Lori Nelson Spielman: Álomlista (részlet)

Lori Nelson Spielman: The Life ListCopyright © 2013 by Lori Nelson Spielman

Hungarian translation © Török Krisztina, 2013

A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Lori Nelson Spielman: The Life List

Bantam Books, an imprint of The Random House Publishing Group,a division of Random House, Inc., New York, 2013

Fordította: Török Krisztina

ISBN: 978 61 5527 242 4Magnólia

Felelôs kiadó: A kiadó ügyvezetôjeA borítót tervezte: Demeter Zsuzsa

A kötetet tervezte: MagnóliaSzerkesztô: Rácz I. Péter

Korrektor: Boncz Éva

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2013-ban

Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: nôi irodalom

Szüleimnek, Frank és Joan Nelsonnak

„Aki kifelé tekint, álmodik, aki befelé, ébred.” C. G. Jung

ÁLoMLISTA 9

Elsô fEJEzEt

lentrôl az étkezôbôl kellemetlenül összemosódva szûrôdik fel az egybegyûltek duruzsolása. Remegô kézzel húzom magamra az ajtót, és végre néma csend. fejemet az ajtónak döntöm, mély levegô. A szoba még mindig az ô illatát árasztja: Eau d’Hadrien parfüm és kecskeszappan keveréke. A kovácsoltvas ágy nyiko-rog, ahogy elnyúlok rajta, a megnyugtató, megszokott hang, ide tartozik, ahogyan a kertbôl a szélhárfa kolompolása és az ô bársonyos hangja, ahogy azt mondja, szeret. Amikor még apám is ebben az ágyban aludt, gyakran lopóztam be közéjük az éj-szaka közepén, hogy fáj a hasam, vagy szörnyetegek lapulnak az ágyam alatt, félek. Anyu mindig magához szorított olyankor, a hajamat simogatta:

– semmi baj, kicsim – suttogta a fülembe –, holnap újra felkel majd a nap, meglátod.

És csodák csodája, másnap reggel ismét bekúszott a reggeli nap borostyánszalagja a függöny csipkéi közt.

lerúgom az új, fekete magas sarkúmat, megkönnyebbülten dörzsölgetem a lábfejemet, majd bekucorodom az ágy fejéhez, magam mögé gyûröm a sárga török mintás párnát. Ezt az ágyat megtartom, határozom el, nem érdekel, ki akarná még magának, az enyém. De a barna homokkô ház, az hiányozni fog.

– Masszív, mint nagyanyád – szokta mondogatni anyu. De az én életemben se ház, se más nem lehetett olyan masszív elem, mint a nagyanyám lánya, vagyis az anyám, Elizabeth Bohlinger.

Hirtelen eszembe jut valami. Kitörlöm a szemembôl a köny-nyeket, és leugrom az ágyról, körbeforgok. Itt kell lennie, biztos vagyok benne, hogy valahova ide dugta el. De hova? Kitárom a ruhásszekrény ajtaját, vakon a drága holmik mögé túrok, közben

10 LoRI NeLSoN SPIeLMAN

lesodrok egy polcnyi selyemblúzt. Úgy rebbennek szét, mint színházban elôadás kezdetén a függöny. És megvan, ott lapul a cipôs polcán, mint baba a bölcsôben: egy üveg Krug, ami az elmúlt négy hónapot itt töltötte.

Megmarkolom, de szétárad bennem a bûntudat. Ez a pezsgô anyué, nem az enyém. A hazaúton szerezte be ezt az üveget, miután az elsô orvosi konzultáción túl voltunk. Aztán el is dugta, nehogy odalenn a többi közé keveredjék, és még a végén valaki rátegye a kezét. Az ígéret szimbóluma, érvelt. Mert ezt az üveget pukkantjuk majd ki, amikor meggyógyul, ezzel a ritka és nemes pezsgôvel ünnepeljük a visszanyert egészségét, iszunk az életre és a csodákra, ô meg én.

Az ezüstsztaniollal játszadozik az ujjam, az ajkamba hara-pok. Ezt nem ihatom meg, ezt az ünneplésre szántuk, nem egy gyenge lánygyermek üres gyomrába, hogy erôt merítsen a halotti torhoz.

Ekkor valamin megakad a szemem a cipôs polcon, a pezsgô hûlt helye és egy pár velúr papucscipô között. leveszem, lapos kis könyvecske, piros, napló, gondolom, kifakult sárga szalaggal átkötve. Bôrfedele repedezett, viseltes. Brettnek, olvasom anyu írását egy szív alakú ajándékkísérôn, de várj ki vele egy olyan napot, amikor már erôsebbnek érzed magad, kicsim. Ma inkább igyál kettônkre. Mert micsoda páros voltunk! Szeretettel, Anyu.

Az ujjam végigfut a betûkön, soha nem volt annyira rendezett és szép, mint amilyenre az ember egy ennyire szép asszonytól számít. sajog a torkom. Hiába hitt annyira erôsen a boldog kifejletben, szíve mélyén tudta, hogy eljön majd a nap, amikor kell nekem a mentôöv. Mára a pezsgôt hagyta, életének egy szeletkéjét, maradó árnyát, a gondolatait pedig holnapra.

De hogy is várhatnék holnapig? Bámulom a naplót, iszonya-tosan szeretnék beleolvasni, látni a szavait. Épp csak belelesni. De ahogy meghúzom a sárga szalag végét, anyu képe jelenik

ÁLoMLISTA 11

meg elôttem, ahogy a fejét ingatja, és kedvesen korhol a türel-metlenségemért. Egy pillantás megint a kis kártyára, az üzene-tére, hogy ezzel várjak, amíg erôsebb lesz a lelkem, ôrlôdöm a saját és az ô kívánsága között. Végül leteszem a naplót.

– A kedvedért – súgom, és puszit nyomok a bôrfedélre – várok.

Hangos jaj fakad fel a mellkasomból, megtöri a csendet, és már hiába is kapom a szám elé a kezem, késô. Összegörnyedek, a gyomromat markolom, mindenem sajog az anyámért. szó szerint. Hogy boldogulok nélküle a világban? Annyira az ô kislánya vagyok még.

felkapom a pezsgôt, a két térdem közé szorítom az üveget, kipukkantom belôle a dugót. Hasítja a levegôt, repül keresztül a szobán, és telibe trafálja az éjjeliszekrényen a Kytril dobozát. Anyu hányáscsillapítója. Összeszedem a földrôl a háromszögletû tablettákat, eszembe jut, amikor átadtam neki a dobozt. Az elsô kemó után volt, és a kedvemért hôsiesen tartotta magát.

– Pazarul vagyok, tényleg – bizonygatta. – Még a menstru-ációs görcseim is rosszabbak voltak ennél.

Éjjel azonban cunamiként csapott le rá az émelygés. lenyelt egy kis tablettát, és nem sokkal késôbb kért még egyet. Itt fe-küdtem mellette, míg végre hatott ez a drága-drága gyógyszer, a haját simogattam, ahogy ô simogatta régen az enyémet, és csak öleltem magamhoz, míg végül elaludt szegény. És akkor, a reményvesztettség peremén lehunytam a szemem, és könyö-rögtem istenhez, hogy gyógyítsa meg.

Nem hallotta meg a kérésem.Visszaadagolom a bogyókat a mûanyag dobozba, visszara-

kom a kupakot, nem szorítom rá, és az ágy közvetlen közelébe teszem, úgy, hogy könnyen elérje. De nem… anyu meghalt. soha többet nem vesz már be egy bogyót se.

Kell az a pezsgô.


