· Web viewHistória 1989-03 História 1989-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás,...

História 1989-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1989-03Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Temetés, újratemetés. Jegyzetlapok Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetésérõl ............... 12. .......................................................................................................................................................... 2

1. Szent István király temetése ................................................................................................... 22. Képek ...................................................................................................................................... 4

3. .......................................................................................................................................................... 81. Temetkezések a székesfehérvári bazilikában ......................................................................... 82. Képek ................................................................................................................................... 10

4. ....................................................................................................................................................... 141. Szent László király életének jelenetei a Magyar Anjou Legendáriumból. Képösszeállítás . 142. Képek ................................................................................................................................... 16

5. ....................................................................................................................................................... 181. Meghalt a király, éljen a király. II. Lajos temetése ............................................................... 182. Képek ................................................................................................................................... 20

6. ....................................................................................................................................................... 221. A török hódítók és a királysírok ........................................................................................... 222. Képek ................................................................................................................................... 23

7. ....................................................................................................................................................... 251. Fõúri végtisztesség a 17. században ..................................................................................... 252. Képek ................................................................................................................................... 27

8. ....................................................................................................................................................... 281. Rákóczi két temetése ............................................................................................................ 282. Képek ................................................................................................................................... 29

9. ....................................................................................................................................................... 331. Batthyány és az aradi vértanúk temetése .............................................................................. 332. Képek ................................................................................................................................... 35

10. ..................................................................................................................................................... 391. Kossuth temetése .................................................................................................................. 392. Képek ................................................................................................................................... 42

11. ...................................................................................................................................................... 451. Gyászszertartás Budapesten, 1956. október 6. Rajk László ................................................. 452. Képek ................................................................................................................................... 47

12. ..................................................................................................................................................... 531. Rajk László temetése ............................................................................................................ 532. Képek ................................................................................................................................... 54

13. ..................................................................................................................................................... 591. Csonka Bereg. Hozzászólás a Csonka Bereg címû filmhez ................................................. 59

14. ..................................................................................................................................................... 641. A Petõfi Kör 1956 nyaráig .................................................................................................... 642. Képek ................................................................................................................................... 67

15. ..................................................................................................................................................... 701. Javaslat az MDP Pártfõiskoláján, 1956. június .................................................................... 70

16. ..................................................................................................................................................... 731. 1956-os napló. Egy 18 éves lány feljegyzései ...................................................................... 732. Képek ................................................................................................................................... 79


1. Temetés, újratemetés. Jegyzetlapok Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetésérõlGLATZ Ferenc

Temetés, újratemetés

Jegyzetlapok

1989. június 16. Budapesten temetik az ország volt miniszterelnökét. Újratemetik. Kivégezték 1958-ban. Most márciusban is könnyű megbecsülni: százezrek vonulnak majd tiszteletadásra. Így lesz rendjén. Elmondják majd: törvénytelen volt a halálos ítélet. A kommunista mozgalom mártírja, aki szembe mert fordulni saját sztálinista múltjával, és a pártot megtisztítani kívánta a törvénytelenségektől, hatalomközpontúságtól , rossz hagyományaitól. Elmondják majd: a nemzet mártírja, aki szakítva a sztálinista, szovjet állampolgárságú múlttal, a magyar nemzeti önállóság érvényesítését kívánta. Elmondják majd: a nép halottja, aki a párt, a kormány vezető székeiben kiábrándult a korábbi politika néptől idegenségéből… Mindenki azt fogja mondani: így van rendjén. Aki nem így gondolja, az hallgatni fog. 16-án legalábbis. De vajon elmondják-e: nem kellene-e szembenézni 16-án történelmünkben a szélsőségek között hányódás hagyományaival. Van-e Európában még egy nemzet, amelyik ily sokszor kényszerült kétszer temetni hőseit? S kényszerült utólag megkövetni nagy halottjainak emlékét?...

1988. február 14. Csepelen egyszerű embert temettek. Másfél évtizede beteg volt. Nem tudott visszajárni az öreg fiúk összejöveteleire. Zavarta – mert a munkásotthonban nevelkedett, fegyelmezett munkás volt -, hogy nem képes teljes értelemmel részt venni a társalgásban. Tönkretette szervezetét, felőrölte idegeit, érrendszerét a huszonnégy-, a tizenhatórázás a rossz levegőjű üzemben, a forradalmi demagógiával űzött sztahanovista, élmunkásmozgalom. Áldozata – per nélkül – egy korszak politikájának. Egy munkásdinasztia temetkezett akkor. Ezrek tolongtak – miniszterelnökök özvegyei irigyelhették a sort – csendben, nem a feltűnés kedvéért, nem várva sajtófotókra, hogy majd egyszer „történelmi hőssé” emelkedhessenek. A művelt magyar munkásság, az öreg szakik utolsó hadoszlopa – jegyezte meg lelki jó barátom.

Középosztálybeli, nem is gondolta – úgymond -, létezik nem neves emberek temetésén „felvonulás”. Csak a halottért, csak önmagunkért. Vert sereg – jegyeztem meg –, nagyhangú, reggeltől-estig forradalmár radikálisok áldozatai. Csak ők – a szépet álmodók – komolyan vették, amit az igehirdetők mondtak. Hogy azután a hirdetők köpönyeget cserélve újra és újra más eszmék szolgálatába álljanak. És a szakik maradtak a gépnél, a paraszt az ekénél, a tisztviselő a könyökvédőnél, a kiskereskedő a rőfnél...

A temetés a Kozma utcában jelképes értelmű is. Rehabilitáció is. De vajon nekünk, akik ott fogunk gyülekezni, eszünkbe jut-e, hogy százezrek rehabilitációjáról kell gondolkodnunk. Perújrafelvétel nélkül. Újratemetés nélkül...


1. Szent István király temetéseKRALOVÁNSZKY Alán

Szent István király temetése

Akit eltemettek, és a szentté avatáshoz újra eltemettek

Meghalt: 1038

Középkori írásos forrásaink közül a Szent István életéről, haláláról és eltemetéséről, majd különleges tiszteletéről szükségesnek ítélt tudnivalókat, az olvasni tudó egyháziak részére ajánlott három István legenda őrizte meg az utókor számára. Az ismeretlen szerzőtől 1077 körül származó ún. Nagyobbik Legenda szerint: „…láz vette le a lábáról, s amikor már nem volt kétséges hamari halála, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született Pétert, nővérének fiát választják királynak, akit már korábban magához hivatott és seregének vezérévé nevezett ki, majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet.” A szöveg egyértelműen fejezi ki a fiú utód nélkül halni készülő király akaratát, végrendeletét, a temetésről azonban nem tudósít, mert azt nem tartotta lényegesnek.

„Felemelték”: 1083

István király 1083-ban történt szentté avatása után, a fehérvári királyi bazilikában 1109 után írt ún. Kisebbik Legenda szerzője már erről is ír: „Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a VI. évkörben, Henrik római császár idejében, a maga uralkodásának pedig 38. esztendejében elhunyt, és Szűz Mária bazilikájában temették el, amelyet pazar munkával hozott tető alá.”

A tudós győri püspök, Hartvik 1116 előtti években írt ún. legenda-szerkesztményében még több ismeretanyagot rögzített: „Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon örökszűz Mária mennybemenetelének az angyalok és az emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az áldott nap, melyet halála csakhamar még áldottabbá tett; körben állt a papság s a püspök atyák, az ispánok vezérlő kara s tömegestül a szolgák; középen feküdt a király, Isten kedveltje, a lelki szentség kenetét felvette, miurunk Jézus Krisztus testének-vérének útravalójával felüdített szent lelkét az Úr megtestesülésének 1038. évében az örökszűz s az angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló égi boldogság nyugalmára vezessék. Nagy sírás támadt övéi közt, nagy öröm az angyalok közt, de ez a sírás később mind az életben levőknek, mind a majdan születőknek örökké való vígságára változott. Gyásztisztességére Pannónia minden tájáról összesereglettek, a királyi székhelyre, azaz Fehérvárra vitték el a testet, s minthogy a tőle épített egyház a szentséges szűz tiszteletére még nem volt felszentelve, tanácsot tartván, a főpapok azt határozták, hogy szenteljék fel előbb a bazilikát, a testet a földnek csak aztán adják át. A felszentelés ünnepségét megtartván, szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték, ahol érdemeiért az Úr több éven át sok kórságban senyvedőnek, lázbetegnek, sanyargatását s nyomorúságát kiáltozónak, törvény alatt görnyedőnek számtalan jótéteményét tanúsította... Így hát a boldog test ugyanazon a helyen negyvenöt évig nyugodott...” Hartvik tehát már a halál napját – augusztus 15. –‚ a fehérvári Szűz Mária egyházban lezajlott gyásztisztességet és a temetés módját – igaz, hogy ellentmondásosan („a testet a földnek csak azután [ti. a bazilika felszentelése után] adják át”, ill. „a szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték”) – megadta, sőt tudomása szerint „a boldog test ugyanazon a helyen 45 évig nyugodott”, tehát az 1083. évi szentté avatásig.

Régészek: 1862, 1937, 1965

Mivel a székesfehérvári bazilika a 16–18. század folyamán teljesen elpusztult, köveit széthordták, az írásos adatok elvben csak régészeti feltárás adataival vethetők össze. Erre legelőször 1862-ben került sor, amikor Henszlmann Imre végzett feltárást az egykori bazilika déli oldalhajójában. Ekkor annak keleti szélén olyan közvetett adatokat figyelt meg, amelyek alapján feltételezte, hogy István királyt (valamint fiát, Imre herceget is) itt temették el 1038-ban, ill. 1031-ben, és innen emelték fel földi maradványaikat 1083-ban. Felfedezni vélte azt a „hatalmas kőlap”-ot is, amelyet Szent László rakatott volna el István földbe ásott sírjának feltárásakor, s amelyről Hartvik püspök is megemlékezett. Mivel megtaláltnak vélte István király sírját, a bazilika főhajójában és szentélyében végzett későbbi feltárásai során azt nem is kereste azok közt a sírok közt, amelyeket különböző királyaink temetkezési helyéül igyekezett meghatározni.


Ugyanilyen indokot lehet feltételezni Szent István halálának 900 éves évfordulójával kapcsolatos, 1936–37 között végzett nagyméretű feltárás eredményeinek értékelésénél is. Lux Kálmán építész, Gerevich Tibor művészettörténész, majd az őket követő Dercsényi Dezső művészettörténész inkább azt az oltáros helyet kereste, ahol szent királyunk ereklyéit tisztelték évszázadokon keresztül. Ezt az egykori déli oldalhajó keleti végéhez délre kapcsolódó kisméretű, félköríves szentélyfallal rendelkező kápolna maradványaiban vélték megtalálni. Vagyis: nem a bazilikában, hanem a bazilika oldalfalához simuló román stílusú, külső épületben. Ennek hajójában, középen azonban egy törtkőből épült kripta került elő, benne ruhamaradványokkal és csontvázzal. Az 1965-ben végzett hitelesítő feltárásom során valóban megtaláltam az épített sírkamrát, sőt több, előzőleg fel nem tárt csontvázas sírt is. A rétegtani és egyéb régészeti megfigyeléseim alapján el kellett vetnem a negyed évszázaddal korábbi feltételezést. Úgy gondolom, hogy e Szent István kultuszhelyéül feltételezett kápolna – a mellette újabban feltárt másik románkori kápolnával együtt – olyan főúri (egyházi-világi?) sírkápolna lehetett, amelybe azok temetkeztek, akiknek nem volt helyük Szent István bazilikájában, de rangjuknál fogva annak szomszédságában igen.

Újabb régészeti adat 1970–71-ben került napfényre, amikor módomban állt hitelesítő feltárást végezni a már feltárt bazilika különböző egységeiben. Ekkor a templom főtengelyében rátaláltam egy 210x270 cm belvilágú, mészkőkváderekből készült, és a bazilika román kori járószintje alatt 155 cm mélyen, terrazo padlóval rendelkező építmény maradványára. Az építmény helye, formája és szintadatai kétségkívül kriptára vallanak. A kripta északnyugati belső sarkánál elbontott lépcső ismerhető fel, itt eredeti helyzetben maradt meg a legalsó lépcsőfok, amely azonos minőségű, erősen meszes habarccsal volt bekötve az északi és a nyugati falcsonkba. A terrazzo padló ehhez a lépcsőfokhoz igazodott, egykorúságuk több mint valószínű. A kriptába vezető lépcsőfokok rekonstruált száma 6–7 lehetett. A kriptával nyugat felé egy 6x5 m nagyságú, U alakú kőépítmény alapozása volt egybeépítve.

Ezen építmény alapozása, szélességi adatai az építészeti logika alapján felépítményt sejtetnek. A külföldi párhuzamok alapján joggal feltételezhető, hogy egy beboltozott kripta feletti oltárhoz felvezető lépcsők alapozásáról lehet szó. Ugyancsak a hazai (pl. a Heves megyei Feldebrő), ill. a külföldi párhuzamok alapján valószínűsíthető, hogy a kriptában őrzött Szent ereklyéket kis ablakon keresztül tekinthették meg a zarándokok. A kripta és az oltáros kultuszhely kialakítása az 1083. évi szentté avatáskor történhetett. Egyházi írásos emlékek is ezt látszanak bizonyítani. Ugyanis Szent István testének „felemeltetéséről” az 1092. évi szabolcsi zsinat, a Hartvik-féle legenda, a 14. század eleji esztergomi karkönyv és négy középkori naptár augusztus 20-ánál emlékezik meg, míg István király testének megtalálását (inventio) az 1200 körüli években írt Pray-kódex és átvitelét (translatio) az 1341-ben írt esztergomi misekönyv október 11-re teszi. A két időpont közötti különbség elegendő lehetett a bazilika alapítójának, az új szentnek kijáró méltó kripta és kultuszhely építészeti kialakításához.

A középkori európai gyakorlat alapján (pl. Fulda, Köln, Ravenna, Ringsted, Siegburg, Soro, Quedlinburg stb.) a templom közepén (in medio templi) – amely mindig a kelet-nyugati főtengelyt, nem pedig a geometriai középpontot jelentette – csak az alapító, vagy egy kiemelkedő szent teste nyugodhatott.

A temetés

Összegezve az írásos, a régészeti és az építés-művészettörténeti adatokat, az alábbiakban foglalható össze Szent István király 1038. évi eltemetése és 1083. évi felemeltetése: az augusztus közepi melegben elhunyt István királyt a templom közepén (in medio domus) olyan földbeásott sírba temethették el, amelynek alján fehér márványból, vagy annak minősített kemény mészkőből faragott lapokból összeállított kősírláda helyezkedhetett el – ezt is joggal lehet „sarcophagus”-nak nevezni – s e kősírládába tehették a feltehetően fakoporsóban Fehérvárra szállított testet (sarcophago candidi marmoris imponitur). Ilyen kőtáblákból összeállított vörösmészkő sírládába temették el az 1184-ben elhunyt Anna királynét, és az 1196-ban elhunyt III. Béla királyt, illetve egy ismeretlen személyt a 11–13. század folyamán ugyanebben a bazilikában. István király sírja fölé hatalmas márvány, vagy annak ítélt „hatalmas kőlap” (lapis ingens) került, amely „kiemelkedett” a padlóból (sublata tabula marmorca, que pavimento preminebat). Ezt követően „ugyanezen a helyen nyugodott 45 évig” (quievit itaque corpus beatum eodem in loco annis XLV), tehát 1083-ig.

Ugyancsak Hartvik püspök leírása szerint, ekkor „lementek a koporsóig” (ad tumbam perventus est), „maga a koporsó” (ipsa tumba) színültig volt vízzel (a feltárás során valóban a kripta alján ott volt a talajvíz!). Ezt követően történt a „csodasor”: a közlekedőedények törvénye szerint viselkedő folyadék (talajvíz) kimerése, majd visszaöntése. (Amely, mint rekonstrukcióm mutatja, a szemtanúk hitelességét bizonyítja.) Majd „kiürítették a szarkofágot” (evacuato sarcophago). (Hartvik az 1038-as temetésnél és az exhumálás ezen szakasza leírásában használja a szarkofág megnevezést!) Ezt követően befedték a „sírt” (sepulchro), végül pedig „a megtalált kinccsel... az örökszűz Máriának oltárához visszatértek” (tehát a főoltárhoz). Majd az ünnepélyes


felemeltetést követően kezdhették el építeni az új Szent István-oltárt.

2. Képek


1. Temetkezések a székesfehérvári bazilikábanENGEL Pál

Temetkezések a székesfehérvári bazilikában

A Szűz Mária tiszteletére szentelt székesfehérvári bazilikát Szent István király alapította, és megajándékozta azokkal a kincsekkel, amelyeket Bulgária ellen 1018-ban viselt hadjáratán zsákmányolt. Az új templom nem csupán egyike volt azon számos egyháznak, amelyet uralkodása alatt létesített, hanem a király eleve különleges szerepet szánt neki. Miután Fehérvárt választotta székhelyéül, a várban épült egyház arra volt hivatott, hogy a dinasztia különös bizalmát élvezze és az Árpádoknak mintegy „magánkápolnája” legyen. István ennek megfelelően ide temettette el 1031-ben elhunyt örökösét, Imre herceget, majd 1038-ban őt magát is a, még felszentelés előtt álló templom közepén helyezték örök nyugalomra. A Szűz Mária bazilika mellett 40 kanonokból álló társas káptalan szerveződött, amelyet István és utódai is hatalmas vagyonnal gyarapítottak. Ilyenformán a káptalan feje, a prépost presztízse közel állt a püspökökéhez, és később gyakran töltötte be a király mellett a kancellár vagy alkancellár bizalmi tisztét.

A város végül is nem vált tartósan királyi székhellyé, kultikus és politikai jelentősége azonban megmaradt, és bizonyos értelemben mindig az „ország közepének” tekintették. Már a 11. század folyamán – valószínűleg István halála óta – szokássá vált, hogy a magyar királyokat Székesfehérvárott koronázzák meg, és amennyire meg lehet ítélni, a szertartás színhelye általában a Mária-bazilika volt. (Egyetlen kivételről tudunk: 1235-ben IV. Béla ismeretlen okból nem itt, hanem a közeli Szent Péter-templomban tétette fejére a koronát.) A Szent Koronát Zsigmond koráig (1387–1437) a káptalan kincstárában őrizték, és a testület legelőkelőbb tagja, a jelentős különjövedelmekkel rendelkező őrkanonok volt felelős érte. Tovább növelte a bazilika tekintélyét Istvánnak 1083-ban történt szentté avatása. A fehérvári egyház ezzel, mint az országalapító szent király ereklyéinek őrzőhelye, újabb különleges szerepet kapott. Legkésőbb pár évtized múlva már szokássá vált, hogy a király Fehérvárott országos gyűlést és törvénynapot ül István szentté avatásának ünnepe (augusztus 20.) táján. A szokást utóbb törvényként írta elő az 1222. és 1231. évi Aranybulla, s bár korántsem vált állandóvá, később is előfordult, hogy itt tartották meg az országgyűlést.

Több módon kifejezésre jutott tehát, hogy a fehérvári bazilika a magyar királyság megkülönböztetett rangú egyháza, egy vonatkozásban azonban érdekes módon nem. Fehérvár nyilvánvalóan arra is hivatott lett volna, hogy – miként például a Párizs melletti St. Denis apátsága a francia királyok számára – az uralkodó és családtagjai állandó temetkezőhelye legyen. Ez a szokás azonban csak igen későn alakult ki. Szent István első utódaiban láthatóan fel sem merült még ez a gondolat, akkoriban mindegyikük olyan egyházat választott sírhelyül, amelyet maga alapított és így a személyes „tulajdonának” tekinthetett: Aba Sámuel a sári (abasári) monostort (1044), Péter király a pécsi dómot (1046), I. András a tihanyi (1060), I. Béla a szekszárdi bencés apátságot (1063), I. Géza a váci székesegyházat (1077) és Szent László a somogyvári bencés monostort (1095, innen utóbb a szintén általa alapított nagyváradi katedrálisba került). Az 1087 körül száműzetésben meghalt Salamon király vitatott hitelű sírja Pulában, az Isztriai félszigeten található.

Kálmán királynak, amennyiben követi a hagyományt, az általa püspökséggé emelt Nyitrát kellett volna választania, azonban szakított vele, és – elsőként István örökösei közül – Székesfehérvárra temetkezett (1116). Fiát, II. Istvánt ugyancsak „saját” egyházába, a Nagyvárad melletti váradhegyfoki premontreiekhez temették (1131). Kálmán példáját különös módon épp az általa kisgyermekként megvakított II. Béla követte (1141). Az ő utódai közül Székesfehérvárra került három fia: II. Géza (1162), II. László (1163) és IV. István (1165), egyik unokája: III. Béla (1196) és ennek unokája, a gyermek III. László (1205), akivel hosszabb időre meg is szakad a fehérvári királytemetkezések sora. Állandó szokásról ekkoriban sem beszélhetünk, mert a sort megszakította 1172-ben III. István, akinek az esztergomi, és 1204-ben Imre király, akinek az egri székesegyház lett a végső nyugvóhelye. A 13. századi Árpádok végképp hátat fordítottak Székesfehérvárnak: II. Andrást az egresi ciszterci apátságba, IV. Bélát az esztergomi ferencesekhez. V. Istvánt a margitszigeti apácák kolostorába, IV. Lászlót Csanádra és III. Andrást a budai ferences templomba temették. Az Árpádokat követő két árnyékkirály, a cseh Vencel és a bajor Ottó külföldön hunyt el (1306 ill. 1312).

A székesfehérvári bazilika az Anjou dinasztia alatt lett ismét királyi temetkezőhely, de még ekkor sem végleg. I. Károly (Károly Róbert), aki kétszer is helyreállította a tűzvésztől megsérült templomot, temetkezőhelyül is ezt választotta. Nagyszabású temetése (1342), amelyről részletes híradás tudósít, többek között arról nevezetes, hogy jelen volt rajta sógora, Nagy Kázmér lengyel király, valamint rokona, Károly cseh trónörökös, Zsigmond magyar király leendő apja. Károly fiát és utódát, Nagy Lajost abba a Szent Katalinnak szentelt pazar


sírkápolnába temették (1382), amelyet maga építtetett a templom egyik oldalhajójában. Csaknem biztos, hogy itt nyugodott már ekkor legidősebb leánya, a nyolcévesen (1378) elhunyt Katalin hercegnő is, és feltehető, hogy Lajos a kápolnát családi temetkezőhelynek szánta. Annál érdekesebb, hogy másik leánya, Mária királynő mégsem itt, hanem Nagyváradon, Szent László mellett kívánt nyugodni (1395), és évtizedek múlva szintén oda vitette magát hosszú életű férje, Luxemburgi Zsigmond (1437) is. Választásuk kétségtelenül összefüggött a lovagkirály ekkoriban különösen divatozó kultuszával, amelynek az udvar, a nemesség és a polgárság egyaránt hódolt. Az persze természetes, hogy a Visegrádon 1386-ban meggyilkolt II. (Kis) Károlyt, akit Mária és Zsigmond pártja ellenkirálynak tekintett, nem az Anjouk közelében, hanem a Visegrád melletti Szent András bencés apátságban helyezték nyugalomra.

Székesfehérvár csak Zsigmond halála után vált végleg a magyar királyok állandó temetkezőhelyévé. Ez a tény bizonyára összefüggött azzal, hogy 1439-ben győzött a nemesség rendi mozgalma, ami együtt járt némely ősi vagy annak vélt hagyomány felélesztésével. Ilyennek volt tekinthető Székesfehérvár ősi kultikus szerepe, amelyről a koronázások élő hagyománya tanúskodott, s amelyre – mint láttuk a rendek által mindenek fölé helyezett Aranybullából is következtetni lehetett, noha a fehérvári törvénynapok kora már réges-rég elmúlt. Ekkoriban, a 15. század közepén formálódhatott tehát közvéleménnyé, hogy Szent István utódainak örök nyugvóhelye sem lehet más, mint a fehérvári bazilika. 1543-ig, amikor a város és vele a templom török uralom alá került, még öt királyt temettek ide: Albertet 1439-ben, Mátyást 1490-ben, II. Ulászlót 1516-ban, II. Lajost 1526-ban, miután tetemét felkutatták a mohácsi csatamezőn, végül Szapolyai Jánost 1540-ben. Ezzel a bazilika 37 magyar királyból összesen 15-nek adott nyugvóhelyet. 1437 és 1543 között csak ketten nem kerültek ide: I. Ulászló, aki a várnai csatában esettel (1444), valamint V. László, aki Csehországnak is királya volt, és miután Prágában halt meg, természetesen ott temették el (1457).

1543-ban I. Szulejmán szultán elfoglalta Székesfehérvárt. 1601-ben a császári hadak visszavették, de 1602-ben újból elesett s 1688-ig török uralom alatt maradt. Ekkorra már romba dőlt a bazilika, s bár a 18. század végén egyes részei még magasan álltak, köveit hamarosan széthordták, így ma már csak alapfalai láthatók. Az idők folyamán feldúlták és kifosztották a sírokat is, és a 19–20. századi ásatások alkalmával főként csak falmaradványok, meg széthányt és azonosíthatatlan csontok tömege került napvilágra. Egyetlen kivétel volt, az az 1848-ban talált, csodálatosképpen érintetlenül maradt kettős sír, amelyben egy király és egy királyné csontvázára bukkantak. A sírt sikerült meggyőzően azonosítani: III. Béla királynak és első feleségének, Antiochiai Annának maradványai voltak benne.

Ebből az egyetlen leletből is következik, hogy a bazilikába nem csak királyokat temettek, sőt más forrásokból kitűnik, hogy nem is csupán a királyi ház tagjait. Az ásatások eredménye is ezt igazolja, mert a bazilikában és közvetlen környezetében több száz személy csontjait tárták fel. Kilétüket – kevés kivételtől eltekintve – örökre homály fedi.

Teljes és megbízható adataink csupán a királyok temetkezőhelyéről vannak, családtagjaikéról csak elvétve. A már említett Szent Imre hercegen (1031) és Anna (Ágnes) királynén (1184) kívül még öt személyről tudjuk biztosan, hogy teteme a fehérvári bazilikába került. II. Béla 1137-ben ide hozatta Görögországból apja, a tíz évvel korábban elhunyt Álmos herceg földi maradványait. Krónikáinkban olvasható, hogy I. (Anjou) Károly ide temettette el második feleségét, Mária sziléziai hercegnőt (1317), valamint két kiskorú fiát, a csecsemő Károlyt (1321) és az ötéves Lászlót (1329). Végül a magyar udvarban tartózkodó velencei követek beszámol arról, hogy 1506-ban Fehérvárott helyezték nyugalomra Kendali (Candale-i) Anna királynét, II. Ulászló feleségét.

E töredékes adatokból némi joggal következtetni lehet egy, a temetkezésekben követett elvre: ha valamely uralkodó úgy döntött, hogy Fehérvárt választja sírhelyéül, úgy a jelek szerint mellé kerültek mindazon hozzátartozói (felesége és gyermekei), akik az ő életében haltak el és így ő dönthetett tetemük sorsáról. Korántsem biztos, hogy ez így volt, de nincs olyan adat, amely a feltevést cáfolná. Ennek alapján még számba vehető néhány személy, akinek teteme elég nagy valószínűséggel a bazilikába került: Kálmán király ismeretlen nevű szicíliai felesége (1112 előtt), akit a korábbi irodalom egy olasz forrást félreértve Buzilla néven emlegetett; gyermekük, László herceg (1112); Predszláva, Álmos herceg orosz felesége, II. Béla anyja; Ilona királyné, II. Béla szerb felesége (1157 előtt); legkisebb fiuk, a gyermekkorban (1141 előtt) elhunyt Álmos herceg; Luxemburgi Margit királyné, Nagy Lajos első felesége (1349); a már említett Katalin, Lajos leánya (1378); végül Podjebrád Katalin, Mátyás király első hitvese (1464). A névsor semmiképpen sem tekinthető teljesnek, ha másért nem, azért, mert az Árpádok között biztosan voltak olyan zsenge korban elhalt királyfiak és királyleányok, akikről semmiféle híradás nem maradt ránk.

Bár a fehérvári temetkezés kiváltsága elsősorban a királyi ház tagjait illette meg, kivételképpen mások is részesültek benne. Erre nézve a 15. századból maradtak fenn adatok. Egy oklevél szerint Zsigmond király 1427-ben Rozgonyi István fejéri ispán kérésére megengedte, hogy „a maga, felesége, gyermekei, testvérei és


nemzetsége” számára „a fehérvári Szűz Mária egyházban, annak azon szögletében és helyén, ahol óhajtja”, sírhelyet válasszon, ott oltárt emeljen és azt tetszése szerint birtokokkal és javakkal gazdagítsa. Arról a Rozgonyi Istvánról van szó, aki egy év múlva harcias feleségével, Szentgyörgyi „Cicellével” az oldalán, hősiesen harcolt Galambóc váránál a törökök ellen. Van nyoma, hogy a bazilikában valóban felépült egy Rozgonyi-kápolna, de arról sejtelmünk sincs, hogy az 1523-ban kihalt, igen népes családból kik és hányan temetkeztek oda. Kevéssel Rozgonyi előtt hasonló kiváltságban részesült Zsigmond firenzei származású hadvezére. Filippo Scolari, magyar nevén Ozorai Pipo, aki saját oklevele szerint sírkápolnát alapított maga és felesége számára a fehérvári bazilika oldalán az egyik romos torony tövében, amelyet kijavíttatott. 16. századi olasz életrajzírójától tudjuk, hogy márvány síremléke a kápolna oltára alatt volt, és latin nyelvű feliratát, mely szerint 1426. december 27-én halt meg, a város elestéig (1543) látni lehetett. Mátyás királynak is fennmaradt egy oklevele 1481-ből, amelyben egykori lovászmesterének, Buzlai Lászlónak engedélyezte, hogy családjával együtt a bazilikába temetkezzék. Egy sziléziai forrás pedig arról tudósít, hogy a király Fehérvárott temettette el kedvelt zsoldosvezérét, a Szabács viadalánál elesett Hag Ferencet (1475).

A megtiszteltetésben, amelyről a fenti esetekben írott források tudósítanak, a régészeti leletek szerint mások is részesültek. A bazilika ásatásai során előkerült Druget Fülöp nádor (megh. 1327) pecsétgyűrűje, amire az a viszonylag legvalószínűbb magyarázat, hogy ott állt a sírja. Fennmaradt továbbá azoknak a vörösmárvány sírköveknek a töredéke, amelyek valaha a lengyel Stibor vajda (megh. 1414) és egy másik főúr, Marcali Miklós vajda (megh. 1413) tetemét fedték.

Természetesen nemcsak világi előkelőket fogadott magába a bazilika, hanem egyháziakat is. Egy dalmát forrás arról tudósít, hogy 1170 körül Fehérvárott temették el Lombard Péter spalatói érseket, és van egy román kori sírkőlap, amely egy magát Apollinarisnak nevező, feltehetően egyházi személyé volt. Nemrég előkerült Bodó Miklós fehérvári prépost (megh. 1474) sírkövének egy darabja is, és bár más bizonyíték nincs, ésszerű feltételezni, hogy az egyház összes prépostjának itt volt a sírja. Mivel pedig a bazilika teljes területe még nincs feltárva, a fehérvári sírok fölötti szemlénket abban a hiszemben zárhatjuk le, hogy ismereteink bővülésére még van némi kilátás.

