Viktor Pelevin - Empire V

8/18/2019 Viktor Pelevin - Empire V

http://slidepdf.com/reader/full/viktor-pelevin-empire-v 1/187



Fordította: GORETITY JÓZSEF

VIKTOR PELEVIN

Empire ,V’ ELBESZÉLÉS A VALÓDI FELSŐBBRENDŰ EMBERRŐL

EURÓPA KÖNYVKIADÓBUDAPEST, 2008

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: BHKTOP ПEJIEBИH

Empire ,V’ ПobectЬ ο Hactoящem Cbepxчenobeke

3KCMO, Mockba, 2007 Copyright © V. Pelevin, 2006

Hungárián translation © Goretity József, 2007

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent: A METAMOR SZENT KÖNYVE

A SÁRGA NYÍL AZ AGYAG GÉPPUSKA

GENERATION „P“ SZÁMOK



A gőzmozdony célszerűen van felépítve, csak ő ezt nem tudja, és mi célja lenne gőzmozdonyt alkotni, ha nem lenne rajta masiniszta?

Mitrofan Szrebrjanszkij atya

BRAHMAAmikor magamhoz tértem, hatalmas, régi bútorral berendezett szobában találtam magam.

A berendezést akár antiknak is mondhatnám: egy metszett csillagokkal díszített tükrösszekrény, egy különös szekreter, két, meztelen nőt ábrázoló festmény meg egy kis kép a csatafüstjében a lovát ugrató Napóleonról. Az egyik falat karéliai nyírfából készült, míves kartotékfoglalta el. Fiókjaira különböző színű feliratokat és jeleket írtak, mellette pedig kétágú létraállt.

Rájöttem, hogy nem fekszem, amint az egy éppen magához tért emberhez illenék, hanem

állok. Nem estem el, mert kezem és lábam szorosan egy bordásfalhoz volt kötözve. Akkor jöttem rá, hogy bordásfal, amikor kitapogattam az egyik keresztlécét. A többi borda nyomta ahátamat.

Szemben velem, a fal mellett egy kis vörös díványon ült valaki. Vörös köntöst és feketeálarcot viselt. Az álarc formája vállig lehúzott cilinderre vagy a Jégmező k lovagja című filmből a kutya-lovag kartonsisakjára emlékeztetett. Az orra környékén éles kitüremkedés, aszeme helyén két ovális lyuk, a szája helyén téglalap alakú kivágás volt, melyet fekete kendő takart. Körülbelül így néztek ki azok a középkori doktorok, akiket az európai pestisjárványidejéből származó rézkarcokon ábrázoltak. Még csak meg sem ijedtem.

– Jó napot – mondta az álarcos.– Jó napot – válaszoltam, bár alig tudtam kinyitni a számat.

– Hogy hívnak?– Romannak – feleltem.– Hány éves vagy?– Tizenkilenc.– Miért nem vagy a seregben?Erre nem válaszoltam, mert úgy gondoltam, csak viccel.– Elnézésed kérem a helyzet meglehetős színpadiasságáért – folytatta az álarcos. – Ha fáj

a fejed, az mindjárt elmúlik. Speciális gázzal fújtalak le.– Miféle gázzal?– Amilyet a terroristák ellen szoktak bevetni. De semmi gond, már túl vagy mindenen. És

figyelmeztetlek, ne kiabálj. Nincs semmi értelme. Nem segít. Egyetlen következménye lesz,

hogy beléáll a fejembe a migrén, és tönkreteszi a beszélgetésünket.Az idegennek magabiztos, mély hangja volt. A száját takaró kendő ide-oda lengedezett,

amikor beszélt.– Ki maga?– Brahmának hívnak.– És miért van magán álarc?– Sok oka van annak – mondta Brahma. – De neked így a jobb. Ha nem alakulna jól a

kapcsolatunk, minden veszély nélkül elengedhetlek, mert nem fogod tudni, hogy nézek ki.Nagy megkönnyebbülés volt hallani, hogy elengednek. Persze ezek a szavak csapdát is

rejthettek.– Mit akar tőlem? – kérdeztem.– Azt szeretném, ha a testem és egyben a lelkem egy igen fontos részében élénk

érdeklődés ébredne irántad. Csak, tudod, ez kizárólag abban az esetben következhet be, ha



tiszta arisztokrata család sarja vagy...„Egy perverz alak – gondoltam. – A legfontosabb, hogy ne izgassam fel magam... El kell

terelni beszélgetéssel a figyelmét...”– Miért feltétlenül tiszta arisztokrata családé?– Fontos szerepet játszik ebben az ereidben folyó vörös folyadék. De nem túl nagy az

esély.– És mit jelent az élénk érdeklődés? – kérdeztem. – Úgy érti, amíg életben vagyok?– Nevetséges – mondta Brahma. – S szavakkal persze aligha megyek bármire is. Be kell

mutatnom.Azzal felállt a díványról, odajött hozzám, félrelebbentette a száját takaró kendőt, és a jobb

fülemhez hajolt. Amint megéreztem arcomban egy idegen ember leheletét, összegörnyedtem:nyilván valami undorító dolognak kell következnie.

„És én képes voltam magamtól idejönni – gondoltam. – Kellett ez nekem?”De semmi sem történt: miután a fülembe lehelt, Brahma megfordult, és visszament a

díványra.– Megharaphattam volna a kezedet is – mondta aztán. – De a kezed sajnos össze van

kötözve és el van zsibbadva. Ezért az élvezet nem ugyanaz lett volna.– De hiszen maga kötözte össze a kezem.– Hát igen – sóhajtott fel Brahma. – Nyilván elnézést kell kérnem azért, amit tettem.

Bizonyára furcsának és visszataszítónak találod. De mindjárt minden világos lesz.Miután kényelmesen elhelyezkedett a díványon, rám meredt, mintha csak a tévét nézné,

majd a nyelvével csettintgetve néhány másodpercen át tanulmányozott.– Ne izgulj – mondta –, nem vagyok perverz. Efelől nyugodt lehetsz.– Hát akkor kicsoda?– Vámpír vagyok. Márpedig a vámpírok nem szoktak perverzek lenni. Bár néha annak

adják ki magukat. De egészen mások az érdekeik és a céljaik.„Nem, ez nem szimplán perverz – gondoltam magamban. – Ez egy őrült perverz.

Folyamatosan beszélni kell hozzá, hogy eltereljem a figyelmét...”– Vámpír? Vagyis vért iszik?– Azt nem mondanám, hogy pohárszámra –felelte Brahma –, és nem mondanám, hogy erre

épül az identitásom... De előfordul néha.– És miért iszik vért?– Ez a legmegfelelőbb módja annak, hogy egy másik embert megismerjek.– Hogyan csinálja?Kipislantott néhányszor az álarc ovális lyukából, fekete kendővel eltakart szája pedig ezt

mondta:– Valamikor a falon nőtt két fa, az egyik citrom, a másik narancs, és nem egyszerűen csak

fák voltak ezek, hanem egy csodás és titokzatos világ kapuja is. Aztán történt valami. A kapueltűnt, a helyén pedig nem maradt más, csak két téglalap alakú rongydarab. És nemcsak akapu tűnt el, hanem az a világ is, ahová vezetett. És még az a szárnyas kutya is, amelyik evilág bejáratát őrizte, egy trópusi üdülőből származó egyszerű legyező lett...

Ha azt mondom, hogy meg voltam döbbenve, akkor semmit se mondtam. Le voltamtaglózva. Ε szavak, amelyek bármely normális ember számára csupa zagyvaságnak tűntekvolna, gyermekkorom legtitkosabb kódját jelentették. A legelképesztőbb az volt, hogyhasonló módon mindezt egyetlen ember lett volna képes megfogalmazni az egész világon: énmagam. Hosszú ideig hallgattam. Aztán nem bírtam tovább.

– Nem értem – szóltam. – Tegyük fel, hogy amikor eszméletlen voltam, beszéltem aképekről. De a kapun túli csodás világról nem beszélhettem. Mert sohasem neveztem így

meg. Habár most, hogy maga beszélt róla, látom, hogy így igaz. Igen, így volt...– És tudod, miért történt így? – kérdezte Brahma.



– Miért?– Azt a csodás világot, amelyben korábban éltél, a f űben megbújó tücsök gondolta ki.

Aztán jött egy béka, és megette. És máris nem volt hol tovább élned, bár a szobádban mindenmaradt a régiben.

– Igen – mondtam zavartan. – És ez is így igaz... Nagyon pontosan fejezi ki magát.

– Gondolj valamire – szólt Brahma –, amiről egyedül csak te tudsz. Bármire. És tegyél felnekem egy kérdést, amire szintén csak te tudod a választ.– Rendben – mondtam, és elgondolkodtam. – Itt van például ez... Otthon, a szobám falán

volt egy legyező, az, amiről az imént beszélt. Hogyan volt ez a legyező a falra rögzítve?Brahma lehunyta az álarc résében rejtőző szemét.– Fel volt ragasztva. És a ragasztó X alakban volt rákenve. Szóval, nem egyszerűen kereszt

formában, hanem éppen X alakban. És ez alatt azt a helyet értetted, ahová anyádat kívántad,aki az ágyad fölé tette a legyezőt.

– De hát hogyan... Brahma felemelte a tenyerét.– Várj. És azért ragasztottad oda, mert a legyezőt kutya-vámpírnak kezdted érezni,

amelyik éjszakánként megharap. Ez persze tiszta badarság. És sértő is az igazi vámpírokra

nézve.– Honnan tudja mindezt?Brahma felállt a díványról, és odajött hozzám. Ujjával ellebbentette szája elől a fekete

kendőt, és kitátotta a száját. Fekete, agyondohányzott fogai erősek és hatalmasak voltak.Semmi különöset nem láttam bennük, hacsak azt nem, hogy a szemfogai egy kicsivelfehérebbek, mint a többi. Brahma hátrahajtotta a fejét, s így a szájpadlását is láthattam.Valami furcsa, narancsszínű, recés membrán tárult elém, mintha csak a hidalás egy darabjaragadt volna fel az ínyére.

– Mi ez? – kérdeztem.– Ez a nyelv – mondta Brahma, erősen hangsúlyozva a szót.– A nyelv? – kérdeztem vissza.– Ez nem emberi nyelv. Ez a vámpír lelke és lényege.– És ezzel ismer meg mindent?– Igen.– És hogyan lehet megismerni a nyelvvel?– Hiába is magyaráznám. Ha meg akarod érteni, neked magadnak is vámpírrá kell válnod.– Nem vagyok biztos benne, hogy akarom. Brahma visszament a díványára.– Tudod, Roma – mondta aztán –, mindannyian a sors kezében vagyunk. Te magadtól

jöttél ide. Nekem pedig nagyon kevés időm van.– Tanítani akar engem?– Én nem. Tanító nem a vámpír személyisége, hanem a természete lehet. A tanítás pedig

abban áll, hogy a vámpír megharapja a tanítványát. De ez nem jelenti azt, hogy bárki, akit egyvámpír megharap, maga is vámpír lesz. Ahogy azt a rossz filmekben szokták mondani,ilyesmi, hehe, csak a rossz filmekben fordul elő...

Nevetni kezdett a saját tréfáján. Én is igyekeztem elmosolyodni, de elég rosszul sikerült.– Létezik egy különleges harapás – folytatta –, amelyre a vámpír csak egyszer képes

életében. És akkor is csak abban az esetben, ha a nyelv akarja. A hagyomány szerint ez anyári napéjegyenlőség idején megy végbe. Te megfelelsz. A nyelvem átmegy beléd.

– Hogyhogy átmegy?– A szó szoros értelmében. Fizikailag. Figyelmeztetni szeretnélek, hogy fájni fog. Akkor

rögtön is, meg utána is. Rosszul fogod érezni magad. Mint egy mérges kígyó harapása után.De aztán szép lassan minden elmúlik.

– És nem tudna egy másik tanítványt találni magának?Brahma rám se hederített.



– Egy időre akár eszméletedet is vesztheted. A tested megmerevedik. Talán méghallucinálni is fogsz. De az is lehet, hogy nem. Egy valami azonban feltétlenül bekövetkezik.

– Mi az?– Fel fog idéződni az egész életed. A nyelv meg fogja ismerni a múltadat: tudnia kell rólad

mindent. Azt mondják, ilyesmi zajlik le akkor is, amikor az ember éppen vízbe fullad. De te

még nagyon fiatal vagy, nem sokáig tart a fulladozás.– És maga közben mit fog csinálni?Brahma valahogy furcsán hümmentett egyet.– Ne izgulj. Jól átgondolt cselekvési tervem van.Ε szavak kíséretében odalépett hozzám, megmarkolta az üstökömet, és fejemet oldalra, a

vállamhoz nyomta. Azt vártam, hogy megharap, de ehelyett magát harapta meg, az ujján.Kezét azonnal vér öntötte el.

– Ne mozdulj – mondta –, jobban fogsz járni.A vér látványa megrémített, ezért engedelmeskedtem. Véres ujját a homlokomhoz nyomta,

és ráírt vele valamit. Aztán minden figyelmeztetés nélkül belemélyesztette fogait a nyakamba.Felkiáltottam, pontosabban felnyögtem – abban a pózban, ahogy a fejemet tartotta, nem

tudtam kinyitni a számat. A nyakamba nyilalló fájdalom elviselhetetlen volt: mintha valamiőrült fogorvos az állkapcsom alá nyomta volna a villanyfúróját. Volt egy olyan pillanat,amikor azt hittem, itt a halál, és beletörődtem. Aztán hirtelen minden abbamaradt: az álarcoselengedett, és hátraugrott. Ereztem, ahogy végigfut arcomon és nyakamon a vér, amelyösszekente Brahma álarcát és a száját takaró kendőt is.

Rájöttem, hogy ez nem az én vérem, hanem az övé – a szájából ömlött, és végigfutott anyakán, a mellén, a vörös köntösén, és sűrű cseppekben a padlóra hullott. Valami történt vele:azt lehetett volna gondolni, hogy nem engem, hanem őt harapdálták össze. Imbolyogvavisszatért vörös díványához, leült, és lába gyors ütemben rángatózni kezdett előre-hátra aparketten.

Eszembe jutott Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjéből egy furcsa kivégzés: egyszerzetesnek olvasztott fémet öntöttek a szájába. A kínzás előtt a szerzetes vég nélkül, rettentő szitkokat szórt a kínzóira, de amikor a torkába öntötték az olvasztott fémet, többé nem adott kihangot, csak egész testében rángatózott. A legfélelmetesebb pedig éppen a némasága volt.Ugyanilyen félelmetesnek tűnt beszélgetőtársam hallgatása is.

Miközben egyre rángatta a lábát, kezét a köntöse zsebébe csúsztatta, ahonnan elővett egykis méretű, nikkelezett pisztolyt, és – valahová a cilinder alakú álarc oldalához tartva – sietvef őbe lőtte magát. Feje egyik oldalról a másikra billent, pisztolyt tartó keze a díványrahanyatlott, és Brahma mozdulatlanná dermedt.

Ekkor a nyakamban, valahol az állkapcsom alatt, gyenge mozgást érzékeltem. Fájni nemfájt – mintha csak érzéstelenítő injekciót kaptam volna –, de rettenetes érzés volt. Lassan

eszméletemet vesztettem, és mindazt, ami történt, egyre halványabban érzékeltem.Feltartóztathatatlanul álomba merültem.Brahma igazat mondott. Álmomban megjelent a múltam – mintha a fejemben egy kellemes

kis mozira leltem volna, ahol éppen elkezdődött a gyermekkoromról szóló dokumentumfilmvetítése. Milyen furcsa, gondoltam, hiszen kezdettől fogva éppen a vámpíroktól féltem...



A NAPVÁROSSzületésemtől fogva kettesben éltem anyámmal, Moszkvában, a Szokol metróállomás

mellett, a drámaírók szakszervezeti bizottságának házában. Szovjet fogalmak szerint ez igazielitház volt: bézs színű, sokemeletes téglaépület, amely nyugati stílusúnak akart látszani. Ilyenházakban lakott akkoriban a KB nomenklatúrája meg a szellemi elit kiváltságos rétegei; aközelben mindig sok fekete, villogó lámpás Volga állt, a lépcsőfordulókban pedig jóminőségű amerikai cigaretták csikkjei voltak eldobálva. Anyámmal egy kis, kétszobáslakásban laktunk, olyasmiben, amit a lenyugvó nap országaiban „one bedroom”-nak szokásnevezni.

Éppen ebben a bizonyos „bedroom”-ban nőttem fel. Az építész a szobámat eredetileghálószobának tervezte: szűk és hosszú volt, picinyke ablakkal, amelyből egy parkolóra nyílottkilátás. A szobát nem rendezhettem be a saját ízlésem szerint: anyám választotta ki a tapétaszínét, döntötte el, hol álljon az ágy és hol az asztal, és még azt is meghatározta, mi legyen afalon. Mindez veszekedésekbe torkollt, egyszer „kis szovjethatalomnak” neveztem, ami utánegy hétig nem beszéltünk.

Ennél sértőbbet ki sem lehetett volna találni. Anyám, „egy magas, vékony, hervatag arcúnő”, amint egy alkalommal a szomszéd drámaíró a körzeti rendőrnek leírta, valaha adisszidens körökhöz tartozott. Ezt felidézendő gyakran lejátszott egy magnófelvételt, amelyena rendszer egyik ismert ellenségének baritonján leleplező versek hangzottak el, anyámhangján pedig a háttérből éles kirohanások hallatszottak.

A bariton így szavalt:

Metróval ha éppen utazolKét civilruhás máris ott lohol,

Vodkáért ha közértbe lemész, Lesnek ott is, míg a pulthoz érsz.

– Mondd el azt a másikat is, amelyik a sűrű szemöldökű faszról meg Szolzsenyicinrőlszól! – szólt közbe anyám fiatal hangja.

Így hallottam életemben először obszcén kifejezést, amelyet a peresztrojka idejénekszerencsésebb sorsú gyermekei kuncogó társaiktól hallhattak az óvodában, csendes pihenő idején. Minden alkalommal, amikor a felvételt meghallgattuk, anyám elmagyarázta, hogy aszitokszót itt a művészi kontextus igazolja és teszi szükségessé. A „kontextus” számomra mégtitokzatosabb szónak tűnt, mint a „fasz”, mert mögötte a felnőttek titokzatos és fenyegető világát sejtettem, amely felé a változások tévéből áradó szele sodort.

A jogvédők magnófelvételét sok évvel a születésem előtt készítették; s ebből arra kellettkövetkeztetnem, hogy anyám az aktív politikai küzdelemtől férjhezmenetele miatt vonultvissza, amelynek betetőzése különben az én születésem lett. De anyámnak a demokráciáértvívott forradalmi harcát, amely nyugtalan fénnyel világította be egész gyermekkoromat, úgytűnik, a szenilitásba süppedt szovjet hatalom észre sem vette.

Az ágyamtól jobbra lévő falat két kis kép díszítette. Egyforma méretűek voltak (negyvencenti széles, ötven centi magas – az első, amit megmértem az első osztályostanszercsomagban kapott vonalzóval). Az egyik egy dézsában álló citromfát ábrázolt, a másikegy ugyanilyen narancsfát. Csupán a gyümölcsök formája és színe volt más: az egyikéhosszúkás és sárga, a másiké kerek és narancsszínű.

Közvetlenül az ágyam fölött pedig egy szív alakú, fonott legyező lógott. Túl nagy volt

ahhoz, hogy az ember legyezhesse magát vele. A szív két fele közötti horpadásban volt egygömbölyded fogantyú, amitől a legyező gigantikus méretű, de kis fejű bőregérnek hatott. A



közepe piros lakkfestékkel volt kifestve.Úgy véltem, nem más ez, mint egy szárnyas kutya-vámpír (ilyenekről az Ország-Világ

című folyóiratban olvastam), amelyik éjszakánként életre kel, napközben pedig a falon pihen.A magába szívott vér átütött a bőrén, mint a szúnyog potrohán, ezért is volt ott a legyező közepén az a piros folt.

Amint akkoriban gondoltam, a vér belőlem származott.Tudtam, hogy a félelmeim azoknak a történeteknek a visszhangjai, amelyeket a nyáritáborokban hallottam (ezeket turnusról turnusra minden változtatás nélkül meséltékegymásnak a gyerekek), s mégis rendszeresen hideg verítékben fürödve riadtam fel e szörnyű rémálmokból. A végén odáig jutottam, hogy félni kezdtem a sötétben: a falon elterpeszkedő kutya-vámpír jelenlétét fizikailag érzékeltem, és elég volt csak felgyújtanom a villanyt, hogymegint pálmalevelekből font legyező legyen belőle. Anyámnak teljesen fölösleges lett volnapanaszkodnoin. Ezért beértem azzal, hogy pillanatragasztóval titokban odaragasztottam alegyezőt a falhoz. A félelmem ekkor megszűnt.

Első, vázlatos világképre is a nyári táborokban leltem. Az egyik ilyen nyári táborban láttamegy elképesztő freskót: a föld lapos korongja három, a sápadt-kék óceánban úszó bálna hátán

terült el. A földből fák nőttek, telefonoszlopok meredeztek, sőt az egyforma fehér házakgarmadája között egy vidám kis piros villamos is futott. A föld korongjának kérgére rá voltírva, hogy CCCP. Tudtam, hogy ebben a CCCP-ben születtem, ami aztán szétesett. Mindeztnehéz volt felfogni. Úgy festett, hogy a házak, a fák és a villamosok a helyükön maradtak, atalaj viszont, amelyen álltak, eltűnt... De akkor még kicsi voltam, és az elmém megbékéltezzel a paradoxonnal ugyanúgy, mint ahogyan a több száz másikkal is. Annál is inkább, merta szovjet katasztrófa gazdasági okait már lassacskán felfogtam: egy olyan ország, amelyik kétcivil ruhás tisztet küld oda, ahol normális társadalmakban munkanélküli segéllyel intézik el adolgot, nem is végezhette másként.

De ezek csak gyermekkorom elmosódó árnyai voltak.Valójában attól a pillanattól fogva emlékszem magamra, amikor a gyermekkorom elmúlt.

Ez akkor következett be, amikor a tévében láttam egy régi rajzfilmet: a képernyőn pöttömemberkék, egy szovjet képregényből való boldog gyermekek hosszú sora masírozott. Közbenvidáman integettek, és a következő dalt énekelték:

De jött akkor, brekeke, Zöld hasú, nagy béka, Zöld hasú, nagy béka,S a tücsköt lenyelte.

Hej, a szegény tücsökSehogyan se hitte,

Sehogyan se hitte, Hogy ez lesz a vége...

Eszembe jutott egy másik szovjet rajzfilm, amelyben a tücsök daliás kovácsot alakított, srögtön tudtam, hogy itt is róla van szó: az új világnak arról az izmos építő jéről, aki meglóbáltahatalmas kalapácsát a régi plakátokon, a fali naptárak letéphető lapjain és a postabélyegeken.A vidám pöttömök búcsúzóul még intettek egyet a Szovjetuniónak a Napvárosból, ahová azemberek nem találták az utat.

Amint néztem a pöttömök vonulását, elsírtam magam. De nem nosztalgiából, hiszen aSzovjetunióra nem emlékeztem. A pöttömök hatalmas, testméretüknél másfélszer magasabbharangvirágok között masíroztak. Ezek a hatalmas harangvirágok hirtelen eszembe juttattak

valami nagyon egyszerű és nagyon fontos dolgot, amit közben elfelejtettem.Rájöttem, hogy a kedves gyermeki világ, amelyben minden tárgy olyan nagynak hatott,



mint ezek a virágok, és boldog, napfényben fürdő út is annyi volt, mint amennyi ebben arajzfilmben, örökre a múlté lett. Odaveszett a f űben, ahol a tücsök is ült, és nyilvánvaló volt,hogy nekem később majd a békával lesz dolgom – minél előrébb haladok, annál konkrétabbbékával...

A békának valóban zöld volt a hasa, a háta meg fekete, és minden sarkon működött egy kis

páncélozott követsége, az úgynevezett valutaváltó hely. A felnőttek csak a békának hittek, énviszont rájöttem, hogy egyszer a béka is be fogja őket csapni, a tücsköt pedig már nem fogjavisszaadni...

A rajzfilmbéli pöttömökön kívül normálisan senki sem köszönt el attól a képtelenországtól, amelyben születtem. Az a három bálna is, amelyeken az ország állt, úgy tett, minthaa dologhoz semmi köze se lenne, és nyitott egy bútoráruházat (a reklámját mutatták a tévében:„három bálna áruháza, itt az álmát megtalálja...”).

Családom történetéről semmit sem tudtam. De a környezetemben lévő tárgyak közülnéhány valami sötét, titokzatos esemény nyomát hordozta magán.

Először is volt egy ódon, fekete-fehér metszet, amely félig nőt, félig oroszlánt ábrázolt,vágyakozón hátravetett fejjel, meztelen mellekkel és erős, karmos mancsokkal. A metszet a

folyosó falán lógott egy mécsesre hasonlító kis falikar alatt. A falikar csak gyér fénnyelszolgált, és a félhomályban ez a kép mágikusnak és félelmetesnek hatott.

Úgy sejtettem, hogy ilyesféle lény várja az embereket a „síron túl”. Ezt a kifejezést,amelyet anyám gyakran használt, hamarabb az agyamba véstem, semmint felfogtam volna azértelmét (olyasféle bonyolult absztrakcióra, mint a létezés megszűnése, képtelen voltam: úgyképzeltem, hogy a halál nem más, mint átköltözés olyan helyre, ahová a szfinx mancsaiközötti ösvény vezet).

A múlt másik híradásául a címeres ezüstkések és – villák szolgáltak; a címer felajzottnyilat és három repülő darut ábrázolt. A tálalószekrényben találtam rájuk, amelyet anyámegyébként általában zárva tartott.

Miután anyám jól összeszidott a kíváncsiskodásomért, elmondta, hogy a címer aBaltikumból származó von Storkwinckel báróké volt. Apám az ő leszármazottjuk. De az éncsaládnevem már kevéssé arisztokratikusán hangzik: Storkin. Anyám elmagyarázta, hogy anevek ilyesfajta átalakítása a hadikommunizmus időszakában szokásos társadalmi rejtőzködésmódja volt.

Apám rögtön a születésem után elhagyta a családot; semmi más információt nem sikerültróla szereznem, bármennyire is igyekeztem. Elég volt csak szóba hoznom ezt a témát, anyámmindjárt elsápadt, cigarettára gyújtott, és minden alkalommal ugyanazt mondta, halkan, majdfokozatosan kiabálássá erősödő hangon:

– Tűnj a szemem elől. Hallod? Tűnj a szemem elől, te gazember! Tűnj a szemem elől, tealjas!

Arra jutottam, hogy mindez valami sötét, romantikus titokkal áll összefüggésben. Deamikor nyolcadikos lettem, és anyám átíratta a lakcímbejelentőt, én is többet megtudtam azapámról.

Egy jelentős napilapnál dolgozott mint újságíró; meg is találtam az Interneten az egyikcikkét. A hasáb fölötti fényképről barátságosan tekintett rám egy kopasz, drótkeretesszemüveget viselő férfi, a cikk pedig azt taglalta, hogy Oroszország addig nem fog normálisországgá válni, amíg a nép és a hatalom meg nem tanulja a magántulajdont tisztelni.

A gondolat helyénvaló volt, valami miatt azonban a cikk nem érintett meg. Lehet, hogyamiatt, mert apám gyakran használt olyan kifejezéseket, amelyeket akkor még nem értettem(„plebsz”, „a józan gondolkodású elit”). Az apám ajkán bujkáló mosoly pedig féltékenységetés bosszúságot váltott ki belőlem: a mosoly nyilvánvalóan nem nekem szólt, hanem annak az

elitnek, amelynek a tulajdonát meg kell tanulnom tisztelni.Az iskola befejezéséhez közeledve el kellett gondolkodnom a pályaválasztásról is. A színes



magazinokból meg a reklámokból világos volt az az irány, amely felé az életemet terelnemkellett, ám a módszerek, amelyekkel a sikert el lehet érni, szigorúan titkosítva voltak.

– Ha a folyadék mennyisége, amely egységnyi idő alatt a csövön átfolyik, nem változikvagy csak lineárisan nő – mondogatta a fizikatanárunk –, logikusan feltételezhetjük, hogy újemberek e cső mellett hosszú ideig nem jelennek meg.

A teoréma meggyőzően hangzott, én pedig olyan messzire akartam kerülni ettől a csőtől,amennyire csak lehet – ahelyett, hogy a többiekkel együtt arrafelé törekedjek. Úgy döntöttemtehát, hogy jelentkezem az Ázsiai és Afrikai Országok Főiskolájára, megtanulok valamiegzotikus nyelvet, és elmegyek a trópusokra dolgozni.

A felkészítés azonban sokba került volna, és anyám kerek perec megtagadta, hogy akülöntanárokat fizesse. Tudtam, hogy a dolog nem a zsugoriságán múlik, hanem a családiköltségvetés szűkösségén, ezért aztán nem zúgolódtam. Az a kísérlet pedig, hogy szóbahozzam az apámat, a szokásos veszekedéssel zárult. Anyám azt mondta, hogy egy igaziférfinak a kezdetektől fogva magának kell kitaposnia az utat.

Én persze nagyon szívesen kitapostam volna ezt az utat, csak tudtam volna, hová éshogyan. Az a zavaros köd, ami körbevett, semmiféle ellenállást nem tanúsított, de rálelni

benne arra az útra, amelyik a pénzhez és a fénybe vezet, kevés reményem maradt.Már rögtön az első vizsgán elcsúsztam; fogalmazás volt, amelyet valamiért az MGU fizikai

karán írtunk. A fogalmazás témája: „A Haza képe a szívemben”. Arról a rajzfilmről írtam,amelyben a pöttömök a tücsökről énekeltek, a félbevágott korongról, amelyre rá volt írva,hogy CCCP, meg az összefonódott bálnákról... Arra persze rájöttem, hogy ha az ember

jelentkezik egy ilyen tekintélyes f őiskolára, akkor nem szabad az igazat mondana, de nem voltmás választásom. Amint közölték velem, a következő mondat miatt véreztem el: „És én mégisigazi hazafi vagyok – szeretem a mi kegyetlen, igazságtalan társadalmunkat amely az örökfagy körülményei között él.” A „társadalmunkat” szó után ugyanis vesszőt kellett volnatennem.

Amikor utoljára jártam bent a felvételi bizottságnál, megláttam az ajtón egy rajzot, amelyegy vidám csigát ábrázolt (ő is, mint apám az internetes fényképen, nyilvánvalóan valakimásra mosolygott). A rajz alatt egy régi japán költő versikéje állt:

Ó, te Csiga! Amikor a Fudzsi tetejére kapaszkodsz fel, nem kell sietned... Elővettem a tollam, és hozzáírtam egy sort:Ott, a Fudzsi tetején van éppen elég csiga így is. Ez volt az első komoly vereségem az életben. Azzal feleltem a sorsnak, hogy

elhelyezkedtem a házunk melletti áruházban rakodónak.Az első néhány napon úgy éreztem, hogy lemerültem az élet legmélyebb rétegeibe, és

elérhetetlenné váltam a szociáldarwinizmus törvényei számára. Aztán gyorsan megértettem,hogy semmiféle mélység, semmiféle gettó nem menti meg az embert ezektől a törvényektől,

mert a társadalom szervezetének bármely sejtecskéje ugyanazon elvek szerint működik, minta társadalom egésze. Még arra is emlékszem, milyen körülmények között jöttem erre rá

(abban a pillanatban a jövőbe látás határán egyensúlyoztam – de ez csak jóval később derültki).

Néztem egy angol filmet, a Dű né-t, amelyben a csillagközi utazást az úgynevezettnavigátorok biztosították, vagyis olyan lények, akik állandóan f űszert, vagyis valami speciálisnarkotikumot szedtek, és ettől az ember és a pterodaktylus közötti valamivé váltak. Anavigátor széttárta hártyás szárnyát, felgöngyölte a teret, és az űrhajóflotta átsuhant akozmosz egyik részéből a másikba... Úgy képzeltem, hogy Moszkvában szintén van egy ilyenfélelmetes lény, amely hártyás szárnyát szétterpeszti a világ felett. Az emberek persze semmitsem vesznek észre, és mint a hangyák, rohangásznak a dolgaik után, miközben semmi dolguk

nincsen már. Nincs róla fogalmuk, hogy egy másik világegyetem veszi őket körbe, amelybenmásfajta törvények uralkodnak.



Ezek a törvények érvényesültek a rakodómunkások világában is: ebben a világbanelvárták, hogy helyesen lopj (se többet, se kevesebbet a meghatározott normánál), elvárták,hogy legyen dugipénzed, elvárták, hogy küzdj a helyért, amely közelebb van a láthatatlannaphoz, ráadásul ne úgy, ahogy éppen sikerül, hanem a szokások által szentesített testmozgássegítségével. Egyszóval a maguk hányadék és nem is túl magas Fudzsija ezeknek is csak

megvolt.Szükséges-e mondanom, hogy megint csak lemaradtam a felfelé vivő úton? Elkezdtekállandóan éjszakai műszakba beosztani, meg a f őnökök elé bűnbaknak állítani. Lúzernek lennia rakodók között elviselhetetlennek tűnt számomra, és amikor eljött az iskola befejezésétkövető második nyár, otthagytam őket.

Amíg volt pénzem abból, amit az áruházban kerestem (a lopottal együtt ez nem is voltolyan kevés), meg tudtam őrizni viszonylagos függetlenségemet az anyámtól, és azérintkezést a minimumra korlátoztam vele. Ez az érintkezés tulajdonképpen egyetlen rituáléelvégzését jelentette: időnként anyám megállított a folyosón, és azt mondta:

– Na, nézz csak a szemembe!Meg volt győződve róla, hogy narkózok, és képesnek hitte magát arra, hogy meg tudja

állapítani, mikor vagyok betépve és mikor nem. Nem használtam semmilyen anyagot, deebből anyám arra következtetett, hogy mindennap van bennem egy adag, néha pedig azt, hogyegyszerre a legkülönfélébb kábítószerek egész arzenáljának hatása alatt állok. A verdiktkimondásához nem a pupilla nagyságát vagy a szemfehére pirosságát nézte, hanem valamikülönleges jellemzőket, amelyeket anyám titokban tartott, hogy ne tudjam álcázni magam –éppen ezért anyám vizsgálatával szembeszállni már csak elvből sem lehetett. Nem isvitatkoztam vele, mert világos volt, hogy ez csupán igazának egy újabb bizonyítéka lehetne(„hogy milyen agresszív leszel a kábítószertől, ez egyszerűen szörnyű!”).

Anyám ezen felül kiváló hipnotikus képességgel is rendelkezett: elég volt például csakannyit mondania, hogy „De hiszen még a szavaid is ugrálnak!”, és máris tényleg ugrálnikezdtek a szavaim, habár előtte azt se igen tudtam volna megmondani, mit jelenthet ez akifejezés. Ha már nagyon elegem lett belőle, szó nélkül összeszedelőzködtem, és néhány óráraelmentem otthonról.

Egy nyári napon megint kitört a szokásos, „narkós” balhénk. Ez alkalommal kimondottanviharosra sikeredett; nem volt otthon maradásom. Amikor mentem kifelé a lakásból, nemállhattam meg, és odaszóltam neki:

– Ennyi. Nem fogok tovább itt lakni.– Ez jó hír – felelte anyám a konyhából.Persze sem én, sem ő nem gondoltuk komolyan.A városközpontban jól éreztem magam: minden csendes és kihalt volt. A Tverszkoj bulvár

és a Szadovoje kolco közötti kis utcákban bolyongtam, és valami zavaros, szavakba csak

nehezen önthető

dologra gondoltam: hogy a nyári Moszkva nem is a házai meg az utcái miatt jó, hanem azokra a titokzatos, elképzelhetetlen helyekre tett utalásai miatt, ahová el lehetneinnen utazni. Ez az utalás benne volt mindenben: a szélben, a könnyű fellegekben, a nyárfákszöszében (a nyárfák korán virágoztak azon a nyáron).

Hirtelen figyelmes lettem egy nyílra. Zöld krétával rajzolták a járdára. A nyíl mellettugyanolyan színű felirat állt:

Reális esély bekerülni az elitbe 06. 22. 18.40 -18.55

Második esély nem lesz

Az órám háromnegyed hetet mutatott. Ráadásul éppen június 22. volt, a nyári napfordulónapja. A nyilat már félig-meddig eltörölték a cipőtalpak. Világos volt, hogy ez vicc. Nekem



azonban kedvem támadt hozzá, hogy belevágjak ebbe a fene tudja, ki által felkínált játékba.Körbenéztem. A ritkán felbukkanó járókelők mentek a dolguk után, ügyet se vetettek rám.

A környékbéli ablakokban szintén nem volt semmi érdekes.A nyíl egy kapualj felé mutatott. Bementem a boltíves kapubejárón, és az aszfalton újabb

zöld nyilat pillantottam meg – ez az udvar mélye felé mutatott. Szöveget ehhez már nem írtak.

Tettem néhány lépést, és megláttam egy kis, komor udvart: két régi autó, egy szemeteskonténer meg egy hátsó bejárati ajtó a festett téglafalban. Az ajtó előtt az aszfalton újabb zöldnyíl fogadott.

Ugyanilyenekkel találkoztam a lépcsőn is.Az utolsó nyilat a negyedik emeleten találtam: egy nagyméretű lakás hátsó bejáratának

vasajtajára mutatott. Az ajtó félig nyitva állt. Lélegzetemet visszafojtva belestem a résen, ésijedtemben azonnal visszahőköltem.

Az ajtón túli félhomályban egy ember állt. A kezében valami furcsa, a forrasztólámpáhozhasonló tárgyat tartott. De nem volt időm rá, hogy mindent megnézzek. Ez az ember valamiolyat tett, amitől sötét lett.

Ekkor a múlt felidézése olyannyira közel került a jelenhez, hogy eszembe jutott, hol is

vagyok, és magamhoz tértem.



MITRÁSZUgyanannál a bordásfalnál álltam. Nagyon kellett vécére mennem. Ráadásul valami nem

volt rendben a számmal sem. Miután körbetapogattam a nyelvemmel, rájöttem, hogy aszemfogaim kifordultak az ínyemből, helyükön most egy-egy lyuk tátongott. A fogaimatvalószínűleg kiköptem álmomban, mert a számban nem voltak.

Úgy tetszett, valaki megjelent a szobában, de képtelen voltam fókuszálni a tekintetemet,így csak valami zavaros foltot láttam magam előtt. A folt megpróbálta magára vonni afigyelmemet azzal, hogy halk hangokat hallatott és egyforma mozdulatokat végzett. Aszemem hirtelen kitisztult, és egy ismeretlen, feketébe öltözött embert láttam meg. Kezét el-elhúzta az arcom előtt, azt próbálgatva, reagálok-e a fényre. Miután észrevette, hogymagamhoz tértem, az ismeretlen üdvözletképpen felém biccentett, és azt mondta:

– Mitrász.Rájöttem, hogy ez egy név.Mitrász magas, szikár fiatalember volt, szúrós pillantással, kis kecskeszakállal és serkenő

bajuszkával. Volt benne valami mefisztói, de bizonyos upgrade-del: olyan előléptetett ördögrehasonlított, aki ahelyett hogy a hagyománynak megfelelően a gonosz szolgálatában állt volna,a pragmatizmus útjára lépett, és nem veti meg a jót sem, ha azzal hamarabb célhoz ér.

– Roman – szóltam rekedten, és a fal mellett álló díványra néztem.A holttest már nem volt ott. És vér sem a padlón.– Hol van...– Elvitték – mondta Mitrász. – Ez a tragikus esemény sajnos váratlanul ért bennünket.– És miért volt rajta álarc?– Az elhunyt arca egy szerencsétlenség következtében elcsúfult.– Emiatt lőtte fejbe magát? Mitrász megvonta a vállát.– Senki sem tudja. Az elhunyt hagyott egy búcsúlevelet, amelyből az következik, hogy te

leszel az örököse...Figyelmesen végigmért.– Úgy látom, valóban ez a helyzet.– Én ezt nem akarom – mondtam csöndesen.– Nem akaro-o-d? – nyújtotta el a szót Mitrász. Tagadólag megráztam a fejem.– Nem értem – mondta. – Szerintem boldognak kellene lenned. Hiszen éles eszű fiú vagy.

Másként Brahma nem választott volna ki. Márpedig egy éles eszű fiú előtt ebben az országbanegyetlen perspektíva áll: hogy bohóc legyen a buziknál.

– Azt hiszem, van még néhány más lehetőség is – feleltem.– Van. Aki nem akar bohóc lenni a buziknál, az lehet buzi a bohócoknál. Ugyanazért a

végtelenül kicsi price-ért.

Nem kezdtem vitatkozni vele. Érződött, hogy Mitrász nem csak hallomásból ismeri azéletet.

– És te most vámpír vagy – folytatta. – Csak még nem fogtad fel, mekkora szerencséd volt.Hagyd a kétségeidet. Annál is inkább, mert visszaút úgysincs... Azt mondd meg inkább, hogyérzed magad.

– Rosszul – válaszoltam. – Nagyon fáj a fejem. És vécére kell mennem.– Még valami?– Kiestek a fogaim. A szemfogaim.– Mindjárt megnézzük – mondta Mitrász. – Egy pillanat.Elővett egy fekete dugaszos rövid kémcsövet. Félig volt valami áttetsző folyadékkal.– Ebben az edényben egy ember vénájából származó vörös folyadék vizes oldata található.

A keverési arány egy a százhoz...– És ki ez az ember?



– Találd ki magad.Nem értettem, mire gondol Mitrász.– Nyisd ki a szád – szólt aztán.– Nem veszélyes?– Nem. A vámpír immúnis minden olyan betegségre, amely a vörös folyadék útján terjed.

Engedelmeskedtem neki, Mitrász pedig gondosan rácseppentett a nyelvemre néhánycseppnyit a kémcsőből. A folyadék semmiben sem különbözött a közönséges víztől: ha volt isbenne valami idegen anyag, az ízén nem érződött.

– Most húzd végig a nyelved a felső ínyeden. Látni fogsz valamit. Mi ezt a személyiségvonulásának nevezzük...

Nyelvem hegyét hozzáérintettem a szájpadlásomhoz. Volt ott valami idegen dolog. Defájni nem fájt, mindössze enyhe csípést éreztem, olyasmit, mint gyenge áramütéstől.Néhányszor végighúztam a nyelvem az ínyemen, és akkor hirtelen...

Ha nem lettem volna hozzákötözve a bordásfalhoz, valószínűleg nem tudtam volnamegtartani az egyensúlyomat. Hirtelen olyan éles és erőteljes élményben volt részem, amilyetkorábban még sosem éltem át. Megláttam, vagy inkább megéreztem egy másik embert.

Valahogy belülről láttam, mintha csak én magam lettem volna ő, ahogy az álomban szokottidőnként előfordulni.

Az északi fényhez hasonló felhőben, amiként ez az ember megjelent előttem, két zónátlehetett elkülöníteni: mintegy a taszítás és a vonzás, a sötétség és a világosság, a hideg és ameleg zónáit. Sok-sok paca és szigetecske kötötte össze őket, úgyhogy a találkozásuk hol a

jeges tengerben meghúzódó meleg szigetekre, hol a felmelegedett szárazföldön lévő hidegvizű tavakra emlékeztetett. A taszítás zónája csupa kellemetlen és nyomasztó dologgal voltteli, mindazzal, amit ez az ember nem szeretett. A vonzás zónája éppen ellenkezőleg, azokat adolgokat tartalmazta, amiért ez az ember élt.

Megláttam azt, amit Mitrász a „személyiség vonulásának” nevezett. Valóban, mindkétzónán keresztül megfigyelhető volt bizonyos nehezen leírható, láthatatlan vonulás, valamikeréknyomféle, amelybe a figyelem maga magától beilleszkedett. Ez az agy megszokásainaknyomvonala, az ismétlődő gondolatok szántotta barázda volt –egy elmosódott útvonal,amelyen naponta végigszántott a figyelem. Követve a személyiség vonulását, néhány pillanatalatt meg lehetett tudni erről az emberről a legfontosabbakat. Erre Mitrász továbbimagyarázatai nélkül is rájöttem, mintha korábban is tudtam volna már.

Ez az ember programkezelő volt egy moszkvai banknál. Nagyon sok titka volt, sőt nagyonsok szégyellni való titka is. A legf őbb gondja, szégyene és titka az volt, hogy nehezen ismerteki magát a Windowsban. Gyűlölte ezt az operációs rendszert, mint sittes a gonosz fegyőrt. Adolog egészen a nevetségességig fajult: például a Windows Vista puszta léte miatt elromlott ahangulata, ha a moziban meghallotta a spanyol „hasta la vista” kifejezést. Minden, ami a

munkájához kapcsolódott, a taszítás zónájában helyezkedett el, középpontjában a Windowslengedező zász-lócskájával.A vonzás zónájának középpontjában, amint kezdetben véltem, a szex állt, miután azonban

alaposabban megnéztem, rájöttem, hogy ennek az embernek az életében a legf őbb örömöt asör jelentette. Ha leegyszerűsítem, azt mondhatom, hogy ez az ember azért élt, hogy rögtön aszexuális aktust követően jó minőségű német sört ihasson – és ennek érdekében a sorslegszörnyűbb csapásait is kiállta. Lehet, hogy ő maga ezzel nem volt tisztában, számomraazonban nyilvánvaló volt.

Nem mondanám, hogy ez az idegen élet teljesen föltárult előttem. Mintha csak egy sötétszoba félig nyitott ajtajában álltam volna, és egy zseblámpával végigpásztáztam volna afalakon. Minden egyes kép, amelyre ráirányítottam a figyelmemet, közelebb került hozzám,

sok-sok újabb képre bomlott szét, és így tovább a végtelenségig. Ilyen módon eljuthattamugyan minden egyes emlékig, csakhogy túlságosan sok volt belőlük. Aztán a képek



elhalványultak, mintha csak lemerült volna a zseblámpa eleme, aztán minden eltűnt.– Láttad? – kérdezte Mitrász. Rábólintottam.– És mit?– Egy programozót.– írd le.

– Olyan volt, mint egy mérleg – mondtam. -Az egyik serpenyőben a sör, a másikban aWindows.Mitrász nem csodálkozott ezen a furcsa mondaton. Belecsöppentett egy csöppet a szájába

abból a folyadékból, majd pár másodpercig mozgatta az ajkait.– Igen – értett egyet velem. – Windows h-r-r-r.Én sem csodálkoztam, amint ezt meghallottam: a programozó az utálatát oly módon fejezte

ki az egyik program iránt, hogy a nevét, az XP-t oroszul ejtette ki: HR, amiből halk horkanásszületett.

– Mit láttam? – kérdeztem. – Mi volt ez?– Az első kóstolásod volt. A lehető leglájtosabb formában. Ha tiszta preparátumot kapsz,

elfelejtetted volna, ki is vagy valójában. És sokkal hosszabb ideig tartott volna. Mivel nem

vagy hozzászokva, lelki traumát is okozhatott volna. De ilyen élesen csak kezdetbenérezheted. Aztán majd hozzászoksz... Nos, hát gratulálok. Most már közénk tartozol.Majdnem közénk tartozol.

– Elnézést – szóltam közbe –, maga kicsoda? Mitrász elnevette magát.– Először is javaslom, térjünk át a tegezésre.– Rendben. Szóval, Mitrász, te ki vagy?– Az idősebb társad vagyok. Igaz, nem sokkal vagyok nálad idősebb. Ugyanolyan lény,

mint te vagy. Remélem, barátok leszünk.– Ha már egyszer úgyis barátoknak kell lennünk – szóltam –, kérhetek tőled előlegben egy

baráti szívességet?Mitrász elmosolyodott.– Hát persze.– Nem oldoznál el végre ettől a bordásfaltól? Vécére kellene mennem.– Ó, hogyne – felelte Mitrász. – Bocsáss meg, de meg kellett róla győződnöm, hogy

minden normálisan zajlott-e le.Amikor a zsinegek a földre estek, megpróbáltam tenni egy lépést előre – és el is zuhantam

volna, ha Mitrász el nem kap.– Óvatosan – mondta aztán –, lehet egy kis gond az egyensúlyérzékeddel. El kell telnie

néhány hétnek, amíg a nyelv teljesen beépül... Tudsz járni? Vagy segítsek?– Tudok – feleltem. – Hol a vécé?– A folyosón balra. A konyha mellett.

A vécé, amely ugyanolyan stílusú volt, mint a lakás egésze, gótikus szanitermúzeumrahasonlított. Leültem egy közepén lyukas, fekete gnosztikus trónra emlékeztető valamire, ésmegpróbáltam összeszedni a gondolataim. De nem sikerült: a gondolataim sehogy se akartakegymáshoz illeszkedni. Egyáltalán, eltűntek valahová. Nem éreztem sem félelmet, semizgatottságot, még csak nem is aggódtam, hogy mi lesz ezután.

Amikor kijöttem a vécéből, rájöttem, hogy senki sem őriz. A folyosón nem volt senki. Akonyhában sem. A hátsó bejárat ajtaja, amelyen bejöttem, alig néhány lépésnyire, akonyhában volt. De nem gondoltam szökésre – és ez volt a legfurcsább. Tudtam, hogymindjárt visszamegyek a szobába, és folytatom a beszélgetést Mitrásszal.

„Miért nem akarok elmenekülni?” – kérdeztem magamtól.Valahonnan tudtam, hogy ezt nem szabad megtennem. Megpróbáltam kitalálni, honnan –

és valami egészen furcsa dolgot fedeztem fel. Az agyamban mintha csak kialakult volna anehézkedés központja, megjelent benne valami fekete golyó, olyan megingathatatlanul stabil,



hogy a léleknek, miután felszerelkezett vele, már semmi sem veszélyeztette az egyensúlyát.Éppen ebben a központban zajlott most minden cselekvési lehetőség értékelése, és elehetőségek vagy elfogadtattak, vagy elutasíttattak. A szökés gondolata is ezen a mérlegenméretett meg, és találtatott könnyűnek.

A golyó azt akarta, hogy visszamenjek. És mivel a golyó ezt akarta, ezt akartam én is. A

golyó nem közölte velem, mit akar. Inkább csak a döntés megfelelő irányába gurult – és veleegyütt arra gurultam én is. „Hát ezért engedett ki Mitrász a szobából – jöttem rá végre. –Tudta, hogy nem fogok megszökni.” Megpróbáltam kitalálni, honnan tudta mindezt Mitrász.Nyilván neki is volt egy ugyanilyen golyója odabent.

– Ez meg micsoda? – kérdeztem tőle, amikor visszamentem.– Mire gondolsz?– Mintha valami belső mag lenne bennem. És minden, amire gondolok, mintha átmenne

rajta. Mintha... elvesztettem volna a lelkemet.– Elvesztetted a lelkedet? – kérdezett vissza Mitrász. – És mire kellene az neked?Az arcomon nyilván zavar látszott, mert Mitrász elnevette magát.– A lélek te vagy, vagy nem te vagy? – kérdezte.

– Milyen értelemben?– Konkrét értelemben. Mit nevezel léleknek: magadat, vagy valami mást?– Valószínűleg magamat... Vagy nem is, inkább valami mást...– Próbáljunk meg logikusan gondolkodni. Ha a lélek nem te vagy, hanem valami más,

akkor miért kellene izgulnod miatta? Ha viszont te vagy, akkor hogyan veszíthetted el, ha temagad itt vagy?

– Igen, okoskodni azt tudsz, látom – mondtam.– Majd téged is megtanítunk rá. De én tudom, miért heveskedsz.– Na miért?– A kultúrsokk miatt. Az emberi mitológiában úgy tartják, hogy az, aki vámpír lesz,

elveszíti a lelkét. De ez badarság. Ez pontosan ugyanaz, mintha azt mondanák, hogy a csónakelveszíti a lelkét, amikor motort szerelnek rá. Semmit sem vesztettél el. Inkább szert tettélvalamire. De olyan sok mindenre tettél szert, hogy mindaz, amit eddig ismertél, teljesensemmivé zsugorodott. Innen a veszteségérzet.

Leültem a díványra, ahol nemrég még az álarcos holtteste hevert. Én valószínűlegrettenetesnek tartottam volna ezen a helyen ülni, de bensőmben a nehéz, fekete golyónakmindegy volt.

– Nincsen veszteségérzetem – mondtam. – Még az az érzés sincs meg bennem, hogy én –én vagyok.

– Pontosan így van – felelte Mitrász. – Te most valaki más vagy. Amit pedig magnakérzel, az nem más, mint a nyelv. Korábban Brahmában élt. Most pedig benned él tovább.

– Igen, emlékszem, Brahma azt mondta, hogy a nyelv átjön belém...– Csak nehogy azt gondold, kérlek, hogy ez Brahma nyelve. Brahma volt a nyelv teste,nem pedig fordítva.

– De hát akkor kié ez a nyelv?– Nem lehet azt mondani, hogy valakié. A nyelv önmagáé. A vámpír személyisége fejre és

nyelvre tagolódik. A fej a vámpír emberi aspektusa. A társadalmi személyisége mindencókmókjával és piszkával együtt. A nyelv viszont a személyiség másik, a fontosabbikközpontja. Ő tesz téged vámpírrá.

– De hát mi a csuda ez a nyelv?– Egy másik élőlény. Egy felsőbbrendű lény. A nyelv halhatatlan, és egyik vámpírról a

másikra hagyományozódik – pontosabban átnyergel egyik emberről a másikra, mint a lovas.

De csak az emberi testtel szimbiózisban létezhet. így, nézd csak!Mitrász a lóháton ugrató Napóleonra mutatott. Napóleon olyan volt, mint egy pingvin, és



ha az ember akarta, a képen cirkuszi mutatványt láthatott: tűzijáték közepette pingvinlovagol...

– Én nem a testemmel érzem a nyelvet – mondtam –, hanem valahogy másként.– Pontosan így van. A trükk az egészben az, hogy a nyelv tudata összeolvad az ember

tudatával, amelybe beköltözik. Én az imént a vámpírt a lovashoz hasonlítottam, de pontosabb

megfeleltetés lett volna a kentaur. Néhányan azt állítják, hogy a nyelv maga alá rendeli azemberi értelmet. Pontosabb lenne azonban azt mondani, hogy a nyelv felemeli az emberiértelmet a saját szintjére.

– Hogy felemeli? – kérdeztem vissza. – Éppen ellenkezőleg, inkább olyan érzésem van,mintha valami gödörbe estem volna. Ha ez a valami fent van, akkor miért érzem most ezt a...sötétséget?

Mitrász hümmögött.– Sötét van a föld alatt is, meg magasan az égben is. Tudom, mit érzel most. Nehéz

időszak ez neked is, a nyelvnek is. Úgy mondanám, ez a második születés. A te esetedbenátvitt értelemben, a nyelv esetében a lehető legkonkrétabban. A nyelv számára ez egy újinkarnáció, mivel az összes emberi emlék és tapasztalat, amit a vámpír felhalmozott, odavész,

amikor a nyelv új testbe költözik. Te tiszta lap vagy. Egy újonnan született vámpír, akinektanulni, tanulni, tanulni kell.

– Mit?– Rövid idő alatt magas műveltséggel rendelkező, kifinomult személyiséggé kell válnod.

Aki mind intellektuális, mind fizikai képességeiben jelentősen felülmúlja az emberektöbbségét.

– És hogyan érhetem ezt el rövid időn belül?– Megvannak rá a hatékony és gyors módszereink. A legfontosabbra azonban a nyelv fog

megtanítani. Egy idő után nem fogod úgy érezni, hogy a nyelv valami idegen test. Egységesegésszé olvadtok össze.

– Hogyhogy, a nyelv talán kirágja az agy egy bizonyos részét?– Nem – mondta Mitrász. – Elfoglalja a mandulák helyét, és kapcsolatba lép a frontális

lebennyel. Gyakorlatilag kap egy kiegészítő részt az agyad.– És attól én még önmagam maradok?– Mármint milyen értelemben?– Hát, hogy nem leszek hirtelen valaki más?– Bármilyen esetben úgy van, hogy a holnapi éned már nem ugyanaz lesz, mint a mai.

Hogy a holnaputániról ne is beszéljünk. Ha pedig valaminek így is, úgy is be kellkövetkeznie, akkor legalább legyen valami haszna is. Nem így van?

Felálltam a díványról, és tettem néhány lépést a lakásban. Minden lépés nehezemre esett,és ez zavart a gondolkodásban. Éreztem, hogy Mitrász egy kicsit csúsztat a beszélgetés során,

vagy egész egyszerű

en csak ugrat. A jelenlegi állapotomban azonban képtelen voltam vitábaszállni vele.– És most mit tegyek? – kérdeztem. – Menjek haza?Mitrász a fejét rázta.– Semmiképpen sem. Itt fogsz lakni ebben a lakásban. Az elhunyt személyes holmijait már

elvitték. Minden, ami itt maradt, a te örökséged. Foglald el magad.– Mivel?– Tanárok fognak járni hozzád. Próbálj hozzászokni az új minőségedhez. Meg az új

nevedhez.– Miféle új nevemhez?Mitrász megfogta a vállamat, és arccal a tükör felé fordított. Rettenetesen néztem ki.

Mitrász a homlokomra mutatott. Megszáradt, barnás színű írást pillantottam meg rajta, éseszembe jutott, hogy Brahma a halála előtt vérrel felírt valamit a homlokomra.



– A-M-A-Q – olvastam egyesével a betűket –, nem is, inkább A-M-A-O...– Ráma – javított ki Mitrász. – A vámpírok, ősi szokás szerint, istenek nevét viselik. De

minden isten másféle. Gondolkodj el a neved értelmén. Olyan lámpás ez, amely világítanifogja előtted az utat.

Elhallgatott, láthatóan valamilyen kérdésre várt. De kérdésem nem volt.

– Így szokás beszélni erről, mármint hogy olyan, mint egy lámpás – magyarázta Mitrász. -Ez is hagyomány. De őszintén szólva lámpás nélkül sem fogsz eltévedni. Mert a vámpírokelőtt egyetlen út áll. És csak egy irányban lehet rajta haladni, akár lámpással, akár anélkül.

És elnevette magát.– Most mennem kell – mondta aztán. – Találkozunk a nagy bűnbeesés alkalmával.Azt gondoltam, Mitrász tréfál.– Az meg micsoda?– Ez olyan vizsgaféle, hogy elnyerd a jogot a vámpírlétre.– Nem vagyok túl jó vizsgázó – mondtam erre. – Meg szoktam bukni a vizsgákon.– Sose okold magad olyasmiért, amiben a rendszer a hibás. Nagyon jó kis fogalmazást

írtál, őszintét, friss szemléletűt. Sőt még azt is mutatja, hogy van irodalmi tehetséged.

Egyszerűen csak más csigákat vártak a Fudzsi tetejére.– Te megharaptál engem?Bólintott, zsebre dugta a kezét, és elővett belőle egy keskeny, cigaretta vastagságú

üvegcsövet, amely mindkét végén műanyag dugasszal volt bedugva. Néhány cseppnyi vérvolt benne.

– Ez a te személyi aktád. A többiek is meg fognak ismerkedni vele. Az idősebb társaink is.És kifejezően valahová felfelé nézett.– Most pedig a hétköznapi élet kérdéseiről. A szekreterben találsz pénzt, arra szükséged

lehet. Ennivalót a lenti étteremből hoznak fel neked. A bejárónő hetente kétszer fog takarítani.Ha szükséged lesz valamire, vedd meg.

– Hová mehetnék ilyen pofával? – kérdeztem, és fejemmel a tükörképem felé biccentettem.– Ez hamarosan elmúlik. Én pedig intézkedem, hogy idehozzanak neked mindent, ami

kell. Ruhát és cipőt.– Mondjam a méretet?– Nem szükséges – válaszolta Mitrász, és cuppantott a nyelvével. – Tudom.



ENLILGyermekkoromban gyakran vágytam valami csodára. Valószínűleg nem vetettem volna

meg, ha lebegő tibeti jógivá válok, mint Milarepa, vagy egy varázsló tanítványává, mintCarlos Castaneda vagy Harry Potter. Egyszerűbb sorssal is megelégedtem volna: hogy hősűrhajós legyek, aki új bolygót fedez fel, vagy hogy megírjam az egyik olyan nagy regényt,amely megrengeti az emberek szívét, a kritikusokat pedig fogcsikorgatásra készteti, meg arra,hogy odúik mélyéből szarral dobálózzanak.

De hogy vámpír legyen belőlem... Hogy vért szopjak...Éjszaka lázálmok gyötörtek. Almomban láttam az ismerőseimet, akik elsiratták

nyomorúságomat, és bocsánatomat kérték, hogy nem tudtak segíteni. Hajnaltájt anyám ismegjelent. Szomorú volt és kedves – rég nem láttam már ilyennek az életben. Miközben aStorkwinckel bárók címerével kivarrott zsebkendő jét a szeméhez nyomkodta, azt suttogta:

– Romocska, a lelkem az ágyad fölött őrizte az álmodat. De pillanatragasztóvalodaragasztottál a falhoz, így nem tudtam segíteni neked!

Nem tudtam, mit feleljek, de segítségemre sietett a nyelv, amely velem együtt figyelmesenszemlélte ezeket az álmokat (úgy tetszett, ő nem nagyon tett különbséget álom és valóságközött).

– Elnézést, de maga nem az ő anyja – mondta a nyelv az én hangomon. – Az ő anyja aztmondta volna, hogy ő ezzel a ragasztóval szipózik.

Aztán felébredtem.Egy aranybarna, hímzett baldachinos, hatalmas ágyban feküdtem. Ugyanilyen aranybarna

függöny takarta el az ablakot is; a berendezés olyan volt, amit gótikusnak szokás mondani. Azágy melletti éjjeliszekrényen a múlt század ötvenes éveit idéző stílusban készült feketeebonittelefon állt.

Felkeltem, és kivánszorogtam a fürdőbe.

Amint megláttam magam a tükörben, hátrahőköltem. Szemem körül a fél arcomat olyanfeketés-lilás foltok borították, amilyenek agyrázkódás után ütköznek ki. Ezek a foltok tegnapmég nem voltak. Rettenetesen néztek ki. De minden más egészen rendben lévőnek látszott. Avért még tegnap este lemostam; az állam alatt, a nyakamon már csak egy kis fekete, beszáradtlyuk maradt, olyan, mintha szög nyoma lett volna. Már nem vérzett és nem fájt – sőt szintehihetetlen volt, hogy ekkorka kis lyuk olyan rettenetes fájdalmat tudott okozni.

A szám olyan volt, mint régen, kivéve azt, hogy felpüffedt szájpadlásomon sűrű,narancsszínű lepedék jelent meg. Az a terület, ahol ez kiütközött, enyhén zsibbadt. A kihullottszemfogaim helyén tátongó lyukak iszonyatosan viszkettek, és a fekete sebhelyben már látnilehetett az új fogak cukorfehér kezdeményeit: hihetetlenül gyorsan nőttek.

Az a belső mag már egyáltalán nem zavart, habár nem tűnt el sehová. Egyetlen éjszaka

alatt szinte teljesen hozzászoktam. Egykedvűséget, elidegenedettségét éreztem, minthamindez nem is velem történt volna meg, hanem valaki mással, akit valahonnan a negyedikdimenzióból figyeltek. Az eseményeknek ez kellemes bizonytalanságot adott, és a korábbanismeretlen szabadság zálogának tetszett – ahhoz azonban túlságosan gyenge voltam még,semhogy önelemzésbe kezdjek.

Miután lezuhanyoztam, körbejártam a lakást. Elképesztő méretei voltak, lenyűgözöttkomor fényűzésével. A hálószobán és a katalógustermen kívül volt még benne egyvetítőterem, falain egész álarcgyű jteménnyel (voltak ott velencei, afrikai, kínai megszámomra meghatározhatatlan eredetű álarcok is) és egy nappaliszerű valami, kandallóval éskarszékekkel, ahol a legkitüntetettebb helyen egy mahagónidobozos, régiségszámba menő rádiókészülék állt.

Volt még egy olyan szoba is, amelynek rendeltetésére nem bírtam rájönni: nem is szobavolt ez, inkább valami hatalmas kamra, amelynek padlóján vastag, puha párnák hevertek. A



fala fekete bársonnyal volt bevonva, rajta csillagok, bolygók és a Nap (minden égitestnekkifürkészhetetlen, komor emberi arca volt). A kamra közepén olyan szerkezetet helyeztek el,amely hatalmas ezüstkengyelre emlékeztetett: egy keresztrúd hozzá volt erősítve egymeghajlított fémrúdhoz, amelyet a mennyezetről lógó láncra akasztottak. A falból kiállt egyfémkar, amelyet ha elfordítottak, lejjebb vagy feljebb lehetett vinni a rudat a párnák fölött.

Hogy mire való egy ilyen szerkezet, elképzelni sem tudtam. Hacsak arra nem, hogy ellehessen itt helyezni egy hatalmas papagájt, amely szereti a magányt... Voltak még a kamrafalán mindenféle, fehér színű, kis dobozok, amelyek riasztóberendezések foglalatairahasonlítottak.

A kartotékterem, ahol Brahma f őbe lőtte magát, legalább valamelyest ismerős volt már.Elég sok időt eltöltöttem már itt, ezért úgy éreztem, jogom van alaposabban is megvizsgálni.

Úgy tűnt, ez az előző tulajdonos dolgozószobája volt, habár nehéz lett volna megmondani,miben is állhatott a munkája. Találomra kihúztam a kartoték néhány fiókját, és műanyagkémcsőtárolókat találtam bennük, azokban pedig fekete gumidugaszokkal bedugaszoltkémcsöveket. Mindegyik két-három köbcenti áttetsző folyadékot tartalmazott.

Rájöttem, mi lehet ez. (Mitrász hasonló kémcsőből adta nekem a Windows XP-HR

preparátumot.) Alighanem ez valami vámpírkönyvtár.A kémcsöveket betű- és számjelzéssel látták el. A kartoték fiókjain szintén volt valami

index: néhány betűből és számból álló kombináció. A könyvtárhoz nyilván kellett tartozniaegy katalógusnak is.

A falon két, meztelen nőt ábrázoló kép lógott. Az elsőn egy karszékben tizenkét év körülimeztelen kislány ült. Bizonyos mértékig elcsúfította az a különös megoldás, hogy a fejehelyén a már nem éppen fiatal, kopasz Nabokov feje ült; a nyaka körül sejthető varratot egyszigorú nagypolgári stílusú, pöttyös csokornyakkendő takarta el. A kép címe Lolita volt.

A másik kép egy hasonló kislányt ábrázolt, csak ennek nagyon fehér volt a bőre,mellbimbója pedig egyáltalán nem volt. Ezen a képen Nabokov arca már nagyon öregnek éspetyhüdtnek látszott, a varratot álcázó csokornyakkendő pedig képtelenül nagy és tarka volt,üstökösök, kakasok meg földrajzi szimbólumok tarkították. Ennek a képnek Ada volt a címe.

A gyermektestek néhány fizikai jellemző je különbözött ugyan egymástól, de a kislányokranézni kellemetlen, sőt félelmetes volt amiatt, hogy a két Nabokov szemei figyelmesen ésundorral fürkészték a nézőt; ezt a hatást egyébként az ismeretlen szerzőnek mesterien sikerültelérnie.

Hirtelen úgy éreztem, mintha a nyakamat lágy szellő érintette volna meg.– Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov mint akarat és képzet – szólalt meg a hátam mögött

egy öblös basszus.Ijedten hátrafordultam. Egy méterre tőlem köpcös férfi állt fekete zakóban, melyet egy

sötét színű búvárruhára húzott fel. Szemét tükröződő fekete szemüveg takarta. Ránézésre úgy

ötvenhatvan éves lehetett; sű

rű szemöldöke, horgas orra és magas, kopasz homloka volt.– Érted, mit akart kifejezni a művész? – kérdezte.

Tagadólag megráztam a fejem.– Nabokov Lolita és Ada című regényei a „Vlagyimir velünk van” háromszemélyes ágy

variációi. Ez az értelme.Előbb megnéztem Lolitát, aztán Adat, és észrevettem, hogy ez utóbbinak a tejfehér bőrét

alaposan kidekorálták a legyek.– Lolita? – kérdeztem vissza. – Ez a LOL-ból származik?– Nem értem – mondta az ismeretlen.– „Laughed out loud” – magyaráztam. – Ez egy internetes kifejezés. „Elröhögtem

magam.” Vagyis Lolita nem más, mint egy nagyon vidám kislány.

– Hát igen – sóhajtott fel az ismeretlen –, más idők, más kultúra. Időnként az ember valamimúzeumi tárgynak érzi magát... Olvastad Nabokovot?



– Olvastam hát – hazudtam.– Na és hogy tetszett?– Egy szürke kanca rémálma – mondtam magabiztosan.Ilyen értékeléssel nem hozhatja magát idétlen helyzetbe az ember, ezt már régóta tudtam.– Ó, ez tízes találat – mondta az ismeretlen, és elmosolyodott. – Az éjszakai lázálom

angolul „night mare”, vagyis „éjjeli kanca”. Vlagyimir Vlagyimirovics valahol említi is ezt.De miért éppen szürke? Á-á-á! Értem már, értem már... A legszörnyűségesebb lázálom azálmatlanság... Álmatlanság, a pillantásod szomorú és félelmetes... Insomnia, your stare is dulland ashen... Hamuszínű, ősz, szürke...

Eszembe jutott, hogy a hátsó bejárati ajtó egész idő alatt nyitva állt. Úgy látszik, betévedtrajta a lakásba egy őrült.

– Az egész orosz történelem – folytatta az ismeretlen – belezuhan ennek az éjszakailázálomnak a szakadékába... És a legfontosabb a lázálomból a megtestesüléséig tartó átmenetpillanatnyisága. Szürke táltos... Minden ennek a szürke kancának a lázálmával kezdődött – éstessék, már ott is volt Bugyonnij a krími hegyoldalban. És suhant a lovaglópálca, és hullottaka bogáncsfejek...

Az ismeretlen valahová a távolba meredt. Talán mégsem őrült, gondoltam.– Nem értettem pontosan – kérdeztem udvariasan –, hogy Nabokov regényei miért is

lennének háromszemélyes ágyak?– Azért, mert könyveiben a szeretők között mindig ott fekszik ő maga is. És rendre

megereszt valami megjegyzést, amivel magára akarja vonni a figyelmet. Ami persze nemnagyon gáláns dolog az olvasóval szemben, hacsak az nem gerontofil... Tudod, melyik akedvenc erotikus könyvem?

Meghökkentett az ismeretlen erőszakossága.– Nem – válaszoltam.– A Nemtudomka a Holdon. Szinte szó sem esik benne erotikáról. Éppen ezért a

Nemtudomka a huszadik század legerotikusabb könyve. Csak olvasod, és elképzeled, mitcsinálhattak azok a pöttömök ott a rakétában az alatt a hosszú idő alatt, amíg a Holdra értek...

Nem, gondoltam, ez tényleg nem őrült. Éppen ellenkezőleg, nagyon is okos ember.– Igen – mondtam –, én is gondolkodtam ezen, amikor kicsi voltam. De kicsoda maga?– Enlil Maratovicsnak hívnak.– Megijesztett. Papírszalvétát nyújtott felém.– Nedves a nyakad. Törüld meg.Semmit sem éreztem, de azt tettem, amit mondott. A szalvétán ott maradt két, egykopej-

kás nagyságú vérfolt. Azonnal megértettem, miért kezdett el a pöttömökről beszélni.– Maga is... Igen?– Más nem jár itt.

– Kicsoda maga?– Az emberek világában valami f őnöknek tartanának – felelte Enlil Maratovics. – Avámpírok azonban egyszerűen csak koordinátornak neveznek.

– Értem – mondtam –, mert én már valami őrültnek hittem. Álmatlanság, Nabokov aHoldon. .. Magának ez a módszere, hogy így terelje el a figyelmet? Hogy ne vegyék észre aharapást?

Enlil Maratovics kényszeredetten elmosolyodott.– Hogy érzed magad?– Megvagyok.– Őszintén szólva, nem túl fényesen nézel ki. De ez már csak így van ilyenkor. Hoztam

neked kenőcsöt, kend be vele éjszakára a kék foltjaidat. Reggelre mind eltűnik. És hoztam

még kalciumtablettát is: vegyél be belőle napi tizenötöt. A fogaid miatt.– Köszönöm.



– Látom – szólt újra Enlil Maratovics –, nem különösebben örülsz annak, ami történtveled. Ne hazudj, nem kell. Pontosan tudom. De így normális. Sőt, nagyszerű. Ez azt jelenti,hogy jó ember vagy.

– Mert a vámpírnak jó embernek kell lennie? Enlil Maratovics szemöldöke felcsúszott ahomlokára.

– Hát persze! – mondta. – Hogy is lenne másként?– De hiszen... – kezdtem el, de nem fejeztem be.Azt akartam mondani, hogy ahhoz egyáltalán nem kell jó embernek lenni, hogy valaki a

más vérét szívja, éppen ellenkezőleg – de aztán úgy gondoltam, ez udvariatlanul hangzana.– Rama – szólt Enlil Maratovics –, te egyszerűen nem érted, kik is vagyunk mi valójában.

Mindaz, amit a vámpírokról tudsz, hamis. Mindjárt mutatok neked valamit. Gyere utánam.Elindultam utána, és bejutottunk abba a szobába, amelyikben a kandalló állt meg a

karszékek. Enlil Maratovics közelebb ment a kandallóhoz, és rámutatott a fölötte lógó fekete-fehér fényképre, amely egy denevért ábrázolt. A felvételt egészen közelről készítették. Abőregérnek fekete gyöngyszeme volt, elálló kutyafüle és ráncos orra, olyasféle, mint adisznóé. Egy malac és egy kutya keverékére hasonlított.

– Mi ez? – kérdeztem.– Ez a Desmondus Rotundus. A vérszopó denevér. Amerikában, az Egyenlítő mindkét

oldalán fordul elő. Nagy testű emlősök vörös folyadékával táplálkozik. Régi barlangokban,nagy családokban él.

– És miért mutatta meg nekem?Enlil Maratovics leült az egyik karosszékbe, és intett, hogy foglaljak helyet vele szemben.– Ha az ember meghallgatja azokat a meséket, amelyeket Közép-Amerikában erről az apró

jószágról mesélnek – mondta Enlil Maratrovics –, azokból az derül ki, hogy nincsszörnyűségesebb lény a világon. Azt fogják mondani neked, hogy ez a denevér nem más, mintpokolfajzat. Hogy képes emberi alakot ölteni csak azért, hogy a sűrűbe csaljon. Hogy az ilyendenevércsapatok képesek halálra marni az erdőben eltévedt embereket. Meg még egy csomóhasonló ostobaságot. Az emberek, ha ráakadnak egy ilyen denevérbarlangra, kifüstölik. Vagyegyszerűen fölrobbantják dinamittal...

Enlil Maratovics úgy nézett rám, mintha válaszképpen mondanom kellett volna valamit.De nem tudtam, hogy mit.

– Az emberek valami érthetetlen okból a jó és a fény hordozóinak tartják magukat –folytatta Enlil Maratovics. – A vámpírokat pedig a gonosz sötétség szülötteinek. Ha azonban atényekre támaszkodunk... Próbálj akár egyetlen olyan okot is mondani, ami miatt az emberek

jobbak lennének ezeknél a vérszopó denevéreknél.– Talán attól jobbak az emberek – mondtam –, hogy segítik egymást.– Az emberek ezt meglehetősen ritkán teszik. A vérszopó denevérek viszont állandóan

segítenek egymásnak. Megosztják egymás között az élelmet, amit hazavisznek. Hát még?Más nem jutott az eszembe.– Az ember – folytatta Enlil Maratovics – a legfélelmetesebb és legértelmetlenebb gyilkos

az egész Földön. A környezetében élő lények közül jót egyikkel se tesz. Rosszat viszont...Nem kell felsorolnom, ugye?

Tagadón megráztam a fejemet.– Ez az aprócska jószág viszont, amelyet az ember a saját titkos félelmeinek emblémájául

választott, senkinek sem okozza a halálát. Még csak komolyabb bajt sem idéz elő. Mellső ollócskáival gondosan felmetszi a bőrt, és megissza a maga két köbcentijét, nem többet ésnem kevesebbet. Mi baja eshetne ettől, mondjuk, egy bikának vagy egy lónak? Vagy éppenegy embernek? Orvosi szempontból még jó is, ha lecsapolnak belőlük egy kevés vörös

folyadékot. Feljegyeztek például egy olyan esetet, amikor egy vérszopó denevér megmentettegy lázkórban haldokló katolikus szerzetest. De nem jegyeztek fel egyetlen olyan esetet sem –



és Enlil Maratovics okítón felemelte az ujját –, amikor egy katolikus szerzetes mentett volnameg egy lázkórban haldokló denevért...

Ez ellen nehéz lett volna bármit is felhozni.– Jól jegyezd meg, Ráma: az emberek vámpírokról alkotott elképzelései egytől egyig

hamisak. Mi egyáltalán nem azok a gonosz szörnyetegek vagyunk, akiknek beállítanak

bennünket...Rápillantottam a bőregér fényképére. Szőrös kis pofája tényleg nem hatott fenyegetőnek -inkább tetszett okosnak, idegesnek és egy kicsit ijedtnek.

– De hát akkor kik vagyunk valójában? – kérdeztem.– Tudod, mi az a tápláléklánc? Vagy ahogy néha még nevezik, a táplálkozási lánc?– Olyasmi, mint a McDonald's?– Nem egészen. A McDonald's fast-food chain, vagyis gyorsétkeztetési lánc. A food chain,

vagyis a táplálkozási lánc viszont olyan növényeket és állatokat jelent, amelyek a„táplálék – a táplálék fogyasztója” kapcsolatban állnak egymással. Mint a nyúl és a kígyó,vagy mint a tücsök és a béka...

Elmosolyodott, és rám kacsintott.

– ... vagy mint a béka és a francia. Vagy mint a francia és a sírban a féreg. Úgy tartják,hogy az ember ennek a piramisnak a csúcsa, mivel ő meg tud enni bármit, bármikor,bárhogyan és bármilyen mennyiségben. Ezen alapszik az ember önbecsülése. Valójábanazonban a táplálékláncnak van egy magasabb szintje is, amelyről az emberek többségénekmég csak sejtelme sincs. Ezek vagyunk mi, a vámpírok. Mi vagyunk a Földön a legfelsőbbláncszem. Az utolsó előtti.

– És akkor mi az utolsó láncszem?– Az Isten – felelte Enlil Marató vies. Semmit sem válaszoltam, csak belepréseltem magam

a karosszékbe.– A vámpírok nemcsak hogy a tápláléklánc legfelsőbb láncszeme – folytatta Enlil

Maratovics –, hanem a leghumánusabb láncszeme is. Felsőbb morállal rendelkező láncszeme.– Én még mindig azt hiszem – válaszoltam –, hogy másokon élősködni nem feltétlenül jó.– Talán jobb kioltani egy állat életét, és megenni a húsát?Megint nem tudtam, mit feleljek.– Mi a humánusabb – folytatta Enlil Mara-tovics –, megfejni a tehenet, hogy megigyuk a

tejét, vagy leölni, hogy fasírtot csináljunk belőle?– Megfejni humánusabb.– Hát persze. Még Lev Nyikolajevics Tolsztoj gróf is, aki nagy hatással volt a vámpírokra,

egyetértene ezzel. Tudod, Rama, a vámpírok pontosan ezt csinálják. Mi senkit sem ölünkmeg. Még gasztronómiai céllal sem. A vámpír ténykedése még leginkább a tejtermelő állattartásra hasonlít.

Úgy éreztem, hogy egy cseppet ugrat – pontosan úgy, ahogy Mitrász is.– Ezeket a dolgokat nem lehet összehasonlítani – mondtam. – Az emberek direkt tartanaktehenet. Ráadásul mesterségesen tenyésztették ki. A vad természetben ilyen állat nem fordulelő. A vámpírok viszont nem úgy tenyésztették ki az embereket, nem igaz?

– Honnan tudod?– Azt akarja mondani, hogy a vámpírok mesterségesen tenyésztették ki az embert?– Igen – felelte Enlil Maratovics. – Pontosan ezt akarom mondani.Azt gondoltam, viccel. Az arca azonban nagyon is komoly volt.– És hogy csinálták ezt a vámpírok?– Addig úgysem értesz belőle semmit, amíg nem tanulmányoztad a glamourt és a

diskurzust.

– Hogy mit nem tanulmányoztam? Enlil Maratovics elnevette magát.– A glamourt és a diskurzust – ismételte meg. – A vámpírok két legf őbb tudományát.



Látod, még azt sem tudod, mik ezek. És közben ilyen bonyolult témákról akarsz beszélni. Hameglesz a megfelelő képzettséged, én magam fogom elmesélni neked ennek a teremtésnek atörténetét, meg azt, miként használják ki a vámpírok az emberi tartalékokat. Mostfölöslegesen töltjük ezzel az időt.

– És mikor fogom elkezdeni tanulmányozni a glamourt és a diskurzust?

– Holnaptól. Az órákat a két legjobb szakemberünk, Baldr és Jehova fogják tartani. Reggel jönnek hozzád, úgyhogy feküdj le időben. Van még kérdésed?Elgondolkodtam.– Maga azt állítja, hogy a vámpírok tenyésztették ki az embert. Akkor miért tartják az

emberek a vámpírokat gonosz szörnyetegeknek?– Ez elfedi a dolgok valódi állását. Másfelől így vidámabb a dolog.– De hiszen emberszabású lények már több millió éve élnek a Földön. Maga az ember

pedig több százezer éve. Hogy tudhatták akkor a vámpírok az embert kitenyészteni?– A vámpírok mérhetetlenül hosszú ideig élnek a Földön. És távolról sem csupán az

emberek szolgálnak nekik táplálékul. De, ismétlem, erről korai még beszélnünk. Van mégvalami kérdésed?

– Van – mondtam. – De lehet, hogy megint azt fogja válaszolni, hogy korai erről mégbeszélni.

– Próbáld ki.– Mondja, milyen módszerrel tudja a vámpír egy másik ember gondolatait olvasni?

Amikor szopja a vérét?Enlil Maratovics összeráncolta a homlokát.– „Amikor szopja a vérét” – ismételte meg. – Pfuj. Jegyezd meg, Ráma, mi így nem

beszélünk. Az még csak hagyján, hogy vulgáris, de néhány vámpír érzelmeit sértheti is.Velem rendben, beszélhetsz így. Én magam is tudok pár szaftosabb kifejezést. Másokazonban – és fejével valahová oldalirányba intett – nem bocsátják meg.

– Miért, hogyan mondják ezt a vámpírok?– A vámpírok azt mondják: „a kóstolás ideje alatt”.– Rendben. Tehát akkor hogyan tudja a vámpír egy másik ember gondolatait olvasni a

kóstolás ideje alatt?– A gyakorlati oldala érdekel?– Ezt a módszert már ismerem – mondtam. – A tudományos magyarázatára vagyok

kíváncsi.Enlil Maratovics felsóhajtott.– Tudod, Ráma, minden magyarázat a meglévő elképzelések kombinálása. Ha tudományos

magyarázatról van szó, akkor az azoktól az elképzelésektől függ, amelyek a tudománybanléteznek. A középkorban például úgy vélték, hogy a pestis az emberi test pórusain keresztül

terjed. Éppen ezért megelőzési szempontok miatt megtiltották az embereknek, hogygőzfürdőbe járjanak, ahol a pórusok kitágulnak. Manapság viszont a tudomány úgy tartja,

hogy a pestist a bolhák terjesztik, ezért a megelőzés érdekében azt javasolják az embereknek,hogy amilyen gyakran csak tudnak, járjanak gőzfürdőbe. Ha változnak az elképzelések,változik a verdikt is. Érted?

Rábólintottam.– Szóval – folytatta –, a modern tudománynak nincsenek afféle elképzelései, amelyek

lehetővé tennék, hogy rájuk hagyatkozva megválaszoljuk a kérdésedet. Mindezt csak egyolyan másik területről vett példán tudom elmagyarázni neked, amelyet már ismersz...Eligazodsz valamennyire a számítógépek világában?

– Valamennyire – feleltem szerényen.

– Eligazodsz, méghozzá nem is rosszul, láttam. Emlékezz csak vissza, mennyireigyekezett a Microsoft, hogy kiszorítsa a piacról a Netscape Internet-böngészőt.



Jó érzéssel töltött el, hogy megcsillogtathatom ebbéli műveltségemet.– Abban az időben még senki sem tudta, milyen irányban fognak fejlődni a számítógépek

– mondtam. – A fejlődésnek két iránya volt. Az egyik szerint a felhasználó minden személyesinformációja egy hard-discen tárolódik. A másik szerint a számítógép a hálózattal valókapcsolattartást szolgáló egyszerű szerkezet, és az információ a hálózaton tárolódik. A

felhasználó felmegy a hálózatra, megadja a jelszavát, és elérheti a saját tárolóegységét. Ha eza koncepció győzött volna, akkor a piacon nem a Microsoft, hanem a Netscape került volnamonopolhelyzetbe.

– Ez az! – mondta Enlil Maratovics. – Pontosan így van. Én magam semmiképp semtudtam volna ilyen világosan elmagyarázni. Akkor most képzeld el, hogy az emberi agy egyolyan számítógép, amelyikről senki nem tud semmit. A tudósok ma úgy tartják, hogy olyan,mint egy hard-disc, amelyre rá van írva mindaz, ami az ember számára ismert. De az iselőfordulhat, hogy az agy csupán egy modem a hálózattal fönntartott kapcsolathoz, ahol is azösszes információ tárolódik. El tudod ezt képzelni?