– Ezt rád iszom, anyu – súgom magam elé reszelôs hangon. – Annyira büszke voltam mindig, hogy a te lányod vagyok, tudod, ugye?

Nem kell sok idô, és már forog velem a szoba, de legalább a fájdalom alábbhagy kicsit. lerakom a padlóra az üveget, és bebújok a dunyha alá. A hûvös ágynemûnek halvány levendu-laillata van, és olyan nagyon mondén érzés most meglapulni itt, elbújni az odalent gyülekezô idegenek elôl. Befészkelem magam, a sötétbe és a csendbe, és még egy perc nyugalmat adok magamnak, mielôtt alászállnék. Egy röpke percet csak.

Hangos kopogás riaszt bénultságomból, felülök. Beletelik né-mi idôbe, mire összerakom a képet, hogy hol vagyok és… ó, a francba, a tor! Kipattanok az ágyból, közben felrúgom a pezs-gôsüveget, és már nyitom is az ajtót.

– Ó, au, a fenébe!– Jól vagy, Brett? – kérdi az ajtóban álló sógornôm, Catherine.

De mielôtt még bármit is felelhetnék, levegô után kap, beront a szobába, a pezsgôs szônyeg mellé térdel, és felkapja az üveget.

– Édes istenem! Kiöntöttél egy üveg 1995-ös Clos du Mes-nilt?!

– Elôbb azért a javát magamba döntöttem – kuporodok mellé, és a ruhám szélével itatgatni kezdem a folyadékot a puha keleti szônyegbôl.

– Jesszusom, Brett, tudod, hogy egy üveg több mint hétszáz dollár ebbôl?

– Aha – tápászkodom fel, majd az órámra pislogok, de a számlap szétfolyik a szemem elôtt. – Hány óra?

– Már majdnem kettô – simítja le fekete vászonruháját. – Mindjárt tálalják az ételt.

ÁLoMLISTA 13

Egy elszabadult fürtöt simít vissza a fülem mögé. Bár vagy tizenöt centivel magasabb vagyok nála, mégis mindig sikerül bennem azt az érzést keltenie, mintha fülig piszkos, rossz kis-fiú lennék, szinte várom, hogy akkurátusan megnyalja az ujja hegyét, és azzal igazítsa vissza a rakoncátlan fürtöt.

– Romosan festesz, Brett – igazít egyet a gyöngysoromon. – Anyád lenne az elsô, aki rád szól, hogy a gyász mellett is ügyelj a külsôdre.

Ez viszont nem igaz, mert anyu éppenséggel azt mondaná, hogy a megfolyt sminkemmel is csini vagyok. Váltig állítaná, hogy a sírástól nedves, begöndörödött hajam így sokkal mé-lyebb árnyalatú és csak romantikusabb, nem pedig bozontos, és a felpuffadt, vörösre sírt szemem így is egy költô kifejezô, barna szeme.

Megint támadnak a könnyek, gyorsan félrefordulok… Most, hogy anyu már nincs velem, ki fogja felturbózni az önbizalma-mat? lehajolok az üres üvegért, de a szoba megmozdul, tesz egy félfordulatot. Jaj, édes istenem! Hogy kerültem egy vihar-ban hánykolódó vitorlásra? Úgy kapaszkodom az ágykeretbe, mintha az lenne a mentôövem, ki kell valahogy bekkelnem a vihar végét.

Catherine félrebillentett fejjel vizsgálgat, tökéletesre mani-kûrözött körmével az ajkán dobol.

– figyelj, édesem, maradj inkább idefenn. Majd felhozok valami kaját neked.

Maradjon idefenn a tudod, ki! Az anyám halotti tora folyik odalenn, le kell mennem. Csakhogy a szoba egészen homá-lyos, és a cipômet se találom. Körbefordulok. Mit is kerestem? Meztélláb elbotladozom az ajtóig, ahol minden bevillan.

– Ja, cipôk! Cipôk, gyertek elô, akárhol vagytok is! – guggolok le, hogy benézzek az ágy alá.


Catherine a hónom alá nyúl, és felcibál a padlóról.– figyelj, Brett, hagyd ezt abba. Részeg vagy. Most szépen

visszabújsz az ágyba, és kialszod magad.– Nem – rántom ki magam a kezébôl. – Ezt nem hagyha-

tom ki.– Dehogynem. Anyád se akarná…– Nahát… megvagytok – kapom fel az új cipôimet, és már

húzom is ôket. Jézusom, az elmúlt egy órában két számot nôtt a lábam.

Kitámolygok a folyosóra, a lábaim félig kilógnak a magas sarkúból, de mindkét kezemmel kapaszkodom, egyik faltól a másikig lököm magam, mint valami gumilabda. Catherine mö-göttem van, követ engem, hallom.

– Brett – parancsol rám halkan, mintha a fogain át préselné a szavakat –, elég legyen!

Hát meghibbant, ha azt hiszi, hogy kihagyom a halotti tort, az fix. Ennyivel tartozom az anyámnak, az én szépséges, drága anyámnak…

Közben elérem a lépcsôt, bár a lábaimat az istennek se si-kerül belepréselni a törpecipôkbe. A lépcsô felénél bicsaklik ki a bokám.

– Auuuu!Erre a milliónyi vendég, aki mind azért van itt, hogy az

anyámtól méltósággal búcsút vegyen, egyszerre mered rám. látom, ahogy a nôk rémülten kapják a szájuk elé a kezüket, és ahogy a férfiak lélekszakadva ugranak, hogy puhára essem.

De mindenkit megelôzök, és egy nagy rakásként landolok a lépcsô lábánál, fekete ruhám a fenekemig szalad, a fél pár cipôm oda.

ÁLoMLISTA 15

Edénycsörgésre ébredek. letörlöm a szám szélérôl a nyálat, és felülök. A fejem lüktet belül, és minden elég zavaros. Kör-benézek, pislogok, jó, anyunál vagyok. Neki biztosan lesz egy aszpirinje. A nappali félhomályba borul, és többen is, idegenek, tányérokat és poharakat pakolnak barna mûanyag kukákba. Mi folyik itt? A felismerés úgy vág fejbe, mintha ténylegesen is le-csapnának egy baseballütôvel, a torkom összeszorul, és a számra szorítom a tenyeremet. És megint hahó, fájdalom, szomorúság, sajgó bánat és nyomorúság.

Azt mondják, hogy a hosszú csata a rákkal rosszabb, mintha beköszön és már vége is, de gyanús, hogy ez a túlélôkre nem áll. Nekik ez sokkal pocsékabb. Anyám diagnózisa és a halála úgy csapott le ránk a semmibôl és darált be mindent, mint egy rémálom, tisztára szürreális, hogy azt hiszem, mindjárt feléb-redek, és vége, jöhet a megkönnyebbülés. De csak a fordítottja történik meg, meglehetôsen gyakran, hogy ébredéskor mindent a réginek hiszek, aztán ahogy magamhoz térek, újra meg újra rám zuhan a tragédia. Így ezerszer is át kell élnem a veszteséget, mint Bill Murraynek az Idétlen idôkigben. létezhet, hogy egy-szer csak hozzászokom, hogy már nincs velem az az egyetlen személy, aki feltétel nélkül szeret engem? lehetséges, hogy egyszer majd tudok úgy gondolni az anyámra, hogy közben nem facsarodik össze a szívem és nem szorul össze a mellkasom?

Ahogy a sajgó halántékomat dörzsölgetem, zavaros képek ugranak be, és lassacskán összeáll a lépcsôs megszégyenülésem. Hadd süllyedjek a föld alá…

– Hahó, hétalvó – lép hozzám a másik sógornôm, shelley, karjában a három hónapos Emmával.

