1

Babeş-Bolyai Tudományegyetem

Pszichológia és Neveléstudományok Kar

AlkalmazottPszichológia Tanszék

Tanító és Óvodapedagógus Szak

Leíró magyar nyelvtan -- Hangtan, Szótan, Mondattan --

Tanulmányi útmutató

IV. félév

dr. Antal Sándor

adjunktus

2

TARTALOMJEGYZÉK

BEVEZETŐ ........................................................................................................................................................... 4 1. TANULÁSI EGYSÉG ........................................................................................................................................... 7

1. GONDOLATOK A NYELVRŐL ÉS A BESZÉDRŐL................................................................................. 9 1.1. Mi a nyelv?............................................................................................................................................... 9 1.2. A nyelv mint jelrendszer ......................................................................................................................... 10

ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!......................................................................................................... 100 Szakirodalom................................................................................................................................................. 10

2. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 11 2. HANGTAN ...................................................................................................................................................... 11

2.1. A Hangtan tárgya................................................................................................................................... 11 2.2. A hang és a betű ..................................................................................................................................... 12 2.3. Az elemek hangtana, a magyar hangrendszer........................................................................................ 13

2.3.1 A magánhangzók / vokálisok / ........................................................................................................................... 14 2.3.2. A mássalhangzók / konszonánsok .................................................................................................................... 15

3. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 21 2. 4. A szerkezetek hangtana, a beszédhangok kapcsolódása ....................................................................... 21

4. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 28 2. 5. A szótag................................................................................................................................................. 28

ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!........................................................................................................... 31 Szakirodalom................................................................................................................................................. 31

5. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 32 3. SZÓTANI – SZÓKÉSZLETTANI ALAPFOGALMAK............................................................................. 32

3.1. A Szótan tárgya ...................................................................................................................................... 32 3. 2. A szókészlet és a szókincs ...................................................................................................................... 33

FOGALOMÉRTELMEZÉS .............................................................................................................................. 34 3.3. A szó és kifejezéskészlet egységei ........................................................................................................... 35

TANULÁSI EGYSÉG............................................................................................................................................. 37 3.4. A szókészlet tagolódása, rétegződése, mozgása ..................................................................................... 39

3.4.1. A szókészlet eredet szerint rétegei .................................................................................................................... 39 3.4.2. A szókészlet szinkron leírása, a mai magyar nyelv szókészleti rétegei ............................................................. 42 a. Normatív nyelvváltozatok ....................................................................................................................................... 43

3.5. Állandóság és változandóság a szókészletben........................................................................................ 44 ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!........................................................................................................... 46

Szakirodalom................................................................................................................................................. 47 7. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 48

4. SZÓFAJTANI KÉRDÉSEK .......................................................................................................................... 48 4.1. A szófajiság ismérvei.............................................................................................................................. 48 4.2. Az indulatszó .......................................................................................................................................... 52 4.3. A felelő- és kérdőszó............................................................................................................................... 53

8. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 54 4.4. A főnév ................................................................................................................................................... 54 4.5. A melléknév ............................................................................................................................................ 56 4.6. A számnév............................................................................................................................................... 58

9. TANULÁSI EGYSÉG ......................................................................................................................................... 62 4.7. A névmás ................................................................................................................................................ 62

4.7.1. Egyirányú (csak főnevet / főneveket helyettesítő) névmások............................................................................ 63 4.7.2. Többirányú / főnevet, melléknevet, számnevet, (határozószót) helyettesítő / névmások ................................. 66

10. TANULÁSI EGYSÉG ....................................................................................................................................... 71 4.8. Az ige...................................................................................................................................................... 71

11. TANULÁSI EGYSÉG ....................................................................................................................................... 84 4.9. A határozószó......................................................................................................................................... 84

3

4.10. A névelő................................................................................................................................................ 87 4.11. A névutó................................................................................................................................................ 90 4.12. A kötőszó .............................................................................................................................................. 92 4.13. A módosítószó ...................................................................................................................................... 93 4.14. Az igekötő ............................................................................................................................................. 94 4.15. A segédige ............................................................................................................................................ 96

ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!........................................................................................................... 98 Szakirodalom................................................................................................................................................. 99

12. TANULÁSI EGYSÉG ..................................................................................................................................... 100 5. MONDATTAN.............................................................................................................................................. 100

5.1. Alapfogalmak, jellemzők ...................................................................................................................... 100 5.2. A mondatok osztályozása ..................................................................................................................... 102 5.3. Az egyszerű mondat.............................................................................................................................. 105 5.4. A tagolatlan mondat............................................................................................................................ 107 5.5. Összetett mondat ................................................................................................................................. 107 5.6. A szószerkezetek ................................................................................................................................... 110

13. TANULÁSI EGYSÉG ..................................................................................................................................... 113 5.7. Az egyszerű mondat szerkezete, a mondatrészek.................................................................................. 113

5.7.1. Az állítmány.................................................................................................................................................... 113 5.7.2. Az alany .......................................................................................................................................................... 116

14. TANULÁSI EGYSÉG ..................................................................................................................................... 119 5.7.3. A tárgy ............................................................................................................................................................ 119 5.7.4. A határozó ....................................................................................................................................................... 121 5.7.5. A jelző ............................................................................................................................................................. 132

ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!......................................................................................................... 136 Szakirodalom............................................................................................................................................... 137

4

Bevezető

A tantárgypedagógiai követelményekkel, elvárásokkal is számoló bevezető indoklás

két fő kérdést próbál tisztázni:

1. Miért van elengedhetetlen szüksége a tanítóképzős hallgatónak (de a későbbi gyakorló

tanítónak is) a nyelvi, magyar nyelvi ismeretekre – illetve:

2. Mi az a nyelvi ismeretanyag, amely megfelel ennek a szükségletnek.

Kosztolányi Dezső, Kodály Zoltán és sokan mások, végső tanulságként írnak arról,

hogy a magyar nyelvet egész életen át kell tanulnia még a született magyarnak is. Ez az

ösztönző felhívás minden magyarul beszélőnek szól, külön hangsúllyal azoknak, akik

nemcsak tanulják, hanem tanítják ezt a nyelvet, illetve a magyar nyelvet mint a tanulás,

tanítás eszközét használják: a tanítónak, a pedagógusnak.

A közhelyszerű, nyilvánvaló igazságokból kell kiindulnunk: a nyelv és a gondolkodás

kölcsönösen feltételezik egymást. Az egyén beszédét és gondolkodását a megismerő értelmi

tevékenység két aspektusának is nevezhetjük. A beszéd -- kifejezést, a parole-jelenséget úgy

értelmezem, mint az egyén által „működésbe lendített” nyelvet, azaz a nyelvhasználatot,

függetlenül attól, hogy élőszóban előadott vagy írásban, netán videószalagon rögzített

beszédről van szó. Amit az egyén vonatkozásában a beszéd és a gondolkodás kölcsönös

feltételezettségéről állíthatunk, érvényes a közösségi, általános emberi vonatkozásban

szemlélt tudatformák (tudományok, filozófia, vallás…) illetve a közösségi jellegűnek

tekintett nyelv kapcsolatára is.

Ahogyan az egyes ember nyelvhasználata, beszéde a személyiség gondolatainak

formálója, tárháza, illetve felszínre hozója, ugyanúgy egy közösség nyelve is őrzi és

továbbhagyományozza az adott közösség kultúráját. A nyelvtudományok és a filozófia

axiomatikus kinyilatkoztatásai mellett, hadd álljon itt egy konkrét gyakorlati példa!

Próbáljunk meg bármilyen témájú gondolati konstrukciót létrehozni úgy, hogy eközben nem

szabad használnunk a nyelv jel-értékű alaptagját, a szót, illetve ugyancsak a nyelvben kódolt

szintagmatikus szerkezeteket!

Ez még akkor sem sikerülhet, ha a viszonylag tagolatlan belső beszéd el nem hangzó

változatát használjuk. És ebbe a kísérletbe olyan „gondolati konstrukció” is belefér, amely

nem terjed túl egy közönséges pletyka témakörén.

5

Következtetésként azt a tantárgypedagógiai alaptételt fogalmazhatjuk meg, hogy az

anyanyelv tanítása a gondolkodás tanítását jelenti. Ez utóbbinak a fontosságát pedig

fölösleges bizonygatni.

A fentebb vázolt analógia bármely nyelv, nép vonatkozásában érvényes; számunkra

viszont a NYELV, az anyanyelvet, a magyar nyelvet jelenti elsősorban.

Ennek a szerkezetét a működését tanulmányozva, jutunk közelebb önmagunkhoz, közösségi

és egyéni létünk, gondolkodásmódunk megértéséhez, lehetőség szerinti továbbépítéséhez,

gazdagításához. A nyelvről, a beszédről tanulva ugyanis, sajátos helyzet alakul ki. A

tanulmányozott „tudománytárgy” a nyelv, cél és eszköz egyszerre.

A nyelv, a beszéd tanulmányozása úgy is tételezhető, mint legemberibb lényegünk

kifejlődésének az ismerete, ugyanis csak az emberi beszéd képes önmagára reflektálni (ezt

fogjuk majd a kommunikációs funkciók vizsgálatakor a beszéd metanyelvi funkciójának

nevezni). A vizsgálat tárgya és a tanulmányozás módja, eszköze bizonyos szempontból

egymásra tevődik – a beszéd a beszédről szól, mint a nyelv valóságosan megnyilvánuló

„beszédmódjáról”.

A nyelv és a beszéd már jelzett egysége és különbözősége át is vezet a filozófiai

általánosságoktól a konkrétabb tantárgypedagógiai kérdéshez: Mi is az a tanulmányozandó

tantárgy, amely hiánytalanul be tudja tölteni a gondolkodásfejlesztő funkciót?

Még konkrétabban: milyen nyelvi ismeret-, készség-, képesség-fejlettségi szinten lesz

képes a pedagógus kiteljesíteni az anyanyelvi nevelés személyiségformáló szerepét? Ha

nagyon tömören fogalmazunk, funkcionális, „működőképes” nyelvi ismeretekről van szó.

Olyan nyelvi tudásról (nyelvi kompetencia), amelynek birtokában a nyelvhasználati

képesség (nyelvi performancia) a lehető legtökéletesebb lesz. A tanítónak is ezt az

anyanyelv-tanítási szemléletet kell továbbadnia. A mit? és a hogyan?; a tartalom és a forma

józan dialektikájáról van szó.

Nem beszélhetünk anyanyelvi nevelésről úgy, hogy mellőzzük a nyelv rendszerére,

ill. működési szabályaira vonatkozó alapismereteket, ugyanakkor az is megkívántatik, hogy

ezt a szubsztantív, tartalmi összetevőt „mozgásba is tudjuk lendíteni” a nyelvhasználat

rendjén, a lehető legteljesebben kiaknázzuk nyelvhasználati lehetőségeinket. Az ún.

mechanikus tanulásként elmarasztalt memoriter-fejlesztő ismeret- és tényanyag-rögzítés a

nyelvről, szinte észrevétlenül minősül át nyelvhasználati képességgé.

Lehetővé válik ezáltal tudati tartalmaink megfelelő modellálása. „Belefér” tehát ebbe a

nyelvtanítási szemléletbe a nyelvi tényeket értelmezve leíró definíciók tanítása / tanulása /,

6

illetve a felhalmozott ismeretanyag eszköz-szintű felhasználása a szóbeli vagy írásbeli

nyelvhasználat során. Ennek a már jelzett funkcionális látásmódnak az érvényesülését követi

a jegyzet egyes fejezeteinek egymásutánisága

7

1. Tanulási egység

1. GONDOLATOK A NYELVRŐL ÉS A BESZÉDRŐL

1.1. Mi a nyelv?

A nyelv az emberi társadalmak egyik legértékesebb közös alkotása, az állatvilág fölé

emelkedésünk és gondolkodásbeli magasabbrendűségünk egyik legfőbb jele, az emberi

társadalom megszervezésének nélkülözhetetlen eszköze s egyben eredménye. A nyelv

társadalmi jelenség, egyrészt a társadalom hozta létre, fejlesztette ki, másrészt a társadalom

létének, fennmaradásának a biztosítéka. Az ember, a társadalom, a gondolkodás és a nyelv

együttesen alakult ki, egymástól elválaszthatatlanul, létüket egymásnak köszönhetik.

A nyelv létrejötte és fejlődése állandó dialektikus kölcsönhatásban van az emberi

gondolkodással. Ahogy az ember fokozatosan megismerte a valóságot, általánosítani kezdte

megfigyeléseit, s ahogy elemezni és viszonyítani kezdte a tapasztalt dolgokat és jelenségeket,

úgy fejlődött szókincse és mondatszerkesztő képessége is; és visszafordítva: ahogy fejlődött a

nyelvhasználat gyakorlata, ahogy gazdagodtak és tökéletesedtek az emberi nyelvek, úgy

tökéletesedett mélyült el az emberi gondolkodás is.

A beszéd a működésben lévő nyelv, jelzések sorozata, produkció, közlemény. Míg a

beszéd egyéni, individuális jelenség, addig a nyelv kollektív, társadalmi jelenség: az egyének

beszédük során egy társadalmilag adott nyelvet használnak.

A nyelv működéséhez elméletileg két emberre van szükség: az egyik, aki közöl

valamit: az adó, a feladó vagy a kódoló;

a másik, aki a közlést megérti: a vevő, a címzett, a dekódoló. A nyelv a közlés, a

kommunikáció eszköze, a társadalom tagjainak egymással való érintkezését szolgálja,

ugyanakkor a személyiség megnyilvánulásának tere és lehetősége.

A több ezer jelenleg is élő nyelvet szerkezetük szerint nyelvtípusokba sorolta a

nyelvtudomány: elszigetelő (izoláló), ragozó (agglutináló), hajlító (flektáló) és bekebelező

Kulcsszavak: a nyelv és a beszéd jellemzői, kapcsolatok, sajátos jellemzők, a nyelvi jelrendszer hierarchikus struktúrája, hang, fonéma, lexéma, morféma, jelek, jelelemek

8

nyelvek.

A magyar nyelv a ragozó (agglutináló) típusba tartozik, eredet szerint pedig az uráli

nyelvcsalád finnugor ágába. (Az utóbbi évek tudományos vagy kevésbé tudományos kutatási

eredményei egy másik irányú nyelv-eredeztetést, - a belső ázsiai eredetet is - gyakorta

felvetik.) A velünk határos országok népei valamennyien flektáló típusú indoeurópai nyelvet

beszélnek. A nyelvnek egyetlen nyelven belül is számos változata, van, ilyenek például a

nyelvjárások a csoport- és rétegnyelvek.

1.2. A nyelv mint jelrendszer

A nyelv gondolatokat kifejező elemek rendszere, jelrészekből felépülő jelekből,

ezeket összekapcsoló szabályokból és használati utasításokból (szokásokból,

hagyományokból) áll.

Társadalmi jelenség, mert a társadalom hozta létre és a társadalom nem létezhet nyelv

nélkül. A nyelv mint jelrendszer az emberek közötti kapcsolatteremtés, közlésfolyamat

(kommunikáció) eszköze. A többi emberrel a nyelv segítségével érintkezünk, a nyelv által

szerzünk és cserélünk információkat. A nyelvileg jól megformált, pontos és egyértelmű

közlemény segíti a kommunikáció sikerességet. Nyelvi jelek a szavak (lexémák) és a

szóelemek (morfémák: a szótő és a toldalékok). A lexémák és a morfémák tovább bonthatók

fonémákra, jelentés-megkülönböztető szerepű hangokra, de ezek már nem nyelvi jelek, csak

jelelemek, mert nincs önálló jelentésük. (Például a tör, tőr szavakban az ö- ő egymáshoz

viszonyítva fonémák, mert lételemük a funkció, a szerep, éspedig az, hogy megváltoztassák a

szó jelentését; a kerék _ derék szópárban a k és d hangok eltérő fonéma-értéke nyilvánul meg,

a pörög _ dörög szópárban a p és a d hangé stb.)

A jeleken és a jelelemeken kívül álló, de velük elválaszthatatlanul összefonódó

tényezők a hangsúly, a hanglejtés, a beszédtempó, a szünettartás, a hangerő és hangszín.

Az a kijelentés, hogy "Strandra megyek", egészen mást fog jelenteni, ha kérdő hangsúllyal

mondjuk, vagy akkor, ha a két szó között szünetet tartunk.

A nyelv a kollektív tudatban létezik, az egyes emberektől függetlenül is él. Egyetlen

ember sem ismeri, beszéli a nyelv egészét. A nyelvi jelek és jelelemek egymásra épülnek,

egymástól függő, hierarchikus struktúrát alkotnak. A nyelv négy nagy szintje: a hangok

szintje (fonémák), a szavak szintje (morfémák és lexémák), a szintagmák és a mondatok

szintje és a szöveg szintje.

Bár, ez utóbbi, a szöveg „szintjével” kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy nyelvi

„kötődése”, nyelvi meghatározottsága jóval esetlegesebb, lazább, mint a nyelvi elemek

9

készletéből közvetlenül építkező alsóbb szinteké. A nyelvi meghatározottság még kevésbé

lesz döntő fontosságú, ha arra a szövegértelmezésre gondolunk, amelybe beletartoznak a nem

verbális, nem nyelvi alapú szövegek is. (zenepartitúrák, matematikai tétel-levezetések,

reklámok, stb.)

Az egyes szintek egymásra épülésének és szerkesztésének szabályait tanulmányozza a

grammatika vagy nyelvtan.

10

ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!

1. Próbálja meg párhuzamba állítani a nyelv, ill. a beszéd jellemzőit!

2. Melyek a találkozási, melyek az elhajlást jelző pontok?

3. A megadott szakirodalomra támaszkodva, értelmezze bővebben a jel fogalmát, majd

igazolja a szó = jel „egyenletet”!

Szakirodalom

Adamikné Jászó A. (szerk.1991): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest. (9 - 44)

Balogh-Gálffy-J. Nagy (1971): A mai magyar nyelv kézikönyve. Kriterion Könyvkiadó,

Bukarest.

É. Kiss K., Kiefer F., Siptár P. (1998): Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest.

Hernádi S.(1993): Helyesírási önképző. Cicero Kiadó, Debrecen.

Honti M., Jobbágyné András K. (1998): Magyar nyelv III. Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest.

(5 – 20)

Keszler Borbála (szerk., 2002): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt, Budapest.

Kiefer F. (szerk., 2006): Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest. (15 – 28)

Murvai O. (1998): Magyar nyelv. Szókészlettan, Jelentéstan, Mondattan. Ed. Did. Si Ped.

Bucuresti.

Péntek János(1988): Teremtő nyelv. Kriterion Kiadó, Bukarest.

Péterfi M. (szerk., 1999): Vallomások az anyanyelvről. Gloria Kiadó, Kolozsvár.

Szende Aladár(1993): A magyar nyelv tankönyve középiskolásoknak. Tankönyvkiadó,

Budapest. (13 – 37)

Szilágyi N. Sándor(1980): Magyar nyelvtan. I. Ed. Did. si Pedagogica, Bukarest. (11 – 17)

11

2. Tanulási egység

2. HANGTAN

2.1. A Hangtan tárgya

A nyelvi szintek legalsó lépcsőfokának tekintett hangok vizsgálatával foglalkozó

nyelvtudományi ág. Átfogóbb megközelítésben, az elhangzó beszédfolyamatnak a vizsgálatát

végzi. A hang és folyamat elnevezések egyúttal ki is jelölik a hangtan két fő területét:

elemek hangtana és szerkezetek hangtana.

Az elemek hangtana az egyes hangok leírásával, jellemzésével foglalkozik, míg a

második a hangkapcsolatokat, ill. a szótagokat tanulmányozza. A hangtan alkalmazott

területei igen fontosak a pedagógus számára, ugyanis a beszédművelés, a beszédjavítás a

tanítói munka kiemelt feladatai közé tartoznak

Amint a nyelvi rendszer bemutatásában már utaltam rá, megkülönböztethetjük a

hangot és a fonémát. Alapjában ugyanannak a jelenségnek kétféle megközelítéséről

beszélünk. A beszédhangot mint fizikai-akusztikai jelenséget a fonetika vizsgálja, míg a

fonémák tanulmányozását a fonológia, a funkcionális hangtan végzi. A fonetikai vizsgálatok

különbözőek, attól függően, hogy a beszédlánc mely szakaszában végezzük a beszédhangok

tanulmányozását. Ezek szerint, beszélhetünk kortikális fonetikáról, artikulációs, akusztikai,

auditorikus és percepciós fonetikáról, amelyek a hang létrejöttének, működésének,

felfogásának különböző szakaszaira figyelnek.

Az artikulációs fonetika kiemelt jelzése arra utal, hogy a hang létrehozása, képzése,

valamint ennek az ismerete a legfontosabb a tanító számára. Anélkül, hogy részletekbe

menően taglalnók az artikulációban részt vevő teljes anatómiai rendszert, nem mellőzhetjük a

hang létrehozásában közvetlen szerepet játszó beszédszervek ismertetését.

Mivel a beszédhang létrejöttében a legfontosabb „kellék” a levegő, a beszélőszervek

közül elsőnek a tüdőt említjük. A tüdőből áramló levegő a központi idegrendszer

koordinációs munkája nyomán a gégefőbe, majd a toldalékcsőbe / garat, orr- és szájüreg /

Kulcsszavak: elemek és szerkezetek hangtana, hang, fonéma, fonetika, fonológia, artikuláció, hang-betű, beszédszervek, helyesírási alapelvek, a magán- és mássalhangzók releváns jegyei, magán- és mássalhangzó-törvények ( harmónia, illeszkedés, hiátus, igazodás, hasonulások, összeolvadás, rövidülés), fonémavariánsok, szótagszerkezetek, hangnyomás- és hangzósság-elméletek

12

kerül, miközben - bizonyos hangok esetében - a hangszalagok is „segíthetnek” a

hangképzésben. A két nagy hangcsoport, a magán- és mássalhangzók elkülönítését az alapján

végezzük, hogy mely szervek, hol és hogyan hozzák létre a hangot.

2.2. A hang és a betű

A megkülönböztetés alapját a hang, ill. a betű létrehozásának (produkciójának) és

felfogásának (percepciójának) a különbözősége adja.

A hang létrejöttének helye és eszközei a beszédszervek, észlelését pedig a

hallószervek végzik – ezzel szemben a betű mint írásjegy, a koordinált kézmozgás

eredményeként keletkezik, percepciója során pedig látási érzet alakul ki. Az első tehát az

élőszóban elhangzó beszéd atomnyi egysége, a betű viszont az írott beszéd legkisebb része. A

magyar írás hangjelölő és betűíró. Egy-egy hangnak egy írásjegy, néha írásjegycsoport felel

meg. Egyjegyű betűvel írjuk a magánhangzókat és a mássalhangzók jelentős részét: a, b, c,

d, i, v, z, kétjegyűek: cs, dz, …, háromjegyű: dzs. A hangok jelölése a nyelv története, ill. az írásbeliség története során állandó

változásban volt és van jelenleg is. Az írás, a helyesírás történetével a paleográfia, az

írástörténet foglalkozik. A XIX. század eleje óta a mindenkori helyesírást az éppen érvényben

lévő Helyesírási szabályzat normái egységesítették, és szabályozzák napjainkban is. Mai

helyesírásunk alapelvei: a kiejtés, a szóelemzés mellett a hagyomány elve, valamint az

egyszerűsítés alapelve.

A hagyomány alapelvének néhány példája egyúttal szemléltetheti az írás, a hangjelölés

történetének egy-egy állomását is: Thewrewk / mai olvasatban: Török /, Kováts, Erdély,

Ezeket az írásmódokat a mai helyesírás is normaértékűnek tartja.

A következő példák olyan írott formákat mutatnak, amilyeneket már csak a

nyelvemlékek őriznek: chod / had /, kywansag – kívánság.

Egy teljesebb szövegben az 1513-ból származó Czeh Kódexben nemcsak a hang-betűjelölés

régies formáit szemlélhetjük, hanem a kézírás gondosságát, művészi tökélyét.

13

Követközik immár Szent Bërnáld doktor imádsága. Idvözlégy e világnak idvössége Drágalátos Jézus Krisztus! Ím én körösztfádhoz léptem, Të légy néköm segödelmem. Szent körösztfán ha gondollak, Të kínodban én kívánlak. Úgy imádlak mint látnálak, Sőt én előttem tudlak. Ó mëlly mesztelen tégöd látlak, Szent körösztfán ha imádlak,1

2.3. Az elemek hangtana, a magyar hangrendszer

A magyar beszédhangok létrehozása kilégzéssel, exspirátio-val történik. Az ettől

eltérő esetek: egy-egy indulatszó-szerű hangadás -fff- belégzéssel, inspiratio-val ejtve,

fájdalmat fejezhet ki, vagy a csodálkozást, esetleg lemondást jelző hja, ejtése szintén

belégzéssel történik. A tüdőből áramló levegő irányát tekintve tehát, beszédhangjaink

azonosságot mutatnak. A két nagy hangcsoport elkülönítésének az alapját a beszélőszervek

működésének a különbözősége adja, illetve a beszédfolyamatban játszott szerepkülönbségük.

14

A magán- és mássalhangzók gyakorlati megkülönböztetése viszonylag könnyű feladat,

annál nehezebb viszont az objektív, tudományos ismérvek pontosítása. Az alábbiakban a két

hangcsoport jellemző jegyeinek a számbavételét végezzük.

2.3.1 A magánhangzók / vokálisok /

Tiszta zöngehangok. Képzésükkor a tüdőből áramló levegő akadálytalanul távozik,

miután megrezegtette a hangszalagokat. A szájüreg, amolyan hangmódosító rezonátorként

működik. Közvetlenül nem vesz részt a hang létrehozásában, viszont a szájüreg módosulásai,

a nyelv mozgása az egyes magánhangzók megkülönböztetését teszi lehetővé. Az akadálytalan

hangadás azt jelenti, hogy a magánhangzók nyíláshangok, a levegő a szabadon hagyott

szájüregen át távozik. A beszédfolyamatban vállalt szerep alapján, önálló szótagalkotó

hangok. Mivel az egyes magánhangzókat a szájüreghez tartozó beszédszervek hozzák létre,

osztályozásuk ezen szervek működése alapján történik. A vokálisokat négy szempont alapján,

négy releváns jeggyel jellemezhetjük az alábbiak szerint:

a. A nyelv vízszintes irányú mozgása alapján lehetnek: elöl képzettek / palatálisak /,

ill. hátul képzettek / velárisak /. Zenei hangzásuk alapján, a palatálisakat magasaknak, a

velárisakat mély magánhangzóknak is nevezzük. Az utóbbi elnevezés alapját az adja, hogy a

nyelv előre történő elmozdulásakor majdnem teljesen kitölti a szájüreget, így a rezonátor, a

hangszekrény (jelen esetben a szájüreg) kisebb űrtartalma miatt nagyobb frekvenciájú,

magasabb hang keletkezik. A mély hang képzésekor a jelenség fordítottja történik.

Palatálisok: e, é, i, í, ö, ő, ü, ű

Velárisok: a, á, o, ó, u, ú

b. A nyelv függőleges irányú mozgása szerint:

a.)Legalsó nyelvállású : á

b.)Alsó --//-- : a, e

c.)Középső --//-- : é, o, ó, ö, ő

d.)Felső --//-- : i, í, u, ú, ü, ű,

A fenti jellemzők egyben a hangok nyíltabb vagy zártabb ejtését is mutatják,

ugyanis az alsó nyelvállású hangok képzése nyitottabb, a felsőbbeké zártabb.

1 http://hu.wikipedia.org/wiki/Czech-kodex 2007. 12. 10.

15

c. Az ajkak működése, állása alapján:

a.)Ajakkerekítéses magánhangzók: a, o, ó, ö, ő, u, ú, ü, ű /labiális hangok /

b) Ajakréses, ajakkerekítés nélküliek: á, e, é, i, í / illabiális hangok /

A száj körkörös izmainak az összehúzódása vagy szétnyílása a labialitás ismérve.

d. A hangok időtartama szempontjából:

a.) rövid: a, e, i, o, ö, u, ü

b.)hosszú : á, é, í, ó, ő, ú, ű

A két első pár: a-á, e-é csak fonológiai szempontból párjai egymásnak, ugyanis

nemcsak a rövid-hosszú oppozícióban / szembenállásban / különböznek, hanem más releváns

jegy szerint is. Az a alsó nyelvállású és labiális, míg hosszú ”párja” az á legalsó nyelvállású

és illabiális. Ez a magyarázata annak, hogy a helyesírásban nem okoznak gondot.

Az írni tanuló kisgyermekek könnyebben érzékelik a különbséget, mint a többi rövid-

hosszú hangpár esetében. A kérdéses hangok leírásában nyomon követhetjük, hogy minden

magánhangzót 4 jellemzővel írhatunk le. Két magánhangzó akkor számít két külön

fonémának, ha legalább egy releváns jegyben különböznek egymástól. Pl. az u-ü párban a

két fonéma a nyelv vízszintes irányú mozgása szerint különbözik, ugyanis az u mély /

veláris /, az ü viszont magas / palatális /, minden más jellemzőben egyeznek. Az egymástól

leginkább különböző magánhangzók négyszeres oppozícióban vannak. Ilyen pár pl. az á----ü

.

Az á jellemzői: mély, legalsó nyelvállású illabiális, hosszú.

Az ü jellemzői: magas, felső nyelvállású, labiális, rövid.

2.3.2. A mássalhangzók / konszonánsok /

Legfőbb jellemzőjük a levegő útjába állított akadály, amely a hangforrás is egyúttal. A

h hang kivételével minden mássalhangzó akadály-helye a szájüregben van. / A h a

gégefőben képződik /. A mássalhangzók csoportosításának szempontjait jórészt az akadály

helye, ill. milyensége jelöli ki, ugyanakkor az is fontos kritérium, hogy a hang létrejöttekor

rezegnek a hangszalagok, vagy nem. Amolyan kiegészítő jellemző, hogy a szájüreg mellett a

hang létrehozásában az orrüreg is szerepet játszhat.

Eszerint a mássalhangzók leírásában 5 releváns jeggyel számolunk.

16

a. A hangszalagok működése alapján: zöngések azok a hangok, amelyeknek

képzésekor a hangszalagok rezegnek; zöngétlenek azok, amelyeknek létrehozásában a

hangszalagok passzívak maradnak - ezeket zörejhangoknak is nevezzük.

♦ a.) zöngések: b, d, dz, dzs, g, gy, j, l, (ly) m, n, ny, r, v, z, zs, -

♦ b.) zöngétlenek: p, t, c, cs, k, ty, -, -, -, -, -, -, - f, sz, s, h

A rendszerezésből is kitűnik, hogy a hangok zöngés-zöngétlen párokba / oppozícióba /

rendezhetők, de az is hogy ezek a párok nem teljesek.

b. A képzés helye szerinti csoportosítás arra figyel, hogy az egyes hangok a szájüreg

mely területén jönnek létre, ill. a képzésben milyen beszédszervek vesznek részt.

♦ Ajakhangok: b-p, m, ill. v-f --- az akadályt a két ajak, ill. az alsó ajak és a felső fogsor

képezi. Az első három hang bilabiális (két ajakkal képzett), a második pár labiodentális

(fog-ajakhang).

♦ Foghangok:

elülső foghangok: d-t, z-sz, dz-c, l, r,

hátulsó foghangok:. zs-s, dzs-cs

♦ Szájpadláshangok: Az eléggé hosszú szájpadlás elülső részén képezzük a gy-ty, ny, j,

(ly) hangokat, a hátsó szájpadláshangok a következők: g-k.

♦ Gégehang: egyetlen hangunk, a h a gégefőben súrolja, de nem rezegteti meg a résállásban

levő hangszalagokat.

c. A képzés módja szerinti mássalhangzó-csoportosítást az határozza meg, hogy az

akadály milyen természetű. Így beszélhetünk zárhangokról, réshangokról, zár-rés hangokról

és egyetlen pergőhangról / tremuláns /- ez a r hang.

-- Zárhangok—a beszélőszervek összetapadnak, a kiáramló levegő felpattintja ezt a

zárat, így jön létre a hang.

A szájüregben képzett explozívák / felpattanó zárhangok /: b-p, d-t, g-k.

A zárhangok másik csoportjában a kiáramló levegő nem pattintja fel a zárat, ugyanis a

nyelvcsap szabadon hagyja az orrüreg felé vezető utat, így képezzük az ún. orrhangú

zárhangokat: m, n, ny. Ez utóbbi betűk tanításakor ajánlatos a zárfelpattanás nélküli

hangoztatás, ugyanis a helyes artikuláció így jobban ellenőrizhető.

17

-- Réshangok / spiránsok / --- a hang létrehozásában részt vevő beszélőszerv-párok

szűkületet, rést alkotnak, az itt kiáramló levegő súrlódása hozza létre a hangot.

Ezek a hangok: v-f, z-sz, zs-s, j, h. Sajátos oldalréssel képzett hangunk a l – oldalsó

réshang / laterális /.

-- Zár-rés hangok / affrikáták / képzése záralkotással kezdődik, és résalkotással

fejeződik be, a zár fokozatosan réssé tágul. Ide tartozik a dz-c, dzs-cs, gy-ty. A 30-as, 40-es

években lezajlott ún. affrikáta-vita eredményeként ezeket a hangokat nem tekintjük

hangkapcsolatoknak, hanem egyes, önálló hangoknak, amely a szótagolásban is eszerint

viselkedik: ke-tyeg, bo-dza, lán-dzsa.

-- Pergőhang, tremuláns: az r, úgy jön létre, hogy a nyelv hegye egy többé-kevésbé

tökéletes zárat alkot az elülső felső fogsor mögötti területen, majd a kiáramló levegő ezt a

zárat úgy pattintja fel, hogy a rugalmas nyelvhegyet 2-3-szor megpergeti, miközben a zár

nyílik és csukódik. A helyes artikuláció egyik próbaköve lehet ennek a hangnak a képzése,

különös figyelemmel kell gyakoroltatni.

d. A nyelvcsap működése szerint egy háromtagú hangcsoportot különíthetünk el.

Azoknak a hangoknak a létrejöttében, amelyeknek képzésekor a nyelvcsap nem zárja el az

orrüreg felé vezető utat, az orrüreg is részt vesz, mint sajátos rezonátor.

Ezek az orrhangok: m, n, ny.

Az összes többi mássalhangzó képzésében csak a szájüreg vesz részt, ezek tehát a

szájhangok

e. Az időtartam szempontja eléggé vitatott kérdés. Talán az általánosan érvényes

jelleg, a nyilvánvalóság és a jelölési egyértelműség miatt nem tér ki minden nyelvtani

rendszerezés erre a szempontra. Holott a rövid-hosszú szembenállás éppen olyan jelentés-

megkülönböztető szerepű, mint a zöngés-zöngétlen oppozíció. Pl.: kel-kell, mellet-mellett,

kelet-kellet-kellett.

A rendszerezés a fonémaértékű mássalhangzókra vonatkozott. Az alábbi összefoglaló

táblázat viszont tartalmaz olyan hangvariánsokat is, amelyek bizonyos hangkörnyezetben

eltérnek a releváns jegyekkel rögzített főváltozattól. Ezekkel a variánsokkal még külön

foglalkozunk a szerkezeti hangtanban.

18

A képzés módja szerint A KÉPZÉS HELYE

SZERINT zárhang réshang zár-rés

hang pergőhang

két ajakkal b-p m

ajakhang

ajak-fog hang m-n v-ƒ

elülső foghang d-t n

z-sz

l dz-c r

foghang hátulsó foghang

zs-s dzs-cs

elülső

szájpadláshang ny j gy-ty

szájpadláshang

hátulsó

szájpadláshang g-k

gégehang h

19

A képzés módja szerint A KÉPZÉS HELYE

SZERINT zárhang réshang zár-rés

hang pergőhang

két ajakkal b-p m β - φ

ajakhang

ajak-fog hang m - n

< > ν-ƒ

elülső foghang d-t n

z-sz

l dz-c r

foghang hátulsó foghang

zs-s dzs-cs

elülső

szájpadláshang ny j-χ gy-ty

szájpadláshang

hátulsó

szájpadláshang g-k η χ

gégehang h

A két táblázat közt az a különbség, hogy míg az elsőben csak a fonémaértékű 25 (26)

mássalhangzó szerepel, a már ismert rendszerezés szerint, a másodikban az ún.

fonémavariánsok is, amelyeknek valamely képzési mozzanata eltér a szabálytól. Mivel ezen

variánsok léte fonetikai helyhez, hangkörnyezethez kötődik, nem tekinthetjük különálló

fonémának, csupán a fő variáns egy változatának. Melyek ezek az esetek?

A m – m pár második m – hangja egy, a bilabiális m-hez képest hátrább < < képzett változat.

A támfal, hamvas [támfal], [hamvas] szavakban a m-hangot labio-dentális, azaz ajak-

foghangként ejtjük a szabványszerű bilabiális képzés helyett, azaz a képzési hely hátrább

tolódik.

20

A n – n hangkapcsolatban fordított irányú a képzés helyének az elmozdulása. > A standard n-hang szabályos foghang, a nyelv és a felső fogsor képezi az akadályt. A színfal,

honvéd [színfal], [honvéd] szavakban viszont ugyanazon a helyen

képezzük, mint az előbbi m - variánst. Míg a m-esetében a képzés helye hátrább került a n

esetében elébb, így mindkét ejtett variáns labio-dentális hanggá vált.

A n – η hangkapcsolat második variánsa a g, k hátulsó szájpadláshangok előtti

helyzetben jön létre, ezáltal annyira hátra tolódik a n képzése, hogy a veláris és orrhangú

[ η] variánssal jelöljük ing [ iηg ], munka [muηka].

