Kovács Péter: Rétfalvi Sándor

Kovács Péter

RÉTFALVI SÁNDOR

Pécs2006

5

Rétfalvi Sándor 1964-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Az azóta eltelt bő négy évtizedben nemcsak egy mennyiségében is jelentős életművet mondhat magáénak, hanem egy olyan művészet-szervezői és pedagógiai munkásságot is, amelynek ered-ményei és hatása szűkebb pátriája, Pécs és Baranya határain messze túl meghatározó részévé lettek a hazai művészeti élet egészének, az annak kereteiben és lehetőségeiben bekövetkezett változásoknak. E sorok írója – kortársként – egyik közeli tanúja lehetett annak a történetnek, ahogyan a fiatal szobrász valami egészen lenyűgöző magabiztossággal és határozott meggyőző-déssel a maga választotta útra lépett, s ahogyan azt ma is töretlen hittel járja.

A Rétfalvi magyarosított név, a szobrász erdélyi, örmény őseit eredetileg Rusoránnak hív-ták. Rétfalvi Sándor a háromgyermekes családba másodikként született 1941-ben, a máramarosi Aknaszlatinán, ahová Észak-Erdély rövid életű visszacsatolásakor hivatalnok édesapját helyez-ték. 1945-ben – a román közigazgatás visszaállítása után – előbb Budapestre menekültek, majd véglegesen Nagykanizsára költöztek, ahova az édesanya, Golenszky Mária famíliája révén kö-tődtek. A zalai városban meglehetősen szerény körülmények között éltek. Az édesanya tanítónő volt, az édesapát, idősebb Rétfalvi Sándort a háború után B-listázták, azaz megfosztották állásá-tól. Később a helyi kenyérgyárban jutott ismét tisztviselői munkához.

Általános iskolai tanulmányait Rétfalvi Kanizsán végezte. Korán je-lentkezett készsége a rajz és a festés iránt, de szülei jobban szerették volna, ha a művészetek közül inkább a zenét választja, ezért hegedülni taníttatták. Az a makacs és határozott elszánás azonban, amely későbbi életútját an-nyira meghatározta, úgy látszik, már ekkor is erősen élt Sándorban, mert a szülői akarat ellenére már középiskolásként is a képzőművészeti pályát választotta. Elhatározásához anyai nagybátyja, dr. Golenszky János nyúj-tott segítséget. Golenszky – ciszter szerzetesi nevén Kandid atya – ekkor megtűrt hittanárként és az Ulászló utcai kis kápolna lelkészeként élt Bu-dapesten. Ő tette lehetővé, hogy unokaöccse az ekkor országosan egyetlen művészeti gimnáziumban, a Török Pál utcában kezdhessen tanulni. Az ifjú diák eredetileg fes-tőnek készült, de Somogyi József mester hamarosan fölfigyelt tehetsége igazi természetére, és átcsábította a szobrász szakra.

Érettségi után, l959-ben a Képzőművészeti Főiskolán előbb Szabó Iván, majd Pátzay Pál lettek mesterei, mindketten annak a klasszicizáló plasztikai gondolkodásnak a hívei, amelynek tételeit a német Adolf Hildebrand fogalmazta meg a tizenkilencedik század végén. Pátzay hidegfejű, elméletileg is fölkészült, igazi akadémikus tekintélyű professzora volt – nemcsak a főiskolának, hanem az általa szinte kötelezően érvényesí-tett stílusnak is. Szabó Iván a stílus vegytiszta megvalósításánál fontosabbnak tartotta, hogy közvetítse tanítványaihoz azt a fajta szemléletet, amelyet a háború utáni évek úgy-nevezett népi kollégiumai képviseltek, s amelyet ekkoriban a művészeti világ „hivata-losai” politikailag gyanús, „narodnyik” magatartásként értékeltek. Ez a művészi ma-gatartás, a népi kultúrához való romantikus viszony Rétfalvi első mesterétől, Somogyi Józseftől sem volt idegen. Somogyi azonban a művészi megjelenítés klasszikus ideálja helyett – a szocreál hivatalos elvárásait óvatosan megkerülve – az ábrázolás dinamiká-jában és a mintázás hevében sokkal inkább az expresszionisták példáját igyekezett kö-vetni, miközben azért gondosan ügyelt arra is, nehogy rásüthessék a formalizmusnak a szó szinte középkori értelmében kiátkozással fenyegető vádját. Az ötvenes évek végére, a hatvanas évek elejére a kultúrpolitika viszonylag engedékenyebb lett, s nemcsak eltűrte, hanem kifejezetten elfogadta és támogatta is a művészek – köztük a képzőművészek – nem jelentéktelen részének a fennálló rendhez finoman alkalmazkodó magatartását.

Érettségi után, 1959 nyarán Balatonlellén

Dr. Golenszky János Rétfalvi Ecce Homo (1962)

cimű művével

6

A fiatal művész Pátzay Pál tanítványaként fejezte be főiskolai tanulmányait, diplomamun-káját is a mester irányításával és egyetértő megelégedésére készítette el. Még ugyanekkor, 1964-ben Ausztriában, a burgenlandi Sankt Margarethenben, egy kőbányában működő nemzetközi szobrászati alkotótáborban – szimpóziumon – való részvételre kapott ösztöndíjas lehetőséget. Elképzelhető, hogy milyen váratlan és felzaklatóan új élményt jelentett Rétfalvinak a szigorúan egyetlen irányba mutató stiláris, szemléleti és gyakorlati képzést éppen csak befejezve hirte-len valami teljesen mással, valami soha sem látottal találkozni és szembenézni! Két évtizeddel később Rideg Gábornak, a Művészet folyóirat főszerkesztőjének mesélte, hogy mielőtt Sankt Margarethenben járt, saját mesterein kívül az ismert reprodukciók alapján a modern európai szobrászok közül egyedül Giacomo Manzut érezte magához valamennyire közelállónak. Szá-mára korábban egy olyan nagyhírű művész is, mint Henry Moore, szinte tökéletesen érthetetlen volt és idegen. A két hónapos közös munka együtt a sokfelől érkezett, sokféleképpen gondolkozó

Rétfalvi Sándor a főiskolai műteremben, 1962 Egy vietnami fiú portréját faragja Rétfalvi, 1962-ben

1960

Fésülködő, l963főiskolai munka, agyag, 180 cm

Mikszáth-emlékműterv, 1963agyag, 75 cm

Budapesten, 1963-ban

7

és dolgozó kortárs fiatalokkal, s közben Bécsben egy olyan nagy mesterrel való találkozás, mint az osztrákok büszkesége, Franz Wotruba, alapvetően megváltoztatták – ahogyan ezt Ridegnek kifejtette – a szobrászathoz fűződő gyakorlati és stiláris viszonyát is. Amit ekkor látott és megis-mert – mondta, – az: „… egy másfajta plasztikai gondolkodásmód …, mint amibe én beleszülettem és beleneveltek.”

Az 1964-es év igencsak sűrűnek bizonyult a fiatal szobrász életében. Diploma, az ausztriai alkotótábor meghatározó élménye után ebben az évben nevezték ki a Pécsi Művészeti Gimnázium tanárának, s ekkor kötött házasságot Fürtös Ilona tex-tiltervező művésszel. 1966-ban a két fiatal már közös kiállítással jelentkezett Pécsett, amire a korszak nemcsak jó szeméről, hanem kíméletlen szigoráról híres kritikusa, Perneczky Géza is fölfigyelt: „Legfiatalabb szobrásznemzedékünk tagjai – írta – … többnyire szokványos figurákat, iskolás kompozíciókat készítenek, s ezeken az sem változtat sokat, ha néha - à la Henry Moore – lyukat fúrnak a közepükbe. Kétszeres figyelmet érdemel tehát az, aki a korszerű plasztikai stílust belső fejlődéssel és hiteles művészi világgal képes a maga számára megalkotni. Ilyen fiatal és tehetséges szobrász Rétfalvi Sándor …”. Várakozó elismeréssel elemezte a két művész – és elsősorban a szobrász – szokatlanul újszerű, leginkább Somogyi József és Kerényi Jenő törekvé-seihez köthető formavilágát és azt a tapinthatóan eleven vonzódást a népművészet archaikus és mitikus rétegeihez, amely Perneczkyt már-már a bartóki programra emlékeztette. Ugyanakkor meglepetéssel vette számba azt is, hogy a pályáján éppen csak most induló művész már élete legelső kiállításán mennyiségében is milyen szo-katlanul sok, friss munkát tudott fölsorakoztatni!

Két évvel később, 1968-ban Rétfalvi – ugyancsak feleségével, Fürtös Ilonával közösen – a székesfehérvári István Király Múzeumban mutatkozott be újabb kiállítással. A katalógus előszavában Kovalovszky Márta rövid néhány mondatban mintegy összefoglaló képet adott Rét-falvi szobrairól: „sudár figurái növényi szelídséggel foglalják el helyüket a térben. Székben kuporognak, játékmozdonyt tartanak a kezükben, báránnyal álldogálnak, vagy egy gereblye ágai közül néznek maguk elé. A Piéta nőalakja is növényként hajtja fejét az ölébe hanyatlott test fölé, olyan bánattal, amely az anyáé, a szerelmesé, a testvéré egyaránt. A Csa-lád ifjú nő-, férfialakja vegetatív derűvel foglalják ikermozdulatukba a gyermeket.” – Lejjebb külön is kiemeli a művész házaspár egyik közös munkáját, egy háromszárnyú oltárkát: „… középső bronzlemezén a gyötrelem heves gesztusait idézi fel a Golgotha s az oldalszárnyak gyengéden szőtt virágos ágai kere-tezik ártatlan szelídséggel a szenvedélyes jelenetet.” – Kovalovszky nem mondja ki, de szavaiból érezhető, hogy elsősorban a fiatal szobrász hangvétele ragadta meg, az a valami, amit Perneczky korábbi írásában Rétfalvinak a népművészet mitikus rétegeihez való vonzódásával magyarázott. A fehérvári kiállítás után – mintegy más szerzőkkel vitatkozva – Perneczky kifejtette, hogy bár ez a fajta hangvétel emlékeztet a Somogyi Józsefére, „de stilizált figuráival ő … érzékenyebb és líraibb ösvényekre tért.” – Majd a gondolatot folytatva arról is szólt, hogy amit Rétfalvi csinál, az ugyan rokona a vásárhelyi művészetnek, ez a rokonság azonban nem a forma, „hanem az érzelmek és az etikus magatartás szálaiból font bölcselkedő líra révén” az. Végül azt is megfogalmazta: Pécs sajátos földrajzi és kulturális helyzete, szellemi háttere is szerepet játszik abban, „hogy a magyar és balkáni népművészet zsíros formáiból, vegetatív módon burjánzó ornamentikájából oly sok felismerhető-vé vált szobrain is”.