– Jaj, te jó ég – nyögök fel, és arcomat a két tenyerembe ásom. – Akkora barom vagyok.

– Mert? Gondolod, te vagy az egyetlen lény a földön, aki kicsit becsípett egyszer? A boka hogy van?


Egy immáron inkább jeges vízzel, mint jéggel töltött zacskó van a bokámon, leveszem róla, megforgatom. A bokámat.

– Nem lesz gond. Hamarabb helyrejön, mint az egóm. Hogy tehettem ezt az anyámmal? – felülök rendesen a kanapén, míg a zacsit a földre pottyantom. – tízes skálán mennyire voltam rémes, shel?

– Elterjesztettem, hogy vészesen kimerültél – lapogatja meg a karomat. – Mindenki bevette. Nem volt nagy ügy, mert tény-leg úgy festesz, mint aki hetek óta egy percet sem aludt – teszi még hozzá, majd az órájára pillant. – figyelj, már elmúlt hét, mi Jayjel lassan indulnánk.

Az elôszobában ott guggol Jay a hároméves trevorral, akinek éppen egy élénksárga esôköpenybe gyömöszöli bele a karját, hogy úgy fest, mint egy minitûzoltó. Kristálytiszta kék szeme megállapodik rajtam, és felvisít:

– Bwett néni!Remélem, soha nem tanulja meg kimondani az r-t, szorul

össze kicsit a szívem, majd odabattyogok hozzá.– Mizújs’, nagyfiú?Jay bekapcsolja trevor gallérján a csatot, és feláll.– Nahát, felkeltél – üdvözöl az egyik bátyám, akit csak a

szarkalábak buktatnak le, hogy már nem huszon-, hanem har-minchat éves. Magához húz. – Jólesett a szundi?

– Annyira sajnálom – dörzsölöm a szemem alól a szempil-lafesték maradványait.

– semmi pánik – nyom egy puszit a homlokomra. – tudjuk, hogy neked a legnehezebb.

Ezzel arra utal, hogy a három Bohlinger testvér közül nekem nincs még saját családom, én maradtam egyedül a nagyvilág-ban. Nekem anyu volt a legfontosabb. Mindkét bátyám nagyon sajnál.

– ti is ugyanúgy gyászoltok – húzódom el tôle.

ÁLoMLISTA 17

– De te voltál a kislánya – hallom Joad hangját, ô a leg-idôsebb. És most fordul ki a konyhából egy gigantikus virág-zuhatag takarásában. Jay hátrafésüli ritkuló haját, Joad meg inkább tükörfényesre borotválja a fejét, olyan sima, mint egy tojás, és ez valahogy a drótkeretes szemüveggel mû vész kül sôt ad neki. Kapok tôle is egy puszit. – ti ketten teljesen össze-nôttetek. És Jayjel nélküled csôdöt mondtunk volna az utóbbi hónapokban.

Ez igaz. Amikor tavasszal méhrákot találtak anyuban, én gyôztem meg, hogy ketten együtt leküzdhetjük. Én ápoltam a mûtét után, én ültem végig vele minden kemokezelést, én ragaszkodtam hozzá, hogy kérjük ki több orvos véleményét is. És amikor minden szakember egyetértôleg állította, hogy nem sok már az esély, én voltam akkor is mellette, amikor kimondta, hogy nem lesz több borzalmas terápia.

– Mi itt vagyunk veled – szorítja meg a kezem Jay. A szeme könnyes. – tudod, ugye?

Biccentek, és elôhalászok egy zsepit a zsebembôl.shelley töri meg a néma gyászt, ahogy kirángatja az elôszobá-

ba Emma hordozószékét.– Hoznád a majomkenyérfát, amit anyámék küldtek, életem?

– néz Jayre, majd rám pillant. – ti nem ragaszkodtok hozzá, ugye?

Joad megemeli a saját botanikus kertecskéjét, ha esetleg a sógornônk figyelmét elkerülte volna:

– Nekem jutott elég.– Vigyétek csak – motyogom, mert hogy járhat bárkinek is

az esze virágokon, amikor meghalt az anyám.A testvéreim és a feleségeik kisereglenek anyu házából a kö-

dös szeptemberi estébe, és én éppen úgy támasztom a paliszan-derajtót, ahogy ô tartotta régen, miközben búcsúzkodtunk. Catherine az utolsó a sorban.


– Holnap találkozunk – mondja, és Casino Pink-nyomot csókol az arcomra, miközben beigazgatja Hermès sálját a finom velúrzakója nyakába.

felhördülök. Ha a virágsorsolás nem lett volna elég, holnap fél tizenegykor kiosztják anyám összes vagyonát a gyerekeinek, mintha valami Bohlinger-díjkiosztó lenne. Pár óra, és én vagyok a Bohlinger Cosmetics elnöke, valamint Catherine fônöke. Nem is tudom, melyikkel birkózom majd nehezebben.

Az éjszaka viharos feketeségét ragyogó kék reggel váltja. Úgy döntök, ez jó jel. A lincoln hátsó ülésérôl bámulok ki a Michi-gan-tó tajtékos partjára, és magamban elpróbálom még egyszer a szövegemet: Hú, fejet hajtok. Micsoda megtiszteltetés. Anyát persze soha nem fogom tudni pótolni, de addig feszülök, amíg elôbbre nem vi-szem a céget.

A fejem még most is lüktet, átkozom is magam, hogy megittam azt a nyavalyás pezsgôt. Mire számítottam mégis? Most nem csak lelkileg, de testileg is beteg vagyok, émelygek önmagamtól. Hogy tehettem ezt az anyámmal? És hogyan is hihetem, hogy ezek után a testvéreim majd komolyan vesznek? Elôveszem a púdert a táskámból, megigazítom a sminkemet. Ma legalább tûnjek megbízhatónak és összeszedettnek, ahogyan az egy elnök-vezérigazgatóhoz illik. A bátyáimnak látniuk kell, hogy a céget kézben tudom tartani, ha már a piát nem is mindig. Vajon büsz-kék lesznek-e a húgukra, aki harmincnégy évesen egy hatalmas kozmetikai vállalat kereskedelmi igazgatójából most egyenesen elnökké avanzsál? A tegnapi fiaskó dacára azt hiszem, kicsit igen. Nekik megvan a saját pályájuk, és csak részvényekben érdekeltek a családi üzletben. shelley meg logopédus és elfoglalt anyuka, szóval magasból tesz rá, ki igazgatja a néhai anyósa cégét.

Csak Catherine-tôl reszketek.

ÁLoMLISTA 19

sógornôm a Pennsylvaniai Egyetem Wharton-féle üzleti szakán diplomázott, és a ’92-es olimpián a szinkronúszó-válo-gatott tagja volt, sejthetô, hogy mind az agya, mind a pitbull-mentalitása megvan ahhoz, hogy akár három ekkora céget is prímán eligazgasson egyedül.

Az elmúlt tizenkét évben ô volt a Bohlinger Cosmetics el nökhelyettese és anyu jobbkeze. Ha Catherine nincs, még mindig az a kicsi, de virágzó vidéki manufaktúra vagyunk, amit anyám elindított. De Catherine van, és ahogy beszállt a hajóba, meggyôz te anyut, hogy terjeszkedjünk. 2002 elején kiszagolta, hogy Oprah Winfrey új mûsort indít, az lesz a címe, hogy Az én kedvenceim. Catherine huszonegy héten át hetente egy, gyönyörûen csomagolt pakkot állított össze a Bohlinger bioszappanokból és testápolókból meg a többi kozmetikumunk-ból, fényképeket és cikkeket mellékelt hozzá a száz százalékig természetes, környezetbarát cégünkrôl, és lankadatlanul pos-tázta ôket a Harpo stúdióba. Éppen a huszonkettedik szállít-mányt állította össze, amikor felhívták a Harpótól, hogy Oprah a Bohlinger bio fekete teás és szôlômagos arcpakolást választotta egyik kedvencének.

