Botta MelindaHajdú JózsefThürmer Gyula

Párttörténet

Botta Melinda - Hajdú József - Thürmer Gyula: Munkáspárt párttörténet.A Frontoldal Kiadó internetes reprint kiadásaKészült 2009 februárjában

http://frontoldal.freeweb.huwww.munkaspart.hu

Botta Melinda - Hajdú József - Thürmer Gyula

MUNKÁSPÁRTPárttörténet

Frontoldal Kiadó, 2009

A szerzőktől - a szerzőkről Az évek múlásával egyre sürgetőbb az igény a Munkáspárt történetének megismertetésére. Többször is született döntés közös történelmünk összefoglalásáról, többször is neki fogtunk, de nem eddig nem járt sikerrel. Sok minden hiányzik a történészi munkához, de mindenek előtt a pénz és az idő. Az elmúlt években sikerült sok mindent összegyűjteni a párt dokumentumaiból, emlékeiből, ami arra ösztönöz bennünket, hogy ne várjunk tovább. Ne várjunk azért sem, mert a Munkáspártba manapság belépő fiatalok és középkorúak nem ismerik azt az utat, amelyen eljutottunk a máig. 15 év távlatából feledésbe merülnek már nemcsak az előző korszak eseményei és szereplői, de a rendszerváltás is. Cikksorozatunkat úgy írtuk, hogy haszonnal olvashassa az is, aki régóta közöttünk van, de találjon választ a kérdéseire az is, aki ma jött közénk. 18 héten át 18 folytatást olvashatnak, dokumentumokkal, számokkal, de olvasmányosan. Az egyes fejezetek hosszabbak, mint a lapban közölt folytatások, ezt reményeink szerint egy könyvben olvashatják majd az érdeklődők. És még valami, mi hárman nem vagyunk történészek, de van némi vénánk hozzá, nem keveset irtunk is már. Az olvasók, a pártközvélemény ismer bennünket. Kezdettől fogva benne voltunk a párt életében, történetében. Objektívak és igazságosak igyekeztünk lenni, de nem pártatlanok.

Botta Melinda, Hajdú József, Thürmer Gyula

I. fejezetA rendszerváltás szülötte1989. december 17-én több mint ezer lelkes ember gyűlik össze a Gorkij fasorban, az Építők Szakszervezetének székházában. Küldöttek, szervezők, tenni akaró emberek, sőt olyanok is, akik “csak úgy” bekéredzkednek a kongresszusra. A kongresszus első szakasza befejezi a párt újjászervezésének folyamatát. Elfogadja az MSZMP Ideiglenes Ügyvezető Testület jelentését a párt újjászervezéséről. Elfogadja a párt szervezeti szabályzatát és megválasztja a párt vezet testületeit. Nos, itt kezdődik hivatalos történetünk, ez a Munkáspárt születésnapja.

A kongresszus közel hétszáz küldötte közül sokan másodszor szervezik újjá a pártot. 1956 után egyszer már szembe kellett nézniük a kommunista párt szétverésével. Most valami új részesei, rendszerváltás megy végbe Magyarországon, a szocializmus helyébe a kapitalizmus lép.

Rendszerváltó vasárnap

Ez a történet nem jött volna létre, ha nincs rendszerváltás. A Munkáspárt annak az óriási változásnak a szülötte, amely a 80-as, 90-es évek fordulóján a világban, így Magyarországon is végbement.

1990. március 25-én este a magyar emberek egy szocialista országban feküdtek le, és hétfőn egy tőkés országban ébredtek. Ezen a márciusi vasárnapon a magyar választók egy polgári párt, az Antall József vezette Magyar Demokrata Fórum kezébe adták a hatalmat. A Magyar Szocialista Párt, amely 1989 októberében alakul meg az egykori kádári párt, az MSZMP helyén, 8,5 százalékkal került a parlamentbe. A Munkáspárt, akkori nevén megújult MSZMP, nem jutott be. A tőkés világ vezető körei fellégeznek. A kapitalizmus és a szocializmus küzdelmében újabb sikert könyvelhettek el. Magyarországon véget ért a szocializmus korszaka.

A kapitalizmus nem egy nap alatt születik meg. Négy-öt év múlva az emberek azt hallhatják a televízióban és olvashatják a lapokban, hogy

a magyar gazdaság termelésének nagy részét már nem állami vállalatok és szövetkezetek adják, hanem magáncégek. Csepelen a nagy gyáróriás helyén évek múltán csak egy kísértetvárost találnak. A Kőbányai úton hiába keresik majd a Ganz Mávagot, csak kínai piacot találnak helyette. Csodálkozással veszik majd észre, hogy olyan nagyhírű cégek, mint az Ikarus, a Videoton eltűnnek vagy éppenséggel külföldi kézbe, kerülnek. Tíz évnek kell elmúlnia ahhoz is, hogy Magyarország a NATO tagja legyen, de 15 év kellett ahhoz, hogy az Európai Unió tagjai maguk közé engedjék. Évek telnek el addig is, amíg a kapitalizmus teljes politikai rendszere kiépül, működik a többpárti parlament és önkormányzati rendszer, az Alkotmánybíróság, van médiatörvény és sok minden más.

De ’89 telén, ’90 tavaszán ez még mind-mind a jövő. Mint ahogyan az emberek ezen a márciusi vasárnapon azt sem sejtik, hogy rövid négy esztendő alatt a gazdaság termelése harminc százalékkal esik majd vissza, a munkanélküliek száma több mint 900 ezer, s sok gyerek csak azt eszi, amit az iskolában kap, mert többre nem jut. Ezt ekkor még talán senki sem tudja. A parlamenti választás, amely hitelesíti a rendszerváltás politikai és jogi részét, azonban megtörtént.

Az embereket, ha nem is álmukban, de mindenképpen meglepetésszerűen éri a rendszerváltás. A mai nemzedékek a kapitalizmusba születnek bele, az akkoriak élete egy más világban, a szocializmusban zajlott. A tőkés rendszer az átlagembernek akkor a nyugati világot jelenti, azt, ami Hegyeshalom után kezdődik. Csak az idősebbek emlékeztek arra, hogy milyen is volt 1945 előtt az “úri Magyarország”, a fiatalabbak pedig az iskolai történelem órán olvasnak róla. A magyarok többsége kíváncsi. Ne feledjük: akkoriban még nincs kábel-tv, amelyen reggeltől estig lehet nézni a CNN vagy BBC adásait. Nincs internet sem. A világtól már nem vagyunk elzárva, de napi érintkezés nincs. A kíváncsiság tehát érthető. Nagyon sokan irigykedve nézik a Nyugatot, a jobb áruellátást, a hifi-technika csodáit, a gazdagságot. A fiatalokat vonzza a vállalkozás szabadsága. A szocializmus évtizedeiben sokan próbálnak Nyugaton érvényesülni, az akkori szóhasználat szerint “disszidálnak”. A többség azonban itthon marad. Az emberek elég reálisan mérik fel a lehetőségeiket. Pontosan értik, hogy a kapitalizmusban ugyan magasabb az életszínvonal, de ezért

igen keményen kell dolgozni. A 70–80-as évek Magyarországán viszonylag jól élnek az emberek, s ezért összehasonlíthatatlanul kevesebbet kell dolgozni, mint Nyugaton.

Sokan emlékeznek arra, hogy ez nem mindig volt így Magyarországon sem. Az 50-es években Rákosi Mátyás irányítása alatt is szocializmust építettek. A többség mégis joggal volt elégedetlen. A boltok gyakran voltak üresek, gyakran nem volt mit enni, szegény volt az ország. Nem tetszett az embereknek a vezér, Rákosi személye körüli kultusz, a demokrácia korlátozása, a diktatúra. 1956 véget vet az úgynevezett 50-es éveknek.

Kádár János idejében szinte minden megváltozik. Az emberek elfogadják ezt a jobb életet. Részben él a Rákosi-időszak emléke, amit senki sem akar vissza. Részben tudják, hogy a szocialista világ más részein sokkal nagyobbak a gondok. Ekkoriban születik a pesti vicc: “Miért nem építenek Bukarestben metrót? Nehogy összeütközzön az életszínvonallal!” De közismert az is, hogy rosszul élnek a szovjetek is, a lengyelek is.

Az emberek érzik azonban azt is, hogy a 80-as évekre nincs minden rendben, és változásra van szükség. 1987-ben az ország megünnepli Kádár János 75. születésnapját, nyílt titok, hogy előbb-utóbb menni fog, s ezzel együtt új nemzedékek jönnek a politikába. Kádárt szeretik az emberek. A közérzés kialakulásában a döntő persze az, hogy a kádári időszakban az emberek megtalálják a számításukat. Nagyon nagy szerepe van annak is, hogy Kádár köztudottan puritán ember. Nem szedi meg magát, amikor mások gazdagodnak.

Az emberek nem a rendszerrel szemben fejezik ki érzéseiket, hanem a rendszer jelenségeivel kritikusak. Mindenki ismer legalább egy kiskirály párttitkárt, mindenkinek van rossz tapasztalata az állami bürokráciáról. Általános az az érzés, hogy új arcokra, új politikára van szükség.

Ekkorra már a jólét sem a régi. A 80-as években rendszeressé válnak az áremelések. Hol az orvosok, hol a pedagógusok, hol a bányászok panaszkodnak. Az utca embere keveset hall az ellenzéki csoportokról,

nem nagy sorsfordító kérdésekkel foglalkozik, hanem a mindennapi megélhetés szaporodó gondjaival.

Antall Józsefet csak a választási plakátokon ismerik meg a tömegek. Nemigen tudják, hogy apja a Horthy-rendszerben államtitkár volt, maga pedig a szocialista rendszerben elfogadott értelmiségi, az Orvostörténeti Múzeum igazgatója. Ki emlékszik akkoriban arra, hogy az egyik április 4-én a Parlamentben két későbbi miniszterelnök is átveszi a szocialista Magyarország rangos kitüntetését, a Munkaérdemrend arany fokozatát. Az egyik Antall József, a másik Medgyessy Péter. Antall új arc, a szocialista kor politikusaitól különböző arc, így sokak rokonszenvét elnyeri. Az emberek éppen ezt látják meg benne, s nem a tőkés rendszerváltás képviselőjét. Ekkor még senki sem tudja, hogy ő lesz az, akinek idején Horthy Miklóst újratemetik Kenderesen és rehabilitálják Jány Gusztáv vezérezredest, a sok magyar katona haláláért felelős horthysta tábornokot. Ki gondolná ekkor, hogy hamarosan a fél országban díszpolgárrá választják Habsburg Ottót, az utolsó osztrák császár és magyar király fiát, s visszajönnek az egykori grófok és bárók. Még azt sem sejti senki, hogy miniszterelnöksége alatt betiltják a vörös csillagot és a sarló-kalapácsot, a munkásmozgalom elfogadott jelképeit. Ezen a vasárnapon az emberek szemében még ő a nyugodt erő. Õ lesz Magyarország első rendszerváltás utáni miniszterelnöke.

A rendszerváltás akadálya a kommunista párt

Magyarországon véget ért a szocializmus korszaka. Rendszerváltás ment végbe, olyan politikai, gazdasági, társadalmi folyamat, amely célja a szocialista rend felszámolása és tőkés politikai, gazdasági, társadalmi viszonyok kialakítása.

Nem árt ezt manapság felidézni, hiszen a 2002-es választások előtt a Magyar Szocialista Párt éppen azt próbálta elhitetni az emberekkel, hogy a rendszerváltás az emberek boldogulásáért volt. Csak valahogyan 15 éve nem akar bekövetkezni ez a “nagy boldogság”. Mi kellett a rendszerváltáshoz?

A rendszerváltás egyik fő eleme a szocialista rend lebontása volt. A Nyugat tanult 1945 és 1956 tapasztalataiból, és feltétlenül vér nélküli békés rendszerváltást kívánt. A Nyugat tudja, hogy a békés rendszerváltásnak vannak előnyei és vannak hátrányai. Előnye, hogy nincsenek nyílt frontvonalak, nem kell látványos döntéseket hozni, nem kell – legalábbis azonnal – egyik vagy másik oldalra állni. Hátránya, hogy hosszabb ideig együtt létezik a régi és az új, tovább tart minden ügy megoldása.

A Nyugat rávette a magyar vezetés rendszerváltó erőit arra, hogy még a szocializmus idejében bontsák le a szocializmus épületének alappilléreit, és ezzel könnyítsék meg a rendszerváltást. Az ő akkori és mai szerepükre még visszatérünk. Itt és most nem nevük a fontos. Az ellenzék képviselőit, a későbbi kormányzó erőket pedig rábírta arra, hogy a rendszerváltás bosszúállás nélkül menjen végbe, s a korábbi rendszer politikusai – bizonyos kivételektől eltekintve – maradhassanak a közéletben. Eközben az embereket lényegében becsapják. Senki nem beszél kapitalizmusról. A kor jelszava a korszerűsítés, a reform, a demokrácia, a piacgazdaság, és mindennek tetejébe Európa.

A békés rendszerváltásba belemegy a pártvezetés rendszerváltó része és az ellenzék is. A hatalom képviselői közül egyesek bíznak abban, hogy még nincs minden veszve, mások a megegyezésben látják a túlélés lehetőségét. A polgári ellenzék pedig sokáig nem hiszi, hogy gyors rendszerváltás lehetséges, ezért õk is belemennek a tárgyalásba.

A rendszerváltás mechanizmusának első eleme az ellenzék és a hatalom tárgyalása. 1989 márciusában az ellenzéki szervezetek megalakítják az Ellenzéki Kerekasztalt. Ezzel a szerveződéssel ülnek egy asztalhoz a hatalom képviselői június 13-án. A megbeszélés egyoldalú. Némi bizonytalanság után az ellenzék rájön, hogy szabadon diktálhat. Sokkal inkább egymással kell megegyezniük, mintsem a hatalommal, amely ekkorra már mindenre kész.

A Németh-kormány vállalkozik a rendszerváltáshoz szükséges jogi-politikai intézkedések megtételére, vagyis arra, hogy a kerekasztal-megbeszéléseken született politikai megállapodásokat még a

szocialista rendszer parlamentjében elfogadtassa. Többek között 1989 októberében így keresztülviszik az alkotmány módosítását, létrehozzák az Alkotmánybíróságot, megszüntetik az Elnöki Tanácsot, és a helyében létrejön az ideiglenes köztársasági elnöki tisztség. Megszületik a választási törvény és a pártok tevékenységét szabályozó törvény. Tetszenek tudni követni?

A rendszerváltó pártvezetők és az ellenzék egyetért abban, hogy meg kell akadályozni azt, hogy a Magyar Néphadsereg bármilyen formában gátolja a rendszerváltást. Elhitetik a társadalommal és önmagukkal, hogy a hadsereget depolitizálni kell, mert “ez a korszerű, ez az európai”. Közben mindenki tudja, hogy a hadsereg a valóságban mindig konkrét osztályok érdekeit szolgálja, Nyugaton is, Keleten is. A Magyar Néphadsereg sok vezetője elhiszi, el akarja hinni, hogy az új rendszernek is szüksége lesz szakértelmére. A megfelelő lélektani háttér megteremtése érdekében 1989 végén megjelenik Bokor Imre “Kiskirályok mundérban” című könyve. A rendszerváltás a hadsereg passzivitása mellett megy végbe. Nem ismétlődik meg a lengyel példa, amikor Jaruzelski a hadsereggel próbálja megvédeni a szocializmust. Sőt, az is kimutatható, hogy a katonai lakótelepek nagy részén a márciusi választáson az MDF győz. 1990 után az új kormányok nem hálásak. Négy-öt év alatt lecserélik a hadsereg teljes parancsnoki állományát. A “NATO-kompatíbilis” hadsereg éveken át nem a technikai-katonai szempontokra vonatkozik, hanem arra, hogy a tábornoki, főtiszti állományban ne maradjanak olyanok, akik a Szovjetunióban tanultak, netán szovjet feleségük van.

Ennél még lényegesebb elem a Belügyminisztérium, s elsősorban az állambiztonsági szervek semlegesítése. Az akkori párt- és állami vezetők közül sokan itt is tragikus engedményeket tesznek. A Belügyminisztériumot 1989-ben átszervezik. Az állambiztonsági szervek alkalmatlanná válnak a szocialista rend védelmére. Legmagasabb szintű párt- és állami vezetők vallják, hogy a belügyi munkában nem lehet “ellenségről” beszélni, sőt már “ellenzékről” sem, hanem csak partnerek vannak. Nem sokkal később ezek a “partnerek” buktatják ki őket a hatalomból. Ez a sors vár Horváth István belügyminiszterre is, akit az sem ment meg, hogy veje, Stumpf István a Fidesz ismert személyisége, Orbán Viktor későbbi

kancelláriaminisztere.

Ezután már törvényszerű volt a Munkásőrség leszerelése. A Munkásőrség a magyar fejlődés sajátos eleme volt, amihez hasonló nem is volt minden szocialista országban. 1956-ban jön létre a párt fegyveres erejeként öntudatos munkásokból. Célja a munkáshatalom védelme. Később a Munkásőrség pártjellege megszűnik, a magyar fegyveres erők részéve válik, a kormány ellenőrzése alatt. A szocializmus ellenfelei azonban sohasem felejtik el, hogy ez az önkéntes erő ténylegesen a szocializmusért odaadó dolgozó embereket tömörítette.

A rendszerváltás azonban nem mehet végbe a kormányzó párt, az MSZMP szétverése nélkül. Az ellenzék eléri, hogy az MSZMP az 1990. márciusi választásokra megszűnik. A folyamat több lépcsőben megy végbe. 1989 októberében következik be a döntő lépés. Formálisan az MSZMP XIV. kongresszusát hívják össze. A küldöttek jelentős részét azzal engedik el az otthoni pártszervezetek, hogy tegyenek végre rendet a pártban, szűnjön meg az anarchia. A kongresszus előkészítése a párt rendszerváltó csoportja kezében van. Tisztában vannak vele, hogy a küldötteket manipulálniuk kell, ha el akarják érni céljukat. Még õk is emlékeznek arra, hogy Kádár János júliusi temetésekor százezrek mentek ki az utcára, a párt egyszerű tagjai őszintén gyászoltak. A kongresszusi küldöttek is tudják ezt, és többségük nem rendszerváltó hangulatban jön a kongresszusra. A kongresszuson azonban sikerül azt a benyomást kelteni, hogy minden változtatás célja a párt megreformálása. Október 7-én kimondják az MSZMP megszűnését és az új párt, a Magyar Szocialista Párt megalakulását. A rendszerváltók nyugodtan dőlhetnek hátra: a tőkés rendszerváltás egyik legnagyobb akadálya megszűnt.

II. fejezetKádár utolsó kísérleteMagyarországon rendszerváltás ment végbe, olyan politikai, gazdasági, társadalmi folyamat, amely célja a szocialista rend felszámolása és tőkés politikai, gazdasági, társadalmi viszonyok kialakítása. Történhetett volna másként is. A 80-as évek második felében a magyar társadalom előtt két út állt: a szocializmus megújítása vagy a polgári fejlődés alternatívája. A kérdést részben a nemzetközi helyzet alakulása, részben a magyar belpolitikai mozgások döntötték el.

Kádár és Gorbacsov: rövid barátság

Ki képviselte a szocializmus megújításának programját? Kádár János ekkorra már 32 éve vezeti az MSZMP-t, az ország egyetlen politikai pártját. Õ természetesen nem akar rendszerváltást. Kádár az utolsó az első számú magyar politikusok közül, aki egyértelműen szocializmust akar. Hogyan? A szocializmus belső forrásait akarja mozgósítani, jobb érdekeltségi rendszert akar az iparban is. Közismert, hogy a magyar mezőgazdaságban összekapcsolják a magántulajdont jelentő háztáji gazdaságot és a közösségi tulajdont jelentő szövetkezeteket, a termelés oldaláról nézve a családi kisüzemet a nagyüzemi termeléssel. Az eredmény ismert: az egykor éhező Magyarország az elsők közé emelkedik a húsfogyasztásban, a falu soha nem látott fejlődésnek indul. Kádár felteszi a kérdést: miért ne sikerülhetne az iparban is?

Korszerű együttműködést sürget a szocialista országok között, a KGST-ben. Nagyon messze hajlandó elmenni a nyugati világgal való együttműködésben, de mindig vallja, hogy a Nyugat a saját érdekeit keresi, nem a szocialista Magyarország boldogulását akarja. Kádár igen fontosnak tartja a peresztrojkát, a szovjet reform politikáját. Ez részben igazolja az reformpolitikáját, részben a peresztrojka sikere javítaná Magyarország esélyeit is. Kádár az, aki nemzetközi téren talán legelőször figyel fel Gorbacsovra. Személyes javaslatára jön Gorbacsov Magyarországra. Akkor még csak egyik vezetője a szovjet pártnak. A

kölcsönös vonzalom nem tart soká.

Mihail Gorbacsov ekkor jár 50-es éveiben, a kor mércéje szerint fiatal politikus. Az agg Brezsnyevhez képest minden szempontból felüdülés. A mezőgazdaságáról híres Sztavropolból jön. A Kremlig vezető útja nem könnyű. 1982-en meghal Brezsnyev, de nem Gorbacsovot választják. Előbb az idősebbek következnek, Jurij Andropov, Konsztantyin Csernyenko. A világ már mosolyog a Szovjetunión. Ekkoriban járja a vicc: “Mit mondott Thatcher Bushnak a Kreml falánál? Jövőre veled ugyanitt!”

Csernyenko halála után már az igen tekintélyes Gromiko külügyminiszter is azt mondja: elég az öregekből, legyen Gorbacsov a szovjet párt és állam vezetője. Ekkor mindenki a friss erőt, a szocializmus reformerét látja benne. Talán senki sem sejti, hogy négy év múlva Máltán megegyezik az akkori amerikai elnökkel, az idősebb Bushsal a jaltai békerendszer átalakításáról, elfogadja a két Németország egyesítését, tudomásul veszi a szocialista rendszerek megbuktatását Kelet-Európában, s 1991-ben távozik elnöki posztjáról, hiszen országa, a Szovjetunió is megszűnik létezni. A Nyugat vele szemben hálás. Ma is ünnepelt meghívottja a német egyesítésre emlékező rendezvényeknek csakúgy, mint a San Remó-i dalfesztiválnak. Jó pénzért még a McDonald’s, sőt az osztrák vasutak reklámfilmjében is szerepel.

Gorbacsovot eleinte komolyan érdekli Kádár értékelése a múltról, később inkább kioktatásnak érzi. Az SZKP főtitkára is keresi az új partnereket. 1986-ban maga is eljön, s két év alatt megfordul Budapesten a szovjet vezetés jelentős része. Rizskov miniszterelnök nincs jó véleménnyel a magyar gazdaság irányítóiról. Grószt úgy-ahogy elfogadja, Németh Miklóst túl fiatalnak tartja. Ezek az első és egyben utolsó miniszterelnöki évei. A kommunistákhoz közel álló Hazafias Népfront vezetője lesz, 1998-ban, Belgrádban Thürmer Gyulával együtt tiltakozik a NATO Jugoszlávia-ellenes politikája ellen.

Eljön Andrej Gromiko is, az élő legenda, aki évtizedeken át a Szovjetunió külügyminisztere, ekkor már államelnök. Hamarosan gyászolja a világ. Sevarnadze külügyminiszter is megfordul nálunk. A magyar eseményekre

nincs nagy befolyással. A tőkés útra lépő Grúziában is megtalálja majd a helyét. Idős kora ellenére sokáig a köztársaság elnöke, amíg a nép 2003-ban némi moszkvai segédlettel el nem űzi.

Mit mondanak a “szovjet elvtársak”?

A magyarországi eseményekben Gorbacsov mellett három szovjet politikus játssza a fő szerepet. Krjucskov, a KGB főnöke, Ligacsov KB-titkár, akkor a szovjet párt második embere és Jakovlev, a KB ideológiai titkára. A történet természetesen nem Magyarországról szól. Ekkor már javában folyik a szovjet párt vezetésében is harc. A kérdés a jövő, a táborok is kialakultak. Nem mindegy azonban, hogy milyen példával szolgálnak a magyar események, milyen irányba vihetik a szovjet belpolitikát, sőt már-már az sem mindegy, hogy milyen ütemben tör előre a Nyugat. Mennyi idő van még hátra?

Vlagyimir Krjucskov évtizedek óta ismeri Magyarországot. Jurij Andropov 1956-ban a Szovjetunió budapesti nagykövete, Krjucskov a nagykövet munkatársa. Később a szovjet pártközpontba követi Andropovot, õ a magyar alosztály vezetője. Vele tart a KGB-be. A rendszerváltás körüli években a szovjet polgári hírszerzés főnöke, majd hamarosan az egész állambiztonsági szolgálat vezetője. Krjucskov tiszteli Kádárt, s Grószban méltó utódját látja. Az SZKP Politikai Bizottságának tagjaként felhívja Gorbacsov figyelmét a magyarországi rendszerváltás veszélyeire. Krjucskov 1991 augusztusában szembeszáll Gorbacsovval és Jelcinnel. Börtönbe kerül. Ma Moszkvában él, az Orosz Föderáció Kommunista Pártjának tagja.

Jegor Ligacsov és Alekszandr Jakovlev két elváló sors, ugyanannak a Gorbacsovnak két kiszemeltje, ugyanannak a szovjet pártnak két véglete. Ligacsov a szocializmus elkötelezett híve. Emberileg puritán. Eltérően a szovjet vezetők jelentős részétől nem iszik, sőt halálos ellenfele az alkoholnak. Két ízben is eljön Magyarországra. Kádárt tiszteli, a többieket nem ismeri, s az első tárgyalások nyomán lesújtó a hangulata. Úgy véli: a magyar vezetés nem látja át, hogy mennyire súlyos a helyzet. Véleménye a Köztársaság téren változik meg. A budapesti pártbizottság első titkára,

Grósz Károly mindenről lerántja a leplet. 1989-ben Ligacsov búcsúztatja Kádár Jánost a szovjet kommunisták nevében. Ekkor utoljára biztatja Grószt: ne hagyják veszni a szocializmus ügyét. Ligacsov ma is az orosz kommunista mozgalom megbecsült alakja.

Jakovlev feltűnése a peresztrojkás Szovjetunió egyik nagy legendája. Gorbacsov Kanadában ismeri meg Jakovlevet, aki akkoriban a szovjet nagykövet. Jakovlev korábban a szovjet tudományos-politikai életben fontos szereplő, a nagyköveti megbízatás inkább elegáns száműzetés, mintsem kitüntetés. A két elégedetlen és kritikus ember egymásra talál. Gorbacsovnak kell valaki, aki a nyugati világot belülről ismeri. Jakovlev ilyen. Hamarosan KB-titkár lesz. Sokak szerint Gorbacsov “rosszabbik énje”. Budapesten rokonszenvesnek találja Berecz Jánost, de igazából Pozsgay Imrét találná jó megoldásnak. Jakovlev ma az egykori Szovjetunió legkeményebb bírálója, az úgynevezett szovjet bűnök leleplezője, kemény antikommunista.

Kádár Kínára tekint

Kádár a maga részéről Gorbacsov politikáját már sokallja. Úgy véli, hogy a glasznoszty, a nyilvánosság politikája kezdetben segíti, később, mikor átcsap a nagy leleplezésekbe és a nyilvánvaló önmarcangolásba, inkább szétzilálja a szovjet társadalmat, ezért káros. A gyorsítás, az uszkorenyije inkább látszatcselekvés, az igen nagy gondok leplezése, mintsem komoly gazdaságpolitika. Kádár úgy véli, hogy az MSZMP-nek nincs teendője a peresztrojka láttán. Magyarország nem Ceaucescu Romániája, nem Honecker NDK-ja. A peresztrojka Magyarországon 1956 után már megvalósult, nincs mit átvenni idehaza.

Kádár 1987-ben Kínába látogat. Találkozik a kínai reform atyjával, Deng Xiao-pinggel. A gazdasági reform és a külföld felé nyitás politikáját, a sajátos kínai szocializmus gondolatát rokonnak tartja a 68-as magyar reformmal és a szocializmus jövője szempontjából is figyelemre méltónak tekinti. Kína persze messze van. A kulturális forradalom, a szovjet–kínai sokéves szembenállás mély árkot vert a magyar és a kínai párt gondolkodása közé. Akkoriban még arra sem lehet hivatkozni, hogy

a kínai modell a gazdaságban csodákra képes. Kína fő gondja abban az időszakban még az, hogy milliárdnyi lakosa minden nap jól lakjon.

Berecz és Grósz: lesz-e a szocializmusnak folytatója?

Kádár tudja, hogy személyi változások nélkül nem megy, de a folyamatot ő akarja levezényelni. 1987 júniusában félreállítja az idősebb gárda egy részét. A csúcsvezetésbe több középkorú és fiatal ember kerül. Kádár úgy véli, hogy a két kipróbált vezetőre rábízhatja a legfontosabb ügyeket, s kettőjük között eldőlhet az utódlás kérdése is.

Berecz János, aki 1989 végén ott lesz a Munkáspárt alapítói között is, akkor a Politikai Bizottság tagja, az agitációs és propagandamunkát felügyeli, de a párton belül lényegében az ő kezében összpontosul a belpolitika. Grósz Károly, aki két év múlva a Munkáspárt alapító kongresszusát előkészítő bizottság elnöke, akkor a budapesti pártbizottság első titkára, innen kerül a miniszterelnöki székbe.

Berecz és Grósz egy nemzedék tagjai, ekkor 54 évesek. Népszerűek a pártban, a maguk módján a párt fenegyerekei. Grószról mindenki tudja, hogy nem rejti véka alá a véleményét. Világos beszédű, igazi pártmunkás, akiről látszik: tudja, mit akar.

A fiatalos megjelenésű Berecz ekkoriban nősül újra, elveszi az ország egyik ismert fiatal színésznőjét. Ismerik a világban, ő tárgyal a nyugati szociáldemokratákkal. Jó tollú politikai író, könyvein pártmunkások nemzedékei nőnek fel. Mindenkit ismer a sajtó világában. Kettőjük kapcsolata a későbbiekben jelentősen befolyásolja a magyarországi szocializmus sorsát.

Kádár nyilvánvalóan úgy véli, hogy a két kipróbált vezető mellett megengedheti azt a “luxust”, hogy egy fiatalembert, Németh Miklóst nevezzen ki a párt gazdaságpolitikai titkárává. Némethet nem nagyon ismeri, de elődje Havasi Ferenc is ajánlja és Grósz is támogatja. Németh Miklós a szocialista rendszerben felnőtt technokrata nemzedék legjelesebb képviselője. A Tervhivatal és az MSZMP KB a két meghatározó

munkahelye. Vitathatatlanul tehetséges, ráadásul faluról magával hozta a parasztember ravaszságát. Kádár tehát KB-titkárnak szemeli ki Némethet, valószínűleg nem sejtve, hogy Németh két év múlva Magyarország miniszterelnöke, a tőkés rendszerváltás kulcsfigurája lesz.

Kádár úgy érzi, hogy kézben tartja a folyamatokat, az események azonban megcáfolják. Az MSZMP 1988. májusi pártértekezlete szinte teljesen kicseréli a párt régi vezető szerveit. Nem kerülnek a vezetésbe olyan ismert személyek, mint Német Károly, az Elnöki Tanács elnöke, Havasi Ferenc, a budapesti pártvezető. A párt elnöke Kádár János lesz, a főtitkár Grósz Károly. Grósz azonnal világossá teszi, hogy nincs kettős hatalom, ő a párt vezetője. Kádár puccsként éli meg a pártértekezletet, miközben valóban a párttagság szélesebb köreinek igényét fejezte ki.

A májusi pártértekezlet nem a rendszerváltás politikáját hirdeti meg, hanem a szocialista megújulás stratégiáját. E programot a társadalom üdvözli. Ebben szerepet játszik az a körülmény, hogy az emberek többsége nem akart kapitalizmust. Kedvezett a nemzetközi helyzet is, hiszen a szovjet peresztrojka pozitív hatásait sokan várták. Grósz az első időben népszerű. A korábbi vezetőkhöz képest jó médiaember. Tudják róla, hogy nemegyszer összezördült Kádárral is, de a szocializmus híve. Grósznak megadatott a lehetőség: nem bírálni kell, cselekedni.

III. fejezetAz utolsó főtitkárSenki sem készül arra, hogy vele véget ér egy kor. Grósz Károly sem készült arra, hogy az MSZMP utolsó főtitkára lesz. 1988 májusában a szocializmus reformjának lehetőségei aránylag kedvezőnek látszanak. Grósz lehetőséget kap elképzeléseinek valóra váltására. Politikája nem a tőkés rendszerváltás. Õ modellváltásról beszél, a szocializmusnak egy más modelljéről. Támogatja a magántulajdon arányának növelését, de kész a gazdaság egy részében a többségi magántulajdont is elfogadni. A piacgazdaság nagyobb szerepet kap. Miniszterelnöksége idején alakul meg az APEH, születik meg a személyi jövedelemadóról szóló törvény, liberalizálják az importot, megkezdődik a forintleértékelés politikája, az ár- és bérrendszer átalakítása. Megszületik a társasági törvény. Szabaddá válik a nyugati utazás, megszűnnek a valutakorlátozások.

Grósz: a modellváltás kudarca

Grósz a politikai rendszer reformját is elfogadja. Támogatja a többpártrendszert, de azzal a feltétellel, hogy a pártok elfogadják a szocialista társadalmi rendet és az ország tagságát a Varsói Szerződésben. 1989 februárjában a párt Központi Bizottsága dönt a többpártrendszer bevezetéséről, ahol ezekről a feltételekről azonban már szó sincs. Megszületik az egyesülési és gyülekezési jogról szóló törvény. A Munkásőrséget kész lenne nemzeti gárdává alakítani, de csak védeni tudja ideig-óráig, megvédeni nem. 1989 végén a Munkásőrséget a Németh-kormány feloszlatja és leszereli.

Grósznak nincs átfogó koncepciója a megújulásra. Ezért sokat rögtönöz, folyamatos a kapkodás. Igaz, nincs kitõl merítenie. Kádár felismeri a kínai reform értékeit, Grósz figyelme már nem terjed ki rá, főtitkárként nem jut el Pekingbe. Elmegy Jugoszláviába is, de a Tito utáni ország már nem a régi. A vezetők nemzetiségi alapon évente cserélődnek, jószerivel a partner nevét sem lehet megjegyezni, nemhogy ötleteket kapni. A többi szocialista ország reformgondolkodói nem segítenek, mivel õk túllépnek

a reformon, és már a rendszerváltást hirdetik. Grósz szubjektíve nem akar kapitalizmust, de a vezetése alatti intézkedések gyakorlatilag a kapitalizmus előtt nyitják meg az utat.

Grósznak nincs tényleges szövetségese a pártvezetésben. A vezetésbe bevonnak olyan ismert gazdasági vezetőket, mint Tatay Ilona, a Taurus vezérigazgatója vagy Szabó István, a nádudvari tsz elnöke. A nagypolitikában azonban nem tudnak segíteni. Grósz politikailag és emberileg egyedül marad.

Ez döntő szerepet játszik abban, hogy nem képesek legyőzni a rendszerváltó csoportot. Nyílt politikai és elvi küzdelem helyett a színfalak mögötti harcba mennek bele. Ebben viszont gyengébbek, mint a revizionista csoport, s ezt a játékot már nem értik azok a munkás-, paraszt- és más dolgozói tömegek, akiknek a támogatására egyébként számíthattak volna. Grósz kudarca egy vezetői generáció kudarca is. Ennek a vezetői rétegnek éppen az a legnagyobb hibája, hogy elszakadt a munkás- és a dolgozótömegektől. Lehet, hogy valaha közülük származtak, a 80-as évekre azonban már nem értik őket, s nincs is bátorságuk rájuk támaszkodni.

A másik oldalon

Grósz kezében olyan hatalom összpontosul, amihez hasonló 1956 után volt Kádár kezében. Õ a párt első számú vezetője, ő a Minisztertanács elnöke. Az állami intézményekben azonban a pártvezetés opportunista szárnya erősebb. A pártot pedig a főtitkár magára hagyja, a Jászai Mari térre csak este hét után ér át, s a vezér nélküli hadsereg kezd szétzilálódni. Grósz átlátja a helyzetet, és 1988 novemberében lemond a miniszterelnöki tisztségről, s átköltözik a pártközpontba, abban a reményben, hogy így jobban tud a pártra koncentrálni, s a kormányzó párt végre képes lesz olyan válaszokat adni, amire az utca egyre türelmetlenebb embere kíváncsi. Lépése azonban végzetesnek bizonyul. A pártba későn tér vissza, az állami tisztségek feladásával pedig egyre kevesebb hatalom marad a kezében. A szocializmus megvédése az erők koncentrálását igényelné, ő nem ezt teszi.

Az új miniszterelnök Németh Miklós. Németh Miklós – akkori mércével hallatlanul fiatalon – 41 évesen lesz a kormány feje. Õ annak az opportunista-revizionista szárnynak a markáns képviselője, amely 1988 végére az MSZMP politikájára egyre inkább meghatározó befolyást gyakorol. Kevesebb, mint másfél év múlva átadja az ügyeket, az irodáját és az országot az új győztesnek, Antall Józsefnek, és elmegy Londonba, alelnöknek az Európai Fejlesztési Bankhoz.

Németh mellett döntő szerephez jut Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára. Pozsgay Grósz és Berecz nemzedékéhez tartozik, 1933-ban született, az esemény idején még nincs hatvan. 1989-tõl a párt első négy vezetője között van, részese a rendszerváltást előkészítő valamennyi döntésnek. Sokak szerint a jövő embere. Az MSZMP őt jelöli köztársasági elnöknek, de soha nem nyeri el ezt a posztot. A rendszerváltó pártvezetők közül ő bukik a legnagyobbat. 1990 márciusa után gyorsan fölöslegessé válik minden oldalon, eltűnik a közéletből. Õ ugyan elmegy, de Jánossy György, Tabajdi Csaba és mások személyében a “nép-nemzeti” szárny mindmáig megmarad az MSZP-ben.

De ekkor, 1988 végén még az élen van. Pozsgay az első az akkori vezetők közül, aki az úgynevezett nép-nemzeti vonalat kezdi hirdetni. Õ beszél a magyarság úgynevezett sorskérdéseiről, Erdélyről, Trianonról. Még 1987 szeptemberében elmegy Lakitelekre, ahol részt vesz a Magyar Demokrata Fórum megalakulásában. Minden eszközzel fellép az MSZMP vezető szerepe ellen, sürgeti a többpártrendszert, a pluralizmust. Szépen beszél magyarul, kitűnő szónok, nagyon sokakat magával ragad. Grósz nem tudja legyőzni, így azzal igyekszik ellensúlyozni, hogy államminiszterként beveszi a kormányba. Pozsgay azonban ezáltal még nagyobb lehetőségekhez jut, s megcélozza a miniszterelnöki tisztséget. Grósz tisztában van ezzel, s megpróbál taktikázni: se Pozsgay, se Németh ne legyen miniszterelnök! A tisztséget Nyers Rezsőnek ajánlja fel, aki nem fogadja el. Ekkor lesz szabaddá az út Németh előtt.

Németh hatalomra jutása megnyitja a lehetőségeket az opportunista-revizionista szárny támadásához. 1989 január végén Pozsgay a Magyar

Rádióban népfelkelésnek minősíti az 1956-os eseményeket. Pozsgay bejelentése körülbelül olyan horderejű volt, mintha a pápa egyik bíborosa kijelentené, hogy holnaptól nem a Biblia, hanem a Korán a katolikusok szent könyve.

Az 1956. októberi eseményeket az MSZMP olyan akciónak tekintette, amely végkifejletében a szocialista rend megdöntését tűzte ki célul, magyarán ellenforradalom volt. Az MSZMP mindig aláhúzta, hogy 1956. október 23-án az emberek jogosan tüntettek a Rákosi-rendszer hibái és bűnei ellen. Ez akkor a szocializmus hibáinak kijavítását szolgálta. Röviddel később azonban azok az erők kerültek fölénybe, amelyek már nem jobbá akarták tenni a szocializmust, hanem megdönteni. Az MSZMP értékelése szerint a szovjet csapatok az ellenforradalom leverésében és a szocializmus védelmében nyújtottak segítséget. Pozsgay bejelentése nyílt kihívás volt az egész párt, az MSZMP egész múltjával szemben, s megkérdőjelezte a Kádár-rendszer legitimitását.

De térjünk vissza az opportunista-revizionista csoport talán legellentmondásosabb tagjához, Nyers Rezsőhöz. Nyers a régi nemzedék tagja, 65 éves ekkor, mindenki számára az 1968-as magyar gazdasági reform szellemi atyja. Értelmiségi körökben, s ezen belül ellenzéki körökben is tekintélye van, hiszen nem sokkal a reform után leváltják, a tudományos életben tevékenykedik. Nyers szociáldemokrata volt, s személyében az egykori szociáldemokrata szellem kerül vissza az MSZMP-be. Ez a politikai vonal fogalmazódik meg az Új Márciusi Front felhívásában 1988 szeptemberében. Nyers kritikus szerepet játszik 1987–89-ben. Folyamatos kételyei nem a kádári és nem is a grószi vonalat segítik, objektíve a rendszerváltók kezére játszik. 1989 júniusában, Kádár végleges távozása után elvállalja az MSZMP elnöki tisztségét, majd októberben ő lesz az MSZP első elnöke. A rendszerváltók nem túlságosan hálásak. Nyers helyére rövid időn belül Horn Gyulát választják pártelnöknek, Nyers lassanként végképp távozik a közéletből.

Horn Gyula a rendszerváltás egyik kulcsfigurája. Õ is a Grósz–Berecz nemzedék tagja, akkoriban az 50-es éveiben jár. Az MSZMP KB Külügyi Osztályán dolgozik éveken át, a nyugati világgal foglalkozik. Eredeti

gondolataiért becsülik. Megkésve lesz a Külügyi Osztály vezetője, a pályatársak közül mindenki megelőzi, előbb Berecz, majd Szűrös Mátyás is. Ekkorra azonban a pártban már nem lát sok lehetőséget, a Külügyminisztérium stabilabb hatalmi pozíciót kínál. Államtitkár, majd külügyminiszter, ebben a minőségében Németh jobbkeze a rendszerváltás előkészítésében. Antall József sohasem bocsátja meg neki, hogy őt leelőzve Horn veti fel elsőként: Magyarország lépjen be a NATO-ba. Túléli a rendszerváltást, az MSZP elnöke, majd 1994–98 között az MSZP– SZDSZ-kormány miniszterelnöke lesz.

A rendszerváltó szárny közel sem teljes felsorolásából nem maradhat ki Szűrös Mátyás. Kádár egykori kedvenceként gyors karriert fut be, 47 évesen az akkor legfontosabb nagykövetség, a moszkvai vezetője, két évvel később a pártközpont Külügyi Osztályának első embere, majd KB-titkár. Sajátos szellemi utat fut be. A magyar külpolitikai gondolkodásba újat hoz azzal, hogy bátran beszél az önálló magyar nemzeti érdekekről, szemben a szocialista világ közös érdekeivel. Később a nemzeti érdeket abszolutizálja. Eleinte jelentős újítást jelent, hogy elkezd foglalkozni a határontúli magyarság kérdésével. Õ az első moszkvai magyar nagykövet, aki ellátogat Kárpátaljára. Később mindez átcsap nyílt nacionalizmusba. Bátran beszél a brezsnyevi Szovjetunió hibáiról, nagykövetként kritikai látásmódját támogatják is, később a kritikusság nyílt szovjetellenességbe megy át. KB-titkársága idején ezt a felfogást igyekszik az MSZMP külpolitikájaként elfogadtatni. Az Országgyűlés elnöke lesz, ebben a minőségében ideiglenes köztársasági elnök, aki 1989. október 23-án kikiáltja a köztársaságot. A rendszerváltó társaival hamar elválnak útjai. Az MSZP-ben már sokallják politikai különcködését, nacionalizmusára pedig már nincs szüksége a pártnak, lépésről lépésre háttérbe szorul. Megfordul az Új Baloldalban, majd az új évezredet a Fidesszel össze-összekacsintó Történelmi Szociáldemokrata Párt elnökeként kezdi.

