Fotó: Mészáros Ákos

Munkácsy és társai újrarendezve a Nemzeti Galériában

Könyv:

A botrányok botránya

Film:

KisasszonyokA korona

Hamlet: Mensáros

sötét, mindent elpusztító bitumen úgy terjed Mun-kácsy Mihály Éjjeli csavargók című képén, mint vala-

mi vírus. Ez a megállíthatatlannak látszó, furcsa,fekete ragály a restaurátorok minden igyekezete ellenéreszinte szabályosan fölzabálja a Munkácsy-képeket. Perszenem újdonság ez, de sajnos ezúttal is meg kell állapíta-nunk, hogy a festmények állapota tovább romlik. Miutána szurok a vásznak hátterét már teljesen bekebelezte és arészleteket eltüntette, most az arcok következnek, ame-lyekre szintén rátelepszik a bitumen. Döbbenetes a lát-vány.

Ám nem azért látogattunk el a Nemzeti Galériába, hogya Munkácsy-képek állapotán siránkozzunk, hiszen a szak-emberek úgyis mindent megtesznek, amit lehet. Hanemazért, hogy a Budavári Palota kupolájának első emeleténmegtekinthessük az újrarendezett Munkácsy- és Paál Lász-ló-kiállítást, amelyek már régóta külön termekben,klimatizált körülmények között foglalnak helyet. (A klímaazonban éppen nem működött, talán javították?) A tárlatcíme Változatok a realizmusra – Munkácsytól Mednyánszkyig.A már említett Paál László-képeken kívül más festőktől isláthatunk jelentős alkotásokat, így egy tágabb horizontontekinthetjük át a XIX. század második felének és végénekmagyarországi realizmusát.

Munkácsy már sokszor reprodukált festményére, a Sira-lomházra, ha eredetiben látjuk, mindig újra rácsodálkozha-tunk. A nézőt már a kép történelminek mondható témája is meg-ragadja, hiszen ma nincsenek alföldi vagy dunántúli betyárok,útonállók, fosztogatók. (Ugyanígy Egry József fürdőző tehenei semlennének elképzelhetők a mai Balatonban.) A látvány lenyűgöző;Munkácsy drámai erővel, rendkívül realisztikusan ábrázolta azalakokat, a helyszínt, a tárgyakat, az emberi karaktereket. Mindezcsak gondos megfigyelés és tanulmányozás után lehetséges. Aművész már a pályája kezdetén is használt a festéshez fényképe-ket: úgynevezett werkfotókat készített az alakjaihoz. A Siralomházbetyárfigurájához is felhasznált egyet. Ezeket a felvételeket azon-ban csak emlékeztetőként alkalmazta, soha nem másolta őket.Nyilvánvaló, hogy a művészet korszerű eszközei közül sok min-dent Párizsban láthatott először, ahogyan ezt a Nemzeti Galériakiállításán, a falon elhelyezett magyarázatban is olvashatjuk.

Az 1870-es években tevékenykedő Gustave Courbet vagy az imp-resszionisták másik példaképe, Edouard Manet kirobbanó erejű re-alizmusukkal nagy hatással voltak a képzőművészetre, és perszea fiatal Munkácsyra is.

A tárlaton láthatunk egy nálunk kevéssé ismert német festőtől,Wilhelm von Kaulbachtól származó remek portrét Munkácsynéról.Igazán beszédes műalkotás: az értelmes, határozott, telt keblű,erős fűzőt viselő asszony láthatóan tudta, mit akar. Kaulbach in-kább romantikus, mint realista portrérajzoló és festő volt, ez a képa korabeli források szerint a Munkácsy házaspár párizsi palotájá-nak szalonjában kapott kitüntetett helyet. A Szépművészeti Mú-zeumba az özvegy hagyatékából került, 1917-ben. Cécile fontosszerepet töltött be a férje életében. Érzelmi és művészi támaszt isjelentett számára, egyengette a karrierjét.

A mai világ mesehőseMunkácsy és társai újrarendezve a Nemzeti Galériában

Éjjeli csavargók (részlet)

3

A magyar művészetkedvelő közönségszámára mindig is Munkácsy Mihály volt„a festő”. Nem egy a sok közül, hanem azegyetlen. Ha a festészet egyáltalán szóba ke-rült, sokan csak az ő nevét ismerték. Sőt,megkockáztatom, lehet, hogy olykor mégma is így van ez a megváltozott, digitáliskommunikációs térben. Nem csoda, hiszenMunkácsy nemzetközi karrierje, páratlanméretű és színvonalú bibliai képei, amiketfergeteges sikerrel mutattak be már az 1880-as évek Budapestjén is, ismertté tették a ne-vét. A Siralomházat vagy a Krisztus Pilátuselőtt című, nagy méretű festményét igensokszor reprodukálták. Jól emlékszem,gyermekkoromban a vonatok ülései mögöt-ti fülkefalon láttam nyomatokon az elsőMunkácsy- és Paál László-képeket, az 50-es,60-as években.

Sokat írtak már a művészettörténészekMunkácsy mélylélektani ábrázolásairól, elké-pesztő pszichológiai érzékéről. Mindig sikerült elkapnia a legfonto-sabb pillanatot az adott témában. Egy másodpercre megállította azidőt, kimerevítette a történést. Szinte beleborzong a néző a látvány-ba. Az arckifejezések, a mozdulatok mindig a robbanásig feszülthelyzetet érzékeltetik. Munkácsy nemcsak az ecsettel és a festékkelbánt bravúrosan, hanem elképesztő fantáziája és emberismerete isvolt. A képei mind ezt bizonyítják. Bár 120 éve meghalt, festményeimégsem veszítettek az erejükből. Nemcsak a figurális kompozíció-ira igaz ez, hanem a tájképeire, a virágcsendéleteire is. A múlt hetiMértékadóban a Szabó Istvánnal készült interjúban a filmrendező el-árulja: „Most Tolsztojt olvasom újra. Csodálatos, fantasztikus, élve-zetes.” Hasonlóképpen lehetünk mi is Munkácsyval: újranézhetjük,újraértelmezhetjük örök klasszikusoknak számító alkotásait. Jóltudják ezt a kurátorok is, ezért időnként átrendezik, megváltoztat-ják, újragondolják az állandó kiállítások anyagát.

