ítélet

Bárdos András

Copyright © Bárdos András 2010 ISBN 978-963-9905-12-2 © 2010 Bárdos András Szerkesztő: Horváth Ágnes Műszaki szerkesztő: Kiss Zsuzsa Borító és tipográfia: Art-And Produkciós Iroda Készült a Szekszárdi Nyomda Kft-ben.Printed in Hungary Az 5. oldalon az idézet Günter Grass: Ráklépésben címűkönyvéből Magyar István fordítása.

„A történelem, pontosabban az általunk kikeverttörténelem egy eldugult klozet. Folyton lehúzzuk, mégisvisszajön a szar.”

Günter Grass

Ez a történet Magyarországon játszódik, a nem is olyan

távoli jövőben. Megbukott a Harmadik Köztársaság, apártok kicserélődtek, közvetlenül választják az elnököt, ő

nevezi ki a miniszterelnököt.Más világ.

A történetet, a szereplőket meg több helység nevét is afantázia szülte. Aki összefüggéseket vél felfedezni,szereplőket valóságos személyekkel azonosít, vagyfordulatokat megtörtént eseményekkel vet össze, az

képzeleg.

Prológus

Február 18 ., csütörtök éjjel

– Valahogy ma este a szokásosnál is gusztustalanabbvoltál!

Alda, mint rendesen, most is a legmagasabb fokozatonhagyta az ablaktörlőt, holott már rég nem esett az eső. Nemis a csikorgás zavarta Hernádit, inkább hogy semmibeveszik. Régi teóriája volt, hogy vannak a világon teremtő éshasználó emberek, ő teremtő, természetesen. Ő dolgozik,nem is keveset, hogy a feleségének drága autója legyen.Így aztán persze őt zavarja csak, ha tönkremegy egyalkatrész.

Ezerszer szólt, elmagyarázta, hol csendesen, hol dühvel,olykor őrjöngve. Eredmény nélkül.

Most is csak az éles hangra figyelt, vajon lekapcsolja-eAida, és ha nem, mért nem, figyelmetlenségből, vagy ezmár a kínzás része, hogy unja meg ő, hogy mondja ki ő,hogy…

– Azt hiszem, amit ma csináltál, már a többieket iszavarta.

– Hogy mi? Mi zavarta a többieket? – Az ablaktörlőrefigyel, teljesen leköti.

– Nem vetted észre, hogy néztek, amikor kifejtetted azőzekre vonatkozó nézeteidet?

Ó, igen. Az őzek. A sokadik whisky után a szülésrőltartott előadást, nem is olyan szűk baráti körben.

„…Például az őzek. Pár hónapig hordják, aztán mindenfakszni nélkül megszülik a gyereket. Nincs gyes. Meg gyed.A kölyök kipottyan, megrázza magát, és megy a dolgára.Az ember? Kilenc hónapig jajgat. Ezt ennék, azt ennék! Jaj,olyan kívánós vagyok, nem hoznál egy kis sutit?… Éjjelkettőkor?… Jó, nem olyan fontos… Értem. Megyek már…Ultrahang. Kenőcs a csíkok ellen. Étrend. Méregdrágavitaminok. Előtted van, ahogy őzanyu odaáll őzapu elé:Drágám, elfogyott az Elevit! Nem szaladnál el a patikába?… És mégis: az őz megszüli az egészséges kölykét, ésnem ment tönkre a család. Tudjátok, miért van ez így? Miérttart ennyi ideig? Miért fekszik az embergyerek hat hónapig,mint egy darab fa? Mert a nőkre bíztuk. Mert azt mondtuk,megosztjuk a munkát. A férfiak fedezzék fel a kereket, ameleg vizet, Amerikát, szálljanak le a Holdon, dobjanakatomot Hirosimára, de addig a nők szervezzék meg aszülést. Meg ami velejár. Hát így sikerült. Gratulálok,csajok!…”

Valami ilyesmit mondott a társaságban.– Miért? Nincs igazam? Ha a férfiak szülnének, már rég

meg lenne oldva.– Miért nem veszed észre, hogy kicsit sem vagy vicces?

Hogy így csak egy tuskó beszél? Hogy kínos nekem is,neked is?

– Aida, a kurva életbe, állítsd már le az ablaktörlőt!

Február 19., péntek délig

Félig felemelkedett a székből, mintha így jobbanhallanák, és kikiabált az ajtón. – Jöjjön be, Karcsi!

Az őrmester hátrarúgta a székét, és bekopogott.– Kérek engedélyt, alezredes úr!– Na, jöjjön, ne marhuljon! Üljön le!– Igen, tessék parancsolni!– Mit hallott, mi volt ma kint?– Semmi. Szokásos, alezredes úr.– Karcsi, figyeljen! Mi lenne, ha azt mondaná, Sándor?

Egyszer! Na?– Én igyekszem, igyekszem…– Na, jó, hagyjuk. Kér egy cigit? Figyeljen, valami nem

kóser.– Mi nem kóser… Sándor?– Nem tudom, komám. Nem kóser. Hívja be a tiszteket.– Alezredes úr… Sándor!… Még nincs öt óra, mindjárt

indulnak a faluba. Alszanak még.– Én is indulok, nekem sincs öt óra. Hívja őket! A telefon

után nyúlt, aztán hagyta.Nem értette a helyzetet, és semmit nem utált annyira,

mint ha nem értett valamit.Három éve szolgált Afganisztánban, egy éve vezette a

missziót. Ezalatt összesen két embert veszített, mostegyszerre hármat.

Valamelyik gyáva játék katona a minisztériumbanegyenesen arról beszélt, hogy otthon adjon magyarázatot.

A parlamentben az egyik liberális, valami kis buzi,„megfontolásra méltónak” nevezte az egész misszióhelyzetét, mintha nem tudnák, hogy háború van, aháborúban pedig meghalnak emberek.

Sajnos nem azok, akiknek kéne, gondolta.Egész éjjel nem aludt. Érezte, hogy történt valami, vagy

történni fog, de képtelen volt rájönni, mi az. Gyűlölte acivileket, gyűlölte a parlamenti sódert, a „sóderbányát”,ahogy nevezte mindig.

Egymás után érkeztek a tisztek.Eltelt vagy húsz perc, mire ott voltak mind. Az alezredes

egyre nehezebben türtőztette magát.Már csak egyikük hiányzott, a negyedik század

parancsnoka, kivételesen kemény srác, az alezredeskedvence.

– Bocs, főnök, szarni voltam.Általában ennyi belefér. Többen most is nevettek. Vagy

legalább próbáltak.– Hol volt, főhadnagy? Szarni? Mi meg addig vívjuk meg

a háborút? Amíg maga szarik?Mindenki tudta, hogy baj van.– Figyeljenek ide! Nem megyünk ma a faluba. Mindenki

a táborban marad, teljes harckészültség. Szarni se

mehetnek. Értik? Főhadnagy, maga szerencsés! Túl vanrajta.

Most már mindenki nevetett, vagy inkább csakkuncogott.

– Alezredes úr, kérek engedélyt megkérdezni, mi történt!A százados a táborparancsnok helyettese volt, neki kellettfeltennie a kérdést.

De nem várt választ kapott.Két szót, amit az alezredestől még soha nem hallott

senki, amiről azt gondolták, hogy nem is fogják hallanisoha.

Két szó, amit egy katona nem akar hallani a felettesétől,különösen nem háborúban.

– Nem tudom. Afelől, hogy a faluvégi cigánykutyák ügyéből egyszer

háborúság lesz, nem volt kétsége senkinek.Így hát a polgármester, akit a piacról hazatérő felesége

ébresztett azzal, hogy „valaki teleplakatírozta a főutcát”,inkább elégedettséget érzett, mint aggodalmat.

Egyetlen percig sem titkolta, hogy álláspontja szerint akutyákat le kellene lőni, a gazdáikat meg „vissza kénezsuppolni” – ahogyan szokta emlegetni – Ázsiába,„ahonnan gyüttek”.

És ebben egyetértett nagyjából az egész falu.A faluvégi három család, voltak vagy százan, apró,

rogyadozó viskókban lakott.

Nem is a faluvégen, inkább azon is túl.A központban álltak az egyemeletes házak, aztán a

bepucolt földszintesek, aztán a földszintesek, amiketszégyenszemre nem pucoltak be, aztán a kukoricás, ésaztán a tanyák, az udvaron szaladgáló meztelen seggűpurdékkal, pár disznóval, félrehajított rozsdás talicskákkal,a fák alatt naphosszat kártyázó hangos férfiakkal, meg aszámtalan kutyával, éhes-girhes, lógó bőrű, vicsorgó,lépten-nyomon elcsavargó cigánykutyákkal.

Mert ezeket a kutyákat nem szerette senki, maguk acigányok sem. S minthogy nekik sem nagyon volt mitenniük, a kutyáknak se adtak.

De a kutya nem olyan állat – igaz, az ember sem –, amicsak úgy beletörődik, ha nincs mit enni. Nem úgygondolkodik, hogy ha nincs, hát nincs, azzal lefekszikhűsölni…. Nem, a kutya nem.

Így aztán rendszeresen megjelentek a faluban, falkában,éhesen, dühösen, nemegyszer veszetten.

– Aztán mi a szarom van azon a plakáton? – kérdezte apolgármester, nagy büdös szájával ásítva egy nagybüdösét.

Az asszony, aki harminc éve könyörgött az urának, ésakit harminc éve az ura minden egyes bűzös szájnyitásaarra emlékeztetett, hogy ennyit nem ért az ő akarata, az őkérése, az ő egyetlen kérése, akár meg is szokhatta volnaa sok szőr közül kiáramló büdösét, de nem szokta meg,csak növesztette magában a gyűlöletet, addig-addig, amíg

már a férfinak csak az említése is undort váltott ki belőle,nem múló, fergeteges undort. Szinte már ez az undortartotta össze. Ez töltötte be a napjait, ez foglalta őketkeretbe, ez adott értelmet nekik, nem is menekült már,inkább kereste a lehetőséget, egyetlen alkalmat semhagyva kihasználatlanul, amikor csendesen, a fogai köztvagy üvöltve a régi Tanácsházán kiadhatta magából,ráönthette, ráboríthatta a férfira, hogy „már megint büdösvagy!”, hogy „hányom el magam tőled”, meg a többit.

