy valaki bevitte őt. Eltelt már vagy 20
perc, amíg ideértem.
Mit tegyek? Mit tegyek? kétségbeesetten fogom a fejemet és fel alá járkálok a folyosón.
Eldöntöm, hogy felhívom a segélyhívó számot. Talán ott tudnak tanácsot adni, vagy kijönnek,
vagy mit tudjam én. De mi is az? Soha nem kellet hívnom. 911? Nem. Azt csak a filmekben
szokták hívni. 112, 211 vagy 121? A legrosszabb érzés, hogy tudom, hogy tennem kellene
sürgősen valamit, ami eredményre vezet. Ehelyett itt állok és még a segélyhívó szám sem bír
az eszembe jutni.
Úgy döntök, hogy becsengetek a szomszédba. Azt már tudom, hogy a szemben lakó
szomszédok nincsenek otthon, de a harmadik lakásban talán valaki tartózkodik. Éppen
megérinteném a csengőt, amikor kinyílik a lift ajtó és ismerős hangot hallok meg. A szemben
lakó házaspárt pillantom meg, megrakodva táskákkal.
- András. Rég láttalak. - üdvözöl Szilvi mosolyogva.
- Rebekát hívott nemrég, hogy nincs jól, de nem nyitja ki az ajtót.
- Várj egy pillanatot, mindjárt hozom a kulcsotokat. - Szilvi odasiet az ajtóhoz és a nehéz
táskákat lerakja a földre.
- Tessék. Szólj ha kell segítség.
- Köszi.- válaszolom gyorsan és már lépek is oda az ajtóhoz, hogy végre bejussak. A kezeim
még mindig remegnek, alig bírok beletalálni a kulcslyukba.
Első pillantásra nem látom Rebekát a lakásban. Nincs mozgás. Cipőstül berohanok a
nappaliba. Rebeka a kanapé mellet ül a földön. A fejét és a felső testét a kanapéra hajtotta.
Úgy látom a szeme csukva.
- Mi van veled? - térdelek le mellé a földre és megérintem a hátát.
- Hányingerem van és nagyon szédülök. - válaszol, de nem nyitja ki a szemét. Hála az égnek,
hogy legalább magánál van.
- Bevigyelek a korházba? - simogatom közben a hátát, hátha ez valamit segít.
- Nem!
- Akkor a hálóba?
- Ne mozdíts meg! - mondja nagyon határozott hangon.
- Akkor csak hozok neked egy tálat, ha hánynod kellene, és egy pohár vizet.
Amint megissza a vizet, rögtön elkezd hányni. Még szerencse, hogy előzőleg az ölébe tettem
a tálat, amit a konyhában találtam. Valószínűleg nem fog örülni a választásomnak, de ez volt
a leggyorsabb megoldás. Látom rajta, hogy azonnal megkönnyebbül. A hóna alá csúsztatom a
93
kezemet és felsegítem őt a kanapéra. Pár perc múlva már alszik. Az előszobában végre
levetem a cipőmet és a hálóból kihozok egy takarót, amit ráterítek. A vészhelyzet sikeresen
elhárítva. Nagy megkönnyebbülés, hogy nincs komolyabb baja.
Leülök a fotelbe, és ahogy végignézek a könyvespolcon, egy könyv felkelti a
figyelmem. „Ha fáj, az nem szerelem.“ olvasom el a könyv borítóján a címet. Elég érdekesen
hangzik. Találomra felcsapom. A rövid szöveg arról szól, hogy a legfélelmetesebb lemondani
valami olyanról, amiről úgy érzünk, hogy szükségünk van rá. Ha ez a „valami“ például a
társunk, akkor minél jobban úgy érezzük, hogy szükségünk van rá, annál nehezebb kolonccá
válunk az ő nyakában és előbb – utóbb eltaszítjuk őt magunktól. Ha igazán fontos számunkra
a kapcsolat, akkor le tudunk mondani arról, amiről úgy érezzük, hogy szükségünk van rá.
A szöveg elgondolkoztat. Sokszor éreztem magamat koloncnak Rebeka nyakában.
Szuper nőnek láttam őt, aki mindenre képes. A fizetése túlszárnyalta az enyémet, mindig tudta
mit akar, és ezt el is tudta érni. Ő intézte a lakás megvételét, felújítását és berendezését is.
Nem mintha ki akart volna túrni ebből a tevékenységből, csak egy idő után feltűnt neki, hogy
nem tudok és talán nem is akarok bevonódni, és egyszerűbbnek érezte ezekután, hogy egyedül
intézzen mindent. Amit soha nem akartam meglátni, hogy mekkora szerepet játszott ebben
egyrészt a kényelmességem, másrészt a gigantikus méretű önbizalom hiányom. El sem bírtam
képzelni, hogy bármi érdemlegeset hozzá tudtam volna tenni a folyamathoz, ráadásul azt
fantáziáltam Rebekáról, és lehet hogy igazam is volt ebben, hogy úgyis mindent jobban tud
nálam ezen a téren, és úgyis lesöpörné, vagy minimum kijavítaná az én javaslataimat.
Jobbnak láttam bele se menni az ötleteim feltérképezésébe, időspórolásból. Ennek
következtében még inkább megerősödött bennem annak fantáziája, hogy képtelen vagyok az
élet alap kihívásainak teljesítésére, és logikus módon Rebeka vált a biztonságot adó,
mindenttudó kódexé. Ugyanúgy, mint az állásom, a kapcsolatunk is óriási biztonságot
jelentett számomra, amiből nem akartam kilépni. Elfelejtettem férfi lenni mellette, mert el
sem tudtam képzelni, azokat a gigantikus hősi erőket, amikkel rendelkeznem kellett volna,
hogy túlszárnyaljam őt és bizonyítsam rátermettségemet. Erre vágyott volna? Ezt soha nem
kérdeztem meg tőle.
- Jó reggelt. - női hangot hallok magam mellett. Először azt sem tudom, hol vagyok és
ki szólt hozzám. Egy pillanat múlva elkezdenek körvonalazódni a helyiségben lévő bútorok és
rájövök, hogy Rebeka lakásában vagyok. Ő a kanapén ül törökülésben és egy bögre gőzölgő
teát szorongat a kezében.
94
- Jó reggelt. - válaszolok rekedt hangon, bár még kora este van, de sikerült nekem is
elaludnom vele együtt. - Jobban vagy?
- Igen, sokkal jobban. - válaszolja vidáman. - Már reggel émelyegtem, de lementem a
közértbe, hátha a friss levegő jót tesz majd. Akkor lettem igazán rosszul, amikor beszálltam a
liftbe és elindult velem fel az emeletre. Kétlem, hogy be fogok szállni bármilyen liftbe a
közeljövőben. Alig bírtam kitántorogni belőle. Aztán, amint bejöttem az ajtón, elgyengültek a
lábaim és a földre estem. Ekkor hívtalak fel téged. Sajnálom, ha rád ijesztettem.
- Ahogy látod, túléltem. - válaszolom már teljesen éberen.
- Hogy jutottál be a lakásba?
- A szomszédoktól kértem el a kulcsot. Éppen hazajöttek.
- Mázli. - lerakja az asztalra a teát és odasétál a komódhoz. - Remélem nem fog
megismétlődni, de azért legyen nálad.
Visszaveszem tőle a kulcs csomómat, amit csak nemrég hagytam itt. Nem gondoltam volna,
hogy ilyen hamar visszakerül hozzám, de nem akarok megkockáztatni még egy ilyen
kálváriát, úgyhogy elfogadom.
- Te mire jutottál kettőnkkel és a babával kapcsolatban? - teszi fel ezt a fontos kérdést
már-már közömbös hangon, pedig biztos vagyok abban, hogy őt is nagyon komolyan
foglalkoztatja a kérdés.
- Kettőnkkel kapcsolatban nem tudtam dülőre jutni, de a mai délután kicsit elbillentette
mérleg nyelvét.
- Milyen irányba? - szegezi nekem a kérdés, ezúttal némi bizonytalansággal a
hangjában.
- Annak irányába, hogy talán jobb lenne ismét összeköltözni. - kezdem kicsit
bizonytalanul. - Nem akarom, hogy egyedül kelljen a terhességet végigcsinálnod, vagy hogy
ilyen pillanatokban, amilyen a mai volt egyedül maradj. Szeretnék neked segíteni, amiben
tudok.
- Ez jól hangzik, de ehhez nem kell feltétlenül összeköltöznünk. Látod, hogy ma is
meg tudtad oldani. - néz rám kétségekkel a szemében. - Én arra vagyok kíváncsi, hogy te mit
szeretnél, ha a megmentésem alól felmentelek. Jól vagyok, ha pedig épp nem vagyok jól,
akkor tudok kérni segítséget. Nem kellesz testőrnek.
- Úgy érzem, hogy ha már szülőkké váltunk, akkor megpróbálhatnánk megint együtt.
- Szülőtársak lehetünk úgy is, hogy külön életet élünk, és megegyezünk a
kötelességeink felosztásán. Ez sem elég jó indok nekem az összejövésre. Csak akkor
költözöm össze veled, és leszek veled párkapcsolatban, ha miattam akarnád ezt. Ha én mint
95
nő kellek neked elsősorban. Az, hogy történetesen a gyereked anyja is vagyok csak
másodlagos. - válaszolja teljesen nyugodt hangon.
- Ezen a ponton már elég nehéz megkülönböztetni a kettőt, hiszen mindkettő vagy
egyszerre.
- Látod? Ez a baj. Szeretném, hogy megkülönböztesd. - magyarázza. - Jó veled a szex.
Amióta szakítottunk kifejezetten jó. Értékelem, hogy segíteni akarsz és felelős szülőtárs lenni.
Közösen hoztuk össze, közösen vállaljuk érte a felelősséget, ezt én is így gondolom. Nem
akarok összejönni veled csak a gyerek miatt, de azt szeretném, hogy aktívan az életében
legyél te is. Nekem egyelőre jó az, ahogy eddig voltunk egymással. Csábító, hogy ideköltözz,
de csak akkor lépném ezt meg, ha megtaláljuk egymás felé az utat, mint nő és férfi, akik
együtt képzelik leélni az életüket. Másként nem.
- És mi van, ha nem csak ez a verzió létezik? - vetem fel. - Miért ne lakhatnánk együtt
egy sajátos megállapodásban, ami nekünk jó?
- Majd ha véletlenül úgy alakul, hogy más nővel szeretnél lenni, vagy én egy másik
férfival, akkor kimenőt adunk egymásnak? Vagy mi? - kérdi teljesen szkeptikusan.
- Ha jól értelek, akkor ennek nem áll fenn a veszélye jelen pillanatban. Ezt nem kell
most megoldanunk.
Végül ismét nem egyeztünk meg semmi konkrétban. Nem szögeztük le, de nem is vetettük el
az összeköltözés ötletét. Továbbra is lebegtünk a lehetőségek között.
17.
- András! Készen vagyok, felőlem indulhatunk. – kiállt a húgom a konyhából. Úgy mondja
ezt a mondatot, mintha ő várt volna rám egész eddig. Rábeszéltem őt és a barátját Zsoltit,
hogy álljanak modellt nekem. Úgyis állandóan panaszkodik arra, hogy nincs egy normális
fotó kettőjükről. A helyszínt a húgom választotta, egy tanya nem messze a várostól, ahová
lovagolni járt pár évvel ezelőtt. A tulajdonos egy idősebb házaspár, akikkel még nem
találkoztam, de tudom, hogy Orsi nagyon szereti őket.
- Már fél órával ezelőtt is készen voltam. – válaszolom ingerülten. Még véletlenül sem
mozdulok meg, mert tudom, hogy a „készen vagyok” nem minden esetben jelenti azt, hogy
azonnal el is fogunk indulni. Majd ha az előszobában a cipőjét veszi, elhiszem, hogy tényleg
indulunk.
- Hogy telnek a napjaid? – Zsolti lazán mellém zuhan a kanapéra. Látom ebből
egyhamar tényleg nem lesz indulás. Szimpatikus fazon, amolyan „jó gyerek” forma.
96
Valamivel alacsonyabb nálam, van rajta néhány felesleges kiló, de szeret biciklizni és ezzel a
hobbyval kordában tartja a testét. A szemei lefelé görbülnek egy picit, és az arcán a sűrű sötét
szemöldök dominál leginkább. Még nem láttam szakállal vagy bajusszal, mert általában
gondosan megborotválkozik.
- Jól. Nem panaszkodom. – válaszolok ugyanolyan neutrálisan, mint ahogy ő feltette
a kérdést. - Kigondoltátok, hogy milyen fotókat szeretnétek?
- Ez Orsi területe. Mondta, hogy lesz ez a fotózás és én beleegyeztem. – tényleg egy
igazi jó gyerek. Már-már kezdem megsajnálni, hogy a húgom mellett van. Szerintem Orsinak
elég nehéz természete van, amit a fejébe vesz, abból nem enged, amíg véghez nem viszi, de
azért látom azt is, hogy Zsolti sokat lágyított a természetén.
- A húgommal nem érdemes vitatkozni.
- Őt is meg lehet győzni. – válaszolja mosolyogva.
- Mi van srácok? Leragadtatok? – Orsi hátulról lép oda a kanapéhoz és átkarolja
Zsolti nyakát. Biztos vagyok benne, hogy mindkettőjüknek ő választotta a ruházatát, mert
teljesen összehangoltak színben és stílusban is.
- Rád várunk, édesem. – válaszolja Zsolti kedves hangon. Sikerült neki egy kis iróniát is
csempészni a hangjába, amiből érezni, hogy nem annyira elveszett, mint amilyennek
gondolom őt.
Elhagyjuk a várost és végighaladunk a legközelebbi kis falucskán. Már jártam itt párszor, de a
tanyáról nem tudtam. Az utolsó ház után mindkét oldalon már csak a földek terülnek el.
Jobbra kanyarodunk és a szépen leaszfaltozott utat kavicsos út váltja fel. A bal oldalunkon
kisvártatva fehér fakerítés jelenik meg, ami körbevesz egy elég nagy területet. A füves terület
egyik részén birkák legelésznek és sétálgatnak, a másik részen lovak legelnek. A távolban egy
egyszerű fa tákolmány áll, talán ott vannak az istállók, amik mellett óriási szalma bálák
sorakoznak egy fa fedél alatt. A látványtól azonnal megszáll a béke és nyugalom.
Végigzötykölődünk a kavicsos úton és balra fordulunk. Egy házat látok meg, amit eddig
eltakartak a fák.
A ház mesébe illő. A teljesen fehér falra ügyes kezek díszes mintákat festettek. Az egész
bejárati ajtót egy érdekes indás minta keretezi, ugyanúgy, ahogy az ablakokat is. Gyönyörűen
néz ki. A legszebb a nádtető, ami az egész háznak egy természetes és barátságos hangulatot
kölcsönöz.
- A tulajdonosok tudnak arról, hogy jövünk? – kezdek kicsit aggódni, mert a lovakon és
birkákon kívül egy árva lelket sem látok sehol.
97
- Igen. Tízre mondtam nekik. – válaszol Orsi könnyedén.
- Na, jó, de most fél tizenegy van. – pillantok rá gyorsan az órámra.
- Nyugi. Úgyis otthon vannak egész nap.
Az ajtón való kopogásra jó ideig senki sem válaszol. Orsi ismét bekopog.
- Sziasztok! Már azt hittük, hogy mégsem jöttök! – ötvenöt év körüli nő nyit ajtót piros
kockás bő ingben és szűk fekete lovagló nadrágban.
- Csókolom Edit néni! Elnézést a késésért.
- Semmi gond, legyetek üdvözölve. Benti fotókat is szeretnétek csinálni? Mert nyugodtan
lehet azt is. – a nő hangvétele végtelenül kedves és barátságos.
- Igazából csak kinti fotókra gondoltunk, de lehet, hogy jó lenne pár bentit is készíteni. Mit
szólsz hozzá? – Orsi hátrapillant rám.
- Nem akarom zavarni önöket.– szabadkozom, mert olyan érzésem van, mintha a
legbelsőbb magánéletükbe akarnék betörni.
- Egyáltalán nem zavartok! Gyertek be, nézzétek meg, aztán ha megfelel, akkor nyugodtan
fotózhattok itt is. Én úgy is megyek ki az állatokhoz, Gergő pedig a műhelyben dolgozik. –
kitárja az ajtót még szélesebbre és beenged minket a házba.
- Gergő bácsi megint farag valamit? – kérdi Orsi kíváncsian.
- Igen, már napok óta alig látom őt. Ha egyszer elkapja a hév, akkor alig lehet elrángatni őt
a munkától.
- El is felejtettem bemutatni a többieket. Ez itt a bátyám András és ő Zsolti, a barátom. -
fordul felénk Orsi, hogy bepótolja az elmaradt társasági gesztust.
- Nagyon örülök. – a nő kézszorítása erős és határozott. Érződik, hogy nem hímzéssel tölti
a napjait, hanem fizikai munkát is végez.
Az aránylag pici előszobából egy tágas helyiségbe vezet át minket. A velünk szemben lévő fal
szinte teljes mértékben ablakozott, így tökéletesen látjuk a kis erdőt a ház mögött és a
földeket. Az ablakon keresztül megpillantok egy kemencét is az udvaron. A konyha és a
nappali egybe nyílnak. Szinte minden fából van. Fa padló, fa gerendák a mennyezeten, fa
támasztó oszlopok és fa bútorok.
- Ez lenyűgöző. – mondja ki mindegyikünk helyett Zsolti.
- Szinte mindent a férjem készített. – válaszol Edit néni szerényen.
A helyszín tökéletes a fotózáshoz. A nagy ablakok rengeteg fényt engednek be.
- Mindent? – szalad ki a számon.
- Igen, mindent. – mosolyog Edit néni.
- Ez hihetetlen!
98
Közelebb megyek az egyik alacsony komódhoz és végigsimítom a kezemmel. Teljesen más
érzés, mint végig simítani egy tömeggyártott bútordarabot. Mintha érezném a lelkét és a sok
munkaórát, amit a mester a fa megmunkálásával töltött.
– Eladásra is gyárt bútorokat?
- Néhányat már csinált megrendelésre is, de ez inkább hobby a számára. A legtöbb
munkája itt van a házunkban. Minden szobába ő készítette a bútort. De most már magatokra is
hagylak titeket. Érezzétek magatokat otthon.
- Köszönjük szépen Edit néni, megpróbálunk gyorsak lenni. – válaszol mosolyogva Orsi.
- A jó munkához idő kell. Maradjatok, ameddig kell, drágáim. – őszintén mosolyog és
sarkon fordul.
A faragott bútorok és a sok fa gyönyörű háttérként szolgálnak a fotókhoz. Már fotózás közben
érzékelem, hogy Orsinak tetszeni fog a végeredmény. Bár az elején kicsit feszültek
mindketten, hamar ellazulnak és utána már jó hangulatban telik a fotózás. Kimegyünk az
udvarra is és készítek fotókat a lovakkal is a háttérben. Mesés környezet. Amikor érkeztünk
még sütött a nap, de most, két órával később már kezdenek gyülekezni a felhők. Viszont a
természet tökéletes háttérnek szolgál így is. Hála a sötét felhős égboltnak minden szín
harsányabb, hangsúlyosabb, világítóbb.
- Csinálnék pár fotót a fehér kerítéssel. Üljetek fel rá. - adom ki az utasítást.