Munkácsy tanítványa és úgy is mondhatnánk, festői örököseKarlovszky Bertalan volt. Ha témájában nem is, de bravúros ecset-kezelésében mindenképpen remekmű a kiállításon látható, Duz-zogók című képe, amely 1884-ből származik. Leheletfinoman, pu-hán felrakott festékfoltokkal operált a festő ezen az egyszerű jele-netet ábrázoló festményen. Munkácsy jellegzetes, balról jobbratartó festési technikája, a már említett puha, mégis rendkívülnagyvonalú ecsetkezelése nem csak Karlovszkyra hatott, hanemaz utánuk jövő művészgenerációk egész sorára. Jól megfigyelhetőez a XX. század közepéig, s még később is érzékelhető a vásznonaz egymásba olvadó festékek játéka. Ilyesmi fedezhető fel Gyé-mánt László képein, sőt Szász Endre teljesen más stílusú, szürrea-lisztikus fantáziaképein is.

Még manapság is előfordul, hogy számonkérik Munkácsytól,miért nem haladt a korral, miért nem érintette meg az impresszi-onizmus szele Párizsban. Ő mindvégig megmaradt a realizmustalaján, évtizedek alatt sem változtatott a stílusán. De képzeljükcsak el, mennyivel szegényebbek lennénk ma páratlan emberáb-rázolásai, bibliai látomásai nélkül, ha mondjuk mégis más iránytvett volna akkoriban a művészete…

A fiatalon, 33 évesen meghalt Paál László tájképei mindig meg-hatják a látogatót. A Barbizonban, Fontainebleau-ban alkotónagyszerű festő munkái egyszerűen fantasztikusak. Képei realis-ták, mégis lírai hatásúak, ha nem is annyira, mint elődje, CamilleCorot művei, a XIX. század első évtizedeiben. Festőisége viszontlegalább annyira magával ragadó. Ugyanez mondható el MészölyGéza alkotásairól is. Csodálatosak a Balaton mellett festett bödön-hajós, ekhós szekeres képei, a cigány tanyákról készített, ma márromantikusnak ható festményei.

Az állandó kiállítás kiegészítéseként Deák-Ébner Lajostól, ettől amég mindig kevéssé ismert nagyszerű művésztől is bekerült né-hány kép a tárlatra. Munkássága nem stílusának újszerűsége miatt

igazán jelentős, hanem elsősorban azért, mertmély hitelességgel ábrázolta a paraszti életeta századfordulón. A szolnoki művésztelepalapítója volt, és állandó alkotója maradt ha-láláig. Legismertebb képe a Hazatérő aratók. Amostani kiállításon több alkotása is szerepel,az egyik a Hajó vontatók című, egy másik pe-dig Paál László temetését ábrázolja, ami igazikuriózumnak számít.

Egy, Munkácsy köreihez köthető másiknagy realista Bihari Sándor. Leghíresebb művea Bíró előtt, amely szintén hiteles életkép aXIX. századból, akkor is, ha ma már a népiesromantika egy jellegzetes alkotásának látjuk.A némi humorral ábrázolt, tajtékpipás bíró éstársai elé járulnak a cigányok, akik magyaráz-kodni próbálnak a tekintélyes emberek előtt,hogy miért is törött el a hegedű. A bíró fejefölött petróleumlámpa lóg, mely jól láthatóanmár sok éve kormozza a mestergerendát.

Semmiképpen sem feledkezhetünk meg akiállítás másik névadójáról, Mednyánszky Lászlóról. Rá is nagy ha-tással volt Munkácsy, jóllehet ő kialakította a maga összetéveszt-hetetlen, egyéni stílusát. Erdőrészlet című képét sejtelmes fény su-gározza be, ami valahonnan az erdő fái és zöldessárga levelei kö-zül árad szét a kora reggeli napsütésben. Mednyánszky valóbanegyedülálló a magyar művészetben a tájképfestés terén. Képeinekkiindulópontja a természet, ám tájai így, ebben a formában sem-miképpen sem léteztek. Látomások, víziók ezek, amelyek egyművész legmélyebb érzéseit közvetítik a látogatónak.

Móricz Zsigmond 1910-ben írt egy kis könyvet Munkácsy festőipályájáról, egy munkásoknak szánt népszerű sorozatban. Többekközött ez is szerepel benne: „A munkácsi kis árva, elhagyatva,száz baj között, semmi nélkül indult el a világon. És a nagy-nagyművész az egész emberiség gyásza mellett szállott a koporsóba.És ez a kettő ugyanaz az egy személy volt. Ez a mai világ mese-hőse! És ez az út nyitva minden ifjú előtt.”

Persze a teljesség igénye nélkül vázoltuk föl ennek az újraren-dezett kiállításnak az anyagát; nem is tehetnénk mást, hiszen any-nyi a látnivaló. Beszélhetnénk még Koszta Józsefről, Fényes Adolfról,képeikről és még sok minden másról is. De talán így is sikerültfelhívni az olvasók figyelmét a mostanában sikeresen megújítottkiállításokra. Egészen bizonyos, hogy megéri elzarándokolni abudai Várba, a Nemzeti Galériába, mondjuk egy szomorkás, esősvasárnap délután, és eltölteni némi időt a Változatok a realizmusra– Munkácsytól Mednyánszkyig című, újrarendezett kiállítás nagy-szerű képei között.

Szöveg és kép: Mészáros Ákos

Kaulbach: Munkácsy Mihályné portréja(részlet)

TÖRTÉNELEM 4

Az interneten böngészve mindannyian tapasztalhatjuk, hogy a vi-lági sajtó egy-egy probléma elemzésénél egyáltalán nem kíváncsi aKatolikus Egyház álláspontjára. Hiába van szinte minden társadal-mi kérdésről mondanivalója, az maradjon csak meg a templomokfalai között. Egészen más magatartás jellemzi az újságírókat akkor,ha botrányt szimatolnak. Ilyen esetben hirtelen érdekes lesz azEgyház, fontossá válik, melyik egyházi vezető mikor és mit mon-dott. A történelmet ismerők tudják, hogy ez a jelenség nem új kele-tű. Mint azt A botrányok botránya című könyvből megtudhatjuk, év-századok óta tart az a folyamat, melynek eredményeként napjaink-ban még az az ember is fejből sorolja az Egyház bűneit – keresztesháborúk, inkvizíció, erőszakos térítések, bo-szorkányüldözés és még folytathatnánk –, akisoha nem érdeklődött a vallás iránt. A kötetszerzője, Manfred Lütz arra vállalkozott, hogyeseményről eseményre haladva megvizsgálja,mi igaz a híresztelésekből.

„Könnyen kísértésbe esik az, aki úgy véli,egyedül ő van az igazság birtokában. A ke-reszténység azonban elutasította azt a gya-korlatot, hogy Isten ellenségeinek az életük-kel kell fizetniük” – hangsúlyozza könyveelején a szerző. Mivel a krisztusi tanítás ki-zárta az erőszakot, az első évezredben egyet-len keresztény eretneket sem végeztek kimeggyőződéséért. Sokan teszik meg egyház-történeti fordulópontnak a római állammalkialakított új viszonyt. Az üldözés végeugyan is azt is jelentette, hogy nőtt az Egyháztársadalmi befolyása. Mindez azonban „szük-séges volt, különben eltűnt volna a történelemszínpadáról”, ugyanakkor ezzel a lépéssel azEgyház az államhatalmat is humanizálta.