A j -χ fonéma és variánsa-párból az utóbbit zöngétlen j-nek vehetjük, ez egy előretolt

nyelvvel képzett zöngétlen réshang. Szóvégeken a p, f, k zöngétlen hangok után halljuk. A

kapj, rakj szavakban a szóvégi j igencsak különbözik ejtésben a tojás, játék szavak zöngés j-

hangjától. Várχ kevés ideig! – mondatban is zöngétlen χ hangot hallunk.

21

3. Tanulási egység

2. 4. A szerkezetek hangtana, a beszédhangok kapcsolódása

A fonémavariánsokról beszélve már érzékeltettem, hogy a hangtan nem szorítkozhat

csupán az egyes elszigetelt hangok vizsgálatára, ugyanis a beszédfolyamatban a hangok

hatnak egymásra, általános jelenség az alkalmazkodás, az accomodatio. Az egymásra hatás és

alkalmazkodás esetei a hangtörvények.

a. Magánhangzó törvények: hangrend és illeszkedés - a magánhangzók hatnak

a magánhangzókra.

b. Mássalhangzó törvények: részleges- és teljes hasonulás, összeolvadás,

rövidülés, hangkivetés - ezen esetekben a mássalhangzó hat a mássalhangzóra.

c. Az igazodás és hiátustörvény:

Az a.) és b.) esetben az egymásra hatás során olyan változások következnek be,

amelyek fonéma-értékű új hangot eredményeznek – ezért a magánhangzó- és mássalhangzó-

törvényeket fonológiai jellegű változásoknak nevezzük.

A c.) csoportba sorolt igazodás és hangűr- törvény az egymásra hatásnak azon esetei,

amelyek során csupán fonémavariánsok jönnek létre. Ezeket a váltakozásokat fonetikai

jellegű hangtörvényeknek hívjuk. Mivel az utóbbi egymásra hatás (a fonetikai) egyszerűbb és

áttekinthetőbb, kezdjük ezzel!

Az igazodás

1. A mássalhangzó úgy alkalmazkodik az őt követő magánhangzóhoz, hogy a kiejtés

pillanatában a beszélőszervek már „felkészülnek” a kiejtésre váró magánhangzó

előkészítésére. Ezt könnyen érzékelhetjük, ha figyeljük a t- hang képzését az egymás után

ejtett tud, illetve tíz- szavakban. Az első esetben egyféle „ajakkerekítéses” t- hangot ejtünk,

míg a második példában egy „illabiális” t- t.

2. Két mássalhangzó is igazodhat úgy egymáshoz, hogy csupán egy fonémavariánst

eredményez az igazodás. Lásd a korábbi példákat: támfal, honvéd – ez a szomszédos hang

képzési helyéhez történő igazodás. A kapχ döfχ- szavakban a j- hang zöngétlenedése a képzési

mozzanat szerinti igazodás.

A hiátustörvény olyan esetekben érvényesül, ha két közvetlenül szomszédos

magánhangzó között hangűr jön létre, és ezt az ejtéskényszer megpróbálja megszüntetni.

22

A hiátustöltő mássalhangzó betoldására jó példák a nyelvjárási szavakban és az

archaikus szavakban gyakori v és h hangok hiátustöltő szerepben.

bial > bihal > bivaly;

jezsuita > jezsovita ; január > januvár

Ennél gyakoribb, a mai élő nyelvben is ható törvény az e- t vagy i- t tartalmazó

magánhangzó-torlódáskor keletkezett hangűr kitöltésére alkalmas j- használata, illetve a j-

szerű félhangzó betoldása. A fiú, leány, dió [fijú, lejány, dijó] szavak helyesírásának

tanításakor figyelni kell erre a jelenségre .Ugyanakkor a helyes ejtés egyik tétele, hogy a

hiátustörvény nem érvényesül a szóhatáron (összetett szavakban sem): kiemel, leállít.

A hangtörvények másik csoportjában, a fonológiai jellegű hangváltozásokban a

hangok egymásra hatásának eredményeként az akkomodáció fonéma-értékű változást jelent.

A közismert magán- és mássalhangzótörvények tartoznak ide.

I. A magánhangzók egymásra hatása – a magánhangzótörvények

a hangrend és az illeszkedés

a.) A hangrend vagy harmónia törvénye – sajátos jellemzője a finnugor és a török

nyelveknek. A magánhangzó-fonémák közötti különleges társulási rendet jelent, kölcsönös

egymásra hatást, amelynek eredményeként a közismert egyszerű (nem összetett) alapnyelvi

szavainkban vagy csak magas hangok vagy csak mély hangok csoportosulnak.

Magas hangrendű szavak: fehér, erdő, testvér.

Mély hangrendű szavak: álom, kutya

Vegyes hangrendű szavainkban az e – (ë), é, i – í magas magánhangzók fordulhatnak

elő: leány, csikó.

Csak az újonnan bekerült szavainkban vegyülhetnek a mélyek közé az ö – ő, ü – ű

magas hangok: sofőr, kosztüm, attitűd.

b.) Az illeszkedés - tulajdonképpen a harmóniatörvény kiterjesztése a toldalékokra.

Toldalékjaink nagy része megfelel ennek a követelménynek, ugyanis a magas-mély

hangrendhez való alkalmazkodás eredményeként jöttek létre a kétalakú toldalékok: -ból, -ből,

-ra, -re, …

Pl.: kutyára, álomban u, á + a; á, o + a – mély hangrend + mély

magánhangzós toldalék

időre, gyümölcsben i, ő + e, ű, ö + e – magas hangrend + magas

magánhangzós toldalék

23

Toldalékrendszerünk néhány tagja nem rendelkezik az illeszkedés magas-mély párjaival.

Pl.: takar + ít és meleg + ít

orrá + ig és kürtös + ig

Az egyalakú toldalékok paradigmacsonkításával ellentétben (l. fent), bizonyos

toldalékok háromalakúak, azaz a magas-mély illeszkedés toldalékpárja mellett van egy

harmadik, az ajakműködés (labialitás) szerinti illeszkedésre alkalmas alak: -hoz, -hez, höz, -

szor, -szer, -ször, -dos, -des, -dös, -(o)n, -(e)n, -(ö)n. Ez utóbbi példa bizonyítja, hogy az

előhangzóra (kötőhangzóra) is érvényes az illeszkedés kényszere, nemcsak a toldalék

belsejében levő magánhangzóra. A hármas toldalék két alakja magas hangrendű (-hez, -höz)

ezek illeszkednek az ajakkerekítés szerint. A magas hangrendű szó utolsó szótagja a mérvadó:

Pl.: megbökdösi de megverdesi

A háromalakú toldalékok rendszere még csonkább, mint a kétalakúaké, legtöbb toldalék nem

rendelkezik a labialitás szerint illeszkedő alakváltozattal.

Az i-í hangot tartalmazó / magas hangrendű / szó toldalékfelvétele ingadozik: fiam,

íjam—mély toldalékok, de: híres, ízes, kicsinyek—magas hangrendi illeszkedés. Az

ingadozásnak hangtörténeti magyarázata van, ui. az i hang „őse” egy ún. veláris i.

A vegyes hangrendű szavak toldalékolásának esetei eléggé tarka képet mutatnak.

A bizonytalanságban két kizárólagosan érvényesülő szabályra alapozhatunk:

- Ha az utolsó szótagban mély magánhangzó van, a toldalék mély hangrendű:

leányra, iskolából.

- Ha az utolsó szótagban ö-ő, ü-ű van, a toldalék magas hangrendű. Pl. kosztümről,

sofőrrel.

Az ún. fakultatív váltakozáskor a mély hangrendű toldalék ajánlott, ugyanis

nyelvünkben az e hang igen megterhelt—„e megyer nyelv /Kerenthe Fregyes /”-*pozitíven-

pozitívan, *oxigénben- oxigénban, *Ágnessel- Ágnessal, *fotelben- fotelban.

Az összetett szavak illeszkedését a szózáró utótag dönti el: gépjárművel, évjáratról,

férfival,- /ez utóbbiról, lásd a veláris i-ről mondottakat. /

II. A mássalhangzók egymásra hatása a beszédben, a mássalhangzótörvények

a. hasonulások

b. összeolvadás

c. a – t végű igék felszólító módjában bekövetkezett változások

d. mennyiségi változások: rövidülés, hangkivetés

24

A beszédfolyamatban egymás mellé kerülő mássalhangzók néha fonémaértékű új

hangváltozatokat hoznak létre, amelyek egy részét az írás is jelöli, többségét viszont nem.

Ismeretük azért fontos, mert az egyik helyesírási alapelvünk, a szóelemző írás elve ezen

törvények alkalmazásán alapszik.

a.) A hasonulás(ok)

Két mássalhangzó oly módon hat egymásra, hogy egyikük teljesen más fonémává

alakul át. Pl.: rizskása, ejtve: [riskása]. A zs-s változás a zöngétlenülés. Ezt a változást csak

az ejtés érzékeli. A bottal szavunkban a hasonult, indukált hang a –tal toldalék t hangja, amely

a –val toldalék v hangjából hasonult t- hanggá.

Ezúttal az indukáló, hasonító hang a bot szó záró hangja, a t. Ezt a változást már az

írás is jelöli.

A hasonítás, az indukálás irányát tekintve, kétfajta hasonulásról beszélhetünk:

- progresszív – a hasonítás iránya megegyezik az olvasás irányával, azaz előreható. /

az indukáló hang az utána következő hangot hasonítja./ A bottal szóban megfigyelt hasonulás

ilyen irányú /

- regresszív a hasonulás, /hátraható / ha fordított az irányítása. A rizskása zöngétlen k

hangja az előtte álló zs zöngés hangot hasonította.

Két, jól elkülöníthető hasonulási esetet tartunk számon: részleges és teljes hasonulás.

A különbséget az elnevezés jórészt kifejezi, ti. az első esetben az indukált hang csak valamely

képzési mozzanatában, részlegesen válik hasonlóvá a hasonító hanghoz, míg a teljes

hasonulásban az indukálás olyan erős, hogy a hasonított hang minden képzési jellemzőben,

releváns jegyben azonossá válik a hasonítóval.

A részleges hasonulás - Két képzési jellemzőben követhető nyomon ez a hangtörvény:

a zöngésség, ill. az ajakkerekítés releváns jegyeinek a megváltozásában.

A zöngésség szerinti hasonulás két esete: zöngésedés és zöngétlenülés. Az

elnevezésben az a döntő, hogy a hasonított hang milyenné változott. Ha zöngésből lett

zöngétlen, a változás zöngétlenülés, ha fordítva, zöngésülés v. zöngésedés.

lakbér--, ejtve: [lagbér], mosdó--, ejtve: [mozsdó] -- zöngésedés

dobhártya,-- ejtve: [dophártya], lábszár--, ejtve: [lápszár] zöngétlenülés

25

A zöngésség szerinti hasonulás nem érvényesül azon zöngés mássalhangzók esetében,

amelyeknek nincs zöngétlen párjuk: m, n, ny, l, j, r — ezek nem zöngétlenednek és nem

zöngésítenek.

A h hang zöngétlenít, pl. dobhat, ejtsd: [dophat], de ő maga nem válik zöngéssé. A v

hang ennek a fordítottja, ti. ő maga hasonul, de nem teszi zöngéssé az előtte levő

mássalhangzót. Pl. évtől, ejtve: [éftől], míg a kötve szóban a t hang nem válik d-vé.

A képzés helye szerinti részleges hasonulásban a hasonuló hang képzése ugyanarra a

képzési helyre tolódik el, ahol létrejön a hasonító hang. Legismertebb esetei a –nb-, -np-, -

ngy- , -nty- hangkapcsolatokban beálló változás. A regresszív hasonulásban a b-p, ill. gy-ty

hangok képzési helyével megegyező helyre tolódik el az n hang képzési helye, azaz m, ill. ny

hanggá válik. Ejtve: [azomban], [szímpad], [konyty, [ronygy].

A részleges hasonulás minden esetben kizárólag csak az ejtésben érvényesül. Írásbeli

jelölése súlyos helyesírási hibának minősül.

A teljes hasonulás két fontos jellemzőben különbözik a részlegestől. Az egyik

különbséget már a megnevezés jelzi, azt ti., hogy ebben az akkomodációban az egyik hang, a

domináns „bekebelezi“, teljesen magához hasonlóvá teszi a másikat. A másik sajátosság,

hogy ennek a hasonulásnak vannak írásban jelölt esetei is. Kiegészítő tulajdonsága még, hogy

előfordul mind a progresszív, mind a regresszív hasonítás egyaránt.

Csak ejtésben érvényesülő esetek:

éljen------*éjjen, átcipel-----*áccipel

A hátraható teljes hasonulás néha a szavak határán is megfigyelhető: öt darab -*öddarab, sok

gondot - *soggondot.

A birtokos személyjel j- hangja nem hasonítja az l-hangot: tálja, gólja, ejtve: t á l j a,

g ó l j a

Az írásban nem jelölt teljes hasonulásnak vannak progresszív irányú esetei is: bátyja -

*báttya, hagyja - *haggya.

Az írásban jelölt teljes hasonulásnak három csoportja:

a.) névszók esetében:

- főnév + val, -vel : ember + vel – emberrel

- + vá, -vé : arany + vá – arannyá

b.) igékben:

26

- az s, sz, z, dz végű igék + ja, -jük, -játok, -ják személyragok j hangja ss,

-ssz, -zz, -ddz

olvas + ják, edz + jük, (olvassák, eddzük)

- ugyanúgy hasonul a felszólító mód j hangja

néz + j – nézz, fogódz(ik) – fogóddzék

Mind a névszók, mind az igék esetében a hasonítás progresszív irányú.

c.) névmások esetében: az ez, az, mutató névmásokhoz kapcsolódó ragok kezdő

mássalhangzói hasonulnak vagy hasonítanak

- előreható hasonítás: ez + vel – ezzel

- hátraható hasonítás: ez + vel – evvel

Mindkét alak helyes, az utóbbi kevésbé gyakori. Csak hátraható a hasonítás a -féle, -

fajta, -kor, -beli toldalékok előtt: efféle, ekkor, abbeli.

b.) Az összeolvadás

A kissé metaforikus megnevezés találó, hiszen az egymásra hatásnak olyan esetéről

van szó, amelyben két mássalhangzó az ejtésben összeolvad, és egy harmadik mássalhangzót

hallunk. Pl. : tetszik---*teccik, szabadság---*szabaccság, nénje---*nénnye, barátja --

*baráttya. Az új, ejtett hosszú mássalhangzó képzési helye, jórészt a második „reagens“-hang

képzési helyéhez igazodik. A t foghang és a j elülső szájpadláshang összeolvadásából egy

elülső szájpadláshang, a tty képződik. A d-s hangkapcsolatból született ccs hang képzési helye

egyezik a s hangéval.

c.) A– t végű igék felszólító módjában bekövetkezett változások

A köt, fest, lát- típusú igék felszólító módú alakjaiban: köss, fess, láss -- rendhagyó a j

felszólító módjel hasonulása, ugyanis nemcsak a j változik át s hanggá, hanem a szózáró t

hang is megváltozik. A változásnak nyelvtörténeti magyarázata van, amelynek kifejtése nem

tartozik szorosan a mai magyar nyelv leíró rendszerének ismertetéséhez.

d.) Mennyiségi változások

1. Rövidülés: ha egy hosszú mássalhangzó után közvetlenül egy újabb mássalhangzó

következik, az első ejtése megrövidül.

Pl.: jobbról, sakkba, *jobról, *sagba – ez utóbbi szó azt is példázza, hogy egy

időben két hangtörvény is érvényesülhet.

27

2. Hangkivetés: a jelenséget megjelölő fogalomban is érzékelhető a hangtani jelenség,

ugyanis a szó ejtésében „eltűnik“ egy hang: *haηkivetés.

A mindnyájan szóban *minnyájan szóban egy hasonulás is történik a hangkivetés mellett n –

ny.

A hangkivetés ún. tiszta esetei a hosszú mássalhangzóra végződő szavak toldalékolásában

figyelhető meg: gally + val --- gallyal, juss + val --- jussal.

28

4. Tanulási egység

2. 5. A szótag

Az Akadémiai Nyelvtan meghatározása szerint „ a szótag … fiziológiai és akusztikai

alapon létrejövő ritmikai egység, amelynek létét és terjedelmét a nyelvközösségi megszokás

szabályozza.“ Vizsgálata tehát a Hangtan keretében történik ugyan, ismérvei viszont mind a

hangtól, mind a szótól megkülönböztetik. Nem rendelkezik a jelentés-megkülönböztetés

funkciójával, ( mint a fonéma ) de a jel-értékű szó jellemzőivel sem. Gyakorlati elkülönítése

sokkal könnyebb, mint tudományos-módszeres leírása, mégis számunkra, a helyesírást is

tanítók számára, fontos, hogy a szótagalkotás –és percepció működésének alapjait ismerjük.

Nádasdy Ádám szellemes hasonlattal érzékelteti a szótag, már fentebb jelzett “kaméleon”

jellegét 2 .

“A szótag olyan mint a szerelem: mindenki tudja, hogy mi az, de nehéz pontosan

meghatározni. Vannak egyértelmű esetek: a mogyoró nyilván három szótag, de hány szótag az

óriási: három vagy négy? És az augusztus? És bár nyilvánvaló, hogy a fáj egy, a fái kettő,

miben áll a különbségük? Hogy állapítható meg, hogy mi hány szótag, és főleg: hol a

szótagok közti határ?”

A mo-gyo-ró minden szótagja ,,CV'' -alakú, vagyis egy mássalhangzó és egy

magánhangzó. Az idea szóban az első és az utolsó szótag csak V, vagyis i-de-a = V-CV-V.

Azt látjuk tehát, hogy a mássalhangzó nem feltétlenül szükséges a szótaghoz, a magánhangzó

viszont igen. Ahány magánhangzó, annyi szótag. Ezek szerint a szótagnyitány lehet zérus,

illetve maximum 3 mássalhangzó, vagyis

V : ő- CV : le- CCV : tró- CCCV : strá-

És ugyanezt találjuk a szótag végén is.

A szótag képlete tehát: C0-3VC0-3

A helyesírás támaszkodik a beszélők intuíciójára, tehát hogy énekléskor, skandáláskor

melyiket választják. A kisgyerekek, e téren a leginkább megbízhatóak; a kiszámolóban

inkább az isz-li-pó skandálást találjuk (azaz lét-ra), és nem az i-szli-pó megoldást (azaz lé-

tra).

2 Magyar Narancs, 2006.03.30

29

A szótag nem értelmes egység, mert a beszéd mechanikus, azaz fonetikai részéhez

tartozik. A mentők szó értelmi tagolása ment+ő+k (ezek a nyelvtani elemei), szótagolása

mégis ment-tők, ahol se a men, se a tők nem felel meg semmi értelmesnek. Ezt a helyesírás is

így írja elő. De ennek az elvárásnak nem felel meg a rendőr szó szótagolása, ugyanis itt nem

a fonetikailag helyes ren-dőr formában választjuk el, hanem az értelmi elemzés szerinti rend-

őr alakban. A fenti, problémákat felvető szótagértelmezés útvesztőiből azáltal találhatunk ki,

ha elfogadjuk a két általánosan ismert magyarázó elméletet a szótag létrejöttére és

értelmezésére vonatkoztatva.

A nyomaték v. hangnyomás-elmélet szerint a szótaghatár a kis hangnyomású

helyeken van. Ha a meg szó e hangját bármilyen hosszan, de egyenletes hangerővel ejtjük,

esetleg gyengülővel, akkor is egyetlen szótagnak számít. A leemel szóban viszont

megfigyelhető, hogy az ismétlődő (gemináta ) e ejtésekor a nyomaték gyengült, majd

erősödött, a kis hangnyomású helyen szótaghatár van.

A hangzósság-elmélet szerint a szótag magvát a leginkább hangzós hangok, a

magánhangzók adják, így a szótaghatár ott van, ahol minimálisra esik a beszédfolyamat

hangzóssága. Az elhangzó beszéd hangzóssági csúcsokat, ill. –völgyeket mutat, aszerint, hogy

a hang milyen helyet foglal el a hangzóssági skálán. A magyar beszédhangok hangzóssági

skálája a következő:

9. á, a, e legalsó és alsó nyelvállású magánhangzók

8. é, o, ó, ö, ő, középső nyelvállásúak

7. i, í, u, ú, ü, ű, felső nyelvállásúak

6. l, j, r likvidák,

5. m, n, ny orrhangok

4. v, z, zs zöngés réshangok

3. b, d, g, (dz, dzs, gy ) zöngés zárhangok, ( zöngés zár-rés hangok )

2. f, s, sz zöngétlen réshangok

1. p, t, k, ( h ) zöngétlen zárhangok, ( gégehang )

A fenti hangzóssági skálát véve alapul, az új szótag ott kezdődik, ahol a

legalacsonyabb hangzóssági értékkel rendelkező hangot ejtjük. Pl.: a vasút szavunk második

szótagja az s hanggal kezdődne, ugyanis itt van a hangzóssági minimum. Csak a hangzósságot

véve alapul, a szótagolás a következő lenne: *va-sút, ennek a, szóértelem szerinti

helytelensége nyilvánvaló. A példa azt bizonyítja, hogy a szótaghatárok kialakulását a nyelvi

30

struktúrák is befolyásolják, ill. az adott nyelvi megszokás. A magyar nyelv szótagtípusai:( a V

vokális, a C konszonáns )

V --- ő CCV --- zri

VC --- őz CCVC --- prés

VCC --- írt CCVCC --- sport

CV --- ki CCCV --- stró-( fa ) ( ritka )

CVC --- bőr CCCVC --- stráf --//--

CVCC ---tart

CVCCC --- karszt

CC --- hm! ( ritka )

CCC --- pszt! --//--

Szótagolási alapszabály, hogy csak egy mássalhangzót viszünk át a következő

szótagba: a-pa, a-pá-mé, temp-lom, ma-dzag, ho-dzsa, jobb-ra, … --az ettől eltérő esetekben a

szótaghatár egyben szóösszetétel-határt is jelöl: rend-őr, köz-út.

31

ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!

1. Mi az alapja a fonetika ill. a fonológia megkülönböztetésének?

2. Hogyan módosult – a jegyzet megfelelő részletének áttanulmányozása során – a

MAGÁNhangzó, ill. a MÁSSALhangzó elnevezéséből eredő eddigi értelmezése?

3. Miért fontos e kérdés tisztázása? –Gondoljon a betűtanítás szakaszára, a hangok tiszta

artikulációjára!

4. Figyelje meg önnön artikulációját, és vesse össze azokkal a hangjellemzőkkel (releváns

jegyek), amelyeket megismert! Hol észlel eltérést?

5. Mely hangok tiszta artikulációja okoz több fejtörést?

6. Gyűjtsön minél több olyan szót, amelyben fonémavariánsok jönnek létre! Figyelje meg az

egyes esetekben a változás mibenlétét!

7. *Szótagolja írásban az alábbi szavakat!

felemelő, legelőre, Kossuth, findzsa, eddzetek, erdőig, kertig, sajtos, karsztvidék, beborító

A *-gal jelölt feladat megoldása beküldendő házi dolgozatként

Szakirodalom

Adamikné Jászó A. (szerk.1991): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest. (75 - 156)

É. Kiss K., Kiefer F., Siptár P. (1998): Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest.

(293 – 348)

Hernádi Sándor (1993): Helyesírási önképző. Cicero Kiadó, Debrecen.

Honti M., J. András K. (1998): Magyar nyelv II. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

(139 – 156)

Keszler Borbála (szerk., 2002): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt, Budapest.

(25 – 27)

Kiefer F. (szerk., 2006): Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest. (28 – 53)

Szende Aladár (1993): A magyar nyelv tankönyve középiskolásoknak. Tankönyvkiadó,

Budapest. (38 – 49)

Szilágyi N. Sándor(1980): Magyar nyelvtan. I. Ed. Did. Si Pedagogica, Bukarest. (65 – 113)

32

5. Tanulási egység

3. SZÓTANI – SZÓKÉSZLETTANI ALAPFOGALMAK

3.1. A Szótan tárgya

Tömör és kifejtésre váró meghatározás szerint, a szavakkal foglalkozó leíró nyelvtani

tudományág. A pontosítás a szó fogalmának az árnyalt értelmezése miatt szükséges. Eszerint

három elkülöníthető, de egymással szoros kapcsolatot tartó szó-értelmezésről beszélhetünk: a

szó mint szótári egység, a szóelőfordulás mint a mondatban megjelenő összes különírt

egység, ill. a szóalak mint az összes lehetséges szóelőfordulás, vagyis a szavak toldalékos és

toldalék nélküli lehetséges alakjai.

A szótári szó -értelemben vett szó elsősorban szókészleti egység. A szó megnevező

szerepe ez, és mint ilyen, absztrakció. A nyelvben virtuálisan (mint lehetőség) meglevő

egységek, amelyeknek tanulmányozásával elsősorban a szókészlettan foglalkozik. De a

szófajtannak is központi kategóriája, hiszen a szófaji csoportosítás meghatározó kritériuma,

hogy mit nevez meg, ill. milyen viszony jelölésére alkalmas az adott szótári egység.

A szóelőfordulás olyan szó-értelem, amelyben a szó kommunikatív funkciója a döntő.

Azaz, milyen szerepet tölt be a mondatban mint mondatrész vagy mint viszonyjelölő szó. A

szófajcsoportok kialakításában is szerepet játszik, ugyanis a szófaji értéket befolyásolja a

mondatrész-érték, ill. -funkció.

A szóalak egyféle keresztmetszete a szóelőfordulások halmazának, ugyanis az

ismétlődő előfordulásokra nem figyel, de jelenti az összes lehetséges új alakváltozatot, a szó

szerkezeti variánsait, valamennyi toldalék nélküli és toldalékos alakot egyaránt.

A szótan nagy fejezetei: szókészlettan, szófajtan, szóalaktan.

Kulcsszavak: szótári egység, szóelőfordulás, szóalak, szókészlet, szókincs, alap- és kiegészítő szókészlet, lexéma, frazéma, fogalomkör, jelentésmező, alaki kötöttség, jelentésbeli integráltság, az állandósult szókapcsolatok fajtái, a szinkron és diakron szemlélet a szókészlet vizsgálatában, a szókészlet változásainak iránya, indoklása

33

3. 2. A szókészlet és a szókincs

Fogalomértelmezés

A szókészlet és szókincs fogalmak igen gyakran tetszőlegesen helyettesítik egymást a

mindennapi nyelvhasználatban. Terminológiaként (szakszóként) használva, a szókészlet egy

nyelv vagy nyelvréteg közösségi jellegű szavainak kifejezéseinek összessége; a szókincs az

egyén által ismert, illetve használt szavak, kifejezések foglalata.

A. A szókészlet – egy nyelv összes szavainak tárházaként -- két nagy csoportba

rendezhető:

– alapszókészlet

– kiegészítő szókészlet

Az alapszókészlet néhány jellemzője:

– A mindennapi kommunikációban, fontos, nélkülözhetetlen szavak, kifejezések: iszik,

könyv, ma, anya;

– Az ide tartozó szavak össznépi jellegűek: a társadalom minden tagja érti, ismeri,

használja ezeket a szavakat: ég, sok, szalad;

– Hosszú idő óta megvannak nyelvünkben: kar, szív, hall;

– Nagy a szavak szócsaládja: a szavak képzése, illetve a szóösszetétel révén nagyon sok új

szó keletkezik: néz + et, + és, - néző, nézett (film); nézőpont, elnéz, megnéz, kinéz, …

A kiegészítő szókészlet szavainak jellemzői:

– Nem fontosak, ti. a dolog, fogalom, amit jelölnek nélkülözhetők a mindennapi emberi

kommunikációban: pl. zuzmó, piperkőc, ajakhang;

– Csak bizonyos kisebb-nagyobb közösség érti, használja, nem össznépi jellegűek: kabóca,

ribonukleinsav, gazsó;

– „Család nélküli” társtalan szavak, nincs, vagy igen kevés a belőlük származtatott szó:

tolómérce, szögmérő;

A szókészlet két csoportja között nem lehet éles határt vonni.

B. A szókincs –az egyén nyelvi kincse, az általa használt, illetve csak ismert szavak

összessége. Az első csoport alkotja az egyén aktív szókincsét, az ismerős, de ritkán használt

szavak a passzív szókincs tagjai.

A szókincs szóállománya sokkal kisebb, mint egy nyelv szókészlete (ez a szómennyiség

egyénenként nagy eltéréseket mutat, átlagban 1,5–2%-a nyelv szókészletének, ritka esetben

haladja meg a 20–25 ezret).

34

A szókészlet, a magyar nyelv szóállománya mintegy 1 millió szót, kifejezést tartalmaz. Ez a

látszólag amorf halmaz igen bonyolult, sokféle erővonal mentén szerveződő szócsoportokba

rendeződik. Bizonyos szavak azért kerülnek egy csoportba, mert „közös ősre” tekintenek

vissza, egy nagy szócsalád tagjai: váll, vállas, vállal, vállalkozó, vállalat. Más szavak a

jelentésük alapján (szemantikailag) kapcsolhatók össze (szinonimák, antonímák, paronímák):

sír, zokog, nevet, nevetség, nevetés; ismét mások kölcsönösen felidézik egymást, ezek az alá-

fölé- vagy mellérendelő viszonyban levő, amolyan mezőösszefüggést mutató asszociatív

csoportok: iskola, kréta, tanuló, félév, taneszköz, elemista. Az utóbbi szavak legátfogóbb

jelentéstartalmú fogalma az iskola (ez hiperoníma), ennek egyenértékű alárendeltjei

(kohiponímái): tanuló, félév, illetve taneszköz, amelyek közül a maguk rendjén (az adott

szavak között) hiperoníma a taneszköz szó a krétához képest, illetve a tanuló az elemista

fogalomhoz viszonyítva.

A szavak mezőösszefüggései a legkiterjedtebb szórendszereket, alrendszereket hozzák

létre. A kutya szó fogalomkörét vizsgálva a következő kapcsolódásokra figyelhetünk:

– A „kutya” szó fogalmi szférája:

1. mellérendelt fogalmak: macska, ló, disznó;

2. fölérendelt fogalom: háziállat;

3. alárendeltek: farkaskutya, pincsi

– fogalmi jegyei (jellemzői) gerinces, házőrző, hűséges stb.

– hely-, idő-, okság szerint vele érintkezésben levő szavak: ól, vadászat, sétáltatás, ebadó.

Ezek a − néha távoli − kapcsolatok biztosítják a nyelv dinamizmusát, örök megújulási

képességét. Az alapvető kommunikációs szerepeken túli funkciók betöltésére teszik

alkalmassá – így a művészi közlésre is. A nyelvi stílus vizsgálói szerint a művészi hatás egy

ún. meghökkenéssel kezdődik, egy nyelvi összeférhetetlenség észleletével, amely nem más,

mint a megszokott mezőösszefüggés-rendszerből való kiemelés és egy addig szokatlan, új

„mezőbe” való áthelyezés.

„Elfeküdt már a nap túl a nádas réten

Nagy vörös palástját künn hagyá az égen…”

A kiemelt szavak fogalomköre az emberi világ összefüggései közé épül be (a köznapi

nyelvhasználat normái szerint). A fekszik ige az emberi pihenés alaphelyzetét idézi fel, a

fekhelyet (ágy, szalma), az estét, a fáradtságot. Ezen rendező erővonalak közül néhányat

megőriz (mintegy „optikai hitelként”, kapocsként) a költői nyelv is. Így pl. az este a pihenésre

is utal; de a lefekvést, pihenést végző személy helyét a világot „lefektető” Nap veszi át.

Ugyanez a „személycsere” történik az „uralkodó” jelentéstartalmú palást szóval.

35

3.3. A szó és kifejezéskészlet egységei

A szó és a kifejezés megnyugtató elkülönítése még a mindennapi nyelvhasználatban is

gondot okoz, ezért is indokolt az egyes egységek szakszerű körülhatárolása, ugyanakkor a

részek közti átjárhatóság feltérképezése.

I. A lexéma a nyelv szótározható szókészleti egysége: hal, halász, halastó.

II. A frazéma szó értékű, állandósult szókapcsolat: körmére ég a gyertya, nem teszi ki az

ablakba.

I. A lexéma fajtáinak a meghatározása, ill. a csoportok pontos körülhatárolása

teljességgel lehetetlen, éppen ezért inkább néhány jellemző jegyét vizsgáljuk.

A lexéma nyelvi jellegű, tehát társadalmilag meghatározott, kötött egység, a kommunikáció

alapegységének tekinthető.

A szóelemnél (morféma) teljesebb, a szószerkezetnél (szintagma) egységesebb, tömörebb a

jelentése

A szótár összegyűjti a lexémákat, a beszéd megeleveníti őket oly módon, hogy általában az

eredeti szótári jelentésüket megőrzi, néha viszont új jelentést, esetleg teljesen ellenkezőt hoz

létre a szövegösszefüggés. A szép kis társaság! – kifejezésben a két jelző: a szép, illetve a kis,

aligha őriznek valamit eredeti lexematikus jelentésükből. Ilyen megfontolásból beszélhetünk a

szójelentés és a szóértelem megkülönböztetéséről (az előbbi a lexematikus jelentés; az utóbbi,

a glosszéma, a szövegben létrejövő széma, értelem). Az értelem tehát a kontextusban

kifejlődő jelentés.

A lexémák két alcsoportja:

a) elemi lexéma: jelentést hordozó szóelem = szótő, tőszó

b) szerkesztett lexéma: képzett, igekötős vagy összetett szavak: esős, leég, súgólyuk

Mind az elemi, mind a szerkesztett szó általában önálló szótári egység (jelek és ragok

nélküli alakok lévén). Bizonyos képzők (ható igeképző, főnévi igenév-képző, gyakorító

igeképző) által létrejött származékszó nem önálló szótári egység – ezzel szemben önálló

szókészleti egység.

II. A frazéma fogalma és fajtái

Az állandósult szószerkezet – magyar megfelelő mutatja a legfontosabb jellemzőjét ennek

a szókészletbeli egységnek, azt ti., hogy alakilag kötött szószerkezetről beszélünk, eltérően a

36

beszédben alkalmilag összeálló szintagmáktól. Például a piros alma alkalmi szerkezetet két

önálló szabad lexémára bonthatom, csak az adott mondatban szerepeltek együtt. Ezzel

szemben a fabatkák sem ér, a magasan hordja az orrát kifejezésekben az alaki kötöttség és a

jelentésbeli integráltság figyelhető meg. A fenti szólások jelentése egy-egy szóval

kifejezhető: értéktelen, illetve gőgös. Ezek a szóértékű kifejezések tisztán lexéma értékűek, de

ugyanebbe a csoportba soroljuk a mondatértékű közmondásokat, szállóigéket, főként az alaki

kötöttségük miatt.

A frazémák jelentése általában több, más, mint az alkotó tagok jelentéseinek összege. Néha

teljes egészében idiomatikussá, teljes egészében átvitt jelentésűvé válik azáltal, hogy

elhalványul az alkotó elemek jelentése: például vérszemet kap; máskor megőriz valamit a

szerkezet egészének a jelentése az alkotó elemek jelentéséből, például nagy kanállal eszik – a

lakodalmi vagy valamely ünnepi alkalom bőséges étkezésére utaló szavak megőrzik a

frazémában is ezt a jelentésüket.

Az alaki kötöttség, a jelentésbeli integráltság vagy a hangulati, érzelmi töltet alapján a

következő frazémacsoportokat különíthetjük el:

1. Szokványos kifejezésmódok – a lexémák alkalmi kapcsolatainak a gyakori ismétlődése

révén kialakult beszédfordulatok. Többségük még nem vált átvitt értelművé. Alfajai:

a) Társalgási vagy népmesei fordulatok: Hogy vagy? Részemről a szerencse, Hol volt, hol

nem volt;

b) Körülírások – nincs képi vagy hangulati hatásuk, akárcsak a fordulatoknak. Bizonyos

nyelvi stílusban gyakoriak, például a hivatalos vagy ünnepélyes stílusban: esküt tesz,

megállapodást köt, eljárást indít.

c) Közhelyszerű kifejezések (klisék): van bizonyos képi hatásuk, de inkább tréfás

hangulatot keltenek: úszik a boldogságban, a távozás hímes mezejére lép. Használatuk

kerülendő.

d) Képes kifejezések - a képszerűségre törekvő kifejezésekben a jelentésváltozás

nyilvánvaló, mindenki számára érthető: gurul a nevetéstől, dühbe gurul, kezet emel valakire,

láb alatt van.

e) Szakkifejezések - a pontos terminológia követeli meg. Pl.: elbeszélő múlt, korlátolt

felelősségű társaság.

2. A szólások – főként gazdag hangulati tartalom, átvitt jelentés és a beszédhelyzethez való

kötöttség jellemzi: cigányútra megy, vérszemet kap, ötödik kerék, ismeri csínját-bínját.

37

A példákból is kiviláglik, hogy a leggyakoribb alakváltozat az igés szerkezet: vásárra viszi

a bőrét, nagy fába vágja a fejszéjét… az ige ragozás útján illeszkedik a mondatban (általában

E/3.- személyű igealakok).

Gyakoriak a párhuzamos felépítésű szerkezetek, amelyek éppen az állítmányt helyettesítik:

egyszer hopp, máskor kopp, se pénz, se posztó.

Attól függően, hogy a közlésben mekkora „részt vállalnak”, megkülönböztetünk:

– elemi, mondatrész nagyságú szólás: suba alatt, nyakló nélkül, Hencidától Boncidáig.

– szószerkezet, szintagma-méretű: ember a gáton, fából vaskarika.