A rész lement, és az üzlet felpörgött. Hirtelen minden spa és luxusnagyáruház a Bohlinger-termékeket akarta, így fél év alatt megnégyszerezôdött a gyártás. Három gigacég is brutális összegeket ajánlott a márkáért, de Catherine meggyôzte anyát, hogy ne adja el. sôt, boltot nyitottunk New Yorkban, l. A.-ben, Dallasban és Miamiban, majd két évre rá a tengerentúlon is. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy a saját marketingzse-nimnek is lehet némi köze a sikerhez, ám ha ôszinte akarok lenni, Catherine Humphries-Bohlinger nélkül soha nem vál-tunk volna multimillió dolláros vállalkozássá.

tagadhatatlan és kész. Catherine a méhkirálynônk, én meg marketingigazgatóként egy vagyok a sok kis dolgozó


mé hecs ke közül. Voltam eddig, mert néhány perc, és a szere-pünk felcserélôdik. Én leszek az ô fônöke, még ha ettôl per-manen sen halálra vagyok is rémülve.

Júniusban, amikor anyu a kezelések kellôs közepén járt, és csak alkalmi látogatásokat tett a Bohlinger Cosmeticsnél, Catherine behívott magához.

– fontos, hogy kitanuld a folyamatok csínját-bínját, Brett – vágott egyenesen a közepébe mahagóni íróasztala mögötti trónján. – Bármennyire is nem szeretünk tudomást venni róla, az életünk gyökeres fordulatot fog venni. fel kell készülnöd a feladatodra.

Úgy gondolta, anyu meg fog halni! Mégis, hogy merészelte a legrosszabbat feltételezni? Csakhogy Catherine ízig-vérig realista, és ritkán téved. Kivert a víz.

– természetesen a halála után te öröklöd anyád minden rész-vényét. Végül is te vagy az egyetlen lánya, és a gyermekei közül az egyetlen, aki ténylegesen részt is vesz az üzlet mûködésében. És bárki másnál régebb óta vagy a partnere.

Gombóc nôtt a torkomban. Anyu gyakran dicsekedett, hogy pelenkás koromban beszálltam az üzletbe. A hátára vett a hordo-zóban, és már mentünk is, jártuk a helyi boltokat meg a termelôi piacokat a szappanjainkkal meg a testápolóinkkal.

– És legfôbb részvényesként természetesen téged illet az elnök-vezérigazgatói szék is – folytatta Catherine.

A hûvös, visszafogott hangnem valahogy azt sugallta, hogy emiatt esetleg mintha neheztelne rám. Persze, ki ne értené… lenyûgözô a csaj. Én meg… hát én meg egyszerûen csak az anyám lánya vagyok.

– segítek a felkészülésben… nem mintha még nem áll-nál készen – nyitotta meg közben a gépén a naptárát. – Mit szólnál, mondjuk, a holnap reggel nyolchoz – mondta, nem kérdezte.

ÁLoMLISTA 21

Így aztán minden reggel odahúztam a székemet Catherine-é mellé, és kihegyezett fülekkel hallgattam, ahogy a tengeren túli üzleti tranzakcióinkról, a helyi adókról vagy a cég hét-köznapi mûködésérôl magyaráz. Elküldött a Harvard üzleti iskolájába egy egyhetes szemináriumra, hogy naprakész le-gyek a legkorszerûbb menedzsmenttechnikákban, online work-shopokra fizetett be, tanultam büdzséstreamlining tôl kezdve a munkáltatói készségekig bezárólag mindent. Gyakran éreztem úgy, hogy maga alá temet a feladat, de soha meg se fordult a fejemben, hogy kifaroljak belôle. Csakis megtiszteltetés nekem, hogy anyám koronája az én fejemre kerül. És csak remélhetem, hogy a sógornôm nem neheztel majd meg rám minden áldott alkalommal, amikor a segítségére szorulok a fényesítgetésében.

Anyu sofôrje a Randolph utca 200. elôtt rak ki, és a nyakamat hátraszegve bámulok fel a chicagói Aon Center gránit- és acél-tömbjére. Vagyonokba lehet itt egy iroda. Jó, hát anyu ügyvédje nyilván nem a templom egere. A harminckettedik emeleten Claire, egy csini vörös asszisztens pontosan fél tizenegykor vezet be Mr. Midar irodájába, ahol a bátyáim és a feleségeik már ott üldögélnek a mahagóni tárgyalóasztal körül.

– Hozhatok egy kávét, Ms. Bohlinger? Vagy teát, esetleg vizet?

– Nem, köszönöm.shelley mellé ülök, és felmérem a terepet. Mr. Midar iro-

dája egészen kellemes kevercse újnak és réginek. A hely maga persze a modernitás csúcsterméke, csupa márvány és üveg, de keleti szônyegek és néhány antik bútordarab sokat szelídít az összképen. letisztultság, gondosság.

– szép hely – jegyzem meg.– Ugye? – hajol át Catherine az asztal felett. – Imádom sto-

ne-t… mármint az építészt, Edward Durell stone-t – teszi hozzá, látva, hogy fogalmam sincs, kirôl beszél. – Ezt ô tervezte.


Catherine úgy kuncog, mint valami kamasz.– Ja, hogyne.létezik vajon olyasmi a földön, amit ez a csaj ne tudna? De

valahogy soha nem nyûgöz le a tudása, hanem inkább elbá-tortalanít, ahogy az erejétôl is Béna Bélának érzem magam, a hozzáértése meg olyan komplexusokat ébreszt bennem, mint Victoria Beckham egy alakformáló bugyiban. ôszintén szere-tem Catherine-t, nem az, csak a szeretetemet erôsen színezi a félelem, ami vagy az én saját bizonytalanságom, vagy Catherine arroganciájának a terméke. Anyu egyszer azt mondta, hogy az én eszem is van olyan, mint Catherine-é, csak épp a magabiz-tosságom hangyányi az övé mellett. És suttogva még hozzátette, hogy „hála a jó istennek”. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor anyu negatívan nyilatkozott Nagy Katalinról, de ez az aprócska, véletlen elszólás engem végtelen elégedettséggel tölt el azóta is.

– Eredetileg a standard Oil Companynek épült – folytatja, mintha érdekelne a téma –, méghozzá ’73-ban, ha nem tévedek.

Jay hátragurul a székén, hogy Catherine ne láthassa, és gigá-szi ásítást mímel, Joadot viszont egészen lenyûgözi a felesége fecsegése.

– fantasztikus, drágám. Ez Chicago harmadik legmagasabb épülete – mondja neki, de mintha a megerôsítését várná. Bár a bátyus a város egyik komolyan számon tartott építészreménysé-ge, érzem rajta ugyanazt a félénkséget, amit bennem is ébreszt a felesége hihetetlen lóereje. – Csak a trump- és a Willis-tornyok magasabbak.

– tudod, melyik a Willis-torony? – pillant rám Catherine. – Amelyik korábban a sears volt.

– sears-torony? – dörzsölgetem az államat, mintha nagy za-varba hozna a hír. – Minek egy egész torony egy áruháznak?

