10 • l

Vasárnap, 1976. november 14;

Játsszunk Csehovot

Hosszabb idő után ismét Cse-hovot játszik a Szegedi Nem-zeti Színház. November 13-án Léner Péter rendezésében mutatják be az öt nagy drá-ma egyikét, a Cseresznyés-kertet.

Marx szerint a tragikus hős azért bukik el, mert a történel-mi szükségszerűséggel kerül szembe, így ebben a vonatkozás-ban a dráma objektív társadal-mi jelenségek művészi kifejezés-formája. Ilyen tragikus konflik-tusokkal terhesek a forradalma-kat megelőző időszakok, amikor a változáshoz szükséges feltéte-lek még nincsenek együtt ugyan, ám a társadalom ellentmondásai már kiéleződtek, szembeötlőek. Ebben a periódusában az élet a tragikus hős két fő típusút te-remti meg, a korai forradalmá-rokat és a régi viszonyokhoz lát-szólag jogos történelmi tévedés-ből ragaszkodókat. Csehov drá-maírói korszaka az orosz társada-lom válságának kritikus időpont-ja.

in Milyen volt az íro világnézete?

Egy időben tagadták, hogy egy-általán lett volna, mivel köztu-domásúan ellenzett mindenféle erőszakolt beállítottságot a mű-vészetben. Gyakran nyilatkozott az úgynevezett tendenciózus iro-dalom ellen, de tiltakozása csu-pán a valóságot kiszinezők, azt eszmei sémák szolgálatába állí-tók ellen szólt. Jermilov könyve világosan tisztázza: Csehov tar-tózkodása a különböző pártoktól lényegében azt jelentette, hogy magasabb színvonalon fogta fel, mélyebben érezte át az orosz életet, tárgyilagosabban tudta áb-rázolni a reális valóságot, men-tesülni tudott a reakcióssá vált dogmáktól. Munkásságának egyik alapgondolata — olvassuk tovább Jermilovnál —, hogy az egyéni boldogság erkölcstelen az olyan társadalomban, amelyben egy em-ber boldogsága sokak boldogta-lanságát feltételezi. S valóban, a Szerebrjakovok boldogságának, adott esetben az öncélúan élvez-hető élet anyagi fedezetének ára a Ványa bácsik és Szonyák bol-dogtalansága, az Arkagyinák kö-nyöklő, öntömjénező művészete pedig — a Sirályban — kirekesz-tené a Trepljovok botor próbál-kozásait. Csehov műveinek drá-maiságát Zinovij Paperni j mo-nográfiája egyebek között a Si-rály példájából jellemzi: egy-szerre mondják ki, „durva az élet" és „nem félek az élett 31". A századforduló éveiben, tehát nagy drámáinak születése idején, mindkét fenti motívum erősödik Csehovnál. A Sirály tragikus op-timizmusa éppen ezen motívu-mok belső harcából fejlődik ki, tehát az élet felfogásának motí-vumaiból.

Háy Gyula Csehov-dramatur-giaja című tanulmányaban fej te-geti az orosz történelmi-társadal-mi viszonyok sajátosságát, me-lyek a csehovi drámák keretét adják. Oroszországban 1861-ben zajlott le a jobbágyfelszabadítás, s tulajdonkeppen ez az esemény forrása a bajoknak, amelyek a csehovi figurák életét megkese-rítik. Az orosz kapitalizmus ki-alakulásat nem forradalom ve-zette be, a burzsoáziának „nem állt módjában egyetlen nagy áru-lássá! kerülni a falakon belülre", így az orosz burzsoázia sem volt egységesen érdekelt a társadalmi kép elkodösítéseben. Háy Gyula fölhívja a figyelmet a csehovi drámákban tükröződő orosz tár-sadalom éles kontúrokkal k i ra j -zolt gazdasági struktúrájára is. Szerebrjakov életvitelének anyagi garanciajaképpen a birtok jöve-delmezőségének lehetőségei is el-hangzanak, vita lárgyát, mi több, a drámai konfliktus csomópont-ját jelentik a Ványa bácsiban, s maga Szerebrjakov, a- minden-napi élet praktikumától elszige-telten élő művészettörténész is p.-inyit azért tud: a birtok csak két százalékot — eladásával az értékpapírok viszont 4—5 száza-lékot hoznak a konyhára. A Cse-resznyéskert Lopahinja már az