A felettünk lévő ég fele teljesen sötét, a nehéz felhők csordultig megteltek vízzel. Az ég másik
fele világoskék és könnyűcske fehér felhők tarkítják. A felhők az egyik oldalon árnyékot
vetnek a földre, a másik oldalon pedig áteresztik a szikrázó napsütést. Mintha csak egy profin
előkészített stúdióban lennénk most, ahol szakértők biztosítják a világítást.
A földek, a zöld mező, a lovak és a birkák mintha csak egy festményen lennének és
nem is a való világban. A fehér, kicsit kopott kerítés szinte világít. A jól bevált pózok mellé
összejön néhány különleges is, mivel a lovak rövid időn belül kíváncsian odajönnek hozzánk
és megnézik, hogy mi ez a nagy felhajtás. Valószínűleg hozzá vannak szokva a látogatókhoz,
mert egyáltalán nem félnek.
- Rám csöppent valami! – kiállt fel Orsi és letörli az arcát.
- Biztos leköpött a ló. - Zsolti már megint a teljesen praktikus oldalról közelíti meg a
történéseket.
- Nem köpött le. A lovak amúgy sem köpdösnek, maximum megnyalnak. – válaszolja
ingerültem Orsi, hogy nem vették őt komolyan.
99
Rám még egyelőre nem csöppent semmi sem, ezért elhatározom, hogy még készítek pár
utolsó fotót. Nem tudom mikor lesz ismét esélyem ilyen gyönyörű környezetben fotózni.
- Most nézzetek mindketten hátra. – utasítom őket, de érzem, hogy most már nekem is a
fejemre csöppent valami. Ideje lenne elindulnunk visszafelé, mert mindjárt elered az eső.
- Utolsó fotó. Nézzetek ide rám. – amint kimondom, óriási cseppek kezdenek el hullani az
égből. Orsi azonnal elengedi Zsoltit és felsikolt. Mindketten védekezően összehúzzák a
nyakukat és nekiiramodnak a futásnak. Tudom, hogy féltenem kellene a gépemet a víztől, de
ezt nem hagyhatom ki. Még párat kattintok, mielőtt a gépet elrejteném az ingem alá és
reménykedem benne, hogy sikerült elkapnom a meglepetés pillanatát mindkettőjük arcán,
amikor eleredt az eső.
Pár másodpercen belül olyan zuhé kerekedik, mintha valaki megnyitotta volna az
égben a csapot. Fejvesztve futunk mind a hárman az autó felé, de amikor közel érünk egy
hangot hallok az eső zuhogásán keresztül.
- Erre gyertek! Gyorsan! – Edit néni az ajtóból kiabál nekünk. Orsi fut be elsőnek, utána
Zsolti és végül én is megérkezem.
- Még épp időben! Gyertek. Éppen megmelegítettem az ebédet. Úgy főztem, hogy jusson
nektek is. - teszi hozzá Edit néni, amikor látja, hogy kicsit hezitálunk a meghívás
elfogadásában. Végül mindhárman nekiállunk levetni a cipőinket és követjük őt az étkezőbe.
Az étkező asztal olyan masszívnak és nehéznek néz ki, hogy szerintem négyen sem bírnánk
megemelni. Hat szék veszi körül, mindegyiknek szép virágos minta díszíti a háttámláját és
egy szívecske formájú nyílás. Kint a fák hajladoznak a súlyos esőfüggöny alatt, amit
tökéletesen látni a nagy ablakokon keresztül, mint egy mozifilmben.
- Legyetek üdvözölve nálunk! – szólal meg egy mély hang nem messze tőlünk. Egy férfi
érkezik be a házba a hátsó bejáraton keresztül, ami valószínűleg a műhelybe vezet.- Így
elment az idő? Már végeztettek is?
- Behajtott minket az eső. – válaszol vidáman Orsi.
A férfi ruhája kifakult és különböző művészi elemek díszítik – festék foltok, szakadások és
varratok, azokon a helyeken, ahol már valószínűleg Edit néni próbálta helyrehozni a károkat.
A nagy asztal előnye, hogy elfér rajta a teljes vasárnapi menü a levestől egészen a desszertig.
Tetszik, hogy Edit néni nem ugrál fel az asztaltól és nem akar további dolgokat sürgősen
behozni, miközben már mindenki belekezdett az ebédbe.
- Gyönyörűek a bútorok. A felesége mondta, hogy ez mind a maga munkája. – szólalok
meg két falat között.
100
- Ugyan. Semmiség. Csak szórakozásból csinálom. – válaszolja vállát megvonva Gergő
bácsi.
- Jó lenne, ha én is csak úgy szórakozásból tudnék ilyesmit csinálni. – pillantok oldalra, az
egyik komódra, ami nem messze tőlünk áll.
- Mi gátol meg ebben? – a kérdése meglep. Hirtelen nem is tudom, mit válaszoljak rá, de
látom rajta, hogy komolyan gondolja és várja a válaszomat. Itt-ott mély barázdák látszanak az
arcán, amitől olyan érzésem van, hogy irtózatosan bölcs és tapasztalt. Majdnem olyan, mint
Yoda a Csillagok háborújából, csak kicsit magasabb kiadásban.
- Nem is tudom. Például az, hogy nem tudok ilyesmit csinálni.
- Na, jó. De mi gátol meg abban, hogy nekikezdj egy bútordarabnak, ha ez a vágyad? –
még mindig nem értem a kérdést. A többiek alig figyelnek kettőnkre, annyira el vannak
foglalva az evéssel meg annak a megbeszélésével, hogy milyen itt lakni a nagy semmi
közepén. Gergő bácsi kitartóan figyel rám, hogy mit fogok válaszolni.
- Hogy nem tudok bútorokat gyártani és faragni sem. – ismétlem meg megint a válaszomat.
Talán nem értette az előbb, vagy nem hallotta jól és ezért kérdezte meg újból.
- De mi gátol meg abban, hogy nekikezdj egy bútordarabnak? – már megint hajszál
pontosan elismétli a kérdést. Azt várja, hogy egyszer csak megvilágosodom és kibököm a
helyes választ? Már csak az hiányzik, hogy a következő nekifutásra kibetűzze a kérdést, hátha
úgy jobban megértem.
- Valószínűleg nem értem a kérdést. – ismerem be, mielőtt megint elismételném az előző
válaszomat.
- Szerinted én hogyan csináltam az első bútordarabomat?
- Nem tudom. Gondolom kitanulta ezt a mesterséget valakitől, aztán nekiállt és
megcsinálta.
- Most már világos, hogy miért nem értetted a kérdésemet. – mosolyodik el ismét és
félrerakja a tányérját, hogy nekilásson a második fogásnak. - Azt gondolod, hogy valaki
másnak kell ezt neked megtanítani, és utána talán nekifogsz.
- Azt feltételezem, hogy vannak fortélyok és munkamentek amiket jó lenne követni és
buktatók, amiket jó lenne elkerülni. Ezeket jó megtanulni egy szakembertől. - folytatom az
okfejtésemet.
- Igen. De mi gátol meg abban, hogy nekikezdj egy bútordarabnak, ha ez a vágyad? – nem
tudom hirtelen, hogy elkezdjek-e kínomban nevetni, vagy feldühödjek. Már megint itt
tartunk? Végül a mérleg az ingerültség felé billen.
- Semmi. – mondom beletörődően.
101
- Na, végre. Azért mégiscsak sikerült rájönnöd. – bólint egyet és jóízűen folytatja tovább az
evést.
Semmi sem gátol abban, hogy legyártsak egy bútordarabot? Végül is igaza van. Tényleg
semmi kézzel fogható nem gátol, maximum az a hiedelmem, hogy nem vagyok rá képes.
Biztos, hogy nem lenne egyszerű a start, de nem lehetetlen. Hiszen nem kell mindjárt első
nekifutásra egy olyan remekműnek kikerülni a kezeim közül, mint amilyeneket itt látok.
Ennél a gondolatnál rögtön bekapcsol az ellenérv: Nincs se idő, se elég forrás ahhoz, hogy
kísérletezzek, biztosra kell menni. Eddig nem is tűnt fel, hogy mennyire erősen az elmémben
fészkel ez a hiedelem. Valahol mélyen azt várom el magamtól, hogy kezembe adnak egy
vésőt és Dávid szobra kerül ki a kezeim közül.
- Tudod mi történt az első székkel, amit elkészítettem? - kérdi vidáman Gergő bácsi,
mintha csak hallaná a gondolataimat.
Megrázom a fejemet.
- Szétesett. A nagybácsim alatt! És a második székkel, amit elkészítettem?
- Szétesett? – kezd kibontakozni bennem egy másik kép róla, egy teljesen eltérő attól,
amilyennek eddig láttam őt. Ha találkozunk egy emberrel, aki mestere a szakmájának, annyira
belefeledkezünk abba, amit csinál, hogy meg sem fordul a fejünkben, hogy ő is egykor kezdő
volt és követett el bakikat.
- Nem. Mert tanultam az elsőből és megtaláltam a hibát. - válaszolja diadalmasan. -
Szerelem volt első látásra az asztalos szakma. Nagyon sok mindent magamtól tanultam meg,
sokat kérdezősködtem, és inaskodtam is mesterek mellett. Szenvedéllyel kell nekiállni,
vásárra vinni az egész lényedet, és akkor nagy csodákat leszel képes létrehozni. Gyere,
megmutatom a műhelyt.
Zsolti, Orsi és Edit néni átvonultak a konyhába elpakolni a koszos edényeket, mi ketten Gergő
bácsival pedig átmegyünk a műhelybe. Kicsi helyiségben találom magamat, telis – tele
zsúfolva szerszámokkal, különböző méretű fadarabokkal. Mindenhol fűrészport és forgácsot
látok. Azonnal beleszeretek a műhely hangulatába.
– Nem fáj a szíve az elkészített tárgyak után, amiket valaki másnak ad? - kérdem
végigsimítva a kezemmel egy félig kész komódot.
- Nem. – mosolyog Gergő bácsi és úgy látom, jól mulat a kérdésemen.
- Mindig bízom abban, hogy az elkészített tárgyak örömet fognak okozni annak, akinek
készítem őket. Jobban fájna a szívem, ha csak porosodnának valahol a sarokban.
- András! Indulunk! – hallom Orsi hangját.
- Szívesen látlak máskor is. - néz rám barátságosan Gergő bácsi.
102
Melegség önti el a szívemet. Kezet fogunk és kilépek a varázslatos műhelyből azzal az
érzéssel, hogy talán nem most voltam itt utoljára. Ebben a házban azt érzem, hogy minden
lehetséges, csak neki kell kezdeni a megvalósításnak.
Mindketten kikísérnek bennünket és miközben az ajtóban állnak és integetnek, a régi mesék
jutnak az eszembe, amelyikekben az anyóka és apóka egy mesebeli kis házikó ajtajában
állnak és integetnek az útnak induló gyerekeknek. Gergő bácsi a derekánál öleli Edit nénit, és
amikor Zsolti megfordul az autóval és elindulunk hazafelé, látom, hogy mindketten leültek a
padra, ami a ház előtt áll, és néznek a távolba. Még vetek egy utolsó pillantást a legelésző
lovakra, akik kíváncsian megemelik egy pillanatra a fejüket, amikor az autó elgurul mellettük.
Aztán minden visszatér a csendes békességbe és a mesevilágba.
18.
Hazaérve indíttatást érzek arra, hogy kipróbáljam Gergő bácsi tanácsát. Izgalom fog
el, amikor belegondolok, hogy nekikezdek a kísérletezésnek. Pont ugyanolyan érzés, mint
amikor titokban anyám naplóját olvastam a gardróbban. A nap végére megszületik a pontos
méretekkel ellátott tervrajzom az első nagy műről, egy asztalról.
Máig tisztán emlékszem nagyapám műhelyében megélt élményeimre, aki szinte
bármit meg tudott javítani. Nem szabadott bemennünk a műhelybe nélküle, ezért néha
titokban osontam be, amikor nagyapám épp nem volt otthon, nagyanyám pedig mással
foglalatoskodott. A műhely kilincsére és tapintására is pontosan emlékszem. Fekete
műanyagból készült ócska darab volt, de ez jelentette a belépőt egy másik világba. A
műhelybe csak egy kis ablakon jutott be némi fény, amit tovább gyengített az ablakra
rárakódott sokéves kosz. Ettől a sejtelmes fénytől még titokzatosabb volt minden, még
nagyobbak a szerszámok és még áthatóbb a festék szaga. Általában csak álltam a műhely
közepén, és egyesével néztem végig minden egyes szerszámon. Nem mertem hozzájuk érni,
nehogy később valaki észrevegye, hogy bent jártam, de élénk fantáziámban számtalan
helyzetet képzeltem el, amikben használták őket. Miután nagyapám meghalt, már senki sem
tiltotta meg, hogy a műhelybe menjünk, és a szerszámokat használjuk, de nem tettük. Addigra
tinédzser lettem, és már nem érdekelt a faragás és szögelés, és ritkábban is jártam a
nagymamámat meglátogatni. Megszűnt a műhelyben való ábrándozás arról, hogy egyszer
majd készítek valamit azokkal a szerszámokkal, amik a falon lógnak.
103
Gergő bácsival való találkozás ismét felébresztette bennem a vágyat, hogy visszatérjek
ebbn az izgalmas világba. Muszáj visszamennem a műhelybe, mert otthagytam valami nagyon
értékeset, a gyerekkori lelkesedésemet.
Nagyanyám meglepetten néz rám, amikor megérkezem, de nem kérdezősködik. Őszintén örül
annak, hogy lát engem. Az öregség meggörbítette a hátát és mintha össze is nyomta volna,
mert az aprócska teste még apróbbnak tűnik, mint amilyenre a legutóbbi alkalomról
emlékszem. A fehér haját mindig gondosan elrejti a fejkendő alá. Lehajolok, hogy puszit
tudjak az arcára. A nagyim nem ismeri a pihenést. Számára a semmittevés igazi büntetés, és
nem is tudom elképzelni, hogy mit csinálna, ha nem tudna dolgozni. Nincs ellenvetése, hogy a
műhelyben szétnézzek és időt töltsek ott. Sőt, úgy látom örül annak, hogy maradok egy ideig,
és rögtön fel is ajánlja, hogy főz valamit. Nem ellenkezem. Nagyanyám főztje isteni.
A műhelyben megállt az idő. Minden pókhálós, amerre csak nézek és az egerekre
inkább nem is merek gondolni. Érdekes, hogy az illat egyáltalán nem változott. Ugyanolyan,
mint amilyenre gyerekkoromból emlékszem, ami egy szempillantás alatt visszahozza azt az
életérzést, amit akkor éreztem. A felfedezés vágyát, a tettvágyat, és az elhatározásomat, hogy
megvalósítom az álmaimat, bármibe is kerüljön. Jó kis időutazás a műhelyben lenni és arra
gondolni, hogy mennyi mindent készített itt el nagyapám a saját kezével. Valóban lehetne
belőlem asztalos is, ha ezt szeretném. Kicsit távol áll az egyetemi végzetségemtől, de miért ne
nyergelhetnék át valami teljesen másra?
- Andris, kész a vacsora! - szakít ki a gondolkodásomból nagyi hangja.
A szervezetem azonnal reagál az információra, hogy étel van a közelben. Máris összefut a
nyál a számban. Nincs még egy olyan hely a földön, mint a nagyszülők háza. Azokban a
házakban minden tárgy hosszan tudna mesélni a vitákról és kibékülésekről, a küzdelmekről és
kis győzelmekről, a szép pillanatokról és az idő múlásáról. Minderre emlékeztet a kopott
festék a konyha kredencen, a lekopott zománcú edények, hajszál repedésekkel átszőtt
tányérok.
- Olyan levest, mint te senki más nem tud főzni! - lelkesedem az első falat után.
- Ugyan… - legyint a kezével és már fordul is vissza sparhelthez, hogy előhúzza belőle a
lepényt.
Gyerekkorunkban mindig dupla annyi tepsivel kellet neki lepényt sütni, mint amennyit
ebédre szeretett volna felszolgálni, mert egyet mindig elpusztítottunk még mielőtt a lepény az
asztalra került volna. Ha mama süt, abban benne van a lelke is és a sok-sok évnyi
104
élettapasztalat. Hallottam már sok mindent az egészséges táplálkozás alapjairól, de erről az
ételről egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ne lenne tápláló és egészséges.
Két tányér levest bírok magamba gyűrni és elpusztítom a fél tepsi lepényt is hozzá, de
a többi meghaladja az erőmet.
- Andráskám. Egyél még! – tudtam, hogy ezt a mondatot nem fogom megúszni. Mindegy,
hogy mennyit eszem, az sohasem elég.
Még egy ideig némán ülök a széken és nézek kifelé az ablakon arra az udvarra, ahol minden
megy a saját útján és valahogy minden a helyén van. A tyúkok boldogan kapirgálnak az
elkerített udvaron és egyáltalán semmi más nem érdekli őket, csak az, hogy megtalálják az
aznapi élelmet. Nem tudják, hogy egy nap levesbe fognak kerülni, vagy ha tudják is, egészen
addig nem aggasztja őket a téma, amíg mamám nem kapja fel őket a hóna alá. A fekete
macska, amit mamám mindig csak „Ciccccc”-nek szólít, lustán heverészik a padon. A
madarak a szőlő lugason ücsörögnek és énekelnek, majd tovább repülnek és jönnek helyettük
újak. Nem hallom az autók és a város zaját. Itt minden rendben van, minden a helyén van.
A megmaradt ételt a nagyim elcsomagolja és erősködik, hogy vigyem haza
magammal. Egy ponton feladom az ellenállást és szófogadóan kézbe veszek mindent, amit ad
nekem. Még a kis aprópénzt is, amit ennyi évesen is fagyira ad nekem a zsebembe
csúsztatom. Amikor elindulok az autóval, egészen addig látom őt a kapuban állni, amíg nem
kanyarodom le az utca végén.
A nagyimnál mindig elgondolkodom azon, hogy milyen jó lenne visszatérni a régi
életmódhoz, a föld közelében lenni, a kertben dolgozni és fizikai munkát végezni. Sajnos ez
az élet csak a távolból tűnik vonzónak, mert amint ténylegesen neki kell látni a kapálásnak
vagy ásásnak, azonnal elmegy tőle rendszerint a kedvem. Végül is még mindig a földből
kapjuk az élelmet, csak éppen nem a két kezünkkel kell megküzdenünk érte, hanem gépek
teszik meg helyettünk. Évezredek óta semmi sem változott, csak annyi, hogy már nem
közvetlen testközelből tapasztaljuk meg a földdel való kapcsolatot, hanem magától
értetődőnek vesszük, hogy az élelmiszer egyszerűen csak van. Ott terem a szupermarketek
polcain és senkit az égadta világon nem érdekel, hogy hogyan került oda. A nagyinál töltött
pillanatokban viszont elgondolkodom azon, hogy talán mégis csak jó lenne részt venni ebben
a körforgásban, és olyan zöldségből főzni, amit én magam termeltem meg. Tisztán el tudom
képzelni ezt az életet is, de mégis távolinak érződik. Nem érem el, az üvegfalon túl van ez is,
és hiába látom, az áttörhetetlennek érződő üvegfal elválaszt tőle.
105
19.
Az éjjel Rebekával álmodtam. Osztálykiránduláson vettem részt és a többi
osztálytársammal együtt vágtunk neki egy óriási épület megnézésének. Rengeteg egymásba
torkolló folyosón sétáltunk végig, mintha egy óriás labirintusból próbáltuk volna megtalálni a
kiutat. Sok lépcsőt és különböző méretű helyiségeket is láttam. Az egyik viszonylag széles
lépcső középén megláttam Rebekát. Észrevett engem, de nem mozdult meg. Jobbra tőle az
ismerőseim álltak. Úgy tettek, mintha csak csevegnének egymás között, de igazából tudtam,
hogy mindenki a szeme sarkából figyeli a történéseket és kíváncsian várja a kimenetelt.