„Na, jól van, csendesebben!” – szokta ilyenkor mondania férje, vagy rosszabb kedvében, kedvenc szavajárásával:„Húzzá'-takarodjá'!”, de a bűntudat vagy a szégyenlegcsekélyebb jele nélkül. Asszonyi hóbortnak tartotta, minta fürdést, meg különösen a hajmosást. Úgyhogy húzzál-takarodjál.

– Ami van. Az van a plakáton. Hogy „Elég!”, meg„Gyüjjön mindenki holnap este a Régimozi elébe!”. Megilyenek. Meg „Kiircsuk őket!”. Meg ilyenek.

– Kiircsuk, kiircsuk… Ha az olyan egyszerű volna…– Az egyszerű. Csak nem az ilyen büdös fejű

dibdáboknak, mint te vagy…– Maradja' má'! Fel se keltem, máris megy az ilyen

büdös, olyan büdös… Legyen má' az embernek egy kisnyugalom…

Két napon belül a harmadik dögöt találták a faluban,véres nyálú, légy lepte, koszos korcsokat a cigányvégről.

Ismerték őket a faluban, bár ne ismerték volna, sunyi

tolvajfajta mind, mint a gazdáik.Nem sírt utánuk senki, de azért így, a házak közt, ahol a

gyerekek játszanak, kiterítve…Harminc kilométeres körzetben nem volt állatorvos, se

rendőr, de emberorvos is csak hétfőn 10-től 12-ig, ahogy afaluban emberemlékezet óta nem volt munka se, csak akocsmárosnak, a csaposnak a kocsmában, a vegyesbolttulajdonosának, meg a polgármesternek, aki perszebelenyúlt szépen a közösbe, így mondták, legalábbis.

De most péntek volt, és a helyi intelligencia előző esteösszesűrűsödött mind, amikor a „37-es”-ben együtt ült afalu elöljárósága a régen megszűnt iskola tanítójával, mega nyugdíjas postással, aki fölényes magabiztossággaltudott írni-olvasni, magára szabadítva ezzel a többségmélységes bizalmatlanságát.

De dönteni nem tudtak.Az állatorvost nem szerették. Ha hívták, nem jött, ha jött,

mérges volt, hogy jönnie kellett, nem vizsgálta az állatokat,csak éppen rájuk nézett, vagy rájuk se, aztán már kérte is,ami járt.

És nem kevés járt.Amikor meg szóltak, hogy nincs a földön ennyi pénz,

kiabált, hogy benzinre se elég, meg hogy akkor ő nem jöntöbbet, majd lássák meg, meg hogy egye meg őket adisznóvész.

Így voltak az állatorvossal. Nem jól voltak vele.Nem szeretett jönni ide senki, mert hát igazság szerint

nem is volt miért szeretni.De ők itt éltek, szerették, nem szerették, és itt éltek a

gyerekek is, itt játszottak, és az egyik dögöt a régi istállómögött találták, éppen ott, ahol csúszdázni szoktak. Nemtudtak sokat egészségről, betegségről, de annyit tudtak,hogy ez nem jól van így…

Hát ne dögöljön meg minden cigány?

Február 19., péntek délután, este éséjjel

A mocsoktól, nyomortól És a bűzlő korrupciótólszenvedő kórházi világban lényegében egyetlenmegbízható támpont akadt. Mindenki tudta, hogy olyannővér nem született még, akit a Központi Kórház nagytekintélyű főorvosa, az ismert sebészprofesszor ne akartvolna megbaszni.

A koituszhoz magához egyáltalán nem ragaszkodott,nem volt híve a feltétlen kölcsönösségnek. Ráadásul hely-és időigényesnek tartotta, a végeredmény sem garantált,így szívesebben vette az egyoldalú örömöt.

Amin túl volt éppen.Vagyis azon gondolkodott, hogy ki ez a nő, és mit keres

még a kocsijában…„Talán arra vár, hogy megköszönjem, vagy mindjárt

vegyem el feleségül?… Netalán vigyem haza?”Hernádinak ugyanannyi kedve volt mindegyikhez.A lány persze tudta ezt, tudnia kellett, főleg, amikor az

orvos elővette pálcikás kommunikátorát, és nyomkodnikezdte. Hernádi nem volt virtuóz, és igényes sem voltkülönösképpen. Sőt kifejezetten kerülte a szép nőket ésezzel a bonyodalmakat.

Az autóban ülő nővér sem volt se különösebben fiatal, sekülönösebben attraktív. Illúziói sem lehettek. Alighaálmodott arról, hogy a sietős és ügyetlen aktus után azorvos kilép amúgy híresen rossz házasságából, és vele élile az életét. Vagy akár egy napját.

Hernádi doktor őszinte ember volt. Mióta az egyetemenmegismerte az orvostudományt, egyetlen percig sem hittbenne. Mindig megcsodálta és a véletlenekegybeesésének tartotta, ha egy betege meggyógyult. Bársaját bevallása szerint ez ritkán fordult elő.

Nem is szerette különösebben az ilyen eseteket,jólismerte a mondást: „Ne oldd meg ügyfeled problémáját,mert ha már nincs neki, nem fizet többet!”.

Évtizedek alatt különös fejlődésen ment keresztül, ami abetegekkel való kommunikációt illeti. Sokan barbárnaktartották emiatt.

Húsz éve így mondta: „Sajnos, egyelőre nem tudjukkizárni a kóros sejtburjánzás lehetőségét sem, de továbbivizsgálatok szükségesek”. Ma: .Asszonyom, önnek rákjavan”.

Mindenki utálta. A betegei különösen.De körüllengte valami dicsfény, és azt még a kollégái is

elismerték, hogy remek orvos. Amin igazán jót mulatott,mert ahhoz nem volt elég jó, hogy embereket gyógyítson,de ahhoz igen, hogy megállapítsa, mennyire nem tudmeggyógyítani senkit.

A sok mitugrász körülötte jó modorral próbálta

megtömni a zsebeit, lelkük rajta.Ha visszaemlékszik, az orvosi esküt is arra tette, hogy

minden beteget megkopaszt, és minden nővért megdug.– Hát… – sóhajtotta az autóban „húzzál már” hangsúllyal.– A számomat tudod? Tudja?– Jaj, drágám, hát mit nem tudok én?Érződik, ahogy fogy a türelme, az órájára néz: „Úristen,

fél van! Rohanok… Hívom, drágaságom…”A nővér arcán hirtelen düh, nem várt fordulat, előrelendül,

kinyitja az ajtót, aztán, mint akinek nincs mit veszteni:– A nevemet se tudod, te köcsög! – A helyzethez képest

kissé lomhán kimászik a kocsiból, combján felcsúszik aszoknya, gödröcskék, felhőcskék… egek, mennyifelhőcske, aztán ahogy csak bírja, bevágja az ajtót. – Hülyekurva! Mit vártál?!

Megfordul a fejében, hogy visszamegy a kórházba, dekéső van. Talán haza? Számol, tényleg késő, Lilla nyilvánalszik… úgyhogy: igen, haza.

Mindezzel együtt tulajdonképpen szerette az életét, úgy

értve, hogy sose akart öngyilkos lenni, vagy más országbaköltözni, vagy ilyesmi. Igazából jól érezte magát, és agyerekein kívül semmi nem tudta kihozni a sodrából.

Néha a felesége. Aki szerint minden férfi barom, mert„nem szeretnek mást, csak inni, kurvázni meg dicsekedni.Meg a hülyébbje a focit.”

Néha azt gondolta, hogy a felesége egészen szellemes.

Viszont a hároméves Lillával végképp nem tudott mitkezdeni. A fiával, Marcival csak-csak, ő hol Zorro, holWinnetou, vagy Obi van Kenobi, ezeket a filmeket látta,tudta, melyik kardozik, melyik lő. Kezdetben még ahhoz ishozzászólt, hogy tipi vagy vigvam, meg hogy miért volt OldShatterhandnek két puskája, a Medveölő meg a Henry-félekarabély.

Különben sem volt nagyigényű a gyerek. Ráadásulamióta egy farsangon az őt táncba hívó óvónőt („Tessék,apuka, lehet bekapcsolódni a játékba!”) elküldte a rohadtanyjába, kifejezetten tartózkodó volt vele a fia. Nagyonhelyesen.

De Lilla…Körülötte minden rózsaszín, mindenki herceg vagy

tündér, aki pedig csak teheti, menten elalél. Mit kezdjenezzel?

Meggyőződése volt, hogy a lányának se így kelleneélnie, de nem akart beleszólni, azon az állásponton volt,hogy mindenki úgy teszi tönkre a saját életét, ahogy akarja.Csak csendesen tegye.

Az öt páncélozott Audi halkan gördült a villa elé.Korábban három autót használtak. Egy vitte, kettő

kísérte az Elnököt, de a támadás óta ez is megváltozott.Mióta évekkel ezelőtt egy, a sarkon álló autóból több

lövést is leadtak a konvojra, a célpontot ugyan elvétve, detöbb őrt is megsebesítve, lezárták az egész utcát, ha kellett.

Furcsa mód, bár ez volt az ország legbiztonságosabbkörnyéke, több család is elköltözött. A lakások azóta isüresen álltak.

A rezidencia kapuja kinyílt, és két nagydarab, sötétkabátos figura lépett ki rajta.

Körülnéztek, megvárták, míg minden posztról jelezteknekik, aztán szóltak az Elnöknek, hogy jöhet.

A Titkár a kocsiban várt.Azok közé tartozott, akik tegeztek az öreget, régi

harcostársak voltak, bár azt, hogy miért harcoltak, régenelfelejtették. Ha tudták valaha. A legvalószínűbb, hogymindig másért. De számukra a cél a harc volt maga.

Mindketten megállapították, hogy késő van, hogy kurvaélet, és hogy menjenek ezek a sunyiba.

Éjjel egykor telefonálni nem szokás, jó, hogyWashingtonban még csak este van, de ott az a bazi térkép,csak tudják már, hogy egész világ nem Amerika.