A pártban a párt ellen

Korábban már beszéltünk arról, hogy a rendszerváltás egyik alapfeltétele a kormányzó párt, az MSZMP szétverése volt. A grószi időszak az utolsó, amikor a párt még tehetett volna valamit önmaga és a szocializmus

megmentésére. Nem volt könnyű! A kommunista és munkáspártok a nyolcvanas évekre az európai területeken a korábbi lendületüket elveszítik. Ennek oka egyfelől a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulása, másfelől a marxista pártok belső lemerevedése. A párt vezetése még Kádár idején számos lépést tesz ennek ellensúlyozására, nem sok sikerrel. A társadalom válaszút előtt áll, s ezekre a kérdésekre az MSZMP nem adja meg a várt szellemi válaszokat. Legyen-e többpártrendszer? Milyen legyen a párton belüli demokrácia? Milyen a 20. századi kapitalizmus? Milyennek kell lennie a szocializmusnak? A megválaszolatlan kérdések ideológiai bizonytalanságot eredményeznek a pártban. Az opportunista-revizionista erők kihasználják a bizonytalanságot.

Ezt a helyzetet sajátos módon befolyásolja az a tény, hogy a pártok jó részében – így a MSZMP-ben is – megjelenik egy új politikai nemzedék, amit több közös vonás jellemez. Amíg az MSZMP korábbi vezetőinek nagy része munkás-vagy parasztcsaládban született, de mindenképpen szegénysorból származik, az új garnitúra jelentős része értelmiségi. Nem élte át sem 1945-öt, sem 1956-ot, az osztályharcról nincs közvetlen tapasztalata. Jellemző az is, hogy politikai tapasztalatát sem valóságos küzdelmekben szerzi, hanem az apparátusban emelkedik egyre magasabbra. Képzettsége, esetenként műveltsége magasabb, mint az idősebb nemzedékeké. Ez a generáció szinte előjogot formál arra, hogy megfogalmazza a politika előtt álló kérdéseket, s ezzel a pártvezetéstől és a helyi pártszervezetektől átveszi a kezdeményezést.

Erőtlen vezetés – demoralizálódó párt

Milyen legyen a párt? Az MSZMP a 80-as években is a demokratikus centralizmus elvére épül. Ez a gyakorlatban semmi mást nem jelent, csak azt, hogy a döntéseket demokratikus vitában hozzák, s a döntés után a határozatok mindenkire kötelezőek. Ha valaki nem ért egyet a döntéssel, felsőbb pártszervhez fordulhat, meg próbálhatja meggyőzni az igazáról, de ha nem sikerül, a döntés számára is kötelező. Az elv kifejezi a párt vezető szerveinek egymáshoz való viszonyát is: a felsőbb szervek döntése kötelező az alsóbb szervekre.

Az opportunista-revizionista szárny – követve a polgári erőket – kezdettől fogva antidemokratikusnak kiáltja ki a demokratikus centralizmus elvét, ezzel megkérdőjelezve a párt egy újabb pillérét. A példát nem õk találták ki. A 80-as évekre több nyugat-európai párt, mindenekelőtt a Francia KP elveti a demokratikus centralizmust.

A pártban megjelennek különböző platformok. Korábban az MSZMP-ben tilos volt frakciókat vagy platformot szervezni. Amint utóbb kiderült, a platformszabadság, bármennyire is a pártdemokráciát akarták erősíteni, a valóságban a párt szétzilálását, a párt marxista erőinek kiszorítását szolgálta. Lényegében az 1989 márciusára kialakult platformrendszer a pártot csoportokra hullatta szét.

Nyers vezetésével létrehozzák a reformköri mozgalmat. A reformszárny célja “az MSZMP megújítása, a demokratikus többpártrendszerre való áttérés elősegítése, az 1947–48-as viszonyokhoz való visszatérés”. Szerintük az eddigi folyamatok “korrigálhatatlannak bizonyultak és a rendszer végső tartalékait felélték”. Itt vállal vezető szerepet Pozsgay Imre is, Király Zoltán is. A reformkörök ereje két dologban van. Az egyik az, hogy jelszavaik egybecsengenek az emberek változásvágyával, ezért megtévesztők. Nem véletlen, hogy sokan csatlakoznak olyanok is, akik valójában a szocialista társadalom jobbá tételét, megreformálását akarják, akik új arcokat, több demokráciát, stílusváltás akarnak látni az MSZMP-ben. A másik az, hogy a reformszárny képviselői ott ülnek a pártvezetésben. Megismétlődik 1956, amikor Nagy Imréék mindent tudnak a pártvezetés döntéseiről, a vezetés viszont nem ismeri az ő lépéseiket.

Berecz János létrehozza a maga platformját. Összefogás az MSZMP megújításáért néven indítja el a mozgalmat. “Az MSZMP-ért, a szocializmusért, a marxi szellemű politizálásért” száll síkra. Gyengíti fellépését, hogy amikor a polgári ellenzék nyíltan a tőkés rendszerváltásra készül, ez a platform sürgeti: “mondjunk le a bolsevik típusú pártról”. Sőt, hozzáteszik: “Nálunk ma és holnap nincs szükség proletárdiktatúrára.” Mondja ezt akkor, amikor a polgári ellenzék a proletárdiktatúra bástyáit, a hadsereget, az állambiztonságot, a törvényhozást igyekszik megszerezni.

Berecz egy év múlva a Munkáspárt egyik alapítója. Vele vannak egykori platformtársai közül is néhányan, így Udvarhelyi László is, aki a Munkáspárt első vezetésének tagja lesz. 1991-ben ő ajánlja majd azt a Munkáspártnak, hogy adja fel a marxizmust, a munkáselkötelezettséget, legyen a középosztályok ideológiától mentes pártja. A Munkáspárt, mint tudjuk, nem követi tanácsát, ő is, Berecz is elhagyja a pártot. De ez akkor még csak a jövő, amit senki sem tud.

A Népi Demokratikus Platform a pártértelmiség egyik szerveződési kísérlete. Vezető egyéniségei közé tartozik Krausz Tamás egyetemi oktató, aki később az MSZP baloldali szárnyának meghatározó egyénisége lesz. Alapgondolatuk: “A magyar társadalom válsághelyzetéből a szocializmus modernizációja révén kerülhet ki.” A platform az első időszakban még vállalja a szocialista-kommunista elveket, később az utolsó kongresszus küldötteinek szánt körlevélben már új szocialista pártról szólnak. Később õk alkotják az MSZP baloldalát, õk jelentik a baloldali értelmiségi környezetet. Hámori Csabával, az egykori KISZ első titkárával és Balogh Sándorral, a Párttörténeti Intézet egykori nagytekintélyű vezetőjével számtalanszor találkoznak a Munkáspárt vezetői. Soha sem szakítanak az MSZP-vel, sohasem jön létre együttműködés a Munkáspárttal, mivel vallják: “az MSZP-ben mindenki közelebb áll hozzánk, mint bárki az MSZP-n kívül.”

1989. május 6-án a Bányászszakszervezet székházában több százan kezdeményezik a Marxista Egységplatform létrehozását. A platform élesen bírálja a Grósz-féle vezetést: “a KB a májusi pártértekezlet óta számos, a párt stratégiájával kapcsolatos határozatot hozott. Például az állami tulajdon magánkézbe adása, a többpártrendszerre való áttérés, az ellenforradalom átminősítése ’népfelkeléssé’, polgári alkotmány készítése…”. A platform szerint a szocializmus fejlődését “a tényleges tulajdonossá vált dolgozók új, önigazgató hatalmi rendszere” képes biztosítani. Ennek a platformnak vezetője Ribánszki Róbert. A platform tagjai nagy szerepet játszanak majd a Munkáspárt életében.

A platformokkal a Grósz-féle vezetés nem tud mit kezdeni, a párt demoralizálódik. Sokan javasolják Grósznak, hogy csinálja meg saját

platformját, amiből kialakulhat egy új forradalmi párt. Nem teszi, mondván a “főtitkár nem csinálhat frakciót a saját pártjában”.

1989 májusára Kádár már nagyon beteg. Grósz üzenetet vált Jaruzelskivel, hogy fogadják gyógykezelésre Kádár Jánost Lengyelországban, ezzel emeljék ki a napi politikából. Erre nem kerül sor, ugyanakkor Kádár elmegy a KB májusi ülésére. Senki nem tudja vagy nem akarja megakadályozni, hogy a súlyosan beteg pártelnök elmondja utolsó beszédét. Hatása nem lehet más, mint ami bekövetkezik: a Kádárról kialakult mítosz összeomlik. Ezt követően lesz Nyers Rezső a párt elnöke, Grósz Károly pedig a főtitkár. Az MSZMP-ben kettős hatalom jön létre. A Politikai Bizottság fölé Elnökséget hoznak létre, amelynek tagja Nyers, Grósz, Pozsgay és Németh. A miniszterelnök Grósz erőltetésére kerül be, de gyakorlatilag sohasem vesz részt. Az MSZMP-kormányának feje már szakít a pártjával. Októberben megszüntetik az MSZMP-t, az utolsó főtitkárt azonban elfelejtik felmenteni.

IV. fejezetA Munkáspárt születése: októbertől decemberig

A rendszerváltás megvalósításának legfőbb politikai előfeltétele az országot irányító Magyar Szocialista Munkáspárt szétzúzása és a hatalomból való eltávolítása. Ezt a feladatot a régi MSZMP 1989-es kongresszusa (október 6–9.) végzi el, amely a nevében nem viselt sorszámot (a 14-est), hanem “Kongresszus ’89”-nek nevezte magát. A kongresszust követően a Németh-kormány kormányrendeletben mondja ki, hogy az MSZMP jogutódja az MSZP. Ezzel a Munkáspártot megfosztják attól a lehetőségtől, hogy az egykor közösen megteremtett vagyonból részesüljön. Ugyancsak döntenek arról, hogy a munkahelyeken a pártok nem tevékenykedhetnek. Minden kész a rendszerváltáshoz.

Az elszalasztott lehetőségek

Ezen a kongresszuson hárman vannak, akik egy új párt alapítását meghirdethetnék: Grósz Károly, a hivatalban lévő főtitkár, akiről az első pillanatban tudják, hogy a rendszerváltó szárnnyal elválnak útjai. A másik Berecz János, aki köztudottan baloldali, s bizonyára sokan követnék, ha zászlót bontana. A harmadik Ribánszki Róbert, a Marxista Egységplatform vezetője.

Az új Munkáspárt létrehozása nem csak szándék kérdése. A múlt, a hagyományok is megkötik a kor szereplőinek kezét. Egy új párt alakításának gondolata a régi MSZMP-ben eretnekségnek számít. A munkásmozgalom Marx óta vallja, hogy a tőkével szemben a szervezett munkásságnak csak egy fegyvere van, saját szervezettsége, azaz a pártja. A pártról, a párt egységéről hősi legendák születnek, s ezeknek is szerepük van abban, hogy egy új párt gondolatával senki sem mer előállni. A rendszerváltók, a reformkörösök sem új pártról beszélnek, hanem a régi MSZMP reformjáról, miközben a valóságban egy más típusú párt, egy szociáldemokrata párt születésén fáradoznak.

Nem mer azonnal új pártot alapítani a régi MSZMP marxista része sem.

Grósz Károlyban, még főtitkárként, felmerül a pártalapítás gondolata, de ehhez nyíltan szembe kellene szállnia a párt opportunista-revizionista részével. Ehhez azonban sem ereje, sem kedve nincs. Gorbacsovtól október 7-én reggel értelmezhetetlen üzenetet kap: “cselekedjen, védje meg a pártegységet”. Az üzenet értelmezhetetlen, hiszen ekkorra a két dolog együtt már nem megy. Vagy cselekszik és harcot hirdet a közelgő rendszerváltással szemben, s akkor nincs pártegység, vagy elfogadja a pártegység gondolatát, de akkor nincs cselekvési tere.

Grósz a nap folyamán tanácskozik a Ribánszki-csoporttal, de nem jutnak közös nevezőre. Grósz több tévesnek bizonyuló meggyőződés rabja. 1989 előtt szilárdan hiszi, hogy a Kádár-rendszer olyan mértékben előrehaladt a reform útján, annyira eltért a többi szocialista ország gyakorlatától, hogy jobbról nem lehet megkerülni, csak balról. Grósz a veszélyt a dogmatikus baloldal megerősödésében látja. Tartja ugyan a kapcsolatot a Ribánszki-csoporttal, de nem áll melléjük. “Ribánszki tehetséges ember. Talán szenvedélyesebb, mint kellene. Talán néhány dologban nem igazodik véleménye a mostani időkhöz. Viszont elkötelezett, politikai szándéka tiszta és tisztességes” – nyilatkozza Grósz 1989 novemberében a miskolci Heti Hírnöknek.

Ribánszki Róbert 1933 novemberében született, a Berecz–Grósz–Pozsgay nemzedék tagja. Egy ideig Kádár János titkára, a 60-as évek közepén a KISZ KB titkára, majd pekingi nagykövet. A magyar politikába a 80-as évek végén a Hazafias Népfront titkáraként tér vissza. Igazi fenegyerek, szókimondó. Olyan ember, akiről végletben gondolkodnak: van, aki imádja, van, aki utálja. 1989 végén a Munkáspárt egyik alapítója, de már a KB 1990. márciusi ülésén éles összetűzésbe kerül. Simulékonysággal vádolja az új párt politikáját. A párt XV. Kongresszusa később, 1991-ben így fogalmaz: “Egyfajta, a realitásoktól elrugaszkodó ’forradalmi türelmetlenség’ és illúzió, a tömegek radikalizálódásának túlértékelése és olyan ’keményebb, harcosabb’ politika igénylése volt tapasztalható, amelynek nem voltak meg a reális feltételei.” E vonal elszigetelődik, Ribánszki megválik a párttól. De ez ekkor még csak a jövő.

Grósz nem tud megszabadulni másik meggyőződésétől sem. Úgy

gondolja, hogy a Nyers-féle MSZP formálódását nem szabad akadályozni, mert így legalább egy “baloldali” párt van. Nyíltan vállalja, hogy 30 napig nem szervez ellenpártot. Ez a lépése végzetes. A Munkáspártnak nem marad jogi alapja arra, hogy részesüljön az MSZMP egykori vagyonából.

Ennek is szerepe van abban, hogy a “testvéries” osztozkodás úgy alakul, ahogyan alakult. Az MSZP-nek jut a tőke, a Munkáspártnak Marx.

De nem csak ez a gond. A grószi lépés elhinti az új pártban azt a máig erős illúziót, hogy az MSZP is baloldali párt, s azt a látszatot kelti, mintha a rendszerváltás csak az MDF, az SZDSZ és a Fidesz műve lenne, s nem lenne köze hozzá az MSZP vezetésének. Az MSZP vezetői nagyon is büszkén vallják, hogy õk rendszerváltó párt.

A lehetséges szereplők közül Berecz János is bénultan figyeli, ahogy a kezükből kilopják a pártot. Berecz János magatartása jól tükrözi a pártapparátus jó részének érzését: nem akarják elfogadni a változásokat, de csak tétlenül figyelik a “számukra felfoghatatlan történéseket”. Ribánszki egyedül nem tud lépni. A Kongresszus ’89 folyamatában a Marxista Egységplatform nyílt levele inkább naiv próbálkozás, mint valóságos politikai harci tevékenység.

A másik elszalasztott lehetőség is még magán a kongresszuson jelentkezik. A programnyilatkozat nem mindenkinek tetszik. Szabó Piroska – Nemes Dezső özvegye, a párt egyik markáns alakja – a kongresszus szünetében az angyalföldi küldötteket mozgósítja a határozattervezet ellen. A szavazásnál kiderül: a rendszerváltóknak egyáltalán nincs abszolút többségük. 159-en nemmel szavaznak. Köztük számosan vannak, akik a mai Munkáspártban is jelen vannak, így Gáti Sándor Miskolcról, Molnár Miklós Kazincbarcikáról, Kajli Béla Budapestről. Nincs azonban senki, aki közös erővé formálná ezt a 159 embert.

Grósz Károly A Szabadságnak adott nyilatkozatában önkritikusan később így nyilatkozik: “Arra a kérdésre, hogy ott (mármint a Kongresszus ’89-en) helyesen politizáltunk-e vagy sem, arra azt mondom utólag…, hogy rosszul politizáltunk. … nem voltam elég határozott abban, hogy ott a

kongresszuson felhasználjam az alkalmat arra, hogy a párttagság előtt leleplezzem … a törekvést. Kétfajta beszámoló volt a zsebemben.

Az egyik egy kemény, szakítást előkészítő – a másik még mindig az egységet próbálta erősíteni. Végül is e másik mellett döntöttem. Ez hiba volt. Ott a kongresszuson szakítani kellett volna. Kivonulni és megcsinálni a másik kongresszust rögtön.”

A kongresszusról azonban nem sikerül teljesen kizárni a nép hangját. Az egész országot bejárja a kép: Fülep Endre csomagolópapírra firkált tiltakozásával a kongresszus bejáratánál egyszemélyes tüntetést szervez. Bandi bácsi a budapesti Terézvárosban az új párt szervezője, a 90-es országgyűlési választások után kerületi elnöke lesz, ma is lelkes aktivistája a Munkáspártnak.

Az MSZP-ben nincs levegő a kommunistáknak

A Kongresszus ’89-et követően a párttagság bénult helyzetbe kerül. Nyers Rezső, az MSZP elnöke levelet ír a párttagságnak: az MSZP tagja lehet minden korábbi MSZMP-tag, ha nyilatkozik, hogy nem lép ki.

Az MSZP-be tehát nem kell belépni, elég semmit sem csinálni. Kivétel természetesen van: a különböző szintű apparátusi dolgozók, nekik két hetük van a döntésre. Ha nem lépnek be, elbocsátják őket. A későbbi Munkáspárt személyiségei közül így mond nemet, egyben búcsút is a pártapparátusnak Thürmer Gyula, Grósz tanácsadója, Vajda János, a KB munkatársa, Vasas Joachim, az egri városi pártbizottság osztályvezetője, Virág Ferenc, a KB munkatársa, Hajdú József, a Villányi úti pártiskola oktatója és sokan mások.

Sokakban él a remény, hogy az új MSZP kereteiben lehet baloldali szárnyat képezni, és talán így megakadályozni az egyre nyilvánvalóbb rendszerváltást. Sokan tehetetlenségüket leplezik, mások a bizonytalanságukat. A párt- és államapparátusban dolgozók túlnyomó többsége gyorsan megtalálja a közös hangot az új párt- és állami vezetéssel. Azt hiszik, hogy ha élen járnak a szocialista rendszer lebontásában,

helyükön maradhatnak. Sokan mások azonban észreveszik: nincs reális remény arra, hogy az új MSZP-ben létrejöjjön egy baloldali áramlat, amely magában foglalja a kommunistákat is. Az MSZP-ben kezdettől fogva nem volt levegő a kommunisták számára.

1989 októberében elindul az új párt szervezése. Grósz Károly még ekkor sem pártra gondol, a marxi gyakorlatot kívánja követni. Marx a 19. század elején létrehozza a “Neue Rheinische Zeitung” című folyóiratot, amely kiindulópontjává válik a későbbi szerveződéseknek. Grósz nem hisz abban, hogy a rendszerváltás viszonyai között marxista pártot lehet létrehozni. A marxi példára hivatkozik, amikor egy elméleti folyóirat és kiadó létrehozását sürgeti. Az egyszerű párttagok döntése: legyen Munkáspárt!

A tagság pártja

1989 ősze a Munkáspárt történetének egyik legszebb szakasza. A halogatás következtében spontán elindul a Magyar Szocialista Munkáspárt újjászervezése.Budapesten az egykori MSZMP lakóterületi, magyarán nyugdíjas szervezetei jelentik az újjászervezés bázisát. Pártmunkások, volt rendőr- és állambiztonsági tisztek, állami alkalmazottak állnak az élre.

Az I. kerületben Gál György, Bebesi Béla, egykori munkásőrtisztek, a II.-ban Kassai Ferenc. Óbuda nagy lendülettel kezdett az újjászervezéshez, élén Androvics Lászlóval. Kezdettől ott van Kis Imre, a III. kerületi tanács elnökhelyettese, a párt mai helyi vezetője. Újpesten Oroszi Sándor áll az élre. Terézvárosban Molnár Sándor nyugalmazott honvéd alezredes, Józsefvárosban Kovács Istvánné és Szerémi Győző lesznek az első vezető szervezők.

A Ferencvárosban a vágóhíd fiatal munkása, Hevessy László és Lovász Dezső, volt munkásőr áll az élre. A X. kerületben Simon Lajos, a Baranyai házaspár, Zsarnóczai József, egykori BM-alkalmazott és Fehér Ferenc a párt hivatalos szervezői. A XI. kerület élén a kezdettől fogva Farkas Ferenc, ny. honvéd alezredes áll, később több ciklusban helyi képviselő.

A XII. kerületben Frank Ernő, Angyalföldön Kapcsos Emil nyugalmazott BM-tiszt a vezető. Mellette van Zentai Artúrné, aki kezdettől fogva fegyelmezett pártgazdálkodást teremtett. Itt tűnik fel Kollát Pál, a Ganz hajógyár munkása, aki nem is olyan régen Kádár temetésén a munkásság nevében szólt. Ma a Munkáspárt megbecsült vezetője. Zuglóban Gyenge Sándor, a Politikai Főiskola egykori tanára lesz az első pártszervező.

A XV. kerületben Csaba Elemér veszi kézbe az irányítást, aki később megválik a Munkáspárttól, de ma is a kerület egyik önfeláldozó baloldali munkása. A XVI. kerületen kezdettől fogva mind a mai napig Majdán Pál, magasan képzett honvéd ezredes áll a munka élén. A XVII. kerületben Rajos Sándor pártmunkás, a BM egykori tisztjének irányításával kijelentik: az MSZMP marad. Végigjárják az alapszervezeti titkárokat, és a Váci úti felhatalmazás birtokában szervezik az MSZMP-t. A XVIII. kerületben Gara Miklós, Csupor József, Kocsis Sándor kezdik a pártot szervezni. A XIX. kerületben Noltész József, a XX. kerületben Tarjányi Béla fémjelzi a szervezést. A XXII. kerültben Szabó Ferencet találjuk az élen.

Csepelen Ragó József nyugdíjas lakása ad otthont az első gyűléseknek. A legtöbben Csepelhez kötődnek, a csepeli gyárakhoz. Vannak köztük egykori pártmunkások, munkásőrök. 1956 emlékét szinte mindenki őrzi. “Kijelentjük, hogy mi a kommunista elkötelezettségű MSZMP-be léptünk be, ennek a pártnak vagyunk tagjai és ennek a pártnak kívánunk a jövőben is tagjai maradni.” Ilyen nyilatkozatot írnak alá Csepelen nagyon sokan. Ma is a párt aktív harcosai közül ott van Benkő Viktor és Benkő Viktorné, jelenleg is a Csepeli önkormányzat kommunista képviselője, Hegedűs Sándor és felesége és mások. Itt jelentkezik a pártba Borbély Sándor, a Munkásőrség utolsó parancsnoka is. Jellemző, hogy az akkor működő 16 körzeti pártszervezet közül csak egy marad meg az MSZMP-ben. Az alapszervezet vezetője akkor Antal Imréné, Csákány László és Benkő Viktorné. Ezzel párhuzamosan létrejön még egy MSZMP-alapszervezet a Régi Ifik Baráti Köréből, a Münich Ferenc Társaság tagjaiból és a Vasmű néhány párttagjából. Csepelen lesz a mozgalom egyik vezetője Rausch Lajos is.

Zuglóban Fórizs József – akit korábban jelentős pártfegyelmivel

sújtottak – és Bejczi Géza, aki a Marxista Egységplatform egyik markáns személyisége volt, kihasználva, hogy az adott pillanatban ő a Zuglói Lapok főszerkesztője, a kerület lapjában és a Népszabadságban hirdeti a marxista párt újjászerveződését, a zuglói programokat. Az első találkozóra gondosan meghívja a korábbi lakóterületi pártszervezetek valamennyi titkárát. A résztvevők között van Szabó Béla, Módos Béla és Orbán Péterné, a Május 1. Ruhagyár személyzeti igazgatója. Az ügyes praktika eredménye, hogy Zuglóban a párt 921 fővel kezdte a munkáját.

Ugyancsak Zuglóban jelenik meg a Politikai Főiskola tanári körének a marxizmushoz hû maradt szűk része, közte dr. Szántó György, Kohánka András, Getczkó József, Gyenge Sándor, Szerbin Pál és Jakab Sándor. Zuglóban kapcsolódik az újjászervezett párthoz a Budapesti Pártbizottság Oktatási Igazgatóság tanári karának egy része, közte Várkonyi György, Kovács Ferencné Klári, Bérczi Margit és Hajdú József. Nem tagadható, hogy ez a sajátos helyzet adta, hogy a fővárosi pártmozgalomban a XIV. kerület jó ideig húzó motorként tud működni.

Jellemző epizód, hogy Szabó Béla, az egyik zuglói alapszervezet titkára – a grószi értelmetlen szilencium alatt, október elején – levelet intézet Nyers Rezsőhöz, hogy nem fogadják el az MSZP megalakulását, és õk maradnak az MSZMP tagjai. A helyzet fonáksága, hogy Nyers válaszában annyit közöl: “Maradjanak!”.

Erős MSZMP-szervezet éled újjá a VI. kerületben is, egész nap tartják a frontot a kerület aktivistái a Jókai utca 12. szám alatti ház első emeletén üzemelő pártirodán. (A helyiséget nemsokára kiutalják a Bajcsy-Zsilinszky Társaságnak, ma is õk birtokolják.) Molnár Sándor kerületi elnök szervezi a tagság újraösszeírását, Rozsnyai Ervinné rendületlenül szedi a tagdíjakat, propagandaanyagokat osztogat az MSZMP megmaradásáról. Itt tűnik fel Botta Melinda is. A párttagok ott nyüzsögnek egész nap, hogy állandóan “forró nyomon” lehessenek.

A vidék lendülete

Vidéken hamarosan létrejön a viharsarki Magyar Munkáspárt. Egyre-

másra jönnek létre a pártszervezetek. Engedtessék meg, hogy felsoroljuk az első megyei elnököket. Sokan már nincsenek közöttünk. Voltak, akik politikai okokból távoztak. Nem egyformák, de egyet senki sem vehet el tőlük: õk voltak az elsők. Baranyában Bödő László – ismert sportember, szakszervezeti funkcionárius, aki a későbbiekben a párt megyei szervezetének elnöke és a pécsi önkormányzat képviselője – veszi kézbe a szervezést, Bácsban Borsos György ny. állambiztonsági tiszt, Békésben Csatári Béla egykori pártmunkás áll az élre. Borsodban Székely Sándor, nyugállományú BM-ezredes a fő szervező, Csongrádban Babcsán László, Fejérben Bakos Jenő. Győr-Sopronban ugyancsak egy edzett BM-tiszt, Konrád Ferenc lesz a helyi mozgalom első vezetője. A Hajdúságban Kertész László. Hevesben tizenöt éve Tajcs Ferenc áll a pártmozgalom élén. Komárom megyében Révész B. György, Nógrádban Kálovits Géza kezdi a pártot szervezni. Pest megyében Sátor János, Somogyban Benkő József. A szabolcsi szervezés élére Kiss Lajos áll. Szolnokon Tabák Lajos, nemzetközi hírnevű fotóművész, aki korábban felelős állami funkciókat töltött be, lesz a párt irányítója. Tolna megyében K. Balogh János, a megyei levéltár köztiszteletben álló egykori igazgatója veszi kézbe a párt szervezését, és haláláig elnöke is marad. Vasban Boros Ottó felvonószerelő vállalkozó, aki mindmáig kitartott a párt mellett. Veszprémben Ecseri József lesz a megyei szervezet első elnöke, Zalában Szabó János.

A helyi pártszervezés történetének megírása még várat magára, de több megyéről ismerünk részleteket is. Borsodban is arra a véleményre jutnak, hogy az MSZMP-t újjá kell szervezni. A munka élére Hajnal András, nyugállományú határőrezredes és Székely Sándor áll. Kezdettől fogva ott van Gáti Sándor, a Miskolci Légvédelmi Hadosztály egykori pártbizottsági titkára, akinek írásait ma is olvashatjuk A Szabadságban. Itt kapcsolódik a munkába Nyírő Sándor diósgyőri munkás, a párt egyik későbbi alelnöke. Október 18-án a miskolci Győri kapui helyiségben tizenhét elvtárs kimondja a párt újjászervezését.

Veszprémben október 25-én a Munkásőrség volt épületében 13-an mondják ki: a párt tovább él. Köztük van Gál László, Nagy Imre és Nagy Imréné, Fejes Imre, Ballók Bertalan, Hajós Ernő, Oláh Ferenc. November 17-én már több mint 200 fõs nagygyűlést tartanak. Decemberre a pártnak

629 tagja van a megyében. A szervezést olyan emberek irányítják, mint Kislaki Béla, kitűnő felkészültségű, lelkes pártmunkás, később a párt első országos vezetőségének tagja, illetve Slamovics Zoltán, a megye egykori rendőrfőkapitánya.

Nyíregyházán Kiss Lajos, Hosszú László, Dankó Ferenc, Szöllősiné Fitos Éva aktív részvételével indul el a szervezés. Szöllősiné később a párt egyik alelnöke lesz. A Szamos környékéről Mezei János, Varga László, Pacza Mihály, Pásztor István, Piros Sándor jelentkeznek. Megindul a szervezés Kisvárda, Záhony, Nagykálló, Nagyhalász körzetében is. A visszaemlékezések szerint rövidesen 51 alapszervezet 1600 taggal működik.

Szolnokon Tabák Lajos és Ungor Tibor, a korábbi MSZMP Oktatási Igazgatóság vezetője áll az élre. Abádszalókon például az egykori 460 fõs pártszervezetből 6 fő jelentkezik az MSZP-be, 24 fő marad az MSZMP-ben. Borsós Gyula kezdettől fogva mind a mai napig lelke a munkának. Túrkevén Szurcsik István, az egykori Vörös Csillag Mgtsz elnöke az egyik meghatározó személyiség, később a Munkáspárt egyik legnagyobb tekintélyű vezetője.

Kalocsán és másutt a Münich Ferenc Társaság helyi szervezeteiből nõ ki az új MSZMP. Kalocsán a Néphadsereg egykori tisztjei, Lakatos Lajos alezredes, Mucsi Bálint alezredes és mások állnak a szervezőmunka élére.

Pécsett október 26-án ideiglenes szervező bizottság jön létre. A vezetők között van Bödő László, továbbá Mitzky Ervin, Kovács István, Sári Ferenc, Dóra Ferenc. Pécsett az Uránbánya dolgozóiból alakuló szervezetben használják először a Munkáspárt nevet, ami később 1993-ban lesz a párt hivatalos neve. Október–november folyamán kialakul a teljes megyei szervezet. Vezetői között vannak Pintér József Komlóról, Illés István Siklósról, Zentai László Mohácsról, Pöttendi János Szigetvárról, Földes Kálmán Sellyérõl és mások.

V. fejezetAz első kongresszus1989 október második felétől erőteljes lendületet vesz a pártszervezés. Most már nyilvánvaló, hogy sokan akarják az új pártot, s még többen érzik, hogy ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztani. 1989 októbere sokak számára a felszabadulás utáni időket, vagy éppenséggel az 1956 utáni hónapokat idézi. Kétszer már újjászerveztük a pártot, újjászervezzük harmadszor is! – mondják sokan az egykori pártmunkások, rendőrök, volt NÉKOSZ-osok közül.

Ahol még megbukhat a pártszervezés: az előkészítés nehéz útja

Október 16-án budapesti nagyaktíván zászlót bont az újjászerveződő MSZMP Váci úti központja, az Ideiglenes Ügyvezető Testület. Elnöke: Puja Frigyes, a szocialista Magyarország egykori külügyminisztere. Titkáraivá választják Ribánszki Róbertet és Dóczé Kálmán ny. nagykövetet.

Október 20-án ugyancsak meghirdeti az MSZMP újjászervezését a Széchenyi rakparti székházban létrejött központ, az Ideiglenes Szervező Bizottság, Virág Ferenc és mások vezetésével. Itt vállal szerepet Udvarhelyi László, Szűcs Ervin is. Ugyanezekben a napokban vidéken – Békéscsabán és másutt – is több szervezőközpont alakult, de ezeket a tagság kezdettől fogva egyetlen párt újjászervezésének tekintette.

Október 28-án a Budapestre összehívott országos nagyaktíva ülése már a kongresszus közvetlen előkészítésére hoz határozatot, s megválasztja az MSZMP Ideiglenes Ügyvezető Testületét, amelynek összetétele lényegében megegyezik az október 16-án választottéval.

November 7-én az Építők Rózsa Ferenc Kultúrházában ünnepi gyűlést rendeznek az új párt szervezői. Első ízben jelennek meg együtt a nyilvánosság előtt a különböző szerveződések képviselői – köztük: Grósz Károly, Berecz János, Puja Frigyes, Ribánszki Róbert. Megállapodnak, hogy december 17-ére összehívják az MSZMP XIV. kongresszusát. Az

ünnepség hivatalos része után a jelenlévők tekintélyes része szabályos “tüntetésbe” kezd, skandálva: “Hol – van – Grósz! – Hol – van – Grósz!” A közakarat nyomására Grósz Károly felszólal, és elmondja: elvtársaim, cselekedjenek – mi is tesszük a dolgunkat, számíthatnak ránk!

November 17-én formálisan is létrejön Grósz Károly II. kerület Trombitás utca 39. szám alatti lakásán az MSZMP Kongresszusi Előkészítő Bizottsága. A Kongresszusi Előkészítő Bizottság elnökéül Grósz Károlyt választották meg. (Tagjai: Ribánszki Róbert, Puja Frigyes, Udvarhelyi László és Berecz János.) Ettől fogva ez a bizottság irányította a XIV. kongresszus közvetlen előkészítését, az Ideiglenes Ügyvezető Testület, valamint az Ideiglenes Szervező Bizottság pedig konzultatív testületként működött tovább. Valamivel később a konkrét szervezési munka irányítására Thürmer Gyula vezetésével létrejön a kongresszusi előkészítő iroda.

November 25-én már megjelenik az újjászerveződő MSZMP lapja, a “Szabadság”. A lapot a Ganz Danubius Hajógyár alagsorában, a Váci út 102. alatti helységben szerkesztik. Fejlécében az első három szám erejéig átörökíti a Népszabadság fejlécének betűtípusát, és mind a mai napig – megmentve a “könyvtári kuriózum” státustól – a “Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszót. A lap felelős szerkesztője Horváth J. Ferenc, a TV egykori ismert újságírója. Az újságban kezdettől fogva publikál Baranyi Ferenc.

A párt újjászervezésében részt vevő csoportok és irányzatok nézetei sok vonatkozásban eltérnek egymástól, egyes kérdésekben lényegesek a különbségek. Egy kérdésben azonban teljes az egység: szükség van az MSZMP-re.

Marosán György

A kongresszus előkészítése során megegyezés születik arról, hogy meghívják Marosán Györgyöt és felkérik a kongresszus megnyitására. Marosán meghívásával a szervezők több célt is követnek. A párt áramlatainak nincs kölcsönösen elfogadott vezető személyisége. Grószt ugyan elfogadják az előkészítő munka vezetőjéül, de döntően azért,

mert ő az MSZMP utolsó főtitkára, akit az októberi kongresszuson a nagy sietségben egyszerűen elfelejtenek felmenteni. Grósz fontos azért is, mert a legkiterjedtebb hazai és külföldi kapcsolatai neki vannak. Grósz azonban vitatott személyiség. Az ő sorsa nem az, hogy jelkép legyen. Berecz és Ribánszki egy-egy áramlat elismert vezetői, de a másik áramlatban legalább annyi ellenzőjük is van. Nem állhatnak a teljes és egységes mozgalom élére. A fiatalabb nemzedéket ekkor még nem ismerik széles körben. Marosán meghívása azt is jelzi, hogy az újjászerveződő párt igényt tart a folyamatosság elismertetésére.

Marosán György politikai és emberi tekintélye a munkásmozgalomban vitathatatlan. Régi szociáldemokrata, mindig itthon volt, évtizedek óta ismert személyisége a munkásmozgalomnak. A felszabadulás után aktív részese az újjáépítésnek, az egyesült párt, az MDP egyik alapítója. Az 50-es években börtönbe kerül, de kiszabadulása után ismét a mozgalom egyik vezetője. Kádár segítője. 1962-ben azonban szakít az MSZMP-vel, lemond tisztségeiről. Emberileg nem omlik össze. Évtizedekig énekel a Vasas Szakszervezet énekkarában, s minden nap látni a Margitszigeten, a Nemzeti Sportuszodában.

Marosán eleinte nem akarja vállalni, de sikerül meggyőzni. Elfogadja a szervezők javaslatát: a kongresszus érvényteleníteni fogja az egykori MSZMP Politikai Bizottságának 1962. évi határozatát, amely elmarasztalta Marosánt.

Nagy viták közepette megállapodás születik a kongresszusi küldöttek számáról, megválasztásuk módjáról is. Az egyes áramlatok szeretnének minél több saját küldöttet a kongresszusra vinni, s megfelelő statisztika hiányában éles vita van arról, hogy kinek hány tagja is van. Nincsenek egyértelmű statisztikák. Sokan több helyütt is feliratkoztak az MSZMP-be, sokan írásban is, és szóban is jelezték tagságukat. A Kongresszusi Előkészítő Bizottság jelentése a regisztrált párttagságot 65 ezerre becsüli, ez a szám azonban egészen biztosan erősen eltúlzott. A kongresszusnak végül is 765 küldöttje lesz.

A kongresszus szervezése mai szemmel nézve sem kis teljesítmény. A

kongresszus biztonságának megszervezésére Tóth Lajos vezérőrnagyot, a Köztársaság téri pártház egykori 1956-os védőjét, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia későbbi nagyműveltségű parancsnokát kéri fel az iroda, de végül a konkrét munkát Hergyó László munkásőr alezredes látja el. A kongresszuson érződik a változó világ: egyszerre van jelen a BM Kormányőrség és a párt új rendező gárdája.

Történelmi döntések

A Magyar Szocialista Munkáspárt XIV. kongresszusa, amely az újjászületett párt első kongresszusa volt, 1989. december 17-én tartja első ülésszakát az építők szakszervezetének székházában. A kongresszus első szakasza befejezi a párt újjászervezésének folyamatát. Elfogadja az MSZMP Ideiglenes Ügyvezető Testület jelentését a párt újjászervezéséről. Elfogadja a párt szervezeti szabályzatát és megválasztja a párt vezető testületeit. A második szakasza 1990. január 27-én elfogadja a párt programját és más dokumentumait. A kongresszus egyszerre túl sok feladat előtt áll. Szembe kell néznie az 1988 előtti szocialista tapasztalatokkal, véleményt kell mondania az 1988–89 közötti reformból induló rendszerváltássá fajuló korszakról, ki kell fejeznie viszonyát az MSZP-hez és más pártokhoz, és a jövőt is fel kell vázolnia. Nem utolsósorban vezetőket kell választania.

A kongresszust Marosán György nyitja meg. Az újjászervezés problémáiról és a kongresszus feladatairól a Kongresszusi Előkészítő Bizottság megbízásából Grósz Károly szól.

Minden hatalmat az alapszervezeteknek!

A kongresszus elfogadja a párt új szervezeti szabályzatát. Milyen legyen a megújult párt? A szervezeti szabályzat első változata nehezen készül el, s csalódást okoz. A megújult párt e szerint szinte minden szervezeti megoldást átvenne a régi MSZMP-tõl, mintha semmi sem történt volna a megelőző években. A tagság azonban ekkoriban már mást akar.

A régi párt negatív tapasztalatai megszülik a megújuló párt szervezeti megoldásait. Az alapszervezetek szerepe az 1989 előtti pártban

erőteljesen háttérbe szorul. A megújuló párt az alapszervezeteket kiáltja ki a párt alapjának, s a minden politikai döntés jogát is két szintre koncentrálja, az alapszervezetekre és a kongresszusra. Az új 89 tagú Központi Bizottság tagjainak kétharmadát a megyei és a budapesti kerületi küldöttek útján az alapszervezetek delegálják. Ez a kétszintű döntéshozatal új a magyar munkásmozgalomban, s mondhatni új az európai pártok között is.

De nem ez az egyetlen újítás. A teljhatalmú megyei pártbizottságok helyett az új pártban koordinációs bizottságok jönnek létre, amelynek tagjait az alapszervezetek delegálják. A régi párt legbefolyásosabb szerve a Politikai Bizottság. Az új párt szakít ezzel a gyakorlattal, a Központi Bizottságot bízza meg a teljes irányítási jogkörrel, s végrehajtó szervként határozza meg az Ügyvezető Titkárság helyét. Maga a Központi Bizottság is másként formálódik. Nem a kongresszus választja, mint korábban, hanem az alapszervezetek delegálják.

A megújuló MSZMP új szervezeti elvei kiállják az idő próbáját. Később némi változás indul el ugyan a megyei szervezetek szerepének megítélésében, némileg nagyobb jogkört is kapnak, de a XIV. kongresszuson elfogadott szervezeti elveket az MSZMP, majd a Munkáspárt mind a mai napig megtartja.

“Az MSZMP a szocialista megújulás pártja” – hangzik el a kongresszuson. Az új szervezet természetesen nem öncél, hanem eszköz. “Meg kell tanulnunk alkalmazkodni az új körülményekhez. A pártszervezeteknek környezetük, a dolgozó emberek valóságos problémáival kell foglalkozni, nyitottnak kell lenni a társadalom változásaira” – hangsúlyozza a párt elnöke.

A XIV. kongresszuson elfogadott új szervezeti szabályzatban találkozni a párt első önmeghatározásával is, amitől lényegében később sem térnek el: “marxista politikai párt, amely magáénak vallja a magyar nép haladó történelmi vívmányait, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom időtálló értékeit, a kommunista és a baloldali szociáldemokrata hagyományok folytatója. Része a nemzetközi munkásmozgalomnak,

együttműködik a kommunista, baloldali szociáldemokrata és más haladó pártokkal. Képviseli a munkások, a szövetkezeti parasztság, a szellemi dolgozók, a saját munkájukból élő kistulajdonosok, a nyugdíjasok érdekeit. Tevékenységében tiszteletben tartja az Alkotmányt, a pártok működését szabályozó törvényt. Védi a dolgozóknak a szocializmus építésében elért eredményeit.”

Politikai és generációs váltás

A megújuló MSZMP újjászervezését a korábbi párt ismert személyiségei irányítják. Az előkészítés során több kérdésben megállapodásra jutnak az áramlatok képviselői. Mindenekelőtt egyetértés alakul ki abban, hogy nem három párt szövetségéről van szó, hanem egy egységes pártról, a megújuló MSZMP-rõl. Ennek jegyében a különböző testületekben és a Központi Bizottságban helyet kapnak az egyes csoportok, irányzatok képviselői, de a párt országos szerveinek a megválasztásával a kongresszus előkészítésében szerepet vállalt ideiglenes testületek megszűnnek.

A kompromisszum másik területe a “nagy öregekre” vonatkozik. Az áramlatok vezető személyiségei, megértve az újítás szándékát, kezdetben elhárítják a vezetésbe való bekerülést. Pontosan nehéz megmondani, mennyire fejezte ki ez az érintettek igazi véleményét. A kongresszus előkészítése során mindenesetre megállapodás születik arról, hogy Tanácsadó Testületet hoznak létre, tanácsadói jogkörrel, de a politikai döntésekbe való beleszólás nélkül. Nem is titkolják, hogy a kínai példa ihlette meg őket. A kongresszus hangulatát azonban úgy értékelik az áramlatok vezetői, hogy mégis inkább a KB felé veszik az irányt. Így lesz a KB tagja Grósz Károly, Berecz János, Ribánszki Róbert, Puja Frigyes.