A fiatal művész Pécsett, l964 körül

Fürtös Ilonával l968-ban

A hetedik kereszt, 1968, részlet, megsemmisült

8

Mint fentebb már jeleztük, 1964-ben indult Rét-falvi Sándor szobrásztanári munkája is a Pécsi Művé-szeti Gimnáziumban. Ehhez ugyanazzal az elkötelezett lelkesedéssel fogott, mint az alkotó tevékenységhez. Amikor négy év múlva a gimnáziumot szakközépis-kolává szervezték át, ő lett az új intézmény művészeti igazgatója; ő alakíthatta legjobb szakmai meggyőződése szerint annak tanterveit, részese volt az óratervek kidol-gozásának, s meghatározó a szerepe az erre a munkára legalkalmasabb tanerők megszerzésében, odakötésében is. 1967–68-ban ezzel a tevékenységével párhuzamosan kezdett egy – a burgenlandi példa nyomán megálmodott - szobrászati szimpózium megszervezéséhez, amelynek a feltételeit a helyi kultúrpolitika irányítóinak meggyő-zésével sikerült megteremteni Villány-Nagyharsányban, az egykori kőbányában, ahol – ugyan már változott kö-rülmények és feltételek között – Rétfalvi kezdeményezé-

se még ma is él. A villányi kezdeményezést szerte az országban hasonló vállalkozások követték, amelyek meghatározó változásokat hoztak magukkal a magyar szobrászat egészében. A telepek születését a kultúrpolitika nem kevés gyanakvással figyelte, de a nagyközönség elől (legalább ele-inte) lényegében elzárt műhelyeket egyfajta „kísérleti” helyként tűrte meg. A kerítéseken belül teret nyerő mind egyértelműbb stílusszabadság pedig lassan-lassan azokon kívül is éreztette a hatását. Ezen túlmenően szintén a telepeken kialakult gyakorlatnak köszönhető, hogy egyszerre csak kezdett megnőni a műtermi szobrok mérete is; korábban hazai szobrászaink többnyire csak kisplasztikákat készítettek, nagyobb lélegzetű kompozíciókhoz csupán megfelelő megrendelés esetén fogtak. – Mindemellett Rétfalvinak további közéleti szerepvállaláshoz is volt energiája: 1972 és 1982 között vezetője volt a Magyar Képzőművészek Szövetsége Dél-dunántúli Területi Szervezetének, s csaknem ezzel egy időben, 1974-től 82-ig vezetőségi tagja a szövetség szobrá-szati szakosztályának is.

Máig meghatározó élménye Rétfalvi életének, de művészete további útjának is a Péccsel jó kapcsolatokat ápoló, Itáliában élő Amerigo Tottal kialakult barátsága. Neki, az ő személyes segítségének köszönhette, hogy 1980-ban, mint a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa, ba-

Guggoló, 1967kő, 110 cm

Kővirág, 1969 kő, 220 cm

Mathias Hitz, Rétfalvi Sándor, Éliás Imre, Csenkey Éva osztrák és japán kollégákkal 1973-ban

Végvári Zoltán, Fürtös Ilona, Rétfalvi Sándor, Bencsik István, Pál Zoltán és Jun Ohara a nagyharsányi kőbányában, 1977

9

rátjával, Kígyós Sándor szobrásszal együtt lehetősége nyílt a régi, klas-szikus bronzöntési technika műhelytitkainak megtanulására. Hazatérve a tőle ismert energiával látott hozzá, hogy Pécsett is meghonosodjon ez az egykor egyébként hazánkban is ismert, de eddigre elfeledett nemes eljárás. Kezdeményezésének, és a szó legvalódibb értelmében kemény munkájának lett az eredménye a Pécsett ma is működő Újvári-féle bronzöntöde létrehozása.

1982-ben családjával gyermekévei városába, Nagykanizsára költö-zött, ahol műtermes lakást biztosítottak számára. A lakóhelyváltás nem jelentett azonban szakítást Péccsel, ahová máig odaköti munkásságának java és tanári elkötelezettsége is.

Ugyancsak 1982-ben kapott kinevezést a Pécsi Tanárképző Fő-iskolára, ahol egy évvel később már tanszékvezető is lett. Ekkoriban indult a főiskola lassú integrációja az egyetemhez. Az átalakításnak az egyik igazi motorja – ahogyan korábban a gimnázium szakközépisko-lává történt átszervezésekor – most is Rétfalvi Sándor volt. 1983-ban a Rideg Gáborral folytatott – fentebb már idézett – beszélgetésben ezzel kapcsolatban többek között ezt mondta: „Az én elképzelésem az, hogy ezen a főiskolán egy olyan művészetpedagógus generáció nőhessen fel, akik mindarra nyitottak, amit nekem a Képzőművészeti Főiskola után kellett megtanulnom.” Ez persze sok más probléma megoldása mellett megkövetelte a tanszék személyi állományának a minőségi fejlesztését is. Az átalakulás éveiben így kerültek Rétfalvi közreműködésével a fő-iskolára, s lettek később, 1989-től már a Janus Pannonius Tudomány-egyetem tanárai többek között a festő Keserű Ilona, a szobrász Bencsik István, a kárpitművész Fürtös Ilona és a grafikus Morvay László. Rétfalvi 1991-ben Göncz Ár-pád köztársasági elnöktől hivatalosan is egyetemi tanári kinevezést nyert, miközben folyama-tosan ellátta – egészen 1995-ig – a tanszékvezetői munkát. 1995-ben, amikor a Pécsi Tudomány-egyetemen belül létrejött az önálló Művészeti Kar, Rétfalvi Sándor az akkreditált doktorképzés fémszobrászati programjának lett a vezetője. Közben, 1999 és 2003 között ismételten ő vezette a szobrászati tanszéket, 2000 óta pedig a mai napig folyamatosan a Pécsi Tudományegyetem Mű-vészeti Kara doktoriskolájának a vezetője.

1973-ban a Művészet folyóirat egyik száma a pécsi, baranyai művészet egyfajta szemrevételezésére vállalkozott. Ebben a számban foglalta össze röviden Kovalovszky Márta a fiatal Rétfalvi–Fürtös há-zaspár akkor alig egy évtizedes pályájának eredményeit. Rétfalvi ko-rábbi munkái közül elsősorban a Mozdonyos fiút és – az azóta sajnos megsemmisült – a Hetedik kereszt felfeszített emberalakjait emelte ki. Hosszú sorokat szentelt – s tegyük hozzá, hogy méltán – a Pécs fölé magasodó sziklaoromra 1969-ben állított Havi-hegyi Korpusz kom-pozíciójának. Ma már egyértelmű, hogy nemcsak Rétfalvi, hanem a hatvanas évtized egész hazai szobrászatának is az egyik kiemelkedő al-kotásáról van szó. Ezekben az években a magyar képzőművészek közül többen is visszatérően foglalkoztak a megfeszített Krisztus ábrázolásával, hogy csak Kondor Bélának vagy éppen Somogyi Józsefnek – Rétfalvi mesterének – az ilyen munkáira emlékez-tessünk. „A kopár dombon állva – írta elemezése során Kovalovszky – már messziről is tisztán rajzolódik ki a környező hegyek zöldje előtt. Krisztus teste nem feszül szorosan a keresztre, tövis-koronája lebegni látszik a feje felett, drapériája is áttört, így körvonalai mindenfelől világosan és

Francesco Bruni olasz öntőmester Pécsett, 1982

A művész feleségével és gyermekeivel (Bernadett, Donát, Orsolya) 1979-ben

Havi-hegyi Korpusz, 1969

10

drámaian hatnak. Ahogy közeledünk felé, először a test görcsös előrehajlása, majd az elgyötört kezek ága-boga, végül az arc megdöbbent és keserű kifejezése fokozato-san hatalmába kerít bennünket.”