A szászok erőszakos megtérítése, Nagy Ká-roly verdeni vérbírósága ellentétes volt a ke-resztény tanítással, a misszió és a nemzeti terjeszkedés egybefonó-dása nagyon sok problémának lett a forrása ebben az időszakban.Lütz ugyanakkor rámutat, hogy míg a civilizációs eredményeketNagy Károlynak tulajdonítják, a negatív jelenségeket előszeretettelvarrják az Egyház nyakába. A szerző szerint a keresztes háborúkatbírálók érveiben vannak jogos elemek, hiszen a szentföldi katonaifellépés megokolására igazán csak ószövetségi támpontokat lehe-tett találni. A tüzetes vizsgálat ugyanakkor arra jut, hogy ez a vál-lalkozás korántsem bírta a teljes keresztény világ támogatását.Lütz szerint a keresztes hadjáratokat nem lehet a muszlimokéhozhasonló szent háborúknak tekinteni. Annak ellenére sem, hogykezdeményezői és szorgalmazói a pápák voltak. Az ókereszténykor felfogásával ellentétben álló hadi vállalkozások hátterében el-sősorban a germán szellem hatását fedezhetjük föl.

A XI. század egyháztörténelmét tanulmányozva gyökeresszemléletváltozásnak lehetünk tanúi. A megszilárdult keresztényállam vezetői úgy látták, hogy az Istennel szembefordulók a tár-sadalomra is veszélyt jelentenek. Ettől az időszaktól kezdve ter-jedt el az a gyakorlat, hogy az egyházi hatalom felkutatja és elítéli,a világi pedig kivégzi az eretnekeket. Aquinói Szent Tamás szerintha a pénzhamisítókat halálra ítélik, az eretnekek is ezt érdemlik,hiszen ők „az igazságra vezető tant hamisítják meg”. Az is igaz,hogy a XIII. században mind a világi, mind az egyházi vezetés te-hetetlen volt a tévtanokkal szemben, ezért hirdette meg III. Ince1209-ben a katharok elleni keresztes hadjáratot. IV. Ince pápa1252-ben – feltételekhez kötve – a kínzást is engedélyezte. A sokatbírált inkvizíciónak a szerző szerint ugyanakkor volt pozitív ha-tása is, szabályozta ugyanis a jogi eljárás menetét. A XV. századvégén létrejött spanyol inkvizíciónak nagyon rossz lett a híre, el-

sősorban a propagandacéllal megírt Fekete legendának köszönhe-tően. Mint azt Lütz hangsúlyozza, a spanyol inkvizíció 1542 és1761 között 97 embert ítélt halálra, ugyanakkor a protestáns Né-metalföldön egy év leforgása alatt 78 eretneket végeztek ki.

Érdekes módon Spanyolországban a XV. századtól felerősödőboszorkányüldözést pont az inkvizíció állította meg. Európa mástájain azonban egészen a XVIII. századig tartott a tömeghisztéria:ezreket – elsősorban nőket – fogtak perbe alaptalanul. Lütz sze-rint azonban a boszorkányüldözésekért tulajdonképpen a németalkotmánybíróság elnökének kellene bocsánatot kérnie, hiszen aboszorkányokat elsősorban világi bírák ítélték el. Míg a boszor-

kányüldözésnél lehet vitatkozni az Egyházszerepéről, a rabszolgaság esetében a helyzetsokkal világosabb, ugyanis a kereszténység abibliai alapokra hivatkozva elvetette, „párat-lan és egyedülálló morális ellenállást” tanú-sítva. A rabszolgaság intézményét nem azEgyház, hanem „a humanisták közönye és afilozófusok hallgatása” legitimálta.

A botrányok botránya című kötet nagybantámaszkodik Arnold Angenendt Tolerancia éserőszak – A kereszténység a Biblia és a kard kö-zött című művének megállapításaira. Man f -red Lütz sokszor idéz történészektől, olya-noktól is, akik nem feltétlenül rokonszenvez-tek a Katolikus Egyházzal. Néha azonbanérezhető, hogy nem teljesen pártatlan. Jeru-zsálem 1099-es ostromát mindössze egyetlenmondatban említi, a VIII. Ince pápa által1484-ben kiadott, Summis desiderantes affec -tibus kezdetű bulláról, melyben az egyházfőa boszorkányokról értekezik, gyakorlatilagsemmit sem ír. Az általa problematikusnakítélt személyeket – például az Institoris névenismert Heinrich Kramert (a Boszorkánypöröly

szerzőjét) vagy Giordano Brunót – olyan jelzőkkel illeti, melyekelőre sugalmazzák az olvasónak, hogy milyen álláspontra helyez-kedjen. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a spanyol inkvizíciótIV. Szixtusz pápa 1478-ban, és nem 1482-ben alapította. A könyvkitér a menekültkérdésre éppúgy, mint a zaklatási ügyekre, ámaz utóbbiak esetében nem ír az Egyház esetében sokat emlegetett„hallgatás kultúrájáról”.

Ez a könyv egyfajta történeti-apologetikai mű, ezért sokszorreflektál a mai nyugati gondolkodásra. A szerző hangsúlyozza: „amonoteizmussal a szabadság mellett az a meggyőződés is megje-lent, hogy Isten előtt minden ember egyenlő, minden jogállamezen a szellemi alapon nyugszik”. A középkori kereszténység„vallási és kulturális forradalmat indított el”, de a szekuláris ál-lam is „csak keresztény talajon jöhetett létre”. Lütz szerint „Euró-pa létét a pápaság forradalmának köszönheti, Róma eszméjeugyanis egységesítő erőként hatott”. A XIX–XX. század női eman-cipációjával összefüggésben pedig megjegyzi, hogy „a romanti-kus szerelem a kereszténység gyümölcse”.

Két botránykő értelmezése esetében kifejezetten érdekes, ho-gyan tér el a szerző a szokott megközelítéstől. Lütz szerint azEgyház és az állam szétválasztása valójában nem „liberális vív-mány”, hiszen ez azt is jelenti, hogy az állam sem szólhat bele azEgyház ügyeibe. A tévedhetetlenség dogmáját is megfordítja: ezigazából a tévedhetetlenség korlátozását jelenti, a pápa ugyaniscsak akkor tévedhetetlen, amikor „ex cathedra” szól.

(Manfred Lütz: A botrányok botránya – A kereszténység titkos törté-nete. Vigilia Kiadó, 2019. A kötet megvásárolható az Új Ember könyves-boltban.)