– Tulajdonképpen igen – mondtam. – Teljes mértékig.– Innentől kezdve már minden roppant egyszerű. Amikor a felhasználó felkapcsolódik a

tárhelyére, be kell, hogy vigyen egy jelszót. Ha elszeded valakinek a jelszavát, ugyanúgyhasználhatod a tárhelyét, mint a sajátodat.

– Aha. Értem. Azt akarja ezzel mondani, hogy a jelszó valamiféle információs kód,amelyet a vér tartalmaz?

– Kérlek, ha nem muszáj, ne használd ezt a szót – ráncolta a homlokát Enlil Maratovics. -Szokj le róla még mindjárt itt az elején. Jegyezd meg: írásban ezt a v-vel kezdődő szóthasználhatod annyiszor, ahányszor csak akarod, az rendben van. A beszélt nyelvben azonbanegy vámpír számára ez illetlen és megengedhetetlen.

– És akkor mit mondjak a v-vel kezdődő szó helyett?– Azt, hogy vörös folyadék – mondta Enlil Maratovics.– Vörös folyadék? – kérdeztem vissza. Néhányszor hallottam már ezt a kifejezést.– Amerikanizmus – magyarázta Enlil Maratovics. – Az angolszász vámpírok azt mondják,

hogy red liquid, mi pedig a tükörfordítását használjuk. De hát ez hosszú történet. Atizenkilencedik században azt mondták, hogy fluidum. Aztán ez illetlennek kezdett számítani.Amikor divatba jött az elektromosság, azt kezdték rá mondani, hogy elektrolit, vagyegyszerűen csak hogy elektro. Aztán ez a szó is durvának kezdett hatni, és azt kezdték rámondani, hogy preparátum. Aztán a kilencvenes években meg azt, hogy oldat. Most pedig azt,hogy vörös folyadék. Ostobaság persze az egész, de hát széllel szemben nem lehet...

Enlil Maratovics az órájára nézett.– Van még kérdésed?– Mondja, mi a fene ez az akasztós kamra? – kérdeztem.

– Az nem kamra, hanem hamlet – felelte Enlil Maratovics.– Hamlet? – kérdeztem vissza. – A Shakespeare-féle?– Nem – mondta Enlil Maratovics. – Ez az angol hamlet szóból van, ami azt jelenti,

templom nélküli kis tanya. Hogy úgy mondjam, áldás nélküli menedékhely. A hamlet a mimindenünk. Összefüggésben áll életünk kissé szégyellni való, de nagyon, nagyon elbűvölő aspektusával. De erről majd később.

Felállt a karosszékből.– De most már tényleg mennem kell.Kikísértem az ajtóig.Az ajtóban megfordult, körülményesen meghajolt, a szemembe nézett, és azt mondta:– Örülünk, hogy újra velünk vagy.

– Viszontlátásra – hebegtem. Az ajtó becsukódott mögötte.Rájöttem, hogy utolsó mondata nem nekem szólt. Hanem a nyelvnek.



BALDRA kenőcs, amit Enlil Maratovics hozott, hihetetlenül gyorsan hatott: másnap reggelre a

szemem alatti kék monoklik úgy eltűntek, mintha sminket mostam volna le az arcomról. A kéthiányzó fogamat leszámítva most úgy néztem ki, mint korábban, és ettől jelentőset javult ahangulatom. A fogaim is nőttek rendesen – állandóan vakarni szerettem volna a helyüket.Ezenkívül megszűnt a sipítás a hangomban, és olyan lett, mint régen volt. Miután bevettem azelőírt kalciummennyiséget, úgy döntöttem, felhívom anyámat.

Megkérdezte, talán elvesztem-e valahol. A kedvenc tréfája volt ez, ami különben azt jelentette, hogy éppen konyakozik, és igen kellemes hangulatba került; e kérdés után mindigkövetkezett egy másik, ami így hangzott: „Ugye tudod, hogy előbb-utóbb tényleg elveszel?”

Hagytam, hadd tegye fel ezt a kérdést is, aztán elkezdtem süketelni neki valamit arról,hogy találkoztam az osztálytársaimmal, hogy itt vagyunk egy dácsán, ahol nincs telefon, éshogy ezentúl albérletben fogok lakni, és hamarosan hazaugrom a holmimért. Anyám szárazonfigyelmeztetett, hogy a narkósok nem élnek tovább harminc évnél, és letette a telefont. Acsalád ezzel ki volt pipálva.

Aztán felhívott Mitrász.– Alszol még? – kérdezte.– Nem, már fölkeltem – válaszoltam.– Tetszettél Enlil Maratovicsnak – adta tudtomra Mitrász. – Úgyhogy az első vizsgát, úgy

tetszik, letetted.– Azt mondta, ma jönni fognak hozzám valami tanárok.– Pontosan. Tanulj, és ne gondolj semmi másra. Vámpír csak akkor lehet belőled, ha

magadba szívod mindazt a jót, amit a gondolkodó emberiség megteremtett...Alighogy letettem a telefont, csengettek. Kinéztem a kémlelőn, és megláttam két feketébe

öltözött férfit. Kezükben sötét színű bábatáskát fogtak.– Ki az? – kérdeztem.– Baldr – szólt az egyik hang mélyen és öblösen.– Jehova – tette hozzá a másik vékonyabban és magasabban.Ajtót nyitottam.A küszöbön álló alakok talán a Felderítő Szolgálat kiérdemesült munkatársaira

emlékeztettek: két pirospozsgás, kisportolt pasas, akik jó kis külföldi kocsikon száguldoznak,kellemes lakásuk van valami nyugis környéken, és épp a Moszkva környéki dácsájukramennek piálni meg dominózni. Különben a szemükben megcsillanó fény arra engedettkövetkeztetni, hogy ez a tahó külső egyszerűen csak álca.

Volt ebben a párban valami különös, amit azonnal felfedeztem bennük. De hogy pontosan

mi is ez, csak akkor értettem meg, amikor Baldr és Jehova külön-külön kezdtek el hozzám járni. Egyszerre hasonlítottak is egymásra, meg nem is. Ha együtt láttam őket, igen kevésközös vonást találtam bennük. De ha külön-külön találkoztam velük, gyakranösszetévesztettem őket, annak ellenére, hogy más-más termetűek voltak, és az arcuk semkülönösen hasonlított egymásra.

Baldr a glamour tanára volt. Jehova a diskurzusé. Ε tárgyak teljes kurzusa három hetet tettki. Az elsajátítandó anyag tekintetében a kurzus egyenértékű volt egy teljes egyetemiképzéssel plusz a PhD-fokozat megszerzésével.

El kell ismernem, hogy abban az időben talpraesett, de műveletlen fiatalember voltam, éshibásan értelmeztem egy csomó szó jelentését. Gyakran hallottam ugyan a glamour és adiskurzus fogalmakat, de csak zavaros elképzeléseim voltak a jelentésükről: úgy véltem, a

diskurzus valami gógyis és érthetetlen dolog, a glamour pedig valami flancos és drága. A kétszót ráadásul hasonlónak véltem valami sittes kártyajátékok elnevezéséhez is. Mint kiderült,



ez utóbbi nagyon is közel állt az igazsághoz.Amikor a megismerkedés formalitásain túlestünk, Baldr azt mondta:– A glamour és a diskurzus két olyan művészet, amelyben a vámpírnak előrehaladást kell

mutatnia. Lényegük az álcázás és a kontroll, valamint ezek következményeként a hatalom.Tudod álcázni és kontrollálni magad? Tudsz hatalmat gyakorolni?

Tagadólag megráztam a fejem.– Megtanítunk rá.Baldr és Jehova elhelyezkedett egy-egy széken a szoba egy-egy sarkában. Engem a vörös

díványra ültettek, ugyanarra, amelyiken Brahma f őbe lőtte magát, úgyhogy elég baljósankezdődött a dolog.

– Ma együtt fogunk tanítani téged – kezdte Jehova. – És tudod, hogy miért?– Mert a glamour és a diskurzus valójában egy és ugyanaz – folytatta Baldr.– Igen – értett egyet vele Jehova. – Ez a modern kultúra két tartópillére, amelyek magasan

a fejünk fölött boltívet alkotnak.Elhallgattak, várták a reakciómat.– Nem nagyon értem, miről beszélnek – vallottam be őszintén. – Hogy lehet ez a két dolog

egy és ugyanaz, ha más-más szóval jelölik meg őket?– A szavak csak első pillantásra mások -mondta Jehova. – A glamour skót eredetű szó,

amely varázslást jelent. Ε szó a „grammar” szóból származik, a „grammar” pedig a„grammati-ca” szóra megy vissza. A középkorban ezzel a szóval jelölték meg atudományosság különféle megnyilatkozásait, többek között az okkult praktikákat is, amelyekaz írástudással asszociálódtak. Ez viszont már majdnem ugyanaz, mint a diskurzus.

Kezdett a dolog érdekelni.– És akkor honnan ered a diskurzus szó?– A középkori latinban létezett egy terminus, a „discursus”, aminek jelentése „ide-oda

futás”, „oda-vissza futkosás”. Ha egészen pontosan akarunk utánajárni az eredetének, akkor a„discur-rere” igére megy vissza. A „currere” azt jelenti, „futni”, a „dis” pedig a tagadó előtag.A diskurzus ilyen módon a. futás tiltása.

– A futásé, de honnan?– Ha meg akarod ezt érteni – mondta Baldr –, akkor menjünk szépen sorjában.Lehajolt a bábatáskájához, és kivett belőle valami színes magazint. A közepénél kinyitotta,

és a belső dupla oldalt felém fordította.– Mindaz, amit a képeken látsz, az a glamour. A képek közötti, betűkből álló hasábok

pedig a diskurzus. Érted?Bólintottam.– De meg lehet fogalmazni másként is – mondta Baldr. – Mindaz, amit az ember mond, az

a diskurzus...

– Az pedig, hogy mindeközben hogyan néz ki, a glamour – tette hozzá Jehova.– Ez a magyarázat azonban csak kiindulópontként szolgálhat... – mondta Baldr.– ...mert a valóságban e fogalmak jelentése sokkal szélesebb körű – fejezte be Jehova.Az az érzésem támadt, hogy egy sztereó berendezés előtt ülök, amelynek hangszórói

helyén két hetyke, feketébe öltözött vámpír ül. És kifejezetten valami hatvanas évekbeli pszichedelikus dolgot hallgattam, amikor a rock úttörői előszeretettel osztották meg a hangot,hogy a hallgató teljes egészében átélje a sztereóhatást.

– A glamour a pénzen keresztül kifejezett szex – hallatszott a bal oldali hangszóróból. –Vagy ha akarod, a szexen keresztül kifejezett pénz.

– A diskurzus pedig – csatlakozott a jobb oldali hangszóró – a glamour szublimációja.Tudod, mi az a szublimáció?

Tagadólag megráztam a fejem.– Akkor mondjuk így – folytatta a bal oldali hangszóró –: a diskurzus a nem létező pénzen



keresztül kifejezett nem elegendő szex.– Végső esetben a szexet kivihetjük a glamour-egyenlet zárójelén kívülre – mondta a jobb

oldali hangszóró. – A szexen keresztül kifejezett pénzt úgy is el lehet képzelni, mint olyanpénzt, amely pénzen keresztül kifejezett szexen keresztül fejeződik ki. Ugyanez vonatkozik adiskurzusra is, annyi különbséggel, hogy abban ott van még a látszólagosság is.

– A diskurzus azoknak a tartalmatlan jelentéseknek vibráló játéka, amelyek a glamourbólkeletkeznek, miután az hosszú ideig párlódott a sárga irigység tüzén – mondta a bal oldalihangszóró.

– A glamour pedig – mondta a jobb oldali – azoknak a tárgy nélküli képeknek színjátszó játéka, amelyek a diskurzusból a szexuális gerjedelem tüzén történő párolása soránkeletkeznek.

– A glamour és a diskurzus úgy kapcsolódnak egymásba, mint a jin és a jang – mondta abal oldali.

– A diskurzus keretbe foglalja a glamourt, és valami választékos tokként szolgál a számára– magyarázta a jobb oldali.

– A glamour pedig életerőt lehel a diskurzusba, és nem engedi, hogy kiszáradjon – tette

hozzá a bal oldali.– Fogd fel ezt úgy – mondta a jobb oldali –, hogy a glamour a test diskurzusa...– A diskurzus pedig – felelte rá a bal oldali – a szellem glamourja.– A két fogalom érintkezési pontján keletkezik az egész modern kultúra – mondta a jobb

oldali.– ...amely a glamouros diskurzus és a diskurzív glamour dialektikus egységét képezi –

fejezte be a bal oldali.Baldr és Jehova a glamour és a diskurzus szót úgy ejtették ki, hogy a hangsúlyt az „ú”-ra

helyezték – glamúr, duskúrzus – úgy, ahogyan az öreg szakik szoktak például „pakura”helyett „pakúrá”-t mondani. Ez egyből bizalmat ébresztett bennem tudásuk és tiszteletet atapasztalatuk iránt. Különben minden bizalmam és tiszteletem ellenére hamarosan elaludtam.

Nem ébresztettek fel. Amint később elmagyarázták, alvás közben az anyag négyszertegyorsabban elsajátítható, mert blokkolódnak a másodrangú mentális folyamatok. Mirefelébredtem, jó néhány óra eltelt. Jehova és Baldr fáradtnak, de elégedettnek nézett ki.Egyáltalán nem emlékeztem rá, mi történt közben.

Az ezt követő órák különben egészen más jellegűek voltak.Szinte egyáltalán nem beszéltünk, a tanáraim csak néhanapján diktáltak valamit, amit le

kellett jegyeznem. Minden foglalkozáson kipakolták az asztalra egyforma műanyagkémcsőtartóikat, amelyek kinézetre olyanok voltak, mint a DNS tesztelésére használtberendezések. A kémcsőtartókban rövid kémcsövek sorakoztak, amelyek gumidugókkalvoltak bedugaszolva. Minden kémcsőben volt egy kevéske áttetsző folyadék, a hosszú fekete

dugóra pedig rá volt ragasztva egy papírcsík, felirattal vagy számmal ellátva.Ezek preparátumok voltak.Tanításom metódusa igen egyszerű volt. Minden kémcsőből belecseppentettem két-három

cseppnyit a számba, majd egy áttetsző, keserű folyadékkal, amelyet „fixálónak” neveztek,leöblítettem. Mindennek eredményeként emlékezetemben tömegével villantak fel olyanismeretek, amelyekről korábban nem tudtam – mintha csak valami értelemmel telítődöttészaki fény vagy információs tűzijáték lett volna. Mindez az első kóstolásomra emlékeztetett;a különbség annyi volt, hogy az ismeretek a preparátum hatásának elmúltával is az emlékezetemben maradtak. Ez a fixálónak, ennek az összetett anyagnak volt köszönhető, amelyhatással volt az agy kémiai folyamataira. Hosszan tartó alkalmazása káros az egészségre,éppen ezért a tanulási folyamatnak a lehető legrövidebb ideig kellett tartania.

Azok a preparátumok, amelyeket megkóstoltam, valamiféle koktélok voltak: olyanemberek vörös folyadékából készült, bonyolult összetételű anyagok, akiknek árnya egymásra



rétegződött bennem, illuzórikus kórussá állt össze, amely az éppen adott témáról énekelt. Azismeretek mellett rám zúdultak az emberek személyes életének részletei is, amelyek gyakrankellemetlenek és unalmasak voltak. Semmi érdeklődést nem mutattam a feltárulkozó titkokiránt, éppen ellenkezőleg.

Nem mondanám, hogy úgy sajátítottam el a preparátumokban rejlő ismereteket, mint

ahogyan egy normális egyetemista sajátítja el a tankönyv valamelyik fejezetét vagy az előadásanyagát. A forrás, amelyből táplálkoztam, végtelen tévéműsorra hasonlított, amelyben atananyag szappanoperákkal, családi fotóalbumokkal és vérszegény amatőr pornófelvételekkelfolyt össze. Másfelől, ha jobban megnézzük, bármelyik egyetemista is nagyjából hasonlókörettel nyeli be a hasznos információt, úgyhogy az én tanulásomat minden további nélkülteljes értékűnek tekinthetjük.

A benyelt tudásanyag önmagában persze nem tett okosabbá. Mihelyt gondolkodni kezdtemazonban valamiről, az új információk váratlanul felbukkantak az emlékezetemből, agondolatmenetem megváltozott, és olyan területekre vitt, amilyenekről egy nappal azelőttmég fogalmam se volt. Az efféle tapasztalatot talán az a szovjet dal adja vissza legjobban,amelyet még zsenge gyermekkoromban hallottam (anyám azzal viccelődött, hogy a dal

Brezsnyev Malája Zemlja című memoárjáról szól):

Fölkelek még napkelte elő tt, Bejárom a tágas, nagy mező t,S agyamban oly furcsa zsongás éled:

Mi mással történt, arra emlékezem...

Eleinte rettenetesnek éreztem azt, ami történik. A gyermekkorom óta ismert fogalmak új jelentésüket tárták fel, olyanokat, amelyekről korábban vagy nem tudtam, vagy nemgondoltam rájuk. És mindez hirtelen ment végbe, és azokra a tudatban zajló láncreakciókraemlékeztetett, amikor egy váratlan benyomás feltámaszt az emlékezetben egy elfeledettálmot, amely azonnal minden másnak is különleges jelentést kölcsönöz. Azt már tudtam, hogynagyjából ilyenek a skizofrénia tünetei is. A világ azonban minden nappal érdekesebbé vált,és hamarosan elszállt a félelmem is. Aztán pedig már élvezni is kezdtem mindazt, amitörténik.

Egyszer például taxival mentem a Varsavszkoje sugárúton, és felnézve az egyik ház falára,két medvét láttam, „Egységes Oroszország” felirattal. Hirtelen eszembe jutott, hogy a„medve” ennek az állatnak nem az igazi megnevezése, hanem csak helyettesítő szó, amely azt

jelenti, hogy „az, aki mézet eszik”. Az ősi szlávok azért illették ezzel az elnevezéssel, mertféltek, hogy ha kimondják a valódi nevét, akaratlanul odaidézik vele. Na de mi lehetett ez avalódi név, kérdeztem magamtól, és akkor eszembe jutott a „berloga”, a barlang szó, vagyis

az a hely, ahol... Na igen, ahol a „ber” tartózkodik. Ez pedig majdnem ugyanaz a szó, mintamit a kevéssé babonás angolok vagy németek használnak rá: „bear”, „bar”. Tudatomban egypillanat alatt összekapcsolódott ez a f őnév a megfelelő igével: a „ber” az, aki „berjot”, vagyiselvesz... Mindez olyan gyorsasággal zajlott le bennem, hogy abban a pillanatban, amikor azigazság vakító fénynyel átvilágított a győztes bürokrácia emblémáján, a taxi még mindig afalon látható medvék felé közeledett. Nevetni kezdtem; a taxis, aki úgy vélte, a rádióban szólózene vidított fel, odanyúlt a készülékhez, hogy felhangosítsa...

A legnagyobb probléma, ami kezdetben felmerült, az volt, hogy elvesztettem a szavakközötti tájékozódó képességemet. Amíg a tudatom nem volt képes rendesen fókuszálni, alegmulatságosabb módon tévelyegtem a szavak értelme között. A „szinoptikus” például aszinopszisok írója jelentéssel bírt számomra, a xenofób az lett, aki utálja Kszenia Szobcsakot,

a pátriárka pedig patrióta érzelmű oligarcha. A primadonnából olyan bárkisasszony lett, aki„Príma” cigarettától bűzlik. A legmélyebb értelmű megvilágosodásként azonban a következőt



találja magát: ez éppen olyan logikus, mint belépni az egyeduralkodó pártba. A rossz,amelynek oldalán az ember áll, nem másutt, mint magának az embernek a fejében található.

De ha minden ember titokban a rossz oldalára áll, ami sehol másutt nincs, mint a fejekben,kell-e a rossznak ennél nagyobb győ zelem?”

A rossz és a jó fogalma a vallásba ágyazódott. Az azonban, amit a vallásórákon („a lokális

kultusz” óráin, ahogy Jehova kifejezte magát) megtudtam, őszintén meglepett. Amint az a„Gnózis” kémcsőtartó preparátumaiból következett, amikor a kereszténység még éppen csakkialakult, az ószövetségi istent az új tanításban ördögnek tartották. Később aztán, azidőszámításunk szerinti első századokban azért, hogy a Római Birodalmat és politikaikorrektséget megerősítsék, az Istent és az ördögöt egyetlen imádandó objektummáegyesítették, amely előtt a birodalom alkonyán meg kellett hajolnia az igazhitű patriótának is.Az eredeti szövegeket átválogatták, átírták, és alaposan átszerkesztették az új szellemiség

jegyében, minden mást pedig, amint az lenni szokott, elégettek.Íme, mit írtam ezzel kapcsolatban a füzetembe:„Minden nép (sot minden ember) ki kell hogy dolgozza a maga vallását, ahelyett hogy

azokat a rongyokat hordaná, amelyek mások tetveit ő l hemzsegnek – mellesleg minden

betegség ezek miatt a tetvek miatt van... Azok a népek, amelyek napjainkban felemelked ő benvannak – India, Kína stb. –, csupán a technológiát és a t ő két importálják, a vallásuk viszonthazai gyártmányú. Ε társadalmak bármely tagja biztos lehet abban, hogy a sajátsvábbogaraihoz imádkozik, nem pedig valami késő bbi betoldáshoz, a másoló hibájához vagya fordítás pontatlanságához. Nálunk viszont... A nemzeti világnézet alapjának megtenni olyanszövegek gyű jteményét, amelyekr ő l nem tudni, ki, hol és mikor írta, pontosan ugyanolyan,mintha egy stratégiai fontosságú számítógépre föltelepítenénk a Windous-95 török nyelvű kalózverzióját, upgrade lehet ő ség nélkül, lyukakkal a védelmi rendszerben, hemzsegő vírusokkal, ső t egy ismeretlen buherálótól származó *.dll dinamikus könyvtárral, amelyt ő l azegész rendszer minden két percben lefagy. Az embereknek a szellemiség nyitott struktúrájára,open source-ra van szükségük. A zsidó-keresztények azonban igen ravaszak. Vagyis bárki, akiaz embereknek ilyen struktúrát ajánl, antikrisztusnak minő sül. A távoli jövő be rondítani egyolyan picsából, amely a távoli múltban ragadt – hát, talán ez a zsidó-kereszténységlegmegkapóbb csodája.”

Természetesen e szentenciák némelyike túlságosan is magabiztosnak tetszhet egy újoncvámpírtól. Önigazolásképpen csak annyit mondhatok, hogy az efféle fogalmak és eszmékmindig is rendkívül keveset jelentettek számomra.

A diskurzust könnyedén és gyorsan sajátítottam el, habár mizantróp hangulatba hozott. Aglamour-ral azonban kezdetektől fogva nehézségeim támadtak. Szinte egészen addig apillanatig érthető volt minden, amíg Baldr azt nem mondta:

– Némely szakértők azt állítják, hogy a modern társadalomban nincs ideológia, mivel nincs

világosan kifejtve. Ez azonban tévedés. Az anonim diktatúra ideológiája a glamour.Azonnal valami halálos tompaság kerített hatalmába.– És akkor micsoda az anonim diktatúra gla-mourja?– Ráma – szólt elégedetlenkedve Baldr –, hiszen ezzel kezdtük az első órát. Az anonim

diktatúra glamourja a diskurzus.Baldr és Jehova szavaiból minden simának látszott, azt viszont nehezen fogtam fel, hogyan

lehetnek ezek a félmeztelen, szilikonmellükben briliánsokat viselő macákról készült fotók arezsim ideológiája.

Szerencsére volt egy hatásos módszer arra, hogy tisztázzuk az efféle kérdéseket. Ha nemértettem valamit, amit Baldr mondott, a következő órán megkérdeztem a dologról Jehovát, éskaptam rá egy alternatív magyarázatot. Ha viszont Jehova magyarázatában nem volt valami

világos, akkor megkérdeztem Baldrtol. Ennek eredményeként úgy emelkedtem felfelé, mintaz az alpinista, aki támasztékul a sziklafalban lévő repedéseket használja.



– Miért mondja Baldr, hogy a glamour ideológia? – kérdeztem Jehovától.– Az ideológia olyan láthatatlan cél leírása, amely igazolja a látható eszközöket –

válaszolta Jehova. – A glamourt annyiban lehet ideológiának tartani, amennyiben arra akérdésre válaszol, hogy „minek a nevében történt mindez”.

– Mármint hogy micsoda?

– Fogj egy történelemkönyvet, és olvasd el a fejezetcímeket.Ekkorra már megfelelő mennyiségű koncepciót és terminust nyeltem be ahhoz, hogy abeszélgetést a megfelelő színvonalon folytathassam.

– És akkor hogyan fogalmazhatjuk meg a glamour központi ideologémáját?– Nagyon egyszerűen – mondta Jehova. – Mint átöltözést.– Mint átöltözést?– Csak a szót tág értelemben kell használni. Az átöltözés magában foglalja a Kasirkáról a

Rubljovkára és a Rubljovkáról Londonba való átköltözést, a bőr átoperálását a seggedről azarcodra, a nem megváltoztatását, minden ilyesmit is. Az egész modern diskurzus isátöltözésként foglalható össze – vagy annak a néhány témának újracsomagolásaként,amelyek nyilvános megvitatásra bocsáthatók. Ezért mondjuk azt, hogy a diskurzus a glamour

egyik változata, a glamour pedig a diskurzusé. Érted?– Ez nem valami romantikusan hangzik – mondtam.– De hát mit vártál?– Úgy éreztem, a glamour csodát ígér. Hisz maga mondta, hogy ez a szó eredeti

jelentésében azt jelenti, „varázslat”. Vagy talán nem ezért tartják nagyra?– Igen, a glamour csodát ígér – mondta Jehova. – Csakhogy a csoda ígérete álcázza az

életben meglévő csodálatos dolgok teljes hiányát. Az átöltözés és az álcázás nem pusztatechnikai kérdés, hanem a glamour egyetlen valós tartalma. Meg a diskurzusé is.

– Ez azt jelenti, hogy a glamour semmilyen körülmények között sem vezethet csodához?Jehova gondolkodott egy kicsit.– Tulajdonképpen vezethet.– De hát hol?– Például az irodalomban.Ezt azért furcsállottam: az irodalom a gla-mourtól a lehető legtávolabb eső terület volt,

amit csak el tudtam képzelni. És amennyire tudtam, már hosszú évek óta semmiféle csodanem történt benne.

– A kortárs író – magyarázta Jehova –, amikor befejezni készül a regényét, néhány napot aszínes magazinok fölé görnyedve tölt, hogy művét megtöltse drága kocsik, nyakkendők éséttermek elnevezésével, így a szövege valami magas költségvetésű dologhoz való tartozásbenyomását kelti.

Elmondtam ezt a beszélgetést Baldrnak, és megkérdeztem tőle:

– Jehova azt mondja, hogy ez példa lehet a glamour csodájára. De mi van ebbencsodálatos? Hiszen ez egyszerű álcázás.– Nem értetted meg jól – válaszolta Baldr. – A csoda nem a szöveggel esik meg, hanem az

íróval. Az emberi lélek mérnöke helyett így ingyenes reklámügynököt kapunk.Ezzel a duplakérdezéses módszerrel szinte bármely kérdésben el lehetett igazodni. Igaz,

néha csak még nagyobb zűrzavar támadt belőle. Egyszer megkértem Jehovát, magyarázza elnekem a „szakértői vélemény” kifejezés értelmét, hiszen mindennap találkoztam vele azInterneten, amikor valamilyen „szakértői bizottságról” olvastam.

– A szakértői vélemény az anonim diktatúra szolgálatában álló neurolingvisztikaiprogramozás – mondta tagoltan Jehova.

– No-no – dörmögte Baldr, amikor magyarázatért fordultam hozzá. – Ez így nagyon

hangzatos. Csakhogy a valós életben nemigen lehet tudni, ki kinek a szolgálatában áll: aszakértői vélemény-e a diktatúráéban, avagy a diktatúra a szakértői véleményében.



– Hogyhogy?– A diktatúra, ha anonim is, konkrét pénzeket fizet. Az egyetlen valós eredmény azonban,

amellyel a neurolingvisztikai programozás szolgál, nem más, mint a neurolingvisztikaiprogramozó-kurzusokat vezető személy fizetése.

Másnap keservesen megbántam, hogy kérdést tettem fel a „szakértői véleménnyel”

kapcsolatban: Jehova az órára egy egész kémcső-tartónyi kémcsövet hozott, ezzel a felirattal:„szakértői közi. 1-18”. Be kellett nyelnem az összes preparátumot. Itt van, amit a kóstolásokközötti szünetben lejegyeztem:

„Bármely mai intellektuel, aki a piacra viszi »szakértelmét«, két dolgot csinál: jeleket küld,és prostituálja a gondolatokat. A gyakorlatban ez egyazon akarati aktus két aspektusa,amelyen kívül a mai filozófus, kulturológus és szakért ő ténykedésében nincs semmi más: akibocsátott jelek arról informálnak, hogy készek prostituálni a gondolatokat, a gondolatok

prostituálása pedig nem más, mint a jelek küldésének módja. Az új nemzedékhez tartozóintellektuel ráadásul gyakran nem is ismeri potenciális megrendelő jét. Ahhoz a panelen növő virághoz hasonlít, amelynek gyökerei nem tudni, milyen nedvekkel táplálkoznak, a virágpora

pedig a monitoron kívülre száll el. A különbség csak annyi, hogy a virág semmire sem gondol,

a mai intellektuel pedig úgy véli, hogy a nedveket a virágporért cserébe kapja, és bonyolult,skizofrén kalkulációkat végez, amelyek a valós egyenértéküket lennének hivatottakmeghatározni. És pontosan ezek a kalkulációk a diskurzus valódi gyökerei – bolyhosak,szürkék, nedvesek, bű zben és sötétségben tekergő zök.

Még csak néhány nap telt el, de én már ismertem a „kulturológus” szót. Igaz, ezt sem jólhasználtam: úgy hittem, ez nem más, mint az az urológus, aki olyan behatóan ismeri az emberhúgy-és nemi szerveit, hogy kultikus státusra tett szert, és jogot nyert a szellemi kérdésekbenvaló megnyilatkozásra is. Ezt még csak különösnek sem éreztem, hiszen Szaharovakadémikus is, aki feltalálta a hidrogénbombát, humanitárius mozgalmak tekintélyévé tudottválni.

Egyszóval, a fejemben teljes zűrzavar uralkodott. De nem láttam ebben semmi tragikusát -hiszen előtte meg nem volt benne semmi.

A glamourral hamarosan bajba kerültem (valahogy így állt a helyzet az iskolában a szerveskémiával is). Időnként igazi fafejnek éreztem magam. Például sokáig nem tudtam felfogni, milenne az a „vamposzexuális” – márpedig ez a kurzus egyik kulcsfogalma volt. Baldr aztajánlotta, próbáljam meg a „metroszexuális” szó mintájára megérteni – és kisebbfajtamegrázkódtatást éltem át, amikor megtudtam, hogy ez utóbbi nem azt az embert jelenti, aki ametróban szeret szexelni.

Baldr a következőképpen magyarázta el a ,metroszexuális” szó értelmét:– Ez olyan személy, aki úgy öltözik, mint egy pederaszta, valójában azonban nem az.

Vagyis lehet, hogy pederaszta, de nem feltétlenül...

Ez így kissé zavaros volt, ezért Jehovához fordultam, hogy tisztázzam a dolgot.– A metroszexualitás – mondta Jehova – egyszerűen csak a „conspicuous consumption”újabb csomagolása.

– Hogy micsoda? – kérdeztem vissza, és akkor hirtelen eszembe jutott egy adat az egyiknemrégiben benyelt preparátumból. – Á, tudom már. A hivalkodó fogyasztás. A terminustThorstein Veblen vezette be a múlt század elején...

Amikor eljött az újabb glamour óra, elmondtam ezt Baldrnak is.– Mikkel nem tömi az agyadat ez a Jehova -dörmögte elégedetlenül. – „Conspicuous

consumption”. Ezt csak Nyugaton mondják így. Na ja, konszpikjusz konszampsn. De nálunkmindennek orosz elnevezést kell adni. Azt már elmagyaráztam neked, kicsoda ametroszexuális.

– Emlékszem – válaszoltam. – De minek öltözködik egy metroszexuális úgy, mint egybuzi?



– Hogyhogy minek? így jelzi a környezetének, hogy a seggében is babló van.– Babló? Az meg mi.– Hát pénz. Suska. Dohány. Nem hallottad még?– Oké. De akkor kicsoda a vamposzexuális?– Az, akivé neked is válnod kell – felelte Baldr. – Pontos definíciója nincs, minden a

megérzésen múlik.– És miért kell azzá válnom?– Hogy rajta tarthasd a kezed az idő ütőerén.– És ha kiderül, hogy az idő ütőere valójában nem is olyan?– Hogy milyen az idő ütőere valójában – válaszolta Baldr –, azt senki sem tudhatja, mivel

az időnek nincsen ütőere. Csak az idő ütőeréről szóló szerkesztőségi vezércikkek vannak. Deha néhány ilyen cikkben azt állítják, hogy az idő ütőere ilyen és ilyen, mindenki ezt kezdiismételgetni, csak azért, hogy nyomon kövesse az időt. Habár az időnek persze nyoma sincs.

– Normális ember hisz abban, amit a szerkesztőségi cikkekben írnak?– És hol láttál te normális embert? Talán ha mindössze száz maradt az országban, azok is

az FSZB felügyelete alatt állnak. A dolgok nem olyan egyszerűek. Egyfelől az időnek nincsen

sem ütőere, sem nyoma. Másfelől viszont mindenki azon igyekszik, hogy kezét az idő ütőeréntartsa, és a dolgokat nyomon kövesse, ezért a világ korporatív modellje rendszeresen megújul.Ennek eredményeként az emberek hegyes szakállat növesztenek, vagy selyem nyakkendőtkötnek, hogy ne rúgják ki őket az irodájukból, a vámpíroknak pedig részt kell venniük ebbena folyamatban, hogy beolvadjanak a környezetükbe.

– Akkor sem értem, mi az a vamposzexuális – ismertem be.Baldr elvette az asztalról a kémcsövet, amely a diskurzus óra után maradt ott (a dugót

lezáró cédulán ez állt: „klasszikus német filozófia, Fil. Int., MGU”), és szájába csöppentette abenne maradt áttetsző' csöppet. Nyámmogott kicsit, aztán összeráncolta a homlokát, ésmegkérdezte:

– Emlékszel a tizenegyedik Feuerbach-tézisre?– Kinek a tézisére?– Hogyhogy kiére? Hát Kari Marxéra. Megerőltettem az emlékezetemet.– Mindjárt... „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az,

hogy megváltoztassuk.'„ – Pontosan. Rama, a te feladatod nem az, hogy megértsd, mi az a vamposzexuális. A te

feladatod, hogy azzá válj.Baldrnak természetesen igaza volt: e területen az elmélet keveset ért. A glamour kurzusa

azonban nem korlátozódott elméletre. Kaptam „segédanyagot”: egy műanyagba foglalt nehézköteget ezerrubelesekből meg egy VISA-kártyát, amelyen számomra őrületesnek számítóösszeg, százezer dollár volt. A kiadásokkal elszámolnom nem kellett.

– Használd – mondta Baldr. – Ha elfogyott, szólj.Azt hiszem, ezt követően erősödött meg bennem az a gondolat, hogy vámpírnak lennikomoly és megtisztelő dolog.

Egy vámpírnak két helyről kellett öltözködnie és beszereznie a szükséges holmijait: aVossztanyije téren lévő LovemarX üzletből és a Pozsarszkij utcában lévő ArchetypiqueBoutique bevásárlóközpontból.

Különben régóta felfigyeltem már korunk leg-posványosabb jellegzetességére: arra aszokásunkra, hogy idegen névvel lássuk el az éttermeket és üzleteket, sőt hogy idegen címetadjunk az oroszul írott regényeknek, mintegy azt mutatva ezzel, hogy mi nem olyanokvagyunk, hanem fejlettek, off shortok, européerek. Ez régóta már csak hányingert váltott kibelőlem. Ám a LovemarX és az Archetypique Butique elnevezéseket olyan gyakran láttam,

hogy már fel sem bosszantottak, és elemzésnek vetettem alá őket.Az elméleti oktatásból tudtam, hogy a „love-marks” szóval a glamourban azokat a



kereskedelmi márkákat illetik, amelyekhez az ember szívével-lelkével hozzánő, és már nemegyszerűen csak valamely külső tárgyakat lát bennük, hanem mintegy a személyisége vázát.A szó végén az „X” nyilván a fiatalok helyesírási szokásainak vagy talán az üzletkomszomolista gyökereinek tett engedmény volt (egy márvány Marx-mellszobor állt a teremközepén).

Az Archetypique Butique-ról kiderült, hogy egy egész butiksor, ahol minden továbbinehézség nélkül el lehetett tévedni. A választéka nagyobb volt, mint a LovemarX-é, énazonban nem szerettem ezt a helyet. Az a hír járta, hogy régebben itt a GULAG valamelyikfelügyeleti szerve működött, talán a geodéziai igazgatóság, talán a személyzeti osztály.Amikor ezt megtudtam, rájöttem, miért nevezte Baldr és Mitrász ezt a helyet „glamourszigetcsoportnak” vagy egyszerűen csak „szigetcsoportnak”.

Az Archetypique Butique falain rengeteg drága sportkocsi fényképe lógott, idiótafeliratokkal, olyasmikkel, hogy „5l-es talicska” vagy „89-es talicska”. Az áru számláján isszerepelt egy-egy ilyen szám, és ha a vásárló meg tudta mondani a számhoz tartozó autómárkáját, akkor tízszázalékos árengedményt kapott.

Tudtam, hogy ez csak a szokásos reklámfogás: a vásárló bolyong a szigetcsoporton, keresi

a megfelelő talicskát, és rábukkan olyan új árukra, amelyekkel később majd megpakolhatjaezt a talicskát. Ε szavak kölcsönös magnetizmusa mégis félelmetesen hatott.

Volt még egy hely, ahol viszont az olyasfajta haszontalanságokat kellett megvenni, mint adrága órák vagy a pipák. Ezt a helyet „Height Reason”-nak hívták, a gondolkodó elitbutikjának (ahogyan az üzlet a szórólapjában hirdette magát). Oroszul az üzlet nevét egyszóban, és elég furcsán írták: HajTrizon. Hazaárulók?

Pipára nem volt szükségem, nem dohányoztam. Ami pedig a drága órákat illeti, azoktólörök időkre elriasztott az ugyanabban a szórólapban látott Patek Philippe-reklám. Akövetkezőt írták: „Your never actually own a Patek Philippe. You merely look after it for thenext generation.”1

Tarantino Ponyvaregény-éből emlékeztem rá, hogyan is néz ki annak technikája, ahogyanegy drága órát az egyik nemzedék átad a másiknak: a filmben szerepelt egy óra, amelyet af őhős apja a végbelében rejtegetett, amikor egy japán fogolytáborban ült. Hodorkovszkijnak,a híres üzletembernek a története ezt az esetet abszolút aktuálissá tette nálunk. Meg kellmondanom, hogy éppen akkortól kezdtem úgy érezni, hogy a Hodorkovszkijról készültmilliónyi fotó nem más, mint Patek Philippe-reklám: az üzletember rácsot szorongató kezénekcsupasz csuklója egyértelművé tette az üzenetet. Az én ízlésemnek a Patek Philippetúlságosan nagy volt. Az óra még csak elment volna, de a karlánca...

Különben országunk gondolkodó elitjébe bekerülnöm nem sikerült. De természetesen mintminden lúzer, én is azzal nyugtattam magam, hogy nem is állt szándékomban.

1 Valójában ön sosem birtokolja a Patek Philippe-et. Egyszerűen csak megőrzi a következő nemzedék számára.



JEHOVAHa Baldr bármely kérdést olyan konkrét módon tudott elmagyarázni, hogy nehéz lett volna

nem megérteni, akkor Jehova másfajta erénnyel rendelkezett. Képes volt néhány szóval egészértelmi mezőt megvilágítani, vagy eligazítani a fogalmak bonyolult labirintusában. Gyakranfolyamodott váratlan hasonlatokhoz.

– Ha meg akarod érteni, mi az emberi kultúra – mondta egyszer –, gondolj Polinézialakóira. Élnek ott olyan törzsek, amelyek a fehérek technikáját istenként tisztelik. Vonatkozikez különösen a repülőgépekre, amelyek az égen repülnek, és mindenféle finom és szépdolgokat hoznak. Az efféle hitet „cargo-kultusz”-nak nevezik. A bennszülöttek rituálisreptereket építenek, így várják az égből aláhulló Coca-Colát...

A fejemben lezajlott a szokásos, „mi mással történt, arra emlékezem” típusú reakció.– Nem – mondtam –, ez badarság. A bennszülöttek ezt mondták az amerikai

antropológusoknak, hogy mihamarabb megszabaduljanak tőlük. Az antropológusok úgysemhitték volna el, hogy a bennszülötteknek más kívánságaik is lehetnének. A cargo-kultuszszellemi lényege ennél mélyebb. Melanézia lakóit, akiknek körében a cargo-kultusz létrejött,annyira megrázta a kamikázék hőstette, hogy rituális reptereket építettek számukra, hogylelkük ott szülessen újjá a szigetcsoporton, abban az esetben, ha nem jutna nekik hely aJaszakuni-szentélyben.

– Erről még nem hallottam – mondta Jehova –, ez érdekes. De a dolgon semmit semváltoztat. A bennszülöttek nem csak hamis le- és felszálló pályákat építenek. Csinálnak mégrepülőgépet is, homokból, földből és szalmából, nyilván azért, hogy a kamikázék lelkéneklegyen hol lakni. Ezek a gépek különben nagyon impozánsak. Lehet akár tíz hajtóművük is,amiket régi vödrökből meg hordókból készítenek. Művészi szempontból egyenesenremekművek. De ezek a homokrepülők nem repülnek. Ugyanez vonatkozik az emberekdiskurzusára is. Egy vámpírnak semmiképpen sem kell komolyan vennie.

Beszámoltam erről a beszélgetésről Baldrnak.– Ez azt jelenti – kérdeztem –, hogy én is efféle játék repülőgépeket tanulok építenihomokból meg szalmából?

Baldr szeme villámokat szórt, miközben végigmért.– Nem csak ezt – válaszolta. – Azt is tanulod még, hogy mindeközben úgy öltözködj, mint

egy buzi. Hogy mindenki azt gondolja, hogy homokrepülő ide vagy oda, még a seggedben isbabló van, és még jobban lenézzenek. Ráma, elfelejtetted, ki vagy? Te vámpír vagy!

Gondolkodtam néhány napot Jehova szavain, miközben az Interneten a hazai diskurzusválogatott példáit olvasgattam, többek között apám opusait is a „plebs”-ről meg az „elit”-ről.Most már gyakorlatilag mindent értettem belőlük, beleértve a más szövegekre tett utalásokatés kulturális referenciákat is. Szellemes, választékos, jól megírt szövegek voltak. És

Jehovának mégis igaza volt: ezeket a repülőgépeket nem repülésre tervezték. Sok okosmegállapítást találtam bennük, mégis élettelenül és pimaszul csengtek, mint egy emberevő nyaklánca, amelyet ócska európai garasokból csináltak.

Ezt jegyeztem fel a füzetembe:„A moszkvai cargo-diskurzus abban különbözik a polinéziai cargo-kultusztól, hogy az

idegen repüléstechnikai töredékekkel való manipulálás helyett kölcsönzött zsargon fragmentumaival bű vészkedik. Egy »szakért ő « cikkében a terminológiai álcázás ugyanazt a funkciót tölti be, mint egy lezuhant Boeingr ő l származó, rikító narancsszínű life-jacket egyafrikai fejvadászon: ez nem egyszer ű en csak az álcázás egy formája, hanem egyúttal harcidísz is. A cargo-diskurzus esztétikai projekciója a cargo-glamour, amely arra készteti a nemtúl gazdag irodaházi ifjúságot, hogy ne táplálkozzon rendesen, hogy meg tudja venni

tnagának a drága business uniformist.” Amikor nagy büszkén megmutattam ezt a feljegyzést Jehovanak, ő csak forgatni kezdte a



mutatóujját a halántékán, és azt mondta:– Rama, a legfontosabbat nem értetted meg. Úgy látszik, azt gondolod, hogy a moszkvai

cargo-diskurzus másodlagos a New York-ihoz vagy a párizsihoz képest, és ebben áll mindenprobléma. De ez nem így van. Bármely emberi kultúra – cargo-kultúra. És valamelyik törzshomokrepülő je nem lehet jobb a másikénál.

– Miért nem?– Hát azért nem, mert ezek a homokrepülők nem vethetők alá összehasonlító elemzésnek.Nem repülnek, és nincsenek semmiféle technikai jellemzőik, amelyeket össze lehetne vetni.Egyetlen funkciójuk van: a mágia. Az pedig nem függ a szárnyuk alá tett vödrök számátólvagy színétől.

– De ha körülöttünk csak és kizárólag homokrepülők vannak, akkor mit másolnak azemberek? – kérdeztem. – Hiszen ahhoz, hogy a cargo-kultusz létrejöhessen, el kellett legalábbegyetlen valódi repülőnek repülnie az égen.

– Ez a repülőgép nem az égen repült – felelte Jehova. – Az emberi észen át repült el. És azpedig a Nagy Bőregér volt.

– A vámpírokra gondol?

– Igen – mondta Jehova. – De ezt a témát most értelmetlen dolog lenne megvitatni. Nincselég tudásod hozzá.

– Csak egyetlen kérdést – szóltam. – Azt mondja, hogy az egész emberi kultúra cargo-kultusz. És akkor mit építenek az emberek homokrepülők helyett?

– Városokat.– Városokat?– Azokat – felelte Jehova –, és minden egyebet. Megpróbáltam Baldrral is beszélni erről,

de ő is visszautasította, hogy megvitassuk ezt a témát.– Korai még – mondta. – Ne siess. Az ismereteket megfelelő sorrendben kell elsajátítani.

Az, amit ma átveszünk, az alapja kell hogy legyen annak, amit majd holnap meg fogszismerni. Nem lehet a házépítést a tetővel kezdeni.

Ezt el kellett fogadjam.Volt még egy társadalmi készség, amelyet el kellett sajátítanom, és ez a „vampo-

szellemiség” volt (Jehova időnként „metro-szellemiség”-et mondott, amiből arrakövetkeztettem, hogy a kettő ugyanaz). Jehova úgy határozta meg, mint „a szellemiségterületén megnyilvánuló hivalkodó presztízsfogyasztást”. A gyakorlatban a vampo-szellemiség az ősi szellemi hagyományokhoz való hozzáférés demonstrálása volt, miközben ehagyományok maximálisan el voltak zárva: ebbe a skálába tartozott a dalai lámával valófényképezkedés, a dokumentumokkal hitelesített megismerkedés szúfista sejkekkel és latin-amerikai sámánokkal, éjszakai, helikopteres látogatás Athoszra, és effélék.

– Talán itt is ugyanaz a helyzet? – tettem fel keserű

en és nem egészen érthetően a kérdést.– Itt is és mindenütt – mondta Jehova. – És mindig. Nézd csak meg, mi folyik az emberi

kommunikáció közben. Miért nyitja ki az ember a száját?Megvontam a vállam.– A legf őbb gondolat, amelyet az ember másokhoz el akar juttatni, az, hogy sokkal

jelentősebb fogyasztáshoz van hozzáférése, semmint azt gondolnák róla. Egyúttal azt isigyekszik elmagyarázni a többieknek, hogy az ő fogyasztásuk sokkal kevésbé nagyszabású,mint azt ők naivan gondolják. Ennek van alárendelve minden társadalmi manőver. Sőt mitöbb, csupán ezek a kérdések tudnak az emberből erős érzelmeket kiváltani.

– Én azért másféle emberekkel is találkoztam életemben – mondtam enyhe iróniával.Jehova szelíden nézett rám.

– Ráma – szólt aztán –, most te magad is éppen azt a gondolatot igyekszel kifejezni, hogyte sokkal jelentősebb fogyasztáshoz férsz hozzá, mint én, az én fogyasztásom pedig, ahogy



ma mondani szokás, smafu. Csak most a kommunikációs fogyasztásról van szó. Az emberiléleknek éppen erről a mozgásáról beszéltem. Semmi mást nem fogsz találni az emberekben,akárhogyan keresd is. Csupán a fogyasztás konkrét típusa fog változni, amiről éppenbeszélünk. Lehet ez tárgyi, élménybeli, kulturális, könyv-,koncepció-, szellemi állapotbélifogyasztás és így tovább.

– Undorító – mondtam őszintén. Jehova felemelte a mutatóujját.– De megvetni ezért az embert semmiképpen sem szabad – mondta Jehova. – Jól jegyezdmeg, hogy egy vámpírra nézvést ez éppen olyan szégyenletes dolog lenne, mint egy emberrenézvést az, ha kinevetné a tehenet, mert annak a lába között ocsmány, zsíros tőgy himbálózik.Ráma, hiszen mi tenyésztettük ki az embert. Ezért szeretnünk és sajnálnunk kell. Olyanoknak,amilyenek. Rajtunk kívül senki sem sajnálja őket.

– Rendben – szólaltam meg. – És mit kell olyankor tenni, amikor egyikük egyszer csakelőhúzza a dalai lámával közös fényképét?

– Válaszul kell neki mutatni egy olyan fényképet, amelyen Krisztussal, Buddhával vagyMohameddel vagy együtt... Különben okosabb lesz, ha Mohamedeset nem mutatsz neki. Eléglesz egy nyíl, amelyik a kép sarka felé mutat, ahová oda van írva, hogy „ott van Mohamed”...

Gyakran emlegettük a „szellemiség” szót, úgyhogy végül is érdekelni kezdett, mi is azértelme. Miután a témát a véletlenszerű kóstolás módszerével áttanulmányoztam,megfigyeléseimet a következő feljegyzésben foglaltam össze:

„Az orosz élet »szellemisége« azt jelenti, hogy legf ő bb termelési és fogyasztási termékkéntOroszországban nem az anyagi javak tekintend ő k, hanem az átverések. A »szellem nélküliség«azt jelenti, hogy nem tudjuk ezeket a megfelelő módon alkalmazni. Ez a képesség atapasztalattal és a pénzzel együtt jár, vagyis nincs szellemietlenebb (vagyis átverniképtelenebb), mint egy kezd ő menedzser.”

A glamour anyaga terjedelmében nagy volt ugyan, de szinte egyáltalán nem a tudatszintjén lehetett elsajátítani. Sok kóstolással járt – elképesztő mennyiségű ostoba mintátkellett végigpróbálnom, amelyek mindegyike újabb és újabb súlyt rakott beleélettapasztalatom zsákjába, amely ott dagadozott a hátamon. Még most sem értem, hogytudtam benyelni olyasmiket, mint:

„kis rima $%”„blow ajaj”„cavalli l3” „ofteny!”„vaze mása c.”„gizdák”De a mások lelkének zavaros sötétjében tett portyák nem voltak feleslegesek. Egyre

pontosabban értettem a köröttem zajló eseményeket. Ha ráakadtam az Arhangelszkojén zajló

szabadtéri koncertekről szóló tudósításra, vagy a Moszkva melletti Gagyjucsaja Mgla tavonmegrendezett második jacht-fesztiválról szóló cikkre, már nem bátortalanodtam el

nyamvadtságom tudatától, hanem tudtam, hogy a rezsim ideológusai lőnek rám, a pártnakazok az új automata emberei vettek tűz alá, akik a hajdani politikai vezetőket és a népitáncegyütteseket váltották fel.

Ugyanez volt a helyzet a diskurzussal is. Lassacskán kezdtem rájönni, hogy két intellektuelösszecsapása, amelyben az egyik a rezsim láncos kutyájaként lép fel, a másik pedig mindenlehetséges irányból kegyetlenül ostromolja, ez nem ideológiai csata, hanem egyszájharmonika és egy concertino duettje, egy background, amelynek előnyösebb színben kellfelmutatnia a valós ideológiát, amely a viperafészek sötétjéből ragyog fel.

– Ha a glamour a rezsim ideológiája – mondta Jehova –, akkor a legfontosabb művészeti

ágak számunkra a PR, a GR, a BR és a FR. Közönségesen szólva a reklám.A GR, azt hiszem, a „government relations”-t jelentette. Hogy mi a BR meg a FR, arról



fogalmam sem volt, de rest voltam megkérdezni.A reklámra két órát szántunk. Nem az ezzel kapcsolatos emberi elméleteket

tanulmányoztuk (Jehova azokat sarlatánságnak nevezte), hanem magukat a központi technikaikérdéseket, amelyek egyaránt vonatkoznak a kereskedelemre, a politikára és az információra.Jehova a következőképpen határozta meg: sehol sem folyamodva a nyílt hazugság

módszeréhez, az igazság darabjaiból olyan képet alkotni, amely pontosan annyira függ össze avalósággal, amennyire ez képes megnövelni a forgalmat. Ez így nagyon egyszerűen hangzik,de volt itt még egy lényeges pontosítás: ha a valósággal való kapcsolat nem növeli a forgalmat(és általában nem növelte), akkor valami máshoz kell kapcsolódni. Éppen ezen a tűfokonment át minden karaván.

Az e gondolatot illusztráló példák között szerepelt a következő lingvo-geometrikusszösszenet:

Err ő l nem beszélnek. Az ilyet nem felejtik. Ez a gyökere mindennek.Ez az a forrás, amelybő l mindannyian származunk – te is, meg azok is, akiket egyelő re

„mások”-nak tartasz. Nem valahol a Himaláján, hanem egyenesen benned. Reális és érzételhet ő . Bizonyos és komoly. Ez van valójában. A magyarázat a következő volt hozzá:„3-as kémcső . Az anális-fallikus penetráció nem-tradicionális pozicionálása a subject

standard diskurzusának megfelelő ortogonális kontextusok bevonásával.” – És mire való a kereszt alak? – kérdeztem Jehovától.Jehova az ujja hegyére rázott a kémcsőből egy cseppnyi áttetsző folyadékot, lenyalta, majd

egy ideig ismeretlen messzeségekbe meredt.– Nem nézted meg tovább – szólt aztán. – „Miért a kereszt alak?” – ez a koncepció

szlogenje.A központi technika alkalmazására a politikai bizniszben példaként a „True Batch

Nadezhdi” lojalista ifjúsági mozgalom projektje szerepelt (kiszolgáló egység:„Surkoff_Fedayeen” built 305). A projektet az angol nyelvű tömegtájékoztatási eszközökpozitív érdeklődésének felkeltésére szánták, és alapjául egy idézet szolgált a késeiNabokovtól, aki angolra fordította a korai Okudzsavát:

Nadezhda I shall then be back When the true batch outboys the riot...2 A miért „trubacs”, vagyis miért trombitás kérdés nem merült fel bennem. A reklám

gyorstalpaló tanfolyama véget ért, és visszatértünk a glamour általános elméletére.

Ma már kissé nevetséges még visszagondolnom is arra, milyen fontosságot tulajdonítottamakkori felismeréseimnek, amelyeket gondos kézírással jegyeztem le a füzetembe:„A tudományos kommunizmusra való igény akkor jelentkezik, amikor elvész az abba vetett

hit, hogy a kommunizmust fel lehet építeni; a glamourra való igény pedig akkor jelentkezik,amikor elt ű nik a természetes szexuális vonzalom.”

Különben miután megismerkedtem a „pódiumhús 05-07” és a „Belzebub öngyilkosmerénylői ultimate” (valami nőgyűlölő vámpír így nevezte el a modell lányokat)kémcsőtartók tartalmával, ez a gondolatom lényegi pontosításon esett át:

„ Semmi sem olyan egyszer ű . Mi az a természetes szexuális vonzalom? Ha közelr ő l nézelegy lányt, akit a szépség etalonjának tartanak, látszanak a bő re pórusai, a sző rszálak, aráncok. Lényegében nem lesz más, mint egy ostoba, fiatal állat, aki francia krémmel kente be

magát. A szépség és a rútság benyomása akkor születik meg benned, ha eltávolodsz a2 Nagyezsda, akkor jövök vissza, amikor a rendes fiúk helyreállítják a rendetlenséget...”



megfigyelend ő objektumtól, és az arcvonások sematikus képpé redukálódnak, amely atudatban ő rzött rajzfilmsablonnal mérend ő össze. Hogy honnan vannak ezek a sablonok, nemtudni, de van olyan gyanúm, hogy manapság ezeket már nem a szaporodási ösztön szállítja,amelyet egy genetikai kód irányít, hanem a glamouripar. Az automatikában az éjféle kényszervezérlést »override«-nak nevezik. Szóval a glamour legalább annyira kimeríthetetlen,

mint a diskurzus.” Voltak mulatságos pillanatok is. Az egyik minta kétszer, két különböző szám alattszerepelt a tananyagomban. A neve a következő volt:

„ mű vészeti projektek kurátora Rh4” A vörös folyadék egy középkorú hölgyé volt, aki öngyilkos merénylőre hasonlított. Baldr

is és Jehova is belevette a maga példatárába: véleményük szerint a kurátor pontosan aglamour és a diskurzus között ténykedett, és az információ felbecsülhetetlen értékű hordozójavolt. Nekem nem így tűnt. A kóstolás témája a modern képzőművész belső világánaktanulmányozása volt, a kurátor azonban még e foglalkozás zsargonjával sem bírt: állandóan azInternetet böngészte utána. Ugyanakkor fény derült egy megkapó személyes jellemző jére: akurátor hölgy mindössze egyszer élt át orgazmust életében, akkor, amikor részeg szerető je a

komprádor tőke pinatetű jének nevezte. Kifejeztem értetlenségemet Jehovának, akitőlmegtudtam, hogy éppen ez az élmény volt az óra célja, mivel teljes egészében felfedte atémát. Nem hittem neki. Ekkor ideadott megkóstolni még három festőművészt meg egy galeristát. Ezt követően az alábbi bejegyzést tettem a füzetembe:

„A modern képző mű vész análisan közösülő kurva, akinek rajzolva van a segge, és be vanvarrva a szája. A galerista pedig olyan ember, aki kiügyeskedi, hogy a szellem stricije legyenmellette, jóllehet szellemnek se híre, se hamva.” Az írók (akiket szintén átvettünk a glamourkurzuson) valamivel jobbak voltak: az ő kémcsőtartójuk tartalmával való megismerkedés utána következőket írtam:

„Mi a legfontosabb egy író számára? Hogy rosszindulatú, komor, féltékeny és irigy egójalegyen. Ha ez megvan, minden más magától jön.”

A különféle kritikusok, szakértők, netes és nyomtatott sajtóban dolgozó kulturológusok(ekkorra már kiderítettem végre, mi is akar ez lenni) a diskurzus tananyagába tartoztak. Avilágmindenségükben tett félórányi kirándulás lehetővé tette, hogy megfogalmazzam róluk akövetkező szabályt:

„A fansző rzet tet ű jének ideiglenes nagysága egyenlő annak az objektumnak amagasságával, amelyre odarondít, plusz 0,2 milliméter.”

A glamouro-diskurzus kurzusának utolsó bejegyzése a következő volt:„A glamour elő mozdításának legperspektivikusabb technikája korunkban az antiglamour.

A „glamour leleplezése« átszivárogtatja a glamourt még azokba a sötét sarkokba is, ahovámagától semmi áron sem jutott volna el.”

Nem mindegyik kóstolásnak volt meg a számomra érthető célja. Baldr gyakran késztetettarra, hogy csak azért pillantsak bele egy másik emberbe, hogy megismerkedjem egy

krokodilbőr spanyol cipőmárkával vagy valami férfi kölnivízzel. Egy gáláns angolközgazdász csak mint a drága klarinétfajták szakértő je került a glamour lajstromába, őt pedigegy japán divattervezővel való ismeretség követte, aki a világ legjobb selyem nyakkendőitkészítette (mint kiderült, egy akasztott ember fia volt). Természetesen mindez az erőim pusztaelfecsérlésének tetszett.

Hamarosan érteni kezdtem azonban, hogy e kirándulások célja nem csupán az információkbenyelése, hanem egész gondolkodásmódom átformálása is volt.

A helyzet az, hogy a vámpír és az ember agytevékenysége között fontos különbség van.Amikor a vámpír gondolkodik, ugyanazokat a mentális konstrukciókat használja, mint az

ember. Csakhogy az ő gondolata ezek között egészen más útvonalat jár be, amely legalábbannyira különbözik a várható emberi gondolkodástól, mint egy félhomályon át száguldó



denevér fennkölt röppályája a városi galamb körözésétől a téli szemétdomb felett.– Az emberek legjava majdnem képes úgy gondolkodni, mint a vámpírok – mondta Baldr.

– Ők ezt zsenialitásnak nevezik.Jehova kommentárja visszafogottabb volt.– A zsenialitásról nem vagyok meggyőződve – mondta. – A zsenialitás sem nem

elemezhető, sem nem magyarázható. Itt pedig minden nagyon is nyilvánvaló. A gondolkodásakkor lesz vámpíros, amikor a kóstolások mennyisége az asszociációs láncok új minőségébecsap át.

Technikailag az agyam készen állt arra, hogy új módon működjön. Az emberi természetinerciája azonban még megkövetelte a magáét. Sok olyan dolgot nem fogtam fel, amely pediga mentoraim számára kézenfekvő volt. Ami számukra logikai hídként szolgált, az számomralogikai szakadékot jelentett.

– A glamournak két f ő aspektusa van – mondta az egyik órán Jehova. – Az egyik az égető,hihetetlenül kínzó szégyen, amit a léted nyomorúsága és a tested ocsmánysága miatt érzel. Amásik pedig az a bosszúszomjas rosszindulat, amit akkor érzel, ha a nyomorúságodat ésnyamvadtságodat nem sikerült mások elől elrejtened...

– Hogy lehetséges ez? – lepődtem meg. – Hiszen a glamour nem más, mint a pénzenkeresztül kifejezett szex. Mindenesetre legalábbis valami vonzó dolog. Hol ebben ez a vonzódolog?

– Úgy gondolkodsz, mint egy ember – mondta Jehova. – Mondd meg te magad, hol van.Elgondolkodtam. De semmi sem jutott az eszembe.– Nem tudom – feleltem.– Önmagában semmi sem bír gyalázatos vagy ocsmány lenni. Kell hozzá egy viszonyítási

pont. Ahhoz, hogy egy lány rájöjjön, hogy ő egy nyomorúságos csúnyaság, ki kell hozzányisson egy színes magazint, ahol megmutatnak neki egy szupergazdag szépséget. Akkor márlesz mivel összehasonlítania magát.

– És mire kell ez ennek a lánynak?– Magyarázd csak meg te magad – mondta Jehova.Gondolkodni kezdtem.– Arra kell neki... – és ekkor a helyes válasz vámpírlogikája nyilvánvalóvá vált előttem –,

arra kell neki, hogy azok, akiket a színes magazinok gyalázatos csúnyasággá változtatnak,nyomorúságos pénzükből tovább finanszírozzák a lapot!

– Helyes, ügyes vagy. De nem ez a legfontosabb. Te most a glamour finanszírozásárólbeszélsz, de mi a célja?

– A glamour mozgatja a gazdaságot, mert az áldozatai pénzt kezdenek lopni? – böktem kitalálomra.

– Ez túlságosan is emberi logika. Nem közgazdász vagy te, Ráma, hanem vámpír.

Gondolkodj.Csak hallgattam, semmi sem jutott az eszembe. Jehova várt egy percet, aztán azt mondta:– A glamour célja pontosan az, hogy az ember élete szégyenben és önmegvetésben teljék.

Ez az az állapot, amelyet „eredendő bűnnek” szoktak nevezni: a szépséget, a sikert és azintellektuális csillogást kifejező képek fogyasztásának egyenes következménye. A glamour ésa diskurzus nyomorúságba, idiotizmusba és szegénységbe taszítja a fogyasztóikat.Természetesen ezek a minőségek viszonylagosak. Ám a szenvedés, amit előidéznek,valóságos. Ebben a szégyenben és gyalázatban telik az egész emberi élet.

– És akkor mire való az eredendő bűn?– Arra, hogy az emberi gondolkodást szigorú keretek közé fogja, és elfedje az emberek elől

valódi helyüket az emberek és vámpírok szimfóniájában.

Kitaláltam, hogy a „szimfónia” szó ebben a kontextusban valami szimbiózisfélét jelent. Deazért elképzeltem egy hatalmas zenekart, ahol a karmester pulpitusánál Jehova áll, fekete



zakóban, véres szájjal... Gondolkodtam egy kicsit, majd azt mondtam:– Rendben. Azt fel tudom fogni, miért álcázás a glamour. De miért mondjuk ugyanezt a

diskurzusról is?Jehova becsukta a szemét, és valahogy a jedik mesterére, Yodára kezdett hasonlítani.– A középkorban senki sem gondolt Amerikára – mondta aztán. – Nem volt szükség az

álcázására, egyszerűen azért, mert senkinek sem jutott eszébe, hogy keresse. Ez a lehető legjobb álcázás. Ha el akarunk rejteni az emberek elől valamely objektumot, elegendő aztelőidézni, hogy soha senki se gondoljon rá. Ehhez felügyelet alatt kell tartani az emberigondolkodást, vagyis kontrollálni kell a diskurzust. A diskurzus feletti hatalom pedig azé, akikijelöli a határait. Ha a határok ki vannak jelölve, rajtuk túl egy egész világot lehet elrejteni.Pontosan ebben a világban vagy most te is. Valld be, a vámpírok világa nincs is olyan rosszulálcázva.

Rábólintottam.– Ezen kívül – folytatta Jehova –, a diskurzus még mágikus álcázás is. Itt egy példa. A

világban sok gonoszság van. Az emberek közül ezt senki sem vitatja, igaz?– Igaz.

– Arról azonban, hogy mi a gonoszság eredete, mindennap vita folyik az újságokban. Ez azegyik legmeghökkentőbb dolog a világon, mivel az ember képes felfogni a gonoszságtermészetét minden magyarázat nélkül, pusztán az ösztönével is. Úgy tenni, mintha ezérthetetlen lenne, komoly mágikus aktust jelent.

– Hát igen – szóltam szomorúan. – Ez nagyon is igaznak tetszik.– A diskurzus olyasmi, mint a szögesdrótba vezetett áram – éppen csak nem az emberi test,

hanem az emberi ész ellen. Elválasztja azt a területet, ahová nem szabad menni, attól,amelyikről nem szabad elmenni.

– És mi az a terület, amelyikről nem szabad elmenni?– Hogyhogy mi? Hát a glamour! Nyisd ki akármelyik színes magazint, és nézd meg. A

központban a glamour, a szélén a diskurzus. Vagy fordítva: a központban a diskurzus, aszélén a glamour. A glamourt mindig vagy diskurzus veszi körül, vagy az üresség, így azember nem menekülhet. Az ürességben nincs mit tennie, a diskurzuson pedig nem tudjaátverekedni magát. Nem marad más hátra, mint hogy a glamourt tapodja.

– És mire való ez?– A glamournak van még egy funkciója, amelyről eddig nem beszéltünk – felelte Jehova.

– Pedig ez a legfontosabb a vámpírok számára. De erről még korai lenne beszélni. Erről majda nagy bűnbeesés után fogsz hallani.

– És az mikor fog megtörténni? Jehova válasza hallgatás volt.Hát, szóval így, kortyról kortyra, lépésről lépésre lett belőlem művelt metroszexualis, aki

készen állt arra, hogy a sötétség legközepébe bukjon.



A KARTOTÉKA szavaimból az derülhet ki, hogy minden belső harc nélkül váltam vámpírrá. Pedig ez

nem igaz.Az első napokban úgy éreztem magam, mintha súlyos agyműtéten estem volna át.

Éjszakánként rémálmokat láttam. Egy feneketlen, fekete mocsárba süllyedtem, amelyetkősziklák vettek körül, vagy valami téglaszörnyeteg szájában égtem, ahová mintha kemencétépítettek volna be. De bármely rémálomnál rosszabb volt az a pillanat, amikor felébredtem, ésmegéreztem személyiségem új középpontját, acélmagvát, amelyben nem volt velem semmiközös, ugyanakkor mégis a lényegem volt. így fogtam fel a nyelv tudatát, amely szimbiózisralépett az agyammal.

Amikor kinőtt a két kiesett szemfogam (ugyanolyanok voltak, mint a régiek, csak egykicsit fehérebbek), a rémálmok megszűntek. Pontosabban szólva, egyszerűen csak nem éltemmár át őket rémálmoknak, és megbékéltem a helyzettel, hogy ilyen álmaim vannak: valamihasonlót kellett átélnem akkor is, amikor iskolába kezdtem járni. A lelkem úgy tért magához,mint ahogyan a megszállt város kezd el újraéledni, vagy ahogyan a bénult ujjak kezdenek újramozogni. Mégis olyan érzésem támadt, mintha éjjel-nappal láthatatlan tévékamera figyelne.Ez a kamera bennem volt, és az egyik felem figyelte a másikat.

Hazamentem a cuccaimért. A szobát, ahol a gyermekkoromat töltöttem, kicsinek éssötétnek éreztem. A folyosón a szfinx odavetett karikatúrának látszott. Anyám, amintmeglátott, mintha zavarba jött volna, aztán megvonta a vállát, és bement a szobájába.Semmiféle kötődést nem éreztem ehhez a helyhez, ahol pedig annyi évet leéltem – mindenidegen volt. Gyorsan összeszedtem a legszükségesebb holmimat, aztán a táskába dobtam alaptopomat, és már mentem is vissza.

Baldr és Jehova órái után mindig maradt egy kis időm, és megpróbáltam kicsit felfedezni

új lakhelyemet. A Brahma szobájában lévő folyadékkönyvtár kíváncsivá tett. Rájöttem, hogykell hozzá lennie egy katalógusnak is; hamarosan rá is találtam a szekreter fiókjában. Egyalbum volt, furcsa, kígyóbőrhöz hasonló kötésben. Tele volt kézírással; a kartoték mindenfiókjához pár oldal tartozott, amelyek megjegyzéseket és rövid kommentárokat tartalmaztak akémcsövek jelzeteihez.

A katalógusban voltak olyan részlegek, amelyek érdekes módon a videotékák tartalmáraemlékeztettek: a legnagyobb részlegnek az erotikus bizonyult – korszakokra, országokra ésműfajokra volt osztva. Meglepett a benne szereplők neve: a francia blokkban ott szerepelt Gilles de Rais, Madame de Montespan, IV. Bourbon Henrik és Jean Marais (nem értettem,hogyan sikerült megőrizni ezeknek az embereknek a vörös folyadékát, még ha csakmikroszkopikus adagokban is).

A katalógus katonai részlegében ott találtam Napóleont, a Tokugava-dinasztia egyik késeisógunját, Zsukov marsallt és a második világháború mindenféle nagyságát, többek közöttolyan vadászpilóta ászokat, mint Pokriskin, Adolf Galland és Hans-Ulrich Rudel. Néhányanközülük ott szerepeltek az erotikus részlegben is, de úgy gondoltam, névrokonokról van szó,vagy valami feltételes kódról, miután megláttam egy ilyen feliratot: „Achtung Pokriskin. A

XX. század negyvenes éveinek orosz gay-communityje.” A katonai és az erotikus részleg rettentően érdekelt, és amint az életben lenni szokott,

mindezt óriási csalódás követte. A kartoték erotikus és katonai részlegét valahol másuttőrizték: a fiókok üresen álltak. Csupán három részlegben maradtak meg a kémcsövek ésbennük a preparátumok: „maszkkészítő mesterek”, „méhen belüli élmények” és „irodalom”.

A maszkkészítők iránt, akiknek maszkjait Brahma gyű jtötte (egész kollekciója ott lógott a

falon), semmiféle érdeklődést nem mutattam. Az „irodalom” részleg iránt szintén nem – sokolyan nevet is felfedeztem, akik az iskolai tananyagban is szerepeltek, de emlékeztem még



arra a hányingerre, amelyet annak idején az órákon kiváltottak belőlem. Még a „méhen belüliélmények” keltették fel bennem a legtöbb kíváncsiságot.

Ha jól értettem, az emberi magzat méhen belüli tapasztalatáról volt itt szó. Elképzelni semtudtam, mihez lehet ez hasonló. Úgy gondoltam, valószínűleg valami fényfoltok, tompahangok a külvilágból, az anya beleinek morgása, a testen érzett nyomás – egyszóval valami

leírhatatlan, valami súlytalanságban lebegés, keresztezve az amerikai rakétákgyertyarepülésével.Miután elhatároztam magam, fölcsippentettem a pipettával néhány cseppet az „Italy-”

jelzetű kémcsőből, aztán a számba cseppentettem, és leültem a díványra.Az élmény a maga összefüggéstelenségével és logikátlanságával álomra emlékeztetett.

Mintha Olaszországból tértem volna haza, ahol nem sikerült befejeznem a munkát, amitelvártak tőlem (valami kőfaragással kapcsolatos dolgot). Szomorú voltam, mert sok, aszívemnek kedves tárgyam maradt ott. Csak az árnyukat láttam: egy szőlőlugasban lévő filagóriát, aprócska hintókat (gyerekjátékok voltak, s különösen élesen megmaradtak azemlékezetemben), a kertben egy kötélen lógó hintát...

De én már más helyszínen voltam, talán valamelyik moszkvai pályaudvaron – mintha

éppen most szálltam volna le a vonatról, besurrantam egy alig észrevehető ajtón, ésbejutottam egy különleges épületbe, valami tudományos intézetfélébe. Ezt éppen átalakították– húzkodták a bútorokat, felszedték a régi parkettát. Úgy döntöttem, ki kell jutnom valahogyaz utcára, és vaktában elindultam egy hosszú folyosón. Először csigavonalban kanyargott azegyik irányba, aztán egy kerek szobát követően visszafelé, a másik irányba...

Hosszas bolyongás után megláttam egy ablakot, kinéztem rajta, és rájöttem, hogy egycsöppet se jutottam közelebb a kijárathoz, inkább csak távolodtam, mivel feljebb kerültemnéhány emeletnyit. Elhatároztam, hogy megkérdezek valakit, hol a kijárat. De mintha csakdirekt lett volna, embert nem láttam a közelben. Nem akaródzott visszamennem ezen acsigafolyosón, ezért sorra benyitogattam az ajtókon, hátha találok ott valakit.

Az egyik ajtón túl egy moziteremre bukkantam. Éppen takarították – felmosták a padlót.Megkérdeztem az ott dolgozókat, hogy jutok ki az utcára.

– Hát ott ni – mondta egy kék köpenyes nőszemély –, menj egyenesen a csatornán át. Mi isígy szoktuk.

Azzal rámutatott a padlóban egy nyílásra, amelyből zöld színű, műanyag akna vezetett,olyasmi, mint amilyeneket az élmény fürdőkben szokás építeni. A közlekedés efféle módjátmodernnek és progresszívnek gondoltam. Csak az a félelem tartott vissza, hogy a dzsekimbeakadhat a kürtőbe: az átjárót túlságosan szűknek tartottam. Másfelől viszont az anőszemély, aki ezt az útvonalat ajánlotta, elég kövér volt.

– És maguk hogy szoktak oda leereszkedni? – kérdeztem.– Hát így – felelte a nőszemély, aztán a kürtő fölé hajolt, és a kezében lévő lavórból

beleöntötte a mocskos, tollal teli felmosó vizet. Egyáltalán nem csodálkoztam ezen, csupánarra gondoltam, hogy most meg kell várnom, amíg a kürtő megszárad...Az élmény itt véget ért.Erre az időre már elég diskurzust benyeltem ahhoz, hogy el tudjak igazodni az álmok

szimbolikájában. Még azt is kitaláltam, mit jelenthetnek a kémcsövekre írott jelzések. Úgylátszik, ha az „Italy- („ tapasztalás semmi eredménnyel sem járt, akkor a mellette lévő „France-)” a lírai hős aknába ugrásával zárult. De nem kezdtem el ellenőrizni ezt a sejtésemet:érzelmi skáláját tekintve a méhen belüli tapasztalás nem volt túl kellemes, és influenzáslázálomra hasonlított.

Ezt az esetet követően eszembe jutott egy ismert összehasonlítás: az anya méhében lévő test olyan autóra hasonlít, amelybe az utazásra készen álló lélek ül. A kérdés csak az, hogy

mikor száll oda be: amikor az autót gyártani kezdik, vagy amikor már készen van? Ez akérdés azonban, amely az abortusz támogatóit és ellenzőit két, kibékíthetetlen táborra



osztotta, mint kiderült, értelmetlen. Azok a diskurzusok, amelyeket benyeltem, ezeknél sokkalérdekesebb álláspontokat képviseltek. Volt köztük például egy ilyen: a lélek egyáltalán nemszáll be sehová, és a test élete egy robotrepülő repülésére emlékeztet. Létezett ennélradikálisabb álláspont is: hogy tudniillik ez nem is egy robotrepülő repülése, hanem csak egyháromdimenziós film egy efféle utazásról, amelyet valamiképpen rávetítenek egy mozdulatlan

tükörre, ami nem más, mint maga a lélek... Bármilyen furcsa is, ez az álláspont tetszettszámomra a legvalószínűbbnek – nyilván azért, mert ekkorra az én tükrömben már nagyonsok idegen film tükröződött, a tükör maga viszont sehová sem mozdult el, vagyis valóbanmozdulatlan volt. De miféle tükör ez? Hol található? És ekkor rájöttem, hogy már megint alélekre gondolok, és ettől elromlott a hangulatom.

Néhány nap múlva a kartoték egyik fiókjából előkerült egy elkallódott kémcső. Kevesebbfolyadék volt benne, mint a többiben. Indexe nem egyezett a fiók indexével; ellenőriztem akatalógus alapján, és láttam, hogy a preparátumnak „Rudel ZOO” a jelzete. A feljegyzésbőlaz derült ki, hogy a német pilótáról, Hans-Ulrich Rudelről van szó. A preparátum nem akatonai részleghez, hanem az erotikushoz tartozott. Ez volt onnan az egyetlen kémcső, amimegmaradt.

Azonnal megejtettem a kóstolást.Semmi hadieseménnyel kapcsolatos dolgot nem láttam – hacsak nem számítok annak egy

elmosódott emléket egy karácsonyi, Sztálingrád fölé történt berepülésről. Nem szerepeltbenne egyetlen, az egész világon ismert háborús bűnös sem. Az anyag kifejezetten ahétköznapi élethez tartozott: Hans-Ulrich Rudel volt benne megörökítve utolsó berlinitartózkodása idején. Fekete bőrkabátban, valami hihetetlen érdemrenddel a nyakában, a Zoometróállomás mellett, a szabad ég alatt, mellőzve minden fedezéket, leereszkedően közösültegy felsőbb osztályos iskolás lánnyal, aki belesápadt ebbe a boldogságba. Az erotikusanyagon kívül fennmaradt még a preparátumban egy emlék egy hatalmas beton zikkuratról,amelyen kis tereket alakítottak ki a légvédelmi tüzérség számára. Ez az építmény olyanirreálisan hatott, hogy kétségeim támadtak az események hitelességét illetően. Minden egyébegy szokványos pornófilmre hasonlított.

Be kell vallanom, hogy nem egyszer és nem is kétszer néztem végig. Rudelnak olyan arcavolt, mint egy intellektuális lakatosnak, az iskolás lány pedig egy margarinreklám rajzáraemlékeztetett. Ahogy az anyagból kivettem, ismeretlen emberek intim találkozása a Zoometrómegállónál hagyománnyá vált Berlinben nem sokkal az eleste előtt. Ezekben az utolsóárja közösülésekben sok öröm nem volt: kiütközött a vitaminhiány. Ami meglepett, inkább azvolt, hogy Rudel a harci bevetések közötti időben diszkoszt vetett a reptéren, mint valamigörög atléta. Egészen másmilyennek képzeltem el azokat az időket.

Újabb néhány nap múltán mégiscsak megkóstoltam az irodalmi részleg egyikpreparátumát. Az elhunyt Brahma nagy tisztelő je volt Nabokovnak: ezt megerősítették a

szobafalakra kiaggatott képei is. Könyvtárában volt vagy harminc olyan preparátum, amelyígy vagy úgy összefüggött az íróval. Akadt közöttük olyan furcsa kémcső is, mint amilyenpéldául a „Paszternak és ½ Nabokov” volt. Nem értettem, mi lehet ez vajon. Lehet, hogy e kéttitán magánéletének ismeretlen fejezetéről volt szó, de az is lehet, hogy megpróbálták valamialkimista retortában bizonyos arányok szerint összevegyíteni a tehetségüket.

Pontosan ezt a preparátumot akartam megkóstolni. De ki kellett ábrándulnom. A kóstolástsemmiféle látomás nem követte. Először azt hittem, a kémcsőben egyszerűen csak víz van.Néhány perc elteltével azonban két ujjam között viszketni kezdett a bőr, és kedvem támadtverset írni. Fogtam egy tollat és egy noteszt. A vágy azonban nem jelentette egyúttal azt is,hogy költői tehetségem támadt volna: sort sor követett, de sehogy sem álltak össze valamiegységes, befejezett költeménnyé.

Miután a fél noteszt telefirkáltam, a következő sorokat szültem:



de nincs mit tenned. Szerepel minden vámpír tananyagában.Ha nem tiltották volna, akkor se kísérleteztem volna tovább a kartotékkal. Mitrásznak

igaza volt: egész halom preparátumot kellett benyelnem az órákon; ha ugyanezt teszem aszabad időmben is, az már patologikus jelenség lett volna.

Ugyanakkor borzasztóan izgatott egy kérdés.

Az Enlil Maratoviccsal folytatott beszélgetésből tudtam, hogy a vámpírok az embertfejőstehénnek tartják, amelyet direkt azért tenyésztettek ki, hogy táplálékuk forrásáulszolgáljon. Nehezen hittem el mindezt. És nem csak amiatt, mert az emberiségnek ebbennagyon szánalmas szerep jutott.

A helyzet az volt, hogy sehol sem láttam, hogy is mondjam csak, magának a fejesnek amechanizmusát. A harapás, amelynek segítségével a vámpír mások belső világávalmegismerkedett, nyilvánvalóan nem volt elég a táplálkozáshoz. Ez egyszerűen csakvéranalízist jelentett. Vagyis léteznie kellett egy másik módszernek.

Megpróbáltam elképzelni, hogyan is festhet ez a folyamat. Lehetséges, gondoltam, hogy avámpírok azt a vörös folyadékot nyelik, amelyet orvosi célokra gyű jtenek össze? Vagyvalahol a harmadik világban vannak olyan ültetvények, ahol embereket tenyésztenek?

Ezek a témák gyakran előfordultak a tömegkultúrában. Eszembe jutott a Sziget című film,amelyben naiv, infantilis embereket, akik arra voltak hivatva, hogy ezt-azt szétszereljenek,valahol mélyen a föld alatt tenyésztették ki: steril folyosókon, fehér sportcuccban mászkáltak,és abban reménykedtek, hogy egyszer még szerencse éri őket az életben... A Blade-3 című filmben pedig volt egy üzem, ahol vákuumzacskókba csomagolt, kómában lévő emberekszerepeltek, akik anélkül, hogy magukhoz tértek volna, vörös folyadékot állítottak elő avámpírok táplálkozásához.

Lehet, hogy tényleg így van?Volt egy másik titokzatos dolog is. A vámpírok szokványos emberi ételt fogyasztottak. Az

órák után néhányszor együtt ebédeltem Baldr-ral és Jehovával – és az étkezésnek ebben azaktusában nem volt semmi gótikus. Elmentünk egy közepes étterembe a Szadovajára, aholszu-sit ettünk. Minden egészen emberi volt. Igaz, Jehova egyszer rendelt magának egy pohárfrissen facsart paradicsomlevet, és miközben hatalmas ádámcsutkáját mozgatva itta, olyanundorítónak éreztem az egészet, hogy komolyan kételkedni kezdtem benne, tudok-e vámpírlenni. Semmi más olyat, ami a vérszopásra emlékeztetett vagy akár csak utalt is volna, semBaldr, sem Jehova a jelenlétemben nem csinált.

Lehetséges, hogy a vörös folyadékot különleges, rituális napokon veszik magukhoz?Megpróbáltam kifaggatni Baldrt és Jehovát a vörös folyadék fogyasztásának technikájáról,

de minden egyes alkalommal ugyanazt a választ kaptam tőlük, mint amit Enlil Maratovics isadott: erről még korai beszélni, mindennek megvan a maga ideje, várd ki a nagy bűnbeesést.

Úgy látszik, gondoltam, vár rám egy különleges beavatási szertartás, ami után a vámpírok

maguk közé valónak ismernek el, és feltárják elő

ttem komor titkaikat. És akkor, gondoltamökölbe szorítva a kezemet, velük együtt én is elkezdek... Lehetséges, hogy még akarni isfogom. Micsoda ocsmányság...

Különben gyerekkoromban a fasírtot is ocsmányságnak tartottam. De végül aztánhozzászoktattak.

Abban reménykedtem, hogy valahol a kartotékban feleletet találok a kérdéseimre. Miutánújra átlapoztam a katalógust, valóban rábukkantam valami érdekesre.