Egyikük sem szerette sem az amerikaiakat, sem azelnöküket, nagyképűnek és erőszakosnak találták, bárcsak egyszer találkoztak vele, illetve a Titkár egyszer sem.

– Semmit nem tudtál meg, ugye?Felesleges kérdés volt, a Titkár nem is válaszolt.Egyikük sem beszélt angolul, sőt ami azt illeti, egyetlen

nyelven sem, így rendkívüli agresszióval reagáltak mindenolyan helyzetre, ahol nem magyarul kellett megszólalniuk.Kellett volna.

Amikor először és utoljára rá tudták venni az Elnököt,

hogy látogassa meg az Afganisztánban harcoló magyarkatonákat, nem kerülhették el, hogy találkozzanak az afgánvezetővel.

Sőt az afgánok még közös sajtótájékoztatót isszerveztek, amelyen Akari elnök csilingelő oxfordiangolsággal köszöntötte a megjelenteket, eredményesnekés gyümölcsözőnek nevezte a találkozót, majd hosszanbeszélt a két nép barátságáról, a magyar katonák hősieshelytállásáról, egy szóval sem említve a napokkal korábbanlefejezett két magyar tiszt ügyét.

Hanem a két ország közt Európából látszó kétezer évnyikülönbség egy perc alatt elszállt, amikor a magyar Elnöklépett a mikrofonhoz.

„Dear everybody”, kezdte. „Very happy, to see here…De inkább magyarul folytatnám, hogy mindenki értse…”Szédülten támolygott haza Afganisztánból a magyarküldöttség, de a sajtó – lojalitásból – nem tett említést azügyről. Sem akkor, sem később.

– Szóval semmit – értette meg az Elnök. – Sokramegyek veled!

A Titkár kiválasztásakor elsősorban az emberikapcsolat volt szempont, a képességek csakmásodsorban, ezt az Elnök már sokszor megbánta. Bár az,hogy mennyire bánta volna meg, ha nem így lett volna, nemderülhet ki sohasem.

– Hánykor hív?– Egykor. Pont egykor, főnök. Egykor hív, igen. Szívesen

szólt volna az Elnök, hogy már elsőre is értette, hogyegykor, de inkább hallgatott. Aztán megtetszett neki a játék.

– Hánykor?– Egykor, főnök, mondom, egykor.– Ja! Egykor. – Oldalra nézett, vajon érti-e a másik, hogy

viccelnek vele, de csak egy egyenes tekintet meredt rá. Lilla sírására ébredtek.Azt már megtanulta, hogy ne hívja a szüleit éjjel, így hát

csak hüppögött. Aida félig felemelkedett az ágyban, de aférje rászólt.

– Hagyd már! Semmi baja. Mindjárt visszaalszik. – Nemtudom… Olyan furcsán sír… Hallod? Fáj valamije.

– Ne csináld már, kérlek! Hajnalban kelek.A gyerek nem bírta tovább, fortissimóra váltott.Az anyja kikelt az ágyból, és megfogta a homlokát.

Melegnek érezte, felgyújtotta a villanyt.A beesett szemű, nyúzott arcú hároméves kislány az ágy

szélén ült.– Berci, átjönnél?Csak gondolta, hogy „Ezt, öregem, csak azért csinálod,

hogy kitoljál velem. Nem hiszem el, hogy nem bírta volna kia gyerek reggelig!”, és még sok ilyet, amíg kimászott azágyból. Hunyorogva a papucsát kereste, de eszébe jutott,hogy már este se vette fel, mert a takarítónő megint elrakta.Most Ibolykáért is elmormogott egy imát, de végül csakbetámolygott a gyerek szobájába.

Bántotta a fény, alig látott, de nyilvánvaló volt, hogy Lillabeteg.

– Fáj valamid?– A buksim.– És hol fáj a buksid?A „buksi” szót megnyomta, jelezve, hogy erőszakot

tesznek rajta épp, soha nem értette, miért kell agyerekekkel úgy beszélni, mintha idióták volnának.

Egy alkalommal, amikor nem sikerült valamilyenürüggyel lelépnie egy családi rendezvényről, halálosanmegsértette Aida anyukáját egy „nem hülye a gyerek, csakkicsi” megjegyzéssel. „Úgyhogy ne tessék úgy beszélnihozzá, mit egy marslakóhoz, az Éva néninek, jó?”

Éva néni soha nem bocsátott meg, amitől Hernádipersze nem szenvedett egyetlen percet sem. „Majdmegbékél a Mama”, mondta a feleségének, aki ettől anaptól rendszeresen hallgatta a „hogy tudsz egy ilyenemberrel élni” mondatokat. „Meglátod, egyszer még megöl.Vagy kitesz az utcára.” „Nem tesz ki, Anya, dehogy tesz”,válaszolta ilyenkor Aida, de már ebben is egyre kevésbévolt biztos…

– Lilla, mutasd, hol fáj a fejed?– Hát itt – mutatott magára. Az anyja önkéntelenül

elmosolyodott.– Figyelj, kislányom! Próbálj aludni, holnap, ha nem

leszel jobban, elmegyünk a doktor bácsihoz.– Apa is doktor bácsi!

– Igen, de ő felnőtteket gyógyít – suttogta, miközbenleoltotta a villanyt, azt pedig már a folyosón tette hozzá, éspersze csak magának, hogy „amúgy sem bíználak rá”.

– Aludj, Lilla! Jó éjt!

Február 20., szombat délelőtt

– Ha most tréfásan azt kérdezném, melyikkel kezdjem, ajó vagy a rossz hírrel, nehéz helyzetbe hoznám magam.

A kabinet nem ilyen bevezetőre számított.Amiről az Elnök híres volt, az semmiképpen sem a

humora.A hadügyminiszter, aki az aktáit nézegette, ceruzával a

szájában, féloldalt fordítva a fejét nézett fel, anépegészségügyi miniszter pedig, aki maga nem volt tagjaa testületnek, csak meghívták, jelezve mintegy, hogy atanácskozásnak köze lehet a szakterületéhez, hátradőlt akarosszékben, mint aki biztonságot keres, úgy várta afolytatást.

– Ugyanis jó hírem nincs.Csak ő és a titkára tudta, miről lesz szó, és persze

tudhatta a titkosszolgálati miniszter, hiszen akár le ishallgathatta a tegnapi beszélgetést, sőt valószínűleglehallgatta, de erről meg ők ketten nem tudhattak semmit.

– Mindenekelőtt hadd mondjam el, hogy aminiszterelnök urat néhány perce tájékoztattam mindenről.Amit most mondani fogok, az a legmagasabbanklasszifikált titok. Ennek megfelelő elbánásban részesítsék.Kérem.

„Most azonnal adjam ki a sajtónak?”, kérdezte magábana belügyminiszter, aki bármit is tett, nem tudtamegakadályozni, hogy az akár legszűkebb körbenelhangzó információk ne kerüljenek szinte perceken belülaz ellenzék vezéréhez, vagy a sajtóhoz, vagy mindkettőhöz.

Többekben felmerült, hogy talán nem is tesz megmindent, sőt az is, hogy tán nem is feltétlenül akar. De eztbizonyítani, a helyzetéből adódóan, csak ő maga tudtavolna.

A kabinet tagjai számára a rossz hír az volt, ha kiderültvalami. Másfél év volt még a ciklusból, másfél év alehetőségekből, és ők élni akartak a lehetőségekkel.

És éltek is.Erre a bejelentésre nem számítottak.– A helyzet a következő. – Az Elnök felállt, és lábával

hátratolta a széket. – Tegnap felhívott az Egyesült Államokalelnöke. Eredetileg úgy volt, hogy maga az elnök úr fog, devégül Kowalski volt a telefonnál.

Körbenézett. Nem szokott hozzá, hogy minden szempárvisszanézzen rá. Idejét nem tudta, mikor beszélt utoljáraolyan emberekhez, akik nem ásítottak vagy ettek éppen.

– Kérem, ne jegyzeteljen! – fordult a vezérkarifőnökhöz. – Nagyon kérem, ne!

Jobb lábáról a balra állt, aztán vissza. A Titkárra nézett,biztatásért talán, de hát…

– Kowalski alelnök úr kifejtette, hogy az elnök úrbeszélgetése hosszabbra nyúlt a német kancellárral, mint

tervezték, ezért őt kérte meg, hogy, tartva a megtervezettidőbeosztást, informáljon engem a kialakult helyzetről. Ami,Kowalskit idézem: „egyelőre kezelhető”, de, ahogyfogalmazott, „bármelyik pillanatban kikerülhet a kontrollalól”.

A belügyminiszter elengedte a szék karfáját, éshátradőlt. „Irán. Ez Irán. Nem lehet más.”

Évek óta valószínűnek, hónapok óta biztosnak tartották atitkosszolgálatok, hogy Irán csapást akar mérni az EgyesültÁllamokra, Európára és Izraelre, nagy erejű csapásokat,összehangoltan. A jelentések egyre aktívabbtevékenységről szóltak, a diplomáciai keretek pedigközben gyakorlatilag kimerültek, mivel Oroszország mindenközös döntésnek ellenállt.

– Az alelnök úr információja szerint egy új, eddigismeretlen mutációjú influenzavírust találtak törökháziállatokban, most már lovakban, kutyákban,szárnyasokban is, egy olyan vírust, amely ellenpillanatnyilag nincs védőoltás.

Megkönnyebbülten mordult fel a terem, fel sem figyelvearra az apró részletre, hogy amikor a védőoltásról beszélt,egy pillanatra megremegett az Elnök hangja. Csak ahadügyminiszter hallgatott. „Te jó ég”, mondta valaki, azasztal végén még valami káromkodásszerű is elhangzott,de valójában mindenki örült. „Ennyi? Vírus?” Se aszuperexpressz pályázati elbírálása, se a NemzetiInformatikai Terv nem tűnt fel senkinek, de még az iráni

titkos üzleteket sem fenyegeti az éjszakai telefon? Csak anátha? Majd tüsszögünk…

Az Elnök nem érzékelte a hangulatváltást. Folytatta.– Igen. Tehát egy mutáció. A vizsgált állatok esetében a

mortalitás húsz százalék feletti, a lappangási idő pedigszokatlanul hosszú, akár két hét is lehet. Így mondta, „akárkét hét is lehet”. Ennek nem igazán tudom, mi ajelentősége, de valahogy nagy hangsúllyal mondta. Károly?