– mondatértékű: Rájött az ötperc, Nem teszi ki az ablakba. Ez utóbbiak közel állnak a

közmondásokhoz.

A szólások, „nyelvünk virágaiként”, nemcsak valóságos tárháza régmúlt korok

szokásainak, történeteinek, hanem szókészletünk egyik legmozgékonyabb rétege is. A

régmúlt korok mesterségeit, kultúráját, szokásrendjét őrzik olyan szólások, mint: maga

malmára hajtja a vizet, cserben hagy,…, ugyanakkor vannak fiatalabb szólásaink: leesik a

tantusz, ejtőernyős a tantusza; -- ez utóbbiak a játékos nyelvteremtés legújabb kori

bizonyítékai.

A közlés stílusértékét nagymértékben növelhetik a megfelelő módon, helyen és időben

használt szólások – a kikötések viszont azt is jelzik, hogy csínján kell bánni velük. Egy, a

szövegkörnyezetbe nem illő szólás, esetleg egy szóláskeverék, jobb esetben komikus hatást

kelthet: *lándzsát tör felette, *még ő áll a ló túlsó oldalán, … ,stb.

Nem toldalékolhatók szabadon, illetve a szórendjük is általában kötött. Helytelen

formáknak minősülnek az ilyen alakok is: *megkapja a vérszemet; *se farka, se füle; *túllő a

lovon. Ez utóbbi két szólás keverése, kontaminációja: túllő a célon, ill.: átesik a ló túlsó

oldalára.

2.a) A szóláshasonlatok olyan mondat formájú szerkezetek, amelyben egy fogalomhoz –

valamely közös vonás alapján – hozzárendelünk egy szemléletes képet.

Kerülgeti, mint macska a forró kását. A szóláshasonlat alaptagjának jelentése

erőteljesebbé, képszerűvé válik. Szerkezetileg általában hiányos szerkezetű hasonlító

alárendelő összetett mondatok.

3. A szállóigéket akár kultúr-frazémáknak is nevezhetnők, ugyanis valamely híres ember

megőrzött, fennmaradt mondásának szó szerinti idézése: A kocka el van vetve. (Caesar);

Ember küzdj, és bízva bízzál! (Madách)

38

4. A közmondások – általános érvényű megfigyeléseket, igazságtartalmakat kifejező

mondatok. Néha nehezen különíthetők el a szólástól. Megkülönböztetési szempont lehet az,

hogy beépül-e, vagy csak társul az illető beszédrészhez, mondathoz. A szólások általában

beépülnek a mondatba, míg a közmondások társulnak, mintegy illusztrációként a mondathoz.

Például: Így van ez, bizony, holló hollónak nem vájja ki a szemét.

39

Tanulási egység

3.4. A szókészlet tagolódása, rétegződése, mozgása

A nyelv fontos részének tekintett szókészlet követi vagy éppen előidézi a társadalommal

együtt mozgó nyelv változásait. A szókészlet roppant gazdagsága és mozgékonysága

megnehezíti ugyan a kategorizálást, ugyanakkor szükségessé is teszi. A szakirodalom

általában két osztályozási szempontot érvényesít:

A. Diakron szemléletű az az osztályozás, amely a szavak eredetét, genézisét, a szókészlet

fejlődéstörténetét vizsgálja.

B. Szinkron jellegű az a leírás, amely a mindenkori adott szókészlet rétegzettségét a

szavakat használó embercsoportok hovatartozása szerint alakítja ki. Ez utóbbi esetben a

nyelvet használók csoportosítása történhet a területi hovatartozás alapján – így alakul ki a

tájnyelvi szavak csoportja. A rendszerezés alapja lehet ugyanakkor a sajátos szókincset

használó különböző társadalmi csoportok hovatartozása: így áll össze a tudományok, szakmák

szakszókincse, illetve a csoportnyelvi szavak rétege, valamint a diák- és ifjúsági nyelvi réteg,

a jassznyelvi réteg, zsargonok, argó, stb.

A területi-földrajzi hovatartozás alapján kialakított szókészleti réteget a tájnyelvi szavak, a

regionalizmusok adják; a társadalmi csoportnyelvi szókészleti réteget a szociolektusok

(tudományágak, szakmák terminológiája, a társadalomban sajátos helyet elfoglaló kis

csoportok szókészleti rétegei: diáknyelv, kaszárnyanyelv, zsargon, argó, jassznyelv).

3.4.1. A szókészlet eredet szerint rétegei

Elfogadva azt a hipotézist, hogy a gondolkodás differenciálódásával egyenes arányban nőtt

és nő a szókészlet nagysága, (esetleg azt is „megkockáztatva”, hogy a szavak számának

növekedésével együtt fejlődött a gondolkodás), nos bármely tételezésből kiindulva,

felállíthatunk egy olyan modellt, amely szerint egy ősi szókészlet-magra fokozatosan

rakódtak és rakódnak új és új szókészleti rétegek. A nyelvtörténet négy jelentős réteget

különít el:

a) ősi alapnyelvi réteg

b) belső keletkezésű szavak

c) jövevényszavak

d) idegen szavak

40

a) Az ősi alapnyelvi réteg szavai adják nyelvünk szókészletének sajátos arculatát. Bár

abszolút számban kifejezve, csupán mintegy 1000–1200-as nagyságrendű rétegről van szó,

mégis igen jelentős a szerepe, ugyanis a mindennapi élet legalapvetőbb fogalmai tartoznak

ide. Pl. rokonságnevek: apa, nő, feleség; természeti jelenségek: ég, éj, ősz; állatnevek: fecske,

hal, lepke; közhasznú szavak, lakásrészek, elemi cselekvésű igék, személyes névmások – tehát

olyan szavak, amelyeket 3-4 ezer évvel ezelőtt élt őseink sem nélkülözhettek.

Felhasználásuk gyakorisága mellett azért is jelentősek ezek a szavak, mert igen gazdag a

szócsaládjuk. Képzett és összetett szavak sokaságát hozhatjuk létre ezekből..

Elég, ha a szem szó roppant gazdag szócsaládjára (összetételeire, illetve képzett

származékaira) gondolunk: szemel, szemlél, ökörszem, stb.

b) Belső keletkezésű szavak

Az előbbi szem-szócsalád kialakulása már példázza a két legjelentősebb lehetőséget az új

szavak létrehozásában: a szóképzést és a szóösszetételt. Ezek a szóalkotás legfontosabb

módjai.

Képzés: szív + (e)s → szíves; szem + telen → szemtelen.

Összetétel: szív + kamra → szívkamra; lát + cső → látcső.

Ritkább szóalkotási módok:

– szóelvonás: kapál → kapa; nagymosás → nagymos

– rövidülés: laboratórium → labor.

– szóvegyülés: citrom + narancs → citrancs; csupa + kopasz → csupasz

– népetimológia: nyugdíj → nyögdíj

A szóteremtés, az előbbi esetektől eltérően, úgymond a „semmiből” létrehozott szavakat

eredményezte. Ezek a hangutánzó, illetve hangulatfestő szavak: andalog, szöszmötöl, hess.

c) Jövevényszók – a nevük is mutatja, hogy a nyelvbe kívülről, más nyelvekből bekerült

szavak rétege. Ez a kölcsönzés azonban annyira régi, hogy jövevényszavaink idegen eredetét

csak az etimológia tartja nyilván; a toldalékok gazdagsága révén beépültek a magyar nyelvbe,

a köznyelvi tudatban már magyar szavakként élnek. Jellemző ugyan, hogy ezek a szavak

általában régtől tagjai szókészletünknek, mégis jelentékeny időbeli eltolódások észlelhetők,

attól függően, hogy a „kölcsönző” néppel, nyelvvel a magyarság milyen időszakban került

kapcsolatba.

41

Így nagyon régiek az iráni eredetű szavaink: tej, vaj, tehén;

Török jövevényszavainknak két időbeli rétege van. A korábbi átvételek a honfoglalás előtti

korból valók: bika, borjú, tyúk, sarló, kéve; a későbbi átvételek a honfoglalás utániak.

Egyesek a török hódoltság idejéből származnak: basa, aga, betyár, kaszab(ol), korbács.

A szláv nyelvekből átvett szavaink ugyancsak széles időskálát fognak át: a honfoglalás

előtti kortól egészen napjainkig. Az államigazgatással, a kereszténységgel kapcsolatos szavak:

király, megye, kereszt, szent, pap, karácsony; a családi élet, lakberendezés szavai: cseléd,

unoka, pince; a földművelés állattartás köréből valók: zab, szalma, asztag, málna.

Német jövevényszavaink a városias életmód, illetve a hadi élet kifejezései: lant, farsang,

kastély, polgár, ostrom, pisztoly.

A közép- és délkelet-európai népek mindenikétől vettünk át a honfoglalás után szavakat.

Az erdélyi köznyelvben például gyakran találkozunk román eredetű szavakkal: orda, pakulár,

esztena, mióra.

d) Idegen szavak – szintén kölcsönzéssel átvett szavak, amelyek azonban megőrizték

idegen „kívülálló” jellegüket. A nyelvhasználó érzékeli ezt, még akkor is, ha nem tudja

pontosan, honnan származik. Használatukat illetően, két nagy tábor küzdelme ível át az

évszázadokon napjainkig: a puristák és a liberálisok szélsőséges képviselői teljességgel

elzárkóztak/nak a használatuktól, illetve nyakló nélküli használatukat hirdetik. A józan

megfontoltság a középutat jelöli meg, azaz használható az idegen szó, ha:

– Nincs magyar megfelelője, és a társadalom számára fontos fogalmat jelöl: film,

alumínium, norma, vitamin.

– Nincs magyar megfelelő és széles körben ismert, bár nem fontos fogalmat jelöl: bár,

sanzon, sláger.

– Jelentésben, hangulatában eltér a magyar megfelelőtől: náció ≈ nemzet; akta ≈ ügyirat;

klinika ≈ kórház.

– Magyar megfelelője nehézkes, pontatlan: energia, profit, antikvitás.

– Használatának hangulat- és környezetidéző ereje van, műveltségszó: tajga, szamovár,

trojka.

Vannak ún. köztes esetek, amelyekben az idegen szó használata megengedett, bár nem

kötelező:

autó ≈ gépkocsi; pedagógus ≈ nevelő; patika ≈ gyógyszertár; probléma ≈ kérdés.

42

Hibásnak, kerülendőnek minősíthetők azok az idegen szavak, amelyeknek teljes értékű

magyar megfelelője van: *frizsider – hűtőszekrény; *políroz – fényesít; *patronálás –

védnökség.

A mai magyar nyelvre legnagyobb hatást az angolszász eredetű idegen szavak gyakorolják.

Az erdélyi köznyelvben a román eredetű idegen szavak a gyakoriak: *buletin, *punga,

*alimentára, *kitánca stb. Használatuk kerülendő!

Az idegen szavak használatának/elutasításának kérdésében azért ajánlott az óvatosság,

mert különböző nyelvhasználati rétegekben más-más a megítélésük. Például egy filozófiai

szakkönyvben indokolt az aktív, anarchia, dialektika szavak használata, ezzel szemben a

köznyelvben – ha nem is tiltott – de kevésbé indokolt. Ugyanez a megítélés, az

elfogadhatóság olyan szavak, kifejezések esetében, mint ekcéma, urológia, pénisz, amelyeket

kötelező tapintatból használunk így.

Az élőszóbeli használatukhoz hasonlóan az idegen szavak írása, illetve az írás és ejtés

összhangja is sok fejtörést okoz.

Az ironikus, kulturális, szinonim – típusú szavak helyesírása nem követi a köznyelvi ejtést,

és fordítva. Általános tapasztalat és irányzat, hogy a közhasznúvá vált idegen szavak

magyaros átírása/ejtése megtörténik, a nélkülözhető idegen szavak írás- és ejtésszabályozását

nem kell siettetni.

3.4.2. A szókészlet szinkron leírása, a mai magyar nyelv szókészleti rétegei

A magyar nemzeti nyelv fogalma, a nyelvhasználat felől tekintve, absztrakció, ugyanis a

nyelvet használó embercsoportok szó- és kifejezéskészlete egymástól eléggé eltérő. Ezen

nyelvváltozatok elképzelt összessége adja az egységes magyar nemzeti nyelv fogalmát. A

belső tagolás eredményeként létrejövő nyelvváltozatok a következők:

43

a. Normatív nyelvváltozatok

1. Irodalmi nyelv: főleg írott változat: szépirodalom, esszé, értekező próza, sajtónyelv.

2. Köznyelv: főleg beszélt változat: színpadi nyelv, szónoki beszédek nyelve, katedranyelv,

művelt társalgási nyelv.

b. Területi nyelvváltozatok – szinte kizárólag szóbeli változat, az ún. népnyelvi

réteg, illetve szó- és kifejezéskészlet.

1. Nyelvjárástípusok

2. Helyi nyelvjárások

c. Társadalmi nyelvrétegek – írott és beszélt változatok, csoportnyelvi

rétegeknek is nevezhetjük

1. Szaknyelvi réteg: szaktudományok, mesterségek, hivatal nyelve.

2. Hobbinyelvek: szabadidős tevékenységek sajátos nyelvváltozata, különböző sportágak,

vadászat stb. szó- és kifejezéskészlete.

3. Életkori nyelvváltozatok: gyermeknyelv, dajkanyelv, diáknyelv, ifjúsági nyelv,

kaszárnya-nyelv.

4. Argó: tolvajnyelv, jassznyelv, szleng.

a. A normatív-jelző mutatja, hogy az irodalmi és köznyelvi változatok a nyelvi egységet

biztosító, az összes többi fölötti szabályozó erővel rendelkező nyelvváltozat. Ennek a

nyelvváltozatnak az elfogadása / elutasítása jóval túlmutat a nyelvtudomány hatókörén. Jelen

jegyzet korlátaival számolva, az egyszerűsítés kockázatát is vállalva, kijelenthetjük:

alapvetően világnézeti kérdés az, hogy elfogadom az értékek hierarchiáját, vagy a –

szélsőséges értékpluralizmus jegyében – azonos értékűnek tekintek minden, a mai nyelvben

azonosítható nyelvi elemet, megnyilatkozást.

Az objektivitás, a tudományosság érvényesüléséért aggódó nyelvtudományi

szemléletben nincs helye ennek a normatív változatnak, egyáltalán semmiféle – a

szubjektivitást feltételező – értékelő attitűdnek. Az alkalmazott nyelvészetből azonban – az

iskolai nyelvtant ide sorolom – az értékelés nem iktatható ki. Mi indokolná egyébként az

értékelésmentes szemléletet éppen a nyelvről szóló diskurzusban, akkor, amikor a környezeti

nevelésben jól elkülöníthetően jelennek meg a követendő és a kerülendő vagy éppen az

elutasítandó magatartásformák!

Helytelenítem, tehát az iskolai nyelvtannak azt az áltudományos álláspontját, amely

csak leírja (az értékhierarchiát szándékosan mellőzve) az egyes nyelvi megnyilvánulásokat.

44

Az irodalmi nyelv – mivel főként írott változatban él – leginkább egységes; a köznyelv –

az élőszóbeli használat miatt – általában együtt él valamely nyelvjárással, így jönnek létre az

ún. regionális köznyelvi változatok.

A tájnyelvi változatban elkülöníthetünk alak- és jelentés szerinti, valamint tulajdonképpeni

tájszót.

a) alak szerinti regionalizmusok: embër, tögye mög;

b) jelentés szerinti regionalizmusok: síp’= kályhacső, bogár’= légy

c) valódi, tulajdonképpeni regionalizmusok: pityóka, kujak (ököl)

Az a esetben a tájnyelvi ejtett változat eltér az irodalmi nyelvi alaktól, a b esetben a szó

ugyanebben az alakban megtalálható az irodalmi nyelvben, de a tájnyelvi jelentése más; a c az

irodalmi nyelvből teljességgel hiányzó szavakat öleli fel.

A szakszókészlet, a terminológia a tudományok, illetve a szakmák sajátos

kifejezéskészlete: fékhenger, kúpkerék, perselyez (autószerelés); diópánt, falc, holkergyalu

(asztalosság), metafora, szinekdoché, ütemkiegyenlítődés (irodalomtudomány).

A zsargonszók összefoglalóan jelölnek minden olyan nyelvváltozatot, illetve az ide tartozó

szavakat, amelyeket használóik az együvé tartozás, illetve a másoktól való elkülönülés

szándékával (is) szőnek beszédükbe. Ilyen tág értelemben ide sorolható az ifjúsági nyelv, a

hobbinyelvek, illetve az argó is, sőt bizonyos szakszókincsréteg torzult változatai is

(szakzsargon).

A szakszókészlet rétegei nélkülözhetetlenek a tudomány, a szakmák, általában a

társadalom haladása szempontjából, az ifjúsági- és diáknyelvi réteg szellemes, tömör, ízléses

fordulatai ugyancsak a nyelv gazdagodását szolgálják, ezzel szemben el kell utasítanunk a

trágár, durva szavak használatát, bármelyik nyelvváltozathoz, illetve társadalmi réteghez is

kapcsolható.

3.5. Állandóság és változandóság a szókészletben

Egy adott korban a nyelv egységét egy viszonylagosan állandónak tekinthető

szómennyiség biztosítja. Ugyanakkor az időben változó nyelvnek legmozgékonyabb

összetevője éppen a szókészlet. A mennyiségi változás két szélsőséges kifejeződése az

archaizmusok, illetve a neologizmusok. Az előbbi az elavuló, a kipusztuló szavakat jelzi, a

neologizmusok pedig az újonnan bekerült szavak rétege.

Mindkét rétegnek elkülöníthetők olyan alcsoportjai, amelyek egyrészt fogalmiak vagy

alak-, illetve jelentés szerintiek.

Fogalmiak:

45

– archaizmus: dézsma, bakó, kopja

– neologizmus: műhold, internet, betűreklám

Jelentésbeliek:

– archaizmus: marha’=kincs, vagyon

– neologizmus: hajrá’=finis, célegyenes, érett’=középkorú

Alaki, formai:

– archaizmus: győzedelem, virány

– neologizmus: kolesz, fagyi

A mennyiségi változások (szavak elavulása, új szavak keletkezése, bekerülése) mellett

jelentős az a belső mozgás is, amely a nyelvváltozatok közti kölcsönhatás eredményeként

indul be. Arról van szó, hogy főként a kiegészítő, peremszókészleti rétegek felőli hatás

következtében állandóan bővül, gazdagodik a köz- és irodalmi nyelv szókészleti rétege.

Az általános műveltség, tájékozottság megköveteli olyan, eredetileg szakszónak minősült

kifejezés ismeretét, használatát, mint például: golyóscsapágy, váltóáram, egyenlítő, trópus stb.

Jövő-orientált társadalmunkban, az ifjúság szerepének elismertségével összhangban, a

köznyelv szívesen vesz át az ifjúsági és diáknyelvi szókészleti rétegből: pulcsi, tesó, suli. Az

esetek többségében, valóban frissességet, élénkséget hoznak a beszélt nyelvváltozatban ezek a

kifejezések, mindazonáltal két jelenséget nem hagyhatunk szó nélkül:

- a játékos tömörítések, kreatív megoldások átvételével egy időben el kell

határolnunk magunkat a gyakori vulgáris, alpári kifejezésektől, sőt az

elutasításon túlmenően, tanítványainkat a nyelvi viselkedés emberi, kulturált

formáinak a használatára kell nevelnünk. (Akár a kell-pedagógia

létjogosultságát hirdető álláspontunk miatti elmarasztalást is vállalva!)

- a másik jelenség, talán inkább szemléleti: a diák- és ifjúsági nyelvi

kifejezések nyaklótlan átvételében (életkortól, műveltségtől, foglalkozástól

függetlenül) az uniformizálódás sokszor bizarr kísérleteit látom. Lásd, ennek

enyhén humoros változatát, ahogyan a tarka-feketekendős idős

parasztanyóka „parit”, meg „ubit” kínál, szerinte, mindössze „fél rongyért”.

46

ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!

1. Tisztázza az alábbi megnevezések fogalmi tartalmát: szótári tő,

szóalak, szóelőfordulás, lexéma, frazéma! Milyen kapcsolóelemeket fedezett fel, milyen

jellemzők miatt kell mégis elkülöníteni?

2. Vizsgálja meg a szólások, szóláshasonlatok és a közmondások

kapcsolatát! Gyűjtsön legalább tíz olyan szólást, amelyek valamely emberi tulajdonságot

tesznek szemléletessé! Pl. Gyáva, mint a nyúl., …

3. Tanuljon meg legalább tíz olyan szállóigét, amelynek ismeri az

eredetét!

4. *Írja ki azt a leggyakrabban hallott húsz román eredetű

idegen szót, amelynek használatát leginkább kifogásolja!

5. Tegye ugyanezt, ezúttal mindössze tíz angol eredetű szóval, de

úgy, hogy próbálja megkeresni a leginkább elfogadható magyar változatot!

6. Mi a magyarázata a szókészlet változásainak? Melyik jelenséget

tartja erőteljesebbnek, a szavak számának gyarapodását vagy a szókészlet apadását?

7. Soroljon fel saját szakterületének terminológiájából húsz olyan

sajátos kifejezést, amelyeket a köznyelv ritkán, vagy egyáltalán nem használ!

8. *Ha tömören, legfeljebb 5 mondatban kellene

összefoglalnia azokat az érveket, amelyekkel megpróbál fellépni a sértő, durva, néhol

trágár beszéd elharapózása ellen, mikre hivatkozna?

9. Bizonyítsa két-három szólás eredetének, majd mai

jelentésének, értelmének feltárása révén, hogy nemcsak nyelvünk virágai ezek, hanem letűnt

korok, szokások, foglalkozások nyelvi emlékei is egyúttal!

A *-gal jelölt feladatok megoldása beküldendő házi dolgozatként

47

Szakirodalom

Adamikné Jászó A. (szerk.1991): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest.

(160 - 183)

Balogh-Gálffy-J. Nagy (1971): A mai magyar nyelv kézikönyve. Kriterion Könyvkiadó,

Bukarest.

É. Kiss K., Kiefer F., Siptár P. (1998): Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest.

(262 – 288)

Hernádi S.(1993): Helyesírási önképző. Cicero Kiadó, Debrecen.

Honti M., Jobbágyné András K. (1998): Magyar nyelv IV. Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest.

(61 – 86)

Keszler Borbála (szerk., 2002): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt, Budapest.

(37 – 48)

Kiefer F. (szerk., 2006): Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest. (54 – 79)

Murvai O. (1998): Magyar nyelv. Szókészlettan, Jelentéstan, Mondattan. Ed. Did. si Ped.

Bucuresti. (3 – 22)

Péntek János(1988): Teremtő nyelv. Kriterion Kiadó, Bukarest.

Szende Aladár(1993): A magyar nyelv tankönyve középiskolásoknak. Tankönyvkiadó,

Budapest. (50 – 57)

Szilágyi N. Sándor(1980): Magyar nyelvtan. I. Ed. Did. si Pedagogica, Bukarest. (11 – 17)

48

7. Tanulási egység

SZÓFAJTANI KÉRDÉSEK

4.1. A szófajiság ismérvei

A szófaj is olyan grammatikai kategória, amelyben a megjelenési forma, a szó, illetve az

általa képviselt szófaj azonosítása nem okoz gondot. Annál több kérdést nyit meg magának a

szófaj fogalmának a tartalmi tisztázása, annak az eldöntése, hogy milyen kritériumok alapján

alakítjuk ki a szófaj-kategóriákat.

A szótári szó által képviselt szófaj bizonyos toldalékok hatására megváltoztathatja

szófajiságát. Például az ír- szótő ige ugyan, de az írva, írni igenevek; az író melléknévi

igenév vagy éppen főnév. Más, problémát okozó esetben az ugyanolyan felépítésű szó a

mondatbeli szerepváltás szerint megcseréli szófaji értékét: A beteg ember érzékeny. – jelző

→szófaja: melléknév. A beteg érzékeny. – alany →szófaja: főnév.

A mondatbeli szerep és toldalékok együttes „szófajalakító” hatására álljon itt egy példa:

A világ nagy. A zenei élet nagyságai jelen voltak.

Az első mondatbeli toldalék nélküli „nagy” melléknév névszói állítmányi szerepet tölt be,

ezzel szemben a második mondatban a birtokos személyjeles alak, alanyként főnévi szófaji

értéket kap.

Mindezekből következik, hogy a szófaj -- meghatározó jelleggel -- grammatikai kategória,

egyfajta minőség, amelyet négy jellemző tulajdonság kölcsönös összefüggése határoz meg:

1. a mondatbeli felhasználhatóság – jelentésforma

2. a toldalékfelvevő-képesség – jelentésforma

3. a bővíthetőség – jelentésforma

4. a szótári jelentés típusa – jelentéstartalom

Kulcsszavak: A szófajiság ismérvei: (jelentés, szintaktikai szerep, toldalékolhatóság), nem tiszta szófajiság, mondatszók, indulatszók, felelő- és kérdőszók, főnév, melléknév, számnév, névmás, ige, határozószó, névelő, névutó, kötőszó, módosítószó, igekötő, segédige, toldalékolhatóság, szintaktikai szerep, osztályozási szempontok, nyelvhelyességi-helyesírási kérdések

49

1. Annak a magyarázata, hogy a szófaj-meghatározó tulajdonságok közül a mondatbeli

felhasználhatóság kerül az élre, nos ennek a magyarázata feltehetően a funkcionális

nyelvszemléletben rejlik, abban, hogy a nyelvi rendszer vizsgálatában a működésbe hozott

nyelv, a beszéd (és annak alapegysége, a mondat) jelenti a kiindulópontot.

A hatásirány, természetesen mindkét irányítással működik; vagyis pl. az alany és tárgy

szerepét „hagyományosan” a főnév tölti be, illetve az ige a mondatban mindig állítmányi

szerepet kap. Néhány „kötelező” megfeleltetéstől eltekintve (ige ≈ iÁ; határozószó ≈ H) a

többi kapcsolat fakultatív, azaz a főnév az említett A és T szerepeken kívül a H, a J, sőt az Á

szerepét is betöltheti.

Ugyanígy, a jelzőt kifejező szófajok tarkasága (melléknév, számnév, főnév, igenevek)

bizonyítja, hogy a mondatbeli szerep fontos ugyan, de nem kizáró érvényű a szófaj

meghatározásában.

2. A toldalékolhatóság azt jelenti, hogy bizonyos szófajokhoz tartozó szavaknak jól

meghatározott toldalékrendszere (K, J, R) van, más szófaj képviselői egyáltalán-, vagy csak

korlátozottan vehetnek fel toldalékot. A főneveknek és az igéknek igen gazdag a rag- és

jelállományuk, ezzel szemben a határozói igenév, a névelő, a valóságos kötőszó egyáltalán

nem ragozható, jelezhető. A melléknevek és számnevek ragozhatók ugyan, de korántsem

olyan változatosan, mint a főnevek. A toldalékok új szófajt alakító szerepe egyúttal

mondatrész – átalakítást is jelent. Például:

jaj + gat → ige ≈ iÁ

↓ ↓

indulatszó K

A bátrabbja előmerészkedett.

bátrabb + ja → alany (főnév)

↓ ↓

melléknév J

3. A bővíthetőség szintén szintaktikai jellemző – arra utal, hogy bizonyos szófajok a

mondatbeli felhasználás rendjén -- több-kevesebb rendszerességgel -- ugyanazzal a mellék-

mondatrésszel bővíthetők. Így az igei jelentéstartalmú mondatrészhez rendszerint tárgy vagy

határozó járul.

50

Verset mond. A színpadon mondja.

T hH

A főnévi tartalmú mondatrészhez jelző társul, ugyanakkor a melléknévvel kifejezett

jelzőhöz határozó kapcsolódhat:

Nagyon kellemes idő

4. A jelentéstípus szófaj-meghatározó szerepén azt értjük, hogy az egyes szófajokhoz

tartozó szavakban azonos tudattartalmak fejeződnek ki. Jól kimutathatóan az alapszófajokban:

– létfogalmak (kabát, Dénes, erdő – főnevek)

– tulajdonságfogalmak (kecses, durva, magas – melléknevek)

– mennyiségfogalmak (nyolc, kevés – számnevek)

– cselekvésfogalmak (megy, alszik, csenget – ige)

– körülményfogalmak (elöl, kint, tegnap – határozószók)

– viszonyfogalmak (a, alatt, mellett, és – viszonyszók)

Az egyes szófajokon belül kialakított alcsoportok (köznév, tulajdonnév; cselekvő,

műveltető igék) szintén a jelentéstípusok figyelembe vételével jöttek létre.

A szófajiság kialakításában az említett négy tulajdonság együttesen vesz részt,

egybevágóságuk, összhangjuk esetén tiszta szófajisággal állunk szemben. Vannak viszont

olyan esetek, amelyekben egyik vagy másik jellemző domináns módon semlegesíti, elferdíti a

többit.

A Szépen énekel. és a Szépet ugrott. - mondatokban a kiemelt szó mindkét esetben

melléknév. Az első mondatban az -on, -en határozóraggal határozói szerepet kapó melléknév

viszonylag tiszta eset; ezzel szemben a második mondat toldalékja, a -t tárgyrag, általában a

főnevet toldalékolja. A második mondat szép szava mégsem főnév, két okból is. Egyrészt a

bővíthetőség miatt, ti. fok- és mértékhatározóval bővülhet: meglepően szépet; másrészt a

toldalék szerint tárgy ugyan, de mondatrész-funkciója határozó: szépet ≈ szépen,

csodálatosan. Mindebből következik, hogy a második mondat szépet szava is melléknév.

A maroknyi határozatlan számnév ugyancsak az analóg toldalékfelvétel miatt minősíthető

számnévnek, olyan helyzetben is, mint: Maroknyian maradtak mindössze; a számnévnek

ugyanis jellegzetes határozóragja az -an, -én (például hárman, öten).

51

Nem ilyen egyértelmű a „tengernyi ember” kifejezés kiemelt szavát határozatlan

számnévnek tekinteni, ugyanis a toldalékolhatóságát illetően nem veheti fel az -an, -en

határozóragokat, tehát nem minősíthető számnévnek – így a képző eredeti funkciója szerint a

tengernyi szót, a feltehető kérdéssel némileg ellenkezve, melléknévnek kell tekintenünk.

A szófaji rendszerezés egyik „nyugtalanító” problémája az ún. nem tiszta szófajiság

kérdése. Ezek a „renitens” csoportok éppen az imént már ismertetett mozgékony

kritériumrendszer eredményeként alakulnak ki.

Az átmeneti szófaji csoportba olyan szavak tartoznak, amelyek egy időben

rendelkeznek legalább két szófaj/szófajcsoport jellemzőivel. A szófaji rendszerben nemrég

„nagykorúsodott” igenevek ennek a csoportnak a legjellemzőbb képviselői. Elég arra

utalnunk, hogy mind a főnévi-, mind a melléknévi igenév rendelkezik olyan tulajdonsággal,

amely a névszókhoz közelíti ezt a szófajt: a mondatban alany, tárgy, ill. jelző. A Gyalogolni

jó. – mondatban a főnévi igenév alany szerepet kap – főnévként viselkedik, a „gyötrött és

tépett magamat…” – szerkezetben a kiemelt melléknévi igenevek a szintagmában jelzők

(akárcsak a melléknév). Ugyanakkor a főnévi igenév személyragozható, akárcsak az ige:

mennem, menned, …, a melléknévi igenévhez pedig az időbeliség aspektusa rendelhető:

befejezett/múlt idejű, folyamatos/jelen idejű vagy beálló/jövő idejű lehet – megírt, író, írandó

-- ezek igékre jellemző vonások.

A több szófajiság azon szavak jellemzője, amelyek – a mondatkörnyezettől függően –

eltérő szófaji értéket kaphatnak. Legjellemzőbb példák a homonimák: a vár szó jelentését és

szófaji értékét csak a mondatbeli szerepe teszi egyértelművé. De ide sorolható néhány

többértelmű szó is: A magyar nemzet – szerkezetben a kiemelt szó melléknév, ezzel szemben

A magyarokhoz verscímben főnév.

A kereszteződő szófajiság kérdésének nyelvszemléleti alapja is van. A velem, hozzám,

ill. az aki, ahány–típusú szavak szófaji „rögzíthetőségét” teszi lehetővé ez a besorolás. A

kérdéses szavakra ugyanis egy időben, ugyanabban a mondatban két szófaji megnevezés is

érvényes. Nyelvtörténeti alapról indulva, a velem ragos személyes névmás, az aki pedig

vonatkozó névmás. A mai magyar nyelv közlésközpontú rendszerében viszont, az előbbi nem

valóságos (névmási) határozószó (velem, hozzám), illetve az utóbbi ugyanilyen jellegű

kötőszó (aki, ahány).

A szófajváltás talán a legjobb példája a szófajiság képlékeny voltának. Alkalmi szófaji

érték-cseréről van szó olyan esetekben, ha ez a szerepcsere csak ideiglenes. Az és egy

kötőszó. –típusú mondat hamis kijelentés, ha az és szónak ebben a mondatban érvényes

szófaj-értékét tekintjük, ugyanis ebben a mondatban az és főnév. Ideiglenesen bármely szó

52

felveheti a főnév szerepét. Állandósult szófajváltásról / szófaji átcsapásról akkor beszélünk,

ha az átvett új szófaji érték „felülírja” a régit. Az író szavunk sokkal gyakrabban fordul elő

főnévként, mint eredeti melléknévi igenévi szerepben.

A nem tiszta esetek gyakorisága (is) nagyfokú óvatosságra int a szófaji csoportok

kialakításában.

A következőkben bemutatott szófaji kategóriák sorrendje a már említett mondatközpontú

szemlélet alapján alakult ki, így először az ún. mondatszók szerepelnek, majd az alapszófajok

és ezt követően az egyre elvontabb nyelvi viszonyokat kifejező kategóriák.

4.2. Az indulatszó

Ez a szófaj nemcsak a közlés-centrikus nyelvszemlélet okán kerül a sor elejére, hanem

ősisége miatt is. Feltételezhető, hogy a nyelvi közlés őskorában a tagolatlan világszemlélet

ugyanilyen közlésegységeket eredményezett és fordítva. A szófajelnevezés indulat-előtagja

utal arra, hogy ezek a kifejezések nem – elsődlegesen -- a közlőt körülvevő világ dolgait

szeretnék nyelvileg modellálni, hanem a közlő belső világának, indulatainak a kifejezői.

Érzelmekről, akaratról, adnak hírt. Mondatértékük miatt már önálló beszédfunkcióval is

rendelkeznek ezek a szavak: a kifejező és felhívó szerepről van szó. Az indulatszó tehát a

beszélő érzelmeit, akaratát, ritkábban gondolatát fejezi ki tagolatlan mondat formájában. Jaj!,

No! Felkiáltásszerű globális közlés. Amíg indulatszó, addig nem toldalékolható. Nagyon

sokféle érzelmi-akarati árnyalatot fejezhet ki: örömöt, bosszankodást, fájdalmat, vágyat,

csodálkozást, figyelmeztetést, biztatást, hangutánzást stb.

A rendszerezésnek az az alapja, hogy tartalmilag milyen a belőle építkező mondat.

a) Érzelmet kinyilvánító (ha felkiáltó mondatszerű): sej, ó, ejha, fuj, ejnye.

Ennek egy sajátos csoportját alkotják a népdalokból ismert, játékos

hangulatú, ritmikus felkiáltások, a réják: ihaj-csuhaj, recece.

b) Akaratot kifejezők (ha felszólító mondatszerű):, tente, csitt, pszt. Ennek a

nagy csoportnak is van egy jellegzetes rétege. Ide sorolandók ugyanis az

állathívogató, -terelő, -űző szavak is: hess, sicc;

c) gondolatot nyilvánító (ha kijelentő mondatszerű): kipp-kopp, puff; ezek

rendszerint hangutánzó jellegűek.

Az indulatszó gyakran belső szóteremtéssel, ún. ösztönhangokból keletkezik. Sok indulatszó

rokon a felelő- és kérdőszókkal: ühüm, á, hm. Van, amelyik főnévként is gyakori (jaj). Több

indulatszóból igét képezhetünk (koppint, jajgat, loccsan, béget). A több szótagú indulatszók

53

hangsúlyelhelyezése nem egyezik a szokásossal, néha nem az első, hanem a második szótagja

a hangsúlyos (nono, ahá,).

4.3. A felelő- és kérdőszó

A szófaj megnevezése ez esetben is eligazító értékű, és egyúttal utal az ide tartozó két

szócsoportra is. Szintén tagolatlan mondatoknak is tekinthetjük a felelő- és kérdőszókat. Az

első csoportba tartozók, a felelőszók:

megválaszolják az eldöntendő kérdést: Eljössz ma hozzám? - Igen. - Persze. - Talán. -

Esetleg. - Nem;

megerősítik, illetve elvetik a megelőző közlést: Nem lesz ma vizsga.. - Tényleg. -

Nem? - De igen. - Dehogynem;

Ha kérdőszót használunk, ennek amolyan nyomatékosító jellege van: Szeretnéd

megmagyarázni? Nos?

Az indulatszókkal együtt egy sajátos szófajcsoportot, a mondatszókat alkotják,

ugyanakkor igen közel állnak a módosítószókhoz, ti. alak és modális érték szempontjából

egyeznek. Az önálló mondatérték különbözteti meg a módosítószóktól, ez utóbbiak ugyanis –

szervetlen mondatrészként -- beépülnek a mondatba, megadva a mondat modális alapértékét.

A nem szeretem. – mondatban a nem módosítószó.

A szómondat és a mondatszó megkülönböztetésére álljon itt a következő példa:

Eljössz? (szómondat), Természetesen. (mondatszó).

