JAK Világirodalmi Sorozat

SorozatszerkesztőZilahy Péter

Kéri Rita

Viktor Pelevin

Kristályvilág

József Attila Kör • Budapest, 2002

A fordítás az alábbi kiadás alapján készültВиктор Пелевин: Сочинения в бвух момах»Терра«, Москва, 1996

FordítottaBratka László

Felelős szerkesztőZilahy Péter

A kötet megjelenését támogattaSoros Alapítvány East Translates East

Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma

Nemzeti Kulturális Alapprogram

© Viktor Pelevin, 1996Hungarian translation © Bratka László, 2002© József Attila Kör, 2002

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

JAK Világirodalmi Sorozat, 35. kötetKiadta a Books in Print Bt.A borítót Szilágyi Lenke fotójának felhasználásával Máthé Hanga tervezte

ISBN 963 9500 09 7ISSN 1585–654

A talált világok osztálya

„Nem érdemes elolvasni ezt a könyvet – írja Pelevin, olvasom –, mint ahogy úgy egyáltalán nem érdemes könyvet olvasni"– olvasom tovább. Ezzel kezdem majd az előszót. Vagy inkább azzal, hogy: „Ki nem állhatom az előszavakat, az utószavakat, a kommentárokat és a többi zsidó maszlagot "

Mennyire legyen provokatív az indítás. Legyen a lehető. Mert ez passzol a szerzőhöz. Vagy ne: maradjon a szerző provokatív, az előszóíró pedig tárgyszerű.

Vasárnap reggel. Megcsörren a telefon. Egy régi haverom hív, mondja a feleségem, Oroszországból. Megrémülök: mit provokál engemet ez a Pelevin-anyag, miféle misztikus jel ez. Mit provokál a haverom vasárnap reggel. Tizenöt éve ismertem meg Leningrádban. Azóta csak annyit tudtam felőle, hogy összevissza költözik az országban. 62-ben született. Éppen annyi idős, mint Pelevin. Amikor megismerkedtünk, Pelevin az irodalmi főiskolára járt, azután hogy elvégezte a moszkvai műszaki főiskolát, merthogy azt is végzett. A haverom persze nem járt egyetemre. Verseket írt, amelyek ugyanúgy nem jelentek meg, mint azok az írások, amelyeket Pelevin írt akkortájt. A haverom is épp abban a világban szocializálódott, mint Pelevin. Most Gorkijból telefonált. Mondta, hogy elküldené két újabb verseskötetét, mert neki is megjelennek a munkái, mint Pelevinnek. Az egyiket Kazanyban hozták ki, a másikat itt Gorkijban. Őt is olvassák, mint Pelevint, bár nem annyira, mert Pelevin New Yorktól Moszkváig ma a legolvasottabb orosz író, sőt, az egyik legnépszerűbb európai író. Különben mindig van egy legnépszerűbb orosz író. Hol Turgenyev, hol Merezskovszkij, hol Szolzsenyicin. Most épp Pelevin.

Átveszem a telefont. Megkérdezi a haverom, hogy én vagyok-e. Valahogy az orosz mondat, amit tíz éve nem hallottam, húsbavágóan

3

elevenné teszi az ontológiai kérdést, hogy vagyok-e. Hogy én vagyok-e, aki van? Ha az ént meg tudom határozni, akkor a megmutatkozási módját létezésnek nevezhetem-e? Egyáltalán, helyeslő válaszom esetén, kinek a létezését feltételezi a haverom ott Gorkijban? Ki vagyok én neki?

Gondolkodtam volna tovább, de valamit mondott még, amit nem értettem, s mondtam, hogy tíz éve nem használtam a nyelvet, jószerével mindent elfelejtettem. Mire ő, hogy akkor angolul is mehet a dialóg. Azt meg még nem tudom igazán – mondom. És zagyválom az angol meg az orosz szavakat. Vergődők két tudat határán. S az agy hol innét, hol onnét vetít.

Benne vagyok egy Pelevin-novellában. Szása vagyok, akiből egy éjszaka farkas lett, és nyargalok egy orosz falu felé, Jurij vagyok, 17. november hatodikán kószálok Pétervár utcáin, és kokaint szippantok. Én vagyok az a csaj, aki elpusztult német katonákat támaszt föl, hogy házassággal nyugatra vigyenek orosz nőket, és én vagyok a XII-es Számú fészer, aki biciklivé akar változni. Vergődők a tudatok határán. Ha volna Pelevinnél a tudatoknak határa. De nincs. Épp az működik a novellák kenőcseként, hogy fel vannak szedve a határok. Itt nem egyesült Európáról s még csak nem is egyesült világról van szó, hanem a legkülönfélébb világok egymásbanyitásáról. S a valóságok beemelésénél nincs az a nagyképűség, hogy egyiket alábbvalónak értékelem a másiknál, hogy erről azt mondom lehetséges világ, amarról pedig, hogy virtuális. Minden valóság, ami a tudat számára megjelenhet. A fordult farkasok akként valódiak, mint a Sztálin-alteregók hada, ahogy az életre hívott hullák, ahogy a Moszkva utcáin kószáló kurvák, ahogy a számítógép agyából előhívott játékalakok. Avagy: semmi nem valóság, csak képzet. Képzet a tizenhetes forradalom, képzet Hitler, képzet Sztálin, képzet a felismerhető pétervári vagy moszkvai utca, képzet az, hogy felkeltünk, hogy fogat mostunk, hogy az ágyra heveredtünk, hogy Pelevint olvasunk.

Ez utóbbi képzetünk különben jó képzet. Ott lenni Pelevinnél nem időfecsérlés, mert elragad a talált világok karneválja, mert hihetetlen bátor ez a fickó, nem pöcsöl a mondatokkal, nem érdekli tetszik-e vagy nem, hogy elvárásoknak megfelel-e vagy nem. Az érdekli, hogy odategye, amit oda akar. Gúnyolódnak is rajta kritikusok, hogy nem tud fogalmazni. Ha nem tud, hát nem. Aztán mások meg azt mondják, hogy úgy van itt elmondva minden, ahogy a fiatalabb oroszok látják a világot (pontosítva a világokat). Ha úgy, hát úgy. Aztán mondhatjuk

4

azt, az elméleti embereknek külön csemege Pelevin, mert annyi benne az intertextuális utalás, hogy a legképzettebb russzisták is attól kódúlnak. Ha az, hát az. A magyar író csak álmélkodik, amikor afféle mondatot talál például a növényzetről, hogy „az volt az ember érzése, hogy csak azért nőttek meg, mert valaki ordítozott velük, különben megmaradnak zuzmónak". Álmélkodik, s irigykedve ajánlja mindenkinek: markold meg és ne dobd el!

Háy János

5

Kristályvilág

De itt a harmadik. Ez, barátom, te vagy?

– Gyűrt tányérsapka alatt a szem ólmos fénye.

Alekszandr Blok

Ha valaki 1917. november 6-án történetesen kokaint szippantott a kihalt és embertelen pétervári bulvárokon, tudta jól, hogy az ember korántsem a természet ura. A természet ura nem alakítaná valamiféle indiai mudraszerűséggé a tenyerét, hogy óvja a nyirkos széltől a hüvelykujja körmén lévő parányi felszállópályát. A természet ura nem tartaná másik kezével a szemébe hullani igyekvő csuklya szélét. És odáig biztos nem süllyedne a természet ura, hogy fogával tartsa a büdös bőrkantárt, miközben nem vár mást a buta orosz lótól, mint a Dmitrij Merezskovszkij által rég megjósolt pimaszságot.

– Hogy neked sosem elég, Jurij! Ma már ötödször szippantasz – mondta Nyikoláj, miután sóvárogva nézte, hogy a társa most sem kínálja meg.

Jurij a köpönyege zsebébe dugta a gyöngyház szelencét, egy pillanatig gondolkozott, és hirtelen erősen megrúgta lova oldalát a csizmájával.– H-ahh! A Bronzlovas, utána vágtat! – kiáltott fel, és dörgő csattogással elvágtatott a néptelen és sötét Spalernaja utcán. Azután valahogy rávette a lovát, hogy megálljon, visszaforduljon, és már Nyikoláj felé nyargalt; útja közben láthatatlan karddal lesújtott egy patikacégérre, sőt megpróbált felágaskodni a lóval. De az, erőfeszítéseit honorálva, csupán berogyasztotta hátsó lábát, és az egész utcán keresztül egy cukrászda kirakatüvege felé hátrált, amelyet ugyanazzal a sárga limonádéreklámmal ragasztották tele: egy György-kereszteket viselő bajszos hős kissé meghajolva – hogy ne érjék az égen éppen felrobbant srapnel szilánkjai – hosszú pohárból iszik, miközben két nagyolva megrajzolt szépséges kedvesnővér ráfüggeszti a tekintetét. Nyikoláj már megtárgyalta valakivel, hogy milyen idióta és közönséges ez a plakát, amely az eszer és bolsevik röplapokkal váltakozva ott lógott az egész városban. Pjotr Uszpenszkij negyedik dimenzióról szóló, ótvaros újságpapírra nyomtatott brosúrája jutott eszébe, és elképzelte egy ló hátsó fertályát, amint a semmiből kihátrálva kilöki a limonádét a fáradt

6

harcos kezéből.Jurij végre úrrá lett lován, és az utca közepén végzett néhány piruett

után elindult Nyikoláj felé.– Emellett vedd figyelembe – tért vissza a félbeszakadt beszélgetéshez

–, hogy bármelyik kultúra éppenséggel olyan dolgok paradox egysége, amelyeknek első látásra semmi közük egymáshoz. Vannak persze párhuzamok: az antik várost kör alakban övező fal és a kerek pénzérme, vagy a hatalmas távolságok gyors legyőzése vonatok, tarackok és távíró segítségével. És így tovább. De természetesen nem ez a lényeg, hanem az, hogy minden alkalommal egy bizonyos oszthatatlan egység, egy bizonyos elv jelenik meg, amelyet végtelen egyszerűsége ellenére sem lehet önmagában megfogalmazni...

– Erről már beszéltünk – mondta hűvösen Nyikoláj –, a kultúra minden jelenségében egyformán jelen lévő meghatározhatatlan elvről.

– Na igen. És ennek a kulturális elvnek bizonyos meghatározott létezési periódusa van, körülbelül ezer év. És ezen az időhatáron belül ugyanazokon a stádiumokon megy keresztül, mint az ember: a kultúra lehet fiatal, öreg és haldokló. Most éppen a haldoklása zajlik. Nálunk ez különösen szembeötlő. Hisz ez már agónia – mutatott Jurij a két lámpaoszlop közé feszített vörös szövetcsík felé, amelyen ez állt: „Éljen az Alkotmányozó Nemzetgyűlés!" – Sőt a tetem bomlásának kezdete.

Egy ideig szótlanul lovagoltak. Nyikoláj körbe-körbenézett, mintha kihalt volna az élet, és ha nincs fény néhány ablakban, azt hihette volna, hogy a megöregedett kultúrával együtt hordozói is elpusztultak. Már második órája tartott az őrjárat, de még nem találkoztak járókelővel, és ezért lehetetlen volt Prihodov kapitány parancsát teljesíteni.

„Nem lehet engedni egyetlen kurva civilt sem, hogy a Spalernaján eljusson a Szmolnijba – mondta a felvezetésnél a kapitány, és jelentőségteljesen Jurijra nézett. – Világos?” „Ezt pontosan hogy értsük, kapitány úr, mit parancsol?” – kérdezte Jurij. „Ahogy akarja, Popovics hadapród, ahogy akarja.”

Ámde ahhoz, hogy ne engedjenek át valakit, aki a Spalernaján a Szmolnijba akar jutni, a parancsot teljesíteni kész két hadapródon kívül léteznie kellett volna ennek a harmadiknak is, de nem létezett, és az őrjárat ténykedése Jurij meglehetősen zavaros beszámolójára szorítkozott valami német kéziratáról, amelyet Nyikoláj nem olvashatott el, mert nem ismerte jól a nyelvet.

– Hogy hívják? Spuller?– Spengler – ismételte meg a nevet Jurij.– És mi a könyv címe?– Nem tudni. Hisz mondom, hogy még nem jelent meg. Az első gépelt

7

fejezeteket olvastam. Svájcon keresztül hozták.– Meg kell jegyeznem – mondta Nyikoláj, és abban a pillanatban

ismét tökéletesen elfelejtette a német nevet, viszont emlékezetébe vésődött a teljesen értelmetlen „Spuller” szó. Folyton így volt vele: éppen az ment ki rögtön a fejéből, amit meg akart jegyezni, viszont megmaradtak, mégpedig tartósan, azok a konstrukciók, amelyeknek a megjegyzendő dolog megőrzésében kellett volna segíteniük, így például azonnal Marcus Aurelius szobra jelent meg előtte, amikor megpróbálta felidézni annak a szakállas német anarchistának a nevét, akit folyton olvas a gimnazista húga, amikor pedig egy házszámot próbált felidézni, egyből az 1825-ös évszámmal és öt, talán konyakcímkéről, talán a teozófiai folyóiratból ismert profillal találta magát szemben. Még egy kísérletet tett, hogy felidézze a német nevet, de a Spuller után a Singer és a parabellum ugrott be; a másodiknak semmi köze az egészhez, az első pedig azért nem lehetett a keresett név, mert z-t kellett az elején ejteni. Ekkor elhatározta, hogy cselhez folyamodik: megjegyzi a Spullert, mint az elfelejtett névhez hasonlító szót; elképzelése szerint, a névnek átadván helyét, alkalomadtán ki kellett volna esnie az emlékezetéből. Éppen elhatározta, hogy újra megkérdezi a társát, amikor észrevett egy sötét alakot, aki a Lityejnij proszpekt felől lopakodott a fal tövében, és megrántotta Jurij köpenyének ujját. Jurij megrázkódott, körülnézett, meglátta a járókelőt, és füttyenteni próbált — az eredményül kapott hang nem volt fütty, de kellőképp figyelmeztetően hangzott.

Az ismeretlen úriember elvált a faltól, amikor rájött, hogy észrevették, a lámpa fénykörébe lépett, és már jól lehetett látni. Ránézésre ötvenéves vagy egy kicsivel több volt, bársonygalléros fekete kabátot és keménykalapot viselt. Széles pofacsontú arcára – a csehovi kis szakállal – senki sem figyelt volna fel, ha nincs az a két ravaszul hunyorító kis szeme, amelyekkel mintha éppen csak most kacsintott volna, két egészen más okból, jobbra és balra egyaránt. Jobb kezében sétabot volt, amelyet előre-hátra lengetett azt érzékeltetve, hogy egyszerűen erre megy szépen az útján, nem bánt és nem is akar bántani senkit, és egyáltalán, tudni sem akar a körülötte zajló disznóságról. A metaforikus megközelítésre hajlamos Nyikoláj sok ezer rubeles versenylovakra specializálódott lótolvajnak látta.

– Adjisten, gyehekek — mondta bizalmaskodva, sőt pimaszul. – Hogy megy a szolgálat?

– Hová méltóztatik tartani, tisztelt uram? – kérdezte ridegen Nyikoláj.

– Hogy én? Én sétálok. Ehhefelé sétálok. Tudják, egész nap kávét ittam, és estéhe hakoncátlankodni kezdett a szívem... Levegőzöm,

8

mondom, egy kicsit...– Szóval sétál? – kérdezte Nyikoláj.– Sétálok... Miéht, nem lehet?– Ugyan, miért ne lehetne? Csak volna magához egy kérésünk: nem

tudna esetleg a másik irányba sétálni? Hisz magának teljesen mindegy, hogy hol levegőzik.

— Teljesen mindegy – válaszolta az úriember, és hirtelen elkomorult az arca. – No de kehem, ez felhábohító. Megszoktam, hogy a Spalehnaján föl-alá, föl-alá...

És mutatta a sétapálcájával, hogyan.Jurij kissé megingott a nyeregben, és az úriember feléje fordította

aprócska, figyelmes szemét, amitől Jurij szükségét érezte, hogy hangosan mondjon valamit.

— De parancsunk van – mondta. — Egyetlen kurva civilt sem lehet átengedni a Szmolnij felé.

Az úriember hirtelen megsértődött, és az ég felé szegte kis szakállát.— De hát hogy méhészei? Maga... Kiszehkesztem magát az

újságokban... A Novoje Vhemjában — kezdett hadarni, miközben rögtön nyilvánvaló volt, hogy ha van is köze az újságokhoz, semmi esetre sem a Novoje Vremjához. – Micsoda pimaszság... Tudja maga, hogy kivel beszél?

Volt valami összeegyeztethetetlen a felháborodása és az igyekezet között, amivel kezdett kihátrálni a lámpa fényköréből a sötétbe; a szavai hosszú és komoly botrányt ígértek, a mozgása viszont arról a késztetéséről tanúskodott, hogy azonnal elfusson, jobban mondva elhordja az irháját.

– A városban rendkívüli állapot van – kiabált utána Nyikoláj. – Néhány napig az ablakból levegőzzön!

Szó nélkül és gyorsan távolodott az úriember, és hamarosan elnyelte a sötétség.

– Ocsmány pofa – mondta Nyikoláj –, valódi csirkefogó. Az a sóvár tekintete...

Jurij szórakozottan bólintott. Kiértek a Lityejnij proszpekt sarkáig, és visszafordultak; Jurij számára némi erőfeszítést jelentett ez a procedúra. A gyakorlott kerékpáros fogásai jelentek meg mozdulataiban, ahogy a lóval bánt: olyan szélesen tartotta a kantárt, mintha biciklikormányt fogott volna, amikor pedig meg akart állni, beletaposott a kengyelbe, mintha hátrafelé próbálta volna tekerni a félverseny Dunlop pedálját.

Ocsmány eső kezdett szitálni, Nyikoláj is a tányérsapkájára húzta a csuklyát, és ezután végképp nem lehetett volna megkülönböztetni őket.

– És mit gondolsz, Jura, sokáig húzza Kerenszkij? — kérdezte egy idő

9

után Nyikoláj.– Semmit sem gondolok – válaszolta Jurij –, semmi különbség

köztük. Ha nem az egyik, akkor a másik. Inkább azt mondd meg, te hogy érzed magad ebben?

– Milyen értelemben?Nyikoláj először azt hitte, hogy Jurij az egyenruhára gondol.– Hát nézd csak – mondta Jurij, és a magvető mozdulatához

hasonlító széles gesztussal előremutatott –, valahol háború folyik, emberek halnak meg. Letaszították a trónról az uralkodót, mindent fölforgattak a büdös francba. Minden sarkon bolsevikok röhögnek és szotyoláznak. Szakácsnők vörös szalaggal, részeg matrózcsürhe... Minden mozgásba jött, mintha valami gát szakadt volna át. És lám, Nyikoláj Muromcev, lelked mocsárjáró csizmájában, te is itt állsz a fölkavarodott mocsok kellős közepén. Mi lesz veled?

Nyikoláj gondolkozni kezdett.– Ezt valahogy még nem fogalmaztam meg. Azt hiszem, élek szépen,

és kész.– De van valami küldetésed?– Ugyan miféle küldetés – válaszolta Nyikoláj, és kissé még zavarba is

jött. – Az Isten áldjon meg. Jókat mondasz.Jurij meghúzta a hátán keresztbe csúszott puska szíját, és a válla

mögött fölemelkedett a cső vége, mint egy, a beszélgetést hallgató acélpulyka feje.

– Mindenkinek van küldetése – mondta Jurij –, csak nem kell túlságosan emelkedetten értelmezni a szót. Mondjuk, például XII. Károly végigháborúzta az egész életét – velünk is, másokkal is; érmeket veretett a saját tiszteletére, hajókat épített, nőket csábított el. Vadászott, ivott. És közben valami orosz faluban lassan cseperedett, mondjuk, egy pásztorgyerek, akinek legmerészebb álmaiban egy új bocskor szerepelt. Természetesen nem hitte, hogy küldetése van, és nemcsak hogy nem hitte, hanem magát a szót sem ismerte. Aztán katona lett, kapott egy puskát, valahogy megtanult lőni. Lehet, hogy nem is lőni, hanem csak azt, hogy kidugja a puska csövét a lövészárokból, és meghúzza a ravaszt. És a golyó röppályáját keresztezte a speciális királyi lován nyargaló tündökletes XII. Károly. És bekapta a kókuszába…

És Jurij a kezével körözve mutatta, hogyan esett le a halott svéd király a száguldó lóról.

— Az a legérdekesebb – folytatta –, hogy az ember legtöbbször nem is sejti, hogy mi a küldetése, és nem ismeri fel a pillanatot, amikor megcselekszi azt, amiért a Földre küldetett. Mondjuk, valaki zeneszerzőnek hiszi magát, és hogy a zeneszerzés a feladata, valójában

10

viszont létének egyetlen célja, hogy a konzervatóriumba menet elgázolja egy szekér.

— Azt meg minek?— Például azért, hogy a bérkocsin utazó asszony elvetéljen, és az

emberiség megszabaduljon egy új Dzsingisz kántól. Vagy azért, hogy új gondolata támadjon valakinek, aki egy ablakból látja. Bármi lehet.

– Hát, ha így gondolkozunk – mondta Nyikoláj —, akkor természetesen mindenkinek van küldetése. Csak lehetetlen megismerni.

– Dehogy, vannak rá módszerek — mondta Jurij, és elhallgatott.– Milyenek?– Hát Svájcban él doktor Steiner... Na, jól van! – Jurij legyintett, és

Nyikoláj megértette, hogy jobb, ha most nem nyaggatja a kérdéseivel.

Sötét és titokzatos volt a Spalernaja, sötét és titokzatos, mint Jurij szavai a rejtélyes német doktorról. Álmosító köd borított mindent, és Nyikoláj elbóbiskolt a nyeregben. A patacsattanások közti időszakaszokban elaludt és felébredt, és minden alkalommal rövid álmot látott. Először kaotikusak és értelmetlenek voltak az álmai: ismeretlen arcok libbentek elő a sötétből, csodálkozva rásandítottak és eltűntek; hófedte hegycsúcson álló sötét pagodák villantak fel, eszébe jutott, hogy egy kolostorhoz tartoznak, és mintha tudott is volna róla valamit, de már el is tűnt a látomás. Aztán azt álmodta, hogy egy folyó magas partján mennek Jurijjal, és egy nyugat felől az égre kúszó, már a felét eltakaró sötét felleget néznek – sőt, mintha nem is ők ketten lettek volna Jurijjal, hanem két ismeretlen harcos –, ekkor majdnem rájött valamire, de rögtön felébredt, és megint a Spalernaja volt körülötte.

Csak öt vagy hat ablak világított, és mintha azt a sötét völgyet alkották volna a házak, amelyből, ha hinni lehet a költőnek, a pokol kapuja nyílik. „Milyen komor, sötét város – gondolta Nyikoláj, miközben azt figyelte, hogyan süvít a szél az ereszcsatornákban —, hogyan szülhetnek itt gyereket, hogyan adhatnak egymásnak virágot és nevethetnek az emberek... De hiszen én is itt élek...” Valahogy megdöbbentette ez a gondolat. Elállt a szitáló eső, de az utca semmivel sem lett kellemesebb. Nyikoláj ismét elbóbiskolt a nyeregben, de most nem álmodott.

A sötétből hallatszó zene ébresztette fel. Először nem lehetett felismerni, de aztán, amikor a két hadapród közelebb ért a forrásához, egy kétemeletes barna ház világos földszinti ablakához, amelynek kapuja fölött Ámor fújta a trombitáját, a Mandzsúria dombjain című keringőnek bizonyult, fúvós kiszerelésben.

11

É-éj-jeli cse-e-end, csak a sztyeppefű su-sóóg...

A gramofon fojtott hangjára egy erős férfihang terült rá; gazdájának éles kontúrú árnyéka a színezett üvegre esett – a tányérsapkája alapján katonatiszt volt. Tányért tartott az egyik kezével, a másikban lévő villát pedig a zene ütemére lengette – bizonyos taktusoknál a villa eltorzult az üvegen, és mesebeli óriásrovar elmosódott árnyékává változott.

Barátai-im, a haza őrzi-i emléketek...

Nyikoláj a barátaira gondolt.A lovak tucatnyi lépése után elhalt a zene, és Nyikoláj ismét Jurij furcsa szavain töprengett.

— És miféle módszerek? — kérdezte.— Miről beszélsz?– Éppen csak most beszéltünk róla. Hogyan ismerheti meg valaki a

küldetését?– Á, hülyeség – legyintett Jurij.Megállította a lovát, óvatosan a foga közé vette a kantárt, és kihúzta

zsebéből a gyöngyház szelencét. Nyikoláj egy kicsit előrelovagolt, megállította a lovát, és kifejező tekintettel társára nézett.

Jurij két tenyere mögé rejtette az arcát, szippantott, és keze mögül csodálkozó pillantást vetett Nyikolájra. Nyikoláj elkuncogta magát, és az ég felé fordította szemét. „Tényleg megint nem kínál meg, ez,a csibész” – gondolta.

– Nem kérsz kokaint? – kérdezte végre Jurij.– Nem is tudom – válaszolta vontatottan Nyikoláj. – Na és jó

minőségű?– Jó.– Prihodov kapitánytól szerezted?– Nem – mondta Jurij, miközben a másik orrlyukával is szippantott

–, eszer körökből. A terroristáik belövik magukat akció előtt.– Ó! Kíváncsi lennék rá.Nyikoláj a katonaköpenye alól elővett egy aprócska, monogramos

ezüstkanalat, és Jurijnak nyújtotta; az a kanál fejét fogta meg, és csavart nyelét merítette a szelencébe.

„Smucig”– gondolta Nyikoláj, miközben úgy kihajolt a nyeregből, mintha szablyacsapáshoz készülne, és társa enyhén remegő kezéhez közelítette bal orrlyukát (Jurij olyan erősen fogta két ujjal a kanalat, mintha egy kicsi és halálos mérgű kígyó nyakát szorítaná).

A kokain a szokott módon égette Nyikoláj orrgaratját, nem érezte,

12

hogy különbözne a megszokott minőségtől, de hálából a földöntúli érzések egész skáláját jelenítette meg az arcán. Nem sietett visszaegyenesedni a nyeregben, mert remélte, hogy Jurij a jobb orrlyukára is gondol, de az hirtelen bepattintotta a szelence tetejét, gyorsan zsebre dugta, és a Lityejnij felé bökött az állával.

Nyikoláj fölegyenesedett a nyeregben. Valaki jött a proszpekt felől. Nyikoláj halkan elkáromkodta magát angolul, és a közeledő elé nyargalt.

Olyan lassan és óvatosan, mintha félne, hogy bármely pillanatban megbotlik, egy sűrűn befátyolozott kalapos öreg nő jött a járdán. Nyikoláj majdnem ledöntötte a lovával, és csak a csodával határos módon tudta kikerülni az utolsó pillanatban. Az asszony ijedten a falhoz lapult, és alázatos csipogást hallatott; ettől Nyikolájnak eszébe jutott a nagyanyja, és egy pillanatig erős bűntudatot érzett.

– Asszonyom! — ordította, kirántva kardját és tisztelegve vele. – Mit csinál itt? Tud róla, hogy a városban harcok folynak?

– Hogy tudok-e? – sziszegte megcsukló hangon az asszony. – Hogyne tudnék.

– Akkor megbolondult? Hisz megölhetik, kirabolhatják... Az útjába kerül valami Plehanovnak, aki gondolkozás nélkül keresztülhajt magán a páncélkocsijával.

– Majd meglátjuk, ki kin hajt kehesztül – dörmögte hirtelen támadt dühvel az asszony, és ökölbe szorította meglehetősen nagy kezét.

– Asszonyom — mondta lehiggadva Nyikoláj, és visszadugta hüvelyébe a kardját –, bizakodó hangulata méltó minden elismerésre, de haladéktalanul haza kell térnie a férjéhez és a gyerekeihez! Üljön a kandalló mellé, vegyen elő valami könnyű olvasmányt, vagy legrosszabb esetben igyon bort! De könyörgök, ne jöjjön ki az utcára.

– Oda kell mennem! — mondta az asszony, és ridiküljét elszántan a pokolba vezető szurdokká változott Spalernaja felé lendítette.

– De hát miért?– Váh a bahátnőm. Táhsalkodónő.– Majd találkoznak máskor – mondta Jurij, és melléje léptetett a lóval

–, hisz világosan megmondták magának, hogy előre nem lehet. Visszafelé lehet, előre nem.

Az asszony jobbra-balra forgatta fejét; arcvonásai teljesen kivehetetlenek voltak a fátyol alatt, és nem lehetett megállapítani, hogy hová néz.

– Menjen – mondta Nyikoláj kedvesen –, hamarosan tíz óra, és utána végképp veszélyessé válnak az utcák.

– Donnehwetteh — morogta az asszony. Valahol a közelben felvonyított egy kutya. Annyi sóvárgás és gyűlölet volt a hangjában, hogy

13

Nyikoláj összehúzta magát a nyeregben, és hirtelen megérezte, hogy mennyire nyirkos és undorító körülötte minden. Az asszony furcsán tétovázott a lámpa alatt. Nyikoláj megfordította a lovát, és kérdő pillantást vetett Jurijra.

– Mit szólsz hozzá? — kérdezte az.– Nem is tudom. Nem éreztem rendesen, kevés volt. De mintha

teljesen átlagos lenne.– Ugyan! – mondta Jurij. – Az asszonyt kérdezem. Valahogy furcsa,

nekem nem tetszik.– Nekem se – válaszolta Nyikoláj, és megfordult, hogy megnézze, nem

hallja-e őket az öregasszony, de már híre-hamva se volt.– És megfigyelted, mindkettő raccsol. Az első is, meg ez is.– Na és aztán. Épp elegen raccsolnak. A franciák, úgy általában mind.

És azt hiszem, a németek is. Igaz, egy kicsit másképp.– Steiner azt mondja, hogy a magasabb rendű erők jele, ha ugyanaz az

esemény többször ismétlődik.– Milyen Steiner? Aki ezt a könyvet írta a kultúrákról?– Nem. A könyvet Spengler írta. Az történész és nem doktor. Steiner

doktorral Svájcban találkoztam. Jártam az előadásaira. Fantasztikus ember. A küldetésről is tőle hallottam...

Jurij elhallgatott és felsóhajtott.

A két hadapród lassan lovagolt a Spalernaján a Szmolnij felé. Az utca már rég halottnak tűnt, de csak abban az értelemben, hogy minden perccel nehezebb lett élő embert képzelni valamelyik sötét ablak mögé vagy a nyirkos járdára. Másfajta, nem emberi értelemben viszont életre kelt — a napközben tökéletesen észrevétlen kariatidák most csak tettették a mozdulatlanságot, valójában figyelmes, festett szemükkel követték a két hadapródot. Az oromfalakon lévő sasok bármelyik pillanatban készek voltak fölszállni és lecsapnia magasból a két lovasra, a szakállas, gipszornamentikával körülvett harcosok épp ellenkezőleg, bűntudatosan mosolyogtak, és elfordították szemüket. Megint süvíteni kezdtek az ereszcsatornák, miközben viszont egy fuvallatot sem lehetett érezni az utcán. Se csillag, se felhő nem látszott odafönt, nyirkos és hideg sötétség telepedett a tetőkre, és ködgomolyok kúsztak le a falak mentén. A néhány eddig még világító lámpából kettő vagy három kialudt, abban a földszinti ablakban is kihunyt a fény, amely mögött a gyönyörű és szomorú keringőt énekelte a katonatiszt.

– Tényleg adhatnál még egy kis kokaint – tört ki végül Nyikolájból.Jurij, aki ugyanazt a riadalmat érezhette, bólintott, mintha valami

14

rendkívüli igazságot hallott volna, és a zsebébe nyúlt.Most nem volt szűkmarkú; amikor Nyikoláj fölemelte a fejét,

álmélkodva látta, hogy eltűnt a látomás, és még ha kicsit komor és sötét is, még ha súlyos köd borítja is, de egyszerű esti utca ez, és hunyorgó homályos lámpáival, a házfalak szokott szegényes díszeivel egy azok közül, ahol gyermekkora és ifjúsága telt.

Távol, a Lityejnijnél puskalövés dörrent, aztán még egy, és rögtön erősödő patkócsattogást és vad lovassági kiáltásokat hallottak. Nyikoláj levette válláról a karabélyt; csodálatosnak találta, hogy fegyverrel a kezében, szájában a vér ízével, őrhelyén érje a halál. De Jurij nyugodt maradt.

– Ezek a mieink – mondta.És valóban, a ködből kibontakozó lovasok ugyanazt az egyenruhát

viselték, mint ők ketten. Egy pillanat múlva az arcukat is meg lehetett különböztetni.

Elöl, fiatal fehér kancán Prihodov kapitány jött, fekete bajsza vége fölfelé kunkorodott, szeme hetykén csillogott, kezében pedig fagyott villámként szikrázott a kaukázusi szablya. Mögötte zárt alakzatban tizenkét hadapród lovagolt.

– Nos? Minden rendben?— Nagyszerű minden, kapitány úr! — mondta egyszerre, a nyeregben

kiegyenesedve, Jurij és Nyikoláj,— A Lityejnijen banditák garázdálkodnak – mondta gondterhelten a

kapitány. – Tessék...És egy hosszú láncon függő homályos fémkorong tottyant Nyikoláj

tenyerébe. Egy óra volt. Körmével fölpattintotta a fedelét, és gót betús, német nyelvű, mély vésetet pillantott meg, amelyet nem értett, és ezért átadta az órát Jurijnak.

– A Főparancsnokság... A Főparancsnokságtól – fordította Jurij, amint a félhomályban nagy nehezen kisilabizálta az apró betűs szöveget. – Biztos hadizsákmány. Csak az a furcsa, kapitány úr, hogy acéllánc van rajta. Ez még ajtóra is alkalmas lenne.

Visszaadta az órát Nyikolájnak. Valóban, a lánc vékony volt, de meglepően erősnek látszott, szemein nem volt illesztés, mintha egyetlen acéldarabból esztergálták volna az egészet.

– Még embereket is meg lehet vele fojtani – mondta a kapitány. – Három holttest fekszik a Lityejnijen. Kettő mindjárt a sarkon, egy hadirokkant és egy kedvesnővér, megfojtották és levetkőztették őket. Vagy valami járműből dobták ki őket, vagy ott, a helyszínen... Valószínűbb, hogy kidobták, hiszen a nővér nem cipelhette odáig a lábatlan rokkantat... Micsoda vadállati kegyetlenség! A fronton nem

15

találkoztam ilyennel. Nyilván elvette a rokkanttól az órát, és a lánccal... tudják, van ott egy hatalmas tócsa...

Közben az egyik hadapród kivált a csoportból, és Jurij mellé léptetett a lovával. Vászka Sievers volt, a korcsolyasport és a tüzértudomány nagy rajongója; az Akadémián nem szerették a túlzott pedantériája meg a gyatra orosztudása miatt, de a németül kitűnően beszélő Jurijjal bizalmas viszonyban volt.

– ... Száz méterre – mondta a kapitány, miközben kardjával csapdosta csizmája szárát — a harmadik holttestet egy kapualjba volt idejük... Egy asszony, az is majdnem meztelen... és a lánc nyoma a nyakán...

Vászka megérintette Jurij vállát, az bólogatva és anélkül, hogy levette volna a kapitányról a szemét, fölfelé fordította behorpasztott tenyerét. Vászka gyorsan beletett egy aprócska csomagot. Mindez Jurij háta mögött zajlott le, de mégsem maradt titokban a kapitány előtt.

– Mi az, Sievers hadapród? – váltott hirtelen témát. – Mi van ott magukkal?

– Kapitány úr! Négy perc múlva le kell váltanunk az őrséget a Nyikolájevszkij pályaudvarnál! – válaszolta tisztelegve Vászja.

– Ügetésben előre! – bömbölte a kapitány. — Megfordulni! Irány a Lityejnij! A Szmolnijnál csak lassan jutnánk keresztül!

A hadapródok feloszlottak, és elszáguldottak a ködben: Prihodov kapitány egy pillanatra visszafogta táncoló kancáját, és odakiáltotta Jurijnak és Nyikolájnak:

— Együtt maradni! Engedély nélkül senkit nem átengedni, a Lityejnijre nem kimenni, a Szmolníjhoz se odamászni! Világos? Váltás tíz harminckor!

És eltűnt a hadapródok nyomában. Még néhány pillanatig hallották a patkócsattogást, de aztán csönd ereszkedett le, és már valószerűtlennek tűnt, hogy az előbb még annyi ember volt ezen a nyirkos és sötét utcán.

— A Főparancsnokságtól... – dörmögte Nyikoláj, miközben a kezében dobálta az ezüst korongot. A nagy sietségben a kapitány megfeledkezett az iszonyatos holmiról.

Az óra kis kagylóra hasonlított. Három mutatója is volt, az oldalán pedig három kis recézett gomb. Nyikoláj finoman megnyomta a felsőt, és a meglepetéstől majdnem elejtette az órát, mert zenélni kezdett. Egy patetikus német darab első hangjai voltak, Nyikoláj egyből ráismert, de a címe nem jutott eszébe.

— Appassionata – mondta Jurij. – Ludwig van Beethoven. A testvérem mondta, hogy a németek roham előtt játsszák szájharmonikán. Induló helyett.

Kibontotta a Vászkától kapott csomagot, amely, mint kiderült, szinte

16

csak papírból állt. Öt, egyenetlenül leforrasztott ampulla volt benne. Jurij megvonta a vállát.

– Prihodov észrevett valamit – mondta –, átlát az emberen. Csak mit kezdjek ezzel fecskendő nélkül... Azt mondják róla, hogy pedáns, és tessék, kokaint kap, és efedrint ad vissza!... Neked sincs fecskendőd?

– Miért ne lenne, van — válaszolta Nyikoláj örömtelenül. Nem akart efedrint, a kaszárnyába akart visszatérni, hogy leadja a köpenyét a szárítóban, a priccsére feküdjön, és a feje melletti foltra meredjen, amelyet félálmában hol egy város térképének, hol ritka szakállú vérszomjas mongol pofának, hol pedig lefelé fordított lefejezett sasnak látott. Egyáltalán nem emlékezett az álmaira, csupán emlékükkel szembesült.

Prihodov kapitány távoztával ismét pokolba vezető szurdokká változott a sugárút. Furcsa dolgok történtek: időközben lakatot tettek az egyik kapura, néhány világossárga címkéjű üres üveg került az úttest közepére; a cukrászda kirakatában, a limonádéreklámok fölött egy gigantikus plakát jelent meg, amelynek hatalmas betűkből és felkiáltójelekből álló első sorát a valami érthetetlen okból egybeírt „elv" és „társak" szavak alkották. Már csak két egymással szemben lévő lámpa égett. Nyikoláj arra gondolt, hogy a Kóborkutya nevű futurista kávéház valamelyik dekadense – aki már képtelen magukban érzékelni a dolgokat — misztikus megvilágított kapufélfáknak látná ezeket a lámpaoszlopokat, amelyek előtt meg kell állítani egy szörnyet, és a szörny kész bármelyik pillanatban előjönni a kapu mögötti sötétből, és elnyelni az egész világot. „Elv-társak!" – ismételgette magában Nyikoláj.

Valahol újra felvonítottak a kutyák, és bánat fogta el Nyikolájt. Hideg szélroham tört az utcára, zörgetni kezdett a tetőn egy bádoglapot, és elnyargalt, de valami furcsa és kellemetlen hangot hagyott maga után, valamiféle, a Lityejnij felől hallatszó távoli, átható csikorgást. A hang hol elhallgatott, hol újra hallhatóvá vált, és mind közelebb került a hadapródokhoz, mintha üvegcserép borította volna vastagon a Spalernaját, és meg-megállva, egy hatalmas szög hegyét húzták volna lassan a két utolsó égő lámpa felé.

– Mi ez? – kérdezte buta képpel Nyikoláj.— Nem tudom — válaszolta Jurij, a fekete ködgomolyagokat

fürkészve. – Majd meglátjuk.Rövid időre elhallgatott a csikorgás, aztán egészen közel hangzott fel,

és egy különösen sötét ködgomoly vált ki a házak közt terjengő fekete homályból. Fokozatosan egy különös lény körvonalait öltötte, ahogy mind közelebb ért; fönt, a válláig ember, lejjebb pedig furcsa, masszív és

17

guruló valami volt, a visszataszító csikorgást is az alsó rész keltette. A különös lény egyszerre két hangot adott ki – egy férfihang nyögött, egy női pedig vigasztalta, mégpedig úgy, hogy a női hang a felső résztől, a férfi az alsótól eredt. A kéthangú lény elkrákogta magát, beért a megvilágított területre, megállt, és – ahogy Nyikoláj érzékelte – csupán ebben a pillanatban nyerte el végleges formáját.

Egy kitüntetésekkel és vastag kötözőpólyával fedett férfi ült előttük tolószéken. Még az arcát is pólya borította; a fehér gézszalagok lőrésein keresztül csak vörös fényt lövellő összehunyorított szeme és magas homlokának dudorai látszottak. Színes selyemszalagokkal díszített régies formájú gitárt tartott a kezében.

A tolószék mögött, püffedt ujjait a támláján tartva, egy idős, ősz asszony állt, vedlett prémű ócska kis kabátban. Ha nem is kövér, de valahogy formátlan volt, mint egy darával teli zsák. A szeme kerek és eszelős, és nyilván nem a Spalernaja utcát látta maga előtt, hanem valami olyasmit, amire jobb nem is gondolni; a fején kis vöröskeresztes sapka ült ferdén; biztos odaerősítették, mert a fizikai törvények szerint le kellett volna esnie.

Néhány másodperc csendben telt, majd Jurij megnyalta száraz ajkát, és így szólt:

– Az engedélyt!A rokkant fészkelődni kezdett a tolószékben, fölnézett a

kedvesnővérre, és nyugtalanul elbődült. A nővér kijött a tolószék mögül, a két hadapród felé hajolt, és megtámasztotta a kezét a térdén. Nyikoláj megdöbbent a kék szoknyája alól meredező félretaposott katonacsizma láttán.

– Aztán hogy nem sül ki a szemetek? – mondta a nővér halkan, Jurij szemébe fúrva a tekintetét. – Hisz seb van a fején, tehelyetted vette el a szenvedés keresztjét. Honnan lenne engedélye?

– Szóval seb van a fején? — kérdezte töprengő hangon Jurij. – De most mintha felépült volna? Lapozzon, ezt már olvastuk! Az engedélyt!

A nő tanácstalanul hátrafordult.A hadirokkant erősen megpendítette az egyik húrt, és az utcán

végigfutó vibráló mély hang mintha ostorcsapásként érte volna a kedvesnővért, aki előrehajolva ismét megszólalt:

– Ne haragudjál, fiacskám... Ne haragudjál, ha valami rosszat mondtam volna, de feltétlenül tovább kell mennünk! Ha tudnád, ki ül itt előtted... Egy hős. Krivotikin, a Preobrazsenszkojei ezred főhadnagya. A Bruszilov-áttörés hőse. A bajtársa holnap indul a frontra, és talán vissza sem tér. Engedd át, mert találkozni kell nekik, érted?

– Szóval a Preobrazsenszkojei ezred?

18

A rokkant bólogatott, a melléhez szorította a gitárt, és játszani kezdett. Olyan furcsán bánt a hangszerrel, mintha felizzott rézbalalajka lett volna. Óvatosan pendítette meg a húrokat, és elkapta az ujjait, de Nyikoláj ráismert a dallamra, a Preobrazsenszkojei ezred indulójára. A másik furcsaság az volt, hogy minden gitárnak kör alakú a hangnyílása, ezé viszont ötszögű volt, és valószínűleg ez magyarázta riasztóan mély hangját.

– Csakhogy a Preobrazsenszkojei ezred – mondta színtelen hangon Jurij, amikor a rokkant befejezte játékát — nem vett részt a Bruszilov-áttörésben.

A rokkant a gitárral a nővérre mutatott, és elbődült, a nővér feléje fordult, és szemmel látható erőfeszítéssel próbálta megérteni, de csak akkor kapott észbe, amikor a tolószékben ülő újra vibráló mély hangot csalt ki hangszeréből.

– Mi az, fiam, nem hiszed? A főhadnagy úr maga kéredzkedett a frontra, a harmadik Amuron Túli Hadosztályban szolgált, a lovas hegyivadász osztályban...

A rokkant méltóságteljesen bólintott.– Húsz lovassal elfoglalt egy osztrák üteget. Kitüntetést kapott a

főparancsnoktól — mondta szemrehányó hangon a nővér, és a hadirokkant felé fordult. – Mutassa már meg neki, főhadnagy úr!

A rokkant zubbonya oldalzsebébe nyúlt, kivett valamit, és a nővér kezébe nyomta, aki átadta Jurijnak. Jurij átadta a papírt Nyikolájnak anélkül, hogy ránézett volna. Nyikoláj széthajtotta, és ezt olvasta:

Krivotikin főhdny, 43 Amuron Túli ezred 4. zászlóalj! Megparancsolom, hogy támadja meg az ellenséget az Onut f és a 265. beék-től északra jlt. útkereszteződés közti frontszakaszon, Omut és Csornij Potok falvak közt mérve a főcsapást, azzal a céllal, hogy elfoglalja a 235-ös magaslatot a tejüzemmel és a 265-ös magaslat északi lejtőjét! Barancev tüzértábornok, hadtestparancsnok, sk.

– Mi van még? – kérdezte Jurij. A rokkant előhúzott a zsebéből egy órát, amitől Nyikoláj egy pillanatra szinte rosszul lett. A nővér Jurijnak adta az órát, az megnézte, és odaadta Nyikolájnak. „A végén még órás leszek – gondolta Nyikoláj, miközben fölhajtotta az aranyozott fedelet –, egy órán belül a második.” A fedőlapon véset állt:

Krivotikin főhadnagynak a hősies lovas-rajtaütésért. Barancev tábornok.

A rokkant halkan pengette a Preobrazsenszkojei ezred indulóját, és nyilván a bajtársaira gondolva, összehunyorított szemmel a távolba

19

révedt.– Jó óra. Csak mi jobbat mutatunk maguknak – mondta Jurij, és

kivette zsebéből az ezüstkagylót, meglengette a láncon, elkapta a másik tenyerével, és megnyomta az egyik kis recézett bütyköt az oldalán.

Az óra zenélni kezdett.Nyikoláj még sohasem tapasztalta, hogy a zene — ha mégoly zseniális

zene is — ilyen erősen, de főképp ilyen gyorsan hasson valakire. A rokkant egy pillanatig arcára tapasztotta a tenyerét, mint aki képtelen elhinni, hogy képes volt ember komponálni ezt a zenét, utána viszont roppant furcsán viselkedett: kipattant a tolószékből, és futásnak eredt a Lityejnij felé; dübörgő katonacsizmával ott futott mögötte a kedvesnővér. Nyikoláj lekapta válláról a karabélyt, kicsit körülményeskedve kibiztosította, és a levegőbe lőtt.

– Állj! – kiáltotta.A nővér futás közben hátrafordult, és néhány lövést adott le a Nagant-

jával. Süvítettek a gellert kapott golyók, és szétfröcskölt a földön a fodrász kirakatüvege, amelyről még egy pillanattal ezelőtt is csodálkozva nézte a világot az aranyfestékkel felvitt szecessziós lány. Nyikoláj lejjebb eresztette a karabély csövét, és kétszer találomra a ködbe lőtt, mert a menekülők már nem látszottak.

— Hogy miért akarnak ezek mindenáron eljutni a Szmolnijhoz? – kérdezte Jurij, és igyekezett, hogy nyugodtan csengjen a hangja. Egyetlen lövést sem volt ideje leadni, és még mindig a kezében tartotta az órát.

– Nem tudom – mondta Nyikoláj. – Biztos a bolsevikokhoz mennek, azoknál lehet szeszt és kokaint venni. Egész olcsón.

– Miért, te vettél?– Nem – válaszolta Nyikoláj, miközben vállára vetette a karabélyt –,

csak hallottam. Hadd árulják. A küldetésedről kezdtél beszélni, Spuller doktorról...

– Steinerről — helyesbített Jurij, akinek az erős érzések hatására megoldódott a nyelve. – Látomásos ember. Jártam az előadásaira, amikor Dornach-ban voltam. A közelében ültem le, még jegyzeteltem is. Az előadás után rögtön teljesen körülfogták, és bárhová ment, többen kísérték, úgyhogy képtelenség volt beszélni vele. Meg különösebben nem is igyekeztem. És egyszer csak elkezdett felém nézegetni az előadásain. Beszél, beszél, aztán elhallgat, és rám mered. Már nem is tudtam, hogy mit gondoljak, és egyszer csak odajön hozzám, és ezt mondja: „Beszélnünk kell, fiatalember.” Elmentünk egy vendéglőbe, leültünk egy kis asztalhoz. És furcsa dolgokról kezdett magyarázni. Az Apokalipszisről beszélt, a láthatatlan világról, és így tovább. Aztán azt mondta, hogy megkülönböztető jelet viselek, és hatalmas történelmi szerepet kell

20

játszanom. Hogy bármivel is foglalkoznék, szellemi értelemben bizonyosfajta őrségben állok, és a világot védem a régi démontól, akivel valamikor már harcoltam.