2. Képek


1. Szent László király életének jelenetei a Magyar Anjou Legendáriumból. KépösszeállításE. KOVÁCS Péter

Mátyás temetése

1490. április 6-án Bécsben elhunyt Hunyadi Mátyás, Magyarország királya. Az uralkodó itáliai történetírója, Antonio Bonfini – aki Hungaricarum rerum decades IV et dimidia című munkájában a kezdetektől 1496-ig mutatta be a magyarok történetét – miként az minden jelentős személyiség halálakor szokásos volt –, égi jeleket vélt felfedezni, amelyek már hosszú ideje előre jelezték a szomorú nap közeledtét. (Hunyadi János haláláról Bonfini elődje, Thuróczy János például így írt: „Az égboltozat magas csillagai előre jelezték halálát mert elhunyta előtt egy üstökös jelent meg a magas égen.”) „Már az előző év január elseje után megdördült az ég. Halála után a Duna szokatlanul megáradt; sok part menti falvat és várost öntött el, hogy török betörés ellen megvédje Pannóniát, ha már az ország oltalmazója nem védelmezheti. A Budán őrzött oroszlánok a király halála napján kimúltak. Ekkor Budán a Corvinus-ház címerének madarát, a hollót egyetlenegyet se láttak, míg Fehérvárott, a magyar királyok temetkezőhelyén annyi holló károgott, hogy ebből már mindenki könnyen sejthette a király halálát. De a jósok és matematikusok is mondták, hogy meghal ebben az esztendőben” – írja Bonfini.

Égi jeleket utólag természetesen sokkal könnyebb felfedezni, mint előre jósolni, de a király egészségi állapota annyira rossz volt, hogy közvetlen környezetének tagjai előtt nem lehetett kétséges: Mátyás már nem sokáig lesz Magyarország királya. Életének utolsó három esztendejében gyakorlatilag állandó orvosi kezelés alatt állt. A köszvény annyira elhatalmasodott rajta, hogy 1489 márciusától nem tudott a saját lábán járni, hordszéket kellett használnia. A súlyosan beteg Mátyást az 1490. év virágvasárnapján (április 4.) a szélütés végleg ágynak döntötte. Két nap múlva fekete lobogó jelezte: Magyarországnak új királyt kell választani.

Kettős temetés

A királyi tanács döntése értelmében az elhunyt uralkodónak kettős temetést szerveztek. Az egyiket jelképesen Bécsben, a másikat végleges nyughelyén, Székesfehérvárott. A királyt először a bécsi vár ebédlőtermében ravatalozták fel, itt az udvar tagjai róhatták le tiszteletüket. Bonfini szerint bíbor kerevetre fektették, mellétéve méltósága jelvényeit. „Azután, minthogy a holttestnek, bár belső részeit kivették, már szaga volt, szurokkal lezárt koporsóba helyezték.” A város lakossága a köztéri ravatalnál vehetett búcsút a magyar királytól. Ekkor – mint azt Bonfinitől tudjuk – kapitányai emelték a vállukra a koporsót, amely aranyos takarójának rojtjait főurak és a seregek hadnagyai tartották. A temetési menet a Szent István székesegyházba vonult, mögötte haladtak gyászöltözetben a főpapok és a város rendjei.

Az itáliai szerző ugyan díszes temetési menetről beszél, de valószínű, hogy a bécsi ravatal nem volt valami pompás. Ez az egyszerűség tűnt fel Johannes Tichtel bécsi orvosprofesszornak is: naplójában feljegyezte, hogy – ellentétben az ország szokásaival – a ravatal dísztelen volt, semmiféle posztót és egyetlen egy trombitást sem lehetett látni. A tudós doktor figyelmét az sem kerülte el, hogy a király koporsóját csupán Korvin János herceg követte, Beatrix nem. Pedig ha királyoknak, hercegeknek vagy más előkelőségeknek adták meg a végtisztességet, a korabeli gyászszertartásokat Magyarországon is a pompa jellemezte. l476-ban például Dengelegi Pongrác János erdélyi vajda ravatalát és temetését így írta le Hans Seybolt, aki Thoman Jud bajor úr megbízásából járt itt. „A fent említett napon [december 28.] halt meg nagyméltóságú Pongrác erdélyi vajda, a király nagybátyja [helyesen: unokatestvére] is. Arannyal és gyönggyel gazdagon díszített süvegben feküdt a ravatalon. Szerzetesek és papok jöttek és énekeltek ravatalánál egészen hétfőig [december 30.]. Akkor hatlovas halottas kocsira emelték, és fekete lepellel leterítették. A lovak szerszáma is fekete bársonnyal volt bevonva. A kocsi elején és hátulján két-két barát ült, a kocsi előtt és mögött több mint száz szerzetes haladt mécsessel a kezében. A barátok után ment két ifjú mécsest vive. A mécsesben piros viaszgyertya égett. Mindegyik gyertyában száz magyar arany volt rejtve. Utánuk tizenhat ifjú lépkedett, mindegyikük két mécsest vitt, amely szintén aranyakkal volt tele. Az egyes mécsesekben huszonöt, összesen ezer arany volt, amelyet a papoknak szántak. De a magyarok tizenhat aranyat kiloptak belőlük. A mécsesek után két nagy ezüst tálban száz-száz magyar arany értékű fillért vittek. Ezután ismét több mint száz mécses következett, majd két ember olyan értékes áldozati ajándékot hozott, amit ők maguk is szívesen megtartottak volna. A koporsó előtt aranycímerű, fekete zászló lobogott.”

A szokásostól eltérő, egyszerűbb ravatalnak talán az lehet a magyarázata, hogy a végtisztességet a magyar


királyok ősi temetkezési helyén, Székesfehérvárott kapta meg Mátyás.

A második ravatal

A király holttestét hajón vitték Budára, majd onnét Fehérvárra. A ravatal a székesegyház előcsarnokában volt, ahol az elhunyt uralkodó fedetlen arccal, palástban feküdt. Mellette voltak méltóságának jelvényei is: a kard, a jogar, az országalma és a korona. Ludovico Tubero dalmát történetíró (l459–1527), aki Bonfini mellett a legfőbb forrás Mátyás temetéséről, munkájában (Commentarii de rebus, suo tempore, in Pannonia et finitimis regioni bus gestis) arról tudósít bennünket, hogy a ravatal arannyal átszőtt bíbor szövettel volt letakarva.

A királyi temetést Szent Márk ünnepén (április 25.) celebrálták. A ravatal egyik oldalán a főpapok, a másikon a főurak álltak, akik csak akkor indultak be az előcsarnokból a székesegyházba, amikor a mise alatt a felajánlás következett. Az istentiszteletet az ország szokásaitól eltérően nem az esztergomi érsek Estei Hippolit, hanem Kálmáncsehi Domokos, a székesegyház prépostja celebrálta, hiszen a „kis prímás” ekkor életkoránál fogva alkalmatlan volt még az egyházi szolgálat ellátására. Bonfini ezt így örökítette meg: „Tizenkét páncélos lovas haladt a ravatal előtt bíbor öltözetben; az annyi győzelmet aratott híres királyi zászlókat vitték, egyikük a királyi kardot. A ravatal mögött fia [Korvin János] haladt gyászöltözetben; oldalán jobbról a pápai követ [Angelo Pecchinoli], balján Hippolit esztergomi érsek. Követték őket az egyházi és világi rendek, köztük Orbán egri püspök [Dóczy Orbán], Báthory István [országbíró], János váradi [Filipec János], továbbá Oszvald zágrábi [Laki Thuz Osvát], Miklós váci [Báthory Miklós], Tamás győri [Bakócz Tamás] és György csanádi püspök [Bonfini itt téved, mert a csanádi püspök ekkor Szokoli János], valamint a főurak és nemesek többi rendei. Mikor a Szűz Mária bazilikához visszaértek, középen letették a holttestet. A lovagok, kik a zászlókat és a kardot vitték, sóhajtozva földre dobták azokat a főoltár előtt, mintha a király kidőltével minden győzelmi jele, zászlaja, szerzett országa odaveszett volna.”

A temetés

A temetési menet jól elkülöníthető részekből állt tehát. A tizenkét lovas és az általuk vitt királyi jelvények és zászlók Mátyás uralkodói dicsőségére és tetteire utaltak, szimbolizálva a királyi hatalmat. A feldíszített ravatal az elhunyt uralkodó földi maradványaival már a jelent, az elmúlást jelképezte: az evilági élet múlandóságát. A gyászolók sorrendje a társadalmi hierarchiát követte. A ravatalt a kiszemelt utód követte – hiszen Beatrix valószínűleg Budán maradt – mellette a jelenlévő egyháziak közül a két legmagasabb méltósággal. Az egyházi és a világi rendek – a kifejezés az ország egyházi vezetőit és a legfontosabb világi tisztségviselőit takarja – után következnek más főurak, és a nemesség többi képviselője. Rajtuk kívül a szertartás fényét azok a külföldi követek emelték, akik Budáról szintén az udvarral tartottak Fehérvárra. A pápai követen kívül biztosan ott volt Pietro Ransano és Francesco Montano, akik Mátyás apósának, Aragóniai Ferdinándnak az érdekeit képviselték Magyarországon, valamint más országok, fejedelemségek diplomatái is, de róluk csak általánosságban, nevük említése nélkül beszélt Bonfini. Nyilvánvalóan a városok képviselői is megjelentek Fehérvárott, sőt a környező településekről is nagy számban érkezhettek az országlakosok, de hogy közülük kik kaptak helyet a székes egyházban, arról hallgatnak a források.

A temetési menet először körbevitte a ravatalt, majd amikor megérkeztek a bazilikához, a templom közepén helyezték el a holttestet.

A szertartás alatt Pietro Ransano lucerai püspök, nápolyi követ, mondott Mátyás felett halotti beszédet. A dominikánus szerzetes 1476-ban kapott püspökséget. 1488 és 1490 között Budán tartózkodott; feladata az volt, hogy rábeszélje a királyt: János herceg helyett Beatrixre hagyja trónját. (A királyné biztatására írta meg Bécsben Epithoma rerum Hungarorum című könyvét, amelyben a kezdetektől Mátyás koráig tárgyalta a magyar történelmet.)

A szentmise alatt az oltár két végére a főurak hétszáz aranyat tettek le, a testet pedig ideiglenes sírba helyezték, mert a királyi síremlék még nem készült el. Korvin János rendelkezése értelmében a temetés után is óránként szent himnuszokat énekeltek a királyi sírhely fölött.

Mint Maffeo Treviglio milánói követ elégedetten megállapította, a székesfehérvári temetés pompája már megfelelt az ország szokásainak és méltóságának.

Temetési jelvények

A Bonfini által említett királyi zászlókat Tubero leírása szerint a sírhely mellé helyezték, és mint Michael Ebenheim feljegyzéseiből tudjuk, nemcsak ideiglenes díszítésként használták azokat. A Miksa seregében harcoló


katona 1490 novemberében járt Fehérvárott, amikor ura elfoglalta azt, s a székesegyházban Mátyás sírja felett egy királyi zászlót látott, amire a magyar címer volt festve.

A templom belsejében, a sír környékén, remekművű pajzsok díszíthették a szentély falait. Egy ilyen temetési pajzsot őriznek Párizsban, a Musée d’Artillerie-ben. A 61x44,5 cm nagyságú, a korabeli gyalogsági pajzsok mintájára erős bőrrel átvont aranyozott fapajzsot domborítás díszítette. Közepén Mátyás, szélein Galícia és Morvaország, valamint Kálmáncsehi Domokos székesfehérvári prépost és Ernuszt János pécsi püspök címerei láthatók. Mivel a két főpap jelvénye is megtalálható a pajzson, nagy a valószínűsége, hogy ők készíttették azt a temetés alkalmából. Kálmáncsehi esetében ez még érthető, hiszen neki állása miatt hivatalból hozzá kellett járulnia a költségekhez. Talán ezért is kapott Korvin Jánostól a szertartás után egy színaranyból készült, gyöngyökkel kirakott keresztet – amiről Bonfini szerint azt beszélték, hogy negyvenötezer aranyba került –‚ valamint gyöngyös csészéket, aranytálat, kelyheket, gyertyatartókat, ruhákat, összesen hetvenezer arany értékben. Ernuszt János szerepéről a szertartásban viszont semmit sem tudni. Elképzelhető, hogy a főpapok és a főurak egy része közösen készíttetett hasonló díszpajzsokat, így kerülhetett egymás mellé a prépost és a püspök címere. Ez utóbbi feltevést látszik alátámasztani az a tény, hogy még egy pajzsról van tudomásunk, írásos forrásból. 1631-ben Kopcsányi Pap Márton azt írta feljegyzésében, hogy Sopron város tulajdonában volt Mátyás király pajzsa, s azt is megemlíti, hogy az II. Ferdinánd császárhoz és királyhoz került. A pajzson lévő címerekről nem tett említést, de egy feliratot följegyzett magának: „Sancta Dei genitrix Maria interpella pro Rege Matthia.” (Istennek szent szülőanyja Mária, járj közben Mátyás királyért.) A Párizsban őrzött pajzson ellenben a következő felirat áll: „Alma dei genitrix Maria interpella pro Rege Mathia.” (Istennek kegyes szülőanyja Mária, járj közben Mátyás királyért.)

A síremlék

Tizenegy királyunkhoz hasonlóan Mátyás is a Szent István által alapított, és 1038-ban felszentelt székesfehérvári Szűz Mária társaskáptalan egyházában nyert végső nyugodalmat. A király személyesen támogatta a bazilika átépítését, hiszen az új szentélyben akarta a maga és családja síremlékét elhelyezni. Nem külön kápolnát építtetett erre a célra, hanem a bazilika meghosszabbított szentélyének apszisába tervezte nyughelyét. 1485-ben sikerült VIII. Ince pápától a fehérvári bazilika számára teljes búcsút szereznie a nagyhét utolsó négy napjára. A katolikus egyház feje azzal indokolta cselekedetét, hogy így kívánja támogatni Mátyás építkezését. (1490-ben a pápa megismételte búcsúengedélyét, és kiterjesztette azt az egész nagyhétre.) Célja, hogy már életében mauzóleumot építtessen magának, a kortársak előtt sem volt titok, e tervét mind Ransano, mind Bonfini említi.

A síremlék azonban nem készült el halála napjáig. Ezért Mátyás holttestét a bazilikának általa építtetett részébe, ideiglenesen a puszta földbe hantolták el. A munkálatok a király temetése után felgyorsulhattak, hiszen mire Miksa Fehérvárt megszállta, már elkészült az emlékmű. Az erdélyi márványból faragott munkát Balogh Jolán szerint az a Giovanni Dalmata faragta, aki az ún. Diósgyőri Madonnát is készítette. A sírdomb felett a következő felirat állt: „E márvány alatt Korvin Mátyás fekszik, ki tettei után Istennek tűnik, végzete azt tanúsítja, hogy ember volt.”

*

A síremlék minden bizonnyal kiemelkedő értékű alkotás volt, de nem egyedül állott a székesegyházban, hiszen a többi uralkodó emlékművét is megfigyelte és leírta később Dzselalzáde Musztafa (1556–1557) török történetíró. „Különösen említendő a legalsó pokol tüzén égő királyoknak pihenő- és temetkezőhelyéül szolgáló régi templom. Ennek minden szögletében és zugában drága márványból, vagy kőből kifaragott csodálatos alakok voltak, melyeknek mindegyike annak idejében hírével és hatalmával kérkedő padisah volt.” Dzselalzáde leírásából egy magyarországi St. Denis képe bontakozik ki, amely a török uralom másfél százada alatt csaknem nyomtalanul elenyészett.

2. Képek


1. Meghalt a király, éljen a király. II. Lajos temetéseBARTA Gábor

Meghalt a király, éljen a király

II. Lajos temetése

„Mohács mezején az ütközet szerdán volt. Másnap, csütörtökön gyorsan megérkezett [Budára] a királyné egyik német szolgája a háborúból, de csaknem félőrülten, nem bírt belépni a kapun. És Thurzó a királynéval volt, s ketten beszélgettek egymás közt... Láttuk nagyságos Thurzó Eleket, paripán sietve elrohant a királynétól..., lehajtott fővel, s nem szólt semmit... Mondtam: testvérek, ez rossz jel, mert Thurzó úr mindig víg volt, most pedig rosszkedvű... A budai utcákon és tereken a német [polgárok] égő fáklyákkal a kezükben sok fekete ládikát és szekrényt vittek ki karjukon a városból Logod felé, mások pedig a hajókra, le a Duna folyóhoz... A budai magyarok csodálkoztak, ugyan mi ez, mert ők még nem tudták... Azután Mária királyné Buda várából ötven lovassal ellovagolt a logodi kapun udvarhölgyeivel…”

Szerémi György káplán emlékiratainak idézett sorai azt a tanácstalanságot és zavart írják le, amely a mohácsi csatáról frissen Budára érkező hírek nyomán keletkezett. Pánik, vádaskodás és fosztogatás kísérte a bizonytalan értesülések terjedését nemcsak a székvárosban, hanem az ország jó részében is.

E szóbeszéd eleinte csak a borzalmas vereségről és a török közeledéséről szólt. Azt, hogy mi lett a sorsa a csatában személyesen is részt vevő II. Lajos királynak, maguk a túlélők sem tudták.

Bármilyen furcsának tűnik, a magyar király eltűnése legelébb is a töröknek okozott gondot. Valamikor a mohácsi csata utáni napokban Ibrahim nagyvezír a szultán parancsára szabadon engedett három jelesebb foglyot, Szekcsői Herczeg Miklós, Jan Pilecki és Jan Maciejowski királyi kamarásokat. A három udvaronc igencsak örülhetett szerencséjének, hiszen előzőleg végig kellett nézniük, hogyan nyakaztat le a padisah jó kétezer „közönséges” foglyot. Igencsak siettek hát teljesíteni a szultán kívánságát: lóhalálban indultak megkeresni a még élőnek hitt királyt. Azt kellett volna tudtára adniuk, hogy Szulejmán szövetséget kíván vele kötni, amiért cserébe védelmét ajánlja minden ellenségével szemben, s ezért „nem kér többet, csak a Dráva és Száva közötti területet”.

II. Lajost persze már nem találhatták meg, helyette özvegyét, Máriát keresték föl Pozsonyban, ahová az Budáról menekült. Választ sem vihettek, hiszen a széthullott országban senki sem vállalkozhatott ilyen súlyú politikai döntésre. Azok az államférfiak azonban, akik beszéltek Herczegékkel, kénytelenek voltak számot vetni a fordulat súlyával. A győztes török vazallusi státust kínál a legyőzött magyaroknak, éspedig eddigi szövetségeseik, nyugati szomszédaik ellen. Brodarics István kancellár első buzgalmában 1526. október 3-án megírta a dolgot barátjának, Krzysztof Szydlowiecki lengyel főkancellárnak, de mikor pár hónappal később a mohácsi csatáról szóló emlékiratát szerkesztette, már csak semmitmondó frázisokat engedett meg magának: „...sokat megtudtunk tőlük [ti. Herczegéktől], amit a történetírás magvas rövidsége miatt most nem sorolhatunk elő.” Nem hiába volt jó diplomata, megérezte, vagy előre látta, hogy a szultán különösnek tűnő ajánlata a jövendő magyar politika alapkérdésévé válik, amiről nem ajánlatos túl sokat beszélni az európai nyilvánosság előtt.

Most, 1526 októberében, a Szerémség felé visszamenetelő török csapatok háta mögött azonban egyelőre az volt a kérdés: mi történt valójában az ifjú királlyal?

A királyok sírjánál kiterítik

Budán a sokféle hír terjesztői között egyetlen ember volt, aki azt állította magáról, saját szemével látta, mint veszett a mocsárba az uralkodója: Ulrich Czettrich királyi kamarás.

Czettrich Mohácsról menekülve még azelőtt utolérte Mária királyné udvartartását, hogy az megérkezett volna Pozsonyba. A friss özvegy nyilvánvalóan hitt szavának – testvérének, Ferdinándnak azon nyomban meg is írta a gyászhírt –‚ nyilvánosságra hozatalát azonban heteken át halogatta, főleg azért, hogy időt nyerjen párthívei összegyűjtéséhez.

Így azután, mikor a török végre kivonult az országból, egyre kényelmetlenebbé vált a kérdés: elképzelhető-e, hogy a király mégis él? De hol rejtezik akkor?


Mária ekkor utasította Czettrichet: menjen el Mohácsra, és keresse meg férje holttestét. A kamarás és kísérője, Sárffy Lőrinc győri várkapitány október derekán érkezett a csatamezőre, s hála Czettrich jó emlékezőtehetségének, hamarosan meg is találták, az időközben helybeli parasztok által ideiglenes sírba helyezett királyt. Sárffynak Brodaricshoz küldött jelentéséből mindenesetre még kiérződik, hogy induláskor maga sem hitt egészen útitársának: „Legyen róla meggyőződve főtisztelendő uraságod, hogy mindaz, amit Czettrich annak idején a király haláláról elmondott, a színigazság volt. Mert amikor ahhoz a helyhez közeledtünk, s még oda sem értünk, már Czettrich ujjával mutatta meg azt a helyet... Kiástuk a testet..”

A kis csapat a kihantolt tetemmel Székesfehérvárra indult, hiszen Fehérvár volt a magyar királyok hagyományos temetkező – és koronázó – helye. „Midőn Székesfehérvár elé értünk – zárja jelentését Sárffy – Czettrich előrelovagolt, s a városi bírónak és a többi rendnek előadta, kit hozunk, s erre ezek, mint illett, az egész papsággal együtt ünnepi menetben kijöttek a városból a király koporsója elé. Végül a felség holttestét bevittük a városba, s a prépostság házában egy pajzsra kiterítettük nagy tisztelettel. Felnyitottuk ezután a koporsót, s megmutattuk a város bírájának... Horváth Mártonnak, majd átadtuk neki megőrzés végett.”

Halál, temetés, politika

Az özvegy nyilvánvalóan saját jelenlétében, saját irányításával képzelte el a temetést. A cselekvéssel azonban egyre késett, Pozsonyban ragadt, ahol legfőbb politikai céljáért munkálkodott: testvérének, Ferdinánd főhercegnek magyar királlyá választását készítette elő. Mivel nem volt népszerű a magyar urak között, párthíveinek összeszedésével vesződve végül is elszalasztotta a lehetőséget, hogy maga adhassa meg a végtisztességet férjének.

Nem sokkal később ugyanis, hogy Sárffyék a mohácsi síkra érkeztek, a szultán és a királyné után egy harmadik hatalmasság is kerestetni kezdte II. Lajost: Szapolyai János erdélyi vajda.

A vajda az ország legnagyobb földbirtokosa, s egyben legtekintélyesebb politikusainak egyike volt. A mohácsi csatából akarata ellenére elkésett, s amint hírül vette, hogy a király elesett vagy eltűnt, úgy döntött, teljesíti családja régi álmát, s kísérletet tesz a trón megszerzésére. Az általa összehívott tokaji gyűlésen (október 17-én) a nemesség el is határozta a királyválasztó országgyűlés meghirdetését, éspedig november 5-re Székesfehérvárra.

Szapolyai Tokajból előre küldte egyik erdélyi hívét, Osdolai Kun Gotthárdot Buda megszállására; Czibak Imre volt temesi ispánt és Mesztegnyői Szerecsen János tekintélyes dunántúli nemesurat pedig megbízta a király holttestének megkeresésével.

Kun Gotthárd kétezer huszárjával október 27-én érkezett Budára, maga a vajda két-három nappal később vonult be ugyanoda. Miközben a többiek az út fáradalmait pihenték ki, a mohácsi csata két túlélője, Bakics Pál és Ráskay Gáspár vezetésével lovascsapatok indultak az Északkelet-Dunántúl hódoltatására. Ráskay ellenállás nélkül foglalt el két közeli királyi várat, Tatát és Komáromot. Így szabaddá vált az út a Bakics vezette csapat előtt: ők november első napjaiban bevonultak Székesfehérvárra. Bakics nyilván azonnal jelentette Budára: a király holtteste itt van a városban Czibakék jöhetnek vissza. A Szerémi–Tatai-féle emlékirat szerint a vajda még Budán elrendelte, száz aranyforintból készíttessenek halotti koronát, majd november 8-án elindult Fehérvárra, az oda meghirdetett, de pár napot „késő” országgyűlésre.

Mindenki tudta, hogy a hatalmas úr önmagát kívánja királlyá választatni Fehérvárott, s a Czibak–Szerecsen-féle küldetés, meg a halotti korona ügye azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a néhai Lajos király végtisztességéről is ő kíván gondoskodni.

Ez a gesztus pedig némi magyarázatot kíván. I. Szulejmán azt a partnert kereste II. Lajosban, akit – veresége okán – rá lehetett kényszeríteni a törökkel való együttműködésre, Magyarország alávetésének elfogadására. Mária királynénak pedig, mint özvegynek nemhogy joga, hanem egyenesen kötelessége lett volna férje tisztes eltemetése. Szapolyai ugyan rokona volt II. Lajosnak, de igencsak szegről-végről – néhai testvére, Borbála volt Lajos nagybátyjának, Zsigmond lengyel királynak első felesége –‚ és az ország méltóságviselőinek sorában sem ő volt az első. Az ő lépéseit – lehetett-e másképp? – természetesen a magyar hagyományok és saját ambíciója irányították.

Előbb temetés, majd új király

Magyarország választó királyság volt, amelyben a rendek uralkodó-kijelölési jogát csak az a hagyomány korlátozta, hogy a törvényes király fiúgyermekét mindig és mindenkor „megválasztották”. Az Árpádok kihalása után azonban egyetlen uralkodó dinasztiánk sem lett hosszú életű. I. Lajos (1342–1382), Zsigmond (1387–


1437), Albert (1437–1439), V. László (1445–1458) és Hunyadi Mátyás (1458–1490) is törvényes fiúutód nélkül távozott ez árnyékvilágból. A király temetés–királyválasztás módjáról így a legutóbbi példa 1490-ből származott. Akkor pedig (Bonfini tudósítása szerint) a választásra jogosult urak előbb „a király temetéséről kezdtek tárgyalni, mert míg Mátyásnak a végtisztességet meg nem adták, nem határozhattak a jövendő király és az ország felől. A pannóniai országtanács számára tehát ennél semmi sem volt elébbrevaló.”

Hogy ez a hagyomány valóban régi volt-e, ma már aligha tudnánk megmondani, de 1526-ban minden érdekelt ismerte. Maga a másik trónjelölt, Habsburg Ferdinánd is úgy tudta: „Magyarországon nem szokásos, hogy a meghalt király eltemetése és beszentelése előtt kihirdessék és közhírré tegyék a rákosi országgyűlést, és hogy új királyt válasszanak”.

Ha innen nézzük, egyszerre érthetőbbé válik Mária királyné tétlensége férje holttestének Fehérvárra szállítása után; mivel az adott pillanatban a vajdának több volt az esélye, mint Ferdinándnak, lehetőleg halogatni akarta a királyválasztást. Érthetővé válik Szapolyai akciója is a holttest megkerestetésére. Ha ki akarja használni helyzeti előnyét, előbb a király földi maradványait el kellett temetni.

Az özvegy ott hibázott, mikor a politikai jelképpé lett holttestet hagyta ellenfele Szapolyai kezébe kerülni. A vajda pedig azonnal élt a határozott fellépésével szerzett, mégis váratlan lehetőséggel. November 9-én vonult be Székesfehérvárra, „ahol – mint ő maga írta 11-én a már említett Szydlowiecki lengyel főkancellárnak – néhai felséges Lajos magyar, cseh, és más országbeli király úrnak minap – kiszáradván már azon örvény, melybe meggondolatlanul belerohant – iszapból kiásott s a nagy templomban tisztességesen letett teste lélektelen ott hevert, mindenek előtt a derék fejedelem eltemetését láttuk szükségesnek, s [arra] mindenképpen igyekeztünk, …mivel már rég senyvedő tetemét sem lehetett a föld színén tovább tartani... Tehát őfelsége porhüvelyét szent Márton püspök és hitvalló előtti pénteken, úgy, miként az a királyi holttesthez illett, ünnepélyes szertartással, díszes gyászpompával, nagy sokaság jelenlétében ősei sírboltjába temettük.”

Az egyik fontos formai akadály elhárult tehát a királyválasztó országgyűlés megnyitása elől. Más vitatott kérdések fennmaradtak ugyan – hogy csak a legfontosabbakat említsem: a nádor és az özvegy királyné távolléte –‚ de Szapolyai figyelmen kívül hagyta őket. Másnap, november 10-én megválasztatta magát Magyarország királyává, november 11-én pedig a Mohácsot túlélt főpapok rangidőse, Podmaniczky István nyitrai püspök az ősi koronázó templomban a magyar szent koronával meg is koronázta.

A II. Lajost élve vagy holtan keresők versengése a temetés és a koronázás után is folytatódott. A király az országot jelentette, az utána folyó hajsza az országért való küzdelem vetülete. Szapolyait, azaz most már I. Jánost még 1526 végén török követek keresik föl, a titokban folyó tárgyalások témája nyilvánvalóan a két hatalom közötti új viszony kialakítása. Habsburg Ferdinánd pedig, akit párthívei 1526 decemberében szintén magyar királlyá választottak, 1527 nyarán haddal indul az ország meghódítására. Megkezdődik az a hármas vetélkedés, melynek végén darabjaira törik a középkori Magyarország.

2. Képek


1. A török hódítók és a királysírokFODOR Pál

A török hódítók és a királysírok

Székesfehérvár – és vele együtt a középkori magyar királyok hagyományos koronázási és temetkezési helyéül szolgáló királyi bazilika – 1543. szeptember 3-án került a törökök kezére. Az ostromló hadat személyesen irányító Szülejmán szultán négy nap múltán, szeptember 7-én maga is lóra ült, s főemberei kíséretében elégedetten szemlélte meg legújabb szerzeményét. Mivel a látogatás éppen – s nem véletlenül – pénteki napra esett, a szultán jelenlétében az ünnepi istentiszteletet is megtartották egy hamarjában dzsámivá átalakított keresztény templomban, ahol a pénteki prédikáció (a hutbe) elhangzásával (amelybe az uralkodó nevét is belefoglalták) megtörtént a foglalás vallásjogi szentesítése.

Keleti ízlés

Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy a nevezetes aktus színhelyéül a később Szülejmán nevét viselő Péter és Pál plébániatemplomot választották (ami ráadásul az egyik külvárosban állt), s nem a város ékességét, a Boldogságos Szűznek szentelt, épen maradt bazilikát. A neves török krónikás, Dzselálzáde Musztafa ennek okát a bazilika által keltett taszító benyomásban jelöli meg: „Ennek minden szögletében és zugában drága márványból, vagy kőből kifaragott csodálatos alakok voltak, melyeknek mindegyike annak idejében hírével és hatalmával kérkedő padisah volt. Itt-ott egy-egy bálványimádónak sírhelye, máshol egy-egy feslett erkölcsű ... gyaurnak sírköve. Minden szögletben, kőből csinált koporsókban utálatos alakok, kik a piszkosoknak országszerte híres... szentjei valának s kiknek fejökre csillogó drágakövekkel kirakott koronákat, mellükre arany és ezüst kereszteket, kardokat és handzsárokat tettek, ujjaikra pedig nagy értékű arany gyűrűket húztak ékességül... Mivel tehát ennek szemlélete félelmet gerjesztő vala és intésül szolgált, nem volt alkalmas arra, hogy dzsámivá alakíttassék; s így a müszülmán harcosok egy másik nagy és pompás templomot tisztítottak meg a nyomorult bálványoktól…”

Ez, a muszlim ízlést kielégítő magyarázat azonban némi kiegészítésre szorul. Mint például a budai Nagyboldogasszony-templom példája mutatja, a törökök képesek voltak igen gyorsan szétverni egy gazdagon berendezett egyházat, ha érdekeik úgy kívánták. Inkább arról lehetett szó, hogy a szultán még a látszatát is kerülni akarta, hogy kapcsolódik a magyar uralkodói hagyományokhoz és azok legitimációs kifejeződéséhez. Szülejmán a „szablya jogán” szerzett országnak tekintette Magyarországot, s így sem a magyar korona, sem a magyar koronázó hely szentesítő erejére nem volt szüksége. Igaz, aktuálpolitikai megfontolásokból Szapolyai János átmenetinek szánt uralmának megszilárdításához korábban felhasználta a szentkoronát, de ezt is úgy tette, hogy Abusirván koronájának nyilvánítva a magyar királyi ékszert, megpróbálta oszmán jogforrásból eredeztetni.