első felvonásban a földbirtokos-nő Ljubov Andrejevna tudtára ad ja : bár a kertet elárverezik, nem kell nyugtalankodni, nagy-szerű megoldást talált. Kiadhat-nák a telkeket nyaralóknak, ami-ért olcsón számítva is hektáron-ként évi huszonöt rubel bért kér-hetnek, s ha az akciót tüstént megkezdik, őszig valamennyi bér-be adható helyet elkapkodnának. „Meg van mentve" — tesz pon-tot egy közgazdász erényeivel kacérkodó dialógus végére Cse-hov, s amit elmondat a kereske-dő Lopahinnal, vagy amit Sze-rebrjakov és Ványa bácsi össze-csapásának materiális gyújtó-pontjába állit, nem más, mint a kapitalizmusba való átmeneti tár-sadalom jellemző tünete. Ebből fakadnak az emberi konfliktusok is. Ványa bácsit, Szonyát, Mari-nát, az öreg dajkát, az elszegé-nyedett szomszéd-birtokos Tye-legint szemléletmódja, életformá-ja, életvitele eltéphetetlenül a birtokhoz láncolja („az emberek külön szálakkal vannak a sor-sukhoz kötve") — Szerebrjakov, „a tudomány Tartuffe- je" viszont a megélhetés ú j lehetőségeit lát-ja abban, ami ezeknek az embe-reknek feldúlja az életét. A cse-hovi figurák — Marx alternatí-vájából: a régi viszonyokhoz lát-szólag jogos történelmi tévedés-ből ragaszkodók — tehát közvet-ve kerülnek konfliktusba egy-mással, a beüzenő kapitalista társadalom rendszerén keresztül, és ennek a bizonyos harmadik szektornak, a kapitalizálódásnak megjelenéséből desztillálta . le a kor esztetikája a sors meghatá-rozó szerepét Csehov drámáiban. Jermilov így summáz: Csehov nem választotta el az egyénit a társadalomtól.

f i i ' Két utolsó drámáját , a Három

nővért és a Cseresznyéskertet egyként szövik át a tragikum és a komikum szálai. Maga az író egyenesen vígjátéknak nevezte a Cseresznyéskertet, s eléggé meg-keserítette, hogy sokan csak a drámai mozzanatait érzékelték. A Három nővérben Jermilov jó szemmel fedezi föl a komikum (ahogyan ő nevezi: operettszerű-ség) forrását az ábrándok erejé-nek és az ábrándozók gyengesé-gének ellentmondásosságában. A tragikumot kísérő komikum sej-lik elő a Sirály és a Ványa bácsi egy-egy f igurájának jelleméből, a dialógusok teremtette szituációk-ból, de igazán a Cseresznyéskert-ben lép színre. A tabló változat-lanul a tragikum palástját hor-dozza. de az alatta lélegző em-berek hervadtak, drámai szem-pontból vegetálnak, a küzdelem vágya finom sóhajjá szelídül, ta-lán az egyetlen Lopahint leszá-mítva már-már vígjátéki figurák, jóllehet a másik oldalról Lopa-hin is az. A kapitalizálódás sze-lét jó szimattal megérző I.opa-hinnak és a Ranyevszkaja-birtok „belső embereinek" világáról, a két. világ ütköztetéséről kapunk kodokat a modern dráma általá-

nos fejlődéstörvényeit 1909-ben elemző Lukács Györgytől. Általá-nos érzés szülte ú j dolog a drá-mában — ír ja —, hogy a színtér majdnem mindenütt időben két világnak ütköző pontja. A dráma világa a „már"-ok és a „még"-ek, a „már nem"-ek és a „még nem"-ek egy pontban összefutá-sanak világa. Amit a drámában jelennek nevezünk, az a múltból születő jövő magára eszmélésé-nek, tőle különválásának és vele szembefordulásának pillanata. Minden tragédia végévél össze-omlik az egész világ. Az ú j drá-ma csak azt az ú ja t hozza'— de-finiál Lukács —, hogy az össze-omlást a régitől minőségben kü-lönböző követi.