– Aztán mikor volt rá érkezésed? – kérdezte Nyikoláj.– Az elmúlt megtestesüléseimben. Ő — mármint doktor Steiner, és

nem a démon – azt mondta, hogy csak én lennék képes megállítani a démont, de nem tudni, hogy képes vagyok-e. Még ő, Steiner sem tudja. Még egy metszetet is mutatott egy régi könyvben, amelyben állítólag rólam van szó. Tudod, két olyan hosszú hajút ábrázolt, az egyik kezükben lándzsa, a másikban homokóra, tetőtől talpig páncélt viselnek, és az egyik mintha én lennék.

– És te hiszel ebben az egészben?– Az ördög tudja — kuncogta el magát Jurij —, egyelőre, látod,

kedvesnővérekkel kerülök tűzharcba. És még az se én voltam, hanem te. Na, beadjuk magunknak?

– Kérlek — egyezett bele Nyikoláj, és köpenye alá, a gimnasztyorka mellzsebébe nyúlt, amelyben egy lapos nikkeldoboz, abban pedig egy kis fecskendő volt.

Csöndbe merült az utca. A szél már nem süvített az ereszcsatornákban, az éhes kutyák mintha elhagyták volna a kapualjakat. Nyugalom ereszkedett a Spalernajára – még az ampullák finom üvegnyakának reccsenését is jól lehetett hallani.

– Két centigrammot – hallatszott a suttogás.– Persze – suttogta válasz gyanánt egy másik hang.– Hajtsd félre a köpenyed szárnyát – mondta az első suttogás –,

elgörbíted a tűt!– Nem számít – válaszolta a második.– Megbolondultál — suttogta az első hang –, legalább a lovat kíméld...– Nem számít, már megszokta – suttogta a második...

… Nyikoláj fölemelte a fejét, és körülnézett. Nehéz volt elhinni, hogy ilyen szép lehet egy őszi pétervári utca. Egy virágüzlet kirakatában három apró fenyő nőtt tölgyfa dézsákban; az utca meredeken a magasba emelkedett és kiszélesedett; a felső emeletek ablakai a Holdat tükrözték, amely éppen megjelent egy felhőnyílásban – mindez Oroszország volt, és olyan szép, hogy könnybe lábadt Nyikoláj szeme.

– Megvédünk, kristályvilág – suttogta, és kardja markolatára tette a kezét. Jurij keményen markolta a bal vállánál a karabély szíját, és nem tudta levenni a szemét a Holdról, amely egy felleg rongyos széle mellett száguldott. Amikor eltűnt a Hold, társa felé fordította lelkesült arcát.

— Pompás dolog az efedrin – mondta. Nyikoláj nem válaszolt, de mit

21

is lehetett volna válaszolni. Már másképp lélegzett, másnak látott mindent maga körül, és most még a förtelmesen csípős levegő is simogatta az arcát. Az ezernyi, nem is olyan rég még gyötrő és megoldhatatlan jelentéktelen és nagy kérdés nem is megoldottnak, de abszolút lényegtelennek bizonyult; egészen másvalami jelentette az élet gravitációs központját, és amikor hirtelen feltárult ez a másvalami, kiderült, hogy mindig a közelben, bármelyik nap bármelyik pillanatában jelen volt, de észrevétlenül, ahogy észrevétlen egy kép, amely régóta lóg a falon.

– Szorítja mankómat kezem szánalmasan – szavalta Blok versét kántáló hangon Jurij –, Hold csalárd szerelme, barátom, téged éltet. De itt a harmadik …

Nyikoláj már nem hallotta a társa hangját, arra gondolt, hogyan változtat holnap az életén. Összefüggéstelen, olykor leplezetlenül ostoba, de nagyon kellemes gondolatok voltak. Feltétlenül azzal kell kezdeni, hogy öt harminckor kel, és hideg vízzel nyakon önti magát – aztán a variációk olyan bősége jött, hogy roppant nehéz volt egy konkrét dolognál megállni, és Nyikoláj, anélkül hogy észrevette volna, hangosan motyogott, és az izgalomtól ökölbe szorult a keze, miközben feszülten próbált közülük választani.

– ... Kerítéskoporsók! Rothadás szaga mar orromba. Semmi lepi el a mindenséget! – szavalta Jurij, és köpenye ujjával letörölte a homlokán gyöngyöző verítéket.

Egy ideig szótlanul lovagoltak, aztán Jurij valami dalocskába kezdett, Nyikoláj pedig furcsa álomszerű állapotba került. Azért furcsába, mert az alvástól olyan távoli állapot volt, amilyenbe néhány csésze erős kávétól kerül az ember, de közben álmot látott. A Spalernajára rétegződve elvillantak Nyikoláj előtt gyermekkorának útjai: a gimnázium és az ablaka előtti virágzó almafák; szivárvány a város fölött; az erős villanyfénnyel megvilágított száguldó korcsolyázók és a korcsolyapálya fekete jege; az oszlopsoros régi házhoz vezető csupasz, évszázados hársak kettős sora. Aztán ismerősnek tűnő, valójában sosem látott képek tűntek fel előtte: egy hatalmas, arany kupolák ezreivel koszorúzott és mintegy óriási kristálygömbben lebegő fehér város derengett fel, és ez a város — ezt Nyikoláj pontosan tudta – Oroszország volt. Viszont ők ketten Jurijjal — aki az álomban nem egészen Jurij volt – a határain kívül voltak, és a gomolygó ködben lovaikkal egy, főképpen körvonalainak és méretének teljes bizonytalansága miatt rettenetes szörnnyel szemben száguldottak: jeges hideget árasztó formátlan gomolyag volt a szörnyeteg.

22

Nyikoláj megremegett, és kerekre nyílt a szeme. Hajszálnyi repedés támadt az üdvözültség páncélján, és néhány csöpp bizonytalanság és szomorúság szivárgott át rajta. A repedés szélesedett, és egész életének és sorsának holnap reggel (pontosan öt harminckor) bekövetkező fordulatáról támadt gondolata már nem okozott örömöt Nyikolájnak. Néhány további pillanat múlva pedig — amikor az utca két szélén hunyorogva feltűnt és szemközt libegett a két lámpa – ez a gondolat a lelkét eltöltő szenvedés kétségtelen és fő forrásává vált.

„Az efedrin utóhatása” – kényszerült végül beismerni magának.És furcsa: mintha a következtetés nyíltsága betömte volna lelkében a

rést, és megszűnt a szenvedés mennyiségi változása. Most viszont nagyon alaposan figyelnie kellett a gondolataira, mert bármelyikük azon az elkerülhetetlen, de egyelőre — ahogy hinni szerette volna — távoli gyötrelmek valamelyikének kezdetévé válhatott volna, amelyeket mindig megkövetelt szolgálataiért az efedrin.

Jurijjal nyilván ugyanez történt, mert Nyikoláj felé fordult, és halkan, de gyorsan, mintha csak takarékoskodott volna a tüdejéből kiáramló levegővel, ezt mondta:

– Inkább nyelni kellett volna!– Nem lett volna elég – válaszolta ugyanolyan hangon Nyikoláj, és

gyűlölte társát, mert arra kényszerítette, hogy kinyissa a száját.A lova patája alól sűrű, undorító karistolás hallatszott – a Nagant

gellert kapott golyója által kitört kirakatüveg cserepeitől.„Kar-r-rist... Kr-r-ris-s-stályvilág” — töltötte el Nyikoláj agyát, aki

undorodott önmagától és az egész világtól. Hirtelen ostobának és szégyenletesnek tűntek előbbi látomásai, hogy az üveg karistolásával összhangban legszívesebben ő is csikorgatta volna a fogát.

Most már nyilvánvaló volt, mi vár rá: az utóhatás. Először ott volt a lámpák körül, aztán pedig, amikor a lámpák a két hadapród mellé kerültek, visszavonult a Spalernaja és a Lityejnij kereszteződésénél gomolygó ködbe, és egyelőre várt. Bizonyos az volt, hogy egyedül csak a hideg, nyirkos és mocskos Spalernaja létezik a világon, és egyedül csak a kilátástalan szomorúságot és fájdalmat lehet tőle várni.

Fölcsapott farokkal egy meghatározhatatlan fajtájú fekete kutya rohant végig az utcán, a nyeregben görnyedező két szürke majmocskára hörrent, és eltűnt egy kapualjban, utána pedig a Lityejnij felől megjelent és közeledett az utóhatás.

Bőrsapkát, tükörfényes csizmát viselő középkorú, bajszos férfinak, tipikus öntudatos proletárnak bizonyult az utóhatás. Kerekekre szerelt, tekintélyes méretű sárga tartályt tolt a proletár, amelynek két oldalán az állt, hogy Limonádé, az elejére pedig éppen azt a plakátot ragasztották,

23

amely még akkor is bőszítette Nyikolájt, amikor emelkedett hangulatban volt, most pedig az egész világ egyetlen papírlapra gyűjtött ocsmányságának tűnt.

– Az engedélyt! — préselte ki kínlódva a torkán Jurij.– Kérem – mondta méltósággal a férfi, és egy félbehajtott papírlapot

adott oda neki.– E-egen. Eino Raihia... Engedélyeztetik... A városparancsnok... Mit

visz?– Limonádét az őrségnek. Nem kér?A proletár kezében megcsillant két méregsárga címkéjű üveg. Jurij

bágyatagon legyintett, és elejtette az engedélyt; a proletár ügyesen elkapta, közvetlenül egy tócsa fölött.

– Limonádét? – kérdezte Nyikoláj tompán. — Hová? Minek?– Tudja – válaszolta a proletár –, a Kari Liebkriecht és fiai cég

szolgálatában állok, és szerződésünk van, hogy limonádéval lássuk el az összes pétervári őrhelyet és kihelyezett őrséget. A főparancsnokság finanszírozza.

– Kolja – mondta, szinte suttogta Jurij –, légy szíves, nézd meg, mi van abban a taligában!

– Nézd meg te!– Hisz mondom, hogy limonádé! – mondta vidáman a proletár, és

csizmás lábával belerúgott a taligába. Raccsoló hangon felcsörömpöltek benne az üvegek, megindult a taliga, és már túl volt a lámpákon.

– Ugyan miféle Főparancsnokság?... Különben, kit érdekel. Eredj, adj inni az őrhelyeknek és őrségeknek... Csak menj már, te szadista, menj!

– Ne tessenek izgulni, hadapród urak! Egész Oroszország ezt fogja inni!

– Menj má-ár!... — üvöltött fel, a nyeregben kiegyenesedve, Nyikoláj.– Menj má-ár! — nyögte a szürke nemezcsomóvá göngyölődött Jurij.A proletár zsebre tette az engedélyt, megfogta a taliga fogantyúját, és

tolta a messzeségbe. Hamarosan magába nyelte a köd, a kerekek alól recsegés, karistolás hallatszott, aztán minden elcsendesedett. Egy pillanat múlva a távolban egy óra ütni kezdte a tízet. Valamikor a hetedik és nyolcadik ütés közt Nyikoláj lázas és gyötrődő agyába fehér sirályként libbent a remény:

– Jura... Jura... Ugye maradt még kokainod?– Úristen — dünnyögte megkönnyebbülten, a zsebeit csapkodva

Nyikoláj. – Bravó, Kolja, ez igen... Teljesen kiment a fejemből... Tessék.– Egész kanállal... megadom, becsületszavamra!– Ahogy akarod! Fogd a kantárt... Óvatosan, te tökfej, kiszórod az

egészet! így ni! Bocsánat a tökfejért!

24

– Megbocsátva. Takard el a sapkáddal, elfújja a szél.Lassan siklott hátrafelé a Spalernaja, miközben fekete ablakaival és

kapualjaival meghökkenve hallgatta az úttest közepén folyó beszélgetést.– Strindbergben nem az úgynevezett demokratizmusa a legfontosabb,

még csak nem is mégoly zseniális művészete – mondta szabad kezével élénken gesztikulálva Jurij –, hanem ahogy elképzeli az új embertípust. Hiszen a mostani kultúra a pusztulás határán van, és mint minden pusztuló-félben lévő lény, kétségbeesett kísérleteket tesz az életben maradásra, miközben furcsa homunculusokat hoz létre a lélek alkimista műhelyeiben. A felsőbbrendű ember egyáltalán nem az, aminek Nietzsche gondolta. A természet még maga sem ismeri, és a férfiasságot és nőiességet – és figyelem, nem egyszerűen a férfi és női elemet – különböző arányban keverve, ezerszámra végzi kísérleteit. Vehetjük úgy is, hogy Strindberg egyszerűen lépcsőfok, állomás. És ezzel megint eljutottunk Spenglerhez...

„A fenébe – gondolta Nyikoláj –, hogy jegyezzem meg a nevét?” De a név helyett mást kérdezett:

– Ide figyelj, ugye emlékszel, hogy egy verset szavaltál? Hogy szól a vége?

Jurij egy pillanatra összeráncolta a homlokát.

És megyünk tovább. Túl a házak közti résen Örök játék folyik az esti remegésben.

25

Sigmund a kávéházban

A kőbálványok sima arca mögött gyakran hasadékok

és labirintusszerű üregek húzódnak meg, amelyekben

különböző fajtájú madarak tanyáznak.

Joseph Lavander: Húsvét-sziget

Emlékezete szerint még nem volt ilyen hideg tél Bécsben. Kissé összehúzta magát, ahányszor csak kinyitották az ajtót, és felhőben libbent be a kávéházba a hideg levegő. Régóta nem jött senki, és Sigmund öregesen bóbiskolt, de most megint csapódott az ajtó, és fölemelte a fejét.

Két vendég jött, egy oldalszakállas úr és egy vendéghajból való magas kontyot viselő hölgy.

A nő hosszú, hegyes végű ernyőt fogott.A férfi kis retikült hozott, amelynek csillogó, fekete prémbordűrje

kissé nedves volt az olvadó hópelyhektől.Megálltak a fogasnál, és vetkőzni kezdtek. A férfi levetette az

esőkabátját, fölakasztotta, aztán megpróbálta ráakasztani a kalapját a fogas fölött a falon meredező egyik pöcökre, de elvétette, a kalap kicsúszott a kezéből, és leesett. A férfi dünnyögött valamit, fölvette a kalapot, most mégiscsak a pöcökre akasztotta, és ügyködni kezdett a nő mögött, hogy lesegítse a bundáját. A nő kegyesen elmosolyodott, amikor megszabadult a bundától; elvette a retiküljét, és hirtelen zavart kifejezés jelent meg az arcán, mert nyitva volt, és hó gyűlt benne össze. A nő szemrehányóan megcsóválta a kontyát (a férfi bűntudatosan eltárta bársonyzakója karját), a földre rázta a havat a retikülből, és bepattintotta a zárat. Aztán a vállára akasztotta a retikült, a sarokba állította az ernyőt, de valamiért a fogantyújával lefelé, a gavallérjába karolt, és bementek a terembe.

– Áhá – mondta Sigmund halkan, és megcsóválta a fejét.A fal és a bárpult között, annak az asztalnak a közelében, amely felé a

pofaszakállas férfi és társnője indult, volt egy kis üres zug, ahol a tulajdonos gyerekei játszottak: egy rombuszokkal díszített, bő fehér pulóvert viselő nyolc év körüli fiú, és egy valamivel fiatalabb, fekete

26

ruhába és csíkos gyapjú trikónadrágba öltözött kislány.A közelükben egy félig leeresztett gumilabda volt a földön.A gyerekek rendkívül csendesen viselkedtek. A fiú egy halom

nagyméretű kockával foglalatoskodott, amelyek oldalait színes képek borították. Meglehetősen furcsa formájú házat épített belőlük, amelynek ablaknyílás volt az elején; az építmény folyton összedőlt, mert túl szélesre sikerült a nyílás, és a fölső kocka az alsók közti hézagba esett. A fiú egy darabig búbánatosan piszkálta az orrát piszkos ujjával, ahogy ledőltek a kockák, de aztán újrakezdte az építést. A kislány vele szemben ült, közvetlenül a földön, és különösebb érdeklődés nélkül figyelte bátyját, miközben egy kis halom aprópénzzel foglalatoskodott; hol szétrakta, hol kupacba gyűjtötte és maga alá gyömöszölte őket. Hamarosan megunta ezt a mulatságot, már nem törődött a pénzzel, oldalra hajolt, megfogta a legközelebbi szék két lábát, magához húzta a széket, huzigálni kezdte, úgy, hogy annak lábai finoman lökdöstek a labdát. Egy lökés túl erősre sikerült, a labda a fiú felé gurult, és az ingatag építmény abban a pillanatban dőlt össze, amikor a fiú a tetejére akarta helyezni az utolsó kockát, amelynek oldalain narancsokkal teli ág és tűztorony képe látszott. A fiú fölnézett, az öklével megfenyegette a húgát, az válasz gyanánt kitátotta a száját, és nyelvet öltött rá – olyan sokáig tartotta kinyújtva, hogy minden részletét meg lehetett figyelni.

– Aha – mondta Sigmund, és a pofaszakállas férfira és hölgyére nézett.

Már kiszolgálták őket. A férfi, magabiztosan nyitogatva a kis ezüstkéssel a kagylókat, osztrigát szürcsölt, és társnőjéhez beszélt, aki mosolyogva bólogatott, miközben gombafejeket evett – egyesével szúrta őket a kétágú villára a tányérról, figyelmesen megnézte, majd megmártotta őket a sűrű sárga szószban. Aztán a férfi, összekocogtatva az üveg és a pohár száját, fehér bort töltött, megitta, és maga elé húzta a tányért a levessel.

A pincér az asztalukhoz ment, és letette a tálat a hosszú sült hallal.A nő a halra pillantva a homlokára csapott, és mondani kezdett

valamit a gavallérjának. Az ráemelte tekintetét, rövid ideig hallgatta, hitetlenül elhúzta a száját, aztán ivott még egy pohár bort, és akkurátusan beigazított egy cigarettát a kúpos alakú vörös szipkába, amelyet kis– és gyűrűsujja közt tartott.

— Aha! — mondta Sigmund, és a terem távoli sarka felé meredt, ahol a tulajdonosnő és a köpcös pincér állt.

Sötét volt abban a sarokban, vagyis sötétebb, mint a többiben, mert a mennyezetlámpában kiégett a körte. A tulajdonosnő, telt karját csípőre téve, fölfelé nézett; tartása és színes cikcakkvonalakkal díszített köténye

27

miatt amforára hasonlított. A pincér már odahozta a hosszú kétágú létrát, amely most egy terítetlen asztal mellett tornyosult. A nő megnézte, hogy biztosan áll-e a létra, elgondolkozva megvakarta a fejét, és mondott valamit a pincérnek. Az megfordult, a bárpulthoz ment, mögéje lépett, lehajolt, és egy darabig egyáltalán nem lehetett látni. Egy perc múlva fölegyenesedett, és megmutatta a tulajdonosnőnek a fényes tárgyat, amelyet elővett. A nő energikusan bólintott, a pincér pedig, a megtalált zseblámpát tartva fölemelt kezében, visszament hozzá. A nőnek nyújtotta, de az fejét rázva lefelé mutatott az ujjával.

A terítetlen asztal mellett nagy négyszögletes nyílás volt a földön. Szinte észre sem lehetett venni, mert a fedelét, akár az egész padlatot, rombusz alakú kockákból álló parketta borította, és csak a bonyolult parkettamintákat keresztülszelő vékony, kettős rézperemből és a süllyesztett rézkarikából lehet rájönni, hogy létezne.

A pincér akkurátusan felhúzta a nadrágot a térdén, leguggolt, megfogta a karikát, és egy határozott mozdulattal felnyitotta a tetőt. A tulajdonosnő kissé összeráncolta a homlokát, és egyik lábáról a másikra nehezedett. A pincér kérdő pillantást vetett rá, a nő megint energikusan bólintott, és a pincér elindult lefelé. Nyilván rövid létra volt a föld alatt, mert a pincér kurta rándulásokkal süllyedt a fekete négyzet mélyére, és minden rándulás egy láthatatlan létrafoknak felelhetett meg. Először a férfi tartotta a tetőt, de amikor már mélyebbre jutott, a nő segített neki; előrehajolva két kézzel tartotta a fedelet, és közben feszülten a sötét lyukba meredt, ahol eltűnt a társa.

Egy idő után újra feltűnt a parketta fölött a fehér pincérkabát, amelyet már alaposan bepiszkított a pókháló és a por. A férfi határozott mozdulattal visszacsukta a tetőt, amikor kijutott a nyílásból, és a létrához lépett, de a nő egy kézmozdulattal megállította, és utasította, hogy forduljon meg. Gondosan leporolta a pincérkabátot, elvette a férfitól az elemlámpát, a lámpa üvegfejére lehelt, és néhányszor gyengéden végigsimította tenyerével. A létrához ment, az alsó fokra tette a lábát, várt, amíg a pincér erősen megfogta oldalról a létrát, és elindult fölfelé.

A kiégett villanykörte szűk üvegburában volt, amely hosszú zsinóron lógott, úgyhogy nem kellett túl magasra másznia. Az ötödik vagy hatodik fokon állva a burába nyúlt, és megpróbálta kivenni a körtét, de az túl erősen volt becsavarva, és a bura forogni kezdett a zsinórral együtt. Ekkor a nő, csavarmenetes alját gyengéden körülfogva ajkával, a szájába vette az új körtét, majd fölemelte a másik kezét, és megfogta a bura peremét; ezután gyorsan ment a dolog. Kicsavarta a kiégett körtét, a köténye zsebébe tette, és kezdte becsavarni az újat.

A pincér erősen fogta a létrát, és közben elbűvölten figyelte a nő dundi

28

kézfejének mozdulatait, és időnként nyelve hegyével végignyalt kiszáradt ajkán. Hirtelen kigyúlt a fény a matt bura alatt; a pincér megrázkódott, összehunyorította a szemét, és egy pillanatra lazított a fogásán. A létra szárai kezdtek szétcsúszni; a nő kalimpált egyet a karjával, és majdnem leesett, de a pincér az utolsó pillanatban meg tudta fogni a létrát; az ijedtségtől sápadt nő iszonyú gyorsan megtett három vagy négy fokot, leugrott a létráról, és ernyedten mozdulatlanná dermedt társa nyugtató ölelésében.

— Áhá! Áhá! — mondta hangosan Sigmund, és az asztalnál ülő párra meredt.

A kontyos hölgy már a desszertnél tartott – habos roládot tartott a kezében, és finoman harapdálta a vastagabbik végét. Éppen egy nagyobb darabot készült leharapni, amikor Sigmund ráemelte tekintetét – a szájába vette a csövet, összeszorította a fogát, és a sűrű fehér krém, áttörve az aranyló héjat, kinyomódott a sütemény végén. Az oldalszakállas férfi azonnal reagált, és a süteményből kiszakadó krémprotuberancia összefogott tenyerébe hullott, ahelyett hogy a térítőre toccsant volna. A nő elnevette magát. A férfi a szájához emelte a tenyerét a krémkupaccal, és néhány nyalintással lenyalta, amivel újabb nevetési rohamot váltott ki társnőjéből – a nő nem is ette meg a süteményt, hanem a tálra dobta a halcsontváz mellé. Miután a férfi lenyalta a krémet, az asztal fölött megfogta a nő kezét, és érzéssel megcsókolta, a nő pedig fölemelte a férfi előtt álló talpas poharat az aranyszínű borral, és néhány kis kortyot ivott. Ezután a férfi, kúpos vörös szipkájába téve a cigarettát, megint rágyújtott, néhány gyors slukkot szívott, majd füstkarikákat kezdett fújni.

Kétségtelenül e bonyolult művészet mestere volt. Először egy hullámos szegélyű nagy kékesszürke karikát fújt, aztán egy kisebbet, amely, hozzá sem érve, keresztülszállt az elsőn. A férfi, maga előtt legyezve a levegőt, megsemmisítette az egész füstkonstrukciót, és két új karikát fújt, most egyforma nagyokat, amelyek, majdnem egy szabályos nyolcast alkotva, egymás fölött lebegtek.

A társnője érdeklődve figyelte a fejleményeket, miközben egy vékony fa kontytűvel gépiesen bökdöste a tálon lévő halfejet.

A férfi újra teleszívta füsttel a tüdejét, és két vékony, hosszú sugarat bocsátott ki, az egyik az alsó, a másik a felső karikán ment keresztül, majd megérintették egymást, és zavaros kék gomolyagba olvadtak. A nő tapsolt.

– Áhá! – kiáltott föl Sigmund; a férfi feléje fordult, és kíváncsi tekintettel végigmérte.

Ezután Sigmund újra a gyerekekre nézett. Időközben egyikőjük új

29

adag játékot hozott — a kockákon és a labdán kívül megtépázott babák és színes, alaktalan gyurmadarabok hevertek körülöttük. A kisfiú még mindig a kockákkal foglalatoskodott, csak most nem házat, hanem hosszú, alacsony falat épített, amelyen egyenlő távolságban hosszú, piros tollforgós ólomkatonák álltak.

A falban néhány átjárót hagyott, és mindegyiket három-három ólomkatona őrizte, egy kívül, kettő belül. A fal félkör alakú volt, az általa körülzárt terület közepén pedig négy kockából épített szabályos alapzaton állt a labda – csak a kockák tartották, és nem érintette a parkettet.

A kislány a bátyjának háttal ült, és szórakozottan harapdálta egy kitömött kis kanári farkát.

– Áhá! – kiáltott fel idegesen Sigmund. — Áhá! Áhá!Most nemcsak a pofaszakállas férfi sandított feléje, miközben

társnőjével már a fogasnál öltözött, hanem a tulajdonosnő is, aki egy hosszú bottal a függönyöket igazgatta az ablakokon. Sigmund a tulajdonosnőre nézett, róla a falra, amelyen képek lógtak – egy világítótornyot és holdat ábrázoló banális tengeri tájkép; egy két domb közti sötét szurdokot megörökítő festmény s egy hatalmas, nem tudni hogyan idekerült avantgárd kép — az utóbbin két nyitott zongora látszott felülről, amelyeken a halott, furcsán hosszú fülű Buñuel és Salvador Dali fekszik.

– Áhá! – kiáltott fel torka szakadtából Sigmund. – Áhá! Áhá!! Áhá!!!Most már mindenki őt nézte, és nem csak nézték. Egyik irányból a

tulajdonosnő közeledett feléje, hosszú bottal a kezében, másik felől pedig, kalapját fogva, az oldalszakállas úr. A tulajdonosnő arcán az eddigi komor kifejezés ült, a férfié viszont élénk érdeklődést és ellágyulást fejezett ki. Az arcok közeledtek, és néhány pillanat múlva szinte teljesen eltakarták Sigmund látómezejét, amitől rosszul érezte magát, és minden eshetőségre készen, pelyhes csomóvá húzódott össze.

– Milyen szép papagáj – mondta a pofaszakállas férfi a tulajdonosnőnek. – És még milyen szavakat ismer?

– Sokfélét – válaszolta a tulajdonosnő. — Na, Sigmund, mondj még valamit!

Fölemelte kezét, és két pálca közt a kalickába dugta dundi ujja hegyét.– Sigmund derék fiú – mondta kacéran Sigmund, és a biztonság

kedvéért a kalicka távoli felébe húzódott az ülőrúdon. – Sigmund okos.– Okos, okos — mondta a tulajdonosnő –, de azért összepiszkítja az

egész kalickát. Nincs benne tiszta hely.– Ne legyen olyan szigorú szegény állattal! Hisz az ő kalickája, nem a

magáé – mondta a férfi, miközben lesimította a haját. — Ő él benne.

30

A következő pillanatban már nyilván feszélyezte, hogy egy közönséges mixernővel beszélget. Megkövült képet vágott, fejébe tette a kalapot, megfordult, és elindult az ajtó felé.

31

Tarzanugrás

A széles körút a két oldalán álló házakkal egy olyan öreg kommunista alsó állkapcsára hasonlított, aki élete alkonyán eljutott a demokratikus nézetekig.

A legöregebb házak még a sztálini időkből származtak, és úgy magasodtak, mint a sokéves mahorkafüsttől elszíneződött bölcsességfogak. Monumentalitásuk ellenére törékenynek és halottnak tűntek, mintha az arzénes tömések elölték volna bennük az ideget. Azokon a helyeken, ahol lerombolták az elmúlt idők kőépületeit, most a hétemeletes panelházak műfogai meredeztek. Nyomasztó volt az egész.

Ezen az örömtelen alapon az egyetlen vidám folt a törökök építette biznisz-center volt, amely gúla formájával és lila neoncsillogásával friss vércseppekkel borított aranyagyarra hasonlított. És a város fölött ragyogott a telihold, mint egy nagy teljesítményű fogorvosi lámpa, amelyet úgy állítottak be, hogy minden fény a páciens szájába essen.

– Kinek higgyek, miben higgyek? – mondta Pjotr Petrovics szófukar beszélgetőtársának. – Egyszerű ember vagyok, lehet, hogy hülye is. Hiszékeny, naiv. Tudja, néha belenézek az újságba, és elhiszem.

– Az újságba? – kérdezett vissza tompa hangon a beszélgetőtársa, és megigazította a fejét eltakaró sötét csuklyát.

– Igen, az újságba – mondta Pjotr Petrovics. — Bármelyikbe, nem számít. Megy az ember a metrón, ott ül mellette valaki, és olvas, az ember egy kicsit közelebb hajol, beleolvas az újságba, és már el is hiszi.

– Elhiszi?– Igen, el. Akármit. Talán az Istenen kívül. Istenben hinni már késő.

Ha most hirtelen hinni kezdenék, az valahogy nem lenne tisztességes. Hitetlen voltam egész életemben, erre fogjam magam így az ötödik X előtt, és kezdjek el hinni? Akkor miért éltem? Ezért aztán a Herbalifeban vagy a hatalommegosztásban hisz helyette az ember.

– Miért? – kérdezte a beszélgetőtárs.„Micsoda mogorva pofa — gondolta Pjotr Petrovics. — Nem beszél,

32

hanem csak károg. Minek öntöm ki előtte a lelkem. Hisz én tulajdonképpen nem is ismerem.”

Egy ideig szótlanul mentek egymás mögött, könnyedén lépdelve, és alig érintették kezükkel a falat.

— Hogyhogy miért? – mondta végül Pjotr Petrovics. – Olyan ez, mint ahogy a buszon kapaszkodik az ember. Az nem számít, hogy miben, csak ne essen el. Ahogy a költő mondja: „száguldanak az ismeretlen éjbe, sötét ablakoktól várva reményt”. Maga most, ahogy megy itt mellettem, és rám néz, biztosan azt gondolja: milyen romantikus vagy, barátocskám, pedig ki nem nézné belőled az ember... Mert ezt gondolja, ugye?

A beszélgetőtárs befordult a sarkon, és eltűnt a szeme elől.Pjotr Petrovics úgy érezte, egy fontos mondat közepén szakították

félbe, és gyorsabban ment a másik után. Megkönnyebbült, amikor ismét feltűnt előtte a görnyedt, sötét hát, és valahogy az a kósza gondolata támadt, hogy a hegyes csuklya miatt olyan az útitársa, mint egy leégett templom.

— Milyen romantikus vagy, barátocskám – dünnyögte a hát.— Egyáltalán nem vagyok romantikus – ellenkezett hevesen Pjotr

Petrovics. – Szerintem pont az ellenkezője vagyok. Rendkívül gyakorlatias. Folyton csak intézek valamit. Arra már nem is gondol az ember, hogy miért él. Hisz csak nem azért, hogy folyton intézzen valamit, a francba vele... Úgy bizony... Nem azért, hanem...

— Hanem?...– Hanem talán azért, hogy így este kijöjjön a levegőre, és teli tüdőből

lélegezzen, érezze, hogy ő maga is ennek a világegyetemnek a része, úgymond, kicsinyke fűszál a betonon... Csak azt sajnálom, hogy ritkán fog meg ennyire, mint most, a lelkem mélyéig. Biztos emiatt...

Azzal fölemelte a kezét, és az égen lángoló hatalmas holdra mutatott, de aztán rájött, hogy a beszélgetőtársa előtte megy, és nincs abban a helyzetben, hogy lássa mozdulatait. De annak mintha szeme lett volna a tarkóján, mert majdnem szinkronban ismételve Pjotr Petrovics gesztusát, ő is fölfelé nyújtotta a kezét.

– Ilyen pillanatokban föltámad bennem a kíváncsiság, hogy ugyan mit csinálok életem további részében – mondta Pjotr Petrovics. – Miért olyan ritkán látok mindent úgy, mint most? Miért van az, hogy folyton a dolgozószobában ülök, és a legsötétebb sarkot nézem?

Utolsó szavai keserű elégedettséget keltettek benne meglepő pontosságukkal, de megbotlott, kalimpálni kezdett a kezével, és egy pillanat alatt kiszállt a fejéből, hogy miről beszéltek. A törzse egy majom ügyességével megtartotta az egyensúlyát, a falhoz kapott, miközben nem sok hiányzott, hogy a másik kezével betörje a mellette lévő ablak üvegét.

33

Az ablak mögött egy vörös fényű éjjeli lámpával megvilágított kis szoba látszott. Valószínűleg a tömegtársbérlethez tartozott, mert a bútorok közt ott állt a hűtőszekrény; az ágyat félig eltakarta a ruhásszekrény, csak a benne alvó sovány, csupasz lába látszott ki. Pjotr Petrovics tekintete az éjjeli lámpa fölötti, fényképekkel teleaggatott falrészre esett. Voltak ott családi képek, gyerekekről, felnőttekről, öregemberekről, öregasszonyokról és kutyákról. A kiállítási mező közepét egyetemi tablókép alkotta, amelyen fehér oválisokba ragasztották az arcokat, és ettől a kép egy doboz félbevágott tojáshoz hasonlított. Az alatt az egyetlen pillanat alatt, amíg Pjotr Petrovics benézett a szobába, mindegyik oválisból rámosolygott egy időtől megsárgult ember. Nagyon réginek tűntek a fényképek, és olyan mélységekben megélt élet sugárzott belőlük, hogy Pjotr Petrovicsot egy pillanatra hányinger fogta el, gyorsan elfordult az ablaktól, és ment tovább.

– Igen – mondta néhány lépés után –, igen. Tudom, mit mond erre, inkább ne is beszéljen! Úgy bizony. Az élettapasztalat. Egyszerűen elveszítjük a képességet, hogy a múlt kiaggatott poros fényképein kívül bármit meglássunk magunk körül. És nézzük őket, nézzük, aztán pedig azon gondolkozunk, hogy lett ilyen szemétdomb körülöttünk. De aztán, amikor feljön a Hold, hirtelen megérti az ember, hogy a világnak ehhez semmi köze, egyszerűen ő maga vált ilyenné, és még azt sem tudja, hogy mikor és miért...

Csend állt be. A szobában látott tojássárga arcok nyomasztották Pjotr Petrovicsot. Kihasználva, hogy a sötétben nem látják, széthúzta a száját, kiöltötte a nyelvét, és kiguvasztotta a szemét, mint egy afrikai maszk. A grimasz keltette fizikai érzet néhány pillanatra elterelte a figyelmét hirtelen szomorúságáról. Elment a kedve a beszédtől, sőt, mintha a lakótelepi éjjeli lámpa homályos, vörös fényében látta volna az egész hosszú és mostanra ostobának és fölöslegesnek tetsző beszélgetést. Pjotr Petrovics a beszélgetőtársára nézett, és arra gondolt, hogy az csöppet sem okos, és ráadásul túl fiatal.

– Nem is értem, miről beszélünk – mondta túl-hangsúlyozottan udvarias hangon.

A beszélgetőtársa nem válaszolt.– Talán hallgassunk egy kicsit! – javasolta Pjotr Petrovics.– Hallgassunk – dünnyögte a másik.

Minél messzebb jutott Pjotr Petrovics és útitársa, annál szebb és titokzatosabb lett körülöttük a világ. Valóban nem volt különösebb szükség a beszédre. A lábuk alatt holdezüsttől szikrázott a keskeny út; a

34

változó színű fal hol a jobb, hol a bal vállukat piszkította be, és a mellettük ellibegő ablakok pont olyan sötétek voltak, mint a Pjotr Petrovics idézte versben szereplők. Néha fölfelé kellett menniük, néha viszont lefelé, néha pedig valamilyen hallgatólagos megegyezés alapján hirtelen megálltak, és egy-egy gyönyörű dolgot elnézve, hosszú időre mozdulatlanná dermedtek.

Különösen szépek voltak a távoli fények. Többször megálltak, hogy megnézzék őket, és mindig sokáig, tíz percig vagy még annál is tovább nézték. Pjotr Petrovicsnak homályos, szavakban kifejezhetetlen gondolatai támadtak. Úgy tűnt, hogy a fényeknek nincs különösebb közük az emberekhez, és a természet részei — talán a korhadó tuskók fejlődésének sajátos állomását jelentik, talán nyugdíjas csillagok. Aztán, az éjszaka valóban sötét volt, és mintha a környező világ belső térfogatát jelölték volna ki a láthatáron látszó vörös és sárga pontok, és ha nincsenek ott, nem lehetett volna tudni, hogy hol zajlik és zajlik-e egyáltalán valahol élet.

Pjotr Petrovicsot minden alkalommal az útitárs halk léptei zökkentették ki a mélázásból. Felocsúdott, amikor az elindult, és ott sietett mögötte. Hamarosan végleg elfelejtkezett az ablakban látszó fényképekről, újra ünnepi hangulata támadt, és kezdett nyomasztóvá válni a hallgatás.

„Különben – gondolta – még azt sem tudom, hogy hívják. Meg kell kérdezni.”

Várt néhány pillanatig, és nagyon udvariasan ezt mondta:– Hahó, hanem tudja, mire gondolok? Itt megyünk, megyünk,

beszélünk, beszélünk, és még be sem mutatkoztunk.A beszélgetőtársa nem válaszolt.– Különben — mondta Pjotr Petrovics békítő hangon, amikor

hosszabb idő eltelt, és nyilvánvalóvá vált, hogy nem kap választ –, biztos így van jól. „Mit jelent neked a nevem, üres hangot csupán...” Hiszen ha ismersz valakit, és ő is ismer téged, akkor semmiről se lehet vele értelmesen beszélni. Végig az jár a fejedben, hogy mit gondol, aztán meg mit mond rólad. Hanem csak úgy, amikor nem tudod, kivel beszélsz, akkor azt mondasz, amit akarsz, mert nem gátol semmi. Mi is már mióta beszélgetünk, két órája? Ugye? És látja, majdnem végig én beszélek. Általában szűkszavú vagyok, de most mintha valami gát szakadt volna át bennem. Biztos nem látszom túl okosnak és a többi, viszont egész idő alatt hallgatom magam, főleg ott, a szobroknál, emlékszik? Amikor a szerelemről beszéltem... Igen, hallgatom magam, és nem győzök csodálkozni. Tényleg, valóban én értek és gondolok ennyi mindent az életről?

35

A csillagok felé emelte arcát, mélyet lélegzett, egy láthatatlan szárny árnyékaként, földöntúli mosoly suhant át az arcán. Hirtelen alig érzékelhető mozgást észlelt bal kéz felől, megremegett és megállt.

– Hé! — szólt oda, suttogásra váltva, a beszélgetőtársának. – Álljon meg! És csendben! Elijeszti. Azt hiszem, hogy macska... Az bizony. Ott van, ni. Látja?

A csuklya balra fordult, de Pjotr Petrovics akárhogy igyekezett, most sem látta meg útitársa arcát. És mintha rossz helyre nézett volna a másik.

– De hát ott van, ni! — suttogta kétségbeesetten Pjotr Petrovics. – Látja azt az üveget? Attól balra, fél méterre. Még a farkát is mozgatja. Háromra, jó? Maga jobbról, én balról! Mint az előbb!

A beszélgetőtársa ridegen vállat vont, aztán kelletlenül bólintott.– Egy, kettő, három! – számolt Pjotr Petrovics, és áttette a lábát egy

alacsony bádogperemen, amely haloványan világított a holdfényben.Az útitársa azonnal követte példáját, és nekiiramodtak.Pjotr Petrovics, Isten tudja, ezen az éjszakán hányadszor, boldogságot

érzett. Ott futott az éjszakai ég alatt, és nem kínozta semmi; hirtelen megszűnt számára az összes probléma, amely tegnap, tegnapelőtt elviselhetetlenné tette az életét, és bárhogy akarta, egy sem jutott eszébe. A lába alatt elterülő fekete felületen egyszerre három árny suhant — az egyiket, a sűrűt és rövidet a hold támasztotta, a két másik, aszimmetrikusak és elfolyók, a fény más forrásától, valószínűleg ablakoktól származtak.

Pjotr Petrovics balról került, és látta, hogy az útitársa ugyanolyan szögben érkezik jobbról, és amikor nagyjából közöttük volt a macska, feléje fordult, és gyorsított. Ugyanilyen manővert hajtott végre a fekete csuklyás alak is – olyannyira szinkronban Pjotr Petroviccsal, hogy homályos gyanú villant át az agyán.

De ez most nem a gyanú ideje volt. A macska meg sem mozdult, ami furcsa volt, mert nem szoktak ilyen közel engedni magukhoz senkit. Az előző, amelyet úgy negyven perce akartak megfogni, tíz méterre se engedte őket. Pjotr Petrovics valami fondorlatot sejtett, és a futásról lépésre váltott, aztán a macskától néhány lépésre meg is állt. Az útitársa megismételte a mozdulatait, és vele egyszerre állt meg, tőle olyan három méterre.

Szürke reklámszatyornak bizonyult, amelyet messziről macskának nézett; az egyik füle szakadt volt, és mozgott a szélben, és Pjotr Petrovics azt nézte faroknak.

Szemben állt a beszélgetőtársa, de most sem látszott az arca – a hold Pjotr Petrovics szemébe világított. Pjotr Petrovics lehajolt – az útitársa

36

vele egyszerre, úgyhogy majdnem összeütötték a fejüket –, és a sarkánál fogva maga felé húzta a reklámszatyrot (útitársa a másik sarkánál fogva). A reklámszatyor kigöngyölődött, és lágy valami toccsant belőle a ruberoidra. Egy félig elbomlott macskatetem volt az.

– Fújj, de undorító – mondta Pjotr Petrovics, és elfordult. — Kitalálhattuk volna.

– Kitalálhattuk volna – visszhangozta az útitárs.– Menjünk innen! – mondta Pjotr Petrovics, és lassú léptekkel a

bádogszegély felé indult.

Már percek óta szótlanul mentek. Ugyanúgy imbolygott Pjotr Petrovics előtt a sötét hát, mint eddig, de most egyáltalán nem volt benne biztos, hogy tényleg hátulról és nem szemből lát valakit. Félig behunyta a szemét, és a földet nézte, hogy összeszedje a gondolatait. Most csak a lába alatti ezüstös sávot látta – megnyugtatta, sőt kissé hipnotizálta is a látvány, és tudatában lassan részegítő tisztaság áradt szét, a gondolatai pedig bármiféle erőlködés nélkül száguldoztak – pontosabban állandóan ugyanaz, az előtte menő alakkal kapcsolatos gondolat tért vissza újra meg újra.

„Miért ismétli folyton a mozdulataimat? — töprengett Pjotr Petrovics. – És az én utolsó mondatom visszhangzik mindenben, amit mond. Tulajdonképpen pontosan úgy viselkedik, mint valami tükörkép. Ámbár épp elég ablak van körülöttem! Lehet, hogy csak optikai hatás, én meg kissé magamon kívül vagyok az izgalomtól, és úgy tűnik, hogy ketten vagyunk? Hisz mennyi mindent meg lehet magyarázni optikai hatással, amiben valamikor hittek az emberek. Szinte mindent!”

Ez a gondolat hirtelen derűs önbizalommal töltötte el. „Tényleg – gondolta –, a hold visszfényei, az egyik ablak tükröződése a másikban és a virágok izgató szaga — mert nem szabad róla megfeledkezni, hogy július van –, mind-mind képes ilyen hatást kelteni. Az meg egyszerűen visszhang, amit mond, nagyon halk visszhang... Hát persze! Hiszen mindig megismétli a szavakat, amelyeket mondtam!”

Egy pillantást vetett az egyenletesen ingadozó hátra. „Meg aztán hányszor olvastam arról – gondolta –, hogy ha zavarba hozza valaki az embert, mindig megvan a valószínűsége, hogy a saját tükörképe teszi. Arról van szó, hogy amikor mozdulatlan marad, vagy minden különösebb értelmet nélkülöző monoton tevékenységet folytat az ember – például jár vagy gondolkozik —, a tükörkép képes úgy tenni, mintha önálló lény lenne. Elkezdhet kicsit más ritmusban mozogni, hisz úgysem veszik észre. Elkezdhet olyasmit csinálni, amit az ember nem is csinál, feltéve persze, hogy ez nem valami lényegi dolog. A végén teljesen

37

elszemtelenedhet, és kezdheti azt hinni, hogy valóban létezik, aztán pedig képes az ember ellen fordulni... Amennyire emlékszem, csak egyetlen módszer van annak eldöntésére, hogy tükörkép-e vagy sem – valami hirtelen és nagyon jellegzetes mozdulatot kell tenni, amelyet a tükörképnek nyilvánvalóan meg kell ismételnie. Mert mégis tükörkép marad, és engedelmeskednie kell a természet törvényeinek, legalábbis bizonyos törvényeinek... Tehát beszélgetve le kell kötni a figyelmét, aztán valami váratlan, hirtelen dolgot csinálni, és megnézni, hogy mi lesz. Beszélni pedig lehet bármiről, csak az a lényeg, hogy ne feledkezzen bele az ember.”

Megköszörülte a torkát, és így szólt:– Különben jó is, hogy ilyen szűkszavú. Hisz a hallgatás is művészet.

Arra késztetni a másikat, hogy nyíljon meg, beszéljen... Azt is mondják, hogy a hallgatag emberek a legmegbízhatóbb barátok. Tudja, min gondolkozom?

Pjotr Petrovics várta a kérdést, de nem tudta kivárni, és folytatta:– Azon, hogy miért szeretem így a nyári éjszakákat. Jó, persze, sötét

van, csend. Minden olyan szép. De a lényeg mégsem ez. Néha úgy tűnik, hogy van a léleknek egy része, amely egész idő alatt alszik, és csak egy nyári éjszakán ébred fel néhány pillanatra, hogy kinézzen egy kicsit az emberből, és olyasmire emlékezzen, hogy milyen is volt... régen és valahol másutt... Az ég kékje... A csillagok... A titok...

Hamarosan nehezebbé vált az útjuk. Arról volt szó, hogy miután utoljára befordultak a sarkon, az utca sötét oldalára kerültek, ahol nem látszott a hold, mert eltakarták a szemközti háztetők. Rögtön szomorúság és bizonytalanság fogta el Pjotr Petrovicsot. Tovább beszélt, bár gyötrelmessé és ellenszenvessé vált számára a szavak megformálása. Úgy látszik, valami hasonló történt a beszélgetőtárssal is, mert már rövid válaszokkal sem tartotta fenn a beszélgetést, csak néha dünnyögött érthetetlenül.

A lépteik rövidebbekké és óvatosabbakká váltak. Időnként az elől haladó még meg is állt, hogy mutassa, merre menjenek; mindig ő döntött, és Pjotr Petrovics számára csak annyi maradt, hogy kövesse.

Előttük a falon egy téglalap tűnt fel: a szemközti házak közti résen beeső sűrű holdfény vetítette oda. Amikor Pjotr Petrovics ki tudja hányadszor fölemelte tekintetét a lába alatt húzódó homályos ezüstös sávról, a téglalapon egy vastag elektromos kábelt pillantott meg, amely a fal mellett lógott. Az agyában egy pillanat alatt megfogant egy terv, amely egészen természetesnek, sőt meglehetősen szellemesnek tűnt számára.

„Aha — gondolta –, így is csinálhatom. Rácsimpaszkodom erre az

38

izére, és a lábammal jól elrugaszkodom a faltól! És akkor elválik, hogy tényleg tükörkép-e, vagy árnyék. Neki is ugyanazt kell csinálnia, csak e nélkül az izé nélkül, és a másik irányba... De még jobb – ez az! Hogyhogy nem jutott rögtön az eszembe! – még jobb, ha fogom magam, és teljes lendülettel nekivágódok. És ha tükörkép vagy valami más szemétség, akkor...”

Nem öntötte formába, hogy mi lesz akkor, de abszolút nyilvánvaló volt, hogy e módszernek köszönhetően vagy beigazolódik, vagy szertefoszlik kínzó gyanúja. „Csak az a lényeg, hogy váratlanul – gondolta –, hogy készületlenül érje!”

– Egyébként – mondta, könnyedén váltva a messzire kanyarodott beszélgetés témáján –, van persze mindenféle vízisí, de a legmeglepőbb, hogy még a városban is közelebb lehet kerülni az őseredeti világhoz, csak egy nagyon kicsit el kell távolodni a hétköznapok nyüzsgésétől. Bár persze aligha vagyunk rá képesek, túlságosan megcsontosodtunk a szokásainkban. De a gyerekek, higgye el, mindennap megteszik.

Szünetet tartott, hogy lehetőséget adjon a beszélgetőtársának a válaszra, de az nem szólalt meg, és Pjotr Petrovics folytatta:

— A játékaikról beszélek. Persze gyakran gyalázatosak és kegyetlenek; néha az az érzése támad az embernek, hogy abból a szennyes nyomorból fakadnak, amelyben felnőnek. De valamiért azt hiszem, hogy itt egyáltalán nem a nyomorról van szó. Nem arról, hogy nem tudnak motort meg gördeszkát venni. Például elterjedt köztük egy olyan játék, hogy tarzanugrás. Nyilván hallott róla?

