· Web viewHistória 1982-03 História 1982-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás,...

História 1982-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1982-03Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Ételek és étkezési szokások az ókori Indiában ....................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 2

2. .......................................................................................................................................................... 71. Bûnüldözés a középkori Magyarországon .............................................................................. 72. Képek ...................................................................................................................................... 9

3. ....................................................................................................................................................... 111. Paraszti szõlõk a feudalizmus idején .................................................................................... 112. Képek ................................................................................................................................... 12

4. ....................................................................................................................................................... 151. Ha a cenzor közbeszól... ....................................................................................................... 152. Képek ................................................................................................................................... 18

5. ....................................................................................................................................................... 201. Röplap vagy levél? Újabb adatok a magyar kormányhoz szóló szovjet felhívásról. ........... 20

6. ....................................................................................................................................................... 221. Magyar delegáció Moszkvában 1944 õszén II. rész ............................................................ 222. Képek ................................................................................................................................... 30

7. ....................................................................................................................................................... 341. A liberális polgári ellenzék 194344-ben� ............................................................................... 342. Képek ................................................................................................................................... 37

8. ....................................................................................................................................................... 421. A vándorló fegyház� � ............................................................................................................... 422. Képek ................................................................................................................................... 42

9. ....................................................................................................................................................... 441. 1944. október 15. Kronológia .............................................................................................. 442. Képek ................................................................................................................................... 45

10. ..................................................................................................................................................... 461. Pestrõl Szegedre. 1944. II. rész ............................................................................................ 462. Képek ................................................................................................................................... 48

11. ...................................................................................................................................................... 501. Oszd meg és uralkodj! Kelet-európai államfõk Hitlernél .................................................... 502. Képek ................................................................................................................................... 54

12. ..................................................................................................................................................... 581. Imrédy Béla vagy Hanzély Imre? Málnay Levente: Ítélet és igazság címû filmjérõl .......... 582. Képek ................................................................................................................................... 61

13. ..................................................................................................................................................... 621. A kelet-közép-európai nyomorúság okairól. Jászi Oszkár az emigrációban ........................ 622. Képek ................................................................................................................................... 65

14. ..................................................................................................................................................... 681. Mikor lesz a történelemtankönyv történelemkönyv? ........................................................... 68

15. ..................................................................................................................................................... 701. A történelem mint kötelezõ érettségi tárgy ........................................................................... 70

16. ..................................................................................................................................................... 721. Ré fiai nyomában. Az egyiptológiáról .................................................................................. 722. Képek ................................................................................................................................... 73

17. ..................................................................................................................................................... 74


História 1982-03

1. Helyesbítés Szõcs GáborVarga F. János 1948. június1957. július címû kronológiai � �összeállításához ........................................................................................................................ 742. Képek ................................................................................................................................... 74


1. Ételek és étkezési szokások az ókori IndiábanPUSKÁS Ildikó

Ételek és étkezési szokások az ókori Indiában

Ínyencek kedvelt fűszerévé vált a már nálunk is kapható „kari” (curry) fűszerkeverék, amelyről azonban legtöbbet csupán annyit tudnak, hogy indiai eredetű, de azt, hogy miként használják, mit ízesítenek vele, mióta ismerik s milyen alkotóelemei vannak, többnyire homály fedi. Pedig a kari ősi időktől használt fűszerkeverék, amelyet nemcsak mint ízkompozíciót, étvágy- és emésztésjavító fűszert használtak már az ókori Indiában is, hanem gyógy- és fertőtlenítő hatást is tulajdonítottak neki – nem is alaptalanul.

Aromája lehet kellemes, csaknem édeskés, gyengén fűszeres vagy csípős, attól függően, hogy milyen arányban tartalmazza egyik vagy másik alkotóelemét. Régen csakis házilag készítették s a lány főzési tudománya egyik ismérvének azt tekintették, milyen maga készítette fűszerkeverékkel ízesít. A harmonikus ízhatást a komponensek jó megválasztása, porított formájának megfelelő arányú keverése biztosította, de attól is függött, s függ ma is, hogy milyen ételt készítenek vele. Használható húsokhoz és mártásokhoz, szinte csaknem mindenféle zöldség- és főzelékféléhez, sőt sajtszerű tejtermékekhez is. Mindezt az teszi lehetővé, hogy a kari tartalmaz porított koriandert, kurkumát (ez biztosítja jellegzetes sárga színét), csilit (angolosan chillinek írják; ez jellegzetesen csípős, apró, hegyes indiai paprika, amely sokkal kevésbé színez mint a magyar megfelelői, de ereje vetekszik a cseresznyepaprikáéval), mustármagot, szárított gyömbért, köményféléket és görögbabot – ez a legszolidabb változata. Ehhez még keverhetnek fekete borsot, kardamómot, kassziát, fehér borsot, szerecsendiót, mákot, szegfűszeget, szerecsendió-virágot, fokhagymát, vöröshagymát, asaphoetida-mézgát (ez a Nartex asaphoetida fokhagymához hasonló illatú, gyógyhatású fűszernövény) és egy borsófélét, hogy testesebbé tegye a fűszertömeget.

Egy jó háziasszonynak azonban nemcsak azt kellett ismernie, milyen fűszereket keverhet karivá, hanem azzal is tisztában kellett lennie, hogy családjában, amely egy bizonyos kaszthoz, ill. varnához (az ind társadalom négy – a kasztok rendszerét magában foglaló – alapkategóriája) tartozott, milyen étkezési előírások betartását írja elő a vallás, a hagyomány. Ezek az előírások, illetve szokások azonban az ókor folyamán is többször változtak, módosultak, miközben az alapanyagok és fűszerek, zsiradékok megmaradtak egykori formájukban.

Bár az indiai klasszikus ókor időszakából tudunk a főzés tudományával foglalkozó tankönyvek, tehát szakácstankönyvek (ún. szúpasásztrák) létezéséről, ezek eredeti formájukban nem maradtak fenn. Leginkább valamivel későbbi orvosi szakkönyvek idéznek belőlük. Számos más jellegű forrás alapján azonban meglehetősen pontos képet nyerhetünk az étkezési szokások és előírások mibenlétéről, azok változásairól.

A legrégibb írott forrásaink a Védák (szanszkrit nyelvű szent himnuszgyűjtemények Kr. e. 1500–900 közöttről), még nem beszélnek a marhahúsevés tilalmáról. Ellenkezőleg, a szarvasmarha birtoklása a gazdagság fokmérője, minden árja leghőbb vágyainak egyike.

Hamarosan azonban, a védikus kort követő bráhmanikus korban, a szarvasmarha igen különös szerephez jut: nemcsak áldozati felajánlás tárgya, hanem fizetőeszköz is; uralkodók, gazdag emberek szarvasmarhák százait fizethették a nevükben áldozatot bemutató papoknak, a bráhmanoknak. Érthető, hogy az esztelen pazarlás hamarosan szigorú ellenreakciót váltott ki, s ez a túlzás másik végletét jelentette: az új vallási irányzatok szigorúan megtiltották az állatáldozatot, mi több, a szarvasmarha húsának, majd pedig mindenféle húsételnek a fogyasztását is. Ez a tilalomrendszer az alapja a hinduk ma is meglévő vegetáriánus étkezési szokásainak, a tehén vallásos tiszteletének.

Ekkor, a buddhizmus és a dzsainizmus térhódítása idején (a Kr. e. 6–3. sz. között) jelentek meg a teljesen vegetáriánus étrendet követők első csoportjai, s a következő évszázadok során a felsőbb varnákhoz tartozó hinduk, a buddhistákat és a dzsainákat (a dzsainizmus a buddhizmussal egy időben kialakult, máig is élő indiai vallás) követve kezdték magukra nézve is kötelezőnek tekinteni a húsevésről való lemondást. Így szilárdult meg az indiai konyha két jellegzetes típusa, a vegetáriánus és a nem-vegetáriánus.

Mindkét csoport számára a rizs és a rizsből készült ételek jelentették az étrend alapját. A főtt, ízesítés nélküli rizs mintegy köretül szolgált a fűszeres vegetáriánus vagy húsételek mellé, máskor az olvasztott vajból készült ghí zsiradékon, a szegényebbek mustár- vagy szézámolajon párolták a rizst és fűszerezték a helyi szokások szerint, délen pl. csípősebbre. Így igen tápláló egytálételt kaptak. A gabonaféléket szintén használták: az indiai lepénykenyér kovásztalan, igen vékony; tüzes lemezen, kövön sütötték palacsinta formájú csapátinak. Ezt


mindenféle étellel, rizzsel is fogyaszthatták.

Mivel az indiaiak hagyományosan kézzel, sőt csakis jobb kézzel ettek, a kézbe fogott csapáti darabkák segítettek a különböző edénykékben, tálcán felszolgált ételek egybekeverésében és elfogyasztásában. Általában a rituális előírások és a higiéniás szokások azon szabályait követték (és követik ma is sokfelé), hogy az étel egyszer használatos terítéken tálalandó, étkezés előtt és után kötelező kéz- és szájöblítés végzendő és maradék étel nem szolgálható fel. Ez utóbbi volt a rászorulók vagy kéregető szerzetesek alamizsnája. Terítékül rendszerint tisztára mosott pálma- vagy banánlevél szolgált, a folyékony ételekhez kicsiny, eldobható agyagedényeket, ivópoharakat használtak. Ugyanezen tárgyaikat a gazdagok rituálisan tiszta fémekből készítették. Étkezés után általában vizet, tejet, vagy aludttejszerű tejterméket fogyasztottak.

Alkalmanként szeszes italokat is ittak. Városokban és falvakban külön italkimérések voltak. Ezekben rizs-sört (médakát), fűszerezett gabonaliszt-sör (praszannát), almabort (ászavát), vagy egy nyerscukorból, fakéregből, borsból és mangó-szeszből készült vegyes italféleséget, a mairéját árulhatták (attól függően, mire volt engedélyük, mi után fizettek adót). Dél-Indiában népszerű volt még az erjesztett pálma- vagy kókuszital, a toddi is. Bort csak Északnyugat-Indiában készítettek.

Az italmérő üzletek királyi felügyelet alatt álltak a Kr. e. 3. században is uralkodó Maurja-dinasztia idején, s valószínű mindaddig, amíg léteztek. A korabeli Arthasásztra c. politikai-államtudományi tankönyv külön is foglalkozik az alkoholfélék állami üzemekben történő előállításával, s az italfelügyelő hatáskörét is meglehetősen szélesen szabja meg: gondoskodnia kell az italt árusító üzletek rendjéről, arról, hogy ott ülőhelyek, illatosító füstölők és egyéb kényelmi eszközök álljanak a betérők rendelkezésére. Mindemellett az alkoholfogyasztás egyre keservesebb, egyre tilosabb dolog lett: a kora középkori kínai utazók (pl. Fa-Hszien) már arról számolhattak be, hogy az indusok nem isznak szeszes italt.

Az Arthasásztra, a mind nagyobb teret hódító új vallások hatása alatt elítéli ugyan a húsfogyasztást, de tudomásul veszi létét. A háziállatok, háziszárnyasok húsán kívül vadhúst és halat is ettek, főként azokon a területeken, ahol ezeket semmi mással nem tudták pótolni. A sütött, főzött, párolt, ínycsiklandóan fűszerezett húsok helyett sokan és sokfelé hasonló módon, változatos összeállításban elkészített zöldségféléket fogyasztottak. Ezek között számos, Európában ismeretlen fajta is volt, némelyik már az Indiában megfordult görög szerzőknek, udvari követeknek feltűnt. Hasonlóképpen megcsodálták a fűszereket, gyümölcsöket, kivált a számukra addig ismeretlen fajtákat, a mangót, a banánt, a fügeféléket stb.

A rómaiak olyannyira megkedvelték a dél-indiai fűszereket, hogy beszerzésük érdekében rendszeres hajójáratokat létesítettek. Erről igen érzékletes beszámolót hagyott az utókorra a Periplus maris Erythraei c. munka, míg Plinius (XII. 18.) azon kesergett, hogy az indiai luxusjavakért (amibe a kozmetikumok, gyapot- és selyemkelmék, egzotikus állatok, drágakövek és igazgyöngy is beletartoztak) a rómaiak évente legalább egymillió sestertiust fizettek. Maguk az indiaiak természetesen aszerint éltek és étkeztek, ahogy azt gazdasági helyzetük, és nem utolsósorban társadalmi-vallási hovatartozásuk megszabta, előírta. Szokásaik mindmáig keveset változtak, ezért, aki a mai indiai konyhát megismeri, elmondhatja, megismerte az ókori indiai ételeket és étkezési szokásokat is, ám az idők során életbe lépett és ma is érvényben levő szesztilalom miatt az alkoholfélékről csupáncsak olvashat. Helyettük fogyaszthat – ahol ez egészségügyileg megengedett – egy pohár tiszta vizet, agyagpohárból vagy a tenyerébe csorgatva, egy csésze illatos teát, ami az újabb korban vált csaknem nemzeti itallá Indiában.

2. Képek


1. Bûnüldözés a középkori MagyarországonFEHÉRTÓI Katalin

A bűnüldözés a középkori Magyarországon

Az igazságszolgáltatás korszerűsítése céljából a 13. század végétől a király vagy helyettese, a nádor, a megyék számára a helyszínre kiszállva köztörvényszéket tartott, melyet nádori közgyűlésnek, latinul generalis congregatio palatini-nek neveztek. E bírósági eljárást latin neve alapján a jogtörténetben mint sajátosan magyar szokást tartják nyilván, a congregatio-nak ugyanis az európai középkori latinban „egyházi kollégium, gyülekezet” volt a jelentése.

Gonosztevők számbavétele

A megyei közgyűléseken a nádor különféle polgári-, főleg birtokperekben ítélkezett, de legfontosabb feladata a gonosztevők összeírása, megbüntetése, vagyis a bűnözés megfékezése volt. A generalis congregatio virágkorában, Nagy Lajos uralkodása alatt (1342–1382) 5 nádor 46 megyében összesen 177 megyei közgyűlésen vett részt. A királytól kapott megbízás alapján a nádor nagy kísérettel haladt egyik vidékről a másikra, hogy általában 2–2 megye közönsége részére eleinte kétévenként, később már csak hatévenként közgyűlést tartson. A kezdetben 3, az ügyek szaporodásával azonban 6, 16, sőt 32 napig is eltartó közgyűlés levezetéséhez számos hivatalos személyre volt szükség. Az ítélőmester fogalmazta az okleveleket, a nádor és hiteleshelyi emberek segédkeztek a határjárásokban, a jegyzők és írnokok írták az okleveleket.

Ez az 1351. évi keltezésű, 1565. évi átiratban fennmaradt magyar nyelvű esküszöveg tartalmazza a 14. században szokásos esküvési formulát, a halállal büntetendő közbűncselekményeket és a eskütevők kötelezettségeit (vö. Bónis György: Régi magyar esküminták. Magyar Nyelv, 1961. 279–285). Modern helyesírással átírva az esküszöveg szóról szóra így hangzott el: „Isten téged úgy segéljen, Szűz Mária melletted te végnapodon Szent Fiának előtte úgy támadjon, Istennek mind szentjei te érted úgy imádjanak, Isten teste te végnapodon méltán neked úgy méltóztassék, szörnyű halállal úgy ne vesszél el, föld tetemed úgy fogadja, halva harmad napon úgy ki ne vesse, Isten színét te végnapodon úgy láthassad, örök pokolba úgy ne temettessél, és magul magod úgy ne szakadjon, hogy Urunknak, Lajos királynak és szent koronájának való hűségtartásodra minden orvot, tolvajt, gyilkost, kacért, emberétetőket, bűvösöket, bájosokat, házégetőt, szentegyháztörőt, félhiten valót és ki ország veszedelmére pogányoknak segítségével avagy tanácsával volt, a levélköltőket, a pecsétlikasztókat és kik ezekkel élnének, és mindeneket azokat, kik Urunk Lajos királynak és országának és szent koronájának ellene és veszedelmére törekedők volnának igazán megmondod, megnevezed és kiadod, és meg nem tagadod, és irigységben avagy gyűlölségben senkit el nem vesztesz, és igazat nem hamisítasz, és hamisat nem igazítasz. Ezeket meg nem hagyod, sem kedvért, sem adományért, sem gyűlölségért, sem félelemért, sem barátságért, semmiért is. És mi beszéd köztetek lenne, azt titkon tartod, és ok nélkül senkinek meg nem jelented, meg sem mondod. Isten téged úgy segéljen és szent kereszt.”

Az esküdtek előzetesen faluról falura járva, kikérdezve a megbízható lakosokat vizsgálatot tartottak, majd összeállították a tolvajok, latrok és más bűncselekmények elkövetőinek jegyzékét, a registrum proscriptionale-t. A szolgabírák ezt lepecsételték, a nádor pedig a gyűlés előtt felolvasta. Noha a jegyzékbe felvetteknek joguk volt ahhoz, hogy – akár személyesen, akár ügyvéd által képviselve – magukat a közgyűlés előtt megvédjék és tisztázzák, természetesen nem jelentek meg, hiszen a közgyűlésen – amennyiben bűnösségük beigazolódott – az ítéletet azonnal végre is hajtották rajtuk. Általában a tolvajokat bitófára akasztották, a rablókat karóba húzták vagy kerékbe törték, az egyéb bűnök elkövetőit kard által végezték ki. A nádor a meg nem jelenést bűnösségük bizonyítékának tekintette, és a tulajdonképpeni vádindítványban, a registrumban felsoroltakat, bűnösnek mondta ki: proscribálta, magyarul levelesítette, vagyis akkori szokás szerint fej- és jószágvesztésre ítélte. Akit a proscriptio sújtott, annak személyét és vagyonát a törvény többé nem védte, bármely megyei, városi, falusi hatóságnak, sőt minden nemes vagy nem nemes embernek is jogában állott az illetőt minden felelősség nélkül elfogni, megölni és a vagyonát a maga részére lefoglalni, amennyiben ő maga volt a sértett fél. Különben az elítélt vagyona a nádorra vagy a királyra szállott. Hasonlóan súlyos büntetés érte azokat is, akik az elítélteket magukhoz fogadták, nekik menedéket adtak, őket rejtegették, vagy akik az orgazdaság bűnében marasztaltattak el.

A nép szemében a nádori köztörvényszékek egyre gyűlöltebbé váltak. Egyrészt mivel a különféle bírságpénzeket a közgyűlésen hajtották be, másrészt mert egy-egy megye lakossága számára óriási terhet jelentett a sokszor hetekig is elhúzódó közgyűlés résztvevőinek ellátása. Ehhez járult még az is, hogy a peres


felek a közgyűléseken nemegyszer fegyveresen léptek fel familiarisaikkal és jobbágyaikkal együtt, hogy ellenfeleiket megfélemlítsék. Mátyás király udvari történetírója, Bonfini is borzalmas színekkel festette le a 15. századi köztörvényszékek lefolyását. Mátyás király végül – a megyék állandóan hangoztatott kérésére – 1486-ban a generalis congregatio-t eltörölte, de elrendelte: ha valamely vármegye észrevenné, hogy területén a gonosztevők elszaporodtak, akkor az a megye a király engedélyével azokat kinyomoztathatja és kiirthatja. Így került sor Zala megyében, 1512-ben az utolsó generalis congregatio-ra, melyen nem kevesebb mint 265 gonosztevőt levelesítettek.

Álkulcskészítők, latrok, házasságtörők

A nyilvánvaló gonosztevők, a „publici malefactores” felett már a 13. században is ítélkeztek, az akkori szokás szerint a gyűlés közönségének közfelkiáltása után. Lajstromok a gonosztevők neveiről a 14. századtól maradtak fenn.

Tekintettel az összeírás céljára, a biztos azonosítás érdekében a lehető legpontosabb névfeljegyzésre törekedtek. A bűnös nevén kívül megtudhatjuk foglalkozását, társadalmi állását, lakóhelyét vagy tartózkodási helyét, ha jobbágy vagy szolga volt, földesurának, munkaadójának nevét és lakóhelyét. Az összegyűjtött 1800 elítéltnek mintegy a fele volt jobbágy, szolga, egyharmada nemes és birtokos, a többiek kézművesek, papok, literatusok, tiszttartók s foglalkozás nélküli csavargók közül kerültek ki.

Többször bandában, csoportosan követték el a bűncselekményt, mint pl. 1423-ban Gömör megyében, ahol is a 65 levelesített közül 50-et pénzhamisítással és a hamis pénz forgalmazásával vádoltak. Rejtegetés, bújtatás miatt többször is levelesíthették a bűnöst. Ítéletre leggyakrabban tolvajlás miatt került sor, mintegy 600 esetben, főleg az alacsonyabb néposztály tagjainak köréből. A bűncselekmény részletezése nélkül, csupán „nyilvánvaló gonosztevő” megbélyegzéssel 143 személyt illettek. Rejtegetőt, menedékadót, orgazdát 350 alkalommal jegyeztek fel, zömmel a felsőbb népréteg, a nemesség tagjai közül. Levelesítettek még 175 latrot, útonállót, 95 rablót, 66 csavargót, 15 gyújtogatót, házégetőt, 11 oklevél- és pecséthamisítót, 77 gyilkost, 92 pénzhamisítót, 14 kuruzslót, méregkeverőt, 16 embercsonkítót, 13 paráznát, fiatalkorúak megrontóját, 13 eretneket (a házasságtörőknek is ez volt a nevük, és az esküszövegben említett „kacér”-ok feltehetően erre a „bűncselekményre” utalhatnak), álkulcskészítőt, házkiásót (a betörést úgy hajtották végre, hogy aláástak a háznak), sírrablót, szodomitát, hamis adószedőt, kémet, csehekkel cimborálót stb. Büntetett előéletre, illetőleg a korábban elkövetett cselekményekre deríthetnek fényt az igen szemléletes „alvilági” nevek: Akasztó-nak mondott István, a Teodorfalva-i Vörös László jobbágya, tolvaj; Kerékhajtó-nak mondott Simon, nyilvánvaló gonosztevő; Nyakazó-nak mondott Apáti Tamás, az érsek úr jobbágya, tolvaj; Tóbaszökő András, aki különben Babogon tartózkodik, most csavargó tolvaj; Dombonülő-nek mondott Péter, tolvaj; Éjjeltudó-nak mondott Gál csavargó; Macskaszemű-nek mondott Arnóti István, az érsek úr jobbágya; Csintalan Miklós, Lőrinc fia László famulusa, tolvaj, lator. Kisebb bűntények elkövetőit fülüknél fogva egy deszkára szegezték, természetesen a fül leszakadt. Ilyesmire, vagy közönséges vagdalkozástól okozott csonkulásokra utalhatnak a következő nevek: Szatyorvágó-nak mondott Pál, másnéven Filetlen Pál, a Siklósi Péter fia László birtokán tartózkodó gonosztevő; Orrotlan-nak mondott Benedek csavargó és Filetlen-nek mondott Tamás gyújtogató.

A 14–15. századi oklevelek meglehetősen szűkszavúak, nem részletezik a vádat, de az 1512. évi, Zala megyei lajstromnak már a szerkesztése is fejlettebb. A névsor első fele tartalmazza „item primo nobiles” bevezetéssel a 61 levelesített nemes nevét, lakóhelyét és a bűntények részletes leírását, majd „item populares sives rusticos” megjegyzéssel következik az alsóbb néposztályhoz tartozó 204 személy neve és bűncselekménye. Mai szakkifejezéssel élve „többrendbeli, halmazatos” bűntett miatt ítélték el 1512-ben Bucsai Benedek zalai nemest, aki szolgáival és jobbágyaival két nemest megtámadott, foglyul ejtett és csak bizonyos összeg lefizetése után engedte őket szabadon, közben a két személy minden ingóságát elvitte; majd egy jobbágyot fiával együtt elfogott, az apát fiával felakasztatta, a hallottat tőrével átdöfte; majd egy nemest házában megtámadott, megölt és kirabolt; majd két nemesi házba berontott és onnan több lovat és szekeret elvitt; majd egy jobbágyot az úton megtámadott, foglyul ejtett és orrát késsel, mint a havasi pásztorok lovának, kétfelé hasította (ad modum equi valahykalys in duas partes discindere fecisset) és fülét is levágatta; majd egy jobbágyot, amikor az a kardját visszakérte, szolgáival halálig veretett.

Elveszett ítéletek

A levelesítési lajstromot tartalmazó okleveleknek csak töredéke maradt fenn az utókor számára. Ennek az is lehet az oka, hogy a 14–15. században a vármegyékben még nem volt rendszeres iratmegőrzés, a mindenkori alispán őrizte az okleveleket, és a feleslegessé vált, aktualitásukat vesztett okmányokat idővel kiselejtezhették. A két évszázad alatt elrendelt és kihirdetett proscribálások számáról mégis némi fogalmat nyerhetünk a családoknál érthető módon féltve őrzött és ezáltal fennmaradt megkegyelmezési iratokból. Az ítéletet ugyanis


nem követte mindig fej- és jószágvesztés, a király kegyelmet gyakorolhatott feltétel nélkül vagy különféle megkötésekkel. Pl. a nemes kíséretével együtt katonáskodni tartozott, saját költségén köteles volt részt venni egy hadjáraton. A jobbágyot pedig családján kívül saját jól felfogott érdekében földesura is védte, rejtegette, mert a tulajdonát képező jobbágyának kiadatása munkaerő-veszteséget jelentett volna számára. A földesúr ezért szívesen kifizette a bírságokat jobbágyáért, ha pedig gyilkolt valamelyik embere, akkor a vérdíjat, a meghalt családjának kötelezően előírt elégtételt magára vállalta.

A megyékben a 19. századig megmaradt a középkorban kialakult bűnüldözési eljárás, azonban a proscriptio, a levelesítés már nem halálos ítéletet vagy vagyonelkobzást, hanem a bűncselekmény elkövetőinek a megye vagy más törvényhatóság területéről való kitiltását, vagy az elítélt és elmenekült kézrekerítésére tett intézkedést, körözésfélét jelentett.

Forrásszemelvények a Váradi Regestrumból A Váradi Regestrum: Latin nyelvű jegyzék, amelyet az 1208–1235 között a váradi székeskáptalan előtt tett bevallásokról és bírósági eljárásokról vezettek. A napjainkra elveszett jegyzéket Fráter György adta ki. Kolozsvár 1150.

Az úr megtestesülésének 1217. esztendejében pünkösd II. vasárnapja hetében Bélus jobbágya jöve Váraddá tüzes vas törvényen bebizonyítandó, hogy leánytestvére koránt sem böcstelen személy és pöcséteskézzel várakozott ellenfeleire egészen péntekig, nevezetesen leánytestvérének elrablójára Miklósra és a násznagyra t. illik Karácsonra és a vőlegény többi czimboráira, úgymint Tekére, Zakariásra, Urbánra, Patkánra, Petőre, Kocsra, Mikedre, Jákóra stb. Azonban elsorolt ellenfelei a megszabott időben nem jöttek el. Ez ügyben Teke vice-Öspöröst vala a bíró, a pristaldus Both.

(29. számú eset a Váradi Regestrumból)

Gégény faluba való Zegun megpörlötte nagygégényi Andrást, hogy emez unokájának Mihálynak részére erőszakkal rablotta volt el az ő leányát és leánya ugyanazt állította. András pedig azt erősíté, hogy ő az unokájának nem erőszakoskodva, hanem annak rendje-módja szerint hozta feleségül amannak leányát, és hasonlóképen tőn tanúbizonyságot Lukács, a nagy-gégényi pap. Ambrus tehát, a László mester udvarbírája Pál öspörös jelenlétében kihallgatván őket, révfalusi Miklós nevezetű pristáldus kíséretében mind a két félt Váradra küldötte, hol is a szóban forgó Zegun hordozván a vasat leánya helyett, megégett.


Néma faluból való Maksa lopásról vádol vala bizonyos Bedő nevezetű másik Némába valót. Bíráskodék Miklós győri ispán, pristaldus vala Gergel Győr megyéből. Bedő vasfölvétel után, mielőtt köteléke föloldatnék, elosont.


Lőrincz fia Bot... faluból pörbefogott néminemű Osva faluba való Szirond nevezetűt, hogy az ő anyját halálra verte (a mennyiben tudni illik ő küldött volt rá embereket) és ingóságaiban neki 50 márkára tehető kárt okozott. Bíráskodék Petur, a Miklós nádorispán képviselője, pristaldus vala Keczer faluból való András. A mondott Szirond Váradon hordozván a vasat, elmarasztalódott.


