JOEL FEINBERG

Társadalomfilozófia

Osiris könyvtár

Filozófia

Sorozatszerkesztő

Geréby György Steiger Kornél

JOEL FEINBERG

Társadalomfilozófia

Osiris Kiadó • Budapest, 1999

A fordítás alapjául szolgáló mű Joel Feinberg: Social Philosophy

(Foundations of philosophy series) Prentice Hall Inc., Englew ood Cliffs, N.J., 1973.

Fordította és az utószót írta KROKOVAY ZSOLT

A fordítást ellenőrizte BÓDIG M ÁTYÁS

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli

hozzájárulásához kötött.

Osiris Kiadó, Budapest A kiadásért felel az Osiris Kiadó igazgatója

Szöveggondozó Kárpáti Zsuzsa M űszaki szerkesztő Szigligeti M ária

Sorozatterv Környei Anikó A fedél Bartolom eo Bimbi: Ciprusfélékből font kosár

című képének felhasznásával készült Tördelő Somogyi Gyula

N yom ta és kötötte a Széchenyi N yom da Kft.G yőr 99.K -2009

Felelős vezető N agy Iván ügyvezető igazgató

ISBN 963 379 510 9 ISSN 1219-8358

© Prentice Hall Inc., Englew ood Cliffs, N. J., 1973 H ungárián translation © Krokovay Zsolt, 1999

© Osiris Kiadó, 1999

TARTALOM

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS 9

BEVEZETÉS 11

Első fejezet <í. 15A SZABADSÁG FOGALMA • 151. Szabadság és korlátozás 152. „Szabad valamitől" és „szabadságában áll" •'***"■"•***** *̂^223. Kinek a szabadsága? 254. Pozitív és negatív szabadság 265. Önkorlátozás 286. A szabadság mint autonómia 307. Engedély és képesség 328. Mindent mérlegre téve szabad 34

Második fejezet 37A KÉNYSZER ALAPJAI • 371. A szabadság vélelmezése melletti érv 372. Az anarchista elv 403. A formalista elv 434. A kár fogalma 445. A Mill elleni támadások két iránya 52

Harmadik fejezet 58A KÁR ELVÉNEK NEHÉZ ESETEI 581. Az erkölcsi vétségek és a jogi erkölcsvédelem 582. Az obszcenitás és a megbotránkoztatás elve 653. Jogi paternalizmus 714. Közös javak és közös cselekvés 79

Negyedik fejezet 84A TÖRVÉNYES JOGOK • 841. Jogok, szabadságok és kiváltságok 852. Az igényjogok osztályozása 89

5

3. Jogok és kötelességek 924. Jogok és igények 96

Ötödik fejezet 103A TÖRVÉNYES JOGOK ÖSSZEÜTKÖZÉSEI 1031. Igények összeütközései 1032. A jogok eltérő általánosságú kimondása 1033. Jogok (érvényes igények) közötti összeütközések 1084. Első megközelítésbeli jogok 1105. Kategóriák közötti összeütközések 1146. Az abszolút alkotmányos jog fogalma 118

Hatodik fejezet 126EMBERI JOGOK ' 1261. Erkölcsi jogok 1262. Emberi jogok 1273. Az egyenlőség alapja 1314. Abszolút és nem abszolút emberi jogok 140

Hetedik fejezet 145TÁRSADALMI IGAZSÁGOSSÁG 1451. Az összehasonlító és a nem

összehasonlító igazságosság 1452. Formális és materiális elvek 1463. Díjak ♦ 1514. Általános szabályok 1525. Gazdasági igazságosság 1586. Méltányos eljárások és igazságos eredmények 172

UTÓSZÓ 176

TOVÁBBI OLVASMÁNYOK 181

NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ 184

6

Édesapám, Abraham J. Feinberg

(1888-1956) emlékére

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

E könyv 1. fejezetének jelentős része terjedelmesebb formában is megjelent „The Idea of a Free Mán" (A szabad ember eszmé­je) címmel. Lásd James Doyle (szerk.): Educational Judgements: Papers in the Philosophy ofEducation (Nevelői ítéletek - írások a nevelés filozófiájának köréből). London, Routledgeand Kegan Paul, 1973. A 2. és 3. fejezet egyes részeit „Harmless Immoralities and Offensive Nuisances" (Ártalmatlan erkölcstelenségek és megbotránkoztató kellemetlenségek) című esszémből vettem át. Lásd Norman Care és Thomas Trelogan (szerk.): Issues in Law and Morality (Problémák a jog és az erkölcs köréből). Cleve- land, The Press of Case Western Reserve University, 1973. A 3. fejezet egy része „Legal Paternalism" (Jogi paternalizmus) című tanulm ányom ban is olvasható: Canadian Journal o f Philosophy, 1. kötet, 1971. A 4. fejezetben több helyen is felhasz­náltam „The Natúré and Value of Rights" (A jogok természete és értéke) című munkámat: Tl\e Journal o f Value Inquiry, 4. kötet, 1970. Köszönöm mind az említett esszék kiadóinak, mind a Prentice Hall, Inc. Kiadónak, hogy nagyvonalúan hozzájárul­tak ezekhez az ismétlésekhez.

9

BEVEZETÉS

A társadalomfilozófia területének meghatározása nem olyan szabatos, mint a filozófia legtöbb szokványos „ágáé". Ha na­gyon szélesen fogjuk fel, kiterjed „A filozófiai alapjai" sorozat más köteteiben tárgyalt problémákra is. Richard Rudner köte­te, A társadalomtudomány filozófiája, a társadalomtudományok módszertanára vonatkozó kérdésekkel foglalkozik. William Frankenáé, az Etika:, az erkölcsi ítélet alapjaival kapcsolatos el­méleteket tárgyalja. Végül Gerald MacCallumé, a Pol.itikaifilo- zófia, a politika sajátos kérdéseit vizsgálja (például az államra és más, sajátosan politikai jellegű társadalmi intézményekre, illetve az olyan fogalmakra és normákra vonatkozókat, amilyen a legitimitás, az illetékesség, a beleegyezés vagy az engedelmes­ség kötelezettsége). Ám ha át is utaljuk az effajta problémákat a filozófia más területeire, még mindig előttünk áll a társadalom viszonyaival kapcsolatos filozófiai kérdések egy széles és rop­pant különböző problémákból álló csoportja. E fennmaradt kér­déseket is csak részben vehetem itt szemügyre. Azokat emelem ki közülük, amelyek a kortárs érdeklődés számára különösen fontosnak tűnnek, s amelyek a szűkebb értelemben vett társa­dalomfilozófia problémáit tekintve jellegzetesek.

Alapjában véve két problémakör sorolható ide. Egyes fogal­mi problémák szükségessé teszik, hogy megvilágítsuk, illetve elemezzük azokat a fogalmakat, amelyek főszerepet játszanak a társadalom elméletében és a társadalomról folytatott minden­napi eszmecserékben. Másrészt egyes általános normatív kérdé­sek megkívánják tőlünk, hogy hozzuk felszínre, döntéseink és megállapításaink a társadalompolitika vitatott területein mi­lyen elveket követnek. A fogalmi problémák megoldása általá­ban semleges a főbb társadalmi nézetkülönbségeket tekintve (csekély kivétellel és némi megszorítással). Ahhoz, hogy meg­birkózzunk velük, át kell gondolnunk, mit jelentenek szokvá­nyos használatukban bizonyos szavak, s hogy miként kellene ezeket értenünk vitáink hatékonyabbá tétele, a paradoxonok elkerülése és a nagyobb következetesség érdekében. A norma­

11

tív kérdések viszont azt kívánják tőlünk, hogy adjuk fel semle­gességünket s lépjünk ki arra az erkölcsi küzdőtérre, ahol ken­dőzetlenül jelennek meg emberi érdekeink és eszményeink, s ahol elismerésünk elnyeréséért egymással szembenálló gyakor­lati normák és programok vetélkednek. A könyvben vizsgált társadalmi fogalmak maguk is két csoportba sorolhatók: egy­felől társadalmi eszményeket fejeznek ki, mindenekelőtt a szabad­ság, az igazságosság és az egyenlőség eszményeit, másfelől nor­matív elvek felállítása során alkalmazott olyan kulcsfogalmak, amilyen a kár, az előny, a szükséglet, a hiány, az igények vagy a jogok fogalma. Például felvethetjük, hogy miként kell magát a szabadság fogalmát értenünk, s hogy miként tehetjük azt a lehe­tő legnagyobb m értékben következetessé és szabatossá, körbenforgó álokoskodások és a szabadság legjobb elosztására vonatkozó tartalmi meggondolások nélkül. Azután, eljutva a szabadsággal kapcsolatos legfontosabb, például a szabadság korlátozásának feltételeire vonatkozó normatív kérdésekhez, különböző lehetséges válaszokat kell átgondolnunk és megítél­nünk. A feladat előfeltételezi majd, hogy a szabadság korlátozá­sának egyes elveit tekintve már világos felfogást alakítottunk ki magunknak a legfontosabb kifejezések használatáról (a „kárról", az „előnyről" és így tovább). E fogalmi kérdések jelentőségét a normatív filozófiai viták összefüggésében érthetjük meg a leg­könnyebben, ahol természetes módon merülnek fel a gyakorlati elvek választásának célját szolgáló eszközök kérdéseiként. Mind­amellett olyan embereknek, akik szeretnek gondolkodni, önma­gában vett cél is lehet a fogalmi kérdések megválaszolása.

Azok a leginkább alapvető normatív kérdések a könyvben, amelyekre a „szabadságkorlátozó elvek", az emberi jogokat felsoroló listák és a gazdasági igazságosság materiális elvei fo­galmazzák meg a választ. Kézenfekvő úgy gondolnunk ezekre a problémákra, mint egy képzelt és a valóságos összefüggé­sektől elvonatkoztatott politikai testület kérdéseire. Például az arra a kérdésre adott választ, hogy mikor kell korlátozni a sza­badságot, vagy hogy miként kell ideálisan elosztanunk az anya­gi javakat, az erkölcsi gondolkodón kívül a törvényhozó és a bíró is vezérelvként használhatja, aki olyan meghatározott ese­tekben keresi az indokolt döntést, ahol úgy tűnik, összeütköz­nek az érdekek, a szabályok vagy a szembenálló felek által él­vezett szabadságok. Amikor a filozófus ilyen kérdéseket vet fel a szabadságra és az igazságosságra vonatkozóan, akkor tu­lajdonképpen azt kérdezi, hogy egy olyan közösség ideálisan

12

elfogadható törvényhozása, amelynek történelme, múltja és politikai berendezkedése a miénkéhez hasonló, milyen kény­szerítő törvényeket és eljárásokat alkotna. Az ideális törvény­hozót a törvényhozó tényleges helyzetének összefüggéseitől valamiképpen teljesen elvonatkoztatva úgy kell felfognunk, mint aki közvetlenül a közérdekre hivatkozhat a választók tetszésének keresése, a kollégáival kötött „alku" vagy más, me­rőben „politikai" megfontolások kötöttségei nélkül. (A filozófiai politikának ez az elvont szintje így némiképp kevésbé összetett és nehéz lehet, mint a tényleges törvényhozás.) Az ideális tör­vényhozó (vagy alkotmányozó) elvei nem mindig elegendőek minden tekintetben az ésszerűen gondolkodó valóságos törvény­hozó mérlegeléseihez. A gyakorlat számára mindazonáltal alap­vető jelentőségűek, mivel irányt szabnak törekvéseinknek, és mércét adnak sikereink, illetve kudarcaink megítéléséhez.

Kifogástalan általános elvek és programok azonban nem bukkannak fel csak úgy maguktól, s magyarázatra nem szoru­ló alapelvekből sem vezethetők le. Egyedül úgy juthatunk el hozzájuk, ha szemügyre vesszük meghatározott társadalmi problémákra vonatkozó egyedi ítéleteink és attitűdjeink közül azokat, amelyeket a leginkább megbízhatóknak tartunk, s meg­kíséreljük hallgatólagos indokaik napvilágra hozását. Ezt kö­vetően az így napvilágra hozott elveket megpróbáljuk alkal­mazni zavarba ejtő határesetekre. Ahol úgy látjuk, hogy a sajá­tos helyzet megítélése szükségessé teszi, módosítunk az általános elven. Ahol valamilyen alaposan ellenőrzött vagy mélyen be­lénk ivódott általános elv megkívánja, ott pedig meghatározott attitűdünkön változtatunk. A cél végig egy olyan átfogó szemé­lyes, illetve személyek közötti összhang eszményének elérése, amelyben kialakul „az átgondolás egyensúlya" az egyedi ítéle­tek és az általános elvek között. Az a tanács, amit John Leonard a politikusok neveléséhez adott, a társadalomfilozófia, a legál­talánosabb politika számára éppúgy megszívlelhető:

„Azt kell megmutatni, a politika mennyire bonyolult a való­ságban. Ez csakugyan nevelés lenne! A tanár fizetné a tandíjat választópolgárként. A növendék megtanulná, hogy az igazság nem valamiféle egzisztenciális pillanat tüzében felvillanó, örök­re magától értetődő látomás, hanem csupán egy közös eszmény földhözragadt m egközelítése."1

1 John Leonard: The Last Word: Policy Ifór Freshmcn (Még egy szó - bevezetés a politikába gólyák számára). The New York Times Book Revieiv, 1971. szeptem­ber 26. 63. o.

13

ELSŐ FEJEZET

A SZABADSÁG FOGALMA

1. SZABADSÁG ÉS KORLÁTOZÁS

Volt idő, amikor pusztán azért neveztek „szabadnak" valakit, hogy egyszerűen megjelöljék - és a szolgákéival szembeállít­sák - törvényes jogait, illetve kötelességeit1. Lassanként azon­ban a szó már nem csupán egy jogállást nevezett meg, de olyan jellembeli erényeket is, amelyek különösen szabad emberek­hez illenek. A „szabad" ellentéte ebben az értelemben a „szol­gai" volt, vagyis a szolgákat jellemző és így a szabad emberhez nem méltó vonás. A szolga „hol alázatos, hol arcátlan"2, a sza­bad ember viszont - hisz nincs mitől félnie - méltóságteljes és megfontolt, bárkinek bármikor szemébe nézhet. Lehet, hogy amikor azt kérdezzük, valójában mi is a szabadság, ezekre a tulajdonságokra keresünk teljesebb magyarázatot. Valakit sza­badnak nevezve esetleg csak ezeket az erényeket tulajdonítjuk neki. Valószínűbb azonban, hogy az emberek szabadsága irán­ti mai érdeklődés nem egyszerűen jogállásukra vagy jellemvo­násaikra irányul. Mit mondunk tehát, amikor szabadnak mond­juk őket?

Meglehet, keveset, mivel a tájékoztatás, amit a „szabad" szó közelebbi meghatározás nélkül nyújt, gyakran hiányos. A leg­több esetben, amikor csak úgy általában neveznek valakit sza­badnak, a legjobb ezt kihagyásos állításként vagy valamilyen hosszabb kifejezés rövidítéseként értenünk. A szabadságra vonatkozó mondatok homályosságát a kihagyás három fajtája is okozhatja, s az adott összefüggésnek megfelelően tartalmaz­hatja a kijelentés egyik, másik vagy mindhárom fajtát. Ahhoz, hogy bővebb tájékoztatást kapjunk, néha azt kell a mondatban pontosítanunk, mitől szabad valaki, máskor azt, hogy mit sza­bad valakinek tennie, megint máskor pedig azt, hogy ki az a valaki, akinek a szabadságáról beszélünk.

1 Lásd C. S. Lewis: Studies in Words (Tanulmányok szavakról). Cambridge, 1961, Cambridge University Press. 111. skk.

2 Uo. 14. o.

15

Ha az idegen csak úgy odavetve tudatja velünk, hogy sza­bad, alighanem fogalmunk sem lehet róla, mit akar ezzel mon­dani, amíg el nem árulja, mitől szabad. „...A börtön rácsaitól? Az adósságaitól? A feleségétől? A bűneitől?"3 Amíg e közeleb­bi meghatározás várat magára, csak arra a következtetésre jut­hatunk, hogy azt állítja (örömmel), valami, amit akadálynak vagy korlátozásnak tart, nincs többé4. Megpróbálhatjuk ugyan kitalálni, hogy mik a vágyai, de ahhoz, hogy tudjuk, miféle akadály hárult el ezek elől szerinte, sajátos körülményeiről is tudnunk kell valamit.

A korlátozások és a vágyak közötti bensőséges kapcsolat foly­tán a szabadság csorbítását természetes úgy tekintenünk, mint aminek szükségszerű eredménye a tehetetlenség érzése. A leg­nyilvánvalóbb esetekben a korlátozás ugyanis azt jelenti, nem engedik, hogy kielégítsük vágyainkat. Ilyenkor tehetetlennek érezzük magunkat, s a tehetetlenség érzése, ami a boldogta­lanság egy fajtája, természetesen rossz. Talán ezért vagyunk annyira biztosak abban, hogy a szabadság valamiféle jó dolog. Hiszen a korlátozás hiánya. A tehetetlenségből eredő boldog­talanság hiánya. Van azonban egy másik tendencia is minden­napi gondolkodásunkban (avagy van a szabadságnak egy má­sik felfogása is). Ennek értelmében nincs logikai kapcsolat a korlátozás és a tehetetlenség érzése között. Eszerint anélkül is korlátozható valaki, hogy tehetetlennek érezné magát. Leélhe­ti valaki az egész életét egy szobába zárva - vagy azért, mert nem tudja, hogy nem nyithatja ki az ajtót, vagy azért, mert nem törődik vele5. Lehet, hogy fegyverrel kényszerítik annak a je­löltnek a támogatására, akit minden további nélkül, saját szem­pontjai alapján is támogatna. Ezekben az esetekben a korláto­

3 Maurice Cranston: Freedom, A Neui Analysis (Szabadság - egy új elemzés). London, 1953, Longmans, Green & Co. Ltd. 3. o.

4 A korlátozás és a kikényszerítés megkülönböztetése stílus kérdése. Amikor korlátoznak minket, akkor akadályozzák a cselekedetet és kikényszerítik, hogy tartózkodjunk megtételétől. Amikor valamit kikényszerítenek, akkor azt aka­dályozzák, hogy tartózkodjunk a cselekedettől, vagyis kikényszerítik megté­telét. Korlátozás esetén nem tehetjük, amit (esetleg) tenni akarunk. Kikénysze­rítés esetén meg kell tennünk, amit (esetleg) nem akarunk megtenni. Az egy­szerűség kedvéért azonban mind a korlátozásra, mind a kikényszerítésre a „korlátozás" szót használom.A megfelelő angol kifejezéseket lásd a név- és tárgymutatóban. (A fordító.)

5 Vö. John Locke: Értekezés az emberi értelemről. Első kötet. Ford. Dienes Valé­ria. Budapest, 1979, Akadémiai Kiadó. 233. o. (II. könyv XXI. fejezet 10. §).

16

zás és a kényszerítés biztosan nem jár a tehetetlenség érzésé­vel. Az ilyen korlátozások nem hatnak az érintett tényleges vágyaira, noha szűkítik lehetőségeit és alternatíváinak körét. Amit lerombolnak, azt a feltételezhető vagy a rendelkezésre álló szabadságnak nevezhetjük, mivel ha az illető el akarná hagyni a szobát vagy másik jelöltre kívánna szavazni, úgy akadályba ütközne és tehetetlennek érezné magát.

Miért kellene, hogy bárki is fontosnak tartsa a szabadságot olyan vágyakra vonatkozóan, amelyekkel pusztán csak rendel­kezhet vagy esetleg rendelkezni fog, ha egyszer nem érzi ma­gát tehetetlennek, hiszen azt csinál, amit akar? A kérdés nem merőben elméleti rejtvény Elítéljük a zsarnokokat, akik korlá­tozzák alattvalóik rendelkezésére álló szabadságát, és annak ellenére is harcolunk ellenük, hogy tudjuk, valójában a szabad­ság - a tudatlanság, a fásultság vagy a magával ragadó vezető iránti szeretet miatt - talán csak néhány alattvalónak hiányzik. Miért baj, hogy valaki nem bírálhatja szabadon a Führert, ami­kor szereti és minden lépésével egyetért? Egy nyomban felve­tődő válasz, hogy azért, mert a pusztán „lehetséges" vágyakból olykor valóságosak lesznek. Aligha láthatjuk biztosan előre a bennünk vagy a környezetünkben lejátszódó változások ala­kulását, s így sokkal biztonságosabbnak érezzük, ha rendelke­zésünkre állnak valódi alternatívák, noha pillanatnyilag nem vesszük hasznukat. Sőt, még ha nem is valószínű, hogy egyszer majd megváltoznak vágyaink, akkor is jóleső érzés tudnunk, hogy adott esetben lennének alternatíváink. A szabadság sze- retete annak a szeretete is lehet, hogy szabadon lélegezhetünk, hogy van mozgásterünk, hogy adott esetben meggondolhat­juk magunkat.

Még egy erős érv szól azonban amellett, hogy egyszerűen olyan állapotként fogjuk fel a szabadságot, amelyben nem érez­zük tehetetlennek magunkat. Az ókori sztoikusok és epikureu- sok azt hangsúlyozták, hogy a „mozgástérnek" tekintett sza­badság keresése a szabadság utáni vágyak értelmében maga is szükségképpen a tehetetlenség érzésének egy forrása. A tehe­tetlenség érzésétől való teljes szabadság viszont minden em­bernek elérhető - zsarnokságokban is, „szabad" társadalmak­ban is. A hiánytalan szabadság az, érveltek, ha mindig képesek vagyunk azt csinálni, amit pillanatnyilag ténylegesen csinálni akarunk. E szabadság elnyeréséhez ugyanakkor vagy olyan ha­talmasságnak kell lennünk, akinek lábai előtt hever az egész világ, vagy pedig annyira rugalmasnak, hogy akaratunk min­

17

dig ahhoz igazodjon, ami amúgy is elkerülhetetlenül bekövet­kezik. Nyilván az utóbbi a könnyebb. Ha úgy alakítod a vá­gyaidat, hogy mindig azt akard tenni, amit tenned kell, akkor sohasem érhet csalódás. „Ne kívánd, hogy az események úgy alakuljanak - int Epiktétosz - , ahogy te szeretnéd. Inkább a kívánságaidat szabd az események alakulásához, meglátod, nyugodt lesz életed folyása"6.

A „ténylegesen érzett" és a „rendelkezésre álló" szabadság ellentéte a szabadság két különböző eszményét feltételezi. Az egyik a lehető legkevesebb tehetetlenség érzésének, a másik - a lelkiállapotra gyakorolt hatástól függetlenül - a lehető leg­több nyitva álló alternatívának az eszménye. Az első felfogás szerint valaki csak annyira szabad, amennyire azt teszi, amit akar, és akkor, amikor akarja; a második szerint viszont csak akkor szabad valaki, amikor számottevően többet tehetne, mint amennyit éppen tenni akar. Annak eldöntése, hogy a szabad­ság melyik fajtája a megfelelőbb eszmény, egymással szemben­álló értékmérőket feltételezhet, de a dolgok átgondolása után látni fogjuk, hogy - az értékekre vonatkozó kérdésektől füg­getlenül - a rendelkezésre álló szabadság szerinti elemzés sza- batosabb magyarázata a szabadság mindennapi felfogásának (vagy a „szabad" szó jelentésének).

Tegyük fel, hogy t pillanatban Szabó János ezer dolgot csi­nálhat, de azt az egyet nem, amit a leginkább akar, Kovács Já­nos viszont csak egy dolgot tehet, de történetesen ez éppen az, amit a legjobban szeretne tenni. Ha a szabadságot egyszerűen úgy fogjuk fel, mint a tehetetlenség érzésének hiányát, akkor Kovács szabadabb, mint Szabó. A rendelkezésre álló vagy „moz­gástér" szerinti szabadság modellje alapján Szabó nemhogy szabadabb, mint Kovács, de Kovács egyáltalán nem szabad. Mert ha a körülmények csupán egyetlen dolgot engednek neki, akkor kénytelen ezt tenni (bármennyire is önként teszi). Még inkább belátható, hogy a rendelkezésre álló szabadság szerinti elemzés áll a józan észhez közelebb, ha azt az esetet is szem­ügyre vesszük, amelyben Szabó ezer dolgot csinálhat, köztük azt is, amit a legjobban szeretne tenni, Kovács viszont csak azt az egy dolgot teheti, amit leginkább akar. A tehetetlenség érzé­sének hiányára építő modell szerint Szabó és Kovács között a szabadságot tekintve egyáltalán nincs különbség, noha túl azon,

6 Epiktétosz: Kézikönyvecske, 8. Ford.: Sárosi Gyula. Budapest, 1978, Európa Könyvkiadó. 9. o.

18

hogy Szabó és Kovács egyformán elégedett, Kovácsot szu­ronnyal a hátában kényszerítik a cselekvésre! E csak hozzáve­tőlegesen felvázolt példák nagyon is arra vallanak tehát, hogy a szabadság és a szükségletek kielégítése (vagy az elégedett­ség) nem ugyanaz.

Mindazonáltal lehetséges, hogy csak a szükségletek kielégí­tésének eszközeként értékes a (rendelkezésre álló) szabadság. Ha így van, akkor a szabadságot csak abban az esetben indo­kolt előnyben részesítenünk, amikor szükségleteink kielégíté­se nélküle nem lenne garantálva. De akármiért is értékeljük nagyra a szabadságot - akár csupán eszközként, akár önmagá­ban is célként - , nem szabad összetévesztenünk azt más, vele összekapcsolható javakkal. Egyesek ebből azt az elhamarko­dott következtetést vonhatják le, hogy bármi legyen is a sza­badság, a fontos javak egyikének kell lennie. Ez azután arra készteti őket, hogy még a lehetőségét is elutasítsák az összeüt­közésnek a szabadság és más fontos jó dolgok között. Az olyan szabadságot, amely nincs összhangban az elégedettséggel, nem tartják valódi szabadságnak, e ragyogó nevet kiérdemlő sza­badságnak. Tisztességesebb elismernünk - és élesebb ítélőké­pességre is vall azt mondanunk - , hogy a szabadság csak a sok értékes dolog egyike. Amikor számításba veszünk más értéke­ket is, előfordulhat, hogy nem éri meg az árat, amit fizetnünk kellene érte. Olykor a boldogság felé vezető legegyenesebb út a korlátozás. Ebből azonban nem következik, hogy „az igazi" szabadság korlátozás. Ez csak annyit jelent, hogy a szabadság és a boldogság két különböző dolog, s hogy nem mindig kap­hatunk meg mindent.

A társadalmi és a politikai kérdések filozófusa számára nem ugyanolyan érdekes a korlátozás és a kényszer minden fajtája. Ha van olyan szabadság, amely megérdemli, hogy a tulajdon­képpeni „politikai szabadságnak" vagy „cselekvési szabadság­nak" nevezzük, úgy az a korlátozás egy sajátos fajtájának, a kényszernek a hiánya. Az a helyzet, amelyben nem avatkoz­nak bele - szándékosan és erőszakos módon - emberi lények más emberi lények ügyeibe. A kényszernek két fő formája van. Az egyik az olyan közvetlen erőszak vagy akadályozás, mint a szuronnyal döfködés vagy a bebörtönzés. A másik a kénysze­rítő hatalommal egyértelműen alátámasztott fenyegetés. A fe­nyegetés útján megvalósuló kényszer eseteiben bizonyos érte­lemben rábízzák az áldozatra, hogy válasszon, engedelmeske- dik-e vagy viseli a (valószínű) következményeket. De ha az

19

engedelmeskedés alternatívája valami elképzelhetetlen ször­nyűség - például egy gyerek halála akkor az embernek való­jában nincs más választása, mint hogy engedelmeskedik. Az ellenállhatatlanul kényszerítő fenyegetés és a pusztán vonzó ajánlat a két véglet. A közbülső esetekben a fenyegetés tulaj­donképpen megszabja az engedelmeskedés megtagadásának árát, s a megfenyegetett személyre hagyja annak eldöntését, vajon az megér-e neki annyit. Minél magasabb az engedelmes­kedés megtagadásának ára, a dolog annál kevésbé tűnik majd számára választhatónak. A fenyegetések e közbülső példái in­kább hátunkra vehető terhekhez, semmint bilincsekhez, köte­lekhez vagy szuronyokhoz hasonlítanak, amennyiben nehezeb­bé teszik ugyan az egyik alternatíva választását, de nem teszik lehetetlenné. Ebben az értelemben mondhatjuk kényszerítőnek a társadalmilag nemkívánatos magatartásra kivetett adókat. Ezek valóságos tilalmak nélkül veszik el az ember kedvét vala­mitől. Ám azért nagyon is hatékonyan akadályozzák.

Szemügyre kell még vennünk a korlátozások (köztük a kü­lönböző formájú kényszerek) és a képességek hiánya közötti, nem kevés nehézséget okozó megkülönböztetést. Ahogy Helvétius írja: „nem a szabadság hiánya, ha nem tudunk repülni, mint egy sas és úgy úszni, mint egy cethal"7. De miért nem? Ha egy emberi lény épp ezeket a dolgokat akarná csinálni, vajon nem gyötörné-e a tehetetlenség érzése? Saját testi felépítése és a ter­mészet törvénye éppoly hatékonyan akadályozza meg őt ab­ban, amit csinálni akar, ahogy a rendőrök szuronya és az állam törvénye másokat.

A problémát érzékelő gondolkodó ezen a ponton két ellenté­tes késztetést érez. Miután már magáévá tette azt a nézetet, hogy a szabadság lényegében a tényleges és a lehetséges vágyak korlátozásának hiányát jelenti, fenn akar tartani esetleg vala­milyen szimmetriát a korlátozások különböző fajtái között. Tehát elemzését a lehető legáltalánosabbá téve a következőkép­pen okoskodhat: akkor értelmes egy lehetséges korlátozásról beszélnünk, amikor értelmesen beszélhetünk valamilyen lehet­séges vágyról. Egy vágyat bármi korlátozhat, még egy termé­szettörvény is. A korlátozások továbbá belsők is lehetnek, nem csupán külsők. A szegénység, az akaratgyengeség vagy a tu­

7 Idézi Isaiah Berlin. A szabadság két fogalma in Négy tanulmány a szabad­ságról. Ford.: Erős Ferenc és Berényi Gábor. Budapest, 1990, Magyar Helikon. 343. o. A szabadság két fogalma.

20

datlanság tartósan megakadályozza, hogy az emberek azt te­gyék, amit akarnak, vagy amit akarhattak volna. Mindaz, ami egy tényleges vagy feltehető vágy teljesülését akadályozza, korlátozás. Mivel a szabadság a korlátozás hiánya, ebből követ­kezően azt, amit nem vagyunk képesek megtenni, bármi is le­gyen ennek az oka, nem tehetjük szabadon.

Ugyanakkor összekuszálhatja a kérdést, ha megengedjük, h o g y a „szabad" és a „nem szabad" szavaknak ennyire sok je­lentése legyen. A meglódult képzelet tárgyait illetően kívánsá­gainknak talán nincs is határa, de nem vágyhatunk komolyan mindenre, amit szeretnénk. Az ötéves gyerek szeretne esetleg a napocskán sétálgatni, ahogy a felnőtt is kívánhatja, hogy bár­csak újra gyerek lenne, de aki tudja, hogy ezek képzeletbeli célok, az azt is tudja, hogy - fogalmi okokból - lehetetlen akar­nia a megvalósulásukat. A szabadságot nem hóbortos kívánsá­gokkal, hanem meglévő és lehetséges vágyakkal kell összefüg­gésbe hoznunk. Még ha azt is gondolnánk (noha nem kellene azt gondolnunk), hogy az emberek végtelenül sokféle dolgot akarhatnak vagy kívánhatnak, annak, amit tehetnek, egészen biztos, hogy szigorú határai vannak. Siránkozhatok, hogy nem születtem Winston Churchillnek, hogy nem vagyok matemati­kai zseni vagy potenciális súlyemelőbajnok, hogy nem tudok világra hozni egy csecsemőt, vagy lenni is, meg nem is egy­azon pillanatban. Ám ha e természetes korlátozottságainkat úgy jellemeznénk, mint szabadságunk korlátozottságait, úgy üres frázisra épülne siránkozásunk. „Lenni annyi, mint valamilyen­nek lenni" - írta Santayana. Az, hogy én ilyen vagyok, nem pedig olyan, nem szabadságom természetes korlátja, hanem létezésem eleve fennálló, szükségszerű következménye. Mind­azonáltal ha a Szép új világ valamelyik alsóbbrendű osztályá­ban láttam volna meg a napvilágot, alsóbbrendűségre kondici­onált lombikbébiként, akkor - azt hiszem - legalábbis érthető lenne azon keseregnem, hogy miért nem áll szabadságomban valamely magasabb rendű képesség megvalósítása. Bár nyil­vánvalóan nehéz meghúzni a határvonalat a képességeknek a szabadság hiányaként felfogható hiánya és a többi eset között, mindent meg kell tennünk a gondos szétválasztás érdekében. Amennyiben ugyanis mindegyiket a szabadság hiányának te­kintjük, úgy a hiánytalan szabadság egy tökéletesen üres és megközelíthetetlen eszménnyé válik.

A társadalommal és a politikával kapcsolatos eszmecserék­ben a szabadság hiánya mindenesetre a képességeknek nem

21

akármilyen, hanem nagyon is sajátos hiányát jelenti. Azt ugyan­is, amit közvetlenül vagy közvetve más emberi lények kény­szerítő hatalma okoz. Talán akkor járunk el a legbölcsebben, ha Isaiah Berlint követjük, aki úgy véli, hogy „a cél elérésére való képtelenség önmagában nem jelenti a politikai szabadság hiányát"8. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az idézett állí­tás csak azért vitathatatlanul igaz, mert szerepel benne a „poli­tikai" szó. Azzal alakíthatunk tehát ki egy kompromisszumot az ilyen ellentétes attitűdök között, hogy azt mondjuk, a politi­ka és általában a társadalom filozófiája csak annyiban foglal­kozik a szabadsággal, amennyiben az a mások által gyakorolt kényszer hiányaként fogható fel. Nincs semmi kivetnivaló ab­ban, ha az etika és a metafizika esetleg többféle korlátozással foglalkozik. Ott ily módon sokkal szélesebb körét vázolhatjuk fel azoknak az eseteknek, amelyeknél elmondhatjuk, hogy azt, amit képtelenek vagyunk megtenni, nem áll szabadságunkban megtenni - bár, mint láttuk, még az etikában és a metafiziká­ban is határt kell szabni ennek az elvnek.

Egy utolsó figyelmeztetés. Gyakran a nyomor, a betegség, a tudatlanság és a többi „belső negatív korlát" maga is a szándé­kosan létrehozott és korántsem megváltoztathatlan társadalmi intézmények közvetett eredménye. Ilyen esetekben ezekről tel­jes joggal beszélünk politikai szabadságunk korlátaiként9.

2. „SZABAD VALAMITŐL" ÉS „SZABADSÁGÁBAN ÁLL"

Amikor valaki kijelenti, hogy szabad, meglehetősen világosan tudhatja, mi az, ami szabadságában áll, miközben azzal koránt sincs esetleg tisztában, hogy mitől, miféle korlátozásoktól sza­bad. Mindössze annyit akar esetleg mondani, hogy most sem­mi sem akadályozza X megtételében. Ebben az esetben tudato­san az előtte most nyitva álló lehetőséget hangsúlyozza. An­nak megvilágításához, hogy mire gondol, ekkor nincs szükség a hiányzó korlátozások leírására. Mint láttuk, ha a kérdéses X olyasmi, ami általában majdnem mindenkinek szabadságában áll, úgy amíg a beszélő nem tisztázza, hogy az X megtételére irányuló vágya korábban milyen, most már elhárult akadályok­ba ütközött közelebbről, észrevétele zavarba ejtő lehet szá-

8 Berlin: i. m. i. k., 347. o.9 A kérdés egy jó megfogalmazását lásd uo. 344. o.

22

murikra. Amikor ez a nehézség nem merül fel, az egyértelmű­ség nem igényli a hiányzó sajátos korlátozások leírását.

Más esetekben a beszélő a szabadsággal kapcsolatban elsőd­legesen vagy kizárólag azt hangsúlyozza, hogy megszűnt egy sajátos korlátozás. Lehet, hogy egyszerűen azért állítja példá­ul, hogy „szabad", mert egy adott vágyát tekintve elhárult va­lamilyen gyűlölt akadály, bár ugyanennek a vágynak a teljesü­lése még más akadályokba is ütközhet. Megjegyzése kizárólag azt emeli ki, hogy ez a korlátozás megszűnt. Az újonnan meg­szerzett szabadság, amire hivatkozik, egyáltalán nem vonja maga után, hogy többet tud tenni, mint korábban. Szabad vala­mitől, X megtételének valamely akadályától. Az, hogy végre megszabadult e nyomasztó tehertől, nagy megkönyebbülésnek tűnhet számára. Ám továbbra sem tudja megtenni esetleg X- et. Egészen szélsőséges esetben a beszélő egyáltalán nem törő­dik a jövőbeli cselekedetekkel Amikor megállapítja, hogy sza­bad a K korlátozástól, esetleg egyáltalán nem akar beszélni az újonnan választható alternatívák meglétéről. Lehet, hogy ki­zárólag valamilyen utálatos körülmény megszűnése foglalkoz­tatja. Nem érdekli különösebben, hogy miként hat ez más vá­gyaira vagy lehetőségeire. Talán egyszerűen gyűlöli ezeket a láncokat, és „szabadságát" úgy tekinti, mint ami csakis abból áll, hogy ezek nem korlátozzák többé. Ebben a korántsem szo­katlan esetben a valamitől való szabadság nem von maga után új szabadságot valamire; kivéve azt, hogy most olyan helyzet­ben van, amelyben azok a meghatározott dolgok, amelyektől állítólag szabad, már nem korlátozzák.

A gyakoribb eset azonban az, hogy amikor a megszűnt kor­látozás nyelvezetét használjuk, egyúttal azt is feltételezzük, hogy van valami, amit meg akarunk (vagy idővel majd meg akarunk) tenni, s aminek megtételében akadályoz minket a korlátozás s hogy az ettől a korlátozástól való szabadság azt jelenti, hogy most már meg tudjuk azt tenni. A szokásos eset­ben tehát a „valamitől való szabadság" és a „valamire való sza­badság" az érem két oldala, amelyek feltételezik egymást, s nem jelentik, mint azt egyes szerzők sugallták, a szabadság két alap­vetően eltérő fajtáját. Valójában nehezen adhatunk teljes jellem­zést egy korlátozásról anélkül, hogy ne említenénk azokat a vágyakat, amelyek teljesülését akadályozza vagy akadályoz­hatja (vagyis vágyakat az attól való szabadság vágyán túl). A férfi, aki a válás kimondása után azt mondja nekünk, hogy most már szabad (feltehetőleg attól a nőtől, aki a felesége volt),

23

nem sokat közöl velünk, amíg hozzá nem teszi, hogy közelebb­ről melyek azok a vágyai, amelyek nem teljesülhettek, amíg házassága fennállt, s amelyek most már teljesülhetnek. E köze­lebbi meghatározás nélkül csak azt tudjuk, hogy nincs felesé­ge, s hogy ez meglehetősen boldoggá teszi. Ám mint láttuk, lehet, hogy amikor azt mondta, szabad, nem is gondolt többre.

Egy adott pillanatban szabadon tehet valaki bizonyos dol­gokat, miközben nem áll szabadságában megtenni más dolgo­kat. Pontosan úgy, ahogy egy adott vágyát tekintve szabad le­het valamilyen korlátozástól, noha egy másfajta korlátozástól nem az. Az a minden közelebbi meghatározás nélküli kérdés, hogy valaki „szabad"-e, hosszú és részletes választ igényelhet. (Persze a szövegösszefüggésből rendszerint kiolvasható, hogy melyek azok a meghatározott vágyak és korlátozások, amelyek­ről szó van.) A helyzet még áttekinthetetlenebb, amikor politi­kai aktivisták harcolnak „a szabadságért", vagy annak valami­lyenjelzővel minősített sajátos fajtájáért. Maurice Cranston teljes joggal tanácsolja nekünk, hogy „minden esetben kérjük az ilyen rövidített jelszavak teljes változatát"10.

A szabadsággal kapcsolatos fogalmilag kihagyásos megfo­galmazások szabatos olvasata rendszerint olyan alakot ölt, amit a következő sémával érzékeltethetünk:

„ ---------szabad on ---------- tól\tőlszab ad ---------t tenni (vagy nem tenni, ezzé vagy azzá válni,

ezt vagy azt megszerezni)."

Az első üres helyet annak a személynek (vagy azoknak a sze­mélyeknek) a megnevezésével tölthetjük ki, akinek (vagy akik­nek) a kérdéses szabadságot tulajdonítjuk. A másodikat vala­milyen kényszerítés vagy korlátozás megállapításával. A har­m adikat pedig annak a cselekvésnek, nem cselekvésnek, állapotnak vagy birtoklásnak a megjelölésével, amit a kérdé­ses személy vagy a beszélő ténylegesen, illetve feltételezhető­en kívánatosnak tart. (Figyeljük meg, hogy e formula mennyi kétértelműséget rejthet magában!) Amikor egyesek politikai szabadságáról beszél, a korlátozás kényszerítés lesz, s ekkor az állítás legteljesebb formája nem csupán az alkalmazott kor­látozás módját jelöli, de azt is (egy negyedik üres hely kitölté­sével), hogy kik élnek a kényszerrel. Áz, hogy a sémán belül

10 Cranston: Szabadság - egy új elemzés, 12. o.

24

melyik üres hely a legfontosabb, azon az összefüggésen múlik, amelyben az adott állítás elhangzott, s amit mondani akarnak vele azoknak, akiknek szól.

3. KINEK A SZABADSÁGA?

Vannak esetek, amikor az első üres hely egyértelmű kitöltése ugyanolyan fontos, mint a többié. Ez különösen akkor igaz, amikor az emberek kritikátlanul használnak a szabadság ala­nyát nem említő kifejezéseket, vagy olyan jelszavakat, amelyek azzal a primitív eszközzel rejtik el kétértelműségüket, hogy a „szabadság" szó jelentését egy jelző hozzáadásával módosít­ják. Maurice Cranston emlékeztet minket: az amerikai polgár- háborúban mindkét oldalon azt állították (nem is alaptalanul), hogy a szabadságért harcolnak. Míg azonban az északiak a rab­szolgáknak azt a szabadságát értették ezen, hogy tetszésük sze­rint mehessenek bárhová tulajdonosaiktól szabadon, a déliek az államoknak azt a szabadságát, hogy a szövetségi kormányzattól szabadon hozhassák meg saját törvényeiket. A valamilyen jel­zővel módosított „szabadságot" illetően pedig Cranston azt írja, hogy „amikor a konzervatívok »gazdasági szabadságról be­szélnek, ezt rendszerint úgy kell érteni, mint »a nemzetgazda­ság szabadságát az állami ellenőrzéstől«, amikor viszont a szo­cialisták védelmezik »a gazdasági szabadságot«, akkor ez »az egyén szabadsága a gazdasági nehézségektől^1.

Azokat az embereket, akik nagy ékesszólással és tettetett sza­batossággal valamilyen jelzővel módosított szabadságról beszél­nek, mindig fel kellene kérni a séma összes üres helyének kitölté­sére. Ez nem azt jelenti, hogy a jelzős módosítások nem lehetnek hasznosak, csak azt, hogy veszélyesek lehetnek. Mi is különbsé­get tettünk az imént a korlátozások jellege szerint a „politikai szabadság" és az általában vett szabadság között, ám a „politikai szabadság" éppúgy jelentheti a cselekedetek - a „politikai csele­kedetek" - egy olyan körének megkülönböztetését, amely bár­mely eszközzel akadályozható, mint azoknak a személyeknek egy bizonyos körét - „a politikai tisztségviselőkét" vagy akár a polgárokét - , akiknek a szabadsága kérdéses. Röviden, ha a mó­dosító jelző értelmezéséhez kifejezetten útmutatást kapunk, úgy a séma kitöltetlen helyeinek bármelyikére utalhatunk vele.

11 Cranston: uo. 13-14. o.

25

Gyakran mondják, hogy a szabadságnak két alapvető fogal­ma, fajtája vagy eszménye van, a pozitív, illetve a negatív, s hogy az ideológiák aszerint állnak szemben egymással, hogy melyiket alkalmazzák vagy hangsúlyozzák - az egyiket, a má­sikat, avagy mindkettőt. Noha a megkülönböztetésnek nagy jelentőséget tulajdonító szerzők gyakran jutottak el fontos meg­látásokhoz, megőrzendő nézeteiket az itt adott „egyetlen foga­lom" elemzés alapján gazdaságosabban fejezhetjük ki. Azok a gondolkodók ugyanis, akikre utalok, azzal érvelnek, hogy a sza­badságnak két külön fogalma van, s csak az egyik (a „negatív") jelentését ragadhatjuk meg a korlátozás hiányaként12. E filozó­fusok úgy gondolják, lehetséges, hogy X megtételére vonatkozó vágyunkat tekintve minden korlátozástól szabadok vagyunk, ám mégsem tehetjük X-et szabadon. És arra a következtetésre jutnak ebből, hogy a „pozitív szabadság" (ami szabadság vala­mire) nem egyszerűen a kényszer hiánya.

A pozitív és negatív szabadság közötti megkülönböztetés ilyen bemutatása azonban, úgy gondolom, csak a korlátozás fogalmának mesterkélt leszűkítésével tűnik meggyőzőnek. A kor­látozások fajtái között két, egymást keresztező megkülönböz­tetést tehetünk, s mihelyt felismertük e megkülönböztetéseket, a „két fogalom" elemzés egy látszólagos alapja megszűnik. Az egyik a pozitív és a negatív, a másik a belső és a külső korláto­zások közötti megkülönböztetés. Kétségtelen, hogy vannak negatív korlátozások: a hiányzó pénz, erő, ügyesség vagy tu­dás nagyon is megakadályozhat valakit abban, hogy megtegye, illetve megszerezze, amit esetleg szeretne, vagy hogy azzá vál­jon, akivé esetleg válni akar. Mivel e feltételek hiányok, „nega­tív" jellegűek. Mivel pedig akadályok lehetnek, korlátozások.

A „belső" és a „külső" korlátozások közötti megkülönbözte­tés módja természetesen attól függ, meddig terjednek szerin­tünk énünk határai. Ha annyira leszűkítjük az ént, hogy di­menziók nélküli, nem-tapasztalati valamivé válik, akkor min­den ok külső. Más leszűkítő felfogások az én „belső magjának"

12 Lásd Ralph Barton Perry: Puritanism and Dcmocracy (Puritanizmus és de­mokrácia). New York, 1944, Vanguard Press. 18. fejezet; illetve T. H. Green: Lectures on Political Obligation (Előadások a politikai kötelezettségről). London, 1901, Longmans, Green, and Co., különösen a „Szabadelvű törvényhozás és a szerződés szabadsága" című előadást.

4. POZITÍV ÉS NEGATÍV SZABADSÁG

26

tulajdonítják a végső alapelvek valamilyen csoportját, „a bel­sővé tett értékeket" vagy a végső célokat, illetve vágyakat, min­den alacsonyabb rendű vágyat, szeszélyt és óhajt pedig a me­rőben „tapasztalati énhez" vagy az énhez képest teljesen kül­sődleges világhoz utalnak. Ha a belső és külső korlátozások közötti megkülönböztetésnek politikai célt kell szolgálnia, ak­kor a legegyszerűbb talán egy pusztán térbeli kritériumot al­kalmaznunk: a külső korlátozások azok, amelyek testünkhöz- lelkünkhöz képest kívülről jönnek, s minden más korlátozás, legyen az izomláz, fejfájás vagy önfejű „alantas" vágy, belső. A megkülönböztetés során ezzel a széles értelemben vett „teljes énre", nem pedig az én legbelsőbb „belső magjára" építenénk.

Az imént bemutatott két megkülönböztetés egymást keresz­tezve négy kategóriát teremt. A fejfájások, a rémképek és a kény­szerképzet jellegű vágyak belső pozitív korlátozások; a tudatlan­ság, a gyarlóság, valamint a tehetség és az ügyesség fogyaté­kosságai belső negatív korlátozások; a csukott ablakok, a bezárt ajtók és a hátunknak szegezett szuronyok külső pozitív korlátozások; a pénz, a közlekedési eszköz vagy a fegyverek hiánya pedig külső negatív korlátozás. A szabadság a negatív korlátozásoktól a hiány hiánya, vagyis egy olyan feltétel jelenléte, amely megengedi a cselekvés egy adott fajtáját. Amikor egy ilyen feltétel jelenléte a személyhez képest külsődleges, rendszerint lehetőségnek, ami­kor belső, képességnek nevezzük. De nem minden lehetőséget vagy képességet teremtő hiányzó feltétel negatív korlátozás. Csak azok minősülhetnek korlátozásoknak, amelyek hiánya az elvár­ható vagy helyénvaló eljárás valamely normájától komoly elté­rést jelent, vagy amelyek hiánya akár a cselekvő, akár egy meg­határozott későbbi bírálója valamilyen gyakorlati érdekét tekint­ve valamiképpen fontos szempont lehet.

Ha csak pozitív tényezőket számítunk korlátozásnak, akkor a koldus azt a (tényleges vagy lehetséges) vágyát illetően, hogy vegyen egy limuzint, szabad lehet a korlátozásoktól. De ter­mészetesen nem áll szabadságában, hogy vegyen egy limuzint. Ha viszont csak a negatív korlátozásokat vesszük figyelembe, akkor az idült alkoholista és a súlyos beteg vagy a kómában fekvő ember korlátozásoktól szabadon intézheti ügyeit, noha természetesen egyiknek sem áll szabadságában ebben az érte­lemben cselekedni. Mihelyt elismerjük azonban, hogy a korláto­zások belsők és negatív jellegűek is lehetnek, nem kell többé arról beszélnünk, hogy a szabadságnak két különböző fajtája van, s ezek közül csak az egyiknek van köze a korlátozások­

hoz. A korlátozás olyasmi - akármiből álljon is ami valakit megakadályoz abban, hogy megtegyen valamit. Ezért ha sem­mi sem akadályoz abban engem, hogy X-et megtegyem, akkor szabadságomban áll megtenni X-t. És megfordítva, ha szabadsá­gomban áll megtenni X-et, akkor semmi sem akadályoz abban, hogy X-et megtegyem. A „valamire való szabadság" és a „va­lamitől való szabadság" között ily módon logikai kapcsolat van, s nem létezhet sajátos „pozitív" szabadságunk valamire, ami ne lenne ugyanakkor szabadság valamitől.

Mindazonáltal nem gondolom, hogy kárt okoz, ha a negatív korlátozások hiányát „pozitív szabadságként", a pozitív kor­látozások hiányát pedig „negatív szabadságként" jellemezzük, feltéve hogy (1) a pozitív és a negatív szabadságot egyformán szükségesnek tartjuk ahhoz, hogy valakit bárki megszorítások nélkül szabadnak mondjunk; (2) egyiket sem tartjuk „maga­sabb rendűnek", „alantasabbnak" vagy belsőleg értékesebbnek a másiknál; és (3) egyiket sem értelmezzük a korlátozások hiá­nyától teljesen különböző módon.

5. ÖNKORLÁTOZÁS

A legtöbben úgy érezzük, hogy akkor sem szabad olyasmit tennünk, amit a jogszabályok és az általunk elismert hatóságok tiltanak, ha ténylegesen nincsenek külső akadályai és az engedetlenség­ből még hasznot is húznánk. Ilyenkor nem a külső korlátok és fenyegetések korlátoznak minket, hanem a belső gátlások. Az, hogy a belső korlátozást úgy tekinthetjük-e, mint az én cselek­vési szabadságának leszűkítését, az énre vonatkozó modelltől függ, vagyis attól, hogy a „teljes én" mely elemeit tartjuk a leg­kevésbé elválaszthatónak tőle. Ha valamilyen belső elem - va­lamilyen ösztön, kínzó epekedés, határozatlan állapot, erős megengedhetetlen vágy avagy neurotikus kényszerképzet - akadályoz meg minket abban, hogy azt tegyük, amit a legjobb­nak gondolunk, akkor a tilalmat kiadó belső parancsnokot ide­gen erőként, egyfajta „bennünk rejlő ellenségként" kezeljük. Ha viszont egy magasabb rendű vágy áll a tilalom mögött, és az, ami meghiúsult, nagyobb intenzitású ugyan pillanatnyilag, de alacsonyabb rendű, úgy azonosulunk a személyes rangsorunk­ban magasabb fokon álló vággyal, és a korlátozás alanyának, nem pedig tárgyának tekintjük magunkat. Amikor a lelkiismeret, maguknak a tiltó szabályoknak a „belsővé tett hatósága" korlá­

28

tozza azt a kívánságunkat, hogy megtegyünk valamit, ami ti­los, azonosulunk lelkiismeretünkkel, és visszaverjük a szemé­lyes tisztességünket fenyegető makacs alsóbbrendű vágyat, amit nem ismerünk el a magunkénak, bármennyire is „ben­nünk" van történetesen.

Az az ember, aki nem rangsorolja szükségleteit, céljait és esz­ményeit, s akinek arról sincs világos felfogása, hogy saját belső térképén hol tartózkodik ő valójában, csatatér lenne az őt ide- oda rángató és reménytelenül szilánkokra törő alkotóelemek számára. Az ilyen ember elveszítené autonómiáját, s nem azért, mert puszta konformista, aki másodkézből kölcsönözte vala­mennyi értékét, mivel szükségletei, eszményei és skrupulusai tökéletesen valódiak és eredetiek is lehetnének, hanem azért, mert hiányzik ezeknek az értékeknek a rangsorolása és belső rendje. E rossz, szélsőséges formájában pedig általában végze­tes állapotot nevezte el Durkheim „anómiának". Érdemes meg­jegyeznünk, hogy a szabadságot a korlátozás hiányának tekin­tő egységes elmélet miért beszél érthető módon az anómiáról úgy, mint valamilyen nem szabad helyzetről. A fegyelmezet­len vagy anómiában szenvedő embert nem úgy látjuk, mint jól meghatározott személyiséget képletesen, illetve a szó szoros értel­mében hátához szegezett szuronyokkal, vagy körülvéve min­den oldalról korlátokkal, zárt ajtókkal és csukott ablakokkal. Inkább egy járművekkel zsúfolt, közlekedési rendőr és jelző­lámpa nélküli út van előttünk. A legkülönbözőbb sebességgel jönnek-mennek és válnak semmivé a vágyak, a késztetések, a célok. Az örökös belső összeütközéseknek, nehézségeknek és forrongásoknak kitett fegyelmezetlen ember akkor sem szabad, ha nem korlátozza sem a külvilág, sem egy belső kormányzó. Vagy változtatva a képen, a látható béklyókat tekintve szabad ember, a saját igényeiből fonott kötelek azonban gúzsba kötik. Napjaink találó fordulatával, egy sor „kiakadás" gátolja. Ami­kor „azt csinálhatna, amit akar", lehetőségei felülmúlják azt a képességét, hogy rendet teremtsen közöttük kívánságainak rangsorolása alapján. Meg van zavarodva, nem találja a helyes irányt, unalom és tehetetlenség gyötri. Azt várja, hogy mint valami gyereknek, egyszerűen mondják meg neki újból, mit kell tennie.

29

Van a „szabad" szónak egy, eddig nem említett olyan hasz­nálata is, amely egy másféle és jóval meggyőzőbb értelemben teszi lehetővé, hogy különbséget tegyünk a szabadság pozitív és negatív fajtája között. E szóhasználat elsősorban - és felte­hetőleg eredetileg is13 - nem egyénekre, hanem államokra és más intézményekre vonatkozott. Elkerülhetetlen kiterjesztése az egyes emberi lényekre annak a jól kimunkált parapolitikai metaforának részeként ment végbe, amely olyannyira árnyalja Platón időszaka óta az emberi szellemről kialakított felfogá­sunkat. Ahhoz, hogy megértsük e kiterjesztett használatot, ér­demesnek tűnik szemügyre vennünk először a kifejezés álla­mokra vonatkozó, szó szerinti használatát, hiszen ez sokkal világosabb. Ha egy nemzet a másik gyarmata, úgy egészen addig nem mondható szabadnak, amíg el nem nyeri függet­lenségét. Ezt megelőzően kívülről kormányozták, most belül­ről kormányozzák. Az így felfogott szabadság és a független­ség tehát nem más, mint önkormányzat. A függetlenséget je­lentő szabadság, amikor államokról van szó, első pillantásra nemigen illeszthető bele az egységes „korlátozás hiánya" modelljébe (habár némi átalakítással hozzáigazítható). A „sza­bad állam" lehet polgárai vagy más államok számára nagyon csekély szabadságot adó nyomorúságos zsarnokság. Az önkor­mányzatról kiderülhet, hogy elnyomóbb rezsim az idegen meg­szállókénál. Mindazonáltal ettől még az állam lehet politikailag független, szuverén, belülről kormányzott és így szabad.

Gyakran mondják hasonló értelemben az egyénről is, hogy szabad, mert cselekedeteit személyiségének uralkodó része vagy „valódi énje" kormányozza, s nincs alávetve olyan - kül­ső vagy belső - idegen hatalomnak, amelynek a fennhatóságá­ba ne egyezett volna bele. Tegyük fel, hogy Szabó János nem kevesebbet akar, mint azt, hogy minden tényleges és lehetsé­ges vágya szabad legyen a korlátozásoktól. Annyi nyitva álló választási lehetőséget akar, amennyi csak lehetséges, különö­sen a számára legfontosabb dolgokban. Meggyőződése, hogy leginkább Kovács János tudja elérni ezt az állapotot. Ezért min­den egyes neki szóló tanácsnak parancsként engedelmesked­ve alárendeli magát Kovács felügyeletének. A példa még frap­pánsabb lesz, ha Szabó e törekvését visszavonhatatlanná teszi.

13 Lewis: i. m. 112. o.

6. A SZABADSÁG MINT AUTONÓMIA

30

ISÍem maga határozza meg, hogy mit cselekedjen, de ezért bő­séges osztalékot kap kielégítésként, hiszen így inkább hozzá­jut minden egyes dologhoz, amit kíván vagy amit majd egy nap kívánhat. (Önmaga irányítása nem tartozik azok közé a dolgok közé, amiket kíván, s ezt nem is tartja olyan fontosnak, hogy majdani visszaszerzésének lehetőségét fenntartsa magá­nak.) Annak sincs akadálya, hogy „szabad légkört" és „valódi alternatívákat" kívánjon. Szabó életét ebben az esetben ezekre a célokra is gondolva alakítja ki jóakaratú vezetője, Kovács. Nos, ha a kép nem ellentmondásos, a helyzet azzal állítható párhu­zamba, amikor egy nemzet egy bölcsebb jóakaratú hatalom gyarmatává válva szabadul meg a korlátozásoktól. Az alany mindkét esetben növelheti a korlátozásoktól való szabadságát - feladva valamit az önmaga kormányzására vonatkozó hata­lomból. Mindkét példa megmutathatja, hogy az önkormány­zat a szabadság más fajtája, mint a korlátozás hiánya14.