A kép pontosan illik a csehovi drámára, a Cseresznyéskertre. Ranyevszkaja, Gajev a „már nem"-ek — Lopahin a „még nem" világát hordozza, a feuda-lizmust lassan túlélő, ám az oroszlánkörmök helyett macska-körmökkel kopogtató kapitaliz-mus társadalmának kettősségét.

„Hogyan mondjam el ?"

3.

Ml tehát a jövő képe? A Ra-nyevszkajára nem szavaz Csehov, de nincs bizalma a Lopahinokhoz sem. Egyaltalán: optimista vagy pesszimista Csehov? Jermilov feltétlenül az optimizmus mellett tör lándzsát, s igaza van. „Az a boldogság — ír ja —, amelyet Csehov akart, nem fért bele eb-be az életbe, messzire kiáradt medréből, magával vitte, áttörte az olcsó, .háromarsinos boldog-súg'-nak szánalmas válaszfalait. Műveinek minden részletét szü-lőföldjének szép jövőjébe vetett hite hat ja á\, és ez szépíti meg tá j rajzai t is." Az orosz föld széo-sége Csehov l í rájának nagy ereje. Lev Tolsztoj azt mondta „neki: „Látja, maga orosz! Igen, nagyon, nagyon orosz!" A drámák felvo-násai elé írt helyszínrajzok, de a szerepek is mélyen magukban hordozzák az orosz t á j és embe-reinek típusait. A jövőt, a meg-váltást Csehov drámáiban csak a munka, az alkotás szépsége ígéri. Az lesz a szép, ami az alkotást, az épitést szolgálja. Dolgozni, dol-gozni! — sürgeti önmagát gya-korta Ványa bácsi, s miután Asztrov doktor visszaszerzi tőle a fiola morfiumot, és Szonya már vallomást tesz („Én tűrök, és tűr -ni is fogok, amíg az életem ma-gától véget nem ér"), a munká-ban megőszült ember tudja a megoldást: „Hanem akkor dolgoz-ni kell! minél hamarább, másképp nem bírom . . . nem bírom." Ha-sonló következtetésre jut a Moszkváról álmodozó, de az ál-mokban meg is pihenő, remé-nyeiket vesztett nővérek egyike, Irina: „Jön majd az idő mikor mindnyájan megtudjuk, miért mindez, miért ez a sok szenve-dés . . . Addig azonban élnünk kell és dolgoznunk. Mindig, min-dig dolgoznunk! . . . lemegyek az iskolába, tanítok, és egész élete-met azoknak adom. akiknek ta-lán szükségük van rá." Csehov optimizmusa, a küzdelemben el-bukott, de bukásában a fejét fel-emelő, azon túljutó ember, a bu-kása aran önmagát, igazi hiva-tását megtalált ember optimiz-musa.

NIKOLÉNYI ISTVÁN

Alekszandr Prokof/ev

Tanúságom Tanúságom a múltba nem merülhet Utódok őrzik meg, s az őszi rög: Nem akadt ki a hátán sebesült meg Köztünk, viharral megvívok között. Az állam fiaiként felröpített, Bevéreztünk sok versztányi utat. Voltunk — a front. De gyávasággal minket Nem vádolhat, ki múltunkban kutat. Megtanultuk, mit harcban tudni kellett, Keménységünk állig bevértezett, Megterheltük szakadásig szívünket Szép bátorsággal, mint az istenek. Tél volt. A hó megroggyant, mint a kása Tél volt — de mit a lángos tűz hevít — i Mert olvadt fémmel szinte jóllakásig Itattuk meg a föld rétegeit. Emlékműként magasodunk az évek F ölött — zene, mi utakon kísér . . . fme küzdelmek, íme szenvedések, lm így harcoltunk mi Októberért!