A népegészségügyi miniszter, aki korábbankórházigazgató, még korábban egyszerű orvos volt,egyetlenként a teremben rémülten nézett az Elnökre.

– Károly? Mire véled mindezt? Megmaradunk? Vagykipusztul az emberiség?

Az asztal végéről mormogás hangzott, úgy tűnt, atöbbség elvesztette érdeklődését az ügy iránt.

A népegészségügyi miniszter azonban hangostorokköszörüléssel szót kért.

– Igen, igen, hát ez nem a legjobban hangzik. Nem alegjobban.

– De azért megmaradunk. Nem? – kérdezte most máragresszívan a Titkár, aki soha nem tudta, mikor kellhallgatni, és mikor beszélni. Most sem.

– Nem feltétlenül. Illetve nem mind maradunk meg. Ha ezigaz. Hozzáteszem nagy hangsúllyal: ha igaz.

– Hogy érted, Károly?– Nézzétek. Egy öt-hét napos lappangású betegséget

már szinte lehetetlen megállítani, hiszen napokkal az első

tünetek előtt fertőz. Kétheteset? Én azt mondom: lehetetlen.– Lehetetlen? Károly, kérlek, nem éreztem riadalmat az

alelnök hangján, csak tájékoztatni akart a veszélyről…– Értem, Elnök úr.– Azt hiszem, itt kellenének további információk, nem

igaz?– Kellenének, Elnök úr. Kellenének. Mikor küldik át az

izolált vírust?– Ezt meg kellett volna kérdeznem? Hát nem kérdeztem

meg. És tudod, miért? Mert nem érdekelt. De ha fontosnaktartod…

A pénzügyminiszter, aki eddig hallgatott, a vártnál éstalán a szándékoltnál is hangosabban szólalt meg.

– Szerintem mindannyian értjük a helyzetet, nem kellenefelülnünk ilyen provokációknak. Az amerikaiak nem tudjákmegemészteni a vakcinaügyet. Most nekiálltak zsarolni,világos, mint a nap. – Hátradőlt, vastag nyaka körülmeglazította az inget és folytatta. – Őszintén szólva már azis meglep, Elnök úr, hogy idehozod ezt az ügyet. Minthajelentőséget tulajdonítanál neki. Mintha valami fontos történtvolna. Szerinted az történt? Valami fontos?

Néhány éve még senki nem mert volna így beszélni egykabinetülésen. Valójában még soha senki nem mert ígybeszélni, megvádolni, sarokba szorítani az Elnököt. De hátő sem volt már a régi.

Most is csak egy sokat ígérő csendre futotta az erejéből,egy perc színpadias várakozásra, de sehova se jutott a

dolog, és valójában mindegy is volt már.– Köszönöm, hogy eljöttetek! – Azzal felállt, és a papírjait

meg egy koszos papír zsebkendőt az asztalon hagyvakisétált a teremből.

Az ott maradók morfondíroztak egy darabig. Hogy lesz-efolytatás. Hogy visszavág-e az Elnök a miniszterének, vagyannyira a kezében van már, hogy a nyilvános sértést is elkell viselnie… Sok mindenen morfondíroztak.

De azon, amit a vírusról hallottak, nem. Egy percet sem.A hadügyminiszter viszont csendesen a vezérkari főnökrenézett. Ugyanarra gondoltak. Húsz százalék… Kétmillióember…

– Az orvos szerint kutya baja Lillának. Csak a szokásos.

Megfázás.– Nahát! Ez meglepő.Aida lelkiismeretesen telefonált mindig, ha valamelyik

gyereket orvoshoz vitte, noha erre a férje soha nem kérte.Általában persze a legrosszabbkor csörgött a telefon,értekezleten, vizit közben, vagy ha a vécén ült. Nem minthaHernádit bármelyik értekezlet vagy bármelyik beteg jobbanérdekelte volna. A vécé más. Olyankor valóban, szívbőlharagudott a feleségére.

– Más?– Más nincs. Akarsz vele beszélni?– Aida, dolgozom…Hallotta, ahogy az őt követelő cérnahangot elnyomja a

felesége altja: „Kislányom, Apa most nem ér rá, majd estebeszéltek, üzensz neki valamit?”

Valójában Aida igazán jó nő volt. És sokszor gondolta,hogy igazán kár érte.

Katolikus családban nőtt fel, és bár templomba nem járt,hívő maradt, a hívők minden szorongásával és agresszívlelkiismeret-furdalásával. Képtelen volt megemészteni, haelkövetett valamilyen szörnyű gaztettet, például nememlékezett meg egy távoli rokon születésnapjáról, vagykésőn ment a gyerekért az oviba. Ami persze ritkán fordultelő.

Számon tartott minden ünnepet, minden betegséget,rákérdezett a legtávolabbi ismerősök minden egyesgyerekére és unokájára, soha nem tévesztve el a neveket,soha nem hibázva el egyetlen napot.

Viszont a szülés ellenére megőrizte szinte hibátlanalakját, melle formáját és ruganyosságát, és az apró kispárna a csípője felett, Lilla születésének egyetlen nyoma,csak még szexisebbé tette. Amit persze Hernádi alig-aligélvezhetett, a szülés óta ugyanis Aida már nem két napotmenstruált, hanem két hetet. Ha éppen nem menstruált,akkor ovulált, vagy a feje fájt, vagy egész éjjel nem aludt.Vagy nehéz napja lesz, vagy nehéz napja volt. Vagy nehéznapja van.

Büdös, fájó elmúlásszaga volt a házasságuknak,halálszaga, magánybűze.

És már nem tehettek semmit. Hernádi túllépett ezen.

Ahogyan mindenen.– Nem haragszol, ha erre most nincs időm?Az asszony nem haragudott. Végül is a lényeg, hogy jól

van a gyerek. Hogy „kutya baja”.Felkapta a kislányt, belecsókolt a nyakába, beszívta az

illatát, aztán kicsit eltartotta magától, és szigorú arccal,mintha vizsgáztatná, nekiszegezte a kérdést:

– Elmegyünk sütizni? Hogy a várkonyi állatorvos miért érkezett aznap délelőtt

Ardára, nem tudta senki, és nem is derült ki soha.Talán értesítették, talán a megérzése hozta, talán csak

véletlenül arra járt…Ez utóbbi verziónak mindenesetre ellentmondani látszik,

hogy nem a rendelő, nem is a Hivatal, hanem egyenesen acigánytelep felé vette az irányt.

Márpedig arrafelé kevesen vették, ha igen, akkor isinkább választás előtt, de az állatorvos személyautóvalment, se konzervek, se kolbász, se levespor – seválasztás.

Körözött egy keveset, aztán megállt az egyik romos,vályogból, kőből, téglából hordott, szálas fahusángokkalmegtámasztott, nejlonzacskókkal, kátránypapírral befedett,düledező építmény előtt.

– Halló! Halló! Lázárék! Itthon vannak?A viskóból sokszoknyás, kendős, hasig érő mellű nő

ténfergett ki, kezét a kötényébe törölve, fejét félrefordítva,

szemét az orvosra emelve.– Minek ordítozik? Senki sincsen, látja, nem? Elmentek.

Mind.– És hova mentek? Lopni, mi? Fát lopnak? Vagy mit?A cigány asszony nem türtőztette magát, minek is

türtőztette volna.Félig magyarul, félig cigányul ordított, holott tudta,

mindketten tudták, sőt az asszony remélte is, hogy acsaládja valóban lopni ment. Kicsik is, nagyok is, az egészpereputty, és hogy valóban fát lopnak, hiszen ez volt azegyetlen értelmes tevékenység, amivel fenn tudták tartanimagukat. Fát loptak, eladták, elcserélték, vagy fűtöttekvele – mi mást lophattak volna ezen a vidéken? A fűért nemfizettek, igaz, nem is volt sok belőle. A sárért – abból lettvolna elég – meg még annyit se.

– Jól van, nyanya! Ne ordítson, hagyja már abba!Olyan, hogy Lázárék nem voltak otthon, előfordult.

Ritkán, de előfordult. Hanem, hogy a kutyák… Hogy egyse…

– Ne visítson, inkább mondja meg, hol vannak a kutyák!– Dögrováson.Ezt olyan halkan mondta, mintha jelentősége lenne,

holott nem volt, szerinte legalábbis, jelentősége semmi.– Dögrováson?Az asszony befordult a házba, oda utána már nem mert

menni a férfi, inkább a ház mögé, a sufni felé került.Olyan erővel csapta meg a rothadás bűze, hogy nem is

értette, miért nem érezte ez idáig.Egy szérűszerű épület előtt, vagy tán inkább már bent,

feküdtek a dögök egymásra hajigálva, véresen, sárosan,némelyik kihűlt mereven, némelyik még szinte élve.

Közelebb lépett, de csak egyet, visszatámolygott aszagtól meg a látványtól, hánynia kellett, kapaszkodótkeresett. Megtántorodott, és a penge hegye éppen akkorsiklott halkan a bordái közé, amikor lendületből megfordult.

Két erő találkozott így.Nem ordított, nem nyögött. Halkan térdre borult, nemigen

láthatott a támadóból semmit, vagy ha látott is, mindegymár. Elmondani úgyse fogja senkinek.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy hátraborul, de nem, arccalelőre elterült a véres, trágyával átitatott sárban.

A népegészségügyi miniszter úgy döntött, hogy még

egyszer, utoljára átolvassa a levelet, amit az Elnöknek írt. Tisztelt Elnök Úr! A kabinet mai ülése után szükségesnek érzem, hogy

rávilágítsak bizonyos tényekre, melyek alighanemelkerülték a figyelmedet.