— Nyilván – mordult a beszélgetőtárs.— Egy kötélről van szó, amelyet egy fához, egy vastagabb ághoz

kötnek, minél magasabbra, annál jobb – folytatta Pjotr Petrovics, miközben a holdfénytéglalapot nézte, és megsaccolta, hogy maximum egy perc, amíg odaérnek. – Főleg, ha a fa valami szakadék szélén áll. A lényeg, hogy a szakadék meredek legyen. De még jobb víznél, akkor víz alá lehet merülni. Tarzanugrásnak pedig Tarzanról nevezték el, volt egy film, amelyben ez a Tarzan folyton a liánokon hintázott. Nagyon egyszerű a dolog: megfogja az ember a kötelet, elrugaszkodik a lábával, és egy nagyon-nagyon hosszú ívet ír le, ha akarja, elereszti a kötelet, és teljes lendülettel a vízbe repül. Őszintén szólva, én sohasem tarzanoltam, de jól el tudom képzelni azt a pillanatot, amikor a felszínnel való lélegzetelállító ütközés után lassan a villódzó csöndbe, a hűvös nyugalomba merül az ember... Ó, ha tudnánk, hogy hová szállnak el ezek a fiúk a liánjaikon... A beszélgetőtárs a holdfényben fürdő területre lépett. Nyomában Pjotr Petrovics is átlépte a holdfény határát.

— Hogy miért tudom elképzelni? – kérdezte, miközben töprengve

39

méregette tekintetével, hogy milyen messze van a kábel. — Nagyon egyszerű. Emlékszem, hogy gyerekkoromban az úszómedencébe ugrottam a toronyról. A víz persze megütötte a hasamat, de valami nagyon fontos dolgot megértettem abban a pillanatban, olyan dolgot, hogy amikor feljöttem a víz színére, ezt mondogattam magamban: „Nem elfelejteni, nem elfelejteni.” De ahogy kimásztam a medencéből, már csak a „nem elfelejteni!”-re emlékeztem...

Ebben a pillanatban egy vonalba került a kábellel. Megállt, megrángatta, és meggyőződött róla, hogy jól tart.

– De néha még most is – mondta, ugráshoz készülve, és közben bensőségessé halkította a hangját – szeretném fogni magam, és elszakítani a lábam a földtől. Butaság persze, infantilizmus, de egyre azt hiszem, hogy megint valami olyasmit értek meg vagy olyasmi jut eszembe... Eh, akárhogy volt is, engedelmével...

Azzal néhány gyors lépést tett, erősen elrugaszkodott a földtől, és a langyos éjszakai levegőbe emelkedett.

A röpte (ha annak lehet nevezni) egészen rövid ideig tartott.Olyan két méterre eltávolodott a faltól, megfordult a tengelye körül,

ívben előrerepült, és a falnak vágódott, közvetlenül az útitársa előtt. Az ijedten visszahőkölt, Pjotr Petrovics pedig elvesztette az egyensúlyát, és kénytelen volt elkapni útitársa vállát, és ezután természetesen kiderült, hogy az egyáltalán nem árnyék és nem is tükörkép. Kínos volt az egész, nagy lihegéssel járt. A beszélgetőtársa meglehetősen ingerülten viselkedett: lerázta a válláról Pjotr Petrovics kezét, hátraugrott, lerántotta fejéről a csuklyát, és éles hangon Pjotr Petrovicsra kiáltott:

— Maga meg mit művel itt?— Bocsásson meg, az Isten szerelmére — mondta Pjotr Petrovics,

miközben érezte, hogy elvörösödik, és örült, hogy sötét van –, becsületszavamra, nem akartam. Én...

— Mit mondott? — vágott a szavába a beszélgetőtársa. – Azt, hogy minden rendben lesz, hogy maga nem dühöngő, hogy csak nincs kivel beszélgetnie. Ezt mondta?

– Igen – mormolta Pjotr Petrovics, és a fejéhez kapott –, mondtam. Tényleg, hogy elfelejtettem... De olyan hülye gondolatok vették a fejembe magukat, hogy maga nem is maga, hanem csak az én tükörképem az ablaküvegben vagy árnyék. Nevetséges, mi?

– Szerintem egyáltalán nem az – mondta a beszélgetőtársa. – Legalább most eszébe jutott, hogy ki vagyok?

– Igen – mondta Pjotr Petrovics, és furcsa mozdulatot tett a fejével –, talán fejet hajtott, talán behúzta a nyakát.

– Hál' istennek. Na és aztán elhatározta, hogy rám ugrik, így dönti el,

40

hogy tükörkép vagyok-e vagy sem? És a tarzanugrásról locsogott, hogy elkábítson?

– Ugyan, dehogy! – kiáltott fel Pjotr Petrovics, miután egyik kezét elválasztotta az elektromos kábelről, és a szívére tette. – Azaz, először tálán tényleg el akartam terelni a figyelmét, de csak először. De amikor belekezdtem, rögtön arról beszéltem, ami egész életemben kínzott. Hogy a lelkemre...

– Nagyon furcsákat mond maga... – mondta a beszélgetőtársa. — Komolyan kezdek aggódni a szellemi épségéért. Gondolja csak el: két órán át sétál valakivel, beszélget vele, és közben komolyan azt hiszi, hogy a saját tükörképével áll szemben. Hát megtörténhet ez egy normális emberrel? Pjotr Petrovics gondolkozott.

– N-nem – mondta –, nem történhet meg... Kívülről tényleg nagyon vadul hangzik. Beszélő tükörkép, amely az embernek hátat fordítva megy... Valami tarzanugrás... De tudja, belülről olyan logikus volt, hogy biztos nem csodálkozott volna, ha elmondom, hogyan követik egymást a gondolataim.

Fölemelte a tekintetét. A szemközti ház teteje fölött egy tépett szélű, hosszú felhő mögé bújt a hold. Ezt rossz jelnek vette Pjotr Petrovics.

– Igen – szólalt meg újra –, ha a cselekedeteim tudat alatti motivációját analizáljuk, akkor nyilván egyszerűen egy pillanatra szerettem volna elragadtatást...

– Ami a tükörképet illeti — vágott a szavába felemelt hangon a beszélgetőtársa –, jó, ezt még talán el is tudnám fogadni. De az már sokkal furcsábbnak tűnik, amit a tarzanugrásról összehordott. Azzal kapcsolatban, hogy az ember elszakítja a lábát a földtől, és aztán egyszer csak megért valamit. Tulajdonképpen mit akar megérteni?

Pjotr Petrovics fölemelte tekintetét, a beszélgetőtársa szemébe nézett, majd azonnal borotvált fejére kapta a tekintetét.

– Hogyhogy mit? – mondta. – Szinte kínos ezt a közhelyet kimondani: az igazságot.

– Milyen igazságot? – kérdezte a másik, és újra fejére húzta a csuklyát. – Önmagáról? Másokról? A világról? Sok igazság van.

Pjotr Petrovics elgondolkozott.– Azt hiszem, önmagamról – mondta. – Illetve inkább mondjuk azt,

hogy az életről. Magamról és az életről. Természetesen.– Akkor most mondjam? – kérdezte a beszélgetőtárs.– Mondja hát, ha tudja — válaszolta hirtelen támadt ellenségességgel

a hangjában Pjotr Petrovics.– És nem fél, hogy esetleg zsákbamacska ez az igazság? — kérdezte a

beszélgetőtárs ugyanolyan ellenséges hangon, és hátrafelé bökött a

41

fejével.„Célozgat – gondolta Pjotr Petrovics —, gúnyolódik. Lelki nyomást

gyakorol rám. Csak persze bennem emberére talál. És miféle szadizmus ez? Jó, megrántottam a vállát, de aztán bocsánatot kértem.”

– Nem – mondta, és beszélgetőtársa szemébe fúrta a tekintetét –, nem félek. Halljuk!

– Hát, jó. Mond magának valamit az a szó, hogy holdkóros?— Holdkóros? Az, aki éjszaka nem alszik, hanem a tetőpárkányokon

sétálgat?

A váratlan ébredés leginkább arra a hideg vízbe való csobbanásra hasonlított, amelyről Pjotr Petrovics az előbb beszélni akart kíméletlen útitársának, és nem csak azért hasonlított rá, mert hirtelen megérezte, milyen hideg van. A lába elé nézett, és látta, hogy az ezüstszínű, keskeny út, amelyen oly régóta lépked, valójában egy elég vékony, a súlya alatt rendesen behajló bádogpárkány.

A párkány alatt a semmi volt, és a semmin túl, úgy harmincméteres mélységben tócsákon megduplázott lámpák világítottak, fák fekete koronái remegtek a szélben, aszfalt szürkéllett, és mindez, tökéletesen és megmásíthatatlanul valóságos volt, azaz semmilyen módon nem hagyhatta figyelmen kívül azt a tényt, hogy egy szál gatyában és mezítláb iszonyatos magasságban áll az éjszakai város fölött, és valóságos csoda, hogy még nem zuhant le. Valóban csoda volt, mert abszolút semmiben sem fogódzhatott meg, ha nem számítjuk a betonfal apró egyenetlenségeit, és csak egy kicsit kellett volna hátrahajolnia a fal nyirkos és hideg felületétől, hogy lerántsa a kérlelhetetlen gravitáció. Igaz, egy villanyvezeték lógott a közelben, de néhány lépést kellett volna megtennie a párkányon, hogy elérje, és erre még csak gondolni sem lehetett. Lefelé sandítva egy távoli parkolót látott a mélyben, cigarettásdoboznyi autókkal és tenyérnyi aszfalttal, amelyet mintha direkt az ő számára hagytak volna üresen.

Egy közelben égő szemétdomb bűze volt a fő bizonyíték, hogy végleges az elébe táruló lidércnyomás – a bűz, amely azonnal fölöslegessé tett minden kérdést, és önmagában elegendő bizonyítékkal szolgált azon világ végső realitására, amelyben ilyen szag létezhet.

A félelem széllökése, egy másodperc töredéke alatt minden mást kisöpörve, eltöltötte Pjotr Petrovics lelkét. Szívta magába a háta mögötti semmi, és ő pont úgy tapadt a falra, mint egy alig ismert, abszolút esélytelen pártocska választási plakátja.

– Na? – kérdezte beszélgetőtársa.Pjotr Petrovics óvatosan — hogy ne kelljen még egyszer az alatta lévő

42

szakadékba pillantania — ránézett.– Hagyja abba! – kérte halk, de nagyon határozott hangon –, kérem,

hagyja abba! Hiszen lezuhanok!Beszélgetőtársa elhümmögte magát.– Hogy tudnám abbahagyni? Hisz nem velem, hanem magával

történik mindez.Pjotr Petrovics rájött, hogy beszélgetőtársának igaza van, de a

következő pillanatban megértett még valamit, ami egy pillanat alatt felháborodással töltötte el.

– De hát ez aljasság – kiáltotta háborogva –, hiszen a világon bárkinek el lehetne magyarázni szemét módon, hogy holdkóros, és a semmi fölött áll, csak nem veszi észre! Egy párkányon... Hisz éppen csak... És tessék...

– Így igaz – bólintott a beszélgetőtársa. – El se tudja képzelni, hogy mennyire helyes az észrevétele.

– Akkor miért csinálta ezt velem?– Magán aztán nem lehet kiigazodni. Hol ezt gondolja, hol azt. Hisz

éppen csak az előbb tanakodott, hogy hová lehet elröpülni a tarzanugrással. Még el is érzékenyültem, becsületszavamra. Aztán meg az igazságot akarta hallani. Különben meg ez még nem is a végső.

– Akkor én most mit csináljak?– Maga? Semmit sem kell csinálni – mondta a beszélgetőtársa, és

hirtelen láthatóvá vált, hogy különösebben nem is kapaszkodik semmiben, sőt mintha kicsit ki is hajolna a mélység fölé. — Majd csak lesz valahogy.

– Mi van, maga gúnyolódik? – sziszegte Pjotr Petrovics.– Ugyan már.– Szemétláda – mondta erőtlenül Pjotr Petrovics. – Gyilkos.

Meggyilkol. Rögtön lezuhanok.– Na tessék, kezdődik – mondta a beszélgetőtárs –, sértések, gyűlölet.

Mindjárt fogja magát, és megint rám ugrik, vagy elkezd köpködni, ahogy egyesek teszik. Akkor én megyek.

Megfordult, és hang nélkül, ráérősen elindult.– Hé! – kiáltott utána Pjotr Petrovics. – Hé! Várjon! Kérem!De a beszélgetőtársa nem állt meg – búcsú gyanánt csak bágyatagon

integetett fehér kezével, amely talán csuha, talán hosszú fekete köpeny ujjából állt ki. Néhány lépés után befordult a sarkon, és már nem is látszott. Pjotr Petrovics megint behunyta a szemét, és izzadt homlokával a falnak dőlt.

„Na tessék, kész, vége – gondolta. — Most tényleg vége. Befellegzett.

43

Egész életemben gondolkoztam, na, vajon milyen lesz majd. Hát, ezek szerint ilyen. Rögtön megingok, kalimpálok egyet, és... Nyugi, Petya, nyugi... Vajon kiabálni fogok-e?... Nyugi, nyugi. Nem szabad gondolni rá! Bármire, csak erre nem! Kérlek! A legfontosabb a nyugalom megőrzése, bármi áron! A pánik a halált jelenti. Valami kellemesre kell gondolni! De mire lehet itt gondolni? Például ma, mi volt kellemes? Legföljebb a beszélgetés a szobroknál, amikor a szerelemről magyaráztam ennek a borotvált fejűnek... Úristen, már megint ő jutott eszembe. Milyen hülye vagyok. Persze, nekem nem elég, hogy sétálok szépen, nézegetek jobbra-balra, és örülök az életnek. Nem, én mindenáron meg akartam tudni, hogy ki ez – árnyék vagy tükörkép. Most aztán megkaptam. És azért is, mert összeolvastam egy csomó marhaságot. De mégis kicsoda? A francba, pedig az előbb eszembe jutott... Illetve nem is eszembe jutott, hanem ő maga mondta... Honnét került ide?”

Egy pillanatra kinyitotta a szemét, és látta, hogy sárga lett az arca mellett a fal: fény öntötte el – a hold megint előbújt a felhők mögül. Ettől valahogy megnyugodott egy kicsit.

„Igen – gondolkozott tovább –, hol is találkoztam vele? Még a szobrok előtt, az biztos. Már ott volt mellettem, mikor megláttam a szobrokat. És az első macskát is még a szobrok előtt kergettük meg. Igen, úgy van — először nem is akart ráállni. Azután elkapott a hév, és a természetről kezdtem beszélni, a szépségről... Hiszen éreztem, hogy nem kellene beszélni, hogy az embernek mindent meg kell tartania magának, ha nem akarja, hogy a lelkébe rondítsanak... Hogy van a Szentírásban: ne szórjatok gyöngyöket a disznók elé, mert megtiporják, vagy hogy is? Mert hiszen milyen az élet! Még ha valami apróság tetszik is meg az embernek – olyasmi, hogy a hold megvilágítja a szobrokat –, még arról is hallgatni kell. Folyton hallgatni kell, mert megbánja az ember, ha kinyitja a száját... Érdekes: már rég rájöttem erre, de a mai napig is szenvedek attól, hogy olyan könnyen megbízok az emberekben. Minden alkalommal megvárom, hogy a lelkembe rondítsanak... Ez a pofa meg szemét, szemét, szemét! Ritka nagy szemét. És képes azt mondani, hogy, ugye, minden rendbe jön. Olyan atyáskodóan... A francba vele, de tényleg; már egy egész órája őrá gondolok, pedig mindjárt lemegy a hold. Sokra megyek vele.”

Elfordult a faltól, fölfelé nézett, és halványan elmosolyodott. A hold egy felhőben lévő kerek, prémes szélű lyukban fénylett: mint önmaga tükörképe egy nem létező lékben. Csendes és nyugodt volt odalent a város, a levegőt pedig eltöltötte az isten tudja miféle füvek virágzásának szinte megfoghatatlan illata.

Egy távoli ablakban felzendült Sting kalózbasszusa, éppenséggel túl

44

hangosan ilyen éjszakai órában. A Moon over Bourbon street szólt, és ezt a számot fiatal korától szerette Pjotr Petrovics. Most mindenről megfeledkezve hallgatta, és az egyik résznél még szaporán pislogni is kezdett, amint eszébe jutott valami rég elfeledett dolog.

Lassan csitult a sértettsége és a fájdalma. Minden pillanattal lényegtelenebbnek tűnt a szóváltás az alkalmi útitárssal, amíg végül már nem is értette, hogy miért készült úgy ki az előbb. Elszakította kezét a faltól, amikor Sting hangja gyengülni kezdett, és legvégül néhányszor pattintott az ujjával az elkeseredett angol szöveg ritmusára:

And you'll never see my face Or hear the sound of my feet While there's a moon over Bourbon street.

Aztán véget ért a szám. Pjotr Petrovics felsóhajtott, megrázta a fejét, hogy összeszedje a gondolatait. Ideje volt hazamenni.

Elindult visszafelé, befordult a sarkon, és könnyedén leugrott néhány méternyit, oda, ahol könnyebb volt a járás. Az éjszaka ugyanolyan titokzatos és lágy volt, mint eddig, és nagyon nem akart elbúcsúzni tőle, de reggel sok dolog várta, és legalább egy keveset aludnia kellett. Utoljára még körülnézett, szelíd pillantást vetett fölfelé, elmosolyodott, és az éjszakai széllel csókolózva arra gondolt, hogy tulajdonképpen boldog ember, és elindult a vibráló ezüstös sávon.

45

A Felső Világ dobja

A vasúti kocsi peronjára fellépő rendőr futó pillantást vetett Tányára és Mására, majd a sarokba nézett, és csodálkozva meredt az ott ülő nőre.

A nő tényleg fantasztikus látványt nyújtott. Peremén felpöndörödő háromnapos palacsintához hasonlító mongoloid arca alapján meg sem lehetett volna saccolni a korát, már csak azért sem, mert arcát szemétszalagok és gyöngyfüzérek takarták. A meleg idő ellenére prémsapka volt a fején három széles bőrsávval; az egyik a homlokát és a tarkóját fogta körbe, a rájuk függesztett bronzemberkékkel, csöngettyűkkel és bilétákkal; a másik két bőrsáv a feje tetején keresztezte egymást, és a kereszteződésükbe egy otrombán megformált, csavarodó nyakát hátraszegő fémmadár volt erősítve.

A nő keskeny rénszarvasprém csíkokkal összedolgozott háziszőttesből készült hosszú ruhát viselt; a ruhát keskeny bőrszalagok, csillogó lemezek és rengeteg csengettyű díszítette, amelyek a szerelvény minden zökkenésénél kellemes, melodikus csendülést hallattak. Ezenkívül egy csomó ismeretlen rendeltetésű apró tárgy volt a ruhájához tűzve: fogazott fémnyilacskák, két szovjet kitüntetés, bádogdarabok a rájuk domborított száj nélküli arcokkal, jobb válláról pedig, a cári György-kereszt szalagján, két hosszú rozsdás szög lógott. A kezében szintén csengettyűkkel díszített ellipszis alakú bőrdobot tartott, egy másik dob kávája pedig a nagy sporttáskából meredezett, amelyen ült.

– Az iratait! — sommázta benyomásait a rendőr. A nő egyáltalán nem reagált.

– Velem van — avatkozott közbe Tánya. — Iratai pedig nincsenek. És nem ért oroszul.

Tánya fáradtan beszélt, mint az, akinek napjában többször el kell ismételnie a mondandóját.

– Mit jelent az, hogy nincsenek iratai?– Ugyan minek kellene egy idős nőnek magával hordania az iratait?

Az összes papírja Moszkvában van a Kulturális Minisztériumban. Egy

46

folklóregyüttessel van itt.– Miért ilyen a kinézete? – kérdezte a rendőr.– Népviselet — válaszolta Tánya. — Állami díjas rénszarvastenyésztő.

Kitüntetése van. Ott ni, látja, a csengettyűtől jobbra?!– Nem a tundrán vagyunk. Ezt közrend elleni kihágásnak nevezik.– Miféle rend elleni? – emelte fel a hangját Tánya. – Maga mit őriz?

Ezeket a tócsákat a peronon? Vagy a bűzüket?Fejével az ajtó felé bökött, amely mögül részeg kiáltások hallatszottak.– Az ember fél odabent ülni a kocsiban, maga meg, ahelyett hogy

rendet csinálna, egy öregasszony iratait firtatja.A rendőr kétkedően nézett arra a személyre, akit Tánya

öregasszonynak nevezett, és aki a kocsival együtt ringatózva, szótlanul ült a vagon sarkában, és egyáltalán nem törődött a miatta zajló botránynyal. Furcsa külseje ellenére olyan nyugalmat és békét sugárzott, hogy a hadnagy, aki már egy perce nézte, meglágyult, rámosolyodott, és jobb marka gépies dörzsölő mozgása is abbamaradt a gumiboton.

– És hogy hívják? — kérdezte.– Tijminek – válaszolta Tánya.– Jól van – mondta a rendőr, és oldalra lökte a nehéz ajtót. – Csak

aztán vigyázzanak!...Becsukódott mögötte az ajtó, és a kocsiból hallatszó üvöltések is

halkabbak lettek. A HÉV fékezett, és a lányok előtt néhány másodpercre feltűnt dudoros aszfaltjával az állomásperon, amely mögött különböző magasságú és átmérőjű kémények sokaságával ellátott alacsony épületek álltak; néhány kéményből füst lengedezett.

— Krematovo állomás – hallatszott a megafonból egy szenvtelen női hang, amikor becsukódtak az ajtók. – A következő állomás: Negyvenharmadik Kilométer.

— Ez a miénk? – kérdezte Tánya.Mása bólintott, és Tijmire nézett, aki ugyanolyan közömbösen ült a

sarokban, mint eddig.— Régóta nálad van? — kérdezte Mása.— Harmadik éve — válaszolta Tánya.— Nehéz vele?— Á, nem — mondta Tánya —, csendes. Ugyanígy ül egész idő alatt a

konyhában. Tévét néz.— És sétálni nem jár?— Nem – mondta Tánya —, nem jár. Néha az erkélyen alszik.— És neki nehéz? Mármint a városban?— Először nehéz volt – mondta Tánya –, de aztán lassan megszokta.

Eleinte dobolt éjszakánként, egy láthatatlan valakivel verekedett. Sok

47

szellem van nálunk a városközpontban. Most már mintha szolgálnának neki. Látod, a vállára akasztotta ezt a két szöget. Mindet legyőzte. Csak a díszlövések alatt bújik el a fürdőszobában.

A Negyvenharmadik Kilométer peronja teljesen illett a nevéhez. Az állomások mellett általában van legalább valamiféle emberi település, de itt a pénztár téglakunyhóján kívül nem volt semmi, és csak a Moszkvától mért távolsághoz lehetett kötni ezt a helyet. Mindjárt a kerítés mögött kezdődött az erdő, és addig tartott, ameddig a szem ellátott; nem is volt egészen világos, hogy honnét került az a néhány kopott utas az állomásra.

Táskája alatt meggörnyedve, Mása ment elöl, mögötte, ugyanolyan táskával a vállán, Tánya, hátul pedig, csengettyűivel csilingelve, Tijmi kullogott. A lábán kék kínai tornacipő volt, lábikráján gyönggyel hímzett bő bőrharisnya. Mása, miután néhányszor hátranézett, észrevette, hogy Tijmi ballábas harisnyájára ébresztőóra számlapját varrták, a jobbon pedig vécéláncon patkó fityeg, amely szinte a földön vonszolódik.

— Figyelj, Tánya — mondta halkan —, miféle patkó az rajta?– Az Alsó Világhoz van — mondta Tánya. – Ott mindent sár borít. A

patkó azért kell, hogy el ne merüljön.Mása a számlapról is kérdezni akart, de meggondolta magát.A perontól jó aszfaltút vezetett az erdőbe, és az út két oldalán

egyenletes sorban öreg nyírfák álltak. De három– vagy négyszáz méter után teljesen megszűnt a fák rendezettsége, aztán észrevétlenül eltűnt az aszfalt, és híg sár cuppogott a lábuk alatt.

Mása arra gondolt, hogy volt egyszer egy nagyfőnök, aki elrendelte, építsenek utat az erdőn keresztül, de aztán kiderült, hogy sehová sem vezet, és megfeledkeztek róla. Szomorú volt számára ez a látvány, és a huszonöt éve ismeretlen akarat által elindított életét hirtelen pontosan ilyen útnak látta: először egyszerű igazságok egyenletes soraival övezetinek, egyenesnek és simának, ám aztán az ismeretlen főnökség által elfeledettnek, és végül nem tudni hová vezető görbe ösvénynek.

Egy nyírfaágra kötött fehér szalag villant meg előttük.– Itt – mondta Mása —, jobbra az erdőbe. Még olyan fél kilométer.– Valahogy nagyon közel van – mondta kételkedve Tánya. – Nem

értem, hogy maradt meg.– Nem jár erre senki — válaszolta Mása. — Hisz nincs itt semmi. És

szögesdróttal elkerítették a fél erdőt.Valóban, hamarosan feltűnt előttük egy alacsony betonoszlop,

amelytől mindkét irányba szögesdrót vezetett. Aztán még néhány oszlop vált láthatóvá; régiek voltak, és sűrű bokrok nőtték őket körül, úgyhogy

48

csak közvetlen közelről lehetett észrevenni a drótot. A lányok szótlanul mentek a drótkerítés mellett, amíg Mása meg nem állt a következő szalagnál, amely egy bokorról lógott.

— Itt! – mondta.Ezen a helyen néhány sor szögesdrótot egymáshoz sodortak. Mása és

Tánya könnyen átbújt a résen, de Tijmi hátrafelé indult neki, beakadt a ruhája, és a szúk résben forgolódva sokáig csilingelt a csengettyűivel.

A kerítés mögött ugyanolyan erdő volt, mint előtte, és nem látszott az emberi tevékenység semmilyen jele. Mása magabiztosan indult előre, és néhány perc múlva egy vízmosás szélén állt meg, amelynek az alján patak csörgedezett.

— Megérkeztünk – mondta –, ott, azokban a bokrokban.Tánya lenézett, és így szólt: – Nem látom.— Ott áll ki a farka — mutatta Mása —, ott pedig a szárnya. Menjünk,

arra lejtő van.Tijmi nem ment le, hanem hátát egy fatörzsnek támasztva Tánya

táskájára ült, és mozdulatlanná dermedt. Mása és Tánya, az ágakba akadva, a nyirkos földön csúszkálva, lement a vízmosásba.

— Figyelj, Tánya — mondta halkan Mása –, na és neki nem kell megnéznie? Akkor hogyan csinálja?

— Ne izgulj – mondta Tánya, miközben a bokrok közé nézegetett –, jobban tudja, mint mi... De tényleg. De hogy maradt meg egyáltalán!?

A bokrokban valami sötét, piszkosbarna és nagyon régi dolog volt. Első látásra egy nem túl jelentős nomád fejedelem sírhalmára hasonlított, aki az utolsó pillanatban azért mégiscsak felvett valami furcsa kereszténységet: a hosszú és keskeny földkiemelkedésből ferdén meredezett egy megvetemedett fémből álló széles, kereszt formájú szerkezet, amelyben némi erőfeszítéssel egy repülőgépnek a törzsről levált, félig szétesett farkára lehetett ismerni. Majdnem az egész törzs belefúródott a földbe, és néhány méterrel előtte, a mogyoróbokrok és a fű alól előtűntek a levált szárnyak, amelyek egyikén megtisztogatott kereszt feketéllett.

– Megnéztem az albumban – törte meg a csendet Mása –, azt hiszem, Heinkel vadászrepülőgép. Két változatban készítették, az egyiken harmincmilliméteres gépágyú volt a törzs alatt, a másikon még valami. Nem emlékszem. De nem is fontos.

– A pilótafülkét kinyitottad? – kérdezte Tánya.– Nem – mondta Mása. – Egyedül féltem.– És ha nincs benne senki?– Hogyne lenne – mondta Mása —, a fülketető épségben maradt.

Nézd meg!

49

Előrelépett, félrehajtott néhány ágat, és tenyerével több év alatt képződött humuszt kotort el az üvegről.

Tánya az üveghez hajolt. Valami sötét és nedvesnek tűnő dolgot látott.– És hányan voltak? – kérdezte. – Ha Heinkel, akkor géppuskásnak is

kell lennie.– Nem tudom — mondta Mása.– Jól van – mondta Tánya. – Tijmi majd megmondja. Kár, hogy zárva

van a fülketető. Mennyivel könnyebb lenne, ha legalább egy hajfürt vagy egy kis csont...

– Anélkül nem tudja?– Tudja – mondta Tánya –, csak tovább tart. Már sötétedik. Menjünk

ágakat szedni!– És a minőséget nem befolyásolja?– Mi az, hogy minőség? – kérdezte Tánya. — Miféle minőségről lehet

itt egyáltalán beszélni?

A tűz lángra lobbant, és már több fényt adott, mint az alacsonyan függő felhőkkel borított esti égbolt. Mása észrevette, hogy a füvön táncoló hosszú árnyéka támadt, és kissé furán érezte magát amiatt, hogy az árnyéka szemmel láthatóan magabiztosabb volt, mint ő maga. Érezte, hogy hülyén mutat a városi ruhájában, viszont Tijmi öltözéke, amelyre egész nap értetlenül bámultak a szembejövők, a tűz ugráló fényében lassan a legkényelmesebb és legtermészetesebb emberi ruhának tűnt.

– Nos – mondta Tánya –, hamarosan kezdjük.– És mire várunk? — suttogta Mása.– Ne siess – mondta ugyanolyan halkan Tánya— Tijmi magától tudja, hogy s mint. Semmit sem kell mondani neki.Mása a barátnője mellé ült a földre.— Kezdek félni – mondta, és megtörölte dzsekijén azt a helyet, amely

alatt a szíve volt. – És meddig kell várni?— Nem tudom. Mindig másképp van. Tavaly például...Mása megremegett. A tisztáson száraz dobdördülés futott végig,

amelyet számtalan csengettyű csilingelése váltott fel.Tijmi közben fölállt, és most előredőlve a vízmosás szélén lévő

bokrokat nézte. Még egyszer a dobra csapott, majd az óramutató járásával ellentétes irányban körbefutotta a tisztást, majd elképesztő könnyedséggel átugrotta a bokrok falát, és eltűnt a vízmosásban. Panaszos, fájdalmas kiáltása hallatszott odalentről, és Mása hirtelen azt hitte, hogy eltört a lába, de Tánya nyugtatóan eltakarta a szemét.

A vízmosásból gyors dobütések és szapora dünnyögés hallatszott. Aztán csend lett, és Tijmi kijött a bokrok közül. Most lassan és

50

szertartásosan mozgott: a tisztás közepére érve megállt, fölemelte karját, és ritmikusan verni kezdte a dobot. Mása, minden eshetőségre készen, behunyta a szemét.

A dobdöndülésekhez hamarosan új hang társult. Mása nem érzékelte, hogy melyik pillanatban kezdődött, és először nem értette, hogy mi az. Mintha valami ismeretlen vonós hangszer szólt volna mellettük, de aztán rájött, hogy Tijmi hangja kelti ezt az átható és komor dallamot.

Úgy tűnt, hogy a hang egy teljesen külön térben keletkezett, ezt a teret is ő maga teremtette, ahol mozgása közben folyamatosan meghatározhatatlan természetű objektumoknak ütközött, melyek minden esetben éles torokhangok kiadására kényszerítették. Mása egy sötét örvénykút mélyén vonszolódó, minden útjába eső dolgot összegyűjtő hálót képzelt el a hallatán. Hirtelen beleakadt valamibe Tijmi hangja; Mása úgy érezte, hogy igyekszik megszabadulni a hang, de nem tud.

Mása kinyitotta a szemét. Tijmi a tűz közelében állt, és próbálta kihúzni a kezét az űrből. Tiszta erőből rángatta a karját, de az űr nem engedett.

— Nyilti dolgong — mondta fenyegetően Tijmi –, nyilti dzsamaj!Mása határozottan érezte, hogy a Tijmi előtt lévő űr válaszolt.Tijmi felnevetett, és megrázta a dobot.— Nein, Herr General – mondta —, das hat mit Ihnen gar nicht zu

tun. Ich bin hier wegen ganz anderer Angelegenheit.Az űr kérdezett valamit, és Tijmi tagadóan rázta a fejét.– Mi az, tud németül? – kérdezte Mása.– Amikor sámánkodik, tud – mondta Tánya. – Akkor bárhogy tud.Tijmi újból megpróbálta kirántani a kezét.– Heute ist schon zu spät, Herr General. Verzeirheng, ich hab es sehr

eilig – vetette oda Tijmi ingerülten.Most Mása érezte az űrből áradó fenyegetést.– Wozu? — kiáltotta megvetően Tijmi, letépte válláról a György-

kereszt szalagját a két rozsdás szöggel, és megcsóválta a feje fölött. – Nyilti dzsamaj! Bljáj budulan!

Az űr olyan gyorsan engedte el Tijmi kezét, hogy a fűbe bukott. A földön fölnevetett, Tánya és Mása felé fordult, és tagadóan megrázta a fejét.

– Mi van? — kérdezte Mása.– Baj van — mondta Tánya. — Nincs az Alsó Világban az ügyfeled.– Lehet, hogy nem vizsgálta végig teljesen? – kérdezte Mása.– Szerinted miféle vég lehet ott? Nincs ott semmiféle vég. És kezdet

sincs.

51

– Akkor most mit csináljunk?– Meg lehet nézni a Felső Világban — mondta Tánya —, csak kevés rá

az esély. Még egyszer sem sikerült. De megpróbálni persze meg lehet.Tijmi felé fordult, aki még mindig a fűben ült, és ujjával fölfelé bökött.

Tijmi bólintott, a fánál lévő sporttáskához ment, és kivette belőle a másik dobot. Aztán elővett egy doboz Coca-Colát, megrázta a fejét, néhány kortyot ivott, miközben egy pillanatra a Wimbledonban játszó Martina Navratilovára emlékeztette Mását.

A Felső Világ dobja másképpen, halkabban és valahogy elmerengőn szólt. Tijmi hosszú, mélabús dallamot kitartó hangja is megváltozott, és félelem helyett megbékélést és könnyű szomorúságot keltett Másában. Ugyanaz ismétlődött, ami néhány perce történt, csak most nem félelmetes volt, hanem emelkedett és nem helyénvaló; azért nem helyénvaló, mert még Mása is megértette, hogy abszolút nincs miért a világnak azt a részét bolygatni, amely felé — az ágak közti résben a sötét ég felé emelve arcát, és könnyedén ütögetve dobját – Tijmi fordul. Másának egy régi rajzfilm jutott eszébe, amely egy szürke farkaskölyök kalandjairól szólt – valamiféle nagyon szűk és sűrű, komor színekkel megfestett Moszkva környéki tereken játszódtak a kalandok, de olykor eltűnt ez a környezet a filmen, és nem tudni, honnét, a déli nap fényével elöntött, majdnem áttetsző tér jelent meg, amelyben a sápadtakvarell úton távolodott egy pehelytollnak is haloványra rajzolt vándor.

Mása megrázta a fejét, hogy magához térjen, és körülnézett. Úgy látta, hogy a környező világ alkotóelemei – az egymással éppen csak összezárult felhők, füvek, bokrok és fák – a dobütésekre szétmozdulnak, és a köztük támadt nyílásokban egy pillanatra furcsa, fényes és ismeretlen világ tárult fel.

Tijmi hangja nekiütődött valaminek, próbált továbbhaladni, de nem tudott, és megdermedt egyetlen feszült rezgésben.

Tánya megrántotta Mása karját.– Nézd csak, megvan – mondta –, megtaláltuk. Mindjárt elkapja...Tijmi égnek emelte a karját, éles hangon felkiáltott, és a fűbe zuhant.Mása távoli repülőgépzúgást hallott. Nem lehetett tudni, hogy honnan

jön, és sokáig hallatszott, amikor pedig elült, egy egész sor hang – kopogás az üvegen, rozsdás fém csikorgása, halk, de jól kivehető férfiköhögés – támadt a vízmosásban.

Tánya felállt, néhány lépést tett a vízmosás felé, és Mása egy sötét alakot pillantott meg a tisztás szélén.

– Sprechen Sie Deutsch? – kérdezte rekedt hangon Tánya.Az alak szó nélkül a tűz felé indult.

52

– Sprechen Sie Deutsch? – ismételte meg hátrálva Tánya. – Süket talán?

A tűz vörös fénye egy bőrdzsekit és pilótasapkát viselő erős testalkatú, negyven körüli férfira esett. A férfi a tűzhöz érve leült a kuncogó Tijmivel szemben, egyik lábát átvetette a másikon, és Tányára emelte a tekintetét.

– Sprechen Sie Deutsch?– Ugyan hagyd már – mondta nyugodtan a férfi –, de felpörögtél!Tánya csalódottan elfüttyentette magát.– Maga kicsoda? – kérdezte aztán.– Hogy én? Zvjagincev őrnagy. Nyikoláj Ivánovics Zvjagincev. Hanem

maga kicsoda?Mása és Tánya összenézett.– Nem értem – mondta Tánya –, miféle Zvjagincev őrnagy, ha egyszer

a repülőgép német?– Zsákmányolt gép volt – mondta az őrnagy. — Egy másik repülőtérre

vittem át, amikor...Eltorzult az arca, látszott, hogy valami végtelenül rossz emlék jutott

eszébe.– Akkor maga szovjet? – kérdezte Tánya.– Hogy is mondjam – válaszolta Zvjagincev őrnagy –, szovjet voltam,

de most már nem is tudom. Nálunk odaát minden másképp van.Mására nézett fürkészően, mire a lány zavarba jött, és elfordította a

tekintetét.– Hanem maguk itt kihez jöttek, lányok? – kérdezte az őrnagy. –

Hiszen más utakon járnak az élők és a holtak. Vagy nem így van?– Jaj, bocsásson meg, kérem! – mondta Tánya. – A szovjeteket nem

zaklatjuk. A repülőgép miatt alakult így. Azt hittük, hogy német van benne.

– És a német minek maguknak?Mása fölemelte tekintetét, és az őrnagyra pillantott. A férfinak széles,

nyugodt arca volt – többnapos borostával –, és enyhén pisze orra. Másának tetszettek az ilyen arcok — igaz, kissé rontotta az összhatást a jobb pofacsonton lévő golyó ütötte lyuk, de Mása már régen rájött, hogy ezen a világon nincsen tökéletesség, és nem is kereste az emberekben, a külsejükben meg legkevésbé.

– Tudja – kezdte Tánya –, most olyan idők járnak, hogy mindenki úgy szerez pénzt, ahogy tud. Így aztán mi ővele... – és a közönyös Tijmi felé bökött az állával. – Szóval, ez a mi munkánk. Hisz most mindenki húz el Oroszországból. Négyezer dolcsiba kerül a házasság egy nyugati pasassal. De mi átlag ötszázért megcsináljuk.

– Hogyan, a halottakkal? — kérdezte hitetlenkedve az őrnagy.

53

– Na és aztán? Az állampolgárság megmaradt. Azzal a feltétellel támasztjuk fel, hogy megnősül. Általában németek. Egy német halott körülbelül annyit ér, mint egy élő zimbabwei néger vagy egy kiutazóvízum nélküli orosz zsidó. A legjobb persze egy spanyol a Kék Hadosztályból, de az drága halott. Ritka. Olaszok is vannak... meg finnek. A románokhoz és a magyarokhoz hozzá sem nyúlunk.

– Nahát – mondta az őrnagy. – És sokáig élnek aztán?– Olyan három évig – mondta Tánya.– Kevés – mondta az őrnagy. – Nem sajnálják őket?Tánya egy pillanatra elgondolkozott, szép arca egészen elkomolyodott,

és a szemöldöke közt mély ránc tűnt elő. Csend ereszkedett le, amelyet csak a tűzben pattogó ágak hangja és halk lombsusogás tört meg.

– Nehéz kérdés — mondta végül. – Tényleg komolyan kérdezi?– Abszolút komolyan.Tánya még egy icipicit gondolkozott.– Úgy hallottam – kezdte aztán –, van olyan, hogy a föld törvénye és

az ég törvénye. Ha égi erőt nyilvánítunk meg a földön, akkor minden teremtmény mozgásba jön, a láthatatlanok pedig láthatóvá válnak. Nincs önálló lételvük, természetük szerint csupán a sötétség ideiglenes besűrűsödései. Ezért nem is maradnak meg sokáig az átváltozások körforgásában. Valódi lényegük szerint üresek, ezért nem sajnálom őket.

– Így van — mondta az őrnagy. – Nagyon jól érted.Tánya szemöldöke közt kisimult a ránc.– Meg egyáltalán, ha őszinte akarok lenni, annyi a munka, hogy

gondolkozni sincs ideje az embernek. Havonta átlag tízet csinálunk, télen kevesebbet. Tijmire kétéves előjegyzés van Moszkvában.

– És mindig beleegyeznek? Mármint azok, akiket föltámasztanak?– Majdnem mindig — mondta Tánya. — Hisz szörnyű szomorúság

uralkodik odaát. Sötét, szűk világ, semmi boldogság. Csikorgás. Igaz, azt nem tudom, hogy maguknál hogy van, a Felső Világból még nem volt ügyfelünk. Persze, lent is más minden halott. Egy éve Harkov mellett volt egy szörnyű alak, egy SS-harckocsizó. Felöltöztettük, megfürdettük, megborotváltuk, elmagyaráztunk neki mindent. Mintha beleegyezett volna. Príma menyasszonya volt, Marina, újságíró szakos. Azt hiszem, most egy japán tengerészhez közvetítették ki... Úristen, ha látná, hogyan tűnnek elő... Ha eszembe jut... Miről is beszéltem?

– A harckocsizóról — mondta az őrnagy.– Á, igen. Szóval adtunk neki egy kis pénzt, hogy embernek érezze

magát. Persze inni kezdett, először mind iszik. És valamelyik bódénál nem adtak neki vodkát. Rubelt kértek. De neki csak kuponja meg márkája volt. Erre először a parabellumával szétlőtte a kirakatot, éjszaka

54

pedig egy Tigrissel jött, és eltiporta az összes bódét a pályaudvar előtt. Azóta gyakran látják ezt a tankot éjszakánként. Ott jár Harkovban, és eltapossa az árusbódékat. Nappalra viszont eltűnik. A csuda tudja, hogy hová.

– Van ilyen – mondta az őrnagy –, sok furcsa dolog van a világon.– Azóta csak wehrmachtosokkal dolgozunk, az SS-szel nem

foglalkozunk. Valahogy mind lökött. Hol egy falusi tanácsházát foglalnak el, hol meg elkezdenek énekelni. És nem akarnak nősülni, tiltja a szabályzat.

Hideg szélroham söpört végig a tisztáson. Mása elszakította megbűvölt tekintetét Zvjagincev őrnagyról, és látta, hogy a tisztás szélén álló fa hármas elágazásából három meghatározhatatlan külsejű áttetsző férfi lép ki. Tijmi ijedten felkiáltott, és egy pillanat alatt Tánya háta mögé bújt.

– Na tessék – dünnyögte Tánya –, kezdődik. Ne félj már, te buta vén liba, nem bántanak.

Fölállt, és elindult az áttetsző emberek felé, miközben messziről olyan békéltető gesztusokat tett feléjük a kezével, mint a szabálytalankodó vezető az őt megállító rendőr felé. Tijmi összekuporodott, a térdéhez szorította a fejét, és reszketni kezdett.

Mása minden eshetőségre készen közelebb húzódott a tűzhöz, és hirtelen egész testével megérezte Zvjagincev őrnagy pillantását. Fölemelte a tekintetét. Az őrnagy szomorúan elmosolyodott.

– Maga nagyon szép, Mása – mondta halkan.– Éppen a kertben dolgoztam, amikor Tijmi hívni kezdett. Hívott,

hívott, nekem meg nagyon elegem volt belőle. Már éppen el akartam magukat ijeszteni, de aztán kinéztem, és akkor megláttam magát, Mása. És olyan hatással volt rám, hogy nem is találok rá szavakat. Az iskolában volt egy barátnőm, aki magára hasonlított. Varjának hívták. Ugyanolyan volt, mint maga, még az orra is szeplős. Csak hosszan hordta a haját. Szerettem. Azt hiszi, hogy idejöttem volna, Mása, ha nincs maga?

– Mi az, maguknak van ott kertjük? — kérdezte Mása, kissé elpirulva.– Van.– És hogy hívják azt a helyet, ahol élnek?– Nálunk nincsenek nevek – mondta az őrnagy.– Ezért élhetünk nyugalomban és boldogan.– És úgy egyáltalán, milyen maguknál?– Minden normális — mondta az őrnagy, és megint elmosolyodott.– Na és tárgyak is vannak, mint az embereknél?– Hogy is mondjam, Mása? Egyrészt olyan, mintha lennének,

másrészt viszont, mintha nem. Úgy egyáltalán, olyan megközelítő,

55

elmosódott minden. De csak akkor, ha gondolunk rá.– És hol lakik?– Mondjuk, hogy kertes házam van. Olyan nyugodt, jó hely.– És autó van? — kérdezte Mása, és rögtön zavarba jött, olyan

ostobának érezte a saját kérdését.– Ha akarja valaki, akkor van. Miért ne lenne?– És milyen?– Mikor milyen — mondta az őrnagy. – És mikrohullámú sütő is van,

és ez a... mosógép. Csak nincs mit mosni. És színes televízió is van. Igaz, csak egy csatorna, de a maguk egész világa benne van.

– A televízió is mikor milyen?– Igen – mondta az őrnagy. – Egyszer Panasonic, máskor Shiwaki. De

ha rágondol az ember, már nincs is semmi. Csak a köd gomolyog... Hisz mondom, hogy minden, mint maguknál. Az egyetlen, hogy nevek nincsenek. Névtelen minden. És minél följebb, annál névtelenebb.

Mása nem tudta, hogy mit kérdezzen még, és az őrnagy utolsó szavain gondolkozva hallgatott. Tánya közben hevesen bizonygatott valamit az áttetsző férfiaknak:

– Még egyszer mondom maguknak, hogy villámcsapástól lett sámán – hallatszott Másáig a hangja –, minden a törvény szerint. Villámcsapás érte gyerekkorában, aztán a mennydörgés szelleme megajándékozta egy darab bádoggal, hogy sámánkoronát csináljon belőle... Mit tudnék felmutatni maguknak? Miért kellene magával hordania? Soha nem merült fel ilyen probléma... Szégyellhetnék magukat, hogy egy öreg nőbe kötnek bele! Jobb lenne, ha Moszkvában tennének rendet a természetgyógyászok közt. Olyan simli folyik, hogy az élettől is elmegy az ember kedve, maguk meg egy öregasszonyba... Panaszt is teszek.

Mása érezte, hogy az őrnagy megérinti a könyökét.— Mása – mondta –, én rögtön elmegyek. Szeretnék valamit emlékbe

adni.Mása észrevette, hogy az őrnagy tegezni kezdte, és örült neki.— Mi ez? – kérdezte.— Furulya — mondta az őrnagy. – Nádfurulya. Ha belefáradsz ebbe az

életbe, akkor gyere a repülőgépemhez! Játszani kezdesz rajta, és kijövök hozzád.

– Magukhoz vendégségbe is lehet menni? – kérdezte Mása.– Lehet – mondta az őrnagy. – Eperrel kínállak meg. Tudod, milyen

eprem terem?Fölállt az őrnagy.– Akkor eljössz? – kérdezte. – Várni foglak. Mása alig észrevehetően

bólintott.

56

– De hát hogyan?... Maga most él?Az őrnagy vállat vont, elővett a bőrdzsekije zsebéből egy rozsdás

pisztolyt, és a halántékának szegezte.Lövés dördült.Tánya megfordult, és rettegve meredt az őrnagyra, aki

megtántorodott, de lábon tudott maradni. Tijmi fölemelte a fejét, és éles hangon felnevetett. Megint hideg szél támadt, és Mása látta, hogy az áttetsző férfiak már nincsenek a tisztás szélén.

– Várni foglak – ismételte Zvjagincev őrnagy, és tántorgó léptekkel a vízmosás felé ment, amely fölött alig látható szivárványszínű ragyogás támadt. Néhány lépés után az őrnagy alakja elfoszlott a sötétben, mint egy darab cukor egy pohár forró teában.

Mása a peron ablakán át nézte a hátrafelé suhanó zöldségeskerteket, és halkan sírt.

– Ugyan miért, Mása, miért? — mondta Tánya, barátnője könny áztatta arcába nézve. – Tegyél rá, van ez így. Ha akarod, elmegyünk a lányokkal Arhangelszk mellé. Van ott a mocsárban egy amerikai B-29-es, repülő erőd. Tizenegy férfi, mindenkinek jut. Jössz?

– És mikor akartok menni?– Tizenötödike után. Jut eszembe, tizenötödikén gyere el a

nyírfakéreg sátor ünnepére. Eljössz? Tijmi hoz szárított légyölő galócát. Megszólaltatjuk neked a Felső Világ dobját, ha egyszer annyira tetszik. Figyu, Tijmi, ugye jó lesz, ha eljön hozzánk Mása?