Azt gondolom, hogy továbbra is beszélhetünk az önkormány­zatról „szabadságként", csakhogy anélkül, hogy elköteleznénk magunkat egy olyan nézet mellett, hogy az önkormányzat a szabadság sajátos, a korlátozásmodell alapján nem elemezhe­tő fajtája. A szabadság különböző „fogalmairól" gyakran kide­rül, hogy valójában különböző értékítéletek, amelyek „a sza­badság mindig jelenlévő vonatkozásaiból csupán egynek tu­lajdonítanak jelentőséget"15 - mindig egy másik osztállyal szembeállítva a cselekvők egyik osztályának, a kívánságok vagy a nyitott lehetőségek egyik osztályának, a megszűnt korláto­zások egyik osztályának. Az egyéni önirányítást szerintem ép­pen azon az alapon lehet szabadságnak nevezni, hogy egy meghatározott vágy, illetve lehetőség mindent felülmúló jelen­tőségét hangsúlyozzuk. Azét ugyanis, hogy mindenki maga dönthesse el, mit kell tennie. E tényleges vagy lehetséges vá­gyat illetően még a bölcs és jóindulatú külső irányítás is korlá­tozás. Nem alaptalan tehát ennek a korlátozásnak a hiányát (vagy az önirányítás érvényesülését) szabadságnak neveznünk.

14 Vö. Berlin: i. m. 358. o. „A »ki kormányoz engem?« kérdésre adott válasz logikailag különbözik attól a kérdéstől, hogy »milyen mértékig avatkozik be a kormányzat az én dolgaimba«. Végső soron ez az a különbség, amelyen a szabadság két fogalma, a negatív és a pozitív szabadság közötti ellentét alapul."

15 Gerald C. MacCallum, Jr.: Negative and Positive Freedom (Negatív és pozitív szabadság). (Philosophical Review, 76. kötet, 1967. 318. o.)

31

Ugyanilyen módon emelhetünk ki szinte bármit valamely tényleges vagy lehetséges vágy korlátozásaként. Vagyis bár­minek (például a felhős égboltnak) a hiányát is aposztrofálhat­juk „igazi 7 avagy „pozitív" szabadságként. Az önirányítás vá­gyát azon az alapon emeljük ki és ruházzuk fel sajátos ranggal, mert elismerjük, hogy ez a legfontosabb vágy. Azoknak, akik annyira jelentősnek tartják az önirányítás vágyát, hogy ennek kielégítése nélkül számottevő mértékben kevés vágyukat elé­gíthetik ki, minden okuk megvan arra, hogy kizárólag ennek a korlátozásnak a hiányára tartsák fenn a „szabadság" szót. Leg­főbb kívánságunk ilyen kiemelése nem teljesen önkényes vagy szubjektív dolog. Komoly érvek szólnak amellett, hogy az ön- kormányzat előfeltétele más elismert értékeknek, mindenek­előtt a méltóság, az önbecsülés és a felelősség válik lehetetlen­né nélküle.

7. ENGEDÉLY ÉS KÉPESSÉG

További nehézségeket háríthatunk el a „Szabónak X-et szabad megtennie" formájú egyedi ítéletek értelmezésével kapcsolatban, ha a korlátozás fajtái között még egy utolsó megkülönböztetést teszünk. Ez az ítélet a következő két dolgot jelentheti:

1. Szabó számára X olyasmi, amit lehetséges megtennie, azaz ennek megtételét valamely feljebbvalója, illetve a rá vonatko­zó erkölcsi vagy törvényes szabályok sora megengedi neki (ha­bár nem kívánja meg tőle). (Ezt úgy is mondhatjuk, hogy Sza­bónak X megtétele szabadságában áll.)

2. Szabó számára X olyasmi, amit meg tud tenni, azaz (köz­vetlen vagy közvetett) kényszer vagy másféle korlátozás nem akadályozza ténylegesen abban, hogy megtegye ezt (vagy nem kívánja meg ennek m egtételét tőle). (Az angol nyelvben a „liberty" és a „freedom" ebben az esetben nem mindig felcse­rélhető kifejezések.)

Amikor nem hatékony a parancsok vagy a szabályok kikény­szerítése, nagyon is képes lehet valaki arra, hogy olyasmit te­gyen, ami nincs megengedve neki. Vagy fordítva, képtelen le­het megtenni valamit, amire engedélye van, mert ebben nem szankciókkal alátámasztott szabályok akadályozzák. De az is

32

lehet, hogy azért képtelen megtenni, mert ezt hatékonyan kikényszerített parancsok vagy szabályok akadályozzák meg. Ekkor maga a kikényszerített szabály a korlátozás.

A „meg lehet tennie" és a „meg tudja tenni" különbsége meg­egyezik azzal, ami az egyedi ítéletek kialakításának két néző­pontja, nevezetesen a jogi és a szociológiai nézőpont között van. Az előbbi a jogrendszer vagy a jogihoz hasonló szabályozások nézőpontja. Amikor azt mondom, hogy New York államban senki sem pókerezhet otthon pénzben, akkor egyszerűen azt ismétlem meg, amit New York állam törvényei megtiltanak. Az ítélet ezekre a törvényekre hivatkozva (és csak ezekre hivat­kozva) támasztható alá vagy vethető el. A valóságban New Yorkban minden éjjel ezrek pókereznek otthon pénzért, de ez­zel alig vagy egyáltalán nem kockáztatják, hogy a közömbös rendőrség rajtakapja őket. Szociológiai nézőpontból minden további nélkül mondhatom, hogy valójában New Yorkban bárki szabadon pókerezhet. Ezt az ítéletet olyan másféle megerősítő vagy cáfoló bizonyítékokkal kell szembesíteni, amilyen példá­ul az, hogy mennyire hatékonyan szerez érvényt a rendőrség a törvénynek, mennyire érzik magukat ténylegesen fenyegetve a kártyázok, s hányan vállalják a leleplezés és a büntetés koc­kázatát.

Jogi nézőpontból nem fokozatok kérdése, hogy az adott eset­ben mit szabad tennem: a cselekvés, illetve a cselekvés elmu­lasztása vagy megengedett, vagy nem; vagy (teljes mértékben) szabadságomban áll valamit megtenni, vagy egyáltalán nem áll szabadságomban megtenni azt. Természetesen a jogi szabá­lyozásnak vannak olyan, kifinomultabb formái is, amelyek különböző korlátozásaik révén megengedik, hogy a szabad­ság „fokozatairól" beszéljünk. Ha A magatartás esetén 100 dol­lár, B esetén viszont 500 dollár adót kell fizetnem, akkor a ható­ságok - meglehetősen világos értelemben - A megtételéhez na­gyobb, B megtételéhez kisebb szabadságot engednek nekem. A büntetőjog és a magatartás minden tilalmakat és engedélye­ket kimondó szabályozása alapján viszont a szabadságom va­laminek a megtételében jogi szempontból vagy teljes, vagy nemlétező. Szociológiai nézőpontból ugyanakkor mindig jó okkal beszélhetünk a szabadságnak, illetve hiányának fokoza­tairól, még egy meghatározott személy valamely meghatáro­zott cselekedetét tekintve is. És ezen az sem változtat, ha a cse­lekedet jogilag feltétlen tilalom alá esik. Már csak azért sem,

33

mert lelepleződésének és (vagy) megbüntetésének valószínű­sége minden törvénysértésnél más és más16.

8. MINDENT MÉRLEGRE TÉVE SZABAD

Amikor valaki azt a megállapítást teszi, hogy ő vagy egy má­sik személy szabad, nem feltétlenül akar olyan szabatosan fo­galmazni, ahogyan azt a három üres helyet tartalmazó formu­lánk sugallta. Az is lehetséges azonban, hogy mondanivalója feltételezi és már számításba veszi az ebben a fejezetben tár­gyalt egyedi, nem összehasonlításon alapuló ítéleteket. Azt akarja ugyanis esetleg mondani, hogy ő egészében véve szaba­don megtehet - vagy neki szabadságában áll megtennie - ren­geteg dolgot, vagy a legtöbb dolgot, amit érdemes megtenni. Vagy hogy ő a megtenni érdemes dolgok nagyobb százalékát teheti meg, mint a legtöbb ember. De lehet, hogy azt hangsú­lyozza, hogy szabad a legtöbb olyan dologtól amelyektől önma­gában is érdemes mentesnek lenni (betegségtől, nyomortól). Vagy hogy szabadabb ezektől a dolgoktól az emberek egy meg­határozott osztályához képest. A szabadság „mindent mérlegre tévő ítéletei" szükségképpen homályos és intuitív jellegűek, s gyakran még azokat az összevetéseket sem lehet szigorú érte­lemben alátámasztani, amelyeket esetleg magukban foglalnak.

Tegyük fel, hogy Szabó Jánosnak kizárólag azt engedik meg a szigorúan érvényesített szabályok, hogy Chicagóba, Hous­tonba és Seattle-be utazzon, s ezt is csak akkor, ha arról, amit ott lát, nem ír ellenséges bírálatot, Kovács János viszont csak Bridgeportba, Elizabethbe és Jersey Citybe mehet, de tetszése szerint kritizálhat bármit. Vagy tegyük fel, hogy Szabó bárho­vá mehet, de nem szabad semmit bírálnia, amíg Kovács nem mehet el otthonról, de azt mond, amit akar. Ha meg akarjuk válaszolni a kérdést, hogy „melyikük a szabadabb kettejük közül?", akkor úgy tűnik, az egyetlen értelmes dolog, amit mondhatunk, az az, hogy az egyik vonatkozásban (a fizikai mozgást tekintve) Szabó, a másikban (véleménye kifejezését tekintve) Kovács a szabadabb. Ha a kérdező ragaszkodik an­nak tisztázásához, hogy „mindent mérlegre téve" vagy „végső megítélés szerint" melyikük szabadabb, akkor szükségképpen

16 Vö. Félix Oppenheim: Dimensions of Freedom (A szabadság dimenziói). New York, 1961, St. Martin's Press, Inc. 187. o.

34

azt akarja tudni, hogy a két vonatkozás közül melyik a fonto­sabb. Ha el akarjuk kerülni ezt követően a rossz körforgást, ak­kor a „fontosság" mércéje nem lehet „a szabadság elősegítése".

Az a két vagy több tulajdonság, illetve „vonatkozás", amely pontos számszerű összehasonlításon alapul, mindig valamilyen közös mennyiségi összetevővel rendelkezik. A nehézség a „min­dent mérlegre téve megítélt szabadság" szembeszökő részered­ményeinek összegezésében abból ered, hogy az emberi szabad­ság különböző, em legetett „területei" közötti viszony nem annyira ahhoz hasonlít, ami egy fizikai tárgy magassága, szé­lessége és mélysége, hanem inkább ahhoz, ami egy kocsi fo­gyasztása, áramvonalassága és kényelmessége között áll fenn17. A térfogat a magasság, a szélesség és a mélység szorzata, s így olyan dimenzió, amely egyértelműen más összetevőkből kö­vetkezik; a szólásszabadság és a mozgási szabadság szorzata azonban semmi hasonlót nem eredményez. Ha a szabadság e területeit „dimenzióknak" nevezzük, akkor az „összemérhe­tetlen" címkét is rájuk kell aggatnunk. De valamelyes összeha­sonlítás még összemérhetetlen dolgok között is lehetséges. Ha az átlagos amerikai minden egyes vonatkozásban nagyobb sza­badságot élvez, mint az átlagos ruritániai, akkor van értelme azt mondanunk, hogy mindent mérlegre téve nagyobb szabad­sággal rendelkezik. Ha egyformán szabadok bizonyos dimen­ziókban, de az amerikai az összes többiben szabadabb, akkor ugyanez a helyzet. Valószínűbb azonban, hogy amikor azt mondjuk, hogy két ember közül az egyik mindent mérlegre téve szabadabb, akkor ezen azt értjük, hogy az egyik szabad­sága az értékesebb, a fontosabb vagy az inkább számításba veendő dimenziókban nagyobb, s itt a „dimenziók" értékét valamilyen független mérce határozza meg.

Ebből az elemzésből, úgy tűnik, egy meglehetősen érdekes eredmény következik. Mivel „a lehető legnagyobb szabadság" (a mindent mérlegre téve a lehető legtöbb szabadsággal ren­delkezés) olyan fogalom, amelynek csak akkor van értelme, ha a különböző érdekek és tevékenységi területek viszonylagos értékének vagy jelentőségének megállapítására független mér­céket alkalmazunk, ez önmagában véve egy merőben formális eszményt fejez ki, amely más értékek segítsége nélkül nem áll meg a maga lábán. Az egyik ember szabadsága összeütközhet a másikéval, az egyik dimenzióban élvezett szabadság szem­

17 Uo. 200. o.

35

beállítható a szabadság egy másik dimenziójával, s az összeüt­közések nem háríthatok el oly módon, hogy a kettőt valami­lyen közös skálán helyezzük el. Ezek az összeütközések és össze­egyeztetési nehézségek megkívánják, hogy bizonyos fontossági sorrendet állítsunk fel a különféle cselekvők, a lehetséges vá­gyak és a tevékenységi területek között, ami ugyanakkor azt is megköveteli, hogy a szabadság politikai eszményét másfajta erkölcsi eszményekkel egészítsük ki. Ám a kiegészítő értékek abban az értelemben nem külsődlegesek a szabadsághoz ké­pest, hogy attól függetlennek tekintett eszmények volnának, mint például az igazságosság és a jólét. Inkább „belső kiegészíté­sek": szükségszerű pótlások, amelyek nélkül „a mindent mérleg­re téve megítélt szabadság" eszméje bizonyos fokig üres lenne.

MÁSODIK FEJEZET

A KÉNYSZER ALAPJAI

1. A SZABADSÁG VÉLELMEZÉSE MELLETTI ÉRV

A legtöbben úgy véljük, hogy bármit is gondoljunk végül a szabadságról, az mindenképpen dicsőítendő valami, mi több, oly káprázatos érték, amit nem lehet eléggé dicsőítenünk. De mi a jó a szabadságban? Egyesek azt mondják, hogy a szabad­ság önmagában, következm ényeitől függetlenül jó. Jam es Fitzjames Stephen ezzel szemben azt írta, hogy „... a kérdés, vajon a szabadság jó-e vagy rossz, éppoly ésszerűtlen, mint az, vajon a tűz jó-e vagy rossz"1. A szabadság Stephen szerint azért jó (amikor jó), amit tesz, nem pedig azért, ami.

Lehetetlen lenne bizonyítani, hogy a szabadság önmagáért jó, s valójában távolról sem magától értetődő, mit is jelent e kijelentés. Mégis, úgy vélem, Stephen igazságtalanul bánik a szabadsággal, amikor a tűzhöz hasonlítja. A tűznek ugyanis nincs olyan állandó és lényegében változatlan hatása, amely­nek köszönhetően - bármikor és bárhol forduljon is elő - min­dent mérlegre téve mindig jó dolog lenne, s nem az a kivétel, amikor távoli következményei olyan rosszak, hogy többet nyomnak a latban a közvetlen és azonnali hatásoknál. így a tűz szörnyű az alvó ember ágyában, mert következményei vég­zetesek, de pompás, amikor a teáskanna alatt lobog, hisz lehe­tővé teszi egy csésze forró tea elkészítését. Itt és minden más esetben a tűz közvetlen hatása anyagi tárgyak oxidálása, kö­röskörül pedig a hőmérséklet emelése, de ezek a hatások az emberi érdekek szempontjából és csak önmagukban nézve se nem jók, se nem rosszak.

A szabadsággal ebben a tekintetben, úgy tűnik, a legtöbb gondolkodó számára egész más a helyzet. Ámikor valaki arra használja a szabadságát, hogy megsérti szomszédja érdekeit, akkor a szabadság mindent mérlegre téve rossz, mindazonál­tal - ellentétben az ágyban keletkezett tűzzel - nem tisztán rossz. Bármennyire károsak az adott esetben a szabadság következ­

1 James Fitzjames Stephen: Liberty, Equality, Fratcmity (Szabadság, egyenlő­ség, testvériség). London, 1873, Smith, Elder and Co. 48. o.

37

ményei, arra, aki élvezheti, mindig van olyan közvetlen hatása is, amit valójában jónak kell tekintenünk. Mert bár a kényszer hatalmas szörnyűségeket akadályozhat meg és ezen az alapon egészében igazolható, ugyanakkor mindig ára van. Végső so­ron sokat nyerhetünk vele, de közvetlen hatásai mindig (vagy majdnem mindig) egyértelmű veszteséget jelentenek. Ha ez igaz, úgy ez mindig a szabadság vélelmezése mellett szól, még ha bizonyos esetekben felül is kerekedhetnek e vélelmezésen a másik oldal erősebb indokai.

Rendszerint azt mondják, hogy a szabadság vélelmezése azon a lényeges szerepen alapul, amit a szabadság azoknak az értel­mi képességeknek és jellemvonásoknak a fejlődésében tölt be, amelyek nemcsak az egyének számára jók, de a társadalmak haladásának is döntő jelentőségű eszközei. Nagyjából teljes egyetértésre talál a következő, apróbb eltérésekkel Humboldt­nak, Millnek, Hobhouse-nak és másoknak tulajdonítható érve­lés: a legmagasabb rendű jó az ember számára nem az élvezet vagy a passzív elégedettség, hanem a fejlődés és az önmegva­lósítás dinamikus folyamata. Ezt nevezhetjük „boldogságnak" is, ha e kifejezést úgy használjuk, mint a görögök, akik szerint a boldogság „az az élet, amely a kiválóságok elérése érdeké­ben teret enged a létfontosságú képességek gyakorlásának"2. A legmagasabb rendű társadalmi jó tehát a lehető legnagyobb mértékű egyéni önmegvalósítás, illetve (ha feltesszük, hogy különböző emberek természetüknél fogva különböző dolgok­ra törekednek) az élet ebből eredő sokfélesége és teljessége. Az önmegvalósítás abban áll, hogy bizonyos erők és képességek teljes kibontakoztatása révén megvalósítunk bizonyos, csak az emberre jellemző lehetőségeket. Ez pedig azt kívánja, hogy ál­landó gyakorlatunk legyen az alternatív feltevések, törekvé­sek és cselekedetek közötti nehéz választásban - és ez minél nehezebb, annál jobb. John Stuart Mill megvilágítja, hogy ez miért van így:

Az észlelés, az ítéletalkotás, a megkülönböztetésre képes érze­lem, az értelmi tevékenység, sőt még az erkölcsi tetszés is olyan képességek, amelyek csak választások révén fejleszthetők. Aki azért tesz valamit, mert az a szokás, nem választ. Nem szerez

2 Lásd Edith Hamilton: The Greek Way (A görög út). New York, 1942, W. W. Norton and Company, Inc. 35. skk.

38

gyakorlatot sem a megkülönböztetésben, sem a jobbik dolog kiválasztásában. A szellemi és erkölcsi képességek, éppúgy, jnint az izmok, csak a használat során tökéletesednek.3

Röviden, akit a társadalom arra kényszerít, hogy gondolkodás nélkül alkalmazkodjon a szokáshoz, az nem képes megvalósí­tani azt, ami benne a legjobb. Még inkább nyilvánvaló, hogy akinek eleve nem volt választása, mert tudatlanságban hagy­ták vagy hátához szuronyt szegezve terrorizálták, az vissza­marad a fejlődésben.

Amikor az ember tájékozottsága a tényeket illetően hiányta­lan, általában javára szolgál, ha a maga ügyeiben szabadon dönt, noha lehetséges, hogy ily módon butaságokat csinál, vagy hogy veszélyes hibákat követ el. Mill kiegészítette ezt az érvet számos olyan társadalmi előnyre utalva, amely közvetve ugyan, de egyöntetűen hasznára válik annak is, aki a szabadságot adja, és annak is, aki él vele. A zsenialitás gyümölcseiből mindannyi­an hasznot húzunk szerinte, s mivel a zsenialitás gyakran jár együtt önfejűséggel és különcködéssel, valószínűleg csak ott szökken virágba, ahol hiányzik az alkalmazkodás kikénysze­rítése. Sőt, a társadalmi haladás bekövetkezése is ott a valószí­nűbb, ahol az uralkodó felfogásokat szabadon lehet bírálni és az életformákkal merészen lehet kísérletezni. Végül az emberi természet igazi megértése is szabadságot kíván, hiszen szabad­ság nélkül aligha lesz sokféleség, sokféleség nélkül pedig az emberi élet minden vonatkozását rögzített természetünknek, s nem egy meghatározott kultúra érvényesülésének tulajdonítjuk.

Ezek az okok szólnak tehát amellett, hogy amikor rajtunk áll, kényszerítsünk-e valakit valaminek a megtételére, vagy bízzuk rá a döntést, megteszi-e azt, akkor - minden más ténye­zőtől függetlenül - mindig a szabadság vélelmezéséből indul­junk ki. Es ha sikerült erőteljesen és általánosan alátámaszta­nunk a szabadság vélelmezését kiindulópontként, akkor a bi­zonyítás terhe annak a vállán nyugszik, aki a kényszer mellett áll, s a filozófus feladata azoknak a feltételeknek a megfogal­mazása lesz, amelyek e vélelmezést érvénytelenítik.

3 John Stuart Mill: A szabadságról. Ford.: Pap Mária. A szabadságról - Haszon- elvűség. Budapest, 1980, Magyar Helikon. 115-116. o.

Tanulságos látni, hogy miért nem kielégítőek a jogos társadal­mi és politikai kényszer feltételeinek bizonyos nagyon egysze­rű megfogalmazásai. Az első, amit helyénvaló lehet „anarchis­tának" neveznünk, azt hangoztatja, a társadalom és az állam meg kell hogy adja minden polgára számára „a hiánytalan sza­badságot arra, hogy tetszése szerint csinálhasson bármit". Esze­rint tehát az állam vagy a társadalom által gyakorolt kénysze­rítő hatalom sohasem igazolható. Ám mi a helyzet azzal a kény­szerrel, amit egyének vagy csoportok alkalmaznak egymással szemben? Ha minden ember azt csinálhat, amit csak akar, sza­badon, akkor ebből az következik, hogy minden ember szaba­don lekeverhet egy pofont Szabó Jánosnak. Bárki lármázhat éjszakánként az ablaka alatt. Mindenki kisegítheti magát a pénz­tárcájából. Hogyan lehet ugyanakkor igaz, hogy Szabó János szabadon járhat-kelhet, átaludhatja az éjszakákat, és élvezheti pénztárcája kizárólagos használatának előnyeit?

Nincs logikai ellentmondás abban, hogy azt állítjuk, Szabó János a rendelkezésre álló szabadság értelmében szabadon te­het valamit, és azt is, hogy valaki más, Kovács János, a rendel­kezésre álló szabadság értelmében szabadon megakadályoz­hatja ebben. (Azt az esetet vizsgálom, amikor az ítélet nem jogi, hanem szociológiai.) Vegyük azokat az állításokat, hogy „Sza­bó Chicagóba utazhat szabadon" és „Kovácsnak szabadságá­ban áll megakadályoznia, hogy Szabó elmenjen valahova". Valamiféle leegyszerűsítés lenne, de itteni céljaink számára hasznos ezeket az állításokat egyenértékűnek tekintenünk az­zal a két feltételes kijelentéssel, hogy (1) „ha Szabó Chicagóba akar menni, akkor tényleg elmegy majd Chicagóba", illetve (2) „ha Kovács azt akarja, hogy Szabó otthon maradjon, akkor Sza­bó tényleg otthon marad majd". Elképzelhetünk olyan körül­ményeket, amelyek esetén mindkét állítás igaz lenne. Az a tény­beli helyzet, amely mind a kettőt igazzá tenné, az lenne, amely­ben Kovácsnak hatalmában áll Szabót megakadályozni otthona elhagyásában, de nem kívánna élni e hatalom gyakorlásával, s Szabó útjában más akadály sem állna. Ekkor (1) igaz, mert ha Szabó ilyen körülmények között úgy döntene, hogy Chicagó­ba megy, semmi sem akadályozza ebben; és (2) is igaz, mert ha Kovács úgy döntene (ellentétben a tényekkel), hogy Szabót ott­hon tartja, Szabó nem mehetne el otthonról. Bármely Szabó és bármely Kovács esetében (1) és (2) együttes igazsága attól függ,

2. AZ ANARCHISTA ELV

40

hogy éppen mik a tények. Tehát (1) és (2) összekapcsolása nem lehet logikai ellentmondás.

Nincs logikai akadálya annak, hogy az az állítás, miszerint mindenki szabadon (kényszer nélkül) tehet bármit, igaz legyen. Elképzelhetők olyan logikailag lehetséges világok, amelyekben ez lenne a helyzet. Ahhoz azonban, hogy ez a mi tényleges vi­lágunkban is igaz legyen, el kellene tűnnie annak a választá­sok közötti összeütközésnek, amely annak a következménye, hogy két ember olyasmit akar megszerezni, amit csak egyikük birtokolhat, vagy hogy valaki olyasmit kíván, amit csak más­valaki kívánságainak meghiúsulásával lehet megszerezni, s hogy az egyik ember szabadsága csak másvalaki korlátozása árán lehetséges. Röviden, az anarchista elv csak egy olyan vi­lágban juthatna érvényre, amelyben az emberi vágyak és vá­lasztások az előre megteremtett harmónia csodája folytán soha nem ütközhetnének össze. A mi világunkban, ahol az összeüt­közés és a versengés megváltoztathatatlan tény, a „hiánytalan szabadság mindenki számára!" anarchista jelszó nagyobb sza­badságot jelentene az erősnek, mint a gyengének, és minden­kinek nagyon bizonytalan szabadságot jelentene.

Minthogy az emberek fontos vágyai összeütközhetnek és gyakran össze is ütköznek, csak abban a mértékben lesz sza­bad valaki a vágyát követő cselekvésre, ha másoknak nem áll szabadságukban az azzal ellentétes vágyak szerinti cselekvés; ha valamely dolgot tekintve az államnak garantálnia kell min­denki számára a szabad cselekvést, akkor minden valószínű­ség szerint meg kell fosztania mindenkit attól a szabadságtól, hogy ebben másokat megakadályozzon. „Ami az egyén egyén általi kényszerítését illeti - írta Bentham - , mi csak olyan mér­tékben adhatunk szabadságot az egyiknek, amilyen mérték­ben azt a másiktól elvesszük. Vagyis minden kényszerítő tör­vény, és különösen minden szabadságot teremtő törvény csak addig mehet el, ameddig megfoszt a szabadságtól."4 De ha a tiltó törvények által nyújtott, illetve védelmezett szabadság minden esetben szabadságot rombol le, s az anarchista elv vi­szont az ember természetes helyzetéhez képest nem teremtene és nem szüntetne meg szabadságot, akkor ez a szabadságnak és a kényszernek nem pontosan ugyanakkora nettó összegét

4 Jeremy Bentham: Anarchical Fallacies (Anarchista téveszmék). In John Bowring (szerk.): Tlie Works of Jeremy Bentham (Jeremy Bentham művei). 2. kö­tet. Edinburgh, 1843.

41

eredményezné, pusztán megoszlásukban különbözve? Ha a szabadság „nagyságának" üdvösen laza emlegetésének pon­tos mennyiségi értelmezést adunk, akkor ez a végkövetkezte­tés az újabb csapda, amelybe beleeshetünk.

A legtöbb civilizált társadalom tiltó törvényekkel vagy más társadalmi eszközökkel elejét veszi annak, hogy az emberek pofozkodjanak. Néha nem kis örömmel csavarnánk meg vala­kinek az orrát, de a legtöbben úgy gondoljuk, hogy érdemes lemondanunk erről az örömről egy nagyobb jóért, a mások fi­zikai támadásával szemben élvezett biztonságért. Tegyük fel azonban, hogy egy megrögzött individualista panaszkodik, mert pusztán holmi remegő térdű, nyúlszívű pipogya fráterek skrupulusai miatt törvényeink gyakorlatilag lehetetlenné te­szik számára a bevert orrok mámoros élvezetét, s ezzel meg­nyirbálják szabadságát. „A vadnyugati idők elmúltával - mond­hatja - nincs semmiféle igazi szabadság ebben az országban." Nyilván igyekeznünk kellene, hogy megértse, az emberek or­ruk fizikai épségét fontosabbnak és így védelemre érdemesebb­nek tartják, mint az agresszivitáshoz fűződő érdekeiket.

Most tételezzük fel, hogy egészen másfajta szabályaink van­nak, s mivel ezek értelmében többeknek szabadságában áll másokat orrba vágni, ennek megfelelően kevesebb embernek van meg az a szabadsága, hogy nem vérző szaglószervének hasznát és teljes szépségét élvezhesse. Mindent mérlegre téve nagyobb vagy kisebb lenne-e a szabadság „nagysága" az új el­rendezésben? A legkevésbé félrevezetően talán azt mondhat­nánk, hogy nem „kisebb", hanem erkölcsileg alacsonyabb ren­dű lenne a szabadság. A legtöbb társadalom felismerte ugyanis, hogy minden embernek vannak olyan, viszonylag tartósan je­lentkező kívánságai, amelyeket ki kell emelni, elsőbbségben kell részesíteni és jogilag sérthetetlennek kell tekinteni. Attól kezd­ve, hogy az ilyen érdekeket a törvény ezen a módon ismeri el és védelmezi, jogoknak nevezzük őket (4. fejezet). Azoknak az érde­keknek a kiválasztása, amelyek elég fontosak ahhoz, hogy ilyen módon védelmezzük őket, a közösség szilárd értékítéletein és az „egyszerű szabadság" önmagában gyakran elégtelen mér­céjén túl valamilyen más mércén is alapul. A társadalomtól és a kormányzattól kapott „teljes szabadság" magánemberek ál­tal gyakorolt másfajta kényszereket vonna maga után, s szinte mindenki, aki csak belegondolt már ebbe, ezt nagyon rossz cse­rének tartaná.

42

A szabadságot elosztó második nem kielégítő elvünk fogyaté­kosságai nem ennyire nyilvánvalóak. Valójában sokan úgy be­szélnek róla, mint magától értetődő igazságról. Eszerint a tár­sadalomnak mindenki számára biztosítania kell „a tetszés sze­rinti cselekvés teljes szabadságát, de azzal a kikötéssel, hogy az nem akadályozza mások hasonló szabadságát"5. Az elv he­lyes, csak a kérdés rossz. Ragaszkodik a szabadság pártatlan elosztásához, és nem engedi meg, hogy az általános jogi tilal­mak bárkivel kivételt tegyenek. De ha arra a kérdésünkre aka­runk ezzel válaszolni, hogy mikor jogos a politikai vagy a tár­sadalmi kényszer, akkor az elv teljesen formális és üres, hiszen a jogi korlátozások bármely, nem önkényes rendszerével össz­hangban van. Az orrok csavargatását megengedő általános sza­bály éppúgy kielégítené, mint az azt megtiltó; az anarchista elv éppúgy megfelel neki, mint az, amelyik minden agresszív viselkedést megtilt. Amikor az elv megköveteli a diszkriminá­ciótól mentes törvényhozást és a törvény pártatlan kikénysze­rítését, akkor az igazságosság helyénvaló maximájára támasz­kodik, de ahhoz nem ad útmutatást, hogy mi a törvény helyes tartalma. Nagyon jól érzékeltette L. T. Hobhouse, hogy ez miért nem alkalmas arra, hogy a szabadság elosztásának tartalmi elve legyen. „Az a jogom - írta - , hogy egész éjjel ébren tarthatom a szomszédomat zongorázásommal, nincs megnyugtatóan ki­egyenlítve azzal, hogy neki meg joga van a zongoraszó halla­tán nyomban vonyításba fogó kutyát tartani6." A példában sze­replő felek egymás rovására használnák szabadságukat egy olyan törvény jegyében, amely elismeri a sértett „hasonló sza­badságát" arra vonatkozóan, hogy tegye ő is ugyanazt, ha tud­ja. Csekély vigasz lenne mindkét fél számára, hogy bár a tör­vény megengedi érdekeik komoly sérelmét, önkényes megkü­lönböztetést nem alkalmaz.

3. A FORMALISTA ELV

5 L. T. Hobhouse: The Element of Social Justice (A társadalmi igazságosság elemei). London, 1922, George Allén & Unwin Ltd. 60. o. Hobhouse elutasítja e formulát, s azt, ahogyan érvel ellene, felhasználtam a szövegben.

6 L. T. Hobhouse: Liberálisul (Szabadelvűség). New York, 1911, Holt, Rinehart and Winston, Inc. 63-64. o.

43

Ha a társadalmi és a politikai kényszer valamilyen kárt okozó rossz, akkor igazolásának egyik módja az, hogy bebizonyítjuk, valamilyen még nagyobb rossz elhárításához nélkülözhetetlen. Ez a belátás hozza létre „a másoknak okozott kár elvét" (amit a továbbiakban egyszerűen „a kár elvének" nevezek), amely megengedi a társadalomnak, hogy korlátozza egyesek szabad­ságát mások kárának megakadályozása céljából. Megkülönböz­tethetjük az elv két változatát. Az első azon az alapon igazolná valamely személy szabadságának korlátozását, hogy ezzel meghatározott egyének sérelmét akadályozza meg. Ennélfog­va ezt „a magánkár elvének" nevezhetjük. A második az olyan kényszer igazolásához hívható segítségül, amely közérdeket szolgáló intézmények és szabályozó rendszerek sérelmének megakadályozásához szükséges. Ezt tehát „a közkár elvének" nevezhetjük. Gyakorlatilag vitán felül áll, hogy a magánkár elve (amelynek fő szószólója J. S. Mill volt) legalábbis egyike a kény­szer elfogadható indokainak. Aligha tagadná bárki is, hogy az államnak joga van bűncselekménnyé minősíteni egy sor, má­soknak közvetlenül ártó magatartást, például a szándékos emberölést, a testi sértést és a rablást. Mill gyakran úgy írt, mintha a magánemberi kár megakadályozása lenne az állami kényszer egyedüli érvényes alapja, de ezt nem szabad átgon­dolt álláspontjának tekintenünk. Az olyan bűncselekményeket, mint az adócsalás, a csempészés vagy a bíróság megsértése, Mill nem törölte volna a törvénykönyvekből, pedig ezek nem feltétlenül okoznak kárt valamely meghatározott egyénnek, hacsak annyiban nem, hogy gyengítik a közintézményeket, amelyek egészséges működésében mindannyian érdekeltek vagyunk. Feltételezésem szerint Mill a kár elvének mind a köz­károkra, mind a magánkárokra vonatkozó formáját a magáé­nak vallotta.

Legegyszerűbb megfogalmazásaiban a kár elve távolról sem ad világos útmutatást az ideális törvényhozónak. Ez különö­sen azokban a nehéz esetekben igaz, ahol különböző fajtájú, nagyságú és valószínűségű károkat kell mérlegre tenni. De még ha teljes világossággal és megfelelő finomításokkal áll is előt­tünk a kár minden kiegészítés nélküli elve, méltányos megíté­lésének előfeltétele, hogy pontosan tudjuk, mit értünk „káron".

4. A KÁ R FOGALMA

44

(I) A kár mint belegázolás mások érdekeibe

A kár megszokott tárgya, különösen jogi írásokban, mindig valamilyen érdek. A kártérítési jog új meghatározása megadja az érdek" kifejezés egy lehetséges jelentését, amikor úgy hatá­

rozza azt meg, mint „az emberi vágy bármely tárgyát"7, de ez túl szélesnek tűnik ahhoz, hogy itteni céljainkra használható legyen. Gyakran mondjuk akkor is, hogy valakinek „érdeké­ben áll" valami, amikor az az adott pillanatban semmilyen vá­gyának nem tárgya. Egy kanál orvosság esetleg akkor is „érde­kében áll", amikor rúgkapálva menekül előle. Ebben az érte­lemben az „érdek tárgya" valami olyasmi, ami „a kérdéses személynek valóban jó, akár akarja azt, akár nem". De még ha e második módon határozzuk is meg az érdek fogalmát, köz­vetve akkor is szükségképpen a vágyakhoz kötődik. Azt, hogy X akkor is Szabó érdekében áll, amikor ő nem kívánja X-et, egyedül azon az alapon állíthatjuk, ha meg lehet mutatni, hogy Szabó vágyainak teljes körébe X olyan jól illeszkedne, hogy hosszú távon ez a vágyak teljesülésének nagyobb tiszta egyen­legéhez vezetne. Ha Szabó legtöbb, nyilvánvalóan fontos kí­vánsága nem teljesülhet, amíg beteg, s nem javulhat az állapo­ta anélkül, hogy bevenné az orvosságot, akkor az orvosság be­szedése Szabónak - az ehhez a kívánsághoz viszonyított értelemben - érdekében áll.

A jogászok sokféleképpen osztályozzák az érdekeket. Az egyik szokásos megkülönböztetés szerint egyebek mellett „személyi­ségi érdekekről", „tulajdonosi érdekekről", „a jó hírnévhez fű­ződő érdekről", „a családi békesség érdekéről", illetve „a ma­gánélet védelmének érdekéről" beszélhetünk. Egy kár, amit valaki okozott, úgy tekinthető, mint olyasminek a sérelme, amihez másnak valódi érdeke fűződik. A jogászok szóhaszná­latában egy érdeket valaki mindig valamilyen állapotban bir­tokol; az érdekek gyarapodásnak indulnak és kivirágoznak, il­letve zsugorodnak és sorvadnak, habár ritkán szűnnek meg teljesen. Mondhatjuk, hogy mások előmozdítják, illetve gátol­ják valakinek a testi egészségével kapcsolatos érdekeit, a káros vagy bántó fizikai érintkezések elkerülésére irányuló érdekeit, a személye, családja, barátai vagy tulajdona biztonságához fű­ződő érdekeit. E beszédmód egyik előnye abban rejlik, hogy

7 Restatcment ofthe Law ofTorts (A kártérítési jog új meghatározása). St. Paul, 1939, American Law Institute, 1. o.

45

lehetővé teszi számunkra a károk minősítését aszerint, hogy fontosabb vagy kevésbé fontos érdeket sértenek, illetve asze­rint, hogy a megsértett érdek megérdemli-e a jogi elismerést és (vagy) védelmet, vagy sem.

(II) Kár és sérelem - a tények ismeretének szerepe

Igaz, hogy „amiről valaki nem tud, az nem okozhat kárt neki"? A legtöbb esetben biztosan nem alkalmazható ez a vezérelv, s a kár „érdek"-elemzésének egyik érdeme annak megmagyará­zása, hogy ez miért van így. Az, hogy valakinek egy érdeke sérelmet szenved-e, és hogy tud-e erről, általában két különbö­ző dolog. A gazdag embert akkor éri kár, amikor kirabolják a házát, noha ő esetleg csak hónapok múlva fedezi azt fel. Ugyan­így, a katonának is akkor okoznak kárt, amikor megsebesítik, bár a csata hevében esetleg jó ideig nem veszi észre még ko­moly sebeit sem. A rabló nem védekezhet a bíróság előtt azzal, hogy „volt miből elvenni", hiszen a rablás bűncselekménye til­tott kár okozása, éspedig függetlenül attól, hogy felfedezik-e vagy törődnek-e majd vele. Igaz, hogy nem minden kárt érez­nek sérelemnek, részben mert nem minden kár derül ki. Nagyon is lehetséges, hogy a mindennapi szóhasználatban van a „kár" kifejezésnek egy olyan szűkebb és jól körülhatárolt jelentése, amely szerint a „megkárosítja" és a „sérelmet szenved" (továbbá a „megrázkódtatást okoz neki" vagy a „bántó számára") nem ugyanazt jelenti. Ha azonban a kár valamilyen érdek sérelmét jelenti, s minden embernek érdeke, hogy ne szenvedjen kárt, akkor az érezhető kár szükségképpen a kár sajátos fajtája. így ha nem is mindig érezhető a sérelem, amikor érezhető, az min­dig egyfajta kár (vagy pontosabban, maga ez is kár), és a kár elve jól érthető módon alkalmazható olyan kényszer igazolá­sára, amely sérelem érzésének megakadályozásához szüksé­ges, mégpedig akkor is, amikor ez az érzés nem vezet semmi­féle további kárhoz.

Vannak sajátos esetek, amelyekben helytállónak tűnik az a maxima, hogy „amiről valaki nem tud, azt nem érezheti sére­lemnek". Ezekben az esetekben - ilyen például a házastársi hűtlenség - maguknak a tényeknek az ismerete a sérelem oka; a sérelem érzését valójában ez váltja ki és nem is választható el ettől. A sérelem érzésének szükséges és elégséges feltétele a tények ismerete, hiszen amit a felszarvazott férj nem tud, azt

46

nem érzi sérelmesnek. Az azonban nem igaz, hogy amit nem érez sérelmesnek, az nem okoz neki kárt. Egy titokban elkövetett házasságtörés éppúgy kárt okoz az áldozat „családi érdekeinek", mint a jó hírnévhez fűződő érdekeinek az olyan rágalmazás, amely anélkül jelent meg a sajtóban, hogy arról tudomása len­ne, vagy mint „a lakóhely feletti kizárólagos rendelkezéshez és az otthon élvezetéhez fűződő érdekét" a fel nem fedezett bir­tokháborítás. Mindezekben az esetekben a kérdéses érdek sé­relme maga a kár, függetlenül attól, hogy bármely más érdeket tekintve keletkezik-e további kár ebből, vagy sem.

Az érezhető sérelem és az általában vett kár megkülönböz­tetése még egy kérdést felvet. A „sérelmek" kategóriájába kell sorolnunk a testi fájdalmakon túl a lelki sérelmek különböző formáit is. Az a kérdés, hogy a kár elvének alkalmazása során vajon meg szabad-e engednünk a kényszert olyan lelki sérel­mek megakadályozása érdekében is, amelyeket valószínűleg nem követ semmilyen másféle sérelem vagy kár. A lelki sérel­mek bizonyos formái (például „az érzések megsértése") egy­szerűen azon az alapon tolhatok félre, hogy túl kicsik vagy je­lentéktelenek az indokolt beavatkozáshoz. Más lelki sérelmek viszont olyan komolyak, hogy szellemi összeroppanáshoz is vezethetnek. Ebben az esetben azonban a károkozáson alapu­ló közbelépést egyértelműen az a kár igazolja, ami a lelki egész­séget éri a lelki sérelem következtében, s nem maga a lelki sé­relem ténye. Annak megállapítására, hogy vajon a sérelem elég káros-e a megelőző kényszer igazolására, ily módon van egy megfelelő kritériumunk: akkor és csak akkor elég komoly a sérelem, ha vagy valamilyen másfajta kár előzménye, illetve szimptómája (ahogy a kar fájdalma a törött csont eredménye vagy jele), vagy maga is (mint a lelki összeroppanás) egy más­fajta, következményként elszenvedett kár oka.

(III) Kár és megbotránkoztatás

A megbotránkoztató jelleg viszonyát a károssághoz sok tekin­tetben ugyanúgy kezelhetjük, mint a sérelmességét. Mindkét esetben a következő szempontokra támaszkodhatunk:

1. Akár bizonyos fajtái nem megbotránkoztatóak (minthogy nem érezhetők sérelemnek).

47

2. Mindaz, ami megbotránkoztató (illetve sérelmes), kár, hi­szen minden embernek érdeke, hogy ne botránkoztassák meg vagy ne kelljen sérelmeket elszenvednie.

3. Ami megbotránkoztató (illetve ami sérelem), az olykor megelőző vagy vele együtt fellépő kár szimptómája vagy kö­vetkezménye.

4. Ami megbotránkoztató (illetve ami sérelem), az olykor valamilyen belőle következő kár oka: a legsúlyosabb sérelmek egészségbeli károsodást okoznak; a szélsőségesen megbotrán­koztató dolgok ellenségesség vagy erőszak által előidézett kár okai lehetnek. Ezek a következményként elszenvedett károk azonban nem ugyanolyan fajtájúak, például az érdekek sérel­mei nem azonosak azzal az érdekkel, hogy az embert ne bot­ránkoztassák meg, vagy ne okozzanak neki sérelmet.

5. Ami megbotránkoztató (illetve ami sérelem), az olykor „ártalmatlan", azaz nem eredményez semmilyen további kárt (érdek sérelmét azon az érdeken felül, hogy ne okozzanak az embernek sérelmet és ne botránkoztassák meg).

6. Bár a megbotránkoztatás és a sérelem önmagában is a kár egy fajtája, ez a kár viszonylag jelentéktelen (kivéve azt az ese­tet, amikor elég súlyos ahhoz, hogy megsértse valakinek az egész­ségéhez vagy a személyes lelki békéjéhez fűződő érdekeit).

Részben az 5. és a 6. pont miatt tartja sok szerző túl szélesnek azt az értelmezést, hogy a kár „belegázolás valamilyen érdek­be". Az általuk használt sokkal szűkebb értelemben a kárt meg kell különböztetnünk, sőt, szembe kell állítanunk „a puszta megbotránkoztatással". Egyesek különbséget tesznek „az ér­dekek megkárosítása" és „az érzéseinket bántó megbotránkoz­tatás" között (mintha nem fűződne érdekünk ahhoz, hogy el­kerüljük az érzéseinket bántó megbotránkoztatást). Amennyi­ben egyetértünk, hogy a m egbotránkoztatás kár ugyan önmagában is, de annyira jelentéktelen, hogy önmagában so­hasem ellensúlyozhatja azt a közvetlen és azonnal bekövetke­ző kárt, amit a kényszer okoz, úgy ez megengedhető és egye­nesen hasznos szóhasználat. Érdemes megfigyelnünk, mennyi­re radikális a kár elvének az a szigorú és szűkén körülhatárolt értelmezése, amely a kár számításba vehető fajtái közül kizárja a puszta megbotránkoztatást. Bizonyos körülmények között mind a brit Wolfenden-jelentés, mind A büntető törvénykönyv ame­rikai modellje elismeri például a megelőző kényszer alapjaként az „ártalmatlan" megbotránkoztatást (lásd a harmadik fejeze­

48

rtét). Pusztán az egyszerű és kényelmes tárgyalásmód kedvéért teszem fel tehát, hogy „a puszta megbotránkoztatás" a kényszer egyik javasolt, a (szűkén értelmezett) kár elve által megkívánt fajtájú kártól különböző alapja, s így „a megbotránkoztatás el­vét" saját jogán tárgyalható, független elvnek tekinthetjük.

A megbotránkoztató viselkedés a legkülönfélébb lelkiálla­potok sokaságát képes előidézni, s ezekben legfeljebb az a kö­zös, hogy kellemetlenek, kényelmetlenek és nemkívánatosak. Ezek az állapotok nem annyira sérelmet, mint inkább szoron­gást és zavart okoznak. E lelkiállapotok a sérelmekkel olyasfaj­ta viszonyban állnak, mint a fizikai kellemetlenségek a fájdal­makkal, hiszen gyakran a kellemetlen, de nem fájdalmas testi állapotok, a viszketések, a borzongások és a kényelmetlensé­gek között is csak az a közös, hogy sérelmet nem okozó, de sehol sem szeretett állapotok. Az „ártalmatlan, de nem szere­tett" lelkiállapotok főbb fajtái az idegesítő érzetek (például rossz szagok, hangzavar, egymást taszító színek), az undorító, meg­botránkoztató, erkölcsi érzékenységünket bántó tapasztalatok, illetve a szégyenérzésből eredő zavarodottság.

(IV) Kár és előny meg nem adása

Ha a kár elvét a kényszer igazolásának semmilyen más elfoga­dott alapja nem egészíti ki, akkor az következik belőle, hogy az állam hatalma csak arra használható, hogy a másoknak oko­zott kárt megakadályozza, arra azonban nem, hogy valaki ré­szesítsen előnyben másokat. A polgárokkal szemben gyakorolt kényszer egyik módja megadóztatásuk különböző állami te­vékenységek támogatása érdekében. A kár elvének híve vár­hatóan gyanakodva fogadja a kikényszerített támogatások min­den ilyen rendszerét. Es csakugyan azt mondhatná erre, hogy egyesek megadóztatása mások taníttatása érdekében azért nem igazolható, mert azt jelenti, hogy pusztán azért kényszerítünk egyeseket, mert ez másoknak előnyös; vagy hogy egyesek meg­adóztatása könyvtárak, múzeumok, színházak és hangverseny- termek létesítése érdekében egyszerűen nem más, mint kény­szerítés mások szórakoztatására, ösztönzésére és tanítására.8 Ugyanakkor a kár elvének védelmezője csak akkor utasíthatja el ellentmondások nélkül az említett következtetéseket, ha a

“ Stephen: i. m. 16. o.

49

kár és az előnyök megtagadása között máshol tudja meghúzni a határvonalat.

A kár és az előny meg nem adása közötti megkülönböztetés igazolásának egyik zavaros módja a különbség megfeleltetése a cselekvés és a cselekvés másnak kárt okozó elmulasztása kö­zötti különbségnek9. Nyilvánvaló ugyanis, hogy kárt okozni és előnyt megtagadni egyaránt lehet cselekvéssel, és cselekvés elmulasztásával. Vagy más szavakkal, mind a cselekvés, mind a cselekvés elmulasztása okozhat mások körülményeit javító, illetve rontó változásokat. Ha úgy ítéljük meg, hogy a fuldokló Kovács halálát az okozta, hogy Szabó nem mentette ki, akkor Kovács mulasztását csak abban az esetben lehet pusztán „előny megtagadásának" minősíteni, ha az adott körülmények között az élet elvesztését magát előny elvesztésének, nem pedig kár elszenvedésének tekintjük. Ha viszont az élet elvesztése ugyan­úgy kár, mint egészségünk, vagyonunk vagy szeretteink elvesz­tése, akkor mindaz kárt okoz, ami ilyen veszteséget okoz, le­gyen az cselekedet, cselekedet elmulasztása vagy előre nem látott esemény.

A kár és az előny meg nem adása közötti megkülönböztetés megalapozásának egy másik nem kielégítő módja az a nézet, hogy „jó nélkül lenni" pusztán előny nélkül lenni, „rossz birto­kában lenni" viszont kár. Az következne egy ilyen nézetből, hogy amikor nem tanulunk meg bizonyos igazságokat, akkor nem kerülünk valamilyen jónak, tehát előnynek a birtokába, míg ha hazudnak nekünk, kárt szenvedünk, hiszen valami rossz ért minket. Vagyis az következne ebből, hogy az oktatás pusz­ta előny, hiánya pedig nem kár. Ez azonban biztosan elfogad­hatatlan. Ha valakit a szó szoros értelmében minden élelemtől megfosztanak, az nyilvánvalóan ugyanakkora kár, mint az, ha mérgezett ételt adnak neki, hisz mindkét esetben az lesz az ered­mény, hogy meghal. És ugyanígy, ha valakinek semmiféle is­meretei nincsenek a világról, az olyan komoly hátrány számá­ra, ami kárnak számít, bár lehetséges, hogy e kár nem annyira súlyos, mint amit az okozna, ha a hazugságok átfogó rendsze­rét tukmálnák rá. Az eredmény mindkét esetben az, hogy va­lakinek életbe vágó érdekeit kár éri. A kár ennélfogva semmi-

v Lásd például James Barr Ames: Law and Morals (Jog és erkölcs). Harvard Law Review, XXII. kötet, 1908., 97-113. o., illetve Lord Macaulay: Notes on the Indián Penal Code (Megjegyzések India büntető törvénykönyvéhez). In Works (Művei). London, 1866, Lonmans, Green & Co. Ltd. VII. kötet, 497. o.

50

vei sem köthető inkább valaminek a „pozitív" birtoklásához, mint „pozitív" cselekedetekhez. Éppúgy lehet valaminek a hi­ánya, mint jelenléte - pontosan úgy, ahogy okozható cselek­véssel is, tétlenséggel is.

Első pillantásra ígéretesebbek a kielégítetlen szükségletek és a károk, illetve az előnyök és a szükségtelen javak közötti meg­feleltetések. Kárt okozunk valakinek, ha olyasmit tagadunk meg vagy veszünk el tőle, amire szüksége van; (pusztán) nem adunk meg neki egy előnyt, ha olyasmit tagadunk meg vagy veszünk el tőle, amire nincs szüksége. A szükségtelen jó olyasmi, amit valaki akar, noha az jólétéhez nem feltétlenül szükséges - anél­kül is megvan. Olyasmit megkapni, amit valaki akar, noha nincs rá szüksége, előny vagy nyereség, bár egy bizonyos ponton túl a nyereség elvesztése már kár lenne. Ha a főnököm megemeli a fizetésem ötven százalékkal, akkor bőkezűsége számomra tetemes előny. Ha egyáltalán nem ad emelést, akkor pusztán nem részesít előnyben, de nem okoz nekem kárt sem (szükség­leteimet tekintve). Ha azonban a tizedrészére csökkenti a fize­tésemet vagy elbocsát, akkor nem pusztán egy előnyt tagad meg tőlem, hanem kárt is okoz nekem, mert a pénzre, amit el­vesz tőlem, szükségem van. E példák jól érzékeltetik, hogy a kár kiegészítés nélküli elve mellett elkötelezett kormánytisztvise­lőnek vagy törvényhozónak meg kell tudnia különböztetni a valódi emberi szükségleteket a puszta igényektől, s hogy prob­lémája elvileg nem sokban tér el az egyszerű emberétől, aki­nek a konyhapénz beosztásánál gyakran kell elválasztania egy­mástól a „nélkülözhetetlen dolgokat" és a „luxust".

A probléma azonban bonyolultabb annál, mint amennyire azt e kedves példák sugallják. A kár „kielégítetlen szü kség let- elemzése például maga után vonná, hogy a gazdagot a kisebb lopás nem károsítja meg. Ez pedig olyan következmény, amit egyszer már elutasítottunk. Segíthet, ha itt különbséget teszünk a (bármiből eredő) károsultság és a káros tendencia között is. A gaz­dag pénzének elvétele érdekeinek megkárosítása, vagyis annak ellenére rossz tendencia, hogy ez azért még egy tényleges sére­lem számára. Az egyik értelemben nem okoztak „kárt" neki, a másik értelemben azonban igen. A „kielégítetlen szükséglet" kritériuma a legjobb esetben is csak annak meghatározásában segít, hogy egy érdek megkárosítása mikor éri el azt a szintet, ahol már tényleges sérelem, s nem csupán egy káros tendencia széliránymutató megnyilvánulása. Kössük itt ki az egyértel­műség és az egyszerűség kedvéért, hogy értelmezésünk sze­

51

rint egy védelmezendő érdek esetében a kár elve még „tényle­ges sérelem" (kielégítetlen szükséglet) hiányában is egyfajta kárnak számítja a káros tendenciákat, s e kár megelőzése bizo­nyos körülmények között indokolttá teszi a kényszert. Amikor a károk rangsorolása és súlyozása a kár elvének egy adott al­kalmazása esetén elkerülhetetlen, a tényleges károsultságot fontosabbnak kell tekintenünk pusztán káros tendenciánál.

5. A MILL ELLENI TÁMADÁSOK KÉT IRÁNYA

A kár Mill-féle, kiegészítés nélküli elvét (azt az állítást, hogy a magánkár és a közkár elve a szabadság indokolt korlátozásá­nak eg y ed ü li alapja) alapvetően két irányból támadták10. Sokan úgy érveltek, hogy a kár elve túl sokszor igazolja a társadalmi és politikai beavatkozást az egyén dolgaiba. Mások elismerik, hogy az egyéni és a társadalmi kár mindig alapot ad a beavat­kozásra, de ragaszkodnak ahhoz, hogy semmi esetre sem ez az egyedüli alap erre.

(I)„ S en ki sem sz ig et '*

Mill A szab ad ság ró l fejtegetéseiben ragaszkodott ahhoz, hogy a társadalmi beavatkozás a csak az egyénre tartozó ügyekben sohasem igazolható. Ám nincsenek olyan magánügyek, ame­lyek nem hatnak ki másokra. Minden egyedi cselekedet, bár­mennyire magánjellegű és a magány szülötte, közvetve ezer szállal kötődik másokhoz. A társadalomnak tehát, úgy tűnik, Mill elveiből következően joga van beavatkozni az emberi élet minden részlegébe. Mill előre látta ezt az ellenvetést, és tett is bizonyos lépéseket a lefegyverzésére. Engedjük meg, hogy va­lóban nincs olyan emberi magatartás, amely minden apró moz­zanatában csakis és kizárólag ránk tartozik. Megkülönböztet­hetjük ennek ellenére, hangsúlyozza Mill, a nyilvánvalóan másokat is érintő, illetve a „közvetlenül", „főleg" vagy „első­sorban" ránk tartozó cselekedeteket. Lesz egy határterület,

10 Vö. H. L. A. Hart: Jog, szabadság, erkölcs. Ford.: Krokovay Zsolt. Budapest, 1999, Osiris. 17-18. o.

* John Donne verssora, Ernest Hemingway Akiért a harang szól című regé­nyének mottója. (A fordító)

52

amelyen belül nehéz az esetek besorolása, de ez sok más hasz­nos megkülönböztetésre, köztük a nappal és az éjszaka közöt­tire is igaz.

Mill elméletét tekintve fontos megkülönböztetnünk az em­beri cselekedetek következményeinek két fajtáját, a mások ér­dekeit közvetlenül érintőket, illetve azokat, amelyek az elsősor­ban ránk tartozó viselkedésekből erednek, s amelyek mások érdekeit csupán közvetve, vagy csak távolról érintik. „Senkit sem lehet pusztán azért megbüntetni, mert részeg - írja Mill -, de egy rendőrt vagy egy katonát meg kell büntetni, ha szolgálat közben részeg"11. A részeg rendőr közvetlenül kárt okoz má­sok érdekeinek. Magatartása lehetőséget ad a bűnözésre, s így nagy kockázatot teremt a többi polgár számára. Szégyenbe hozza a rendőrséget, és veszélyesebbé teszi kollégái munkáját. Megtörténhet végül, hogy elbocsátják, s ez súlyos következ­ményekkel jár felesége és gyermekei számára.

Most vegyük szemügyre azt az agglegényt, aki esténként szokás szerint leissza magát a sárga földig, de aztán másnap, miután jól kialudta magát, frissen vág neki a kemény munká­nak. Iszákossága semmiképpen sem hat közvetlenül mások ér­dekeire azon a módon, ahogy a rendőr magatartása. Nincs csa­ládja, magában iszik, tehát közvetlenül senkinek sem mutat rossz példát, nincs akadályoztatva egyetlen hivatalos köteles­ségének teljesítésében sem, más egyének érdekeit tekintve nem teremt számottevő kockázatot. Kétségtelen, még ez a privát magatartás is bizonyos hatással van mások érdekeire, de pon­tosan az ilyen hatásokat nevezné Mill „közvetettnek" és „távo­linak". Először is amikor a magányos borissza így csapja agyon esténként az időt, nem csinál egy sor, mások számára jóval hasz­nosabb dolgot. Több pénzt keresve és költve jobban ösztönöz­né a gazdaságot, mint jelenleg (a szeszipart kivéve). Másod­szor, esti szabadidejében kamatoztathatná adottságait és azon lehetne, hogy jobb ember legyen. Harmadszor, elszomoríthat­ja azokat a munkatársait, akik szeretik. Végül azoknak, akik ismerik szokásait, rossz példát mutat.12 Ezek a „közvetve oko­

11 Mill: i. m. 160. o.12 Az utolsó meggondolásra Millnek kész válasza van: ha azt gondoljuk,

hogy a kérdéses magatartás rendkívül káros magára a cselekvőre nézve, úgy „a példának - egészében - inkább jótékonynak", mint társadalmilag károsnak kell lennie, mivel mások számára az inkább figyelmeztető lecke, semmint vonzó modell. Lásd uo. 163. o.

53

zott károk" Mill szerint együttesen sem múlják felül azt a köz­vetlen és súlyos kárt, ami a társadalmi vagy a jogi kényszerből eredne.