Nem ismerem a protokollszokásokat, így azt semtudom, az Egyesült Államok alelnökének hívása mekkorasúlyt ad az ügynek, de a rendelkezésemre állótöredékinformációk alapján úgy gondolom, hogy nem

mehetünk el szó nélkül a történtek mellett.Úgy gondolom, a Magyar Köztársaság minisztereként,

hogy különös felelősségünk megvizsgálni akörülményeket, még akkor is, ha késeibb a túlzottóvatosság vádja érhet bennünket.

Ezért javaslom, hogy minél előbb hozzunk létre egybizottságot, mely megvizsgálja a lehetséges veszélyeket,és meghozza a szükséges döntéseket.

Tisztelt Elnök Úr!Amennyiben megtisztelsz bizalmaddal, a bizottság

vezetését és az ezzel járó felelősséget is vállalom. Tisztelettel:Rákos Károlynépegészségügyi miniszter Sokadszorra is rendben találta, így kinyomtatta.

Köztudomású volt, hogy az Elnök nem használszámítógépet, nincs is a szobájában. Küldönc viszi alevelet…

– Bercikém, Kelemen vagyok, szia! Kelemen Gabi.– Gabikám, nem lehet, hogy később visszahívsz?– Mikor később?– Óra múlva? Vannak nálam, tudod…– Hamarabb? Nem lehetne?Hernádi az előtte ülő öregasszonyra nézett. Kelemen a

legjobb barátja, ennek meg már úgyis mindegy.– Pár perc múlva hívlak.– Várom!Szegény banya. Ha tudná… Semmi, de semmi nem vár

már rá ebben az életben, csak szenvedés. A fél tüdejét mármegette a rák, és most jóízűen falatozgat a csontjaiból.Csoda, hogy él. De amíg él, fizet.

Hernádinak akkor sem lett volna oka lelkiismeret-furdalásra, ha történetesen lett volna lelkiismerete. Azasszonyt semmi nem menthette meg. A pénzével, apénzével igen, azzal takarékoskodhatott volna, de miokból? Hogy többet örököljön a két szarházi fia, akik jó, hahetente látogatják? Hoznak banánt, üdítőt, meg sokidegességet, ott vannak fél órát, húsz percet abból istelefonálnak, „borzasztó ez, nézni, ahogy szegény anyaleépül”, mondják. „Talán jobb lenne már, ha vége lenne.”Persze, jobb lenne, mert akkor osztozhatnának a Dob utcailakáson. Az egyik most vált el, a másik hiteleket nyög, kellaz a kis pénz. Anyukának meg már úgyse, annyira… megvan ott még valami a takarékban is, „csak ne szenvedjensokat”, persze, persze…

Hohó, pajtikáim! Kéne, mi? De addig még itt vanHernádi papa! És amíg itt van, addig nincs pénz, de nincsám! Ó, sok-sok vizsgálat nincs itt még elvégezve, sok-sokrecept nincs felírva. Mennyi vizit! Mennyi jó tanács! Darabjaötezer!… És hát, fiúk, tetszik, nem tetszik, meg is műthetjükmég kicsit Anyut, majd legfeljebb kinyitjuk, és be is csukjuk.

Mint a szekrényajtót. Csak innen nem emelünk ki még egyingecskét sem, úgy hagyjuk, ahogy volt. Ötvenezret ez isér… Édes öregeim, örüljetek, ha a lakás megmarad, mireelpatkol Anyu, de hogy a takarékbetét ki lesz pucolva, arrólén gondoskodom, professzor Hernádi…

– Halmai néni! – Azon kapta magát, hogy hangosabbanbeszél, szinte kiabál, pedig a fülével nem volt gond azöregasszonynak.

– Halmai néni! – ismételte halkabban, mint a gyerek,akire rászólnak, hogy ne ordítson. – Nem jók a leletei…

– Nem jók? Mit jelent, hogy nem jók?– Hogy magyarázzam… Tudja, Halmai néni, a rák nem

áll meg. De nem adjuk fel, igaz?Az öregasszony, mintha lekapcsolták volna az

áramkörről, az ölébe ejtette a pillantását. Két kezével fogtaa retikül fülét, lassan dobolni kezdett a lábaival, talán nemis hallotta a halálos ítéletét.

– Maga szerint mennyi?Hányszor hallotta már ezt a kérdést… Miért ezt kérdezi

mindenki? Honnan tudhatná ő? Mennyi…Néha kedvet érez, hogy őszintén válaszoljon, így: „Nézze.

Ez attól függ, mennyit fizet. Van itt még pár abraka, néhánydabraka, van hókusz és pókusz, elhúzzuk, ha megérimagának… De ha nem, elteszem láb alól két hét alatt.Gondolja meg!”

De sosem válaszolt őszintén.– Halmai néni, ne így fogja fel! Küzdünk. Számtalan

lehetőségünk van. Azt nem állítom, hogy könnyű lesz, aztsem ígérhetem, hogy egyszer csak teljesen meggyógyul,de a tüneteit karban tartjuk, lássuk meg… Hm?

– Köszönöm, doktor úr! Köszönöm! Mennyivel tartozom?– Ugyan, tessék hagyni, általában ötezret szoktam, de

nem ez a lényeg, hanem hogy Halmai néninek tessék minélgyorsabban meggyógyulni…

Az öregasszony reszkető kézzel húzza elő a borítékot,hát erre kell a táska, de a tárcáját is előhalássza, mertkevesebbre számított, így most kipótolja.

Hernádi az óráját nézi, telefonálnia kell, visszahívniKelement, mit akarhat, sose hívta még itt, nyilván fontos.

A néni bogarászik, nem akar belecsúszni a pénz aborítékba...

– Jól van, jól van, tessék hagyni! – mondja neki az orvos,és kiveszi a kezéből a pénzt is, a borítékot is.

– Kint tessék időpontot kérni, ki tetszik menni, és ittrögtön balra, a Marikánál… Csókolom a kezét, vigyázzonmagára, aztán semmi szaladgálás, hancúrozás…

Az öregasszony visszanéz. „Halmai néni”, istenem, őmár csak Halmai néni, és nemsokára már csak „a néni”lesz a kettes ágyról. „Tetszett pisikélni a néninek?”, kérdimajd egy unott kislány, ápolónőnek öltözve. Visszanéz,bele az orvos szemébe: – Isten áldja, doktor úr!

– Akkor itt balra…– Tudom, balra… Viszontlátásra!Na, végre. Hernádinak mindene volt, elég. Pénze, jó

lakása, gyors autója, szeretője, amennyit csak akart,mindene. Csak ideje nem. És nem is tudott megbocsátanisenkinek, aki az idejét rabolta.

Persze, hogy itt tököl az öreglány, neki már semmidolga, neki már csak meghalni kell, az meg megypillanatok alatt, hát hogy érthetné meg, hogy ez a két perckésés felborítja a professzor úr napját?

– Szevasz, Gabikám, bocs, ne haragudjál…– Te ne haragudjál! Van most két perced?– Persze. Figyelek.– Nem is tudom, hogy kezdjem. A segítséged kéne. Pár

órával ezelőtt megöltek egy állatorvost egy Arda nevűfaluban. Hallottál róla?

– Nem, tudod, én nem nagyon érek rá ilyenkor újságotolvasni…

– Nem úgy értem, úgy nem is hallhattál. A faluról.– Ja! Nem.– Oké. Várkony közelében van. Állandó viták témája, hol

van a föld segge lyuka. Szerintem Arda az. Szóval. Van egyállatorvos, egy undok pofa. Kiautózik a faluba rendelésiidőn kívül, senki nem tudja, miért. Egyenesen acigánytelepre megy, nem tudni, mi okból. Ott egy percenbelül szíven szúrják, indíték nincs. A holttestet egy órán belülmegtalálják a közeli erdőben, már amit megtalálnak, mertegy falka kutya apró darabokra tépte. Kimennek azembereim, és a telepen találnak vagy ötven döglött kutyát.Ott fekszenek, véres, nyálas, gusztustalan kiszenvedett

dögök… Én meg, kedvenc doktorom, nem értek egy szótse…

– Gábor, hogy segíthetnék? Ide állatorvos kell, megelmegyógyász.

– Igen, persze. Tudom. Csakhogy napok ótarendszeresen találnak döglött kutyákat a faluban.Mindegyik véres, nyálas, gusztustalan.

– Állatorvos?– Megrendeltem a miénket, igazságügyi szakértő, a jövő

héten megy.– Én innen mondjam meg, mi ez?– Reméltem, hogy megmondod.– Ja, jó. Hát ennél mi sem egyszerűbb. Egy sebész,

innen Pestről, mondja meg, mi baja az ardai cigányokkutyáinak.

– Ezért hívtalak, igen…– Véresek?– Aha.– Habosak?– Ja.– Mióta halnak?– Pár napja. Talán három? Négy?– Mennyi pusztult el?– Vagy ötven.– Nézd, ez alapján a legvalószínűbb, hogy semmi.

Rosszat ettek a kutyák, valaki megmérgezte őket, ilyesmi.Útban voltak valakinek?

– Mindenkinek.– Hát akkor így.– És ha nem így?– Mit nem így?– Azt mondtad, így a legvalószínűbb. És ha nem így?– Nézd! Szerintem van valami buta gyilkossági ügyed,

pár mérgezett kutyád, plusz van egy haldokló öregasszony,akit kizavartam a rendelőből miattad.

– Értem. És ha nem?– Akkor van egy vírus Ardán, ami úgy öli a kutyákat, mint

az Ebola az embert, és imádkozz, hogy emberek ne kapjákmeg, mert ha így fertőz, akkor egy hónapon belül kórházbakerül a fél ország. És ha más nincs, akkor megyek, mertegy folyosónyi ember vár rám.

– Menjél! Kösz!– Szívesen.– Figyelj… Ennek mennyi az esélye?– Minek?– Ennek az Ebola izének…– Hogy Ebolád van Ardán? Semmi. Ilyenről még nem

hallott senki. Mert ilyen nincs. Szevasz. Az ardai polgármester asztalán megcsörrent a telefon.Ismerte ezt a csörgést. A régiós közgyűlés elnöke volt,

felettese a pártban, nagydarab, gonosz ember. Hiábavadásztatta, pacaloztatta, kurváztatta számtalanszor, hiábatámogatta, szavazott rá, érvelt mellette, szervezte a

csapatát, hiába minden… Utálták egymást, bizalomnak,őszinteségnek nyoma se volt köztük.