A mappa utolsó előtti oldalán akadtam rá egy furcsa bejegyzésre. Külön kis rekeszbenlapult egy preparátum, amely a következő jelzettel volt ellátva:

„Történelem: A harapás támogatása + a Bő regér parancsa” A rekesz egészen a plafon alatt volt. Amikor kinyitottam, nem láttam benne a szokásos

kémcsőtartót a kémcsövekkel. Helyette piros kis dobozkát találtam, olyasmit, mint amilyen adrága töltőtollak foglalata. Benne kémcső lapult, ugyanolyan, mint az összes többi, csak



ennek piros volt a dugója. Felcsigázta a kíváncsiságomat.Megvártam az estét, és elszántam magam a kóstolására.Legf őbb kérdésemre nem találtam meg benne a választ. Más vonatkozásban azonban sok

érdekeset tudtam meg.Végre megértettem, miért nem érzékeltem Brahma és Enlil Maratovics harapásait.

Korábban azt gondoltam, hogy valami érzéstelenítő szer miatt, amelyet a sebbefecskendeznek, mint a nagy testű trópusi vérszívók csípésekor. De tévedtem.Kiderült, hogy a megharapott és a harapó között pillanatnyi pszichikai kontaktus létesül,

olyasmi, mint a „hóhér-áldozat” sémájára épülő szado-mazo tandem esetén. Az áldozat ezt afolyamatot gyakorlatilag fel sem fogja. A test érzékeli a harapást, és érti azt, ami végbemegy,de nem az emberi személyiség szintjén, hanem egy szinttel lejjebb, az állati elmekapcsolódásainak és vegyértékeinek zónájában. A jelzés magasabbra nem emelkedik, mert aharapással egy időben az áldozat mintha csak hatalmas pofont is kapna, amely rövid ideigtartó bénultságba juttatja, és blokkolja az összes standard reakciót.

A pofon szerepét itt egy különleges pszichikai parancs tölti be, amelyet a nyelv ad ki. Avámpírok ezt a „Nagy Bőregér Rikoltásá”-nak nevezik. A parancs természetét nem értettem,

annyi viszont biztos, hogy ez a rikoltás nem fizikai hang volt. A parancs több millió éves volt,és olyan erővel bírt, hogy egy pillanat alatt maga alá vont még egy hatalmas dinoszauruszt is.

A dolog lényege nem a másik akaratának erőszakos elnyomása volt. Inkább valami sajátosbiológiai paktumra emlékeztetett, amely sok millió év alatt alakult ki: a kezes állatmegosztotta ugyan valakivel a vérét, de cserébe megmaradt az élete. A Nagy BőregérRikoltása egy egészen más földi érához tartozott, ám az agy ősi területei még emlékeztek avele kapcsolatos rettenetre.

Sajnos a vörös tokban lévő preparátum gondosan meg volt tisztítva, és nem tartalmazottsemmiféle információt arra nézvést, ki adta ki ezt a parancsot az ősi időkben. Ugyanakkorfény derült bizonyos tudományos részletekre. Megtudtam például, hogy ezt a parancsot nemrögzítették a felsőbb pszichikai központok, mivel az egész ezzel kapcsolatos folyamatmindössze háromszázötven milliszekundumot vett igénybe, ami kevesebb annál aküszöbértéknél, amelyet az ember vagy más nagy testű állat az események hosszúságakéntérzékelni tud. A megharapott egyed emlékezetében semmi sem maradt – de ha maradt, az agyvédekező reakciója akkor is azonnal kiszorította.

Mit éreztek az emberek a harapás idején? A reakció alig észrevehető volt. Lehetettirracionális levertség, rossz előérzet, hirtelen támadt gyengeség. Kellemetlen gondolatoktolultak fel. Felidéződtek az elhunyt hozzátartozók, a lejárt hitelek, az elszalasztottfutballközvetítések: az áldozat elméje maga álcázta az eseményt bármely lehetséges módon.Valószínűleg ez volt a legszokatlanabb védekező mechanizmus, amelyet az evolúciólétrehozott.

Mindeközben megismertem új szemfogaim titkát is. Amint már mondtam is, semmibensem különböztek a tulajdon régi fogaimtól, legfeljebb egy kicsit fehérebbek voltak. Mintkiderült, az áldozat bőrén nem maguk a fogak hatoltak át, hanem az általuk generáltelektromos feszültség, valami olyasféle, mint a kvarckristályos öngyújtóké. Az elektromosmirigyek a vámpír ínyében helyezkedtek el, második agya szélén, ott, ahol korábban amandulák voltak. Az elektromos kisülést követően a megharapott egyed bőrén keletkezettsebben aprócska vákuumzóna keletkezett, amelybe néhány cseppnyi vér tolult. A harapásthirtelen, de gyakorlatilag észrevehetetlen fejrántás kísérte: a vámpír a vércseppet röptébenkapta el, nyelvével a szájpadlásához nyomta, majd ezt követte a kóstolás. A megharapottegyed bőrén ideális esetben a harapásnak semmi nyoma sem maradt. Rosszabb esetbenmaradhatott utána egy-két cseppnyi vér; a harapást azonban vérzés sohasem követte. Az

áldozatra nézvést a harapás teljesen veszélytelen volt.Ezeken az információkon kívül a preparátum tartalmazott még bizonyos instrukciókat



áruházba dolgozni), és kimentem a lakásból.A város alkonyi napfényben fürdött. Mentem az utcán, és érthetetlen, nyomasztó érzés

gyötört: vagy rá szerettem volna gyújtani (sohasem dohányoztam), vagy sört akartam inni(amit sohasem szerettem). Azt éreztem, hogy tennem kell valamit, de nem tudtam, pontosanmit és hogyan. Aztán hirtelen minden világossá vált.

Nem kezdek bele elmagyarázni, miként választottam ki a célpontot. Mindenesetre egybizonyos pillanatban úgy tetszett, a célpont megvan. A következőképpen történt: megláttam atömegben egy lányt, aki szembe jött velem. Világos színű, kockás ruha volt rajta, kezébenfehér táska. Rám nézett, és elment mellettem. Mindenféle kétség vagy ingadozás nélkülazonnal megfordultam, és a nyomába eredtem.

Már tudtam, mi történik velem. Az volt az érzésem, hogy már nem is én cselekszem,hanem a nyelv vette át akaratom felett az irányítást. Valóban olyan lónak éreztem magam,amely csatába viszi tapasztalt lovasát. A ló rettegett és menekülni akart. A sarkantyúkazonban túlságosan is mélyre vágtak a véknyába. Ezért gyorsan és pontosan cselekedtem.

Amint megközelítettem a lányt, odahajoltam hozzá, mintha le akarnám szólítani.Ösztönösen kinyitottam a szám, mintha csak nagy levegőt akartam volna venni; egészen

közelről láttam a fülkagylóját, és ekkor valami furcsa dolog történt. Halk csettintést hallottam.A fejem akaratlanul megrándult, és rájöttem, hogy a dolog megtörtént.

Kívülről szemlélve valószínűleg a következőképpen hatott: egy fiatalember kérdezni akartvalamit egy lánytól, kinyitotta a száját, odahajolt a lány füléhez, hirtelen eltüsszentette magát,amitől zavarba jött, és elsietett.

A lány hátra sem fordult, csupán idegesen megrántotta a vállát. Nyakán apró, rózsaszínfoltocska ütközött ki. A harapás mestermunka volt: a bőrön egyetlen cseppnyi vér sem serkentki. Miközben azzal a vággyal küzdöttem, hogy ott helyben leüljek a járdára, és fáradtanbecsukjam a szemem, elindultam a lány után.

Akkor még nem tudtam, hogy elsőre a másik nemhez tartozó embert megharapni éppenolyan furcsa élmény, mint először csókolózni. Van egy bibliai kifejezés: „megismerni azasszonyt”, de aligha fejezi ki jól az emberek közötti viszonyokat. A férfi a legjobb esetben iscsak le tud feküdni a barátnő jével. Megismerni a nőt csak egy vámpír képes. És ez olyantitokra nyitja fel a szemét, amely teljes egészében egyetlen ember számára sem érhető el,habár az egyik felét pontosan ismeri mindegyik.

A helyzet az, hogy a két nem együttlétezése, ez az elképesztő és nevetséges esethihetetlenül ostoba ugyan, de teljesen elérhetetlen az ember számára. Az emberek a másiknem belső életére vonatkozó elképzeléseiket mindenféle badarságokra alapozzák: olyanokra,amelyeket a fali naptárak „a női lélek rejtelmei” részéből, vagy ami még szörnyűbb, a Sikeres

N ő című magazin „a férfi felettes énje manipulálásának módjai” rovatából merítenek. Ezt abelső életet általában a másik nem számára érthető terminológiával írják le: a férfit úgy

ábrázolják, mint horkoló, szőrös kép

ű, durva n

őt, a n

őt pedig mint idióta, hímtag nélküli férfit,aki rosszul tud autót vezetni.

Valójában a férfiak és a nők sokkal távolabb állnak egymástól, mint ahogyan azt képzelik.Még elmagyarázni is nehéz, mennyire nem hasonlítanak egymásra. A dolog titkatermészetesen a vörös folyadék hormonösszetételében rejlik.

Azt mondhatjuk, hogy világunkat kétféle típushoz tartozó narkomanok népesítik be, akiknagyon különböző hatású, módfelett erős pszichotropikus szereket szednek. Homlokegyenestellentétes irányú hallucinációik vannak, mégis együtt kénytelenek tölteni az idejüket. Éppenezért hosszú évszázadok alatt nemcsak hogy megtanultak alapvetően különböző bódultságotátélni egymás mellett, hanem kidolgoztak egy olyan etikettet is, amely lehetővé tesziszámukra, hogy úgy viselkedjenek, mintha tényleg értenék egymást, habár ugyanazok a

szavak rendszerint egészen mást jelentenek nekik.Ellene vethetik ennek, hogy hiszen ezt tudja bármelyik transzszexuális, aki átoperáltatta



játszanak, hogy minél hamarabb veszítsenek és ágyba vigyék őket, lehetőség szerint úgy,hogy ne sértsék meg a jó modort.

Sétálni indultunk. Megállás nélkül beszéltem. Sétánk útvonala mintegy véletlenül alakultúgy, hogy a lány házához, egy sztálini típusú felhőkarcolóhoz értünk a Vossztanyije téren.Tudtam, hogy nincs otthon náluk senki. És természetesen felmentünk hozzá „teázni”. Az

udvarlás számomra legnehezebb fázisa – amikor a beszélgetésről az ember a lényegre tér,amiben mindig is roppant ügyetlen és nehézkes voltam – most nagyon simán ment.Probléma abból adódott, amire nem is számítottam. Azt hiszem, a diskurzus órák jótékony

hatása nélkül el sem tudnám érthetően magyarázni, mi történt pontosan.Az ernyedt, hétköznapi szerelmi aktus, amelyet nem kölcsönös vonzalomból, hanem

megszokásból hajtanak végre (az emberek között ez a leggyakoribb), mindig aképviselőválasztásainkat juttatta eszembe. Hosszas hazudozást követően bedugni az egyetlenreális jelöltet a bármelyik jelöltet szenvtelenül befogadó lyukba, aztán pedig arról győzködnimagunkat, hogy ez éppen az a cselekedet volt, amitől eszét veszti az egész szabad világ... Énazonban tudtam: amikor ez a tapasztalás bekövetkezik (most nem a választásokról beszélek),akkor velem valami minőségileg egészen más fog történni. Eljön az a pillanat, amikor két

lény egyetlen elektromos kontúrrá egyesül és egyetlen kétfejű testté válik (egy heraldikaipélda: a régi bizánci címer egy kisázsiai kakast ábrázolt, abban a pillanatban, amikorkényszerűen egyesült az őt hátulról megközelítő birodalmi sassal).

Szerencsénk volt: ez a pillanat bekövetkezett (és most nem a címerről beszélek). Ésugyanebben a pillanatban a lány mindent meg is értett rólam. Nem tudom, mit érzettpontosan, mindenesetre le voltam leplezve, kétség sem férhetett hozzá.

– Te... te...Ellökött magától, és az ágy szélére ült. Szemében olyan valódi rettenet ült, amitől én is

félni kezdtem.– Ki vagy te? – kérdezte. – Mi ez az egész? Kimagyarázkodni reménytelen lett volna. De

az igazat sem tudtam megmondani (úgysem hitte volna el), és elképzelni sem tudtam, mithazudjak neki. Harmadszor megharapni pedig, hogy megtudjam, hogyan keveredjek ki azegészből, szintén nem akaródzott. Felkeltem, és csöndben magamra vettem Simpsonospólómat.

Egy perc múlva már lefelé szaladtam a lépcsőn, és olyan hangot adtam ki, mint a lelőttbombázó süvítése. Különben ez a bombázó nagyon is csöndben zuhant le – nem akartammagamra vonni a figyelmet.

Nem éreztem megbánást. Csupán az a kényelmetlen érzés gyötört, amelyet akkor érez azember, ha ostoba helyzetbe került. Hogy kétszer is nyakon haraptam, nem tűnt elítélendőnek.Hiszen, gondoltam, nem ítélhető el a szúnyog amiatt, mert szúnyog. Tudtam, hogy nem lettemszörnyeteg – legalábbis egyelőre még nem. Annál rettenetesebbnek hatott az a gondolat, hogy

ezentúl minden nő szörnyeteget fog látni bennem.Másnap este felhívott Mitrász.

– Na, hogy vagy? – kérdezte. Elmeséltem neki első harapásom történetét meg az azt követő kalandot. Az egyetlen, amit elhallgattam előle, az volt, amivel a dolog végződött.

– Derék fiú vagy – mondta Mitrász. – Gratulálok. Most már majdnem közénk tartozol.– Hogyhogy „majdnem”? Hát nem ez volt a nagy bűnbeesés?Mitrász elnevette magát.– Hogy gondolod? Még épp hogy csak kinőtt a fogacskád. Miféle bűnbeesés lenne ez?

Még meg kell történnie valaminek, mégpedig a legfontosabbnak. ..– Mikor?– Várd ki.

– És meddig várjak?– Ne siettesd az eseményeket. Maradj még egy kicsit ember.



Ε szavak kijózanítottak.– Mondd meg őszintén – folytatta Mitrász –, ezzel a lánnyal... Nem történt semmi

váratlan?– De történt – ismertem be. – A legvégén. Rájött, hogy nincs velem minden rendben.

Megijedt. Mintha csak ördögöt látott volna.

Mitrász felsóhajtott.– Most már tudod. Valószínűleg jobb is, hogy így történt. Nem olyan vagy, mint azemberek, és ezt tudnod kell. Közted és egy ember között valódi közeledés nem jöhet létre. Eztsohase feledd el. És ne reménykedj csodában.

– Hogyan jöhet rá egy ember arra, hogy ki vagyok?– Semmiképpen és sohasem – felelte Mitrász. – Az egyetlen kivétel az a helyzet, amibe

belecsöppentél.– És most már így lesz minden olyan alkalommal, amikor...– Nem – mondta Mitrász. – Igen egyszerűen tudod álcázni magad. Loki majd megtanít rá.– Miféle Loki?– Ő fogja vezetni a következő kurzusodat. Csak jegyezd meg: ez a téma a vámpírok között

tabunak számít. Erről még a tanítókkal sem szokás nyíltan beszélni. A szex-álcázásszükségességét egészen másképp magyarázzák el.

– Mi lesz ez a következő kurzus? – kérdeztem. – Azt hittem, végre valahára bevezetnek atársaságba.

– A kurzus, amelyet Loki vezet, a legutolsó lesz – felelte Mitrász. – Esküszöm a vörösfolyadékomra. Ami pedig a társaságot illeti... Nézd meg a postádat. Jött egy leveled.

Miután Mitrász távozott, lementem a postaládámhoz. Igazat mondott: a postaládában egysárga színű, bélyeg és címzés nélküli boríték lapult. Elgondolkodtam, honnan tudhat Mitrász alevélről. Aztán rájöttem, hogy nyilván ő maga dobta be.

Visszamentem a lakásba, leültem az íróasztalhoz, fogtam a csont papírvágó kést,belemélyesztettem a boríték hasába, és kifordítottam a belét. Egy nagy, színes fénykép megegy hatalmas, gondosan rajzolt betűkkel teleírt papírlap esett ki belőle.

A képen egy hozzám hasonló korú lány volt, elképesztő színekre festett hajjal: voltakbenne vörös, szőke, piros, barna fürtök is. A frizuráját olyan konstrukcióba formálta valamizselével, amely szénakazalra emlékeztetett, miután tüzérségi találat érte. Nagyon festőiénnézett ki, de a metrón vagy a villamoson valószínűleg nem lehetett valami praktikus.

Nem is tudom, hogyan írjam le az arcát. Szép volt. Van azonban afféle szépség, amelyszembeötlő, általánosan elfogadott, és inkább üzleti, semmint személyes érzelmeket vált ki.Ez az arc azonban másmilyen volt. Az efféle arcokról gondolod azt, hogy bájosságát csak tetudod felismerni, mások viszont semmit sem vesznek észre belőle és nem értik meg – és ezenaz alapon a látványt azonnal személyes tulajdonodnak tekinted. Aztán amikor kiderül, hogy

ez az egyoldalú egyezség érvénytelen, és mások is ugyanilyen jól felfogták ezt a szépséget,becsapottnak érzed magad... Ráadásul még olyan érzésem is támadt, hogy ezt a lányt láttam aΒlog Magazin userpick-jében.

Fogtam a papírt, amelyről a következőket olvastam:Szervusz, Ráma! Valószínű leg már kitaláltad, ki vagyok. Engem most Hérának hívnak. Gyakorlatilag egy id ő ben veled lettem vámpír (vagy

vámpiroska, nem tudom, hogy kell helyesen mondani), vagy talán egy héttel késő bb. Mostkezdem el tanulni a glamourt és a diskurzust. Baldr és Jehova foglalkozik velem (meséltekrólad néhány mulatságos történetet). Összességében mindaz, ami most történik, tetszik. Haő szinte akarok lenni, én egy nagyon butácska kiscsaj vagyok, de azt mondták, hogy a

diskurzustól gyorsan megokosodok. Ugye, fura, amikor ekkora tárhelyet ragasztanak a fejedhez?



Nekem azt mondták, hogy a nagy bű nbeesés alkalmával fogok veled találkozni. És azt ismondták, hogy rettenetesen félsz t ő le. Persze én is félek, de valld be ő szintén, elég ostobadolog olyasmit ő l félni, amir ő l az embernek fogalma sincs.

Nagyon szeretnélek már látni, hogy milyen vagy. Valahogy az az érzésem, hogy össze fogunk barátkozni. Kérlek, küldd el a fényképedet. Odaadhatod valakinek, vagy elküldheted e-

mailben is. Szia, Héra A levél aljára odaírta még a postacímét, meg valami netes címet is, amely .mp3.

kiterjesztésű volt. Küldött nekem zenét is.Különösen tetszett, hogy a dal hosszú URL-jét kézzel, gondos dóit betűkkel írta le. Ez

valami miatt megkapott. Különben ezek a részletek valószínűleg azért tetszettek olyanelbűvölőnek, mert előtte már láttam a lány fényképét.

Letöltöttem a zenét. A Traveling Wilburys együttes „Not alone anymore” című száma volt;mint kiderült, az együttes neve mögött a modern zene olyan titánjai rejtőztek, mint GeorgeHarrison, Jeff Lynn az Electric Light Orchestrá-ból és mások. A szám tetszett, különösen avége, ahol a „You're not alone anymore” olyan lírai erővel ismétlődött meg háromszor, hogy

szinte tényleg elhittem: már nem vagyok egyedül.Elgondolkodtam azon, hogy Héra csak most kezdi a glamourt és a diskurzust. Vagyis én

sokkal tapasztaltabb és érettebb vagyok nála. A fényképemen ennek ki kell ütköznie. Úgydöntöttem, a kartoték előtt fogok lefényképezkedni: politúros felszíne valószínűleg jól mutatmajd a képen.

Fölvettem a legjobb zakómat, beleültem a karosszékbe, amit a másik szobából hoztam át,és csináltam néhány próbafelvételt. Valami azonban hiányzott a kompozícióból. Odaállítottamaz asztalra egy üveg drága whiskyt meg egy öblös kristálypoharat, majd újra csináltamnéhány fotót. De még mindig hiányzott valami. Ekkor felhúztam az ujjamra azt a sötét kövesplatinagyűrűt, amelyet a szekreterben találtam, és államat az öklömre támasztottam, hogy agyűrű jobban látszódjék. Aztán újra csináltam egy nagy adag fotót, és kiválasztottam közülükazt, amelyen a leginkább egy vágyakozó démonra hasonlítottam (e hatás eléréséhez a fenekemalá kellett tennem az orvosi lexikon két kötetét).

Ezt követően a számítógép elé ültem, és megírtam a válaszlevelet: ИФuн , Örülök, hogy megkaptam a leveledet. Nagyon kedves lány vagy. Örülök, hogy már nem

vagyok egyedül. Mi most már együtt vagyunk egyedül, ugye? Tanuld a glamourt és adiskurzust, ez jelent ő sen kifogja tágítani a horizontodat. Örülni fogok, ha láthatlak.

Cupp-cupp, Ráma Зы Csatolva küldök egy kis komolyzenét. Direkt arra törekedtem, hogy kimért, rövid és ironikus legyek, mert úgy véltem, a nőkre ez

ellenállhatatlan hatást tesz. Az „ ИФuн” nem volt más, mint a „Baby” az orosz klaviatúrán. Aszó tiszta pszichoanalitikus értelmű lett, mivel „if”-re és „in”-re lehetett tagolni. Ez a sajáttalálmányom volt, ugyanúgy, mint a „ Зы” a PS helyett.

Zenei csatolásként elküldtem neki egy tíz megabájtos anyagot – egy tao szentélyben tartottéjszakai istentisztelet felvételét: átható, monoton recitativo kínai nyelven, amit egzotikusütőhangszerek kísérnek. Régóta ott hevert már a hard-discemen, most viszont találtam nekimegfelelő felhasználási lehetőséget. Már csak abban bíztam, hogy a postaládája el fog bírniegy ekkora csatolást. Aggályoskodva még egyszer ellenőriztem a fényképemet, és miutánalkalmasnak találtam, elküldtem a levelet.



LOKIAz újonc vámpír utolsó kurzusa szintén dupla órában zajlott. A kurzus neve „Harc- és

szerelmi művészet” volt.A foglalkozásokat Loki vezette, egy szikár, hosszú ősz hajú öregember, aki valamelyest

Tyutcsevre, a költőre hasonlított, csak arisztokratikus csillogás nélkül. Állandóan kerekszemüveget viselt, meg hosszú, fekete, ötsoros zakót, amely a krími háború idejéből valóhosszúkabátra emlékeztetett.

Másik tanár nem volt: mindkét tantárgyat Loki tanította. Előbb a harcművészeti kurzusfolyt, aztán a szerelmi művészet következett.

Loki idősebb volt, mint Baldr és Jehova. Furcsának tetszett, hogy egy ilyen vénség tartja aharcművészeti órákat, de eszembe jutottak a hongkongi filmek ősz szakállú mesterei, és úgydöntöttem, inkább nem hamarkodom el a véleményalkotást.

Lokinak sajátos oktatási módszere volt. Az órákon nem beszélt, hanem diktált, és aztkövetelte, hogy mindent szó szerint lejegyezzek. Ráadásul mindent tollal és feltétlenül lilatintával kellett írnom – mindezt ő maga hozta el az első foglalkozásra fekete táskájában,ugyanolyanban, mint amilyen Baldré és Jehováé is volt. Kérdésemre, hogy miért kell ennekpontosan így lennie, röviden ezt válaszolta:

– Ez a hagyomány.

Az első foglalkozást azzal kezdte, hogy odament a falhoz, és krétával felírta rá: A legélő bb ember életben maradásának titka is csak mindig annyi, hogy eddig még nem

ölte meg senki. IX. Loki

Rájöttem, hogy az idézet tőle magától származik.

– Ezt ne töröld le addig, amíg vége nincs a kurzusnak – mondta Loki. – Azt akarom, hogyez az elv beleivódjon az emlékezetedbe.Miután leültetett a füzetem elé az asztalhoz, kezét hátratette, és előre-hátra járkálva diktálni

kezdte:– A vámpírok harcművészete... gyakorlatilag nem különbözik az emberekétől...

amennyiben az ökölharcnak magát a technikáját vesszük... A vámpír ugyanazokat az ütéseket,ugrásokat, fogásokat hajtja végre, mint amelyek... a klasszikus párviadalokban ishasználatosak... Leírtad? A különbség az, hogy a vámpír ezt a technikát... A vámpírokharcművészete végletesen amorális – és ennek megfelelően hatásos... A lényege az, hogy avámpír a lehetséges fogások közül azonnal a legaljasabbat és legembertelenebbetalkalmazza...

Felemeltem fejemet a füzetből.– És miként határozható meg, hogy melyik a legembertelenebb és legaljasabb fogás?Loki felemelte a mutatóujját.– Hát ez az! – mondta. – Jó kérdés. Pont a közepébe trafáltál. A vámpír a párharcot

leggyakrabban amiatt veszíti el, mert túlságosan sokáig gondolkodik azon, melyik lesz alegaljasabb és legembertelenebb fogás. Éppen ezért harc közben nem szabad gondolkodni.Hallgatni kell az ösztöneidre. Ahhoz pedig, hogy az ösztöneidre hallgathass, időlegesen el kellfeledkezned az aljasságról. A küzdésnek ez lesz a legaljasabb módja. Ez már csak egy ilyenparadoxon. Leírtad?

– Le – válaszoltam. – De hiszen verekedés közben az emberek szintén az ösztöneikrehallgatnak. És az aljasság sem foglalkoztatja őket. Miben különbözünk akkor hát tőlük?

Loki hümmentett egyet.– Állj csak fel – szólt aztán –, mindjárt elmagyarázom.



Felálltam.Pontosabban csak megpróbáltam felállni. Még ki sem egyenesedtem, amikor váratlanul

ütést kaptam a gyomorszájamba.Erős éppen nem volt, de annál aljasabb: Loki olyan pillanatot választott a bevitelére,

amikor a leginstabilabb helyzetben voltam. Elvesztettem az egyensúlyomat, a székkel együtt

elzuhantam, és könyökömet bevertem a padlóba.– Érted már? – kérdezte Loki, mintha mi sem történt volna.Talpra ugrottam. Loki azonnal előrenyújtotta a kezét, és békítően mondta:– Na, nyugi. Béke van.A dühöm elszállt. Meg akartam mondani Lokinak, mit gondolok róla, amikor hirtelen

fájdalmas rúgást kaptam a térdembe. Ez hihetetlenül aljas dolog volt, hiszen éppen ő szólítottfel az imént békességre. A fájdalomtól visszaültem.

Loki odament az ablakhoz, elővett a zsebéből egy piros papirosba csomagolt cukorkát,kibontotta, és bekapta.

– És ha most jól pofán vágom? – kérdeztem.– Hogy mersz ilyet mondani? – ráncolta össze a homlokát Loki. – A tanárod vagyok. Ha

kérdésed van, válaszolnom kell rá. Mégpedig úgy, hogy felfogd. Megértetted?– Meg – dörmögtem komoran, miközben a fájó pontot dörzsölgettem. – De többet ilyet ne

tegyen. Mert nem felelek magamért.– Megígérem – mondta Loki, és elfordult.Úgy éreztem, szégyelli magát otromba viselkedéséért. Én is elfordultam, hogy visszaüljek

az asztalhoz, de ebben a pillanatban Loki hátulról hozzám ugrott, és a lábikrámba rúgott. Alábam önkéntelenül összecsuklott, én pedig térdre estem. Ekkor még egy nyaklevest is kaptamtőle. Talpra ugrottam, és szó nélkül ököllel rontottam rá.

El kell mondanom, hogy tizedikes koromban egy ideig karatéztam. Ettől persze még nemlettem Jackie Chan. Le tudtam rúgni az iskolai vécé faláról a csempét, ököllel el tudtam törnia megrepedt táblát – nagyjából ennyi. De a karate foglalkozások után teljes egészébenértékelni tudtam mindazt, amit Jackie Chan a vásznon művelt.

Annál meglepőbb volt mindaz, amit most láttam.Loki felugrott a falra, tett néhány lépést felfelé (csupán a lábai mozogtak), és amikor a

nehézkedési erő vízszintesbe fordította a testét, bucskázott egyet a levegőben, és lazán földetért a hátam mögött. Nem volt ebben semmi természetfeletti: minden a fizikai törvényekhatárain belül maradt, csupán hihetetlen ügyességre meg bátorságra volt szükség egy effélemutatványhoz.

A következő pillanatban elsüvített a lába az orrom előtt, amivel meghátrálásrakényszerített, aztán elkapta a karomat és kicsavarta a csuklómat – mégpedig olyan magabiztosmozdulattal, hogy eszembe sem jutott ellenszegülni.

– Megadom magam, megadom magam! − kiáltottam.Loki elengedte a kezemet. A meglepetéstől minden sértettségemről megfeledkeztem.– Ezt hogy csinálta?– Ülj le és írd! – mondta Loki. Visszaültem az asztalhoz.– Ahhoz, hogy a vámpírok a harcban legyőzhetetlenek legyenek, létrehozták a

halálcukorkát... Leírtad?– Ahá – jöttem rá ekkor –, hát ezt kapta be az előbb? Az volt abban a piros

csomagolópapírban?– Pontosan – mondta Loki.Kezét becsúsztatta a kabátja alá, és kivett egy nem túl nagy, kerek, fényes papírba

csomagolt cukorkát. Olyasmi volt, mint amilyet ingyen osztogatnak a repülőgépeken.

– Kipróbálhatom?Loki gondolkodott egy kicsit.



– Ki, de nem ma – mondta aztán. – Túlságosan... izgatott vagy.– Fél tőle, hogy... szóval, hogy megverem? Loki megvetően elnevette magát.– Kisfiam... Azt hiszed, a lényeg a cukorkában van?– Hanem akkor miben?– Harci szellem nélkül a cukorka mit sem ér. Tudod te egyáltalán, mi az a harci szellem?

Erre nem tudtam mit mondani.– Akkor írd tovább! – szólt Loki. A füzetem fölé görnyedtem.– A kínai Hubei tartományban – kezdte diktálni Loki – található a festői Vudan-hegy...

amelynek neve azt jelenti, a „Harcos Pajzsa”. Régtől fogva taók lakják, akikharcművészetekkel foglalkoznak... A legismertebb közülük Chang Sanfen, aki még repülni istudott...

Loki szünetet tartott, és nyilvánvalóan arra várt, megkérdezem-e, tényleg tudott-e ez aChang Sanfen repülni. De nem kérdeztem meg.

– A Vudan-hegyen manapság több vusu akadémia is működik, ahol a hiszékeny turistákatszép, de haszontalan kardos és botos táncokra tanítják...

Loki tett néhány karikatúrajellegű mozdulatot, amivel ezt a táncot érzékeltette. Valóban

mulatságosan hatott.– Azok a taók, akik az igazi harcművészetekkel foglalkoznak, még a második világháború

előtt messze fölhúzódtak a hegyekbe, távol az utaktól, a szállodáktól és, he-he, amasszázsszalonoktól. Igazi mester már csak kevés maradt, de azért még akad. Hogy azemberektől távol élhessenek, a taóknak anyagi eszközökre van szükségük. Ezek az anyagieszközök nagyon is jelentősek... Leírtad? És ezeket az eszközöket a vámpírok biztosítjáknekik. Cserébe a legjobb tao mesterek évente egyszer mintát adnak a vörös folyadékukból...Ezekből a preparátumokból a vámpírok a halálcukorkák különféle változatait készítik. Ámharci szellem nélkül az efféle cukorkák mit sem érnek... Leírtad? Mára ennyi.

Egész éjjel csak forgolódtam hatalmas baldachinos ágyamban, és azon gondolkodtam, milehet az a „harci szellem”.

Különféle elképzeléseim voltak róla. Először is azt feltételeztem, hogy ez valóban valamiszellem, amellyel kapcsolatot kell teremteni. Másodszor úgy véltem, hogy lehet ez valamiheroikus tudatállapot, amelyet hosszú időn át kell kimunkálni magunkban, nem reménykedvesemmiféle vámpír hókuszpókuszban (ez a variáció tetszett a legkomorabbnak). Harmadszor, a„harci szellem” összefüggésben állhatott valamely különleges eljárással, amely megváltoztatjaa test fizikai tulajdonságait: más módon elég nehéz lett volna megmagyarázni, hogy a márfiatalnak nem mondható és nyilvánvalóan nem sportos alkatú Loki miként tudhatta úgylendítgetni a lábát, mint egy amfetamint zabáló akrobata.

Mindhárom elképzelésem hamisnak bizonyult.A „harci szellemről” kiderült, hogy öt egymást követő különleges, váltakozva rövidebb és

hosszabb belégzést takar. Sajátos kód volt ez, amely mintegy elindította a cukorka hatását. Ataók gyakorlatával állt összefüggésben: ezáltal állt be a légzőközpont. Loki nem bocsátkozottennek a folyamatnak a részleteibe – gyanítom, hogy ő maga sem értette teljesen. Egyszerűenelegendő volt megjegyezni a sorrendet.

Ezt követően Loki megengedte, hogy megegyek egy halálcukorkát. Figyelmeztetett, hogysemmi különöset nem fogok látni, mivel a taók életéről szóló információ nincs a cukorkában,csupán a harci tudásuk elérhető számomra. Hozzáfogtam a tapasztaláshoz.

Ízre az édesgyökér cukorkáéhoz volt hasonló. Miután a szükséges sorrendben elvégeztem abelégzéseket, szédülést és könnyedséget kezdtem érezni. De ennyi is volt az egész. Amint újállapotomat vizsgálgattam, semmit sem láttam benne, ugyanúgy, mint ahogyan a „Paszternak+ ½ Nabokov” keverék esetén sem. A donorról szóló emlékek ki voltak belőle törölve.

Csupán a testem fölötti uralom virtuóz képességére tettem szert. Ez viszont ténylegdöbbenetes volt. Megpróbáltam végrehajtani azt, ami az iskolai karate foglalkozások idején



sohasem sikerült: a spárgát. Elképedésemre minden erőfeszítés nélkül sikerült: előbb széles,aztán hosszú spárgába mentem le.

Utána könnyedén megismételtem azt a mutatványt, amellyel Loki olyannyiraelkápráztatott: felfutottam a falra, átbukfenceztem a levegőben, majd talpra esve földet értem.Loki arra biztatott, hogy támadjam meg, és egy pillanat alatt olyan ütészáport mértem rá,

amilyet addig csak a moziban láttam (igaz, egyik ütésem sem ért célba). Amikor azonban acukorka hatása elmúlt, már nem tudtam megismételni ezeket a mutatványokat.Loki elmagyarázta, hogy ennek a ruganyosságnak a titka nem az izmok hajlékonyságában

van, hanem azon képességükben, hogy egy pillanat alatt ellazuljanak. Éppen ez tette lehetővé,hogy lemenjek spárgába, vagy hogy magas rúgásokat hajtsak végre.

– Ha a dolog fiziológiai oldaláról akarunk beszélni – mondta Loki –, akkor a lényegazokban az idegi impulzusokban van, amelyeket az agy az izomsejteknek ad át. A hosszastréningezés az izmok, ínszalagok és csontok fizikai tulajdonságait csak kis mértékbenváltoztatja meg. Csupán azoknak az idegi jelzéseknek sorrendje változik, amelyek az egészrendszert mozgatják. A halálcukorka erre a kódra hat. Természetesen bármely átlagembersokkalta gyengébbnek bizonyul, mint egy edzett harcos. Fizikailag mégis elég fejlett ahhoz,

hogy meg tudja tenni ugyanazt. Az idegrendszere azonban nem megfelelő ehhez. Ugyanezvonatkozik az ütés erejére is. Nemcsak az izomrostok tulajdonságától függ, hanem attól is,hogy mennyire tudjuk koncentrálni az életenergiát. A vámpír a preparátum révénmindezekhez a készségekhez hozzáfér. De természetesen ennek a technikának is megvannak ahatárai. Egy kétszáz kilós súlyt akkor sem tudsz felemelni, ha kiszívod egy súlyemelő világbajnok összes vörös folyadékát.

– Vagyis ha egy tornász sokáig edzi magát – mondtam –, akkor nem is annyira ahardveren, mint inkább a szoftveren dolgozik?

– Én ezt a narkomán zsargont nem értem – felelte Loki.Most már világos volt, miért kell egy vámpírnak az összes lehetséges fogás közül a legalja-

sabbat alkalmaznia. Ez nem etikai választás kérdése volt, hanem praktikus szükségszerűség.A halálcukorka elképesztő magabiztosságot adott; úgy játszadozol az ellenféllel, mint macskaaz egérrel. De mihelyt a cukorka hatása megszűnt, a vámpír védtelenné vált. Éppen ezértsemmi esetre sem volt szabad elpocsékolni a halálid ő t, ahogyan ezt Loki nevezte.

Szabály szerint a vámpírnak mindig magánál kellett tartania a halálcukorkát. Loki adottnekem egy kis dobozt, és megmutatta, hogyan kell belőle kiszedni a cukorkát: egy rugómegnyomásával a cukorka egyenesen a kezembe ugrott. Ha gyorsan szükség volt rá, acukorkát akár papírostul is be lehetett kapni – a csomagolás speciális papírból készült. Atáblás változatot az övön kellett hordani, és bekapni csak életveszély esetén volt szabad.

– Mondja csak – kérdeztem Lokit –, olyan elő szokott fordulni, hogy a vámpírokegymással verekszenek? Úgy értem, amikor a verekedésben részt vevő felek mindketten

bekapnak egy-egy ilyen cukorkát.– Mit jelent az, hogy „verekszenek”? – kérdezett vissza Loki. – A vámpírok nem gyerekek.Ha két vámpír között komoly probléma lép fel, azt párbajjal oldják meg.

– Párbajjal? – kérdeztem. – Ilyesmi még létezik?– A mi világunkban igen. Az is igaz, hogy ritkán.– És hogy néz ki egy ilyen párbaj?– Legközelebb elmesélem – válaszolta Loki. A következő foglalkozásra egy hosszú, fekete

hengerrel érkezett, olyasfélével, amilyenben a tervrajzokat szokták hordani.– Tehát – kezdte el Loki –, amit a párbajról tudnod kell... A vámpírok létének hosszú

története alatt gyakran alakult ki közöttük személyes vita. A vámpírokat rendszerint atársadalom legmagasabb rétegeiből verbuválták, ahol a vitás kérdéseket párbajjal szokták

elintézni. Ez a szokás a vámpíroknál is elterjedt, bár néhány halálos kimenetelű esetetkövetően a párbajozást betiltották. A helyzet ugyanis az, hogy párbaj idején a vámpír nemcsak



a saját életét, hanem a nyelv életét is veszélynek teszi ki. Márpedig a nyelvnek, mint te iskitalálhatod, a legkisebb oka sincs a párbajozásra. Olyan ez, mintha a lovak rugdosnikezdenék egymást, a rajtuk ülő lovasok pedig...

– Értem – szakítottam félbe –, nem szükséges folytatni.– Másfelől viszont a vámpír humán jellegű igényeinek semmibe vétele, vagy szerepének

pusztán a nyelv hordozására való korlátozása szintén nem megengedhető. Többek között azértsem, mert az emberi személyiség depressziós vagy elnyomott pszichés állapota rosszul hat anyelv közérzetére. Éppen ezért kidolgoztak egy olyan kompromisszumos megoldást, amelylehetővé teszi ugyan a helyzet tisztázását, de közben sem a nyelv, sem a vámpír élete nemkerül veszélybe.

– De hát akkor ez nem párbaj, hanem bohózat.– Ó, nem – mosolyodott el Loki. – Szerinted mi az értelme bármelyik párbajnak?Megvontam a vállam. Szerintem ez nyilvánvaló volt.– Az emberek kemény szavakat vágnak egymás fejéhez – mondta Loki –, de ezeknek a

szavaknak nincsen súlyuk. Az ember száján sok ilyen szó kifér. A párbaj értelme éppen az,hogy súlyt adjon a szavaknak. Ez lehet a golyó, a kardpenge vagy a méreg súlya. A vámpírok

nagyon egyszerűen jártak el: a párbajt két részre osztották. Előbb megállapodnak arról,milyen természetű súllyal egészítsék ki a szavakat. Aztán tisztázzák, kire rakják ezt a súlyt. Avámpírok párbaja a sors vetésre hasonlít. Érthető'?

– Egyelőre nem nagyon.– Először a párbaj mindkét résztvevő je ír egy úgynevezett párbaj meghagyást, amelyben

részletesen kifejti, milyen büntetést gondolt ki az ellenfelének. Ez bármi lehet: a végtagokamputálása, megvakítás, megsüketítés, megvesszőzés a lóistállóban, effélék. Csak apárbajozok sértettségének mértékétől függ. A szekundánsoknak szavatolniuk kell, hogy azadott eljárás nem fogja veszélyeztetni a nyelv fizikai létét, és hitelesítenie kell mindkétpárbajmeghagyást. Ezt követően kezdődik maga a párbaj.

– A párbajozok tudják, mi vár rájuk, ha veszítenek? – kérdeztem.– Nem – válaszolta Loki. – Ezt tiltják a szabályok. Ha ezeket a szabályokat megszegik,

annak igen szomorú következményei lehetnek. Mint például az utolsó párbaj alkalmával.– Miért, az mivel végződött?– A vesztesnek levágták az orrát és a fülét. Ezt követően a haláláig álarcot viselt. Igaz, már

nem sokáig élt...Izgatottság fogott el.– Várjon csak – szóltam ekkor –, ki volt ez a vesztes? Hogy hívták? Véletlenül nem...– De igen – felelte Loki. – Brahma volt az. Az orrát és a fülét a legjobb moszkvai

plasztikai sebész vágta le, úgyhogy semmilyen fájdalmat nem érzett. Ezt követően azonbandepressziós lett, és a nyelv nem akart többé a testében maradni.

– És kivel párbajozott Brahma?– Nem kellene erről beszélnem neked – mondta Loki. – De ha már megkérdezted:Mitrásszal párbajozott.

– Mitrásszal?– Igen. Pontosan emiatt várt Mitrász téged a mi világunkban. Ez a szokás. Így szokták, ha a

párbaj az egyik fél halálával végződik. A győztes annak az újoncnak a kurátora lesz, akinek atestébe átköltözött a nyelv. Csak kérlek, semmi esetre se beszélj erről Mitrásszal: azmegengedhetetlen udvariatlanságnak számít. Érted?

Bólintottam, de közben egészen meg voltam döbbenve.– Vagyis én most Mitrász miatt vagyok itt... – szóltam.– Nem – felelte Loki –, ne gondold ezt. Mitrásznak semmiféle hatása nem lehetett erre a

választásra. Tulajdonképpen még Brahmanak sem volt ebben túl nagy szerepe. Mindent anyelv dönt el.



engedélyezése”). Több mint kétszáz éves volt, és éppen elkezdte érezni, hogy közeleg azidőskora. Egy átlagember mércéjével mérve ragyogó fizikai állapotnak örvendett, ő magaazonban semmire sem alkalmas rozoga vénségnek tartotta magát.

Tettem vele egy sétát a Vudan-hegyen.Szuj Bejsán turisták tömegén vágta magát keresztül a szent hely felé – úgy tett, mintha

munkásember lenne, aki egy vállrúdon két kőtömböt cipel az útépítéshez.Láttam a vörös templomok ragyogó zöld cseréptetőit. Láttam a hatalmas bazaltteknőcöket,amelyek a félig lerombolt téglapavilonokban álltak. Mentünk a hegygerincen, ahol keskenykis út vezetett, messze lent alattunk pedig egy hegyi tó csillogott.

A tao végre megérkezett arra a helyre, ahová igyekezett. A helyet Párolgó Sziklánakhívták. A szikla valóban párolgott a szakadék felett, a tetején pedig gondosan kialakítottterecske állt, amely kővel volt kirakva. Ez a felsőbbrendű erő és szentség helye volt. SzujBejsán azért jött ide, hogy jelet kapjon a szellemektől.

Megvárta, amíg minden turista leereszkedik a hegyről, ledobta a vállrúdját a kövekkel,felment a lépcsőn egy nyitott oltárhoz, szertartásosan meghajolt, és várt.

A szellemektől érkező jel furcsának bizonyult.

Valahonnan messziről hatalmas, madárnyi nagyságú lepke érkezett, amelynek sötétkékalapszínű, fekete és barna pöttyös, bársonyos szárnya volt. Körberepülte a taót, ésleereszkedett az oltár szélére.

A tao egy ideig gyönyörködött benne. Aztán észrevette, hogy a lepke szárnyai be vannakrepedve és a szélein meg vannak tépkedve, mégpedig annyira, hogy szinte elveszítették aformájukat. Mihelyt a tao ezt észrevette, a lepke otthagyta a helyét, magasra felrepült, éseltűnt a szikla szélén magasodó fák zöld lombos labirintusában.

Én magam nem jöttem volna rá, mit jelent ez a jel. A tao azonban értette, és vele együttmegértettem én is. Amíg a lepke repülni tud, egyáltalán nem fontos, mennyire vannakmegtépázva a szárnyai. Ha viszont a lepke már nem tud repülni, akkor a lepke nincs többé,ennyi az egész.

A tao meghajolt az oltár előtt, és elindult lefelé a lépcsőn. Megjegyeztem e lépcső kőkorlát) át, amelybe virágvázák voltak faragva. Néhány lépcsőfok hasonló metszésű kőlapokból készült, amelyek régiek voltak, és sok ezer cipőtalp koptatta őket.

Amikor magamhoz tértem, szomorú lettem. És undorodtam attól, hogy vámpír vagyok.



A SZERELEM ÖT SZABÁLYAAmikor Loki azt mondta, hogy most hozzáfogunk a vámpír szerelmi gyakorlatának

tanulmányozásához, olyasféle kurzusra gondoltam, mint a glamour, csak a „Rudel ZOO”-hozhasonló preparátumokkal. Elképzeltem a kémcsősorokat, mindegyikben egy-egyháromdimenziós, sztereoszkópikus és sztereofonikus pornófilmmel – és mindezt, gondoltamlelkesen, meg kell néznem, és el kell sajátítanom...

Miután meghallottam, hogy ilyen foglalkozásunk csak egyetlenegy lesz, a várakozásomalábbhagyott. Viszont arra gondoltam, hogy ez az egyetlen foglalkozás is nyilván nagyszerű és emlékezetes lesz.

Így is lett.Loki erre a napra gondosan megborotválkozott, sőt még valami vaníliaillatú kölnivel is

befújta magát. A táskája kétszer olyan tömött volt, mint általában lenni szokott. Érdekeit,vajon mi lehet benne, de nem volt bátorságom megkérdezni.

– Figyelmeztetni szeretnélek – mondta Loki –, hogy a szerelmi mesterségnek kétkülönböző kurzusa létezik, az egyiket az újonc vámpírfiúknak, a másikat az újoncvámpírlányoknak tartják. De ezek még csak nem is hasonlítanak egymásra. Ezenkívülminden, amit itt hallasz, csak az embernőkre vonatkozik, és semmi esetre sem szabad avámpírnőkre átvinni.

– És mi van, ha beleszeretek egy vámpírnőbe? – kérdeztem.Loki megvonta a vállát.– Ezzel a lehetőséggel nem számolunk. Mi csak emberekkel foglalkozunk. A többi

vámpírral a saját belátásod szerint alakítod a kapcsolatod, és te magad is felelsz mindenért.Ehhez nincs semmiféle kurzusunk az újoncok számára. Tehát fogd a tollad, nyisd ki a füzeted,és írd...

Loki diktálni kezdett:

– A vámpírnak a nőkhöz való viszonya teljes ellentétben áll a hideg emberi cinizmussal. Eza viszony egyesíti magában a pragmatikus racionalizmust és az emelkedett lovagiasságot...Leírtad? A racionalizmus azt jelenti, hogy a vámpír félredobja az úgynevezett udvarlás hamisés megalázó procedúráját, és azonnal a lényegre tér. A lovagiasság pedig azt jelenti, hogy anőt felszabadítja az orgazmus imitálásának szégyenletes szükségszerűsége alól, és a szexértmindig fizet...

– Nem győzöm írni – szólaltam meg. Loki hagyta, hogy leírhassam a mondatot.– Öt olyan elv létezik – folytatta aztán –, amely a vámpírt a magánéletében vezérli. Az

első: a vámpír arra törekszik, hogy a szerelmi aktus a megismerkedést követően azonnalbekövetkezzék. A második: a szerelmi aktust követően a nővel az ismeretséget általában megkell szakítani. A harmadik: a vámpír fizet a nő szolgálataiért. A negyedik: a vámpír

rendszerint nem harapja meg azt a nőt, akivel szeretkezik. Az ötödik és legfontosabb: avámpír sohasem engedi meg a nőnek, hogy imitálja az orgazmust...

– Nem értem – szóltam közbe, és felemeltem fejem a füzetből. – A vámpír lovagi módonfelszabadítja a nőt az orgazmus imitálásának szükségszerűsége alól? Vagy megtiltja neki?

– Ez egy és ugyanaz.– Hogyhogy?Loki hosszasan nézett rám.– Ráma – szólt aztán áthatóan –, beszéljünk mint férfi a férfival.– Beszéljünk – egyeztem bele.– Nevezzük nevükön a dolgokat. A férfi és a nő együttes genitalis orgazmusa a nemi aktus

alatt csodálatos, de elérhetetlen ideál, olyasmi, mint a kommunizmus. A vámpírnak mindig

tudnia kell, hogy a nő szerelmi magatartása mind gazdasági, mind társadalmi szempontbólmotivált. Ez évszázadokon át alakult így ki, és a néhány évtizednyi formális egyenjogúság a



dolgon mit sem változtatott.– Maga állandóan a dolog elméleti aspektusáról beszél – vetettem közbe. – De meg

lehetne végre tudni, mit jelent ez a gyakorlatban?– Persze hogy meg. Ha a nő a harmadik frikció után hangosan sóhajtozni kezd, forgatja a

szemét, és természetellenesen visítozik, akkor ez azt jelenti, hogy nem őszintén viselkedik, és

egy társadalmi projekten munkálkodik, miközben a partnere a biológiáin. Amikor viszont amelletted fekvő ember titokban egy társadalmi projekten kezd munkálkodni, a vámpírnakrésen kell lennie.

– Miféle haszna lehet egy nőnek abból, hogy imitálja az orgazmust? – kérdeztem. –Őszintén szólva ezt nem értem.

– Nem érted, mert úgy gondolkozol, mint egy ember.Ez a vád fájdalmasan érintett. Bűntudatosan lehajtottam a fejem.– Elmagyarázom – mondta okító hangon Loki. – Egyáltalán nem azokat szeretjük, akik

valami jót tettek velünk. Azokat szeretjük, akikkel mi magunk tettünk jót. És minél több jóttettünk velük, annál többet akarunk még tenni. Ez pszichológiai törvényszerűség. A nő mártöbb ezer éve élősködik ezen. Arról győzködi a vámpírt, hogy egyvégtében, többször egymás

után orgazmusa van, azért, hogy a vámpír elhiggye, hogy boldoggá tette őt, és ezért akarjamég boldogabbá tenni. Talán nem érthető? Egyszerű invesztációról van szó. Minélhangosabban nyögdécsel és sóhajtozik a nő, annál több anyagi eszközre akar szert tenni. Eztpedig csírájában el kell fojtani.

Eszembe jutott, hogy Mitrász figyelmeztetett a vámpír szex-álcázását körüllengő alakoskodásra. Mégis, csak úgy a balhé kedvéért, ellene vetettem:

– De én azt hiszem...Loki azonban már megelégelte a makacskodásomat.– A legostobábbaknak – vágott közbe felemelve a hangját – egészen egyszerűen is el

szokták mondani. Ne engedjétek meg a nőnek, hogy imitálja az orgazmust, mert ez az első lépése afelé, hogy elvegye a pénzeteket. Most már világos?

Ijedten rábólintottam.– Ha rögtön elejét veszed az orgazmus imitálásának – folytatta Loki –, a nővel való

viszonyodban lehetővé válik az emberiesség. Márpedig a vámpírok humánus lények, és acéljuk éppen ez... Leírtad?

– Le – válaszoltam. – És a vámpír miért fizet feltétlenül a nőnek a szolgálataiért?– Mert ingyenes szex csak az egérfogóban létezik – felelte Loki. – Különben ezt is írd le.Miután a mondatot leírtam, a végére hatalmas pontot tettem.– Jól van – mondta Loki –, az elméleti részt ezzel befejeztük.Kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy testszínű tekercset meg egy kék gázballont. A

ballon rövid gumitömlőben végződött. Miután Loki a gumitekercsre kapcsolta a tömlőt,

elfordított egy fekete kis csapot. Hangos sziszegést hallottam, a tekercs néhány másodpercmúlva kigöngyölődött és felduzzadt, miközben elnyűtt, zilált szalmahajú guminő formájátöltötte fel.

A guminőnek kerekre nyitott kék szeme, sűrű szempillája és mindenre kész, vörös ajkavolt, kerek kis lyukkal a közepén. Loki pumpált bele még egy kis nyomást, amitől a guminő kövérnek hatott. Úgy láttam, már több vámpírgeneráció is tanult rajta: a guminőt többrétegben festékfolyások és sötét foltok tarkították, olyanok, mintha cipőtalpak nyomai lettekvolna. Volt még rajta egy csomó firka is, olyasfélék, mint amilyeneket a gyerekek aziskolapadba szoktak vésni. Az egyik ilyen, a guminő combjára nagy betűkkel ráírt kétsorosversike még ezek közül is kivált, pedig a gumin látható nyomokból ítélve már sokszormegpróbálták letörölni is, csak nem bírták:

A nő a kínzásokért szerette meg ő t,



A férfi pedig análra szoktatta a nő t.

Loki amikor észrevette, hogy a guminő combján lévő versikét bámulom, úgy fordította,hogy a szöveg ne látszódjon.

– Térjünk át a gyakorlati módszerekre – szólalt meg Loki.

– Ö-ö-ö... Mármint milyen értelemben?– Nagyon is konkrét értelemben.Térdre ereszkedett a guminő elé, majd felém fordult. Kezében halálcukorkát pillantottam

meg. Kibontotta és bekapta.– A vámpírok, amikor szembetalálkoztak azzal a problémával, amelyről az imént

beszéltem – magyarázta Loki –, nem próbálták meg feltalálni a spanyolviaszt. A kézitusatechnikáját használják ebben is – mellesleg ez az oka annak, hogy a harcművészetek és aszerelmi művészet ugyanabba a kurzusba tartozik. A vámpírokra jellemző humanizmus abbannyilvánul meg, hogy az orgazmus imitálásának megszakítására csak azokat a fogásokatalkalmazzák, amelyek nem alkalmasak arra, hogy ártsanak velük a partnernő jükegészségének...

Loki a guminő fölé hajolt, könyökét megtámasztotta a padlón, arca pedig elsötétült afeltoluló vörös folyadéktól (az jutott eszembe, hogy ugyanilyen hatása lett volna annak is, hahirtelen vágy fogja el).

Váratlanul, ügyesen felemelkedett, és jobb lábával beletérdelt a guminő oldalába. Aztánugyanezt megismételte a másik lábával is. Aztán belekönyökölt a nő gyomrába. Aztán ujját anyakszirtjébe bökte. Aztán jól fültövön csapkodta...

Furcsa, hátborzongató látvány volt: egy magas, szikár, fekete ruhás alak fekszik egyguminőn, és gyors, de nem túl erős ütéseket és rúgásokat mér rá... Loki mozdulatai módfelettmesteriek, sőt artisztikusak voltak – ezzel a számmal akár fel is léphetett volna valamiszürrealista színházban. És mégis úgy éreztem, hogy valamivel több érzelmet fektet ezekbe azütésekbe, mint amennyit a tanítási folyamat kívánna.

– Mondja csak – kérdeztem tőle magamnak is váratlanul –, maga volt szerelmes valaha?Loki megdermedt.– Micsoda? – kérdezett vissza hitetlenkedve, és felém fordította felhevült arcát.– Semmi, semmi – motyogtam. – Csak úgy... Loki talpra szökkent, és leverte a láthatatlan

port fekete kabátjáról.– Most te jössz – mondta aztán.Néztem a felfújt guminőt. Amennyire csak lehetett, húzni szerettem volna az időt.– Lenne még egy kérdésem – szólaltam meg.– A negyedik ponttal kapcsolatban. Miért nem haraphatja meg a vámpír azt a nőt, akivel

szeretkezik? Lovagiasságból?

– Igen, de nem csak amiatt – válaszolta Loki.– Legf őképpen azért nem, mert néhány harapást követően a nő, mint a vágy tárgya irántteljesen elveszíti az érdeklődését. Ez ellenőrzött megfigyelés. Én legalábbis nem ismerekegyetlen kivételt sem ez alól a szabály alól...

Loki összefonta mellén a karját, szemét a távolba meresztette, mintha valami elfeledettemlékre akart volna visszaemlékezni.

– Éppen ellenkezőleg – folytatta aztán –: ha a nő iránti vágy elviselhetetlenné válik, avámpír többször is megharapja, hogy tanulmányozza a lelkét, és kigyógyuljon aszenvedélyéből. Ez mindig segíteni szokott. Ám ha a vámpírnak más tervei vannak, akkorpersze másként jár el...

Loki rápillantott a padlón heverő guminőre, s én ebből megértettem, hogy nem tudok

tovább lyukat beszélni a hasába.– Nos, lássunk munkához. Kidolgozzuk az ütéseket és a rúgásokat. Gyerünk...



Elfoglaltam az alaphelyzetet. A guminő egykedvűen elnézett mellettem, és a plafontbámulta kék szemével: ha érzett is valamit, ügyesen titkolta.

– Támaszkodj fel a könyöködre – utasított Loki. – Helyezd át a súlyod a térdedre...Feljebb... Most pedig egy térdrúgást az oldalába. Úgy ni, nagyszerű! Csak ne rúgd a ballábaddal, mert kárt tehetsz a májában. A jobbal rúgd. Úgy ni. Ügyes vagy! Most a

könyökösöket...A foglalkozás anyaga nagyon is gyakorlati jellegű volt, néhány dolog azonban izgatta afantáziámat. A guminő feje minden ütésnél le-fel billent, mintha csak hangtalanul nevetettvolna az erőfeszítéseimen – vagy szégyenszemre orgazmust imitált volna.

Úgy döntöttem, nem nézek az arcába, és elfordítottam a tekintetemet. És ekkor úgykezdtem érezni, mintha egy felfújt gumimatracon feküdnék, és versenyre kelve az egészemberiséggel, dühödten eveznék a boldogság partja, a távoli horizont felé, ahol a leggyorsabbevezősöket jutalom várja: napfény, boldogság, pénz és szerelem.



A NAGY BŰNBEESÉSA következő nap szép és vészjósló volt. Erős szél fújt, és a levegőben valami józanító,

hűvös frissesség érződött – valószínűleg az ősz előszele volt. A nap hol előbukkant, hol elbújta felhők mögött. Kinyitottam a nappali ablakát, az ablakszárnyakat a falba erősített kampókbaakasztottam, és valami miatt gyertyát gyújtottam, pedig világos volt. A szobába áramló huzatmegremegtette a lángjukat, és ez roppantmód tetszett. Estefelé felhívott Mitrász, ésmegkérdezte, hogy vagyok. Elmeséltem neki Loki előző napi óráját. Mitrász felvidult.

– De hiszen mondtam, hogy az idősebb nemzedék számára ez a téma tabu. Nagyjábólugyanúgy, mint a káromkodás. Ezeket az erőszakos módszereket, amelyekre Loki tanít, nemérdemes komolyan venni. Egy gentleman sosem fog megrugdosni egy nőt a nemi aktusközben.

– És akkor mit csinál egy gentleman? – kérdeztem.– Ez az egyéntől függ. Én például kiteszek az éjjeliszekrényre egy borotvát vagy egy

pisztolyt.Nem tudtam, viccel-e vagy komolyan beszél. Mitrász következő mondata azonban

elfeledtetett velem minden effélét.– De hogy miért is hívlak – kezdett bele. – Ma lesz a nagy bűnbeesés napja...Hideg futott át a testemen. Valahol a gyomrom táján kezdődött, és végigszaladt minden

ideg végződésemig – mintha jeges zuhany alatt állnék.– Hogyan? Máris? Mitrász elnevette magát.– Ki a csoda ért téged? Egyszer alig tudod kivárni, másszor túl korai... De hát ne félj.

Nincs ebben semmi szörnyűséges.– Mit kell tennem?– Semmit. Várj. Hamarosan megérkezik a futár, visz egy csomagot. Abban benne lesznek

az utasítások.

– Felhívhatlak majd? – kérdeztem. – Úgy értem, ha lennének kérdéseim.– Kérdéseid nem lesznek – felelte Mitrász. – Már persze ha direkt nem gondolsz kinéhányat. És telefonálni sem kell. Várni foglak.

– Hol?– Majd meglátod – mondta Mitrász, és megszakította a vonalat.Letettem a kagylót, és leültem a díványra.Pontosan tudtam, hogy semmiféle bűnbeesést sem akarok. Egyetlen dolgot akartam

csupán: csöndben ülni és megnyugodni. Abban reménykedtem, hogy eszembe fog jutnivalamilyen mentő ötlet, valami ravasz kibúvó ebből a helyzetből. Biztosan létezett ilyenkibúvó, és csak néhány percnyi összpontosítás kellett volna hozzá, hogy megtaláljam.Becsuktam a szemem.

És ekkor csöngettek.Felálltam, és elszántan odavonszoltam magam az ajtóhoz, hogy kinyissam.Az ajtóban azonban senki sem állt, csak a földön hevert egy kis fekete skatulya. Bevittem a

nappaliba. A skatulyát az asztalra tettem, és bementem a fürdőbe: valami miatt ki tudjahányadszor is le akartam zuhanyozni.

Alaposan megmosakodtam és megfésülködtem, a hajamat bekentem zselével. Aztánbementem a hálóba, és felvettem az ünneplőmet: egy zakóból, nadrágból és ingből állóegyüttest, amelyet egyenesen a LovemarX próbabajáról szedtek le nekem.

Az igazság pillanatát tovább halasztani nem lehetett. Visszamentem a nappaliba, éskinyitottam a skatulyát.

A belsejében, vörös bársonybélésben egy sötét színű, leeresztett szárnyú denevért ábrázoló

üvegcse lapult. A feje helyén koponya alakú dugasz volt. Mellette egy levél.



kinéznie. De éreztem, hogy az öreg bútor geometriája, a parketta rombuszai és a kandallóburkolata ideálisan beleillenek abba, hogy mindez egyszerűen valakinek az álma legyen...Rájöttem, hogy azért gondolok az álombirodalomra, mert én magam is álmos vagyok.

Még csak az hiányzik, hogy átaludjam életem legfontosabb eseményét. Felálltam, éselkezdtem fel-alá járkálni a szobában.

És ezután kezdődött minden szörnyűség.Rájöttem, hogy a flakonban akár méreg is lehetett. És lehet, hogy most nem elaludni,hanem meghalni készülök, és mindaz, ami történik velem, nem más, mint az agyam maradékelektromos kisüléseinek kihunyása. Ezt a gondolatot elviselhetetlenül rettenetesnek éreztem.Arra gondoltam, hogy nem aludhatok, mert félelmemben valószínűleg már felébredtem volna.De aztán egyből azt is éreztem, hogy a félelmem valójában túlságosan ernyedt, és éppen aztbizonyítja, hogy alszom.

Vagy éppen meghaltam.Mert a halál, döbbentem rá, egyszerűen csak álom, amely minden egyes pillanattal egyre

mélyebbé válik – mégpedig olyan álom, amelyből nem ott ébredsz fel, ahol korábban voltál,hanem egy másik dimenzióban. És ki tudja, mennyi ideig lehet ezt álmodni?

Lehet, hogy egész vámpírkarrierem nem más, mint halál, csak ezt a lehető leghosszabbideig megpróbálom titkolni magam elől? És az a „fontos esemény”, amelyre várok, az apillanat lesz, amikor mindezt be kell majd ismernem magamnak?

Megpróbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, de nem tudtam. Éppen ellenkezőleg, egyretöbb bizonyítékra leltem szörnyűséges sejtelmemhez.

Eszembe jutott, hogy a vámpírokat mindig is élő holtaknak tartották: nappal a sírjukbanfekszenek, elkékülten és hidegen, éjszaka pedig felkelnek, hogy felmelegítsék magukat egykorty meleg vérrel... Lehetséges, hogy meg kell halnom, mert csak így tudok végérvényesenvámpírrá válni? És ez az áttetsző csepp, mely a kristály koponya alatt rejlett, az utolsó belépő az új világba?

Rájöttem, hogyha valóban meghaltam, akkor ez a félelem a végtelenségig fokozódhat. Sőtörökkön-örökké tarthat, hiszen az idő szubjektív. A tudatom utolsó kémiai szikrái kívülrőlúgy nézhetnek ki, ahogy csak akarnak: semmi sem gátolja meg őket abban, hogy sok millióévig elhúzódjanak. És ha hirtelen mindennek így lesz vége? A naplemente sárgás-vörösesfellángolása, a szél, a kandalló, a parketta – és az örök halál... És az emberek semmit semtudnak erről a rettenetről, mivel még senki sem tért vissza hozzájuk, hogy meséljen róla.

„Libera me, Domine, de morte aeterna...” – énekelte egy távoli hang. Valóban odafönt játszották Verdit? Vagy haldokló elmém változtatta muzsikává sorsom megértését?

Rájöttem, hogyha nem veszek erőt magamon, és nem ébredek fel, egyszer s mindenkorrabelezuhanok ebbe a fekete kútba, és már egyáltalán nem lesz fontos, aludtam-e vagy sem,mert a rettenet, amely feltárult előttem, mélyebb volt minden álomnál és ébrenlétnél, és

egyáltalán, mindennél, amiről csak tudok. A legmeglep

őbb az volt, hogy a csapdagyakorlatilag az orrom előtt volt: az egészen hétköznapi gondolatok egyszerű

egymásutánisága vezetett oda, és nem értettem, miért nem jutott már kivétel nélkül mindenember a gondolatmenetnek ebbe a holtágába.

„Ez lenne hát az örök halál? – gondolkodtam el. – Szóval akkor erről énekelnek... Nem, aznem lehet. Kijutok innen, bármi áron!”

Le kellett valahogy ráznom magamról ezt a bénultságot. Megpróbáltam letépni magamról arémálom hártyáját – puszta kézzel, mintha valami fizikai dolog lett volna.

És hirtelen rádöbbentem, hogy ez már nem is a kezem.A helyén valami fekete rongydarab nőtt, amelyet rövid szőrű, csillogó prém borított,

olyasféle, mint a vakondé. Ujjaimat sötét, kérges ökölbe szorítottam, amelyen hihetetlenül

nagy, szarvszerű bütykök nőttek, amilyeneket a fanatikus karatézok öklén lehet látni.Megpróbáltam szétfeszíteni, de nem sikerült – valami megakadályozta, mintha csak az ujjaim



be lettek volna bandázsolva. Megdupláztam az erőmet, és a tenyerem hirtelen szétnyílt, denem mint egy szokványos emberi tenyér, hanem mint két fekete ernyő. Néztem az ujjaimat, ésrájöttem, hogy nincsenek többé ujjaim.

A helyükön hosszú csontok nőttek, amelyek között bőrhártya feszült. Csak a hüvelykujjammaradt külön, amely kiállt a szárnyamból, mint egy légvédelmi ágyú csöve. Görbe és éles

körömben végződött, amely akkora volt, mint egy jókora szurony. A tükör felé fordultam, mársejtve, hogy mit fogok látni.Az arcom ráncos pofává változott – egy disznó és egy buldog elképzelhetetlen keverékévé,

kettéváló alsó ajakkal és orral, amely harmonikaszerűen összegyűrt ormányra hasonlított.Hatalmas lófülem volt, a belsejében mindenféle bonyolult járattal, meg alacsony homlokom,amelyet fekete szőrzet nőtt be. A fejemen hosszú szarv meredezett, amely merész ívbenhátrahajlott. A termetem alacsony volt, hordó alakú, szőrös potrohomból apró, görbe lábakbújtak elő. A legrettenetesebb azonban a szemem volt: kicsi, ravasz, könyörtelen és okosancinikus, mint a Moszkvoreckij piac mellett posztoló rendőré.

Már láttam ezt a pofát a desmodus rotundus, a vérszopó denevér fényképén – csak abőregérnek nem volt szarva. Tulajdonképpen magam is ilyen bőregérré változtam, mégpedig

igen nagy termetűvé.Ha nagyon őszinte akarok lenni, erősen emlékeztettem az ördögre. Amikor ez felötlött

bennem, arra gondoltam, hogy végleg mégsem váltam ördöggé, mivel nem tetszik mindaz,ami végbemegy. De aztán rájöttem, hogy ez semmit sem jelent: lehet, hogy az ördögökneksem tetszik, hogy ördögök.

Kiterjesztett szárnyam beleakadt a bútorba, ezért összecsuktam. Ehhez viszont erősenössze kellett szorítanom az ujjaimat – és akkor a szárnyam, mint két ernyő, feketecilinderformává tekeredett össze, amely pataszerűen, kemény ökölben zárult.

Megpróbáltam lépni egyet, de nem sikerült. Sajátos módon kellett járnom. Hogy helyetváltoztassak, öklömet a padlóra kellett támasztanom, könnyű hátsó lábamat pedig az újtámaszkodási pontba kellett áttennem. Azt hiszem, valahogy így járnak a gorillák is.

Észrevettem, hogy már nem is gondolkodom. Az agyam nem generált többösszefüggéstelen gondolatot – azt a belső teret, ahol korábban a gondolatok kavarogtak,mintha csak kiporszívózták volna. Semmi más nem maradt benne, mint annak éles és pontosfelismerése, ami körülöttem zajlott. De ezen az élesen érzékelt ittléten túl megjelent valamimás is, amit korábban nem ismertem.

Nem csak a jelen időben voltam jelen. A valóságra mintegy a jövő vibráló képeineksokasága rakódott, amelyek minden ki– és belégzéskor megújultak. Annak, ami történt,választhattam a különböző variációiból. Nem tudom, mihez hasonlítsam ezt: talán afolyadékkristályos célkereszthez, amelyen keresztül a vadászpilóta a világot látja, miközbenleolvassa a szükséges információkat. Ez a célkereszt nem volt más, mint a saját tudatom.

Érzékeltem az emberek jelenlétét is. A fölöttem lévő lakásban ketten voltak. Három emberaz én emeletemen, és még kettő lejjebb. Bármelyikükhöz odamehettem volna néhány ugrással

és szárnycsapással, de nem lett volna értelme. A szabad levegőre vágytam. A lakástelhagyhattam az ajtón vagy az ablakon keresztül, sőt még a...

Nem hittem, hogy ilyen lehetőség is létezhet. Az ösztönöm azonban erről akart meggyőzni.Az eszem mintha valami zöld pontvonalat rajzolt volna, amely bebújt a kandallóba, aztán

fel a magasba és a jövőbe – én pedig hagytam, hogy egybeessek ezzel a pontvonallal.Szemem előtt felvillant a kandalló rostélya, aztán a téglák, aztán a korom, majd valamiacélkampó, végül pedig megláttam a tetők bádogcsíkjait meg az esti égboltot.

Természetesen tudtam, hogy mindez csak álom – ilyen könnyedséggel csak álomban lehetmozogni. Tudtam, hogy Nyugat felé kell repülnöm, ahol várnak rám. A helyváltoztatás

egyszerűen ment – elég volt ráfeküdnöm a levegőre, és kijelölni az irányt.Éreztem a rovarokat és a madarakat, amelyek a levegőben lebegtek. Mindig azután jelentek



meg, hogy sípoló hangot adva kifújtam a levegőt, amely természetes módon tört fel atüdőmből minden szárnycsapásomkor. Minden ilyen kilégzés felfrissítette a világképemet:mintha egy kocsi ablaktörlő je húzott volna végig az eső-cseppektől homályosszélvédőüvegen. Láttam magam alatt a házakat, az autókat, az embereket. Abban viszontbiztos voltam, hogy engem nem vesz észre senki. Már nem féltem, hogy meghaltam: ez a

félelem most nevetségesnek tetszett. Másfelől viszont a valóságban lehetetlenség volt egyházat a kémény kürtőn keresztül elhagyni. Következésképpen aludtam.De a világban létezett legalább még egy olyan lény, aki ugyanazt álmodta, mint én. Erre

abból a távoli rikoltásból jöttem rá, amely pontosan olyan volt, mint az enyém: ez a rikoltásazonnal érthetőbbé és világosabbá tette a világot, mintha csak egy másik nap is megvilágítottavolna. Valaki, aki olyan volt, mint én, közeledett hozzám. Egymás felé repültünk, éshamarosan egymás mellé értünk.

A repülő vámpír leginkább egy fekete szőrű, hártyás szárnyú disznóra emlékeztetett. Aszárnya nem a hátából nőtt ki, ahogyan azt a templomban az ördögöknek meg az angyaloknakrajzolják, hanem a mellső és a hátsó lábai közül. A szárnyak tövét rövid fekete sörte borította.A mellső lábai hosszúak voltak, hatalmas ujjai között, amelyeket végtelenül pimasz legyezővé

terpesztett szét, fekete bőrhártya feszült, amely a szárnya nagyobbik részét is kitette.„Légy üdvözölve” – mondta a furcsa lény.„Jó estét” – válaszoltam neki.„Megismersz? – kérdezte a lény. – Mitrász vagyok.”Tudtunk egymással beszélgetni, de nem hangadással, hanem valahogy másként. De nem

telepátia volt ez, mert fogalmam sem volt róla, mire gondol Mitrász. Mondatokat váltottunk,amelyek szavakból álltak, de hangot nem adtunk ki. Leginkább olyan filmfeliratokrahasonlítottak, amelyek közvetlenül az agyban jelennek meg.

„Milyen volt a repülésed?” – kérdezte Mitrász, miközben szőrös szemüregéből rámsandított olaj bogyószemével.

„Minden rendben volt. Nem látnak bennünket az ablakokból?”„Nem.”„Miért?”„Óvatosan!”Mitrász jobbra fordult, hogy kikerülje a Gazprom ceruzaépületének sarkát. Alig tudtam

követni a manőverét. Miután meggyőződtem róla, hogy nincs előttünk más akadály,megismételtem a kérdést:

„Miért nem látnak bennünket?”„Kérdezd meg Enliltől – felelte Mitrász. – Ő majd elmagyarázza.”Most már tudtam, hová repülünk.Sötétedett. Gyorsan magunk mögött hagytuk a várost – elúsztak alattunk az erdők sötét

foltjai, aztán lejjebb ereszkedtünk, és sű

rűsödni kezdett körülöttünk a köd. Hamarosan mársemmit sem láttam. Még Mitrászt sem, aki pedig csak néhány méterrel repült előttem. De a

tájékozódásommal semmi baj se volt.Elhagytunk egy utat, amelyen autók közlekedtek. Aztán hosszú ideig csak fák vonultak el

alattunk, f őként fenyők. Aztán kerítések jöttek, és a legkülönfélébb épületek. Különben hapontos akarok lenni, nem tudtam volna megmondani, miféle épületek ezek, mert nem aszememmel érzékeltem őket, hanem mintegy tapintással: csak éppen a rikoltásommaltapogattam le őket. A mellettem repülő Mitrász ugyanilyen rikoltásokat bocsátott ki, ésérzékelésemnek mindez sztereóhangzású biztonságot adott. Éreztem minden tetőcserepet,minden tűlevelet, minden kavicsot a földön. De nem tudtam, milyen a színük, milyeneklehetnek látásra, és ettől a világ szürke számítógépes makettnek, önmaga háromdimenziós

szimulációjának hatott.„Hol vagyunk?” – kérdeztem Mitrászt.



„A Rubljovka környékén” – felelte ő.„Világos – mondtam –, hol is lehetnénk másutt... És mitől van itt ez a nagy köd? Ilyet még

sohasem láttam.”Mitrász nem válaszolt. És egy nap alatt hirtelen másodszor is megéreztem, amint rám tör a

rettegés.

Egy mélyedést érzékeltem a földben. Valahol előrébb éppen az útvonalunkba esett.Ha szokványos emberi szemmel néztem volna a világot, nyilván semmit sem vettem volnaészre: a mélyedést fák nőtték be, minden oldalról kerítés vette körbe, felülről pedig műanyaglevelekkel sűrűn teleaggatott álcaháló takarta (még azt is éreztem, hogy ezek műlevelek,mivel mindegyik ugyanolyan nagyságú és formájú volt). Ha a háló alatt észrevettem volna alejtőt, a mélyedést akkor is egyszerű ároknak véltem volna. És nyilván nem találtam volnaebben semmi furcsaságot: talán nincs elég árok Moszkva közelében, amelyet álcaháló takar?

Én viszont a mélyedést nem a szememmel, hanem a lokátorommal érzékeltem. És ezt amélyedést a világmindenségben keletkezett szakadásnak fogtam fel, mert a rikoltásombelehatolt ugyan, de vissza már nem verődött. Úgy látszik, az árok alja kiszélesedett, habárezt biztosra nem állíthattam – túlságosan mély volt ahhoz. Olyan mély, hogy rosszul kezdtem

érezni magam tőle. De az is lehet, hogy nem a mélységével volt baj, hanem valami mással...Egyszóval, borzasztóan nem akartam közelebb menni ehhez a helyhez, Mitrász azonbanéppen oda repült.

Az álcaháló rejtekében megbúvó mélyedés formáját tekintve egy ellapított emberi szívhezhasonlított – olyanhoz, amilyennek a képregényekben ábrázolják. Vagy mint amilyen az apálmalegyező volt gyerekkoromban az ágyam fölött – jöttem rá a vesztemet érezve... Amélyedést minden oldalról magas, áthatolhatatlan kerítés vette körül, amelyet már messzirőlészrevettem. De most világossá vált, hogy ezek a különböző, egymásba nyúló telkek kertjeicsupán. A kerítések nem egyforma magasak voltak, más-más anyagból készültek, de olyanszorosan egymáshoz simultak, hogy az egész tömörnek hatott, a legkisebb rés semmutatkozott rajta. A mélyedést a földfelszín felől megközelíteni lehetetlenség volt.

„Figyelem – adta ki az utasítást Mitrász –, csináld azt, amit én!”Kiterjesztette a szárnyát, leereszkedett egészen a háló széléig, úgy lefékezett, hogy szinte

megállt, látványosan testhelyzetet változtatott a levegőben, és bebucskázott a háló széle alá.Követtem Mitrászt, és miután odarepültem a f űvel benőtt szakadékhoz, belezuhantam a

mélységbe.Odalent hideg volt. A sziklafalakon csak itt-ott nőtt f ű vagy bokor. Borókaillat vagy valami

hasonló terjengett. Éreztem a kőben a sok-sok repedést és hasadékot, de látni nem láttam őket.Csak egy magányos lángocskát pillantottam meg a szakadék falán.

„Látod azt a lámpát? – kérdezte Mitrász. – Oda kell repülnöd.”„Odajutok egyedül is?”

„Nehéz lenne ott eltévedni. És különben is, most már nem vagy egyedül...”Meg akartam kérdezni tőle, mire gondol, de már magasan fent járt. Ekkor vettem észre,hogy a mélyedésben megjelent még egy vámpír. A szakadék szélénél elsuhant Mitrászmellett, és most ereszkedett lefelé.

Rájöttem, hogy gyorsan le kell szállnom, mert a szűk térben kettőnknek kényelmetlen lesza repülés. Kényelmetlen volt az még egymagámnak is. Úgy haladtam, ahogy egy úszó azuszodában: amint megérkeztem az egyik falhoz, megfordultam, és elindultam a másik falirányába, miközben fokozatosan lejjebb ereszkedtem.

Hamarosan leérkeztem a fényforráshoz. Egy boltív alá volt rejtve. Előtte, a szakadék fölöttkis tér húzódott, amelyre sárga villanyfény esett. Úgy látszik, itt kellett földet érnem.

Néhányszor elrepültem a szurdok egyik falától a másikig, azt latolgatva, hogyan is oldjam

meg a helyzetet. A másik vámpír szárnya már csak néhány méterrel fölöttem suhogott, éskomolyan tartani kezdtem tőle, hogy összeütközünk. Sietnem kellett, és úgy döntöttem, az



ösztöneimre hagyatkozom.Amikor pontosan a kis tér fölé értem, teljesen lefékeztem, megálltam a levegőben, aztán a

szárnyamat ökölbe szorítva ráhuppantam szarvszerű bütykeire. A mozdulat nagyon isalkalmasnak bizonyult, csak egy kicsit patetikusra sikeredett: valami imádságos helyzetbekerültem, mintha csak térdet hajtottam volna egy oltár előtt. Szinte rögtön utánam a másik

vámpír is földet ért mellettem. Felé fordítottam a fejemet, de csak fekete sziluettjét láttam.Köröttünk sötét volt, csönd és nyirkosság. Előttünk a kőbe vájt boltív. Rajta túl halovány,sárga burájú, négyfelé vágott narancsra hasonlító mennyezetlámpa világított: sokkal inkábbhangsúlyozta, semmint eloszlatta a sötétséget. A lámpa alatt ajtó látszódott. Színévelbeleolvadt a sziklába, és csak akkor vettem észre, amikor lassan befelé kezdett nyílni.

Az ajtó kinyílt, de a fekete, téglalap alakú résben senki sem jelent meg. Néhánymásodpercig tétováztam, mitévő is legyek: várjam-e, amíg szólítanak, vagy lépjek bemagamtól. Aztán eszembe jutott az üdvözlés, amelyet el kellett mondanom. Úgy tetszik,éppen itt volt ennek is az ideje. Miután elismételtem magamban, hogy el ne tévesszem,hangosan kimondtam:

– Második Ráma megérkezett Heartlandbe! Rádöbbentem, hogy a mondatot saját normális

emberi hangomon mondtam ki. Szemügyre vettem a kezemet, és szokványos emberi öklötpillantottam meg, amint éppen a kőre támaszkodik. Divatos zakómnak elszakadt az ujja, akönyöke csupa korom volt. Ezen kívül a bal kézfejemen friss horzsolás nyoma. Talpra álltam.

– Nyolcadik Héra megérkezett Heartlandbe! Felé fordítottam a fejemet. Mellettem az alány állt, akit fényképről már ismertem. Magasabb volt, mint gondoltam, vékony testalkatú,sötét színű nadrágban és ugyanolyan pólóban. A fejét a már ismerős, bombatámadásraemlékeztető hajkorona fedte.

– Nos hát – szólalt meg a sötétben Enlil Maratovics hangja –, legyetek üdvözölve szerényhamletemben, gyermekeim. Ha már egyszer megérkeztetek...

És előttünk egy szobában kigyúlt a fény.



A „B” AGYEnlil Maratovics hamletjében semmilyen bútor sem volt, hacsak nem számítjuk annak az

állólétrákat. A berendezés aszketikus volt: unalmas, szürke színű párnák a földön, ugyanilyennyomott hangulatú, kör alakú freskó a falon, amely egy ismeretlen lovag temetését ábrázolta:utolsó útjára sok tekintélyes, csipkegalléros úr kísérte, míg maga a halott fekete páncélba voltöltöztetve, keresztülhasított mellvérttel, amely felett egy világító kék színű, jókora varjúméretű szúnyog lebegett.

Vállmagasságban terebélyes rézkarika volt látható, amely három rúdon lógott le a plafonról– a karika majdnem az egész helyiséget elfoglalta. Valahogy már első pillantásra úgy tetszett,hogy ez a fémkarika valami nagyon régi dolog lehet.

Enlil Maratovics fejjel lefelé lógott le róla, úgy, hogy lábát a karikába akasztotta, karjátpedig összefonta a mellén. Vastag, fekete anyagból készült tréningruhát viselt: a felsőrészkapucnija idétlen, fantasztikus formájú állógallérnak hatott – Enlil Maratovicsot mintha csak aMoszfilmben akarták volna vámpírnak beöltöztetni.

– Pontosan úgy fest, mint a mobilos vámpír – szólalt meg Héra.– Mint a micsoda? – kérdezett vissza Enlil Maratovics.– Volt valamikor a tévében egy ilyen reklám. A vámpírokról szólt, akik éjszaka

beszélgetnek egymással a mobiljukon, hogy spóroljanak a nappali percdíjjal. Napközbenpedig fejjel lefelé lógva alszanak, mint a denevérek.