Jobbra tőlük egy másik csoport ácsorgott. Öltönyös férfiak és kosztümös nők, akiket rögtön
beazonosítottam Rebeka ismerőseinek. Mind ügyvédnek tűnt. Rebekán tartották a szemüket,
de azért figyeltek arra, hogy ez a vizslatásuk ne legyen túlságosan feltűnő. Először nem
mertem odamenni Rebekához. Gondoltam, nem akar velem lenni, és az álmomban is tisztában
voltam azzal, hogy nem vagyunk egy pár. Aztán mégis valamilyen oknál fogva közelebb
mentem hozzá. Gondoltam megkockáztatom és megnézem, hogy mi történik. Amint a
közelébe értem, éreztem, hogy megölelhetem őt, mert nem fog ellenkezni. Ott a lépcső
közepén, mindenki szeme láttára szorosan és hosszan megöleltük egymást. Szinte éreztem
magamon mindkét csoport fürkésző tekintetét. Bizsergető és egyben megnyugtató érzés járta
át az egész testemet Rebeka érintésétől. Aztán váratlanul elhúzta magát tőlem és azt mondta,
hogy „Uralkodnom kell az érzelmeimen, és ha te a közelben vagy, akkor ezt nem tudom
megtenni.” Erre én nagy bölcsen azt válaszoltam „Soha sem fogsz tudni uralkodni az
érzéseiden, inkább próbáld őket a szövetségeseddé tenni.” Nem méltatta válaszra ezt a
bölcseletemet, csak elfordult és csatlakozott az ügyvédek csoportjához. Ezután nem méltatott
engem figyelmével. Úgy tűnt eljátszottam a bizalmát.
Az álombéli barangolásnak a labirintusos épületben az épület tornya volt a cél.
Pontosan tudtam, hogy Rebeka el tudna engem oda vezetni. Szerettem volna feljutni, tudtam,
hogy az osztálytársaimnak fogalmuk sincs arról, hogy hol van ez a torony, de ami a
legrosszabb, nem is vágytak rá, hogy feljussanak oda. Rebeka elveszítésével elveszítettem a
toronyba való feljutás lehetőségét is. Nagyon fájdalmasan érintett ez a veszteség. Elindultam
visszafelé, hogy megtaláljam a kiutat az épületből, de az álmom hátralévő része csak
bolyongásról szólt. Végigmentem sok folyosón, lépcsőkön mentem lefelé és felfelé, de nem
voltam képes megtalálni az épület kijáratát. Végül ráakadtam egy másik csoportra, és bár
idegennek éreztem magam közöttük, mégis megnyugtatóan hatott annak tudata, hogy legalább
már nem vagyok egyedül elveszve, hanem közösen velük.
106
Csak fekszem az ágyamon nyitott szemekkel és a plafont bámulom, mert ébredés után
sem tudom elengedni az álmot. Becsukom a szememet és egyszerűen odaképzelem magamat
vissza az álomba. Minden ugyanúgy néz ki, és ugyanazt teszem. Eszembe jut, hogy egyszer
Kriszta azt mondta, hogy minden szereplő az álomban lényegében én vagyok, ezért helyet
cserélek Rebekával, és végignézem az álmot az ő szemszögéből.
Ácsorgok a lépcsőn, és amikor oldalra nézek, meglátom Andrást. A szívem
hevesebben kezd el verni. Szeretném, hogy odajöjjön hozzám, de tudatában vagyok annak,
hogy nem vagyunk együtt. Bízom abban, hogy ő megteszi az első lépést, vagy legalább
valamilyen jelzést ad nekem, hogy közelebb mehetek hozzá. Megkönnyebbülök, amikor
látom elindul felém. Megöleljük egymást, és én végtelenül boldog vagyok, hogy végre
egymásra találtunk. Aztán kimondom a jól ismert mondatot „Uralkodnom kell az
érzelmeimen, és ha te a közelben vagy, akkor ezt nem tudom megtenni.”
Tisztán emlékszem, hogy mit jelentett számomra ez a mondat, amikor a saját
bőrömben voltam. Az én szemszögemből ez elutasításnak érződött. Gyávának láttam Rebekát,
hogy megfutamodik a saját érzései elől. A jól öltözött öltönyös fickókat választotta helyettem.
Rebeka bőrébe bújva a mondatnak teljesen más a jelentése. Azért mondom, mert túl sok
bennem az érzelem, amit meg szeretnék osztani Andrással, de látom, hogy ő fél tőlem!
Szívem mélyén arra vágyom, hogy András legalább egy szóval mondja, hogy fontos vagyok
neki. De ő válaszként azt mondja, tegyem szövetségessé az érzelmeimet. Képmutatásnak
hangzik a mondata, miután tisztán látom, hogy ő ugyanúgy uralkodni próbál a saját érzésein
és féltve óvja őket a kimutatástól. Elfordulok tőle és a saját ügyvéd ismerőseimhez megyek.
Ismét visszatekerem a képzeletbeli felvételt arra a pontra, ahol már ölelkezünk és
belebújok a közvetlenül mellettünk álló ismerőseim bőrébe. Róluk Andrésként azt
feltételeztem, hogy elítélnek azért, hogy Rebekával vagyok és sutyorognak a hátam mögött. A
csoport szerepébe bújva, viszont azt érzem, hogy a csoport simán unatkozik és igazi
fellélegzés számukra kettőnk látványa. Csak egy új hírre vágynak és igaz, hogy beszélnek
rólunk, de nem komoly az érdeklődésük.
Belebújok az ügyvédi társaság szerepébe is. Ők valóban sasszemekkel figyelnek
minket és az „Uralkodnom kell az érzéseimen.” idea tőlük származik. A látvány, hogy mi
107
ketten ölelkezünk és szeretjük egymást, arra emlékezteti őket, hogy nem mindent lehet véka
alá rejteni. Erről inkább nem szeretnének tudomást venni.
Miután megnéztem az összes szemszöget megpróbálom folytatni az álmot, hiszen nem
túlságosan biztató pillanatban ért véget az éjjel. Ezúttal, amikor Rebeka elfordul, hogy
odamenjen az ügyvédekből álló csoporthoz, megragadom a csuklóját és visszahúzom.
Tanulva Rebeka szemszögéből, felvállalom az érzéseimet és kimondom azt, amit nem
akartam az első alkalommal. "Szeretném, ha maradnál. Tudom, hogy ismered a toronyba
vezető utat. Örülnék, ha elvezetnél oda."
A helyzet varázsütésre megváltozik. Örömmel reagál a szavaimra, és szinte sugárzik az arca a
boldogságtól. "Szólnom kell a többieknek, hogy elmegyek. Mindjárt jövök." válaszolja.
Odamegy az ügyvéd csoporthoz, akik valamit nagyon hevesen magyaráznak neki. Nem
hallom mit mondanak, de tudom, hogy marasztalni akarják. Rebeka nem hagyja magát. Hátat
fordít nekik, és visszajön hozzám. Eddig én a saját ismerőseimhez tartoztam, ő pedig az
ügyvéd ismerőseihez. Miután mindketten elszakadtunk a saját “embereinktől”, kettőnkből ki
tudott alakulni egy külön egység. Rohanunk fel a lépcsőn, szinte kettesével szedjük a
lépcsőfokokat. A lépcső spirálszerűen tekereg felfelé, mindkét oldalról vastag kőfalak
vesznek körül minket. Hirtelen sugallattól megállok, és a falhoz szorítom őt, hogy
megcsókolhassam. Nem ellenkezik, bizalmat látok a szemében. A szenvedélyes csók után
nevetve rohanunk tovább a lépcsőn, míg végül felérünk a toronyba. Vastag fa ajtó választ el
ugyan minket a helyiségtől, de nincs bezárva. Elég meglökni, és az ajtó nyikorgás nélkül
kinyílik előttünk. Senki sincs a tágas teremben rajtunk kívül. A helyiség félkörben üvegezett.
Gyönyörű kilátás tárul a szemünk elé. Dombokat, mezőket, utakat látok magunk alatt
elterülni. Le sem bírom venni a tekintetemet a látványról, ami szinte magába szippant.
Amikor sikerül valamelyest betelni az ablak mögötti látvánnyal, egymással szembe fordulunk,
és gyengéden megcsókoljuk egymást. A lassú és érzéki csók fokozatosan egyre hevesebbé
válik, és a kezünk már nem ismer tiltott zónákat. Ismerjük már egymást annyira, hogy
pontosan tudjuk a másiknak mi esik jól, és mitől jön izgalomba. Végül egymásba gabalyodva
szeretkezünk a padlón egy puha fehér és bolyhos szőnyegen. A gyönyörű táj, valamint a
vastag kőfalak áldásukat adják ránk, és magukba szívják ennek a pillanatnak az emlék
lenyomatát.
Tetszik ez a befejezés, de felébred bennem a kíváncsiság. Vajon lehetne más
befejezése is az álomnak? Megint visszatekerem a képzeletbeli felvételt oda, ahol a lépcsőn
108
állunk, és elhangzik a mondat. Ezúttal hagyom, hogy pontosan ugyanúgy történjen minden,
mint az álmomban. Nem tartom vissza Rebekát. Amint csatlakozott a saját kis csoportjához
elindulok a kijáratot keresni. Ezúttal segítséget kérek azoktól, akikkel útközben találkozom.
Tisztán emlékszem, hogy álmomban csak bolyongtam, de az nem rémlik, hogy bárkitől
útmutatást kértem volna. Sokáig senki sem tud segíteni nekem. Mutogatnak különböző
irányokba. Állítják, hogy biztosan arra van a kijárat, de az irány végül zsákutcának bizonyul.
A legtöbben nem is akarnak kimenni az épületből, így nem érdekli őket a kijárat kérdése. A
sok keresgélés után végül rábukkanok olyan emberekre, akik képesek segíteni nekem. Az
iránymutatásuk után egy óriás hallba érkezem és meglátom az üvegezett ajtót, ami egyenesen
az utcára vezet ki. Szélesre tárom és kilépek. Fantasztikus érzés. Rebeka ugyan bent maradt,
de úgy érzem nem tehetek arról, hogy ő nem akart kijönni! Az épületből kilépve bármerre
elindulhatok, amerre csak kedvem tartja, viszont az bánt, hogy nem jutottam fel a toronyba.
Még egy próbálkozást teszek az álom lehetséges befejezésével. Harmadszorra is
visszatekerem a jelenetet a döntő ponthoz. Rebeka elfordul, nem állítom őt meg, de ennek
ellenére nem adom fel azt a vágyamat, hogy feljussak a toronyba. Az álmomban azt
feltételeztem, hogy csak Rebeka tudja az utat és senki más. Ezúttal azt mondom magamnak,
hogy „Nélküle is képes vagyok megtalálni.” Elindulok felfelé azon a lépcsőn, ahol
ölelkeztünk. Az utak elágazódnak, folyosók vezetnek különböző irányokba. Néha tévesen
választom ki az irányt. Olyankor visszamegyek az elágazódáshoz, és egy másik irányt
választok. Végül elérkezek egy vastag fa ajtóhoz. Legbelül érzem, hogy mögötte a legfelsőbb
toronyszoba rejtőzik. Óvatosan megbököm az ajtót, mintha félnék attól, hogy szétesik az
érintésemtől. De az ajtó szilárd, és az idő nem fogott ki rajta. Könnyedén kinyílik és én
meglátom ugyanazt a helyiséget, ahová az első verzióban feljutottam Rebekával.
Megtaláltam egyedül is! A helyiség ugyanúgy félkörben üveges, a földön párnák hevernek és
látom a puha fehér szőnyeget is a helyiség közepén. Senki sincs a szobában rajtam kívül, úgy
látszik csak keveseknek jut eszébe felgyalogolni ide. Leülök az egyik puha párnára és csak
figyelem az ablakon keresztül a gyönyörűséget, ami előttem elterül. Képes voltam egyedül
megtalálni a tornyot és most élvezhetem a kilátást, de nincs kivel megosztanom ezt a
gyönyörűséget. Ettől függetlenül teljesnek érzem magamat, bármilyen hiány is volt bennem
eddig, most csordultig megtölt a látvány, a tágasság és a magasság.
A torony, ahová fel szerettem volna jutni tehát elérhető Rebekával és Rebeka nélkül is.
Nem tőle függ a magasságaim megérintése, csakis tőlem, aki elhatározza, hogy ezeket
109
megtalálja, és addig keresi, addig bolyong, amíg célba nem ér. Az egyik verzióban az ablak
üvegtáblái a táj szépségét engedték láttatni, biztonságos helyet teremtettek meg, és védelmet
adtak. A másik verzióban az üvegajtó pedig az utcára való kijutást közvetítette, határt képezett
a kint és a bent között, a labirintusban való bolyongás és a szabadság között. Úgy tűnik
vannak üvegfalak, amiket nem érdemes áttörni, mert a védelmünket szolgálják, és
megteremtik a bensőséges pillanatok lehetőségét. És vannak üvegfalak, amiket ha nem is
törünk össze, mégis érdemes áthaladni rajtuk, és kilépni általuk egy tágasabb valóságba.
20.
- Hol vagy? - Rebeka fáradt hangját hallom a telefonban, aki köszönés nélkül tér rá
rögtön a tárgyra. Ezt csakis akkor csinálja, amikor baj van.
- Éppen anyám irodája előtt. Miért?
- Nem tudok felmenni a lakásba. - mondja a sírás határán. Soha az eddigi életünkben
nem láttam őt ennyire elesettnek. Mintha teljesen kicserélték volna. Azelőtt semmi nem
riasztotta őt vissza, és a nehézségek inkább izgalmas kihívást jelentettek számára, mintsem
valódi akadályokat.
- Nincs kulcsod? - ez a leglogikusabb kérdés, ami eszembe jut.
- Van kulcsom.
- Akkor mi történt?
- Már megint szédülök, és nem merek beszállni a liftbe a múltkori óta, de a lépcsőn
sem tudok felmenni. - magyarázza.
- Maradj ott, ahol vagy, már elindultam feléd. - mondom, miközben indítom is az autót
és a telefont a vállam és a fülem közé szorítva kinavigálok a parkolóból.
Ugyanaz az érzés nehezedik rám, mint az előző alkalommal. Legszívesebben teleportálnám
magamat, vagy befagyasztanám az időt, amíg átérek egyik helyszínről a másikra, hogy
elviselhetőbb legyen a helyzet feszültsége és bizonytalansága. Félek, hogy rosszabbodik az
állapota, hogy elájul a lépcsőn, vagy hogy esetleg ez az esetleges vetélés előjele, vagy más
rendellenességre utal a terhességgel kapcsolatban. Megszámlálhatatlanul több negatív
forgatókönyv játszódik le a fantáziámban, mint pozitív.
Hála a kulcsoknak az épületbe való bejutásom akadálytalan, és ezúttal nem vagyok
kiszolgáltatva mások jóindulatának, mint a legutóbbi alkalommal. Az első lépcsőfordulón
megtalálom őt, ahol türelmesen várakozik rám.
- Szia. - érintem meg a vállát gyengéden.
110
- Szia. - alig hallom a válaszát, mert a tenyereibe temette az arcát.
- Gyere, felsegítelek és bemegyünk a lakásba. - a hóna alá dugom a kezemet és
felnyalábolom őt a lépcsőről.
Lassan haladva ugyan, de felérünk a lakásba és ő lefekszik megint a kanapéra.
- Hozzak neked inni? Vagy ennél valamit? - hajolok fölé, hogy ne kelljen elfordítania
a fejét.
- Egy pohár víz jól esne.
A hangja már nyugodtabb, de a szemét csukva tartja.
- Ettél ma valamit? - szegezem neki a kérdést, amikor visszaérek a kanapéhoz és
segítek neki felülni, hogy meg tudja inni a vizet. Megcsóválja a fejét.
- Miért nem? - most már legalább teljesen érthetővé válik számomra a rosszullétének
oka.
- Mert reggel émelyegtem, és nem tudtam elképzelni, hogy bármit is megegyek. Fáj a
fejem is, alszom inkább.
- Délután két óra van! - nézek a mobilom kijelzőjére - Valamit enned kell!
- Almás pitét.
- Remek. Van itthon?
- Készen nincs, de alapanyagokat találsz hozzá. Nem tehetek róla, nekem most csak ez
kell...
Megint elcsuklik a hangja az utolsó mondatnál. Hihetetlen, hogy ebben a pillanatban
szerintem bármin el tudná sírni magát. Ahogy nézem még azon is, hogy éppen almás pitére
vágyik. Ez így fog menni vajon kilenc hónapig?
- Mit szólsz, ha rendelek pizzát? Megesszük és minden oké lesz megint.
- Nem kérek pizzát.
- Akkor kínait.
- Kínait? - szinte pánik hangon kérdezi. - Kínait biztosan nem eszem.
- Jó. Akkor csinálok rántottát. Biztos van itthon tojás.
- Tegnap reggel kihánytam, miután azt ettem reggelire...
- Akkor elmegyek a városba és keresek almás pitét.
- Nem maradnál inkább itt? - kérdi ártatlan hangon.
- Úgy érted, hogy maradjak itt, és süssek almás pitét neked? - kérdem hitetlenkedve,
hogy valóban erre vágyik-e, miután az öt együtt töltött évünk alatt egyszer sem fordult elő,
hogy sütöttem volna bármit is.
111
- Kérlek... - most már felém fordult és akkora szemekkel néz rám, mint a macska a
Shrekből. Nemet mondani erre olyan érzés, mintha egy éhező embernek akarnám kivenni az
utolsó falat ételt a kezéből. - Nem nehéz, majd meglátod. A recept olyan mint a használati
utasítás például a TV-hez. Csak olvasd el, és menni fog.
- Rendben, de ha ehetetlen lesz, akkor soha többet nem sütök.
- Ez nagy hülyeség, hogy az esetleges kudarc miatt fel akarod adni egy életre a sütést,
de ahogy gondolod.
Megfordul, és becsukja a szemét. Részéről az ügy elintézve. Fejemet csóválva indulok el a
konyha felé, miközben a mobilomon már a böngészőben nézegetem az almás piték receptjeit.
El sem hiszem, hogy beleegyeztem, de a kételyek ellenére felébred bennem annak izgalma,
hogy megoldjam ezt a feladatot.
- András, szerintem már jó. Érzem az illatán. - Rebeka felébred, és felém fordul,
miközben én a fotelben a mobilomon játszom, hogy elüssem valamivel az időt.
- Még nem járt le az idő.
- Nem baj. Kiveheted előbb is a sütőből. - hallom a hangján, hogy már jobban van.
Úgy látszik jót tett neki az alvás.
- Még nem járt le az idő. - szent szövegként kezelem a receptet, ami az egyetlen
kapaszkodómként szolgált az elmúlt egy órában.
- Ahogy akarod. - nehézkesen feláll a kanapéról és a fürdőszoba felé veszi az irányt.
Közben megcsörren a telefonom. Mégsem csalta őt az orra. Az illata valóban mennyei, kín
szenvedés lesz kivárni, amíg kihűl és ehetünk belőle.
- Nem kell visszamenned munkába?
Rebeka utánam jön a konyhába és leül a konyhaasztalhoz. Közben a két nagy konyhakesztyűt
a kezemre húzva kiveszem életem első almáspitéjét a sütőből. Mission complete. Igazán
remek érzés tudni, hogy sütésre is képes vagyok.