Elnyomta a cigarettát, nagyot sóhajtott, és felvette atelefont. – Aszódi.

– Palikám, szevasz! Réz vagyok. Te! – Másodpercnyicsend a telefonban, mintha intene valakinek, vagy aszámítógépen böngészne. – Te! Mi ez a balhé nálatok,Palikám? Hívott, most hívott engem valami tévés Pestről.Hogy így a cigányok, meg úgy lincselés, meg tudom is én…Te, mi ez? Nincsen tinálatok rend? Lincselés van?

A polgármester, aki nem volt egy nagy ravasz, annyitmár kitanult a főnökéről, hogy egyetlen szavát sem lehetelhinni. Vagyis vagy hallott valamit, vagy nem hallottsemmit, vagy volt tévés, vagy nem, vagy érdeklődik most,vagy fenyeget.

Vagy zsarol.– Jancsi, nem tudom, miről beszélsz. Nem tudom.

Lincselés? Cigányok vannak, nem mondom, problémáinkis vannak, tudod jól, beszéltünk már erről nemegyszer. Demost, hogy így konkrétan mire gondolsz, azt hirtelen nemtudnám…

– Mondom, Palikám, hívott egy tévés Pestről, hogy kitörtnálatok a háború, ölik a népet a cigányok, csillagom. Tetudod ezt, nem én vagyok ott…

– Nincs, hidd el, nincs ilyen. Semmilyen sincsen.– Na, jól van akkor, csak mondom, de ha nem téma,

nem téma. Kovács keresett a tévéből. Vagy Hajós? Várjál

kicsit… Mindig bajom van a nevekkel, tudod, néha amagamét is elfelejtem.

Hangos szuszogás a telefonban, mint amikor egyhatalmas test megpróbálja megemelni magát, rákészül,lendületet vesz, visszazöttyen.

Az eltartott telefonban is hallotta, ahogy Réz kiabál:„Nórika, hogy hívták ezt a tévést? Nem, dehogy, ezt apestit, aki most hívott? Lovász! Ez az!”

A polgármester végiggondolta, amit hallott. Rézt ismervevagy tudta a nevet, vagy nem. Vagy volt ilyen ember, vagynem. Vagy elfelejtette tényleg, vagy színház volt az egész,és Nórika unottan üldögél a másik szobában, talán márészre sem véve, hogy a főnöke mit machinál. Úgyis egésznap machinál.

Nórika igazi volt. Látta nemegyszer. Bár ne látta volna…– Palikám! Lovász, ez a tévés muki, azt mondta, hogy

fog téged keresni. Úgyhogy ügyesen. Nem kell most abotrány, értesz engem biztos. Várjuk meg, amíg elülnek ahullámok. Érted, Palikám? Csillagom, szevasz! Szevasz!Hívjál majd, hogy mi volt! Feleségednek kézcsókom. Éljena pacal meg a kövér vaddisznók!

Lehetett itt plakát az utcákon, lehettek kutyadögök, estigyűlés a faluban, Réz ravaszkodása, tévés „muki”. Egybiztos: a polgármesternek sok volt. Bénítóan sok. Márpedigha lebénult, lebénult rendesen.

Felkelt az asztal mellől, bezárta az ajtót, visszaült agéphez, és böngészni kezdte kedvenc pornóoldalait.

Az alezredes parancsával, „senki nem megy sehova!”,

pontosan az történt, ami a többi paranccsal ahadseregben.

– Jó, uraim. Szállítási parancsot kaptunk, vagyiskilépünk a zöld zónából, és megközelítjük Kabul délielővárosát.

Egy pillanatra megállt, mintha egy picitelbizonytalanodott volna.

– Elővárosát… Azt a mocskos, poros arabviskórengeteget, a repülőtéri úttól délre.

Három év alatt nem tudta megtanulni, hogy Kabulbannincsenek arabok, pontosabban méltatlannak érezte volna,ha különbséget kell tennie afgánok és arabok közt.

– Megértve a parancs? Öt autóból áll a konvoj, és pluszaz elhárító kocsi. Én ülök az elsőben, helyettesem Marjaifőhadnagy. Kérdés, komám?

– Mit viszünk, alezredes úr?Ezt Marjai kérdezte, akit általában a legveszélyesebb

küldetésekkel bíztak meg. A kezdet kezdete óta itt volt,csak annyit ment haza, amennyit muszáj volt, többszörkerült tűzharcba a tálibokkal, több autót lőttek ki alóla, többsofőrt mellőle.

– Karácsonyi ajándékot viszünk az araboknak,becsomagolva.

– Karácsonyi ajándékot? Februárban?– Ne szarakodjál velem, Marjai! Szedjed össze a

harcosaidat, pontosan tízkor indulunk. Teljes fegyverzet,kiemelt veszélyesség, red kód, az anyjuk valagát.Megértve? Kérdés?

Amikor ketten maradtak az őrmesterrel, elővette acigarettáját.

– Kér egyet? Szabad! Ez nem kurva pláza…– Most dobtam el, alezredes úr.– Sándor, komám… Mindegy. Hagyjuk. Legyen

alezredes. Tegnap kiadtam egy parancsot az indulásra,egyet a maradásra, ma megint egyet a menésre, amúgy jólvagyok, köszönöm szépen. Kiadok még ma pár parancsot,hátha nem jön vissza mindenki, és akkor aztánbeindulhatnak az otthoniak. Tudja, azon gondolkodtam,hogy kötelezővé kéne tenni minden civilnek fél évAfganisztánt. Vagy három hónapot. Jöjjenek ide, nézzékmeg, lássák, hogy milyen kocsiba ülünk mi, és milyenbe azamerikaiak. Milyen fegyverünk van nekünk, és milyen nekik.Lássák csak, aztán megnézném, hogy vesznek-e el mégtőlünk pénzt. Mindegy, őrmester. Ez van. Nem kér egycigit?

– Most dobtam el, alezredes úr.– Milyen itt magának csak egész nap ülni, verni a gépet,

nem csinálni semmit? Egyszer kijöhetne velünkmisszióra…

– Elvagyok itt… De egyszer majd biztos.– Egyszer… Még mindig nem ért el senkit?– Senkit. Alezredes úr.

– Azért sajnálom, hogy nem kérdezte meg reggel ezt ahíres dán harcost. Ez is… – nagyot szippantott acigarettából – egy dán elöljáró… Maga szerint hogy harcolegy dán? Engem nem zavar, felőlem lehetnek itt dánok,lehetnek hottentották is, de hogy egy magyar katonánakegy dán parancsoljon… Ezek a világon se voltak, amikormi végigvertük egész Európát! Mindenki mitőlünk rettegett!Úgy imádkoztak, hogy ,A magyarok nyilaitól ments meg,Uram, minket!”. Erre jön egy ilyen bang és oluffson…

– Az nem egy tévé, uram? Az alezredes felnézett.– Vicceltem. Na, figyeljen, őrmester! Elindulok ezzel a

sok híres katonával, megfordulunk, nem húzzuk az időt.Délre itt vagyunk. Maga meg addigra megtudja, hogy mi asápadt tökömért nem érjük el az otthoniakat. Megtudja,hogy mi történt, és ha még nem értem vissza, felhív.Megértve? Kérdés?

Február 20., szombat délután, este éséjjel

Az Elnök másodmagával ült a dolgozószobájában,amikor megkapta a levelet.

Ő kérte a találkozót, tele indulattal, de mire apénzügyminiszter megérkezett, elszállt a dühe.

Tudta jól, hogy a miniszternek igaza van. Ahogyan azt istudta, hogy egy évvel korábban az oltóanyagot nem azamerikai gyártótól, hanem egy magyar konzorciumtólrendelték meg.

Soha nem kellett kipróbálni, de több vizsgálat szerint amagyar minden előnye kimerült abban, hogy ártalmatlanvolt. Drága és haszontalan, szerencsére járvány csak agyógyszergyárak képzeletében létezett.

Az amerikai elnök elküldte a nagykövetét, akimeglepően udvariatlan volt, kioktató, gőgös és fenyegető.„Sajátos döntésről”, „szokatlanul barátságtalan gesztusról”beszélt, „válaszlépéseket” helyezett kilátásba, és „mindenkorábbinál erőteljesebben felhívta a magyar elnökfigyelmét” a körülötte zajló, nehezen magyarázhatóeseményekre. Marha.

– Rágyújthatok? – A miniszter hátradőlt a fotelben, ésszivart vett elő.

– Az egész épületben tilos a dohányzás. Úgyhogy igen.– Te vagy az Elnök! Változtasd meg!– Van, amit még egy elnök sem tud megváltoztatni.– Igen? És mi az?A szobát szép lassan beborította a cigarettafüst. Az

Elnök kinyitotta az ablakot, kihajolt, és beleszagolt a sűrű,fekete februári szmogba.

– Látod, Kálmán? Ezzel se tudtunk mit kezdeni. Mégbüdösebb van, mint hét éve. Még feketébb a város. Azablakot se szívesen nyitom ki…

– Akkor hagyd csukva!Megcsörrent a házi telefon, az Elnök beleszólt.– Értem – mondta. – Jó, hozd be, kérlek!Az ajtóban megjelent a Titkár erősen kopaszodó feje.– Szabad? Bocsánat, csak sürgős jelzéssel van, ha nem

haragszotok…– Köszönöm, add csak ide! Köszönöm, menj nyugodtan!– Fogadjunk, hogy Rákos írt?– Ő.– Ne ülj fel neki! Akar valamit. Tud valamit. Tud valamit,

és akar valamit.Az Elnök felolvasta a levelet, majd elgondolkodva a

dohányzóasztalra dobta. – Na?– Szerintem nézz rá egy kicsit! Bizottság. Felelősség. Jó

szöveg. Elnök úr, légy felnőtt! Ez csapda. Ha igentmondasz, él a lehetőséggel, és pillanatok alatt egyszükségállapotban találod magad. Ha nemet, ő szólt előre.