2. Képek


1. Paraszti szõlõk a feudalizmus idejénWELLMANN Imre

Paraszti szőlők a feudalizmus idején

Amikor a magyarországi szőlőművelés eredetét emlegetjük, újra meg újra előkerül a szerémségi eredetű római császár: Probus (Kr. u.. 276–282) neve, ki valóban sokat tett szülőföldjén, a Dráva és a Száva keleti szögletében a mezőgazdasági kultúra fejlesztéséért. Katonáit nemcsak mocsárlecsapolásra, szőlőtelepítésre is fogta, mígnem azok, a szokatlan munkamegterhelésen felbőszülve, meg nem ölték. Persze a szőlő Kaukázus vidéki őshazájából már hosszú évszázadokkal előbb utat talált a Kárpát-medencébe. De az, ahogy Probus művelését felkarolta, nem kevéssé járult hozzá, hogy ez Pannóniában a népvándorlás viharait átvészelje. Nem sokkal a magyar honfoglalást követően Szent István már 110 szőlőművest és 6 kádárt adományozott a pécsváradi apátságnak. S tovább az oklevelek serege tudósít a szőlőtermesztés föllendüléséről, nem csupán az ország déli részén, hanem föl egészen a Pozsony megyei Szentgyörgyig meg Kassáig. Csupán legészakabbra, a Kárpátok égbe nyúló csúcsai tövében nem verhetett a szőlő gyökeret, különben legtöbb falunak, sőt városnak is megvolt a középkorban a maga szőlőhegye.

Amikor a török lett úrrá az ország déli és középső részén, ott a szőlőkultúra föllendülése nem folytatódott tovább. Addig, nemhiába támaszkodott jeles római előzményekre, a szerémségi borvidéket illette az elsőség; ettől fogva termésének külföldön sem hiányzó hírneve elenyészett. Arról, hogy miért tiltotta a Korán a borivást, Busbecq, I. Ferdinánd király flandriai származású törökországi követe, ki hosszabb időt töltött a törökök közt, ott a következő történetet hallotta. Mohamed, látogatóba indulva egyik barátjához, éppen lakodalom idején toppant be hozzá. Meglepődve tapasztalta, milyen jókedvben van együtt a násznép, s mikor megtudta, hogy ezt a kézfogásban, ölelésben, csókokban is megnyilatkozó kölcsönös érzést a bor hatásának lehetett köszönni, távozóban megáldotta ezt, az embereket annyi szeretetben egybefűző italt. Másnap visszatérve azonban egészen más kép tárult eléje: verekedés, vérontás, törött kezek és lábak. Kérdésére, honnan eredt a szerencsétlenség, ezt kapta válaszul: a vendégek tovább ittak, fölgerjedve, nekitüzesedve estek egymásnak. Erre Mohamed fordított egyet véleményén, megátkozta a bort s eltiltotta élvezését. Ebből persze még nem következett, hogy a magyarországi törökök szigorúan és mindenestül megtartották a Koránnak ezt a parancsát, annál kevésbé, mert a tilalom pálinkára nem vonatkozott. Tudjuk, Mozart „Szöktetés a szerájból” c. operájában a török Ozmin nem utasítja vissza, mikor borral kínálják. Aki azonban bármiféle tisztséget viselt az itteni törökök között, nyíltan nem fogyaszthatott bort, csak otthon, „orvosság gyanánt”, s óvakodott tőle, hogy ez ismertté váljék. S ez elég volt ahhoz, hogy a török uralom alá került országrész szőlőtermesztésének rovására a többi területé jusson előtérbe.

Mint a középkorban, a török időkben és azután is, paraszti munkára épült a szőlő művelése. Amikor az oszmán hódítástól mentve maradt „királyi Magyarországon” továbbfejlődött a városi és kibontakozott a földesúri bortermelés, a „szegénység” adott hozzá tapasztalatot és munkaerőt. A parasztság korán fölismerte a szőlő birtokával és hasznosításával járó nagy előnyöket. A szőlőföld – ellentétben a belsőséggel, a szántófölddel és a réttel – nem tartozott a jobbágytelekhez. Annyit jelentett ez, hogy utána földesurának nem tartozott mással, mint a termés kilencedével vagy helyette a szüret mindenkori eredményétől függetlenül, állandó mennyiségben megszabott borral: a hegyvámmal (és az egyháznak járó tizeddel). Azaz szőlőbirtokát sem más természetbeni szolgáltatás, sem pénzjáradék, sem robot nem terhelte. Legfontosabb az utóbbi mentesség volt, kivált a 16. század második felétől fogva, midőn a földesurak saját gazdaságot kezdtek kiépíteni s majorsági földjeik megművelésére mind nyomasztóbb mértékben, erőszakkal vették igénybe jobbágyaik ingyen munkaerejét. Szőlőföldje vonatkozásában a parasztra ilyenformán nem nehezedett földesúri elnyomás, tőle ott lényegében függetlennek érezhette magát.

De a falu népére nemcsak az úri elnyomás és kizsákmányolás dolgában: a földesúr kisajátító törekvéseivel szemben is rendkívüli előnyökkel járt a szőlő birtoklása. A feudalizmus eredetileg nem ismerte a római jogi felfogásra jellemző, mások jogait kizáró földtulajdont. Az urasághoz tartozó birtokon a parasztnak annál szorosabb és szilárdabb joga tapadt az adott földdarabhoz, minél több egyéni erőfeszítést ölt annak termővé tételébe. S az egész hagyományos mezőgazdaságban épp a szőlőtermesztés volt a legintenzívebb művelési ág, ez kívánta meg a legtöbb munkát, s ráadásul külön, elmélyült tapasztalatokra épülő, kifinomult hozzáértést. Ez magyarázza, hogy a paraszt hagyományos szokás szerint szabadon örökül hagyhatta, adhatta-vehette, zálogba vethette szőlőjét. A 18. század mértékadó jogtudósa, a jezsuita Szegedi János nem zárkózhatott el annak elismerése elől, hogy a jobbágynak bizonyos korlátok között tulajdon- és örökjoga fűződik szőlőjéhez, de többet érő annál, hiszen amivel tartozik utána földesurának, meg sem közelíti a bérelt birtok jövedelméhez arányosított


bérleti díjat. Az 1514-es parasztháború legyűrését követő nagy hatalmi terjeszkedése során a nemesség nem óhajtotta tudomásul venni ezt az ősi szokásra visszamenő örökös paraszti szőlőbirtokjogot. Azt az álláspontot választotta, hogy az uraság jobbágyának szőlejére is bármikor ráteheti kezét, hivatkozva Werbőczy hírhedt tételére, mely szerint ura birtokán a jobbágynak örökre szólóan semmi joga nincs, mert az egész föld birtoka a földesurat illeti. Pedig itt a Hármaskönyv szerzője nem akart többet jogilag körülbástyázni annál, hogy paraszti szőlő átruházásakor új gazdájának használati joga fölött a földesúrnak birtokához fűződő joga sértetlen maradjon. Eszerint az uraságot a szőlő magához váltásának joga valójában csak akkor és azzal szemben illette meg, amikor és akire a szőlőt átruházták; de az elidegenítést egyébként is tudomására kellett hozni, hogy értesüljön róla: a kérdéses szőlő után kitől jár neki dézsma vagy hegyvám ezután. Hogy ilyen bejelentésnél többre lennének kötelesek, azt még a nagybirtok hatalmi súlya alatt görnyedő jobbágyok sem voltak hajlandók elismerni az ország nyugati szélén, ahol legerősebb földesúri nyomás súlyosodott a falvak népére. „Az mi peniglen azt illeti, hogy senki szőleit el nem adhatja – mondta ki a falusi bíróság –, hanem ... az ki földes urunk, azt kell meg kínálnunk vele, az soha sem törvényünk, sem szokásunk nem volt. Hanem törvényünk az, hogy vér szerint való atyánkfiát és szomszédainkat kinállyuk meg, és ezeken kívül az kinek adattuk, annak adtuk.” S ezt az álláspontot az úriszék sem vitatta, csupán annyit látott jónak hangsúlyozni, hogy szőlő eladásakor értesíteni kell a földesurat, hiszen az ország jog szerint „kibecsülheti” az (új) gazdát a szőlőből.

Valójában elég ritkán került rá sor, hogy birtokosának változásakor paraszti szőlőt magához váltott a földesúr. Míg ugyanis más jobbágyföldekért – Werbőczy szerint az irtványt is beleértve – csak a „közbecsűnek” megfelelő váltságösszeget volt köteles fizetni, szőlőért ennek tízszeresét, a teljes értéket, méghozzá a helybeli parasztok becslése szerint, ha az ottani szokás a szolgabírónak – a nemesség képviselőjének – közreműködését nem tartotta szükségesnek. De szőlőnek nemcsak visszaváltása, hanem további hasznosítása is tetemes költséggel járt, ha azt a földesúr saját üzemben kívánta hasznosítani. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a kényesebb, külön szakértelmet és gondosságot igénylő szőlőmunkákat nem célszerű robotban végeztetni, mert gyakran több belőle a kár, mint a haszon. Főurak, nemesek, városi polgárok ezért inkább csak nevezetesebb szőlőhegyeken tartottak saját kezelésű szőlőt maguknak, ahol a kényszerített ingyen dolgoztatás helyett a bor jobb ára kifizetődővé tette vincellér felfogadását napszámosok, szakmányosok alkalmazását.

Amint a szőlő tulajdonjogot megközelítő paraszti birtoklásának s a vele járó mérsékelt tehernek, úgy magának a szőlőbeli munka jellegének is megvolt a maga nagy gazdaság-társadalmi jelentősége. Egyfelől abban, hogy itt tört magának utat s itt terjedt el leginkább a bérmunka az ország feudális kori gazdasági életében; itt jutott keresethez leginkább a nép legelesettebb, föld nélkül maradt rétege, mégpedig nem is csak alkalomszerűen, mint kaszálás, aratás, cséplés idején, hanem tél végétől késő őszig szinte folyamatosan, ráadásul pénzbeli bérért. Másfelől anyagi emelkedésen túl önálló egzisztencia megalapozására is módot adott a szőlőbeli munka a szegény embernek. A hagyományos szőlőművelés – a trágyahordást s a must előállítását kivéve – mindenestül kétkezi munkával ment végbe, hozzá más fölszerelésre, mint metszőkésre, kapára, fejszére, hordóra, melyeket szegény ember is meg tudott szerezni, nem volt szükség. Így az irtás kemény munkája árán zsellér is szőlő birtokához juthatott, olyan jól gyümölcsöző földdarabon gazdálkodhatott magának, melyre a termés ötödrészének beszolgáltatásán túl más teher nem nehezedett s amelyet rendszerint bízvást átörökíthetett utódaira – s valóban, szép számmal voltak szántófölddel nem bíró parasztok is a szőlősgazdák között. Ahhoz persze, hogy apró szőlődarab is folyamatos megélhetést biztosítson számukra, elmélyült, kitartó, megfeszített munkára volt szükség. De mivel a hagyományos mezőgazdaságnak e legfejlettebb ága épp a parasztság legszegényebb rétegére épült elsősorban, feudális függéstől többé-kevésbé szabadon, ez adott a szőlőhegyen példát az agrárélet más területein sokszor kevesellt, szorgalmas, hozzáértő és eredményes tevékenységre.

2. Képek


1. Ha a cenzor közbeszól...MÁLYUSZNÉ CSÁSZÁR Edit

Ha a cenzor közbeszól...

A magyar szellemi életben évszázadokon át különleges szerepet kapott a politikai hatalom irodalom-ellenőrző apparátusa, mindenekelőtt a cenzúra. Hamarosan napvilágot lát a szerző tollából – a Gondolat Kiadó gondozásában – a „Megbíráltak a bírálók” (A Cenzúrahivatal aktáiból 1780–1867) c. forráskiadvány. A szerkesztőség felkérésére Mályuszné Császár Edit néhány szemelvényt állított össze a cenzúra korai történetéből. (A szerk.)

A cenzúra, kéziratban fekvő, vagy nyomtatott művek elvi szempontból történő elbírálása, a dolog természeténél fogva újabb kori jelenség. Amíg viszonylag széles rétegek nem olvastak, ilyen szellemi irányításra nem volt szükség. De még a reformáció utáni első két évszázadban sem szolgált a könyvvizsgálat más célt, mint az egyes államok uralkodó vallásának védekezését a nem kívánt egyéb keresztény tanok ellen. A Habsburgok országaiban ez szükségképpen a katolikus egyház kiváltsága volt és protestáns hittételek visszaszorítását célozta.

Változás csak a 18. század derekán következett be, amikor a felvilágosodás térhódítása, egyházi szempontok mellőzésével, egy új eszmevilágnak nyitott szabad utat. A könyvek felülbírálásánál a Monarchiában ez idő tájt a felekezeti cenzúra helyébe a természetjog alapján álló újszerű, humánumot és tudományos felfedezéseket hirdető filozófia lépett. Mindebben Mária Terézia uralkodótársának – fiának – II. József császárnak elsőrendű szerepe volt.

A királynő halála után a császár rendeletek hosszú sorát bocsátotta ki a cenzúraszervezet módosítása céljából. Noha Bécset tette meg a hivatal középpontjának, a hazai cenzúra jelentősége evvel nem csökkent, már csak azért sem, mert a magyar irodalom fellendülése előtt a magyar könyvbírálat sem válhatott fontossá. A cenzúrahivatalban véleményalkotásra hivatott tisztviselők dolgoztak. A cenzor hivatalnok volt, mégpedig királyi hivatalnok. Nem volt azonban rendőrségi funkcionárius, még akkor sem, amikor Ferenc császár idejében a könyvvizsgálat ügye a Rendőrminisztériumhoz tartozott.

II. József halála után a központosítás fellazult; az egyre nagyobb számú magyar irodalmi mű elbírálása a Helytartótanács felügyelete alatt álló budai cenzúrahivatalban történt. Ide küldték be ellenőrzés céljából a vidéki városokban működő könyvvizsgálók a véleményüket. A könyvek sorsa felett azonban nem a budai cenzor, a censor regius mondta ki a döntő szót, hanem a Helytartótanács egyik ügyosztálya, a könyvvizsgálati osztály. Ekkor még két cenzor el tudta látni az egész hazai könyvforgalmat; az első cenzor az egyházi, a másodcenzor a világi irodalmat ellenőrizte. A későbbiekben, amikor az utóbbi jelentősége és száma hatalmassá dagadt, az egyházi művek elbírálása – a hivatalon kívül –, egy magasabb méltóságot viselő papi személyre hárult, a két királyi cenzor pedig – évtizedekig szintén papok – megosztotta a tudományos munkák, szépirodalmi művek, röpiratok stb. tömegét egymás között.

Az évek során azonban nemcsak a cenzorok beosztása és az ellenőrzött művek természete, mennyisége változott, hanem a cenzúra szabályai is. A jozefinista sajtószabadság után, amikor a francia felvilágosodás csaknem teljes irodalma korlátlanul volt olvasható, már a II. Lipót 1790. szeptember 13-i rendelete megdöbbenést keltett. A hetvenes–nyolcvanas években felserdült ifjúságot sokkhatásként érte a következő évek szigora. A francia forradalom hatására ugyanis a felvilágosodás gondolatvilágával szemben minden engedékenység eltűnt: magát a „felvilágosodás” szót sem volt szabad leírni. Megerősödtek a társadalom mindazon elemei is, melyek a felvilágosodás eszméinek terjedésével szemben eddig védekezésbe szorultak. Mindazoknak, akik e változást nem vették volna tudomásul (vagy éppenséggel nem akarták volna tudomásul venni), most egyszerre megsokasodtak konfliktusaik a cenzúrával – és e konfliktusokban csakhamar ők váltak vesztesekké.

Költő és cenzor

Így járt Batsányi János is, a magyar felvilágosodás egyik vezető személyisége, a Magyar Udvari Kamara kassai kirendeltségének tisztviselője, aki 1788 óta Kassán Magyar Museum címen (kezdetben Kazinczyval együttműködve) szépirodalmi folyóirat kiadásán fáradozott. A nem nemesi származású, heves természetű, nyers modorú költő azok közé tartozott, akik láthatólag nem kívánták tudomásul venni a viszonyok megváltozását. Első összeütközésekor a cenzúrával még jogaiban bízó, önérzetes hangot használt: a Helytartótanács könyvvizsgálati osztályának irataiból közölt dokumentumainknak egymásutánja azonban szinte minden


kommentár nélkül jól mutatja azt a továbbiakban hosszú időre már szinte tipikussá váló folyamatot, amelynek során a felvilágosult vonásait gyorsan elhagyó, megmerevedő abszolutizmus keresztülvitte minden szabadabb, az állam érdekeit veszélyeztetni látszó gondolat korlátozását, visszaszorítását.

DOKUMENTUMOK

Kassa, 1791. szept. 23. [Br. Sahlhausen Móric tanulmányi főigazgató Batsányi Jánoshoz:]

„A hozzám felülvizsgálatra küldött kézirat olyan sietséggel íródott, hogy a sok javítás és olvashatatlan mázolás inkább valami piszkozathoz, mint rendes kézirathoz hasonlít. Ezért hivatalból felszólítom Uraságodat, hogy kéziratát átnézve, tisztán és hibátlanul másolja le, és a tisztázatot szíveskedjék a megfelelő módon revizori hivatalomba eljuttatni.”

Kassa, 1791. szept. 24. [Batsányi válasza:]

„Nagyságod az én szept. 22-én felülvizsgálatra beadott kéziratomat másnap délben – mint a mellékelt feljegyzés mutatja – olvashatatlanként méltóztatott visszaküldeni.

Nem szólok arról, hogy sürgős ügyemben ez a nem várt eljárás rendkívül feltartott; cikkemet otthon újból leírtam és teljes tisztelettel ismét benyújtom. Nem mulaszthatom azonban el, hogy Nagyságoddal és a revizori hivatallal, annak elkerülése végett, hogy a jövőben ilyen káros késedelmek előforduljanak, tisztelettel közöljem:

1. ami az olvashatatlanságot illeti, a Tudósítás a Museumról olyan szedőnek volt szánva, aki nem tud magyarul és ennek ellenére betűhíven ki tudta szedni. Nem bennem volt a hiba, ha Nagyságod olvashatatlannak találta.

2. Hogy a revizori hivatal tevékenységének egyik legfőbb törekvése az írókat működésükben gátolni, az előttünk már hosszabb ideje többé-kevésbé ismert. Más hasonló hivatalokkal is találkoztunk ugyan már. A budai Cenzúrahivatalhoz is adtam be kéziratot (ahol hasonló ügyekben magának a Nagyméltóságú M. Kir. Helytartótanácsnak az ülésein szoktak dönteni), és kaptam vissza engedélyezve. Annál kevésbé fogadhatom el tehát azokat a korlátokat, amelyek közé Nagyságod szorít.

Ezért igen kérem Nagyságodat, hogy a jövőben ilyen, a helyhez nem illő nehézségek támasztásával ne terheljen; ellenkező esetben, nem szenvedhetvén el az ingerlést – engedelmével – olyan cenzorért fogunk folyamodni, aki bennünket és a hazai irodalmat, a király és a nemzet legjobb szándékaival szembeszállva, működésükben gátolni nem fog, annál kevésbé, mert a helyi könyvrevíziónak az irodalom segítése a feladata.”

Eperjes, 1792. dec. 1. [Sáros vármegye rendjei felterjesztik a Helytartótanácshoz a Kassai Magyar Museum II. kötetének I. negyedévi füzetét:]

„Mivel a király iránti engedelmességnek a leghívebb buzgósággal és mindenkor eleget akarnak tenni, ... nehogy a közérdek éberségük hiánya miatt kárt szenvedjen, egyetértve első főszolgabírájukkal, Péchy Józseffel, itt mellékelik a Magyar Museumot, amely több felháborító írást közöl, kivált az 56. oldalon, amiről Kir. Fenséged kegyesen meggyőződhetik.”

Megjegyzendő, hogy a bevádolt számot még 1790-ben nyomatták ki, a cenzor jóváhagyásával. A rendek azonban most érezték elérkezettnek az időt a feljelentésre. Kétségtelenül nem ok nélkül: a megbotránkoztató vers ugyanis Batsányi nagy forradalmi verse volt: „A franciaországi változásokra”. A Helytartótanács elrendelte a folyóirat elkobzását.

Kassa, 1793. jún. 12. [Batsányi János kérelme Abaúj Vármegye Rendeihez folyóiratának védelme érdekében:]

„A Főmélt. M. Kir. Htt. f. évi ápr. 17-i 7486. sz. a. kegyes leiratának kérésére, amelyet a Tek. Vármegye közölt velem, az alábbiakban adok teljes hódolattal és tisztelettel felvilágosítást:

1. A Magyar Museum c. folyóirat – amelynek szerkesztője és kiadója vagyok és ami miatt felelősségre vontak –, kérdéses példánya már 1790-ben megkapta a Kir. Könyvrevizorátus engedélyét.

2. A folyóiratnak azok a példányai, amiket a cenzúra nyomtatásra engedélyezett, saját tulajdonaim, keserves fáradsággal szerkesztettem, ezeket tehát igazságtalanság, és mind a természetjog, mind a hazai jog sérelme nélkül nem kobozhatják el tőlem. A példányok darabszám keltek el, a megyei tisztviselők úgy gyűjtötték be a pénzt, mintha előfizetés lenne, és a kir. tábla ülnökeinek adták át. A hátralékot is be fogják hajtani.


3. Az 1791. ápr. 5-i, 5494. sz. a. kegyes rendelkezés értelmében a folyóirat további számainak tervét a Főmélt. M. Kir. Htt-nak mint szerkesztő benyújtottam, hogy az előfizetőknek folytatólagosan küldhessem, ezeket Őfelsége az uralkodó kegyesen engedélyezte.

Így történvén a dolgok, nem tudom, mi történhetett, hogy a folyóiratnak ez a száma most, évekkel megjelenése után, oly mértékben szemet szúrt Sáros vármegyének (legmélyebb tiszteletem iránta!), hogy egy királyi hivatalnak jelentse: a füzet több lázító írást tartalmaz. Semmi sincs az egész munkában, ami akár Őfelsége szent személyét, akár a vallásokat, akár a jó erkölcsöt bár a legkevésbé is sértse, ha valaki nyugodtan végigolvassa. Az egész magyar királyság területén, de az erdélyi nagyfejedelemségben sem akad senki, aki a mi Museumunk tartalmát kárhoztatná, lett légyen az (könyv)kereskedő vagy olvasó.

Legnagyobb szomorúságomra az szolgál, hogy az 56. lapon közölt költeményemmel (legyen szabad így mondanom): egészen ártatlanul olyan színben tűntem fel, mintha lázítani akarnék. Senki ettől jobban nem irtózik, mint én. Senki nálam jobban és őszintébben a legitimitásnak és a humánus elveknek nem híve és tisztelője, mint én. A szóban forgó rövid költemény egyébként a despotákról szól, ilyenek ma már nincsenek; nem látom tehát be, hogy miért tagadjam: teljes szívemből gyűlölöm a zsarnokságot. Nem hiszem, hogy egész Magyarországon van valaki, aki ebben nem ért velem egyet, aki ezért kárhoztat. Méltatlan volna ilyesmit értelmes, szabad emberekről feltételezni, népünkről is helytelen volna elhinni. Azok a jelzők, amelyek versemben szerepelnek, nem Lipótokra, Ferencekre vagy más forrón szeretett királyainkra vonatkoznak, ilyesmit gondolni a költőre nézve sértő, az uralkodó irányában szentségtörés volna.

Egyébként, ha más nem, az idő biztos alibiként szolgálhat, öt esztendővel ezelőtt u.is igazán nem láthattam a jelen szomorú eseményeit, még kevésbé akarhattam helyeselni...”

Mindebből látható, hogy a költő még akkor sem volt hajlandó tudomásul venni a viszonyok megváltozását. Sőt alig néhány nap múlva nyomtatásra átadta a kassai híres Ellinger nyomdásznak Szentjóbi Szabó Lászlóhoz még 1792 őszén írott költői levelét: benne a nemzeti múlt felidézésével támadtak az erősödő reakciók. A nyomda a verset beadta cenzúrára és a cenzor akkor imprimálta is. A nyomdai munka során azonban kiderült, hogy a szedés szépsége a vers mintegy 38 soros meghosszabbítását igényli. Ezt Batsányi hozzá is írta a szöveghez, és újból beadta cenzúrára. Sahlhausen azonban úgy látszik, gyanakodott, halogatta az engedélyt, mire Batsányi ismét erélyes hanghoz folyamodott.

Kassa, 1793. szept. 14. [Batsányi János Sahlhausen Móric báró tanulmányi főigazgatóhoz:]

„Nagyságos Báró és Könyvvizsgáló Úr!

Mikor tegnap Önnél jártam és Ön kéziratom egyik tételével kapcsolatban egyet-mást meggondolandónak tartott, felhatalmaztam rá, hogy mindazt, ami Önnek nem tetszik, kihúzza. Szavát adta rá, hogy így cselekszik, és a kéziratot du. négy órára leadja a nyomdásznak.

Most tehát, amikor megtudtam, hogy adott szava ellenére felküldte Budára a kéziratot, annál nagyobb a megdöbbenésem.

Biztos vagyok benne, hogy az egész kéziratban semmi sincs, ami az állam, vagy a király, a vallás, vagy az erkölcs ellen volna, s így nekem semmi hátrányom nem származhat ebből. Megszeghetetlen törvény számomra, hogy sohasem írok vagy nyomtatok ki olyasmit, ami bárkit pirulásra kényszerítene, vagy ami miatt a józan ész, netán az utókor ítélőszéke előtt meg nem állhatnék. Ezt azonban Ön, Báró Úr, nem tudja, és én sajnos, saját tapasztalatomtól tudom, hogy a legigazibb és legártatlanabb szándékkal leírt dolgok túlzott aggályoskodása folytán valóban aggályosakká, és a kor felfogás szerint félreérthetőkké válnak. A szemszög, amelyből a dolgot nézik, s amelyből nézni is kellene, ettől az aggályosságtól teljesen elferdül. Biztos vagyok benne, hogy semmi félnivalóm sincs a legfelső államhivataltól, hacsak Báró Úr aggályaival együtt azt is nem jelentette, hogy a szerző megkérte, minden megfontolandó – vagy az Ön részéről megfontolandónak vélt – helyet tetszése szerint töröljön.

Nem hiszem azonban, hogy Báró Úr ilyet tett volna, sőt ellenkezőleg, okom van hinni, hogy nem tette. Szükségesnek tartom azonban, hogy az állásának tartozó tisztelettel figyelmeztessem: illő lenne, ha még ma felvilágosítana arról, amit különben a Főméltóságú Htt-tól lennék kénytelen megkérdezni – és egyben panaszt tenni a sok, meg nem érdemelt zaklatásért, amellyel Ön engem azóta, amióta csak állását betölti, teljesen érthetetlen szenvedéllyel üldöz – jóllehet azokból a hangos vádakból, amelyek a cenzorok ellen elhangzanak, napról napra jobban beláthatja, hogy ez az ellenséges üldözési rendszer mennyire szemben áll a Legfelsőbb Szándékkal.”


A levél megírásakor azonban a kézirat már útban volt Buda felé: a vers a francia forradalom eszméit hirdeti és erősen sérti a vallást és a papságot. A hatóság most már erélyesen lépett föl: a Helytartótanács jóindulatú állásfoglalásával szemben a Kancellária a Magyar Museum elkobzását, s Batsányi állásvesztését rendelte el. Az ügyiratra a király személyesen jegyezte fel, hogy Batsányit állandóan szemmel kell tartani.

Batsányi utolsó kísérleteként még egyszer a Helytartótanácshoz fordult, mely ismét jóindulattal kezelte kérését.

Buda, 1794. ápr. 22. [A Helytartótanács jelentése az uralkodónak Batsányi kérvénye tárgyában:]

„Batsányi János, korábban a kassai Kamaránál volt kancellista, folyamodványban kéri visszahelyezésének kegyes elrendelését és kifejezést ad lelke fájdalmának. A dolog ugyanis nem más okból történt, hanem csak azért, mert bizonyos kinyomtatásra szánt költeményeket benyújtott a helyi cenzorhoz. Ennek következtében nemcsak hivatalától fosztották meg, hanem veszélyes elemnek is nyilvánították, legfelsőbb rendelkezés értelmében a hatóság minden szavát és cselekedetét ellenőrzi.