Tijmi válasz gyanánt fölemelte arcát, és ínyéből szanaszét meredező barna fogcsonkjait kimutatva, szélesen elmosolyodott. Ijesztő volt a mosoly, mert Tijmi szemét eltakarták a sapkájáról lógó bőrszalagok, és ettől úgy nézett ki, hogy csak a szája mosolyog, miközben láthatatlan szeme hideg és figyelmes marad.

– Ne félj – mondta Tánya –, Tijmi jó.De Mása már elfordult, kinézett az ablakon, és zsebében a Zvjagincev

őrnagytól kapott nádfurulyát szorítva, feszülten gondolkozott valamin.

57

Mardongok

A hírem úgy terjed, mint a hullaszag

Ny. Antonov

A „mardong” tibeti szó, és fogalmak összességét jelenti. Eredetileg egy kultikus objektumot neveztek így, amely az alábbi módon jött létre: ha valaki életében kitűnt szent voltával, tisztaságával, vagy épp ellenkezőleg, metaforikusán szólva, a „romlás virága” volt (Baudelaire és Tibet kapcsolatát csak most kezdik kutatni), akkor halála után – amelyet egyébként a tibetiek mindig a személyiségfejlődés egyik állomásának tartottak – a testét nem temették földbe, hanem megsütötték növényi olajban (Lhaszától északra általában jakfaggyút használtak), majd köntöst adtak rá, és a földre ültették, általában egy út mellett. Ezután szorosan hozzányomott, összecementezett kövekből falat emeltek a test köré, ennek eredményeképpen olyan kőképződmény keletkezett, amelyről úgy rémlett, egy törökülésben ülő alakhoz hasonlít. Azután az objektumot bekenték agyaggal (az északi területeken fele trágya, fele szalma keverékkel, és ebben az esetben még egyszer ki kellett égetni), majd bevakolták és kifestették – a festés a körbefalazottat ábrázolta, de az arcokat általában nem lehetett megkülönböztetni. Ha a halott a Thug-pa vagy a Bon rendhez tartozott, akkor fekete föveget festettek neki. Ezzel elkészült a mardong, és vagy egzaltált tisztelet, vagy ugyanolyan egzaltált meggyalázás tárgya lett, attól függően, hogy a rítus résztvevői melyik rendhez tartoztak. Ez az előtörténet.

A „mardong” szó második jelentése már széles körben ismert. Így nevezik magukat Nyikoláj Antonov követői, így nevezte magát Antonov is. Jelen rövid dolgozatunknak nem célja, hogy figyelemmel kövesse a szekta történetét — fontosabbnak tartjuk kezdeti ideológiájának és Antonov korai gondolatainak metszetét nyújtani; egyébként elutasítjuk azt az újabban felmerült hipotézist, amely szerint Antonov fiktív személy, munkái pedig kompilációk, noha e vélemény hívei gyakran igen szellemesen érvelnek. Egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy „Antonov nemléte”, amit oly sokszor kinyilatkoztattak hívei, valójában

58

misztikus dogmáik egyike, és nem bizonyos későbbi kutatónak szánt utalás. Azért sem fogadhatjuk el ezt a hipotézist, mert az összes Antonovnak tulajdonított mű ugyanazon alkotó nyilvánvaló személyiségjegyeit viseli magán. „Öt vagy hat oldal — írja Giles de Charden –, és kezdi úgy érezni az ember, hogy valamiféle csúszómászó lassan munkáló állkapcsai közé került a lába, egyre erősebb szorításba kerül az ember, és egyre sötétebb van körülötte...” Az értékelés érzelmi túlfűtöttségét írjuk az impulzív francia számlájára; a fontos az, hogy Antonov munkáit valóban ugyanaz a hangulat hatja át, és stilisztikailag különböznek minden más, abban a korban született műtől. Tehát ha feltételezzük is, hogy kompilációval van dolgunk, akkor a szövegek szerzője egy és ugyanaz a személy, s ebben az esetben a Nyikoláj Antonov név alatt ezt az embert értjük.

A mozgalom kezdete az 1993-as évre datálódik, és Antonov Párbeszéd a belső halottal című könyvének megjelenéséhez kapcsolódik.

Nincs halál — ez a könyv első részének címe. A gondolat természetesen nem új, de szokatlan a szerző érvelése. Kiderül, azért nincs halál, mert már eleve megtörtént, és minden emberben benne van az úgynevezett belső halott, aki az ember személyiségének mind nagyobb részét keríti hatalmába. Az élet – Antonov szerint – nem más, mint a holttest kihordása, amely úgy fejlődik, mint magzat az anyaméhben. A fizikai halál pedig a belső halott végső aktualizálása, és ily módon születést jelent. Az élő ember, lévén a holttest magháza, alacsonyabb rendű és nem teljes értékű lény. A holttest viszont a lét legmagasabb fokát jelenti, mivel örökkévaló (természetesen nem fizikai értelemben, hanem mint kategória).

Az átlagember tévedése abban áll, hogy elnyomja a belső halott hangját, és nem meri elismerni a létezését. Antonov szerint a BH (általában így jelölik kiadványaikban a belső halottat a mostani antonovisták) a személyiség legértékesebb része, és az egész lelki életet rá kell irányítani. Még visszatérünk erre a gondolatra, amelyet utolsó műveiben kibontakoztatott Antonov, de egyelőre térjünk rá a Dialógusok második részére!

Alekszandr Puskin lelki mardongja a címe. Már ebben a részben, a lelki mardong fogalmának bevezetése mellett, rámutat azokra az alapvető gyakorlati módszerekre, amelyekkel már az ember életében elérhető a belső halott felébredése. Antonov azokról a szellemi mardongokról beszél, amelyek a közösségi tudatban észrevehető nyomot hagyó emberek halála után jönnek létre. Ebben az esetben az olajban való sütést ezen emberek halálának körülményei és e körülményeknek a társadalomban való tudatosulása jelenti (Antonov Natalja Goncsarovát a

59

serpenyőhöz hasonlítja, D' Anthest a szakácshoz*), a kövek és a cement szerepét pedig az elhunyt gondolatait, költői világát elfogadó értelmezés egyértelműsége tölti be. Antonov szerint Puskin lelki mardongja már kész volt a XIX. század végére, mégpedig úgy, hogy a befejező festést Csajkovszkij operája jelentette.

Antonov szerint a kulturális tér olyan Tömegsír, amelyben ideológiák, művek és nagy emberek szellemi mardongjai nyugszanak; élőnek ebben a szférában való jelenléte ugyanolyan sértő és megengedhetetlen, mint ahogy bizonyos vallások szerint elképzelhetetlen, hogy menstruáló nő tartózkodjon a templomban. A Tömegsír természetesen absztrakt fogalom (a könyv megjelenése után sok levél érkezett a kiadóhoz, azzal a kéréssel, hogy közöljék a helyét).

A szellemi holttesteknek a nooszférában való létezése – folytatja Antonov — lehetővé teszi a megfelelő lelki-emocionális folyamat kialakítását, amelynek minden lépése a holttestesítés – ez a mű egyik alapfogalma – felé vezet. A Dialógusokban szereplő gyakorlati ajánlásokat a későbbiekben továbbfejlesztette Antonov, ezért helyesebb, ha második könyve alapján vizsgáljuk őket.

Az Éjszaka. Utca. Lámpa. Patika. (1995) első látásra meditációs módszerek és aforizmák összefüggéstelen halmaza, ám a beavatottak azt állítják, hogy mind ezekben a megnyilatkozásokban, mind egymáshoz való viszonyukban a Világmindenség legalapvetőbb törvényei vannak kódolva. A hely szűkössége miatt e szempont szerint nem tudjuk vizsgálni a könyvet, csak annyit jegyzünk meg, hogy a legutóbbi számítógépes vizsgálatok kétségtelen strukturális kapcsolatot állapítottak meg a harmónia szónak a könyvben való ismétlődése és a főtt szukakutya – a navahó indiánok nemzeti étele – elkészítésének rituáléja között. (Az a legendás tény egyáltalán nincs dokumentálva, hogy Antonov misztikus céllal megette saját, előzőleg állítólag Puskinnak maszkírozott kutyáját, és nyilván az Antonov körül kialakult számtalan mítosz egyike; amennyire tudjuk, nem is volt kutyája.)

Változatosak a holttestesítéshez vezető technikák. Antonov még az első könyvben ajánlja a Beszélgetés Puskinról nevű módszert. (Állítólag élete utolsó éveiben Antonov csak azért szólalt meg, hogy megtegye a soron lévő bejelentést Puskin nagyságáról; az antonovisták ezt úgy magyarázzák, hogy a mester egyszerre két mardongon dolgozott – megszilárdította Puskinét, és befejezte a sajátját.) Az antonovisták közt ma szigorú szabály rögzíti ezt a gyakorlatot; a Beszélgetés Puskinról annak bevezető állításával kezdődik, hogy a költőnek nem voltak

* Puskin névtelen levelet kapott, amely szerint feleségének, Natalja Goncsarovának viszonya van egy D' Anthes nevű kalandorral. Puskin párbajra hívta a férfit, és a párbajban szerzett sebesülés okozta a halálát. (A ford.)

60

tanulóévei, és a Puskin puskinian nagy szövegű mantra eléneklésével ér véget – nemcsak az elmondandó szavakat rögzíti szabály, de intonációjukat is. Elképzelhető, hogy Antonov életében (egy antonovista kijavítaná: elsőhalottságában) volt eltérés a kánontól, és mai formája később alakult ki.

A holttestesítés másik technikáját az ősi orosz kultúra, avagy pontosabban – természetesen – az ősi orosz kultúra mardongjának tanulmányozása jelentette. Ezen a téren olyan érdekes gondolatot fogalmazott meg Antonov, amelynek köszönhetően szlavofilek tömege csatlakozott a mozgalomhoz. Antonov kijelentette, hogy egy VIII. századi cserépkorsó, amelyet Kijev mellett ástak ki a régészek, a történelem első mardongja, és a benne található kis szárcsont egy Koruso nevű kislányé volt – ugyanis ez a szó volt a korsóra írva. Ilyen hazafias szellemű kijelentés után az antonovisták állami támogatást kaptak, és mozgalmuk észrevehetően megerősödött.

Ε módszerek mellett Antonov ajánlja valamelyik kihalt nyelv — például a szanszkrit – tanulását, továbbá a koporsóban való fekvést is.

A szekta létrejöttének pillanatától kezdve mindenre kiterjedő ritualizáció irányította a szekta tagjainak életét. Mesélik például, hogy Antonov nem tudta elviselni, ha jelenlétében kézzel vették ki az uborkát az üvegből – véleménye szerint a zöldségek halottságát megszentségteleníti az élő érintés. A mindennapi csoda című munkája, amelyben talán ezeket a kérdéseket vizsgálja, nem maradt fenn.

A Maidan című könyv (1998), a többi művel való stiláris egység mellett visszafogottabb, tűnődőbb, és valahogy a medinai korszak Korán-szúráihoz hasonlít. Nem szerepelnek benne új gondolatok, de Antonov elmélyíti és továbbfejleszti a régebben megfogalmazottakat – például a belső holttestek megsokszorozottságának gondolatát. Ε gondolat szerint úgy helyezkednek el egymásban a belső holttestek, mint a matrjoskababák – amelyek Antonov szerint a mardong régi orosz szimbólumát alkotják –, mégpedig úgy, hogy minden holttest a megelőzőt szemléli, és nosztalgiát érez iránta; az első belső holttest pedig a legkülső, azaz az utoljára aktualizált holttest sajgó hiányát érzi – és ezzel a kör bezárul.

Ebben a könyvében Antonov megtagadja azokat a követőit, akik öngyilkosságot követnek el – megvetően koraholtnak nevezi őket. (Antonov rendszere szerint a gyilkosság császármetszésnek tekintendő, az öngyilkosság pedig koraszülésnek. Az ifjúkorban bekövetkezett halál az abortuszhoz hasonlít.)

Antonov 1999-ben elérte aktualizálódását. Mardongját a mozsajszki országút harminckilencedik kilométerkövénél helyezték el, mindjárt az

61

út mellett.Most is ott van, és mindig antonovistákat láthatunk körülötte –

szőkített hajú, sötét köpenyt viselő komor fiatalok ők, akik gumival szorítják el a csuklójukat, hogy tetemkék legyen a kézfejük. A mardong mellett verseket szavalnak, rendszerint Szologub vagy Blok verseit, amelyeket Antonov „maximális susogó hangot!” elve alapján válogatnak össze. Időnként magának Antonovnak a versét mondják:

...És amikor a gyertya csonkig ég,Λ sötétben utolsót üt az óra.– Λ bánat minden holtat utolér,S alszanak, lerogyva a padlóra.

Az országútról fantasztikus látvány tárul a szemünk elé.

62

A rekonstruktőr(P. Sztecjuk kutatásairól)

Igen, az igaz, hogy a tovatűnő folyó áramlatai megszakíthatatlanok, de azért mégsem ugyanazok, nem a régi vizek folynak... A második világháború befejezésétől eltelt nyolcvan év – ahogy az bármelyik háború esetében lenni szokott – távolivá változtatta a háború képét: történelmi epizóddá, archívumok anyagává, kisárgult fényképek lehetséges gyűjteményévé – amelynek darabjai a tálalószekrény áthelyezése közben a földre potyognak –, egy gyerek „halt!” kiáltásává, amely egy elviselhetetlenül forró júliusi napon hallatszik fel az udvarról, a szemetes konténer harcias, rézsútos vonalaiból felsejlő nehéz páncélossá, a perzselt égen húzódó fehér csíkok kötelékévé, a háromkötetes Puskinnal megpakolt teherautó reflektorának fényében felcsapó porszökőkutakká, egy gyerekrajz négydimenziós közönségességévé, a díszlövések névtelen felvillanásává és végezetül, „elmosódott metszetté”.

Elérkezett az idő (ha elérkezett), amikor a szükségtelen igazság átszakítja az elhallgatások és híresztelések rothadt leplét, és közönyös tekintetünk elé tárul – túl későn, mint mindig... „Jobb későn, mint soha” – ennek a kétséges imperativusnak köszönhetjük P. Sztecjuk A lángoló évek emléke című könyvének megjelenését. Természetesen, a „későn” ugyanazt jelenti, mint a „soha”. A „soha” viszont egyáltalán nem ugyanazt, mint a „későn”.

Egyszóval, ha az olvasó ilyesféle trükkel meggyőzi magát, hogy hozzálásson a recenzálandó könyvhöz, akkor garantált számára háromórányi unalom, ami talán egy kicsit más, mint élete mindennapos gyalázata. Öt perc öntelt mosoly a fényképek nézegetése közben („Mi viszont élünk!”), és az olvasottak teljes elfeledése Λ kulisszatitkok című tévésorozat következő adásáig, vagy a kisarab frontról szóló rádiós hírösszefoglalóig. Nem érdemes elolvasni ezt a könyvet, mint ahogy úgy egyáltalán nem érdemes könyvet olvasni; ezt főleg azért nem, mert halottak a hősei, halottak az akkori emberek, és végezetül, halott a téma

63

is...És itt először látunk valamit, ami képes érdeklődést kelteni. Ha

jobban odafigyelünk, láthatjuk, hogy a téma bizonyos fokig izgalmasan halott. Így halott például a Kis Csillag űrállomás személyzete, amelynek tagjai negyvenhatodik éve oszlanak a fejünk fölött a kék égen. Így halott a vámpír, amely egy koromsötét éjszakán próbál bejutni a Moszkvai Tanács tetőablakán. Más szavakkal, halott voltában valamiféle mozgás, valakinek a megkövült akarata érződik, és ez félelmetes.

Ezért, tekintet nélkül Sztecjuk munkájának nyilvánvaló szükségtelenségére, tekintet nélkül elméleteinek laposságára, és arra, hogy valami ukrán kisvárosban ehető közétkeztetési moslék undorító utóízét keltik, olyan utóízt, amely még a legnyájasabb olvasó szájában is megmarad — nos, mégis érdemes elolvasni ezt a könyvet. A tények mögött, e mögött az egész igazság mögött néha észrevehető valami, ami súlyos léptekre, élettelen áttételekre és arra a történelmi fejlődésre utal, amely itt, a tekintet perifériáján, valódi alakjában mutatkozik meg: egy fejkendős asszony alakjában, aki az esti sík mezőn, a virágokat eltaposva a semmibe hurcolja horpadt hasát.

Régóta tudjuk, hogy nincsenek könyvek, csak a megírásuk története létezik. Sztecjuk, a titkosítás alól feloldott archívumokba bejutván nem a Kulturális Minisztérium kaviáros orgiáiról készült videókra vetette rá magát; amíg a többi kutató tátott szájjal a meztelen funkcionáriusok táncait nézte, ő a minszki rádiógyár legtitkosabb jelentéseivel foglalkozott.

Miért titkosítottak 1928-ban – és nemcsak egyszerűen, hanem a legmagasabb kategóriában — az egy méter hosszú és egy centinél valamivel kisebb átmérőjű acélcső egész dokumentációját? Miért lőtték agyon a cső elkészítése után a gyár egész vezetését, a munkásokat és mindenki mást, és miért robbantották fel magát a gyárat? Mostanság csak a hülyék képesek ilyen kérdéssel foglalkozni, de Sztecjuk éppen így jutott a felfedezésre, amely könyve megjelenéséhez vezetett.

A minszki iratokban utalást talált az U–17–B jelű dokumentumegyüttesre. A katalógusban nem volt nyoma. A titkos katalógusban sem. De Sztecjuknak sikerült kiderítenie, hogy az U–17–Β archívumot 1951-ben Nyikolájev városába szállították és megsemmisítették; aztán agyonlőtték azokat, akik megsemmisítették, és azokat is, akik őket agyonlőtték; ez körülbelül hatvanszor ismétlődött meg, a sor végén egy bizonyos Szavin ezredessel, aki személyesen ölte meg a két utolsó hóhért a leningrádi HÉV egyik kocsijának peronján 1960 májusában.

Sztecjuknak szerencséje volt, és megtalálta Szavin ezredes unokáját,

64

egy Moszkva melletti mákültetvény régi dácsájában, amely még látta az első űrhajósokat. Ezután olyan véletlen játszott közre, amilyen csak rossz regényekben és az életben fordul elő: a padláson megtalálták Szavin ezredes naplóját, amelyet részben cigarettapapírnak hasz

náltak fel a harmadik polgárháború alatt, részben pedig megette a penész, de lökést adott a további kutatásoknak.

A különleges megbízatású ezredes (az Isten áldja már meg ezeket a tyúkokat, barázdabillegetőket és magát az ezredest is, hisz rég halottak) intim ömlengései között váratlanul kárörvendő szólamok jelennek meg: az ezredes valami olyasmit tud, ami az államtitkot kiszimatoló gyalog önhittségével tölti el. Sztecjuk megtudja, hogy miről van szó. Arról, hogy az U–17–B archívumot nem semmisítették meg. A művelet rendkívül titkossága kudarchoz vezetett. Mint oly gyakran történni szokott, hiba csúszott a bürokratikus gépezet működésébe, és az első csoportot – azt, amelynek el kellett égetnie az archívumot – még azelőtt agyonlőtték, hogy teljesíthette volna feladatát. Kivégzés közben a kivégzés alatt állók kiabáltak, hogy az archívum még sértetlen, de az őket agyonlövők helyesebbnek tartották, hogy csak a feladatuk teljesítése után jelentsék a felsőbbségnek a hallottakat. De nem tudták jelenteni, mert őket is megölték. A haldoklók néhány évig pisztoly- és géppisztolylövések zaja közepette adták tovább a titkot a gyilkosoknak, szájról szájra, mint valamiféle ezoterikus kinyilatkoztatást. Szavin ezredeshez, aki két sildes sapkájú, jellegtelen polgártárs hasába ürítette Makarovja tárát Petrodvorec közelében a HÉV-en, tulajdonképpen már csak a legenda jutott el.

Ez volt az ezredes utolsó megbízatása, sértett ember volt a nyamvadt nyugdíja miatt, és jobbnak tartotta, hogy a Volgáját bütykölve, a tyúkjait gardérozva hallgasson, holtáig hallgasson. 1961-ben vízbe fúlt...

Sztecjuk megtudta a naplóból, hogy a két utolsó halott elmondása szerint egy teherautó ott maradt Nyikolájevben az archívummal, a Győzelem zsákutca 18. szám alatt. Elutazik Nyikolájevbe: a teherautó ott áll a helyén – a katonai rendszám és a daliás sofőr mumifikálódott holtteste majdnem száz évig garantálta az autó érintetlenségét a virágágyakkal, öregasszonyokkal és porban csúszó-mászó gyerekekkel teli udvaron. (Igaz, később kiderült, hogy még 1995-ben frontsofőr-emlékműnek nyilvánították, átfestették, és bronzlánccal kerítették körül.)

Sztecjuk a kocsiszekrényben hermetikusan elzárt ládákban megtalálta a teljes U–17–B archívumot. Miután átszállította a ládákat Moszkvába, és megismerkedett a tartalmukkal, olyan dolgokat tudott meg, amelyek gyökeresen megváltoztatták a múlthoz kötődő elképzeléseit. Egyébként

65

fény derült a minszki rádiógyárban készített acélcső titkára is, amely annyira izgatta a kutatót.

Most adjuk át a szót magának Sztecjuknak, aki a hatás kedvéért néhány bekezdésben előrukkol mindazzal, amit szenzációsnak ítél:

„Sokat tudunk Sztálinról, a politikusról (Joszif Andrejevics Sztálinról [1894–1953], Oroszország vezetőjéről van szó – a szerk. megj.), de szinte semmit sem tudunk Sztálinról, az emberről. Biztosan csak egyvalamit állíthatunk, azt, hogy nem bírta a pisztolylövés durranását. (Tekintsünk el a forrásokra és a dokumentumokra való nagyszámú hivatkozástól! – a szerk. megj.) Nem tudta elviselni a zajt, és 1926-ban megbízta a konstruktőrök egy csoportját, hogy dolgozzanak ki egy olyan fegyvert, amelyet teljesen zajtalanul használhat, anélkül hogy megzavarná a hatalom föld alatti folyosóinak csöndjét. Külön az ő számára kidolgoztak egy fúvócsövet, amely mérgezett nyilakat lőtt ki, és amelyet soha nem engedett ki a kezéből. Erről sok memoáríró megemlékezik, aki látta az élő Sztálint. Például: »Sztálin, pipával a kezében a megbeszélés egész ideje alatt lágy léptekkel járt a szőnyegen...« (A fegyveres erők marsallja, Zsukov.) Könyvek tucatjaiban hasonló idézetek százai vannak elszórva. Ma már cáfolhatatlan tény, hogy Sztálin sohasem pipázott. Arról van szó, hogy a szerzők nem tudtak mit gondolni a csőről, ezért különös pipának hitték.

De hát egy csomó fényképet ismerünk Sztálinról, mondja csodálkozva az olvasó (senki sem mond semmit – a szerk. megj.), amelyek füstölő pipával ábrázolják.

És itt egy meglepő tény rejtőzik: kiderítettük, hogy a fényképeken, filmhíradókban kezében pipával szereplő Sztálin nem az igazi.

Ez a Sztálin csupán egy beszédet tartó, a tribünön megjelenő dublőr – mondhatni álca.

Az igazi Sztálin, aki hosszú éveken keresztül kezében tartotta az ország irányítókarjait (az ember maga előtt látja ezeket az irányítókarokat: fekete fémkarok, műanyag gömbbel a végükön – a szerk. megj.) sohasem jelent meg a nyilvánosság előtt. Sohasem hagyta el a földalatti világot. Sőt: azt mondtam, hogy »Sztálin«, de helyesebb lenne azt mondani, hogy »Sztálinok«, mert több személyről van szó, akiket egy mélabús tekintetű, vöröses hajú, bajszos férfi képviselt a felszínen... "

Most szakítsuk félbe az idézetet. Sztecjuk könyve taglalja, mégpedig részletesen, ezeknek az embernek — heten voltak, és volt idő, amikor egyszerre hárman is – az életrajzát. Íme, a neveik: Nyikoláj Paklin (1924-től 1930-ig Sztálin); Mihail Sziszojev (1930-tól 1932-ig Sztálin); Szerob

66

Nal-bandjan (1932-től 1935-ig Sztálin); Tarasz Su-mejko, Andrej Belij, Szemjon Nyeplaha (1935-től 1947-ig Sztálinok); Nyikita Hruscsov (1947-tól 1953-ig Sztálin).

Tulajdonképpen érdektelenek és figyelmünkre méltatlanok lennének ezek az életrajzok, ha nincs ott a kőtárnak, a mérgezett acéltűk, a hurkok és a szenvedély komor esztétikája, amely áthatol P. Sztecjuk tanáros stílusán. Nézzük csak például Szemjon Nyeplaha történetét.

1935-ben a külső Sztálin és a többi vezető — szintén hasonmások — már a teljesen autonóm föld alatti komplexumból kapták az utasításokat, amelyben az igazi Sztálin, Berija (a belső elhárítás marsallja) és mások éltek. A hasonmások szerepe nemcsak a hatalom imitálására korlátozódott. Akár valami élő sakkfigurák, fönt megismételték a kétszáz méteres mélységben folyó hatalmi harc minden fordulatát. Furcsa módon bizonyult sebezhetőnek ez a tökéletesen védett, az összeesküvők behatolása ellen biztosított és különleges őrposztokkal felszerelt föld alatti világ, amelyeknél mindenfajta fegyvert elvettek a látogatóktól. Szemjon Nyeplaha, a moszkvai állatkert munkása, akit lopásért korábban elítéltek, az elefántkifutó takarítása közben hirtelen egy álcázott szellőzőaknába zuhant. Amikor magához tér, látja, hogy sziklás kőzetfajtákba vágott folyosón van, amelynek az alját futószőnyeg, oldalait pedig színes vezetékek borítják. Erős lámpák világítanak meg mindent, a levegő steril és száraz. A sarok mögül az értekezletről éppen távozó Sztálin (Szerob Nalbandjan, 1932-től 1935-ig Sztálin) toppan elébe. Ahogy meglátja a munkást, elejti a fúvócsövet. Szemjon, inkább ijedtében, mint dühében, agyonveri Nalbandjan-Sztálint a lapáttal, amellyel néhány pillanattal azelőtt még a homokot egyengette. Fölveszi a csövet, és leveszi a halott Sztálin nyakából a zacskót a mérgezett tűkkel, és ezzel ő lesz a kis föld alatti város egyetlen fegyveres embere. Az oly körültekintően védelmezett hatalom öt perc alatt bitorló kezébe került, és az uralkodó csoport tagjai behódoltak neki. Az új Sztálin csupán egyszer ment fel a felszínre, azért, hogy lehívja az ivócimboráit, Belijt és Sumejkót (ez utóbbi légnyomást kapott tüzér, az első világháború veteránja, és ebben leli magyarázatát a külső Sztálin tüzérséggel kapcsolatos ismert megállapítása). Az aknát eltömik, és sokéves ivászat, lemezjátszó-hallgatás és verekedés veszi kezdetét. A fúvócső kézről kézre vándorol, és gyakran érthetetlenek a felszínnek adott parancsok – emiatt lesz a terror és az iparosítás.

Nyikita Hruscsov története nem kevésbé érdekes, és a Monte Cristo grófjának legjobb oldalait juttatja eszünkbe. A föld alatt hatalomra jutván parancsot adott a külső Sztálin megsemmisítésére és önnön hasonmásával való helyettesítésére, aki az ő nevét is viseli. Ez a hiúság

67

okozta a vesztét, mert a hasonmás okosabbnak bizonyult az egykori kincskereső szakácsnál. A föld alatti hatalmi központot 1954-ben megsemmisítették, és a hatalom átkerült a hasonmás kezébe, aki magával vitte a sírba a titkot, hogy 1954 júniusában miért tömték katonai betonkeverők százai a rácsos szellőzőtornyokba és a mélyen a járdába fúrt kutatóaknákba a betont.

Izgalmas, ahogy a föld alatti vezetők sápadt arcát nézzük az U–17–B archívum fényképein. Izgalmas, ahogy elképzeljük az elbomlott testük után a betonban maradt űrt. Izgalmas, ahogy a vastag föld- és cementrétegen keresztül a fölösleges és félelmetes csövet szorító sárga ujjcsontokat látjuk, de a könyv ismertetését befejezvén másról szeretnék beszélni.

Szavin ezredest 1961-ben fojtották vízbe, amikor a kis föld alatti város már nem létezett. Aztán megölték azokat, akik vízbe fojtották, és azok is erőszakos halállal haltak, akik emezeket megölték. .. Az olvasó már sejti, hogy mit jelenthetnek az erdőből hallatszó géppisztolysorozatok vagy a lézervillanások este a folyó fölött; a történelem folytatódik, bár az ősokra már senki sem emlékszik.

És itt végre tér nyílik a metafizikai spekulációk számára. Lehet, hogy valamiféle isten, demiurgosz van befalazva a beton kozmikus megfelelőjébe; az, ami az ujjai helyett van, azt szorítja, ami fúvócső helyett szolgált neki, az általa valamikor létrehozott világ pedig az addigiak szerint keringeti planétáit a csillagok körül, amelyek végtelen spirálban mozognak a halovány és ésszel felfoghatatlan galaxisok belsejében.

68

A megtorlófegyver

A második világháború vége felé, amikor az NSDAP-nak még azok a tagjai is, akik a sminkjét megigazító Marlene Dietrich nyugodt automatizmusával ellenőrizték a saját gondolataikat, amikor még azok is, akik tudatukat teljesen egybeforrasztván a párt kollektív bölcsességével, megvoltak gondolatok nélkül... Tehát amikor a legostobább és legagyatlanabb pártembernek is kellemetlen sejtelmei támadtak az események további menetét illetően, a német propagandagépezet visszafogott hangon és titokzatosan beszélni kezdett egy új fegyverről, amelyet már majdnem létrehoztak a Reich mérnökei.

Fokozatosan közelítették meg a témát. Például a Völkischer Beobachter a Te és a Vaterland című rovatában anyagot közölt egy tudósról, aki a jobb kezén kívül mindenét elveszítette a Keleti Fronton, de művégtagokat kapott, és fél kézzel tovább kovácsolta a győzelmet „valahol a zord balti hullámoknál”, amint oly költőien rejtjelezték a titkos laboratórium helyét; a cikk a végén mintegy kényszerűen elhallgatta, hogy pontosan mit kovácsol a félkarú hazafi. Vagy például a Deutsche Rudenstau című filmhíradó bemutatta azoknak az angol bombázóknak a füstölgő roncsait, amelyek „az egyik rendkívül fontos tengerparti kutatóintézetünk” felé repültek; a tudósítás végén, amikor már felhangzott a pattogó ritmusú zene, a szövegmondó gyorsan pergő nyelvvel közölte még, hogy nyugodtak lehetnek a németek, mert biztos védelmet élvez a nemzet tudományos agya, amely egy, még sosem volt fegyver létrehozásával foglalkozik.

Egy idő után elhangzott a „megtorlófegyver” kifejezés is. Maga a „megtorlás” szó használata is jelzi, hogy az országban erősödő pánikhangulat már a propagandagépezetet is elérte, és kezdett hibázni; a megtorlás feltételezi az ellenség katonai sikereit mint okot, viszont hivatalosan sikertelennek nyilvánították a hadműveleteket, amelyeket végrehajtva csak mérhetetlen veszteségek árán jutottak új pozíciókba a szövetségesek. De lehet, hogy nem is hibázott a gépezet, hanem így

69

adagolták azt a morzsányi igazságot, amellyel minden tapasztalt propagandista feljavítja a hazugságait, azt az érzést keltve a hallgatóban, hogy bár a hivatalos álláspontot képviselő, de a maga módján becsületes és lelkiismeretes ember beszél hozzá. Akárhogy volt is, a „megtorlófegyver” kifejezés egyaránt megfogta az anyát, akinek Észak-Afrikában vesztek ott a fiai, a pártmunkást, aki érezte státusa hamarosan bekövetkező megszűnését, és a hitlerjugendes srácot is, aki semmit sem értett az események alakulásából, de szerette a fegyvereket és a titkokat mint általában a gyerekek. Ezért nincs benne semmi különös, hogy ez a kifejezés hamarosan ugyanolyan elterjedtté vált a pusztulásába rohanó országban, mint, mondjuk a New Deal a válság utáni Amerikában. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a titokzatos fegyver gondolata befészkelte magát az emberek agyába; még azok a szkeptikusok is, akik a hadiesemények színpadáról érkező minden új rádiójelentés hallatán gúnyosan összenéztek, még a magukat jól álcázó zsidók is, akik szótlanul csóválták a fejüket Goebbels soron lévő tébolyult rádiófelhívása hallatán — nos, még ők is teljesen megfeledkeztek a Reichhez való valódi viszonyukról, és a megtorlófegyver mibenlétével és bevetésének feltételezhető helyével és idejével kapcsolatos fantazmagorikus beszélgetésekbe bocsátkoztak.

Először az a hír járta, hogy valami különleges, elképesztő erejű bomba. Ez a gondolat főleg a kisgyerekek és a kamaszok fantáziáját ragadta meg — sok gyermekrajzot ismerünk abból a korból, amelyek robbanást ábrázolnak, úgy, ahogy a gyerekek rajzolni szokták: feketésvörös, hullámos szélű bokor – csak ezek nagyon nagyok –, és a papír sarkában kis zöld repülő látszik, keresztekkel a törzsén. (A rajzok elképesztő egyöntetűsége arról tanúskodik, hogy Németországban igazi profik foglalkoztak az új nemzedék nevelésével.) A másik elterjedt verzió szerint a megtorlófegyver gigantikus méretű rakétalövedék volt, amely képes magát a célra vezetni. (Egyesek azt állították, hogy a megsemmisítésre ítélt emberanyagból kiválogatott pilóták irányítják őket, akiknek speciális elektródokat ültettek az agyába.) Beszéltek még halálsugárról, egy gázról, amely a párt és személy szerint Adolf Hitler odaadó hívein kívül mindenkit elpusztít (ez biztos valakinek a vicce volt), továbbá gyújtóbombával felszerelt galambokról, halálos rádióhullámokról és így tovább.

A témával kapcsolatban a megtorló szervek és a Propaganda Minisztérium hozzáállása a legérdekesebb. A Gestapo – amely nyugodtan összemorzsolt bárkit, aki nem vonult ki a Führer vagy a Führer farkaskutyájának születésnapján végzett önkéntes munkára, és nyugodtan koncentrációs táborba juttatott valakit, ha a vécéjében egy

70

darab újságpapírt találtak Ribbentrop fényképével – egyáltalán nem reagált a megtorlófegyvert illető, túlságosan is elszabadult spekulációkkal kapcsolatos feljelentésekre. Sőt, néhány tucat feljelentő eltűnése után nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalom kimondatlanul ösztönzi az ilyen beszélgetéseket; a hazafiak betájolták magukat, és elkezdték feljelenteni azokat, akik nem óhajtottak részt venni a téma megtárgyalásában, és a megrágalmazott három napon belül eltűnt.

Ami a propagandát illeti, az egyszerűen érthetetlenül viselkedett. A megtorlófegyvert az összes vezércikk említette; róla dalolt a berlini fiúkórus; a titkát őrizve, lenszőke sportfrizurákat és polkákat terjesztettek el azoknak a filmeknek a hősei, amelyekből Leni Riefenstahl végül is nem tudta a kívánt mennyiséget felvenni – de egyenes magyarázattal nem szolgált senki, hogy valójában miféle fegyver. Goebbels hivatala jobbnak tartotta az allegóriák és metaforák használatát, amelyek különben mindig is jellemezték, de csak kiegészítő eszközként – most viszont semmit sem nyújtott a költői hasonlatokon kívül, és ha a soron lévő légiveszély végét váró nyárspolgár az óvóhelyen kinyitotta az újságot, megtudta, hogy közel a nap, amikor „a bosszú fegyvere Wotan lándzsájaként az ellenség szívébe hatol”; a közlemény olvastán emberünk, a fasiszta Németország lakosait jellemző azon beidegződés alapján, hogy a sorok közt keresse a lényeget, úgy gondolta, biztos igaza volt az előbb a kalauznak a villamoson, aki hihetetlen erejű és hatótávolságú lövedékről beszélt. De amikor másnap a pártértekezleten más egyebek közt arról informálódott az újságból, hogy „Siegfried kardja kész lesújtani az ázsiai hordákra”, arra gondolt, hogy a megtorlófegyver kétségtelenül bomba. Amikor viszont este azt közölte a rádió, hogy „a Reich tűzben égő szemű Walkürjei bármikor készek az agresszorra zúdítani szent őrületüket”, akkor kezdett a felé a gondolat felé hajlani, hogy mégiscsak sugarakról vagy pszichológiai gázról van szó.

Amikor a német V–2-ek hullani kezdtek Londonra, kiderült, hogy a megtorlófegyver mégsem rakéta (pedig a „V" a „Vergeltungswaffe“, azaz „megtorlófegyver” első betűje), mert a rakétatámadásokról szóló közlemények melletti cikkekben továbbra is megjelent a Németország utolsó reményének szentelt költői képek szokásos gyűjteménye. Amikor a berlini repülőterekről a levegőbe emelkedtek az első lökhajtásos Messerschmittek, nyilvánvalóvá vált, hogy a megtorlófegyver nem a lökhajtásos repülőgép, mert az egyik rádióadásban az új vadászgépet a Führer hűséges hollójához hasonlították, amely ragadozó szemével a düh jövendő lakomájának a helyét keresi. Az elvetett verziók helyett újak jöttek – így például egy kerületi führer az útrabocsájtó beszédhez felsorakozott páncélöklösökkel közölte, hogy a megtorlófegyvert az a 14,9

71

millió pestissel fertőzött patkány jelenti, amelyeket speciális tartályokban az égből zúdítanak Moszkvára, New Yorkra, Londonra és Jeruzsálemre. Figyelembe véve, hogy a fasiszta Németország kerületi führerei elképesztően buta, gyáva, alávaló és a legegyszerűbb szellemi kombinációkra is képtelen emberek voltak — kimondatlanul ezek a tulajdonságok jelentették pozícióba jutásuk feltételét –, feltételezhetjük, hogy központilag terjesztették a megtorlófegyver jellegéről szóló híreszteléseket; egy kerületi vezető maga képtelen lett volna ilyesmit kitalálni (főleg a 14,9-es számot), ahhoz pedig sohasem vette volna a bátorságot, hogy hivatalos beszédben megismételje a sofőrje vagy a fodrásza locsogását.

Ε hírek terjesztésének központosított voltát még egy egész várost érintő provokáció is igazolja; Osnabrück városában egy berlini előadó bejelentette, hogy a bosszú fegyvere egy angol és orosz változatban létező titkos tüzes induló, amelyet rendkívül nagy teljesítményű hangerősítő kocsi segítségével rögtön a frontvonalban kell megszólaltatni; menten megőrül a német szellem nagyságától bárki, aki akár csak egy versszaknyit hall belőle, és ért ezeken a nyelveken. (Közben a franciákkal, bolgárokkal, románokkal és hasonlókkal a Wehrmacht hagyományos egységeinek kell végezniük.)

Nagyszámú más verzió is ismeretes.Közben közeledett a végkifejlet. Hadosztályok és hadseregek

pusztultak el, városok kapituláltak, és a véget megelőző szokásos nyomasztó zűrzavar köszöntött be. A megtorlófegyvert aznap említették utoljára hivatalosan, amikor beolvasták a rádióban Himmler parancsát, amely szerint bármely német katona köteles megölni bármely más német katonát, ha a csatától távol éri. Ez után a parancs után sugározták Λ holnap horizontja című rendszeres műsort, amelyben megjelölték a megtorlófegyver bevetésének határidejét: „még az első meleg napok, az első áprilisi viharok előtt”. Megismételték azt is — nyilván ahhoz a próbálkozáshoz kapcsolódva, hogy ha békét nem is tudnak kötni az angolokkal és amerikaiakkal, de legalább jóindulatra hangolják őket —, hogy a bosszú fegyverét csak az „ázsiai zsidóbolsevikok" ellen vetik be. Öt perccel ezután, a Lili Marleennek a Reich történetében való utolsó sugárzása után a berlini rádió épületébe becsapódott egy három tonna trinitritoluolt és ötvenezer röpcédulát tartalmazó kombinált repesz-agitációs bomba.

Németország kapitulációja után a szövetséges hatalmak felderítő szolgálatai haladéktalanul hozzáláttak a titkos üzemek és laboratóriumok felkutatásához – a szövetségesek ismerték a megtorlófegyverrel kapcsolatos összes hivatalos német információt és azt a rendkívül sok

72

mendemondát is, amelyet szorgalmasan gyűjtöttek az utolsó években az ügynökeik. Szó szerint méterről méterre átkutatták a balti partvidéket, ahol a feltételezések szerint a keresett kutató- és ipari központoknak lenniük kellett. A felderítő szolgálatok előzetes adatai alapján két hely keltett különösen nagy érdeklődést. Az amerikai megszállási övezetben felfedeztek egy küklopszi méretű, egy nagy falu alapterületével azonos kiterjedésű vasbeton rommezőt – nem sokkal az amerikaiak megérkezése előtt olyan mennyiségű robbanóanyaggal semmisítettek itt meg valamit, hogy egy fél pár, lábbal együtt fellelt német katonacsizma — a nadrágszár szövetét SS-egyenruha anyagaként azonosították – és egy négyoktávos, Zello gyártmányú, fogak és repeszek okozta horpadásokat magán viselő szájharmonika volt a két legértékesebb dolog, amit találtak. Ezenkívül nem volt más, csak betonmorzsalékból, betonacélból és apró fémdarabokból álló keverék.

A helybéli lakosság gyors kikérdezése után kiderült, hogy itt folyt a történelem legnagyobb, az állatok természetes környezetét reprodukáló állatkertjének építése, amelyet 1942-ben felfüggesztettek. (Mint a dokumentumokból kiderült, egyedül a Júdeai Hegyek nevű részleg 80 millió birodalmi márkába került.)

A szovjet zóna tengerparti részén titokzatos rendeltetésű katakombát találtak, amelybe a környék körbezárása után leereszkedett a katonai kémelhárítás hét ügynöke. Egyikük sem tért vissza, és ezután a hadsereg egyik alegysége rohammal foglalta el a katakombát. A bejárat közelében megtalálták mind a hét ügynök holttestét, és ugyanitt elfogtak egy hosszú, elvadult szakállt viselő, rongyokba öltözött, tűzoltócsáklyával felfegyverkezett férfit; a Berlini Sztomatológiai Intézet professzorának, Abraham Schumachernek mondta magát, és azt állította, hogy a tenger gyümölcseivel táplálkozva 1935-től bujkál itt. (A kémelhárítás kihallgatótisztjei természetesen kétségbe vonták a férfi képességét, hogy tíz évet töltsön teljes elszigeteltségben, de talán igazat mondott Schumacher, mivel a későbbiekben kiderült, hogy rendkívüli képességgel alkalmazkodik a nehéz körülményekhez; 1957-ben halt meg egy szibériai lágerben, miután bűnözőkörökben nagy tekintélyű főnök lett; ő volt a híres Torokmetsző Fixa, akiről oly részletesen ír emlékirataiban a Komi Autonóm Szovjet Köztársaság népművésze, Lubenyec-Lupojanova balerina.)

A katakomba további, tengerszint alatti része el volt árasztva. Schumacher azt vallotta, hogy emlékezete szerint sohasem folyt ott építkezés. Ámde mivel az őszinteségét vagy legalábbis normális elmeállapotát megkérdőjelezték a kihallgatok, elhatározták, hogy megvizsgálják az elárasztott részt. A kutatásra küldött búvár eltűnt, a

73

légvezetéket és a jelzőkötelet eltépte vagy elharapta valaki. A kérdésre, hogy mi történhetett, Schumacher azt válaszolta, hogy valószínűleg egy bizonyos Michel művelte ezt a disznóságot, akit – szemléletesen megidézve egy hatalmas és ijesztő valami képét – indulatszavakkal és gesztusokkal érzékeltetett. Azt megtagadta, hogy normális módon és részletesebben beszéljen róla, és a kategorikus visszautasítást azzal indokolta, hogy Michel biztos „meghallja és idejön”. Ezzel a kihallgatás és az elárasztott katakomba kutatása véget is ért.

Így tehát Németország balti-tengeri partvidékének egyetlen övezetében sem találtak semmit, ami a megtorlófegyverrel foglalkozó gyárra vagy kutatóintézetre hasonlított volna. Sőt még valamelyest is nagyobb építményt sem találtak; a Warnemünde mellett fellelt hatalmas munkagödör pedig, mint kiderült, A Birodalom bányászai című gigantikus szoborcsoport céljait szolgálta volna. (Magukat a szoboralakokat nem is öntötték ki, de a szoborcsoport feltételezhető méreteiről fogalmat alkothatunk az alapján az öt darab húszméteres bronz fejtőkalapács alapján, amelyeket a munkagödör közelében lévő hangárban találtak.)

A megtorlófegyver kérdésének részletes megvitatására a Potsdami Csúcstalálkozón került sor. Háromoldalú beszámoló hangzott el a titkos fegyver felkutatásának menetéről — addigra már Németország egész területét átvizsgálták, és a szakemberek megállapították, hogy ilyesfajta fegyver kidolgozásának és gyártásának egyetlen tárgyi bizonyítékát sem találták meg; egyetlen dokumentumot sem leltek fel, amely a fegyver műszaki vonatkozásaival foglalkozik, mint ahogy olyan dokumentumok sem voltak, amelyekben legalább említés történne ilyen dokumentumról.

A kérdés megvitatása során Sztálin a rá jellemző szilárdságot és makacsságot tanúsította. Meg volt róla győződve, hogy az amerikaiak már megtalálták a fegyvert, de eltitkolják. A szemtanúk beszámolói szerint Sztálint annyira bosszantotta az események ilyetén alakulásának csak a lehetősége is, hogy súlyos depresszió hatalmasodott el rajta, és bárkin kitöltötte a haragját, aki csak jött. Így például Konyjusenko marsallt, aki elkésett az egyik esti megbeszélésről, az ilyenkor szokásos „büntetőpohár" vodka helyett a következők várták: ráadták a szovjet rezidencia egyik folyosóján álló XIV századi lovagpáncélt, és a tetőről egy dekoratív mesterséges tóba dobták, amelyben pontyot tenyésztettek, ezután Sztálin az egyik ablakból néhány lövést adott le rá kétcsövű vadászpuskából, majd pedig valami részeg alak, aki bizalmas viszonyban állt Sztálinnal, fúvócsőből feltollazott acélnyilat lőtt rá; szerencsére a nyíl lepattant a sisakrostélyról. (A marsall, akit a kórházból való távozása után Alekszandr Nyevszkij renddel tüntettek ki, és a Távol-Keletre

74

száműztek, ezt az esetet elhallgatván, visszaemlékezéseiben többször visszatért a német tankok alacsony harci értékére, amely, véleménye szerint, a páncél nem kellő vastagságában nyeri magyarázatát.)

A csúcstalálkozó légköre kritikussá vált. Az egyik ülés előtt az amerikai biztonsági szolgálat egyik embere felhívta az elnöki testőrség vezetőjének figyelmét a Sztálin csizmaszárából meredező, a fehér atlasz nadrágszár előtt nagyon jól látszó veretes késnyélre. Az angol miniszterelnökkel való rövid tanácskozás után Truman, új irányt óhajtván szabni Sztálin gondolatainak, azt mondta, hogy az USA-ban létrehoztak egy rendkívüli erejű bombát, amelynek a robbanószerkezete mindössze akkora, mint egy narancs. Az amerikai misszió vezetőjének, W. Hogannek a visszaemlékezései szerint Sztálin nyugodtan megjegyezte, hogy ő már a század elején bombát rejtett a narancsos kosarakba, és már akkor kicsontozta az első postakocsiját a dohánnyal, amikor Truman még csak a rikkancskodást tanulta. Egy idő után a témára visszatérve, még hozzáfűzte: a szovjet fél úgy véli, hogy ha már együtt csinálták meg a balhét, akkor risztelni kell, továbbá: gajdeszra küldték az ilyen ahrem mandrókat, amikor ő a turuháni bájesben nyaralt, és ő is megküldené a haleffal, csak nem akarja összevérezni.

Amikor lefordították neki a szöveget, Truman megértette, hogy veszélybe került a tervezett megállapodás aláírása, és néhány feszült órát töltött tanácsadói körében, akik közt ott voltak az orosz alvilági hagyomány tapasztalt szakértői is. Másnap reggel, a megbeszélések kezdete előtt az amerikai elnök félrevonta Sztálint, és megmondta neki a frankót, hogy a megtorlófegyvert illetően abszolút semmit sem titkolnak el az amerikaiak. Ugyanezt tette az angol miniszterelnök is, és ezután normális mederben folytak tovább a megbeszélések.

Hamarosan a csúcstalálkozó résztvevői elé tárták a Reich fogságba esett legfelső vezetőinek vallomásait. Kiderült, hogy többségük kevéssé tájékozott a kérdésben, mivel sohasem olvastak német újságokat, előnyben részesítették ugyanis az amerikai bulvársajtót, de úgy gondolják, hogy Goebbels hivatala a V—2-t nevezte így.