A maradványok eltávolítása

Mindez valószínűleg közrejátszott abban, hogy a királysírok eredeti állapotukban átvészelték az idegen berendezkedés első, legveszélyesebb időszakát. Sőt, a hódítók ahhoz is hozzájárultak, hogy a megmaradt fehérvári polgárság továbbra is használhassa a templomot. Ez az idillikus állapot azonban nem tartott sokáig. Az első fehérvári bég, a híres Jahjapasa-családból való Ahmed (a budai bég testvére) nem tudott ellenállni a csábításnak, s valószínűleg 1544-ben – feltehetőleg részlegesen – kifosztotta a királysírokat. Ez a ballépése – amit megtetézett Ozora sikertelen ostromával – kivívta a szultán haragját, aki 1545 januárjában elmozdította tisztéből, s ügyeinek kivizsgálására Fehérvárra küldte a budai kincstárnokot. Utóbbit is „megihlette” azonban a hely szelleme – vagy uralkodója parancsát teljesítette? –‚ mert vizsgálata javarészt a bazilika és a királysírok kincsei utáni kutatásra összpontosult. A sírokat felnyitotta, s minden, a néhai királyokkal eltemetett, hasznosítható értéket kiszedett. A tetemekhez azonban – egy kivétellel – nem nyúlt. Ez a kivétel – jellemző módon – Szapolyai János földi maradványa volt. Őt sírboltjából „csúfosan” kidobatta, „s átadta a városbírónak, hogy másutt, ahol jónak látja, temesse el, s hozzáfűzte: íme, egy az isteneitek közül”. A városbíró jóvoltából a király hamvai a Sziget külvárosban álló Szent Mihály-templomban találtak nyugvóhelyet.

A sírok megbolygatását hamarosan követte a templomhasználat jogának megvonása és a bazilika átalakítása dzsámivá. A török történeti hagyomány ezt is Ahmed bég idejére teszi, s a város polgárainak zendülési kísérletével okolja. Az elfoglalás után, 1543-ban kegyelemben részesült polgárok ugyanis állítólag boroshordókban fegyvereket és katonákat csempésztek a várba, ami azonban kitudódott. A bég erre mindnyájukat kivégeztette, vagyonukat elkobozta, a bazilikát pedig „megtisztította és dzsámivá alakította”. Két tornyának földszintjén lőporraktárt rendezett be, a továbbiakban az egyik torony minaretként szolgált, a másikat


pedig óratoronyként hasznosították.

Bár a bazilika „megtisztítása” nyilván nem ment végbe kártétel nélkül, másfél évtized múltán a sírok egy része még mindig a helyén volt. Ezt abból a szultáni rendeletből tudjuk, amely éppen e sírok eltávolítását parancsolja a budai pasának 1568-ban: „Levelet küldöttél, hogy Székesfehérvárott a szent dzsámiban, mely azelőtt a királyok temploma volt, a hitetlenek síremlékeinek építkezéséből még némi maradványok vannak, s meglehetősen nagy visszatetszést keltenek, ezért azt az előterjesztést tetted, hogy mivel azok anyagára amúgy is szükség van s a szent dzsámi terjedelme is nagyobb lesz, ezen okból azok leromboltassanak és eltávolíttassanak. Parancsolom tehát, hogy e rendeletem megérkezésekor az említett dzsámiban a hitetlenek síremlékeiből még meglévő maradványokat, melyeknek eltávolítása szükséges, eltávolíttasd és a szent dzsámit az ilyenféle tárgyaktól megtisztítsd.”

E szigorú utasítást azonban a jelek szerint – szerencsére – nem, vagy legalábbis nem teljesen hajtották végre. Erre utal, hogy a 16. század végén Ibrahim Pecsevi – aki utóbb néhány évre a fehérvári szandzsák kormányzója lett – még tíz király holttestét magába foglaló kupolás épület meglétéről tudósít. Ugyanerre vall, hogy amikor a vár 1601–1602-ben néhány hónapra átmenetileg keresztény kézre került, az idegen zsoldosok még fel tudták törni az Anjou-kápolnát és más, közelebbről nem ismert királyok sírjait.

Háború, pusztítás

Az 1601-es hadműveletek más tekintetben is hatalmas károkat okoztak a bazilikában. Az ostrom során a belső várba szoruló törökök felrobbantották az itt berendezett lőporraktárt, minek következtében – Pecsevi szerint – a templom déli része és két tornya megsemmisült. A leomlott kövek valóságos hegyet alkottak, amiből utóbb a törökök öt hatalmas tornyot emeltek.

Ezek után szinte csodával határos, hogy Evlia Cselebi, a nagy török utazó, amikor az 1660-as évek közepén meglátogatta a várost, még mindig talált síremlékeket Fehérvárott. Előadásából ugyan kevés információ hámozható ki, de alábbi mondataiból – a túlzásokat leszámítva – több emlék meglétére következtethetünk: „E templom [a bazilika] közelében jelenleg egy magas kupola van s e kupola alatt van hetven-nyolcvan királynak sírja. ...a templom kupolája és tornya levegőbe repült és így elpusztult …aki még a mostani állapotban látja is, az is megzavarodva, elbámulva nézi. Azon oldal, ahová a királyokat temetik, igen szép...” Leírásából kitűnik, hogy Fehérvár földje a magyarság számára e nehéz időkben is megőrizte jelentőségét: „…ezen Fejérvár földjét egymásnak ajándékul küldik és kívánatos kenőcs gyanánt szemeikre dörzsölik. Ennek egyetlen kövéért ezer fejet, egyetlen... fájáért százezer embert is örömmel feláldoznak.”

Evlia beszámolója az utolsó érdemleges tudósítás a bazilika és a sírok török uralom alatti állapotáról. Tekintve, hogy a várost 1688-ban harc nélkül foglalták vissza, szándékos pusztítás a hátralévő időben valószínűleg már nem érte nevezetes emlékeinket. Valószínű viszont, hogy az 1686-os tűzvész komoly károkat okozott bennük, mert a bazilikának a 18. század elején már csak a falai álltak.

*

Ha ezek után feltesszük a kérdést: mennyiben járultak hozzá a törökök a magyar királysírok megsemmisüléséhez, azt válaszolhatjuk, hogy semmivel sem jobban, mint keresztény elődeink. Felróhatjuk nekik, hogy a kincsek egy részét elrabolták, hogy itatóvályúnak használták Szent István állítólagos szarkofágját, hogy – véletlenül – összetörték a várbeli munkák során előkerült sír gyönyörű márványfedelét, vagy azt, hogy nem viselték gondját a nagyszerű építményeknek. De akkor azt is el kell mondanunk, hogy a sírfosztogatások már jóval előttük elkezdődtek, hogy a keresztény zsoldosok egy év alatt több kárt tettek a sírokban mint ők 150 év alatt, hogy az emlékeket igazából és véglegesen a 18–19. században pusztították el. S ami feltétlenül a javukra írandó: eltérően egyes európai társaiktól – Szapolyai esetét leszámítva – e „barbár hódítók” általában tartózkodtak attól, hogy halott ellenségeik tetemét meggyalázzák.

2. Képek


1. Fõúri végtisztesség a 17. századbanSZABÓ Péter

Főúri végtisztesség a 17. században

„Nyilvános keserűség gyászos színháza” – ezt jelentette a korabeli meghatározás szerint a 17. századi nyilvánosság számára a főurak halotti pompája. A színházias jelenetek mondanivalóját a végakaratok, a keresztény előírások és a rokonok szabták meg. Az élethez, a halálhoz, az üdvözüléshez fűződő elképzelések elsősorban a ceremónia látványában fogalmazódtak meg. A gyászünnepségben szerepet játszó különböző kifejezési formákat – szó, zene, kép – a kor embere egyfajta hierarchikus rendben szemlélte, s ezek közül a látványt értékelte a legtöbbre. „Bizony méltók a legkiválóbb látványra” – így vélekedett Pálffy Tamás csanádi püspök a század közepén, amikor a török elleni harcban elesett négy Esterházy fiút (1652) búcsúztatta. A szavak embere, a temetési beszéd szerzője és előadója tehát készségesen elismerte a látvány elsődlegességét.

A barokk temetési pompa egy folytonosan átrendeződő színpadkép. Forgatókönyve szó szerinti értelemben egy könyv, a szerkönyv, a keresztény temetési rítus állomásait főbb vonalakban lefektető egyházi előírás. A rítus mozzanatai már a Karoling-kori liturgikus irodalomban is kirajzolódnak. A temetési szertartás a halott házában kezdődött meg. Innen a gyásznép a holttesttel a templomba vonult, ahol gyászszertartást tartottak. Ennek végeztével a sírig vonult a gyászmenet, majd az elföldeléssel a halotti szolgálat befejeződött. Ez a rend, amely évszázadokig szívósan tartotta magát, a reformáció után is változatlan maradt, mert a protestáns vallások a katolikushoz hasonlóan, megőrizték a rítus szerkezetét.

A holttest

A temetési ceremónia főszereplője, természetesen a főúr holtteste volt, amelyet – több forrás utal erre – gyakran bebalzsamoztak. Ez a művelet valószínűleg nem hozta meg a várt eredményt, hiszen a holttest preparálása az európai középkori kultúrában is csak XIII. Lajos teteme esetében sikerült. A főúri holttestet ezek után díszes ünnepi ruházatba öltöztették, olyan viseletbe, amelynek több részlete szimbolikus tartalmat hordozott. A forgós süveg a világi megbecsülés jele volt – a főúri és a fejedelmi udvarokban ez a típusú fejfedő szolgált eszközéül a világi tiszteletadásnak. A halott kezébe helyezett jegykendőre tekintve, minden keresztény hitte, hogy az elhunyt lelke immár vőlegényével, Krisztussal találkozott. A János jelenéseiben kifejtett óhaj – „a menyasszony és a lélek hív: Jöjj el” – valóra vált. A főúri ravatalt, amely a földre terített díszes szőnyegek felett magasodott, rendszerint a főúri udvarház kapuja előtt állították fel, utalva arra, hogy a gazda most már végleg eltávozik lakhelyéről. Gyakran építettek a házi ravatalozáshoz sátrat, úgynevezett színt, amelyet családi címerekkel ékesítettek. A rokonságnak az építményen belül a ravatal körül pontosan meghatározták a helyét, mint ahogyan a katolikus és a protestáns szertartások is előírt módon zajlottak le.

A gyászmenet

A házi ravatalozásnál már gyülekeztek a temetési rítus további mozzanatának, a gyászmenetnek a résztvevői. Thurzó György nádor holttestét, amelyet az új sztoikus filozófia szellemében a kor szokása szerint a ravatalon lefestettek, a következőképpen indították útjára (Bicse, 1617. február 17.): a temetési menet legelején kereszttel deákok és prédikátorok haladtak. Utánuk fekete ruhás koldusok jöttek. Megjelenésükkel az elhunyt alázatosságát hirdették, aki búcsúztatásán sem tartotta méltatlannak az ő társaságukat. A céhek képviselői, trombitások, dobosok s gyászos seregek tűntek fel a nyomukban. Alakjukat minden bizonnyal füst lengte körül, mert akik folytatták a menetet – a városok, vármegyék, végbeli kapitányok követei és a különböző főúri méltóságok –, „szövétnekkel” azaz fáklyákkal vonultak fel. Pompás látványt nyújthatott a gyászmenet következő szakasza: a sarkantyút, pallost, buzogányt, sisakot vivő fegyverhordozók bemutatkozása. Az ő révükön a ceremónia rendezői a halotti pompa egyik legfontosabb üzenetét mondták el. A rangjelző buzogány és a huszárfegyverzet darabjai a könnyűlovasság egy közelebbről meg nem határozott tiszti méltóságát idézték meg, azt a rangot, amelyet a 17. század valamennyi fegyverviselő főura magáénak tudhatott.

Amikor a 17. századi főúr a végső útjára készült, vagy halála után a rokonság elgondolkozott a temetés körüli feladatokról, szembe kellett nézni egy-egy élet tanulságaival, meg kellett jeleníteni annak lényegét, értelmét. A földi lét értelme számukra a viszonylag örök evilági érdemeket jelentette, s nevet is adtak mindezeknek: földi dicsőség. A számvetés rostáján a főúri élet rengeteg összetevője kihullott, a katonai tisztség és méltóság azonban fennakadt rajta, s a „pogányok” elleni küzdelem eme jelét a főúr mint egy világító lámpásként hagyta maga után a siralom völgyében. A négy fegyver a gyászmenetben e hagyatékra emlékeztetett. De ezt idézte meg a Thurzó-címer meghordozása után az elhunytat testestül-lelkestül megjelenítő lovas is, teljes fegyverzetben, harci


öltözetben. (Az említett szokások nem új keletűek, eredetük a középkor korai időszakára nyúlik vissza. Magyarországi meghonosodásukban minden bizonnyal belejátszott a francia lovagi kultúrának az Anjoukkal hazánkba érkezett hatása.)

A ceremónia e szimbolikus motívumait azonban mégsem lehet egy tőről levezetni. Ezt bizonyítja Thurzó György temetési menetének egy további szereplője, a fekete bársonnyal letakart ló. A fekete ló felvonultatásáról a gyászmenetben már Aranyszájú Szent Jánosnál is olvashatunk. Később a francia lovagtemetéseken ugyancsak nagy hangsúlyt kap a gyászparipa. Szerepe, funkciója itt határozottan megragadható: az elhunyt üdve érdekében az egyháznak adományozott ajándék. A lélekváltság értelemben a temetkező hely papságának juttatott ló a magyarországi szokástörténet oldaláról azonban sajátos, helyre vonatkozó magyarázatot is igényel. A honfoglalás kori Kárpát-medencében az előkelők körében bevett eljárás volt a lótetemmel való temetkezés. A kereszténység fölvétele után a szokás átalakult, az állatot nem ölték meg és nem földelték el, hanem az egyháznak adományozták. A rítusok fejlődése lehetett tehát területileg eltérő jellegű, abban azonban nem mutatkozott nézetkülönbség, hogy a látványban a gyászlovat a megfelelő jelentőséghez kell juttatni.

De térjünk vissza Thurzó György nádor temetéséhez. A gyászzászlók után a holttest közvetlen közelében ősi szokás szerint, a folytonosság jelzéseként a nádor fia, Thurzó Imre úrfi lépdelt. Háta mögött 24 előre kiválasztott fekete ruhás személy vitte a koporsót. A 15. és a 16. századi francia királytemetéseken ez a feladat a sótiszteket illette, akik – lévén a középkor alapvető tartósítószerének gazdái – a királyság örök voltára hívták fel a figyelmet. Magyarországon ez a megbízás az udvari emberekre hárult, akik a főúri udvar képviseletében ennek széthullását demonstrálták. A koporsó mögé a férfi rokonok zárkóztak fel. Ez után a „keservesek”, a női rokonok tűntek fel a bicsei utcán, minden bizonnyal külsejükkel is jelezve, hogy nagy tragédia érte őket. (A 17. századi asszonyok ilyenkor durva szövésű ruhát öltöttek magukra.)

Beérve a templomba a castrum doloris (fájdalom vára) várhatta a gyásznépet. A latin kifejezés olyan négyszög alaprajzú, többnyire négyoszlopos, kupolával fedett építményt jelölt, amely főúri körökben a 17. században már igen elterjedt volt. Az eltávozó lélek útba indításának képi megfogalmazásaként a templom szentélye előtt gyakran emeltek a kapu alapmotívumaiból álló temetési tartozékot.

Az egyházi szertartás

A kapu János evangéliumának jelképes utalása szerint azt a határt jelzi, amely a halált a túlvilági léttől elválasztja. Amikor ebbe a díszes „temetési készületbe” a misén vagy az istentiszteleten a ravatalt behelyezték, erre gondoltak, ennek kifejezésére hívták segítségül a látványt. A katolikusok ezenkívül még az ellenreformáció céljaira is felhasználták a castrum dolorist. Ők – ahogy V. Pál pápa is akarta – elsősorban e kellékkel próbálták a gyászmisét diadalmas ünnepséggé tenni. Náluk a képzőművészeti díszek nagy meggyőző erővel szuggerálták a katolikus üdvtörténet elsődlegességét minden más vallással szemben. Az oszlopok testén lévő képek rendszerint bemutatták a főúr erényes életét, míg a kupola ábrázolásai az ennek jussán várható égi dicsőséget jövendölték meg.

A protestáns vallások felfogása merőben eltért ettől. E felekezeteknél a gyászünnepség nem közvetlenül a halottnak szólt, hanem istentisztelet volt, amely megerősítette az összegyűltekben az örök életbe vetett hitet. Ezek a szertartások nem engedték meg a castrum dolorisok készítőinek, hogy a fából és papírmaséból készült építményre a halottal foglalkozó képeket is helyezzenek, annál is inkább, mert az üdvözülésről másképp vélekedtek. Így aztán feltételezhetőleg az evangélikus Thurzó György nádor castrum dolorisa egyszerű alkotmány lehetett.

A sír

A főúri gyászszertartást a koporsó sírba helyezése zárta le. A világi előkelők a 17. században általában a templomban kialakított kriptákba temetkeztek. Végső nyughelyüket rendszerint a padlózat alatt építették ki. Megtörtént az is, hogy a főúr porhüvelyét ideiglenes sírba helyezték, ahonnan aztán a síremlék elkészültével újra fölemelték, és egy új sírba temették. A ritkábban előforduló eljárást követték Thurzó György nádor halotti szolgálattevői is, akik évek múlva Árva várának kápolnájába szállították a tetemet, s itt alakították ki számára – síremlékkel koronázott – végső nyughelyét. A záró aktusnál a sírba tételkor tetőző gyásznak megfelelően gyakran eltörték, s a sírba vetették a pallost. E szimbolikus cselekedettel az evilági élet végére, a halálra mutattak rá. A búcsúztatás utolsó állomása azonban nemcsak a lemondás és a keserűség színhelye volt, de a reményé is, hogy nem minden mulandó. Ezt fejezték ki a sírnál folyó egyházi szertartások, amelyek kíséretében immár ráhúzták a kőlapot a kripta zárónyílására.

A „nyilvános keserűség gyászos színházában” lehullt a függöny, de a színpadképek – ahogy Apor Péter erdélyi


temetésekről írt munkája is bizonyítja – tovább éltek az utódok emlékezetében. A királyi Magyarország és Erdély hasonló lefolyású főúri gyászszertartásai az emelkedettség, a tisztessé örök példái lehetnek számunkra is.

2. Képek


1. Rákóczi két temetéseBÁNKUTI Imre

Rákóczi két temetése

II. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelmet és a szabadságért összeszövetkezett magyarországi rendek vezérlő fejedelmét az 1715: 49. tc. 2–3. pontja a király, a haza ellenségének és örökre száműzöttnek nyilvánította, miután nem fogadta el a szatmári békekötésben számára biztosított amnesztiát, s nem mondott le az erdélyi fejedelemségről. Száműzetése a kor jogfelfogása szerint „törvényes” volt; a vonatkozó törvénycikket a rendek hozták, s az uralkodó szentesítette.

Amikor 1735. április 8-án Rodostóban meghalt, itthon már nagyon kevesen emlékeztek rá, s haláláról az országban szinte senki sem értesült. A fejedelem haláláról és első temetéséről Mikes Kelemen levelei számolnak be. „A testet másnap felbontottuk és az aprólékját egy ládába téve a görög templomban [ti. Rodostóban] eltemették. A testet pedig a borbélyok füvekkel bécsinálták; mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Konstancinápolyba... A szívét Franciaországban hadta hogy küldjük. A testet húsvét után egy nagy palotán kinyújtóztattuk, ahol isteni szolgálat volt harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni. Harminc török is volt egyszersmind, aki látta és akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment és mi mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának. Tegnap az isteni szolgálat után a testet koporsóban zártuk és egy kis házban tettük, ahol leszen mindaddig, míg szabadság nem lesz, hogy Konstancinápolyban vihessük.” (Április 18.) „A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét Konstancinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót belézárattam, hajóra tétettem és egynéhány magammal [július] 4-ik-ben megindultam, 6-ikban Konstancinápolyban érkezvén, a ládát, akiben a koporsó volt, a jezsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle, felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak, ahová temették volt az urunk anyját. Akinek is csak koponyáját találták meg és aztat a fia koporsójába bézárták és együtt eltemették.” (Július 18.)

Függetlenségi kultusz-temetés

Az 1867-es kiegyezés után, amikor a Rákóczi-szabadságharc emléke a magyar nemzettudat integer részévé vált, azonnal felmerült a fejedelem hamvai hazaszállításának gondolata. Megvalósítására azonban csak a század elejének élesedő társadalmi, politikai és nemzetiségi ellentétei közepette került sor. Az egyre erősödő követelésnek, hogy Rákóczi és bujdosótársai hazai földben nyugodjanak, jó taktikai érzékkel maga I. Ferenc József ment elébe. 1904. április 18-án királyi kézirat érkezett gróf Tisza István miniszterelnökhöz, hogy intézkedjék a hamvak hazaszállításáról. „Hála legyen érte az isteni Gondviselésnek: azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú századokon át, ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékeit képezik. Király és nemzet kölcsönös bizalma és az alkotmány visszaállított békés uralma megteremtették a trón és a nemzet közt a sikeres egyesült munkásság alapfeltételét képező összhangot.” A Tisza-kormány azonban megbukott, és így Rákóczi második temetését csak a Wekerle-kormány rendezhette meg 1906. október 27–30-a között.

Thaly Kálmán már 1889-ben azonosította Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és társaik maradványait, s vezetésével 1906. október 14-én öttagú küldöttség utazott Konstantinápolyba, s a lazariták szuperiorjától ünnepélyesen átvette Rákóczi hamvait. Közben itthon az országgyűlés október 19-én emlékülést tartott, s megteremtette a hazaszállítás jogi feltételeit is: az 1906: 20. tc. hatálytalanította az 1715: 49. tc. 2–3. pontját, és egyúttal 550 000 koronát szavazott meg a temetés és a felállítandó emlékmű költségeire. A király 24-én sietve szentesítette a törvényt.

A különvonat a koporsókkal 1906. október 26-án indult Constantából és 27-én reggel Orsovánál ért magyar földre. Ugyanide érkezett az a négy különvonat, amely a kormány tagjait, főrendiházi tagokat, országgyűlési képviselőket és más előkelőségeket hozott. Thaly Kálmán ünnepélyesen átadta a hamvakat Wekerle Sándor miniszterelnöknek. És ezzel páratlan ünnepségsorozat kezdődött.

A koporsókat vivő különvonat Mehádián, Temesszlatinán, Karánsebesen, Lugoson, Temesváron, Nagykikindán, Szegeden, Kiskunfélegyházán, Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden át haladva 28-án fél 9-kor gördült be a Keleti pályaudvarra. Útközben az állomások feldíszítve; lobogók, díszkapuk, küldöttségek, tömegek s harangzúgás, ágyúdörgés, ünnepi szónoklatok fogadták a fejedelem koporsóját.

Az ünnepségek csúcspontja a fővárosi fogadtatás volt. Budapest e napokban a Rákóczi-kori Magyarország képét


idézte. Az úri osztály tagjai természetesen díszmagyarban jelentek meg, sokan lovon, csatlósoktól, heroldoktól, trombitásoktól kísérve, aztán lovasbandériumok, gyászhintók. A koporsókat szállító kocsik a gyászdrapériákkal borított, fellobogózott Kerepesi út – Károly körút – Deák tér – Váci körút útvonalon – mindenütt óriási tömeg között– a Szent István bazilikához vonultak. Bár fényes nappal volt, a gázlámpák az út mentén végig égtek, s zúgtak a templomok harangjai.

Thököly Imre koporsóját a Deák-téri evangélikus templomban, Rákócziét és a többiekét a Szent István bazilikában helyezték el. Mindkét helyen ünnepi mise volt, a kormány, főrendiházi tagok, képviselők jelenlétében. Este a koporsókat visszavitték a különvonatra, amely – Gödöllőn, Hatvanon, Füzesabonyon, Miskolcon, Szerencsen, Olaszliszkán, Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen át – 29-én reggel érkezett Kassára. Itt megismétlődtek a fővárosi jelenetek. Jelen voltak a környező megyék hivatalos küldöttségei, lovasbandériumok, egyházi delegációk, a bujdosók leszármazottai. A kormány tagjainak jelenlétében nyolc püspök celebrált ünnepi misét, majd a dóm sírboltjában elhelyezték II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Rákóczi József, Bercsényi Miklós és felesége, Eszterházy Antal és Sibrik Miklós szarkofágjait. A különvonat 30-án éjfél után folytatta útját Késmárk felé, ahol az evangélikus templom kriptájában a kassaihoz hasonló ünnepségek keretében elhelyezték Thököly Imre koporsóját.

Temetés után...

A millenniumi rendezvények mellett ez a négy nap volt a dualista Magyarország leglátványosabb ünnepsége. Felülmúlta Kossuth Lajos temetésének komor pompáját, s elhomályosította az utolsó királykoronázás (1916) fényét is. Rákóczi második, „nagy temetését” a dualizmus uralkodó osztálya a maga képére formálta. Miközben nem kevesen már hallották, érezték annak a földindulásnak a morajlását, amely a monarchiát 1918-ban romba döntötte, a feudális múlt dicsőségének látványos, de sokban hamis és romantikus felidézésével akarták demonstrálni a nemzet és a maguk erejét. Elsősorban a nemzetiségek felé demonstrálták a magyar uralkodó osztály elszántságát a politikai nemzet fogalmának és a nemzetállam igényének fenntartására. A nép háttérbe szorult ezen a pompázatosan megrendezett temetésen. A parasztok, mesteremberek, a munkások csak a hátsó sorokból nézhették végig a szertartásokat. De a sok díszmagyar, püspöki palást, lobogó nem fedte el előlük az ő Rákóczijukat, az igazság és szabadság harcosát. A lelkük mélyén talán a rendezők is érezték, hogy a múlt kevés az ország jelen bajainak orvoslására. És éppen ezért lett Rákóczi temetése túlságosan is hivalkodó, színpadias, sőt bizonyos mértékig önmaga ellentétébe átcsapó ünnepségsorozat.

A földindulás bekövetkezett: elsöpörte a monarchiát, benne a történeti Magyarországot is. Az 1906-ban oly káprázatos történeti külsőségek közepette hazatért bujdosók hamvai 1918 után ismét „külföldre” távoztak – ezúttal anélkül, hogy új nyugvóhelyükről elmozdultak volna.

2. Képek


1. Batthyány és az aradi vértanúk temetéseKATONA Tamás

Batthyány és az aradi vértanúk temetése

Tizenöt kivégzést hajtottak végre Magyarországon 1849. október 6-án. Aradon reggel fél 6-kor agyonlőtték Kiss Ernő honvéd altábornagyot, Dessewffy Arisztid és Schweidel József vezérőrnagyot, valamint Lázár Vilmos alezredest, 6 és 7 óra közt pedig felakasztották Poeltenberg Ernő lovag, Török Ignác, Láhner György, Knezic Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Aulich Lajos, Damjanich János és Vécsey Károly gróf honvéd tábornokokat. Pesten reggel 7 órakor Fekete Imre kóspallagi paraszttal végeztek, este 6 órakor pedig agyonlőtték Batthyány Lajos grófot, az első független és felelős magyar kormány miniszterelnökét.

A hóhér megvesztegetése

Fekete Imre holtteste soha nem került elő – de hát ki is törődött volna ezzel a korán megőszült kis gerilla közvitézzel, akit azért ítéltek akasztófára, mert 1849 augusztusában elfogott (majd az iratok és jelentések elkobzása után elengedett) egy osztrák futártisztet, Achilles von Gröller főhadnagyot. Az aradi vértanúk közül azoknak a holttestét volt könnyebb elvinni a vesztőhelyről, akiket felakasztottak. Howiger vezérőrnagy aradi várparancsnok Haynau utasításának megfelelően szigorú hangon közölte ugyan a papokkal és családtagokkal, hogy a katonának ott kell maradnia, ahol elesett, de érzékeltette, hogy szemet hunynak, ha a kérelmezőknek sikerül megegyezniük a hóhérral. Franz Bott, azelőtt brünni, később majd pesti városi hóhér ez idő tájt sokat panaszkodott a magas megélhetési költségekre, és ezért örömmel vette, ha egy-egy holttest kiszolgáltatásáért pénzt kap. (Mindenképp őt illette a felakasztottak felsőruházata, a fehérnemű pedig a hóhérsegédeket. Bott később Damjanich vörös zsinóros fehér köpenyét használta, valahányszor téli időben kellett mesterségét gyakorolnia.) Török Ignác, Nagysándor és Aulich azonban agglegény volt, értük nem jelentkezett senki. Poeltenberg felesége a három gyerekkel a szabadságharc egész ideje alatt Bécsben tartózkodott, Knezic felesége pedig nem sokkal a kivégzések előtt hazament Egerbe szüretelni – így ennek a két vértanúnak a teteme is a vesztőhelyen maradt. Csernovics Péter főispán kiváltotta rokonának, Damjanichnak és barátjának, Láhnernek a holttestét, a családtagok pedig Leiningenét és Vécseyét.

Damjanich és Láhner holttestét Csernovics Arad vármegyei birtokára, Mácsára szállíttatta azzal az utasítással, hogy a temetéssel várják meg az ő hazaérkezését. Mivel csak október 8-án este tudott elszabadulni a vizsgálati fogságból, a temetésre csak a 9-re virradó éjszaka 2 órakor került sor a kastélyparkban. A kétnapos állásban, meleg őszi idő lévén, „a két hulla erősen föloszlásnak indult, Damjanich kövér holtteste fölpuffadt, és a már leszegezett koporsófedelet ötujjnyira fölemelte” – írja visszaemlékezésében Rátky Frigyes, az eltemetést végző gazdatiszt. A birtok későbbi gazdái, Károlyi Tibor gróf és Degenfeld-Schomburg Emma grófnő szép emlékoszlopot emeltek a sír fölé.

Leiningen holttestét sógora, Urbán Gyula monyorói földbirtokos szállíttatta el. 1876-ig a monyorói birtokon, a még saját maga által kiszemelt helyen volt eltemetve a vértanú. Ekkor azonban a birtok idegen kézre jutott, és Leiningen özvegye a földi maradványokat a borosjenői plébániatemplom kriptájába helyeztette el a kegyúri család, Atzél báróék engedelmével.