Baranyai Béla

Tények és legendák

Ki ne emlékezne a 2010-ben bemutatott,méltán világsikert aratott, A király beszédecímű filmre, amelynek két főszereplőjeVI. György angol király, II. Erzsébet apjaés az Ausztráliából Angliába települt,szokatlan módszerekkel dolgozó, de ko-moly sikereket elérő logopédus, LionelLogue volt. Az utóbbi a pályafutása leg-nagyobb szakmai és emberi diadalakéntkönyvelhette el a dadogó és gátlásos brituralkodó mikrofon- és szónok lat készközéleti személyiséggé alakítását, amely-hez legalább annyi empátiára és szeretet-re volt szükség, mint mesterségbeli hoz-záértésre.

Ez a történet folytatódik most A királyháborúja című, egyszerre családi és törté-nelmi krónikában, amelynek két szerzőjeMark Logue, a híres Lionel unokája és Pe-ter Conradi, a The Times neves újságírója.Ez az értékes, a II. világháborús Angliátvalóságos hősi körpanorámában bemu-tató tényregény részben a gazdag anya-gú Logue-archívumból, részben a szerzőnagyanyjának, Myrtle Logue-nak hátraha-gyott naplójából és egyéb, nagyon válto-zatos korabeli dokumentumokból épít-kezik. Jegyzetei pedig olyan hasznosakés pontosak, hogy akár egy érettségi tételvagy egy egyetemi világtörténelem vizs-gaanyag alapjául is szolgálhatnak.

Lionel Logue, ez a sokkal-több-mint-beszédtanár már a legtel-jesebb békeidőben is fontos segítője volt a halmozottan hátrányoshelyzetű VI. Györgynek, aki a hozzá képest látványos adottságok-kal megáldott bátyja, a Wallis Simpsonnal kötött házassága miatt le-mondani kényszerülő VIII. Edward (a könyvben az Eduárd névvál-tozatban találkozunk vele) nyomában kullogott már kora gyer-meksége óta. A tengereken és a levegőben is súlyos helyzetekethozó II. világháború éveiben azonban egyenesen kulcsfigurává vált.Igaz, ekkorra az olykor kifejezetten tragikus események, élethely-zetek és Lionel, valamint Erzsébet királyné (a hosszú életű anyaki-rályné) támogatása is a legjobbat hozta ki az alapvetően család-centrikus, de közösségi emberré érett Györgyből. Fennmaradtnagyszámú és kiváló retorikájú beszéde közül most kettőből idé-zek. Az egyik 1939 szeptemberében hangzott el, amikor Nagy-Bri-tannia belépett a háborúba. Érdemes megfigyelni, hogy a valóstörténelmi események ellenére van ezeknek a maradandó értékűszónoklatoknak egy bizonyos visszafogott, de meggyőző vallásosrétegük is: „Arra kérek mindenkit, hogy legyen magabiztos, szi-lárd és egységes ebben a megméretésben. A feladat nehéz lesz. Sö-tét napok állhatnak előttünk, és a háború már nem korlátozódik acsatamezőkre. De nem tehetünk mást, mint amit helyesnek tar-tunk, és Isten elé tárjuk ügyünket tisztességgel. Ha egy emberként,eltökélten hűségesek maradunk hozzá, készen bármilyen szolgá-latra vagy áldozatra, amit megkövetel, akkor Isten segítségévelgyőzni fogunk. Az Úr áldjon és tartson meg valamennyiünket.”

A királyi szózat szellemében élt a köznép éppúgy, mint a kétlányt nevelő királyi család (különösen a Buckingham-palotát értbombatámadástól kezdve) vagy a három fiúgyermekkel büszkél-kedő Louge família. A sosem látott nagyapa emlékének, alakjá-nak feltámasztása mellett Mark Louge, a témát nagyon a szívénviselő unoka, az egyik szerző komoly figyelmet szentelt soha nemlátott nagyanyja, a szépséges, fáradhatatlanul kertészkedő, főzőés kevésből is lélekvidító kis lakomákat rendező Myrtle alakjá-

nak. Továbbá annak a logopédus nagy-apa számára nagy örömet jelentő tény-nek, hogy a háború éveiben még tizené-ves Erzsébet hercegnő milyen formás,teljesen mikrofonsokk nélküli rádióbe-szédeket tudott tartani. Apja arcvonása-it és zárkózottságát örökölte, de a szere-tetteljes családi légkörnek köszönhető-en a gátlásait nem.

A királyi beszédek sorából nemhagyhatjuk ki azt az 1940-es karácsonyirádióüzenetet sem, amelynek pillérétegy Minnie Louise Haskins-vers jelen-tette, amit felesége jóvoltából idézhetetta király. A költemény – egy igényesamatőr verselő, egy közgazdaságtan-ta-nár 1908-ban papírra vetett, biblikushangvételű műve – így kezdődik: Ésszóltam az év kapujában állónak: Adj fényt,hogy biztos lábbal léphessek a járatlanba. Éső így felelt: Menj ki a sötétségbe, és tedd akezed Isten kezébe. Az több hasznodra leszminden fénynél és biztosabb a járt útnál.

A királyi beszéd nyomán híressé váltkölteményt levelezőlapokra nyomtat-ták, s ugyanez a szép szöveg őrziGyörgy király örök álmát, végül pedigErzsébet anyakirályné temetésén is fel-olvasták, 2002-ben.

Ne gondoljuk azonban, hogy aLogue–Conradi szerzőpáros könyve

csak a háborús viszontagságokat idézi fel, London bombázását,az evakuálást, Dunkerque és a normandiai partraszállás nehéznapjait, György király korai halálba torkolló betegségét vagy ép-pen hűséges beszédtanára egészségi vészhelyzeteit. Jut bennehely a derűnek, a vidámságnak is, például 1945. május 8., a győ-zelem napja apropóján. A nagy esemény tiszteletére a 19 éves Er-zsébet hercegnő és kishúga, Margit hallgatólagos családi enge-déllyel kiszökhetett az örömmámorban úszó ünneplők közé. Eztaz eseményt is felidézi egy film, A király beszédéhez színvonalbannem hasonlítható Hercegnők éjszakája.

Addig is, amíg – remélhetőleg – elkészül A király háborúja film-változata, minél több olvasónak szívből ajánlhatjuk ezt a sokszí-nű, egyszerre háborús és lélektani, ugyanakkor hitépítő regényt,Tábori Zoltán gördülékeny, szép fordításában.