Mill bírálói sohasem elégedtek meg teljesen ennyivel. Töb­ben is rámutattak, hogy Mill nem kizárólag a politikai kény­szerrel és a törvényes büntetéssel foglalkozik, hanem a tisztán társadalmi kényszerrel, az erkölcsi nyomással, a szalonképte­lennek tartott ember társaságának kerülésével, a kiközösítés­sel is. Egyetlen felelősségteljes bíráló sem kívánná, hogy az ál­lam mérjen büntetést a magányos alkoholistára, ám a társadal­mi kényszer más lapra tartozik. Nem akadályozhatjuk meg az embereket abban, hogy ne tartsák sokra az egyént az ilyen csak rá tartozó hibákért, vagy hogy mások előtt kifejezzék vele kap­csolatban rosszallásukat, anélkül, hogy megengedhetetlenül korlátoznánk az ő szabadságukat. A véleménynek ez a kifeje­zése Mill szerint óhatatlanul kényszerítő jellegű, hiszen „a bün­tetés szelídebb formáját" jelenti. Vagyis - folytatódik az érve­lés - az egyének „társadalmi megbüntetése" azokért a dolgo­kért, amelyek közvetlenül csak rájuk tartoznak, elkerülhetetlen, s Mill saját elvei szerinti helyénvaló.

Mill ezt az ellenvetést szintén előre látta, s úgy igyekezett megbirkózni vele, hogy szétválasztotta a társadalmi reakciók különböző fajtáit. Azon az emberen, aki a csak rátartozó dol­gokban komoly fogyatékosságokat mutat, segíteni nem segít­hetünk, de megbecsülésünk csökkenhet iránta. Rosszat gon­dolunk róla, hibáztathatjuk, s helytelenítésünk, elutasításunk, sőt, megvetésünk elkerületlen és helyénvaló tárgyává tehetjük. Figyelmeztethetünk másokat is a dologra, el is kerülhetjük tár­saságát, megtagadhatunk tőle minden ellenszolgáltatás nélküli szívességet, „nem úgy, hogy az ő egyéniségét elnyomjuk, ha­nem úgy, hogy a magunkét kifejezzük".13 Mill elfogadja, hogy mindezek a társadalmi reakciók az érintett számára „büntetést" jelenthetnek, de „csak mintegy természetesen, hibái spontán kö­vetkezményeként érik őt, s nem azért, mert mások céltudatosan büntetni akarják hibáiért"14. Más reakciók viszont túlmennek e „természetes büntetéseken", amennyiben megbélyegzik, boj- kottálják vagy pletykahadjáratnak teszik ki az illetőt. Ponto­san ezekről a kiegészítő büntetésekről gondolja Mill, hogy a csak az egyénre tartozó hibák esetében alkalmazásuk sohasem

13 Uo. 151. o.14 Uo. 152. o.

54

lehet jogos válasz. „Ha visszatetszést kelt bennünk, kifejezhet­jük ellenszenvünket, s éppúgy távol tarthatjuk magunkat tőle, mint egy számunkra kellemetlen dologtól, de azért még nem fogjuk jogosnak érezni, hogy kellemetlenné tegyük életét."15

(II)A kényszer más javasolt indokai

A csak ránk tartozó és a másokat is érintő viselkedés megkü­lönböztetése, ahogy azt Mill értelmezni kívánta, legalábbis nagyjából célravezetőnek látszik, s a magánügyeket illetően valószínűleg nem bátorítja a társadalom nagymértékű beavat­kozását. Mill legtöbb bírálója szerintem ezt nem is vonja két­ségbe, sőt, éppen azt veti fel ellene, hogy a kár elve nem enged elég beavatkozást. Úgy vélik, legalább egy, de talán öt vagy még annál is több, másféle érvényes indoka is lehet a kény­szernek. Az alábbi felsorolásban elvként fogalmaztuk meg mindegyik javasolt indokot. Azt gondolhatja eszerint valaki, hogy egy ember szabadságának korlátozása igazolható

(1) a másoknak okozott kár megelőzése érdekében, ahol a kárt(a) egyes embereknek (a magánkár elve), vagy(b) közérdekű intézményes gyakorlatnak (a közkár elve) okoznák;

(2) mások megbotránkoztatásának megelőzése érdekében (a megbotránkoztatás elve);

(3) annak megelőzése érdekében, hogy kárt okozzunk ma­gunknak (jogi paternalizmus);

(4) a bűn megelőzése vagy megbüntetése, vagyis „magának az erkölcsnek a kikényszerítése" érdekében (jogi erkölcsvédelem);

(5) azon az alapon, hogy az egyénnek előnyös (szélsőséges paternalizmus); és

(6) azon az alapon, hogy másoknak előnyös (jóléti elv).

A leghelyesebb úgy tekintenünk a szabadságot korlátozó el­vek e listáját, mint ami nem a kényszer igazolásához szüksé­ges vagy elégséges feltételeket körvonalazza, hanem inkább csak azoknak az indokoknak a fajtáit határozza meg, amelyek mindig érdemlegesek vagy elfogadhatóak a javasolt kényszer alátámasztására, noha egy adott esetben nem feltétlenül dön­

15 Uo. 155. o.

55

tünk végül mellettük16. A beavatkozás mindegyik elv szerint akkor (de nem csak akkor) engedhető meg, ha bizonyos feltétel teljesül. így az elvek nem zárják ki kölcsönösen egymást; he­lyesnek tarthatunk belőlük egyszerre kettőt vagy többet is, s elfogadhatjuk vagy elvethetjük valamennyit. Sőt, nem is fogal­mazhatók meg az elvek a szabadság jogos korlátozásának elég­séges feltételeiként, mert még ha teljesül is egy elv valamely adott esetben, nem feltétlenül ellensúlyozza a kényszer ellen szóló általános vélelmünket. A kár elve nem igazolja az állami beavatkozást például egy apró, következmények nélküli kár esetén. Mindig a szabadság korlátozására tett javaslatok mel­lett szól (például a törvényhozásban) egy csekély kár megelő­zése, az azonban korántsem biztos, hogy ez az adott esetben elég a beavatkozással szembeni általános vélelem ellensúlyo­zására, s az is lehetséges, hogy ellene szól végül az a kilátás, hogy a törvény kikényszerítése nehéz, nagy költségekkel és a magánélet elvesztésével jár. Egy szabadságkorlátozó elv olyan megfontolásokat körvonalaz, amelyek mindig jó okot adhat­nak a kényszerre, de amelyek nem tekinthetők sem kizáróla­gos jó okoknak, sem minden esetben perdöntőén jó okoknak.

Lehetetlen itt mindegyik elvet részletesen megvizsgálnom, „bizonyításokat" és „cáfolatokat" ajánlva. Az általunk válasz­tott elvek számára az a legjobb védelem, ha meg tudjuk mutat­ni, hogy milyen álláspontot kívánnak valakitől például az iro­dalom cenzúrázása, az „erkölcsi megbotránkoztatás" vagy a kötelező társadalombiztosítási programok kérdéseiben. Az ál­talános elvek m eghatározott problémák mérlegelése során merülnek fel, éspedig különösen akkor, amikor igyekszünk megmutatni, hogy megítélésünk összhangban áll korábbi né­zeteinkkel. Ha egy elv korábban elfogadhatatlan ítéletek he­lyeslését követeli meg tőlünk, akkor oly módon kell az elvet kiigazítanunk vagy kiegészítenünk, hogy a legkevesebb kárt okozzuk az összhangnak meghatározott és általános nézete­ink csoportjában. Amikor viszont egy szilárd, jól körülbástyá­zott elv vonja maga után egy meghatározott ítéletünk megvál­tozását, akkor a következetesség perdöntő igényei megköve­telhetik, hogy ítéletünkön módosítsunk. Az ilyen dialektika

16 Michael Bayles professzortól kölcsönöztem ezt a meggondolást. Lásd ta­nulmányát, Norman Care és Thomas Trelogan (szerk.): Issues in Law and Morality (Problémák a jog és az erkölcs köréből). Cleveland, 1973, The Press of Case Western Reserve University.

56

hasonlít a bírósági tárgyalótermekben szokásos érveléshez. Ha a bíró ellentétesen dönt hasonló esetekben, akkor meg kell mutatnia, hogy mégiscsak van köztük valami különbség bizo­nyos tekintetben, s hogy ez egyezteti össze a különböző dönté­seket egymással és a mindegyik esetre vonatkozó általános sza­bállyal. Jelenlegi döntéseinket minden erőnkkel igyekszünk összhangba hozni a múltbeliekkel, egészen addig, amíg a pre­cedenseket nem találjuk annyira romboló hatásúnak a jogrend­szer átfogó belső összhangját tekintve, hogy bármennyire vo­nakodjunk is, meg kell változtatnunk vagy figyelmen kívül kell hagynunk azokat. A társadalmi és politikai filozófiában min­denkinek egymagában kell boldogulnia, s a „múltbeli dönté­sek" megfelelője a mindennapi normatív eszmecserékben ki­alakított leginkább átgondolt ítéletek sora. A filozófiai feladat az, hogy ezeket az „adott" ítéleteket a következetessé tételükre szolgáló elvekből kibányásszuk, s ha nézeteink összességének értelmes, következetes rendszerré formálásához szükséges, igazítsunk és módosítsunk is rajtuk. Nincs a priori módszer mások politikai nézeteinek megcáfolására, de ha ellenlábasa­ink a következetesség eszményéhez ragaszkodó, ésszerű gon­dolkodású emberek, akkor mindig van remény annak megmu­tatására, hogy egy adott ítélet összeférhetetlen saját elismert elveik egyikével. Ekkor valamit fel kell adniuk.

HARMADIK FEJEZET

A KÁR ELVÉNEK NEHÉZ ESETEI

1. AZ ERKÖLCSI VÉTSÉGEK ÉS A JOGI ERKÖLCSVÉDELEM

Az erkölcstelen magatartás nem apró-cseprő dolog, és aligha várhatjuk, hogy a társadalmak eltűrik az ilyesmit. De ha kény­szerítik az embereket az erkölcstelenségtől való tartózkodásra, akkor saját választásaiknak nem sok szerepe lesz abban, amit tesznek, s így nehezen tesznek majd szert kritikai ítélőképes­ségre és valóban dicséretre méltó erkölcsi vonásokra. Vagyis úgy tűnik, az erkölcs jogi kikényszerítése magával hoz egy di­lemmát. Ha viszont feltételezzük, hogy minden erkölcstelen magatartás társadalmilag káros, a probléma nem merül fel. Ebben az esetben az erkölcstelen magatartást nem azért bünte­ti a jog, mert bűn, s nem is azért, hogy „rászorítsa az erkölcsös­ségre az embereket", hanem azért, hogy megakadályozza a másoknak okozott kárt. Az azonban különösen kiélezné „az erkölcs kikényszerítésének problémáját", ha lennének az er­kölcstelenségnek olyan formái is, amelyek nem szükségkép­pen okoznak kárt.

A legnehezebb problémát azok a cselekmények jelentik, ame­lyeket általában „erkölcsi vétségeknek" neveznek. Az erkölcsöt és az illendőséget sértő vétségek régóta a bűncselekmények külön kategóriáját alkotják (például a személyt, illetve a tulaj­dont sértőké mellett). Ebbe főleg olyan szexuális vétségek tar­toznak, mint a házasságtörés, a paráználkodás, a szodómia, a vérfertőzés és a prostitúció, de vannak közöttük különféle, nem szexuális jellegűek is, például az állatkínzás, a zászló és más tiszteletre méltó jelképek meggyalázása, vagy a kegyeletsér­tés. Louis B. Schwartz a témáról írt hasznos tanulmányában1 úgy érvel, hogy a bűncselekmények e kategóriáját nem annyi­ra az erkölcshöz fűződő sajátos viszonyuk alakítja ki (a gyil­kosság is az erkölcs elleni vétség, mégsem „erkölcsi vétség"),

1 Louis B. Schwartz: Morals Offenses and the Model Penal Code (Az erköl­csi vétségek és a büntetőtörvénykönyv modellje). Columbia LawReview, LXIII, 1963. 669. skk.

58

hanem az, hogy köztük és a társadalmat ért sérelem között nincs lényeges kapcsolat. Különösen azért, mert a közbiztonság nem kívánja meg elfojtásukat. Bizonyos erkölcsi vétségek okozhat­nak kárt maguknak az elkövetőknek, de ők rendszerint előre számolnak az ilyen veszélyekkel. Ha a dolog megbotránkoztató, az általában közszemlére tételének következménye, amit megaka­dályozhatnak a nyilvános viselkedést korlátok közé szorító „közszeméremsértés" vagy „zaklatás" elleni törvények. De ez­zel nem mondunk semmit azoknak az „erkölcsi vétségeknek" a megítéléséről, amelyeket felnőtt emberek kölcsönös egyetér­tésben - és nem nyilvánosan - követnek el. Valóban bűncse­lekménynek kell lenniük?

Annak általános vélelmezésén túl, hogy a kényszer mindig rossz, magából a kár elvéből is kiolvashatunk érveket a ma­gánjellegű és kárt nem okozó szexuális viselkedés jogi tilalma ellen: amellett, hogy a magánéletet szabályozó törvények ki­kényszerítése rendkívül nehézkes és költséges, káros mellék­hatásai is elkerülhetetlenek. A homoszexualitás elleni törvények például csak esetlegesen és véletlenszerűen foganatosíthatók, ami lehetővé teszi a kipécézett érvényesítés eseti méltányta­lanságát, a zsarolást és a magánemberi bosszút. És ráadásul „a homoszexualitás kinyomozása a rendőrt óhatatlanul megalá­zó helyzetekbe kényszeríti, s a rendőrség figyelmét és energiá­ját is elvonja"2 a komolyabb (mert károsabb) erőszakos bűn- cselekmények, az erőszak, a csalás és a korrupció üldözésétől. E meggondolások egyeseket a magánjellegű erkölcstelensége­ket tiltó törvények vitatására késztettek, míg másokat - koránt­sem meglepő módon - arra ösztönöztek, hogy legalábbis az erkölcsi vétségek esetében ne támaszkodjanak kizárólag a kár vagy (és) a megbotránkoztatás elvére. Az alternatívát kínáló „jogi erkölcsvédelem" különböző formákat ölthet. A mérsékel­tebb változatot általában Patrick Devlin nézeteivel kötik össze3, akinek elmélete, úgy gondolom, valójában a közkár elvének alkalmazása. A büntetőjog valódi célja szerinte is a kár meg­akadályozása, ám nem az egyéni károké egyedül, hanem (és elsősorban) a társadalomnak okozottaké. A közös erkölcsi tör­vénykönyv Devlin szerint elengedhetetlen feltétele egy közös­ség létezésének. Rendezett társadalomban a közös erkölcsi

2 Schwartz: i. m. 671. o.3 Patrick Devlin: The Enforcemcnt ofMomls (Az erkölcs kikényszerítése). Lon­

don, 1965, Oxford University Press.

59

meggyőződésnek „láthatatlan kötelékekként" kötik össze az embereket. Sőt, az egyéneket alapvetően egyesítő erkölcs (má­sik hasonlattal élve) valamiféle „egyetlen fonalból font háló"4, amit elég egy ponton felsérteni, hogy felbomoljon. A társada­lomnak ennélfogva erkölcsi törvénykönyvét éppúgy joga van megvédenie törvényeivel, mint nélkülözhetetlen politikai in­tézményeit. A jog nem tűrheti el a politikában a forradalmi te­vékenységet, s nem fogadhatja el az olyan tevékenységet sem, amely a társadalom erkölcsi berendezkedését kezdi ki. „A bűn megsemmisítése éppúgy a törvény feladata, mint a felforgató tevékenységek elnyomása; semmivel sem könnyebb meghatá­roznunk a magánjellegű erkölcs szféráját, mint a magánjellegű felforgató tevékenységét."5

Azt az állítást, hogy közösség nem létezhet valamilyen kö­zös erkölcs nélkül, H. L. A. Hart meggyőzőnek találja, azt a Devlin által hangoztatott másik nézetet azonban elveti, mely szerint „a társadalom és erkölcse olyannyira azonos bármely adott történelmi időszakban, hogy az erkölcs minden átalakí­tása a társadalom lerombolásával egyenértékű"6. Az erkölcs bírálata egyáltalán nem zárja ki, hogy elismerjük, a társadalom nem létezhet valamilyen erkölcs nélkül, miközben azt állítjuk, hogy nagyon is jól meglenne enélkill az erkölcs nélkül (ha ezt helyettesítené egy jobb). Devlin, úgy tűnik, azt válaszolja erre, hogy a közös erkölcs úgy is megváltozhat; hogy a törvény vé­delmezi, s amikor változik, ez, a létrejövő, megújult erkölcs ér­demli ki a jogi védelmet7. A jog feladata tehát az erkölcsi re­form megnehezítése, de ott, ahol a reformáló igyekezet kellő­képpen eltökélt, nem veszi elejét a változásnak. Hogyan éri el valaki az uralkodó erkölcsi meggyőződések valamilyen meg­változását, amikor azokat a törvény a legnagyobb kegyelettel oltalmazza? Feltehetőleg úgy, hogy az ember előbb pártolja, majd nyilvános gyakorlattá teszi a törvénysértő magatartást, s

4 A kifejezés nem Devliné, hanem bírálójáé, lásd H. L. A. Hart: Jog, szabad­ság, erkölcs. Ford.: Krokovay Zsolt, Budapest, 1999, Osiris. 58. o. Hartnak vála­szolva Devlin így ír: „eltekintve attól, hogy az egyetlen fonalból font jelleghez hasonlítás kissé nehézkes, azt kell mondanom, hogy a legtöbb ember számára az erkölcs meggyőződések hálója, nem pedig bizonyos számú, egymástól füg­getlen nézet". Lásd Devlin: i. m. 115. o.

5 Uo. 13-14. o.6 Hart: i. m. 58. o.7 Devlin: i. m. 115. skk.

60

azután őszinteségét bizonyítva emelt fővel megy börtönbe meggyőződéséért:

... létezik... egy természetes tisztelet az őszintén képviselt vé­lemények iránt. Amikor az ilyen vélemények mind gyakorib­bá válva kellő súlyra tesznek szert, a törvény vagy meghajol előttük, vagy semmibe veszik. A demokratikus társadalomban ... erős a hajlandóság az ilyenek elfogadására - nem minden védekezést beszüntetve és szabad folyást engedve nekik, ha­nem teret adva azoknak, akik készek harcolni valamiért, amit értékesnek tartanak. Meglehet, a harc szenvedéssel jár. A szen­vedés vállalása az őszinteség legmeggyőzőbb bizonyítéka. A törvény nélkül bizonyíték se lenne. A törvény az üllő, amire a kalapács lesújt.8

E figyelemre méltó passzusban Devlin felfedezett egy újabb érvet „magának az erkölcsnek" a kikényszerítése mellett, s amúgy mellékesen - az erkölcsi változás kezdeményezésének és szabályozásának fő módszereként - az elvszerű polgári en­gedetlenség mellett is. Mill jól ismert egy Sámuel Johnsontól vett és elsősorban a vallási tanok változására alkalmazott ha­sonló érvet. Eszerint a vallási újító megérdemli, hogy üldöz­zék, hiszen az üldöztetés megengedi neki eltökéltsége és érdek nélküli jóhiszeműsége bizonyítását, miközben tanításának, már ha igaz, nem árthat, mert az igazság végül mindig győzedel­meskedik. Mill úgy vélte, hogy az igazság ellenőrzésének e módszere - legyen szó akár tudományról, akár vallásról, akár erkölcsről - mind gazdaságtalan, mind méltánytalan9. De ha az erkölcsi reformer számára az önfeláldozó polgári engedet­lenség nem tekinthető a leghatékonyabb és leghumánusabb el­járásnak, akkor az erkölcsi változás eléréséhez miféle eszkö­zök állhatnak rendelkezésére? Nemcsak arról van szó, hogy e kérdést önmagában is nehéz megválaszolni. Arról is, hogy ez az a szikla, amelyen zátonyra fut Devlin kedvenc párhuzama az „ártalmatlan" erkölcstelenség és a politikai felforgatás kö­zött.

Mi a fel forgatás lényege? A legtöbb, törvényesen kormány­zott modern államnak van alkotmánya, egy sor annak rendje és módja szerint létrehozott hatósága, s vannak ezek által létre­

8 Uo. 116. o.9 Mill: i. m. 59. skk.

61

hozott és érvényre juttatott törvényei. A változás jól ismert, ren­dezett, alkotmányosan megengedett módokon megy végbe, például az alkotmány módosításával, új törvényhozók válasz­tásával és új törvényhozás létrehozásával. De könnyen elkép­zelhetünk különféle nem megengedett és rendezetlenül vég­bemenő változásokat is merényletek és erőszakos forradalmak, megvesztegetés és tanúk lepénzelése révén, vagy úgy, hogy a törvényesen elnyert hatalmat önkényeskedésre vagy megfélem­lítésre használják. Csak a változtatás e törvénysértő módszerei nevezhetők „felforgatásnak". De a pozitív jog és a pozitív er­kölcs közötti párhuzam ilyen vonatkozásban egyre mesterkél­tebbé válik. Nincs „erkölcsi alkotmány". Nincs annak rendje és módja szerint létrehozott, az erkölcsi törvényeket jól ismert és rendezett módon bevezető erkölcsi törvényhozás. Nincs a többség uralmára vonatkozó egyértelmű jogszokás. Az erköl­csi felforgatásnak, már ha van ilyesmi, abban kell állnia, hogy valaki a változtatás hivatalosan megengedett, „alkotmányos" módszerei helyett megengedhetetleneket alkalmaz. Ez nem pusztán változtatás, hanem törvénysértő változtatás. Amíg azonban homályban marad a törvényesen kezdeményezett er­kölcsi változás fogalma, a törvénysértő erkölcsi változáséval se megyünk sokra. Mindazonáltal mindkét fogalom elég tar­talmas a politikai párhuzam felvonultatásához. A polgár törvé­nyesen dolgozik a nyilvánosan hangoztatott erkölcsi meggyő­ződések megváltoztatásán, amikor nyíltan és egyenesen kife­jezi egyet nem értését, amikor érveket keresve és indokait előtárva igyekszik másokat meggyőzni, amikor a maga meg­győződései szerint él békében és méltóságban, s anélkül, hogy másokat akár megkárosítana, akár megbotránkoztató dolgok­kal - próbára téve érzékenységüket - maga ellen fordítana. Amikor viszont érvelés és példamutatás helyett erőszakhoz és csaláshoz folyamodik, törvénytelenül próbálja megváltoztatni az erkölcsöt. Ha ez az alapja az erkölcsi változtatás törvényes és törvénytelen módszerei közötti megkülönböztetésnek, akkor az állami hatalom bármiféle felhasználása a kárt nem okozó erkölcsi meggyőződés befolyásolására a törvénytelenség egyértelmű pél­dája. A megszokott erkölcsi törvénykönyv állami kikényszeríté­se persze nem nevezhető „erkölcsi felforgatásnak", mert a fenn­álló helyzet javára történik, de akár konzervatív, akár újító szán­dékú, egyaránt szembefordulás „erkölcsi alkotmányunkkal" (már ha van ilyesmi).

62

A jogi erkölcsvédelem második változata tiszta formában, nem pedig egy másik elv leple alatt jelenik meg. Magának az erkölcsnek a kikényszerítését és egyúttal a bűn megbüntetését nem valamilyen további társadalmi cél, például a társadalom összetartó erejének megőrzése igazolja, hanem ez a cél maga.

J. F. Stephen bizonyára e tiszta erkölcsvédelmet fogalmazta meg, amikor azt írta, hogy „vannak olyan iszonyatos és gyalá­zatos cselekedetek, amelyeket ... [mások védelmezésétől füg­getlenül] ... tekintet nélkül az elkövetőre, minden áron meg kell akadályozni, s ha mégis előfordulnának, különleges szi­gorral kell m egbüntetni"10. S példáiból nyilvánvaló, hogy Stephen pontosan azokra a cselekedetekre gondolt, amelyeket a jogban „erkölcsi vétségeknek" neveznek.

A tiszta jogi erkölcsvédelem védelmében néha azt mondják, hogy egészében véve a világ jobb hely lenne az erkölcsileg undorító, bár talán csak „ártalmatlanul erkölcstelen" magatar­tás nélkül, s hogy az a világ, amelyben élünk, s amely e maga­tartást tartalmazza, belső értékét tekintve rosszabb. A büntetés fenyegetése, folytatódik az érvelés, elrettent az ilyen magatar­tástól. A büntetés valójában nem csupán segít távol tartani a jövő erkölcsi gyomnövényeit a világmindenség kertjéből, de amikor „megsemmisíti" a múlt bűneit, azokat a mi világunk időleges nyilvántartásából is kitörli, s így valamiképpen meg nem történtté teszi. A büntetés eszerint kétféleképpen növeli a világegyetem belső értékességét: a múlt bűneinek eltörlésével és a jövő bűneinek megakadályozásával11.

Van bizonyos meggyőző erő ebben az álláspontban a szok­ványos, kárt okozó bűncselekményekre vonatkozóan, különö­sen az ismételt vagy kegyetlen elkövetés „világrengető" esete­iben. Meglehetősen természetes úgy gondolkodnunk, hogy a megbánás, a bocsánatkérés vagy a megbocsátás „a dolgok hely­rehozása", a büntetés pedig egyfajta „fizetség" vagy az erkölcsi palatábla letörlése. De azokban az esetekben, ahol természetes ilyen párhuzamokra támaszkodnunk, a szabálysértés mellett áldozat is van - egy megkárosított ember vagy csoport. Ahol

10 Vö. C. D. Broad: Certain Features in Moore's Ethical Doctrines (Moore etikai tanainak bizonyos vonásairól). In P. A. Schilpp (szerk.): The Philosophy of G. E. Moore (G. E. Moore filozófiája). Evanston, 111. 1942, Northwestern University Press, 48. skk.

11 Stephen: i. m.163. o.

63

nincs áldozat, sőt, mások rovására elért nyereség sincs, ott a „dolgok helyrehozásának" nincs világos, intuitív tartalma.

A büntetésnek ettől függetlenül még lehet olyan feladata, hogy javítson „a világ erkölcsi bizonyítványán" az ártalmatlan magánjellegű erkölcstelenségek elrettentésével. De ha a bünte­téstől való félelem tartja vissza az embereket magánéletük fa­lai között a nemkívánatos nemi érintkezéstől (vagy a nemzeti zászlók megszentségtelenítésétől és a holttestek meggyalázá- sától), akkor az erkölcsöt egy olyan félelmetes hatékonysággal kell kikényszerítenünk, amelyben nem lesz helye a magánélet tiszteletének. Ha az embereket a büntetés fenyegetésének kell elrettentenie a magánjellegű erkölcstelenségektől, akkor a nyo­mozó szerveknek lehetőséget kell kapniuk arra, hogy bármi­kor benézhessenek bárki otthonának rejtett zugaiba és kulcsra zárt szobáiba. Amikor a magánélet e nagymértékű elvesztését is a mérleg serpenyőjébe tesszük (a hatósági kikényszerítés szokásos költségei, a spontaneitás elvesztése, a szellemi erők elsatnyulása, a szorongás, a képmutatás és egyéb tényezők mellett), akkor annak az ára, hogy merőben külsődlegesen biz­tosítani tudjuk a közösség erkölcsi előírásainak követését (hi­szen ez minden, amit büntetőtörvények útján elérhetünk), mérhetetlenül nagy.

A nem szexuális jellegű erkölcsi vétségek közül talán a leg­érdekesebb és a szabadságkorlátozó elvek alkalmazása számára a legnagyobb kihívást jelentő eset az állatkínzás. Tegyük fel, hogy Szabó János intelligens, jóérzésű ember, akinek azonban van egy nagyon komoly neurotikus vonása - szereti látni élő­lények szenvedését. Emberek megkínzására (amit őszintén saj­nálna megtenni) szerencsére sosincs alkalma, mivel mindig akad erre a célra állat. Időről időre bezárkózik éjszakánként szobájába, elsötétít, majd halálra ver és kínoz egy kutyát. A vo- nyítások és nyöszörgések hangjai, amelyek az ő fülének édes dallamok, a szomszédok számára elviselhetetlenek, s amikor a házmester néni felfedezi, hogy a lakó mit csinál, ideg-össze- roppanást kap és kórházba kerül. Mivel Szabót az emberi lé­nyeknek okozott kár nagyon bántja, föladja lakását, vásárol egy kétszáz holdas birtokot, és odaköltözik saját tulajdona kellős közepére saját házába, távol mindenkitől. Ott azután saját ott­honának tökéletes magányában estéit saját állatainak megnyo- morításával, ütlegelésével és halálra kínzásával tölti.

Mit kellene mondanunk Szabó bizarr viselkedéséről? Három lehetőségünk van. Először is kijelenthetjük, hogy a dolog min-

64

rden további nélkül megengedhető, hiszen ezzel egyszerűen saját tulajdonát pusztítja el valaki. Mindenki úgy bánik otthon a saját tulajdonával, ahogy neki tetszik, feltéve, hogy zajjal és bűzzel nem háborgat másokat. Kijelenthetjük, másodszor, hogy e viselkedés durván erkölcstelen, s noha kárt esetleg csak a cse­lekvőnek okoz és mások érdekeire nincs is hatással, az ilyesmit a törvény magától értetődően nem engedheti meg. Ebben az esetben nem támaszkodhatunk a kár elvére: fel kell váltanunk azt a jogi erkölcsvédelemmel. Végül, harmadszor, kiterjeszt­hetjük a kár elvét állatokra is. Eszerint a törvény nem azért avatkozhat be a magántulajdon élvezetébe, hogy érvényt sze­rezzen „az erkölcsnek mint olyannak", hanem azért, hogy meg­akadályozza az állatoknak okozott kárt. A harmadik alternatí­va a legvonzóbb, bár annak is megvannak a maga nehézségei. Az embernek ellenőrzése alatt kell tartania az állatok mozgá­sát, ki kell aknáznia az állati munkát, sőt, sok esetben kifejezet­ten le is kell ölnie állatokat. A bánásmódnak mindezek a for­mái, ha emberi lényeket sújtanának, „kárt" jelentenének. De ha valóságérzékünk megőrzésével akarjuk kiterjeszteni az ál­latokra a kár elvét, úgy nem engedhetjük meg, hogy ez az álla­toknak okozott kárnak számítson. A legjobb kompromisszum az, ha elismerjük az állatok egyik legfőbb érdekét, nevezetesen ahhoz a szabadsághoz fűződő érdeküket, hogy ne mérjenek rájuk kegyetlenségből vagy ok nélkül fájdalmat, majd csakis ennek az érdeknek a megsértését tekintjük „kárnak".

2. AZ OBSZCENITÁS ÉS A MEGBOTRÁNKOZTATÁS ELVE

Mind ez idáig együtt vettük szemügyre a kár és a megbotrán- koztatás elvét. Azt akartuk megállapítani, hogy megkívánja- e a szokványos erkölcstelenségek szabályozása a két elv ki­egészítését egy harmadikkal, a jogi erkölcsvédelemével. Az erkölcsi vétségeket úgy tekintettük, mint amik lényegüknél fogva a magánéleten belül maradnak, s így rájuk a megbot- ránkoztatás elve közvetlenül nem terjeszthető ki. Az obszcén irodalom és a közszemlére bocsátott pornográfia esetében azonban, úgy tűnik, ebben a tekintetben nem egészen ez a helyzet. Mindkettőt szándékosan teszik mások elé, s megjele­nésük éles ellentétet válthat ki a kár kiegészítés nélküli elvé­nek hívei és azok között, akik mind a kár, mind a megbotránkoz- tatás elvét helyeslik.

65

Az „obszcenitás" szó köznapi értelemben, jogi használatát m egelőzően olyasmire vonatkozik, ami megbotránkoztató módon kezeli a meztelenséget, a szexet vagy az ürítkezést. Jogi értelemben a dolog akkor válik obszcénné, amikor megbot­ránkoztató jellege vagy valamilyen más ok miatt (a kérdést leg­jobb nyitva hagyni a meghatározásban) nem részesül vagy nem részesülhet jogi védelemben. A jogi meghatározás tehát magá­ban foglalja a szó mindennapi értelmét, s mindkét jelentésben lényeges elem az a követelmény, hogy az anyagnak megbotrán- koztatónak kell lennie. Ami az egyik embert megbotránkoztatja, a másikat nem. Ha e szubjektív viszonylagosságtól meg akarunk szabadulni, az „obszcenitásnak" valamilyen személyek közötti, objektív értelemben kell „megbotránkoztatónak" lennie, azaz vagy nyilvános és közismert uralkodó közösségi mércék alap­ján, vagy azért, mert az lényegében mindenkinek bántó lehet.

Egy általában megbotránkoztató dolog nem szükségképpen káros (a kár elve által meghatározott értelemben). Az, hogy az obszcén anyagok olvasása vagy nézése okoz-e társadalmi kárt, részben tapasztalati kérdés, s megbízható bizonyítékot találni az obszcenitás és a társadalomellenes viselkedés oksági össze­függéseire, akárcsak statisztikailag is, rendkívül nehéz12. A ká­rosság egyértelmű és döntő bizonyítékainak hiányában az Amerikai Polgárjogi Unió ragaszkodik ahhoz az állásponthoz, hogy az obszcén anyag megbotránkoztató jellege nem elegen­dő indoka betiltásának:

... ahogy minden olyan esetben, ahol a szólásszabadság kor­látozására tesznek kísérletet, az obszcenitással kapcsolatos ese­tekben is az a kérdés, hogy a szavak vagy a képek olyan termé- szetűek-e vagy olyan körülmények között lettek-e közzétéve, hogy azt a jelentős rosszat, amelynek egyértelmű és közvetlen veszélyét létrehozzák, joga van megakadályozni az államnak... Meggyőződésünk, hogy az ismeretek jelenlegi állása alapján még arra is rendkívül kevés a bizonyíték, hogy vannak-e az obszce­nitásnak egyáltalán számottevően rossz következményei.13

12 Lefolytattak bizonyos vizsgálódásokat, de az eredményekből nem von­hatók le egyértelmű következtetések. Lásd Report ofthe Federal Commission on Obscenity and Pomography (Kongresszusi bizottsági jelentés az obszcenitásról és a pornográfiáról). New York, 1970, Bantam Books. 169-308. o.

13 Obscenity and Censorship (Obszcenitás és cenzúra). Az Amerikai Polgárjogi Unió röpirata. American Civil Liberty Union, New York, 1963. március. 7. o.

66

fAz unió érvelése a szabadságkorlátozó elvek közül egyedül a kár elvét veszi figyelembe, s az irodalmat, a színházat és a képi ábrázolást a vélemény kifejezésével azonos módon szabályo­zandó kifejezési formának tekinti. Mindkét kifejezési forma esetében „az arra vonatkozó döntésnek, hogy mi legyen tilos, mindig a közösséget fenyegető veszélyt kell vizsgálnia"14. Maga az elhallgattatás a szerzőnek, akibe belefojtották a szót, rossz. A cenzori és büntető hatalom azzal a kockázattal jár, hogy a „mocsokkal" együtt társadalmilag értékes anyagokat is betil­tanak. Az elnyomás átfogó hatása, vonja le végül az unió a kö­vetkeztetést, majdnem biztosan az, hogy elveszi általában a kedvet a lázadó és a szokatlan kifejezésmódtól. Ahhoz, hogy e súlyos kockázatot ellensúlyozzuk, a veszélynek egy adott eset­ben egyértelműbbnek és közvetlenebbnek kellene lennie an­nál, mint amilyent az obszcén anyagok szabad terjesztése je­lenthetne, s ezt az ellensúlyozó bizonyítékot sohasem fogjuk megtalálni. (De ha felhalmozódnának erre a bizonyítékok, az unió minden további nélkül kész lenne megváltoztatni az obsz- cenitásra vonatkozó álláspontját.)

Az unió álláspontja, úgy tűnik, egyértelműen a kár önma­gában alkalmazott elvére és az annak megfelelő „egyértelmű és közvetlen veszély" kritériumára épül. Mi okunk lehet arra, hogy ezen a ponton a kérdés megvitatásába bevonjuk a meg- botránkoztatás elvét is? Sajnos, rákényszerülhetünk, hogy ezt tegyük, harmonikusabb módon akarunk összhangot kialakíta­ni valamennyi határozott intiutív meggondolásunk között. Fontoljuk meg Schwartz professzor egy példáját. Az új bünte­tőtörvényi modell rendelkezései alapján „egy gazdag homo­szexuálisnak nincs megengedve, hogy a Times Square óriás­plakátjain hirdesse a szodómia fogásait és gyönyöreit a nagy- közönségnek"15. Ha a kár fogalmát annyira leszűkítjük, hogy az ellentétes lesz a megbotránkoztatáséval, úgy nehéz lesz ki­alakítani olyan indoklást e tilalomra, amely a kár elvén alapul. Nem valószínű, hogy találunk bizonyítékot arra a világos és közvetlen veszélyre, amelyet a Times Square rikító és obszcén óriásplakátja teremt azok számára, akik az aluljárókból kilép­ve nem tudják idejében eltakarni a szemüket. Ennek ellenére még a legeltökéltebb liberálisnak is nehezére esik a kifejezés szabadságára hivatkozni ebben az esetben. Vagyis amennyi-

14 Uo. 4. o.15 Schwartz: i. m. 680. o.

67

ben igazolni akarjuk erre vonatkozóan a kényszert, úgy való­színűleg kénytelenek leszünk a megbotránkoztatás elvéhez fordulni, bármennyire is vonakodva tesszük ezt.

Jó okunk van arra, hogy „vonakodjunk" a megbotránkozta­tás elvének alkakalmazásától, amíg egy, a fentihez hasonló pél­da rá nem vesz bennünket erre. Az embereket őszintén meg­botránkoztathatja sok, társadalmilag hasznos vagy ártalmat­lan ténykedés a reklámtól az üres csevegésig. Sőt, széleskörűen elterjedt irracionális előítéletek is arra késztethetik az embere­ket, hogy undorodjanak, felháborodjanak, mi több, erkölcsi­leg utasítsanak el teljesen ártatlan tevékenységeket, s nem en­gednénk meg nekik örömmel, hogy alaptalan ellenszenvük győzedelmeskedjen az ártatlanság felett. A megbotránkozta­tás elvét ezért nagyon pontosan kell megfogalmaznunk és olyan gondosan megfogalmazott mércék alapján kell alkal­maznunk, hogy ne hagyjunk teret a nagyarányú és intuitíve alaptalan elnyomásnak. A legkevesebb, amit meg kell kíván­nunk, az az, hogy a tiltott magatartás vagy anyag olyan le­gyen, ami természeténél fogva nem csupán valamilyen időle­ges többséget vagy sajátos érdekcsoportot, de majdnem min- denkit megbotránkoztat.

Tanulságos megfigyelnünk, hogy egy szigorúan lefektetett, megbotránkoztatást tiltó elv nem csupán az olyan magatartás és az olyan magatartás ábrázolásának tilalmát igazolná, amely belső természeténél fogva visszataszító, de az olyan magatar­tásét és ábrázolásáét is, amely önmagában nem megbotránkoz­tató, de azzá válik, amikor ott bukkan fel, ahol nem helyénva­ló. Az olyan „illetlenségekre" gondolok, amilyen például a közszeméremsértés. Képzeljük el, miként érvelne a kár kiegé­szítés nélküli elvének híve a közszeméremsértés tilalma ellen azon az alapon, hogy egy meztelen test látványa senkinek sem okoz kárt, s hogy az államnak nincs joga arra, hogy a ruházat­tal vagy a ruhátlansággal kapcsolatban előírásokat kényszere­sen magánemberekre. Végül is az, hogy ki hogyan öltözködik, az önkifejezés egy formája. Ha nem engedjük meg az államnak a rikító színek vagy a bizarr hajviseletek tiltását, akkor milyen jogon tiltja meg a teljes ruhátlanságot? A meztelen emberek lát­ványa az első alkalommal talán zavargások kitöréséhez vagy másfajta antiszociális viselkedésekhez vezetne, de ez éppen az a fajta eshetőség, amiért rendőrségünk van. Ha nem vesszük el a szólásszabadság jogát valakitől azért, mert a jog gyakorlása másokat kifogásolható viselkedéshez vezethet, akkor ugyan­

68

ezen az alapon nem tagadhatjuk meg tőle következetlenség nélkül a tetszése szerinti ruházat és ruhátlanság jogát sem.

Meglehet, ezen az alapon nem tudjuk megválaszolni az el­lenvetést, de a megbotránkoztatás elve készen nyújtja az in­doklást a meztelenkedés tilalmához. A közszemlére tett mez­telen testek látványa majnem mindenki számára rendkívül za­varba ejtő. A magyarázat részben kétségtelenül arra a tényre támaszkodik, hogy a meztelenségnek ellenállhatatlan hatalma van a szemek rabul ejtésére és a figyelem olyan gondolatok felé terelésére, amelyeket rendes körülmények között elfojtunk. E lenyűgöző és elfojtó erők konfliktusa izgatottságot, zaklatott­ságot és szorongást vált ki. Egyeseknél a legjobb esetben is va­lamilyen fájdalmas nyugtalanságot teremt, a legrosszabb eset­ben viszont azt az érzést élik át; amit szégyennek nevezünk, s amit az vált ki, hogy „az én különösen érzékeny, bizalmas, sé­rülékeny oldalát"16 bárki szeme elé tárják. „Az ember érzései önkéntelenül, nyíltan kiülnek az arcára. Meztelenre vetkőzte- tik... meglepetésszerűen rajtaütnek... nevetségessé teszik."17 Az eredmény nem csupán „megbotránkozás": olyan lelki meg­rázkódtatás, ami sok normális ember esetében fájdalmas sérü­lés is lehet. De még azok is érthetően neheztelhetnének, akik a szokásosnál jobban el tudják rejteni érzéseiket, mert kínos lehet nekik, hogy rákényszerülnek erre.

Ha el kell fogadnunk a megbotránkoztatás elvét a kár elvé­nek kiegészítéseként, úgy el kell fogadnunk annak két toldalé- kát is, amelyek ugyanolyan viszonyban vannak azzal, mint „az egyértelmű és közvetlen veszély" kritériuma a kár elvével. Az elsőt, az egyetemesség mércéjét, már érintettem. Ahhoz, hogy a megbotránkozás (az undor, a megrázkódtatás, a sértett érzé­kenység vagy a szégyen) elégséges indok legyen a beavatko­záshoz, ennek a reakciónak kell várhatónak lennie majdnem minden, a nemzet egészéből véletlenszerűen kiválasztott em­ber esetében, tekintet nélkül felekezetére és pártjára, illetve szár­mazására, életkorára vagy nemére. A második az ésszerű elke­rülhetőség mércéje. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy az állam megvédje a megbotránkoztató tapasztalatoktól akkor is, ha azok könnyen elkerülhetők különösebb erőfeszítés vagy kényelmet­lenség nélkül. Ha a közhasználatú autóbuszra felszáll egy mez­

16 Helen Meryll Lynd: On Shame and the Searchfor Identity (A szégyenről és az önazonosság kereséséről). New York, 1961, Science Editions, Inc. 33. o.

17 Uo. 32. o.

69

telen ember és leül elöl, akkor a nem akármilyen szégyenteljes zavarodottságot (és a többi tűrhetetlen érzést) aligha tudja a többi utas másképp hatásosan elkerülni, mint úgy, hogy leszáll a következő megállónál, ami elfogadhatatlan kényelmetlenség. Ugyanígy nem kerülhetők el könnyen az erősítőn bömbölte- tett obszcén megjegyzések, a Times Square homoszexuális óri­ásplakátjai vagy az arra elhaladó járókelők kezébe nyomott pornográf röplapok.

A megbotránkoztatás kellő megszorításokkal lefektetett elve ugyanakkor nem jogosít fel arra, hogy azon a címen tiltsanak be könyveket, hogy azok obszcén jellegűek. Amikor a kinyom­tatott szavak a könyvek borítói mögött szemérmesen megbúj­va, minden tolakodás nélkül fekszenek a könyvesboltok pol­cain, megbotránkoztató hatásuk könnyen elkerülhető. Az ez­zel ellentétes felfogást kétségtelenül bátorítja az obszcenitás és az „ocsmányság", a „szenny" vagy a „mocsok" szokásos össze­hasonlítása. Ez sugallja a párhuzamot a mások háborgatását tiltó joggal is, amely az olyan eseteket szabályozza, amikor bi­zonyos tevékenységekkel valaki szomszédai számára bántó zajt csap vagy éktelen bűzt csinál, s „a bíróságnak mérlegelnie kell a szomszédok háborgatásának [esetünkben „megbotránkozta­tásának"] súlyosságát az elkövető magatartásának társadalmi hasznosságához [esetünkben „ellensúlyozó társadalmi értéké­hez"] képest"18. Van azonban ebben az összehasonlításban va­lami, ami elrontja a párhuzamot. A „mocskos könyvek" eseté­ben a bántó jelleg könnyen elkerülhető. Egy könyv borítója alatt nincs olyasmi, ami a szemét rossz szagát árasztaná magából. Kit botránkoztat meg az az „obszcén" könyv, amit bárki leve­het a polcról? Aki az erotikus izgalom kedvéért el akarja olvasni, azt bizonyára nem háborítja fel (mert különben nem olvasná). Aki nem akarja elolvasni, az nem teszi ki magát bántó tapasz­talatnak. Igaz, ha a könyv borítója túl illedelmes, tévedésből néhány ártatlan lélek is belelapozhat, s ezek megbotránkoz- hatnának azon, amit ott találnának. Ahhoz azonban, hogy meg­meneküljenek a megbotránkozást okozó dologtól, elég becsuk­niuk a könyvet. És még ezt a csekély megbotránkozást is telje­sen el lehet kerülni a megbízható könyvismertetések előzetes tanulmányozásával. Ebből arra következtetek, hogy nem nyújt elegendő alapot az obszcén irodalom betiltására sem a kár elve,

18 William L. Prosser: Handbook ofthe Law ofTorts (A kártérítési jog kéziköny­ve). St. Paul, 1955, West Publishing Co. 411. o.

70

sem a megbotránkoztatás elve, hacsak nem a gyerekek védel­mére gondolunk, ám semmi okát nem látom annak, hogy a ci­garetta vagy a pálinka árusításával kapcsolatos korlátozásokat ne alkalmazhatnánk ugyanúgy a nyomtatott dolgokra is.

3. JOGI PATERNALIZMUS *

A jogi paternalizmusnak nevezett szabadságkorlátozó elvek azt az állami kényszert igazolják, amely az egyént az önmagának okozott kártól védelmezi, vagy amely az egyént - és ez a szél­sőséges változat - az egyén érdekében irányítja, akár tetszik ez neki, akár nem. A szülők általában indokoltnak tartják, hogy azon az alapon avatkozzanak bele gyerekeik életébe (és mond­ják meg például a gyerekeiknek, mit kell enniük és mikor kell aludniuk), hogy „apu ezt jobban tudja". A jogi paternalizmus, úgy tűnik, maga után vonja, hogy az állam - mivel gyakran jobban látja az egyes polgárok érdekeit, mint ők maguk - in loco parentis lép fel a kérdéses érdekek állandó oltalmazójaként. Nyers formájában a paternalizmus abszurd tannak látszik. Ha a felnőttekkel úgy bánnak, mint a gyerekekkel, akkor azok idő­vel olyanok is lesznek, mint a gyerekek. Miután megfosztották őket a szabad választás jogától, hamarosan elvesztik az éssze­rű megítélés és döntés képességét. Még gyerekekkel is jobb egy bizonyos ponton túl „nem gyerekekként bánni", mert külön­ben sohasem tesznek majd szert a felelősségteljes felnőtt látás­módjára és képességeire.

Mégis, ha teljesen elutasítjuk a paternalizmust és kétségbe vonjuk, hogy egy ember kényszerítéséhez bármikor is jó ok lenne az ő saját java, akkor úgy tűnik, nemcsak a közkeletű vélekedésekkel, de ősrégi szokásokkal és törvényekkel is szem- beszállunk. A büntetőjogban például senki sem védekezhet a leendő áldozat szabadon adott beleegyezésével a súlyos testi sértés vagy az emberölés vádjával szemben. Az állam egysze­rűen megtagadja az engedélyt arra vonatkozóan, hogy valaki beleegyezhessen saját m egcsonkításába vagy m egölésébe. A kötelmi jog sem ismeri el érvényes szerződésként, ha valaki

* E szakaszban a Filozófiai Közlemények Kanadai Egyesületének hozzájárulá­sával felhasználom ugyanezen a címen megjelent tanulmányom szövegét: Legal Paternalism (Jogi paternalizmus). Canadian Journal ofPhilosophy. 1. k ötet,szám .

71

mint rabszolga, mint szerető, mint második feleség áruba bo­csátja magát. Minden közönséges polgárt feljogosít a törvény indokolt mértékű erőszak alkalmazására öncsonkítás vagy ön- gyilkosság megakadályozása érdekében. Bizonyos kábítószerek vásárlása orvosi recept nélkül még gyógyszerként is tilos (a dok­tor bácsi ezt jobban tudja). Más kábítószerek használata, ame­lyek, mint a heroin, pusztán élvezeti cikként szolgálnak, semmi­lyen körülmények között sincs megengedve. Nehéz lenne mind­ezekre a korlátozásokra bármely más meggyőző okot találni, mint azt az érvet, hogy az ember számára mindig rossz a bántalma­zás, a testcsonkítás, a halál, a vadházasság, a rabszolgaság vagy a bigámia, akár tudja ezt, akár nem. Az antibiotikumok a nem szakértők, a narkotikumok pedig mindenki számára túl veszé­lyesek ahhoz, hogy valaki csak úgy magától szedje azokat.

Ha valaki egyszer már megindult ebbe az irányba, nem könnyű megállnia a pálinka, a cigaretták és a készételek betiltá­sa előtt, hiszen általában azok sem tesznek jót az embereknek. Össze kell valahogy békítenünk a paternalizmussal szembeni általános ellenszenvünket bizonyos paternalista szabályozások nyilvánvaló szükségességével, vagy legalábbis elfogadhatósá­gával. Olyan közbülső irányelveket vagy mércéket kell a pater­nalista elv alkalmazásához is találnunk, amilyen a megbotrán- koztatás elvét korlátozó feltételként az egyetemesség és a könnyű elkerülhetőség volt. Kezdjük azzal, hogy elvetjük azokat a néze­teket, amelyek szerint az ember védelme önmagával szemben mindig indokolttá teszi a beavatkozást, de ugyanakkor azokat is, amelyek szerint sohasem. Következésképp bizonyos feltételek­kel indokolt, s most ezek megállapítására kell törekednünk.

Hasznos lesz néhány előzetes megkülönböztetés bevezeté­se. Először is bizonyos esetekben valaki közvetlenül okoz ma­gának kárt (annak, amit tesz, ez a kár az egyértelmű és kívánt célja), más esetekben viszont az, amit csinál, azzal a kockázattal jár, hogy kárt okoz magának, noha nem ez a célja. Az az ember, aki készakarva lenyel egy halálos adag arzént, biztosan meg fog halni, és azt kell mondanunk, hogy ez volt a célja. A másik baltát fogott a jobb kezébe és lemetszi vele a bal karját. Ezáltal nem „veszélyeztette" karja fizikai sérthetetlenségéhez fűződő érdekét, nem „kockáztatta" karja elvesztését. A veszteséget ő hozta létre közvetlenül, szándékosan. A dohányzással vagy a gyorshajtással viszont az ember nem közvetlenül idézi elő az önmagának okozott kárt. A szokásosnál valószínűbbé teszi, hogy kárt fog okozni magának.

72

rTegyünk különbséget, másodszor, az elfogadható és az elfo­

gadhatatlan kockázat között. Nincs olyan tevékenység (illető­leg tétlenség), ami ne járna valamilyen kockázattal. Bizonyos helyzetekben választhatunk a kockázatosabb és a kevésbé koc­kázatos tevékenységek között, s a bölcsesség azt diktálja, hogy a kevésbé kockázatos utat válasszuk. Nem mindig indokolt azonban azt tennünk, amit az úgynevezett „bölcsesség" kíván. Néha ésszerűbb nagy kockázatot vállalni nagy nyereségért, mint biztosra menni és lemondani a soha vissza nem térő alka­lomról. A szívbetegnek például nem feltétlenül a várható élet­tartam olyan meghosszabbítása az ésszerűbb, amit csak csen­des tétlenségre kárhoztatva érhet el. Lehet, hogy ésszerűbb to­vábbhaladnia pályáján és kem ényen dolgoznia - abban a reményben, hogy esetleg még létrehozhat valami maradandót, még ha ezzel ki is teszi magát egy végzetes infarktusnak. Ha­bár nincs olyan egyszerű matematikai formula, amely útmuta­tással szolgálna az ilyen döntésekhez, vagy amellyel megítél­hetnénk, hogy azok mikor „ésszerűek" és mikor „ésszerűtle­nek", vannak nyilvánvalóan ésszerűtlen döntések. Ahol ki van téve a harminc kilométernél nagyobb sebességet tiltó tábla, ésszerűtlen nyolcvannal száguldani, hogy odaérjünk egy va­csorára, de esetleg nem ésszerűtlen hatvannal hajtani a terhes feleséggel a szülőszoba felé. Bolondság ellenállni a fegyveres rablónak a pénztárcánk védelmében, de nagyon is érdemes le­het elszántan védekezni saját tulajdon életünk védelmében.

Mindezekben az esetekben elkülöníthető egy sor különböző megfontolás. Ha van idő mérlegelésre, úgy meg kell gondolni,(1) mennyire valószínű, hogy kárt okozunk majd magunknak az adott ténykedés során; (2) mennyire komoly a kár, azaz „an­nak az értéke vagy fontossága", amit kockáztatunk; (3) mennyi­re valószínű, hogy a kockázatot vállalva tényleg elérjük a célt, amire törekszünk; (4) mennyire értékes vagy fontos e cél eléré­se, vagyis mennyit ér az valójában nekünk (ez az a bensősége­sen személyes tényező, ami megkívánja, hogy saját értékítéle­teinkkel kapcsolatban is döntésre jussunk, s ami ezért a kívül­álló számára rendkívül nehézzé teszi a kockázat ésszerűségének megítélését); s végül (5) mennyire elkerülhetetlen a kockázat, vagyis mennyire vannak a kívánt cél elérésének veszélytele­nebb alternatívái19.

19 Az öt tényező megkülönböztetését lásd Henry T. Terry: Negligence (Ha­nyagság). Harvard Law Reviezu, 39. kötet, 1915. 40-50. o.

73

A kockázat felmérésének ésszerűségére vonatkozó ítéletek bizonyos esetekben egyáltalán nem kétségesek. Elmondhatjuk például, hogy minél többet nyom a latban (1) és (2), annál elfo- gadhatatlanabb, s minél többet nyom (3), (4) és (5), annál elfogad­hatóbb a kockázat. De adott nehéz esetben a kockázatvállalás objektív megítélését még akkor is lehetetlenné teszik esetleg a részét képező személyes értékítéletek, ha a „valószínűséget" illető kérdések nem értelmetlenek vagy vitatottak, és az összes lényeges tény ismert. Mindenesetre ha az államnak jogot adunk arra, hogy akadályozza meg az olyan ténykedéseket, amelyek­kel az emberek kárt okoznak maguknak (és nem okoznak kárt másnak), ennek nem szabad azon alapulnia, hogy a tiltott te­vékenység kockázatos, sőt, esetleg rendkívül kockázatos. Azt kell inkább mondani, hogy a kockázat nagyon nagy, és ugyan­akkor - az objektíve mérlegelhető tényezők alapján - jól látha­tóan elfogadhatatlan. Néha nagyon jó okok alapján tekintünk „jól láthatóan elfogadhatatlannak" még a személyes értékekre vonatkozó személyes ítéleteket is (lásd a negyedik megfonto­lást), de az egy további kérdés, hogy ez a fajta ésszerűtlenség vajon elegendő okot ad-e (vagy mikor ad elegendő okot) a be­avatkozásra.

A harmadik és az utolsó megkülönböztetést a teljesen és a nem teljesen önként vállalt kockázat között tesszük. Teljesen önként vállalja a kockázatot valaki, ha az összes lényeges tény és eshetőség ismeretében néz azzal szembe, s anélkül, hogy nyomást gyakorolnának rá vagy kényszerítenék arra. Ha vala­milyen mértékben előfordul kényszerképzetes neurózis, tájé­kozatlanság, izgatottság vagy szenvedély, ködös, például al­koholmámornak betudható megítélés, elhamarkodott vagy hi­bás okoskodás, a választás már nem teljesen önkéntes20. Vagyis az önkéntesség fokozatok kérdése. Teljesen önkéntelen az a „vá­lasztás", ahol az embernek tulajdonképpen egyáltalán nincs választása: amikor izmai képtelenek uralni mozdulatait, ami­kor ökölcsapás vagy robbanás hatására nincs magánál vagy forog körülötte a világ, s akkor is, amikor valaki tudatlanság­ból mást „választ", mint amit választani akart (például arzénos púderrel szórja meg a rántottáját abban a hiszemben, hogy az

20 Az „önkéntes" kifejezést másképp használom, mint Arisztotelész a Nikomakhoszi etika 3. könyvének híres elemzésében. De a jelentés, amit tulajdo­nítok neki, nagyon közel áll ahhoz, amit Arisztotelész „saját elhatározás sze­rinti cselekvésnek" nevez.

74

asztali só). Mint általában a választások, a legtöbb káros vá­lasztás is valahová a két szélsőség, a teljesen önkéntes és a tel­jesen önkéntelen cselekedetek közé esik.

A paternalizmust tekintve Mill és más individualisták leg­fontosabb tétele az, hogy a felnőtt és ésszerű emberi lény vá­lasztása, illetve beleegyezése (ha mások cselekedeteiről van szó) a közvetlenül csak saját érdekeire kiható dolgokra vonatkozó­an annyira értékes, hogy abba senkinek sincs joga (és különö­sen az államnak nincs joga) beavatkozni egyszerűen azon az alapon, hogy „az az ő javát szolgálja". Kétségtelen, hogy a té­telt alkalmazni akarták a majdnem, de nem egészen teljesen önkéntes cselekedetekre is, sőt, valószínűleg érvényesnek te­kintették bizonyos, nagymértékben önkéntelen cselekedetekre is (például amikor a neurotikus ember olyan feleséget választ magának, aki majd kielégíti neurotikus szükségleteit, de csak roppant boldogtalanság, előbb-utóbb bekövetkező válás és ke­serű bűntudat árán). Az azonban nem valószínű, hogy az indi­vidualista tételt olyan választásokra is ki akarták terjeszteni, amelyek az önkéntesség skálájának legalján helyezkednek el, s maga Mill sem hagyott kétséget afelől, hogy nem kívánja azt alkalmazni teljesen önkéntelen „választásokra". Azt sem sza­bad feltételeznünk, hogy a paternalizmust ellenző individua­lista megtagadná a védelmet attól az embertől, akinek cseleke­dete egyáltalán nem önkéntes választásokon alapul, mivel amennyiben a választások nem önkéntesek, úgy az ember szá­mára éppúgy idegen akarattól származnak, mint valaki más­nak a választásai.

Mill így megengedné, hogy az állam megvédje az egyént saját tudatlanságától, legalábbis akkor, amikor erősen vélelmezhe­tő, hogy tájékozatlan vagy félrevezetett választása nem felel meg annak, amit alkalmasint felvilágosult választásának ne­vezhetnénk.

Ha egy köztisztviselő vagy bárki más azt látja, hogy valaki egy veszélyes hídon akar átkelni, s nincs rá idő, hogy az illetőt figyelmeztesse, olyankor visszaránthatja, s ezzel nem sérti meg a másik szabadságát, mert a szabadság az, ha valaki azt teszi, amit kíván, a folyóba esni pedig feltehetőleg nem kíván21.