Enlil Maratovics csak hümmögött.– Amennyire tudom – mondta aztán –, a vámpírok nem a percdíjjal spórolnak. Inkább a

reklámmal.– Engedje meg, hogy ezt ne fogadjam el, Enlil Maratovics – ellenkezett Héra. – Úgy

vélem... Vagyis hogy nemcsak vélem, hanem meg vagyok róla győződve, hogy a világbanmár régóta folyik a vámpírok rehabilitációjának PR-kampánya. Elég, ha csak ezeket a

mobilos vámpírokat vesszük. Hiszen a hülye is látja, hogy ez nem a mobiltarifák, hanem avámpírok reklámozása... Hogy Hollywoodról már ne is beszéljek.Azonnal tudtam, hogy Hérának igaza van. Eszembe jutott egy csomó példa, amely igazolta

a szavait. Valami furcsa oknál fogva az emberek hajlamosak voltak arra, hogy idealizálják avámpírokat. Kifinomult stilisztáknak, komor romantikusoknak, magukba mélyedő álmodozóknak ábrázoltak bennünket – és mindig nagy adag szimpátiával. A vámpírokatkedvelt színészek játszották, a klipekben előszeretettel alakították őket popsztárok. Sem anyugati, sem a keleti celebrityk nem láttak semmi botrányosat a vámpírszerepben. Ez valóbanfurcsának tetszett: a kiskorúak megrontói és a sírfosztogatók sokkal közelebb álltak azátlagemberhez, mint mi, az emberi művészet azonban semmiféle szimpátiát nem tápláltirántuk. A vámpírokra viszont az együttérzés és a szeretet egész áradatát zúdították... Csak

most értettem meg, mi is ezzel a helyzet. Meglepett, hogy magamtól eddig nem jöttem rá.– Ez pontosan így van – mondta Enlil Maratovics. – A világ összes vámpírja rendszeresen

pénzt pazarol a vámpírokról szóló filmekre, hogy az emberek közül senkinek se jussoneszébe, ki és hogyan szívja valójában a vörös folyadékukat. Ez persze nem lesz így mindig.Eljön majd a nap, amikor az ember és a vámpír szimfóniája már nem lesz többé titok. De errea napra jó előre fel kell készíteni a közvéleményt.

Úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy feltegyem azt a kérdést, amely egész idő alattfoglalkoztatott.

– Mondja csak, Enlil Maratovics, a repülésünk volt... a nagy bűnbeesés?– Nem.Ezt nem vártam. Enlil Maratovics elmosolyodott.

– A nagy bűnbeesés az, hogy megtudjátok, amit ma elmondok nektek. Jó lenne, ha azagyatok kifogástalanul működne, ezért helyezzétek kényelembe magatokat...



És a karikára mutatott.A rézkarikát puha, átlátszó műanyaggal vonták be, pontosan úgy, mint a nyújtót a

sportcsarnokban. Megvártam, amíg Héra elhagyja az állólétrát (segíteni akartam neki, denagyon ügyesen boldogult), aztán én is fölmásztam, és fejjel lefelé fellógattam magam. A véra fejembe tolult, de ezt kellemesnek és nyugtatónak találtam.

Héra pontosan velem szemben lógott, és behunyta a szemét. Rávetült a lámpa sárga fénye.Pólója alja lecsúszott, és látni engedte a köldökét.– Tetszik? – szólalt meg Enlil Maratovics. Ezt tőlem kérdezte. Gyorsan elkaptam a

tekintetemet.– Mármint micsoda?– Azt kérdezem, tetszik-e így lógni.– Igen – válaszoltam –, nem is gondoltam volna. – Ez amiatt van, hogy a v-v-v... szóval,

hogy a vörös folyadék beletolul a nyelvbe?– Pontosan. Amikor a vámpírnak gyorsan össze kell szednie az erejét, vagy

összpontosítania kell, ez a legjobb módszer rá.Igaza volt: pillanatról pillanatra egyre jobban éreztem magam. Visszatért belém a

repüléskor eltékozolt erőm. Fejjel lefelé lógni ugyanolyan kényelmesnek bizonyult, mint akandalló mellett a karszékben üldögélnem.

Néhány perc csendben telt el.– Ma meg kell tudnotok egy titkot – kezdte aztán Enlil Maratovics. – De azt hiszem, sok

kérdés merült fel bennetek. Kezdjük esetleg ezekkel?– Mondja, mi volt ez a mi repülésünk? – kérdeztem.– Repülés.– Úgy értem, álmodtuk? Vagy valami sajátos transzállapot volt? Vagy mindez valóban

megtörtént? Mit láthatott volna ebből egy külső szemlélő?– Az efféle utazás legf őbb feltétele éppen az – felelte Enlil Maratovics –, hogy egy külső

szemlélő ne láthassa.– Hát pontosan ez az, amit nem értek – mondtam. – Egész idő alatt házak mellett repültünk

el, az egyiknek még majdnem neki is ütköztem. De Mitrász azt mondta, hogy minket viszontnem látnak. Hogyan lehetséges ez?

– Ismered a „stealth” technológiáját? Valami hasonlóról van itt is szó. Csakhogy avámpírok nem a rádióhullámokat, hanem a rájuk irányuló figyelmet nyelik el.

– És radaron láthatóak lettünk volna?– Kinek?– Úgy általában.– A kérdésnek így nincs értelme. Még ha láthatóak lennénk is egy radaron, a radart közben

senki sem látná.

– Javaslom, váltsunk témát – szólalt meg Héra.– Egyetértek – felelte Enlil Maratovics.– Van egy sejtésem – folytatta Héra. – Azt hiszem, tudom, hol élt a nyelv azelőtt, mielőtt

az emberbe költözött volna.– Na és hol?– Ebben a hatalmas denevérben, amelyik az imént én is voltam.Enlil Maratovics helyeslően megköszörülte a torkát.– Mi ezt a denevért Nagy Bőregérnek hívjuk – mondta aztán. – Angolul Mighty Bat. Csak

vigyázz, ha amerikai barátainkkal beszélsz, nehogy Mighty Mouse-t mondj. A mieinkidőnként eltévesztik, és így mondják, az amerikaiak pedig megsértődnek miatta. Már csakilyen a kultúrájuk, nincs mit tenni.

– Kitaláltam? – kérdezte Héra.– Igen is meg nem is.



– Hogyhogy igen is meg nem is?– Nem mondhatjuk azt, hogy a nyelv a Nagy Bőregérben élt. Ő maga volt az. Nagyon

régen, több tízmillió évvel ezelőtt. Akkoriban mindenütt dinoszauruszok mászkáltak, a NagyBőregér táplálékául pedig az ő vörös folyadékuk szolgált... Ebből ered a „Nagy Bőregérrikoltása” kifejezés is... Gondold csak meg, milyen elképesztő ez: ha megharapsz egy embert,

ugyanazt az utasítást adod neki, mint amelyik annak idején ezt a hatalmas hústornyotmegfosztotta az akaratától. Ez egészen egyszerűen nem fér a fejembe – legszívesebbenletérdelnék, és imába fognék...

Szerettem volna megkérdezni, kihez akar imádkozni Enlil Maratovics, de nem szántam rámagam.

– És ásatások alkalmával találnak ilyen hatalmas bőregereket? – kérdeztem ehelyett. –Megmaradtak a csontvázaik?

– Nem.– Miért nem?– Azért, mert okos bőregerek voltak. Elégették a halottaikat. Ugyanúgy, ahogyan ezt

manapság az emberek is teszik. Ráadásul nem is voltak túl sokan, mivel ők álltak a

tápláléklánc piramisának tetején.– És mikor kerültek ők a tápláléklánc piramisának csúcsára?– A vámpírok mindig is ott voltak. Az övék volt az első ésszerűen berendezett civilizáció a

Földön. Ez a civilizáció nem hozott létre anyagi kultúrát, nem voltak épületei, ipara. De eznem jelenti azt, hogy primitív lett volna, éppen ellenkezőleg. Mai szemmel nézveökológiainak lehetne nevezni.

– És mi történt ezzel a civilizációval?– Elpusztította egy globális katasztrófa. Hatvanötmillió évvel ezelőtt egy aszteroida

csapódott be a Földbe. Oda, ahol ma a Mexikói-öböl található. A szárazföldet hatalmascunamik árasztották el, és elmostak minden élőlényt. A Nagy Bőregér azonban, mivel felszállta levegőbe, átvészelte ezt a csapást. A Bibliában is nyoma maradt ezeknek a napoknak: „aföld pedig kietlen és puszta volt, és sötétség volt a mélység színén, és Isten szelleme lebegetta vizek felett...”

– Nem semmi – szólaltam meg csak azért, hogy mondjak valamit.– A portól elsötétült az ég. Sötétségbe borult és hideg lett a világ. Néhány év alatt kihalt a

tápláléklánc szinte minden láncszeme. Eltűntek a dinoszauruszok is. A Nagy Bőregér, amelyezeknek a vörös folyadékával táplálkozott, szintén a kipusztulás szélére került. Avámpíroknak azonban sikerült kinyerniük magukból a lényegüket – azt, amit mi ma „nyelv”-nek nevezünk. Mintha csak egy személyiséggel rendelkező flashcarte lett volna – az agylegbelseje, valami féregnyúlványféle, amely kilencven százalékban idegsejtekből állt. Azindividualitásnak e tárhelye elkezdett megtelepedni más lények koponyájában is,

olyanokéban, amelyek jobban tudtak alkalmazkodni az új életfeltételekhez, és szimbiózisraléptek velük. Gondolom, a részleteket nem szükséges elmondanom.– Még csak az kéne – válaszoltam. – De miféle lények voltak ezek?– Hosszú ideig nagyragadozókban éltünk. Például a kardfogú tigrisben és más

nagymacskákban. Abban az időben a kultúránk, hogy is mondjam csak, ö-ö-ö... meglehetősenijesztő volt. Mondjuk úgy, erőszakos és heroikus. Félelmetesek, gyönyörűek és kegyetlenekvoltunk. De gyönyörűnek és kegyetlennek lenni egyszerre nem szabad. És úgy félmillió évvelezelőtt a vámpírok világában elkezdődött a szellem forradalma...

A „szellem forradalma” kifejezést a diskurzusban meglehetősen sokféleképpen használtuk,és akármit is jelenthetett. Azt az esetet választottam ki belőle, ami utoljára megmaradt azemlékezetemben:

– Mint Kijevben a téren?Enlil Maratovics csak hümmögött.



– Nem egészen. Ez vallási fordulat volt. Amint már mondtam, a vámpírok az elé a feladatelé kerültek, hogy a hústermelésről átálljanak a tejtermelésre. Elhatározták, hogy létrehoznakmaguknak egy fejősállatot. Ennek eredményeként született meg az ember.

– És hogyan hozták létre a vámpírok az embert?– Pontosabb, ha a „létrehozták” helyett azt mondjuk, hogy „kitenyésztették”. Nagyjából

úgy, mint ahogyan az ember tenyésztette ki a kutyát vagy a birkát.– Mesterséges kiválasztással?– Igen. Kezdetben azonban a genetikai modifikációk egész sorát próbálták ki. Nem ez volt

az első hasonló kísérlet. A Nagy Bőregér felelős a meleg vérűek megjelenéséért, amelyeklétének értelme az, hogy a vörös folyadékot optimális hőmérsékletre melegítsék. Az emberazonban minőségileg más teremtmény volt.

– És miből tenyésztették ki az embert? – kérdezte Héra. – Majomból?– Igen.– És hol? Mikor?– Meglehetősen hosszú ideig tartott. A legutolsó genetikai modifikációt száznyolcvanezer

évvel ezelőtt Afrikában hozták létre. Éppen innen számítva beszélhetünk modern

emberiségről.– És milyen módszerrel végezték a mesterséges kiválasztást? – kérdezte Héra.– Mit jelent az, hogy milyen módszerrel?– Amikor jól tejelő tehénfajtát akarnak kitenyészteni, kiválogatják azokat, amelyek több

tejet adnak, mint a többiek – válaszolta Héra. – Ennek eredményeként kitenyésztődik egyolyan tehénfajta, amelyik mindegyiknél több tejet ad. De az ember esetében milyen feladatvárt megoldásra?

– A vámpírok egy sajátos agytípussal rendelkező állatfajtát akartak kitenyészteni.– És miféle agytípusok léteznek?– Ez már komoly téma – mondta erre Enlil Maratovics. – Nem fogjátok unni?Héra rám pillantott. – Nem.– Nem fogjuk unni – erősítettem meg én is.– Rendben – mondta Enlil Maratovics. – Csak nagyon messziről kell kezdenem...Ásított egyet, és behunyta a szemét.Körülbelül egy percnyi hallgatás következett: úgy látszik, Enlil Maratovics nemcsak

messziről akarta kezdeni, hanem annyira messziről, hogy az első pillanatokban ebből semmitsem lehetett érzékelni. Azt hittem, elaludt, és kérdőn néztem Hérára. Héra megvonta a vállát.Enlil Maratovics ekkor hirtelen kinyitotta a szemét, és megszólalt:

– Létezik egy ősi gondolat, amelyet gyakran taglalnak fantasztikus és okkult könyvekben:az emberek csak úgy érzik, mintha a földgömb felületén járnának-kelnének és végtelentérségeket kémlelnének, valójában viszont egy üreges szféra belsejében élnek, és a kozmosz,

amelyet látnak, egyszerű

en csak optikai csalódás.– Erről tudok – feleltem. – Ez a nácik ezoterikus kozmogóniája; még akartak is olyanrakétákat építeni, amelyek függőlegesen felszállnak, áttörik a központi jég zónáját, ésbecsapódnak Amerikában.

Erudícióm semmilyen hatást sem tett Enlil Maratovicsra.– Valójában ez egy nagyon ősi metafora – folytatta aztán –, amelyet ismertek már az

Atlantiszon is. Olyan nézetet takar, amelyet az emberek abban az időben nem tudtakmásképp, csak metaforikusán kifejezni. A vélekedés a következő volt: nem tárgyak, hanemérzetek között élünk, amelyeket az érzékszerveink szállítanak le számunkra. Mindaz, amitcsillagnak, kerítésnek, bojtorjánnak fogunk fel, nem más, mint idegi ingerek összessége.Hermetikusan be vagyunk zárva a testünkbe, és mindaz, ami számunkra valóságosnak tetszik,

csupán az agyba érkező elektromos jelek interpretációja. Érzékszerveinktől a külvilág fotóitkapjuk meg. Mi magunk pedig egy üreges gömbben ülünk, amelyből bármennyire akarunk is,



nem tudunk kitörni. A fotók együttesen alkotják a világ képét, amelyről azt hisszük, rajtunkkívül található. Értitek?

– Igen – válaszoltam.– A legegyszerűbb agy olyan, mint egy tükör ebben az üreges gömbben. Visszatükrözi a

világot, és döntést hoz. Ha a tükörkép homályos, aludni kell. Ha világos, élelmet kell keresni.

Ha a tükörkép forró, ki kell térni oldalra, egészen odáig, míg hidegebb nem lesz, ésmegfordítva. Minden cselekedetet a reflexek és ösztönök irányítanak. Nevezzük el ezt az agytípust „A”-nak. Ennek csak a világ tükörképével van dolga. Értitek?

– Hát persze.– Most pedig próbáljatok meg elképzelni egy olyan élőlényt, amelyiknek két agya van. Az

„A” agyon kívül van egy „B” agya is, amelynek semmi köze a gömb falain megjelenő fotókhoz, és önmagából állít elő fantazmagóriákat. Ennek mélyén... hogy is mondjam,absztrakt fogalmakból alkotott sarki fény jön létre. El tudjátok képzelni?

– El.– Most következik a legfontosabb. Képzeljétek el, hogy a „B” agy nem más, mint az „A”

agy egyik objektuma. És azokat a fantazmagóriákat, amelyeket előállít, az „A” agy egy sorba

állítva fogja fel a külvilágról készült fotókkal. Az, amit a „B” agy a maga titokzatosmélységeiben kidolgoz, az „A” agy számára a külvilágról készült jelentés egy részénektetszik.

– Ezt nem értem – szólaltam meg.– Ezt csak úgy hiszed. Naponta többször is beleütköztök mindketten ebbe a jelenségbe.– Mondana rá egy példát? – kérte Héra.– Hát persze. Képzeld el, hogy mondjuk... Hogy mondjuk állsz a Novij Arbaton, és nézel

két, a kaszinó előtt parkoló kocsit. Ránézésre majdnem ugyanolyanok: mindkettő hosszú ésfekete. Talán az egyik kicsivel alacsonyabb és hosszabb. Elképzelted?

– El – felelte Héra.– Amikor felfedezed a karosszériában és a lámpákban, a motor zúgásában és a gumik

rajzolatában lévő különbséget, akkor az „A” agy működik. Amikor pedig látsz két Mercit,amelyikek közül az egyik csupa glamour, mert ez az elmúlt év legdrágább modellje, a másikviszont egy rozoga tragacs, mert ezen még Berezovszkij járt Lebegy tábornokhoz agőzfürdőbe, és manapság már tíz dolcsiért megveheted – nos, ilyenkor a „B” agy működik. Ezaz a bizonyos sarki fény, amelyet előállít. De számodra mindez csak két, egymás mellett állófekete autó. És úgy érzed, hogy a „B” agy terméke valami odakint valóban létező dologtükröződése.

– Ügyesen magyarázza – ismertem el. – De ez a dolog talán nem létezik valóban?– Nem bizony. És könnyedén be is bizonyítom. Mindazok a különbségek, amelyeket az

„A” agy felfedez, fizikai eszközökkel mérhetők. Száz év múlva is ugyanolyanok maradnak.

Azok a különbségek azonban, amelyeket a „B” agy a külvilágnak tulajdonít, semmiféleobjektív értékelést vagy mérést nem állnak ki. És száz év múlva már senki sem fogja érteni,mi is volt pontosan az a különbség.

– Akkor mégis miért van az, hogy a legkülönfélébb emberek, akik ezt a két kocsitmegnézik, ugyanarra gondolnak? Mármint hogy az egyik csupa glamour, a másik meg egyvacak tragacs? – kérdezte Héra.

– Mert ezeknek az embereknek a „B” agya ugyanarra a srófra jár. És arra készteti őket,hogy ugyanazon hallucinációjuk legyen.

– És ki hozza létre ezt a hallucinációt? – kérdeztem.– Maga a „B” agy hozza létre. Pontosabban sok-sok ilyen „B” agy, amelyek egymást

támogatják. Ebben különbözik az ember az állattól. „A” agya van a majomnak is, az

embernek is. „B” agya azonban csak az embernek van. Ez az eredménye annak aszelekciónak, amelyet az ősidők vámpírjai végeztek el.



– És miért kell egy ilyen fejősállatnak a „B” agy?– Még mindig nem világos?– Nem – ismertem be.Enlil Maratovics Hérára nézett.– Nekem sem – mondta Héra is. – Épp ellenkezőleg, egyre jobban belezavarodok.

– Ennek egyetlen oka van. Mindketten még mindig úgy gondolkodtok, mint az emberek.Amint újra meghallottam ezt az elmarasztalást, fejemet önkéntelenül a vállam közéhúztam. Héra pedig azt morogta:

– Akkor tanítson meg másként gondolkodni. Enlil Maratovics elnevette magát.– Kedveském – szólalt meg aztán –, tíz éven át ötszáz marketinges szart bele a fejetekbe,

és most azt várjátok, hogy én öt perc alatt kitakarítsam?... Csak meg ne sértődjetek... Hiszennem titeket hibáztatlak. Én magam is ilyen voltam. Azt hiszitek, nem tudom, miken töritekéjszakánként a fejeteket? Nagyon is tudom. Nem tudjátok felfogni, honnan és hogyan szerzikbe a vámpírok maguknak az ember vörös folyadékát. Gondoltok donorközpontokra,agyongyötört kisdedekre, föld alatti laboratóriumokra meg minden efféle badarságra. Talánnem így van?

– Nagyjából – ismertem el.– Ha negyven év alatt legalább egyetlen kivétel lett volna! – kiáltott fel Enlil Maratovics. –

Hát, ha annyira tudni akarjátok, ez a legmegdöbbentőbb, amit életemben valaha is láttam. Ezaz általános vakság. Ha majd megértitek, miről van szó, ti is ilyen elképesztőnek fogjátoktalálni.

– De hát mit kell megértenünk? – kérdezte Héra.– Gondolkodjunk logikusan. Ha az ember nem más, mint fejősállat, akkor a legf őbb

ténykedése az, hogy táplálékot állít elő a vámpírok számára. Így van?– Pontosan.– Akkor most mondjátok meg, mi az ember legf őbb foglalatossága?– A gyermeknemzés? – feltételezte Héra.– A civilizált világban ez egyre ritkábban esik meg. És egyébként sem ez az ember legf őbb

tevékenysége. Mi a legfontosabb az ember számára?– A pénz? – kérdeztem.– Na végre! És micsoda a pénz?– Mintha maga nem tudná – vontam meg a vállam.A fejjel lefelé lógó testhelyzetben ez meglehetősen furcsa mozdulatra sikeredett.– Lehet, hogy én tudom. De vajon ti tudjátok-e?– Van valahol leírva öt... nem is, hét meghatározása – szólaltam meg.– Tudom, mire gondolsz. De mindezen meghatározásoknak van egy alapvető

hiányosságuk. Egyetlen cél elérése miatt találták ki őket: hogy pénzt keressenek velük.

Márpedig ez olyan, mintha a vonalzó hosszát magával a vonalzóval akarnánk lemérni...– Azt akarja mondani, hogy ezek a meghatározások hamisak?– Nem is az, hogy hamisak. Ha jól megnézzük őket, mindegyik ugyanazt állítja: a pénz az

pénz. Vagyis nem állítanak semmit. Ugyanakkor azonban – Enlil Maratovics felemelte(pontosabban a föld felé bökte) a mutatóujját –, ugyanakkor az emberek tudat alatt pontosanismerik az igazságot. Emlékszel, hogy nevezik a társadalom alacsonyabb rétegei a gazdáikat?

– Kizsákmányolóknak?– Vérszopóknak? – kérdezte Héra.Azt hittem, Enlil Maratovics rendreutasítja, de éppen ellenkezőleg, helyeslőn összecsapta a

tenyerét.– Hát ez az! Kis okos! Éppen így, vörösfolyadék-szopóknak. Habár a szó szoros

értelmében a vörös folyadékot senki se szopja ki belőlük. Értitek már?– Azt akarja mondani, hogy... – kezdte Héra, de Enlil Maratovics nem hagyta befejezni.



hozzá feltenni azt az alapvető kérdést, hogy miből teremtik elő.Úgy éreztem, a kérdést hozzám intézi.– Néhány szóban megfogalmazni nem könnyű – válaszoltam. – Mind a mai napig

vitatkoznak róla a közgazdászok...– És csak hadd vitatkozzanak tovább. Miközben minden fejtőmunkás számára teljesen

egyértelmű. A pénzt az ő idejéből és erejéből nyerik. Pénzzé alakul át a melós életenergiája,amelyet ő viszont a levegőből, a napfényből, az ételből és más életszükségletekből nyer.– Úgy érti, átvitt értelemben?– Nem, szó szerint. Az ember azt hiszi, hogy magának termeli a pénzt. De valójában

magától hozza létre. Az élet úgy van felépítve, hogy csak akkor kaphat egy kevés pénztszemélyes használatra, ha sokkal többet termel belőle valaki másnak. De mindaz, amit a magaszámára szerez, valami furcsa módon kifolyik a kezéből. Te talán nem vetted ezt észre?Például akkor, amikor rakodóként dolgoztál az áruházban?

Héra kíváncsian nézett rám. Ott helyben kedvem lett volna agyonverni Enlil Maratovicsot.– De észrevettem – morogtam.– Az ok, ami miatt az emberek nem értik a pénz természetét, roppant egyszerű – folytatta

Enlil Maratovics. – A pénzről csak a cargo-diskurzus keretei között szabad beszélni. Nemarról beszélnek, hogy az ember élete érthetetlen szubsztanciává alakul át, hanem arról, hogyhosszú távon melyik valutanem az előnyösebb: az euró vagy a jüan. És hogy lehet-e ebben avonatkozásban a jenre hagyatkozni. A komoly emberek másról nem is beszélnek és másranem is gondolnak.

– Természetesen – mondtam erre. – Az ember arra törekszik, hogy pénze legyen, különbenéhen halna. Ilyen az élet.

– Helyes – értett egyet velem Enlil Maratovics. – Csak egy kicsit változtatnék a szavaidsorrendjén. Akkor eltolódnak kicsit a hangsúlyok is.

– Akkor hogy legyen?– Az élet olyan, hogy az ember éhen halna, ha a pénzen kívül valami másra is törekedne.

Hiszen éppen azt próbálom elmagyarázni, ki tette ilyenné és miért.– Lehetséges – szólt közbe Héra. – De miként állítja elő az ember a pénzt? A tehénnek van

tőgye. Az embernek semmi efféléje nincs.Enlil Maratovics elmosolyodott.– Ki mondta ezt neked?Úgy láttam, Héra zavarba jött. – Azt akarja állítani, hogy az embernek is van tőgye, mint a

tehénnek? – kérdezte.– Pontosan azt.– És hol van neki? – kérdezte Héra egészen halkan.Nem állhattam meg, és a mellére pillantottam. Ez nem maradt rejtve Enlil Maratovics elől

sem.– A fejében – mondta aztán, és miközben rám nézett, jelentőségteljesen megkocogtatta akoponyáját.

– És a fejében pontosan hol? – kérdeztem.– Éppen most próbáltam meg elmagyarázni – felelte Enlil Maratovics. – A „B” agy az a

szerv, amely a pénzt előállítja. Ez az a bizonyos pénzmirigy, ami az összes élőlény közül csakaz embernek van...

– Várjon csak – vágtam közbe. – Az imént arról beszéltünk, hogy a „B” agy hozza létre akétféle Mercedes közötti különbséget. Hogy kerül ide akkor a pénz?

– A két Mercedes közötti különbség, ha a maga tiszta formájában nézzük, szintén nemmás, mint pénz. Az a kulturális közeg pedig, amely efféle különbségekből áll, nem más, mint

külszíni bánya, ahol pénzt bányásznak. Ez a bánya, nyilván ti is tudjátok, nem valahol akülvilágban, hanem az ember fejében van. Ezért mondom tehát, hogy az emberek a pénzt



önmagukból nyerik.– És hogy tud az ember egy olyan fejtőbányában dolgozni, amely a saját fejében található?– Nagyon egyszerűen. A „B” agyban szakadatlanul absztrakt gondolkodás folyik, amely

aztán pénzkoncentrátummá sűrűsödik össze. Olyan ez, mint a szőlő erjedése azerjesztőkádban.

– És mi az a pénzkoncentratum?– A két Mercedes közötti különbség például nem más, mint pénzkoncentratum. Eznagyjából olyan viszonyban áll a pénzzel, mint amilyenben a kokalevél a kokainnal. Aztmondhatjuk, hogy a pénz nem más, mint a „B” agy tisztított és finomított terméke.

– Mondja csak, ez a pénzkoncentratum véletlenül nem ugyanaz, mint a glamour? –kérdezte Héra.

– Helyesen okoskodsz – felelte Enlil Maratovics. – Csakhogy a pénzkoncentratum nemcsak glamourból áll. Pénzzé alakul át gyakorlatilag bármi, ami csak a modern nagyvárosbanlétezik. Néhány formája egyszerűen csak az egységnyi információra jutó nagyobbpénzmennyiség előállításához vezet. A glamourral semmi sem versenyezhet. Az ember körüléppen emiatt van mindig annyi glanc és felhajtás. Olyan ez, mint tehénnek a lóhere.

– Miért, a glamour mindenütt jelen van? – kérdeztem.– Hát persze. Csak mindenütt másmilyen. New Yorkban a Ferrari meg valami Donna

Karán kölni. Egy ázsiai faluban pedig a nagykijelzős mobil meg a „Mickey Mouse USAFamous Brand” feliratos póló. De a szubsztanciája egy és ugyanaz.

Héra a lábamra nézett. Észrevettem, hogy a nadrágszáram lecsúszott, és láthatóvá vált azoknim, amelynek bokafixét angol zászlós márkajel díszítette.

– És akkor mi a szerepe a diskurzusnak? – kérdeztem gondterhelten.– A legelőn kell lennie kerítésnek – felelte Enlil Maratovics. – Hogy a gulya szét ne

széledjen.– És ki van a kerítésen kívül?– Hogyhogy ki? Hát mi.Eszembe jutott, hogy pontosan, szinte szóról szóra ugyanezt mondta egyszer Jehova is.

Héra felsóhajtott. Enlil Maratovics elnevette magát.– Többet vártál az élettől? – kérdezte aztán. – Ne várj.– És mi történik azokkal az emberekkel, akik megtagadják, hogy benyeljék a

koncentrátumot, és pénzt állítsanak elő? – kérdezte Héra.– Én jóságos pásztor vagyok – válaszolta Enlil Maratovics. – Szitkozódni nem fogok. De

gondold csak meg, hogyan tagadhatná meg a tehén, hogy tejet állítson elő? Ahhoz abbakellene hagynia a táplálkozást.

– De hiszen az emberek a pénzen kívül nyilván mást is elő tudnak állítani, nem? Úgy, mintpéldául a Szovjetunióban.

Enlil Maratovics felvonta a szemöldökét.– Ez jó kérdés... Röviden szólva a helyzet a következő: az állattartás lehet húsipari és lehettejipari célú. Amikor megszűnik tejiparinak lenni, húsiparivá válik. Amikor pedig megszűnikhúsiparinak lenni, tejiparivá válik. Átmeneti időszakokban a kettő kombinációja fordul elő.Semmi mást eddig még nem találtak ki.

– És mit jelent a húsipari állattartás? – kérdeztem.– Pontosan azt, amit – felelte Enlil Maratovics. – Lehet tejet inni, és lehet húst enni. Van

táplálék, melyet az emberek életük során hoznak létre, és van, melyet a halálukkor...Szerencsére ezeket a szörnyűséges technológiákat már régóta elítélik, mindez már a múlté,úgyhogy nem fogunk rá kitérni.

– Ezek a háborúk lennének?

– Nem csak a háborúk – mondta Enlil Maratovics. – Különben a háborúk is ide tartoznak.De azok is különféle természetűek. Időnként a különböző országok vámpírjai úgy



játszadoznak egymással, akár a gyerekek. Csak az ólomkatonákat ők emberekkel helyettesítik.De olyan is elő szokott fordulni, hogy egy bizonyos klánhoz tartozó vámpírok a sajátterületükön játszanak egymással katonásdit. Persze általában igyekszünk a készleteket békésúton elosztani. De ez nem mindig sikerül.

– Lehet, hogy az embereknek el kellene jutniuk ezekhez a hús- és tejtermelő

állattartókhoz? – kérdezte Héra.– Esetleg ledönteni a kerítést? – kontráztam rá én is. – Talán visszatérni a természeteskörnyezetbe?

– Gyerekek, ne felejtsétek el, hogy most már ti is állattartók vagytok – mondta EnlilMaratovics. – Máskülönben nem lógnátok itt fejjel lefelé. Értékelem az érzelmeiteket,természetem szerint én magam is együtt érző és jóságos vagyok. De egyszer s mindenkorrafogjátok fel: a teheneket, disznókat és embereket nem szabad szabadjára engedni. Sőt ha atehenek meg a disznók számára még ki is lehetne valami effélét találni, az emberek számáramég csak elviekben sem, mivel az ember lényegében csupán a mi kívülre helyezettperisztaltikánk része. Ε lények jellegzetessége éppen az, hogy nincs természetes tartózkodásihelyük. Csak nem-természetes van nekik, mivel maguk is gyökerestül nem-természetesek. Az

embernek nincs mit tennie az akarat szabadságával. Pontosan arra van kitenyésztve, hogy úgyéljen, ahogy él. De emiatt nem kell könnyeket hullatni: nem olyan rossz ez az embernek. Azakarat szabadsága helyett van neki személyes szabadsága. Ez aztán az elképesztő dolog! Aztmondjuk neki: legeléssz ott, ahol csak akarsz. Minél több személyes szabadságot kapsz, annáltöbb pénzt állítasz elő. Ez talán rossz? És Enlil Maratovics elégedetten felnevetett.

– Számomra nem világos a legfontosabb – szólaltam meg. – Minden pénzáramlást, azelejétől a végéig az emberek kontrollálnak. Miként gyű jtik be és használják fel akkor avámpírok a pénzt?

– Ez már egészen más kérdés – felelte Enlil Maratovics. – Erről majd később. Most pedigmaradjunk csöndben egy kicsit...

Csend lett.Behunytam a szemem. Tetszett, hogy lógok fejjel lefelé, és semmire sem gondolok.

Hamarosan olyan dermedtségbe kerültem, mint amilyen az álom – de nem álom volt, haneminkább valami kristályos gondolatnélküliség. Azt hiszem, hasonlóról énekelt Iggy Pop is: „thefish doesn't think, because the fish knows everything...”3 Lehet, hogy ebben az állapotombanén is mindent tudtam, csak ellenőrizni lett volna bajos, mert ahhoz el kellett volna kezdenemgondolkodni. A gondolkodás pedig azt jelentette volna, hogy kikerülök ebből az állapotból.Nem tudom, menynyi idő telt így el. Éles tenyércsattanásra tértem magamhoz. Kinyitottam aszemem.

– Ébresztő – szólt élénken Enlil Maratovics.Kezével megkapaszkodott a karikában, és súlyos testalkatához képest könnyed mozdulattal

a földön termett. Ebbő

l megértettem, hogy az audienciának vége. Héra és én szinténlemásztunk a karikáról.– De mégis – kezdtem újra. – Azzal kapcsolatban, hogy miként tudják a vámpírok

felhasználni a pénzt, tudna legalább valami célzást tenni?Enlil Maratovics elmosolyodott. Tréningruhája zsebéből elővett egy pénztárcát, abból egy

egydollárost, amelyet kettétépett, és az egyik felét ideadta.– Ez a válaszom – mondta. – Most pedig mars innen.– De hová? – kérdezte Héra.– Van itt egy lift – válaszolta Enlil Maratovics. – Fölvisz benneteket a garázsomba.

3 A hal nem gondolkodik, mert a hal mindent tud.



HÉRAA kocsi kiállt a föld alatti betonboxból, elhaladt az őrbódé mellett, kifordult a kapun, és az

ablakban máris feltűntek a fenyőfák. Még csak meg sem láttam Enlil Maratovics házát,egyáltalán, nem sikerült szemügyre vennem semmit sem, csupán a háromméteres kerítést.Már dél volt, vagyis fejjel lefelé lógva töltöttük az egész éjszakát és az egész délelőttöt.Fogalmam sem volt, hová tűnhetett ennyi sok idő.

A mellettem ülő Héra a vállamra hajtotta a fejét.Meghűlt bennem a vér. De kiderült, hogy egyszerűen csak elaludt. Én is becsuktam a

szemem, úgy tettem, mintha én is aludnék, és kezemet a tenyerébe tettem. Ültünk így vagynegyedórát, aztán Héra felébredt, és elhúzta a kezét.

Kinyitottam a szemem, kinéztem az ablakon, ásítottam, egyszóval mímeltem az ébredést.Közeledtünk Moszkvához.

– Hová megyünk most? – kérdeztem Hérától.– Haza.– Szálljunk ki a központban. Sétáljunk egyet. Héra az órájára pillantott.– Rendben. Csak ne túl sokáig.– Vigyen bennünket a Puskin térre – szóltam a sof őrnek.A sof őr rábólintott.Az út hátralévő részén hallgattunk: nem volt kedvem beszélgetni a sof őr jelenlétében, aki

időnként ránk pillantgatott a tükörből. Ez a sof őr olyan volt, mint egy közepes költségvetésű katasztrófafilmben az amerikai elnök: szigorú sötét öltöny, egyszínű vörös nyakkendő,akaratos, elgyötört arc. Hízelgő volt, hogy ilyen tekintélyes férfit ültettek a volán mögé.

A Sangri-La kaszinó előtt szálltunk ki a kocsiból.– Merre induljunk? – kérdezte Héra.– Menjünk a Tverszkoj bulvárra – válaszoltam.

Elhaladtunk a szökőkút mellett, aztán a benzingőzben fulladozó Puskin mellett is, éslementünk az aluljáróba.Eszembe jutott az első harapásom. A tetthely nem volt túl messze: azt mondják, a bűnöző

mindig visszatér az elkövetés helyszínére. Lehet, hogy éppen emiatt kértem a sof őrt arra,hogy itt tegyen ki bennünket?

Hérát azonban nem lett volna érdemes megharapni: valószínűleg azzal véget is ért volna asétánk. Ezt a vizsgát puska nélkül kellett letennem, mint mindenkinek – ez aztán a büntetés...Fizikai rosszulléttel határos önbizalomhiány fogott el, és elhatároztam, hogy azonnal le kellküzdenem ezt a gyengeséget, tennem kell valami pontos és világos megjegyzést, amelybőlkiderül, milyen jó megfigyelő és éles elméjű srác vagyok.

– Érdekes – szólaltam meg. – Amikor kicsi voltam, ebben az aluljáróban különálló pultok

sorakoztak itt az árusoknak. Aztán egyre több és több lett belőlük, és most egyetlen tömörsorrá álltak össze...

És az árupavilon üvegablaka felé biccentettem.– Igen – felelte Héra egykedvűen –, nagyon sok itt a koncentrátum.Felmentünk a túloldalon, és kiértünk a Tverszkoj bulvárra. Amikor elhaladtunk a lépcső

oldalánál álló kővázák mellett, meg akartam jegyezni, hogy ezek mindig tele vannakszeméttel meg üres üvegekkel, de aztán úgy döntöttem, nem kérkedek tovább jómegfigyelőképességemmel és éles elmémmel. Valamiről azonban beszélni kellett: a hallgatásegyre kínosabbá vált.

– Mire gondolsz? – kérdeztem Hérától.– Enlilre – válaszolta Héra. – Pontosabban arra, ahogyan él. Egy hamletben a szakadék

felett. Ez olyan patetikus. Mégis nagyon stílszerű. És kevesen engedhetik meg maguknak.– Igen – értettem egyet vele –, és nem valami póznán lógsz, hanem karikán. Van ebben



valami filozofikus...Szerencsére Héra nem kérdezte meg, mi ebben a filozofikus, mert erre nehéz lett volna mit

mondanom. Elnevette magát: úgy látszik, azt hitte, tréfálok.Eszembe jutott, hogy Héra fotója mintha emlékeztetett volna a Blog Magazin egyik

felhasználójának képére. Lehetséges, hogy láttam őt már ott, és hogy van saját account]a?

Nekem volt ilyenem, és lett is vagy ötven „friendem” (akikkel persze nem osztottam megéletem minden részletét). Ez jó témának ígérkezett a beszélgetéshez.– Mondd csak, Héra, nem lehet, hogy láttalak már téged a Blog Magazin userpick-jén?– Nem, nem lehet – válaszolta. – Nekem nincs blablaklotyóm.Ezt a kifejezést eddig még nem hallottam.– Miért mondod ezt ilyen szigorúan?– Nem szigorúan mondom – mondta. – Csak józanul. Hiszen Jehova elmagyarázta, miért

csinálnak maguknak az emberek blogokat.– Én ilyesmire nem emlékszem – feleltem. – És miért?– Az emberi ész ma három f ő hatásnak van kitéve. A glamournak, a diskurzusnak és az

úgynevezett híreknek. Ha az embert sokáig etetik reklámmal, szakértői véleményekkel meg a

nap híreivel, benne is felmerül az igény, hogy brand, szakértő és hír legyen. Éppen erre valóka szellem klotyói, az internetes blogok. A blog vezetése nem más, mint annak a sérültléleknek a védekező reflexe, amelyből állandóan a glamour és a diskurzus hányadéka fröcsög.Kinevetni persze nem szabad, de egy vámpírnak belemászni ebbe a szennyvízcsatornábanagyon is megalázó.

– Ezt amiatt mondod nekem, mert azt írtam a levél végére, hogy „cupp-cupp”? –kérdeztem. – Milyen bosszúálló vagy...

– Nem, dehogyis – mondta Héra. – Tetszett a leveled. Különösen az „ИΗИΦ”. Én isszeretem az efféle kitalációkat. Például ha az orosz klaviatúrán leírod, hogy „self, azt kapod,hogy „ыyдa”.

És megint elnevette magát. Nem tudtam, hogy ez a példa csak úgy véletlen jutott-e azeszébe vagy célzás akart-e lenni az én állítólagos túltengő egómra.

Nagyon érdekes volt, ahogy nevetett: hangosan, röviden, mintha a vidámság hirtelen, egypillanatra tört volna ki belőle, majd a szelep visszazáródott – más szóval egyetlen prüszkölésvolt a nevetése. Amikor pedig mosolygott, az arcán hosszú csíkban gödröcskék jelentek meg.Nem is gödröcskék, inkább két kis árok.

– Különben alig írok a blogomra – közöltem vele. – Csak nem olvasok újságot, és nemnézek tévét. A Blog Magazinban szoktam megnézni a híreket. Onnan mindig meg lehet tudni,mit gondolnak valamiről a szakemberek: manapság már minden szakértőnek saját blogja van.

– Újság helyett a szakértők blogját olvasni olyan – felelte Héra –, mintha az emberahelyett, hogy húst enne, a hentesek szarát enné.

Zavartan köhintettem.– Honnan szedted ezeket?– Nem szedtem sehonnan. Én magam gondolom így.– A Blog Magazinban egy ilyen mondat után – mondtam – smileyt szokás tenni.– A smiley viszont nem más, mint vizuális dezodor. Általában akkor használják, amikor a

felhasználó úgy véli, valami miatt bűzlik. És garantáltan illatos akar lenni.Hirtelen kedvem támadt volna egy kicsit odébb menni, és kideríteni, nincs-e

izzadságszagom. A bulvár végéig már szó nélkül mentünk.Közben sikerült jól felbosszantanom magam. De megfelelő viszontválasz nem jutott az

eszembe. Akkor jött meg hozzá az ihletem, amikor ránéztem Tyimirjazev szobrára.– Na igen – szólaltam meg –, látom, a diskurzussal minden rendben nálad. A glamourral

viszont. .. Vagy csak én maradtam le? Ez a divat újabban? Tom Sawyer-módra öltözni?– Mit jelent az, hogy Tom Sawyer-módra öltözni?



Vetettem egy pillantást agyonmosott fekete pólójára. Aztán sötét színű nadrágjára,valószínűleg az is fekete volt valamikor. Aztán a tornacipő jére.

– Mintha éppen kerítést készülnél mázolni. Ez persze övön aluli ütés volt: lányoknak ilyetnem szokás mondani. Legalábbis őszintén reméltem, hogy az ütés övön alulira sikeredett.

– Úgy gondolod, rosszul öltözöm? – kérdezte Héra.

– Miért öltöznél rosszul? Egyszerű munkaruha, ez teljesen normális. Még jól is áll neked.Éppen csak a modern nagyvárosi stilisztikában...– Várj csak – vágott közbe –, te tényleg azt hiszed, hogy rajtam van munkaruha? Hát

rajtad?A zakóm szakadt volt és néhány helyen kormos is, de még ilyen állapotban is biztos

voltam ruházatom feddhetetlenségében. Az egész együttest – zakót, nadrágot, inget és cipőt –a Love-marX-ban vettem. Úgy, ahogy van, az egészet – a zokni kivételével, amelyet különvettem – egy próbababáról szedettem le. Azzal, hogy kitaláltam, egész együtteseket szedetekle a próbababákról, a glamourban való felkészületlenségemet akartam leplezni. A módszerműködött: Baldr személyesen dicsérte meg az öltözékemet, amikor azt mondta, úgy nézek ki,mint egy grönlandi buzi párzási időben.

– Kerti munkához – válaszoltam – nyilván másképp öltöztem volna. A ruházat mégiscsakrituális dolog, márpedig a rituálékat tisztelni kell. Az öltözék a státus demonstrálása.Mindenki a társadalomban elfoglalt helyének megfelelően kell hogy öltözzön. Ez a társadalmielőírás. Azt hiszem, vámpírnak lenni nagyon magas státust jelent. Sőt nem egyszerűen csakmagas, hanem a legmagasabb státust. És a ruházatunk meg kell hogy feleljen ennek.

– És hogyan tükrözi a ruházat a társadalmi státust?Épp ideje volt megmutatnom, hogy én is elsajátítottam a diskurzust.– Tulajdonképpen minden korban ugyanaz az egyszerű elv működik – mondtam –, amelyet

„industrial exemption”-nek neveznek. A ruházat azt hivatott jelölni, hogy az adott ember nemköteles nehéz fizikai munkát végezni. Mint például a hosszú ruhaujj, amely rálóg a kézujjaira. Olyasmi ez, mint a „Lady Greensleeves” – ismered a számot, ugye?

Héra bólintott.– Világos – folytattam –, hogy az a hölgy, aki ilyen ruhát hord, nem fog fazekakat

mosogatni vagy disznókat etetni. Ugyanez a helyzet a kézfejet körbefogó csipke kézelőkkel, akunkori orrú, finom anyagból készült, magas sarkú cipellőkkel, vagy a ruházat különfélefunkciótlan apróságaival, úgymint buggyos nadrág, muffok, mindenféle berakások és ráncok.Ma pedig mindez egyszerűen a... ö-ö-ö... drága öltözék, amelyet ízléssel válogattak össze.Amelyikből kitetszik, hogy az ember nem kerítésfestéshez öltözött be.

– Az elmélettel minden rendben – mondta Héra. – A baj a gyakorlattal van. Az office-egyenruhád egyáltalán nem azt mutatja, hogy mentesülsz a megalázó munka, a kerítésfestésalól. Éppen ellenkezőleg. Azt mutatja a környezetednek, hogy délelőtt tízkor meg kell

jelenned az irodában, magad elé kell tenned egy vödör festéket, és este hétig festened kellodabent a fejedben egy elképzelt kerítést. Rövid ebédszünettel. És a felettesed elégedettnekkell, hogy legyen a munkáddal, amit az arcodra kiülő optimizmus és egészséges arcpír alapjánfog megítélni...

– Miért kellene, hogy... – kezdtem bele a mondatba.– Micsoda szörnyűség! – vágott közbe Héra. – És ezt egy vámpír mondja? Ráma, úgy vagy

felöltözve, mint egy irodai alkalmazott, amikor interjúra megy a munkaadóhoz. Olyan azábrázatod, mintha a belső zsebedben egy négyrét hajtott papírlapon ott lapulna a rövidönéletrajzod, de nem bírod rászánni magad, hogy elővedd és átolvasd, mert izzad a tenyered ahelyzet komolyságától, és félsz, hogy elmosódnak tőle a betűk. És még te teszel nekemmegjegyzést? Ráadásul egy olyan napon, amikor az ünnepi alkalomra direkt a nemzeti

viseletünket vettem fel?– Miféle nemzeti viseletet? – kérdeztem meghökkenve.



– A vámpírok nemzeti viselete a fekete. Az „industrial exemption” stílus pedig ahuszonegyedik században azt jelenti, hogy egyáltalán nem izgat, mit gondol a zakódról annaka gályának a kapitánya, amelyiknek az evezőihez oda vagy láncolva. Minden egyéb nem más,mint munkaruha. Még akkor is, ha Rolex van a csuklódon. Sőt, különösen akkor, ha Rolexvan a csuklódon.

Tényleg Rolex volt a csuklómon – nem feltűnő, de igazi. Hirtelen elviselhetetlenülnehéznek kezdtem érezni, úgyhogy a kézfejemet behúztam a zakóm ujjába. Úgy éreztemmagam, mintha egy hordóban leeresztettek volna a Niagarán.

Átvágtunk a Novij Arbaton. Héra megállt egy kirakat előtt, figyelmesen megnézte magátaz üvegében, elővett a zsebéből egy élénkpiros színű rúzst, és kifestette vele a száját. Aprocedúrát követően úgy nézett ki, mint egy vámpírlány valamelyik képregényből.

– Ez szép – mondtam hízelegve.– Köszönöm.A rúzst visszadugta a zsebébe.– Mondd csak, te elhiszed, hogy a vámpírok tenyésztették ki az embert? – kérdeztem tőle.Héra megvonta a vállát.

– Miért ne. Hiszen az emberek is kitenyésztették a disznót. Meg a tehenet is.– De hát az egészen más – mondtam neki. – Hiszen az ember nem egyszerű barom. Az

ember csodálatos kultúrát és civilizációt teremtett. Nehezen tudom elhinni, hogy mindez csakazért történt volna, hogy a vámpírok könnyebben jussanak élelemhez. Nézz körül...

Héra szó szerint vette. Megállt, és komikus arckifejezéssel körbenézett: ott volt a NovijArbat egy szelete, a Művész Mozi, a Védelmi Minisztérium meg az Arbatszkajametróállomás, amely egy mongol sztyeppéi mauzóleumra hasonlított.

– Nézd meg magad is – mondta Héra, és rámutatott egy előttünk magasodó reklámtáblára.A reklámtáblán vécékagylót reklámoztak: hatalmas számokkal az állt rajta, hogy „9999rubel”, és alatta a szöveg: „Eldorádó – az alacsony árak birodalma „.

– Én a „Freud aranya” szlogent javasoltam volna nekik – mondtam. – Nem, inkábbakciófilmet kellene forgatni ezzel a címmel...

A vécékagyló hirtelen függőleges csíkokra esett szét. Rájöttem, hogy a reklámtáblaháromszögletű lécekből áll. Ha elfordultak, új reklám jelent meg – most egytelefondíjszabásé. Életörömöt sugárzó sárga és kék színekben játszott: „10 $ is jól jöhet!Kapcsolj ránk, és nyerj tíz dollárt!” Eltelt újabb néhány másodperc, a lécek újra elfordultak,és megjelent rajtuk az utolsó ábra: fehér alapon egy szigorú fekete felirat:

Én vagyok a te Urad, Istened, ne legyen más Istened rajtam kívül. – Nagyszerű kultúra és civilizáció – ismételte meg Héra.– Mi nem tetszik? – kérdeztem. – Nyilván valami protestánsok kibérelték a

reklámfelületet, és most reklámozzák a raktáron maradt könyvüket. Mármint a Bibliát. Sok

mulatságos dolog vesz körül bennünket, senki sem vitatja. De akkor sem tudom elhinni, hogyaz emberi nyelvek és vallások, amelyeknek puszta felsorolása is egy egész lexikont tesz ki, nelennének mások, mint a vámpírok élelmezési programjának melléktermékei.

– És mi háborít fel ennyire?– A cél és az eredmény aránytalansága. Olyan ez, mintha felépítenének egy hatalmas

fémkohászati kombinátot, csak azért, hogy... nem is tudom... Hogy gemkapcsokat gyártsanakbenne.

– Ha ezeket a kultúrákat és vallásokat maguk a vámpírok eszelték volna ki, akkor eztényleg macerás dolog lenne – válaszolta Héra. – Csakhogy ezt az emberek csinálják. Ahogyte magad mondtad, ez valóban melléktermék.

– De ha az emberek egyetlen feladata az, hogy a vámpírokat táplálják, akkor ebből az

derül ki, hogy az emberi civilizáció nagyon alacsony hatásfokkal működik.– És miért kellene magas hatásfokkal működnie? Mennyivel lenne az jobb nekünk? El kell



valakinek számolnunk vele, vagy mi?– Ez igaz, de... Akkor sem hiszem el. A természetben nincs semmi fölösleges. Itt pedig

akkor majdnem minden fölösleges.Héra a homlokát ráncolta. Úgy nézett ki, mintha haragudna, de én már tudtam, hogy akkor

ilyen az arca, amikor erősen gondolkodik valamin.

– Tudod, mik azok a termeszek? – kérdezte aztán.– Persze. Vak fehérhangyák. Kirágják belülről a fából készült dolgokat. írt róluk ez a hogyis hívják, ez a Mrakez is.

– Marquez? – kérdezett vissza Héra.– Talán ő. Nem olvastam, csak a diskurzusból ismerem. Mint ahogy a termeszeket is.

Élőket még nem láttam.– Én sem – mondta Héra. – De láttam róluk egy filmet. A termeszeknek van királyuk és

királynő jük, akiket a közönséges termeszek védelmeznek. A király és a királynő ülnek avárukban, ahonnan nem tudnak kijönni, a dolgos hangyák pedig állandóan körbenyalogatjákés etetik őket. A termeszeknek sajátos építkezési stílusuk van: afféle besavanyodott gótika.Bonyolult társadalmi hierarchiában élnek. Különféle foglalkozásokat űznek: van közöttük

dolgozó, katona, mérnök. A leginkább az lepett meg, hogy új termeszvár akkor keletkezik,amikor a fiatal király és királynő kirepül a régiből, hogy új birodalmat alapítson. Amikor az újhelyre megérkeznek, az első dolguk, hogy lerágják egymás szárnyait...

– A termeszvárhoz akarod hasonlítani az emberi civilizációt? – szakítottam félbe.Héra rábólintott.– Már csak az is, amit most csinálsz, azt mutatja, mennyire távol állnak egymástól az

emberek és a termeszek – mondtam.– Miért?– Mert két termesz sohasem fog arról beszélgetni, hogy a termeszváruk mennyire hasonlít

egy gót templomhoz.– Először is – mondta Héra –, nem gót, hanem gótikus. Másodszor, senki sem tudja, miről

beszélgetnek a termeszek. Harmadszor, még nem fejeztem be. A filmben elmondták, hogy atermeszkatonáknak két fajtájuk van. Vannak közönséges katonák, amelyeknek a fején valami

236 fogószerű szerv található. És vannak ormányos termeszek, amelyeknek a fején hosszú

pecek van. Ez a pecek bekenődik valami vegyi ingerkeltővel, a homlokmirigyük kivonatával.Amikor kiderült, hogy a termeszek homlokmirigyének kivonata alkalmas különfélebetegségek gyógyítására, elkezdték őket mesterségesen tenyészteni, hogy ilyen anyagotnyerjenek ki belőlük. Ha egy ilyen ormányos termesznek azt mondták volna, hogy egészhatalmas és bonyolult felépítésű monarchiájuk, egész unikális építkezési módjuk ésharmonikus társadalmi berendezkedésük csak annak mellékterméke, hogy valami majmoknakszükségük van az ő homlokmirigyük kivonatára, a termesz nem hitte volna el. Vagy ha elhittevolna, valami szörnyűséges és megalázó aránytalanságot látott volna benne.

– A tápláléklánc alsó szintjéhez tartozó menedzser homlokmirigyének kivonata –ismételtem meg. – Nagyszerű hasonlat...

– Mintha csak Enlil Maratovics mondta volna. Csak próbáljuk meg az office-proletárokpiszkálása nélkül, az olyan közönséges. Az office-okban dolgozó srácok semmivel semrosszabbak nálunk, egyszerűen csak nekünk szerencsénk volt, nekik pedig nem.

– Rendben – mondtam békülékenyen –, legyen akkor középszintű menedzser.Közeledtünk a Megváltó Krisztus-székesegyházhoz. Héra rámutatott az egyik padra. A

támláján a következő, sárga szórófestékkel felvitt firkát láttam meg:Krisztus a szegények Jahvéja.

Az orosz kultúrában az utóbbi években úgy összekavarodott minden, hogy már képtelenségvolt felfogni: ez a Megváltó szidalmazása-e, vagy éppen ellenkezőleg, a dicsérete... Hirtelen



eszembejutott az a kettészakított bankjegy, amelyet Enlil Maratovicstól kaptam; elővettem azsebemből, és felolvastam a háromszög és a szem körüli feliratot:

– „Novus Ordo Seclorum”, és „Annuit Caeptis”. Mit jelentenek ezek?– „Új világrend” – mondta Héra –, meg valami olyasmi, hogy „törekvéseink jóakarattal

fogadtatnak”.

– És mi ennek az értelme?– Valami szabadkőműves abrakadabra.– Valószínűleg – mondtam erre. – Talán maga a mozdulat volt a fontos? Az, ahogy

kettészakította a bankjegyet? Előfordulhat, hogy létezik a pénzmegsemmisítésnek valamikülönleges technológiája. Valami annihiláció-féle, amelynek során felszabadul a belefoglaltenergia.

– Mármint hogyan? Elgondolkodtam.– Hát, mondjuk, átutalják a pénzt valami speciális számlára. Aztán valami sajátos módon

megsemmisítik. Amikor a pénz eltűnik, életerő szabadul fel, amelyet a vámpírok magukbaszívnak...

– Nem túl meggyőző – mondta Héra. – Hol szabadul fel ez az életerő? Hiszen a számla a

bank számítógépes rendszerében van. Lehetetlen megmondani, pontosan hol található.– Az is lehet, hogy a vámpírok összegyűlnek egy laptop körül, amelyről mindenféle

utasításokat küldenek valahová a Kajmán-szigetekre. Annak a laptopnak az USB-portján megott lóg egy vámpírpofa.

Héra elnevette magát– Most mi van? – kérdeztem tőle.– Elképzeltem, hogy mulatoznak a mieink default idején.– Ez különben jó ötlet – mondtam. – Lehet, hogy mindent központosítva csinálnak.

Mondjuk, betesznek egy dollárt tíz százalékra, aztán fél évig a fülük botját se mozdítják.Héra újra megállt.– Állj – mondta. – Azt hiszem...– Mi van?– Most értettem meg az egészet.– Mármint hogy mit értettél meg?– A vámpírok valószínűleg nem az emberek vörös folyadékát isszák, hanem egy

különleges italt. Bablosznak hívják. Olyan régi bankjegyekből készítik, amelyekmegsemmisítésre várnak. Enlil Maratovics ezért tépte szét ezt a bankjegyet...

– Honnan szedted ezt?– Eszembe jutott egy beszélgetés, amelyet véletlenül kihallgattam. A jelenlétemben az

egyik vámpír megkérdezte Enlil Maratovicstól, minden készen áll-e ahhoz, hogy bablosztszophassanak. Enlil pedig azt válaszolta, hogy még nem érkezett meg az Állami

Pénznyomdából a régipénz-szállítmány. Akkor egyáltalán nem értettem, miről beszélnek.Csak most került minden a helyére.

– Régipénz-szállítmány az Állami Pénznyomdából? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.– Gondold csak meg. Az emberek állandóan babrálják a pénzt, számolgatják, gyűrögetik,

ráírnak ezt-azt, őrzik valahol. Számukra ez a legfontosabb kézzelfogható anyag. Ennekkövetkeztében a bankjegyek átitatódnak életerővel. Minél tovább van forgalomban egybankjegy, annál inkább átitatódik. És amikor már nagyon régi lesz, és a szó szoros értelmébentocsog benne az emberek életenergiája, kivonják forgalomból. És a vámpírok elkészítik belőlea piájukat.

Elgondolkodtam. Mindez természetesen furcsán és nem túl étvágygerjesztőén hangzott, demégis valószerűbben, mint az én verzióm a Kajmán-szigeteken nyitott bankszámláról.

– Érdekes – állapítottam meg. – És ki volt az a másik vámpír, akivel Enlil Maratovicsbeszélt?



– Mitrásznak hívják.– Te ismered Mitrászt? – csodálkoztam el. – De hát persze, miért is ne... Hiszen ő adta át

nekem a leveled.– Nagyon komikusan mesélt rólad – közölte Héra. – Azt mondta, hogy...Ekkor feljajdult, és eltakarta tenyerével a száját, mintha máris valami feleslegeset

kottyantott volna ki.– Mit mondott rólam?– Semmit. Hagyjuk.– Nem, most már mondd csak el, ha elkezdted.– Nem emlékszem – válaszolta Héra. – Azt hiszed, csak rólad beszélgettünk? Volt elég

más témánk is.– És mik azok a témák, ha nem titok? Héra elmosolyodott:– Bókolt nekem.– Hogyan?– Nem mondom meg – felelte Héra. – Nem akarom egy példával lebéklyózni a

fantáziádat. Hátha egyszer csak te is bókolni akarnál nekem.

– Miért, szereted, ha bókolnak?– A lányok mindig szeretik, ha bókolnak nekik.– És te talán lány vagy? Talán inkább vámpiroska. Te magad írtad a leveledben.Miután kimondtam, már tudtam, hogy hibát követtem el. De már késő volt. Héra

elkomorodott. Átmentünk az úton, és szótlanul elindultunk a Volhonkán. Egy vagy két percelteltével Héra azt mondta:

– Eszembe jutott, mit mondott Mitrász. Elmesélte, hogy ott maradt nálad Brahmakartotékja. Minden gyanús anyagot kivettek belőle, csak egyetlen kémcső kallódott el valamimásodik világháborús preparátummal. Úgy emlékszem, valami nordikus szexszel egyállatkertben. Mitrász azt mondta, hogy szárazra nyaltad a kémcsövet.

– Tiszta hazugság – háborodtam fel. – Igen... persze, megkóstoltam. Lehet, hogy kétszer is.De ennyi. Még maradt benne. Mindenesetre volt még benne, hacsak ki nem folyt... Ez aMitrász pedig mellesleg...

Héra elnevette magát.– De hát mit magyarázkodsz?– Nem magyarázkodok – válaszoltam. – Csak nem szeretem, amikor rosszat mondanak az

emberről a háta mögött.– De hát mi rossz van ebben? Ha rossz lett volna, nyilván nem nyaltad volna szárazra azt a

kémcsövet, nem igaz?Nem tudtam, mit feleljek. Héra odalépett a járda széléhez, megállt, és felemelte a kezét.– Mit csinálsz? – kérdeztem tőle.

– Autóval megyek tovább.– Ennyire lefárasztottalak?– Ugyan, dehogy. Éppen ellenkezőleg. Csak mennem kell.– Ne sétáljunk el a Gorkij Parkig?– Majd legközelebb – mosolyodott el. – írd fel a mobilom számát.Alighogy bepötyögtem a számát a mobilom-ba, megállt mellettünk egy sárga taxi. Kezet

nyújtottam Hérának. Tenyerébe fogta a hüvelykujjamat.– Jó fej vagy – mondta közben. – És szimpatikus is. Csak ne vedd fel többet ezt a zakót. És

ne zselézd be a hajadat.Lehajolt, arcon csókolt, elbűvölően beleöklelte fejét a nyakamba, és azt mondta:– Cupp-cupp.

– Cupp-cupp – mondtam én is –, örülök, hogy megismertelek.Amikor a taxi elment, a nyakamon valami nedvességet éreztem; végighúztam rajta a



kezemet, és tenyeremen aprócska vörösfolyadék-pöttyöt fedeztem fel. Nem nagyobbat, mintha az ember agyoncsap egy szúnyogot.

Szerettem volna utánaszaladni a taxinak, és minden erőmből beleöklözni a hátsó ablakába.Vagy inkább belerúgni. Úgy, hogy kirepüljön az üvege. De a kocsi már túl messze járt.



A KALDEUSOKA következő néhány napon egyetlen vámpírt sem láttam. Hérának nem akartam telefonálni.

Még attól is féltem, hogy hátha ő hív fel: a harapása után nemcsak hogy meztelen királynak,hanem meztelen trónbitorlónak éreztem magam, akinek a hátára illetlen szó van tetoválva.Különösen szégyelltem, hogy megpróbáltam port hinteni a szemébe.

Elképzeltem, amint meglátja, mi módon hoztam létre a pecsétgyűrűs, vágyakozódémonfotót, és szégyenemben majd' elsüllyedtem. Elég volt csak arra gondolnom, hogymegtudja, mire használtam a fényképét, és reszketni kezdtem.

„Cupp-cupp – dörmögtem magamnak –, cupp-cupp mindenkinek.” Olyan rettenetesenszenvedtem, hogy teljes katarzis lett a vége, amely – amint az gyakran megesik – nemcsak afájdalom gyökerére, hanem a környékére is fényt vetett. A következőiket írtam a füzetembe:

„Az értelmetlen és kíméletlen kérkedés szokványos orosz betegség, amelyet átvesznek avámpírok is. Nem a nemzeti karakterünk sekélyessége hívja életre, hanem az európaikifinomultság és az ázsiai jogfosztottság együttese, amely életünk lényegét alkotja. Az oroszember, amikor kérkedik, egyáltalán nem azt akarja mutatni, hogy ő jobb azoknál, akik elő ttteszi az agyát. Éppen ellenkező leg. Azt kiabálja: »Nézzétek, én is olyan vagyok, mint ti, én ismegérdemlem a boldogságot, és nem akarom, hogy megvessetek amiatt, mert az élet velemilyen kegyetlenül elbánt!« Megérteni mindezt a maga valójában csak az együttérzés képes.”

Az együttérzésről természetesen csak a retorikai fordulat kedvéért írtam. Ritkán ébredt felbennem együttérzés, ennek ellenére, mint minden vámpír, én is úgy gondoltam, hogy énmagam teljes mértékig megérdemlem. Sajnos, akárcsak az emberekre, ránk is jellemző ez afogyatékosság – nemigen tudjuk kívülről szemlélni magunkat.

Az éttermeket és klubokat járva töltöttem az időmet. Néhányszor italt fizettem ismeretlenlányoknak, és jelentőségteljes beszélgetésbe bonyolódtam velük, ám amikor a dologgyakorlati részére kellett volna térnem, minden alkalommal elment a kedvem az egésztől.

Talán még nem voltam elég érett, hogy a Lokitól tanultakat a gyakorlatban is alkalmazzam.De még valószínűbb, hogy mindennek az volt az oka, hogy egyik lány sem hasonlított eléggéHérára... Amint eljutottam erre a következtetésre, elgondolkodtam: ha utamba került volnaegy olyan lány, aki eléggé hasonlít Hérára, akkor tudtam volna a gyakorlatban is alkalmazniazt, amit Lokitól tanultam? Egyszóval magánéleti vonalon úgy összekuszálódott bennemminden, hogy éppen ideje lett volna pszichiáterhez fordulnom.

Amint az gyakran előfordul, a magánéleti zűrzavart felesleges pénzköltéssel akartamkompenzálni. Ezekben a napokban vettem egy halom kacatot az Archetipique Boutique-ban,sőt még tízszázalékos engedményt is kaptam egy hét darabból álló „Nedelka top executive”selyemnyakkendő-csomagra – amire persze semmi szükségem sem volt –, mert kitaláltam afalon lévő „2-es számú talicska”, egy sárga színű Lamborghini Diablero márkáját.

Mindeközben egyre jobban sűrűsödött bennem az az előérzet, hogy új megpróbáltatás várrám, sokkal komolyabb az eddigieknél. Amikor ez az előérzet már elég sűrű és tömör volt,megtörtént a materializálódása is: Mitrász képében jelent meg. Reggel érkezett, anélkül hogyelőtte telefonált volna. Ekkor már egyáltalán nem haragudtam rá.

– Ezt nem vártam tőled – mondtam neki. – Miért kell mindent kifecsegned Hérának?– Miért, mit fecsegtem ki neki? – hökkent meg Mitrász.– A „Rudel ZOO” preparátumot. Hogy szárazra nyaltam a kémcsövét.– Én ilyet nem mondtam – válaszolta Mitrász. – Mindenféle preparátumritkaságokról

beszélgettünk, és én megemlítettem, hogy ez a kémcső rád hagyományozódott. Arra pedig,hogy szárazra nyaltad, magától jött rá. Héra nagyon kifinomultan tudja érzékelni abeszédpartnerét.

– Semmit sem kellett volna neki mondanod erről. Nem világos?– Most már világos. Ne haragudj, nem gondoltam.



– Minek köszönhetem a látogatást?– Megyünk Enlil Maratovicshoz. Sűrű lesz a mai napunk, meg az éjszakánk is. Bemutatnak

ma a királynőnek. Éjszaka pedig műsor lesz.– Miféle műsor?– A vámpírok és a kaldeusok közötti barátság rituális estje. Ha röviden akarnám

megfogalmazni a lényegét, akkor ravasz és embertelen lények rendeznek egy estet, ahol arrólgyőzködik egymást, hogy egyszerű, jólelkű lények, akiktől semmi emberi sem idegen...– Kik lesznek ott?– Azok közül, akiket ismersz, a tanáraid. Meg a tanulótársad. Úgy látom, már nagyon

vágyakozol utána.– Ott lesz Héra is? – kérdeztem izgatottan.– Hogy jön ide Héra?– Hát akkor kiről beszélsz?– Loki elhozza a gumibarátnő jét... Jaj, micsoda pillantás, mindjárt hamuvá válok, he-he...Nem neked hozza, te ostoba, hanem ez a hagyomány. Afféle tréfa. Na, öltözz.Mitrászt otthagytam a nappaliban, bementem a hálóba, és kinyitottam a ruhásszekrényt.

Azután, hogy Hérával sétálgattam, minden olyan cucc, amit a próbababákról leszedettem,undort váltott ki belőlem. Most mindegyik a Darwinmúzeumból való tematikus válogatáseredményének tetszett: párzáshoz való díszes papagáj-tollnak, amely a természeteskiválasztódás során kiszelektálódott. Tiszta feketébe öltöztem: fekete ingem nem volt, ezért azakó alá pamutpólót vettem fel. „Még jó is – gondoltam –, hogy Héra nem lesz ott. Még azthinné, hogy befolyásolni tudja az ízlésemet...”

– Úgy nézel ki, mint egy igazi vámpír – mondta helybenhagyólag Mitrász.Rajta is fekete cucc volt, csak sokkal elegánsabb, mint rajtam. Szmokingja alá fekete

ingmellet vett fel, meg egy aprócska, vérvörös moaréból készült csokornyakkendőt. Divatos, aGaptól származó New World Odor parfüm illata áradt belőle. Az egész együtt olyan hatástkeltett, mintha Mitrász a Yale-en végzett cigánybáró lenne.

Odalent ugyanaz a kocsi várt ránk, mint amelyik Hérát és engem Enlil Maratovics házátólelhozott: egy számomra ismeretlen márkájú fekete limuzin. A volánnál a már ismerős sof őrült. Amikor Mitrásszal beszálltunk, a sof őr udvariasan rám mosolygott a tükörből. A kocsielindult; Mitrász megnyomott egy gombot, mire felhúzódott előttünk egy üveg válaszfal,amely elkülönített bennünket a sof őrtől.

– Kik azok a kaldeusok? – kérdeztem.– Egy olyan szervezet tagjai, amely összeköti a vámpírok világát az emberek világával.

Hivatalos elnevezése Kaldeus Közösség.– És ők mire kellenek?– Az embereket kantárszáron kell tartani. Ezt csinálják a kaldeusok. Már több ezer éve. Ok

a mi irányító személyzetünk.– És hogyan irányítják az embereket?– Azon a hatalmi struktúrán keresztül, amelyben élnek. A kaldeusok ellenőrzik az összes

társadalmi felemelkedést. A jóváhagyásuk nélkül az ember a társadalmi ranglétrának csak egymeghatározott fokáig tud eljutni.

– Értem. Szóval valami szabadkőműves-összeesküvés? Világuralom? – kérdeztem.– Valami efféle – mosolyodott el Mitrász. – Az emberek összeesküvés-elmélete nagyon

hasznos számunkra. Tudják, hogy létezik valami titkos társaság, amely mindent irányít. Dehogy mi lenne ez a titkos társaság, arról már régóta vitatkoznak az újságokban. Ésgondolhatod, hogy jó ideig fognak is még.

– És a kaldeusok miért engedelmeskednek a vámpíroknak?

– Minden a hagyományon múlik. Azon, hogy a dolgok mindig is így álltak.– És ennyi? – csodálkoztam el.



– Hogy lenne másként? Bármelyik király hatalma mindössze azon múlik, hogy tegnap iskirály volt. Amikor reggel felébred az ágyában, nincs a kezében semmiféle irányítókar vagyfonál. Bármelyik szolgája, aki bemegy hozzá a hálószobájába, kitekerhetné a nyakát.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy az emberek is... Hogy az emberek is ki tudnák tekerni avámpírok nyakát?

– Elméletileg igen – felelte Mitrász. – Gyakorlatilag azonban aligha. Nélkülünk eltűnneminden alapérték. Az emberiség ott maradna csontváz nélkül.– Alapértékek, csontvázak... Mindez csak duma – szóltam. – Az embereket ilyesmivel

manapság nem tartod vissza. Miféle reális kontrolláló eszközök állnak rendelkezésünkre?– Először is, a hagyomány nagyon is reális kontrolláló erő, hidd el nekem. Másodszor, a

kaldeusokat úgy tartjuk kötőféken, hogy ellenőrzés alatt tartjuk a vörös folyadékukat.Ismerjük minden gondolatukat, és ez kitörölhetetlen hatással van az emberekre. Előlünksemmit sem lehet eltitkolni. Az emberek használnak egy fogalmat: az insider információt. Eztmi, hogy úgy mondjam, outsider információvá tesszük. Ez az alapvető áru, amelyet azemberek szolgálataira váltunk.

– És miért nem tudnak erről semmit sem az emberek?

– Már hogyne tudnának. Méghozzá nagyon régóta. Például az angol királyok tanácsadóiévszázadokon át az úgynevezett udvari kóstolók voltak – kitalálhatod, kik voltak ők. Még atörténelemtankönyvekben is írnak róluk. Természetesen valami nevetséges ostobaságot, hogyállítólag ők kóstolták meg az ételeket, nincsenek-e megmérgezve. Nem semmi meló egylordnak. Ennyi erővel akár trágyát is hordhattak volna... Az információáramlást teljesegészében megakadályozni nem lehet, azt viszont el tudjuk érni, hogy az információ meglegyen hamisítva. Ebben segítségünkre van az embereknek az a hajlama, hogy sokkaltermészetfelettibb lényeknek tartanak bennünket, mint amilyenek valójában vagyunk.Szédülnek, ha a szakadék közelébe kerülnek. Az a vicc, hogy ahhoz a szakadékhoz képest,amelybe mára az emberek belezuhantak, a miénk nem is olyan mély...

Eszembe jutott az a szakadék, amely fölött a nagy bűnbeesés alkalmával köröztem, éselgondolkodtam. És tényleg: melyik szakadék volt mélyebb, Heartland fekete kútja-e, ahováelindultam lefelé, avagy az áruház tátongó mélysége-e, ahol rakodóként dolgoztam? A lényegitt nem az áruház – bármelyik életpálya, amelyek közül egy hozzám hasonló korú fiatalemberválaszthatott, kétségtelenül olyan üregnek mutatkozott, amely sötét mélységbe vezet.Különbség legfeljebb a folyosó meredekségében volt. Hajói meggondoljuk, nem a vámpírok,hanem az emberek lógnak fejjel lefelé, csak a mélységet ók magasságnak nevezik...

– A kaldeusok – motyogtam magam elé –, a kaldeusok... A diskurzusban mintha hallottamvolna már róluk... Ezek nem babiloniak? Vagy a banditák nevezik így a pincéreket?

– Ami a pincéreket illeti, nem tudom. Ami viszont Babilont, pontosan így van. A kaldeusközösség Babilonban jött létre, onnan ered az elnevezésük is. A jelenlegi formájában az Új-

Babiloni Birodalom fennállásától létezik, amikor is a várost a kaldeus dinasztia vezette.Különben ebben a közel-keleti hagyományban említik először az Elet Fáját is.– Az Élet Fáját? Az meg micsoda?– Ez a Nagy Istennő lakhelye. A különféle vallásokban vita folyik arról, pontosan hol is

tartózkodik: a törzsében-e vagy a koronájában, de ilyen fa létezik minden országban.– Hogyhogy, minden országba behozzák valahonnan?– Éppen megfordítva. Egy nemzet a maga nyelvével és kultúrájával ott jön létre, ahol van

egy ilyen fa. Mondhatni, a fa körül. Másfelől viszont minden ilyen Élet Fája egy ésugyanazon fa.

– És ki az a Nagy Istennő? Mitrász elnevette magát.– Este megtudod – válaszolta. – ígérem, nagyon erős hatást fog tenni rád.

Félni kezdtem, de azonnal eldöntöttem, hogy nem adom át magam a félelemnek.– Akkor sem értem – kezdtem újra –, hogy az emberek egy titkos társasága, amely



ellenőrzése alatt tartja az összes társadalmi felemelkedést, miért dolgozik a vámpíroknak.Miért kell egyáltalán valakire dolgozniuk magukon kívül?

– De hiszen mondtam. Olvasunk a lelkükben.– Hagyd már ezt. Elég egyetlen Szent Bertalan-éjszakája, és senki semmit nem tud olvasni

többé. Ha a kaldeusok olyan komoly emberek, hogy képesek az ellenőrzésük alatt tartani ezt

az egész nukleáris-pénzügyi kuplerájt, miért kell bárkinek is engedelmeskedniük? Manapságaz emberek nagyon pragmatikusak. És minél magasabbra jutnak a társadalmi ranglétrán, annálpragmatikusabbak. A hagyomány tisztelete manapság nem jelent motivációt.

Mitrász felsóhajtott.– Helyesen gondolkodsz – mondta aztán. – De az emberiség uralkodó rétege éppen

pragmatizmusból védelmezi az Élet Fáját.– De hát miért?– A pragmatizmus nem más, mint törekvés a cél praktikus elérésére. Ha nincs cél,

semmiféle pragmatizmusról sem lehet beszélni. Márpedig az emberek előtt a cél éppen az ÉletFájának köszönhetően rajzolódik ki.

– És hogyan?

– Ezt Enlil Maratovics majd elmeséli.– És mi az a bablosz? Meg tudod legalább ezt mondani?Mitrász szenvedést mímelve összeráncolta a homlokát.– Gyerünk Enlilhez! – kiáltotta, és úgy kezdett csapkodni a kezével, mintha egy egész

csapat denevért akart volna magától elhessegetni.A sof őr ránk sandított – úgy tetszik, meghallhatott valamit a válaszfalon keresztül, esetleg

meglátta Mitrász mozdulatát. Az ablak felé fordultam.Az út mentén elsuhantak az alvó kerületek tizenhét emeletes, blokktéglás épületei, a

szovjetkorszak utolsó építményei. Ε korszak alkonyán jöttem a világra. Túlságosan kicsivoltam ahhoz, hogy értsem, ami történik, de emlékeztem annak az időszaknak a hangjaira ésszíneire. A szovjethatalom felépítette ezeket az épületeket, embereket telepített beléjük, aztánfogta magát, és kimúlt. Volt ebben valami csöndes bocsánatkérés.

Ugyanakkor furcsállottam is valamit: a korszak véget ért, az emberek azonban, akik benneéltek, a helyükön maradtak, a szovjet házaknak ezekben a betonsejtjeiben. Csak azok aláthatatlan szálak szakadtak el, amelyek egységes egésszé fogták össze őket. Később aztán,néhány évnyi súlytalansági állapotot követően ezek a szálak más módon újrabogozódtak. És avilág ettől egészen másmilyen lett – habár ezeket a szálakat semmilyen műszerrel sem lehetettvolna kimutatni. Volt ebben valami észbontó. Ha a szemem láttára végbe tudtak menni ilyenesemények, kételkedhettem-e Mitrász szavaiban?

Amikor mindenfelé fenyvesek kezdtek felbukkanni, rájöttem, hogy közeledünk EnlilMaratovics házához. Lassítottunk. A kerekek alatt fekvőrendőr csattogott, aztán még egy;

áthaladtunk a felhúzott sorompó alatt, amelyet elő

ző

alkalommal észre se vettem, ésmegálltunk a magas kerítés kapuja előtt. A kerítésre emlékeztem, de a bejáratot szintén nem jegyeztem meg.

Hatalmas, háromféle sárga téglából felhúzott építmény volt: a háromféle szín szövevényes,de nem hivalkodó rajzolatot alkotott. így nézhetett ki Babilon hátsó bejárata, gondoltam. Akapuszárnyak, amelyeket a tank páncéljához hasonlatos fémből készítették, lassan kitárultak,és mi behajtottunk.

Az út egy föld alatti garázs lejárójához vezetett – onnan jöttünk ki az előző alkalommal.Most viszont befordultunk egy oldalt kezdődő fasorba, elhaladtunk az öreg fenyők díszőrségemellett, és kijutottunk egy nyitott térségre, amely tele volt parkoló autókkal (némelyiknekvillogó volt a tetején). A kocsink megállt; a sof őr kiszállt, és kinyitotta az ajtót.

A szó szokványos értelmében vett házat nem láttam. Állt előttünk néhány aszimmetrikusfehér síkidom, amelyek egyenesen a földből nőttek ki. A hozzánk legközelebb eső ilyen



síkidomban bejárati ajtót fedeztem fel: széles kőlépcső vezetett fel hozzá. A lépcső oldalánálszép és nem mindennapi szökőkút állt.

Olyan volt, mintha egy folyó darabja lett volna: a víz széles kiszögelléseken futott le, aztáneltűnt egy betonhasadékban. A vízfolyásban különféle színű kőhajók álltak, mindegyikben ültegy kőgavallér meg egy kődáma kőlegyezővel. Úgy látszik, valami régi kínai szoborcsoport

lehetett: a festék már csak a csónakokon maradt meg, de majdnem egészen lekopott agavallérokról meg a dámákról. Észrevettem, hogy a gavallérok kétfélék voltak. Az első típusnak komoly, koncentrálást kifejező arca volt; kezében evezőt tartott és evezett. A másiktípus arcát az ég felé emelve szélesen mosolygott, kezében pedig lantot tartott: láthatóanfelfogta, hogy az evezés nem jár különösebb haszonnal az átkelésben. A dámák mindencsónakban egyformák voltak: kimértek és fontoskodók; csak a kőfrizurájuk meg akőlegyező jük formája különbözött egymástól. „Az átkelés, az átkelés -jutottak eszembe a régiverssorok –, kinek emlék, kinek hírnév, kinek csak víz, éjsötét...”. A költő persze kicsitravaszkodott, igaz, abban az időben másként nem nyomtatták volna ki.

Mitrász és én felmentünk a lépcsőn.– Enlilnek nem mindennapi háza van – mondta Mitrász. – Lényegében nem más, mint egy

hatalmas, többszintes, földbe vájt épület, átlátszó mennyezetekkel.– Miért ilyet épített?Mitrász elnevette magát.– Azt mondja, nyugtalanítja, ha a falon túl emberek vannak. Ha a földbe van vájva,

nyugodtabban alszik... Hagyománytisztelő.Amint közeledtünk az ajtóhoz, magától kinyílt. Elhaladtunk a libériás inas mellett

(életemben először láttam ilyet), aztán elindultunk egy tekervényes folyosón, és bejutottunkegy nagy, kör alakú terembe.

Nagyon szép terem volt. Levegős és fényes; a fény a mennyezet áttetsző szegmenseinkeresztül hatolt be, és rávetült a padlóra, amely bonyolult geometriai formára kirakottkőlapokból állt. A berendezés klasszikus stílust idézett, a falon képek és gobelinek lógtak;közöttük ókori filozófusok és császárok mellszobrai álltak – felismertem köztük Szókratészt,Julius Caesart, Marcus Aureliust és Tiberiust. A letörött orrokból ítélve a szobrok eredetiekvoltak.

Meglepett az egyik falon álló kandalló is: impozáns méretei ellenére nyilvánvalóan kicsivolt ahhoz, hogy bef űtse ezt a tágas helyiséget. Vagy az építész hibája lehetett, vagy valamidivatos választékosság – jelenthette, mondjuk, a pokol kapuját. A kandalló mellett néhányhuzatba bújtatott karszék állt. A terem túloldalán kis színpad emelkedett. Középen pedigállófogadáshoz megterített asztalok sorakoztak.

Megláttam Enlil Maratovicsot, Baldrt, Lokit és Jehovát. A többieket nem ismertem.Különösen nagy hatást tett rám egy hatalmas termetű, vörös hajú férfi, aki Enlil Maratovics

mellett állt. Határozott és félelmetes benyomást keltett. Különben egy vámpírhoz képesttúlságosan pirospozsgás volt az arca.Baldr, Jehova és Loki messziről felénk biccentettek. Enlil Maratovics viszont odajött

hozzám, és kezet rázott velem. Aztán a vörös hajú óriás is felém nyújtotta a kezét, és nemcsakmegrázta a kezem, hanem egy darabig még szorongatta is utána.

– Marduk – mondta.– Marduk Szemjonovics – igazította ki Enlil Maratovics, és jelentőségteljesen felvonta a

szemöldökét. Megértettem, hogy a vörös hajúval szemben ugyanolyan tisztelettel kellviseltetnem, mint ővele.

– Haj – sóhajtott fel a vörös hajú, miközben megrázta a kezemet, és figyelmesen aszemembe nézett –, mit csinálnak velünk maguk, fiatalok...

– Miért, mit csinálunk? – kérdeztem.– A sírba kergetnek – mondta keserűen a vörös hajú. – Jön a váltás, ideje szabaddá tenni a



terepet...– Hagyd el, Marduk – nevette el magát Enlil Maratovics. – Van még időd a sírig vörös

folyadékot szopni. Engem viszont ezek a zöldfülűek tényleg oda kergetnek. A felét sem értemannak, amit beszélnek.

A vörös hajú óriás végre elengedte a kezemet.

– Téged, Enlil, soha senki se lök a sírba – mondta. – Mert te még életedben átköltöztéloda, he-he. És most mindnyájan ott tartózkodunk. Előrelátó voltál, az ördögbe is. Nos,kezdjük? Enlil Maratovics rábólintott.

– Akkor beengedem a kaldeusokat – mondta Marduk Szemjonovics. – Öt percetek van,hogy felkészüljetek.

Azzal sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. Kérdő tekintettel néztem Enlil Maratovicsra.– Egy kis ünnepélyes rész következik – mondta Enlil Maratovics. – Mitrász elmondta, kik

a kaldeusok?– El.– Akkor jól van.Megragadta a könyökömet, és odavezetett a pódiumhoz, amelyen mikrofon állt.

– A mai föllépésed két részből fog állni – mondta aztán. – Először is üdvözölnöd kellkaldeus barátainkat.

– És mit mondjak nekik?– Amit akarsz. Vámpír vagy. Tiéd a világ.Úgy látszik, az arcom nem valami nagy lelkesedést tükrözött. Enlil Maratovics

megkönyörült rajtam.– Hát, mondd például azt, hogy örülsz a társaságuknak. Térj ki a történelmi folytonosságra

meg a korszakok kapcsolódására, de csak homályosan, nehogy valami rossz süljön ki belőle.Valójában egyáltalán nem fontos, miről beszélsz. Az a fontos, amit utána csinálsz.