Nem véletlen, hogy amikor 1983-ban Rideg Gábor föltette neki azt a kérdést, mit tart élete legjelentősebb munkáinak, Rétfalvi három dolgot nevezett meg: a viaszveszejtéses bronzöntés újrahonosítását, a Havi-hegyi Korpuszt és a hetve-nes évek elején készített, a Mátyás-kori reneszánsz költő és pécsi püspök, Janus Pannonius életéhez és munkásságához kötődő plasztikai sorozatát. Kovalovszky idézett írásában ez utóbbit – melyet az összefoglaló „Pannónia dicsérete” címmel 1972-ben Pécsett, szintén Fürtös Ilonával közös kiállításon mutattak be először –Rétfalvi művészi pályája első szakaszának egyfajta kiteljesedéseként üdvözölte: „Korábbi nőalakjaiban, torzóiban, a Születés és az Anya c. műveiben már régóta kutatta az ember és a természet hasonlóságát, a kettő egymásbaoldódásának a lehetőségét. De ezek a szobrok még konkrétabbak, egyszerűbbek voltak, az emberi figurához jobban kapcsolódtak. Viszont már bennük izzott az az érzelmi töltés, amely megnyitotta előttük az utat a Pannónia dicsérete sorozat bonyolult, gazdag

jelentésű világa felé.” Rétfalvi számára a találkozás Janus Pannonius költészetével és alakjával sokkal több volt, mint egy szokványos, évfordulós föladat teljesítése: hihetetlen természetes-séggel fedezte föl a Dél-Dunántúl, a pannon táj plasztikai szépségét, s értette meg emellett, hogy ez a vidék az emberi kultúra számára évszázadokon és évezredeken át hogyan bizto-sította a termékeny talajt. Megint Kovalovszky soraival folytatnánk, mert pontosabban alig lehetne Rétfalvi ezen munkáiról – érmekről és kisplasztikákról – szólni: „Valóban olyanok, mint lágyhangú, a táj szeretetével átitatott ’dicséretek’, zsoltárok. Formáik elsősorban plaszti-kai formák, elsődleges jelentésük maga a sűrű, erőteljes anyagból keletkező szobrászi tömeg; a széles, kagylószerű formákra felgyűrődő, magas formákra, tömör, bozontos felületű formákra,

töredezett, kristályszerű formákra felbontott, elterülő síkokban meg-nyugvó tömeg. De a tapintás vagy szemlélődés folyamán – ahogy a gép alatt elforduló táj – a tiszta plasztika észrevétlen ’elfordul’, átváltozik hegycsúcsokká, szakadékokká, lezúduló hegyoldalakká, dombokká, erdőkké, sziklákká, völgyekké. A mecseki hegyvidék bensőséges ’to-pográfiája’, boldog ’térképe’, vallomásokkal átszőtt ’hegy- és vízrajza’ ez; a részletek között való kalandozás pedig afféle ’érzelmes utazás’, amelynek során harmadszor is ’elfordul’ a szobor, és mint a filmen a lassú áttűnésben, a tájképen átitatódik és mind tisztább körvonalakkal jelenik meg a formák harmadik jelentése: az emberi test. A tájban most egy női torzó formáira ismerünk, szelíd, termékeny formákra.” 1974-es – most is Fürtös Ilonával közös – műcsarnoki kiállításán Rétfalvi újabb, nagyméretű táj-szobrokat is bemutatott, melyeket a kiállítás katalógusában Kovalovszky Márta így üdvözölt: „… melyeknek plasz-

tikai formái, a hegyek, a völgyek, a hasadékokban megbúvó erdők és házak nem csupán önma-gukra korlátozott érvényességükben, nem megszokott, egyszerű jelentésükben szólalnak meg. Második szólamként, mint egy mélyből feltörő dallam, ott bújkál a természetben rejtőzködő második, antropomorf természet. … így lesznek az emberi fájdalom belső szakadékai valósá-gos szakadékokká, s ugyanezen a titokzatos módon telik meg az önmagában is teljes természet az emberi jelenlét sajátos tartalmaival. Lassú, következetes munka során szakadt el Rétfalvi mestereitől, és hosszú folyamat után jutott el az anyagában rejlő kettősség felismeréséig és kimondásáig. Legutolsó nagyméretű művei, fába faragott táj-szobrai nem csupán a dolgok mélyén megtalált ambivalenciát öltöztetik szelíd vagy drámai formákba, hanem bennük van már a következő korszak, egy bonyolult, sokértelmű plasztikai világ csírája is.”

Szoborterv, 1982papír, tus, 50 x 35 cm

Rajz, 1980papír, tus, 20 x 30 cm

11

Ez a csíra azonban így mégsem ért növénnyé, és azóta még a Műcsarnokban bemutatott három nagyméretű táj-szobor is elpusztult. Igaz, még a nyolcvanas évek elején is kikerült a szobrász műterméből néhány hasonló kompozíció, de ezek – amikor a táj–ember ambivalencia misztikuma helyett immár inkább a népmesék kedvesen naiv képeit, történeteit bogozták – va-lójában a régieknek csak nosztalgikus idézetei maradtak. Rétfalvi további pályája másképpen alakult. A bekövetkező változást már jelezte – bár erre akkor senki, tán még maga a művész sem gondolt – a Janus Pannonius-sorozatot megelőző, még 1969-ben fölállított korai főmű, a Havi-hegyi Korpusz. Ennek a város feletti sziklaormon drámai erővel megjelenő kompozíciónak minden részlete: a szenvedő test mozgása, szókimondóan kemény, szinte goromba megformálása, érzékeny, de félreérthetetlenül erőteljes, expresszív mintázása ahhoz a Somogyi- és Kerényi Jenő-féle stílusideálhoz áll közelebb, amelynek Rétfalvi kortár-sai között – mint a sajnos fiatalon elhunyt Götz János vagy az ígére-tesen induló Meszlényi János – számos követője akadt. Nem lett igaza Kovalovszkynak abban, amit a fiatal szobrász egykori mestereitől való „lassú elszakadás”-áról mondott; Rétfalvi ugyan elindult ezen az úton, és láthatóan jól is érezte magát azon a vidéken, ahová eljutott, végül mégis visszafordult: a hetvenes évek közepétől felhagyott az izgalmasan szép és változatos, de mégis kiszámíthatatlanul, nyugtalanítóan sokfelé nyíló távlatok kutatásával. A Havi-hegyi Korpuszt tekintve origójának, ettől kezdve tudatosan vállalta egy közérthető, témától, feladattól és helyszíntől függően expresszív vagy barokkosan játékos stílusnak a megbízhatóan színvonalas és elegáns szolgálatát. – Nem véletlenül használ-juk a „szolgálat” kifejezést; néhány évvel ezelőtt, 2001-ben a barát és művésztárs Pinczehelyi Sándor így jegyezte föl Rétfalvi hitvallását: „Soha nem érdekeltek a formai irányzatok, egyetlen játékszabályra ügyelek fiatal korom óta: tisztességes szakmai munkát kell csinálni – mondta –, … megmaradok mindig ilyen … ’avítt’ klasszikusnak”.

A hatvanas évek végétől mind több köztéri megbízásnak tehetett eleget a fiatal szobrász. Nagykanizsán állították föl 1970-ben a Havi-hegyi Korpusszal csaknem egyszerre tervezett háromalakos Balettosok című kútszobrát. Az óvatosan stilizáló kompozíció szinte egy rokokó arabeszkre emlékeztet, miközben a játékos, többszörösen áttört formák rebbenékeny érzékenységgel követik a tánc vidáman sodró iramát, lendületét.

Ezzel a fajta könnyed játékossággal, s a hozzá társuló mesélőkedv-vel mesterünk később sem hagyott fel, amit többek között olyan művek sora jelez, mint az 1982-ben készült Fürdő, a Tulipán 1990-ből, az 1993-as Vénusz, s a Napraforgó bronza 1997-ből. Az ilyen jellegű feladatok és kompozíciók igazi „bővedje” jött el a kilencvenes években, ami nyilván összefüggött a társadalmi igényeknek a gyors változásaival, a megváltozott protokolligényekkel, és az újfajta megrendelők – köztük a tehetős magángyűjtők – jelentkezésével. Ebbe a sorba tarto-zik az MHB bank pécsi székházához a kilencvenes évtized indulásakor készített jelentős méretű bronz kapuzat, Mátyás király népmesei ízű, koronás, trónoló figurájával a kompozíció csúcsán; 1992-ben avatták föl a Király utcában, a színház mögötti teresedésben Rétfalvi barokkos nagy-vonalúsággal tervezett kútját a kedves, ledér vidámsággal mellé heveredő komédiások bronz figuráival. 1995-ben a németországi Mörfeldenben állították föl a sorozat egyik kiemelkedő, egy ottani magángyűjtő megrendelésére készített darabját, a modern Gráciákat. A kompozíció egyszerre teljesen nyitott, áttekinthető és mégis tökéletesen zárt. Egy ágait a földig nyújtó fácska intim és mégis mindent megmutató sátra alatt két hölgy álldogál aktban, kicsi gyerekkel, sza-tyorral, kalaposan és lófarkas frizurával. A sor pillanatnyilag utolsó darabja egy áradó, sőt – és

A pécsi műteremben, a Diósi úton, 1969-ben

Műteremrészlet, 1969

12

pontosabban – monumentális életkedvvel és reneszánsz–barokk humorral mintázott Bacchus, amelyet 2003 szeptemberében avattak a pécsi Kálvária-hegyen.

Egészen másféle feladatot jelentett az Aranybulla kihirdetésének 750. évfordulója alkalmából, még a hetvenes évek elején meghirdetett pályázat. Rétfalvi a témából talán adódó sokalakos jelenet vagy a bonyolult szim-bolikus ábrázolás helyett a legegyszerűbb direktmegoldást választotta: a jelentős méretű, irattekercset jelző mészkő tömbön a királyi pecsét képét faragta meg, középen a trónján ülő II. Andrással és körben a fölirattal. – Érdekes megjegyezni, hogy milyen különösen alakult ennek az emlék-műnek a sorsa. 1972-ben Székesfehérvárott a város határában emelkedő legendás domb, ahonnan a hagyomány szerint a király kihirdette az első magyar alkotmányt, éppen „foglalt” volt, vagy azt is mondhatjuk, hogy „elfoglalt”; merthogy valamivel korábban emlékműként éppen erre a dombra állítottak az 1944–45-ös harcokra emlékeztetve egy valódi szovjet T-34-es tankot, csövével a városra célozva! 1990 augusztusa óta azonban az Aranybulla dombján végre az Aranybulla emlékműve áll.