Vécsey tetemének kiváltója Urbányi Andrásné, egy aradi ügyvéd özvegye, Vécseyné barátnője volt. A holttestet október 7-én éjszaka az aradi köztemetőben, a Rósa család sírboltjában rejtették el, majd egy év múlva önálló sírboltba helyezték át.

A többi öt felakasztott vértanú maradványaira véletlenül bukkantak rá 1932-ben, árvízvédelmi munkák során. A román hatóságok zaklatásai miatt sebtében, több lelkesedéssel, mint tudományos felkészültséggel végzett – ráadásul egy évre meg is szakított – feltárás után az aradi ún. Kultúrpalota kriptájában helyezték el a csontokat. Ide került be 1916-ban Vécsey Károly teteme is.

A halottakat ellopják, elrejtik

Az agyonlőttek holttestét jóval nehezebb volt megszerezni, hiszen a kivégzés az egyik várkapu mellett a falak tövében történt meg, a várfalakon pedig állandóan őrjáratok cirkáltak. A nagyon csekély mélységben elföldelt áldozatok közül elsőnek Kiss Ernő tetemét szállították el. Kovács Mihály huszár és Vörös Márton komornyik emelte ki a puha homokból harmadnapra virradóan. A holttestet a távolabb elrejtett taligán a huszár aradi szállására vitték, itt összeállították és átkötötték a lövésektől szétroncsolt koponyát, majd az aradi temetőben


elhantolták egy hamis feliratú sírkereszt alá. Innen hat év múlva a Torontál vármegyei Katalinfalvára, Kiss Ernő egy rokonának birtokára vitték. Az alsó eleméri plébániatemplom kriptájába, a családi sírboltba 1872-ben került.

Dessewffy holttestét csak 1850 tavaszán tudta megszerezni – hajmeresztő körülmények közt – Dessewffy Kálmán, a vértanú öccse, valamint két unokatestvére, Bánó Miklós volt gerilla százados és Bydeskuthy Ernő volt honvéd őrnagy, egy osztrák törzstiszt segítségével, számos altiszt és katona megvesztegetésével. Mivel koporsót nem vihettek a vár sáncaiba, a halottat kettévágva, két kis ládában szállították el Sáros vármegyébe, Margonyára, Dessewffy özvegyéhez. „Margonyán a család alig ismert rá a holttestre, részint mert már a feloszlás előrehaladott állapotában volt, részint mert a szakáll és hajzat színe egészen elváltozott. Azt hitték, hogy idegen hullát hoztak Margonyára – mindaddig, míg egy ismertetőjel [egy kihúzott fog helye] kétségtelenné nem tette, hogy valósággal Dessewffyé a holttest” – írja visszaemlékezéseiben Bydeskuthy.

Schweidel és Lázár csontjait 1912-ben találták meg és 1913 októberében emelték ki az aradi vár VI. kapuja mellett. A maradványok azonosítását és tudományos vizsgálatát Bartucz Lajos végezte el. Amikor „a várfal hosszában ásott gödörben felhúzott térdekkel fekvő s egymásnak fejjel néző két csontvázat megpillantottuk, egyszerre szinte minden borzalmával megelevenedett előttünk a hatvannégy évvel előbb ott lejátszódott véres tragédia” – emlékezett vissza később a pillanatra a kiváló antropológus. Ezek a csontok jegyzékbe véve és egyenként selyempapírba göngyölve ugyancsak Arad szabad királyi város közművelődési intézetébe kerültek.

Kiss Ernő ma is az eleméri sírboltban nyugszik. A község német lakosságát 1944-ben elvitték, a templom szinte gazdátlanul állt, és mert Kiss Ernő hajdani gazdagságának nagy híre volt, a sírrablók ismételten megkísérelték kifosztani a kriptát. 1978-ban rendbe hozták a sírt, a templomra pedig szerb nyelvű emléktáblát helyeztek el. A magyar katonai attasé minden év október 6-án megkoszorúzza a kriptában levő sírkövet.

Dessewffy a margonyai családi sírkápolnába került. Ezt a kápolnát többször is meggyalázták és feldúlták. 1977-ben a magyar kormány díszes emléktáblát helyezett a kápolnára, itt a pozsonyi magyar főkonzul koszorúzik minden esztendőben.

A Románia területén nyugvó tizenegy vértanú földi maradványait 1974-ben az aradi emlékoszlop tövében kialakított kriptába vitték át, és az új obeliszket kétnyelvű felirattal látták el. Ez az emlékoszlop az akasztások helyét akarja megörökíteni, de téves helyen áll, csaknem kétszer olyan messze az aradi vártól, mint az akasztások tényleges színhelye. Ide október 6-án mind Erdélyből, mind Magyarországról seregestül zarándokolnak az emberek. A vértanúk 1890-ben leleplezett szép aradi emlékszobra azonban már nem látható. Szétszedve állítólag megvan még, vagy negyedszázaddal ezelőtt szóba is került újrafelállítása, de végül a felszabadító román katona emlékműve került a helyére. Az aradi vértanúk közül tehát egyetlenegynek sincs a sírja a mai Magyarország területén.

Batthyány tetemét befalazzák

Batthyányt azért este 6 órakor végezték ki, mert felesége be tudott csempészni a siralomházba egy kis tőrt, amivel a gróf éjszaka elvágta a torkát. Nagy fáradsággal mentették meg az életnek – hogy kivégezhessék. A nyakon lévő seb miatt akasztásról szó sem lehetett, így Kempen altábornagy pesti katonai kerületi parancsnok utasítására agyonlőtték a volt miniszterelnököt. (Kempennek hosszú igazoló jelentést kellett írni a toporzékoló Haynaunak.) A holttest három óra hosszat volt közszemlére kitéve. „Feltűnő látványt nyújtott szép, nagy szakálla, amelyet a lövések által okozott légrezgés úgyszólván művésziesen szétszórt. Fehér mellényét a puskaporfüst egészen megfeketíté szíve táján” – írja egy szemtanú, a Batthyány életre keltésében is segédkező dr. Ludvigh osztrák katonaorvos. Késő este dr. Hausmanri Ferenc vette át a tetemet) hogy az utasításoknak megfelelően a Rókus-kórházba szállítsa, majd pedig a józsefvárosi temetőben jeltelen sírba eltemesse.

Vegye át a szót Szántóffy Antal, az akkori pest-józsefvárosi római katolikus plébános és helyettes alesperes: „Miután színleg plébániám temetőjében sírt ásattam volna, Hausmann orvostudor és Bártfayné kíséretében esti 10 óra felé bérkocsiban megjelentem a rókusi kóroda kapuja előtt, mely egynehány perc múlva kinyilván, a boldogult miniszterelnök tetemeit egy egészen közönséges, mint nevezni szokták, létrásszekér vitte kifelé, mint rendelve volt, a józsefvárosi temetőbe. Hárman a fiakerben nyomban követtük minden akadály nélkül, csak a vámháznál a katonai őrség vizsgáltatta a halottas kocsi tartalmát, míg végre a temetőbe érve, leszálltam a kocsiról, és mint a hely ura, színlelten kissé szigorúbb szavakban kifejezést adva tettetett elégedetlenségemnek az ásott sír nem elegendő mélysége s egyéb célszerűsége felett, ez ürügy alatt a halottas kocsisnak megparancsoltam, hogy miután éjjel új ásás által a dolgon segíteni nem lehet, forduljon vissza, s hajtson, amerre parancsolni fogom. S így történt, hogy ismét a vámház mellett el – hol többé kérdőre sem vontak – egyenesen a szent ferenciek zárdája felé hajtattam, hol mintegy éjjel 11 óra felé érkeztünk meg, s hol már vártak bennünket. Boldogult Dank Agáp néhány csak öregebb páter kíséretében, kik a titokba be voltak avatva, égő fáklyákkal


fogadott bennünket. A halottaskocsi hazarobogott, a holttetemek pedig a sírboltba vitettek, és egyházi szertartás mellett néhány atya és segédkező jelenlétében ünnepélyesen beszenteltettek.”

Az egyszerű koporsót befogadó kriptaüreg egészen a padló szintjén volt, a befalazás után elhelyezett vörös márványlapnak pedig a belső felén volt a felirat: „1849-ben okt. 6-án az Úrban elhunyt G. B. L. – Áldás és béke hamvaira.”

Ismételt temetés

A sírt huszonegy éven keresztül híven megőrizték a pesti ferencesek, Dank Agáp ház- és tartományfőnök (aki nem sokkal az 1870. évi újratemetés előtt halt meg Rómában a rend fődefinitoraként), majd Piry Cirjék ház- és tartományfőnök. 1870. március 29-én délután bontották ki végre a sírboltot. „A koporsó igen roncsolt állapotban volt, s a legnagyobb elővigyázatra volt szükség, hogy a be nem balzsamozott hulla minden nagyobb rázkódástól megőriztessék. A sírbolt szabad terére kihozatván, a koporsó teljesen széthullott; a tetem is már nagyon enyészetnek indult, s csak e koromfeketeségű hullamaradvány tűnt elő. Az elhunytnak szép, nagy szakálla azonban teljes épségben fennmaradt, s annak veresesbarna színe is bizonyossá tevé az ugyanazonosságot. A koponya már szétmállott, de még mindig meglátszott a golyó helye, mely a nemes életet kioltá. A hulla fekete ruhába volt öltöztetve, s az öltözetdarabok közül a posztómellény maradt meg legjobb épségben. Azonban a fekete bársonykabát, melyben a vértanú elhunyt, szintén megismertetett, s néhány fából készült gomb még ép maradt. Az eredetileg fehér faforgács, melyen a gróf feje nyugodott, vörössé vált.” A holttestet érckoporsóba tették, és június 9-re kitűzték a temetési szertartást.

Június 9-én délután olyan tömeg gyűlt össze a ferences templom előtt, hogy Deák Ferenc például be sem jutott a helyére. Szabó József püspök végezte a gyászszertartást, a szónok pedig Piry Cirjék volt. „A nemzet most kívánja közös részvéttel véghözvinni azt, mit húsz évvel ezelőtt az akkori katonai hatalom nem engedett; most az önkéntelen mulasztást helyrehozni szent feladatának tűzte ki a hazafiúi kegyelet; mert a megboldogultban a már Isten jóvoltából kiderült szabadság és alkotmányosság nemzeti vértanúját ismeri és tiszteli” – mondta.

4 óra tájt indult el a gyászmenet a Kerepesi temető felé. A résztvevők számát kétszázezerre becsülték. (Pest városának 1869-ben 200 476 lakosa volt.) Nemcsak az akadémia, az egyetem, az országgyűlés küldöttei voltak jelen, nemcsak a kormány tagjai: Andrássy, Eötvös, Horvát Boldizsár, Gorove, Kerkápoly, Szlávy és egyszerű fekete ruhájában Deák, hanem közvetlenül a kocsi mögött a munkásegylet is Táncsics Mihály vezetésével, az óbudai hajógyár egész munkássága hét zászló körül csoportosulva, az államvasutak alkalmazottai, az ipartestületek és egyletek. „Mindenek közt legnagyobb számmal volt e menetben a derék budapesti munkásosztály képviselve” – írta a korabeli sajtó. 6 óra tájt tették le a koporsót a nyitott sír mellé. Barna Zsigmond városi főjegyző rövid beszéde után Egressy Béni búcsúztatóját énekelték el az egyesített dalárdák.

A méltóságteljes szertartás, a feledhetetlenül emlékezetes nap végén az emberek gondolatai önkéntelenül is visszaszálltak egy három évvel korábbi fényes ünnepnapra, Ferenc József és Erzsébet koronázásának napjára, így Halász Imrének, a kor kiváló közírójának a gondolatai is: „Három évvel Batthyány temetése előtt, 1867. június 8-án, a koronázási nap estéjén fényárban úszott a főváros. Éjfélig bolyongtam az utcákon. Egy titokzatos nap glóriája sugározta be az akkor még nemigen nagyvárosias Budapestet. Minden ablak ki volt világítva. Csak egy előkelő úri lakásnak ablaksora volt sötét. Ki lehet az, aki tüntetni merészel a nemzet nagy örömünnepén? – e kérdés hangzott fel egy felháborodott csoportból. Egy korosabb úr odaszólt: azok özvegy gróf Batthyány Lajosné ablakai. A megilletődés hallgatása vonult végig az emberek arcán. A toronyóra tizenkettőt vert. A hűvös éjjel borzongása suhant át a csendesülő utcákon. Hazafelé indultam, s egy különös érzés rezegtette meg bensőmet: ha igaz volna a régiek naiv hite, hogy éjfélkor a halottak néha felkelnek sírjaikból, akkor ezen az éjszakán egy szétroncsolt homlokú férfiú szellemárnya bizonyára ott lebegne hosszasan mélázva ama sötét ablakok előtt.”

2. Képek


1. Kossuth temetéseKATONA Tamás

Kossuth temetése

1894. február 17-én a kilencvenkettedik évében járó Kossuth még hosszú levelet írt haza Torinóból Helfy Ignácnak. Kioktatta benne a függetlenségi pártnak pusztán pártpolitikai szempontokat követő vezetőit és híveit: minden olyan törvényjavaslatot meg kell szavazni, amely liberális és demokratikus szellemű – elsősorban az éppen tárgyalt egyházpolitikai törvényt. Ekkortájt sokszor volt már lázas. Március első napjaiban tüdőgyulladást kapott, és a betegséghez csakhamar veseelégtelenség járult. Fiait, Ferencet és Lajos Tódort sietve hívták Dél-Olaszországból Torinóba, a Via dei Mille 22-be.

Március 15-én valaki emlékeztette Kossuthot, hogy nemzeti ünnep van. „Tudom – felelte. – Én meg így fekszem itt.” Úgy érezte – idézett levele is igazolja –‚ hogy az országnak szüksége van még a Torinóból jövő szavakra. Másnap, amikor Lajos Tódor, a kiváló vasútépítő mérnök megérkezett, már csak annyit tudott mondani: „Fiam, rosszul vagyok.” A parányi test szívósan küzdött az elmúlás ellen. 1894. március 20-án este 10 óra 55 perckor állt be a halál. A szenvedéstől eltorzult vonások kisimultak. Károlyi Gábor gróf gyengéden felnyomta a leejtett állat, az orvos lezárta a fennakadt pillákat.

Nagyvonalúság és kisszerűség

Mindenki tudta, hogy a betegség halálos. Heteken keresztül a haldokló Kossuthról szólt minden újság vezércikke. És azt is mindenki tudta, hogy a nemzet nagy halottját itthon kell méltón eltemetni. Wekerle Sándor miniszterelnök kormányának két tagját Franciaországba küldte Erzsébet királyné meglátogatására, a Rivierán időző Ferenc József után. Mihelyt az uralkodó visszatért Bécsbe, Wekerle maga is a császárvárosba utazott kihallgatásra. El akarta érni, hogy Kossuthot az állam költéségén temessék el Budapesten. Ferenc József azt válaszolta: nem bánja, ha a magyar társadalom lerója háláját vagy elismerését Kossuth iránt, de őt hagyják ki a játékból; nem bánja, ha a törvényhozás is részt vesz a temetésen, s megadja más formában is a végtisztességet.

A válasz, mint maga Ferenc József is, egyszerre volt nagyvonalú és kisszerű. A kormányt megelégedéssel tölthette el a nagyvonalúság, hogy Kossuthot hazahozhatják, de kínos helyzetbe hozta a kisszerűség, hogy állami gyászról, államköltségről, a kormány és a véderő tagjainak a temetésen való megjelenéséről szó sem lehet. A budapesti hadtestparancsnok, Rudolf von Lobkowitz herceg táborszernagy megtiltotta, hogy akár a tartalékos tisztek is egyenruhában részt vehessenek a szertartáson. Wekerle azzal hidalta át a nehézségeket, hogy a gyászünnepséget a főváros védőszárnyai alá helyezte. Budapest székesfőváros azonban magától is cselekedett: március 21-i közgyűlésén nemcsak a torinói küldöttséget jelölte ki, nemcsak iskolai szünetet rendelt el a temetés napjáig, nemcsak hivatali szünnappá nyilvánította ezt a napot, hanem kimondta azt is, hogy: „Budapest székesfőváros Kossuth Lajost mint díszpolgárát és a nemzet halottját saját költségén kívánja eltemettetni, s ennek végrehajtása, illetve a drága hamvaknak a hátrahagyott családtagok egyetértésével leendő hazaszállítása iránt szükséges intézkedések teljesítésével a gyászszertartáson részt vevő küldöttséget vezető alpolgármesterét megbízza, s addig is, amíg a nagy halotthoz méltó síremléknek fölállítása iránt intézkedések tétetnének, egy díszsírhelynek kijelölése iránt a tanácsot utasítja.”

Így aztán a főváros tulajdonában levő épületekre ki voltak tűzve a gyászlobogók, az államiakra nem. Ez heves és ingerült utcai tüntetésekre vezetett, de mert a kormány nem válaszolt különösebb erőszakkal rájuk, a Kossuth család pedig megbékélésre szólított fel, hamarosan újra nyugalom és érdeklődő várakozás uralkodott a főváros utcáin.

Kormány, ellenzék, Akadémia

A magyar országgyűlés képviselőháza március 23-án délelőtt ült össze. Bánffy Dezső báró elnök jelentette be a gyászhírt. Aligha lehetett Kossuth-követőnek nevezni, mégis megkísérelte a kormányzó érdemeit a valóságnak megfelelően összefoglalni: „A képviselőház, megemlékezvén Kossuth Lajosnak azon hervadhatatlan érdemeiről, melyeket az 1848-iki törvények megalkotása, különösen az alkotmányos jogoknak minden osztályt felölelő kiterjesztése, a képviseleti alapon nyugvó felelős kormányrendszer behozatala a közteherviselés általánosítása, a földbirtok fölszabadítása, a sajtószabadság, a jogegyenlőség s általában a politikai és polgári szabadság nagy elveinek érvényre juttatása körül szerzett, a nemzet soha el nem múló hálájának és elismerésének kíván kifejezést adni, midőn ebbeli érdemeinek emlékét jegyzőkönyvében megörökíti, továbbá azon meggyőződésben, hogy a magyar nemzet társadalmi úton nagy halottjának elhunyta alkalmából méltó kifejezést adandna ezen


érdemei iránti elismerésnek, elhatározza a képviselőház: hogy elhunyta feletti fájdalmának és részvétének jegyzőkönyvileg ad kifejezést, s megbízza elnökét, hogy erről a gyászoló családot értesítse; hogy magát a temetésen a ház elnöke által alakítandó küldöttség által képviselteti; hogy a küldöttség útján a ház nevében koszorút helyez ravatalára; és hogy nyilvános ülést a végtisztesség befejeztéig nem tart.”

Az ellenzék kiegészítő javaslatait, hogy Kossuthot államköltségen temessék, emlékét törvénybe iktassák és szobrának felállítását kezdeményezzék, nem szavazta meg a ház. Március 24-én Szlávy József elnök előterjesztésére a főrendiház is csatlakozott a képviselőház határozatához, és az országgyűlés küldöttsége március 25-én útnak is indult Olaszországba.

Időközben a genovai cs. és kir. főkonzulátus megküldte a „tisztelt Kossuth családnak” a holttest vámmentes és akadálytalan hazaszállítására vonatkozó engedélyt: „A bécsi cs. és kir. magas külügyminisztérium megbízásából van szerencsém a meghalt Kossuth Lajos úr földi maradványainak Turinból Budapestre való szállítására szükséges kísérőlevelet rendelkezésre bocsátani.”

Torino lakossága március 28-án vett búcsút nagy polgárától. Háromszázezren kísérték a koporsót a torinói protestánsok, a valdensek templomába. Itt olasz, magyar és francia egyházi beszéddel búcsúztatták Kossuthot, a pályaudvaron pedig nem kevesebb, mint nyolc szónoklat hangzott el. Sajnos mind az olaszországi, mind az itthoni beszédek telve voltak pátosszal – mint Kossuth beszédei is –‚ de csaknem valamennyiből hiányzott a Kossuth szónoklataiban mindig megtalálható racionális mag, az értelemre ható érvelés.

Elhangzott azonban ezen a napon egy nagyon csöndes és világos felszólalás is, Eötvös Loránd báróé az MTA rendkívüli ülésén. Így szólt: „Tisztelt Akadémia! Amikor gyászol a magyar nemzet, akkor gyászol az az akadémia is, amely minden tudós és tekintélyes társai között talán leginkább jogosult arra, hogy magát egy nemzet akadémiájának nevezze. Nagyon távol állunk mi a politika szenvedélyes küzdelmeitől; a mi feladatunk az, hogy a tudomány és irodalomnak csöndes, de ernyedetlen munkásai legyünk, de azért nem válhattunk még közömbösekké az olyan fájdalom iránt, amely nemzetünk ezreinek, millióinak szívét járja át. Igen, a Kossuth halála fölötti fájdalomban részt veszünk mi is, s részt fogunk venni abban a kegyeletes munkában is, amelynek célja az ő emlékének megörökítése lesz. A fájdalom kifejezésében másoknál többet mi sem tehetünk, de az emlék megőrizésében nekünk a feladatnak bizonyára legszebb, bár legnehezebb része jutott. Mert mi a magyar nemzetnek történetírói vagyunk, s így a mi teendőnk lesz az ő halhatatlan nagy alakjáról a történet részrehajlatlan kutatásával ítéletet mondani, és megállapítani a hazafiságnak ama magasztos erényeit, amelyek az ő nevét pártkülönbségek nélkül minden magyar ember gondolkozásában tiszteltté teszik. De ez nem egy órának, nem is egy évnek, ez a jövőnek a dolga, a jelenben csak részvétünket fejezhetjük ki, megadva a nagy halottnak a végtisztességet. Indítványozom ezért: 1. Helyezzen a Magyar Tudományos Akadémia koszorút Kossuth ravatalára. 2. Vegyen részt küldöttségével a temetés szertartásán. 3. Küldje meg, mint kegyeletének emlékezetét, ez ülésének jegyzőkönyvét a nagy halott fiainak.”

Végeláthatatlan szónoklatok

A halottas vonat március 28-án este gördült ki a torinói pályaudvarról. Szürke teherkocsiját elborították a koszorúk és díszek, alig látszott rajta a felirat: Feretro (Koporsó). Az osztrák határon le kellett szedni a díszeket. A menetrendet úgy szabták meg, hogy a vonat éjszaka száguldjon végig a Habsburg birodalom osztrák felén. Görzben így is sikerült valakinek egy koszorút felnyújtania a vonatra: Horvát Boldizsár, a kiegyezés utáni első magyar igazságügy-miniszter fejezte ki így tiszteletét. A magyar határon újra felékesítették a szerelvényt. Csakhamar felbukkant a hazatérő Kossuthot köszöntő első magyar zászló Száll György öreg földműves kezében. Március 30-án reggel fél hétkor a vonat befutott a csáktornyai állomásra. A számos megállás és a végeláthatatlan szónoklatok ellenére délután 3 óra 18 perckor a vonat már Budapesten volt, a Nyugati pályaudvaron. Igaz, a forgalmat csaknem leállították a nagykanizsai vonalon: a szerelvény előtt és mögött 15 percnyire egy-egy biztosító mozdony haladt.

Budapest a fogadás lázában égett. Aznap reggel tettek eleget a Fővárosi Közmunkák Tanácsa határozatának: átkeresztelték a Hatvani utcát Kossuth Lajos utcára, és a táblákat azonnal ki is szegezték. Délután 4 órakor indult meg a menet a pályaudvarról a Magyar Nemzeti Múzeum felé. A lovas rendőrök mögött a Honvéd Menház öreg lakói gyalogoltak a nyolcvanhat esztendős Cserey Ignác ezredes vezetésével, majd a koszorús kocsik következtek. A gyászkocsi mellett – hiszen a katonák el voltak tiltva a részvételtől – fővárosi és Pest megyei hajdúk alkották a sorfalat. A menet két oldalát az egyetemi hallgatókból szervezett polgárőrség biztosította. Nem sokkal 5 óra után vitték fel a koporsót a múzeum előcsarnokába. (A menet vége akkor még a Nyugati pályaudvarnál volt.) Kilencvenkét gyertya világította meg a fekete bakacsinnal behúzott falakat. Késő estig – és 31-én egész nap – tódult a közönség, hogy órák hosszat tartó várakozás után leróhassa kegyeletét. A koszorúkat teljesen szétszedték; mindenki el akart tenni emlékbe egy-két babérlevelet. Az újságok hirdetési


oldalait pedig ellepték a temetés napjára, április 1-jére való ajánlkozások: „Három utcai ablak a legszebb helyen, Erzsébet körút 52. sz. 1/2 emelet, kiadó; továbbá három utcai ablak és balkon a 2-ik emeleten ugyanott kiadó. Bővebbet Altstädter, Erzsébet körút 52. sz.”

Március 31-én is volt ünnepélyes temetés Budapesten. A Kossuth család ugyanis elhozatta a genovai temetőből – a szép angyalos sírkő alól – Magyarországra Kossuth leányának, az 1862-ben meghalt Kossuth Vilmának és Kossuth feleségének, az 1865-ben meghalt Meszlényi Teréziának holttestét. Mindketten katolikusok voltak, így a koporsókat a terézvárosi plébániatemplomból vitték ki a temetőbe. Április 1-jén pedig reggel 9 órakor megkezdődött a nagy szertartás. Elfoglalták helyüket a polgárőrök és az öreg honvédek, gyülekezni kezdtek az előkelőségek: főrendek és főpapok Samassa egri érsek vezetésével – a hercegprímás nem jött el –‚ képviselők Andrássy Tivadar gróf alelnök vezetésével – de a képviselőház elnöke nem jött el. És nem volt ott Wekerle Sándor kormányának egyetlen tagja sem. 10 órakor Sárkány Sámuel evangélikus püspök imájával és beszédével kezdődött meg a szertartás, majd az országgyűlés nevében Jókai Mór mondott a kortársaktól sokat magasztalt szónoklatot. „Révpartot ért a gálya, világkörüli utat tett a kormányzóval!“ – kezdte, hogy váratlan fordulattal a beszéd vége felé eljusson Deákon és Erzsébet királynén keresztül a király személyéhez. Végül Gerlóczy Károly alpolgármester mondott búcsúztatót a főváros nevében. A nehezen elinduló menet 1 óra tájt érkezett a temetőhöz. Ide már csak a gyászkíséret mehetett be. Öt újabb szónoklat következett a nyitott sírnál: Péchy Tamás a volt honvédek nevében, Justh Gyula a függetlenségi párt nevében, Horánszky Nándor a nemzeti párt nevében, Bottlik József az egyetemi hallgatók nevében, Herman Ottó (az egyetlen nem díszmagyaros szónok) pedig megint csak a függetlenségi párt nevében beszélt. Sajnos a nagy budapesti temetések egyre külsőségesebbek lettek. Batthyányé 1870-ben még felemelő és méltóságteljes volt, Deáké 1876-ban ízléses és szép, Andrássy Gyuláé 1890-ben már inkább csak pompázatos. Kossuth temetésén az őszinte érzések nem tudtak áttörni a pátosz mindent elborító burkán. Joggal írta Krúdy, hogy Kossuth a temetőben, a szónoklatokban nem kapta meg a maga igazságát. Egyetlen gesztust tartott szívből jövőnek. „A budai dalárda Mért oly borús? gyászdala után már oszladozott volna a temetők sokadalma, de ekkor a nyitott sír szélén fekvő koporsóhoz lépett Rákosi Viktor magyar író, és a koporsó mellett térdet hajtva, ajkával megérintette a deszkalapot. A temető sokadalma úgy érezte, hogy ez a csók volt az első őszinte néma cselekedet, amely Kossuth temetésén történt.” De a varázs csak pillanatokig tartott. Itt is megindult a roham a tizennyolc kocsin kiszállított koszorúk minden egyes babérleveléért.

Maga a sír, a később vaskerítéssel körülvett hatalmas kőlap, egyetlen díszével, a Kossuth névvel mégis méltóságteljes volt. A kortársak azonban úgy érezték, hogy Kossuthra nem lenézni illik, hanem feltekinteni. Születésének századik évfordulóján kitűzték a ma is meglévő Kossuth mauzóleum helyét vagy száz lépésnyire jobbra az eredeti sírtól. A pályázatot kínos vita után Stróbl Alajos és Gerster Kálmán terve nyerte meg. 1906 nyarán a már csaknem kész építményt egy villámcsapás súlyosan megrongálta, így aztán csak 1909. november 25-én lehetett felszentelni.

Most már a kormány is...

1909. november 25-én reggel nyitották fel Kossuth sírját. Ekkor lehetett utoljára látni Kossuthot. A hivatalos jegyzőkönyv sorain is átüt a pillanat drámaisága. „Megjelentek konstatálják ez alkalommal, hogy Kossuth Lajos tölgyfakoporsója teljesen megfelel az említett jegyzőkönyvben körülírt koporsónak. A koporsón talált s a család által elhelyezett, de az idő viszontagsága folytán elmállott érckoszorú s a 48-as honvédbizottságnak s a lengyel egylet által letett, azonban teljesen elkorhadt koszorúmaradványok eltávolítása után láthatóvá vált a koporsófedél széles fekete keresztje, továbbá a fedél láboldalán Kossuth nevét viselő réztábla, valamint a jegyzőkön említett sárgarézfogók, melyek közül kettő a borítékkoporsó korhadása folytán levált. A mérték szerint is azonos koporsó bal oldalfala és feneke korhadtnak találtatván, a tölgyfaboríték eltávolítása után Kossuth Lajos földi maradványait tartalmazó bádogkoporsó a sírboltból kiemeltetett. A bádogkoporsó fedele leólmozva nem lévén, annak felemelése után a koporsó egész hosszát és szélességét borító üvegfedél alatt láthatóvá lett Kossuth Lajosnak a bebalzsamozás folytán jól megőrzött holtteteme.”

A holttest épségben

Kossuth holttestét az érckoporsóban csak nem egészen épnek találták. Csak az arcszíne vált ólmossá. Kezében még ott volt az ép kis kaméliacsokor, amelyet 1894-ben Tonnában helyeztek oda. Délután pedig télies hidegben megtörtént a holttestek átszállítása, a mauzóleum felavatása – sok-sok szónoklattal. Ezúttal azonban ott volt az ünneplők között a kormány is: megint csak Wekerle Sándor mint miniszterelnök, és a miniszterek sorában a kormányzó fia, Kossuth Ferenc is.

De ha beszédből kell idéznünk, talán leghelyesebb, ha annak a különben túlontúl kegyeletes beszédnek egy részét idézzük, amelyet még 1894-ben a torinói valdens templomban mondott egy francia pap, Apin. Rátalált


egy olyan gondolatra, amely sajnálatosan hiányzott a többiek beszédéből.

„Nagy dolog az: eszmében hinni, megvalósítására törekedni, dolgozni, szenvedni érte – mondotta. – Egységet és nagyságot ad az embernek. Akit most siratunk, az utolsók utolsója egy oly hősi kornak, mely hitt az eszmékben. Azt a generációt nem tanították arra, hogy minden siker igazolt és jogos, s hogy az erőszak elnyomja a jogot. Ők szembeszálltak a hatalommal, mondván, hogy nem te vagy a jog, a te uralmad nem tarthat soká! Ők még hittek a szabadságban, hazában, jogban, igazságban, mint annak lennie kellene. Ideálokban hittek, és azoknak éltek.”

2. Képek


1. Gyászszertartás Budapesten, 1956. október 6. Rajk LászlóSIPOS Péter

Gyászszertartás Budapesten

1956. október 6.

A Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága 1956. szeptember 7-én határozatot hozott arról, hogy „Rajk László elvtárs temetését a Kerepesi úti temetőben a kommunista mártírok részére fenntartott díszsírhelyen külön kell megszervezni. A temetésre a budapesti pártbizottság 2–3 ezer főt mozgósítson”. Az állásfoglalásban nem is az a meghökkentő, hogy az MDP irányító testülete még erre az alkalomra is előírta a mozgósítást. A korabeli funkcionáriusok gondolkodásmódjában – még legfelső szinten is – enélkül bármilyen rendezvény elképzelhetetlennek tűnt. Szemléletük kizárta, hogy a spontaneitásra, az öntevékenységre számítsanak. Az igazán megdöbbentő azonban a 2–3 ezres számadat. Nem tudjuk pontosan, végül is mennyien voltak jelen azon a napon a temetőben. A Szabad Nép több százezres tömegről, három órán át tartó menetről írt. A Populaire című francia lap 300 ezerre tette a megjelentek számát. A határozatban foglalt becslés tehát legalább százszorosan téves volt, ami arra vall, hogy a politikai bizottságnak fogalma sem volt a magyar társadalom, s azon belül a párttagság hangulatáról, a felháborodás és az elégedetlenség mértékéről.

Pedig lehetett volna, hiszen már 1953 óta mind érzékelhetőbben morajlott előbb a felszín alatt, majd lassanként a nyilvánosság előtt is a követelés – tisztázódjék végre, mi az igazság a kivégzett, bebörtönzött politikusok, katonatisztek ügyében, mindenekelőtt Rajk László és társai perében. A kételyeknek a perben elhangzott vádak és az ítélet megalapozottságában több, ez időben már ismert tény volt a forrása. 1953 elején köztudott volt az ÁVH vezetőinek, Péter Gábor altábornagynak és több társának a letartóztatása. A Rajk- és a többi ügy gyakorlati lebonyolítása az ő nevükhöz fűződött, Rákosi Mátyás a nyilvánosság előtt jelentette ki, hogy „nem végeztek rossz munkát”. Logikusnak tűnt: ha Péter Gábor és társai bűnösök, akkor vélelmezhetően a tevékenységük nyomán perbe fogottak és elítéltek talán ártatlanok. Az 1953. júniusi–júliusi párt- és kormánydeklarációk a törvényesség helyreállításáról szóltak – tehát nyilván korábban ez nem érvényesült.

Mindennél súlyosabb tényt jelentett azonban a szovjet–jugoszláv viszony fokozatos normalizálódása Sztálin halála után. A folyamat legjelentősebb állomása Hruscsov és Bulganyin 1955. májusi belgrádi „Canossa-járása” volt, amikor a szovjet vezetők elismerték, hogy a két ország és a két párt ellenséges viszonyáért a felelősség a szovjet felet terheli. Kézenfekvő volt a következtetés: ha nem igaz mindaz a rágalom, melyet 1948-tól a Jugoszláv Kommunista Pártra és Titóra szórtak, akkor nem lehetnek igazak a Rajk és társai perében elhangzott vádak sem, amelyek alapvető célja a jugoszláv vezetők kompromittálása volt. A térség országaiban lezajlott koncepciós perek közül éppen a Rajk-ügy irányult a leghatározottabb formában a jugoszláv párt ellen. A Magyarországon elhangzott hazug vádak ürügyén mondták fel 1949 őszén a Szovjetunió és szövetségesei a Jugoszláviával kötött szerződéseket. A bulgáriai Kosztov-perben és a csehszlovákiai Slansky-perben a jugoszláv vonal csak másodlagosnak tekinthető. Ezekben ugyanis a kommunista pártokon belül lezajlott hatalmi küzdelem vesztesei kapták meg a titóista bélyeget, egyéb, a végső leszámolásra ürügyet adó rágalmak mellett.

A Rajk-perben meggyilkoltak rehabilitálása minden más ügynél szorosabban kapcsolódott a szovjet–jugoszláv és ezzel összefüggésben a magyar–jugoszláv kapcsolatok rendezéséhez, ennek kifejezetten előfeltétele volt. A rehabilitáció azonban lassan haladt, Hruscsov ismételt beavatkozása ellenére. Nagy Imre 1955 őszén így emlékezett erre: „A kérdés felszámolását a párt érdekeinek messze menő figyelembevételével számos körülmény akadályozta, amelyre a szovjet elvtársak nemegyszer rámutattak. Hruscsov elvtárs a múlt év elején már sürgette a rehabilitációkat. »A letartóztatottakat lassan engedik ki – mondotta Hruscsov elvtárs –‚ ez Rákosi hibája, mert nem vette kezébe a dolgot. Rákosi arra hivatkozik, hogy rosszak az idegei. Az idegek nem számítanak. Elvesztette az önbizalmát a hibák kijavításához.« A III. kongresszust megelőző moszkvai megbeszélésünk alkalmával ugyancsak Hruscsov elvtárs a következőket mondotta: »Rákosi felelős a letartóztatásokért. Azért nem akarja kiengedni őket, mert tudja, hogy ő a bűnös és kompromittálja magát. Nem szabad az embereket megbélyegezni és gyanúsítani.« Hruscsov elvtárs azt tanácsolta, hogy »a rehabilitációkat úgy kell végrehajtani, hogy ne tegyük tönkre Rákosi tekintélyét«. Hozzáfűzte azonban, hogy szavait ne értsük félre: »addig védjük Rákosi tekintélyét, amíg nem megy a párt tekintélyének rovására.«” Nagy Imre azt az álláspontot képviselte, hogy nem e kérdések felvetése, hanem a bűncselekmények elkövetése ártott a párt hitelének, amelyet tovább rombol a hallgatás. 1954. október 20-án a miniszterelnök hangsúlyozta, hogy a súlyos bűnöket mielőbb fel kell számolni. „A pártnak és a kollektív vezetésnek van és lesz annyi ereje, hogy soha többé


meg ne ismétlődhessenek a múltban elkövetett bűnök” – írta a Szabad Népben.

A Rákosi-vezetés – miként évtizedek múltán az MSZMP vezetősége – nem ismerte fel, hogy a szörnyű vétkek jóvátételével oktalanság megvárni, amíg kialakul egyéb, gazdasági és politikai okok miatt valamilyen válsághelyzet. Nyilvánvaló, hogy egy viszonylagos stabilitás légköre mindig alkalmasabb a rettentő igazságok feltárására. Csak hogy ezt az MDP vezetői és elsősorban Rákosi, semmiképpen nem akarták. Végül csak odáig jutottak el 1955 novemberében, hogy „Péter Gábor és társai Rajk László múltbeli hibáit felhasználva, a szocialista törvényesség lábbal tiprásával hamis vallomásokra kényszerítették Rajkot és másokat. Félrevezetve a pártot és a kormányt, a Rajk-pert a Jugoszláv Kommunista Párt és a jugoszláv állam vezetőinek aljas megrágalmazására használták fel, hogy így elmérgesítsék a viszonyt a jugoszláv Népköztársasággal.” Szó sem esik tehát Rákosi személyes felelősségéről, pedig ő magának tulajdonította még 1949-ben a „Rajk-banda felgöngyölítésének” dicsőségét. Másfelől, Rajk „hibáinak” szóba hozatala lehetetlenné tette a valódi rehabilitációt. Rajk első (1932-es) letartóztatása „súlyos körülményeinek” emlegetése célzás volt Rajk rendőrségi magatartásának állítólag kifogásolható voltára, ami hazugság volt. S nem maradt el a nyilas államtitkár testvér közbenjárása 1944 végén, ami valóban megtörtént, csak hogy az illegális Kommunista Párt döntése alapján. Rákosi ily módon ürügyet talált arra, hogy minden felelősséget Berija és Abakumov magyar kiszolgálóira hárítson, s önmaga felelősségét csak abban jelölje meg, hogy hitelt adott a jugoszlávellenes vádaknak. Szó sem esett arról, hogy az MDP vezetőségének és személyesen neki bármilyen kötelezettsége, elszámolnivalója lenne a magyar társadalommal, az MDP tagságával és mindenek előtt az ártatlanul kivégzettek családtagjaival szemben. Nagy Imre 1955 októberében kifejtette: „a központi vezetőség feladata, hogy véget vessen a »Péter Gábor bandájá«-ra való hivatkozásnak... azt állítani, hogy »Péter Gábor és bűntársai a bűnösök abban, hogy áldatlan helyzet« alakult ki és megromlott a magyar–jugoszláv viszony, a tények eltorzítása. Mint ahogyan valótlanság az is, hogy Péter Gábor és bandájának ellenséges, provokációs tevékenysége »tévesztette meg« a párt akkori vezetőit: Rákosit, Gerőt, Farkast és Révait és hogy nem ők, hanem Péter Gábor és cinkosai rágalmazták a jugoszláv nép vezetőit. Ez valótlanság, amely mögött nem nehéz felismerni a dolgozó emberek emlékezőtehetségének lebecsülését.”

A közvéleményben és a párttagságban mindinkább megfogalmazódtak a kérdések és a kételyek. Több taggyűlésen felvetették: amíg Rákosi a vezető, addig nem lehet a kapcsolatokat normalizálni Jugoszláviával. „Nem csoda, ha megrendül a bizalom, amikor a párt kivégeztet embereket és néhány év múlva bejelenti, hogy tévedés” – hangzott el a Magyar Rádió taggyűlésén. Ugyanitt – már 1955 novemberében (!) – felvetették: „Berija vezette le Buharin–Trockij pereket, nem alapultak-e ezek is koholmányon?”

Rákosi és vezető társai nem voltak hajlandóak levonni az SZKP XX. kongresszusának tanulságait sem. Nem csupán arról volt szó, hogy Rákosi a központi vezetőség 1956. március 12-i ülésén kijelentette, a kongresszus azt bizonyítja, hogy „a Magyar Dolgozók Pártja, annak központi vezetősége helyes úton jár, jól látja a feladatokat és helyesen szabja meg e feladatok megoldására a rendszabályokat”. Ezen túlmenően azonban alapvetően elégedettségét nyilvánította a rehabilitációval, bár elismerte, hogy „lassan ment és még nincs befejezve”. A központi vezetőség több tagja nem osztozott a derűlátásban. Néhányan kifogásolták – a testületben szokatlanul éles hangvétellel –‚ hogy mind ez ideig nem vonták felelősségre Farkas Mihályt, sőt akadtak olyanok, akik még az ülésen is mentségeket kerestek számára. Az eddig lezajlott rehabilitálási eljárásokról szólva néhány felszólaló kifogásolta a „pettyezési” módszert. Kiss Károly szerint „nem egy esetben érezhető olyan törekvés, hogy a felülvizsgálat nyomán szétfoszlott nagy koholmányt egy kis koholmánnyal helyettesítsék”. Révai József így fogalmazott: „bizonyos erők – hogy úgy mondjam – menteni akarják a veszett fejszének a nyelét – hát ha már muszáj rehabilitálni, akkor rehabilitálunk, de ha csak lehet, mégis ki kell mutatni azt, hogy azok, akiket rehabilitálnak, mégsem voltak teljesen fehérek, teljesen ártatlanok, valami vaj mégis van a fejükön.” Szántó Zoltán pedig elítélte a felülvizsgálati eljárásokkal kapcsolatos titkolódzást. „Elvtársak, ez olyan dolog, mint hogyha én valakit a kocsmában megpofozok a nyilvánosság előtt és aztán kihívom a WC-re és ott bocsánatot kérek tőle... nyilvánosan kell rehabilitálni azokat, akiket a nyilvánosság előtt meghurcoltunk. Csak ez idézhet elő teljes megnyugvást a törvényesség kérdésében.” Számos taggyűlésen szintén szóvá tették a megfelelő tájékoztatás hiányát, elítélték a „csöpögtető” tájékoztatás módszerét, különösen Rajk László ügyében. Több helyütt ez időben valóban merésznek ható kérdéseket is feltettek: „Mi a biztosíték arra, hogy hasonló ügyek a jövőben nem lesznek?” „Rákosi elvtárs azt mondta, neki sok álmatlan éjszakát okozott a Rajk-ügy, hogy lehet erre válaszolni?”*

A közhangulat és a központi vezetőségi ülésen elhangzottak halaszthatatlanná tettek bizonyos lépéseket. Rákosi a Heves megyei pártaktíván kénytelen volt egyértelműen kimondani Rajk László teljes ártatlanságát. A politikai bizottság pedig március 29-én határozatot fogadott el Rajk László holttestének exhumálására és eltemetésére.

1956 késő tavaszán és nyarán a Petőfi Körben, az Irodalmi Újságban, egyéb fórumokon a nyilvánosság előtt vetődtek fel a magyar társadalom, a gazdasági, politikai és kulturális élet alapvető kérdései. Mindezek mögött


ott munkált a tisztázatlan és lezáratlan törvénysértések ügye. Nyilvánvaló volt, hogy ezek rendezése az előfeltétele a megújulásnak. Mindenkit mélyen megráztak Rajk Júlia szavai a Petőfi Kör 1956. június 18-i ülésén: „Én nem nyugszom addig, amíg azok, akik tönkretették az országot, a pártot, az emberek ezreit pusztították el és millióit boldogtalanságba taszították, el nem nyerik büntetésüket. Elvtársak, segítsetek engem ebben a harcomban.”

A központi vezetőség 1956. július 18–21-i ülésén a személycserék, – így Rákosi Mátyás leváltása – ellenére nem történt meg a várva várt politikai fordulat. Nem csupán arról volt szó, hogy Rákosi helyébe Gerő Ernő lépett, ami már önmagában is a konzervativizmus győzelmét jelentette. Az elfogadott határozat változatlanul, jóllehet hangoztatta a változások szükségességét, a szocialista demokratizmus kiterjesztését, az alapvető kérdésekben a régi elveket hirdette. A központi vezetőség ülésén többen határozottan követelték a rehabilitációk meggyorsítását. Marosán György rámutatott az ügy jelentőségére a nemzetközi munkásmozgalom szempontjából. Fontosnak ítélte, hogy „olyan politikai cselekedetek szülessenek meg Magyarországon, amelyek azt bizonyítják, hogy a XX. kongresszust Magyarországon nemcsak komolyan veszik, hanem azt tettekkel is kifejezésre juttatják”.

Az előrelépést az is indokolttá tette, hogy Bulgáriában és Lengyelországban meggyorsult a rehabilitáció. Bár Edward Ochab, a lengyel párt vezetője Wladyslaw Gomułka nézeteit változatlanul helytelennek minősítette, 1956. április 6-án bejelentette, hogy Gomułkát az igaztalan „felforgatási” vádak alól felmentették és szabadon bocsátották. Augusztus 5-én pedig visszaállították párttagságát. Ugyancsak áprilisban rehabilitálták Traicso Kosztovot. Csehszlovákiában Rudolf Slanskyt és társait csak a titóizmussal összefüggő „vádak” alól mentesítették, de elítélésüket, valamint a szlovák vezetők (Husak, Clementis és Novomesky) megbüntetését Antonin Novotny és Viliam Siroky változatlanul indokoltnak minősítették. Úgy tűnik, hogy azokban az országokban került sor előrelépésre, amelyekben az újonnan vagy a közelmúltban hivatalba lépő és a helyzetét megszilárdítani kívánó pártvezetés bizonyítani akarta a múlttal való szakítást. Az 1953 óta a csehszlovákiai kommunista pártot irányító Novotnynak erre feltehetően nem volt szüksége...

Ilyen körülmények között hozta az MDP Politikai Bizottsága Kádár János javaslatára a már említett 1956. szeptember 7-i határozatát. A döntés ekkor még úgy szólt, hogy Rajk László exhumálását és temetését el kell választani a többi mártírétól, akiket más budapesti temetőkben kell eltemetni. A sírok feltárási munkálatait 1956. szeptember 16-án kezdték meg volt vezető államvédelmisták bevonásával, akik útmutatásokat adtak a sírok hollétére vonatkozólag. (Szerintük Pálffy Györgyöt Gödöllő és Aszód között, Rajk Lászlót Gödöllő közelében egy erdős területen, Sólyom Lászlót a váci temető mellett temették el annak idején.) Szeptember 26-án megtaláltak hét holttestet, közöttük Rajk Lászlót, Pálffy Györgyöt, Szőnyi Tibort Szalai Andrást. A politikai bizottság szeptember 28-án úgy döntött, hogy e négy mártírt a Kerepesi úti temetőben mint a „párt halottait” katonai gyászpompával kell eltemetni.

A beláthatatlan tömeg nem csupán kegyeleti aktusnak tekintette a temetést, még csak nem is pusztán a törvénysértések ellen tiltakozott megjelenésével, bár ezek az érzelmek szintén ösztönözték az embereket, hogy vegyenek részt a szertartáson. Mindennél erősebb volt azonban a demonstráció a gyökeres változások mellett. Az MDP vezetése még ezt a figyelmeztetést sem vette tudomásul. Igaz, néhány nappal később visszavették a pártba Nagy Imrét. Sor került Farkas Mihály letartóztatására is, szintúgy nyilvánosságra került, hogy magas szintű magyar küldöttség utazik Jugoszláviába. Mindez azonban ekkor már nagyon kevés volt.

Vö. Ólmosi Zoltán cikkét e számunkban! (A szerk.)

2. Képek


1. Rajk László temetéseHELLNER Zoltán

Rajk László temetése

Rajk László és társai temetéséről az országos és a helyi lapok széles terjedelemben számoltak be. Az alábbi válogatás az esemény sajtóvisszhangját tükrözi. (A szerk.)

„Már kora délelőtt megindult a gyászoló tömeg Kerepesi úti temetőbe, hogy utolsó útjára kísérje mártírjainkat... Tizenegy óra. Kossuth-mauzóleum előtt már áll a ravatal. A négy koporsón fehér selyem hímzett szemfedő. Mögötte fekete drapériával bevont Kossuth-mauzóleum áll őrt... A fájdalom és a szilárd akarat érzése tölti meg a szívet, az agyat. A fájdalomé, amely nem múlik el soha, az akaraté, amely óráról-órára erősödik bennünk: ezentúl nem ontunk testvérvért, soha!” (Esti Budapest, 1956. október 6.)

„Négy ravatal előtt hajtott főt az ország. Négy ártatlanul elítélt és kivégzett magyar forradalmár, a népszabadság ügyéért mindig helytálló kommunista koporsója előtt vonultak el tízezrek... Mi a biztosítéka annak, hogy Rajk László és mártírtársainak tragikus sorsa nem ismétlődik meg? A felelet: a szocialista demokrácia... el kell vetni a Rákosi-féle személyi kultusz időszakának káros módszereit...” (Magyar Nemzet 1956. október 7. Gárdos Miklós cikke)

„Mintha az idő is gyászolt volna... Hűvös szél fújt, szúrós eső szemerkélt a terhes fellegekből a nemzet gyásznapján, október 6-án, szombaton délután, amikor a Kerepesi-temetőben az ország népének mélységes részvéte közben örök nyugalomra helyezték a párt mártírjait: Rajk László, Pálffy György, dr. Szőnyi Tibor és Szalai András elvtársakat.

A gyászinduló hangjai mellett három órán keresztül áradt a tömeg. Jöttek a munkások, értelmiségiek, katonák, diákok, háziasszonyok virágcsokorral a kezükben. Jöttek a falvak dolgozói az orosháziak, a debreceniek, a nógrádiak, hogy búcsút vegyenek a nép nagy halottaitól. Elvonultak a koporsók előtt Rajk elvtárs választókerületének, a régi Sopron megyének küldöttei is. Koszorúkat hoztak Kapuvárról, rajta két szó: Nem felejtünk!” (Szabad Föld, 1956. október 14.)

„Jön egy hármas kis csoport... Rajk elvtárs választókerületének, a régi Sopron megyének követei ők… Elmondják, hogyan álltak ki az országútra s állították meg Hövej község lakói az áthaladó Rajk elvtárs gépkocsiját. Hogyan mondták meg neki, innen tovább nem mehet, mert a falu népe tudja, itt jár Rajk elvtárs, mindenki őt várja már a községháza udvarán. S Rajk László elvtárs bement a faluba, felállt egy székre, beszélt a néphez. Aztán elment – Sopronba a nagygyűlésre. Távozása után együtt maradt a község népe, s egy akarattal a falu első díszpolgárává választották.” (Szabad Nép, 1956. október 7.)

„A gyászdrapériákkal övezett Kossuth-mauzóleum előtti téren ravatalozták fel a mártírok koporsóját. Nemzeti színű, vörös és fekete zászlókat lobogtatott a szél, a koporsó körül; mögöttük a Magyar Dolgozók Pártjának jelvényét helyezték el. A koporsók előtt vörös bársony párnán nyugodtak Rajk László, Pálffy György, dr. Szőnyi Tibor és Szalai András kitüntetései, amelyeket a haza és a párt szolgálatában szereztek. Pálffy György altábornagy koporsóján ott volt tábornoki sapkája és kardja. Géppisztolyos harcosok álltak a koporsók mellett, gyászkarszalagos tisztek álltak sorfalat a ravatalhoz vezető úton, s a ravatalnál a néphadsereg díszzászlóalja sorakozott fel gyászszalagos csapatzászlóval.” (Dunántúli Napló, 1956. október 7.)

„A felravatalozott koporsókat már óriási embergyűrű veszi körül. S három óra előtt néhány perccel a Politikai Bizottság tagjai állnak a ravatalok mellé, hogy díszőrségen is kegyelettel adózzanak az ártatlanul kivégzett elvtársak emlékének.

Pontosan három órakor a Kossuth-mauzóleum előtt felállított ravatalokkal szemben felsorakoznak a párt és a kormány vezetői, a Minisztertanács tagjai... Itt állnak többi között Apró Antal, Ács Lajos, Dobi István, Hegedüs András, Kiss Károly, Kovács István, Marosán György, Bata István, Piros László, Vég Béla elvtársak.” (Szabad Nép, 1956. október 7.)

„A mártírok koporsójánál sűrűn váltották a díszőrséget. A díszőrség tagjai között ott voltak Rajk László, Pálffy György, Dr. Szőnyi Tibor és Szalai András legközelebbi barátai és harcostársai, a spanyol szabadságharcban részt vett magyar önkéntesek, a párt sok régi katonája, a magyar társadalmi élet kiváló vezető személyiségei. Díszőrséget álltak az írók, a tudósok, a művészek, az újságírók, a tömegszervezetek vezetői, a néphadsereg


tábornokai és tisztjei, a párt harcosai.” (Szabad Ifjúság, 1956. október 7.)

„Harmadszor, tizedszer, századszor támadt fel a dallam, a munkás gyászinduló dallama, s végighömpölygött a levegőben, az úton, a lelkekben. Hulló levelekkel, csapdosó esővel harmadszor, tizedszer, századszor sodorta a szél a dallamot; s mi, akik álltunk már mártírok jelképes vagy valódi sírjánál, s mélységes és fölemelő gyászban együtt énekeltük: »Szerettétek a népet és meghaltatok…« – most mindnyájan némák maradtunk. Nem tudtunk megkönnyebbülni, nem tudtunk fölengedni a gyászban…” (Nők Lapja, 1956. október 11.)

„A gyászinduló hangjai után elsőnek Apró Antal a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese mondott gyászbeszédet a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége és a Minisztertanács nevében: »Sokakban felmerül a kérdés: hogy vajon mi a biztosíték arra, hogy hasonló törvénytelenségek a jövőben nem fordulnak elő. Ez jogos kérdés. Erre a népünk színe előtt kötelesek vagyunk válaszolni. A biztosíték erre párt, a biztosíték mi vagyunk kommunisták.«” (Szabad Ifjúság, 1956. október 7.)

„…Rajk László spanyolországi bajtársai nevében Münnich Ferenc, a Magyar Népköztársaság belgrádi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete beszélt.

A magyar néphadsereg harcosainak búcsúját Janza Károly altábornagy, honvédelmi miniszter helyettes tolmácsolta.

Rajk László közvetlen munkatársai nevében Szász Béla író, volt államtitkár mondott gyászbeszédet.

A párt mártírjai, barátai végső üdvözletét Orbán László a Magyar Dolgozók Pártja tudományos és köznevelési osztályának helyettes vezetője mondta el.” (Veszprémmegyei Népújság, 1956. október 7.)

„A gyászbeszédek után ismét megperdültek a fekete drapériával bevont dobok, s a gyászinduló hangjai mellett a mártírok koporsóját leemelték a ravatalról. Katonai tiszteletadás közben géppisztolyos harcosok kíséretében vitték át Rajk László, Pálffy György, dr. Szőnyi Tibor és Szalai András fekete koporsóját a sírhelyre. A koporsók mögött ott haladtak a mártírok családtagjai, a párt- és az állam vezetői. A csapatzászlót meghajtották, s a díszzászlóalj három össztüze közben engedték le a koporsókat a sírba, majd felcsendültek az Internacionálé hangjai.” (Viharsarok, 1956. október 7.)

„Egy csokor mezei virágot teszek le a sírodra Rajk László, aki nem voltam sem elvtársad, sem fegyvertársad, de még barátod sem. Politikai ellenfeled voltam, míg éltél. Most azonban végtisztesség tételedre éppen úgy eljöttem, mint elvtársaid, s nagy számú tisztelőid. Eljöttem sírodhoz, hogy tragikus sorsod előtt, a halál előtt meghajtsam fejem. S éppen itt sírodnál gondolkozzam a kegyetlen tegnapról, a nehéz, de már nem reménytelennek látszó, bíztató holnapról.” (Hétfői Hírlap, 1956. október 8. Futó Dezső cikke.)

„A mártírok sírján ezután elhelyezték a megemlékezés koszorúit. Elsőnek családtagjaik koszorúzták meg a sírt, majd elhelyezték a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa, a Minisztertanács, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa, a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség partizán tagozata, a hozzátartozók és a barátok koszorúit. Ezt követően a díszzászlóalj díszmenetben vonult el Rajk László, Pálffy György, dr. Szőnyi Tibor és Szalai András sírja előtt, amelyet rövidesen elborítottak az üzemek, a hivatalok, az intézmények, a társadalmi szervezetek az egyesületek, a művészeti szövetségek, a tömegszervezetek koszorúi, egyszerű dolgozók kis csokrai, virágszálai. A párt mártírjait végső nyugalomra helyezték.” (Magyar Nemzet, 1956. október 7.)

„Temetés másnapján írom ezt a cikket, szemem még őrzi – s nem felejti – a gyászpompa wagneri díszletét: A nyugtalan, szeles ég rohanó fellegeit. Istenek alkonya, hazug isteneké... Bálványozó kor kezdesz ocsudni végre. Csak nagy az ár, görnyesztően nagy, melyet fizetünk ezért az ébredésért. Véres a szánk, mint Dózsa vezéreié... Fejem fölött a szél láthatatlan, tűkkel összekapcsolt egy magyar és egy fekete zászlót. A nemzeti három szín oly fakón üt ki a fekete háttérből.” (Irodalmi Újság, 1956. október 13.)

2. Képek


1. Csonka Bereg. Hozzászólás a Csonka Bereg címû filmhezFIGYELŐ

KUN Béla

Csonka Bereg

Az idei filmfesztiválon díjat nyert Sára Sándor és Csoóri Sándor filmje, a Csonka Bereg. Szerkesztőségünkhöz érkezett egy hosszabb visszaemlékezés, melyet most rövidítve, szöveghűen, eredeti helyesírással közreadunk. (A szerk.)

Bevezetés

Lónya község felszabadult 1944. október 29-én, vasárnap reggel 5 óra tájban. (...)

Lónyáról 1944. november 27-én vitték el az embereket 18 évestől 50 évesig a parancs úgy szólt három napi élelemmel mindenki köteles jelentkezni a községházán. Azt ígérték három hetes munkáról van szó és utána hazatérhet mindenki. Előzőleg két hétig már dolgoztunk a Tisza fojónál fahidat építettünk.

Gondoltuk újra ilyen munkához kel mennünk. Sajnos nem így történt. A krasznaurali 376/l számú láger lakója lettem több ezer honfi társammal együtt.

Lónya községből 168 fő ment el, nem jött haza 86 fő, ezek az emberek jeltelen sírokba alusszák örök álmukat.

Az elindulás hazulról

1944 november 27-én dél után már az égalja kezd szürkülni amikor elköszöntünk a családtól. Anyák, gyerekek sírva kísértek a községházáig bennünket. Apa, fiú, testvérek mentünk a községházáig a háziszőttes tarisznya a válunkon és ott már géppisztolyos katonák vártak benünket. Ettől kezdve már minden lépésünket parancsra kelett tenni.

Bent az irodába egy orosz tiszt tolmács által minden egyes embertől megkérdezte a nevünket és születésünket. Akivel végzett ott várakozott egy fegyveres katona és ki kisérte az utcára és beálitott a sorba. Amikor a tiszt mindenkivel végzett a menet elindult a fegyveresőrök kiséretével. Bátyu község irányába meneteltünk bokáig érő sárba árkon- bokron keresztül, este nyolc óra tájban értünk, Bátyu községbe. Itt újra a község előtt megálitottak benünket, és eggyesével egy szobába vezettek és kést borotvát órát akiknek volt ijenek elszedték tőlünk. Amikor mindenki át lett motozva egy uradalmi kastéjba vagyis annak a pincéjébe tereltek benünket. A pincében rothatt káposzta és burgonya büzlött. A rossz levegőjü pincében a okszigént hamar elfogyott és a megfuladás küszöbén áltunk össze zsufolva. Ijen álapotban töltöttük el az éjszakát. A nehezen várt reggel eljött, és akkor kiengettek benünket. Sorban álást rendeltek el és létszám megálapítás végett újra megszámláltak benünket, ezzel kezdődött a napunk 28-án reggel.

Amikor a számolás megtörtént elinditottak benünket a vasutvonal felé. Felmentünk a vasutra hármasával egytagba, mert így fértünk a sinek közt menni. Jobról balról az őrök majd letértünk a vasutról és egy erdős részen mentünk tovább. Elértünk egy ruszin falut, már a nap leszállóban volt. Itt egy raktárnak használt épületbe tereltek benünket. Két szintes volt aki már alul nem fért az felment a felső szintre itt vártuk meg a reggelt. Fáradtak voltunk az alvásról szósem lehetett hiszen fáztunk és hideg novemberi idő volt 29-ére viradtunk. A kisérő katonák délvidéki szerb ajkuak voltak, kegyetlenek voltak hozzánk, nem egyszer-kétszer kellet elviselni a puskatus sulyát a hátunkon. Amikor reggel kiengedtek a raktárból újra olvasás és utána menet indulás. Estére értünk Beregszász városba itt egy nagy középületbe tereltek benünket. Itt már voltak fogjok akiket más irányból hoztak. Az éjjelt egy hosszú fojosón gubbasztottuk keresztül de itt legalább már nem fáztunk. Reggel kaptunk egy kis bab levest nagy bajba voltunk nem volt sajkánk amiből együnk az-az amibe adták volna a levest. Megkönyörültek rajtunk, egy halomra dobált üres konzerves dobozokból vehettünk magunkhoz és abból ettük meg az az megittuk a levesünket, mert kanalunk sem volt. Az úgynevezett reggelizés után ujra sorakozó négyes sorokban beálni és menet indulás ugy tájékozodtunk az országuton, hogy Munkács felé inditottak el benünket. Már fáradtak voltunk nehéz volt a gyaloglás mindenki latba vetette minden erejét, hogy ki ne dőljön, mert élve nem hagyják ott a kisérő fegyveres őrök tőlök tudtuk ezt meg.