Alkalmasint persze a köztisztviselő tudhatja, hogy a hídhoz érkező ember a folyóba kíván esni. Vagy hogy olyan cél lebeg

21 Mill: i. m. 188. o.

75

előtte, amiért ezt is megkockáztatja. Ebben az esetben Mill sze­rint minden attól függ, hogy az illetőt kifogástalanul figyel­meztették-e a veszélyre, mert ha igen, és ennek ellenére is foly­tatja, amibe belekezdett, akkor - az előzetes vélelem ellenére, hogy a legtöbb ember nem kíván ekkora kockázatot vállalni - az az ő dolga. A tisztviselő kérdéses beavatkozása tehát, érvel­ne Mill, jogos volt.

Más esetekben valakit azért kell védelmezni, mert valami­lyen egyéb feltétel következtében nem tekinthető a megfelelő ismereteken alapuló választás teljes mértékben önkéntesnek. Lehet, hogy „gyerekről vagy eszelős, felizgatott, illetve eltom­pult s ezért ítélőképességét nem teljesen birtokló személyről van szó"22, ilyen embert nem engedne rá Mill egy objektíve ingatag hídra. Azt azonban nincs okunk megtiltani, hogy a gyerek, a végsőkig felizgatott ember, a részeg vagy az elmebe­teg egy tökéletesen biztonságos hídon menjen át hazafelé. Még azokban az esetekben is védelmet érdemelnek a választások, ahol jelentős mértékben nem önkéntesek, hacsak nincs jó okunk arra, hogy veszélyesnek ítéljük őket.

Alkalmasint tudhatjuk, hogy a részeg vagy az érzelmileg fel­zaklatott ember viselkedése jottányit se változna, ha józan és nyugodt lenne. De amikor a viselkedés egyértelműen önveszé­lyesnek és olyannak látszik, amitől a legtöbb nyugodt és normá­lis ember tartózkodna, komoly okunk van az ellenkező követ­keztetés levonására, még ha csak statisztikai meggondolások­ból is, s ez Mill elve alapján igazolná a közbelépést. Lehetséges, hogy nincs olyan cselekedet, amire azt mondhatnánk, hogy „épelméjű, nyugodt, odafigyelő, a megfelelő ismeretek birto­kában lévő és így tovább, és így tovább, felnőtt ember sohasem tenne ilyet (illetve sohasem egyezne bele ilyesmibe)", mind­azonáltal vannak olyan cselekedetek, amelyek arra késztetnek minket, hogy nagyon is azt vélelmezzük, ilyet senki sem csi­nálhat józan ésszel. Azért nevezzük „vélelemnek" e feltevést, mert mielőtt jogilag megengednénk egy már megállított sze­mélynek, hogy továbbmenjen, meg kell követelnünk annak teljes cáfolatát. Ha például a rendőr (vagy bárki) látja, hogy Szabó János a baltával karja levágására készül, akkor azért in­dokolt teljes mértékben ebben őt erőszak alkalmazásával is megakadályozni, mert azt vélelmezzük, hogy önként ilyesmit senki sem akarhat tenni. A vélelmezésnek azonban elvileg min­

22 Uo. 188. o.

76

dig cáfolhatónak kell lennie: Szabónak meg kell adni a lehető­séget arra, hogy hivatalos fórum előtt bebizonyítsa, hogy ő - hideg fejjel és a tények ismeretében - igenis szabad akarattal kívánja levágni a karját. Meglehet, túl nehéz feladat Szabó szá­mára ennek „bizonyítása", de a hatóságnak valamilyen bizo­nyítékot meg kellene követelnie tőle az önkéntesség ellen szó­ló vélelem cáfolatához. A vélelem léte megkívánja, hogy sor kerüljön az objektív ténymegállapításra - akár a szokásos, a vád elhárítását lehetővé tévő bírósági eljárás, akár a tényállás testületi megvizsgálása révén. Minél határozottabb a vélelme­zés, annál részletesebbnek és kényesebbnek kell lennie a meg­kívánt jogi procedúrának, és annál szigorúbb mércéket kell fel­állítani a bizonyítás számára. Az eljárás célja ugyanis nem az lenne, hogy minősítse egy személy választásának bölcsességét vagy értékességét, hanem hogy megállapítsa, csakugyan ezt választotta-e az illető.

Ily módon, úgy tűnik, a paternalizmus olyan gyenge és ártat­lan formájához jutunk, amelyet még Mill is elfogadott volna. Eszerint az államnak csak akkor van joga megakadályozni a cse­lekvőre nézve káros magatartást, amikor az jelentős mérték­ben nem tekinthető önkéntesnek, vagy amikor a cselekedet ön­kéntességének megállapítása teszi szükségessé az ideiglenes beavatkozást. Annak az erős vélelemnek, hogy normális ember nem választaná a kérdéses dolgot vagy nem egyezne bele ilyes­mibe, megfelelő alapnak kell lennie ahhoz, hogy a személyt - amíg meg nem állapítjuk választásának önkéntes jellegét - visszatartsák. Az „önkéntességi mérce" kifejezést az olyan meg­fontolások címkéjeként használhatjuk, amelyek segítenek an­nak az elvnek az alkalmazásában, hogy az ember megvédel­mezhető saját bolondságával szemben.

Gondoljuk át az önkéntességi mérce alkalmazásának egy ti­pikus nehéz esetét, a káros drogok problémáját. Tegyük fel, hogy valaki fel kívánja Íratni az orvossal az X nevű kábítószert, és a következő párbeszéd indul meg közöttük:

Doktor: Nem írhatom fel X-et, mert káros az egészségre.Beteg: Nem, ön téved, nem káros.Ilyen esetben az állam persze az orvos mögé áll, mert az or­

vosi kérdéseket olyan szakkérdéseknek tekinti, amelyekben a szakértői vélemények a mérvadók. Ha a laikus nem ért egyet egy egészségügyi ténykérdésben orvosával, akkor bizonyára ő téved. Ha ennek ellenére úgy dönt, hogy tényszerűen hibás vélekedése alapján cselekszik, akkor a cselekedet semmi esetre

77

sem tekinthető teljesen önkéntesnek. Azaz amit tesz, amikor be­szedi azt a szert, ami valójában kárt fog neki okozni, az nem az a cselekedet, amit önként tenni akart (hiszen ő nem hiszi káros­nak). Ebből következően az állam közbelépése nem saját sza­bad és önkéntes választásaival szemben védi, hanem saját tu­datlanságától.

Tegyük fel azonban, hogy a következő módon alakul az esz­mecsere:

Doktor: Nem írhatom fel X-et, mert káros az egészségre.Beteg: Igen, de épp ezt akarom. Kárt akarok okozni magam­

nak.A beteg ebben az esetben helyesen mérte fel a tényeket. Nin­

csenek illúziói vagy téveszméi. Mindazonáltal választása annyi­ra furcsa, hogy indokoltan vélelmezzük, „nincs teljesen birto­kában ítélőképességének". Tudjuk ugyanis, hogy azok a vá­lasztások, amelyek értelmében valaki saját akaratából okoz kárt magának, elsöprő többségükben nem teljesen önkéntesek. De ha nem fedezhető fel a leépültség, a betegség, a súlyos de­presszió vagy a leküzdhetetlen izgatottság más bizonyítéka, és a páciens meg tud győzni egy objektív szakértői bizottságot választása önkéntességéről (nem lenne könnyű dolga!), akkor „önkéntességi mércénk" nem engedné meg a további állami korlátozást.

Most gondoljuk meg a harmadik lehetőséget:Doktor: Nem írhatom fel X-et, mert az nagy valószínűséggel

ártana önnek.Beteg: Nem baj, mert előbb sok gyönyört ad, mégpedig olyan

sokat, hogy bőven megéri kockáztatnom érte az egészségemet. Ha meg kell fizetnem ezért a gyönyörért, nekem akkor is megéri.

Talán ez a legbonyolultabb eset. A beteg választása első pil­lantásra nem szembetűnően ésszerűtlen. Meglehet, hogy egyik legmélyebb meggyőződése az a jól átgondolt, filozófiai hedo- nizmus, amely döntéseinek alapelveként feltételezi, hogy az intenzív élvezetekkel teli életnek hódoljon, még ha az rövid is. Ha ez kívülállót nem érint, az államnak aligha engedhetjük meg, hogy nyilvánítsa az ő filozófiai meggyőződéseit alaptalannak vagy „betegesnek", és akadályozza meg őt követésükben, mert akkor olyan hatalommal ruháznánk fel, amivel óhatatlanul visszaélne.

Ez az eset ugyanakkor - attól függően, hogy pontosan mi­ként alakulnak a tények - meglehetősen hasonló lehet az elő­zőhöz. Ha ismeretes, hogy a kábítószer csupán egy óra vad

78

eufóriát nyújt, majd azt követően közvetlenül szörnyű fájdal­makkal járó halált okoz, akkor a kockázat annyira ésszerűtlen­nek tűnik, hogy megteremti önkéntessége elvitatásának egy rendkívül megalapozott vélelmét. Amíg meg nem bizonyoso­dunk az ellenkezőjéről, az öngyilkosság elkövetésének vágyát majdnem mindig nem önkéntesnek és ugyanakkor károsnak kell vélelmeznünk. (Bizonyos esetekben megbizonyosodhatunk persze az ellenkezőjéről.) Megtörténhet viszont, hogy X kábí­tószer olyan módon káros, mint mai tudásunk szerint a niko­tin: szenvedélyes élvezete úgy húsz-harminc éven át megte­remtheti a tüdőrák vagy a szívbetegség jelentős kockázatát. Lehet, hogy ésszerűtlen kockázat vállalása egy efféle kábító­szer fogyasztása, de arra vonatkozóan nem tekinthető szilárd bizonyítéknak, hogy a cselekedet nem önkéntes. Pontosan ezt a kockázatot vállalja önként számos tökéletesen normális, éssze­rű ember mindazokért az élvezetekért, amelyeket a dohány­zásban találnak. Ahhoz, hogy megbizonyosodjunk az ilyen ténykedések teljes önkéntességéről, az államnak újra és újra szembesítenie kell a dohányosokat az undok orvosi tényekkel, hogy ne bújhassanak el annak pontos ismerete elől, valójában miféle orvosilag megállapítható kockázatnak teszik ki egész­ségüket. Minden kézben ott kell lennie a kockázat szörnyű rész­letein cseppet sem enyhítő örökös figyelmeztetésnek. Az állam­nak joga van akár adókivető, szabályozó és befolyásoló hatal­mát is felhasználni a dohányzás (és a drogfogyasztás más fajtáinak) megnehezítésére vagy kevésbé vonzóvá tételére. A teljes tilalom azonban ezt mondaná a kockázat önkéntes vál­lalójának: az állam arra vonatkozó, jól tájékozott ítéletei, hogy minek van értéke, ésszerűbbek a tieidnél, s te ezért nem csele­kedhetsz a tieidnek megfelelően. Ez a paternalizmus szigorú változata, amelynél nem támaszkodhatunk az önkéntesség mércéjére. Mint társadalmi elv ez erkölcsileg meglehetősen rosszízű, s magával hozza a zsarnoki kormányzat súlyos ve­szélyeit.

4. KÖZÖS JAVAK ÉS KÖZÖS CSELEKVÉS

A modern állam, úgy tűnik, a szabadság vélelmezése melletti érvelés ellenére is számos esetben kénytelen kikényszeríteni (rendszerint a kötelező adózás útján), hogy a polgárok - akár tetszik nekik, akár nem - támogassák az egyértelműen közér­

79

deket szolgáló közvállalkozásokat. Ilyenkor azok, akik nem húznak közvetlenül hasznot a közszolgáltatásból, gyakran ugyanannyit vagy még többet is fizetnek érte, mint azok, akik igen. Az is adózik a műutak támogatására, illetve az iskolák fenntartására, akinek nincs kocsija, illetve nincs gyereke. Ez igazságtalanságnak, egy szerencsétlen szükségszerűség igazo­lásának látszik. A kötelező adórendszer alternatívája, az ön­kéntes támogatóknak az a rendszere, amelyben kizárólag azok­nak kell fizetni, akik a szolgáltatást igénybe veszik, végzetes fogyatékosságban szenved, s ez olyan választás elé állít min­ket, hogy vagy mindenki számára kötelezővé tesszük a köz­szolgáltatás támogatását, vagy nem lesz szolgáltatás egyálta­lán.

Vegyük szemügyre a közparkok példáját. Tegyük fel, hogy Metropolisz vezetői elhatározzák, hogy egy nagy közparkot létesítenek virágoskertekkel, fákkal, gyalogösvényekkel és ját­szóterekkel. Szabó János nagyra értékeli, hogy vonzó közös­ségben él, ám neki személy szerint nincs szüksége egy ilyen parkra, mivel neki már van egy hatalmas kertje virágokkal, piknikasztalokkal, teniszpályákkal és hasonlókkal. Miért kel­lene őt kényszeríteni, hogy olyasmit támogasson, amire nincs szüksége, s amire nem szívesen adna ki pénzt, kérdezi. Tegyük fel azonban, hogy a város csak azoknak írja elő a hozzájárulást, akik használni akarják a parkot, s hogy a lakosság 90 százaláka tartozik ebbe a körbe. A leggazdagabb 10 százalék megteheti, hogy kimarad, s így nő a bentmaradók számára az egy főre eső költség. A költségnövekedés folytán néhányan visszalépni kényszerülnek a 90 százalékból, a többiek számára ezáltal to­vább nő a költség, ez további kilépéseket idéz elő, és így to­vább. A folyamat vagy nagyon magas árnál köt ki, vagy pedig, és ez a valószínűbb, az egész terv (ahogy egyes önkéntes köz­egészségügyi és társadalombiztosítási tervek esetében) kudarc­ba fullad.

Nem annyira a paternalizmus, mint inkább e jellegzetes to- vagyűrűződési hatás elkerülésének célja ad okot a kötelező tár­sadalombiztosítás és egészségügyi ellátás rendszereinek beve­zetésére. Fontos, hogy ne egyéni esetekre, például Szabó János megadóztatására vonatkoztassuk itt a szabadságot korlátozó elveket, hanem szabályokra és általános finanszírozási rend­szerekre. A kötelező rendszerek akkor indokoltak, amikor ön­kéntes hozzájárulással semmilyen más módon nem biztosít­hatjuk a kérdéses társadalmi javakat. Az, hogy a kényszerítés

80

összhangban van-e a kár elvével, attól függ, hogy e javak el­vesztését társadalmi kárnak tekintenénk-e, vagy pusztán egy előny megvonásának (lásd 2. fejezet, 4. IV). Ahol a létbizton­ság, az egészségügyi ellátás vagy az oktatás a kérdéses javak, aligha kétséges, hogy helyénvaló lenne elvesztésüket az érin­tettek számára „kárként" osztályoznunk.

A szemügyre vett esetekben egyeseket akaratuk ellenére kényszerítenek valamely közszolgáltatás támogatására, mert gyakorlatilag ez az egyetlen módja megteremtésének, s mert azok számára, akiknek szükségük van arra, nélkülözése kárt okozna. Érdekesebb és nehezebb eset, amikor valamely közös­ség vagy csoport minden tagja akarja a kérdéses javakat, ame­lyek ténylegesen is egyaránt érdekében állnak minden egyes egyénnek, ám egyetlen egyénnek sem érdeke, hogy közremű­ködjön a cél elérésében, hacsak nincs erre rákényszerítve min­denki. E paradox helyzet számottevő érdeklődést váltott ki a közgazdászokból, akik felismerték, hogy hasonlít ahhoz a fel­tételhez, amit egy „tökéletes versenyt" élvező iparág támaszt egy vállalattal szemben. Amíg valamely termék ára magasabb a szabad piacon előállításának határköltségénél, addig minden egyes vállalatnak az az érdeke, hogy növelje a kibocsátott ter­mékmennyiséget és ezáltal a lehető legnagyobb nyereségre te­gyen szert. De a megnövekedett termelés alacsonyabb árakat eredményez, s így végül minden vállalat jobban jár, ha nem törekszik „a lehető legnagyobb nyereségekre". Ha egyetlen vállalat, előre látva e szerencsétlen végeredményt, egyoldalú­an visszafogná termelését, azzal csak még nagyobb bajba ke­rülne, mivel a termelés korlátozása egy nagy iparágban nem akadályozná meg az árak esését, s így az árcsökkenésen túl a csökkenő értékesítést is megszenvedné. Minden egyes válla­latnak érdeke, hogy mindenki korlátozza a termelést, de tiszta versenyhelyzetben egyikük sem meri ezt megtenni. Ahol nem alkalmaznak kényszert, az a paradox eredmény áll elő, hogy minden vállalatnak olyan stratégiát „ésszerű" követnie, amely végül érdekei ellen hat. És így ésszerűbb előnyben részesíteni­ük az általános kényszert.

A „tökéletes verseny" által okozott nehézségekhez hasonló problémák általában mindenütt előfordulnak, ahol nagy szer­vezetek jönnek létre tagjaik érdekeinek előmozdítására. Ren­geteg ilyen szervezet - a fogyasztóvédelmi társaságoktól és a szakszervezetektől kezdve (ahogy sokan állítják) egészen a politikai államig - elsősorban valamilyen közös érdek előmoz­

81

dítására jött létre, amely feltehetőleg az eredeti kiindulópontja volt a tagok összefogásának. A nagy szervezetek által szolgált közös célok némelyike azonban egészen sajátos jellegű. Ezek olyan javakra irányulnak, amelyeket csak addig lehet valamely alkalmas eszközzel megvonni a csoport valamely tagjától, amíg nem állnak bármelyikük rendelkezésére. Az ilyen általánosan elérhetővé tett és oszthatatlan javak közé tartoznak például az azonos iparághoz tartozó vállalatok számára nyújtott ártámo­gatások egy mérsékelten versenyjellegű piacon, a szakszerve­zeti tagok közös érdekérvényesítő képessége, vagy bizonyos, az állam által polgárainak biztosított olyan javak, mint a rend­őri védelem, a bíróság, a hadsereg, a tengerészet vagy a köz­egészségügyi szervezetek szolgáltatásai. Meglehet, technikai­lag lehetséges lenne „eladni" e javakat kizárólag azoknak, akik hajlandók fizetni értük, de ez aligha lenne „gyakorlatilag kivi­telezhető". Nem világos például, hogy miként tudná megszün­tetni a levegő szennyezettségét egy magánszervezet vagy egy közintézmény kizárólag azok számára, akik ezt hajlandók meg­fizetni. A nemfizetők is belélegeznék a nem kis költséggel meg­tisztított levegőt, s e potyázást nem lehetne megakadályozni száműzés vagy halálbüntetés nélkül. Ilyen esetekben a közös­ség minden tagjának az az érdeke, hogy a számlát a másik fi­zesse, de a megoszthatatlan előny élvezetéből azután ő is ré­szesüljön. És mivel mindenki tudja, hogy ezt mindenki épp­úgy tudja, mint ő, mindenkinek jó oka van azt gondolni, hogy ki fogják használni, ha önként befizeti a részét. Ha azonban mindenki megtagadja saját önérdeke alapján a fizetést, akkor a közös jót, amiért összefogtak, nem érhetik el. Az egyetlen kiút, úgy tűnik, a mindenki által önként elfogadott, mindenki által megértéssel fogadott és mindenkire vonatkozó kényszer.

Ilyen megfontolások alapján igazolhatja a kár elve a kötele­ző adózást, legalábbis közjavak és alapvetően eloszthatatlan szolgáltatások támogatására. Az elv nem igazolná a magán­emberek egy csoportját támogató kötelező adófizetést, sőt azt sem, hogy olyan közszolgáltatásokra fordítsanak ilyen közpén­zeket, amelyeknek a hiánya nem okoz kárt, de ez nem jelenti azt, hogy a közhasználatú könyvtárak, múzeumok és parkok barátait arra kell késztetnünk, hogy tegyék magukévá a jóléti elvet (lásd korábban 2. fejezet, 5. II (6)). Amikor embereket és csoportokat olyasmitől fosztanak meg, amire szükségük van, ak­kor kárt okoznak nekik. És korántsem biztos, hogy elfogadha­tatlan az az állítás, hogy az ország egészének a jelen és a jövő

82

nemzedékei számára (beleértve azokat is, akik jelenleg nem igénylik a kultúrát) szüksége van nagy nemzeti parkokra, ter­mészetvédelmi övezetekre, hatalmas könyvtárakra, múzeu­mokra, a fizikusok kutatásait szolgáló részecskegyorsítókra, óriásteleszkópokra és így tovább. Amikor amellett érvelünk, hogy ezekre a dolgokra szükségünk van, akkor azt állítjuk, hogy végső soron nem tudnánk igazán jól meglenni nélkülük. Ilyen indokokat kell felhoznunk, liberális elvek alapján, a vonakodó adófizető kényszerítésének igazolására.

NEGYEDIK FEJEZET

A TÖRVÉNYES JOGOK

Miben különbözik, hogy szabadságomban vagy jogomban áll-e valaminek a megtétele (meg nem tétele, birtoklása, illetve el­érése)? Ebben a fejezetben kizárólag jogi szempontból foglal­kozunk a szabadsággal. Vagyis a szabályok által megengedett dolgokat vizsgáljuk, s nem általában a korlátozás tényleges hiányát. A kötelességek, amelyeket a szabályok és a hatóságok írtak elő, maguk is betölthetik a korlátozások szerepét. Telje­sen helyénvaló ily módon azt mondanunk, hogy a kötelesség hiánya a szabadság egy fajtája. A zűrzavar elkerülése végett azonban arról az emberről, akinek nem kötelessége megtenni valamit, inkább úgy beszélünk majd, mint akinek ezt az at liberty értelmében áll szabadságában megtenni, megkülönböztetve ezt attól, amikor ténylegesen is képesek vagyunk megtenni vala­mit a „freedom" kifejezés értelmében*. Vagyis lehetséges, hogy valakinek szabadságában áll megtenni X-et és mégsem teheti szabadon X-et, mert ebben nem kötelesség akadályozza, ha­nem valami más. Vagyis a szabadság, amelyre utalunk, a jogo­kat és kötelességeket megállapító szabályok és szabályozások teljes rendszeréből következik.

A szabályok sok különböző fajtája nyújthat jogokat és sza­badságokat - a játékok, például a sakk és a röplapda szabályai, a klubok, tudományos társaságok és más civil szervezetek sza­bályai, s még a logika szabályai is, amelyek bizonyos feltételek esetén „következtetés levonására adnak jogot". A kötelesség hiányát jelentő szabadság (amelyet szembeállíthatunk a cse­lekvés általában vett szabadságával) és a jogok fogalma azon­ban valószínűleg a jogrendszerekből ered, s a jogrendszerek­ben bukkanunk e fogalmak legkifinomultabb és legérdekesebb alkalmazásaira, illetve legátfogóbb és legkidolgozottabb elem­zéseire. Tanulságos ezért modellnek tekintenünk a jogrendszert, s így mielőtt a minket érdeklő fogalmak nehezebb, az erkölcsi

*A két fogalom különbségét az angol nyelvben a „freedom" és az „at liberty" segítségével fejezik ki. (A fordító.)

84

rfejtegetésekben szokásos használata felé fordulunk, megpró­báljuk megérteni viszonylag jól meghatározott ottani alkalma­zásukat.

1. JOGOK, SZABADSÁGOK ÉS KIVÁLTSÁGOK

A jogászok által írt tanulmányokban1 rendszerint megkülön­böztetik „a szigorú és szűkebb értelemben vett jogokat", ame­lyeket általában igényjogoknak neveznek, illetve a „puszta sza­badságokat", amelyekről viszont kiváltságokként vagy esetleg jogosítványokként beszélnek. Ebben az értelemben a puszta sza­badság vagy a kiváltság egyszerűen a kötelesség hiánya. Az, hogy Szabó kiváltsága vagy Szabónak szabadságában áll X megtétele, azt jelenti, hogy Szabónak nem kötelessége tartóz­kodni X megtételétől. Például a tartózkodás mások bántalma­zásától rendszerint minden polgárnak kötelezettsége. Ezt a mindenkire vonatkozó kötelességet a büntetőjog írja elő a testi sértés tilalmával. Ha azonban Kovács megüti Szabót, akkor Szabónak megvan az a jogi kiváltsága, hogy önvédelemből visszaüssön, vagyis felszabadul a tartózkodás szokásos köte­lessége alól. Ugyanígy, ha Szabó eskü alatt tanúskodik, sza­badságot nyer arra vonatkozóan, hogy olyasmit mondjon eset­leg másokról, amitől „ezt megelőzően törvényes kötelessége volt tartózkodni"2. Néha a jog megengedi két vagy több sze­mély között a versenyt. Ilyenkor mindegyikük számára bizto­sítja azt a kiváltságot, hogy a többiek vesztesége árán tegyen meg valamit. Ha Szabó és Kovács egyszerre pillant meg a jár­dán egy ezrest, egyiküknek sem kötelessége hagyni, hogy a pénz a másiké legyen. Valójában mindkettőjüknek meg van engedve, hogy megszerezzék, ha tudják, de egyiküknek sem áll szabadságában, hogy ehhez kényszert vagy erőszakot ve­gyen igénybe.

Szűkebb értelemben a jog több különböző összefüggésben is beszél „kiváltságról". Ezekben az esetekben a szó nem csu-

1 Arra vonatkozóan, hogy mi a viszony a jogrendszerben a jogok, a szabad­ságok, a hatalmak és a mentességek között, a klasszikus forrás Wesley Hohfeld elemzése: Fundamental Legal Conceyttions (Alapvető jogi fogalmak). New Haven - London, 1919, Yale University Press. Az elemzés egyik legvilágosabb beve­zető magyarázata Arthur L. Corbiné: Legal Analysis and Terminology (Jogi elemzés és jogi terminológia). Yale Law Journal, 29. kötet, 1919.163-173. o.

2 Corbin: i. m. 165. o.

85

pán valamely szabadságra, hanem egy bizonyos sajátos szabad­ságra (egy kötelesség hiányára) utal. A kiváltság egyik jelenté­se szerint „meghatározott és sajátos jellegű előny vagy jutta­tás, amit egy személy vagy egy csoport más polgárok közös előnyein túl élvez .. .kivételes vagy rendkívüli hatalom, illetve kivételezettség".3 Ebben az értelemben a szó általában pejora­tív. Az ilyen kivételezettség nem mindig igazolható, s a politi­kai egyenlősítés hívei rendszerint úgy szidalmazzák az ebben az értelemben birtokolt „kiváltságokat", mint merőben önké­nyes kivételezést. Olykor azonban külön meghatározás oszlat­ja el az önkényesség gyanúját. Például abban a formában, hogy ez „egy olyan kivétel valamely teher vagy szolgálat alól, amely azért megengedett bizonyos személyek számára, mert az álta­luk ellátott feladat vagy az általuk betöltött pozíció minden idejüket és figyelmüket leköti".4 Ezen az alapon mentesülnek néhány ország joggyakorlata szerint a műhibaperekben érin­tett orvosok a bíróság előtti megjelenés kötelessége alól, s ezért nem vonatkozik sehol a világon a mentőautóra a sebességkor­látozás.

Leggyakoribb sajátos jogi meghatározása szerint a kiváltság „engedély más jogának figyelmen kívül hagyására". Ha úgy tekintjük az egyén szabadságának terrénumát, mint amit azzal óv az állam, hogy minden kívülállóra a beavatkozástól való tartózkodás kötelességét rója (a modell egy zárt kapuval óvott és kerítéssel körülvett földterület), akkor úgy gondolunk a ki­váltság birtokosára, mint akinek meg van engedve, hogy ma­gánál tartson egy kulcsot a zárhoz. Amíg a védelmező szabá­lyokat a legtöbbször jogok és kötelességek alapján fogalmaz­zák meg, a kivételeket a kiváltságok nyelvén határolják körül. A kiváltságok így „meghatározott esetekre vonatkozó és kü­lönleges" jellegűek, vagyis olyan sajátos körülmények eredői, amelyekre a szabály értelménél fogva nem vonatkozik. Példá­ul a beleegyezés egyfajta kiváltság, amely mentesíti a szexuális partnert a megerőszakolás elkövetésének vádja alól, a hamis és kárt okozó megjegyzések hangoztatóját a becsületsértés vádja alól, a más kertjében sétálót a birtokháborítás vádja alól. A rend­őrtisztek gyakran zárnak be embereket hivatalból a törvényte­len fogva tartás bűntettének elkövetése nélkül. Az ilyen, külön

3 Black's Law Dictionary (Black jogi szótára). 4. kiadás. St. Paul, Minn., 1951, West Publishing Co. 1359. o.

4 Uo.

86

részünkre biztosított kulcsok teszik lehetővé, hogy olyasmit is megtehessünk, ami egyébként behatolás lenne mások jogainak területére. Egyes gazdagabb képzelőerejű szerzők úgy beszél­nek a kiváltságról, mint egy másnak a jogából „kimetszett" te­rületről. Ha bármely említett értelemben meg akarjuk külön­böztetni a szabadságokat és a kiváltságokat, mindenekelőtt a kiváltságok sajátosan szűkmarkú kiosztására kell hivatkoz­nunk. A jog megteheti, hogy egy bizonyos vonatkozásban min­denkinek szabadságot ad, de kiváltságot (a szó valamelyik sa­játos jelentésében) vagy csak kevesen kaphatnak, egy megha­tározott körben, vagy mindenki részesülhet ugyan benne, de csak nagyon sajátos körülmények esetén.

A „kiváltság" szónak végül egy olyan jelentése is van, amely valamilyen, a jogoknál kevésbé biztosan élvezhető és gyakran „puszta kiváltságként" emlegetett törvényes előnyre utal. A ve­zetői jogosítvány abban az értelemben ad valakinek jogot a ve­zetéshez, hogy a beavatkozástól való tartózkodás hatóságilag kikényszerített kötelességét rója másokra. Ez az értékes előny azonban különbözik a többi jogoktól, mert ezt kérelmezni kell. Az embereknek vállalniuk kell, hogy bizonyítani tudják veze­tői alkalmasságukat a hatóságok előtt; az állam mérlegelheti, hogy ad-e valakinek jogosítványt, s könnyen el is lehet veszíte­ni azt. Röviden, az államnak nem kötelessége ezt az előnyt biz­tosítani számomra. Ilyesmit nem követelhetek járandóságként. Az engedélyt a hatóságok tetszésük szerint adják ki vagy von­ják be, s mivel nincs más választásom, mint a hatóság feltétele­inek elfogadása, ez egy puszta kiváltság. Egy ilyen kiváltság le­het szabadság (abban az értelemben, amint azt korábban lát­tuk), s lehet (am int azt m indjárt látni fogjuk) igényjog. Megkülönböztető jellemzője ebben az értelemben a garancia hiánya. Ez az alapja annak, hogy nem feleltethető meg neki állami kötelesség, s hogy az állam tetszése szerint megtagad­hatja vagy visszavonhatja.

A szigorú értelemben vett jogok éles ellentétben állnak a szabadságokkal és (méginkább) „a puszta, visszavonható ki­váltságokkal". A törvényes igényjogok szükségképpen mások- a jog birtoklójával szemben fennálló - kötelességeinek alap­jai. A törvényes jog rendszerint magánemberekkel szemben támasztott igény valaminek a teljesítésére. Legyen az a dolog természete szerint akár cselekedet, akár cselekedettől való tar­tózkodás. Ez egyben az állammal szemben támasztott igény is. Az állam ismerje el és kényszerítse ki.

87

Az igényjogok mérvadónak tekintett példái Corbintól szár­maznak.5 B egy ezressel tartozik A-nak. Vagyis B-nek köteles­sége odaadni ezt az összeget A-nak, s A nézőpontjából e köte­lesség A joga arra, hogy kapjon egy ezrest. B szerződést köt A- val áruk leszállítására, tehát A-nak joga van ahhoz, hogy megkapja ezeket az árukat B-től, s e jog nem más, mint B szerző­déses kötelessége A szemszögéből nézve. A-nak joga van ahhoz, hogy B-nek ne legyen szabad megütnie őt, s e jogból következik (ellentétben egy puszta szabadsággal) B-nek az az ennek megfe­lelő kötelessége, hogy tartózkodjon A megütésétől.

Valakinek olykor olyasmi áll a szabadságában, amihez nincs joga, de valakinek nem lehet joga olyasmihez, ami nem áll sza­badságában, hiszen a jogokat úgy tekinthetjük, mint amiknek szabadságok az összetevői. Ha jogom van ahhoz, hogy X-et tegyem, akkor nem lehet kötelességem tartózkodni X megtéte­létől. De az, hogy nincs az X-től való tartózkodásra vonatkozó­an kötelességem, azt jelenti, hogy X megtétele szabadságom­ban áll vagy kiváltságom. Ha tehát jogom van megtenni X-et, akkor X megtétele szükségképpen szabadságomban áll. Amit a jog hozzátesz a szabadsághoz, az másoknak az a kötelessége, hogy tartózkodjanak a beavatkozástól.

A törvényes igényjogok felbecsülhetetlen értékű javak. Az a világ, amelyben nem lennének igényjogok, bármennyire is át­hatná a jóakarat és a kötelességtudat, lényegénél fogva erköl­csi szegénységben szenvedne. Az emberek nem számíthatná­nak többé az őket megillető tiszteletre érdemeik és jogos igé­nyeik alapján. Tulajdonképpen úgy kellene gondolkodniuk magukról, mint akiknek nincsenek jogos igényeik mások ked­vességére vagy figyelmére vonatkozóan. így mások legcseké­lyebb jóindulata esetén se azt érzik, hogy ezt megérdemelték, hanem azt, hogy szerencséjük van, s hogy jóakaróik rendkívül erényes emberek, akiknek ők nem akármilyen hálával tartoz­nak. Felmérhetetlen kár érné az egyén önbecsülését és szemé­lyisége fejlődését.6

Egy igényjog teljesítése ellenben szorgalmazható, sürgethe­tő, jogosan követelhető. A megfelelő körülmények között a jog birtoklója „sürgetőleg, ellentmondást nem tűrően, hajthatatla-

5 Corbin: i. m. 164-166. o.6 Az ilyesfajta bánásmódnak a déli feketékre gyakorolt hatásait életszerűen

írja le Richard Wasserstrom: Rights, Humán Rights and Racial Discrimination (Jogok, polgárjogok, faji megkülönböztetés). Journal ofPhilosophy, 61. kötet, 1964. 628-641. o.

88

nul"7 hivatkozhat jogaira. Kinyilváníthatja azokat parancsoló- an, magabiztosan, szégyenkezés nélkül. A jogok nem pusztán szeretetnek, illetve szánalomnak betudható adományok vagy kedvezmények, amelyekre az egyetlen illő válasz a hála. A jog olyasmi, amire támaszkodhatunk. Ami követelhető, amihez ra­gaszkodni lehet zavar vagy szégyen nélkül. Amikor valaki nem kap meg valamit, amihez joga van, a megfelelő reakció a felhá­borodás. Amikor viszont annak rendje és módja szerint meg­adják azt, amit kíván, nincs semmi ok hálára. Az ember ilyen­kor csak azt kapta meg, ami az övé, ami jár neki. Egy igényjo­gokat elismerő világban, ahol mindenkinek vannak tényleges és lehetséges igényei, mindenki a tisztelet magasztos tárgya mind önmaga, mind mások szemében. Nincs az a szeretet vagy együttérzés, nincs az a magasabb hatalmaknak való engedel­meskedés vagy nemes kötelességtudat, ami ezeket az értéke­ket pótolni tudná.

2. AZ IGÉNYJOGOK OSZTÁLYOZÁSA

A törvényes igényjogokat többféleképpen is osztályozhatjuk. Ha csak a jogok felépítését vesszük figyelembe, vagyis a kér­déses jogalanyok és cselekedetek jellemző vonásait, akkor kü­lönbséget tehetünk személyekkel szemben támasztott és dol­gokhoz fűződő, pozitív és negatív, illetve aktív és passzív jo­gok között.

A személyekkel szemben támasztott jogok legegyszerűbb és legkorábbi modellje a hitelező joga adósával szemben. Ha Ba­logh tartozik Sütőnek egy ezressel, akkor kötelessége Sütővel szemben ennek az összegnek a visszafizetése. Sütő ragaszkod­hat hozzá, hogy Bodnár teljesítse kötelességét, s ha Bodnár ezt nem teszi meg, joggal panaszkodhat. Sütő joga egy megnevez­hető személlyel, Bodnárral szemben áll fenn. A személyekkel szemben támasztott jogok megkülönböztető vonása, hogy meghatározott egyének sajátos kötelességei feleltethetők meg nekik. Az ilyen jogokra további példával szolgál a főbérlő joga albérlőjével szemben a lakbérre, vagy a károsult joga a kártérí­tésre a károkozóval szemben.

7 G. J. Wamock „Claims to Knowledge" (Tudásigények). Proceedings ofthe Aristotelian Society. 36., kiegészítő kötet, 1962. 21. o.

89

A dolgokhoz fűződő jogok viszont azok, amelyeket úgy te­kintenek, mint amik nem bizonyos meghatározott, megnevez­hető személlyel vagy személyekkel, hanem „a világ egészével" szemben állnak fenn. Példa erre a birtokos joga földje kizáróla­gos élvezetére, illetve az a mindenkit megillető jog, hogy senki se kotorászhasson a zsebében vagy a pénztárcájában. E jogok­nak megfelelően törvényesen kikényszerített kötelessége min­denkinek tartózkodni a beavatkozástól. Mindenkinek köteles­sége tartózkodnia attól, hogy belépjen engedélyem nélkül a bir­tokomban álló területre, bár meghatározott személyek sajátos körülmények között abban a kiváltságban részesülhetnek, hogy „figyelmen kívül hagyhatják jogomat", vagyis átmenetileg fel­függeszthető az a kötelességük, hogy tartózkodjanak ettől.

A pozitív és negatív igényjogok megkülönböztetése egysze­rű (sőt, talán megtévesztően az). Egy pozitív jog mások tényle­ges cselekedeteire vonatkozó jog. Egy negatív jog mások tétlen­ségére vagy tartózkodására vonatkozó jog. Minden pozitív jo­gom esetén valakinek van egy tevőleges kötelessége, minden negatív jogom arra vonatkozó jog, hogy mások tartózkodjanak valaminek a megtételétől. Rendszerint a személyekkel szem­ben támasztott jogok pozitív, a dolgokhoz fűződő jogok nega­tív jogok. Az a személlyel szemben támasztott jogom, hogy Takács fizesse vissza nekem adósságát, Takács pozitív cseleke­detére vonatkozó jog. Az erszényem tartalmával kapcsolatos negatív jogom viszont arra vonatkozó igény, hogy senki se ve­gyen el abból. De egyaránt vannak példák a személyekkel szem­ben támasztott negatív jogokra és a dolgokhoz fűződő pozitív jogokra is. Egy baleset áldozatának az a joga, hogy mindenki segítsen rajta, aki abban a helyzetben van, hogy segíteni tud, egy dolgokhoz fűződő pozitív jog. Ugyanabban az értelemben vonatkozik ez „az egész világra", ahogyan a birtok tulajdono­sának iskolapéldát nyújtó negatív dolgokhoz fűződő joga „az egész világgal" szemben fennáll. Az utóbbi esetben mindenki­nek, aki abban a helyzetben van, hogy beléphet a területemre, kötelessége tartózkodni ettől (kivéve ha adtam rá engedélyt). Személlyel szemben támasztott negatív jogot nehezebb talál­nunk. A példák egyik csoportja arra vonatkozik, hogy egy meg­határozott egyén önként lemondhat egy mindenki mással kö­zösen élvezett pozitív jogáról. Ha például megígérted nekem, hogy szabadon hagyod a házunk előtt a parkolóhelyemet, ak­kor jogom van hozzá, hogy tartózkodj ettől, s ez személlyel szemben támasztott jogom, hiszen csak egy meghatározott sze­

90

méllyel kapcsolatban érvényes, s negatív, hiszen megfelel neki egy bizonyos cselekedettől való tartózkodás kötelessége8.

A negatív jogok majdnem mindig mások beavatkozásával szemben élvezett jogok. Megkülönböztethetjük két fontos al­osztályukat egy további felosztással, amely keresztezi a sze­méllyel szembeni és a dolgokhoz fűződő negatív jogok közöttit. Az aktív jogok olyan jogok, amelyeknél valaki szabadon mérle­gelheti, hogy cselekszik-e vagy sem. A passzív jogok viszont arra vonatkozó jogok, hogy mások nem cselekedhetnek egy bizonyos módon. Aktív jog például, amit gyakran neveznek összefoglaló módon „a szabadsághoz való jognak", hogy az ember oda megy, ahova akar, s mondjuk akkor, amikor akar. Passzív jog például a békén hagyás joga, valamint a tulajdo­nunk élvezetéhez, a sértetlen hírnévhez vagy a testi épséghez fűződő jogaink. Ezeket együttesen gyakran úgy emlegetik, mint a „biztonsághoz fűződő jogokat". A szabad emberek politikai irányításában talán semmi se okoz akkora erkölcsi zűrzavart, mint az, hogy az egyik ember aktív jogait csak mások passzív jogainak rovására lehet védelmezni, és megfordítva. Visszaté­rünk majd a szabadság és a biztonság közötti összeütközések megoldásának problémájához. Pillanatnyilag legyen elég annyit mondanunk, hogy az aktív és a passzív jogok egyaránt jogok, s hogy sem ezekről, sem azokról nem lehet egyszerűen kijelen­teni, hogy természetüknél fogva kevesebb tiszteletet érdemel­nek a másik csoporthoz tartozóknál.

A jogokat osztályozhatjuk annak az érdeknek a fajtája sze­rint is, amelyet védelmeznek. Mint láttuk, bizonyos személyek érdekeit mindig csak a másokkal szemben gyakorolt kényszer árán, vagyis mások érdekeinek megsértésével védhetjük. Az állam az egyik ember érdekét mások szabadságának korláto­zásával, a másokra kirótt kötelességek révén védheti. Minden nyereség ára valamilyen szabadság elvesztése. Az élet e sajná­latos ténye követeli meg, hogy a törvényhozók rangsorolják értékességük vagy jelentőségük szerint az érdekeket. Az an­golszász jog egész története során csakis azokat az érdekeket védelmezte, amelyek az ilyen rangsornak majdnem a tetején állnak, de amint civilizációnk egyre zsúfoltabbá és összetetteb­bé válik, úgy terjeszti ki egyre több és több érdekre a védelmet.

8 A példa Salmondtól ered. In Glanville Williams (szerk.): Salmond on Jurisprudence (Salmond a jogbölcseletről). 11. kiadás. London, 1957, Sweet & Maxwell, Ltd., 286. o.

91

Általános tendencia, hogy egyre több passzív jogot teremtenek a korábban létező aktív jogok feláldozásával. John Locke a 17. században a természetes jogok három nagy osztályaként utalt „az élet, a szabadság és a tulajdon" jogaira. Korának angol joga védelmezte az egészséghez és a testi épséghez, valamint a fizi­kai létfenntartáshoz („az élethez") fűződő érdekeket a fizikai erőszakkal szemben, a szabad mozgáshoz („a szabadsághoz") fűződő érdekeket a tényleges akadályozással és fogva tartás­sal szemben, valamint a pénzhez, földhöz és ingóságokhoz („a tulajdonhoz") fűződő érdekeket a fizikai behatolással, rombo­lással vagy csalással szemben. Most, a 20. században „az élet­hez való jog" nem csupán az egészséghez és a fennmaradás­hoz, de az élet örömeihez fűződő jogot is felöleli, ami maga után vonja a védelmet bizonyos testi, valamint lelki szenvedé­sekkel szemben, s nem csupán magával a sérelemmel, de an­nak érzékelésével szemben is, valamint bizonyos túl erős za­jokkal, szagokkal és rezgésekkel szemben is, a személyes ma­gánéletbe gázolással szem ben is. A „tu la jd on jog" most tartalmazza a „megfoghatatlan" tulajdon védelmét éppúgy, mint a kézzelfogható tulajdonét, vagyis az eszmék, az irodal­mi és művészeti alkotások, a gyakorlati szakértelem és az üzle­ti titok, valamint a jó hírnév védelmét is. A „szabadsághoz való jog" most is, mint a múltban, magában foglalja a tetszés szerin­ti mozgás jogát, de annak megfelelően, ahogy az élet és a tulaj­don passzív jogait kiterjesztették, ez az aktív jog visszaszorult. A jogokra vonatkozó ilyen nyereségekért tehát nyilvánvalóan Locke „szabadsághoz való jogának" egy részével fizettünk.

3. JOGOK ÉS KÖTELESSÉGEK

Gyakran halljuk, hogy nincsenek jogok kötelességek nélkül, s hogy a jogok megszerzésének vagy birtoklásának előzetes felté­teleként képesnek és hajlandónak kell lennünk a kötelességek és a felelősség vállalására. Azt az elméletet, hogy a kötelességek elismerése az az ár, amit az embereknek meg kell fizetniük, ha azt akarják, hogy jogaik legyenek, a jogok és a kötelességek közötti erkölcsi megfelelés tanának keresztelték el9. Ez ellentét­ben áll a jogok és a kötelességek közötti logikai megfelelés taná­

9 S. I. Benn és R. S. Peters: Social Principles and the Dcmocratic State (A társa­dalmi elvek és a demokratikus állam). London, 1959, George Allén and Unwin Ltd. 89. o.

92

val, amelyet a következőkben fontolóra veszünk, s amely azt mondja ki, hogy ha valakinek jogokat tulajdonítunk, ez logikai­lag maga után vonja, hogy lennie kell legalább egy, neki köte­lességek teljesítésével tartozó másik embernek. Az, hogy a jog birtokosának magának is kötelességeket kell viselnie, semmi esetre sem látszik logikailag szükségszerű tételnek. Legalábbis elképzelhető, hogy valakinek joga legyen X-hez, miközben neki ,nem kötelessége ennek megfelelően bárki számára X biztosítá­sa vagy tiszteletben tartása. Bár lehetséges, hogy az ilyen kivé­teles előnyt nyújtó szabály erkölcsileg kifogásolható, fogalmi­lag mindazonáltal kifogástalan. Sőt, ha jó okunk van bizonyos esetekben kötelesség nélküli jogokat is elismerni, s e kivétele­zés nem önkényes, akkor még az erkölcsi kifogásolhatóság is megszűnik. Egyesek például azt állítják, hogy mivel némely állat képes fájdalmat érezni, ezeknek az állatoknak joguk van a megfelelő bánásmódhoz, de mivel nem értelmes lények, arra nem képesek, hogy kötelességeik legyenek. Az erkölcsi megfe­lelés tanában eszerint egyfajta kivételt jelentenek az állatok, s talán ugyanilyen kivételnek számítanak az emberi csecsemők és az elmebetegek is.

Azért tűnik az erkölcsi megfelelés tana a legtöbb törvényes jog meggyőző magyarázatának, mert a törvényes jogokat álta­lános szabályok mondják ki, s ezeket nem annyira egyénekre, mint inkább osztályaikra alkalmazzuk. Az osztályok rendsze­rint annyira szélesek, hogy a joggal rendelkezők közül sokan beletartoznak azoknak az osztályába is, akiknek elő van írva a kimondott jogoknak logikailag megfelelő kötelességek viselé­se. Sok jogszabály például minden polgárra vonatkozik. így mindenkinek joga van ahhoz, hogy ne legyen kitéve fizikai bántalmazásnak, s mindenkinek kötelessége ennek megfelelő­en tartózkodni a bántalmazásától. Bármely esetlegesen kivá­lasztott Szabó Jánosnak egyszerre van meg a kérdéses joga, és mindenkivel szemben az annak megfelelő kötelessége, s mind­kettőt ugyanaz a szabály mondja ki. Ez azonban csak helyén­való, de logikailag nem szükségszerű. Egy olyan egyetemes jog, amelynek az felelne meg, hogy, Szabó Jánost kivéve, min­denkinek kötelessége tartózkodni mások bántalmazásától, er­kölcsileg elborzasztó, de logikailag lehetséges.

De még ha a szabályok tökéletesen általánosak és kivétel­mentesek is lennének, azokat a jogokat és kötelességeket, ame­lyeket valam ely szem élynek adnak, nem szükséges úgy összekapcsolnunk, hogy a jogok feltétele a kötelességek teljesí­

93

tése. Abból például, hogy Káin megöli Ábelt, nem következik szükségképpen annak a kötelességnek a megszűnése, hogy mindenki tartózkodjon Káin megölésétől. Meggyőzőbb példát választva: abból, hogy Káin megkínozza Ábelt, nem követke­zik szükségképpen, hogy elveszti ezzel saját jogát arra, hogy senki se kínozza meg. Az uralkodó szabályok szerint e jognak elveszíthetetlennek kell lennie.

Az erkölcsi megfelelés tanának az a változata, amely az em­ber jogait függővé teszi azoknak megfelelő, másokkal szem­ben fennálló kötelességek viselésétől, logikailag nem szükség- szerű és erkölcsileg sem mindig kívánatos. De kétségtelen, hogy nagyon sok esetben erkölcsileg meggyőzőnek tűnik. Börtönbe küldjük az embereket, és ezáltal megfosztjuk őket a szabad mozgás jogaitól, mert nem tartották tiszteletben mások jogait. Tulajdonképpen azt mondjuk nekik, hogy mivel nem voltak képesek kötelességeik teljesítésére, méltatlannak bizonyultak egyes jogaikra. De fontos látnunk, hogy még ezekben az ese­tekben sem szüntette meg az elkövető - áldozatának jogaiba belegázolva - az áldozat kötelességeit az elkövető jogaira vo­natkozóan. A büntetés joga az államnak van fenntartva.

A logikai megfelelés tana nem azt állítja, hogy a személy jo­gainak saját kötelességei teljesítésétől kell függeniük, hanem azt, hogy jogai szükségképpen mások kötelességeihez kapcso­lódnak. Ez nem csupán meggyőzőnek tűnő állítás, hanem - a jogok és a kötelességek egy bizonyos osztályára vonatkozóan- egy logikailag vitathatatlan tény, mivel amint láttuk, a törvé­nyes igényjogokat mások kötelességeivel határozzuk meg. A lo­gikai megfelelés tételének egy általánosabb változata azonban komoly nehézségeket vet fel. Arra a tételre gondolok, amely­nek értelmében minden kötelességből mások jogai és minden jogból mások kötelességei következnek.

De még figyelmünket a jogi összefüggésekre korlátozva is találunk olyan első megközelítés szerinti kötelességeket, ame­lyeknek, úgy tűnik, nem feleltethetők meg mások jogai. A jog­szabályok által megkívánt engedelmesség sok kötelességének teljesítésével nem más személyeknek „tartozunk", hanem „a törvénynek", a stoptáblának és más, teljesen személytelen te­kintélyeknek. Amikor ugyanis a közlekedési jelzés megállást ír elő, nehéz rábukanni arra a meghatározott személyre, akiről hihetően állíthatnánk, hogy neki tartozunk azzal, hogy megál­lunk. A közlekedési szabályok eredeti megalkotói esetleg rég­óta halottak, s ha kedvező látási viszonyok közepette nincs a

94

látómezőben más jármű, úgy egyetlen személy elhaladási jo­gát sem tartozunk tiszteletben tartani. Röviden, az engedelmes­ség e törvényes kötelessége nem feleltethető meg más szemé­lyek velem szemben fennálló jogainak.

Amikor a jogi összefüggéseken túl az erkölcsi kötelezettsé­geket és a különféle többi jogon kívüli kötelességet is számba vesszük, számtalan olyan kötelességet találunk, amelynek nem feleltethetők meg jogok. A jótékonyság kötelességei például megkívánják, hogy a nagyszámú elérhető rászorult közül se­gítsünk valakin, miközben egyikük sem állhat elő azzal, hogy az jár neki. A jótékony adományok inkább az ellenszolgáltatás nélküli szolgáltatásokhoz, szívességekhez, ajándékokhoz, sem­mint adósságok vagy jóvátételi tartozások megfizetéséhez ha­sonlítanak, a jótékonyság mindazonáltal kötelességünk. Sőt, mi több, sok ember úgy érzi, hogy lelkiismerete többet kíván, mint amennyit leendő támogatottjai mint „kötelességet" követelhet­nének meg tőle.

Az, hogy most ilyen világosnak látszó példákat találunk a megfelelő jogok nélküli kötelességekre vonatkozóan, feltehe­tőleg annak a következménye, hogy kialakult a „kötelesség" szó egy új és általánosabbá tett jelentése. Etimológiailag a szó olyan cselekedetekhez kötődik, amelyek valakinek járnak - mint megfizetendő adósságok a hitelezőnek, mint a megállapodás betartása annak, akinek szavunkat adtuk, mint a tagsági díj a klubnak, mint a perköltség vagy a tarifa szerinti illeték a meg­felelő hatóságoknak vagy képviselőiknek*. A szó eredeti értel­mében tehát minden kötelességnek megfelel annak a joga, aki­nek a kötelesség teljesítésével tartozunk. Ugyanakkor van mind a jogi, mind a nem jogi kötelességeknek egy sor olyan fajtája, amelyeknek mások jogai nem logikai megfelelői. Ez feltehető­leg annak a ténynek a következménye, hogy lassanként min­den cselekedetre kiterjesztjük a „kötelesség" szó használatát, amelyet valamiképpen megkívántnak tekintünk mások jogai, a törvény, a magasabb hatóság avagy a lelkiismeret alapján. Ami­kor egyértelműen a kívánalom fogalmára összpontosítunk, bi­zonyára ez látszik a kötelesség eszméjében az egyedüli lénye­ges elemnek, s a másik lényeges összetevője - hogy a köteles­ség tartozás valakinek valamivel - eltűnik. E széleskörűen elterjedt, származékos használat szerint ily módon minden cse­

* A „due" és a „duty" etimológiai viszonyával a „jár" és a „járandóság" állítható párhuzamba. (A fordító.)

95

lekedetet hajlamosak vagyunk kötelességnek nevezni, ha (bár­milyen okból) úgy érezzük, hogy azt meg kell tennünk. Rövi­den szólva pusztán erkölcsi modalitást jelölő kifejezéssé válik, s így nem csoda, hogy a logikai megfelelés tanának első tétele gyakran nem teljesül.

És mi a helyzet a logikai megfelelés tételének azzal a fordí­tott összefüggésével, hogy minden jogunk maga után vonja mások kötelességeit? Itt megint azt kell mondanunk, hogy amíg „igényjogon" olyan jogot értünk, ami valakitől igényelhető, úgy minden igényjognak szükségképpen megfeleltethető azok kö­telessége, akiktől igényelhető. Van azonban a „jogoknak" egy másik jelentése is, ami - ha a törvénykönyvekben esetleg nem is - a politikai kiáltványokban igencsak megszokott, s ami szin­tén az igény fogalmával áll szoros kapcsolatban. Ez, úgy tűnik, lehetővé tesz számunkra a logikai megfeleltetés tételét illetően bizonyos kivételeket. Amint majd a következőkben megvizsgál­juk, a „jogok" e „kiáltványbeli értelmében" egy jog igény valami­re, de nem szükségképpen valakivel szemben támasztott igény.

4. JOGOK ÉS IGÉNYEK

Sok filozófus a jogokat egyszerűen azonosította az igényekkel. A szótárak rendszerint „jog követeléseként" határozzák meg - jókora körben forgással - az igény fogalmát, s ez vezet azután ahhoz a panaszhoz, hogy „amikor a jogokat keressük, az igé­nyekhez küldenek minket, onnan viszont a haszontalan akta­tologatás után újból visszakerülünk a jogokhoz"10. Mi tehát a viszony egy igény és egy jog között? Látni fogjuk, hogy mivel egy jog az igények egy fajtája, egy igény pedig „jog követelé­se", az olyan formális meghatározással, amely a két fogalmat egymásra vezeti vissza, nem jutunk túl messzire. így ha a filo­zófusok szokásos „formális meghatározását" követjük, már a kezdet kezdetén elvesztettük a játszmát, s csak annyit mond­hatunk, hogy a jogok fogalma „egyszerű, meghatározhatatlan, tovább már nem elemezhető alapfogalom". Mint a filozófiá­ban annyiszor, itt is egy közhelyből csinálnak valami fölösle­gesen titokzatosnak látszó dolgot. Bölcsebben tesszük, ha ahe­lyett, hogy a jogok vagy az igények fogalmának valamilyen

10 H. B. Acton: Symposium on Rights (Szimpozion a jogokról). Proceedings of thc Aristotelian Society, 24. kiég. kötet, 1950,107-108. o.

96

formális meghatározásával kísérleteznénk, a „jogok" kifejezés egy nem formális megvilágítására törekszünk, az „igények" alapján. Ez azért lehetséges, mert az igénylés a szabály által irányított tevékenységek jól kidolgozott fajtája. Az igény az, amit igényelnek. Az igénylés aktusának a tárgya. Ha az igény­lés e nyilvános, jól ismert és bárki számára megfigyelhető ak­tusának egészére figyelünk, s nem csak az aktus eredményére, akkor többet tudunk meg a jogok általános természetéről, mint amennyit valamely formális meghatározásából tudhatnánk meg valaha is, még ha ez lehetséges is lenne.

Induljunk ki az „igényt formál rá", az „igényli, hogy", illet­ve a „van egy igénye" megkülönböztetéséből. Az egyik olyan dolog, amit az igényléssel tehetünk, hogy igényt formálunk valamire. Ez azt jelenti, hogy „feltételezett jogunk alapján ké­relmezünk vagy kérünk"; „valamit, ami jár, követelünk". Néha egy jog elismert birtokosa teszi ezt, amikor figyelmeztetéssel él, hogy vissza akar most már kapni valamit, amit korábban vitathatatlanul a magáénak mondhatott. Valamit, amit kölcsön­adott. Vagy amit önkényesen elvettek tőle. Gyakran kötelez­vény, nyugta, szerződés alapján formálnak igényt a helyzet megváltozására, vagyis jogcímük van egy jelenleg mások bir­tokában lévő dologra. Más esetekben viszont abban az érte­lemben formálunk igényt, hogy magukra a jogcímekre vagy jogokra pályázunk, mint amikor a bányát feltáró kutató meg­fogalmazza a bányászati jogokra, a háztulajdonos a közterület egy földsávjára, a feltaláló a szabadalmi jogaira vonatkozó igé­nyét. Az első esetben abban az értelemben formálunk igényt, hogy jogcímünkre hivatkozva már meglévő jogainkat gyako­roljuk. A második esetben magára a jogcímre pályázunk, meg­mutatva, hogy megfelelünk a jogcím elnyerésére vonatkozó, szabályban rögzített feltételeknek, s így azt abban az értelem­ben követeljük, hogy az jár nekünk.

Általánosan szólva csakis akkor formálhat egy személy igényt valamire jogként, ha személy szerint neki - vagy annak, akinek a nevében beszél - megvan arra a jogcíme, illetve teljesítette az arra vonatkozó feltételeket. A jogokkal (igényekkel) kapcsolat­ban fontos tény, hogy csak annak igényelhetők (csak az állhat elő velük), aki már rendelkezik velük. Persze bárki igényelheti, hogy ez a te esernyőd, de csak te vagy a te képviselőd formálhat ténylegesen igényt az esernyőre. Ha Sós tartozik egy ezressel Takácsnak, az ezrest csak Takács igényelheti magának, noha bár­mely kívülálló igényelheti, hogy az Takácsot illeti meg. Egy fon­

97

tos különbség a jogilag igényt formálni és az azt igényelni, hogy között a közvetlen jogi következményekkel járó jogi aktus, illet­ve a joghatás nélküli leíró kommentár különbsége. Jogi értelem­ben az, hogy valaki igényt formál, előidézheti dolgok megtörtén­tét önmagában. Ebben az értelemben beszélhetünk találóan az „igénylés" kifejezés esetében a „dolgok megtörténtét előidéző jelentésről", ellentétben az „azt igényli, hogy" kifejezés, mond­hatni, „kijelentést nyújtó jelentésével". Jogunk vagy a jogunk­ban álló dolgok igénylésének jogi hatalma (a dolgok megtörtén­tét előidéző értelemben) eszerint magának a törvényes jogok fogalmának elengedhetetlen vonása. Csakugyan roppant „töké­letlen" lenne egy olyan törvényes jogunk, amelyre (vagyis hiva­talos elismerésére) egyáltalán nem formálhatnánk igényt!