A megtorlófegyver témája még egyszer felmerült a csúcstalálkozón, amikor a peenemündei rakétafegyver-laboratórium kérdése került napirendre; arra a hipotetikus következtetésre jutottak, hogy a németek a V—1 és V—2 rakétákat nevezték megtorlófegyvernek, amelyekhez nagy reményeket fűztek, és Goebbels propagandagépezete azután is kiaknázta a lelkesítő ideában rejlő lehetőséget, hogy bevetették őket, de nem gyakorolták a háború menetére a várt hatást.

Az atomfegyver hamarosan sorra kerülő bevetése, amely új korszakot nyitott az emberiség életében, végképp a történelmi rejtélyek közé utalta

75

a megtorlófegyvert. Ettől kezdve a történelem tankönyvek többsége szerint azok a nem tökéletes és kezelőire sem veszélytelen rakéták értendők a megtorlófegyver név alatt, amelyeket a Wehrmacht időről időre átküldött a La Manche csatornán; a legmeglepőbb, hogy maguk a németek fogadták el legkészségesebben ezt a változatot. Ez valószínűleg józanságával, egyszerűségével és, ha lehet így mondani, antimisztikusságával magyarázható; ez az „antimisztikusság” rendkívül jótékonyan hatott a meggyőződéses pragmatikusuk nemzetére, amelyet alapjaiban rázott meg a tizenkét éves misztikus rémálom, és tetszéssel fogadták azok az egyedek is, akik oly mélyre merültek saját misztikus látomásaikban, hogy ezekben a látomásokban magának a misztikának a léte is állami, és ezért elutasítandó titok volt. De az életet és a történelmet átjáró miszticizmus elutasítása önmagában véve a miszticizmus nagyon ravasz és veszélyes formája – ravasz azért, mert így láthatatlanná válik a társadalmi berendezkedés sarokköve, ezért aztán az állami intézmények és ideológiák a reálisan létező fenomének kozmikus méretét öltik, és veszélyes azért, mert a nem létezővel szemben megnyilvánuló legkisebb fenyegetés is végzetesnek bizonyulhat.

És itt érdemes egy bizonyos P. Sztecjuk A lángoló évek emléke című, egészében érdektelen művéből idézni.

„...A fiatal, lenszőke német, MG–34-essel a vállán, nemcsak kulturträgernek, hanem a pusztulás szélén álló európai civilizáció egyetlen védelmezőjének is tartotta magát. A bolsevik lovasság lovainak nyerítése és a zsidó aranynak vele egyetlen gyászindulóban összeolvadó csengése Baldur von Schirach neveltjei számára a világ legreálisabb hangjai voltak, noha csak azokon a helyeken lehetett hallani őket, ahová Schirach e hang állandó hallására kiképzett tanítványai kerültek... A kellő metodológiával kiképzett ember számára semmit sem jelent, hogy ugyanúgy realitásnak vegye a zsidó összeesküvést, mint ahogy például a trockista-zinovjevista blokkot; és bár ez a realitás ideiglenes lesz, létezésének ideje alatt megingathatatlan és örök. Hiszen az összes fogalmunk társadalmi megegyezés terméke, semmi több... Ezért 1937-ben a Szovjetunióban tényleg létezett trockista-zinovjevista blokk, amit még tagjai sem tagadtak; ez az összeesküvés annyira volt reális, amennyire reálisak voltak a munkatáborok, és a létezéséről való általános meggyőződés tette reálissá. Végtére is, ugyebár, ki más, ha nem a világ kommunista mozgalmának vezetősége hivatott eldönteni, hogy az embereknek ez vagy az a csoportja trockista-zinovjevista blokk-e vagy sem? Ezen a téren, ugyebár, nem létezik nagyobb tekintély, és magát a terminológiát sem fogadják el más körökben. Tegyük fel, hogy az

76

eszperantó kitalálója bevezetett volna egy speciális szót egy bizonyos embercsoport jelölésére. Lehet, hogy a jövő eszperantistái nem használták volna ezt a szót, de melyikük mondta volna, hogy Zamenhof doktor hazudott vagy tévedett?... Az emberek adnak realitást a szavaknak. Amikor meghal az utolsó marxista, akkor eltűnik az egész objektív valóság; azután senki érzései sem másolnak és fényképeznek le semmit, és – minden önmagában létezvén – semmi sem jelenik meg senki érzéseiben, mint ahogy egyszer csak nem jelent meg semmi sem az ősi Egyiptomban, sem a bizánci birodalomban. Mennyi elárvult démon száguld már az éjszakába merült föld fölött! A világot a hit, a tárgyakat pedig a létükről való meggyőződés teremti, és fordítva – a világ megteremti a benne való hitet, a tárgyak pedig meggyőzik az embert önnön valódiságukról; az egyik nélkül nem létezik a másik...”

Természetesen felháborító, hogy ne mondjuk, visszataszító P. Sztecjuk bizalmas stílusa és ostoba általánosításokra való hajlama, de bizonyos gondolatai figyelmet érdemelnek. Egyebek közt majdnem pontosan megfejtette a megtorlófegyver működési elvét – nem azokét a szánalmas, puskaporral töltött fémdarabokét, amelyek időről időre a londoni mozikra hullottak, hanem az igazi, félelmetes fegyverét, amely teljes mértékben megérdemli A Nibelung gyűrűjét idéző reminiszcenciákat.

Amikor sokan hisznek egy bizonyos tárgy (vagy folyamat) realitásában, az kezdi magát megmutatni: a kolostorban vallási csodák történnek, a társadalomban osztályharc lángol fel, az afrikai falvakban a megjelölt időben meghalnak a varázsló által elátkozott szerencsétlenek, és így tovább — végtelenül sok példát lehetne idézni, hiszen ez az élet alapmechanizmusa. Ha gyertyát állítunk a tükör elé, akkor a tükörben megjelenik a képe. Ám ha valami ismeretlen módon létrehoznánk a tükörben a gyertya tükörképét, akkor a semmiből ott kellene teremnie a gyertyának a tükör előtt, hogy ne sérüljenek a fizika törvényei. Az más kérdés, hogy nincs olyan módszer, amellyel gyertya nélkül létre lehetne hozni a gyertya tükörképét.

Az egyensúlynak a tükör és a gyertya esetében érvényes elve érvényes egy esemény és a rá való emberi reakció esetében is. Ugyanakkor a központi akaratnak alárendelt újságok és rádió segítségével meglehetősen könnyű kiváltani egy eseményre való reakciót egy egész ország, különösen egy ideológiai buzgóság által megragadott ország szintjén, még akkor is, ha maga az esemény nem létezik. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a megtorlófegyverről szóló hírek megjelenése és terjesztése után maga a fegyver is létrejött, és senki számára, még létrehozói számára sem ismert, hogy hol és milyen módon; minél több

77

vélemény támad mibenlétét illetően, annál furcsábbnak és váratlanabbnak bizonyul a végeredmény. És amikor bejelentik, hogy bevetik a fegyvert, akkor az ember milliók várakozása elkerülhetetlenül megváltoztat valamit a történelemben.

Csak az maradt hátra, hogy néhány szóval beszámoljunk róla, milyen eredménnyel alkalmazták a Szovjetunió ellen a megtorlófegyvert. Egyébként ezek nélkül a szavak nélkül is megvagyunk, már csak azért is, mert keserűek ezek a szavak és már sokszor elmondták őket. Inkább maga az érdeklődő végezzen el egy egyszerű ellenőrző kísérletet! Például a következőt: keljen fel kora reggel moszkvai lakásában, lábujjhegyen menjen oda az ablakhoz, és óvatosan félrehúzva a függönyt, nézzen ki az utcára!...

78

CCCP Tajsou Csuan (kínai népmese)

Mint tudjuk, a Világmindenség egy bizonyos Lü Tung-pin teáskannájában van benne, aki mindenféle apróságot árul a csangani piacon. Hanem az érdekes, hogy Csangan már évszázadok óta nem létezik, Lü Tung-pin rég nem ül ott a piacon, és teáskannáját már réges-rég vagy beolvasztották, vagy lepénnyé lapult a föld alatt. Szerintem ennek a furcsa anomáliának — annak, hogy a Világmindenség még létezik, tartója viszont már elpusztult – csak egyetlen értelmes magyarázatát találhatjuk: a teáskannában még akkor föltárták a régi Csangan romjait, amikor Lü Tung-pin még az árusasztal mögött bóbiskolt a piacon. Lü Tung-pin sírját már rég benőtte a fű, az emberek rakétákat engedtek fel a kozmoszba, háborúkat nyertek meg és veszítettek el, teleszkópokat építettek és tankgyártó...

Stop... Innét kezdjük! Hetedik Csangot gyerekkorában Vörös Csillagocskának hívták, de aztán felnőtt, és mehetett dolgozni a kommunába.

Na és milyen élete volt a parasztnak? Tudjuk, hogy milyen. Csang is nekibúsult, és inni kezdett, mint a gödény. Úgy ivott, hogy még az időt sem tartotta számon. Reggel berúgott, és elbújt a házánál az üres rizshombárban, nehogy észrevegye Fu Jü-si elnök, akit maguk közt Réz Engelsnek hívtak. (Nagy politikai tudománya és fizikai ereje miatt nevezték így.) Csang pedig azért bújt el, mert Réz Engels gyakran vádolta meg érthetetlen dolgokkal – konformizmussal, reinkarnációval és hasonlókkal — a részegeket, és ingyen dolgoztatta őket. Vitatkozni nem mertek vele, mert azt ellenforradalmi megnyilvánulásnak és szabotázsnak nevezte, és az volt a rend, hogy az ellenforradalmár szabotőröket elviszik a városba.

Azon a reggelen is szokás szerint részegen hevert Csang a többiekkel a hombárokban, Réz Engels pedig az üres utcákat járta a csacsiján, azt keresve, hogy kit küldhetné dolgozni. Csang rosszul volt, és rizses zsákkal

79

letakart fejjel hasmánt feküdt a földön. Néhány hangya mászott az arcán, az egyik még a fülébe is belement, de Csang képtelen volt megmozdítani a kezét, hogy agyonnyomja – annyira részeg volt. Hirtelen messziről – egészen a pártháztól, ahol a hangosbemondó volt – a pontos időjelzés hallatszott. Hétszer felzúgott a gong, és ekkor...

Talán Csangnak rémlett csak úgy, talán tényleg beállt a hombár elé egy hosszú, fekete autó. Már az sem volt világos, hogyan fért be a kapun. Két kövér, vörös zászlós jelvénnyel díszített fekete ruhát viselő, szögletes fülű hivatalnok szállt ki az autóból, egy pedig bent maradt, aranycsillag ragyogott a mellén, és olyan bajsza volt, mint a garnélaráknak. Vörös dossziéval legyezte magát. Az első kettő intett a karjával, és bement a hombárba. Csang ledobta fejéről a rizses zsákot, és értetlenül meredt a látogatókra.

Az egyik megközelítette, háromszor szájon csókolta, és így szólt:– A CCCP messzi földjéről érkeztünk. A Kenyér Fia, aki nálunk él,

sokat hallott az ön igazságszeretetéről és sokféle tehetségéről, és most hívatja magához.

Csang nem is hallott ilyen országról. „Hát tényleg följelentett a Réz Engels – gondolta —, és ezek most elvisznek szabotázs miatt? Állítólag szeretnek közben hülyéskedni.”

És úgy kiverte félelmében a veríték, hogy na.– És maguk kik lennének? – kérdezte.– Mi referensek vagyunk – válaszolták az ismeretlenek, az ingénél

meg a nadrágjánál fogva megragadták Csángót, bedobták a hátsó ülésre, és két oldalról melléje ültek. Csang próbált volna kitörni közülük, de akkorát kapott a bordái közé, hogy egyből beletörődött a sorsába. A sofőr gyújtást adott, és elindultak.

Furcsa út volt. Először ismerősnek látszott a környék, ám aztán hirtelen befordultak az erdőbe, és mintha egy gödör nyelte volna el őket. Az autó megrázkódott, Csang behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, látta, hogy széles országúton mennek, amelynek két oldalán antennával felszerelt roggyant házikók állnak, tehenek bóklásznak, és régmúlt korok kormányzóinak húsos arcát ábrázoló, idegen betűkkel írott plakátok függnek mindenütt. Mintha mindez összezárult volna a fejük fölött, és Csangnak úgy tűnt, hogy hatalmas üres csőben vezet az út. „Akár egy ágyúcsőben!” – gondolta.

Érdekes, hogy mindig a falujában élt, és mégsem tudta, hogy ilyen helyek vannak a közelben. Az már kiderült, hogy nem a városba mennek, és Csang megnyugodott.

Sokáig tartott az út. Csang pár óra múlva elbóbiskolt, aztán el is aludt. Azt álmodta, hogy Réz Engels elvesztette a párttagkönyvét, és őt, Csángót

80

nevezték ki helyette a kommuna elnökévé, és most ott megy a néptelen, poros utcán, és keresi, hogy kit küldjön munkára. A saját házához érve ezt gondolja: „Na, a Hetedik Csang biztos megint részegen fekszik a hombárban... Hadd lám, bemegyek!”

Közben mintha emlékezett volna rá, hogy ő maga a Hetedik Csang, és mégis ilyesmi jutott az eszébe. Ezen még álmában is csodálkozott, de azzal intézte el a dolgot, hogyha egyszer elnököt csináltak belőle, akkor előtte nyilván tanulmányozta a pártéberség művészetét is, és most éppen azt gyakorolja.

Elmegy a hombárig, résnyire nyitja az ajtót, és látja, hogy úgy bizony. Zsákkal a fején ott alszik a sarokban. „Na megállj!” – gondolja magában, fölveszi a földről az üveget, amelyben még maradt sör, és zsákkal letakart tarkójára önti.

És ebben a pillanatban nagy zúgás, vijjogás, kattogás támadt a feje fölött — hadonászni kezdett, és felébredt.

Kiderült, hogy bekapcsoltak valamit a kocsi tetején, és az forgott, villódzott és vijjogott. Az összes előttük lévő kocsi és gyalogos utat engedett nekik, a kezükben rövid botot tartó poroszlók pedig tisztelegtek. Csang két útitársának még az arca is kipirult a gyönyörűségtől.

Megint elbóbiskolt, és már sötét volt, amikor felébredt. Az autó egy szép téren állt, és emberek tolongtak körülöttük az ismeretlen városban, igaz, fekete sapkás poroszlók őrködtek, hogy ne jöjjenek a közelükbe.

– Nos hát, ki kell szállni a dolgozókhoz – mosolygott Csangra az egyik útitársa.

Csang észrevette, hogy annál udvariasabb vele ez a kettő, minél távolabb kerülnek a falujától.

– Hol vagyunk? – kérdezte.– Moszkva város Puskin terén – mondta az egyik referens, és egy

súlyos fémalakra mutatott, amely nagyon jól látszott a fényszórók sugarában egy ragyogó és a levegőben szétszóródó vízoszlop mellett. Az emlékmű és a szökőkút fölött égő szavak és számok suhantak az égen.

Csang kiszállt a kocsiból. Néhány fényszóró megvilágította a tömeget, és Csang az emberek feje fölött hatalmas plakátokat látott, amelyeken ez állt:

„A moszkvai dolgozók üdvözlik Kolbásznij elvtársat!”Még saját, rudakon lévő képei is ott libegtek a tömeg fölött. Hirtelen

azon vette észre magát, hogy minden nehézség nélkül olvassa az idegen írást, és nem is tudja, miért mondják idegennek, de nem volt ideje a csodálkozásra, mert a rendőrkordonon keresztül egy kisebb csoport furakodott feléje: két, egészen földig érő nemzeti viseletbe öltözött nő, bádog félkörrel a fején, és két balalajkával felszerelkezett katonai

81

egyenruhás férfi. Csang rájött, hogy ezek a dolgozók. A Sanghaj traktor első kerekéhez hasonlító sötét, kerek és kicsi valamit tartottak maguk előtt. Az egyik referens Csang fülébe súgta, hogy most kenyérrel és sóval fogadják. Csang az ő útmutatása szerint a szájába dobott egy kis darab kenyeret, és – a bádogfejdísszel megkarcolva homlokát — megcsókolta az egyik lány kipirosítózott orcáját.

Ekkor rázendített a furcsa formájú csineken és jükön játszó rendőrzenekar, és zúgni kezdett a tér:

– Hur-rrr-ráááá!!!Igaz, néhányan azt kiabálták, hogy ütni kell valami zsidókat, de Csang

nem ismerte a helyi szokásokat, és úgy gondolta, jobb, ha nem kérdezősködik.

– És ki az a Kolbásznij elvtárs? – kérdezte, amikor már elhagyták a teret.

– Most maga a Kolbásznij elvtárs – válaszolta az egyik referens.– Miért? – kérdezte Csang.– Így határozott a Kenyér Fia. Az országban nincs elég hús, és a mi

urunk úgy véli, hogy megnyugszanak a dolgozók, ha egyik főkormányzójának ez a neve.

– És mi van a régi főkormányzóval? – kérdezte Csang.– A régi főkormányzó — válaszolta a referens — olyan volt, mint a

disznó. Gyakran mutatták a tévében, és a dolgozók egy időre elfelejtették, hogy nincs hús. De aztán a Kenyér Fia megtudta: a főkormányzó eltitkolja, hogy már rég levágták a fejét, és egy mágus szolgálatait veszi igénybe.

– De hogy mutatták a tévében, ha nem volt feje? – kérdezte Csang.– Hát éppen ez bántotta legjobban a dolgozókat — válaszolta a

referens, és elhallgatott.Csang szerette volna megkérdezni, hogy mi volt azután, és a

referensek miért hívják folyton dolgozónak az embereket, de nem tudta rászánni magát, mert félt, hogy pórul jár.

Az autó hamarosan megállt egy nagy téglaépület előtt.– Itt fog élni, Kolbásznij elvtárs – mondta valamelyik referens.Bevezették egy fényűzően berendezett lakásba, ahol azonban rögtön

rossz érzései támadtak. A szobák is tágasak voltak, az ablakok is nagyok, a bútor is szép, de mintha nem lett volna igazi, ördöngösségtől szaglott az egész; úgy tűnt, csak hangosabban tapsol egyet az ember, és azon minutában eltűnik minden.

De a referensek levetették a zakójukat, vodka és drága, hússzerű harapnivaló termett az asztalon, és pár pillanat múlva Csang már az ördögtől sem félt.

82

A referensek felgyűrték az ingük ujját, egyikőjük gitárt vett a kezébe, játszani kezdett, a másik pedig kellemes hangon énekelt:

Mi a Galaktika gyermekei vagyunk,De a legfontosabb,Hogy a te gyermekeid vagyunk, Föld!

Csang nemigen értette, hogy akkor most kinek a gyermekei, de egyre rokonszenvesebbnek találta őket. Ügyesen zsonglőrködtek és hányták a bukfencet, és ha Csang tapsolt, akkor szabadságszerető verseket szavaltak és gyönyörű dalokat énekeltek a komoly férfibarátságról, a fiatal kis énekesnők szépségéről és hogy milyen jó éjszaka a tábortűz mellett fekve a csillagos eget nézni. Még valami érthetetlen dologról is volt egy dal, amitől összeszorult Csang szíve.

Reggel volt, amikor felébredt. Az egyik referens rázta a vállát. Csang elszégyellte magát, amikor látta, hogy néz ki, már csak azért is, mert a referensek frissek és kimosdottak voltak.

– Megérkezett az Első Helyettes! – mondta az egyik.Csang látja, hogy nincs meg a foltozott kék zubbonya, helyette szürke

zakó lógott a széken vörös zászlócskával a hajtókáján. Gyorsan öltözni kezdett, és éppen végzett nyakkendője megkötésével, amikor egy alacsony, nemesen őszülő férfiút vezettek a szobába.

– Kolbásznij elvtárs! A kerék alapja: a küllők – nyilatkoztatta ki ünnepélyesen a férfiú –, a rend alapja az Ég Alatti Birodalomban: a káderek; a kerék megbízhatósága a küllők közti űrtől függ, és a kádereken áll minden. A Kenyér Fia hallott önről, mint nemes és felvilágosult férfiúról, és magas hivatalba óhajtja emelni.

– Álmodhatok ekkora megtiszteltetésről? – válaszolta Csang, és csak nehezen tudta visszatartani a csuklást.

Az Első Helyettes megkérte, hogy kövesse. Lementek a lépcsőn, fekete autóba ültek, és a Nagy Páncél nevezetű utcán hajtottak végig, és máris egy olyasféle ház előtt voltak, mint amilyenben Csang az éjszakát töltötte, csak néhányszor nagyobb annál. A ház körül hatalmas park terült el.

Az Első Helyettes előrement a keskeny sétányon; Csang elindult utána, miközben hallotta, hogy a mögötte siető referens töltőtoll formájú fuvolán játszik.

Az égen fénylett a hold. Kimondhatatlan szépségű fekete hattyúk ringatóztak a tó vizén, amelyekről azt mondták Csangnak, hogy

83

valójában a KGB elvarázsolt harcosai. A nyárfák és fűzek mögött tengerészgyalogosnak öltözött deszantosok rejtőztek. A bokrok alatt deszantosnak átöltözött tengerészgyalogosok hasaltak. Közvetlenül a ház bejáratánál a padon ülő öregasszonyok férfihangon rájuk parancsoltak, hogy álljanak meg, és tarkóra tett kézzel hasaljanak a földre.

Csak az Első Helyettest és Csangot engedték be a házba. Sokáig mentek a hosszú folyosókon és lépcsőkön, amelyeken vidám, csinosan öltözött gyermekek játszottak, és végül egy magas, intarziás ajtóhoz értek, amely előtt, lángszóróval a kezében, két űrhajós posztolt.

Csángót megfélemlítette és nyomasztotta ez a nagyság. Az Első Helyettes kinyitotta a nehéz ajtót, és így szólt:

– Tessék parancsolni!Csang halk zenét hallott, és lábujjhegyen bement az ajtón. Egy tágas,

világos szobába ért, amelynek ablakai az égre tárultak, és a szoba közepén, egy fehér zongora mögött ott ült, tetőtől talpig búzakalászban és aranycsillagban a Kenyér Fia. Rögtön látszott, hogy rendkívüli ember. Egy nagy fémszekrény állt mellette, és gumicsövek kapcsolták össze a szekrénnyel, amelyből halk bugyborékolás hallatszott. A Kenyér Fia a szobába lépőkre pillantott, de úgy tűnt, hogy nem látja őket. Az ablakokon befújó szél ősz haját cirógatta.

Valójában persze mindent látott, és egy perc múlva levette kezét a zongorabillentyűkről, kegyesen elmosolyodott, és így szólt:

— Erőgyűjtés céljából...Érthetetlenül, elfúló hangon beszélt, és Csang csak annyit értett, hogy

ő most nagyon fontos hivatalnok lesz. Aztán ebéden vettek részt. Csang még soha életében nem evett ilyen finomat. Maga a Kenyér Fia egy falatot sem vett a szájába, ehelyett a referensek kinyitottak egy kis ajtót a szekrényen, bedobtak néhány lapát kaviárt, és beöntöttek egy üveg gabona pálinkát. Csang sohasem hitte volna, hogy ilyen létezik. Ebéd után az Első Helyettessel együtt köszönetet mondtak a CCCP urának, és eljöttek tőle.

Csangot hazavitték, este pedig ünnepi előadáson vett részt, és a legelső sorba ültették. A műsor impozáns látványosságot jelentett. Az összes szám csodálkozást keltett benne a résztvevők száma és összehangolt mozgása miatt. Különösen Az én nehéz géppuskám című hazafias gyermektánc tetszett neki, és a Dal a feladathármasságról az Állami Kórus előadásában. Csak a dal közben zöld fényszórót irányítottak a szólistára, és teljesen olyan volt az arca, mint egy hulláé, de Csang nem ismerte a helyi szokásokat, ezért nem is kérdezett semmit a referensektől.

Másnap reggel hosszú sorokat látott, amikor a városban hajtatott az

84

autóján. Az egyik referens elmagyarázta, hogy ezek az emberek azért vannak itt, hogy Iván Szemjonovics Kolbásznijra, azaz őrá szavazzanak. És az újságban meglátta a saját fényképét és életrajzát, amelyben az állt, hogy felsőfokú képesítést szerzett, és korábban diplomáciai munkát végzett.

Íme, így vált Hetedik Csang a Hatékonyság és minőség jelmondat alatt folyó kormányzás tizennyolcadik esztendejében a CCCP tekintélyes hivatalnokává.

Új élet kezdődött. Dolga nem volt, nem kérdeztek és nem is akartak tőle semmit. Csupán időnként elhívták egy moszkvai palotába, ahol egy dal vagy tánc előadása közben szótlanul ült az elnökségben. Eleinte nagyon zavarta, hogy sokan nézik, de aztán kifigyelte, hogyan viselkednek a többiek, és ő is ugyanúgy cselekedett: az egyik tenyerével eltakarta fél arcát, és a legváratlanabb helyeken mélyértelműen bólintott.

Bravúros cimborákat szerzett, akik a CCCP népművészei, akadémikusok, főigazgatók voltak, a harcművészetek mesterei. Ő maga a Szocialista Munkaverseny Győztese és a Szocialista Munka Hőse lett. Reggel berúgott a kompániájával, majd elmentek a Bálsój Színházba, hogy a kis énekesnőkkel és énekesekkel csinálják a ramazurit — igaz, ha egy Csangnál fontosabb valaki mulatott a Színházban, akkor tovább kellett állniuk. Ilyenkor bezúdultak egy étterembe, és ha a köznép vagy akár a hivatalbéli emberek meglátták az ajtón a Speciál-szolgáltatás szövegű táblát, rögtön tudták, hogy Csang mulat odabenn a kompániájával, és messzire kerülték a helyet.

Szeretett kivonulni a botanikus kertbe, hogy a virágokban gyönyörködjék, és ilyenkor a testőrei körülzárták a kertet, hogy ne zavarják a közemberek.

A dolgozók nagyon tisztelték és félték Csángót, ezrével küldték neki a leveleket, amelyekben az igazságtalanságokra panaszkodtak, és a segítségét kérték a legkülönfélébb ügyekben. Időnként találomra kihúzott egy levelet a stószból, és segített. Emiatt jó híre támadt.

Nem az ingyen étel-ital, nem a villái és szeretői voltak leginkább a kedvére, hanem az itteni nép, a dolgozók. Munkaszeretők és szerények voltak, tudták a rendet. Csang például annyit eltaposhatott belőlük hatalmas fekete limuzinja kerekeivel, amennyit csak akart, és ilyenkor mindenki elfordult az utcán, tudván, ez nem rájuk tartozik, és számukra a legfontosabb, hogy ne késsenek el a munkából. Odaadóak voltak, akár a hangyák. Csang Ezzel a néppel bármit meg lehet csinálni címmel írt egy cikket a legfőbb újságba, közölték is, kissé megváltoztatott, Ilyen néppel nagy dolgokat lehet véghezvinni címmel. Ő is körülbelül ezt akarta mondani.

85

A Kenyér Fia nagyon szerette. Gyakran magához hívatta, és valamit duhogott, amiből Csang egy szót sem értett. A szekrényből bugyogás, glugyogás hallatszott, és a Kenyér Fia napról napra rosszabbul nézett ki. Csang nagyon sajnálta, de képtelen volt neki segíteni.

Egyszer éppen Moszkva melletti birtokán pihent, amikor megérkezett a Kenyér Fiának halálhíre. Megijedt, és arra gondolt, hogy most egész biztosan elkapják. Már épp föl akarta magát akasztani, de a szolgák rábeszélték, hogy várjon még vele. És tényleg nem történt semmi szörnyű. Ellenkezőleg, kapott még egy hivatalt, és most ő irányította az ország halászatát is. Néhány barátját letartóztatták, és A források megújítása jelmondat alatt új kormányzás kezdődött. Ezekben a napokban annyit idegeskedett, hogy teljesen elfelejtette, honnét jött, és ő maga is kezdte hinni, hogy azelőtt diplomáciai szolgálatot teljesített, és nem egy eldugott kis faluban ivott volna éjt nappallá téve.

A Dolgozók levelei jelmondat alatt folyó kormányzás nyolcadik esztendejében Moszkva főkormányzója lett. Az igazság ragyogása jelmondat alatt folyó kormányzás harmadik esztendejében megházasodott, egy dúsgazdag akadémikus leányát vette feleségül. A leányzó bőre finom volt, mint a babáé, sok könyvet olvasott, tudott zenélni és táncolni. Hamarosan két fiút szült neki.

Teltek-múltak az évek, kormányzatok követték egymást, Csangnak pedig növekedett az ereje. Mind több hű hivatalnok és katona tömörült körülötte, és szép lassan elkezdtek arról beszélni, hogy ideje lenne már kezébe venni a hatalmat. És egy reggelen minden beteljesedett.

Most megismerte a fehér zongora titkát. A Kenyér Fiának legfőbb kötelessége az volt, hogy a fehér zongoránál üljön, és valami egyszerű dallamot játsszon. Úgy tartották, hogy így teremti meg az alapharmóniát, amely áthatja az ország hivatalait. A vezetők abban különböztek egymástól — értette meg Csang –, hogy milyen darabot ismertek. Ő igazából csak a Szamárindulóra. emlékezett, és legtöbbször ezt játszotta. Egyszer megpróbálkozott a Holdfényszonátával, de eltévesztette, és másnap törzsi lázadás tört ki a Távoli Északon, Délen pedig földrengés volt, amely, hál’ istennek, nem követelt halálos áldozatokat. Viszont a felkeléssel sokat kellett vesződni, a lázadók öt napig harcoltak sárga körrel ellátott fekete zászlók alatt a Karamazov testvérek nevű légideszant hadosztály ellen, amíg az utolsó felkelőt is lelőtték.

Csang ezután nem kockáztatott, és csak a Szamárindulót játszotta. Az viszont bárhogy ment neki – csukott szemmel, háttal a zongorának, sőt hasalva is. A zongora alatt egy titkos ládában megtalálta a kottaalbumot, amelyet a régmúlt korok uralkodói állítottak össze. Esténként gyakran lapozta a kötetet. Megtudta például, hogy épp aznap lőttek le az ország

86

fölött egy ellenséges repülőgépet, amikor Hruscsov A dongót játszotta. Sok kotta fekete festékkel volt összemázolva, és már nem lehetett tudni, hogy mit játszottak amaz esztendők uralkodói.

Most Csang lett az ország leghatalmasabb embere. A Nagy megbékéltetést választotta kormányzata jelmondatául. A felesége új palotákat építtetett, a fiai növekedtek, a nép felvirágzott, de őt magát gyakran emésztette bánat. Bár nem volt öröm, amelybe ne kóstolt volna bele, a sok gond férge mégis megrágta szívét. Őszülni kezdett, és egyre rosszabbul hallott a bal fülére.

Esténként értelmiségi álruhát öltött, és a nép közé vegyült, hogy kihallgassa, mit beszélnek. Útjai során kezdte észrevenni, hogy bármennyit is bolyong, folyton ugyanazokra az utcákra jut ki. Olyan furcsa neveik voltak, mint Kis Páncél és Nagy Páncél utca – ezek például a városközpontban voltak –, de a legtávolabbit, ahová elvetődött, Golyóscsapágy utcának hívták.

Beszélték, hogy kijjebb van még Géppuska fasor, és még távolabb Első és Második Lánctalp utca. De ott sohasem járt. Álruhában vagy valamelyik Puskin téri étteremben ivott, vagy elment a Rádió utcába a szeretőjéhez, és elvitte a kiváltságosok élelmiszerüzletébe, a Holttest térre. (Valójában így hívták, de a dolgozók ijesztgetésének elkerülése végett azt írták ki az összes táblára, hogy Trombita tér.) A szeretője, egy fiatal balerina, úgy örült a vásárlásnak, mint egy kislány, amitől megkönnyebbült Csang lelke, és egy pillanat múlva már a Nagy Páncél utcában jártak.

És egy idő után felfigyelt a környező világ furcsa zártsága. Voltak persze még más utcák is, sőt mintha más városok és tartományok is lettek volna, de Csang, mint a legfelsőbb vezetés régi tagja, nagyon jól tudta, hogy lényegében azon utcák közti üres hézagokban léteznek – és csak porhintés gyanánt –, amelyekre sétái során folyton kijut.

Csang pedig becsületes ember volt, noha már tizenegy éve kormányozta az országot, és nagyon furcsán érezte magát, hogy valamiféle mezőkről és térségekről szónokol, miközben tudja, hogy a moszkvai utcák többsége valójában nem létezik.

Egyszer napközben összegyűjtötte a vezetőséget, és így szólt:— Elvtársak! Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy itt Moszkvában csak

néhány utca igazi, több pedig szinte nem is létezik. Azt meg egyáltalán nem tudni, hogy mi kezdődik távolabb, a Körgyűrűn kívül. És akkor minek...

Végig se mondhatta, amikor mindenki elkezdett körülötte kiabálni, fölugrottak a helyükről, és rögtön megszavazták, hogy leváltják összes tisztségéből. És amint megtették, az új Kenyér Fia fölmászott az asztalra,

87

és ezt kiabálta:– Bekötni a száját, és a francba...– Engedjétek meg, hogy legalább a feleségemtől és a gyermekeimtől

elbúcsúzzak! – kérte Csang.De nem is hallották a szavait: összekötötték kezét-lábát, betömték a

száját, és egy autóba dobták.A továbbiakban úgy ment minden, mint rendesen – elvitték a Kínai

utcába, megálltak rögtön az úttest közepén, kinyitottak egy csatornafedelet, és fejjel lefelé bedobták.

Nekivágódott valaminek a tarkójával, és elvesztette az eszméletét.Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a saját hombárjában fekszik a

földön. Ebben a pillanatban két távoli gongütés hallatszott a falon keresztül, és egy női hang ezt mondta:

– A pekingi idő: kilenc óra...Végighúzta homlokán a kezét, fölpattant, és tántorgó léptekkel

kirohant az utcára. Réz Engels éppen ebben a pillanatban ért ki a sarok mögül a csacsiján. Csang bódult fejjel futásnak eredt, és Réz Engels hangos csattogással nyargalt a nyomában a zárt zsalukkal, kapukkal csöndbe merült házak közt. A főtéren utolérte, megvádolta csung-kuo fóbiával, és elküldte mu-er gombát válogatni.

Amikor három év múlva visszatért, Csang első dolga volt, hogy megvizsgálja a hombárt. Az egyik fala a kerítésnek támaszkodott, a kerítés mögött hatalmas szemétdomb volt, amely ott növekedett, amióta Csang az eszét tudta. Hatalmas vöröshangyák mászkáltak a szemétben.

Csang fogott egy ásót, és ásni kezdett. Néhányszor a szemétbe nyomta, és az ásó vasnak ütközött. Kiderült, hogy a szemét alatt egy japán tank van, amely a háborúból maradt itt. A szemétdombot egyik irányból a hombár, a másikból a kerítés takarta el, és rejtve maradt az idegen szemek elől, úgyhogy Csang nyugodtan kiáshatta a tankot, nem kellett félnie, hogy meglátják, már csak azért sem, mert mindenki részegen hevert otthon.

Savanykás szag csapta meg az orrát, amikor kinyitotta a tank tornyát. Kiderült, hogy egy hangyaboly van benne. Az egyik tankos földi maradványai is a toronyban voltak.

Csang kezdett erre-arra ráismerni, amikor jobban körülnézett. Megzöldült láncocskán bronzfityegő lógott a löveg csőfara mellett. Mellette, a kémlelőnyílás alatt kis tócsa volt – itt gyűlt össze a nyíláson becsorgó víz, ha esett az eső. Csang ráismert a Puskin térre, a szoborra és a szökőkútra. Egy horpadt amerikai konzervdoboz volt a McDonald's, egy Coca-Cola kupak pedig az a reklám, amelyet mindig sokáig nézett ökölbe szorított kézzel a limuzinjából. Ezeket a holmikat a közelmúltban

88

dobták el a falun átutazó amerikai kémek.A halott tankos fején valamiért nem sisak, hanem a fülére csúszott

ellenző nélküli sapka volt, és a sapkarózsa hasonlított a Mir mozi kupolájára. Az arc maradványán hosszú pofaszakáll húzódott, amelyen sok, tojását cipelő hangya mászott, és amikor jobban odafigyelt, Csang ráismert a Holttest térnél összefutó két bulvárra. Sok utcára ráismert: a Nagy Páncél utca volt a homlokpáncél, a Kis Páncél utca az oldalpáncél.

Rozsdás antenna meredezett a tankon, és Csang rájött, hogy ez az osztankinói tévétorony. Maga Osztankino a géppuskás-rádiós holtteste volt. A vezető, úgy látszik, el tudott menekülni.

Csang fogott egy hosszú botot, beletúrt a hangyabolyba, és megkereste a királynőt; ott talált rá, ahol Moszkvában a mindenki elől elzárt Mantulinszkaja utca van. Megkereste a Zsukovkát is, ahol a legfontosabb emberek nyaralói álltak – ez egy nagy nyűfészek volt, amelyben három cun hosszúságú, kövér hangyák nyüzsögtek. A moszkvai körgyűrű pedig az a kör volt, amelyen a torony forgott.

Csang gondolkozott, eszébe jutott, hogyan kapták el és dobták fejjel lefelé a kútba, és talán düh, talán sérelemérzés kerítette a hatalmába – két vödör vízben klórmeszet oldott fel, és beöntötte a tankba.

Aztán rácsapta a tetőt, betemette földdel és szeméttel, úgy, ahogy volt. És hamarosan teljesen elfeledkezett az egész históriáról. Hisz milyen élete van a parasztnak? Tudjuk, hogy milyen.

Soha senkinek nem mondta el, hogy japán tank van a háza mellett, nehogy a japán militarizmus fegyverhordozójának vádjával illessék.

Nekem sok év elmúltával mesélte el a történetet, a vonaton, ahol véletlenül megismerkedtünk. Igaznak tűnt, és elhatároztam, hogy lejegyzem.

Mindez legyen lecke azok számára, akik a hatalom csúcsára akarnak emelkedni; hiszen ha az egész Világmindenség Lü Tung-pin teáskannájában van, akkor hol van az az ország, ahol Csang járt?! Csupán egy szempillantásnyi időt töltött ott, és úgy tűnt, hogy elmúlt egy egész élet. Bejárta a fogságtól az uralkodásig vezető utat, és kiderült, hogy csupán az egyik odúból a másikba mászott át. Csoda és semmi más! Nemhiába mondta a hua-csoui területi pártbizottság tagja, Li Csao elvtárs, hogy: „A hírnév, a gazdagság, a magas rang, a nagyság és a hatalom, amelyek képesek tönkretenni az államot, a bölcs férfiú szemében kevéssé különböznek egy hangyabolytól.”

Szerintem ez olyan igaz, mint hogy Kína északon a Jeges-tengerig, nyugaton pedig Frankobritanniáig terjed.

Szo Lu-tang

89

Zene a póznáról

„.. .nak a szintje. Így nemrég Κ... (Matvej átugrotta a hosszú nevet, csak zsidó voltára figyelt fel), az ismert amerikai fizikus jelentést terjesztett be, amelyben (»A rohadtak – gondolta Matvej, amikor eszébe jutott valami akadémikus kövér, babaszerű felesége, aki aranyfogaival és fülbevalójával villogott tegnap a Szívtől szívig című műsorban –, mindenhol a vérünket szívják, a tévében is, és ahol csak akarja az ember...«) olyan térbeli pontok létezésének matematikai lehetőségéről volt szó, amelyek egyszerre több fejlődési vonalon elhelyezkedvén, mintegy ezen vonalak metszéspontját alkotják. Ámde ezeket a pontokat nem tudja észlelni a külsőmegfigyelő: az egyiken való áthaladás ahhoz vezet, hogy az A vonal A1-es eseménye helyett a Β vonal B1-es eseménye kezd zajlani. De az A vonalon zajló esemény most a Β vonalon zajló esemény lesz, és ennek a B1 eseménynek természetesen van bizonyos előzménye, amely teljes egészében a Β vonal része, és nincs benne semmi közös az A1 esemény előzményével. Világítsuk meg ezt egy példával. Képzeljük el két vasúti vágány metszéspontját és a váltó felé robogó vonatot! Közeledvén ah...” Ezután a újságpapír szakadt széle következett. Matvej a papírdarab másik felére nézett: „...az Egészségügyi Minisztérium Első Osztályára; egy idegen országban a sajátjára. Az értelmiségi..."

A papíron függőleges vörös csík húzódott, amely két részre osztotta, a csíktól jobbra egy kék repülőgép metszete látszott. Matvej a papírba törölte a kezét, összegyűrte, eldobta, és hátával a kerítésnek támaszkodott.

Tízre várták az autót a hegesztőkészülékkel, és már dél volt. Így második órája hevertek a fűben a boltnál, a légyzümmögést meg a kissé ferdén földbe vert, szürke, vastag póznára szerelt rádióból szóló meggyőző szövegeket hallgatva. A bolt zárva volt, mintha csak azt bizonyítaná újólag, hogy jelen országban teljes képtelenség létezni.

– Lehet, hogy hátul van? A raktárban?

90

– Lehet – válaszolta Matvejnek Pjotr –, de úgysem nyit ki. És pénzünk sincs.

Matvej Pjotr sápadt arcára nézett – a homlokára egy fekete hajfürt tapadt –, és arra gondolt, hogy valójában egyikőnk sem tud semmit azokról, akik mellett eltelik az életünk, még akkor sem, ha ezek az emberek a legközelebbi barátaink.

Pjotr negyven felé járt. Nagy belső energiával rendelkezett, amely elemi erővel és váratlanul tört felszínre részeg beszélgetéseiben és vad kirohanásaiban. Fakó arca a falujában nyaraló városiakat mély és különös lélekről való gondolatra indította, a helybelieket viszont vízi hullákról és mocsarakról szóló beszélgetésekre. Lelki beállítottsága szerint homoantiszemita volt, azaz gyűlölte a zsidó férfiakat, és tűrhetően viszonyult a nőkhöz (sőt valamikor egy Tamara nevű zsidó nő volt a felesége, aki elment Izraelbe, de Pjotrot nem engedték a lábgombája miatt). És valószínűleg ez minden, amit Matvej és a többiek a brigádban tudtak róla, de – annak ellenére, hogy szűkszavú ember volt, és elutasította az élet számtalan kérdéséről való határozott véleménynyilvánítást – szilárdan és állandóan áradt belőle az, amit más közegben lelki felsőbbrendűségnek neveznek.

– Mindenképpen muszáj inni – mondta Szemjon, aki Pjotrral szemben ült, hátával egy fát támasztva.

– Nordikus őseink nem ittak szeszt – mondta színtelen hangon Pjotr, anélkül hogy levette volna a szemét az útról –, hanem galócától részegültek meg.

– Ugyan má' – mondta Szemjon —, hisz bele lehet halni. Az mérgező, a galóca. Minden könyv írja.

Pjotr keserűen elhümmögte magát.– Nézd csak meg – mondta –, hogy kik írják ezeket a könyveket. Most

már a nevükből sem csinálnak titkot. Ezek, tesókám, direkt itatnak bennünket. De minden pohárért megfizetek nekik, amit ezek a rohadtak...

– Én is – mondta Matvej.Szemjon szótlanul felállt, és a kerítés mellett elindult a bolt mögötti

bokros rész felé.– És te próbáltad már? – kérdezte Matvej.Pjotr nem válaszolt. Az volt a szokása, hogy néha nem válaszolt a

kérdésre. Matvej nem kérdezte újra.– Nézd, mit hoztam! — mondta Szemjon, amikor Matvejhez ért, és

összegyűrt újságpapírban elébe dobott valamit a fűre.Matvej kibontotta a papírt, és olyan húsz darab, különböző méretű és

alakú galócát látott.

91

– Hol szerezted?– Á, rögtön itt nő, egy köpésre — intett a bokros rész felé Szemjon,

ahová pár perccel ezelőtt elment.– Na és mit csináljunk vele?– Hogyhogy mit? Megrészegülünk tőle, mint nordikus őseink. Ha

egyszer nincs mani.– Zörgessünk még – ajánlotta Matvej. – Larisza egy üveggel ad

hitelbe.– Már zörögtünk – mondta Szemjon.Matvej kételkedő pillantást vetett a kis vörösesfehér kupacra, majd

Pjotra nézett, és megkérdezte:– És biztos vagy benne, Petya? A nordikus ősökkel kapcsolatban?Pjotr megvetően vállat vont, a gombakupac mellé térdelt, kivett egy

darabot, amelynek hosszú, ferde szára volt, és még nem bomlott ki a kalapja, és rágni kezdte. Szemjon és Matvej érdeklődve nézte, hogy mit csinál. Pjotr, amint megette az elsőt, újabb gombának látott neki. Félrenézett, és úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, amit csinál. Matvejnek nem nagyon támadt kedve csatlakozni hozzá, de Pjotr hirtelen maga elé gereblyézett néhány szimpatikusabb darabot, mintha lehetséges elorzóitól védené, és Szemjon gyorsan melléje ült.

„Még megeszik az egészet” – gondolta hirtelen Matvej, és azzal az újság mellett törökülésben ülő harmadik alakká változott.

Elfogyott a galóca. Matvej semmilyen hatást nem érzett, csak erős gombaízt a szájában. Úgy látszott, hogy Pjotrra és Szemjonra sem hatott a gomba. Mindhárman összenéztek, mintha azt kérdezték volna egymástól: normális-e, hogy komoly felnőttek egyszer csak fogják magukat, és megesznek egy kupac galócát. Szemjon magához húzta az újságot, összegyűrte és zsebre tette; valahogy megkönnyebbültek, amikor eltűnt a nagy négyzet, amely az éppen most történtekre emlékeztette őket, és a csupasszá vált helyen üdén zöldellt a fű.

Pjotr és Szemjon fölállt, valamiről beszélni kezdtek, és elindultak az út felé; Matvej hátradőlt a fűben, és a boltnál lévő ritka, kék léckerítést nézte. A tekintete magától átsiklott egy nem ismert fa ingadozó, susogó lombozatára, majd becsukódott a szeme. Matvej magáról kezdett gondolkozni, miközben az orrára tapadó szemüvegnyereg keltette érzésre figyelt. Nem volt különösebben kellemes magáról töprengenie — csendes, meleg nyári nap volt, körülöttük minden lecsillapult, egyensúlyba került, és Matvej is valami jóra akart gondolni. A figyelmét a póznáról hallatszó zene vonta magára, amely a valamiféle csövekről szóló elbeszélés felolvasását követte.

Meglepő zene volt: ősi és abszolút nem illett sem a helyhez, ahol

92

Matvej Pjotrral tartózkodott, sem a pillanat történelmi koordinátáihoz. Matvej megpróbált rájönni, hogy milyen hangszer szól, de nem sikerült, és inkább kezdte hozzáilleszteni a környező világhoz a zenét, miközben a szemhéjai közti keskeny résen keresztül nézte, hogy mi jön ki a dologból. A környező tárgyak lassan megszűntek embertelenek lenni, a világ valahogy kisimult, és ekkor váratlan dolog történt.

Egy elfeledett, megcsonkított és Matvej lelkének legeldugottabb, sötét zugába űzött valami megmozdult, és félénken, remegve, minden pillanatban ütéstől tartva megindult a fény felé. Matvej engedte, hogy teljes egészében előhívódjon ez a furcsa nem tudni micsoda, és most belső tekintettel nézte, miközben igyekezett rájönni, hogy mi ez. És hirtelen rájött, hogy ez a nem tudni micsoda ő maga, ez a nem tudni micsoda néz minden másra, ami az előbb még ennek a nem tudni micsodának tartotta magát, és a nem tudni micsoda igyekszik kiigazodni azon, ami az előbb még őrajta igyekezett kiigazodni.

Ez megdöbbentette Matvejt. Nem is mondott semmit, amikor meglátta a melléje lépő Pjotrot, hanem ünnepélyes kézmozdulattal a hangszóróra mutatott.

Pjotr értetlenül odanézett, majd újra Matvej felé fordult, amitől az szükségét érezte, hogy szavakkal értesse meg magát — de mint kiderült, érzéseiről semmit sem tud mondani, ami értelemmel bírna, és csak ez hagyta el a száját:

— De mi... mi is úgy...Ám Pjotr hirtelen megértette, összehunyorított szemmel mereven

nézte, félrebillentette a fejét, és gondolkozni kezdett. Gondolkozott egy sort, megfordult, nagy s mintegy díszlépéshez illő léptekkel az oszlophoz ment, és megrántotta a rajta futó vezetéket.

A zene elhallgatott.Pjotr még meg sem fordulhatott, amikor Matvej, aki egyszerre érzett

gyűlöletet Pjotr iránt és szégyent saját nyafka kitörése miatt, a lelkében lévő hosszúkás és nehéz dologgal nyomást gyakorolt az immár elhallgatott zenéhez előkúszó valamire; reccsenés futott végig egész belső világán, aztán csend és annak a valakinek az egyértelmű kielégülése következett, akivé Matvej egy pillanattal azelőtt vált. Pjotr megfenyegette az ujjával, és eltűnt; ekkor könnyek buggyantak ki Matvej szemén, és a fűbe dőlt.