Este értünk Munkácsra a város keleti részén egy téglagyár volt, ott lett az éjjeli szállásunk mivel nem üzemelt hideg volt, fáztunk egész éjjel de legalább fedés volt a fejünk felett. Korán reggel ismét sorakozó és számlálás ujból és kiderült, hogy hiányoznak egyjó páran. A kisérő katonák nagyon dühösek lettek a busszujokat rajtunk töltötték. A megszökötteken működött a korbács a puskatus használatával egybe. Utána ismét menet, indulás Szojva felé a Latorca fojót elértük és az átkelést ugy oldották meg deszkapalló volt a kövekre téve. Sokunknak bemerült a lábbelije mert a deszkáról lecsusztunk a vizbe. Szerencsénkre a fojó ott azon a hejen nem volt méj igy lassan átkeltünk és meneteltünk tovább. Szojvára késő este érkeztünk, egy volt magyar katona laktanyába tereltek benünket. Itt már nagyon sok hadifogoj volt, minket egy tetőnélküli épületbe hajtottak be. Az eső szemerkélt bokáig érő sárba áltunk aki már nem bírt álni kénytelen volt a sárba leülni. Koromsötétségben voltunk az őrök villany lámpával jártak köztünk azt nézték kinek van jó lábbelije és amelyik nekik megtetszett azonnal lehuzták a fogoj lábáról. Volt ojan is, hogy kapott hejette nagyon rosszat de ojan is volt, aki mezitláb maradt. Az othonról hozott háziszőttes tarisznyát széttépte és abba csavarta be a lábát. Igy kezdődött az első éjjelünk Szojván.

Reggel az épületből kihajtottak benünket egyesével egy szovjet tiszt előtt kellet elmenni ő szónélkül mutatta ki merre menjen jobra vagy balra. Minket az-az Edesapámat aki 45 éves volt a nagy bátyám 35 éves én 18 éves voltam balra mutatott, hogy menjünk és még sok lónyai társunkat is. Akik balra lettek irányitva azokat egy pár nap múlva, egy kora reggel el is inditottak a hosszú útra. Lengyelország felé a vereckei szoroson keresztülmentünk felfelé a kárpátokon néha négykézláb vonszolva magunkat még az nap Lengyel földre érkeztünk. Egy kis pihenőt tartva megálott a menet. Az őrök ekkor mindenkinek kiosztottak egy félmarék nyers borsót és utána menetindulást vezényeltek. (...) Nagyon erőltetett menetelést diktáltak a kisérőink éhen szomjan meneteltünk. Este egy zsupfedeles jupajta szerűség lett a szállás hejünk. Nagyon fáztunk egész éjjel dideregtünk nagyon vártuk a reggelt, hogy ujra indulhassunk talán ugy még jobb volt. Reggel ismét számlálás és indulás, a mi számunkra ismeretlen célhoz.

Soknak már a mai nap volt az utolsó és elérte életének az utolsó kilométer kövét egymást támogatva estére érkeztünk meg Turka neve volt annak a hejségnek, ahova érkeztünk egy lerombolt kis város volt. Itt lettünk elszállásolva a romos épületekben. Hajnalban már kiabáltak az őrök, hogy sorakozó. Már említettem az őrök nagyobb százalékban délvidéki szerbek voltak ezek magyarul is beszéltek. Általában ezeknek ostor korbács volt a kezekben ezt használták serényitőnek. Akkor reggel kaptunk egy kevés főtt bablevest amit benzines hordókban főztek. Az üres konzerves dobozból alakitott tányérból nagyon jó izüen ettünk. Voltak olyan kimerült emberek akik már nem birtak sort álni a reggeliért. Utána ujra sorakoztatás és elkelett egyesével egy tiszt előtt menni. Én mindig az Édesapám mellet voltam a másik oldalon meg a nagybátyám volt. Mikor a tiszt elé értünk, Édesapám ment előttem és őt kiálították oldalra mivel ő már nagyon gyenge erőben volt. Igy Őt többé nem láttam mert minket ujra inditottak gyalogosan az ismeretlen cél felé. Még reggelizés közben amit láttam azt leírom. Akik már megkapták a reggelit azok mohón hozzá keztek enni. A korbácsos őrök az evő emberek közt járkáltak és soknak kiütötték a kezéből a tányért és azzal a szókisérettel kiabált, hogy itpusztultok el ti Szálasi hajcsárai és a korbácsát hol eggyik hol másik hátán suhogtatta. Akiket kiálitott a tiszt a sorból azok maradtak. Könnyezve meneteltem hiszen az Édesapámtól még el sem tudtam köszönni. Ők már nem meneteltek velünk. Ők már ott megpihentek és ott alusszák örök álmukat a jeltelen sírgödörbe. Őket már othon hiába várják a hozzá tartozói. Azért mert születtek azért kellet meghalniok? Vagy talán egy igazságtalan háború miatt? Én ezen sokat gondolkoztam hiszen én még katona sem voltam és még az ugynevezett Szálasit sem ismertem. Napnyugtára érkeztünk Sztariszamborgba ez egy kis város lehetett korábban A házak az utcákkal együtt nagyon levolt rombolva. Egy épen maradt ház tömbe szállásoltak el benünket. Itt az éjszakát kisé melegebb környezetben töltöttük. Reggel kaptunk főtt ételt. Nem sokat de nagyon izlett és hozzá a vájog alakú fekete kenyérből egy-egy szeletet. Itt már meg is lehetett mosakodni utána megborotválkoztam, azaz a szőrzetet lenyirták mindenkiről. A elvitték a fertőtlenitőbe a ruhánkat az-az többé a saját ruhánkkal nem találkoztunk. Amibe beöltöztünk az vegyes ruházat volt. Volt civil ruha, aztán különböző nemzetiségü katona rongyos ruhák. Alig ismertük fel egymást semi emberi képünk nem volt.

*

Egy pár nap mulva sorakoztattak benünket és ki kisértek egy vasuti nyiltpájához. Itt be volt már álitva egy marhavagonokból össze hozott szerelvény, amely huszonhárom nap volt a lakásunk. Minden vagonba ötven főt számoltak be. Amikor egyesével kelett felszálni mindenki kapott egy hátba ütést ahogy számolta az őr ezt kaptuk utra valónak. Utána amikor a felszállás megtörtént minden vagonnál megkérdezték ki tud oroszul beszélni. És aki jelentkezett azt kinevezték vagon parancsnoknak. A mi vagonunkba Oláh András nevű bátyám jelentkezett ő valamit tudott oroszul mert ő tizennégyes háborúkor már egyszer volt orosz fogságba. És akkor tanult egy pár orosz szót ami nagyon kevésnek bizonyult. Emiatt majdnem az életével fizetett ugyan is mielőtt a szerelvény elindult volna felszált az orosz kisérő és kérdezte, hogy ki a társi az-az a vagon felelős András bácsi


elő ált. Az orosz őr mondta neki, hogy tolmácsojja nekünk akinek van szappan, kés, gyufa, dohány rakjuk ki. De sajnos ő ezt nemtudta tolmácsolni és azzal fejbe ütötte András bácsit az össze esett a fejébő fojt a vér. Jó sok időbe került amig magához tért. Az őr ekezdett kutatni a zsebünkbe és akinél talált az előbb leirt tárgyakból azt ő el is vitte senki nem mert ellenkezni. Hiszen mink hadifogjok vagyunk semihez nincs jogunk és ha az orosz őrnek ugy tetszik agyon is lehet ütni a fakalapáccsal. Ezek után azt a tolóajtót ránk zárták sötétség volt bent.

A mozdony köhögve elindult a halálra szánt bus magyarokkal. (...) A vagonba nagyon szük volt a hej, egyszerre leülni vagy a lábat kinyujtani nem lehetett. A kupé nagyon hideg volt a belső vasrészek bederesedett. Volt egy tábori kájha betéve, de sem fa semmi tüzelni való nem volt. A szomjuság nagyon gyötört a dérrel bevont vasat nyalogattam. A vécézés ugy volt megoldva a tolóajtó sarkán volt vágva egy lyuk de nagyon ritkán került erre sor, hiszen az éhség szomjuság gyötört állandóan benünket. A vonat csak akkor ált meg ha fűtőanyagot vagy vizet vett fel a mozdony. Ijenkor kaptunk mink is élelmet ami a vájog formáju fekete kenyérből álott. Az ivó vízre a következő megálláskor került sor. A szomjuság gyötört álandóan mert nagyon kevés jutott a vizből. Ha több ideig ált a szerelvény jöttek az őrök és fakalapáccsal körül ütögettek a vagon oldalát. Ellen őrizték nem e lazitottuk fel a vagon oldalát az az nehogy valamelyik fogoj szökést kiséreljen meg. Ijenkor megkérdezték kaputt jeszty mert bizony egy hét sem telt el a vonaton a halál megkezte munkáját. Szedte az áldozatait volt rá eset, hogy napokig ott volt az élők között. A nyilt páján megálitották a vonatot a kisérőink és a halottakat kiszedték és a vasuttöltés mellet hóval bekaparták. Azoknak a hulláknak már mindeggy volt, a dögevő madarak esetleg jól lakmároztak belőlök. Mindenki arra gondolt hogy holnap talán már értem jön a halál. Az emberek megfásultak idegesek lettek kihalt mindenkiből az emberi érzés. Ha egymáshoz értek a szükhej miatt, borzaztó szitokkal ilették egymást. Igy telt a napok az éjjelek a hideg kupéban. A karácsony Ujév eltelt, csontbőrök lettek az emberek mire megérkeztünk az utolsó álomásra.

Ezt a lakott hejséget Turánnak nevezték. Ejjel érkeztünk a hideg nagy volt minusz 35–40 fokig volt. Ekkora már megvoltunk tizedelve akik még éltünk közelebb voltuk a tulvilághoz mint az élőkéhez. Reggel a tolóajtokat kinyitották az őrök, megkezdődött a kiszállás. Derékig érő hóban ugortunk ki a vagonból kint a hóban összefagytunk. Egymást segitettük, hogy valahogy talpra áljunk. A sötét vagonba való 23 napi utazás után nehezen szokott a szemünk a nappali világossághoz. A járást is gyerek módjára ujra kellet tanulni össze volt zsugorodva a lábunk. Amikor már mindenki kiszált a vagonból össze álitottak benünket négyes sorokba. A számolást mikor befejezték az őrök, elinditottak benünket a Turánnak nevezett hejség felé ami fából épült barakokból ált. Az ott élő emberek benünket gondolták ezek valami vad emberek. A kinézetünk szőrös, koszos, lesoványodva siralmas képet mutattunk. Egy nagyon hosszu fabarakba tereltek benünket ez egy tisztálkodásra alkalmas épület volt. A fürdő kád hejett ojan csésze szerüség volt de nagyon sok volt belőle ezekbe engedtek vizet jó langyos víz volt mindannyian megmosakodtunk. A szőrzettől a hajtól megszabaditottak benünket a ruhánkat is elvitték meztelenül maradtunk, ezt nagyon jól tették hiszen sok volt benne az élősdi. De aztán ujra hoztak ruhákat és abba beöltöztünk nagyon rossz állapotba volt a kapott ruhák én egy német köpenyt is kaptam amelynek a fél ujját a fronton szét szaggata valami.

Késő este értünk bugdácsolva a szálásunkhoz ahol reflektor fénybe uszott az egész láger területe a nagykapu nyitva várt benünket. Amikor már mindenki beért a kapun ujra bezárták. Már ugy gondolom számítottak az érkezésünkre mert nemsok idő után kaptunk enni. Tatárka levest amelyben néhány halszálka uszkált de igen jó volt az éhségünket részben csilapitotta. Az étkezés után elszálásoltak benünket a fabarakokba. Fából összeszegezett emeletes fekvőhejek voltak. Sem takaró sem derékaj csak a simadeszkán feküdtünk. A ruhánkat nem kellett soha levetni magunkról éjjel nappal rajtunk volt jól jártam a német köpennyel egy kis meleget tartalékolt számomra. Reggel sorakozót rendeltek el barakokként és egy étteremnek készitett barakba mentünk amejben megkaptuk az ennivalónkat. Naponta háromszor kaptunk enni. A menü leves, főzelék és tiz deka kenyér. Ha megkezték főzni a köleskását egy hónapig az volt. Utána átváltottak korpa levesre és korpa főzelékre. (...) A konzerv dobozból gyártott tányéromat étkezés után kimostam de azt a mosogató levet is megittam minden alkalommal.

Másnap a láger parancsnok bemutatkozott. Egy szerb anyanyelvü törte a magyar szót. Először is azt mondta kutya szálasiak itt pusztultok el mind egy szálig. Ijen láger parancsnok keze alatt voltunk. Minden nap létszám megálapitás végett ki kellet sorakozni a láger udvarán a nagy hidegbe. Ezt a parancsnokot is elérte a végzet 1945 március utólyán ő is meghalt a flektifusz járvány betegségbe. Ő utána egy szovjet volt katonatiszt lett a láger parancsnoka valamivel javult a hejzetünk. De a tifusz betegség szedte az áldozatait holtak az emberek. Munkára nem tudtak senkit használni csak esetleg a láger területén hóseprést végeztünk. Sok embernek megfagyott a lába keze uja sőt ojan is volt az egész lábfején nem marad hus látszott a csontjai. Halott mindennap volt bőven ezeket egy külön barakba hordták össze. Minden halotról a ruházatot leszedték meztelenül gyüjtötték össze a halottas barokban. Temetésről egyenlőre szó sem volt a hullák romlásától sem kellett félni hiszen csonttá voltak fagyva. A nagybátyám Kun Sámuel is beteggé esett egy pár napon belül örökre elaludt harmincötéves volt. Én akkor


nagyon elvoltam keseredve már nagyon egyedül éreztem magam. Pár nap mulya én is tifuszos beteg lettem. Állandóan aludtam a társaim ugy keltettek fel, hogy egyek valamit de étvágyam nem volt. És egy hét múlva vissza jött az étvágyam és igy sikerült az élők közt maradni. A hullákat 1945 év negyedik hó végén kezték eltemetni. A fagyos földet nehéz volt kiásni én is eljártam sirgödröt ásni. A munka menet ugy volt először tüzet raktunk ahol a gödröt kellet kialakitani és a melegtől felengedett földet csákánnyal meg lapáttal kitermeltük. (...)

Ebből a turáni lágerből elszálitottak benünket május 8-án Kraszna urali fogoj táborba. Itten több láger volt igy szét szórodtunk én és egy néhány falumbeli eggyüt maradtunk. Név szerint Biró Menyhért Nagy Károly Egyed Gyula Sebestyén Sanyi ezekre emlékszem, hogy eggyüt maradtunk. Amikor a lágerba megérkeztünk eggyenként számba vettek benünket. A szovjet parancsnok egy rokkant katona tiszt volt, a hejettese egy magyar hadi fogoj. Ő még 1942 évben esett fogságba. Nagy Andrásnak hivták őrmester rangja volt. Itt csak magyar nemzetiségü fogjok voltak. A szovjet lager parancsnok is nagyon rendes ember volt. Amikor végesztek a fogjok számba vételével azt is megkérdezték kik voltak katonák, és milyen alakulatnál szolgáltak. Én nagyon gyenge voltam csak a láger területén munkálkodtam. A láger parancsnok nagyon megkövetelte a rendet tisztaságot. Itt már az ugynevezett élősdi tetvektől megszabadultunk mert ez bizony sok volt benünk. És hetenként orvosi vizit volt ez annyiból álott meztelenül elkelett lépegetni az orvosi bizottság előtt. Ők döntötték el ki milyen munkára alkalmas. Én sajnos továbbra is Ó. K. maradtam nem birtam felerősödni. Volt köztünk ojan emberek akikből bányász brigádot alakitottak ezek ércet bányásztak. 2–300 méter méjrejártak dolgozni. Az étkeztetés rendesen ment csak igen keveset kaptunk. Aztán az volt nagy baj egyoldalú volt az étel. Egy hónapig köles kása következő hónap korpa leves és főzelék. Reggeli ebéd vacsora ebből ált és hozzá egy szelet kenyér de nagyon rossz minőségű kenyér. Az emberek vitamin hiányba szenvedtek sokunknak a foga meglazult volt ojan akinek ki is dőlt a fogsora. Nem jó vissza gondolni rá én bele estem egy újabb betegségbe rühes lettem. (...) Úgy éreztem, hogy a bőröm alatt valami mozog és ez kényszerített, hogy vakarjam a körmömmel. Volt a lágerbe egy orvos magyar katonafogoj volt. Néha meglátogatott benünket rimánkodtam neki, hogy valami gyógy szert hozzon. Azt mondta ha othol lenénk magyar országon egypár nap alatt kigyógyítana benünket, de itt nincs módjába gyógyszert szerezni.

Ebben a lágerban a katonához méltóan kellet viselkedni. Itt már nem puszta deszkán feküdtünk. Fűrészporral tömött zsák volt a fekhej és egy pokróc szolgált takaróul. A fegyelem megvolt, ütleggel nem bántottak benünket. Reggeli csuklóra is kellett menni, este parancs kihirdetéshez felsorakozni. Volt két főből álló zenész egy trombita és egy nagyduda. Amikor felsorakoztunk jött a szovjet láger parancsnok vigyázt vezényeltek és a magyar hejettes lágerparancsnok elmondta a jelentését. Utána jobraátot vezényeltek és a zenészek az ütemet elkezték fujni és szakaszonként elindulni. A láger udvaron nóta szóval az őrség előtt díszmenetet vezényeltek az őrök fegyverben áltak az őrszoba előtt. Igaz a diszmenet nagyon siralmasan ment ijen lepkesuju embereknél mint én is voltam talán akik katona fogjok voltak azoknak jobban ment. Közben a vezényszó elhangzott, hogy nótát az élen. A nóta szövege mindig az volt: Káposzta-káposzta téli nyári káposzta ez is ugy hangzott mintha valami nomád nép nótája kottáján lenne énekelve. Amelyben minden fájdalom és kesergés benne volt, akár egy temetési énekben. Szóval a bánásmód tűrhető volt tudomásul kellett venni, hogy fogjok vagyunk és panasznak heje nincs. Az enni való nagyon kevés volt csont és bőrből áltunk.

*

A téli hideg is nagyon kihütötte az embereket. Májusi hónap végén egyre hűlt az időjárás. Ijen álapotban vártuk a hónapot reménytelenül mert már a remény is kihalt belőlünk. Egymásközt ha beszélgettünk a beszédtéma az evés volt. Egyik ember a turóstésztát a másik a töltött káposztát dicsérte, hogy annak párja nincs ugy annyira, hogy akik jelen voltunk még éhesebbek lettünk a sok finom étel emlegetése közben. Igy teltek a napok nem győztük várni a delet aztán az estét mert akkor kaptunk enni. Ahol étkeztünk erre a célra épült fabarak volt sztalovának hívtuk. Deszkából össze szegezett asztalok voltak és amire ültünk az is deszkából volt. A sarokban egy kis pódium volt amelyen két szál zenész volt. Egy ügyes kezü fogoj faragta össze a hegedüt amely a zenét biztositotta étkezés közben. Amikor az ételhordó fogojpincér az ebédhez feltálalta el kellet hangosan mondani az evéselőti imát. Aki ételt italt adott legyen annak neve áldott. Aztán vezényszóra leülni kanalat fogj elkeztünk enni. A két szál zenész hozzá kezdett hegedülni szivből fakadóan a kezükben a vonó ugy járt mint a kanalak a fogjok kezében. Nyekeregve mozgott a vonó a sovány húron. És a zenészek szeme rátapatt a mozgó kanalakra, gondolva ő is így fogja az éhségét csilapitani nem sok idő mulva. Az étkezés befejezése után mindenki kapott két deciliter főzött vizet amelybe fenyőgaj lett bele főzve. Ennek elfogyasztása után ismét ima, utána kint sorakozó és nóta szóval elvonulni a téli nyári káposzta éneknek az ütemére. (...)

A zord hideg nem kinozta már az embert, az orvos minden héten megvizsgált benünket. Ez a vizsgálás annyiból álott megcsipték az emberek hátsó részét, hogy van e már rajta egy csepp hus. Amelyik embernél javulást észleltek ki irták dolgozni vagy bányába vagy gyárba. (...)


Teltek a napok akik még megértük az augusztus hónapot egy ojan hirt halottunk, hogy akik nem birnak dolgozni haza szálitanak benünket, magyar országba. El is jött a várva várt nap orvosi vizsgálaton estünk keresztül. Meztelenül jól megforgattak benünket. Ténylegesen meggyőződtek arról, hogy nem birunk dolgozni az-az betegek vagyunk. Nem is a betegség a szervezetünk ugy le volt gyengülve csak vonszoltuk magunkat. Ezt a rossz és nem elegendő étkeztetés hozta az-az éhbetegek voltunk. Még az nap kikisértek benünket a lágeren kivüli raktárhoz és felöltöztünk használt orosz katona egyen ruhába. Utána irány a vasutálomás ahol teher vagonokból ki volt álitva egy szerelvény ebben a vagonokban deszkából fekhejek voltak csinálva. Akik nagyon gyengék voltak lehetett fekve is utazni és már az ajtót sem zárták ránk. Elég soká nemtudom hány napig jöttünk mire Máramarosszigetre értünk. Itten átkellett szálnunk egy másik vonatszerelvényre az aztán elindult velünk Máramarosszigetről Huszt, Beregszász, Csap. Csapnál láttuk a háború szörnyü pusztitását. Utánna következett Záhony itt láttunk magyar katonát fegyverrel a kezében őrségbe ált a tisza hídnál. Nyiregyháza álomáson a szerelvény megált mindenütt tele asszonyokkal gyerekekkel mindenki várt valakire apára testvérre. Kaptunk tőlök kenyeret gyümölcsöt össze ettünk mindent. Sajnos volt köztünk olyan gyenge emberek akiket már az ennivaló sem érdekelte. Ahol a vonat elhaladt mindenütt a romokat lehetett látni. Ki adták parancsba senki ne merjen lemaradni a szerelvényről Szeged városba visz benünket a vonat és onnan fognak haza engedni mindenkit. Lassan Szegedre érkeztünk egy lerombolt laktanya lehetett, korábban katonaság volt benne. Ez volt átalakitva fogojtábornak ismét kerités közzé kerültünk. Ahogy felcsillant előttünk a szabadulás csillaga ugy kihalt belőlünk az a kevés remény ami még az erőt tartotta bennünk. Ebben a lágerben egy pár napig voltunk, aztán megnyilt a kapu előttünk. El sem akartuk hinni, hogy ujra szabadok vagyunk, az emberek üveges szeméből öröm könnyek hultak. Szegedről nehéz volt haza utazni hiszen a vonatok rendesen nem közlekedtek. Hol teher vonattal hol személyvonattal nagynehezen elérkeztünk a Tuzsér nevü álomásra. Onnan gyalog indultunk a falunkig, haza érkeztünk a szülő falumba Lónyára. A hir hamarabb érkezett és már nagyon vártak othol benünket.

Ezer kérdéssel ostromoltak benünket az ö ura holmaradt a testvér kérdezte testvére, borzalmas volt látni a sok sirást. A mi házunkból hármunknak kellet elmenni az Édesapám, Nagybátyám, ezek haza nem tértek én egyedül érkeztem meg. Az Édesanyám és testvéreim sirtak örömükben. És én is sirtam és mondtam, hogy árván maradtunk mindnyájan, a jó Apánk nem tér haza közzénk soha.

Ezzel be is fejezem utunk dokumentom történetét.

A visszaemlékezést leirta mint szemtanú: Kun Béla


1. A Petõfi Kör 1956 nyaráigÚJRAKEZDÉS

ÓLMOSI Zoltán

A Petőfi Kör 1956 nyaráig

A Petőfi Kör létrejöttének pontos időpontja még ma is vitatott. A korabeli írások egy része 1956 tavaszára teszi a kör megalakulását, ami nyilvánvalóan azzal van összefüggésben, hogy az SZKP XX. kongresszusa előtt a Petőfi Kör egy szűkebb körű, lassan gyarapodó vitafórumként indult, s a számszerű fejlődés csak 1956 márciusától, a politikai erjedéssel párhuzamosan vált ugrásszerűvé. Van, aki 1955 végére teszi a kör létrejöttét, de 1955 tavaszáról is lehet olvasni. Ez utóbbi dátum lényegében megfelel a valóságnak, hiszen a „Petőfi” nevet valóban csak 1955 tavaszán kapta a kör, s tényleges tevékenységét is ekkor kezdte el. Az értelmiségi klub gondolata azonban már 1954 végén felvetődött.

A „huzavona” idején

Az 1953. júniusi MDP KV ülést követő felszabadultabb légkörben több önálló elképzelés fogalmazódott meg a Dolgozó Ifjúság Szövetsége elnevezésű, 1950-ben létrehozott egységes ifjúsági szervezetben, főként az egyetemi és főiskolai hallgatók, valamint a fiatal értelmiség körében. Ezek 1954 őszén többé-kevésbé nyíltan is artikulálódhattak. A Népművészeti Intézetben és a Nemzeti Múzeumban dolgozó fiatalok egy csoportja vetette fel egy budapesti ifjúsági klub létesítésének gondolatát. Mint a DISZ egyik dokumentumában olvasható: „A kezdeményezésbe bekapcsolódott egy kétes szándékú elemekből álló csoport. Ez a csoport a klubnak olyan jelleget akart kölcsönözni, hogy az teljesen független legyen az állami és pártszervek, a tömegszervezetek eszmei irányításától. Saját megfogalmazásuk szerint a klubnak, melyet Bessenyei Klub néven szervezetté akartak kifejleszteni, a szellemi élet »erjesztésének« központjává kell válnia.” (Az előterjesztésben jelzett csoport egyébként Lakatos István költő és köre.) A DISZ, amelynek meglehetősen gyenge volt a befolyása az értelmiségi ifjúság körében is, igyekezett „saját felügyelete” alá vonni ezt a kezdeményezést. (Az adott politikai keretek között ez természetesnek is tetszett.) A DISZ budapesti bizottsága azt javasolta – s a DISZ KV Titkársága 1955. január 13-i ülése el is fogadta –‚ hogy a DISZ és a Társadalom és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat közvetlen vezetésével, a TTIT központi budapesti értelmiségi klubja, a Kossuth Klub mellett létre kell hozni a budapesti értelmiségi fiatalok körét, amely a korabeli forradalmi hagyományokhoz jobban hasonuló Vasvári Pál nevet viselné.

A Budapesti Pártbizottság Végrehajtó Bizottsága 1955. március 8-i ülésének határozata döntött végül arról, hogy az „ifjúsági klub a DISZ klubja legyen és a Petőfi Klub nevet viselje”. Az ekkor elfogadott előterjesztés a korábbi elképzeléseknél egyértelműbben fogalmazta meg a DISZ céljait, de egyúttal jelezte azt is, hogy az 1954 végén „elszabadult” véleményeket immáron sikerült megzabolázni. Eszerint: „A Petőfi Kör feladata az, hogy segítséget nyújtson a fiatal értelmiségi ifjúságnak a párt, a DISZ köré való felzárkóztatásában.” Az értelmiség „aktivizálása” mellett a „baloldali” politika újbóli térnyerésével magyarázhatóan, a kört felkívánták használni az „ellenséges” elemek, ideológiák leleplezésére. A korlátozó elképzelések ellenére is az a tény, hogy a fővárosi fiatal értelmiség egyfajta fórumhoz jutott, amit 1955 márciusa – Nagy Imre leváltása – után sem szüntettek meg, mindenképpen pozitív lépésnek tekinthető.

A „baloldali” fordulat lelassította a tényleges klubélet megindulását. Ebben nyilvánvalóan szerepet játszott az is, hogy – legalábbis a DISZ apparátus szerint – meg kellett teremteni a kommunista túlsúly elérésének feltételeit, nehogy „rendzavarásokra” kerüljön sor. A Petőfi Kör első szerdáira még meglehetősen kevesen, 20–30-an mentek el, s komolyabb témához kötött programokat sem tudtak biztosítani. Az 1955 őszi ún. közgyűléseken viszont fokozatosan kialakult a többé-kevésbé működőképes vezetőség. 1956 elejétől pedig fokozatosan nőtt a létszám, majd az SZKP XX. kongresszusa után már szinte tömegessé vált a csatlakozás. A szervezés lényegében azokra a személyes kapcsolatokra épült, amelyek hálózata 1956 elejére kialakult. Kulcsemberek mások mellett Tánczos Gábor titkár és Nagy Balázs, egyik titkárhelyettes.

A XX. kongresszus után

Faltörő kosnak számított a Petőfi Kör, az SZKP XX. kongresszusát követően felbolydult politikai légkörben. Májusra a Rákosi-ellenes erők gyűjtőhelyévé vált. Természetes, hogy a Nagy Imrét követő csoportok is fórumot találtak gondolataik kifejtésére. Egyetértettek abban, hogy szocializmust akarnak, de ez a szocializmus-felfogás a résztvevők hovatartozásától függően nagyon sokarcú volt. Sok tekintetben ezek az elképzelések nem is


feleltek meg a korabeli szocializmus-képnek, és a korabeli értékelés szerint szocializmus-ellenesség veszélyét is magukban hordozhatták.

A vitákon mindemellett a fokozatos „jobbra tolódás”, a vélemények egyre nyíltabb megfogalmazása tapasztalható, de ez az események logikájának szükségszerű következménye volt. Hiszen a Magyar Dolgozók Pártja – ballasztként magával hordozva vezetőit – képtelen volt a konstruktív válaszadásra, alternatív program előkészítésére, s a Petőfi Kört érintően is csak egy felemásan végrehajtott, helytelen adminisztratív lépést tudott tenni. Ebben a légkörben egy olyan párt – pontosabban pártvezetőség-ellenes – bár nem szocializmus-ellenes – hangulat alakult ki, amellyel vitatkozni, s amelyet nem elhallgattatni kellett volna. Kétségtelen, az átélők, a vitatkozók jó része veszélyesnek érezte a vitát, hiszen a korábbi türelmetlenséget, a szabad eszmecsere teljes hiányát egy ellenkező előjelű intolerancia váltotta fel a résztvevők egy részénél.

Az első nagyobb visszhangot kiváltó összejövetel a volt MEFESZ-isták (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) 1956. március 17-i találkozója volt, melyet a részvevők nagy száma és a sikeres lebonyolítása miatt sokan a Petőfi Kör indító rendezvényének tartottak.

A marxista politikai gazdaságtan kérdései címmel május 9-én és 22-én került sor a második vitára. Az esték között eltelt közel két hét belpolitikai eseményei is hozzájárultak ahhoz, hogy másodjára mintegy 400-an – sokkal többen mint korábban – jöttek el, s jó néhányan nem is tudták előadni mondandójukat. A vita, meghirdetett címétől eltérően, a II. ötéves terv irányelveivel kapcsolatos problémákat feszegette. A korábban alkalmazott elveken nyugvó terv előkészítésébe a közgazdász társadalom nem kapott betekintést, s félő volt, hogy nem történik lényegi változás a gazdaságirányításban. Kérdés persze, hogy mit jelentett a lényegi változás. A túlnyomó többség számára természetesen nem a tervgazdaság alapjainak a megváltoztatását, hanem a tervezés más irányait és arányait. E téren viszont jó néhány olyan fontos megállapítás hangzott el, melyek egy részére a politikai vezetés még évtizedekig nem adott megoldást nyújtó választ.