- Lepasszoltam a délutáni klienseimet Maxnak. Sokkal tartozom már neki.
Max Rebeka legközelebbi munkatársa, akivel évek óta együtt dolgoznak. Párszor találkoztam
vele. Rendkívül célratörő srác, ha jól emlékszem öt évvel fiatalabb Rebekánál, és közösen
tervezik egyszer megnyitni saját ügyvédi irodájukat.
- Tud a terhességről?
- Nem. - feleli lehajtott fejjel.
- Akkor milyen indokkal mented ki magad?
112
- Az első pár késésemnél nem hiszem, hogy gyanakodott, de most már látom rajta,
hogy gyártja az elméleteket.
- Nem lenne egyszerűbb elmondani neki? - a kezeimen még mindig rajta vannak a
sütőkesztyűk, olyan mintha kényszerzubbony lenne rajtam. Gyorsan lekapom őket.
- De, biztos, hogy egyszerűbb lenne, de még nem telt le a három hónap és addig
senkinek sem akarom mondani.
- … nem kell pontosan betartani mindent... - vágok vissza a saját mondatával.
Felforgatja a szemét, de nem válaszol.
- Miért nem akarsz elmenni orvoshoz? - váltok témát.
- Már megint itt tartunk? Utálom az orvosokat, a lehető legkevesebb időt akarok a
rendelőjükben tölteni. Hacsak nem létszükséglet, nem megyek. Azt érzem, hogy minden
rendben van a testemben. Majd elmegyek, ha letelt a három hónap.
- De a gyerek nem csak a tiéd, hiába van a te testedben! - már megint csak ezt az egy
érvet tudom felhozni.
- És nem is csak a tiéd, hogy te mondd meg mi legyen vele!
Ezek a viták tönkretesznek engem, leginkább azért, mert semmilyen racionális észbeli indok
nem képes kimozdítani őt a saját elhatározásaiból. Eszköztelennek és erőtlennek élem meg
magamat minden egyes ilyen alkalommal, ráadásul valóban nem egyszerű rendet tenni abban,
hogy kinek mi a felelőssége és jogai ebben a kérdésben.
- Kihasználod azt a tényt, hogy a baba a te testedben van. Teljesen kiszolgáltatott
helyzetbe hozol engem. - nagyon vádló a hangsúlyom. Mintha abban bíznék, hogy ha elég
erős erkölcsi nyomást gyakorlok rá, akkor megtörik. Mi sem áll távolabb a valóságtól.
- Nem értesz az égadta világon semmit sem. - válaszol némi undorral a hangjában, és
megint az ablakon kezd el kinézni. Kedvem lenne megrázni őt, és kényszeríteni, hogy a
szemembe nézzen, de nem teszem.
- Akkor magyarázd el, szeretném megérteni.
Egy pillanatra rám néz, de aztán megint elfordítja a tekintetét és továbbra is az ablakot nézi.
- Felesleges. - veti oda nekem, és elindul a nappali felé.
Nem vagyok hajlandó hagyni, hogy csak úgy itt hagyjon. Sértő és megalázó a hozzáállása,
ráadásul nem is értem, hogy mire alapozza azt a megállapítását, hogy bármit elmagyarázni
nekem felesleges. Felugrom az asztaltól és elállom az útját.
- Engedj átmenni! - most már villognak a szemei a haragtól.
- Szeretnék veled beszélgetni. - válaszolom a lehető legnyugodtabb hangsúllyal, bár
belül egyáltalán nem érzem magamat nyugodtnak. Elég zavaróan hathat ez a kettősség.
113
- Nem akarok beszélgetni! - próbál kikerülni engem. Egy lépést oldalra lépek én is,
hogy ismét elálljam az útját.
- Rendben van, ha most nem akarsz beszélni a terhességről, de akkor mond meg, hogy
mikor igen.
- Hagyj békén.
Feladom. Leeresztem a kezeimet és engedem őt tovább menni a nappaliba. Fogalmam sincs,
hogy miként tudnék szót érteni vele.
- Békén hagylak, de akkor többet ne hívj engem, és old meg ezt a helyzetet, ahogy
akarod. Nagyon kényelmes dolog, hogy amikor baj van, akkor kellek neked. Aztán amikor
már minden rendben van, akkor visszaváltasz Jégkirálynő üzemmódba, és meg sem lehet
téged közelíteni. - nem vagyok benne biztos, hogy komolyan gondolom a fenyegetésemet.
Hiszen ezzel nem csak Rebekától határolom el magamat, hanem a születendő gyerekemtől is.
Olyan mintha egymással szemben száguldanánk, és azt játszanánk, hogy ki rántja el előbb a
kormányt. Én most a gázra léptem, és abban bízom, hogy ez meghátrálásra kényszeríti őt.
Nem tudom, mennyiszer akarok még belesétálni ebbe az utcába, hiszen pontosan tudom,
hogy ha Rebekát sarokba szorítom, kétszeres erővel fog visszatámadni, és megmakacsolja
magát. Nem tudom, hogyan máshogy lehetne viselkedni egy ilyen helyzetben. Nincsenek más
eszközeim.
Látom rajta, hogy nem könnyű neki kimondani a választ. Hezitál egy pillanatig és
elkezdek reménykedni abban, hogy a helyzet még megfordulhat és pozitív irányt vehet.
- Ha azt várod, hogy könyörögjek neked, akkor akár most is kimehetsz azon az ajtón,
mert ez nem fog megtörténni. - jéghidegek a szavak, amiket kiejt végül a száján. Ha volt is
benne hezitálás, felülkerekedett a büszkesége.
Egyszerre érzek döbbenetet, afelett, hogy kidob engem az életéből, haragot, tehetetlenséget és
nem utolsó sorban erős elhatározást, hogy könyörögni tényleg nem fogok neki. A
sértődöttségem akkora méreteket ölt, hogy el sem köszönök tőle, csak felkapom a kabátomat
és kiviharzok a lakásból, gondosan ügyelve arra, hogy az ajtó hangos csapódással csukódjon
be mögöttem. Min vesztünk össze egyáltalán? Hogyan jutott el a beszélgetés eddig a pontig?
Az az érzet kerít hatalmába, mintha a kulcsfontosságú puzzle darabok kimondatlanok
maradtak volna, és így végül teljesen kivehetetlen a pontos teljes kép.
Biztos vagyok abban, hogy ha a gyerekről kellene gondoskodni, akkor segítenék neki
és abban is biztos vagyok, hogy ha megint felhívna, hogy rosszul van, nem tudnám lecsapni a
telefont és nem tudnám neki azt mondani, hogy keressen valaki mást, aki segíthetne neki.
Akkor mégis mire szolgált az ultimátumom? Csak tehetetlen vergődésnek hat így utólag.
114
21.
Amikor reggel a mobilomért nyúlok, látom, hogy email érkezett Krisztától. Azonnal
megnyitom, mert nagyon ritkán szokott írni.
A faházas este óta nem beszéltünk. Mindketten elmerültünk a saját életünkben.
Annyira lefoglalta a gondolataimat a Rebekával való kapcsolatom, az apává válásom kérdései,
és a pénzkeresés, hogy nem jutott eszembe felhívni őt. Régebben szerettem minden fontos
történést az életemből megosztani vele, aztán fordult a kocka miután Tihamér eljegyezte őt.
Ez volt az a pont, amikor tisztán tudatosultak bennem a régen dédelgetett, de teljesen
esélytelen vágyaim. A vágyaink legtöbbször nem attól esélytelenek, hogy nem reális az
elérésük, hanem attól hogy nem teszünk a megvalósulásukért. Krisztával kapcsolatban a
vágyak bardójában tartózkodtam évekig, azon a helyen, ahol a vágyat sem nem engedtem el,
sem nem tettem a megvalósulásáért. Ez rendkívül sok energiát kötött le. A csók a faházban
segített pontot tenni a történet végére. Azon az estén tudatosult bennem az is, hogy abban
reménykedtem, ha elég bizalmas kapcsolatban leszünk egymással, egy napon belém szeret. Őt
tettem életem legbizalmasabb kapcsolatává, aláaknázva ezáltal annak az esélyét, hogy
valóban bizalmas kapcsolatba kerüljek azzal a nővel, akivel éppen párkapcsolatban éltem. A
Krisztával való kapcsolatom egyfajta menekülő útvonalként is szolgált. Amivel a
kapcsolataimban nem akartam szembenézni, azt a kávézós alkalmainkba menekítettem. Azt
gondoltam, hogy ha Krisztával megbeszélem, az automatikusan meg is oldódik. Aztán aki jól
végezte a dolgát, a problémával való szembesülést abban a kapcsolatban, ahol azt valóban
vállalni kellett volna, elkerültem. Még mindig szeretem Krisztát, és fontos nekem, de a
kapcsolatunktól már nem várok el olyasmiket, amik nem oda tartoznak. Például, hogy ő
legyen az első számú bizalmasom, aki mindenről tud az életemben.
Szia András,
Nehezemre esik eldönteni, hogy haragszom vagy szomorú vagyok ebben a pillanatban. Talán
mindkettő egyszerre…. Tegnap találkoztam Rebekával, vittem magammal egy doboz fagyit…
ettünk….. dumáltunk…
Gratuláljak, vagy mondjam azt, hogy jobban is vigyázhattatok volna, ha úgy sem akartok
együtt maradni? Nem tudom, de nem is az én tisztem ezt eldönteni... Ha ez két évvel ezelőtt
történik, akkor egyértelműbb lett volna a válasz számomra.
115
Rosszul esik, hogy nem mondtad el. Haragszom magamra is azért, mert haragszom rád, holott
nincs rá okom. Nem vagy köteles beszámolni az életed minden történéséről. De akkor is jól
esett volna, ha elmondod.
Be kell ismernem, hogy féltékeny vagyok Rebekára a terhessége miatt. Írtóra bénán hangzik,
de így van. Azt mondtam, hogy Tihamérral először a ház, esküvő, aztán a gyerek, de
valójában már egy éve nem védekezünk, mert úgy éreztük, hogy ha a sors (és a biológia) úgy
akarja, akkor jöhet a baba. Én mégsem estem teherbe... Eddig nem foglalkoztam
komolyabban ezzel, de most hogy Rebeka bejelentette babát vár, már nem tudom eltolni
magamtól azt a kérdést, hogy "Én miért nem? Valami baj van? "
… gratulálok ... és remélem, hogy minden rendben lesz. Veletek és a babával is. Kriszta
Nem járok rendszeresen kondi terembe, de vannak pillanatok, amikor nincs jobb módszer a
felgyülemlett energia kiadására, mint fél órán keresztül püfölni a zsákot. Kriszta levele után
úgy érzem eljött az ideje. Egyrészt rossz érzés szembesülni azzal, hogy az egy év alatt egyszer
sem merült fel a beszélgetéseink közben annak a ténye, hogy gyakorlatilag bármikor
megfoganhat a közös gyerekük Tihamérral. Az eszemmel tudom, hogy ő sem volt köteles
beszámolni mindenről, mégis jól esett volna. Pontosan úgy, ahogy neki is jól esett volna, ha
beszámolok neki Rebeka terhességéről. Mentségemre legyen mondva, Rebeka megtiltotta,
hogy bárkinek is beszéljek erről az első három hónap letelte előtt. Nem akarom ezt érezni,
mégis fáj Kriszta közelségének elveszítése, hiszen olyan sok éven keresztül tartott.
- Hello András. Jöttél gyúrni? – üdvözöl a recepción Szilárd vidám hangja. Elmehetne a hely
reklámarcának, annyira plakátra illő a fizimiskája. Nem tudom, mennyit kellene gyúrnom,
hogy úgy nézzek ki, mint ő.
- Igen, zsákolok kicsit.
- Oké. – a kezembe ad egy kulcsot az öltöző szekrényhez. Már ismerem a járást, nem először
vagyok itt.
Az öltözőben két srác öltözik éppen, de kisvártatva eltűnnek, és magamra maradok. Vetek egy
gyors pillantást a falon lévő nagy tükörbe, mielőtt felvenném a pólómat. Nem szoktam
magamat túl gyakran nézegetni a tükörben, mert semmi érdekfeszítőt nem látok a látványban.
A madárfészek a sötét szőke hajamból változatlan. A testalkatom átlagos, semmi kidudorodó
izomzat a mellkason, se bicepszek, ami a hétköznapi életben nem tűnik fel, de itt a
konditeremben a kigyúrt testeket látva felébred bennem általában a kisebbrendűség érzete.
Összességében véve meg vagyok elégedve a kinézetemmel, de soha sem éreztem azt, hogy
kifejezetten vonzó lennék a nők számára. Egyszerűen besoroltam magam az "elmegy"
116
kategóriába, és leginkább akkor éreztem magamat vonzónak, ha a kiszemelt nő figyelme rám
irányult. Legutóbb akkor éltem meg vonzóságomat, amikor Rebeka nyíltan kitüntetett a
figyelmével találkozásunk első estéjén. Iszonyatosan csinosnak láttam őt, egy olyan nőnek,
aki bármelyik férfit megszerethette volna, ő mégis engem választott. A kölcsönös szimpátiánk
hamar átcsapott randizásba, majd összeköltözésbe. Nem sokat teketóriáztunk, illetve ő diktálta
a tempót, én pedig nem ellenkeztem. A tükörből visszapillantó férfi most öt évvel idősebb
annál, aki akkoriban voltam. Nem bánok semmit sem. Nagyon sok szép pillanatot éltünk meg
együtt, de így visszatekintve tisztán látszik, hogy végig csak fél lábbal álltam a
kapcsolatunkban. És nem Kriszta miatt. Kriszta is már csak a következménye volt a belső
bizonytalanságomnak és talajtalanságomnak. Nehéz kérdésekben mindig kint kerestem a
választ, másoknál, azoknál, akiket bölcsebbnek gondoltam magamnál, vagy akik elég
határozottan állították az igazukat. A tükörben azt az Andrást látom most, aki beleveszett
ezekbe a hangokba, és tanácstalanul ácsorog. Inkább befejezem önmagam nézegetését,
felveszem a kesztyűt, bedobálom a cuccaimat a szekrénybe és kisétálok az öltözőből.
Szerencsére senki sincs a zsáknál és a közelben sem. Szánok időt bemelegítésre, mert
egyszer már meghúztam a kezemet, amikor csak simán nekiestem a zsáknak, mit sem törődve
azzal, hogy a testem még nem állt készen a terhelésre. Finoman kezdem el ütni a zsákot, csak
barátkozunk egy ideig, kerülgetem minden oldalról. Aztán ahogy egyre jobban bemelegedek,
erősödni kezdenek az ütéseim. Nem akarom visszafogni magamat, jó érzés, hogy itt
kiengedhetem a feszültséget, mert senkit sem bántok vele. A zsák elég stabil és erős ahhoz,
hogy kibírja. Rövid időn belül elfogy a levegőm és pihennem kell. A karizmaim égnek és
érzem, hogy holnapra iszonyatos izomlázam lesz. De nem érdekel, amint egy kicsit kifújtam
magamat, megint belekezdek a püfölésbe. Legszívesebben ordítanék, de azért annyira nem
engedem kiszabadulni magamból az indulatokat. A fizikai fájdalom és fáradtság
megnyugtatnak.
Szilárd egyedül találom a recepción, amikor hazafelé indulok. Általában szoktak ülni a
bárszékeken emberek, és iszogatnak, meg cseverésznek egymással vagy az itt dolgozókkal, de
ezúttal ürességtől kong az előtér.
- Kiadtad a feles energiát? – mosolyog rám barátságosan. Szilárdot még soha nem láttam
letörve és mindig hozza a barátkozós formáját.
- Kellemesen elfáradtam. - válaszolom elnyűtten és leülök az egyik bárszékre.
- Kérsz valamit inni?
117
- Energia italt.
- Almás, narancsos, cseresznyés, grapefruitos?
- Cseresznyés.
Hallom, hogy a squast játszó páros vadul üti a labdát a falhoz. A másik teremből a súlyzók
ismerős hangja szűrődik be hozzám és itt-ott emberi nyögések, fújtatás, beszéd. Nyugtatóan
hat ez a hangkavalkádnaz idegrendszeremre.
- Van barátnőd? – remélem, hogy Szilárd nem sértődik meg a nagyon személyes kérdésem
hallatán.
- Feleségem és két gyerekem van. – feleli az ismerős könnyed mosolyával.
- Nem is gondoltam volna rólad! – válaszolom meglepetten. Azt fantáziáltam róla, hogy
szabadon éli az életét, alkalmi barátnőkkel, akiket itt szed fel a fittnessben.
- Hát igen. Nem lóg a nyakamban a „házas ember vagyok” tábla.
- És milyen a családi élet? - kérdezősködöm tovább, hátha használható információkat húzok
ki belőle saját magam számára.
- Kihívásos, de nagyon jó. Imádok hazamenni a gyerekeimhez és imádom a feleségemet is. -
summázza. És te? Otthon vár a kedves feleség? - kérdez vissza.
- Nem. De a legfrissebb hír, hogy úgy tűnik apa leszek. - megszegem Rebekának adott
ígéretemet, hogy nem mondom el senkinek. Az edzőterem és Szilárd nnyira távol esnek
életem többi területétől, hogy szinte olyan, mintha senki sem tudna róla továbbra sem.
- Gratulálok! Az első?
- Igen. Váratlanul ért, és nem teljesen olyan helyzetben, amit elképzeltem.
- Miért, mit képzeltél el? - szegezi nekem Szilárd a kérdést őszinte érdeklődéssel.
Meglepetést látok a szemében, mintha az ő világában nem is létezne az a tény, hogy valaki
másként képzelte az apává válását.
- Azt képzeltem, hogy tervezetten válok apává, amikor úgy fogom érezni elég stabil
életkörülményeket tudok megteremteni a családom számára. Vagy elég lett volna nekem az is,
ha nem otthon lakom, hanem egy saját helyen.
- Azért ez nem a világ vége, fő hogy szeretitek egymást és együtt vagytok a pároddal. Ez
sokkal többet számít.
- Na igen, ez volt az elképzelésem másik része, hogy egy olyan nővel fogan meg a
gyerekem, akivel egy párt alkotunk. Jelen pillanatban ez sem igaz. - foglalom össze a
helyzetet lemondóan.
118
- És szeretnéd, hogy együtt legyetek? – milyen nyilvánvaló kérdés, mégsem tettem fel
magamnak eddig. Helyette olyanokat vizsgáltam mint "Jó ötlet lenne együtt lakni?
Összeillünk? Szeretem őt?El tudom vele képzelni a jövőmet?" De az a kérdés, hogy szeretnék-
e vele lenni kimaradt a szempontok listájából.
- Nem is tudom. - vallom be őszintén.
- Akkor ne add fel még. - mosolyog bátorítóan Szilárd. - Ha nincs benned egyértelmű nem,
akkor még bármi lehet ebből. A közhiedelemmel ellentétben a szeretetteli kapcsolatok nem
maguktól jönnek létre és maradnak fenn. Dolgozni kell értük, és elég bátornak lenni, hogy
megvalósulhassanak.
Amikor hazaérek, a húgomat a konyhában találom. Anyával beszélgetnek a könyvelésről.
Úton a fürdőszoba és a szobám között fokozatosan lekerül rólam az összes ruhám. Majd
felszedem visszafelé. gondolom magamban. Rebeka utálta, amikor ezt csináltam, és
számtalanszor összevesztünk azon a kérdésen, hogy vajon miért van szükségem lehajigálni
ilyen módon a ruháimat a földre. Erre én sem tudtam a választ, egyszerűen így esett jól, úgy
ahogy most is.