(Mark Logue–Peter Conradi: A király háborúja. Tábori Zoltán fordí-tása, Athenaeum Kiadó, Budapest 2019)

Petrőczi Éva

TÖRTÉNELEM5

Egy nagyapa feltámasztása

NÉZŐPONT 6

A napokban egy társkereső cég új reklámja tűnt fel az utcai hirde-tőkön: „Magyarországon 2,4 millió szingli él. Idén jobban belehú-zunk!” A reklám jobb alsó sarkában apró betűkkel olvasható,hogy a fenti szám a Központi Statisztikai Hivatal egyedülálló éselvált személyekre vonatkozó adataira támaszkodik.

Jegyesoktatáson vagy az esküvők előtti beszélgetéseken két do-log van, amin öt év távlatából már nem lepődöm meg. Az egyik,hogy a párok átlagéletkora harminc év fölött van. A másik, ami en-nél is szembetűnőbb, hogy a megismerkedésre vonatkozó kérdé-semre sokan egyértelmű választ adnak: a nők azok, akik a legtöbbesetben már szinte az első perctől tudták, hogy a megismert férfi anagy ő, míg a másik fél általában nem volt ezzel ennyire tisztában.Sőt, amikor lánykérésre került a sor, akkor is a nő volt az, aki mint -egy rávezette a párját arra, hogy hoz-zák meg az életre szóló döntést azegymás melletti elköteleződésről.

A fentiek alapján is úgy tűnik, ama embere a döntéseit tekintve krí-zisben van. Mintha nehezen születné-nek meg az elhatározások, és ha még -is, később akkor is könnyen megvál-toznak. Ha pedig nemekre lebontvaszeretnénk megkülönböztetni a dön-tési képességünket, bár statisztikaipontosságú adatok nem állnak a ren-delkezésünkre, úgy tűnik, mintha ahölgyek megelőznének bennünket,férfiakat.

Ebben a helyzetben üdítően hat aKisasszonyok című film. Öt nő (egyédesanya és négy lánytestvér) kerül a fókuszpontba, akik tudnakdöntéseket hozni, még ha ezek széles skálán mozognak is.

A film az amerikai polgárháború idején játszódik. A középpont-ba azonban nem a háborús események kerülnek, hanem a négylány és az édesanya, akiknek története percről percre bontakozik kia néző előtt, és észrevétlenül áthidalja a mintegy kétszáz évnyi idő-beli távolságot. Annyira sikeresen, hogy fél óra elteltével már szinteotthon érezzük magunkat a család házában, életében. A film egyolyan idilli világot varázsol elénk, amelyben mi is könnyen el tud-juk képzelni magunkat. Szívesen élnénk itt, ahol még a bántásokértis bocsánatot tudnak kérni egymástól az emberek.

Nem arról szeretnék most írni, hogy az alkotást már hetedik (!)alkalommal viszik vászonra. Nem is azt szeretném értékelni,hogy a forgatókönyv alapjául szolgáló klasszikus regény, amelyLouisa May Alcott műve, hol helyezkedik el a világirodalomban.Hanem a már említett gyújtópontjára szeretnék fókuszálni: azemberi döntésre. Ki az közülünk, aki nem hozott még fontos dön-téseket az életében? Sokan akár a legnagyobbat, az életre szólót ismeghozták már. S persze tudjuk, hogy ha nem döntünk, az isdöntés. Lényegében csak abban különbözünk egymástól, hogy aracionalitás, az érzelmek, az érdekek és a külső körülmények mi-kor és milyen mértékben hatottak a döntéseinkre és rövid vagyhosszú távon az életünkre.

A film is döntési helyzeteket, életeket mesél el. Az anya dönté-se tűnik a legkézenfekvőbbnek. A férje háborúban van, ő pedignem hagyja, hogy ez a külső körülmény befolyásolja az életüket,a lányok sorsának alakulását. Mindent megtesz ezért, de nemerőlködve, hanem természetesen és hitelesen. Ezért sem okoz fel-háborodást, ami sok normálisnak mondott családban nézetelté-réshez vezetne. Nevezetesen az, hogy a tisztes jómódban élő csa-lád lemond a karácsonyi reggelijéről egy szegényebb család javá-

ra. Sőt, ajándékukat ők maguk viszik el a nyomorúságos viskóba.A lányok közül a legdrámaibb döntést a tizenhárom éves, töré-keny testalkatú, beteges Beth hozza meg, aki széplelkű természe-tével a „szent” elnevezést is kiérdemli a családban. Amikor a be-tegség leküzdi az életerejét, férfiakat megszégyenítő bátorsággalnéz szembe az elkerülhetetlennel, a halállal. A testvérek közülMeg hozza meg leghamarabb az életre szóló döntését. Megháza-sodik, és próbál boldog lenni, akkor is, ha később úgy tűnik, túlsokat adott fel magából. Amy biztonságot és anyagi jólétet reméla házasságtól, határozottan lépdel a párválasztás rögös útján. Jopedig az írói babérok bűvöletében örökre szabad szeretne marad-ni, nem akar megházasodni. Egyvalami azonban mind annyi uk -ban közös: egymásba kapaszkodva többet szeretnének elérni az

életükben, mint amit az adott kor ésa lehetőségeik kínálnak számukra.Sőt, szabadabbak, önállóbbak, bát-rabbak akarnak lenni kortársaiknál;és azok is.

A film véleményem szerint nemegy feminista kiáltvány – habár eztsem nehéz belelátni. Aki nem alá-, ha-nem mellérendelt viszonyban, aján-dékként és a férfiakkal egyenrangúszemélyekként tekint a nőkre, annakegy percig sincs rossz érzése a filmbélinők láttán. Döntéseiket, élethelyzetei-ket mi, férfiak is magunkénak érez-hetjük.

Az alkotás külön értéke, hogy böl-csen tanít: nem rágja meg helyettünk,

és nem adja a szánkba a mondandóját, mindeközben pedig nagyonszép és vonzó képet nyújt a családról. Arról, hogy a család érték. Abenne rejlő világ megsejtetheti velünk: ahhoz, hogy egyszer majdotthon érezhessük magunkat a mennyei Atya házában, már itt, a föl-dön is otthonra, társakra kell lelnünk. Megérthetjük azt is, hogy azemberi élet, ha egyedül éljük, ha nincs férjünk, feleségünk, ha nin-csenek szüleink, testvéreink, végtelen és fájó magányosságba vezet.

A film nagy erőssége a színészi teljesítmény is, amely a látotta-kat minden percben élménnyé varázsolja. A két idősík mozgatásaközben kibontakozó cselekmény is elismerésre méltó. A zenei hát-tér és a díszlet – amely Oscart érdemelt – egyenesen lebilincselő.A hazai forgalmazónak azonban feltétlenül a bűne, hogy a filmetcsak feliratozva tette elérhetővé a közönség számára.