– És mit kell csinálnom?– Meg kell harapnod az egyik kaldeust. És bemutatni a többieknek, hogy behatoltál a

lelkébe. Na, ez a rész már igen felelősségteljes. Újra meg kell győződniük róla, hogy semmitsem titkolhatnak el előlünk.

– És kit kell megharapnom?– A kaldeusok majd kiválasztják maguk közül.– És mikor? Most rögtön?– Nem. Majd később, éjszaka. Ez hagyományos műsorszám az ilyen találkozókon. Mintha

csak valami tréfa lenne. Valójában azonban ez az est legkomolyabb része.– És a kaldeus fel lesz rá készülve, hogy megharapom?– Ez téged szintén nem kell hogy izgasson. A fontos az, hogy te állj rá készen.Enlil Maratovics szavai egy számomra ismeretlen szellemi állapotra utaltak: büszkeségre,

magabiztosságra, közönyösségre. Valószínű

leg így kellene magát éreznie a Nietzsche-félefelsőbbrendű embernek. Szégyellni kezdtem, hogy nem tudok megfelelni ennek a magasztosideálnak, és lépten-nyomon kérdezősködöm, mint egy első osztályos kisdiák.

Felmentünk a pódiumra. Olyasféle kis színpad volt ez, amelyen valami virtuóz trió vagyegy miniatűr dzsessz-zenekar léphet fel. Volt fönt egy mikrofon, két szuffita-lámpa megnéhány fekete hangfal. A falra föl volt erősítve még egy fekete tábla is, amit messziről azerősítő berendezés részének véltem.

De semmi köze sem volt hozzá.Egy régi, félig-meddig megkopott dombormű volt, amelyet fémkampók tartottak.

Közepén, a durván kiképzett földfelszín vonalán egy fa állt, hatalmas, kerek gyümölcsökkel,amelyek szem-pillás szemekre vagy fogas almákra hasonlítottak. Körötte különféle alakok

helyezkedtek el: egyik oldalról egy farkas, másikról egy nő kupával. A tábla szélébe mesésállatfigurák voltak faragva, amelyek közül az egyik erősen emlékeztetett egy repülő vámpírra.



A rajzolatok közötti teret ékírás töltötte ki.– Mi ez? – kérdeztem.– Illusztráció a Gilgames-eposzhoz – válaszolta Enlil Maratovics. – Megemlítik benne az

Élet Fáját. Ez pedig éppen az.– És mi van annál a nőnél a kupában? Csak nem bablosz?

– Ohó – kiáltott fel Enlil Maratovics –, hát te már arról is hallottál?– Igen. Fél füllel. Csak annyit tudok, hogy pénzből készült ital, és kész...Enlil Maratovics rábólintott. Úgy látszik, nem akart belebonyolódni a témába.– Ez meg itt egy vámpír? – kérdeztem, miközben rámutattam a sarokban elhelyezett

szárnyas lényre.– Igen – mondta Enlil Maratovics. – Ez a dombormű a Kaldeus Közösség szakrális tárgya.Már majdnem négyezer éves. Valaha minden templomban volt egy ilyen.– És manapság vannak még kaldeus templomok?– Vannak. – Hol?– Bármelyik hely, ahol kiakasztanak egy ilyen domborművet, templom lesz. Vedd

figyelembe, hogy a közösség tagjai számára, akik ide be fognak lépni, ez egy roppant

megható pillanat lesz: találkozni fognak az isteneikkel... De már itt is vannak.Az ajtó kinyílt, és a terembe furcsa kinézetű emberek kezdtek sorjázni. Tarkabarka öltözék

volt rajtuk, amely nyilvánvalóan nem a mi korunkat idézte: valami effélét hordhattak az ókoriperzsák. Ugyanakkor nem ezek az extravagáns ruhák nyűgöztek le, amelyeket akár túlságosanhosszú és tiritarka háziköntösöknek is fel lehetett volna fogni, hanem az arcukat takaró,csillogó aranymaszkok. A kaldeusok övén fémtárgyak lógtak, amelyeket először régiserpenyőknek véltem. Csakhogy ezek a serpenyők túlságosan fényesen csillogtak, amibőlrájöttem, hogy régi tükrök. A belépő kaldeusok arcukat a föld felé fordították.

Eszembe jutott A Halál a Ragadozó ellen című film. Volt benne egy jelenet, amelyetlegalább húszszor megnéztem: egy kozmikus vadász állt egy ókori piramis tetején, és fogadtaa végtelen hosszú lépcsőn elésorakozó áldozópapok hódolatát. Szerintem az amerikaifilmművészetnek ez az egyik legszebb jelenete. Gondolhattam-e valaha is, hogy egyszer én ishasonló szerepben fogom találni magam?

Hideg futott végig a hátamon: úgy éreztem, megszegtem valami ősi tilalmat, és a gondolaterejével valóságot kezdtem létrehozni, valóban megpróbáltam istenné válni... Ez pedig,értettem meg hirtelen, az egyetlen olyan jelentés, amely méltó a „nagy bűnbeesés” kifejezésre.

A szédítő érzés azonban csak egy pillanatig tartott. A maszkos emberek odajárultak apódiumhoz, és udvariasan megtapsoltak engem is, Enlil Maratovicsot is. A filmbéliáldozópapok a piramis tetején semmi effélét nem csináltak. Magamhoz tértem: pánikra semmiokom sem volt. Ha nem számítom a belépő kaldeusok fura öltözékét, akkor minden egyéb egynormális biznisz-prezentáció keretei között zajlott.

Enlil Maratovics felemelte a kezét, mire csönd támadt.– A mai nap – kezdte a mondókáját – szomorú és egyben örömteli is. Szomorú, mertBrahma nincs többé közöttünk. És örömteli, mert Brahma továbbra is köztünk van, csak mostRámának hívják, megfiatalodott és megszépült! Barátaim, örömmel mutatom be nektekMásodik Rámát!

Az álarcos emberek újra udvarias tapsba kezdtek. Enlil Maratovics felém fordult, ésinvitáló mozdulattal a mikrofonhoz hívott.

Megköszörültem a torkom, miközben megpróbáltam kigondolni, mit is mondjak. Úgytetszett, nem kell túlságosan komolynak lennem. De túlságosan viccesnek sem. Úgydöntöttem, utánozni fogom Enlil Maratovics modorát és intonációját.

– Barátaim – kezdtem hozzá. – Én eddig még sohasem láttalak benneteket. S ugyanakkor

megszámlálhatatlanul sokszor láttalak már titeket. Már csak ilyen az az ősi titok, amelyösszeköt bennünket. És szívből örülök az újbóli találkozásnak... Lehet, hogy nem a



leghelyénvalóbb példa, de épp az imént jutott eszembe egy filmjelenet...Csak ekkor döbbentem rá, mennyire nagyképű és sértő lesz, ha A Halál a Ragadozó ellen

című film részletéről kezdek mesélni: úgy fog hatni, mintha az összegyűlteket valamifélhülyének tartott indiánokhoz akarnám hasonlítani. Szerencsére azonnal kivágtam magam:

– Emlékeztek Michael Moore filmjére, amelyiknek Tarantino Cannes-ban odaítélte a

f ődíjat? A film Bush elnökről szól. Ebben a filmben Bush az amerikai establishment vezető alakjaival történt találkozón azt mondta: „Some people call you the elite, I call you mybase...”4 Engedelmükkel, én ezt most megismételném. Persze egy kis pontosítással. Önök azelit, mert önök az én bázisom. És önök az én bázisom, mert önök az elit. Biztos

4 264 vagyok benne, hogy értik, mennyire elszakíthatat-lanul összefonódik az egyik a másikkal.

És nincs kétségem afelől sem, hogy együttműködésünk ebben az évezredben is gyümölcsöző lesz. Együtt fogjuk meghódítani az új csúcsokat, és együtt jutunk közelebb a... ö-ö-ö... a minagyszerű, közös álmunkhoz! Hiszek önökben! Hiszek önöknek! Köszönöm, hogy eljöttek.

És méltóságteljesen meghajtottam a fejemet.

A teremben taps csendült fel. Enlil Marato-vics megveregette a vállamat, és eltolt amikrofontól.– Ami a bázist illeti, az pontosan így van -szólt az összegyűltekhez, és végighordozta

rajtuk szigorú tekintetét –, egy dologgal azonban nem tudok egyetérteni. A hittel. Errevonatkozóan van egy hármas szabályunk: soha, senkinek és semmiben. A vámpír nem hisz. Avámpír tud... És ez a Bush sem kell nekünk. Ahogyan a Nagy Istennő mondja: „the only bushI trust is mine.. .”5

Enlil Maratovics komoly képet vágott.– Ez persze némiképp ellentmond az iménti szavaimnak – állapította meg gondterhelten. -

Szerepel benne a „trust” szó. Az ellentmondás azonban csak látszólagos. Ez a szó egyáltalánnem jelenti azt, hogy a Nagy Istennő bármiben is hinne. Éppen ellenkezőleg. Azért mondja

ezt, mert... Nos? Ki találja ki elsőként, hogy miért?A teremben néhány vámpír felröhögött. Úgy látszik, a tréfának volt valami számomraérthetetlen veleje. Enlil Maratovics meghajolt, kézen fogott, és levezetett a pódiumról.

A kaldeusok koktélok után nyúltak, és beszélgetni kezdtek: úgy látszik, itt mindenki régótaés jól ismert már mindenkit. Érdeklődve vártam, hogy fognak enni és inni az álarcukban. Demint kiderült, a problémát nagyon egyszerűen megoldották. Az álarcot egy kerek bőrsapkáraerősítették fel. Amikor a kaldeusok evéshez láttak, egyszerűen csak elfordítottákszáznyolcvan fokkal az álarcukat, és az aranyozott arcok a tarkójukra kerültek.

– Enlil Maratovics, mondja csak – szólaltam meg –, mi az értelme ennek a tréfának?Mármint annak, hogy „the only bush I trust is mine”. Nem fogtam fel egészen.

– Tudod, Rama, ez egy szójáték – válaszolta Enlil Maratovics. – A Nagy Istennő

szempontjából pedig mindez csak fantomfájdalom.Megint nem értettem, miről van szó. Bosszantani kezdett.Marduk Szemjonovics sietett a segítségemre.– A hagyomány szerint – szólalt meg – a Nagy Istennő aranyesővé változott. Körülbelül

úgy, mint Zeusz a Danaé-mítoszban. Mint nyilván te is tudod, ez csak metafora: az istenségmindkét esetben pénzzé változtatja magát. Pontosabban nem is pénzzé, hanem azzá, ami apénz mögött áll. Azóta minden gondolkodó ember az istennő felé törekszik. Ő az a zavarosfény, amely felé évszázadról évszázadra vonszolja magát az emberiség. Képszerűén kifejezve,minden ember a hozzá vezető fonálba kapaszkodik. Úgyhogy Ráma, az istennőt most már teis ismered.

– Igen – tette hozzá Enlil Maratovics. – A Nagy Istennő nem más, mint a Fudzsi teteje.

4 Van, aki önöket elitnek nevezi, én viszont önöket a bázisomnak nevezem.



Érted már?Bólintottam.– De mivel az istennő aranyesővé vált, teste nincs. És ha nincsen teste, akkor nincsen

„bush”-a sem. Éppen ezért az istennő nyugodtan hihet benne. Ami nincs, az nem csap besohasem.

Lehet, hogy a tréfa nem ért annyit, hogy meg akarjam érteni. De a lényeg itt nem a tréfavolt. Untam már ezt a végtelen bújócskát.– Enlil Maratovics, mikor mondja már el végre, hogy mennek itt a dolgok valójában?– Hová sietsz, kisfiam? – kérdezte szomorúan Enlil Maratovics. – A sok bölcsesség sok

szomorúsággal jár.– Ide hallgasson – szólaltam meg, igyekezve, hogy a hangom nyugodt maradjon, de

nyomatékot is adjak neki –, először is én már régen nem vagyok gyerek. Másodszor, úgyérzem, felemás helyzetbe kerültem. Maga úgy mutatott be ennek a társaságnak, mint teljes

jogú vámpírt. Ugyanakkor mindez ideig homályban tartják előttem berendezkedésünklegfontosabb alapjait, és ezzel arra kárhoztatnak, hogy minden mondat értelmét meg kelljenkérdeznem. Nem lenne-e itt az ideje...

– De itt van – sóhajtott fel Enlil Maratovics. – Teljesen igazad van, Ráma, itt az ideje.Menjünk a dolgozószobámba.

Végignéztem a termen:– Visszajövünk még ide?– Merem remélni – felelte Enlil Maratovics.



AZ M5 AGGREGÁTUMEnlil Maratovics dolgozószobája nagy, komor, tölgyfa burkolatú helyiség volt. A fal

mellett egy meglehetősen szerény íróasztal állt, előtte forgószék. Ugyanakkor a szoba közepétegy régi, fából készült karszék foglalta el, amelynek magas, faragott támlája volt. Mattaranyozás borította, és arra gondoltam, hogy valahogy így nézhetett ki a történelem első villamosszéke, amelyet Leonardo da Vinci alkotott meg abban a kevés nyugodt napjában,amikor nem kellett Mária Magdolna múmiáját őriznie a Vatikán felbőszült ügynökei elől. Úgylátszik, Enlil Maratovics erre a szégyentrónra ültette azokat a vámpírokat, akik valami rosszfát tettek a tűzre, és az íróasztala mögül pirított rájuk.

Az asztal fölött kép lógott. Olyasféle furcsa jelenetet ábrázolt, amilyen a viktoriánuskorabeli őrültek házának gyógyító procedúrája lehetett. A pislákoló kandalló előtt öt emberült, frakkban és cilinderben. Kezük és lábuk hozzá volt kötözve a karszékükhöz, a törzsüketpedig széles bőrszíjakkal fogatták hozzá, mintha csak valami ósdi repülőgépen ültek volna.Mindegyikük szája ki volt peckelve, a peckeket egy-egy kendő tartotta, amely a tarkójukonvolt megkötve (eszembe jutott, hogy ilyen pecekkel feszítették szét az epilepsziások fogsorát,amikor rájuk tört a roham, hogy el ne harapják a nyelvüket). A festő mesterien vissza tudtaadni a kandalló tüzének visszfényét a cilinderek fekete szövetén. Látható volt még a képenegy hosszú, sötétvörös gúnyát viselő alak is – ő azonban a félhomályban állt, így csak akörvonalait lehetett kivenni.

A másik falon két metszet volt látható. Az elsőn egy sötétzöld színű, lendületes árnyszáguldott el az éjszakai föld felett (a metszet címe az volt, hogy „Alan Greenspan's LastFlight”). A másikon három vetületben ábrázolt szegf ű vöröslött egy nagy betűkkel szedettszöveg kíséretében:

Üreges szárú, kis kaliber ű szegf ű . Rendszeresítve a CNN haditengerészeinél, a BBCdiverzáns és felderít ő egységeinél, a Telewaffen deszantosainál és a NATO-országok más

speciális egységeinél. Más említésre méltó tárgy a dolgozószobában nem volt, hacsak annak nem tartjuk a Földelső számú útitársának fémből készült makettjét meg egy ezüst iratnyomót (Puskinhosszúkabátban és cilinderben az oldalára dőlve fekszik, elégedett arcát az öklére támasztja –akár egy haldokló Buddha). Puskin alatt egy halom tiszta papír, mellette kard formájúszuvenír töltőtoll. A szobában kávéillat terjengett, de kávéf őzőt nem lehetett látni – talán aszekrénybe volt rejtve.

A hely gondos tisztasága valami miatt hátborzongató érzést keltett bennem: mintha valakitmegöltek volna itt, a holttestét eltüntették volna, és felmosták volna utána a vörös folyadékot.Különben efféle gondolattársítások amiatt is felmerülhettek bennem, hogy a szobának sötétkőpadlója volt, a kőlapok között fekete résekkel: határozottan volt ebben az egészben valami

ősi és komor.Enlil Maratovics a szoba közepén álló karszékre mutatott, ő pedig leült az íróasztalához.– Tehát – szólalt meg, és rám emelte a tekintetét –, a babloszról már hallottál.Bólintottam.– Mit tudsz róla?– A vámpírok összegyű jtik a régi bankjegyeket, amelyek emberi életerővel itatódtak át –

válaszoltam. – Aztán csinálnak velük valamit. Valószínűleg lepárolják. Vagy felhevítik.Enlil Maratovics felnevetett.– Beszéltél Hérával? Ezt a verziót már hallottuk. Szellemes, friss, és ahogy manapság

mondjátok, gótikus. De nem talált. A régi bankjegyek nem itatódnak át energiával, csakemberi verejtékkel. És nyüzsögnek rajtuk a mikrobák. Még Sztálin elvtárs személyes

parancsára sem innék a f őzetükből. A bankjegyek valóban nagy szerepet játszanak arituáléinkban, de ez a szerep tisztán szimbolikus, és az isteni italhoz semmi köze sincs. Még



egy kísérlet?Arra gondoltam, hogyha Héra tévedett, akkor lehet, hogy az én verzióm az igaz.– Talán a számlákon csinálnak valamit a vámpírok a pénzzel? Valami off-shore-on

hatalmas összeget gyű jtenek össze, aztán... Valahogy folyékony állapotba hozzák.Enlil Maratovics újra felnevetett. A beszélgetésünkben nyilvánvalóan örömét lelte.

– Ráma – mondta aztán –, a vámpírok talán tudják a pénzt másképp felhasználni, mint azemberek? Hiszen a pénz nem más, mint absztrakció.– De nagyon is konkrét absztrakció – mondtam erre.– Persze. De lásd be, a pénz nem létezik az ész határain túl.– Ezzel nem értek egyet – feleltem. – Amint azt szereti mindenkinek elmesélni, volt az

életemnek egy olyan periódusa, amikor rakodóként dolgoztam egy áruházban, amiért fizetéstkaptam. És határozottan állíthatom, hogy azt a pénzt az eszem határain túli helyről fizették kinekem. Ha megkaphattam volna közvetlenül az agyamból, minek jártam volna el reggelentevalahová?

– Viszont ha a fizetésedet odaadtad volna, mondjuk, egy tehénnek, az a tehén nem értettevolna. És nem csak amiatt nem, mert megalázóan keveset fizettek neked. A tehén számára a

fizetésed nem lett volna más, mint egy csomó gyűrött papír. Az embert körülvevő világbanegyáltalán nincs pénz. Csak az emberi ész ezzel kapcsolatos aktivitása létezik. Jegyezd meg: apénz nem valódi létező, csupán objektiváció.

– És mi az az objektiváció?– Mondok rá egy példát. Képzeld el, hogy a Bastille-ban ül egy fogoly, aki elkövetett

valami szörnyű bűntényt. Egyik hajnalban ráültetik egy kordéra, és Párizsba viszik. Útközbenfelfogja, hogy kivégzésre viszik. A téren hatalmas tömeg. Felvezetik a vesztőhelyre,felolvassák az ítéletet, ráfektetik a guillotine-ra... A guillotine pengéje lecsap, a fogoly feje akosárba hullik...

Enlil Maratovics tenyerével a térdére csapott.– És? – kérdeztem ingerülten.– Ebben a pillanatban felébred, és eszébe jut, hogy ő nem is fogoly, hanem egy áruház

rakodója. Akinek álmában a nyakára esett egy nagy, szív alakú legyező, amely az ágya fölöttlógott.

– Sohasem tudott volna leesni – mondtam csöndesen. – Oda volt ragasztva.Enlil Maratovics nem törődött az ellenvetésemmel.– Más szavakkal – folytatta aztán –, a valóságban valami olyasmi történik, amit az ember

nem ért, mert alszik. De ami történik, azt teljes egészében ignorálni sem tudja. És akkor azalvó ember agya részletes és bonyolult álmot hoz létre, hogy valamiként mégiscsakmegpróbáljon megmagyarázni mindent. Az ilyen álmot nevezik objektivációnak.

– Értem – mondtam. – Azt akarja mondani, hogy a pénz nem más, mint színes álom,

amelyet az emberek csak azért álmodnak, hogy megmagyarázzanak vele valami olyat, amitugyan éreznek, de nem értenek?– Pontosan.– Szerintem viszont – mondtam – az emberek nagyon is jól értenek mindent.– Csak gondolják, hogy értik.– De hiszen érteni annyit jelent, mint gondolni. Gondolni pedig annyit, mint érteni.Enlil Maratovics figyelmesen nézett rám.– Tudod, mit gondol a tehén, amelyet egész életén át fejőgéppel fejnek? – kérdezte.– A tehén semmit sem gondol.– De gondol bizony. Csak nem úgy, ahogyan az ember. Nem absztrakt fogalmakkal, hanem

emocionális reflexiókkal. És a maga szintjén ő is nagyon jól érti azt, ami történik.

– Hogyan?– Úgy gondolja, hogy az emberek az ő gyermekei. Szörnyű torzszülöttjei. De mégiscsak az



édes gyermekei, akiket etetnie kell, mert másképp szenvedni fognak az éhségtől. Ezértmindennap egyre csak rágja a lóherét, és azon igyekszik, hogy minél több tejet adjon nekik...

Enlil Maratovicsnak megszólalt a mobilja. Kinyitotta, és a füléhez emelte.– Nem, még sokáig tart – szólt bele a telefonba. – Egyelőre csak a folyamatban lévő

ügyekről. A sorshúzásról majd később.

Aztán összecsukta a telefont, és zsebre tette.– Szóval – szólalt meg újra. – Most már csak össze kell raknod a részletekből a képet.Képes vagy rá?

Tagadólag megráztam a fejem.– Gondolj csak bele! – mondta Enlil Maratovics, és oktatóan felemelte a mutatóujját. –

Odavezettelek egyenesen a világunk küszöbére. Odaállítottalak az ajtaja elé. De kinyitni nemtudod. De hát miféle kinyitásról is lehetne szó, még csak nem is látod... A világunk olyanbiztonságosan el van rejtve, hogy ha kézen fogva nem rángatunk be az ajtaján, sosem tudodmeg, hogy egyáltalán létezik. Tudod, Ráma, ez a tökéletes álcázás.

– Az is lehet – válaszoltam –, hogy csak én vagyok ilyen ostoba.– Nem csak te. Minden ember. És minél okosabbak, annál ostobábbak. Az emberi ész

vagy olyan mikroszkóp, amellyel az ember a cellája padlóját vizsgálgatja, vagy olyan távcső,amellyel a csillagos eget kémlelgeti. De önmagát helyes perspektívából nem képes látni.

– És mi lenne ez a helyes perspektíva?– Pontosan erról beszélek, úgyhogy hallgasd figyelmesen. A pénz nem más, mint puszta

objektiváció, ami ahhoz kell, hogy az ember racionálisan magyarázhassa a pénztőgyekgörcseit: azt a mentális feszültséget, amelyben a „B” agy állandóan leledzik. Mivel a „B” agyszakadatlanul működik, ez azt jelenti, hogy...

Ekkor vad gondolatom támadt.– A vámpírok a távolból fejik az embereket?Enlil Maratovics arca felragyogott.– Nagyon okos vagy! Hát persze!– De hiszen... De hiszen az nem lehet – mondtam zavartan.– Gondold csak meg, honnan származik a méz.– Igen – mondtam erre. – Maga a méhecske hordja a mézet. De ehhez az kell, hogy ő maga

repüljön be a kaptárba. A mézet nem lehet a levegőben átadni.– A mézet nem. Az életenergiát azonban igen.– Hogyan? – kérdeztem.Enlil Maratovics elvette az asztalról a töltőtollat, magához húzott egy papírlapot, és a

következő sémát skiccelte fel rá:– Tudod, hogy mi az a rádióhullám? – kérdezte.Rábólintottam. Aztán gondolkodtam egy kicsit, és tagadólag megráztam a fejem.

–

Ha egészen egyszerűen akarnám elmondani – kezdte Enlil Maratovics –, akkor arádióadó olyan berendezés, amely elektronokat bocsát ki egy fémszáron keresztül.

Oda-vissza, a szinusz görbe mentén.



Ezt a szárat antennának hívják. Ebből indulnak ki a rádióhullámok, amelyek aztánfénysebességgel terjednek tovább. Hogy felfogjuk e hullámok energiáját, szükség van egymásik antennára. Az antennák méretének arányban kell lenniük a hullámok hosszával, mivelaz energia a rezgés terjedésének elvén adódik át. Tudod, mint amikor megütik az egyikhangvillát, és mellette megszólal a másik is. Ahhoz, hogy a másik hangvilla is megszólaljon,ugyanolyannak kell lennie, mint az elsőnek. A gyakorlatban persze mindez sokkal

bonyolultabb: ahhoz, hogy az energiát átküldjük és felfogjuk, a megfelelő módon nyalábbakell szedni, az antennákat is a megfelelő módon kell elhelyezni, és így tovább. Az elvazonban ugyanez marad... Most pedig csináljunk egy másik rajzot...

Enlil Maratovics átfordította a papírlapot, és egy másikra a következőt rajzolta:– Azt akarja mondani, hogy a „B” agy az átadó antenna? – kérdeztem.Enlil Maratovics rábólintott.– És mire gondol az ember, amikor ez az antenna működésbe lép?– Nehéz lenne megmondani. Ez attól függően változik, kiről van szó: egy nagyvállalat

menedzseréről-e, vagy egy metróállomás melletti gyümölcsárusról. De a modern nagyvárosiember belső dialógusában ilyen vagy olyan formában, mindig ugyanaz a két patternismétlődik. Az első a következő: az ember azt gondolja: megszerzem! Elérem! Mindenkinek

megmutatom! Átharapom a torkát! Minden pénzt kiverek ebből a mocsok világból!– Előfordul az ilyen – értettem egyet vele.– De előfordul ilyen is: az ember azt gondolja: megszereztem! Elértem! Mindenkinek

megmutattam! Átharaptam a torkát!– Ez is előfordul – erősítettem meg.– Ε két folyamat felváltva uralja a tudatot, és ez úgy fogható fel, mint egy és ugyanazon

tudatfolyam, amely ciklikusan változtatja az irányát. Mintha olyan váltóáram lenne, amely azember életerejét a térbe sugárzó antennából indulna ki. Csakhogy az emberek képtelenekfelfogni is, regisztrálni is ezt a sugárzást. Ezt csak egy élő vevőkészülék képes felfogni,technikai eszköz nem. Ezt az energiát időnként biomezőnek nevezik, de hogy ez mi lenne,senki emberfia sem tudja.

– És ha az ember nem mondja sem azt, hogy „elérem”, sem azt, hogy „elértem”?– De mondja. Mi mást tehetne? A tudat minden egyéb folyamata gyorsan kialszik. Ezen

dolgozik az egész glamour és diskurzus.– De nem minden ember törekszik arra, hogy elérjen valamit – mondtam. – A glamour és a

diskurzus nem mindenkit érdekel. A hajléktalanok meg az alkoholisták rá se hederítenek.– Ez csak látszat, mert az ő világukban más formája van a valami elérésének – válaszolta

Enlil Maratovics. – De a maga Fudzsija, legyen bár kicsi és összeokádott, mindenkinekmegvan.

Felsóhajtottam. Kezdtek nyomasztani ezek az életemből vett idézetek.– Az ember agya állandóan a pénz körül forog – folytatta Enlil Maratovics. – Éppen csak

ez a folyamat sok különféle, bizonytalan formát ölt. Időnként úgy tűnhet, hogy az emberfekszik a strandon, és semmit sem csinál. Valójában azonban azt latolgatja, vajon mennyibekerül az a távolban úszó jacht, és mit kellene tenni ahhoz, hogy ő is vehessen egy olyat. A



felesége pedig nézi a mellette lévő nyugágyon fekvő nőt, és azon gondolkodik, valóbanmárkás-e a táskája és a szemüvege, mennyibe kerülhetnek ezek a botox-injekciók, mennyibe azsírleszívás a fenekéről, és hogy kinek van drágább bungalója. Mindezeknek a pszichikaimozgásoknak a középpontjában egyetlen absztrakció áll: a pénz eszméje. És mindenalkalommal, amikor efféle viharok törnek ki az emberi tudatban, megtörténik a pénztőgyek

kifejése is. A fogyasztás művészete, a kedvenc brandek, a stilisztikai megoldások – mindezcsak látszat. Mindezek mögött egyetlen dolog rejlik: miután egy ember megette a maga bécsiszeletét, M5 aggregátummá dolgozza fel. Nem hallottam még ezt a kifejezést.

– M5 aggregátummá? – kérdeztem vissza. – Az meg micsoda?– A közgazdaságtanban aggregátumoknak a pénz megjelenési formáit nevezik. Az MO,

Ml, M2, M3 – a készpénz, az értékpapír és a financiális kötelezettségvállalás formái. Az M4aggregátum az átutalásról szóló szóbeli megállapodást jelenti, ezt szokták még M-csé-nekvagy M-csu-nak is nevezni – Ernesto Che Guevara és Anatolij Csubajsz tiszteletére. Demindez csak délibáb, amely az emberek tudatában létezik. Az M5 viszont valami lényegilegegészen más. Ez a pszichikai energia sajátos formája, amelyet az ember a többi aggregátumértfolytatott harc folyamatában termel ki. Az M5 aggregátum valóban létezik. A pénz többi

megjelenési formája csupán ennek az energiának az objektivációja.– Várjunk csak, várjunk csak – szóltam közbe. – Az előbb még azt mondta, hogy a pénz

valójában nem létezik. Most meg beszél erról az M5 aggregátumról, amely állítólag valóbanlétezik. Vagyis a pénz egyszer létezik, másszor nem.

Enlil Maratovics elém tolta az első rajzot.– Nézd csak – mondta. – Az agy olyan szerkezet, amely kidolgozza azt, amit világnak

nevezünk. Ez az eszköz nemcsak arra alkalmas, hogy jeleket fogjon, hanem arra is, hogysugározza őket. Ha az összes ilyen eszközt egyformán hangoljuk be, és minden emberfigyelmét ugyanarra az absztrakcióra összpontosítjuk, minden adókészülék ugyanazon ahullámhosszon fogja sugározni az energiát. Ez a hullámhossz pedig nem más, mint a pénz.

– A pénz mint hullámhossz? – kérdeztem vissza.– Igen. A hullámhosszról nem állíthatjuk, hogy létezik, mivel ez csupán egy kitalált

fogalom, és a fejünkön kívül semmiféle hullámhossz sehol sem létezik. De azt sem lehetállítani, hogy a hullámhossz nem létezik, mivel minden hullám mérhető. Most már érted?

– Egy pillanat – szóltam. – De hiszen minden országban másféle pénzt használnak. Ha amoszkvaiak dollárt kapnak a borítékjukban, ez azt jelenti, hogy életerejüket Amerikábasugározzák?

Enlil Maratovics elnevette magát.– Nem egészen. A pénz az pénz, függetlenül attól, hogyan nevezik és hogy milyen a színe.

Egyszerűen csak absztrakció. Éppen ezért a hullámhossz mindenütt egy és ugyanaz. A jelnekazonban nemcsak gyakorisága, hanem formája is van. Ez a forma erősen változhat.

Gondolkodtál azon valaha, miért léteznek a világban különféle nyelvek, nemzetek, országok?Megvontam a vállam.– így alakult.– Alakult az eszed tokja. Minden dolognak megvan a maga mechanizmusa. Léteznek a

világban szuverén vámpírközösségek. Az a nemzeti kultúra, amelyhez az ember tartozik,olyasmi, mint a billog, amivel a marhákat megjelölik. Mint egy számzár. Vagy mint abelépési jelszó. A vámpírok minden közössége csak a saját tehenét fejheti meg. Éppen ezért,habár a pénz előteremtésének folyamata mindenütt egy és ugyanaz, kulturális objektivációi

jelentősen különbözhetnek egymástól.– Azt akarja ezzel mondani, hogy az emberi kultúra értelme mindössze ennyi lenne? –

kérdeztem.

– De hát miért? Nem csak ennyi.– Hanem még micsoda?



– Nem maradj ott túl sokáig. Sok dolgod van még idefent.– Hol van az az ott?Enlil Maratovics szája még szélesebb mosolyra nyílt.– A vámpírnak van egy jelmondata: a sötétbe, háttal és lefelé!– Ezt értem – válaszoltam. – Azt kérdezem, hová kell most mennem.

– Hát oda – mondta Enlil Maratovics, azzal felemelte a kezét, és megnyomta az előtte lévő fémholdat.A szoba azonnal elindult hátrafelé és fölfelé. A következő pillanatban rádöbbentem, hogy

nem a szoba mozog: a gótikus karszékem zuhant bele a szétnyílt padlóba, és még miel őttkiálthattam volna, máris a hátamon csúsztam egy polírozott anyagból készült meredekcsatornában: a sötétbe, háttal és lefelé, ahogy ígérték. Megijedtem, hogy beütöm a fejem, ésmegpróbáltam védeni a kezemmel, de a csatorna véget ért, és repülni kezdtem valamifeneketlen, fekete semmibe.

Néhány másodpercig még kiabáltam, és megpróbáltam belekapaszkodni a levegőbe.Amikor végre sikerült, láttam, hogy ez már nem is a kezem.



AZ ÉLET FÁJAOlyan sokáig siklottam a sötétben, hogy volt időm nemcsak megnyugodni, hanem elunni is

magam, meg összefagyni is. Eszembe jutott egy latin mondás: „könnyű leszállni Avernusba”.A rómaiak azt feltételezték, hogy a pokolba való lej utas minden megerőltetés nélkül megy azembereknek. Sok mindent értettek, gondoltam. Olyan nyomasztóan unalmas volt körözvelefelé siklani, mint amikor éjszaka az ember lemegy egy felhőkarcoló lépcső jén, ahol éppenáramszünet van. A legfélelmetesebb az volt, hogy még mindig nem éreztem a szakadék alját.

Hogy elfoglaljam magam valamivel, megpróbáltam felidézni az Élet Fája kifejezés mindenáltalam ismert jelentését. Először is, így hívták azt a fát, amelyen a skandináv istenség, Odinlógott, miközben azon igyekezett, hogy beavatást nyerjen a rúnák szentségébe. Nyilván fejjellefelé lógott... Másodszor, a gnosztikus János-apokrifben, amely kóstolás formájábantananyagként szerepelt a „lokális kultuszok” témakörben, volt ezzel kapcsolatban egy részlet:

„Az élvezetük ámítás – ismételtem el magamban azt, amire emlékeztem belőle –, atermésük halálos méreg, az ígéretük halál. Életfájukat az éden közepén ültették el... De énmegtanítalak rá benneteket, mi az életük titka... A fa gyökere keserű, a lombja halál, azárnyéka gyűlölet... Csalás itatja át a leveleit, ő maga a sötétségben nő...”

Egy fa, amely a sötétségben nő – ez szép is volt meg komor is. A termése, úgy tetszik,szintén maga volt a halál. De nem emlékeztem már rá pontosan. A szörnyűségek sokaságanem nagyon ijesztett meg ebben a leírásban: az ókori ember reszketve félt sok olyan dologtól,ami mára a hétköznapi életünk részévé vált.

A szakadék kiszélesedett. Gondolkodni kezdtem rajta, hogyan alakulhatott ki ez a furcsageológiai képződmény. Enlil Maratovics háza dombra épült – lehet, hogy ez egy régi vulkánkrátere volt. Habár az ördögbe is, hát miféle vulkánok lehetnének Moszkva környékén?Lehetett volna talán egy meteorit által ütött kráter is. Meg persze lehetett ez a mélyedésmesterséges is.

Végre megéreztem az alját. Közelebb volt, mint vártam: a kürtő szűk falai sokszorosanvisszaverték lokátorom jeleit, emiatt a térről hamis képet kaptam. Alattam víz terült el: egykis kerek tó. A vize meleg. Fölötte pára gomolygott, amit túlságosan sűrű levegőnekérzékeltem. Megijedtem, hogy vizes leszek, vagy akár bele is fulladhatok. De amint lejjebbereszkedtem, észrevettem a falban egy háromszögletű bemélyedést. Egy barlang bejárata volta víz felszíne felett. Oda leszállhattam.

Elsőre nem sikerült: súroltam a szárnyammal a víz tetejét, és majdnem belebucskáztam atóba. Feljebb kellett emelkednem, és megismételnem a manővert. Ez alkalommal a kőtalapzatfelett túl hamar összezártam a szárnyamat, úgyhogy a leszállás meglehetősen fájdalmasrasikeredett.

Mint előző alkalommal is, amint az öklöm beleütődött a hideg kőbe, ez felrázott álmomból,

és egyúttal eltűnt denevértestem is. Talpra álltam.Nedves, langyos, kicsit fülledt sötétség vett körül. Nedves és valami különös, kénes szag

terjengett, ami a kaukázusi gyógyfürdőkre emlékeztetett, ahol kora gyermekkoromban jártam.A barlang alja nem volt egyenletes, kövek hevertek szanaszét, ezért óvatosan, minden lépésrekülön ügyelve kellett járnom. A barlang mélyén fény látszódott, de a forrását nem láttam.

Mindaz, amit egy sarkon elfordulva megláttam, egészen hihetetlennek tűnt.Hatalmas, kihalt üreg tárult elém – egy föld alatti terem, amelyet reflektorok világítottak

meg (különben nem is annyira megvilágították, mint inkább elrejtették a belépő elől, akitfényükkel elvakítottak). A barlang mennyezete olyan magasan volt, hogy alig látszódott.

A terem közepén súlyos építmény magasodott, amelyhez hosszú fémpalló vezetett. Előszörazt hittem, valami növény, valami ház nagyságú, szőrös kaktusz, amit állványzat vesz körül,

és amit sötétszínű limlommal fedtek be rétegesen. Hasonlított még egy hordó alakúhordozórakétára is, amint a kilövőállomáson áll (a mindenféle csövek és kábelek miatt tetszett



így, amelyek kivezettek belőle és a sötétségbe vesztek). A szerkezet tetején két hatalmasfémkarikát láttam meg, amely a plafonba fúródott.

Megindultam előre. Talpam hangosakat koppant a fémpallón, jelet adva a közeledésemről.De senki sem jött elém. Éppen ellenkezőleg, megláttam a távolban néhány alakot, akikközeledtemre odébbálltak. Úgy tetszett, zárt ruhába öltözött nők voltak – olyasféle ruháknak

látszottak, mint amilyeneket Keleten hordanak. Nem szóltam utánuk: ha akartak volna, szóbaelegyedhettek volna velem maguktól is. Lehetséges, gondoltam, hogy a rituálé egyedüllétet írelő.

Miután megtettem még vagy tíz métert, megálltam.Felfigyeltem rá, hogy ez a hatalmas, állványzattal és csövekkel körbevett hordó lélegzik.

Élt. És ekkor az érzékeimmel olyan kisebbfajta csoda ment végbe, ami olyankor szokottbekövetkezni, ha az ember agya a korábban érthetetlen vonalakból hirtelen összeállít egyértelmes képet.

Megláttam egy hatalmas denevért, amelyet valami bandázsfélékkel kötöztek körbe, ésmindenféle pillérekkel és dúcokkal támogattak meg. Lábai, amelyek egy felfordítotttoronydaru támasztékaira hasonlítottak, beleakaszkodtak a plafonhoz erősített két

koncentrikus rézkarikába, a szárnyai pedig kötelekkel és drótkötelekkel voltak a testéhezkötözve. A fejét nem láttam – testmérete arányaiból ítélve a fejének valami gödörben, jóval abarlang alja alatt kellett lennie. Légzése egy hatalmas pumpa fújtatására emlékeztetett.

Nagyon öreg lehetett. Olyan öreg, hogy a szaga inkább geológiai, semmint biológiai volt(éppen ezt véltem termálvíz kénes illatának). Egészen irreálisan hatott, olyan volt, mintha egybálna, amelyet f űzőbe szorítva fellógattak, átölelte volna magát az uszonyaival: akár egy múltszázadi szürrealista művész is festhette volna ópium hatása alatt...

A bőregérhez egészen közel menni nem lehetett: el volt kerítve. A palló, amelyenelindultam felé, egy kőbe vájt, lefelé vezető alagútnál végződött. Óvatosan lementem a síkoslépcsőfokokon, és egy folyosón találtam magam, amelyet halogénlámpák világítottak meg. Afolyosó olyan szénbányára emlékeztetett, amilyeneket a tévében szoktak mutatni:fémkeretekkel dúcolták alá, az alján pedig fekete kábelek futottak. Arcomat könnyű szellő csapta meg: ventilátor kavarta a levegőt.

Elindultam a folyosón. Hamarosan egy kőtömbbe vájt kerek helyiségbe jutottam. Ahelyiség nagyon régi lehetett. Mennyezete csupa korom volt, amely beleette magát a kőbe, ésmár nem is fogott. A falakon okkerrel festett rajzok sorakoztak: rúnákhoz hasonló cikcakkokés mindenféle állatok sziluettjei. A bejárattól jobbra eső falban ablakszerű bemélyedéssötétlett. A bemélyedés előtt primitív oltár állt: egy kőlap, rajta mindenféle kellékek. Voltakott terrakotta korongok, durva csészék és egy csomó egyforma szobrocska – kövér, kis fejű,hatalmas mellű és jókora tomporú női alakok. Némelyek csontból voltak faragva, másokatégetett agyagból készítettek.

Úgy fordítottam az egyik lámpát, hogy fénye a bemélyedésre és az oltárra essen. Amélyedésben egy darab bőr volt kifeszítve. A bőrdarab közepére ráncos, hosszú ősz hajúemberi fej volt tűzve. Ki volt száradva, de bomlásnak nyomát sem lehetett látni.

Elfogott a félelem. Gyorsan elindultam előre a folyosón. Néhány méter után a folyosó egyhasonló szobába vezetett – ennek a falában is volt egy mélyedés meg egy mumifikálódott fej,amelyet egy darab bőrhöz tűztek. Az előtte álló oltáron kristálydarabok hevertek, aztán voltott egy felismerhetetlen eredetű, megkövült szerves valami, meg néhány bronz dárdahegy. Afalakat bonyolult, festett mintázat díszítette.

Távolabb előkerült még egy ilyen helyiség. Aztán még egy és még egy.Nagyon sok volt belőlük, és így együttesen egy történeti múzeum kiállítására

emlékeztettek: „az ősembertől napjaink emberéig”. Bronzbalták és kések, a szétmállott

vastárgyak helyén éktelenkedő rozsdafoltok, pénzérmék, falrajzok – valószínűleg tovább iselnézegettem volna őket, ha nem lettek volna ott mellettük ezek a fejek, amelyek hatalmas,



kiszáradt meggyszemekre emlékeztettek. Szinte hipnotizáltak. Abban sem voltam egészenbiztos, hogy már nem élnek.

– Vámpír vagyok, vámpír vagyok – suttogtam magamnak, hogy elűzzem magamtól a rámtörő félelmet –, én vagyok a legfélelmetesebb, nálam félelmetesebb itt nem lehet...

De én magam sem különösebben hittem ebben.

A szobákban bútorok kezdtek feltünedezni: padok és ládák. Az oltárfejeken egyrefinomabban megmunkált ékszerek csillogtak: függők, gyöngysorok, arany hajcsatok. Azegyik fejen apró pénzérmékből készült nyakéket találtam. Megálltam, hogy alaposabbanmegnézhessem. És akkor a pénzérmékkel díszített fej hirtelen felém biccentett.

Néhány alkalommal már mintha tapasztaltam volna hasonlót, de a fény-árnyék játékánaktudtam be. Most viszont a pénzérmék jól kivehető csengéséből nyilvánvalóvá vált, hogy afényárnyék játékának ehhez semmi köze.

Erőt vettem magamon, és közelebb léptem a mélyedéshez. A fej ismét biccentett, de ekkorészrevettem, hogy nem a fej mozog, hanem a bőr, amelyre fel van erősítve. És ekkor végrerájöttem, mi is ez.

Egy gigantikus méretű bőregér nyaka volt, amely a falban lévő nyíláson át láthatóvá vált.

Eszembe jutott, hogy a gnosztikus szövegekben említést tettek egy bizonyos magas rangú,démonikus lényről, egy oroszlánfejű sárkányról, „e világ uráról”. Itt azonban minden fordítvavolt. A hatalmas bőregérnek sárkánynyaka volt, amely mint valami vastag gyökér, mélyenbenyúlt a kőtömbbe. Lehet, hogy ilyen nyak több is volt. Elindultam az egyik mentén asziklába vájt galériában. Azokon a helyeken, ahol a nyak látszódott, oltáros szobák tárultakfel.

Sok érdekes és furcsa dolgot láttam bennük. A kronológiai rend azonban gyakranfelbomlott: egy drága lószerszámokból és fegyverekből álló kollekció után például, amelyvalószínűleg az Aranyhordához kapcsolódott, egyiptomi eredetű relikviákat felsorakoztatószoba következett – mintha csak egy piramis alatt lévő sírkamrába jutottam volna (az ősiistenek alaposan le voltak strapáivá: arcukat sok-sok ütés nyoma csúfította el). Jól megmaradtbennem egy szoba, amelyet aranylemezek borítottak, a lemezeken ószláv feliratokkal: amikorezen a szobán átmentem, olyan érzésem támadt, mintha óhitűek széfjének belsejében lennék.Egy másik szobában egy smaragdszemű, elporladt farkú aranypáva nyűgözött le (tudtam,hogy két hasonló madár állt valaha a bizánci trón mellett is – lehet, hogy ez volt az egyik).

Rájöttem, miért vannak a kronológiai rendben ilyen szakadások: több szobának is két vagyhárom kijárata volt. Azokon túl is oltársor kezdődött, csakhogy ott sötét volt, és már agondolatától is kitört a frász, hogy egy efféle folyosón kezdjek el sétálgatni. A lámpafüzérnyilvánvalóan a célhoz vezető legrövidebb útvonal felett volt elhelyezve.

Az oltáros szobák hangulatukban is különböztek. Némelyik komor, kolostori hangulatotárasztott. Mások, éppen ellenkezőleg, kurtizánok budoárjára emlékeztettek. A kiszáradt

fejeket ékesítő frizurák egyre bonyolultabbá váltak. A fejeken parókák kezdtek felt

űnni, aráncos arcokon pedig kozmetikai szerek rétegei. Felfigyeltem rá, hogy a fejek között egész

idő alatt egyetlen férfifejet sem találtam.Minél mélyebbre ereszkedtem le ebbe a kő-galériába, annál bizsergetőbbé vált a félelmem:

a séta vége visszafordíthatatlanul közeledett, ez nyilvánvaló volt a dekoráció változásából.Már tudtam, mi vár rám a kiállítás végén. Kétségtelenül egy élő fej – az a bizonyos„hullámhosszal arányos antenna”, amelyikről Enlil Maratovics beszélt.

A tizennyolcadik és tizenkilencedik századi oltáros szobák kis múzeumi termekrehasonlítottak. Sok kép volt bennük, a falak mentén szekreterek álltak, az oltárokon pedigaranyozott nyomású, vastag fóliánsokat helyeztek el.

Azt a szobát találtam a legelegánsabbnak, amelyet a huszadik század elejére datáltam:

egyszerűen, de ízlésesen volt berendezve, a falán pedig két nagy kép lógott: mintha virágzómeggyfákkal teli kertre néző ablakok lettek volna. A képek olyan jól beleillettek a



környezetbe, hogy az illúzió tökéletesnek hatott – különösen az oltár felől, ahol a fejet iselhelyezték. Maga ez a fej viszont kifejezéstelennek tetszett: mindössze egy vékonykagyöngysor díszítette, és a frizurája is nagyon egyszerű volt. Előtte az oltáron zománcozotttelefon állt, amelyet golyó ütött át. Mellette hosszú korallszipka hevert. Amint alaposabbankörbenéztem, golyónyomokat fedeztem fel a bútoron meg a képeken is. Az aszott fej

halántékán szintén látszódott valami furcsa nyom – de ez lehetett akár egy hosszúkás alakúanyajegy is.Az első szovjet kori szobában az oltár szerepét két hokedlira fektetett ajtó töltötte be. Ezen

szintén állt egy telefon, egy fekete, villás, amely egy fogantyúval ellátott indító mágnesrehasonlított. A szoba szinte teljesen üres volt: csupán a sarkokba állított zászlók és a falrakereszt formában felakasztott kardok díszítették. Ugyanakkor az oltármélyedésben mindjártkét fejet is elhelyeztek: az egyik középen lógott, a másik az egyik sarokban árválkodott. Azoltár mellett vörös szalaggal átfont halotti koszorú állt, ugyanolyan kiszáradt, mint amilyenfölötte a fej is volt.

A következő szobában oltárként egy masszív íróasztal szolgált. Az asztalon egy halomkartonmappa hevert, bennük papírok. Telefon itt is volt – egy masszív, fekete ebonitkészülék,

amely egész megjelenésével nyugodt magabiztosságot sugárzott. A falak menténkönyvespolcok, rajtuk pedig egyforma, barna színű könyvek sorakoztak. Az oltármélyedésbenfejet nem találtam. Csupán a szigetelőszalaggal betekert csövek látszódtak, amelyek kiálltak abőrből.

Az utolsó szoba a késő szovjet időszak igazi múzeumának bizonyult. Rengeteg tárgyathelyeztek el benne. ízléstelen kristályvázák és kupicák tálalószekrényekben, fali szőnyegek,nercbundák a fogasokon, hatalmas cseh csillár a mennyezeten... A sarokban ládához hasonlószínes tévé porosodott. Az oltárlap közepén, régi újságok és fotóalbumok között megint csakott állt egy telefon – ez fehér műanyagból készült, a hívótárcsáján a Szovjetunió aranyozottcímerével. Ebben az oltármélyedésben már volt fej: egy közönséges, semmi különöset nemmutató aszott fej, hennával festett, kerek konttyal, a fülében hatalmas, rubinkövesfülbevalóval.

Tovább nem lehetett menni. A reális szocializmus termét, ahogyan magamban ezt azoltáros szobát elneveztem, acélajtó zárta le. Rajta a régiségtől bezöldült tábla állt, s a táblánszeszélyesen kivert, régies betűk:

NAGY BŐREGÉR

Megláttam a falon egy csengőgombot. Toporogtam egy kicsit, aztán becsöngettem.Eltelt egy fél perc. Csattant a zár, és az ajtó néhány milliméternyire kinyílt. Tovább nem

nyitották ki. Vártam még egy kicsit, aztán fülemet a rés felé nyomtam.– Kislányok, kislányok – hallatszott el hozzám egy rekedt női hang. – Na, ti aztán jól

elbújtatok. Mondom, hogy a spanyolfal mögé!Újra csöngettem.– Tessék, tessék! – szólt ki a hang. – Gyere csak be!Beléptem, és tapintatosan behúztam magam után az ajtót.Az oltáros szoba ugyanakkora volt, mint az előzőek, de hangsúlyozottan európai

enteriőrjével nagyobbnak tetszett. A falai fehérre voltak festve, a padlója pedig homokszínű padlócsempével volt kirakva. Összességében a szoba egy átlagjövedelmű család moszkvailakására emlékeztetett – csak a bútor látszott túlságosan drágának, dizájnosnak. De kevés voltbelőle: egy vörös dívány meg két kék fotel. Az oltárral szemközti falon (sehogy se tudtammagam rávenni, hogy az oltár felé nézzek) plazmatévét helyeztek el. Mellette bambusznád

spanyolfal állt, rajta éjszakai, francia égbolt à la Van Gogh: mintha csak rengeteg kishengerűrtartalmú kocsi lett volna felfordítva, és izzott volna a feneketlen, égi mélységben.



Nyilván e mögé a spanyolfal mögé kellett volna a kislányoknak elbújniuk.– Szervusz – szólt egy kedves női hang. – Miért fordulsz el? Nézz rám, ne félj... Nem

hasonlítok én Kszenyija Szobcsakra, he-he-he... Olyan vagyok, mintha Gajdarnak csöcsevolna... Tréfálok, csak tréfálok. Megtennéd, hogy felpillantasz?

Felnéztem.

Az oltármélyedés szintén az európai stílusú átalakítás nyomait viselte magán. Ezek anyomok még a denevérbőrön is észrevehetők voltak: a fal mentén fehér vízhatlan festékrétegmaradt rajta.

A falmélyedés közepéről mosolyogva nézett rám egy női arc, amely, ahogy mondaniszokás, még őrizte hajdani szépségének nyomait. A fej ránézésre ötven év körüli lehetett,valójában azonban nyilván több volt, mert még nekem is, aki pedig nem vagyokkülönösebben jó megfigyelő az efféle dolgokban, feltűntek a sokszoros kozmetikai eljárásokés fiatalító injekciók nyomai. Csupán a szájával mosolygott, szeme azonban, amelynekkörnyékén mozdulatlan maradt a bőr, kételkedve és nyugtalanul figyelt.

A fej roppant bonyolult frizurát viselt: a raszta és a Hókirálynő hideg glamourjánakkombinációját. Alul a dreadek tarka csimbókja himbálózott, amelybe különböző nagyságú

gyöngyszemek voltak beleszőve; felül pedig négy pávatollból álló legyezőformára tűzték fel ahaját, s mindezt aranyláncokból és aranyszálakból összeállított váz tartotta. Ez az egészazsúros, csillogó-villogó sokszög koronára hasonlított. Egészen lenyűgözött: arra gondoltammilyen jól mutatott volna A Halál a Ragadozó ellen című filmben valamelyik agyaras, űrbéliszörny fején. Ε fáradt és püffedt női arc fölött azonban kissé idétlenül hatott.

– Na, gyere, gyere csak ide a mamához – turbékolta a fej. – Hadd gyönyörködjem kicsitbenned.

Egészen közel mentem hozzá, és orosz szokás szerint háromszor összecsókolóztunk:tapintatosan az ajkak mellé, az orcára nyomva a csókokat.

Egészen meglepett a fej mozgékonysága: úgy éreztem, hogy előbb az egyik, majd a másikoldalról röppent oda hozzám, majd azonnal visszatért a kiindulópontba. Mindeközben éppencsak a szememet tudtam egy kicsit utánafordítani.

– Istar Boriszovna vagyok – mondta a fej. – Neked egyszerűen csak Istar. De veddszámításba, hogy nem mindenkinek mondom ezt. Csak a legfessebbeknek, he-he...

– Második Ráma – mutatkoztam be én is.– Tudom. Ülj le. Nem, várj még. Hajtsunk fel egy kis konyakot a találkozás örömére.– Istar Boriszovna, magának ma már nem szabad többet – szólt rá egy szigorú lányhang a

függöny mögül.– No, csak a találkozás örömére – mondta a hang. – Csak egy csöppnyit. Ülj a fenekeden,

ez a fiatalember majd segít.A fej az oltár asztala felé intett.

Az asztalon szörnyű rendetlenség uralkodott: a márványlap tele volt glamourosmagazinokkal, amelyek között nagy összevisszaságban szépítőszeres üvegcsék és drága italos

üvegek hányódtak. Ε káosz kellős közepében ott terpeszkedett egy masszív, nehéz laptop –azok közül a drága játékszerek közül való, amelyeket desktopok felváltására készítenek.Észrevettem, hogy a sajtótermékek nem korlátozódtak a tiszta glamour tárgykörére: voltakközöttük olyan kiadványok is, mint amilyen a Kertmű velés vagy a Házak-Otthonok.

– Itt a konyak – mondta Istar. – Meg a kupicák is. – Semmi baj, tiszták...Felvettem az asztalról a Henessey XO-t, amelynek üvege alakját tekintve azokra a kőből

formált nőfigurákra hasonlított, amelyeket még a legelső oltáron láttam, aztán kitöltöttem akonyakot a hatalmas kristálypoharakba, amelyeket a fej kupicáknak nevezett. Engem inkábbvázákra, semmint poharakra emlékeztettek: egybe belement szinte az egész üveggel.

Ellenvetés azonban nem következett.– Úgy – mondta Istar –, most koccints magaddal... Aztán segíts a mamának is...



Összekoccantottam a két poharat, aztán az egyiket előrenyújtottam, nem tudva, mit iscsináljak most.

– Billentsd csak meg, ne félj...Megdöntöttem a poharat, a fej pedig ügyesen alábukott, és elcsípte a sárgás-barnás

konyaksugarat: a padlóra egy csöpp se került. Valami miatt eszembe jutott, hogyan tankolnak

a vadászgépek a levegőben. Istarnak a nyaka helyén izmos, szőrös, egy méternél hosszabblábacskája volt, amitől megelevenedett fagombára hasonlított.– Ülj le – mondta a fej, és a kék fotel felé intett, amely az oltár mellett állt. Leültem a

szélére, kortyoltam egy kis konyakot, és a poharat az asztalra tettem.A fej néhányat cuppantott az ajkával, és gondolataiba merülve behunyta a szemét. Éppen

elég tapasztalatot szereztem már ahhoz a vámpírokkal való érintkezésben, hogy tudjam, mit jelent ez. Végighúztam tenyerem a nyakamon, és valóban, aprócska piros pötty jelent megrajta. Úgy látszik, amikor összecsókolóztunk, volt rá érkezése, hogy megharapjon. Miutánkinyitotta a szemét, rám meredt.

– Nem szeretem – szólaltam meg –, amikor engem...– Én viszont szeretem – vágott közbe a fej. -A konyak mellé jólesik. Én megtehetem. Na

hát... Szervusz, Ráma. Az egykori Roma. Nehéz gyermekkorod volt. Szegény fiacskám.– Miért lett volna nehéz? – kérdeztem zavartan. – A gyerekkor az gyerekkor.– Igaz, a gyerekkor az gyerekkor – értett egyet velem Istar. – Azért is nehéz. A mi

országunkban mindenkinek nehéz. Hogy az ember felkészüljön vele a felnőtt életre. Amelyikaztán annyira nehéz lesz, hogy bele kell hülyülni...

Istar felsóhajtott, és megint cuppantott egyet. Nem értettem, mit ízlelget: a vörösfolyadékomat, a konyakot, vagy a kettőt együtt?

– Nem tetszik neked, Ráma, hogy vámpír vagy – vonta le a következtetést.– Hogyhogy nem? – vetettem ellene. – Semmi baj vele.– Ha valakinek tetszik, nem így él. Igyekeznek úgy élni, hogy mindennap vidám

Halloween legyen. Mint a barátod, Mitrász. Te viszont... Tegnapelőtt éjjel megint a lélekrőlgondolkodtál?

– Arról – ismertem be.– És micsoda az a lélek?– Nem tudom – feleltem. – Már kérdezték tőlem a mieink.– Akkor hogy tudsz gondolkodni róla, ha nem tudod, mi az?– Maga is látja.– Valóban... Figyelj csak, az élet értelméről is szoktál gondolkodni?– Előfordul – válaszoltam zavartan.– Arról, hogy hogyan keletkezett a világ? Meg az Istenről is?– Ilyen is előfordul.

Istar összeráncolta a homlokát, mintha azon gondolkodna, mit is csináljon velem. Simahomlokán vékony ráncocska jelent meg. Aztán a ránc kisimult.– Tulajdonképpen megértelek – mondta a fej. – Én magam is gondolkodom róla. Az utóbbi

időben különösen... De nekem legalább van rá okom. Konkrét okom. De neked? Hiszen temég egészen fiatal vagy, élned-halnod kell. Helyettünk, nyugdíjasok helyett is.

Arra gondoltam, hogy az olyan idős asszonyok szoktak így beszélni, akik még Sztálinidejében születtek, és megőrizték magukban a kincstári optimizmust, amellyel még aziskolában gyötörték megfélemlített lelkünket. Valaha ennek az égési sebnek afelhólyagzódását tévedésből a szent tűz nyomának véltem. De a kóstolások után ez elmúlt.

Istar a poharamra pillantott, aztán rám, majd gonosz arcot vágott, és a spanyolfal felébiccentett, végül rám kacsintott, és száját mosolyra húzta. Ez a pantomim nem tartott tovább

egy másodpercnél – grimaszai gyorsak voltak, és leginkább idegrángásra hasonlítottak.Megértettem, mit akar tőlem. Felálltam, felemeltem a poharamat, és megismételtük a



levegőben tankolás procedúráját. Istar egyetlen olyan hangot sem adott ki magából, amelybőla spanyolfal mögött ülők rájöhettek volna, mi történik. Visszaültem a helyemre. Istarszenvedőn összeráncolta a homlokát, és hangtalanul kifújta a levegőt.

– Szóval – kezdte újra. – Természetesen istennő vagyok, de a kérdéseidre semmi okosatnem tudok válaszolni. Mert nagyon szűk területnek vagyok az istennő je. De tedd a

következőt: keresd meg az Ozirisz nevű vámpírt. Ő a hagyományok őrző je. Mondd meg neki,hogy én küldtelek. Ő majd mindent elmagyaráz.– És hogyan fogom megtalálni?– Kérdezd meg valakitől. Csak Enlillel ne beszélj róla. Ő a testvére, és hosszú évek óta

viszálykodnak egymással... Hajói meggondoljuk, Ozirisz velem is viszályban áll.– És min vesztek össze?– Nem is azt mondanám, hogy összevesztünk. Egyszerűen csak megszakította velem a

kapcsolatot. Tolsztojánus.– Tolsztojánus? – kérdeztem vissza.– Igen. Tudsz róluk?– Nem. Első ízben hallom.

– A tolsztojánus vámpírok a huszadik század elején jelentek meg – mondta Istar. –Akkoriban Tolsztoj gróf szellemi útkeresése divatos volt. Egyszerűség. A nép szenvedése,vissza a természethez és így tovább. Néhányan közülünk is lelkesedni kezdtek érte, éselkezdtek egyszerűvé válni. De mit jelent egy vámpír számára az egyszerűség? Úgydöntöttek, nem babloszt fognak szopni, hanem közönséges vörös folyadékot. De nem vittéktúlzásba, merthogy mégiscsak tolsztojánusok. Ilyenek mára kevesen maradtak, de Oziriszközülük való.

– És hogy jutott erre a nézetre? Istar összeráncolta a homlokát.– Ha őszinte akarok lenni, a narkotikumok juttatták oda, azt gondolom. A narkotikumok

meg a mindenféle ostoba könyvek. Lyukat beszél a hasadba. Legalább úgy át tud verni, mintEnlil, csak a másik irányból...

Istar elnevette magát. Úgy tűnt, hatni kezdett a konyak.– És mi az a bablosz? – kérdeztem.– Enlil nem mondott róla semmit?– Csak belekezdett valamibe. Az életenergiáról, amelyet az ember kisugároz a térbe,

amikor a pénzre gondol. M5 aggregátum. De azt mondta, a többit majd elmondják... Itt. Haérdemesnek találnak rá.

– Jaj, nem bírom – nyögött fel Istar. – Ha érdemesnek találnak rá. Kétszeres, háromszorosellenőrzés! Én nem titkolok senki elől semmit. Ha tudni akarod, kérdezz.

– A bablosz a „bablo” szóból származik? Istar kuncogni kezdett. Hallottam, hogy aspanyolfal mögött is fölnevetnek halkan a kislányok.

– Nem – mondta Istar. – A bablosz nagyon régi szó. Lehetséges, hogy a legrégebbi, amiránk hagyományozódott. Ugyanabból a tőből származik, mint a „Babilon”. És az akkád„babilu” szóból ered, amely azt jelenti, az „isten kapuja”. A bablosz szent ital, amelyistenekké teszi a vámpírokat.

– Ezért vannak nálunk ilyen nevek?– Igen. A babloszt néha vörös folyadéknak nevezik. Enlil viszont tudományosan fejezi ki

magát: M6 aggregátumnak, vagyis a pénz utolsó megjelenési formájának nevezi. Ez az emberéleterejének sűrítménye.

– A babloszt isszák?– Inni a konyakot isszák. A babloszt szopják. Kevés van belőle.– Várjon csak – szóltam közbe. – Úgy látom, ez így elég zavaros. Enlil Maratovics azt

mondta, hogy a vörös folyadék a korrekt megnevezése az emberi...– Vérnek – szakított félbe Istar. – Nekem mondhatod.



Nekem magamnak azonban már nehéz volt kimondanom ezt a szót.– Azt mondta, hogy a vámpírok akkor hagyták abba a vörös folyadék ivását, amikor

kitenyésztették az embert, és arra kényszerítették, hogy pénzt termeljen.– Pontosan így van – mondta Istar. – De azért vámpírok vagyunk. Úgyhogy a vérről

leszokni teljesen nem tudunk. Máskülönben elveszítjük az identitásunkat és a gyökereinket.

Mert mi a pénz? A világ szimbolikus vére. Rajta nyugszik minden az embereknél is, nálunkis. Csak másképpen, mert mi a valóságban élünk, az emberek pedig az illúziók világában.– És miért? Talán mindannyian olyan ostobák?– Nem, nem ostobák. Egyszerűen csak ilyen az élet. Az ember azért születik a világra,

hogy a glamour-koncentrátumból babloszt hozzon létre. A különböző századokban eztkülönféleképpen nevezik meg, az emberi élet képlete azonban sok ezer év óta nem változik.

– És mi ez a képlet?– „Illúzió – pénz – illúzió”. Tudod, mi az embernek mint biológiai fajnak a legf őbb

sajátossága? Az emberek mindig azok után a látomások után futnak, amelyek a fejükbenszületnek meg. De valamilyen oknál fogva nem a fejükön belül kergetik ezeket a látomásokat,ahol megszületnek, hanem a valós fizikai világban, amelyre a látomások rárakódnak. Aztán

amikor a látomások szertefoszlanak, az ember megáll, és azt mondja: ó, anyám, mi volt ez?Hol vagyok, és mi végre vagyok, és hogyan tovább? És ez nemcsak az egyes emberrel esikmeg rendszeresen, hanem egész civilizációkkal is. Illúziók közepette élni az ember számáraugyanolyan természetes, mint a tücsöknek a f űben ülni. Mert éppen az emberi illúziókbólkészül a mi babloszunk...

Na, jól rátalált erre a tücsökre, gondoltam. Mindenesetre volt abban valami fárasztó, hogyaz idősebb vámpírok állandóan megpróbáltak velem egy számomra is érthető nyelventársalogni.

– És mit jelent az, hogy a valóságban élni? – kérdeztem.– Ezt Drakula gróf fogalmazta meg kiválóan. Ő azt mondta: „az image semmi, a vágy

minden”.– És a vámpíroknak szintén megvan a sorsképletük?– Igen. „Vörös folyadék – pénz – vörös folyadék”. Ha megfeledkezünk a

politkorrektségről, ez azt jelenti, hogy „vér – pénz – bablosz”. A képletben a vörös folyadékemberi, de a bablosz már nem.

– És miért nevezik „vörös folyadéknak” a babloszt is meg az emberi... Na, érti, ugye?– Azért – felelte Istar –, mert a dialektikai spirál különböző meneteiben ez egy és ugyanazt

jelenti. Nemcsak színét tekintve, hanem tartalmát is. Úgy, mint például a sör és a konyak...Amikor kimondta a „konyak” szót, odapillantott az asztalra, aztán rám, végül kacsintott

egyet. Igyekeztem nem összekoccantani az üveget és a poharat, kitöltöttem a maradékHenessy XO-t, és beleöntöttem a fej szájába. Megint ügyesen a pohár alá bukott, és a padlóra

nem került egy csepp sem.Nem volt egészen világos, hová kerül a megivott konyak. Úgy látszik, Istar nyakábanlehetett valami begyféle. Az alkohol eddigre megtette a hatását. Istar arca kipirult, és fületövénél megláttam a plasztikai műtétek eddig észrevétlenül maradt vonalait.

A spanyolfal mögött jelentőségteljesen köhécselni kezdett a láthatatlan lány. Elhatároztam,hogy nem adok Istarnak több alkoholt.

– A különbség azonban ennek a lényegi dolognak a koncentrációjában van – folytattaIstar. – Az emberben ötliternyi vörös folyadék van. Babloszt viszont egész életében nem lehetbelőle többet, mint egy centilitert nyerni. Érted?

Rábólintottam.– És az amerikai fehér protestáns is csak egy centilitert ad. A mi ruszkijaink jóval

kevesebbet... Megkínálunk, jó? Hé, kislányok, van itthon babloszunk?– Nincs – hallatszott a spanyolfal mögül a lányhang.



– Hát igen – mondta Istar. – A csizmadiának is lyukas a csizmája. Én magam csinálom, éséppen nekem nincs belőle.

– És hogyan csinálja?– Az egész technológiát tudni akarod? Be akarsz bújni a szoknyám alá? A bablosz az én

tejem...

Úgy látszik, megint nem sikerült terjesen elrejtenem az érzelmeimet. Istar elnevette magát.Beharaptam a szám szélét, és komoly, tiszteletteljes arckifejezést mímeltem. Ez még jobbanfelvidította.

– De hiszen Enlil odaadta neked azt az egydollároson lévő rajzot. – Azt, amelyiken ott vana piramis és a szem. Hát ez a gyártási technológia. És egyúttal az én allegorikus portrém is.Na nem személyesen az enyém, hanem bármelyik ország bármelyik Istárjáé...

– Maga szimpatikusabb – szúrtam közbe.– Köszönöm. A piramis az istennő teste, amelyben a bablosz kondenzálódik. A

háromszögben lévő szem pedig a cserélhető fejet jelenti, amely lehetővé teszi, hogy felújítsukaz emberekkel a kapcsolatot, és láthassuk őket a világukban lezajló bármilyen katasztrófavagy változás után is. Bármilyen „a földet sarkából kidöntjük” után. A szem külön áll a

piramistól, ezért a vámpíroknak nem fontos, miben fognak hinni az emberek száz év múlva,és milyen papírok járják majd a világukban: dollárok-e vagy dinárok. Olyanok vagyunk, minta mélyvízi halak. Nem félünk a felszínen pusztító szélviharoktól. Azok minket nem érintenek.

– Értem – válaszoltam.– Ami pedig azt illeti, hogy én szimpatiku-sabb vagyok... Hát, nem tudsz te alakoskodni.

Mulatságos vagy... Különben köszönöm a frizurámra vonatkozó gondolatokat. Figyelembefogom venni...

Semmit sem mondtam neki a frizurájáról, de megértettem, hogy az első benyomások márrögzülni tudtak a vörös folyadékomban.

– Bocsásson meg, kérem – mondtam zavartan.– Nem sértődöm meg, nem vagyok hülye. Minden rendben van. Egyszerűen csak én is

unatkozom. Hiszen tévét is kell néznem, újságot is olvasnom, most meg még itt van ez azInternet is. Hogy ott mennyi mindent reklámoznak! És milyen ügyesen – azt mondják: mertmegérdemled! Ne kételkedj...

Istar elnevette magát, én pedig rájöttem, hogy teljesen berúgott.– Nem is kételkedem – folytatta aztán. – Persze hogy megérdemlem, ha már egyszer az

egész Geschäft az én vállamon van. De hát csak nem vehetek repülőgépet. Vagy jachtot...Vagyis hát vehetnék éppen, de mit kezdek vele aztán? Pedig micsoda jacht... Láttam az előbbegy reklámot. Az egyik magazinban, itt van, ni...

Az asztal felé biccentett. Az asztal szélén heverő színes magazin a közepénél volt kinyitva,benne egy hatalmas, színes fotóval. Egy menyasszony, tiszta fehérben, állt az esküvői limuzin

mellett, és arcát egy csokor orgonába nyomta. Az autók sora türelmesen várt; a gondolataibamélyedt vőlegény a bajszát pödörgette a nyitott kocsiajtóban. A fényképész mesterien elkaptaegy szembejövő kisautóban ülő nő irigykedő pillantását. A fotó alatt a következő szöveg állt:„OKszinyja intim betét. Tiszta, száraz érzés!”

Csak ekkor értettem meg teljesen Enlil Maratovics szavait a „bush”-ról, ami nincs. Aviccet otrombának és kegyetlennek éreztem.

– Én még ezt a tiszta, száraz érzést se tudom megvenni magamnak – mondta Istar. –Tudod, ahogy a dalban is van: „Célunk a győzelem, semmi más, bármi áron, de győzni,győzni, kúszva bár, ha kell...” A frontkatonák azt mondják, ennek nem az az értelme, hogysok pénzük van, hanem az, hogy nincsen már lábuk. így vagyok én is. Megcsináltathatom afrizurámat. A sminkemet is. Aggathatok függőt is a fülembe. De ennyi. És ne nevess rajtam,

hülye vénasszonyon.Szégyellni kezdtem magam. És sajnálni kezdtem Istart. Hála istennek, hogy a faceliftet már



csak a harapás után vettem észre. Csak hadd gondolja, hogy jól megcsinálták neki. Csipognikezdett a mobilja.

– Tessék – szólt bele Istar.Egy férfihang halk vartyogása hallatszott az Istar fülében lévő fülhallgatóból.– Nálam van – mondta Istar. – Igen, beszélgetünk. .. Rendes fiú, tényleg rendes. Ha felnő,

kinevezem a helyedre, te vén szivar, érted? Mi, beszartál? Ha-ha-ha...A fülhallgató megint vartyogni kezdett.– Na jól van – egyezett bele valamibe Istar. – Csak hadd menjen, ha már így van.Rám emelte a tekintetét.– Enlil volt. Azt mondja, ideje fölmenned.– És hogy jutok fel?– Lifttel.– És hol van a lift? Istar a fal felé intett.Csak most értettem meg, hogy ennek a szobának nincs másik kijárata: a galéria utolsó

szobájában voltunk. Ott, ahová Istar mutatott, nem a következő oltáros szoba bejárata volt,hanem a liftajtó.

– Jobb lett volna lefelé is azon jönni – mondtam. – így majdnem megfulladtam.– Lefelé nem tudsz jönni vele. Csak felfelé. És azt is csak akkor, ha szerencséd van.

Ennyi, elköszönök tőled. Mindjárt homály leszek.– Valami baj van? – kérdeztem ijedten.– Mindjárt megered a bablosz. Én meg úgy berúgtam... Belegabalyodok a szárnyaimba...

Menj! Vagyis ne, gyere inkább ide...Arra gondoltam, hogy talán megint meg akar harapni.– Megint meg akar...?– Nem – válaszolta. – Na, gyere már, ne félj...Egészen közel léptem hozzá.– Hajolj le, és csukd be a szemed.Amint teljesítettem a kérését, homlokon csapott valami nedves dolog, mintha csak

postabélyegzőt nyomtak volna rá.– Na, ennyi.– Viszontlátásra – mondtam, és elindultam a lift felé.Amint beléptem, Istar felé fordultam.– És még valami – szólt utánam, miközben mereven nézett rám. – Hérával kapcsolatban.

Legyél vele óvatosabb. Sok évvel ezelőtt Enlilnek volt egy hozzá hasonló barátnő je. Ment azetye-petye, szusit ettek, lopták a napot. De az ágyig nem jutottak el. Kérdeztem egyszer tőle,hogy miért nem. És tudod, mit mondott? „Ha nem kérsz meg egy fekete mambát, hogymarjon meg, hosszú éveken át élvezheted a melegét...” Akkor azt gondoltam, hogy Enlil

hűvös, közönyös és cinikus alak. Most viszont már tudom: éppen ezért él még most is...Meg akartam kérdezni, hogy jön ide Héra, de már nem volt rá időm: a liftajtó becsukódott,

és a lift elindult felfelé. Amint a polírozott acélajtóban megnéztem a tükörképemet,homlokomon Istar ajkának vörös rózsához hasonló nyomát pillantottam meg.



ACHILLES STRIKES BACKEnlil Maratovics a liftnél várt.– Pont jókor érkeztél – mondta, és a homlokomra nézett. – Már zajlik a sorshúzás.– A sorshúzás?– Igen. Kiválasztanak neked egy kaldeust a kóstoláshoz.– Ki választja ki?– Ezt mindig maguk végzik el, ebbe mi nem avatkozunk bele. Saját rituáléjuk van,

méghozzá elég szép. Papírra írott nevek, vörös cilinder... Majd meglátod.Elmentünk a dolgozószobája mellett, és megálltunk az előtt az ajtó előtt, amely a kerek

terembe vezetett. Rajtunk kívül senki sem volt a folyosón.– Itt fogunk várni – mondta Enlil Maratovics.– Amikor a sorshúzás véget ér, ki fognak jönni hozzánk.– Le szeretném törölni a homlokomat. Kellene egy szalvéta.– Semmi esetre se tedd. Istar csókja a belépő jegyed az új életbe. Mindenkinek látnia kell.– Nem semmi hely egy belépő jegy számára – válaszoltam.– A legmegfelelőbb. A diszkókban is azért nyomnak az emberek bőrére mindenféle színes

pecséteket, hogy ne pazarolják a papírt? Itt ugyanaz a helyzet... Ingyen italra jogosít fel, he-he...

– Enlil Maratovics – szóltam –, ha már az italról ejtett szót. Mikor fogok babloszt kapni?Enlil Maratovics hitetlenkedve, sőt szinte megvetően nézett rám.– Úgy véled, készen állsz a szolgálatra?Felvidított ez a kérdés. Na persze, gondoltam. A vámpírok csak egy újabb szolganép,

kitalálhattam volna. Hangosan azonban mást mondtam:– Miért is ne. Maga Istar Boriszovna is meg akart kínálni vele. Csak nem volt otthon neki.Enlil Maratovics elnevette magát.

– Ráma – mondta aztán –, Istar csak tréfálni szokott ezzel. Sőt mi több, nem is tudom,hogyan viszonyuljak a könnyelműségedhez. A mi világunkban semmi sem olyan egyszerű,mint képzeled.

– Miért, milyen nehézségek vannak benne?– Mindjárt megtudod. Van nálad halálcukorka?– Minek lenne? – rezzentem fel.– Van vagy nincs?Tagadólag megráztam a fejem. Enlil Maratovics arcáról eltűnt a mosoly.– Mondta neked, Loki, hogy egy vámpír sosem megy el otthonról halálcukorka nélkül?– Mondta. Csak...– Ne is próbálj magyarázkodni. Büntetésképpen ezért a megbocsáthatatlan, ismétlem,

felettébb megbocsáthatatlan feledékenységért megérdemelnéd, hogy üres kézzel küldjelek akóstolásra. Leckét kapnál egy életre. Csak azért nem teszem meg, mert az, ami történni fog,egész társadalmunk számára nagy jelentőséggel bír. És kockáztatni nem akarunk...

Enlil Maratovics kezéből előkerült egy halálcukorka, csillogó zöld papírban, aranyszínű zárszalaggal. Ilyet még nem láttam.

– Azonnal kapd be! – parancsolt rám. – Mert még ezt is képes vagy elveszíteni.Kibontottam a cukorkát, és lenyeltem.– És ez most minek?– Be kell hatolnod az egyik kaldeus lelkébe, és fel kell tárnod az összegyűltek előtt a

legféltettebb titkát. Ha megtetted, veszélynek leszel kitéve.– Miért?

– Mert ilyen a kaldeusok lelke. Ha a közönségnek elkezded mesélni, amit az alanyod aleginkább szégyell, valószínűleg megpróbálja betapasztani a szádat. Talán meg is akar ölni.



És halálcukorka nélkül akkor nem éreznéd jól magad.– Várjon csak – szóltam ijedten –, erről nem volt szó! Azt mondta, csak egyszerű kóstolás

lesz...– Tényleg egy egyszerű kóstolás lesz. Csakhogy a megharapott alany érzelmi reakciója az

esemény valódiságának egyetlen minőségbiztosítása. Ez így volt mindig, és most is így van.

Ezért szedj ki belőle minden pikáns dolgot, érted? Szedd ki belőle azt, amit a lelke legmélyérerejtett, és amit a leginkább szégyell. De készülj fel, hogy megpróbál majd megállítani.– És ha véletlenül sikerül neki?– Berezeltél?– Igen – ismertem be.– Akkor most színt kell vallanod, ki is vagy valójában – mondta Enlil Maratovics. –

Beszarov Beszarovics, vagy Szúnyog vitéz?– Hogy kicsoda?– Szúnyog vitéz. Ezt szokták mondani arra, aki nem egyszerűen csak vámpír, hanem igazi

férfi is. Szóval, akkor ki vagy?Beszarov Beszarovics semmiképpen sem akartam lenni.

– Szúnyog vitéz – válaszoltam határozottan.– Bizonyítsd be. Mindenekelőtt magadnak. És egyúttal mindenki másnak is. Egyszerűbb,

mint gondolnád. Mitől félsz? Neked van halálcukorkád, a kaldeusnak viszont nem lesz.– És jó az, amit adott? – kérdeztem izgatottan. – Nem járt le a szavatossága?– Majd meglátjuk – mosolyodott el Enlil Maratovics.Mivel eszembe jutott, hogy össze kell szednem a harci bátorságom, végrehajtottam az

előírt be– és kilégzési technikát, és egész testemben azonnal ugrándozó könnyedségetéreztem. Minden olyan volt, mint Loki óráin, valami azonban az újdonság erejével ésváratlanul hatott: érzékeltem, mi történik a hátam mögött. Éreztem a folyosó körvonalait, afalak és a padló felületeit, minden egyenetlenségükkel együtt – mintha mindezt a tarkómonlévő halszemmel láttam volna. Beleszédültem.

A terem ajtaja kinyílt, és a folyosón megjelent Marduk Szemjonovics és Loki. Külsejükönlátszott: valami váratlan dolog történt.

– Nos, kit választottak? – kérdezte Enlil Maratovics.– Ez nem semmi – mondta Marduk Szemjonovics. – Szemnyukovot választották. A

miniszterhelyettest.– Na, bazmeg – dörmögte Enlil Maratovics –, már csak ez hiányzott. – Ebbe jól

beletrafáltak...– Mi történt? – kérdeztem ijedten.– Na hát – kezdte Enlil Maratovics –, add vissza a cukorkát... A, már megetted?... He-he-

he, ne félj, ne félj. Csak viccelek. Figyelj, ne verd agyon egészen, rendben? Mert akkor nagy

veszteség ér bennünket. A Hattyúk tavá-t persze nem fogják leadni a tévében, de mégiscsaktekintélyes emberről van szó.– Senkit sincs szándékomban agyonverni. Csak én maradjak életben.– Pedig elvileg akár meg is ölhetnéd – folytatta Enlil Maratovics. – De csak ha szépen

csinálod. Aztán majd elkönyveljük, mint autóbalesetet...És az ajtó felé lökdösött, ahonnan beszélgetés és zene hangjai szűrődtek ki. Enlil

Maratovics érintése lágy és barátságos volt, én azonban olyan gladiátornak éreztem magam,akit korbáccsal hajtanak be az arénába.

A terem eközben megváltozott: most villanyfény világította be, és valóban egy cirkusziarénára emlékeztetett. Az állófogadás asztalait a fal mellé tolták. A kaldeusok a középső, ürestérség körül tolongtak, élő kört alkottak. Most többen voltak: sokan, nyilván valami

arisztokratizmusból, csak a második részre érkeztek. A tömegben időnként emberi arcokbukkantak fel. Ők vámpírok voltak. Biztatóan mosolyogtak rám az arany egykedvűséggel



csillogó álarcok között.Némely kaldeus furcsa öltözékben jelent meg: valami bolyhos szoknyában, ami vagy

tollakból, vagy hosszú szőrű birkagyapjúból készült. Csak néhányan voltak, de mindegyikükkitűnt nagyszerű fizikai állapotával: úgy látszik, ez volt a kaldeus fitness-hősök elegánsviselete.

Az egyik ilyen félmeztelen Herkules, karját a mellén összefonva, a terem kiürített közepénállt. Fémarcán könyörtelen villanyfénycsillámok játszottak. Egész felsőteste csupa szőrös,kidomborodó izomkötegekből állt; szolid sörhasa némiképp elrontotta ugyan testalkataharmóniáját, ugyanakkor félelmetes jelleget is kölcsönzött neki. Arra gondoltam, hogy ha ahunok vagy a vandálok hagytak volna maguk után szobrokat, nyilván valami hasonlótestalkatú emberekről mintázták volna őket. Mellkasának sűrű, fekete bozótjában több amulettis lógott egy nyakláncon: kis totemállatok és madarak.

Ha addig nem fogtam volna fel a pillanat jelentőségét, a rám meredő vámpírtekintetekakkor is ráébresztettek volna. Egyik oldalon ott volt a mi törékeny világunk, amelyet csak azévszázados előítélet meg a halálcukorka védett, a másikon pedig a könyörtelen embericsorda... Minden eshetőségre számítva úgy döntöttem, ismét összeszedem a harci

szellememet. Miután elvégeztem az előírásos be– és kilégzéseket, odamentem a félmeztelenkaldeushoz, katonás szigorúsággal felé biccentettem, és azt mondtam neki:

– Üdvözlöm. Mint nyilván tudja, mi ma itt, hogy úgy mondjam, ö-ö-ö... tandembenfogunk fellépni. Talán össze kellene ismerkednünk. Az én nevem Rama. Es a magáé? Csak acsaládi nevét ismerem.

Az álarc felém fordult.– Azt hiszem – mondta –, ezt neked kell kiderítened. Vagy talán nem?– Vagyis nem lesz ellenére, ha én magát...– De ellenemre lesz – szögezte le határozottan az álarc.A teremben felnevettek.– Ebben az esetben erőszakot kell alkalmaznom. Természetesen szigorúan csak a

szükséges mértékben.– Na lássuk – felelte Szemnyukov –, hogyan is néz az ki.Tettem felé egy lépést, mire ő hanyagul bokszalapállást vett fel. Egyetlen ökölcsapással

leteríthetett volna, ezért úgy döntöttem, nem kockáztatok, és nem megyek hozzá szemből túlközel.

Elhatároztam, hogy hátulról fogom megközelíteni.Belesajdultak az izmaim, de valóban szépre sikeredett, ahogyan Enlil Maratovics

megrendelte. A mozdulatsorhoz, amely a kívánt helyre juttatott, nem kellett egy másodpercnéltöbb. Viszont nagyon hosszú másodperc volt, annyira, hogy számomra egy egésztornagyakorlattal felért.