A legnehezebbnek az operatív vezetés, az elnök és az Ügyvezető Titkárság kérdése bizonyul. Grósz Károly ugyan jól érzékeli, hogy a kongresszuson új arcokat kell felmutatni, de a folyamatot képtelen konzekvensen végigvinni. A kongresszus előtt egy nappal megszületik a kompromisszum: a párt elnökének a lukácsi iskolából kikerült Szigeti József akadémikust javasolják. Három alelnököt javasolnak, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a három áramlat képviselve legyen. Az eredeti javaslat szerint

Udvarhelyi László a belpolitikai titkár lenne, Thürmer Gyula a külügyi titkár, Virág Ferenc a Szabadság főszerkesztője, és Moravcsik Attila személyében megtalálják a párt leendő pénztárosát is.

A kongresszus kezdetére alternatívaként Szűcs Ervin egyetemi oktató neve is felmerül. Szűcs Ervin nagy intelligenciájú ember, nagyon sokat tesz a párt újjászervezéséért. Az ELTE fizikai karán lévő szobája sok pártrendezvénynek ad otthont. Szűcs Ervin a kongresszus egyik kijelölt levezetője, de nem arat sikert. A kongresszusi küldöttek felfokozott várakozásai és irányítási stílusa nem találkoznak. Később maga lép vissza az elnöki jelöltségtől. A küldöttek felvetik Nyírő Sándor nevét, majd Thürmer Gyula is szóba kerül. A küldöttek spontán reagálásából érződik, hogy Thürmer személye az elfogadható a többség számára. A szavazatszámlás elhúzódik, de hajnalra bizonyossá válik, amit a Magyar Rádió éjfélkor már a helyszínről tudósít: a megújult MSZMP elnöke a 37 éves Thürmer Gyula.

Thürmer Gyula 18 éves kora óta az MSZMP tagja, katonacsaládból származik, apja részt vett az ellenforradalom leverésében, anyja munkásasszony. A kongresszus küldöttei két forrásból ismerik. Korábban ő volt Grósz külpolitikai tanácsadója, akinek a neve szerepelt a sajtóban. 1989 folyamán az egyetlen személy a régi pártban, aki Grószt a reformkörösök támadásaival szemben védi. De ismerik új minőségében is. Az előkészítő iroda vezetőjeként beutazza az országot, találkozik az “élő párttal”.

A párt alelnöke lesz Nyírő Sándor, diósgyőri esztergályos. Nyírő élvezi a Ribánszki-vonal támogatását, s lényegében az ő képviseletükben kerül a vezetésbe. Ugyancsak alelnök lesz Pozsonyi Attila, tamási TSZ-elnök, akit Grósz is támogat. A harmadik alelnök Koi Tibor lesz, záhonyi vasutas, az egykori MSZMP KB tagja, a Berecz-féle áramlat támogatottja.

A kongresszus ekkor dönt az Ügyvezető Titkárságról is, amely ugyancsak az áramlatok közötti kompromisszumot fejezi ki. Orosz József bányatechnikus, akkor a Bányászszakszervezet egyik titkára, Sántha János építészmérnök, Maróti Imre nyugdíjas, Moravcsik Attila,

az Ipari Minisztérium üzemigazgatója és Dóczé Kálmán nyugalmazott nagykövet egyértelműen a Ribánszki-áramlatot képviselik. Udvarhelyi László, aki ekkor a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgató-helyettese, a Berecz-vonalhoz áll közel, de önálló személyiség, csakúgy, mint Virág Ferenc újságíró, egykori pártmunkás is. Vasas Joachim tanárt, egykori pártmunkást Grósz javasolja a vezetésbe. Benkéné Kis Valéria egészségnevelő, Kislaki Béla sajtóiroda-vezető, Kovács Pál nyugdíjas pártmunkás személye már a pártszervezés során válik ismertté, és így kerülnek a vezetésbe. Az új vezetés vitathatatlanul fiatal. Thürmer, Koi még nincs negyven, Nyírő és Pozsonyi éppen valamivel túl vannak a negyvenen. A vezetés átlagéletkora 46 év.

A párt formálódásának helyzetét, a személyi ügyek alakulásának folyamatát jól jelzi az elnök későbbi véleménye: “December 17-én a párttagok egy része javasolt engem elnöknek, és utána a kongresszus megválasztott, s amikor hazamentem, akkor ott álltam: te jó isten, hát mit is vállaltam magamra! December 18-án nem volt székházunk, nem volt egy gépkocsink, egy írógépünk, semmink sem volt. Karácsonykor Marosán György felhívott, és elmondtam neki, hogy mi történt a kongresszus óta eltelt néhány napban. Akkor azt mondta, hogy az én helyzetem az övéhez hasonló, mert nem tudom, mit vállalok, de becsületből vállalni kell.”

Merre tovább?

A kongresszus történelmi érdeme, hogy a különböző áramlatokból egységes pártot teremtett, meghatározta a szervezeti működés feltételeit, elindította útjára a magyar munkásmozgalom új vezetői nemzedékét.

Grósz Károly beszámolójában kiemeli, hogy “minden jó szándék és közös akarat ellenére” több probléma osztja meg a párttagságot. Vita van arról, hogy a párt hogyan értékelje az 1988. májusi pártértekezletet és az azóta végbemenő változásokat. Vita van arról, hogy milyen legyen a párt viszonya az MSZP-hez. A párttagság és a vezetőség egyik része a kádári örökség és politika folytatását tekintette követendőnek, míg a másik

része az 1988-as májusi pártértekezleten elindított reformfolyamat szükségessége és folytatása mellett foglalt állást. A vitát a kongresszus előkészítése során nem sikerült feloldani, s továbbra is élő probléma marad.

A kongresszus megteszi az első jelentős lépést a szocialista időszak és a rendszerváltás marxista értékelése felé, ami majd a későbbi kongresszusokon teljesedik ki. A korábbi rendszer összeomlásának okait a párt megválasztott elnöke abban látja, hogy hiányt szenvedett a demokrácia, a korábbi pártvezetések eltértek a szocializmus elveitől, nem a marxizmust alkalmazták, hanem a marxi elveket igyekeztek saját arculatukra formálni. Görcsösen ragaszkodtak a folyamatossághoz. A nemzeti lehetőségeket alábecsülték, a szocialista világ együttműködését nem használták ki. Külön szólt arról is, hogy a Nyugat ránk hárította saját gondjait.

“A politikai életben meg kell állítani a jobbratolódást és a destabilizálódást” – hangzik a kongresszus fő politikai mondanivalója. Ma ez talán naivnak tűnik, de ne feledjük: ez még a szocializmus utolsó időszaka, még előtte vagyunk annak a bizonyos márciusi vasárnapnak.

Éles vita folyik a MSZP-hez való viszonyról. A ma jövő új nemzedékek ezt nehezen értik, hiszen számukra világos: az MSZP a tőkés váltógazdálkodás egyik eleme, semmi sem különbözteti meg a polgári pártoktól, a Fidesztől vagy az MDF-től. Ez azonban már a 2002. végi 20. Kongresszus határozata, most még 1989-ben vagyunk, időben is, tapasztalatban is. “Választási szövetséget ajánlunk minden baloldali erőnek. Az egységes és erős baloldal összefogásáért munkálkodunk.” A kongresszus – ma már mosolykeltő módon – felhívással fordul az MSZP-hez: ha ketten összefogunk, megakadályozhatjuk a tőkés rendszerváltást. A Munkáspárt tagsága nagyon akarja hinni, hogy nincs egyedül, és a szocialistákkal együtt csodákra képes. Az MSZP azonban már ekkor sem az egyszerű párttagok pártja, hanem a rendszerváltásban kifejezetten érdekelt, sőt a rendszerváltásban részt vevő erők pártja. A kis ember hangja soha sem érvényesül Nyers Rezső, Horn Gyula, Pozsgay Imre, Kovács László, Németh Miklós hangja mellett.

VI. fejezetKié lesz a pártvagyon?Grósz Károlyt 1996 januárjában elviszi súlyos betegsége. A Munkáspárt, amelynek élete végéig tagja volt, gyászol. Temetését az akkor hatalmon lévő Horn-kormány vállalja magára. Nem szeretik Grószt, de még jobban tartanak egy tömegeket mozgósító munkáspárti rendezvénytől. Tóth András kabinetfőnök, aki később, a Medgyessy-kormányban a polgári titkosszolgálatokat felügyeli, közli: a Munkáspárt nem helyezhet el hivatalos koszorút Grósz temetésén. A Munkáspárt vezetői csak magánemberként vehetnek részt a temetésen.

De ez akkor még csak a jövő! Senki sem sejti, hogy a jövő ennyi embertelenséget és tisztességtelenséget hoz majd magával. A Munkáspárt és az MSZP viszonya a következő évtized történéseinek fontos része. Együtt vagy külön? Viszonyuk hatással lesz a szakszervezeti mozgalomra, sőt a baloldali értékeket képviselő civil-szervezetekre is. Az MSZP politikai monopóliumot kíván teremteni és kiszorítani a Munkáspártot és minden más tényezőt. A magyar baloldal eleinte sokszereplős, hiszen felújítja tevékenységét a Magyar Szociáldemokrata Párt is. Idővel megjelenik a baloldali értékeket is vállaló Agrárszövetség. Õk saját pályájukat járják, de erre is gyakorol befolyást az MSZP és a Munkáspárt viszonya.

A két párt kapcsolatának története “az MSZP folyamatos elhatárolódásának” története, mondhatnánk Marx után szabadon. Tény, hogy a sokféle várakozás ellenére a szocialisták és a munkáspártiak között nem alakult ki országos összefogás. A napi politika szintjén sokféle magyarázatot lehet találni, minősíteni lehet az egyes politikusok szakmai és emberi vonásait. Évek múltán bizonyítottá és világossá válik, hogy némi leegyszerűsítéssel az MSZP a tőke pártja, a Munkáspárt pedig a szegényeké. Viszonyukat nem a múlt határozza meg, hanem a jelenlegi kapitalizmushoz való viszony. Nincs közös útjuk. Az események gyökerei azonban sokkal messzebbre nyúlnak vissza.

Szociáldemokraták és kommunisták

Nem mindig voltak szociáldemokraták és kommunisták. A munkásság Európában is, Magyarországon is a 19. században szerveződik politikai erővé. Ekkor születnek meg a szakszervezetek. Az ő követeléseik a dolgozók legközvetlenebb szakmai és életviszonyait érintik: “Legyen kötelező pihenőnap! Legyen 8 órás munkaidő!” A tőkés nem örül neki, de előbb-utóbb belemegy, nem éri meg neki az a veszteség, amit a sztrájk okoz. Mindez belefér a tőkés rendszerbe, nem változtatja meg a kapitalizmus lényegét.

A munkásság politikai pártjai is kialakulnak a 19. században. Rájönnek arra, hogy a bér, a munkaidő és egyéb szakmai érdekek lehetnek különbözőek, de a munkás és a tőkés, a kizsákmányolt és a kizsákmányoló közötti érdekkülönbség közös, s így politikai jellegű is. A szociáldemokrata politika alapötlete sikerre vezet. Felkarolja a széles tömegek követeléseit, majd a parlamentekben törvénybe iktatják a nyolcórás munkaidőt, korlátozzák a kiskorúak foglalkoztatását, bővítik a választójogot. Ez ugyan módosítja, megreformálja a tőkés rendszert, de belefér a kapitalista rendszerbe, a lényeg ugyanis nem változik. A szociáldemokrácia ekkoriban ugyan még meg akarja változtatni a kapitalizmust, de csak hosszú távon.

A 20. század elején a szociáldemokrata pártokban megjelennek a kommunisták, akik előbb-utóbb önálló pártokká formálódnak. A kommunisták azt mondják: lehet a reformok útján arra kényszeríteni a tőkéseket, hogy többet adjanak, de mindig övéké lesz az utolsó szó. “A reformizmus a munkások burzsoá becsapása, mert a helyzetükben történő részleges javulás ellenére is mindig bérrabszolgák maradnak – mindaddig, amíg a tőke uralma fennáll” – teszi hozzá Lenin. Változtassuk meg tehát a kapitalizmust, legyen a miénk a gyár, a bank, a föld, és akkor mi magunknak osztjuk el azt, amit megtermeltünk. Ez a kommunisták programja.

A szociáldemokrata és a kommunista programban tehát közös az, hogy valamilyen mértékben korlátozzák a tőke uralmát. A korlátozás mértéke azonban eltérő, és a szociáldemokratáknál soha sem annyi, ami sértené a

tőke alapvető érdekeit. Alapvetően eltérő azonban a véleményük a jövőt illetően: a szociáldemokrata elfogadja a kapitalizmust, a kommunista meg akarja változtatni. A 20. század folyamán mindvégig választóvíz a háborúhoz való viszony. 1914-ben a szociáldemokraták lelkesen megszavazzák a háborút, míg a kommunisták ellene vannak. Ugyanúgy, mint mondjuk 1999-ben, amikor az MSZP támogatja a NATO Jugoszlávia elleni agresszióját, a Munkáspárt pedig küzd ellene. Vagy 2003–2004-ben, amikor az MSZP az Irak elleni háború híve, a Munkáspárt pedig következetes ellenharcosa.

A 20. század tele van példákkal arról, hogy miként alakult a szociáldemokraták és a kommunisták viszonya. A történelmi példák azt mutatják, hogy két esetben jön létre komoly együttműködés: a végveszély óráiban, amikor a fizikai megsemmisülés fenyegeti az egyiket és a másikat is. A másik eset sokkal prózaibb. Egymásra találnak, ha a hatalom megszerzésének nincs más útja. Később az összefogás ritka pillanatait a propaganda, a mítoszok egyre sűrűbb hálója veszi körül, s elfelejtődik a kezdet.

Nehéz örökség

Magyarországon az 1890-es években már működik a szociáldemokrata párt. A kommunisták 1918 novemberében hozzák létre pártjukat, élén Kun Bélával. 1919 márciusában a két párt egyesül és a Tanácsköztársaság irányítását koalíciós kormány vállalja magára. Miért? Azért, mert a polgári politikusok közül ekkor már senki sem vállalja a hatalmat. Az Antant a magyar területek feladását követeli, aminek következményeit a politikai elit nem vállalja, összeomlik. Nem is olyan régen, Ferenc József idején nem kellett ilyen kérdésekről dönteni. A tegnapi háborús ellenfelek azonban most megszállással fenyegetnek. A románok a Tiszánál állnak. A politikai elit fél az új kihívástól, a bolsevik Oroszországtól is. Ma már tudjuk, hogy Lenin csapatai soha nem jutnak Magyarország közelébe, de akkor ezt senki sem tudja. A lehetőség megvolt, hiszen alig egy év múlva a vörös marsall, Tuhacsevszkij lovassága Varsó alatt áll.

Közismert jelenet. A szociáldemokraták a csepeli gyűjtőfogházba

mennek az ott fogva tartott Kun Bélához, és ott kötnek megállapodást a koalíciós kormányzásról. Március 21-én kikiáltják a Tanácsköztársaságot, a hatalmat átveszi a baloldali kormány. Ez az első kísérlet arra, hogy képesek-e a szociáldemokraták és a kommunisták együtt kormányozni. A miniszterelnök, Garbai Sándor szociáldemokrata, de a külügyminiszter, Kun Béla kommunista. A dolgozók hatalmát leverik az Antant nevében eljáró román és francia csapatok. A kudarcban szerepük van a szociáldemokrata miniszterek taktikázó, ingadozó politikájának is.

A szociáldemokrácia vezetői gyorsan szót értenek az új hatalommal. Horthy Miklós utálja a szociáldemokratákat, de hatalma utolsó percéig fél a Tanácsköztársaság megismétlődésétől. Nem hívja ki maga ellen a sorsot. Megszületik a szakszervezeti vezér, Peyer Károly és a miniszterelnök, Bethlen István megegyezése. A szakszervezeti-szociáldemokrata elit maradhat a politikai életben, nem büntetik az 1919-es “kisiklásukat”, õk viszont eltűrik a rendszerváltás nyomán hatalomra került erőket. A kommunista mozgalom árulásként éli meg ezt a politikát, s évtizedekig nem felejti el.

Az együttműködés új lehetőségét a fasizmus erősödő veszélye teremti meg, mondhatni az akasztófa árnyékában. A helyzetük azonban nem azonos. A szociáldemokrata szervezetek nagyok, legálisak, ezeket megtűri a hatalom, a kommunisták mély illegalitásban vannak, a nép ellenségeként üldözik őket. A kommunisták belépnek a szociáldemokrata szervezetekbe, szakszervezetekbe. Nem egyszer előfordul, hogy éppen a szociáldemokraták adják őket rendőrkézre. Az idő azonban vészesen halad. Mindenki tudja, hogy Hitler nem nyeri meg a háborút, de nem mindenki tudja, hogy ez a Horthy-rendszer bukását is magával hozza. 1944 márciusában Hitler megszállja Magyarországot, októberben Szálasi nyílt fasiszta rendszere kerül hatalomra. Õk már nem válogatnak, viszik a szociáldemokratákat is, a kommunistákat is. A mély illegalitásban ekkorra jutnak el egymáshoz a két párt vezető képviselői. Magyarországon tehát nincs olyan kommunista-szociáldemokrata összefogás, mint Franciaországban, ahol a népfront a fasizmussal szembeni harc hatékony eszközének bizonyult.

1945 után Magyarország szovjet érdekszférába kerül. Nyilvánvaló mindenki számára, hogy a Szovjetunió a kapitalizmus ellen fellépő erőket fogja támogatni, s valóban a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt mellé áll. A hatalmat azonban csak úgy lehet megszerezni a polgári pártokkal szemben, ha a szociáldemokraták és a kommunisták összefognak. A példa nem új, hiszen 1919-ben már megvalósult. Most a kommunisták erősebbek. Most a feltételeket õk diktálják. Létrejön az egyesült párt, a Magyar Dolgozók Pártja. A vezetésben helyet kapnak szociáldemokraták is, így Marosán György is. Rákosi azonban nem tűri sokáig a politikai társbérletet. Marosán és sokan mások börtönbe kerülnek, igaz velük együtt Kádár és más kommunisták is.

1956 ősze válaszút elé állít mindenkit. Kádár János megérti, hogy a kapitalista rendszer helyreállítására törő erőket a magyar baloldalnak kell megállítania. A nagyhatalmak ugyanis nem mennek bele a jaltai rendszer megváltoztatásába. Ha a magyar baloldal nem talál megoldást, elkerülhetetlen a külföldi megszállás, ami sokkal többet jelentett volna annál, hogy szovjet csapatok vannak az országban. Azt is tudja, hogy a munkás-paraszt hatalom megszilárdításában nem mondhat le a pártaktíva azon részéről, amelyik Rákosi idején nőtt fel, és húz is hozzá. Őket azonban ellensúlyozni kell, különben a szocialista rendszer nem képes a megújulásra. Kádár így megy bele a szociáldemokratákkal való együttműködésbe. Marosán ismét meghatározó személyiség lesz. Kádár később, Marosán 1962-es távozása után is ügyel arra, hogy a párt tágabb vezetésében mindig legyenek olyanok, akik egykor a szociáldemokráciából indultak. A politikai életnek így aktív részese Schiffer Pál, Révész Ferenc, Dabrónaki Gyula. Maga a párt is beszél a szociáldemokrata értékek megőrzéséről, amiről viszont már egyre kevesebben tudják, hogy valójában mit is jelent.

Ki a felelős a rendszerváltásért?

A Munkáspárt és az MSZP viszonyában első perctől mind a mai napig az alapkérdés az alábbi: együttműködni az MSZP-vel, annak ellenére, hogy az MSZP ugyanúgy kapitalizmust akar, mint a polgári pártok, vagy következetesen szembenállni az MSZP-vel?

A megújult MSZMP és az MSZP álláspontja kezdettől fogva eltér az alapvető politikai kérdésekben. Az új MSZMP, később a Munkáspárt elutasítja a rendszerváltást, az MSZP támogatja, maga is aktív részese. Amíg Grósz beszéde még hamis illúziókat támaszt az MSZP baloldaliságát illetően, a XIV. kongresszuson elfogadott politikai nyilatkozat már világosan rámutat az egykori MSZMP-vezetők felelősségére a kormányzó párt szétverésében. “A jobboldali erők az elhúzódó válságot, a tömegek növekvő elégedetlenségét a párt elleni általános támadásra használták fel. Céljuk nem a hibák kijavítása, hanem a hatalomváltás és a polgári restauráció. (…) Ezzel egyidejűleg egy csoport belülről bomlasztotta a pártot, demoralizálta tagságát, megbénította tevékenységét, megosztotta és szétverte vezetését, majd a Kongresszus ’89-en – kész helyzet elé állítva a párttagságot – a kommunista hagyományokat, a marxista jelleget megtagadó új pártot hozott létre. (…) A helyzet nyilvánvaló pikantériája, hogy a névtelenül bírált egykori MSZMP-vezetők szinte mindegyike ott ül az MSZP vezetésében. A nyilatkozat már új minőségükben is bírálja őket: “Az MSZP vezetőinek hangadó része nem képes vagy nem akar szembefordulni a fokozódó jobbratolódással és az erősödő antikommunizmussal.”

A Munkáspárt XIV. kongresszusa mindennek ellenére az együttműködésre helyezi a hangsúlyt: “A haladás, a baloldal erőit ma a megosztottság és zavarodottság gyengíti. A helyzet súlyossága a szocializmus valamennyi hívétől, a baloldali erőktől, a nemzet sorsáért felelősséget érző minden embertől összefogást követel. Pártállástól függetlenül azt kell keresni, ami összeköt bennünket, ami lehetővé teszi és segíti a progresszív erők együttműködését, közös fellépést a sokasodó negatív társadalmi jelenségek ellen, a baloldal kibontakozásáért. Mindenekelőtt ez határozza meg viszonyunkat az MSZP-hez, a szakszervezeti és a szövetkezeti mozgalomhoz, más haladó szervezetekhez.”

A jogutódlás kérdése

A Munkáspárt létrejötte azt a tömegakaratot fejezi ki, hogy a pártot, az MSZMP-t meg kell őrizni. A párt így kezdettől fogva vállalja a

folyamatosságot. A folyamatosság praktikus oldalát a vagyoni kérdés jelenti. Kié lesz az MSZMP jelentős vagyona? A végeredményt ekkor még nem sejteni. Pontosan senki sem látja előre, hogy a rendszerváltással hatalomra kerülő polgári erők nem hagyják meg az MSZMP vagyonát.

A vagyon azonban nem kevés, s nyilvánvalóvá teszi, hogy az MSZP miért nem akarta sohasem jogutódnak elismerni a Munkáspártot, és miért tett meg mindent, hogy kiszorítsa az örökségből. A régi MSZMP Központi Bizottság Gazdálkodási Osztálya által összeállított jelentés szerint 1988. december 31-én a régi MSZMP vagyona 10 milliárd 279,2 millió forint volt. A párt pénzvagyona tartozásokkal és követelésekkel együtt 879,9 millió forint volt. Ebből az ingatlanok értéke 7 milliárd 638, 7 millió forintot tett ki. Egyedül a Széchenyi rakparti székház, ami ma parlamenti irodaház, akkori jó forintban 311 milliót ért. Az akkor 760 ezer párttag tagdíja évi 1,1 milliárd forintot tett ki.

A Németh Miklós vezette Minisztertanács október 29-ei határozatában az MSZP-t ismeri el az MSZMP jogutódjának, és tudomásul veszi, hogy az MSZP lemond ingatlanainak nagy részéről. A Munkáspárt elkésve érkezik. A pártbejegyzési kérelemben ugyan az áll, hogy a párt 1956-ban jött létre, így az MSZMP jogutódjának vagy legalábbis egyik örökösének tekinthető. Az ügy a bíróságon folytatódik, a bíróság azonban éppen a Németh-kormány rendeletére hivatkozva alaptalannak tartja a Munkáspárt igényét.

A Munkáspárt vezetése megkísérli az ügyet tárgyalások útján rendezni az MSZP-vel. Az MSZMP Ügyvezető Titkársága tárgyalást kezdeményez a vagyonjogi kérdésekről. A párt azt a véleményt képviseli, hogy az MSZP-nek nem volt és nincs joga egyedül rendelkezni a pártvagyonról, illetve a pártobjektumok kezelési jogáról, tekintettel arra, hogy az MSZMP is jogutód. Nem fogadja el azt a gyakorlatot, hogy az MSZP kész helyzetet teremtett azzal, hogy lemondott a korábbi objektumok kezelési jogáról a kormány javára.

A párt elnöke levelet intéz Németh Miklós miniszterelnökhöz, amelyben kéri: a kormány biztosítsa a párt működéséhez szükséges feltételeket,

bocsássa rendelkezésre a korábbi IX., XI. és XIII. kerületi pártbizottság épületeit, továbbá segítse elő, hogy a megyei, kerületi tanácsok – a pártszervezetek írásos igényei alapján – teremtsék meg a szükséges működési feltételeket.

A tárgyalások eredményeként az MSZMP Központi Bizottsága 1990 elején megkapja a korábbi IX. kerületi pártbizottság épületét a Köztelek utcában. A pártközpont itt működik egészen 1991 őszéig, amikor is a Gorbacsov elleni moszkvai fellépés után az Antall-kormány úgy érzi, hogy Magyarországon is demonstrálni kell a kommunisták elleni fellépést. A párt akkor kénytelen a VIII. kerületi Baross utcába költözni.

VII. fejezetLeszámolási kísérlet a MunkáspárttalA Munkáspárt újjászerveződésében a politikai élet szereplői eleinte nem hisznek. 1990 elejére azonban világossá válik, hogy a megújult MSZMP nem csupán létrejött, de gyarapodnak szervezetei, és minden bizonnyal részt vesznek a választásokon, amelyeknek törvényesíteniük kell a szocializmus megbuktatását. A politikai élet szereplői azt is észre veszik, hogy a Munkáspárt mögött kezdettől fogva jelentős nemzetközi támogatás van. Thürmer Gyulát megválasztása alkalmából köszönti Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára, aki akkor még a Szovjetunió első embere. Csiang Cö-ming kínai pártfőtitkár üdvözletét Dai Bingguo, a Kínai Népköztársaság nagykövete – pártszékház nem lévén – az elnök lakásán adja át. A vörös zászlós nagyköveti limuzin nem kis feltűnést kelt a Vasas székháztól nem messze lévő kis utcában.

A Munkáspárt erősödése nem fér bele a rendszerváltók terveibe. Évekkel később válik ismertté Antall József kijelentése, miszerint az 1989. szeptember 18-ai megállapodás (MSZMP–Ellenzéki Kerekasztal) leglényegesebb eleme az a háttérben tett ígéret volt, hogy az MSZMP-t október 7-én feloszlatják, és egy nagyságrenddel kisebb párt alakul a régi helyett. Antallnak ezt a kijelentését Horn Gyula és Pozsgay Imre is megerősítette. A megállapodás akadály nélküli hatalomátadásról szól, a Munkáspárt megjelenése viszont akadályt jelent. Az MSZP vezető köreiben arról is elgondolkodnak, hogy a parlamenti választásokon a Munkáspárt szavazatokat fog tőlük elvenni. Együttműködni nem akarnak, félve attól, hogy elveszítik nehezen megszerzett “mentelmi jogukat” az új világban. Marad tehát egy út: tönkretenni a Munkáspártot.

Németh Miklós hazugsága

1990. március 2-án Németh Miklós miniszterelnök meglobogtat a parlamentben egy levelet, melyből arról “értesült“, hogy novemberben az MSZMP fegyveres hatalomátvételre készült. Azóta már tudjuk, hogy blöff volt az egész, de érdemes elolvasni a parlamenti ülés jegyzőkönyvének eme részletet. Németh Miklós halálosan komolyan vette szerepét:

“A Minisztertanács egyik ülésén novemberben, november elején az a szokás járja köztünk, hogy amikor már befejeztük a napirendeket, akkor sorban megyünk, és a miniszter urak, illetve a miniszter asszony, ő szokta kezdeni, elmondják az olyan típusú bejelentéseket, információkat, amelyeket jó, ha a kormány tagjai tudnak. Nos, végigmegyünk, eljutunk az ipari miniszter úrhoz, az ipari miniszter úr bizonyos jelzéseket ad azzal kapcsolatban, hogy az országban itt-ott, üzemeknél, egyes nagyvállalatoknál mintha tudatosan termelési zavarok keltésére törekednének egyesek, mindenekelőtt az energiaszállításban, közszolgáltatásban.

Én a Minisztertanács ülésén aznap reggel 9 óra előtt kaptam egy telefont, X. megye megyei tanácselnökétől, hogy X. Y. föl fog engem keresni, és nagyon kér, hogy szánjak rá öt percet. Tekintettel arra, hogy súlyos kérdések voltak a kormány napirendjén, nem tudtam fogadni, de az illető valóban feljött Budapestre, mikor a Minisztertanács ülésének úgy este fél nyolc tájt vége volt, az asztalomon egy zárt boríték volt. Az ember az ilyen leveleket nem dobálja el. Az illető X. megye tanácselnöke azt írja nekem, hogy Kedves Miklós, X. Y. jelentkezik nálad, ha igaz, élet-bevágó információkkal. Nagyon kérem, szánj rá néhány percet, aláírás. Kibontottam, és mivel nem tudtam fogadni az illetőt, a levelét is itt szeretném felolvasni.”

Ami innen következik, az már az állítólagos levél, amit Magyarország miniszterelnöke felolvas: “Kelt ’89 november kettő, hely, megye nem érdekes. Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Ma reggel 6 óra 50 perckor megkerestek a következő információval. Az MSZMP – nem szeretném, ha kevernék – volt vezetői más lehetőséget nem látnak a folyamatok visszafordítására, mint a fegyveres hatalomátvételt. Ehhez megnyerték a nagyvállalatok vezetőit. Zavart kívánnak kelteni az anyag-, víz-, energiaellátásban – itt csengett össze érdekes módon az ipari miniszter úr Minisztertanácson elmondott információja –, ezzel a nagyüzemi munkásság elégedetlenségét kiváltják. Ezt követően a kormány vezetőit letartóztatják. Csehszlovák

és román katonai segítségre számítanak. Az információ forrása egy X. városi nagyvállalat vezérigazgatója, aki látszólag együttműködést ígért. Mármint a szervezettel. Vegye komolyan bejelentésem, alá nem írom, de személyesen hoztam a levelet nagyon nagy tisztelettel és aggodalommal.”

Németh Miklós rövid úton kénytelen elismerni, hogy az állítólagos puccsra semmilyen érdemi bizonyíték nincs, ezért jogi eljárás sem folyik az ügyben. A trükk a propagandát, az emberek manipulálását szolgálja.

Epilógus: a Munkáspárt azonnal feljelentést tesz hamis vád és rágalmazás miatt. Kezdeményezi Horváth István volt belügyminiszter, Kárpáti Ferenc hivatalban lévő honvédelmi miniszter, és az elhárítás vezetőinek tanúként való meghallgatását. Nyers Rezső MSZP-elnöktől pedig azt kéri a párt, hogy az MSZP határolódjon el Németh Miklóstól. A Legfőbb Ügyészség a nyomozást megtagadja, azzal az indoklással, hogy parlamenti felszólalás nem lehet büntetőeljárás tárgya, Nyers Rezső pedig soha sem határolódik el.

1990–94: a Munkáspárt és MSZP útjai végleg elválnak

Az 1990. március 25-ei választásokon a megújult MSZMP 3,68 százalékos eredményt ér el, az MSZP 8,5 százalékot. Utoljára ilyen kicsi a különbség a két párt között. Ez azt is jelenti, hogy a két párt akár egymásra is lehet utalva. Utoljára van elvi lehetőség a két párt közös fellépésére. Ráadásul a hatalomra jobboldali pártok kerülnek, amelyek hozzálátnak a rendszerváltás olyan modelljének megvalósításához, amelyre a szocialista vezérek gondolni se mertek volna. Kenderesen újratemetik Horthy Miklóst, rehabilitálják Jány Gusztávot és a Horthy-rendszer hadseregének más tábornokait. Visszajön az 1945 előtti díszmagyaros, uram-bátyám szellem. Elvben ennek már Hornék és Nyersék gyomrát is meg kellene feküdnie. Ehhez jön hozzá, hogy az Antall-kormány nyíltan törekszik az 1989-as megállapodások felülvizsgálatára. Magyarán: a szocialistákkal, na meg a kommunistákkal nyíltan le kell számolni.

Együttműködés még sem jön létre. Ugyanúgy, ahogyan pár évvel később

Csehországban a szociáldemokraták inkább a konzervatívoknak adják át az államelnöki posztot, csakhogy ne kelljen a kommunistákkal közösködni. Magyarországon is már a kezdet kezdetén erősebbek az MSZP és az MDF közötti közös tőkés érdekek. A Munkáspárt az MDF-kormány radikális, kemény ellenzékeként harcol az utcán és az önkormányzatokban. Az MSZP pedig a konstruktív ellenzékiséget választja a Parlament oltalmat jelentő falai között. Az MSZP a tőkés osztályérdekek alapján inkább elviseli a négy következő év minden megaláztatását, de nem lép fel a tőkés restauráció ellen.

Pedig közös téma lenne bőségesen. Augusztus közepén Thürmer Gyula a Szovjetunióba utazik, ahol találkozik Mihail Gorbacsovval. Az elnök tájékoztatást ad a Magyarországon folyó B-listázásról és más antidemokratikus jelenségekről, amelyek döntően nem is a Munkáspárt aktivistáit érintik, hanem az MSZP-t. A későbbi napokban a Pravdában megjelent interjút – a magyar pártvezetővel szembeni felháborodásnak adva hangot – teljes terjedelmében közli a Magyar Nemzet, az MDF a magyar–szovjet viszony megzavarásaként értékeli az eseményt.

A Munkáspárt kezdeményezése ellenére az MSZP vezetői nem élnek azzal a lehetőséggel, amit Thürmer moszkvai látogatása jelentett. Egyedül Göncz Árpád fogadja Thürmer Gyulát. Göncz sem szereti a kommunistákat, de bölcsebb, mint az MSZP vezetői. őt érdekli, mit is mondott Gorbacsov, aki mégis-csak egy világhatalom vezetője.

Dénes János: tiltsák be a Munkáspártot!

Az Antall-kormány négy éve a Munkáspárt számára a legkeményebb megpróbáltatások ideje. Jól jönne a parlamenti pozíciókkal rendelkező MSZP támogatása, ez azonban sohasem következik be. 1991. február 15-én a Munkáspárt XI. kerületi helyiségének ajtaját ismeretlen tettesek olajjal lelocsolják és felgyújtják.

Augusztusban, Salgótarjánban két MDF-es képviselő kampányba kezd a tervezett munkáspárti kongresszus ellen. Október 2-án a Munkáspárt budapesti, XVIII. kerületi lakossági fórumán Dénes János, a körzet

országgyűlési képviselője 15-20 szervezett résztvevővel botrányt kelt. Dénes úr ennél messzebbre is megy: “Thürmer úr és pártja ügyében országgyűlési képviselői minőségemben a Magyar Köztársaság legfőbb ügyészéhez fordultam. Kérem a parlamentet, hozzon határozatot, amelyben javasolja a kormánynak: a kormány nyújtson be törvényjavaslatot az MSZMP bírósági úton való feloszlatására, vagyonának elkobzására.” A dolog érdekessége az, hogy nem az MSZP védi meg a Munkáspártot a betiltástól. Antall József az, aki átlátja: nem lenne helyes a Tudjman-féle fasiszta módszereket követni, és horvát mintára betiltani a kommunista pártot. Mégis csak Európába megyünk.

Október 12-én, Salgótarjánban a POFOSZ tömegtüntetéssel akarja megakadályozni a Munkáspárt XV. kongresszusát. A nógrádi rendezőgárda átesik a tűzkeresztségen, hősiesen ellenáll a nyomásnak. A Munkáspárt tanulja az osztályharc új formáját. A rendezőgárda a fáradhatatlan Szabados József vezetésével azóta is évente találkozik Salgóbányán, ahol a Munkáspárt elnöke állandó vendég.

Ugyanennek az évnek novemberében az Országgyűlés elfogadja a Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatot, ami egyaránt irányul az MSZP és a Munkáspárt ellen is. A törvény lehetőséget adott volna arra, hogy “az 1944. december 21. és 1990. május 2. között elkövetett és politikai okokból megtorlatlanul maradt emberölések, halált okozó testi sértések és hazaárulások” ügyében az elévülés újra kezdődjék. A törvénytervezetet nem írja alá Göncz Árpád köztársasági elnök, az Alkotmánybírósághoz fordul törvényességi ellenőrzésre. Az Alkotmánybíróság 1992-ben törvényellenesnek minősíti a törvénytervezetet, amely így nem lép hatályba.

Négy hónappal később, 1992. március 14-én a Munkáspárt megvívja első nagy utcai csatáját Debrecenben. A Pofosz – Szabó Lukács országgyűlési képviselő részvételével – fizikailag is provokálja a rendezvényt. Rendőrség némán szemléli az egyre erősödő jobboldali bekiabálásokat, fenyegetéseket. Akkor sem lép közbe, amikor a Munkáspárt és a Pofosz tagjai szinte egymáshoz érnek. Várják, hogy elcsattanjon az első pofon. Nem kétséges, hogy ebben az esetben kinek az oldalán avatkoztak volna

be. Edelényiné Nagy Mária megyei elnök, aki azóta is lelkesen vezeti a megyei pártéletet, személyes helytállása döntően hozzájárul ahhoz, hogy a Munkáspárt győztesen kerül ki az akcióból.

Szocialista párti erkölcsi és politikai támogatás nincs, de vannak kísérletek arra, hogy a két párt egy-egy időközi országgyűlési választáson együttműködjön. A Munkáspárt szavazataival jut parlamenti mandátumhoz 1991-ben Filló Pál, a budapesti VII. kerületben, valamint 1992-ben a HM szóvivői tisztségből épp akkor eltávolított Keleti György Kisbéren.

A Munkáspárt május elsején évről évre közös felvonulást kezdeményez az MSZP-vel és a szakszervezetekkel. Thürmer Gyula felajánlja Horn Gyulának, hogy a Városligetben a két párt sátra-színpada között a felezővonalig elmegy – hiába. Az MSZP elnöke az írásos megkeresésekre sem válaszol. 1992-ben az augusztus 20-ai ünnepség szervezésének idején Gyomaendrődön, majd Jászberényben az önkormányzat nemkívánatos szervezetnek nyilvánítja a Munkáspártot. Az intézkedést a helyi MSZP-s képviselő is megszavazza. Jászberényben a rendőrség megalázó módon átkutatja a pártelnök és kísérete gépkocsiját, fegyvert keresnek. Horn Gyula szinte ugyanekkor kijelenti, hogy a Munkáspárttól három dolog választja el a szocialista pártot: a múlt, a jelen és a jövő.

Az MSZP Nagy Imre mellett, a Munkáspárt Kádár János mellett

Az MSZP ekkorra végképpen szakít azzal a lehetőséggel, hogy a Munkáspárttal érdemben együttműködjön. A Munkáspárt a szocialista-liberális sajtóban ezentúl mumusként jelenik meg, amely antidemokratikus, régimódi, nem-európai, és amitől az MSZP-nek el kell határolódnia.

Két körülményt külön is kihasználnak. A Munkáspárt 1990. május 4-én megemlékezést szervez az egykori Vági-féle MSZMP 65 évvel azelőtti megalakulásáról. A pártelnöki beszédben ekkor hangzik el először: “a korábbi évtizedek nagy munkájában kiemelkedő szerepe volt Kádár János elvtársnak”. E kijelentést az ünneplő közönség felállva, hosszan

tartó vastapssal fogadja. Thürmer Gyula kezdeményezi, hogy július 6-án, Kádár János halálának első évfordulóján a Kerepesi temetőben tartsunk megemlékező nagygyűlést. Ez a politikai demonstráció évenkénti hagyománnyá válik. A Munkáspárt vállalja Kádárt.

Az MSZP történelmi legitimációját egyre inkább Nagy Imréhez vezeti vissza. Nyilvánvaló, hogy a két dolog ellentétes. Az MSZP ugyanakkor szeretné meglovagolni a kádári időszak pozitívumait, s majd az 1994-es választásokon Horn vezetésével meg is teszi. Innen kezdve azonban a Munkáspártot csak úgy mutatják be, mint minden rossznak megtestesítőjét, ami a szocializmusban volt. Minden jónak állítólagos megtestesítője pedig az MSZP.

A másik körülmény már világpolitikai súlyú. 1991 nyarán Gorbacsov ellen államcsínyt hajtanak végre. Augusztus 19-én a Szovjetunióban rendkívüli állapot lép életbe, a Munkáspárt éppen akkor tartja Szent István napi nagygyűlését Makón. A moszkvai eseményekről nem lehet nem szólni. A színpadra hirtelen összehívott KB-tagok úgy döntenek, hogy az elnöki beszédben hangozzék el: “Kívánjuk a rendkívüli helyzet mielőbbi alkotmányos rendezését. A Munkáspárt az egységes, szocialista Szovjetunió megmaradásában érdekelt.”

Ez a kijelentés olaj a tűzre. Antall mint miniszterelnök egy ideig bizonytalan, nem tudja megítélni, merre is mennek a dolgok Moszkvában. Az MSZP azonban kezdettől fogva gyökeresen más állásponton van, nekik már régen nem kell az egységes és szocialista Szovjetunió. A moszkvai puccs leverését Budapesten is megtorlások követik. A Munkáspártot az Antall-kormány kiköltözteti a Köztelek utcai tágas párthelységből. A szocialisták tapsolnak hozzá. Innen kezdve a szocialista-liberális propagandában éveken át, amíg elő nem állnak az “Irak-barát Munkáspárt” propagandafogásával, a Munkáspártot minden létező helyen a puccs támogatásával vádolják.

A Munkáspárt a vörös csillag mellett, az MSZP a vörös csillag ellen

Az Antall-kormány uralkodásának egyik legszégyenteljesebb eseménye

az 1992. október 23-ai ünnepségen következik be. Göncz Árpádot, az ország köztársasági elnökét a tömegből kifütyülik, és nem engedik, hogy elmondja beszédét. Minden jel arra mutat, hogy a “tömeg” nem más, mint a Boross Péter vezette BM által felügyelt Határőrség sportruhába öltözött határőrei, és mellettük fasiszta szervezetek tagjai.

November elején – a Göncz Árpáddal történtekre hivatkozva – törvényjavaslat születik az “önkényuralmi jelképek használata” ellen. 1993. április 14-én a parlament elfogadja az “önkényuralmi jelképek használatát” tiltó törvényt. Ezentúl tilos nyilvánosan a horogkeresztet, az SS-jelvényt, továbbá a vörös csillagot és a sarló-kalapács jelképet viselni. A törvényt a jelen lévő MSZP-s képviselők is megszavazzák.

Thürmer Gyula a másnapi sajtótájékoztatón Petőfit idézi: “Szégyellenem kell, hogy magyar vagyok!” – majd így folytatja: “Szégyellem, hogy a magyar parlament 1993-ban fasiszta törvényt hozott.” A továbbiakban elmondja, hogy a törvény három ponton is az Alkotmányba ütközik: ellentmond annak, hogy a pártok szabadon tevékenykedhetnek; annak, hogy a Magyar Köztársaság a nemzetközi és a hazai jog között összhangot teremt; valamint annak is, hogy az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogait semmilyen törvény nem korlátozhatja.

A május 6-ai Össztűz című tévéműsorban – amely a BM Duna Palotában zajlik Juszt Lászlóval és Havas Henrikkel – Thürmer Gyula vörös csillagot visel, sőt, az interjú végén mindkét műsorvezetőnek átad egy-egy vörös csillagos jelvényt.