Felfrissülve és illatosan érkezem le a konyhába. Ahogy a hűtőhöz lépek, elkapom Orsi
sokatmondó pillantatását. Szerencsére anya nem szentel nekünk különösebb figyelmet, és a
papírokon lévő számokra koncentrál. Orsi alig észrevehetően anyára mutat az egyik ujjával és
hangtalanul tátog valamit. Nem értem, mit kérdez, vagy mond. Megismétli hangtalanul
tátogva és ezúttal már leesik, hogy a „Mondtad?” szót ismétli. Megrázom a fejemet. Sóhajt
egyet, és újból beleveti magát a számolásba.
- Itt járt Kriszta. – szólal meg anyám váratlanul és fel sem emeli a fejét. Majdnem kiesik a
kezemből az uborka, amit éppen kivettem a hűtőből.
- Mikor?
- Körülbelül fél órája? – néz kérdően Orsira.
- Körülbelül. – bólogat Orsi.
- Kérdezte, hogy hol vagy, és hogy mikor fogsz hazajönni. - folytatja anya. - Valami
vacsorát is emlegetett, de azt nem részletezte. Állítólag fogtok még beszélni.
- Érdekes – mást nem tudok erre mondani. Teljesen érthetetlenül állok a dolog előtt. Nem
egyeztünk meg semmi olyasmiben, hogy találkoznánk, vagy beszélnénk a közeljövőben.
Megcsörren anya telefonja a bárpulton, és ő azonnal felpattan az asztaltól miután ránézett a
kijelzőre, mintha kilőtték volna, majd kimegy a helyiségből.
119
Közben egy rakat mindent pakoltam ki az asztalra, úgyhogy végre nyugodtan belekezdhetek
az evésbe. Kifejezetten jól esik most a testmozgás után.
- Hogy vagy? – Orsi aggódó szemekkel néz rám.
- Minden oké. – válaszolom teletömött szájjal.
- És hogy van Rebeka?
- Gondolom jól. – vonom meg hanyagul a vállamat.
- Ezt meg hogy a francba érted?– felháborodást érzek a hangjában, hogy nem tudok pontos
és naprakész adatokkal szolgálni Rebeka hogylétét illetően.
- Úgy, hogy nem vagyok az orvosa. Jól van, megmondtam az előbb és a baba is, ha erre
voltál kíváncsi. - kifejezetten irritál a kérdése. A vallatás érzete uralkodik el rajtam, és szinte
várom, hogy mikor fog mondani valami kioktatót. Pedig akár még kedvesnek is lehetne
érzékelni az érdeklődését.
- A baba? – anya hangja egy oktávval feljebb csúszik a szokásoshoz képest, miközben
dermedten áll az ajtóban és a mobilját szorongatja. A lehető legrosszabb időpontban fejezte be
a beszélgetést ahhoz, hogy elcsípje az utolsó mondatomat. Most már nincs visszaút. Nem jut
semmi használható az eszembe, amivel elkerülhetném, a szembesítést, és talán már nem is
akarom.
- Igen. Rebeka gyereket vár... - egy pillanatra megtorpanok, majd befejezem a mondatomat.
- Tőlem.
Azt feltételezem, hogy kiselőadást fog tartani a felelőtlen viselkedésemről, vagy kifejti, hogy
össze kellene házasodnunk Rebekával, hogy a gyerek családban nőjön fel. Nem mondana
ezáltal semmi újat, csak éreztetné velem, hogy valamit elrontottam, és nem úgy csináltam,
ahogy „kellett volna” szerinte. Mostanra elég feltűnővé vált számomra az állandó félelem
mások ítéletétől és véleményétől. Konstans módon azt feltételezem a hozzám legközelebb
álló emberekről, hogy gyakorlatilag bármit csinálok, az számukra nem elég jó, és ijedt vad
módjára kihegyezett figyelemmel figyelem a környezetemet, hogy melyik oldalról érkezik
vajon a támadás. Nem értem mitől fejlődött ki bennem ez az attitűd. Nem emlékszem, hogy
gyerekkoromban kifejezetten agresszív viselkedést tapasztaltam volna anyámtól vagy
apámtól. Apám soha nem vert meg, anyámtól pedig gyerekkoromban kaptam néhány nevelő
célzatú fenékre csapást, de ennél több nem történt.
- Tőled? – ismétli meg döbbenten anyám a válaszomat.
- Igen. Tőlem. – ezúttal könnyedén jönnek ki a szavak.
- Most akkor megint együtt vagytok? – próbál némi talajt találni a lába alatt.
120
- Nem.
- Nem is akartok együtt lenni? Vagy el akarjátok vetetni a gyereket? – merül fel benne
hirtelen ez a másik alternatíva is. Orsi teljes némaságban ül az asztal végében, várja, mi lesz a
beszélgetés végkimenetele.
- Nem akarjuk elvetetni, de Rebekának volt már egy vetélése korábban, így nem veszi
készpénznek a terhességet egyelőre. – szándékosan adom ki ezt az információt, hogy most
egy kalap alatt minden kiderüljön, pedig nem kellett volna ezt az előző vetélést említenem.
- Abban az esetben is te voltál az apa? Vagy még előtted történt?
- Én. – válaszolom. Vajon éreznem kellene büszkeséget, hogy már másodszor vagyok apa
jelölt? Nem érzem ennek a státusznak egyelőre a súlyát.
- Sajnálom – anya hangsúlya és reakciója váratlanul ér. Együttérzés és szomorúság
keverednek a hangjában. Azzal, hogy nem húzta fel magát a történteken, hanem kifejezte a
sajnálatát és együttérzését, tiszteletben tartotta az én felelősségemet. Nem akarja megoldani
helyettem a helyzetet, nem akar helyettem kiabálni, sem felháborodni és nem is kezdett bele
az általam áhított kiselőadásba, ami remek esély lett volna arra, hogy elkezdjek én kiabálni, és
kiadjam a feszültséget.
Nem tudok megszólalni, csak a tányéromat bámulom, és bár még mindig éhes vagyok, egy
falat se menne most le a torkomon. Legszívesebben sírnék, de az nagyon ciki lenne. Minden
erőmet bevetem, hogy visszaszorítsam a könnyeimet és végül sikerül is. A könnyekkel együtt
viszont eltűnik belőlem valami más is. Nehéz lenne megmondani, hogy mi. Talán az
együttérzés, a kedvesség, a gyengédség. Ezek mintha a könnyekkel egy helyen lettek volna és
mivel becsuktam az ajtót, ezek is bent maradtak és kívülre csak a nemtörődömségem látszik
és a közömbösségem az iránt, ami éppen történik. Fényévekre érzem magamat anyámtól és
Orsitól is. Mintha egy másik bolygó lakói lennének.
Mindhárman csendben ülünk a konyhában. Szeretnék felpattanni az asztaltól és azt
mondani, hogy felmegyek a szobámba, otthagyni mindkettőjüket, hogy csináljanak, amit
akarnak. De maradok. Hiába döntötte el az egyik részem, hogy ez lenne a helyes cselekedet,
egy másik részem, nem akarja elhagyni a terepet és támogatásra vár. Lehet, hogy csak arra
lenne szükségem, hogy valaki azt mondja „Minden rendben lesz.”
Nem történik semmi és kínossá válik számomra a csend. Elkezdem leszedni az
asztalról azt, amit előzőleg rápakoltam.
- András. – anyám hangja gyengéd. Kérdően ránézek. – Megölelhetlek?
121
Tudom, hogy egy pillanattal ezelőtt pontosan valami ilyesmire vágytam volna, most
mégis nehezemre esik bólintani vagy kimondani, hogy „Igen”. A beleegyezésemmel nyíltan
beismerném, hogy támaszra van szükségem, hogy nem vagyok elég erős, és hogy egyedül
nem vagyok képes megoldani a helyzetemet. A bólintás számomra a fehér zászlót jelentené,
amit kitűzök a várfalakra és azt üzenem vele, hogy megadtam magamat. Vágyom rá, mégis
végtelenül furcsa elképzelni, hogy anyámhoz közel legyek egy ilyen mély pillanatomban.
Szégyellem magamat, nem bízok benne, hogy meg tud tartani engem, és rettegek attól, hogy
meg bír tartani engem, és ezáltal bennem összetörik egy világkép arról, hogy ő mennyire
távoli és elérhetetlen. Egy pillanat múlva mégis közelebb lépek hozzá, és megölelem őt.
Meggyőztem magamat, hogy erre valójában neki van szüksége, hogy megnyugodjon, és hogy
jobban érezze magát. Én csak feláldozom magam és leszek az, aki megvigasztalja és támaszt
nyújt neki.
Szorosan ölel magához. Kicsit össze kell görnyednem, hogy át tudjam őt karolni, és
hogy ő is át tudjon karolni engem. Nem kényelmes így állni, és nem is tudok teljes mértékben
ellazulni. Szeretem az ölelést, de ezt nem tudom kiélvezni. Ha egy picit is megengedném
magamnak, hogy érezzek, akkor talán leomolnának a jól felépített falak és elkezdenék
zokogni, mint egy kisgyerek. Sokkalta biztonságosabb megmaradni abban a pozícióban,
amibe beleraktam magamat, hogy én támogatom őt.
- Szólj, ha segítségre van szükséged. Szívesen segítek bármiben, amiben tudok.
- Köszi. – válaszolok gépiesen, megszokásból, jól neveltségből, mert tudom, hogy egy
ilyen felajánlásra ezt kell válaszolni. Mielőtt teljesen elengedne, még megszorítja mindkét
kezemet, majd elenged. Nem vagyok biztos abban, hogy még mondanom kellene-e valamit.
Kicsit elbizonytalanodva állok előtte, és hogy leplezzem zavaromat, folytatom az elkezdett
munkámat és felkapom a zöldségeket az asztalról, hogy visszapakoljam őket a hűtőbe.
Tudom, hogy mindketten Orsival néznek engem, ezért inkább nem emelem fel a fejemet és
csak azokba az irányokba nézek, amelyekbe feltétlenül szükséges, hogy közben ne menjek
neki az asztalnak és a székeknek.
Kimegyek a konyhából és tudom, hogy mikor már nem leszek hallótávolságon belül,
meg fogják vitatni egymás között a hallottakat. A szobám biztonságos menedéket nyújt a
világ elől, ahol, ha becsukom az ajtót, akkor elfelejthetem, hogy kint milyen kihívások várnak
rám. Amíg a szobám biztonságos négy fala vesz körül, addig nem kell félnem attól, hogy a
világ bírálni fog engem a ügyetlenkedésem láttán.
Ahogy arrébb dobom a nadrágomat az ágyamról, kiesik a zsebéből a pénz érme, amit
Samu szobájából hoztam el. Elmosolyodom visszagondolva az emlékre. Már majdnem el is
122
felejtettem, hogy eltettem. Vajon nekem is ügyfeleket és megrendeléseket fog hozni, mint
anyámnak annak idején az első borravaló? Valahol a homályos múltban magamévá tettem azt
az elképzelést, hogy nem vagyok a szerencse kegyeltje. Nekem kemény munkával kell
megdolgoznom mindenért, ami a nálam szerencsésebbnek az ölükbe hullik. Kezd derengeni,
hogy ez mennyire romboló elképzelés, és mennyire kegyetlennek és sivárnak érződik a világ,
amikor ebből a nézőpontból tekintek rá.
22.
Nagyanyám tésztát dagaszt, mert épp diós bejglit süt nekem a kis konyhájában. Elérkezett az
utolsó szeptemberi hétvége. Még tartja magát a meleg, de az ősz érezhetően a küszöbön
várakozik. A melegek már nem olyan tikkasztóak, mint a forró júliusi és augusztusi
hónapokban, a nyár megszelídült.
- Nem kezdhetsz bele egy új dologba úgy, hogy nem zártad le a régit! A romok
megakadályoznak majd a haladásban. - okít ki nagyanyám, miközben gyúrja a tésztát. -
Takaríts, és takarítás közben lesz időd kitalálni, hogy miért nem sikerült, és mit kellene
máshogy csinálni.
Hiszek szavainak. Egyrészt azért, mert nagyon határozottan mondja őket, másrészt tudom,
hogy ő is pontosan ugyanezeket az elveket követte a saját életében.
Úgy érzem, mintha a munkából való kilépésem óta gondosan építgettem volna a
kártyaváramat. Kitisztáztam eltemetett titkokat, lezártam egy régi kapcsolatot, amihez
beteljesítetlen vágyak kötöttek, elindultam az új álmaim felé, mégis azt érzem, hogy ez a
gondosan építgetett kártyavár összedőlt. Felmondtam, hogy legyen időm és terem csak azzal
foglalkozni, amit közel érzek magamhoz. Visszataláltam a fotózáshoz, és elkezdtem építkezni
ebbe az irányba, ami az első pár hétben nagyon ígéretesen nézett ki. Tudtára adtam az
ismerősi körömnek, hogy vállalok fotózást és csináltam néhány ingyen fotózást, hogy legyen
referencia anyagom a weboldalra. Kitanultam a weboldal készítés művészetét és sikerült
összehoznom egy pofás web felületet magamnak. Anyám klientúráján keresztül lett néhány
felkérésem. És most mégis itt ülök, kilenc hónappal a felmondásom után, további felkérések
nélkül, és nem tudom, hogyan lehetne tovább haladni az úton. Pontosan ugyanúgy érzem
magamat, mint hét évvel ezelőtt, amikor ebből az állapotomból végül elfogadtam a munka
ajánlatot, mert úgy éreztem, hogy az erőm és kreativitásom végére értem, elfogyott a pénzem
és visszatekintve balga ábrándnak tűnt, hogy fotós szerettem volna lenni. Summáztam, hogy
nincs kiemelkedő tehetségem ehhez a szakmához, aminek mi sem volt jobb bizonyítéka, hogy
az ügyfelek nem dörömböltek az ajtómon. Fájdalmasan hasonló a mostani helyzetem ahhoz a
123
helyzethez. Mégis hogyan ismétlődhet valami ennyire pontosan? Rengeteg időnek tűnik a hét
év. Ez alatt az idő alatt annyi minden megváltozhatott volna, én mégis egyáltalán nem érzem
magamat másnak, mint akkor. Most ráadásul nem csak magam miatt kell felelősséget
vállalnom, hanem a születendő gyerekemért is. Túljutottunk a tizenkettedik héten, most már
hivatalos hír, hogy Rebekával szülők leszünk.
- Mama, neked milyen volt a gyerekkorod?
- Olyan, mint mindenki másé – válaszol mosolyogva. – Volt benne jó is, rossz is. A
leginkább a lovakat szerettem.
- Igen, ezt anyától tudom.
- Két lovam is volt, akikről egyedül gondoskodtam. Villám és Nana.
- Lovagoltál is rajtuk? - kíváncsiskodok tovább. Abban bízom, hogy ez a semleges
téma majd eltereli a figyelmemet a saját életemről.
- Igen. – a tekintete a távolba réved, mintha egy filmvásznat nézne kifeszítve két fa
közé.
- Ki tanított meg téged lovagolni?
- Apám. Még járni sem tudtam, de már felvett maga mellé lovaglás közben és tanított.
Nagyon sajnáltam, amikor el kellett adni a lovainkat. Kijelentettem, hogy addig nem eszem,
amíg apám nem hozza őket vissza.
- És visszahozta őket?
- Ha akarta volna sem tudta volna. – legyint a kezével. – Nagyon kellett a pénz a
túléléshez. Sok mindenről le kellett mondanunk, hogy valahogy kihúzzuk a nehéz háborús
éveket. Én sem bírtam sokáig az éhezést. Két nap után annyira éhes voltam, hogy végül
megszegtem az ígéretemet. De cserébe megfogadtam, hogy amint lesz elég pénzem,
visszavásárolom őket.
- Sikerült? - kérdem bizakodva, pedig sejtem a választ. Nehéz elképzelni, hogy meg
tudta valósítani ezt az elhatározását azokban a végtelenül nehéz időkben.
- Nem. - csóválja a fejét. - Egyrészt nem tudtam összegyűjteni annyi pénzt, amennyi a
visszavásárlásához kellett volna, másrészt apámtól elkobozták a földeket és az istállókat,
úgyhogy nem is lett volna hová visszahozni őket. Amikorra összegyűlt a pénz, rég
elveszítettem a nyomot, hogy vajon Villám és Nana hol lehetnek, vagy hogy élnek-e még
egyáltalán.
- Ez elég lehangoló történet.
- Az élet hoz mindenfélét magával. Jót is, rosszat is. - mondja derűsen. - És mutatok
neked valamit!
124
Odamegy a kredenchez és levesz egy barna agyagedényt a legfelső polcról. Látom, hogy elég
súlyos, de mire felállnék, hogy segítsek neki, már leemeli. A kezembe adja és amikor
belenézek, látom csordultig megtöltötte apró pénzzel és kis gurigágba összecsavart papír
pénzzel.
- Ez az otthoni széfed, mama? – kérdem vidáman.
- A kancsó megvan attól a pillanattól, hogy elvitték a lovakat. Akkor kezdtem el
gyűjteni és máig néha beledobok egy kis aprópénzt. Megszoktam.
Meghat ez a fogadalma, amit annyi éven keresztül ápolt, anélkül, hogy megvalósult volna az
elhatározása. Ő mégis folytatta tovább.
- Idősebb koromban rájöttem, hogy igazából nincs szükségem lovakra. De a spórolást
folytattam tovább, mert akárhányszor ránéztem a kancsóra mindig emlékeztetett arra, hogy
nincs lehetetlen. Összegyűlt a pénz és bármelyik nap megtehettem volna, hogy veszek egy
lovat. Szerintem fel sem tudnék ülni a hátára, de jó érzés tudni, hogy a lovat meg tudnám
venni, ha akarnám.
- Hát ez... – kezdek bele a mondatba, de nehezemre esik befejezni. Úgy kapaszkodok
az agyag edénybe, mintha megmentene engem a zuhanástól. De hová is zuhannék? Magam
sem tudom. Leginkább abba a hitbe, hogy kitartó munkával és elszántsággal minden
megvalósítható. És amint elhiszem, hogy ez a gondolat igaz, félelmetes távlatok nyílnak meg
előttem. Sokkal biztonságosabb elhinni, hogy szűk keretek között mozoghat az ember, egy kis
karámban, amit valaki megtervezett, és a világ csak a karám határáig terjed. Ez kevesebb
felelősséggel jár, mint tudni, hogy bármerre mehetek, bármit csinálhatok, csak rajtam múlik.
- ... bolondság. – fejezi be a mondatomat és szélesen mosolyog.
- Inkább azt mondanám, hogy eszméletlen kitartás. Ennyi évig spóroltad a pénzt, hogy
megvalósítsd az álmodat. Ez nagyon nagy elszántságra vall, még akkor is, ha végül nem
vetted meg, amit szerettél volna.
- Igazad van – elgondolkodik egy pillanatra, majd visszateszi a csuprot a helyére. –
Szerinted meg kellett volna vennem a lovat, amikor összegyűlt rá a pénzem?
- Nem tudom. Én csak azért mondtam, mert ez lett volna a boldog befejezése a
történetnek. De lehet, hogy ez nem feltétlenül szükséges lépés, lehet maga az út, amit közben
bejártál adott a legtöbbet. Igazán nem tudom.
Ezúttal sem hagy elmenni anélkül, hogy ne adna valamit, azon felül hogy eszméletlenül finom
ebédet főzött nekem . Üres tejfölös dobozba szór bele néhány szem diót, és aszalt szilvát.