Elő

ször tettem egy lassú és bizonytalan lépést felé. Erreő csúfondárosan széttárta a karját,mintha csak meg akart volna ölelni. És ekkor előrelendültem. Még fel sem fogta, hogy

elmozdultam a helyemről, amikor én már átbújtam a karja alatt. Mire észrevette, hogyelmozdultam, nekem már arra is jutott időm, hogy mögé kerülve, mintegy a tükörképeként,megismételjem csúfolódó mozdulatát: hátamat nekivetettem a hátának, és széttártam akaromat. Ő csak ekkor kezdett megfordulni. Ekkor viszont, azt kockáztatva, hogy kitekeredika nyakam, egyszerre mintegy lomha, ugyanakkor hihetetlenül gyors mozdulattalhátrafordítottam a fejemet, és összekoccantottam a fogaimat. Minden álszerénység nélkülmondhatom, filmbe illő jelenet volt, sőt, még gyorsított felvételnek is alkalmas lett volna.

Mire Szemnyukov hátrafordult, én már ütőtávolságon kívül voltam. Úgyhogy már felé sefordultam. Amikor azonban tett felém egy lépést, oda se nézve, egyetlen kézmozdulattal

megállítottam.– Állj – vetettem oda –, állj ! – Már mindenen túl vagyunk, Ivan Grigorjevics. Már



megmartam. A szerepünk most felcserélődik. Nekem most provokálnom kell magát, magánakpedig minden erejével ellen kell állnia.

– Az egész terem tudja, hogy Ivan Grigorjevicsnek hívnak – válaszolta Szemnyukov.Cuppantottam néhányat az ajkammal (ezt a színpadi hatás kedvéért tettem, meg talán azért

is, hogy utánozzam az idősebb vámpírokat), majd azt mondtam:

– Gentlemanekhez illő ajánlatot teszek. Közvetlenül a lába előtt húzódik egy vastag, sötétszínű vonal: arra a rajzolatra gondolok, amelyik a padlót díszíti. Látja?Én magam nem láttam ezt a vonalat, de pontosan tudtam, hol húzódik, mintha a fejemben

lévő navigációs rendszer minden számítást pontosan elvégzett volna. Enlil Maratovicsnakegészen biztos valami különleges, parancsnoki halálcukorkája volt.

– Úgy fogjuk tekinteni – folytattam –, hogy vesztett, ha átlépi ezt a vonalat. Rendben?– És mire nekem ez a gentlemanekhez illő megállapodás? – kérdezte Szemnyukov.– Arra, hogy legalább egy rövid ideig gentleman lehessen.– Érdekes – mondta udvariasan Szemnyukov –, hát jól van, tegyünk egy próbát.Ereztem, amint hátralépett egyet.Összevontam a szemöldökömet, arcomra a teljes összpontosítás kifejezését erőltettem. így

telt el vagy egy perc, és a teremben tökéletes csend állt be. Ekkor megszólaltam:– Tehát, mit is mondjak a maga lelkéről, Ivan Grigorjevics? Ismerjük azt a véleményt,

miszerint a legaljasabb emberben is fellelhető valami jó. Azért hallgattam ilyen sokáig, mertmagában is meg akartam keresni ezt a jót... De sajnos... Magának mindössze két olyan vonásavan, amitől valamelyest emberinek látszik: az egyik az, hogy pederaszta, a másik pedig az,hogy a MOSZAD ügynöke. Minden egyéb kimondhatatlanul rettenetes. Olyannyira rettenetes,hogy még én, egy profi vámpír is magamon kívül vagyok tőle. Márpedig higgye el, láttam énmár mélységeket...

Szemnyukov csak hallgatott. A teremben feszült csend uralkodott.– Tudjuk, Ráma, hogy láttad a mélységeket – szólalt meg a hátam mögött Enlil

Maratovics. – Azokat itt mindenki látta. Igyekezzél nem fellengzősen beszélni. Ezt azostobaságot mindenki tudja, és ebben nincs semmi kompromittáló.

– Nem is azért hozom fel ezeket az információkat, mintha kompromittálni akarnám velük –válaszoltam. – Éppen ellenkezőleg. Ha szeretnék hallani ennek a léleknek legmocskosabb,legborzasztóbb, legszégyenteljesebb és legbetegesebb titkát, akkor bocsássanak meg...Elhagynám az úr magánéletének részleteit, hallgatok a pénzügyi tisztességtelenségéről és apatologikus hazudozásairól, mivel maga Ivan Grigorjevics nem restelkedik a fölsoroltakmiatt, sőt, úgy véli, hogy e tulajdonságok dinamikus, modern emberré teszik. És ebben sajnosmég igaza is van. Van azonban valami, amit Ivan Grigorjevics szégyell. Van valami, amitvalóban mélyen rejteget... Vagy inkább ne mondjam?

Éreztem, hogy sűrűsödik a teremben a feszültség.

– De nyilván mégiscsak el kell mondanom – vontam le a következtetést. – Tehát. IvanGrigorjevics több pénzügyi nagyágyúval és jelentős üzletemberrel is haveri viszonyban áll –néhányan közülük itt is jelen vannak. Mindannyian nagyon gazdagok. Ivan Grigorjevicset isúgy ismerik, mint jelentős üzletembert, aki a biznisze irányításával ideiglenesen egy ügyvédiirodát bízott meg, mivel hősünk már több éve állami szolgálatban áll...

Éreztem, hogy Szemnyukov rázza a fejét, mintha csak tagadni próbálna valamit.Elhallgattam, hogy válaszolhasson, ha akar. De nem szólalt meg.

– Tehát, uraim – folytattam. – Ivan Grigorjevics legszégyenteljesebb, legsötétebb éslegmocskosabb titka az, hogy a megbízott vezetés, a részvények és az ügyvédek – mindezcsak porhintés, és semmiféle valós biznisze nincs. Csak néhány Patyomkin-cége van, amelyekbejegyzett székhelyből, cégnévből meg lógóból állnak. És ezekre a cégekre nem azért van

szüksége, hogy üzleti machinációkat hajtson végre, hanem azért, hogy úgy tegyen, minthaefféle machinációkkal foglalkozna. Mellesleg, uraim, volna itt egy érdekes megfigyelés is:



Ivan Grigorjevics példáján világosan meg lehet fogalmazni, hol húzódik manapság a határ agazdag és a szegény ember között. A gazdag ember következetesen úgy tesz, mintha sokkalkevesebb pénze volna, mint valójában. A szegény ember pedig úgy, mintha sokkal több lenne,mint valójában. Ebben az értelemben Ivan Grigorjevics kétségtelenül szegény ember, és aszegénységét mindennél jobban szégyelli, habár sok honfitársunk nagyon is gazdagnak

gondolná. Ivan Grigorjevics sokféle módját kigondolta annak, miként leplezze helyzete valódiállását: még olyan, triviálisnak éppen nem mondható dolgot is, mint egy offshore Patyomkin-cég. Valójában azonban kenőpénzekből él, mint bármelyik középszerű csinovnyik. És bárezek elég nagy összegű kenőpénzek, ennyi mégsem elég neki. Mert az az életforma, amelyetIvan Grigorjevics visz, egyáltalán nem olcsó. És hát persze semmiképpen sem tudja tartani aversenyt azokkal, akikkel együtt mulatozik Davosban vagy Courchevel-ben... Hát ennyi.

– Én ezt tudtam – szólalt meg egy férfihang a kaldeusok csoportjában.– Én viszont nem – válaszolt rá egy másik.– Én sem – mondta egy harmadik.Ivan Grigorjevics átlépte a padlón kijelölt határvonalat. Úgy tetszik, ezt ő maga nem vette

észre, de a végzetes lépést sokan látták, és a teremben kiabálni kezdtek, hogy „átlépte,

átlépte!” meg hogy „vesztett!”, mintha csak valami tévévetélkedő felvételén lettünk volna.Ivan Grigorjevics beletörődőn bólintott, mintegy elismerve a vereségét, aztán ököllel nekemrontott.

Mindezt nem láttam, de éreztem. Ütése a tarkómra irányult. Elhúztam a fejem, IvanGrigorjevics ökle pedig a hátam mögül elzúgott a fülem mellett. Csuklóján megpillantottamkarórájának számlapját, rajta a Vacherone Constan-tine kettős keresztjével.

A legkülönösebb az volt, hogy ezek az események a fizikai világban igen lassan játszódtakle, a gondolataim viszont a szokásos tempóban haladtak. „Miért a kettős kereszt?” –gondoltam, és magamra parancsoltam, hogy ne hagyjam elterelődni a figyelmemet. Eszembe

jutott az a tanács, amelyet Hektor adott a párbaj előtt Parisnak a Trója című filmben: „csak akardjára gondolj, meg a magadéra”. A kardok helyébe azonban azonnal pszichoanalitikusdíványokat képzeltem. Micsoda undorító dolog ez a diskurzus...

Minden, ami ezután következett, a reális időben gyakorlatilag egyetlen pillanat alatt zajlottle, a szubjektív időmérőm szerint viszont körülbelül olyan hosszú ideig tartott, mint mondjukmegcsinálni egy szendvicset, vagy kicserélni az elemet egy zseblámpában.

Mielőtt Ivan Grigorjevics elért volna arra a helyre, ahol én álltam, oldalra ugrottam, alevegőben előrehajoltam, és amikor ez a hústorony elhaladt mellettem, elkaptam a vállát, éshagytam, hogy a lendületével maga után húzzon. Úgy suhantunk tova a térben, mint egyműkorcsolya páros. Túlságosan nagydarab volt ahhoz, hogy puszta kézzel üssem. Valamisúlyos, ha lehet, fémtárgyra volt szükségem. Az álarca volt az egyetlen ilyen tárgy elérhető közelségben. Letéptem róla, meglendítettem, és ezzel a kifejezéstelen aranyarccal fejbe

csaptam. Az ütést követően azonnal elengedtem a vállát, és így szétváltunk. Az álarc akezemben maradt. Semmi különös nem volt ebben az egészben, csupán az ízületeim fájtak a

rántástól és a megerőltetéstől.Miután földet értem, ő még tett néhány lépést, aztán arccal a földre zuhant (arra gondoltam,

talán a szégyen elől akar oly módon menekülni, hogy ájultnak tetteti magát).Úgy látszik, Hektor nem véletlenül jutott az eszembe. A jelenet olyannyira emlékeztetett a

Trójá-nak arra a jelenetére, amelyikben Brad Pitt megöli a thesszáliai óriást, hogy nem tudtamellenállni a kísértésnek, és még egy kicsit Akhilleuszt játszottam. Közelebb léptem akaldeusok tömegéhez, arcomra szorítottam Ivan Grigorjevics álarcát, végignéztem rajtuk, éshangosan elismételtem Brad Pitt szavait:

– Is there no one else?

A válasz, mint a filmben is, hallgatás volt.Az álarc azonban kényelmetlen volt: nyomta az orromat. Miután levettem, megláttam,



hogy az aranyorr be van horpadva, mintha csak kalapáccsal vertek volna rá. Lehet, hogy IvanGrigorjevics nem is tettette magát.

– Ráma – szólt oda halkan Enlil Maratovics –, nem kell túllőni a célon. Mindent csakmértékkel...

Aztán a pódium felé fordult, tapsolt egyet, és kiadta az utasítást:

– Zenét!A zene feloldotta a teremben uralkodó dermedtséget. Ivan Grigorjevicshez odamentnéhány kaldeus, fölé hajoltak, felemelték, és a kijárat felé vonszolták. Amint megláttam, hogyrakosgatja a lábait, megnyugodtam.

A kaldeusok magukhoz tértek: szétoszlottak a teremben, italt vettek magukhoz, beszédbeelegyedtek egymással. Engem kerültek. Alltam középen egymagamban, kezemben azálarccal, és nem tudtam, mitévő legyek. Enlil Maratovics szigorú pillantásokat vetett rám,aztán intett, hogy menjek oda hozzá. Biztos voltam benne, hogy letolást fogok kapni. Detévedtem.

– Nagyon jól van – mondta csöndesen, miközben összevonta a szemöldökét. – Ezzel aszaralakkal csak így lehet bánni. Ügyes vagy. Úgy rájuk ijesztettél, hogy majd' beszartak.

Lám, mit tesznek a fiatal izmok, én ezt már nem tudnám megcsinálni.– Hogyhogy csak az izmok? – sértődtem meg rá. – Szerintem döntő szerepet ebben az

intellektus játszott.Enlil Maratovics úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzésemet.– De ez még nem minden – folytatta. – Most igyekezz azon, hogy elnyerd a tetszésüket.

Vegyél részt a beszélgetéseikben.Ε szavakat kísérve megfenyegetett az ujjával. Kívülről a beszélgetésünk úgy hatott, mintha

a szigorú apa éppen megfeddné elkanászodott fiacskáját. Mulatságos volt, hogy a gesztusaimennyire nem feleltek meg a szavainak.

– Legyek bálkirálynő? – kérdeztem.– Azért levetkőznöd nem kell – felelte Enlil Maratovics. – És láncon tartott pudli sem lesz.

Elég, ha összeismerkedsz a legtekintélyesebb vendégekkel, csak azért, hogy személyesen isismerjenek. Gyerünk, bemutatlak nekik. És mindenkinek vedd elő a legszélesebb mosolyod:hadd higgyék, hogy hidegvérű, képmutató gazember vagy.



Α BIRODALOM KATONÁIEnlil Maratovics három, a közelünkben beszélgető kaldeus felé lökött, és ő is elindult

utánam. Amikor közelebb értünk, abbahagyták a beszélgetést, és ránk meredtek. EnlilMaratovics nyugtatólag előrenyújtotta a kezét, és szétnyitotta a tenyerét. Azonnal rájöttemennek az ősi mozdulatnak az értelmére: azt közli a beszédpartnerrel, hogy a közeledő kezébennincs sem kés, sem kő.

– Ennyi volt – mondta Enlil Maratovics –, ma már nem harapunk meg senkit. A fiút pedig jól leszidtam a pimaszságáért.

– Semmi baj, semmi baj – válaszolta a szélen álló kaldeus, egy görnyedt hátú, alacsonyférfi, aki szürke, apró virágmintás anyagból készült khlamüszt viselt. – Köszönjük aszórakoztató műsort.

– Ő Kaldavaskin professzor – mondta hozzám fordulva Enlil Maratovics. – A diskurzusf őnöke. Kétségtelenül ez a legfelelősségtelje-sebb poszt a kaldeus közösségben.

Aztán Kaldavaskin felé fordult.– Ő pedig, mint már tudják, Második Ráma. Kérem, fogadják szeretettel.– Szeretjük, szeretjük – hunyorgott rám öreges, kék szemével Kaldavaskin –, csak rá ne

unjon. Úgy hallottam, kiváló vagy a diskurzusban.A szó hangsúlyozásából az derült ki, hogy igazi profival van dolgom.– Nem is hogy annyira kitűnő – válaszoltam –, inkább csak a diskurzussal határozottan

jobban boldogultam, mint a glamourral.– Örömmel hallom, hogy ilyesmi még előfordul az Ötödik Birodalomban. Általában

fordítva szokott lenni.– Az Ötödik Birodalomban? – csodálkoztam. – Az meg micsoda?– Jehova nem magyarázta el? – csodálkozott válaszképpen Kaldavaskin is.Arra gondoltam, lehet, hogy csak nem emlékszem rá, és megvontam a vállam.

– Ez az anonim diktatúra világuralma, amelyet azért nevezünk ötödiknek, hogy ne keverjékössze a náci Harmadik Birodalommal meg a globalizáció Negyedik Rómájával. Ez adiktatúra, mint te is tudod, csak az emberek számára anonim. Valójában azonban ez aVampire Rule humánus korszaka, a vámpírok egyetemes birodalma, vagy ahogyan titkos,szimbolikus formában írni szoktuk, az Empire V. Tényleg nem szerepelt ez atananyagotokban?

– Volt valami ilyesmi – mondtam bizonytalanul. – Igen, igen... Baldr még azt is mondta,hogy az anonim diktatúra kultúrája a glamour.

– Nem a kultúrája – javított ki Kaldavaskin, miközben felemelte a mutatóujját –, hanem azideológiája. Az anonim diktatúra kultúrája a fejlett posztmodernizmus.

Ezt tényleg nem vettük az órákon.

– És az meg micsoda?– A fejlett posztmodernizmus a posztmodernizmusnak olyan fejlődési szakasza, amelyben

már nem támaszkodik többé a megelőző kulturális formációkra, hanem kizárólag a sajátalapjaiból táplálkozik.

Lila fogalmam sem volt róla, miről beszél Kaldavaskin.– Mit jelent ez?Kaldavaskin hunyorított néhányat az álarc mögül búzavirágszemével.– Pontosan az, amit ma bemutattál nekünk a beszéded alatt – felelte aztán. – A ti

nemzedéketek már nem ismeri a klasszikus kulturális kódokat. Az Iliász, az Odüsszeia –mindez már elfeledett dolog. Eljött a tömegkultúrából vett idézetek korszaka, vagyis hogyidézetekké a korábbi átvételek és idézetek váltak, amelyek elszakadtak az eredetijüktől, és

amelyeket a felismerhetetlenségig elkoptattak. Az anonim diktatúra rezsimjének ez alegadekvátabb projekciója, és egyúttal a kaldeus kultúra leghatásosabb hozzájárulása a Fekete



Zaj létrehozásához.– A Fekete Zajéhoz? – kérdeztem vissza. – És az micsoda?– Ezt se vettétek? – lepődött meg Kaldavas-Icin. – Mivel foglalkoztatok akkor? A Fekete

Zaj a diskurzus válfajainak összessége. Más szavakkal, nem más, mint a fehér zaj, amelynekminden összetevő je átgondolt és megfizetett. Olyan jelek kötetlen és esetleges összessége,

amelyek egyikében sincs semmi kötetlen és esetleges. így nevezzük azt az információsközeget, amely a modern embert körbeveszi.– És mire való ez? Becsapni az embereket?– Nem – felelte Kaldavaskin. – A Fekete Zaj célja nem a direkt megtévesztés, hanem

inkább olyan információs háttér létrehozása, amely lehetetlenné teszi az igazság véletlenszerű megértését, mivel...

Enlil Maratovics ekkor már a kaldeusok következő csoportja felé lökdösött, így nemhallhattam a mondat végét: csak bűntudatosan odamosolyogtam Kaldavaskinnak, ésszéttártam felé a karomat. Utunkba most egy kék khitónt viselő, alacsony, nőies külsejű kaldeus került, akinek gondosan manikűrözött, hosszú körmei voltak. Körötte aranymaszkostisztelőinek tábora tolongott, nyilvánvalóan a sleppje.

– Scsepkin-Kupernyik úr – mutatta be Enlil Maratovics. – A glamour f őnöke.Kétségtelenül a legfontosabb poszt kaldeus barátaink körében.

Már tudtam, hogy akárhány kaldeussal találkozunk is, mindegyik a legfontosabb posztotfogja betölteni.

Scsepkin-Kupernyik méltóságteljesen meghajtotta maszkos fejét.– Mondja csak, Ráma – szólalt meg kellemes hangon –, előfordulhat, hogy legalább magát

sikerül kigyógyítanom a feketekórból? Hiszen még olyan fiatal. Van rá esély?Mindenki elnevette magát körülöttünk. Még Enlil Maratovics is.Pánik fogott el. Éppen az imént égtem le diskurzusból, amit általános vélemény szerint

nem is tudtam olyan rosszul. A glamourral viszont mindig is problémáim voltak. Most aztán,gondoltam, végérvényesen szégyent vallok: arra, hogy mi lehet a „feketekór”, szintén nememlékeztem. Megpróbáltam előremenekülni.

– Kinek feketekór – mondtam szigorúan –, kinek feketehalál...A nevetés abbamaradt.– Igen – mondta Scsepkin-Kupernyik –, ez érthető, ki is vitatná. De miért van az, hogy

maguk, vámpírok, a legfiatalabbak és legfrissebbek is, azonnal beöltöznek ezekbe aszénfekete cuccok-ba? Miért olyan nehéz rávenni magukat, hogy a totális feketeségnek ezt adiadalát egy másik színnek legalább valami kis elemével megbontsák? Tudja, milyenerőfeszítésembe került, hogy a barátja, Mitrász azt a vörös csokornyakkendőt felkösse?

Végre felfogtam, miről is beszél.– Olyan nagyszerű, mélyenszántó glamour-oktatásuk van – folytatta Scsepkin-Kupernyik

panaszos hangon. – Es mégis, emlékezetem szerint minden vámpírral mindig ugyanaztörténik. Kezdetben kifogástalanul öltöznek, úgy, ahogy az elmélet megkívánja. Aztánelkezdődik. Egy hónap, de maximum egy év múlva mindannyian belecsúsznak ebbe areménytelen, sötét szakadékba...

Amikor e szavakat kiejtette, körülöttünk egy pillanat alatt megfagyott a levegő.– Jaj – suttogta riadtan –, elnézést, ha valami olyat találtam mondani...Felfogtam, hogy ez esélyt ad arra, hogy jobb színben tüntessem fel magam.– Semmi gond, semmi gond – mondtam kedvesen –, ön nagyon éles elméjű beszédpartner,

és nagyon jól van informálva. De komolyra fordítva a szót... Mi, vérszopók, valóbanhatározottan vonzódunk a noire-hoz. Először is azért, mert amint nyilván ön is tudja, ez a minemzeti színünk. Másodszor... Ön tényleg nem érti, miért történik meg velünk mindez?

– A vörös folyadékomra esküszöm, hogy nem – válaszolta Scsepkin-Kupernyik.Úgy tetszett, roppant mód megkönnyebbült, hogy sikerült kikeverednie az előbbi veszélyes



fordulatból.– Gondolja csak meg még egyszer. Mit csinálnak a vámpírok?– Irányítják a történelem alakulását? – kérdezte szolgalelkűen Scsepkin-Kupernyik.– Nem csak azt. A vámpírok látják az önök sötét lelkét. Kezdetben, amikor a vámpír tanul,

még őrzi magában a Nagy Bőregértől Örökölt isteni tisztaságot, amely arra készteti, hogy

higy-gyen az emberekben annak ellenére, amit napról napra megtud róluk. Ebben azidőszakban a vámpír gyakran felelőtlenül öltözködik. Egy bizonyos pillanattól kezdveazonban világossá válik számára, hogy fénysugár ebben a sötétségben nincs, és nem is lesz.És akkor a vámpír örökös gyászt kezd viselni az emberekért, és olyan fekete lesz, mint azok aszívek, amelyek naponta ellebegnek lelki szeme előtt...

– Bravó! – bömbölte mellettem Marduk Szem-jonovics. – Enlil, én ezt bevenném adiskurzusba.

Scsepkin-Kupernyik valami pukedlifélét csinált, amely érzelmei sokféleségét lett volnahivatott kifejezni, és sleppjével együtt félreállt az utunkból.

A következő csoport, amelyikhez Enlil Maratovics odavezetett, mindössze két kaldeus-bólállt, akik ráadásul hasonlítottak is egymásra. Mindketten idősek voltak, nem különösebben

ápoltak, kövérek, szakállasok, csak az egyiknek vörös, a másiknak őszes-szürkés szakállmeredezett az álarca alól. Az ősz szakállú, nekem legalábbis úgy tűnt, félig aludt.

– Neki aztán tényleg érdekes foglalkozása van – mondta Enlil Maratovics, és a vörösszakállas kaldeusra mutatott. – Talán a legfontosabb a mai napon. Akár egy olasz drámában.Szamarcev úr, a f őprovokátor.

– Főprovokátor? – kérdeztem csodálkozva. – És ő mivel foglalkozik pontosan?– Tulajdonképpen ez abszolút gúnyos megnevezése a foglalkozásomnak – mondta mély

basszushangon Szamarcev. – De hiszen ti, vámpírok szívesen gúnyolódtok a védtelenembereken. Mint ahogy arra szemtelenül emlékeztettél is az imént mindenkit...

Meghökkentettek ezek a szavak. Szamarcev kivárt néhány másodpercet, aztán hasbabökött, és azt mondta:

– Csak megmutatom, mivel is foglalkozom pontosan. Provokálok. Sikerült?És mindannyian vidáman felröhögtek. Én is nevetni kezdtem. Ahogy az egy provokátorhoz

illik, Szamarcev elragadó volt.– Valójában én a jövő menedzsere vagyok – szólalt meg újra. – Hogy úgy mondjam, a

holnap dizájnere. A foglalkozásomat pedig azért nevezik így, mert napjainkban a provokációmegszűnt a kalkuláció módszerének lenni, és a szervezés f ő elvévé vált.

– Nem értem. Hogy lehet a provokáció a kalkuláció módszere?– Nagyon egyszerűen. Úgy, mint amikor ül a szamovár mellett öt eszer, és az „ellenséges

szelek fúnak fölöttünk”-et énekeli. És van közöttük egy beépített provokátor, aki a többiekrőlrészletes jelentést ír.

– Aha. Értem. És hogyan tud a provokáció a szervezés módszere lenni?– Amikor a provokátor elsőnek kezdi el énekelni az „ellenséges szelek”-et – válaszoltaSzamarcev. – Hogy azoknak a regisztrálása, akik vele énekelnek, kezdettől fogvamegtörténjen. Ideális esetben még a forradalmi dalok szövegét is a mi kreatívjaink írják, hogyspontánul ne történjen semmi.

– Értem – válaszoltam.Szamarcev megint megpróbált hasba bökni, de ezúttal ujja elé tartottam a tenyeremet.– Természetesen ez nemcsak a forradalmi dalokra vonatkozik – folytatta –, hanem

általában minden új tendenciára. Várni, hogy az új dolog csírája áttörje az aszfaltot, manapságsenki sem fogja, mert ezen az aszfalton komoly emberek járnak. A speciális utakon csírákatsenki sem akar. A szabadságszerető hajtásokat, amelyek útjukban mindent összetörnek,

napjainkban a direkt nekik fönntartott helyekre szokás bezárni. Ε folyamat menedzseretermészetes módon válik provokátorrá, a provokáció pedig menedzsmentté...



– És a társa mivel foglalkozik? – kérdeztem.– A fiatalok szubkultúrájával – mondta az ősz szakállú, és ásított egyet.– Az igen – feleltem. – Vagyis azzal, hogy finoman kirángasson a térre?– Magával ez nem sikerülne – felelte az ősz szakállú –, ezt fiatalos őszinteséggel

mondhatom.

– De hát maga már mintha nem lenne annyira fiatal.– Ez igaz – értett egyet velem. – De nem is mondom, hogy fiatal vagyok. Éppenellenkezőleg, már elég öreg vagyok. És ezt szintén fiatalos Őszinteséggel állítom.

– Ide hallgasson, maga talán meg tudja mondani, melyik fiatal politikusunknak lehet hinni.Hiszen én nem csak vámpír vagyok. Hanem országunk állampolgára is.

Az ősz szakállú kaldeus összepillantott Szamarcevvel.– Hú – mondta Szamarcev –, látom, te legalább olyan jó provokátor vagy, mint én...

Tudod, mi az a huszonkettes csapdája?Rémlett valami a diskurzusból.– Nagyjából. Olyan szituáció, amely, ha szabad így kifejeznem magam, önmaga csapdája,

ugye? Abszurd logikai hurok, amelyből nincs kiút. Joseph Heller regényéből.

– Helyes – mondta Szamarcev. – Szóval, a huszonkettes csapdája a következő: akármilyenszavak hangozzanak is el a politika színpadán, már maga az a tény, hogy egy ember felkerülterre a színpadra, bizonyítja, hogy előttünk egy ringyó és provokátor áll. Mert ha ez az embernem lenne ringyó és provokátor, a politika színpadára nem engedték volna fel – aztháromszoros, géppuskákkal felszerelt körgyűrű védi. Pofon egyszerű ez, Watson: ha egynyilvános házban egy csaj szopja valakinek a faszát, a dedukció módszerével felvértezett

józan ész ebből arra a következtetésre jut, hogy a csaj kurva.Sértve éreztem magam nemzedékem nevében.– Miért lenne feltétlenül kurva? – kérdeztem. – Az is lehet, hogy varrónő. Aki éppen

tegnap érkezett meg faluról. És beleszeretett egy vízvezeték-szerelőbe, aki éppen a zuhanyt javítja egy nyilvánosházban. A vízvezeték-szerelő pedig magával vitte ezt a lányt, mertegyelőre nincs hol laknia. És akadt éppen egy szabad percük.

Szamarcev felemelte a mutatóujját:– Hát éppen ezen a ki nem mondott feltételezésen nyugszik a mi egész fiatal

demokráciánk törékeny mechanizmusa...– Vagyis nálunk mégiscsak demokrácia van?– Perspektivikusan mindenképpen.– És miért csak perspektivikusan? Szamarcev megvonta a vállát.– De hiszen mindannyian intelligens emberek vagyunk. Vagyis miután megfogtuk egymás

kezét, halálunkig nyaljuk a seggét akármelyik diktatúrának. Már persze ha idő előtt éhen nemdöglünk.

Az ifjúsági kultúra szakembere hozzátette:– Bármelyikét kinyaljuk, csak az anonim diktatúráét nem.Szamarcev oldalba bökte a könyökével.– Agyongyötörsz a fiatalos őszinteségeddel. Úgy látszik, az iménti könyökös végleg

felébresztette az ifjúsági kultúra szakemberét.– Ami pedig a fiatal politikusokat illeti – mondta –, vannak köztük okos srácok. Ebben

senki se kételkedjen. És nem csak okosak. Igazi tehetségek. Új Gogolok!– Persze, szerinted mindennap születik egy új Gogol – dohogott Szamarcev.– De tényleg. Nem meséltem, hogy az egyikük a kimutatás szerinti ötszáz holt lelket útnak

indított? Háromszor egymás után. Először mint fasisztákat, aztán mint buzikat, végül mintpravoszláv ökológusokat. Egyszóval találni fogunk olyanokat, akikre az országot rábízhatjuk.

Enlil Maratovics tovább lökdösött.– Elnevezlek Kolovratnak! – kiáltott még utánam Szamarcev. – Sieg heil!



Bemutattak egy vámpírnak öltözött dizájner-f őnöknek, egy alacsony, ványadt emberkének,akin fekete khlamüsz volt, és akkora álarc, hogy űrhajós sisaknak hatott. Az álarcszemkivágásából nagy, szomorú szemek kandikáltak ki. Valamiért úgy éreztem, aszerzetesnek beállt Gorlumra hasonlít.

– Ő Modesztovics úr – mondta Enlil Maratovics. – Nagyon sokat tett a kultúránkért, hogy

úgy mondjam, kivitte a világ hajózható vizeire. Most már nálunk is rendszeresen kijönnekszínes blockbusterek a jó és a rossz harcáról, amely a második rész végén feltétlenül a jókgyőzelmével jár.

Modesztovics sokkal szerényebben vélekedett magáról.– Szerencsétlen dolog, ahogy a fényen és a sötétségen tréfálkozunk – mondta, miután

köszöntésképpen összecsattantotta a bokáját –, és ettől úgy élünk, hogy...– Örvendek – mondtam neki. – Tudja, már régóta meg akartam kérdezni egy

szakembertől, miért van az, hogy filmforgalmazásunk minden sikeres alkotásában feltétlenüla jó győzedelmeskedik. Hiszen a való életben ez nagyon ritkán esik meg. Mi ezzel a helyzet?

Modesztovics megköszörülte a torkát.– Jó kérdés – válaszolta. – Egy hétköznapi embernek nehéz lenne ezt ravaszkodás nélkül

elmagyarázni, magával viszont beszélhetek nyíltan. Ha megengedi, hoznék egy példát erre amezőgazdaságból. A szovjet időkben végeztek egy kísérletet: vizsgálták a különfélezeneművek hatását a paradicsom és az uborka növekedésére, valamint a tejhozamra. És akövetkezőt állapították meg: a dúr hangnem elősegíti a zöldségfélék levesedését, a tejhozampedig nő. A moll hangnem viszont éppen ellenkezőleg, a zöldségfélék termését szárazzá éskicsivé tette, és csökkentette a tejhozamot. Az ember persze se nem zöldség, se nem tehén. Azember bonyolultabb gyümölcs. De nála is megfigyelhető ugyanez a törvényszerűség. Azemberek kezdettől fogva úgy épülnek fel, hogy a rossz diadala elviselhetetlen számukra...

– És miért vannak az emberek így felépítve?– Ezt viszont – felelte Modesztovics – nekem kell megkérdeznem magától meg Enlil

Marato-vicstól. Maguk tenyésztettek ki ilyennek bennünket. A tény azonban tény marad:szembesíteni az embert a rossz diadalával éppen olyan lenne, mint egy tehenet arrakényszeríteni, hogy a Holdfény szonátá-t hallgassa. A következmény egészen zavarba ejtő lesz: mennyiségét, sűrűségét, zsírtartalmát, minden egyéb paraméterét tekintve egyaránt. Azemberekkel ugyanez a helyzet. Ha mindenütt a rossz győzedelmeskedik, nem lesz miértélniük, és egész népek fognak kipusztulni. Tudományosan kimutatták, hogy a tehenek tejhozamának optimalizálására a korai Mozartot kell velük hallgattatni. Ugyanígy az emberthaláláig a reménység és a jótékony humor állapotában kell tartani. Van egy csomó olyanpozitív, konstruktív érték, amelyeket a tömegkultúrának meg kell erősítenie. A mi feladatunkpedig annak ellenőrzése, hogy komoly eltérés ettől az elvtől ne következzen be.

– Miféle értékek ezek?

Modesztovics forgatni kezdte a szemét, nyilvánvalóan megpróbált felidézni egyemlékezetébe vésett körlevelet.– Sokféle álláspont létezik ez ügyben – mondta –, de egy f ő vonal azért kirajzolódik. A

kaldeus, hogy úgy mondjam, alá kell hogy vesse magát egy veszélytelen, előítéletektől mentesvizsgálatnak, és hosszas vívódás és ingadozás után arra a meggyőződésre kell jusson, hogy afennálló társadalmi rend alapja a jó, amely minden dolgok ellenére diadalmaskodik. A rosszmegnyilvánulásai pedig, akármilyen borzalmasnak látsszanak is, csupán ideiglenesek, ésmindig a dolgok fennálló rendje ellen irányulnak. Ily módon a recipiens tudatában létrejön a„jó” és a „fennálló rend” fogalmai közötti egyenlőségjel. Ebből következik, hogy a jószolgálata, amiről lelke mélyén minden ember álmodik, nem más, mint a bablosz napielőállítása.

– Tényleg véghezvihető ez a primitív agymosás? – kérdeztem.– Ó, fiatalember, nem is olyan primitív ez. Az ember, mint már mondtam, bonyolultabb



lény a paradicsomnál. Paradox módon azonban ez megkönnyíti a feladatot. A paradicsommal,hogy több leve legyen, tényleg dúr hangnemű zenét kell hallgattatni. Az embernek viszontelég bemagyarázni, hogy az a zene, amit hallgat, valóban dúr hangnemű. Ami persze azelőadók felkészületlensége miatt fals egy kicsit, de nem teljesen és nem végérvényesen. Dehogy milyen zenét is játszanak éppen, az már egyáltalán nem fontos...

Ezt követően bemutattak a sportvezetőnek, egy mozgékony izompacsirtának, akinugyanolyan bolyhos birkaszőr szoknya volt, mint amilyet a párbajellenfelem viselt.Valószínűleg éppen e miatt a kellemetlen egybeesés miatt, amit egyikünk sem tudottfigyelmen kívül hagyni, a beszélgetésünk rövidre és feszültre sikeredett.

– Mi a véleményed a futballról? – kérdezte a sportvezető, miközben végigmért atekintetével.

Úgy éreztem, mintha valami röntgennel megmérte volna ruhám alatt az izmaimvastagságát. És közben belém hasított, hogy a halálcukorka hatása elmúlt.

– Tudja – válaszoltam óvatosan –, hogyha egészen őszinte akarok lenni, akkor ennek a játéknak a legf őbb célja – mármint a labdának a kapuba juttatása – hamisnak és kimódoltnaktetszik előttem.

– Hát, akkor sakkozz inkább.A sakkozásról ugyanezt mondhattam volna, de úgy döntöttem, nem bonyolódom bele a

beszélgetésbe.Az ismerkedés hosszú időt vett igénybe. Amennyire csak tudtam, kedves voltam ezekkel

az álarcokkal; ők is kedvesek voltam velem, de az arany szemrésekből elővillanó óvatostűzből megértettem, hogy ebben a teremben minden kizárólag a félelmen és a kölcsönösmegvetésen alapszik – ami mellesleg legalább annyira szilárdan összeköti az egybegyűlteket,mint amennyire a keresztényi szeretet vagy a volatilis részvények közös birtoklása tenné.

Időnként úgy éreztem, hogy ismert emberek mennek el mellettem: hol a frizurájuk, hol ahajlott hátuk, hol a hangjuk volt ismerős. De teljesen biztos egyik esetben sem voltam. Egyikalkalommal viszont akár a fejemet tettem volna rá, hogy egy méterre tőlem Cereteliakadémikus áll: bizonyítékul az a különleges, leleményes módszer szolgált, amellyel akhalmüszere tűzte a Hősi Érdemrendet: ferdén, túlságosan magasra, majdnem hogy kicsitostobán, úgyhogy távolról úgy nézett ki, mintha egy megkapó, az élet dolgaiban járatlanszellemi ember állna előttünk (láttam a tévében, hogy ugyanígy cseszte rá a zakója hajtókájárais). Enlil Maratovics azonban továbbvezetett mellette, így aztán nem tudtam meg, igaz-e asejtésem vagy sem.

Végre aztán mindenkinek bemutattak, akinek csak kellett, és Enlil Maratovics magamrahagyott. Azt vártam, hogy a figyelem egész hulláma fog rám zúdulni, de szinte felém senéztek. Az egyik asztalról elvettem egy pohár vörös színű italt, benne szívószállal.

– Ez micsoda? – kérdeztem egy éppen mellém keveredett álarcost.

– Szúnyog – morogta megvető

en.– Ki a szúnyog? – sértődtem meg.– A koktélt hívják szúnyognak: vodka és áfonyáié. Némelyik pohárban csak áfonyáié van,

de a koktélban a szívószál vége hegyes, mint az injekciós tű.Miután ezt elmondta, fogott két pohár koktélt, és elvitte a terem másik sarkába.Megittam a koktélt. Aztán még egyet. Aztán járkálni kezdtem fel-alá a teremben. Senki

sem figyelt rám. Sic transit glamuria mundi,5 gondoltam, miközben belehallgattam a morajlótársasági beszélgetésbe. Mindenféléről beszélgettek: politikáról, moziról, irodalomról.

– Micsoda elbaszott író – mondta az egyik kaldeus a másiknak. – De nem kibaszott.Kibaszott írók szerintem ma Oroszországban nincsenek. Elbaszott viszont napról napra többvan. De nálunk sosem volt kevés belőlük. Érti, miről beszélek?

– Hát persze – mondta a másik, miközben finoman megrebbentette szempilláját a5 Így múlik el a világ glamourja.



maszkkivágásban. – De éppen maga beszélt az imént a másik irányból elbaszott írókról. Amásik irányból elbaszott író – de csak ha tényleg úgy elbaszott – talán nem kibaszott író márönmagában csak ezért is?

Voltak a tömegben nyugati kaldeusok is, akik nyilvánvalóan azért érkeztek, hogymegosszák a tapasztalataikat. Hallottam egy angolul folyó beszélgetés foszlányait:

– Do Russians support gay marriage?– Well, this is not an easy question – felelte diplomatikusan a másik erős oroszakcentussal. – We are strongly pro-sodomy, but very anti-ritual...6

És úgy tetszett, volt ott még néhány olajmágnás is – ezt abból szűrtem le, hogy gyakranhallottam a „fekete folyadék” kifejezést. Visszamentem az italos asztalkához, és megittam aharmadik koktélomat is. Kezdtem jobban érezni magam.

A pódiumon teljes gőzzel folyt a „babló-show”. A vámpírok valami öntevékeny művészetiprodukciót mutattak be a kaldeusoknak, amely, úgy tetszett, arra volt hivatott, hogy lelkimelegséggel töltse el az egymáshoz való viszonyukat. De nem nagyon sikerült. Ráadásulazokból a mondatokból, amelyeket a környezetemben hallottam, az derült ki, hogy ezt aműsort már mindenki többször is látta.

Először Loki táncolt egy tangót a guminő jével, amelyet a műsorvezető, egy magas, vöröscuccot viselő kaldeus valami miatt kultikusnak nevezett. Közvetlen e számot követőenkaldeusok egy csoportja felment a pódiumra, és ajándékot adott át Loki hallgatag barátnő jerészére: egy dobozt, amelyet néhány réteg aranypapírba csomagoltak, és vörös szalaggalátkötöttek. Sokáig bontogatták.

A dobozban egy hatalmas műfallosz volt – „Salamon király fasza”, ahogyan az előadásrésztvevői nevezték. Ennek a nagy, rózsaszín gumiból készült lőcsnek az oldalán felirat állt:„Még ez is belefér!” Úgy gondoltam, hogy ez válasz akar lenni a gumiból lévő taneszközcombjára írott halhatatlan kétsorosra. A köröttem állók megjegyzéseiből világossá vált, hogyez a tréfa is évről évre ismétlődik (tavaly, mondta valaki, a hímtag fekete volt – veszélyesextravagancia ez a mai bonyolult világban).

Aztán Enlil Maratovics és Mitrász lépett a „babló-show” színpadára. A kínai életből vett jelenetet játszottak el, amelyben Kien-long császár és egy eltévedt szúnyog szerepelt. Aszúnyogot Enlil Maratovics alakította, a császárt Mitrász. A jelenet lényege a következőkbenfoglalható össze: a császár észrevette, hogy megcsípte egy szúnyog, mire felháborodott, éssorolni kezdte a szúnyognak a császár összes földi és égi nevét -és minden egyes titulustkövetően a megrendült szúnyog egyre mélyebbre és mélyebbre hajtotta a fejét, és közbenegyre mélyebbre és mélyebbre fúrta a fullánkját (egy régi rádió széthúzott teleszkóposantennáját, amelyet Enlil Maratovics a homlokához szorított) a császár lábába. Mikorra acsászár a végére ért a titulusoknak, és agyon akarta csapni a szúnyogot, a szúnyog márelvégezte a maga dolgát, és boldogan elrepült. Ezt a geget őszintén megtapsolták, amiből arra

következtettem, hogy a teremben sok az üzletember.Aztán olyan vegyes gegek következtek, amelyekben vámpírok és kaldeusok egyarántszerepeltek. Rövid jelenetek, villámtréfák követték egymást:

– Nálunk most, ahogy a franciák mondják, soppage-à-trois lesz – mondta az egyikkaldeus.

– Nem szopás, hanem menázs – igazította ki egy vámpír. – Ménage à trois.– Menázs? – kerekedett el a szeme a kaldeus-nak. – Az meg micsoda?És a teremben illedelmesen nevettek.Néhány dialógusban olyan filmekre utaltak, amelyeket láttam (már tudtam, hogy ez a

„fejlett posztmodernizmus”):

6 – Oroszországban támogatják a homoszexuálisok házasságkötését? – Ez bonyolult kérdés. A szodómia mellett vagyunk, de a rituálé ellen...



– Akar egy gésát? – kérdezte az egyik vámpír.– Ez az a fajta nő, aki úgy tud nézni, hogy az ember leesik a bicikliről?– Pontosan.– Nem, köszönöm – válaszolta a kaldeus. – Én inkább basznék egyet.Aztán a színpadon a korai Jevtusenko stílusában írott hazafias verseket kezdtek szavalni:

„Ügyész, a vámot ne piszkáld – vádlottad lészen egész Oroszország...”És így tovább.Miután elfáradtam az ácsorgásban, leültem a fal mellett egy székre. Teljesen kikészültem.

A szemem leragadt. Az utolsó, amit még részleteiben láttam, a vezető animátorok – négykaldeus, akiknek nem mutattak be – tánca volt. Valami vad krakoviákot adtak elő (nemtudom, miért, de éppen ez a szó jutott róla az eszembe). Nehéz lenne leírni a táncukat: aklasszikus hattyúnégyes mozgásának gyorsított változatára emlékeztetett, csak úgy tetszik,ezek a hattyúk tudták, hogy Csajkovszkij csak a kezdet, és a végén mindenkit elengednek akrakkói vérkarneválra. A szám pikantériája az volt, hogy az animátorok teletubbyknak voltaköltözve – a maszkjuk tetején a megfelelő formájú aranyantennák meredeztek.

Aztán énekszámok következtek, így most sokáig tarthattam csukva a szemem anélkül,

hogy lemaradtam volna az eseményekről. Jehova lépett gitárral a kezében a mikrofonhoz,néhányszor végigfuttatta ujjait a húrokon, és meglepően szép hangon énekelni kezdett:

Jártam már ott, hol virágzik a cucc – Mondd számű zött, mondd csak, hova futsz? – Hol rózsa sír a tükrös sző nyegért Hol az udvaron az oszlop táncra kél...

A cuccal, más szóval a koncentrátummal kapcsolatban minden világos volt – én is tudoknéhány olyan helyet, ahol – mondjuk így – szépen virágzik. Magam elé képzeltem a rózsát éstükörképét a két tükörből álló, végtelen folyosón, aztán a százdollároson lévő IndependenceHall zöld oszlopai beugrottak az udvarra, és tangót kezdtek járni egymással, miközben Lokiés engedelmes barátnő je mozdulatait imitálták. Természetesen már aludtam.

Végezetül rájöttem, miféle műsorról van itt szó. Álmomban ez az ötlet jelentősebbnektetszett, mint amilyen a valóságban volt: ez a világ, gondoltam, a gyermekeit a paszulyföldöntalálja, ahol lóbabok nedvét szopják, hogy aztán a gyermekeiben találja meg a bablót.



LEYELTSINE IVREAz ezt követő egész hetet az elhunyt Brahma hamletjében lógva töltöttem.Ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy bemásszak oda, amikor a „babló-show” utáni

reggelen a kocsi hazavitt. És úgy is tettem: és azonnal belezuhantam a már ismerős, kristályosdermedtségbe.

Nem álom, és nem is ébrenlét volt. A nehéz, sötét golyó, aminek a nyelv tudatát képzeltem,valami nagyon megfelelő és stabil pozíciót foglalt el ekkor, és csírájában elfojtott mindenintenciót, amely a szokványos testtartásban kialakult. Zavarosan értettem is, mitől vanmindez: az ember tettei mindig a belső egyensúlyhiány, a dolgok reális állapota és ideálisképe közötti konfliktus leküzdésére irányulnak (pontosan ugyanígy irányul a rakéta is a célra,amikor félvezetőkből álló agyának részei között nullára redukálódnak a variánsok). Amikorfejjel lefelé függő helyzetbe hoztam magam, ez a sötét golyó arra a helyre gurult, aholkorábban az egyensúlyhiányok és a konfliktusok kialakultak. Olyan harmónia keletkezett,amelyet nem zavart meg semmi. Es ugyan mi célból vagy mi okból akartam volna én magammegbontani a nyelv és köztem kialakult harmóniát?

De kiderült, hogy minden sokkal bonyolultabb, semmint gondoltam. A hetedik napondallamos csengetést hallottam meg. A hamletben felgyulladt a villany, és egy magnószalagravett női hang valahol közvetlenül mellettem kifejezően azt mondta:

„Semmit sem sajnálok úgy az utóbbi napokban, mint azokat a hosszú éveket, amelyeketértelmetlenül és ostobán az értelmetlenség sötétjében fejjel lefelé lógva fecséreltem el. Az óraés a perc egyformán elt ű nik ebben a szürke semmiben; az ostobák azt hiszik, hogy elérik aharmóniát, pedig csak a halál pillanatát hozzák közelebb... Drakula gróf, visszaemlékezésekés elmélkedések.”

Lemásztam a földre. Világos volt, hogy bekapcsolt valami szerkezet, amely a hamletben

eltöltött időt felügyelte: én már nyilván kimerítettem a limitet. Vártam egy-két órát, aztánmegint felmásztam a póznára. Öt perc múlva vakító fény gyulladt ki, és közvetlenül afülemben csörömpölni kezdett egy csengő, már nem dallamos, hanem kifejezettenellenszenves hangon. Megint bekapcsolt a magnó is. Ezúttal egy epikus hangvételű basszushang szólalt meg:

„A nagy bő regér dermedtségbe esett fiait, egyiket a másik után, megsemmisítette egyszánalmas majomtörzs, amely még csak fel sem fogta, mit csinál. Egyesek nyilaktól haltakmeg; másokat elégetett a t ű z. A vámpírok a szótlan létezést az ész felső bbrend ű állapotánaknevezték el. De az élet – pontosabban a halál – megmutatta, hogy ez a legostobábbönbecsapás volt... Vitzlipotzli Dunajevszkij, a vámpírok egyetemes története.”

Úgy döntöttem, cselhez folyamodom: leugrottam a földre, és nyomban vissza is tértem az

ezüstrúdra. Egy másodperc múlva a fülembe egy dühös bohóc hangja karattyolt:„Mit mond rólam a történelem? Hát ezt: még egy trehány alak lógott a kamrában! Bru-ha-

ha-ha-hal.”Úgy döntöttem, nem hadakozom tovább a sorsom ellen, visszatértem a nappaliba, és

lefeküdtem a díványra. Valójában azonban csak egyet akartam: újra abban a kamrában lógnifejjel lefelé, és a biztonságot adó fekete golyóval elnyomni minden felötlő gondolatot. És tojnia történelem ítéletére... Azt is tudtam viszont, hogy a limit betelt. Becsuktam a szemem, ésmegpróbáltam elaludni.

Telefoncsörgés ébresztett fel. Héra hívott.– Találkozzunk – mondta minden bevezető nélkül.– Legyen – egyeztem bele anélkül, hogy belegondoltam volna.

– Gyere a Le Yeltsine Ivre-be.– Az meg micsoda?



– Egy ellenzéki étterem. Ha nem tudod, hol van, a sof őröm beugrik érted.– Neked külön kocsid és sof őröd van? – csodálkoztam el.– Neked is lehet, ha akarod – válaszolta. – Kérd meg Enlilt. Na, ennyi, várlak. Cupp-cupp.És letette.A sof őr pontosan másfél órával a beszélgetésünk után csöngetett. Addigra lezuhanyoztam,

beöltöztem újdonsült szénfekete uniformisomba (nagyon aszketikusnak hatott, habár aSzigetcsoportban egy egész seregnyi eladó válogatta össze), és lélekerősítőnek megittam egyfél pohár whiskyt.

A sof őr egy már nem éppen fiatal, álcaruhába öltözött férfi volt. Az ábrázata enyhesértettséget fejezett ki.

– Mi lenne ez az „ellenzéki étterem”? – kérdeztem tőle.– Kint van a városon kívül – válaszolta. – Ha nem lesz dugó, úgy negyven perc alatt

odaérünk.Odalent az utcán egy legújabb típusú, fekete BMW terepjáró várt bennünket: ilyenben még

sosem ültem. Különben az a hír, hogy én is szerezhetek magamnak ilyen tragacsot, hogy adugóban állhassak vele, teljesen hidegen hagyott: vagy teljesen elfogadtam már a klánunk

pénzügyi lehetőségeit, mint magától értetődő dolgot, vagy egyszerűen csak izgultam atalálkozó előtt.

Eddig még semmit sem hallottam a Le Yeltsine ívre étteremről. A neve mindenesetreArthur Rimbaud ismert versével, A részeg hajóval csengett össze. Nyilvánvalóan államunkhajójára gondoltak, amelyet az új Oroszország atyja-alapítója személyesített meg. Furcsa,hogy Héra vonzódik a hivatalosságokhoz, gondoltam, de az is lehet, hogy a ringtone-okmaguktól kezdenek el az ember lelkében csengeni, amikor lesz egy kincstári csatahajója,méghozzá sof őrrel...

Azon kezdtem gondolkodni, hogy viselkedjek majd, amikor találkozunk.Megjátszhattam volna, hogy semmiféle jelentőséget nem tulajdonítok a harapásának.

Mintha mi sem történt volna. De úgysem sikerült volna: biztos voltam benne, hogyelvörösödnék, mire ő vihogni kezdene, és a randinak annyi.

Lehetett volna játszani a sértődöttet is – tulajdonképpen nem is annyira játszani, mintinkább nem leplezni. De ez még rosszabb lett volna. Eszembe jutott az áruházi rakodókf őnökének szentenciája: „A sértődött ember szartól bűzlik”.

Végül úgy döntöttem, jobb nem teletömnöm idő előtt a fejemet ezekkel a gondolatokkal, ésinkább a körülményeknek megfelelően cselekszem.

A Yeltsine Ivre divatos helynek bizonyult: a parkolója dugig volt menő kocsikkal. Mégsosem láttam olyan eredeti épületbejáratot, mint amilyen itt volt: a téglafalba bele voltdolgozva egy igazi tank, a vendégeknek pedig fel kellett mászniuk a lövegtoronyra, amelyfölött a bejárati ajtót helyezték el. Különben ez nem volt különösebben nehéz: egy-egy

filigrán létra vezetett oda a tank két oldalán. A sok-sok lábnyomból látható volt, hogy azextrém dolgok kedvelői elölről is felmásztak a tankra. A lövegen a következő felhívás állt:„Kérjük, a csövön ne mászkáljanak. A vezet ő ség „ A bejárattól nyíló folyosót egy repülőgéptörzs stílusában alakították ki; a belépőkre

stewardess-nek öltözött lány mosolygott, és megkérdezte a beszállókártya számát – azétterembe csak helyfoglalással lehetett bejutni. Úgy látszik, az építtetők elgondolása szerint avendégek a tank tetejéről egyenesen az elnöki gép gyomrába juthattak be.

Egy stewardnak öltözött pincér fogadott, és maga után vezetett. Az étterem tradicionálishangulatot árasztott, mindösszesen a hatalmas pódium lepett meg, amelyen ott állt egy felirat:„DJ 22.00-tól”, meg egy kerek medence, ami nem volt nagy, de mély, fölötte boltíves híd(mellette egy ajtó, számomra érthetetlen felirattal: „nedvesszoba”). A terem végéből átjáró

vezetett a különtermekhez.Amikor közeledtünk ahhoz a különteremhez, ahol Héra várt rám, hirtelen erős



bizonytalanság fogott el.– Elnézést – fordultam a stewardhoz –, merre van a mosdó?A steward rámutatott egy ajtóra.Eltöltöttem néhány percet a csillogó-villogó helyiségben, a repülővázra szegecselt

piszoárok között, és rájöttem, hogy nem segít, ha még tovább vizsgálgatom a tükörben a

képemet. Visszamentem a folyosóra, és azt mondtam a stewardnak:– Köszönöm. Innen már magam is odatalálok.Megvártam, amíg eltűnik, aztán lenyomtam az ajtókilincset.Héra a különterem sarkában ült egy halom különböző színű, puha, síndarab formájú párna

tetején. Rövid, zárt nyakú, fekete ruha volt rajta. Nagyon egyszerűnek és tökéletesenerényesnek hatott, de soha életemben nem láttam ennél szexisebb ruhát.

A fal mellett kis asztal állt, két, még érintetlen terítékkel. Héra előtt a földön, egy tálcánteáskészlet, félig elfogyasztott cheesecake-kel.

Héra rám emelte a tekintetét. És a zavarom abban a pillanatban eltűnt: tudtam, mit kelltennem.

– Szia – szólalt meg –, olyan komornak és határoz...

Nem hagytam időt neki, hogy befejezze, két ugrással mellette termettem, leguggoltam, és...Azt kell mondanom, ekkor valami váratlan dolog történt, ami majdnem kivetett a

kerékvágásból. Amikor az arcunk már majdnem összeért, Héra hirtelen becsukta a szemét éskinyitotta a száját, mintha nem harapásra számított volna, amitől engem már nem tarthatottvissza semmi a világon, hanem valami másra. Amikor viszont az állkapcsom megrándult, ő pedig rájött, mi is történt valójában, arcára a csalódás grimasza ült ki.

– Pfuj, te hülye. Hogy mindannyian így rám másztok...– Bocsáss meg – feleltem, miközben behátráltam a különterem sarkába, és leültem a

párnahalomra –, de azután, hogy te is... Nekem is meg kellett...– Minden világos – mondta komoran. – Nem kell megmagyarázni.Nem tudtam magam tovább türtőztetni: becsuktam a szemem, kikapcsoltam a fizikai

világot, és egész lényemmel igyekeztem belepillantani, belelesni abba, amiről eddig csakéjszakánként álmodoztam, most viszont teljes egészében képes voltam kideríteni. Életénekállomásai, titkai, problémái különben nem érdekeltek. Elég tapintatos voltam ahhoz, hogymég csak pillantást se vessek ezekre. Egészen más dolog érdekelt: a hozzám való viszonya.És ez azonnal kiderült.

Nem tévedtem. Az előbb megcsókolhattam volna. Egyáltalán nem lett volna ellenére. Mégvárta is. Sőt mi több, az ellen sem lett volna kifogása, ha a dolog nem korlátozódik a csókra,hanem továbbmegy... Hogy milyen messzire, ő maga sem tudta. Talán még nem késő,gondoltam. Kinyitottam a szemem, tettem felé egy bátortalan mozdulatot, de Héra rájött,miben sántikálok.

– Nem, kedvesem – mondta. – A két dolog közül csak az egyik: vagy a harapdálás, vagyminden egyéb. Kérlek, ma már egy méternél közelebb ne gyere hozzám.Nem akartam ilyen könnyen feladni, de úgy döntöttem, várok egy kicsit.– Kérsz enni? – kérdezte Héra. Tagadólag megráztam a fejem, de ő ennek ellenére ideadta

az étlapot.– Nézd csak meg. Szuper kaják vannak. Tudtam, hogy el akarja terelni valamivel a

figyelmemet, hogy ne tudjak túlságosan mélyre hatolni a világába, de én magam sem akartamoda kéretlenül bejutni. Azt az egyetlen dolgot, ami annyira érdekelt, már kiderítettem, atöbbiben turkálni pedig már csak a saját jól felfogott érdekemben sem akartam, ebbenLokinak teljesen igaza volt. Ösztönösen éreztem: ellen kell állnom a kísértésnek.

Belemélyedtem az étlapba. Egy bevezetővel kezdődött, amely valamelyest magyarázattal

szolgált az étterem elnevezésére:„Egy orosz aggastyán már régen észrevette életünk egyik jellegzetességét: akármilyen



undorítónak tetszik is a fennálló rendszer, a rákövetkező olyan lesz, hogy az elő ző re kínzónosztalgiával fogunk visszaemlékezni. A nosztalgiának pedig leginkább vodka (17-18. old.),

finom elő ételek (1-3. old.), és a közöttük található egyéb ínyencségek mellett adhatjuk átmagunkat.”

Az is világossá vált, mit értett Héra „szuper kaják” alatt: az étlaphoz mellékeltek egy napi

halétel-ajánlatot, amelyen elképesztő nevű fogások szerepeltek: „Comandante Mudaeffcarpaccio kardhalból, Limonov-szósszal”, meg „Szabadságot Hodorkovszkijnak euró-halleves”. Elfogott a kíváncsiság. Fölvettem a padlón heverő rádiótelefont, amelyen egy tálcátvivő pincér rajzolata állt, és rendeltem egy Szabadságot.

Aztán elkezdtem tanulmányozni a borlapot, amely sokat sejtetően a „papírmunka”elnevezést kapta – és gondosan, sorról sorra átolvastam a végtelen felsorolást, miközben Héralassanként elveszítette számomra áttetszőségét. Akkor összecsuktam a borlapot, ésgratuláltam magamnak, hogy a lovagiasságom győzelmet aratott a kíváncsiságom felett.

Ez a győzelem egyébként mégsem volt teljes: valamit mégis megláttam. Egyszerűen nemlehetett nem meglátnom, mint ahogy lehetetlen nem meglátni az ablak előtt magasodó hegyetsem, ha félrehúzták a függönyt. Héra életében történt egy kellemetlen esemény. Istarral volt

kapcsolatos, akit Héra a kaldeusokkal való megismerkedést követően látogatott meg(ugyanolyan volt a procedúra, mint nálam, csak őt Marduk Szemjonovics mutatta be a kaldeusközösségnek, aztán a gondolatolvasó szeánszot követően egy palackkal kellett visszavernievalami nekivadult esztrádénekesnő támadását). Istar és Héra között történt valami, ami miattHéra most depresszióba süllyedt. Ezenkívül jól rá is ijesztettek.

Én azonban nem tudtam, mi rengette meg Heartland mélyét – ez valamiképpen rejtvemaradt előlem, mintha csak belső terének egy része be lett volna sötétítve. Ilyesmivelkorábban még nem találkoztam, ezért nem tudtam magamban tartani a kérdést:

– Mi történt közted és Istar Boriszovna között?Héra elkomorodott.– Kérlek, erről ne beszéljünk. Mindenki ugyanazt kérdezgeti: Mitrász is, te is...– Mitrász? – kérdeztem vissza. Figyelmem e név után siklott, és rájöttem,hogy Héra majdnem olyan jóindulattal viseltetik Mitrász iránt, mint irántam. Majdnem!

Mitrász pedig...Mitrász megharapta Hérát, döbbentem rá féltékenyen és dühösen, mégpedig kétszer is.

Semmi más nem történt köztük, de már ez is bőven elég volt. Intim lelki kapcsolatukbizonyítéka volt az utolsó, amit meg tudtam figyelni Héra tudatának elhalványulófolyamában. Az ablak bezárult. De amikor becsukódott, azonnal tudtam, hogy őrületesen megakarom őt harapni még egyszer, hogy kiderítsem, milyen helyet foglal el az életében Mitrász.

Tudtam persze, hogy nem kellene megtennem. Világos volt: a második harapást követimajd a harmadik, aztán a negyedik – és ennek így sosem lesz már vége... Hirtelenében még

egy szót is kitaláltam erre: a „szivomán”-t – a narkoman mintájára; de nem a „szívni” igéből,hanem a „szív” f őnévből képezve, vagyis olyan lelki betegséget takart, amikor bele akarsz

nézni a másik szívébe a legkisebb gyanú felmerülésekor... Ha engedsz ennek a kísértésnekegyszer, aztán még egyszer, gondoltam, akkor végül kiszopod az összes vörös folyadékot aszeretett lényből.

Azt hiszem, kiülhetett mindebből valami az arcomra, mert Héra elvörösödött, ésmegkérdezte:

– Nos? Mit láttál odabent?– Mitrász megharapott téged?– Meg. Éppen ezért látni se akarom. És téged se foglak akarni, ha még egyszer megteszed.– Hogyhogy? Soha többé?

– Muszáj, hogy bízzunk egymásban – mondta Héra. – Ha viszont elkezdjük harapdálniegymást, semmiféle bizalom nem marad köztünk.



– Miért nem?– Miféle bizalomról lehet szó, ha amúgy is tudsz mindent?Ez logikusan hangzott.– Én nem is tettem volna meg elsőként – mondtam. – Hiszen te kezdted.– Ez igaz – sóhajtott fel Héra. – Erre tanított Loki. Azt mondta, a férfival szemben

cinikusnak és könyörtelennek kell lennem, még akkor is, ha a szívem másként diktálja.Tapasztalatának ebbe a zónájába szintén nem sikerült már belesnem.– Loki? – lepődtem meg. – És ő mit tanított neked?– Harc– és szerelmi művészetet. Mint neked is.– De hiszen... De hiszen ő férfi.– Amikor szerelmi művészeti óránk volt, női ruhában jött.Megpróbáltam elképzelni Lokit női ruhában, de sehogy sem sikerült.– Furcsa – mondtam. – Hiszen engem éppen ellenkezőleg, arra tanított, hogy a vámpírnak

nem szabad megharapnia azt a nőt, akihez... Szóval, aki iránt érdeklődést mutat. Hogy neveszítse el az érdeklődését.

Héra megigazgatta a haját.

– No és elvesztetted? – kérdezte.– Nem – válaszoltam. – Gyakorlatilag nem is láttam semmit. Veheted akár úgy is, hogy

továbbra sem tudok rólad semmit. Egyszerűen csak azt akartam, hogy kvittek legyünk.Amikor ott a múzeum előtt megharaptál...

– Na, hagyjuk – mondta Héra. – Spongyát rá.– Rendben. Csak egyet nem értek. Nem látom, mi történt köztetek Istarral. Ez hogy lehet?– Istarnak ilyen hatalma van. Mindaz, ami közte és azok között történik, akiket megharap,

rejtve marad a többiek előtt. Én sem tudhatom meg, te miről beszéltél vele. Sőt Enlil ésMarduk sem tudhatják.

– Úgy látom, rád ijesztettek. És el vagy kenődve.Héra elkomorodott.– Hiszen már kértelek, hogy ezt hagyjuk. Talán később elmondom.– Jól van – egyeztem bele. – Akkor beszélgessünk valami vidámabb dologról. Hogy néz ki

Loki női ruhában?– Nagyszerűen. Még műmellet is rakott fel magának. Szerintem élvezte.– És mivel foglalkoztatok a szerelmi kurzuson?– Loki a statisztikáról beszélt.– Miféle statisztikáról?– Tényleg érdekel? Bólintottam.– Azt mondta – ráncolta Héra a homlokát –, mindjárt megpróbálom felidézni.... „A

statisztikai átlagférfi viszonyát a nőhöz végletes aljasság és határtalan cinizmus jellemzi... A

közvélemény-kutatások alapján kimutatható, hogy a férfi szexuális morálja szempontjából anőknek két kategóriája létezik. »Szukának« hívják azt a nőt, aki visszautasítja a férfi szexuálisajánlatát. »Kurvának« nevezik viszont azt, aki elfogadja. A férfi viszonya a nőhöz nemcsakcinikus, hanem végletesen irracionális is. A férfiak körében uralkodó vélemény alapján – ígyvélekedik a megkérdezettek hetvennégy százaléka – a fiatal nők nagy része egyidejűlegbeletartozik mind a két kategóriába, habár ez a legelemibb logika szabályai szerint semlehetséges...”

– És milyen következtetést vont le ebből? – kérdeztem.– Azt, hogy a férfival maximálisan könyörtelenül kell bánni. Mivel semmi mást nem

érdemel.– És hozzád is elvitte a felfújható guminő jét? Héra megrökönyödve nézett rám.

– Micsodát?– Vagyis értelemszerűen, a felfújható gumi-férfit – javítottam ki magam.



– Nem. Miért, neked vitt felfújható guminőt? Morogtam valamit.– És mit csináltatok vele? Erre csak legyintettem.– Szép legalább?– Váltsunk témát – mondtam kínomban. Héra megvonta a vállát.– Váltsunk. De te kezdted. Hosszasan hallgattunk.

– Milyen furcsára sikeredik a beszélgetésünk – mondta Héra szomorúan. – Folyton témátkell váltanunk, akármiről beszélgessünk is.– Hiszen vámpírok vagyunk – válaszoltam. – Nyilván így kell lennie.Ebben a pillanatban meghozták a hallevest. A pincérek letették az asztalra a cikornyás

levesestálat, elvették az érintetlen evőeszközöket, szétrakták a tányérokat, kivettek a tálgőzölgő méhéből egy élénk színűre festett, pirospozsgás arcú porcelánfigurát – azt gondoltam,ez maga Hodorkovszkij, de a mellén lévő feliratból kiderült, hogy Hillary Clinton. A pincérünnepélyesen, egymás után mindkettőnk elé odatartotta (nagyjából olyan arckifejezéssel, mintamikor a vendéggel megszagoltatják egy drága bor üvegének dugóját), aztán ugyanolyanünnepélyességgel visszatette a levesestálba. Hillarynek halszaga volt. Nyilván volt ebbenvalami finom utalás, de előttem rejtve maradt az értelme.

Amikor a pincérek kimentek a különteremből, mi ugyanúgy a földön ülve maradtunk.– Fogsz enni? – kérdezte Héra. Tagadólag megráztam a fejem.– Miért nem?– Az óra miatt.– Miféle óra miatt?– Patek Philippe – válaszoltam. – Hosszú lenne elmagyarázni. És különben is, mi köze

Hillary Clintonnak az euró-halleveshez? Hiszen ő amerikai. Ezt szerintem kicsit eltúlozták.– Ezt csinálják mostanság minden drága helyen – mondta Héra. – Mint valami járvány.

Az Elesettek Fölsegítő jében is, az IBAN Tsarevitchben is. A Marie Antoinette-ben aTverszkojon jártál már?

– Nem.– Guillotine van a bejáratánál. Odabent az étteremben pedig de Sade márki jár-kel. És

desszertet kínál. És az Ekhnatonban voltál már?– Ott sem – válaszoltam, és közben valami falusi Ivanuskának éreztem magam.– Mert ott meg teljes komolysággal azt állítják, hogy Moszkvában ők vezették be először

az egyistenhitét. A tulaj pedig valamiért Ozirisznek van öltözve. Pontosabban Ozirisznek vanlevetkőzve.

– Ozirisznek? – Kérdeztem vissza.– Igen. Bár nemigen érthető, miféle kapcsolat van köztük. Viszont november negyedikén,

Ivan Szuszanyin napján ötször is feltámadt Glinka zenéjére. Direkt ezért hoztak valahonnanciprusfákat meg siratóasszonyokat.

– Mindenki keresi a nemzeti eszmét.– Aha – értett egyet Héra. – Görcsölnek, kapkodnak utána, de az utolsó pillanatban mindigkiugrik a kezükből. Persze leginkább ez az eklektika képeszt el.

– És miért kell ezen elképedni? – kérdeztem. -A fekete folyadék most drága, ezért a kultúrais erősödik. Figyelj, és ez az Ozirisz, akiről beszélsz, véletlenül nem vámpír?

– Természetesen nem. Ez nem a neve, hanem a szerepe. Egy vámpír nem lenneétteremtulajdonos.

– És egy Ozirisz nevű vámpírt nem ismersz véletlenül?Héra tagadólag megrázta a fejét.– Ki ő?Egy pillanatig hezitáltam, elmondjam-e neki vagy sem, aztán úgy döntöttem, elmondom.

– Istar mondta, hogy keressem meg. Akkor, amikor látta, hogy olyan dolgok érdekelnek,amelyekről neki fogalma sincs.



– Mint például?– Például hogy hogyan keletkezett a világ. Vagy hogy mi lesz a halál után.– Téged ez tényleg érdekel? – kérdezte Héra.– Miért, téged nem?– Nem – mondta Héra. – Ezek szokványos, ostoba férfikérdések. A nyughatatlan és

fejletlen ész standard fallikus projekciói. Hogy mi lesz a halál után, majd megtudom, hameghalok. Addig minek törjem rajta a fejem?– Ez is igaz – mondtam békülékenyen. – De mivel maga Istar Boriszovna utasított rá, meg

kell találnom.– Kérdezd meg Enlil Maratovicstól.– Ozirisz a testvére, és nincsenek jóban. Enlilt nem kérdezhetem meg róla.– Jól van – mondta Héra –, majd én megtudom. Ha hallasz valami érdekeset ettől az Ozi-

risztól, majd elmeséled.– Megegyeztünk.Felálltam a helyemről, és járkálni kezdtem a szobában – mintha csak meg akartam volna

mozgatni a lábamat. Valójában nem zsibbadt el, csak közelebb akartam kerülni Hérához, és

azon voltam, hogy ez a manőver természetesnek hasson.Be kell vallanom, hogy mindig ügyetlen voltam ebben, mármint a csábítás aktív fázisa

előtti, természetesnek szánt helyváltoztatásokban, s ettől a folytatás is mindig rosszul sikerült.Az ilyen pillanatokban mindig úgy viselkedtem, mint egy szexuálisan terhelt idióta (akitulajdonképpen voltam is). Most viszont pontosan tudtam, mit érez Héra, és arra készültem,hogy teljes mértékben kihasználjam a sors ajándékát.

Amikor újra odaértem az ablakhoz, visszafordultam az ajtó irányába, de félúton megálltam,tettem egy kilencvenfokos fordulatot, aztán két súlyos lépést Héra felé, és leültem mellé.

– Mit akarsz? – kérdezte Héra.– Olyan ez – válaszoltam –, mint a viccben. – Ül egy vámpír a sínen, odamegy hozzá egy

másik, és azt mondja: húzódj odébb.– A – mondta Héra, és kissé elpirult. – Tényleg síneken ülünk.Odahúzott magához még egy vánkos-síndarabot, és kettőnk közé tette.Rájöttem, hogy a térbeli manőverem nem sikerült túl elegánsra. Újra fel kellett vennem a

beszélgetés fonalát.– Héra – szóltam neki –, tudod, miről akartalak megkérdezni?– Miről?– A nyelvről. Érzed most?– Milyen értelemben?– Hát, korábban, az első egy-másfél hónapban egész idő alatt éreztem. Nem fizikailag,

hanem az egész... agyammal vagy mi. Vagy, elnézést a kifejezésért, a lelkemmel. Most pedig

ez már nincs. Elmúlt. Tulajdonképpen már egyáltalán nem érzem. És most olyan, mint régenvolt.– Ezt csak úgy érzed – mondta Héra. – Már nem vagyunk olyanok, mint korábban. A

tudatunk velünk együtt változott, és most úgy érezzük, hogy ilyenek voltunk mindig is.– És hogyan lehetséges ez?– Hiszen Jehova elmagyarázta. Nem arra emlékszünk, ami valójában volt. Az emlékezet

vegyi kapcsolódások összessége. Bármilyen változások előfordulhatnak vele, amelyeket akémia törvényei lehetővé tesznek. Ha teleeszed magad savanyúval, a tudatod is besavanyodik,és így tovább. A nyelv pedig komolyan megváltoztatja a belső kémiánkat.

– Ez elég félelmetesen hangzik – mondtam.– Mitől kellene félni? A nyelv nem tesz rosszat nekünk. Csak az elején, amikor beköltözik

az új helyére, berendezkedik, beilleszkedik, és így tovább. Na, ilyenkor marháskodik. Aztánhozzászokunk. Hiszen semmi sem idegesíti, egész idő alatt alszik, mint medve a barlangjában.



Halhatatlan, tudod? Csak azért kel fel, hogy babloszt nyakaljon.– És a kóstolás ideje alatt?– Ahhoz nem kell felébrednie. Hogy mi történik velünk egyik napról a másikra, őt ez

egyáltalán nem érdekli. Az életünk olyan neki, mint az álom. Lehet, hogy nem is mindigemlékszik rá.

Elgondolkodtam. Ez a leírás teljesen megfelelt annak, amit éreztem.– És babloszt ittál-e már? – kérdeztem. Héra tagadólag ingatta a fejét.– Együtt fogunk kapni belőle.– Mikor?– Nem tudom. Amennyire értettem, ez valami váratlan dolog lesz. Istar dönti el. Még Enlil

és Marduk se tudja, mikor lesz. Csak körülbelül.Minden alkalommal, amikor Hérától valami újdonságot tudtam meg, enyhe féltékenység

hasított belém.– Ide hallgass – mondtam neki –, irigyellek. Az még csak hagyján, hogy kocsid van meg

sof őröd, de ráadásul mindent egy hónappal hamarabb tudsz meg. Hogy éred ezt el?– Kommunikatívabbnak kell lenni – mosolyodott el Héra. – És kevesebbet lógni fejjel

lefelé a kamrában.– Miért, te állandóan felhívod őket, mármint Mardukot, Mitrászt, Enlilt?– Nem. Ok hívnak engem.– És miért hívnak fel? – kérdeztem gyanakvón.– Tudod, Ráma, amikor kicsit ostobának tetteted magad, ellenállhatatlan vagy.Ezek a szavak valahogy felélénkítettek, és átfogtam Héra vállát. Nem dicsekedhetek vele,

hogy ez a mozdulat természetesre és fesztelenre sikeredett volna, de Héra nem lökte el onnana kezemet.

– Tudod, mit nem értek még? – kérdeztem – Befejeztem a tanulmányaimat. „Bevégeztem aglamúrt és a diskurzust”, ahogy Baldr mondaná. Túlestem a beavatáson, és most állítólagteljes jogú vámpír vagyok. De mit fogok ezután csinálni? Megbíznak valami munkával?Kapok valami harci beosztást?

– Nagyjából.– És miféle beosztás lesz ez? Héra felém fordította az arcát.– Komolyan kérdezed?– Persze hogy komolyan – mondtam. – Mégiscsak jó lenne megtudni, mihez kezdek

magammal az életben.– Hogyhogy mihez? Babloszt fogsz szopni. Pontosabban a nyelv fogja szopni. Te pedig

biztosítod ezt a folyamatot. Építesz magadnak egy házat valahol távol Enliltól, ahol a mieinklaknak. És figyeled az átkelést.

Eszembe jutottak az Enlil Maratovics VIP-földkunyhója melletti vízesésben lévő

kőcsónakok.– Figyelem az átkelést? Ennyi?– Miért, mit akartál? Harcolni az emberiség szabadságáért?– Nem – válaszoltam –, ezzel kapcsolatban Enlil Maratovics mindent elmagyarázott. De

azért azt feltételeztem, hogy valami olyasmivel fogok foglalkozni, ami...– Miért akarnál valami olyasmivel foglalkozni? Még mindig úgy gondolkodsz, mint egy

ember.Eleresztettem ezt a csipkelődést a fülem mellett.– De hát akkor úgy fogok élni, mint egy parazita?– Merthogy parazita is vagy – felelte Héra. – Pontosabban nem te magad vagy parazita,

hanem egy parazita mozgásának vagy az eszköze.

– És akkor te ki vagy? Héra felsóhajtott.– Én is az vagyok...



Reménytelenül és halkan mondta ezt. Szomorúság fogott el. És közben úgy éreztem, hogyolyan közel kerültünk egymáshoz, mint addig még soha. Magamhoz húztam, ésmegcsókoltam. Ez volt az első igazán természetes, magától értetődő csók az életemben. Héranem tiltakozott. Éreztem, hogy csak ez az idióta, sín alakú párna választ el bennünketegymástól, amit fedezékül használt, amikor mellé ültem. Félrehajítottam, és Héra máris a

karjaimban volt.– Nem akarom – kérte tőlem.Pontosan tudtam, hogy ő is ugyanannyira akarja, mint én. És ez eltöltött azzal az

önbizalommal, amely máskülönben talán hiányzott volna belőlem. Rádöntöttem a párnákra.– Tényleg nem akarom – ismételte meg alig hallhatóan.De engem már nehéz lett volna visszatartani. Csókolni kezdtem az ajkát, és közben

lehúztam a cipzárt a hátán.– Kérlek, nem akarom – suttogta még egyszer.Csókkal hallgattattam el. Mámorító és félelmetes volt csókolni, mintha csak a sötétségbe

ugrottam volna fejest. Hérában volt valami furcsaság, ami minden más lánytólmegkülönböztette, és minden egyes csókkal közelebb kerültem a titkához. Kezem egyre

magabiztosabban vándorolt a testén – s aztán már nem is vándorolt, hanem célhoz ért. Végreis válaszolni kezdett tolakodó simogatásaimra: felemelte a lábamat, és térdemet a combjárahelyezte.

Az idő ebben a pillanatban mintha megállt volna: olyan futónak éreztem magam azörökkévalóság stadionjában, aki belemerevedett a győzelem pillanatába. A verseny véget ért,én lettem az első. Befejeztem az utolsó kört is, és közvetlen előttem ott volt a vakítóboldogság pontja, amelytől már csak néhány mozdulat választott el.

A következő pillanatban azonban kihunyt a fény a szememben.Ekkora fájdalmat még sosem éreztem.Még hogy ekkorát! Hisz el se tudtam képzelni, hogy ilyen is lehet a fájdalom: sokszínű,

hegyesszögű és pulzáló, fizikai érzetből szikrázó fényekké változó.Héra belém térdelt. Egyetlen, jól kivitelezett mozdulattal, előtte direkt felhúzva a lábam,

hogy szabaddá tegye a terepet a legembertelenebb rúgáshoz. Egyetlen dolgot akartam márcsak: összegörnyedni, és eltűnni azonnal a lét és a nemlét minden síkjából, de ez éppen efájdalom miatt, amely pillanatról pillanatra egyre erőteljesebbé vált, lehetetlen volt.Észrevettem, hogy ordítok, erre megpróbáltam elhallgatni. Nem sikerült teljesen –nyögdécselésre váltottam.

– Fáj? – kérdezte Héra, és fölém hajolt. Egészen zavartnak látszott.– Á-á-á-á – üvöltöttem –, á-á-á.– Bocsáss meg, kérlek – mondta Héra. – Automatikusan jött. Ahogy Loki tanította:

háromszor kéred, hogy hagyja abba, aztán rúgsz. Nagyon kellemetlenül érzem most magam,

tényleg.– Ó-ó-ó...– Kérsz teát? – kérdezte. – Csak már kihűlt.– Ú-á-á-á... Köszönöm, nem kérek.– El fog múlni – mondta. – Nem rúgtalak meg erősen.– Tényleg?– Tényleg. A rúgásnak öt fajtája van. Ez a leggyengébb fajta volt, a „figyelmeztető”. Olyan

férfiaknak visszük be, akikkel szeretnénk folytatni a kapcsolatot. Egészségkárosodást nemokoz.

– És nem tévesztetted el véletlenül?– Nem, ne félj. Tényleg annyira fáj? Rájöttem, hogy már képes vagyok mozogni, úgyhogy

feltérdeltem. De felegyenesedésrol még szó sem lehetett.– Tehát szeretnéd folytatni a kapcsolatot? – kérdeztem.



Héra bűntudatosan lehajtotta a fejét.– Hát persze.– Loki tanított meg erre?Héra bólintott.– És hol gyakoroltad a rúgást? Hiszen azt mondtad, edzőpartnered nem volt.

– Tényleg nem volt. Loki felvett egy kapus-szuszpenzort. A hokisok cuccából. Összevisszavertem a térdem rajta, még a térdvédőn keresztül is. Emlékszel, milyen kék foltjaim voltak.– És milyen rúgásokat ismersz még?– Miért érdekel?– Csak úgy – mondtam. – Hogy tudjam, mire számítsak. Amikor majd folytatjuk a

kapcsolatunkat.Héra megvonta a vállát.– Az elnevezésük a következő: „figyelmeztető”, „leállító”, „megsemmisítő”, „bosszúálló”,

„diadalmas”.– És mit jelentenek ezek?– Szerintem világos az elnevezésükből is. A figyelmeztetőt már ismered. A megállító arra

való, hogy lebénítsa a pasast, de azért ne ölje meg. Hogy nyugodtan el lehessen menni. Atöbbi három már komolyabb dolog.

– Hadd köszönjem meg – mondtam –, hogy nem komolyan viszonyultál hozzám. Ezentúlminden reggel fel foglak hívni, és meg fogom köszönni. Csak ha vékony lesz a hangom, necsodálkozz rajta.

Hérának könny szökött a szemébe.– Hiszen mondtam, hogy ne gyere közelebb hozzám egy méternél. Jó lenne tudni, hol

érezheti egy lány biztonságban magát ebben a városban.– De hiszen megharaptalak. Láttam, hogy egyáltalán nincs ellenedre...– Az még a harapás előtt volt. A harapás után azonban a lányoknak felborul a hormonális

egyensúlyuk. Ez fiziológiai dolog, úgysem érted meg. Olyasmi, mint amikor mindenkivelszemben elvész a bizalom. Minden egészen más fényben tűnik fel. Nagyon komor fényben.És semmi kedvem csókolózni. Ezért mondtam, hogy válassz: vagy harapdálsz, vagy jöhetminden egyéb. Azt hitted, viccelek?

Megvontam a vállam.– Hát igen.Könnycsepp futott le az arcán, előbb a jobb, majd a bal oldalon is.– Loki is pont erről beszélt – mondta szipogva –, hogy mindig azt fogják gondolni, hogy

viccelsz. Ezért teljes erőből rúgd tökön őket, és ne legyen kétséged... Te gazember, könnyekrefakasztottál.

– Még én vagyok gazember? – kérdeztem olyan érzéssel, mintha érdeklődnék.

– Anyám azt mondta, ha egy fiú könnyekre fakaszt, dobd ki, és ne sajnáld. Neki is ezttanácsolta az anyja, de ő nem hallgatott rá. Aztán egész életén át kínlódott az apámmal... Denáluk legalább nem azonnal kezdődött. Te pedig már az első találkán megríkatsz...

– Irigyellek – válaszoltam. – Micsoda tanácsadóid vannak: minden erődből rúgd tökön,dobd ki, ne sajnáld. Nekem viszont senki sem ad tanácsot. Mindenre magamtól kell rájönnöm.

Héra a térdei közé fúrta az arcát, és sírni kezdett. A fájdalomtól hunyorogva közelebbmásztam hozzá, melléültem, és azt mondtam:

– Na, elég már. Nyugodj meg. Megrántotta a fejét, mintha le akarná rázni a szavaimat, ésmég mélyebbre fúrta a fejét a térdei közé.

Ekkor fogtam fel az egész helyzet abszurditását. Épp az imént majd hogy meg nem ölt,aztán bőgni kezdett, mert sajnálta magát, aminek eredményeképpen én váltam szörnyeteggé,

akinek a közeledésére már réges-rég figyelmeztette az anyukája. És mindez olyanmeggyőzően hangzott, hogy már kezdtem is érezni bűnöm minden súlyát. És persze, ahogy



nagyon is helyesen megjegyezte, ez még csak az első találkánk volt.Mi lesz még ezután?Második kísérletre sikerült talpra állnom.– Jól van – mondtam –, elmegyek. – Visszatalálsz egyedül? – kérdezte, és fel sem nézett.– Igyekszem.