Ezzel elérkeztünk az igénylés szótárában a harmadik érde­kes alkalmazáshoz. Ez nem az „igényel" igét, hanem az „igény" névszót vonja maga után. Mit jelent rendelkezni egy igénnyel? Mi a viszonya ennek a jogokhoz? Azt szeretném érzékeltetni, hogy az igénnyel rendelkezés annyit tesz, hogy a személy abban a helyzetben van, amelyben igényt formálhat, vagyis igényelhet a kife­jezés dolgok megtörténtét előidéző értelmében. Ha ez az értelmezés hibátlan, akkor megmutatja az igei formák elsőbbségét a név­szói formákkal szemben. Azok ugyanis összekapcsolják az igé­nyeket egy sajátos tevékenységgel, s így elejét veszik annak a csábításnak, hogy úgy gondoljunk az igényekre, mint dolgok­ra - a pénzdarabok, a ceruzák és más zsebre vágható anyagi javak mintájára. Igaz, gyakran formálunk vagy alapozunk igé­nyeket jogcímekre hivatkozva, amelyek rendszerint elismer- vények, utalványok és más papírok vagy pergamentek. A jog­cím azonban nem ugyanaz, mint az igény. Az inkább az igény érvényességét alátámasztó bizonyíték. Elemzésünk értelmében valakinek lehetett volna igénye valamire, amire sohasem for­mált igényt - sőt, nem is tudta esetleg, hogy igénye lehetne arra - , noha megvan rá a jogcíme. Lehetséges, hogy valakinek egyszerűen nem volt tudomása arról a tényről, hogy ő igényt formálhatna az ő helyzetében valamire. Lehetséges, hogy nem akarta kiaknázni a helyzetét ilyen vagy olyan okból, beleértve az attól való félelmet is, hogy az igazságszolgáltatás gépezete rosszul működik, netán korrupt, és érvényessége ellenére sem szerez érvényt igényének.

Majdnem minden szerző elfogadja, hogy valamilyen benső­séges kapcsolat van az igénnyel rendelkezés és a joggal rendel­kezés között. Van, aki minden megszorítás nélkül azonosítja

98

az igényeket a jogokkal. Mások a jogok fogalmát igazolt vagy igazolható igényként, elism ert igényként, illetve érvényes igényként határozzák meg. A magam részéről az utolsó meg­határozást részesítem előnyben. Egyes szerzők azonban azon az alapon utasítják el a jogok azonosítását az érvényes igények­kel, hogy mint igény minden igény érvényes. Az „érvényes igény" kifejezés ily módon merő szószaporítás. Ezek a szerzők a jogokat az igényekkel azonosítanák, simpliciter, minden mi­nősítés nélkül. Csakhogy ez egy roppant egyszerű fogalomza­var. Minden igénnyel jogos igényként állnak elő, akár jogosak azok a valóságban, akár nem. Az olyan igény, amelyet az sem tart érvényesnek, aki előállt vele, voltaképpen egyáltalán nem igény, hanem csak puszta követelés. Az útonálló például köve­teli áldozata pénzét, de aligha formál igényt arra olyasmiként, ami jogosan az övé. Ebből a helytálló meggondolásból azon­ban nem következik, hogy egy jog meghatározásában az igé­nyek igazoltnak (vagy ahogy én mondanám, érvényesnek) minősítése puszta szószaporítás, mivel nem minden érvényes­ként felhozott igény érvényes a valóságban, s csak az érvényes igények ismerhetők el jogokként.

Ha nem puszta szószaporítás „igény" helyett „érvényes igényről" beszélnünk, azaz ha nem puszta szószaporítás ki­mondanunk bizonyos igények érvényességét, akkor kell lennie olyasminek is, hogy valakinek az igénye nem érvényes. Hogy nézne ez ki? Ebben az esetben elég sok fontos és meggyőzőnek tűnő bizonyítékot gyűjthettünk össze amellett, hogy valakinek joga van (vagy jogot kellene adni) valamihez, de egy ilyen vég­ső következtetés levonásához nem eleget. Az érvek ahhoz elég komolyak, hogy feljogosítsanak meghallgatásukra és méltányos elbírálásukra. Ha valaki ebben a helyzetben van, úgy a gondos mérlegelés kiérdemlésének ebben az értelmében mondhatjuk, hogy „rendelkezik valamilyen igénnyel". Mindazonáltal az indokok egyenlege végül esetleg az igény elismerése ellen szól­hat, s így az nem egy jog, nem egy érvényes igény. Ha X-et illetően van egy igényünk, ez nem azt jelenti, hogy jogunk van X-hez, hanem azt, hogy vannak érveink erre vonatkozóan, mert olyan alkalmas indokokra hivatkozunk, amelyek legalábbis nincsenek teljesen híján a meggyőző erőnek. Az érvek megala­poznak egy jogot, de nem X-re, hanem méltányos meghallga­tásukra és megfontolásukra. Az így felfogott igények között fokozati különbségek vannak: némelyik erősebb a többinél. Ezzel szemben a jogok között nincsenek fokozati különbségek:

99

egyikük sem inkább jog, mint a másik. Ez a legfontosabb elté­rés a jogok és a puszta igények között. Párhuzamba állíthatjuk ezt a bűnösség mellett szóló (kisebb vagy nagyobb meggyőző erejű) bizonyítékok és az (ezek után vagy bekövetkező, vagy nem bekövetkező) elítélés különbségével. Valakinek „lehetnek bizo­nyítékai valamire" úgy is, hogy az nem perdöntő; ahogy vala­kinek „lehetnek igényei valamire" anélkül is, hogy egy érvé­nyes igénye lenne.

Azért sem tekintem egyszerűen azonosnak a jogokat az igé­nyekkel, mert a nemzetközi jogban és a világpolitikában van egy olyan bevett szóhasználat, amely elméletileg érdekes kü­lönbséget tesz az igények és a jogok között. Az államok vezetői néha kénytelenek „igényekről" beszélni a nélkülöző emberek természetes szükségletei kapcsán a szűkölködés feltételei kö­zött. Egy árva gyermeknek mindenütt a világon jó nevelésre, kiegyensúlyozott táplálkozásra, oktatásra és képzésre van szük­sége, ám sajnálatos módon e javakból sok helyen annyira kevés van, hogy képtelenség mindazoknak biztosítani ezeket, akik­nek szükségük van rájuk. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy e szük­ségletekről ne pusztán igényként beszéljünk, hanem úgy, mint jogok létrehozóiról, akkor elkötelezzük magunkat egy olyan felfogás mellett, amelynek értelmében a jogok bizonyos javak­ra vonatkozó jogcímek, de nem érvényes igények valamely meg­határozott egyénnel szemben. A szűkölködés feltételei közepet­te ugyanis lehetséges, hogy nincsenek olyan meghatározott egyének, akikről megalapozottan állíthatnánk, hogy köteles­ségük a hiányzó javak biztosítása a szükséget szenvedők szá­mára. J. E. S. Fawcett szerint az a megoldás, ha egy pillanatra sem feledkezünk meg az igények és a jogok közötti megkülön­böztetésről. „Az igények - írja - változó szükségletek és köve­telmények, s a társadalom [nagyobb bőséget elérő] fejlődésé­vel a gazdasági és társadalmi igények újra és újra átalakulnak polgári és politikai jogokká ... és ebben a folyamatban semmi esetre sem áll minden ország, illetve minden igény ugyanazon a szinten."11 A kiáltványok szerzőiről viszont, akik, úgy tűnik, azonosítják a szükségleteket - vagy legalábbis az alapszükség­leteket - azzal, amit „emberi jogoknak" tekintenek, helyesebb

11J. E. S. Fawcett: The International Protection of Humán Rights (Az emberi jogok nemzetközi védelmezése). In D. D. Raphael (szerk.): Political Theory and

100

szerintem azt mondanunk, hogy annak az erkölcsi elvnek a követésére buzdítják az emberiséget, amely szerint valamennyi alapvető emberi szükségletet most rögtön együttérzésre és megfontolásra érdemes igényként kell elismerni (a szó szokásos, első megközelítésbeli értelmében), még ha sok esetben nem is tekinthetők ezek megalapozottan érvényes igénynek, vagyis más emberek kötelességeire vonatkozó alapnak.

Bizonyos rokonszenvet érzek mindezekért a kiáltványok szerzői iránt, sőt, azt is hajlandó vagyok elfogadni, hogy a „jo­gok" kifejezésnek van egy sajátos, „kiált vány beli" jelentése, amelynek alapján nem feleltethető meg valamely jognak má­sok kötelessége. A természetes szükségletek akkor is valósá­gos igények, ha azok csupán a feltételezhető jövőben élő lé­nyek szükségletei. Elfogadom azt az erkölcsi elvet, hogy a kielé­gítetlen szükséglet egyfajta igény az egész világgal szemben (noha bármely meghatározott személy megjelölése nélkül). A ja­vak bizonyos fajtájával kapcsolatos természetes szükséglet ön­magában is alapot ad - a természetes érdemekhez hasonlóan - az e javakra irányuló igény támogatására. A szükséget szenve­dő ember tehát mindig „abban a helyzetben van", hogy igé­nyelhet valamit, noha esetleg senki sincs abban a helyzetben, hogy ebből következően bármit is tegyen. Az ilyen egyedül szükségletekre épülő igények „a jogok állandó lehetőségei", keletkezésük természetes táptalajai. Nem esik nehezünkre, hogy megbocsássunk a kiáltványok szerzőinek, amiért úgy beszélnek, mintha ezek már tényleges jogok volnának, mivel ez csakugyan egy rendkívül hatásos kifejezése annak a meg­győződésnek, hogy az államoknak el kellene ezeket ismerniük lehetséges jogokként, s ennélfogva lehetséges törekvéseik meg­határozójaként és politikájuk iránytűjeként. E szóhasználat sze­rintem helyénvaló módon él a szónoki jogosítványokkal.

Azt a meghatározást részesítem előnyben, amely szerint a jogok érvényes igények, mert erős a gyanúm, hogy az igazolás túl szigorú kikötés lenne. Az „érvényesség" felfogásom sze­rint sajátos, szűkebb értelemben vett, azaz szabályok rendsze­rének megfelelő igazolás. Akkor van törvényes jogom valami­re, amikor az irányadó szabályok megkívánják igényem hiva-

thc Rights ofMan (A politikai elmélet és az ember jogai). Bloomington, Indiana, 1967, University Press. 125. és 128. o.

101

talos elismerését (érvényes'igényként). E meghatározás persze aligha alkalmazható erkölcsi jogokra, de nem azért, mert az igény fogalma nem tekinthető nem-fogalomnak egy olyan faj­fogalomhoz, amilyen az erkölcsi jogoké. Akkor van erkölcsi jogom valamire, amikor nem (szükségképpen) jogszabályok inkább erkölcsi elvek vagy a felvilágosult lelkiismeret elvei kí­vánják meg egy igényem elismerését.

ÖTÖDIK FEJEZET

A TÖRVÉNYES JOGOK ÖSSZEÜTKÖZÉSEI

1. IGÉNYEK ÖSSZEÜTKÖZÉSEI

Nincs okunk feltételezni, hogy az egyik polgár törvényes igé­nye nem ütközhet a másikéval. Az, hogy van egy igényünk, olyasmit jelent, mint láttuk, hogy fel tudunk hozni „egy szem­pontot", hogy van egy „érvünk", vagy éppenséggel van egy „panaszunk". Azt jelenti, hogy rendelkezünk bizonyos súlyú megfelelő indokokkal, s ennélfogva abban a helyzetben va­gyunk, hogy igényt támaszthatunk valamire. Ezek az indokok, ha előterjesztenék őket, rendszerint alátámasztanának, hitelt érdemlővé és meggyőzővé tennének egy igényt, bár nem min­dig sikerülne azt végül megalapozniuk és ezzel elismertetniük. Egy érv mindig több a semminél. Ahhoz azonban nem mindig elég, hogy perdöntő legyen, vagy lehetővé tegye a következte­tés levonását. Az igényeknek tehát fokozati különbségeik van­nak: némelyik erősebb, mint a többi. Amikor Szabó is, Kovács is igényt formál X-re, ám X nem olyasmi, ami mindkettőjük számára megadható vagy elismerhető lenne, akkor azt mond­hatjuk, hogy igényeik ütköznek. Egy bíró vagy kimondja, hogy melyik az érvényes, vagy úgy dönt, hogy noha mindkét ver­sengő igény elég meggyőző ahhoz, hogy meghallgatásra érde­mes legyen, egyik sem elég erős ahhoz, hogy érvényesnek is­merje el, hogy érvényesnek kelljen nyilvánítania. Az igények között mindkét esetben megmarad az összeütközés, de a hely­zet nem mérgesedik tovább. A jog következetes marad, és jó­váhagyást sem ad a társadalmat bomlasztó harcra. Ha azon­ban a bíróság érvényesnek nyilvánítaná mindkét szembenálló igényt, ez nem így lenne.

2. A JOGOK ELTÉRŐ ÁLTALÁNOSSÁGÚ KIMONDÁSA

Amikor két olyan sajátos igényt nyilvánítanak érvényesnek, amelyek minden részletüket tekintve egyformák, a köztük lévő összeütközés teljesen elfogadhatatlannak tűnik. Kissnek az a joga például, hogy kizárólagosan birtokoljon és ellenőrzése alatt

103

tartson tíz hold szántót Szántódon, logikailag összeegyeztet­hetetlen Nagynak azzal a jogával, hogy kizárólagosan birto­kolja és ellenőrzése alatt tartsa ugyanezt a tíz holdat. Mielőtt azonban megfontolnánk, hogy megengedhető-e ilyen összeüt­köző jogok együttes létezése ugyanabban a jogrendszerben, érdemes lenne megkülönböztetnünk a jogokra vonatkozó állí­tások általánosságának szintjét, mert ami igaz a valakinek meg­határozott jogokat tulajdonító vagy adományozó egyes szám­ban megfogalmazott állításokra, az nem feltétlenül igaz azok­ra, amelyek általánosabb jogokra vonatkoznak.

(I) Sajátos jogok

Az általánosság legalsó szintjén azok az állítások találhatók, amelyek meghatározott személyeknek tulajdonítanak jogot arra, hogy meghatározott időben és meghatározott helyen meg­határozott dolgokat megtegyenek; vagy arra, hogy birtokosként vagy megbízott személyként meghatározott időpontban meg­határozott tárgyakkal rendelkezzenek; vagy arra, hogy meghatá­rozott ideig egy bizonyos, pontosan körülírt jogállásban legye­nek. Mihelyt sor kerül rá, Szabó Jánosnak joga lesz zárt boríték­ban az urnába helyezni a Kovács Jánost támogató szavazatát a második választókerület első választókörzetében november 5- én reggel 8 óra és este 8 óra között. Balogh Jánosnak joga ván a zsebében lévő pénztárca birtoklásához. Bodnár Jánosnak joga van csendesen lerészegedni saját otthonában holnap éjfélkor.

(II) Mérlegelési jogok

Amikor valakinek sajátos joga és egyben törvényes kötelessé­ge is megtenni valamit, akkor a törvény persze nem ad mér­legelési jogot neki, hogy eldöntse, megtegye-e azt vagy sem. A törvény kényszeríti is annak a megtételére, aminek megtéte­le sajátos joga, s ez valójában csak abban a legelemibb értelem­ben joga, hogy másokkal szemben érvényes igényt támaszt­hat: azok ne akadályozzák őt kötelessége végrehajtásában. Sok szerző nem is beszél „jogokról" azokban a kevésbé érdekes esetekben, amikor a jogcím egyszerűen a kötelességgel járó engedély. Ekkor a sajátos jogok a kérdéses személy birtokában lévő általánosabb jogok esetei. Szabónak nem csupán Kovács­

104

ra (kiválasztott jelöltjére) van joga szavazni, hiszen tetszése szerint bármelyik jelöltre szavazhat. Balogh tetszése szerint bánik a pénzézével. Otthon Bodnár a király, hiszen a jog sze­rint „az az ő vára". Bármely amerikai állampolgárnak (sajátos) joga, hogy New Yorkból Chicagóba repüljön a következő in­duló géppel, hiszen (mérlegelési) joga, hogy oda menjen, aho­va óhajt. Bárkinek joga van részt venni egy római katolikus istentiszteleten, hiszen jogában áll részt venni „az általa válasz­tott egyház" istentiszteletén. Az autonómia valamely területén belül valamely jog birtokosa azt csinál, amit akar. Az ilyen jo­gok valójában törvényes képesítések: tanúsítják, hogy az adott területen belül Szabó János és csakis Szabó János dönti el, hogy mi történjen.

A mérlegelési jogok általánossága nem feltétlenül egyforma, éspedig legalább két különböző okból. Egyfelől lehetséges, hogy Szabó mérlegelési joga azt jelenti, ő az X területen belül azt tesz, amit akar. Ebben az esetben a jog általánossága az X terület nagy­ságától függ. Szabónak az a joga, hogy tetszése szerint tegyen, általánosabb, mint Kovácsnak az a joga, hogy tetszése szerint beszéljen. A beszéd ugyanis egyfajta cselekvés, vagyis az előbbi jog magában foglalja az utóbbit. Másfelől lehetséges, hogy Szabó mérlegelési joga formáját tekintve vagylagos, amennyiben az ő belátásától függ, hogy melyiket csinálja a tetszés szerint vá­lasztható X, Y vagy Z közül, azaz az alternatívák valamilyen, egynél több lehetőséget tartalmazó korlátozott csoportjából. Ekkor a jog általánossága a megengedett alternatívák számá­tól függ. Ha Szabó olyan kocsit vesz, amilyent csak akar, akkor általánosabb a joga (vagyis szélesebb a mérlegelési szabadsá­ga), mint Kovácsé, aki csak amerikai gyártmányú kocsit vehet. A mérlegelési jogokkal kapcsolatban azt is érdemes megjegyez­ni, hogy a megengedett alternatívák között gyakran szerepel az a jog is, hogy ne csináljunk semmit. Az általunk választott egyház szerinti imádkozás és a tetszés szerinti jelöltre szava­zás jogai azt a sajátos jogot is felölelik, hogy ne imádkozzunk és ne szavazzunk.

(III) Jogok csomagjai

A mérlegelési jogokat gyakran összekapcsolják és közös nevet adnak nekik. A mérlegelési jogok olyan csoportjaira, amelye­ken belül mindegyik jog valamilyen meghatározott tevékeny­

105

séghez vagy tárgyhoz kapcsolódik, mint „jogok csomagjaira" utalhatunk. Baloghnak „a méltányos tárgyaláshoz fűződő joga" ily módon a bírósági tárgyalás lefolyásához kapcsolódó mérle­gelési jogok olyan fajtáiból áll, mint az, hogy beidéztethet a maga védelmére tanúkat, hogy nem köteles magára nézve ter­helő vallomást tenni, hogy védője a tárgyaláson kérdéseket te­het fel, és így tovább és így tovább. Ugyanígy Sütő „polgárjo­gai" sok más jog mellett felölelik választójogát és a közszolgál­tatások igénybevételére vonatkozó jogát.

(IV) Jogok kategóriái

E kategóriák az előbbi háromféle jog osztályozására használa­tos, a védelmezett érdek általános fajtájának megfelelő címkék (legalábbis rendszerint). Meg szokták például különböztetni a „személyhez fűződő jogokat" és a „tulajdonhoz fűződő jogo­kat", illetve a „politikai jogokat" és a „gazdasági jogokat". A jogok csomagjait, az azokat alkotó mérlegelési jogokat és a mérlegelési jogok által tartalmazott sajátos jogokat egyaránt besorolhatjuk e kategóriákba.

(V) Jogok nevei

E nevek mindig „joga van ehhez és ehhez" formájú kifejezé­sek. Vonatkozhatnak mérlegelési jogok fajtáira (ilyen a „tanúk beidéztetésének joga" vagy „az a jog, hogy részt vehessünk az általunk választott egyház istentiszteletén"), jogok különféle cso­magjaira (ilyen a méltányos tárgyalás joga" vagy „a vallás sza­bad gyakorlásának joga"), jogok kategóriáira (ilyen „az élethez való jog" vagy a „tulajdonhoz fűződő jog"), de ideális útmuta­tásokra is, amelyek azoknak szólnak, akiknek helyzetüknél fog­va legjobb tudásuk szerint kell eljárniuk valamely sajátos em­beri érték, például az élet, a szabadság vagy a tulajdon védel­mében. Az élet, a szabadság, a tulajdon vagy a boldogság keresésének magasztos ősrégi jogait hangoztató utalásokat - a kiáltványokban, az alkotmányokban és a filozófiai értekezé­sekben - sokszor legjobb ideális útmutatásokként értenünk, még ha másfajta jogokként is tüntetik fel őket névlegesen. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy „az élethez való jog" csupán olyan,

106

viszonylag sajátos jog, mint a választójog. Holott azt egyes szá­mú megfogalmazása ellenére sem tekinthetjük egyszerűen sa­játos jognak. Mégcsak a jogok egy sajátos osztályának sem. Gyakran meggyőzően értelmezik az élethez való jogot a leg­különfélébb negatív és pozitív jogokat magában foglaló kate­góriaként (hogy ne öljék meg az embert az igazságszolgáltatás megfelelő eljárása vagy más törvényes indok nélkül, illetve hogy „emberhez méltó" élete lehessen, vagyis élhessen azok­kal a javakkal, amelyek nélkülözhetetlenek a pusztán vegeta­tív létezésnél sokkal magasabb rendű élet valamilyen formájá­hoz). Csakhogy annak elismerésével, hogy minden embernek joga van az ebbe a kategóriába tartozó jogokhoz, még nem mondtunk sokat arról, hogy mik ezek a jogok, vagy hogy me­lyek tartoznak közülük „az élethez való", mindenkit egyete­mesen megillető joghoz. A legjobb ezért úgy értenünk elköte­lezettségünket egy ilyen egyetemes jog mellett, mint egy töb- bé-kevésbé világos eszmény védelmezését.

Az, hogy vajon „az élethez való jog" kizárja-e a halálbünte­tést, a kegyelemölést, az abortuszt vagy a hadkötelezettséget, hogy az élet mely elismert javai számítanak nélkülözhetetlen­nek az emberhez méltó élethez, hogy az élet mennyire komoly veszélyeztetését tekintsük az élet elvételének s hogy mikor jo­gos az élet elvétele - nos, az ezekre a kérdésekre adott, egy­mással szembenálló válaszok is egytől egyig összeegyeztethe­tők az élet egyetemes jogával. Ennek az egyetemes jognak az elismerése ugyanis csak azt parancsolja nekünk, hogy ismer­jük el, az emberi élet olyan rendkívül értékes valami, amit a törvénynek minden lehetséges módon és minden elfogadható eszközzel védelmeznie kell. Ez azonban önmagában nem von­ja maga után egyetlen ember egyetlen sajátos jogának létezését sem, s azt sem követeli meg a bíróságtól vagy a törvényhozás­tól, hogy a legnehezebb, megoldhatlannak tűnő kérdéseket valamilyen meghatározott módon oldja meg. Az élethez való jog nem az érvényes igények valamely meghatározott együtte­sének neve, hanem ideális útmutatás a törvényhozás minden törekvése számára. Azt követeli tőlünk, hogy amikor megítél­jük törvényhozóként, bíróként, erkölcsös cselekvőként az ép­pen elénk kerülő különböző igényeket, védelmezzük a legjobb tudásunk szerint az emberi élet ügyét. És ugyanilyen bonco­lásnak vethetjük alá „a szabadsághoz való jogot" és a „tulaj­donhoz való jogot" is.

107

3. JOGOK (ÉRVÉNYES IGÉNYEK) KÖZÖTTI ÖSSZEÜTKÖZÉSEK

Nem kell meglepődnünk azon, hogy az „ideális útmutatásként" szolgáló általános jogok mind belső, mind egymás közötti össze­ütközésekkel terhesek. Az „élethez való jog" belső ellentmon­dása, hogy a katonáknak életüket kell adniuk bajtársaik életé­ért. Vagy hogy nincs elegendő élelem az éhínség leküzdésére. A „szabadsághoz való jog" belső ellentmondása, hogy az uta­zás iránti kereslethez képest, ahogy azt csúcsforgalom idején látjuk, nincs elég közlekedési eszköz, s így ahhoz, hogy egye­sek mehessenek, másoknak várakozniuk kell. „A tulajdonhoz való jog" elismerése nem segít feloldani a konfliktust a tulaj­don előnyös használatához fűződő gyárosokat megillető jog, illetve a gyár szomszédságában élők telkük békés és háborítat­lan élvezetéhez fűződő joga között. Amikor a hatóságoknak el kell dönteniük, hogy vesztegzár alá helyeznek-e egész lakóne­gyedeket a pestis elterjedésének megelőzése érdekében, ugyan­ezen a módon ütközik össze az élethez való jog a szabadság­hoz való joggal. „Az ember élethez való joga nagyon is maga után vonhatja éhínség idején a másik ember tulajdonjogának megsértését az általa tartalékolt élelem rekvirálásávaí"1. És a szabadsághoz való jog is beleütközhet a tulajdonhoz fűződő jogba. Például amikor a természetes akadályok, a forgalmi dugók és a „sérthetetlen" magánterület valamilyen kombiná­ciója indokolatlanul nehézkessé és lassúvá teszi a közlekedést. Mindezekben az esetekben azok az összeütköző elvek, ame­lyekre a név utal, olyan szerencsésen homályosak és rugalma­sak, hogy az összeütközés könnyen elviselhető. Ha a kérdéses „jogok" pusztán azt az útmutatást adják a bíróságoknak, hogy védelmezzék legjobb tudásuk szerint az emberi érdekek bizo­nyos fajtáit, akkor eleget tehetünk nekik az értelmes kiigazítá­sok és kölcsönös alkalmazkodások „adok-kapok" módszeré­vel. Ezzel nem áldozzuk fel és nem is gyengítjük elkötelezett­ségünket az összes érintett érték legjobb tudásunk szerinti

1 S. I. Benn és R. S. Peters: Social Principles and the Democratic State (A társa­dalmi elvek és a demokratikus állam). London, 1959, George Allén and Unwin Ltd. 96. o.

108

védelmezése mellett. Bizonyos esetekben „a lehető legjobb" sajnos nem valami sok.

A sajátos érvényes igények közötti összeütközés komolyabb probléma. Amikor valamely tárgy kizárólagos birtoklására Baloghnak és Bodnárnak egyaránt és egyidejűleg érvényes az igénye, ez nem lehet joguk, mivel ez feltételezné a másiknak azt a megfelelő kötelességét, hogy tartózkodjon a birtoklás aka­dályozásától. Az összeütközés a két igényt nyomban szabad­sággá fokozza le. Mindketten igyekezhetnek kizárni a másikat, az állam pedig nem lép közbe. Ha mindketten készek harcol­ni, az eredmény olyan erőszakos összecsapás lesz, amilyent az egyformán jogosan és egyformán saját joguk alapján harcolók között semmilyen polgári társadalom sem tűrhet meg sokáig. Az egyaránt érvényes jogosítványok közötti összeütközés ugyanolyan szerencsétlen kimenetelű, mint az, amikor jogok birtokosai gyakorolják ugyanabban az irányban mérlegelési szabadságukat.

A jogrendszer nem jól tűri sajátos jogok ütközését. A bírósá­gok rendszerint a szembenálló igények közötti határok átraj­zolásával szüntetik meg az ilyen konfliktusokat. Vagy olyan kivételt teremtő záradékot fűznek az igényekhez, amelyek megteremtik az összhangot közöttük, vagy pedig (és ez a gya­koribb) az egymással szembenálló felek jogait kimondó sza­bályban „találnak" hallgatólagosan beleértendő kikötéseket. Az efféle megoldások folytán a jogok összetettebbekké válnak. Valamely törvényes jog teljes kimondása, bármely egyszerű le­gyen is annak neve és szokásos rövidítése, gyakran számtalan kivételt megállapító záradékot tartalmaz, ezek közül sok maga is további hasonló kivételeknek van alávetve és így tovább. Az is lehet, hogy egyetlen törvényes jognak sincsenek végleges, örök időkre szóló határai. Lehet, hogy a jogok új és előre nem látható összeütközései bármikor megkívánhatják a határok pontosabb megjelölését a jogokhoz csatolt, kivételt teremtő záradékok módszerével.

Képzeljünk el egy egyszerű, még kiforratlan jogrendszert, amelyben egy szabály mindenkinek jogot ad a tetszőleges irá­nyú és gyorsaságú karmozgásra, egy másik szabály pedig azt a jogot biztosítja mindenki számára, hogy senki ne vághassa orrba. Ekkor Huszár orrba vágja Gált. A bíróságon azt hangoz­tatja, hogy ő teljes mértékben belül maradt jogainak érvényes­ségi körén. Ugyanakkor Gál is jogosan panaszkodik, hogy megsértették a jogát. Ha a kérdéses törvények nem tartalmaz­

109

nak kivételt megállapító záradékokat és az adott esetben alkal­mazható precedensek sincsenek, akkor a bíróságra vár a döntés, miként kell értelmezni ezeket az egymással nem összeegyeztet­hető jogszabályokat. A bíróság vagy előveszi a törvények meg­alkotása előtti törvényhozói vita jegyzőkönyveit - igyekezve megállapítani a törvényhozók eredeti szándékait - , vagy min­den elfogódottság nélkül „jogalkotásba" bocsátkozik, vagyis maga lát hozzá a meglévő törvények finomításához és aprólé­kos értelmezéséhez. Bizonyára mindkét esetben az érdekek mérlegre állításának ugyanahhoz a fajtájához tér vissza, amely a törvényhozók megfontolásait is gyakran irányítja. Azt találja majd, hogy az elkövető végtagjainak szabad és erőteljes moz­gatásához fűződő magánérdekét igyekezett érvényesíteni, ám áldozatának az a magánérdeke, hogy szabad lehessen az arcá­ra mért ütések által okozott fájdalmaktól és sérülésektől, az ál­dozat számára fontosabb, mint az elkövetőnek az övével szem­benálló érdeke. Bizonyítékokat hozhatnak fel annak megmu­tatására, hogy a legtöbb vagy talán minden olyan ember, akinek mindkettő érdeke, fontosabbnak tartja az arcához fűződő ér­deket a végtagok mozgatásához fűződő érdeknél. Sőt, a bíró­ság úgy találhatja, hogy az arcok védelmezéséhez fűződő köz­érdek (az orvosi költségek, a vérbosszúk, a kiesett munkaórák megelőzését tekintve) súlyosabb, mint az erőteljes karmozgás védelmezéséhez fűződő közérdek. Következésképpen a bíró­ság korlátozhatja a szabad mozgás jogát valamilyen, ennek megfelelő kivételt megállapító - arcokat védelmező - záradék­kal, s a bíróságok a továbbiakban kötelesek lesznek majd alkal­mazni az új szabályt. A jogok közötti határok ily módon bizo­nyos fokú, mindig meglévő cseppfolyósságuk ellenére viszony­lag rögzítettekké és szilárdakká válnak. Ahogy befelé haladunk a határoktól, úgy lesz a jog „központi magján" belül egyre több és több a biztonság.

4. ELSŐ MEGKÖZELÍTÉSBELI JOGOK

Nem tudjuk olyan élesen meghúzni a határokat az összes egyéni jog között, hogy nélkülözhetnénk az összeütközések veszélye esetén szükséges ítélőképességet. Gyakran nem vagyunk ké­pesek megelőzni szabályokkal és rendelkezésekkel az összeütkö­zést, s így a finomítást annak bekövetkezése után kell elvégez­nünk. Ez vezetett néhány teoretikust annak a tételnek a felállítá­

110

sához, hogy minden mérlegelési jog alapvető természeténél fog­va ideiglenes. Eszerint egy jog elismerése hallgatólagosan min­dig úgy értendő, hogy amikor valamilyen azzal összeütköző igény kielégítésének megengedése szükségessé teszi, az bár­mikor visszavonható vagy módosítható. Nincsenek „abszolút", összeütközések veszélye esetén is feltétlen elsőbbséggel ren­delkező jogok. Másképpen: a „joga van X-hez" mindig azt je­lenti, hogy „joga van X-hez, már ha nem bukkan fel valamilyen erősebb igény", vagyis hallgatólagosan beleértendő a „már ha" záradék. Mivel nem tudhatjuk biztosan, mikor bukkan fel egy erősebb igény, jogainkra az ilyen elméletek szerint mindig némi szkepticizmussal kell támaszkodnunk. A jogok nem garantál­nak semmit. Mérlegelési jogunk birtoklása csupán azt a vélel­met teremti meg, hogy rendelkezünk az abból rendszerint kö­vetkező sajátos joggal is.

Sokan e vélelmezett jogot „első megközelítésbeli jognak" nevezik, és szembeállítják azzal az „abszolút" joggal, amit va­laki feltétel nélkül élvezhet. Richard Brandt szerint a szabad eszmecsere joga például első megközelítésbeli jog. E jog kimon­dása helyes értelmezésben azt jelenti, hogy „az embereknek akkor és csak akkor van joguk (szigorú [abszolút] értelemben) a szabad eszmecserére, ha ezt nem keresztezik más, súlyosabb erkölcsi megfontolások"2. Amikor nem bukkannak fel vele el­lentétes, sürgősen érvényesítendő m egfontolások, az első megközelítésbeli jog abszolút joggá válik, vagyis az abszolút jog vélelmezése már több, mint puszta vélelmezés. Csakhogy ab­ban a pillanatban, hogy a körülmények megváltoznak, a véle­lem szükségképpen gyengül, s így az abszolút jogok visszaes­nek első megközelítésbeli jogokká, vagyis a velük kapcsolatos, a végső következtetés levonására feljogosító vélelmek elesnek. Ami sohasem szűnhet meg az álláspont szerint, az az első megköze­lítésbeli jognak - mint olyannak - a birtoklása. Bármi történjék, a fennálló igény megmarad. Ezt senki nem veheti el. Az igény érvényessége azonban a változó körülmények szerint alakul.

Az az elmélet, hogy minden törvényes jog ebben az értelem­ben első megközelítésbeli jog, ha jól belegondolunk, roppant el­lentmondásosnak látszik. A „van egy igénye valamire" és a „van egy érvényes igénye valamire" megkülönböztetésének ugyanis

2 A „szigorú értelemben" itt azt jelenti, hogy „abszolút". Richard B. Brandt: Ethical Thcory (Etikai elmélet). Englewood Cliffs, 1959, N . }., Prentice-Hall, Inc. 437. o.

111

az az alapja, hogy mivel a puszta igények ereje kisebb, bármikor fölébük kerekedhetnek rivális igények, míg az érvényesség nem fokozatokkal rendelkező tulajdonság. Érvényességét tekintve minden valódi jog egyenlő. Ám ha minden érvényes igény pusz­tán vélelmezett, akkor az érvényes igényeket érvényességük sem­miben sem különbözteti meg az igényeknek attól a fajtájától, amit „puszta igénynek" nevezünk és pusztán vélelmezett jellegűnek tekintünk, s ily módon lerombolunk egy hasznos megkülönböz­tetést. Ugyanígy válna kétségessé a jogok és a „puszta kiváltsá­gok" megkülönböztetése azzal, ha minden jog törvényes elis­mertsége, a visszavonható kiváltságokhoz hasonlóan, bármikor megszüntethető lenne. Az a tény azonban, amire az első megkö­zelítésbeli jogok elmélete épül, hogy ugyanis nyilvánvalóan le­hetetlen egy konfliktusokkal teli világban bármely jogot feltét­len garanciának tekintenünk, a mindennapi megkülönbözteté­sek hasznosságán alapuló összes ellenvetés dacára fennáll.

Megszabadulhatunk talán a dilemmától, legalábbis a törvé­nyes jogokat tekintve, ha komolyan vesszük a kikényszerítés és az elismerés különbségét. Az állam egyetlen polgárának sem tehet ígéretet jogai teljesen feltétlen kikényszerítésre, de a jo­got élvező polgár igényeinek érvényességét képes talán elismerni teljes feltétlenséggel (vagy, legalábbis ebben az esetben, sokkal közelebb kerülhet ehhez, mint a kikényszerítés ígéreténél). A feltétlen elismerésnek mindenképpen megvan a maga értéke, még ha nem is veszi elejét minden elképzelhető körülményt tekintve a jog megsértésének, hiszen az biztosítja a jogok egy olyan vonását, amit mindannyian lényegesnek tartunk - hogy ugyanis akár összeütköznek, akár nem, azok nem olyasmik, amiket valaki csupán adott pillanatban élvez, s amiket azután elveszít, majd újra elnyer, majd megint elveszít a körülmények alakulása szerint. Egy jog maga is tulajdon. Olyasmi, ami a mi­énk, s amitől még átmenetileg sem lehet megfosztani bennün­ket. Bizonyos körülmények között talánjogos lehet egy jog meg­sértése, de ez korántsem azonos azzal, hogy el lehetne venni és vissza lehetne adni azt.

Az első megközelítésbeli jogok elméletének egy kevésbé el­lentmondásos alternatívája az az álláspont, hogy valaki akkor is fenntarthatja a jogát X-re, amikor erkölcsileg nem igazolható annak gyakorlása, vagy amikor mások igazolhatóan nem biz­tosítják azt számára. Bár esetleg nem igazolható erkölcsileg, hogy valaki gyakorolja a jogát, ez még nem jelenti (éspedig át­menetileg sem) annak elvesztését. Ráadásul lehetséges, hogy

112

valakinek van egy kötelessége, de a kötelességek és más erköl­csi megfontolások ütközése következtében erkölcsileg indokolt nem aszerint cselekednie. Nem ellentmondás azt mondani, hogy valakinek nem kellene teljesítenie egy kötelességét. A kö­telességnek megfelelő jog továbbra is jog marad, még ha tiszte­letet ébreszt is a megszegése.

Ellentmondásosnak tűnhet azt mondanunk, hogy néha jo­gos lehet valamit nem megadni valakinek, ami jár neki (amit megérdemel vagy amihez joga van), mivel ez azt jelenti, hogy jogos lehet valakivel igazságtalanul bánnunk. Ám valójában éppen ebben rejlik a végső erkölcsi tanulság az első megközelí­tésbeli jogok elméletének elutasításában. Az igazságosság biro­dalma nem fogja át az erkölcs egészét. Még a maga sajátos terü­letén belül is elkerülhetetlenek a jogos igazságtalanságok. Ez az életnek olyan kellemetlen ténye, amihez az erkölcs minden vé­delmezőjének alkalmazkodnia kell. Aki tagadja, hogy egy jogo­san megsértett jog a megsértését megelőzően valódi jog volt, az az életnek ezt a tényét tagadja. Méghozzá oly módon, amivel csak igazságtalanságokra bátoríthat, akár szükségszerűek azok, akár nem. S amivel csak gyengítheti a vonakodásnak, a mente­getőzésnek és a tiszteletteljes megközelítésnek azokat az érzése­it, amelyeknek igazolható, illetve szükségszerű igazságtalanság esetén is jelen kell lenniük. Nem tudom megállni, hogy végső következtetés gyanánt ne idézzem hosszasan Herbert Morrist, aki szépen fogalmazza meg ezt a szempontot:

Indokolt lehet, hogy ne biztosítsuk valakinek a jogait; helyes le­het így tennünk, igazolhatóan gázolunk bele a jogaiba. Ez azon­ban semmit sem változtat azon, hogy neki rosszat teszünk, hogy a jogait megsértjük. Súlyosan félrevezető, ha úgy tüntetjük fel a jogok minden igazolható megsértését, mintha nem is lenne jo­gok megsértése, mondván, hogy a jogok csak első megközelítés­beli jogok. Mintha azt a következtetést vonnánk le, hogy azért nem kell biztosítanunk valakinek a jogait, mert nincsenek jogai. Az első megközelítésbeli jogok nyelve azért félrevezető, mert úgy tesz, mintha ezekben az esetekben egy jog létezésének vé­lelmezésénél bizonyulna valami fontosabbnak, s mintha nem az lenne minden, amit mondhatunk, hogy valami felülkerekedett azon a vélelmünkön, hogy biztosítanunk kell egy ember jogait.3

3 Herbert Morris: Persons and Punishment (A személyek és a büntetés). The Monist, 1968. október. 499. o.

113

Az első megközelítésbeli jogok elméletének védelmezői azon­ban másképp is megfogalmazhatják álláspontjukat. Azzal, hogy az első megközelítésbeli jogokat emlegetve az ideális útmuta­tásoknak s nem a sajátos és a mérlegelési jogoknak megfelelően beszélnek. Bár egy biztosított jognak már puszta létézésére nézve is végzetes a merő vélelmezettség, egy irányadó esz­ményt tekintve ez minden további nélkül helyénvaló.

5. KATEGÓRIÁK KÖZÖTTI ÖSSZEÜTKÖZÉSEK

Hogyan kerülhetők el a törvényes jogok összeütközései egy következetességre törekvő jogrendszerben? Vagy ha nem sike­rül, hogyan oldhatók fel az összeütközések? A jogok közötti ellentétek megelőzésére bizonyos esetekben viszonylag egyér­telmű elsőbbségi szabályokra támaszkodhatunk. Gyakoribb azonban, hogy pontos szabályok hiányában problémánk vala­milyen konfliktuskezelő politika m egfogalmazását kívánja. Amennyiben az adott esetben vannak alkalmazható elsőbbsé­gi szabályok, úgy csak az összeütköző érdekek egyikét tekint­hetjük jognak. Ha a szabály úgy szól, hogy az útkereszteződé­seket elérve gondos körültekintés után minden autó tovább­haladhat, de a piros autóknak mindig elsőbbségük van a kékekkel szemben, akkor annak, aki kék autót vezet, a tovább­haladás az útkereszteződésekben általános joga, kivéve ha ép­pen egy piros autó is ezt akarja tenni, s a kék autónak ez a joga (a megszorítás értelmében) nem ütközik össze a piros autó ve­zetőjének jogával. A kék vezetőjének ugyanis egyszerűen ele­ve nincs a piroséval szembenálló joga. Sok konfliktusos hely­zet azonban sokai bonyolultabb ennél, s így nem is oldható meg előre egyszerű elsőbbségi szabályok alkalmazásával.

Az összetettebb konfliktusok megoldására alkalmas politi­ka kialakítása szükségképpen megkívánja az érintett védelme­zett érdekek értékelését. A nehézséget az okozza, hogy gyak­ran nem tudjuk általában is megmondani, hogy melyik érdek a súlyosabb. Nem könnyű mindentől elvonatkoztatva mérleg­re tenni az érdekek különböző fajtáit, amikor úgy beszélünk az „ehhez és ehhez fűződő" Érdekről (nagy kezdőbetűvel), mint­ha az valamiféle senkihez sem tartozó személytelen entitás len­ne, de még ennél is nehezebb a feladat, ha anélkül, hogy tud­nánk, mennyit nyomnak a latban általában, meghatározott hely­zetekre vonatkozóan m eghatározott emberek összeütköző

114

érdekeinek fontosságát kell megítélnünk. Ezekben az esetek­ben nem csupán azt kellene megmondanunk, hogy egy adott Érdek milyen súlyos általában, de azt is, hogy mekkora súlya van az érdekek egy adott általános fajtájának meghatározott fél esetében meghatározott helyzetben. Ha úgy gondoljuk, hogy az összeütközés bizonyos fajtái elkerülhetők egyszerű „zöld lámpa" szabályokkal, akkor az ilyen szabályok kialakítását a legjobb egy ideális törvényhozás feladatának tekintenünk. Ha olyan konfliktusról van szó, amely inkább azt kívánja, hogy alakítsuk ki meghatározott esetekre vonatkozóan az érdekek mérlegelését vezérlő politikánkat, akkor erre az óvatos filozó­fusnak talán valamiféle „ideális bíróság" előtt felvetődő kér­désként kellene gondolnia.

A kategóriákat átlépő összeütközés különösen sokat vitatott példái a személyhez, illetve a tulajdonhoz fűződő jogok konf­liktusai. Néha azt halljuk, hogy egy tulajdonhoz fűződő jog és egy személyhez (vagyis nem tulajdonhoz) fűződő jog ütközé­se esetén a személyi jogoknak mindig elsőbbségük van. Ehhez az általánosításhoz - amelynek körülbelül annyi értelme van, mint annak a kijelentésnek, hogy a piros dolgok mindig nehe­zebbek, mint a kékek - rendszerint olyan emberek jutnak el, akik túl komolyan veszik a kategóriákat jelölő címkéket. Nem nehéz olyan helyzeteket elgondolnunk, ahol annak a személyi jognak, amely Szabó Jánoshoz tartozik, elsőbbséget kell kap­nia a Kovács Jánoshoz tartozó sajátos tulajdonjoggal szemben, de ugyanilyen könnyű olyan példákat kigondolni, amelyek­ben az elsőbbségi viszony fordított. Szabónak a telkéhez és házához fűződő tulajdonjoga arra ad jogot neki, hogy azt úgy birtokolja, élvezze, használja vagy hasznosítsa, ahogy jónak látja, de ha azt látja jónak, hogy azt úgy használja, amivel messzire terjengő és orrfacsaró bűzt, idegborzoló zajt vagy ször­nyű ijedelmet okoz a környező utcákban, akkor szomszédai és a járókelők esetleg fontosabbnak mutatkozó személyi (és tulaj­donosi) jogainak védelmében jogos korlátozásoknak vetik majd alá tulajdonjogait. Ugyanakkor tökéletesen világos, hogy Sza­bó Jánosnak és Szabó Jánosnénak joga van a szerelmeskedés­hez, de ha úgy döntenek, hogy e jogukat Kovács János virág­ágyaiban gyakorolják, akkor szomszédjuk tulajdonjogainak lesz elsőbbsége.

Nem mondhatjuk azt, hogy az egyik kategória „egészében véve" fontosabb a másikhoz tartozó jogoknál? Még ez az álta­lánosítás is túl széles ahhoz, hogy tartható legyen, s némi pon­

115

tosítás nélkül mindenképpen hasznavehetetlen. Tegyük fel hogy minden egyes sajátos tulajdonjognak és minden egyes sajátos személyi jognak tudnánk valamilyen „pontszámot" adni, s mindegyiket el tudnánk helyezni a „fontosság" valami­lyen közös rangsorában. Mit várhatnánk ettől? Példáink azt sugallják, hogy a jogok minden fajtájának lennének másféle jogokkal ütköző sajátos esetei. Ez nagyon is olyan lenne, mint­ha aszerint rangsorolnánk különböző rasszokba, nemekbe vagy osztályokba tartozó emberi lényeket, hogy milyen pontszámo­kat érnek el egy intelligenciájukat, erejüket vagy betegségek­kel szemben tanúsított ellenállóképességüket mérő objektív vizsgán. Még ha azt is találnánk, hogy az egyik csoport átlagos pontszáma vagy pozíciója magasabb, mivel pontszámainak nagyobb a gyakorisága a skála felső végén és kisebb az alsón, ez semmit se változtatna azon, hogy a megoszlást tekintve nagy­mértékű átfedést várhatnánk. Még az sem lehetetlen, hogy az „egészében véve" gyengébb csoportból kerül ki a legmagasabb, a jobb csoportból a legalacsonyabb pontszámú egyén. Ez nem így lenne, ha az összes emberi lényt hasonlítanánk össze (pél­dául) az összes csimpánzzal. Ebben az esetben várhatóan azt találnánk, hogy a legalacsonyabb emberi pontszám fölötte van- méghozzá lényegesen - a csimpánzok legmagasabb pontszá­mának. Ha a jogok osztályozása is ilyen eredménnyel járna, vagyis ha a legközönségesebb személyi jog is fontosabb lenne a legkomolyabb tulajdonjognál, vagy ha a szóródás általános kereszteződései helyett csak egészen csekély átfedések lenné­nek köztük, akkor az eredmények hasznosságát figyelemre méltónak tartanánk, és az eltérő kategóriák közötti minden összeütközést egyformán meg tudnánk oldani néhány jól is­mert kivétellel. De a jogok egyetlen rangsorolása sem megy ilyen egyszerűen, akár sajátjainkról van szó, akár másokéiról.

Ettől még lehetséges a hasonló gondolkodású emberek kö­zött olyan megállapodás, hogy az egyik kategória jogainak egy szűkén körülhatárolt meghatározott alosztályát mindig fonto­sabbnak kell kezelni, mint a másik bizonyos szabatosan körül­határolt alosztályát. A törvényhozók például megegyezhetnek abban, hogy mindenkinek joga van megtenni X-et, kivéve ami­kor X megtétele beleütközne valakinek abba a jogába, hogy Y-t tegye. Ez tulajdonképpen egy arra vonatkozó utasítás, hogy valahányszor konfliktus merül fel a jövőben az X és az Y meg­tételére vonatkozó jogok között, az egyöntetűen Y javára ol­dandó meg. Vagy pontosabban, mivel ez egy új törvény ered-

116

menye, maguknak a jogoknak az ebben adott új meghatározá­sából következik, hogy többé sohasem ütközhetnek össze. Nem létezik többé ugyanis az a jog, hogy valaki csak úgy egyszerűen X-et tegye, hisz immár az helyettesíti, hogy „mindenkinek joga van megtenni X-et, kivéve ha az másokat Y megtételében aka­dályozna", s ez az új jog nyilvánvalóan nem ütközhet össze valakinek azzal a jogával, hogy Y-t tegye.

Az 1964. évi polgárjogi törvény megszavazása előtt minden amerikai fekete, aki (mondjuk) az Egyesült Államok fővárosá­ból Mississippi állam fővárosába kívánt autózni családjával, komoly kényelmetlenséget, sőt kockázatot vállalt. Minthogy a helyi szokásoknak megfelelően a közutak pihenőhelyei a fehé­rek számára voltak fenntartva, sohasem tudhatta előre, mikor kell mérföldeket letérnie, hogy „közhasználatú" illemhelyet, éttermet és mindenekelőtt éjszakai szállást találjon. A benzin­kutak, az éttermek és a motelek tulajdonosainak törvényes jo­guk volt ahhoz, hogy a vásárlókat úgy toborozzák, fogadják el vagy utasítsák vissza, ahogy jónak látják, s a legtöbben úgy látták jónak, hogy a feketék kizárásával gyakorolják tulajdon­jogaikat. A polgárjogok törvényének elfogadása óta a dolgok másképp néznek ki. A déli háztulajdonosoknak továbbra is jo­guk van (tulajdonosi mivoltukból következően) bárkit kizárni a tulajdonukban álló területről, de arra, hogy étkezéssel és szál­lással kapcsolatos szolgáltatásaikat pénzért a nagyközönség rendelkezésére bocsássák, csak azok kapnak engedélyt, akik mindenkit kiszolgálnak (pontosabban, akik önkényesen nem zárnak ki senkit). Annak a korábbi jognak a helyét, hogy tulaj­donukat bárki kizárásával használhassák, az a jog vette át, hogy senkit sem kötelesek beengedni, kivéve azokat, akik egy enge­délyezett és meghirdetett szolgáltatást akarnak igénybe venni (s nem részegek vagy nem okoznak rendbontást). A Kongresszus úgy döntött, hogy az utazóközönségnek az a joga, hogy a köz­utak melletti szállodákból és éttermekből senki se legyen önké­nyesen kizárva, mindig fontosabb, mint a vendéglősöknek az a joga, hogy attól tagadják meg a kiszolgálást, akitől csak akar­ják. Az utóbbi jog így ennek következtében oly módon válto­zott meg, hogy sohasem ütközhet többé össze az előbbivel.

A kivétel ilyen törvényhozói beillesztése egy korábban már létező jogba némiképpen hasonlít ahhoz, amit maguk a jogaik birtokában eljáró magánemberek is gyakran tesznek szerződé­seik és más sajátos jogi eszközök révén. „Egy földtulajdonos jogát ily módon alárendelhetjük és korlátozhatjuk egy bérlő­

117

nek a tulajdon ideiglenes használatára vonatkozó jogával, egy arra jelzálogként hitelt nyújtónak eladási és birtokbavételi jo­gával, egy szomszéd telek tulajdonosának út vagy más szolga­lom használatára vonatkozó jogával, de a földet árusító keres­kedőnek korlátozó, például építési tilalmat kimondó megálla­podásokba foglalt jogával is, amelynek értelmében azt csak a közvetlen használó vásárolhatja m eg"4. A példákban szereplő „korlátozó, illetve egy másik személy általánosabb jogából le­vezethető"5 jogot a jogászok megterheltségnek, illetve „valaki más tulajdona feletti jognak" nevezik. Lehetséges, hogy a valaki tu­lajdonát érintő teher maga is meg van terhelve, mint amikor valaki bérletet bérel, és elvileg annak sincs akadálya, hogy a sor a végtelenségig folytatódjon. Ami a mi céljainkat tekintve fontos, az az, hogy a megterheltség nem a felek jogai közti össze­ütközés, hanem egyezményes módszer - a konfliktus megaka­dályozása érdekében - a jogok határainak legalábbis ideigle­nes átrajzolására.

A törvényhozás által korlátozott jogok, illetve a jogokat érin­tő terhek, még ha le is írhatók kivételt megállapító záradékkal ellátott jogokként, nem tekinthetők úgynevezett első megkö­zelítésbeli jogoknak és nincsenek kitéve ugyanazoknak az el­lenvetéseknek, mint azok. A korlátozott vagy megterhelt jog ugyanis arra vonatkozó jog, hogy megtegyük X-et, kivéve bi­zonyos meghatározott és kimerítően felsorolt körülményeket, amíg az első megközelítésbeli jog arra vonatkozó jog, hogy megtegyük X-et, kivéve azt az esetet, amikor keresztezik bizo­nyos, közelebbről meg nem határozott jellegű és többfélekép­pen megítélhető „súlyosabb erkölcsi megfontolások".

6. AZ ABSZOLÚT ALKOTMÁNYOS JOG FOGALMA

Napjainkban heves vita dúl abban a kérdésben, hogy az alkot­mányos jogokat - különösen azokat, amelyeket az Első kiegé­szítés* védelmez - a bíróságoknak „abszolút jogokként" kell-e értelmezniük, vagy sem. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bí­

4 John Salmond: ]urisprudcnce (Jogbölcselet). Szerk: Glanville Williams. 11. kiadás. London, 1957, Sweet and Maxwell, Ltd. 294. o.

5 Uo.* Az általában törvényjavaslat módosítására, kiegészítésére használt „amend-

ment" kifejezés ebben az összefüggésben az Egyesült Államok Alkotmányá­

118

rósága számos Első kiegészítés-esetben hozott döntést az 1959 és 1962 közötti időszakban Hugó Black főbíró, az „abszolutista" álláspont fő képviselőjének fennkölt ellenvéleményével. Az egyik esetben Black főbíró leszögezte, hogy „az Első kiegészí­tés azt jelenti, amit m ond"6. Nos, amit az Első kiegészítés mond, a következő:

A Kongresszus nem alkot törvényt azért, hogy vallást alapít­son vagy vallás szabad gyakorlását tiltsa, valamint hogy csor­bítsa a szólás vagy a sajtó szabadságát, s a nép jogát a békés gyülekezésre és arra, hogy panaszai orvoslását keresve a kor­mányhoz fordulhasson.

„Azt olvasom, »nem hozhat törvényt... hogy csorbítsa« - mond­ja Black főbíró - , s ezt úgy értem, nem hozhat törvényt, hogy csor­bítsa"7. Ez annyit jelent (teszi világossá), hogy az Első kiegészí­tés tilalma teljes, kivétel nélküli és feltétlen: „az Első kiegészí­tés elveit szabatos és kötelező erejű kifejezésekkel fogalmazták meg, s a vallás, a szólás, a sajtó, a gyülekezés és a panasztétel szabadsága csak akkor részesül hatékony védelemben, ha az elv alkalmazásánál ezeket a kifejezéseket használjuk"8.

Az ezzel ellentétes álláspontot, amely valójában az uralkodó felfogás volt a hatvanas évek elején, leggyakrabban a néhai Félix Frankfurter főbíró nevével kapcsolták össze. Eszerint nincse­nek abszolút jogok, még az Első kiegészítésben sem, s amikor egy alkotmányos jog által védett érdek összeütközik a közbiz­tonság vagy a közrend egy súlyosabb érdekével, akkor a bíró­ságoknak meg kell engedniük a jog megnyirbálását. A szólás- szabadság egyik esetében Frankfurter kijelentette, hogy egy de­mokratikus társadalomban mind a szólásszabadság, mind a nemzetbiztonság érdekét jobban szolgálja a versengő érdekek súlyának elfogulatlan és alapos ismeretekre támaszkodó lemé- rése a bírói ítélkezés során, mint az, ha ... a megoldandó prob­

hoz fűzött és először 1791-ben hatályba lépett, az alapvető polgárjogokat ga­rantáló alkotmányos megszorítások neve. Angol mintára az első tíz akkori megszorítást „Jogok törvénye" gyanánt is emlegetik. Az itt következőtől né­mileg eltérő fordításban lásd Kovács István és Szabó Imre (szerk.): Az emberi jogok dokumentumokban. Budapest, KJK, 1976.125. o. (A fordító.)

6 Ellenvélemény: Barenblatt v. United States, 360 U.S. 109 143-144. (1959).7 Párhuzamos vélemény: Smith v. California, 361 U.S. 147,157 (1959).8 Ellenvélemény: Wilkinson v. United States, 365 U.S. 399,422-423 (1961).

119

lémák számára túlságosan rugalmatlan dogmákat fektetünk le"9. A rugalmatlan dogmák alternatívája az érdekek súlyát ese­tenként mérlegre tevő módszer. Még ha törvényesen elismert alkotmányos jog van is a mérleg egyik serpenyőjében, azt ke­resztezheti, sőt, „meg is sértheti" egy olyan érdek a másik ser­penyőben, amely súlyosabb annál:

Egyetértünk abban, hogy egy szervezet tagsági névsorának kötelező nyilvánosságra hozása bizonyos esetekben sértheti az egyesülés alkotmányosan védett jogait... De ezzel csak annyit mondunk, hogy elismerjük, ez az egyik vonatkoztatási pont, amelyből az elemzésnek ki kell indulnia... Azokkal a nehézsé­gekkel, amelyeket meghatározott kormányzati tevékenységek okoznak az egyéni cselekvés teljes szabadságának, szembe kell állítani annak a közérdeket szolgáló célnak az értékét, amelyet a szabályozás elérhet.10

Természetesen e munka kereteit túlfeszítené annak meghatá­rozása, hogy bármelyik amerikai alkotmányos jog valóban ab­szolút-e, vagy sem. Az azonban egy ezt megelőző filozófiai kérdés, hogy miként lehetne egy jog „abszolút", hogy mit jelent­het az az állítás, hogy egy jog abszolút. A zavar egyik forrása megszüntethető, ha valamiképpen megkülönböztetjük a jogok területét és azt, hogy valami mennyire van e területen belül. Nyil­vánvaló, hogy az Első kiegészítés olyan jogai, amilyen a szólás szabadságáé, területüket tekintve nem lehetnek korlátlanok. Senki sem gondolhatja, hogy a bíróság garantálja azt a „jogát", hogy azt mondjon, amit csak akar bárhol és bármikor. Ha len­ne ilyen jog, nem létezne a rágalmazás elleni jogi eljárásba csa­lás elleni védelem, a bűntett elkövetésére felbujtás büntetése és röviden, egyetlen olyan jognak a védelmezése sem, amely éppoly létfontosságú magánérdekeket és közérdekeket szolgál, mint maga a szólásszabadság. Következésképp abba a szabály­ba, amelyből a szólásszabadság joga kiolvasható, számos hall­gatólagos záradékot kell beleértenünk, amelyek kivételeket ál­lapítanak meg. E záradékok némelyikét feltehetőleg eredetileg is beleértették az Első kiegészítésbe megfogalmazói, mivel már annak elfogadásakor is létezett a rágalmazás, a csalás, az izga­

9 Dennis v. United States, 341 U.S. 524-25 (1951).10 Communist Partié v. Subversive Activities Control Board, 367 U.S. 190-91

(1961).