A Kisasszonyok, mint minden jó, szép és igaz alkotás, végered-ményben rólunk (is) szól. Jó látni és közel engedni magunkhoz ezta hétköznapjainkból észrevétlenül ki- és felemelő, kissé varázslat-ba ejtő, ám korántsem csöpögős történetet. Ha számot vetünk ki-sebb-nagyobb döntéseinkkel, akkor magunkra, emberségünk lé-nyegére ismerhetünk ebben a filmben. Egyedül nem lehetünk bol-dogok, csak embertársaink szolgálatában. Akárhogyan alakult isaz életünk, ha van kibe kapaszkodnunk, ha a másik ember a fon-tos számunkra, ha oda tudjuk ajándékozni valakinek az életünket,a tehetségünket, a munkánkat, akkor nem vétjük el az irányt, hi-szen végeredményben ettől lesz szép, boldog és élhető az élet,amely így Istenhez visz közelebb. A film végén óhatatlanul moso-lyogva állunk fel a moziszékekből: mosollyal az arcunkon és a szí-vünkben. Csak rajtunk múlik, hogy ez a derű maradandó lesz-e azéletünkben. Hogy tudunk, akarunk-e változni, és hagyjuk-e, hogya saját döntéshelyzeteinkre orvosságként hasson ez a film.

Kuzmányi István

Döntéshozók szövetsége Gondolatok a Kisasszonyokról

NÉZŐPONT7

Bélyeggyűjteményt mutat a kamera. A főszereplő hosszan, mere-ven nézi, miközben valaki alázatosan, kissé fontoskodva magya-ráz. Az uralkodó közbeszól, a saját korára utalva, majd meglátjuka terveket: ideje profilt cserélni a brit királyi bélyegen. Ezzel a szel-lemes jelenettel tudatja velünk Peter Morgan író-kreátor, hogy a II.Erzsébet királynő uralkodását folyamatában feldolgozó A korona(The Crown) című sorozat a harmadik évadához érkezett, és cím-szereplőjét Claire Foy helyett immár Olivia Colman játssza. Bizony,múlik az idő, és jeleket küld. Kérdés, hogy észrevesszük-e.

A Netflix prémiumsorozatának legújabb évada előtt a fősze-replőhöz hasonlóan a teljes szereplőgárdát lecserélték, időben pe-dig közelebb jutunk a jelenhez. De minden más változatlan, leg-főképpen a kiemelkedő minőség. Múltkor még Foy és Matt Smithszemélyében két energikus karakter igyekezett rendbe tenni Er-zsébet és Fülöp zátonyra futott házasságát, most a beérkezettségmegnyugtató, ugyanakkor kissé békétlen érzésével szembesü-

lünk: a 60-as években, amikor annyi minden felfordult a nyugativilágban, a királynő szoborként áll monarchiája élén. Semmi megnem rendítheti, még egy észak-angliai bányászfalu tragédiája sem– az utóbbi helyzet kezelését alaposan megbánja, amikor ráesz-mél, hűvös kivárása kívülről ridegségnek látszik. Colman fan-tasztikus átlényegüléssel teremti meg maga körül a király(nő)iaurát, és finom, elejtett gesztusokkal érzékelteti, hogy legbelül őis szenved a rászakadt uralkodói szereptől.

Nagy vehemenciával próbál változtatni ezen férje, Fülöp her-ceg (Tobias Menzies), aki marketingesekkel egyeztet, és tévékame-rákat enged be a palotába, csak hogy közelebb hozza a királyi csa-ládot a köznéphez. A kínos felsülés szinte garantált: végtelenülunalmas tévén nézni, ahogy a fenség tévét néz – dicséretes ön-fricska ez a sorozattól, mely szerencsére egy percig sem unalmas.Például akkor sem, amikor egyik epizódjában szovjet kémek utánnyomozunk, vagy amikor képet kapunk arról, hogy a brit gazda-ság megkésett szerkezetváltása súlyos ellátási hiányt és politikaiválságot okoz. Némi fantázia ugyan vegyül a forgatókönyvolda-lak közé, ám mégis érdekes eljátszani a gondolattal: mi lenne, haa világ legrégebbi parlamentáris berendezkedését hirtelen egy ka-tonai puccsal döntenék meg?

A korona azonban akkor a legerősebb, amikor főszereplőinekdrámájára koncentrál: az időközben felnőtt Károly herceg (JoshO’Connor) katonai drillt nehezen bíró érzékenységére (rajta ke-resztül pillanthatunk be a nemzetközösséget feszítő nemzeti el-lentétekbe); a szeretett-gyűlölt húg, Margit (Helena Bonham Carter)magánéleti vergődésére (nem is olyan könnyű megbarátkozni amellőzöttséggel); vagy Fülöp herceg életközepi irányvesztettsé-gére (amit a holdra szállás apropóján érez meg). Szóba kerül az a

bizarr szerelmi négyszög is, ami Károly herceg, nővére, Anna her-cegnő (Erin Doherty), Camilla Shand (Emerald Fennell) és AndrewParker Bowles (Andrew Buchan) között szövődik. De semmi bulvá-ros kukkolás: Peter Morgan inkább azt hangsúlyozza, mennyirekülönbözőképpen érintette meg a két testvért az első komoly pár-kapcsolat.

Míg az előző két évadban valamelyest együttérezhettünk a fi-atalságuk virágjában uralkodói felelősséggel sújtott királyi párral,most megélesedik a sorozat kritikus hangneme: egyre több a két-élű csipkelődés, a cinkos kikacsintás. S egyre több a kérdőjel. Mi-közben Fülöp hercegnek a család elfoglaltságait részletező kifa-kadását hallgatjuk, bennünk is felmerül a kérdés: szükség van-eegyáltalán a pompás palotákra, a közember adójából fizetett fé-nyes fogadásokra, a luxuséletvitelre, a vég nélküli reprezentáció-ra? Nagy-Britannia turbulens jelenkorát figyelve jó okunk vankétkedni, és a harmadik évad nagy bravúrja, hogy e turbulenciakezdeteit már okosan föl is vezeti. S ebben jelöli meg Erzsébet ki-rálynő legfontosabb dilemmáját is, aki hiába áll kősziklaként amonarchia élén, állandóságra való törekvését a változó világ las-san alámossa. Ideje volna hát figyelni az idők jeleire.

Paksa Balázs

Az idők jeleiA korona című sorozat 3. évadáról

NÉZŐTÉR 8

Valószínűleg még a színházrajongókközül is csak kevesen tudják, hogy amagyar színjátszás egyik legkiemelke-dőbb alakja, Mensáros László 1956márciusában, alig harmincévesen Deb-recenben eljátszhatta a férfi színészektöbbségének legjobban vágyott szere-pét, Shakespeare Hamletjét. Az elő-adást Téri Árpád rendezte, MárkusLászló játszotta Claudiust, Simor Er-zsi Gertrudot, Örkényi Éva Opheliát.