Vártam, hogy talán felajánlja az autóját, de csak hallgatott.Hosszú és emlékezetes volt az út az ajtóig. Csak aprókat tudtam lépni, és miközbenmentem, volt időm alaposan megnézni az enteriőr részleteit, amelyek addig rejtve maradtak aszemem elől. Különben nagyon banális részletek voltak: mikroszkopikus méretű freskókSzardínia látképével, meg szovjet párttagkönyvek, amelyeket itt-ott bútorszöggel erősítettek afalra. Amikor az ajtóhoz értem, hátrafordultam. Héra még mindig ugyanúgy ült a párnákon,karjával átfogva a térdét, és közé fúrva az arcát.

– Figyelj csak – szóltam oda neki –, tudod mit?– Na mit? – kérdezte csendesen.– Amikor a következő randira hívsz, akkor... Emlékeztess rá, hogy kapjak be egy

halálcukorkát.

Felemelte a fejét, elmosolyodott, és könnyes arcán megjelentek az ismerős gödröcskék.– Hát persze, kedves – mondta. – Megígérem.



OZIRISZAz ajtócsengő akkor szólalt meg, amikor éppen megreggeliztem – pontban tíz órakor, egy

időben az óra nyekergésével. Senkit sem vártam.A küszöbön Héra sof őrje állt álcaruhájában. Az arca még nagyobb sértettséget fejezett ki,

mint előző alkalommal. Erős mentacukorka-illatot árasztott.– Levelet hoztam – és átadott egy sárga borítékos, bélyeg és cím nélküli borítékot.

Ugyanilyenben küldte el valaha Héra a fényképét is. Mindjárt a lépcsőn feltéptem. Kézírássalteleírt papírlap volt benne:

Szia, Ráma! Borzasztóan kellemetlen, hogy a találkozásunk úgy alakult. Fel akartalak hívni, hogy

megkérdezzem, minden rendben van-e veled, de arra gondoltam, talán megsért ő dsz vagygúnyolódásnak veszed. Ezért inkább ajándékot küldök neked. Úgy láttam, te is szeretnél egyolyan autót, mint amilyen nekem van. Beszéltem Enlil Maratoviccsal. Kaptam t ő le egy újat, ez

pedig most már a tiéd, a sof ő rrel együtt. Ivánnak hívják, aki egyúttal a test ő röd is lehet. Ezértelhozhatod magaddal a következő találkánkra... Elégedett vagy? Most már igazi nagymenő lehetsz, akinek saját dzsipje van. Remélem, fel tudtalak vidítani egy kicsit. Hívj fel.

Cup-cup Héra

Зы Megtudtam Ozirisz címét – Mitrászon keresztül. Ivan tudja, hol található. Ha el akarszmenni oda, egyszer ű en csak szólj neki.

Зы Зы Hamarosan jön a bablosz. Ez biztos.

Ránéztem Ivánra.

– És milyen kocsija van most Hérának?– Bentleyje – felelte Ivan, miközben mentolfel-hőt lehelt rám. – Mi az utasítása?– Negyedóra múlva lejövök – mondtam. – Várjon addig a kocsiban.Ozirisz egy nagy, forradalom előtt épült házban lakott a Majakovszkij téren. A lift nem

működött, gyalog kellett felmennem az ötödikre. A lépcsőház sötét volt, a lépcsőfordulókablakait farostlemezekkel fedték be.

Olyan ajtót, mint amilyen Ozirisz lakásának bejáratában volt, már rég nem láttam.Búcsúintés volt ez a szovjet érából (hacsak persze nem valami retró dizájn): mellette a falonnem kevesebb, mint tíz csengőgomb díszelgett, mindegyik régi volt, több réteg festék is rájukrakódott, és mindegyik alatt a győzedelmes proletariátus valamelyik rettegett neve állt:„Noszoglazih”, „Kuprijanov”, „Szedih”, „Szalomasztov” és így tovább. A „Noszoglazih”

nevet elkenődött tintaceruzával írták ki, és ez valami miatt arra késztetett, hogy ezt a gombotnyomjam meg. Odabent csörömpölni kezdett a csengő. Vártam egy vagy két percet, aztánbecsöngettem Kuprijanovhoz. Ugyanaz a csengő szólalt meg. Elkezdtem nyomogatni sorra agombokat – mindegyik ugyanarra az ellenszenves hangú plehcsengőre volt rákötve, amelynekhangjára senki sem jött ki ajtót nyitni. Ekkor dörömbölni kezdtem.

– Jövök már – hallatszott egy hang a folyosóról, és az ajtó kinyílt.A küszöbön egy sovány, sápadt, harcsabaju-szos férfi állt, fekete bőrmellényben, amelyet

egy piszkos, kieresztett aljú ingre vett fel. Azonnal valami erdélyit véltem benne felfedezni,habár ahhoz, hogy vámpír legyen, túlságosan elgyötörtnek látszott. Aztán eszembe jutott,hogy Ozirisz tolsztojánus. Lehet, hogy az egyszerűsödésnek ez volt a fizikai jele.

– Üdvözlöm, Ozirisz – mondtam neki. – Istar Boriszovna küldött.

A bajszos férfi ernyedten a markába ásított.– Én nem Ozirisz vagyok, hanem a titkára. Jöjjön be.



Nyakán négyzet alakú ragtapaszt vettem észre, amelynek közepét barna pötty ütötte át, ésmindent megértettem.

Ozirisz lakása ránézésre egy nagy, elhanyagolt társbérlet volt, itt-ott a végszükségbenmegejtett javítgatás maradványaival: forrasztás nyomaival a radiátoron, gletteléssel aplafonon, új vezetékköteggel, amelyet az ősrégi – a marxizmussal egyidős – plintosz mentén

vezettek el. Az egyik szoba, a legnagyobb, amelynek nyitva állt az ajtaja, úgy nézett ki,mintha teljesen fel lenne újítva: új parkettát raktak le, a falakat fehérre festették. Az ajtóravörös filctollal a következőt írták:

KOLBÁSZ-MOSZKVA VÖRÖS F ŐVÁROS

Úgy látszik, tényleg ez volt a lakás szellemi és gazdasági központja – erős dohánybűz áradtbelőle, határozott férfihangok hallatszottak, a tér többi része pedig ódon dermedtségbesüppedt. Úgy tetszett, moldávul beszéltek odabent.

Odamentem az ajtóhoz. A szoba közepén hatalmas étkezőasztal állt, amelynél négyenültek, kártyával a kezükben. A padlón csomagolóanyagok, táskák és hálózsákok hevertek

szanaszét. Minden kártyázónak ragtapasz volt a nyakán, ugyanúgy, mint annak a moldávnak,aki ajtót nyitott. Mind a négyen ugyanolyan szürke trikót viseltek, mellükön fehér WTOfelirattal.

A beszélgetés abbamaradt – a kártyások rám meredtek. Én szótlanul visszanéztem rájuk.Végül a legnagyobb termetű, bikakülsejű férfi megszólalt:

– Túlóra? Háromszoros tarifa, vagy azonnal húzzunk a picsába?– Azonnal húzzatok a picsába! – mondtam illedelmesen.A bajszos mondott valamit moldávul, a kártyások pedig nem mutattak tovább érdeklődést

irántam. A bajszos udvariasan megérintette a könyökömet.– Nem ide kell jönnünk. Tovább kell mennünk. Jöjjön, mutatom.Elindultam utána a hosszú folyosón.

– Kik ezek ott a szobában?– Gastarbeiterek – felelte a moldáv. – Azt hiszem, így kell mondani. Én is Gastarbeiter

vagyok.A folyosó legvégén álltunk csak meg. A moldáv bekopogott egy ajtón.– Na mi van? – hallatszott bentről egy halk hang.– Magát keresik. – Kik?– Olyan magukfajták – mondta a moldáv. –Feketében.– Hányan?– Egyedül – mondta a moldáv, és rám sandított.– Akkor ereszd be. És szólj a srácoknak, hogy gyújtsanak rá. Egy óra múlva ebédelünk.– Értettem, f őnök.

A moldáv az ajtó felé biccentett, és visszacsoszogott. A biztonság kedvéért újrabekopogtam.

– Nyitva van – szólt ki a hang. Kinyitottam az ajtót.Odabent félhomály derengett – az ablakokon be voltak húzva a függönyök. De én már

tudtam, hogy valami megfoghatatlan tulajdonság alapján honnan ismerszik fel a vámpírlakhelye.

A szoba Brahma dolgozószobájára emlékeztetett: ebben is állt egy plafonig érő kartoték,csak egyszerűbb és olcsóbb. A kartotékkal szemben, egy mély beugróban (azt hiszem, ezthívják alkóvnak – a szót ismertem, de ilyet korábban nem láttam) az ágy kapott helyet. Azalkóv előtt egy újságosasztalkára emlékeztető barkácsmunka állt – egy régi mahagóniétkezőasztalnak félmagasságban levágták a lábait. A legkülönfélébb vackokból összetevődő kacathegy tornyosult rajta: szövetdarabok, vonalzók, régi szerszámok, plüssjátékok, az első szériákból való hatalmas méretű mobiltelefonok, ételmaradékok, bögrék... A legérdekesebb



tárgynak azt találtam, amely mintha egy lelki betegek által készített tudományos-technikaieszköz lett volna: egy petróleumlámpa, oldalán kerek tükrökkel, amelyek úgy voltak egymásfelé fordítva, hogy a lángot visszatükrözzék egymásban.

Az újságosasztal mellett egy sárga bőrfotel állt.Közelebb léptem az alkóvhoz. Belül ágy, letakarva steppelt takaróval. Fölötte a sztálini

időkből való fekete ebonittelefon, ceruzával írott feliratok nimbuszával körbevéve. Mellettecsengőgomb, olyasféle, mint amilyet a lépcsőházban láttam.Ozirisz oldalvást feküdt, egyik lábfejét a másik térdére helyezve, mintha csak a

lótuszüléshez edzene. Régi pamutköntös és hatalmas szemüveg volt rajta. Feje és arca egykopaszodó kaktuszra emlékeztetett: ilyen szőrzetet akkor lehet elérni, ha az ember előbbkopaszra nyiratkozik-borotválkozik, aztán egy hét alatt ugyanolyan sörtét növeszt a fején ésaz arcán. Bőre ernyedt és sápadt volt – az ötlött fel bennem, hogy ideje nagy részét sötétbentölti. Néhány pillanatig egykedvűen bámult rám, aztán kézfogásra nyújtotta a kezét, amelypuha, hideg és fehér volt. Hogy kezet szorítsak vele, erőteljesen előre kellett hajolnom, ésrátámaszkodnom a kacatokkal borított asztalra.

– Ráma – mutatkoztam be neki –, Második Ráma.

– Hallottam már rólad. Te kerültél Brahma helyére?– így is lehet mondani – válaszoltam. – Habár nincs olyan érzésem, hogy valakinek a

helyén lennék.– Foglalj helyet – mondta Ozirisz, és a fotel felé biccentett.Mielőtt leültem volna, figyelmesen megnéztem a fotel alatt a poros padlót, sőt még a fotelt

is arrébb toltam egy kicsit. Ozirisz elnevette magát, de nem szólt semmit.Amikor leültem, Ozirisz fejét eltakarta előlem a beugró sarka, így csak a lábát láthattam.

Úgy látszik, a fotelt direkt állították így ide.– Istar Boriszovna küldött – közöltem vele.– Hogy van a vénasszony? – kérdezte jóindulattal Ozirisz.– Viszonylag jól. Csak sokat iszik.– Hát igen – mondta Ozirisz. – Mi más maradt neki...– Milyen értelemben?– Rád ez nem tartozik. Megtudhatom, minek köszönhetem a látogatásodat?– Amikor Istar Boriszovnának bemutattak – mondtam –, felfigyelt rá, hogy sokat

gondolkodom elvont kérdésekről. Arról, hogyan keletkezett a világ. Az Istenről. Ilyesmiről.Akkoriban tényleg foglalkoztattak ezek a témák. Egyszóval, Istar Boriszovnától azt azutasítást kaptam, keressem meg magát, mert maga a szakrális hagyomány őrző je, és tudjamindenre a választ...

– Tudom – erősítette meg Ozirisz –, hogyne tudnám.– Ad esetleg valami olvasnivalót? Mármint valami szakrális-vámpíros dolgot.

Ozirisz kipillantott az alkóvból (végre megláttam az arcát, amint előrehajolt).– Olvasnivalót? – kérdezett vissza. – Örülnék, ha adhatnék. De a vámpíroknak nincsenek

szakrális szövegeik. Minden szájhagyomány útján terjed.– Akkor elmondaná?– Kérdezz – mondta Ozirisz. Gondolkodóba estem. Úgy hittem, rengeteg komoly kérdés

merült fel bennem. De most egyik sem jutott az eszembe. Amelyik viszont eszembe jutott,ostobának és gyermetegnek tűnt.

– Istar kicsoda? – határoztam végre el magam.– A vámpírok úgy hiszik, hogy a nagy istennő, akit az ősi időkben erre a bolygóra

száműztek. Az Istar csak az egyik neve. A másik neve a Nagy Bőregér.– És miért száműzték?

– Istar elkövetett egy olyan bűntettet, amelynek értelmét és természetét sohasem fogjukmegtudni.



– Istar Boriszovna? – csodálkoztam el. – Bűntettet? Amikor beszéltem vele, úgy éreztem...– Te nem a Nagy Bőregérrel beszéltél – szakított félbe Ozirisz. – Az őt helyettesítő fejjel

beszéltél.– Hogyhogy, az nem mindegy?– Persze hogy nem. Istarnak két agya van, az egyik a gerincében, a másik a fejében.

Felsőbbrendű személyisége a gerincvelővel áll kapcsolatban, amelyik viszont nem ismeri aszavakat, ezért ezzel a felsőbbrendű személyiséggel beszélni nem lehet. Pontosabban, avámpírok társalognak vele, amikor babloszt vesznek magukhoz. De ez nagyon különlegestársalgás...

– Jól van – mondtam. – Tegyük fel, hogy így van. De miért éppen a mi bolygónkatválasztották ki a száműzetéshez?

– Nem kiválasztották. Eleve azért hozták létre, hogy börtönként szolgáljon.– Milyen értelemben? Valahol a Földön építettek egy börtönt, ahová bezárták a nagy

istennőt?– Ennek a börtönnek nincsen címe.– A dolgok logikája szerint tehát – jegyeztem meg – a börtön helye az, ahol Istar teste

található.– Nem jól értetted – válaszolta Ozirisz. – Istar teste szintén a börtön része. A börtön nem

valahol van, hanem mindenhol. Ha nagyítóval kezded nézegetni a cellád oldalát, akkor egyújabb cellába jutsz. Felszedhetsz egy porszemet a padlóról, mikroszkóppal felnagyíthatod, ésmegláthatsz benne egy újabb cellát, és így tovább a végtelenségig. Ostoba végtelenség ez,amely a kaleidoszkóp elve alapján épül fel. Még az illúziók is olyanok, hogy bármelyikelemük végtelen számú illúzióra hullik szét. Az álom, amelyet álmodsz, minden pillanatbanvalami mássá változik.

– És akkor az egész világ ilyen börtön?– Igen – mondta Ozirisz. – És a legapróbb részletekig arra épül, amit lelkiismeretnek

hívnak. Itt vannak például a csillagok. Régen az emberek azt hitték, hogy a földet körülvevő szférák díszei. Lényegében ez így is van. Legf őbb funkciójuk, hogy aranypontocskáklegyenek az égbolton. Ugyanakkor e pontok közül bármelyik felé el lehet indulni rakétán, éssok millió év múltán meg lehet érkezni egy hatalmas, tüzes gömbhöz. Le lehet aztán szállniegy bolygóra, amelyik körülötte kering, el lehet hozni a felszínéről valami ásványt, aztántanulmányozni a kémiai összetételét. De ez mind csak díszek, cafrangok sokasága. És azefféle utazásoknak semmi értelmük. Puszta kirándulások a kazamatákban. Elszökni úgysemlehet.

– Egy pillanat – szóltam közbe. – Tegyük fel, hogy a bolygónkat azért hozták létre, hogybörtön legyen, a csillagokat pedig azért, hogy arany pontocskák legyenek az égen. De hiszen avilágegyetem, minden csillagjával együtt, létezett már a mi bolygónk megjelenése előtt is.

Vagy nem így van?– El se tudod képzelni, milyen ravaszul van felépítve ez a börtön. A múltnak sok nyomamaradt meg itt. Ezek a nyomok azonban nem mások, mint a börtöndizájn sajátosságai.

– Az meg hogy lehet?– Hát csak úgy. A világ teremtése magába foglalja a múlt hamis, de abszolút hihető

panorámáját is. Ez az egész térbeli és időbeli végtelen perspektíva nem más, mint színpadidekoráció. Különben erre már rájöttek az asztronómusok és a fizikusok is. Ók azt mondják,hogyha feleresztünk az égbe egy fénysugarat, sok év múlva visszatér hozzánk a kozmoszmásik végéből... A világmindenség önmagába van zárva. Gondold csak meg, még a fény semtud kijutni belőle. Egyszerűen nincs hová. Kell-e még ezután bizonyítani, hogy börtönbenélünk?

– Lehet, hogy a fény nem tud kijutni belőle – mondtam –, de a gondolat talán igen. Hiszenéppen maga mondja, hogy az asztronómusok és a fizikusok meg tudták találni a tér és az idő



határait.– Igen – felelte Ozirisz –, meg tudták találni... De hogy ez mit jelent, nem érti egyetlen

asztronómus vagy fizikus sem, mivel az efféle dolgok láthatatlanok az emberi ész számára, éscsak különféle képletekből következtethetők ki. Ez pontosan ugyanaz az ostoba kaleidoszkóp,amelyről az imént beszéltem – csak éppen az elméletekre és gondolatokra vonatkozik. Nem

más, mint a „B” agy mellékterméke, olyan olajpogácsa, amelyik a bablosz előállításakorkeletkezik.Ozirisz az „olajpogácsa” szót „oilpogácsának” ejtette. Nem voltam benne biztos, hogy

pontosan értem a szó jelentését – azt hiszem, így hívják az olajos növények kisajtolása utánvisszamaradt mellékterméket. Egy élelmiszeripari szakszó. Ozirisz valószínűleg amoldávjaitól tanulta el.

– Várjon csak – szóltam neki –, maga komolyan azt akarja mondani, hogy az ember tudásaa világegyetem felépítéséről nem más, mint olajpogácsa?

Ozirisz kihajolt a beugrójából, és úgy nézett rám, mint egy idiótára.– Akarom vagy nem akarom, mit számít az? – válaszolta – így van, és kész. Gondold csak

meg, honnan lett a világegyetem!

– Már hogyhogy honnan?– Régebben az emberek feje fölé arany pontocskákkal díszített szféra borult. Hogy lett

ebből világegyetem? Honnan kezdődött ez az egész?Elgondolkodtam.– Lássuk csak... Az emberek elkezdték vizsgálgatni az eget, távcsőbe néztek...– Hát pont ez az. De minek? Megvontam a vállam.– Emlékeztetlek rá – mondta Ozirisz –, az asztronómia területén tett nagy felfedezések -

Galileié, Herschelé és másoké – annak reményében születtek, hogy meggazdagodjanakbelőlük. Galilei el akarta adni a távcsövét Velence uralkodójának, Herschel a pénzen Györgykirály kíséretébe akart bekerülni. Hát innen származnak ezek a csillagok és galaxisok.Ráadásul, figyeld csak meg: a bablosz egy pillanat alatt elfogy, az olajpogácsa pedigmindörökre megmarad. Mint a mamutvadászok szálláshelyén: a húst azonnal megeszik, azévek során azonban hatalmas mennyiségű bordacsont meg agyar halmozódik fel, amiből aztánkunyhókat kezdenek építeni maguknak. Éppen ezek miatt a bordacsontok meg agyarak miattnem élünk mi ma a világtenger közepén álló kerek szigeten, amint azt valaha az egyháztanította, hanem egy egyre táguló űrben függünk, amely bizonyos információk szerintelkezdett szűkülni.

– És a mikrovilág szintén olajpogácsa? – kérdeztem.– Hát persze. Csak ne gondold, hogy az olajpogácsa valami alantas dolog. Most kizárólag e

jelenségek származására gondolok. Hogy úgy mondjam, a genealógiájukra.– Menjünk szépen sorjában az elejétől fogva – mondtam. – Túl nagy ugrásokban haladunk.

Az előbb azt mondta, hogy a Nagy B

őregeret a Földre szám

űzték. De honnan? És kicsoda?– Ez a legérdekesebb. Istar büntetése abban áll, hogy elfelejtette, ki ő és honnan jött.

Eredetileg nem is tudta, hogy száműzték – azt gondolta, ő maga alkotta ezt a világot, csakelfelejtette, mikor és hogyan. Aztán kétségei támadtak, és létrehozott bennünket, vámpírokat.Kezdetben volt testünk, úgy néztünk ki, mint valami hatalmas bőregerek, de ezzel tisztábanvagy. Aztán amikor a klíma katasztrofális változásokon ment át, nyelvekké alakultunk át,amelyek beleköltöztek olyan élőlényekbe, amelyek jobban alkalmazkodtak az új feltételekhez.

– Miért alkotta meg Istar a vámpírokat?– A vámpírok kezdetektől fogva kiválasztott lények voltak, akik segítettek a Nagy

Bőregérnek. Olyan projekciófélék voltak. Meg kellett találniuk a teremtés értelmét, éselmagyarázni a Nagy Bőregérnek, miért alkotta meg a világot. De nem sikerült.

– Igen, értem – mondtam.– Ekkor a vámpírok úgy döntöttek, hogy legalább komfortosan berendezkednek ebben a



világban, és miután létrehozták a „B” agyat, kitenyésztették az embereket. Elmagyarázták, azhogyan működik?

Tagadólag megráztam a fejem.– Α „Β” agy két, egymást tükröző tükörből áll. Az első tükör az „A” agy. Ez egyforma

minden élőlényben. Ebben tükröződik a világ. A másik tükör pedig a szó.

– Melyik szó?– Bármelyik. Az „A” agy előtt minden pillanatban egyetlen szó állhat csak, de a szavaknagy gyorsasággal váltakoznak. Gyorsabban, mint ahogy egy légvédelmi ágyú tüzelni képes.Másfelől az „A” agy mindig abszolút mozdulatlan.

– És miért éppen a szó? – kérdeztem. – Én például gyakorlatilag nem is szavakbangondolkodom. Hanem inkább képekben. Formákban.

– De mindegyik kép szavakból készül, mint ahogyan a ház téglákból. Csak a téglák nemmindig látszódnak a vakolattól.

– És hogyan tud a szó tükör lenni? Mi tükröződik benne?-Az, amit jelent. Amikor a szót az „A” agy elé állítod, a szó tükröződik az agyban, az agy

pedig a szóban, és így létrejön egy végtelen folyosó, a „B” agy. Ebben a végtelen folyosóban

nemcsak az egész világ jelenik meg, hanem az is, aki látja. Más szavakkal, a „B” agybanszakadatlan reakció megy végbe, ahhoz hasonlóan, ahogy az atom szétesik, csak sokkalinkább alapszinten. Megtörténik az abszolútum kettéhasadása szubjektumra és objektumra,miközben M5 aggregátum formájában kiválasztódik a bablosz. Lényegében mi, vámpíroknem vörös folyadékot szopunk, hanem abszolútumot. De a többség ezt nem érti.

– Az abszolútum kettéhasadása – ismételtem. – Ez micsoda, valami metafora, vagy ténylegmegtörténik?

– Ez minden reakció anyja. Gondold meg magad. A szó csak úgy tud létezni, mint az agyobjektuma. Az objektum számára viszont mindig elengedhetetlen az őt befogadó szubjektum.Csak párban léteznek: az objektum megjelenése a szubjektum megjelenéséhez vezet, ésviszont. Ha megjelenik egy százdolláros bankjegy, az is kell hozzá, aki nézi. Olyan ez, mint alift és az ellensúly. Ezért a bablosz előállításakor a pénz-tőgy tükreiben feltétlenül megjelenika személyiség illúziója is, aki ezt a babloszt előállítja. És innen már csak egy ugrás a Háborúés béke.

– Ha egy kicsit egyszerűbben is elmondaná – kértem meg rá. – Hol találhatók ezek atükrök? A tudatban?

– Igen. De a két tükörből álló rendszer nincs ott mindig, hanem minden egyes gondolattalújra létrejön. A „B” agyat szavakból hozzák létre, és ha valamire nincsen szó, akkor ez avalami a „B” agy számára nem létezik. Ezért mindannak a kezdetén, amit az emberek csaktudnak, mindig a szó található. Éppen a szavak hozzák létre a dolgokat, nem pedigmegfordítva.

– Hogyhogy, hát az állatok számára akkor nem léteznek tárgyak?– Természetesen nem – felelte Ozirisz. – A macskának eszébe sem jut kiválasztani abból,ami körülötte van, mondjuk, a téglát. Egészen addig, amíg egy téglával meg nem dobják. Deez akkor sem tégla lesz neki, hanem csak „miau!”. Érted már?

– Nagyjából.– Rendben – mondta Ozirisz. – Most akkor el tudom magyarázni, miféle előreláthatatlan

effektus jött létre a „B” agyban. Erről az agyról kiderült, hogy nem más, mint a mivilágegyetemünk tükröződése. De ez a bajnak még csak az egyik fele. A világegyetem,amelyben ez után a nagy kísérlet után találtuk magunkat, szintén a „B” agy tükröződésénekbizonyult. És ettől kezdve senki sem tudja elkülöníteni egyiket a másiktól, mivel ez már egyés ugyanaz. Nem lehet azt mondani, hogy ez az agy, emez pedig a világegyetem. Minden

szavakból áll.– És miért lett a „B” agy világmodell?



– Bármely két tükör, amelyik szemben áll egymással, ostoba végtelenséget hoz létre. Hátez a mi világunk. A kaldeusok kétoldalú tükröt hordanak az övükön, amely ezt amechanizmust szimbolizálja.

Kétkedve néztem a két tükrös petróleumlámpát az asztalon. Sehogy sem hajazott avilágegyetemre. Az jutott az eszembe, hogy ez az eszköz legjobb esetben is csak az első orosz

lézernek mehetne el, amelyet az őstehetség Kulibin konstruált 1883-ban, Szamarában. Deazonnal megértettem, hogy ilyen PR-ral ez az eszköz tényleg annak a világegyetemnekmodelljévé válik, ahol születtem. Ozirisznak igaza volt.

– Ugyanúgy, mint a Nagy Bőregér – folytatta Ozirisz –, szemben találta magát a következő kérdéssel: ki ő és miért száműzték ide. Az emberek keresni kezdték az élet értelmét. És ami alegfigyelemreméltóbb, hogy mindezt úgy csinálták, hogy közben nem szakadtak el attól afunkciótól, ami miatt kitenyésztették őket. Mondjuk ki egyenesen: az emberiség nem találtameg a teremtés értelmét, amely a Nagy Bőregeret kielégítette volna. Ugyanakkor eljutott arraa következtetésre, hogy létezik az Isten. Ez a felfedezés a „B” agy működésénekben újabbelorelathatatlan effektusa volt.

– Az Istent lehet valahogy érzékelni?

– Az Isten az ész és az érzékek számára elérhetetlen. Legalábbis az emberi érzékekszámára. Némely vámpír azonban úgy vélekedik, hogy mi a bablosz fogyasztása közbenközelkerülünk hozzá. Ezért mondták korábban, hogy a bablosz istenekké tesz bennünket.

Az órájára nézett.– De jobb egyszer kipróbálni, semmint százszor hallani róla.



A VÖRÖS SZERTARTÁSÉletem következő három napja nyomtalanul elveszett a hamletben: belevesztek a szürke

homályba, ahogyan Drakula gróf helyesen megjegyezte. A negyedik nap reggelén felhívottEnlil Maratovics.

– Nos, Ráma – szólt bele a telefonba –, gratulálok.– Miért, mi történt?– Ma van a vörös szertartás. Kipróbálhatod a babloszt. Fontos nap ez az életedben.Hallgattam.– Mitrásznak kellene érted mennie – folytatta Enlil Maratovics –, de nem találják sehol. Én

magam mennék érted, de más dolgom van. Ki tudnál menni Bálám dácsájára?– Hová?– Bálám Petrovicshoz. Ő a szomszédom. A sof őröd tudja.– Valószínűleg ki tudok – feleltem. – Ha már a sof őröm tudja. És mikorra kell odaérnem?– Nem kell sietned. Nélküled úgysem kezdik el. Héra is ott lesz.– És mit vegyek fel?– Amit akarsz. Csak ne egyél semmit. A babloszt éhgyomorra szokták bevenni. Na, ennyi,

kinyomlak.Negyedóra múlva már a kocsiban ültem.– Bálám Petrovicshoz? – kérdezte a sof őr. – Tudom, hol lakik. Szosznovka 38. Sietünk?– Igen – válaszoltam. – Nagyon fontos ügyben megyünk.Annyira ideges voltam, hogy önkívületbe estem. A sugárút, amelyiken mentünk, folyónak

tetszett, amely szakadék felé visz. A fejemben teljes zűrzavar uralkodott. Nem tudtam, mitakarok inkább: amilyen gyorsan csak lehet, Bálám Petrovicsnál lenni, vagy éppenellenkezőleg, kimenni Domogyedovóba, jegyet váltani, és elrepülni valami olyan országba,ahová nem kell vízum. Különben elrepülni nem tudtam volna, mert nem hoztam magammal

az útlevelemet.Az úton nem volt nagy forgalom, így gyorsan odaértünk a megjelölt helyre, ami ritkánfordul elő Moszkvában. Miután behajtottunk egy közlekedésrendészeti poszthoz hasonló,videokamerákkal telepakolt kerítésen, Ivan lefékezett a ház melletti üres parkolóban.

Bálám Petrovics háza a Lenin Könyvtár embrionális állapota és a teljesen le nem romboltReichstag közötti átmenetre hasonlított. Maga az épület nem volt túlságosan nagy, de a széleslépcső és a sötét-sárga színű, hasáb alakú kőoszlopok monumentálissá és fenségessé tették.Alkalmas helynek látszott a beavatáshoz. Vagy valami baljós mágikus eljáráshoz.

– Itt van az új – mondta Ivan.– Mármint hogy mi új?– Héra Vlagyimirovna új kocsija. A Bentley. Körbenéztem, de semmit sem láttam. – Hol?

– Hát ott, a fa alatt.Ivan a bokrok felé bökött, amelyek a parkoló szélén nőttek, és ekkor észrevettem egy

hatalmas, zöld kocsit, amely mintha valami polgári komód-féle lett volna, s egyben méltóválasz a kor kihívására. Ez a komód a f űben állt, távol a parkoló aszfaltozott terétől, a bokrokenyhe takarásában, ezért nem vettem észre azonnal.

– Dudáljak? – kérdezte Ivan.– Nem kell – válaszoltam. – Odamegyek, megnézem.A kocsi hátsó ajtaja kissé nyitva állt. Mögötte mozgásra lettem figyelmes, aztán nevetést

hallottam. Úgy tetszett, Héra nevet. Gyorsabbra fogtam a tempót, de ebben a pillanatban dudahangja harsant fel mögöttem. Ivan mégiscsak dudálni kezdett.

A kocsi utasterében felbukkant Héra feje. Mellette feltűnt egy másik is, egy férfifej, de őt

nem ismertem fel.– Héra – kiáltottam –, szia!



De a kocsiajtó, ahelyett hogy teljesen kinyílt volna, hirtelen becsapódott. Valamiérthetetlen dolog történt. Ott helyben megdermedtem, amint megláttam, hogyan lengeti a szélaz ajtókilincsen a György-szalagot. Nem tudtam, hová is menjek most: előre-e, avagy hátra.Már hajlottam arra, hogy elinduljak vissza, amikor az ajtó kitárult, és a kocsiból Mitrászmászott elő.

Elég ziláltan nézett ki (a haja összeborzolódott, sárga csokornyakkendő je lecsúszott), ésroppant barátságtalan volt: ilyen kifejezést eddig még nem vettem észre az arcán. Úgy rémlett,képes lenne akár meg is ütni.

– Kémkedünk? – kérdezte.– Nem – mondtam –, egyszerűen csak... Megláttam a kocsit.– Én pedig azt hiszem, ha egy kocsi ilyen helyen áll, a hülye is tudja, hogy nem kell

odamenni hozzá.– A hülye lehet, hogy tudja – feleltem –, csakhogy én nem vagyok hülye. És különben is,

ez nem a te kocsid.Héra is kiszállt a kocsiból. Felém biccentett, bűntudatosan elmosolyodott, aztán megvonta

a vállát.

– Ráma – mondta Mitrász –, ha kínoz a, hm... Szóval, ha kínoz a magány... Tudod mit,elküldöm neked azokat a preparátumokat, amelyek Brahmáról rád maradtak. Egy évre is eléglesz. És megoldod a problémádat, anélkül hogy másokat gyötörnél.

Héra megrántotta a zakója ujját.– Hagyd abba.Rájöttem, hogy Mitrász direkt meg akar sérteni, és ez elképesztett: ahelyett, hogy

feldühödtem volna, zavarba jöttem. Valószínűleg nagyon ostobán nézhettem ki. A csávából aduda hangja húzott ki, amely a hátam mögött megszólalt: Ivan újra dudálni kezdett.

– Főnök – kiáltott utánam –, várnak rád!Megfordultam, és elindultam a parkoló felé.A kocsim mellett egy fekete öltönyös ismeretlen állt: alacsony és kövér volt, kipödört

bajusszal, amitől kivénhedt huszárra hasonlított.– Bálám Petrovics – mutatkozott be, és kezet szorított velem. – De nem ketten kellene

hogy legyetek. Hol van Héra?– Mindjárt jön.– Mitől vagy ilyen sápadt? – kérdezte Bálám Petrovics. – Félsz?– Nem – válaszoltam.– Ne félj. A vörös szertartás alatt már sok éve nem történt semmi váratlan dolog.

Nagyszerű berendezésünk van... Á, szóval maga Héra? Örvendek.Héra egyedül volt – Mitrász a kocsinál maradt.– Nos, barátaim – mondta Bálám Petrovics –, kérem, jöjjenek utánam.

Sarkon fordult, és elindult a Reichstag felé. Mi is elindultunk a nyomában. Héra kerülte atekintetem.– Mi történik itt? – kérdeztem tőle.– Semmi – felelte. – Az isten szerelmére, most ne, rendben? Legalább ezt a napot nem

kéne elrontani.– Mi az; látni sem akarsz?– Nagyon is bírlak téged – mondta. – Ha tudni akarod, jobban, mint Mitrászt. Becs' szóra.

Csak ne mondd el neki, rendben?– Rendben – egyeztem bele. – Mondd csak, őt is tökön rúgtad? Vagy ez csak nekem jár ki,

mert annyira bírsz?– Nem szeretnék most erről beszélni.

– Ha annyira bírsz engem, akkor miért Mitrásszal töltöd az idődet?– Most ilyen periódusa jött el az életemnek. Neki kell mellettem lennie. Te ezt nem érted.



Vagy rosszul érted.– És akkor velem mi legyen? Lesz másik periódusa is az életednek? Amikor én leszek

majd melletted?– Lehet.– Mint valami szappanopera – mondtam. – Becs' szóra. El se akarom hinni, hogy ezt

mondod nekem.– Később majd minden világos lesz. És most fejezzük be.Bálám Petrovics lakhelye belülről egyáltalán nem felelt meg a ház totalitárius-nordikus

külsejének. Az előszobát a korai oligarchikus eklektika szellemében rendezték be, kardoslovaggal egy német zenedoboz meg Ajvazovszkij tengere között. Egy sikkasztó könyvelő dácsájának enteriőrétől csak annyiban különbözött, hogy a lovag fegyverzete meg azAjvazovszkij-kép itt eredeti volt.

Végigmentünk a folyosón, és megálltunk egy magas, kétszárnyú ajtó előtt. BálámPetrovics felém és Héra felé fordult.

– Mielőtt bemennénk – mondta –, közelebbről is meg kell ismerkednünk.Hozzám lépett, arcát az arcom felé tolta, és leszegte az állát, mintha csak bóbiskolni

szeretne. Előhúztam a zsebkendőmet, hogy letöröljem a nyakamat. De a harapásprofesszionális volt: a zsebkendőn semmi nyom sem maradt.

Bálám Petrovics becsukta a szemét, és cuppogni kezdett az ajkával. így telt el egy perc.Kezdtem idétlenül érezni magam, és kedvem támadt megharapni, hogy megtudjam, vajon mitnéz ennyi ideig. Végre-valahára kinyitotta a szemét, és gunyorosan rám nézett.

– Be akartál állni tolsztojánusnak?– Mire gondol?– Oziriszra. Be akarsz lépni a szektájába?– Egyelőre nem – feleltem méltóságteljesen. – Egyszerűen csak, ö-ö-ö, bővítem az

ismeretségi körömet. Csak ne mondja el Enlil Maratovicsnak. Minek rontanánk el a kedvét azöregnek?

– Nem mondom el, ne félj. Semmi baj, Ráma. Kapsz egy kis babloszt, és nem kell eljárnodsemmiféle szektásokhoz.

Megvontam a vállam. Bálám Petrovics odalépett Hérához, a füléhez hajolt, és mintha csakhalk kérdésére válaszolna, bólintott egyet. Eddig még nem láttam ilyet, hogy egy vámpír ilyenrövid időn belül egymás után két másikat is megharapott volna: Bálám Petrovics azonban úgylátszik, tapasztalt szakember volt. Miután hallatott néhány cuppogó hangot, azt mondta:

– Örömömre szolgál, hogy megismerkedhetek egy ilyen céltudatos hölggyel.Hérával sokkal gálánsabban viselkedett, mint velem. És időt is kevesebbet fordított rá.– Az utóbbi időben az ismerkedéseim valahogy mindig ugyanarra korlátozódnak –

mormogta Héra.

– Semmi magánjellegű

nincs benne – válaszolta Bálám Petrovics. – Ezek a harapásoktisztán hivatalos jellegűek. Tudnom kell, milyen instrukciókat adjak, ehhez pedig pontosan elkell tudnom képzelni a belső világotokat, barátaim. Tehát, parancsoljatok...

És kitárta az ajtót.Az ajtón túl fényárban úszó, kör alakú terem tárult elénk. Két szín uralkodott benne: az

arany és a kék. Kékre voltak festve a falak, arany csillogott viszont az oszlopokon, astukkókon és a képkereteken. Maguk a képek nem voltak túl érdekesek, és megnyugtatóegyhangúságukkal inkább tapétának látszottak: romantikus romok, vadászaton lévő, lóhátonülő arisztokraták, gáláns erdei találkák. A mennyezeti freskó felhős égboltot ábrázolt,amelynek közepén hatalmas, kidudorodó napkorong ragyogott aranyosan, rejtett lámpákkalmegvilágítva. A napnak volt szeme, mosolygós szája és füle; egy kicsit Hruscsovra

hasonlított, aki elbújt a mennyezeten. Elégedett, kerek arca visszatükröződött a parkettán.Szinte elvakított ez a pompa, és elidőztem kicsit az ajtóban. Héra is megállt.



– Menjetek be – ismételte meg Bálám Petrovics. – Nincs túl sok időnk.Beléptünk a terembe. Semmilyen bútor sem volt benne öt hatalmas fotelen kívül, amelyek

félkörben voltak elrendezve a falba épített kandalló előtt. A fotelek úgy néztek ki, mint valamikatonai-űrhajózási high-tech, szervo-áttételekkel, tartókkal, sisakokkal meg egy csomóbonyolult illesztéssel. Mellette lapos vezérlőpult, amely acéllábakon állt. A kandallóban tűz

égett, ami elég furcsa volt, mert közben ment a légkondi is. A tűznél két aranymaszkoskaldeus tüsténkedett.– Érdekes – szólaltam meg –, magánál itt egészen olyan minden, mint Enlil Maratovicsnál.

Neki is van egy kerek terme, amelyben áll egy kandalló meg néhány fotel. Csak nála perszesokkal szerényebb minden.

– Semmi különös nincs ebben – válaszolta Bálám Petrovics. – Minden helyiség, aminekugyanaz a funkciója, bizonyos mértékig hasonló. Mint ahogy minden hegedűnek ugyanolyana formája. Foglaljatok helyet.

Egy mozdulattal jelezte a kaldeusoknak, hogy tűnjenek el. Az egyikük még maradt egykicsit, hogy szenet öntsön a kandallóba egy „BBQ Charcoal” feliratú papírzsákból.

– A vörös szertartás idején – magyarázta Bálám Petrovics – bankjegyeket szokás égetni.

Ennek nincs semmi gyakorlati értelme, egyszerűen csak ez az egyik, a folklórban ismegjelenő nemzeti hagyományunk. Az anyagi lehetőségeink nem korlátozottak. Jobbanszeretjük azonban a Jegybank régi bankjegyeit elégetni – az emberi munka iránti tiszteletből...

Az órájára nézett.– Most pedig át kell öltöznöm. Kérlek benneteket, ne nyúljatok addig semmihez.Miután bátorítóan ránk mosolygott, Bálám Petrovics követte a kaldeusokat.– Furcsa fotelek – mondta Héra. – Mint a fogorvosi székek.Engem inkább az űrutazásokról szóló filmek forgatásán használatos dekorációra

emlékeztettek.– Igen, elég furcsák – értettem egyet vele. -Különösen ez a mellszíj.Minden fotelhez volt egy alkalmatosság, olyasmi, mint a csillagközi utazásról szóló

filmekben: ilyen vackokat kötnek az űrhajósok mellkasára, hogy fel– és leszálláskor ahelyükön tartsák őket.

– Ez arra szolgál, hogy ne zuhanjunk le a padlóra, ha majd görcsös vonaglásba kezdünk -próbáltam kitalálni.

– Valószínűleg – értett egyet velem Héra.– Nem félsz?Tagadólag megrázta a fejét.– Mitrász azt mondta, nagyon kellemes élmény. Előbb egy kicsit fájni fog, de aztán...– Megtennéd, hogy nem beszélsz nekem többet Mitrászról?– Rendben van – felelte Héra. – Akkor inkább hallgassunk.

Bálám Petrovics visszatéréséig már nem beszélgettünk; én tettetett érdeklődésselnézegettem a képeket, Héra pedig a fotel szélén ült, és a padlót bámulta.

Amikor Bálám Petrovics visszajött, rá se ismertem. Mélyvörös selyemből készült palástotöltött magára, a kezében pedig valami díjbeszedői táska volt. Eszembe jutott, hol láttam márilyen öltözéket.

– Bálám Petrovics, járt már Enlil Maratovics dolgozószobájában?Bálám Petrovics odament a kandallóhoz, és a táskáját közvetlenül a rács elé tette.– Nem is egyszer – válaszolta.– Van ott nála egy kép a falon – folytattam. – Fura, cilinderes emberek ülnek a tűznél.

Hozzá vannak kötözve a karszékükhöz. A szájukban mintha pecek lenne. Mellettük pedig ottáll egy ember valami olyan vörös szerelésben, mint amilyenben maga is van. Ez lenne a vörös

szertartás?– Igen – mondta Bálám Petrovics. – Pontosabban, ahogyan kétszáz évvel ezelőtt kinézett.



Akkor még komoly veszélye volt, hogy egészségkárosodással jár. De mára már teljesenveszélytelen lett.

– És hogy nyelték be a babloszt? Mármint azok, akik a képen vannak. Hiszen pecek van aszájukban.

– Azok nem peckek – válaszolta Bálám Petrovics, miközben odalépett a vezérlőpulthoz. –

Speciális alkalmatosságok, amelyekre ráerősítettek egy babloszos kapszulát, amelyethalpukkantóból csináltak. Ezzel egyszerre védték a nyelvet is meg az ajkakat is a sérüléstől.Manapság már egészen más technológiát alkalmazunk.

Megnyomott a pulton egy gombot, és a hevederek zümmögve a fotelek fölé emelkedtek.– Most leülhettek.Az egyik szélső fotelbe ültem. Héra az enyémtől kettővel odébb állóban helyezkedett el.– Kezdjük – szólaltam meg. – Készen állunk. Bálám Petrovics rosszallóan nézett rám.– A könnyelműséget viszont nem szeretem. Honnan tudod, készen álltok-e, ha még azt se

tudod, mi vár rátok?Megvontam a vállam.– Akkor magyarázza el.

– Hallgassatok végig nagyon figyelmesen – mondta Bálám Petrovics. – Mivel tudom,milyen ostobaságokkal van tele a fejetek, el szeretném mondani, hogy az a tapasztalás,amelyet hamarosan át fogtok élni, váratlanul ér majd benneteket. De ez nem az, amiregondoltok. Hogy pontosan megértsétek, mi történik, az elejétől fogva tudnotok kell egy, azönbecsülés számára sértőnek mondható dologról. A babloszt nem mi szopjuk. Hanem a nyelv.

– Hát nem egy teljes egészet alkotunk vele? – kérdezte Héra.– Egy bizonyos határig. Amely éppen itt húzódik.– De hát valamit csak érzünk, nemde?– Ó, persze – felelte Bálám Petrovics. – Többet is, mint kéne. De ez egyáltalán nem az

lesz, amit a nyelv érez.– Miért, mit érez a nyelv? – kérdeztem.– Nem tudom – válaszolta Bálám Petrovics. – Ezt senki sem tudja.Ezt egyáltalán nem vártam.– Hogy lehet az? – kérdeztem zavartan. Bálám Petrovics kacagni kezdett.– Emlékszel arra a képre, amelyik ott lóg a dolgozószobádban? – kérdezte. – Ott, ahol a

kartoték is van. A lovon ülő Napóleon.– Ha őszinte akarok lenni – válaszoltam –, már réges-rég halálra gyötör ez az állandó

hasonlítgatás a lóval.– Ez lesz az utolsó alkalom, esküszöm. Mit gondolsz, a ló tudja, mire gondol Napóleon?– Gondolom, nem.– Én is így gondolom. Amikor azonban Napóleon elugrat a harcmezőn a serege előtt, ő és

a lova egyetlen egésznek hatnak. És bizonyos értelemben azok is... És amikor Napóleonmegpaskolja hű lova nyakát...– Nem szükséges folytatnia – szóltam közbe.– Nem értem, minek kéne egyáltalán bármit is elmagyarázni egy lónak. Napóleon biztosan

nem tenné.– Ráma, megértem az érzéseidet – mondta Bálám Petrovics. – De az élet sokkal

egyszerűbb annál, mint amilyennek gondolni szokás. Az életben két út lehetséges. Ha azembernek szerencséje van, hihetetlenül nagy szerencséje van – ahogy mondjuk neked ésHérának is szerencsétek volt –, lehet belőle olyan ló, amelyiken Napóleon ül. De lehetneolyan ló is, amelyik egész életében a fene se tudja, kinek a szemetét fuvarozza.

– Elég már ebból a lótenyésztésből – szólt közbe Héra. – Inkább a lényeget.

– Szíves örömest – felelte Bálám Petrovics. – Tehát, a vörös szertartás két részből áll.Előbb a nyelv babloszt szop. Ez a legmagasztosabb titok, ami csak a vámpírok világában



előfordulhat. De, amint már mondtam, ez nem velünk történik meg, így ennek lényegérőlkeveset tudunk. Ez idő alatt az élményeitek nagyon is különfélék lesznek, mindenesetre elégkellemetlenek. Sőt fájdalmasak. Tűrni kell. Ez érthető?

Rábólintottam.– Aztán a fájdalom elmúlik, és jön a tapasztalás második része – folytatta Bálám Petrovics.

– Ha a fiziológiai oldaláról akarunk beszélni, a következő történik: miután a nyelvteliszopta magát bablosszal, egyenesen a vámpír agyába lök egy adag dopament, a legerősebbneurotransmitter!, amely kompenzálja az összes kellemetlen élményt, amely a tapasztalás első részével kapcsolatos.

– És miért kell őket kompenzálni? – kérdeztem. – Hiszen addigra a fájdalom már elmúlt.– így igaz – mondta Bálám Petrovics. – De kellemetlen emlékek maradnak róla. A neutro-

transmitter azonban, amelyet a nyelv termel ki, olyan erős, hogy megváltoztatja az emlékezettartalmát. Pontosabban nem magát a tartalmat, hanem, hogy úgy mondjam, a vele kapcsolatosérzelmi egyensúlyt. így a végső benyomás, amely a vámpírban a vörös szertartásról marad, alehető legpozitívabb. Annyira pozitív, hogy sokaknál pszichológiai alapú babloszfüggőség lépfel, amelyet mi szomjúságnak nevezünk. Ez persze paradox érzés, mivel a bablosz bevétele

maga meglehetősen fájdalmas procedúra.– Mi az a „neurotransmitter”? – kérdeztem.– A mi esetünkben olyan ágens, amely az agyban azoknak az elektrokémiai

folyamatoknak a sorrendjét váltja ki, amelyeket szubjektíven mint boldogságot élünk át. Egyátlagos embernél az efféle folyamatokért a dopamin felel. Kémiai elnevezése: 3,4-dihidroxifenil-etil-amin. A dopamen, ha a képletét nézzük, akkor ehhez nagyon közel állóanyag: a molekulában jobbra ugyanaz a nitrogéndioxid található, csak más a szénatomok és ahidrogénatomok száma. Kémiai szempontból az elnevezés nem pontos. A hatvanas évekbenagyalták ki, tréfából: „dope amen”, vagyis „narkotikum” és „ámen”. Majdnem ugyanúgy kellírni, mint a dopamint. Abban az időben a vámpírok intenzíven foglalkoztak az agyuk kémiaiösszetételével. De aztán ezeket a kutatásokat leállították. Az elnevezés viszont fennmaradt.

– És miért állították le a kutatásokat?– A Nagy Bőregér megijedt, hogy a vámpírok kitanulják maguk szintetizálni a babloszt.

Akkor felborult volna az évszázados rend. Ha érdekel, belemélyedhetünk a témába. Felírjam adopamen képletét?

Tagadólag megráztam a fejem.– A dopamen közel áll a dopaminhoz a hatásmechanizmusában is – folytatta Bálám Petro-

vics –, de az erejét jelentősen felülmúlja, valahogy úgy, ahogy a crack felülmúlja a kokaint. Anyelv egyenesen az agyba fecskendezi be, és egy pillanat alatt létrehozza a saját idegláncait,amelyek különböznek az emberi boldogság standard kontúrjaitól. Éppen ezért abszolúttudományosan azt lehet mondani, hogy a bablosz bevételét követő néhány percben a vámpír

nem-emberi boldogságot érez.– Nem-emberi boldogság – ismételtem meg ábrándozva.– Csakhogy ez nem az, aminek képzeled – mondta Bálám Petrovics. – Jobb, ha nincs

semmilyen elvárásod. Akkor nem következik be a kiábrándulás... Nos, magyarázatból ennyielég is lesz. Kezdhetjük.

Héra és én összenéztünk.– Emeljétek fel a lábatokat, és tárjátok szét a karotokat – utasított bennünket Bálám

Petrovics.Miután lábamat a fotel alól előrecsúszó lábtartóra tettem, óvatosan felvettem a kívánt

pozíciót. A fotel igen kényelmesnek bizonyult: gyakorlatilag nem is éreztem benne a testemet.Bálám Petrovics megnyomott egy gombot, mire a heveder leereszkedett, és finoman

rászorult a mellkasomra. Bálám Petrovics a vastag műanyag bilincsekhez hasonló rögzítőkkelodafogatta a fotelhez kezemet-lábamat. Aztán ugyanezt megtette Hérával is.



– Állakat felemelni...Amikor teljesítettem a parancsát, tarkómra bukósisakhoz hasonló valamit húzott. Most már

legföljebb csak az ujjaimat tudtam mozgatni.– A szertartás ideje alatt úgy erezhetitek, hogy a testetek elmozdul a térben. De ez csak

illúzió. Egész idő alatt ugyanazon a helyen fogtok maradni. Emlékezzetek erre, és ne féljetek.

– Akkor minek rögzít ide? – kérdeztem.– Azért – felelte Bálám Petrovics –, mert ez az illúzió annyira erőteljes, hogy a testedkontrollálhatatlan mozgásba kezd, hogy kompenzálja az elképzelt térbeli mozgást. Ennekeredményeképpen akár komolyabban is megsérülhetsz. Régebben gyakran előfordultilyesmi... Nos, készen vagyunk. Szeretnétek még kérdezni valamit?

– Nem – válaszoltam.– Vigyázzatok, mert a procedúra elindítása után nem lesz visszaút. El kell viselni egészen

a végéig. Úgyhogy ne is próbáljátok meg levenni a rögzítőket, vagy felállni a fotelből.Úgysem fog sikerülni. Érthető?

– Érthető – visszhangozta Héra.Bálám Petrovics még egyszer figyelmesen megvizsgált bennünket, és úgy látszik, elégedett

volt az eredménnyel.– Nos, akkor előre?– A sötétbe, háttal és lefelé – válaszoltam.– Sok sikert.Bálám Petrovics a fotelek mögé lépett, így kiesett a látóteremből. Halk zümmögést

hallottam. A sisak jobb oldalából kinyúlt egy kis, áttetsző csövecske, és közvetlenül a számfölött megállt. Ezzel egy időben az arcomat mindkét oldalról nyomni kezdte egy-egy puhagumiból készült kis henger. A szám kinyílt, és ebben a pillanatban a csövecske végébőlkigördült egy világos málnaszínű cseppecske, és a számba hullott.

Pontosan a nyelvemre esett, és ösztönös mozdulattal azonnal a szájpadlásomhoz nyomtam.A folyadék sűrű és ragacsos volt, az íze pedig egyszerre édes és csípős – mintha valakiszirupot és almaecetet kevert volna össze. Úgy éreztem, hogy abban a pillanatbanfelszívódott, mintha csak egy aprócska száj nyílt volna ott ki, amelyik magába szippantotta.

Szédülni kezdtem. A szédülés néhány másodpercig egyre erősödött, és a térbeli tájékozódóképesség teljes elvesztésével zárult: még meg is örültem, hogy a testem rögzítve van, és ígynem tud leesni. Aztán a fotel elindult felfelé.

Nagyon furcsán hatott mindez. Továbbra is láttam mindent magam körül: Hérát, akandallót, a falakat, a napot a plafonon, Bálám Petrovicsot a sötétvörös palástjában. Demindezzel együtt is olyan érzésem támadt, hogy a fotel és benne a testem egyre emelkedik.Ráadásul olyan sebességgel, hogy éreztem magamon a nyomást, mint űrhajós az elstartoltűrhajóban.

A nyomás olyan erőssé vált, hogy leveg

őt venni is nehezemre esett. Megijedtem, hogymindjárt megfulladok, és megpróbáltam szólni Bálám Petrovicsnak. De a szám nem

engedelmeskedett. Csak az ujjaimat tudtam mozgatni.Fokozatosan egyre könnyebben lélegeztem. Éreztem, hogy egyre lassabban haladok –

mintha csak közeledtem volna egy láthatatlan csúcs felé. Világos volt, hogy mindjárt túljutokrajta, és akkor...

Csak annyit tudtam megtenni, hogy ökölbe szorítottam az ujjaimat, és a testem márisvidám, ugyanakkor félelmetes súlytalanságba került. Hűvös csiklandást éreztem a lapockámalatt, és iszonyatos sebességgel elkezdtem visszafelé zuhanni – miközben ugyanúgy ültem amozdulatlan fotelben.

– Csukd be a szemed – szólt rám Bálám Petrovics.

Hérára pillantottam. A szeme csukva volt. Erre én is összeszorítottam a szemem. Azonnalfélelem fogott el, mert a repülés érzete minden mást kiszorított, és abszolút reálisnak hatott;



már nem volt ott körülöttem a mozdulatlan szoba, hogy meggyőzzön, mindaz, ami történik,nem más, mint egyensúlyvesztési hallucináció. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de rájöttem,hogy nem tudom. Azt hiszem, félelmemben felnyögtem – amire Bálám Petrovics halkkacagással válaszolt.

Eddigi hallucinációimat most vizuális hallucinációk is kiegészítették. Egészen az volt az

illúzióm, hogy repülök az éjszakai, felhős égbolton – mindenütt sötét volt, ebben asötétségben azonban még sűrűbb sötétségű felhők is jelen voltak, olyanok, mint a gőzfelhők,és hihetetlen sebességgel száguldoztam közöttük. Úgy tetszett, valami térbeli redő vesz körül,amely felfogja a levegő súrlódását. Időnként valami összenyomódott a fejemben, ilyenkor arepülés iránya megváltozott, amitől igen kellemetlenül éreztem magam.

A felhők közt hamarosan világító pontokat fedeztem fel. Kezdetben halványak és alig-aligkivehetők voltak, de fokozatosan egyre élesebbé váltak. Tudtam, hogy ezek a tüzekemberekkel állnak összefüggésben – talán emberi lelkek voltak, talán valakinek a gondolatai,talán valakinek az álmai, talán valamennyire mindegyik egy kicsit...

Aztán végre rájöttem, hogy mi ez.Az emberi tudatnak az a része volt, amelyet Enlil Maratovics „B” agynak nevezett. Arra a

szférára hasonlított, ahol a finom, gyöngyöző világosság vibrált, a „sarki fény”, ahogy annakidején mondta. A szférák láthatatlan fonalakon lógtak, és hosszú girlandokba rendeződtek.Ezek a girlandok – különben végtelenül sok volt belőlük – spirál alakban ereszkedtek rá azaprócska fekete pontokra. Ott volt Istar is: látni nem láttam ugyan, de hogy ott van, olyanvilágos volt, mint forró nyári napon az, hogy a Nap a fejünk fölött ragyog.

A testem hirtelen éles és fájdalmas manővert hajtott végre (úgy éreztem, hogy mindencsontom recsegve-ropogva elcsúszik), és egyszerre csak egy ilyen fonálon találtam magamat.Aztán ezen száguldottam egyenesen tovább, miközben egymás után döftem át ezeket agondolatbuborékokat.

Velük azonban, amennyire meg tudtam ítélni, mindeközben semmi sem történt – és nem istörténhetett, mert irreálisak voltak. A nyelv célja nem egy-egy ilyen buborék elérése volt,hanem a remény és az értelem élénkvörös cseppje, amely mindegyik ilyen buborék belsejébentermett. A nyelv szomjasan magába szívta a cseppeket, egyiket a másik után, és valamifenyegető, elektromos örömmel töltődött fel, amely egyre félelmetesebbé vált.

Olyan árnyéknak éreztem magam, amely ezer álmon keresztül repül át, és azokkaltáplálkozik. Az idegen lelkek nyitott könyvnek bizonyultak előttem: mindent tudtam róluk.Táplálékomul azok az éber álmok szolgáltak, amelyekbe az ember naponta többször isbelezuhan, amikor tekintete végigsiklik egy színes magazinoldalon, egy képernyőn vagy egyidegen arcon. Minden emberben kibomlott a reménység vérvörös virága, és – habár ez areménység a legtöbbször értelmetlen volt, mint a brojlerkakas utolsó kukorékolása – a virágigazi volt, és az a láthatatlan arató, aki tajtékos hátamon végigszaladt, levágta a kaszájával. Az

emberekben vörös energiaspirál remegett, kisülést hozva létre aközött, amit valóságnak, ésaközött, amit álomnak fogtak fel. A pólusok hamisak voltak, de a közöttük keletkezett szikraigazi. A nyelv elnyelte ezeket a szikrákat, feltöltődött, majd' szétfeszítette szegény fejemet.

Egyre nehezebb volt részt vennem ebben az üldözésben. Az a sebesség, amellyel azeseményeket felfogtam, elviselhetetlenné vált. Valahogy kiügyeskedtem, hogybelepillanthassak minden emberbe, akinek az agyán keresztülrepültem, miközben a tempófizikai fájdalmat okozott. Csak egy módon lehetett volna kiszakadni belőle: szándékosan lassúemberi gondolatokat gondolni, amelyeket súlyos és bizonyosságot árasztó szavakból alkottakmeg. Ez egy kissé eltávolította a veszettül forgó smirglit az agyamtól.

„Valahol gyerekek alszanak – gondoltam –, és mintha valami gyermeki dologrólálmodnának, valójában azonban babloszt állítanak elő, mint a felnőttek... Mindenki

csecsemőkorától fogva dolgozik. Hiszen velem is ez történt, emlékszem, hogyan...Emlékszem, hogyan érik meg a reménységnek ez az élénkvörös cseppje... Úgy érezzük, hogy



mindjárt megértünk, végigcsinálunk, végiggondolunk valamit, és akkor elkezdődik egy másikélet, egy igazi és valódi. De ez sohasem történik meg, mert a vörös csepp állandóan eltűnikvalahová, és akkor újra elkezdjük összegyű jtögetni. Aztán megint eltűnik, és így folytatódikez egész életen át, míg bele nem fáradunk. És akkor nem marad más hátra, mint befeküdnünkaz ágyba, a fal felé fordulnunk, és meghalnunk...”

Most már tudtam, hová tűnik el ez a csepp. Egyre gyorsabban zuhantam az idegen életekenkeresztül, és lovasom gyakorlottan szedegette össze az értelem utolsó gyümölcseit, hogyelnyelje őket, és csillapítsa velük számomra felfoghatatlan éhségét. Láttam, hogy sok embermár majdnem megérti, ami történik, már majdnem rájön mindenre, de belegondolni nincsideje. Mindent elnyom a Nagy Bőregér rikoltása, és az embernek csak zavaros emléke maradarról, hogy eszébe jutott valami nagyon fontos, de azonnal el is felejtette, és visszahozni márnem lehet...

Utazásunk végpontjához közeledtünk – Istar hatalmas, láthatatlan tömegéhez. Tudtam,hogy a becsapódás pillanatában minden véget ér. És az utazás utolsó pillanatában eszembe

jutott, hogy gyerekkoromban minderről már tudtam. Láttam a vámpírokat, akik átrepültek azálmaimon, és megértettem, hogy elveszik tőlem azt, ami a legfontosabb az életemben. Az

embernek azonban tilos volt ébrenlétkor emlékezni erre, ezért amikor felébredtem, félelmemokának az ágyam fölött kifeszített legyezőt véltem, amely egy hatalmas denevérreemlékeztetett...

Aztán megtörtént a becsapódás. Megértettem, hogy a nyelv átadta Istarnak az összesbegyű jtött termést, és ezt követően olyasmi történt, amit egyszerűen képtelen vagyokszavakkal visszaadni. Különben ennek nem volt köze hozzám, csak a nyelvhez. Elvesztettemaz eszméletem.

Agyam elcsendesült, mint teljes szélcsend idején a tó felszíne: semmi sem történt. Nehézlenne megmondani, mennyi idő telt el. Aztán ennek a semminek a felszínére egy csepphullott.

Nem tudom, pontosan minek is ütődött neki. De egy pillanatra hirtelen mozgásba lendültaz az örökké láthatatlan háttér, amelyen minden egyéb zajlott. Ilyesmi szokott történni akkoris, amikor nézed az eget és a faágakat, aztán hirtelen remegés fut rajtuk végig, és akkorrájössz, hogy ez nem is a világ volt, hanem csak a vízben megjelenő tükörképe. Korábbannem tudtam ennek a háttérnek a létezéséről. Amikor viszont megláttam, kiderült, hogy régennem értettem meg jól a történéseket. És azonnal vidám és könnyed érzés töltött el.

Korábban azt gondoltam, hogy az életet olyan események alkotják, amelyek velem ésmásokkal történnek meg. És ezek az események lehetnek jók és rosszak, és hogy rosszbólvalamiért sokkal több van. És ezek az események egy masszív gömb felszínén mennek végbe,amelyhez a nehézségi erő köt bennünket, maga ez a gömb pedig repül valahová a kozmikussemmiben.

Most viszont megértettem, hogy én is, ezek az események is, és egyáltalán, minden avilágon – Istar, a vámpírok, az emberek, a falra ragasztott legyezőik, a bolygóhoz lapulódzsipek, az üstökösök, az aszteroidák és a csillagok, és maga a kozmikus üresség, amelybenrepülnek – egyszerűen csak hullámok, amelyek ezen a láthatatlan felületen végigfutnak.Pontosan ugyanolyan hullámok, mint az, amelyik éppen az imént futott végig a tudatomon,azt követően, hogy belecseppent az a csepp. A világon minden egy és ugyanazonszubsztanciából jött létre. És ez a szubsztancia én magam voltam.

Azok a félelmek, amelyek az évek során felgyűltek a lelkemben, egy pillanat alattfeloldódtak abban, amit megértettem. Már semmi sem fenyegetett ebben a világban. Semvelem, sem másokkal nem történhetett semmi rossz. A világ úgy volt felépítve, hogy ezlehetetlen volt. És mindezt megérteni a lehető legnagyobb boldogságnak tetszett. Biztosan

tudtam ezt, mert a boldogság kitöltötte egész lelkemet, és semmi, amit korábban átéltem, nemvolt hasonlítható hozzá.



De hát miért nem láttam én ezt korábban is, kérdeztem magamtól elképedve. És azonnalfelfogtam, miért nem. Meglátni csak azt lehet, aminek formája, színe, kiterjedése vagy méretevan. Ennek a szubsztanciának viszont semmi efféléje nem volt. Minden úgy létezett csak,mint e szubsztancia örvénylése vagy hullámzása, de róla magáról még csak azt sem lehetettállítani, hogy valóban létezik, mert nem volt rá módszer, amellyel meg lehetett volna győzni

létéről az érzékszerveket.Ezen a ki tudja, honnan idehullott cseppen kívül. Amely egy pillanatra kiszakított azelgondolt világból (most már pontosan tudtam, hogy elgondolt világ, annak ellenére, hogykörülöttem mindenki hitt a valóságosságában). Csöndes diadallal arra gondoltam, hogy azéletemben most már minden másképp lesz, és sohasem felejtem el, amit az iméntmegértettem.

És rádöbbentem, hogy már el is felejtettem.Minden véget ért. Köröttem újra összesűrűsödött a kilátástalan élet – kandallóival,

foteljeivel, mosolygós arany napjával a mennyezeten, falon lógó képeivel, és a hosszú, vöröspalástos Bálám Petroviccsal. Mindaz, amit az imént megértettem, nem tudott segíteni, mert aza pillanat, amikor mindezt megértettem, ott maradt a múltban. Köröttem mindenütt a jelen

zajlott. És minden reális és konkrét volt benne. És nem volt semmi jelentősége, milyenszubsztanciából keletkeztek e világ forgácsai és tövisei. Jelentősége csak annak volt,mennyire mélyre hatolnak bele a testembe. Márpedig minden pillanatban egyre mélyebbrefúródtak – egészen addig, amíg a világ olyan nem lett, mint mindig is volt.

– Nos, milyen volt? – kérdezte Bálám Petrovics, amint ismét felbukkant a látóteremben. –Hogy érzed magad?

Azt akartam válaszolni, hogy minden rendben, ehelyett azonban megkérdeztem:– Lehetne még egyszer?– Igen – szólalt meg Héra is. – Én is szeretném. Lehetséges?Bálám Petrovics felnevetett.– Nos, akkor most már tudjátok, mi az a szomjúság.– Szóval akkor lehet, vagy nem? – ismételte meg Héra a kérdést.– Most nem. Várjátok ki a következő alkalmat.– És az pontosan ugyanilyen lesz? – kérdeztem.– Ez mindig ugyanolyan, mint első alkalommal. Minden élmény ugyanilyen friss marad.

Ugyanilyen fényes. És ugyanilyen megfoghatatlan. Vágyni fogtok rá, hogy újra és újraátéljétek. És a szertartás első részének kellemetlenségei már semmi jelentőséggel sem fognakbírni.

– És ezt magamtól is érezhetem? – kérdezte Héra. – Mármint hogy bablosz nélkül is?– Ez bonyolult kérdés – felelte Bálám Petrovics. – Ha őszinte akarok lenni, én sem tudom.

A tolsztojánusok például úgy hiszik, hogy lehetséges: ha eléggé egyszerűvé válik hozzá az

ember. De amennyire én ezt meg tudom ítélni, még senkinek sem sikerült közülük.– És Ozirisz? – kérdeztem.– Ozirisz? – kérdezett vissza Bálám Petrovics, és összeráncolta a homlokát. – Róla

különféle pletykák terjednek. Azt mondják, a hatvanas években intravénásán adott bemagának babloszt. Belőtte magát, ahogy akkoriban mondták. Hogy mi történik ilyenkor afejjel, elképzelni sem tudom. Most pedig még attól is óvakodnak, hogy megharapják. Senkisem tudja, mit forgat a fejében, és hogy miféle tolsztojánus is ő. Röviden szólva, Ozirisz terraincognita. De van olyan vélekedés is, hogy efféle élmények a szentek számára hozzáférhetők.Meg azt is mondják, hogy ilyesmit a jógagyakorlatok legfelső fokain lehet átélni.

– Miféle lépcsőfokok ezek? – kérdezte Héra.– Nem tudom megmondani. Még egyetlen vámpírnak sem sikerült megharapnia egy

ennyire messzire jutott jógit. A szentekről nem is beszélve, akik már régóta nincsenek. Azegyszerűség kedvéért a legjobb talán így gondolni: a vámpír számára a szomjúság



csillapításának egyetlen természetes útja a bablosszopás. A szomjúság és a bablosz olyanbiológiai mechanizmus, amely a Nagy Bőregér életben maradását biztosítja. Körülbelül úgy,mint ahogyan a szexuális gyönyör biztosítja a faj fennmaradását.

Bálám Petrovics megbökte a vezérlőpultot, mire halk elektromos zümmögés hangzott fel.A heveder felemelkedett, aztán kikapcsolódtak a rögzítők is a kezemen és a lábamon.

Talpra álltam. Még mindig szédültem, ezért minden eshetőségre megkapaszkodtam a foteltámlájában.A kandalló mellett továbbra is ott hányódott a díjbeszedői táska, de kinyitva és már üresen.

A rács mögött, a hamuban itt-ott még fel lehetett fedezni egy-egy egészen el nem égettezerrubeles darabkáját. Bálám Petrovics a feladatát teljes odaadással végezte. Az is lehet,hogy vallásos rituáléként fogta fel, ahol ő volt a szerpap.

Héra is felállt a fotelből. Arca sápadt és komoly volt. Amikor felemelte a kezét, hogymegigazgassa a haját, észrevettem, hogy reszketnek az ujjai. Bálám Petrovics odafordulthozzá.

– Most még egy aprócska formalitás – mondta. – Az udvariasság úgy kívánja, hogy ahölgygyei kezdjük.

Kezében csillogó, kerek tárgy jelent meg, olyasmi, mint egy nagy pénzérme. Óvatosanfeltűzte Héra fekete pólójára. A póló azonnal buggyos lett: a bross túl nehéz volt hozzá.

– Mi ez? – kérdezte Héra.– A „Pénz Istene” emlékérme – felelte Bálám Petrovics. – Most már tudjátok, miért

viseljük istenek neveit.Aztán felém fordult.– Valaha ékszerész voltam – magyarázta. – És ezeket az érdemrendeket magam csinálom,

a hajdani dolgok emlékére. Mindegyik másmilyen. Számodra különleges jelet csináltam:tölgyfaszárnyasat.

– Miért? – kérdeztem gyanakodva.– Nincs benne semmi gonosz szándék. Egyszerűen így sikerült. Elkezdtem kialakítani a

szárnyakat, aztán olyanok lettek, mint a tölgyfalevél. De hál' istennek, mi nem vagyunkfasiszták. Hanem vámpírok. Ezek tehát nem tölgyfalevelek, hanem tölgyfaszárnyak. Nézdcsak meg. Szerintem szép lett.

Tenyerében matt platinakorongot pillantottam meg, amelyből két aranyszárny állt ki,amelyek tényleg tölgyfalevélre hasonlítottak. A korongon apró briliánsokból a következő betűk voltak kirakva: „R II”.

– Tetszik? – kérdezte Bálám Petrovics. Bólintottam – nem is annyira azért, merttényleg tetszett, hanem inkább udvariasságból.– A túloldalán jelmondat áll – mondta Bálám Petrovics. – A hagyománynak megfelelően

ezt is én választom ki.

Megfordítottam a jelvényt. A hátoldalán feltű

ző volt, körben pedig a következ

ő gravírozottfelirat:

„Nem én szopok, hanem a többiek szopnak. Drakula gróf” Mint Drakula gróf minden kinyilatkoztatása, ez a gondolat sem volt éppen eredeti, de

cáfolni nehéz lett volna. Bálám Petrovics elvette tőlem a remekét, és miközben megszúrt atű jével, feltűzte a mellemre.

– Most már igazi vámpírok vagytok – mondta.– Milyen alkalmakon kell ezt hordanunk? – kérdeztem tőle.– Akaszd fel a hamletedben – mondta Bálám Petrovics. – így szokás.– És mikor lesz a következő szertartás? – kérdezte Héra.Bálám Petrovics széttárta a karját.

– Nem én döntöm el. A beosztást Enlil csinálja, és a Primadonna hagyja jóvá.Rájöttem, hogy Istar Boriszovnáról beszél.



– És nagyjából milyen gyakorisággal szokott lenni? – kérdeztem.– Hát, a következő alkalom úgy egy hónap múlva lesz.– Havonta egyszer: az nagyon ritkán van -mondta Héra. – Túl ritkán. Ezt így nem lehet.– Beszéljétek meg a f őnökséggel – mondta Bálám Petrovics. – Hiszen nekünk is megvan a

magunk hierarchiája. Aki mer, az nyer. Enlilnek például van saját állomása. Ő és a

Primadonna akár mindennap is tud babloszt szopni. De alkotói pályátok legelején, gyerekek,gyakrabban, mint havonta, ne is reménykedjetek...Az órájára nézett.– Nos, van még kérdésetek? Mert mennem kellene.Több kérdésünk nem volt.Miután elköszöntünk Bálám Petrovicstól, Hérával kiléptünk a folyosóra. Kézen fogtam,

így mentünk a kijáratig, de közvetlenül az ajtó előtt Héra visszahúzta a kezét.– Találkozunk valamikor? – kérdeztem tőle.– Most ne – válaszolta. – És egyelőre ne is hívj. Majd én magam.Mitrász, amint meglátott bennünket, elindult felénk.– Héra – szólt a lánynak, és hunyorgott a napfénytől –, ez neked ma ünnep. És én is azt

szeretném, hogy ez a nap örökre emlékezetes maradjon. Ezért készítettem neked...Elhallgatott, és rám nézett.– Na mi van? – kérdeztem tőle.– Ráma – szólt oda nekem –, én bírlak téged. De itt most egy kicsit fölösleges vagy.– Hiszen ez nekem is ünnepnap – mondtam. – Ne felejtsd el.– Ez igaz – hagyta rám Mitrász. – Fogalmam sincs, hogy most mitévő legyek... Adok

neked még két tanácsot a magány leküzdésére. Először is ott van neked Ivan. Megharaptam,amíg Hérát vártam: minden vonatkozásban tetszel neki, ebben ne kételkedj. A másik variáció:hívd fel Lokit. Ő maga persze már öregecske, de ha föl akarod szedni a barátnő jét, nem leszkifogása ellene. Velem ellentétben...

Héra felkuncogott. Megint nem tudtam, mit mondjak: valószínűleg még mindigszédelegtem a szertartástól. Mitrász kézen fogta Hérát, és elvezette. Héra még csak hátra semnézett. Valami furcsa dolog ment benne végbe. Nem úgy viselkedett, ahogyan kellett volna.Egyáltalán nem úgy. És nem tudtam, miért.

Beültek a kocsiba.Felhívni Lokit, gondoltam, miért is ne? Lehet, hogy ez a megoldás. Persze hogy megoldás.

Legalábbis másik most nincs.Amikor odaértem a kocsimhoz, beültem a hátsó ülésre, és becsaptam az ajtót.– Hová megyünk, f őnök? – kérdezte Ivan.– Haza.Ivan elindult, de le kellett fékeznie, hogy elengedje a bokrok közül kihajtó Hérát. Kocsija

sötét szélvédő jén át semmit se lehetett látni, és ez az átlátszatlanság izgatta fel leginkább aképzeletemet. Olyannyira felizgatta, hogy az utolsó kétségeim, amelyek még megmaradtak,

teljesen szertefoszlottak.Tárcsáztam Loki számát. Azonnal felvette a telefonját.– Ráma? Szervusz. Miben segíthetek?– Emlékszik még, hogy mesélt nekem a vámpírok közötti párbajról?– Persze hogy emlékszem. Miért kérdezed? Csak nem akarsz kihívni valakit?Vidám hangja alapján világos volt, hogy ezt a lehetőséget nem is veszi komolyan.– De igen – mondtam. – Ki akarok hívni valakit.– Tréfálsz?– Nem. Hogy kell ezt csinálni?

– Elég, ha szólsz nekem – felelte Loki. – Mindent elrendezek, ez beletartozik amunkakörömbe. De tudnom kell, hogy tényleg komolyan gondolod-e.



– Tényleg komolyan gondolom.– És kit akarsz kihívni?– Mitraszt.Loki hallgatott egy darabig.– Megkérdezhetem – szólalt meg végre –, mi az ok?

– Személyes ügy.– Nincs összefüggésben a sorsodban játszott szerepével? Mármint hogy Brahma halálával.– Nincs.– Jól meggondoltad?– Jól – válaszoltam.– Ráma – mondta Loki –, szeretnélek figyelmeztetni, hogy ez nem tréfadolog. Ha tényleg

ki akarod hívni Mitraszt, elindítom a dolgot. De ha közben meggondolod magad, kellemetlenhelyzet alakul ki.

– Tényleg. Ki akarom. Hívni. Mitraszt. Párbajra – ismételtem el. – És nem gondolom megmagam.

– Hát akkor... Milyen fegyvernemet szeretnél? A szabályok szerint a kihívott fél választ,

de lehetséges konszenzus is.– Teljes egészében a maga belátására bízom.– Jól van – mondta Loki. – Akkor légy szíves, dobj fel nekem postán egy

párbajmeghagyást.De ne most. Holnap reggel, tiszta fejjel megírod. Miután még egyszer átgondoltad. Majd

akkor kezdem el a szervezést.– Rendben. Milyen formában írjam meg?– Küldök egy mintát. A forma tulajdonképpen kötetlen, az utolsó sornak viszont így kell

hangoznia: „ezért kész vagyok találkozni az Istennel”.– Tréfál?– Semmiképp. Miféle tréfáról lehetne itt szó? A párbaj komoly dolog. Világosan fel kell

fognod, milyen elképzelhetetlen szörnyűséggel zárulhat mindez...



MISZTÉRIUMOK VILLÁJA„Negyedik Lokinak – Második Rámától Hivatalos ügyben

Párbajmeghagyás

Hatodik Mitrász visszaél az ifjú vámpírok kurátoraként vállalt kötelezettségeivel. Ahelyett,hogy segítené beilleszkedésüket a rendszerbe, kihasználja tapasztalatlanságukat, azzal acéllal, hogy a bizalmukba férk ő zzön. Aztán ezt a bizalmat a legcinikusabb módon használja

fel. Szerénységem nem teszi lehet ő vé, hogy részletekbe bocsátkozzam. De a becsület úgykívánja, hogy megbüntessem a gazembert. Teljes egészében és kategorikusan meg kell tiltanineki, hogy az utolsó toborzás újonc vámpírjaival érintkezhessen. Ezért kész vagyok találkozniaz Istennel.

Második Ráma

Átolvastam a levelet. A „becsület úgy kívánja, hogy megbüntessem a gazembert” szavaktúlságosan fellengzősnek tetszettek. Átjavítottam arra, hogy „karba tett kézzel ülni nemtudok”.

Aztán amint újra átolvastam a levelet, rájöttem, hogy az derülhet ki belőle, mintha Mitrászáldozata én magam lennék. A „szerénységem nem teszi lehetővé” passzust átjavítottam arra,hogy „szerénységem és együttérzésem nem teszi lehetővé”.

Most már minden rendben volt. Átküldtem e-mailben a levelet (Lokinak nagyon ehhez illő loginja volt: „sadodesperado”), és vártam a választ.

Félóra múlva megszólalt a telefonom.– Remélem, tényleg mindent alaposan átgondoltál – mondta Loki –, mert elindítottam az

ügymenetet.

– Igen, átgondoltam – feleltem. – Köszönöm.– Kérlek. Mitrász most írja a saját meghagyását. Különben egyáltalán nem lepődött meg.Mi történt közöttetek?

Hallgattam. Miután belefújtatott néhányszor a telefonba, és megértette, hogy választ nemkap, Loki így folytatta:

– Néhány napba beletelik az előkészítés: amíg eldöntjük, hol és hogyan. Aztán majdkapcsolatba lépek veled... Komoly dolog lesz, fiacskám, abban biztos lehetsz. Gondolj azörökkévalóságra.

Azzal letette a telefont.Ami az örökkévalóságot illeti, azzal kapcsolatban Loki természetesen tréfált. De mint

mondani szokás, humorban nem ismert tréfát. Ránéztem a monitorra, ahol még mindig fent

volt a párbajmeghagyásom. Minden világos és érthető volt benne. Az Istennel valótalálkozásra utaláson kívül, amihez Loki ragaszkodott.

Aláírtam, pedig nem értettem az utolsó mondat értelmét. Az Isten én magam voltam – eztvilágosan bizonyította tegnapi tapasztalatom. A gond inkább az volt, hogy nem tudtam átélnimég egyszer. Ahhoz, hogy újra istenné váljak, babloszra lett volna szükség.

És ekkor törvényszerűen felmerült a kérdés: valóban isten voltam-e, ha érzeteim ésélményeim olyan októl függtek, amely rajtam kívül állt. Bármelyik teológus azt felelte volnará, hogy nem. De ha isten nem én voltam, hanem valaki más, kivel fogok akkor én találkoznivis maior esetén?

Kellemetlen izgalom fogott el. Bolyongani kezdtem a lakásban, figyelmesenmegnézegettem az ismerős tárgyakat, annak reményében, hogy valamelyik titkos jelet küld,

vagy új irányt ad a gondolataimnak. A fekete-fehér denevér, a lovon ülő Napóleon, a kétundorító nimfa... Ha a házi isteneim közül valamelyik tudta is a választ, titokban tartotta.



Céltalan bolyongásaim a kartotékhoz vezettek. Leültem a díványra, és lapozni kezdtem akatalógust. Semmi érdekes nem akadt a szemembe. Eszembe jutott, hogy a szekreter egyikfiókjában voltak ellenőrizetlen kémcsövek az irodalmi ciklusból, kihúztam a fiókot, ésválogatni kezdtem köztük annak reményében, hogy találok valami teológiai témájút. De ottsem akadt semmi, ami a pillanat nagyságának megfelelt volna: az olyasfajta preparátumok,

mint a „Tyutcsev + albán source code”, vagy a „Babel + 2% Sade márki”, semmiféleérdeklődést nem keltettek bennem.És akkor hirtelen eszembe jutott, kivel kellene megvitatnom ezt a kérdést.Odamentem az ablakhoz, és kinéztem. A kocsim ott állt az utca túloldalán. A lehúzott

ablakon át odalátszódott Ivan elgondolkodó-sértett arca – az éppen esedékes ironikus krimitolvasta (néhány nappal azelőtt megkérdeztem tőle, mitől ironikusak ezek, mire még jobbanmegsértődött). Elővettem zsebemből a telefonomat. Eltelt néhány másodperc, és a híváseljutott az áldozatomig: Ivan elfordította a fejét, és már hallottam is a hangját:

– Jó napot, f őnök!– El kellene mennem Oziriszhoz – mondtam. – Úgy tíz perc múlva. Csak átöltözöm, és

iszom egy kávét.

Ozirisznál minden úgy volt, mint a múltkor. Az ajtót a bajuszos moldáv nyitotta ki, aki azeltelt idő alatt erősen lefogyott, sőt valahogy még meg is viaszosodott. A nagyszobában ülő kártyások rám se hederítettek.

Ozirisz a vörös szertartásról szóló elbeszélésemet egy öreg pszichonauta leereszkedő mosolyával hallgatta végig, úgy, mintha a szomszéd kisfia mesélte volna el neki az első próbálkozását a hamutartóból kicsent csikkel.

– Ez az Isten volt? – kérdeztem tőle. – Mármint az, amit éreztem.– Így szokás vélekedni – felelte Ozirisz. – A valóságban azonban senki sem tudja. A régi

időkben ezt „köpenyrázásnak” hívták. A vámpírok nem tudták, hogyan értelmezzék azeseményeket, amíg az emberek ki nem találták az Istent.

– Az emberek kigondolták az Istent, vagy felfedezték, hogy létezik?– Ez egy és ugyanaz.– Hogyhogy? Ozirisz felsóhajtott.– Nézz oda – mondta aztán –, elmondom még egyszer. Egy majomnak beraktak a fejébe

egy retortát. A retorta babloszt kezdett előállítani. De a f őtermék mellett más frakciókat iskiadott. Melléktermékeket. Az egyik ilyen frakciót „Világegyetemnek” nevezik. Egy másikat„Igazságnak”. Egy harmadikat „Istennek”. Te pedig most azt kérdezed: a majmok találták-e kiezt a harmadik frakciót, vagy felfedezték, hogy van. Nem tudom, mit válaszolhatnék erre.

– Maga mondta, hogy a vámpír közel kerül Istenhez, amikor beveszi a babloszt –emlékeztettem rá.