Módosul a Munkáspárt MSZP-politikája

Az 1990–92 közötti időszak tapasztalatai alapján a Munkáspárt elnöksége a Központi Bizottság 1992. december 12-ei ülésének javasolja: “Némileg módosítsuk a Magyar Szocialista Párttal kapcsolatos politikánkat. Eddig nemcsak tudomásul vettük az MSZP eltérő felfogását, de nem szóltunk azokról a politikai lépésekről sem, amelyek nemcsak helytelenek véleményünk szerint, de sértik érdekeinket is. Vegyük tudomásul, hogy az MSZP a kapitalizmust elfogadó szociáldemokrata párt. Törekedjünk

együttműködésre a dolgozók érdekei, a demokrácia védelmében. Ne vegyünk részt a jövőben sem az MSZP lejáratásában, de bíráljuk azokat az engedményeket, amelyeket az MSZP vezetése a jobboldalnak tesz. S ne engedjük a baloldalt kisajátítani, vagy a baloldalból a Munkáspártot kiszorítani.”

Az MSZP-hez fűződő viszony egyik kérdése az is, hogy a Munkáspárt miként különbözteti magát az MSZP-től. 1992 folyamán tanulságos vita folyik erről a Munkáspárton belül. A Szabadság 1992. július 10-ei számában Vajnai Attila, aki 1989-ben a reformkörös mozgalomhoz csatlakozott, ekkor a Marxista Ifjúsági Szövetség, a MI(SZ) elnöke, később pedig a párt egyik alelnöke lesz, a következőket írja: “Nyilvánvaló, hogy a Munkáspártnak ki kell törnie az ortodox, szélsőséges, bolsevik szerepkörből, amibe politikai ellenfelei igyekeznek belekényszeríteni, és el kell foglalnia a reformkommunista párt helyét a baloldalon. …Úgy érzem, elérkezett az idő, hogy miután tisztáztuk a reformkommunizmus mibenlétét tagságunk és a közvélemény számára, a nyilvánosság előtt is kimondjuk: a reformkommunisták mi vagyunk.”

A Munkáspárt többsége nem azonosul ezzel a véleménnyel. A Vajnai-féle tézis elutasításában akkor egy állásponton vannak sokan olyanok, akik egyébként más lényeges kérdésekben messze eltérő nézetet vallanak. Pinczési Pál, a lap neves publicistája még lelkesen támogatja a Vajnai Attila által meghirdetett offenzívát, a július 31-ei számtól kezdve csupa felháborodást olvashatunk a lapban. A hozzászólások címei is kellően kifejezik a tartalmat: “A reformkommunizmus – abszurditás” (Kemény Csaba); “Egyetlen jelzőn múlik?” (Hajnal Frigyes); “Miért nem vagyok ’reformkommunista’?” (Rozsnyai Ervin); “A Munkáspárttól idegen” (Salenik Barna, Gyál); “Igenis – reformpárt” című írásában Nagy István székesfehérvári olvasó is azt javasolja: “Ebben a pártban csak kommunisták vannak – minden ’flanc’ nélkül”; “Tényfeltárást” sürget az R. P. szignójú olvasó a “kisemmizésről” és az “árulásról”; “Nem vagyok, nem voltam és soha nem kívánok reformkommunista lenni. Kommunistának tartom magamat minden címke nélkül” – írja V. J. monogrammal egy nagykanizsai olvasó; ez utóbbi íráshoz csatlakozik egyetértőleg Gyuris András, Tatabányáról; Gyuricza István Dombóvárról.

A vita megmutatja, hogy a történelmi fogalmakat nem lehet önkényesen átértékelni, és új tartalommal megtölteni.

A reformkommunista szó nem azokra vonatkozik, akik megújítani, megreformálni akarják a szocialista társadalmat, hanem azokra, akik – mindegy, hogy milyen szándékból – az egykori párt megosztására, és így a szocializmus meggyengítésére törekedtek. A Munkáspárt politikai legitimitása nem a múltban, hanem abban a harcban gyökeredzik, amelyet a rendszerváltás óta a dolgozók érdekeiért vív. Az MSZP-től is az különbözteti meg, hogy a Munkáspárt a tőkés rendszer ellen küzd, az MSZP pedig a tőkés rendszerért.

Horn Gyula: legyen hat százalék!

1993 tavaszán már a következő választásra készül mindenki. Számos jel mutat arra, hogy a Munkáspárt képes elérni a 4 százalékos küszöböt, s bejut a parlamentbe. A jobboldal javaslata: a parlamenti bekerülési küszöböt 5 százalékra kell emelni. Horn Gyula kontrázik: legyen 6 százalék. A törvény végül is 5 százalékos küszöböt állapít meg. A különbség látszólag nem is sok, a valóságban lélektani akadály jön létre. Ennyit úgy sem ér el a Munkáspárt, gondolják sokan, és nem is szavaznak rá.

Az 1994. márciusi kongresszusán az MSZP véglegesíti választási programját és országos listáját. Horn Gyula nem mulasztja el leszögezni: “Az MSZP és a Munkáspárt programja nem is érintkezik egymással, elgondolásaink köszönő viszonyban sincsenek, kibékíthetetlen felfogásbeli különbség van közöttünk.”

A május 8-ai választásokon a Munkáspárt – 171 ezer szavazattal, 3,18 százalékos eredménnyel – nem jut be a parlamentbe. A párt a választási eredmények értékelésében arra helyezi a hangsúlyt, hogy az emberek baloldali politikára szavaztak, az MSZP-re adott voksaikkal mindenképpen le akarták váltani a jobboldali kormányt. A párt Központi Bizottsága – május 14-ei döntése alapján – a választások május 29-ei, második fordulóján az MSZP jelöltjeinek támogatására hívja fel a munkáspárti

tagokat és szimpatizánsokat. Két Nógrád megyei munkáspárti jelölt jut be a második fordulóba. A párt vezetése az MSZP-től azt kéri, hogy ezen a két helyen lépjenek vissza a Munkáspárt javára. Az MSZP a kért gesztust nem teszi meg.

VIII. fejezetVálasztanunk kellettA Munkáspárt alapítóit 1989 decemberében egy gondolat kötötte össze: védjük meg az MSZMP-t, a pártnak élnie kell! Ebben volt egyetértés a “nagy öregek” között, az új vezetés tagjai között, de a párttagság is ebben értett egyet. Szinte minden másban vita volt. A megújult MSZMP megalakulásával lényegében teljesül ez a feladat. A jövő kérdéseivel való szembenézés húzódik, de az 1990. márciusi választások után már nem lehet elkerülni. A Munkáspártban jó két éves vita indul el.

Két évvel később, 1992-ben, a XV. kongresszus dokumentuma a következőket mondja erről: “A vitában a fő kérdés az volt, hogyan törjön ki az elszigeteltségből. Miként szélesítse a párt politikai mozgásterét, tömegbefolyását? E kérdésekben egyfajta, a realitásoktól elrugaszkodó ’forradalmi’ türelmetlenség és illúzió, a tömegek forradalmi radikalizálódásának a túlértékelése és olyan ’keményebb, harcosabb’ politika igénylése volt tapasztalható, amelynek nem voltak meg a reális feltételei. Megfogalmazódott ugyanakkor egy ellenkező előjelű kispolgári türelmetlenség, amely a párt marxista osztályjellegének feladásával, az úgynevezett középosztályok megnyerésével kívánt nyitni a ’centrum’ felé.” Ez a megfogalmazás már a lerendezett helyzet nyugodtságát tükrözi, de ez akkor még csak a jövő. A pártnak és minden párttagnak ebben a vitában választani kellett, és választottak. A Központi Bizottság 1990–92 között hosszú és kemény vitákban, politikai összecsapásban elutasítja mindkét nézetet. A Munkáspárt nem fogadja el sem a radikális álbaloldaliságot, sem a szociáldemokratizálódást. A Munkáspárt korszerű marxista kommunista pártként jelöli meg a helyét. A párt vezetéséből távoznak mindkét nézet ismert képviselői. Kialakul a párt új politikai egysége és vezetése, amit a párt nevének hivatalos megváltoztatása zár be. 1993-tól a párt neve Munkáspárt.

“Forradalmi” türelmetlenség és illúzió

A Munkáspártot létrehozó egyik áramlat a Marxista Egységplatform,

élén olyan személyiségekkel, mint Ribánszki Róbert, Puja Frigyes egykori külügyminiszter, Szikra László egykori nagykövet. A platform 1989 decemberében nem képes elérni, hogy soraikból kerüljön ki a Munkáspárt elnöke, de jelentős pozíciókhoz jutnak. A budapesti pártmozgalom élén Maróti Imre, majd Rácz Tamás áll. A pártszervezési munka, lényegében a párt belső életének felügyelete Orosz József kezében van. A külügyi munkát eleinte ugyancsak az ehhez az áramlathoz tartozó Dóczé Kálmán irányítja. Az elméleti-kulturális munka vezetője Sántha János. A párt pénztárnoka, Moravcsik Attila ugyancsak innen kerül ki. E politikai áramlat törekszik arra, hogy a párt politikáját megváltoztassa.

Az 1990. márciusi választások értékelése jó alkalmat teremt arra, hogy a csoport politikai támadásba lendüljön. Érvrendszerük, amely alapján változást kívánnak a pártban, markánsan kialakul. “Az MSZMP politikája megalkuvó, belesimul a tőkés társadalomba.” Ez a vezérlő gondolat. Az idők folyamán ez az egyszerű gondolat elméletté formálódik, és arról kezdenek beszélni, hogy a tömegek radikalizálódása egy “objektív potenciális, permanens forradalmi helyzet” kialakulását eredményezte. Ha ez igaz lenne, akkor a “forradalmi pártnak” cselekednie kell.

A választások értékelése a másik érvük. Szerintük a párt súlyos kudarcot szenvedett 1990-ben. A párt Központi Bizottsága azon a véleményen van, hogy szerény eredményt, de eredményt ért el a párt. A Munkáspárt a politikai élet porondján maradt, nem sikerült megsemmisíteni. Vidéken kifejezetten jó pozíciókat szerzett a párt, “Salgótarjánban a Munkáspárt nélkül nem lehet politizálni”.

Harmadik ellenvetésük a párt taktikájára vonatkozik. Mivel úgy értékelik, hogy az emberek egyre elégedetlenebbek, radikális akciókat, utcai megmozdulásokat, tüntetéseket sürgetnek.

A tőkés rendszerváltás valóban kezdi osztogatni az első pofonokat. Megjelennek a munkanélküliek, emelkednek az árak, hirtelen minden, ami negyven éven át biztos volt, bizonytalanná válik. Az emberek elégedetlenek. 1990 október utolsó napjaiban végbemegy a rendszerváltás utáni időszak legnagyobb belpolitikai krízise, a

taxissztrájk. A benzinár emelése miatt elégedetlen taxisok lezárják a budapesti hidakat, a város megbénul, az Antall-kormány a bukás szélén áll. Ne feledjük! Ekkor még áll a Szovjetunió, a szocialista rendszer, még akármi lehet.

A Munkáspárt is reagál. Aktivistái A Szabadság különszámát osztogatják a taxisoknak, szimpatizálva tüntetésükkel. Október 31-én kiadott állásfoglalásában a párt ügyvezető titkársága a kormányt teszi felelőssé, sürgeti az érdekképviseleti szervezetek megerősödését, és javasolja nemzeti konzultatív tanács létrehozását. A Ribánszki-csoport úgy véli, hogy ez kevés, a Munkáspártnak vezetnie kellene a taxissztrájkot, élére állni, és saját céljai érdekében kihasználni az eseményeket, tüntetések sorát szervezni.

A pártvezetés más tagjainak álláspontja ettől lényegesen eltér. Úgy vélik, hogy a jobboldal politikailag győzött, de a “ki kit győz le” kérdés még nem dőlt el véglegesen, sem a politikában, sem a gazdaságban. Az ország átmeneti helyzetben van, a tőkés rendszerváltás még nem visszafordíthatatlan. Ez a felfogás lesz a párt egyik leglényegesebb dokumentuma, az 1990 szeptemberében elfogadott belpolitikai tézisek fő gondolata. A párt elnöke és a vezetés több tagja úgy véli, hogy a fiatal pártot nem szabad idő előtt csatába vinni, hiszen nincs felkészülve és az ellenfél erősebb is.

Éles vita bontakozott ki október 30-a megünneplése kapcsán is. 1956-ban ezen a napon a budapesti pártház ellen az ellenforradalmi erők barbártámadást indítottak. Ebben a harcban veszti életét Mező Imre, a budapesti pártmozgalom legendás vezetője és még sokan mások. 1990-ben még sokan élnek a pártház egykori védői közül, akik közül többen a Munkáspárt tagjai. A balos csoport tüntetést, demonstratív akciót akar szervezni ezen a napon. A vezetés másik része azon a véleményen van, hogy ebben a kérdésben nem szabad az utcára menni, és fölöslegesen veszélyeztetni a párt legalitását. Idővel kialakul az ünneplés hagyománya. Október 30-án azóta is minden évben megkoszorúzzuk a védők emléktábláját, ami az MSZP mai központjában van, és a Kerepesi úti temetőben emlékezünk az egykori hősökre.

A balos csoportnak sikerül egyes pártfórumokat kisajátítani, így a budapesti regionális koordinációs bizottság teljes mértékben az ellenőrzésük alá kerül. E szervezet rendre olyan határozatokat hoz, amelyek ellentétesek a Központi Bizottság határozataival, a párt politikájával.

A megoldás útjai

A balos nézetek természetesek egy kommunista pártban. Lenin a baloldaliságot, a balosságot gyermekbetegségnek nevezi, utalva arra, hogy a túlzott várakozások, az események siettetése politikai betegség, amiből ki lehet gyógyulni, mintahogyan a kanyaróból is kigyógyul a legtöbb ember. Ha azonban elmulasztják a betegség gyógyítását, a párt rámehet az elhibázott politikára. A párt vezetése ebből kiindulva széles körű vitában, a tagság felvilágosításában és meggyőzésében látja a megoldást. 1990. május 26-án a Központi Bizottság pártvitára bocsátja a Munkáspárt belpolitikai téziseit.

A pártvitában az egyik feszítő pont a történelmi vizsgálat kérdése. Az “Elutasítjuk és Vállaljuk” deklaratív fejezet a nemzetközi munkásmozgalomban szokatlan nyíltsággal és keménységgel utasít el nézeteket és politikai gyakorlatot. Kimondja többek között, hogy elutasítjuk “a marxizmus mindenfajta vulgarizálását, leegyszerűsítését”; “azt a torz politikai gyakorlatot, amely a marxista pártot a társadalomban lévő bonyolult érdekviszonyok kizárólagos, s mindenkor csakis helyes politikát képviselőjeként” tüntette fel; és “az 1956–89 közötti MSZMP működésének és politikájának nyilvánvaló, súlyos következményekhez vezető hibáit.”

A másik lényeges kérdés a magántulajdonhoz való viszony. A Munkáspárt ebben a dokumentumában fogalmazza meg először a tulajdonviszonyokkal kapcsolatos felfogását. Bírálja a megindult privatizációt, fellép ellene, ugyanakkor tudomásul veszi a magántulajdon jelenlétét. “A Munkáspárt a jelenlegi helyzetben szükségesnek tartja a tulajdonformák sokféleségét” – fogalmazódik meg a tézisekben. A párt aktivistáinak egy része amellett van, hogy a Munkáspárt nem veheti

tudomásul a magántulajdont, el kell utasítania. A vita 1992-ben, a XV. kongresszuson is folyik, és ez szolgál elvi magyarázatként ahhoz, hogy a Munkáspárt név hivatalos felvétele kapcsán egy kisebb csoport kiváljon a Munkáspártból és megalakítsa az úgynevezett MSZMP-t.

A tézisek az adott történelmi pillanatban még realitásnak tűnő nemzeti összefogás programját is felvázolták. “Az MSZMP legfontosabb feladatának tekinti, hogy elősegítse egy olyan széles körű nemzeti összefogás létrejöttét, amely képes megállítani a nép elszegényedéséhez, az állampolgárok jogfosztottságához és hazánk függetlenségének elvesztéséhez és a nyílt jobboldali diktatúrához vezető folyamatot.” A reális felvetésre az MSZMP érdemi választ semmilyen politikai erőtől nem kapott, sőt a pártelnök köztársasági elnök irányába tett kezdeményezésére sem érkezett válasz.

A budapesti regionális kob feloszlatása

A KB tagsági vita után szeptemberben véglegesíti a téziseket. A balos csoport, döntően a budapesti kob, ebben az időben nézeteit 42 oldalas átfogó dokumentumban foglalja össze és terjeszti a pártban. A párt dogmatikus szárnya ezzel indít heves támadást a XIV. kongresszus irányvonala ellen, és igyekszik lejáratni a párt vezetését. A szándék egyértelmű: választásra kényszeríteni a pártot: vagy a 42 oldalas program, vagy a belpolitikai tézisek.

Az ominózus anyag kapcsán a KB-ülésen tudja meg a tagság, hogy az ügyvezető titkárság néhány tagja obstruálja a testület munkáját. Nyílt titok, hogy az ügyvezető titkárság korábban meglévő egysége megbomlott. Az 1990. májusi KB-ülésen Dóczé Kálmán az elnököt a hatalom centralizálásával vádolja, és elutasítja azt az értékelést, amelyet a többség adott a választásokról. Maróti Imre és Dóczé Kálmán a tavasz folyamán lemond a vezetésben betöltött funkciójáról.

Érdekes felidézni a KB-vita egy-egy jelenetét. “A budapesti kob – érzésem szerint – gátja a párt kedvező megítélésének a környezetünk és a társadalom előtt. Az a politikai irányvonal, amit a budapesti koordinációs

bizottság megjelenít a környezetben, az taszító” – fogalmazza meg Szépe Ágnes, Zala megye képviselője, aki mindmáig lelkesen vezeti a helyi pártszervezetet. “Természetesnek tartom, hogy egy pártban többféle áramlat van, de véleményem szerint egy kisebbségnek mindig tudomásul kell venni a többség akaratát” – teszi hozzá.

Karacs Lajosné, a XIII. kerület KB-tagja, az egykori Május 1. Ruhagyár dolgozója, a rendszerváltás után maga is vállalkozó, a párt újjászervezése óta szinte először jeleníti meg a reálértelmiségiek viszonyát egy marxista párt gyakorlatához: “Elmondhatom Önöknek, hogy amilyen körben én mozgok, ott az a vélemény, hogy az ügyvezető titkárság által képviselt politika az, ami elfogadható.”

A kialakult helyzet megoldásában adminisztratív lépések is szükségessé válnak. Október 6-án a Központi Bizottság budapesti titkárrá választja Hevessy Lászlót, ifjúságpolitikai titkárnak Pécsi Ágnest, nőpolitikai titkárnak Micskó Valériát. November 10-én a Központi Bizottság a budapesti alapszervezetek többségének kinyilvánított álláspontja alapján – melyet az elhíresült “42 oldalas anyag” váltott ki – megszünteti a budapesti regionális koordinációs bizottságot.

Az ügynek utóélete is van. Rácz Tamás, a feloszlatott budapesti szervezete vezetője nem fogadja el a KB határozatát, és az Etikai Bizottsághoz fordul, amelynek elnöke ekkoriban Beke József, maga is a balos csoport híve. Az Etikai Bizottság olyanra vállalkozik, ami nem feladata, megkísérel egy politikai kérdésbe beavatkozni. A Központi Bizottság határozatától eltérően a KB által megszüntetett budapesti kob-ot legitimnek minősíti, és a KB döntését, amely létrehozta a megyei elnökök konzultatív testületét, törvénytelennek minősíti.

A Központi Bizottság 1991. májusban tudja a kérdést lezárni. A KB erőteljes politikai határozata kimondja: “Az 1990. november 10-ei KB-határozattal kapcsolatos vita felújítása vagy lezárása nem etikai kérdés, s mint ilyen a Központi Bizottság hatáskörébe tartozik.” A KB kérte az Etikai Bizottságot, hogy “előítéletek, koncepciók nélkül vizsgáljanak meg minden hozzájuk kerülő ügyet”. Megfogalmazódik: “a párt lelkiismerete

nem az Etikai Bizottság, hanem elsősorban maga a párttagság. A politikai vitákat nem szabad az EB elé vinni. Erre való a KB, az alapszervezetek.”

Kispolgári türelmetlenség

A balos nézetek és szervezkedés elleni küzdelem leköti a Munkáspárt figyelmét. Ezzel is magyarázható, hogy szinte észrevétlenül megjelenik egy másik nézetrendszer, amely immáron jobbról támadja a párt politikáját. Megnehezíti az ügy rendezését, hogy e nézet élharcosa a párt egyik népszerű személyisége, Udvarhelyi László. Ekkor még nem tudni, hogy Udvarhelyi majd úgy távozik a pártból, hogy egy általa aláírt hibás ESMA-szerzõdés következtében nyolcmillió forintot kell a pártnak kifizetnie. Ekkor ő még a párt egyik legnépszerűbb vezetője.

Mit ajánl Udvarhelyi? A balosokhoz hasonlóan ő is kudarcként értékeli az 1990. márciusi parlamenti választásokat, és úgy véli, hogy létezik “egy képlékeny politikai közeg”, amely “átnyúlik az egyes társadalmi osztályokon”. A Munkáspártnak szerinte ezt a réteget kell megnyernie, és le kell mondania a munkásosztály képviseletéről. Egyértelmű a vélemény a párt jellegéről is: a marxizmusra nincs szükség, a Munkáspártnak ideológiától mentes pártnak kell lennie. A párt legyen egy laza vitaklub, ahol létezhetnek platformok, hálózatok, és nincs szükség fegyelmezett, szervezett, “régi típusú” pártra.

A politikai támadása nem kerüli el az elnök személyét sem: “Az elnök nem a Magyar Szocialista Munkáspárt vezére, hanem az az ember, aki elnököl az ügyvezető titkárság ülésein; nem a Magyar Szocialista Munkáspárt politikájának a letéteményese és interpretálója. Kérem, hogy a Központi Bizottság konkrétan szavazzon ebben a kérdésben, erre mondjon igent vagy nemet, miután a szervezeti szabályzat nem tisztázza pontosan sem az ügyvezető titkárság hatáskörét, sem az elnök hatáskörét.”

A párt vezetése megkísérli rendezni a konfliktust. Több kompromisszumos javaslatot tesz: Udvarhelyi ne vigye az ötleteit a KB elé, a vezetés folytassa a vitát. Udvarhelyi szándékai azonban mások. A VI. kerületben így fogalmazott: “ezt a vitát végigvisszük, és ha a párttagság az én javaslatom

mellé áll, akkor ennek a személyi konzekvenciáját is vállalni kell.”

Az ügy a KB februári ülése elé kerül. Pozsonyi Attila alelnök magyarázatot kér arra, hogy vezetőtársa miért tagadta meg az 1990. december 15-ei KB-határozatot. Február 9-ei ülésén a Központi Bizottság politikai vita után elhatárolja magát mind a forradalmi helyzetet hirdető, mind a népi plebejus politikát célzó nézetektől.

Udvarhelyi azonban nem hagy fel szándékával. Új szervezetet hoz létre Baloldali Egységmozgalom néven. Az ötlet nem ismeretlen. Berecz János még a KB 1990. decemberi ülésén felveti: “A baloldalt nem lehet a Munkáspárt köré tömöríteni. Pártokon kívüli baloldali egységmozgalomra lenne szükség.”

A tagság reagálása eleinte vegyes. Udvarhelyi László 1991 januárjában kezd politikai nézeteivel országjáró kampánykörútba. A Békés megyei Csorváson, majd a VI. kerületben meghirdeti a “népi-plebejus” irányzatot, mindezt kiegészítve a párt elnöke elleni nyílt támadással és soron kívüli kongresszus összehívásának követelésével. A tagság úgy van vele, mint az egyszeri parasztbácsi a szónokkal: “szépen mondta, de mit mondott?” Udvarhelyi éppen erre játszik, szavai úgy tűnnek, mintha a párt helyzetének javítására irányuló kísérletről lenne szó. Eleinte akadnak támogatói. A párt értelmiségi körei azt sugallják, hogy ez álvita, a pártnak “szüksége van Thürmerre is, Udvarhelyire is”.

Udvarhelyi a KB április 13-ai ülésén részletesen kifejti nézeteit, és választásra kényszeríti a pártot. A KB heves vitában elutasítja Udvarhelyi nézeteit. Szépe Ágnes Zalából így érvel: “Az a párt, mely programjával, politikájával a jövőre készül, s annak kérdéseire keresi a helyes válaszokat, nem engedheti meg magának, hogy kicsinyes, egyéni érdekeknek, kalandorpolitikának rést engedjen ütni a soraiban. Annál is inkább, mivel az általunk megcélzott társadalmi rétegeknek erre nincsen szüksége, pártunktól kérdéseire nem az ilyen válaszokat várja.”

Kiss Arthur, a párt legképzettebb marxistáinak egyike, így fogalmaz: “Ha valakinek álláspontja van, itt elmondhatja. Joga van írásban fordulni

a Központi Bizottsághoz, és álláspontját kifejteni. Azt viszont már nem tudom sehogy sem elfogadni, hogy a Központi Bizottságon kívüli fórumokon hozzanak döntéseket a Központi Bizottság döntéseiről. Amikben elutasítják, bírálják ilyen vagy olyan módon. Hát ez abszurdum! Nincsen olyan vitaszabadság, amelyik ezt megengedi.”

Thürmer Gyula a vitában így érvel: “Udvarhelyi elvtárstól eltérően én a munkásokban, a parasztokban s általában a bérből és fizetésből élőkben látom a párt jövőjét. Lehet, hogy ő olyan pártot akar, ami úgynevezett szürke sávra épül, ennek megvan a maga logikája. Nagy valószínűséggel – ha jól értem – ez az értelmiség bizonyos rétegeit jelenti, illetőleg bizonyos középosztályokat. Mi eldöntöttük tavaly – és ez végül is közös döntésünk volt –, hogy marxista alapon állunk és a valósággal számolunk, abból indulunk ki, ami Magyarországon van. S mi kezdettől fogva hirdettük, hogy a bérből és fizetésből élő munkás, paraszt, a dolgozó értelmiség érdekeit képviseljük. Azzal én egyetértek és támogatom, hogy nagyon szoros kapcsolatra van szükség minden olyan társadalmi réteggel, amelyeket érint a válság, hiszen a válság valóban nem csak azt a négymillió embert érinti, hanem ennél sokkal többet. De a párt úgymond dolgozói jellegéből, megítélésem szerint, nem szabad engedni.”

A Központi Bizottság dönt. A KB megállapítja: az anyag nem a belpolitikai helyzettel és a párt tevékenységével foglalkozott, hanem egy új politikai koncepciót vázolt fel, amely ellentétes a XIV. kongresszus határozataival és a párt demokratikusan kialakított politikájával, a tagság túlnyomó többségének a párt jellegéről alkotott felfogásával. Udvarhelyi László a határozat elfogadását követően a KB-ülés folyamatában bejelenti – kilép a Munkáspártból, és 14.18-kor látványosan elhagyja a helységet. A következő pillanatban Orosz József is lemond minden tisztségéről és a pártból ő is kilép. A KB-ülést követő az ügyvezető titkárság ülésén lemondott alelnöki funkciójáról Koi Tibor. Május 4-én a Központi Bizottság állást foglal arról, hogy a párt tagjai egyidejűleg nem lehetnek a Baloldali Egység Mozgalom tagjai.

IX. fejezet“Döntsd a tőkét, ne síránkozz!”A Munkáspárt kezdettől fogva az egyetlen párt Magyarországon, amely következetesen a tőkés rendszer ellen harcol. A rendszerváltás lényege az, hogy a hatalmat elveszik a munkás- és dolgozói rétegektől, és magántulajdonba kerülnek a termelőeszközök, a gyárak, a bankok. A magyarországi rendszerváltás sajátosan megy végbe. 1989-90-ben itt nincsenek tőkés osztályok. Honnan is lennének?

Az első milliók eredete

Vannak olyanok, akik még a szocialista időben több-kevesebb tőkére tettek szert, és vannak szép számmal olyanok, akik jó időben jó helyen vannak. Minisztériumi emberként, vállalati vezetőként tudják, hogy mit érdemes privatizálni, és módjuk is van arra, hogy az állami vagyon eladásánál az első sorban álljanak. Õk a magyar tőkés osztály első alkotó tényezői. Az MSZP mögött álló nagyvállalkozói réteg jórészt ebből a körből kerül ki.

Az Antall-kormány azonban nem az egykori szocialista funkcionáriusok kormánya. Nemigen tud mit tenni gazdagodásuk ellen, de õk a saját tőkés osztálybázis megteremtésére törekednek. Eladható állami vagyon még csak lenne, de pénze senkinek sincs. Az Antall-kormány egyszerű megoldást talál. Tudatosan tönkreteszik a vállalatokat, feldarabolják őket, majd a mesterségesen alacsony, spekulatív áron barátainknak értékesítik. Ehhez az állam hitelt ad, úgyhogy az eredeti tőkefelhalmozás majdnemhogy tényleges tőke nélkül megy végbe. Minderre persze törvények születnek, de a törvények tudatosan homályosak, kijátszhatóak. Ez az eljárás megszüli az állami korrupciót, amitől mind a mai napig nem tud Magyarország megszabadulni.

A hitelek mellett Antallék kitalálnak egy másik megoldást is, a kárpótlási törvényt. Akinek a szocializmus idején elvették a gyárát, házát, földjét, az most visszakaphatja. Igen ám, de mi van akkor, ha már a nagypapa

háza nem áll, vagy a nagymama gyárára az államnak is szüksége van. Ilyenkor is kárpótolják az utódokat, ráadásul a legbiztosabb dologgal, a földtulajdonnal.

Földjük azonban 1990-ben döntően a termelőszövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak van. Az MDF-kormány első intézkedései közé tartozik ezért a szövetkezeti törvény, amely alapján a tagok tulajdonjogát konkrét földterülethez kötve, nevesítik, és eladhatóvá teszik. A föld egy részét pedig kárpótlási célokra használják.

Az MDF-kormány alatt, 1990-94 között így jön létre a magyar tőkésosztály másik rétege, amelynek vagyona nem az átmenet kihasználásához, hanem az MDF által gyakorolt hatalomhoz kötődik. Ebben az időszakban jön létre a magyar tőkésosztály harmadik fontos része, amely politikailag a Fideszhez kötődik. Ennek képviselői sem az Antall-kormány idején, sem az azt követő Horn-kormány idején nem jutnak közel a tűzhöz, de jól kihasználják a gazdaság illegális és fél-illegális sávját. A vagyonok is itt születnek.

A magyar tőke azonban még a törvényesített politikai és gazdasági erőszak ellenére is lassan erősödik. Arra pedig végképpen nem lehet számítani, hogy a magyar ipart majd õk virágoztatják fel. Az érdeklődés kicsi, mivel nagy beruházást igényel, és nehéz gyorsan meggazdagodni. A kormány ezért óriási ütemben engedi be a külföldi, multinacionális vállalatokat. Rövid időn belül a gyógyszeripartól kezdve a műszeriparon át, a szesz- és élelmiszeriparig bezárólag minden külföldi kézbe kerül. A megvásárolt gyárakat gyakran azonnal leállítják, és a megszerzett magyar piacot már külföldi áruval látják el. Ez a magyar kapitalizmus másik lényeges sajátossága, szinte egyedülálló Európában.

Többet veszítettünk, mint a második világháborúban

A tőkés rendszerváltás igazi arcát sokáig nem sejteni. Az emberek csodára várnak. Olyan jólétre, mint amilyen nyugaton van, de olyan biztonságra, mint amilyen a szocializmusban volt. Vállalkozói szabadságot reméltek, biztos munkahelyekkel. Hamarosan kiderült, hogy a kapitalizmus

pusztítással jár.

A Munkáspárt a tőke elleni harcban kezdettől fogva fő feladatnak tekinti a felvilágosítást, a tőkés kizsákmányolás leleplezését.

A Munkáspárt már 1990. januárjában támogatja az áremelések ellen fellépő érdekvédelmi szervezetek tüntetését. Kimondja azt, amit akkoriban nemigen mertek kimondani: az Antall-kormány megszegi a népnek tett ígéreteit, és nem teljesíti a társadalom dolgozó többségével szembeni kötelezettségeit; tiltakozik a köztulajdon magánkézbe történő átjátszása, a dolgozók kisemmizése, a tőkés viszonyok általános visszarendezése ellen.

“Az elmúlt két évben a gazdaság teljesítménye gyorsuló ütemben esett vissza. A bruttó hazai termék 14 százalékkal csökkent, ezáltal az 1991 évi szint a tíz évvel ezelőttinek felel meg. Az ipari össztermelésnek két év alatt 27 százaléka esett ki.” – állapította meg a Munkáspárt gazdaságpolitikai munkabizottsága 1992-ben. A számok szemléltetik a tőkés rendszerváltás első pusztításait. Legmegdöbbentőbbek a munkanélküliség adatai. 1989 végén 12 ezer embernek nem volt munkája Magyarországon, 1990 végén már 80 ezer, egy évvel később, 1992-ben 406 ezer, 1993-ban 663 ezer embernek nincs munkája.

“A rendszerváltás előtti utolsó évben, 1989-ben az ország teljesítményét kifejező GDP dollárra átszámított értéke 50,3 milliárd dollár volt. Ennek 1990-1993 közötti négy évben, az Antall–Boross-kormány idején, elveszítettük 20 százalékát, mintegy 10 milliárd dollárt. Ez mintegy kétszerese a II. világháborúban az országot ért kárnak.” – állapítja meg egy későbbi anyagában a Munkáspárt Gazdaságpolitikai Kollégiuma.

A felvilágosító munka része a tőkés rendszer és a szocializmus összevetése. Ne feledjük: ekkor még sok minden él a szocializmusból. Az állami vállalatokat már privatizálják, de még vannak. Legtovább a szövetkezetek tartanak ki, s velük együtt a szövetkezeti parasztság, a nagyüzemi agárértelmiség. “Az egyre súlyosbodó helyzet miatt felmerül a kérdés: megérte-e a rendszerváltás? Jobban él-e a magyar? Biztosabb-e

gyermekeink jövője? Erősödött-e a közbiztonság?” – olvasható a párt 1990 decemberi felhívásában.

A Munkáspárt ekkor használja azt a munkamódszerét, amelyet a későbbiekben még sokszor. Új javaslatokkal áll elő, amelyek megvalósíthatóak ugyan a tőkés rendszerben is, mégis a csatát olyan területekre igyekszik vinni, ami előnyös lehet a dolgozói rétegek, így a Munkáspárt számára is. Így születik javaslat a Köztársasági Konzultatív Tanács létrehozására a parlamenti és nem parlamenti pártokból, illetve társadalmi szervezetekből. Thürmer Gyula azt javasolja Demszky Gábor főpolgármesternek, hogy állítson fel konzultatív tanácsot a fővárosban is. “Ha Göncz megcsinálja, én is megcsinálom!” válaszolja a pártelnöknek. Egyikük sem csinálta meg…

A falu és a mezőgazdaság mellett

A falu kezdettől fogva fontos szerepet játszik a Munkáspárt életében. Ez részben a pártszervezés sajátosságának tudható be. 1989 végétől ugyanis tilos a munkahelyeken párttevékenységet végezni, így a Munkáspárt is döntően a lakóterületi nyugdíjas szervezetek bázisán jött létre. Falun egy kicsit más a helyzet. A munkahely és a lakóterület nem különül el olyan élesen, mint a városban. Ezzel is magyarázható, hogy a Munkáspárt a kezdetekben sokkal több aktív korú taggal rendelkezik falun, mint a városokban.

De van egy másik körülmény is. A városi munkás kevésbé érzékeli a szocialista tulajdonú gyár elvesztését, mint a termelőszövetkezeti paraszt, aki számára a szövetkezet a kézzel fogható élet. A szövetkezeti parasztság, s részben a szövetkezeti agrárértelmiség jobban felismeri a veszélyt, és tovább áll ellen a tőkés átalakításnak.

Éppen ezért nem véletlen, hogy a Munkáspártban nagyon sokáig szép számban vannak tsz-elnökök és más agrárszakemberek, akik igen komoly politikai és szakmai hatást gyakorolnak a párt politikájára. Mindenképpen említésre kívánkozik Erős József, a tiszakécskei Solohov szövetkezet elnöke, aki évekig a párt nagy népszerűségnek örvendő

alelnöke. Pozsonyi Attila, akit már 1989 decemberében vezetőségébe választ a párt, akkoriban ugyancsak téeszelnök Tamásiban. De nagyon fontos szerepet játszik az orosházi Kovács Pál, aki nagytapasztalatú vezető, a magyar paraszt lelkének kitűnő ismerője. Békésből kerül ki a pártelnökség egyik későbbi tagja is, Dobróka János, aki ugyancsak az agárgazdaságból jön. A falu iránti szeretet, a parasztember lelke iránti megbecsülés megtestesítője Bánhegyi József, Békés megyei elnök, a munkáspárti agrárpolitika egyik szószólója.

A faluhoz, a mezőgazdasághoz való erős kötödés a későbbiekben is megmarad a Munkáspártban, de a környezetváltozás nem múlik el nyomtalanul. A Munkáspárt sokat veszít azáltal, hogy a tőkés átalakulás folyamán eltűnik a szövetkezeti parasztság. Az egykori agrárértelmiség létszámban és befolyásban legyengül, alkalmazkodik a tőkés nagyüzemi gazdálkodáshoz. A Munkáspárt káderállományában az idők folyamán megritkulnak az agrárértelmiségiek, és a párt sok szavazatot veszít falun is.

Ez azonban csak később lesz. A 90-es évek elején az agrárválság katasztrófaként éri a magyar vidéket. A mezőgazdaság termelése 1990-93 között 30 százalékkal csökkent. A 90-es években a magyar agrárium az 1960-as évek szintjére esik vissza. Az Antall-kormány tudatosan veri szét a mezőgazdaságot. Magyarország majd 2004-ben csatlakozik az Európai Unióhoz, és az EU urai elvárják, hogy a magyar mezőgazdaság a csatlakozás idejére már ne jelentsen konkurenciát a német, a francia agrártermelőknek. A szövetkezetek szétverésével az Antall-kormány felszámolja a szocialista tulajdonviszonyok és politikai erőközpont utolsó bázisait is. Megnyílik az út a tőkés rend megszilárdítása, konszolidálása előtt.

1991 májusában Thürmer Gyula több Békés megyei termelőszövetkezet meghívására vidéki körútba kezd, ami aztán a párt folyamatos gyakorlatának részévé válik. Érződik, hogy a parasztság fél a kárpótlási törvény tragikus következményeitől, melyet az agrárvállalatok vezetőinek elbocsátás-sorozata is tetéz. A Munkáspárt júliusban éles hangon nemzetellenesnek, szövetkezet- és parasztellenesnek, gazdaságilag

károsnak ítéli a kárpótlási törvényt, amely “a második világháború előtti Horthy-korszak elavult társadalmi, politikai és gazdasági viszonyainak újjáélesztésére teremt alapokat.” A Munkáspárt támogatja a Társadalmi Érdekegyeztető Tanács felhívását, hogy népszavazás döntsön erről. Mint tudjuk, a hatalom soha sem engedi, hogy erről a rendkívül fontos kérdésről a nép határozzon.

1992 januárjában a Gazdaságpolitikai Munkacsoport állást foglal az új szövetkezeti törvényről. A kárpótlás igazi vesztesei a szövetkezetek lesznek – állapítja meg a dokumentum. A Munkáspárt Nemzeti Agrártanácsot javasol, melynek egyetlen feladata lenne a kor technikai és gazdasági követelményeinek is megfelelő, széles társadalmi konszenzuson nyugvó mezőgazdasági törvénycsomag előkészítése. Thürmer Gyula tévévitára hívja ki a parlamenti pártok szakértőit a mezőgazdaság kérdéseiről. A kihívásra senki nem válaszol.

Ez év júniusában sor kerül a Társadalmi Agrárparlament első országos tanácskozására. A Munkáspárt, amelyet ugyan kiszorítanak, kinyilvánítja támogatását. Júliusban állást foglal az agrárkutatások fontosságáról, szorgalmazva annak állami finanszírozását.

A Munkáspárt 1993 januárjában elindítja egyik legsikeresebb akcióját, a “Téli falusi esték”-et. A kampány fő témája a vidék élete és az agrárgazdaság helyzete.

1993 augusztusában Dobróka János az agrárbizottság által kidolgozott programot hét pontba foglalja össze: “Egy: a földtulajdon rendezése. Kettő: a felgyülemlett fizetési feszültségek feloldása a hitelek átütemezésével. Három: a szövetkezeti törvény kiegészítéseként javasolt folyamatos leválás logikáját végérvényesen elvetni. Négy: a mezőgazdaság állami támogatását napirendre tűzni. Öt: élelmiszeriparunk jelenlegi privatizációját, külföldi kézbe juttatását meg kell előzni. Hat: a permanensen szövetkezetellenes törvények meghozatalát, a szövetkezetek elleni hangulatkeltést be kell fejezni. Hét: régi piacaink visszaszerzését nem lehet megkerülni, a hazai termékek védelmére sürgősen megoldást kell találni.”

A polgári demokrácia ellen, a polgári demokrácia mellett

A Munkáspárt az Antall-kormány idején tanulja meg, hogy miként lehet kihasználni a polgári demokrácia adta lehetőségeket, és egyúttal küzdeni is ellene. 1991-ben rendszeressé válnak a heti sajtótájékoztatók időszerű politikai kérdésekről. A Munkáspárt jól használja ki azt a körülményt, hogy ekkor még a sajtó nem szakadt teljesen két táborra, még nincsenek olyan pártokhoz köthető televíziók, mint manapság a Nap TV, az ATV vagy a Hír TV. A párt számos alkalommal bírálja a kormányt hibás gazdaságpolitikájáért, illetve az átgondolt gazdaságpolitika hiányáért.

A Munkáspárt nem részese az államhatalomnak, de folyamatosan jelen van a belpolitikában. A párt elnökét 1991 januárjában fogadja Boross Péter belügyminiszter. Thürmer megkérdezi a minisztert: miért gondolja, hogy a Munkáspárt szélsőséges? “Csak.” – hangzik a válasz. “A kommunisták mindig szélsőségesek.” – mondja az az ember, akinek az alkotmányos renden kellene őrködnie. A Thürmer–Boross találkozó ténye nem kerüli el a közvélemény figyelmét, és erősíti a párt tekintélyét. Annál is inkább, mivel a Munkáspárt olyan fontos ügyek mellett kardoskodik, mint a közrend megszilárdítása, az önkényeskedés és az önbíráskodás megakadályozása, az önkormányzatok megerősítése.

Az 1990 utáni magyar politikai rendszer a tőkésosztályok érdekeit szolgálja. Akik kitalálták, minden olyan elemet bele építettek, ami a tőkés érdekek érvényesítését megkönnyítik. Parlament van, de a nép nem ellenőrizheti, és nem hivatja vissza képviselőit. Szólásszabadság van, de a televízió, a sajtó nyilvánosságához csak azok jutnak hozzá, akiknek hatalmuk vagy pénzük van.

1992-ben a rádió és televízió birtoklásáért vívott csata, a médiaháború fordulóponthoz érkezik. Ez az MDF és az ellenzéki SZDSZ csatája, de nem közömbös a Munkáspártnak sem. A polgári demokráciába se fér bele, hogy a kormányzó párt mindent lenyeljen. A Munkáspárt ezért emel szót a rádióelnök Gombár Csaba és a tévéelnök Hankiss Elemér elbocsátása, a sajtószabadság korlátozása ellen.