Ez az ember nincs velünk.– Nincs, persze hogy nincs. De ki van? Nekem inkább

Vass miatt fáj a fejem.Hátratolta a székét, és újra az ablakhoz lépett. Már

régen nem hitt senkinek. Egyáltalán, az elmúlt hat és fél évlegnagyobb tanulsága, hogy abból csak baj lehet, havalamit elmond valakinek. Vagy hallgat valakire.

Szép lassan beterítette a pánik. Először, másfél ciklusalatt most először gondolt arra, hogy ki is ő valójában. Éspersze fogalma sem volt.

– Na, jó, hagyjuk egyelőre – sóhajtotta, és a fiókjábazárta a levelet.

Ebben a blúzban szerette a polgármester legjobban a

felesége mellét. Percek óta nem tudta levenni róla aszemét, nem mintha valakinek feltűnt volna. El is határozta,hogy jövő héten elviszi a várkonyi élményfürdőbe, amitugyan rühellt az asszony, mert minden alkalommalkikezdhetetlen gombafertőzést kapott, de egyszer, az őkedvéért, csak eljön már. „Ha nem jön, majd viszem”,gondolta nagy bátran, mert nagy bátran gondolni, azt tudott.

– Szólaljál már meg, vén hülye! Nem te vagy apolgármester? – lökte oldalba a felesége, amitőlfelocsúdott kissé.

– Húzzá'-takarodjá'! – mordult a nőre.Vagy százan voltak a teremben, többen transzparenst is

hoztak, volt, aki a szomszédos faluból invitálta a barátait,

mintha disznóvágás lenne legalábbis, és látott többféleegyenruhát is, nem hivatalosakat persze, vagy most mártalán úgy kellene mondani, hogy félhivatalosakat. Éppenegy zöld sipkás, muris kis figura lépett előre, nagy tapsotkapván.

– A Nemzeti Sereg parancsnoka vagyok. Köszönöm abemutatást, annyit hozzátennék, hogy nem egyszerűenNagy István, hanem Borsodi Nagy István a nevem. Hallaniengem ott hátul is?

Kis mozgolódás a hátsó sorokban, valaki igent kiált,van, aki egy „hangosabban”-t.

– A Nemzeti Sereg minden bajtársának üdvözletéthozom. Azt mondanám csak, mert azért nagyon sokatbeszélni semmiképpen nem akarok, hogy veletek vagyunkebben a bajban. Azért is jöttem el közétek, és köszönöm,hogy hívtatok, hogy elmondjam, nem vagytok egyedül. Asereg minden katonája mellettetek áll. Mellettetek áll, éscsak arra vár, hogy szóljatok. Azt tudnotok kell, hogy nemvéd meg benneteket se a rendőrség, se a katonaság, mertazok nem rendőrök és nem katonák, mert aki egyenruhátölt, annak igaz magyar embernek kell lennie, nempaprikajancsinak, anyámasszony katonájának… – Ittelhallgatott, mert több ide illő kifejezés nem jutott eszébe,de csak egy pillanatra, aztán váratlanul nagyot üvöltött:

– Mondjuk ki! Mondjuk ki, hogy aki ilyet tesz, az nemember! Aki kést szúr az állatorvos szívébe, az nem ember!Aki így él, az nem ember!

Többen skandálni kezdték, hogy „Mondjuk ki! Mondjukki!”, de a zöld törpe folytatta.

– Tessék megnézni! Ott vannak a magyar médiaképviselői! Magyar emberek! Tessék rájuk nézni, ésmegkérdezni: vajon az szerepel-e majd a tévében, ami itttörtént? Vagy megint mi leszünk a fasiszták? A nácik? Háttudják, mit? Legyek inkább fasiszta! Legyek náci! Csakilyen ne legyek, mint ezek!

A polgármester összerezzent. Volt itt tévés elég,valamelyik közülük biztos a Vadász, Lovász, vagy mi azisten, aki délután kereste, és nem is adta fel. A hivatalitnem vette fel, hívta mobilon, még személyesen ismegjelent, alig tudott kislisszanni a hátsó ajtón…

Nem tetszett neki ez az egész, egy kicsit sem. Nemcsak azért, mert el tudott volna képzelni jobb programot isestére – ez persze már önmagában elég lett volna –, deigaza volt Réznek. Nincsen erre most semmi szükség.Majd jönnek mindenféle alakok a faluba, vizsgálnak ezt,vizsgálnak azt, még a végén az is baj lesz, hogy acigányoknak járó segélynek tudott jobb helyet, mint hogyodaadta volna nekik. Mert az annyi – ezt tudtamindenki –, mint beleszórni a szélbe.

Az meg végképp nem kell, hogy a vadászatiengedélyeket is újravizsgálják, mert az már a Réznek iskínos volna, és ami a Réznek kínos, az neki is kínos, nemkell a ricsaj.

De hát hogy mondja ezt el száz embernek, akik vért

akarnak, koncolást, és, igen, igaz, lincselést? De honnantudta ezt a Réz, amikor még senki nem tudta?

A feleségére nézett, a blúzra, az alatta domborodómellekre, és hirtelen nagyon távolinak érezte a várkonyiélményfürdőt.

– És azt kérdezem én – üvöltött tovább a „Sereg”„parancsnoka” –, hol van a polgármester? Ilyen időkben holvan a falu elöljárója? Vajon itt van-e? – És hogy nyomatékalegyen a kérdésnek, körbenézett, sőt, nem tudni, miért,még füttyentett is egyet. – És ha itt van, mit gondol vajon?Hát csak ennyit akartam mondani. Nem a szavak fognakmostan dönteni. Ide most már a tettek kellenek! Isten áldjaArdát!

Többen rázendítettek, hogy „Pol-gár-mes-ter! Pol-gár-mes-ter!”.

Valaki hátulról megbökte a vállát, a felesége meg afülébe sziszegte:

– Menjél már, te isten barma!Inkább támolygott, mint lépett előre, úgy érezte, üres a

feje, nemhogy beszélni, a száját kinyitni sincs ereje.Határozottan ellenséges arcokat látott, mintha nem isegyütt kártyáztak volna még tegnap este is, mintha nemegyütt élnének jóban-rosszban, esőben, hőségben,aratásban, disznóvágásban. „Ez is a rühes cigányok miattvan”, gondolta, de nem mondta, ezt se mondta.

– Jól van már! – próbálta elhallgattatni abekiabálókat. – Figyeljenek már, hé, Jóska, komolyan,

most én is mondok valamit!De nem mondott. Nem kellett. Nem lehetett.Két rendőr lépett be az ajtón, úgy néztek ki, mint aki

mindjárt a Holdra szállni készül, kék szkafanderben,sisakkal a kezükben, és az eleje felé dúródtak.

Nem volt akkor már érdekes a polgármester – olyannagyon persze előtte se volt –, a leghangosabban kiabálókis elhallgattak, mindenki azt akarta tudni, mit keres itt ez akét kiadós jószág, meg hogy honnan jöttek, mert nemvoltak ismerősek, meg hogy miért.

Megtudták hamar.– Jó napot kívánok, Kollát hadnagy vagyok, a régiós

rendőrségről. Kérem szépen, hallanak engem ott hátul is?Hallották.

– Na, hát az van, hogy haza kéne szépen menni azuraknak és a hölgyeknek, mielőtt nagyobb baj lesz.Úgyhogy azt szeretném kérni, hogy szépen lassan, előszöraz ajtó közelében állók induljanak kifele, hogy elkerüljük anagyobb macerát. – A tévések szedelőzködni kezdtek, demás nem mozdult.

– Menjenek már! Menjenek már! – rikkantotta, amikorérzékelte, hogy egyszeri kérésre nem fog innen kimennisenki, sőt még hangoskodók is akadtak, de ahangoskodókat már tényleg nem szerette a rendőrhadnagy, úgyhogy emelt hangon folytatta: – A saját testiépségük végett felszólítom önöket, hogy hagyják el atermet, és a lehető legrövidebb úton menjenek haza!

– Itt vannak a cigányok! Itt vannak a cigányok! – sikítottavalaki hátulról, mire lett olyan hangzavar, amilyen utoljára ajárási szkanderverseny döntőjében volt, annak meg voltmár jó pár éve. Azóta nem volt kiabálás a régimoziteremben, és nem volt szkander sem. Minek azilyesmi, amikor inni is lehet?

– Menjünk nekik! – kiáltotta valaki. – Még ők jönnekide? – A falun úrrá lett a káosz.

– Legyenek már végre csöndben! A ház körül ott vannaka kollégáim, nem lesz semmiféle nekik menés, újramondom, tessék egyenesen hazamenni, otthon lehetmindenkinek folytatni, amit folytatni akar.

Erre már néhányan elindultak, ennyit ért nekik a magyarszabadság, szolga nép, hanem a zöm maradt, és nézettszembe a két nagy melák, kék színű marslakóval.

– Ez a mi kultúrházunk! Ez a mi falunk! Magyaroké! Akimagyar, velünk tart! Aki magyar, velünk tart! – kiáltotta többegyenruhás. Maga a kis zöld muki is, de hát valójában nemaz övék volt, mert ha az övék lett volna, tudták volna, hogynem kultúrház. Csak egy üres, régi mozi.

– Ez mozi, te nagy eszű! – szólt valaki, aztán többenfelvetették, hogy nézzék meg, mi van odakinn, ez tetszettmindenkinek, főleg tetszett a két rendőrnek.

– Úgy van! – mondta a másik, aki eddig nemszólt. – Tessenek csak menni, aszt megnézni, mi vanodakünn!

Így hát kisomfordáltak, s minthogy odakünn nem volt

semmi, a falubeliek hazasétáltak szépen, az idegenek megbeültek az autóikba, és elhajtottak. Ki Várkonyba, kiPestre, ki meg – ahogy a rendőr hadnagy percekkelkésőbb a felettesének telefonon jelentette – az anyjavalagába.

Egy órán belül csendes volt az ardai főutca, vagyislényegében az egyetlen ardai utca, csak a járőrözőrendőrautó villogó lámpája maradt a felfordulásból.