Felséges Úr! Nem tagadhatjuk ugyan, hogy a szóban forgó versek félreérthetők, jelen Tanács 1793. nov. 15-én 27.051. sz. a. javasolta, hogy e költeményeket tiltsák el a kinyomtatástól. De azért csak abból, hogy e művecske félreérthető, aligha vonható le az a következtetés, hogy a szerző gonosz szándékkal írta és akarta terjeszteni. A Kir. Htt-ot inkább más körülmények befolyásolták fenti határozata meghozatalánál, és most a következő indokok alapján kéri Felségedet, hogy könyörüljön ezen a szerencsétlenen:

1. Batsányi János, a szerző, hibát követett el, hogy ezeket a verseket nem vetette alá cenzúrának, hanem titokban terjesztette, azonban jóhiszeműen cselekedett, mert a legfelsőbb rendelkezés értelmében 1793 szeptemberében elküldte kéziratát a kassai helyi cenzornak és megkérte, hogy kinyomtatás előtt nézze át (amint abból az eredeti kéziratból, amit a helyi cenzor az előírásnak megfelelően felküldött, kiderül). A cenzor nem merte imprimálni a költeményeket és ezért a budai Cenzúrahivatalnak küldte el, aminthogy fel is kell küldeni mindent, ami a cenzúra szabályaiba ütközik. Világos tehát, hogy Batsányi János ezekkel a versekkel semmi jogelleneset elkövetni nem akart.

2. Ha azt a kéziratot, amelyet a kassai cenzor annak idején nyomdába engedett, a későbbi kézirattal, amit ugyanez a cenzor jelentéstétellel felküldött, összehasonlítjuk, kiderül, hogy a második kézirathoz semmi olyan vers újólag nem került, ami a már láttamozott első kéziratban ne lett volna benne, de sok olyan volt, ami sérti a cenzúra szabályait. Tehát úgy látszik, hogy a kassai helyi cenzor, amikor a kérdéses verseket aláírta, nem állott hivatása magaslatán. Tagadhatatlan, hogy ha a cenzor az első kéziratot nem engedélyezi, Batsányi János nem követ el hibát. Hogy a kézirat más szerzők cenzúrába ütköző költeményeiben is bővelkedik, az újabb bizonyíték arra – mint ez jelen Htt f. évi márc. 11-i, 5392. sz. a. és ápr. 4-i, 7498. sz. a. jelentésből is kitűnik –, hogy a kassai revizor, Sahlhausen báró, megbízhatóság és ítélőképesség tekintetében hagy hátra kívánni valót.

3. Abaúj vármegye múlt évi, Batsányi János érdekében adott véleménye szerint, amit Felségednek 1793. júl. 2-án 15.753. sz. a. jelentettünk, és amit ők azóta megismételtek, Batsányi János megyeszerte jó hírnévnek örvend, becsületes, királyhű s -tisztelő, hivatására rátermett, mocsoktalan jellemű, semmiféle bűnnel nem vádolható.

Ha szükségesnek látszanék, hogy a félreérthető verseket a szerző visszavonja, ő ettől, ha értesítjük róla, nem fog vonakodni, ha ugyan ezeket a verseket még ki akarná adni...”

A kérelemnek azonban a Helytartótanács támogatása ellenére sem lett foganatja. Batsányi még tett néhány bátortalan kísérletet, azután elhallgatott. De ez sem mentette meg már attól, hogy 1794. szeptember 10-én a magyar jakobinus mozgalom résztvevőinek letartóztatása során őt is el ne fogják. A kör bezárult.

2. Képek


1. Röplap vagy levél? Újabb adatok a magyar kormányhoz szóló szovjet felhívásról.PUSKAS, Andrej

Röplap vagy levél?

Újabb adatok a magyar kormányhoz szóló szovjet felhívásról – II. rész

Folyóiratunk előző számában közöltük A. I. Puskas, a Magyarország történetéről több könyvet publikáló szovjet történész cikkét a nyugati és hazai szakirodalomban annyit vitatott ún. Makarov-levélről, illetve levelekről. Az előző szám nyomdába adása után érkeztek szovjet kollégánktól a legújabb, és a vitákat bizonyos értelemben feltehetően nyugvópontra is vezető újabb adatok. (A szerk.)

Végre fény derült Makarov sorsára. Már meghalt. De Kijevben él brigádjának parancsnoka, Jevgenyij Fjodorovics Voljanszkij, és a brigád törzsparancsnoka, Pjotr Pavlovics Szavickij.

Makarov, Fjodor Markovics 1909-ben született egy Szlavijevi nevű faluban (Gorkovi kerület) szegényparaszti családban. 1960-ban halt meg Csernoviciben. 1929-től volt tagja az SZKP-nak. 1931-től a hadseregben szolgált és a háború előestéjén egy tankezred parancsnoka volt Besszarábiában. Umany alatt bekerítésbe került a háború alatt és egy partizánosztaghoz csatlakozott. A. I. Hitricsenko partizánegységében volt egy diverziós csoport biztosa (komisszárja). 1944 márciusától az USPD** fennhatósága alá tartozott. Alezredesi rangban kapta a Voljanszkij vezette partizánosztag komisszári (biztosi) tisztségét. Ez az egység augusztus 6-ról 7-re virradó éjjel (1944) Szlovákiába érkezett.

Amikor Szlovákiában megkezdődött a felkelés, a brigád parancsnoka azt a feladatot kapta, hogy nyerje meg a magyar katonai egységek támogatását. Nyomdai úton előállítottak néhány ezer röpiratot és szétszórták a magyar katonák és a helyi magyar lakosság között. 1944. szeptember 17-én a brigád parancsnoksága megbízta Kircsanov Sztyepán Fjodorovics brigádparancsnokot, folytasson tárgyalásokat Losoncon a magyar helyőrség parancsnokságával. Az első találkozás Losonc közelében egy Vidino nevű faluban zajlott le szeptember 18-án, moszkvai idő szerint 22 órakor. (Ez szerepel a brigád jelentésében.) Magyar részről a tárgyalásra a losonci helyőrség parancsnokának helyettese, Kis kapitány jött el. Kis nem ellenezte a magyar helyőrség részvételét a felkelésben, de arra hivatkozott, hogy ő nem elég jelentékeny ember és javasolta, hogy forduljanak levéllel Losonc helyőrségparancsnokához, Sztojanov ezredeshez. Miután Makarov, a brigád biztosa (komisszárja) aláírta a levelet, másnap a Makarov által megbízott személyek segítségével elküldték Sztojanov ezredesnek. A levél tartalma: „Sztojanov ezredes Úr. Meghívjuk Önt tárgyalásokra. A tárgyalások lényegét részletesen meg fogja tudni a találkozás alkalmával. Előre biztosíthatjuk Önt, hogy a kétoldalú megállapodás elérése esetén nagyszerű dolog jönne létre. Nagy jövőt és sikeres együttműködést ígérünk Önnek.”

Sztojanov ugyanazon a napon válaszolt. Ezt írta: „Makarov Úr, őszintén köszönöm a levelet, a szívességet és figyelmet, amelyet irántam Ön tanúsít. Az Ön nevét én összekapcsolom a nagy orosz flottaparancsnok nevével. Sajnos, az én rangom és tisztségem nem ad jogot ilyen nagy kérdések önálló eldöntésére a feljebbvalóság hozzájárulása nélkül. Ezért ezt a levelet átadom magasabb katonai-politikai körökbe. Nem vállalhatom a felelősséget ilyen nagy dologért, amikor nem csak a mi jövőnk, de az egész ország, Magyarország jövőjének kérdése dől el.”

Ez Sztojanov válasza. A brigád jelentése szerint 3 nap múlva Budapestről megérkezett Zichy gróf. Kircsanov találkozott vele Sztarij Galics nevű falu mellett és a brigád törzskarához Zvolenbe irányította. A parancsnokság és a gróf között lezajlott tárgyalások során a parancsnokság megtudta, hogy Magyarország felsőbb kormányzati körei tárgyalásokat kívánnak folytatni a szovjet kormánnyal azzal a céllal, hogy kilépjenek a háborúból: fordulatot hajtsanak végre a kormányzatban és a magyar hadsereget a német megszállók ellen fordítsák.

A továbbiakban a brigád jelentése rámutat, hogy a brigád törzskara az USPD-vel megállapodásban beleegyezett, hogy fogadja a magyar kormányzati delegációt és továbbjuttatja a delegációt Moszkvába.

Ahogy Voljanszkij – akivel röviddel ezelőtt személyesen sikerült beszélnem – megjegyzi, a második táviratban, amelyet ezzel kapcsolatban kapott az USPD-től, utasították: fogadni kell a delegációt, biztosítani a sértetlenségét, kihallgatást nem folytathatnak, mindent titokban kell tartani, biztosítanunk kell szállást, élelmet és védelmet, és maguknál tartani a delegációt az USPD repülőgépének megérkezéséig. Így is tettek.


Szeptember 27-én, moszkvai idő szerint 20 órakor Sztarij Galics körzetébe, írja a brigád jelentése, 10 ember érkezett. Közülük 4 – Faragho, Teleki, Szent-Iványi és Zichy jelentek meg a brigád törzskarában, a többiek – 6 ember, a védelem – visszatértek Magyarországra.*

Voljanszkij emlékszik, hogy 2 napot töltöttek náluk a magyarok. Este átöltöztek és kimentek friss levegőt szívni. Ő és Makarov Faraghoval beszélgettek. A brigádban csak 5 ember tudott a dologról. A beszélgetés kötetlen hangnemben folyt. A magyarok elmondták, hogy viszik magukkal Horthy levelét Sztálinhoz, és egy összefoglaló tájékoztatót a magyarországi katonai helyzetről, de mindezt csak Sztálinnak fogják kifejteni. A beszélgetés során kijelentették, hogy látják a háború kilátástalanságát és ki akarnak lépni belőle. Kifejtették Makarovnak és Voljanszkijnak területi igényeiket is.

Azután, mivel Moszkvában a magyar delegáció (szeptember 29-én Zvolen városa közelében a „Három tölgyfa” repülőtérről szálltak fel Kijev felé) hivatkozott Makarov levelére, Makarovot Kijevbe hívatták, különrepülőgépet küldtek érte, hogy adjon magyarázatot.

Idézek Makarov önéletrajzából, hogyan írt minderről ő maga: „Megkezdődött a felkelés Szlovákiában. Azt a célt állítottam magam elé, hogy kivezessen Magyarországot a háborúból. Ezért kinyomtattunk és szétszórtunk Magyarország területén több ezer röplapot. Tárgyalásokat folytattam erről magyar katonatisztekkel, s ennek eljutott a híre Horthyhoz. Horthy diplomáciai delegációt küldött Moszkvába, élén Faraghoval. Én is folytattam velük beszélgetést.”

Ezek az adatok tanúsítják annak a levélnek a tartalmát, amelyet Makarov küldött a magyar katonatiszteknek, és mutatják, hogy nincs szó semmi olyanról, amit ún. Makarov-levélként szoktak emlegetni. Zichy maga is írja, hogy ő nem hozott Makarovtól semmiféle levelet.

Ami pedig Zichy pontatlanságát illeti, ez érthető. Hiszen nem gondolhatta, hogy a brigád parancsnoka a kapitány Voljanszkij, helyettese pedig az alezredes Makarov. Ezért cserélte meg őket beosztásukban. Makarovból csinált parancsnokot, Voljanszkijból pedig a helyettesét.

Még a következőket akarom Makarovról elmondani: a háború után Makarov először a Vinnyicki területen dolgozott egy alkoholgyár igazgatójaként, aztán Csernoviciben.

* Ukranszkij Stab Partizanszkava Dvizsenyija (a Partizán Mozgalom Ukrán Törzse)

** Vö. cikkünket „Magyar delegáció Moszkvában...” (História 1982. 2. és 3. szám)


1. Magyar delegáció Moszkvában 1944 õszén II. részKARSAI Elek

Magyar delegáció Moszkvában, 1944 október

Folyóiratunk előző számában kezdtük közölni a magyar békedelegáció moszkvai útjának történetéről valló iratanyagot. Az alábbiakban közreadjuk a táviratváltás befejező részét. (A szerk.)

Budapest, 1944. október 11. 22 óra

VIII. „Római megbízottunkkal19 kölcsönös érintkezés hiányzik. Táviratot tőle kaptunk, de már az onnan megadott rádióállomás eddig hívásunkra nem jelentkezett. Ezért vele kapcsolatot felvenni nem tudjuk. Kérem valami módon római megbízottunkkal közölni, hogy érintkezést az általa megadott hullámhosszon és hívójellel velünk haladéktalanul keresse. 8. sz. távirat.”

Moszkva, 1944. október20

Az MMK jegyzéke a szovjet kormányhoz

8. M. M. K./1944. sz.

A Moszkvai Magyar Küldöttség tisztelettel tájékoztatja a Szovjetunió kormányát arról, hogy a magyar kormány a küldöttség útba indítása előtt megbízottakat küldött Oroszországba21 és Rómába, hogy előkészítsék a talajt a Szövetséges Hatalmak képviselőivel való kapcsolat felvételére. A Rómába küldött megbízott, Náday István vezérezredes oda is érkezett és két héttel ezelőtt rádiótáviratot küldött.

Ettől az időponttól kezdve fentnevezett és a magyar kormány közötti kapcsolat megszakadt. A magyar küldöttségnek szüksége lévén Náday vezérezredes szakértői véleményére, kormánya utasítására tisztelettel arra kéri a Szovjetunió kormányát, állapítsa meg Náday vezérezredes tartózkodási helyét és tegye lehetővé számára, hogy Budapesttel rádiótávíró útján ismét összeköttetésbe léphessen.

Moszkva, 1944. október 12. 2 óra 30 perc

14. „Idősebb vk. tiszt parlamenter fehér zászlóval azonnal menjen Kistelekről Szegedre. Ott orosz harccsoport parancsnokánál22 jelentkezzék részletek megbeszélésére. Szolnoktól délre a Tisza mentén lévő orosz csapatok nem támadnak. Erről az arcvonalról minden csapatot elvihetünk Budapestre. 14. sz. távirat.”

Budapest, 1944. október 12. 2 óra 40 perc

IX. „Kérjük 10, 11, 12 számú táviratok23 rejtjelzését chiffrírozni sok ismétlés miatt szöveg érthetetlen kérek ismétlést.”

Moszkva, 1944. október 12.


A Moszkvai Magyar Küldöttség tisztelettel a Szovjetunió kormánya tudomására hozza, hogy tegnap, október 11-én rádiótávíró útján táviratot kapott Budapestről az alábbi szöveggel:

„Az előzetes feltételek aláírására vonatkozó felhatalmazást megadták és jóváhagyták. Nemes József őrnagy, ki a felhatalmazást viszi, e hó 12-én lépi át a határt.”

A magyar kormány elfogadja az alábbi előzetes feltételt:

„Magyarországnak ki kell üríteni az általa elfoglalt csehszlovák, jugoszláv, román területekről valamennyi magyar fegyveres egységet és valamennyi magyar tisztviselőt az 1937. december 31-e előtti magyar országhatárok mögé. E kiürítést azonnal meg kell kezdeni s 10 nappal azután be kell fejezni, hogy a magyar kormány e nyilatkozatot átvette. E kiürítés megfigyelése és ellenőrzése céljából a három szövetséges kormány el fogja küldeni Magyarországra képviselőit, akik a szovjet képviselő elnöklete alatt mint Egyesített Szövetséges Misszió24 fognak működni.


Magyarországnak meg kell szakítania minden kapcsolatát Németországgal és azonnal hadat kell üzennie Németországnak, egyébiránt a Szovjet Kormány kész csapataival Magyarországnak segítséget nyújtani.”



9. M. M: K./1944. sz.

A Moszkvai Magyar Küldöttség tisztelettel a Szovjetunió kormánya tudomására hozza az alábbiakat:

A német–magyar feszültség annyira kiéleződött, hogy néhány héttel ezelőtt Hitler kijelentette: rendkívüli megtorló intézkedéseket fog alkalmazni Magyarország ellen, ha a Szövetséges Hatalmakkal szemben tanúsított ellenállást megszüntetné.25 Nyilvánvaló, hogy az egyéb intézkedések között Budapest bombázása is szerepelni fog és ez sokkal nagyobb méretű lesz, mint Bukarest esetében volt.

Budapest az utóbbi két-három évben a menekültek Mekkája lett, míg a vidéken a németek könnyebben tudták letartóztatni és Németországba hurcolni áldozataikat, Budapesten ezt nem tehették meg, mert Magyarország kormányzója a Budapesten állomásozó magyar fegyveres erőkkel minden hasonló német kísérletnek ellene szegült.26

A kiirtással fenyegetett személyek között első helyen említjük a Budapesten lakó zsidókat, akiknek száma meghaladja a 200 ezret. Ide tartoznak még a német fogolytáborokból megszökött szövetséges hadifoglyok, akik menedéket találtak Budapesten, a zsidók, kiknek sikerül elmenekülniük vidékről és az igen nagyszámban Budapestre menekült magyar antinácik.

A magyar főváros bombázása épp azokat sújtaná elsősorban, [akik] mindig antinácik voltak és akik védelmet érdemelnének.

Mindezek alapján a Moszkvai Magyar Küldöttség arra kéri a szovjet kormányt, adjon utasítást a légierők parancsnokságának, hasson oda a szövetségeseknél, hogy a szövetséges légierő semmisítse meg a Luftwaffe kötelékeket még Budapest bombázása előtt. Abban az esetben, ha a Luftwaffét nem teszik mozgásképtelenné, az a budapesti hidakat meg fogja semmisíteni, már pedig gyors átkelés a Dunán csak ezeken valósítható meg.

Mivel folynak a tárgyalások a Szövetségesek és Magyarország között, a német–magyar katonai összeütközés bekövetkezhet, következésképpen a Magyar Küldöttség kéri a Szovjetunió kormányát, hogy vállalja el sürgősen a fentemlített intézkedéseket.

Moszkva, 1944. október 12. 12 óra

15. „14. számú táviratban kértem, hogy Kistelekről Szegedre idős vk. tiszt vagy tábornok menjen mint parlamenter és tárgyaljon ottani harccsoport parancsnokkal. Szolnoktól délre a Tisza mentén lévő orosz csapatok nem támadnak. Erről az arcvonalról minden csapatot azonnal elvihetünk Budapestre. Kérek sürgős választ végrehajtásról. Oroszok nem értik, miért nem történt még meg? Javaslatunk, hogy páncélos erőinket is vigyük. Lajival27 összeköttetést kérek ha szükséges. 15. sz. távirat.”

Budapest, 1944. október 12.

X. „Kérem a 14. számú adás 30-tól 45-ig számcsoportot ellenőrizni és ismételni mert érthetetlen.”


XI. „9. számú távirat, tegnapi 10, 11, 12, 13, 14 számú táviratok annyira hiányosan voltak vehetők, hogy érthetetlenek. Ismétlést azonnal kértünk, de csak 14-est kaptuk. Erre válaszunk, hogy tájékozott vk. ezredes28 parlamenterként 13-án reggel Szegedre átmegy megbeszélésre. Újból kérjük többi táviratot gondos rejtjelzések után ismételni, hogy sürgősen válaszolhassunk.”


16. „13-án 14 óráig itteni tudomás szerint parlamenter még nem ment át Szegedre. Okot kérem közölni. Nádayval összeköttetést keressük. Kértük orosz kormány akadályozza meg Budapest bombázását és erre angol–amerikai léghajó erőket is utasíttassa. Remény közbelépésre megvan mert zsidókat és hidakat hoztuk fel érvül.


Oroszok Budapest felé való előnyomulását Magyarországon kell megbeszélni valamint minden részletet is. Ottani orosz csapatoknak kitűnő összeköttetésük van fővárosunkkal. Javasolták, hogy román erők Magyarország déli határán nyomuljanak elő és ne keveredjenek magyar csapatokkal. Így legfeljebb jugoszláv csapatokkal kerülnek érintkezésbe, ez pedig jó lenne. Ejtőernyősöket javasoltam Bakonyba, valamint északról betörést Vác, Esztergom, Párkánynána felé. Fegyvereket főleg nehéz tüzérséget és páncélos csapatokat repülőket kértem. Mi távirataink hibátlanok. 16. sz. távirat.”


XII. „12-es számú távirat. 10, 1, 12 táviratok ismétlését megkaptuk s megértettük. 13 táviratot várjuk. Azok kidolgozás alatt. 15 táviratban rejtjel hiba volt megfejtésére véletlenül rájöttünk. Kérjük rejtjelzésre nagyobb gondot fordítani mert időt vesztünk.”


XIII. „13. számú távirat. Válasz 11 számú táviratra.29 Magyar csapatok két hadtest erőben 8-tól 10 napon belül30 fokozatosan érkezhetnek Budapest területére zömben az első és második hadseregtől. Fővárosban környékén egy SS lovas hadosztály egy német páncélos hadosztály zöme és Gestapo. Dunántúl SS hadosztály és több kiképző csoport egyenként ezred erőben. Megmentendő zsidóság hálás kormányzónak pártfogásáért, benne várják német uralom végét. Magyar kormány Budapesten marad. Első és második hadseregünk nyugat illetve délnyugat irányában megkezdte visszavonulását ezzel egyidejűleg természetesen kérdéses területek közigazgatási kiürítése folyik. Fokozatosan kiürített területekre szövetségközi bizottság kiküldése kívánatos. Tót határtól Dornavatráig kizárólag magyar csapatok. Attól délre Naszód Kolozsvár Nagyvárad térségében magyar és német csapatok vegyesen, Debrecen Mezőtúr Szeghalom Komádi területén kizárólag német páncélosok vannak, Bihar területén magyar és német csapatok, Szolnokon németek, Tisza mentén magyar csapatok vannak. Magyar hadsereg visszavételével kapcsolatosan magyar és német vezetés között máris ellentétek vannak. Javasoljuk, hogy oroszok magyarokat visszavonulásukban ne zavarják. Támadásukat magyar csapatokkal szemben Szolnok–Debrecen vonaltól északra és Tiszától nyugatra addig ne folytassák amíg magyar erők Budapestre és Tiszától nyugatra be nem érkeztek. Debrecentől északra levő páncélos erők megsemmisítése kívánatos. Válasz 11. számú táviratra. Németek sokat utánad érdeklődnek. Család biztonságban van. Válasz 13. sz. táviratra. Kérünk választ bizottságnak milyen szakértőkre van szüksége. 14. táviratra választ már megadtuk. Kiküldöttünk tiszai arcvonal visszavételéről is tárgyal. Válasz 15. táviratra már előbb közölve, hogy Debrecentől délre már előbb megjelölt területen kizárólag német páncélos erők harcolnak. Erőket Biharkeresztes – Cséffa arcvonalról kivonni nem vagyunk képesek ott saját páncélos nincs. Laji szükségszerűen öntevékenyen érintkezést keres. Tudomásunk szerint parlamenter 13-án déli órákban ment át. Kérünk választ egyidejűleg megérkezett-e?



10. M: M. K./1944. sz.

A Moszkvai Magyar Küldöttség tisztelettel a Szovjetunió kormánya tudomására hozza, hogy Budapestről rádiótávíró útján a következő szövegű táviratot kapta:

„Az 1. és 2. hadsereg két hadtestének zöme 8–10 nap alatt Budapestre érkezhet. A fővárosban és környékén egy SS hadosztály és egy német páncélos hadosztály zöme s Gestapo alakulatok [találhatók]. A Dunántúlon két SS hadosztály és több ezrednyi egyéb alakulat. A megmentését váró zsidóság igen hálás a kormányzónak, akit a német uralom alóli megmentőjének tekint. A magyar kormány Budapesten marad.

Az 1. és 2. hadsereg megkezdte visszavonulását Nyugat és Délnyugat felé. Az említett területek közigazgatási kiürítése természetesen folyamatban van. Kérjük, hogy ezekre a területekre haladéktalanul küldjenek szövetségközi bizottságot.

A szlovák határtól Dornavatra-ig terjedő vonalon csak magyar csapatok vannak: Naszód, Kolozsvár, Nagyvárad vidékétől délre német–magyar vegyes alakulatok. A Debrecen, Mezőtúr, Szeghalom, Komádi körzetben csak német, a Tisza vonalán pedig magyar csapatok [vannak]. Feszültség keletkezett magyar és német vezérkarok között a magyar erők visszavonása miatt.

Kérjük az orosz parancsnokságot, hogy ne zavarják a magyar csapatok visszavonulását. Az orosz csapatoknak a magyar csapatok elleni támadása a Szolnok–Debrecen vonaltól északra és a Tiszától nyugatra ne folytatódjék


mindaddig, amíg a magyar csapatok Budapestre és a Tiszától nyugatra nem érnek.

Ezzel szemben a Debrecentől északra levő német páncélosok megsemmisítése igen kívánatos.

A legutóbbi jelentések szerint a magyar parlamenter október 13-án körülbelül a déli órákban átlépte az arcvonalat. A parlamenter a magyar csapatoknak a Tisza vonaláról való visszavonását is megvittja majd.”

A fentieket a Szovjetunió kormányának tudomására hozva a Magyar Küldöttség tisztelettel arra kéri végül a három Szövetséges Hatalom kormányát, hogy a kiürített területeken maradt magyar lakosságnak a románok – de különösen a Maniu-gárdisták – kegyetlenkedéseivel szembeni megoltalmazása érdekében tegyék meg a szükséges intézkedéseket.



11. M. M. K./1944. sz.

A Moszkvai Magyar Küldöttség kormánya utasítására tisztelettel kéri a Szovjetunió kormányát, hogy szíveskedjék közölni vele a fegyverszüneti tárgyalásokhoz szükséges szakértők számát és minőségét [szakképzettségét].

Fentieket azzal hozzuk a Szovjetunió kormánya tudomására, hogy a Magyar Küldöttség igen hálás lenne a szovjet kormány gyors válaszáért, hogy a szakértők megérkezéséhez szükséges intézkedéseket megtehessék.


18. „18. számú távirat. Vk. főnöktől 14-én 20 órakor következő jegyzéket kaptuk: „Utassy ezredes teljesen tájékozatlan ember és ezért tárgyalásokat fegyverszünet kérdéseiben nem tud lefolytatni. A magyar állam kérte a szovjet kormánytól Budapest irányában folytatott támadás megszüntetését, hogy saját erőnek részeit kivonva Budapestre vigye. Szovjet a kérést teljesítette, azonban Magyarország nem vonta ki csapatait, de ahelyett Szolnok környékén erős aktivitást fejtett ki. Fentiek bizonyítják, hogy magyar kormány fegyverszüneti feltételeket valószínűleg nem akarja teljesíteni. Ezért szovjet főparancsnokság követeli, hogy Magyarország 48 órán belül31 teljesítse magára vállalt kötelezettségeket és különösen:

1. szakítson meg minden viszonyt Németországgal és kezdje meg ellene az aktív hadműveleteket

2. kezdje meg csapatok kivonását román, jugoszláv, csehszlovák területről

3. október 16-án 8 órára küldjön Szegedre az orosz parancsnoksághoz teljes adatokat a német és magyar erők helyzetéről és pontos tájékoztatást a fegyverszüneti feltételek teljesítésének állapotáról. Aláírás: Antonov hadseregtábornok.”

Kérem fentieket pontosan teljesíteni és engem részletesen tájékoztatni. Menjen Szegedre kiváló tábornok és Nádas ezredes. Ezen jegyzéket Utassy ezredes is megkapta.”


XIV. „14. számú távirat. Megbízottunk Szegedről visszajött. Ottani parancsnok azonnal fegyveres akciót követel. Ezt jelenleg erőviszonyok között mindaddig amíg fővárosba irányított szállítmányok beérkeznek nem tudjuk. Szállítás vasutak addigi katonai bombázása miatt sajnos immár lassan megy. Németek sokat gyanítanak már. Külföldi rádióhírek alapján is. Fegyverszünet tudomásukra jutása vagy nyilvánossá válása esetén német támadásra számíthatunk. Ez ellen feltétlenül védekezünk. Ez esetben orosz–magyar csapatok együttes sürgős feladata lesz Budapest felmentése. Addig a várat mint kormányzat székhelyét feltétlenül tartani akarjuk. Megbízottunk hétfőn ezt a kívánságunkat Szegeden tolmácsolni fogja, kérjetek vezérkar ottani főnökétől támogatást.”