– Hé – mondta Pjotr –, alszol, vagy mi van? Úgy látszik, hogy Matvej elszunyókált. Pjotrot és Szemjont látta maga fölött, amikor kinyitotta a szemét: két szűkülő oszlopként a színtelen augusztusi ég felé nyúltak. Matvej megrázta fejét, és kezével a fűre támaszkodva felült. Ugyanezt

93

álmodta éppen most: azt, hogy behunyt szemmel fekszik a füvön, és fölötte fölzendül Pjotr hangja, amint ezt mondja: „Hé, alszol, vagy mi van?” Aztán mintha felébredt volna álmában, maga mögött széttett kézzel fölült a fűben, és megértette, hogy ugyanezt álmodta éppen most. Végül az egyik felébredésében Pjotr elkapta a vállát, és a fülébe ordította:

– Kelj föl, te hülye! Lariszka kinyitotta az ajtót.Matvej körözött a fejével, hogy elűzze az álom maradékát, és fölállt.

Pjotr és Szemjon, enyhén imbolyogva, a sarok mögé libbent. Matvej hirtelen rettenetesen megijedt a magánytól, és bár a magányból csak a sarokig tartó három méter maradt, ennek a három méternek a megtétele igazi hőstettnek bizonyult, mert körülötte nem volt senki, és garancia sem volt, hogy mindez – a kerítés, a bolt és maga a félelem is – valóban létezik. De végre lágyan a múltba merült a kerítés sarka, és Matvej már ott imbolyogott a két drága hát mögött, miközben a boltként szolgáló melléképület ajtajának fekete lyuka felé közeledett. A tornácon már ott állt Larisza.

Larisza, a helyi bolt alacsony és kövér eladónője a kövérsége ellenére mozgékony volt és izmos, és jól oda tudott sózni az ember füle tövébe. Most nem vette le a szemét Matvejről, és az hirtelen késztetést érzett, hogy panaszkodjon Pjotrra, és elmesélje, hogyan fogta magát és szakította el a vezetéket, amelyen a zene jött. Kinyújtotta az ujját, Pjotr hátára mutatott, és keserűen megcsóválta a fejét.

Lariszkának válasz gyanánt elkomorult az arca, és a háta mögül hirtelen gyűlölettől sziszegő férfihang hallatszott:

— Ezt mondja a Führernek!„Miféle Führernek – tántorodott meg Matvej –, ki van ott

Lariszkánál?”De Szemjon és Pjotr már eltűnt a melléképület fekete lyukában, és

Matvej számára nem maradt más, mint hogy belépjen utánuk.Mint kiderült, a hang egy kis tévéből jött, amely a földpadlóba

mélyedő fatönkön állt. A képernyőn Stirlitz drága arca látszott, és a jóérzés meleg hulláma öntötte el Matvej szívét.

Melyik orosz nem szereti azt, ahogy Stirlitz gyorsan hajt a Mercedesszel a svájci Alpokban?

A kommunista egy pártüdülőre ismer Stirlitz cottage-ében, az RSHA Negyedik Hivatalában az Egészségügyi Minisztérium Első Osztályára, egy idegen országban a sajátjára.

Az értelmiségi Stirlitztől tanulja meg, hogyan kell konyakot inni a totalitárius államban, és lelke károsodása nélkül barátkozni azokkal, akiknek ón halálfej van a tányérsapkáján.

94

Matvej pedig azzal a meghitt érzéssel viseltetett ez iránt a rokonszenves, középkorú SS-tiszt iránt, amit egy félanalfabéta kolhozparasztasszony melenget a bátyja iránt, aki fontos, disznópofájú professzor lett a városban; nehéz lett volna megmondani, hogy mi tartotta fenn erősebben ezt az érzést – a más jóllakott, szép élete iránti irigység vagy a sajátjától való undor. De mégsem ez volt a legfőbb ok, amiért Matvej szerette Stirlitzet.

Stirlitz furcsa módon hasonlított valamelyik ismerősére – talán a lépcsőházi szomszédjára, talán a szomszéd műhelyben dolgozó valamelyik pacákra, talán a felesége unokatestvérére. És öröm volt a gazdag és boldog ellenséges élettel körülvéve látni a saját fajtáját – a tesót, a havert, aki, lám, lám, nyakkendőt visel, fehér inget hord a fekete zubbony alatt, okosan beszél „azokkal" a saját nyelvükön, sőt még annyival ravaszabb és értelmesebb is az összes körülötte lévőnél, hogy képes ellenük kémkedni, és kiszedni belőlük legféltettebb titkaikat. De még mindig nem ez volt a legfontosabb.

A végén – ez nem volt a filmben, de magától értetődővé tette a pátosza –, a végén hazatér Stirlitz, felveszi a Sztyepan Halturin gyárban készült átmeneti kabátot, felhúzza a szovjet csukát, beáll sörért a sorok egyikébe, amelyek napfényes vasárnapokon ott kanyarognak az utcáinkon, s Matvej mellette találja magát a sorban, és tiszteletteljesen beszélgetni kezd vele a mindennapi életről. És Stirlitz mesél a vejéről, a keréknek való gumiról, aztán, amikor bemelegítés gyanánt megittak két-három sört, szolidan bólint Matvej kérdésére, és az kitesz az asztalra egy üveg vodkát. Aztán pedig Stirlitz rukkol elő a magáéval.

– A-a-ah – fújta ki a levegőt, a száját elhúzva Szemjon, amikor Stirlitz konyakosüveggel fejbe vágta Holthoffot. – Marha, miért nem hozott be egy téglát az udvarról!?

— Csend legyen — sziszegte Pjotr –, te vagy a marha. A tégla alapján kapják el a mieinket.

– Meg – kapcsolódott be Matvej — hogy a körmükkel verik le a cigiről a hamut.

Matvej beszélt, és megint azt gondolta, hogy: „Miért tépte el a vezetéket? Miért zavarta a zene?” És lassan sérelemérzés kristályosodott ki a lelkében, és még csak nem is személyes sérelem érzése, hanem az élet általános infernális voltára való egyetemes panasz.

Lariszka kinyitott egy üveg vodkát, és néhány kemény, zöld almát tett az asztalra.

... Stirlitz a kormány mögül az előtte elnyúló nyirkos országutat nézte, a

95

háta mögött pedig, a hátsó ülés fölött erőtlenül imbolygott valakinek a feje, aki fekete kötést viselt a szemén – Stirlitz nem hagyja ott a bajban részeg barátját...

– Fiúk – hallotta Matvej Lariszka hangját (csak most vette észre, hogy lila a nő haja) –, a tiétek a teherautó?

Matvej ült legközelebb az ajtóhoz; fölemelkedett a helyéről, és kinézett az ajtón.

– Gyerünk! – mondta.Az úton, olyan harminc méterre a bolttól, ott állt a teherautó,

amelynek ócska kocsiszekrényéből oltárként magasodott a hegesztőtranszformátor.

– Gyerünk! – ismételte meg Pjotr; más hangon mondta, szigorúan és úgy, mint akinek valami belső joga van rá, hogy ezt mondja a többieknek, és ezután tényleg elindultak.

Az autó nagyon rázott, és a hegesztőtranszformátor időnként fenyegetően Matvej felé csúszott – ilyenkor kinyújtotta csizmás lábát, és megtámasztotta a transzformátort. Szemjon, talán a rázkódás miatt, talán a gombától és a vodkától, elhányta magát, összemocskolta a pufajkája egész elejét, és most olyan képet vágott, mintha nem ő, hanem a többiek ültek volna ott összehányt pufajkában.

Miután megtettek olyan öt kilométert, a vezető lassított egy néptelen helyen. Matvej jobbra nézett, és a fák között nyílást látott, ahová az országútról leágazó, alig észrevehető, fűvel benőtt földút vezetett. Nem látszott semmiféle közlekedési jel. A sofőr kihajolt a vezetőfülkéből, és megkérdezte:

– Na, keresztülvágunk?Pjotr, kissé fölemelkedve a helyéről, unalmat és közönyt kifejező

kézmozdulatot tett. A sofőr becsapta az ajtót, az autó lassan leereszkedett a rézsűről, és bement az erdőbe.

Matvej az oldalfalnak támasztott háttal ült, és erre-arra gondolt. Eszébe jutott gyerekkori cimborája, aki néha a falujukba jött nyaralni. Aztán jobbra, a nyírfák közt kifakult furnértáblát látott, a három standard marxista profillal; valamiért eszébe jutott Gogol, amikor a három profil elsuhant mellettük.

Egy pillanat múlva észrevette, hogy Gogolra gondolván valójában kakasra gondol, és gyorsan rájött, hogy miért – valahonnan megjelent az agyában a Gockel német szó, amelyet ezek szerint ismert. Aztán felnézett az égre, egy pillanatra megint eszébe jutott a barátja, és megigazította a szemüvegét. A vékony arany szemüvegnyereg visszatükrözte a napot, és a plató oldalfalán vékony, meghajlott kígyócska ugrált, amely

96

engedelmesen követte Matvej fejének mozgását. Aztán egy felhő eltakarta a napot, és egyáltalán nem volt mit csinálni – bár a zubbonya zsebében ott lapult egy kis Goethe-kötet, de meggondolatlanság lett volna elővenni, mert a szemközti felhajtható padon ülő Führer ki nem állhatta, ha a környezetében lévők figyelmét valami apró személyes dolog vonta el.

Himmler elmosolyodott, felsóhajtott, és az órájára nézett – már alig maradt idő Berlinig, és ezt már ki lehetett bírni. Azért mosolyodott el, mert futólag látta a vezérkari tisztek mozdulatlan, dermedt képét, amikor az órára emelte a tekintetét – biztos volt benne, hogy a hipnotikus katalepszia, vagy egyszerűen szólva, a megmerevedés jelenségét lehetne most a testükkel demonstrálni. Valójában ő sem értette, hogy mi a magyarázata a Führer különös, és bármit is hazudjanak az ellenségei, kétségtelenül létező hipnotikus erejének, amelynek megnyilvánulásaival nap mint nap volt alkalma találkozni. Egyszerű lett volna a dolog, ha Hitler személyisége csupán a Reich főhivatalnokaira hat — ebben az esetben elegendő magyarázat lett volna, hogy féltik nehezen megszerzett pozíciójukat. Hitler viszont az egyszerű embereket is lenyűgözte, akiknek látszólag semmi okuk sem volt, hogy megbűvöltnek tettessék magukat.

Vegyük akár a mai esetet a páncélozott csapatszállító vezetőjével, aki valami érthetetlen ok miatt hirtelen megállította az autót. A Führer fölállt a padról, és kihajolt a páncélozott oldalfal fölött; Himmler mellette állt, és a sofőr, aki úgy látszott, azért szállt ki, hogy valami fontosat mondjon, hirtelén elveszítette beszédképességét, és úgy meredt a Führerre, mint nyúl az óriáskígyóra. A jelenet idétlenséget csak fokozta, hogy a kiguvadt szemmel Hitlerre bámuló vezetőt ütötték és rugdosták a biztonsági szolgálat emberei, akik észrevétlenül kiugráltak egy másik kocsiból. A Führer sem értette, miről van szó, de mindenesetre egy fenséges kézmozdulatot tett. Himmler felnevetett, hogy viccre fordítsa a dolgot; a sofőr visszahátrált a vezetőfülkébe, a biztonságiak eltűntek; a Führer vállat vont, és folytatta a beszélgetést Sievers tábornokkal, amely amiatt szakadt félbe, hogy megálltak – a tankokról és új fegyverfajtákról volt szó. Ez a téma egyébként erősen foglalkoztatta az utóbbi időben búskomorságra hajlamos Führert — felélénkült, ha szóba került, tréfálkozott, és kész volt sokáig beszélni egy légvédelmi géppuska vagy tankelhárító ágyú előnyös tulajdonságairól. A mai út is a fegyverekhez kapcsolódott: a Führer, megtudván, hogy új páncélozott csapatszállítót állítanak rendszerbe, röpke félóra alatt végigtelefonálta a főbb vezérkari tiszteket, és azt javasolta — próbálta volna bárki is elutasítani –, hogy tegyenek egy kellemes kis kiruccanást az egyik Berlin melletti sörözőbe,

97

természetesen ezzel a járművel.Himmler számára csak annyi maradt, hogy gyorsan elhelyezze az

embereit az út mellett, és megtöltse a sörözőt álruhás SS-tisztekkel; a Führer biztos dühbe gurult volna, ha megtudja, hogy a tea után (ő nem ivott sört) nem a nép egyszerű lányával tangózott, hanem egy SS Scharführerrel, aki eminensként végezte a politikai és katonai felkészítést. De talán úgy gondolta volna, hogy ilyennek kell lennie a nép egyszerű lányának.

Már Berlinben jártak, amikor Himmler észrevette, hogy Hitler nyugtalan. Tulajdonképpen semmi különösebb nem történt – a Führer egyszerűen csak pödörni kezdte a bajsza végét. A merev, rövid szőrszálak azonnal kiegyenesedtek, de Hitler fintorogva továbbra is fölfelé pödörgette őket. Himmler, aki régóta tanulmányozta a Führer szokásait, tudta, hogy mi történik: és valóban, néhány pillanat múlva Hitler csizmás lábával zörgött a vezetőfülke falán, és ezt kiáltotta:

– Megérkeztünk! Állj!A csapatszállító azonnal megállt, és rögtön dudák szólaltak meg

mögötte, mert dugót okozott; már majdnem a városközpontba értek.Himmler felsóhajtott, levette szemüvegét, és megtörölte egy kis fekete

zsebkendővel, amelynek sarkába koponyát hímeztek. Tudta, miért álltak meg: a Führerre rájött a bolondóra, és muszáj beszédet tartania – Hitler beszédkiválasztása tisztán fiziológiai folyamat volt, egyszerűen képtelen volt sokáig visszatartani. Himmler a tábornokokra sandított. Megkövülten imbolyogtak, és egy óriáskígyó hipnotizált áldozataira hasonlítottak; a Führernél ott volt a pisztolya – útközben rajta magyarázta bizonyos őführeri elképzeléseit az első világháborús idők parabellumának a waltherrel szemben való szellemi fölényét illetően, legyen az akár kékacélból is –, és most a tábornokok azt várták, hogy mire képes a saját beszédétől tűzbe jött Führer. Az egyik tábornoknak, egy öreg arisztokratának, aki egyáltalán nem szokott sört inni, felkavarodott a gyomra; zöld zubbonya válla csillogott, feketéllett a hányadéktól, és ezért úgy tűnt Himmlernek, hogy hasonlít az SS-zubbonyhoz.

Hitler a négyszögletes géppuskás emelvényre állt, amely oltárként magasodott a gépkocsiszekrény közepén, kezet szorított önmagával, és körülnézett.

Rögtön elhallgattak a csapatszállító mögött a dudák; jobbra, a páncélon kívül fékek csikorogtak. Himmler fölállt a padról, és lenézett az utcára. Körülöttük álltak az autók, a két járdán pedig olyan gyorsan nőtt a tömeg, mint a filmeken, első sorai már leszorultak az úttestre.

98

Himmler tudta, hogy az emberei ott vannak a tömegben, és nem is kevés, de azért nyugtalanság fogta el. Visszaült a padra, levette a tányérsapkáját, és megtörölte a homlokát. Hitler közben beszélni kezdett.

– Ki nem állom az előszavakat, az utószavakat, a kommentárokat – mondta – és a többi zsidó maszlagot. Számomra, mint bármelyik német számára, undorító a pszichoanalízis és az álmok bármiféle magyarázata. De most mégis szeretnék beszélni egy álmomról.

A beszédei kezdetén szokásos pillanatnyi szünet következett, amikor, azt a látszatot keltve, hogy mélyen magába néz, valóban mélyen magába nézett.

– Azt álmodtam, hogy a keleti területeken megyek a mezőn, egyszerű emberekkel, földmunkásokkal megyek. Két oldalt határtalan, végtelen síkság terül el, amelyen régi építmények és kurgánok vannak; időnként kis falvak kerülnek utunkba, amelyekben földmívesek munkálkodnak a házaik mellett. A kísérőimmel egy falun megyünk keresztül, és megállunk, hogy megpihenjünk egy padon, amely valamiféle feliratokkal szemben, öreg hársak árnyékában áll.

Úgy lengette a kezét, mint aki széles mozdulattal újságot nyit szét, átfutja, undorodva összegyűri és eldobja.

– És egyszer csak – folytatta – a hátunk mögött megszólal a rádió, és szomorú, régi zene hangzik fel – clavecin vagy gitár szól, nem emlékszem pontosan. Ekkor felém fordul Heinrich...

Hívó gesztust tett a kezével, és a csapatszállító oldalának tereptarka mintázata fölött megjelent az SS Reichführer feje a csillogó aranykeretes szemüveggel.

– ... Ő pedig az álmomban egyik földmunkás társam volt, és azt mondja: „A régi zene csodálatosan illik az orosz földúthoz, nemde? Pontosabban, nem is illik, hanem csodálatos módon megváltoztat mindent körös-körül? Kész Spanyolország, ugye? Lehet, hogy ez életünk legszebb pillanata — mondta Heinrich —, őrizzük meg az emlékezetünkben!”

Himmler elfogódottan elmosolyodott.– Én pedig – folytatta Hitler – először egyetértettem vele. Igen, ez

Spanyolország! A víztorony kasztíliai vár! Igen, a csipkerózsa a mórok rózsájához hasonlít. Igen, a dombok mögött a tenger rémlik fel! De...

Ekkor Hitler hangja rendkívüli erőt sugárzó hangszínt vett fel, miközben szívhez szóló és halk lett, az eddig a melléhez szorított keze megmozdult, az egyik lefelé, az ágyékához, a másik fölfelé, és olyan helyzetet vett fel, mintha egy hatalmas, vonagló patkányt tartana a farkánál fogva.

99

– ... De amikor a dallam néhány egyszerű és emelkedett fordulat után elhallgatott, megértettem, hogy nem volt igaza szegény Heinrichnek...

Hitler tenyere félkört írt le, a Reichführer tányérsapkájára csapódott, és Himmler elszürkült arca lassan a páncél mögé süllyedt.

– Igen, nem volt igaza, és megmondom, hogy miért nem. Amikor a rádió elhallgatott, egy rozoga, a sok üléstől tönkrement padon találtuk magunkat, körülöttünk mindenhol tyúkok voltak, és bojtorján. Traktor pöfögött, kerítések magasodtak, és bár mindkét irányba elnyúlt az út, egyáltalán nem volt hová menni, mert az út ugyanilyen tyúkokhoz és bogáncsokhoz, ugyanilyen bedeszkázott boltokhoz, megsárgult újságlapokkal teleragasztott agitációs táblákhoz vezetett, és nyilvánvaló volt, hogy bárhová megyünk is, mindenhol ugyanígy fog pöfögni a traktor, miközben életünk fonalát a dobjára tekeri.

Jobb kezével átfogta bal vállát, bal karját pedig a tarkója mögé tette.– És akkor feltettem magamnak a kérdést: miért? Miért zengtek a

hátunk mögött ezek a húrok, miközben valami olyasmivé változtatták a szomorú keleti délidőt, ami több a világ bármely pontjának délidejénél?

Úgy tűnt, hogy gondolataiba mélyed.– Ha fiatalabb lettem volna — nos, mint akkor, tizennégyben –, biztos

azt mondom magamban: „Adolf, ezekben a pillanatokban olyannak láttad a világot, amilyenné válna, ha...” És feltételezem, ez után a ha után valami odaillő közhelyet mondtam volna, egyet azok közül, amelyek kimondottan az ember fejében lévő hasonló romantikus lyukak betömésére szolgálnak. De most már nem csinálom ezt, mert túl sokáig foglalkoztam hasonló dolgokkal. És azt is tudom, hogy nem volt igazi dolog, ami akkor megtalált bennünket, ha egyszer a szenvedések ezen Isten háta mögötti gyárának fűvel benőtt mezején, a körülöttünk felhalmozódott értelmetlenség közepén hagyott ott bennünket. Hiszen az igazi dolognak gondoskodnia kell azokról, akikhez eljön; nem kell semmi bennünk lévőt megvédenünk – valójában annak kell megvédenie bennünket, amit igyekszünk megvédeni... Nem, én nem dőlök be olyan könnyen, mint az én szegény Heinrichem...

Vadul égő tekintetét a csapatszállító belsejébe bocsátotta.— És ha most megkérdeznek, hogy mi volt ennek a három percnek az

értelme, amikor szólt a rádió, és más volt a világ, azt válaszolom, hogy semmi. Nem volt értelme. De hát akkor mi volt ez? — kérdezhetnek újra. Miért, volt valami? Hol volt? — kérdezem én. És volt-e egyáltalán?

A szél elkapta a homlokába lógó hajfürtöt, megcsavarta, és egy pillanatra lefelé és jobbra irányuló mutatószerűséggé változtatta.

– ... Miért félünk úgy valaminek az elvesztésétől, miközben még azt

100

sem tudjuk, hogy mit veszítünk el? Akkor már a bogáncs legyen egyszerűen bogáncs, a kerítések legyenek egyszerűen kerítések, és így az utaknak újból lesz kezdete és vége, a rajtuk való mozgásnak pedig értelme. Ezért nézzük végre úgy a dolgokat, hogy a világ visszakapja egyszerűségét, mi pedig anélkül tudjunk benne élni, hogy félnünk kellene a minden holnapi sarok mögött ránk váró nosztalgiától... És akkor mit számít a hátunk mögött bekapcsolt rádió?!

Hitler lehajtotta fejét, rábiccentett valamire, aztán lassan a tömegre emelte a tekintetét, és fölfelé lökte jobb karját.

– Sieg Heil!És, nem törődvén a tömeg bömbölésével, a padra huppant.– Mehetünk – mondta Himmler a vezetőfülke falában lévő kis

rácshoz hajolva.

Az út további részén Himmler az oldalsó lövésznyíláson nézett kifelé, színleg belefeledkezve abba, ami az utcán történik – így kisebb volt a valószínűsége, hogy beszélgetni kezdenek vele. Úgy érezte, hogy a szemüveg egyenesen az orrnyergére tapadó, áttetsző szárnyú nagy rovar – mindig így szokott lenni, amikor rossz hangulata támadt.

„Érdekes — gondolta –, hogy képes ez az ember ennyit beszélni az érzésekről, miközben egyáltalán nem gondol az emberekre? Talán nem érti, hogy milyen könnyű megbántani még a legodaadóbb lelket is?”

Levette, zsebre tette a szemüvegét; most elmosódottan látta a környező világot, viszont a gondolatai kitisztultak, és enyhült a megbántottsága.

„Miért beszélt ma ennyit az érzések valódiságáról? Az előző beszéde az irodalomról szólt, az azelőtti a francia borokról, most meg a léleknek veselkedett neki... De mit nevez valódinak? És miért gondolja, hogy a világ szép oldala megvédi a rossz emésztéstől vagy a szűk cipő kényelmetlenségétől? És fordítva: vajon szüksége van védelemre a szépnek? És ezek az uráli bogáncsok... őszintén szólva, laposak a hasonlatai: kasztíliai vár, sevillai rózsa... Vagy nem sevillai? Valami dombok mögött lévő tengert talált ki... Inkább menne a dombok mögé, és keresné ezt a tengert, mint hogy teli torokból ordítson, hogy nem létezik. Lehet, hogy a tengert nem találná meg, de meglátna valami mást. Na és vajon erre tanít bennünket Nietzsche és Wagner? Képtelen egy lépést tenni, és azt mondja, hogy nincs hová menni. És ahogy beszél – más helyett dönt, azt hiszi, hogy ő a legmenőbb. Közben viszont Jezsovszkban adtak a pofájára az italos boltnál a múlt héten. És most is kellett volna, frankón, úgy... Elszakítani a vezetéket, amikor más hallgatja a zenét, aztán meg egész úton az életről...”

101

Matvej dühösen a sarokba köpött, és már majdnem egészen másról kezdett gondolkozni, amikor hirtelen fékezett és megállt a teherautó. Helyben voltak.

Matvej gyorsan leugrott a platóról, a téglaépület sarka mögé vonult, mintha a szükségére menne, és magába nézett, legalább halovány nyomát keresve annak, amit a rádiót hallgatva, néhány órával ezelőtt látott. De olyan félelmetes üresség volt odabent, mint egy úttörőtábor télen, amelyet a hitlerista hordák romboltak le; csikorogtak a sarokvasakon a fölösleges ajtók, és a szélben egy transzparens darabja csapdosott, amelyen egyetlen egészben megmaradt szó virított: „kell”.

– Pjotrot pedig megölöm – mondta halkan Matvej, kijött a sarok mögül, és visszatért szokott belső valóságához. Aztán, már munka közben, néhányszor felpillantott, sokáig nézte Pjotrot, miközben hol visszahajtott szárú csizmáját, hol gömbölyű tarkóját, hol szórólapátját gyűlölte.

102

A fordultfarkas-kérdésa középső földrajzi övezetben

Szása egy pillanatig azt hitte, hogy megáll a horpadt karosszériájú ZIL. Úgy csörömpölt, olyan öreg roncstelepre érett autó volt, hogy azon ősi törvény alapján, mely szerint a durva és érzéketlen öregekben haláluk előtt feltámad a figyelmesség és szolgálatkészség, nos e szerint, igaz, az autókra vonatkoztatva, meg kellett volna állnia. De esze ágában sem volt; a benzintartályra akasztott vödörrel csörömpölve, egy részeg öregember pimaszságával elberregett Szása mellett, nagy nehezen fölkapaszkodott a dombra, a diadal kékesszürke füstsugárral kísért illetlen hangját hallatta, és hangtalanul eltűnt az aszfaltozott dombtető mögött.

Szása lejött az útról, ledobta a fűbe kis hátizsákját, és ráült; a hátizsákban meghajlott és reccsent valami, és Szása annak a bajba került embernek a szokott dühödt kielégülését érezte, aki rájön, hogy mellette még valaki más is nehéz helyzetbe került. És hogy mennyire nehéz helyzetbe került, azt csak most kezdte érezni.

Ezután már csak kétféleképpen cselekedhetett: vagy tovább stoppol, vagy visszamegy a faluba, ami három kilométer gyaloglást jelentett. A stoppal kapcsolatban gyakorlatilag világos volt a helyzet: úgy látszik, vannak az országnak olyan területei, vagy külön útjai, ahol az összes vezető a tetvek valamiféle titkos társaságához tartozik, s emiatt nemhogy stoppolni nem lehet, de még vigyázhat is az ember, hogy föl ne csapják rá a pocsolyák vizét. Konykovóból a legközelebbi vasúti oázisig vezető – légvonalban olyan tizenöt kilométeres – út éppenséggel az egyik ilyen elátkozott útvonal volt. A Szása mellett elhaladó öt autóból egy sem állt meg, és ha egy lilára rúzsozott I still love you frizurát viselő öregedő nő nem mutat be neki egy vörös Nivából messzire kinyújtott kézzel, azt hihette volna, hogy láthatatlanná vált. Már csak abban a filmekben látott sofőrben reménykedhetett, aki egész idő alatt szótlanul mered az útra a teherautó poros szélvédőjén keresztül, aztán egy kurta fejmozdulattal visszautasítja a pénzt (és hirtelen a stoppos szeme elé tűnik a kormány

103

fölötti fénykép, amely néhány deszantos egyenruhát viselő, távoli hegyek előtt álló srácot ábrázol) – de amikor a csörömpölő ZIL elment mellette, ez a remény is szertefoszlott.

Megnézte az óráját: kilenc óra húsz perc volt.Hamarosan sötétedik – gondolta –, most aztán benne vagyok...

Körülnézett a vidéken, amelyen eddig haladt, aprócska dombok, elszórt bokrok és magas, vizes fű, alatta valószínűleg mocsárral; néhány száz méterrel arrébb ritkás erdő, amely olyan nyamvadt volt, mint az alkoholisták utódai. Úgy egyáltalán, furcsa volt körülötte a növényzet. Mintha erőlködve, nekifeszülve nőtt volna minden, ami nagyobb volt a fűnél és a virágnál, és bár végül normális méretet értek el a növények, az volt az ember érzése, hogy csak azért nőttek meg, mert valaki ordítozott velük, különben megmaradtak volna zuzmónak. Kellemetlen, terhes és kihalt hely volt, mintha arra készítették volna elő, hogy eltakarítsák a föld színéről. Nem véletlen, hogy a három mai faluból csak egy – éppen az utolsó, Konykovo – nézett ki többé-kevésbé valószerűnek, a másik kettő kihalt volt, csak néhány házikóban morzsolgatták emberek a napjaikat; az elhagyott gerenda-házak inkább skanzen darabjainak néztek ki, mint emberi lakóhelynek.

Még az út menti gipsz őrszemmel és a Micsurin kolhoz feliratú táblával jelzett Konykovo is csak a szomszédos, már névtelen falvak mélységes elhagyatottságához képest tűnt emberlakta helynek. Konykovo sem volt az igazi, bár volt vegyesboltja, és ott csapkodott a szélben a kultúrház zöld tussal kihúzott plakátja, amely egy francia avantgárd filmet hirdetett, és traktor prüntyögött a házak mögött. Nem lehetett embert látni; csak egy fekete ruhás néni ment az utcán, aki apró kereszteket hányt Szása színes mágikus szimbólumokkal díszített hawaii inge láttán, meg egy szemüveges kisfiú biciklizett arra, a kormányra akasztott bevásárlócekkerrel. A bicikli túl nagy volt neki, a nyeregből nem érte volna el a pedált, ezért állva hajtotta — olyan volt, mintha a nehéz, rozsdás váz fölött futott volna. A többiek, ha voltak, nem jöttek elő a házakból.

Mennyire másképp képzelte el ezt az utat! Leszáll majd — gondolta – a lapos fenekű kis folyami gőzösről, elmegy a faluig, ahol a padkákon – nem tudta, mi az a padka, és a gerendafalat körbevevő kényelmes fapadnak képzelte – békésen üldögélnek a szenilis öregasszonyok, körös-körül napraforgó terem, és sárga tányérjai alatt borotvált képű öregek sakkoznak csendesen a szürke faasztalokon. Egyszóval a Tverszkoj bulvárt képzelte el, csak napraforgóval beültetve. Na meg tehén bőg valahol a messzeségben.

104

Azután – gondolta – kimegy a falu határába, elébe tárul a naptól átfűlt erdő, a folyó a rajta lévő csónakkal vagy az országúttal kettévágott mező, és bárhová megy, mindenhol fantasztikus lesz: rakhat tüzet, emlékezhet a gyermekkorára, fára is mászhat — már persze, ha gyerekkori emlékeiből az derül ki, hogy valaha fára mászott. Este pedig stoppal a HÉV-hez!

És mi lett belőle?Az egésznek egy vastag, megtépázott könyvben talált színes fénykép

volt az oka, amely alatt ez állt: Egy régi orosz falu, Konykovo – ma egy milliomos kolhoz központja. Megtalálta a helyet, ahonnét a fényképet készítették, amely megtetszett neki. Elátkozta a tatár kolhoz és az amerikai milliomos szavakat, és csodálkozott, hogy mennyire különbözhet a fényképen és a valóságban egy és ugyanaz a hely.

Megfogadta, hogy soha többé nem enged az értelmetlen utak iránt fellobbanó vágyának, és elhatározta, hogy legalább megnézi azt a filmet a kultúrházban. Jegyet vett a láthatatlan pénztárosnőtől – beszélnie az ablakban látszó szeplős, puffadt kézzel kellett, amely leszakította a kék papírcetlit, és leszámolta a visszajáró pénzt –, beült a félig üres nézőtérre, végigunatkozta a másfél órát, időnként egy talpfaegyenes hátú öregember felé fordult, aki bizonyos részeknél nagyot füttyentett (az teljes homályban maradt, hogy milyen kritériumok alapján, viszont a füttyében volt valami betyáros, valami a múltba tűnt Oroszországból). A film után, a kultúrháztól távolodó füttyös egyenes hátát nézte, a bádogkúppal ellátott lámpát, a házakat körülvevő egyforma kerítéseket, és a kitárt karú, fél lábát lépésre emelő sportsapkás gipszemberre sandítva – aki arra ítéltetett, hogy az országúinál örökké őrá váró testvére felé bandukoljon –, elhagyta a falut.

Az utolsó teherautót — amely kékesszürke kipufogófüstjével végképp szertefoszlatta illúzióit – olyan sokáig várta, hogy közben azt is elfelejtette, mire vár.

Fölállt, a vállára kanyarította a hátizsákot, és azon töprengve, hogy hol és hogyan fog éjszaka aludni, elindult visszafelé. Nem akart valami anyókánál kopogtatni, meg reménytelen is lett volna, mert az embert éjszakára beengedő öreganyók rendszerint ugyanott élnek, ahol a betyárok és a gonosz varázslók, itt viszont a Micsurin kolhoz volt – bár, ha jobban belegondolunk, ez is ugyanolyan mesebeli fogalom, csak másképp az, és semmi reményt nem kelt egy idegen házban való éjszakai szállást illetően. Az egyetlen megfelelő változat, amelyet ki tudott gondolni, a következő volt: jegyet vesz az utolsó mozielőadásra, a film után elbújik egy vastag nézőtéri függöny mögött, és bent marad a

105

nézőtéren. A siker érdekében még azelőtt fel kell állnia a helyéről, hogy fölkapcsolják a villanyt – akkor nem veszi észre a maga varrta fekete egyenruhát viselő nőszemély, aki a kijárathoz vezeti a nézőket. Igaz, még egyszer meg kell nézni ezt a nyomasztó filmet, de itt már tényleg nincs mit tenni.

Töprengés közben útelágazáshoz ért. Amikor vagy húsz perce erre jött, úgy látta, hogy ahhoz az úthoz, amelyen jár, egy másik, keskenyebb csatlakozik; most viszont ott állt az elágazásnál, és nem tudta, melyiken jött a faluból, mert teljesen egyformának látszottak. Mintha a jobboldali lett volna – ott állt mellette egy nagy fa. Aha, ott van. Tehát jobbra kell menni. Mintha egy szürke villanyoszlop állt volna a fa előtt. Hol van? Ott ni, csak valamiért balra. Mellette pedig egy kis fa. Érthetetlen.

Az oszlopra nézett, amely valamikor vezetékeket tartott, most viszont olyan volt, mint az eget fenyegető hatalmas gereblye, és balra fordult. Húsz lépés után megállt, és visszanézett; az oszlop keresztgerendájáról az alkonyfény vöröslő háttere előtt élesen kirajzolódó madár szállt föl, amelyet Szása eddig sokéves piszokkal belepett szigetelőcsigának hitt. Ment tovább – sietnie kellett, hogy időben Konykovóba érjen, és hosszú erdei út állt még előtte.

Elképesztő – gondolta –, hogy milyen figyelmetlen volt. Konykovóból jövet nem vette észre ezt a széles irtássávot, amely mögött tisztás terül el. Ha az ember belefeledkezik a gondolataiba, akkor eltűnik körülötte a világ. Biztos most sem látja meg, ha nem kiáltanak rá.

— Hé – zengte egy részeg hang –, ki vagy!?És néhányan felnyerítettek. Az erdő szélső fái közt, rögtön az irtássáv

mellett emberek és üvegek villantak fel – Szása visszatartotta magát, hogy odanézzen, és csak szeme sarkából látta a helyi ifjakat. Gyorsította lépteit, biztos volt benne, hogy nem kergetik meg, de azért kellemetlen izgalom fogta el.

— Hú, mekkora farkas! — kiáltották mögötte.„Lehet, hogy rossz irányba megyek?” – gondolta, amikor az út

cikcakkot írt le, amelyre nem emlékezett. De nem, mintha jó irányba menne: itt van, ni, egy W betűre hasonlító hosszú repedés az aszfalton – valami ilyesmi már volt.

Lassan sötétedett, és még jó hosszú út állt előtte. Hogy lefoglalja magát, azon kezdett gondolkozni, hogyan juthat be a kultúrházba, ha már elkezdődött a vetítés – különböző módszereket eszelt ki az ülésen felejtett sapkáért való aggodalmas visszatéréstől a széles kéményen való leereszkedésig, már persze feltéve, hogy van kémény.

Fél óra múlva kiderült, hogy rossz utat választott; ekkor már kék volt körülötte minden, és megjelentek az égen az első csillagok. Akkor vált

106

világossá, hogy eltévedt, amikor meglátott az út mellett egy acél távvezetékoszlopot — amely három vastag vezetéket tartott –, és elektromos pattogás hallatszott; egészen biztos, hogy Konykovóból jövet nem ment el ilyen oszlopok mellett. Nyilvánvaló volt minden, de a tehetetlenségi erő az oszlopig vitte, és rámeredt a kis bádogtáblára, amelyen fenyegető feliratot és nagy műgonddal megrajzolt koponyát látott. Aztán körülnézett és megdöbbent: valóban most ért át ezen a sötét és félelmetes erdőn? Ha visszamegy az elágazásig, megint találkozik az út mellett tanyázó fiúkkal, és megtudja, milyen állapotba kerültek az erős, rossz bor és az alkony hatása alatt. Ha folytatja útját, az ismeretlenbe megy, bár persze valahová csak vezet az út.

A vezetékek zúgásáról eszébe jutott, hogy valahol a világban normális emberek élnek, akik nappal áramot termelnek, este pedig az áramot felhasználva tévét néznek. Ha már az erdőben kell aludni – gondolta –, akkor legjobb egy távvezetékoszlop alatt, az olyasmi, mintha lépcsőházban aludna, az pedig kipróbált és teljesen biztonságos módszer.

Távoli, időtlen szomorúsággal teli bőgés ütötte meg a fülét; először alig hallatszott, aztán elképzelhetetlenül felerősödött, és csak ekkor jött rá, hogy repülőgép. Megkönnyebbülten fölnézett – hamarosan háromszögbe rendezett színes pontok jelentek meg odafönt. Szinte kellemes volt a sötét erdei úton állni, amíg látszott a repülőgép; amikor pedig eltűnt, Szása elindult, és az aszfaltot nézte a lába előtt, amely lassan a környezet legvilágosabb része lett.

Halvány, meghatározhatatlan eredetű fény hullott az útra, nem kellett félnie, hogy megbotlik. Valahogy biztosra vette – nyilván a városi megszokás miatt –, hogy ritkán álló lámpák világítják meg az utat. Lámpát keresett a szemével, de aztán észbe kapott – természetesen nem voltak lámpák, hanem a hold világított, és Szása égre szegett fejjel meg is látta az éles körvonalú fehér sarlót. Rövid ideig nézte az eget, és felfigyelt rá, hogy különböző színűek a csillagok – ezt eddig nem vette észre, vagy ha igen, rég elfelejtette.

Már teljesen és végérvényesen besötétedett, azaz nyilvánvaló volt, hogy már nem lesz sötétebb. Szása előhúzta a hátizsákból a dzsekijét, fölvette, és behúzta rajta az összes zipzárat – így felkészültebbnek érezte magát az éjszakai meglepetésekkel szemben. Egyúttal megevett két összenyomorodott kockasajtot. A holdfényben halványan csillogó, Barátság feliratú alumíniumfólia azokra a felségjelekre hasonlított, amelyeket az emberiség a világűrbe küld.

Néhányszor autózúgást hallott. Az autók a távolban mentek. Az út egy helyen kiért az erdőből, vagy ötszáz méteren át a mezőn vezetett, aztán elnyelte egy másik erdő, amelyben öregebbek és magasabbak voltak a

107

fák. Keskenyedett az út, most sötétebb volt, mert az égen látszó sáv is keskenyebb lett Szása feje fölött. Kezdte úgy érezni, hogy mind mélyebbre kerül valami szakadékban, amelyből nem ér ki sehol az út, hanem sötét rengetegbe vezet, és a gonosz birodalmában ér véget, hatalmas, kézszerű ágaikat mozgató tölgyek közt – akár a gyermekeknek készült horrorfilmekben, amelyekben győz a piros inges jó, de olyan a jó, hogy az ember megsajnálja a bukott Vasorrú Bábát és a gonosz varázslót.

Megint autózúgás hallatszott; most közelebbről, és Szása arra gondolt, hogy végre elviszik valahová, ahol a feje fölött villanylámpa, körülötte falak lesznek, és nyugodtan elalhat. Egy ideig közeledett a zúgás, de hirtelen megszűnt – megállt az autó. Szása gyorsan ment tovább, és hamarosan megint motorzúgást hallott – megint messziről jött, mintha az előbbi autó hirtelen hangtalanul visszaugrott volna egy kilométert, és megismételte volna a már megtett utat.

Rájött, hogy egy másik, szintén közeledő autót hall. Az erdőben nehéz megállapítani, hogy milyen messze van a hangforrás, és amikor megállt a második autó, Szása úgy érezte, olyan száz méterre lehet tőle. A lámpák fénye nem látszott, igaz, épp elkanyarodott az út Szása előtt.

Nem értette a dolgot. Egyszer csak megáll két autó az erdő közepén éjszaka, mintha az úton lévő gödörbe zuhantak volna.

Mindenesetre letért az útról, hogy eltűnhessen az erdőben, ha úgy adódna, és a sötétséget fürkészve, lopakodó léptekkel ment tovább. Egy csapásra megszűnt a félelme, és arra gondolt, hogy ha most nem veszik föl, akkor már csak így folytatja az útját.

Közvetlenül a kanyar előtt halvány, vörös visszfényt látott a leveleken, és hangokat, nevetést hallott. Még egy autó érkezett, és egészen közel állt meg; ajtók csapódtak. Különösebben szörnyű dolog nem történhetett, abból ítélve, hogy nevettek a kocsiknál. Vagy épp ellenkezőleg – gondolta hirtelen Szása.

A sötétséget tapogatva maga előtt, befordult az erdőbe, és lassan elindult. Végül olyan helyre ért, ahonnét látni lehetett, mi történik a kanyaron túl. Egy fa mögé bújva várt, amíg a szeme hozzászokott a sötétséghez, majd kilesett.

Egy nagy tisztás tárult elébe. A tisztás egyik felén hat autó állt összevissza, és az egészet egy tűzrakás világította meg, amely körül különböző korú, különféleképpen öltözött emberek álltak, néhányuk szendvicset, üveget fogott a kezében. Beszélgettek, és úgy viselkedtek, mint bármelyik nagyobb társaság egy éjszakai tábortűz körül — csak a csenddel erőlködve küzdő magnó hiányzott.

Egy testes férfi, mintha csak érzékelte volna Szása gondolatát, odament az egyik kocsihoz, benyúlt az ablakán, és elég hangos, igaz, egy

108

piknikhez nem a legmegfelelőbb zene hangzott fel: rekedt, komor trombiták egyhangú vonítása.

De a társaságnak nem volt ellene kifogása, épp ellenkezőleg, néhányszor helyeslően megveregették a magnót bekapcsoló férfi vállát, amikor visszatért a többiekhez. Szása más furcsaságot is észrevett, ahogy jobban körülnézett.

A tűznél a többiektől félrehúzódva állt egy katonatiszt — mintha ezredes lett volna; a többiek elkerülték, ő pedig néha a hold felé emelte a kezét. Néhány férfi öltönyt, nyakkendőt viselt, mintha nem is erdőben, hanem a munkahelyükön lennének.

Szása a fához lapult, mert a tisztás széléhez egy fekete dzsekis férfi közeledett, akinek bőr homlokpánt fogta le a haját. Valaki Szása felé fordította a tűz táncoló fényétől kissé torznak látszó arcát... De nem, úgy látszott, hogy nem vették észre.

Arra gondolt, hogy mindezt könnyű megmagyarázni: biztos valami fogadáson voltak, és utána kiugrottak az erdőbe... A katonatiszt őrség gyanánt jött, vagy tankot árul. De minek ez a zene?

– Hé! – hallott hátulról egy halk hangot. Megfagyott az ereiben a vér. Lassan megfordult,

és meglátott egy lányt, aki a mellrészén Adidas jellel ellátott melegítőt viselt.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte ugyanolyan halkan a lány.Szása csak nagy nehezen tudott megszólalni:– Én... csak úgy.– Mit csak úgy?– Hát, jöttem az úton, és itt kötöttem ki.– Hogyhogy? – csodálkozott a lány. – Mi az, nem velünk jöttél?– Nem.A lány olyan mozdulatot tett, mintha el akarna ugrani mellőle, de

aztán mégis maradt.– Szóval magadtól jöttél? Fogtad magad és idejöttél?– Nem értem, hogy mi van ebben... — mondta Szása.Arra gondolt, hogy gúnyolódik a lány, de az olyan őszinte

értetlenséggel csóválta meg a fejét, hogy elvetette az ötletet. Sőt, hirtelen úgy érezte, hogy ő maga mondott valami képtelenséget. A lány egy percig szótlanul gondolkozott a hallottakon, aztán megkérdezte:

– És most hogy akarod kivágni magad?Szása azt hitte, hogy a lány magányos éjszakai gyalogos voltára

gondol, és ezt válaszolta:– Hogyan? Megkérem, hogy vigyenek el valamelyik állomásra. Mikor

indultok vissza?

109

A lány nem válaszolt. Szása megismételte a kérdést, és a lány bizonytalan kört írt le a kezével.

– Vagy megyek tovább – mondta hirtelen Szása. A lány sajnálkozva nézett rá, és így szólt:

– Én azt mondom, ne próbálj menekülni! De tényleg ne! Inkább olyan öt perc múlva gyere oda a tűzhöz, csak minél bátrabban! És csinálj úgy, hogy eszelős legyen a tekinteted! Na és majd megkérdezik, hogy ki vagy és mit keresel itt. Te meg mondd azt, hogy hívást hallottál! És az a lényeg, hogy teljes meggyőződéssel mondd! Érted?

– Miféle hívást?– Hát csak hívást. Én csak jó tanácsot adok.A lány még egyszer végigmérte Szását, elment mellette, és indult

vissza a tisztásra. Egy edzőcipős férfi összeborzolta a haját, és szendvicset adott neki, amikor odaért a tűzhöz.

Ugrat – gondolta Szása. De miután jobban megnézte a homlokpántos férfit, aki még mindig a tisztás szélén állt, úgy döntött, hogy mégsem ugratja. Túlságosan furcsán meresztette a szemét az éjszaka sötétjébe a férfi. És Szása hirtelen meglátott egy földbe szúrt karót a tisztás közepén, amelynek végére koponyát tűztek – keskeny és hosszú, erős állkapcsú koponyát. Kutyáét? Nem, inkább farkasét...

Elszánta magát, kilépett a fa mögül, és elindult a tűz sárgásvörös foltja felé. Dülöngélve ment, és nem értette, miért, de képtelen volt levenni a szemét a tűzről.

Azonnal abbahagyták a beszélgetést a tisztáson.– Állj! – mondta valaki rekedt hangon a koponyás karónál.Nem állt meg — odarohantak hozzá, és megragadta néhány erős

férfikéz.– Mit csinálsz itt? – kérdezte az, aki megálljt parancsolt neki.– Hívást hallottam – válaszolta földre szegezett tekintettel, komoran

és durván Szása.– Á, hívást – hallotta maga körül. Elengedték, felnevettek az emberek,

és valaki ezt mondta:– Új fiú.Szendvicset és egy pohár vizet adtak neki, és rögtön meg is

feledkeztek róla. Eszébe jutott a fa mögött maradt hátizsákja. „Ott egye meg a fene!" — gondolta, és a szendvicsnek szentelte figyelmét.

A melegítős lány ment el mellette.– Figyelj csak! — mondta Szása — Mi van itt? Valami piknik?– Várj, majd megtudod!A lány a kisujjával integetett neki – valahogy egész kínaiasra sikerült a

mozdulata –, és a karónál állókhoz ment.

110

Megrántották Szása dzsekije ujját. Megfordult és megremegett: a katonatiszt állt előtte.

– Figyelj, új fiú – mondta –, töltsd ki szépen! És máris egy rubrikákra osztott papírlap és toll volt Szása kezében. A

tűz megvilágította a katonatiszt kiálló pofacsontú arcát és a papíron lévő szöveget: egy közönséges kérdőív volt. Szása leguggolt, és ahogy a térdén tudta, kezdte beírni a válaszokat — hol született, mikor, miért, és így tovább. Persze furcsa volt, hogy kérdőívet tölt ki éjszaka az erdőben, de valahogy normalizálta a helyzetet, hogy egy egyenruhás férfi magasodik föléje. A tiszt néha beleszimatolt a levegőbe, és átnézett Szása válla fölött, miközben várta, hogy elkészüljön. Amikor Szása beírta az utolsó választ, kikapta a kezéből a tollat, a papírt, fogát vicsorítva elmosolyodott, és furcsán ugrándozva az autóhoz futott, amelynek motorháztetején feküdt a nyitott dosszié. Mialatt Szása kitöltötte a kérdőívet, szemmel látható változások történtek a tűznél. Az emberek ugyanúgy beszélgettek, mint eddig, de valahogy ugatóssá vált a hangjuk, a gesztusaik és mozdulataik pedig lággyá és ügyessé. Egy sötét öltönyt viselő férfi, állával félrelökdösve fityegő nyakkendőjét, ügyesen bukfencezett a fűben, egy másik fél lábon állt mozdulatlanul, akár egy daru, és áhítatos képpel a holdat nézte, valaki pedig — ő a lángnyelveken keresztül látszott – négykézláb állva a fejét ingatta. Szása úgy érezte, hogy csöng a füle, és kiszárad a szája.

Mindez kétségtelen, bár homályos kapcsolatban állt a zenével, amely időközben gyorsabbá vált. A trombiták egyre zaklatóbban hörögtek, úgyhogy lassan olyan lett a hangjuk, mint az autóriasztóké. Egy éles futamnál hirtelen elhallgattak, és egy gong vonító zengése hömpölygött végig a tisztáson.