A „tisztességes szakmai munka” fogalmához Rétfalvi mindennapi gyakorlatában hozzá-tartozott a közhelyek lehetséges elkerülése, ami az emlékműszobrászatban általában sem volt természetes, de a letűnt korszakban aztán még kevésbé! Ez nem mindig jelentett valamiféle szokatlan „külön-utat”, mint amit mondjuk az 1975-ben Bólyban avatott Felszabadulási emlék-mű egész felépítésének és megjelenésének robosztus és mégis puritánul egyszerű példája mutat. Nem tagadható, hogy sokszor bizonyult nehéznek következetesen ellenállni a megrendelők néha nagyon konkrét tárgyiassággal megfogalmazott igényének, vagy máskor a kisebb és nagyobb közösségek gondolkodását szinte vizionárius erővel meghatározó általános elvárásnak. Az elsőre talán a kanizsai, lakótelepi környezetben megvalósult Olajbányász-kompozíció (1987) bizony esetleges, a szobrász által érzékelhetően megszenvedett „sokfélesége”, míg a másodikra a siklósi Millenniumi Szent István-emlékmű (2001) tékozló, alig áttekinthető szimbólum- és motívum- halmozása lehet a példa. – Ítélkezni persze könnyű. Magam azonban e sorokat írva sem tudom elfelejteni, amit a most elmúlt évszázad egyik jelentős hazai művészétől, Vilt Tibortól halhattam egyszer, hogy tudniillik az asztalos és a szobrász egyaránt mesteremberek, csak az egyik asztalt, a másik pedig szobrot készít megrendelésre.

1983-ban egy különös, megjelenésében majdhogynem meghökkentő emlékmű-vet készített Rétfalvi Sándor a II. világháború nagykanizsai áldozatainak emlékére. A Téglák címet viselő kompozíció egy tartópillérre felemelt, valóságos téglafal, amelyet így – szinte monstranciaként „felmutatva” – szakralizált a művész. Az emlékmű kö-zelében állt az a vasútállomáshoz tartozó szűk épület, ahova a városból elhurcoltakat gyűjtötték össze egykor. A puszta téglafalak megőrizték a rájuk kapart, rájuk vésett feliratokat, neveket és üzeneteket. Az emlékmű ennek a lebontott háznak a tégláiból épült feledhetetlen mementóvá.

Az „írás a falon”, már régebben, és másokat is inspiráló motívumát – gondoljunk csak Ország Lilinek a hatvanas évek végén festett képeire! – Rétfalvi későbbi munkáiban nemegyszer, s ugyancsak meggyőző módon használta. Legutóbb, 2004-ben, a Bibó-emlékmű pályázatán második díjat nyert terve öltöztette a politikus gondolkodónak mindenfajta piedesztáltól idegen alakját az írásaiból, mondataiból szabott „ruhába”.

Ugyanebben az esztendőben a magyar zsidóság hatvan éve beteljesedett tragé-diájára emlékező Holokauszt-emlékművet készített Nagykanizsára, amelyet az ottani

Aranybulla, 1972süttői mészkő, 420 cm

Téglák, 1983 (részlet)

13

zsinagóga kertjében állítottak föl. A templom kapuja előtt néhány méterrel a puszta földből magasodnak föl a hatalmas és súlyos sztélék, mintha csak a tizenkét parancsolat földrengéstől megrázott és meghasadt kettős kőtábláját látnánk. A látványnak – együtt a háttér rokkant falá-val – valami tökéletesen világvégi vagy azutáni hangulata van; ez azonban végül is így nem igaz. Néhány lépéssel a kőtáblák előtt megnyugtató véglegességgel áll egy érezhető gonddal és figye-lemmel megmintázott, bronzba öntött menóra, amely a maga sajátos és hangsúlyosan ünnepé-lyes megjelenésével szentéllyé alakítja a teret, áldozati hellyé, ahova önkéntelen áhítattal lép az arra járó. A hely és a látvány félreérthetetlenül szakrális jellegét tovább erősíti, amikor közelébb lépve mind világosabban látjuk a kövek teljes felületét, éleit és hátát is elborító betűrengeteget, a közömbös eleganciájú antikvákkal rajzolt nevek fogyhatatlan tömegét: áldozatok, elhurcoltak és meggyilkoltak, fiatalok, öregek és gyerekek, szegények és gazdagok, bölcsek és együgyűek – és a visszajöttek, a soha-nem-felejtés fájdalmát viselők neveit. A kompozíció nem avantgárd és nem is „avítt klasszikus”, hanem egy érett szobrásznak a téma lényegét pontosan megértő és tolmácsolni tudó, igazi főműve.

Ugyancsak Nagykanizsán, a temetőben áll Rétfalvinak egy harmadik, szintén a II. világ-háború áldozataira emlékező, a rendszerváltás ihlető éveiben, 1989–90-ben készült, szófukar egyszerűséggel, de az előbbinél sem kevésbé megrendítő erővel komponált munkája: egy nyolc-szögű fekete gránitoszlop, derekán hófehér carrarai márványból „kötött” kendővel. Alatta, már a kis térség kockakövein, a Pilinszkytől kölcsönzött verssort olvashatjuk – „Elfelejtett kiáltani, mielőtt földre roskadt”– és az 1939–1945-ös dátumot.

Az „avítt klasszikus” portréjához szorosan hozzátartoznak az olyan perfekt szakmai kész-ségről, és az adott helyhez, témához való alkalmazkodóképességről egyaránt árulkodó művek, mint a nagykanizsai vasútállomásra készített, az akkor éppen százhuszonöt éves Déli-vasút (1986) történeti miliőjét beszédes közvetlenséggel visszahozó fehér márvány dombormű, a bog-lárlellei Schulek Frigyest (1989) ábrázoló kicsiny, de karakteres kútfigura, s legutóbb – 2001 és 2003 között – a budapesti egykori Adria-palotához (ma a Le Meridien Hotel) készült allegorikus épületplasztika, Ligeti Miklós és Telcs Ede elpusztult sorozatának stílusát és hangulatát egészen természetes módon a sajátjává fogadó megidézése.

Ezzel a fajta professzionális alkalmazkodóképességgel tudta hitelesen felidézni akár egy-egy történelmi személyiség – mint Janus Pannonius (1973), Batthyány Lajos (1990), Zrínyi Miklós (1990) vagy az aradi vértanúk sorából Lázár Vilmos és Nagysándor József (1994) – akár tekin-télyes kortársak: a kaposvári Guba Sándor (1990), a pécsi Kerpel Fronius (1999) és Romhányi

Bibó-emlékmű, makett, 2004 Holokauszt-emlékmű, Nagykanizsa, 2004

14

(2004–2005) professzorok arcmását. Ugyanígy tudott érmein valódi szobrászi leleménnyel te-nyérnyi, tapintható közelségbe hozni – mint a Janus Pannonius-sorozat pédája mutatja – egy legendás világot, vagy máskor egyfajta, a hagyományok és a stílus iránti tisztelettel és az ettől elválaszthatatlan szakmai pontossággal eleget tenni a megrendelő várakozásának, mint mond-juk a Máriagyűd (1998) vagy a Pécsi Belklinika (1998) emlékérmei esetében.

Korunkban talán a síremlékállítás mindennapi gyakorlata, temetőink képe mutatja legin-kább, hogy a társadalom ízlése és gondolkodása stílusban és minőségben (az anyagiban is, de legfőként a művészi minőségben) micsoda elképesztő, korábban, akár csak a XIX. században sem ismert változatosságot mutat a legszélsőségesebb és legdrágább giccstől a legegyszerűbb, feliratos sírkövekig, vagy a pompázatosan monumentálisra növelt emlékművekig. Szobrász szá-mára mindig nehéz, és csak a legritkábban elkerülhető feladat – akár szimpla, ismeretlentől ér-kezett személyes megbízásból, akár társadalmi elvárásra vagy baráti kérésre vállalt munkáról van szó – alkalmazkodni a megrendelő elképzeléseihez. Ez fokozottan érvényes erre a műfajra, hisz éppen egy ilyen kérésre lehet adott esetben a legnehezebben akárcsak egy nemet is kimondani!

Rétfalvi síremlékei is változatos képet mutatnak. Az utolsó másfél évtizedben készített ilyet megbízásra tudós professzor (Grastyán Endre, 1993), híres művész (Eck Imre, 2003), író (Pilinszky János, 1987) és jóbarát (Kígyós Sándor, 1988) emlékére egyaránt. Hozzánk – a jegyzetíróhoz – a két utóbb említett áll a legközelebb. A fia-talon elhunyt szobrászművész, Kígyós Sándor síremléke jelentette Rétfalvi számára a személyesebb feladatot. Egy szókimondóan egyszerű, súlyos mészkő fedlap élén a nagybetűs vezetéknévvel: KÍGYÓS, és ezenkívül szinte semmi, csak egy ismerős, sokat hordott-látott, s most ittfelejtett üres dzseki. Az egészben így elmondva – leírva – van valami nagyon profán; a valóság – a látvány – mégis megrendítő; talán nemcsak a dolog személyessége teszi azzá: az „ittfelejtett” ruhadarab árvasága hangulatilag – de formailag is – visszaidéz valamit a barokk és a klasszicizmus kora temetőiben sokfe-lé látható, sírra borult nőalakok gyászából. Egészen más a Pilinszky János-síremlék megoldása. Ha az előbbinél a személyesség, itt éppen egyfajta személytelen távolság-tartás a szembetűnő. A fedlap alsó harmadában itt is csak egy egyszerű, nagybetűs felirat van, ólom betűkkel: PILINSZKY. A fedőlap hátsó harmadában ugyanabból a kőből geometrikus szigorúsággal vágott, vaskos és súlyos „talapzatot” épített a

szobrász, amelynek közepéből egy szokatlan megjelenésű bronz forma emelkedik ki. A látvány egészében van valami meglepő, és valami mégis nagyon is ismerős! A „talapzatba” vésett árok keresztet formáz, s a két ág találkozásából látszik elemi erővel föltörni – felhőként? – lángnyelv-ként? – talán csak mint egy növény? – az ismerős-ismeretlen bronzforma, amelybe (ha akarjuk, és mért ne akarjuk?) megint beleláthatjuk a feszület keresztény jelképét. Csöndes, szófukar és Pilinszky emberi, költői lényegét mégis nagyon hitelesen őrző emlék.