54

8. Tanulási egység

4.4. A főnév

A főnév élőlények, élettelen tárgyak vagy gondolati dolgok nevét jelölve, esetragok

vagy névutók segítségével bármely mondatrész-szerepben felléphet. Jelölhet érzéki (konkrét)

és elvont (absztrakt) fogalmakat: tanuló, könyv, Székelyudvarhely, jóság. A konkrét-elvont

szembeállítás indokoltsága gyakran vitatható. A hozadék szó, attól függően, hogy milyen a

szövegösszefüggés, lehet konkrét vagy elvont.

Mondatbeli szerepe is igen változatos. Ezt nagyon gazdag jel- és a ragrendszere teszi

lehetővé. Alanyként nincs szüksége viszonyító eszközre, ragra. Tárgyi, határozói szerepét

többnyire esetragjai segítségével látja el. A birtokos jelző szerepében kizárólagos használatú,

más jelzői funkcióban történő előfordulása a jelentéstől függ. Állítmányi szerepe a névszói

állítmány egyik csoportjára korlátozódik.

A főnévnek a jelentés alapján két faja van: 1. köznév és 2. tulajdonnév.

1. A köznév több egyforma dolog közös neve: „Sáncban a hóvíz/ könnyű hajót visz,/

füstöl a fényben a barna tető.”(Áprily L.: Tavaszodik)

Ezek a szavak mindig általánosítás eredményei. A köznevek lehetnek:

a) Egyedi nevek, amelyek hasonló egyedek közös nevei, s egyes számban egy

dolgot jelölnek (füzet, tanító, úr);

b) Gyűjtőnevek - több egyedből álló csoportok közös nevei, s ezért egyes

számban is több dolgot jelölnek (osztály, állatvilág, hegység);

c) Anyagnevek - olyan dolgot jelölnek, aminek a legkisebb darabja is azonos

az egésszel (fa, víz, kő). Megjegyzendő, hogy ez a kategória nem azonos a

kémiai anyag, elem fogalmával.

d) Elvont nevek, amelyek tulajdonságot, állapotot, cselekvést vagy egyéb

elvont fogalmakat jelölnek (becsület, jóság, betegség, boldogság; beszéd,

pihenés, étkezés, ügy, dolog, fogalom, kár, béke).

2. A tulajdonnév valakinek, valaminek a saját, külön elnevezése: „Egykor így álltak

(ők vagy apáik)/ a Prutnál is – így a gránátszaggatta Doberdo/ szikláin … / Itt

fognak állni, örökké – hogy Imre szorítja,/ Áron pedig – Áron nem hagyja magát!”

(Tompa L.: Lófürösztés)

A tulajdonnevek lehetnek:

55

a) Személynevek: ide tartoznak a család- vagy vezetéknevek a kereszt- vagy

utónevek, a becenevek és a ragadványnevek. (Dsida Jenő, Petőfi, Jancsi,

Pákász)

b) Állatnevek: a ló-, a szarvasmarha-, a kutya- stb. nevek (Villám, Szellő;

Virág, Körmös; Bodri, Sajó).

c) Földrajzi nevek: világrészek, országok, tájak, közigazgatási egységek,

települések, utak, utcák, terek, hegyek, vizek és az égitestek nevei (Európa,

Magyarország, Erdély, Hargita megye, Boldogfalva,, Szabadság tér,

Kárpátok, Fekete-tenger, Göncölszekér), sőt a tájban található természetes és

mesterséges alakulatok nevei is (Szarkakő, Fenyéd-patak, Kerekerdő, Ispán-

kút)

d) Intézménynevek: (Magyar Nyelvtudományi Társaság, Székelyudvarhelyi

Tanítóképző Főiskola).

e) Címek -- a könyvek, újságok, folyóiratok, irodalmi és művészeti alkotások

neve (Biblia, Udvarhelyi Híradó, Hétmérföldes csizma).

f) Márkanevek: gyártmányok, termékek és készítmények elnevezése (Ursus,

Rába, Ariel, Philips).

A főnév helyes használata.

A főnév, jelentésénél fogva, az egyik leggyakrabban használt szófaj. Éppen nagy

beszédbeli gyakorisága miatt fontos néhány használati szabály tudatosítása. A magyar nyelv

egyes számban használ sok olyan főnevet, amelynek megfelelője az ismertebb indoeurópai

nyelvekben többes számú: virágot szed, fogat mos, tojást süt. Az anyag- és a gyűjtőneveket

szinte kizárólag egyes számban használjuk: só, üveg; katonaság, növényzet. Az anyagnév

többes számban fajtákat jelölhet: a cukrok a biokémiai folyamatok fontos elemei. Csak többes

számban használatos főnév a magyarban kevés van. Ilyenek az -ék képzős, ún. összefoglaló

nevek: Sándorék, a szomszédék; továbbá néhány idegen eredetű földrajzi név: Alpok,

Kárpátok. Más főnevek csupán alakjuk szerint többes számúak: Az Amerikai Egyesült

Államok (ultimátumot adott és nem *adtak) Megjelent a Főiskolai Közlemények. (nem

*megjelentek)

A főnevek két kisebb csoportját fokozni lehet. Ilyenek egyrészt bizonyos értékelő-

minősítő főnevek: emberebb, rókább; másrészt néhány, irányt jelölő főnév: északabbra,

keletebbre.

56

A nyelvhasználatbeli ingadozás, bizonytalanság néhány toldalék használatában

figyelhető meg:

A –ba, -be, -ban, -ben ragok helytelen használata az utóbbi években mintha

felerősödött volna. A beszélt nyelvben korábban is volt egy renyheségi tendencia, ti. a Hol?

kérdésre a *-ba, *-be toldalékot halljuk elég gyakran: Nagy baj*ba vagyok. Eb*be” az

„év*be már befejezzük,… Ez a hatás az írott nyelvváltozatot is fenyegeti.

Kórosnak tekinthető a –nál, -nél rag „ragályos” terjedése más ragok, ill. névutók

rovására: a felelés*nél mindig ideges, az iskolá*nál ezt már eldöntötték (–kor,… -ban). Más

esetben a hiba abból ered, hogy a helyes –nál, -nél toldalék helyét a –tól, -től alak veszi át. Az

összehasonlításban például: Péter idősebb Pálnál. (és nem Pál*tól.)

Sajátos szerepe lehet a főnévnek – és általában a névszóknak – az ún. nominális stílus

megteremtésében. A kötőelemeket (ragok, kötőszók) nélkülöző nyelvhasználatban az igei

szerkezetek háttérbe szorulnak, a névszók gyakorisága kifejező erőt, plaszticitást kölcsönöz a

stílusnak: „Némethon. Város, régi ház: / emeletes tető, faváz” (Babits: Messze…messze).

Az ún. cselekvésnevek - előadás, javaslat, befejezés - felhasználásával terpeszkedő,

dagályos kifejezések jönnek létre, amelyek a hivatalos nyelvből átterjedtek a köznyelvi

használatba is mint helyteleníthető alakok:

*előadást tart, javaslatot terjeszt elő, befejezést nyer.

A főnevek helyesírásából főleg a tulajdonnevek néhány típusa kíván figyelmet. A

többelemű földrajzi nevek egy részét kötőjellel írjuk: Perzsa-öböl, Duna-kanyar, Kelet-

Európa, Sebes-Körös; másik részét külön: Hargita megye, Kossuth utca, Déli pályaudvar. Az

intézmények nevében és a folyóiratok, újságok címében minden lényeges szó nagy

kezdőbetűs: Hargita Megyei Tanács, Élet és Irodalom; egyéb címekben csak a kezdőbetű

nagy: Rongyos vitézek.

4.5. A melléknév

A melléknév a mondatban jelzői, állítmányi vagy mód- és állapotféle határozói

szerepet játszik. A főnévnél kevésbé gazdag toldalékolású, személyek, tárgyak, dolgok

tulajdonságát kifejező szótári szó. „A csillagok azok a kis lámpások, amik felé haladnunk kell,

ha boldogok akarunk lenni. … . S én úgy véltem, az ezermillió csillag között látom is a ,

magam kicsi csillagát, amelyet bizonyára Anyám meszelt fel az égre a hosszú nyelű, festékes

meszelőjével, ahogy a házak falára szokta felmeszelni a lila, kék, vörös, zöld és mindenféle

díszeket” (Kassák Lajos)

57

A szófajok megnevezése – mint már utaltam rá – legtöbbször lényeges információt

hordoz az illető szócsoportról. A melléknév megnevezés utal egyféle azonosításra, csakhogy

ez a név „járulékos”, mellékes. Ugyanakkor – jelentéstani szempontból nem érdektelen

megjegyezni -- a mellékneves szószerkezet jelentésköre szűkebbé válik, mint az önmagában

álló főnévé.

Az okos, barna, karcsú,…, (lány) szerkezet melléknevei mind jobban konkretizálják a

lány főnév igen tág jelentéskörét.

A melléknév által megnevezett tulajdonság különböző fokú elvonatkoztatás

eredménye: hideg víz — hideg tekintet; éles kés — éles kritika; meleg szoba — meleg

barátság. Ugyanazt a melléknevet használtuk konkrét és elvont jelentéssel. A főnevekhez

hasonlóan, nehéz szövegösszefüggés nélkül kategorizálni

A mondatban rendesen minőségjelző, ritkábban értelmező jelző; névszói állítmány

vagy névszói-igei állítmány névszói része; s bizonyosfajta — elsősorban mód- vagy

állapotféle — határozó. A melléknév általában fokozható, de annyira gazdag jelezése,

ragozása nincs, mint a főnévnek. A melléknév minőségjelzői és állítmányi szerepben ragtalan,

állítmányként, ill. értelmező jelzőként többesjel járulhat hozzá: szép ház – minJ, A házak

szépek. -- n.Á., a házak, a szépek -- ért. J. Határozóként leginkább -an/-en raggal fordul elő,

értelmezőként felveszi a jelzett szó toldalékait. Szépen beszél – mód H., Vettem csizmát,

pirosat. – ért J. Főnévi értékben a főnévhez hasonlóan toldalékoljuk: Szépet álmodtam. A

magasba emelkedett. Néhány melléknévnek, főleg állítmányi szerepben, az igére emlékeztető

vonzata van (irigy, büszke valakire, valamire) Vonzata nem csak az állítmányi szerepű,

hanem — bár ritkábban — a jelzői szerepű melléknévnek is lehet; például Az irántad mindig

szívélyes Pista most is segíthet.

A melléknév — elsősorban a képzett — többféle jelentésárnyalatot fejezhet ki:

Valakinek, valaminek a természetét, szokását (mozgékony, jellemes)

Valamivel való ellátottságot (sós, eszes)

Valaminek a hiányát (színtelen, pormentes); valahova tartozást (városi, tiszántúli);

Valamilyen helyzetet (szélső, túlsó); mértéket, illetőleg valaminél kisebb fokot

(tengernyi, soványka); stb.

Átmeneti szófajú az ún. névutó-melléknév (alatti, utáni), hiszen előtte főnév áll, mint a névutó

előtt, mégis jelzője lesz a mögötte álló főnévnek, mint a melléknév (háború előtti évek).

Szintaktikai kötöttsége és funkciója mégis erőteljesebben a névutóhoz sorolja, hiszen nem

önállóan tölti be a jelző szerepét, hanem az előtte álló főnévvel együtt. (Lásd a névutós névszó

mint határozó)

58

A melléknév helyes használata

Nagyon fontos a választékosságra törekvés. Gyakori hiba, hogy egy-egy divatos

melléknév kiszorít a használatból jobb rokon értelmű megfelelőket (jelentős, klassz, komoly

stb.).

A komoly eredmény, érdek, hiba, javulás, kereset, ok, összeg, veszteség stb. helyett

mondjunk, írjunk inkább szép eredményt, fontos érdeket, súlyos hibát, számottevő javulást, jó

keresetet, nyomós okot, nagy összeget, tetemes veszteséget.

A magyarban a melléknevek nagy többsége fokozható, bár vannak fokozhatatlan

melléknevek is (heti, koromsötét stb.). Lehetőleg toldalékokkal fokozzunk (nagyobb,

legnagyobb, legeslegnagyobb), s kerüljük a terjengősebb és nehézkesebb körülírt fokozást

(például a *jobban szórakoztató, az *inkább gólképes stb.). A tulajdonság kisebb fokát

azonban csak körülírással fejezhetjük ki (kevésbé rossz, a legkevésbé jó).

Az összes melléknév 'egész' jelentésben egyes számú főnévvel áll (összes kiadás,

összes jövedelem), névmási használatban, 'minden, valamennyi' jelentésben azonban egyes és

többes szám egyaránt állhat mellette (Arany összes verse, Arany összes versei). A többi

mellett a jelzett főnév rendesen egyes számú (a többi jegy, a többi gyerek).

A mellékneveknek nagy a nyelvi, stilisztikai értékük. Egyrészt elősegítik a teljesebb

valóságábrázolást, másrészt szemléletesebbé, kifejezőbbé teszik a stílust. A melléknév

szemléltető ereje különösen nagy, ha elvont fogalom kap érzéki jelzőt (sötét hit), ha különféle

érzetek között teremtünk kapcsolatot (szurtos fütty, lágy fény), ha valamely tulajdonság kap

fokhatározói értékű melléknévi jelzőt (ritka szép, jó nagy). A melléknévként használt más

szófaj szintén színes stilisztikai értékű: főnév (őzike nézésű, kutyául érzem magam),

határozószó (tele korsó, messze föld), igealak (eszem-iszom ember, teddide-teddoda legény,

nemszeretem napok stb.).

4.6. A számnév

A számnév a mondatban jelzői, állítmányi vagy szám-, illetve számállapot-határozói

szerepet kap. Még kevésbé toldalékolható, mint a melléknév, egyébként főnév-kötött,

akárcsak a melléknév. A személyek, tárgyak, dolgok mennyiségét fejezi ki vagy a sorban

elfoglalt helyét jelöli. „Ezer méterről az egész nem \ nagyobb, mint egy vásárfia. Szíve fölött

üres zsebében \ cipeli sok hazámfia" (Váci M.: Télutói Magyarország )

A mondatban többnyire mennyiség- és minőségjelző, de lehet értelmező, sőt névszói

állítmány is. E szerepekben nincsenek sajátos ragjai. Saját számnévi raggal azonban határozói

59

szerepet is játszhat: elsősorban számhatározó és számállapot-határozó szokott lenni. Négyszer

indult, négyen voltak

A számnévhez a -szor/-szer/-ször és az -an/-en rag járul a leggyakrabban. A számnév

az -an/-en raggal csak személyre vagy megszemélyesített fogalomra utal: ketten, hatan, sokan.

A sok és a kevés számnév a melléknevekhez hasonlóan fokozható: sok — több — legtöbb;

kevés — kevesebb — legkevesebb. A -k többesjel főnevesíti a számnevet: ezrek, ötök. Az -i

birtoktöbbesítő jel inkább csak kivételesen járulhat hozzá: százai, ezrei, milliói. Egyes

számnevek fölvehetik a névszói személyragokat, s ilyenkor személynévmásszerű jelentésük

van: kettőnkre, hármatoknak. A főnévi ragok főnevesítik a számneveket:

ezerkilencszáznyolcvanháromban.

Járulhatnak képzők is a számnévhez: egy(e)l, négy(e)l, ötö(ö)l-hat(o)l, tized(e)l,

sok(a)ll, keves(e)ll, sokasodik, kevesedik; négy(e)s, százféle, sokfajta. Sőt a számnévnek saját

képzője is van: harm(a)d, negy(e)dik.

A számnév a számot, mennyiséget vagy számszerű pontossággal (öt, tíz, századok),

vagy csak hozzávetőlegesen, nagyjából nevezi meg (sok, kevés, elég, egypár, sok-sok). A

számnévnek eszerint két faja ismeretes: határozott és határozatlan.

A határozott számnév pontosan nevezi meg a számot vagy a sorrendi helyet: tíz,

huszonegy, első, második. Lehet:

a) tőszámnév, amely megnevezi magát a számot: kettő, három;

b) sorszámnév, amely megjelöli a sorrendi helyet: hetedik, tizedik

c) törtszámnév, az egésznek egyenlő részekre bontott töredékét jelöli: hatod,

ötnyolcad;

d) osztószámnév, amely azonos mennyiségű csoportokat különít el az egészből: egy-

egy, hat-hat.

A határozatlan számnév csak hozzávetőleg nevezi meg a mennyiséget: sok, egypár. A

határozott számnévvel egyébként sokszor fejezünk ki határozatlan mennyiséget: Millió

dolgom van. Száz meg száz éven át élt így a falu népe.

Ezek stilisztikailag igen hatásosak.

A tőszámnév onnan kapta nevét, hogy szótőként alapul szolgál a belőle alkotott

származékszámnevek képzéséhez. Sok számnevünk ugyanis képzett szó. A sorszámneveket a

tőszámnevekből -dik képzővel képezzük (kivétel az első és a második). Néha az -ik nélküli

puszta -d képző alkot sorszámnevet: harmad(éves), ötödfél (= 4 1/2), hetedízben. A

törtszámnevek is a tőszámnevekből alakult származékok. Képzőjük a -d: negyed, ötöd. A

kettő törtszámnévi származéka csak az egy tőszámnévvel együtt használatos: egyketted. Ezt a

60

köznyelvben a fél szó helyettesíti. A törtszámnév gyakran tőszámnévi jelzővel fordul elő:

öttized, illetve mennyiségjelzős összetételben sem ritka: háromnegyed, kétharmad. Egyébként

igen sok számnevünk összetett szó: harminchárom, száztíz.

A számnév, különösen a határozatlan számnév osztálya eléggé összefolyik a

mennyiségre, mértékre utaló főnevekkel és melléknevekkel, sőt néha a névmásokkal is. Nem

könnyű a csomó, a fél, a számtalan, a számos, a tengernyi, a néhány és a hasonló szavak

szófaji hovatartozásának meghatározása. A néhány, előtagja miatt, határozatlan névmás. A

tengernyi, képzője miatt, melléknév. A csomó, a fél és a számtalan szófaji értéke alapvetően

függ toldalékaitól (csomószor, számtalanszor — csomóban, fele stb.). A számos többnyire

talán melléknévi értékű, mert képzője melléknévvé teszi, de -an ragos alakjában mégis

számnévnek elemzendő. Van egy számnevünk, amelynek a nyelvtörténet folyamán kifejlődött

melléknévi és főnévi alakváltozata: két ~ kettő. Jelzőként csak a két forma helyes: két kifli.

Néhány törtszámnevünk főnévvé vált: kilenced, tized.

A számnév helyes használata

Nyelvünknek ősi öröksége, hogy a többséget kifejező számnevek mellett sem kerül

többes számba a jelzett szó: száz lej, sok ember, több dolog. Az egyeztetés tehát alaki

szempontú.

A sorszámnév helyett használt tőszámnév némelykor elfogadható, máskor az egyik

legsúlyosabb nyelvi hiba. Helyénvaló a tőszámnév házszámként, lakások sorszámának

megnevezésére, évszámok és napok jelölésére: Kossuth utca 6. (= hat); III. em. 3. (=

harmadik emelet három); 1848. március 15. (= ezernyolcszáznegyvennyolc március tizenöt).

Hibát követ el viszont, aki a tőszámneveket kerületek, iskolai osztályok, emeletek

megnevezésére is használja - ez idegen eredetű. Helyesen tehát: VIII. kerület (= nyolcadik

kerület), 5. b (= ötödik bé és nem *öt bé), II. emelet (= második emelet).

Újabban a sorszámnév helyett terjedőben van az -s képzős melléknévi alaknak, az ún.

jelölő számnak a használata: egyes (számú) iskola, 72-es postahivatal, kettes számú sebészeti

klinika, 8-as műhely, 84-es út stb. A sorszámnévi jelleg elhomályosulásával természetesebb

alaknak látszik az -s képzős jelölő szám, mint a tőszámnév.

Ugyancsak idegen eredetű, nyelvünk szerkezeti szabályaiba ütköző, tehát nem

helyeselhető jelenség a főnév mögé vetett tőszámnévnek mint megkülönböztető jelnek a

használata: NB. I. (= egy), Dunai II. (= kettő), postafiók 400 (= négyszáz) stb. Pótlása

azonban fogas kérdés, esetenként más-más megoldást kíván (négyszázas postafiók).

61

A számnevek helyesírásában — egyebek mellett — különösen a keltezés írásmódjára,

a kétezren felüli számok kötőjelezésére, illetve a betűvel s a számjeggyel való írás szabályaira

kell ügyelni.

2008. január 27. 2008. jan. 27. 2008. 01. 27.

2008. január 27-én 2008 januárjában

kétezer-nyolc telén

62

9. Tanulási egység

4.7. A névmás

A névmás mondat- és alaktanilag a főnévhez, a melléknévhez és a számnévhez több

tekintetben hasonlóan viselkedő, de tulajdonképpen azokat helyettesítő vagy azokra rámutató

szótári szó: „Mi vagyok én, \ ha e planéta \ csak egy bevérzett margaréta!" (Nagy L.:

Vállamon bárányos éggel).

Főbb jellemzői

Önállóan nem jelöl valóságot, csak utalóeszköz (ezért van nagy szerepe a

szöveggrammatikában), amely a beszédösszefüggésből, a beszédhelyzetben lesz tartalmas

szó.

A valósággal néha közvetlenebb kapcsolata van, mint a fogalmi tartalmú szónak.

Rámutatással, utalással fölöslegessé teszi a dolgok, személyek, tulajdonságok, mennyiségek

megnevezését vagy a megnevezés megismétlését (vö. a szituatív beszéddel). A névmások

jelentéstartalmuk általánossága ellenére gyakran használt szavak.

Bár a jelentés, a toldalékolhatóság tekintetében sok rokon vonást mutatnak a

tulajdonképpeni névszókkal, mégis eléggé jelentékeny módon eltérnek amazoktól. Egyik

fontos eltérés, hogy eléggé ritkán alkotnak szószerkezetet.

Határozója csak néhány esetben lehet: ötször ennyi, tökéletesen olyan. A mutató és a

vonatkozó névmás együtt játszik fontos szintaktikai szerepet az összetett mondatban: az

előbbi a főmondatbeli utalószó, az utóbbi pedig a mellékmondatbeli kötőszó funkcióját látja

el. Pl.: Az maradt, amit hagytál.

Ritkán kapnak képzőt, fokjel sem igen járul hozzájuk. Van olyan névmás, amelynek

eléggé szabályos a ragozása (például a kérdő névmás, a mutató névmás stb.). A személyes

névmásé ugyanakkor eléggé szabálytalan (engem - *engemet, téged - *tégedet, őt — velem,

hozzád, róla). Itt tárgyként a 3. személy még szabályos, de az első kettő leíró szempontból

rendhagyó.

Határozói alakjait leíró szempontból a ragok és a névutók névszói személyraggal

ellátott származékai adják. A személyes névmás többes szám 1. és 2. személyű alakjai egyes

nyelvjárásokban felveszik a többesjelet: mink, tik. A kölcsönös névmásnak ellenben nincs

többes számú alakja.

63

A névmások fajtáit részint helyettesítő szerepük, részint általános

jelentésvonatkozásuk alapján különítjük el. Vannak a csak főnevet helyettesítő névmások,

amelyek (egy kivétellel) megkülönböztetik a beszédbeli 1., 2. és 3. személyt. Ide tartozik a

személyes, a birtokos, a visszaható és a kölcsönös névmás.

Vannak továbbá a fő-, mellék- és a számnevet helyettesítő névmások, amelyek nem

különböztetik meg a beszédbeli három személyt. Ilyen a mutató, a kérdő, a vonatkozó, a

határozatlan és az általános névmás.

Az első csoportba tartozókat még egyirányú névmásokként is ismerjük, a második

csoport tagjai pedig a többirányú névmások.

Ez utóbbiak a főnevek a melléknevek és a számnevek helyettesítésén túlmenően a

körülményjelölő határozószókat is helyettesítik. Ezeknek a szófaji besorolásakor egyaránt

használhatjuk a határozói kérdő, mutató, … névmás elnevezést, ill. a mutató, kérdő, …

névmási határozószó elnevezést. Erre korábban a nem tiszta szófajiság taglalásakor már

utaltunk. Pl.: az itt – ott, mikor?, valahol, bármikor szavak mai nyelvi szerepüket tekintve

határozószók, eredetüket, alaki viselkedésüket vizsgálva viszont, nyilvánvaló a névmási

kötődésük. Így a többirányú névmások csoportjában a főnévi, a melléknévi, a számnévi

alcsoportok kibővíthetők a határozói alcsoporttal is.

4.7.1. Egyirányú (csak főnevet / főneveket helyettesítő) névmások

a. A személyes névmás.

Személyek, ritkábban dolgok, megszemélyesített fogalmak nevét helyettesíti. Toldalék

nélküli alakjai: én, te, ő, mi, ti ők; ön, önök, maga, maguk, kegyed. Tárgyragos, a mondatban

tárgy szerepét betöltő alakjait is személyes névmásoknak tekintjük: engem(et), titeket, önt. A

minket és a titeket helyett a bennünket, benneteket forma is szokásos.

A ragos és névutós alakjaikat — nálam előttem — kereszteződő szófajoknak tekintjük,

ugyanis egyrészt ragos személyes névmások, másrészt névmási határozószók. Megítélésük

aszerint történik, hogy a nyelvtörténeti vagy a mai magyar nyelvi, funkcionális szerep kerül-e

előtérbe. (l. a kereszteződő szófajiság)

A magyar nyelv ragasztó (agglutináló) jellegénél fogva, ritkábban használja a

személyes névmásokat, mint más nyelvek, ti. az igei személyragok, ill. a birtokos

személyjelek (-ragok) fölöslegessé teszik használatukat. Leginkább a nyomatékosítás céljával

használjuk: Én jártam nála. Erőteljesebb a kiemelés, ha a visszaható névmási formával

kiegészítjük: Én magam jártam nála.

64

A magyar névmások rendszere az udvarias megszólítások tekintetében – mondhatni –

hiányos, ugyanis az ön, önök – alakok túl hivatalosak, a maga, maguk kevésbé választékos

megszólítási formák. A kegyed régies és ünnepélyes hangulatú. Az iskolai didaktikai

kommunikációban nem kis gondot okoz megtanítani a kis-és nagydiákoknak, hogyan

szólítsák meg a náluk idősebb, ismert vagy ismeretlen személyeket, tanáraikat.

Az udvarias formák zökkenőmentes elterjedését az a nyelvi / társadalmi törekvés is

akadályozza, amely a demokrácia, az egyenlőség bombabiztos álcája mögé bújva, csupán a

tegező formák létjogosultságát ismeri el. Valójában, legtöbbször nyegleség, lustaság van

csupán e mögött a magatartás mögött. Az adott helyzetnek leginkább megfelelő megszólítási

forma megtalálása, ténylegesen igényel néha egy kis erőfeszítést. Lehet, hogy a korábban

feltárt, túl hivatalos, közönséges, régies alakok helyett, az uram / hölgyem lesz a megfelelő –

esetleg a beszédtárs társadalmi / közösségi pozíciójának a feltérképezése: elnök úr, tanár úr,

doktor úr, …stb., mindenképpen az legyen mérvadó, hogy az empatikus beszélgetés

kialakítása kárpótolni fog bennünket ezért az „erőfeszítésért”. Diákjainkban ennek az igényét

kellene kialakítani. Az alkalmazható formát a beszédhelyzet fogja majd megadni.

A mondatban jelzőként használt személyes névmás toldalék nélküli: a te vizsgád, a mi

ügyünk, …. Nyelvhelyességi szempontból kiemelendő tudnivaló, hogy az ők személyes

névmási alak nem szerepelhet birtokos jelzőként. Tehát, ha a birtokosok ők, és akár egy, akár

több birtokuk van, minden esetben csak az ő alak szerepel birtokos jelzőként:

az ő házuk (több birtokosnak van egy háza), ill. az

ő házaik (több birtokosnak van több háza).

Az *ők háza, az *ők házai - hibás szerkezetek.

A saját szó, egyféle kiemelő szereppel helyettesítheti ebben a birtokos jelzői szintaktikai

szerepben bármelyik személyes névmást: saját házam, saját autójuk. Ha a saját szót birtokos

személyjellel látjuk el, a birtokos névmással lesz azonos szerepű: sajátom ≈ enyém, sajátjuk ≈

övék

A mai nyelv tárgyi funkcióban a rövidebb engem, téged alakokat használja, s nem az

engemet, tégedet formákat.

b. A birtokos névmás.

Komplex szerepű névmás, ugyanis úgy helyettesíti a dolog, a birtok nevét, hogy

közben arra is utal, hogy az illető birtok melyik személyhez (I., II. vagy a III.) tartozik:

enyém, tied, övé, mienk, tietek, övék; enyéim, tieid, övéi, mieink, tieitek, övéik. A mindenkori

beszédhelyzetben nyilvánvaló a birtokos kiléte (a beszélő 1. személy, a beszédtárs, a 2.

65

személy vagy akiről beszélnek, a 3. személy). A birtokra magára, viszont csak utal, legfeljebb

annyit tudunk meg, hogy egy vagy több van-e belőle. Ennek az „azonosításához” szükség van

a beszédhelyzetre a tárgyi kontextusra. Az enyém birtokos névmás az én kutyám jelzős

szerkezetet tömöríti, a kontextus segítségével. Ez magyarázza azt a tényt, hogy az indoeurópai

nyelvek nagy többségétől eltérően, a magyar nyelvben a birtokos névmásoknak főnévi

szerepük van. (a legtöbb nyelvben ugyanis melléknévi szerepűek)

Az *enyim, *enyémek, *övéké – alakok a kevésbé választékos köznyelvben, ill. a

nyelvjárásokban élő formák.

c. A visszaható névmás.

Azt fejezi ki, hogy a cselekvés visszahat az alanyra. A visszaható névmások:

magam, magad, maga, magunk, magatok, maguk (nyomatéktalanul),

illetve az ön-, önnön- előtaggal, a saját melléknévi jelzővel és a részleges kettőzéssel

(nyomatékosan): önmagam, saját maga, magamagát stb.

Érdekessége ennek a szófaji csoportnak, hogy toldalék vagy névutó nélküli helyzetben

nyomatékos személyes névmásnak számít: Magam néztem utána. –mondatban a kiemelt szó

mondattanilag szervetlen mondatrész, ugyanis csak a kiemelés, hangsúlyozás modális

értékével bír, a mondat alanya az én – személyes névmás. Ugyanakkor azt is látnunk kell,

hogy ebben a mondatban a magam névmásra nem érvényes, hogy visszahatott rá a cselekvés.

Ahhoz, hogy a meghatározás érvényesüljön: „a cselekvés visszahat az alanyra”,

feltételeznünk kell azt az „előzmény-főneves kifejezést”3, amelyre valóban visszahat a

névmás.

Péter nézi magát a tükörben. A lányok sok mindent elmondtak magukról.

A fenti példákban Péterre, ill. a lányokra mint előzmény-főnevekre mutatott / hatott vissza a

toldalékos visszaható névmás.

Az apa maga mellé vette két nagyobbik fiát. - mondatban az apára, mint előzményre

hat vissza a maga névmás.

Mindkét példasorban a visszaható névmás nem alapalakban szerepelt. (először toldalékos,

majd névutóval ellátott formák).

A magam, ill. magad jelöletlen tárgyas alakok, látszólag toldalék nélküliek.

Megláttam magam a tó tükrében. Hogy érzed magad? – valójában ezek a formák zéró

morfémával ellátott szavak (l.: magam – magamat, magad – magadat).

66

d. A kölcsönös névmás

Egyetlen kölcsönös névmásunk az egymás. Viselkedését tekintve, sok rokon vonást

mutat a visszaható névmással, ugyanis önmagában nem értelmezhető, legalább két,

„előzmény-jellegű” főneves szerkezet kölcsönösségét előfeltételezi. Toldalék nélküli alakban

csak névutóval használatos. A birtokos jelzőként használt rövid alakban, az – egymás

örömében osztoztak- szerkezetben oda értjük a birtokos jelző ragját (egymásnak az …)

Mivel minden esetben csak viszonyjelölő toldalékokkal vagy névutóval szerepelhet, a

mondatban mindig valamely bővítmény szerepét tölti be

- tárgy: szeretik egymást

- határozó: egymásba szerettek, egymás után tűntek fel

- jelző: Egymás terhét hordozzátok

Többes számú alakja nincs.

4.7.2. Többirányú / főnevet, melléknevet, számnevet, (határozószót) helyettesítő / névmások

a. A mutató névmás.

Főnévi jelentéstartalomra, ill. tulajdonságra, mennyiségre vagy valamilyen

körülményre mutat rá. A helyettesített tulajdonképpeni névszó, ill. az utalásszerűen

bemutatott körülmény szerint lehetnek:

- főnévi mutató névmások: ez, az (rámutató), emez, amaz (nyomósító),

ugyanez, ugyanaz (azonosító)

- melléknévi mutató névmások: ily(en), oly(an), ekkora, akkora, efféle, afféle,

ilyenféle, olyanféle, ilyesmi, olyasmi (rámutató), emilyen, amolyan

(nyomósító), ugyanilyen, ugyanolyan, szintolyan (azonosító).

- számnévi mutató névmások: ennyi, annyi (rámutató), emennyi, amannyi

(nyomosító), ugyanennyi, ugyanannyi (azonosító)

- határozói mutató névmások: itt, ott, erre, arra, ekkor, akkor, ettől, attól, …

3 É.KISS – KIEFER – SIPTÁR (1998) 170-175

67

A szövegszerkesztésben nagyon fontos szerepet kapnak: sokszor nem is egy-egy szóra

mutatnak, hanem egy egész szerkezetben, sőt mondatban kifejezett tartalomra utalnak.

A mutató névmások kiváló példái lehetnek az ideiglenes szófajváltás jelenségének,

éppen a helyettesítő szerepüknek köszönhetően. Így a főnévi szerepű mutató névmás – azt

kérem – egy másik szerkezetben kijelölő jelzői szerepű melléknévvé válik: azt a gyöngyöt

kérem.

Az első esetben tölti be „valóságosan” a főnevet helyettesítő szerepet, ebben az

esetben van szükség a tárgyi környezetre, konkrétan arra a dologra, amire a névmással

mutatunk. A második esetben, a melléknévi funkcióban, nem a dolog nevét helyettesíti,

hanem a megnevezett dolgok (gyöngyök) közti választás eredményeként kijelölt dologra

mutat. A szófaji behatárolás labilitása eredményeként, az újabb grammatikák -- É.KISS –

KIEFER – SIPTÁR (1998), KIEFER (2006) – a névmásokat nem is sorolják a szófajok közé.

A mutató névmások igen sokszor a főmondat utalószavai. A főnévi és a melléknévi

mutató névmások ugyanakkor gyakran szerepelnek szövegmondatok kapcsolóeszközeiként.

Utalószó szerepű az összetett mondat főmondatában:

- Azt szeretném, hogy mindenki részt vegyen a projekt kivitelezésében.

Kapcsolóelem – visszautaló (anaforikus), ill. előremutató (kataforikus) - szerepű az alábbi

párbeszédben:

- Szeretném, ha mindannyian bekapcsolódnátok a projekt megvalósításába.

- Én is támogatom ezt a felkérést, és ehhez kapcsolódva, van is egy ötletem. Arra

gondoltam …

A regionális köznyelvben eléggé gyakori az ez, az névmásnak az elemismétlődést (kétszeres

tárgyrag) mutató tárgyragos *eztet, *aztat alakja.

- Ezt szeretem, ezt kedvelem.

- *Eztet szeretném megvenni.

Ugyanakkor arra is figyeljünk, hogy a rámutató ez, az névmást hangsúlytalan helyzetben

fölösleges használni!

A padtársam kapott egy modern MP 3-as lejátszót. *Az igen jó minőségű.

Szükségtelen az az, ez használata a tárgyas ragozású igealak mellett, ha a tárgy odaérthető:

A lapra kijegyzetelte a fontosabb gondolatokat, és így sikerült is

memorizálnia.(*azokat)

68

b. A kérdő névmás

Azok a szavak tartoznak ide, amelyeket a köznyelvben kérdőszavaknak nevezünk.

Ezekkel élőlényekre, tárgyakra, elvont fogalmakra, azok tulajdonságára, mennyiségére vagy

valamilyen körülményre kérdezhetünk.

A kérdő névmás még erőteljesebben függ a beszédhelyzet tényezőitől, mint a többi

névmásfajta, ugyanis nemcsak az adó, a beszélő meglétét és a tárgyi környezetet feltételezi,

hanem a vevőt, a hallgatót, a beszédtársat is, hiszen nem helyettesíti a dolgot, tulajdonságot,

hanem rákérdez arra.

Tényleges szerepét csak akkor tölti be, ha a beszédpartner visszajelez. Sajátos

kivételnek tekinthetjük az ún. költői kérdést, amelyben a „kérdezett” ismeretlen, a kérdés is

inkább a gondolatébresztést szolgálja.

Fajtáit tekintve, ugyanazokat a csoportokat alakíthatjuk ki, akár a mutató névmásoknál.

- főnévi kérdő névmások: ki, kicsoda, mi, micsoda

- melléknévi kérdő névmások: mely(ik), mily(en), minő, mekkora, miféle.

- számnévi kérdő névmások: hány, mennyi, hányadik

- határozói kérdő névmások: mikor, hol, hova, mióta, hogyan, …

A *hanyas?, *hanyadik? – formákat regionális tájnyelvi alakokként tartjuk számon.

c. A vonatkozó névmás

Akárcsak a mutató névmások, a vonatkozó névmások is a szöveggrammatikában

játszanak fontos szerepet. Előre- vagy visszautaló szereppel vonatkozhatnak már megnevezett

vagy ezután megnevezendő dologra, tulajdonságra, mennyiségre vagy valamilyen

körülményre. Az előző két névmásfajtához hasonlóan, az alcsoportok ugyanazok.