– Elixírt! – parancsolta az ezredes.Szása egy hosszú zsakettet és piros gyöngyfüzért viselő sovány, idős

asszonyt vett észre. Papírral letakart – majonézesnek látszó – üveget hozott. Hirtelen kisebb kavarodás támadt a karónál, amelyen a koponya volt.

— Ez igen – mondta valaki elragadtatva –, elixír nélkül...Szása a beszélő felé nézett, és akkor látta, hogy az ismerős melegítős

lány a földön térdel. Több mint furcsán nézett ki – a lába mintha összement volna, az arca viszont megnyúlt, és valószerűtlen, szörnyűséges farkaspofává változott.

– Csodálatos – mondta az ezredes, és a többiek felé fordult, hogy felhívja figyelmüket a gyönyörű látványra. – Szó se róla! Csodálatos! És még szidják a mai fiatalokat!

A szörnyű lény testén görcs futott végig, aztán még egy, a görcsök

111

egyre gyorsabbak lettek, és végül remegésbe mentek át. Egy perc múlva fiatal nőstényfarkas állt az emberek között a tisztáson.

– Ez Léna Tambovból – mondta valaki Szása füle mellett –, nagyon tehetséges.

Elültek a beszélgetések, és valahogy magától értetődően mindenki egy vonalba állt. Az idős nő az ezredessel együtt elment a sor előtt, és mindenkinek odanyújtotta az üveget, hogy kortyoljon belőle. A látottaktól teljesen elkábult Szása a sor közepén találta magát. Néhány pillanatig nem érzékelte, mi történik körülötte, aztán hirtelen észrevette, hogy a gyöngyfüzéres asszony épp előtte áll, és az arca felé nyújtja az üveget. Szása ismerős szagot érzett – ilyen szaguk van az ember tenyerén szétdörzsölt növényeknek. Hátratántorodott, de a kéz utolérte és az ajkai közé dugta az üveg száját. Kis kortyot ivott, és ezzel egy időben megérezte, hogy hátulról fogják. Az asszony továbblépett.

Szása kinyitotta a szemét. Még kellemesnek is érezte a folyadék ízét, amíg a szájában tartotta, de majdnem elhányta magát, amikor lenyelte.

A markáns növényi szag erősödött és eltöltötte Szása üres fejét – mintha léggömb lett volna a feje, amelybe gázsugarat eresztenek. A léggömb növekedett, felfúvódott, fölfelé húzta Szását. Hirtelen elszakadt a vékony fonál, amely a földhöz kötötte. Gyorsan emelkedett, messze alatta az erdő, a tisztás a tűzzel és az emberekkel, ritka felhők suhantak vele szemben, aztán pedig csillagok. Hamarosan már semmi sem látszott odalent. Fölfelé nézett, és látta, hogy az éghez közeledik. Mint kiderült, az ég kőből volt, amelyből csillagoknak látszó fénylő fémcsúcsok meredeztek. Az egyik csillogó penge egyenesen Szása felé száguldott, aki képtelen volt elhárítani a találkozást, mert egyre gyorsabban emelkedett. Végül kiszúrta a hegy, és kidurrant. Csak az összezsugorodott héj maradt belőle, amely a levegőben ringatózva, lassan lefelé hullott.

Sokáig hullott, egy egész évezredig, és végül szilárd talajt érzett maga alatt. Ez olyan kellemes volt, hogy a gyönyör és hála érzetével eltelve lendületesen megcsóválta a farkát, a hasáról a lábára emelkedett, és halkan felszűkölt.

Néhány farkas állt mellette. Rögtön megismerte köztük Lénát, bár nem volt világos, hogyan. Eltűntek emberi vonásai, amelyeket addig észlelt, és azoknak megfelelő farkastulajdonságok jelentek meg helyettük. Szása nem hitte volna, hogy egy farkaspofának egyszerre lehet gúnyos és ábrándos a kifejezése, ha most nem látja a saját szemével. Léna észrevette, hogy őt nézi, és megkérdezte:

– Na milyen?Nem szavakkal beszélt. Éles, halk hangon szűkölt vagy vinnyogott —

egyáltalán nem hasonlított emberi beszédre, de Szása nemcsak a kérdés

112

értelmét érzékelte, hanem azt a kis bizalmaskodást is, amit a lány bele tudott vinni a hangjába.

– Frankó – akarta mondani. Kurta ugató hang jött ki a torkán, de ez a hang azt jelentette, amit mondani akart. Léna a fűbe feküdt, és a mancsai közé tette a pofáját.

– Pihenj – szűkölte –, hamarosan sokat fogunk futni.Szása körülnézett: a karó mellett a katonatiszt hempergett a fűben, és

Szása szeme láttára lepte be a szőr egyenesen a zubbonya fölött. A nadrágjából vastag lompos farok nőtt ki, olyan gyorsan, ahogy a fűszál nő a biológiai oktatófilmekben.

Farkasfalka állt a tisztáson, és csak az elixírt kínáló gyöngyfüzéres nő maradt ember. Óvatosan megkerült két kifejlett hímet, és beült az egyik kocsiba.

Szása Léna felé fordult, és ezt szűkölte:– Ő nem közénk tartozik?– Segít nekünk. Fordult kobra.– És most átváltozik?– Most hideg van hozzá. Közép-Ázsiába jár.A farkasok a tisztáson jöttek-mentek, és halk ugatással társalogtak.

Szása a hátsó lábára ült, és igyekezett új minősége minden oldalát érzékelni.

Először is, a levegőt betöltő szagok sokaságát különböztette meg. Ez a második látáshoz hasonlított – például megérezte a hátizsákját, amely egy távoli fa mögött maradt, érezte az autóban ülő nőt, a tisztás szélén nemrég elfutó ürge nyomát, az idősebb hímek szolid, férfias szagát és Léna illatának gyengéd hullámát – bizonyára ez volt a farkasszag elképzelhetetlenül széles spektrumának legfrissebb és legtisztább árnyalata.

Ugyanilyen változás történt a hangokkal is: sokkal inkább értelemmel bírtak és jelentősen megsokasodtak – el tudta különíteni a szélben a tisztástól száz méterre mozgó ág nyikorgását, az egészen más irányban lévő tücsök ciripelését, és figyelme megosztása nélkül, egyidejűleg követni tudta a hangok hullámzását.

De a legnagyobb átalakuláson az önérzékelése ment át. Emberi nyelven nagyon nehéz lett volna kifejezni, mi történt, és ugyanúgy ugatott, szűkölt és nyüszített magában, ahogy addig szavakkal gondolkozott. Az önérzékelésben történt változás az élet értelmét érintette: azt gondolta, hogy az emberek csak beszélni tudnak az élet értelméről, de képtelenek ugyanúgy érzékelni, mint a hideget vagy a szelet. Most viszont lehetővé vált számára, és úgy érzékelte szakadatlanul és pontosan, mint a világ bizonyos örök sajátosságát, és ez jelentette

113

jelenlegi állapotában a legfőbb varázst. Amikor ezt megértette, megértette azt is, hogy saját akaratából aligha tér vissza addigi természetéhez – e nélkül az új érzés nélkül hosszú, beteg álomnak, az influenzások zavaros és valószerűtlen álmának tűnt számára az élet.

– Készen vagytok? — ugatott a koponyás karótól az ezredes.– Készen! — üvöltött fel egy csomó torok.– Rögtön... Pár pillanat — hörögte valaki hátul. – Nem tudok

átváltozni.Szása megpróbálta elfordítani a pofáját, hogy hátranézzen, de nem

sikerült. Rájött, hogy a nyaka nehezen hajlik, és egész testével meg kell fordulnia. Odament hozzá Léna, oldalba bökte hideg orrával, és halkan ezt szűkölte:

– Ne forgolódj, hanem kancsalíts! Figyeld csak! Vörös fény lobbant a szemében, ahogy forgatta.

Szása megpróbálta utánozni – és valóban, meglátta a saját hátát, a farkát és a kialudt tüzet, amikor kancsalított.

– Hová futunk? – kérdezte aggodalmaskodva.– Konykovóba – válaszolta Léna. – Két tehén van a mezőn.– Hát nincsenek bezárva?– Direkt rendezték így. Iván Szergejevics elintézte, hogy leszóljanak

onnan – bökött Léna fölfelé a pofájával –, hogy az éjszakai legeltetésnek a tejhozamra gyakorolt hatását tanulmányozzuk. Valami ilyesmi.

– Hogyhogy, ott is a mieink vannak? – tett Szása is ugyanolyan mozdulatot.

– Miért, mit hittél?Iván Szergejevics — a volt fekete dzsekis férfi, akinek a homlokpántja

mostanra fekete szőrcsíkká változott – jelentőségteljesen bólintott.Szása Lénára kancsalított. Hirtelen elképesztően szépnek látta:

csillogó, sima szőr, finoman ívelt hát, arányos és erős hátsó lábak, dús ifjonti farok és a bőr alatt megkapóan mozgó lapockák – egyszerre érződött benne erő, kicsit szégyenlős vérszomj és az a sajátos báj, amely a fiatal nőstényfarkasokat jellemzi, és amelynek érzékeltetésére oly erőtlen a farkasüvöltés. Léna zavarba jött, amikor elkapta a pillantását, és leeresztett, a fű fölött kiterjesztett farokkal odébbment. Szása is zavarba jött, és úgy csinált, mintha bogáncsot harapdálna ki a mancsa szőréből.

– Még egyszer kérdezem, mindenki kész? – töltötte el a tisztást a vezér mély ugatása.

– Kész! Mindenki kész! – zengett kórusban az üvöltés.Szása is elvonyította magát:– Kész vagyok!

114

– Akkor rajta.A vezér a tisztás széléhez poroszkált — mintha direkt mozgott volna

lassan és bizonytalanul, akár a sprinter, aki odalötyög a startgéphez, hogy szembetűnőbb legyen az a gyorsaság és összeszedettség, amelyet a start után mutat.

A tisztás szélén a földhöz hajlította a pofáját, szimatolt, felszűkölt, és hirtelen beugrott a sötétbe. A többiek ugatva és vonítva kilőttek utána. A hegyes ágakkal és tüskékkel teletűzdelt sötétségben való rohanás első pillanataiban Szásának olyan érzése volt, mint annak az embernek, aki ismeretlen mélységű vízbe ugrik – félt, hogy betörik a feje. Azonban kiderült, hogy érzékeli az akadályokat, és könnyedén kikerüli őket. Ellazult, ahogy erre rájött, könnyűvé és kellemessé vált a futás. Úgy tűnt, a teste, felszabadítva a beléje zárt erőt, magától száguld.

A falka széthúzódott, és rombuszalakot vett fel.A széleken a fejlett, hatalmas hímek száguldottak, középen a

nőstények és a kölykök. A kölykök még azt is kihuncutkodták futás közben, hogy játsszanak, elkapdossák egymás farkát, és fantasztikus ugrásokat produkáljanak. Szása helye a rombusz csúcsán volt, rögtön a vezér mögött – valahogy tudta, hogy ez díszhely, és azért kapta, mert új fiú.

Az erdő végetért, hatalmas nyílt mező tárult elébük, aszfaltozott úttal. A falka az úton száguldott. Szása ráismert az útra. Sötétnek és üresnek tűnt, amikor a tisztás felé ment rajta, de most mindenhol életet észlelt: az út mellett mezei egerek cikáztak, elbújva lyukaikban a farkasok közeledtére; az útfélen szúrós gombóccá gömbölyödött egy sün, és egy farkasmancs könnyed ütésétől a mezőre repült; lökhajtásos vadászgépként száguldott két nyúl, és sűrű szagcsíkot húztak maguk után, amelyből kiderült, hogy halálra rémültek, és az egyik ráadásul totál hülye.

Léna Szása mellett futott.– Óvatosan! – vonyította, és fölfelé mutatott a pofájával.Szása, a testére bízva, hogy válassza ki az utat, fölemelte a tekintetét.

Néhány bagoly repült fölöttük, pont olyan gyorsan, ahogy ők az aszfalton száguldottak. A baglyok fenyegetően huhogni kezdtek, a farkasok morogtak válasz gyanánt. Szása megérezte a baglyok és a falka közti furcsa kapcsolatot. Ellenséges viszonyban voltak, de valahogy hasonlítottak is egymásra.

– Kik ezek? – kérdezte Lénától.– Fordult baglyok. Nagyon kemények... Ha egyedül lennél...Léna még morgott valamit, és gyűlölettel nézett fölfelé. A baglyok

távolodni kezdtek, és magasabbra emelkedtek. Nem mozgatták a

115

szárnyukat repülés közben, hanem csak kiterjesztették a levegőben. Kört írtak le az égen, megfordultak, és elindultak a felkelő hold felé.

– A csirkefarmra repülnek – morogta Léna –, nappal valami szponzorok ott, vagy micsoda.

Az elágazáshoz értek: feltűnt az ismerős út menti oszlop és a magas fa. Szása érzékelte saját, még emberi nyomát, sőt a néhány órája a fejében járó gondolatok valamiféle visszhangját is, amelyet a szag őrzött. A falka lágy ívben a másik útra kanyarodott, és Konykovo felé száguldott.

Léna egy kicsit hátramaradt, és most az ezredes futott Szása mellett – hatalmas, vörös farkas volt, a pofája mintha megpörkölődött volna. Volt valami furcsa a mozdulataiban – ahogy Szása jobban odanézett, látta, hogy néha önkéntelenül poroszkálásra vált.

– Ezredes elvtárs! – vonyította.Valamiféle „H-rrr-uuu-vvii” jött ki a torkán, de az ezredes értette, és

barátságosan feléje fordította a pofáját.– És sok fordult farkas van a hadseregben? – kérdezte Szása.– Sok bizony – válaszolta az ezredes.– És régóta?Magasra ugrottak, átsuhantak egy hosszú pocsolya fölött, és

száguldottak tovább.– A legelső pillanattól – ugatta az ezredes –, miért, szerinted hogy

kergették végig a fehéreket Szibérián?Egy sor, nevetéshez hasonlító hangos hörrenést hallatott, és a hajó

farán lévő zászlóhoz hasonlóan magasra emelt farokkal előrelendült.„Menjen a fenébe a Szibériájával!" – gondolta Szása.Elsuhant mellettük a gipsz őr, aztán a Micsurin Kolhoz feliratú tábla,

és már fel is lobbantak a messzeségben Konykovo ritkás fényei.

Felkészült a falu a találkozásra. Vízálló rekeszekből álló hajóhoz hasonlított. Amikor elérkezett az éjszaka, és az utcákra – amelyekből mindössze három volt – rázúdult a sötétség, a házakat belülről zárták be, és most egymástól függetlenül tartották fenn az értelmes élet sárga villamos ragyogását. Így fogadta Konykovo a fordult farkasokat – a befüggönyzött, sárga ablakokkal, a csenddel, a kihalt utcákkal és az egyes emberi lakhelyek magányával. A falu már nem létezett, csak néhány egymáshoz közeli fényfolt az egyetemes sötétség közepén.

A hosszú szürke árnyak a főutcán száguldottak, és a futás tehetetlenségi erejét kioltva a kultúrház előtt örvénylettek. Két hímfarkas kivált a falkából, és eltűnt a házak közt, a többi letelepedett a tér közepén; Szása is beült a körbe, és zavaros érzésekkel eltelve nézte a kultúrházat, ahol nemrég még éjszakázni akart, és amely mellett ilyen

116

váratlan körülmények közt megint ott találta magát. „Lám, mik vannak az életben" – mondta a fejében egy bölcs hang.

– Léna, és ők ketten hová?... – fordult a lány felé.– Rögtön jönnek. Hallgass!A hold még akkor elbújt egy hosszú, tépett felhő mögé, amikor

Konykovóhoz értek, és a teret csak egy lámpa világította meg, amelynek kúp alakú bádogernyője himbálódzott a szélben. Szása körülnézett, vészjóslónak és gyönyörűnek találta az elébe táruló látványt: acélszürke testek ültek mozdulatlanul az arénaszerű üres tér körül; leszállt a farkasok által fölvert por, szemek és agyarak villogtak; a tévéantennákkal, tyúkólakkal és lopott bádogból épített garázsokkal körülaggatott házak; a kultúrház nyeklett parthenonja — amely előtt a semmibe bandukolt a bukott vezér —, és mindez még csak nem is a tér közepére koncentrálódó valóságnak, hanem a díszlet paródiájának tűnt.

Csendben és mozdulatlanul ültek néhány pillanatig. Aztán valami kimozdult a főutcára nyíló közből, és Szása meglátta a három farkas körvonalát, amelyek ügetve közeledtek a tér felé. Két farkas – Iván Szergejevics és a katonatiszt – ismerős volt, a harmadik viszont nem. Megérezte a harmadik egyszerre áporodott önelégültséggel és félelemmel teli szagát, és feltámadt benne a kíváncsiság, hogy ki lehet ez.

A farkasok közeledtek. A katonatiszt kicsit lemaradt, majd lendületből a harmadiknak rohant a mellével, és belökte a körbe, aztán Iván Szergejeviccsel együtt a számukra hagyott helyre ültek. A kör bezárult, és most ott állt a közepén az ismeretlen.

Szása megszagolta — olyan benyomást keltett, amelynek emberi megfelelőjét egy ötvenéves, lefelé kúposán szélesedő, hájas és pimasz képű férfi keltene, aki ugyanakkor furcsán könnyű, mintha levegővel fújták volna fel.

Az ismeretlen az őt megtaszító farkasra nézett, és bizonytalan vidámsággal így szólt:

— Áhá, Lebegyenko ezredes falkája teljes létszámban. Na és mit akarunk? Minek ez a patetikus rendezés? Éjszaka, farkaskörben?

– Beszélni akarunk veled, Nyikoláj – válaszolta a vezér. (Szása ekkorra rájött, hogy a katonatiszt az.)

– Örömmel – szűkölte Nyikoláj –, én mindig... Például beszélhetünk az utolsó találmányomról. Szappanbuborékosdinak neveztem el. Mint tudod, mindig szerettem játszani, ám az utóbbi időben...

Szása azon kapta magát, hogy nem azt figyeli, mit mond Nyikoláj, hanem azt, hogy hogyan. Gyorsan beszélt, minden szava az előzőre torlódott, és úgy tűnt, valami nagyon nemszeretem dolog elleni védelemként használja őket — mintha lépcsőn kapaszkodott volna fölfelé

117

ez a valami, Nyikoláj pedig (Szása valamiért emberi változatát képzelte el), a lépcsőfordulón állva, hozzávagdosott volna minden keze ügyébe eső holmit.

– ...a történések gömbölyű és csillogó modelljét létrehozni.– Mi a játék lényege? – kérdezte a vezér. – Mesélj róla! Mi is

szeretünk játszani.– Nagyon egyszerű. Fogunk egy gondolatot, és szappanbuborékot

fújunk belőle. Megmutassam?– Mutasd!– Például... – Nyikoláj egy pillanatig gondolkozott. — Például, vegyük

a legizgalmasabbat: ti és én.– Mi és te – ismételte meg a vezér.– Igen. Ti körben ültök, én pedig a közepén állok. Ez az, amiből a

buborékot fújom. Tehát...Nyikoláj a hasára feküdt, és laza pózt vett fel.– ...tehát, ti álltok, én pedig középen fekszem. Ez mit jelent? Ez azt

jelenti, hogy a körülöttem ellibegő valóság bizonyos aspektusait úgy lehet interpretálni, hogy mintha – meglehetősen durván kiráncigálva a házamból – idehoztak volna, és mintha a mintha létező farkasok körébe ültettek volna. Lehet, hogy ezt én álmodom, lehet, hogy ti, de egy dolog biztos: valami történik. Tehát, lefejtettük a felső réteget, és nőni kezd a buborék. Kezdjünk a történések sokkal finomabb megmunkálásába, és meglátjátok, milyen fantasztikus színek csillannak fel a buborék vékonyodó felületén. Mint a pofátokon látszik, a szokott unalmas szemrehányások pakkjával jöttetek. Meg sem kell benneteket hallgatni, tudom, mit mondanátok. Hogy ugye, nem farkas vagyok, hanem disznó, a szemétből zabálok, házőrző kutyával élek, és így tovább. Ez szerintetek alantas. Az eszelős fölhajtás, amit ti rendeztek, az emelkedett. Hanem a buborék felszínén teljesen egyforma szürke testek tükröződnek bármelykőtöké és az enyém –, de az ég is ott tükröződik, és becsületszavamra, ránézésre ott nagyon egyforma a farkas és a házőrző kutya, és egyforma minden, ami foglalkoztatja őket. Ti folyton loholtok, én pedig régi újságok közt heverek a szemétdombomon – tulajdonképpen nincs is a kettő közt különbség! Ha pedig a mozgékonyságotokból indulunk ki – figyelem! — az jön ki, hogy valójában én futok, ti pedig egy helyben topogtok. Megnyalta a szája szélét, és folytatta.

– Tessék, félig kész a buborék. Aztán előkerül a velem szemben felhozott legfőbb kifogásotok, hogy megsértem a törvényeiteket. Figyelem: a törvényeiteket, és nem az én törvényeimet. Ha már kötnek valakit a törvények, akkor azok a saját törvényei legyenek, és azt hiszem,

118

jogomban áll választani, hogy kinek és minek engedelmeskedem. De nektek nem áll hatalmatokban, hogy válasszatok. Viszont, hogy ne nézzetek ki hülyének a saját szemetekben, magatoknak bizonygatjátok, hogy a hozzám hasonlók létezése árthat nektek.

– Hát, most fején találtad a szöget – jegyezte meg a falkavezér.– Nos, nem tagadom, hogy — elméletileg – képes vagyok nektek némi

kellemetlenséget okozni. De ha okozok is, miért nem tartjátok valamiféle természeti csapásnak? Gondolom, gyorsan menedéket keresnétek, ha jégeső zúdulna rátok, ahelyett hogy prédikálnátok neki. Na már most én — ha elvontan nézzük — tán nem természeti jelenség vagyok? Igazából az derül ki, hogy én — a magam, ahogy mondjátok, disznó voltában – erősebb vagyok nálatok, mert nem én megyek hozzátok, hanem ti jöttök hozzám. Ez is tény. Látjátok, hogy nő a buborék? Most már fújjuk föl egészen! Elegem van ezekből az éjszakai látogatásokból! Az még hagyján, amikor egyesével jöttetek – most viszont falkástól csődültök ide. De ha már így alakult, akkor tisztázzuk egyszer és mindenkorra a viszonyunkat! Mivel tudtok ténylegesen ártani? Semmivel. Megölni nem tudtok – ti magatok is tudjátok, miért. A meggyőződésemet se tudjátok megváltoztatni – ehhez egyszerűen nem vagytok elég okosak. Végső soron maradnak a ti szavaitok és az én szavaim, és a buborék falán ugyanannyit jelentenek. Csak az én szavaim elegánsabbak, de ez végül is ízlés dolga. Az én szememben az én életem varázsos tánc, a tiétek értelmetlen loholás a sötétben. Ezért nem lenne jobb, ha minél előbb szétszaladnátok? És ezzel a buborék levált a szalmaszálról, és tovaszáll. Na milyen?

Amíg Nyikoláj, a farkával és bal első mancsával gesztikulálva vonított, a falkavezér, a poros földet nézve maga előtt, szótlanul hallgatta, és néha bólintott. Lassan fölemelte a pofáját, amikor Nyikoláj befejezte — ezzel egy időben a felhő mögül kibukkant a hold, és Szása látta, hogy a falkavezér agyarán csillog a fénye.

– Úgy látszik, azt hiszed, Nyikoláj, hogy kóbor kutyák előtt szólalsz fel a szemétdombodon. Én személy szerint nem akarok veled az életről vitatkozni. Nem tudom, ki járt nálad – és a falkavezér végignézett a farkasokon –, ez újdonság számomra. Most dolgunk van veled.

– Mégpedig milyen?A falkavezér a kör felé fordult.– Kinél van a levél? — kérdezte.A körből kilépett egy fiatal nőstény, és a szájából egy csővé göngyölt

papírlapot ejtett ki.A falkavezér kiegyenesítette a papírt a mancsával, amely egy

pillanatra emberi kézzé változott, és olvasni kezdett:

119

– Tisztelt szerkesztőség!Nyikoláj eddig csóválta a farkát, de most leeresztette a porba.– Egy asszony ír önöknek egy Konykovo nevű faluból. A falunk

Moszkva közelében van, a pontos cím pedig fel van tüntetve a borítékon. A nevemet nem közlöm, olyan okból, ami kiderül a továbbiakból.

Az utóbbi időben a sajtóban egy sor publikáció jelent meg olyan jelenségekről, amelyeket eddig indokolatlanul elutasított a tudomány. Ezzel kapcsolatban egy meglepő jelenségről szeretnék beszámolni Önöknek, amely tudományos szempontból sokkal érdekesebb az olyan közfigyelmet keltő jelenségeknél, mint a röntgenlátás vagy az asszír masszázs. Amiről értesítem önöket, az viccnek tűnhet, ezért rögtön leszögezem, hogy nem az.

Bizonyára többször találkoztak a fordult farkas kifejezéssel, ami olyan embert jelöl, aki képes farkassá változni. Nos, e mögött a szó mögött valódi természeti jelenség áll. Azt lehetne mondani, hogy ez hazánk egyik régi hagyománya, amely csoda folytán fennmaradt az osztályrészünkül jutott nehéz években is. A falunkban él Nyikoláj Petrovics Vahromejev, egy rendkívül szerény és jó ember, aki bírja ezt a régi képességet. Természetesen csak ő tudja elmondani, hogy mi a jelenség lényege. Én magam sem hittem volna ilyen dolgok létezésében, ha véletlenül nem vagyok tanúja, amint Nyikoláj Petrovics farkassá változva megmentett egy megvadult kutyafalkától egy kislányt...

— Ez igaz? Vagy összebeszéltél a haverjaiddal? — kérdezte az olvasást félbehagyva a falkavezér.

Nyikoláj nem válaszolt, és a vezér olvasott tovább:– Szavamat adtam Nyikoláj Petrovicsnak, hogy senkinek sem

mesélek arról, amit láttam, de megszegem az ígéretem, mert úgy gondolom, hogy tanulmányozni kell ezt a csodálatos természeti jelenséget. Éppen adott szavam miatt nem közlöm a nevem – továbbá azt is kérem, hogyne beszéljenek a levelemről! Nyikoláj Petrovics száját még nem hagyta el hazug szó az életben, és nem tudom, hogy fogok a szemébe nézni, ha megtudja ezt. Bevallom, hogy a tudomány fejlődésén való közös munkálkodás vágyán kívül még egy indíték mozgat. Arról van szó, hogy Nyikoláj Petrovics jelenleg nyomorúságos körülmények közt él – szánalmas nyugdíjat kap, amit ráadásul bőkezűen szétosztogat fűnek-fának. Bár maga Nyikoláj Petrovics nem tulajdonít jelentőséget élete ezen oldalának, tudása oly értékes az egész – nem félek ezt a szót használni – emberiség számára, hogy feltétlenül jobb körülményeket kell teremteni számára. Annyira segítőkész és jó ember, hogy meggyőződésem szerint nem utasítja vissza a tudósokkal és az

120

újságírókkal való együttműködést. Közlöm azt a keveset, amit beszélgetéseink során Nyikoláj Petrovics elmesélt, különösen egy sor történelmi tényt...

A vezér megfordította a lapot.— Igen, itt nincs semmi érdekes... agyrém... hogy kerül ide Sztyenka

Razin... hol is van... Aha, ez az. Egyébként sérelmesnek tartom, hogy ennek a tősgyökeres orosz fogalomnak a megnevezésére gyakran idegen szót használunk, pedig az orosz fordult farkas kifejezés egyszerre mutat rá a jelenség eredetére, és helyezi össz-európai kulturális kontextusba...

– Már csak az utolsó mondat alapján is teljesen egyértelmű – mondta sommásan a falkavezér –, hogy ez a segítőkész és jóságos Nyikoláj Petrovics és az ismeretlen konykovói lakos egy és ugyanaz a pofa.

Néhány pillanatra csend állt be. A falkavezér félredobta a papírt, és Nyikolájra nézett.

– Hiszen idejönnek – mondta szomorúan. – Olyan hülyék, hogy képesek rá. Talán már itt is lennének, ha nem Ivánhoz kerül a levél. Biztos más újságokhoz is küldtél, mi?

Nyikoláj a porba csapott a mancsával.– Ide figyeljetek, minek ez az egész locsogás? Azt teszem, amit jónak

látok, kár erőlködni, hogy meggyőzzetek, a társaságotok pedig, őszintén szólva, nem tetszik. És ezzel váljunk el egymástól!

Fölemelte hasát a földről, hogy fölálljon.– Várj! Ne siess! Szomorú, de úgy néz ki, hogy ezúttal véget ér a

varázstáncod a szemétdombon.– Ez meg mit jelent? – hegyezte Nyikoláj a fülét.– Azt, hogy a szappanbuboréknak az a tulajdonsága, hogy elpukkan.

Nem tudunk megölni, ebben igazad van – de nézz csak rá!A vezér Szására mutatott a mancsával.– Nem ismerem — vakkantotta Nyikoláj. Szása árnyékára pillantott.

Szása is lefelé nézett, és meghökkent: a többieknek emberárnyéka volt, neki pedig farkas.

– Új fiú. Elfoglalhatja a nominális helyedet a falkában. Ha legyőz. Na, mit szólsz hozzá?

A vezér az utolsó kérdést feltéve egészen nyilvánvaló módon Nyikoláj jellegzetes vonítását utánozta.

– Te meg ezek szerint a régi törvények tudója vagy – válaszolta Nyikoláj, és igyekezett gúnyosan morogni.

– Akárcsak te. Vagy nem te akarod őket pénzzé tenni? Csak nincs hozzá elég eszed. Ki fizetne érte? Annak a nagy része, amit mi tudunk, senkinek sem kell.

121

– Ott van a kisebbik rész — dünnyögte Nyikoláj, miközben a kört tapogatta a tekintetével. Nem látott kiutat – a kör zárva volt.

Szása végre megértette a fejlemények irányát: meg kell verekednie ezzel kövér öreg farkassal.

„De hát én véletlenül vagyok itt – gondolta. – Nem hallottam semmiféle hívást, sőt még azt sem tudom, hogy mi az.”

Körülnézett – minden tekintet őrá irányult. „Megmondjam az igazat? Talán elengednek...”

Eszébe jutott az átváltozása, aztán az, ahogy az éjszakai erdőben és az úton száguldottak; még életében nem érzett annál nagyobb gyönyört. „Csak önjelölt vagy. Semmi esélyed" – szólt egy ismerős hang a fejében. De ugyanabban a pillanatban felhangzott egy másik hang is, a vezéré:

— Szása, ez a te esélyed.Ki akarta nyitni a száját, hogy mindent bevalljon, de a lábai maguktól

előreléptek, és az izgalomtól rekedt ugatást hallott:– Készen állok.Rájött, hogy ez a saját hangja, és rögtön megnyugodott. Lényének

farkasrésze átvette cselekedetei irányítását, és már nem érzett kételyt.A falka helyeslően morgott. Nyikoláj Szására emelte zavaros, sárga

szemét.– Csak vedd figyelembe, barátocskám, hogy nagyon kicsi az az esély —

mondta. — Egészen kicsi. Úgy néz ki, hogy ez az utolsó éjszakád.Szása hallgatott. Az öreg farkas ugyanúgy feküdt a földön, mint eddig.— Várnak rád, Nyikoláj — mondta lágyan a vezér. Nyikoláj lustán

ásított – és hirtelen a magasba vágódott: kiegyenesített lábai rugóként a levegőbe lökték, és amikor visszadobbantak a földre, már semmi sem volt Nyikolájban a nagy, fáradt kutyából. Vadsággal és nyugalommal áthatott igazi farkas volt, a nyaka megfeszült, a szemei keresztülnéztek Szásán.

Megint helyeslő üvöltés futott végig a falkán.Gyorsan megtárgyaltak valamit a farkasok, az egyik odafutott a

vezérhez, és a füléhez hajolt.– Igen – mondta a vezér –, ez kétségtelenül így van.Szása felé fordult, és ezt mondta:– Verekedés előtt gyalázni kell egymást. A falka akarja.Szása ingerülten ásított, és Nyikolájra nézett. Az a kör mentén

mozgott, anélkül hogy levette volna a szemét valamiről, ami Szása mögött volt – és az ellenfelét követve Szása is elindult az élő fal mentén. Néhányszor megkerülték a kört, és megálltak.

– Undorodom magától, Nyikoláj Petrovics – préselte ki magából Szása.

122

– Erről majd apukádnak mesélj! — vette fel a kesztyűt Nyikoláj.Szása érezte, hogy oldódik benne a feszültség.– Felőlem, én mindenesetre tudom, hogy ki az apám.Mintha egy régi francia regényben olvasta volna ezt a mondatot, és

inkább helyénvaló lett volna, ha valahol bal kéz felől ott magasodik a holdfényben fürdő Notre-Dame, de jobb nem jutott eszébe.

„Egyszerűbben kell!" – gondolta, és megkérdezte:– És mi az a nedvesség a farka alatt?– Hát, szétcsaptam valami Szása agyát — hörrent Nyikoláj.Megint megindultak — szűkülő spirálvonal mentén, egymással

szemben maradva.– A szemétdombon biztos ennél cifrább dolgok is vannak – mondta

Szása. – Nem ingerlik ott a szagok?– A te szagod ingerel.– Tűrjön még egy kicsit! Mindjárt meghal, és nem érzi.Nyikoláj megállt. Szása is megállt, és hunyorgott – a lámpa

kellemetlenül a szemébe tűzött.– Kitömve állsz majd az iskolában — mondta halkan Nyikoláj —, és

alattad tesznek esküt az úttörők. És földgömb lesz melletted.– Rendben, a végén én is tegezlek egy kicsit – mondta Szása. –

Szereted Jeszenyint, Kolja?Nyikoláj trágár káromkodásba foglalta a halott költő nevét.– Ezt nem kellett volna! – mondta Szása. – Én megjegyeztem egy

fantasztikus sorát: „Szűkölsz, mint a szuka a holdfényben.” Hát nem

szikár és kifejező...

Nyikoláj Petrovics ugrott.

Szásának fogalma sem volt, hogyan verekszik két fordult farkas. De valahogy minden világossá vált, ahogy kibontakoztak az események. Miközben az ellenfelével kerülgették és gyalázták egymást, rájött, ez nemcsak a falka szórakoztatása miatt van, hanem azért is, hogy figyeljék egymást, és kiválasszák a támadás pillanatát. Hibázott – belefeledkezett a szócsatába, és akkor ugrott neki az ellenfél, amikor elvakította a lámpafény.

De alighogy ez megtörtént, alighogy Nyikoláj vicsorgó pofája és első lábai a föld fölé emelkedtek, megváltozott az idő: az ugrás további részét már lelassulva látta Szása, és mire Nyikoláj hátsó lábai elváltak a földtől, végig tudott gondolni néhány cselekvési lehetőséget, miközben száguldó gondolatai teljesen nyugodtak voltak. Félreugrott – először parancsot

123

adott a testének, aztán csak figyelte, hogyan jön mozgásba, szakad el a földtől, repül föl a sűrű, sötét levegőbe, és engedi el a másik, fölülről zuhanó nehéz, szürke testet. Szása megérezte a fölényét — könnyebb és mozgékonyabb volt ellenfelénél. Viszont az tapasztaltabb, erősebb volt, és bizonyára ismert cseleket — Szásának éppen ettől kellett a legjobban tartania.

Amikor földet ért, látta, hogy Nyikoláj roggyantott lábbal, oldalvást áll, és feléje fordítja a pofáját. Úgy látta, hogy védtelen az oldala, és nyitott szájával a világosabb szőr foltjára célozva feléje ugrott — valahogy már tudta, hogy ilyen a sebezhető pont. Nyikoláj is ugrott, de valahogy furcsán: megfordult a levegőben. Szása nem értette, hogy mi történik – Nyikoláj egész hátulsó része védtelen maradt, mintha felkínálta volna a testét Szása agyarainak. Már késő volt, amikor Szása észbe kapott. Nyikoláj farka kemény acélkorbácsként végigvágott az orrán és a szemén, s ezzel megfosztotta látásától és szaglásától. Elviselhetetlen fájdalmat érzett, de tudta, hogy nem esett baja. A veszélyt az jelentette, hogy pillanatnyi vaksága elég lehet az ellenségnek az újabb, utolsó ugráshoz.

Szása kinyújtott lábbal ért földet, és már vesztesnek érezte magát, de hirtelen rájött, hogy ellenségének megint az oldalát kell feléje fordítania, és ahelyett, hogy félreugrott volna, ahogy a fájdalom és az ösztöne diktálta, előrerobbant, bár még nem látott, és ugyanúgy félt, mint első, a tisztásról a fák közti sötétbe való farkasugrása közben. Egy ideig a semmiben lebegett, aztán érzéketlen orra valami melegbe és megadóba vágódott, és ekkor tiszta erőből összezárta az állkapcsait.

A következő pillanatban már egymással szemben álltak, mint a verekedés kezdetén. Az idő ismét a szokásos sebességre gyorsult. Szása megrázta a pofáját, ahogy magához tért az iszonyatos farokcsapás után. Várta ellensége újabb ugrását, de hirtelen észrevette, hogy annak remegnek az első lábai, és lóg a nyelve. Így telt el néhány pillanat, aztán Nyikoláj az oldalára dőlt, és torka körül fekete folt kezdett terjedni. Szása előrelépett volna, de elkapta a vezér pillantását, és megállt.

A haldokló fordult farkasra nézett. Az néhányszor megrándult, mozdulatlanná dermedt, és lecsukódott a szeme. Aztán remegés futott végig a testén, de nem olyan, mint korábban — Szása tisztán érezte, hogy már egy élettelen test remeg előtte, s ez érthetetlen és félelmetes volt. A fekvő alak körvonalai kezdtek elmosódni, a torka melletti folt eltűnt, és a farkaslábakkal összetaposott földön lassan egy gatyás, trikós kövér férfi tűnt elő; a hasán feküdt, és hangosan horkolt. Hirtelen abbahagyta a horkolást, az oldalára fordult, és olyan kézmozdulatot tett, mintha párnát igazított volna meg. Keze a semmibe markolt, és — úgy látszik, meglepetésében — felébredt, felpillantott, körülnézett, és behunyta a

124

szemét. Egy pillanat múlva újra kinyitotta, és rögtön olyan üvöltésben tört ki, hogy a hangja alapján – gondolta Szása – be lehetett volna hangolni a legszívtépőbb rendőrségi szirénát. Így üvöltve fölpattant, idétlen mozgással átugrotta a legközelebbi farkast, és változatlanul ugyanazt a hangot kibocsátva, elnyargalt a sötét utcán. Végül eltűnt a kanyar mögött, és elült a jajgatása, amely a legvégén valami értelemmel bíró kiabálásba ment át, de a szavakat nem lehetett kivenni.

A falka vadul nevetett. Szása az árnyékára nézett, és a hosszúkás farkaspofáé helyett saját, emberi árnyképét pillantotta meg – félkör alakú halántékát egy meredező hajcsomóval és kiugró füleit. Fölpillantott, és látta, hogy a vezér egyenesen őrá néz.

– Érted? – kérdezte a vezér.– Azt hiszem, igen — válaszolta Szása. – Egyáltalán emlékezni fog

valamire?– Nem. Az élete további részében – már persze, ha életnek lehet majd

nevezni – azt fogja hinni, hogy rémálom volt – válaszolta a vezér, és a többiek felé fordult: – Elmegyünk!

A visszaúton semmit sem jegyzett meg Szása. Másfelé tértek vissza – toronyiránt az erdőn keresztül; így rövidebb volt az út, de ugyanannyi időbe telt, mert nem futhattak olyan gyorsan, mint az országúton.

A tisztáson hamvadófélben voltak a tábortűz utolsó parazsai. A gyöngyfüzéres nő a felhúzott üvegú autóban szunyókált. Felnézett, amikor megjelentek a farkasok, intett és elmosolyodott. Igaz, az autóból nem szállt ki.

Szása szomorú volt. Kicsit sajnálta az öreg farkast, akit emberré ölt, és majdnem rokonszenvet érzett iránta, ahogy most felidézte a kölcsönös gyalázkodást, de főképp azt a sajátos változást, amelyen a verekedés előtti pillanatban átment Nyikoláj. Ezért igyekezett nem gondolni a történtekre, és egy idő után valóban elfelejtette. Az orra még sajgott a farokcsapástól. A fűre feküdt.

Egy ideig csukott szemmel hevert. Aztán érzékelte a sűrűsödő csendet, és fölemelte a pofáját – minden irányból szótlanul nézték a farkasok.

Úgy tűnt, hogy várnak valamire. „Elmondjam?" – gondolta Szása. És elszánta magát.

Fölállt, és elindult körben, mint Konykovóban, csak most nem volt előtte ellenfél. Egyedül az árnyéka mozgott vele – emberi árnyék, mint a falkában mindenkié.

– Mindent be akarok vallani – szűkölte halkan.— Becsaptalak benneteket.

A falka hallgatott.

125

– Nem hallottam semmiféle hívást. Azt sem tudom, hogy mi az. Teljesen véletlenül kerültem ide.

Behunyta a szemét, és várta a választ. Egy percig tartott a csönd, aztán viharos, rekedt, ugató nevetés és üvöltés tört ki a tisztáson. Kinyitotta a szemét.

– Mi van?Válasz gyanánt megint nevetés tört ki. Végül megnyugodtak a

farkasok, és a falkavezér megkérdezte:– És hogy kerültél ide?– Eltévedtem az erdőben.– Nem azt kérdeztem. Gondolkozz, miért jöttél Konykovóba?– Csak úgy. Szeretek kirándulni.– De miért pont ide?– Miért? Mindjárt... Á igen, láttam egy fényképet, és megtetszett —

nagyon szép látkép volt. És az aláírása azt mondta, hogy ez egy Konykovo nevű, Moszkva melletti falu. Csak a valóságban minden másképpen nézett ki ...

– És hol láttad a fényképet?– Egy gyerekeknek szóló enciklopédiában. Ezúttal mindenki nagyon sokáig nevetett.– Na igen – mondta a vezér. – És azt miért vetted elő?– Én... – Szásának eszébe jutott, és olyan váratlan volt a felismerés,

mintha fény lobbant volna a fejében — a farkas fényképét kerestem! Na igen, fölébredtem, és valahogy muszáj volt megnéznem a farkas fényképét. Az összes könyvben kerestem. Valamit ellenőrizni akartam... Aztán elfelejtettem. .. Ez volt a hívás?

– Úgy bizony — válaszolta a vezér.Szása Lénára nézett, aki a mancsai közé rejtett pofával rázkódott a

nevetéstől.– Akkor miért nem mondták meg rögtön?– Miért? – válaszolta az öreg farkas, aki megőriz– te komolyságát az

általános derű közepette. – Nem az a legfontosabb, hogy hallja valaki a hívást. Ettől nem lesz fordult farkas. Tudod, mikor lettél igazán az?

– Mikor?– Amikor beleegyeztél, hogy megverekszel Nyikolájjal, abban a

hitben, hogy nincs esélyed a győzelemre. Az árnyékod is akkor változott meg.

– Igen. Igen. Így van – ugattak néhányan. Szása hallgatott. Összevissza csapongtak a gondolatai. Aztán fölemelte a pofáját, és megkérdezte:

– És miféle elixír az, amit ittunk?

126

Olyan hangosan nevettek körülötte, hogy az autóban ülő nő letekerte az üveget, és kihajolt az ablakon. A vezér alig tudta visszatartani nevetését, és pofája ferde mosolyra húzódott.

– Ízlett neki – mondta –, adjon még neki elixírt! És ő is elnevette magát. Egy flakon hullott Szása mancsa elé, és a szemét erőltetve ezt olvasta a címkéjén: „Erdei boldogság. Szájvíz. Ára 92 kopejka".

– Ez csak vicc volt — mondta a vezér. — De ha tudnád, hogy milyen képet vágtál, amikor ittad... Jegyezd meg: a fordult farkas bármikor és bárhol az akaratától függően változik emberré, és fordítva.

– És a tehenek? – mondta Szása, aki már nem törődött az újra felharsanó nevetéssel. – Azt mondta, azért megyünk Konykovóba, hogy...

Nem fejezte be, legyintett.A farkasok nevetgélve szétszéledtek a tisztáson, és a magas, sűrű fűbe

heveredtek. Az öreg farkas még mindig Szásával szemben állt.– És még valamit mondok: vésd az agyadba, hogy csak a fordult

farkasok valódi emberek – mondta. — Ha az árnyékodra nézel, látod, hogy emberi árnyék. Ha pedig a farkasszemeddel az emberek árnyékára nézel, akkor disznók, kakasok, békák árnyékát látod...

– Meg vannak pókok, legyek és denevérek – mondta Iván Szergejevics, aki megállt mellettük.

– Így igaz. Meg majmok, nyulak és kecskék. Meg...– Ne ijesztgesd a fiút — hörrent Iván Szergejevics. — Hiszen csak az

ujjadból szopod az egészet. Szása, ne törődj vele!Egymásra nézett és felnevetett a két öreg farkas.– Lehet, hogy az ujjamból szopom – jegyezte meg a vezér —, de akkor

is igaz.Megfordult, hogy elmenjen, de aztán megállt, látva Szása tekintetét.– Valamit kérdezni akarsz?– Tulajdonképpen kik a fordult farkasok?A vezér figyelmesen a szemébe nézett, és kissé elvicsorította a fogát.– Tulajdonképpen kik az emberek?Amikor Szása egyedül maradt, a fűbe feküdt, hogy gondolkozzon.

Odajött Léna, és melléje telepedett.– Most éri el a hold a zenitjét – mondta. Szása fölnézett az égre.– Hát ez a zenit?– Ez különös zenit. A holdat nem nézni, hanem hallgatni kell. Próbáld

meg!Szása hegyezni kezdte a fülét. Először csak a lombot mozgató szél és

az éjszakai rovarok hangja hallatszott, aztán távoli énekszóhoz vagy zenéhez hasonló adódott hozzá, amiről nem lehetett tudni, hogy zene-e, vagy emberi hang. Szása elkapta a fülével ezt a hangot, elkülönítette a

127

többitől, és a hang terjedni kezdett, és Szása hamarosan erőlködés nélkül is hallotta. Úgy tűnt, egyenesen a holdból jön, és ahhoz a zenéhez hasonlított, amely farkassá változásuk előtt szólt a tisztáson. Csak akkor fenyegetőnek és komornak tűnt, most viszont megnyugtató volt. Gyönyörű volt, de bosszantó szakadékok, üres helyek is voltak benne. Szása hirtelen rájött, hogy ezeket kitöltheti a saját hangjával, és vonítani kezdett — először halkan, aztán, fölemelt pofával és minden másról megfeledkezve, hangosabban, és ekkor, az üvöltésével összeolvadva, tökéletessé vált a dallam.

Az övé mellett más hangok is megszólaltak; teljesen különbözőek voltak, de egy csöppet sem zavarták egymást.

Hamarosan már az egész falka szűkölt. Szása megértette az egyes hangokat eltöltő érzéseket és közös értelmüket is. Mindegyik farkas a maga lényegét adta a szűkölésébe: Léna valami könnyűt, ami az esőcseppeknek a zengő bádogtetőn keltett hangjára hasonlított; a vezér mély basszusa mérhetetlen sötét mélységeket, amelyek fölött ott lebegett ugró teste; a farkaskölykök gyermekszopránja az afelett érzett örömöt, hogy élnek, hogy reggel van, este pedig este, és még valami érthetetlen, a boldogsághoz hasonlító szomorúságot. És együtt arról vonítottak, hogy milyen felfoghatatlan és gyönyörű a világ, amelynek közepén itt fekszenek a tisztáson.

A zene egyre hangosabbá vált, a hold az eget eltakarva feléjük úszott, és egy bizonyos pillanatban Szására zúdult — vagy ő szakadt el a földtől, és zuhant közeledő felszínére.

Gyenge lökéseket érzett, amikor magához tért, és autó zaját hallotta. Kinyitotta szemét, és látta, hogy félig fekvő helyzetben ül egy autó hátsó ülésén, lába mellett ott a hátizsákja, vállára hajtott fejjel Léna alszik mellette, elöl a kormánynál pedig a falkavezér, Lebegyenko harckocsizó ezredes ül.

Szása mondani akart valamit, de az ezredes, aki a kormány fölötti tükörben látszott, az ajkához szorította az ujját. Szása az ablak felé fordult.

Autók hosszú sora robogott az országúton. Hajnal volt, éppen csak felkelt a nap, és végtelen rózsaszínű szalagnak látszott előttük az aszfalt. A láthatáron feltűntek a közeledő város játékházikói.

128

Iván Kublahanov

Ahogy megjelent az idő, felrémlett neki, hogy egyszer már történt valami ilyesmi. Az első pillanat olyan volt, mint az örökkévalóság – semmilyen esemény sem zajlott le ez alatt az örökkévalóság alatt, és bármiféle minőség híján lévő tiszta létezés töltötte ki. A második pillanat is végtelen volt, de ez az új végtelen már kissé rövidebbnek bizonyult – már csak azért is, mert új volt. Megértette, hogy ezután állandóan gyorsulni fog az idő, amíg elérkezik a pillanat, amikor úgy felgyorsul, és olyan erős lesz a nyomása, hogy valami helyrehozhatatlan dolog történik. Ez a pillanat még messze volt, mégis mintha valamilyen konkrét emlékhez kapcsolódó szomorúságot keltett volna benne a gondolat, hogy megkezdődött az idő aknájában való gyorsuló zuhanása.