Visszatérve az „origó”-hoz, ma talán már világosabban látszik, mint korábban bármikor, hogy a Havi-hegyi Korpusz Rétfalvi egész életművének egyik legmeghatározóbb darabja. A profi, „mindenevő”, a mindenkori feladatnak sokattudó hajlékonysággal eleget tevő „avítt klasszikus” számára ennek a kompozíciónak a sikeres megvalósítása ott és akkor azt a valódi magáratalálást jelentette, amelynek meghatározó élményét soha sem felejtette, bármerre fordult is pályája, érdeklődése. Alkalmazkodva az adott feladathoz, megbízáshoz, a megfogalmazott igényhez, újra és újra, mindannyiszor élt az expresszív stílus – komponálás és mintázás – esz-közeivel. Ezt a nyelvet elsősorban, és a legkövetkezetesebben az egyházi, kifejezetten szakrális jellegű munkáiban használta. Erre talán a gyermekkorát meghatározó szellemi környezet, erő-sen vallásos nevelése is indíthatta. Így történt már 1969 előtt is, elég felidézni a ciszter szerzetes nagybátyja számára még főiskolás korában mintázott Ecce Homo figuráját, vagy egy olyan korai kompozíciót, mint a Fürtös Ilonával közösen készített oltár (1967) Golgotháját. Ebbe a sorba ké-

Pilinszky János síremléke, 1987

15

sőbbi művek egész sora tartozik, mint például a kozármislenyi templom Stációi (1978), vagy az újabb korpuszok – így egy utcai kereszt Pécsett (1990), s az ugyancsak pécsi kertvárosi templom keresztje (1993).

1983-ban a pécsi püspökség a székesegyház újonnan kialakított kriptájához egy Feltámadás-szobrot rendelt. Rétfalvi az egyszerű mensa fölött, az oda nyíló ablak elé komponálta – XVII. századi itáliai példákat idézve – a csodás jelenetet. Az egykori kritikus, Dercsényi Dezső mű-vészettörténész, a kitűnő műemlékes szakember elismerő figyelemmel méltatta a megoldás „barokkos lendületét”, „dinamikus mozgalmassá-gát”, hangsúlyozva azt is, hogy „A rendkívül nyugodt, de nem túl nagy-méretű – monumentális belső tér és az expresszív mozgású szobor ellentéte egyszerre érzékelteti a halál nyugalmát és a feltámadásba vetett reménység belső feszültségét”.

Rétfalvi Sándor egész eddigi működése egyik legkiemelkedőbb csúcsá-nak érezzük a pécsi székesegyház déli kapuzatának bravúros megoldását. A feladat – ismerve ennek a Szent István által alapított templomnak a történeti múltját, sok évszázados építészeti, művészi értékeit, mai megjelenésének és környezetének az egészét – nagyságában és bonyolultságában is legnagyobb-nak bizonyult a művész pályáján. A déli bejárat Szepessy Ignác püspöknek a tér közepén álló szobra mögött, egy azzal egykorú, Szűzmáriát a Kisjézussal magyar szentek körében ábrázoló dombormű alatt nyílik, ahonnan mosta-náig egy hat méter hosszú folyosó vezetett a tulajdonképpeni kapuhoz. A XIX. század végéről származó két, eredetileg merev, akadémikus stílusú, de mára a környezettel véglegesen összenőtt és összeérett plasztikai művet Kiss György szobrászművész készítette. Rétfalvi számára a püspökség kettős célt határozott meg: egyrészt az eddig elöl nyitott folyosó lezárása, ami azonban megjelenésével ne zavarja a kialakult és megszokott környezetet; másrészt a meglévő belső, XIX. századi, réz borítású kapu megfelelő díszítése.

A folyosó külső zárását Rétfalvi egy gyakorlatilag kétszárnyú ajtóval oldotta meg. Ez az „ajtó” azonban egészen szokatlan módon nemcsak egy funkcionális, és esetleg valamilyen díszí-tő motívumokkal ékes tárgy, hanem igazi szobrászi, plasztikai mű lett: mintegy négy méter ma-gas, három és fél méter széles, jó hatvan centi mélységű, hihetetlenül bonyolult, szőlőlevelekből, fürtökből és indákból szőtt rácsszerkezet. Ebben a téri szerkezetben itt-ott a középkori itáliai és franciaországi katedrálisok frízeiről ismerős, eleven lények: gyíkok, madarak, békák bújnak, s emberi figurák jelennek meg. A bal oldali szárnyon – kezében a székesegyház modelljével – a templomot építtető Szent István király és Boldog Mór, az első pécsi püspök alakja bontakozik ki a levelek sűrűjéből, míg a másikon Szent Péter veszi át Jézustól a mennyország, az üdvösség kulcsát. A kompozíciót fent, az eredeti architektúra és a rácsozat találkozása által képezett kör-ív közepén, a Szentléleknek dús aranyozással is hangsúlyozott szimbóluma zárja. – Úgy véljük – és e meggyőződésünkben valószínűleg nem maradunk egyedül –, hogy ez a pécsi kapuzat a kétezredik évi millenniumhoz kapcsolódó emlékmű-állítási dömpingben egyike az alkalomhoz és az adott helyhez tényleges és végleges természetességgel kötödő, ritka „telitalálat”-oknak. Ez a „telitalálat” Rétfalvi Sándor művészetének a kiteljesedését is jelenti. Ebben az ezredvégi munká-jában ugyanis nemcsak a régi főmű, a Havi-hegyi Korpusz teljesítményét ismételte meg, hanem egyúttal nagyon szerencsés módon kamatoztatta szinte egész eddigi életművének a tanulságait. A részletek és az egyes figurák megragadásában egyaránt érvényesült Rétfalvinak félreismerhe-tetlenül személyes viszonya az ábrázolás tárgyához, ugyanakkor eredendően klasszikus indít-tatású természetlátása, érzékeny és eleven kifejezőerejű mintázókészsége, gazdag, a mesélésre

Dr. Cserháti József megyés püspök és Bachman Zoltán 1970-ben

Feltámadás, 1983 (részlet)

16

mindig kész fantáziája és a komponálás módjának, a plasztika rendjének, a határozott, bonyo-lultságában világos, áttekinthető szobrászi szerkezetnek magabiztos ismerete.

A rézborítású hátsó kapu eredetileg dísztelen, üres kazettáiba Rétfalvi összesen huszonkét domborművű bronz táblát készített. A tematika adott volt, ahogyan a feladatra visszaemlékezve írta a kész munka felavatása alkalmából megjelent kis könyvben a művész: „A biblia Ó- és Új-szövetségéből kiválasztott témák … Teremtés, Angyali üdvözlet, Kiűzetés, Feltámadás, Vízözön, Betlehem, Átkelés a Vörös-tengeren, János keresztel, Ábrahám és Izsák, Golgota, Manna, Utolsó vacsora, Szent sátor, Tanítás a templomban, Bábel, Mennybemenetel, Három ifjú, Szentlélek eljövetele, Mózes, Izaiás, Illés, Jónás.” A hasonló feladatok megvalósításának is régiek, sok év-századosak a hagyományai, a tíz–tizenegyedik századból fennmaradt első emlékektől Ghiberti firenzei remekein át egészen a huszadik század közepéig, Giacomo Manzúnak a római Szent Péter-bazilikához készített bronzkapujáig. Rétfalvi érezhető örömmel fogalmazta újra, „saját képére és hasonlatoságára” az ismert történeteket, históriai hitelességgel, de áradó mesélőkedv-vel és négy évtizedes szakmai gyakorlatának tökéletes magabiztosságával. Az egyes jelenetek megidézésében a legváltozatosabb módon élt a plasztikai eszközökkel: néha könnyedén, fino-man, érzékeny, kifejező vonalakkal éppen csak rajzolni látszik az alaplemezen, máskor – akár ugyanazon a táblán belül is, hirtelen váltva a kifejezés elemi pontossága érdekében – szinte har-sogóan izgatott lesz a mintázás, egy-egy figura csaknem teljesen elválik, kilép a relief síkjából. A plasztikai formálás mikéntjét persze erősen befolyásolta, hogy az egyes táblák hol helyezked-nek el a kapu síkján: a szobrásznak figyelemmel kellett lennie arra, hogy az adott ábrázolást a szemlélő alulról, szemmagasságból vagy éppen fentről lefelé fogja-e megpillantani. „A figurális ábrázolásban nem, – írta a kapu készítéséről szóló idézett jegyzetében a művész –, de minden klasszikus domborművi szabályt áthágtam. Egy dologra ügyeltem, hogy a tematikának megfelelő-en egy-egy figurát emeltem ki plasztikailag, ami az összhatás szempontjából a kemény fény–árnyék hatásokból adódóan felbontja az eredeti klasszicizáló rendet, s hatásában beolvad az első kapuzat formarendjébe.” A belső kapu reliefjei, ugyanúgy, mint a külsőnek csúcsán lévő Szentlélek-ábrá-zolás galvanizált aranyozással készültek. „Ily módon – írja Rétfalvi jegyzete befejezéseként – … a kékeszöldre patinázott nagy kapu negatívjaiban ragyogva jelenik meg a belső kapu kontúrja.” – Így jön létre – tesszük hozzá Rétfalvival teljes egyetértésben – „a két kapu eggyé válása, tematikai azonossága, a kapu szellemi tere”.