Ahogy az autóval távolodom, a visszapillantó tükörben látom, hogy egész addig a kapuban
125
álldogál, amíg az autóm nem fordul be a kanyarban. A legdrágább bio dió és szilva sem adja
meg azt az érzést, amit ez a tejfölös doboz rejt magában. Ő törte a diót, ő szárította a szilvát,
és belerakta lénye minden szeretetét.
Hazafelé menet megállok a közértben. A polcok között bóklászva egyszer csak feltűnik egy
alak, amit azonnal felismerek. Rebeka a csokis polc előtt áll, és a bőséges választékot
böngészi. Sorba landolnak a különböző csomagolású és ízesítésű csokik a kosarában. A
legutóbbi összezörrenésünk óta nem beszéltünk, aminek most már három hónapja. Egy szinte
száraz ügyvédi hangvételű emailben közölte velem szeptember elején, hogy az orvos igazolta
a terhességet, minden rendben van, túlhaladt a tizenkét hetes határon, és most már szabadon
beszélhetek apaságom tényéről, ha úgy gondolom. Az anyagiakat és a szülői felelősségeink
felosztását ráérünk elkezdeni megtárgyalni a hatodik hónap környékén, mert még akkor is
elengedő időnk lesz a baba születéséig, hogy ezeket tisztázzuk. Nagyon rosszul esett a levél,
de közben fel is ébresztett, hogy mennyire határozottan és keményen tartja kezében a
történéseket. Éreztem az elszántságát és teljes bizonyosságát, hogy addig fog kitartóan
egyeztetni, amíg a helyzetre kielégítő megoldást talál. Számára, számomra és a baba számára
is.
- Szia. – lépek oda hozzá.
- András. – fordul meglepetten az irányomba. Egy kiszabadult tincset a fülé mögé
gyömöszöl és látom rajta, hogy ő sem teljesen nyugodt ettől a találkozástól. – Hogy vagy?
- Jól, köszönöm. Te hogy vagy? – mintha két nagyon távoli ismerős találkozott volna,
akiknek igazából semmi közük egymáshoz. Pedig letagadhatatlan az öt együtt töltött év, és a
közös magzat is. Nehéz kitalálni, milyen viszonyban is vagyunk most egymással.
- Jól. – mosolyodik el.
- Ennek örülök. – ez az a pont, ahol dönthetünk a beszélgetés további irányáról.
Maradunk az udvarias, de semmitmondó beszélgetés szintjén, vagy a következő mondattal
elmozdítjuk egyel intimebb irányba.
Bizonytalan vagyok abban, hogy Rebeka számára vajon mi az a közelség, ami még
elfogadható. Figyelmességre és érzékenységre vall, amikor próbálunk ráhangolódni a
másikra, és tekintettel lenni az ő igényeire. Az viszont már eredendő formájából kifacsart
éberség, amikor annyira a másikra koncentrálunk, és próbáljuk kiolvasni a lénye minden
négyzetcentiméteréből, hogy vajon mit is akarhat tőlünk, hogy közben teljesen háttérbe
szorulnak a saját gondolataink és érzéseink. Itt a csokikkal teletömött polc előtt, az utóbbi
126
gödörbe estem. Nem emlékszem, hogy én milyen közelségben szeretnék lenni Rebekához,
kizárólag azt próbálom megfejteni, hogy vajon ő mit akarhat? Őrjítő.
- Akkor... én megyek is. – mondja ki lassan, és már el is fordul. - Szia.
Ledöbbent a helyzet ilyen rövidre zárása a részéről, de bevillan az álmomnak az a része, ahol
a széles lépcső alján láttam őt. Vajon ennek a szituációnak most is lehetnek más megoldásai,
mint amilyet zsigerből feltételezek? Az ösztönös reakció elfogadni amit mond, nem
megkérdőjelezni, nem lépni közelebb, nem akarni tisztázni, nem kifejezni a saját akaratomat.
Pedig felvethetném akár azt is, hogy maradjon és beszélgessünk. Alakulhatna úgy a helyzet,
hogy a köztünk lévő láthatatlan fal leomlik és megöleljük egymást itt a bolt kellős közepén,
vagy elkezdünk csókolózni, mert rájövünk, hogy valójában még mindig vonzódunk
egymáshoz, és együtt akarunk lenni. Az is lehet, hogy kikosarazna, de legalább tudnám, hogy
megtettem, ami tőlem tellett. Mit akarok valójában ebben a helyzetben?
Rebeka szülei elváltak tíz éves korában. Apja elköltözött a közös otthonukból, Rebeka
pedig egykeként az anyjával maradt. Az apjával azelőtt sem volt jó a kapcsolata, nem igazán
kerültek közel egymáshoz, és miután elköltözött még kevesebbet találkoztak. Legtöbbször a
közös családi étkezéseket szokta felemlegetni a válás előtti időszakból, ami náluk nem
számított kifejezetten örömforrásnak. Az asztalhoz való leülés emlékeztetett a
szerencsejátékokra, ahol nagyjából kiszámíthatatlan algoritmus határozza meg a végkifejletet.
Nem lehetett megjósolni, hogy szülei kedélyesen elbeszélgetnek, vagy éppen egymásnak
esnek. Azt az engedményt megtették mindketten Rebeka felé, talán, hogy enyhítsenek a
bűntudatukon, hogy nem kényszerítették őt az asztalnál maradáshoz. Rebeka nagyon gyorsan
megszokta a külön étkezést, és utána meg sem várta, hogy vajon milyen napjuk van éppen a
szüleinek, egyenesen besétált a tányérjával a szobájába, vagy leült vele a TV elé.
Amikor néhány alkalommal elhívtam őt hozzánk a szüleim által szervezett családi
vacsorára, vagy kerti grill partira, többször kifejezte, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy
nálunk a közös étkezés intézménye létező fogalom. A mi családunkra valóban nem volt
jellemző soha a hangos vitázás, Orsi tinédzser éveit kivéve, amikor is rendszeresen valamin
vitáztak anyámmal, ennek ellenére nem szerettem ezeket a közös alkalmakat. Máig nem
sikerült megfejtenem, hogy pontosan miért. Ha valóban kifejezhettem volna azt, amit éreztem,
akkor általában öt perc utána én is felálltam volna és inkább folytattam volna az evést a TV
előtt. Gyerek koromban tettem is erre néhány kísérletet, de ezeket általában a szüleim letörték
"az asztalnál eszünk, András, és ennyi időt csak kibírsz velünk" indoklással. Minden egyes
alkalommal, amikor Rebeka rámutatott, hogy mennyire szerencsés vagyok, még bűntudatom
127
is támadt ennek tetejébe, hogy hálásnak kellene lennem a családommal közösen töltött időért,
ami másoknak meg sem adatott, én pedig egy csipetnyi hálát sem érezek.
Az öt együtt töltött évünk alatt nem sikerült kialakítanunk egymás között a valóban
meleg családi hangulatot. Nem szerveztünk közös vacsorákat az én vagy az ő szüleivel, nem
rendeztünk lakásavató partit, és igazat megvallva semmilyen más partit sem. De nem is a
partik szervezése a lényeg. A külső látszat ellenére, végig velem marad annak az érzete,
mintha folyamatosan egy hideg áramlat lengett volna körül minket. Alig észrevehető maradt
végig, láthatatlan szálakkal szőtte át a mindennapi beszélgetéseinket, és fáradhatatlanul
alakította a közös életünket. Miközben mindketten abban a szent meggyőződésben éltünk,
hogy jobban szervezzük a párkapcsolatunkat, mint ahogy a szüleink tették, valójában
tökéletes partnerek voltunk egymásnak abban, hogy megvalósítsuk az otthonról hozott, és
azóta is feloldatlan rémálmainkat.
A nagyim története is begyűrűzik a gondolataimba. Vajon a saját életemben milyen
mértékben ismétlem azt, amit ő megtett, hogy gyakorlatilag a cél előtt “feladta”? Megvolt a
szükséges pénz, megvehette volna a lovat, de mégsem tette. Ez persze nem csak az egyszeri
cselekedet megtételének kérdése, hanem a cselekedet összes következményének vállalása is.
A lovat gondozni is kellett volna, ami további komoly befektetést igényelt volna pénzben,
időben és erőfeszítésben is. A nagyim nem csak megvett volna egyszerűen egy lovat, hanem
életformát is váltott volna közben. Talán ez már túl nagy árnak bizonyult egy régi gyerekkori
álom megvalósításáért.
Én is a cél előtt adtam fel legutóbb a fotózást? És most, amikor megint a feladás
határán táncolok, vajon megint a cél előtt vagyok? A Rebekával való kapcsolatom melyik
kategóriába esik? Amiért érdemes küzdeni, vagy amelyik esetében sokkal előremutatóbb a
küzdelemmel felhagyni?
- Van kedved meginni egy teát és beszélgetni? - szánom el magam végül arra a
lépésre, amire valójában vágyom.
A vágyam nem teljesülhet azonnal, mert Rebeka egy szülinapi ünneplésre tart éppen, ami
megmagyarázza azt a sok csokit a kosarában, de kiegyezünk egy későbbi időpontban. Biztató
jelnek értékelem azt, hogy beleegyezetett. Még nem tudom, milyen irányba tudunk elindulni,
de egy asztal mögött ülni és tudni beszélgetni jó kezdet lenne.
23.
128
Az üvegfal, ami elválasztja egymástól a realitásomat és a vágyott életemet,
fáradhatatlanul tartja magát . Már nem foghatom rá a nyolc órás munkámra, hogy elszívja az
energiámat és az időmet, aminek következtében nem tudok koncentrálni a hivatásomra,
hiszen több hónapja nem dolgozom. Úgy tűnt, hogy a bútorok értékesítése gátolja az
előrehaladásomat, de kénytelen vagyok beismerni, hogy nem a munka a hunyó. Legalábbis
nem olyan mértékben, ahogy képzeltem. A támogató partner hiányára sem foghatom rá,
hiszen Rebeka már évekkel ezelőtt bátorított arra, hogy foglalkozzak komolyabban a
fotózással, és egy másik nő, az anyám, is segített az elindulásban azáltal, hogy kiajánlott a
klienseinek. A harmadik leggyakrabban emlegetett indokom a pénz hiánya, de ez sem igazi
indok az esetemben, mert hónapokkal ezelőtt vacsora közben apám kölcsönt ajánlott fel
nekem, ha ehhez van szükségem a vállalkozásom elindításához, és még nekem is vannak némi
tartalékaim.
Valójában tehát nem azok a körülmények gátolnak, amikre hosszú éveken keresztül
mutogattam. A titokzatos üvegfal jelenléte az, ami mindezek mögött meghúzódik és
meghatározza a gondolkodásomat és cselekedeteimet. Mintha egy üveg búra alatt léteznék,
ahogy az a kis Eiffel torony a nappaliban, bezárva egy kis világba, amiben néha hóvihar
kerekedik, ha valaki kezébe veszi és megrázza. Az üveg búra alatti világ ugyan biztonságos,
de meggátolja, hogy érdemben kapcsolatba lépjek a világgal és a benne élő emberekkel.
A bútorok eladása egy idő után rutinossá vált. Tudtam melyiknek mik a tulajdonságai,
milyen fából készült, hogyan érdemes ápolni, segítettem kitalálni az összeállítást, hogy
pontosan oda illő legyen, ahová szánták. A marketing valójában kapcsolat építés.
Beszélgetések sorozata potenciális vevőkkel, a lehető legteljeskörűbb tájékoztatás a termék
vagy szolgáltatás értékeiről, és nagyon nagy százalékban probléma megoldás. Ezt a lépést
nem tudom átugrani a fotózás népszerűsítése közben sem, csakhogy itt nem egy tőlem teljesen
különálló terméket adok el, mint a bútorok esetében, hanem saját magamat. A saját
világlátásomat, a saját ítéletemet arról, hogy mi a jó, a saját kis szűk világom kincseit. Minden
egyes kapcsolat felvétel során el kell hinnem, hogy érték az, amit adok és értékes vagyok én
magam is. Itt ezen a ponton törik el bennem a hit, és erre a törésre válasz az üvegfal. Olyan
mintha általa lezártam volna magamat, hogy a külvilág ne vegye észre, hogy valójában nem
érzem a saját értékemet, sem egyediségemet, és ennél fogva semmi sem, ami belőlem
származik nem lehet érték. Teljesen logikus következtetés. Már a bútorok árusítása közben is
ott munkálkodott mélyen bennem ez a meggyőződés, csak nem vettem észre, illetve a stabil
munkahely, a stabil kereset kipárnázták a reménytelenség érzését, és nem kellett vele
komolyan foglalkoznom. Amint ezeket a párnákat eltávolítottam az életemből,
129
kérlelhetetlenül arcomba csapódott az összes önmagammal szemben érzett kétely, mivel nem
volt senki és semmi más, amin levezethettem volna őket.
Az üvegfal mögül tökéletesen láthatóak más emberek életei, a bátor próbálkozásaik,
eséseik és keléseik, a fájdalmas bukásaik és a bukásba való esetleges belerokkanásuk, a
boldogságuk és a kilátástalanságuk is, a családok és párkapcsolatok nehézségei és
összetartozása, és minden lehetséges emberi érzelem. Nagyon hihető az a gondolat, hogy ha
az üvegfal mögül nézem ezeket az életeket, akkor kívül maradok mindebből.
Ésszel képes vagyok felfogni, hogy csak áltatom magamat, amikor azt gondolom,
hogy megmenekülhetek bármitől, ami az emberi léttel jár. És én is pont ugyanúgy élem az
életemet, mint mindenki más, semmiben sem különbözök, függetlenül attól, hogy egy
üvegfallal körbevéve érzem magamat. Az is lehet, hogy mások is ismerik az üvegfalat, és
amögé bújva nézik az én életemet. Rebeka is a saját üvegbúrája alól nézte végig az egész
kapcsolatunkat. Bár úgy tűnt, hogy ő az kettőnk közül, aki teljes lényével elkötelezte magát,
mégsem hitte el teljesen, hogy a kapcsolatunk jelentősen eltérhet attól, mint amit otthon
megtapasztalt.
Az üvegfalon keresztül nézek a fotózásra is. Kellő távolságban tartom magamat tőle,
nehogy csalódás érjen, nehogy egy ponton rájöjjek, hogy mégsem vagyok olyan tehetséges,
mint amilyennek gondolom magamat. Félek a kudarctól, az elutasítástól, a
megszégyenüléstől, és attól, hogy mások is rájönnek arra, amit én már rég tudok, hogy valami
baj van velem. Számtalan üveg felület kerül közém és a világ közé napi szinten. Nézek ki az
autó üveg ablakán keresztül, ahelyett, hogy kiszállnék az autóból és szóba elegyednék azzal
az újságot áruló férfival, aki fel-alá mászkál a jelző lámpánál megálló kocsisor mellett. Nézek
ki a ház ablakain keresztül ahelyett, hogy kimennék a parkba és megérinteném a fák leveleit.
Ülök a kényelmes piros fotelben és nézem, ahogy a vetítő kamera üveglencséjén keresztül,
elém tárul egy történet a moziban. A főhősök megoldják a lehetetlent is, egy pillanatra
felvillanyozódom, aztán miután kilépek a való világba egy pillanat alatt visszasüllyedek az
átlagosság életérzésébe. A számítógépem üvegén keresztül nézek idegen tájakat, mégsem
veszem elő az útlevelemet, hogy meggyőződjek arról, a földünk tényleg kerek. A kirakatok
üvegfalain keresztül szemlélem a vágyaimat. Ott vannak egy karnyújtásnyira, mégsem
vehetem el őket, amíg nem találom ki, hogyan fizessek értük. A fényképezőgépem objektíve
is az üvegfalak egyike, amin keresztül megörökítem a pillanatokat. Befagyasztom őket az
időben, hogy újból és újból vissza lehessen térni hozzájuk.
Az üveg felületek viszont nem csak gátolnak, hanem segítenek is. Az üvegbúrával
letakart ételt nem találják meg a rovarok, az üvegfelületek engedik be a házba a fényt, kivédik
130
a szelet és az esőt, a kirakati üveg engedi láttatni a vágy tárgyát, a számítógép üvege felajánlja
a kapcsolódás lehetőségét a világgal. Eldönthetem, hogy mit kezdek ezzel az üveg felülettel,
mert az üvegfal valójában nem gátol. Az üvegbúrát felemelhetem, az autó ajtaját kinyithatom,
a házból kimehetek, és lehetek életem hőse.
- András, ezúttal remélem nem menekülsz el úgy, mint legutóbb. - Kriszta szigorú
tekintettel próbál rám nézni, de nem sikerül neki.
Épp megérkeztem a barátságos hangulatú burgerezőbe, ahol Kriszta és Tihamér az
eljegyzésüket ünneplik baráti körben. Már hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy mindketten
hivatalosak vagyunk Rebekával. Kriszta azt mondta, hogy nem hajlandó választani kettőnk
közül, ő mindkettőnket meghív, ha gondunk van azzal, hogy egy légtérben legyünk, azt
intézzük el egymás között. Az üzletben való röpke találkozásunk után leültünk Rebekával
beszélgetni, de túl messzire nem jutottunk. Haladásnak éltem meg, hogy nem vesztünk össze,
viszont egyikünk sem fejezett ki semmilyen határozott elképzelést a jövővel kapcsolatban.
Mintha mindketten jegelnénk a témát, titkon egy olyan határozott impulzusra várva, ami
elmozdítja a döntésünket egyik vagy másik irányba. Ironikus, hogy évekig azt gondoltam,
hogy ha lenne közös gyerekünk, egyből megteremtődne közöttünk egy elszakíthatatlan
kapocs. Ez részben igaz, részben pedig egyáltalán nincs összefüggésben a kettőnk közötti
intimitással. Ahogy belépek a helyiségbe, azonnal megláttam őt az asztal végében ülni. Ő is
észrevesz és barátságosan int.
- Meglátom, meddig tudok maradni. Nem ígérek semmit. - válaszolom.
Érkezésemtől számítva eltelik vagy fél óra, mire odaérek Rebekához, hogy őt is üdvözöljem.
Két puszit adunk egymás arcára, aztán megint órákra elszakadunk egymástól, miközben
különböző beszélgetésekbe keveredünk.
Miközben a sörömre várok a bárpultnál, dalép mellém és leül a szomszédos bárszékre.
Nem szól hozzám, csak kikéri az italát. Ahogy ránézek felébred bennem egy halvány
bizsergés. Vonzónak látom őt, tetszik a nőiessége és a határozott kisugárzása. Érdekes módon
mindig is a szociális helyzetekben, bulikon, összejöveteleken vonzódtam hozzá a leginkább.
Mintha ezek kiszakítottak volna minket a szokásos kerékvágásból, én magam is lazábbá
váltam, és ettől mindig rámtört a flörtölhetnék. Az a paradox gondolat kerít hatalmába, hogy
ha nem lenne közös múltunk, nem lenne mögöttünk a szakítás, akkor most ráhajtanék. De ha
megvan bennem annak a vágya, hogy felszedjem őt, akkor hová tűnik el ez a vágy, amikor
arról van szó, hogy összekössük egymással az életünket? Persze ez teljesen érthető, hiszen
felszedni valakit a bárban nem ugyanaz, mint megkérni a kezét, eltölteni valakivel egy
131
szenvedéllyel teli estét nem ugyanaz, mint mellette ébredni minden reggel. A nehézségek
ellenére, valami tagadhatatlanul vonz hozzá.