- főnévi vonatkozó névmások: (a)ki, (a)mely, (a)melyik

- melléknévi vonatkozó névmások: amily(en), aminő, amekkora

- számnévi vonatkozó névmások: : ahány, amennyi, ahányadik

- határozói vonatkozó névmások: amikor, ahol, ahova, amióta, ahogyan, …

A vonatkozó névmások egyébként is a legtöbbször kötőszói szerepűek, az alárendelő

összetett mondatok mellékmondatát kapcsolják a főmondathoz.

Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Főmondat: … maga esik bele

Az amelyik névmás az igényesebb nyelvhasználatban az egyedi kiemelés eszköze:

Azt szeretném, amelyik éppen a kezében van.

69

Az ami – amely(ik) névmások használatában (is) egyre inkább érvényesül a köznyelvben az

uniformizáló igénytelenség, ezek az alakok minden nyakló nélkül felcserélődnek. Pedig az

ami forma meg nem nevezett dolgokra vonatkozik, az amely alak pedig a megnevezettek

közüli azonosítást szolgálja.

Mindent elmondott, ami csak eszébe jutott.

*Elmondta, amelyek eszébe jutottak.

Csak azokról az eseményekről számolt be, amelyekben ő volt a főszereplő.

*Csak azokról az eseményekről számolt be, amikben ő volt a főszereplő

A nyelvemlékekben, a régi magyar nyelvben, valamint a nyelvjárásokban nem ritka, hogy az

élettelen dolgokra vonatkozó ami alak helyett az (a)ki áll.

„… az ég szép harmatot / ád, ki kedves mindennél”

d. A határozatlan és az általános névmás.

A határozatlan névmás közelebbről meg nem határozott személyt, dolgot, fogalmat,

tulajdonságot, mennyiséget vagy körülményt jelöl.

Fajtái:

- főnévi határozatlan névmások: valaki, valami, valamelyik, némelyik, egyik,

másik, más, egyéb, többi;

- melléknévi határozatlan névmások: valamely(ik), valamilyen, valaminő,

valamelyes, valamiféle, valamekkora, némely; némi, néminemű, holmi;

- számnévi határozatlan névmások: néhány, egynéhány, egypár, megannyi,

valamennyi, valahány.

- határozói határozatlan névmások: valamikor, valahol, valahova, valahogyan,

…

Az általános névmás pedig minden élőlényre, élettelen tárgyra, elvont fogalomra, továbbá

minden tulajdonságra, egész mennyiségre vonatkozó vagy bármilyen körülményre érvényes

összefoglaló értelmű szó.

Fajtái:

- főnévi általános névmások: ki-ki, bárki, bármi, akárki, akármi, mindenki,

mindegyik, mindenki, mindez, mindaz, mindnyájan, senki, semmi

melléknévi általános névmások: bármily(en), bármely(ik), bárminő,

bármiféle, akármily(en), akármely(ik), akárminő, akármiféle, mindenféle,

mindennemű, semmilyen, semminő, semmiféle, semekkora stb. (a főnévi és

a melléknévi névmás szerepcseréje itt sem ritka);

70

- számnévi általános névmások: bármily(en), bármely(ik), bárminő, bármiféle,

akármily(en), akármely(ik), akárminő, akármiféle, mindenféle, mindennemű,

semmilyen, semminő, semmiféle, semekkora stb. (a főnévi és a melléknévi

névmás szerepcseréje itt sem ritka)

- - határozói általános névmások: bármikor, bárhol, bárhova, akárhogyan,

akármikor, mindenkor, mindenhol,

A két névmásfajtát azért is tárgyaljuk egy helyen, mert közös bennük a

határozatlanság jegye. Elég gyakran nehéz is a két fajta közti pontos határvonalat meghúzni.

Valaki csak eljött a rendezvényre, mind elégedett volt.

A valaki itt ált. névmási szerepű.

Helyesírási tudnivalók

A legtöbb határozatlan és általános névmás összetett szó: valaki, valami, valamelyik

akárminő, akármiféle, mindenféle.

A névmások közül a nyomatékos saját magam, saját magad stb. különírandók.

Szintén különírjuk a tagadó névmások után következő sem, se módosítószókat: senki sem,

semmi se stb.

Gyakoroltassuk a következő alakváltozatok helyesírását: semmi, semmilyen, mindenféle,

mindennemű, semmilyen semekkora, semennyi-féle, efféle, afféle, effajta.

71

10. Tanulási egység

4.8. Az ige

Az ige az a szótári szó, amelynek - a névszókkal ellentétben – rögzített a szintaktikai

szerepe, a mondatban csak igei állítmány lehet.

Jelentéstartalma szerint: cselekvést, történést, valamilyen állapotba jutást, abban

levést vagy létezést fejez ki.

Szól a csengő most is hallom / Jól eljöttem Hol a tisztás / Innen még visszatalálok / Morzsát

hintek / gallyat török / nevemet a fába vésem (Kányádi Sándor).

Szerkezeti sajátosságait tekintve, igen gazdagon toldalékolható, legtöbbször jelekkel,

ragokkal ellátott szó. Lehet tőszó (néz megy), igen sokszor képzett szó (játszhat, kéret,

gondolkodik), igekötős és összetett szó (feltár, lót-fut), de igei értékű lehet a szónál nagyobb

szókészleti egység is (szóba kerül, kikel magából).

Néhány ige meghatározza a maga bővítményeit (félt vki vkit vmitől). Bizonyos

igékhez kötelezően kell tartoznia bővítménynek, míg más igék esetében ez fakultatív:

Kötelezően bővítendő igék: sejt (vmit), előhúz (valahonnan vmit)

Fakultatívan bővíthetők: olvas, ír (ǿ), de lehet olvas (vmit, vmiről, …)

Kommunikációelméleti megközelítésben, azt mondhatjuk, hogy a szófaji rendszer

leginkább „megterhelt” csoportjáról van szó, ugyanis az ige által meghatározott állítmányi

szerkezet általában azonosítható az új információt hordozó réma-résszel. Azt a továbbvivő

energiát adja a láncszemnyi mondatnak, amely a közlést egy lépéssel elébb viszi.

A közlésben betöltött kulcspozíció, a jelentés szerinti bonyolultság, a változatos és

gazdag toldalékrendszer, mind-mind szerepet játszanak abban, hogy az ige szófaji

jellemzőinek a kialakítása ugyancsak több összetevős, árnyalt szempontrendszert igényel.

Mivel a szófaji csoportok kialakításában, a szófajiság ismérvei közt, a szó által

hordozott jelentés volt a meghatározó, az ige esetében is ez lesz az osztályozás első

kritériuma. Az iskolai nyelvtanok közismert kérdése szerint: mit jelent, mit fejez ki?

72

Az ige jelentéstartalma szerint

A cselekvést jelentő ige olyan tevékenységet fejez ki, amely az alany akaratától,

tudatos közreműködésétől függ (néz, gazdálkodik, tervez, juttat, …).

A történést-állapotot jelentő ige olyan eseményt, változást fejez ki, amely független

az alany akaratától, szándékától, tevékeny közreműködésétől (csendül, barnul, fogy, zúg, …).

A létezést jelentő ige az alany létét vagy nemlétét fejezi ki (van, lesz, nincs).

A jelentés szerinti osztályozást megnehezíti, hogy ugyanaz az ige is jelölhet egyszer

cselekvést, másszor történést-állapotot.

1 a Száll a versenyző a sárkányrepülővel. - cselekvés

1. b Száll a repülő. – történés

2. a Betörik az ablakot. - cselekvés

2. b Betörik az ablak.- történés

Az utolsó két mondat betörik – igealakja egyúttal grammatikai homonima is. (ti. eltérő

az igejelentéshez társítható személy: 2.a estében. Tb/3., (ők) 2. b : E/3. (ő, az)

Az igei jelentés rendkívül bonyolult. Az ige fogalmi tartalmának különböző

változatait, árnyalatait az ige fajai fejezik ki. Az igealany élő vagy élettelen volta sem

közömbös az igefajták meghatározásában, elhatárolásában (visz vki vmit — visz a víz vmit;

fütyül az ember, a golyó, a szél), máskor meg a tárgy különbsége mutat rá a jelentéstartalom

különbségére (diktál: szöveget, tempót; olt: embert, fát, meszet; húz: kötelet, időt, ujjat

vkivel) stb. Több ismert nyelvtől eltérően a magyar ige jelentésárnyalatait elsősorban képzők

és igekötők fejezik ki.

A cselekvő és a cselekvés viszonya, az igealany szempontjából a) cselekvő ige (verbum activum): ír, fogy

b) műveltető ige (verbum factitivum-causativum): csináltat, leültet

c) szenvedő ige (verbum passivum): adatik foglaltatik

d) visszaható ige (verbum reflexivum): mosakodik, tegeződik

e) ható ige (verbum potentiale): láthat kérhet

a) A cselekvő ige (verbum activum) azt fejezi ki, hogy a cselekvést az alany maga

végzi, magával történik valami, maga van valamilyen állapotban. Nincs releváns toldalékja,

képzője.

b) A műveltető ige (verbum factitivum-causativum) azt fejezi ki, hogy az alany a

cselekvést nem maga végzi, hanem mással végezteti, illetőleg okozza: leírat, megnézet,

73

futtat, kerestet. A műveltető igék mind képzettek, s melléjük -val/-vel raggal rendszerint

kitehető az ún. eszközlő alany, aki vagy ami a cselekvés tényleges végrehajtója: A padtársával

leíratja a házi feladatot.

c) A szenvedő ige (verbum passivum) azt fejezi ki, hogy a cselekvés mástól indul ki,

de az alanyra hat; az alany nem aktív, csak elszenvedi, elviseli a cselekvést: hirdettetik,

adatik, méltóztatik. Mindig képzett. A műveltető igéktől az ikes ragozás különbözteti meg. A

magyarban csaknem kipusztult, de újabban visszaszorulása megállt, sőt némileg terjedőben

van. Más nyelvekben sokkal gyakoribb.

d) A visszaható ige (verbum reflexivum) azt fejezi ki, hogy az alanytól kiinduló

cselekvés vissza is hat rá, vagy önmagára irányul, vagy másra is, de kölcsönösen: mosakodik,

elrejtőzik; tegeződik, ölelkezik. Szintén képzett. A visszahatást sok nyelv csak visszaható

névmással tudja kifejezni. A visszaható igének hol szenvedő (elkezdődik, becsukódik), hol

cselekvő értelme van (gúnyolódik). A visszaható képzős ige kifejezhet történést-állapotot is:

bánkódik, gyötrődik. Jellegzetes képzői: -kod(ik), -ked(ik), köd(ik) -koz(ik), -kez(ik), -

köz(ik), -od(ik), -ed(ik), -öd(ik), -oz(ik), -ez(ik), -öz(ik).

e) A ható ige (verbum potentiale) a cselekvés lehetőségét fejezi ki: nézhet, mosathat,

borotválkozhat. Képzője: -hat/-het. A ható jelentést a legtöbb nyelvben külön szó hordozza.

A cselekvés irányulása, a tárgy szempontjából

Az ige lehet tárgyas és tárgyatlan:

a) A tárgyas ige (verbum transitivum) tárggyal bővíthető: néz, ír. Ilyen minden

műveltető ige (leírat, megvizsgáltat) és a cselekvő igék egy része. A tárgyas ige lehet

határozatlan (alanyi) és határozott (tárgyas) ragozású (néz valamit, írja a levelet).

b) A tárgyatlan ige (verbum intransitivum) nem bővíthető tárggyal: megy, esik,

hajnalodik . Ilyen minden visszaható, minden szenvedő ige, illetve a cselekvő igék egy része.

A tárgyatlan igék csak alanyi ragozásúak lehetnek.

A tárgyas és tárgyatlan igék csak az ún. lexikai szófaj-kategorizálás szerint (KESZLER et al.,

2006) különíthetők ily módon el. Ugyanis a mondattani, szintaktikai szófajiság ismérvei

szerint igen gyakran egymásba csúsznak: Jár az utcán. – tárgyatlan. Járja a várost. – tárgyas.

(Arra is érdemes külön felfigyelni, hogy ez utóbbi tárgy határozós).

Más, tranzitivitás-váltó eset:

Szép beszédet tartott. (tárgyas).

A találkozó rövid ideig tartott. (tárgyatlan

74

A cselekvés, történés aspektusa, lefolyásának módja, az igejelleg, az akcióminőség

A fenti alcímbe foglalt igen összetett szempontrendszer egy helyen való tárgyalását az

teszi szükségszerűvé, hogy ezek a jellemzők gyakran egymást befolyásolva jelentkeznek: a

befejezettséget meghatározza az ige jellege, az időtartam. Pl. egy mozzanatos ige csak

befejezett aspektusú lehet, ti. időben korlátozottan megy végbe: robban, toppan.

a. Az ige aspektusa szerint megkülönböztetünk: befejezett és be nem fejezett

(folyamatos) igéket. A zárójeles (folyamatos) alak azt jelzi, hogy a különböző nyelvtanok az

aspektust, ill. az akcióminőség kategóriákat összevonják. Azért találom pontosabbnak a be

nem fejezett megnevezést, mert az akciójelleg, a cselekvés, történés tartama, lefolyásmódja

szempontja szerint a tartós-huzamos cselekvésű igéknél is megjelenik a folyamatos –

gyakorító szembenállás, és így zavaró az aspektus szerinti oppozíció-megnevezés: (befejezett

- *folyamatos)

A befejezett ige (verbum perfectum) azt fejezi ki, hogy a cselekvés eléri célját vagy

időben korlátozottan megy végbe: villan, lejön, áthajt.

A be nem fejezett ige (verbum imperfectum) azt fejezi ki, hogy a cselekvés nem éri el

célját vagy időben korlátozás nélkül megy végbe: villog, jön, hajt.

Amint a fenti példákból is kiviláglik, a magyar ige be- / be nem fejezettségét

elsősorban az igekötő megléte vagy hiánya jelöli. A legtöbb igekötő ugyanis nem csak a

jelentést módosítja, vagy változtatja meg, hanem az igeszemléletet is: megy – kimegy, táncol –

eltáncol. Ugyanakkor néhány esetben az igekötő hátravetésével az ige be nem fejezetté

változik vissza: kimegy (bef.) – megy ki (be nem f.).

Az el igekötő nemegyszer épp a folyamatosság kifejezésére szolgál: elcsodálkozik,

elácsorog, elábrándozik. A cselekvés megismétlődését jelző kettőzött igekötő is a be nem

fejezettséget eredményezi: ki-kijár, meg-megáll.

b. A cselekvés, történés tartama, lefolyásmódja

Az ige befejezett vagy be nem fejezett voltával szorosan összefüggő szempont.

Tartós-huzamos és mozzanatos igéket különböztetünk meg.

A tartós-huzamos ige (verbum durativum, continuativum) azt fejezi ki, hogy a

cselekvés hosszabb ideig tart: jár, fest, találgat.

A mozzanatos ige (verbum momentaneum) azt fejezi ki, hogy a cselekvés egyszer

megy végbe vagy pillanatnyi ideig tart: lő, villan, megfutamodik.

A tartós-huzamos ige kategóriája két lehetőséget foglal magába:

1. folyamatos - a cselekvés, történés hosszú ideig, megszakítás nélkül tart: megy,

keres, ír.

75

2. gyakorító – a cselekvés, történés hosszú ideig tart ugyan, de közben, hosszabb-

rövidebb időre, megszakad: lépeget, eszeget

A mozzanatos igének ugyancsak két lehetősége van:

1. kezdő jellegű: fellép, elindul

2. bevégzés jelentésmozzanatát kifejező: leír, megmond

A tartós-huzamos, ill. a mozzanatos igék közül jó néhány párba rendezhető: pereg-perdül,

kattog-kattan, robog-robban.

A cselekvés, történés módja, az igemódok

A beszélőnek, illetve a beszédbeli szereplőnek az igében kifejezett cselekvés-, történés vagy

létfogalomhoz való aktuális viszonyát fejezi ki.

Kijelentő mód: azt fejezi ki, hogy a cselekvés, történés végbemegy; nincs materiális

jele annak, hogy a beszélőnek milyen modális viszonya van az adott jelentéstartalomhoz. A

közlő szerepű mondatok igei állítmányának a szerepét betöltő igék: mos, színészkedik

Feltételes mód: azt fejezi ki, hogy a cselekvés, történés feltételtől függ, óhajtott,

esetleg bizonytalan; jele: -na, -ne, -ná, né; mosna (vmit) / mosná (a ruhát), kérne (egy kávét)

/ kérné (a kávét) -- l. alanyi és tárgyas ragozás.

Felszólító mód: a beszélő akaratát, kívánságát vagy beleegyezését fejezi ki; jele: -j. ;

moss ← mos + j; színészkedj.

A cselekvés, történés ideje, az igeidők

Az igében nemcsak az fejeződik ki, hogyan viszonyul a beszélő az ige által kifejezett

jelentéstartalomhoz (szenvtelenül leírja, kijelenti, vagy belefoglalja a cselekvéssel, történéssel

kapcsolatos vágyát, akaratát – l. igemódok), hanem az is megjelenítődik, hogy a benne

kifejezett jelentéstartalom ideje hogyan viszonyul a beszéd idejéhez. A három ismert igeidőt

az alábbi viszonylatok szerint különítjük el:

a. - a beszédbeli ige-előfordulással egyidőben cselekszik valaki, történik

valami, amit az ige megnevez (jelen idő)

b. - a beszédbeli ige-előfordulást megelőzte a szó által megnevezett jelentés

(múlt idő)

c. - a beszédbeli ige-előfordulást követi a szó által megnevezett igei

jelentéstartalom (jövő idő)

a. Akárcsak az igemódok esetében, az alapesetnek, szótári változatnak tekinthető jelen

76

időnek nincsen jellegzetes grammatikai kifejező eszköze. ír + Ø (testetlen morféma)

b. A múlt idő jele: -t / -tt. A helyesírási szabályként ismert szabály: magánhangzó után

rövid –t, mássalhangzó után hosszú –tt alapjában igaz, a bökkenő csupán az, hogy vannak

esetek, amelyekben a tővégi mássalhangzóhoz közvetlenül kapcsolódik a –t (írt, rajzolt),

másutt viszont csak kötő- (tővég)hangzó „közvetítésével” mos + (o) + tt, terít + (e) + tt.

A múlt idő jelölésének néhány tipikus esetét mutatja az alábbi táblázat:

1. típus („-t”-s típus): -j, -l, -n, -ny, -r végű + 2 szótagú –ad, -ed végű igék – fújt, ,

szólt, kent, húnyt, fúrt, támadt, haladt

2. típus („-ott/-ett/-ött-ös típus): -tsz végű igék (játszik, tetszik); hosszú mgh+-t (-

ít!) végű igék (tanít); egy szótagú –t végű (lát, tart), + hall, vall – játszott, tanított,

látott, vallott

3. típus („keverék” típus): minden más ige, az –at/-et végű és az ikes igék nagy

része;

c. A jövő idő kifejezésére a magyar nyelv az ún. analitikus megoldást választja,

azaz két külön morféma fejezi ki ezt az igealakot. Az egyik a tulajdonképpeni cselekvés-,

történés-jelentést hordozó változatlan alakú főnévi igeneves forma, a másik a személyragokat

felvevő fog segédige: dolgozni fogok, írni fogunk, fognak…

Összefoglalva:

A kijelentő mód jelen és múlt időt, valamint a feltételes és felszólító mód jelen idejét

(várok, vártam, várnék, várjak) egyszerű (szintetikus) alakkal, jelek segítségével képezzük.

Összetett (analitikus) alakok jelzik másfelől a kijelentő mód jövő idejét és a feltételes mód

múlt idejét (várni fogok, vártam volna). A jelen idő jele a magyarban mindig testetlen

morféma (jele: Ø), vár + Ø + ok.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a fenti lexikai szófaj-jellemzők alapján bemutatott

igeidők, az általuk hordozott időutalások a mondatban, a szintaktikai szófaj-jellemzők rendjén

megváltozhatnak. Egy jelen idejű igealak, az adott nyelvi környezetben jövő idejű cselekvést,

történést mutathat. Az alábbiakban az időre való utalásnak néhány sajátos esetét mutatom be:

A jövőre való utalás:

- majd + jelen idő - Én majd vigyázok a csomagokra.

- lesz / fog + főnévi igenév Holnap nem leszek otthon. / Vidékre fogok utazni.

- igekötős ige jelen ideje Elolvasom ezt a könyvet. / Visszamegyek az irodába.

- hamarosan, nemsokára határozószó + jelen idő Nemsokára találkozom Irénnel.

- jövő + időpont-megjelölés + jelen idő Jövő vasárnap itthon maradok.

77

- n/-on/-en/-ön belül Két héten belül válaszolok a leveledre.

- ma + (későbbi) napszak Ma délután meccsre megyek.

- holnap, holnapután, jövőre + jelen/jövő idő Holnapután van/lesz a születésnapom.

A jelenre való utalás

- az ige jelen ideje: lépik, találgat

- a következő határozószók és határozói szerkezetek: most, már/már nem, még/még nem,

jelenleg (R), ma, idén + jelen idejű ige

- ez + időmegjelölés ezen a héten stb. éppen Most éppen vacsorát főzök.

A múltra való utalás az ige múlt ideje a következő határozószók és határozói

szerkezetek mellett:

- tegnap, tegnapelőtt, régen, régebben (R), nemrég (R), éppen most (R), korábban (R),

már/már nem, még/még nem, tavaly, tavalyelőtt (R) múlt + időmegjelölés a múlt héten

stb.

A cselekvő alany száma és személye, az ige ragozása

A magyar nyelvben az ige szótári tőváltozata a kijelentő mód, jelen idő, egyes szám

III. személyű, alanyi ragozású igealak: néz, megy, rajzol.

Minden más, ettől eltérő esetben az ige szóelőfordulásában valamilyen toldalékmorféma

szerepel (jel, rag). Az előbbiekben ismertettem az igemódok jeleit, majd az időjeleket. Az

alábbiakban a cselekvő(k) számát és személyét mutató személyragokkal ismerkedhetünk.

Az igei személyrag egyik igen fontos eleme -- az egyébként is agglutináló jellegű

magyar nyelv -- toldalékrendszerének, ugyanis általa kifejeződik, hogy az igei

jelentéstartalom a beszélő(k)re, a hallgató(k)ra vagy a kommunikáció aktív ágenseitől

különváló személy(ek)re vonatkozik.

Ez a magyarázata annak, hogy a magyar igehasználatban általában fölösleges a

személyes névmás használata. Csak olyan esetben indokolt, ha a mondatban nem az igei

jelentés a fontos, hanem az a személy, akihez ez a jelentés tartozik: „Én mondom, még nem

nagy az ember…” (József A.)

A magyar igerag-rendszer többfunkciós jellegét bizonyítja az a tény is, hogy a tárgyas

igék személyragjai, kijelentő mód jelen időben eltérő formákban jelennek meg, annak

függvényében, hogy a szószerkezetben / mondatban megjelenő tárgy határozott vagy

határozatlan, esetleg nincs is tárgy a mondatban.

„Nézem a hegyek sörényét…” határozott tárgy, határozott (tárgyas) ragozás.

78

„Hívok egy régi álmot”. határozatlan tárgy, általános (alanyi) ragozás

„Várok. Van-e már aranyod,” hiányzik a mondat tárgya, általános (alanyi) ragozás

Kijelentő mód jelen idő

Általános / Alanyi ragozás Határozott / Tárgyas ragozás

E./1. -ok -ek -ök -om -em -öm

E./2. -sz / -ol –el, -öl, -od -ed -öd

E./3. -0 -ja -i

Tb./1. -unk -ünk -juk -jük

Tb./2. -tok -tek -tök -játok -itek

Tb./3. -nak -nek -ják -ik

-lak/-lek

Az általános (alanyi), ill. a határozott (tárgyas) ragozás háttere, azaz mitől határozott egy

tárgy? (FAZAKAS E. 2006: 7 - 9)

Kaptam egy lufit. (...) A lufim másnapra kipukkant.

Semmiféle nyelvtani szabály nem mondja meg, hogy mikor kell határozott, mikor

határozatlan névelőt használnunk. A használati szabály nem mondatbeli, hanem

beszédhelyzetbeli: ha tudom, hogy a hallgató nem ismeri azt, amiről beszélni akarok, akkor

azt először bevezetem, s miután bevezettem, ismertként utalhatok rá.

Ehhez nyilván, kell legyen valamilyen hipotézisünk arról, hogy mi van a hallgató

fejében. Az én számomra ugyanis a lufi akkor is határozott, mikor határozatlan névelővel

utalok rá, hiszen én kaptam, tudom miről van szó, de feltételezem, hogy a hallgató számára

nem az. Ezért amikor azt mondom: egy lufi, akkor ezzel azt jelzem: ’ne is próbáld kitalálni,

hogy melyik, majd ezután fogok csak beszélni róla’. Ezzel szemben, amikor azt mondom: a

lufi, ezzel azt közvetítem, hogy ’tudnod kell, hogy melyik (vagy mert a beszédelőzményben

szó volt már róla, vagy mert korábbi ismereteid kell legyenek róla), azaz gondolkozz, próbáld

felidézni, azt a konkrét dolgot, egyént stb., amiről beszélni akarok neked.

A határozottság azonban nem mindig a szoros értelemben vett beszédhelyzet

függvénye, tartozhat magához a megnevezetthez:

Feljött a /*egy hold (’egy van belőle, tehát másra nem nagyon gondolhatsz’).

A/*egy kés nem játék (’mindegy melyikre gondolsz, mert mindegyikre áll, amit mondtam’).

79

Hogy a főnév határozott-e vagy határozatlan, az tehát nem a mondatban dől el, hanem

a beszédhelyzetben, s ennek függvényében kap határozott vagy határozatlan névelőt a főnév, s

mint ilyen, válik határozott / határozatlan tárggyá (vagy más mondatrésszé) a mondatban.

Az igenévi tárgy esetében: Szeretem nézni a vizet.- a szeretem ige tárgya a nézni főnévi

igenév, ennek viszont tárgya a vizet főnév. (’a szeretés a nézésre, a nézés a vízre irányul)

A szeretem ige határozott / tárgyas ragozását az határozza meg, hogy a vele közvetett

kapcsolatban levő vizet tárgy határozott tárgy volt. Más eset:

Este szeretek nézni valamit a tévében. – mondatban a valamit tárgy határozatlansága a

szeretek igét is általános / alanyi ragozásúvá teszi. Összevetésben:

Annyit haladtam a nyelvtanulásban, hogy már meg tudok érteni?T egy japánthatározatlanT, ha

lassan beszél.

Annyit haladtam a nyelvtanulásban, hogy már meg tudom érteni?T a japánokathatározottT.

Az első és második személyű tárgy

Az eddigiekben harmadik személyű határozott és határozatlan tárgyakról beszéltünk.

Várok egy lányt. – Várom a postást.

Vársz valakit? – Pétert várod?

Péter mindenkit vár a szülinapjára. – Barát vagy ellenség: Péter mindegyiket várja a

szülinapjára.

Hogy mi számít a magyarban határozott és mi határozatlan tárgynak, azt egy magyar

anyanyelvű az ige ragozásából tudja: Várom a postást. és nem *Várok a postást. Aki a

magyart idegen nyelvként tanulja, annak nehezebb dolga van, hiszen annak azt kell

megtanulni, hogyan lesz / lehet határozott a tárgy a mondatban.

Ha a tárgy határozottságát pragmatikai kategóriának tartanánk csupán, akkor azt

várnánk, hogy ha első vagy második személyű névmás jelenik meg tárgyként, akkor az

határozott tárgy legyen, hiszen mi sem határozottabb egy kontextusban, mint az, aki beszél (a

mindenkori én), meg az, akivel beszélnek (a kontextuálisan definiált te). Az alábbi példákból

azonban az látszik, hogy ez nem igaz.

Sietek, mert Péter otthon *várja / vár engem.

Téged ki *várja / vár otthon?

De: Őt / Pétert / A gyerekeket ki várja / *vár otthon?

Ebből következően grammatikai tekintetben az első és második személyű névmást – a

harmadik személyűvel ellentétben – tárgyként határozatlan tárgynak kell tartanunk, hiszen az

ige általános ragozását kívánja meg.

80

Megfogalmazható egy olyan hipotézis, mely szerint az ige személyragozásának már

fölösleges jelölnie a határozottságot, ugyanis a kontextus ezt már megtette. (a kommunikáció

aktív „összetevőiről” az ágensekről van ugyanis szó)

A bennfoglaló tárgyas ragozás – a szeretlek-típusú ragozás

Ezt a példát szokták felhozni akkor, amikor a magyar nyelv „tömörségét” akarják

igazolni, például az angolhoz hasonló nyelvekhez viszonyítva. Az angolban ugyanis ezt

három szóval lehet csak közölni: I love you (’én szeret te/téged’)

A magyar nyelvtani rendszerben is igen sajátos alak ez, hiszen a -lAk (azaz -lak/-lek)

predikatív viszonyjelölőt csak olyankor lehet használni, ha az alany egyes szám első

személyű, a tárgy pedig egyes vagy többes szám második személyű.

Sőt, noha láttuk, hogy a névmási alanyt (és tárgyat is) a magyarban általában csak akkor

kell kitenni, ha nyomatékos, itt mégsem teljesen ez a helyzet, ugyanis a Szeretlek. kijelentést

ki nem tett alany és tárgy esetén úgy értjük: ’én szeretlek téged’, és nem úgy, hogy: ’én

szeretlek titeket’. Ez utóbbi jelentéshez kötelező kitennünk a tárgyat: szeretlek titeket.

Mivel a második személyű tárgy – mint láttuk – határozatlan tárgy, a -lAk igei

személyragot (predikatív viszonyjelölőt) az általános ragozási paradigma részének tekintjük,

amelynek viszont sajátos ragja van az E/1-ben (-lak / -lek).

Az alábbi táblázat, az ige ragozási paradigmája azokat a jeleket és ragokat tartalmazza,

amelyek a három igemódot, ill. a cselekvő személyeket jelölik.

81

Igeragozási paradigmák kijelentő mód

jelen múlt általános ragozás hat.rag. általános ragozás hat.rag. E/1 vár-ok

vár-lak kér-ek/tör-ök kér-lek

vár-om kér-em/ tör-öm

vár-t-am vár-ta-lak

kér-t-em kér-t-elek

vár-t-am kér-t-em

E/2 vár-sz mos-ol

kér-sz néz-el

vár-od kér-ed/ tör-öd

vár-t-ál kér-t-él vár-t-ad kér-t-ed

E/3 vár-Ø kér-Ø vár-ja kér-i vár-t-Ø kér-t-Ø vár-t-a kér-t-e T/1 vár-unk kér-ünk vár-juk kér-jük vár-t-unk kér-t-ünk vár-t-uk kér-t-ük T/2 vár-tok kér-tek vár-játok kér-itek vár-t-atok kér-t-etek vár-t-átok kér-t-étek T/3 vár-nak kér-nek vár-ják kér-ik vár-t-ak kér-t-ek vár-t-ák kér-t-ék

Kijelentő mód Jövő

általános ragozás határozott rag. várni/kérni fog-ok

várni/kérni fog-om

fog-sz fog-od fog-Ø fog-ja fog-unk fog-juk fog-tok fog-játok fog-nak fog-ják

feltételes mód jelen múlt általános ragozás határozott ragozás általános ragozás határozott ragozás. E/1 vár-né-k

vár-ná-lak kér-né-k kér-né-lek

vár-ná-m kér-né-m vár-t-am/kér-t-em vol-na vár-t-alak/kér-t-elek vol-na

vár-t-am/kér-t-em vol-na

E/2 vár-ná-l kér-né-l vár-ná-d kér-né-d vár-t-ál/kér-t-él vol-na vár-t-ad/kér-t-ed vol-na E/3 vár-na-Ø kér-ne-Ø vár-ná-? kér-né-? vár-t-Ø/kér-t-Ø vol-na vár-t-a/kér-t-e vol-na T/1 vár-ná-nk kér-né-nk vár-ná-nk

(várnók) kér-né-nk (kérnők)

vár-t-unk/kér-t-ünk vol-na vár-t-uk/kér-t-ük vol-na

T/2 vár-ná-tok kér-né-tek vár-ná-tok kér-né-tek vár-t-atok/kér-t-etek vol-na vár-t-átok/kér-t-étek vol-na T/3 vár-ná-nak kér-né-nek vár-ná-k kér-né-k vár-t-ak/kér-t-ek vol-na vár-t-ák/kér-t-ék vol-na

felszólító mód jelen általános ragozás határozott ragozás E/1 vár-j-ak

vár-j-alak kér-j-ek kér-j-elek

vár-j-am kér-j-em

E/2 vár-j-(ál) kér-j-(él) vár-(j)-ad kér-(j)-ed E/3 vár-j-on kér-j-en

tör-j-ön vár-j-a kér-j-e

82

Nyelvhelyességi tudnivalók

Néhány igéhez a műveltető képzőnek mindkét változata hozzájárulhat, de az így

keletkezett ige más-más jelentésű.

- újságot, folyóiratot járatunk,

- a kisgyermeket járni tanítjuk, jártatjuk.

- zászlót fölvonatják,

- a hajót, a vasúti kocsit vontatják.

- a kukoricát pattogatni lehet,

- ostort inkább pattogtatni

A régi magyar nyelvben eléggé gyakori szenvedő igealakjaink száma mára eléggé

megcsappant: adatik, közhírré tétetik, méltóztatik, tisztelettel viseltetik, benne foglaltatik,

megaláztatik, könnyűnek találtatik stb. Leginkább a hivatal, az egyház, a szónoklat és a

tudományos próza nyelvében fordul elő. Az irodalom nyelve is többnyire csak stíluseszközül

használja régies vagy emelkedettebb hangulat fölkeltésére.

A szenvedő értelmet a köznapi beszédben, sőt a hivatal nyelvében is ma általános

alanyú mondattal fejezzük ki: Az ügyet elintézték. A rendeletet kihirdették.

Nem helyes a szenvedő ige helyett az ún. terpeszkedő kifejezések használata.

Kerülendő tehát az alapjelentést hordozó ige -ás/-és képzős főnévi származékának a

kapcsolata a nyer, kerül, talál, történik stb. igével: *előadásra kerül, *elintézést nyer,

*meghallgatásra talál, *intézkedés történt stb.

A visszahatás kifejezésére akkor használjuk a cselekvő igét és a visszaható névmást,

ha valamely igéből nem képezhető visszaható képzős forma.

A *fésüli magát helytelen → fésülködik.

Sokszor szükség van azonban a körülírásos formára, mert vagy árnyalati különbséget

mutat, vagy igekötős igékből rendszerint csak a maga névmással írható körül a visszahatás.

- a diák felkészültnek mutatkozott - valóban felkészült a vizsgára.

- adiák felkészültnek mutatta magát, akkor csak mímelte a felkészültet, de nem volt az.

- rászánja magát, feláldozza magát, kelleti magát ezek helyett nem élhetünk visszaható

képzős formával.

A ható értelmet általában képzővel jelöljük: utazhat, kérhet. Néha a tud, bír, képes,

szabad, módjában van szóval, szókapcsolattal és az alapige főnévi igenevével is

kifejezhetjük: ki tudja találni. Ha jelentésárnyalatot érzékeltetnek, akkor ne cseréljük fel őket!

- Nem adhatok felvilágosítást (1.) ≠ Nem tudok felvilágosítást adni. (2)

(1) ti. nincs rá módom, lehetőségem, felhatalmazásom.

83

(2) ti. a kérdéses ügyben tájékozatlan vagyok.

Ami az ige stilisztikáját illeti, cselekvés, történés képzetét keltő erejénél fogva

érzékelteti a változás, a mozgás folyamatát, s így használata aktivitást, mozgalmasságot visz a

stílusba. Jellegzetes magyar nyelvi sajátosság az a nagyfokú tömörítő erő is, amely a magyar

igék tekintélyes részében megmutatkozik: győzedelmeskedik, lelkesül, várakozik. A

tömörítésben az igekötők is szerepet vállalnak. Ugyanakkor az igekötőknek bámulatosan

gazdag lehetőségeik vannak az új jelentések, jelentésárnyalatok létrehozásában:

néz → átnéz, benéz, lenéz, kinéz, felnéz, vissznéz, …

Az ige az egyik legalkalmasabb szófaja az élettelen dolgok megelevenítésének, a

megszemélyesítésnek.

Az ige helyesírása

Néhány ige kettős alakot enged meg (például hív ~ hí, lopódzik ~ lopakodik, hidd ~ higgyed,

hullt ~ hullott stb.). Sok hangutánzó igének van kettős tőalakja: pufog — puffan, lobog —

lobban. Egyes l végű igék bizonyos képzett alakjaiban megnyúlik a mássalhangzó: gyúl, fúl,

dűl — gyullad, fullad, dülled, gyullaszt, dülleszt (de: múlik — mulaszt). Néhány ige

írásmódjára külön is ügyelni kell: aggat, bólingat, hegeszt, iddogál, kacsingat, koccint,

küszködik, lélegzik, lyuggat, motoszkál, nyaggat, rángat, szabadkozik, szaggat, szerkeszt,

szitkozódik, tekinget, ülepedik stb.

84

11. Tanulási egység

4.9. A határozószó, névelő, névutó, kötőszó

A határozószónak, akárcsak az igének, rögzített a mondattani funkciója.