Szeptember 24-e fontos nap a magyar politika-történetben. Az MSZP és az SZDSZ szellemi hátterére támaszkodó Demokratikus Charta utcára vonul a demokrácia védelmében. Az ügy tanulságos. A párt dönthet úgy, hogy elmegy, de dönthet úgy is, hogy nem megy el. A Munkáspárt végül részt vesz, de a szervezők kérésére csak inkognitóban, jelszavak, zászlók, jelvények nélkül. A szónokok nyugodt lélekkel szidják a kommunista örökséget, a közönség soraiban megütköző megnyilvánulásokat lehet hallani Thürmer Gyula láttán. A Munkáspárt Elnöksége az alábbi véleményen volt: “Az elnökség úgy vélte a kongresszus szellemében, hogy nekünk vannak ugyan fenntartásaink a Demokratikus Chartával kapcsolatban, elsősorban az állami tulajdonnal és magával a tulajdon ügyével kapcsolatban, de a szándékot, hogy Magyarországon demokráciára és a demokrácia erősítésére van szükség, azt mindenféleképpen üdvözölnünk kell. …”

Thürmer Gyula ekkor írja meg – ahogyan a korabeli sajtó fogalmaz – három levelét: Göncz Árpádnak, Antall Józsefnek, Szabad Györgynek. A Munkáspárt szinte elsőként követel határozott lépéseket az idegengyűlölet, a nacionalizmus, a szélsőjobboldali szervezetek ellen. Király B. Izabella neve még ma is élő.

1992 decemberében a Munkáspárt létrehozza az Egyszerű Emberek Fórumát. “Nyolcszázezer embert tettek az utcára. Milliókat kényszerítettek szegénységbe. A családok felélték tartalékaikat. Hovatovább nincs mit veszíteniük. Önhöz fordulunk! Rettegés és félelem helyett közös cselekvést javaslunk! Közösen hozzuk létre az Egyszerű Emberek Fórumát! Mondja el, írja meg nekünk gondját, problémáját!” A felhívásra százával érkeznek a Munkáspárthoz a panaszos levelek. A szervezet rendszeresen kapcsolatot tart a parlament civilirodájával, hallatja hangját a napi politikai ügyeken. A mozgalom lelke és vezetője Botta Melinda, aki civilben pedagógus.

A falu mellett a Munkáspárt másik erősségét a pedagógus-társadalom jelenti. A Munkáspártban kezdettől fogva sok a pedagógus. Benkéné Kis Valéria, a párt alelnöke egészségnevelő, Vasas Joachim, az elnökség tagja

tanár, iskolaigazgató. Később Kerekes Ágnes foglalkozik ezzel a témával, aki az elnökség tagja is, és A Szabadság főszerkesztője. A munkában kezdettől fogva részt vesz Hajdú József, kollégiumi igazgatóhelyettes. A Munkáspárt 1991 szeptemberében indítja el a hagyományos országos pedagógustanácskozásokat. A fórum kinyilvánítja aggodalmát az iskolaügy egészét és a pedagógusokat érintő kérdések rendezetlensége, az általános bizonytalanság, az anyagi ellátottság folyamatos romlása miatt.

Szakszervezetek: együtt vagy külön?

A szocialista időszakban a szakszervezet nagyon széles jogokkal rendelkezett. Beleszólása volt a vállalat gazdasági terveibe, a kollektív szerződésekbe, amely egész vállalatok, sőt iparágak dolgozói számára közös jogokat és közös védelmet biztosítottak. A szakszervezet szervezte a dolgozók mindennapjait is, az üzemi étkeztetéstől kezdve a vállalati üdültetésig. A rendszerváltás után gyakran vetették a szakszervezetek szemére, hogy a tőkés viszonyok között nem tudnak harcolni. Honnan is tudtak volna? A szocializmusban a dolgozók alapjogait az állam garantálta, a szakszervezet ehhez csak segítséget nyújtott. Igaz, hogy sok emberben a 80-as évek maradtak meg, amikor már Magyarországon is jócskán voltak áremelések, megjelent a szegénység, és a szakszervezet tétlenül állt.

A rendszerváltás után a polgári erők a szakszervezetek ellen indítottak támadást. Kecsegtető volt az óriási szakszervezeti vagyon. Az egykori balatoni üdülőkből így lettek magánszállodák, panziók. Politikailag is érdekeltek voltak a szakszervezetek szétverésében, hiszen olyan Magyarországot ígértek a nyugati tõkének, ahol a munkás nem sztrájkol és nem tüntet minden nap magasabb bérért. Ehhez pedig meg kellett gyengíteni a szakszervezeti mozgalmat.

A Munkáspárt kezdettől fogva a szakszervezetek mellett áll. A szakszervezetek vezetése is elfogadja eleinte az együttműködés óvatos keresését. Részben azért, mert valaha õk is munkások voltak, másrészt keresik a helyüket a politikai palettán. A 90-es évek elején a baloldali

szakszervezeteket még nem nyeli le politikailag az MSZP, könnyebben mozognak. Később, különösen a Horn-kormány idején az MSZOSZ vezetői szocialista színekben ülnek a parlamentben és adják egyetértésüket a Bokros-csomaghoz és más dolgozóellenes lépésekhez.

Az Antall-kormány idején azonban még szabadabb a pálya. 1991 februárjában a Vasas Szakszervezet és a Munkáspárt Paszternák László és Thürmer Gyula vezette delegációi véleményt cserélnek időszerű politikai kérdésekről, és szükségesnek tartják a két szervezet további rendszeres konzultációját.

Két évvel később, 1993-ban a Munkáspárt támogatásáról biztosítja a szakszervezeteket az üzemi tanácsi és társadalombiztosítási választásokon. Tagjait az MSZOSZ támogatására szólítja fel. A gesztust az MSZOSZ azóta sem viszonozta. A Munkáspárt mindezt annak ellenére teszi, hogy a pártban vita van arról, hogy helyes-e az egészségügyi és nyugdíjpénztárakat, és természetesen a bennük lévő pénzt a szakszervezetek ellenőrzése alá vinni. A Munkáspárt álláspontja ebben a kérdésen kikristályosodik: az egészségügy és a nyugdíjbiztosítás állami feladat.

1992 június elején a Munkáspárt a munkahelyük megmentéséért tüntető diósgyőri munkások mellé áll. A dolgozók gyászlobogót tűznek ki a DIMAG nagyolvasztójára, mert úgy gondolják, meghalt a kohászkodás.

1992. november 24-e emlékezetes nap. Ezen a napon alakul meg munkáspárti tagok kezdeményezésével az MSZOSZ-en belül a Baloldali Munkásplatform. Első elnöke Kovács József, tekintélyes szakszervezeti vezető. A Munkáspárt és a platform mindvégig együttműködik a párt nagyobb akcióiban, így a parlamenti választásokon. A platform utolsó vezetője Farkasné Bita Anna. Az MSZOSZ az új évezredet már munkásplatform nélkül akarja kezdeni, így megszünteti az összes ilyen szerveződést.

Korszerű párttá válni

A Munkáspárt, amely 1993 márciusa óta viseli e nevet. ebben az időszakban tanulja a tőkés rendszer elleni harc módszereit. A párttagság a tapasztalatait más időkben szerezte. A hatalomban mást jelentett a politika. A Horthy-rendszer idején szerzett ismeretek se segítenek sokat, mivel a kommunisták akkor illegalitásban voltak. A Munkáspárt úgy küzd a kapitalizmus ellen, hogy közben megőrizte legalitását.

A Központi Bizottság 1992 februárjában így fogalmaz: “Cél, hogy a Munkáspártot korszerű párttá formáljuk. Olyan erővé, amely képes gyorsan eligazodni a változó helyzetben, képes gyorsan reagálni és cselekedni. … Mindenekelőtt a megyei szervezetekkel össze fogva el kell érni, hogy 1994-ig a háromezer önkormányzatból legalább kettőezerben legyen pártszervezetünk, illetve párttagjainkkal legyünk jelen.” Ma már tudjuk: a párt újjászerveződése után soha nem sikerült elérni a működő kettőezer alapszervezetet. Ez a gond abból is eredt, hogy Budapesten 1990-ben 167 alapszervezet 7300 fővel működött, míg 1992-ben már csak 158 alapszervezett 6549 fővel.

A Munkáspárt kezdettől fogva küzd az életkori összetétel problémájával. 1991-ben, két évvel a párt megalakulása után a tagság átlagéletkora vidéken 59 év, Budapesten 62 év. Akkoriban az aktív dolgozók aránya 23 százalék. Igaz, e szám mögött fejlődés van, hiszen a kezdetekkor csak 12 százalék az aktívak aránya.

A párt taglétszámáról kezdettől fogva sok vita van. Az évek során fegyelmezettebbé válik a tagnyilvántartás, háttérbe szorulnak a presztízsszempontok. A korabeli megbízhatónak tekinthető dokumentumok szerint 1994-ben a párt taglétszáma mintegy 21 ezer fő.

A fiatalok lassan megjelennek a párt körül. A Munkáspárt politikai környezetében működik a Kommunista Ifjúsági Szövetség, az Ifjúsági Tagozat. Ez utóbbiból válik ki 1990 őszén a FIKSZ (Fiatalok Közössége a Szocializmusért).

A Munkáspárt alapszervezetei egyre jobban ismerik fel, hogy “taggyűlés-centrikus pártéletről” át kell állítani a munka centrumát a társadalmi-közéleti párttevékenységre. Már akkor felmerül a gondolat, de csak később valósul meg: “A párt szervezeteinek felépítésében és fejlesztésében meggondolandó az országgyűlési választókörzetekhez idomuló átalakítása.”

Sokféle egyéb kísérlet történik. Bevezetik a pártoló tagság rendszerét, ami inkább pótcselekvés, mert ez a forma soha nem hozott mérhető támogatói kört. A párt számára minőségi változást hozott a teljes körű telefaxos hálózat kialakítása. A forradalmi történelemi múltból eredeződik, hogy Bödő László, Cserháti József és Tímár Ede a párt sportegyesületének létrehozására kap megbízást.

A pártmunka belső tartalmának javítását szolgálta az információs rendszer kialakításának követelménye. Tény, hogy az Országos Információs Iroda létrehozása az informáltság hitelességét, a tájékoztatás időszerűségét elősegítette. Vajda János személye ezt a folyamatot hosszú időre meghatározta. Vajda János ekkor kerül közvetlen kapcsolatba a központi pártmunkával, belőle válik később a párt egyik nagy tekintélynek örvendő alelnöke.

X. fejezetHarc a békéértA Munkáspárt létének első pillanatától kezdve a béke ügye mellett van, szavakban is, s ami sokkal, de sokkal nehezebb, tettekben is. A magyar kommunisták 15 éves harcuk során a legegyértelműbben, a leghatározottabban Jugoszlávia, ezen belül Szerbia népei mellett álltak ki. Ez a fellépés széles körű visszhangot váltott ki, tekintélyt szerzett a Munkáspártnak. De éppen ezért a harcos, elvi kiállásért támadták is a pártot szinte minden irányból.

A Munkáspárt véleménye az, hogy Magyarországnak nem szabad rossz viszonyban lennie a szomszédokkal, és nem szabad a nagyok háborúihoz csatlakozni. A Munkáspárt Jugoszláviában azt az országot is látja, amely – már átalakulva ugyan, de – a szocializmus megmaradt értékeit védi. A Munkáspárt még egy ok miatt áll a jugoszláv és a szerb nép oldalára: nem szabad megengedni, hogy a nagyhatalmak leigázzák a kis népeket. Ma a szerbek, holnap talán a magyar.

A katolikus Európa határai

A 80-as évek végén, Tito halála után a jugoszláv társadalom szembekerült a modernizálás problémájával: hatékonyabb gazdaság kell, az egymás mellett élő népek viszonyának újragondolása, az ország új helyének megtalálása a globalizálódó világban. A jugoszláv nép tragédiája az, hogy nem kap lehetőséget e problémák önálló megoldására.

A 90-es évek elején az USA és a vezető tőkés országok hozzálátnak a tőkés rendszerváltások végrehajtásához az akkori szocialista országokban. Magyarországon és másutt ez a folyamat békés. Jugoszlávia esetében a folyamat nem megy ilyen könnyen. Jugoszlávia nem hasonlít egyik kelet-európai országhoz sem. Ez nem Oroszország, ahol a szó szoros értelemben az embereknek nincs mit enniük, s elfogadják a polgári rendszert a kenyér reményében. Nem hasonlít Magyarországra sem, ahol az embereknek van mit enniük, de a politikai vezetés kiegyezik a Nyugattal: önként felszámolják a szocializmus hatalmi intézményeit,

cserébe megőrizhetik gazdasági pozícióikat és teljesen a politikából sem kell eltűnniük.

Jugoszlávia nagy kihívás a Nyugatnak. Jugoszlávia területe 1991-ben 238 ezer négyzetkilométer. Nagyobb, mint Görögország, majdnem akkora, mint Olaszország. 23,5 milliós lakosságával Európa nagy országai közé tartozik. De nem csak ez a kérdés. A jugoszláv hadsereg a térség legnagyobb hadserege, képes ellenőrizni a balkáni folyamatokat.

Az események kezdetekor, 1989–90-ben Jugoszlávia még szocialista ország. A Nyugat nem akar szocialista Jugoszláviát, hiszen a Szovjetunió szétesése után átvehetné a legerősebb európai szocialista hatalom szerepét. A Nyugat azonban erős Jugoszláviát sem akar, függetlenül annak társadalmi rendjétől. A nyugati globalizáció, az új világrend programjába nem fér bele egy engedetlen Jugoszlávia, amely a térség legtapasztaltabb és legerősebb hadseregével rendelkezik, a gazdasága komoly lehetőségeket ígér.

“A nyugati országok politikája jelentős mértékben felelős azért, hogy a jugoszláviai polgárháború kirobbant és súlyos nemzetközi feszültségtényezővé vált” – állapítja majd meg 1993 októberében a Munkáspárt Központi Bizottsága. A Nyugat a nemzeti ellentétek szitását választotta receptül, így törekszik az egységes Jugoszlávia szétzúzására. 1991-ben leválasztják a két legfejlettebb tagországot, Szlovéniát és Horvátországot. A kettő együtt mintegy 77 ezer négyzetkilométer, mintegy 7 millió lakossal.

A Nyugat sajátos vallási háborút is folytat. A Vatikán aktív közreműködésével a két katolikus országot, Szlovéniát és Horvátországot kiáltják ki függetlennek, szemben az ortodox keleti Szerbiával. Később, mily furcsa, a kibővített NATO és a kibővített EU határai is lényegében a katolikus Európa határai.

A háború első napjai

1991. szeptember közepén Thürmer Gyula vezetésével munkáspárti

delegáció látogat Olaszországba, a Kommunista Újjászületési Mozgalom Pártjának meghívására. A magyar vendégek és olasz vendéglátóik Armando Cossutta és Sergio Garavini, az olasz mozgalom akkori két meghatározó tagja, éppen egy kedves római étteremben ebédelnek, amikor folyamatosan csöngeni kezd Cossutta mobilja. A nyugati hatalmak beavatkozással fenyegetik a belgrádi vezetést. A Munkáspárt ekkor szembesül először a háború fenyegetésével. Az olasz és a magyar párt egyetért abban, hogy a Jugoszláviában kialakult helyzetet Jugoszlávia népeinek kell megoldaniuk.

A Nyugat háborút akar. Meg tudná akadályozni, ha nem ragaszkodna az egyes tagországok függetlenségének elismeréséhez, de Genscher német külügyminiszter azzal az üzenettel tér vissza Rómából, hogy a pápa is hajthatatlan: lesz, ami lesz! Szlovénia egy pár ember halálával járó “kis háborúval” válik függetlenné, Horvátországért azonban komoly háború folyik 1991-ben. “Lehetett volna háború nélkül is, de Horvátország ezt nem akarta. Úgy értékeltük, hogy csak háborúval vívhatjuk ki Horvátország függetlenségét.” – mondja Franjo Tudjman horvát elnök 1991. május 21-én a zágrábi Jelacic téren.

A Munkáspárt bekapcsolódik az eseményekbe. Kalandornak minősíti Antall József miniszterelnök és Jeszenszky Géza külügyminiszter Balkán-politikáját. Tudni kell, hogy a horvát hadsereg ekkor mintegy 200 ezer főből áll, nagy részük félkatonai egység, kevés fegyverzettel. 1991 folyamán a Vatikán Beirut közbeiktatásával kétmillió dollár értékű fegyvert “ajándékoz” Tudjmannak. Az Antall-kormány a magyar diplomácia történetében példátlan módon úgy dönt, hogy a horvátok oldalán közvetlenül beavatkozik a háborúba. Tíz uszálynyi géppisztolyt és hozzá való lőszert szállít a horvátoknak. A Munkáspárt tiltakozik, a fegyverszállítási ügyet később ugyan vizsgálják, de elkenik. A Horn-kormány 1994 után nem veszi elő, nem keresi az egyedülálló botrány felelőseit.

“Kivágunk a szögesdrótból egy darabot!”

A Nyugat konkrét forgatókönyvet dolgoz ki. Úgy állítják be az

eseményeket, mintha a konfliktus, a háború a “demokratikus erők”, azaz Szlovénia, Horvátország és a “diktatúra”, azaz Szerbia közötti zajlana. A jugoszláv vezetőket előbb ortodox kommunistának, később elvakult nacionalistának állítják be. A szerb népet, Szerbiát pedig kikiáltják az egész balkáni tragédia fő bűnösének. “Ez a klasszikus hollywoodi recept, vannak jó fiúk és rossz fiúk. A szerbek a rosszak” – írja David Bindner neves amerikai publicista.

Szerbia a legnagyobb az egykori délszláv államok közül. De nem csak ez szúrja a Nyugat szemét. A szerb nép sok évszázados története nem más, mint önfeláldozó harc a külföldi megszállók ellen. A szerb nép a törökök elleni harcban mindvégig megőrzi ortodox keleti hitét, nem tér át az iszlámra, ahogyan például ez Boszniában történik.

(Nem fekszik le a hódítóknak, ahogyan a horvátok teszik Ausztria esetében. Szerbia Hitlernek sem adja meg magát, nem áll az oldalára, mint Horvátország, hanem küzd. Titó Jugoszláviája az egyetlen a későbbi szocialista országok közül, amely nemet mer mondani Sztálinnak is: szocializmus igen, de szovjet beavatkozás nem!

A Nyugat embargó alá veszi Szerbiát. 1991. szeptember 25-tõl 1584 napig teljes embargó van, senki sem kereskedhet Szerbiával, nincsenek politikai, kulturális kapcsolatok, nincsenek repülőjáratok. 1992 nyarára már hiányzott a szükséges gyógyszerek fele. 1993 telére a belgrádi gyerekek fele már éhezett. Az óvodák 76 százalékában húst már egyáltalán nem kaptak a gyerekek. 1993 decemberében az iskolák zömében leállították a fűtést. A benzinkutak üresen álltak. 600 ezer menekült érkezik Szerbiába és Montenegróba azokról a területekről, amelyeket a horvátok megtisztítanak. Nem sokkal később a horvát vezetés büszkén jelenti be: Horvátország tiszta horvát.

1991-ben Thürmer Gyula az egyik utolsó Malév-járattal érkezik Belgrádba. A Munkáspárt kiépíti kapcsolatait a jugoszláv kommunistákkal és velük párhuzamosan Szerbia Szocialista Pártjával. A Munkáspárt vezetője egyre gyakoribb vendég lesz Belgrádban. Az együttműködés eleinte nem megy könnyen. A szocializmus idején nem volt jó az egykori MSZMP

és a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének viszonya. A Munkáspárt egyértelmű kiállása a jugoszláv baloldal és a jugoszláv nép mellett azonban gyorsan átalakítja ezt a viszonyt.

A harc sok irányban folyik, annak mértékében, ahogyan Magyarország egyre mélyebben kerül a háborúba. 1993. február végén a Munkáspárt elnöksége nyílt levélben fordul Antall József miniszterelnökhöz az AWACS gépek magyarországi átengedése ügyében. “A Munkáspárt véleménye szerint az amerikai kormány akciója katonai jellegű, semmi köze Jugoszlávia szenvedő népeinek megsegítéséhez. Az akció nyilvánvaló célja, hogy az amerikai légierő a háború új szakaszát készítse elő. Ha a magyar kormány engedélyezi az amerikai katonai repülőgépek átrepülését, úgy Magyarország egy szomszédos országot érintő katonai akció közvetlen részesévé válik.”

A helyzet egyre rosszabbodik. Magyarország és Szerbia között ekkor már nincs politikai érintkezés. A belgrádi nagykövetséget is ügyvivői szintre csökkentik. A Munkáspárt vezetése ekkor úgy dönt, hogy Thürmer Gyula átmegy az ostrom alá vont országba. Bátor csapat kíséri, köztük Kalapos Mária, a KB tagja, aki még sokszor mutat példát tisztességből és bátorságból. De ott van Botta Melinda is. 1993. május 19–20-án a Munkáspárt küldöttsége látogatást tesz Szerbiában négy ottani párt meghívására. A látogatás jelszava: “Kivágunk a szögesdrótból egy darabot!” A Munkáspárt a kapcsolattartás példaadásával sürgeti a Jugoszlávia elleni embargóból való magyar kilépést. A magyar sajtó hazaárulással vádolja Thürmert.

A harc nem merülhet ki látogatásokban. Itt az ideje az utcai küzdelemnek. 1995. július 17-én a Munkáspárt először szervez utcai béketüntetést. A budapesti szervezet békedemonstrációt tart a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság nagykövetsége előtt. Az átadott levél kimondja: Nem Jugoszlávia népei akarták az öldöklést, az értelmetlen pusztítást. A felelősek a nemzetközi tőke erői, a nyugati világ vezető hatalmai, amelyek a világ újrafelosztására törekednek.

Mira Markovics és Göncz Árpád reggelije

Néhány nappal később a Jugoszláv Baloldali Tömörülés (JUL) 24 külföldi párt részvételével nemzetközi tanácskozást szervez Belgrádban. A Munkáspártot Thürmer Gyula képviseli. Mi nem vagyunk balkáni ország, de létérdekünk a balkáni béke, s ezért készek vagyunk mindent megtenni. Az elnök javasolja, hogy a tanácskozás néma felállással emlékezzen azokra a szerb és más nemzetiségű emberekre, akik már soha nem térnek haza. A Munkáspárt ettől a perctől kezdve a legismertebb és legmegbecsültebb külföldi párttá válik a szerb közvéleményben.

1995. július 21-én este a Hotel Jugoslavia éttermében megcsörren Dojcilo Maslovarics, a szerb kormány külügyi titkárának, későbbi vatikáni jugoszláv követ személyi hívója: “Bice sastanak. Mira.” Magyarul: Lesz találkozó. Mira.” Mira nem más, mint a Jugoszláv Egyesült Baloldal elnöke, mellesleg Milosevics elnök felesége. Másnap, 1995. július 22-én a Munkáspárt elnöke először találkozik Milosevics elnökkel. Van miről beszélni. A Szerbia elleni háború érik, a Munkáspárt mindent megtesz ennek megakadályozásáért.

Thürmer Gyula közvetítő szerepet vállal. A magyar nép érdeke is, hogy a szerb és a magyar vezetés között létrejöjjön a párbeszéd, hiszen a háború közeledik, és ennek Magyarország is áldozatává válhat. Horn Gyula és Kovács László külügyminiszter hallani sem akar magyar–szerb találkozóról. A Munkáspárt elnöke Göncz Árpád köztársasági elnökhöz fordul, aki eleinte nemet mond. “A külügy nem engedné” – teszi hozzá. A Munkáspárt kész helyzet elé állítja a magyar politikai elitet: meghívja Budapestre Mira Markovics asszonyt, a Jugoszláv Baloldali Egyesülés elnökét, aki egyben a szerb elnök, Szlobodan Milosevics felesége. Thürmer azt kérdi Göncz Árpádtól: “Elnök Úr! Mit szólnál, ha feleséged Belgrádba menne, és nem fogadná Milosevics?” Göncz átlátja a helyzet komolyságát. Megegyeznek: hivatalos találkozó nincs, tévéfelvétel nincs, de szívesen látja Markovics asszonyt reggelire, és az esemény bejelenthető a világsajtónak.

Október 2–3-án a Munkáspárt meghívására Mira Markovics elnök asszony

vezetésével valóban hazánkba látogat a Jugoszláv Baloldali Egyesülés (JUL) delegációja, amely aktívagyűlésen találkozik a Munkáspárt tagjaival is. Göncz Árpád fogadja Markovics asszonyt. Létrejön a magyar és a szerb vezetés közötti közvetlen kapcsolat. Ami a Munkáspárttól függött, megtette, a többi a nagypolitika dolga. A szerb közvélemény üzenetet kap Budapestről, hogy a magyar társadalom nem akar háborút, és vannak politikai erők, amelyek ezt el akarják kerülni.

Háborúban vagyunk!

1998 őszétől rohanunk a háborúba. A Munkáspárt is felgyorsítja munkáját. 1998. október 12-én a Munkáspárt elnöksége nyílt levelet intéz a parlament képviselőihez, ne bocsássák a NATO rendelkezésére Magyarország légterét a Jugoszlávia elleni légitámadáshoz. November 24-én a Munkáspárt elnöksége és a budapesti kob találkozóra hívja az érdeklődőket a jugoszláviai helyzetről. A kérdésekre az előadó Goran Latinovics, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Főbizottságának elnöke válaszol.

A háborút nem sikerül elkerülni. 1999. március 12-én Magyarország belép a NATO-ba, és két hét múlva Magyarország a NATO teljes jogú tagjaként hadat visel Jugoszlávia ellen. Megindulnak a bombázók Belgrád, Újvidék, Csacsak, Szabadka és más városok ellen.

A Munkáspárt harcba indul Budapest utcáin. Szombatonként rendszeres megmozdulást tart a Vörösmarty téren a háború ellen, a békéért. Aláírásgyűjtés is indul annak érdekében, hogy Magyarország területéről ne induljon szárazföldi akció Jugoszlávia ellen. Március végén az egész Központi Bizottság az amerikai nagykövetség elé vonul és tiltakozik a jugoszláviai bombázások ellen. A megmozdulások később is folytatódnak.

A Munkáspárt gyakorlatilag egyedül van. A médiahangulatot meghatározó magyar értelmiség nem csak, hogy nem ítéli el a háborút, de ünnepli is. A magyar értelmiséget korlátolt szerbellenes magatartásából még az sem mozdítja ki, hogy az amerikai repülők már magyarlakta vajdasági területeket pusztítanak, és a háború néhány kilométerre folyik hazánk

határától. Az egyetlen józan hang az elvakult kórusban Konrád György, aki ugyan nem szereti a kommunistákat, de elutasítja a Szerbia elleni háborút.

A háborúhoz való viszony választóvíz. A Munkáspárt vezetése elszánja magát arra, amire egyetlen magyar politikai erő sem. A hadat viselő NATO-országból, Magyarországról küldöttséget küld Belgrádba.

1999. április 8-án Thürmer Gyula elnök és Vajda János alelnök Belgrádba utazik. “Az ott az újvidéki hadtest felvonulási területe. Láthatja, ha a magyar hadsereg megtámadja Jugoszláviát, sok jugoszláv katona fog elesni. De sok magyar katona is elesik. Mi nem akarunk háborút” – mondja Szlobodan Milosevics a Munkáspárt elnökének 1999 áprilisában, Belgrádban. Amire Milosevics rámutatott, egy óriási térkép volt. A vak is láthatta: ha a NATO rászánja magát a szárazföldi háborúra, a Szeged–Röszke–Szabadka–Újvidék vonal a legkedvezőbb felvonulási terület. Thürmer Gyula továbbítja a szerb vezetés üzenetét a magyar vezetésnek. A NATO-gépek bombázták Újvidéket, Szabadkát, de a szárazföldi támadásra, bár tervezték a NATO vezérkarában, nem került sor.

A munkáspárti küldöttség délután Újvidékre utazik. A vajdasági kormány tagjaival együtt mennek ki a Duna-hídhoz, hogy – követve a belgrádi hazafiak példáját – az újvidéki emberekkel együtt élő pajzsként védjék az egyetlen, akkor még ép hidat. Thürmer Gyula a sokezres tömeg előtt beszédet mond, szerbül is, magyarul is. A tömeg megérti, hogy Magyarországon sokan vannak olyanok, akik nem akarnak háborút. A küldöttség éppenhogy átér a röszkei határállomáson, amikor az országútra hullanak az aznapra szánt NATO-bombák.

A nemzetközi baloldal meghasonlása

A helyszín Nicosia, Ciprus fővárosa. Időpont 1999. április 21–22. Az európai kommunista pártok első számú vezetői találkoznak. 1969 óta ilyen nem volt, és mint rövidesen kiderül, sokáig nem is lesz. Nincs mindenki ott, de mégis sokan vannak. Az Orosz Föderáció Kommunista Pártja és az Agrárpárt Oroszországból, az AKEL Ciprusról, a Bolgár Szocialista

Párt, a Demokratikus Szocializmus Pártja Németországból, az Egyesült Baloldal Spanyolországból, a Görög Kommunista Párt, Kommunista Újjáalakítás Pártja és az Olasz Kommunisták Pártja Olaszországból, a Munkáspárt Magyarországról, az Osztrák Kommunista Párt, az Örmény Kommunista Párt, a Portugál Kommunista Párt, a Spanyol Kommunista Párt, a Szünaszpiszmosz (Görögország) és Szlovákia Kommunista Pártja.

Nincs jelen a Francia Kommunista Párt. Ez az ő felelősségük. Az FKP ekkor a szocialistákkal kötött koalíció keretében kormányon van Franciaországban. A francia kormány pedig úgy dönt, hogy bombázókat küldenek Jugoszlávia ellen. A francia kommunisták nem lépnek ki a kormányból, hűek maradnak a szocialistákhoz. Akkor még nem tudják, hogy ezért drága árat fizetnek. Az egykor 20 százalékot is elérő FKP a következő választáson alig éri el az 5 százalékot.

Senkit nem hívnak meg Jugoszláviából. Ez pedig a szervezők felelőssége. Gennagyij Zjuganov és Thürmer Gyula is szóvá teszi: miért nincsenek itt azok, akikkel szolidaritást vállalunk?

A tanácskozás első napja rendben zajlik. A második nap reggelen érkezik meg Gregor Gysi, a német PDS vezetője, és közli: csak olyan dokumentumot fogadnak el, amely elítéli Milosevicset. Arra buzdítja az európai kommunista vezetőket, hogy helyezkedjenek a liberális burzsoázia álláspontjára, ítéljék el az agresszort is, az áldozatot is. Kitör a botrány. A görögök közlik, hogy ilyen dokumentumot nem írnak alá. Csatlakoznak a portugálok is. Az oroszok nem rejtik véka alá a véleményüket: a német javaslat közönséges árulás. A németek győzködik a többieket, hogy a német közvélemény megnyerése szempontjából ez feltétlenül kell nekik. A ciprusiak közvetíteni próbálnak. A Munkáspárt a görög, portugál, orosz, szlovák oldalra áll: ha a PDS nem enged, a küldöttségek haza utaznak, a felelősség a németeké. A kompromisszum megszületik, bár nagyon gyenge: “Az európai baloldali pártok találkozója e dokumentumot egyhangúlag fogadta el, annak ellenére, hogy a részt vevő pártok eltérő értékeléseket fogalmaztak meg a jugoszláv kormány koszovói politikájáról.”

A pozitívum az, hogy a pártok elítélik az USA és a NATO támadását és bombázását Jugoszlávia ellen, és követelik azonnali leállításukat. Elítélik az USA és a NATO azon szándékát, hogy szárazföldi csapatokat vessen be a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen. Az európai baloldali pártok találkozója a részvevők teljes szolidaritásáról és támogatásáról biztosítja Jugoszlávia sokat szenvedett népét.

A háború után, a rendszerváltás előtt

A NATO 78 napig bombázza Jugoszláviát. A háború véget ér, de a Nyugat nem adja fel szándékát a rendszerváltásra. A jugoszláv ellenzék mellé áll, pénzzel, technikával. A hivatalos Budapest ismét belemélyül a mocsárba. Engedélyezik az amerikai kormánynak, hogy Montgomery nagykövet vezetésével Budapesten álljon fel az a stáb, melyeknek feladata a tőkés rendszerváltás megszervezése, az ellenzék mozgósítása.

A Munkáspárt a leghatározottabban elítéli az Orbán-kormány e lépését, és a maga módján válaszol. 1999 júliusában a Munkáspárt két fiatal aktivistája, Szigeti Boglárka és ifj. Kollát Pál jugoszláviai nemzetközi táborozáson vesz részt, több mint húsz ország fiataljai között.

* * *

A háború kezdete után egy évvel a Munkáspárt így összegezte a békéért folytatott első igazi harcát: “Jugoszlávia népe volt az első európai áldozata az új NATO-stratégiának, az imperialista világrend erőszakos elterjesztésének. A szerb nép példát mutatott a világnak bátorságból. Legyőzte a világ legerősebb katonai szövetségét, legyőzte katonailag, politikailag, emberileg. A háború Európa népei, így ellenünk, a magyar nép ellen is folyt. Mi, a Munkáspárt mindent megtettünk azért, hogy Magyarország ne legyen részese a Jugoszlávia elleni háborúnak. Őszintén fájlaljuk, hogy a bombázásokat nem sikerült megakadályozni. Meggyőződésünk azonban, hogy munkánk nem volt haszontalan. A társadalmi ellenállásnak is szerepe volt abban, hogy magyar területről nem indult szárazföldi háború Jugoszlávia ellen.”

XI. fejezetKüzdelem a NATO ellenHa más nem, akkor a munkáspárti népszavazási kezdeményezés parlamenti elutasítása után Thürmer Gyula Népszavában 1996. január 2-án megjelenő cikkének címe (A romantikus demokrácia halála) is jelzi, hogy ezt a küzdelmet a Munkáspárt szinte romantikus hittel, kissé naivan vívta. Ahhoz a párt tagsága már hozzászokott, hogy a múlt összes bűneinek terhét a vállán viszi; hogy a mindenkori hatalom a médiával karöltve mindent megtesz a párt elszigeteléséért; hogy a párt minden kezdeményezését “populista demagógiának” vagy “történelmi anakronizmusnak” bélyegzik; hogy a párt politikáját, elveit “leszélsőbalosozzák”. De abban romantikusan hitt, hogy az új rend képviselői a saját intézményeiket feltétlenül tiszteletben tartják, főképpen, ha erre a saját kezdeményezésük alapján alkotott törvény – a népszavazásról és a népi kezdeményezésről szóló – feketén-fehéren kötelezi őket.

A párt szinte boldog volt, hogy az adott elnyomott helyzetében is, összefogott, szívós munka eredményeképpen “meg tudja fogni” a törvényhozókat, akik most az egyszer, a saját törvényük által rájuk rótt kötelezettség alapján kénytelenek lesznek meghajolni a Munkáspárt követelése előtt.

Egy pillanatra elakad a párt elnökségi tagjainak lélegzete, amikor a 65 éves születésnapján (1995 augusztusában) köszöntött Grósz Károly teljes nyugalommal, nemes egyszerűséggel kijelenti: “úgysem fogják kiírni a népszavazást, de persze küzdjetek csak, helyesen teszitek…” Akkor azt hittük, a visszavonult öreg már ilyen szkeptikus… Aztán – körülbelül ugyanilyen nemes egyszerűséggel söpri le a parlament a törvénynek mindenben megfelelő népszavazási kezdeményezést.

A NATO-ügy előtörténetéről

Az Antall-kormány programja – milyen furcsán hangzik ez ma –

Magyarország semlegességéről beszélt, bár igen óvatosan. Antall természetesen a valóságban mindig is NATO-tag akart lenni, de ezt nem merték azonnal meghirdetni. Először is 1991. június 18-áig szovjet csapatok állomásoztak az országban. Másodszor 1991. április 1-jéig létezett a VSZ katonai szervezete, és július 1-jéig maga a VSZ is.

Horn Gyula, a Magyar Szocialista Párt elnöke minden magyar politikust leelőzve javasolta, hogy Magyarországnak be kell lépnie a NATO-ba. Ebből némi vita is támadt Antall József akkori miniszterelnökkel, aki nem szerette, ha a számára kedves ötleteket másvalaki próbálja megjátszani. Igazából az embereknek sem tetszett a horni elképzelés, ezért nem véletlen, hogy az MSZP választási programja már árnyaltabban fogalmazott: “Szükség van Magyarország és a NATO kapcsolatainak további építésére, de az ország biztonságának nem a NATO-tagság az egyetlen lehetséges garanciája.” A fogalmazás némileg változott, a lényeg azonban maradt. “Az MSZP nem ellenzi a magyar NATO-tagságot, igaz, az ügyet népszavazásra akarja vinni” – írta Thürmer Gyula a Nem kell NATO című könyvében (1995. július).

A Munkáspárt volt az egyetlen következetes párt a NATO-tagság elutasításában. Kezdettől fogva ellenzi hazánk belépését a NATO-ba, és ellenzi az olyan felemás, de erre vezető lépéseket, mint az amerikaiak békepartnerség ötlete. A párt 1994-es választási programja világosan kimondja: “A Munkáspárt szükségesnek tartja, hogy az Alkotmány mondja ki: Magyarország semleges ország, nem kíván sem a NATO, sem más katonai szövetség tagja lenni.”

A Munkáspárt ennél többet is mondott: “Az Alkotmány ugyancsak rögzítse: tilos magyar katonai alakulatokat külföldre vinni, s Magyarország területén sem tartózkodhatnak idegen katonák.” Ez a követelés rendkívül fontos, amit nagyon jól mutat, hogy a magyar légtérben ekkoriban folyamatosan köröznek a NATO felderítő gépei, a magyar légi irányítási központokban pedig NATO-katonák is teljesítenek szolgálatot. Mindez egy parlamenti döntés alapján történik, amit a szocialista párt is megszavaz. Gyakorlatilag a magyar légteret átadják a NATO-nak, megszűnik légi határunk sérthetetlensége.

Kertek alatt a NATO

De lássuk a népszavazásért vívott munkáspárti küzdelem eseményeit. A nyilvánosság előtt először nem is a Munkáspárt valamely vezetője vagy tagja, hanem egy kívülálló, a Nap Tv tudósítója veti fel a gondolatot a Munkáspárt sajtótájékoztatóján, melyet Kertek alatt a NATO-ba címmel Thürmer Gyula tartott 1995. február 25-én. A Munkáspárt szerint a NATO-tagság elérése nem hazánk biztonságát, hanem a tőkés rendszerváltás nemzetközi garanciáit kívánja megteremteni. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a Honvédelmi Minisztérium számos olyan megállapodást kötött már külföldi államokkal, amelyet “elfelejtettek” a parlamentben elfogadtatni. Az ötlet egyébként azonnal termékeny talajra hull.

Március 23-án cikksorozat indul A Szabadságban Gondolatok a magyar semlegességről címmel, Bányász Rezső nyugalmazott nagykövet írásában, 11 részben; június 29-én újabb cikksorozat indul A Munkáspárt a NATO-tagság ellen, a semlegesség mellett címmel; a Munkáspárt egyidejűleg 13 pontba foglalja érveit a NATO-tagság ellen.

Thürmer Gyula ekkor már írja Nem kell NATO című könyvét. Az aláírásgyűjtés meghirdetésére július 13-án kerül sor, Népszavazást – most! címmel; augusztus 12-ére, az aláírásgyűjtő-lapok kiosztásának napjára megjelenik a könyv is, és a párt hagyományos augusztus 20-ai ünnepségén megkezdődik az aláírások gyűjtése. A könyvet a jugoszláv Borba című napilap (főszerkesztője Zsivorad Gyorgyevics) nemsokára cikksorozatban szintén közzéteszi. Később egy Magyarországot ábrázoló, kék színű jelvény is készül, amit mind a mai napig sokan hordanak, a semlegesség eszméjét hirdetve.

Ugyancsak augusztus 20-án mutatkozik be a Semleges Magyarországért Alapítvány, amely kuratóriumának elnöke dr. Bányász Rezső nyugalmazott nagykövet, a Grósz-kormány szóvivője – aki más módon addig is részt vett a civil baloldali mozgalomban. A Munkáspárt tagsága örömmel fogadja a párt közösségében aktivizálódó ismert politikust, aki él is a múltjából és az aktuális helyzetből adódó lehetőségekkel. Számos munkáspárti

rendezvényre meghívják a párt szervezetei, számos civil fórumon is részt vesz és felszólal – sehonnan nem zárják ki, sehol nem cáfolják érveit.

Más ismert, független személyiségek is felsorakoznak a NATO-tagság elleni kampányban – élénken elhatárolva magukat a mozgalom fő erejének számító Munkáspárttól; de civil szervezetek által meghirdetett fórumokon nem ágálnak a Munkáspárt meghatározó jelenléte ellen. Ez idő tájt a Munkáspárt valóban hiszi, hogy hagyományos szavazóbázisánál jóval szélesebb réteget mozgósít. Igaz, a MIÉP is meghirdeti NATO-ellenességét – bár egészen más okokból: nem a háborús veszélyek, hanem az idegen befolyás ellen küzd. A függetlenek részvételének köszönhető, hogy a NATO-ellenességet nem lehet pusztán “a két szélsőség egymásra találásaként” elintézni. Ehelyett a politikai elit arra játszik, hogy nem hagyják az érveket és az ellenérveket közös fórumon ütközni.

A Munkáspárt több személyt is megcéloz (Keleti György honvédelmi minisztert, Mécs Imre országgyűlési honvédelmi bizottsági elnököt, Kovács László külügyminisztert) – egyikük sem ül le Thürmer Gyulával vitatkozni. Keleti György “szakértői vitát” javasol – Thürmer Gyula válaszul megüzeni a sajtó által (persze nem írják meg), hogy ő szakértőnek tekinti magát; ha Keleti György nem tekinti magát szakértőnek, küldjön valaki mást maga helyett, de előtte mondjon le… Mécs Imre vállalja a vitát, de az időpontok sosem felelnek meg; Kovács László pedig nem válaszol. A jobboldali újságíró, Franka Tibor vállalja a Hadtörténeti Múzeumba meghirdetett Thürmer– Mécs vita (1996. április 18.) vezetését, de a Honvédelmi Bizottság elnökét csak egy üres szék szimbolizálja. Juszt László több nyilvános vitát is rendez Nyitott száj című élő televíziós műsorában, Thürmer Gyulát is meghívja, a kormány képviselőit is – de szintén nem egyszerre. Jellemző a szocialista–liberális magatartásra az a trükk, hogy a Manfred Wörner Alapítvány által rendezett, NATO-Expressz nevű utazásra (1996. május 31.) bezzeg meghívják a Munkáspárt elnökét, amely rendezvény meghirdetett célja nem az érdemi vita, hanem a csatlakozás népszerűsítése. Ide a Munkáspárt csak megfigyelőket küld, Zinner György szóvivő vezetésével, de Mécs Imre nem mulasztja el a fülébe súgni, hogy: “Nos? Thürmer Gyulának most itt lett volna az alkalom!”

Harc az aláírásokért

Ekkor még százezer aláírás szükséges egy ügydöntő népszavazás kötelező kiíratásához, amennyiben a népszavazásra szánt kérdés nem ütközik a költségvetésbe és érvényes nemzetközi szerződésekbe. Korábbi népszavazási kezdeményezéseket már elutasított az Alkotmánybíróság a fenti indokokra hivatkozva. A munkáspárti kezdeményezés ezen kikötéseknek is megfelelt, hacsak nem titkos megállapodásokba és ilyenek alapján elkölteni tervezett pénzek ügyeibe ütközött – ami persze elképzelhető, hivatkozni azonban ilyenekre nem lehet.

A párt óriási erőfeszítéseket tesz. Az aláírásgyűjtés 1995. augusztus 20-án kezdődik, és október 20-ra kell befejezni. Augusztus 28-án még csak 22 447 aláírás van a központban, szeptember 4-re 42 286. Szeptember 11-re egy kicsit felmegy a szám, de még mindig kevés: 60 845. Drámai napok. A párt elnöke a Központi Bizottság ülésén újabb erőfeszítésekre kéri a pártot. A párt megérti, hogy a rendkívüli feladat rendkívüli erőfeszítéseket igényel. Szeptember 18-ra 80 565 aláírás van a központban.

Egymás után következnek a NATO-ellenes nagygyűlések: Budapesten a Láng Művelődési Házban, Dunaszentbenedeken, Mezõkovácsházán, Szegeden, Debrecenben, Nyíregyházán, Szekszárdon, Szolnokon, Zalaegerszegen, és még szerte az országban.