Röviddel a kapuzat fölavatása után hosszú levélben számolt be e sorok írójának a szobrász a munka során fölmerült szakmai problémáiról és kétségeiről. Egyértelműen élete és művészi pályája egyik legnagyobb kihívásának tekintette a kapott feladatot, amelyhez egyszerre boldog örömmel és nagyon sok félelemmel látott hozzá. „… még mindig nem tudtam elengedni a mun-kát – írta a beszámoló vége felé. – … Egyszerűen nem volt idő arra, hogy bármit átgondoljak az én megszokott rendszerem szerint. Összesen 2 év állt rendelkezésemre. És én tudom, hogy a letett munka után semmi sem számít. Szinte most gondolok mindent újra, de ez már nekem magamnak is csak magyarázat.” – Megyőződésünk, hogy az „avítt klasszikus”-nak nincs oka az aggodalom-ra: ahogyan ott Pécsett föllapozta a „szegények bibliáját”, az Ó- és Újszövetség képes albumát, azt olyan hiteles és lefegyverző természetességgel tette meg, ami előtt magunk csak tisztelettel fejet hajthatunk!

Kovács Péter (2004)

18

Anya, 1969terrakotta, 50 cmmagántulajdon

Lábát törlő, 1964festett gipsz, 20 cm

19

Pólyás, 1965bronz, 24 cm

20

Hajnal, 1968bronz, 40 cm

21

Piéta, 1967bronz, 28 cm

22

Szomorkodó, 1966bronz, 40 cm

23

Menora, 1969bronz, 40 cm

24

Szoborterv, 1970papír, tus, 20 x 15 cm


25



26

Szoborterv, 1973papír, ceruza, 30 x 20 cm

27

Szoborterv, 1970papír, ceruza, 20 x 26 cm

28

Mozdonyos fiú, 1969bronz, 160 cmCsertő, óvoda

Rétfalvi Sándor 2006-ban a „Mozdonyos fiú”-val

32

Havi-hegyi Korpusz, 1969gipsz

Havi-hegyi Korpusz, 1969bronz, 220 cm

Pécs, Havi-hegy

Az előző oldalon:

a Diósi utcai műteremben,1969-ben

36

Temető, 1969bronz, 60 x 18 cm

37

Temető (részlet), 1969bronz, 60 x 18 cm

38

Bárányos, 1969bronz, 32 cm

39

Anya, 1969bronz, lapis lazuli, 23 cm

41

Balettosok, 1969bronz, 150 x 110 x 100 cmNagykanizsa

42

Életfa I., 1970bronz, 45 cm

43

Életfa II., 1970bronz, 45 cm

44

Életfa III., 1970bronz, 45 cm

45

Bányász-emlékműterv, 1975bronz, 50 cm

46

Aranybulla-emlékmű, 1972süttői mészkő, 420 cm

Székesfehérvár

49

Aranybulla-emlékmű, 1972süttői mészkő, 420 cm

Székesfehérvár

50

Janus Pannonius, 1972bronz, 60 cm

51

Villányi táj, 1972bronz, 15 x 25 cm

52

Pannon táj, 1972bronz, 17 x 25 cm

53

Mecseki napnyugta, 1972bronz, 15 x 25 cm

54

Janus-epigramma IV., 1972bronz, 18 cm

Janus-epigramma I., 1972bronz, 15 cm

55

Janus-epigramma II., 1972bronz, 15 cm

Pannon kőbánya, 1972bronz, 25 cm

56

Eszme, 1975carrarai márvány, 45 cm

57

Díszkút, 1979süttői mészkő, 380 x 150 x 150 cmBudapest

58

Stáció VIII., 1978bronz, 30 x 30 cm

Kozármisleny

Stáció XI., 1978bronz, 30 x 30 cm

Kozármisleny

Stáció VII., 1978bronz, 30 x 30 cm

Kozármisleny

Stáció VI., 1978bronz, 30 x 30 cm

Kozármisleny

59

Stáció XIV., 1978bronz, 30 x 30 cm

Kozármisleny

Stáció XIII., 1978bronz, 30 x 30 cm

Kozármisleny

Stáció X., 1978bronz, 30 x 30 cm

Kozármisleny

Stáció IX., 1978bronz, 30 x 30 cm

Kozármisleny

60

Vaserdő, 1979, fa, szög, 40 cm

61

Tájritmus, 1979fa, szög, 100 cm

Pécs, Modern Magyar Képtár

62

József Attila: Óda, 1980papír, ceruza, 50 x 70 cm

63

József Attila: Biztató, 1980papír, ceruza, 50 x 70 cm

64

József Attila: Mama, 1980papír, ceruza, 70 x 50 cm

65

József Attila: Lebukott, 1980papír, ceruza, 65 x 50 cm

67

Malév, 1980bronz, 100 cmBudapest, Hungar Hotels

Ibusz, 1980bronz, 100 cmBudapest, Hungar Hotels

Fittnesz, 1980bronz, 100 cm

Budapest, Hungar Hotels

68

Bronzfa, 1982bronz, 100 x 40 cm

69

Profán kereszt, 1981bronz, 35 cm

Táj napsütésben, 1981bronz, 35 x 11 cm

70

Táj villámmal, 1981bronz, 35 x 25 cm

Táj felhőben, 1981bronz, 35 x 25 cm

71

Tájritmus, 1982bronz, 100 x 25 cm

Nagyhasú táj, 1981bronz, 38 x 40 cm

72

Táj felhőben, 1982bronz, 37 cm

73

Várakozás, 1987bronz, 18 x 12 cm

74

Feltámadás, 1983bronz, 170 cm

kőmunka: Bencsik IstvánPécs, püspöki kripta

78

Család, 1984bronz, 280 x 200 x 120 cm

Szigetvár

Az előző oldalon:

Téglák 1945–1950, 1983téglaplasztika, 310 x 90 x 40 cmNagykanizsa

80

Alma, 1983kő, 60 cm

81

Kék virág, 1984lapis lazuli, 40 cm

82

Macskás nő, 1984kigyókő, 40 cm

Putto, 1984bronz, ofoi calcit, 39 cm

83

Angyal, 1984lapis lazuli, 15 cm

Madárka, 1984lila kő, 30 cm

85

125 éves a Déli Vasút, 1986carrarai márvány, 80 x 120 x 40 cmNagykanizsa, vasútállomás

86

Pilinszkynek, 1987carrarai márvány, 56 x 60 x 60 cm

Pilinszky János síremléke, 1987bronz, süttői mészkő, 100 x 210 x 80 cm

Budapest, Farkasréti temető

88

Hősi emlékmű, 1987süttői mészkő, 610 x 480 x 210 cmLenti

90

Schulek Frigyes, 1988bronz, 100 cm

Boglárlelle

92

Kígyós Sándor síremléke, 1988süttői mészkő, 100 x 210 x 45 cm

Pécs, köztemető

94

Fürdő, 1982bronz, 90 x 90 cm

95

Tulipán, 1990bronz, 85 cm

96

Profán köszöntés, 1990bronz, 100 cm

99

Utcai korpusz, 1990bronz, 100 cmPécs, Kertváros

Bújócska, 1990bronz, 27 cm

100

Mátyás király, 1990–1991bronz, 280 x 140 x 100 cm

Pécs, Mátyás király utca

Mátyás király, 1990 (makett)

102

Zrínyi Miklós, 1990carrarai márvány, 280 cm

Nagykanizsa

104

Színház téri díszkút, 1992bronz, 150 cm

Pécs, Színház tér

105

Színház téri díszkút, 1992bronz, 150 cm

Pécs, Színház tér

106

Rajz, 1974papír, ceruza, kréta, 30 x 20 cm

Rajz, 1974papír, ceruza, kréta, 30 x 17 cm

107

Rajz, 1974papír, pasztell, 30 x 20 cm

108

Korpusz, 1993bronz, 190 cm

Pécs, kertvárosi templom

110

Lázár Vilmos, 1994bronz, carrarai márvány, 84 cm

Pécs, Aradi Vértanúk útja

Nagysándor József, 1994bronz, alumínium, 84 cmPécs, Aradi Vértanúk útja

Professzor Dr. Grastyán Endre síremléke, 1993bronz, gránit, 180 cm

Pécs, köztemető

112

Vénusz I., 1993bronz, 100 cm

113

Napraforgó, 1997bronz, 44 cm

114

Gráciák, 1995bronz, 160 cm

Mörfelden, magántulajdon

A következő oldalakon:

a „Bronzkapu” kivitelezési és beállítási munkálatai1999–2000

121

Bronzkapu, 1999–2000bronz, 420 x 355 cmPécs, Szent Péter Bazilika

122

Rajzok a kazettákhoz, 1999papír, ceruza, 30 x 20 cm

123

Rajzok a kazettákhoz, 1999papír, ceruza, 30 x 20 cm

125

Kazetták, 1999aranyozott bronz, 45 x 30 cm

Belső kapu, 1999–2000aranyozott bronz, 300 x 200 cmPécs, Szent Péter Bazilika

126


127


128

Millenniumi emlékmű, 2000adria grico mészkő, piszkei vörös márvány, bronz, 320 x 260 x 200 cm

Siklós, vár

Millenniumi emlékmű, 2000 (makett)

131

Bacchus, 2003festett bronz, kő, 140 x 75 cm

Pécs, Somogyi-pincészet

133

A Le Meridien hotel épületplasztikái, 2001–2003adria grico mészkő, egyenként 220 cmBudapest, Deák Ferenc tér

134

Bibó István emlékműterve, 2004festett gipsz, 40 cm

135

Holokauszt-emlékmű, 2004bronz, adria grico mészkő, 300 x 500 x 50 cm

Nagykanizsa

139

Professzor Dr. Romhányi György, 2005bronz, 220 cmPécs, 48-as tér

2006. október

140

Szellemkép 1956-ból, 2006festett bronz, 100 cm

143

2004

144

RÉTFALVI SÁNDOR

1941. május 31-én született, a máramarosi Aknaszla-tinán.