Jay rám vigyorog. Catherine azonban úgy méreget, mint aki nem teljesen biztos benne, hogy viccelek-e.

ÁLoMLISTA 23

– A föld felett nyolcvanhárom emelete van és… – folytatja végül a kiselôadást, csakhogy nyílik az ajtó, és magas, rende-zetlen pasas lohol be az irodába.

Negyven körül járhat. Beletúr sötét hajába, és ránt egyet a nyakkendôjén.

– Helló mindenkinek – siet az asztalhoz. – Brad Midar va-gyok. Bocs, hogy megvárakoztattam magukat – ráz kezet szép sorban mindannyiunkkal, és bemutatkozunk. Kíváncsi lennék, hogy a bátyáim fejében is ugyanaz a kétely motoszkál-e: vajon miért ezt az idegent bízta meg a hagyaték kezelésével anyánk, miért nem a család megszokott ügyvédjét, Mr. Goldblattot kérte fel? – A város másik végében volt egy tárgyalásom, és nem gondoltam, hogy ennyire el fog húzódni.

Végül leül az asztal végébe, és egy dossziét rak le maga elé. Catherine-re sandítok, aki már a jegyzettömbje felett tartja írásra készen a tollát. Nekem miért nem jutott eszembe, hogy jegyzeteljek? Hogy a pokolba fogok elvezetni egy egész céget, ha még a jegyzettömbömet se viszem magammal sehová?

– Mindenekelôtt fogadják együttérzésemet – köszörüli meg a torkát Midar. – Átérzem veszteségüket. Magam is szívbôl kedveltem Elizabethet, bár csak májusban ismertem meg. Mégis, az elsô perctôl kezdve olyan érzésem volt, mintha régóta ismer-nénk egymást. tegnap sajnos nem tudtam túl sokáig maradni a toron, de a temetésen ott voltam, és szívesebben tekintem magamat a barátjának, mint az ügyvédjének.

Már meg is kedveltem ezt az elfoglalt ügyvédet, aki ki tudott magának annyi idôt szakítani a napirendjébôl, hogy eljöjjön anyu temetésére, miközben alig négy hónapja, ha ismerte. Az én ügyvédem, vagyis a pasim, Andrew, aki négy éve ismerte anyát, ennyire is képtelen volt, ô ehhez el van havazva. De nem akartam belemerülni ebbe a nyavalyámba, most ide kell koncentrálnom.


– Nagy megtiszteltetés nekem, hogy a hagyatékát kezelhe-tem. Kezdhetjük?

Egy órával késôbb anyám kedvenc segélyszervezetei anya-gilag jócskán vastagabbá váltak, Jay és Joad Bohlinger pedig úgy ki lett tömve, hogy napjaikat akár heveny heverészéssel is tölthetik életük hátralévô részében. Hogy a csudába halmozott fel anyu ekkora vagyont?

– Brett Bohlinger egy késôbbi idôpontban jut hozzá az örök-ségéhez – veszi le Mr. Midar az olvasószemüvegét, és fordul hozzám. – Ez itt meg van csillagozva, késôbb majd mindent elmagyarázok.

– legyen – bólintok, és tényleg a fejemet vakarom. Miért nem kapom meg én is ma az örökségemet? Biztos szó van errôl is a naplójában. És egyszerre megvilágosodom: hiszen én az egész céget kapom, ami pillanatnyilag milliókat ér. És persze csak a jóisten tudja, az én vezetésem alatt mennyit ér majd. tompa fájdalom nyilall a halántékomba.

– A következô pont az édesanyjuk háza – tolja vissza a szem-üvegét az orrára, hogy kikeresse a passzust. – „Az Astor utca 113. alatti ingatlan és minden benne található ingóság egy éven át maradjon jelenlegi állapotában, sem egyben, sem részletekben nem elidegeníthetô. A gyermekeim egyhuzamban legfeljebb harminc napon át lakhatnak benne, ám a tárgyakat kedvük szerint használhatják.”

– Ez komoly? – mered Joad Mr. Midarra. – Mindannyiunknak van saját otthona, semmi szükségünk az övére.

Érzem, hogy fülig vörösödöm, gyorsan lesütöm a szemem, és hevenyen a körmeimet kezdem bámulni. Ja, hát a bátyus persze azt gondolja, hogy én is tulajdonosa vagyok a loftlakásnak, amit Andrew-val három éve vettünk, és bár jóval többet öltem bele, mint ô, az én nevem nem szerepel az ingatlan-nyilvántartásban. szóval gyakorlatilag nem az enyém.

ÁLoMLISTA 25

– Ez anyu végakarata, tesó – szól rá Jay a szokásos türelmé-vel. – tiszteletben kell tartanunk.

– De ha egyszer baromság – rázza meg a fejét hevesen Joad. – tudod, milyen orbitális az ingatlanadó? És akkor a karbantartási költségeket még nem említettük, amilyen romos az a hely.

Csak a fejemet csóválom. Joad apánk temperamentumát örö-költe, csupa gyakorlatiasság, semmi szentimentalizmus, józan döntések garmadája. Néha jól jön ez a távolságtartás, például a múlt héten biztosan nem boldogultunk volna nélküle a temetési elôkészületekkel. De ma valahogy tiszteletlenül hangzik min-den szava. Ha rajta múlna, már tegnap kirakta volna az Eladó táblát a kapura, mellé meg a konténert, amibe a régi kacatokat üríti bele. Vagyis mindent. Így viszont legalább lesz bôven idônk minden átbogarászni, komótosan elbúcsúzni az emlékektôl, egyenként megválni attól, ami anyué volt valaha. Andrew íz-léséhez persze túlságosan is hagyományos a ház, de valamelyik bátyám idôvel még akár úgy is dönthet, hogy megtartja ezt a kincset, amit anyu annyira imádott.

Abban az évben vette meg, amikor én a Northwesternre men-tem tanulni. lepukkant rom volt, apám jól le is teremtette, hogy minek ment el egyáltalán az árverésre, hogy micsoda ôrület ekkora melót a nyakába venni. De mit tehetett, akkor már csak exférj volt, anyu azt csinált, amit akart. És a szétrohadt geren-dázat meg a büdös szônyegek mögött megsejtette a varázslatot. Éveken át dolgozott vele, mindent ennek rendelt alá, de végül a türelme meghozta a gyümölcsét, a ház azzá vált, amit megál-modott. Ma a tizenkilencedik századi épület igazi gyöngyszeme az Aranypart negyednek, ami egyébként is egy felkapott része a városnak. Anyu, egy kohász lánya, gyakran viccelôdött azzal, hogy olyan ô is, mint louise a Jeffersonékbôl, ahogy kikapaszko-dott Garybôl, indianai szülôvárosából. Bárcsak apám megérte


volna a ház – és az asszony – fantasztikus átalakulását, mert szerintem mindkettôt alaposan alábecsülte.

– Biztos, hogy ép elmével írta ezt a végrendeletet? – szakítja félbe merengésemet Joad.

– Ó, nagyon is az eszénél volt, ezt garantálhatom – villan valami cinkosság az ügyvéd vigyorában. – Mindenkit meg-nyugtathatok, hogy az édesanyjuk pontosan tudta, mit csinál, sôt, bevallom, még soha ilyen alaposan kidolgozott tervet nem láttam életemben.

– folytassuk – zárta a témát a mindig hatékony Catherine. – A házat majd késôbb megbeszéljük.