A szintén két – 1956. május 30. és június 1. – éjszakába nyúló történész vita már számos új elemet tartalmazott: a hangulat izgatottabbá vált, mind kevésbé vették figyelembe a „parlamenti formákat”, s több személyeskedő jellegű összeütközésre került sor. A vita alaphangját a dogmatizmus elleni harc adta, és ennek megfelelően a hozzászólók elsősorban az ötvenes évek történeti „alkotásainak” negatív példáit hangsúlyozták A bomba azonban Kosáry Domokos felszólalásakor robbant. Kosáry, akit mint a polgári korszak jelentékeny történészét, a kor „divatjának” megfelelően az Agrártudományi Egyetem könyvtárába száműzött a dogmatikus tudománypolitika, méltatta a magyar történettudomány 1945 előtt létrehozott értékeit és elutasította a vulgármarxizmust.

Andics Erzsébet, az MDP Központi Vezetőségének illetékes osztályvezetője, s ebben a minőségben a történész front „felügyelője”, azonnal reagált Kosáry Domokos szavaira. S itt vált szokatlanná a vita. Andics egyrészt a kor vezetői stílusának megfelelően főleg nem érvekkel, hanem hatalmi szóval ledorongoló stílusban igyekezett „helyére tenni” Kosáryt, másrészt viszont a hallgatóság, jelezve az MDP vezetése, de különösen a pártot képviselő Andics Erzsébet iránti személyes ellenszenvét, állandó közbeszólásaival, nem is tette lehetővé számára a higgadt magatartást. Andics Erzsébet Kosáryt mint a „horthysta ifjúság képviselőjét” aposztrofálta, s lényegében visszadobta a labdát: nem a szocialista időszak hibáival foglalkozott, hanem a Horthy-korszak „történelemhamisításaival” hozakodott elő.

A második estén újabb összeütközésekre került sor. Az egyik, az előzővel is összefüggő kérdés még jobban felborzolta a kedélyeket, Zsigmond László élesen fellépett a történészvilágot irányító 5–6 fős bizottság ellen. Ennek tagjai, mint elmondotta, a Történettudományi Intézet és a Magyar Történelmi Társulat részéről Pach Zsigmond Pál, Elekes Lajos, Hanák Péter, a Magyar Tudományos Akadémia részéről Fejér Klára, a Munkásmozgalmi Intézetből pedig Györffy Sándor. Zsigmond szavaival: „A bizottság összetétele formálisan jogos volt, mert a tagok egy-egy intézményt képviseltek, a gyakorlatban azonban egy szűk klikket jelentett Andics elvtársnő vezetésével…”

Az addig lezajlott vitáktól némileg eltért a volt népi kollégisták június 9-i találkozója, hiszen nem előre elhatározott témán vitatkoztak, hanem kötetlen beszélgetést terveztek. A találkozó súlyát növelte, hogy a volt MEFESZ-tagok mellett a népi kollégisták képezték a legaktívabb magot a Petőfi Körben, s mivel számos képviselőjük magas tisztséget töltött be, a találkozó a NEKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) egyfajta rehabilitációjának volt tekinthető. A találkozó után széles körű vita kezdődött az új kollégiumi rendszerről – a Petőfi Körben is – s az új tanévben kísérleti jelleggel több egyetemen már a népi kollégiumi elveken nyugvó kollégiumi rendszert vezettek be. Sajnálatos, hogy 1957 tavaszán az egyetemellenes felfogás miatt fel sem merült a diákönkormányzat hasznosítása.


A június 14-i – a szintén éjszakába nyúló filozófiai vita fordulópontot jelentett a Petőfi Kör történetében. A szokásos színhelyen, a Kossuth Klubban annyian jöttek össze, hogy nem fértek be a terembe, és ezért átvonultak a közgazdasági egyetem nagyelőadójába.

Filozófia, a törvénytelenségek számonkérése

A XX. kongresszus és a marxista filozófia problémái címen megrendezett vita iránti érdeklődésben nem kis szerepet játszott a vitavezetőnek felkért Lukács György várható fellépése. Ismeretes, Lukács hosszú ideig hallgatásra kényszerült, s így a disputa előtti felfokozott hangulatban, mindenki tőle várta az iránymutatást.

Így hát a vitára Lukács személyiségének a súlya nyomta rá bélyegét, hiszen vele szemben, vagy mellette még csak megközelítő tekintélyű tudós sem jöhetett számításba. Ennek megfelelően a vita résztvevői között is más viszony alakult ki, mint a korábbi összejöveteleken. A szektás irányvonal képviselői jórészt az 1949. évi ún. Lukács-vitában elfoglalt álláspontjuk miatt, látványos önkritikát gyakoroltak, hódolva Lukácsnak, bár eközben igyekeztek meglehetősen ügyetlenül, ide-oda csapkodva védeni pozícióikat. Az egész vitára a személyeskedő hangvétel volt a jellemző, bár ebben inkább a Lukács-tanítványok buzgólkodtak.

Az egyik felszólaló utalt arra, hogy a Petőfi Kör vitáit folytatni, s nem megszüntetni kell, jelezve, hogy már ekkor voltak olyan hírek, hogy az összejövetelek „elfajulása” miatt várható az esetleges adminisztratív intézkedés. Jó néhány érintett vezető már ekkor szóvá tette a Petőfi Körben tapasztalható, úgymond „veszélyes tendenciák”-at. A DISZ Központi Vezetőség Intéző Bizottságának június 15-i vitája, amely a Petőfi Kör programtervezetét tárgyalta meg, szintén utalt erre.

Tánczos Gábor a Petőfi Kör vezetőségének nevében a kör tevékenységi körének nagy mértékű kiterjesztését javasolta. Alapelvként határozta meg, hogy nem zárt szervezeti kereteket, hanem lazább szervezetű munkacsoportokat és szakosztályokat kell létrehozni. A program sarkalatos pontjaként fogalmazta meg, hogy ősztől a megnövekedett igények miatt új székházra van szüksége a Petőfi Körnek, 6–700 fős előadóteremmel, eszpresszóval, társalgóval, könyvtárral, 2–3 kisebb helyiséggel és asztalitenisz teremmel. A nem vitajellegű programok nagy teret kaptak az elképzelésekben. Így 1956 nyarán – belföldi tanulmányi kirándulásokon, túrákon kívül – 30–35 külföldi turista utat kívánt szervezni, a Petőfi Kör tagjai számára római parti csónakházat és sporttelepet szándékozott igénybe venni. Tánczos vidéki körök létrehozását is tervbe vette, s hangsúlyozta egy fiatal magyar értelmiségi heti (vagy kétheti) lap meg indításának a szükségességét. A program tehát jóval túllépett egy vitakör létrehozásának keretein, s egy olyan – mai szóval alternatív – szervezet tervét fogalmazta meg, mely klubházzal, vidéki csoportokkal rendelkezik, ennek megfelelően anyagi bázissal, amelyhez a DISZ pénzügyi segítségét igényelték.

Június 18-án a volt partizánoknak, illegális kommunistáknak a korábbiaknál szűkebb körű találkozójára került sor, amelyen a történeti tanulságokat mint a legégetőbb politikai kérdéseket összegezték. A felszólalók nagy többsége Horthy börtöne után megjárta Rákosi celláit is, vagy legalábbis háttérbe szorítva élt. Ennek megfelelően éles, zömmel jogos kritikai felhangokat tartalmaztak hozzászólásaik, amelyek kétségbe vonták a Rákosi-féle vezetés őszinteségét. A legnagyobb visszhangot azonban a találkozó elején elmondott felszólalásával Rajk Lászlóné váltotta ki. Szenvedélyes szavakkal szólt az elmúlt évekről, saját sorsáról, s követelte férje rehabilitációját. Egyúttal azonban utalt arra, hogy ugyanazok akarják rehabilitálni, „akik ítélkeztek azok felett, akiket meggyilkoltak és akiket akasztófa alá állítottak”. Végül pedig halott férje számára igazságtételt és gyilkosai megbüntetését követelve a következőkre szólított fel: „Én nem nyugszom addig, amíg azok, akik tönkretették az országot, a pártot, az emberek ezreit pusztították el és millióit boldogtalanságba taszították, el nem nyerik büntetésüket. Elvtársak, segítsetek engem ebben a harcomban.”

Bár az összejövetelt – éppen a résztvevők múltja miatt – nem lehetett „kétes elemek gyülekezetének” tartani, az ott elhangzottak nyilvánvalóan hozzájárultak ahhoz, hogy a sajtó hallgatott róla és a következő vitáról is, amely a Hazánk természeti és gazdasági adottságainak kiaknázása népgazdaságunk termelésében címet viselte.

Már több ezren

A június 27-re hirdetett – a sajtó és a tájékoztatás kérdéseiről folytatott vita – immáron tömegeket vonzott a Magyar Néphadsereg Váci utcai Tisztiházába. Az este fél hétre meghirdetett összejövetelre negyed ötkor már az épület minden terme megtelt. A tumultuózus jeleneteket megelőzendő, az udvarra is hangszórókat szereltek fel, hogy az utcán állók, az összesen mintegy 6–7000 résztvevő, egyaránt hallgathassa a felszólalókat.

Tardos Tibor, az író-újságíró ellenzék egyik vezetője kifejtette a vitán: „A párt mi vagyunk, a mi egyre növekvő csoportunk, mi, akik az eszményt tartják fel lobogónak és a humanizmus emberszerető elveit... Mi előre


mutatunk, pontosan abba az irányba, amerre a XX. kongresszus beláthatatlan perspektívája látszik a horizonton… mellettünk van Lenin...” Tardos ezzel azt kívánta kifejezni, hogy a Rákosi–Gerő-féle vezetést tehernek tekinti a kommunista párt számára, illetve, hogy a párt a Nagy Imre csoportot jelenti. Déry Tibor beszéde úgyszintén a szocializmus alapján állt: „Azt hiszem, napjaink kútforrása a szabadság hiánya. Hogy félreértés ne essék, szabadság alatt az egyénnek a szocialista társadalom által korlátozott szabadságát értem.” A felgyülemlett társadalmi problémák gyökerét a rendszerben lévő szerkezeti hibával magyarázta. Úgy vélte, hogy személyek lecserélése nem ad garanciákat a megoldásra: „Amíg bírálatunk szinte fő súlyával személyek ellen, a hibás politikai gyakorlat ellen fordul és nem vizsgálja meg azt szigorúan marxista–leninista módszerrel, vajon nincsenek-e eszméink rendszerében is bizonyos tévedések, addig óhatatlanul csak azt az egy sovány eredményt fogjuk elérhetni, hogy a rosszat egy kisebb rosszal cseréljük fel, és hogy az ország szekerét sánta versenyparipák helyett sánta szamarak fogják húzni.” Szocializmus-mellettiséget egyébként beszédének végén ismét hangsúlyozta: „Gondolkodásunknak teljes frontját pedig fordítsuk elveink és eszméink felé, ezeknek tüzetes kivizsgálására és ellenőrzésére gyűjtsük össze erőinket. A szocializmus alapján állunk, jogunk van erre... Minden erőnkkel ragaszkodnunk kell ahhoz a törvény szerint kijáró szocialista jogunkhoz, hogy rendünkön belül megfontolt, higgadt, lelkiismeretes bírálatunk alá vonhassunk mindent, amit arra érdemesnek, mindent, amit szükségesnek, odavalónak tartunk.”

A vitát a hajnali órákban lezáró Losonczy Géza, aki akkor a Magyar Nemzet főmunkatársa volt, programot vázolt fel egy olyan sajtóirányításról, amely a beavatkozó stílus helyett a bizalomra épülő, önálló tájékoztatási rendszert jelentette volna. Ugyancsak programadási szándékot jelez, hogy szeptemberre kívánatosnak tartotta az újságírószövetség tisztújító közgyűlésének az összehívását, új alapszabály és szervezeti szabályzat alkotására.

Végül pedig felhívott a vita folytatására, mégpedig egy héten belül, amivel az elnökség nevében Huszár Tibor elnök is egyetértett. Az újságírószövetséggel közösen tervezett összejövetel, s a következő alkalomra szervezett törvényességről szóló vita is a június 30-i sebtében összehívott MDP KV ülés – más forrás szerint csupán információs értekezlet – majd a kör tevékenységét felfüggesztő belügyminiszteri döntés értelmében elmaradt. Kérdés, hogyan tudta a pozíciójában magát megerősítettnek vélt Rákosi ezt a határozatot a demokráciára hivatkozva elfogadtatni. Ebben a viszonylag képlékeny Központi Vezetőségben ez nem is volt túlságosan nehéz, hiszen többen, így Kovács István, de a Kádár Jánoshoz közel állók közül is néhányan a kör felszámolását sürgették.

Több értelmiségi csoport, munkahelyi kollektíva, személy fogalmazott meg a betiltó döntés ellen tiltakozó felszólamlásokat. A Petőfi Körrel kapcsolatban napokig hírzárlat volt, ami erősítette a szóbeszédeket, kósza híreket. A kör vezetősége által a sajtó útján széles körben terjeszteni és ismertetni kívánt jegyzőkönyvek ügyében azonnal intézkedtek, „hogy a jegyzőkönyvek a párt vezetőit kivéve ne kerülhessenek mások kezébe”.

A politikai helyzet alapvető megváltozása következtében szeptemberben újrakezdték a kör vitáit. A kör vezetősége a kényszerű felfüggesztést egyébként is csupán átmenetinek tekintette, amivel egyébként a DISZ vezetői is egyetértettek. Szeptembertől megvalósult ez az elképzelés, de addigra a Petőfi Kör vezetőségében lévő erők, bármennyire is „radikalizálódtak” Nagy Imre mellett, a fennálló hatalom elleni élcsoport szerepet már mások vették át, s mint Benkő Zoltán írja vissza emlékezésében, októberben „a Petőfi Kört az események már az első puskalövés pillanatában túlhaladták”.

2. Képek


1. Javaslat az MDP Pártfõiskoláján, 1956. júniusSIMON Péter

Javaslat az MDP Pártfőiskoláján

1956. június

1956 júniusában a kormány országos vitára bocsátotta a második ötéves terv irányelveit. A vitában részt vettek az MDP alapszervezetei is, taggyűlési keretekben. E párttaggyűléseket rég nem tapasztalt látogatottság, rendkívüli aktivitás és kritikus légkör jellemezte.

Közülük történelmileg különösen figyelemre méltó az MDP Pártfőiskoláján lezajlott kétnapos, összevont, nagy létszámú taggyűlés, amelyen a tanárokon és a főiskola más alkalmazottain kívül három nappali tagozatos évfolyam és egy vezetői továbbképző tanfolyam hallgatói voltak jelen. Ugyanis a résztvevők az egész országból toborzódtak össze, a pártmunkások, az állami és gazdasági vezetők, a fegyveres erők tisztikara és az értelmiségi pályák képviselői közül. Itt kifejtett véleményük tehát hű tükörképe volt a párt- és államgépezetben általánosan uralkodó nézeteknek, érzelmeknek, mély erjedésnek és útkeresésnek.

Én, e sorok írója, akkor harmincévesen, a főiskola Magyar Történelem Tanszékének tanáraként vettem részt az említett nevezetes taggyűlésen, ahol az első nap tapasztalatai alapján határoztam el, hogy másnap felszólalok, és egy javaslatot terjesztek elő a legsürgősebb tennivalókról. Javaslatomat, melyet azután a résztvevők nagy többsége élénk helyesléssel fogadott, a két taggyűlési nap közti éjszaka írtam meg, majd csiszoltam át tartalmi és nyelvhelyességi szempontból. Felszólalásom kéziratának napjainkra sajnos már csak a piszkozati példánya maradt fenn, melynek legfontosabb részét az alábbiakban adom közre. Tartalmilag az eredetihez teljesen hű változatban, de újból stilizálva, mert másképp közölhetetlen. Szerencsére magnószalagon az egész taggyűlés hanganyaga fennmaradt, ez azonban egyelőre hozzáférhetetlen a kutatók számára. S feltehető, hogy leírás is készült a taggyűlésről a párt vezetői tájékoztatására, amely később talán szintén előkerül.

Javaslatom, hevenyészettsége mellett, mely az elkészítéséhez rendelkezésre álló idő rövidségéből fakadt, elkerülhetetlenül magán viseli akkori problémalátásunk hiányait és korlátait. Ámde azt is bizonyítja, hogy volt készség bennünk a sztálinizmussal való gyökeres szakításra, a magyar forradalmi munkásmozgalom megújítására, és azt is, hogy jó irányba szerettünk volna elindulni. Beszéljen azonban önmagam helyett felszólalásom javaslataimat tartalmazó alábbi részlete.

DOKUMENTUM

Taggyűlésünknek azzal is foglalkoznia kell, hogy milyen feladatok várnak megoldásra már most pártunkban és államunkban, és miként dolgozzunk a jövőben. Feladataink egyikét-másikát már az előttem szólók is megemlítették. Én ezek felhasználásával – kiegészítve és rendszerezve az említetteket – egy intézkedési tervet készítettem, hogy megvitatásra javasolhassuk azt pártunk Központi Vezetőségének, az alábbiak szerint.

Fő feladataink

a. a lenini normák érvényesítése a pártban;

b. a kommunista államépítési elvek megvalósítása államszervezetünkben és a gazdaság irányítása bürokratizmusának kiküszöbölése;

c. a munkásosztályhoz, a dolgozó parasztsághoz és az értelmiséghez fűződő kapcsolataink megjavítása és gazdasági bajaink kiküszöbölése;

I. A lenini normák érvényesítése a pártban problémáink megoldásának kulcsa. Ennek érdekében az alábbiakra van szükség.

1. A párt legfőbb vezető szerve tényleg a kongresszus, illetőleg a kongresszusok közti időben a Központi Vezetőség legyen.

2. A kongresszus és a Központi Vezetőség határozatait senki se merje önkényesen megváltoztatni; ehhez csak az illető szerveknek legyen joga.


3. A Központi Vezetőségnek legyen joga és kötelessége rendkívüli KV-ülést összehívni, ha e testület tagjainak legalább egyharmada ezt kéri.

4. A Politikai Bizottság legyen köteles a Központi Vezetőség irányvonala alapján dolgozni és váljon valóban kollektív testületté. (Ha a személyi feltételek ehhez nem lennének teljesen adva, meg kell teremteni azokat.)

5. A Központi Ellenőrző Bizottság, mint a kongresszus által megválasztott szerv ne csak az egyes párttagok és tagjelöltek politikai magatartása és erkölcsei felett őrködjön, hanem ellenőrizze a Politikai Bizottságot, továbbá a párt fővárosi, megyei, megyei jogú és járási VB-it, hogy döntéseik és tevékenységük mennyire felel meg a kongresszus, a Központi Vezetőség, illetve az őket megválasztó helyi pártbizottságok határozatainak.

6. A párt taggyűlései ne csak a helyi ügyekkel foglalkozzanak, hanem az országos jellegűekkel is. Ehhez kapjon meg a tagság minden fontos információt.

7. Biztosíttassék a kritika szabadsága a pártban – pártszerű keretek között. Szűnjék meg továbbá a kádervélemények titkossága.

8. Küszöböltessenek ki a pártirányításból a bürokratikus módszerek. – Kevesebb, de mélyebben elemző határozatot. A legfontosabb határozatok irányelveit a pártaktíva előzőleg vitassa meg. A határozatok csak az elveket és a végrehajtás fő irányát jelöljék meg, a többit bízzák az illető területen dolgozó kommunisták egyéni kezdeményezésére és felelősségére. A határozatok ellenőrzése a lényegre irányuljon.

9. A pártirányítás bürokratikus módszereinek kiküszöbölésével párhuzamosan csökkenteni kell a pártapparátust, a helyzet önálló elemzésére képes munkatársakat tartva meg. Ugyanakkor az apparátusokat a hivatalnokoskodás helyett meg kell tanítani a tömegek közötti operatív munkára, a tömegek öntevékenységre való nevelésére, mozgósítására.

10. Neveljük az egész pártot – jobban, mint eddig – az egyszerű emberek iránti odaadásra, szeretetre. Törjük le a gőgöt, ne tűrjük egyesek istenítését, a vezetők csalhatatlanságáról szóló hit feléledését, a talpnyalást és az egyéni szimpátián alapuló káderpolitikát.

II. A kommunista államépítési elvek megvalósítása és a gazdaság irányítása bürokratizmusának a kiküszöbölése érdekében a következők szükségesek.

1. Mivel a párt helyes irányvonalának érvényesülése megtörhet a bürokrácián, és a mai bürokratikus centralizmus emellett túl nagy hatalmat összpontosít ellenőrzés nélkül egyes vezetők kezén, a tömegeket ténylegesen és egyre jobban be kell vonni az állami és gazdasági vezetésbe, beleértve a végrehajtó funkciók gyakorlását is; ennek érdekében ténylegesen az egész államszervezetünkben meg kell teremteni a törvényhozói és a végrehajtói hatalom marxi-lenini egységét.

2. Bírói úton üldözni kell a választási visszaéléseket.

3. A választók számára minden fokon és ténylegesen biztosítani kell választottaik visszahívásának a lehetőségét, a választott képviselők választóik iránti felelősségét, választóikkal való rendszeres tanácskozását, a főbb törvény- illetve határozattervezetek előzetes nyilvánosságra hozását és megvitatását.

4. A hivatali apparátusokat minden fokon és ténylegesen alá kell rendelni a választott szerveknek, a felelős tisztviselőket mindenütt választani kell.

5. Meg kell szüntetni a reprezentációs pénzeket és az egyéb kiváltságokat. Ne lehessen senkinek magasabb alapfizetése, mint a legalacsonyabb munkabér (jelenleg 650,–Ft) tízszerese (vagyis jelenleg 6500,–Ft).

6. A helyi jellegű ügyekben a helyi, a megyei jellegű ügyekben a megyei, az országos jellegű ügyekben az országos választott szervek döntsenek. Mind az országos törvények, amelyek valamennyi szervre, állampolgárra, mind a helyi választott testületek döntései, amelyek egy-egy közigazgatási területre nézve kötelezőek, csak a fő szabályokat rögzítsék, illetőleg a végrehajtás fő irányát jelöljék meg, alkalmazása a helyi szervek feladata legyen.

7. A tervezés hasonló módon történjen.

8. A párt vezetési módszere az állami és gazdasági szervekben a meggyőzés legyen, a párt vezető szerepe e szervezetekben dolgozó párttagok munkája révén jusson kifejezésre.


9. A munkásosztály vezető szerepét az államban a párt eme irányító befolyása mellett megfelelő munkás-képviseleti szervek kiépítésével, illetve a választási rendszer megfelelő módosításával kell továbbfejleszteni.

10. Az új vezetési mód kialakításával párhuzamosan fokozatosan csökkenteni kell az állami és gazdasági szervek hivatali apparátusainak a létszámát is. Az így felszabaduló pénzösszegeket fordítsuk a bérek kiegészítésére.

11. Az állami szervek közül a hadsereget, az államvédelmi alakulatokat, az ügyészséget és az Állami Ellenőrzési Minisztériumot meg kell hagyni a mai szigorúan központosított vezetés alatt; viszont a közigazgatási, gazdasági, kulturális, egészségügyi hivatali apparátust, sőt még a rendőrséget is nagyobb részt decentralizálni lehet, a demokratizált helyi tanácsoknak rendelve alá azokat.

III. A munkássághoz, a dolgozó parasztsághoz és az értelmiséghez fűződő kapcsolataink megjavítása és gazdasági bajaink érdekében a fentieken kívül még az alábbi fontosabb intézkedésekre van szükség.

1. Meg kell könnyíteni a tanácsoknak és a pártszervezeteknek, hogy a tömegek előtt magukat lejáratott elemeket leválthassák, s helyükbe régi, tapasztalt elvtársakat állíthassanak munkába.

2. Felül kell vizsgálni eddigi törvényeinket, különösen pedig rendeleteinket. A feleslegessé váltakat vissza kell vonni, illetve a hiányokat pótolni. A rendeletek nagy tömege helyett törvényeket kell alkotni.

3. Az üzemekben meg kellene valósítani az üzemek vezetésének munkástanácsok általi ellenőrzését.

4. Ki kell küszöbölni a munkások bérrendszerének hibáit, s gazdasági adottságaink figyelembevételével fokozatosan, de érezhetően meg kell növelni a munkások munkabéreit – kezdve az alacsony kategóriákon. Továbbá javítani kell az üzemek munkavédelmi berendezéseit.

5. A kereskedelmi árleszállítások is mindenek előtt a kisfizetésű dolgozók életszínvonalának emelésére irányuljanak.

6. A termelőszövetkezetek szervezésénél következetesen meg kell akadályozni mind a közvetlen, mind a közvetett kényszer alkalmazását. Fokozottabb fokozatosságot a termelőszövetkezeti mozgalomban!

7. A termelőszövetkezetek vagyonával egyedül a szövetkezet tagsága rendelkezhessen.

8. Fejleszteni kell a szövetkezeti demokráciát az ipari és mezőgazdasági termelőszövetkezetekben, a földmívesszövetkezetekben egyaránt.

9. Egységes mezőgazdasági árrendszert kell kidolgozni és megvalósítani. A parasztság szükséges hozzájárulását az állami akkumulációhoz nem az árak révén, hanem az adók mennyiségének megfelelő meghatározásával kell biztosítani.

10. Az egységes mezőgazdasági árak bevezetése mellett a parasztság terménybeszolgáltatási kötelezettségét a népgazdaság szempontjából feltétlenül szükséges cikkekre – kenyérgabona-, kukorica- és húsbeadásra – kell korlátozni.

11. A tudományoknak meg kell adni az őket megillető helyet: ne csak propagandára használjuk azokat, hanem tanuljunk is eredményeikből.

12. Meg kell szüntetni az általános iskolai oktatás anyagi mellőzöttségét. Ez az egész népet, a jövendő generációkat nagyon közelről érintő kérdés.


1. 1956-os napló. Egy 18 éves lány feljegyzéseiARRABONA Júlia

1956-os napló

Egy 18 éves lány feljegyzései

Október 7. Vasárnap

Az egész ország most a megújuló politikai élet lázában pezseg. A XX. kongresszus szabad szele úgy tört be életünkbe, mint a friss hideg levegő szokott betódulni egy meleg elhasznált levegőjű szobába. Nagyot lélegzett mindenki és úgy megindult a vitatkozás, a panaszok és bírálatok áradata, hogy minden más kérdést lassan a háttérbe szorít. Olvad, törik a jég és mint a keserű orvosság után felsóhajt a kisgyermek, azt mondják az emberek: de rossz volt! Éltető levegő tört be a szó szoros értelmében, élteti az emberekben a reményt, hogy talán mégis eljön majd az a jövő, amelyről eddig csak frázisokat fröcskölt a sajtó és rádió. Élteti az emberekben a hitet a kommunistákban, felébreszt megint mindent, amiről korábban álmodtunk.

Sokféle hatást vált ki a hibák feltárása, a rehabilitáció, a nyilvános önkritika, sokfélét és sokféleképpen. Van, aki bizonygat: „ilyenek a kommunisták. Nem megmondtam?” Van, aki úgy érvel: „Legalább ne kiabálnák ki ország, világ előtt, rendben van, belátják a hibákat, javítsák ki, minek ebből olyan nagy felfordulást csinálni! Hogy a külföldön majd azt mondják, ezek a tökkelütött magyarok még a saját államukat sem tudják vezetni!” Van persze, aki csöndben csak annyit mond: „Éppen ideje már!” vagy, hogy: „Tetteket, ne szavakat!”

Bennem vegyes érzelmeket váltott ki a fordulat. Én szerettem mindig az eszmét és úgy hittem benne, ahogy csak tudtam, és hiszek ma is. De úgy érzem, hogy ez most egészen más, mint amit fiatalabb koromban éreztem, Az elvakult rajongás volt, ma viszont már tudom, hogy a gyakorlat sokkal sokrétűbb és nehezebb mint az elmélet, melyhez minden áron ragaszkodni annyi, mint Sztálin útjára lépni, letiporni a humanizmust, az emberi jóérzést. Éppen a nyáron hallottam egy rádiódrámát a francia forradalomról, s körülbelül az volt a mondanivalója, hogy a forradalom szükségképpen követel mindig áldozatvállalásokat, s hogy a társadalomváltozásnak áldozatul kell esnie ártatlanoknak is. Hát ez a kell az, ami nem kell! Miért, az elvhűségnek le kell tipornia az emberséget? Soha! Gyűlöletes az, amit Rákosi csinált, még akkor is, ha ugyanaz az ember 16 évig ült az ellenforradalom börtönében. Gyűlöletes ez az ellenzővel felszerelt hülye baloldaliság, ami hazugságot, talpnyalást, karrierizmust és ártatlan emberek halálát követeli. Soha nem akarok ilyen lenni.

No ez csak egyfajta hatás, s azt hiszem, igen egyértelmű. Ugyanakkor nekem sem tetszik az összes szennyes kiteregetése, mert ha megjelennek tárgyilagos tudósítások, a tények feltárása, az kell, de ha elkezdődik ennek a túltárgyalása, akkor csak a ló másik oldalára estünk át, egyéb nem történt. Tetteket! Helyrehozni, ami volt és nem kimagyarázni! A tettek magukért beszélnek. De jó volna, ha valamiképpen segíthetnék, ha rajtam múlna valami, ha csak egy szavammal is hozzájárulhatnék ehhez a munkához. Miért nem születtem különleges tehetséggel, hogy mindenemet odaadhatnám ennek a kis országnak, amit száz Amerikával vagy Szovjetunióval sem cserélnék fel. Miért vagyok ilyen szürke átlagember?

Elkalandoztam azonban. Azt akartam leírni, hogy különös, vagy talán éppen magától értetődő hatása az új programnak, hogy mindenki elkezdett politizálni. Politizál az is, aki eddig azt állította magáról, hogy ő sohasem politizál, és politizálnak még a diákok is, akik eddig általában ösztönösen irtóztak mindentől, amiben egy csöpp politika is van. Talán itt kezdődik a szabadság.

A Rajk-ügy bizony felkavarta az embereket. Mióta a dísztemetést elhatározták, azóta legalább ötször vitatkoztam én is, aminek az lett az eredménye, hogy elhatároztuk, elmegyünk a temetésre: Tegnap volt a temetés, azt hiszem nem minden tendencia nélkül tették éppen 6-ára, az aradi vér tanúk kivégzésének napjára. Nagyon szép volt a temetés és rengetegen voltak. Ahogy bementünk a Kerepesi temetőbe a nagy úton végig tisztiiskolás fiúk álltak őrséget, a ravatal a Kossuth-mauzóleum előtt volt. A mauzóleum oszlopait fekete drapéria fedte, előtte két öröktűz fáklyája füstölgött. A négy nagy érckoporsó feketével borított asztalon állt, mögöttük az elhunytak kitüntetései és tengernyi virág és koszorú. A koporsók mellett a gyászoló családtagok és fehérkesztyűs, acélsisakos díszszázad. És tömeg, végtelen sok ember. Lopva figyeltem a mellettem állókat és igyekeztem kitalálni, hogy kit mi hozhatott ide. Az arcokról zárkózottságot, elszántságot, döbbenetet és fájdalmat olvastam le. Mély csönd volt és az érzelemtől csordultan hallgattam a beszédeket, közben sajnáltam, hogy nem vagyok férfi, és így nem vehettem le én is a kalapom (gyönyörű szokás) az Internacionálé és a munkás-gyászinduló hangjaira. Az összes beszéd közül Münnich Ferencé tetszett a legjobban. „Neki nem


adatott meg a hősi halál – mondta Rajkról – őt a személyi kultusz mocsarából előkúszott szadista gyilkosok pusztították el.” Előttem munkáskülsejű férfi állt, kerek arccal és derült, nagy kék szemekkel. Csendesen tárgyalták a beszéd részleteit és a díszlövéseknél feltartott tükörrel próbálták megnézni a ravatalt. Közben a szél fújt, hideg volt és sár. Nagyon fáztam. Éreztem, hogy a mellem teljesen áthidegszik, de azért kitartottam egészen a beszédek végéig.