- Mi lenne, ha megpróbálnánk még egyszer? - vetem oda neki, mintha ez egy teljesen
hétköznapi és súlytalan kérdés lenne. Olyan érzés mint beleugrani a szakadékba, de most
vágyom erre az ugrásra, vágyom megnézni, mi történik velem az elrugaszkodás után, vágyom
megtörni a szikla szélén ácsorgás végtelen szorongását.
Elkerekednek a szemei és látom, hogy hirtelen nem tud megszólalni. A semmiből érkezik a
kérdésem, mert a legutóbbi találkozásunkkor nem mutattam határozott jelét annak, hogy össze
szeretnék jönni.
- Ezt most komolyan kérdezed? - kérdez vissza némi hitetlenkedéssel a hangjában.
- Sokszor felmerült bennem, hogy nem túl könnyen adtuk fel? Neked ez nem jutott
eszedbe?
- Az, hogy én könnyen adtam fel, az nem jutott eszembe, de hogy te megfutamodtál,
az igen. - válaszolja határozottan.
- Nem vagyok biztos abban, hogy ki tudjuk-e deríteni, hogy ki húzta fel a nyúlcipőt
elsőnek. Számít ez?
- Te nem félsz, hogy ugyanazt megismételjük másodjára is?
- A bölcsek szerint nem léphetsz bele ugyanabba a folyóba kétszer. - válaszolom
nyugodtan.
- Ezt azért kétlem. - ingatja a fejét. - Az embereknek istenadta tehetségük van
megismételni a hibáikat.
- Lehet, hogy igazad van. - válaszolom elgondolkodva. Elég csak a fotós karrieremre
gondolnom, ami most nagyon hasonló ponton áll, mint hét éve, pedig abban a titokzatos
"folyóban", amit az előbb említettem azóta jó sok víz folyt le. Mégsem jelenthetem ki, hogy
"minden ugyanolyan", ez durva általánosítás. Abban igaza lehet Rebekának, hogy nem ártott
volna levonni a konklúziókat.
- Ha azt mondod, hogy nem akarsz velem lenni, akkor elfogadom. - dobom vissza
hozzá a labdát.
Hosszú percekig nem válaszol. Közben elénk kerülnek az italaink, de továbbra is ülünk a
bárszéken és nem megyünk vissza a többiekhez. Vajon mire várunk és meddig érdemes várni?
Felállok. A hallgatását egyértelmű elutasításnak veszem.
- Nálatok nem szokás megvárni, míg a másik válaszol egy feltett kérdésre? - szól
utánam.
- Szerintem választ adtál a kérdésemre.
132
- És milyen választ hallottál? - kérdez vissza határozottan.
- Elutasítottál.
- Igen, elutasítottam azt a felvetésedet, hogy próbálkozzunk, mert én nem akarok
próbálkozni. Én egy igazi elköteleződésre vágyom.
- Azt szeretnéd, hogy jegyezzelek el? - vetem fel viccesen, de ahogy ránézek rögtön
rájövök, hogy egyáltalán nem viccel.
- Ha tényleg komolyan gondolod, akkor nekem ez a feltételem. És ezzel nem arra
gondolok, hogy letérdelsz, és megkéred a kezemet. Azt várom, hogy döntsd el mit akarsz, és
azt vidd végig, ne szállj ki a felénél. Ne a szerencsére várj, ne a sorstól akard megtudni, hogy
mi a dolgod, ne a csillagok állásában keresd a választ, hanem te találd ki, hogy merre akarsz
menni és ahhoz ragaszkodj. Lehet, hogy nem együtt fogunk megöregedni, lehet, hogy a
legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudunk egy családot alkotni, de visszatekintve azt
akarom érezni, hogy megtettünk minden tőlünk telhetőt érte. Nem próbálkozni akarok, hanem
elszántan dolgozni ezért. Veled együtt, ha hajlandó vagy ezt vállalni.
Körülöttünk az élet zavartalanul folyik tovább. Senki még csak nem is sejti, hogy
kettőnk életének éppen mennyire meghatározó mérföldkövénél állunk. Számomra mégis
megállt az idő és az egész világ összezsugorodott egy emberre, akivel összefonódtak a
tekinteteink. A hangok a fejemben összekeverednek. Az egyik int, a másik bátorít. Az egyik a
helyzethez illő ősi bölcsességeket sorol, a másik vészforgatókönyveket gyárt. Az egyik
kételkedik, a másik bizakodik. Mindegyik hangot tisztán hallom, mindegyiket mérlegelem.
- A választ már most is tudod, ebben biztos vagyok. – szólal meg végül. - Mond ki.
Szinte hihetetlen, hogy nem kapta fel a vizet és nem borult ki, hogy ennyi időmbe telik
dönteni. A kiborulásával szokott általában menekülő útvonalat biztosítani nekem. Amikor ő
visszahúzódott egy helyzetből, eldöntöttnek tekintettem. Ezúttal nem könnyíti meg a
helyzetemet. Megnyugtató, hogy a határozatlanságom mögé nem képzel saját sztorikat és
indokokat. Egyszerűen csak vár.
A kezeim ellazulnak. A zsebemben egészen eddig ökölbe szorítva tartottam őket, de most
engedtek az izmaim és lazán kinyitom őket. Szeretem a döntéseimet racionális alapokra
helyezni, szeretek felmérni minden lehetséges kockázatot és minimalizálni őket, szeretem, ha
a döntéseimnek van „valós” alapja. De miért lenne ebben a pillanatban mérvadóbb számomra
egy statisztika a válásokról, vagy a mi saját kis statisztikánk Rebekával, hogy az eddigi
életünkben mennyiszer vesztünk össze és jöttünk össze? Nem biztos, hogy ezek az adatok
kellőképpen magyarázzák a jelen pillanatot és az ebből nyíló lehetséges jövőt.
133
- Félek attól, hogy bezársz engem a kapcsolatunkba, és én megfulladok. - mondom ki
azt a félelmemet, amit öt év alatt nem mertem kimondani előtte.
- Félek attól, hogy váratlanul elhagysz.
A két félelem tökéletes páros alkot, az öt közös évünket ez a két kimondatlan félelem alapozta
meg. Ő bennem egy potenciálisan ugyanolyan elhagyót látott, mint az apjában, aki szintén
számára váratlanul lépett ki az életéből. Én őbenne a rámtelepedő nőt láttam, aki elől nem
tudok elmenekülni, pontosan ugyanúgy, ahogy nem tudtam elmenekülni a rám telepedő
anyámtól sem gyerekkoromban. Egymás rabjaivá váltunk ebben a fantáziában, egymást
használtuk arra, hogy megteremtsük az otthonos érzést.
- Én nem az apád vagyok. - jelentem ki tárgyilagosan.
- Én meg nem az anyád! - válaszolja rögtön.
Méregetjük egymást, a szavaink hatását kutatva a másikban. Még mindig bizonytalan a
helyzet kimenetele.
- Amikor apád elhagyott titeket gyerek voltál, semmi ráhatásod nem volt a történésre, csak
végignézhetted, ahogy kisétál az ajtón. De kettőnk esetében nem ugyanez a helyzet, nem vagy
nekem kiszolgáltatva, hanem aktív részese vagy a kapcsolatunknak. Te is hozzájárulsz
minden pillanatban. Már nem vagy kiszolgáltatott gyerek, hanem felnőtt, aki aktív alakítója a
sorsának.
- Volt rá példa, hogy csak úgy kisétáltál az ajtón. - egyenesen a szemembe néz,
miközben ezt kimondja, mintha oda akarna szögelni a falhoz a tekintetével és addig nem
engedni, amíg nem mondom azt, amit hallani akar.
- Nem tudod elképzelni, hogy milyen iszonyatos nyomást tudsz kifejteni, milyen
hidegen elutasító módon tudsz beszélgetni, és mennyire elzárod magadat. Ilyen helyzetekben
éreztem azt, hogy nem hagysz nekem más választást azon kívül, hogy kisétáljak az ajtón.
Látom rajta, hogy mélyen érintik a szavaim és elgondolkodik rajtuk.
- Te mit tennél, ha biztos lennél abban, hogy nem akarlak megkötözni és rádtelepedni?
- Elég nehéz elképzelni. - vallom be őszintén.
- Egyelőre nekem is. - mosolyog. - De nem tartom lehetetlennek.
- Én sem. - bólintok.
- Én kész vagyok erőfeszítést tenni azért, hogy ez megváltozzon. Kész vagyok veled
lenni annak minden kockázatával és örömével. Kész vagyok nem keresni benned lépten
nyomon az engem elhagyó apámat, kész vagyok nem az anyád szerepét játszani az életedben.
Kész vagyok ránk.
134
A szavai mély benyomást keltenek bennem. Minden szaván átsüt az elszántság, és ezt a részét
Rebekának valóban ismerem. Amit elhatároz, azt véghezviszi. Már csak az a kérdés, hogy
hajlandó vagyok-e én is ugyanennyire benne állni kettőnk kapcsolatában. Érzem az üvegfal
hideg felületét közvetlenül az arcom előtt, mintha az orrom hegye már érintené. Az üvegfal
túloldaláról néz rám Rebeka és az a valóság, amit most éppen felvázolt. Én pedig ismét úgy
érzem, mintha a kirakatban nézném ezt a felvillantott lehetőséget. Egy ismeretlen forrásból
származó hang folyamatosan azt szajkózza, hogy "Erre nem vagy képes, András. Hiába
határozod el magadat, hiába akarsz most igent mondani, végül csalódást fogsz neki okozni.
Te már csak ilyen vagy. Nem tartasz ki az elhatározásaid mellett, gyenge vagy." Olyan mintha
az agyam összemontázsolt volna egymással sok különböző hangot a múltból, sok különböző
helyzetet, és ezekből összeállt egy a tételmondat, ami megkérdőjelezhetetlen tényként merül
fel bennem, akárhányszor komoly elhatározást előtt állok. Valóban félek attól, hogy minden
erőfeszítésem ellenére nem lesz boldog a kapcsolatunk, hogy nem leszek neki elég, hogy
nekem nem lesz elég ő, és még ezernyi más dologtól is félek. Eltűnnek ezek valaha? Kétlem.
- Én itt vagyok. - hallom Rebeka hangját, ami kiszakít ebből a belső transzból.
- Én is.
Végtelenül félelmetes átnyúlni az üvegfalon túlra és megérinteni őt. Mintha ehhez valaminek
bennem meg kellene halnia, hogy valami más ehelyett életre kelhessen. Akarom őt, akarom a
közös életünket, akarom az egészet minden nehézségével és szépségével, akarom azt az
Andrást, aki hajlandó elengedni az üvegfal látszólagos védelmét, hogy megérinthesse a közös
életet Rebekával és a születendő gyerekünkkel. Az üvegfal már valójában nem véd engem,
talán valamikor a múltban a túlélésemet biztosította, de mostanra meggátol abban, hogy
elérjem azt, amire valóban vágyom. Mindig arról fantáziáltam, hogy hősként fogom érezni
magamat abban a pillanatban, amikor túllépek az üvegfal határán. De nem érzem magam
szuperhősnek, valójában teljesen erejével magába szippant emberségem.
24.
Kriszta eljegyzési pariján megbeszéltük Rebekával, hogy "feldolgozó beszélgetéseket"
fogunk rendszeresen tartani, minden nap legalább egyet, annak a ténynek a feldolgozására,
hogy ismét összejöttünk. Mindketten tisztában vagyunk vele ugyanis, hogy az összejövés nem
csak a rózsaszín felhőből, a kibékülő szexből, a "most aztán minden másként lesz ezentúl"
érzésből áll, hanem továbbra is ott vannak félelmeink, rögzült viselkedés mintáink,
feldolgozatlan sebeink a múltból, és buzgó készségünk a másik hibáztatására, ha valami
135
félresiklik. Ezt mindet viszont átkötöttük az őszinte elhatározás masnijával, hogy dolgozunk
a közös életünk olyanná formálásán, ami mindkettőnk számára szeretetteljes. Már önmagában
a szeretet szó meghatározása, hogy kinek mit jelent és mitől érzi magát szeretve is óriás
munkának ígérkezik. Eddig négy feldolgozó beszélgetésen vagyunk túl. Felmerült több
múltbéli eddig nem tisztázott sérelem, de ezeket egyelőre mind a kölcsönös tisztelet talaján
tudtuk megvitatni.
Közben eddigi életem talán legnagyobb dilemmájába kerültem a fotózással
kapcsolatban. Az most már látszik, hogy nem olyan sebességgel épül ez a karrier, mint ahogy
elképzeltem, körülbelül fél év múlva érkezik a baba, és én képtelen vagyok eldönteni, hogy
az lenne-e az előre, hogy tovább próbálkozom a fotós pályán, vagy stabil állást keresek, és
esetleg mellette csinálom, amire nem sok esélyt látok, mert legutóbb sem tettem meg, vagy
keresek állást és a fotózást megtartom hobbinak. Az egyetlen konklúzió, amit az előző
próbálkozásomból levontam kiemelkedő tehetségemnek hiánya volt. Így visszatekintve, ez
teljesen hibás konklúzió, ráadásul semmiben sem segíti a fejlődésemet. Sőt, egyenesen
befagyassza azt. Ezen felül egy sor olyan döntést is hoztam, amikről úgy gondoltam, hogy a
helyes irányok, de egyáltalán nem vizsgáltam meg, hogy az én személyes helyes irányaim-e
vajon. Azért kezdtem bele a portré fotózásba, mert úgy érzékeltem, hogy erre van a
legnagyobb igény a piacon, miközben soha sem éreztem magamat komfortosan emberek
fotózása közben. Szeretek egyedül barangolni a természetben és a természet változását
megörökíteni, és szeretem az épületek és enteriőrök fotózását is, amihez tökéletes gyakorló
terepet adott anyám lakberendező vállalkozása. Meg vagyok győződve arról, hogy a
Rebekával való kapcsolatomat is a sok "kell" döntötte romokba, ugyanúgy ahogy az első fotós
próbálkozásomat is. Amikor túlsúlyba kerülnek azok a forgatókönyvek, amik előírják, hogy
miként kellene élni az életet, milyen választásokat illene hozni felnőttként, milyen képnek
kellene megfelelni férfiként, akkor fokozatosan kiveszik az életből az öröm, és a hétköznapok
börtönné válnak. Ugyanilyen börtönné változott a kapcsolatunk Rebekával is, valamint az első
próbálkozásom a fotózással is.
Egyre nagyobb mértékben nyomaszt a szüleimmel való együttélés is. Egyszerre
biztonságos, hogy van hová visszajönni, ha nagy gáz van, de ez a biztonság ennyi évesen csak
rövid ideig tápláló. Amint szertefoszlik az első sokk, és visszatér az élet normális érzékelése,
elkezd fullasztóvá válni ez a biztonság, pici darabonként kezdi megrágni a lelket,
észrevétlenül elvesz minden nap egy kicsit az önbizalomból. Ha valaki elég sokáig hagyja,
hogy ez történjen, végül elfogy az ereje arra, hogy kilépjen ebből az állapotból. Ha nagyon
őszinte vagyok magammal, akkor látom, hogy elértem ezt a határt. A szüleim közelében
136
visszatértem az életre való képtelenség érzetébe, amit paradox módon a törődésük csak
felerősít. Mintha titkon azt várnám, hogy rúgjanak ki végre a fészekből. De ők nem teszik
mert, azt várják, hogy rúgjam ki magamat.
Rebekával ezúttal nem a lakásban beszélgetünk, hanem a Nosztalgia étteremben, az
egyik kedvenc éttermünkben a város szélén. Látványosan több ételt rendelt ki, mint ahogy
szokott és kifejezetten jó érzés nézni, amilyen jóízűen eszik. Az alakján alig észrevehető a
terhesség, a ruháival nagyon ügyesen takarja.
-Az elhagyatottság érzése bennem van, nem te teremted a viselkedéseddel. - mondja
tárgyilagosan, miközben burgonyakrokettet és pulykahúst tesz a szájába.
Olyan érzés, mintha épp most mentettek volna fel egy vád alól, aminek a szövegét soha nem
ismertem pontosan, de állandóan felettem lebegett.
- Ezt jó hallani. Köszi, hogy ejted a "szándékosan el akarsz hagyni, hogy bántsál"
vádat. - válaszolok némi ügyvédi szakzsargont beleszőve a mondandómba, bár nem sokat
konyítok ehhez a szakmához.
- Bizonyítékok hiányában kénytelen vagyok. - mosolyog vissza rám. - Teljesen más
téma. Maxnek végre elmondtam a hírt. Még akkor sem bírtam előhozakodni a tényekkel,
amikor kezemben tartottam az orvosi papírt, ami igazolta a terhességem tényét. Azt éreztem,
hogy addig nem jelenthetem be a főnökömnek a hírt, amíg nem találtam ki a munkából való
kivonulásom és helyettesítésem teljesen átgondolt tervét.
- Ezek szerint sikerült kidolgoznod egy ilyen tervet? - kérdem érdeklődve, mert erről
eddig nem beszélt.
- Csak részben. A főnököm nem csinált ebből az egészből túl nagy ügyet. Azt mondta
szerinte simán megoldjuk, és ha kész vagyok ismét munkába lépni, akkor visszavesz engem.
Feles megoldásokba viszont nem akar belemenni, hogy csak bedolgozzak, vagy rugalmasan
kezeljem a munkaidőmet. Azt várja el, hogy amíg tudok, addig dolgozzak ugyanúgy, mint
eddig, aztán babázzak, ameddig jónak látom, majd visszavesz, ha szintén teljes munkaidőbe
vissza tudok jönni.
- És hogy vagy ezzel?
- Nem tetszik ez a rugalmatlanság. - válaszolja határozottan. - Úgyhogy azóta többször
leültünk Maxxel beszélni. Neki is tele van a hócipője az irodával már. Kicsit lelombozta
annak a ténye, hogy én pont most készülök kivonulni egy időre a szakmából, de paradox
módon a terhességem felgyorsította a saját ügyvédi irodánkról való gondolkodást. Ha
137
sikerülne ezt jól kitalálnunk, akkor az sokkal nagyobb rugalmasságot jelentene nekem. És
számítok ebben rád is.
- Mármint miben? - kérdem csodálkozva, mert hirtelen arra gondolok, hogy az
ügyvédi irodájuk megnyitásának kapcsán számít rám, amihez vajmi keveset tudok szerintem
hozzátenni. Se pénzem, se ügyvédi tudásom nincs hozzá.
- A gyerekünkért való közös felügyeletben. Arra gondoltam, hogy ha te sem készülsz
egy kilenctől ötig állásban dolgozni, akkor talán rugalmasabban kezelhetjük a gyerekről való
gondoskodást is. Nem akarok több évre otthon ragadni, nem akarok teljesen kiesni a
szakmából, miközben tisztában vagyok azzal, hogy vannak olyan feladatok, amiket nem
tudok és nem is akarok neked átadni, például a szoptatást.
- Ha jól jövedelmező és befuttatott munkám lenne a fotózás jelen pillanatban, akkor el
tudom képzelni. De nem tudok felmutatni egyelőre túl sok sikert etéren. Félek, hogy
akaratomon kívül fogok belekényszerülni abba, hogy elfogadjak egy kilenctől ötig állást,
hogy eltartsam hármunkat.
- Ezt akarod? - kérdi komolyan.
- Nem! Persze, hogy nem. Nekem is nagyon tetszene, ha szabadon oszthatnám be az
időmet, és közben hozzá is tudnék járulni a közös családi kasszánkhoz. Én sem szeretném,
hogy kiess teljesen a szakmádból, és hogy ne csinálhasd azt, amit tudom, hogy nagyon
szeretsz. Szeretnék neked ebben segíteni.