– Következzék akkor a Bohlinger Cosmetics – jelentette be az ügyvéd a torkát köszörülve.

lüktet a fejem, négy pár szem szegezôdik rám. Bevillan a tegnapi nagyjelenetem, és megfagy az ereimben a vér. Milyen elnök-vezérigazgató az, aki a sárga földig leissza magát a saját anyja temetésén? Nem érdemlem meg ezt a megtiszteltetést. De persze már késô, igyekszem hát közönyös képpel várni a hírt, mint egy Oscarra jelölt színésznô. Catherine tolla a papír fölött, felkészült rá, hogy zokszó nélkül benyelje, amit nyelnie kell. Nem árt ehhez hozzászoknom. Hiába, hogy elméletileg az alárendeltem, azért még árgus szemmel sasolja majd minden egyes lépésemet mostantól fogva.

– Részvényeimet a Bohlinger Cosmeticsnél és ezzel az elnök-vezérigazgatói tisztemet egyben hagyományozom…

Csak természetesen. Ne is nézz Catherine-re.– …menyemre, Catherine Humphries-Bohlingerre – hal-

lom. Vagy hallucinálom?

ÁLoMLISTA 27

MÁsODIK fEJEzEt

– Mi van? – kiabálom. Egyetlen szemvillanás alatt más kapta a nyavalyás Oscart, és mélységes megdöbbenésemre, ennek kicsit se tudok örülni. sokkal inkább szégyentelenül berágtam.

– Parancsol? – pillant rám Midar a teknôckeret fölött. – Ol-vassam talán újra?

– I-igen – habogom, és a többieket pásztázza vadul a te-kintetem, hátha valaki a segítségemre siet. Jay együtt érzô, de Joad kerüli a pillantásomat, a jegyzettömbjén babrál, az álla mániákusan ugrál. Catherine meg… hát ô színésznônek is profi lenne, annyira hihetô a hitetlenkedése.

Mr. Midar felém hajol, és lassan, jól artikulálva mondja, mint-ha a szellemileg leépülôfélben lévô nénikéje lennék:

– Édesanyja a részvényeit és a Bohlinger Cosmetics elnöki székét a sógornôjére, Catherine-re hagyta – tolja elém a papírt, hogy lássam. – Mind kapnak majd saját példányt belôle, de addig is nyugodtan ellenôrizze az enyémben.

A homlokomat ráncolva hessegetem el, és igyekszem leve-gôhöz jutni.

– Nem, kösz – nyögöm ki. – folytassa. Kérem. Elnézést.Azzal visszasüppedek a székembe, és összeharapom a számat,

hátha úgy abbamarad a remegés. Ebbe valami hiba csúszott. Annyit… annyit dolgoztam, annyira akartam, hogy büszke lehessen rám. Vajon Catherine ültetett fel? Nem, soha nem lenne olyan kegyetlen.

– Ezzel mára be is fejeztük – zárja le Midar. – Még Brett-tel kell megbeszélnem valamit, négyszemközt – néz megint rám –, persze, csak ha van most rám ideje. Mert találkozhatunk késôbb is.


Köd ereszkedett rám, próbálok kitapogatózni belôle.– Ma is jó – hallok egy hangot, ami nagy valószínûséggel

az enyém.– Nagyszerû – néz végig a többieken az ügyvéd. – Valakinek

valami kérdése, mielôtt elbúcsúzunk?– semmi az égvilágon – vágja rá Joad, és már áll is fel, hogy

rohanjon az ajtóhoz, mint a rab a szabadulásakor.Catherine csekkolja a Blackberryjét, üzenet, hasonlók, Jay

pedig Midarhoz siet nagy hálásan. Rám is vet egy pillantást, de gyorsan el is kapja a tekintetét. A bátyus nyilvánvalóan meg-szeppent, semmi kétség. Én meg rosszul vagyok. Csak shelley olyan, mint máskor is, a kócos barna fürtjei meg a drága, kedves szürke szeme. Magához ölel, de még neki sincs fogalma, hogy most mit mondhatna.

A bátyáim szép sorban kezet ráznak Mr. Midarral, míg én némán kucorgok a széken, mint a büntetésére váró kisdiák az igazgató irodájában tanítás után. Midar sietve csukja be mögöttük az ajtót. Olyan csend lesz hirtelen, hogy a vérem suhogását is hallom, ahogy az agyamba áramlik. Visszaül az asztal végébe, hogy szemközt legyen velem, az arca lágy, le sült, barna szeme kedvessége valahogy nincs összhangban szög letes vonásaival.

– Jól van? – érdeklôdik, mint aki tényleg kíváncsi az állapo-tomra. Gondolom, órabérben fizetjük.

– Pompásan – mondom. Szegényen, anyátlanul és megtaposva, de pompásan. Egyszerûen pompásan.

– Az édesanyja aggódott, hogy ez a mai nap különösképpen meg fogja viselni.

– tényleg? – kacagok fel epésen. – Gondolta, lehet, hogy felzaklat, hogy kihagy a végrendeletébôl?

– Ez így nem teljesen igaz – paskolja meg a kezemet.

ÁLoMLISTA 29

– Az egyetlen lánya vagyok, és túrót se kapok. Nagy nullát. Még egy bútordarabot se, emlékbe. Pedig a lánya vagyok, a fenébe is.

Elkapom a kezemet, és az ölembe rántom. Ahogy a tekintetem követi a mozdulatot, meglátom a smaragdköves gyûrûmet, csuk-lómon a Rolexet, mellette a Cartier trinity karkötômet. Ahogy felnézek, mintha finom undor árnya ülne Midar kedves arcán.

– tudom, mit gondol. Hogy önzô vagyok és elkényeztetett. Hogy nekem ez az egész csak a pénzrôl meg a hatalomról szól – szalad ki a számon. A torkom összeszorul. – Az van, hogy tegnap egyedül az ágyát akartam magamnak, csak a régi… – megdörzsölöm a torkomat, hogy eltûnjön a gombóc – …ágyát, hogy belebújhassak, és érezhessem anyát…

Ó, borzalom, megindulnak a könnyeim. Eleinte csak folynak, de zokogásba fordul, eltorzult, fájdalmas zokogásba. Midar az íróasztalához sprintel zsebkendôért. Kapok egyet, és a hátamat lapogatja biztatón, míg igyekszem összekaparni magamat.

– Bocs – károgom –, annyira nehéz… nekem ez most.– Megértem – bólint, és az arcán átsuhanó árnyból úgy ér-

zem, talán tényleg megért.Megtörlöm a szemem. Mély levegô. Megint egy.– Oké – próbálkozom meg valamiféle összeszedettséggel. –

szóval akkor van még valami?Egy bôrdossziéból elôhúz egy újabb kartondossziét, és lerakja

elénk.– Elizabeth valami egészen mást tervezett a maga számára.Kinyitja a dossziét, és átad egy régi jegyzetfüzetbôl kitépett,

megsárgult lapot. Csak bámulom. A márványos vonalak rajta elárulják, hogy valaha galacsinná lett gyúrva, majd kisimogatták.

– Ez meg mi?– Álomlista. A maga álomlistája.


Beletelik jó pár másodpercbe, mire eljut az agyamig, hogy ez tényleg az én kézírásom. A gondos, tizennégy éves kori kéz-írásom. Nagyon úgy fest, hogy írtam egy álomlistát akkor a céljaimról, bár emlékeim nincsenek a dologról. Némelyik pont mellett anyám kézírását is felfedezem.