A Munkáspárt formálisan 180 ezer aláírást gyűjt össze; a gyűjtőíveket a pártapparátus akkurátusan sorba rakja a teleírt gyűjtőívektől a csak egy-két aláírást tartalmazó gyűjtőívekig, ezután az íveket megsorszámozza, ezresével kötegelve, a kötegeket csomagolópapírba csomagolja, felcímkézi, nemzetiszín szalaggal átkötözi. Thürmer Gyula elégedetten pecsételgeti végig a csomagok címkéit és ragasztásait; aztán megindul az ünnepélyes átadási menet a Parlamentbe, egyenesen Kóródi Mária országgyűlési alelnök irodájába, a sajtósok élénk vakuzása közepette. Az alelnök asszony kényszeredett mosollyal átveszi a rakományt (bónuszként Thürmer Gyula Nem kell NATO című könyvét is), s szép halkan elsuttogja,

hogy amennyiben a hitelesítés próbáját kiállja a dokumentumtömeg, akkor a parlament ki fogja írni a népszavazást. Bár a mindaddig példátlanul gondos átadás már előrevetítette a “baljós árnyakat”, hogy hamarosan ki kell találni valami kibúvót.

A munkáspárti élvezet még egy fórumig kitartott: jó volt látni az Országos Választási Bizottság tagjainak leplezetlen zavarát november 21-én azon az értekezleten, ahol a Munkáspárt delegációjának jelenlétében meghallgatják és elfogadják az aláírások hitelességét vizsgáló bizottság jelentését. Érdekes kis epizódja volt az eseménynek, hogy a matematikai statisztika szabályai szerint elvégzett mintavételes hitelességvizsgálatnak a beszámolóját az OVB tagjai matematikai szempontból nem értik: hogyhogy nem lett végignézve az összes aláírás, és hogyhogy “a hiteles aláírások száma 144 plusz-mínusz 2 ezer”? A hozzáértők ott elmondták (elmagyarázni is megkísérelték), hogy ez teljesen tudományos eljárás, és a matematikailag pontos válasz az, hogy “az aláírások száma 99 százalékos valószínűséggel 142 és 146 ezer közé esik”, de a bizottságot ez nem nyugtatta meg. Ezért a jelentést azzal az átszövegezéssel fogadták el, hogy “a mintavételes vizsgálat alapján a hiteles aláírások száma legalább 142 ezer, de amennyiben csak kevesebbel haladná meg a 100 ezret, akkor teljes vizsgálatra is sor került volna”.

A romantikus demokrácia halála

Most már a parlamenten volt a sor. A parlament elé úgy kerül a határozati javaslat, hogy nem ügydöntő, csak véleménynyilvánító népszavazás kiírása ugyan lehetséges volna, de nem időszerű, mert ebben a kérdésben a Magyar Köztársaság jelenleg nincs döntési helyzetben. Az előterjesztett javaslaton – amely alapján a parlamentnek nincs módja ügydöntő népszavazás lehetőségéről vitatkozni – még a polgári sajtó is megütközik. Egy érdekes epizód ekkor is lezajlik: a munkáspárti parlamenti tudósítónak senki nem meri odaadni a parlament elé kerülő határozati javaslatot, amit előző napon minden más sajtóorgánum megkapott. Addig küldözgetik a tudósítót egyik szobából a másikba azzal, hogy “itt nem, de talán ott tudnak adni belőle”, amíg az illetékességet végre magára vállaló parlamenti dolgozó kiborul: ő nem ad ki semmit, amíg

nem részesül veszélyességi pótlékban! Néhány nap múlva Kóródi Mária alelnök sajtótájékoztatóján a munkáspárti tudósító kérdésére kiderül: a parlamenti képviselők a határozati javaslat vitájakor, megszavazásakor nem feltétlenül lesznek az érvényes népszavazási törvény ismeretének birtokában, háttéranyagokat a parlamenti iroda nem osztogat a képviselőknek.

A parlamenti vitára december 18-án kerül sor, melyre Thürmer Gyula is meghívást kap (ez persze csak annyit jelent, hogy jelen lehet). A plenáris ülés előtti Parlamenti Napló című tévéműsorban vitatkozik Thürmer Gyula, Keleti György és Hack Péter alkotmányügyi bizottsági elnök (válaszolnak a nézők telefonon feltett kérdéseire). A parlamenti vitában a felszólalásra jelentkező képviselők ismeretlen okból visszalépnek. A határozat egyébként tartalmaz egy ígéretet, miszerint amikor eljön az ideje, majd megtartják a népszavazást. Ez viszont két év múlva már nem a Munkáspárt népszavazása lesz. Ezt akkor még nem tudjuk, akkor még csak kételkedünk az ígéretben.

A szavazás másnap hozzávetőleg harminc másodperces napirend – a javaslatot túlnyomó többségben megszavazzák, mindössze 14-en szavaznak másképpen. A Munkáspárt a közeli napokban levélben köszöni meg mind a 14 képviselőnek, hogy legalább ennyiben kiállt a demokrácia, a törvényesség mellett. (A szavazás napjára is meghívást kap a Munkáspárt képviselője – ekkor derül ki, hogy az ülésteremben nem lehet fényképezni, csak az erkélyről. A munkáspárti alkalmi vendégeket kísérő Parnó László, az országgyűlési iroda vezetője – aki már előző nap is nagy tisztelettel fogott kezet Thürmer Gyulával – készséggel szolgálja ki a vendégeket egy-egy parlamenti háttéranyaggal is.)

1996. január 2-ai számában a Népszava közli Thürmer Gyula A romantikus demokrácia halála című cikkét. A népszavazási kezdeményezés elutasítása nem kevesebbet jelent, mint hogy “a rendszerváltás után alig hat évvel az új rendszer olyannyira nem érzi magát biztonságban, hogy még saját elveit is hajlandó felrúgni”.

Januárban Alkotmánybírósághoz fordul a Munkáspárt az Országgyűlés

törvénysértő határozata ellen, kérve a testületet, utasítsa a népszavazás elrendelésére a parlamentet. Az Alkotmánybíróság február 20-án – illetékesség hiányára hivatkozva – visszautasítja a panaszt. Bezárulni látszik a kör: Magyarországon a demokrácia csak látszat, a demokratikus törvények csak a fennálló hatalom erősítése esetén kötelezőek, máskor átléphetők. S nincs intézmény, amely ennek a gépezetnek ne volna szerves része.

A Munkáspárt részére a figyelemfelhívó akciók maradnak. A hivatalos intézményekre nem számíthat, de a közvélemény érdeklődését újra és újra megpróbálja felkelteni. Ilyen értelemben sikeresnek mondható a szolnoki NATO-hadgyakorlat elleni felvonulás a város egyik lakótelepén (1996. július 20.). A résztvevők petíciót nyújtanak át az éppen itt tartózkodó Solana NATO-főtitkárnak. Néhány aktivista közvélemény-kutatást is tart a járókelők között. A megszólítottak többsége semlegességet kívánna, ha hagynák.

A NATO-Expresszt a következő év májusában is útnak indítják, ekkor a Munkáspárt már megfigyelőkkel sem száll fel a vonatra, de a pályaudvaron demonstrációt tart, mellyel emlékezteti a parlamentet a népszavazás kiírásának kötelezettségére. Az Alba kör néhány tagja a sínekhez láncolva tiltakozik a csatlakozás ellen. Ekkor már 1997-et írunk, és novemberben le fog zajlani a népszavazás, de májusban ennek még semmi jele. Márciusban még Gyarmati István honvédelmi államtitkár ilyen kijelentéseket enged meg magának: a kormány és a parlament a csatlakozás feltételeinek ismeretében majd eldönti, hogy lesz-e népszavazás, vagy elegendő más módon törvénybe iktatni a csatlakozást.

A NATO elleni küzdelmek egy másik szála a taszári NATO-hadtápbázis létesítésével, a haderő egész jelenlétével, tevékenységével összefüggő figyelemfelkeltés. Ennek is egyik része a környezetnek történő folyamatos károkozás, de van egy másik része is: az IFOR–SFOR erők magyarországi adókedvezménye, vagyis az ország katonai kiadásainak kérdése.

A Munkáspárt Környezetvédelmi Bizottsága többször is feltűnik különböző akciókkal. Egyik legjelentősebb megmozdulása a három

napon át tartó taszári félpályás útlezárás a kormány válaszának kikényszerítésére az adókedvezményekről egy hónappal korábban feltett kérdésekre. A Munkáspárt végül ígéretet kap a válaszra, amely két hét múlva érkezik meg, de fölöttébb talányos: az IFOR–SFOR erők magyarországi adókedvezménye nem “kiadás”, hanem “nem realizált bevétel”. E felemelő válaszon felindulva a Munkáspárt aláírásgyűjtésbe kezd (1997. október 24.) Adókedvezményt a szegényeknek! címmel, a Magyarországon állomásozó idegen csapatok adókedvezményeinek országgyűlési megvitatása érdekében. A korábbiakból érthető módon ennek az aláírásgyűjtésnek nincs már akkora lendülete, mint amit a népszavazásért folytattunk, nem gyűlik össze a szükséges ötvenezer aláírás.

Utószó

1997. november 16-án a népszavazás alkalmával közel hatszázezren szavaznak nemmel a NATO-ra. Ez szép szám, de nem azonos a Munkáspárt támogatásával, hiszen a MIÉP és számos független szervezet és személyiség is mögötte áll. Összességében pedig látványos, 15 százalékos kisebbség. Igaz, a feltett kérdés már nem a Munkáspárt kérdése (Akarja-e Ön, hogy Magyarország a NATO tagja legyen?), hanem a talányosságban már rutinos parlament által megfogalmazott Egyetért-e Ön azzal, hogy Magyarország a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa hazánk biztonságát?

A Munkáspártnak csak annyi lehetősége marad, hogy bejelentheti: “Számon fogjuk kérni a kormány ígéreteit.” Mint tudjuk, 1999. március 12-én az ország belép a NATO-ba, és két hét múlva már a NATO teljes jogú tagjaként bombázhatja Jugoszláviát.

XII. fejezetA szocialista kapitalizmus ellen

Az 1994-es parlamenti választásokon a párt első ízben vesz részt Munkáspárt néven. A párt túl van a születéssel és a formálódással járó nagy politikai vitákon. 1994-re átesik a tűzkeresztségen is, lezajlik a debreceni és a salgótarjáni csata. A Munkáspárt egyre jobban megtalálja helyét a politikai életben mint a tőkés rendszer ellen, a NATO-csatlakozás ellen, a munkások érdekeiért fellépő baloldali politikai erő.

Az MSZP-t Horn Gyula vezeti csatába, a kádári párt külügyi osztályának egykori vezetője, Németh Miklós külügyminisztere, hosszú ideig a szocialisták egyetlen karizmatikus egyénisége. Az egyetlen, aki angyalföldi proli szóhasználatával képes elhitetni az utca emberével: rendszerváltás ide, kapitalizmus oda, ő bizony visszahozza a Kádár-rendszer létbiztonságát, kiszámíthatóságát. A balesete is kezére játszik. Nem sokkal a választások előtt Emődnél autóbalesetet szenved, összetöri magát. A Franka Tibor-féle tévéműsorokkal jócskán felpaprikázott szocialistaellenes légkörben az emberek merényletről pletykálnak. Nem tudni, mi is történt. Horn hatalomra jutása után az ügyet agyonhallgatják, a balesetben mellette lévők jó állást kapnak. A baleset, ha az volt, elfelejtődik, az MSZP megkezdi kormányzását.

Hatalmon a szocialisták: a Munkáspárt a konstruktív ellenzék

“A szocialista-liberális kormány a tőkés társadalmi rendszer politikai és gazdasági konszolidálását tűzte ki célul, és e területen jelentős lépéseket tett” – állapítja meg a Munkáspárt 17. kongresszusa 1996 novemberében. A Munkáspárt programjának irányelveiben 1999-ben a párt már az egész időszakot tudja értékelni: “Az évtized végére a magyarországi kapitalista rendszer ellentmondásokkal ugyan, de alapvetően konszolidálódott. A magántulajdon többségbe került. Létrejött és működik a többpárti parlamentarizmus, a polgári demokrácia egyéb intézményei. A magyar tőkés rendszer nemzetközi garanciáját jelenti Magyarország felvétele a NATO-ba.”

1994. június 6-án a Népszabadságban megjelenik Thürmer Gyula A nyertes vesztes című cikke. “A baloldal győzelméről beszélünk ugyan, de azért tudtuk, hogy az MSZP ugyanúgy kapitalizmust akar, mint az összes többi párt, legfeljebb más formában. Az MSZP egyes vezetőinek első megnyilatkozásai sem túlságosan biztatóak. A privatizáció folytatódik, a forintot 10-15 százalékkal devalválni akarják (...), külpolitikai téren egyértelműen a NATO-hoz való csatlakozásról beszélnek (...), az MSZP székházában május 8-án este az első vendég az amerikai és az angol nagykövet volt” – írja.

A Munkáspárt nincs könnyű helyzetben. Az egyik oldalon vitathatatlan az öröm a Boross-kormány bukása miatt. Az MDF urambátyám világából, a klerikalizmusból, a kommunistaellenességből mindenkinek elege van. A másik oldalon a Horn-féle gyűlések múltba kacsintó aktívahangulata mögül gyorsan kimutatkozik a tőke érdekeit szolgáló politika. A Munkáspárt dönt. A konstruktív ellenzékiség politikáját választja. Nem akarja a Horn-kormány bukását, de bírálja mindenben, ami a munka érdekeit sérti. A konstruktív ellenzéki felfogás alapján mondják a párt vezetői, hogy balra kell kiigazítani a kormányt. Később, az 1998-as választásokon is ez szerepel jelszóként. Hamar kiderül azonban, hogy ennek a konstruktív ellenzékiségnek csak akkor van értelme, ha az MSZP hajlandó balra lépéseket tenni. A Horn-kormány azonban nem hajlandó.

Horn kiárusítja a villamosenergia-ipart

A Munkáspárt igen hamar, már 1994 októberében rámutat a Horn-kormány egyik legdurvább vállalkozására, a villamosenergia-ipar privatizációjának visszásságaira. Az ágazat komoly üzlet. Lengyel Gyula, a Magyar Villamos Művek akkori elnök-vezérigazgatója szerint a villamosenergia-szektorban 16 társaság több száz telephellyel, összesen mintegy 600 milliárd forint értékű eszközvagyonnal működött. A beépített kapacitás 7500 megawatt, a villamos hálózat pedig eléri a 140 000 kilométert. Az energiaszektor eladása komoly lépés a kapitalista viszonyok stabilizálása irányába. 1990–1998 között az összes privatizációs bevétel 1443,75 milliárd forint volt. Ebből egyedül 1995-ben 474 milliárd, ami döntően

ebből az ágazatból származik. 1996-ban például 1,3 milliárd dolláros árbevételt ért el az ÁPV Rt. a villamosenergia-ipar privatizációjából. A Munkáspárt azért is kiemelten kezeli az iparág kérdését, mert ötvenezer ember dolgozik a 90-es évek elején ezen a területen.

A Horn-kormány nem egyszerűen eladja a villamosenergia-ipart, hanem az ingadozó külföldi tőkésnek biztos hasznot is garantál. Ha esik, ha fúj, a külföldi tőkés haszna biztos. 1994. október 20-án a Munkáspárt nyílt levéllel fordul Pál László ipari miniszterhez a villamos energia árának emelése ügyében. A levél rávilágít arra, hogy az áremelés elsődleges oka az iparág tervezett privatizációja. Pál László válaszol a levélre, közli, hogy a villamosenergia-iparban a leendő tulajdonosok számára a profit biztosítása törvény által kötelező.

Pál László a szocialista elit rugalmasabb részéhez tartozik. A Munkáspárt elnökének segítségét is elfogadja moszkvai útja előtt, nemegyszer találkozik Thürmer Gyulával. A becsületességéről ismert politikusnak nem sokáig van maradása a kormányban, kibuktatják.

A Munkáspárt következetesen folytatja a csatát ebben az ügyben. A Központi Bizottság 1995. június 24-ei ülésén külön állásfoglalást is kiad a villamosenergia-ipar privatizációjával kapcsolatban.

“A Munkáspárt Központi Bizottsága érthetetlennek tartja, hogy a kormánytagok többsége és személy szerint Horn Gyula miért ragaszkodik makacsul a villamosenergia-ipar privatizációjának olyan változatához, amelyet mind a szakmai közvélemény, mind a szakszervezetek határozottan elutasítanak. Pál László ipari miniszter leváltása is azt jelzi, hogy a kormány nem kíván érdemben foglalkozni a szakmai ellenérvekkel, és nem érzékeli a szociális következmények súlyosságát. A kormány ebben a kérdésben szakmailag rövidlátó és szociálisan érzéketlen magatartást tanúsít.”

Később, 2000 szeptemberében a Munkáspárt az Alkotmánybírósághoz fordul a villamos energia árába beépített garantált nyereség intézménye ellen. A csata folytatódik 2001-ben is. Február 17-én az

energiaszektorban tevékenykedő három szakszervezet közös tiltakozó nagygyűlést tart. A Munkáspárt elnöksége nyilatkozatban támogatja az iparági szakszervezetek követeléseit. A Munkáspárt nem nyeri meg az energiacsatát, de pótolhatatlan tapasztalatra tesz szert. A párt megtanulja, hogyan lehet több szólamban politizálni, egy témát sokféle módszerrel támadni. A párt kezdi megtanulni az MSZP elleni fellépés módszereit, amelyekre az Antall-kormány idején nem volt szükség.

Thürmer–Szekeres megbeszélés Grósz egykori szobájában

1995 májusában Vajda János, a Munkáspárt alelnöke sürgős telefont kap a Köztársaság téri MSZP-központban dolgozó egykori kollégájától: ha a Munkáspárt találkozót kérne az MSZP parlamenti frakcióvezetőjétől, Szekeres Imrétől, õk ezúttal igent mondanának. Az elnökség dönt, a párt elfogadja a felhívást a keringőre. 1995. május 23-án létrejön az első – és a ’98-as választásokig utolsó – felsőszintű MSZP–Munkáspárt találkozó Szekeres Imre és Thürmer Gyula vezetésével.

A találkozó a Széchenyi rakparton Grósz Károly egykori dolgozószobájában zajlik. Ezt a tágas helyiséget használja a rendszerváltás után az éppen győztes párt frakcióvezetője. Gyorsan kiderül, hogy mit akarnak a szocialisták. Érzik, hogy a Bokros-csomag néven elhíresült szociális korlátozó intézkedések ellenszenvet váltanak ki a társadalomban, és maguk mellé akarnak állítani minden rendû-rangú szervezetet. A Munkáspárt véleménye igazából nem érdekli őket, hiszen a találkozó idején már a döntés megvan. A Munkáspárt, eltérően sokaktól, így az MSZDP-vezértől, Kapolyi Lászlótól, nem áll a Bokros-csomag mellé.

(Szekeres az egykori veszprémi KISZ-titkár, akkor az MSZP erős embere. Később kiderül róla, hogy ő a nagy túlélő is, aki 2004-ben a Gyurcsány–Hiller páros mellett az MSZP második emberévé tud válni, miközben nemzedéki és pályatársai mind kihullnak. Szekeres nem tudja meggyőzni a Munkáspárt csapatát. Szekeres udvariaskodva azt mondja, hogy a két párt “két közgazdasági iskolát” képvisel. A Munkáspárt szerint az egyensúlyt a fejlődésen keresztül kell megteremteni, szemben a jelenlegi korlátozó gazdaságpolitikával. “Õk értik a mi véleményünket, de a

jelenlegi hazai és nemzetközi helyzetben megvalósíthatatlannak tartják” – nyilatkozza Thürmer Gyula a találkozó után. A valóság persze az, hogy az MSZP a nagytőke mellett van, a Munkáspárt az utca embere mellett.

A Munkáspárt értékelése markáns. “A jelenlegi válság nem tekinthető sem az előző negyven év következményének, sem pedig a szükséges modernizáció elkerülhetetlen velejárójának” – olvasható a Munkáspárt Gazdaságpolitikai Kollégiumának anyagában. “A Munkáspárt úgy véli, hogy a mai helyzet kialakulásáért felelősség terheli a jelenlegi kormányt is. A kormány gazdaságpolitikája kezdettől fogva ellentmondásos volt. Egyrészt a liberális megoldás irányába mutatott az, hogy a válság fő okát a lakossági fogyasztás növekedésében jelölte meg, s a válságot a belső kereslet korlátozásával és a privatizáció felgyorsításával kívánta kezelni. Másrészt az Antall–Boross-kormányokkal szemben szociális érzékenységet ígért, meghirdette a működő vállalatok, a kisvállalkozások és a mezőgazdaság, a szövetkezetek helyzetének rendezését, sürgette az infláció és a munkanélküliség csökkentését, a társadalmi-gazdasági megállapodás megkötését. A kormány kezdetben a két irányvétel között ingadozott. Hatalmi harcokkal, a társadalom szempontjából másodrendű ügyekkel többhavi időt veszített el, így nem tett szinte semmit annak érdekében, hogy a jobboldali kormányok által okozott károk még helyrehozható részét megmentse. Nem teremtette meg a közös társadalmi cselekvés politikai-erkölcsi feltételeit, hiszen a többségi kormánypárt szinte egyetlen kérdésben sem tartotta meg választási ígéretét.

Június 14-én Thürmer Gyula sajtótájékoztatón is értékeli a stabilizációs csomagtervet: “Az utóbbi hetek bizonyították, hogy a Horn–Bokros csomag a lakosságnak már sok, a nyugati pénzügyi köröknek pedig kevés. Ha az ország vezetése a megszorító politika folytatása, újabb csomagok elfogadása mellett dönt, az ország normális működését veszélyezteti. A kérdés nem az, hogy csökken-e a kormány népszerűsége, hanem, hogy ellátják-e a betegeket, tanítják-e a gyerekeket, helyén lesz-e a tűzoltóság, a rendőrség, működnek-e az önkormányzatok. Az MSZP vezetése nem látja a veszélyt, a hatalom igézetében él, ezzel saját maga szervezi az egyre durvábban fellépő jobboldali ellenzéket.”

A Munkáspárt megkísérli visszájára fordítani az MSZP akcióját, amivel támogatást kér a Bokros-csomaghoz. A Központi Bizottság 1995. június 24-ei állásfoglalását megküldik az MSZP parlamenti frakciója elnökségének, az MSZP baloldali és munkástagozatának, valamint agrárbizottságának, az MSZOSZ elnökségének, a SZEF-nek, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének, néhány jelentős ágazati szakszervezetnek és civil szervezetnek. A KB-döntés szerint az elnökség feladata, hogy “kezdeményezzen velük párbeszédet a gazdaságpolitika időszerű kérdéseinek megítéléséről és a baloldali összefogás lehetőségeiről és módozatairól”. Az akció nem jár sikerrel. A Munkáspárt nem tudja az MSZP-ről leválasztani sem a szakszervezeteket, sem a civil szerveződéseket.

A Bokros-csomag nem jár belpolitikai megrázkódtatással. A kormány nem kényszerül rendkívüli intézkedésekre, de a szocialisták drága árat fizetnek. Szertefoszlik az a mítosz, hogy visszahozzák a Kádár-rendszer létbiztonságát, az emberek csalódnak, 1998-ban az MSZP elveszíti a választást.

Új vita az MSZP jellegéről

Politikai küzdelmei során a párt nem tudja megkerülni, hogy foglalkozzon az MSZP jellegének megítélésével, az MSZP-nek a Munkáspárttal szembeni viselkedésétől már függetlenül is. Bár feladja az MSZP “testvérpártnak” tekintését, mégis mindvégig élesen elhatárolja a konzervatív jobboldaltól.

1994. augusztus 20-án Tiszakécskén Thürmer Gyula még üdvözli a kormány szándékait. “A szociálliberális kormány reményeket ébresztett a magyar társadalomban. Az emberek más államot, más kormányt akartak. S igenis jó, hogy az új kormány nem gázol bele az ember otthonába, magánéletébe. Jó, hogy nem írja elő, kiről mit kell gondolnunk, kit kell szeretnünk, kit kell gyűlölnünk. (…) De ez még nem elég! Mi több demokráciát akarunk. (…) A kormány ne a kulisszák mögött egyezkedjen! (…) A miniszterelnök asztalán ott vannak a tények az eltelt évek korrupciós

ügyeiről. Az olajbotrányról, a privatizációs visszaélésekről, a lopásról, a csalásról. Vajon mikor kezd a kormány hozzá ahhoz, hogy szembeszálljon az ország megkárosítóival?”

A párt történetének egyik legkimunkáltabb anyaga készül a 16. kongresszus második ülésszakára (1994. október 8–9.). “A Munkáspárt elnökségének beszámolója a XV. kongresszus óta végzett munkáról” című dokumentum részletesen foglalkozik az MSZP-hez való viszonnyal. “A Munkáspárt folytatta szövetségi politikáját, amelynek lényege a baloldali erőkkel való kapcsolat tudatos és határozott bővítése. Ez határozza meg viszonyunkat a Magyar Szocialista Párthoz. Helyi szinten több helyütt elfogadható viszony épült ki konkrét témákban, a Társadalmi Agrárfórum előkészítésében vagy a csepeli munkanélküliség elleni tanácskozás megszervezésében a két párt együttműködött. Országos szinten az MSZP vezetése azonban minden nyilvános közeledési kísérletünket elutasította. Az utóbbi időszakban kedvezőtlen jelenségek tanúi is vagyunk. Így, az MSZP kongresszusa a baloldal fogalmát igyekezett saját magának kisajátítani. A párt vezetői lépten-nyomon elhatárolódnak a Munkáspárttól, sőt egyes kijelentések már a személyes támadásoktól sem mentesek. Egyes ideológusaik jobboldali pártnak titulálják az MSZMP-t, s elhatárolódásra szólítanak fel minden baloldali erőt. Jászberényben az MSZP is csatlakozott a pártunk elleni blokádhoz.”

A párt további politikájára is világos javaslat születik, ami döntéssé is válik, csak idővel a végrehajtásban letompul. “A Munkáspárt a társadalomhoz” című felhívásban ezt olvashatjuk: “A Munkáspárt baloldali ellenzéki párt. Támogatjuk azokat az intézkedéseket, amelyek a dolgozó ember érdekeit szolgálják. Sőt készek vagyunk a párbeszédre a kormánnyal hazánk közös ügyeiről. De nem fogunk hallgatni a hibáikról csak azért, mert egy konzervatív jobboldali kormányt nem kívánunk vissza. Magyarország egyetlen lehetősége egy hosszú távra kidolgozott modernizációs stratégia. Ennek fő eszköze pedig nem a restrikció, nem az egyoldalú monetáris politika, hanem a takarékosság, a beruházások, a hazai termelés és az export bővítése.”

Az “örökletes betegségtől”, az MSZP baloldaliságával kapcsolatos illúziótól

a 16. kongresszus sem tud megszabadulni. “Az MSZP szociáldemokrata párt. Mi más irányokat keresünk. (…) Bennünket nem köteleznek semmire azok az engedmények, amelyeket az MSZP a liberális polgárságnak tett és tesz. A mi politikánk következetesen szocialista politika. Ez a különbség közöttünk és az MSZP között. Mi azon leszünk, hogy az MSZP baloldali politikát folytasson. Azon leszünk, hogy a koalícióban az SZDSZ politikája ne kerekedhessen felül. Azon leszünk, hogy egy rossz vagy egyszerűen népszerűtlen kormánypolitika esetén az emberek ne csalódjanak általában a baloldalban, hanem minél többen bennünket válasszanak, a Munkáspárthoz jöjjenek. A Munkáspárt konstruktív ellenzéke az MSZP-nek, s a kölcsönösség alapján kész az együttműködésre is.”

Csak a nagyon figyelmes olvasó veszi észre, hogy a pártvezetés keményebben fogalmaz. A párt önkormányzati képviselőinek országos tanácskozásán (1995. január 14.) beszédében Thürmer Gyula hibaként értékeli az MSZP–SZDSZ koalíció megkötését, melynek “célja egyértelműen az volt, hogy a kapitalista konszolidációt szocialista csokoládémázzal öntsék le, s így lenyelessék az emberekkel”.

1995. május elsejei beszédében Thürmer Gyula így szól a szocialistákról: “Mi nem akarjuk a szocialista kormányt megdönteni. Mi nem akarjuk, hogy a hatalom Torgyán Józsefek, Szabó Ivánok, Orbán Viktorok kezébe kerüljön. De csendben sem maradhatunk. (…) A szocialista-liberális kormány politikája nem a mi politikánk. Ez a tőkések politikája, ez a dolgozó ember megalázásának politikája, ez a Nyugat kiszolgálásának politikája.”

Szakítás az MSZP-vel

1996-ban következik be fordulat a Munkáspárt és az MSZP viszonyában. A Szabadság még 1995. november 10-ei számában közli az MSZP egyik kongresszusi vitaanyagát, melyben Ágh Attila a Munkáspárttal való viszonyról szólva meghirdeti: “Nagyon erőteljesen rá kell mutatni a kétfajta, a jobb- vagy a baloldali szélsőség provincializmusának és populizmusának közös vonásaira, demagóg jelszavainak (például NATO-ellenességének) közös gyökereire, és egymással kell kölcsönösen

illegitimálni őket.”

Már korábban is említettük, hogy 1996. január 20-án vesz a Munkáspárt végső búcsút Grósz Károlytól. Azaz hogy csak venne, ha az MSZP engedné. De nem engedi. A kormányzati protokolleseménnyé degradált temetésen Nyers Rezső mond gyászbeszédet. A Munkáspártnak Grósz Károly életútját méltató emlékező cikk megírásának lehetősége marad A Szabadságban.

1996. január 27-ei ülésén a Központi Bizottság részletesen, történelmében is áttekinti a Munkáspárt és az MSZP viszonyát. “Tudomásul kell vennünk és ki kell mondanunk, hogy az MSZP jellege megváltozott. Kezdetben a reformkommunistákat és a baloldali szociáldemokratákat is felvállaló, a demokratikus szocializmust célul kitűző baloldali párt volt. A Magyar Szocialista Párt ma jobboldali politikát folytató polgári párt. Olyan polgári párt, amelynek sok baloldali tagja és szimpatizánsa van. Az MSZP egyre inkább betölti a formálódó, erősödő magyar tőkés osztály érdekeinek képviseletét.”

Elhangzik egy nagyon lényeges megállapítás: “Az MSZP és a Munkáspárt viszonylatában nem lehet “baloldali összefogásról” beszélni. Bármennyire is jól hangzik a baloldali összefogás, a széles baloldali blokk, a baloldali együttműködés jelszava, ennek ma sem a politikai, sem a személyi feltételei nincsenek meg. A parlamenti erők, beleértve az MSZP vezetését is, kisebb veszélynek tartják a jobb-oldali demagógiát használó pártokat, mint a Munkáspárt megerősödését. Az MSZP vezetése ezért arra törekszik, hogy a politikai életben rajtuk kívül ne legyen választható baloldali párt.”

A MOM-székházban tartott országos munkáspárti aktíva (1996. február 3.) felszólalói megerősítik a január 27-ei KB-ülés értékelését. Thürmer Gyula vitaindító beszédében erőteljesen hangoztatja: “Nem baloldali az a párt, amely szociáldemokrata szólamokat hangoztat, de arra büszke, hogy már lassan minden magánkézbe került. Nem baloldali az a párt, amely a banktőke korlátlan uralmát teremti meg. Nem baloldali az a párt, amely engedi kifosztani a magyar mezőgazdaságot. Nem baloldali az a

párt, amely határozottan vallja, hogy a tőketörlesztési és kamatfizetési kötelezettségek pontos teljesítésének nincs alternatívája. Nem baloldali az a párt, amely embertelen választásra kényszeríti az embereket: vagy esztek vagy gyógyszert vesztek, vagy a villanyszámlát fizetitek, vagy a gyereketek egyetemi tandíját. Nem baloldali az a párt, amely több évtized tisztességes munkája után tisztességes nyugdíj helyett nyugdíj-kiegészítő biztosítást ajánl az embereknek. Nem baloldali az a párt, amely az önkormányzatokra hárítja át az oktatás, az egészségügy és sok egyéb terület növekvő terheit. Nem baloldali az a párt, amely bevitte hazánkat a NATO Békepartnerségi Programba. Nem baloldali az a párt, amely a polgári demokrácia szabályait is hajlandó felrúgni.”

A Horn-kormány antiszociális politikája alapot teremt a Munkáspárt és más szervezetek együttműködéséhez. A Humanista Mozgalom és a Munkáspárt 1996. június 8-án közös utcai tüntetést rendez a Horn-kormány emberellenes politikája ellen.

1996. december 11-én Thürmer Gyula levélben tájékoztatja Horn Gyula MSZP-elnököt, hogy tekintettel az MSZP megváltozott jellegére, a Munkáspárt felmondja az intézményes együttműködést az önkormányzatokban.

A Munkáspárt következetesen végigviszi a vitát, beleértve a vezetésen belüli következtetések levonását. A párt elnökségén belül Cserháti József, Salgótarján alpolgármestere az MSZP-vel való szoros kapcsolat legkövetkezetesebb híve. A Nógrád megyei tagság nemet mond, Cserháti József hamarosan távozik a vezetésből.

Munkáspárti “nem” az MSZP-nek

1998. január 21-én Göncz Árpád köztársasági elnök összehívja a parlamenti és a legnagyobb parlamenten kívüli pártok vezetőit a választás időpontjának kiválasztása ügyében. Az MSZP május 3-ára, a többi parlamenti párt május 10-ére javasolja kiírni a választást. A Munkáspárt ezen a fórumon még az MSZP-t erősíti.

A választások első fordulójában a Munkáspárt önállóan indul, és nem helyezi kilátásba azt sem, hogy a második fordulóban támogatja az MSZP-t, ahogyan ez 1994-ben történt, és ahogyan majd történik 2002-ben.

A választások első fordulójában a Munkáspárt jól szerepel. Elvben az MSZP segítségével bejuthatna a parlamentbe. 1998. május 13-án Thürmer Gyula levelet ír Horn Gyula pártelnöknek. A Munkáspárt kész teljes mellszélességgel az MSZP-re való szavazásra mozgósítani szimpatizánsait, ha az MSZP visszavonja két megyében a pártlistáját, vagy Nógrád megyében a Munkáspárt két állva maradt jelöltjével szembeni két jelöltjét. A hangsúly a “vagy”-on van. Kósáné Kovács Magda május 12-én durva elutasító választ küld, majd május 13-án ír egy másikat, amelyben pedig kitérő választ ad.

Május 16-án a Központi Bizottság úgy dönt, hogy az MSZP-vel folytatott tárgyalásokat lezártnak tekinti, melyek nem vezettek együttműködéshez. Thürmer Gyula felhívást tesz közzé a két megye napilapjában és rádióadóin, melyben az MSZP szimpatizánsait is a Munkáspárt listájára való szavazásra kéri.

A május 24-ei második fordulón a Munkáspárt mintegy 3500 szavazatot veszít a két megyében, az összes szavazók száma azonban csaknem 60 ezerrel nõ, így a végleges munkáspárti eredmény 3,95 százalék. Az MSZP szoros küzdelemben ugyan, de elveszti a választásokat – több helyütt a munkáspárti szavazatok híján.

A Munkáspárt vezetése és tagsága 15 év alatt most egyetlenegyszer megalkuvás nélkül végigviszi az MSZP-t bíráló politikáját. Meríteni akar és tud is az MSZP meggyengüléséből. Nem támogatja az MSZP-t a választások második fordulójában, és a 15 év egyik legjobb választási eredményét éri el.

XIII. fejezetAz érett párt útján1998-ban Magyarország új miniszterelnököt kap Orbán Viktor személyében. A Fidesz-kormány, és ezen belül Orbán megjelenése sok tekintetben hatással van a belpolitikai viszonyokra, így a Munkáspárt harcára is. A Fidesz és Orbán a tőkés rendszer alapvető kérdéseiben ugyanazon az állásponton van, mint az MDF és az MSZP. Ugyanúgy érvényesíti a multinacionális tőke érdekeit, mint elődei és későbbi utódai. Különbözik azonban abban, hogy a magyar tőkésosztály egy más rétegét képviseli, döntően azokét, akik sem az Antall-kormány, sem a Horn-kormány idején nem voltak a húsos fazék mellett, így vagyonuk is inkább a fekete-, vagy jó esetben a szürkegazdaságban képződött.

Orbán vitathatatlanul önálló jelenség. Semmiben sem hasonlít elődeire. Nincs benne semmi Antall arisztokratikusságából, sem Horn álkisember jellegéből. Orbán az első fiatal politikai vezető a magyar tőkés rendszerben. Ekkor 31 éves. A politikában is meghonosítja a feltörekvő üzleti körök stílusát, a gátlástalanságot, a saját érdekek könyörtelen érvényesítését. Gazdagodjatok ti is! – üzeni a társadalomnak. Gazdagodni a valóságban csak az tud, akinek már van pénze vagy kapcsolata, mégis sokan elhiszik.

A Fidesz viszonylag kedvező helyzetben kormányoz. Az 1998-as önkormányzati választásokon a párt és szövetségesei ugyan nem tudnak megsemmisítő csapást mérni az MSZP-re és az SZDSZ-re, viszont az önkormányzatok nem válnak a központi hatalom ellensúlyává sem.

Orbán Viktor vagy Lagzi Lajcsi – melyiket válasszuk?

A hatalom és a Munkáspárt konfliktusa már az 1998. őszi önkormányzati választásokon megmutatkozik. Az MTV vezetése megtagadja a Munkáspárt választási reklámfilmjének sugárzását. Másnap a letiltásról szóló nyilatkozat és választási hirdetés közzétételét is megtagadja. Az MTV végül a film olyan változatát hajlandó adásba adni, amelyből az eredeti képkockákat kiikszelték. A Munkáspárt pert indít. Bár a filmet

nem vetítik le, de a Munkáspárt évekkel később ugyan, de kártérítést kap. A Munkáspártot ebben a jogi csatában is dr. Gesztesi Ferenc, a Jogi Kollégium vezetője képviseli. Dr. Gesztesi Ferenc hivatásos tisztként, ügyvédként mindig a munkáshatalom mellett állt. A rendszerváltás után aktív részese a párt újjászervezésének Csongrád megyében. Később a párt ügyvéde, aki Franka Tiborral szemben is pert nyer. A Munkáspártért él és dolgozik a párt születésének első pillanatától.

A demokrácia számonkérése a Munkáspárt Fidesz elleni támadásának egyik iránya. 1999 augusztusában a párt falunapot és újkenyér-ünnepséget tart a Nógrád megyei Mátraverebélyen. Thürmer Gyula beszédében kijelenti: “Ma már a parlament csak látszat. A kormány nem a miniszterek tanácsa, hanem az Orbán–Torgyán alkuk engedelmes végrehajtója. Ma Magyarországon alkotmányos úton verik szét az alkotmányt, demokratikus eszközökkel teremtenek diktatúrát. Van ellenszere a demokratikus diktatúrának, ez pedig a demokrácia kiteljesítése.”

Ezen az őszön szervezi meg a Munkáspárt eddigi történetének egyik legnagyobb akcióját. Október 1-jén a Munkáspárt forgalomlassító demonstrációt szervez az ország minden főútvonalán Budapest felé. A Hősök terén tartott nagygyűlés után 150 kocsiból álló konvoj indul el a Kossuth tér felé. A munkáspárti delegáció a parlamentben átadja a petíciót, amelyben a Munkáspárt szociális alkotmány kimunkálását követeli.

Ezekben az években a nagy utcai demonstrációk válnak a párt fő fegyverévé. 2000 márciusában a Munkáspárt nőnapi rendezvényét a Parlament melletti József Attila-szobornál tartja, amely megannyi rendezvény színhelye a későbbiekben is. “Ma ide jöttünk, a térre, ahol a hatalom intézményei vannak. Orbán Viktor, ha akarná, most idejöhetne. Ha akarná, meghallgathatná, mit akarnak az emberek. Azok az emberek, akiknek jobb, mint a minisztereknek, mert alóluk nem lopják ki a nagy Audit, mert nincs nekik. Azok az emberek, akiket nem lehet a vagyonadóval riogatni. mert nincs vagyonuk. Azok az emberek, akiknek nem mindegy, mibe kerül a kenyér, 100 forint vagy 130.” – mondja a

párt elnöke, világosan kifejezve a Munkáspárt bírálatát. Majd a tüntetők nagy tetszésére kimondja: “Orbán Viktor nem kíváncsi a véleményünkre. Õ a média-miniszterelnök, ő csak a televízióban üzenget. Háromszor ismételték meg a televízióban Orbán Viktor vigadói beszédét. Nekünk egyszer is sok volt belőle. Amíg Orbán Viktor és Lagzi Lajcsi között lehet választani, az utóbbit választjuk.”

Hagyomány válik a nőnapi demonstrációkból. Két évvel később, 2001 márciusában a párt a Pénzügyminisztérium előtt 35 órás munkahetet, 55 éves női nyugdíjkorhatárt, a nők és férfiak számára egyenlő munkafeltételeket, szociális Európát követel.

Szociális Alkotmány: munkáspárti válasz a Fidesz-politikára

A Munkáspárt már érett pártként politizál ebben az időszakban. Már kezdi kiismerni magát a tőkés rendszer viszonyai között. Alapirányultsága kezdettől fogva világos: támadni a Fidesz-kormány minden olyan lépését, amely a dolgozó emberek ellen irányul. A Munkáspárt 2000 tavaszán kidolgozza a Szociális Alkotmány koncepcióját, amely elég sokáig a munkáspárti politika és propaganda fő irányát jelenti. A Szociális Alkotmány lényegében rendszerbe foglalja a Munkáspárt szociális követeléseit, és összekapcsolja az EU-csatlakozás kérdéseivel. Az Európai Unió jobb életet, szociális biztonságot jelentsen! A parlament még a csatlakozás előtt érvényesítse mindazokat a szociális rendelkezéseket, normatívákat, amelyeket az Európai Szociális Charta és más közös európai dokumentumok tartalmaznak. Mindenkinek joga legyen az első munkahely megszerzésére. Magyarország fokozatosan, de legkésőbb az ország EU-csatlakozásáig vezesse be a heti 35 órás munkaidőt. A dolgozói és alkalmazotti munkabéreket, fizetéseket fokozatosan, de legkésőbb az EU-csatlakozásig az európai országok átlagos bérszínvonalának legalább 50 százalékára kell emelni – olvasható többek között a dokumentumban.

A program szól a bérek és nyugdíjak kérdéséről is. A legkisebb munkabér érje el a társadalmi létminimumot. A társadalom minden tagja számára alanyi jogon járó szociális minimumot kell meghatározni, s törvényben garantálni. Az állami szociális kiadások nagyságát a GDP bizonyos

százalékában tartósan rögzíteni kell. Egységes, kötelező és államilag garantált nyugdíjrendszerre van szükség. Az állami nyugdíjrendszert szervezett és hatékony társadalmi ellenőrzés alatt kell működtetni. A nyugdíjak emelése biztosítsa a nyugdíjak reálértékének megőrzését. A kötelező magán-nyugdíjbiztosítást fel kell számolni. Biztosítani kell az önkéntes nyugdíjpénztárak működését az általános állami nyugdíjbiztosítás mellett. A nyugdíjkorhatár a nőknél 55 év, a férfiaknál 60 év legyen.

A Munkáspárt kiemelten kezeli az oktatás és az egészségügy kérdését is. Az oktatás stratégiai ágazat, s a politikai és gazdasági döntésekben e szemléletnek kell érvényt szerezni. Az oktatás legyen ingyenes. Az egészségügyi ellátás az állampolgárok számára legyen ingyenes, térítésmentes.

A Szociális Alkotmány jelentős lépés volt a Munkáspárt gondolkodásában. Karacs Lajosné, akkor az elnökség tagja, később a párt alelnöke az EU szociális kérdéseiről a Munkáspárt által rendezett nemzetközi konferencián a javaslat jelentőségéről az alábbiakat mondta: “A Szociális Alkotmány nem a szocializmus programja. Olyan tennivalók összessége, amelyeket ma el lehet végezni. Olyan program, amely egy széles balközép kormányzati együttműködés alapja is lehet.”