- Ennyi a lényeg. - summázza a mondandómat és teljesen nyugodtan folytatja tovább
az evést. - Csak annyit akartam tudni, hogy akarsz-e jönni ezen az úton, amit felvázoltam. A
többi nem lényeges, a többit kitaláljuk.
- Azért nekem a többi is elég lényeges. - válaszolom kétkedve. - Nem mondtam neked,
mert elég nehéz nekem magamnak is megbirkózni ezzel, de elfogytak a fotózással
kapcsolatban az ötleteim. Nem látom a következő lépést, minden látható alternatívát
zsákutcának érzékelek.
- Akkor beszélgessünk erről! Találjuk meg közösen. - mondja biztatóan. - Lehet, hogy
én észreveszek valami olyasmit, ami neked nem tűnik fel. Többek között ezért imádok együtt
dolgozni Maxxel. Akárhányszor leültünk egy kávé mellé ügyet oldani, mindig a végén úgy
álltunk fel, hogy pontosan láttuk a kivezető utakat, vagy legalábbis a következő lépéseket.
Azt, ahogy most Rebeka viselkedik mérföldekre van attól, ahogy az öt év alatt
viselkedett. Talán az első félévünk hasonlított a mostani beszélgetésre, amikor még nagyon
sok pozitív elvárást tápláltunk egymással szemben. Aztán a csalódások mentén ezek kezdtek
egyre inkább zsugorodni, majd a végén már szinte csak negatív elvárásaink maradtak egymás
138
iránt. A megnyugtató, bizalomra hívó hangja megriaszt és azonnal érzékelem az üvegfal hideg
légkörét magam körül. Csalódást fogok neki okozni. Bízik bennem, de nem tudja, hogy rossz
lóra teszi fel a tétjét. András, szólj neki, hogy óriás hibát követ el! Fogalmam sincs kinek a
hangja ez a fejemben. Az évek alatt összemosódott egymással sok hang és üzenet, és néha azt
érzem, hogy az agyam egy helytelen képlet szerint dobálja ki magából ezt az általánossá tett
üzenetet olyan helyzetekben, ahová egyáltalán nem illik. Ha nem akarok beleragadni a
helyzetbe, muszáj megint átnyúlnom az üvegfalon, és kimondani azt, amihez a megsemmisítő
szégyen érzete társul.
- Félek attól, hogy csalódást okozok neked... - pár pillanatra elhallgatok, majd
hozzáteszem - A helyzetünk túl kockázatos ahhoz, hogy most kezdjünk el kísérletezni a
szárnybontogatással.
- Ez elég pontos jóslat. - válaszolja rögtön. - Most csalódást érzek. Pontosan úgy
beszélsz, mint az anyám, akinek mindig volt egy jó ötlete arra vonatkozólag, hogy a dolgok
hogyan nem fognak sikerülni, és hogyan kellene inkább sokkal kisebbre összehúzni magamat,
mert az biztonságos. Biztonsági játékos vagyok, nem ugrok, ha nincs alattam biztonsági háló,
de azt gondolom, hogy sokszor túlbiztosítom magamat, és ezért elmulasztom a lehetőségeket.
Nem akarom ezt tovább így csinálni. Nem ezt akarom tanítani a gyerekemnek.
A kezét a hasára teszi és ez az első alkalom, amikor látom tőle ezt a mozdulatot. Furcsa
látvány, de közben meg is érint.
- Szívesen megyek ebben veled közösen, de nem foglak kényszeríteni, hogy velem
tarts, ha nem akarsz. Tudom, hogy őrültségnek hangzik a gyerekvállalás kellős közepén
elkezdeni beszélgetni Maxxel arról, hogy nyissunk egy saját irodát, de az intuícióm azt súgja,
hogy ez jó irány, és én akarok erre a hangra hallgatni. Ha te arra a hangra akarsz hallgatni,
amelyik azt mondja, hogy a szárnybontogatás kockázatos, és inkább el kell halasztani nem
tudom mikorra...- megakad egy pillanatra a mondandójában és egyenesen a szemembe néz. -
Mikor lesz számodra elég biztonságos, hogy azt csináld, amit valóban szeretnél?
A kérdése hallatán tisztán kirajzolódik előttem, hogy nem csak ketten ülünk az
asztalnál, hanem velünk van az egész családom. Itt ül anyám, apám, apám és anyám szülei.
Mintha az egész családi tanács jelen lenne, és ontják felém az élettapasztalataikból leszűrt
tanácsokat. Az ő aggodalmaikat ismétlem a saját hangomon Rebekának. Az ő hátuk mögé
bújva beszélgetek Rebekával. Én csak a kicsi Andris vagyok, nem tudhatom, hogy megy az
Élet, de itt ez a sok felnőtt majd letárgyalja Rebekával a fontos dolgokat.
Megsajnálom ezt a kicsi Andrist, akit eddig nem is láttam a sok felnőttől. Egy játék
figurát szorongat a kezében és összekuporodva ül a széken. Várja, hogy a nála sokkal
139
nagyobb felnőttek, kitalálják neki mi lesz a legjobb az életben, ők jobban ismerik őt, mint ő
saját magát. Hiszen még csak gyerek. Nem tudhatja. Szófogadóan ül és várakozik, még csak
annak sem ad hangot, hogy szeretné itt hagyni ezt az egész cirkuszt, és inkább játszani kint az
utcán a játék figurával. Gondolatban mellé ülök. "Helló, kishaver. Te mit kuporogsz itt?"
Azonnal rám mosolyog, hiszen nagyon rég ismerjük egymást, csak hosszú - hosszú évekig
nem találkoztunk. Arra volt szüksége, hogy ideüljek mellé, és érdekeljen engem, hogy mi van
vele. Semmit sem kell mondanom, pontosan érzi. "Nyugodtan menj ki játszani, ha ahhoz van
kedved." Hezitál. Felszínre tör a bizalmatlansága. Pontosan azt látom a szemében, amit én
éreztem az előbb, amikor Rebeka a jövőnkről és a közös építkezésről beszélt. Hátsó szándékot
feltételez a kedvességem mögött, korlátozásokat, ami csak később érik őt el, ha egyszer már
szabadjára engedte az indulatait. Hiába adok neki engedélyt, tudja, hogy a játszása közben,
mégis csak meg fog érkezni az intelem, hogy ne játsszon olyan közel az úthoz, ne piszkolja
össze a ruháját, ne legyen kint túl sokat, ne legyen túl hangos, ne tegye tönkre a játék
figuráját. És mi van, ha épp felrobban az elképzelt bomba és ő kénytelen lesz hangosan
kiáltani? Mégis hogyan robbanjon fel egy bomba csendesen? "Inkább maradok itt." Válaszol
és a térdeit nézi.
Elgondolkodom azon, amit mond. Vajon hogyan viselkednék, ha most itt ülne a saját
gyerekem, és épp egy második világháborús jelenetet játszana újra egy viszonylag csendes
étterem kellős közepén? Persze, hogy rászolnék, hogy játsszon picit csendesebben, még akkor
is, ha pontosan érteném, hogy mennyire fontos a lehető legpontosabban leutánozni egy bomba
robbanásának zaját És itt ugrik be, hogy talán az nem mindegy, ez a rászólás hogyan történik
meg. Abból az attitűdből, hogy én magam majd el süllyedek szégyenemben, hogy a gyerekem
mit csinál, majd a gyerekemre zúdítom az egészet, akár nagyon kedves hangon, és ezzel
benne is a szégyen húrjai pendítem meg? Vagy egyszerűen bármilyen rárakott érzelmi teher
nélkül figyelmeztetem annak tényére, hogy rendben van a játéka, csak most nincs megfelelő
környezetben ahhoz, hogy kiélje? Esetleg adok neki alternatívákat ahhoz, hogy ezt mégis
hogyan tudja megtenni. Kell, hogy létezzen olyan szabályozása a gyerek viselkedésének, amit
nem a szégyen mozgat!
Oldalra sandítok a kis Andrisra, aki még mindig kitartóan a térdét nézegeti. "Van
kedved elmesélni, hogy milyen kalandokba keveredett mostanság a barátod, akit elhoztál
magaddal?" A szemében azonnal megcsillan az élet szikrája a kérdésem hallatán. Mintha
felnyitottam volna egy lelkében lévő kincsesládát, ahová elbújtatta az összes vágyát, jókedvét,
lelkesedését, kalandvágyát, ösztönös erejét. Megfeledkezik a körülötte lévő felnőttekről, a
szégyenről, a félénkségéről és visszahúzódottságáról és mesélni kezd. Mosolyra húzódik a
140
szám ennek a belső képnek a láttán, mintha bennem magamban is feléledne az a szikra, amit
előbb az üvegfallal lefullasztottam, és ami teljesen természetesen rákapcsolódott Rebeka
lelkesedésére annak kapcsán, hogy teremtsünk magunknak egy szabad és jó életet, ami
megfelel az igényeinknek.
- Most már elég biztonságos, hogy merjek elindulni. - emelem fel a tekintetemet
Rebekára. - Szerintem is jó ötlet, hogy Maxxel külön menjetek és kitaláljátok a saját
koncepciótokat. Bízom az ítéletedben.
Rebeka meglepetten néz rám. Valószínűleg az előző megjegyzésem után nem várta ezt
a fordulatot. Nem csak úgy kimondtam ezeket a szavakat, hanem valóban mélyről érzem,
hogy igazak, és hogy összhangban vannak velem és mindazzal, amit az életemtől akarok.
- Akkor csináljuk! - mondja felpezsdülve és felém nyújtja a kezét. - Kezet rá.
Még két óráig ott ültünk a Nosztalgiában és beszélgettünk. Rebeka állapotára tekintettel
limondánéval koccintottunk, de megkértük a pincért, hogy pezsgőspohárban hozza ki.
Örömmel megtette. Utána kirendeltük desszertnek a somlói galuskát, majd egy órával később
a túrós palacsintát is. Beszélgettünk a lehetőségekről és lehetséges buktatókról is, a
félelmeinkről és azokról a dolgokról is, amikben hittünk. A képzeletbeli családom továbbra is
ott maradt velem, továbbra is mondták a jótanácsokat, de ezúttal az üvegfal őket vette körül és
zárta el az életemtől. Tisztán láttam őket, sőt hallottam is, ha nagyon akartam, de az üvegfal
tiszta és határozott válaszvonalat húzott életeink közé.
25.
Rebeka a vizes poharával játszik és a pirosra lakkozott körmeivel kocogtatja az üveget.
Felfigyelek erre a mozdulatra. Az üvegfal hangja figyelmeztet arra, hogy olyan helyen járunk
a beszélgetésben, ami megköveteli a jelenlétemet, miközben én automatikusan
visszahúzódnék és elmenekülnék a múltba.
- Próbáljuk ki az összeköltözést egy évre. - szólal meg. - Egy év után üljünk le
beszélni ugyanitt és nézzük meg, hogy kinek milyen. Ha szakítani akarunk, akkor engedjük el
egymást, és keresse mindenki a boldogságát külön utakon. Ha pedig együtt akarunk maradni,
akkor hosszabbítsuk meg az egy évet. Na, mit szólsz?
Kérdően néz rám és látom a szemében, hogy türelmetlenül várja, mit fogok válaszolni.
Amióta szakítottunk, pár külön töltött hónapot kivéve, állandóan lebegtettük a kapcsolatunkat.
141
Volt, hogy a szexuális együttléteket élveztük, és ennél többet nem akartunk egymástól, volt,
hogy a testi intimitást mellőztük és csak beszélgettünk. A sok sérülés miatt, amit egymásnak
okoztunk, nagyon nehézzé vált újból nekifutni annak, hogy egy párt alkossunk, és ezt a világ
előtt is felvállaljuk. Az öt együtt töltött közös év alatt, egyetlen pillanatra sem fantáziáltam
arról, hogy egy ilyen kapcsolatilag bizonytalan időben fogan meg majd a közös gyerekünk.
Mégis megtörtént. Most megint annak küszöbén állunk, hogy közelebb menjünk egymáshoz,
és kiderítsük, hogy képesek vagyunk-e kialakítani a mi kis családunk szabályait és törvényeit.
Amikor elképzelem, hogy egy évre teljesen elköteleznem magamat enyhén
összeszorul a gyomrom. Ennyire félnék a közös élettől vele? Felmerül bennem a sokat
ismételt kérdésem, aminek megválaszolásától vártam el a Rebekával kapcsolatos döntéseimet.
Vajon ő számomra az Igazi? Megint hallom a poháron a körmei kocogtatását. Ez a kérdés is
vajon az üvegfallal körbevett világom elvarázsolt kérdéseinek egyike? Igen. Ennek a
felismerésnek a következtében, az üvegfal addig szilárd felülete képlékennyé válik, mint a
szappan buborék puha és állandóan mozgásban lévő felülete. Az általam elképzelt Igazi
emberfeletti lény. Éveken keresztül azt hazudtam magamnak, hogy nem így gondolkodom az
Igaziról, hogy elfogadó vagyok az emberi gyarlóságok és hibák tekintetében, hogy majd az
Igazimban mindezeket fogom tudni szeretni. Az üvegfal egyik oldalán állt az Igazi nő,
szembe vele az üvegfal másik oldalán pedig az Igazi András, akihez egész addigi életemben
megpróbáltam felzárkózni. A két tökéletes lény találkozása. Ehhez az emberfeletti tökélyhez
kötöttem az elfogadhatóságot, minden másra csak bólintottam és beletörődtem, de valóban a
szívemmel soha sem fogadtam el.
Fájt a szakításunk, de közben fel is lélegeztem tőle. Végre okkal szenvedhettem, végre
fájhatott az, amit nem csak az alatt az öt év alatt, hanem előző kapcsolataimban sem hagytam
fájni. Annak mélységes elviselhetetlensége és szégyene, hogy mennyire tökéletlen vagyok, és
ezzel együtt mennyire szerethető. Ennek a paradoxonnak a határán táncol az Élet. A szakítás,
az üvegbúrával körbevett életem szabályai szerint, méltó büntetésem volt azért, hogy nem
olyan vagyok, amilyennek lennem kellene. Egész életemben azt keresem, hogy milyennek
kellene lennem, hogy végre szerethető legyek, és amikor ezt a vágyakozást magamban
megláttam több évvel ezelőtt, rásütöttem a szánalmasság bélyegét. "Unalmas vagy már
András, légy már végre Önmagad, lépj ki ebből a megfelelési kényszerből!" Ez a belső hang
pontosan ugyanolyan kegyetlenséggel szajkózta az önmegvalósításra való buzdítást, mintha
csak azt mondta volna, hogy egy értéktelen rongydarab vagyok.
Félek az igen kimondásától, mert minél hosszabb időre kell kimondani, annál
mélyebbre kell ásnom magamban, annál több árnyékra, elrejtett tökéletlenségemre, még
142
magam előtt is szégyellt hibáimra derül fény. Mindig ugyanazokhoz a kérdésekhez jutok
vissza, bármennyire is próbálom kikerülni őket: Vállalod az Életet, mindazzal, amit hoz,
olyannak, amilyen? Vállalod Önmagadat mindazzal, ami vagy, olyannak, amilyen vagy?
Készségesen szoktam válaszolni az igent mindaddig, amíg nem érkezek el a szégyenhez. A
szégyen elkerülésére tett kísérletek ugyanis mindent felülírnak, megszilárdítják az üvegfalat,
torz felületeket hoznak létre, csak hogy ne kelljen látni azt, ami van, átérezni azt, ami fáj.
- Vállalom az egy évet. - mondom ki végül. Még mindig érzékelem az üvegfalat, talán
soha sem fog eltűnni, de nem a jelenlétének rendelem alá a válaszomat. - Vállalom mindazt,
ami ebben az egy évben vár ránk, és amilyen leszel ebben te, amilyen leszek ebben én.
- Vállalom az egy évet. - ismétli meg ő is.
Többször fantáziáltam arról, hogy milyen jó lenne, ha véletlenül Rebeka teherbe esett
volna, amíg együtt voltunk. Csak utólag jöttem rá, hogy a közös gyerekünkkel mondattam
volna ki ebben az esetben az igent, amire magamtól képtelennek éreztem magamat. Soha sem
fogom tudni már kideríteni, hogy hogyan alakult volna kettőnk kapcsolata Rebekával, ha nem
jön közbe a baba. Ez talán nem is érdekes kérdés. A most elérhető legjobb tudásom az
egyetlen, amibe kapaszkodhatok, abból ott tartunk, ahol most tartunk, és ezt bármikor
korrigálhatjuk, ha jobb döntések vállnak elérhetővé számunkra. Szabadon dönthetek az életem
felől, ami áldás és átok egyszerre.
Az étteremből kéz a kézben sétálunk ki. Könnyedséget érzek a testemben. A
fotózásban érzett üvegfal is pontosan olyan, mint a Rebekával való kapcsolatomban. Hideg
felületeket hoz létre, embertelen elvárásokat, szégyenre alapozott döntéseket. Adok
magamnak ott is egy évet, ami az örömről, a felfedezésről és a félelmekkel való
szembenézésről fog szólni. Ez a pillanat tökéletes, pedig nincs benne semmi különös. A
kozmikus puzzle tökéletesen működik, a nagy káoszból rend születik, de csak egy pillanatra,
hogy a következő pillanat összeomlása ismét egy újabb sötétben rejtőzködő részemet fedje fel
előttem.
- Menjünk be ebbe az üzletbe egy pillanatra. - fékezek meg, amikor elhaladunk a
papírbolt előtt.
- Mit akarsz ott?
- Egy dobozt. - mosolygok sejtelmesen.
Miután hazaérek beleteszem az érmét, amit anyámtól kaptam, a gyertya csonkot, amit a
faházikóból hoztam el, amikor Krisztával találkoztam, a fotótanfolyamos CD-t, amit akkor
vettem , amikor először határoztam el, hogy belekezdek a fotózásba és egy óvszert, ami arra
143
emlékeztet, hogy ha ez rajtam lett volna, akkor nincs most a várakozásom a gyerekem
születésére. Belerejtettem egy kis papíron lévő üzenetet is: Bocs előre a hibákért, amiket
biztosan el fogok követni. Rengeteg hely maradt még a dobozban olyan tárgyak számára, amik
életem kairos pillanataira emlékeztetnek majd. Létezik ugyais a kronos idő, ami az óra
szerinti idő, és a kairos idő, ami pedig a lélek ideje. Ennyi idő alatt változtatunk irányt az
életünkben, hozunk meg egy fontos döntést, élünk meg sorsdöntő pillanatokat. Anyám
pöttyös doboza számos olyan pillanatot őriz, amik nem is az én életemben történtek, mégis az
én életemet is formálták, ha lett volna ilyen doboza öreganyámnak, akkor az ő jelentős
pillanatai ugyanilyenek lettek volna. Most már nekem is van dobozom, amit talán egyszer az
én gyerekem fog felfedezni, és talán egyáltalán nem olyan tárgyakat talál majd benne, amit
szeretne. Talán fejemhez vágja majd egyszer, hogy miért nem vettem fel azt az óvszert, amit a
dobozban tartok. Hát igen, a gyerekem lesz majd a következő személy, aki szembesít
mindazzal, amit nem akarok magamban látni. Kairosz pillanatok sorozata vár rám, és én
várom őket, mert ezek jelenti, hogy élek, félek, hibázok és olyan nagyon emberien
tökéletlenül szeretek.
144