Havás Ervin fordítása

Hír a Délmagyarországban: „Kisteleken a Vöröskereszt járá-si szervezetének közreműködésé-vel a rendkívüli véradónapon — két községbeli lakos műtétjéhez — 370-en ajánlot ták fel segítsé-güket és vérüket."

*

Élek. Az orvosok, nővérek azt mondják, ez nemcsak ra j tuk mú-lott. Műidig a betegtől is függ, mennyire akar élni. De hiába kapaszkodom én a levegőbe, fe-leségembe, most már két kis-gyermekembe, hiába bátorodnál! fel az orvosok is az operáció gondolatához: szívműtét nincs vér nélkül, ajándékozó lelkű em-berek nélkül. Persze az igazság-hoz tartozik, hogy míg idáig el-jutottam, a poklok kínját álltam ki.

Hogy mióta vagyok beteg? Tu-lajdonképpen négyéves korom-ban kezdődött. Skarlátot kap-tam, majd szívizomgyulladást. Későn vették észre. Ügy nézzen rám, én soha nem fociztam a többi sráccal, nem fogócskáztam egy életre fölmentettek a moz-gás alól. Egymást érték a reu-máslázas betegségek, s aztán még kétszer kerültem a kliniká-ra szívizomgyulladás miatt. Per-sze, az ember pályaválasztását is befolyásolja, hogy milyen a fizi-kuma. Én tanulni akartam,

.egyetemre járni. Ornitológus sze-rettem volna lenni. De ebbe is beleszólt a betegség. Leérettsé-giztem, aztán apám tanácsára ki-tanultam az órás mesterséget. S most látom csak, milyen igaza v o l t . . . Mitévő lennék most egy asztalos, vagy lakatos oklevél-lel? No, de a szívemnél tartot-tunk. Hogy dűlőre kellett vinni a sorsát, a sorsom, azt a tavalyi novemberi megfázásom provo-kálta ki. Gyengélkedtem, lázam is volt, de lábon akartam kihúz-ni az egészet. Anyósom kis szo-bájából apámhoz akartunk, köl-tözni. Ehhez még némi átalakí-tásra, festésre volt szükség. Hát dolgoztam, mert sietni kellett. Annamária már útban volt. Ar-ra sem volt időm, hogy orvos-hoz menjek. És akkor lerobban-tam. Nem ecsetelem, de nagyon csúnyán. Végzetesen. Az l-es bel-klinikán kötöttem ki. Majd min-denki — különböző módon fo-galmazva ugyan — de közölte velem, hogy meghalok.

Saját felelősségemre hazamen-tem én is, hadd lássam meg a kis kölyköt. Nagyon szép gye-rek. A feleségem azt mondja, három hónaposan olyan, mint Gyurika volt féléves korában. Szóval, augusztus 16-ra vissza-rendeltek. Olyan állapotban vol-tam, hogy. elém rakták a nyilat-kozatot, í r jam alá, .beleegyezem a műtétbe. Most vagy soha; utolsó lehetőség, hogy életben maradjak. És akkor aláírtam. Eltökéltem, lesz, ami lesz, nem izgatom magam. A sebészeten már nem gondoltam semmire, csak néztem a mennyezetet, va-lósággal eltompultak az érzé-keim. Nem érdekelt, mi zajlik körülöttem, nem reagáltam sem-mire. Megadtam magamat. Az ágyamnál sürgölődő eiúberek vi-szont annál céltudatosabbak y°l-tak, mindent óramű pontossággal végeztek. Injekciók, gyógyszerek, állandó ellenőrzés. Felkészítettek a nagy napra. Szeptember I3-án bejött hozzám az altató orvos, megtapogatta vénáimat, s meg-nyugtatott, csak egy szúrást fo-gok érezni. Megkértem a tanár urat, most az egyszer, kivételesen engedje meg, hogy a feleségem felhozza a kicsiket. Hogy meg-t'ordult-e a fejemben: talán most u t o l j á r a . . . ? Persze. Ki nem gondol erre ilyenkor? Másnap reggel betoltak a műtőbe, meg-kaptam azt a bizonyos tűszúrást, s attól kezdve nem emlékszem semmire. Annyit azonban meg-tudtam, hogy az operáció alatt a szív és a tüdő munkáját egy gép veszi át. Egy sokliter vérrel, más emberek vérével feltöltött gép. És a szükséges mennyiség több-szöröse már ott sorakozott az üvegekben. A kistelekiek küldték még az előző nap. Végighallgat-ja? Felnyitották a mellkasom, js