Mondatrészként mindig határozó, a határozóragos névszókhoz hasonló szerepet tölt be. Alig,

vagy egyáltalán nem toldalékolható, az objektív körülményfogalmat, többnyire a cselekvés

helyét, idejét, módját, esetenként a cselekvő állapotát, illetve valamely minőség fokát jelölő

szótári szó: „Imént a rácsos ágyát csak épp körülsétálva, visszabolyongott megint az álomba"

(Sütő A.: Engedjétek hozzám jönni a szavakat).

A határozószó nem önálló jelentéssel rendelkező, valóságos szófaj. De nem is

tekinthető viszonyjelölőnek, a fogalom- és viszonyjelölés határán van. Különböző időkben és

igen változatos módokon jött létre.

Sokuk a mai nyelvérzék számára már oszthatatlan kövületként merevedett meg (ismét,

tüstént, elég). Többségük azonban fiatal alakulású önálló szó, részben vagy akár egészben is

elemezhetőek (kétfelől, újra, napszámra). Előfordulhat, hogy ragos névszó és határozószó

között — épp a lehetséges átmeneti helyzet miatt — nem könnyű az egyértelmű döntés. Az

éjjel és a nappal, a télen és a nyáron már a határozószóvá válás útján van, de a délben és a

hajnalban még ragos főnév.

A határozószó rendszerszerűen nem toldalékolható, de egyesek kaphatnak képzőt,

mások fokjelet, megint mások határozóragot.

Több határozószó felveheti az -i, néhány az -s melléknévképzőt (mai, tegnapi, kinti,

hazai, otthoni, egyszeri, iménti, otthonos, önkéntes, ingyenes);

Néhány határozószó fokjelet kaphat (beljebb, legalább, legfeljebb, legmesszebb,

legalul, legfelül);

Bizonyos hely- és időjelölő határozószókhoz pedig ragok is járulnak (alulról, felülre,

távolból, sokáig, délutántól, mára). A hátrál, az odáz, a fellebbez és a távolít határozószóból

képzett ige.

A jelentés- vagy a viszonyjelölés „dominanciája”, valamint a keletkezésmódjuk alapján a

határozószóknak három nagy alcsoportját különíthetjük el.

I. A határozott fogalmi tartalmú határozószókban eléggé erős még a fogalmi

meghatározottság. Ezek jelölhetnek:

a) helyet (alant, alul, bent, egyhelyben, elöl, előre, felül, lent, fölfelé, hátra, hátul,

kétfelől, kint, kívül, közel, lefelé, lent, messze, otthon, távol);

85

b) időt (azonnal, egykor, egyszerre, éjféltájt, elvétve, folyton, hajdan, hamarabb,

holnap, holnapután, idén, időközben, imént, immár, jövőre, későn, korán, ma, maholnap,

mindjárt, most, nemrég, nemsokára, nyomban, örökre, rég, rögtön, soha, soká, tegnap,

tegnapelőtt, tüstént);

c) elvontabb körülményt (alattomban, alig, csak, egyedül, egyként, egymagában,

egyúttal, együtt, elég, elsősorban, éppen, főleg, gondolomformán, gyalog, hajadonfőtt, hamar,

hanyatt, hirtelen, inkább, jócskán, kétrét, kissé, külön-külön, legalább, mezítláb, nagyjából,

napszámra, négyfelé, nyugton, oldalt, örömest, sebtében, suttyomban, szaporán,

szemlátomást, találomra, vaktában, veszteg, visszafelé).

II. A névmási alapszavú határozószókban nyilvánvaló a névmási eredet és tartalom.

Ezek is jelölhetnek:

a. helyet (hol, merre, hova, meddig, honnan, itt, ott, emitt,

amott, ide, oda, ahol, amerről, néhol, valahol, bárhol, akárhova, mindenütt, sehol,

mindenhonnan);

b. időt (mikor, mióta, meddig, ekkor, akkor, amikor,

amióta, valamikor, néha, bármikor, soha)

c. elvontabb körülményt (hogyan, miként, miképpen, így,

úgy, ekképp, akképp, ahogyan, amint, némileg, bárhogyan, akármint, mindenképpen,

sehogyan).

A vonatkozó határozószók (amikor, ahogy, amint,…) nem valódi kötőszók is lehetnek,

a mutató névmásiak (akkor, addig, …) pedig az alárendelő összetett mondat főmondatában

utalószói szerepet is játszhatnak. Amint erre a nem tiszta szófajiság kérdésénél utaltunk, a

vonatkozó névmási kötőszók kereszteződő szófajiságot alkotnak a nem valódi kötőszókkal.

III. A személyragos határozószók a személyes névmások raggal, névutóval

kiegészült alakjai (nekem, tőled, róla, hozzánk, alattam stb.). Ugyancsak kereszteződő

szófajok.

Szemléletbeli alapja van annak, hogy személyes névmásként vagy határozószóként

értelmezem.

Személyes névmások toldalékos alakjai: én + hoz → hozzám -- a nyelvtörténeti és szó

szerkezetére figyelő vizsgálódás szerint. Ebben az „alakváltozásban” két sajátosságra

figyelhetünk fel: egyrészt a szótő (én), ill. a viszonyjelölő határozórag (-hoz) kapcsolódásának

rendje eltér a szokásos névszó + rag sorrendtől: pad + hoz. Valójában a határozórag

viselkedik szótőként, amihez a személyes névmás alakváltozatát (V)m kapcsolom. A

személyragos határozószók ugyanis a személyes névmásnak a határozóragos és névutós

86

alakjait pótolják. Nyomatékos formáikban ma is megjelenik rajtuk valamely személyes

névmás (énnekem, tetőled, őróla stb.).

A határozószók kategóriájába is be lehet sorolni őket. A mai, funkionális

nyelvszemlélet nézőpontjából elsődlegesen határozószók. Ezt a besorolást erősíti mondattani

kötöttségük, de a két-két alkotó elem (határozóraggal azonos eredetű tő + személyrag; névutó

+ személyrag) megszilárdult kapcsolata is.

A magyar nyelvnek meglehetősen gazdag a határozószó állománya. A fogalom – és

viszonyjelölés határán lévő szófajként, gyakran mutat átfedéseket.

Nehezen eldönthető már, hogy az -an/-en és a -lag/-leg ragos mellék- és számnevek is

még ténylegesen toldalékos névszók, vagy (képzett) határozószók: (szépen, magasan, öten,

fájólag, stb.). Egyik-másik határozószó alakilag mutat variánsokat: (fenn ~ fent, benn ~ bent,

elöl ~ elül, épp ~ éppen, amikor ~ mikor, fentebb ~ föntebb, lentebb ~ lejjebb, előbbre ~

előrébb, közelebb ~ közelébb stb.).

A polifunkcionális jellegre mutat az a tény, hogy némely határozószónak három

összetartozó változata van, az irányhármasságnak megfelelően,

Előzmény jellegűek: innen, máshonnan, ettől

Tartam jelölők: itt, máshol, ebben

Véghatározó jellegűek: ide, máshova, eddig

Ugyancsak a gyakori szerepcserére utal az is, hogy egy helyet jelölő határozószó időt vagy

elvontabb körülményt is kifejezhet.

Eddig ért neki a víz. – pl. derékig (hely) – de: Eddig tartott az előadás. Pl. du. 6 óra (idő)

Arra indult. (hely) – de: Arra gondolt. (elvont tartalom)

Nyelvhelyesség, helyesírás

A rokon értelmű határozószók használatában ügyelni kell, hogy a jelentésárnyalatnak

megfelelő alakot használjuk. Pl. az egyből, hirtelen, egyszerre határozószók, bár szinonimák,

nem cserélhetők fel egymással.

Egyből megtalálta a pontos választ. – ti. gondolkodás, habozás nélkül.

Hirtelen megtalálta a pontos választ. – valószínűleg hosszas töprengés után, mintegy

váratlanul.

Egyszerre találták meg a pontos választ. -- ti. legalább ketten egy időben

A magyarországi nyelvjárások némelyikében megfigyelhető az ide helyett az oda névmási

határozószó használata. A nyelvjárási változat hibásnak minősíthető, ugyanis a magas – mély

alakpárok (ide – oda) a közelre – távolra mutatás jelentés-megkülönböztetését szolgálják

87

Add ∗oda a pénzt nekem!

Add ide a pénzt nekem!

Alkalmanként az alakpárok között jelentéskülönbség alakulhat ki:

- a fentebb, lentebb alakok elsősorban helyben létet fejeznek ki,

- a feljebb és a lejjebb valahova irányulást.

A ma és a máma használatát illetőn, a nyelvhelyességi előírások kevésbé szigorúak: a

könnyedebb társalgás stílusában nem kifogásolható a – vélhetően a már ma szerkezetből

származó – alakváltozat sem.

A ritkábban használt vagy régies alakok a választékos, esetleg archaizáló stílus kedvelt

eszközei lehetnek (midőn, imígyen, legott).

A vonatkozó névmási határozószók hol hosszabb, hol rövidebb alakjukban használatosak. Az

amikor helyett például a mindennapi beszédben a mikor a gyakoribb.

A kinn, fenn, benn alakváltozatokban hosszú az n, a –t végűekben (kint, bent, fent) viszont

rövid.

Gyakori helyesírási vétség az elöl – elől alakpárok nem megfelelő használata.

Aki bátor, a harcban elöl jár, -- határozószó

és nem szalad meg az ellenség elől. -- névutó

4.10. A névelő

A névelő a mögötte álló főnév határozottságát vagy határozatlanságát emeli ki,

logikailag egyedíti vagy nem egyedíti azt.

„Egy rókafiút kaptam ajándékba. Akkora volt, mint egy kismacska. A szőre puha és

finom, mint a selyem.” (Gárdonyi G.)

A főnév határozottságáról-határozatlanságáról a határozott (tárgyas) – határozatlan

(alanyi) igeragozási paradigmáknál már beszéltünk. A fenti példamondatban szereplő állatok

közül sem a rókát, az ajándékot, sem a hasonlatként szerepeltetett kismacskát a beszélő nem

tudja – nem akarja pontosan meghatározni. A hallgatónak egyébként nem is lehetnek

ismeretei az ajándék-állatról, tehát a beszélő nem is mutathatja úgy be, mint a rókát, amely

mindkettejük számára ismerős. A róka szőrméjére viszont, ill. a selyem kellemes puhaságára,

mint határozott, ismert tényállásokra utalhat a beszélő határozott névelővel.

A névelő jelentéstani, akusztikai, szószerkezeti és mondattani jellemzői:

- fogalmi tartalma nincs

- általában hangsúlytalan, mindig egy főnévvel együtt szerepel, szórendi helye

kötött

88

- nem lehet mondatrész, következésképpen szószerkezet tagja sem

- toldalék nem járulhat hozzá.

Két fajtája van:

határozott (a, az)

határozatlan (egy).

Mindegyik a hozzá kapcsolódó szóval (legtöbbször főnévvel) jelölt fogalomra utal.

A határozott névelő

-a felidézett fogalom körét szűkíti le, egyet kiemelve, azaz egyedítve (a nyelvtan

érdekes tantárgy) – kiemeli a tantárgyak köréből, vagy

- a felidézett fogalom teljes körére mutat rá, azaz általánosít (a nyelvtan egy tantárgy).

A határozatlan névelő viszont a felidézett fogalom körén belül egy bizonyos egyedre

irányítja a figyelmet, de pontosan nem határozza meg, melyikre utal (egy tantárgyról beszél).

A névelők használata akkor funkcionális, ha efféle szerepeket töltenek be. De sokszor

előfordul, hogy a névelőhasználat csak konvencionális (például amikor a határozott névelő

egyedítésre alkalmasabb eszközök mellett is megmarad:

- a birtokos személyjel (rag) mellett: a kedvesem

- a mutató névmással együtt: ez az ember

- a kijelölő a kisebbik testvér stb.). A határozott névelő egyébként nyomatékát

vesztett főnévi mutató névmás, a határozatlan pedig nyomatéktalanná vált

számnév.

A névelő helyes használata.

A névelő elhagyásával és kitevésével egyaránt párosulhat nyelvhelyességi hiba. Ennek

legtöbbször a logikai tisztánlátás hiánya az oka. A választékos nyelv általában kevesebb

alkalommal használ határozott névelőt, mint a köznapi nyelv.

A legtöbbet vitatott kérdés a határozott névelő használata a tulajdonnevek előtt. A

használatbeli ingadozás oka az, hogy maguk a tulajdonnevek is egyedi nevek, tehát önmaguk

betöltik azt a szerepet, amit a névelő teremtene meg.

A legtöbb tulajdonnév elé kitesszük a határozott névelőt.

- a hegyek, folyók, tengerek, tavak, illetve tájak, utcák, terek neve előtt:

a Kárpátok, a Balaton, a Jászság, a Székelyföld, a Kossuth utca

- címek, intézmények és vállalatok neve előtt: az Új írás, a Nyugat-

magyarországi Gázipari Vállalat

89

- A jelzővel ellátott tulajdonnevek elé rendesen akkor is kitesszük a határozott

névelőt, ha jelzőtlenül névelő nélkül szokásosak: a szép Finnország, a lánglelkű Petőfi

A vezetéknevek többnyire névelő nélkül használatosak és helyesek: Megjöttek

Szabóék.

Az utónevek (keresztnevek) előtti névelőhasználat kérdésében erőteljesen különbözik

a hazai és a magyarországi nyelvészet-nyelvművelés megítélése. Az erdélyi regionális

köznyelvben teljességgel ismeretlen, szokatlan jelenség lévén, a hazai megítélés elmarasztaló.

Erőteljesen tautologikus jellege miatt stigmatizált jelenség. Ezzel szemben a magyarországi

vélekedés „megengedőbb”. A közvetlen, familiáris színezetű stílusban elfogadott az ilyen

szerkezet: Az Ildikó a legjobb szomszédom.

Mindezzel együtt az is igaz, hogy a választékos, irodalmi, hivatalos nyelvváltozatban

kerülendőnek tekinti mindenhol a szakma.

Kerüljük a határozott névelőt

- a birtokos személyjeles szó előtt:

Alig tudta leplezni ∗az ingerültségét.

Alig tudta leplezni ingerültségét.

- a főnévi állítmány előtt: Ez ∗egy vicc

Ki kell tennünk viszont

- a köznévi értelemben használt személynevek elé:

Egy Herkules veszett el benne.

- a határozatlan mennyiséget jelentő szó elé:

Hozz egy kevés vizet!

- a nyomatékos felkiáltást tartalmazó jelzős szerkezet elé:

- Gyönyörű egy állat!

- a mértéket, mennyiséget jelentő szavak elé:

- egy csapat diák, egy falat étel, egy korty víz.

90

4.11. A névutó

Ha a határozószóról azt mondtuk, hogy a félúton van a fogalmi tartalom és a

viszonyjelölés közt, a névutó teljes mértékben viszonyjelentést hordozó szó. Az előtte álló

ragtalan vagy ragos névszóval együtt a mondatban a határozós szerkezet része.

A beszéd alatt mindvégig az arcát nézte. A szavak mögött rejtőző értelemre figyelt. A beszélő

mögé szeretett volna látni.

A névutó formálisan önálló szó, de funkciója a viszonyragokra emlékeztet. A névutós

névszó a ragos névszóval egyenértékű:

a beszéd alatt ≅ az előadáson

a szavak mögött ≅ a mondatban, a szövegben

beszélő mögé ≅ a szándékokba, a (rejtett) gondolatokba

De szoros kapcsolata van a határozószóval is; az előtte álló névszóval együtt ugyanis

körülményt fejez ki: este = vacsora után. Így a névutós kapcsolat egyenértékese lehet a

határozószónak is.

A névutónak és a ragnak a szoros kapcsolatát nemcsak a közös szintaktikai szerep

bizonyítja, hanem – helyenként- a toldalékfelvétel is: a névutó felveheti az -i

melléknévképzőt: előtti, utáni. A rag után további toldalék – általában - nem állhat, ám van

néhány kivétel:

teremből – terembeli (hangulat)

nagyban – nagybani (lerakat)

A névutóknak és a határozóragoknak az a közös tulajdonságuk is megvan, hogy

személyragokat vehetnek fel, s így személyragos határozószókká válnak:

előttem, irántam, velem, hozzám.

A névutók (az előtte álló névszóval együtt) kifejezhetnek:

a) helyet: előtt, elé, elől; alatt, alá, alól (az irányhármasságnak megfelelően), innen, túl;

b) időt: alatt, belül, előtt, fogva, hosszat, múlva, óta, tájt;

c) elvontabb viszonyt: ellen, helyett, iránt, miatt, nélkül, részére, számára, végett.

A névutók kapcsolódhatnak ragtalan névszóhoz:

az eset után, a sorok között, a fiú helyett,

de vannak ún. ragvonzó névutók is, amelyek határozóragos névszóval együtt fejeznek ki

határozói körülményt:

91

Tiszán innen, Dunán túl, a parkon át, helyzeténél fogva, a sikerhez képest.

Akárcsak a határozószók, a névutók is egyik legdinamikusabb szófaji csoport. Napjainkra

számos ragos névszó indult meg a névutóvá fejlődés útján: alapján, értelmében, folyamán,

javára, keretében, következtében, során stb.

Az útján és a terén még elég fiatal névutók, de már egyre jobban eltávolodik eredetibb

birtokos jelzős szerkezetétől. A Hadak útján még birtokos jelzős szerkezetnek tekinthető, de

a gazdasági fellendülés útján járó – szerkezet már inkább határozó.

Több névutónk kettős, hármas szófajú.

fogva, kezdve – Ettől fogva, kezdve elhagyta a dohányzást. – névutó

-- A lapátot erősen fogva, sikerült a csónakot irányítani. – hat.-ói igenév

át, túl – lehet névutó vagy igekötő:

- a patakon át, átcsapott a gáton

együtt, körül –névutói szerep mellett a határozószó és igekötő is: a barátjával együtt tervelték

ki, együtt vágtak neki, együttérzéssel fogadták

Nyelvhelyesség, helyesírás

Ha a névutó teljesen elveszti hangsúlyát, határozószót alkothat névszójával: délelőtt,

naphosszat. Néhány névutó kezd raggá válni: -szerte, -számra, -felé. Ezekben az esetekben

egybeírjuk: délután, világszerte, estefelé.

Tipikus nyelvhelyességi hiba a miatt és a végett névutó összetévesztése. A miatt az

okhatározó, a végett a célhatározó kifejezésére szolgál:

Betegség miatt hiányzott; okhatározó

A félreértés elkerülése végett mondom. célhatározó

A hivatalos nyelvváltozatban szinte általános, de időnként még a köznyelvben is felbukkan a

felé és a keresztül névutó hibás, más alakokat kizáró használata:

Elküldte a kérvényt a hivatal ∗felé. – a hivatalnak

A tévén ∗keresztül is reklámozták. – a tévében

A névutót a főnévvel sem az egyes, sem a kettős névutós szerkezetben nem szabad

egybeírni:

ablak alatt, szó nélkül;

az előtt a ház előtt, a szerint a szabály szerint, e nélkül a segítség nélkül stb.

De ha raggá válik a névutó, akkor természetes az egybeírás: világszerte, ládaszámra,

négyfelé, délelőtt, estefelé, rendszerint, napközben, azalatt, emellett stb.

92

4.12. A kötőszó

A hagyományos szófaji rendszerezésben a kötőszót a viszonyszóknak nevezett

szófajcsoport reprezentatív tagjának tartottuk, ugyanis a viszonyjelölésben a leginkább

„független” kategória. Míg a névelőt és a névutót kötötte az utána, vagy előtte álló névszó, a

kötőszó viszonyjelölési felülete, lehetősége amazokénál jóval szélesebb körű.

Mondatrészek, mondategységek és mondategészek összekapcsolására, a közöttük levő

nyelvtani és logikai viszony kifejezésére alkalmas szó: „Vigyázni kell, hogy az ember mindig

a fa felé toljon, mert ha maga felé húz, a rönk meggurul, és összelapítja, akit eltalál"

(Moldova Gy.: Akit a mozdony füstje megcsapott).

Fontosabb jellemzői

A valódi kötőszó nem lehet mondatrész, nem kaphat toldalékot.

A kötőszónak fogalmi tartalma nincs, csak viszonyjelentése.

A névmások és a határozószók sok esetben játszanak kötőszói szerepet, alaki

viselkedésük és mondatbeli szerepük miatt azonban nem tekinthetjük őket valódi

kötőszóknak, csak kereszteződő szófajoknak. Ezek ugyanis mondatrészi szerepet töltenek be.

(aki, ahogyan, amikor, …)

A fontosabb valódi kötőszók: és, is, meg, vagy, mint, de, tehát, ezért, hiszen, ugyanis,

tudniillik, hogy, ha, mert, ám, ámde, mivel, minthogy, hogyha, jóllehet, persze, hanem,

nemcsak - hanem - is, részint — részint stb.

Funkció szerint megkülönböztetjük azokat a kötőszókat, amelyek

- a mondatrészek, mondategységek közti viszonyt jelölik (egyszerű vagy összetett

mondaton belül), illetve

- a mondategészeket kapcsolják össze. (a szövegszerkesztésben van szerepük)

Szinte minden kötőszó előfordulhat több funkcióban is, legföljebb némelyek egyik vagy

másik funkcióban gyakoribbak (például a hogy rendszerint mondategységeket kapcsol; a

tehát vagy az ugyanis azonban sokszor szerepel a mondategészek összekapcsolásában is.

Az összekapcsolt nyelvi egységek viszonya alapján lehetnek:

mellérendelők (és, is, de, tehát) és alárendelők (ha, hogy, mert, mivel).

A felépítés szempontjából:

- egyes kötőszók (persze, de, minthogy).

- páros kötőszók, ismétlők vagy több elemből állók (akár — akár, mind — mind, egyrészt —

másrészt). Némelyek egymagukban és párosan is használatosak: is, is — is; vagy, vagy —

vagy; sem, sem — sem.

93

N.B. Az és, s, meg, vagy kötőszók elé nem teszünk vesszőt, ha azonos mondatrészeket

kapcsolnak össze. Más kötőszó elé ilyenkor is vesszőt kell tenni.

Ha mondategységeket (tagmondatokat) kapcsolnak össze, minden esetben vesszőt

teszünk.

4.13. A módosítószó

A módosítószó – elnevezésével is ezt jelöli - vagy valamely mondatrésznek, vagy az

egész mondatnak módosítja a tartalmát, de egyúttal kifejezi a beszélőnek a mondottakhoz

való szubjektív viszonyát is: “ ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat, \ dolgozz soká

még és vigadj \ s ne tudd, — akárcsak a század — \ ki vagy!" (Illyés Gy.: óda a

törvényhozóhoz).

Főbb jellemzői

A módosítószó önmagában sosem mondatrész. Ennyiben élesen elkülönül a valóságos

határozószóktól, noha történeti fejlődésének szálai össze is kapcsolódnak velük.

Toldalékot sem vehetnek fel, így a mondat szerkezetében csak szervetlenül foglalnak

helyet.

Nagyon fontosak azok a szubjektív körülmények, értelmi vagy érzelmi állásfoglalás,

viszonyulás, amelyre utalnak (bizonyosság, bizonytalanság, helyeslés, kételkedés,

kíváncsiság, nyomatékosítás stb.). Ezek persze nem köthetők kizárólagosan a

módosítószókhoz, tudniillik benne vannak már az egyes mondatfajtákban, s a módosítószókon

kívül más nyelvi elemek is hordozhatják őket.

A módosítószó kifejezhet:

a) bizonyosságot, nyomósítást, valószínűséget: bizony, persze, nyilván, ugye,

valószínűleg, bizonyára;

b) bizonytalanságot: aligha, esetleg, hátha, szinte, úgyszólván, talán;

c) igenlést: csakis, hogyne;

d) tagadást, tiltást: nem, ne, sem, se, dehogy, úgyse;

e) óhajtást: bárcsak, vajha;

f) érdeklődést: vajon, -e, ugye;

g) keveslést vagy sokallást: alig, csak, már, még, csupán.

A kiemelt szavak a mondatfajták módosítószavai, a többiek kiegészítő modális értéket

jelölnek.

94

A módosítószók a mondanivaló árnyalásának nélkülözhetetlen eszközei. Ha azonban a

kelleténél többször használjuk őket, modoros, henye kifejezésekké válhatnak. A határozószó

és a módosítószó a nyelvhasználatban nem különül el élesen.

Sok példa akad a kettős szófajúságra: még, végre;

Még jobban megnézte (módosítószó),

Még nem döntöttek az ügyben (határozószó).

Az -e kérdő módosítószót mindig az állítmányhoz (feltételes mód múlt időben a segédigéhez)

és kötőjellel kell kapcsolni. Gyakori vétség a tagadást kifejező módosítószóhoz kapcsolt –e

kérdő módosítószó:

∗Nem-e olvasnád föl a levelet? – hibás

Nem olvasnád-e föl a levelet?; Nem olvastad volna-e fel? – helyes használat

4.14. Az igekötő

Az igekötő igéhez, igenévhez vagy más, igéből képzett névszóhoz kapcsolódó, annak

jelentését a határozószókra emlékeztetően módosító szó:

Igekötőink: abba, agyon, alá, által, alul, át, átal, be, bele, benne, egybe, együtt, el, elé,

ellen, elő, előre, fel, félbe, félre, felül, fenn, hátra, haza, melyre, hozzá, ide, itt, keresztül,

ketté, ki, kinn, körül, közbe, közé, közre, közzé, külön, le, meg, mellé, neki, oda, ott, össze,

rá, széjjel, szembe, szerte, szét, tele, tova, tovább, tönkre, túl, újjá, újra, utána, végbe, végig,

végre, vissza.

Főbb jellemzői

Az igekötő csak formálisan szó, funkcionálisan nem, mert általában nincs önálló

fogalmi tartalma. Funkcióját tekintve, a képzőhöz áll közel, ugyanis a szókészlet

gazdagításának egyik legtermékenyebb eszköze. Egy-egy gyakran használt igéhez

kapcsolható igekötők bámulatosan gazdaggá tehetik a szócsaládot.

néz – el-, meg-, át-, össze-, vissza-, ki-, fel-, le-, ….

Toldalékolni egyáltalán nem lehet. Csak a hiányos mondatban kaphat

mondatrészszerepet.

Az igekötő eredete, alaktani viselkedése és funkciója szerint egyaránt több arcú szófaj.

Az igekötők határozószókból, esetleg névutókból alakultak és alakulnak ma is. A legősibb

magyar igekötők: meg, el, ki, be, fel, le. Egyes igekötős igékben erősen érződik még az

igekötő határozószói jellege: bejön, kimegy, leszáll. Sőt ige nélkül önálló határozószók: föl,

előre, összevissza.

95

A leggyakrabban használt igekötők jelentésmódosító elemmé, jel- vagy képzőszerű

praefixummá válnak: megérkezik, elolvas, becsap, rászed, felbiztat. Az igekötő előtag

jellegével függ össze, hogy legtöbbször az egész igekötős szó helyett megelégszünk csak az

igekötő megismétlésével. Lásd, párbeszédben:

-- Elment?

-- El.

Hangsúlyozási-szórendi okokból az igekötőt önálló szónak kell tekintenünk: nem

felejt el. Szórendje háromféle lehet:

egyenes (ha elöl áll),

fordított (ha hátul áll) és

megszakításos (ha az igekötő és az ige közé más szó ékelődik).

Az igekötőnek sokféle jelentésfunkciója lehet:

1. A hely- és az irányjelölés: átmegy, kihúz, lecsúszik.

2. Jelentésátvitellel kifejezheti a cselekvés különféle módjait, mozzanatait, körülményeit:

d. kezdet, mozzanatosság: elmegy, megörül, hozzálát;

e. tartósság, gyakoriság, ismétlődés: eltréfál, elnézeget;

f. befejezettség, eredmény: belefárad, kiagyal, levizsgázik (vö. az

igeaspektussal);

g. a cselekvés nagy mértéke, túlzott volta (nyomósítás, fokozás): eltúloz, kidíszít,

túlérik;

h. a cselekvés elhibázott volta, sikertelensége (elítélés, rosszallás vagy kicsinylés,

keveslés): elsóz, félreért, leszólít, letegez, melléfog;

f) az ige jelentésének visszájára fordulása: elszokik, fölmerül, visszafejlődik.

3. Sűrítés, tömörítés: fölcsenget, beszemtelenkedik; tárgyatlan ige tárgyassá tétele: kiáll, kinő.

Nyelvhelyesség, helyesírás

Az igekötők használatában háromféle hiba szokott előfordulni. Vagy fölöslegesen

használjuk őket, vagy fölcseréljük őket, vagy elhagyjuk őket szükségtelenül.

Fölösleges az igekötő, ha az ige nélküle is ugyanazt fejezi ki, mint vele:

∗(be)biztosít, ∗(be)pótol, ∗(ki)értesít, ∗(ki)exhumál, ∗(ki)kézbesít, ∗(le)fedez,

∗(le)láttamoz, ∗(le)rendez ∗(le)szerződik; ∗(el)disszidál,.

Hiba a helyes igekötőnek helytelennel való fölcserélése: ∗átbeszél, ∗benáthásodik,

∗beszüntet, ∗kigyakorol stb.;

helyesen: megbeszél, megnáthásodik, megszüntet, begyakorol stb.

96

Rövidítési törekvésből ered némely igekötő elhagyása, főként a társalgási nyelvben:

bonyolít (= lebonyolít), zajlik (= lezajlik). Terjed az utal, térít igének önmagában való

használata a kiutal vagy megtérít helyett. Bizalmas, szinte argóízű az eldob, elej thelyett a

puszta dob, ejt nyegle divatja.

A megismételt igekötőt kötőjellel kapcsoljuk össze és az igével egybeírjuk: ki-kinéz,

be-betekint. Az ellentétes jelentésű igekötők elválnak az igétől, határozószókként

viselkednek: föl-le sétál, ki-be jár. Vigyázzunk az olyan kihagyásos szerkezetek különírására,

amikor, főleg válaszokban, elmarad az igenév: Ki tudod javítani? — Ki tudom (ti. javítani).

4.15. A segédige

A segédige olyan igei jellegű szó, amely úgy fejez ki mód-, idő-, szám- és

személyviszonyt, hogy egyúttal valamely más szónak állítmányi szerepre alkalmas formáját is

segíti megalkotni: „Az út, Toscánáig, titok marad" (Szabó M.: Hullámok kergetése). Itt a

segédige a névszói-igei állítmány igei része. Ilyen szerepe van még a lesz, volt és a múlik

segédigének. Világos, hogy ezek a segédigék a „főigétől" abban különböznek, hogy nem

teljes a jelentéstartalmuk.

Máskor, például a „hisz mindazt, mi lehettem volna, \ bár elrontottam — Tőled kaptam" (Váci

M.: Mit elrontottam) idézetben a volna segédige egy összetett igealak része, a főige feltételes

módját jelöli. Hasonló szerepe van még a ragozható fog segédigének, amely a jövő idő

kifejezésére szolgál (lépni fogok), illetve a volt, vala segédigének, amely a kijelentő mód

múlt idejének régies alakját formálta meg (beszélt vala, mondottam volt).

Főbb jellemzői

A segédige önmagában sosem mondatrész, hanem mindig csak egy fogalomszóval

(igével, névszóval, igenévvel) együtt szerepel, mint például a névelő vagy a névutó a

névszóval. Mindössze grammatikai, viszonyító szerepük van.

Segédige jellegüknek az a legszembetűnőbb vonása, hogy mellettük az ige, a névszó

vagy az igenév nem bővítmény.

Segédige több nyelvben is létezik. Van, ahol több, van, ahol kevesebb. A segédige szófaji

kategóriájának megítélése a magyar nyelvben sem egyértelmű. Egyes nyelvtanok említést

sem tesznek róla, más nyelvtanírók a felsoroltaknál jóval több segédigét tartanak számon.

Modális segédigéknek nevezhetjük az ún. módosító igéket, mint például a kell, lehet,

akar, tud, szeret, szándékozik stb.; ugyanis a mellette álló igenévnek aligha van önálló

mondatrészszerepe:

Ki szeret tanulni? Nem szándékozik elmenni.

97

Hasonló szerepűek a szokott, talál, tetszik-félék, amelyek mellett az igenév önálló

mondatrészszerepe ugyancsak megkérdőjelezhető:

Nem szokott sietni. Még el talál késni. --

E példákban a szokott a főnévi igenév (sietni) képviselte cselekvésnek a múltbeli

ismétlődését jelenti, a talál pedig a késni igenévben kifejeződő cselekvésnek mintegy az

esetlegesen, véletlenszerűen megtörtént voltára utal körülírás formájában. Vagyis mindkét

segédige egyfajta kiegészítő információ kifejezésére alkalmas, hasonlóan ahhoz, ahogy a

volna segítségével a feltételes mód, a fog révén a jövő idő, a volt, vala segédigével pedig a

múlt idő fejeződik ki.

98

ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!

1. Melyek a szófajiság kialakításának kritériumai? Hogyan befolyásolja a szintaktikai

szerep a szófaji értéket? Miért nem tudja bizonyossággal megállapítani a fáradt, ki, útján,

révén, nappal szavak szófaját? Mi szükséges a szófaji érték(ek) pontosításához? Milyen

szófaji csoportokhoz tartozhatnak a fenti szavak?

2. *Mi az oka, hogy a névmásokat csak „bizonyos fenntartásokkal” sorolhatjuk a

névszók közé? A velem, nálam, tőlem, … szavak névmások vagy határozószók?

Indokolja válaszát! Melyik névmáshoz sorolja be rendre a következő szavakat:

magamról, tőlem, enyéim, attól, milyen?, ahány, bármikor, valakitől, senkinek, egymással?

3. Mit ért a mondatszó kifejezés alatt? A „Megyek.” – kifejezés annak minősíthető-e?

4. Keressen tíz olyan földrajzi tulajdonnevet, amelynek a helyesírásában kötőjeles

írásmódot használunk, és tíz olyant, amelyet kötőjel nélkül írunk!

5. Miért hibásak a következő mondatok:

A három C-be járok., 2008. nyarán sokat szeretnék kirándulni., Február. 6.-án indulunk.

6. Mi a szófaja az alábbi mondatok kiemelt szavainak?

Magam járok utána ennek az ügynek.

A kerten át, a patak felől érkezett.

“Amikor a hajnal macska módján / lustán lépeget,…”

“Valahol az őszben megállunk…”

7. Milyen szempont alapján rendezhetők két csoportba az alábbi határozószók: tegnap,

nálam, most, itt, utánam, hanyatt, akkor?

8.. A nem valóságos kötőszókat milyen szófaji kategóriákba tudja besorolni? Példázza!

9. Javítsa ki az alábbi mondatokban az igekötőkkel kapcsolatos helyesírási hibákat!

Indokolja a javítást!

Megszeretném kérdezni, ebben mi a hiba. Kiakarta magyarázni magát. Hamarosan ő is elfog

menni. Nagyon szeretném, ha megtudná jegyezni ezen esetek helyesírását.

“Kifogja be pörös számat?” A tészta meg kelt.

99

“Elkéne indulni, …” “El kel már a nagykendő”

10. Szerkesszen egy-egy mondatot a miatt, ill. a végett névutókkal! magyarázza a

mondatbeli szerepek közti különbséget!

11. Miért soroljuk a kereszteződő szófajiság esetei közé a névmási eredetű

kötőszókat? Keressen példákat!

12. *Minősítse szófajilag az alábbi mondatok kiemelt szavait!

„lehettem volna oktató,”… volna még, bizony volna még, …, elfog a kétségbeesés, ha ő is

el fog menni. Volt rá példa, vagy talán igaz sem volt.

A *-gal jelölt feladatok megoldása beküldendő házi dolgozatként Szakirodalom

Adamikné Jászó A. (szerk.1991): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest.

(187 - 232)

Balogh-Gálffy-J. Nagy (1971): A mai magyar nyelv kézikönyve. Kriterion Könyvkiadó,

Bukarest.

É. Kiss K., Kiefer F., Siptár P. (1998): Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest.

(72 – 126)

Hernádi S.(1993): Helyesírási önképző. Cicero Kiadó, Debrecen.

Honti M., Jobbágyné András K. (1998): Magyar nyelv II. Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest.

(56 – 70)

Keszler Borbála (szerk., 2002): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt, Budapest.

(65 – 303)

Kiefer F. (szerk., 2006): Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest. (80 – 109)

Murvai O. (1998): Magyar nyelv. Szókészlettan, Jelentéstan, Mondattan. Ed. Did. si Ped.

Bucuresti. (3 – 22)

Péntek János(1988): Teremtő nyelv. Kriterion Kiadó, Bukarest.

Szende Aladár(1993): A magyar nyelv tankönyve középiskolásoknak. Tankönyvkiadó,

Budapest. (60 – 90)

100

12. Tanulási egység

5. MONDATTAN

5.1. Alapfogalmak, jellemzők

A leíró magyar nyelvtan közismert „nyelvi szintek”- piramisában a „második emelet

lakói” a mondatok. A „földszinten”, még csak jelelem-értékkel rendelkeznek hangok.

Ezeknek a konvencionálisan elfogadott kombinációjából jönnek létre az „első emeletre”

helyezett szavak, mint jel értékű nyelvi elemek. A szavak beszédünk valóságos

„nyersanyagkészlete”, ugyanis számunkra, a magyar nyelven szólók számára, ezen a szinten

tárulkozik fel mintegy egymillió szó, arra várva, hogy egy új rendbe helyezve őket,

megszólaltassuk, a nyelvi közlés különböző szerepei szerint használjuk fel őket.