1959-ben érettségizett a budapesti Képző- és Iparmű-vészeti Gimnáziumban, ahol Somogyi József volt a mestere.

1959 és l964 között végezte tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán, mesterei Szabó Iván, majd Pátzay Pál voltak.

1964-ben kötött házasságot Fürtös Ilona textiltervező iparművésszel.

Ugyanebben az évben meghívást nyert az auszt-riai St. Margarethenbe, ahol a Symposion Europäischer Bildhauer vendégeként két hóna-pon át Karl Prantl mellett dolgozott, és Bécsben Karl Wotrubával találkozott.Ugyancsak ekkor

nevezték ki a Pécsi Művészeti Gimnázium szob-rász tanárának.

1968-ban szakközépiskolává szervezik át a gimnáziu-mot, s az új intézménynek Rétfalvi Sándor lesz a művészeti igazgatója és egyúttal programjának, szervezeti kereteinek egyik legfontosabb megal-kotója.

Gyakorlatilag ugyanebben az időben – 1967–69-ben – alapozta meg Rétfalvi a burgenlandi példa nyomán a későbbiekben művészettörténeti jelentőségűvé lett szobrászati szimpóziumok sorozatát a Pécs közeli villány-nagyharsányi kőbányában.

1972-től tíz éven át volt a Magyar Képzőművészek Szövetsége Dél-dunántúli Területi Szervezeté-nek a vezetője.

1944

Rétfalvi Sándor testvéreivel 1946-ban

A főiskolán 1962-ben Fürtös Ilonával 1968-ban

1975, Rétfalvi Orsolya, Simon Béla és Fürtös Ilona

1970, Bocz Gyula és Rétfalvi Sándor művei a nagyharsányi kőbányában

Panyik Isvánnal 1974-ben

Rétfalvi Sándor családja 1977-ben

145

1980-ban elnyerte a Római Magyar Akadémia ösz-töndíját. Őszinte barátságot kötött Amerigo Tottal, a harmincas évek óta Itáliában élő mes-terrel. Az ő segítségével nyílt lehetőség Rétfalvi és ösztöndíjas társa, Kígyós Sándor számára a viaszveszejtéses bronzöntő technika elsajátítá-sára. Hazatérése után elindítója lett az ezzel a klasszikus technikával dolgozó pécsi, Újvári-féle műhely munkájának.

1982-ben családjával Nagykanizsára költözött, ahol a város műtermes lakást biztosított számukra.

Ugyanebben az évben nevezték ki szobrász tanárnak a Pécsi Tanárképző Főiskolára.

1983-tól tanszékvezetőként dolgozott a főiskolán, s eközben megteremti az egyetemi tanszék létre-hozásának a személyi és dologi feltételeit.

1989-től az új intézmény már a Janus Pannonius Egyetem egyetemi tanszékeként működik.

1991-ben Rétfalvi Sándor egyetemi tanári kinevezést nyer, s folytatólagosan ellátja a tanszékvezetői munkát egészen 1995-ig.

1995-ben megalakult a Pécsi Tudományegyetem Mű-vészeti Kara. Az itt induló akkreditált doktori képzés fémszobrászati programjának a vezetője lett Rétfalvi Sándor.

1999-től 2003-ig ismét a szobrászati tanszék vezetője volt.

2000-től a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar doktoriskolájának a vezetője.

Jelenleg többnyire fiatalkori főműve, a Havi-hegyi Korpusz alatt, a Mecsek oldalán meghúzódó pécsi műtermében dolgozik.

2000-ben a DUNA TV portréfilmet készített Rétfalvi Sándorról.

Művészeti díjai, kitüntetései

1978 Munkácsy-díj1989 Érdemes Művész1998 Nagykanizsa város díszpolgára2001 Martyn Ferenc-díj2002 Pécs város művészeti díja

1982

Rétfalvi Sándor édesapjával és öccsével 1995-ben

1996, Rétfalvi Soma

146

Önálló kiállításai1966 Pécs, Janus Pannonius Múzeum (Fürtös Iloná-

val)1968 Székesfehérvár, István Király Múzem (Fürtös

Ilonával) Pécs, Janus Pannonius Múzeum1972 „Pannonia picta”, Pécs, Janus Pannonius Múze-

um (Bérces Gábor ral) „Janus Pannonius és a humanizmus”, Székesfe-

hérvár, István Király Múzeum (történeti kiállí-táshoz kapcsolódva, Fürtös Ilonával)

1974 Budapest, Műcsarnok, kamaraterem (Fürtös Ilonával)

1977 Budapest, Ferencvárosi Pincetárlat Nagykanizsa, Művelődési Központ1980 Róma

1982 Szekszárd, Babits Mihály Művelődési Központ (Fürtös Ilonával)

1984 Mánfa, Árpád-kori templom (Fürtös Ilonával)1985 Hamburg (magángaléria)1986 Gleisdorf (Ausztria)1989 Köln (Németország)1990 Feldbach (Ausztria)1995 Budapest, Hungar Hotels1996 „Aedis”, Zágráb (Horvátország, Bachmann

Bálinttal)1997 Budapest, Dorottya Galéria (Bachmann Zoltán-

nal, Kistelegdi Istvánnal)

Fontosabb csoportos kiállításai1967 I. Országos Kisplasztikai Biennálé, Pécs1968 XI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás, Budapest,

Műcsarnok1978 „Magyar szobrászat”, Budapest, Műcsarnok1980 „A magyar kisplasztika új törekvései”, Prága1982 „Magyar szobrászat”, Hamburg1983 „Internationale Malerwochen”, Graz „Neun Künstler aus Südungarn”, Graz, Neue

Galerie am Landesmuseum Joanneum „Tíz pécsi képzőművész, Miskolci Galéria;1985 Nemzetközi Kisplasztikai Biennálé, Budapest1986 Magyar kisplasztika, Offenburg1993 „Das Labirinth” Iserlohn, Parktheater

1977, Nagykanizsa

1997, Budapest, Dorottya Galéria,Kistelegdi István, Rétfalvi Sándor,Zdenko Škrabalo, Jancsó Miklós ésPilaszanovich Irén

147

Válogatott bibliográfia Összeállította: Mendöl Zsuzsanna

Publikációja

Rétfalvi Sándor: Bronzszobrászat. Archaikus bronz-öntési eljárások. Pécs, Dialóg Campus, 1998. 180 p. ill. (kézirat)

Róla szóló irodalom

Symposion Europäischer Bildhauer St.Margarethen (kat.) Text: Sotriffer, Kristian. 1966.

Ketten. Rétfalvi Sándor és R. Fürtös Ilona kiállítása Pécs, Rákóczi út 15. Janus Pannonius Múzeum kiállí-tótermében 1966. május 1–29. (kat.) 3 lapos leporelló

Mendöl Zsuzsanna: Egy kiállítás elé. Jelenkor, 9. évf. 1966. 5. szám p. 463–465. ill.

P. G. (Perneczky Géza): Rétfalvi Sándor szoborkiállí-tása Pécsett. Magyar Nemzet, 1966. máj. 12. p. 4.

Perneczky Géza: Ausstellungen eines Jahres. Studien. Handbuch der ungarischen Wirtschaft Politik und Kultur. Band II, 1967. (Kunst) S. 135–136.

Hallama Erzsébet: A Napló tárlata: Rétfalvi Sándor. Dunántúli Napló, 1967. jan. 8. p. 11. ill.

I. Országos Kisplasztikai Biennálé Pécs: Pécsi Galéria 1967. okt. 1–29. (kat.) Bev.: Romváry Ferenc

Dél-dunántúli Képzőművészek III. kiállítása. 1968–1969. Pécs: Technika Háza, 1968. ápr. 2–16. (kat.)

Hallama Erzsébet: Alkotóház Villányban. Dunántúli Napló, 1968. máj. 12. p. 9.

Frank János: Jegyzetek a XI. Magyar Képzőművészeti kiállításról. Képzőművészeti Almanach 1. Budapest, Corvina 1969. p. 31.

Romváry Ferenc: Dél-dunántúli képzőművészek kiál-lítása. Jelenkor, 11. évf. 1968. 6. sz. p. 548.

Fürtös Ilona, R. és Rétfalvi Sándor kiállítása: Székesfe-hérvár, István király Múzeum, 1968. jún. 23.- júl. 28. (Rend. és a katalógust bev.: K. Kovalovszky Márta) Szé-kesfehérvár, 1968. István Kir. Múzeum Közleményei /Bulletin du Musee Roi Saint Etienne D sorozat 60.)

Perneczky Géza: Fiatalok Fehérvárott. (Rétfalvi és R. Fürtös I.) Élet és Irodalom 12. évf. 27. 1968. júl. 6. p. 8.

Takács Imre: Három székesfehérvári kiállítás. Jelenkor 12. évf. 1969. 2. sz., p. 149–150.

Bérczy Pálné: Képzőművészeti symposion Siklós 1968. Művészet, 9. évf. 1968. 10. szám., p. 33–34.

Perneczky Géza: A vásárhelyi tárlatról. Élet és Iroda-lom, 1968. nov. 9. p. 8.

Pécs és Baranya képzőművészeinek kiállítása. Buda-pest: Magyar Nemzeti Galéria, 1969. (kat.) Bev.: Soly-már István, p. 59–61.

B. Pilaszanovich Irén: Fiatal képzőművészek Siklóson. Dunántúli Napló, 1969. júl. 15. p. 5.

Bükkösdi László: Kanizsáról indult el. Zalai Hírlap, (Zalaegerszeg), 1969. aug. 24. ill.