XV. „11. számú távirat 3-ik részét 14 számsorral kell fejteni.”



19. „19. számú távirat. Nemes megérkezett, vezérkar türelmetlen, hogy Tiszáról csapatokat nem vontunk még el. Most várjuk, hogy vk. főnökhöz és külügyminiszterhez menjünk nyugtatni őket.”



12. M: M. K./1944. sz.

A Moszkvai Magyar Küldöttség tisztelettel a Szovjetunió kormánya tudomására hozza, hogy az Antonov hadseregtábornok 205.388. sz. levelére válaszolva a Magyar Küldöttség vezetője a következő levelet intézte Antonov úrhoz:

„Hivatkozással az október 14-i, 205.388. sz. levélre32 tisztelettel tudomására hozom, hogy október 15-én reggel 4 órakor rádiótávíró útján a következő szövegű táviratot kaptam:

»Parlamenterünk visszatérőben van Szegedről. Az ott állomásozó orosz parancsnok azonnali katonai akciót követel. Mindaddig, míg a fővárosba irányított csapataink meg nem érkeznek, e kívánságot teljesíteni nem tudjuk. A közlekedési vonalakat, főleg az állomásokat és hidakat a bombázások megrongálták, tehát a csapatszállítás lassan történhet. A németek gyanítják, hogy fegyverszünetre határoztuk el magunkat. Ha a fegyverszünet nyilvánosságra kerül, vagy arról híreket kapnak, német támadással kell számolnunk.

Mi minden esetben védekezni fogunk.

Ebben az esetben az orosz és magyar csapatok sürgős feladata Budapest felszabadítása lesz. A csapatok megérkezéséig minden körülmények közt megvédjük a királyi várat, mely a kormányzó és a kormány székhelye.

Parlamenterünk ugyanilyen értelmű kéréssel fordul f. hó 16-án a szegedi orosz parancsnokhoz.

Kérjük az orosz vezérkari főnök segítségét.«”


XVI. „Kormányzó fiát ma reggel nyilasok és németek elfogták. Épületet ahol tartózkodott összelőtték; további hírünk még nincs. Város körül van véve nagy német birodalmi erőkkel.33 Németektől ultimátumot kaptunk.”

Moszkva, 1944. október 15. Az MMK jegyzéke a szovjet kormányhoz

13. M. M. K./1944. sz.

A Moszkvai Magyar Küldöttség a Szovjetunió kormánya tudomására hozza, hogy az éppen most érkezett Nemes őrnagy jelentése szerint Bakay altábornagyot, az I. [a budapesti] hadtest parancsnokát a németek letartóztatták.

A jegyzék készítése közben a Küldöttség rádiótávíró útján a következő táviratot kapta:

„A kormányzó fiát a németek és náci csoportok ma reggel letartóztatták; a ház ágyútűzzel szétrombolva. Újabb híreink nincsenek. Budapestet a túlerőben levő német birodalmi csapatok körülzárták. A németektől ultimátumot kaptunk.”

Amidőn a fentieket a Szovjetunió kormánya tudomására hozzuk, a Magyar Küldöttség közli a három Szövetséges Hatalommal, hogy Magyarország kormányzója – Moszkvába küldve a Küldöttséget – számított arra, hogy a németek bosszúból meggyilkolják. Ennek megfelelően kinevezte – egy lepecsételt levélben – Veress vezérezredest, a 2. magyar hadsereg parancsnokát homo regius-i minőségben utódjává.34

Minthogy tartani lehet attól, hogy a kormányzót a németek már letartóztatták vagy talán meg is ölték, feltétlenül szükséges, hogy a Moszkvai Magyar Küldöttség rádiótávíró útján – a lehető leghamarabb – összeköttetésbe lépjen Veress Vezérezredessel.

A Küldöttség azt kéri tehát, hogy hatalmaztassék fel Kuznyecov vezérezredes arra, hogy a kapcsolatot Veress vezérezredes és a Moszkvai Magyar Küldöttség között a lehető legnagyobb gyorsasággal létrehozzák.


A Moszkvai Magyar Küldöttség felhívja a szovjet kormány figyelmét arra, hogy a közeljövőben azzal is számolni kell, hogy a Küldöttség és a magyar kormány között rendszeres rádiótávirat útján fennálló kapcsolat rövidesen megszakad.

A Moszkvai Magyar Küldöttség tisztelettel kéri a szovjet kormányt, hogy a jelen jegyzék szövegét szíveskedjék Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok kormányának tudomására hozni.

Moszkva, 1944. október 15-én

Bátorkodom Hadseregtábornok úr, megmagyarázni Önnek néhány szóval Magyarország kormányzója elhatározásának indokait.

Fényes karrier áll mögötte és 77 éves kora ellenére szilárdan elhatározta, hogy személyesen vezeti a Királyi Vár védelmét. (Ez egy dombon beépített terület és nem egy erődítményrendszer.) Az ő rezidenciája egyúttal a kormány székhelye is – bármely német, minden bizonnyal bekövetkező német támadással szemben lehetetlen kételkedni a kormányzó elhatározottságában és azt hinni, hogy neki a németekkel kapcsolatban akárcsak egyetlen kedvező gondolata is lenne. Mert az Ön 205.388. sz. levele, mely szerint a magyar főparancsnokság nem vonta vissza a magyar csapatokat a Tisza vonaláról Budapest felé, hanem ellenkezőleg Szolnok térségében fokozta a harci cselekményeket, ezt a feltevést látszik igazolni.

Az a tény, hogy a kormányzó és a kormány úgy határozott, hogy Budapesten marad, mutatja a legjobban, hogy elfogadták és elhatározták, hogy végre is hajtják a fegyverszüneti feltételek legfontosabbikát: a németek elleni aktív ellenállást. Ezt az elhatározást aláhúzza az a tény is, hogy saját életüket is kockára teszik a főváros lakosságának védelmében, ahelyett, hogy úgy döntöttek volna, amint én tanácsoltam a kormányzónak, hogy az orosz és magyar csapatok védelme alá helyezve magát egyelőre Debrecenbe vagy más magyar városba települt volna át.

Október 13-án tisztelettel tudomására hoztam 9. sz. alatt a kormányzó döntésének motívumait. Vagyis, hogy a főváros lakosságát és az ott összegyűlt náciellenes tömeget, lásd a zsidókat, akiknek száma meghaladja a 200 ezret, a szövetséges hatalmak Németországból megszökött hadifoglyait, a németek kénye-kedvére hagyni és nem utolsósorban megvédeni a hidakat, amelyek létfontosságúak a Dunán való gyors átkeléshez.35 Ezek azok a motívumok, amelyek szükségessé teszik nagyszámú magyar erők összpontosítását Budapesten, és ezeket a motívumokat a szovjet kormány is elfogadta.

Kérem, hadseregtábornok úr, szíveskedjék a végleges döntés előtt mindezeket a tényeket alapos vizsgálat alá venni, nehogy közös ügyünk sikerét egy elhamarkodott döntés veszélybe sodorja.

Moszkva, 1944. október 15-én

A Magyar Küldöttségnek van szerencséje felhívni a szovjet kormány figyelmét arra, hogy az Antonov hadseregtábornokhoz címzett levélbe a következő bekezdés iktattatott be:

Hozzá kell még tennem, hogy a kormányzó kiegészítő távirata szerint Szolnok térségében német csapatok vannak. Lehetséges tehát, hogy valamelyik német parancsnok hajtott végre támadást az orosz erők ellen a parancsnoksága alá rendelt magyar csapatokkal anélkül, hogy erről bármelyik magasabb magyar parancsnok tudott volna.

Moszkva, 1944. október 15-én.


20. „Sürgős választ kérek mennyi és milyen német hadosztály van Budapesten és környékén és mi a számuk? Lajival összeköttetést szabályozni kérem, hullámhossz, hívójel, időpontok. Rejtjel kulcsot ugyanazt adni neki. 20. számú távirat.”


XVII. „Német ultimátum ma este 22 órakor (15-ike) jár le. Akkorra német támadás várható. Sürgős segítséget kérünk Budapestre előnyomulással. Rádió német kézben.”



XVIII. „Összeköttetéseink elvágva, parlamenter kérdés holnap eljut-e ügyében. Első és második hadseregünk parancsnokságával kérjük arcvonalon át érintkezésbe lépni ha velünk érintkezés lehetetlenné válnék. Közöljétek, hogy Lajival mint ez esetben kinevezett miniszterelnökkel36 folytassák tárgyalást és ő hivatott további lépésekre. Rádiót vezérkari főnök felhívása előtt foglalták el.”


XIX. „Vezérkar főnökének nyilatkozatát a német kézben levő magyar rádió hamisítva adta le.”



14. M. M. K./1944. sz.

A Moszkvai Magyar Küldöttség tisztelettel a Szovjetunió kormánya tudomására hozza, hogy három táviratot kapott, amelyeknek a szövege a következő:

1. „A német ultimátum ma 22 órakor jár le. Azonnali német támadás. Azonnali segítséget kérünk ejtőernyősök [bevetése] és Budapest fölé történő gyors előrenyomulás révén.”

2.

2. „Minden összeköttetés el van vágva, a parlamenter megérkezésére aligha lehet számítani. Kérjük, vegyék fel a kapcsolatot a fronton keresztül az 1. és 2. magyar hadsereg parancsnokságával. Ha az összeköttetés megszakad velünk, közöljék a szovjet kormánnyal, hogy Veress vezérezredes ki van nevezve miniszterelnöknek, a tárgyalásokat vele folytassák le, ő fel van hatalmazva arra, hogy parancsokat adjon. A magyar rádió német kézen van.”

3. „A magyar vezérkari főnök nyilatkozatát a német kézre került magyar rádió meghamisította.”

Mindezek alapján a Moszkvai Magyar Küldöttség arra kéri a szovjet kormányt, hogy fogadja kedvezően az alábbi kéréseit:

1. A Három Szövetséges Hatalom intézzen – a magyar rádió hullámhosszán is – kiáltványt a magyar néphez. A Kiáltvány szövege az alábbiakat tartalmazhatná:

„A németek megszállták a magyar rádiót, ahonnan hamis híreket sugároznak. Így tegnap, október 15-én meghamisították a magyar vezérkari főnök üzenetét. (A Magyar Küldöttség tisztelettel kéri a szovjet kormányt [a magyar vezérkari főnök] üzenetének szövegét juttassa el hozzá.)

A németek a legaljasabb módon elárulták a magyar népet és kifosztották az országot.

Az oroszok nem fogják veszélyeztetni a magyar nép békés és normális életét. Ami pedig a magyar hadsereget illeti, a Vörös Hadsereg nem harcolni jön ellene, hanem mint barát és olyan hadsereg, mely a német járom alól szabadít meg.”

Ugyanakkor a Moszkvai Magyar Küldöttség kéri annak lehetővé tételét, hogy az orosz rádió vezetőségével azonnali és rendszeres kapcsolatba lépjen abból a célból, hogy tanácsaival hasonló adások szerkesztésében részt vehessen.

2. Budapest gyors megszállása orosz–magyar csapatokkal elsősorban a hidak biztosítását és a vérengzések megelőzését eredményezné. Az ejtőernyős egységek bevetése kívánatosnak látszik.

3. Összekötő tiszteket kellene kiküldeni Veress Lajos és Miklós Béla vezérezredesekhez, a 2. és 1. magyar hadsereg parancsnokaihoz, hogy helyreállítsák a rádiótávirati kapcsolatot a Moszkvai Magyar Küldöttséggel.

4. A Küldöttség által egy ízben már kért bevetése a Szövetséges légierőknek az alábbi célokból lenne szükséges:

a) megakadályozni egy Budapest elleni német légitámadást,

b) támogatni a Budapest felé történő gyors előnyomulást,


c) előkészíteni az ejtőernyősök ledobását,

d) megtámadni a németek megerősített állásait, így a Citadellát is (Gellérthegy), amelyet a németek – a tegnap ideérkezett Nemes vezérőrnagy információi szerint – második Alcazárrá alakítanák át, hogy ott a végsőkig ellenálljanak. Az erődítmény lerombolása ezekben a napokban jóval könnyebb, mint néhány nap múlva, amikor a munkálatokat már befejezték.


E percben a Magyar Küldöttséget arról tájékoztatták, hogy a rádiótávíró összeköttetést Budapesttel elvágták.



15. M. M. K./1944. sz.

Utalással az 1944. október 16-i, 14. sz. note verbale-ra a Moszkvai Magyar Küldöttség tisztelettel megismétli az október 16-án reggel 5 órakor érkezett rádiótávirat szövegét:

„A magyar vezérkari főnök nyilatkozatát a német kézen levő rádió meghamisította.”

Moszkva, 1944. október 16. 13 óra

21. „Kéréseket vezérkarnak átadtuk.”

Jegyzetek

19 Vattay Antal altábornagy, Horthy kormányzó főhadsegéde 1946. július 7-i vallomása szerint 1944. szept. 11-én, minekutána a minisztertanácsi ülésen a Lakatos-kormány leszavazta a fegyverszünet kérésére vonatkozó kormányzói javaslatot, egy szűk körű tanácskozáson – ezen Horthy legbelső környezete, továbbá Bakay Szilárd és Lázár Károly altábornagy és Tost Gyula szárnysegéd vett csak részt – úgy határoztak, hogy két irányban kell folytatni a fegyverszünet előkészítésének munkáját: „1. Egy személy kiküldése, hogy ott a szövetségesekkel az összeköttetést felvegye. Kipuhatolni, hogyan lehet az oroszokkal az összeköttetést felvenni.”

Az olaszországi szövetséges főparancsnokságra Náday István ny. vezérezredest, míg Moszkvába Atzél Ede bárót és Faust Imrét – róla úgy tudták, hogy összeköttetésben áll a kommunista párttal – küldték ki. A szükséges útiokmányokról, valamint valutáról, rejtjelkulcsról Kuthy László ezredes, a vkf. 2. oszt. vezetője gondoskodott.

20 Az iraton nincs dátum, az előző iratból következően az MMK e jegyzéket valószínűleg 1944. október 12-én készítette.

21 Lásd a 19. sz. jegyzetet.

22 R. Malinovszkij marsall, a II. Ukrán Front főparancsnoka, kinek főhadiszállása a Szegedhez közel eső Deszken volt.

23 Lásd a közlemény első részét (Hist. 1982. 2. sz.) a Moszkva, 194. okt. 11, 18 órakor (2 db) és okt. 11, 21 óra 30 perckor kelt táviratokat.

24 Nyilván a Szövetséges Ellenőrző Bizottságról (SZEB) van szó.

25 Az 1944. szeptember 8-i minisztertanácson Lakatos miniszterelnök közölte: Veesenmayer német követ, ki őt kihívatta az ülésről, azt a fenyegető tartalmú kijelentést tette, hogy ha „belső felfordulás (értsd: fegyverszüneti kérés – K. E.) lenne Magyarországon, ezzel ők, a németek mindenképpen szembeszállnak és Bécsből ideszállított csapatokkal és rendőrségi egységekkel le fognak törni minden ilyen felfordulási kísérletet.”

26 Kissé elnagyolt visszatekintés a deportálásokra, melyeknek során mintegy 417 ezer zsidónak minősülő magyar állampolgárt szállítottak ki a magyar közigazgatási szervek – a német SS és SD irányításával – a lengyelországi megsemmisítő táborokba és a Német Birodalom területére. Az egyre erőteljesebb külföldi tiltakozások, a hadihelyzet rohamos romlása és a kormányzót is fenyegető Baky-féle csendőrpuccs-kísérlet bírta rá Horthyt arra, hogy az utolsó pillanatban leállítsa a fővárosi zsidók tervezett deportálását.


27 Dálnoki Veress Lajos, a 2. magyar hadsereg parancsnoka.

28 Utassy Lóránt vezérkari ezredes, 1933-tól 1941-ig londoni, majd washingtoni katonai attasé; a magyar hadüzenet után hazatért az USA-ból és a Honvédelmi Minisztérium hadifogolyosztályának lett a vezetője – frontszolgálatot a második világháború idején nem teljesített.

29 Tévedés, a 10. sz. táviratról van szó. Lásd az előző közlés Moszkva, 1944. okt. 11. 18 órai keltezésű iratát.

30 Így van az eredetiben, helyesen 8–10 napon belül. – Kéry Kálmán, az 1. magyar hadsereg vezérkari főnöke 1964-ben, visszaemlékezésében elmondta, hogy mindössze egyetlen hadosztály útnak indítására kapott parancsot október 10-e körül.

31 Kuznyecov hadseregtábornok a jegyzék átadásakor közölte Faragho vezérezredessel, hogy „az időpont attól az időtől számít, amidőn Utassy ezredes a jegyzőkönyvet Szegeden (pontosabban: Deszken – K. E.) átvette”.

32 Antonov hadseregtábornok, a vezérkar főnökének helyettese 205.388. sz. jegyzékének tartalma: Utassy „teljesen tájékozatlan ember” és így nem lehet folytatni az előzetes fegyverszüneti feltételek kérdésében a tárgyalásokat; a magyar kormány kérésének megfelelően a szovjet kormány megszüntette a támadást Budapest irányába, ugyanakkor a magyar csapatok fokozták tevékenységüket, különösen Szolnok térségében – „a fenti tényezők bizonyítják azt, hogy a magyar kormány valószínűleg nem áll a maga vállalt előzetes fegyverszüneti feltételek útjára”.

A követelés: a magyar kormány 48 órán belül teljesítse a vállalt fegyverszüneti feltételek kötelezettségeit, 16-án 8 órára küldje el a szovjet parancsnokság képviselőihez „a német és a magyar csapatok elhelyezkedéséről szóló teljes adatokat”.

33 ifj. Horthy Miklóst mindössze kis létszámú SS különítmény fogta el az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, az akció során eldördült néhány revolverlövéstől az épület, ahonnan H. M. kijött, nem szenvedett károkat.

34 Itt V. L.-ről, mint a kormányzó utódjáról van szó, később csak mint „miniszterelnök”-öt említik.

35 Lakatos Géza miniszterelnök 1964-es visszaemlékezése szerint ő javasolta Horthy kormányzónak a Várban való maradást, indoka: a kapitány nem hagyja el a süllyedő hajót; Kéry ezredes úgy emlékezett vissza, hogy Huszton, az 1. magyar hadsereg főhadiszállásán már minden előkészületet megtettek a „Turán” – a kormányzó különvonatának – fogadására és álcázására.

36 Lásd a 34. sz. jegyzetet.

2. Képek


1. A liberális polgári ellenzék 194344-ben�L. NAGY Zsuzsa

A liberális polgári ellenzék 1943–44-ben

A liberális ellenzék korábbi elveihez és politikájához híven kapcsolódott be abba a széles mozgalomba, amely a háborúból való kilépést, az ország liberalizálását, demokratizálását akarta mielőbb megvalósítani. A politikai erőviszonyok 1943–44-re gyökeresen megváltoztak ahhoz mérten, amit az ellenzék jó két évtizedes küzdelme során megszokott. Ezt fejezte ki, hogy a kormányzat, Horthy bizalmasai, az ellenzék egy részével közösen próbálták megvalósítani a kiugrást, hogy az illegális kommunisták egyre növekvő, majd döntő szerephez jutottak a függetlenségi, ellenállási mozgalomban, s Kállayék, Horthyék kénytelenek voltak tárgyalni velük. Új szövetségek alakultak, s ezekben már a liberálisokra nem partnerekként, hanem csupán támogatókként számítottak, ha egyáltalán kívánták csatlakozásukat.

Rassay Károly, a liberális ellenzék legtekintélyesebb vezetője, 1943 februárjában széles polgári körök véleményét fogalmazta meg, amikor a képviselőház külügyi bizottságában kijelentette: „bűn volt ... Oroszországnak hadat üzenni ... Azok rántották Magyarországot a sárba, akik a német győzelemben hittek.” A liberális ellenzék pártjai (Rassayé, Vázsonyi Jánosé, a Kossuth Párt), valamint a mögöttük álló kis- és középpolgári, értelmiségi rétegek nemcsak nem hittek a nácik győzelmében, de a szövetségesek – elsősorban az angolszászok – mielőbbi győzelméért szurkoltak.

Minden németellenes polgári irányzat egyetértett abban, hogy Magyarországnak mielőbb ki kell lépnie a háborúból, s egyidejűleg el kell érni azt is, hogy 1918–1919, vagyis az első világháborút követő összeomlás és forradalmak, mint akkor mondták, meg ne ismétlődjék. Elképzeléseik közös alapja a polgári parlamentarizmus és a magántulajdon rendszere volt, ezen belül azonban már eltértek a különböző programok és a liberálisok nézetei is megoszlottak.

Demokratikus Polgári Szövetség

Rassay Károly, a Polgári Szabadság Párt vezetője, már 1935-től egyre szorosabb kapcsolatba került Bethlennel és olyan legitimista, mérsékelten konzervatív politikusokkal, mint Sigray Antal gróf, a liberalizmus felé hajló Apponyi György gróf és Gratz Gusztáv, akik be is léptek a pártjába. 1943-tól már ahhoz a szűkebb körhöz tartozott, amely Kállay Miklós és Bethlen István gróf körül alakult ki. A Kállay–Bethlen csoport úgy akart kikerülni a háborúból, hogy a rendszert minél kisebb megrázkódtatással és változtatásokkal mentse át. Rassayt és híveit meggyőződésük vitte e táborba, de Kállayéknak is szükségük volt a külföldön ismert nevű ellenzéki politikusra, hogy a Nyugatnak elfogadhatóbb képet nyújtsanak kibontakozási terveikről. Kállay – mint memoárjában is megírta – Rassayt, Peyer Károlyt, Tildy Zoltánt tartotta a „jövő embereinek”.

1943 augusztusában a főváros közigazgatási bizottságának ülésén Rassay mintegy politikai programot adott. „Ebben a pillanatban csak az lehet a feladatunk – mondotta –, hogy a nemzetet a háború felidézte súlyos válságon keresztülvezessük, és a nemzetnek a békét visszaszerezzük.” A háború utáni legfőbb követelményeket így összegezte: „A nemzeti függetlenség és szuverenitás féltő megóvása, a népek és nemzetek békés együttélésének biztosítása, a népképviseleti kormányzat, a pártokban szervezett közvélemény uralma, a polgári és lelkiismereti szabadság, a jogeszmék, a keresztény kultúrának, az emberiségnek és az emberi méltóságnak mindenekfelett való megbecsülése.” A folyamatban levő kiugrási tárgyalások adtak hangsúlyt záró szavainak: „Ez a nemzet sohasem tagadta meg a kultúrnemzetekkel való közösséget és a maga szabadsághősei mellett ma is tisztelettel tekint föl Washingtonnak, az emberi jogok és a szabadság hősének városunkat díszítő szobrára.”

Rassay elítélte – ahogy ő mondta – „a szertelen hangulatkeltést a fennálló termelési rend ellen; a földkérdés kezelését oly modorban, amely semmi egyébre nem alkalmas, mint kielégíthetetlen várakozások és vágyakozások felkeltésére.” Lapja, az Esti Kurír, 1943. november 13-án így írt: „...egy fennálló társadalmi rendet ledönteni háborús világégés közben akár jobbról, akár balról kíséreljék is meg, egyet jelent a teljes zűrzavarral.” Rassay és a polgári politikusok túlnyomó része attól tartott, ez a „zűrzavar” teljesen elsöpri a polgári rendszert, nemcsak a Kállay-kormányzatot.

Érthető tehát, hogy amikor 1943 elején Bethlen megszervezte a Magyar Társaskört, a németellenes polgári irányzatok gyülekező helyét, Rassay abban tevékenyen közreműködött. 1943 őszén úgy látszott, az angolokkal folytatott tárgyalások eredményre vezetnek. Ekkor Bethlen vezetésével és Rassay közreműködésével Demokratikus Polgári Szövetséget hoztak létre.


Az alakulásról készült „Pro Memoria” („Emlékeztető”) fogalmazványa, amelynek egy példánya Bajcsy-Zsilinszky Endre hagyatékában maradt meg, így indokolta a Szövetséget: „Szükséges, hogy a ma különálló pártokban elhelyezkedett vagy pártokon kívülálló (sic!) demokratikusan gondolkodó (és az elmúlt idők kormányzatának intézéséért felelősséggel nem terhelt) polgári politikusok egységes politikai frontot alakítsanak és így a nemzet politikai szétesését megakadályozzák, az ország közrendjét biztosítsák és demokratikus népi politikai alapon készítsék elő a közügyek vezetését.” Ez utóbbi részleteit tíz pontba foglalták: népképviselet, parlamentarizmus, önkormányzat, állampolgári egyenlőség, politikai szabadságjogok és így a munkásosztály szervezkedési szabadsága is, a magántulajdon fenntartása, szociálpolitika, az egyházak független működése. a 2. pont a következőt tartalmazta: „Amennyiben a nemzetközi helyzetből kifolyólag ez az országra nézve előnyösnek mutatkoznék, a törvényes magyar királyság megfelelő időpontban való megvalósítása.” Nem szerepelt viszont a programban, semmiféle formában, a földbirtokviszonyok demokratizálása.

Kiderül ennek az iratnak egy további bekezdéséből is, hogy a Magyarországon várható hatalmi viszonyok alakulásának tényleges irányát mennyire nem tudták megítélni: „Az események alakulása szükségessé teheti, hogy a Szociáldemokrata Párt a háború után szerepet vállaljon az ország ügyeinek vitelében.” Ezt tekintették maximális programnak és egyben óriási előrelépésnek a korábbi évek különböző, koncentrációs kormányokról szőtt terveihez mérten, mivel azokban soha nem szerepelt a szociáldemokrácia bevonása a kormányba. A kommunistákkal való együttpolitizálást el sem tudták képzelni. A cél az volt, hogy a munkáspártok várható előretörését a háború utáni politikában megakadályozzák.

Bethlenék erőfeszítése ellenére sem sikerült minden polgári pártot és csoportot a Szövetség mögé állítani. Az esetleges csatlakozás heves vitákat váltott ki a Kisgazdapártban, amelyet már kötött az SZDP-vel való megállapodás. Végül is a március derekán bekövetkezett események mentették fel a kisgazdákat a döntés kényszere alól.

Nemzeti demokraták a függetlenségi mozgalomban

A háború utolsó éveire létszámában igen megfogyatkozott Nemzeti Demokrata Párt, amelynek tagjait különösen sújtották a faji törvények és a munkaszolgálat, Vázsonyi János vezetésével más utakon járt, mint Rassayék. Nem a Kállay–Bethlen csoporthoz csatlakozott, noha kapcsolatban volt vele, hanem a függetlenségi mozgalommal – a polgári baloldallal, a munkáspártokkal s így a kommunistákkal is – működött együtt. Ez nem jelentett teljesen új irányt számukra, mert már korábban is volt kapcsolatuk a függetlenségi mozgalom több politikusával. Fontos eszköze volt Vázsonyiéknak az Újság c. lap, amely olyan szerzőktől közölt cikkeket, mint Barcs Sándor, Fehér Lajos, Kovács Imre. Kapcsolataik szálai egészen Kállai Gyuláig vezettek.

Szent-Györgyi Albert 1933-at követően egyre nagyobb szerepet játszott a náciellenes, angolszászbarát szervezkedésben, cikkei megjelentek a liberálisok lapjaiban, majd 1943-ban illegális csoportot szervezett. Ebbe kapcsolódtak be a Vázsonyi vezette demokraták, akárcsak a neves író Zilahy Lajos, vagy Morvay Endre, a főváros alpolgármestere.

Szent-Györgyi kiemelkedő alakja volt az angolokkal folytatott titkos tárgyalásoknak. A professzor, mielőtt elutazott Magyarországról, bizalmasaival, így Vázsonyival is tárgyalt. A brit dokumentumokban a liberális politikusok közül egyedül Vázsonyi neve szerepel.

Vázsonyi és Supka Géza megegyezése révén a Nemzeti Demokrata Párt adott szervezeti keretet a polgári radikálisoknak, akiknek a Horthy-rendszerben nem volt önálló pártjuk. 1943-ban először léptek fel önálló politikai mozgalom szervezőiként, amelynek a „Szabadság, Emberség, Magyarság” nevet adták.

Az 1943-as év eseményei lendítették fel a Törzsökös Magyarok Tábora vagy Egyesülete nevű szervezet tevékenységét. Ez, kétesen hangzó neve ellenére, a náciellenes polgári ellenzék és a függetlenségi mozgalom egyik tevékeny ágát alkotta. A harmincas években a Kossuth Pártból kivált idősebb politikusok (Bartha Albert, P. Ábrahám Dezső) alapították s később is támogatták náciellenes kiállását, a faji törvények elleni harcét, akárcsak Makay Miklós, Wesselényi Miklós, Zilahy Lajos. A negyvenes években a szervezet élén baráti Huszár Aladár állt, aki együttműködött a Magyar Nemzet körével, kisgazda politikusokkal és Vázsonyi Jánossal. Az Újságban jelentek meg cikkeik és a tevékenységükről szóló tudósítások.