Ez a kockázatosan egyszerűsítő, de szemléletes modell egy igen lényeges szempontra

figyelmeztet: a szó és a mondatszint határán valami történik, ami újraértelmezésre serkent a

klasszikus „nyelvi szintek” felfogásunkat illetően. Már a hang és a szó oppozíciójában

(szembenállásában) jeleztünk egy közlésérték szerinti különbséget, azt, hogy a hang nem jel

értékű nyelvi elem (szemben a szóval). A kommunikációelméleti alapozású nyelvészet

szempontjai szerint, a hangtant csak bizonyos megszorításokkal lehet a nyelvtan részének

tekinteni. Csak úgy, ha a fonológiai szemlélet szerinti szerepében, a szavak által hordozott

jelek megkülönböztetésének a funkciójában láttatjuk.

A mondat szintjének vizsgálatakor óhatatlanul szükségessé válik egy általános

nyelvészeti kérdésnek az újbóli felvetése: a nyelv és a beszéd egymásrautaltságának és

nyelvtudományi szempontú különbözőségének a kérdése.

Visszatérve a képszerű modellhez: a szavak igen bonyolult, latensen működő, nyelvi

alapozású csoportjaiból (a szófajok, a ragozási paradigmák, a szerkesztett és szerkesztetlen

szavak, az azonos, a rokon vagy ellentétes jelentésmezőben várakozó szavak függőleges

rendjéből) beszédünk során egy vízszintesen, ugyanakkor lineárisan elrendezett új rendszert

alkotunk. Ki-ki a maga egyéni nyelvi készletének a birtokában hozza létre a nyelv egy új

Rendszermondat, szövegmondat, megszerkesztettség, beszerkesztettség, mondanivaló és a beszélő viszonya (tartalom szerinti) mondatfajták, szerkezet, minőség, tagolt és tagolatlan mondatok, hiányos szerkezetű mondat, mondategység, mondategész, szintagma, szintagmatikus viszonyok, predikatív szerkezet, alá- és fölérendelő szerkezetek, az alany, az állítmány, atárgy, a határozó, a jelző osztályozási szempontok, fajták

101

rendszerét, az egymást követő szavakból a mondatokat, ez utóbbiakból a beszédművet. Hová

sorolható ezek után a mondat? Nyelv – vagy beszéd –természetű?

A dilemmát a nézőpontok eltérő jellegének a tudatosításával oldhatjuk fel:

- belső szerkezetét, felépítését tekintve nyelvi természetű,

- szerepét, funkcióját tekintve pedig beszéd természetű.

A nézőpontok ilyetén elkülönítése már jelzi is a mondat két fő jellemzőjét: a

megszerkesztettség és a beszerkesztettség aspektusait.

A két jellemző közti szoros kapcsolat jelzi a görög eredetű sintaxis szó, amely azt

vizsgálta, hogy a különböző szófajokhoz tartozó szavak hogyan hoznak létre „érvényes

szerkezeteket” (Apollonios, Dyskolos, i. sz. 2. század). Már az ókori grammatikusok

kijelölték a mai mondattan vizsgálódási terét a szavak „érvényes szerkezetekké”, jelzés értékű

egységekké szerveződésének szabályszerűségeit; az önálló jelzésértékű mondategységek közti

kapcsolat; a mondatjelentés dinamikája a szegmentumok (a szavak), illetve a

szupraszegmentumok (hangsúly, hanglejtés stb.) változásai révén.

A mondat lehetséges meghatározásainak száma igen nagy, attól függően, hogy

beszédbeli láncszemként milyen megközelítésmódokat használunk (kommunikációelméleti,

leíró nyelvtani, logikai, lélektani stb.). A pontos meghatározhatóság hiánya ellenére a

mindenkori beszélő tudja, hogy mit tekinthet mondatnak és mit nem. (Az állítás biztos

bizonyítéka, hogy beszédünk során létre tudjuk hozni a mondatot, illetve más beszédben

érzékelni tudjuk a mondategységeket.)

Az időben változó súlyozású meghatározások a két alapjellemző a tartalom, illetve a

szerkezet súlypontjai köré szerveződtek. Deme László sokat idézett meghatározása szerint:

„A mondat a beszédnek elemi, láncszemnyi egysége. Mondat minden olyan nyelvi eszközökből

álló megnyilatkozás vagy megnyilatkozásrész, amely a beszédfolyamatot, illetőleg a beszélő és

hallgató közti kommunikációs kapcsolatot, egy kerek kifejező, tájékoztató és/vagy felhívó

mondattal építi tovább.” (Deme 1976, 61)

Károly Sándor a „láncszem” létrehozására, a megszerkesztésre, illetve a szerepére utalva

beszél rendszermondatról és szövegmondatról. A két kategória kialakítását azért tarthatjuk

fontosnak, mert nem minden mondatra érvényes minden helyzetben a két minősítés.

Például: egy jól megszerkesztett, nyelvtani szegmentumait tekintve tökéletes mondat:

Ez a vizsgatétel sokkal könnyebb. – a mondat kommunikációs, beszerkesztettség-

összetevőit nem ismerve, csak részben tekinthető jelzésnek, ugyanis hiányoznak azok az

előző, illetve későbbi láncszemek, amelyek egyértelműsítenék, hogy milyen más vizsgatételek

közül ez a könnyebb, illetve, hogy milyenek is voltak tulajdonképpen azok a tételek.

102

Ennek ellentétes esete az a szövegmondat, amely a fenti mondatra adott reflexióként

fogadható el: Valóban.

A két szempont egymást kiegészítő (komplementer) jellegét hangsúlyozza az akadémiai

nyelvtan mondat-meghatározása: „... a mondat a beszédnek két vagy több nyelvtani szabályok

szerint megszerkesztett (ritkábban egy, esetleg grammatikailag szerkesztetlen) szóból álló

alapegysége, amely a beszélőnek egy valóságra vonatkoztatott, kerek tudattartalmát, s ehhez

való állásfoglalását fejezi ki, s amelyet az esetleges előző vagy következő mondattól a

szerkesztés különféle nyelvtani eszközeinek viszonylagos lezártsága jellemez”. (id.

ADAMIKNÉ J. A.: A magyar nyelv könyve 304. o.)

5.2. A mondatok osztályozása

A legelterjedtebb csoportosítási szempontok a következők:

A) A mondat tartalma és a beszélő szándéka

B) Logikai minőség

C) Szerkezet

A) Ennek a rendszerezésnek a kritériumait a már jelzett beszerkesztettségi összetevő,

illetve a beszélő szándéka képezi.

A kijelentő, felkiáltó, óhajtó, felszólító és kérdő mondatfajták elhatárolása aszerint

történik, hogy melyik beszédfunkció domináns az illető mondatban.

A kijelentő mondat alapvető funkciója a közlő (referenciális) funkció.

A kérdő mondat esetében ugyanez a beszédfunkció fog érvényesülni a beszédpartner

válaszában – a kérdő mondatban a beszélő, az adó szándéka szerint bizonyos mérvű felhívó,

konatív beszédfunkció is jelen van, ugyanis az esetek többségében a kérdés a válaszvárás

szándékával hangzik el.

A felkiáltó mondat viszonylag a legtisztább lehetősége a kifejező, emotív beszédfunkció

érvényesülésének – de a funkcióit tekintve közel áll ehhez az óhajtó mondat, amely mintegy

összekapcsolja a közlő és kifejező funkciót, ugyanis a konkrét, vagy elképzelt valóság és a

belső érzelmi világ közti kapcsolat fejeződik ki benne (ebben a viszonyban a domináns elem a

belső érzés, a vágy).

A felszólító mondatban is ugyancsak tisztán érvényesül a felhívó, konatív beszédszerep.

Újabb grammatikák a felsorolt öt mondatfajtát egy-egy sajátos modális alapértéknek

tekintik, amelyekben a beszélőnek a „valósághoz való viszonyulása” fejeződik ki. Egy

103

modális alapérték létrehozásában a beszélő nyelvi és nem nyelvi természetű eszközök

koherens együttesét használja: megfelelő igemódok, sajátos névmások, hanglejtés stb.

1. A kijelentő mondat – tárgyilagos nyugodt közlés, erősebb érzelmi telítettség nélkül.

Tartalma valamely gondolat, ismeret, tapasztalat. A leggyakoribb mondatfajta, szinte kizáró

jelleggel érvényesül a tudományos és a hivatalos nyelvhasználatban, de a leíró jellegű

szépirodalmi szövegekben is. Jelen tanulmányvázlat mondatai is jórészt ilyenek.

Jellemző nyelvi kifejezőeszköze a kijelentő módú igei állítmány „Ballagtam épp a

Szajna felé...”. Feltételes módú igét is használhatunk, ha a beszéd szándéka a közlés:

Elmondanám még azt is...

A hanglejtése ereszkedő (elöl eső) hangfekvése, hangereje közepes. Mondatzáró

írásjegye a pont.

Vigyázat! Ha az alárendelő összetett mondatban a főmondat kijelentő, a mellékmondat

jellegétől függetlenül pontot teszünk a mondat végére. Pl.: Azt kérdeztem, járt-e nála azóta.

2. A felkiáltó mondat – érzelem és indulat kifejezésére alkalmas. Kapcsolódhat egy

alapvetően ábrázoló, közlő szerepű mondathoz (kijelentő mondat), bizonyos belső, érzelmi

tartalom, ezáltal felkiáltássá válik. Például: Megjött a vakáció!

Az érzelmi telítettségű szépirodalmi szövegekben (ballada, óda stb.), illetve a

vitairatokban gyakori.

Hanglejtése igen változatos, a hangfekvés ugyancsak a lelki tartalom kívánalma szerint

magasabb vagy mélyebb.

Nyelvi kifejezőeszköze gyakran az indulatszó. „Óh, idők, óh, erkölcsök...”

Mondatszerkezete nem ritkán hiányos: A keservét! Mondatzáró jele a felkiáltójel.

3. Az óhajtó mondat – akarat, kívánság, vágy fogalmazódik meg benne. A jelenben

vagy a jövőben teljesedhető kívánság megvalósulható. Megvalósulhatatlan (irreális) kívánság

legtöbbször a múltra visszavetített vágy: Bár ne mondtam volna!

Hanglejtése és hangsúlyelhelyezése a felkiáltóval rokonít – a mondatvégi írásjelek is

egyeznek.

Nyelvi kifejezőeszközei az óhajtást kifejező módosító szók, a feltételes módú igealakok:

Bárcsak én is köztetek lehetnék...!

4. A felszólító mondat – A beszélő akaratát kifejező mondat. Leggyakrabban a II.

személyű hallgató a címzett, közvetett felszólítás esetén a jelen nem levő III. személynek is

szólhat a felszólítás. A felkiáltó- és az óhajtó mondatokkal rokonítható abban, hogy nem egy

konkrét valóságrészre vonatkozó logikai ítéletet fogalmaz meg, hanem egy kívánt, elérni akart

virtuális valóságra vonatkozik.

104

Ez a virtuális „valóságdarab” éppen a felszólító mondatnak „köszönhetően”

konkretizálódik (általában).

A Nézz a szemembe! - felszólítás előtti helyzetben a kívánatos állapot (ti. a

szembenézés) még nem jött létre, a felszólítás ezt az elképzelt állapotot kívánja megteremteni.

Nyelvtani formai ismertetője a felszólító módú igealak, illetve a rövid, gyakran hiányos

mondat.

Elmenj innen! Az erőteljes tiltást kifejező felszólító mondat szerkezetileg teljesen

megegyezhet a kijelentő, állító mondattal, hanglejtése, hangsúlyáthelyezése révén viszont

igen erős felszólításra, tiltásra alkalmas: Próbáld csak megtenni!

Ereszkedő hanglejtésű mondat, elöl meredeken eső.

5. A kérdő mondat – akarati és értelmi tevékenység eredményeként jön létre. A hiányos

tudás kiegészítését szolgálja, illetve a döntésben bizonytalankodó hallgatót készteti

állásfoglalásra. Két fajtája:

a) eldöntendő kérdő mondat

b) kiegészítendő kérdő mondat

a) a beszélő bizonytalan előfeltevésének az igazolására vagy cáfolására használja ezt a

kérdést, illetve ennek a célnak a megvalósulását várja a választól.

Tudja követni a mondanivalót? A lehetséges válaszok két végpontja az igenlés vagy a

tagadás. A kettő között nagyon sok átmenet létezik. Részben, nagyrészt, szinte, tökéletesen

stb.

Egyes mondatfajták általánosan jellemző nyelvi kifejező eszközei mellett elég

nagyszámú olyan mondatszerkezetet használunk, amelyben bizonyos grammatikai elemek,

vagy akár szupraszegmensek nem a szokásos szerepet töltik be.

Hát nem megjárta ismét? – kérdés igen erős igenlést, bizonyosságot kifejező kijelentő

mondat szerepét tölti be. Jelentése: Bizony, bizony, várható módon ismét pórul járt.

A Kértem én ezt tőled? – kérdésben erőteljes tagadást érzünk.

Hasonló „funkciózavar” figyelhető meg a hagyományosan kérdő mondatban szereplő

kérdő névmások használatában: Mekkora a zűrzavar!

B) A logikai minőség szerint két alapfajtát különíthetünk el.

a) állító mondat – modellje egy olyan válaszmondat, amelyet eldöntendő kérdésre

adnánk: Jössz? – Igen, jövök.

b) tagadó mondat – a legtisztább esete a kérdésre adott tagadó válaszmondat. Megfelelő?

Nem. Nem jó.

105

Mindkét logikai minőség megjelenhet a különböző modális alapértékekben. Felkiáltó

mondatban: (Nem) ezt tettük! Kérdő mondatban: (Nem) szereted? Óhajtó mondatban:

Bárcsak (ne) jönne ma!

A felszólító-tagadó alakja a tiltó mondat. „Ne fogjon senki könnyelműen/ a húrok

pengetéséhez.” (Petőfi)

Jelentés megkülönböztető szerepe van a nem, sem; ne, se, tagadó, illetve tiltó

módosítószó párok tagjainak.

Te nem nézheted meg a filmet. (mások esetleg igen)

Te sem nézheted meg a filmet. (ugyanúgy, mint a többiek)

Ti ne kérjétek tőlünk ezt. (legalább ti...)

Ti se kérjétek tőlünk ezt. (mások sem kérik)

A tagadás nyelvi kifejezőeszközei lehetnek még az általános névmások tagadó formái:

senki, semmi, sehol stb.

C) A szerkezet szerinti mondatfajták

Az osztályozás, illetve a leírás a mondat általános meghatározottságaiból indulhat. A

mondat a beszéd egysége. Azt a minimális beszédegységet, amelyet szerkezetileg mondatnak

tekinthetünk, mondategységnek nevezzük – ez egyetlen predikatív viszonyt tartalmazó

szerkezet, de lehet hiányos szerkezetű vagy tagolatlan mondat is, amely viszont betölti

valamely beszédfunkciót. Például: Ejnye!

A mondategész – kifejezés olyan mondatszerkezet megnevezésére is alkalmas, amely

több mondategységből áll (l. öszetett mondat), de érvényes ez a terminus az egyetlen

predikatív viszonyt tartalmazó egyszerű mondatra is.

5.3. Az egyszerű mondat

Két alapváltozata a teljes és a hiányos mondat. Teljes mondatnak tekinthetjük az olyan

egyszerű mondatot, amely predikatív szerkezetként vagy tagolatlan mondatként egy kerek,

lezárt közlemény.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok. (Petőfi)

Hé, paraszt! Melyik út vezet itt Budára? (Arany)

A tagolt, teljes mondat sajátos esete a tőmondat: a mondatban csak a predikatív

szerkezet tagjai, az alany és az állítmány szerepelnek: Ég a kunyhó. Az egyes tagok

halmozottak is lehetnek: Miklós, Péter és János is eljöttek, köszöntötték.

106

Hiányos szerkezetű mondatról akkor beszélünk, ha a mondatot szükségszerűen alkotó

mondatrészek közül valamelyik kimarad, ugyanakkor a többi megmaradt mondatbeli egység

mintegy megőrzi a hiányzó tag helyét, utal rá.

A mondat ún. minimális szerkezetében bármelyik mondatrész elmaradása

eredményezhet hiányos szerkezetű mondatot. Általánosan elterjedt szakvélemény szerint a

tagolt mondat alaptagjainak, az alanynak, illetve az állítmánynak a hiánya idézhet elő hiányos

szerkezetet. Ezzel szemben el kell fogadnunk Dienes Dóra legújabb mondatszerkezeti

vizsgálatainak a következtetését, mely szerint a három bővítmény hiánya is megbonthatja a

minimális mondatszerkezetet, illetve a fő mondatrészek utalnak hiányukra.

a. Az állítmány-hiányos mondat néhány esete:

– a hiányzó állítmány a létige: Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár” (ti. van)

(A példamondat lehetővé tesz egy másik grammatikai értelmezést is, amelyben az ifjú

névszói állítmány).

– a hiányzó állítmány egy korábbi, előző mondatban szerepelt: Kértem tőle néhány

szeget. Aztán a kalapácsot meg a fogót.

– a hasonlító mellékmondatból hiányzó állítmányra a főmondat állítmánya utal:

Eltűnt, mint beteg szamár a ködben (eltűnik).

b. Az alany-hiányos mondatok nem azonosak az iskolai nyelvtanokból ismert ún. rejtett

alanyú mondatokkal.

– ha az alany harmadik személyű is, a szövegkörnyezet ismerete szükséges, hogy

kilétére fény derüljön: Elindult a végtelenbe nyúló, poros úton.

– az alanyi alárendelő összetett mondat főmondatából hiányzik az alany szerepű

utalószó: Fő (az), hogy dolgozzanak!

c. A tárgy hiányára a mondatban használt tárgyas ragozású ige utalhat: Elbűvölten

nézem (ti. a tájat)

– az ige jelentése: Péter is kap ajándékba. (egy autót)

– az ún. bennfoglaló tárgyas ragozás: nézlek, szeretlek formák az egyes szám második

személyű tárgyra utalnak: nézlek téged; ha a tárgy többes szám második személyű, kitétele

kötelező, elmaradása hiányos szerkezetet eredményez: szeretlek (titeket).

d. A mondat elemi szerkezetéből hiányozhat a határozó is oly módon, hogy a tagok

utalnak rá.

– részeshatározó hiánya: Még olyan elképzelései is voltak (ti. neki)

– hasonlító határozó hiánya: Péter kutyája éberebb (ti. a Pálénál)

– állandó határozók elmaradása: Mindketten bíznak (ti. egymásban)

107

e. A birtokos jelző hiányos mondatban a jelző elmaradása bizonytalan mondatjelentést

idéz elő:

5.4. A tagolatlan mondat

Nincs predikatív szerkezet, de kommunikációs szerepet hordoz. Szerkesztetlenek az

indulatszóval, illetve a felelőszóval kifejezett mondatok: Jaj! Igen. Talán.

Szerkesztett formák, de nem predikatív szerkezetek:

– vezényszavak: Előre! Balra át!

– felkiáltások: Kegyelem!

– címek, feliratok: Hamlet, Női kalapok

– megszólítások: Kedvesem! Drága Barátaim!

5.5. Összetett mondat

Több mondategységből, elemi mondatból álló mondategész, amelyet a beszédben

szünet, az írásban mondatvégi írásjel (pont, felkiáltójel, kérdőjel) határol. A mondategység

lehet tagolatlan mondat is – ilyen esetben a viszony szervetlen .

Szerves (alárendelő vagy mellérendelő) a tagmondatok közti viszony, ha a

mondategységek tagoltak.

109

A mondatok szerkezet szerinti fajtái

Összesítő táblázat

Egyszerű mondat Összetett mondat

A. TELJES mondat: A rakodópart alsó kövén

ültem.

B. HIÁNYOS mondat: Hosszasan vizsgálta a

karját. (ti. az övét vagy másét)

→ A/1 Tagolt

→ A/2 Tagolatlan

← A/1/a Tőmondat: Szép a tavasz

← A/1/b Bővített mondat: Vidéken szebb az

ősz.

→ A2/1 – szerkesztett: Kedves kolléga!

→ A2/2 – szerkesztetlen: Talán.

A. SZERVES

B. SZERVETLEN

A/1 Alárendelő: Ö lesz, akit vártam.

A/2 Mellérendelő: Kértem, de nem adott.

B: Hé, vigyázz!

110

5.6. A szószerkezetek

A mondat szerkezetének tanulmányozásakor, az egyes szintaktikai viszonyok

tisztázásában jó fogódzót jelent a szószerkezet – szintagma vizsgálata.

A szintagma legalább két, nem viszonyszói értékű szónak nyelvtanilag megformált,

bizonyos általános viszonyt is kifejező.. alkalmi egysége.

A kapcsolat alkalmi jellege miatt (pl: fekete föld – ez szintagma), nem sorolhatók ide az

állandósult szókapcsolatok, például: egyenlő oldalú háromszög, nem teszi ki az ablakba –

ezek ugyanis lexéma-értékűek.

A szintagma meghatározásában egy másik fontos kitét, hogy a szerkezetet alkotó tagok

fogalomértékű szavak lehetnek, így nem önálló szintagmatagok a névelők, a névutók, a

valóságos kötőszók, az indulatszók, a módosítószók és az igekötők. Ezek közül a valóságos

kötőszók, az indulatszók, és a megszólítások szervetlen mondatrészekként a szintagma

felépítésében sem vesznek részt.

A másik csoportba olyan szavak tartoznak, amelyek nem önálló tagjai ugyan a

szószerkezetnek, de szorosan kapcsolódnak egyik vagy másik szintagmaalkotó taghoz.

Például a névelő és névutó. (ez utóbbi szintaktikai funkcióját tekintve ragként viselkedik) Az

asztal alá bújt - szerkezetben a névelő határozottá teszi a névutós névszóban kifejezett

határozó alaptagját, az asztal főnevet; az alá névutó pedig csakis így, a névszóval együtt

alkothatja a határozós alárendelő szintagma determinánsát.

A szószerkezetek közismert csoportjai, a tagok egymáshoz való viszonya alapján a

következők:

a) hozzárendelő

b) alárendelő

c) mellérendelő

a) Az alanyi-állítmányi predikatív szószerkezet tartozik ide, amely bizonyos

megközelítésben a többi szószerkezett fölött álló szintagma, tulajdonképpen a mondat magva.

Az alany és állítmány mondatbeli egyenértékűsége (mellérendelés), illetve értékkülönbsége

(alárendelés) kérdésköre túlmutat a mondattan körén, illetve visszavezet ahhoz az általános

nyelvészeti alapkérdéshez, hogy a beszédláncnak, a mondatnak melyik „íve” a fontosabb: a

korábbi, megelőző mondatokhoz kapcsolódó tématartó Théma-rész vagy a közlés következő

láncszeméhez kapcsolódó, új tartalmat hozó Rhéma-rész.

Az alanynak ugyanis alapvetően a tématartó Théma mondatrész szerepe van, az

állítmány pedig erről, az adott mondatban már ismerős témáról mond valami újat, lendíti előre

a kommunikációt, adja a mondat Rhéma-részét.

111

Nehéz a két rész érték szerinti rangsorolása, ezért fogadható el a kölcsönös

függést kifejező hozzárendelési viszony mint a predikatív viszony jelzője.

b) Az alárendelő szintagma-megnevezésben kifejeződik az ilyen szószerkezet legfőbb

vonása, hogy a szerkezetet alkotó tagok nem egyenértékűek. Az egyik az alaptag, a másik a

bővítmény. Az – érdekes nyelvtan – szintagma lehetséges mondatbeli felhasználása: Az

érdekes nyelvtant kedvelem – világossá teszi, hogy a szószerkezet sajátosságát (és egyben

elnevezését) adó bővítmény elhagyható, alárendelt, másodrangú része a szószerkezetnek,

ugyanis a mondat úgy is helyes: A nyelvtant kedvelem. Az alárendelő szintagmák a

determináns mondatrész értéke szerint lehetnek:

– tárgyas szószerkezetek: virágot szed; kutyát sétáltatva

– határozós szószerkezetek: lassan bandukoló; zúgva-bőgve törte át; Péternél okosabb

– jelzős szószerkezetek: sok hibát; a haza oltárán; azt a lányt

c) A mellérendelő szintagma két azonos természetű tagból áll. Izgalmas és tanulságos

eset. Az egyenértékű tagok egymással szemantikai-logikai viszonyban vannak. Fajtái:

– kapcsolatos: a kutya és a macska (barátsága) ⎯

– ellentétes: szép, de kegyetlen (nő) →←

– választó: igaz vagy hamis (az állítás)? ~

– következtető: gazdag, tehát boldogtalan (ember) →

– magyarázó: boldogtalan, ugyanis gazdag (ember) ←

A szószerkezetek egymáshoz való kapcsolódásának módja alapján szerveződhet:

a) szószerkezetlánc

b) szószerkezetbokor

c) szószerkezetsor

112

a) az egymásnak alárendelt több bővítményt tartalmazó szintagma

a piros Mercedest vezető sofőr

4 3 2 1

b) ugyancsak egy alaptag van, de ehhez külön-külön kapcsolódnak bővítmények

sokáig dolgozott kitartóan a terven

– sokáig dolgozott – időhatározói szószerkezet

– terven dolgozott – áll. határozói szerkezet

– kitartóan dolgozott – módhatározói szerkezet

c) a szószerkezetsor jellemzője, hogy a bővítmények kapcsolódnak egymáshoz

mellérendelő viszonyban

Szépen és könnyedén vagy nehézkesen és akadozva dolgozik

A p és q egymással szószerkezetsort alkot (választó mellérendelő viszony), illetve mind

a p, mind a q önmagukban is szintagmasor (kapcsolatos mellérendelő viszonyban vannak a

tagok)

113

13. Tanulási egység

5.7. Az egyszerű mondat szerkezete, a mondatrészek

A szószerkezetek mint a szó (mondatrész) és a mondat közti átmeneti egységnek a

tanulmányozása után, azoknak a szintaktikai egységeknek a vizsgálatát végezzük el,

amelyeket hagyományosan az öt mondatrészként ismerünk: alany, állítmány, tárgy,

határozószó, jelző.

A mondat szerkezeti vizsgálata elsősorban a mondat megszerkesztettségi összetevőjének

a vizsgálata, ebből következően a rendszermondat összetevőit vizsgáljuk, de nem hanyagoljuk

el az egyes mondatrészek, illetve az egész mondat funkcióját, azaz a szövegmondat ismérveit

sem.

A szerkezeti mondatvizsgálat – természetes módon – elsősorban a tagolt, szerkesztett

mondatokra terjed ki. A két fő mondatrész, az alany és az állítmány, amolyan szerkezeti

vázként a mondat két pólusát jelenti, amelyek köré szerveződik az alanyi rész, illetve az

állítmányi rész.

A sötét szoba sarkában zokog/ egy tehetetlen guggoló gyerek. – versmondatban

soronként elkülönül a két rész. Az állítmányi rész bővítményei a zokog állítmányt egészítik ki

ún. járulékos információkkal, a második verssor két jelzője a gyerek – alanyt meghatározó

szintagmasor.

A predikatív szerkezet két tagja, a két fő mondatrész meghatározásában a

grammatikusok már az ókortól kezdődően a logika szempontjait révényesítették, amely apró

nyelvtani-jelentéstani kitérőktől eltekintve, mindmáig érezteti hatását. Mondataink túlnyomó

hányadában a logikai és a grammatikai alany és állítmány egybeesik: Kardhegyen pörg a

világ – a világ mint a logikai ítélet alanya egyben nyelvtani alany is, a pörgés mint állítmány

logikai praedicatum is.

A Jézusnak értünk kellett kereszthalált halnia – mondatban a logikai „subiectum” Jézus,

a praedicatum pedig a meghalás – a nyelvtani elemzés ezzel szemben a következő: alany –

halnia; állítmány – kellett.

5.7.1. Az állítmány

(jele az elemzésben: )

A funkcionális grammatikai szemlélet szerint a mondat új információt hordozó faj-

súlyosabb része. A mondatban megjelenített témáról állapít meg valamit (az alany

114

cselekedhet, vele történhet valami, az alanyt azonosítja valamivel, illetve jellemzi valamely

tulajdonsággal, mennyiséggel).

Az állítmány tartalmi lehetőségeinek a jelzésével egyúttal arra is utalok, hogy az

állítmányt kifejező szófaj szerint többféle állítmányt különíthetünk el:

1. Igei állítmány: i. Á. – az ige valamely jelentéstartalmát fejezi ki az állítmány.

– cselekvést: Mondottam: Ember küzdj, és bízva-bízzál.

– történést: Megtört a jég.

– állapotot: Nagyapó szunyókál.

– létezést: Árva fejét nincs hová lehajtania.

A kell, szabad, lehet ún. modális igékkel kifejezett állítmányok mellett a főnévi igenév

(akár alapalakban, akár személyragozottan) az alany szerepét tölti be. Például: Szabad

dohányozni? El kellett rendeznünk a szállást.

2. Névszói állítmány: n. Á. – főnévi (megnevező), melléknévi (tulajdonság jelölő) vagy

számnévi (mennyiségi) jelentéstartalmat vonatkoztat az alanyra. Mindezen tartalmak csak

harmadik személyű (egyes vagy többes számú) alanyra vonatkozhatnak kijelentő mód, jelen

időben. Ettől személyben, időben, módban eltérő vonatkoztatások segédigét igényelnek – így

jön létre a névszói-igei állítmány (n.-i. Á.). A következőkben a névszói állítmányt és a

névszói-igei állítmányt párhuzamosan mutatom be, érzékeltetve azt a tényt, hogy a névszói-

igei állítmány ún. igei része nem teljes értékű tagja az állítmánynak (a névszói rész hordozza a

tulajdonképpeni állítást).

Péter gépkocsivezető.

n. Á.

Péter gépkocsivezető volt.

n.-i. Á.

A barátom leleményes.

n. Á. (melléknév)

Ti leleményesek vagytok.

n.-i. Á.

A névszói-igei állítmány jellegzetes segédszói a létige múlt és jövő idejű alakjai

(voltam..., leszek... – E/1, 2, 3/; Tb./1, 2, 3/), illetve a jelen idejű alakok a van, vannak

kivételével, amelyek mindig önálló igei állítmányok.

Például: Költő vagyok, – mit érdekelne/ engem a költészet maga?

n.-i. Á.

Ezek a segédigék, ha a névszói rész nincs mellettük, önállóan igei állítmányként is

szerepelhetnek.

Például: Ott maradt az állomáson. De: Becsületes maradt mindhalálig.

115

i. Á. n.-i. Á.

A névszói állítmányról: – az állítmány melléknévi, számnévi vagy névmási

jelentéstartalmat vonatkoztat az alanyra oly módon, hogy a vonatkoztatás kijelentő mód, jelen

idejű, az alany pedig harmadik személyű.

Péter még kisgyerek. főnév

Péter még kicsi. melléknév

Rengeteg a tennivaló. számnév

Enyém a hadvezéri pálca. névmás

Ha az állítmányt melléknév vagy számnév fejezi ki, az alany és állítmány

megkülönböztetése nem okoz gondot, esetenként a főnévvel, illetve a névmással kifejezett

állítmány és a megfelelő alany megkülönböztetése okozhat fejtörést.

Ha a főnévvel kifejezett állítmány jelentésköre, fogalomköre az alanyéval egyenértékű,

annál szűkebb vagy tágabb, az alany és állítmány egyértelműen rögzíthető.

A tehén hasznos háziállat. – típusú mondatokban a faj besorolása egy csoportba, állítás

formájában történik. Ez még akkor is igaz, ha, ritkábban ugyan, de az alany és állítmány

mondatbeli sorrendje megváltozik.

Háziállat a kutya is. Ez a háziállat a ló. – mondatban valamely sajátosság alapján egy

tágabb fogalomkörből (alany) jelölik ki állítás formájában. A két fő mondatrész esetenként

felcserélhető, ha a két főnév egyenértékű. A főváros Prága. Prága a főváros. – típusú

mondatokban a sorrend, illetve – az elhangzó változatokban – a hangsúly dönti el, hogy

melyiket tekintjük alanynak, és melyiket állítmánynak.

Az Ő az., illetve Az ő. – névmásokkal megalkotott mondatokban ugyanaz a

szabályszerűség érvényes.

3) A névszói-igei állítmány – tulajdonképpen a névszói állítmánynak egy sajátos esete,

amelyben az állítmányi vonatkoztatás, a névszói tartalom kifejezése nem kijelentő mód jelen

idejű, vagy az alany nem haramdik személyű. Ezekben az esetekben ún. segédigét

használunk, amelynek nem valóságos létezést kifejező tartalma van, csupán az állítás

időbeliségének, illetve az első-második személyű alanyra vonatkozásának a kifejezésére

szolgál.

A kislány csinos - mondat névszói állítmányának, ha bármely vonatkoztatási jellemzőjét

megváltoztatjuk, névszói-igei állítmányt kapunk.

Te csinos vagy. a harmadik személyű alanyt cseréltük fel.

A kislány csinos lesz.

116

A kislány csinos maradt. – típusú mondatokban a vonatkozás időbeliségét

változtattuk meg (jövő idejűség, illetve múlt és jelen összekapcsolása).

Az ún. segédigék (vagyok, vagy, ... leszek... maradok... múltam...) szerepelhetnek valódi

létigeként mint igei állítmányok: Feltétlenül ott leszek. Mikor vagy otthon? A földön

maradtam a fáradtságtól. – mondatokban igei állítmányként elemzendők. A hajóskapitány

leszek. Egészséges vagy? Hűséges maradtam. mondatokban a kérdéses igék csak részei az

állításnak. Jelentéstani szempontból kevésbé fontos részek, ugyanis ha ez utóbbi mondatokat

átalakítjuk a kijelentő mód, jelen idejű, illetve a harmadik személyre vonatkoztatott

állítmányokká, az „igei” rész elmarad:

Ő hajóskapítány. Ők egészségesek. Ő hűséges.

Ez utóbbi transzformációs gyakorlat javallott olyan esetekben, amikor ugyanazt a

jelentéstartalmat fejezi ki két mondat (amelyekben viszont az állítmányok különbözőek).

Tegnap is szép idő volt. (i. Á.)

Tegnap is szép volt az idő. (n-i. Á.) – mondatokban az elemzés helyességét a

transzformációs gyakorlattal ellenőrizhetjük.

Ma is szép idő van. (i. Á.)

Ma is szép az idő. (n. Á.)

A transzformáció azt is bizonyítja, hogy a van, vannak létige csak igei állítmányként

szerepelhet, ugyanis a harmadik személyű, jelen idejű, kijelentő módú vonatkozást mint

állítást, a névszók a magyarban önállóan fejezik ki. Ez az állítás viszont nem érvényes az első-

második személyű alanyokra: Én okos, Te szép - állítások a magyar nyelvben helytelen

formák.

Megj. Az Ő van legalább ötéves. típusú mondatban a van létigét modális értékű, kiemelő

szerepű, szervetlen mondatrésznek tekinthetjük (a n. Á. = ötéves)

5.7.2. Az alany

(jele: _______________)

A téma-réma mondatszerkezetben a tématartó szerepét tölti be; korábbról, vagy

legalábbis a beszéd, a mondat elhangzása idejében ismert főnév-tartalom.

Főnév vagy ilyen jellegű szó tölti be ezt a mondatrész-szerepet. Az alany szerepét

betöltő szófajok:

a) leggyakrabban főnév

„Nyáron – Pannónia homlokát/ szégyen és düh festi nagy pírba.”

117

b) főnévi névmás különböző alakjai:

– főnévi mutató névmás: Ez a mai program.

– főnévi kérdő névmás: Ki látott engem?

– főnévi vonatkozó névmás: „Aki szegény, az a legszegényebb.”

(A mondat kiemelt alanya kereszteződő szófajú, ugyanis egyidőben betölti a

mellékmondatban a kötőszó szerepét is; állítmányi alárendelő mondat kötőszava)

– főnévi határozatlan névmás Valaki jár a fák hegyén.

– főnévi általános névmás „Csókolt minden az ég alatt”

c) főnévi igenév – sajátos helyzetben tölti be az alany szerepét, csak bizonyos

állítmányok mellett. Az ún. modális igékkel kifejezett állítmányok (kell, lehet, szabad, illik),

illetve néhány névszói állítmány mellett (jó, fölösleges, rossz, hasznos).

Meg kell tenni.

A i.Á A

Szabad kérnem?

Fölösleges izgulnia. A főnévi igenév mind alap alakjában, mind ragozottan betöltheti ezt

a szerepet.

A főnévi igenévnek ez a szintaktikai „szerepvállalása” is bizonyítja a szófaj átmeneti

jellegét, ugyanis az alany szerepkör a főnévi-névszói jelleget hordozza, míg a szintaktikai

kapcsolhatósága, illetve bővítményei az igei tartalmat teszik nyilvánvalóvá:

Fölösleges a dolog miatt izgulnia.

n. Á. OkH A

– az okhatározó az alany bővítménye.

Az alany szerepét bármely – főnévi szerepbe „áthozott” szó – betöltheti. Ezek az alany-

előfordulások költői, illetve metanyelvi beszédszerepekben gyakoriak.

Ordít utánam az éjben Cafra sereggel a Tegnap.

Az aki kötőszó. (Ez utóbbi mondat logikai igazságának, illetve grammatikai

érvényességének az összfüggései érdekes összeférhetetlenséget mutatnak.)

Az alany határozottságának kérdése a korábbi grammatikák egyik vitatott fejezete,

ugyanis a határozott, határozatlan és általános alanyok elkülönítése nem volt mindig

következetes. Ezért ajánlottabb a határozott és a nem határozott alany elkülönítése, amely

oppozícióban a szintaktikailag nem jelölt alapeset a határozott forma: Péter sír; A gyerekek

kacagása megvigasztalja; Egy kislány letörli a kisfiú könnyeit. Cserkészek táboroznak a

folyóparton; Mindenik esetben határozottnak tekinthető az alany.