E gondolat jegyében a Munkáspárt 2000 tavaszán átadja a tervezetét az MSZP parlamenti frakciójának. Az egykori MSZMP-központ, a jelenlegi parlamenti irodaház épületében nagy feltűnést kelt a munkáspárti küldöttség. A kormányőrök nem is igen tudják, hogy alaposan ellenőrizni kell őket, vagy inkább udvariasan beengedni. Az MSZP-ben Lamperth Mónika későbbi belügyminiszter, akkor a BÖK vezetője és Lendvai Ildikó későbbi frakciófőnök, akkor alelnök és frakcióvezető-helyettes fogadja a delegációt. Udvariasak, de nem ígérnek semmit. Szó sincs a közös gondolkodásról.

A Szociális Alkotmány javaslata nem jön át a médián, az értelmiség, még a baloldali értelmiség részéről sem hangzik el egy jó szó sem. Mint olyan nem is valósul meg, de milyen is a politika: számos elemét később

átveszik a parlamenti pártok. Medgyessy 2002-ben a szegénységre való hivatkozással nyeri meg a választási csatát. A Fidesz 2003–2004-ben számos elemét nem csak feleleveníti, de be is veszi programjába.

Titkos diplomácia a Munkáspárt és az MSZP között

Az MSZP számára az 1998-as választás egyértelmű vereséget jelent. Horn Gyulának mennie kell. 1998. szeptember 5-én az MSZP tisztújító kongresszust tart, Kovács Lászlót választja elnöknek. Kovácsot mindenki átmeneti megoldásnak tekinti, az egyetlen olyan személynek, aki a diplomáciai munkában szerzett egyensúlyozó képességével képes az MSZP számtalan áramlatát összekötni. Akkor még senki sem gondolja komolyan, hogy Kovács 2004-ig kihúzza, és még az európai politikába is sikerül magát átmentenie.

Kiss Péter alelnökké választása szerény jel arra, hogy az MSZP többféle megoldást fontolgat a választási kudarcból való kilábalásra, és ennek egyik útja a balra való nyitás, amibe a Munkáspárthoz való viszony rendezése is beleférhet.

Kiss Péter 1959-es születésű, ekkor az MSZP fiatalabb nemzedékéhez tartozik. A Munkáspártban is sokan ismerhetik, hiszen az egykori Kommunista Ifjúsági Szövetségben számos vezető tisztséget töltött be. Sokan persze úgy emlékeznek rá, mint a KISZ utolsó budapesti titkárára, a KISZ felszámolójára. Az MSZP-ben elismerik munkáját, képviselő lesz, majd 1995–98 között Kósáné Kovács Magda utódaként munkaügyi miniszter. 2001-tõl ő a Baloldali Tömörülés elnöke. A szocialisták újabb győzelmével később miniszter, majd a kancelláriaminiszter. 2004-ben a Medgyessy elleni puccs során ő a pártvezetés jelöltje, de Gyurcsánnyal szemben vereséget szenved. Ennek ellenére nem távozik, sőt szerepet vállal egy jobboldali tőkés párttá vált MSZP-ben. De ez ekkor még csak a jövő, ami akár másként is fordulhatott volna.

2000–2001 folyamán számos találkozóra kerül sor a Munkáspárt és az MSZP vezetői között. 2000. márciusában a Dorogon működő Baloldali Klub fórumának vendége Kiss Péter, az MSZP ügyvezető alelnöke és

Thürmer Gyula is. A dorogi bányásztársadalom biztatást akar adni a közös fellépéshez. Eleinte vannak biztató jelek.

Sor kerül Thürmer és Kiss több nem hivatalos találkozójára. Később csatlakozik Vajda János a Munkáspárt részéről és Lamperth Mónika az MSZP-től. A találkozókat a szocialisták szervezik, szinte a konspiráció szabályainak betartásával. Csak az utolsó pillanatban közlik a találkozók kiszemelt helyét, az időpont-egyeztetés csak beavatott közvetítők útján történik, s csak egy szűk kör tudhat mindenről. A Munkáspártnak nincs mitől tartani, kész akár a nyilvános találkozóra is. Az MSZP nem! Nem tudni, hogy mitől félnek jobban: a Fidesztől, az SZDSZ-től vagy saját párton belüli ellenfeleiktől.

A tárgyalások nem könnyűek. Thürmer felhatalmazása és jogköre világos. Kiss Péter megbízatása, tényleges jogköre viszont kétséges. A Munkáspárt ennek ellenére vállalja a találkozókat. Számos olyan javaslatot tesz, amihez Kiss Péter egyedül kevés. Ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból. Az MSZP vezetését akarja rábírni, hogy működjön együtt a Munkáspárttal. A Fidesz-kormány megítélésében nincs vita közöttük. A lehetséges konkrétumokról azonban igen. Pontosabban szólva a szocialisták elvben egyetértenek, de semmit sem tesznek. A Munkáspárt javasolja: küldjük meg egymásnak dokumentumainkat, egyeztessünk az önkormányzatokban. Sem ebből, sem másból nem lesz semmi. Az MSZP nem kívánja partnernek a Munkáspártot. Hamarosan vége szakad a romantikus konspiratív találkozóknak is.

Szocialista elvárások a Munkáspárttal szemben

A két párt viszonya nem merül ki a titkos diplomáciában. A Munkáspárt támogatja az MSZP által kezdeményezett antifasiszta megmozdulást. 1999. február 13-án – Budapest felszabadulásának évfordulóján – a budai Várban fasiszta demonstráció zajlik. A Munkáspárt nyilatkozatban tiltakozik a megmozdulás engedélyezése miatt, és követeli Pintér Sándor belügyminiszter távozását. Február 22-én több ezres békemenet – melyben a Munkáspárt tagjai is részt vesznek – fejezi ki a polgárok tiltakozását.

Nem sokkal később az MSZP Baloldali Tömörülése a baloldali együttműködés lehetőségét vitatja meg. A fórumra meghívást kapnak a szakszervezetek, civil szerveződések, a pártok közül az MSZDP és első alkalommal a Munkáspárt is. A tanácskozáson a Munkáspártot Vajda János alelnök képviseli, aki felszólalásában közös álláspont kialakítását szorgalmazza a köztársasági elnök választásáról, a választójogi rendszer átalakításáról, a médiaügyekben, s felveti a hagyományosan baloldali ünnepek közös megrendezését is. Az MSZP vezetőségének álláspontját képviselő Földes György választmányi elnök nem sokat teketóriázik: az együttműködés feltételéül szabja a két meghívott párt “megújulását”.

Földes György 1952-ben született. Mint sokan mások, ő is az egykori MSZMP-ben kezdte. 12 évig volt a Párttörténeti Intézet munkatársa, majd 1989-ben az MSZMP vezetésének környezetébe került. Apja, Földes László, a magyar munkásmozgalom kiemelkedő egyénisége, haláláig a Munkáspárt mellett tartott ki. Történetünk idején ezzel az életúttal a háta mögött szab fia feltételeket a Munkáspártnak.

A Munkáspárt megadja válaszát az ez évben megjelenő Kék Könyvben, a Munkáspárt programjának irányelvei című anyagban. “A Munkáspárt nem szociáldemokrata párt. Nem a kapitalizmus javítását tekintjük célunknak, hanem forradalmi meghaladását, a szocializmus megteremtését” – szögezi le a dokumentum. Másfelől kijelenti: “A Munkáspárt tisztelettel tartja számon a magyarországi szociáldemokrácia hagyományait, harcukat a munkavállalók jogaiért, változatlan ragaszkodásukat a szabadság, az egyenlőség, a testvériség, a szolidaritás alapértékeihez.

A szociáldemokrácia képviselői – minden sokszínűségük mellett – közösek abban, hogy a kapitalizmus javítását tartják céljuknak, s nem a szocializmus megteremtését.”

A Kék Könyv egyértelműen megfogalmazza, mit tekint a Munkáspárt baloldalinak. “A Munkáspárt baloldalinak tart minden olyan törekvést, amely a dolgozók életét jobbá, tisztességesebbé kívánja tenni. Ugyanakkor úgy véljük, hogy a kapitalizmus viszonyai között ez a cél sohasem válhat

teljes mértékben valóra. A nemzetközi szociáldemokrácia, mindenekelőtt az Európai Unió tagállamaiban működő szocialista-szociáldemokrata pártok “új szociáldemokrácia, új közép” néven fogalmazták meg hitvallásukat a mai világról. Az MSZP ugyancsak ezt a politikát hirdeti. A szociáldemokrácia e szerint ma már nem csupán a szocializmusról mondott le. Azonosult a globalizáció eszméjével, és lényegében feladta a jóléti állam eszméjét is. Hasonlóan a nyugat-európai országokhoz, Magyarországon is a neoliberális gazdaságpolitika végrehajtói lettek. A szociáldemokrata pártok – úgy Európában, mint Magyarországon – a NATO következetes támogatói lettek, megszavazták az eltelt ötven év legnagyobb európai háborúját, a Jugoszlávia elleni NATO-háborút. Eltérő mértékben ugyan, de alárendelik az európai politika önállóságát az amerikai törekvéseknek.”

Földes György és az MSZP nyilvánvalóan nem ezt a választ várta. Ennek ellenére az MSZP nem mondja fel a kapcsolatokat. Nem teheti meg, a következő választás lebeg a szeme előtt. 1999 októberében az MSZP jubiláló kongresszusán – az MSZP fennállása óta először – részt vesz Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke is. Kapolyi László, az MSZDP elnöke mellett ül. Õ szót kap a kongresszuson, a Munkáspárt elnöke nem. A helyzet némileg groteszk, hiszen a szocialista párt épp egy olyan esemény tizedik évfordulóját ünnepli, amelyen elhatárolódott azoktól a személyektől és elvektől, akik ennek nyomán és amely elvekkel kénytelenek voltak egy új pártot, a Munkáspártot létrehozni. Mondhatni: a tőlünk való elhatárolódásuk tizedik évfordulójának ünneplésére hívtak meg bennünket. De elmentünk.

December 19-én a Munkáspárt újjászervezésének 10. évfordulóján országos emlékünnepségre kerül sor, külföldi és hazai vendégek jelenlétében, Budapesten, a József Attila Színházban. Az MSZP-t Molnár Gyula alelnök, később a XI. kerület polgármestere képviseli. Jelen van Sándor László, az MSZOSZ elnöke is, aki azt mondja: egy-két apróságot leszámítva mi is ugyanezt mondjuk.

Szakszervezetek: kivel mentek?

A MSZP balra nyitás politikájának vannak más kézzelfogható megnyilvánulásai. Eleinte ez igen pozitívan érződik az MSZOSZ és az MSZOSZ-hez tartozó szakszervezetek politikájában is. 1998 decemberében, először a rendszerváltás óta az MSZOSZ IV. kongresszusára meghívást kap, sőt fel is szólalhat Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke. A kongresszus résztvevői a baloldali összefogásra vonatkozó gondolatokat újra és újra megtapsolják. Thürmer Gyula felveti május elseje közös ünneplését is.

“Ez a kongresszus a mi kongresszusunk is. Elolvastuk a kongresszus dokumentumait, a beszámolót, a programot. Tiszta, világos beszéd. Ezt a beszédet várja a munkásember. Nem a mismásolást, nem a magyarázkodást, hanem a tisztességes, határozott, emberi szót” – jelenti ki a párt elnöke a vasas szakszervezet 33. kongresszusán, 1999 novemberében. Majd hozzáteszi: “Mi sorstársakat, barátokat, szövetségeseket látunk a szakszervezetekben. Mi nem akarjuk befolyásolni a szakszervezeteket, nem akarjuk választási célra használni a szakszervezeteket. Nem személyes egyezségeseket akarunk, hanem közös munkát, közös harcot. Mi együttműködésünket kínáljuk, barátságunkat. Kérlek, barátaim, fogadjátok jó szívvel!”

2000. május végén a Munkáspárt Thürmer Gyula vezette delegációja megbeszélést folytat a vasutasok szakszervezetének vezetőségével. Márkus Imre elnök megerősíti szándékát a Munkáspárt, az MSZP és a szakszervezetek közös rendezvényeken való részvételének segítésében.

Külön fejezetet jelent a Fidesz-kormány által módosított munkatörvénykönyv, az úgynevezett cselédtörvény elleni harc. Az ügy voltaképpen egyszerű lenne. A Fidesz olyan munkatörvénykönyvet fogadott el, ami a multival szemben kiszolgáltatottá teszi a munkást, korlátozza a szakszervezeteket. Ez olyan ügy, amelyben együtt lehet működni, függetlenül attól, hogy ki mit gondol Kádár Jánosról, 1956-ról, a rendszerváltásról. A lényeg az, hogy változtassák meg a munkatörvénykönyvet. 2000. november 11-én az MSZOSZ tiltakozó

nagygyűlést szervez a Nemzeti Sportcsarnokban. Jelen van több száz munkáspárti aktivista. Ki a párttal jött, ki a megyei szakszervezetek keretében.

A szakszervezetek fellelkesülnek a nagygyűlés sikerén. Néhány hónappal később, március 24-én már a Hősök terén tartanak nagygyűlést. Az MSZOSZ elnöke felszólítja a Munkáspártot, hogy ne vigyenek vörös zászlókat a tüntetésre. Thürmer Gyula telefonon és írásban is közli Sándor Lászlóval: érthetetlen számunkra, hogy egy munkásrendezvényre nem vihetjük a munkásmozgalom vörös zászlaját. A politikai konfliktus nyilvánvaló. A Munkáspárt mégis elmegy, és tömeges részvétellel fejezi ki szolidaritását a Munka Törvénykönyve változásai ellen tiltakozó szakszervezetekkel.

Később, amikor az MSZP hatalomra jut, minden ígérete ellenére érdemben nem változtatja meg a fideszes munkatörvénykönyvet. A mai törvény ugyanúgy kiszolgáltatja a munkást a nagytőkének, mint a Fidesz idején. Az új munkatörvény tervezete mindvégig Kiss Péter asztalfiókjában marad.

A szakszervezeti vezetés ezen a márciusi napon nem tud mit kezdeni a nagy tömeggel. Bejelentik ugyan, hogy május elsején a Parlament előtt találkozunk, és egymillióan leszünk, de erre sohasem kerül sor.

Sándor László, az MSZOSZ elnöke április végén szokatlan lépésre szánja el magát: ellátogat a Munkáspárt központi székházába, és találkozik a Munkáspárt megyei és budapesti elnökeivel, a párt budapesti vezető aktivistáival. Sándor László nógrádi kiejtésével jellegzetes személyisége a szakszervezeti mozgalomnak. Ismeri a salgótarjáni melós világát, hiszen évtizedeken át közöttük dolgozik, szakszervezeti vezetőként, a végén a városi MSZMP-bizottság első titkáraként. A rendszerváltás előtt kerül a SZOT-ba gazdaságpolitikai titkárnak, 1995-tõl ő az elnök. A munkásháttér nem akadályozza őt meg abban, hogy beüljön az MSZP parlamenti frakciójába, és segítse a szakszervezetek alárendelését az MSZP-nek. Medgyessy hatalomra kerülése után Kiss Péter nem felejtkezik meg róla. Főtanácsadónak odaveszi a Munkaügyi Minisztériumba. 2001 áprilisában

azonban a Munkáspárt vendége, akit nagy örömmel fogadnak. A szakszervezetek közeledése azonban itt véget is ér. Az MSZP visszaretten a baloldali együttműködés lehetőségétől, és így a szakszervezeti flörtnek is vége.

Tatabányán május elseje előestéjén a Bányászszakszervezet baloldali találkozót hirdet, nyilvánvalóan az MSZP egyetértésével. Az első emberekre számítanak. Óriási a várakozás. A sajtó már tudni véli a nagygyűlést követő vacsora menüjét is. A tömeg türelmesen vár. Kapolyi László, az MSZDP milliárdos elnöke nem jön – jelentik be. Nincs különösebb reakció. Ilyen közegben talán először jelenik meg Juhász Ferenc, az MSZP alig ismert alelnöke, aki közli: Kovács László “teniszbalesetet” szenvedett. A tömeg fütyül, kiabál. Ekkor köszöntik a Munkáspárt elnökét, akit óriási üdvrivalgással fogadnak. Juhász dühödten odaszól Schalkhammer Antalnak, a bányászok szakszervezeti vezérének: miért nem szerveztétek meg rendesen? Minek engedtétek ide a Munkáspártot?

2001. május elsejei beszédében Thürmer Gyula értékeli a szakszervezetekkel való együttműködés fejlődését, a szakszervezetek által megrendezett tatabányai baloldali csúcstalálkozót, Sándor Lászlóval való személyes találkozóját. De hozzáteszi: “Az MSZP vezetői megint hűek voltak önmagunkhoz. Arrogánsak, kisstílűek, rövidlátóak! Nem jöttek el Tatabányára, meghiúsították a baloldali csúcstalálkozót. Kovácsnak derogál a munkások pártjával leülni. Nem tudnak számolni az MSZP-ben? Nem látják, hogy a Fidesz újra csatasorba állítja szövetségeseit? Nem látják, hogy az MDF minisztereket ad, noha listán be sem jutottak a parlamentbe? Nem látják, hogy Csurka, Orbán meg az egész jobboldal röhög a markába?”

Az 1998-as választásokat az MSZP elveszíti, a Munkáspárt ugyanakkor erősíti pozícióit. Õ a parlamenten kívüli legnagyobb ellenzéki párt. Az Orbán-kormánnyal szemben mindkét pártnak vannak fenntartásai, így természetszerű a két párt közötti útkeresés. Az Orbán-kormány ideje alatt az MSZP és a Munkáspárt közötti útkeresés 2000 februárjában éri el csúcspontját, amikor a Szabolcs megyei Fehérgyarmaton, az időközi választásokon az MSZP jelöltjét támogatja a Munkáspárt, az MSZDP

és az Agrárszövetség. A kampányzáró nagygyűlésen megjelenik Kovács László, Kapolyi László és Thürmer Gyula is. A gyűlés jól mutatja, hogy melyik párt miben erős. A léggömböket, a zenét, a költséges választási látványosságokat az MSZP adja. A hallgatóság nagy részét a Munkáspárt biztosítja.

Kapolyi elküldi a terepjáróját

“Támogatásunkért tisztességes helytállást kérünk. Azt kérjük, hogy a kisemmizett munkást képviselje, és ne a terepjárós újgazdagot. Azt kérjük, hogy a túlélésért küzdő elszegényedett mérnöknek, tanárnak, orvosnak segítsen, ne a nagypolgároknak. Azt kérjük, harcoljon azért, hogy a kormány egyenrangú és egyenjogú polgárnak tekintse a bérből és fizetésből élő munkavállalókat, a tartósan vagy átmenetileg munkanélkülivé válókat és a nyugdíjasokat. Azt kérjük, ne hallgasson a parlamentben, s mondja meg jó hangosan: európai polgárhoz méltó, tisztességes megélhetést akarunk” – adja útravalóul a Munkáspárt elnöke Nemes István fehérgyarmati polgármesternek, a több párt által támogatott jelöltnek.

Thürmer erőteljes, kemény beszédét, amelyben ostorozza a terepjárós újgazdagokat, hosszan tapsolják a jelenlévők. Kapolyi tréfásan odasúgja Thürmer Gyulának: szóltam a gépkocsivezetőmnek, hogy álljon arrébb a terepjárómmal, biztos, ami biztos. Kovács soha többet nem szerepel Thürmerrel egy fórumon.

Thürmer Gyula és Kovács László között ekkor kerül sor az egyetlen publikus csúcstalálkozóra. “Miért nem működünk együtt?” – kérdezi Thürmer. “Ti ellenzitek az EU-csatlakozást, és az számunkra elfogadhatatlan” – válaszolja Kovács. “Munkatársaid bizonyára nem jól tájékoztatnak – mondja Thürmer –, a Munkáspárt támogatja az EU-csatlakozást. Igaz, azt is hozzátesszük, hogy azt akarjuk: minél több legyen a nyertes.” Kovácsnak nincs több ellenérve.

(ő pontosan tudja, hogy ez a gyűlés csak látszat, kényszerlépés az MSZP részéről. A Munkáspárt szavazói kellenek, nem a Munkáspárt. A gyűlés

előtt néhány órával Nyíregyházán ki is jelenti: szó sincs baloldali közös jelöltről, ez az MSZP jelölje. Jogilag ez igaz volt, politikailag nem.

2001. május 26–27-én a Munkáspárt 19. kongresszusa megvitatja és elfogadja a párt programját és 2002-es választási programját. A Munkáspárt és az MSZP viszonyának kérdésében a program a korábbi Irányelvekben rögzítetteket ismétli meg. Kongresszusi nyitóbeszédében Thürmer Gyula az MSZP-nek üzeni: “Aki akadályozza a Munkáspárt bejutását a parlamentbe, akarva-akaratlanul a MIÉP-nek segít.”

Néhány nappal később, június 9-én az MSZP tart kongresszust, melyre a Munkáspártot is meghívja. Thürmer Gyula pekingi tudományos előadása miatt a kongresszuson a Munkáspárt nevében Vajda János alelnök vesz részt. Nyilatkozata szerint a kongresszuson a Munkáspárttal való kapcsolatról semmi nem hangzott el, még a Munkáspárt szó sem.

A képviselőjelöltek 2001. október 6-ai tanácskozásán Thürmer Gyula az MSZP-vel való viszony alakulásáról a következőket mondja: “Medgyessy megválasztása (miniszterelnök-jelöltté) semmiféle pozitív változást nem idézett elő viszonyunkban. Az MSZP elzárkózott még a helyi együttműködéstől is. Ez történik most Pécs városában, ahol a Fidesz képviselőjelöltje ellen külön-külön fogunk fellépni. Az MSZP nem segíti a Munkáspártot a vidéki helyiségproblémák megoldásában még olyan helyeken sem, mint Nyíregyháza, ahol pedig szocialista polgármester mellett álltunk ki. Az MSZP Nógrád megyében és másutt igyekszik a mi tagjainkat a párt vezetése ellen hangolni. Tudhatnák, hogy ez a politika sohasem járt sikerrel, most sem fog. AZ MTV1 Híradója a héten Juhász Ferenc MSZP-s képviselő szájába olyan kijelentést adott, miszerint az MSZP kész együttműködni a Munkáspárttal. Az MSZP vezetése másnap cáfolta ezt a hírt. Tette ezt olyan primitív, közönséges módon, hogy ezért az úri kaszinóból két lábbal rúgnák ki.”

A Munkáspárt vezetése nyilvánvalóvá teszi: a Munkáspárt nem működik együtt a választások első fordulójában az MSZP-vel. A második fordulóról a Központi Bizottság dönt. Ha az MSZP akar tőlünk valamit, tanúsítson minimálisan pozitív hozzáállást – hangsúlyozzák. Ez a határozott álláspont

azt vetíti előre, hogy a Munkáspárt az 1994-es állásponton marad, és nem támogatja az MSZP-t.

A Csurka-ellenes koalíció ötlete

A 2002-es választásokhoz közeledve egyre több közvélemény-kutató jelzi, hogy szoros eredmény várható. A Fidesz vezetése dönt: le kell fedni az egész jobboldali tábort, akkor elképzelhető a győzelem. A Fidesz többféle taktikát alkalmaz. A kisgazdákkal szemben a megosztás eszközét vetik be. Heves támadás indul Torgyán József kisgazda elnök, mezőgazdasági miniszter ellen. Igyekeznek rábizonyítani, hogy Torgyán az akadálya a jobboldal széles összefogásának.

Az MDF esetében a megnyerés az eszköz. A Fidesz, mint később kiderül, már a jövőre is gondol. A veszélyhatárnál lévő MDF-nek a közös jelöltek lehetőségét ajánlja, ami ugyan 2002-ben bejuttatja az MDF-et a parlamentbe, de egyoldalúan a Fideszhez köti.

A MIÉP Csurka István vezetésével ekkor nincs a kormányban, de parlamenti párt. A rendszerváltás során ugyan született egy hallgatólagos egyezség a nagy parlamenti pártok között, hogy nem engednek be a parlamentbe újabb pártokat, 1998-ban a Fidesz ettől eltért. Ügyes módszerekkel szalonképessé tette a MIÉP-et, s a MIÉP kicsivel ugyan, de bejutott a parlamentbe. A Munkáspárt hiába javasolta az MSZP-nek, hogy tegyen hasonló lépést, nem tettek.

A Fidesz vezérkara számára világos, hogy 2002-ben nem mondhat le a MIÉP szavazóiról sem. Kézenfekvő lenne az együttműködés, a közös indulás, esetleg kormánykoalíció. A Fidesz nem meri, valószínűleg nem is akarja ezt a lépést megtenni. Lebeg előtte Ausztria példája, ahol a szélsőjobboldali Haider bekerülése a kormányba kiváltotta az Európai Unió blokádját Ausztria ellen. Na, nem olyan blokádra kell gondolni, mint Jugoszlávia esetén, amikor elzárták a külvilágtól, éhezésre és nyomorgásra ítélve egy népet. Az osztrák nép egy percet sem éhezett, de a köszönő viszony egy ideig szünetelt. A Fidesz nyilvánvalóan nem akart még ilyen blokádot sem Magyarország ellen. A MIÉP-pel való szövetség

ezért sohasem jön létre.

A Munkáspárt vezetése elképzelhetőnek tartja a Fidesz–MIÉP együttműködést, de úgy véli, kicsi a valószínűsége. Az MSZP és az SZDSZ ekkorra már sötét színekkel vázolja fel a MIÉP-pel való együttműködés “veszélyeit”, amelyeket – szerintük – csak az MSZP képes elhárítani. A Munkáspárt ismét színvallásra akarja kényszeríteni az MSZP-t: “Kössünk Csurka-ellenes koalíciót! Akadályozzuk meg együtt a MIÉP veszélyes erősödését! Mi minden erővel azon leszünk, hogy az elesett, csalódott emberek bizalmát mi, a Munkáspárt szerezzük meg, és nem engedjük, hogy a MIÉP áldozatai legyenek. Az MSZP és az SZDSZ jelentse ki: a Munkáspártra szükség van a parlamentben, és nem akadályozzák a bejutását. Ez a koalíció minden tisztességes embernek jó lenne. (…) Reális politikai összefogás előtt nyitna utat a szegénység, a nyomor leküzdésére” – javasolja a párt elnöke. A megszólított pártok egyetlen szóval sem reagálnak.

A választások előtt a frontvonalak megkeményednek. A Fidesz beveti Kövér Lászlót, aki antikommunista pocskondiázásával megrettenti az embereket. Mi lesz, ha tényleg a Fidesz győz? Az MSZP és az SZDSZ rájátszik erre, elhiteti az emberekkel, hogy a fasiszta veszély elkerülhetetlen, ha nem õk győznek. Fasiszta veszély nincs, de bejön az MSZP–SZDSZ trükk: a választók, különösen a városi értelmiségi, idősebb rétegek, amelyben él a második világháború és a holokauszt emléke, tömegével szavaznak az MSZP-re.

A Munkáspárt letér az eddigi útról

Április 7-én lezajlik a 2002-es országgyűlési választások első fordulója. A Munkáspárt számára az eredmény lesújtó: hagyományos szavazóbázisának egyharmada az MSZP-re “átszavaz”, a részvétel pedig olyan nagy arányú, amelyben a munkáspárti szavazatok csak 2,17 százalékot tesznek ki. A pártban azonnal megkezdődik minden költség és kiadás felére csökkentése; április 26-a után A Szabadság három hónapon át csak kéthetente jelenik meg.

A választások második fordulójába azonban bekerül a Munkáspárt nyolc jelöltje. A listán elért rossz eredmény ellenére ez olyan tõkét jelent, amivel a Munkáspárt még képes politizálni. Thürmer Gyula április 8-i reggel a Nap Tv-ben még sejtetni engedi, hogy a párt minden erejét a nyolc állva maradt jelöltjére koncentrálja, magyarán nem lép vissza, megismétli az 1993-as sikeres taktikát. Délutánra fordul a helyzet.

Április 8-án, valamivel délután négy óra előtt megcsörren Thürmer mobiltelefonja. A vonal másik végén Kovács László MSZP-elnök. Arra kéri a Munkáspártot, hogy lépjen vissza, támogassa az MSZP-t. Már nincsenek nagy szavak a “baloldali összefogásról a fasiszta veszély ellen”, mint amilyenekkel 1998-ban Kósáné igyekezett a Munkáspárt szemét kiszúrni. Kovács érti, hogy adnia kell valamit, ha kapni akar. Megígéri, hogy győzelem esetén a Munkáspárt néhány emberének munkát találnak, az önkormányzati választásokon hatalmi pozíciókba segítenek néhány munkáspártit. Thürmer ellenvetésére, miszerint ilyen ígéretekkel már Dunát lehet rekeszteni, Kovács belemegy a kézzelfogható konkrétumba: kezdődjenek tárgyalások Vajnai Attila és Szili Katalin között. Utólag, a későbbi események fényében igencsak feltűnő, hogy Vajnai személyére Kovács tesz javaslatot, meg sem várva a Munkáspárt vezetésének véleményét.

A párt elnöksége belemegy a tárgyalásokba. Nincsenek illúziók. Érzik, hogy az egyetlen helyes út az 1998-as politika lenne, kitartani a Munkáspárt zászlaja mellett, s bennmaradni a második fordulóban, függetlenül attól, hogy egyik jelöltnek sincs esélye a győzelemre. Az elnökség azonban egy dologtól tart: ha a Fidesz nyer, a társadalomban mindenki a Munkáspártot fogja okolni, a Munkáspárton belül pedig az elnökséget. Az elnökség érti, hogy nem lehet a választókat egyik percről a másikra átnevelni, nem lehet megértetni velük, hogy az MSZP tizenkilenc, a Fidesz egy híján húsz. A Munkáspárt vezetése – bár tisztában van a megelőző évek negatív tapasztalataival, az MSZP tisztességtelen magatartásával, nem vállalja a kockázatot. A visszalépés mellett szavaz.

Április 13-ai ülésén a Központi Bizottság úgy értékeli a második forduló előtti helyzetet, hogy “érvényesülnie kell a választók akaratának, és a

kormánynak mennie kell. Ez a Munkáspárt érdeke is. Másodszor, az MSZP a kampány végső szakaszában számos olyan szociális követelést is felvállalt, amely szerepel a Munkáspárt programjában is, és megvalósulása esetén segítheti a dolgozó ember életének jobbra fordulását. Harmadszor: (…) a Munkáspárt támogatóinak szavazatától is függ a választások végleges eredménye”. Ennek megfelelően a Munkáspárt a második fordulóban a kormányváltás teljes támogatására szólítja fel szavazótáborát. A határozathozatalnál a Központi Bizottság egyhangúlag szavaz.

Száznapos románc az MSZP-vel

A Munkáspárt ezzel a lépéssel letér a korábbi útról. Eltér attól a politikától, amely az MSZP hibáinak kihasználására épült, és ami 1998-ban tisztességes választási eredményt hozott a Munkáspártnak. Egy új útra tér, az MSZP nyílt támogatásának útjára.

A Munkáspártnak hamarosan tapasztalnia kell, hogy a megtett lépés nem hoz semmi jót. Az MSZP nem teljesíti ígéreteit. A Vajnai–Szili találkozó létrejön, majd júniusban Karacs Lajosné találkozik Puch Lászlóval, az MSZP pénztárnokával. A Munkáspárt konkretizálja kéréseit. Hamar kiderül, hogy az MSZP a választások megnyerése után már semmilyen politikai pozícióba nem hajlandó bejuttatni a Munkáspártot. Még gépkocsivezetőket, titkárnőket sem hajlandó állásba venni. Egyetlenegy kérést teljesítenek. Vajnai Attilát a paksi atomerőműből a szocialista irányítású Magyar Villamossági Művekbe helyezik.

A Medgyessy-kormány programjának meghirdetése, az első száz nap még a románc jegyében telik, de érezhető, hogy a Munkáspárt hamarosan váltásra kényszerül. A Munkáspárt támogatja a 100 napos programot. Augusztus 31-ei ülésén a Központi Bizottság azonban már felteszi a kérdést: vajon “képes-e a Medgyessy-kormány tovább folytatni az első száz nap baloldaliságát, vagy sem? Aggodalomra ad okot, hogy az SZDSZ súlyánál lényegesen nagyobb szerepet kapott a kormányban. Amíg a liberálisoknak tett engedmények a száznapos programban még nem jelennek meg markánsan, a kormányprogram már tükrözi a liberálisokkal kötött koalíció negatív hatásait”. A kormány egy évének értékelésekor,

2002 szeptemberében a Munkáspárt majd végleg megvonja a bizalmat a Medgyessy-kormánytól, majd a kórház-privatizáció kapcsán nyílt háborút vállal vele szemben.

Medgyessy Péter ellen miniszterelnökké való megválasztása után rögtön heves támadás indul. Az ürügy kémelhárító múltja. Valóságosnak tűnik a veszély, hogy a miniszterelnök rövid időn belül lemondásra kényszerülhet, az SZDSZ is csak saját feltételeket szabva áll ki a miniszterelnök mellett. A helyzetet valószínűleg az az esemény menti meg, hogy a jobboldali körökben is számos ügynöki múltra – legelőször az egész ügyet felvető Pokorni Zoltán édesapjáéra – is fény derül. Pokorni demonstratívan lemond minden parlamenti és párttisztségéről, ami egy kissé még visszaerősíti Medgyessy Péter lemondásának követelését, de a közvélemény érdeklődése alábbhagy, majd végleg el is apad. Ebben a csatában a Munkáspárt nyíltan Medgyessy mellett áll.

Az önkormányzati választásokon több helyütt felemás együttműködés alakul ki az MSZP-vel. Tolna megyében a Munkáspárt nem indít listát, cserébe egy munkáspárti politikust felvesznek az MSZP listájára. Orosházán hasonló a helyzet. Bátonyterenyén a Munkáspárt kifejezetten az MSZP-vel indul. A tapasztalat a legtöbb helyen negatív. A Munkáspárt elveszíti önálló arculatát, beleolvad az MSZP politikájába.

A 20. Kongresszus: új politika meghirdetése

2002 decemberében tartja a párt 20. Kongresszusát. A kongresszus előtt sokan mondják, hogy ez történelmi Kongresszus lesz. Akkor még inkább az egykori SZKP 20. kongresszusával való áthallásokra gondolnak, a Munkáspárt 20. Kongresszusa azonban valóban történelmivé válik. A választási vereség után reálissá válik, hogy a párt értelmes célok nélkül lassan, de biztosan elolvad, eltűnik.

A párt felteszi önmagának a kérdést: akarjuk-e folytatni? A párt elnöke így fogalmazott a kongresszuson: “A kongresszus előtti vitában is láttuk, hogy nem egyformán viseljük el ezt a helyzetet, s nem egyformán reagálunk rá. Most lehet dönteni. Én azt mondom, elvtársak, ne bántsunk meg

senkit, de csak az jöjjön velünk tovább, akinek van türelme, van kitartása, akiben van alázat a forradalmi ügy iránt.” A párttagság dönt, a többség folytatja a munkát. 2002 decemberében a pártnak 712 alapszervezetben több mint 10 ezer tagja van. A következő két évben ez a szám 10 ezer alá csökken, de a tagság zöme megmarad. Nyilvánvalóvá válik azonban az is, hogy a pártépítésben “alapvető változásokra, új irányokra van szükség, és mindenekelőtt konkrét cselekvésre.”

A 20. Kongresszus – másodszor a párt történetében – gyökeres fordulatot hajt végre az MSZP-hez való viszonyban.

A párt elnöke keményen fogalmaz: “Nincs jobb és rosszabb párt. Nincs kisebb rossz és nagyobb rossz. Tőkés rendszer van, tőkés kormányzás van, tőkés érdekeket kifejező pártokkal. Mi minden demokratikus párttal készek vagyunk együttműködni a jövőben is, ha találunk közös érdekeket. Az MSZP-vel is készek vagyunk! De nem tekintjük őket testvéreinknek, nem ígérjük oda a szavazatunkat, nem állunk eleve melléjük. A baloldali összefogás számunkra nem az MSZP-t jelenti. A munkásokkal, a dolgozókkal, a baloldali értelmiséggel, létező és létrejövő szervezeteikkel akarunk egységre jutni.”

A kongresszus egyértelmű döntést hoz, ami ma is a Munkáspárt politikája: “Az MSZP-hez való viszonyunkat is az a tény határozza meg, hogy az MSZP a nagytőke és a multinacionális tőke érdekeit képviselő párt, egy a polgári váltógazdálkodást alkotó pártok közül.”

Világos, hogy az MSZP-vel kapcsolatos új politikának tükröződnie kell a párt belső életében. “Az MSZP-hez való elvi viszonyunk mától fogva választóvonal. Nem haragszunk senkire. De, aki más pártnak gyűjti a kopogtatócédulát, aki más pártra adja szavazatát, menjen oda! Itt a Munkáspártért kell élni, itt a Munkáspártért, a munkásokért kell dolgozni!” – fogalmazza meg a kongresszus egyetértése mellett a párt elnöke.

Sikerek a 20. Kongresszus útján

A kongresszus döntései nem várt sikert hoznak. A Munkáspárt 20. Kongresszusa magabiztosságot és szilárd politikai alapokat ad a további munkához. Érezni, hogy a tagság nem adja fel, s folytatni akarja a közel másfél évtizede megkezdett munkát. Az MSZP arra számit, hogy a Munkáspárt nem képes talpra állni. A Munkáspárt azonban túléli a csapásokat, sőt kezd lényeges sikereket elérni.

A párt képes belső tartalékait mozgósítani. A párt vezetésébe tudatosan kérnek fel olyanokat, akikről közismert, hogy nem mindenben értenek egyet a párt elnökével. Így kerül a Pártetikai Bizottság élére Jegesy Andrea, az elnökségbe Fratanolo János. A 20. Kongresszus politikai kompromisszuma azonban nem sokáig tart. A párt sikerei láttán, 2004 nyarán támadás indul a politikai vonal és a vezetés megváltoztatásáért, azzal a szándékkal, hogy szétesik a párt, ha meggyengül a vezetés.

A vezetés közös munkára hív mindenkit, aki tenni akar a Munkáspártért, függetlenül attól, hogy a párt politikájának valamelyik elemével nem értenek egyet. Az EU-népszavazásra kiváló anyagok készülnek, de hamar kiderül: az MSZP megítélésében 180 fokos különbség van a párt elnöksége, Központi Bizottsága és az együttmunkálkodás felújítására felkért értelmiségiek között.

A párt nem esik kétségbe amiatt sem, hogy kevesebb a pénz. Megszervezi a Munkáspárt vállalkozói bizottságát. Megkezdődik a párt finanszírozása új feltételeinek megteremtése. Nem véletlen, hogy 2004 őszén a párt ellen fellépő erők az interneten és másutt éppen a párt gazdasági tevékenységét veszik tűz alá. Egyetlen céljuk van: gyengíteni mindent, ami sikeres a 20. Kongresszus nyomán.

A párt nagy sikere, hogy megmenti A Szabadságot. A párt felhívására sok százan vállalják, hogy havonta, rendszeresen nagyobb összeggel támogatják közös újságunk kiadását. A támogatás jelentős, ebből fedezi a párt a lap költségeinek felét. A 2004 nyarán elinduló negatív jelenségek azonban sokak kedvét elveszik, a lap ismét komoly gondokkal küzd.

A 20. Kongresszus nyomán elért legnagyobb siker a kórházakkal kapcsolatos népszavazás. A Munkáspárt nehezen szánja rá magát az aláírásgyűjtésre, de végül legyőzi a kishitűségét, képes megszervezni erőit és összegyűjteni 300 ezer aláírást. Először a párt újjászületése óta nem maradtunk egyedül. Civil szervezetek, szakszervezetek, sőt pártok állnak a Munkáspárt mellé. Az MSZP és az SZDSZ ellenkező állásponton vannak. Miután látják, hogy a Munkáspárt képes az akciót sikerre vinni, támadásba lendülnek: azzal vádolják a Munkáspárt vezetését, hogy a Fideszhez közeledik. A külső támadás támogatásra talál a párt egyes vezetői között is.

A 20. Kongresszuson a párt nyit a civil szervezetek felé. Döntése időben szerencsésen egybeesik a Magyar Szociális Fórum szerveződésével. Így a Munkáspárt az első pillanattól kezdve segítheti a fórum születését és fejlődését. A párt első tapasztalatai jelzik, hogy ez a munka nagyon nagy türelmet és időt igényel. A népszavazási aláírásgyűjtés azt is megmutatja, hogy a párt ma még nem tud nagy és jelentős szervezeteket nyíltan maga mellé állítani. A pártot ért támadás kiterjed erre a területre is. 2002 decemberében még nem sejteni, hogy azok, akiket a párt küld ebbe a mozgalomba, önálló életre kelnek, és szembefordulnak a párttal.

XIV. fejezetVálasztásról választásra“Ne szerepeljen a pártelnök képe a plakátokon!” – hangzott el az Ügyvezető Titkárság 1990. januári ülésén. “Ne szerepeljen, mert a mozgalomban rossz emléket ébreszt, ha a vezetők képe plakáton látható!” Nem vicc! Ez a – ma már mulatságosnak tűnő – vita ténylegesen lezajlik a Munkáspárt vezetésében, röviddel az első többpárti választások előtt. Végül Dóczé Kálmánnak, aki Madridban nagykövet volt, és látott már polgári demokratikus választásokat, sikerül meggyőznie a többieket, hogy megváltozott a kor. Most polgári demokráciában vagyunk, annak a játékszabályai a döntőek. Megszületik a nem túl sikeres “kompromisszum”: a plakátok felén rajta van a pártelnök képe, a másik felén csak a Munkáspárt felirat. Ez a kis epizód is mutatja, hogy 1990 elején a Munkáspárt semmit sem tud a polgári demokratikus választási munkamódszerekről. Senki sem tudja, mit jelent házról házra járni, és kopogtatócédulákat gyűjteni, agitálni, más pártokkal vitatkozni és harcolni. Eltelik néhány év, és a párt képes lesz népszavazást kiharcolni. De akkor ez még csak a jövő. Mindent meg kell tanulni, és akkor elkezdődik egy máig tartó hosszú folyamat.

Nem ott aratunk, ahol vetünk

Az első választás még minden szempontból az átmenet választása. A társadalom rendszerváltó hangulatban van. Az országot elárasztja a nacionalizmus, az erdélyi rendszerváltókkal szinte össznépi szolidaritás bontakozik ki. Minden utcasarkon kommunistáznak. A Munkáspárt számára ugyanakkor némi előnyt jelent, hogy a szocialista kor meghatározó társadalmi rétegei még aktívak. A pártnak azonban nincs elég tapasztalata, nehezen megy a munka. Csak 95 helyen képes egyéni jelöltet állítani, s végzetesnek bizonyul, hogy Pest megyében nincs meg a lista. Egy óriási megyében nem lehet a pártra szavazni. 1990-ben a Munkáspárt listán 180 ezer szavazatot kap, ami akkor 3,68 százalékot jelent.

Négy évvel később az emberek az Antall–Boross-kormány leváltásáért szavaznak. Franka Tibor hiába próbál hullákat találni a Köztársaság tér alatti kazamatákban, nem sikerül az MSZP ellen fordítani a közhangulatot. Az MSZP tarol. A Munkáspárt így is megszerez 172 ezer szavazatot, azaz 3,19 százalékot. A párt átesett a tűzkeresztségen, és a friss tapasztalat már megmutatkozik. 155 egyéni jelölttel indul csatába, és minden megyében van területi lista. Ezen a választáson a Munkáspárt jelszava: Ma a BAL a jobb!