– Természetesen. A f őtermékbe belekeveredik a melléktermék, és a vámpír ezt érzi. Az

Isten és a bablosz olyanok, mint a benzin és a pakura, amelyeket a kő

olaj feldolgozása soránnyernek. A vámpírok babloszt fogyasztanak, az Isten pedig számunkra a melléktermék.Ugyanakkor értékes frakció az emberiség számára. Nem mondunk ellent ennek. Egészenodáig, természetesen, amíg az emberiség nem akarja ezt a frakciót univerzális igazságkéntlepárolni nekünk.

– Miért, ilyen is elő szokott fordulni? – kérdeztem.Ozirisz csak legyintett.– Lépten-nyomon. Ezért kell mindig magunkkal hordanunk a halálcukorkát. De legjobb, ha

kettőt-hármat is.Elgondolkodtam egy kicsit, aztán azt mondtam:– De akkor logikai ellentmondás lép fel. Ha az Isten csupán melléktermék, akkor hogyan

tudta ide száműzni a Nagy Bőregeret?– Hát ebben van a dolog lényege. Ha az Isten valami más lett volna, a Nagy Bőregér fel



tudott volna lázadni ellene, harcolhatott volna vele egy egész örökkévalóságon át, és egyszergyőzelmet arathatott volna. De hogyan tudnád legyőzni azt a mellékterméket, aki száműzötttéged? Ez még Istar erejét is felülmúlja. Pontosan ebben áll az egész helyzet szörnyűsége.

Lassacskán kezdtem felfogni beszédpartnerem kegyetlen logikáját. Másként kellettfeltennem a kérdést.

– Rendben – mondtam. – Akkor mondja meg: az Isten csupán a bablosz előállításánakmellékterméke? Vagy éppen ez a melléktermék tanúskodik arról, hogy az Isten valóbanlétezik? Hiszen ez nem ugyanaz.

– Nem egészen – értett egyet velem Ozirisz. – Valamikor, nagyon régen a vámpíroktényleg vitatkoztak erről.

– És milyen következtetésre jutottak?– Semmilyenre. Egyszerűen abbahagyták a vitát, és elkezdtek valami másról gondolkodni.– De hát miért?– Hát azért – mondta Ozirisz, és kihajolt a beugróból –, mert ha van Isten, akkor azt

akarja, hogy számunkra ne legyen. Márpedig ha az Isten azt akarja, hogy ne legyen, akkor ezazt jelenti, hogy nincs is.

– De ha nincs Isten, akkor miért létezik az a szó, hogy „Isten”?– Mert ez a szó, a többi szóval és fogalommal egyetemben, feltétlenül szükséges a bablosz

előállításához.– Ezt értem – feleltem. – De miért éppen azt jelenti, amit jelent?– Az Isten a teremtő. A szavak pedig szintén teremtenek.– De hisz maga mondta, hogy a szavak tükröznek.– Teremteni és tükrözni egy és ugyanaz.– Hogy lehet az? Ozirisz elnevette magát.– Ez felfoghatatlan az emberi ész számára, úgyhogy ne törd magad, hogy megértsd,

egyszerűen higgy a szavamnak. Úgy tetszik, mintha a szavak tükröznék a világot, amelybenélünk, a valóságban azonban teremtik. Ugyanígy teremtik meg a szavak az Istent is. Éppenezért változik az Isten olyan nagyon a nyelv dialektusaival együtt.

– Minden dolog a szavakban van?– Hát persze. így mondják az emberek szent könyveiben is. „Kezdetben volt az Ige, és az

Ige Istennél volt, és az Isten volt az Ige.” Érted, miről szól ez az egész?– Én azt értem, mit jelent az „Isten szelleme lebegett a vizek felett” – válaszoltam. – Enlil

Maratovics megmutatta. Erről viszont nem beszéltünk.– Ezek a szavak elmagyarázzák a „B” agy működésének elvét. A kulcsmondat itt az „és az

Ige az Istennél volt, és az Isten volt az Ige”. Ez azt jelenti, hogy a „B” agy két, egymásttükröző tükörből áll. Talán nem érthető? Az „Isten” az a szó, amelyik az Istent megteremti.Az, amit az emberek Istennek neveznek, pontosan úgy jelenik meg a „B” agyban, mint a tégla

képe, amikor elhangzik az a szó, hogy „tégla”. A különbség csak annyi, hogy a téglának vanformája, az Istennek pedig nincs. De amikor azt mondjuk, hogy „Isten”, nálatok megjelenikvalami olyasminek a képe, aminek nincsen formája. Az agynak éppen ez a tulajdonsága tesziaz Istent feltételesen láthatóvá.

– Azt hiszem, a teológusok az „és az Isten volt az Ige” mondatot kicsit mélyebbenmagyarázzák.

– Semmi mélység nincs abban. Csak a „mélység” szó van, meg az, amit magaddal teszelakkor, amikor hallod ezt a szót. Egyébként fölöslegesen teszed. A vámpír a diskurzus ura kellhogy legyen, nem pedig az áldozata.

– Feltehetek egy ostoba kérdést? – kérdeztem.– Úgy vesszük, hogy az összes eddigi kérdésed okos volt. Na ki vele!

– Az Isten valóban létezik?– Miért ne létezne? Újra elmondom: a rendezvény minden résztvevő jének „B” agyában



létezik. Ha az Isten nem létezne, hogyan tudnánk beszélni róla? De hogy milyen minőségbenlétezik, az már egy egészen más kérdés.

– Világos – mondtam. – Ezzel megint azt akarja mondani, hogy mint szó létezik. De énnem erről kérdezem.

– Hanem akkor miről?

– Azt mondta, hogy az „A” agy egy tükör. Aztán azt mondta, hogy tükrözni és teremteniegy és ugyanaz. Mondhatjuk-e azt, hogy az Isten jelen van minden élőlényben mint „A” agy?Ozirisz elnevette magát.– Mondani lehet – felelte –, de mindaz, amit mondunk, szavakból áll, és bármelyik szó,

amelyiket az „A” agy elé állítanak, egy pillanat alatt „B” aggyá változtatja. Meghatározásszerint minden szó a pénztőgyben található. Az „A” agy, amiről te most beszélsz, nem „A”agy, hanem az ,,»A« agy” szavak tükröződése. Mindaz, amiről beszélni tudunk, csak félkésztermék a bablosz előállításához. És egyúttal melléktermék is, merthogy ez egy zárt kör.Elszomorodtam.

– És ha minden filozofálás nélkül kérdezem? Ha becsületszóra? Bennünk van az Isten?– Az Isten bennünk van. Csak mi nem vagyunk őbenne.

– Ez hogy lehet?– Ismersz olyan üvegeket, amelyeknek csak az egyik oldaláról lehet átlátni? Hát pontosan

ugyanígy.– Miért van minden ilyen rettentően felépítve?– Ne feledd el, hogy egy olyan száműzött bőregér gyermekei vagyunk, aki elvesztette az

emlékezetét. És olyan dimenzióban élünk, amelyben az Isten kizárólag csak mint a babloszelőállításának mellékterméke jelentkezik. Mit akarsz egyáltalán?

– Már majdnem semmit – válaszoltam. – És a vámpíroknak van formális vallásuk?– Még csak az hiányozna.– És hogy nevezik a vámpírok az Istent?– Istennek. Nagybetűvel. Mert a kisbetűvel írott istenek mi magunk vagyunk. De az Isten

nem név, hanem csak elnevezés. A vámpírok tudják, hogy az Isten mindig a néven kívülmarad.

– A vámpírok rendeznek valamilyen vallási rituálét?Válasz helyett Ozirisz csak ferdén elmosolyodott. A következő kérdésem udvariatlannak

tetszhetett. Mégis rászántam magam.– És az a tanítás, amelyet most magyaráz nekem... Szóval, ez igaz tanítás?Ozirisz csak hümmögött.– Kérdeztél a vámpírok hagyományáról. Elmondtam neked, hogy miben áll. A hagyomány

igaz volta azonban már más kérdés.– És ha én most föltenném? Igaz a hagyomány?

Ozirisz hosszasan nézett rám.– Látod, Ráma – mondta aztán –, amíg fiatal vagy, a szervezeted kitermeli az összesszükséges hormont, és az agyi receptoraid is normálisak. Ilyenkor még bármelyik „kétszerkettő négy” az igazság megingathatatlan fényével fog ragyogni neked. De ez csupán azéletképességed tükrözött fénye. Pontosan ugyanígy tükrözi vissza például a zene is. Amíg azember fiatal, úgy gondolja, sok jó zene van, aztán valahogy mintha már nem írnánakilyeneket. így gondolja minden ember, amikor felnő. Vagy itt vannak a nők. Amikor az emberfiatal, olyan vonzónak látja őket. De amikor már hatvanéves vagy, és problémák vannak azegészségeddel, mindez sokkal kevéssé tűnik fontosnak, mint az emésztés vagy az ízületek...

– Azt akarja ezzel mondani, hogy az igazság bennünk magunkban van? – kérdeztem.– Igen. De az emberek ezekbe a szavakba gyakran valami magasztos értelmet helyeznek.

Fölöslegesen. Az igazságnak nem metafizikai, hanem kémiai természete van. Addig, amígelegendő életerő van benned, az igazságra mindig lehet szóbeli kifejezést találni. Mindig ki



lehet találni olyan ráolvasást, amely agyad neuron-láncolatában izgalmat vált ki, amelyet úgyélhetsz át, mint az igazság szent leheletét. De hogy mik lesznek ezek a szavak, jelentősszerepet nem játszik, mert minden szó egyenrangú: csak tükrök, amelyekben az észtükröződik. Bosszankodni kezdtem.

– De hát akkor maga ellentmond önmagának – vetettem ellene.

– Már miért?– Hiszen maga nem egy egyszerű vámpír, hanem tolsztojánus. Ha az igazság csupánkémiai reakció, akkor miért lépett szellemi útra? Miért jutott el az egyszerűsödés eszméjéhez?

– Hát éppen azért jutottam oda – felelte Ozirisz, és az órájára nézett. – Mihelyt elmész,behívom a Gastarbeitert, felhajtok két decit, és megint minden igazságnak tetszik. Arepedések a falon, a por a padlón, sőt még a gyomorkorgás is. Ebben a pillanatban viszontminden hazugság...

– De ha minden a kémiára és a babloszra vezethető vissza, akkor minek léteznekegyáltalán az olyan fogalmak, mint az Isten, az igazság, a világegyetem? Honnanszármaznak?

– A „B” agynak két munkafázisa van. Egy hasznos és egy üres. A hasznos fázisban az

ember kitermeli az M5 aggregátumot. Az üresjárat pedig az a fázis, amikor nem termelődikbablosz. De a „B” agy erre az időre sem kapcsol ki, egyszerűen csak bármely értelmetlenabsztrakció az objektumává válhat. „Mi az igazság? – Van-e Isten? – Hogyan keletkezett avilág?” Szóval, az az egész abrakadabra, amivel idejöttél hozzám. Miután a párhuzamostükrökben megsokszorozódtak, ezek a kérdések a felismerhetetlenségig elferdülnek, fázisbanis eltolódnak, és egy bizonyos pillanatban úgy értelmeződnek, mint válaszok önmagukra.Ilyenkor az agy neuronláncolatán ingerhullám fut végig, és az ember azt gondolja, megtaláltaaz igazságot. Ezért minden emberi igazság egyenletformát vesz fel, ahol az egyik fogalommagába foglalja a másikat. „Az Isten szellem. A halál elkerülhetetlen. Kétszer kettő négy. Ε egyenlő me a négyzeten.” Különösebb kár nem származik ebből, de ha túlságosan sok azefféle egyenlet, akkor csökken a bablosztermelés. Ezért nem engedhetünk szabad folyást azemberi kultúrának. Ha muszáj, vaskézzel tereljük a megfelelő mederbe.

– Hogyan?– Hiszen túlvagy már a glamouron meg a diskurzuson. Hát így. Ha érdekelnek a konkrét

módszerek, ezzel fordulj a kaldeusokhoz. A lényeg az, hogy a „B” agy üresjárata amennyirecsak lehet, rövid legyen. Ha megfelelően intézzük a dolgot, az ember nem keresi az Istent. AzIsten már várja a templomban a persely mellett. Ugyanígy nem keresi az ember a művészetértelmét sem. Tudja, hogy az egyetlen értelme a bevétel. És így tovább. Ahogy az iskolábanmondják, a cosinus fi tökéletesítéséért folytatott harc össznépi feladat.

– Mi akkor a létezés értelme? – kérdeztem. – Vagy az élet akkor üres és értelmetlen?– Miért lenne az? Sokféle értelmét meg lehet találni. Bármely ízlésnek megfelelőt. Le lehet

úgy élni, hogy teljes, átszellemült, jelentő

ségteljes legyen. De azt követő

en, hogy az utolsólapja is átfordult, ezt az egész értelmet elviszi a szél, mint a száraz szalmát.– De akkor mire való ez az egész?Ozirisz előrehajolt, elvett az asztalról egy tárgyat, és az arcomhoz emelte.– Ez micsoda? – kérdezte tőlem. Ránéztem az ujjaira. Egy szöget tartott. Egy régi szöget,

amelynek rozsdás volt a feje, és amelyet úgy látszik, egyszer már bevertek valahová, de ki ishúzták onnan.

– Ez? Ez egy szög.– Helyes – mondta Ozirisz. – Egy szög. Egy régi szög. Vegyünk egy egyszerű tárgyat: egy

régi, rozsdás szöget. Ránézünk. És gondolkodjunk el rajta: mi ez?– Egy szög – vontam meg a vállam. – Mit kell ezen gondolkodni?

– Mert miről is van itt szó? Erről a darabka fémről? Vagy arról, ahogyan érzékeled? Vagyarról, hogy ez a szög maga az érzékelés? Más szavakkal, arról van-e szó, hogy projektáljuk a



„szög” szót a környező világra, hogy kiemeljük elemeinek azon összességét, amellyelkapcsolatban megegyeztünk, hogy mit jelölünk ezzel a hangsorral? Avagy inkább néhányembernek arról a sötét és szörnyűséges hitéről beszélsz, hogy ez az állítólagos szög bármiféletudat határain kívül, önmagában is létezik?

– Én már belezavarodtam – mondtam.

– Helyes. Belezavarodtál, és sosem fogsz belőle kikeveredni.– És hogy jön mindehhez a kérdésem?– Egyszerűen. Azt kérdezed, mi a létezés értelme. Ez itt – és Ozirisz eközben megrázta a

felemelt szöget – nem más, mint egy egyszerű kis vasdarab a szemétdombról. És apénztőgyed üresjárata még csak arra sem elég, hogy megértsd, mi ez. Habár meg tudodérinteni, meg tudod hajlítani, vagy bele tudod verni valakinek a tenyerébe. Te pedig arrólkérdezel engem, ami a képzeleten kívül sehol sem létezik. Ráadásul még ott sincs állandóan: aszavakból létrehozott, elmosódó felhő megjelenik egy pillanatra, elkápráztat az értelemillúziójával, és nyomtalanul eltűnik, mihelyt a „B” agy elkezd arról gondolkodni, hol a pénz.Érted?

– Nem.

– És ez így van jól. Békélj meg, Ráma. És biccentett.– Amikor az ember – és a vámpír, köztünk szólva, nem más, mint feljavított ember –

elkezd az Istenről, a világ eredetéről és értelméről elmélkedni, olyan lesz, mint egy majom amarsall-zubbonyban, miközben ugrabugrál a cirkusz porondján, és kivillantja csupaszfenekét. A majomnak mentségére szolgál, hogy őt az emberek öltöztették így fel. Nekedviszont, Ráma, efféle mentséged nincs.

Ozirisz az asztalra dobta a szöget, és megnyomta a telefon melletti gombot. A folyosóncsörömpölni kezdett a csengő.

– Ideje ebédelnem. Grigorij majd kikísér.– Köszönöm a magyarázatokat – mondtam felállva. – Bár igaz, hogy keveset értettem

belőlük.– Nem is kell erre törekedned – mosolyodott el Ozirisz. – A legfontosabbat azonban meg

kell értened. Miért kell valamit is megértened, amikor te már mindent tudsz? Egy cseppnyibablosz több mindenre magyarázatot ad, mint tízévnyi filozófiai beszélgetés.

– Akkor miért tért át a babloszról a vörös folyadékra?Ozirisz megvonta a vállát.– Some dance to remember – mondta –, some dance to forget.7 Bejött a szobába a bajszos moldáv, amiből megértettem, hogy az audiencia véget ért.A moldáv kikísért az ajtóig, ugyanúgy, mint a múltkor. Most azonban valamiért kijött

velem a lépcsőfordulóba, és becsukta a lakás ajtaját.– A lift nem működik – közölte velem csöndesen. – Lekísérem.

Nem ellenkeztem, minden eshetőségre számítva azonban a fal mellett lépdeltem, minéltávolabb a lépcsőkorláttól, amely a lépcsőház mélységétől választott el.

– Bocsásson meg a tolakodásomért – mondta a moldáv. – Én tulajdonképpen a teológiaprofesszora vagyok, Kisinyovból. Itt csak a mellékkereset miatt vagyok. Nálunk, Kisinyovbanmomentán nincs szükség teológiaprofesszorokra.

– El bírom képzelni – mondtam együtt érzőn.– Tudja – folytatta a moldáv –, gyakran járnak ide fiatal vámpírok, akik beszélgetnek a

munkaadónkkal. Én ott várakozók az ajtó előtt, arra az esetre, ha a gazda csengetne. És háthall is az ember ezt-azt, úgyhogy tudom, miféle elképzelések uralkodnak a maguk világában.Általában nem avatkozom bele a beszélgetésbe. De ma az Istenről esett szó. És mostkötelességemnek érzem, hogy pontosítsák valamit abban, amit ön épp csak az imént hallott.

Úgy, mint teológus. De kérem, ne beszéljen a f őnöknek a beszélgetésünkről. Egyáltalán,7 Az egyik azért táncol, hogy emlékezzen, a másik azért, hogy felejtsen.



senkinek se beszéljen róla a következő ellenőrző harapásig. Akkor már úgyis szabadságonleszek. Megígéri?

– Jól ismeri a szokásainkat – jegyeztem meg. – Még az ellenőrző harapásról is tud. Énmagam most hallok róla először.

– Ne ironizáljon, fiatalember. A maguk környezetében minden harapás ellenőrző harapás.

Másmilyent nem hajtanak végre.– Tulajdonképpen igaza van – sóhajtottam fel. – Rendben, megígérem. Mi lenne az apontosítás?

– Azzal kapcsolatos, amit a maguk köreiben „B” agynak szokás nevezni. Az újoncvámpíroknak azt szokták mondani, hogy az emberi „B” agy nem más, mint pénztőgy. De eznem így van.

– És akkor mi lenne valójában?– Járt valaha Pompejiben? Olaszországban?– Nem – válaszoltam. – De tudok róla, ez egy római város, amely a vulkánhamu alatt

megőrződött. Sokat olvastam róla.– Pontosan – mondta a moldáv. – Szóval, Pompejiben a legérdekesebb hely a

Misztériumok villája.– Emlékszem rá. Egy villa a város szélén. Azokról a freskókról nevezték el, amelyeken a

dionüszoszi misztériumba való beavatást ábrázolták. A diskurzusban még képek is voltakerről. Nagyon szépek. És miért jutott eszébe ez a villa?

– Tudja, ez a villa az időszámítás előtti harmadik évszázad közepétől egészen Pompejipusztulásáig fennállt. Háromszáz évig. Természetesen ma már senki sem tudja, mifélemisztériumok játszódtak le ott. De a freskók annyira megragadják az emberek képzeletét,hogy mind a mai napig vitatkoznak róluk. Az én véleményem szerint a lényeg nem is afreskókban keresendő, hanem a folyosó falfestésének apró részleteiben: azokban a titokzatos,fekete alapra rajzolt egyiptomi szimbólumokban, apró jelekben, kígyócskákban – mintamilyenek a régi Singer varrógépeken voltak... Nem tudom, maga már ilyen varrógéppelnyilván nem találkozott.

– Valahogy nagyon ugrál a témák között. Beszélni kezdett a „B” agyról, aztán áttért avillára, most meg a Singer varrógépre...

– Egy pillanat, mindjárt minden világossá válik. A fényképeken ez nem látszik, de haszemélyesen eljut oda, észre fog venni egy sor képtelenséget. Egyrészről a freskók, igen.Másfelől ennek a gyönyörűségnek a közepén ott áll egy durva és primitív szőlőprés... Aztánfokozatosan észrevesz bizonyos visszataszító gazdasági melléképületeket, a lehető legkevésbémegfelelő helyen... Mindeközben az idegenvezető elmagyarázza: ebben a villában valóbanmisztériumok zajlottak. Valamikor a távoli múltban. De rögtön az első földlökések után – ésazok még jóval a végzetes vulkánkitörés előtt történtek – a gazdák eladták a házaikat, és

elmenekültek onnan. A villa pedig mező

gazdasági épület lett, ahol bort kezdtek csinálni...– Mit akar ezzel mondani?– Csak azt akarom mondani, hogy az ember ugyanilyen Misztériumok villája. Maguk,

vámpírok, úgy gondolják, hogy ezt a farmot maguk építették, hogy babloszt állítsanak ott elő.És a régi freskókat a maguk farmertevékenysége melléktermékének tartják. Úgy hiszik, hogymaguktól jöttek létre sárból és azokból a cseppekből, amelyek kiloccsantak a forrásban lévő,savanyú lőrével tele vödrökből... Megálltunk a kijáratnál.

– Rendben van – mondtam –, és magának van másik verziója?– Van. A „B” agy – amit maguk pénztőgynek neveznek – az absztrakt fogalmak terepe.

Ilyenek nincsenek sehol a külvilágban. A „B” agyat azért hozták létre, hogy az Istenneklegyen hol megjelennie az ember számára. A mi bolygónk egyáltalán nem börtön. Hanem

elvarázsolt kastély. Lehet, hogy valahol alatta börtön is van, a valóságban azonban ez az Istenpalotája. Az Istent már sokszor megpróbálták megölni, terjesztettek róla mindenféle



rágalmakat, a tömegtájékoztatási eszközökben még azt is bejelentették róla, hogy elvettfeleségül egy kurvát, és meghalt. De ez nem igaz. Egyszerűen csak senki sem tudja, apalotának melyik szobáiban lakik, mert mindig váltogatja őket. Annyit lehet csak tudni, hogyahová belép, ott tisztaság és fény árad szét. És vannak olyan szobák, amelyekben sohasem jár.És ilyen egyre több és több van. Először a huzat behozza az ilyenekbe a glamourt és a

diskurzust. És amikor ezek összekeveredtek és megizzadtak, a szagra odagyúlnek abőregerek.– Rólunk beszél, ugye? A moldáv bólintott.– Értem. Mint mindig. Gyerünk, kenjünk rá mindent a csapodár vámpírokra. Ehhez nem

kell sok ész – mondtam.– Miért csapodárok? – kérdezte a moldáviai.– Mert csapkodunk, röpködünk – mondtam, és néhányszor meglengettem a karomat,

mintha szárnyam volna. – Maguknál pedig mindig kinyírták, akik röpködtek.– Kinél nálunk?– Hát az embereknél – válaszoltam, és éreztem, hogy bepörgök. – Kinél másnál? De hát

mit várhatunk maguktól, akiknek az egész történelme népirtással kezdődött?

– Miféle népirtással?– Hát a Neander-völgyieket ki gyilkolta le? Harmincezer évvel ezelőtt? Azt hiszik,

elfelejtjük? Nem felejtjük el, és nem bocsátjuk meg. Népirtással kezdődött, népirtással is fogvégződni, jegyezze meg jól a szavaimat. Úgyhogy nem kell mindent a vámpírokra kenni...

– Nem értett meg engem – mondta a moldáv ijedten. – Egyáltalán nem akarok mindent avámpírokra kenni. Minden szoba maga felel magáért. Behívhatja magába az Istent. De akár amaguk társaságát is. Természeténél fogva persze minden szoba Istentől lakott akar lenni. De aglamour és a diskurzus miatt a szobák úgy döntöttek, hogy a lényeg a dizájn és az enteriőr. Ésha egy szoba ebben hisz, ez azt jelenti, hogy oda már beköltöztek a denevérek. Az Isten egyilyen szobába aligha megy be. De én nem vádolom a vámpírokat. Hiszen nem maguk a palotaszobái. Maguk bőregerek. Ilyen a munkájuk.

– És maga szerint mi lesz ezzel a palotával?– Az Istennek sok ilyen palotája van. Amikor egy palota minden szobáját elfoglalják a

bőregerek, az Isten a palotát megsemmisíti. Pontosabban abbahagyja az építését, de ez egy ésugyanaz. Azt mondják, ez úgy néz ki, mint valami hihetetlen erejű fény, amely felgyújtja azegész világot. Valójában azonban csak eltűnik az anyag illúziója, és az Isten természete,amely mindent áthat, tisztán jelenik meg önnön maga előtt. Azt mondják, ugyanez történikmeg minden egyes élet végén is. A palotánkra mostanában rossz idők járnak. Bőregerek élnekmár majdnem minden szobájában. Mindenütt ott csattog az M5 aggregátum lepárlója.

– Nagyon jól van informálva – jegyeztem meg.– A kérdés az, mit fogunk csinálni akkor, amikor az Isten már végérvényesen megunja ezt

az egészet, és berekeszti a projektet.Megvontam a vállam.– Nem tudom. Talán egy új bolygóra küldenek dolgozni. Engem más dolog érdekel. Maga

teológiaprofesszor. És úgy beszél az Istenről, mint egy jó ismerőséről. De mondja csak, akkormiért alakította az életünket ilyen üresre és értelmetlenre?

– Ha az önök élete értelmes lenne – mondta a moldáv úgy, hogy hangsúlyozta az „önök”szót –, az derülne ki, hogy helyesen cselekszenek azok a szobák, amelyek magukba engedik abőregereket. És akkor az Istennek nem lenne hol laknia.

– Rendben. De akkor miért mondja mindezt el nekem?– Megadnám a telefonszámom – mondta a moldáv, miközben átnyújtott egy

aranyszegélyű névjegykártyát. – Ha akar, jöjjön el hozzánk, az imaközösségbe. Könnyű

visszautat nem ígérhetek. De az Isten irgalmas.Kézbe vettem a névjegyét. Ez állt rajta:



Az Istenhez az Isten Igéjén keresztül. Logosz KataCombo Imaház

A másik oldalán a telefonszámai voltak. Miután zsebre tettem a névjegykártyát, az övemen

megtapogattam azt a helyet, ahol a halálcukorkának kellett lennie. De nem volt ott – mármegint üres kézzel jöttem el otthonról. Különben ha a cukorka nálam lett volna, akkortermészetesen nem követtem volna Ozirisz tanácsát. A mozdulat ösztönös volt.

– Világos – mondtam. – Vagyis a Misztériumok villájában a szőlőprés helyére építsünkegy gyertyaüzemet, ugye? Fölöslegesen töri magát, a kaldeusok úgysem hagyják. A legjobbesetben is csak kontárkodni fog az egyik sarokban. Ha lesz elég hely...

– Ne szélhámoskodjon. Inkább elmélkedjen egy kicsit a szabad idejében.– Elmélkedni fogok – válaszoltam. – Látom, maga jó ember. Köszönöm, hogy része volt az

életemnek.A moldáv szomorúan elmosolyodott.– Mennem kell – mondta aztán, és ujjával megkocogtatta a nyakán a ragtapaszt –, a f őnök

már biztosan türelmetlen. Emlékszik rá ugye, hogy megígérte, nem mondja el senkinek abeszélgetésünket?

– Nem gondolom, hogy bárkit is különösebben izgatna. Habár tudja, mit... Miért is neszervezzem be magához Istar Boriszovnát? Már nagyon is megérett rá. Megosztom vele azinsider információt.

– Gondolkodjon rajta – ismételte meg a moldáv –, a visszavezető út még nyitva áll.Azzal megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn.Kijöttem a lépcsőházból, és odavánszorogtam a kocsimhoz.„A visszafelé vezető út – gondoltam. – Visszafelé... – az hová vezet? Hát marad ott még

valami?”Beültem a kocsiba, és a tükörből Ivánra pillantottam. Ivan mosolygott, de kimódolta, hogy

még eközben sem tűnt el arcáról a sértődöttség.– Én közben az életről elmélkedtem – mondta, és elárasztott mentolos cukorkája illatával. –

Kigondoltam egy kínai közmondást. Elmondhatom?– Mondd.– Akármennyi faszt szopj is, császár nem lehetsz.A gondolat igaz volt, de a „szopni” ige használata – ráadásul ilyen alantas kontextusban – a

nyíltan kimondott gorombasággal volt határos.Hirtelen felfogtam, hogy részeg. Lehet, hogy már reggel óta. És az is lehet, hogy nem volt

józan már a legutóbbi találkozásainkkor sem. Félni kezdtem. Fogalmam sem volt róla, mitforgat a fejében.

– Igen – mondtam, miközben óvatosan elő

rehajoltam –, a társadalmi mobilitás a mitársadalmunkban is egyre kisebb lett. Ez igaz, ezen dolgozni kell. Másfelől viszont... Császárpersze nem lehetsz. Császárnő azonban igen.

A mondat közepénél a fejem a szokott módon rándult egyet. Aztán hátradőltem az ülésen,és egy ideig analizáltam a személyiségfejlődését.

Félnem nem kellett. Talán csak a balesettől. Héra viszont... Ilyen szégyentelenüleljátszadozni a sof őrrel... Különben, gondoltam megvetéssel, náluk ez szakmai ártalom.



A VILÁG FŐÉNEKELoki reggel nyolckor telefonált, és közölte, hogy a párbajt mára tűzték ki.– Tizenegykor megyünk érted – mondta. – Állj készen. És ne igyál sok vörös folyadékot.Azonnal letette a telefont, így nem tudtam semmit pontosítani. Amikor megpróbáltam

visszahívni, a telefonja nem válaszolt.A fennmaradt három órában a képzeletem őrületes tempóban működött.Pisztoly vagy penge?Elképzeltem, hogyan fog megölni egy golyó. Úgy gondoltam, olyan lesz, mintha egy

felizzított fémrúddal ütnének meg. A vámpíroknak tilos a fejre célozni, és Mitrász a hasamrafog lőni, mint ahogy Puskinnal tették...

Vagy inkább kard lesz? Mit érez az ember, amikor kardot döfnek belé? Valószínűleg olyanlesz, mint amikor megvágja magát a kenyérvágó késsel, csak egészen mélyen ott bent,egészen a szívéig hatolva. Néhányszor megpróbáltam elképzelni, és minden alkalommalösszerázkódtam tőle.

Különben nem voltak ijesztőek ezek a fantáziálások, éppen ellenkezőleg, inkábbmegnyugtattak. Hisz valójában semmi ilyesmi nem fenyegetett: emlékeztem arra a speciálisfegyverre, amelyikről Loki beszélt. Magától a párbajtól nem kellett tartanom.

A veszélyt Mitrász párbaj meghagyása jelenthette. Ami valóban félelemmel töltött el, harágondoltam: Mitrász szóban elküldhetett az Istennel való találkozóra, hogy magam derítsemki, kinek van igaza: Ozirisznak-e vagy a red-liquid providerének. De ha ez nem is történikmeg, Mitrász akkor is kiagyalhat valami hihetetlen szemét dolgot, gondoltam, úgyhogy jobb,ha nem is tudok róla. Hát, így edződik győzelemre az akarat...

Amikor tizenegyig már csak egy félóra maradt hátra, eszembe jutott, hogy még mindignem döntöttem el, mit fogok felvenni. Miután feltúrtam a szekrényemet, ráakadtam egy feketeöltönyre, amely egy kicsit nagy volt rám. De legalább kényelmesen fogok tudni mozogni

benne, gondoltam. Lábamra vasalt orrú cipőt húztam – nem mintha komolyan verekednikészültem volna, inkább csak minden eshetőségre számítva. Aztán bekentem a hajamzselével, bátorításképpen felhajtottam egy kis whiskyt, leültem a fotelba, és várni kezdtem alátogatóimat.

Tizenegykor csengettek.Loki és Baldr frissen voltak borotválkozva, parfümillatot árasztottak, és ünnepélyes-

hivatalos ábrázatot öltöttek. Loki terjedelmes fekete koffert tartott a kezében.– Valószínűleg gyanús alakoknak nézhetünk ki – mondta vidáman. – Igazoltatott

bennünket egy rendőr. Pont itt a ház előtt.– Hogy milyen okos szeme volt! – tette hozzá Baldr. – Mindent pontosan ért, éppen csak

mondani nem tudja.

Úgy döntöttem, nekem is vidáman, hetykén kell viselkednem.– Nyilván azt hitte, ingatlanügynökök vagytok. Gyakran mászkálnak errefelé gyanús

alakok, és szaglásznak. Jó kis környék ez.Baldr és Loki is leült egy-egy fotelba.– Mitrász azt akarta, hogy a párbajt a cirkuszban rendezzük meg – szólalt meg Baldr.– Miért?– Hogy hangsúlyozza az események idiotizmusát.– Az idiotizmusát? – kérdezett vissza Loki. – Ritka eset, hogy valamelyikünkben feléled a

kurázsi, a bátorság, mint a régi szép időkben. És ezt ma idiotizmusnak tartják? Ráma, büszkelehetsz magadra.

Baldr rám kacsintott.

– Ennek – intett fejével Loki felé – mindig két verziója van arra, ami történik. Az egyik akihívó, a másik a kihívott fél számára.



Lokira pillantottam. Bal szemhéján ott maradtak valami arany csillámos lila festék,sebtében lemosott smink nyomai, amit akkor lehetett felfedezni, ha pislogott. Lehet, hogy aguminő je szülési szabadságra ment, gondoltam, és most Loki helyettesíti. Vagy egyszerűencsak a térdrúgásokra oktatott valakit.

– Szóval, akkor most irány a cirkusz?

– Nem – felelte Baldr. – A cirkuszt már nem tudtuk megszervezni. A párbaj új formábanfog lezajlani. Egyáltalán nem hagyományos módon.Szúrni kezdett a lapockám alatt.– És ez mit jelent?– Hármat találhatsz – vigyorodott el Loki.– Ha nem hagyományosan zajlik le – mondtam –, akkor valami szokatlan fegyvert fogunk

használni?Loki bólintott.– Mérget?Loki tagadólag megrázta a fejét.– Mérget tilos használni. Te is tudhatod.

– Igen, persze – értettem egyet vele. – Akkor talán... Na lássuk, mi lehet még... Áram?– Nem talált. Utolsó kísérlet.– Bele kell fojtanunk egymást a Moszkva folyóba?– Ezzel is mellé trafáltál – mondta Loki.– Hát akkor mi lesz?Loki magához húzta a kofferét, és kinyitotta. Valami vezetékes szerkentyűt pillantottam

meg benne. Meg egy laptopot.– Ez meg micsoda?– A dolognak már híre terjedt – mondta Loki. – Tud róla Enlil is meg Marduk is. Ha jól

sejtem, akkor a párbaj bizonyos harmadik személy miatt történik. Kigondoltunk közösen egyolyan módszert, amelynek révén ostoba vitátok a lehető legkisebb kockázattal lezárható. Úgydöntöttünk, hogy távvezérlésű párbajt fogtok vívni.

– Mit kell tennünk?– Verset fogtok írni.– Verset?– Igen – mondta Loki. – Enlil eszelte ki az egészet. Szerintem kitűnő ötlet. A romantikus

vitát romantikus módon kell megoldani. Nem a brutális halálcukorka fogja a f őszerepet játszani, hanem a lelkivilágotok finomsága, az érzelmeitek mélysége.

– De akkor tulajdonképpen mi lesz maga a párbaj? – kérdeztem. – Arra gondolok, hogymiként állapítjátok meg, ki a győztes?

– Úgy határoztunk, hogy ebbe bevonjuk azt a bizonyos harmadik személyt is, aki miatt a

vita elmérgesedett. A győztes jutalma az lesz, hogy azonnal találkozhat vele. Jó, mi?Nem mondanám, hogy én ennyire lelkesedtem volna a dologért. Bármi inkább az ínyemre

lett volna – akár az orosz rulett vagy a sakktábla is –, semmint a versírás. A versírás meg énkizártuk egymást, ezt már néhányszor a gyakorlat megmutatta.

Baldr úgy döntött, jobb, ha beleszól a beszélgetésünkbe.– Mit kínzod a srácot? Mondd el neki szép sorjában.– Hát legyen – egyezett bele Loki. – Tehát, a párbajkiírás szerint te és az ellenfeled írtok

egy-egy verset. A versforma: vámpírszonett.– Az meg micsoda? – kérdeztem. Loki kérdőn Baldra pillantott.– Hát nem mondtuk el neked? – szomorodott el Baldr. – Ezzel jól melléfogtunk.

Vámpírszonettnek egy tizenkét soros verset nevezünk, amelynek verselése és rímelése

kötetlen. A legfontosabb, hogy az utolsó sor mintegy kiszívja a vers egészének velejét, alehető legrövidebben kifejezze a lényegét. Ez a vörös folyadék bablosszá szublimálásának



szimbóluma lesz, és a párbajt követően a babloszt rituálisan fel fogod kínálniszúnyogmúzsádnak. Érted?

– Nagyjából – válaszoltam.– De ez csak amolyan lírai szabály – folytatta Baldr. – És nem éppen szigorú. Mindenki

maga dönti el, hogyan próbálja meg egyetlen sorban visszaadni a vers egészének értelmét.

Hiszen csak a szerző tudja, miről akart írni, nemde?Loki fontoskodva rábólintott.– A vámpírszonettnek van még egy szabálya: fordított lépcsőzetes sorokban kell írni. Ez

mintegy a gondolat lépcső je lesz, amely a vámpírnak a legfelsőbb lényeg felé törekvéséthivatott szimbolizálni. Különben ez sem feltétlenül kötelező érvényű.

– Fordított lépcsőzetes sorokban? Azt hogyan kell?– Ahogy Majakovszkij írt – mondta Baldr. – Csak éppen megfordítva.Nem tudtam, mire gondol pontosan, de nem kezdtem el akadékoskodni, merthogy a

szabály nem volt kötelező érvényű.Loki az órájára nézett.– Ideje elkezdeni. Mindjárt előkészítek hozzá mindent. Te meg addig menj el vécére. Ha

nem lenne szerencséd, az elkövetkező negyven órában le leszel bénulva.A kofferét az asztalra tette. Kimentem a szobából, és elindultam a vécébe.Valahol olvastam, hogy sokaknak a vécén jön meg az ihletük. Ez igaz is lehet, mert éppen

a vécén jutott eszembe egy meglehetősen illetlen, de sokat ígérő ötlet.Olyannyira sokat ígérő, hogy pillanatnyi hezitálás nélkül hozzáláttam a megvalósításához,

ahogyan egy hajléktalan is rögvest lehajol a metróban, hogy fölkapja az elhagyott pénztárcát.Ahogy kiléptem a folyosóra, lábujjhegyen a dolgozószobám felé vettem az irányt, halkan

kinyitottam az ajtaját, odaszaladtam a szekreterhez, kinyitottam (nem nyikorgott, ellentétben akartoték fiókjaival), és igyekezve nem csörömpölni az üvegekkel, kivettem a kupacból az első kezem ügyébe akadó kémcsövet. A „Tyutcsev + albán source code” volt az. Pont az, aminekem kell, gondoltam, és a számba öntöttem a tartalmát.

– Ráma, hol vagy? – szólongatott a nappaliból Loki.– Megyek már – válaszoltam –, csak becsukom az ablakokat. Minden eshetőségre.– Jól teszed.Néhány másodperc múlva beléptem a nappaliba.– Izgulsz? – kérdezte Baldr. – Tiszta sápadt vagy.Hallgattam. Nem akartam beszélni, mert túl nagy adagot nyeltem le a preparátumból, és

elkottyanthattam esetleg valamit.– Nos tehát – mondta Loki –, minden készen áll.Az asztalra néztem.Egy fura kinézetű aggregátum volt összeszerelve rajta: egy laptop, mobiltelefonnal

összekötve, meg azzal a dobozzal, amit a kofferben láttam. A doboz vörös jelzőfénnyelvillogott, mellette pedig egy fekete, gumival és kapcsokkal ellátott szövetszalag hevert. A

szalagra egy hatalmas, elektromos szerkezettel működő fecskendő volt felszerelve. Aszerkezetet a villogó dobozzal két vezeték kötötte össze. Ezen kívül volt még az asztalon egyegész halom egyszer használatos tű meg egy csomó zöld ampulla is.

– Mi ez? – kérdeztem.– Na szóval – mondta Loki. – Látod a fecskendőt? Nyugtatószer van benne. Amint már

mondtam, körülbelül negyven órára teljes bénultságot idéz elő. A fecskendőt a komputerrekötött elektromos áttétel távvezérléssel működteti. A verset egy pillanat alatt eljuttatjuk ahhoza bizonyos személyhez, mégpedig úgy, hogy nem fogja tudni, melyik verset írtad te, ésmelyiket Mitrász. Amikor elolvassa őket, és eldönti, ki legyen a győztes, a döntése ugyanígy

egy pillanat alatt vissza is jut hozzánk. Ekkor be fog kapcsolni a fecskendőre szereltszervomotorok valamelyike: vagy a tiéd, vagy a Mitrászé. Az injekciót követően nyilvánossá



tesszük a párbaj meghagyást, és azonnal végre is hajtjuk. Van kérdésed?– Minden világos – válaszoltam.– Akkor ülj oda, kérlek, a számítógéphez. Engedelmeskedtem.– Tűrd fel a zakód ujját...Amikor megtettem, Loki bealkoholozott egy kis vattadarabot, és bedörzsölte vele a

könyökhajlatomat.– Mindjárt rosszul leszek – szóltam bágyadtan. Nem szenvelgésből tettem. Igaz, nem Lokimanipulációitól, hanem a benyelt preparátumtól.– Te magad akartad – mondta Loki. – Most egy kicsit fájni fog: beléd nyomom a tűt...– Au! – rándultam össze.– Ennyi volt. Most ne mozgasd a karod, hagyd, hadd rögzítsem a kötést... így ni...– Hogy fogok így gépelni?– Óvatosan és lassan, úgy ni. Időnk van elég, egy ujjal is gépelhetsz... Nézz csak a

monitorra.Odapillantottam.– A felső sarokban van egy óra. A visszaszámlálás akkor fog indulni, amikor veled is,

Mitrásszal is közöljük a vers témáját.– Hogyhogy, nem egyformák lesznek?– Majd meglátjuk. Mindkettőtöknek pontosan félórája lesz. Aki ez alatt az idő alatt nem

mutatja be a versét, automatikusan vesztesnek számít. Készen állsz?Megvontam a vállam.– Tehát készen állsz.Loki elővette a mobilját, bepötyögött rajta egy számot, és a telefont a füléhez emelte.– Nálatok működik minden? – kérdezte. -Nagyszerű. Akkor kezdjük.Miután összecsukta a telefonját, hozzám fordult.– Óra indul.A laptop monitorján megjelent két téglalap. A bal oldali fölé az volt írva, hogy „Mitrász”, a

jobb oldali fölé pedig hogy „Ráma”. Aztán a téglalapok belsejében egyesével betűk jelentekmeg, mintha csak valaki gépelte volna őket. Mitrásznak a „Szúnyog” téma jutott. Az enyémpedig így hangzott: „E világ ura”.

Ez nagy szerencse volt, hiszen Tyutcsev, akivel már régóta éreztem, hogy kapcsolatbaléptem, sokat tudhatott mondani nekem ez ügyben.

A probléma csak az volt, hogy gondolataim szóhéjai elképesztően szegényesnek ésunalmasnak mutatkoztak: az Internetes „újbeszél” habár nagyon új, máris halott nyelvnekbizonyult. Különben a forma problémáját meg lehetett később is oldani – előbb a tartalommalkellett boldogulnom, ezért belemélyedtem a szellem elém tárulkozó horizontjainakszemlélésébe.

Nem tudtam meg semmi érdekeset a tizenkilencedik századi életről. Ennek ellenéreazonnal felfogtam, mit is jelent az ismert Tyutcsev-négysoros: „Oroszországot, ész, nem

érted; méter, sing sose méri fel: külön úton jár ott az élet – Oroszországban hinni kell.”8 Mintkiderült, a költő majdnem ugyanarra gondolt, mint amire kedvenc filmtrilógiám, az Aliensalkotói.

A filmben egy másik élőlényben született meg az élet hatékony formája, és egy bizonyosidő elteltével eredeti és váratlan módon adott hírt magáról. Az orosz történelemben pontosanugyanez történt, csak ez a folyamat nem egyszer, hanem ciklikusan-rutinszerűen ismétlődött,és minden újabb szörnyeteg az előző hasában fogant meg. A kortársak ezt valahogy érezték,de nem mindig fogták fel világosan, ami az olyasfajta szentenciákban nyilvánult meg, mint „aszertefoszló birodalmi rutint átégették az új világ körvonalai”, „a huszadik század hetvenes

éveitől Oroszország a peresztrojkával volt viselős”, és ehhez hasonlók.8 Szabó Lőrinc fordítása.



A „különleges alkat” az újszülött megjósolhatatlan anatómiai adottságaiban rejlett. HaEurópa egy és ugyanazon szereplők kompániája volt, akik megpróbálták petyhüdt testüket apillanat új kihívásaihoz idomítani, akkor Oroszország örökké fiatal maradt, de ezt a fiatalságotaz identitásról való teljes lemondás árán érte el, mert minden egyes szörnyeteg cafatokra tépteaz előzőt, amikor született (és a fizika törvényeivel összhangban előbb kis méretű volt, de

gyorsan növekedett). Ezt az evolúció alternatív mechanizmusának lehet tartani: szakaszos-ugrásszerű fejlődésnek, ami már a tizenkilencedik század mélyen gondolkodó embereszámára is világos volt. Mindebben természetesen semmilyen reményt keltő jel nem akadt aszemélyes túlélésre játszó kartéziánus ész számára, ezért mondta a költő, hogyOroszországban „hinni kell”.Ε megvilágosodás eredményeként már sokadszor értettem meg, micsoda bátorságra és

akaratra van szükség ahhoz, hogy hazánkban valaki vámpír legyen. Gyakorlatikövetkezménye pedig a kaldeus elit iránti megvetés újabb lépcsőfoka volt – azok iránt a rablóhullazabálók iránti megvetés, akik az utolsó húscafatokat zabálták fel, és emiatt úgygondolták, hogy „kontrollálnak” és „kormányoznak” valamit. Különben hátravolt még nekik,hogy találkozzanak az újszülöttel, aki egyelőre csak erőt gyű jtött, miközben jól elrejtőzött a

teherszakasz válaszfalai között.Mindezek a gondolatok egy-két perc alatt futottak végig az agyamon. Aztán érezni

kezdtem, hogy felszínre tör belőlem egy rettenetes, misztikus költemény – mégpedig afeladott témáról szóló.

Mindent leírtam, amit csak tudtam. Nehéz volt, mert az albánban kevés megfelelő nyelvikonstrukciót találtam azoknak a finom szellemi képeknek a rögzítéséhez, amelyek lelkiszemem előtt feltárultak, az összes többi nyelvi paradigma viszont blokkolva volt, és mindenegyes szót hosszú ideig tartott felszaggatnom agyam mélyéről, így aztán a tizenkilencedikszázad finom képeinek csak nagyon körülbelüli és messze mögöttük elmaradó megfelelőittudtam kiválasztani. Ugyanakkor a vers sokat nyert velük expresszivitásban. Amikor leírtam,még mindig maradt teljes öt percem, hogy figyelmesen átolvassam.

Ez kerekedett ki belőle:

Sztasz Arhontoff

Mondd csak, miért, Világ FoenekeTjukod bin ladenje szuerke ?

Benny, Fizi, Ari – kik ezek,Tán csak nem mind részvényesek?

Mér' tsuppogtatod ily gyoezhetetlen

A menázsit a kaszárnyában,Kit toemjénezel a sötétben A MoszF ő Ép kupolájában?

Foltok vaty. Szielfú, hideg,Szórna vág az képedpe.

De vityássz. Lápnyomod a szarbanElsonnyadott mán, Világ Foeneke.

Háromszor is végigolvastam ezt a komor jövendölést, és közben kijavítgattam benne ahibákat. Miután a „kaszárnyában”-t átjavítottam „kas árnyában”-ra, büszkén megállapítottam,

hogy amit írtam, én magam sem értem teljesen. Világosnak csak a cím eredete tetszett:létezett egy gnosztikus szöveg, az Arhontov Hiposztázis, amit vettünk az egyik diskurzus



órán. Úgy emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy ez nagyon is illő név egy moszkvaiéttermeshez („a moszkvai bohémok kedvence, Iposztaz Arhontov megnyitja új, glamouroslebuját, a Szeméremvesztő-helyet...”). Harci múzsám pedig most előkotorta ezt az Iposztaztaz emlékezetemből.

Különösen meg voltam elégedve a tizenkettedik sorral: az „elsonnyadott mán” egyik

lehetséges fordítása a standard orosz nyelvre a „hervad már” volt, és így az egész versfenyegető értelme, amely e világ urának – annak a bizonyos oroszlánfej ú sárkánynak (vagykígyónak – mi a különbség?) pusztulását jövendölte – egyetlen pontban koncentrálódott,ahogyan megkövetelték. Különben szó lehetett itt akár Istarról is – mégpedig hosszú,kígyószerű nyaka miatt. De a fekete humortól tartózkodni akartam.

Ezen kívül nehéz lett volna nem felfigyelni ezekre a kupolákra, amelyeket az egyik költő látogatóm a villogókhoz hasonlított. Hát így találkoznak egy egyszerű orosz vámpír lelkébentörténelmünk nagy korszakai – és csöndesen kezet szorítanak egymással...

A „Send” gombot húsz másodperccel az előtt nyomtam meg, hogy a képernyőmön lévő bepirosodott másodpercmutató elérte volna a célvonalat. Még éppen be tudtam fejezni tehát.

A képernyő villant egyet, és kialudt. Amikor újra kigyulladt, egy függőleges csík osztotta

ketté. A jobb oldalán megjelent az én versem. Balra pedig az a vers, amelyet időközbenMitrász írt. Ez a következőképpen nézett ki:

COME R Я

A szúnyog a tenyérenhabár picinykea testearányait tekintvehatalmas harcosra hasonlít,ki gondolataiba mélyedt.a feje morzsányi

a teste hosszú és teltha ember lennenem lenne mitugrász

Hanem hérász.

Mitrász nyerő húzással élt. Kétségtelenül ez volt a harc legaljasabb módja: egytehetségtelen karrierista jól megírt, politikailag korrekt verse, a múlt század hetvenes éveibőlvaló, Leninről szóló verses elmélkedés mintájára. A szúnyog a vámpírok számára mindenkor

ugyanaz volt, mint a szakura a japánok számára: az olyan szépség szimbóluma, amely a magapillanatnyiságában teljesedik be. És úgy tetszik, volt ebben még valami misztikus mögöttestartalom is: Enlil Maratovics hamletjének freskóján Drakula gróf halálát ábrázolták úgy, mintegy fekete páncélos, nemes lelkű lovagét, akinek felhasított mellkasából a lélek megbékéltszúnyogja röppent fel a szürke ég felé.

Mitrász fordítottan lépcsőzetes verset írt, olyat, amiről Baldr is beszélt – most már rájöttemvégre, mi akarna ez lenni.

Csak épp a tizenkettedik sor nem sikerült túl jól Mitrásznak. A szúnyog természetesen egyhős, egy hérosz, ki is vitatná. Amint mondani szokás, élt, él és élni fog. De vajon miért„hérász”-t írt Mitrász? Véletlenül?

És akkor leesett. Mitrász nem egyszerűen hérosznak nevezte a szúnyogot, hanem egyúttal

Hérához is hasonlította. Ez páncéltörő erejű bók volt – a hosszú, telt test és a morzsányi fejellenére. Mintha csak egyszerűen angyalnak nevezte volna.



Ugyanakkor én a legfontosabbról írtam, gondoltam panaszosan, és az én versemet igaziköltői erő hatja át. Érintem benne a legfontosabb világnézeti rétegeket, és látható benne azember szellemi drámája. És ami a legfontosabb, teljességgel megmutatom benne a moderncivilizáció minden kulturális és létproblémáját...

De a lelkem mélyén már tudtam, hogy vesztettem. Mitrász verse jobb volt, ezt bármelyik

vámpír megerősíthette volna. Csupán egyetlen reményem maradt: hogy Héra fel fog ismerni astílus alapján. Már persze ha akar...A képernyő ismét villant, és ráébredtem, hogy a sorsom mindjárt eldől. Az a fele, amelyen

az előbb Mitrász verse volt, elsötétült, és megjelent rajta egy felirat – átlósan, a verssorokfölött, mintha valaki filccel közvetlenül a monitorra írta volna:

„Cupp nkd”Ez még semmit sem jelent, gondoltam csökönyösen. Aztán egy másodperccel később

elsötétült az én térfelem is. Majd egy lendületes, vastag betűs sor futott rajta végig:„Bobrinyecbe, átkozott!”Enyhe fájdalmat éreztem a könyökhajlatomban, ahol a tű bement a bőröm alá, és azt

gondoltam, egy óvatlan mozdulattal letéptem a rögzítést. Oda akartam nyúlni a másik

kezemmel, hogy megigazítsam, de a kezem nem engedelmeskedett. Aztán valami kényszerítő erejű fáradtsághullám söpört át az agyamon, és elvesztettem az események iránti mindenérdeklődésemet.

A következő egy-két órából csak töredékekre emlékszem. Néhányszor felbukkant előttemBaldr és Loki arca. Loki kihúzta a karomból a tűt, Baldr pedig hivatalos hangon felolvastaMitrász párbajmeghagyását, amely a következőket tartalmazta:

Kilencedik Lokinak Hatodik Mitrásztól Hivatalos ügyben

Párbajmeghagyás Második Ráma ostobán és szemtelenül viselkedik. De ez csak szánalmat vált ki belő lem. Ha

győ zök ebben az ostoba párviadalban, kérem, kötözzék ő t hozzá ahhoz a bordásfalhoz,amelyt ő l egykor eloldottam, hogy bevezessem a világunkba. Kérem, egy asztalra állítsanakelé egy monitort, amelyre közvetítsék a nyakkend ő t ű mbe szerelt kamerából sugárzott képet.

Azt akarom, hogy Második Ráma minden részletével együtt lássa a találkozásomat azzal aszeméllyel, akinek türelmével és jóakaratával oly szemtelenül visszaélt. Kett ő s cél vezérel. Azelső az, hogy azt akarom, Második Ráma tanulja meg, hogy kell egy jól nevelt férfinak egyhölggyel viselkednie. A második, hogy Második Rámát el akarom szórakoztatni, mivel tudom,milyen vonzalmat érez az efféle látványosságok iránt. És végül is épp itt az ideje, hogyszakítsa meg exkluzív kapcsolatát a náci nagyágyúval, Rudellel, amely kapcsolatban Második

Ráma menekvést keres a magányából. Kész vagyok ezért találkozni az Istennel.

Hatodik Mitrász

Még ebben a zavaros transzállapotban is dühbe gurultam, de minden haragom is kevés voltahhoz, hogy megmozdítsam az ujjaimat.

Loki és Baldr felrántottak a székről, és becipeltek a dolgozószobába. Mindkét Nabokovmereven bámult rám, olyan mérhetetlen utálattal, mintha nem tudnák megbocsátani avereségemet.

Aztán hozzákötöztek a bordásfalhoz. Szinte alig éreztem Baldr és Loki érintését. Csak

amikor túlságosan hátracsavarták a karomat, éreztem valami tompa – mintha csak vattábatekerték volna – fájdalmat. Aztán Baldr kiment, és kettesben maradtam Lokival.



Loki megállt előttem, és miután ujjával széthúzta a szemhéjamat, egy ideig tanulmányoztaa szememet. Aztán jó erősen megcsípte a hasamat. Ez nagyon fájdalmas volt: mint kiderült, ahasam továbbra is érzett mindent. Megpróbáltam felnyögni, de nem sikerült. Loki újramegcsípett, most sokkal erősebben. A fájdalom elviselhetetlen volt, de sehogy se tudtamreagálni rá.

– Te hülye! – mondta Loki. – Te hülye! Mit műveltél magaddal, mi? Hogy jön ide ez azIposztaz Arhontov? Egyáltalán, ki vagy te? Szúnyog vitéz, vagy baloldali gondolkodó? Az „Evilág ura” és a „Szúnyog” ugyanaz a téma! Ugyanaz! Csak másként van megfogalmazva!Nem elég világos?

Újra megcsípett, de annyira, hogy minden elsötétült a szemem előtt.– Mindannyian biztosra vettük, hogy te fogsz győzni – folytatta. – Mindannyian! Még időt

is adtunk, hogy bemenj a szobádba, és olyan preparátumot válassz ki magadnak, amilyet csakakarsz. Rád tettem az összes fölösleges babloszomat – mind az öt grammot. Ennyit egészéletedben se tudsz összespórolni! Egy gazember, az vagy!

Azt vártam, hogy újra megcsíp, ehelyett azonban hirtelen elsírta magát – öreges, gyenge,erőtlen sírással. Aztán zakója ujjával letörölte a könnyeit meg a szétfolyt festéket, és

majdhogynem baráti hangon azt mondta:– Tudod, Ráma, azt mondják, mindenkinek megvan a hamletjében a maga dán királyfija.

Ami persze érthető is. A tiéd viszont úgy elszemtelenedett – már mindenki belebotlott. Idejelenne, hogy abbahagyd ezeket a balos tempókat. Fel kellene már nőnöd. Mert ez az út sehováse vezet: ezt mint öreg barátod mondom neked. Ismered a dalt, ugye: „föld és ég, föld és égközött háború...” Nem gondolkodtál rajta, miről szól? Majd én elmondom. Azért van háború,mert senki sem tudja, hol az ég és hol a föld. Mert két ég van. Két, egymással ellentétes fent.És mind a kettő lentté akarja tenni a másik fentet. Ezt majd csak azután fogják földnek hívni,ha a kérdés eldőlt. De hogy melyik irányba fog eldőlni, fogalma sincs senkinek. És te ebben aháborúban hadvezér vagy, érted? Ε világ ura – te vagy. És ha nem tudsz az lenni, vonulj félreegy távoli lövészárokba, és lődd magad f őbe. Csak előbb add át a nyelv váltóbotját. És nevalami vacak versikében lődd f őbe magad, hanem a reális időben. Hát ennyi...

Mélyet sóhajtottam, és Loki ekkor valami hihetetlen erővel újra belém csípett, egyenesen aköldökömbe. Néhány másodpercre eszméletem vesztettem a fájdalomtól – úgy látszik,Lokiban volt egy adag halálcukorka. Amikor magamhoz tértem, addigra már ő is lenyugodott.

– Bocsáss meg – mondta. – A bablosz miatt volt. De meg kell értened...Megértettem. Éppen ezért amikor bejött Baldr, hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Baldr

egészen közel húzott hozzám egy asztalt, rátett egy laptopot, amelyből összekuszálódottvezetékek futottak ki a folyosóra. Miután úgy fordította a monitort, hogy kényelmesennézhessem, megkérdezte:

– Látsz mindent? Nos?

Tenyerét kagylóként a füléhez illesztette, úgy várta a válaszomat, de miután választ nemkapott, így folytatta:– A hallgatás az egyetértés jele, he-he... A párbajmeghagyás feltételei teljesítve. Azt kell

mondanom, Ráma, hogy szerencséd van. Már akár az életedtől is többször megválhattálvolna. De te élsz és egészséges vagy. És úgy látom, megúszod egy kék folttal akönyökhajlatodban. Gratulálok, barátocskám.

Nagyon jól láttam a monitort. Szürkés vibrálás látszott csak rajta, amiből semmi értelmesetnem lehetett kivenni.

– Mitrász maga fogja elindítani a közvetítést – mondta Baldr. – Jobb, ha magadra hagyunk.Azt hittem, Loki búcsúzóul újra megcsíp, de nem tette. Csak bevágta az ajtót, én pedig

egyedül maradtam.

Az előttem álló laptop monitorján hosszú ideig csak szürke szemcsék ugráltak, mintolyankor, amikor az ember a tévét hangolatlan csatornára kapcsolja. Majd hirtelen fényes



vízszintes vonal szelte át. Aztán a csík széthúzódott a képernyő teljes magasságába, ésmegláttam Mitrászt. Pontosabban csak a tükörképét: állt egy tükör előtt, és fésülködött.

– Ötös, ötös, én hetes vagyok – szólalt meg, és elmosolyodott. – Jól hallasz?Rábökött ragyogó nyakkendőtű jére, aztán ujjával meg is törölte. Távoli mennydörgéshez

hasonló hangot hallottam.

– Egyszerűen elképesztő, hová jutott a technika. A fejlődésnek azonban vannak határai.Mindig is foglalkoztatott, vajon tudja-e követni a repülésünket egy kamera. Ma megtudjuk.Héra Heartlandbe hívott találkára, annak is a legmélyére. Van a csajnak stílusa. Tudod, aszerelem szárnyán kell, hogy odarepüljek. Jó lenne tudni, neked lett volna-e elég lelkesedésedehhez.

Elfordult a tükörtől, így nem láthattam tovább. Most egy hatalmas, ferde ablakos helyiségtárult elém, nyilván egy nagy loft. Bútor szinte semmi nem volt benne, a falak menténazonban híres emberek szobrai sorakoztak: Mick Jaggeré, Samil Baszajevé, Bill Gates-é,Madonnáé. Mintha csak valami fekete jégbe lettek volna dermedve, arcukra pedig aszenvedés grimasza fagyott. Tudtam, hogy ez az új moszkvai divat, amely a NarniaKrónikáiból jön: volt egy dizáj-ner-cég, amely az ilyen enteriőr kialakítására specializálódott,

és még csak nem is volt olyan drága.Aztán megláttam Mitrász kezét. Egy szárnyát összecsukva tartó bőregér formájú üvegcsét

tartott: Mitrász direkt odaemelte a mellkasához, ahol a kamera volt, hogy én is láthassam. Azüvegcse eltűnt a látóteremből, csak széttört üvegcserepek hangjai jutottak el hozzám: Mitrászföldhöz csapta az üvegcsét, mint valami kupicát az elmondott tószt után.

Megláttam egy fehér bőrfotelt. Közeledett, kicsúszott a képernyő szélére, aztán eltűnt. Egykandalló rostélya került most elém. A rostély sokáig nem mozdult – úgy látszik, a fotelben ülő Mitrász sem mozdult. Aztán a kép eltűnt, és a monitoron szürke csíkok tűntek fel. A hangszintén elveszett.

A szünet nagyon sokáig tartott, nem kevesebb, mint két óráig. Elszenderedtem. Amikor aképernyőn újra megjelent a kép, hang nem volt alatta. Lehet, hogy közben elszalasztottamvalamit.

Keskeny folyosó kúszott felém, melyet egy kőtömbbe véstek. Ez Heartland volt.Valahányszor egy oltáros szobába belépett, Mitrász meghajolt az oltár fölött lévő aszott fejelőtt. Nem is tudtam, hogy ezt így szokás csinálni, erről soha senki sem mondott semmit.

Az egyik ilyen szobában, az oltár előtt ott állt Héra. Azonnal felismertem, habár szokatlanöltözékben volt: hosszú fehér ruhában, amely iskolás lányhoz tette hasonlatossá. Nagyon jólállt neki. Ha ki tudtam volna kapcsolni a számítógépet, megtettem volna. De hogyösszeszorítsam a szemem, arra nem voltam képes.

Héra nem ment oda Mitrászhoz, hanem megfordult, és eltűnt valahol egy oldalsó átjáróban– ott, ahol már sötét volt. Mitrász utána indult.

A képernyő

eleinte fekete maradt. Aztán fénypont jelent meg rajta. Ez aztán egy ajtónyílástéglalapjává tágult. Újra megláttam Hérát. A falnak támaszkodva, fejét lehajtva állt, minthacsak szomorkodna valamin. És most úgy nézett ki, mint egy facsemete, mint egy növésnekinduló f űzfa, amely csodálatos módon meg akar kapaszkodni egy régi folyó partján. Az ÉletFája, amelyik még nem tudja, hogy ő az Élet Fája. Vagy talán már tudja... Mitrász megállt, éséreztem, hogy az, amit lát, legalább annyira felkavarja, mint engem.

Aztán Héra újra eltűnt.Mitrász egy szobába lépett. Emberek voltak ott. De nem volt időm megnézni őket, mert

történt valami.A képernyőn mindenféle cikcakkok és csíkok villantak fel, aztán felbukkant egy arc,

amelyet fátyol és szemüveg takart, a kamera pedig falnak ütközött. Most csak a festékréteg

mozdulatlan egyenetlenségeit láttam.Ezeket néztem néhány percen át. Aztán a kamera hirtelen fordulatot tett, és megláttam a



mennyezetet, rajta fényt árasztó lámpákkal. A mennyezet jobbra kúszott: úgy tűnik, Mitrásztelvonszolták valahová. A képeken most felbukkant egy fémasztal, mellette sebészköpenybebújt emberek: a fémeszközök, amelyeket kezükben tartottak, inkább hasonlítottak aztékszerszámokra, semmint orvosi eszközökre.

Aztán mindent eltakart egy fehér válaszfüggöny, amely az asztalt és a sebészeket elrejtette.

Egy pillanattal korábban azonban beúszott a képbe egy kéz, amely kerek, futball méretű tárgyat fogott. Valahogy nagyon furcsán tartotta. Nem jöttem rá azonnal, hogy hogyan, aztánkitaláltam: a hajánál fogva. És csak amikor ez a kerek tárgy eltűnt szem elől, fogtam fel, mi isez.

Mitrász levágott feje volt.A képernyőn hosszú ideig csak az látszódott, hogyan lebegteti a válaszfüggönyt a huzat.

Időnként úgy tetszett, mintha hangokat hallanék, de nem tudtam, honnan származnak: a laptophangszórójából-e, vagy a szomszéd szobából, ahol hangosan szól a tévé. Néhányszorelájultam. Nem tudom, hány óra telhetett el. A nyugtatónak fokozatosan múlni kezdett ahatása – az ujjaim kicsit mozogni kezdtek. Aztán sikerült néhányszor felemelnem ésvisszaengednem az állam is.

Mindeközben egy sor gondolat jutott az eszembe. A legérdekesebb a következő volt:Mitrász valójában egyáltalán nem oldott el a bordásfaltól, és minden, ami azóta történt,egyszerűen csak hallucináció volt, amely a reális időben mindössze néhány percet tett ki. Ez alehetőség komolyan megijesztett, mert testi szinten nagyon is hihetőnek látszott: atesthelyzetem pontosan ugyanolyan volt, mint azon a távolinak tetsző napon, amikormagamhoz tértem, és megláttam a díványon ülő Brahmát. Aztán arra gondoltam, hogy azelőttem álló laptop mégiscsak a történtek realitását bizonyítja. És mintha csak újabbbizonyítékkal akart volna szolgálni, az objektívet eltakaró válaszfüggöny eltűnt.

Újra megláttam a fényesen kivilágított helyiséget. Már nem volt ott a fémasztal, és nemvoltak ott a sebészek sem – és nyilvánvaló volt, hogy ez egy szokványos oltáros szoba, csakmég egészen új, valami műszaki szeméttel a padlón, és üres is – nincs még benne oltár.Helyette a beugró előtt bonyolult orvosi szerkezet tornyosult, amelyet lyukacsosalumíniumkeretre erősítettek. Az orvosi eszközökön kívül a keretre a fal előtt lógó fej is felvolt téve; a fejet hófehér gézpólyába csavarták.

A fej szeme csukva volt. Szeme alatt hatalmas, fekete monoklik éktelenkedtek. Orra alattfélig-meddig letörölt vérfolyás látszott. Egy másik vérfolyás a szája sarkába száradt. A fejnehezen lélegzett az orrába dugott áttetsző csövecskéken át, amelyek egy orvosi ládafélébevezettek. Arra gondoltam, hogy valakinek még arra is volt ideje, hogy levágja Mitrászkecskeszakallat. De aztán rájöttem, hogy ez nem Mitrász.

Héra volt az.És abban a pillanatban, amikor felismertem, Héra kinyitotta a szemét, és rám nézett –

pontosabban oda, ahol a kamera volt elhelyezve. Feldagadt arca aligha tudott érzelmeketkifejezni, de nekem úgy tűnt, hogy félelem és sajnálkozás futott rajta át. Aztán pólyábacsavart feje oldalra csúszott, eltűnt a képernyő szélén, és nem maradt semmi, csak a sötétség.



A 3,14-LOGUEA futárral érkező levél mindig a sors ajándéka, mert arra késztet, hogy rövid időre

kimásszak a hamletemből. És ha a levél még ilyen szép is, és ilyen kellemesen illatos is...A boríték rózsaszínű volt, és valami könnyed, egészen egyszerű és felfoghatatlan illatot

árasztott: nem parfümét, hanem mintha a parfümnek valamely összetevő jéét, valami titkosingredient-jéét, amely magában sohasem jut el az ember orráig. A titkoknak, a hatalomemeltyűinek és a nagyság mélységének illata. Ez utóbbit szó szerint kell érteni, hiszen aküldemény Istartól érkezett.

A bélés finom rétegével együtt téptem fel a borítékot. Benne szalaggal átkötött fekete bár-sonyszütyőt találtam. Volt még mellette egy kétrét hajtott papírlap is, nyomtatott betűsszöveggel. Már tudtam, mit fogok találni a szütyőben, ezért a levéllel kezdtem:

Cupp, Chattan phaysat. Mennyi ideje nem láttuk egymást? Összeszámoltam, és úgy t ű nik, pont három hónapja.

Bocsáss meg, hogy nem tudtam egy percet se szakítani rá, hogy kapcsolatba lépjek veled,egyszer ű en sok volt a tennivalóm. Valószínű leg érdekel, hogy élek mostanában, és mi történikvelem. Tudod, ezt nem lehet szavakkal leírni. Ugyanaz, mintha egy hatalmas hajó orrszobralennél: érzed az összes matrózt, miközben saját testeddel szeled át az id ő óceánját. Képzeld el,hogy a hajó kapitánya is vagy, meg egy ilyen orrfigura is. Nincs se kezed, se lábad, de azért tedönt ő d el, merre forduljanak a vitorlák. A vitorlákat szél dagasztja – az emberi életek szele, ahajóraktárakban pedig titokzatos munka folyik, amelynek köszönhet ő en az emberi lét értelmetnyer és bablosszá válik.

Van ennek persze kellemetlen oldala is. A legkellemetlenebb a vég perspektívája. Tudod,mi történt a kis öregasszonnyal, aki korábban a mi Primadonnánk volt. Ez persze rettenetes,és nagyon sajnálom. De tudom, hogy egyszer én is meg fogom látni a belépő k kezében a sárga

selyemsálat... De hát ilyen az élet, és nem mi fogjuk megváltoztatni. Most már értem, miértivott Boriszovna olyan sokat az utóbbi fél évben. Keményen bántak vele. Amikor a sziklába újkamerát szereltek, mindenkit ő l kérdezgette, mi az a kopácsolás, de mindenki úgy tett, minthasemmit sem hallana, és azt bizonygatták neki, hogy csak hallucinál. Aztán amikor már nemlehetett tovább eltagadni, azt hazudtak neki, hogy javítják a liftet. A végén pedig máregyenesen azt mondták neki, hogy alagutat vájnak egy kormányzati metróvonal számára, hogya Rubljovkáról közvetlenül a Kremlbe lehessen jutni. Boriszovna mindent értett, de semmitsem tudott ellene tenni. Rettenetes, nem?

Én kezdett ő l fogva úgy akarom intézni a dolgokat, hogy velem soha senki se merészeljenhasonló módon viselkedni. Szükségem van megbízható barátokra, akikre nyugodtantámaszkodhatok. Be akarok vezetni egy különleges megjelölést: „Istar barátja „. Mostantól a

hierarchiánkban kizárólag ezzel a titulussal lehet helyet szerezni. Te leszel Istar első barátja,mert hozzám közelebb rajtad kívül senki sem áll. És én megteszek érted mindent. Akarsz egyolyan hamletet, mint Enlilé? Ez most abszolút lehetséges.

Ami pedig Mitrászt illeti. Tudom, hogy mindent láttál. Valószínű leg sok rettenetes dolgotvégiggondoltál arról, ami történt. Valójában mindig így van ez, amikor az istennő földiszemélye megváltozik. Ahhoz, hogy az új fejet egyesítsük a gerincben lévő f ő aggyal, szükségvan egy ideghídra, meg egy nyelvre, amelyik összeköt ő láncszem tud lenni. A nyelv számára ez

persze nem jelent pusztulást – egyszer ű en csak visszatér a forrásához. De Mitrász örökreelment, és ez szomorú. A legutolsó pillanatig nem jött rá semmire.

Különben Enlil és Marduk azt gondolták, hogy te leszel. Azt nem mondanám, hogy úgyhizlaltak, mint egy bárányt, de majdnem teljesen biztosak voltak benne. Innen eredt az is,

hogy nem érdekelte ő ket a tanulmányi elő meneteled. Valószínű leg azt is észrevetted, hogyrajtam kívül senki sem érdeklő dik a sorsod iránt, és nem igyekszik téged bevezetni a



társaságba. Valószínű leg úgy érezted, hogy a világunktól elvonultan élsz. Most már tudod, mia helyzet.

Enlilt váratlanul érte, ami történt. Nekem is rettent ő nehéz volt a választás – eldönteni,hogy melyiktek maradjon életben. Azzal, hogy téged választottalak, szembementemmindenkivel. Úgy hogy vedd számításba: rajtam kívül nincsen más barátod. De ha velem

vagy, nem is lesz rájuk szükséged. Nem kell félned, nem fogok többé beléd térdelni. Merthogy nincs is térdem. Van viszontbabloszom. És most már mind a miénk. Mind a miénk, Ráma! Minden más ügyben megmajdcsak kitalálunk valamit.

A többit majd ha találkoztunk. És ne várakoztasd meg az istennő t. IV. Istar

3bl Kérted, hogy emlékeztesselek a halálcukorkára, mielő tt újra találkoznánk. Hát, akkormost emlékeztetlek... :)

Aláírás helyett egy vörös faximile állt, amely lendületesen leírt „Ist”-re hasonlított; alattapecsét egy szárnyas lény réges-régi rajzolatával, amely kicsit a f őnixmadárra emlékeztetett.

Ha a művész a Nagy Bőregérre gondolt, akkor nyilvánvalóan hízelgett neki.Kinéztem az ablakon. Sötétedett; lassan, ritkásan hó szállingózott. De nagyon el szerettem

volna repülni valahová a téli éjen át. Más variáció azonban nem adódott. Rájöttem, hogy márnem úgy gondolok rá, mint Hérára. Most már minden másképp volt.

Leültem a díványra, és kibontottam a bársonyszütyő száját. Benne, mint ahogyan vártamis, üvegcse lapult. A dizájnja azonban nagyon megváltozott. Korábban az Istarhoz szólóbelépő egy sötétszínű, szárnyait összezáró denevér formájú üvegcse volt, koponyával a dugójahelyén. Az üvegcsét most már fehér matt üvegből készítették, és fej nélküli nőalakotformázott: az aprócska dugó magasan elvágott nyakra hasonlított. Félelmetes volt, és arra anagy áldozatra emlékeztetett, amelyet az istennő hozott. Istar szemlátomást komolyan vette afeladatát. Sok változás lesz még, gondoltam, és nyilván szerencsém volt, hogy a vízválasztómegfelelő oldalára kerültem. Lelkemet azonban fekete macskák marcangolták.

Miután rácsöppentettem az üveg egyetlen cseppnyi folyadékát a nyelvemre, beültem afotelbe, és vártam. Nagyon is helyénvalónak éreztem volna, ha a falon túlról megintmeghallom Verdi Requiem-jét De most teljes csend honolt. Csak a falon ment a tévé, de az islehalkítva. Különben nem volt szükségem hangokra, így is világos volt minden. A képernyőnzajlott az élet, tűzijáték fényei lobbantak fel az égen, lebarnult arcú emberek nevetgéltek.Mikrofonjával, mint valami szablyával hadonászva, a kecske és egy görög isten keverékérehasonlító, nemzetközi hírű énekes, Mircea Beslan táncolt, titokzatos felirattal a pólóján: „30cm = 11 3 / 4 in”. Néhány másodpercre elmerengtem. Mirceát olyan zenekar kísérte, amelyakkor kezdett el játszani, ha neki ki kellett magát fújnia. A képernyő alsó részén feliratozták a

dalszöveg fordítását:„Megesik, megesik – a lány a fiúnak jo-jo-jót tesz, és elterelő dik a figyelme – a lány úgy

érzi, hogy valószínű leg ostobán néz ki, vagy a fiú unja, mert már régóta nem szól hozzásemmit... Vagy úgy érzi a lány, jo-jo-jo, hogy el kell fordulnia egy percre, és romantikusan kikell néznie az ablakon a holdra... Lányok, ne kalandozzatok el! Jo-jo-jo, a férfi ilyenkor életelegszebb perceit éli. És ha hallgat, csak azért, mert fél, nehogy óvatlan szóval elriassza agyönyör ű pillanatot... Jo-jo-jo-jo-jo!”

Mircea Beslan szünetet tartott, és ekkor beléptek a zenekar trombitái – habár a lehalkítotttévén át nem lehetett hallani őket, a fújás erősségét meg lehetett ítélni a trombitások

erőlködéstől vörös feje alapján. Kinéztem az ablakon a sötétbe, és arra gondoltam: harequiem, hát requiem, ez sem rosszabb a többinél...



Csak hát tényleg requiem ez? Az is lehet, hogy Istarnak még egy nyelvre van szüksége?Rettenetes, semmihez sem hasonlítható félelem fogott el. Különben tudtam, hogy

manapság ez már megszokott érzés, és racionális alapra helyezni ostobaság lenne. Hozzá kellszokni, és kész. A folyosón ütni kezdett az óra. Most pedig, értettem meg, tényleg itt az idő.Mit is énekeltek az előbb, Beslan előtt?

„Gyalog akartam menni, de látom, nem érek oda...”Agyam felvázolta a szokásos, szemtelen útvonalat: a kéményen át a csillagokhoz.Felálltam a fotelből, fekete, bütykös öklömet a földnek vetettem, aztán úgy-ahogyvégigfutottam a szobán, belevetettem magam a kandalló szájába, kicsusszantam a kéményenát a hűvös égbolt felé, és lassú körözéssel egyre magasabbra emelkedtem.

Köröttem nagy pelyhekben hó szállingózott, és fehér függönyükön át Moszkva fényeikülönösen titokzatosnak és kedvesnek hatottak. A város olyan szép volt, hogy elállt tőle alélegzetem. És néhány perc múlva a hangulatomban változás állt be. A félelem eltűnt; helyérenyugalom és megbékélés került.

Emlékszem, valami hasonlót érzett Hans-Ulrich Rudel is Sztálingrád fölött a karácsonyiégen – amikor a háborúról és a halálról szóló gondolatait felváltotta a békés világ

természetfölötti érzése. És amint elrepült a hóban füstölgő tankok felett, rázendített, hogy„Csendes éj, szentséges éj...”

Túl hideg volt ahhoz, hogy dalra fakadjak. Odalent már egy másik évezred vonult, ésszárnyam alatt nem tankok füstöltek, hanem a városból kimenekülő kaldeusok márkáskocsijai. És ha őszinte akarok lenni, az éjszaka sem volt különösebben szentséges. A világazonban mégis csodálatos volt, és megfogadtam, hogy feltétlenül dokumentálni fogom ezt apillanatot mindazzal egyetemben, amit most érzek és gondolok – hogy úgy mondjam,pillanatfelvételt készítek a lelkemrol, hogy sose felejtsem el ezt a pillanatot. írni fogok erről ahóesésről, gondoltam, meg erről a félhomályról, meg az odalent világító titokzatos fényekről.

És arról is feltétlenül írni fogok, hogy más lettem.Korábban nagyon ostobán viselkedtem, Lokinak igaza volt. De azóta okosabb lettem, és

sok mindent megértettem. Sok mindent megértettem az életről, önmagamról, a dán királyfirólmeg Hans-Ulrich Rudelről. És választottam.

Szeretem az empire-unkat. Szeretem szegénységben megszenvedett glamourját és harcbanedződött diskurzusát. Szeretem az embereit. Nem bonuszaikért és preferenciáikért, hanemegyszerűen csak azért, mert ugyanaz a vörös folyadék folyik bennünk, még ha van is némieltérés. Nézem a hatalom tornyait, amint fekete folyadékot szopnak ki a bolygó ereiből, ésrájövök, hogy megtaláltam helyem a világrendben.

Előre, nagy szúnyog!Csak lankadni nem szabad: nehéz napok várnak ránk. Mert sem fekete, sem vörös folyadék

nem jut a világban mindenkinek. És ez azt jelenti, hogy hamarosan vendégségbe fognak jönni

hozzánk más vámpírok, hogy elködösítsék a mi Vanykánk „B” agyát, ravasz szemükkel ránksandítanak, miközben azon törik a fejüket, hogyan tudnák minél ügyesebben elszopni előlünka babloszunkat. És akkor frontvonal húzódik majd át megint minden udvaron és mindenszíven.

Arról azonban, hogy miként őrizhetnénk meg kivételes egyesítő civilizációnkat annakmagasztos, etnikumok fölötti missziójával együtt, arról majd később fogunk gondolkodni.Most egyelőre minden nyugodt és tágas, szembe pedig hatalmas, lepke nagyságú hópelyhekszállnak. És minden szárnycsapással közelebb kerülök furcsa barátnőmhöz, és miért istitkolnám a bűnömet, a babloszhoz is.

Ami most már mind a miénk.Mind a miénk.

Mind a miénk.Mind a miénk.



Mind a miénk.Mind a miénk.Hányszor kell elismételnem e szavakat, hogy teljesen felfogjam az értelmüket? Ami

különben egyszerű: Második Ráma, az alpinista jelentést tesz a Fudzsi meghódításáról.Különben van itt még egy fontos apróság. És erről feltétlenül szólnom kell néhány szót.

A Fudzsi teteje egyáltalán nem az, aminek gyerekkorodban gondolod. Nem elvarázsoltnap-ország, ahol a hatalmas f űszálak között tücskök üldögélnek, és csigák mosolyognak. AFudzsi tetején sötét van és hideg, magány és pusztaság. És ez jól van így, mert pusztaságbanés hidegben pihenhet a lélek, az pedig, akinek sikerül feljutnia a csúcsra, elviselhetetlenülkimerül az úton. És már egyáltalán nem hasonlít arra, aki nekivágott az útnak.

Nem is emlékszem rá, milyen voltam. Az, ami felbukkan az emlékezetemben, inkább alátott filmek visszhangjának tetszik, semmint a tulajdon élettörténetem lenyomatának. Látommagam alatt a fénypontokat, és eszembe jut, hogy ott utcák vannak, amelyeken nemrégibenmég gördeszkán száguldoztam. Akkori térbeli helyváltoztatásaimnak nem volt még célja.Később fekete autón kezdtek hurcolászni ebben a városban, de még akkor sem tudtam, hovámegyek és minek. Most pedig már mindent tudok: és ruganyos, recsegő-ropogó szárnyamon

magasan repülök az éjszakai égen. Hát így, ilyen fokozatosan és észrevétlenül válunk felnőtté.Eljön a nyugalom és a megvilágosodás ideje – ezért azonban a csodába vetett naiv hitünkkelfizetünk.

Valaha a csillagokat az égen más világoknak hittem, amelyek felé űrhajók indulnak aNapvárosból. Ma már tudom, hogy éles pontjaik nem mások, mint lyukak a páncélzaton,amely eltakar bennünket a kegyetlen fény tengertől.

A Fudzsi tetején érzed, milyen erővel nehezedik világunkra ez a fény. És valahogy arégiekre kell gondolnod.

„Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra... „Milyen értelemmel bírnak ezek a szavak? Hát a legegyszerűbbel, barátaim. Siessetek élni.

Mert eljön a nap, amikor a világ felfeslik a varratoknál, és a fény, melynek élességét még csakelképzelni sem tudjuk, behatol csendes otthonunkba, és elfelejt bennünket örökre.

Írta Második Ráma, Istar barátja, a glamour és a diskurzus f ő nöke, Szúnyog vitéz, éstölgyfa-szárnyas pénzisten.

A Fudzsi tetején, télvíz idején.



TARTALOMBRAHMA

A NAPVÁROS MITRÁSZ

ENLIL BALDR JEHOVA

A KARTOTÉK AZ ELSŐ HARAPÁS

LOKI A SZERELEM ÖT SZABÁLYA

A NAGY BŰNBEESÉS A „B” AGY

HÉRA A KALDEUSOK

AZ M5 AGGREGÁTUM AZ ÉLET FÁJA

ACHILLES STRIKES BACK A BIRODALOM KATONÁI

LE YELTSINE IVRE OZIRISZ A VÖRÖS SZERTARTÁS

MISZTÉRIUMOK VILLÁJA A VILÁG FOENEKE

A3,14-LOGUE



Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Barna Imre igazgató

Tördelte a Kopf Bt. Nyomta a Szekszárdi Nyomda

Felelős vezető Vadász József igazgató Készült Szekszárdon, 2008-ban

Felelős szerkesztő M. Nagy Miklós A kötetet Kállay Judit tervezte Készült 22,5 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 07 8474 0 www. europakiado. hu

Viktor Pelevin - Empire V

Documents

Transcript of Viktor Pelevin - Empire V