A nem határozott alany esetei sajátosaknak tekinthetők. Olyan alanyok ezek, amelyeket

nem tudunk, vagy nem akarunk pontosan, konkrétan megnevezni. Kifejezhetjük:

– határozatlan névmással: Valami dereng a fejében.

118

– az állítmány többes szám, harmadik személyű alakjával: „Cirógatnak

kandi szemekkel.” (Ady)

Az általános alany sajátos esete a nem határozott alanynak, ugyanis az állítás bárkire

vagy bármire vonatkozhat, nem egy határozottan megjelölt dologra. Kifejezheti:

– általános névmás: Bárki eljöhet.

– bizonyos főnévi igenévvel kifejezett állítmány is jelölhet általános alanyt:

„Megismerni a kanászt cifra járásáról” (alakilag rejtett; ők, bárki megismerheti a kanászt.)

Az alany kifejezettsége, jelenvalósága szempontjából mint sajátos eseteket,

megemlíthetjük a tapadásos, illetve a lappangó alanyt; ezek olyan eseteket jelölnek,

amelyekben határozottan vagy kevésbé pontosan odaértjük a hiányzó alanyt. Éjfélt ütött. (ti.

az óra) Nem futja szórakozásra (ti. pénz, lehetőség).

Az alanytalan mondat az az eset, amelyben az alanyt szintén az állítmány hordozza, de a

két rész jelentése annyira összefonódott, hogy lehetetlen, illetve értelmetlen különválasztani.

Általában időjárási, természeti jelenségekre utaló mondatok ezek. Például: Villámlik. (az ég?,

a villám?) Bealkonyodik. (a világ?, a nap?)

Az alany és állítmány egyeztetése

A szám- és személybeli egyeztetés nyilvánvaló esetei mellett, ebben a témakörben

néhány olyan nyelvhelyességi tudnivaló is szerepel, amely a magyar anyanyelvűek

nyelvhasználatában is hasznos lehet.

a) A mind – nem határozott alany mellett az állítmány mind egyes, mind többes

számban használható.

Mind eljött. Mind eljöttek. Az írott irodalmi nyelvváltozat az utóbbit részesíti előnyben.

b) Több egyes számú alany mellett az állítmány is egyes számba kerül: szívem,

reményem, hangulatom... nincsen.” – sajátos esetben, ha a felsorolásban személyek

szerepelnek, az állítmány állhat mind egyes, mind többes számban.

Péter, Jancsi és Domokos elmegy ~ elmennek.

c) Ha az alanyok vegyesen egyes és többes számúak, az állítmány a hozzá legközelebb

eső alany számához igazodik.

Péter és barátai elutaztak.

d) Sajátos az a helyzet, amelyben az alanyok különböző személyűek, az állítmány

többes számú lesz, és a kisebb sorszámú személyhez igazodik.

Te meg én együtt leszünk. (1. személy A, 2. személy A)

119

14. Tanulási egység

5.7.3. A tárgy

(jelölése: )

Az a bővítmény, amelynek alaptagja valamely cselekvésfogalmat fejez ki. A tárgy

megnevezi azt a fogalmat, amire irányul a cselekvéstartalom, illetve ami létrejön az alaptag

által kifejezett cselekvés révén.

Kérdései: kit?, mit?, kiket?, miket?, milyet?, melyiket?, mekkorát?, hányat? – a kérdések

is utalnak arra, hogy általában főnevekkel fejezzük ki a tárgyat, de más főnévi szerepben levő

szófajjal is (melléknév, számnév...)

A tárgyat kifejezheti:

a) főnév:

„Előbb a kalapot, aztán a kabátot,

aztán a nyakkendőmet tettem le a székre.”

(Ilyés Gy.: Három öreg)

b) főnévi névmások:

Azt kérem. mutató névmás

Csinálhatok, amit akarok. vonatkozó névmás

Valamit visz a víz. határozatlan névmás

c) főnévi igenév:

Szeretném tudni.

d) főnévi értelemben használt bármilyen szófaj:

Ki sokat markol, keveset fog. Nagyot ugrott ijedtében.

A tárgy alaki jellemzői

a) A -t tárgyrag a jelölt tárgy alaki jellemzője. A tárgyrag megkétszerezése javítandó

nyelvi vétség: eztet, aztot.

b) A jelöletlen alakú tárgyak fontosabb esetei:

– az E/1,2. birtokos személyjeles tárgy

Tedd a kezed/ homlokomra...

– az E/1,2. személyragos személyes és visszaható névmások: Mi bánt téged?; Nézd

meg magad a tükörben!;

120

– a főnévi igenévvel kifejezett tárgy: Érezni akarta.

A tárgy fajtái

A határozott és határozatlan tárgy elkülönítése nemcsak szintaktikai probléma, ugyanis

a tárgy alaptagjának tekinthető ige ragozása is ennek függvényében változik.

a) A tárgy határozottsága esetében az ige ragozása határozott, tárgyas ragozás. Nézem a

hegyek sörényét.

b) Határozatlan tárgy esetében az ige ragozása alanyi, nem határozottan irányul a

tárgyra: Nézek valamit. (nézem–nézek)

1. Sajátos esete a tárgynak a második személyű tárgy: téged, titeket, amelyeknek igei

alaptagjában ún. bennfoglaló tárgyas személyragot (-lak, -lek) találunk. Ez azonban csonka

ragozási sor, ugyanis csak egyes szám első személyben használatos: Szeretlek/téged/titeket.

A tárgyragos második személyű személyes névmás egyes számban mintegy oda értődik,

a többes számú alak kitétele viszont kötelező: Mikor láthatlak újra? mondatban az odaértett

tárgy a téged, ha ezt a kérdést több személyhez intézzük, használjuk a titeket tárgyat.

2. Az irány- és eredménytárgy megkülönböztetése az alaptag és a tárgy jelentéstani

kapcsolatából ered. Az első esetben a cselekvés csak ráirányul a tárgyra, a két jelentéstartalom

viszont független egymástól.

Felolvasta a verset. i.T.

A Megírta a verset (e.T.) mondatban viszont az igei cselekvés eredményeként jött létre a

tárgy.

3. A kettős tárgy különbözik mind a halmozott, mind a szintagmaláncot alkotó tárgytól

abban, hogy egyetlen egységnek tekintendő, amelyet predikatív szerkezetté lehet alakítani.

Sajátos igei alaptagjai a kettős tárgynak a: lát, hall, érez, enged, hagy – részben modális

tartalmú igék.

„Hallottam sírni a vasat.”

4. A határozói értékű tárgyban a jelentéstartalom és az alaki jelöltség látszólagos

összeférhetetlensége figyelhető meg, ugyanis az Éleset füttyentett. mondatban a jelölt

tárgynak módhatározói tartalma van, az Egyet-kettőt fordulok. mondat tárgya a cselekvés a

121

forgás ismétlődését kifejező számhatározói tartalmú. Az alaki jelöltség a -t tárgyrag

megléte a döntő ezen szavak mondattani besorolásában, így a tárgyak közé tartoznak.

A tárgy kapcsolódási lehetőségei szintaktikai helyei nagyon változatosak. Minden olyan

mondatrészhez kapcsolódhat, amelynek igei tartalma van:

– leggyakrabban igei állítmányhoz: Megöntözte a virágait.

– igenévvel kifejezett különböző mondatrészekhez:

Kedvesét siratva lépegetett. (az alaptag határozó)

A kedvesét sirató lány panaszait szólaltatja meg. (az alaptag jelző)

A kedvest siratni fájdalmas. (az alaptag alany)

– az eredetileg tárgyatlan igékhez is kapcsolódhat tárgy, főként ha igekötő járul az

igéhez:

Megjártam a hadak útját. Átélte az ítéletidőt.

5.7.4. A határozó

(jele H, aláhúzása )

A bővítmény és az alaptag viszonyát tekintve, a tárggyal rokonítható mondatrész,

ugyanis a határozó alaptagja általában szintén ige vagy igei jelentéstartalmú mondatrész.

Valamely mondatrészben kifejezett cselekvés, történés, létezés, néha állítást kifejező

tulajdonság körülményeit megmutató bővítmény. Gazdag változatossága nem teszi lehetővé,

hogy minden kérdését felsorakoztassuk, ezt az egyes határozófajtáknál megtesszük.

A körülmények tarkasága, a határozók sokfélesége miatt több szófaj kifejezheti:

– leggyakrabban főnév:

„Dicsőség az Istennek,/

Fenn a magas egekben”

– főnévi igenév:

„Elmegyek meghalni...”

– főnévi névmások:

a) Abból kérek. – mutató névmás

b) Kitől vetted? – kérdő névmás

c) Eljöttem, amikor kezdődött. – vonatkozó névmás

d) Valamikor tudtam. –határozatlan névmás

e) Mindenhol csak őt látom. – általános névmás

– határozói igenév:

122

„Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom”

– melléknév:

„Dolgozni csak pontosan, szépen,

ahogy a csillag megy az égen

Úgy érdemes.”

– számnév:

„E világon, ha ütsz tanyát,

Hétszer szüljön meg az anyád.”

Alaki szempontból meghatározó jelentősége van a határozóragoknak, amelyekre a

polifunkcionális jelleg éppúgy érvényes, mint az, hogy ugyanazt a viszonyt több rag

megteremtheti.

A -ban, -ben rag több határozófajta kifejezőeszköze:

A szobában énekel. – helyhatározó

Lázban fekszik. – állapothatározó

Titokban találkoztak. – módhatározó

Ugyanúgy érvényes az is, hogy a helyhatározót a -ban, -ben rag mellett az -on, -en, -ön,

-ból, -ből... ragok is kifejezhetik.

A kettős határozót, szókapcsolattal fejezzük ki. Általában a kezdő és a végpontot jelölő

kifejezések. Elemzéskor együtt veendők: látástól vakulásig; háztól házig; elejétől végig.

Az összekapcsolt határozó ugyanilyen összeforrott szerkezet, a tagok között viszont

alárendelő viszony van: a házhoz egy lépésre, kint a kertben, mához egy hétre, tavaly ősszel,

kezében ernyővel.

A határozók fajtái

A határozók gazdag rendszerét két szempont szerint csoportosíthatjuk:

A. A jelentésbeli, fogalmi jegyek, valamint a kifejezőeszközök szerint hat nagy

csoportot különíthetünk el:

1) Helyhatározók

2) Időféle határozók

3) Módféle határozók

4) Állapotféle határozók

5) Állandó határozók

6) Egyéb állandó határozói jellegű határozók

B. A hat csoport mindenik tagja egy másik rendszerezés szerint besorolható:

123

– az előzmény

– a tartam

– véghatározó valamelyikébe (lásd a következő táblázatot)

Irányhár-

masság

szerint

Jelentésbeli

Csoportok

Előzményhatározók Tartam-határozók Véghatározók

I. Helyhatározók helyhatározó

honnan?

képes helyhatározó

honnan?

helyhatározó

hol?

képes helyhatározó

hol?

helyhatározó

hova?

képes helyhatározó

hova?

II. Időféle határozók időhatározó

mióta?

időhatározó

mikor?

számhatározó

hányszor?,

hányadszor?

időhatározó

meddig?

III. Módféle

határozók

okhatározó

miért?, mi okból?

módhatározó

hogyan?, mi módon?

eszközhatározó

kivel?, mivel?

fok- és

mértékhatározó

célhatározó

miért?, mi célból?

124

mennyire? milyen

fokban?

tekintethatározó

mire nézve?

IV. Állapotféle

határozók

eredethatározó

kiből?, miből?

állapothatározó

(miből?)

állapothatározó

hogyan? milyen

állapotban?

körülményhatározó

hogyan?, milyen

körülmények között?

számállapot-határozó

hányan?

társhatározó

kivel (egyutt)?

mivel?

eredményhatározó

kivé?, mivé?

állapothatározó

mibe?

V. Állandó határozók állandó határozó

változó

állandó határozó

változó

állandó határozó

változó

VI. Egyéb (állandó

jellegű határozók

hasonlító határozók

kinél?, minél?

részeshatározó

kinek?, minek? (a

részére)

(ADAMIKNÉ JÁSZÓ A. (2003) A magyar nyelv könyve. pp. 350–351.)

125

Amint a táblázatból is kitűnik, a határozó a leggazdagabb mondatrész. 19

fajtája sorolható be a kétféle szempont szerint a megfelelő helyre.

Négy határozófajta rendelkezik az irányhármasság szerinti mindhárom kiterjesztéssel: a

a hely-, a képes hely-, az idő- és az állandó határozó. A többi határozófajta ún. megosztott

kategória, azaz az irányhármasságnak megfelelően az előzmény-, a tartam- vagy a

véghatározók közé tartozik.

Az egyes jelentésbeli csoportok ismertetését a mondatbeli funkció, illetve a

kifejezőeszközök bemutatásával végzem.

I./1. A helyhatározó – mint már utaltam rá – osztatlan határozófajta, mindhárom

irányultságban van „képviselete”. A mondatban ifejezett cselekvés, történés, létezés

színhelyét, irányát határozza meg.

Kifejezőeszközei

a) Ragos főnév – a leggyakoribb eset. A határozóragok gazdag skálája tölti be ezt a

szerepet.

– n, -on, -en, -ön: A vonattetőn hasaltam keresztben.

– -nál, -nél: Az oltárnál állnak.

– -ra, -re, -hoz, -hez, -höz, -nak, -nek:

Te keletnek tartasz, ő meg nyugatnak.

„Fejfámra sötét lobogóul akaszd.”

– ig: A faluig értek az útépítéssel.

A ragos névmás ugyancsak gyakori kifejezési lehetősége a helyhatározónak: Magamnál

őriztem. Tőlem már öt órakor elmentek. Egymáshoz simultak. A -ban, -ben/-ba, -be ragok

következetlen használata nyelvhelyességi vétségnek számít.

Az előbbi pár tartamot jelöl, míg a -ba, -be a véghatározó ragja.

Hagyományos, kissé archaikus ízzel a -ban, -ben, illetve az -on, -en, -ön ragok helyett a

-t, -tt is használható olyan városnevek esetében, mint Pécs, Kolozsvár, Győr – Pécsett,

Kolozsvárott (Kolozsvárt).

b) Névutós főnév – a mellett, alatt, fölött, között, felé, közé, mellé, után névutók

mondattani szempontból ugyanolyan kötött morfémák, mint a ragok. Csak az előtte álló

névszóval (leggyakrabban) főnévvel együtt határoznak meg valamely körülményt, jelen

esetben a hely-körülményt.

A háta mögé került. Az asztal fölött lóg a lámpa.

c) Határozószó: itt, ott, ide, oda, bent, kint, erre, arra:

„Itt a nyilam, mibe lőjem.”

126

„Odakint hideg éj sziszeg aztán”

I./2. A képes helyhatározó olyan sajátos esete a helyviszony kifejezésének, amelyben az

alaptag átvitt képes jelentésben szerepel.

A rácsot rászegezte az ajtóra - mondatban valóságos helyviszonyt kifejező helyhatározó

az ajtóra, de: Hideg tekintetét rászegezte a belépőre - mondatban a rászegezte alaptag átvitt

jelentése teszi a belépőre határozót képes helyhatározóvá.

II. Az időféle határozók

II./1. A valóságos időhatározó – a cselekvés, történés, létezés időpontját, időtartamát,

esetleg kezdő- vagy végpontját határozza meg.

Kifejezheti:

a) Ragtalan főnév: nap, hónap, perc... tehát általában időfogalmat kifejező főnevek:

„Négy nap dörgött az ágyú...” (Petőfi)

„Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé” (Ady)

b) Ragos főnév: nem olyan gazdag ez a lehetőség, mint a helyhatározók esetében, de

ilyen szerepben is előfordul néhány közös rag: -ban, -ben, -on, -en, -ön, -ig.

Télen a világ megáll. Késő estig tanácskoztak.

Néhány sajátos ragja csak ezt a funkciót töltheti be: -kor, (a)nta, (e)nte.

Húsvétkor felkereslek. Telente a Hargitára megyünk.

c) Névutós főnévi szerkezetben a leggyakoribb névutók: múlva, után, közben, során, óta,

fogva, belül.

Perceken belül megérkezik.

Órák múlva sem érkezett.

A keresztül névutó használata terjengőssé teheti közlésünket: Éveken keresztül kemény,

munkát végzett. szerkezet helyett helyesebb az Éveken át... forma.

d) Határozószó: ekkor, akkor, azután, mikor?, mióta(?), bármikor, mindeddig alakok

névmási eredetű időhatározószók.

Bármikor jöhetsz. Ezután így lesz.

A valóságos időhatározószók: eleinte, most, ma, már, mindig, reggel, este... közül jó

néhány kettős szófajú, lehet főnév is.

A leszállt az est - mondatban az est főnév.

„Estve jött a parancsolat” – verssorban viszont határozószó.

e) Határozói igenév – a -va, -ve, -ván, -vén képző időhatározói tartalmat jelez.

„S homlokán az ifjú megcsókolván

127

Útnak indul a hold éjjelén” (Vörösmarty)

II./2. A számhatározó – a cselekvés, történés, létezés gyakoriságára, időbeni

ismétlődésére mutat.

a) Ragos tő- vagy sorszámnév, ill. névmás fejezi ki leggyakrabban:

„Százszor sújtottam nyújtom, ím feléd...”

b) Névutószerű ragos névszó: ízben, alkalommal.

Több alkalommal próbáltam beszélni vele.

c) Határozószók: gyakran, ritkán, gyakorta olykor, néha, először

„De néha, csöndes éjszakán...”

III. A módféle határozók csoportjába tartoznak a

1. mód- 4. tekintet-

2. eszköz- 5. ok-

3. fok- és mérték- 6. célhatározók

III./1. A módhatározó azt mutatja meg, hogy az alany hogyan végzi a cselekvést.

a) Ragtalan melléknév vagy főnév fejezi ki. Leggyakrabban, -on, -en, -ul, -ül, -lag, -leg

ragok használatosak.

Súlyosan megsebesítette.

Vitézül harcolt.

Futólag eldarálta.

Eredetileg más funkciót betöltő ragok is hozhatnak létre módhatározót. Például:

– -val, -vel: Nagy dirrel-durral érkezett.

– -ban, -ben: Csendben végzi a napi munkáját.

b) Névutós főnév névutói: szerint, nélkül, gyanánt.

„Minden dalunk friss zöld levél/ gyanánt vegyült koszorújába” (Arany J.)

Az után, alatt, mellett névutók használata kifogásolható az ilyen szerkezetekben:

A legjobb szándék mellett sem..., helyesen: ... szándékkal...

Álnév alatt közölt. helyesen: Álnéven

c) Határozószóval a következő módhatározókat fejezhetjük ki:

„Itt úgy lefog és fojt ma minden.” (Tompa K.)

„Egyszerre kigyúlt a keleti ég.”

Hirtelen elájult.

d) A -va, -ve határozói igenévképzővel megnevezett módhatározóban ott érezzük az igei

tartalmat.

128

Szaladva tette meg a távot.

III./2. Az eszközhatározó úgy mutatja meg a cselekvés módját, hogy megnevezi azt az

eszközt, amely által a cselekvés lejátszódhat.

a) Eszközhatározót ragos főnév fejez ki leggyakrabban:

Többet ésszel, mint erővel.

Néha, eredetileg más funkciójú rag is betölti ezt a szerepet: -on, -en, -ön, -tól, -től, -ból,

-ből

Pénzen vásárolt nyugalma nem tartós.

A maga erejéből jutott ide.

b) Névutós főnévvel: Barátom révén ismerem. Péter által üzent. Az alábbi szerkezetek

használata néha kifogásolható.

Telefon útján (üzentek) → telefonon...

Autó által viteti el → autóval...

III./3. A fok- és mértékhatározó: a cselekvés, esetleg állapot lejtászódásának a fokát,

mértékét, intenzitását fejezi ki.

a) Ragos névszó mint fokhatározó – főnév + -ig, -on,-en, -ön, -val, -vel ragok.

Alaposan átkutatta. Leitta magát a sárga földig.

Sokkal okosabb is lehettél volna!

A mértékhatározó pontosabban jelöli az intenzitást.

Tízszer többen is jöhettek volna.

b) Névutós névszó által kifejezett fokhatározó:

Átlag alatt teljesített.

c) Határozószóval fejezzük ki leggyakrabban: alig, annyira, viszonylag, eléggé,

különösen, teljesen, több-kevésbé

Szinte sírt, annyira beleélte magát.

III./4. Tekintethatározó – viszonylag újkeletű határozófajta. Több rendszerezés is az

állandó határozók közé sorolja. Valamilyen megszorítást fejez ki, amelyre a cselekvésnek,

történésnek mintegy „tekintettel kell lennie”.

– -ra, -re, -lag, -leg Elméletileg igazad van.

– nézve, tekintve, vonatkozóan, szempontjából névutókkal ellátott főnevek.

Az eredményt tekintve, elégedettek lehetünk.

Rám nézve, ez elfogadhatatlan.

129

III./5. Okhatározó – az irányhármasság szerint az előzmény-jellegű határozók

csoportjába tartozik. Szerepe is ezt bizonyítja, hiszen a mondat cselekményének az elindítóját,

az okát nevezi meg. Kérdései: Miért?, Mi okból? (Mi miatt?)

a) Ragjai: -tól, -től, -ból, -ből, -ra, -re, -ért

Köszvénytől szenved. Az igazságért került börtönbe.

b) Névutós névszóval igen gyakran nevezünk meg okot: miatt, nyomán, következtében.

„Hajh, de bűneink miatt/ Gyúlt harag kebledben.” (Kölcsey F.)

A fellebbezés nyomán megindult az újabb per.

c) Határozószóval: ezért, amiatt, annálfogva

Ezért mondtam már régtől fogva.

III./6. A célhatározó a cselekevés történés által követett, megvalósítandó célt nevezi

meg.

Miért?, Mi célból?, Mi végre?

a) Ragos névszó:

A pénzért hajtja magát. Búcsúzóul mindenkivel kezet fogott.

b) Névutós névszó:

Az elismerés végett tette szóvá.

c) Határozószó: azért, avégből, evégre, evégett

Evégett ne izgulj!

IV. Állapotféle határozóink:

1. állapothatározó 4. eredményhatározó

2. társhatározó 5. körülményhatározó

3. eredethatározó 6. számállapothatározó

IV./1. Az állapothatározó – valamely dolognak a cselekvés, történés közbeni állapotát,

helyzetét határozza meg.

a) Ragtalan melléknév általában fosztóképzős forma.

„Illetetlen mért hagyod a kupádat...?” (Vörösmarty)

b) Ragos névszó ragjai: -n, -on, -en, -ön, -ban, -ben, -ul, -ül, -stul, -stül, -ként

Sasként repült az aprómadarak előtt.

Csőstül szakadt rá a baj.

Fáradtan és megtörten válaszolt.

Borotválatlanul jóval idősebbnek látszott.

c) Határozói igenév: Szeretve mind a vérpadig.

130

d) Határozószó: éhen, szomjan, mezítláb, veszteg, nyugton, valahogy, úgy.

Úgy állt, mint a kőszikla.

e) A névutós névszó gyakori névutói az állapothatározó kifejezésére: nélkül, kívül,

helyett.

„Most már remény nélkül, magán –

Indul a késő éjszakán.” (Arany J.)

f) A mint kötőszavas szerkezet egésze állapothatározó:

Péter mint sikeres vállalkozó utazott oda.

IV./2. A körülményhatározó ugyanolyan vitatható határozófajta, mint a tekintethatározó.

A cselekvéstől, illetve a cselekvés hordozójától független külső körülményt nevez meg.

Hogyan? Milyen körülmények között?

Főleg névutós szerkezetek fejezik ki; névutói: közt, kapcsán, kapcsolatban, közepette.

Az előléptetés kapcsán esett szó erről.

IV./3. A számállapothatározó sajátos jelenség; az állapot számszerűen nevezi meg.

Lehettek, úgy ötvenen.

IV./4. A társhatározó személyt vagy dolgot nevez meg, amivel/akivel valamely személy

vagy dolog az együtt cselekvés, történés állapotában van.

a) Ragos névszó ragjai: -val, -vel, -stul, -stül

Lédával a bálban, Ajtóstul ront a házba.

b) Névutója: együtt

Péterrel együtt készülnek a versenyre.

c) Határozószóként is szerepelhet önállóan az együtt szó.

Együtt tervezgettük a jövőt.

IV./5. Az eredethatározó azt a dolgot, személyt nevezi meg, amitől/akitől valamely más

dolog, személy, cselekvés származik.

Kifejezheti:

a) Ragos névszó, ragja: -ból, -ből, -tól, -től, -ról, -ről.

Kutyából nem lesz szolonna.

Egy tőről metszették mindkettőt.

b) Nevutós névszó: Hármatok közül őt választom.

c) Hátározószó: innen, onnan, ebből...

Abból kérek egy keveset.

IV./6. Az eredményhatározó azt mutatja meg, hogy valamely dolog, személy, a

cselekvés, történés eredményeként mivé, milyenné lesz.

Kifejezheti:

131

a) Ragos névszó: -vá, -vé, -ra, -re, -ba, - be ragok.

Bénává tette a félelem.

Forduljon jóra a sorsod!

b) Határozószó: semmivé, olybá, mindenné.

Olybá tűnt, ... Semmivé vált volna legszívesebben.

V. Az állandó határozók tulajdonképpen egy szintaktikailag kötött szerkezet

determinánsai. Vonzatként is ismert kategória. Általában átvitt, elvont jelentéstartalmat fejez

ki. Toldalékrendszere igen gazdag.

– -ra, -re Büszke a fiára. Alkalmas a munkára.

– -ban, -ben Bízik a barátjában. Betegségben szenved.

– -ba, -be Belefáradt a küzdésbe.

– -nak, nek Örültem a találkozásnak.

– - hoz, -hez Szükséges a sikerhez.

Névutóállománya igencsak változatos.

– alól Felmentik a vád alól.

– ellen Védekezik a kór ellen.

– iránt Közömbös az idegen iránt.

VI. Egyéb határozófajták (állandó határozói jellegűek)

VI./1. A részeshatározó személyt, ritkábban dolgot nevez meg, akinek/aminek a

javára/kárára történik, válik valami.

Kifejezheti:

a) Ragos névszó: Adj emberséget az embernek!

A kell, lehet, szabad modális igékkel kifejezett állítmányok mondataiban a grammatikai

alany a főnévi igenév, a logikai alany pedig mondattanilag részeshatározó:

„Mindnyájunknak el kell menni.”

r.H Á A

b) A névutós névszó leggyakoribb névutója: számára, részére.

A vendégek számára lefoglalták az asztalokat.

Nyelvhelyességi okokból alkalmasabb az ilyen szerkezetek helyett a -nak, -nek ragos

főnév használata.

A vendékegnek foglalták le az asztalokat.

VI./2. A hasonlító határozó az utolsó határozófajta ebben a rendszerezésben; azt a

személyt, dolgot, minőséget, mennyiséget nevezi meg, akihez vagy amihez történik a

132

hasonlítás az alaptagként szolgáló középfokú melléknév, számnév vagy határozószó révén.

Kérdése: Kinél? Minél?

Leggyakrabban a -nál, -nél ragos névszó fejezi ki.

Árvább vagyok a lehulló levélnél.

Nincs szebb lány a magyar lánynál.

Az ún. komplex határozók olyan összefonódott jelentéstartalmúak, amelyek egyszerre

több körülményt határozhatnak meg. Például idő-, szám- és módhatározó értéke van:

Naponként meglátogatja.

Ismerősöm meghívott ebédre. (cél + idő)

5.7.5. A jelző

(Elemzési jele: )

Olyan bővítménye a mondatnak, amely megjelöli az alaptag minőségét, mennyiségét,

birtokosát, illetve mintegy utólagosan, később értelmezi, azonosítja.

A jelzős szerkezet alaptagjaként névszói, leggyakrabban főnévi jelentéstartalmú szó

szerepel, amely igen változatos mondatrészértéket vehet fel.

Így, a jelző a következő mondatrészekhez mint alaptagokhoz kapcsolódhat:

– alanyhoz: Előtte a folyam, az új híd.

– névszói állítmányhoz: Péter kitartó sportoló.

– névszói-igei állítmányhoz: Klára kiváló művész lesz.

– tárgyhoz: A sikeres művészt megtapsolták.

– határozóhoz: Jó napra várva.

– jelzőhöz: A kitartó sportoló jutalma az elismerés.

A jelző fajtái – a mondatrész-szerep meghatározásakor már ki is jelöltem a lehetséges

fajtákat.

I. Minőségjelző

II. Mennyiségjelző

III. Birtokos jelző

IV. Értelmező jelző

I. A minőségjelző az alaptag külső, belső tulajdonságát, illetve jellemző körülményét

nevezi meg.

Két fajtája van:

1. Minősítő jelző

2. Kijelölő jelző

133

1. A minősítésnek különböző árnyalatai lehetnek:

– megkülönböztető jelző: Piros és pettyes labdákat veszünk.

– állandó jelző: Vak Bottyán, gyorslábú Akhilleusz

– kiemelő jelző: Azt a piros ernyőt kérem.

2. A kijelölő jelző olyan jelentéstartalmat nevez meg, amely az alaptagként szereplő

dolgok körül csak egyetlen egyedre érvényes. Kérdése: Melyik? Hányadik?

Ezt a lányt választottam. Egyik versenyző sem nyert.

A minőségjelzőt kifejezheti:

– leggyakrabban melléknév: „Kékek az alkonyi dombok...”

– melléknévi igenév: „Fáradt lelkem égbe,

Testem földbe vágy” (Csokonai)

– melléknévi névmások: Az ilyen embert szeretem.

– főnév: Péter bácsi megszólított.

– főnévi névmás: „Az a madár vissza sose rebben.”

Ami munkát elvégeztél, megérdemled a pihenést.

– sorszámnév: Az első napsugár a tavaszt hirdeti.

A magyar nyelv sajátossága, hogy a minőségjelzős szerkezetben a jelző megelőzi a

jelzett szót és toldalékát nem veszi fel. Kivétel a főnévi mutató névmással kifejezett

minőségjelző, ha a jelző és az alaptag közt határozott névelő van.

Azt az egyet meghagyta...

II. Mennyiségjelző az alaptag mennyiségét jelzi. Kérdései: Hány? Mennyi?

Kifejezőeszközei:

– leggyakrabban számnév: Sok gyermek jött a versenyre.

– számnévi névmás: Valamennyi diák, mind ott volt.

– időegységet mérő, mértéket jelölő főnevek:

Két véka burgonyát vettem.

– melléknév: Számtalan alkalommal próbáltam.

III. A birtokos jelző az alaptagban megnevezett dolog vagy személy birtokosát fejezi ki.

– a jelző: birtokosszó

– az alaptag: birtokszó

Kérdései: Kinek(a)? Minek(a)?

A nyelvtani értelemben vett birtokviszony széles skálájú birtoklást fejez ki:

– összetartozást: Csák Máté földjén.

– rész-egész viszony: Ház tetején nyeles edény.

– tárgyszerű viszonyt: A tűz csiholója.

134

Kifejezheti:

– leggyakrabban: főnév–birtokos jelző ragjával vagy anélkül:

A fának a törzse megsérült.

A fa törzse elhalt.

– főnévi névmás: Vigyáznak egymás értékeire.

Mivel eléggé gyakran szerepel a birtokos jelző ún. jelöletlen -nak(a), -nek(a) toldalék

nélkül, fontos pontosítani azokat az eseteket, amikor toldalék nem hagyható el.

– az alaptag külön hangsúlyt kap:

Péternek a torka fájt (nem a lába)

– a birtokszó (az alaptag) hangsúlyozó szerepű jelzőt kap:

Péternek minden szavát elhittük. (nemcsak néhányat)

– a birtokszót névelő vagy tagadósző előzi meg:

A fiúnak se apja, se anyja nem élt már.

– a birtokos jelzős szerkezetláncban az utolsó tag mindig jelölt.

A ház udvarának a kerítése elkészült.

IV. Az értelmező jelző utólag értelmezi a jelzett szóban megjelölt dolgok minőségi,

mennyiségi jegyét; birtokosát vagy a vele azonosított dolgot nevezi meg.

Szintaktikai szerkezetetét, felépítését tekintve alapvetően különbözik a három előző

jelzős szerkezettől:

1. Az értelmező jelző követi a jelzett szót

2. Vesszővel választjuk el tőle

3. Ugyanazokat a toldalékokat veszi fel, mint az alaptag (általában)

Ez utóbbi megjegyzés zárójele azt jelzi, hogy van néhány kivétel.

Például a birtokos szerkezetből átalakított értelmező jelzős szerkezetben az alaptagban

fölösleges kitenni az -é birtokjelt.

A barátom könyvét elvittem.

A könyvet, a barátomét elvittem.

Ehhez hasonlóan a jelöletlen tárgy alaptag értelmező jelzője viszont kap tárgyragot.

A kezed kérem, a gyönyörűt.

Ugyanazok a kifejezési lehetőségei, mint a minőség-, mennyiség, illetve birtokos

jelzőnek, egymásba kölcsönösen átalakíthatók:

– minőségjelző: Ízletes ételt kaptunk.

értelmező jelző: Kaptunk ételt, ízleteset.

- mennyiségjelző: Sok munkát vállalt.

– értelmező jelző: Vállalt munkát, sokat.

135

A különböző jelzős szerkezeteket tartalmazó mondatoknak azonosak a

jelentéseik - tartalmi, logikai szempontból; stilisztikailag azonban eltérőek.

136

ELMÉLKEDJÜNK, (A)LAPOZZUNK!

1. Milyen kapcsolat van az alábbi mondatjellemzők közt?

megszerkesztettség – rendszermondat

beszerkesztettség – szövegmondat

Hogyan függenek össze a beszédszerepek és a tartalom szerinti mondatfajták?

2. Jellemezze az ismert szempontok szerint (tartalom, szerkezet, minőség) az alábbi

mondatokat!

Jó napot!, Villámlik. ,Talán. , Az a gond, hogy ezt nem tudom megoldani. , Nagybani lerakat ,

Letépte. , Nem szabad! , El.

3. Adjon példát olyan halmozott tagadásra, amely a mondatot erőteljesen állítóvá teszi!

4. Milyen igealak szükséges a mondatban, hogy tárgyhiányos mondatról beszéljünk?

Keressen példát ilyen esetekre!

5. A szerkezet szempontjára figyelve, nevezze meg az alábbi mondatok fajtáját!

Divatáru szaküzlet. Talán. „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér.” „Csupa fény és

boldogság büszke elmém.” Ó, tényleg?

6. Szerkesszen két-két mondatot minden esetre úgy, hogy a mondatban csak a

megjelölt szószerkezet-típusok szerepeljenek!

hozzárendelő szerkezet

hozzárendelő szerkezet és mellérendelő

hozzárendelő, mellérendelő és alárendelő

hozzárendelő és háromtagú szószerkezetlánc

7. *Írja ki, és minősítse az alábbi versmondatok minden szószerkezetét!

Sem a napot, sem a holdat A vadludak és a darvak

nem látjuk már napok óta, már az égre ékelődnek;

habarcsával a szürkeség hosszú őszt a maradóknak

a kék eget bevakolta. Jó utat az elmenőknek.

8. Mi a szerepe a segédigének a névszói-igei állítmányban?

9. Mi a magyarázata annak, hogy némely nyelvtani rendszerezés a névszói-igei

állítmányt nem tartja külön állítmányfajtának?

137

10. Minősítse az alábbi idézet-mondatok állítmányait!

„Most maradj Homér, fénydús egeddel. …” „Hol vagytok, szerelem csillagai?” „Jaj, én

vagyok az ómega s az alfa!” „Lesz még egyszer ünnep a világon!” „S ki vagyok én,

kérded….” „Ti vagytok a földnek sói.” „Vagyok, mint minden ember, fenség …”

11. Vegye számba, milyen lehetőség van arra, hogy a mondat alanyának szófaja ne főnév

legyen? Szerkesszen az egyes esetekre egy-egy példamondatot!

12. Milyen határozókat soroltunk a véghatározók közé? Talál-e a kérdéseikben valamilyen

rokon vonást?

13. Milyen megfontolások alapján különítjük el az értelmező jelzőt a másik háromtól?

14. *Szerkesszen a megadott két szóval négy-négy mondatot úgy, hogy az egyes

mondatokban a szó más-más mondatrész-értéket kapjon!

határ, négy ( a szavak jellel és raggal toldalékolhatók)

15. *Tegye ki a megfelelő írásjeleket, majd elemezze az összetett mondatot! Az első

tagmondatot, mint egyszerű mondatot, külön is!

Ha holnap jó idő lesz a filmvetítést amelyet eredetileg négy órára tűztünk ki este

kilenckor a parkban fogjuk megtartani.

A *-gal jelölt feladatok megoldása beküldendő házi dolgozatként

Szakirodalom

Adamikné Jászó A. (szerk.1991): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest.

(301 - 378)

É. Kiss K., Kiefer F., Siptár P. (1998): Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest.

(17 – 30)

Hernádi S.(1993): Helyesírási önképző. Cicero Kiadó, Debrecen.

Honti M., Jobbágyné András K. (1998): Magyar nyelv II. Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest.

(5 – 48)

Keszler Borbála (szerk., 2002): Magyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt, Budapest.

(367 – 460)

Kiefer F. (szerk., 2006): Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest. (110 –148)

Murvai O. (1998): Magyar nyelv. Szókészlettan, Jelentéstan, Mondattan. Ed. Did. si Ped.

Bucuresti. (76 – 142)

Szende Aladár(1993): A magyar nyelv tankönyve középiskolásoknak. Tankönyvkiadó,

Budapest. (92 – 115)

Szilágyi N. Sándor(1980): Magyar nyelvtan. I. Ed. Did. si Pedagogica, Bukarest. (11 – 17)