Álomlista

*1. legyen egy kisbabám! Vagy kettô. 2. Megcsókolni Nick Nicolt 3. Bekerülni pomponlánynak Gratulálok! Ez tényleg annyira

fontos volt? 4. legyek csupa kitûnô Túlértékeljük a tökéletest 5. Az Alpokban síelni Micsoda móka volt!*6. legyen egy kutyám! 7. Helyesen válaszolni, amikor Rose nôvér felszólít, miköz-

ben Carrie-vel beszélgetek 8. Párizsba menni Ó, az a sok gyönyörû emlék!*9. Barátok maradni Carrie Newsome-mal örökre!!! 10. A Northwesternre menni Annyira büszke vagyok az én

Vadmacskámra! 11. legyek mindig szuper barátságos és kedves! Van még

mit fejlôdni!*12. segíteni a szegényeken*13. legyen egy szupermenô házam!*14. Venni egy lovat 15. Bikát futtatni Eszedbe ne jusson! 16. Megtanulni franciául Très bien!*17. szerelembe esni*18. Hobbiból stand-up komikusnak menni*19. Jó viszonyba kerülni apuval*20. legyek fantasztikus tanár!

ÁLoMLISTA 31

– Huh – pásztázom végig a listát. – Megcsókolni Nick Nicolt. Bekerülni pomponlánynak – mosolygok kicsit, majd vissza-csúsztatom Midarnak a listát. – Cuki. Hol szerezte?

– Elizabethtôl. Megtartotta.– Igen? – billentem félre a fejemet, úgy figyelem. – És akkor

mi van? A régi álomlistámat hagyta rám, vagy mi?– Igen, mondhatjuk úgy is – bólint az ügyvéd. De nem mo-

solyog.– Mi ez az egész?Közelebb húzza a székét az enyémhez.– Na, figyeljen, a lényeg a következô. Elizabeth évekkel

ezelôtt kibányászta a szemetesbôl ezt a listát. És az évek során kihúzta szépen sorjában, amit maga teljesített – bök a Megta-nulni franciául pontra. – látja?

A cél mellé még odaírta azt is, hogy Très bien, és áthúzta az egészet.

– tíz célt viszont még nem teljesített.– Nahát, ez aztán komoly! Kár, hogy ezek már rég nem azok

a célok, amiket most fontosnak tartok.– Az édesanyja úgy gondolta, hogy ezek a célok még ma is

érvényesek, nagyon is – ingatja a fejét Midar.– Nos, azt kell mondjam, hogy tévedett – ráncolom a hom-

lokomat, mert kicsit fáj, hogy ennyire félreismert.– És azt szeretné, ha teljesítené ôket. Egytôl egyig.leesik az állam.– Ez csak valami tréfa lesz – rázom meg az orra elôtt a listát.

– Húsz éve kapartam le ezeket! Minden vágyam, hogy tiszte-letben tartsam anyám kívánságait, de ha ezek a célok lennének azok, hát nem fog menni.

– Oké, oké – tárja szét a két karját, mint közlekedési rendôr a keresztezôdésben –, én csak a futár vagyok!

Mély levegôt veszek, biccentek.


– Bocs – dörmögöm, majd hátradôlök fáradtan a széken, megdörzsölöm a homlokomat. – Vajon mi járhatott a fejében?

Mr. Midar átnyálazza a mappát, és elôhúz belôle egy rózsa-szín borítékot. Egybôl felismerem: Crane levélpapír, a nagy kedvence.

– Elizabeth írt magának egy levelet, és megbízott, hogy olvas-sam fel. Ne kérdezze, hogy miért nem adhatom át egyszerûen, a lelkemre kötötte, hogy olvassam fel – okostojás vigyorral még hozzáteszi: – tud olvasni, vagy nem?

Igyekszem nem elmosolyodni.– figyeljen, tippem sincs, mit képzelt az anyám. Ha tegnap

kérdi, hát minden bizonnyal azt mondom, hogy jó oka lehetett rá, hogy erre kérje. De ma már semmiben se vagyok biztos.

– Én mégis azt gyanítom, hogy ez lehet a helyzet. Hogy jó oka volt.

feltépi a borítékot, és nekem máris kalapálni kezd a szívem. Kényszerítem magam, hogy nyugodtan üljek, kezeimet az ölem-ben kulcsolom össze.

Midar az orrára biggyeszti az olvasószemüvegét, és megkö-szörüli a torkát:

– Drága Brett! Hadd kezdjem azzal, hogy sajnálom, hogy ennyi bor-zalmon kellett keresztülmenned az elmúlt öt hónapban. A gerincem voltál, a lelkem, köszönöm neked. Nem akartalak volna ilyen korán elhagyni, hiszen annyit kellett volna még élnünk és szeretnünk egymást, nem? De erôs vagy, ki fogod bírni, sôt, élvezni fogod megint az életet, még ha ezt most nem is hiszed el nekem. Tudom, hogy ma szomorú vagy, és fogadd magadba kicsit ezt a szomorúságot.

Bár veled lehetnék ezekben a gyászos idôkben, a karjaimba vennélek, és addig ölelnélek, míg már levegôt se kapsz, mint kislány korodban. Vagy az is lehet, hogy elmennénk ebédelni, keresnénk egy eldugott asztalt a Peninsula Hotel éttermében, és egész délután a bánatodról és félelmeidrôl

ÁLoMLISTA 33

mesélnél nekem, és én hallgatnálak, simogatnám a karodat, hogy érezd, mennyire átérzem a fájdalmadat.

Midar hangja rekedtesre vált. Rám pillant.– Minden rendben?Biccentek, de szólni nem tudok. Mielôtt folytatná, megszo-

rítja a karomat.– Ma bizonyára alaposan összezavarodtál, amikor a bátyáid meg-

kapták az örökségüket, te viszont nem. És képzelem, mennyire dühít, hogy Catherine kapta a fônökséget. Bízz bennem, tudom, mit teszek, és mind a te érdekedben teszem.

– Az anyja szerette magát – mosolyog rám Midar.– tudom – suttogom remegô szájjal.– Úgy húsz évvel ezelôtt egy nap, amikor a Beverly Hills 90210-es

papírkosaradat ürítettem, ezt a galacsinba gyûrt papírt találtam benne. Naná, hogy a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, és képzelheted, mennyire felderültem, amikor kisimogatva azt láttam, hogy az életed céljait írtad össze. Nem értem, miért hajítottad el mégis, mert szerintem nagyon kedves kis lista. Emlékszel, aznap este rá is kérdeztem.

– Nem emlékszem – felelek hangosan.– Te azt felelted, hogy az álmok hülyeségek. Azt is hozzátetted, hogy

nem hiszel az álmokban. Azt hiszem, az egésznek lehetett némi köze az apádhoz. Úgy volt, hogy délután elvisz magával, de persze nem jött.

Újabb fájdalom csavarint egyet a szívemen, dühös és szégyen-teli kis csomaggá gyûri. Az ajkamba harapok, lehunyom a sze-mem. Hányszor felültetett apa! Egy idô után már nem is szá-moltam. Az elsô pár tucatnyi alkalom elég lecke lehetett volna, de annyira hiszékeny voltam. Hittem Charles Bohlingerben. És abban, hogy a rejtélyes télapóhoz hasonlóan az apám is megjelenik majd, ha erôsen hiszek benne.

– Mélységesen megérintett az álomlistád. Némelyik cél vicces volt, mint a hetes számú. De volt köztük komoly és szenvedélyes is, mint a


tizenkettes: Segíteni a szegényeken. Mindig is nagylelkû voltál, Brett, érzékeny, tapintatos lélek. És fájdalommal látom, hogy annyi célod még mindig nem teljesült be.

– De már nem érdekelnek ezek a célok, anya. Már más va-gyok.