az elrongálódott szívbillentyűt ugyanolyan műanyag „alkatrész-szel" pótolták. Délután 4 óra el-múlt, amikor az intenzív osz-tályra vittek. Állítólag ébreszt-gettek, de erre nem emlékszem. Újból vér kellett akkor, alig négyórás, friss vér. Nem is ér-

•tem: volt. Annyi, amennyi szük-séges. Nekem, Temesi György kisteleki órásmesternek. Amikor az intenzív osztályról kihoztak, többször nagyon rosszul lettem; kiesett a szívem a ritmusból, el-vétette a lépést. Rossz érzés, kutya-rossz, de az is, amikor in-jekciókkal akar ják megtaní tania rendre.

Feleségem gyakran meglátogat, ilyenkor sógor-koma-jóbarát vi-gyáz a kicsikre. Ja j , csak már velük lehetnék én is! Ha sokáig itt kell ,még maradnom, ez a le-vegő betegít meg. Amióta meg-mondták, beszélhetünk a haza-menetelről, magasabb lett a vér-nyomásom. Már álmodozom, ho-gyan töltöm majd el a napokat. Másfél évig persze pihennem kell, nem szabad dolgoznom. Pedig már hiányoznak az órák is. Hosszú idő után először leve-tettem ezt a klinikai gúnyát, be-bújtam a farmerembe, amikor meghívtak és elengedtek a ká-belgyár véradó-vértkapó talál-kozójára. Vizsgáztam én magam előtt is: tudom, mire vagyok ké-pes. ö tórás fennlétre már vállal-kozik a szívem.

Annyiszor elképzeltem már az utóbbi napokban, milyen lesz a megérkezés. Ne higgye, hogy egyedül a családdal való talál-kozás izgat. Megyek majd az utcán, és ha szembejön velem valaki, csak az jut az eszembe: talán neki is köszönhetem az életemet. És akkor hogy mond-jam meg. és az utánajövőnek, a következőnek, mind a 370 kiste-lekinek, mit érzek irántuk. Itt a klinikán már azt mondják, rög-eszmés vagyok, mert 370 levele-zőlapot megírni képtelenség. Annyi szent, addig nem megyek haza, — márpedig ha valamit szeretnek, az a hazatérés —, amíg ezt a dolgot el nem rende-zem. Értse meg. Kisteleken szü-lettem, ott tanultam, ott dolgoz-tam, onnan nősültem, és onnan kaptam vissza az életem. Sokan ismernek, kisgyerek koromtól. Még az egész idősek is jelent-keztek, hogy segítsenek, nem ra j tuk múlott, hogy nem kértél: a vért tőlük. Háromszázhetven! Nagy szám. Fel sem tudom fog-ni: nem is barataim. nem mun-katársaim, hisz tizenkét évig egyedül dolgoztam, és mégis jöttek. Volt bizonyára, aki nem-csak miattam, egy másik kiste-leki betegnek érműtétie volt, de lehet, hogv az ő seitiei is az én motorom hajt iák. Valami szépet olvastam a múltkor, hogy is van osak: emberek, akik képesek és hajlandók arra, hogy testük egy részét beteg társuknak ajándé-kozzák. Hat én a kistelekiektől kaptam vissza ajándékba az éle-tem. És az orvosoktól. Most már belátom, nem érdemes ellenke — ni velük. Ha. nem olyan szívó-sak, még lekésem a csatlako-zást . . ' .

CHIKAN AGAES