1998-ra változik a helyzet. A társadalom beleun a szocialistákba, nem kér a szociális kiadások korlátozásából, a Bokros-csomagból. A kiábrándulás nagy, de nem végzetes. Nem következik be az, ami később Szlovákiában végbemegy, ahol az emberek teljesen elfordulnak a Peter Weiss-féle szocialistáktól. Az MSZP – bár korruptsága közismertté válik – talpon marad. A Munkáspárt is sokat dolgozik. 163 egyéni jelöltet képes állítani a 176 lehetséges helyből. A Munkáspárt taktikát is vált, ezen a választáson nem támogatja az MSZP-t. A végeredmény biztató. 183 ezer szavazatot kap, 4,08 százalékot. A Munkáspárt kihasználja a szocialistákkal szembeni csalódottságot, de nem eléggé.

2002-re végleg átalakul a társadalom. Ez már a konszolidált kapitalizmus választása. Most látszik meg az is legjobban, hogy a társadalom erre az időre már belenyugszik a tőkés rend létébe, minden gondja és kínja ellenére elfogadja azt. Érződnek a párt belső gyengeségei is, csökken a ténylegesen dolgozó párttagok száma, a tagság jelentős része megfáradt. A belső motiváció sem olyan erős már, mint közvetlenül a rendszerváltás után. A párt 148 egyéni jelöltet képes csak állítani. A Munkáspárt 121 ezer szavazatot szerez csupán, ami a szavazatok 2,16 százalékát jelenti.

A választások értékeléséről minden választás után nagy vita folyik. A párt időről időre felbukkanó belső ellenzéke is mindig a választási eredményekre hivatkozva támadja a párt vezetését. De tőlük függetlenül is szinte mindenkiben él vágy: mondjuk meg azt az egy-két okot, amelyre az eredmény vagy eredménytelenség visszavezethető. A párt kollektív bölcsessége azonban mindig rámutat, hogy egyetlen ok nincs, sok tényezőn áll vagy bukik a párt szereplése.

Mindenekelőtt sikertelennek minősíthető-e a Munkáspárt 15 éves szereplése a választásokon? Ha abból a szempontból nézzük, hogy bejutott-e a párt, akkor igen. De nézhetjük-e csak ebből a szempontból? Mindenki tapasztalhatja, hogy a Munkáspártot 15 éve erőteljes ellenszenv vette körbe, mára ez megváltozott: becsülik a pártot. Látszik az is, hogy a parlamenti választásokon ugyan nem ért el sikert a párt, de más területeken, így például a kórház-népszavazás terén igen. Mindez nem lenne lehetséges a választási részvétel nélkül. Vagyis a parlamenti választás egyelőre olyan “üzlet”, amelybe folyamatosan energiát és pénzt fektetünk, de a haszon másutt csapódik le. Nem ott aratunk, ahol vetünk.

Megszilárduló tőkés rend

Az okok között a döntő az, hogy 15 év alatt átalakul a társadalom. Átalakul szerkezetében, ami megváltoztatja a Munkáspárt szavazói hátterét is. 1994-ig a Munkáspárt például igen erős pozíciókkal rendelkezik a falvakban. Időközben feloszlatják a téeszeket, eltűnik a Munkáspárttal hellyel-közzel rokonszenvező téeszparasztság, a téeszes agrárértelmiség. Az új agrárrétegekhez pedig egyelőre nincs meg a kapcsolat. A munkás kezdi felismerni a tőkés rend negatívumait, a munkanélküliséget, a kiszolgáltatottságot, a szegénységet, de alapvetően még úgy van vele, mint a két munkás, akiket Dégi István festőművész megörökített: még töpreng, de mondhatjuk azt is: már töpreng.

1993-ban bevezetik az 5 százalékos küszöböt, s ezzel nagy lépést tesznek a kétpártrendszer felé. Ez is olyan körülmény, amelyről gyakran megfeledkeznek. Az emberek a két nagy csoport között ingadoznak, függetlenül azok valóságos értékeitől. Gyakorlatilag tíz év alatt lezajlik az áttérés az egypártrendszerről a kétpártrendszerre. 2000 elejétől minden közvélemény-kutató nyolcvan százaléknál nagyobb összesített támogatottságot mutat ki az MSZP-nél és a Fidesznél. A 2002. évi listás szavazatok (MSZP 42 százalék, míg a Fidesz és az MDF közös listáé 41 százalék) ugyanezt jelzi. Ami még megdöbbentőbb: 1990-ben az első öt párt eredménye is kisebb volt, mint 2002-ben az első kettőé!

Egyedüli túlélő

A Munkáspárt 15 évvel újjászületése után is elmondhatja, hogy él. Manapság ezt messze nem minden párt mondhatja el magáról. Az 1990-es választások győztes pártja, az MDF 2002-ben bár létezik, de önállóan már nem indul a választásokon. Az SZDSZ kezdeti 20 százalékos támogatottsága csaknem negyedére zsugorodik. A rendszerváltáskor harmadik FKGP legutóbb egy százalékot sem kap, és Torgyán végképpen eltűnik a politikai palettáról.

Az Agrárszövetség, amely a rendszerváltás során az MSZMP agrár-reformköreiből alakul meg, az első választásokon még megszerzi a szavazatok három százalékát. A következő választásokon átállnak a liberális blokkba, de így is csak két százalékot érnek el, pedig van pénzük, társadalmi összeköttetéseik. 1998-ban nem indul önállóan, jelöltjei az MSZP színeiben jutnak a parlamentbe, majd eltűnnek, részben az MSZP-ben, részben a Centrum Pártban.

A Vállalkozók Pártja 1998-ban még besegít az MDF-nek, aztán róluk sem hallani többé. Kiderül az is, hogy a pénz sem minden. A Palotás János nagyvállalkozó által vezetett Köztársaság Párt is csak emlék ma már.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1990-ben radikális antikommunista programmal indul, Petrasovits Annával az élen. 3,5 százalékkal kívül maradnak a parlamenten. Az eredmény 1994-re egy százalékra olvad, 1998-ban már az országos lista állítása sem sikerül. 2002-ben pedig mindössze négy szabolcsi egyéni választókerületben indul közös MSZP– MSZDP jelölt. A milliárdos Kapolyi László elnök az MSZP színeiben parlamenti képviselő lesz.

Gyakran mondják, hogy lám-lám a MIÉP annak idején képes volt beküzdeni magát a parlamentbe. Ez azonban nem teljesen igaz. Csurka és harcos-társai már 1990-ben is az MDF frakciójában foglalnak helyet, önálló párttá csak 1993-ban – az MDF-ből való kizárásuk-kilépésük után – szerveződnek. Erre sem árt emlékezni ma-napság!

Kinek a pártja a Munkáspárt?

Kezdettől fogva kérdés, hogy – mai politikai zsargonnal élve – kit szólítson meg a Munkáspárt. Az elnök 1993 decemberében Csepelen elmondja, ki mindenkihez szól a Munkáspárt: “Számítunk Önökre, a munkásokra. Mit hozott Önöknek a rendszerváltás? Drágaságot, munkanélküliséget, létbizonytalanságot, félelmet. Mi a gazdaság fejlődését és a reális felemelkedés lehetőségét ajánljuk.” Majd szépen felsorolja az értelmiséget, az alkalmazottakat, a vállalkozókat, a parasztságot, a nyugdíjasokat, a fiatalokat.

A rendezőelv világos. Átfogni szinte mindenkit, aki a rendszerváltás vesztese. A párt mindvégig érzékeli az ellentmondásokat. Túl soknak tűnik ennyi réteget megszólítani. A Munkáspárt nem tud megszabadulni a múlt emlékétől, amikor a régi MSZMP tömegpárt volt, minden réteg képviselője. Idővel azonban itt is kezdenek változni a dolgok. A 2002-es választások során már nagyobb erővel esik szó a munkásról. A pártban kezd megerősödni a felismerés, hogy a Munkáspárt nem lehet mindenki, sőt minden dolgozói réteg képviselője sem. Ha sikert akar elérni, akkor a munkásra, a széles értelemben vett munkásemberre kell támaszkodnia.

Változatlan program

A Munkáspártról ma azt gondolják az emberek, hogy az egyetlen párt, amely nem forgatott köpönyeget, és ugyanazt mondja ma is, mint amit mondott 1990-ben. Némi leegyszerűsítéssel ez a megállapítás igaz. A Munkáspárt választási programjának alapelemei nem változtak 15 év alatt. Munka, megélhetés, biztonság, ingyenes oktatás, ingyenes egészségügy – ezek olyan elemek, amelyek példamutató következetességet kölcsönöznek a Munkáspárt programjának.

Változnak természetesen a külpolitikai kérdések is. Eleinte nagyobb súllyal szerepel a környező országok problémája, majd helyét átveszi a NATO-csatlakozás elleni harc, még később az EU-kérdés.

A Munkáspárt 1993-ra nagyon világosan érti azt a küldetését, hogy önálló választási lehetőséget mutasson fel. 1993 októberében a párt elnöke a következőket mondja Győrben: “A Munkáspárt önálló alternatívát jelent más pártokhoz képest. Miben különbözünk?

Abban, hogy mi nem akarunk kapitalizmust. De programunk sok csatlakozási pontot mutat fel más politikai erőkkel is. Mi is támogatjuk a privatizáció ellenőrzését. Mi is talpra akarjuk állítani a mezőgazdaságot és az ipart. Mi is jobb életet akarunk. Mi is demokráciát akarunk, demokratikus rendet. Mi is jó viszonyt akarunk a szomszédainkkal. Akkor pedig érthetetlen egyes politikai erők visszafogottsága és elzárkózása. Az ország mai helyzetében a tét sokkal nagyobb annál, hogy bárki is ideológiai nemtetszés alapján álljon hozzá tényleges erőt képviselő politikai párthoz. Ezért készek vagyunk a széles körű összefogásra.”

Nem a programok döntenek

Szinte mindenki tapasztalja, hogy az emberek nem olvasnak pártprogramokat. A rövid frappáns jelszavak ezért óriási jelentőségre tesznek szert. A nagy pártok százmilliókat költenek arra, hogy reklámcégekkel kidolgoztassák a szlogenjeiket, és általában az egész választási arculatot. A Munkáspártnak erre soha sem volt pénze, mindaz, amit használ, a Munkáspárt szellemi műhelyében születik, hordozva ennek minden előnyét, de komoly hátrányait is.

A Munkáspárt hamar felismeri, hogy az MSZMP név az emberek szemében a múlthoz köti, és a múltra való emlékeztetésnek nincs gyakorlati haszna a választásokon. A párt jelezni akarja, hogy létének lényege nem az, hogy 1989 előtt létezett a szocializmus, hanem az, hogy tőkés viszonyok között küzd a dolgozó ember érdekeiért. 1993-ban a magyar munkásmozgalom történetében először kerül sor pártszavazásra a párt nevéről. A tagság 88 százaléka vesz részt, s a szavazásban résztvevők 94 százaléka úgy dönt, hogy a párt neve március elsejétől Munkáspárt legyen. Az új név ismertté válik, nem hoz ugyan többletszavazatot a választásokon, de az emberek értik az üzenetet: új párt született. “Ma a bal a jobb!” Ez lesz az 1994-es választásokon a Munkáspárt fő jelszava, és a program címe is. Jó jelszó?

Jó! Az emberek az Antall–Boross-kormány után balra akarnak menni. “Váltanunk kell és változtatnunk kell. Nem a kocsit kell kicserélnünk. Ha el akarjuk kerülni az összeütközést, a vezetőket kell leváltani. Ha nem akarunk a tömegbe rohanni, a kormányt kell helyére tenni. A kormány helye a baloldalon van!” – hangzik el a választás előtti kongresszuson. Utólag nézve azonban sokan mondják, hogy ez a jelszó az MSZP malmára hajtotta a vizet, hiszen az átlagember fejében az MSZP testesítette meg a “jobb BAL-t”.

“Kádár János idején jobb volt, a Munkáspárttal jobb lesz!” Ez már a 2002-es választások szlogenje, amire a párt első és ez idáig egyetlen óriás-plakátja is épül. A párt lelkesedéssel fogadja a jelszót, s eleinte úgy tűnik, hogy a választók előtt is sikeres. Nem sokkal előtte több közvélemény-kutatás is Kádár Jánost hozza ki a 20. század egyik legnépszerűbb politikusának. Az ötlet nem jön be. Kiderül: Kádárra ugyan sok ember szívesen gondol, de nevével nem lehet a választásokon sikert elérni.

2002-ben élénk vita van arról, hogy több jelszó kell. A több jelszó igénye, mint általában, most is az egy átütő jelszó hiányára utal. A Munkáspárt több mindennel próbálkozik: Szociális Alkotmányt! Munkát mindenkinek, teljes foglalkoztatottságot! Európai munkáért európai béreket! Ingyenes egészségügyi ellátást! Ingyenes oktatást! Az Európai Unióban is európai mezőgazdaságot! A Munkáspártra leadott szavazat nem elveszett szavazat! Kádár alatt jobb volt!

Vannak sikeres és értékálló próbálkozásai a pártnak. Vitathatatlanul ilyen maga a Munkáspárt név, amely nem rövidíthető, és nagyon gyorsan ismert lesz. Jelszavak nélkül mindenkinek van valamilyen érzése a Munkáspártról, és többnyire ennek alapján szavaz a választásokon.

Ilyen a vörös szín is, ami mellett a párt kitart. Egy rövid “kék korszaka” van a pártnak, amikor felmerül az is, hogy a párt neve Szociális Európa Párt legyen, a zászlaja pedig vörös-kék. A tagság elveti a gondolatot is.

Időtállónak bizonyul a Munkáspárt emblémája is. A vörös jelvény a csillag betiltása után születik, és mindmáig a párt legismertebb jelképe.

Hátráltató kompromisszumok

A választási program, sőt esetenként a jelszavak is kompromisszumok eredményeként születnek meg. Megvitatja a párt valamelyik testülete, a kongresszus vagy a Központi Bizottság. Mindenütt hozzátesznek, elvesznek, szavaznak. A kompromisszum már az eredeti javaslatban is gyakran benne van, így gyakran tovább laposodik, szegényesedik a program.

A Munkáspárt alapvetően tisztában van azzal, hogy szemben áll a kapitalizmussal, így a “rendszeren kívül” van. Mégis újra és újra visszaköszön a dilemma. Milyen legyen a program? A tőkés viszonyok javítására tegyen javaslatot, vagy elvi kommunista programot fogalmazzon meg? A döntést mindig hosszú vita előzi meg, s a végén a két szemlélet között mozog a program. Ez gyengéjévé válik minden programnak.

A párt nehezen érti meg, hogy a választási program nem azonos a párt stratégiai programjával. Ebből az is következik, hogy a programmal nem a saját párttagok tetszését kell elnyerni, hanem a választókét.

Szinte tizenöt éve vita van arról, hogy részletesen, számokkal, vagy számok nélkül fogalmazódjék meg a program. Mindig vita tárgya a program hangneme: kemény legyen vagy alkalmazkodó? Kormányprogramot írjunk vagy a rendszert leleplező anyagot?

Kompromisszumokat rejt magában a párt taktikai fellépése is, amit többnyire a listavezető pártelnök beszédei, tévészereplései alapján lehet megítélni. Legyen keményebb az elnök! – mondják egyesek. Mások meg hozzáteszik: legyen árnyaltabb, diplomatikusabb! Leplezzük le az MSZP-t! – hangzik az egyik oldalról. Ne bántsuk az egyszerű szocialistákat! – mondják a másik oldalon. Nem lehet egyszerre keménynek is lenni, udvariasnak is lenni. A taktikában, a hangnemben hozott kompromisszumok gyengítik a pártot. “A kapitalista rendszer bírálata közben a párt sohasem használt olyan radikális nagytőkeellenes

kijelentéseket, mint amit Orbán Viktor nem egyszer megtett a kampány során” – olvasható Hubai László tanulmányában. Hozzátesszük: nem vált a Munkáspárt előnyére.

Amiből sohasem elég

A törvény szerint minden egyes jelöltre egymillió forint költhető, azaz pártonként 176 millió. Mindenki tudja, hogy a valóságban százmilliókat költenek el, legálisan és illegálisan. A Munkáspárt többször javasolja: legyen negyvenmillió a kiadások felső határa. A polgári pártok sohasem fogadják el.

A munkáspárti forintok több forrásból jönnek össze. 2002-ben például központi költségvetésből harmincmillió forintot költ a párt. Ebből tízmillió korábbi megtakarítás, négymillió propagandára betervezett éves költség. Ötmilliót különít el a párt az éves állami támogatásból, a többi pedig külső támogatás, illetve a jelöltek után járó pénz. A helyi kiadásokban döntő a helyi pénzgyűjtés, a tagság és a rokonszenvezők adakozása.

A “propagandagyár” titkai

Kevesen tudják, hogy a párt minden propagandaanyagát maga a párt, illetve a Progressio Kft. állítja elő. A párt kiadójának létrehozója, az első alapozó esztendőkben vezetője Fodor Pál, aki a mai napig segíti tapasztalataival ezt a munkát. A propagandamunka élére néhány év múlva a párt vezetése megtalálja Vajda Jánost, aki előbb aktivistaként dolgozik ezen a területen, majd első számú irányítója lesz.

Az 1990-es választásokon rengeteg anyagot készítenek maguk a pártszervezetek. A jóindulattal, de megfelelő felkészültség nélkül készített reklámanyagokat a párt egyre inkább a központilag készített anyagokkal váltja fel. A programok, szórólapok, naptárak és még sok minden más a párt fontos fegyvereivé váltak. 1994 az első választás, amikor nagyon átgondoltan és szervezetten megy a munka. A párt minden potenciális választóhoz el akarja juttatni a programot. Minden választókerületbe

1300 példány kerül, ami akkor nagyon nagy teljesítmény. Naptárak 100 ezer példányban készülnek. 1000-1000 példányban elkészülnek az egyéni jelöltek fényképes bemutatkozó-anyagai.

A “propagandagyár” eredményesen szolgálja ki a párt változó formájú kampányait. A 90-es évek elején inkább nagygyűlések vannak. Annak mértékében, ahogyan az emberek elszoknak a gyűlésektől, a hangsúly áttevődik a kisebb találkozókra. Az 1993–94-es időszak sikeres akciója a téli falusi esték sorozat. A választási kampányban nagy szerepet kap a nőnap, március 15-e, és május elseje. Később a kampány fontos részeivé válnak a pártelnök budapesti kerületi látogatásaik, a megyei falujáró programok. Ezek már az érett, tapasztalt párt rendezvényei, amelyek során sikeres, sok emberre terjedő programokat lehet lebonyolítani, elősegítve a pártszervező munkát, a párt média-megjelenését. 2002 után a párt utcai sajtórendezvényekre, a helyi sajtóban való megjelenésre koncentrál.

A választás főszereplői: a jelöltek

Az egyéni jelöltek a párt hősei. A választások idején õk vannak az élvonalban. Úgy mennek a küzdelembe, hogy tudják: a párt igazi esélye az országos listán van, de az út az egyéni jelölteken át vezet.

A jelöltek mindig tükrözik a párt aktuális állapotát. 1994-ben a KB ülésén a következő hangzik el: “Jelöltjeink 15 százaléka nõ, négy éve ez az arány 5,3 százalék volt. A munkások aránya 16,5 százalék, ‘90-ben 14,9 százalék volt. Csökkent a tényleges mezőgazdasági dolgozók aránya 6,4 százalékról 2,3 százalékra. A nyugdíjasok aránya 13,8 százalékról 38,5 százalékra nőtt. A vállalkozók aránya ma 16 százalék, négy évvel ezelőtt 1,1 százalék volt. 1990-ben nem volt munkanélküli a jelöltjeink között, ma az arányuk 5,5 százalék. A fenti adatoknál figyelembe kell venni, hogy 30 személy adataival még nem rendelkezünk, illetve azt, hogy 1990-ben összesen 94 jelölt volt, ma mind a 176 jelöltet elemeztük. Jelöltjeink között kevesebb a fiatal, mint 1990-ben. Akkor 35 év alatti volt a jelöltjeink 8,5 százaléka, ma csak 1,5 százalék. Sajnos, ez nem magyarázható csupán azzal, hogy négy évet öregedtünk, bár ennek is van szerepe. A fiatalokat minden

erőfeszítésünk ellenére segédcsapatnak tekintik sok területen, ahelyett, hogy a választásokban komolyan építenének rájuk.”

A munkáspárti jelöltek fő értékeként azt jelenítik meg a kampányokban, hogy becsületesek, tisztességesek, egyszerű emberek. “A mi jelöltjeink egyszerű emberek. Őket nem csak a televízióban lehet látni. Sőt, főleg nem ott. Velük nap mint nap találkozhatnak a közértben, az áruházban, az utcán, az üzemben, a hivatalban. Nincsenek közöttük bárók, mint az MDF-ben. Nem tagjai egyetlen lovagrendnek sem, mint egyik-másik kereszténydemokrata. Nem kapnak ösztöndíjat és jutalmat a Soros Alapítványtól, mint a fideszes úri gyerekek. Nem voltak a múlt rendszerben ellenállók, mint az SZDSZ világpolgárai. Amíg mások ellenálltak, a mi embereink dolgoztak” – mondja egy gyűlésen 1994-ben a pártelnök.

A területi listák többnyire nagy vitában születnek. A párt elnöke ennek negatív következményeire utal, amikor 1998-ban a következőket mondja: “Teljesen értelmetlen a listák sorrendiségében a belső vitákat kiélezni. Minden megyében és Budapesten abból kell kiindulni, hogy a lista egy tükör, aminek jeleznie kell a párt politikai törekvéseit, munkás-, dolgozói jellegét, vagyis azt az alapvető törekvésünket, hogy a parlamentben legyenek ott a dolgozók képviselői is. A listával kapcsolatos viták nem áshatják alá a Munkáspárt nehezen kiérlelt politikai egységét, s nem béníthatják meg a pártot.”

XV. fejezetA párttal, a néppel egy az utunk“A párttal, a néppel egy az utunk…”. Ezt tanulták meg valaha azok a nemzedékek, amelyek ma már az idősebbekhez tartoznak. Ezt az érzést adják tovább a jövő generációinak.

Új és régi párt

1991-ben az olasz kommunista párt Rifondazione néven szerveződik újjá. A kommunista újjáalakítást, a kommunista újjászületést hirdetik meg. Ragaszkodást a mozgalom értékeihez, folyamatosságot, és egyúttal a mának megfelelő megújhodást. Ez a kettőség jellemzi a Munkáspártot is: folyamatosság, a magyar munkásmozgalom, a szocializmus értékeinek vállalása és az új helyzetnek megfelelő új politika.

1989 decemberében az MSZMP újjászervezéséről születik döntés, de mint a későbbi események mutatják: új párt születik. A Munkáspárt életében egyszerre van jelen a múlthoz kapcsolódó folyamatosság és az új, amely nem egyszerűen megújulás, hanem a megváltozott helyzetnek megfelelő eszmei, politikai, szervezeti intézkedések összessége.

A Munkáspárt helyzete új, minőségileg különbözik a megelőző történelmi időszakok példáitól. A magyar munkásmozgalom történetében az első olyan párt, amely a szocializmus leverése utáni helyzetben, tőkés viszonyok között születik újjá. Legális párt, de nem részese a hatalomnak. Olyan párt, amely magyar viszonyok között születik, külső segédlet nélkül.

Első vagy tizennegyedik kongresszus?

A folyamatosságnak számos formai jegyét is vállalja a párt. A kongresszusait a 14-es számmal kezdi, elismerve a korábbi MSZMP kongresszusait. A párt ünnepeiben a szocialista időszak köszön vissza. A felszabadulás ünnepéről, a Nagy Október évfordulójáról máig

megemlékeznek a párt tagjai. Háttérbe szorul a Tanácsköztársaság ünnepe, és szinte elfelejtődnek a munkásmozgalom más jeles dátumai.

Nehezen születnek, de megszületnek az új párt hagyományai, sőt ünnepei. A múlthoz kötődik, de már az új párt hagyománya a minden évben megrendezett Kádár-évforduló. Május elseje nem tisztán munkáspárti ünnep, de a párt kezdettől fogva vezető szerepet játszik e szép munkásmozgalmi hagyomány életben tartásában. 2002-ben megszületik az új tradíció, a párt születésnapjának ünneplése, minden év december 17-én.

A múlttal való folyamatosság számos elemben fennmarad. A Munkáspártba az első időben zömében a régi párt, az MSZMP tagjai lépnek be. A tagság zöme mind a mai napig évtizedek óta tagja a pártnak. Az új belépők között azonban már többségben vannak azok, akik 1989 előtt nem vettek részt a pártban. A jövőben inkább ez lesz jellemző. A pártban a fiatalok aránya ma még kisebb, mint amilyen erőt a társadalomban képviselnek, de más pártokkal való összehasonlításban már nincs akkora lemaradás.

Kialakulnak az új kornak megfelelő új munkamódszerek. Túrkevén másfél évtizedes hagyomány a Munkáskupa. Motorja és szervezője Csajbók Ferenc, a párt egyik helyi meghatározó személyisége. Csongrádban 1993-ban alakul meg és ma is él a Munkáspárt Szeged Területi Baráti Köre és Munkástagozata, amely zömében párton kívüliekből áll. Olyan kitűnő emberek szervezik, mint Nagyvári László, Babcsán László és Dobó József. Budapesten, Zuglóban hagyománya van az egyetemi előkészítő tanfolyamoknak, olyan irányítókkal, mint Parizek Henrik, Gyenge Sándor, Bejczi Gézáné. A baloldali kultúra egyetlen magyarországi központjává vált az Ezredvég folyóirat, élén Simor Andrással. Az első perctől kezdve közöttünk van Baranyi Ferenc és sok más kitűnő művész. Az Ezredvég-estek lelke Rudas Istvánné.

Hozzuk fel Marxot a pincéből!

A Munkáspárt 20. Kongresszusán hangzik el e felhívás a pártelnöktől.

A párt ekkorra már kezdi tapasztalni a marxista ismeretek egyre nyomasztóbb hiányát. A tagság egy része valamikor kijárta a marxista–leninista képzés különböző fokozatait, de idővel ez a tudás is megkopik. A rendszerváltás óta pedig nem folyik szervezett elméleti képzés, bár több alkalommal voltak erre kísérleteink. Hajdú József nevéhez fűződik a Politikai Akadémia meghonosítása, a párt elméleti folyóiratának létrehozása, illetve Szántó György, az MSZMP Politikai Főiskolájának egykori tanára szervezte meg az úgynevezett Baloldali Politikai Iskolát, amely azonban csak két esztendeig élt. De hogyan legyünk osztályharcos párt, ha nem tudjuk, mi az osztályharc? Hogyan vigyük az ébredező munkássághoz a tudatos elméletet, ha magunk sem vagyunk felvértezve vele?

A Munkáspárt kezdettől fogva marxista pártnak vallja magát. A világot materialista alapon szemléli. Elfogadja, hogy az emberiség történelme az osztályharcok története, vagyis a társadalmi osztályok létezéséből indul ki. Az osztályok ma is létező harcában a munkásság mellett áll. “A Munkáspárt marxista párt, amely képviseli a humanista, kommunista, baloldali szocialista értékeket. … A Munkáspárt számára fő érték az ember, az emberek szabadsága, egymás iránti szolidaritása, az igazságosság, az egyenlőség. Hazánk jövőjéül a szocialista társadalmat képzeli el. A marxizmust szellemi alapértéknek tekinti, alapvető szemléletmódként alkalmazza, nélkülözhetetlennek tartja a marxista elméleti munkát és vitákat. Ugyanakkor nyitott más szellemi értékek felé is” – fogalmazza meg a párt programja.

A Munkáspárt e gondolat jegyében az idők folyamán az előd pártoknál jóval nagyobb nyitottságot tanúsít más marxista irányzatok iránt. A Szabadság oldalain olvashatóak Gramsci, Lukács és más marxista gondolkodók művei. A Munkáspárt óriásit lép előre a Mao Ce-Tung és Teng Hsziao-Ping nevével fémjelzett kínai sajátosságú szocializmus megismertetésében. Az elnök hívószavára érdekes módon legelőször a Baloldali Front reagál. Mindmáig a legteljesebb marxista gyűjtemény a front internetoldalán olvasható, és irigylésre méltó marxista könyvtárat üzemeltetnek a Haller utcai székházukban.

A lefüggönyözött Lenin

A Munkáspárt Baross utcai székháza valamikor a régi MSZMP józsefvárosi pártbizottságának épülete volt. A nagyterem falába gondosan beépítették Lenin mozaikportréját, ami ma is szép művészeti alkotás. Ebben az épületben történt meg, hogy Kádár János egyszer meglátogatta. A klasszikusok képeiből mindenütt volt bőven, de egy valami hiányzott a nagyteremből is: egy óra. Haladnunk kell, elvtársak, az idővel! – mondta Kádár János, és egy órát küldött a kerületi párttagságnak.

Mi legyen a Lenin-kép sorsa? Sok mindenki el akarta már bontani, de a Munkáspárt nem engedte, és nem engedi ma sem. A függönyt is elhúzzák minden munkáspárti rendezvényen, de mivel mások is használják a termet, Lenint nem mindenki láthatja. Pedig lehet, hogy éppen másoknak kellene látniuk!

Mi legyen a leninizmussal? A marxizmus melletti kiállás nem volt kérdés 1989-ben sem. Az egykori eurokommunista nézetek azonban megfertőzték a régi MSZMP-t is, és a modernség jelszavával az új pártba is beszivárogtak. Az eurokommunisták elhitték, hogy ha kidobják Lenint, akkor már nagyon szalonképesek lesznek Európában. A mai nyugati pártok egy része pedig úgy gondolja, hogy el kell határolódnia az egykori szocialista országok gyakorlatától, meg kell tagadni mindent, ami volt, és akkor népszerűek lesznek a közvéleményük előtt. Egyik tétel sem igaz.

Az újjászerveződés bizonytalanságát, esetenként bátortalanságát és – valljuk meg – a korszakhoz igazodó taktikáját jól jelzik a Munkáspárt első dokumentumai. “A Magyar Szocialista Munkáspárt marxista politikai párt, amely magáénak vallja a magyar nép haladó történelmi vívmányait, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom időtálló értékeit” – olvashatjuk a 14. kongresszuson elfogadott szervezeti szabályzatban. A párt lenini jellege a kongresszus szellemiségében jelen van, amire a nyilatkozat szövege is utal: “pártunk a marxi, lenini elméleti örökségre támaszkodik, a klasszikusok által megalapozott elmélet és módszer alkotó alkalmazására törekszik, nyitott a tudomány új eredményei iránt”.

Mindez lényegesen megváltozik 1992-re, a 15. kongresszus idejére. Ekkorra a párt már túl van a nagy vízválasztó vitákon, eldől, hogy a Munkáspárt nem megy sem az álforradalmi radikalizmus, sem a kispolgári megalkuvás irányába. Lényegét marxista–leninista pártként határozza meg. Az alapelvek között ismét megjelenik a párt kibővített jellegének deklarálása. “A Munkáspárt a mai magyar valóság alapján szerveződött politikai párt. Politikáját a tudományos szocializmus, Marx, Engels, Lenin eszmei örökségének alkotó alkalmazására és továbbfejlesztésére alapozza.”

Nemzeti párt

1993. január 25., röviddel éjfél előtt. Fidel Castro, a kubai forradalom legendás vezére fogadja a Munkáspárt küldöttségét. “Amikor partra szálltunk, nem voltunk kommunisták, lelkes ifjú hazafiak voltunk – mondja a kubai pártvezető Thürmer Gyulának. – A nemzeti ügyért harcoltunk, és megértettük, hogy ennek útja a szocializmus.”

A Munkáspárt kezdettől fogva hangsúlyozza a nemzeti jellegét. Túlzás lenne azt mondani, hogy 1945-ben szovjet segítséggel jönnek a kommunisták, de tény, hogy Rákosi és az akkori vezetés számos tagja moszkvai emigrációból jön haza. Mint ahogyan az is tény, hogy Magyarország a jaltai egyezmény alapján a Szovjetunió érdekszférájába tartozik. 1956-ban a Kádár János vezette kormány vitathatatlanul szovjet segítséggel jön létre.

1989 végén a Munkáspárt külső segítség nélkül alakul meg. A szocialista rendszerek a környező országokban mind összeomlanak, a magyar kommunisták az árral szemben úsznak. Ez az önálló, minden külső tényezőtől független születés később felértékelődik, meghatározza a Munkáspárt nemzeti párt jellegét.

A Munkáspárt a magyar nemzet érdekeit védi az utóbbi tizenöt évben a nemzeteket eltipró globalizációval szemben. A magyar ipart, a magyar mezőgazdaságot védi a multinacionális vállalatokkal szemben. A magyar hagyományokat, a magyar szellem értékeit óvja az amerikanizált világgal

szemben. A nemzeti értékek iránti elkötelezettség a párt erejének egyik forrása a jövőben is.

Legalitás a polgári demokrácia viszonyai között

A tőkés rendszerváltás új helyzetet teremtett a párt működésének jogi és politikai feltételei szempontjából is. Ma már tudjuk, hogy az utóbbi másfél évtizedben a Munkáspártot nem veszélyeztette a betiltás réme, nem kellett illegalitásra készülni. A rendszer nehezen viseli a párt létét, mindent elkövet helyzetének nehezítésére, társadalmon belüli lejáratására. Adenauer kancellár Németországában, a 60-as években a kommunistákat még betiltják. Ezt teszik Tudjman Horvátországában, a 90-es években is. A Jelcin-éra egyik első lépéseként Oroszországban is tilos egy ideig kommunistának lenni. Magyarországon a rendszerváltás után Dénes János felveti ugyan a parlamentben, de sem az Antall-kormány, sem más kormányok nem szánják el magukat ilyen lépésre.

Nálunk a polgárság hatalma “kifinomultabb” eszközökkel érvényesül. Bevezetik a bejutási küszöböt, amit idővel 4 százalékról 5 százalékra emelnek. Bár nyilvánvalóvá válnak e rendszer ellentmondásai, az európai parlamenti választási törvény megfogalmazásakor, 2004-ben fenntartják az 5 százalékos küszöb elvét.

A pártok finanszírozási rendszerét is úgy alakítják ki, hogy sok jusson a parlamenti nagy pártoknak és kevés a kis pártoknak. A Munkáspárt ráadásul különbözik más kis pártoktól is, hiszen nincs olyan tőkés üzleti háttere, mint például a Centrum Pártnak, vagy olyan külső kapcsolatrendszere, mint, mondjuk, a MIÉP-nek.

A Munkáspárt elleni harcban minden eddigi kormány alkalmazza a médiától való elszigetelés eszközét. Nem adnak teret a közszolgálati televíziókban, rádiókban, megfizethetetlenné teszik a politikai reklámot.

A demokratikus centralizmus mítosza és valósága

Ha szét akarsz verni egy pártot, ne a politikával kezd, a szervezeti

elveket kérdőjelezd meg! A politikához, az eszmékhez ragaszkodnak az emberek, a szervezeti dolgok unalmasak, senkit sem érdekelnek, és mire észreveszik, mire megy ki a játék, már késő. Ez történt a régi MSZMP-vel is. Az egykori pártellenzék, reformkörösök és mások, a demokratikus centralizmus elvét kezdték lejáratni, elavultnak kikiáltani, és más elvekkel felváltani. Sikerrel! Az MSZMP belebukott ebbe a harcba.

Ugyanezt a taktikát folytatják a Munkáspárton belül időről időre megjelenő ellenzékiek is, akik a pártdemokráciára hivatkozva a fegyelmezett, következetes végrehajtást akadályozzák. Korszerűségre hivatkozva a szervezett, harcoló pártot akarják vitaklubbá változtatni. A mi esetünkben sikertelenül! A Munkáspárt tizenöt éve következetesen védi a demokratikus centralizmus elvét és gyakorlatát.

“Az MSZMP az egyenjogú párttagok szervezett politikai közössége. A párt elutasítja a bürokratikus centralizmus minden formáját. Tevékenységét a következő alapelvre építi: a kérdések lehető legszélesebb körében demokratikus, a lehető legszűkebb körében a központi választott szervek döntései érvényesüljenek” – olvasható a 14. kongresszus dokumentumában. Miért ez a furcsa megfogalmazás? Egyrészt a múlthoz kapcsolódó negatív tapasztalatok miatt: a megyei, városi pártbizottságok nemegyszer avatkoztak bele a helyi szervek életébe, ha kellett, ha nem. Másrészt, kezdettől fogva nagy nyomást gyakorolt a polgári környezet, ami a múlttal azonosította a demokratikus centralizmust.

A párt jó ideig nem tudja, nem meri deklaratíve megfogalmazni a demokratikus centralizmus elvét, bár a lényeget mindig megtartja. A 17. kongresszus így fogalmaz: “A Munkáspárt a demokrácia érvényesítésével, a cselekvési egység biztosításával működik.” A kérdést a párt távlati programja is valójában még megkerüli. : “A Munkáspárt a gondolkodó, felelősen cselekvő tagság demokratikus pártja. Közvetlen demokrácia érvényesül a párt vezetőinek választásában. A vezető szervek tagjai ellenőrizhetőek és visszahívhatóak.” A

20. Kongresszuson, 2003-ban a párt egyértelműen rendezi a kérdést: “a Munkáspárt a demokratikus centralizmus elvének megfelelően

működik”.

Tagfelvétel – tagbelépés – internetes párttagság

A párt egyik alapkérdése az utánpótlás biztosítása. A pártnak két esetben nagyon meg kell szűrnie, hogy kit enged a soraiba. Ha hatalmon van, könnyen eláraszthatják a karrieristák, nem mindegy, hogy ki lesz a párttag. Az illegalitásban a besúgóktól és a belső fegyelmezetlenségtől tartanak. A besúgó is, a fegyelmezetlen párttag is a párt lebukásához vezethet. Más a helyzet 1989 után. A Munkáspárt nincs hatalmon, de nincs illegalitásban sem.

Az első időben a szigorú tagfelvételi rend érvényesül, amelyet a régi MSZMP-tõl örököl a Munkáspárt. Ezt tükrözi annak a szabálynak a továbbélése is, hogy csak 18. életévét betöltő személy lehet a párt tagja. A 15. kongresszus változást hoz: “a párt tagja lehet minden 17. életévet betöltött személy”. A következő kongresszuson még tovább nyílik a kapu a fiatalok előtt, és megszületik a ma is érvényes szabály: “a párt tagja lehet minden 16. életévet betöltött személy”.

1989-ben kialakul egy alapelv: nem kérdezzük, hogy honnan jöttél, a lényeg az, hogy merre mégy. Az alapszervezeti taggyűlések döntenek ugyan a tagfelvételekről, de meglehetős liberalizmussal. Érthető az engedékenység, hiszen a párt sorainak bővítése létérdeke a pártnak.

A pártra hatással vannak a társadalmi élet más területein alkalmazott szervezeti formák és divatok. Az internet terjedésével megjelennek a hálózat módjára alakuló szerveződések, amelyben látszólag nincs szervezeti központ. A valóságban szinte mindig van. A párt nem adja fel a demokratikus centralizmust, bár időről-időre vannak kísérletek arra, hogy a Munkáspártból is hálózatként szerveződő pártot csináljanak. Ez a törekvés egy sajátos területen, a tagfelvétel módjának megváltoztatásában némi sikert ér el. A Munkáspárt hosszú vita után megengedi, hogy bárki az interneten keresztül belépjen a pártba. Ez a norma egyelőre ma is él, de szerencsére nem okozott még végzetes kárt. Kiderült, hogy gyakorlatilag senki sem lép be egy Munkáspárthoz

hasonló fegyelmezett szervezetbe az internet útján. Másrészt, a tagság ösztönösen megérzi, hogy a kapitalizmus ellen éleződő harc közepette bizony meg kell kérdezni, sőt le kell ellenőrizni, hogy honnan jöttél, mert sokszor ez dönti el, hogy a valóságban merre mégy.

Minden hatalom az alapszervezeteké!

A párt újjászervezésében prioritást élvez az a szándék, hogy a párt a tagság pártja legyen. Ez kritika a régi MSZMP gyakorlatával szemben, de kifejezi a rendszerváltás utáni valóságot is. A párt kiszorul a munkahelyekről, a lakóterületi alapszervezetek objektíve kiemelt szerephez jutnak. Az alapszervezetek delegálják a Központi Bizottság tagjait, az alapszervezetek felett nincs középszintű irányító szerv, csak koordinációs bizottság. Ez a kétszintű döntés időszaka a pártban.

A gyakorlat azonban hamarosan más megoldásokat is igényel. Kiderül, hogy sem nagy politikai akciókat, sem a parlamenti választási munkát nem lehet gyenge koordinációs bizottságokkal elvégezni. A KOB-ok ügyében Salgótarján hoz némi áttörést. Szinte mindenki érzi, hogy erőteljesebb megyei döntési és szervezési szint nélkül a folyamatos munka már nem folytatható. Ennek érdekében egy erőteljesebb megyei koordinációs bizottsági rendszer jelenik meg a pártban. Az irányítási rendszer belső problémája a 20. Kongresszus szervezeti szabályzatában korszerű megoldást nyer. A megyék élére megyei elnökségek kerülnek, amelyek – ha jól működnek – már nem az egyes választókerületi szervezetek érdekvédelmi szervezetei, hanem a megyei pártélet politikai irányítói.

Hasonlóan nagy módosulás zajlik le a KB struktúrájában is. A legelején a KB-tagok egy-harmadát a kongresszus választja, a többieket a tagság delegálja. Elég gyorsan érezhetővé válnak ennek a rendszernek az ellentmondásai. A gyakorlatban a megyék területenként elosztják a nekik jutó KB-tag keretet. A kiválasztásnál másodlagos szempont a szakmai hozzáértés, a politikai szemlélet, a regionális hovatartozás válik döntővé. Ez módosul némileg az előző években, ami-kor a megyei elnökök és a budapesti elnök tisztségüknél fogva a KB tagjai lesznek. Az új rendszer megőrzi a területi delegálást, de erősíti a politikai elemet.

A párt egyik nagy értéke, hogy újjászervezését követően azonnal rendszerbe állítja a pártszavazás intézményét. A tagság első alkalommal a párt nevének kérdésében alakíthatta ki álláspontját 1992–93-ban. A módszer sikerét jelzi, hogy a pártszavazás idején lendületbe jöttek az alapszervezetek, érdemibb politikai munka folyik. Később a pártelnöki tisztség is pártszavazáson dől el.

Az Ügyvezető Titkárságtól az elnökségig

A régi MSZMP-ben erős jogkörökkel rendelkező Politikai Bizottság működött. A rendszerváltáskor megjelenő polgári pártok az ügyvivői rendszert vezetik be. Az eleinte azonos súlyú ügyvivőkből kiválik egy-egy személy, és kialakul a jelenleg is használatos elnökségi struktúra.

A Munkáspárt eleinte Ügyvezető Titkárságot választ. A megfogalmazásban benne van, hogy az alapítók csak végrehajtási feladatot szánnak e testületnek, a döntéseket a Központi Bizottság hozza. Ez a rendszer alapjaiban ma is fennáll. Ugyanakkor világossá válik, hogy a 80-100 fõs Központi Bizottság nem alkalmas operatív irányításra. A végrehajtó szerv szerepe objektíve megnő a pártban. A 15 fõs ÜT szerepét az idők folyamán a 9 fõs elnökség veszi át.

* * *

A Munkáspárt a munkásság pártjaként született meg. A kapitalizmusban élünk, ahol – akárhogyan is csűrjék-csavarják – a fő ellentét a tőke és a munka között van. A forradalmi harc fő ereje ma is a munkásosztály. A munkásosztály átmeneti visszavonulása nem indok arra, hogy feladjuk munkás osztályharcos elkötelezettségünket. A Munkáspárt akkor tölti be hivatását, ha a munkások érdekeit szolgáló harci szervezet marad. A Munkáspárt ma az egyetlen szervezett és életképes erő a baloldalon, amelyre egyre nagyobb feladat hárul annak mértékében, ahogyan a magyar munkásságban tudatosodnak a tőkés rendszer negatívumai, és kezd, ha nagyon lassan is, de gondolkodni. Közös történelmünk ehhez a harchoz ad erőt és támaszt.

Frontoldal kiadványok2009

frontoldal.freeweb.hu