Rétfalvi Sándor rajzai reprodukálva. Jelenkor, Pécs, 12. évf. 1969. szept., p. 788., 790., 809., 816., 842.

II. Országos Kisplasztikai Biennálé. Pécs, 1969. ok-tóber, Pécs, Tudomány és Technika Háza, (kat.) Bev.: Csap Erzsébet, p. 3., 25., 44. ill.

Perneczky Géza: Forma és meghatottság. A Pécsi Kis-plasztikai Biennálé. Élet és Irodalom (Bp.) 13. évf. 41. szám, 1969. okt. 11., p. 8.

Bükkösdi László: Symposion 1969. Művészet, 10. évf. 1969. 11. sz. p. 25–26. – Uő.: Szeressétek a macskát! Egy öregember emlékiratai. Pécs, Pannonia Könyvek, 2003. p. 231–236.

Hallama Erzsébet: Szobrok a hegyoldalban (Villány, Alkotótelep). Dunántúli Napló, 1970. júl. 12. p. 7.

148

Fekete Judit: Műterem szabad ég alatt. Magyar Nem-zet, 1970. okt. 18. p. 13.

Bükkösdi László: Új alkotások. Rétfalvi Sándor dom-borműve. Dunántúli Napló, 1971. aug. 14. p. 5.

Pannonia Picta 1972 Pécs. Bérces Gábor – Rétfalvi Sándor kiállítása 1972. ápr. 30.–máj. 21. Janus Pan-nonius Múzeum Néprajzi Osztályán. Pécs, Rákóczi út 15. (kat.) 3 lapos leporelló. ill.

Maróti Lajos: „Pannonia picta”. Bérces Gábor grafikus és Rétfalvi Sándor szobrászművész kiállítása Pécsett. Jelenkor, 15. évf. 1972. 10. sz., p. 913–917. ill.

Janus Pannonius és a humanizmus. (kiáll.) Székesfe-hérvár, István király Múzeum, 1973. aug. 11.-szept. 17. (kat.) Bev.: Dr. Kovách Zoltán + Kovács Péter: In memoriam poetae. Székesfehérvár 1973. 15 p. + képek. (Az István Király Múzeum Közleményei/Bulletin du Musée Roi Saint Etienne – D sorozat/Serie D No. 89.)

Kovalovszky Márta, K.: Rétfalvi Sándor és Fürtös Ilo-na. Művészet, 14. évf. 1973. 9. sz. p. 24–25.

Fürtös Ilona textiltervező iparművész és Rétfalvi Sándor szobrászművész kiállítása Budapest, Műcsar-nok Kamaratermében 1974. júl. 13–28. (kat.) Bev.: Kovalovszky Márta (12) p.

Miklós Pál: Képzőművészeti krónika. Jelenkor, 17. évf. 1974. 9. sz. p. 844.

Mendöl Zsuzsa: Pannónia dicsérete. Rétfalvi Sándor Janus-sorozatáról. Művészet, 15. évf. 1974. 9. szám, p. 18–20. ill.

Szederkényi Ervin: Látogatás Rétfalviéknál. Dunántú-li Napló, 31. évf., 193. szám, 1974. júl. 16. p. 4.

Csenkey Éva: A siklósi szobrász alkotótelep és szim-pózium 10 éve. Baranyai Művelődés, 1977. 2. sz. p. 77–88.

Tüskés Tibor: Képzőművészek műhelyében. Al-kotótelepek. Jelenkor, 20. évf., 1977. 3. szám, p. 253–261.

Rétfalvi Sándor szobrászművész kiállítása Budapest IX. Mester u. 5. Ferencvárosi Pincetárlat. 1977. okt. 27.– nov. 10. (kat.) ill.

Magyar szobrászati kiállítás Budapest, Műcsarnok 1978. máj. 5–28. (kat.)

B. L. (Bükkösdi László): Munkácsy-díj. Rétfalvi Sán-dor. Dunántúli Napló, 35. évf. 92. sz. 1978. ápr. 3. p. 8.

Arte Ungherese Contemporanea. Milano, Palazzo Reale, Dicembre 1979 − Gennario 1980. (kat.) (Firen-ze, é.n.) sztlan oldalak.

VII. Országos Kisplasztikai Biennálé. 1981. júl. 12.- aug. 30. Pécs: Pécsi Galéria, Széchenyi tér (kat.) Bev.: Aknai Tamás. (A Janus Pannonius Múzeum művésze-ti kiadványai 44.)

Romváry Ferenc: Pécs szobrai. Pécs, 1982. p. 89–91., 163., 166.

Rideg Gábor: Villány másfél évtizede. Művészet, 22. évf. 1982. 7. szám, p. 4−9.

Neun Künstler aus Südungarn. Pécs−Baranya. Ausstellung Graz 21. 1.−20. 2. 1983. Neue Galerie am Landesmuseum Joanneum (kat.) Einleitung: Jungwirth, Kurt. Text: Mendöl, Susanne 1983.

Rideg Gábor: Egy szobrász Pannóniából. Beszélgetés Rétfalvi Sándorral. Művészet, 24. évf. 1983. 7. szám, p. 28–33.

Tíz pécsi képzőművész. Kiállítás, Miskolc: Miskol-ci Galéria 1983. aug. 3.–szept. 4. (kat.) Bev.: Orbán György.

Müller Zsuzsanna: Vendéglátónk: Rétfalvi Sándor. Universitas (Pécs) 1984. máj. 10. p. 3.

Husz Mária: Fürtös Ilona szőnyegei – Rétfalvi Sándor szobrai. Új Tükör, 1984. júl. 22. p. 3–4.

Csenkey Éva: Villány: Szoborpark. Budapest, 1985. ill. (Tájak, Korok, Múzeumok kiskönyvtára 191.)

149

Dercsényi Dezső: A pécsi kripta (kanonoki-püspöki kripta Rétfalvi: A feltámadt Krisztus szobrával). Mű-vészet, 27. évf. 1986. 2. sz. p. 42–43.

Wallinger Endre: Érdemes Művészeink: Rétfalvi Sándor újabb alkotói korszakában. Dunántúli Napló, 1989. ápr. 2. p. 8.

„Rehabilitálták” az Aranybulla–emlékművet. Magyar Nemzet, 1990. 195. szám p. 4.

Pécsi ki kicsoda, 1992.

Kovács Péter: A tegnap szobrai. Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából. Szombathely 1992. p. 59., 147.

625 éves a Pécsi Egyetem 1367–1992. A JPTE Bölcsé-szettudományi Kar művésztanárainak és hallgatóinak közös kiállítása Pécs, egyetem aulája 1992. szept. 17–25. (kat.) 4 lapos leporello, ill.

Das Labyrinth. Ausstellung im Foyer des Parktheaters Iserlohn vom 19. 9. bis 19. 10. 1993. Kultursymposion Iserlohn. (kat.)

Rétfalvi Sándor–Bachmann Bálint: Aedis. Zarándok-templom modellje. (kat.) (1996) (20) p.

Aknai Tamás: Utak és rejtekutak. Fél évszázad Pécs képzőművészetében és építészetében. Jelenkor, 40. évf. 1997. 6. szám, p. 628. Kapu 2000. (bev.) Mayer Mihály, p. 3–4., Rétfalvi Sándor: A pécsi székesegyház déli kapujának plasz-tikai terve és annak műleírása p. 5–6., Kóbor Miklós: Néhány gondolat a kapu építésének műszaki megol-dásairól p. 7 –9., A kapuról, p. 10–13., Képek p. 14–71. Rétfalvi Sándor biográfia és műveinek fotói: p. 80–95. Pécs, Fondéria Kft., 2000. 95. p.Pinczehelyi Sándor: A hónap embere: Rétfalvi Sándor, a bronzkapu alkotója. Royal Club Pécs (Információs és Társasági Lap), 2001. jan., p. 6–7.

Boros László: A pécsi bazilika millenniumi kapuzata. Pécsi Szemle. Várostörténeti folyóirat (Pécs), 4. évf. 1. sz. (2001. Tavasz) p. 42–69.

Tüskés Tibor: Bronzburjánzás. Rétfalvi Sándor új kapuja a pécsi Dómban. Magyar Napló, 13. évf. 1. sz (2001. jan.–febr.–márc.)

Kovács Péter: Korszerű anakronizmus. Echo. Kritikai lap, 4. évf. 2001. 2. szám, p. 23–24.

Németh Pál: Testközelből. Hamisnapló a pécsi bazili-ka bronzkapujának készítéséről. Uo.: p. 24–26.

Bükkösdi László: Siklósi Sympósion. Új Dunántúli Napló, 2001. jún. 2. p. 7.

Kovács Péter–Wehner Tibor: Rétfalvi Sándor. Kortárs Magyar Művészeti Lexikon 3. Köt. Bp.: Enciklopédia Kiadó 2001. p. 253–255.

Szebeni András: Látott dolgok Pécs. Hernádi Gyula írásával. Pécs, Alexandra, (2001) p. 34–35., 98–99., 114.

Pécs-Baranyai művészek/Artists From Pécs-Bara-nya 2004. (kat.) Bev.: Aknai Tamás. (Kiadja a) Pécsi Galéria és Vizuális Művészeti Műhely. Pécs 2004. p. (48–49.)

Mendöl Zsuzsanna: Pécs-Baranyai művészek kiállítá-sa Aradon és Temesváron (Arad: Delta Galéria 2004. márc. 6.–ápr. 4. Temesvár: Művészeti Kar Galériája) Echo Kritikai Szemle Pécs, 7. évf. 2. sz. (2004. márci-us–április) p. 43–44.

Rétfalvi Sándor: A Szent Bertalan–szoborról. Pécsi Szemle, 7. évf. 3. szám (2004. Ősz) p. 129–131. ill.

Kovács Péter: Rétfalvi Sándor

Documents

Transcript of Kovács Péter: Rétfalvi Sándor