– Persze hogy már más vagy – olvassa Midar.– Ezt tényleg leírta? – kapom ki a kezébôl a levelet.– Itt van – mutat rá a sorra.– fura – áll égnek a karomon minden szôrszál –, folytassa!– Persze hogy már más vagy, édesem, csakhogy attól tartok, hogy

közben feladtad az igazi vágyaidat. Ma mik a céljaid?– Hogy mik? – kérdezek vissza, és töröm az agyamat, hátha

legalább eggyel elôállhatok. – Máig például azt reméltem, hogy én vezetem majd a Bohlinger Cosmeticset.

– Az üzlet soha nem passzolt hozzád igazán.Mielôtt még kitépném a kezébôl a papírt, Midar magától

hajol hozzám, és mutatja a mondatot.– Jézus isten. Olyan, mintha hallana.– talán ezért akarta, hogy felolvassam, hogy tudjanak még

egy kicsit beszélgetni.– Mindig is mûködött a hatodik érzéke – törölgetem a sze-

memet a zsepivel. – Ha volt valami bánatom, mondanom se kellett neki, ô mondta helyettem. És amikor megpróbáltam köntörfalazni, hogy nincs igaza, nincs is semmi bajom, csak rám nézett, és azt mondta: „Brett, elfelejted, hogy belôlem lettél. Engem nem tehetsz bolonddá.”

– Ez szép – bólint Midar. – Az ilyen kapcsolat mindennél többet ér.

fájdalom villan a szemében, elkapom.– Meghaltak a szülei?– Élnek mindketten. Champaignben.

ÁLoMLISTA 35

De azt nem teszi hozzá, hogy jó egészségben, vagy hasonlók. És nem tolakodom.

– Sajnálom, hogy engedtem, hogy olyan hosszú éveken át a Bohlinger Cosmeticsnél dolgozz…

– Én viszont nagyon is köszönöm, anya!– Túlságosan is érzékeny vagy te abba a világba. Te született tanár

vagy, kicsim.– tanár?! Gyûlöltem tanítani!– Mert nem adtál magadnak rendesen esélyt. Akkor ott a Meadow-

dale-ben borzalmas tapasztalatokat szereztél. Emlékszel még?– Hogy emlékszem-e? – ingatom a fejemet. – Életem leg-

hosszabb éve volt.– És amikor zokogva hozzám futottál, és fel voltál dúlva, és szorongtál,

szívesen fogadtalak a családi cégben, kerestem neked egy helyet a marke-tingosztályon. Bármire kész lettem volna, hogy letöröljem édes arcodról azt a fájdalmat és gondot. És hagytam, hogy feladd igazi álmodat, csak annyit kértem, hogy ne hajítsd ki a tanári végzettségedet. Hagytam, hogy meghúzd magad a kényelmes, jól fizetett állásodban, ami unalmas és rutin volt neked.

– szeretem a munkámat.– A változástól való félelem miatt benne ragadunk az állóvízben. És

itt vissza is kanyarodom az álomlistádhoz. Kérlek, míg Brad olvas, vess egy pillantást a célokra.

Az ügyvéd elém tolja a listát, és újra átnézem, most már figyelmesebben.

– Az eredeti húszból tíz mellé tettem csillagot, amit szeretném, ha nem adnál fel. Kezdjük az elsôvel: Legyen egy kisbabám! Vagy kettô.

– Ez téboly – hörgök.– Félek, örök árnyék húzódna a szívedre, ha a gyerekek, vagy legalább

egy gyerek, nem válnának a részévé. Nem egy gyermektelen nôt ismerek, akik boldogok úgy, ahogy vannak, de szerintem te nem tartozol közéjük.


Kislány korodban is imádtad már a babáidat, alig vártad, hogy betöltsd a tizenkettôt, hogy vigyázhass mások gyerekeire. A kis takaródba pólyáltad Tobyt, a macskát, és zokogtál, amikor kiszabadította magát a csomagból, és lemenekült a hintaszékbôl. Emlékszel, édes szívem?

A nevetésem zokogásba fordul, Midar újabb zsebkendôt nyom a markomba.

– Imádom a gyerekeket, tényleg, de… – nem fejezem be, azzal Andrew-t kellene okolnom, ami viszont nem tisztessé-ges. A könnyeim azért csak nem apadnak el, mintha tengernyi lenne belôle a szememben. Midar csak vár, míg végül a levélre mutatok, és intek, hogy folytassa már.

– Biztos benne? – kérdezi, ahogy a hátamat lapogatja báto-rítón.

Az orromra szorított zsebkendôvel bólintok. Kétkedve mér végig, de azért folytatja:

– A kettest ugorjuk, remélem, végül tényleg csókolóztál Nick Nicollal, és remélem, rendkívüli volt.

– Az volt – mosolygok.Midar rám kacsint, és együtt bogarásszuk tovább a listát.– Menjünk a hatos számúhoz – olvassa. Legyen egy kutyám. Úgy

vélem, ez grandiózus ötlet. Találd meg a kiskutyádat, Brett.– Egy kutyát? Honnan veszed, hogy szeretnék kutyát? Még

egy aranyhalra sincs idôm, nem hogy egy kutyára – meredek Bradre. – Mi van, ha nem teljesítem ezeket a célokat?

Elôhúz egy kupacnyi összegumizott rózsaszín borítékot.– Az édesanyja úgy rendelkezett, hogy minden alkalommal,

amikor egy célt teljesít, jöjjön el hozzám, és tôlem megkapja a célhoz tartozó borítékot. És az utolsó cél teljesítése után – a magasba tart egy borítékot, amire az van írva, hogy Kiteljesedés.

– És mi van a Kiteljesedés borítékban?– Az öröksége.

ÁLoMLISTA 37

– Hát persze – dörzsölöm meg a halántékomat. – Magának van tippje, hogy mi akar lenni ez az egész?

– feltételezem, amolyan élet-újraértelmezés akarna lenni – vonja meg a vállát.

– Újraértelmezés? Éppenséggel az én életem éppen dara-bokra lett zúzva. És most akkor úgy rakjam össze, ahogy valami gyerek képzelte?

– Nézze, ha ez most sok magának, találkozhatunk valamikor késôbb is.

– Hát túl sok – állok fel. – Úgy jöttem ide ma reggel, hogy a Bohlinger Cosmetics elnökeként távozom majd. Büszkévé akar-tam tenni az anyámat, új csúcsokra futtatni a céget – mondom, de a torkom elszorul, nagyot nyelek. – És ehelyett szerezzek magamnak egy lovat? Elképesztô! – szaporán pislogok, hogy visszakényszerítsem valahogy a könnyeimet. Közben nyújtom a kezemet. – sajnálom, Mr. Midar, tisztában vagyok vele, hogy nem maga tehet róla. De egyelôre képtelen vagyok ezzel fog-lalkozni. Majd jelentkezem.

Már majdnem az ajtónál járok, amikor Midar utánam rohan, kezében az álomlistám.

– Ezt tartsa meg – mondja –, ha esetleg meggondolná magát – nyomja a kezembe a papírt. – Ketyeg az óra.

– Miféle óra? – billentem oldalra a fejemet.szégyenlôsen pillant a saját karjára, a Cole Haan órájára.– A hónap végéig legalább egy célt teljesítenie kell. És egy

év múlva ilyenkorra, azaz jövô szeptember 13-ra a teljes listával végeznie kell.

Lori Nelson Spielman: Álomlista (részlet)

Documents

Transcript of Lori Nelson Spielman: Álomlista (részlet)