Bartha Albert és P. Ábrahám Dezső – nagy ívet húzva meg politikai pályájukon – megszervezték a Független Magyar Polgári Pártot, majd 1943-ban azon kevesek közé tartoztak, akik csatlakoztak a Kisgazdapárt és az SZDP szövetségéhez.

Német megszállás és ellenállás


1944. március elején Bethlennel az élen Rassay, Peyer, Bajcsy-Zsilinszky és mások keresték fel Kállayt, hogy tanácskozzanak Magyarország német megszállásának eshetőségéről. Rassay azt gondolta, a németek tárgyalásokat fognak kezdeményezni, ezek során pedig lehetséges lesz, hogy a kormány a megszállás engedélyezése fejében ellenszolgáltatást kérjen. A legfontosabbnak azt tartotta, hogy ragaszkodjanak a meglevő polgári szabadságjogokhoz, alkotmányos intézményekhez, valamint a zsidóság életének megmentéséhez.

1944. március 19-re virradó éjjel Kállay Miklós és fia, Kristóf, telefonon riasztották a németellenes politikusokat. Azon az éjszakán városszerte sok helyen üzemben voltak a kályhák: elégették a legveszélyesebb párt- és politikai iratokat, miniszterelnökségi, minisztériumi aktákat. Így hamvadtak el például – mint azt Vázsonyi János fiától tudjuk – a Nemzeti Demokrata Párt iratai is.

Március 19-én, vasárnap reggel 8 órakor, megtörténtek az első letartóztatások. Ekkor hurcolták el – más politikusokkal együtt – Rassayt, Bródy Ernőt, Klár Zoltánt, Makay-Petrovics Györgyöt (az Újság főszerkesztőjét), Apponyi Györgyöt, Rátkai Károly unitárius lelkészt. Először a Pestvidéki Törvényszék épületébe kerültek, ahol Rassay egy cellában volt Baranyai Lipóttal, a Nemzeti Bank elnökével, Mónus Illéssel, az ismert szociáldemokrata ideológussal, Malasits Gézával, Sigray Antallal. A Gestapo éjszakánként vitte őket kihallgatásra. Mint utóbb Rassay megírta, az egyik vádpont az volt, hogy „Badoglio-féle átállást akartunk”.

Rassay és az általa képviselt irányzat kiiktatódott az eseményekből. A liberális ellenzék pártjait és lapjait is betiltották. A letartóztatások, noha egyes vezető politikusok, mint Vázsonyi János is, ekkor még szabadlábon maradtak, óriási veszteséget okoztak az ellenzéknek, de teljesen nem bénították meg.

1944 nyarán az „Igaz Magyarok Tábora” nevű szervezet, melynek tagjait az alapos nyomozás sem tudta felderíteni, levelet írt Antal István államtitkárnak: „Az elhurcolt sok derék magyar politikusért Önt és Endre László urat tesszük felelőssé. Talán még annyi idejük van, hogy cimborájuknál, Veesenmayernél elérhetnék, hogy Keresztes-Fischert, Bajcsyt, Rassayt, Kéthlyt stb. visszahozhatnák. Ez esetleg enyhíthetne szörnyű bűnükön.”

A Szent-Györgyi-csoport fegyveres ellenállásra készült. Kisebb csoportokban megkezdték a résztvevők szervezését, kiképzését. Ebben részt vettek s készek voltak vállalni ezt a számukra ismeretlen és idegen harci formát a Nemzeti Demokrata Párt tagjai is. Vázsonyi többször találkozott illegálisan Tildyvel, Szent-Iványi Domokossal.

1944. október 15-e, a nyilas hatalomátvétel, szinte teljesen lefejezte az ellenzéket. Az újabb letartóztatásokat már nem került el sem Vázsonyi János, sem a Szent-Györgyi-csoport legtöbb tatja. (Horváth Zoltánt, a Kossuth Pát egykori tagját, ekkor már kisgazda vezetőt, a nyilasok kivégezték.)

Mindezek ellenére az 1944 őszi–téli akciókban a polgári ellenzék számos tagja vállalt részt. Főleg Supka csoportjához csatlakoztak, s ennek keretében röplapokat terjesztettek, hamis iratokat szereztek és „főhadiszállásukon”, a Pajor Szanatóriumban katonaszökevényeket, zsidókat, baloldaliakat rejtegettek. (Ott is alakították meg a Polgári Demokrata Párt budapesti szervezetét a város felszabadítása után.)

Német lágerekben

Az 1944-ben letartóztatottakat Mauthausenbe, illetve Dachhauba hurcolták. Mauthausenben a 19-es blokkban helyezték el a magyar politikusokat. Rátkai Károly emlékezete szerint Apponyi György lett „a magyar csoport választott vezetője”. A foglyok között politikai nézeteik, személyes rokonszenveik alapján kisebb csoportok alakultak ki. Ilyen volt pl. a Rassay–Sigray–Andorka Rudolf, valamint az Apponyi–Szapáry-csoport. Egy kápó és a lengyel blokkírnok jóakarata révén sikerült elérniük, hogy a leginkább rászorulókat a könnyebb fizikai munkára, így a kertészetbe, osszák be. Sokan azonban még ezt is nehezen bírták.

Napi táplálékuk 30 dkg kenyér, répaleves és egy harapásnyi „Wurst” volt. Október 15-ig azonban a magyar Külügyminisztérium futárszolgálata révén kaphattak – legfeljebb 5 kg-os – élelmiszer-csomagokat. A nyilas uralom idején ez a lehetőség megszűnt, és csak néha-néha kaphattak fél kg-os élelmiszer-küldeményeket. Az utolsó csomag éppen karácsonyra érkezett meg.

A „békebeli” társadalmi-politikai elkülönülés hamarosan a lágerben is érvényesült. A „kaszinóurak” csoportjával szemben kialakult a „proliké”, ahogyan ők maguk nevezték őket. Utóbbihoz tartozott Rassay, Peyer, Rátkai is.

Rassay éppúgy részt vett a deportáltakra kirótt munkában, mint a többség, noha voltak, akik felmentést élveztek (pl. Andorka, Sigray). Nemegyszer előfordult, hogy – Rátkai tanúsága szerint –, a munka után, este hazatérő Rassaynak a felmentettek nem adtak ülőhelyet a barakk egyetlen asztalánál.


Somogyváry Gyula névkártyákat erősített a foglyok rekeszeire, szekrényeire – gondosan feltüntetve minden előnevet, grófi és egyéb rangot, vitézi címet. Ez nemcsak a „prolik” felháborodását váltotta ki, de több „kaszinóúr” jó ízlését is sértette.

1945 májusának első napjaiban amerikai katonák szabadították fel a két tábort. Ezt azonban a deportáltak közül sokan nem érték meg. A lágerben halt meg többek között Pollatschek Elemér, Fellner Frigyes, Szabó Károly (a Kossuth Párt főtitkára), Katona Sándor (az 1918-as Károlyi-kormány államtitkára), baráti Huszár Aladár. Vázsonyi János alig egy-két héttel élte túl a felszabadulás napját.

A demokratikus magyar kormány Rákosi Zoltán és Péter Gábort bízta meg a túlélők hazahozatalával, ami nem volt könnyű feladat, mert nem állt rendelkezésükre elegendő és megfelelő szállítóeszköz. Rassay az utolsó transzporttal, május 21-én érkezett Budapestre. Több liberális politikus azonban, így Fábián Béla, a Nemzeti demokrata Párt egykori oszlopos tagja, külföldön maradt.

Azokban a perekben, amelyeket a háborús politikáért felelős magyar vezetők ellen indítottak, tanúként az ellenzék megmaradt tagjait is kihallgatták. Rassay az Imrédy Béla elleni perben szerepelt, mint a vád tanúja.

2. Képek


1. A vándorló fegyház� �EGY KÉP – EGY ESEMÉNY

STEMLERNÉ BALOG Ilona

A „vándorló fegyház”

A front közeledtével 1945. március 29-én indították útnak Németország felé a sopronkőhidai fegyház mintegy háromszáz politikai foglyát. Huszonegy napos menetelés után érkeztek meg a Chiem-i tó mellett fekvő Bernauba. A foglyokat először a mauthauseni koncentrációs táborban akarták kísérőik leadni, de ott nem fogadták őket. Az amerikai csapatok közeledtével – miután sem elhelyezni, sem ellátni már nem tudták őket – a helyszínre érkező bíróság szabadlábra helyezte a foglyokat. A „vándorló fegyház” feloszlása után együtt maradt egy tizenkét főnyi, főként katonatisztekből álló csoport, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy hazaszállításukról gondoskodjanak, a foglyok nagy része pedig szétszéledt.

Ezt a csoportot szabadlábra helyezésük után Oberaudorfba szállították és egy iskolában helyezték el. A helységbe május 4-én bevonuló amerikaiak először úgy gondolták, hogy a Fütterer volt budapesti német légügyi attasé parancsnoksága alatt működő hadifogolytáborban helyezik el őket, de a magasabb amerikai parancsnokság méltányolta Hardy Kálmán altábornagy tiltakozását, így Ostermünchenben egy nyaralóban várták meg, amíg hazautazásuk elintéződik.

Fényképünk Ostermünchenben készült – ahová május 29-én este érkeztek meg –, valószínűleg június első napjaiban. A képen még rajtalevő Hardy Kálmánt ugyanis június 9-én Nürnbergbe vitték, hogy a háborús bűnösök perében tanúként hallgassák ki.

A képen balról jobbra: Révay Kálmán százados, akit a Bajcsy-Zsilinszky Endre–Kiss János altábornagy vezette ellenállási mozgalom résztvevőjeként előbb halálra, majd tízévi fegyházra ítéltek. Tóth Mihály alezredes, a Lehel úti katonai raktár parancsnoka, katonáit a nyilas uralom ellen „lázította”. Csürös Lajos folyamőr ezredes, a Szent-György Albert-féle ellenállási csoportban vett részt. Vályi-Nagy Tibor repülő orvos őrnagyot a nemzeti ellenállási mozgalom résztvevőjeként 9144 decemberében tartóztatták le. Lázár Károly altábornagy, a testőrség parancsnoka, fegyverrel harcolt a németek ellen október 15-én a Vár védelmében. Horthyval együtt őt is elvitték a németek, majd 1945 januárjában átadták a nyilas hatóságoknak. Ary Lajos ezredes, Nyíregyháza katonai parancsnoka a nyilasok szerint túl hamar hagyta el a várost a közeledő szovjet csapatok előtt. Hardy Kálmán altábornagy a folyami erők parancsnoka október 15-én a háborúból való kiugrás elősegítésére Budapestnél folyami erőket vont össze. Vádlói kezében bizonyíték is volt ellene, egy levél, amelyet a rejtőzködő Szakasits Árpád küldött általa vejének, Schiffer Pálnak a budapesti munkássághoz szóló felhívással. A levél árulás folytán a nyilasok kezére jutott. Hardy Kálmánt halálra ítélték, de kegyelmet kapott. Almásy Pál hadi-műszaki alezredes, akit a Bajcsy-Zsilinszky Endre–Kiss János altábornagy vezette ellenállási mozgalom részvevőjeként halálra, majd 15 évi fegyházra ítéltek. Milassin István hadbiztos őrnagy, a Szent-György Albert-féle ellenállási csoport tagja volt. Utassy Lóránt vezérkari ezredes parlamenterként járt Malinovszkijnál a fegyverszüneti feltételek ügyében, védekezését, miszerint felsőbb parancsra cselekedett, a katonai bíróság elfogadta és felmentették, de továbbra is őrizetben tartották. Zerkowitz Oszkár fivérével együtt (Zerkowitz Péternek csak a homloka látszik a fényképen, Ary Lajos feje felett), a baloldali ellenállási mozgalomban vett részt, főleg értelmiségiekkel, egyetemistákkal volt kapcsolatuk. Ők ketten polgári személyek voltak, életfogytiglan, illetve 15 év fegyház volt az ítéletük.

A fénykép eredetije Almásy Pál tulajdonában van.

2. Képek


1. 1944. október 15. KronológiaKRÓNIKA

ROZSNYÓI Ágnes

1944. október 15.

9.00 óra: A külügyminisztériumban Hennyey Gusztáv miniszter magához kéreti helyettesét, Arnóthy-Jungerth Mihályt, hogy megbízza egy „várható” fegyverszünet diplomáciai előkészítésével. – A kormányzónál a Katonai Irodában a szárnysegédek a már előre megírt hadparancs szövegét készítik elő kiadásra. – A nyilasok a Pasaréten főhadiszállást építenek ki.

9.30 Ifjú Horthy Miklós elhagyja a Várat, hogy jugoszláv partizánokkal tárgyaljon. A németek tőrbe csalják és elrabolják.

10.00 Nagy izgalom a Várban a kormányzó fia elrablása miatt.

10.30 Koronatanácsi ülés kezdődik, ifjú Horthy Miklós elrablása miatt néhány perc késéssel. A kormányzó bejelenti, hogy fegyverszünetet kért. A miniszterek többsége számára ez nagy meglepetés. A kormány lemond, majd régi összetételében újjáalakul.

12.00 Horthy egy másik szobában, a miniszterelnök és a külügyminiszter társaságában fogadja az előzőleg már kihallgatásra jelentkezett Veesenmayert, Németország teljhatalmú megbízottját, és bejelenti neki is a fegyverszünetet. Veesenmayer kéri a kormányzót, hogy fogadja Rahnt, Hitler személyes megbízottját.

12.20 A kormányzó visszatér a koronatanácsba és utasítja Vörös János vezérkari főnököt, hogy adja ki az 1. és a 2. hadsereg számára a titkos hadparancsot. (A titkos hadparancs szövegében Horthy október 14-én állapodott meg Miklós Bélával és Veress Lajossal. Az volt az értelme, hogy vétele után azonnal vegyék fel a kapcsolatot a szovjet hadsereggel és forduljanak szembe a németekkel. A 3. hadseregre nem is számítanak terveikben.)

13.00 Rahn megérkezik és tárgyal Horthyval. – Vörös továbbítja a titkos hadparancsot a vezérkarhoz.

13.10 A rádióban felhangzik a proklamáció. (A mindenki számára kiadott hadparancs szövegét nem tudták beolvasni, mert csak egy példányban készült és ez nyomdában van.) – A Várban teljes a zűrzavar. A kormány tagjai még mindig nem tudják, hogy már 4 napja aláírták az ideiglenes fegyverszünetet. Rahn sem adja fel a reményt a megegyezéshez. – A városban reménykedő emberekkel telnek meg az utcák. Szálasi német védőőrizetben egyedül hallgatja a rádiót: tájékozatlan és tanácstalan.

13.30 A vezérkarnál Vörös János utasítása ellenére akadályozzák a titkos hadparancs továbbítását (Kapitánffy őrnagy).

13.40 Hennyey fogadja a svéd és a török követet. Felkéri őket, hogy közvetítsék a nagyhatalmakhoz a fegyverszüneti kérést. A követek helyeslik a döntést és vállalják a feladatot. – A hadihíradósok főnöke, Porzenszky utasítást ad ki, mely szerint a kormányzóságról jövő semmiféle parancsot nem szabad továbbítani a frontra.

14.30 A proklamáció ismételt felolvasását a rádióban a vezérkar leállítja. – A rádióban indulókat sugároznak.

15.00 Bach-Zelewski támadni akarja Budapestet, de Rahn leállítja az akciót. – A testőrség parancsnoka, Lázár, nyilas mozgolódásról kap hírt. – A nyilasoknak a pasaréti főhadiszálláson fegyvert osztanak. – A Horthyhoz hű katonákat letartóztatják. Az 1. és 2. hadsereg parancsnokai utasítást sürgetnek, de nem kapnak választ. – Közben a rádióban szól a zene.

15.30 Német tankok Budapest utcáin. – A rádiót és a hidakat megszállják a németek. – Budapest utcái elnéptelenednek. Riadalom, bizonytalanság. – Közben a rádióban zene szól.

16.00 Vörös visszatér a vezérkarhoz, ahol a németbarát tisztek nyomására megváltoztatja a hadparancs szövegét. – Szálasit a német követségre viszik, itt már 20–25 nyilas vezető várja, köztük az újonnan felesküdött miniszterek közül Jurcsek és Reményi-Schneller is.


16.30 A proklamáció és a hadparancs megváltoztatott szövegét közli a rádió. További harcra szólítja fel a csapatokat. – Veress Lajost, a 2. hadsereg parancsnokát vezérkari főnöke letartóztatja. A budapesti I. hadtest parancsnokát, Aggteleky altábornagyot tisztjei lefegyverzik.

17.00 Tanácstalanság a Várban. Lakatos új tárgyalásokat kezdeményez a németekkel. – Közben a rádióban zene szól.

18.00 A magyar katonai egységek a fronton és a Budapest körül összevont, Horthyhoz hűnek tartott csapatok átállnak a németekhez. Mindössze a mintegy 300 testőr marad helyén és marad hűséges a kormányzóhoz.

18.30 A pesti utcákat elárasztják nyilas röpcédulákkal. – Közben a rádióban zene szól.

19.00 A németek már a helyzet urai. Követelik a Vár aknazárának megnyitását.

20.00 Horthyék belenyugszanak a fegyverszünet meghiúsulásába, már csak személyes biztonságukat kívánják rendezni.

21.10 A rádióban elhangzik Szálasi – már október elején elkészített – hadparancsa, utána megismétlik Vörös János hadparancsát, majd a KABSZ (Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség) felhívását, mely fegyveres harcra szólítja fel a szövetség tagjait. Szálasi ekkor még a Várban, a német követség épületében az aknazár foglya.

22.00 Lakatos és Vattay – Horthy katonai irodájának vezetője – Horthy és családja számára német védelem alá helyezést kér, esetleges nyilas megtorlás ellen.

22.30 Hosszadalmas alkudozások után Horthy hozzájárul ehhez. – Közben a rádióban zene szól.

24.00 Lakatos és a németek megfogalmazzák Horthy lemondását és már éjfél után aláíratják vele. – Közben a rádióban szól a Himnusz.

2. Képek


1. Pestrõl Szegedre. 1944. II. részSZEMTANÚ

ERDEI Sándor

Pestről Szegedre

Napló és visszaemlékezés 1944

Megelőző számunkban közöltük Erdei Ferenc és Erdei Sándor visszaemlékezéseinek első részét. Erdei Sándor a két testvér 1944. októberi útját írja le Budapestről Szegedre, Erdei Ferenc pedig az első szegedi hetekről számol be. Az alábbiakban mindkét visszaemlékezés folytatását tesszük közzé. Sajtó alá rendezte: Hanák Gábor. (A szerk.)

Ha jól emlékszem, november 17-én jelent meg a Dél-Magyarország első száma, s azután való nap, vagy harmadnap kerültem én Szegedre s beálltam a Szerkesztőségbe. A lapnál már folyt a munka, elég kevesen voltunk. Ott volt a kommunista párt részéről Szirmai István, a kisgazdapárttól Donászi Kálmán, Csányi Piroska, Fábián Ferenc és hamarosan Lökös Zoltán és Örvös Lajos is előkerült. Ezek voltak az állandó munkatársak és persze Erdei Ferenc a felelős szerkesztő. Elég sokat dolgoztunk, hallgattuk a rádiót, Londont, Moszkvát, Budapestet, s ebből állt össze a lapnak a híranyaga, azonkívül ami helyileg föltalálható volt. Én főleg olvasószerkesztői tisztet töltöttem be ott először, azután kulturális vonatkozású dolgokról írtam. Rám nagyon erős hatást tett például a Tovaris P. című szovjet partizánfilm és erről írtam a lapban. Valamilyen módon ezt propagandának neveztem, teljes jóhiszeműséggel tettem ezt, mert úgy éreztem, hogy a film becsületes, tisztességes propaganda. Másnap azonban a városparancsnok magához hívatott, és a propaganda minősítés miatt barátságos helytelenítését fejezte ki. Ez nem propaganda, ez művészet – mondta nekem. Kimentem Tápéra, Sándofalvára, erre, arra, megnéztem, hogy hol mi a helyzet és beszámolókat írtam. Később Szabó Dezső halálára én írtam a lapban egy rövid nekrológot. És írtam jugoszláviai vonatkozású dolgokról. Újvidékről és Szabadkáról jött magyarokkal és szerbekkel úgy érintkeztünk Szegeden, mintha egy ország lettünk volna.

Mi azt reméltük, hogy a testvériség olyan mértékű lesz az országok között, hogy a határok nem számítanak. Ez bizonyára utópista elképzelés volt, de azt, hogy a trianoni határ, azzal a szigorúsággal, amivel aztán visszaállt, csakugyan vissza fog állni, ezt akkor semmiképpen sem gondoltuk. Szóval teli voltunk bizakodással. Még Romániára, Erdélyre is gondoltunk. Én ugyan arra nem jártam, de hát ha sóra meg petróleumra volt szükség, az mind ott jött át valahol a határon. Onnan hozták, Erdélyből. Ez a közlekedés a nép közt, ott Erdély felé is nagyon gyakori volt akkor, akárcsak itt Szegednél a Bácska és Bánát felé.

Érthető, hogy mi is leginkább a kommunistákra voltunk kíváncsiak, azokra, akik Moszkvából jöttek, emigrációból. Bizonyos dolgokat tudtunk róluk. Révai Józsefről akkor tudtuk meg, hogy azonos azzal a Vörös Sándorral, aki a Marxizmus és a népiességről 38-ban írta azt a tanulmányt, amely a bátyámnak is a kezébe került, Donáth Ferenctől kapta, abban az időben, és igen nagy hatással volt rá.

Vas Zoltán rám egy olyan ember benyomását tette, aki rendkívül közvetlen, minden helyzetben gyorsan tájékozódik. A többiek közül kétségtelenül Révai József tette a legnagyobb hatást, ő volt az az ember, akiről, hogy úgy mondjam, valóban sugárzott a szellem és ez minden helyzetben érdekessé tette őt. Mindenki érdeklődött iránta, szóval kétségtelenül megfogta az embert az a modor, és persze a tartalom is, amiket ő mondott. Rajta kívül Farkas Mihály és Gerő Ernő volt az, akivel többször érintkeztünk. Nagy Imre szintén Szegeden volt, de ő ritkán vett részt ezeken a beszélgetéseken. Gerő Ernőt zárkózott, talán rideg embernek ismertem meg. Egy kicsit mintha féltem volna tőle, általában nem éreztem különösebb indítást, hogy vele külön beszélgessek, mint ahogy a Révai esetében ez állandóan jelen volt, hogy kérdeztem tőle, kíváncsi voltam erre vagy arra a dolgára, véleményére, szóval ő állandóan foglalkoztatott. Farkas Mihály egy láthatóan jól tájékozott és taktikailag képzett mozgalmi ember benyomását tette, aki minden részletkérdésében tudta, hogy most mit kell csinálni. A szegedi kommunista pártszervezetnek is gyakorlati tanácsokat adott. Mi ketten a bátyámmal sajátos várakozással voltunk az emigrációból hazatért kommunisták irányában. Mielőtt beszéltünk volna velük, volt egy kis aggály bennünk, a tekintetben, hogy ismerik-e ők eléggé az országot, az országban lévő helyzetet, tudják-e, hogy mihez köll igazodni, hogyan kell a dolgokat kezdeni. A kezdeti aggályainkat ők teljes mértékben eloszlatták, amikor a programjuk részleteiről kezdtek beszélni. Az hittük, hogy pl. a földreformról meg kell győzni őket, de láthatóan azt a tanulságot, amit a 19-es proletárdiktatúra sorsából le kellett vonni, azt a mezőgazdaságra vonatkozóan nagyon komolyan vették.


Mi – én itt elsősorban a magam nevében beszélek, de Ferencnek is ugyanaz volt az álláspontja – valóban nem akartunk kommunista párttagok lenni. De a kommunistákkal együtt dolgozni nagyon akartunk, sőt el se tudtuk volna képzelni az új helyzetet a kommunisták vezető szerepe nélkül. És ez a várakozásunk az első időkben teljesen kielégítő feleletet kapott.

A Nemzeti Függetlenségi Front alakuló nagygyűlése december 2-án vagy 3-án volt a szegedi színházban. Ez a nagygyűlés igazi fölszabadultságot fejezett ki: fogjunk össze, építsük újjá az országot. Ez az új ország demokratikus legyen, szabad legyen, és valahogyan majd szocialista is legyen.

Így korán előkerült a földreform kérdése. Annak is Révai volt elsősorban a szóvivője, hogy a földreform előkészítését azonnal el kell kezdeni. Ezt a bátyámnak, Ferencnek is magyarázta, mert hisz tőle várták a földreformjavaslat kidolgozását. Ferenc ennek megfelelően gondolkozott erről a dologról. Konkréttá ez akkor vált, amikor Debrecenben az ideiglenes kormány megalakult. Hozzálátott a földreformjavaslat előkészítéséhez. Ebben a munkájában segítségére voltak kommunista, parasztpárti szakemberek.

Január 14-én közölte a debreceni Néplap a tervezetet. A közlést erős vita előzte meg, s a javaslat már úgy jelent meg, hogy azzal nagyjából minden párt egyetértett. Közismert dolog, hogy vita volt a parasztpártiak és a kommunisták között a meghagyandó paraszti birtoknagyság körül. A kommunisták 200 holdat javasoltak, a parasztpárt javaslata 50 hold volt. Ehhez Ferenc egy darabig ragaszkodott, azután meggyőzték őt arról, hogy most nem kell megosztani a birtokos parasztságot, tehát a lehető legfelső határig el kell menni a parasztbirtokok meghagyásában, mert az egység így jöhet létre.

Ez elsősorban taktikai lépés volt. A kommunisták természetesen tisztában voltak azzal, hogy az osztályrétegződés a paraszttársadalmon belül hogyan alakul, és avval is, hogy 200 holdon csak béresekkel, bérmunkásokkal lehet dolgozni. Tehát ők tudták, hogy eljön az az idő, amikor ez összeütközést okoz, és akkor majd ezt az ütközést végig kell vinni megfelelőképpen. De addig az ideig, amíg ez komolyan műsorra nem kerül, addig tartjuk magunkat ehhez a megállapodáshoz. Ez taktikai meggondolás, de nem tisztességtelen meggondolás volt. Mi különösen érzékenyek voltunk ebben a dologban, mert valahogy egyrészt volt vennünk egy rendkívül erős törekvés az iránt, hogy a munkásosztállyal, a munkásosztály pártjával szövetségben legyünk, együtt dolgozzunk. Ugyanakkor az is ott volt mindig, hogy közben mi lesz a parasztokkal. Addig, amíg a földreform tart, addig nagyon világos volt a dolog, hogy földhöz kell juttatni mindenkit, akit lehet. Hogy utána majd hogyan következik a dolog, arról ki-ki a maga módján gondolkozott. Ferencnél természetes volt, hogy ő a szövetkezés útján kereste a megoldást, hiszen nála ez azelőtt is előtérben állt. Mi éberen figyeltük, hogy a kommunisták hogyan nyilatkoznak erről, de hát az első időben nem volt e körül semmi baj, egészen 1948 nyaráig. Sőt bizonyos túlbuzgalmat is tapasztalhattunk a parasztok megnyugtatását célzó igyekezetben. Ilyen túlbuzgalomnak tartom a 47-es választás idején a kommunista párt plakátját, amely egy parasztembert ábrázolt, aki széttárt karjával védelmez egy piroscserepes tanyát. A plakát szövege úgy szólt, hogy a kommunisták védik a kis magántulajdont.

Azt akarom még nagyon hangsúlyozni, most visszagondolva azokra az időkre, hogy mennyire fontos volt számunkra is, Veres Péter számára is, hogy a kommunisták ne legyenek népszerűtlenek. Tehát az ő népszerűségükért, a néppel való széles kapcsolatukért mindig aggódtunk. Ez valahogy benne volt a levegőben, hogy ez kell az országnak, a társadalomnak. Mert főleg az első időkben azt is éreztük, hogy itt változatlanul sok ellensége van a kommunistáknak, tehát melléjük kell állni egy sereg kérdésben, mert lényegében nekik van igazuk. Ezt én most különösen azért hangsúlyozom, mert azóta sok minden történt. Voltak sötét időszakok, s ahogy ma sokan visszagondolnak a 45 utáni első évekre, esetleg elhomályosodik az emlékezésben az az eleme az akkori helyzetnek, hogy aki a koalíciós időkben komolyan akarta az ország szabadságát és demokratizálódását, annak a kommunisták mellett kellett állnia. És ennek az ekkori helyzetben minden következését vállalni kellett.