120

tás vagy a felbújtás elleni fejlett jogi eljárás. Más kivételek két­ségtelenül fokozatosan alakultak ki a common law lassú, foko­zatosan végbemenő fejlődése és a határesetek kényszerű bíró­sági tisztázása során. Ennek eredményeként elfogadhatóan vi­lágossá és szilárddá váltak a jogok területének határai, habár még mindig felmerülhetnek alkalmi nehézségek, és még min­dig léteznek a határvonalak mindkét oldalán vitatható határ­esetek.

Az Első kiegészítés egyetlen joga sem „abszolút" tehát a „te­rületi korlátlanság" értelmében: a szólásszabadság területé­nek elkerülhetetlenül szűkebbnek kell lennie az összes lehet­séges beszéd területénél. De ez nem akadálya annak, hogy ab­ban az értelem ben tartsuk ezeket a jogokat a záradékok megszorításai után abszolútnak, hogy feltétlen belül fekvő k ö te ­lesség ekkén t írják elő a bíróságok számára azok tiszteletben tartását és érvényesítését. Röviden, miközben az Első kiegészí­tés jogainak területét az érvényben lévő jogszabályok megha­tározásai korlátok közé szoríthatják, az azt megillető területen belül érvényesítése feltétlenül kötelező lehet. Ekkor a bírósá­goknak azt kellene például eldönteniük egy adott esetben a szólásszabadság gyakorlását tekintve, hogy az egyértelműen belül volt-e az Első kiegészítés által védelmezett terület hatá­rain, vagy sem. Ha igen, akkor minden azt tiltó törvényt vagy azt korlátozó kormányzati lépést alkotmányellenesnek kell nyilvánítaniuk. Ha a kérdéses beszéd a jog bizonytalan határ­vidékének ingoványos senkiföldjére esik, a bíróságoknak foly­tatniuk kell a jogi megvilágítást, és rögzíteniük kell - az alkot­mányos értelmezés összes rendelkezésükre álló eljárásával (ta­lán „az érdekek mérlegelését" is beleértve) - a jog határait. De amint kijelentették, hogy a kérdéses ténykedés belül van az al­kotmányosan védelmezett területen, az itt vizsgált, jól érthető­en „abszolutisztikus" álláspont szerint a bíróság többé nem teheti meg, hogy „mérlegelje" a védelmezés fontosságát más szempontokhoz képest, hiszen az alkotmány azt mondja, hogy garantált jogai - szabatos meghatározásukat követően - min­dig fontosabbak, mint a velük szembenálló magánérdekek vagy közérdekek bármely lehetséges együttese.

Az abszolút jelleg „meghatározásának" módszere csak olyan jogrendszeren belül lehetséges, amely elég fejlett ahhoz, hogy az azon belül megállapított különböző jogoknak - sok összeüt­közés és kifejezett, illetve hallgatólagosan beleértett záradékok­ra támaszkodó újrameghatározás után - elfogadhatóan szilárd

121

határvonalai legyenek. A módszer előfeltételezi, hogy minden jognak - bármennyire homályosak is legyenek a határai - van egy könnyű, biztos esetekből álló és (hacsak meg nem változik az alkotmány) mindig, feltétel nélkül elismerendő döntő terü­lete. Az amerikai polgár bármikor megteheti például, hogy min­den további nélkül kifejezésre juttatja írásban vagy szóban azt a véleményét, hogy kormánya politikája ostoba, igazságtalan vagy másféleképpen hibás. Vagy arra vonatkozó véleményét, hogy „mit kíván a közjóiét"11. Az amerikai polgár minden be­avatkozástól mentesen részesülhet egyháza szentségeiben, ve­het részt tetszése szerinti helyen és időpontban a hitének meg­felelő ájtatosságon vagy istentiszteleten, s csatlakozhat az ál­tala választott felekezethez. Ezek a dolgok nyilvánvalóan a vallás szabad gyakorlásának „döntő területén" belül vannak és nagyon távol esnek más jogok határaitól. Ezeket törvényho­zói záradékok nem korlátozzák, ezekre jogi terhek nem vonat­koznak.

Laurent Frantz rámutatott, hogy az Első kiegészítésben ga­rantáltakon kívül is vannak olyan feltételek nélkül elismert al­kotmányos jogok, amelyek döntő területükön belül egyeteme­sen abszolút jellegűek. Csak az alkotmány előzetes módosítá­sával lehetne megtagadni a vád alá helyezett polgárnak a jogi képviselet igénybevételére vonatkozó jogát, mivel egyetlen bí­róság sincs felhatalmazva arra, hogy figyelmen kívül hagyja az ezzel kapcsolatos alkotmányos garanciákat azon az alapon, hogy az adott esetben ez következik „az érdekekek mérlegelé­séből". Egyszerűen nincs lehetősége a bíróságnak semmilyen érdek mérlegelésére egy világosan meghatározott és alkotmá­nyosan elismert joggal szemben, a közbiztonság és a közjóiét érdekeit is beleértve. Ha viszont a bíróság mindig mérlegelés tárgyává tehetné bizonyos érdekek súlyát az egyes alkotmá­nyos jogok elismerten döntő területéhez tartozó esetekben is, akkor értékelésük eredményei ellentétesek lehetnének e jogok mai felfogásával:

A bűnügyek vádlottainak tárgyalása titkos lehetne, vagy tár­gyalás nélkül, a másokkal való érintkezést megtagadva járhat­nának el ellenük. Meg lehetne tagadni a vádlottaktól az elle­nük felhozott vádak ismertetését, illetve a jogi képviselet, a

11 Laurent B. Frantz: The First Amendment in the Balance (Az Első kiegészí­tés mérlegelése). Yale Law Journal, 71. kötet, 1962.1438. o.

122

védelem mellett szóló tanúállítás, az esküdtszéki tárgyalás jo­gát. Ki lehetne bocsátani visszamenőleges és meghatározott sze­mélyek ellen irányuló jogfosztó törvényeket. Fel lehetne füg­geszteni a habeas corpus-jogokat akkor is, amikor nincs sem lázadás, sem ellenséges támadás. A magántulajdon kisajátítha­tó lenne közcélokra igazságos kártérítés, sőt mindennemű el­lenszolgáltatás nélkül. Visszaállíthatók lennének a választójog nemeket érintő vagy „faji" korlátai. Mindazt, amiről az alkot­mány kimondja, hogy nem lehetne megtenni, most meg lehetne tenni, elég ha a Kongresszus úgy látja - és ebben a bíróságok is egyetértenek (vagy ha nem, azért az erre vonatkozó kongresszu­si döntést nem hajlandók érvényteleníteni) - , hogy ez olyan érdekeket szolgál, amelyek fontosabb az értük feláldozottak- nál. Ami tehát legalábbis potenciálisan kockán forog, az a kor­látozott hatalommal rendelkező kormányzat és az ennek a cél­nak eszközéül szolgáló írott alkotmány eszméje.12

E döntő jogokat soha, semmilyen körülmények között sem le­het megnyirbálni? (Alkotmányos módosításoknak természete­sen ki vannak téve, de az más kérdés.) Biztosítani kell egy egyén jogait akkor is, ha fel kell ennek során áldozni a közbiztonság vagy a népjólét egészét, vagy ha elvész ennek következtében a nemzeti függetlenség? Szélsőséges szükségállapot idején, ami­kor minden, ami drága, azon múlik, amit teszünk, nem lenne jobb megtagadnunk egy adott egyéntől a véleménynyilvání­tást, az istentiszteletet, az esküdtszéki tárgyalást? Talán jobb lenne, okosabb, esetleg bölcsebb vagy egészében véve egyene­sen indokoltabb, de mint egy láb amputálása, azért még elke­seredett vészreakció lenne. Magának a törvényességnek, az igazságosságnak, a megtagadott jognak a feláldozása lenne - valamiért, amit még ennél is fontosabbnak tartunk. Talán a bí­róságoknak meg kell nyirbálniuk szerencsétlen körülmények között a jogokat, ezt azonban sohasem tekinthetjük megszo­kott jogi szerepüknek. Ha és amikor a bíró ilyen elkeseredett, jogon kívüli lépésekre szánja el magát, cselekedete kivételes, eseti jellegű és jogok feltehetőleg sajnálattal teli megsértése vagy felfüggesztése, nem pedig határaik hatósági újraszabályozása, avagy annak hivatalos kétségbevonása, hogy eredetileg ott lé­tezett egy jog. „Az új kocsi szükségességét mérlegre tehetjük ugyanannak a pénznek más lehetséges felhasználásaival szem­

12 Uo. 1445. o.

123

ben, de nem mérlegelhetjük a „ne lopj!" parancsolatával szem­ben13. Valóban, rendkívüli körülmények között igazolhatóan lopná el másnak a kocsiját valaki, de ez az igazolás mit sem változtat az illető tulajdonjogán. Más törvényes jogainak indo­kolt megsértése azért még jogok megsértése marad, s ehhez soha senkinek nem lehet törvényes joga. És ez a bíróságokra is vonatkozik.

Egy garantált, a maga elismert területén belül „abszolút" jog valamivel többet jelent, mint egy szabadság, mint egy „puszta kiváltság", vagy mint egy olyan „jog", amelyet érvénytelenít­hetnek az érdekek mérlegelésének eljárásai. Amikor a kormány­zat meghagyja a (puszta) szabadságomat X megtételére, akkor valójában azt mondja nekem, hogy ezt megtehetem, ha aka­rom, de ebben nem véd meg engem azzal, hogy a beavatkozás­tól való tartózkodás kötelességét rója másokra. Egy ilyen sza­badság védelem nélküli engedély. Ami „puszta kiváltság" alap­ján megengedett, ahhoz nem mindig társul védelem. Amikor társul, akkor sokkal inkább joghoz s nem puszta szabadság­hoz hasonlít. Ellentétben azonban a jogokkal, sem az engedély­re, sem a védelem fennmaradására nincs biztosíték. Az állam bármikor visszavonhatja egyiket is, másikat is tetszése szerint, igaz, jó előre figyelmeztetve a kiváltság élvezőjét a várható fej­leményekre. Másként állna ez egy úgynevezett nem abszolút joggal. Amikor a kormányzat adományoz nekem egy olyan „jo­got", ami ki van téve még döntő területén belül is az érdek- mérlegelés feltételének, akkor valójában azt mondja nekem, hogy tehetem X-et és mások nem akadályozhatnak meg eb­ben, ám ha az állam úgy találja, hogy ennek minden előzetes figyelmeztetés nélküli visszavonása az adott esetben célrave­zető, úgy a védelemmel megtoldott engedély érvényét veszti. „Amikor csendesen beszélgetsz egy magánjellegű összejöve­telen - mondja az állam -, bármit mondhatsz a kormánypoliti­káról, amit csak akarsz, feltéve, hogy nem határoz majd később egy bíróság úgy, hogy az adott esetben jobban szolgálja a köz­érdeket jogod semmibe vétele, mint védelmezése". Az ilyen jog kezd hasonlítani az úgynevezett első megközelítésbeli jog­hoz, amennyiben kivételt megállapító záradéka meghatározat­lan és korlátlanul módosítható. Csupán kicsinyke paródia, ha engedélyként értelmezzük azt az első megközelítésbeli jogot, amelynek értelmében bármit tehetünk, kivéve azt, amit nem, s

13 Uo. 1440. o.

124

azt a nem-abszolút „jogot", amelynek értelmében bármit tehe­tünk, amire az azt követő esetleges visszavonásig engedélyünk van. Ezek aligha olyan „jogok", amelyekre támaszkodhat va­laki, amelyek követelhetők, amelyekért harcolni érdemes, ame­lyeket kincsként őrizhetünk. Ezek „jogok", amelyek alázatos­sá teszik az embert, nem pedig igények, amelyek bátorítják.

HATODIK FEJEZET

EMBERI JOGOK

1. ERKÖLCSI JOGOK

A törvényes és intézményes jogokat rendszerint törvényköny­vekben rögzített sajátos szabályok mondják ki, s ezeket a polgá­rok - vagy azok, akikre a szabályok vonatkoznak - megvizsgál­hatják és tanulmányozhatják. De nem minden jog eredeztethető ilyen jól látható törvényekből és intézmények rendelkezéseiből. Gyakran állítjuk ugyanis, hogy valakinek joga van valamihez, noha tudjuk esetleg, hogy nincs olyan rendelkezés vagy törvény, amely e jogot kimondaná. Minthogy az ilyen állítások nyilván­valóan nem értelmetlenek, a jogok természetének minden olyan elmélete, amelyből ezek magyarázata hiányzik, alapvetően fo­gyatékos.

Az „erkölcsi jogok" kifejezést minden olyan jogra alkalmaz­hatjuk, amelyről úgy véljük, hogy a törvényes vagy intézmé­nyes szabályokat megelőzően vagy azoktól függetlenül is léte­zik. Ebben az értelemben az erkölcsi jogok nemfogalma olyan fajfogalmakra osztható, amelyekben jóformán csak az a közös, hogy nem (feltétlenül) jogi vagy intézményi jellegűek. Ezek az „erkölcsi jog" legfontosabb sajátos jelentései: (1) konvencionális jog, ami elfogadott, de jogilag nem feltétlenül elismert szoká­son vagy elváráson alapul (ilyen egy idős hölgynek az a joga, hogy egy fiatalember átadja neki a helyét a villamoson); (2) ide­ális jog, ami nem feltétlenül valamilyen tényleges jog, hanem olyasmi, aminek pozitív jognak kell lennie (akár szokásszerű, akár intézményi értelemben), s ami az is lenne egy jobb vagy eszményi szokásrendben, illetve jogrendszerben; (3) lelkiisme­reti jog, ami olyan igény, amelyet nem (feltétlenül) tényleges vagy ideális szabályokra vagy szokásokra, mint inkább a felvi­lágosult egyén lelkiismeretének elveire hivatkozva tartunk ér­vényesnek; s végül (4) jog gyakorlásának joga, ami szigorú érte­lemben egyáltalán nem jog, még ha a köznapi szóhasználatban annak is tartják - ez egyszerűen egy másfajta jog gyakorlásának azt hangsúlyozó erkölcsi alátámasztása, hogy ez a jog birtoká­ban van valakinek, s hogy ezt nem befolyásolják a gyakorlásá­

126

nak helyességére vagy helytelenségére vonatkozó megfontolá­sok. Amikor valaki „erkölcsi" jogokról beszél, akkor vagy álta­lános, közelebbről meg nem határozott értelemben, vagy e négyféle jelentés egyikére gondolva használja a kifejezést. Az összefüggések néha nem fedik fel, hogy az „erkölcsi" melyik jelentését alkalmazzák, s a többértelműség lehetősége mindig fennáll.

2. EMBERI JOGOK

A gyakran általános értelemben erkölcsinek (vagyis a törvé­nyes, illetve intézményi elismeréstől függetlennek) mondott jogok némelyikét „emberi jogoknak" is nevezik. A kifejezés néha ideális jogokra, néha lelkiismereti jogokra, néha mind­kettőre utal. Mindenesetre feltételezik, hogy szoros kapcsolat­ban vannak tényleges igényekkel. Ha az adott emberi jog ideá­lis jog, akkor azoknak, akiket megillet, igényük van vagy lesz arra, hogy a törvényhozók változtassák át (mihelyt alkalom kí­nálkozik rá) „erkölcsi jogukat" pozitív törvényes joggá. Ha a kérdéses emberi jog lelkiismereti jog, akkor az tényleges igény magánemberekkel szemben arra vonatkozóan, hogy azokkal, akiket megillet, bánjanak egy bizonyos módon, éspedig most rögtön, bármit mondjon is erről a pozitív jog.

Az „emberi jogok" az én meghatározásom szerint minden emberi lényt egyaránt megillető, feltétlen és megváltoztatha­tatlan, alapvető jelentőségű általános értelemben vett erkölcsi jogok. Azt, hogy e jogok valamelyik, közelebbről meghatáro­zott értelemben is „erkölcsiek"-e, nyitott kérdésnek tekintem, amit nem a meghatározásnak, hanem az érveknek kell eldön­teniük. Persze az is nyitott kérdés, hogy vannak-e egyáltalán emberi jogok, s ha vannak, úgy éppenséggel mely jogok azok. Mindazokat a jogokat, amelyeket a legnevezetesebb kiáltvá­nyok1 „természetes jogokként" jellemeznek, emberi jogoknak tekinthetjük, de abban az értelemben, ahogy majd én haszná­lom e kifejezéseket, nem minden emberi jog természetes jog is meghatározásánál fogva. A természetes jogok elmélete nem csupán azt állítja, hogy vannak bizonyos emberi jogok, de e

1 Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat (1776), a jogok törvényét kimondó Virginiai Nyilatkozat (1775), avagy Az ember és a polgár jogainak deklarációja (1789). Lásd i.k. 609-612, 606-608. és 117-121. old.

127

jogoknak bizonyos további ismeretelméleti vonásokat és bizo­nyos metafizikai státust is tulajdonít. Az emberi jogok elmélete viszont semleges az erkölcsi lételmélet és az erkölcsi ismeretel­mélet kérdéseit tekintve. Végül meg kell jegyeznem, hogy a meghatározásunk által tartalmazott „minden emberi lényt" for­dulat nem jelenti azt, hogy „csak az emberi lényeket", vagyis maga a meghatározás nem zárja ki, hogy állatoknak is legye­nek emberi jogai.

A meghatározásunkban említett jellemzőkön túl azt is szok­ták mondani, hogy az emberi jogok „abszolút" jogok. Néha ez merő szószaporítás, amennyiben csak újabb utalás az egyete­messég és az elidegeníthetetlenség vonására. Olykor azonban az „abszolút jelleg" hozzátesz valamit e vonásokhoz, mégpe­dig végső soron három lehetséges értelmezés szerint. Először is lehetséges, hogy az emberi jogok csupán annyiban abszolút jogok, amennyiben minden jog abszolút, vagyis hogy területé­nek jól meghatározott határain belül feltétlenül érvényes. Má­sodszor, lehetséges, hogy a leginkább meggyőző értelmezése az emberi jogok abszolút jellegének az, ahogyan a Független­ségi Nyilatkozat nyilvánította az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez fűződő jogot abszolútnak, vagyis az érintett feleknek adott, arra vonatkozó „ideális útmutatásként", hogy miként kell „legjobb tudásuk szerint eljárniuk" a benne foglalt értékekkel kapcsolatban. Az állam akkor veszi komo­lyan Szabó jogát a földjéhez, ha miután mindent megtett an­nak érdekében, hogy valahol máshol vezessen a közút, jogos tulajdonának kisajátításáért a lehetőségekhez mérten bőkezű kártérítést fizetett neki, s ezzel hűségesen teljesítette a Szabó „tulajdonához fűződő jogának" megfelelő, „ideális útmutatás­ként" felfogott, „kellő mérlegelést" előíró kötelességét. Ha az emberi jog csak abban az értelemben abszolút, ahogyan az ide­ális útmutatás, akkor követelményének teljesüléséhez elegen­dő azt azzal a komolysággal és tisztelettel megfontolni, ame­lyet mindig megérdemel, még akkor is, ha e megfontolást az emberi jognak megfelelő érdek kényszerű megsértése követi.

Az „abszolút" jelzővel a legszigorúbb és legérdekesebb érte­lemben az olyan jogokat ruházzák fel, amelyek nem egy leha­tárolt területen belül „abszolút kivételmentesek", hanem olyan a területük, amely maga korlátozhatatlan. A szólásszabadság joga akkor lenne ebben az értelemben abszolút, ha minden kö­rülmények között védelmezné a beszéd minden fajtáját. Eb­ben az esetben a neki megfelelő sajátos magatartásforma hatá-

128

Iraival esnek egybe a jog határai, s mihelyt lefektették a határvo­nalakat, nincs többé megengedve semmiféle kizárást vagy be­lefoglalást teremtő határmódosítás, törvényhozói korlátozás, szükségállapot feltételei által kívánt felfüggesztés. Egy ilyen jellegű emberi jog ugyanis egyáltalán nem ütközhetne össze iriás emberi jogokkal, legyenek azok akár ugyanolyan fajtájú- ak, akár másfélék.

Az emberi jogok számos megfogalmazása már csupán azért sem felel meg az abszolút jelleg legszigorúbb kritériumának, mert roppant homályos. A megfogalmazás néha feltételes nyel­vezetet használ („a megfelelő táplálék joga, ha vagy amikor az élelem rendelkezésre áll"), és a jogot feltételesként tekinti ab­szolútnak. Máskor a jogokat azért tarthatják nyugodtan abszo­lútnak, mert a csillámló és általános nyelvezet, amelyen leírják azokat („az a jog, hogy emberi lényként bánjanak vele", „az a jog, hogy ne dologként, hanem személyként bánjanak vele"), aligha tesz lehetővé sok egyértelmű és vitathatatlan következ­tetést a további részletek meghatározása nélkül. Megint más­kor a megfogalmazás nyelvezete olyan „mércehordozó" kife­jezéseket tartalmaz, mint az „elfogadható", a „helyénvaló" vagy az „értékes", de ahhoz nem ad semmiféle fogódzót, hogy mi­ként kell alkalmazni a kifejezésekben rejlő mércéket. Azt szok­ták például mondani, hogy minden embernek (és ugyanígy, minden állatnak) joga van ahhoz, hogy ne bánjanak vele ke­gyetlenül. Ez eddig rendben is van, e jog kivétel nélkül min­denkire vonatkozik. De ha meggondoljuk, hogy a kegyetlen bánásmód az a bánásmód, amely szükségtelen, indokolatlan vagy különleges szenvedést okoz az áldozatnak, akkor „abszolút" mivolta pusztán formálisnak tűnhet. Nyomban elpárolog a magától értetődő jelleg és a minden vitán felül álló bizonyos­ság levegője, amikor az ember elkezdi kialakítani és megvitat­ni az emberi jogot illetően a szükségesség, az indokoltság és a különlegesség pontos mércéit.

Nem kétségbeejtően nehéz feladat azonban olyan, minden félreértést kizáró mércéket találnunk (mondjuk) a kegyetlen­ségre vonatkozóan, amelyek tartalmat adnak az emberi jogok­nak, és ugyanakkor azt se zárják ki, hogy ígéretes jelöltek ma­radjanak a szigorú értelemben vett abszolút jelleget tekintve. A kínzással szembeni jog például szinte már kimerítően meg­határozható mércehordozó kifejezések nélkül, s kialakítható olyan módon, hogy ne ütközhessen más jogokkal össze, s így kategorikus és kivétel nélküli jognak tekinthető. Ha még az sem

129

elég világos, hogy mi a kínzás, megtehetjük, hogy részletes ta­pasztalati leírást adunk a kínai vízpróbáról, a spanyolcsizmá­ról és így tovább, s azt az igényt fogalmazzuk meg azután, hogy mindenkinek abszolút kivétel nélküli és minden elképzelhető körülményre vonatkozó joga, hogy ne alkalmazzák vele szem­ben a pontosan felsorolt bánásmódok egyikét sem. Teljesítené e jog azt a feltételt, hogy nem ütközhet össze más jogokkal?

Tegyük fel, hogy egy Caligula nevű és Caligula természetű idegen zsarnok azt követeli a kormányunktól, hogy az ő politi­kájának egyes bírálóit vetesse őrizetbe, csukássá le és kínoztas- sa szép lassan halálra, mert ha nem teszi, lefogatja rendőreivel diplomáciai testületünk tagjait, és azokra vár kínhalál. Első pil­lantásra úgy tűnhet, hogy itt az emberi jogok valóságos konf­liktusa áll előttünk, s hogy ennek nincs olyan megoldása, amely­nek következtében mindenkinek teljesülne az a joga, hogy ne vessék alá kínzásnak. Ha ragaszkodni akarunk ahhoz, hogy az a jog, hogy valakit ne vessenek alá kínzásnak, abszolút (kivétel nélküli és más jogokkal nem ütközhet össze), akkor a zsarolás ilyen helyzetében a következőket kell mondanunk: ha a kezünk­ben lévő íróknak emberi joga, hogy soha ne vessék őket alá kínzásnak, akkor feltétlen kötelességünk, hogy ne kínoztassuk meg őket, s akkor nem szabad megkínoztatnunk őket és nem is fogjuk megkínoztatni őket; tudjuk azonban, hogy ez valószí­nűleg fogságban tartott diplomatáink megkínzását eredménye­zi, s így mindent el kell követnünk, talán még katonai nyomást is gyakorolva Caligulára, hogy meggyőzzük, ne váltsa be fe­nyegetését; mindazonáltal ha Caligula megkínoztatja a túszait, az ő jogaik sérelmet szenvednek, de nem tőlünk, hanem Caligu­lától.

Ezt a megközelítést a kínzással szembeni jogok látszólagos összeütközésének minden esetében alkalmazhatjuk. Amikor lehetetlen az összes ilyen jogot tiszteletben tartani, magát a lehetetlenséget okozó helyzetet emberi lények hozták létre szán­dékosan. Magában a természetben nincs semmi, ami valaha is megteremthetne egy ilyen konfliktust. Egy zsarnok fenyegeté­se nem olyasmi ebből a szempontból, mint a bubópestis, amely mindenkinek lehetetlenné teszi, hogy eleget egyen. Botorság lenne azt igényelnünk, hogy az elegendő élelemhez fűződő jog abszolút, kategorikus, minden elképzelhető körülményt tekint­ve kivétel nélküli jog legyen, mert a természet számára nem alkothatunk törvényt. De az emberek számára alkothatunk (folytatódik az érvelés), s az egyik meggyőző módja e törvényal­

130

kotásnak, hogy bárhol és bármikor tilos minden kínzás. Ebben az esetben minden emberi lény birtokában lehet egy abszolút, ki­vétel nélküli jognak. Arra nincs garancia, hogy senki sehol nem sérti majd meg e jogot, vagy nem próbál minket a megsértésére kényszeríteni, de ez nem érv a „törvényalkotással" szemben.

Elvileg tehát nincs akadálya az olyan emberi jogok eszméjé­nek, amelyek a kategorikus kivétel mentesség értelmében ab­szolút jogok. Más kérdés, hogy vannak-e ilyen jogok, s ha van­nak, miként kell azokat elgondolnunk. A legígéretesebb jelöl­tek a kínzással szembeni joghoz hasonlóan passzív negatív jogok, vagyis arra vonatkozó jogok, hogy mások ne bánjanak velünk egy bizonyos módon. Nehezebb elképzelni abszolút kivételmentes tevőleges negatív jogokat (beavatkozás elleni jogokat), illetve pozitív jogokat (bizonyos bánásmódra vonat­kozó jogokat). Bizonyos lényeges dolgok, például az élelem, a hajlék, a biztonság vagy a művelődés biztosítására vonatkozó­an a pozitív jogok nyilvánvalóan a megfelelő kínálat létezésé­től függnek, vagyis olyasmitől, amit nem garantálhatunk kate­gorikusan és egyetemesen.

Ha része magának az „emberi jogok" kifejezés jelentésének az ebben a szigorú értelemben vett abszolút jelleg, akkor az emberi jogok - ha egyáltalán jelentenek valamit - szánalomra méltó csekélységek. A fogalmi világosságnak azzal tesszük sze­rintem a legjobb szolgálatot, ha az „abszolút" jelzőt kihagyjuk az „emberi jogok" kifejezés meghatározásából. Ekkor két kér­dést választhatunk külön: egyfelől azt, hogy (1) vannak-e em­beri jogok, vagyis olyan jogok, amelyeket az emberi lények (il­letve legalább az emberi lények) egyenlően és egyetemesen, általános értelemben vett erkölcsi jogokként és visszavonha­tatlan jogokként élveznek, másfelől azt, hogy (2) ha vannak, vannak-e ezek között abszolút jogok. Most vizsgáljuk meg, mi az alapja annak az elgondolásnak, hogy az így meghatározott értelemben vannak emberi jogok.

3. AZ EGYENLŐSÉG ALAPJA

Bármennyire népszerű is manapság, az az elmélet, hogy van­nak minden emberi lényt egyenlően megillető jogok, a filozó­fusokat továbbra is zavarba hozza. Természetes számukra, hogy elképzeljék a szkeptikust, amint azt kérdi, miért minden emberi lényt egyenlően, miért nem csak azokat vagy elsősorban azokat,

131

akik megérdemlik. A szkeptikus kérdésnek még mindig meg­van a maga ereje. Ahhoz, hogy megértsük, miért, elég számba vennünk, hogy az emberi jogok elmélete azt kívánja, bizonyos alapvető vonatkozásokban bánjunk ugyanúgy a született idió­tákkal és az elítélt tömeggyilkosokkal, mint bárki mással. Ah­hoz, hogy teljesen megértsük az egyenlő emberi jogok eszmé­jének egykori forradalmi jelentőségét, idézzük fel, miféle szer­vezet jellemezte az európai társadalmat a forradalmi időszak előtti századokban. A feudális rendszerben elismert külön örök­letes kasztok mindegyikének megvolt a maga különleges és megváltoztathatatlan törvényes helyzete, amit jogok és köte­lességek kifinomult hálózata határozott meg. Ajogi státus az itt megfelelő értelemben nem ugyanaz, mint az apa, az ígérettevő vagy a paraszt által betöltött puszta társadalmi szerep, mégpe­dig részben azért nem, mert teljesen örökletes és önkéntes meg­állapodásokkal sem változtatható meg. Az embereknek hely­zetüknél fogva voltak jogaik - királyként, nemesként, papként vagy szolgaként. Nem volt semmi „egyenlő" e státusjogokban. Az emberi jogok eszméjében az volt a forradalmi, hogy össze­kapcsolódott az egyetlen jogi státust nyújtó társadalom eszmé­jével, amelyben a nagyurak hatalmát mindenhol korlátozzák azok a jogok, amelyekkel mindenki annál a „helyzeténél" fog­va rendelkezik, hogy emberi lény.

Az egyetlen státust nyújtó társadalom élesen különbözik mind a rögzített kasztokat megkülönböztető örökletes rend­szertől, mind az olyan tisztán kiválóságokra építő társadalom­tól, amelyben minden politikai jog csakis kiválóságokon alapul. Gregory Vlastos egyik fontos tanulmányában2 amellett érvelt, hogy az egyetemes, egyenlő, emberi jogok tana előfeltételezi az egyenlő és egyetemes emberi értékességnek az emberi érde­mek eszméjétől alapvetően különböző fogalmát. Minősíthet­jük az embereket tehetségük, ügyességük, jellemvonásaik, sze­mélyiségjegyeik és más, rangsorolható tulajdonságaik alapján, de „emberi értékességét" tekintve minden embernek (a foga­lom meghatározásánál fogva) egyenlő minősítést kell kapnia. Az emberi értékesség fogalma valójában egyáltalán nem „mi­nősítő fogalom". Ellentétben az érdem minden fajtájával, ter­mészetesen az erkölcsi érdemet is beleértve, amelyekre vo­

2 Gregory Vlastos: Justice and Equality (Igazságosság és egyenlőség). In Richard B. Brandt (szerk.): Social Justice (Társadalmi igazságosság). Englewood Cliffs, N. J., 1962, Prentice-Hall, Inc. 31-72. o.

132

natkozóan óriási különbségek vannak az emberek között. Az emberi jogokra alapozott társadalomban legalábbis bizonyos jogok ugyanúgy visszavonhatatlanul megilletik a bolondokat és a gazfickókat, mint bárki mást. Amint azt Vlastos érzékelte­ti, ezek a jogok alapulnak azon az értékességen, amely az em­beri lények mint egyének sajátja, értékes tulajdonságaiktól tel­jesen függetlenül.

Az, hogy elismerjük valakinek az „emberi értékességét", feltűnően hasonlít bizonyos szempontból ahhoz (bár nem ugyanaz), hogy szeretünk valakit, hiszen egyik sem függ az ille­tő érdemeinek minősítéseitől. „Az érzés állandósága az érdem változatossága ellenére az egyik legszilárdabb bizonyítéka an­nak, hogy a szülő szereti gyerekét".3 Lehet, hogy a szülő egyik gyerekét inkább csodálja, jobban kedveli (abban az értelemben, hogy inkább örömét leli benne) vagy többre tartja a másiknál, de a szülői szeretetnek szükségszerű feltétele, hogy nem inga­dozhat az érdemeknek megfelelően ily módon. Az embert mint egyént szeretjük, s nem mint esetleges érdemek birtokosát.

A mindennapi életben, legalábbis ahol magától értetődő az emberi jogok eszméje, az emberi értékesség gondolatát könnyen vonatkoztatjuk azokra az idegenekre, akik iránt nem érzünk szeretet. „Ha látok egy idegent fuldokolni - írja Vlastos - , nem valószínű, hogy mielőtt segítségére sietnék, kérdéseket teszek fel magamnak a jellemével kapcsolatban. Itt kötelezettség ter­hel egy emberrel szemben, ilyen körülmények között bármely emberrel szemben, nem pedig csupán egy jó emberrel szem­ben"4. E mindenki számára találó példa jelzi, hogy bármely emberi életnek értéket („értékességet") tulajdonítunk, bármi legyen is birtokosának elképzelhető jelleme. Mivel az értéknek szóló érzés teljesen független az észlelt tulajdonságoktól, szük­ségképpen, fogalmi okoknál fogva ez az az érzés, ami Vlastos „emberi értékességének" szól. De sok más példa is van:

Amikor embertársaimmal szemben őszinte, megbízható, mél­tányos, kedves, toleráns, tapintatos és szerény vagyok, ez nem azért van így, mert erkölcsi osztályzatuk jeles vagy akárcsak elégséges, hanem egyszerűen azért, mert éppenséggel ők is az erkölcsi közösség tagjai. Nem kell hozzátenni, hogy „nem akár­milyen tagjai" - az erkölcsi közösség nem valamilyen klub,

3 Uo. 44. o.4 Uo. 47. o.

133

amelyből a méltatlanul viselkedőket kidobják. Erkölcsünk nem teszi lehetővé a közösségéből való teljes vagy részleges kire­kesztést. A büntetést lehetővé teszi. De ez az erkölcsi közössé­gen belül és annak szabályai szerint történik. Ezért nincs joga például senkinek kegyetlenkedni a kegyetlen emberrel szem­ben. Az erkölcsi törvényt megsértő vétke nem helyezi őt törvé­nyen kívül. Továbbra is védi - és ugyanúgy, mint a kedves embereket - a kegyetlenségre vonatkozó tilalma. A vétségéért büntetésből rámért szenvedés csak korlátozott elfordulás: nem fosztja meg veleszületett jogától, a minden emberi lénynek ki­járó jóakarat kimeríthetetlen tartalékaitól. Ez még a halálbün­tetés esetében is igaz. Az, hogy valakit halálra ítéltek, nem jo­gosítja fel a kivégzőket ütlegelésére vagy az erényes polgáro­kat meglincselésére.5

Valójában az emberi jogokra épülő társadalom közelebb áll a rögzített társadalmi státus régi eszméjéhez (kivéve azt, hogy egyetlen státust hagy meg), mint ahhoz a társadalomhoz, amelyben minden emberi jogot az érdemek arányában oszta­nak el. Bizonyos jogoknak persze minden társadalomban érde­men kell alapulniuk, de azok, amelyek függetlenek az érdem­től, meghatározzák a jogok egy osztályát, s ebben az osztály­ban keresendők az emberi jogok.

Miért bánjunk minden emberrel egyformán bármilyen tekin­tetben, nyilvánvalóan nem egyforma érdemeik ellenére? A szkep­tikus kihívással még nem számoltunk le. Azt biztosan nem te­kinthetjük válasznak, hogy „erkölcsi értékességét" tekintve min­den ember egyenlő, bármennyire is különbözzön minden más tekintetben. Az a szkeptikus, aki tagadja a jogok egyenlőségét, aligha lesz könnyen meggyőzhető az egyenlő emberi értékesség létezéséről. Bármilyen fajtája legyen is az értékeknek az „emberi értékesség", ha az fajtáját tekintve minden más értékességhez hasonlóan valamiből következő tulajdonság6, vagyis olyan tulaj­donság, ami valamit csak más tulajdonság vagy tulajdonságok birtokában jellemezhet. Lehetetlen, hogy két dolog, az értékes­séget leszámítva, minden tekintetben egyforma legyen, mivel az értékesség mértékét más jellemzők határozzák meg. Ha két dolog közül az egyik értékesebb, akkor ennek azért kell így len­

5 Uo.6 R. M. Hare: The Language ofMorals (Az erkölcs nyelve). Oxford, 1952, Ox­

ford University Press. 80. skk.

134

nie, mert vannak különböző tulajdonságaik. Ugyanígy, ha két dolog vagy két személy ugyanolyan értékű (az értékesség bár­mely fajtája szerint), akkor mindkettőnek rendelkeznie kell egy olyan további jellemzővel (az értékjellemzőn kívül), amelyen egyenlő értékük alapul. De mi lehetne ez a közös jellemző? Az emberi jogok filozófus élharcosai sokszor próbáltak már választ adni e jogos kérdésre, majdnem mindig sikertelenül.

A legtöbb filozófus abban egyetért a szkeptikus kihívás han- goztatóival, hogy amennyiben vannak olyan jogok, amelyek­nek minden ember birtokában van érdemeitől függetlenül, ak­kor ennek azért kell így lennie, mert a sok különbség ellenére bizonyos, erkölcsileg mindennél fontosabb vonatkozásban minden ember egyenlő. Igyekezvén megállapítani, hogy mi lehet ez a vonatkozás, egyesek valamilyen további értél(jellem­zőt említenek. Mások olyan, esetleg csak bizonyos mértékig kibontakoztatott természetes képességeket részesítenek előnyben, mint az „ésszerűség", vagy olyan természetes gyengeségeket, mint az, hogy az ember fájdalomnak és szenvedésnek van kitéve. Megint mások teljesen búcsút intenek a tapasztalati világnak, s olyan tapasztalat feletti jellemzők után kutatnak, mint amilyen az a lényegi belső méltóság, amely szerintük minden „önmagá­ban vett célnak" tekinthető emberi lény sajátja.

Ezek egyike sem bizonyult igazán kielégítőnek. Az egyenlő emberi érték magyarázatához segítségül hívott, belső lénye­güknél fogva erkölcsi minőségeknek - mint erkölcsi minősé­geknek - valamilyen közös, alapjuknak vagy meghatározójuk­nak tekinthető nem értékjellemzőn kell alapulniuk, s itt teljes egészében újból felmerül a közös jellemző természetére vonat­kozó kérdés. Ha az emberi lények emberi értékessége azon ala­pul, hogy „lényegüknél fogva felbecsülhetetlenül értékesek" vagy „végtelen értékkel" rendelkeznek, akkor honnan erednek- kérdezi a szkeptikus - ezek az extravagáns dimenziójú adott­ságok? Ezeket milyen más vonások alapján helyénvaló megál­lapítanunk? Ezeknek a kérdéseknek még az eredeti kérdésnél is nehezebbnek látszik a megválaszolása, márpedig ezek még több joggal felvethetők. És ami még rosszabb, az „erkölcsi mi­nőség" megközelítés gyakran maga után vonja - A. I. Melden szavaival7 - „azt az egészen titokzatos rejtélyt, hogy amennyi­ben valaki beleláthatna ... az emberi lény valódi mélységeibe,

7 A. I. Melden: Riglits and Righl Conduct (A jogok és a helyes magatartás). Oxford, 1959, Basil Blackwell. 80. o.

úgy valamiképpen fellelné azt a minőségét magának a külön­leges értékességnek, amely abba a helyzetbe hoz egy személyt, hogy jogok birtokosa lehet". A rejtély legalábbis részben abból áll, hogy a „különleges értékességet", e titokzatos értékjellem­zőt úgy kezeljük, mint olyasmit, ami már nem további jellem­zőkből következő tulajdonság, s így egyáltalán nem valódi ér­tékjellemző. Amikor különlegesen értékesnek „látunk" valakit, akkor nyilván annak látjuk, ami és ennélfogva látjuk különlege­sen értékesnek. Ez nem azt jelenti, hogy különleges értékessé­gét közvetlenül úgy látjuk, ahogy egy festékszemcsét láthat­nánk a falon. A különleges értékesség nem „egyfajta misztikus erkölcsi címer" a lélek falán; az az értékelésnek az a módja, amely arra épül, hogy tisztában vagyunk valaminek a termé­szetével.

A tapasztalati jellemzők, különösen a természetes képessé­gek és gyengeségek némiképp meggyőzőbb jelöltek az emberi értékesség alapjaként, mivel jelöltségük nem von maga után sem végtelen regresszust, sem logikai rejtélyt. Csakhogy jófor­mán ez minden, ami mellettük szól. A leginkább kedvelt adott­ság e szerep betöltésére az ember egyedülálló ésszerűsége. Egyes emberek azonban ésszerűbbek másoknál, azt a következtetést pedig nem akarjuk levonni, hogy minél ésszerűbb valaki, an­nál értékesebb, mert ezzel a különböző érdemet tennénk az egyforma értékesség alapjává. Azt is mondhatnánk, hogy az ésszerűség lehetőségével minden ember rendelkezik, még a legésszerűtlenebb is, de megint úgy tűnne, hogy még ez az egyetemes lehetőség sem fordul egyformán elő. Ez talán azt jelenti, hogy minden embernek megvan a lehetősége arra, hogy legalább egy elemi fokon ésszerű legyen, azaz meg tudjon fe­lelni egy olyan szerény mércének, amelyet az alacsonyabb ren­dű lények nem érhetnek el. Valamilyen egészen gyenge érte­lemben beszélhetünk ugyan itt „lehetőségről" (ahogy a gyó­gyíthatatlan agykárosult idióta is rendelkezik az ésszerűség lehetőségével), de nehéz bármely intuitív kapcsolatot látni egy ilyen halvány lehetőség és az emberi értékesség között. Ha vi­szont a „lehetőség" szokásosabb értelmezéseire támaszkodunk, akkor sok olyan lény van, akiknek emberi jogokat tulajdonítunk, noha még csak nem is lehetséges, hogy ésszerűek legyenek.

Az emberi értékesség alapjaként leggyakrabban kiemelt természetes gyengeség a fájdalom és a szenvedés tehertétele. E kritérium megengedné, hogy alsóbbrendű lények is belépje­nek az erkölcsi közösségbe, de nem emiatt kell akadékoskod­

136

nunk. Másfajta és sokkal komolyabb nehézségek merülnek fel ezzel kapcsolatban. Némelyik abból a tényből következik, hogy az emberek olykor nem egyformán éreznek fájdalmat és szen­vedést. Egyesek érzékenyebbek, mint mások - nem teszi ez őket értékesebbé? Sőt, e természetes különbségek kábítószerek és más mesterséges eszközök használatával fel is erősíthetők. A legkomolyabb probléma azonban az, hogy az emberi jogo­kat bizonyára sértő bánásmódok egyes formái esetleg egyálta­lán nem okoznak fájdalmat vagy szenvedést. Mint amikor egy család és barátok nélküli ártatlan embert ölnek meg hirtelen és fájdalommentesen, aki után senki sem bánkódik.

A metafizika szótárának számos kifejezésével „magyarázzák" az emberi értékességet a magyarázatra szoruló dolog egysze­rű átkeresztelésével. Az a tény például, hogy az emberi lények valamennyien „személyek és nem dolgok", vagy hogy „az emberek célok önmagukban", további magyarázat nélkül nem világítja meg egyértelműen az emberi értékesség egyenlősé­gét. Ugyanez a helyzet az emberi élet „szentségével", illetve „végtelen értékével"8. E kifejezések csak újrafogalmazzák (és ez a jobbik eset) az egyenlő értékesség igényét, de nem írják le ennek az értékességnek az alapját. Ha a „szentség" legjobb meghatározása szerint olyasmi, ami megfelelő tárgya egy sajá­

8 A végtelenség metaforája korántsem érdektelen. Egy végtelen halmaznak meghatározása szerint van olyan valódi részhalmaza, amely minden elemé­ben kölcsönösen megfeleltethető a halmaz elemeinek. Az egész számok osztá­lya például végtelen, mert tartalmaz egy olyan valódi részosztályt (ez a párat­lan egész számok osztálya), amely ugyanannyi számot tartalmaz, mint maga az osztály! A végtelen aritmetikájában az összes egész (végtelen) számát (hé­ber betűvel) „alef-nullnak" nevezik, s meg lehet mutatni, hogy alef-null szám cs bármely véges szám összege, alef-null meg alef-null, alef-null szorozva alef- nullal és alef-null bármely önmagával alkotott véges hatványa szintén alef- null! A végtelen aritmetikája így meglehetősen eltér a szokványostól. Ez ki kell hogy józanítsa a politikában a meggondolatlan „racionalistákat", akik vé­ges számú emberi lényt ölnének meg sok millió esetleg még meg sem született kedvéért. Ha ugyanis minden egyes emberi élet „végtelen" értékű, akkor ez a fajta politikai számtan nem működik, mivel minden egyes élet egyenlő az összes élet egyesített értékével. A végtelen matematikájának alapfogalmait illetően egyszerű bevezetésként, amely nem kíván több matematikát az elemi aritme­tikánál, lásd Edward Kasner és James Newman: Mathcmatics and the Imagination (A matematika és a képzelet). New York, Simon and Schuster, Inc., 1940. 2. fejezet. Az „erkölcsi aritmetikára" hivatkozó sztálinista oroszországi vissza­élések egy érzékeny bírálataként lásd Arthur Koestler: Sötétség délben. Ford.: Bárt István. Budapest, 1988, Európa Kiadó-Reform Könyvkiadó.

137

tos attitűdnek, akkor az attitűd megalapozásához nem hívhat­juk segítségül egyfajta semmitmondó körben forgás nélkül az emberi élet szentségét. Ez olyan lenne, mintha azt mondanánk valakinek, hogy mulatnia kell egy viccen, s ezt azzal akarnánk alátámasztani, hogy a vicc mulatságos. Annak a „szkepticiz­musa", aki képtelen felfogni és élvezni a viccet, miután nem kap semmiféle fogódzót ahhoz, hogy az min alapul, érintetlen marad. Hasonló okokból nem támaszkodhat végül az egyenlő és egyetemes emberi értékesség védelme „közös emberségünk­re". Pontosan azt szeretnénk ugyanis megtudni, hogy miféle értékesség teszi közös emberségünket olyannyira méltóvá tisz­teletünkre.

Nagyon is lehetséges, hogy az emberi lények iránti egyete­mes „tisztelet" bizonyos értelemben „alaptalan": olyan végső attitűd, amely maga már nem alapozható még végsőbbekre. Elvégre ez az, amit elmondhatunk a szülői szeretetről is (és minden más szeretetről). A szülő rendületlen szeretete csirke­fogóvá vált gyereke iránt nem köthető annak valamilyen érde­méhez (ami esetleg egyáltalán nincs neki) vagy megfigyelhető jó tulajdonságához (hiszen lehet, hogy a gyermek egy vissza­taszító durung). Egyetlen vonásra se utalhatunk ilyen esetben a szülői szeretet „indokaként". „Végül is az apja vagyok" - mondhatnánk egy olyan érzés magyarázataként, ami különben esetleg teljesen érthetetlen lenne, de ezzel nem annyira azt ál­lítjuk, hogy ez az érzés alapja, mint inkább azt jelezzük, hogy „nincs alapja" (de azért nem ésszerűtlen vagy rejtélyes). A Kant és mások által emlegetett „tisztelet", amellyel minden emberi lénynek tartozunk, nem ugyanaz, mint a szeretet, de azért na­gyon is osztozhat azzal a végső és „alaptalan" jelleg e logikai vonásában.

Azt, hogy a szülők szerethetik „alaptalanul" és minden to­vábbi magyarázat nélkül gyereküket, általában nem érezzük rejtélyesnek, mert feltételezzük, hogy a normális emberi lények biológiai természetük folytán el vannak látva azzal a hajlam­mal, hogy pontosan így viselkedjenek saját gyerekeikkel szem­ben. Az idegenek és a gonosztevők emberi értékessége iránti tisztelet azonban titokzatosabb jelenség. Az azonban egyálta­lán nem elképzelhetetlen, hogy a legtöbb normális ember haj­lamos rá, hogy egyes, minden emberi lénynél meglévő voná­sok láttán - vagy embertársai szemléletének (illetve felfogásá­nak) egy bizonyos módját elsajátítva - kialakítsa ezt az attitűdöt. Az így figyelembe vett vonások nem feltétlenül jelentenek a

138

kanti tisztelet alátámasztása számára logikailag kényszerítő indokokat (ez esetleg túl szép lenne ahhoz, hogy remélhessük), de ezek teljes megértése folytán az attitűd talán kevésbé lát­szik majd titokzatosnak, ami egyúttal azt is eredményezheti - és ez majdnem olyan jó eredmény! - , hogy az emberek igye­kezzenek szert tenni rá. Képesek vagyunk egyszerűen bölcs­nek, mulatságosnak, ijesztőnek, szolgálatkésznek, szexuálisan vonzónak, autoritásnak, orvosnak vagy szakácsnak tekinteni embertársainkat, magunkévá téve azt az attitűdöt, ami a kate­góriának megfelel. Az ilyen, szűkebb értelemben a személy­nek vagy a szakértelemnek szóló attitűdjeinket Bemard Williams szembeállítja azzal, amit „emberi nézőpontnak" nevez és „ami mindenekelőtt arra irányul, hogy mit jelent számára ezt az éle­tet élnie, és ezzel a jellemmel ezeket a cselekedeteket cseleked­nie"9. Amikor ebből a nézőpontból nézünk egy emberre, „nem szabad annak a felületnek tekintenünk, amelyre bizonyos cím­ke ragasztható, hanem meg kell próbálnunk az ő szemszögé­ből tekinteni a világra (beleértve a címkét is)"10. Meglehet, a „minden ember egyenlő" vezérelv igazi mondandója az, hogy minden embernek van saját látásmódja; hogy mindenki a maga szemszögéből látja a világot. Minden ember a tapasztalás köz­pontja, a szubjektivitás fókusza. Ez maga után vonja, hogy az emberek valamenyien alkalmasak arra, hogy mások képzelet­ben az ő szemszögükből nézzék a dolgokat. Megpróbálhatunk „az ő cipőjükben járni" - ez olyasmi, ami puszta dolgokkal kapcsolatban nem mondható el. Abból, hogy ezen a módon nézzük őket, az következhet (esetlegesen és nem logikailag), hogy olyan módon kezdjük tisztelni is őket, ahogyan azt az emberi értékesség eszméje kívánja.

Az „emberi értékesség" kifejezést a legjobb úgy felfognunk, mint ami nem egy tulajdonság neve, ahogy az „erős" az erős­ségé vagy a „piros" a pirosságé. Amikor mindenkinek emberi értékességet tulajdonítunk, akkor talán nem egy tulajdonság­gal vagy jellemzők egy csoportjával ruházzuk fel, hanem in­kább egy attitűdünket fejezzük ki - a minden emberi személy­ben meglévő emberi iránti tisztelet attitűdjét. Ez az attitűd ter­mészetesen következik az „emberi nézőpont" mindenkire vonatkozó alkalmazásából, de nem alapul olyasmin, ami nála

9 Bemard Williams: Az egyenlőség eszméje. Ford.: Berényi Gábor. Világos­ság, 38. kötet, 1997. 2. szám, 29. o.

10 Uo.

139

alapvetőbb lenne, és nem támasztható alá valamilyen bizonyí­tással.

Azzal is érvelhetünk továbbá a szkeptikus ellen, hogy az olyan világ, amelyben vannak egyenlő emberi jogok, igazságo­sabb - ha magunk alakíthatnánk ki intézményeinket és nem tudnánk előre, hogy egy szép napon milyen szerepet kell majd eljátszanunk bennük, akkor ez olyan módja a társadalom be­rendezésének, amelyet mindannyian előnyben részesítenénk a többi alternatívával szemben. Ez általában biztonságosabb vi­lág is lenne. És emelkedettebb szellemű, civilizáltabb hangne­mű. Ha mindez nem győzi meg a szkeptikust, akkor fordít­sunk neki hátat a fontosabb problémák kedvééért.

4. ABSZOLÚT ÉS NEM ABSZOLÚT EMBERI JOGOK

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése 1948 decem­berében fogadta el Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata szövegét. Ellentétben a természetes jogok 18. századi kiáltvá­nyaival, amelyek majdnem kizárólag az egyén arra vonatkozó jogaival foglalkoztak, hogy mások ne avatkozzanak bele a dol­gaikba, az ENSZ-deklaráció számos azzal kapcsolatos alapve­tő pozitív jogot is magában foglal, hogy az egyén részesüljön juttatásokban és biztosítsák számára az emberi alapszükségle­tek kielégítésének eszközeit. Már maga az, hogy az ENSZ-do- kumentumban jelen van az alapszükségletek valamilyen felfo­gása (szembeállítva azokat az értékes, de alapszükségletnek nem tekinthető javakkal), azokat a változásokat tükrözi, ame­lyek a 18. század óta mentek végbe a világ kilátásaiban és re­ményeiben. Az ENSZ-deklaráció tartalmazza a régi vágású jo­gokat, amelyek lényegében egyrészt a polgári és politikai tevé­kenységekre, másrészt a büntetőeljárásra vonatkozó negatív jogok, de magában foglalja azokat az új „szociális és gazdasági jogokat" is, amelyek mások (rendszerint az állam) pozitív kö­telességeinek felelnek meg. Az első két csoportba tartozó jo­gok azt a kötelességet róják a magánemberekre és az államra egyaránt, hogy bizonyos vonatkozásokban hagyják békén az egyént és ne avatkozzanak bele a dolgaiba.

Más cikkelyek azonban annyira nehéz kötelességeket írnak elő, hogy azokat talán lehetetlen is bárkinek teljesítenie a nélkü­lözés és a viszály sokfelé uralkodó körülményei között. „Min­den személynek mint a társadalom tagjának - mondja ki pél­

140

dául a 22-27. cikkely - joga van a szociális biztonsághoz... a munkához, a munka szabad megválasztásához ... méltányos és kielégítő fizetéshez ... a pihenéshez, a szabad időhöz... vala­mint az időszakonkénti fizetett szabadsághoz ... élelemhez, ruházathoz, lakáshoz, orvosi ellátáshoz ... a neveléshez ... a művészetek élvezéséhez, valamint a tudomány haladásában és az abból származó jótéteményekben való részvételhez"11. Nos, mint láttuk12, e pozitív emberi jogok (a negatívakkal el­lentétben) szokatlan, új, „kiáltványbeli értelemben" jogok, mi­vel minden más igényekre épülő jogtól eltérően ezeknek nem felelnek meg szükségképpen egyetlen megjelölhető személy kötelességei sem. Azt, amit a deklaráció mond, ezért úgy kell értenünk, hogy minden ember mint ember igényt támaszthat az abban említett javakra (azaz helyzeténél fogva igényelheti azokat), noha esetleg időlegesen senki sincs abban a helyzet­ben, hogy ezeket tőle igényeljék.

E szociális és gazdasági emberi jogok ezért biztosan nem ab­szolút jogok, mivel könnyen elképzelhető és gyakran ténylege­sen is fennálló körülmények puszta igényekké fokozzák le azo­kat. Sőt, nyilvánvalóan nem lehet kizárni e jogok összeütközé­sét. Ahol például minden állásra két ember jut, ott bizonyos dolgozóknak „a munka szabad megválasztására" vonatkozó igényei elkerülhetetlenül összeütköznek, mivel elismerve az egyik igényének érvényességét el kell utasítaniuk a másikét.

Lehetséges-e egyáltalán olyan megfogalmazást adni emberi jogoknak, hogy azok abszolút kivételmentesek legyenek és ezért elvileg se ütközhessenek össze más jogokkal, vagy minden jog lényegi természeténél fogva szükségképpen ki van téve bizo­nyos körülmények között annak, hogy törvényesen megsért­sék? A legígéretesebb jelöltek az abszolút jelleg elérésére (egyes) negatív jogok. Mivel nem kívánják meg mások tevőleges közre­működését vagy cselekvését, kevésbé valószínű, hogy kihat­nak rájuk a szűkösség körülményei. Az, hogy egy adott nega­tív jog nincs kitéve az összeütközés veszélyének, azt jelenti, hogy (1) ha elő is fordul valamilyen összeütközés közte és egy másfajta jog között, akkor annak mindig ennek javára kell el­dőlnie; valamint hogy (2) nem lehetséges összeütközés közte és egy másik ugyanilyen fajta jog között. A szólásszabadság

11 Humán Rights, a symposium (Szimpozion az emberi jogokról). Az UNESCO kiadványa. London és New York, 1949, Allan Wingate. A szöveget lásd i.k. 377k.

12 Lásd a 143. oldalon.

141

joga kézenfekvő emberi jog és az ENSZ-deklaráció 19. cikkelye ki is mondja azt, de az imént meghatározott értelemben bizto­san nem mentesül az összeütközés veszélyétől, mivel nem le­het meggyőzően állítani, hogy amennyiben összeütközik má­soknak a hírnévhez, a magánélethez vagy a biztonsághoz fű­ződő jogával, úgy m indig és szükségképpen annak kell kikerülnie győztesen az összeütközésből. Elvileg persze min­den ellentmondás nélkül vallhatnánk egy olyan nézetet, hogy a szólásszabadság joga mindig fontosabb a másfajta jogoknál, de akkor ez a jog, bármilyen makacsul kitartunk is mellette, nem teljesíti majd az összeütközés veszélyétől való mentesség második feltételét. A valódi akadály az abszolút jelleg útjában az a követelmény, hogy a kérdéses jog elvileg se ütközhessen össze mások ugyanolyan jogával. Gondoljunk a saját szólássza­badságukat a szónok elhallgattatására használó bekiabálok kö­zönségére, vagy arra a gazemberre, aki gyűlölt ellenlábasa nyel­vének kitépésére akar másokat rávenni szólásszabadsága gya­korlásával. Ezekben az esetekben a szólásszabadságot saját érdekében kell korlátoznunk. Hasonló példákat találunk mutatis mutandis a mozgási szabadság, a vallás szabad gyakorlása, a tulajdonjogok és gyakorlatilag a nem-beavatkozás valamennyi jellegzetesen 18. századi jogát tekintve.

Marad azonban legalább három olyan fajtája az emberi jo­goknak, amelyek nagyon is felfoghatók (nyilvánvaló képtelen­ség nélkül) abszolút és összeütközésektől biztosan mentes jo­gokként. Az első lehetőséget az olyan „javakra" vonatkozó pozitív jogok alkotják, amelyekből természetüknél fogva so­hasem lehet szűkös a kínálat. Ebbe a kategóriába tartozhat ta­lán a méltányos tárgyalás joga (ami valójában pozitív és nega­tív jogok csomagja), a törvény előtti egyenlőség joga13 vagy „az egyenlő figyelemben részesítés joga"14.