Nem öntötte szavakba ezt a gondolatot – nem ismert szavakat, de ha ismert volna, biztos ezekhez hasonlókat választ ki közülük. Szavak nélküli megértése a történés lényegébe hatolt, és mivel az egész világegyetem eseményeit kizárólag önnön érzékelései jelentették, csak önmagára vonatkozott az egész, dinamikusan gyarapodó tudása. Amikor végre hozzászokott saját, homályos létéhez, már végtelenül öreg és bölcs volt, és nyugodtan szemlélte az idő gyorsuló áramát.

És ekkor valami elképzelhetetlen dolog történt: hirtelen tudatára ébredt, hogy határai vannak. Hogy van, ami őbenne, és van, ami az ő határain kívül létezik, és ő maga valamilyen keretek közé van zárva, ahonnét nem képes kijönni. Ez felfoghatatlan volt számára, de ez volt a realitás, az az új törvény, amely szerint majd léteznie kell. Aztán pedig azt érzékelte, hogy a határokon kívüli formával is rendelkezik.

A legfurcsább az volt, hogy egyszerűen nem volt honnan keletkezniük ezeknek a váratlan dolgoknak — nem volt semmiféle forrásuk, gyökerük, és mégis behatoltak az életébe. Viszont könnyebben hozzászokhatott az újhoz, mert az idő addigra nagyon felgyorsult, és minden rendkívül gyorsan történt. Az előző élete – amelynek kezdete a kifejezhetetlenben veszett el – nagyon hosszú volt, de nem volt benne semmi, amire

129

visszagondolhatott volna. Most viszont sok minden történt, de a tudata csak azokat a változásokat volt képes rögzíteni, amelyek mulandóbbak voltak annál, semhogy létének valódi alapját érinthessék; ezt megértve azt is megértette, hogy létének van igazi alapja, és ennek tudatosulása azt jelenti, hogy felébredt.

Felébredt, magához tért, és felismerte a legfontosabbat: az átalakulások nem ővele történtek. Ő valójában sohasem hagyta el az első pillanatot, amelynek határán túl az idő kezdődött, ám az első pillanat örökkévalóságában tartózkodván mégis folytonos figyelemmel követte azt a szeszélyes fodrozódást, amelyet az idő keltett tudata felszínén; amikor pedig ez a fodrozódás már inkább hullámzássá alakult, és az idő széllökései már a nyugalmát fenyegették, akkor alámerült a mélybe, ahol soha semmi sem változott, és megértette, hogy álmot lát — egyet azok közül, amelyeket mindig is látott.

Gyakran süllyedt ebbe az öntudatlan álomba, és álmát minden alkalommal realitásnak vette. Ehhez elég volt önnön tudatának amorf határára irányítania a figyelmét – megfeledkezvén róla, hogy valójában ez a határ nem is létezik, mert miféle határa lehetne a tudatnak? —, és a határon végigfutó remegés azonnal magával ragadta egész lényét, egészen az ébredés pillanatáig.

Mind zavarosabb és furcsább álmai voltak, melyekben tovább terjeszkedett, és az alakja bonyolultabbá vált; meg óhajtván ismerni a környező világot, hosszú protuberanciákat küldött beléje, és a protuberanciák hamar akadályokba ütköztek, amelyek arra kényszerítették Őket, hogy visszaroskadjanak és elüljenek. Kiderült, hogy álmai világának is van határa, és börtöne (vagy vára) meglehetősen szűk.

De a legfurcsább dolog ezután következett. Egyszer észrevette, hogy fokozatosan megváltozott maga a mód, ahogy álmai világát érzékeli. Pontosabban – nem megváltozott, hanem létrejött, mert korábban ilyen mód nem létezett. Most viszont a világ különféle minőségeit a tudata különböző részeivel kezdte érzékelni. Az érzékelő képessége kifinomult, több ágra oszlott, és az addigi egyszerű jelenlét a fény, a hang, az ízlelés, az érintés érzékelésére bomlott, és ezek az érzékelések az addigi egység szilánkjai voltak.

Továbbra is álmodott, és egyre több részlet jelent meg az álmában.Álmában észrevette, hogy meleg óceánban lebeg, amelyet majdnem

teljes egészében kitölt. Néha, unalmában és a világ rendjének megváltoztatása iránti nem tudatosuló vágyában nyelni kezdte az óceán sós vizét; ezért gyötrő öklendezési rohammal kellet megfizetnie, és ilyenkor türelmetlenül várta az ébredést, bár ebben az állapotban rendkívül bonyolult volt az ébredés, hisz bármiféle izgalom csak tovább

130

sodorta az álom útvesztőiben, az ébrenléthez viszont nyugalomra és elmélyülésre volt szükség.

Néha homályos vörös derengést észlelt, és félelem fogta el, mert a fény forrása és saját látásának oka mindannak a határán túl volt, amit eddig többé-kevésbé meg tudott vizsgálni álmaiban; az ismeretlen kezdődött ott, valami olyasmi, aminek még ezután kellett kifejlődnie. Egyelőre latens volt a látása, és csupán a nemrég létrejött szemhéjain alig sejdülő érhálózat alapján lehetett róla elképzelése.

De az idő által körülötte fokozatosan megteremtett világról való tudás fő forrása a soha el nem ülő zaj volt. Gyakran megesett, hogy éles hang ragadta ki a derűs ébrenlétből, amelyben nem létezett sem idő, sem tér, sem látomásainak egyéb attribútuma, és ilyenkor felfedezte, hogy a realitásból megint az álom ismerős, nedves és szűk, különféle csámcsogó és kattogó hangok sokaságával teli terébe zuhant.

Jobb felől és felülről egy hatalmas metronóm soha el nem hallgató ütései hallatszottak; kissé lejjebb valami folytonosan sziszegve felfúvódott és leeresztett, és közvetlen közelében időnként láthatatlan vízesés zúgott fel – de ezek a zajok állandóan jelen voltak álmában, és régóta nem fordított rájuk figyelmet. Más, hosszú, szép sorozattá összeálló zajok keltették fel az érdeklődését, amelyeket időnként tompa morgás kísért. Különben nem mindig tetszett neki ez a zene, és néha valódi gyűlöletet váltott ki belőle, különösen, amikor sokáig megakadályozta, hogy felébredjen.

Mindez együtt — a hangok, a fény, a hányódások és az összegyűjtött tapasztalat – természetesen ahhoz vezetett, hogy a világ meg nem fogalmazott, de meglehetősen tiszta képe alakult ki benne, amelyet körülbelül így lehetne szavakba önteni: ő maga a világ közepén lebeg, a világot az ő azon szokása hozta létre, hogy álmokat lát, és ez a világ bizonyos felépítéssel bír: a rend és meghatározottság közeli határán túl káosz uralkodik, amelyből a fény és a hangok jönnek. Egy, valahol a lába alatt eltűnő vastag, puha kötélen keresztül a hasa közepéből árad ki a világ — azaz az ő életét magába záró gubó és a gubót körülvevő káosz — létezéséhez szükséges erő.

Mi vár erre a világra? Érezte, hogy teste gyors tágulása következtében egyszer felszakad a burok, amely elválasztja őt a káosztól, és akkor katasztrófa következik be. De ez a katasztrófa csak az álmát érinti, ővele magával természetesen semmi sem történhet, mert ami benne igazi, az az örökkévalóságban nyugszik, és az az egyetlen, ami történik.

Amikor rájött, hogy képes teste részeit mozgatni, ezt a képességet az álmoktól való közeledő megszabadulás bizonyítékaként értékelte. Néha lágy ütéseket érzett, és válaszolt rájuk; ilyenkor dörgő nevetés ért el

131

hozzá, és valamilyen erő kívülről megsimogatta a gubóját. Az erő tevékenységében nyilvánvaló törvényszerűség érvényesült; csak meg kellett rúgnia a rugalmas és meleg válaszfalat, amely a káosztól elválasztotta, és válasz érkezett – lágy nyomás, amelyet mély, az egész világot könnyedén megremegtető turbékoló hangok kísértek. Ezek a hangok azóta voltak jelen létében, hogy hallani kezdett, és megtanulta, hogyan különítse el őket a többi, nagyon hasonló, ritkábban hallatszó hangok sokaságától.

Az álmában szereplő érzések nem voltak a kedve ellen, de egyszer egy új érzés adódott hozzájuk. Az egész gubóján szorító hullámok gyűrűztek végig, és megijedt, mert ilyet még nem tapasztalt. Hamarosan megszűntek ezek a hullámok, és felébredt, újra otthon találta magát, ott, ahol önmagán és a meghatározhatatlan gyönyörűségen kívül nincs semmi. De valami megzavarta a nyugalmát, valami kihúzta az otthonából, az álomba, és amikor kizuhant oda, először is rettegés fogta el.

Addig nem érzett fájdalmat, és nem tudta, hogy mi az. De most megismerkedett vele, és megértette, ez az erő képes rá, hogy bármeddig az álomban tartsa, és ne engedje vissza a realitásba. A fájdalomnak ez a tulajdonsága volt a legijesztőbb, de ezen túl önmagában is rendkívül kellemetlen volt.

Mindenhonnan fájdalom áradt feléje, és forrása az a fokozódó erő volt, amellyel gubója puha fala nyomást gyakorolt rá. Régebben úgy érezte, hogy ő maga a végtelenségig fog tágulni, amíg ki nem tölti az egész létező teret, most viszont kiderült, hogy a világ akarja őt egy pontba összenyomni, visszatéríteni addig a pillanatig, amikor az akkor még ártalmatlan és érthetetlen álom elkezdődött.

De most már nem tudott eltűnni. Egyszerűen nem volt abban az állapotban, hogy megadja magát az őt nyomó erőnek – csak szenvedni tudott, és várni, hogy mikor ér véget a szenvedés. Iszonyatos görcsök gyűrték és hajlították meg; már azt hitte, hogy ezután ilyen lesz az örökkévalóság, amikor testének a mellett a tartománya mellett, amellyel a hangokat hallotta és a vöröses derengést érzékelte, hirtelen fénylő nyílás jelent meg, és érezte, hogy az egész világegyetem kíméletlen erővel kinyomja rajta keresztül.

Sem megakadályozni nem tudta azt, ami történt, sem segíteni; egyszerűen érezte, hogy lágy, rugalmas csőben mozog, és amikor már minden erejével azt akarta, hogy minél hamarabb érjen véget ez az egész, kívülről valami a segítségére sietett.

A szenvedése véget ért. Érezte, hogy az űrben lóg, és többé semmi sem ér hozzá a kezéhez és a lábához. Valami óvatosan a levegőbe emelte, és

132

vakító, színes foltokat látott maga körül. Nagyon hideg volt; a száját kinyitva magába engedte a hideg űrt, és azonnal éles és vékony hang hatolt a fülébe; elég sokáig tartott, amíg csodálkozva rájött, hogy ő maga adja ki.

Hamarosan nyugodtan feküdt valami szilárd felületen, és több vékony lepel védte a hideg ellen. Időről időre levegőt engedett magába, és gyönyörködött új világának csillogó színeiben. A nemrég átélt félelem már nyomtalanul eltűnt, és szinte semmitől sem félt.

Amikor végre sötét és csönd lett körülötte, felébredt, és megértette, hogy az utolsó álma túl messzire vitte a valóságtól – olyan messzire, hogy majdnem elfelejtette, hogy mi az igazi élet. És ez még jobban megijesztette, mint az éppen csak véget ért rémlátomás. Úgy érezte, hogy mindörökre elaludhat, és álmában azt hiheti, hogy álma ébrenlét; ezt annál is könnyebben hiheti, mert álmai egymást követték, és egyik a másikból fakadt.

De megnyugodott, sőt jókedvre derült, amikor kellőképpen megvizsgálta ezt a gondolatot – hiszen minden, amit álmában gondol, szintén csak álma része, és semmi köze háborítatlan és örök létéhez. Az álmok és a realitás közti különbség nagyon egyszerű volt – amikor felébredt, és eszébe jutott, hogy ki ő, határtalan boldogságot érzett; viszont álmában nem önmagát érzékelte, hanem a történéseket, és eközben elfelejtette, hogy valójában soha és semmi sem történhet vele, és megjelent létében a félelem.

Az álmai gyönyörű és elragadó szórakozást jelentettek számára, és még lebilincselőbbek voltak attól, hogy még azt is elfelejtette, tulajdonképpen ki szórakozik — mintha megszűnt volna létezni, és valami felfoghatatlanul bugyuta dolog jött létre helyette az álom idejére.

Azt is megértette, hogy miért álmodik – egyszerűen a lét fölött gyakorolt végtelen hatalma fejeződött ki az álmokban.

Szenvedés és félelem nem létezett, de ő létrehozott egy fantomvilágot, amelyben ezek voltak a legfontosabbak, és néha alámerült ebbe a világba, miközben egy időre ő is fantommá változott, és megszakított minden kapcsolatot a realitással; így nemcsak minden létezőt ölelt magához, hanem azt is, ami valójában nem létezett. Meg aztán a végtelen és háborítatlan boldogság is elég unalmas lett volna, ha nem tudta volna olykor kívülről belevetni magát, hogy minden ilyen alkalommal újra megismerje. Semmi sem jelentett számára akkora örömöt, mint a felébredés, de ahhoz, hogy gyakran érezze, gyakran kellett elaludnia.

Közben az álom a saját törvényei szerint fejlődött. Fokozatosan törvények alakultak ki, amelyek szerint eltűntek és megjelentek a hangok és a fényfoltok; megtanulta, hogy elválassza az okot és a következményt,

133

és az értelmetlen ingerforrások áradata hamarosan arcokra, hangokra, égre és földre vált szét. Gyakran hajoltak föléje ketten, akikből szeretet és gondoskodás áradt: sokáig ismételték egyazon hangokat, és a káoszból az általa megismert szavakból összeálló csodálatos világ bontakozott ki, amelyet árnyak népesítettek be, és ő volt az egyik árny.

Hamarosan megtette az első lépéseket ennek az álombéli világnak a felszínén, és tökélyre vitte az árnyakkal való érintkezés varázsos művészetét – erre ugyanazok a szavak szolgáltak, amelyek a világot alkották.

Ébren gyakran föltette magának a kérdést, hogy honnét támadnak azok, akik benépesítik álmai illuzórikus terét. Előfordulhatott volna, hogy egyszerűen csak álmodja őket. És az is előfordulhatott volna, hogy más álmodja őket – de ki? Egyszer, a felébredés küszöbén még az a fantasztikus gondolat is felmerült benne, hogy nincs egyedül a világban, és még létezik valaki, akivel csak álmában találkozhat, de nem volt rá módja, hogy megvizsgálja ezt a lehetőséget – álmában például átnézhetett a válla fölött, hogy nincs-e ott valaki, de a valóságban természetesen nem volt lehetősége hátranézni, mert nem volt se válla, se háta, sem irányok nem léteztek, amelyekbe nézni lehetett volna.

Azonkívül a társai, akikkel együtt élvezte álmában a nemlétet, csak akkor jelentek meg, amikor megvilágította őket a figyelme, és nem volt rá semmi bizonyíték, hogy a fennmaradó időben is léteznek, még ha csak álmában is. Persze, a többiek létezéséről való gondolat csak félálmában tudott megszületni; éber tudata számára teljesen világos volt, hogy a „többiek" fogalma ugyanolyan ostobaság, mint a „tér”, az „idő”, és létezésükhöz elengedhetetlen az álom fantazmagorikus világa.

Igaz, volt még egy lehetőség: a többiek esetleg azokból az álmaiból jöttek, amelyekre nem emlékezett, és ebben az esetben fontosabbá vált nemlétük státusa. De mindez tulajdonképpen lényegtelen volt.

Az álom rövid pillanatait sűrű események töltötték ki. Már megtudta, hogy az őt körülvevő árnyak hogyan magyarázzák létrejöttének okát, és nem győzött nevetni pokoli humorukon, amikor felébredt. Egyúttal az árnyak azt is elmagyarázták, hogy neki előbb vagy utóbb vége lesz – közben saját tapasztalataikra hivatkoztak, ami szintén vicces volt. Sok más dolog is történt, de különösebben nem emlékezett rájuk, amikor felébredt.

Hamarosan azt álmodta, hogy teljesen felnőtt. Ekkorra már úgy felgyorsult az idő, hogy a születése óta tartó kísérteties élete sokkal rövidebbnek tűnt annál a végtelen számú és végeérhetetlen álomnál, amelyeket az anyaméhben látott.

Az álmairól töprengve arra a következtetésre jutott, hogy valódi

134

természetük megismerhetetlen – lehet, hogy az őket jellemző csodálatos logika és harmónia az ő tulajdon tudatában született, amelynek kifogástalan tükrei kaleidoszkópot alkottak, és a kaleidoszkóp képes volt szimmetrikus képet létrehozni a káosz formátlan darabkáiból.

De az álom legfantasztikusabb attribútuma egy név volt, egy betűkombináció, amely az ő árnyát megkülönböztette a többitől. Felébredvén szeretett arról töprengeni, hogy éppenséggel mit jelent az a két szó, hogy Iván Kublahanov. A következőkre jutott.

Az Iván Kublahanov egyszerűen múlékony forma, amelyet felvesz a névtelen tudat, de maga a forma semmit sem tud erről. Ennek a formának az élete, akár a többi árnyé — szinte merő egy szenvedés. Természetesen ez a szenvedés múlandó és nem valódi, de hát ugyanilyen maga Iván Kublahanov is, aki semmit sem tud saját illuzórikus voltáról, mert valójában nem létezik az, aki tudhatna róla.

Ez megoldhatatlan és megkerülhetetlen paradoxon volt. Iván Kublahanov valódi természete szerint a boldogság atomjaiból összeálló szenvedés. A halhatatlanság atomjaiból összeálló halál. Nem érti, hogy ő maga is egy nem túl érdekes álom, és gyakran lázadozik a sors ellen, mert őszintén azt hiszi, hogy van sorsa. Hasonlít egy vízzel elárasztott hajórekeszhez, amely el van zárva a többi rekesztől. A hajónak teljesen közömbös ez a rekesz, meg ha jobban belegondolunk, egyetlen rekesz sem létezik a hajótól elkülönülten, de a hajón lévő ember azonnal elfelejti ezt, ha bekerül az elárasztott rekeszbe: ott a Kublahanov nevű vízbefúltnak képzeli magát, és csak akkor tér magához, amikor kikerül a rekeszből – és ekkor az is kiderül, hogy az elárasztott rekeszben töltött pillanatok egy efemer lény életévé álltak össze.

Bár Iván Kublahanov mindössze a tudat felszínének fodrozódása, de amikor ez a fodrozódás létrejön, akkor rettenetesen akar élni, abban az őszinte hitben, hogy valóban létezik, sőt még azt a tudatot is önnön attribútumai egyikének tartja, amelynek a felszínén végigfut a fodrozódás.

Az álom előreszáguldott, és világos volt, hogy amikor véget ér, Iván Kublahanovnak is vége lesz. Sehogy sem lehetett rajta segíteni. Számára most nem létezett felébredés, mert ő maga volt az álom, amelyből fel kellett ébredni. A felébredés Iván Kublahanov nyomtalan eltűnését jelentette volna, aki furcsa életében attól félt a legjobban, hogy eltűnik, bár – mivel élete álom volt — semmi olyasmi nem volt benne, ami eltűnhetett volna.

De sok szép dolog volt az álomban. Például az úgynevezett naplementék — olykor az őket figyelő Iván egy időre megszűnt önmagára gondolni, és ekkor csak az maradt, amit látott; életének ezek a pillanatai

135

voltak legközelebb a valósághoz, ezek a pillanatok hasonlítottak legkevésbé álomra — az, aki Ivánt álmodta, Iván szemével látta a horizont fölötti vörös sávokat, és ezekben a pillanatokban semmiféle, a szenvedés és remény keverékével telített Kublahanov nem létezett. Csak a naplemente volt, és az, aki nézte, Iván Kublahanov pedig átlátszó prizmává változott, amely csodálatosan szép színekre bontotta a realitást.

És egyszer aztán ez a prizma megszűnt létezni. Megszűnt az Iván Kublahanovról szóló álom – természetes végéhez érkezett, amely után valami új dolog kezdődött, valami, ami ugyanolyan furcsa és lebilincselő volt, mint a születés utáni első pillanatok. Nagyon hasonlított a születésre ez az átmenet – megint valami alagúton kellett végighaladni, megint névtelen segítség érkezett kívülről, megint erős fénylobbanások voltak, és az elviselhetetlen gyötrelem először megint nyugalommal, aztán pedig a felébredés örömével keveredett. Új álom kezdődött, amelynek a hőse már másvalaki volt, és Iván Kublahanov emléke elenyészett.

És az, aki valamikor Iván Kublahanovról álmodott, mégis furcsa sajnálatot érzett az iránt a valójában sohasem létező remény– és félelemcsomó iránt, aki azt hitte, hogy örökké élni fog, de nem tudta, hogy ez mit jelent. Hiszen Iván Kublahanov legjobban önnön eltűnésétől félt, holott éppen eltűnése volt az örökkévalóság legfőbb feltétele.

Bár, ha jobban belegondolunk, még ez a félelem is teljesen alaptalan volt – hiszen Iván Kublahanov korábban is teljesen eltűnt minden éjszaka, és annak a valakinek az ébredését, aki valójában volt, úgy képzelte, mint egy feneketlen, fekete gödört, amelyen keresztül az a valaki új, napsütötte reggelbe ugrik.

136

A XII-es Számú fészer élete és hányattatásai

Kezdetben vala az ige, sőt biztos több is volt, de erről semmit sem tudott a XII-es Számú fészer. A saját nullpontján friss gyantaszagot árasztó deszkákat talált, amelyek rakásban álltak a nedves füvön, és sárga lapjaikkal magukba szívták a napfényt. Egy furnérládikában szögeket talált, kalapácsokat, fűrészeket és más ilyesmit – amikor azonban mindezt felidézte, rájött, hogy inkább kitalálja, mint látja a képet. Csak később született meg gyenge önérzékelése, amikor a belsejében már ott álltak a biciklik, jobb oldalát pedig három sor polc foglalta el. Egyelőre még nem is a XII-es Számú volt, hanem a deszkarakás új alakzata, de éppen ezekből az időkből maradt meg benne a legtisztább és legmaradandóbb lenyomat. Érthetetlen világ vette körül, ő pedig mintha a világban való mozgása közben megállt volna egy időre itt, ezen a helyen.

Tényleg nem a legjobb hely volt ez: egy négyemeletes ház hátsó udvara, a veteményeskertek és a szemetes edények melletti rész — de érdemes lett volna emiatt nekibúsulnia? Hisz nem itt fogja leélni az életét. Ha gondolkozik a dolgon, akkor persze azt kellett volna mondania, hogy éppenséggel ezen a helyen éli le, ahogy ez már a fészerekkel lenni szokott. De az élet kezdetének csodáját éppen az ilyen gondolatok hiánya jelenti. Állt szépen a nap alatt, élvezte a résein besodródó szellőt, ha az erdő felől fújt, vagy enyhe depresszió fogta el, amikor a szemetes edények felől; a szélirány megváltozásával rögtön elmúlt a depresszió anélkül, hogy kialakulatlan lelkében tartós nyomot hagyott volna.

Egyszer egy piros mackónadrágot viselő, félmeztelen férfi közeledett feléje; ecset és egy méretes festékesdoboz volt a kezében. Ez a férfi, akit már felismert a fészer, abban különbözött a többi embertől, hogy bejárása volt a biciklikhez és a polcokhoz. Most megállt a fészer mellett, belemerítette az ecsetet a dobozba, és tűzpiros csíkot húzott a deszkákon. Egy óra múlva úgy vöröslött a fészer, mint a füst, amely bizonyos

137

értesülések szerint annak idején karikákban emelkedett az ég felé. Ez lett emlékezetében az első valódi mérföldkő – addig mindent a boldogság és nem evilágiság hamva borított.

Azután, hogy befestették, és fekete római számot – azaz nevet – kapott (a szomszédos fészereken a szokásos számok álltak), éjszaka kátránypapírral borított tetejét a hold felé tárva pihegve száradt.

„Hol vagyok? – gondolta. – Ki vagyok?”Odafönt volt a sötét ég, aztán volt ő, a belsejében pedig új biciklik

álltak; egy résen keresztül rájuk esett egy udvari lámpa fénye, és csengőik titokzatosabban ragyogtak kormányaikon, mint a csillagok. Fönt, a fészer egyik falán egy műanyag karika lógott, s ő ezt legkeskenyebb deszkája által úgy tudatosította magában, mint a világegyetem örök titkának jelképét, mely – és ez csodálatos érzés volt — az ő lelkében is benne van. A polcokon mindenféle kacat hevert, ami változatossá és egyszerivé tette belső világát. Két fala közt kifeszített spárgán szurokfű és kapor száradt, és olyasvalamire emlékeztették, ami a fészerekkel egyáltalán nem szokott megtörténni – közben viszont tényleg emlékeztették erre a valamire, és néha úgy rémlett neki, hogy azelőtt nem is fészer, hanem nyaraló vagy minimum garázs volt.

Érzékelte önmagát, és megértette, hogy az, amit érzékel — azaz ő maga –, számtalan egyéni vonásból áll össze: a távolság legyőzésére való, gumi- és acélszagú gépezetek nem e világi személyiségéből, az önmagába záruló karika misztikus önmegfigyeléséből, a polcokon szanaszét heverő szögek, csavarok és egyéb apró holmik pisszenéseiből és még másból is. Ε létek mindegyikében mérhetetlenül sok árnyalat volt, de mégis mindegyikhez társult egy meghatározó érzés, mely számára a legfontosabb volt, és ezek az érzések eggyéolvadva a frissen festett deszkák alkotta térbe zárt, de semmi által nem korlátozott új egységet alkottak És ez az egység ő volt, a XII-es Számú, és fölötte a ködön és a felhőkön keresztül a vele teljesen egyenrangú hold suhant... És ekkor kezdődött igazi élete.

Hamarosan rájött, hogy legjobban azt az érzést szereti, amelynek forrása vagy közvetítője a két bicikli. Egy-egy forró nyári napon, amikor elcsendesedett körülötte a világ, titokban hol az összecsukható Kamával, hol a Szputnyikkal azonosította magát, és a maradéktalan boldogság két fajtáját élte át.

Ebben az állapotban semmibe sem került, hogy valódi helyétől ötven kilométerre találja magát, és ott guruljon például egy betonpartok közé zárt csatorna fölötti néptelen hídon, vagy a felforrósodott országút padkáján, amely mellett orgonabokrok nőttek; semmibe sem került, hogy beforduljon egy keskeny földút mellett burjánzó bokrok alkotta

138

alagútba, és egy ideig a kanyargó földúton haladva egy másik útra jusson ki, amely aztán erdőn, mezőn keresztül vezet — egyenesen a látóhatár fölötti narancssárga égbe; ezen az úton bizonyára az élete végéig mehetett volna, de ezt nem akarta, mert a boldogságot éppenséggel a lehetősége jelentette. Találhatta magát a városban, vagy valami udvarban, ahol az aszfalt repedéseiből hosszú szárú növények meredeztek, és eltölthette ott az estét – úgy egyáltalán, majdnem minden megtörténhetett.

Egyszer kedve támadt, hogy bizonyos belső élményeit megossza a mellette álló okkult beállítottságú garázzsal, de az arról kezdett beszélni, hogy magasabb rendű boldogság csak egy van, mégpedig a garázs archetípusával való eksztatikus egyesülés — ezek után hogy mesélhetett volna a garázsnak a tökéletes boldogság két fajtájáról, amelyek közül az egyik összecsukható, a másik pedig háromsebességű volt?

— Nekem is arra kell törekednem, hogy garázsnak érezzem magam? — kérdezte egyszer.

— Más út nincs — válaszolta a garázs –, neked persze aligha sikerül maradéktalanul, de jobbak az esélyeid, mint a kutyaólnak vagy a trafikos bódénak.

– És ha biciklinek szeretem magam érezni? – adta ki féltett titkát a XII-es Számú.

– Hát, érezd csak! Megtiltani nem lehet. Vannak, akik nem tudnak túllépni az alacsonyabb rendű érzéseken, és ezzel nem lehet mit kezdeni — mondta a garázs.

– És mi van krétával az oldaladra írva? — váltott témát a XII-es Számú.

– Semmi közöd hozzá, te furnérszar! – gurult dühbe a garázs.A XII-es Számú nyilván megbántottságában hozta szóba a feliratot,

hisz ki nem sértődik meg, ha alacsonyabb rendűnek nevezik az érzéseit? Ez után az eset után szó sem lehetett semmiféle kapcsolatról a garázzsal, és a XII-es Számú nem is vágyott rá. Egy reggel lebontották a garázst, és a XII-es Számú egyedül maradt.

Igaz, jobbról két másik fészer is volt a közelében, de igyekezett még csak nem is gondolni rájuk. Nem azért, mert némileg más felépítésűek és olyan seszínűek voltak – ezzel meg tudott volna békélni. Arról volt szó, hogy a háznak a földszintjén, amelyben a XII-es Számú gazdái laktak, egy nagy zöldségesbolt működött, és ahhoz tartozott ez a két fészer. Sárgarépát, krumplit, uborkát tartottak a 13-a és 14-es Számúban, de velük kapcsolatban a nejlonfóliával betakart óriási hordóban tartott savanyú káposzta határozott meg mindent. A XII-es Számú gyakran látta a hordók acélabronccsal összeszorított mélyvízi testét, amint cingár

139

munkások udvartartásával körülvéve kigördülnek az oldalukon az udvarra. Ilyenkor félelem fogta el, és eszébe jutott a megboldogult garázs egyik mondása, amelyet az gyakran ismételt szomorúan: „Az életben bizonyos dolgoknak egyszerűen minél előbb hátat kell fordítani!” Eszébe jutott, és ehhez tartotta magát. A két szomszéd sötét, titokzatos élete, tompa életereje és rothadó kigőzölgései fenyegetést jelentettek számára, mert önmagán kívül minden mást tagadott ezeknek az alacsony építményeknek a léte, és a hordókban lévő sós lé minden egyes csöppje azt nyilvánította ki, hogy a XII-es Számú abszolút fölösleges ebben a világegyetemben – legalábbis így értelmezte a világ tudatosulásának belőlük áradó hullámait.

De elérkezett az este, kihunyt a fény, a XII-es Számú az üres autósztrádán száguldó biciklivé változott, és egyszerűen nevetséges lett volna a nappali szörnyűségekre emlékezni.

Egyszer nyár közepén csettent a zár, hátrahúzódott a zár nyelve, és két ember – a gazda és valami nő – ment be a XII-es Számúba. A nő nagyon nem tetszett a XII-es Számúnak, mert valami érthetetlen módon mindarra emlékeztette, amit képtelen volt elviselni. Nem mintha káposztaszagot árasztott volna, és azzal keltette volna ezt a hatást – inkább fordítva, a káposztaszag tartalmazott információkat erről a nőről, aki mintegy tárgyiasította a savanyítás ideáját, és megtestesítette azt a kényszerítő akaratot, amelynek a 13-as és 14-es Számú a valóját köszönhette.

A XII-es Számú a gondolataiba mélyedt, az emberek pedig beszélgettek:

– Nos, le kell szedni a polcokat, és jó lesz, jó...– Príma fészer – mondta a gazda, miközben kigurította a bicikliket. –

Nem ázik be, egész jó. És micsoda színe van!Miután kigurította és a falhoz támasztotta a két biciklit, kezdett

mindent összevissza leszedni a polcokról. A XII-es Számú teljesen kikészült.

Persze korábban is gyakran eltűntek egy időre a biciklik, de a memóriájával be tudta tölteni a helyükön támadt űrt. Amikor ilyenkor aztán visszakerültek a helyükre, csodálkozott, hogy milyen tökéletlenek a memóriája teremtette formák a biciklik valódi, egyszerűen csak önmaguk által a térbe kisugárzott szépségéhez képest. Eltűntek, de aztán mindig visszatértek, és a lelke legfőbb tartalmától való rövid elválások a holnapi nap talányosságának örömét adták életének. De most minden másképp volt. Végleg elvitték a bicikliket.

Ezt abból a teljes és kíméletlen pusztításból értette meg, amelyet a piros nadrág viselője végzett benne – először történt ilyesmi. A fehér

140

köpenyes nő már rég elment, de a gazda még mindig ott turkált, táskába dobálta a szerszámokat, leszedte a falról a bádogdobozokat és a régi, ragasztott biciklibelsőket. Aztán majdnem az ajtóhoz beállt egy teherautó, és a degeszre tömött táskák után a két bicikli is megadóan eltűnt kitárt, ponyvával fedett végében.

A XII-es Számú üres volt, az ajtaja tárva-nyitva állt.De mindezek ellenére is önmaga maradt. Tovább élt benne mindazon

dolgok lelke, amelyektől megfosztotta az élet, és bár árnyakká váltak, továbbra is eggyéforrtak, hogy őt, a XII-es Számút alkossák. Csakhogy most egyénisége megőrzéséhez teljes akaraterejére szükség volt.

Másnap reggel változást észlelt magában: nem érdekelte a környező világ, múltbéli dolog volt minden, ami eltöltötte, és körökben mozgott az emlékezetében. Tudta, hogy miért van ez így: a gazda itt felejtette a műanyag karikát, amely valószerűtlenné vált lelke egyetlen reális darabja maradt. A XII-es Számú most önmagába záruló körvonalra emlékeztette önmagát, de nem volt ereje, hogy kialakítsa a felismeréshez való viszonyát, és gondolkozzon, jó-e ez így? Rossz-e? Mindent búskomorság temetett maga alá, és minden elvesztette a színét. Így telt el egy hónap.

Egyszer aztán munkások jöttek, bementek védtelenül kitárt ajtaján, és pár perc alatt leszaggatták a polcokat. Még nem is tudatosulhatott benne új állapota, amikor a rettenet újabb hulláma tört rá, ami egyébként megmutatta, hogy még milyen sok maradt benne a félelemhez szükséges életerőből.

Egy hordót gurítottak feléje az udvaron. Éppenséggel feléje. Erre a lehetőségre még a sajgó múltba vágyás legfájdalmasabb pillanatában sem gondolt, amikor pedig úgy érezte, hogy álmodni sem tud annál rosszabbat, ami vele történt.

Félelmetes volt a hordó. Óriási, domború és nagyon régi volt, és a valamiféle szörnyűséggel átitatott oldalai a bűz olyan spektrumát bocsátották ki, hogy még az őt gurító, az élet árnyékos oldalához szokott melósok is elfordultak tőle és káromkodtak. Közben a XII-es Számú látott valamit, amit a munkások nem vettek észre: éber figyelem dermedezett a hordóban, és nedves szemszerűségével érzékelte a világot. Aztán elvesztette eszméletét, és azt már nem látta, hogyan gurítják be az ajtaján, hogyan görgetik és állítják a közepére a hordót.

A szenvedés megnyomorít. Eltelt két nap, és lassan kezdtek visszatérni a XII-es Számú érzései és gondolatai. Most másvalaki volt, és minden másképp volt benne. Most a hordóban besűrűsödött élő halál lüktetett a lelke legközepén, ott, ahol valamikor a széllel fürdetett biciklivázak álltak; a hordó lassan létezett és gondolkozott, s gondolatai a XII-es

141

Számú gondolatai is voltak. A XII-es Számú érezte a poshadt uborkálé erjedését, őbenne is fölfelé szálltak a buborékok, hogy a penészrétegen kis krátert mélyítve elpattanjanak a felszínen, őbenne kavarogtak lassan a gázok hatására a püffedt tetemszerű uborkák, őbenne feszültek meg a rozsdás vassal összeszorított, nyálkával átitatott dongák. Mindez ő volt.

Most nem félt a 13-as és 14-es Számútól, sőt gyorsan valamiféle félig öntudatlan cimboraság alakult ki köztük. De a múlt nem tűnt el teljesen, hanem csak oldalra szorult és meggyűrődött. Kettős volt a XII-es Számú új élete. Egyrészt a 13-as és 14-es Számúak partnere lett, másrészt viszont érzéseket táplált, a vele történtek szörnyű igazságtalanságát melengette magában. Új lényének súlypontja természetesen a hordóban volt, amely az elképzelt biciklikerék-surrogást felváltó állandó bugyogást és pattogást bocsátott ki magából.

A 13-as és 14-es Számú megmagyarázta neki, hogy az életkorával járó elementáris változás mindaz, ami vele történt.

— A gondokkal, bajokkal együtt járó reális világba való belehelyezkedés mindig bizonyos nehézségekkel jár – mondta a 13-as Számú. – Egészen új problémák töltik el az ember lelkét.

És még bátorítóan hozzátette:– Semmi az egész, majd megszokod. Csak eleinte nehéz.A Tizennégyes inkább filozofikus alkatú fészer volt, és gyakran beszélt

a szellemiekről. Gyorsan meggyőzte új cimboráját, hogy ha a szépség a harmóniában foglaltatik („Ez egy” – mondta), belül pedig – és ez objektív tény – uborka vagy káposzta van („Ez kettő”), akkor az élet szépségét a hordó tartalmával való harmónia elérése jelenti, illetve mindannak az útból való eltávolítása, ami ezt akadályozza. A 14-es hordója alá egy régi filozófiai lexikont tettek, hogy ki ne csorduljon belőle a lé, és ő gyakran idézett a lexikonból; ugyancsak rá támaszkodva magyarázta a XII-es Számúnak, hogy hogyan kell élni. De azért a 14-es Számú nem bízott meg teljesen az új fiúban, mert olyasmit érzett benne, amit az már rég nem látott magában.

A XII-es Számú szép lassan tényleg megszokta helyzetét. Néha még sajátos lelkesültséget is érzett, az új élet új akarását. De új barátai bizalmatlansága sem volt alaptalan: néhányszor valami elfeledett dolog — a kulcslyukból kicsapó fénysugárhoz hasonló — gyors felvillanását észlelte, és önmaga iránti koncentrált megvetést érzett, a többieket meg egyenesen gyűlölte az ilyen pillanatokban.

Mindezeket az érzéseket persze elfojtotta az uborkás hordó diadalmas világszemlélete, és hamarosan maga a XII-es Számú sem értette, hogy szállhatott el ennyire. Mind egyszerűbbé vált a lénye, és ritkábban izgatta a múlt, mert újabban nehéz volt elcsípnie emlékezete túlságosan

142

múlékony felvillanásait. Viszont a hordó mind gyakrabban tűnt a stabilitás és nyugalom zálogának, akár a hajókon a ballaszt, és néha a XII-es Számú ennek megfelelően a holnapba tartó gőzhajónak képzelte magát.

Kezdte érezni a hordót jellemző sajátos jóságot, de csak azóta, hogy végérvényesen megnyitott valamit a hordó számára belső világában. Az uborkákat most afféle gyerekecskéknek látta.

A 13-as és 14-es Számú egész jó cimbora volt, és ami a legfontosabb, a benne nyiladozó új érzés támaszát jelentették. Esténként gyakran osztályozták hármasban szótlanul a világ dolgait, és közös megértésük áthatott mindent, ami körülöttük volt, és amikor valamelyik nemrég épített bódé megremegett mellettük, a XII-es Számú ránézett, és ezt gondolta: „Butaság... Nem számít, kidühöngi magát, és megérti.” Néhány ilyen átalakulás már lezajlott a szeme láttára, és ez újra csak őt igazolta. Néha a gyűlölet is föltámadt benne, amikor valami fölösleges dolog jelent meg a világban – hál' istennek ez ritkán történt. Múltak a napok, az évek, és úgy látszott, hogy már semmi sem változik.

Egy nyári estén, belső világa szemlélése közben valami érthetetlen dologra bukkant: egy pókhálóval belepett műanyag karikára. Először fogalma sem volt, mi ez és mire való, de hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen egykor mi minden kapcsolódott ehhez a holmihoz! A hordó szundikált a XII-es Számúban, egy másik részével óvatosan végigtapogatta emlékezete szálait, de azok már rég megszakadtak, és sehová sem vezettek. De hiszen csak volt valami? Vagy nem volt? Koncentrálva próbált rájönni, hogy mire nem emlékszik, és egy pillanatra megszűnt érezni a hordót, és különvált tőle.

Ebben a pillanatban egy bicikli jött be az udvarra, és a biciklista minden ok nélkül kétszer csöngetett. És ez elég volt — a XII-es Számú hirtelen emlékezni kezdett.

Bicikli.

Országút.

Alkony.

Híd a folyó fölött.

Eszébe jutott, hogy ki ő valójában, és végre önmaga lett, tényleg önmaga. Száraz kéregként levált róla minden, ami a hordóhoz kapcsolódott; megérezte az uborkálé undorító bűzét, és olyannak látta tegnapi

143

kollégáit, a 13-as és a 14-es Számút, amilyenek valójában voltak. De most nem volt idő, hogy mindezt átgondolja, sietnie kellett, mert tudta: az átkozott hordó megint rákényszeríti az akaratát, önmagává teszi, ha nem tudja azonnal elvégezni, amit elhatározott.

A hordó közben felébredt, rögtön tudta, miről van szó, és a XII-es Számú a hideg butaság ismerős hullámát érezte – korábban azt hitte, hogy ez az ő butasága. Felébredt a hordó, lénye kezdte eltölteni a XII-es Számút, és az válaszképpen csak egyvalamit tehetett.

A tetőkiugró alatt két villanyvezeték húzódott. Amíg a hordó magához tért, és kiderítette, hogy pontosan mi történt, a XII-es Számú megtette az egyetlen dolgot, amit tehetett: a kétségbeeséséből fakadó erejével nyomást gyakorolt a két vezetékre. A következő pillanatban elsöpörte az uborkás hordóból áradó legyőzhetetlen erő, és egy időre egyszerűen megszűnt létezni. De a dolog már megvolt: a vezetékek feltépték szigetelésüket, egymáshoz értek, és találkozási pontjuknál lilásfehér láng lobbant fel. Egy pillanat múlva valahol kiégett a biztosíték, és megszűnt az áram a vezetékekben, de már keskeny füstcsík szállt föl a száraz deszkából, aztán megjelent a tűz is, és nem ütközvén akadályba, növekedni kezdett és a tető felé kúszott.

A XII-es Számú egy ütésre tért magához, és megértette, hogy a hordó meg akarja semmisíteni. Az egyik fölső tetődeszkába vonta össze egész lényét, és érezte, hogy a hordó nincs egyedül, segít neki a 13-as és 14-es Számú, akik kívülről gondolnak őrá.

„Nyilvánvaló — gondolta valami furcsa elszigetelődést érezve –, hogy számukra ez olyasmi, mint egy őrült vagy egy lebukott ellenség megfékezése, aki eddig ügyesen a bajtársuknak adta ki magát...” Nem tudta végiggondolni, mert a hordó, amely egész rothadásával léte határvonalának zúdult, megkettőzte erőfeszítését. Kitartott a XII-es Számú, de tudta, hogy a következő ütés az utolsó is lesz számára, és felkészült a halálra. De múlt az idő, és nem jött az újabb ütés. Ekkor kicsit kitágította határait, és két dolgot érzett. Az egyik a hordóhoz tartozó félelem volt – ugyanolyan hideg és lassú, mint minden megnyilvánulása. A másik a körülötte lángoló tűz volt, amely a plafonnak a XII-es Számú által lélekkel ellátott részéig ért. Lángoltak a falak, égő könnyekkel zokogott a kátránypapír a tetőn, a földön égtek a műanyag flakonok a napraforgóolajjal. Egy-egy flakon eldurrant, a lé forrt a hordóban, amely, minden nagysága ellenére, pusztulófélben volt. A XII-es Számú a tetőnek addig a részéig tágította lényét, amely még létezett, előhívta emlékezetében a napot, amikor festették, de főképp annak a napnak az éjszakáját; rájuk gondolva akart meghalni. Már égett mellette a 13-as Számú, és ez volt az utolsó, amit észrevett. De nem jött a halál, és

144

amikor utolsó szilánkjába is belekapott a tűz, váratlan dolog történt.

A tizenhetes zöldségesbolt vezetője, az a bizonyos nő, gyalázatos hangulatban hazafelé tartott. Este hat körül kigyulladt a melléképület, ahol az olajat és az uborkát tartották. Az olaj szétfolyt, és a tűz átterjedt a szomszédos fészerekre, és elégett minden, ami égni tudott. A XII-es fészerből csak a kulcsok maradtak, a tizenhármasból és tizennégyesből néhány megégett deszka.

Besötétedett, mire fölvették a jegyzőkönyvet és elintéztek mindent a tűzoltókkal, és most félt hazafelé menet, mert az út lakatlan helyen át vezetett, és úgy álltak két oldalán a fák, mint a banditák. Megállt, és visszanézett, hogy nem követi-e valaki. Úgy tűnt, hogy senki. Tett még néhány lépést, és körülnézett – mintha hunyorgott volna valami a távolban. Mindenesetre félrehúzódott, egy fa mögé, és feszülten fürkészte a sötétséget, arra várva, hogy tisztázódjon a helyzet.

Az út legtávolabbi látható pontján egy fénylő foltocska tűnt fel. „Motor” – gondolta az üzletvezető, és a fához lapult. De nem hallott motorzúgást. A fényes folt közeledett, és látszott, hogy nem az úton halad, hanem fölötte repül. Még egy pillanat, és a folt teljesen irreális dologgá változott — egy biciklista nélküli biciklivé, amely három vagy négy méter magasan repült. Furcsa volt a felépítése – olyan otrombán nézett ki, mintha deszkákból tákolták volna össze, de a legfurcsább az volt, hogy világított és a színét változtatva vibrált, miközben hol átlátszóvá vált, hol annyira fénylett, hogy nem lehetett ránézni. Az üzletvezető magánkívül kiment az út közepére, és a bicikli egészen nyilvánvaló módon reagált a jelenlétére. Lejjebb ereszkedett, lassított, és néhány kört írt le az elbutult asszony feje fölött, a magasba emelkedett, egy időre mozdulatlanná dermedt a levegőben, majd olyan szigorúan megfordult az út fölött, mint egy szélirány jelző. Így állt egy-két pillanatig a levegőben, aztán elindult, elképesztő sebességre gyorsított, és az égen szikrázó ponttá változott. Aztán eltűnt.

Amikor az üzletvezető magához tért, észrevette, hogy az út közepén ül. Felállt, leporolta a ruháját, és magáról teljesen megfeledkezvén... Egyébként Isten megáldja, hagyjuk, ahol van!

145

Tartalom

A TALÁLT VILÁGOK OSZTÁLYA.....................................3KRISTÁLYVILÁG.............................................................6SIGMUND A KÁVÉHÁZBAN..........................................26TARZANUGRÁS.............................................................32A FELSŐ VILÁG DOBJA.................................................46MARDONGOK...............................................................58A REKONSTRUKTŐR....................................................63A MEGTORLÓFEGYVER................................................69CCCP TAJSOU CSUAN ..................................................79ZENE A PÓZNÁRÓL......................................................90A FORDULTFARKAS-KÉRDÉSA KÖZÉPSŐ FÖLDRAJZI ÖVEZETBEN........................103IVÁN KUBLAHANOV...................................................129A XII-ES SZÁMÚ FÉSZER ÉLETE ÉS HÁNYATTATÁSAI.....................................................................................137

146

A JAK Világirodalmi Sorozatban eddig megjelent:

Venyegyikt Jerofejev: Moszkva – PetuskiPiotr Szewc: PusztulásMichal Viewegh: Varázsos évek pórázonMichael Donhauser: Kérvény a réthezJavier Tomeo: Szerelmes szörnyetegMichel Tournier: KisprózaRobert Menasse: A regény koraA látogatás. Kortárs francia költőkAkhilleusz és a teknőc. Kortárs cseh és morva költőkWalter Abish: Német ez még?Heiner Müller: KépleírásFüst a dombról. Négy román költőHerman Brusselmans: A férfi, aki munkát találtHugo Ball: Flametti, avagy a szegények dandyzmusaAles Debeljak: Otthon és külföldJacek Baczak: Egy éjszakai ügyeletes feljegyzéseiJoachim Sartorius: Mondom kinekJurij Andruhovics: RekreációKathrin Röggla: LekopniSvetislav Basára: Feljegyzések a biciklistákrólMirko Kovac: Malvina Trifkovic életrajzaJenny Erpenbeck: A lelencVladimir Arsenijevic: A hajófenékenArnon Grunberg: UborkaszezonIan McEwan: GeometriaViktor Pelevin: Omon RéWilliam Burroughs: A vörös éjszaka városaiIngo Schulze: A boldogság 33 pillanata Andrzej Stasiuk: Galíciai történetek Link Budapest. New Hungarian Writing Nenad Velickovic: Szarajevói capriccioAndrej Blatnik: BőrRobert McLiam Wilson: Az Eureka utcaKaren Duve: Esőregény

A kötetek megvásárolhatók és megrendelhetők az Osiris Könyvesházban:1053 Budapest, Veres Pálné utca 4–6. Tel: 266–4999

147