A Magyar Művészeti Akadémia kiadó-jának gondozásában megjelent MensárosLászló – Hamlet című kötet a gyorsan legen-dássá vált előadás körülményeit mutatjabe, középpontba helyezve természetesenMensáros László személyét.

A kötet három részre tagolódik. Az első-ben a művész egyik fia, a bemutató idő-pontjában hét és fél éves Mensáros Pé teridézi föl emlékeit, bőségesen idézve édes-apja naplójából, nyilatkozataiból, a rólaszóló riportokból. A színészet MensárosLászló számára már egészen kisgyermekkorától kezdve hétköznapjainak része volt.Többször is fellépett, mindig frenetikus si-kerrel; akik látták, már ekkor a jövő nagyteátristáját fedezték föl benne. Mivel aligtalált a környezetéből valakit, aki megértet-te volna, akivel megoszthatta volna a két-ségeit, gondjait, az „örökös kitaszítottság”érzését élte meg. Bár a színművészetire fel-vették, 1949-ben polgári származása miatteltanácsolták. Még ebben az évben disszi-dálni próbált, de elfogták, két évet börtön-ben töltött. Szabadulása után statisztálnikényszerült, de a korszak ünnepelt dívája,Szörényi Éva fölismerte benne a kivételestehetséget, és közbenjárására Téri Árpád, adebreceni Csokonai Színház igazgatója1952 őszén meghallgatás nélkül leszerződ-tette. Azt, hogy Mensáros Lászlóban márigen korán megvolt a hivatása iránti mélyalázat és felelősségtudat, igazolják az eb-ben az időben lejegyzett sorai: „az a hata-lom, mely a birtokomban van, s mellyelembereket hatásunk alá tudunk vonni, kö-telez. Egy életen át kötelez a mindig töké-letesebbre válásra, nehogy lelkiismeretlenlegyen az ember azokhoz, akik hisznekbenne, bizalommal fordulnak hozzá.”Amikor Téri Árpád – legyőzve az ellenke-zők hadát – Mensárosra osztotta a dán ki-rályfi szerepét, már olyan jelentős alakítá-sok voltak a színész mögött, mint SchillerÁrmány és szerelemjének Ferdinandja vagyGogol Revizorának Hlesztakova. Az előadás-nak és a címszereplőnek hatalmas sikerevolt, Budapestről is tódultak az emberekDebrecenbe, hogy láthassák a darabot. Saj-nos csak rövid ideig volt műsoron, 1957 ja-nuárjáig. Mensáros még abban az évben

Pestre szerződött, a Madách Színházba, dea forradalomban való részvétele miatt ha-marosan letartóztatták, és két év két hó-napra ítélték, végül 1960 júliusában szaba-dult a börtönből.

Mensáros Péter az édesapja naplójábólidézi azt a részt is, amikor visszatért a kato-likus hitre. Bencés diák volt, de később eltá-volodott Krisztustól. 1958 őszén, a debrece-ni börtönben egy vele együtt raboskodópap felajánlotta, hogy a miséjén meggyón-tatja és megáldoztatja.„Ez a felszólítás olyanvolt számomra, minthamaga Jézus kínálná felnekem a lehetőséget (…)rájöttem, hogy nem filo-zofálgatni és okoskodnikell, vannak titkok, ame-lyeket el kell fogadni, Jé-zust nem logikával, ha-nem feltétlen odaadássalés szeretettel kell követ-ni. Gyóntam, megáldoz-tam.”

A könyv második ré-szében Ablonczy Lászlószínháztörténészi ala-possággal tárja fel adebreceni Hamlet-elő-adás megszületésénekkörülményeit, a próba-folyamat szakaszait, Téri Árpád rendező ésszínészei, elsősorban a dán királyfit alakítóMensáros kapcsolatát, a többségükben épí-tő jellegű vitákat és konfliktusokat, melyekkellettek ahhoz, hogy meghatározó erejűelőadás születhessen. Hogy mennyire aszakmaiság volt az elsődleges szempont,azt jól mutatja, hogy a rendező – a családiperpatvart is vállalva – felesége, Hotti Évahelyett Simor Erzsire bízta Hamlet anyja,Gertrud szerepét, mivel őt alkalmasabbnakítélte. A harmincéves Mensáros Lászlónálcsak Törzs Jenő volt fiatalabb, huszonkétéves, amikor 1909-ben eljátszotta a dán ki-rályfit. Mensáros a naplójában leírja, hogykezdetben rágörcsölt a szerepre, rengete-get olvasott hozzá, és a felelősség szinteagyonnyomta. Téri Árpád segített neki, aztjavasolva, felejtse el Shakespeare nevét, ésne a tanulmányokban olvasottakat akarjajátszani a színpadon, hanem azt, amin ke-resztülment addigi életében, és ami napontagyötri. Hamlet alakítója megfogadta a ren-dező tanácsát: „Elfelejtettem Shakespeare-t,a hagyományokat, csak arra koncentrál-tam, mi az, ami az én álmatlan éjszakáim-ból, boldogtalan nappalaimból a szerepbenbenne van. Ettől úgy-ahogy sikerült.”

Ablonczy László elemzése megvilágítja,hogy Mensáros, miközben a Hamletet pró-bálta és élte a színpadon, rádöbbent sze-

mélyes drámájára, a maga kereső-viaskodóénjére. Feljegyzésében olvasható: „Háromforduló volt az életemben. Amikor Isten-hez eljutottam 30 évesen, Krisztushoz elju-tottam 55 évesen, és nemrég, 58 éves fejjelSzűz Máriához (…) már nemcsak hittemőket, hanem átéreztem, átéltem őket. Tár-sammá szegődtek.” 1956 tehát életének el-ső grádicsa: a Hamlet, a megélt szerep ka-tarzisán át jutott magasabbra, Istenhez kö-zeledett öntudatlanul.

A színháztörténészkitér Mensáros László-nak az 1956-os forrada-lomban játszott szerepé-re is. Mensáros rábeszé-lésre elvállalta a forra-dalmi bizottmány veze-tését, és ebben a minősé-gében megfékezte anti-szemita kollégáját, a tár-sulati ülésen megvédteTéri Árpádot. A forra-dalomban tevékenyenrészt vett Für Lajos (1990után az Antall-kormányhadügyminisztere) úgyemlékezett vissza, hogyMensáros bizottmányielnökként „Az emberitisztességet, a humánu-mot, az emberi méltóság

és a tehetség becsületét, a szellem tisztasá-gát védte – a tisztázatlan, zavaros és alan-tas, az alkalmatlan és tehetségtelen kissze-rűséggel szemben.” Az, hogy a forradalomleverése után mégis börtönbe került, né-hány középszerű színésztársának áskáló-dása miatt következett be.