A második lehetőség az arra vonatkozó negatív jog, hogy ne bánjanak valakivel embertelenül vagy kegyetlenül, s ne kínoz­zák vagy ne vessék alá barbár eljárásoknak15. Teljes mértékben

13 Amint azt L. B. Frantz javasolta, lásd könyvünkben a 122. oldalt.14 „Figyeljük meg, hogy ... egyetlen olyan ([természetes]) jog van, amely ...

minden szándék és cél szerint abszolút jog. Ez az egyenlő bánásmód joga, vagyis az a jog, hogy úgy bánjanak velünk, ahogy azt az igazságosság formulája biz­tosítja számunkra. Ez az a jog ugyanis, amelyik az összes közül a legalapve­tőbb, s amelyiket semmilyen körülmények között sem szabad megsérteni." Lucius Garvin: A Modern Introductioii to Ethics (Modern bevezetés az etikába). Boston, 1953, Houghton Mifflin Company. 491. o.

142

rajtunk áll, hogy elismerünk-e vagy sem egy ilyen abszolút jo­got mint (ideális vagy tényleges) törvényhozók mindenki szá­mára. Meglehet, jó okok szólnak ellene, de ha meggyőződé­sünkké vált, hogy ez a helyes politika és a mellette szóló érvek súlyosabbak, akkor az összeütközések veszélyétől biztosan nincs okunk félni. Mint a fejezet előző pontjában rámutattam, minden abszurditás nélkül elhatározhatjuk, hogy ezt a jogot az összes másféle jog felé helyezzük, s nincs semmi olyasmi e jog természetében, ami szembeállíthatná azt mások ugyanilyen jo ­gaival. Az ENSZ deklarációjának 5. cikkelyét, amely megtiltja a „kínzást vagy... a kegyetlen, em bertelen... bánásmódot", fel­foghatjuk egy olyan jog kimondásának, ami nem csupán na­gyon szigorú értelemben vett emberi jog, de egyetemes, elide­geníthetetlen és abszolút jog is. De ez még mindig nem a leg­szigorúbb értelem ben vett em beri jog - ami abszolút és megváltoztathatatlan módon sajátja az összes emberi lénynek és csakis az emberi lényeknek - , mivel feltehetőleg ez az egyet­len olyan jog, amelyet a magasabb rendű állatok is élvezhet­nek, már ha egyáltalán vannak jogaik.

A harmadik lehetőség az a jog, hogy akkor se vessenek alá valakit kizsákmányolásnak vagy lealacsonyító bánásmódnak, ha az eljárás kifejezetten fájdalommentes, s így nem kegyetlen. Lehetséges olyan gyógyszerekkel, hipnózissal vagy az agymo­sás más technikáival kezelni az emberi lényeket, hogy azok manipulátoraik engedelmes eszközévé váljanak a manipulá­torok céljainak szolgálatában, az áldozat minden komoly ere­deti céljának kitörlésével. Az emberi lényeknek ebben az álla­potban talán már fogalmuk sincs arról, hogy kizsákmányolják és lealacsonyítják őket, hiszen egyre inkább elfogadják és ma­gukénak tekintik kizsákmányolóik róluk alkotott képét. Ebben az állapotban az emberi lényeket úgy lehet tartani, ahogy azt Swift ecseteli: mint néhány évi hizlalás után (persze embersé­gesen) leölhető vágóállatokat, vagy mint kocsit húzó és ma­lomkereket hajtó öszvéreket. Üzletileg kifizetődő és erkölcsi­leg is helyénvaló, hogy jól bánjanak velük (amíg engedelme­sek), mert így hosszú távon több m unkát végezhetnek a javunkra. Nyilvánvaló, hogy amíg a jó bánásmód és az „em­berségesség" elegendő az állatok jogainak kielégítéséhez, az emberi lények számára nem elegendő. Az emberi lényeknek ennélfogva egy olyan, másfajta jogot is tulajdonítunk, amelyet

15 Lásd korábban: 128-131. o.

143

tudatosan nem ismerünk el az állatok esetében. Ez a magasabb rendű tisztelet, a megsérthetetlen méltóság olyan joga, amely­be mint széles kategóriába beletartoznak az azzal kapcsolatos negatív jogok, hogy senkit ne vethessenek alá agymosásnak ne tehessenek engedelmes eszközzé mások céljainak szolgála­tában, ne változtathassanak át háziállattá. Feltehetőleg csakis az ebbe a kategóriába tartozó jogok tekinthetők a legszigorúbb értelemben emberi jogoknak. Ezek megváltoztathatatlanok, „abszolút" jellegűek (a kivételmentesség és az elsőbbség értel­mében), valamint egyetemesen és kizárólagosan emberiek.

HETEDIK FEJEZET

TÁRSADALMI IGAZSÁGOSSÁG

1. AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ ÉS A NEM ÖSSZEHASONLÍTÓ IGAZSÁGOSSÁG

Az igazságosságnak a társadalom elméletét legközvetlenebbül foglalkoztató problémái azok, amelyek szükségképpen felté­telezik, hogy összehasonlítjuk és valahogyan egyenlegbe állít­juk legalább két ember igényeit. Az igazságosság kérdései azon­ban semmiképpen sem merülnek ki az ilyen személyek közötti összehasonlításokban. Az egyén jogai vagy érdemei bizonyos összefüggésekben maguk határozzák meg, hogy valakinek mi jár, és ha már egyszer megszületett ezzel kapcsolatban az ítéle­tünk, logikailag a mások körülményeire vonatkozó későbbi is­meretek azt nem befolyásolhatják. Amikor sok különböző egyén mindegyikét illetően a nem összehasonlító igazságosságot ke­ressük (ahogy ezt nevezhetnénk), akkor az egyéneket nem egy­mással mérjük össze, hanem egy objektív mércével, és mind­egyiküket „a maga érdemei szerint" ítéljük meg. A nem össze­hasonlító (egyedi) igazságosság fogalma tehát nem feltételez egyenlő bánásmódot, ami viszont az összehasonlító (társadal­mi) igazságosságnak döntő összetevője. Ha a megfelelő, nem összehasonlító mérce alapján mindenkivel egyformán és pártat­lanul bánunk, de méltánytalanul, akkor az egyenlőség aligha enyhítheti a mindegyikükkel szemben elkövetett igazságtalan­ságot1.

Ebben a fejezetben a méltányosság olyan ítéleteivel foglal­kozunk, amelyek lényegüknél fogva összehasonlításon alapul­nak. A társadalmi avagy összehasonlító igazságosságot tekintve a legfontosabb eset az előnyök és a terhek elosztása, a szabá­lyok felállítása és alkalmazása, valamint az önkéntes szövetke­zés az együttműködésen alapuló vállalkozásokban, játékokban és a versenyek más formáiban. Az összehasonlító igazságta­

1 Vö. a Ncívswcck sportrovatának azzal a cikkével, amely Vincent Lombardi, az egykori professzionista NFL-edző keménységével foglalkozik. „Védője, Henry Jordán gyakran idézett megjegyzése jól érzékeltette az edzői méltányos­ságot. »Egyformán bánt mindannyiunkkal. Mint a kutyákkal«." 1970. szep­tember 14.123. o.

145

lanság mindegyik esetben sajátos viszonyt teremt a felek között (vagy sajátosan alakít át egy meglévő viszonyt) - önkényes megkülönböztetést vagy kivételezést, megengedhetetlen ked­vezést, elfogultságot vagy részrehajlást, végrehajtásbeli követ­kezetlenséget, együttműködésbeli „potyázást", versenyben el­szenvedett viszonylagos hátrányt.

2. FORMÁLIS ÉS MATERIÁLIS ELVEK

Az összehasonlító igazságosság alapelve szerint a hasonló ese­teket hasonlóan, a különbözőket pedig eltérően kell kezelnünk. Ha Szabó az elosztás során nagy, Kovács viszont kis adagot kap, akkor igazságérzetünk megnyugvásához tudnunk kell, hogy a bánásmód e különbségét Szabó és Kovács miféle kü­lönbsége teszi lehetővé és indokolttá. Ha Szabó és Kovács min­den tekintetben teljesen egyforma, de egyikük többet kapott, mint a másik, akkor a megkülönböztetés a velük való bánás­mód terén teljesen önkényes. Az összehasonlító igazságtalan­ság lényege pontosan ez - az önkényes megkülönböztetés. Sőt, sokan2 úgy gondolják, hogy a hasonló esetek hasonló kezelé­sének elve nem egyszerűen az engedelmeskedésünkért versen­gő számos etikai elv egyike, hanem egy olyan általánosabb elv megnyilvánulása, amely része magának az ésszerűségnek. Ezt az általánosabb elvet sértenénk meg, ha eltérő geometriai jel­lemzőket tulajdonítanánk két egybevágó háromszögnek, ha adott fizikai eseményt egyedüli kivételnek tekintenénk New­ton törvényei alól, s akkor is, ha megtagadnánk az egyenlő jog­védelmet azoktól a polgároktól, akiknek a bőrszínük fekete.

Bármely két ember vagy dolog különbözni fog valamilyen tekintetben. Valamilyen különbségre mindig hivatkozhatunk a bánásmód különbségének alapjaként (illetve szabatosabban, igazságosságának igazolásaként)7,. Az összehasonlító igazságosság

1 Például Isaiah Berlin: Equality As An Ideál (Az egyenlőség mint eszmény). Proceedings of the Aristotelian Society, 56. kötet, 1955-56; valamint Chaim Perelman:The Idea of justice and the Problem of Argument (Az igazságosság eszméje és az érvelés problémája). New York, 1963, Humanities Press, Inc. 1-60. o.

3 E hasznos új kifejezést W. K, Frankenától és A. D. Woozleytól kölcsönöz­tem, lásd The Concept of Social Justice (A társadalmi igazságosság fogalma). In R. B. Brandt (szerk.): Social Justice (Társadalmi igazságosság). Englewood Cliffs, N. J., 1961, Prentice-Hall, Inc. 5. old.; illetve Injustice (Igazságtalanság). American Philosophical Quartcrly Monograph, 7. kötet, 1973. Egy cselekedet iga­

146

számára nyilvánvalóan nem elég tehát, hogy a bánásmód kü­lönbözősége tulajdonságok különbözőségén alapul. Az egyé­nek különböző kezelésének igazságosságát igazoló alapvető különbségeknek, illetve az egyének hasonló kezelésének igaz­ságosságát igazoló alapvető hasonlóságoknak lényegeseknek kell lenniük. Igazságtalanság történt, ha minden lényeges vonat­kozásban hasonló egyéneket különböző módon kezeltek, vagy ha valamilyen lényeges vonatkozásban különböző egyéneket egyformán kezeltek.

A hasonló bánásmód elve tehát csak kiindulópontja az össze­hasonlító igazságosság vizsgálatának, amit még ki kell egészí­teni a különbségek lényegességét megállapító szempontokkal. Ebből következően a hasonló bánásmód elvét rendszerint úgy emlegetik, mint ami pusztán az igazságosság formális elve, s a lényegességnek azokat a szempontjait, amelyekkel azt az igaz­ságosságra vonatkozó különböző összefüggésekben ki kell egé­szíteni, az igazságosság materiális elveinek nevezik4. A téma egy mai elemzője szerint az igazságosság formális elve „magában foglal egy teljesen meghatározatlan változót, amíg a materiális elvek azok a konstansok, amelyek különböző módokon helyet­tesíthetnek be egy változót"5. Az az elv, hogy a lényeges vonat­kozásokban hasonló emberekkel hasonlóan, a lényeges vonat­kozásokban nem hasonló emberekkel nem hasonlóan - és kife­jezetten a köztük lévő különbségek szerint - kell bánni, a meghatározás értelmében formális, mivel teljes mértékben hi­ányzik belőle annak közelebbi meghatározása, hogy mely vo­natkozások számítanak lényegesnek. Az az elv, hogy a társa­dalmi jólétből mindenkinek hozzájárulása (vagy ennek alter­natívájaként képességei, szükségletei, rangja vagy erénye)

zolása (jusHfy) annak a megmutatása, hogy az egészében véve, mindent mér­legre téve, végső megítélés szerint helyes. Egy cselekedet igazságosságának iga­zolása (justicizc) viszont csak annak a megmutatása, hogy az igazságos s ennél­fogva általában helyes. Mivel (mint láttuk) nem minden igazságos cselekedet helyes és nem minden helyes cselekedet igazságos, hasznos megkülönböztet­nünk a végső és az igazságosságra vonatkozó igazolást.

4 Az igazságosság formális és materiális elvei közötti megkülönböztetés ál­talam ismert legjobb magyarázataként lásd Louis I. Katzner: An Analysis of the Concept of Justice (Az igazságosság fogalmának elemzése). Doktori disszer­táció. University of Michigan, 1968. A következő bekezdésekben sok tekintet­ben e kiváló munkára támaszkodtam.

5 Uo. 2. o.

147

arányában kell részesednie, materiális elv, hiszen legalábbis ko­moly előrehaladást tesz annak közelebbi meghatározásában hogy a társadalmi jólétre vonatkozó elosztás igazságosságát tekintve mely jellemzők a lényegesek.

Azt az elvet, hogy a hasonló eseteket hasonlóan kell kezelni egyesek - az egyenlőség elvének védelmében - kissé elhamar­kodottan „az egyenlőség vélelmezésének" tekintik. Gyakran hangoztatják például a következőt: noha az igazságosságról abszurd lenne azt hinnünk, hogy minden emberrel szemben hajszálpontosan egyforma bánásmódot kíván, azt megkövete­li, hogy egészen addig ne térjünk el az egyforma bánásmódtól, amíg nincs rá jó okunk. Vagyis „a bizonyítás terhe azoknak a vállán nyugszik, akik az emberekkel nem akarnak egyformán bánni"6. Ez a vélelmezés azonban korántsem jelenti ugyanazt, mint az általunk megfogalmazott formális elv, s nem is követ­kezik abból. Formális elvünkből (amely Arisztotelésztől szár­mazik) az következne, hogy (1) bánj hasonlóan (egyformán) azokkal, akik lényeges vonatkozásokban ugyanolyanok (egy­formák), és (2) bánj eltérően (nem egyformán) azokkal, akik lényeges vonatkozásokban nem ugyanolyanok (nem egyfor­mák), mégpedig kimondottan a köztük lévő különbségeknek megfelelően. Amikor ragaszkodnak ahhoz, hogy minden eset­ben csakis az egyforma bánásmódtól való eltérést szükséges iga­zolni, az egyenlőség vélelmezését megfogalmazók teljes mér­tékben figyelmen kívül hagyják az elv második részét. A fenti kettős formula szerint viszont igazolásra akkor van szükség, amikor (1) olyan egyének esetében térnek el az azonos bánás­módtól, akik a lényeges vonatkozásokban ugyanolyanoknak (egyformáknak) látszanak; illetve (2) olyan egyének esetében térnek el a különböző kezeléstől, akik a lényeges vonatkozá­sokban különbözőknek (nem egyformáknak) látszanak. Az, hogy az adott esetben kinek a vállán nyugszik „a bizonyítás terhe", attól függ tehát, hogy egyrészt mivel van dolgunk (mit hiszünk vagy tudunk) a kérdéses egyének lényeges vonásait tekintve, s hogy másrészt minek az igazságosságát vizsgáljuk közelebbről és milyen normák, illetve vezérelvek számítanak ebben az összefüggésben. Az egyforma bánásmód mellett szó­ló vélelem lesz érvényes azokban az esetekben, amikor a kér­

6 Uo. 37. o. Ennek eredeti megfogalmazását lásd S. Benn és R. S. Peters: Socinl Principles and the Detnocratic State (Társadalmi elvek és demokratikus állam). London, 1959, George Allén and Unwin Ltd. 111. o.

148

déses egyéneket a lényeges vonatkozásokban egyformának gondoljuk, tartjuk vagy becsüljük, de azokban az esetekben, amikor a kérdéses egyéneket a lényeges vonatkozásokban kü­lönbözőknek véljük, a nem egyforma bánásmód mellett szóló vélelem lesz érvényes.

Nézzünk meg néhány példát. Ha két ugyanazt a szabályt megszegő tanuló közül csak az egyik kap súlyos büntetést, akkor (további tények ismerete nélkül) azt vélelmeznénk, hogy a tanár - összehasonlító - igazságtalanságot követett el. A vé­lelmezést csak akkor adnánk fel, ha a tanár napvilágra hozna valamilyen lényeges különbséget a két elkövető vagy a két tett között. Másrészt gondoljuk át Louis Katzner azt megvilágító példáját, hogy „a bizonyítás terhét" néha azoknak kell vállal­niuk, akik az egyenlő bánásmód mellett állnak. Egy ember va­gyonának egyik felét egyetlen fiára hagyja végrendeletében, amíg a másik felét - „egyenlően" - egy azzal egykorú fiatalem­berre. A két örökös különböző olyan vonatkozásban, amit eb­ben az összefüggésben lényegesnek szoktunk tekinteni, neve­zetesen az egyik az örökhagyó közvetlen családtagja, a másik viszont nem. Az adott lényeges különbség miatt az apát terheli a kötelezettség, hogy adjon olyan magyarázatot a két ember egy­forma kezelésére, amely megszünteti azt a vélelmezésünket, hogy eltérően kellene őket kezelnie.

Az egyenlőség vélelmezését kívánó elvnek ily módon az a hibája, hogy nem veszi figyelembe az olyan eseteket, amelyek­nél az elismerten fontosnak tekintett jellemzőkre vonatkozóan előzetes várakozásunkból az egyenlőtlenség vélelmezése kö­vetkezik. Az elv rejtett normatív jellege („rejtett", amennyiben valaki azt állítja, hogy ez az összehasonlító igazságosság for­mális elve), és ami még fontosabb, végső soron önkényes ter­mészete világos lesz, ha megfontoljuk, hogy miként alkalmaz­nánk olyan esetekre, amelyeknél nincsenek előzetes várakozá­saink arra nézve, hogy az adott dolgok vajon egyenlő vagy különböző mértékben rendelkeznek a lényeges jellemzőkkel. A vélelmezés mellett szóló elv ezekben az esetekben azt mondja nekünk, hogy vélelmezzük az egyenlőséget, még akkor is, ha semmit nem tudunk az egyenlőség vélelmezésének indokolt­ságáról; hogy az egyéneket, noha nem tudunk róluk semmit, egyformán kell kezelnünk, kivéve azt az esetet, amikor (vagy amikor már) találhatunk okot a különböző bánásmódra. A pél­dában a vélelmező elv egyértelműen „elárulja magát", hiszen amennyiben magatartásunk irányítása a célja, nyilvánvalóan

149

nem „pusztán formális". Vagyis a tisztán formális elv leple alatt amelyet pedig meghatározónak tekintenek az összehasonlító igazságosság lényegét tekintve, egy vitatható (és valójában nagyon is kétséges) normatív elvre bukkanunk. A tanulság ebből az, hogy ne keverjük össze a kivételt tartalmazó (bánj min­denkivel egyformán, kivéve a lényeges különbségeket mutató embereket!) és a vélelmezést kívánó elveket (amíg ki nem derül, hogy lényeges különbségek vannak az emberek között, bánj minden­kivel egyformán!). Akivételt tartalmazó elv csakugyan formá­lis, hiszen nem ad útmutatást a cselekvéshez, illetve nem ad alapot arra, hogy olyan esetekben, amikor semmit se tudunk az emberek jellemzőiről, bánjunk velük egyformán vagy nem egyformán. A vélelmezést kívánó elv szerint viszont ebben az esetben is az egyforma bánásmódot kell vélelmezünk, s ez azt jelentené, hogy vélelmezésünk semmivel se kevésbé önkényes, mint a kérdéses személyek lényeges hasonlóságainak és kü­lönbségeinek ismerete nélkül a nem egyforma bánásmód vélel­mezése lenne.

A materiális igazságosság megfelelő elveinek (a lényegesség kritériumainak) a megállapítása másfajta feladat, mint az, amit a formális igazságosság elvének megfogalmazása kíván tőlünk. Annak eldöntéséhez, hogy milyen materiális elveket tegyünk magunkévá, óhatatlanul be kell lépnünk az erkölcsi küzdőtérre, ahol az alapvető attitűdök mély ellentétben állnak egymással, s ahol a társadalmi érdekek és a politikai pártok harca zajlik. Az itt felmerülő kérdéseket nem lehet egyszer és mindenkorra eldönteni azzal, hogy „magára az igazságosság fogalmának meghatározására" hivatkozunk, mivel ezek nem annyira a fo­galmi elemzés közvetlen normatív következmények nélküli kérdései, mint inkább tartalmi erkölcsi kérdések. Ahhoz, hogy a követelménynek legyen tartalma és útmutatást tudjon nyúj­tani, kívülről kell hozzáadnunk normatív elveket.

Néha a materiális elvek választása nem különösebben ne­héz vagy vitatható, mert maga a kérdéses összefüggés is nagy­mértékben behatárolja azt. Nem szabad különbséget tennünk minden lényeges szempontból egyforma emberek között, de hogy mi a lényeges, az attól függ, hogy éppen minek az igazsá­gosságáról van szó, mi a célunk, melyek a kérdéses „játék" bel­ső játékszabályai. Nincs olyan szempont, ami minden össze­függésben lényeges lenne. Nincs egyetlen egyetemesen alkal­m azható m ateriális elv. Röviden, am it m ateriális elvként keresünk, az - H. L. A. Hart kifejezésével - „egy változó vagy

150

módosuló kritérium annak meghatározására, hogy valamely adott cél szempontjából az esetek hasonlóak-e vagy különbözőek"7. Hart odáig ment, hogy érdekes hasonlóságot érzékeltetett az adott célra vonatkozó lényegesség és a viszonyokra vonatkozó más fogalmak között. „E tekintetben az igazságosság olyan, mint az eredeti, a magas vagy a meleg fogalma, melyek hallga­tólagosan egy mércére utalnak, ami aszerint változik, hogy a dolgoknak éppen mely körére alkalm azzák"8. A magasság mércéje ily módon aszerint változik, hogy gyerekekről, férfi­akról, nőkről, épületekről vagy hegyekről beszélünk. E válta­kozásban nincs bűnös „relativizmus" és irracionális szkepti­cizmus. Jó, hogy vannak olyan szavaink, amelyek alkalmazási kritériumai használatuk összefüggései szerint változnak külön­böző ismert módokon, és a „lényeges" is ilyen (ahogyan az összehasonlító igazságosság formális elvének megfogalmazá­saiban szerepel).

3. DÍJAK

Vizsgáljunk meg röviden három olyan szokványos összefüg­gést, amelyben felvetődnek az összehasonlító igazságosság kérdései: a díjak odaítélését, a szabályok lefektetését és alkal­mazását s végül az előnyök és terhek elosztását. Amikor egy díjat kell odaítélni vagy egy már meghozott ítélet méltányos­ságát kell elbírálni, aligha okoz nehézséget eldöntenünk, hogy mi számít. Ha tudjuk, hogy mit fogunk díjazni, akkor világos elképzeléseink vannak arról is, hogy a pályázók milyen jellem­zőit vesszük figyelembe. A szépségversenyen az alak, a mell­bőség, a derék- és csípőméret számít, nem pedig az IQ és a jó úszás. Ha viszont a fizikában elért kiemelkedő teljesítményért ajánlunk fel díjat, akkor nem az alak és a mellbőség számít, ha­nem a gondolatok mélysége és kifinomultsága, valamint a tudo­mányos felismerések hasznossága. Ezek, a lényegességre és lé­nyegtelenségre vonatkozó ítéletek biztosan vitán felül állnak!

A jutalmazást néha olyan szabályok irányítják, amelyek nem adnak mérlegelési szabadságot a bíró számára. Ha a százméte­res síkfutás győztesének ajánlottuk fel a díjat, akkor azt annak

7 H. L. A. Hart: A jogfogalma. Ford.: Takács Péter. Budapest, 1995, Osiris. 186. oldal (a kiemelést hozzátéve).

# Uo.

151

a futónak kell átadnunk, aki elsőként szakította át a célszala­got (és a cél eléréséig betartotta az összes szabályt). Teljesen „lényegtelen", hogy a másik futónak jobbak a korábbi eredmé­nyei, hogy az van jobb formában, vagy hogy az kevésbé volt szerencsés. Más esetekben a bírónak van értelmezési lehetősé­ge, és meg is kell fontolnia, hogy mi a versengés célja. Kétség­telen, gyakran egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy mi ez a „cél" hogy mit jutalmaznak. Az ilyesmi néha a részletes szabályok­ból olvasható ki, de ezek a szabályokat sújtó gyakori fogyaté­kosságok valamelyikétől szenvedhetnek, vagyis homályosak, kétértelműek, ellentmondásosak vagy hiányosak lehetnek. Ez különösen az olyan szabályok esetében gyakori, amelyeknél többféle jellemző számít, s amelyek ugyanakkor nem adnak útmutatást arra vonatkozóan, hogy miként kell megállapíta­nunk az összemérhetetlen tényezők súlyát. (A szabály felállí- tói megadhatják ezt önkényes „pontrendszerek" kialakításával a jégtánc, a műugrás vagy a torna versenyeinek elbírálásánál szokásos módon, de gyakran - mint „az esztendő anyukája" verseny esetében - a szabályok egyáltalán nem tartalmaznak efféle útmutatást.) Ám még ha nem is mindig könnyű ilyen és hasonló okokból eldönteni, hogy ki kapja meg a díjat, a nehéz­ségek rendszerint nem annyira abban rejlenek, hogy mi szá­mít, mint inkább abban, hogy azoknak a tényezőknek, ame­lyek fontosságát senki se vonja kétségbe, milyen viszonylagos súlyt tulajdonítsunk.

4. ÁLTALÁNOS SZABÁLYOK

Legyen a következő összefüggés, amit megvizsgálunk, a sza­bályok érvényesítése. Egy törvény végrehajtása akkor igaz­ságtalan, ha kiszámíthatatlan, esetleges vagy hátrányos meg­különböztetéseket teremt, azaz ha egyenlőtlenül bánik azokkal, akikre a törvény vonatkozik. „Ha a jog tiltja valahol a parko­lást - írja A. M. Honoré akkor méltánytalan az ott parkoló A- val szemben, hogy őt megbírságolják ezért, miközben 8-t, aki ugyanezt teszi, nem büntetik m eg."9 (Ez csak az összehasonlí­

9 A. M. Honoré: Social Justice (Társadalmi igazságosság). McGill Law Jour­nal, 8. kötet, 1962. Lásd újranyomva Róbert S. Summers (szerk.): Essays in Lcgal Philosophy (Tanulmányok a jogfilozófia köréből). Berkeley - Los Angeles, 1968, University of California Press. 67. o.

152

tás alapján méltánytalan. Amikor ugyanis kizárólag azt nézzük, hogy A megérdemeli-e az ilyen bánásmódot a másokkal szem­ben követett eljárástól függetlenül, akkor nyilvánvaló, hogy igenis azt kapta, ami járt neki.) Ugyanez a helyzet akkor is, ha egy tün­tetés miatt lezárt területen senki sem lépheti át a rendőrkordont, de egy civillel, a főkapitány sógorával kivételt tesznek.

Az általános szabályok azonban majdnem mindig tartalmaz­nak - kifejezetten vagy hallgatólagosan - kivételt teremtő zára­dékot. Ez szűkíti a szabály által érintett személyek osztályát, és meghatározza, hogy azok, akik beletartoznak, milyen feltételek­kel mentesülnek a szabály alól. A hatósági rendelkezések és ál­talában a jogszabályok minden polgárra vonatkoznak, kivéve azon­ban azokat, akik bizonyos megnevezett osztályokba tartozva - és sajátos feltételekkel - mindenki mástól megtagadott, kivéte­les bánásmódot, illetve előjogokat élveznek. Minden polgár szá­mára tilos belépni a rendőrkordon által lezárt területre - kivéve az engedéllyel felruházott tudósítókat, a mentőalakulatokat, az önkormányzati munkatársakat és az éppen szolgálatot teljesítő rendőröket. Tilos minden gépjármű számára lakott területen túl­lépni az ötvenet, kivéve a szolgálatban lévő mentőt, tűzoltót és rendőrt, valamint a különleges vészhelyzettel szembenéző ma­gánembert. E kivételek, amelyeket maga a törvény is elismer, semmi esetre sem önkényesek. Az a rendőr, aki megengedi az újságírónak a kordon átlépését, vagy az a mentős, aki túllépi az általános sebességhatárt, senkivel szemben nem követ el igaz­ságtalanságot. A rendőrségnek nincs megengedve bizonyos „tör­vénysértések" elkövetése, hiszen a törvény maga, amelynek vég­rehajtására és mindenkire vonatkozóan egyenlő alkalmazására a rendőrség és a bíróság felesküdött, tartalmazza a kivételt terem­tő záradékokat. A fontos vonatkozásokban különböző személye­ket eltérően kell kezelni, s azt, hogy az adott különbség fontos-e vagy sem, maga a törvény határozza meg.

Más esetekben ennek a törvényalkotás összefüggéseiből kell kiderülnie, hisz a törvényhozó az új törvényjavaslatok megfo­galmazásánál a maga fontossági szempontjait szükségképpen valamilyen jogon kívüli forrásból meríti. A törvényhozás olykor hibákat követ el, olykor kellő tárgyilagosság és elfogulatlanság nélkül alkotja meg a törvényeket, s így egyes rendelkezései ön­magukban sem méltányosak: érdemtelenül részesítik előjogok­ban az egyének bizonyos osztályainak egészét, más osztályok jo­gait pedig önkényesen megnyirbálják. Az a törvény, amely a nemzeti parkok látogatását csak a fehérek számára engedi meg,

153

önkényes megkülönböztetést alkalmaz, mivel olyan különbség­re alapoz megkülönböztetést, amely az igazságosság szempont­jából nyilvánvalóan nem számít. Mindazonáltal lehetséges, hogy a rendőrség és az igazságszolgáltatás tökéletes elfogulatlanság­gal szerez érvényt egy ilyen törvénynek. A törvények végrehaj­tásának igazságossága vagy igazságtalansága tehát független maguknak a törvényeknek a tartalmi igazságosságától vagy igaz­ságtalanságától; igazságos törvényeket igazságtalanul ültethet­nek át a gyakorlatba, igazságtalan törvényeket makulátlan elfo­gulatlansággal kényszeríthetnek ki. Sőt, a törvény összehasonlí­tó igazságossága vagy igazságtalansága nem azon múlik, hogy mennyire van összhangban a (többi) törvénnyel, hanem azon, hogy lényegesek-e avagy lényegtelenek a megkülönböztetéseit alátámasztó szempontok (valamilyen független mérce szerint). Akkor igazságtalanok az általános szabályok, amikor olyan osz­tályokat különböztetnek meg, amelyek a „valóban és igazán" fontos szempontok alapján hasonlóak, vagy amikor elmulaszta­nak megkülönböztetni olyan osztályokat, amelyek a „valóban és igazán" fontos szempontok alapján különbözők. (Egy törvény éles bírálatára korántsem csak az adhat okot, hogy igazságtalan. Az önkényes megkülönböztetéssel nem vádolható törvény le­het ugyanakkor embertelen, fölöslegesen elnyomó jellegű, gaz­daságtalan, kikényszeríthetetlen vagy bolond. Amennyiben azonban a bírálat az összehasonlító igazságosság mércéit alkal­mazza, úgy kizárólag azt veszi célba, hogy a törvény miként tesz különbséget az emberek különféle osztályai között.)

Gyakran úgy tűnik, hogy a törvények igazságosságára vo­natkozó nézeteltérések (ellentétben azokkal, amelyek végrehaj­tásuk igazságosságára vonatkoznak) végső értékkülönbsége­ken alapulnak. Pedig még itt is inkább kivétel, mint szabály a valóban áthidalhatatlan nehézség és a kibékíthetetlen ellentét. Miért nem önkényes például az az előjog, hogy a mentőautó ve­zetője figyelmen kívül hagyhatja a sebességkorlátozó táblát? Mi­ért lenne ugyanez az előjog igazságtalan, ha - mondjuk - ezt min­den zöld szemű, férfi gépkocsivezető számára biztosítanánk? Miért nyilvánvaló számunkra, hogy a megengedett sebesség kérdéseit tekintve lényeges az életveszélyben lévő betegekkel és a balese­tek sérültjeivel szemben érzett felelősség, míg a vezető neme és szemének színe nem lényeges? A válaszhoz elengedhetetlen „a kérdéses törvény kifejezett céljának vizsgálata"10. A sebesség­

10 Hart: i. m. 190. o.

154

korlátozást elrendelő törvények célja a közlekedési balesetek megelőzése, s így a gépkocsivezetők, az utasok, valamint a gya­logosok egészségének, életének és tulajdonának védelme. Ha azt a gépkocsivezetőt, aki egy baleset áldozatával száguld az ambulancia felé, ugyanúgy kezeljük, mint a magánügyeit inté­ző többi autóst, akkor épp annak a célnak a megvalósítását ne­hezítjük, amiért a gépkocsik sebességét szabályozni akarjuk. Másrészt a vezető neme és szemének színe, illetve a sebesség- korlátozó törvények kifejezett célja között nincs ismert oksági összefüggés. Ez tehát ezt a célt tekintve nem számít. Az ezeken ala­puló jogi megkülönböztetések méltánytalanok, hiszen önkénye­sek. Ezek a fontosságra vonatkozóan olyan ítéletek, amelyek­ben minden ésszerű embernek egyet kell értenie. Minél vitatha­tóbbak magának a törvénynek a céljai, s minél bonyolultabban kapcsolódnak össze a különféle célok, annál valószínűbbek a fontosságra vonatkozó megoldhatatlan nézeteltérések.

Megkülönböztettem a törvény igazságtalan végrehajtásának két módját, de van egy eddig még nem említett harmadik lehe­tőség is. Az első példában egy általános szabálynak esetleges, korrupt vagy kivételező módon szereznek érvényt. A második példánál maga a törvény az igazságtalan, hiszen az emberek olyan csoportjai között tesz különbséget, amelyek a törvény elismert céljait tekintve lényegtelen dolgokban különböznek. Mint láttuk, igazságtalan törvényt lehet igazságosan alkalmaz­ni, egy tökéletesen igazságos törvényt lehet igazságtalanul al­kalmazni, s az is lehet, hogy egyaránt igazságtalan, illetve igaz­ságos mind a törvény, mind az alkalmazás. De most van egy harmadik eset is: magának a törvénynek a célja is lehet önkényes és szégyenletes. Lehetséges, hogy a törvény révén tudatosan egy olyan célt akarnak eredményként elérni, amely önmagában is igazságtalan. Meg akarják őrizni például a kedvező helyzet­ben lévők gazdasági előnyeit (függetlenül attól, hogy mit kí­ván a „közérdek"), vagyis azt akarják jogilag biztosítani, hogy az egyik csoport nyereséghez jusson a másik rovására.

A legfontosabb példa a jog sajátosan diszkriminatív célú hasz­nálatára a náci Németország 1933 és 1945 közötti törvényhozá­sa. Képzeljük el azt a náci törvényt, amelyik megszabja, hogy milyen módszerekkel sajátítható és utalható ki a zsidó üzleti tulajdon és banktőke. Tegyük fel, hogy egy ilyen törvénynek nincs semmilyen más célja, mint az, hogy a zsidók kárára az „árjáknak" kedvezzen. A törvényalkotói cél a dolgok állapotának olyan átalakítása, olyan újraelosztás jogi megalapozása, amely

155

azért igazságtalan, mert előnyeit tekintve önkényes megkülön­böztetésre épül. A német zsidók és a többi német között nincs olyan „lényeges különbség", amely ennek az új elrendezésnek az igazságosságát igazolná. A törvényhozás indítéka a részre­h a jlá s vo\t az igazságossággal való takarózás nélkül, és a hiva­talos törvényalkotói eljárás ezért egyszerűen nem más, mint közönséges „fosztogatás".

Most tegyük fel, hogy a vörös hajú zsidókkal kivételt tesz a náci törvényhozás (talán megvesztegetés folytán, talán azért, hogy tekintettel legyenek egy bizonyos, komoly nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező vörös hajú zsidó milliomosra), s hogy ezt a kivételt bele is veszik a kisajátítási törvény szövegé­be. Ez újabb igazságtalanságot tenne hozzá a törvényhozói cél igazságtalanságához, olyant, ami ezúttal második esetünkhöz tartozik, mert a kivételezés nyilvánvalóan önkényes, hiszen a mentesített osztály osztályt meghatározó jellemzői nincsenek semmilyen oksági összefüggésben a törvény szándékolt céljá­val. Azt azonban nem könnyű megmondani, hogy a törvény igazságtalan kivétele az igazságtalan cél alól egészében véve igazságtalanabbá teszi-e az eredményt. A kisajátítással sújtott zsidók felpanaszolhatnák, hogy az önkényes kivételezést élve­ző testvéreiket megkímélték, de ugyanakkor azt is fontolóra vehetnék, hogy az ilyen kivételek valójában csökkentik a tör­vény által teremtett igazságtalanság „mennyiségét". Mindenek­előtt igaz ugyan, hogy a vörös hajúság alapján nem lehet kü­lönbséget tenni a zsidók között, de az is igaz, hogy a vörös hajú zsidóság alapján sem lehet a szélesebb megkülönböztetést meg­tenni németek és németek között. A vörös hajú zsidók sajátos kezelése a nem-zsidó németekhez képest az összehasonlító igaz­ságosság, de az összes többi német zsidóhoz képest az összeha­sonlító igazságtalanság esete. Ha azt kérdezzük, hogy a vörös hajúak mentesülése „egészében véve" igazságos-e vagy igazság­talan, akkor ez olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy egy nő, aki az egerekhez, a gyerekekhez és más nőkhöz képest magas, de az elefántokhoz, az irodaházakhoz és a férfiakhoz képest alacsony, az „egészében véve" magas-e vagy alacsony.

Tegyük most fel, hogy a zsidók kisajátítására vonatkozó tör­vényjavaslat átmegy, a vörös hajúak mentesítésével. Hónapok múlva egy korrupt rendőrtiszt és egy korrupt bíró hazugságok és hamisítások leple alatt elintézi (megfelelő csúszópénz elle­nében) egy barna hajú zsidó mentesülését és ugyanakkor egy vörös hajú zsidó vagyonának törvénysértő konfiskálását. Amit

156

tesznek, az általános szabályok végrehajtásában megnyilvánuló- korrupcióval, részrehajlással vagy elfogultsággal elért - ön­kényes és szégyenletes diszkrimináció. Az azonban, hogy a már eleve roppant igazságtalan, hiszen igazságtalan törvényhozói célra irányuló és igazságtalan kivételezéssel megfejelt törvény végrehajtásának „egészében vett" igazságosságát ez miként befolyásolja, meglehetősen homályos. Itt megintcsak meg kell határoznunk szabatosan az összehasonlítás kategóriáit, s megint ellentétes viszonyító ítéleteket kell alkotnunk. A többi barna hajú zsidóval szemben igazságtalan ennek az egynek a kiemelése mindannyiuk nélkülözésre kényszerítése és nyomor­ba döntése közepette (habár kétséges, hogy ez még inkább nö­veli-e a már ennyi üldöztetésnek kitett emberek sérelmeit, s még az is lehetséges, hogy egyenesen örvendeznek bajtársuk jószerencséjének); a törvényt kijátszó eljárás a vörös hajú zsi­dóval szemben úgyszintén igazságtalan ahhoz a bánásmód­hoz képest, amit a többi vörös hajú zsidó szenved el. Másrészt a barna hajú zsidó mentesítésével nem történt igazságtalanság, ha ezt azzal a bánásmóddal vetjük össze, amelyben az összes nem-zsidó üzletember részesül, s a törvényt kijátszó eljárás sem igazságtalan a vörös hajú zsidó esetében, ha ezt az összes bar­na hajú zsidóval szemben alkalmazott bánásmódhoz hasonlít­juk. Ezeknek az ítéleteknek a végső egyenlegbe állítását még bonyolultabbá teszi az a probléma, hogy vajon kell-e bármi­lyen jelentőséget tulajdonítanunk azoknak a jellemzőknek, amelyek kizárólag azért „fontosak", mert azokat (vöröshajúság, zsidóság) egy igazságtalan törvény annak tekinti.

De nem foglalkozunk tovább itt a problémával. E példák mindössze arra szolgáltak, hogy lássuk, az igazságosság kér­dése az általános szabályok vonatkozásában háromféle módon, a törvény céljának, megfogalmazásának és végrehajtásának szintjén merülhet fel, hogy mindhárom szinten előfordulhat igazságtalanság, s hogy az egyik szint igazságtalansága kihat valamiképpen - bár nem világos, hogyan, mert csupán korlá­tozott összehasonlító ítéletekből kibetűzhető módon - a többi erkölcsi minőségére. Ahogy a második szinten magára a tör­vényre utalva nem mutathatjuk meg, hogy miért elégtelen alap a megkülönböztetéshez egy „szempont", hanem csak úgy, ha a törvény céljára hivatkozunk, a harmadik szint megkülönböz­tetésének alátámasztására használt szempont lényegtelensége is csak jogon túli szempontokra utalva mutatható meg. A tör­vényhozói célok által használt megkülönböztetések alapjainak

157

fontosságát csak úgy tudjuk megítélni, ha megvizsgáljuk, mi­ként alakul a dolgok állapota a törvényből következően, vajon nem hoz-e magával a törvény indokolatlan jogelvonást, egyen­lőtlenséget, bizonyos csoportokat sújtó hátrányos megkülön­böztetést. És következő problémánk éppen abból a kérdésből fakad, hogy mi számít ezen a szinten jó oknak.

5. GAZDASÁGI IGAZSÁGOSSÁG

Eredetileg az „osztó igazságosság" kifejezést csak arra az eset­re használták, ahol közvetlenül hatóságilag osztanak el terhe­ket és előnyöket, például tisztségeket és szociális juttatásokat, adókat és katonai behívókat. Mostanában azonban egyre in­kább kiterjesztik azokra a jó és rossz dolgokra is, amelyeket nem hatóságok osztanak el, hanem magánemberek más ma­gánemberek között. Sőt, a fogalom a legújabb szakirodalom­ban már csak a gazdasági elosztásra, azon belül is főleg a társa­dalmi osztályok közötti jövedelmi különbségek, valamint az egyes társadalmi csoportok különbségeire épülő adórendsze­rek igazságosságára vonatkozik. Továbbá e kifejezéssel az el­osztás eljárásán túl a dolgok állapotának tényleges alakulására is utalhatnak - például arra a tényre, hogy ma az amerikai tár­sadalomban (a nemzeti jövedelemből) „a legfelső öt százalék húsz százalékot kap, amíg a legalsó húsz százalék ötöt"11. Per­sze abban, hogy mit jelent itt az „elosztás", van bizonyos két­értelműség. A szó vonatkozhat az elosztás eljárására, de az el­osztás valamilyen eljárásának eredményére is, és olykor csak ezek egyikét tartjuk igazságosnak vagy igazságtalannak, máskor meg mindkettőt. Ráadásul „elosztáson" néha olyan „ered­ményt" értünk, ami nem valamilyen tudatos elosztási eljárás terméke, hanem egyszerűen csak egy állapot, mely túlságosan is összetett módon jött létre ahhoz, hogy azt az emberek vala­mely meghatározott csoportjának tulajdonítsuk, vagy hogy abban e csoport szándékos cselekedeteinek összegeződését lás­suk. Pontosan ilyen állapot a jelenlegi amerikai „vagyonmeg- oszlás".

11 T. R. B. from Washington (Adóbevételi adatok Washingtonból). The Neiv Republic, 160. kötet, 12. szám, 1969. március 22., 4. o.

158

Valóban különbözik-e a jövedelmeik közötti különbség igaz­ságosságát alátámasztó módon az amerikaiak legfelső öt száza­léka „az alul lévők" húsz százalékától valamilyen tekintetben? Aligha találunk mindkét csoport minden tagjánál valamilyen közös és jellemző (akár lényeges, akár lényegtelen) vonást. En­nélfogva bizonyos igazságtalanságoknak mindenképpen létezni­ük kell. Lehetséges azonban, hogy vannak olyan jellemzők, ame­lyeket többé-kevésbé megtalálhatunk a kiváltságos osztály min­den tagjánál, s amelyek legalábbis megközelítőleg igazságossá teszik a dolgok jelenlegi elrendeződését. Milyenek lehetnének e vonások? (Milyeneknek kellene lenniük?) A válasz felállítja - legalábbis az olyan viszonylagos bőségben élő társadalmak szá­mára, amilyen az Egyesült Államok - a fontosság valamilyen mércéjét és az anyagi javak megoszlásának kérdéseire vonatko­zóan az igazságosság valamilyen materiális elvét.

Ezen a ponton, úgy tűnik, egyáltalán nem hivatkozhatunk másra, mint alapvető attitűdjeinkre. De az ésszerű egyetértés lehetőségeit illetően még ezen a szinten is el kell kerülnünk a meggondolatlan pesszimizmust. A kérdésünkre adott válaszok egy része általánosan hiteltelenné vált, s ha meg tudjuk állapí­tani, hogy miért elfogadhatatlanok e válaszok, úgy eljuthatunk a helyes válasz nélkülözhetetlen alapvető jellemzőinek felfe­dezéséhez. Még roppant ellentétes kiinduló attitűdöket tanú­sító filozófiai ellenlábasok is reménykedhetnek a végső egyet­értés elérésében, amennyiben vannak közös meggyőződéseik és szempontjaik, s amennyiben mindketten ragaszkodnak a követ­kezetességhez. Gondoljuk át, miért értünk mindnyájan egyet annak a nézetnek az elutasításában (ez itt a szerző feltevése), hogy a fajok, a nemek, az IQ vagy a társadalmi „rang" különbsé­gén alapulnak az igazságos vagyoni vagy jövedelmi különbsé­gek. A válasz részben nyilvánvalónak látszik. Az emberek nem képesek tudatos választás útján befolyásolni bőrszínüket, nemü­ket vagy IQ-jukat, s azt sem, hogy melyik örökletes kasztba szü­letnek bele. Ha ilyen jellemzőkre alapoznánk az egyének közötti megkülönböztetéseket a társadalmi előnyök elosztásában, ak­kor ez azt jelentené, hogy „olyan különbségek miatt kezeljük az embereket egész életükre kiható módon különbözőképpen, ame­lyekről nem tehetnek"12. Az osztó igazságosság céljait tekintve

12 W. K. Frankena: Somé Beliefs About Justice (Néhány vélekedés az igazsá­gosságról). The Lindlcy Lecture (Lindley-előadás). A Kansasi Egyetem filozófia tanszékének kiadványa. Lawrence, 1966, University of Kansas. 10. o.

159

csakis akkor számítanak egy adott vonatkozásban az emberek közötti különbségek, ha olyanok, amelyekről tehetnek; az em­berek közötti igazságos megkülönböztetés alapjául csak olyan tulajdonságok szolgálhatnak, amelyek megszerzésére vagy el­kerülésére az embereknek méltányos lehetőségük van. Miután elutasítottuk azokat a materiális elveket, amelyek nyilvánvaló­an nem képesek megfelelni a „méltányos esélyegyenlőség" kö­vetelményének, még mindig nem kevesebb mint öt jelölt pályá­zik elismerésünkre. (Elméletileg az is lehetséges, hogy az öt kö­zül két vagy több érvényes elvet fogadjunk el, mivel semmiféle a priori szükségszerűség nem írja elő számunkra, hogy a lista tételeit vissza kell vezetnünk egyetlen elvre.) E jelöltek (I) a teljes egyenlőség elve; (II) a szükséglet elve (vagy elvei); (III) az érdem és a teljesítmény elvei; (IV) a hozzájárulás (vagy a megfelelő vi­szonzás) elve; s végül (V) az erőfeszítés (vagy a munka) elve. Mindegyiket röviden szemügyre veszem.

(I) Egyenlőség

A teljes egyenlőség elvének nyilvánvalóan minden komoly tár­sadalmi etikában helye van. Emberi lényként minden emberi lény egyenlő, s mint a 6. fejezetben láttuk, e minimális képesítés minden emberi lényt egyformán feljogosít bizonyos abszolút emberi jogok élvezetére: olyan nem-gazdasági „javakhoz" fűző­dő pozitív jogokéra, melyekből a kínálat a dolog természeténél fogva sohasem lehet szűkös, s negatív jogokéra, egyrészt a ke­gyetlen vagy embertelen, másrészt a kizsákmányoló és az em­bert lealacsonyító, bár esetleg „emberséges" bánásmódokkal szemben. Az azonban kissé más lapra tartozik, ha valaki telje­sen egyenlően akarja elosztani egy ország anyagi javait vala­mennyi polgár között az emberi mivoltukra vonatkozó minimális képesítés alapján. A szigorú egyenlőség híve úgy érvelhetne emellett, hogy ő csak az arányos egyenlőség (feltehetőleg min­den vitapartnere által elfogadott) arisztotelészi formuláját alkal­mazza, az emberi jogokra hivatkozó elméletekből kölcsönzött fontossági kritérium felhasználásával. A_és B között eszerint ak­kor valósul meg az elosztás igazságossága, ha a következő arány teljesül:

A és B olyan arányban részesedik T-ből, amilyen arányban ren­delkeznek K-val.

160

T az anyagi javak tulajdonának, K pedig egyszerűen az „em­berség" vagy az „emberi természettel rendelkezés" képesíté­sének a jele, s mivel ezzel a K képesítéssel minden emberi lény egyenlően rendelkezik, a társadalom anyagi javaiból (a kérdé­ses T tulajdonból) szintén egyenlően kell részesednie minden­kinek.

Az okoskodás ott fut zátonyra, hogy kiinduló tétele éppoly vitatható, mint következtetése. A kölcsönzött fontossági mérce ugyanis, amely jóformán magától értetődőnek látszik az ere­deti összefüggésekben, tisztán gazdasági viszonyokra alkal­mazva a legjobb esetben is vitathatónak érezhető. A legtöbbünk számára nyilvánvalónak tűnik, hogy pusztán ember volta alap­ján olyan dolgok illetnek meg mindenkit (jó és rossz, lusta és iparkodó, ügyetlen és ügyes embert egyaránt), mint vád alá helyezés esetén a méltányos tárgyalás, mint az egyenlő jogvé­delem, mint közügyekben az érdekek egyenlő figyelemben ré­szesítése, mint a kínzás vagy a kegyetlen és embertelen bánás­mód más fajtáinak tilalma, mint annak örökös kizárása, hogy valaki őt a maga rabszolgájává tehesse. De ha kiegészítjük a felsorolást a gazdasági tortából való egyenlő részesedés vala­milyen jogával, akkor ez egészen más természetű előny, s sze­repeltetése azoknak a javaknak a listáján, amelyek pusztán azért illetnek meg valakit, mert ember, aligha találkozik minden to­vábbi érvelés nélkül széles körű egyetértéssel.

Jóval meggyőzőbb az az állítás, hogy mindenkinek emberi joga alapvető anyagi szükségleteinek kielégítése (vagy jobban mondva, a lehetőség azok kielégítésére), tehát az egészség megőrzéséhez szükséges táplálék és gyógyszer, elégséges ru­házat vagy hajlék. Mint azonban Hume rámutatott13, rendkí­vüli szűkölködés idején még ezek a jogok sem létezhetnek. Ahol senkinek sem jut elég, ott nem lehet mindenkinek joga az egyen­lő részesedéshez14. De mihelyt sikerül legalább a viszonylagos bőséget elérni - mihelyt eleget termel a társadalom mindenki alapvető szükségleteinek kielégítéséhez - , mindjárt meggyőzőbb­nek tűnik azt mondani, hogy valakit pusztán azért illet meg a

13 Dávid Hume: Enquari/ Conccrning the Principles of Morals (Tanulmány az erkölcs alapelveiről). LaSalle, Hl., 1947, The Open Court Publishing Company. 111. rész. A kérdéses részletet lásd Horkay Hörcher Ferenc (szerk.): A skót felvi­lágosodás. Ford.: Babarczy Eszter. Budapest, 1996, Osiris, 67-74. o.

14 Kivéve a „kiáltványi értelemben" hangoztatott „jogok" esetében. Ezekről lásd könyvünk 101. oldalát.

161

lehetőség alapvető emberi szükségleteinek kielégítésére, mert alapvető emberi szükségletei vannak. Csak az igazságosság egé­szen különös és kérges szívű felfogását nem botránkoztatná meg az a gazdag, évente óriási termést betakarító és hatalmas ipari termelést kialakító társadalom, amely megengedné, hogy egyes polgárai éhen vesszenek, megfagyjanak, vagy könnyen gyógyítható betegségekbe belehaljanak. Biztosan nem lenne mél­tányos egy, a szükségesnél többet előállító nemzet részéről, ha nem tenné lehetővé egyes polgárainak alapvető biológiai igé­nyeik kielégítését. Amikor tehát az egyenlősítés szigorú felfo­gása gazdag társadalmakra és alapvető biológiai szükségletekre korlátozódik, ez mint az osztó igazságosság materiális elve tö­kéletesen elfogadhatónak látszik. Amikor azonban jóval az alap- szükségleteken felüli „többlet" elosztására alkalmazzák, elvesz­ti meggyőző erejét. Kétségtelen, hogy minél nagyobb fokú a bőség, annál magasabb szinten húzhatjuk meg az „alapszük­ségletek" és a pusztán „kívánatos" juttatások közötti határvo­nalat, s amennyiben a társadalmi intézmények „mesterséges szükségleteket" teremtenek, úgy csakis az lehet méltányos, ha a társadalom mindenkinek lehetőséget ad ezek kielégítésére.15 De amint meghúztuk e határvonalat az adott időszak és hely valósághoz igazodó mércéi alapján a minimálisan elfogadható élethez szükséges dolog és aközött, ami csak „hab a tortán", már korántsem lesz magától értetődő, hogy az igazságosság megköveteli az összmennyiség teljesen egyenlő részekre osz­tását. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az igazságosság nem kí­vánja meg a szigorú egyenlőséget egyetlen olyan esetben sem, ahol jó okunk van feltételezni, hogy az egyenlőtlen elosztás oksági meghatározója a nagyobb termelésnek és így minden­kinek érdekében áll, még azoknak is, akik viszonylag keveseb­bet kapnak. De ez még mindig nem elég azoknak a szigorúan egyenlősítő érveknek a megcáfolásához, amelyek csak addig a pontig kívánnak teljesen egyforma osztályrészeket mindenki számára, ameddig ez, a termelékenység egészének romlását előidézve, nem jelent veszteséget mindenki számára. Senki sem ragaszkodna az olyan egyenlő elosztáshoz, amely az egész torta nagyságát csökkentve mindenki számára kisebb szeletet ered­ményezne - ez esztelenség lenne. John Rawls az igazságosság egy olyan „ésszerű elvét" fogalmazza meg, amely magában foglalja ezt a kikötést. „Minden egyenlőtlenség önkényes, ki­

15 A szempont jó megfogalmazását lásd Katzner i. m. 173-203. o.

162

véve ha ésszerű azt várnunk, hogy hatása mindenki számára előnyös lesz..."16. A szigorú egyenlősítés olyan változata ma­radt tehát a kezünkben, amely semmi esetre sem magától érte­tődő, de amely ugyanakkor biztosan megcáfolhatatlan. Ez az alapvető szükségleteken túl az össztársadalmi gazdagságot is figyelembe kívánja venni, s akkor, de csak akkor enged meg elté­rést a szigorú egyenlőségtől, amikor az mindenkinek előnyére válik. Bár ez az elmélet engem nem győzött meg, mostantól kezdve bármely elfogadható materiális elvnek, úgy vélem, nagy jelentőséget kell tulajdonítania bizonyos határokon belül az anyagi javak különbségének, még ha meg is kívánja ezt meg­előzően az összes alapvető szükséglet kielégítését. Az egyik lehetséges mód ennek megvalósítására az „alapszükséglet" mércéinek olyan emelése a nemzeti össztermék növekedése szerint, amely nem engedi meg, hogy a leggazdagabb és a leg­szegényebb polgárok közötti különbségek szélsőségessé válja­nak (akkor sem, ha valódi „nyomor" már nem létezik).

(II) Szükséglet

A szükséglet elvének számos értelmezése lehetséges, de a leg­több esetben ez egyáltalán nem valamilyen független elv, ha­nem pusztán segédeszköz az egyenlőség elvének alkalmazá­sához. Azt mondhatjuk ezért, hogy a teljes egyenlőség elvével együtt az egyenlősítő családba tartozik, szemben a nem-egyen- lősítő család olyan tagjaival, mint az érdem, a teljesítmény, a hozzájárulás és az erőfeszítés elve. Vegyük szemügyre „a szük­ségletek" bizonyos, az elosztást érintő különbségeit. Kovács gyermektelen agglegény, Szabónak és feleségének viszont hat gyereke van. Szabó borítékjára nyolc éhes száj vár, miközben Kovácsnak csak egyetlen emberről kell gondoskodnia. Egyen­lő fizetség esetén Kovács érdekét lényegesen bőkezűbben keze­lik, mint Szabó családjából bárkiét. Hasonló a helyzet akkor is, amikor nem hivatalosan osztanak szét egy kis csoporton belül élelmet (teszem azt megmentésükre váró hajótöröttek között egy lakatlan szigeten), akkor méltánytalan pontosan ugyanak­kora adagot adni a száz- és az ötvenkilós embernek, mivel az egyik mindent megkap ezzel, amire szüksége van, a másik vi­

16 John Rawls: Justice as Fairness (Méltányosságként felfogott igazságos­ság). Philosophical Review, 67. kötet, 1958.165. o.

163

szont annak csak egy töredékéhez jut hozzá, s ez az eltérő bá­násmód nem támasztható alá semmilyen fontos különbségük­kel. Vagyis a javaknak az alapvető szükségletekkel arányos el­osztása tulajdonképpen nem eltérés az egyenlőség valamilyen mércéjétől, hanem a nagyobb teherrel induló vagy a hátrányos helyzetű igénylő felzárkóztatása a többiek szintjére.

A szükséglet fogalma rendkívül bizonytalan jelentésű. Ami­kor általános értelemben jelentjük ki, hogy S-nek szüksége van X-re, akkor ez azt jelenti, hogy X nélkülözése kárt okozna neki. Az X iránti igény akkor „alapvető szükséglet", ha X nélkülö­zése által okozott kár valamilyen értelemben döntő fontosságú és alapvető, mint például a sebesülés, az éhezés, a betegség, az elmebaj vagy a korai halál elszenvedése. Ebben az értelemben mind annyiunk számára alapvető szükséglet bizonyos mennyi­ségű és összetételű élelem, lakóhelyünk fűtése, a hajlék vagy a meleg ruha. Egy másféle, de ezzel rokon értelemben S-nek ak­kor van szüksége X-re, amikor nem lenne képes anélkül vala­milyen cél elérésére vagy szerep betöltésére. Munkája elvégzé­séhez az ácsnak szerszám, a kereskedőnek tőke és vásárló, az írónak kéziratpapír és kiadó kell. Bizonyos dolgok azután hasz­nosak ugyan ebben az értelemben, de azért nem feltétlenül szükségesek: amikor van az írónál papír és ceruza, nincs iga­zán szüksége írógépre, de ahhoz, hogy a könyvét gyorsan, ki­adósán és kényelmesen írja meg, mégiscsak szüksége van rá. Az ember gyakran vesz olyan mértékben igénybe „pusztán hasznos, de nem szükséges dolgokat", hogy a kialakított szo­kás révén függésbe kerül tőlük, s ha már ez megtörtént, akkor ezek (ahogy gyakran emlegetik) „lélektani szükségletei" lesz­nek (anyagi szükségletei mellett). Ha nélkülöznünk kell vala­mit, ami komoly lélektani szükségletünk, akkor képtelenek le­szünk esetleg a boldogságra. Ebben az esetben a csupán hasz­nos eszköznek számító, merőben lélektani szükséglet valódi szükségletté válhat, a „szükséglet" elsőként említett értelmé­ben, vagyis olyasmivé, aminek nélkülözése káros számunkra. (Az anyagi és a lélektani szükséglet közötti megkülönbözte­tést keresztezi a „természetes" és a „mesterséges" szükséglet közötti: amíg az előbbiek olyan szükségletek, amelyek kifej­lesztése bármely egészséges embertől elvárható, az utóbbiak mesterségesen előállított vagy kiagyalt jellegűek, és valami­képpen belénk nevelik vagy ránk kényszerítik őket.) Minél gazdagabb az anyagi javak tekintetében a társadalom, annál magasabbra kell tennünk (a lélektani szükségletek erejénél

164

fogva) a „nélkülözhetetlen" és a „luxus" közötti határvona­lat. Amit egy adott társadalomban mindenki „nélkülözhetet­lennek" tart, az előbb-utóbb általában tényleges alapvető szük­ségletté válik.