Erdei Ferenc naplójából

1944. december 17. vasárnap

Drága Cikám, vége annak a nyugalomnak is, ami eddig volt. Kedden este megjött a parancs, hogy menjünk Debrecenbe valami előkészületre. Szerdán reggel elmentünk. Nemzetgyűlésnek és kormánynak az előkészítéséről volt szó. Kiderült, hogy irtózatos feladatot kell vállalnom: a belügyminiszterséget. Ez pont az, amire nem készültem, de nem lehet kitérni. – A hét elején tovább viharzottak a politikai harcok az újság körül és a szegedi fórumon. Most már gyakorlottabb és erélyesebb lettem, valamit megtanultam abból, amit politikusnak tudni kell. Sohasem megijedni és mindig tudni, hogy mit akarjon az ember. Ezt azonban csak egy szerkesztőség és egy nemzeti bizottság erejéig tanultam meg, s itt sem hibátlanul.


December 24.

20-án szerdán értünk Debrecenbe. Itt már együtt volt a nép gyülekezete: 230 követ, 68 kommunista, 58 kisgazda, 34 szocdem, 17 parasztpárt, 7 plg. dem. és 24 párton kívül. Csütörtökön kezdődött a nemzetgyűlés. Történelem volt. Bár csak olyan, amilyenre ez a nép most képes.

Pénteken történt a kormányalakítás és nem minden kulissza mögötti birkózás után lettem belügyminiszter és kaptam egy kommunista és egy kisgazda államtitkárt. S pártunk egy fm.ügyi államtitkárságot Szabó Ferenc orosházi gazd. isk. tanár személyében.

Szombaton az első minisztertanács volt, s utána a nép elment haza ünnepelni.

December 31.

Az ünnepekre való tekintettel megengedtem magamnak egy-két privát órát, ami úgy ment végbe, hogy elmentem Juhász Gézáékhoz és ott irodalomról és egyéb privát dolgokról beszélgettünk. Van egy finom, szép és széplelkű felesége, Gulyás Pálnak a húga, és van egy leánya is, aki túlfűtött, rajongó hölgy az új világ eszméiért, ezért ennek megfelelően zavart is. De kedves, okos meg szép is, tehát csak nem nélkülöztem a földi javak legbecsesebbjét, a finom női atmoszférát. Ez volt kifelé. Némely meggondolkoztató órában elővettem magam, hogy miképp is vagyok hát politikus és hogyan is csináljam a dolgom. Kiderült, hogy politikus tudok lenni, már sokat megtanultam, de nem érzem még a komoly becsvágyat e vonatkozásban. Éppen úgy tudom csinálni, mint akármit, tehát egészen jól, de nem átütő erővel. Viszont a helyzet, amiben vagyok, nagyon komoly és magában véve igen fontos, tehát bele kell növekednem. Megpróbálom, mert nem idegen tőlem.

Voltam Hajdúszoboszlón, ahol a város elöljárósága fölajánlott egy irhabundát. Ezt mérték rám és evvel kapcsolatban egy estét töltöttem a nép körében, s azt hiszem megtaláltam azt a hangot, ahogy egy népi miniszternek kell viselkedni. Ez nagyon fontos. Vegyes elemekből kell indítani a struktúra-képződést, s ezt már meg kell kezdeni.

1945. január 13.

Nagyon sokat dolgoztam, mert a minisztérium mellett a párt ügyében is sokat kell buzgólkodni. Megcsináltuk a földreform javaslatunkat és holnap, vasárnap meg is jelenik. Ugyanakkor az országban nagyon sok helyt gyűlést tartunk, ahol nyilvánosságra hozzuk a nagy fúrót. Biztosítva van, hogy a két szocialista párt is támogatja, tehát igen fontos lépést tesz a párt. Közben benn a minisztériumban is zajlik a munka. Egy dolognak rájöttem az ízére, nevezetesen a deputációk fogadására. Közvetlenül és nagyon határozottan mondom el nekik a helyzetet kérdéseikre és mindegyik meghatódva távozik. Ez igen jóízű és nekem tetsző dolog.

Két nagy dolog foglalkoztat bennünket. A rendőrség reformja, ami már elvi kérdéseiben tisztázott és már a kivitel halad előre. A másik a közigazgatás újjászervezése komolyan önkormányzati alapon. Ez nagy dolog és van néhány részlete, ami korszakalkotó lesz. Látod, már ambicionálom ezt. Persze a tanyai közigazgatás is beletartozik.

Január 20.

Megjöttek az első pesti hírek a pesti állapotról szemtanúk által. Nyugtalanít a te sorsod, de nem tudom elhinni, hogy neked bajod lehetett. Most már biztos, hogy én legelőször megyek a kormányból, de még ez is késik.

Miközben Pestre készülünk, változatlanul működik a kormány és akarva nem akarva mind nagyobb szerepet játszom benne. Most már egészen jól tudom a politika nyelvét és megérzem, hogy mikor mit kell tenni. Bevallom, nagyon érdekes és van benne annyi izgalom, mint a tudományos kutatásban. Még csak azt nem tudom, hogy szilárdan és félreérthetetlenül elutasítsam az embereket. De már ezt is tanulom és nem lesz hiba ebben sem.

2. Képek


1. Oszd meg és uralkodj! Kelet-európai államfõk HitlernélKÖZÖS DOLGAINK

RÁNKI György

Oszd meg és uralkodj!

Hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában Ránki György „Hitler és a kelet-európai államfők” című dokumentumkiadványa. (A szerk.)

Hitler számára délkelet-európai tervei megvalósítását könnyítette, hogy bátran számíthatott az itt élő kis országok állandó ellentéteire. Nem volt túl nehéz diplomáciai feladat, hogy tudatosan kihasználja ezeket az ellentéteket, a német politikát pedig a rendfenntartó, igazságteremtő erőként állítsa be, s úgy tüntesse fel, hogy védelmezi az egyiket a másikkal szemben.

Az „oszd meg és uralkodj! politikáját az is lehetővé tette, hogy szinte valamennyi ország hol nyíltan, hol burkoltan, hol megvetésre késztető hízelgéssel, hol csak a hatalmi helyzetet reálisan tudomásul vevő megadással állandóan versenyt futott Németország kegyeiért. Ebben a sajátos vetélkedésben mindvégig lényeges szerepet játszott – saját „érdemeik” és „hűségük” kiemelése mellett – a szomszéd vetélytárs denunciálása. Vázoljuk fel az ellentétek tudatos kihasználásának taktikáját, valamint a kölcsönös vádaskodások áradatát.

Hitler és Tiso

Hitler a szlovák követtel 1939 októberében tárgyalva tudatosan fokozta a diplomatában azt az érzületet, hogy államát a magyarok fenyegetik. A kancellár elmondotta, hogy hosszú ideig ő is az 1000 éves magyar birodalom részének tekintette Szlovákiát.

A magyar politikusokkal tárgyalva nem sok szó esett Szlovákiáról. A magyarokat többnyire Románia foglalkoztatta. Viszont Tisóval folytatott tárgyalásai során Hitler a „magyar veszélyt” igyekezett Damoklész kardjaként a kevés politikai önbizalommal rendelkező és a magyar vezetőkkel szembeni kisebbségi érzésektől sem mentes szlovák politikus feje fölött lebegtetni.

1943-ban arról beszélt, hogy Németország meg fogja védeni Szlovákiát Magyarországgal szemben, és amíg Németország létezik, Szlovákiának nem kell félnie a magyaroktól. Hitler becsmérelte a magyar vezetést, mert – ellentétben a szlovák kormánnyal – nem tett eleget követeléseinek a zsidókérdés „megoldására”. Tiso rájátszva erre a kritikára, a szlovákok elnyomása miatt emelt panaszt és arról szólt, hogy a frontra küldött magyar csapatok sorában aránytalanul sok szlovák nemzetiségű található.

A beszélgetés lényegére azonban Hitler akkor tért rá, mikor felvetette, hogy vajon nem volna-e szükséges a Kis-Kárpátokban néhány német bajonettet elhelyezni, azaz a magyar veszélyre hivatkozva Szlovákia németek megszállta területét lényegesen kiterjeszteni.

1944-ben Tiso nagy örömmel üdvözölte Magyarország német megszállását, amely szerinte nemcsak stratégiailag volt jelentős, hanem politikai és társadalmi megkönnyebbülést hoz Magyarországon. Ismét kijelentette: Magyarország azért nem küldött csapatokat eddig a keleti frontra, illetve főleg nemzetiségi alakulatokat küldött, hogy a háború után erős hadseregével visszaszerezze régi területeit. Most viszont a Führer intézkedései következtében kénytelen leszek ténylegesen magyar hadosztályokat a frontra küldeni.

Tiso a magyar uralkodó osztály romlottságáról beszélt, a népet kiszipolyozó zsidókról és mágnásokról. Hitler szerint „Magyarország különösen alkalmas a kommunizmusra. Ott a felső rétegek kizsákmányolják a népek, amelyről Horthy is csak igavonó baromként beszél. Az ország tele van angolokkal, amerikaiakkal és lengyel menekültekkel, sőt még német emigránsokkal is.” „Horthy képtelen átlátni a helyzetet, mivel teljesen zsidóérdekeket képvisel.” Most viszont más helyzetet teremtett az ország német megszállásával, „most mindenképpen többet kell a magyaroknak teljesíteniük, mint az első világháború idején, mikor nagyon kevéssé járultak hozzá Németország és Ausztria erőfeszítéseihez”.

Hitler és Horthy


Szlovákia azonban annyira Hitler kreatúrája volt, annyira nem volt önálló tényező a térség politikai életében, hogy csak kis parasztfigura lehetett Hitler délkelet-európai sakktábláján. Az „oszd meg és uralkodj” klasszikus játszmáját román–magyar viszonylatban játszották, ahol a bábok küzdöttek az ellen, hogy bábként kezeljék őket, és igyekeztek saját önálló mozgásterület és manőverezési képességüket – amennyire lehetséges – fenntartani.

Az 1940-es második bécsi döntés történelmi körülményeinek megértéséhez hozzátartozik, hogy Hitler a már-már háborúval fenyegető román–magyar feszültség valamiféle megoldását elkerülhetetlennek tartotta. Természetesen őt nem az eredeti vita igazságos rendezése foglalkoztatta. A bonyolult népességi viszonyokat a német vezető is ismerte. Bár a második bécsi döntés nem elégítette ki a Románia 2/3-ára irányuló magyar követeléseket, arra alkalmas volt, hogy mind Magyarországot a szerzemény védelmének vagy bővítésének a reményével, mind pedig Romániát a további érvágás elkerülésének és az elvesztett terület visszaszerzésének hitével, Hitler maga mellé állítsa.

A második bécsi döntés önmagában, valamint a Magyarországhoz csatolt közel egymillió román és a Romániánál maradt fél millió magyar lakossal, egyébként is megteremtette az állandó feszültség tűzfészkét, és fenntartotta a további egymás ellen való kijátszás, beavatkozás lehetőségét. Ezt még fokozta a magyar szoldateszka szűklátókörű bosszúvágya, mely az észak-erdélyi bevonulás után néhány helyen véres kegyetlenségeket hajtott végre – Teleki és kormánya legnagyobb megdöbbenésére.

A második bécsi döntéssel kapcsolatos német álláspontot legjobban Ribbentrop német külügyminiszter megjegyzése világította meg, amelyet Simanovnak, bolgár kollégájának tett: „Mi sem bizonyítja jobban, milyen igazságos volt a második bécsi döntés, mint az, hogy kihirdetése után a román külügyminiszter elájult, a magyar külügyminiszter pedig bejelentette lemondását.”

Hitlernek a magyar politikusokkal folytatott tárgyalásairól kevés jegyzőkönyv maradt fenn. Továbbá – úgy tűnik – 1944-ig nagyobb „tartással” is viselkedtek, mint a románok. Ezért a román kérdés nem foglalt el olyan nagy helyet a német–magyar tárgyalások jegyzőkönyveiben, mint a magyar kérdés Hitler és a román politikusok megbeszélései során. Magyar részről két idevonatkozó adatunk van, közülük csupán Bárdossy 1941. március 21-i beszélgetései tartalmaztak felkínálkozást, további területnyereség fejében. „A magyar külügyminiszter – szól a jegyzőkönyv – ... biztosítja a Führert, hogy a Németországhoz való hűség különös jelentőségű az egész magyar nép számára. Magyarország helye Németország oldalán van ebben a háborúban, éppen úgy, mint a jövőben, mind geopolitikai és érzelmi, mind szellemi és gazdasági okokból. Különösen hálásak vagyunk Hitler azon ígéretéért, hogy bármilyen nehézség esetén bizalommal fordulhatunk a Birodalomhoz segítségért. A bécsi döntéssel kapcsolatban Bárdossy úr kijelentette, hogy Magyarországon megértik a kompromisszumos megoldás szükségességét. Magyarország most nem kíván elégedetlenkedni, de reméli, hogy valamikor később Magyarország javára változtatást eszközölnek, mely egyébként gazdasági szempontból Németország érdeke is. A továbbiakban ismételten hangsúlyozta, hogy Magyarország milyen hasznos funkciót tölt be Németország szempontjából, mint valamiféle Dél felé közvetítő ország.” Bárdossy itt az 1940. év ősze óta hangoztatott magyar politikai koncepciót erősítette meg, melyben Magyarország szerepét a németek délkelet-európai szövetségi rendszerében mint a primus inter pares-t (első az egyenlők között) szerette volna meghatározni.

Bárdossy megjegyzése még a német győzelmi periódusban fogalmazódott meg. Horthy 1943. áprilisi látogatásakor tett megjegyzése viszont a német hanyatlás szakaszában már jóval óvatosabb volt: „Távol áll tőle – mondta a kormányzó –, hogy fúrja Romániát, de felolvas egy Erdélyből származó levelet, mely szerint a román király kijelentette, mihelyst elérkezik a kellő pillanat, szakítani fog Antonescu németbarát politikájával, és a román politikát a természetes érzelmek irányába fogja továbbvinni.” Nem kétséges, hogy Horthy – aki éppen akkor hallgatta végig Hitler hosszú tirádáját a magyar külpolitika megbízhatatlanságáról és a Nyugaton folytatott béketapogatózásokról – ezzel a megjegyzéssel Magyarországról Romániára akarta terelni a megbízhatatlanság gyanúját. Az agg kormányzó nem tudhatta, hogy Hitler pár nappal korábban – ha jóval kevésbé éles hangnemben is – Antonescunak is előadott egy ilyen listát; ahogyan Horthynak a miniszterelnökét, Kállayt, úgy Antonescunak a helyettesét (névrokonát), Mihai Antonescut vádolva. Hitler a románokkal oly módon tárgyalt, hogy fenyegette őket a magyarokkal, majd bírálta előttük Magyarországot, hogy erősítse a román vezetőkben a hiedelmet: a németek oldalán vívott háborújuk meghozza gyümölcseit, Németország mindinkább Romániát tekinti jó szövetségesének és az erdélyi kérdésben is az ő álláspontjához áll közel.

Hitler és Antonescu

A román vezetés, pontosabban Antonescu, vakbuzgalommal harcolt a németek elsőszámú csatlósa szerepéért. Hatalmas katonai áldozatokat hoztak a szovjet fronton, melynek valóban elképesztő méreteire hivatkozva egy alkalmat sem mulasztottak el, hogy a viszonylag gyenge magyar részvételt szóvá tegyék. Vádaskodtak Magyarország ellen a zsidó lakossággal való viszonylag jobb bánásmód és a nyugati hatalmakkal való titkos


tárgyalások miatt; biztatták Hitlert az ország megszállására, és felajánlották ebben a részvételüket. Mindezt azért, hogy Hitler, legalábbis szóban, nyilvánítsa semmisnek a második bécsi döntést és helyezze kilátásba, hogy a területet Romániának visszajuttatja. Szomorú és megdöbbentő történet ez.

Az első bemutatkozó látogatás, az ismerkedés nehézségei után Antonescu Hitler legmegbecsültebb szövetségesévé vált. 1941 januárjában a Vasgárda lázadásakor a német politika nem a fasiszta párt, a Vasgárda, hanem Antonescu és a hadsereg mellett döntött. A látogatások mind gyakoribbak, a beszélgetések mind hosszabbak és meghittebbek. Antonescu volt az első külföldi személyiség, akinek Hitler a legmagasabb német katonai kitüntetést átnyújtotta, és akinek hajlandó volt német hadtestek felső parancsnokságát is átengedni. Antonescu – miután biztosította Hitlert csodálatáról, hűségéről és közölte, hogy minden, ami korábban rossz, vagy Berlinnek nem tetsző volt a román politikában, az a bolsevizmus és a zsidók műve volt – rátért Magyarország elleni panaszaira. Ezek egy részét a magyar hadsereg brutalitásai, bizonyos atrocitásai – így számos román nemzetiségű lakos kiűzése Észak-Erdélyből –, könnyen „szállították” a román állam vezetőjének, aki a számokkal viszont már egészen önkényesen bánt. Történelmi fejtegetéseiben a korabeli román sovinizmus ismert téziseit visszhangozta. A románoknak a szlávok, tatárok, magyarok ellen vívott 2000 éves harcairól szólt, hangsúlyozva, hogy sem az etnikai, sem a történelmi adatok nem támasztják alá Magyarország igényét, hiszen Erdély ténylegesen csak 50 évig (ti. az 1867-es osztrák–magyar kiegyezéstől) volt a magyarok birtokában, a székelyek pedig nem is magyarok. Hitler volt annyira ügyes politikus, hogy „megértse” Antonescu haragját és fájdalmát.

Mihai Antonescu román miniszterelnök-helyettes – 1941. november 28-án – a magyar támadásokra, határsértésekre hivatkozva arra utalt Hitler előtt, hogy ez megzavarhatja Románia belső rendjét és ellenállóképességét, majd jelezte, hogy „Románia, Bulgária, Szlovákia és Horvátország között szorosabb kapcsolatok alakulhatnak ki és kéri a Führert, adjon tanácsot Romániának, vajon helyesli-e az ilyen kapcsolatrendszer kialakítását vagy sem.”

A volt kisantant német védnökség alatt történő újraélesztése tehát világosan megfogalmazódott. A magyar–német viszony ez időben – Ribbentrop kifejezésével – „mézesheteit” élte. Ezért Hitler a revánstörekvések támogatása helyett inkább orosz területeket ígért M. Antonescunak. „Romániának, mint Németországnak – mondotta – Keleten hatalmas területeket kell benépesítenie. Román és német érdekek itt egybeesnek és biológiai döntéseket kényszerítenek ki, nevezetesen, hogy Romániának a most megszerzett területek megtartása érdekében minél többet kell saját lakosságából oda kitelepíteni, mégpedig egészen ezeknek az új területeknek legszélső határáig. A Führer az is megértené, ha Románia nemcsak régi határai visszaállítását követelné, de igényt tartana ezek biztosítása céljából egy megfelelő védőövezetre és Odesszára is.”

1942 februárjában az első súlyos vereségek után, Antonescu egyre agresszívebben lépett fel Magyarországgal szemben – zömmel hasonló magyar lépésekre hivatkozva – és mind határozottabban kérte Németország hivatalos állásfoglalását. „Románia a közös háborúra mind ez ideig 200 milliárd leit áldozott és 700 000 embert mozgósított.” A román veszteségeket a következőkben jelölte meg: 5400 tiszt = a tisztikar 25%-a, 130 000 közlegény = 23%-a a legénységi állománynak. „Az újra feltöltött és felszerelt román hadsereggel – ígérte – mindig Hitler rendelkezésére áll, és kész egészen a Kaukázusig, sőt ha kell, az Urálig előnyomulni.” Viszont mit tesz ezalatt Magyarország? Miközben ők mind több búzát és olajat szállítanak, addig Magyarország állandóan Romániát fenyegeti. A román nép azt követeli, vagy Magyarország is vegye ki megfelelő részét a közös háborús erőfeszítésekből, vagy vonják le a megfelelő következtetést. Hajlandó 1 millió embert is a németek szolgálatába állítani, de biztosítékot kell kapnia, hogy Magyarország sem most, sem a háború után nem kerül kivételezett helyzetbe.

Az események sajátos értelmezésével, nem mellőzve a korábbi román politikára vonatkozó kritikai megjegyzéseket, Hitler a Szovjetunió elleni háború elsődlegességét hangoztatva próbálta Antonescut megnyugtatni. Mint mondotta, Ribbentrop és Keitel nemrég Budapesten tett látogatása éppen azt a célt szolgálta, hogy a magyarokat nagyobb véráldozatra bírják, és ezt – úgy tűnik – sikerült elérni. Antonescut ez szemmel láthatóan nem nyugtatta meg, „még egyszer visszatért Románia áldozataira. Utalt az infláció veszélyére és a 34 milliárdra rúgó állami kiadásokra. Említést tett arról, hogy az 5 300 000 tonna kitermelt olajból 3 900 000 tonna a tengelyországokba került, és azt állította, hogy az ország olajexportjának 80%-a Németországba és a tengelyhatalmak területére irányul. Az a tény, hogy Magyarország viszonylag csekély mértékben vesz részt a háborúban, Romániát a legnagyobb aggodalommal tölti el a háború utáni idők tekintetében”.

A végső játszma

Feltehetnők: a háború utolsó szakaszában, mikor már mindkét ország vezető körének nagy része a nyugati


hatalmakkal való különbékében látta a katasztrófa elkerülésének lehetőségét, Hitlernek nem volt többé módja arra, hogy uralmát a térségben a magyar–román ellentétek kijátszásával tegye szilárdabbá. Nem ez volt a helyzet. Sőt olyannyira sikerült Antonescut Észak-Erdély mézesmadzagjával Hitlernek maga mellé állítania, hogy a román vezető nemcsak támogatójává, de egyenesen ösztönzőjévé vált Magyarország német megszállásának. Mi több, hajlandónak mutatkozott abban közreműködni. Hitlernek azonban nem a román segédkezés kellett – nagyon is tisztában volt azzal, hogy ez inkább ártana, mint használna szándékai megvalósításában –, hanem a részvétel ígérete, amellyel – úgy tűnt – kellően megzsarolhatja a magyarokat.

1944. február 26-án, a beszélgetés végén, az eddigi gyakorlattól eltérően, a kancellár hozta szóba a magyarokat. Látszólag mellékesen közölte, hogy levelet kapott Horthytól, melyben a kormányzó a magyar csapatoknak a szovjet frontról való visszavonását kéri.

Antonescu nagy buzgalommal tért vissza a témára, mondván, hogy a magyarokban nem lehet megbízni, és Hitlernek komolyan foglalkoznia kell Magyarországgal. Hitler erre ígéretet is tett neki.

Ezek után Antonescu Ribbentropnak részletezte Magyarország elleni panaszait:

„Utalt arra, hogy Magyarország 1919 után azonnal átállt az angolok oldalára, abból a célból, hogy revíziós követeléseit érvényesítse, majd 1935 után ismét Németországhoz csatlakozott. Ha Magyarország, mint kis ország, most veszi magának a bátorságot, hogy a kormányzó a Führerhez intézett levelében valamennyi magyar egységnek az anyaországba való visszatérését követelje, akkor Magyarország nyilván bizonyos biztosítékokat kapott az ellenféltől. Őrá is gyakoroltak nyomást otthon, hogy kérje a román csapatok hazatérését, de ő erre nem volt hajlandó. ...A csapatok hazatérésére vonatkozó követelés gyakorlatilag a szövetség felmondását jelenti. Ezért közbe kell avatkozni Magyarországon, méghozzá lehetőleg azonnal, nehogy a helyzet rosszabbodása esetén egy bizonytalan Magyarország a front mögött rendkívüli helyzetet teremtsen. ...Egymillió román katona fog a közös harc rendelkezésére állni, ha egyszer a magyar veszélyt kiküszöbölik” – tette hozzá, mintegy a megszállást sürgetve a román államfő. A románok és magyarok egymás elleni kijátszása 1944 márciusában is – úgy tűnt – ismét mesterien sikerült. Horthy azt állította, hogy döntésében, amely szerint a helyén marad, nagy szerepet játszott, hogy így elkerülhetőnek látszott a megszállásban a román haderő részvétele, amivel Hitler megfenyegette őt Klessheimben.

Március 23-án Hitler ismét magához kérette a román generálist, akivel négyszemközt a következőket közölte: „Magyarország illojális magatartása következtében – mivel a bécsi döntést sem Románia, sem Magyarország nem tette magáévá, Olaszország pedig kivált –, Németország nem tartja szükségesnek, hogy továbbra is mint a bécsi döntést garantáló hatalom funkcionáljon. Kéri viszont Antonescut, hogy ezt a közlését a legszigorúbban kezelje; a megfelelő pillanatban ezt ő (Hitler) majd nyilvánosságra hozza. Most azonban még közös a román és német érdek, hogy Magyarországon egy partizánháborút elkerüljenek, mivel minden német hadosztályra szükség van, melyet nem kell lekötnie Magyarországon és a frontra lehet küldeni.”

Antonescu a válaszában kifejtette: „Neki semmi bizalma sincs Magyarország iránt, mivel nem a magyar nép határozza meg az ország sorsát, hanem a zsidók, akik a politikát irányítják. Így volt ez korábban, így van ez ma, és így marad a jövőben is.” Óvta Németországot, hogy egy felfegyverzett ellenséget épségben hagyjon, mely adott pillanatban hátba támadhatja a frontot. Ezért véleménye szerint jobb mind hamarabb lefegyverezni a magyar hadsereget.” Antonescu – miután többször kifejezte háláját az Észak-Erdéllyel kapcsolatos közlésért – ismét hangsúlyozta a magyarok megbízhatatlanságát: „A magyar nemesség nagy része vagy zsidó, vagy angol, illetve amerikai nővel házasodott, csak saját érdekeikért fognak harcolni. Ezért viszont mindenre képesek.”

A másnapi beszélgetés során Hitler bejelentette, hogy Erdélyt hadműveleti területnek nyilvánítják, és onnan valamennyi magyar csapatot kivonatnak. Antonescu ezt örömmel nyugtázta, és még egyszer jelezte, hogy hadserege, amennyibe kell, kész részt venni Hitler oldalán a Magyarország elleni harcban. „Javaslatot tett arra vonatkozóan, hogy a magyar-Erdélyből (ti. Észak-Erdély) származó román menekültekből, akik vissza akarnak térni magyar-Erdélybe, esetleges partizánháború kitörése esetén, román partizánegységeket lehetne alakítani, akiket be lehetne vetni a magyar partizánalakulatok ellen.”

Mindenesetre sürgette, hogy a magyar csapatokat minél hamarabb távolítsák el Észak-Erdélyből, nehogy azok a hegyekbe húzódjanak, és mint a szabadcsapatok, veszélyeztessék a román hadsereg összeköttetési vonalát.

Hitler ígéretét az események új fejleményei – nevezetesen az, hogy a magyar hadsereg nem került lefegyverzésre, és bevetették a szovjet fronton – miatt csak részben tartotta meg. Igaz, hogy a frontra küldött I. magyar hadsereg alakulatainak többsége a korábban Erdélyben állomásozott magyar hadosztályokból származott, de Észak-Erdély teljes magyar katonai kiürítésére nem került sor.


Az események felgyorsulása miatt ez a kérdés nem vetődött fel ismét. Midőn Antonescu utoljára járt Hitlernél (1944. augusztus 5. ), az aktuális katonai kérdések mellett itt már a magyar kérdés csak nagyon mellékesen került szóba. Bár egy rövid megjegyzés, melyet Antonescu megkockáztatott, nem érdektelen. A román kormányfő ismét kételyeinek adott kifejezést Magyarország magatartása iránt – mivel az szerinte továbbra sem harcol. „Ha ott ma oroszok betörnek és Erdélyen keresztül Románia felé törnek előre, az egész ország nyitva áll előttük, mivel a román hadsereg a keleti fronton állomásozik.” Befejezésül biztosította Hitlert, hogy „Németország egyetlen szövetségese sem olyan lojális, mint Románia. Románia Németország oldalán marad, és az utolsó lesz, amelyik a Birodalmat elhagyja.” Még három hét sem telt el, Antonescu szavait az események megcáfolták. Románia sikeresen kiugrott a háborúból és a magyar hadsereg került jórészt abba a helyzetbe, melytől Antonescu Románia vonatkozásában – egy esetleges magyar kiugrás esetén – „óvta” Hitlert.