A kötet harmadik részében az Opheliátalakító Örkényi Éva nyilatkozik, aki sze-rint Mensáros Hamlet-alakítása „Kimagas-ló és modern volt. Az ő Hamletje gondol-kodó, tépelődő embert állított elénk, min-den teatralitás nélkül. Akadtak kritikushangok is, melyek szerint szürke volt, deez nem igaz. Köznapibb volt (…), de azért,hogy a gondolatok rajzolódjanak ki minde-nekelőtt.”

A Szathmáry István által szerkesztett kö-tet CD-mellékletet is tartalmaz. Egy isme-retlen adakozó jóvoltából Mensáros Lászlómásik fia, Mensáros Tamás birtokába kerülta debreceni Hamlet-előadás rádiófelvétele.Meghallgatva egyértelmű, hogy a dán ki-rályfit harmincévesen eljátszó MensárosLászló alakítása és maga a bemutató is amagyar színháztörténet csúcsteljesítmé-nyei, legragyogóbb fejezetei közé tartozik.

(Mensáros László – Hamlet, Magyar Művé-szeti Akadémia, 2019)

Bodnár Dániel

Hamlet: Mensáros

Amíg a Szabadság hídon át a Gellért-hegy felé mentem, a vizet néztem, de csaksirályokat láttam, kárókatonát egyet sem.Korábban telente mindig sokan voltak aSzabadság és a Petőfí híd között, idéncsak néhányat láttam repülni a víz felett,halászni egyet sem. Pedig naponta járok aDuna mentén. Ott ült viszont kis stoked -liján az az évek óta ismert idős, szemüve-ges úr, aki az egyik kezében műanyag po-harat, a másikban könyvet tart. Ha meg-csörren egy érme a pohárban, mosolyog-va felnéz, megköszöni, aztán olvas to-vább.

Február 1. a márciust idézte. Élénk szélés langyos napsugarak cirógatták az arco-mat, és ahogy felfelé indultam a hegyen,nagy örömömre vörösbegy énekét hallot-tam. Egy bokor ágán ült, a tollait szokásaszerint kissé felfújta, éjfekete szemei csil-logtak a napfényben, narancspiros mel-lénykéjét borzolta a szél, míg énekelt. Saj-nos nem sokáig. Még rajta tartottam atávcsövet, amikor elhallgatott, leugrott azavarba, felkapott valamit, talán egy, anapsugarak által előcsalogatott farkas pó -kot, aztán továbbugrált, és eltűnt. A Verejték úttal határos kertek-ből egy zöld küllő kacagó kiáltása hallatszott, majd ugyanott egyláthatatlan fekete rigó riasztott. A Szent Gellért-dombormű fölöttisétányon leültem egy padra. Látszólag napozni, valójában abbana reményben, hogy újra megszólal a vörösbegy. Nagyon szeretemhalkan gyöngyöző énekét, de bár legfeljebb harminc méterrel le-hetett alattam, nem láttam, és többé nem is szólalt meg. Vártamegy ideig, aztán feladtam, és továbbmentem. A csúszdáknál han-gos zsivaj, rengeteg gyerek, de mögülük is kihallottam egy szén-cinege tavaszt váró „nyitni-kék”-jét. Nem láttam, ahogyan azt aharkályt sem, amelyik jóval távolabb dobolni kezdett. Andris fiamis mesélte, hogy két, nyilván áttelelt örvös galambot hallott búgni.Csupa tavaszi hangok.

Fent, a kopasz ginkófa alatti nagy tisztáson, mint minden té-len, most is vetési varjak sétáltak, jóval lejjebb két dolmányos

varjú evett valamit. Nagyokat csíptek be-le, de hogy mi volt az, nem tudtam ki-venni. Kis csapat fenyőrigó jött, „sak-sak” hangokkal megültek egy fa csúcsán,ám nyomban tovább is repültek. A he-gyen nincsenek ostorfák, legalábbis ezena részen, ellentétben például a Népliget-tel, ahová a fák bogyóiért járnak telenteezek az ilyenkor csapatokban mozgó ma-darak.

A Citadella alatti sétány kőfalán ta-vasztól őszig mindig látom a fürge faligyíkokat, és igazán nem lepett meg, ami-kor megpillantottam egy sütkérező pél-dányt. Félig bújt elő a repedésből, és a tes-tét ellapítva élvezte a déltájban kifejezet-ten meleg napsugarakat. Nem akartammegzavarni, letértem az útról. Egy futójött arra, mire a gyík villámgyorsan visz-szahúzódott. De néhány másodperc múl-va újra előbukkant. Kukucskált, aztánamikor látta, hogy tiszta a levegő, megintnapozni kezdett. Nem ritkaság ez a faligyíkoknál. Még az állatkerti időkből em-lékszem, hogy ilyen napos időben a déliórákban a pálmaház oldalának napsütöt-

te nyílásaiból télen is rendszeresen előbukkantak és boldogan süt-kéreztek.

Megnéztem azt a részt, ahol korábban a havasi szürkebegyeketláttam, de hiába. Abban az időben évente megjelentek, a sziklákközött mozogtak. Alkonyatkor, ahogy azt több alkalommal, néhaa hidegtől vacogva megfigyeltem, átrepültek a Dunán, és valaholépületek zugaiban töltötték az éjszakát. Kedves színfoltjai voltaka téli Gellért-hegynek. Remélem, előbb vagy utóbb újra eljönnek.

FÓRUM9

PROGRAMAJÁNLÓ

TERMÉSZETRAJZ

Schmidt Egon

Tavasz a télben

Tizenkilenc – Tanácsköztársaság és háború, proletárdiktatúraés forradalom, árulás és cselszövés: megannyi izgalmas témátboncolgat legújabb történelmi drámájában az Udvari Kamara-színház. A hazánk történelmét feldolgozó sorozatát az AndrásiAttila által írt és rendezett, Tizenkilenc című darabbal folytatja atársulat. Az előadás igyekszik felgöngyölíteni az előzményeket,felkutatni és bemutatni, mi történt 1915-ben, hogyan kerültek ha-talomra ’17-ben az oroszországi bolsevikok, mi minden munkál-kodott az események hátterében. Szereplők: Csomor Csilla, StellyZsófia, Csizmadia Gergely, Dóczy Péter, Kákonyi Tibor, Kálló Béla,Krizsik Alfonz, Molnár Zoltán, Szabó Sipos Barnabás, Széplaky Géza.Az Udvari Kamaraszínház új produkciójának bemutatóját már-cius 7-én, 19 órától a pozsonyi úti református templom altemplo-mában (Budapest XIII. kerület, Pozsonyi út 58.) tartják.