(III) Kiválóság és teljesítmény

Az osztó igazságosság materiális elvének három fennmaradó jelöltje a nem-egyenlősítő családhoz tartozik. E három elv mind­egyike az érdemek, nem pedig a szükségletek alapján osztaná el az anyagi javakat. Mivel az emberek nyilvánvalóan különböz­nek érdemeik szerint, az elosztott anyagi javak nagysága se lehet egyenlő. A három elv abban különbözik egymástól, hogy elté­rő felfogást képviselnek arra vonatkozóan, hogy a gazdasági elosztás során mit kell az érdem alapjának tekintenünk. Az első a kiválóság elve. A nem-egyenlősítő család más tagjaitól eltérően ez az elv nem arra összpontosít, hogy mit tett valaki azért, hogy kiérdemelje osztályrészét, hanem arra, hogy milyen ember, milyen tulajdonságai vannak.

Kétféle tulajdonság tekinthető az elv értelmében kiválóság­nak: a képesség és az erény. A velünk született képességek és az örökölt adottságok nem lehetnek a megérdemelt osztályrész megfelelő alapjai, hiszen a méltányos esélyegyenlőség követel­ménye kizárja a kiválóság ilyen formáit. Senki sem érdemel di­cséretet vagy ócsárlást genetikai örökségéért, mivel senkinek sincs lehetősége megválasztani a génjeit. A szerzett képességek első pillantásra ígéretesebb jelöltnek látszanak, de alaposabb vizs­gálat után kiderül, hogy azok sem sokkal jobbak. Először is min­den szerzett képesség jelentős mértékben velünk született ké­pességektől függ. Senki sem születik úgy, hogy tudna olvasni, tehát az olvasás képessége tanult képesség, de az olvasás terén megmutatkozó tényleges képességbeli eltérések jelentős mérték­ben olyan genetikai különbségeknek tulajdoníthatók, amelyek­ről senki sem tehet. Bizonyos különbségeket kétségtelenül a kü­lönböző gyerekek különböző mértékű szorgalma okoz, de a kis­gyerekek szorgalmát elősegítő körülményekről szintén nemigen tehetünk. A szerzett képességek között olyan eltérések is lehet­nek azonban, amelyek kizárólag (vagy elsősorban) nagyjából egyenlő lehetőségeket élvező emberek eltérő gyakorlottságának, tapasztaltságának és kitartásának tudhatok be. Ezekkel össze- békíthető a méltányos esélyegyenlőség elve, de azon az áron,

hogy általában is semmisnek tekintjük a szerzett képességek jelentőségét, hiszen a képesség most már csak annyiban számít az érdem alapjának, amennyiben az egyén saját erőfeszítésének terméke. Vagyis az érdem tényleges alapjának most már nem magát a képességet, hanem az erőfeszítést tekintjük (amint azt majd ötödik elvünk kívánja).

Azok, akik azt javasolnák, hogy egyesek személyes erényeik jutalmaként kapjanak az átlagosnál nagyobb szeletet a gazdasá­gi tortából, s hogy az átlagosnál kisebb szelet legyen a jellembeli fogyatékosságok büntetése, olyan feladatot szeretnének a gaz­dasági rendszerre bízni, amely (már ha egyáltalán van ilyesmi) rendesen a nem-gazdasági intézmények dolga. Valójában azt akarják, hogy az osztó igazságosság megtorló jellegű kritériu­mait használjuk. Büntetőjogunk - egy sor különböző okból - arra törekszik, hogy csak azért büntesse meg az embereket, amit tesz­nek, azért azonban ne, mert olyanok, amilyenek. Az emberek tetszésük szerint lehetnek arrogánsak, durvák, önzők, kegyetle­nek, érzéketlenek, felelőtlenek, gyávák, lusták vagy hűtlenek - ameddig nem tesznek semmit, amit a büntetőjog tiltana, addig törvényes büntetést nem mérnek rájuk. Legalább az egyik ok, ami miatt a jogrendszerek nem hajlandók büntetni magukat a jellemhibákat, arra is magyarázattal szolgál, hogy e fogyatékos­ságok miért nem sorolhatók fel mint fontos különbségek az osz­tó igazságosság egy materiális elvében. Az ilyen hibák után nyo­mozó hatóság (az „erkölcsi rendőrség"?) munkája elképesztően nehézkes és nehezen kivitelezhető lenne, s olyan bizonytalan és korántsem tévedhetetlen módszerekkel dolgozna, hogy egyi­künk se érezné biztonságban magát, ha erre a hatóságra lenne bízva az anyagi juttatások megállapítása. Megtehetnénk persze, hogy nagyjából egyenlő részesedést adunk mindenkinek, kivé­ve azt a néhány embert, akik egészen kivételes erényekről tesznek tanúbizonyságot a nyájasság, a szívélyesség, a bátorság, a se- rénység, a megbízhatóság, a melegszívűség, a báj, a tapintat vagy a nagylelkűség terén. Meglehet, ezek jutalmat érdemlő jellem­vonások, de korántsem biztos, hogy a jutalom megfelelő formá­ja a nagyobb anyagi juttatás. Amint Benn és Peters emlékeztet­nek minket rá, „vannak az »értékességnek« olyan fajtái, amelye­ket nem látszik helyénvalónak pénzzel jutalmaznunk. A csatában tanúsított bátorságot érdemrendekkel kell elismerni, nem pedig fizetésemeléssel."17 Valójában az erény megfizetése, amint azt

17 Benn és Peters: i. m. 139. o.

166

Szókratész és a sztoikusok is hangsúlyozták, némiképp vissza­tetsző. Sőt, a felajánlott pénzjutalom esetenként az olyan eré­nyek számára teremtene anyagi indítékokat, amelyek másféle indítékokat feltételeznek, s így könnyen vezetne ugyanezek­nek az erényeknek a lerombolásához.

A legígéretesebb nem-egyenlősítő elméletek azok, amelyek nem a kiváló jellemvonásokat és a kiválóságok bizonyos fajtáit tekintik fontosnak, hanem ezek előzetes megnyilvánulásait. Nem azt, hogy ezek az emberek ilyenek, hanem azt, hogy mit tettek. Olykor meghatározott cselekedeteket is nevezünk „ki­válónak". Nincs tehát semmi helytelen abban, ha áttekintésünk­ben a fennmaradó elvek családját is „kiválóságra épülőnek" hívjuk. A cselekvésközpontú kiválóságra építés egyik fajtája a teljesítményre hivatkozik: ez a megérdemelt pénzjutalom szá­mításba veendő alapja. A jövedelmi különbségek csak akkor lehetnek igazságosak, ha a tudományban, a művészetben, a filozófiában, a zenében, a sportban és az emberi tevékenység más alapvető területein elért különleges teljesítményeken ala­pulnak. Ennek az elméletnek ugyanazok az előnyei és a hátrá­nyai, mint azoknak, amelyeket már az imént elutasítottam a képességekre és erényekre jutalmakat alapozó elméletek kö­zül. Nem mindenkinek van lehetősége nagy dolgok véghezvi­telére, s a gazdasági jutalom, úgy tűnik, nem megfelelő eszköz a nem-gazdasági teljesítmények elismerésének és csodálatának kifejezésére.

(IV) Hozzájárulás vagy „megérdemelt ellenszolgáltatás"

Amikor a kérdéses teljesítmények önmagukban is hozzájárul­nak az általános gazdasági jóléthez, az érdemekre hivatkozó elv sokkal elfogadhatóbbnak látszik. Ebben az esetben az elv gyakran jár együtt egy olyan közgazdaságtani elmélettel, amely meg akarja szabatosan határozni, hogy mennyivel járul hozzá egy munkás vagy egy osztály százalékosan az össztermelés­hez. Az igazságosság ebben az értelemben azt kívánja, hogy minden egyes munkás pontosan annyit kapjon vissza a nem­zeti össztermékből, amennyi az általa létrehozott érték arányá­ban megilleti. Ez igencsak úgy hangzik, mint a „cserélő igazsá­gosság" valamiféle elve, hiszen arra utasít minket, hogy vala­mennyi munkásnak azt adjuk vissza, ami voltaképpen az övé, vagyis a saját munkájának terméke.

167

Az ilyen elméletek klasszikus példája talán Pierre Joseph Proudhon (1809-1865), a francia szocialista gondolkodó, Kari Marx előfutárának felfogása lehet. Proudhon „Mi a tulajdon?" című könyvében (1840) elutasítja azt a szokványos szocialista jelszót, hogy „mindenki képességei szerint, mindenki szükség­letei szerint"18, éspedig egy, még Marx előtti értelemben „ér­téktöbblet-elméletet" hirdető közgazdaságtan nevében. A hí­res szocialista jelszó célja semmi esetre sem az osztó igazságos­ság valamely elvének megfogalmazása volt, hisz az emberi testvériség etikájára hivatkozva épp a „puszta" igazságosság valamennyi megfontolásának elutasítását jelentette. A korai szocialisták úgy vélték, valamiképpen nem méltányos, hogy akik kiemelkedő szerepet játszanak az anyagi javak előállítá­sában, az össztermék aránytalanul kis részét kapják. No de az új szocialista társadalom, a felebaráti szeretet, a közösségi szel­lem megvalósulása és a kapzsiság megszűnése felülkerekedik az ilyen burzsoá eszméken, és azokat az őket megillető (alá­rendelt) helyre szorítja majd vissza.

Proudhon ugyanakkor társadalomfilozófiája egészét nem a testvériségre alapozta (mert ezt az eszményt csak olyan kicsiny csoportok számára találta megfelelőnek, amilyenek a családok), hanem egy olyan osztó igazságosságra, amelyet szavakban még egyes tőkések is elismernek:

A kulcsfogalom a viszonosság és a kölcsönösség volt. „A viszo­nosság, a kölcsönösség - írta - akkor valósul meg, amikor egy iparág munkásai nem az őket megfizető és az általuk előállított termékeket megtartó vállalkozónak fognak dolgozni, hanem egymásnak, és így együttműködnek egy közös termék létreho­zásában, amelynek hozadékát maguk között osztják el."19

Proudhon ünnepelt mondása, hogy „a tulajdon lopás", nem a javak minden birtoklásának jogtalanságát vonta maga után, ha­nem azt, hogy a szabályoknak az a rendszere rabolja el a mun­

18 Eredetileg Louis Blanc jelszava. Proudhon nézeteinek világos, rövid össze­foglalásaként lásd Róbert Tucker tanulmányát, aki szembeállítja azokat más korai szocialisták, valamint Kari Marx felfogásával: Marx and Distributive Justice (Marx és az osztó igazságosság). In C. J. Friedrich és J. W. Chapman (szerk.): Nomos VI: Justice (Igazságosság -Nomosz-sorozat VI. kötete), New York, 1963, Aldine-Atherton Press. 306-325. o.

19 Tucker: i. m. 310. o.

168

kásoktól, ami jogszerűen az övék, amely megengedi a gyáros­nak a munkások alkalmazását és munkájukból nyereség (ér­téktöbblet) szerzését. „Ez a munka elvégzéséből származó profit a »lopás«."20 A kapitalizmus igazságtalansága abban áll, hogy akik létrehozzák (munkájuk révén) a javakat, csak kis részét kapják meg annak, amit létrehoztak, míg akik falánk élőskö­dők módjára „kizsákmányolják" munkájukat, rendkívül arány­talan részt kaparintanak meg abból. Az osztó igazságosság „hozzájárulást megtérítő" elve tehát nem érvényesülhet a ka­pitalista rendszerben, amennyiben olyan fédération mutualiste autonóm termelői szövetkezeteket kíván, amelyekben azok, akik létrehozzák munkájukkal a javakat, valódi hozzájárulá­suk arányában részesednek belőlük.

Más gondolkodók viszont, akiknek másfajta elképzeléseik voltak arra vonatkozóan, hogy mi állítja elő vagy mi „teremti" az anyagi gazdagságot, a „hozzájárulás viszonzásának" elvét meglehetősen ellentétes következtetések alátámasztására hasz­nálták. Bevetették a hozzájárulás elvét még az igencsak egyen­lőtlen kapitalista status quo igazságosságának igazolására is, mondván, hogy a tőke és a munka, valamint a zseniális újítás, a találmány és a merész kockázatvállalás egyaránt szerepet ját­szik az anyagi gazdagság létrehozásában. A pénzt rendelke­zésre bocsátó tőkés, az előállítandó terméket megtervező felta­láló, a termelés és az értékesítés új módszerét kigondoló újító, a végtermék megvásárlásáról a fogyasztók millióit meggyőző hirdetési szakember, a vállalkozás sikeréért a megtakarításait kockáztató beruházó - ezek teszik az üzlet által teremtett gaz­dagság előállításáért a legtöbbet, s nem a munkások, akik csu­pán munkájukkal járultak hozzá ahhoz, és természetesen ezek kapják általában és egészében a legnagyobb személyi jövedel­meket.

Anélkül, hogy bizonyítottnak tekinteném a közgazdaságtan bármely szűkebben meghatározott és tudományos jellegű kér­dését, ki kell fejeznem általános kétkedésemet az olyan felüle­tes általánosításokkal szemben, amelyek azt mérik fel, hogy különböző egyének egymáshoz viszonyítva milyen mértékben járulnak hozzá a társadalom anyagi javaihoz. Nem csupán a szükséges összemérésnek vannak lehetetlenül nehéz problé­mái, de olyan fogalmi problémák is felmerülnek, amelyek, úgy tűnik, kizárnak minden nem eleve önkényes megoldást. Gon-

20 Uo. 311. o.

169

dőljünk csak a szerencse és a véletlen elemeire, az egyetlen meghatározott egyénnek sem tulajdonítható társadalmi ténye­zőkre, a demográfiai tendenciák érvényesülésére, a senki által nem teremtett természeti erőforrásokra, a már nem élő embe­rek erőfeszítéseire. Ezek gyakran perdöntő elemek a társadal­mi gazdagság valamely adott elemének magyarázatában.

A társadalmi gazdagság létrehozásában szerepet játszó ok­sági tényezők szétválasztásának nehézségei két módon befo­lyásolhatják „a hozzájárulás viszonzásának" hívét, de olykor a kettő egyszerre érvényesül. Lehet, hogy nagyon óvatos lesz az elv alkalmazásában, s megköveteli majd, hogy az átlagos osz­tályrészektől való eltérések a szokatlanul nagy vagy a szokat­lanul kicsi hozzájárulásokra korlátozódjanak. L. T. Hobhouse viszont azt az erkölcsi tanulságot vonja le ezekből a nehézsé­gekből, hogy minden egyéni hozzájárulás nagyon kicsi a politi­kai, a társadalmi, az esetleges, a természeti és a „megörökölt" tényezők mérhetetlenül nagy hozzájárulásaihoz képest21. An­nál is inkább, mert ha szigorúan alkalmaznánk „a hozzájáru­lás viszonzásának" elvét, akkor ez rendszerint a közösség na­gyobb igényét támasztaná alá adózás és más eszközök révén a „megfelelő viszonzásra".

A hozzájárulás elve, bárhogyan is alkalmazzák, bizonyos értelemben nem pusztán az érdem elve. Mint az imént megje­gyeztem, az adósságok visszafizetését, a kölcsönvett dolgok visszaadását, a felróható károkozás jóvátételét megkívánó cse­rélő igazságosság valamilyen elvéhez hasonlít. Ha kölcsönadom neked a kocsimat abban a hiszemben, hogy vigyázol majd rá és nemsokára visszahozod, vagy ha ellopod a kocsimat, vagy ha kárt teszel benne, akkor túl kevés lenne azt mondani, hogy azért kell sértetlenül visszakapnom tőled a saját kocsimat, mert „megérdemlem". Kezdjük azzal, hogy a kocsi az enyém (úgy is mondhatnám, engem illet), és a tulajdonjog kérdéseit nem le­het megoldani érdemek vizsgálatával; és rendesen az sem le­hetséges, hogy a tulajdonjoggal vagy a kötelezettségekkel kap­csolatos megfontolásokat háttérbe szorítsák az érdemekkel kapcsolatos megfontolások. Nem csupán nem „illő" vagy nem „helyénvaló", ha nem rendelkezhetem azzal, ami az enyém (vagy ami jár nekem), hisz ennek elvétele tőlem színtiszta lo­

21 L. T. Hobhouse: The Elements of Social Justice (A társadalmi igazságosság összetevői). London, 1922, George Allén and Unwin Ltd. Lásd különösen 161- 163. o.

170

pás. A hozzájárulás viszonzása tehát nem pusztán kiválóságért járó, megérdemelt jutalom. Az alkotó követeli itt azt, amit alko­tott - ami tulajdonképpen az övé. Az az arányosság, hogy A é s B osztályrésze X-ből akkora, amekkora A és B hozzájárulása X- hez, ennélfogva az osztó igazságosság egy rendkívül erőteljes és meggyőző elvének tűnik, melynek a gazdasági elosztásokra vo­natkozó alkalmazásában fő hiányosságai (bármennyire komo­lyak legyenek is) gyakorlati jellegűek. Ha Hobhouse-nak igaza van, amikor azt állítja, hogy a társadalmi gazdagságra vonat­kozóan a társadalmi tényezőknek még a legkiemelkedőbb egyé­ni teljesítményekben is megvan a maguk szerepe, akkor a meg­felelő viszonzás elve erkölcsi alapul szolgál a magántulajdon megadóztatásához és a vele szemben támasztott más közérde­kű igények alátámasztásához. Mindenesetre ha A hozzájárulá­sa X-hez annak ellenére csak parányi százaléka az összes hoz­zájárulásnak, hogy nyilvánvalóan sokkal nagyobb, mint B-é, ak­kor bármely nagyon komoly megkülönböztetés A és B között szőrszálhasogatásnak tűnhet.

(V) Erőfeszítés

A megfelelő viszonzás elvét - mint az osztó igazságosság egy materiális elvét - némileg sebezhetővé teszi a méltányos esély- egyenlőség követelménye. Minthogy az emberek genetikailag és anyagi környezetüket tekintve elkerülhetlenül különböznek, egyikük sem járul hozzá teljesen azonos esélyek alapján a köz­jóhoz. Utolsó jelöltünk az osztó igazságosság materiális elvé­nek szerepére, az erőfeszítés elve ebből a szempontból sokkal ígé­retesebb, mivel ez a gazdasági eredményeket nem a sikeres tel­jesítménnyel arányosan, hanem a kifejtett erőfeszítés alapján osztaná el. Az igazságosság az erőfeszítés elve szerint azt kö­veteli, hogy a keményen dolgozó igazgató és a keményen dol­gozó munkás hajszálpontosan azonos fizetést kapjon (noha esetleg az igazságosság kérdésétől egészen független okokból az igazgatónak mégis többet adnak), s hogy a lógósok bünte­tésből arányosan kevesebbet kapjanak a közös munka együt­tes eredményéből. Az elv mellett szóló legmeggyőzőbb érv az, hogy ez áll a legközelebb a megérdemelt ellenszolgáltatás he­lyénvalónak érzett és ugyanakkor a méltányos esélyegyenlő­ség követelményét is teljesítő meghatározásához. De valószí­nű, hogy még az erőfeszítés elve sem képes teljesen kielégíteni

171

a méltányos esélyegyenlőség követelményét, hisz meglehet, akik születésüknél fogva vagy az évek során valamiképpen hátrányos helyzetbe kerülnek, ahhoz sem rendelkeznek elegen­dő eséllyel, hogy kialakítsák a törekvést a lehető legjobb elérésé­re. Mindenesetre úgy tűnik, az erőfeszítés elvének van annyi meggyőző ereje, hogy legalábbis komolyan vegyük az elosztá­sok igazságosságát meghatározó tényezőként.

Arra a roppant óvatos következtetésre jutunk végül, hogy a gazdasági igazságosság megállapításánál, úgy tűnik, a legna­gyobb fontosságot az egyenlőség elvének kell tulajdonítanunk (éspedig a szükségletekre épülő s nem a „teljes egyenlőséget" kívánó változatában), azután következik a hozzájárulás és az erőfeszítés elve (már ahol elkerülhetjük alkalmazásuk önké­nyességét, és csak azt követően, hogy alapvető szükségleteit már mindenki kielégíthette), a kiválóság elve pedig minden formá­jában alkalmatlan erre. Az alapszükségletek elsőbbsége azért indokolt, mert gazdasági bőség esetén minden ember igénye éppúgy teljes egyenlőséget élvez a puszta létfenntartásra és a legelemibb értelemben elfogadható körülményekre, mint bár­mely más emberi jogra. A gazdasági eredmények javulásával ezek az igények egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert az alapszükségletek és a többi kívánatos javak megkülönbözteté­sére vonatkozó, egyre magasabbra tett mércék formájában. De függetlenül attól, hogy hol húzzák meg ezt a határvonalat, amikor túlmegyünk rajta a gazdasági többlet vagy a „luxus" irányába, egyre inkább szerepet kapnak a nem-egyenlősítő meggondolások (különösen a hozzájárulás és az erőfeszítés értelmében).

6. MÉLTÁNYOS ELJÁRÁSOK ÉS IGAZSÁGOS EREDMÉNYEK

Mi itt csupán az igazságos eredmények jellemzésével foglal­koztunk, s azoktól az eljárásoktól, amelyekkel elérhetők, telje­sen elvonatkoztattunk, holott valójában az eljárások méltányos­ságának/e/ tételeiként érdekeltek minket az igazságos eredmények jellemzői. Azt tekintettük valamely eljárás méltányosságára vagy méltánytalanságára vonatkozóan az egyedüli mércének, hogy mennyire vezet igazságos eredményekhez. De valóban lehetséges-e a méltányos eljárásokra és az igazságos eredmé­nyekre vonatkozó kérdések ilyen szigorú különválasztása?

172

John Rawls bevezetett bizonyos hasznos megkülönbözteté­seket, amelyek megkönnyítik számunkra az elosztást megha­tározó gazdasági intézmények és gyakorlatok, illetve az anya­gi javak megoszlására vonatkozó jellegzetes eredmények közti viszony tárgyalását. Nemrég megjelent könyvében22 Rawls megkülönbözteti - az eredmények igazságosságához való vi­szonyuk alapján - az „eljárási igazságosság" három fajtáját. A torta felszeletelésének szokványos példáján mutatja be a tö­kéletes eljárási igazságosságot: a megfelelő eredményhez azt az eljárást tesszük magunkévá (ez ebben az esetben az egyenlő részesedés), amelyben a torta szeletelője utoljára választja ki a maga szeletét. A lehető legnagyobb szeletet az elfogadott eljá­rási szabály értelmében csakis akkor kaphatja meg biztosan, ha egyforma szeleteket vág. A helyzet azért a tökéletes eljárási igazságosság példája, mert kielégíti a következő két feltételt: (1) annak, hogy mikor igazságos az eredmény, van független kritériuma (van méltányos elosztás), s ez a követendő eljárás kiválasztása előtt és attól függetlenül van meghatározva; (2) lehetséges kialakítanunk azt az eljárást (például hogy a torta szeletelője választ utoljára), amely valószínűleg a helyes ered­ményt nyújtja. A tökéletlen eljárási igazságosság példája a bünte­tőeljárás. Abban, hogy a helyes eredménynek van független kritériuma, a tökéletes eljárási igazságossághoz hasonlít. Ab­ban viszont különbözik attól, hogy nem alakítható ki olyan el­járás, amely minden esetben biztosan igazságos eredményhez vezet. Az eljárási szabályok igazságosságát teljes mértékben az biztosítja, hogy általában igazságos eredményhez vezetnek, de adott esetben a szabályok aprólékos betartása esetén sem biz­tos az eredmény igazságossága.

Amit Rawls tiszta eljárási igazságosságnak nevez, az abban különbözik mind a tökéletes, mind a tökéletlen eljárási igazsá­gosságtól, hogy „a helyes eredménynek nincs független krité­riuma: helyes, vagyis méltányos eljárással rendelkezünk, s ha nem tértünk el attól, akkor az eredménye szintén helyes, va­gyis méltányos, bármi legyen is az".23 Az eljárási igazságosság e harmadik fajtájára jó példa a fogadás, valamint egy sor más szerencsejáték. Amennyiben nem fordult elő csalás és kény­szer, a nyereményalapoknak a játékosok tétjeiből vagy játékai­

22 Lásd John Rawls: Az igazságosság elmélete. Ford.: Krokovay Zsolt. Buda­pest, Osiris, 1997.113-118. o.

23 Uo. 115. o.

173

ból következő elosztása, bárhogy alakul is, a fogadás előzetesen meghatározott eljárásainak aprólékos betartása esetén, méltá­nyos.

Ha feltesszük, hogy az igazságos eredmény kritériumát a gazdasági javak elosztása számára meg tudjuk határozni e javak bármely adott elosztási eljárásának szabályaitól függetlenül (és ennélfogva fel tudjuk használni más eljárások méltányosságá­nak ellenőrzésére), akkor annak megvilágítására, amit Rawls „tökéletlen eljárási igazságosságnak" nevez, a gazdasági elosz­tások összefüggéseihez kell fordulnunk. Amikor a gazdaság megszervezésének különböző kapitalista, szocialista és vegyes rendszerei között választunk a méltányosság szempontjából, nem remélhetjük, hogy találunk olyan rendszert, amely min­dig bizonyosan igazságos eredményhez vezet, azaz minden polgár számára pontosan azt biztosítja az osztó igazságosság független materiális kritériuma alapján, ami jár neki. Még ha meg is tudnánk egyezni az igazságos elosztás eredményének kritériumában, választásunk sokkal inkább ahhoz hasonlít, mint amikor a bűnügyek esetében a bírósági tárgyalás lefolytatásá­nak különböző eljárásai, például az angol nyelvű országokban használt vád és védelem megütközésére épülő rendszer, illetve az Európa más országaiban alkalmazott vizsgálóbírói rendszer között választunk. Abban mindannyian egyetértünk, hogy bűn­ügyek tárgyalásánál mi az igazságos eredmény: a bűnösök elíté­lése és az ártatlanok felmentése. Amit el kell döntenünk, az az, hogy bizonyos más értékekből következő, nyilvánvalóan szük­séges korlátozások mellett a büntetőeljárás melyik lehetséges rendszerének van nagyobb esélye arra, hogy az esetek nagyobb százalékában érje el a kívánt célt. És akkor is hasonló a helyzet, amikor a gazdasági rendszerek között választunk, az igazságos eredmények számára független mércéket feltételezve: azt kell eldöntenünk, hogy olyan más értékek korlátai között, amilyen a hatékonyságé és a szabadságé, melyik lehetséges rendszer me­chanizmusai kerülnek a legközelebb e mércék teljesítéséhez.

De azt is megtehetjük, hogy a gazdasági elosztás problémá­ját inkább úgy tekintjük, mint a tiszta eljárási igazságosság Rawls által bevezetett fogalmának egy esetét, legalábbis a kér­désnek azzal a gazdasági „többlettel" kapcsolatos részére vo­natkozóan, amely megmarad az alapvető szükségletek minden­ki számára egyforma kielégítése után. Választásunk jórészt at­tól függ majd, hogy a gazdaság színterét alapjában véve az együttműködés vagy a verseny jellemzi-e szerintünk; hogy úgy

174

gondolkodunk-e gazdasági viszonyainkról, m int a vagyon növekedéséért folyó küzdelemről, amelyben a gazdasági jöve­delem a legfürgébbek díja vagy a legszerencsésebbek nyere­ménye; esetleg úgy, mint valamilyen másfajta szabályok által irányított „játékról" avagy vetélkedésről, amelyben mindannyi­an részt veszünk. A gazdasági igazságosságra vonatkozó kri­tériumaink végső soron azt juttatják majd kifejezésre, hogy miként fogjuk fel az élet gazdasági szféráját. Az alapvető szük­ségletek (egy realisztikusan és nagyvonalúan meghatározott) szintjén túl még a tiszta eljárási igazságosság egyszerű szabá­lyaival forgatott szerencsekerék is egy lehetséges - ha nem is vonzó - modell. Az alapvető emberi szükségletek egyetemle­ges kielégítése után a javak előállításának és elosztásának azok az eljárásai a legjobbak, amelyek a leginkább szolgálják a köz­jót, s könnyen lehetséges, hogy nincs világosabb és meggyő­zőbb kritériumunk a „többlet" igazságos elosztására, mint az, hogy ügyelünk e közjót szolgáló eljárások - bármik legyenek is ezek - méltányos működésére.

UTÓSZÓ

Joel Feinberg az Arizonai Egyetem Regents kitüntetésű, 1926- ban született, három éve nyugalomba vonult professzora, „az elemzés filozófiájának" mozgalmán belül az amerikai máso­dik nemzedék reprezentánsa, különösen az etika és a jogböl­cselet területén. Tanulmányait három gyűjteményes kötetben tette közzé a Princeton University Press: 1970-ben Doing and Deserving (Megtenni és megérdemelni), 1980-ban Rights, Justice, and the Bounds o f Liberty (Jogok, igazságosság, a szabadság kö­telékei), 1992-ben pedig Freedom and Fulfillment (Szabadság és megvalósulás) címmel. Az első, amely a „Tanulmányok a fele­lősség elméletének köréből" alcímet viseli, olyan híres elemzé­seket tartalmaz, mint az „Igazságosság és személyes érdem", „A büntetés kifejező szerepe", az „Önkéntes cselekedetek oko­zása" vagy a már Braun Róbert fordításában magyarul is ol­vasható „A kötelességen túli cselekedet és a szabályok" (Café Bábel, 1994. 3. sz.). A második tanulmányai az 1972-ben közre­adott Társadalomfilozófia tárgykörében, azt megelőzően, illetve- mint azok, amelyekben a magzat, az eutanázia vagy bizo­nyos magasabbrendű állatok vitatott jogait vizsgálja - annak közvetlen visszhangját követően születtek. A harmadik tanul­mánykötet azt az időszakot zárja le, amelyben Feinberg egyre inkább elhatalmasodó betegségével megküzdve összegezte élet­művét, a The Morál Limits ofCrim inal Law (A büntetőjog erköl­csi korlátai) négy vaskos, az Oxford University Press gondozá­sában napvilágot látott kötetében. Az 1984-ban, 1985-ben, 1986- ban és 1988-ban megjelent Harm to Others (A másoknak okozott kár), Offense to Others (Mások megbotránkoztatása), Harm to Se//(Az önmagunknak okozott kár) és Harmless Wrondoing (Kárt nem okozó rossztettek) kísérőtanulmányai mellett ebben a gyűj­teményben számos korábbi nevezetes munka is szerepel, pél­dául „A vélemény szabad kifejezésének határai" (1975), a „Pol­gári engedetlenség a modern világban" (1979), az „Abortusz" (1979), „A gyermek joga egy nyitott jövőhöz" (1980) vagy „Az irgalmatlan szamaritánus erkölcsi és jogi felelőssége" (1984).

176

Azokból a szöveggyűjteményekből, amelyekkel „az elemzés filozófiájának" legfontosabb, ma már klasszikusnak tekintett tanulmányait mutatja majd be a közeljövőben az Osiris Kiadó, a hazai olvasó is megismerheti majd Joel Feinberg számos ta­nulmányát.

*

Az itt közreadott mű, a Társadalomfilozófia, „Afilozófia alapjai" sorozat tekintélyes, világszerte tankönyvként használt kötete. A könyv legfontosabb erénye, hogy világossá teszi, miért te­kintik olyan sokan a társadalom igazságosságát a társadalom legfontosabb filozófiai kérdésének. Ezt úgy éri el, hogy meg­mutatja, miféle elveket és fogalmakat kell előzetesen tisztáznunk, ha a siker reményében akarjuk megvitatni a társadalmi igazsá­gosság elmozdítására vonatkozó ismertebb - és rendszerint igencsak összetett - politikai elképzeléseket és javaslatokat.

Noha a gondolatmenet fényében ez mutatkozik a legfonto­sabb társadalomfilozófiai kérdésnek, Feinberg nagyon is tud­ja, hogy szélesebb értelemben számos olyan filozófiai kérdés is megfogalmazható a társadalommal kapcsolatban, amellyel könyve - feltett szándéka szerint - nem foglalkozik közvetle­nül. Itt vannak mindjárt azok a tényekkel, jelenségekkel és összefüggéseik magyarázatával, egyszóval a társadalom tudo­mányos kutatásával kapcsolatos filozófiai kérdések, amelyek­be különösen történészek és szociológusok, antropológusok és pszichológusok ütköznek bele a legkülönbözőbb szakterülete­ken. Gondoljunk továbbá a pedagógia, a politika, a közgazda­ságtan, a jog, az etika vagy az esztétika sokat emlegetett és sa­játosabb filozófiai kérdéseire, amelyek nagyrészt ugyanúgy eszményekkel és más elvi szempontokkal kapcsolatos „norma­tív" kérdések, mint az igazságosság társadalomfilozófiai kér­dései, s amelyek valamilyen értelemben önmagukban is meg­kívánhatják a legfontosabb - és gyakran a legáltalánosabb - társadalomfilozófiai kérdések megválaszolását.

A társadalmi igazságosság összetett kérdésének legfontosabb eleme minden bizonnyal a szabadság helyes védelmezésének, vagy ami ugyanaz, helyes korlátozásának kérdése. Ezért vizs­gálja Feinberg elsőként a szabadság fogalmának jelentését az egyszerű, jól ismert, könnyen érthető esetekben. Ha alaposan megfigyeljük e jellemzés nyomán, hogy miként használjuk - filozófusok és nem filozófusok - a „szabad" kifejezést és roko­nait cselekedetekkel, tevékenységekkel, eljárásokkal és más

177

ténykedésekkel, illetve akadályokkal, korlátozásokkal és más kényszerű körülményekkel kapcsolatban, s akár közönséges, akár nehezebben azonosítható cselekvőkre vonatkozóan, könnyebben megértjük, mikor félrevezető és mikor szükséges a fogalom, valamint rokonságának a hétköznapitól eltérő tu­dományos és másféle meghatározása. Abból is látszik, mennyire nélkülözhetetlen a használat e „dimenzióinak" feltérképezése, hogy gyakran még neves filozófusok is minden gondolkodás nélkül összekeverik a szabadság fogalmára és a szabadság he­lyes, elfogadható területére vonatkozó kérdéseket. Azt, hogy miként foghatunk hozzá azután a mindenkit megillető egyen­lő szabadság határainak kijelöléséhez, a könyv második feje­zete érzékelteti. Feinberg először szemügyre veszi azt az anar­chista (kommunista) kihívást, hogy a társadalom (a többség, a törvény) sohasem korlátozhatja megalapozottan az egyént (és ebben az esetben persze, ahogy mondani szokás, az állam ilyen vagy olyan értelemben „elhal"), majd az elemzést a helyes sza­badság Mill által megfogalmazott elve, a másoknak okozott kár elve köré csoportosítja. A korlátozás nehéz eseteinek, a meg- botránkoztatás, a jogi erkölcsvédelem és paternalizmus, vala­mint a közjavak elveinek azonban külön fejezetet szentel, s így itt is, mint mindenütt, a Frege utáni filozófiai elemzés egyik fő módszertani intelmét követi: a problematikus eseteket a szinte általánosan elfogadott esetek felől tanácsos megközelítenünk. A jogilag meghatározott szabadságot természetesen különle­ges hely illeti meg a szabadság nyelvezetében. Feinberg pro­fesszor ezt Wesley Hohfeld ma már klasszikusnak számító ka­tegóriái szerint jellemzi. Eszerint - mint láttuk - a törvényköny­vekben és alkotmányokban sorjázó jogok olyan előnyöket biztosítanak számunkra, amelyek bizonyos esetekben egyszerű­en valamilyen puszta szabadság gyakorlását, illetve élvezetét jelentik, máskor viszont, s ez a gyakoribb, valamilyen elismert igénynek, valamilyen képesítésnek vagy hatalomnak, esetleg egy mások képesítésével vagy hatalmával szemben élvezett immunitásnak a jogai. A nem mindig logikus valóságban azu­tán egy jog e különböző jellegű előnyök különböző hagyomá­nyoknak megfelelően összefonódott együttese.

Amikor igazolni, bírálni vagy javítani akarjuk a törvényes jogokat, azoktól függetlennek tekintett és azokat megelőzőnek tartott „erkölcsi" jogokra hivatkozunk. Feinberg a legfontosabb ilyen jogok magyarázatát, az emberi jogok elméletét elkülöníti mind a nemzetközi egyezmények pozitív jogától, mind a teo­

178

lógiában (és „teleológiában") gazdag természetjog sajátos me­tafizikai feltevéseitől. Szeretném külön is felhívni az olvasó fi­gyelmét az emberi jogoknak arra a Kantot megidéző - jó és rossz emberekre egyformán vonatkozó - eszméjére, amelyet Feinberg elsősorban Gregory Vlastos és Bemard Williams nagy hatású filozófiai tanulmányai nyomán érzékeltet. Eszerint az emberi jogoknak - kicsit hasonlóan a szeretethez és a termé­szetes kötelességekhez - nincs végső alapjuk. Sem valamilyen megfigyelhető tulajdonság, sem valamilyen nem megfigyelhe­tő fundamentális emberi érték értelmében. Az emberi jogok ilyen „konstruktivista" és „pluralista" elméletének bizonyára érdekes következménye, hogy az embereket megillető elemi követelmények egyike-másika ebben az értelemben kiterjeszt­hető lehet - éspedig a divatos és Feinberg által egyáltalán nem támogatott fogalmi infláció nélkül - bizonyos, valódi érdekek­kel rendelkező állatokra is.

A szabályok és a szabályosság „formális" igazságosságának elemzése az egyszerű kiindulópont Feinberg professzor köny­vének utolsó, a társadalmi igazságosság kérdéseinek szentelt fejezetében. Mikor igazságos egy pályázat? Mikor igazságos egy díj odaítélése? És végül mikor igazságos egy törvény? Ezek­nek a kérdéseknek a megválaszolása természetes módon veze­ti el az olvasót az általános szabályok fogalmához. Emeljük ki megint a legfontosabb tanulságot: mivel egy szabály mindig valamilyen célt szolgál, igazságosságát és igazságtalanságát gyakran külön kell megállapítanunk a célra, a cél adott meg­valósítására és az alkalmazás eseteire vonatkozóan. Nem csu­pán az derül ki az elemzésből, hogy egy jogállamban, ahol a formális elveket betartják, tartalmi értelemben is nehezebb az igazságtalanság elkövetése, hanem az is, hogy még a tartalmi elvek megsértése is kiszámíthatóbb, s így elviselhetőbb bizo­nyos következetesség, a szabályokhoz való ragaszkodás ese­tén. Ez magyarázza meg, hogy miért válnak jogaink időnként „papírosjogokká" a létező szocializmus szétfoszlása után is a jog uralmához, a jogállamisághoz, a törvényességhez fűződő háttérjogaink meggyengítésével.

A társadalmi igazságosság századok óta ajánlott mércéinek átvizsgálása után azt válaszolhatjuk cinikus, szkeptikus baráta­inknak, hogy a „szabad országokban" sincs ugyan kolbászból a kerítés, de ezek a magántulajdonra épülő, kapitalista alkotmá­nyos demokráciák - legalábbis rendes körülmények között - lehetővé tesznek egy megközelítőleg, nagyjából, elfogadható­

179

an igazságos társadalmi berendezkedést, ahol mindenkinek az alapvető emberi jogait tiszteletben kell tartani, s ahol a méltá­nyos esélyegyenlőséget feltételező gazdasági verseny, a társa­dalmi hatékonyság célja kizárólag a tőlünk telhető legjobb el­érése azok részére, akiknek sorsuk folytán a leginkább szüksé­gük van a m éltányos társadalm i együttm űködés javaira. Mellesleg Feinbergnek ezt a megfogalmazását csak az Egye­sült Államokban nevezik liberalizmusnak, hiszen Bad Godes- berg óta az európai szociáldemokrácia hitvallása is valami ilyes­mi. Magyarországon azonban, ahogy a dolgok állnak, igazán nem tudom, minek lehetne nevezni az igazságos társadalom­nak ezt a több elemből álló filozófiai elvét, félrevezetés nélkül.

A könyv sokak véleménye szerint jelentős állomás a nyugati társadalmi gondolkodás századvégi fordulatában, az uralko­dó haszonelvűség megreformálásának azon az útján is, amely Az igazságosság elmélete kialakításához, a haszonelvűség teljes átépítéséhez (egyesek szerint lebontásához) vezetett, s amelyen Rawls és Feinberg számára a kezdő lépéseket akarva-akaratla- nul John Stuart Mill tette meg. Az „elemző filozófia" e kis re­mekét mindazonáltal nem provincializmusra hajló filozófusaink­nak, jogászainknak, politikusainknak, közgazdászainknak és társadalomtudósainknak, hanem az érdeklődő nagyközönség­nek ajánlom szíves figyelmébe.

Krokovay Zsolt

TOVÁBBI OLVASMÁNYOK

1. fejezet

A SZABADSÁG FOGALMA

Benn, S. I. - W. Weinstein: „Being Free to Act, and Being a Free Mán" (Szabad­nak lenni a cselekvéshez és szabad embernek lenni). Mind, 80. kötet, 1971. 194-211. oldal.

Berlin, Isaiah: Négy tanulmány a szabadságról. Ford. Erős Ferenc és Berényi Gá­bor. Budapest, 1990, Magyar Helikon.

Cranston, Maurice: Freedom, A New Analysis (Szabadság - egy új elemzés). Lon­don, 1953, Longmans, Green & Co. Ltd.

Lewis, C. S.: „Free" (Szabad). Studies in Words (Tanulmányok szavakról). Cam­bridge, 1961, Cambridge University Press. 5. fejezet.

MacCallum, Gerald C. Jr.: „Negative and Positive Freedom" (Negatív és pozi­tív szabadság). Philosophical Review, 76. kötet, 1967,312-334. oldal.

Oppenheim, Félix: Dimensions of Freedom (A szabadság dimenziói). New York, 1961, St. Martin's Press, Inc.

2. fejezet

A KÉNYSZER ALAPJAI

Hart, H. L. A.: Jog, szabadság, erkölcs. Ford. Krokovay Zsolt. Budapest, 1999, Osiris.

Hobhouse, L. T.: Elements of Social justice (A társadalmi igazságosság elemei). London, 1922, George Allén and Unwin Ltd., 4. fejezet.

Hobhouse, L. T.: Liberálisul (Szabadelvűség). New York, 1911, Holt, Rinehart and Winston, Inc.

Mill, J. S.: A szabadságról - Haszonelvűség. Ford. Pap Mária. Budapest, 1980, Ma­gyar Helikon.

Stephen, J. F.: Liberty, Equality, and Fraternity (Szabadság, egyenlőség, testvéri­ség). Cambridge, 1967, Cambridge University Press.

181

3. fejezet

A KÁR ELVÉNEK NEHÉZ ESETEI

!are, Norman - Thomas Trelogan (szerk.): Issues in Law and Morality (Jogi és erkölcsi problémák). Cleveland, 1973, Case Western Reserve Press.

)lson, Mancur: A kollektív cselekvés logikája. Ford. Csontos László. Budapest, 1997, Osiris.

fesserstrom, R. (szerk.): Morality and the Law (Az erkölcs és a jog). Belmont, Calif., 1971, Wadsworth Publishing Co.

4. fejezet

TÖRVÉNYES JOGOK

enn, S. I. - Peters, R. S.: Social Prindples and the Democratic State (A társadalmi elvek és a demokratikus állam). London, 1959, George Allén and Unwin Ltd., 88-95. oldal.

almond, John: Jurisprudence (Jogbölcselet). Szerk. Glanville Williams. 11. ki­adás. London, 1957, Sweet and Maxwell, Ltd., 10-11. fejezet.

/asserstrom, Richard: „Rights, Humán Rights and Racial Discrimination" (Jo­gok, polgárjogok, faji megkülönböztetés). Journal ofPhilosophy, 61. kötet, 1964, 628-641. oldal.

5. fejezet

TÖRVÉNYES JOGOK ÖSSZEÜTKÖZÉSEI

rantz, Laurent B.: „The First Amendment in the Balance". Yale Law Journal, 71. kötet, 1962,1424-1450. oldal.

liannella, Donald: „The Religious Liberty Guarantee" (A vallásszabadság biz­tosítása). Harvard Law Review, 80. kötet, 1967,1381-1431. oldal.

6. fejezet

EMBERI JOGOK

Humán Rights" (Emberi jogok). The Monist, 52. kötet, 1968.leiden, A. 1.: Rights and Right Conduct (A jogok és a helyes magatartás). Ox­

ford, 1959, Basil Blackwell.lastos, Gregory: „Justice and Equality" (Igazságosság és egyenlőség). In

Richard B. Brandt (szerk.): Social Justice (Társadalmi igazságosság). Engle- wood Cliffs, N. ]., 1962, Prentice-Hall, Inc., 31-72. oldal.

82

Williams, B. A. O.: „Az egyenlőség eszméje". Ford. Berényi Gábor. Világosság, 38. kötet, 1997,2. sz.

7. fejezet

TÁRSADALMI IGAZSÁGOSSÁG

Frankena, W. K.: „Somé Beliefs About Justice" (Néhány vélekedés az igazsá­gosságról). Lindsey-előadás. Lawrence, 1966, University of Kansas.

Friedrich, C. J. - J. Chapman (szerk.): Nomos VI: Justice (Igazságosság). New York, 1963, Atherton Press.

Hobhouse, L. T.: Elements of Social Justice (A társadalmi igazságosság elemei). London, 1922, George Allén and Unwin Ltd., 9. fejezet (A vagyonosság tár­sadalmi és személyi tényezői).

Katzner, Louis: „Presumptivist and Nonpresumptivist Principles of Formai Justice" (A formális igazságosság vélelmezésen alapuló és nem vélelmezé­sen alapuló elvei). Ethics, 81. kötet, 1971, 253-258. o.

Rawls, John: Az igazságosság elmélete. Ford. Krokovay Zsolt. Budapest, 1997, Osiris.

Rescher, Nicholas: Distributive Justice (Az elosztás igazságossága). Indianapolis, 1966, The Bobbs-Merrill Co., Inc.

NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ

Acton, H.B. 96 Adózás 20,82,158,170 Amerikai Polgárjogi Unió 66, 67 Ames, James Barr 50j Anarchista elv 40-42 Anómia 29 Arisztotelész 148,160 Autonómia 28-32

Állatokjogaik 128,129,143,144 kínzásuk 58, 64, 6 5 ,129 ,145j

Átgondolás egyensúlya 13

Barenblatt v. United States 119 Bayles, Michael 55, 56 Beleegyezés 71, 75Benn, S. 1. és Peters, R. S. 92j, 108j, 148j,

166,167,181 Benn, S. I. és Weinstein, W. 181 Bentham, Jeremy 41 Berlin, Sir Isaiah 20j, 2 2 ,31j, 146j, 181 Bizonyítások és cáfolatok 56-57 Black, Hugó főbíró (az Egyesült Álla­

mok Legfelsőbb Bíróságának tag­ja) 119

Blanc, Louis 168j Boldogság 38Brandt, Richard B. 111,182 Broad, C. D. 63jBüntetőtörvényi modell (az Egyesült

Államok Jogtudományi Intézeté­nek elvi javaslata) 48, 67

•

Care, Norman 182Chapman, J. - lásd Friedrich, C. J. és

Chapman, J.

Communist Part}/ v. Subi’ersive Activities Control Board 120

Corbin, Arthur L. 85j, 88 Cranston, Maurice 16j, 24, 25,181

Csak ránk tartozó cselekedetek 52,55

Dennis v United States 120 Devlin, Patrick 59-61 Díjak - lásd Igazságosság Dohányzás 79 Durkheim, Emilé 29

Egyenlőség alapjai 131-140 és arányosság 160,161 mint az elosztás igazságosságának elve 160-163 vélelmezése 148-150

Egyenlőségre építő felfogás 131-140, 147-151,160-163

Egyetemes Nyilatkozat (az Emberi logok Egyetemes Nyilatkozata az Egyesült Nemzetek Szervezetében) 140-142

Egyetemesség, mércéje 69 Egyértelmű és közvetlen veszély 62 Elégedettség - lásd Szükséglet kielé­

gítéseElső kiegészítés (az Egyesült Államok

Alkotmányát korlátozó, a polgár­jogokat szavatoló Jogok törvénye első elve) 118-121

Epiktétosz 17,18 Epikureusok 17 Erkölcsi vétségek 58-65 Erőfeszítés, mint az elosztás igazsá­

gosságának elve 171,172

184

Énünk, felfogásai 26-29 Érdek

fogalma 44 fajtái 44,114mérlegelése 114-117,121-125

Érdem 165,166,170 Értékességünk 132-135 Ésszerűség 146Ésszerű elkerülhetőség, mércéje 69-71

Fawcett, J. E. S. 100 Felforgatás 61-62 Fenyegetések 19-20 Fogalmi problémák 11 Formalista szabadságkorlátozó elv 43 Formális igazságosság 146-151 Frankena, William K. 146j, 159j, 183 Frankfurter, Félix főbíró 119,120 Frantz, Laurent 122-124,142,182 Friedrich, C. J. és Chapman, J. 183

Garvin, Lucius 142j Gazdasági szabadság - lásd Szabad­

ságGazdasági igazságosság - lásd Igazsá­

gosság Gianella, Donald 182 Green, T. H. 26j

Hamilton, Edith 38j Hare, R. M. 134jHart, H. L. A. 52j, 60,150,151,154,181 Helvétius 20Hobhouse, L. T. 38, 43,170,179,181,

183Hohfeld, Wesley 85j, 178 Homoszexualitás 59 Honoré, A. M. 152Hozzájárulás, mint az elosztás igaz­

ságosságának elve 167-171 Humboldt, von Wilhelm 38 Hume, Dávid 161

Ideális bíróság 115Ideális törvényhozás 13,44,115Ideális útmutatás - lásd Jogok

Igazságosságformális elve 146-151 gazdasági 12,158-175 materiális elvei 12,158-172 általános szabályok számára 152- 158díjak számára 151,152 eljárások számára 172-175 összehasonlító és nem összehason­lító 145-147

igazolása 146 ,146 ,147j Igazságtalanság, elkerülhetetlensége

80,113 Igény, fogalma 12, 96-102 Igényjogok

értékük 87-89 meghatározásuk 88-89 osztályozásuk 89-92

Illetlenség 68

Jogi erkölcsvédelem 55, 58-65 Jogi nézőpont 33 Jogi paternalizmus 55, 71-79 Jogok

abszolút jellegűek 118-125, 128- 131,140-144

általános fogalmuk 12,84-85 csomagjaik 105,106 első megközelítésbeliek 110-114,

118,124 emberiek 12,101,126-144 erkölcsiek 101,126-127 élethez 92,106-108 és igények 9, 61-02 és kötelességek 92-96 kategóriáik 106„kiáltványbeli értelemben" 101,

161jmint ideális útmutatások 106-108,

114,128 mint a tulajdon fajtái 112 neveik 106-107 szabadsághoz 92,106-108,141 személyiek vagy tulajdonosiak 115-

117 törvényesek

185

aktívak és passzívak 91-92 alkotmányosak 118-125 dolgokhoz fűződőek 89-91 elismerésük és kikényszerítésük

112igényjogok 88,89, 94-96 kölcsönös elhatárolásuk 110 megterheltségeik 118 mérlegelésiek 104,105 mint kiváltságok 86, 87,124 mint szabadságok 15-18, 109,

124összeütközéseik 103-125 pozitívak és negatívak 89-92,

140-143 sajátosak 104személyekkel szemben támasz­

tottak 89-91 területük 120-122,128 területükön belül egy eset jelen­

tősége 120,121,128 tulajdonhoz 92,106-108,128,142

Jogok és kötelességek megfelelése logikai 92-96 erkölcsi 92-96

Johnson, Sámuel 61 Jóléti elv 55, 82

Kant, Immánuel 138 Kasner, Edward és Newman, James

137jKatzner, Louis I. 147j, 149, 162j, 180,

183Kábítószerek, károssága 77-79, 137,

143 Kár

állatokra vonatkozóan 64, 65 fogalma 12,44-52 illetve sérelem 46, 47 illetve előny meg nem adása 49-52,

81-83illetve megbotránkoztatás 47-49,

65-71közvetlen és közvetett 52-54 mint belegázolás mások érdekeibe

45, 46

Kár elve 44, 55, 59, 65-71, 81-83 Károsultság 50-52 Káros tendencia 50-52 Kegyeletsértés 58 Kényelmetlenség 69, 70 Kényszer 18, 24, 37-57 Kiakadások 29Kihagyásos megfogalmazások 15, 24 Kikényszerítés Kiválóság 132-135,165,166 Kiválóságra építő felfogás 132, 165-

167Kiváltságok 87-90,112,124 Kínzás 129-131,143 Kockázat

az önmagunknak okozott káré 72 elfogadható és elfogadhatatlan 73-

74önkéntességének és nem teljes ön­

kéntességének feltételezései 74- 79

Koestler, Arthur 137j Konzervatívok 25 Korlátozás

hiánya és önkormányzat 31, 32 illetve kikényszerítés 16j illetve képességek hiánya 20-22 belső 22,26, 27 negatív 22,26-28 pozitív 26-28 külső 26-28

Kötelesség, fogalma 94-96 Következetesség 13 Közös javak 79-83 Közszeméremsértés 59

Leonard, John 13 Lewis, C. S. 15j, 181 Locke, John lőj, 92 Lombardi, Vincent 145j

Macaulay, Thomas 50j MacCallum, Gerald 11, 31j, 181 Magánélet elvesztése 64 Marx, Kari 168,168j Materiális elvek - lásd Igazságosság

186

Megbotránkoztatás 47-49, 65, 71 elve 47-49,55,65-71

Megfelelő viszonzás - lásd Hozzájá­rulás

Megrögzött individualizmus 42 Megterheltség - lásd Jogok, törvényesek Melden, A. 1.135,182 Meztelenség 68-70 Méltányos eljárások 172-175 Mill, John Stuart 38,44, 52-55, 61, 75-

77,181 Morris, Herbert 113 Mulasztás 50,51,90, 91

Newman, James - lásd Kasner, Ed- ward és Newman, James

Normatív kérdések 11,12

Obszcenitás 65-71 Olsen, Mancur 182 Oppenheim, Félix 34j, 35j, 181

Öngyilkosság 79 Önkéntesség, mércéje 77-79 Önkorlátozás 28, 29 Önkormányzat 30-36 Önmegvalósítás 38, 39 Összemérhetetlenség 35, 36

Paternalizmus - lásd Jogi paternaliz- mus

Perelman, Charles 146j Perry, Ralph Barton 26j Peters, R. S. - lásd Benn, S. I. és Peters,

R. S.Platón 30Polgári engedetlenség 60-62 Prosser, Williams 70j Proudhon, Pierre Joseph 168,169

Rabszolgaság 25, 72 Rawls 163j, 173,174,183 Rákényszerítés - lásd Kényszer Report of the Fedcral Commission on

Obsccnity and Pornography

(Az Egyesült Államok Kongresszu­sának bizottsági jelentése az obsz- cenitásról és a pornográfiáról) 66j

Rescher, Nicholas 183 Restatement of the Law ofTorts (A kár­

térítési jog új meghatározása) 45

Részegség 53,54, 74, 76 Rossz példát mutat 53 Rudner, Richard 11

Salmond, John 91j, 118j, 182 Santayana, George 21 Schwartz, Louis B. 5 8 ,59j, 67 Sérelem - lásd Kár Sérelem érzése 46, 47 Smith v. Cnlifornin 119 Stephen, James Fitzjames 37, 49j, 63,

181Státus, jogi 132-134

Szabad ember, fogalma 15 Szabadság, amit ténylegesen élvez

valaki„dimenziói" 35, 36 és korlátozás 15-22 fokozatai 33, 34 gazdasági 25 hiánytalan 17, 21illetve amitől nem köteles tartóz­

kodni valaki 32,84 lehető legtöbb 35 mindent mérlegre téve 34-36 mint autonómia 30-32 mint engedély 32-34 mint képesség 20-22,32-34 mint eszmény 18, 35,36 mint „légkör" 17, 31 mint önkormányzat 30-32 „nagysága" 42 politikai 19, 22, 25 pozitív és negatív 26-32 rendelkezésre álló 17-19 területei 35, 36 ténylegesen érzett 17-19

187

valamitől és valamire 22-25 vele kapcsolatos állítások sémája 24

Szabadság, amitől nem köteles tartóz­kodni valakiahhoz fűződő jog 92,106-108,141 illetve tényleges élvezete 32, 84 teljessége 42vélelmezése mellett szóló érvelés

37-39Szabadságkorlátozó elvek 55-57, 64 Szabadságok - lásd Jogok, törvénye­

sekSzeretet 133,134 Szexuális vétségek 58-64 Szégyen 69Szép új világ (Aldous Huxley regénye)

21Szkepticizmus 131,134,138,140 Szocialisták 25,168,169 Szociológiai nézőpont 33,40 Szodómia 58,67 Szolgai 15 Szókratész 167 Sztoikusok 17,167 Szükségletek, a rászorultság értelmében

elemzésük 163-165 alapvető fajtáik 161-165,175 szerepük a kár elemzésében 51,52,

82,83a szűkölködés feltételei között 100,

101természetesek, illetve mestersége­

sek 164,165 lélektaniak, illetve anyagiak 164,

165Szükségletek, a szükségesnek érzés

értelmében

illetve kívánságok 21, 22 rangsoroltságuk 29 valóságosak és pusztán lehetsége­

sek 16-21 Szükségletek kielégítése 19

„Társadalmi büntetés" 54 Társadalmi eszmények 12 Társadalomfilozófia, területe 11, 22 Tehetetlenség érzése 16-18 Tisztelet 138,139,144 Tökéletes verseny 81-83 Törvények

végrehajtásuk 152-154 megalkotásuk 154 céljuk 154-158

Törvényes jogok - lásd Jogok, törvé­nyesek

Trelogan, Thomas 182 Tucker, Róbert 168j, 169j

Valamiből következő tulajdonságok 134 Vallás, szabad gyakorlása 122,142 Végtelen érték 137 ,138 ,137j Vlastos, Gregory 132-134,179,182

Warnock, G. J. 89j Wasserstrom, Richard 88j, 179,182 Weinstein, W. lásd Benn, S. I. és Wein-

stein, W.Wilkinson v. United States 119j Williams, Bemard 139,179,183 Wolfenden-jelentés 48 Woozley, A. D. 146

Zaklatás 59Zászló, meggyalázása 58

188