2. Képek


1. Imrédy Béla vagy Hanzély Imre? Málnay Levente: Ítélet és igazság címû filmjérõlFIGYELŐ

SIPOS Péter

Imrédy Béla vagy Hanzély Imre?

A Magyar Televízió 1982. március 4-én bemutatta az Ítélet és igazság c. tévéfilmet. Thurzó Gábor: Az oroszlán torka c. novellájából Málnay Levente írta a forgatókönyvet és ő rendezte a darabot. Mindkettő főszereplője Hanzély Imre, volt miniszterelnök háborús bűnös, akit a Népbíróság halálra ítélt és kivégeztek. A cselekmény bonyolítása során a tévéfilmben elhangzanak eredeti hangfelvételek, valamint olyan utalások a kor politikatörténetére, amelyek egyértelművé teszik, hogy Imrédy Béláról, az 1930-as esztendők és a következő évtized első felének tekintélyes politikusáról van szó.

Nincs szükség a tényekkel való önkényes játszadozásra. Thurzó Gábor ezt nem tette. Az író tartózkodott attól, hogy novellájában közvetlen történeti utalásokkal mintegy azonosítsa a főhősét – Hanzélyt – Imrédyvel. Csupán kevés elszórt és finomra szőtt célzásból jöhet rá a kor szemtanúja (a novellát Thurzó 1949-ben írta), hogy Hanzély megalkotásánál az író Imrédy Bélára gondolhatott. De csak úgy, mint akinek a gyóntatópapjával folytatott párbeszéde élete utolsó éjszakáján kettős jelentéstartalmat fejez ki.

Az egyik, az országot a fasiszta tengely oldalán a pusztulásba sodró bel- és külpolitikában, a zsidóirtásban vezető tisztségek viselésével részes háborús bűnösök kísérlete az erkölcsi felelősség elhárítására. A konkrét vonatkozáson túl azonban Thurzó kibontja azt a gyakori politikus magatartást, amely minden antihumánus, kegyetlen cselekedetet valamilyen fennkölt elv, „közösségi érdek” ürügyén jogosnak ítél, amely önmaga esetleges kételyei, lelkiismeret-furdalása elől a „cél szentesíti az eszközt” szentenciában keres menedéket. „Nem mondtad azt, hogy a gyilkolás eltűrése egy magasabb nemzeti vagy mit tudom én milyen érdekből ugyanannyi, mintha én gyilkolnék” – veti Hanzély a siralomházban gyóntatója és barátja szemére, majd később így folytatja: „Aláírni egy törvényt vagy rendeletet és azzal nyugtatni magamat, hogy a közösség követeli, ennél nincs rettenetesebb.”

A tévéfilmből azonban sajnálatosan éppen a „konkretizálás” kiszűrte a novella általánosabb tartalmát. Azt a mondanivalóját, amely túlmutat a háborús bűnös Hanzély viselkedésének az elemzésén, és eljut minden olyan politikus tetteinek igazolhatatlanságáig, aki elvi tételekre, erkölcsi normákra hivatkozva alkalmaz embertelen módszereket.

Hanzélynak persze akkor, amikor mindezt elkövette, nem volt szüksége arra, hogy bárki más, egy hozzá mégoly közel álló személy döbbentse rá – vannak eszközök, amelyekkel semmiféle cél nem igazolható. Számára cselekedeteinek megítélése ilyen szemszögből csak a jogos megtorlás órájában vált fontossá, hogy megkönnyítse a végső számvetést önmagával, hogy legalább morálisan érvénytelenítse az ítéletet.

A tévéfilmtől egy érdemet mégsem vitathatunk el – felkeltette az érdeklődést a benne megjelenített történeti figura iránt.

Imrédy Béla 1891-ben született, mint az ómoraviczai Heinrich kereskedőcsalád leszármazottja. Apja a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének alelnök-vezérigazgatója és udvari tanácsos volt, míg a família másik ága az ország legnagyobb vasáru nagykereskedését vallhatta magáénak. Jó nevelést kapott a budapesti piarista gimnáziumban, s az itt eltöltött nyolc esztendő a katolikus valláshoz való kötődését is magyarázza. Imrédy kulturális érdeklődése, zenei és szépirodalmi ismeretei figyelemre méltónak mondhatók. Kortársai nagyra becsülték csiszolt elméjét és széles körű közgazdasági tudását; a legjobb pénzügyi szakemberek egyikének tartották.

Imrédy tehetségéhez és műveltségéhez azonban káros jellembeli tulajdonságok járultak. Roppant hiúság és elbizakodottság élt benne. Mindezt lobbanékony, szangvinikus vérmérséklet, a zárkózottság páncéljába fegyelmezett, de időnként a felszínre törő indulattömeg ötvözte egységbe. Barátai, ismerősei Savonarola hasonmásaként emlegették. S a vézna, görnyedt törzsön ülő hatalmas koponya démonikus sárgásan sápadt arcával, sötét, hideg és gőgtől villogó szemeivel, sasorrával valóban emlékeztetett a máglyán elpusztult firenzei szerzetesre és diktátorra. Az aszkétikus külső mögött egyetlen szenvedély, egyetlen éltető vágy honolt – a


nietzschei „Wille zur Macht”, a hatalom óhajtása és sóvárgása. Imrédy ambícióit erősítette felesége, Nelky Irén becsvágya is.

Mindez, párosulva a jó hivatalnok minuciózitásával és bürokratikus stréberségével, páratlan ütemben lendítette előre Imrédy karrierjét. 1932-ben Gömbös pénzügyminisztere, három év múlva a Magyar Nemzeti Bank elnöke, aki kidolgozta a honvédség felszerelésének pénzügyi tervét, az ún. „győri programot”, 1938 elején a Darányi-kormány tárcanélküli közgazdasági minisztere, majd ez év májusától 1939 februárjáig miniszterelnök.

Imrédy 1938 elejéig, a hivatalos keresztény nemzeti ideológia talaján állott, s megújítási igényei nem mentek túl néhány égető társadalmi kérdés megoldásán. 1938 májusától már egy konkurens fasizmus elemeivel, elsősorban a korporációs gondolattal bővült a szemlélete. 1938 őszén pedig kezdetét vette azon, kb. 1940–41 fordulójáig tartó időszak, amelynek során kísérletet tett az ellenforradalmi rendszer ideológiai alapjainak újrafogalmazására a totális fasizmus jegyében. Ez időben már az 1940 októberében alakult szélsőjobboldali ellenzéki Magyar Megújulás Pártjának a vezetője.

Az MMP elsősorban az „úri középosztály” felső szintjén volt jelen, közvetlenül az uralkodó elit határán. Ezen környezetben két tényező fogott össze a zárt kapuk betörésére: egyfelől az elitből kikerült s a visszajutás vágyától serkentett magas rangú államhivatalnoki-katonatiszti garnitúra, másfelől a fegyverkezési konjunktúrában megerősödött új nagytőkés csoport, amely elérkezett a fináncoligarchiától közvetlenül elválasztó kapuhoz. Az MMP szélesebb társadalmi bázisát pedig főként a keresztény burzsoázia és a szabadpályás értelmiség kielégítetlen elemei képezték, tehát az „úri középosztály” azon rétegei, amelyek a legmesszebb távolodtak a hagyományos dzsentri szemlélettől és életformától. Imrédy – egyes sajátos szervezeti adottságú vidékektől eltekintve – általában nem hódított híveket az uralkodó osztályon kívül, pártjának létrejötte társadalmi szempontból a belső hatalmi vetélkedés kifejeződése, s különösen a burzsoázián belül kibontakozó konkurenciaharc egyik megjelenési formája.

Rátz Jenő, Imrédy alvezére, az MMP megalakítását indokolandó, kifejtette Szálasinak, hogy igen sokan vannak a „középosztályon belül, akik szeretnének a koreszméhez kapcsolódni, de a megszokott környezetet, életet nem tudják levetni magukról, s a nyilasok programját túl radikálisnak tartják, félnek tőle”. Imrédy a párt létjogosultságát szintén abban látta, hogy azoknak, akik „lélekben már a koreszme hívei, de mind ez ideig politikával csak ritkán foglalkoztak”, alkalmas keretet nyújtson, „amelyben egyesülni, találkozni tudnának”. Egy korabeli Imrédy-dicshimnusz szerint az MMP „be tudta vinni a [szélsőjobboldali – S. P.] gondolatot a szalonokba is, s be tudta bizonyítani... hogy lehetséges az átalakulás anélkül is, hogy mindenkinek okvetlenül mezítlábassá kellene válnia”. Imrédy volt tehát a magyar úri világ reménye, akit képesnek tekintettek ara, hogy átmentse az uralkodó osztályok hatalmát Hitler Európájába.

A Magyar Megújulás Pártjának programja kerülte a nyilasok szócsinálmányait, s a szokványos fasiszta frázisokat konkrét, megvalósíthatónak látszó követelésekkel elegyítette. Imrédy a külsőségekben, módszerben, stílusban is igyekezett elhatárolni magát és szervezetét a Szálas-párttól. Ismételten hangsúlyozta, hogy kizárólag az alkotmányos, parlamentáris eszközök létjogosultságát ismeri el, a guvernementális ellenzék szerepét kívánta betölteni. A józanabb célkitűzéseknek és a mértéktartóbb módszereknek – a külpolitikai körülmények mellett – jelentős szerepe volt abban, hogy az „úri középosztály” mindinkább az MMP-t tekintette a támogatására méltó politikai szervezetnek. Imrédy törekvése az volt, hogy a német politika őt tekintse olyan partnernek, aki képes maximális szolgálatokat teljesíteni a náci hadigépezet működését előremozdítandó, s esetleges hatalomátvétele nem okoz zavarokat, még átmeneti fennakadást sem a Birodalom részéről kívánt szállításokban. Ezért igyekezett megőrizni a kormányképesség zálogát jelentő bázisát.

A kormányzás nyugodt menetének biztosítása különösen fontossá vált Magyarország háborúba lépése után. Az imrédysták – alkalmazkodva Berlin igényeihez – elsősorban azon területeken igyekeztek a kormányra fokozatosabb nyomást gyakorolni, amelyek a náci vezetést is elsősorban érdekelték. A korábban is legfontosabb momentumként kezelt gazdasági követelések állandó bővülésén túl új igényforrásként jelentkezett a magyar fegyveres erők mind intenzívebb bevetésének óhaja. 1941 őszétől s különösen 1942 elejétől állandó zsarolás tárgya volt német részről a zsidó kérdés összeurópai „megoldásába” való mielőbbi bekapcsolódás is. Ismételten felmerült továbbá a nem nácibarát politikai tényezőknek, elsősorban sajtójuknak a teljes elnémítása. Állandóan visszatérő kérdés volt még a magyarországi német kisebbséggel összefüggő kívánalmak kielégítése. Nem is arról volt szó, hogy Imrédyék igyekeztek volna a kormányt szavakban, megnyilatkozásokban túllicitálni. Az Imrédy-párt arra szorítkozott, hogy a fentebb említett kérdésekben tekintette elsődleges feladatának a németek érdekeinek megfelelő álláspont érvényre juttatását, s e vonatkozásokban léptek fel állandóan és erőszakos modorban olyan kívánságokkal, amelyek nem teljesítése „leleplezhette” a kormány „kétszínűségét”, nem őszinte tengelybarátságát, kétkedését a végső győzelemben és fogyatékos eltökéltségét a totális fasiszta „reformpolitika” folytatására. A javaslatok teljes vagy részleges megvalósulása viszont, ami végső soron a


németek érdekeit szolgálta, az MMP aktivitása és a kormányra gyakorolt nyomása eredményeként volt beállítható. Tehát az Imrédy-párt puszta léte már önmagában bizonyos konkurencia-sokkot váltott ki a hatalmon levő politikusokból, hiszen általános irányvonaluk kialakításánál és a konkrét kérdések eldöntésénél mindig tekintettel kellett lenniük arra, hogy készen áll, nem egy kétes egzisztenciákból toborzódott, rögeszmés megszállottaktól vezetett, tekintély és kormányzati tapasztalat híján levő mob-alkatú társaság hanem egy jól iskolázott, úriemberekből álló, miniszter-viselt férfiaktól irányított „elit-gárda”, amely kész minden árat megfizetni, ha a kormányrúdhoz segítik.

A német külügyminisztériumban, ahol féltékenyen ügyeltek arra, hogy a náci hatalmi tényezők versengésében legalább a nem fegyverrel meghódított csatlós országok vonatkozásában érvényesíthessék saját taktikai elképzeléseiket, Imrédy Béla neve mindinkább fogalommá vált. 1943 végén már egyértelműen ő a Wilhelmstrasse elsőszámú jelöltje a magyar kormány élére.

Az uralkodó osztályok hatalmon levő csoportjai, amelyeknek szintén számításba kellett venniük a német megszállást, s még Hitler győzelmének esélyeit is latolgatták, bárki másnál szívesebben látták volna a velük számos vonatkozásban mégis csak egyivású Imrédyt a magyar Quisling-kormány élén.

Imrédyben és pártjában tehát számos várakozás összpontosult: a szélsőjobb az áhított egységet remélte tőle, a németek „engedetlenség” esetén az alternatívát, a hagyományos uralkodó osztályok a német győzelem vagy megszállás esetén tekintetbe jövő államférfit látták benne. A tényleges erőpróba idejét 1944. március 19. hozta meg Imrédy számára.

A német megszállást követően az MMP szempontjából a helyzet eleinte kedvezően alakult. Bár Imrédy miniszterelnökségét nem sikerült elérni, a párt jelentős miniszteri tárcákat kapott, s még fontosabb volt ugrásszerű betörése az államapparátus fontos végrehajtó posztjaira. Az MMP kormányzati befolyásának erősödését észrevehető szervezeti felélénkülés is kísérte. Imrédy terve az volt, hogy saját vezetése alatt, a németek támogatásával megteremti végre az átfogó szélsőjobboldali egységet az összes, elsősorban „úri középosztályi” jellegű totális fasiszta erő bevonásával, s azután erre az egységfrontra támaszkodva lép be a kormányba, amelynek ha nem is feje, de kulcsembere lehet. A szélsőjobboldali egység terve azonban elakadt a vég nélküli pártközi értekezletek, közös nyilatkozattervezetek és kormánylisták káoszában. Az egyes német intézmények hatalmi vetélkedése, az úri szélsőjobb egyes csoportjainak eltérő érdekei, a vezetők személyes féltékenysége lehetetlenné tették a megegyezést. Imrédy így kénytelen volt a remélt szilárd politikai háttér nélkül a Sztójay-kormányban közgazdasági miniszterséget vállalni. A németek azt várták tőle, hogy a „gazdasági zseni” még hatékonyabban biztosítja az ország erőforrásainak totális mozgósítását hadseregük szolgálatában, míg a magyar vezető körök, elsősorban a burzsoá érdekeltségű tényezők azt remélték, hogy Imrédynek még a teljes kiszolgáltatottság körülményei között is sikerül annyira-amennyire vitális érdekeiket megóvnia.

Imrédy arra törekedett, hogy a hiányzó politikai bázist erőszakos, mind ez ideig politikai fegyvertárából hiányzó, ezért ügyetlenül és kapkodva alkalmazott puccsista módszerekkel pótolja. Hatalmi céljai szolgálatába állította a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségét és befolyása alá vont közigazgatási gépezetet. Az MMP ilyetén való kibontakozásának csúcspontja hozzávetőleg május közepétől július közepéig tartott. Ezután az MMP rövid három hét alatt rohamos gyorsasággal összeomlott. A kudarc alapvető oka, hogy Imrédy személye, még kevésbé a pártja – egyik fél szempontjából sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.

Hamarosan kiderült, hogy a németek nem hajlandók átengedni a zsákmányt, és a zsidóvagyont maguknak akarják megszerezni. Rátették kezüket a magyar nagyipar fellegváraira éppúgy, mint a kiskereskedők raktárainak csekély készleteire. A háború menete, a Hitler elleni merénylet következményei és a magyar belpolitika fejleményei, a kiugrás veszélyének erősödése, másfelől a németekkel való mindinkább éleződő ellentétek a zsidó burzsoáziától szerzett zsákmány felosztásán (Weiss Manfréd konszern ügye!) mindinkább előtérbe tolták a nyilas szélsőjobboldalt. Az imrédystákat a németek tartalékolták, ha a kormány esetleg nem „paríroz”, erre viszont nyilván akkor került sor, amikor a hadi helyzet már reménytelenre fordult, de az esetben az Imrédy-párt sem tudta a németek által kívánt szerepet betölteni, csak a nyilasok jöhettek számításba. Imrédyék tehát mind az uralkodó osztályok „átmentésére”, mind a németek totális kiszolgálására alkalmatlanoknak bizonyultak, így bukásuk elkerülhetetlen volt.

Imrédy 1944. augusztus elejétől visszavonult az aktív politikai tevékenységtől. A nyilvánosság figyelme csak 1945 őszén terelődött ismét személyére, de ekkor már nem miniszteri bársonyszékben foglalt helyet, hanem a vádlottak padján ült mint a magyar háborús főbűnösök listavezetője.


2. Képek


1. A kelet-közép-európai nyomorúság okairól. Jászi Oszkár az emigrációbanÉVFORDULÓ

HANÁK Péter

A kelet-közép-európai nyomorúság okairól

Huszonöt évvel ezelőtt hunyt el Jászi Oszkár (1875–1957) a századfordulói „második magyar reformnemzedék” kiemelkedő tagja, a magyarországi polgári radikalizmus vezető egyénisége. 1906 nyarától a Társadalomtudományi Társaság főtitkára, a Huszadik Század c. folyóirat szerkesztője. Elméleti tevékenységének középpontjában a nemzetiségi kérdés állott. Az 1918-as őszirózsás forradalom után a Károlyi-kormányban a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó tárcanélküli miniszter. 1919 májusában elhagyja az országot, Bécsben élt, majd 1925 őszén az Egyesült Államokba érkezett, ahol az Ohio állambeli Oberlin College-ban tanított haláláig. Itt írta kiemelkedő jelentőségű művét The Dissolution of the Habsburg Monarchy (A Habsburg Monarchia felbomlása) címmel. Ez a könyv – amely azóta több kiadásban jelent meg angol nyelvterületen, és nem egy helyen tankönyvként is használják – a Gondolat Kiadó jóvoltából rövidesen magyarul is hozzáférhető lesz.

Jászit a Horthy-korszakban a nemzetietlen, doktriner, a magyar valóságtól elszakadt, illúziókergető gondolkodóként tartották számon, akinek a tevékenysége hozzájárult a „tragikus” 1918–1919-es eseményekhez. Az 1950-es években Jászi megítélését a polgári baloldalt a haladás táborából kirekesztő történetfelfogás határozta meg, tevékenységének reális értékelése az 1960-as évek közepén kezdődött.

Hanák Péter a Habsburg Monarchia sorsát feldolgozó Jászi-könyv keletkezésének körülményeit vázolja fel alábbi cikkében. (A szerk.)

Ötvenéves múlt, túl a férfikor javán, amikor 1925. szeptember 7-én, az US Lines „Republic” hajóján New Yorkba érkezett. Partraszállás előtt tíz pontban, röviden, a maga számára összefoglalta azokat a motívumokat, amelyek a tágabb haza, Közép-Európa elhagyására és az Újvilágban való letelepedésre késztették. Megfáradt, írta Jászi, teste-lelke nem bírja már a hazátlan kóbor életet. Nyugalmat és biztonságot kíván magának, gyermekeinek és új feleségének.

A személyes okok mellett nagy súllyal estek latba politikai motívumok is. „Az európai helyzetet hosszú időre reménytelennek látom”. „Amerikától koncentrációt és annyi ótiumot remélek, hogy gondolataimat végképp tisztázzam s megírhassam azt a pár könyvet, melyeknek talán volna némi jelentősége.” „A haladó Bécs helyett egy hatalmas világkultúra atmoszférájába vágytam, ahol egész addigi munkám problematikája új perspektívákat fog kapni.” „A magyar ügynek is többet használhatok az angolszász világ egyik középpontjából, mint Bécsből.” „Csak a megfelelő távolság hatása alatt gyógyulhatnak be oly lelki sebek, melyek még mindig vérzenek.”

Az önbiztató indoklás e pontjaiból is látszik, leveleiből és naplójából még világosabban kitűnik, hogy a bécsi emigrációja utolsó éveiben Jászin politikai eredetű, de idegrendszerivé szervült neurózis, mélyülő depresszió hatalmasodott el. Megfogyott, megroppant, hazát- és reményt vesztetten tengődött. A „lassú és meddő elsorvadás előtt állottam” – írta. Az ügyet, amelyre negyed századig készülődött s amelyért két évtizedig páratlan intellektuális és morális erővel égett, sűrű hamuval és vastag lávaréteggel temették be a háború és a forradalmak.

Hontalansága ötödik-hatodik évében, ötven felé közeledve, nem hitt már a feltámadásban, de egyre gyakrabban idézgette a halott barátot: „húsvéttalan a magyarság”, s a Dunatáj szégyenkalodájába zárt népek számára halottasak az esték. Több hónapos amerikai újrakezdés után mély elkeseredettséggel írja Károlyinak, hogy már alig képes megérteni a magyar állapotokat, „s valahányszor a Világot kapom, két napig fizikai értelemben beteg vagyok: az az erkölcsi bűz, mely még ezen a liberális közegen is kiárad, ledönt a lábamról, nem is beszélve a szocialista kloákáról”. Nem szívesen szól a magyar viszonyokról, hiszen nem tudja leküzdeni azt a belső érzést, hogy misztifikál. „Hol az a komoly tényező, melyre politikámat alapíthatnám? Legfeljebb úgy szólhatok ma már, mint egy tudományos vélemény kifejezője, melyet valaha (mikor?) a történelem igazolni fog.”

A történelem, mint végső instancia: – a harc feladásának, vagy az utókorra testálásának csalhatatlan jele. Mert a történelem még szent dolog volt a háború előtti ateista-materialista szellemi elit számára, az utolsó abszolútum,


amelyben még hitt, s ezért valódi tragédiaként élte át a vereségeket, nem egy groteszk játék önkénye vagy szeszélyeként.

Szereplés helyett elemzés

1925 tehát határkő Jászi életében. Az Amerikába való áttelepülés, s a Cleveland melletti kis egyetemen, az Oberlin College-ban felajánlott katedra elfogadása a történelem döntésének megértését tanúsítja. Nem mintha a politika iránti szenvedélyes érdeklődés kihunyt volna belőle, vagy felhagyott volna a politizálással, csak a közéleti szereplést a közélet elemzése váltotta fel, a közvetlen cselekvést a mozgatóerők, a hatások és mechanizmusok kutatása, rendszerezése. Az értékrend fordult meg: amíg korábban a tudomány volt a politikai segédje, most a politika lett a tudomány tárgya. A vezércikk helyébe a mindennapos előadás és szeminárium, a pártvezér helyébe a pedagógus lépett, a politikai tudományok doktora, aki most már, hogy tanítja, nagy biztonsággal mutatja meg, mit kellett volna tennie akkor, amikor tehette volna.

A közéleti korszakhatár ezúttal egybeesett a magánéletivel. Jászi 1925-ben nősült újra. Recha Wollmannt, a szép fiatalasszonyt Bécsben ismerte meg, és több éves szerelem fűzte őket össze. Ekkor, Oberinben, túl a férfikor javán, fiatalos sóvárgással várta az ifjú hitvest, aki az élet újrakezdésének reményét csillantotta fel. Talán sokat is, valami csodát várt tőle és vele, többet, mint első feleségétől, Lesznai Annától, a híres-neves „Málitól”, nemcsak megértő barátot és intellektuális partnert, hanem friss érzéki szerelmet, megifjodást, talán megbékélést is.

Az élet újrakezdése merőben új környezetben és pályán nem ment könnyen. Az idegen nyelven való tanítás és felkészülések szorongásai még hagyján. A fellépési feszültségek aránylag hamar oldódtak. Szinte kihallatszik a megkönnyebbült sóhaj a napló 1925. szeptember 17-i bejegyzéséből: az első előadáson nem küzdött nyelvi nehézségekkel. „Hallgatóim biztosítottak, hogy tökéletesen megértettek.” (Pár nap múlva azért idegláz tört ki rajta.) Előadásaira nagy gonddal készült, időszerű témákat választott, szakszerűen és műgonddal építette fel őket. Az első évben a politikai elméletek és a béke, a közép-európai államrendszerek, az imperializmus és a háború szerepe, a demokrácia válsága témákról adott elő.

A feje és a keze tehát tele volt munkával és üdvös munkafeszültséggel. Mégsem talált nyugalmat. Panaszkodik környezetére, Amerikára, ismételten töpreng, vajon érdemes volt-e más országba jönnie, „ahol a plutokrata befolyás a túlnyomó“? Még hónapok múlva is tépelődve mondja: „Milyen boldog lehetnék, ha életem egyik fele nem küzdene a másikkal.” Megingott lelki egyensúlyát még az első chicagói érdeklődés egy Monarchia könyv írására sem tudja helyrebillenteni. 1925 novemberében tesz először említést az ajánlatról, de nyomban rezignáltam fűzi a hírhez: „...nagyon kétlem, hogy a mai egészségi s főleg lelki állapotom mellett képes lennék-e egy ilyen nagy feladatra”.

Kétkedései csak az új évben oszlanak. 1926 januárjában közli Károlyi Mihállyal a nagy lehetőséget. „Végül egy fontos eseményről kell beszélnem Neked, amelyből kifolyólag egyszersmind tanácsodat szeretném kérni. Egy igen előkelő tudományos fórum részéről egy nagy tízkötetes kollektív munka keretében megbízást kaptam egy könyv megírására, mely a Habsburg-monarchia felbomlásának tömeglélektani okait tárná fel. Egy ideig haboztam, de végül elfogadtam a megbízást. Nemcsak azért, mivel e probléma tudományosan is érdekel s eddigi munkásságom irányvonalába esik (hisz végül is ezen a problémán törtük ki a nyakunkat valamennyien), hanem azért is, mivel ügyünknek is használhat, ha ezt a munkát én írom meg, nem pedig valamelyik amerikánus, aki a helyzetet csak könyvkivonatokból ismeri, vagy valamelyik hivatalos Habsburg-tudós. (Emellett a munka megírására egy fél évi szabadságot, teljes fizetést és útiköltséget kapok. Vagyis annyit, hogy a jövő őszi félévben gondtalanul élhetünk Bécsben s emellett félretehetünk annyit, amiből aztán Oberlinben a lakásberendezést megvehetjük.)”

Jászi persze tele vont aggállyal. Képes lesz-e megbirkózni a feladattal egy röpke év alatt, olyan hatalmas feladattal, amely legalább három szakembert, történészt, szociológust (vagy szociálpszichológust) és közgazdászt kívánna? Tudta, hogy óriási a szakirodalom, de édeskevés a felbomlást megvilágító releváns mű, azt is elborítja a háborús felelősséget hánytorgató, elfogult pamfletáradat. A téma azonban mágnesesen vonzotta. Végtére is tudatos szemlélője, kutatója, részese, sőt a kritikus szakaszban aktora volt a drámának. A téma szívügye volt. Úgy érezte, ez a munka szerves folytatása lehet a háború előtti fő tudományos működésének, s nemcsak saját prognózisának maradandóságát, de a Monarchia és Magyarország uralkodó köreinek végzetes hibáit is lemérheti rajta, s egyúttal szembeszállhat a felburjánzó pamfletirodalom torzításaival is.

Hogy milyen régtől és intenzíven foglalkoztathatta a téma, azt az idézett januári levél is bizonyítja, amelyben a megbízás elvállalásával egyidejűleg kifejti Károlyinak a könyv alapgondolatát. „Már most a munka legnehezebb pontja annak a bizonyítása lesz, hogy a Monarchiát nem a háború bomlasztotta fel, mint a Habsburg-legenda


állítja, hanem a háború mintegy a kulminációja volt egy belső dezintegrálódási folyamatnak.” Kéri Károlyi tanácsait a történeti, politikai és lélektani folyamatok megítélésében, és kér szakirodalmi tájékoztatás, főként annak bizonyítására, hogy „az élesebben látó politikusok tisztán látták már a háború előtt is az örvényt, mely felé a Monarchia rohant” . „Bizony az anyag óriási, hisz a Monarchia összes centripetális erőit figyelembe kell vennem, úgy a nemzeti, mint a szociális és a vallási oldalon; de úgy érzem, hogy az év, melyet e problémának fogok szentelni, nem lesz hiábavaló közös törekvéseink szempontjából sem.”