Október 17. Szerda

Úgy látszik, most csupa irodalmi esemény jelzi az érdekesebb napokat. Tegnap nagyon jó szakkörünk volt, persze mondanom sem kell, hogy inkább politikai dolgokról vitáztunk.

Október 22. Vasárnap

Apu születésnapja volt s kikéredzkedtem az Éva nénitől. Apu még aludt, amikor megérkeztem, de aztán még a Pircsó is leült a díványra mellénk és természetesen ismét politikai vitákba bonyolódtunk. Apu azt mesélte, hogy újból jött egy antiszemita hullám, nagyon erős a zsidóellenes hangulat, ami eléggé lesújtott...

Október 25. Csütörtök

Nagyon nyomott hangulatban vagyok. Még mindig folynak a harcok és olyan reménytelen, kilátástalan a helyzet, hogy borzasztó. Mindenki össze-vissza beszél, nem tudok kiigazodni, mi történt tulajdonképpen? A rádió hazudik, az emberek túloznak, és nem tudom, mi az igazság! Megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Mi is történt?

Hétfőn még minden normális körülmények között folyt. Békésen tervezgettem, hogy a ma tartandó diákparlamentre eljövök és pénteken elmegyek a Galilei előadására. Hol van az már!

Kedden délelőtt nagyon parázs hangulat volt az iskolában. Annak ellenére, hogy nem tudtunk az egyetemisták készülődéséről, mintha ördög bújt volna belénk, mindannyian izgatottak és lelkesek voltunk. Valaki berohant az osztályba a Szabad Ifjúsággal, pillanatok alatt szétkapkodták, és hangosan olvastuk fel a Petőfi Kör határozatait. Elolvastuk a lengyel Gomułka beszédét és a különböző egyetemek felhívásait, és leírhatatlan volt a lelkesedés. Egész orosz órán újságot olvastam, nem bírtam magammal. Hirtelen ötlettel azt mondtam a Zsófinak, hogy bárcsak mozognánk már mi is, nem csak a lengyelek, ha tüntetés lesz, természetesen ott akarok lenni! Mikor a Dórának elmagyaráztam a matematikát, a Katitól kapott bérlettel, villamossal mentem haza. Sándor Zsuzsival persze egész úton a politikai eseményekről beszéltünk. Iszonyú tömeg volt a villamoson, majd kinyomták a belem, úgy összeszorultunk. Közben észrevettük, hogy az egyetemisták mind nemzetiszínű szalagot viselnek a kabátjuk hajtókáján. Arra gondoltam, hogy ez biztos annak a kifejezése, hogy az egyetemisták március 15-ét és október 6-át nemzeti ünneppé akarják újra visszaállítani, szóval ez tüntetés a magyarság mellett. Izgatottan siettem haza. Mindjárt ebédelni mentem és beültem a Katiékhoz a betegszobába elújságolni az eseményeket. A két egyetemista nevelőnk is nemzetiszínű szalagot hord – robbant rám a Zala Klári. Valahol félfüllel azt is elcsíptem: „ma a Bem téren…” Egyelőre nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Rohantam be a tanulóba: „Lányok, az egyetemisták mind nemzetiszínű szalagot hordanak, vegyünk mi is! Ki jön le velem?” Aztán eszembe jutott a félfüllel elcsípett mondat: „Na, és a Bem téren... ma lesz valami... tüntetést Ez az! Kijön a Röltexbe?” Zala Klárival rohantunk le, 1 méter szalagot vettünk. „Minek a szalag?” – kérdezte a boltos néni, aki éppen egy negyedik cést szolgált ki, neki is szalagot adott. „Tüntetünk!” – „Sejtettem. Délelőtt itt jártak egyetemisták is, de hiába kérdeztem, hogy minek kell nekik a szalag, csak mosolyogtak. És hol lesz?” – „A Bem téren.” – „Nemsokára a munkásság is csatlakozik. Most jönnek Csepelről.” – mondta egy mellettünk álló néni.

A lelkesedés szárnyakat adott nekünk. A Lórántffy utcán elsősök és negyedikesek szaladtak csoportban. „Hová, hová?” – „A Dimitrov térre.”

– „Ott lesz?” – „Ott.” A kapun és a lépcsőn már rohantunk és szinte berontottunk a tanulóba: „Gyerekek, a Dimitrov téren tüntetés, ki jön?” Mindenki fölugrált a helyéről, csak a Mártára emlékszem, amint magára kapta a ballonját, én lehánytam magamról a köpenyem, kitűztük a kokárdákat és elrohantunk.

A 63-ason és a 9-esen préselődtünk és lógtunk, míg megérkeztünk a Bem térre. A tömeg szembejött velünk. Kiáltozásokat hallottunk. Összenéztünk és futásnak eredtünk, míg a Fő utcában utolértük a tüntető egyetemistákat. Jogászok közé kerültünk. A fiúk lelkesen kiabáltak és amerre elmentünk, az ablakokból mindenütt integettek felénk, kitették a magyar zászlót. „Minden ország katonája, menjen saját hazájába!” „Szovjet sereg menjen haza, Sztálin szobrot vigye haza!” „Szabadságot akarunk, Nagy Imrére szavazunk!” „Vesszen Gerő!” – zúgott a kiáltás mindenfelé. Mellettem termett egy hosszú egyetemista, karját nyújtotta,


belekaroltam, úgy alkottunk láncot, úgy meneteltünk. A jogászok megismertek bennünket, hogy középiskolások vagyunk, behúzkodtak a sorba minket, mosolyogtak ránk és szánkba adták a jelszavakat. „Ki a magyar zászlóval!” – kiabáltuk, és az ablakokból zászlók szálltak alá, lyukasan, mert kivágták belőlük a címert. Egy néni egészen kihajolt az ablakon és teljes erejéből tapsolt. A Lánchíd csak úgy rengett alattunk, ahogy átmentünk rajta. Figyeltem az embereket, ahogy megálltak a hídon a tüntetést nézve. „Gyertek velünk!” – kiabáltuk, az arcokon tétovázást, örömet vettünk észre. Sokan tapsoltak. A Váci utcában már kitűzött zászlók fogadtak minket, s a tüntetők tömege egyre nőtt. A parlamenten hatalmas zászló lengett, s az időközben odagyülemlett tüntetők elállták előttünk az utat. Saci furakodni kezdett, mi utána, közben elvesztettük egymást, majd újra összekerültünk, végül a parlament lépcsőjénél kötöttünk ki.

– Most vagy soha! – zúgott a tömeg, és egyre fenyegetőbbé vált a hangja.

– Hol van Nagy Imre? Halljuk Nagy Imrét! Mikrofont! – Megkérdeztem egy mögöttem álló munkásfiút, hogy mi bajuk van Gerővel, tudniillik én nem sokat tudtam róla. Elmagyarázta, hogy Gerő is benne volt a Rákosi-klikkben és hozzátette:

„Azonkívül Gerő – indián.” Összerezzentem, „Érti?” Hogyne értettem volna! Már nem emlékszem, hogy mit mondtam, de tudom, valami olyasmit, hogy nem azért gazember, mert zsidó, csak úgy önmagától, és hogy nem lehet általánosítani stb. „Ő elhiszi – azt mondja – sajnálja is őket mint embereket, de nem szereti.” Majd hirtelen felém fordult. „Miért, maga is az?” „Nem – feleltem szárazon – katolikus vagyok.” Mikor itt tartottunk, azt kiabálták, hogy jön Nagy Imre, erre föl akart emelni a könyökömnél fogva, hogy lássak, de nem bírt el, amin jóízűt nevettem.

Közben a 20 perc régen letelt, Nagy Imre nem jött, mikrofon nem volt, mindenki türelmetlenkedett. Válogatás nélkül szóba állt mindenki a másikkal, vitatkozott, kiabált. Egyszer csak elcsendesült a zaj és valaki a Himnuszt és a Szózatot kezdte el énekelni, a tömeg átvette az éneklést és hátborzongató erővel szállt a dal. Alig fejeztük be az éneklést, a szembenálló hatalmas épületekben elaludt a villany. Méltatlankodó fütyülés hangzott fel mindenhonnan, de elhalkult, amint kesernyés füst töltötte meg a levegőt. A tüntetők egy része meggyújtotta a Szabad Ifjúság külön kiadványait, és fáklyák százai emelkedtek az ég felé. Egy nő rosszul lett. Megfogták és az autóra fektették, egy másik nő ott termett, még egy citrom is előkerült valakinek a zsebéből. Én mindenbe beleütöttem az orrom, és most is kiabáltam, hogy tegyék feljebb a fejét és nyissák ki a blúzát az ájult nőnek.

A kiabálás egy percre sem szűnt meg, a lábaink iszonyúan fájni kezdtek, de maradtunk és türelmetlenkedtünk a többiekkel együtt. „Menjünk a stúdióba!” – ordítottak egyesek. „Sehova sem megyünk!” – felelték nekik, és úgy feszült már az emberekben a türelmetlenség, mint egy pattanásig telt zsákban valami nehéz, kiömleni akaró valami. A parlamentből csak fokozták idegességünket ilyen kijelentésekkel, hogy „Nagy Imre 5 perc múlva itt lesz! Nagy Imre már a parlamentben van!” Úgy éreztem, mintha a hajam húznák. Szürkületkor egy hangos beszélő autó futott be a tömeg közé, tetején egy katonával, aki magyar zászlót lengetett. „Velünk van a hadsereg!” – kiáltozták mindenfelől boldogan, a zászlókból kivágták a régi címert és lyukas zászlókat lengettek. Valaki felmutatta a Kossuth címert, a tömeg éljenzésben tört ki. Az autó tetejére felmászott egy munkás és beszélni kezdett. Először lehurrogták, de aztán önkéntelenül mindenki figyelni kezdett. „Magyarok! Testvéreim! Mi, Mávag-munkások mindenben csatlakozunk az egyetemistákhoz. Tudjuk, hogy az egyetemisták mindig vezették a munkásságot, és mi megyünk utánuk, mert ők az igazság felé vezetnek bennünket. Reggel nem engedték, hogy az egyetemek röpcédulái eljussanak hozzánk, adjatok nekünk röpcédulákat, én kezeskedem, hogy minden munkás kezébe eljut.”

– Éljen a munkásság! – kiabáltak bele.

– Magyarok – folytatta az öreg – én nemcsak a munkásság, hanem a 4 milliónyi paraszt nevében is beszélek. Le a beszolgáltatással!

– Éljen a parasztság! Éljen a parasztság!

– Mi nem akarunk sokat, csak azt, hogy végre megvalósuljon az, amiről eddig a rádió hazudott. Hogy ne kelljen meggebedni azért a normáért, amit én különben abnormának hívok. (És így tovább.)

Közben végre megérkezett Nagy Imre. A nép nem hitte el, hogy ő az. Előtte valaki kijött az erkélyre, és a Nemzeti dalt szavalta. Akkor mindenki elcsitult, a refrént az egész tér mennydörögte rá.

Az utolsó előtti versszaknak csak 3 sorát engedték elmondani s a „Lemossuk a gyalázatot!” – azt már megint mindenki kiabálta.


Mártáék közben elmentek, s mi ketten maradtunk a Magdával. Fél tíz volt. Mikor Nagy Imre kijött a parlament erkélyére, őt sem hagyták szóhoz jutni. Annyit hallottam, hogy kijelentette, teljesen együtt érez a fiatalsággal. A tömeg kiabált, hogy mindenki menjen be az erkélyről, csak Nagy Imre maradjon egyedül, és világítsák meg az arcát. Megvilágították ugyan, de senki sem hagyta el az erkélyt, a többiek továbbra is kinn álldogáltak. Féltünk, hogy kikapunk az elmaradásért, ezért elkezdtünk kifelé furakodni. Még hallottuk, amint a tömeg azt kiabálta, hogy nem tágít, amíg valami konkrétumot nem hall, és velünk szemben folyton jöttek újabb és újabb csoportok, úgyhogy azt gondoltam, ennek nem lesz vége egyhamar. Annál is inkább, mivel hogy még a téren „Sztrájkolj holnap!” felhívással fordultak mindenkihez. Mi tréfásan megjegyeztük, hogy akkor ez a diákokra is legyen érvényes, nem is sejtve, hogy milyen igazat gondoltunk.

Reggel, amikor felébredtem, rögtön azt gondoltam, hogy sztrájk van, talán azért nem megyünk iskolába, azért keltünk későn. Éva néni azt mondta, hogy 9 órára talán már megyünk iskolába. Kívülről azonban olyan hírek szivárogtak be, hogy odakinn harc van, és egyszer csak a rádió bemondta, hogy ellenforradalmi csapatok zavarognak a városban. Teljesen meg voltam zavarodva, nem tudtam, mi az igazság. Kinek és honnan volt itt fegyvere? Mi köze ezeknek a mi tegnapi nagyszerű tüntetésünkhöz? Fokozta az ingerültségemet a Magda és Erzsi hülye dumája, a Zala és a Sipos is állandóan itt ordítottak a tanulónkban, majd bekaptak. Gyötrő bizonytalanság fogott el. Délután a Mártával, Szkokival, Magdával és a Nádudvari Anival kilógtunk a kollégiumból a Kata bácsi ajtaján. Legyalogoltunk egészen a Bem rakpartra. Nekitámaszkodtunk a rakpartnak, és onnan néztük a lövöldözést, ami a parlament előtt folyt. Egyszer csak az oroszok átlőttek a budai partra és a templom sarkát kezdték erősen lőni. Egy bácsi halálos sebet kapott, de senki sem mert odakúszni, hogy segítsen rajta, annyira tüzeltek. Én még akkor sem hittem, hogy csakúgy rámlőhetnek, a durranásokra önkéntelenül guggoltam le a támfal mögé, látva, hogy a többiek is mind lehasaltak. Egy kis szünetben sikerült felállnunk és egy sarok mögé bújnunk, Márta és Magda azonban ott maradtak, és engem a fene evett meg, úgy féltettem őket. Közben két sebesült volt még, és mi bekiabáltunk egy lakásba, hogy hívják a mentőket. Nemsokára megérkezett a mentő, de az első bácsi, akit eltaláltak, meghalt. Mikor a Mártáéknak sikerült eljutniuk végre a sarokhoz, megkerültük a háztömböt, és a rakparttal párhuzamos utcában mentünk tovább. Amint az egyik sarokról visszanéztem, láttam a halott bácsit, görcsösen felhúzott balkézzel feküdt a járdán.

Október 27. Szombat

A felkelők ellen statárium! Takó Éva és a Podlovics már kedd óta nincsenek itthon, elmentek egy fegyverszállító kocsival. Gerőt végre leváltották (azóta biztos megszökött). A rádió végre belátta, hogy ez korántsem ellenforradalmi mozgalom, és rablás sem volt. Nagy Imre nemrég egy elkésett beszédet mondott. Nem tetszik. Erélytelen. Mikor a harc megkezdődött, már ő volt a miniszterelnök. Csak nem ő hozta be az oroszokat? A rádió nemrég vissszavonta a statáriumot. Szinte könyörög a fegyverletételért, mindig meghosszabbítja az időpontot. A szívem összeszorul az aggodalomtól. Meddig tart még az öldöklés?

Csütörtökön itt Budán még csend volt.

Tegnap végre hivatalosan is kimehettünk vásárolni. A pénzem a Nádudvari Aninál maradt, egyedül rohantam le a Retek utcai pékhez kenyérért, és igyekeztem közben az Anit megtalálni. A pék előtt Mártáékkal találkoztam, akik már előbb kilógtak, és tőlük kértem pénzt. Adtak is, de az üzlet előtt olyan sokan álltak, hogy meg sem kockáztattam odaállni. A Széna teret közben teljesen szétlőtték. Három vasúti kocsit letolattak a Déliből barikádnak, kettő a Klement Gottwald előtt állt, a harmadik erősen leszakadva tőlük a Mecsek cukrászda környékén. A kettő közül az egyik erősen oldalára dőlt és össze-vissza lőtték. A sarokház és gyógyszertár mögötti ház is teljesen szét van lőve, úgyszintén a Klement Gottwald. A Mártírok útján végig a sarki áruházig alig van ép ablak. A villamos huzalok leszakítva, a járdán és az úttesten törmelék, üveg, szemét és rengeteg orosz tank. Fájdalmas volt látni. Közben az egyik énekkaros fiúval találkoztunk össze. Megismert, megszólított minket és elmondta, hogy ők nemrég „csillaghullást” rendeztek, vasfűrészekkel felfegyverkezve leszedték mindenhonnan a vörös csillagokat. Megkérdeztem tőle, hogy miért harcolnak tovább a felkelők, semmit sem értek. „Most mire megy az egész?” „Mire – felelte – eddig babra ment, most dióra.” Nevettünk, de én ezután csak még nyugtalanabb lettem.

Október 29. Hétfő

Este a Berler Erzsivel lementünk a Rózsa néniékhez rádiót hallgatni. A Szabad Európát hallgattuk. Mondott sok marhaságot is, de néhány eseményelemző riportja nagyon jó volt. Fellelkesített minket, hogy egész Európa megmozdult a segítségünkre, mindenhonnan jönnek a segélyvonatok, gyógyszer-, élelmiszer-, ruhaszállítmányok, főleg az osztrák vöröskereszt dolgozik nekünk nagyon lelkesen. Vidékről olyan hírek szivárognak, hogy mindenütt, de különösen Győrben nagy harcok folynak, Mosonmagyaróváron már győztek a felkelők, majdnem 100 halálos áldozata volt a harcnak. (Mi lehet Pilisen?) Az utcákon rengeteg a röpcédula, az


újságot ingyen osztogatják. A kormány fegyverletételről szóló röpcéduláit mindenki eldobálja, elégeti. A Műszaki Egyetem új ötpontos röpcédulát adott ki, amelyben az oroszok azonnali kivonulását követeli és politikai menedékjogot az átállt oroszoknak (?!). Ezeken a röpcédulákon ceruzás felírások láthatók, hatalmas tömeg álldogál előttük, és még akkor sem veszi le senki, ha egyetlen rajzszögön himbálódznak.

Ma végre mindannyian szabad kimenőt kaptunk. Márta, én, Ibi és Kriszta elindultunk Pestre. A hídon még mindig orosz tankok álltak, de nem féltünk tőlük. Útirányunk volt a Körúton végig a Nemzeti Színházig, onnan a Rákóczi úton a Múzeum körútig, majd a Múzeum körúttól a Bajcsy- Zsilinszky úton végig az Ady moziig, aztán a Tanács körúton le és a Sztálin úton keresztül vissza a Nagykörútra. Szörnyű volt, amit láttunk. A Körút végig megrongálódott. Rögtön a hídfőnél letépve a huzalok, fölszedve a kövezet. A házak és a kirakatok a Nyugatiig elég rendesek voltak, de a Nyugatitól kezdve rettenetes volt a pusztulás. Maga a Nyugati is össze-vissza lyukasztva, az utasellátó szétlőve. A kirakatok betörve (az árut beszedték mindenütt, de rá van írva a kirakatokra, hogy az árut hiánytalanul beszedték). A cipőnk alatt recsegett az üveg és a törmelék. Az utat egy helyen felszedték, a sínek feltorlódtak, a huzalok lógtak, a hirdetőoszlopok kidőltek, a járda szélén felhalmozott ágyúhüvelyek álltak. A Horizont-bolt előtt az összes könyv kidobálva és felégetve, némelyik könyvnek a széle volt megégve és a ráhulló esőtől rohadt az egész és iszonyú rossz szagot árasztott. A másik oldalon a hanglemez darabkák között gázoltunk, és bánatos szívvel néztük a sok elpusztult értéket. Eszembe jutott: „Ahol könyveket égetnek, ott nemsokára embereket is fognak.”

A Nemzeti Színház előtti „védett terület” teljesen elpusztult. Az Emke egy nagy tátongó lyuk, a Nemzeti ablakai betörve, az órát kilőtték, a Szabad Nép épülete is erősen megrongálódott. A Corvin áruház elég szépen megúszta a harcokat, csak a legfelső ablakai törtek be. A Rákóczi úton szinte egyetlen ép ablaküveg sincsen. A villamosok feltorlódtak s megrongálódtak, az alkalmi áruházakat teljesen szétlőtték, a kirakatban hagyott áruk a romok közt feküdtek, az erkélyről épületdarabok csüngtek le, a járdát üveg kövezte. Az Uránia és az Ady mozi is teljesen szét volt lőve. A Múzeum körúton is villamosok torlódtak fel, az Eötvös Loránd épületét is szétlőtték. A Körúton és mindenfelé katonák álltak. A Hadügyminisztérium körül kisezer orosz tank, az orosz katonák kettesével, hármasával cirkáltak az emberek között. Mindenütt csak az autók és biciklik közlekedtek, többnyire vöröskeresztes autók és vidéki élelmiszerszállítók. A vidéki lakosság irtózatos mennyiségekben küldi fel az élelmiszert, sohasem hittem, hogy létezik ennyi élelmiszer az országban. A Nemzeti Színház előtt hatalmas csődület volt, csak annyit sikerült kivennem a zajból, hogy a Szabad Nép épületébe bezárt ávósok meg akartak lógni, és egy párat sikerült elfogni közülük. Láttam, hogy nagyon fenyegető a hangulat, inkább elléptem onnan és Szabad Népet szereztem. Nekem véletlenül kettőt osztott a bácsi, összetekertem és itthonra akartam hagyni az olvasást. De a Rákóczi úton szembejött velem egy jóképű fiú és rámkiáltott: „Hazugság! Dobja el!” Én szolidaritásomnak akartam kifejezést adni, és gyorsan eldobtam az újságot. Később megbántam.

Az a hír terjeng, hogy Puskás meghalt. Az Ibike már meg is siratta, és gyászkerettel betette a naplójába.

Holnap megyünk a Középiskolások Forradalmi Tanácsába a Rottenbiller utcába. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tudunk csinálni. Talán tudnak adni romeltakarítási munkát, hogy legalább abban részt vegyünk, ha már fegyveresen harcolni nem tudtunk.

November 1. Csütörtök

Reggel korán keltünk s együtt indultunk útnak. Először bementünk a Rottenbiller utcába újra, elhívtuk a munkásküldöttséget, majd az Eötvös Loránd jogi karának épületébe mentünk. Fegyveres egyetemisták fogadtak a kapuban, s igazoltattak minket. Egy csomó lépcsőtaposás után végre megállapodtunk egy első emeleti helyiségben, ahol a munkások valakivel tárgyaltak. Mi újságolvasással ütöttük agyon az időt.

Onnan aztán végre a parlamentbe mentünk. A Váci utcában éppen akkor pakolták ki a Horizont-boltokat, és ráírták az üres helyre: „Üzlethelyiség eladó !“ A parlament Kossuth-hídi oldalán mentünk be. Egy kis tanácskozás és igazoltatás után egy katona vezetett tekervényes folyosókon és lépcsőkön minket a rádióig, ahol éppen felvétel volt. Piros lámpa mutatta, hogy mozogni és zörögni tilos, mi meg majd szétpukkadtunk a nevetéstől, mert a Gyurka még az orrát sem fújhatta ki. Aztán kijött egy Bánky nevezetű rokonszenves ember, aki miután elolvasta a pontjainkat, helyeselte azokat, és felvezetett minket a Losonczy-titkárságra. Ott javítgattak rajta, és átküldtek minket az Oktatásügyi Minisztériumba. Kónyát azonban nem találtuk meg. Egy ideig vártunk, majd a technikusokat felhívták a technikumi osztályra. Felmentem én is velük. Nagyon kedves pedagógusokkal beszélgettünk, s ők elmondták, hogy követeléseikben még túl is mentek a mieinken. Még egy kicsit javítottak a szövegen, és az Erikáék bevitték Jóború Magdához. Lelkendezve jöttek ki, hogy milyen kedvesek voltak odabenn és mindent elfogadtak...

Persze a fiúk ezzel nem tekintették befejezettnek az ügyet. Elvittek minket vissza a Rózsák terére, rengeteg kaját


hoztak és beszélgettünk. Utána visszamentünk a társalgóba, a fiúk rádióztak, Erikáék gépeltek, Vera emlékezetből rajzolt, én pedig asztalhoz ültem, és az újságot kezdtem böngészni. Egy ideig még olvasgattam, aztán haza indultam. Közben tömeget láttam, és szokás szerint odafurakodtam. Hát összeszorult a szívem attól, amit láttam. A kövezeten három különböző helyen ott feküdt egy emberi hátgerinc-féle, egy rossz bakancs és egy szalvéta kiterítve, rajta egy darab száraz kenyér. Mindannyian döbbenten néztük és szótlanul. Valaki elkiáltotta magát: „Emberek, ez várt volna ránk is az orosz uralom alatt!” A Körúton újra tömeget láttam és kiáltozást hallottam a hátam mögött: „Egy ávós disznó!” Két könyökkel törtem utat magamnak, nem tudom miért, de állati kíváncsiság hajtott. Már szürkült és meg kellett erőltetnem a szemem, hogy lássak valamit. A nép összevert egy ávóst és felakasztotta a fára. Első látásra inkább négernek nézett ki, arca fekete volt a vértől, a haja csomókba tapadt. Lila melegítő volt rajta, a feje oldalra billent, durvaujjú keze élettelenül lógott. Valami szorongató szomorúság fogott el és hideg borzalom, tisztán éreztem emberi létünk minden nyomorúságát. „Szerencsétlen – mondtam csak úgy magam elé, de talán hangosabban a kelleténél. – Honnan tudják, hogy ávós, hiszen melegítő volt rajta. Lila melegítő volt rajta.” Valaki hátulról megragadta a kabátomat és megrázott. Rosszarcú férfi kezdett húzgálni. „Maga még védi az ávósokat?” „Ez itt egy érzékeny lelkű kisasszonyka – mondta egy karszalagos fiú csupán röhögve –‚ ugyan menjen már el a templomba, és mondjon egy imát az ávós disznó lelkiüdvéért!” Mielőtt bármit mondhattam volna egy idősebb bácsi a vállával közénk nyomult, a tömeg hullámzani kezdett, és kifelé sodort. „Pucoljon” – mondták többen, s én tényleg szedtem a lábam, akkor sem szeretem a lincshangulatot, ha nem rólam van szó.

Röpcédulákkal és újságokkal megrakodva értem haza. Az Igazság, A forradalom krónikája című rovatában megható jeleneteket írt le. Mikor a gyerekeknek elmeséltem a történetet, azt mondták, hogy hülye vagyok. Mária néni viszont csirkesültet hozatott fel nekem. Kiderült, hogy vidékről rengeteg csirkét kapott a kollégium ajándékba. Éppen ideje volt, mert a kajánk már nagyon fogytán van.

November 2. Péntek

Tegnap gyertyát égettünk hősi halottainkért. Kásai Zsuzsitól szereztem egy kis csonkot, és a háló ablakába tettem. Nagy Imre kinyilvánította az ország semlegességét. Évszázados álom vált valóra. Független, semleges Magyarország!

November 3. Szombat

Apu telefonált, Mária néni megmondta neki, hogy haza kellene mennem. Én is beszéltem vele, de nagyon elkeserített, mert éreztem a hangján, hogy ez gondot okoz neki. Megkértem a Mária nénit, hadd maradjak benn, és nagy nehezen, miután mindketten elbőgtük magunkat, megengedte. A többiek majdnem mind hazamentek. Ma kinn jártunk Magdával a Széna téren, már el volt takarítva a sok rom. Nagyon boldogok voltunk. Hétfőn megyünk suliba!

November 4. Vasárnap

Hajnalban visszajöttek az oroszok, és borzalmas harcok folynak a városban. Nagy Imre bemondta a rádióban az eseményeket, és segítséget kért a Nyugattól.

A rádió állandóan a Himnuszt játsza, elcsigázott és ideges vagyok... Drága jó Istenem! Segíts meg minket, magyarokat!

November 5. Hétfő

Este átköltöztem az egyes hálóba, mert a miénkben féltünk. Iszonyú rosszul aludtam, ruhástól feküdtem az ágyra, s legalább ötször-hatszor felébredtem.

Sikerült a rádiót valami egészen szokatlan hullámhosszon fogni. Kádár János beszélt a munkás-paraszt forradalmi kormány nevében. Az orosz seregek főparancsnoksága azt a felhívást intézte a lakossághoz, hogy neki nem kell Magyarország földje és terménye, ő segíteni jött ide.

Egész délután csirkét pucoltunk és mosogattunk. De legalább elment az idő, és nem volt olyan gyötrelmes a nap, hogy folyton az eseményekre kelljen gondolni.

November 6. Kedd

Apu felhívott telefonon, de a napos összetévesztett valakivel, és azt mondta, hogy a nagynénémhez mentem. Erre szörnyen ideges lett, felhívta a Bandi bácsit és a kollégiumot újra, végre rám talált.


Délelőtt pingpongoztunk egy kicsit, délután a harmadik emeletről néztük a csatát. A mieink a várba szorultak, a Levéltárból, a Hadtörténeti Múzeumból és a házakból tüzeltek. Az orosz ágyúk a Gellért-hegyen és a Vár alatt voltak elhelyezve. Hosszú lövöldözés után kigyulladt a Levéltár. Kísérteties látványt nyújtott a sötétben égő épület. Pesten is nagyon ég valami.

November 13. Kedd

Végigjártuk a várost. A Körút felismerhetetlen, a Rákóczi út szintúgy. Fájdalmasan elgörbült szájjal bandukoltunk, kétségbeesés és por ülepedett le ránk. Ez lett a mi drága Budapestünkből!

November 19. Vasárnap

Apu ígéretéhez híven eljött, és megtiltotta, hogy kimenjek az utcára, félt a deportálástól. Magdával, Erzsivel és Fannival is beszélgetett, elmesélte futballista élményeit, s mondanom sem kell, hogy nagy szeretettel és lelkesedéssel figyeltem. Magdáékat már nagylányként kezelte, megkínálta cigarettával őket. Elmenőben hosszan néztem utána a kisablakon.

November 28. Kedd

Már második napja a Petőfi romeltakarító brigádban dolgozom. Saciék ötletére iratkoztunk be, és jól érezzük magunkat. Akárhogy is történt, élni kell. A romokat el kell takarítani. Tegnap még meglehetősen szervezetlen volt a dolog, ma már jobban ment, több lapátunk és autónk volt. Tegnap egy autóval elmentünk a Tanácsházhoz lapátokért – nagy hógolyócsatát folytattunk közben, aztán a Mester utca sarkán lapátoláshoz láttunk, azaz én bontottam a Jóskának a törmelékkúpot, ő pedig rakta a dömpert. Össze-vissza fagyva a Nyugatinál fogtunk egy autót és az hazahozott. Ma már korábban kijutottunk, és többet dolgoztunk.

2. Képek


· Web viewHistória 1989-03 História 1989-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás,...

Documents

Transcript of · Web viewHistória 1989-03 História 1989-03 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás,...