Jászi más barátait is felkereste, tanácsot, véleményt, könyveket, jegyzeteket kért tőlük, ismertette velük a készülő munka egy vázlatát, szerkezeti elemét. Bécsben a régi barát, Dániel Arnold és a szorgos adatgyűjtő munkatárs, Rédei József, Budapesten többen, főként Braun Róbert segédkezett a felkészülésben. Mert Jászi már 1926 tavaszán hozzákezdett az olvasáshoz. Naplójának tanúsága szerint sokat és gyakran olvasott, az olvasottakat minősítette, kommentálta. A könyv végén közölt bibliográfia nem az olvasottság látszatát fitogtató aranykeret, hanem eleven anyag, amelynek túlnyomó részét valóban tanulmányozta és felhasználta. Legnagyobb haszonnal az egykorú osztrák szakmunkákat, főként R. Charmatz, V. Bibl, J. Redlich, Th. Sosnoski, A. Fischel, O. Bauer, K. Renner monográfiáit, továbbá Seton-Watson írásait és az akkortájt fellendülő memoárirodalmat forgatta.

A műhelymunka döntő szakasza 1926 nyarán kezdődött. Jászi az egyetem jóvoltából fél évet töltött Bécsben. Bár a Staatsarchiv nem adott engedélyt a háborús anyagban való kutatásra, az oktatásügyi minisztériumból és a külügyből azért hozzájutott részadatokhoz, és főként: rengeteget olvasott. Legalább ilyen fontosak voltak számára a személyes találkozások, viták, konzultációk. J. Redlich kétkötetes nagy monográfiájáról (Das österreichische Staats- und Reichsproblem), a szerző hatalmas anyagismeretéről és problémalátásáról többször elragadtatással írt; eszmét cserélt Octavian Gogával, akit idegesnek s a magyarokkal való paktálás elől elzárkózónak talált; vitázott Rennerrel, akit becsült, bár nehézkesen materialistának tartott. Tervezetét megbeszélte régi barátaival, Ignotusszal, Farkas Geyzával, Polányi Károllyal – vele oly behatóan, hogy utána a szerkezetet is átalakította.

Kéthónapos intenzív anyaggyűjtés és rendezés után kezdett hozzá a megíráshoz. 1926. szeptember 21-i bejegyzés: „Fürst chapter from my book. An important date. God help me!” Egy hét múlva teljes letörés. Semmi értelme a szellemi erőfeszítésnek. „A melankólia és a félelem sötét leple fedte el egész horizontomat.” Aztán megint munkától megszállt hetek jönnek. November közepére nemcsak a történeti rész kész, hanem a centripetális erők fejezet fele is. Ekkor felolvasást tart, úgy tűnik: az elsőt anyjának és Málinak. Máli, a különválás ellenére is az igazi élettárs, el van ragadtatva a felépítéstől és a gondolatiságtól. Újév napján jut el Kossuth nemzetiségi politikájának és konföderációs tervének elemzéséhez, 12-én fejezi be a centrifugális erőkről írt részt – és ezzel egész bécsi tanulmányútját. Úgy érzi, nagy munkát végzett, a könyv háromnegyedével elkészült.

A visszaúton, átolvasván a kéziratot, megint csak elbizonytalanodik. Depresszió ül a lelkére, mint a téli köd. Öngyilkossági gondolatok kerülgetik – ki tudja, hányadszor! – „olyan kilátástalan a jövő” (január 31.), és még három hét múlva is a halállal kacérkodik. Elégedetlen a könyvvel, nem lesz képes befejezni (febr. 20.). A levelekben is borúlátó, bár fegyelmezettebben. „A rettenetes túlmunka – írja február 25-én Károlyinak – (körülbelül 500 typewritten [gépírt] lap 4 hónap alatt) és a sok izgalom Bécsben az üldözési mánia egy nemét keltette fel bennem, és ez a sötét pesszimizmus egyre fokozódik. Jól esett hallani, hogy Te nem változtál meg irányomban.” „...életemnek talán legnehezebb epizódját élem. Heti 9 előadás idegen nyelven, a rájuk való készülés, s egy 5–600 oldalas könyv átdolgozása és lefordítása – bizony nagyon nyom s nem egyszer kishitű leszek, hogy vajon lelkemnek megviselt paripája kibírja-e ezt a forszírozott handicapet, pláne amikor nincs hét, hogy a gyermekeimtől való elválás egy-egy melancholia rohamba ne döntene... A könyvből lehetett volna valami egészen jó dolog. De így lóhalálban megírva, ily óriási adathalmazt egységbe kényszeríteni túlhaladja erőmet, s nem állja ki kritikámat a munka minden része.”

Jászi magyarul írta az eredeti kéziratot. A fordítás, a javítás, a chicagói szerkesztőséggel való viták túlságosan igénybe vették. A szerkesztők, bármennyire tetszett is nekik a kézirat, nem egészen ezt a munkát várták. Alkalmasint nem annyira a közép-európai fátum és mizéria érdekelte őket, mint inkább a köznevelés és polgári tudat esettanulmánya. Akárhogyan is, mintegy negyed rész kihúzását kérték. Így Jászi csak augusztusban jutott az utolsó fejezetek átdolgozásához, és a kora őszön fejezte be a teljes kéziratot.

Mindezt az önelégültség és a kétségek partjai között hányódva élte meg. „Szinte minden nap tíz órát dolgoztam, írta augusztus végén, s este elnyomott a fáradtság, vagy ami még rosszabb: egy-egy melanchólia hullám. ... Ez az év valóban próbára tette az idegzetemet, de végre munkám csaknem kész. 800 oldal már megvan angolul szövegben is, s most a végső fejezeteket írom. A chicagói egyetem nagyon nagy dicsérettel fogadta a beküldött részeket, de én érzem, hogy a könyv sokkal jobb lehetett volna, ha egy év helyett kettő állt volna


rendelkezésemre... Amivel azonban meg vagyok elégedve, az a könyv architektonikája és alapgondolatának (a Monarchia megbukott, mert nem volt képes federalizálódni) kemény és konzequens keresztülvitele...”.

Semmi taktikai szempont

Jászi és a könyv viszontagságai ezzel még nem értek véget. A szerkesztőség újabb átdolgozásokat kívánt, aztán 1928 elején elfogyott a kiadásra gyűjtött alap, majd megint csak a terjedelmen huzakodtak. Végül is Jászit olyan ingerültség töltötte el, hogy hozzá sem tudott nyúlni a kézirathoz. Május végén a régi hű barátot, Braun Róbertet kérte meg a rövidítésre, és az otthon fontosnak tartott szempontok jelzésére. Bár minden tendenciózus beállítás távol állt tőle, írta, lehetséges, hogy olykor „heves vagy gyűlölködő volt”, ezért javaslatot kért barátjától a hangnem esetleges enyhítésére is. Érdemi változtatásra nem volt hajlandó: „semmiféle taktikai szempontnak nem akarom alárendelni az igazságot”.

A könyv 1929-ben jelent meg az University of Chicago Press kiadásában. Jászi benne oldotta fel a fájdalmat, mondotta ki a kimondhatatlant. A bukás érzelmi vihara szavakba, tételekbe záródott, a tragédia könyvvé szelídült, majd csendesen tankönyvvé szenderedett.

2. Képek


1. Mikor lesz a történelemtankönyv történelemkönyv?TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

SZABOLCS Ottó

Történelemtankönyveinkről

Mikor lesz a történelemtankönyv történelemkönyv?

Szerkesztőségünket sokan keresték meg a történelemtankönyvekkel kapcsolatos véleményekkel. A témával foglalkoztunk előző számunkban is, most újabb hozzászólást adunk közre: Szabolcs Ottó Glatz Ferenc cikkére (História, 1981. 1. sz.) válaszol.

Glatz Ferenc kérdése – „Vajon érzékelik-e a tantervek összeállítói azt a módszertani harcot a marxista tudományosságon belül, amelyik a konkrét elemzések, a tényekkel, adatokkal alátámasztott történelmi értékítélet-alkotás kialakításáért folyik?” – közvetve nekem is szól és mindannyiunknak, akik a történelemoktatás körül bábáskodunk, vagy e tudományt műveljük.

Kezdjük mindjárt a tankönyvírással. Az utóbbi negyedszázadban sokan írtak tankönyvet; tudósok és nem tudósok, s kevesen igazán jó tankönyvet. A tankönyvírás nem megbecsült műfaj a mi nem minden sznobságtól mentes tudományos világunkban. A tankönyvszerzőnek eleget kell tennie tucatnyi előírásnak, s elszenvednie egy ország közvéleményének sokoldalú kritikáját. Kétszer meggondolja ezért minden alkotó történész, hogy vállaljon-e tankönyvírást.

Nemcsak ez az oka a tudósok tankönyvírói passzivitásának. Úgy tűnik, mintha a tankönyvírás önálló műfajjá nőtte volna ki magát, olyan műfajjá, aminek még nincsenek, vagy már nincsenek kiemelkedő művelői. De talán mégis akadt egynéhány, „véletlenül” épp azok közül, akiket a sors a tudományos kutatói és a tanári pálya között ide-oda vetett. Azok a tudósok tudtak tehát legjobbat alkotni, akik egy ideig maguk is tanítottak abban az iskolatípusban, amelyik számára azután tankönyvet írtak. S talán a régi nagy történészek, Márki Sándor, Mika Sándor s mások is azért voltak jó, sőt kitűnő tankönyvek szerzői, mert maguk is tanárok voltak. Egy ma már majdnem kihalt embertípus, a tudós tanár és a tanár tudós nagyon is megnyerő egyéniségét vitték bele könyveikbe. A tankönyvírás demokratizálása, ti. az, hogy pályázat alapján kapnak a tankönyv írására megbízást, tudomásom szerint eddig egyetlen neves tudóst sem bírt tankönyvírásra, sőt még a régi bevált, tudós szerzők is elmaradtak. Hogy mi lehet ennek az oka, azt nehéz egyértelműen elmondani – egy ok azonban biztos, hogy változatlanul nincs a tankönyvírásnak tudományos rangja és vonzereje. A követelmény viszont világos: azok közül kellett tankönyvírót választani, akik a pályázatokon szerepeltek. Ez a választási lehetőség pedig még relatíve sem mindig volt jó.

A tankönyvírót valóban sok előírás köti. Elsősorban az iskolaévre kiszabott tanítási anyag. Ez általában óriási kört ölel fel. Az általános iskola ötödik osztályában és a középiskolák első osztályaiban évezredeket, minden más osztályban évszázadokat, az utolsó osztályokban pedig általában a huszadik századot. A tankönyv terjedelme is kötött; az évi óraszámok szerint óránként 3–4 oldal. Ilyen szűk terjedelemben a felölelt időszak egyetemes és magyar történetét tanulhatóan összefoglalni nem csekély feladat. A szerző nem írhat érdekes, cselekményes, színes történeteket a könyvbe. Szükségszerűen tömörít, ami ezzel együtt jár, szűkít. Pedig a tantervek követelménye épp ellenkező szellemű igényt támaszt. Az általános iskolai tanterv például abból indul ki, hogy „A történelem tantárggyal ismerkedő általános iskolai tanulók a történelmi tényeket és a történelmi valóságot általánosító fogalmakat, összefüggéseket akkor érthetik meg, sajátíthatják el, ha valamilyen módon maguk is »átélik« az absztrakció alapjául szolgáló konkrét jelenségeket.” Más szóval: ha a megelevenített eseményekből és jelenségekből – történetekből – kiindulva vezetjük el őket történelmi fogalmak és összefüggések jól áttekinthető rendszeréhez. Ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg egy érettebb korosztály számára a gimnáziumi tanterv: „Különösen fontos a kormegelevenítés; egyes korok és egyes történelmi szituációk valóságának az életre keltése a különböző jellegű korabeli, vagy utólagos írásos, vagy képi dokumentáció alapján. A kormegelevenítéssel nem csupán a feldolgozandó történelmi esemény felidézését akarjuk elérni, hanem a kor hangulatát is igyekezünk érzékeltetni, hogy a kettővel együtt segítsük elő a valóságnak megfelelő többoldalú megismerést, az értelmi és érzelmi hatások együttes érvényesülését”.

Azt hiszem, ezek a kiragadott idézetek is mutatják, hogy nem a tantervek felfogásában kell keresni az okot a tankönyvek nem elég színes voltára. Igaza van Glatz Ferencnek, hogy a tankönyv mögött nemcsak a szerzőt kell keresnünk, hanem az intézményrendszert, a tudománypolitikát és az oktatás irányítását s így sorolhatnám


tovább. Az alapvető okot én mégis abban a feszültségben látom, ami egyfelől a tantervi és oktatáspolitikai igény, másfelől a tankönyvírást honoráló anyagi, erkölcsi – különösen a tudományos világban uralkodó – megbecsülés között feszül. Aki figyelemmel kísérte az utóbbi másfél évtized gazdag történelemtanítás metodikai irodalmát, az tudja, mennyire ugyanazokkal az igényekkel lépett fel az oktatással szemben ez az irodalom, mint Glatz Ferenc. Az igény azonban nem elég, sőt a tantervek módszertani alapvetése sem. Elsősorban a lehetőségeket, a kedvező feltételeket kell megteremteni ahhoz, hogy kiemelkedő, hozzáértő történész-pedagógus egyéniségek írjanak színes, érdekes, élvezetes, a történelmet nemcsak megismertető, de megszerettető tankönyveket; hogy a történelem ne izzadmányos muszáj, hanem kedvelt és izgalmas legyen. Ennek előfeltételét magam is a színes, érdekes, szép nyomdai kiállítású tankönyvekben látom.


1. A történelem mint kötelezõ érettségi tárgyHÁRSFALVI Péter

Történelemtanításunkról

A történelem mint kötelező érettségi tárgy

Előző számunkban kezdtük meg a történelemtanításunkról szóló vita közlését. Az alábbiakban újabb hozzászólást közlünk a témához.

A kérdés veleje nem is abban rejlik, érettségi tárgy-e a történelem, vagy sem. Félreértés ne essék, teljesen egyetértek azzal, hogy az legyen és maradjon mindaddig, amíg egyáltalán érettségi lesz Magyarországon. Az pedig, hogy érettségi van hazánkban, számomra szimpatikus, de inkább azon az alapon, hogy nálunk ennek igen szép tradíciói vannak, pedagógiailag is inkább előnyös, mint hátrányos, s a társadalom szemében még mindig komoly tekintélye van.

Az érettséginek azonban a vizsgatárgyak száma szempontjából is vannak korlátai. Nem lehet minden középiskolai tárgy érettségi, különösen nem kötelező érettségi tárgy. Megítélésem szerint a kötelező érettségi tárgyak száma nem emelkedhet a négy fölé, mert abból színvonalesést hozó maximalizmus lesz és nem biztosít helyet a maturandusnak szabadon választott tárgy vagy tárgyak számára. Kérdés: a négy általánosan kötelező érettségi tárgy között jogosan foglal-e helyet a történelem? Ha erre történész válaszol, természetes a szájából az igen, de ez nem biztos, hogy objektív vélemény. Ha azonban a legkorszerűbb műveltségeszményt szem előtt tartó W. Heisenberg, Szent-Györgyi Albert, vagy Németh László is e mellett voksolna, azt már meggyőzőbbnek tarthatnánk. Ők pedig – nem kis örömünkre – a mellett foglalnak állást, vagyis e mellett érvelnének, mert mindegyikük az egyik, vagy kifejezetten a legfontosabb gimnáziumi tantárgynak tartotta a történelmet.

De e tekintélyt parancsoló személyiségek véleménye is lehet szubjektív. A tantárgyak „rangsorát”, ha van ilyen, még objektívebb minősítés alapján kell megjelölnünk az érettségi szempontjából is. A történelem mellett itt elsősorban az szól, hogy nincs még egy másik társadalomtudományi tantárgy iskoláinkban, amelyet diákjaink hosszabb ideig tanulnának, s egyúttal amelyik alkalmasabb lenne a történelemről, társadalomról szóló ismeretek integrálására, mint a történelem. És a korszerű, szomszédos társadalomtudományi ismeretek további befogadására – szociológia, közgazdaságtan, művelődéstörténet, művészettörténet, társadalomlélektan, jogtörténet, régészet, néprajz – a történelem újabban is nagy hajlandóságot mutat. Erre nagy szüksége is van, hiszen a történelem tantervi anyaga bizony rá is szorul az ilyesfajta korszerűsítésre.

Szóvá szeretném tenni azt is – bár témánk kereteit ezzel kitágítom –, hogy magának az érettséginek a tekintélyével is baj van, így hát ennek függvényeként ingatag a tekintélye a történelemnek, mint érettségi tárgynak is. Mert ez is martaléka a könnyelmű tanügyigazgatási, oktatáspolitikai kapkodásnak, átgondolatlan intézkedéseknek. A felsőoktatási intézmények régóta leginkább azt a szerencsétlen intézkedést ostorozták, amelyik a felvételihez hozott pontszámok kialakítását két – a felvételin is előírt – tantárgyhoz kötötte. Tehát a hozott pontszám kialakításában az érettséginek semmi szerepet nem adtak. Ezzel meglehetősen sújtották a középiskolai tanulmányi fegyelmet, különösen az utolsó két évfolyamon, s devalválták az érettségit. Mindezt nevetséges, komolytalan indokok alapján tették.

Most szinte végletesen fordulni látszik a dolog. A közeli jövőben nem két, hanem hat tantárgy jegyeiből képeztet ún. hozott, középiskolai pontszámot a felvételi szabályzat, ami viszont már maximalizmus, de érettségi átlagról és annak beszámításáról most sincsen szó. Miért nem lehet valahol a középúton megállni: pl. a két felvételi tárgyból és az érettségi átlagából képezni a felvételhez hozott pontszámot? Így adhatnánk ezzel is súlyt és tekintélyt, értelmet és funkciót az érettséginek magának. (Mindebből következik az is, hogy ma a történelem szakra, vagy olyan más szakra jelentkező, ahol a történelem az egyik lehetséges, vagy kötelező felvételi tárgy, senki sem élvezheti érettségi érdemjegyének áldásos vagy átkos következményét, tehát nincs értelme a történelem érettséginek.)

Nem egészen ez a helyzet a többi kötelező vagy választható érettségi tantárgynál. A matematika, fizika, kémia érettségi írásbeli egyúttal egyetemi, főiskolai felvételi írásbelinek is számít. Valamiféle egybehangoltságot lehet teremteni a többi tantárgy, még a történelem esetében is. A mai állapot a legrosszabb, mert érettségiznek a diákok, de ezt a teljesítményt sehol sem méltányolják.

A történelemről pedig még annyit: a történelmi érdeklődést és gondolkodást a társadalomból, az emberi


művelődésből, tehát az iskolai oktatásból és nevelésből sem lehet kiiktatni. Mert annak ott már szinte élettani funkciója van.

Érettségivel vagy érettségi nélkül.


1. Ré fiai nyomában. Az egyiptológiárólMŰHELY

Ré fiai nyomában

Az ókori Egyiptom történelme és kultúrája iránti érdeklődés továbbra is él a szaktudományban és a közösségben egyaránt. Bizonyítja ezt Kákosy László néhány éve megjelent Ré fiai c. könyvének sikere. A magyarországi egyiptológia nemzetközileg ismert képviselőit kérdeztük a kutatásokról. A beszélgetést Nagy István szerkesztette. (A szerk.)

Kákosy László

– Az utóbbi húsz év során számos olyan esemény történt, melyek az érdeklődést Egyiptomra irányították. Így a nemzetközi egyiptológia nagy sikert könyvelhetett el az 1960–65 között folyó nagy núbiai leletmentés sikeres végrehajtásával. Mint ismeretes, az asszuáni gát üzembe helyezése után a Nílus szintjének kb. 60 méteres emelkedése volt várható. Ezért a műemlékeket, köztük a templomokat is biztonságba kellett helyezni. A leglátványosabb művelet – nagy nemzetközi összefogással – talán az abu-szimbeli sziklatemplom áthelyezése volt, de a helyszíni munkálatok tulajdonképpen csak a közelmúltban fejeződtek be a philaei templom újrafelállításával. A feltárt gazdag leletanyag feldolgozása még hosszú ideig eltart.

Az Egyiptom-szerte folyó ásatások az utóbbi időben szinte minden vonatkozásban módosítják a kialakult történeti képet. Az egyik érdekes eredmény a „kavicseszközöknek” avagy choppereknek a felfedezése volt 1972-ben a felső-egyiptomi Luxor környékén. Ezek a pattintott kőeszközök megjelenése előtt voltak használatban, és azoknak az emberősöknek a szerszámai voltak, akiknek maradványait L. S. B. Leaky találta meg az ötvenes években Tanzániában. Ha újabb leletek kerülnek elő, beigazolódhat a feltevés, amely szerint Egyiptom területén több millió évvel ezelőtt emberek éltek!

Más jellegű eredmény, hogy a közelmúltban Szakkarában feltárták Tutanhamon egyik utódjának, Hóremhebnek a sírját, ezenkívül az Izisz istennőnek emelt templom maradványait a XXX. dinasztia (Kr. e. 4. sz.) korából. Az óbirodalmi vallás jobb megismerését segítik elő az újabban ismertté vált Piramisszövegek. Legfontosabbaknak azok a leletek tűnnek, melyek alapján az egyiptomi kronológia bizonytalanságait korrigálhatjuk. Nagyjából megbízható időrendről csak a XII. (Kr. e. 1991–1785) és XXVI. (Kr. e. 664–525) dinasztia esetében beszélhetünk. Az összes többi korszaknál csupán hozzávetőleges évszámokkal dolgozhatunk. Ennek egyik oka az, hogy nincs hosszabb kort felölelő korabeli krónika, a másik, hogy az ókori Egyiptom történelmében nem volt egy olyan, a datálás szempontjából általánosan elfogadott esemény, amelyhez az időpontokat viszonyíthatták volna. (Ilyen volt pl. a rómaiaknál Róma alapítása, a görögöknél a Kr. e. 776-ban rendezett és írásos anyaggal első ízben dokumentált olümpiai játék.) A kronológiai szempontból is hasznosítható leletanyag kutatását több objektív tényező nehezíti. Így például az alsó-egyiptomi Delta mocsaras területén az emlékek zöme elpusztult. Épp ezért osztatlan elismerést váltott ki a Delta keleti részében kutató osztrák régészek egy sikeres ásatása, melynek során a Közép- és Újbirodalom kora közötti periódus, különösen a Kr. e. 17–16. sz. tanulmányozásához fontos leletek kerültek elő: a keletről Egyiptom földjére érkező sémi nomád hódítók, a hükszoszok bronzkori civilizációjának emlékei.

Wessetzky Vilmos

– Az Egyiptológusok Nemzetközi Szövetsége rendszeres időközökben kongresszusokat tart. A legutóbbi – 1979-es – grenoble-i összejövetelen a világ minden részéből érkezett több mint ötszáz kutató határozatot fogadott el, amelynek értelmében a Szudánban és főleg Egyiptomban bekövetkezett demográfiai robbanás miatt meginduló mezőgazdasági terjeszkedés révén veszélyeztetett régészeti lelőhelyek és emlékek feltárása és megmentése képezi az elkövetkező évek legfőbb feladatát. A kongresszus ehhez a szakemberek, nemzetközi szervezetek és kormányok támogatását kérte. A magyar egyiptológusok is részt vesznek ezekben a munkákban.

Már 1907–10 között tevékenykedett magyar–lengyel expedíció Közép-Egyiptomban, Saruna és Gamhud területén, és az általuk feltárt leletanyag egy része, közöttük az I. Ptolemaiosz által építtetett sarunai templom néhány reliefekkel díszített töredéke Magyarországra került. Az ásatások költségeit egy Back Fülöp nevű magyar származású kairói kereskedő fedezte.

Varga Edit


– 1964-ben részt vettünk a núbiai ásatásokban. Az expedíció egy kereszténykori települést tárt fel Abdallah Nirquinél, Abu-Szimbeltől északra. A kiásott házak és egyéb épületek Pompeji hangulatát idézték. Az élőlényeket rajtunk kívül csupán a kígyók és a skorpiók képviselték. A közelgő áradás miatt igen gyorsan kellett dolgoznunk. A csehszlovákok kairói régészeti intézete által kölcsönadott hajón aludtunk, és itt is tároltuk a kiásott anyagot.

Mivel egyiptomi emlékekhez Magyarországon ma már jórészt csak véletlennek tekinthető vásárlások vagy adományozások révén jutunk, múzeumi gyűjteményünk gyarapítása érdekében is elsőrendű fontosságú lenne számunkra olyan egyiptomi ásatásban való részvétel, amelynek révén emlékeket és tudományos értékű megfigyeléseket nyerhetnénk. Az ásatások során előkerült leletanyagnak az általa kiválasztott 50%-ára a munkálatokat engedélyező helyi hatóság tart igényt, míg az anyagnak a fennmaradt másik felét az ásatást végzők magukkal vihetik. Az 1964-es expedíció négyszáznál több Kr. sz. 6–11. századi emlékkel gyarapította gyűjteményünket.

Kákosy László

– Ami az Egyiptomban történő magyar kutatások lehetőségeit illeti, azok jelenleg biztatónak látszanak. Számunkra a követendő példa a lengyelek és a csehszlovákok tevékenysége lenne, akik régészeti intézetek felállításával komoly tudományos bázist hoztak létre Kairóban, és rendszeresen folytatnak helyszíni feltárásokat, ásatásokat. A probléma anyagi vonatkozásáról csak annyit, hogy a költségek a Magyarországon folyó ásatásokhoz viszonyítva – az alacsony munkabérek következtében – nem volnának túlságosan magasak.

2. Képek


1. Helyesbítés Szõcs GáborVarga F. János 1948. �június1957. július címû kronológiai összeállításához�TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

Felszabadulás utáni történetünk több, igen fontos eseményéről történészeinknek nem állnak rendelkezésére források. Ennek következtében minden olyan adatszolgáltatást köszönettel kell fogadnunk, amelyek a nem publikált és nem ismert, akár apró történésekről adnak számot. Ezért is szívesen adunk helyt dr. Tímár István, kedves olvasónk levelének, amelyben kiegészíti a História 1981/3. számában (13. oldal) található adatot az ő elítélésére vonatkozóan. „Dr. Timár István börtönbüntetésének végrehajtását 1956. október 16-án felfüggesztették és ügyének felülvizsgálata után a legfőbb ügyész perújítási indítványa alapján a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma 1957. február 3-án a korábbi ítélet hatályon kívül helyezésével őt az ellene emelt valamennyi vádpont alól bűncselekmény hiányában felmentette.”

Mellékelten küldök egy Kossuth-képet. A fényképet magyarszéki Rédeky Alajos (1834–1915) garibaldista főhadnagytól, dédapámtól örököltem.

Dr. Györgyi Gézáné Zámor Magda

1026 Szilágyi E. fasor 81.

A fényképet 1892. szeptember 20-án, Kossuth 90. születésnapján, készítette a Függetlenségi Párt üdvözlő küldöttségéhez csatlakozott Ellinger Ede fényképész Kossuth torinói lakásán. (A szerk.)

A História 19821. számában Spira György kevéssé ismert Kossuth-ábrázolásokat mutatott be.

Az összeállításban 10. számmal jelölt fénykép egy variánsát közöljük, amelyet szintén 1892 decemberében készített Schemboche torinói fényképész.

A képet a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Gyűjteménye őrzi.

Szakács Margit

Magyar Munkásmozgalmi Múzeum

HIBAIGAZÍTÓ

A História 1982. 1. számának 18. lapján közölt Kossuth-portrék közül az 5. számú (Hohenstein litográfiája) a nyomda hibájából visszájára fordítva jelent meg: olyan látszatot keltve, mintha Kossuth balkezes lett volna. Kérjük a szerző és az olvasók szíves elnézését.

A História 1982 1. számában a 8. oldalon levő képaláírás hibás; Teleki Pál ravatala a Parlament kupolatermében volt.

2. Képek


· Web viewHistória 1982-03 História 1982-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás,...

Documents

Transcript of · Web viewHistória 1982-03 História 1982-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás,...