– Aki magyar, velünk sajt – dünnyögte maga elé apolgármester elégedetten. Mert ha levesszük, hogy elszálltaz este, meg levesszük az asszony gyűlölettől villogótekintetét, egész jól kijött a dologból. Lehetett volnarosszabb is, gondolta. Hú, ez nagyon rossz is lehetettvolna!

„De mit mondok Réznek?” Istenem, cicik, cicik, cicik… Bámulatosak!Halvány, fehér, áttetsző bőrűek, lágy rezdülésekkel,

barnára szoláriumozott vaskemények, árkolt barna cipók,feltornyozott gigantikus emlékművek. Cicik, popsik,pirszinges köldökök, szemöldökök, orrok, szájak, nyelvek,homlokok, apró száj elé kapott kacsójú kacajok, mély,hisztérikus röhögések, salátástál nagyságú kalapok,fokhagyma popsik, szétült kemence seggek…

Péter el volt veszve, el volt veszve teljesen.Kicsit túlkoros volt már az első celebbálhoz, kicsit

pocakos, kicsit kopaszodó, kicsit túl sok volt a

megaláztatás, kicsit túl sokszor kívánt már alázatosan jószórakozást másoknak, de most itt volt, kortyolt aCampariból, szürcsölt a pezsgőből, falatozgatott acanapéból, és érezte, igen, érezte a végtelen elégtételt,amire egész életében vágyott.

Nyeklett-nyaklott rajta a szmoking, de a nyakkendőjenem állt csálén, a kölcsön lakkcipőt frissen vikszelte, aspontán alakuló kis körökben pedig – egyikhez a másikután lépve – mindig volt hozzáfűznivalója. Végül is volt, akivolt. Nem akárki. A nevét már többen ismerhették. Fogadnimert volna, hogy itt is tudják vagy… mindegy is, hányan,sokan, de látásból ismerik, vagy legalább tippjük van. „Te,az ott a sarokban, az a magas, zsidós arcú, az nem az újizé az Antenna4-nél?”

Néha kicsit dadogott, ha izgult, elvörösödött a nyaka, azigazán jó érvek többnyire beszélgetés után jutottak eszébe,de nagyon akart már „új izé” lenni az Antenna4-ben, vagybármi, bárhol, csak egyszer őt is meghívják egy bálba,libbenő cicik, fokhagyma seggek, szmokingok, közepesendrága szivarok és pezsgős aperitifek közé.

Mert aki számít, itt van.– Szupersztár, szupersztár! – hallja a sikoltást, erős

pezsgő és multitechno zene függönyén át, dum-dum, nemis a fülével hallja, inkább az agyával, a bejáratnál kisebbcsődület, belép az új énekessztár, mega, giga, aprónyusziszemével ijedten körbenéz, már megint egymegpróbáltatás, már megint beszélni fognak hozzá, már

megint egy szót sem fog érteni, hamar nyúl a pohár után,mindjárt könnyebb lesz…

– Péter!Mintha csáp lenne, megpróbálja visszavonni a tekintetét

a zsabós, kesztyűs, apró fiatalemberről, akihez egyetlenperc alatt több cici dörgölődzik, mint amennyi hozzá egészéletében fog, hátralép, fókuszál… és kirajzolódik előtte egygigantikus alak, főnöke gigantikus alakja, gigantikusfőnöke alakja.

– Péter! Hát te?– Szervusz, Hans, igen… hogy vagy… mikor jöttél…? A

rémületen túl büszke is magára, egész értelmes kérdés,egész gyorsan eszébe jutott…

– Itt vágyok egy ideje, gyere, mutatlak néhány ember!Amikor álmodott, amikor valami gyönyörűt álmodott, hogyolimpiát nyer kosárlabdában, hogy ünnepelt filmsztár vagyBooker-díjas író, akkor sem álmodott ilyen szépet. Itt van.Odalép hozzá a cég elnöke. És még be is mutatja „néhányember”…

Mintha vascsövet dugtak volna a lábába, húzza magaután, Hans megfogja a könyökét, egy csendes társasághozvezeti. A többinél mindenesetre csendesebbhez.

– Ismerjétek meg új információs CPO-nkat! Remekfiatalember.

Kezét nyújtaná, amikor újabb sikoltás. Közéjük nyomulegy push-up melltartó, sok ezer óra szolárium, egyetlenkéjes nyögés: „Uraim, maguk itt félrevonulva, a pókerterem

meg üres! Hamar, gyorsan, nem ér itt arisztokratásatjátszani”, és már löki őket, húzza, rángatja, előrehajlóhatalmas hasdekoltázs, két aszott mellbimbó, árkok,Mariana-árkok a két mell között, „jaj, maga olyan édes, najöjjön…”

Péter marad, a keze elöl, lassan a teste mellé engedi,nagyot fúj, „a kúúúrva életbe…”

Ezt megúszta.Ha látna csak egyetlen embert, akihez odaléphet, akivel

szót válthatna az esti adásról, a tegnapi meccsről,bármiről…

Megdörren a zene, olyan hangosan, mintha eddig nem aszívét akarta volna kitépni. A színpadon, istenem, aszínpadon Anikó, az ő hétköznapi istennője, akit mindeneste összehasonlít a feleségével, akit szeret, imád, akiértrajong, és aki még soha nem volt az övé, de akinél nem állrosszul a szénája, hiszen nemegyszer visszahívja, amikorkeresi telefonon, és ez azért félreérthetetlen jel…

Anikó… Anikóban az a csodálatos, hogy könnyűmegérteni, nem ad fel rejtvényeket, nem bonyolítja azéletet…

– Köszöntök mindenkit ezen a csodálatosestén! – Kicsit halk, aztán kicsit gerjed amikrofon. – Kollégáim mindjárt megoldják ezt az aprótechnikai hibát. – Hátranéz, int, fejével türelmetlenmozdulatot tesz.

– Szóval, köszöntök mindenkit ezen a gyönyörű estén,

és ha megengedik – itt a mappájába néz –, egySzamerszet Ma… Ma… Maugli-idézettel kezdeném,melyre egy kedves barátom hívta fel a figyelmemet…

Istenem, de gyönyörű ez a lány, gondolja Péter, az újinformációs CPO, a szépreményű fiatalember, miközbenegy mellette illatfelhőben elillanó jelenést követ a szemével,nagyot sóhajtva, boldogan.

– Ott forduljon balra már!A konvoj nagy sebességgel robogott végig a városon,

pontosabban azon a romhalmazon, amit Kabulnak hívtakvalaha. Lassítani nem szabad, a ténfergő katona kiválócélpont, azt pedig, hogy melyik sarkon, melyik ház mögött,melyik viskóban vár egy tálib, aknavetővel a vállán, nemlehet tudni. És azt sem, hogy tálib-e. Egyik olyan, mint amásik. Aki jó ideje él Afganisztánban, annak nem kellmotiváció. Mindenkit gyűlöl, aki turbánt visel.

Méterekre voltak a tábortól, jó két órája indultak, de azőrmester nem jelentkezett. Vagyis nem ért el senkit. „Enneksemmi értelme”, gondolta az alezredes.

Szinte futott az iroda felé, amikor kilépett a poros,mocskos járműből.

– Mi az isten, őrmester! Nem hívott!– Nem, alezredes úr. Nincs kapcsolat a

parancsnoksággal. Sötétedett már, amikor megcsörrent atelefon az őrmester asztalán.

– A főparancsnok úr a parancsnok úrral akar

beszélni – szólt egy hang, egy otthoni hang.– A főparancsnok…– Adja már!Elfelejtett kopogni, úgy lépett a szobába.– Alezredes úr! Horváth tábornok úr keresi.– És? Miért nem kapcsolja? Arra vár, hogy akarok-e

beszélni vele? Idióta!A telefonban a hadsereg főparancsnokának, a vezérkari

főnöknek szokatlanul, szinte nevetségesen magas hangjamost még magasabbnak, még szokatlanabbnak, mégnevetségesebbnek tűnt.

– Szevasz, alezredes úr!– Szervusz, Andor! Meglepsz.– Sándor, mindjárt kapod írásban a parancsot. Ezennel

téged és Marjai főhadnagyot is hazarendellek. Azutazásodról gondoskodtunk, este indulsz. Holnaputánreggel nyolckor jelentkezel a Honvédelmi Minisztériumbanszolgálattételre.

– Hazarendeltek? Miért?– Nem azért, mert ott nincs szükség rád, hanem mert itt

van. Nem mondhatok többet. Az eligazításodat megkapod,ha jelentkeztél a minisztériumban. Kérdés?

– Van…– Mindegy, mert válasz úgysincs.– Elszúrtam?– Mit?– Ezt. Hát, ezt a dolgot. A missziót. A parancsnokságot.

– Nem. Valaki nagyon elszúrt valamit, de az nem tevagy. Pakolj, és készülj!

– Értettem.– Azt nem hinném. De azért szevasz! – Te, ez olyan, mint egy pártütés… Mi van veled?

Újraolvastad a Bánk bánt?A miniszterelnök csendesen mosolygott. Egy ilyen

találkozót szinte lehetetlen megszervezni. Ha arezidenciájára hívja a hadügyminisztert és a vezérkarifőnököt, az őrök azonnal értesítik a titkosszolgálat vezetőit.

Semleges helyre sem mehettek, hiszen az Őrezredrendőrei kétfelé dolgoztak, amiről ők tudtak, arról tudtak afeletteseik is.

Elszökni nem lehetett előlük, magára nem hagytákegyetlen pillanatra sem, vagyis – az a gyanús, ami nemgyanús – a hivatali dolgozószobája volt a legalkalmasabbhely.

A biztonságiak hetente ellenőrizték, nincs-e bennepoloska, legutóbb előző nap, vagyis, ha hinni lehet nekik,legfeljebb a találkozó tényéről értesül majd az Elnök. Arról,hogy mit beszélnek, nem…

És persze be is számol majd, személyesen. Hiszen azafganisztáni misszió vezetőjének hazarendelése elég ok.Bőségesen.

– Kávét?– Késő van. Nem iszom már ilyenkor.

Köszönöm! – mondta a hadügyminiszter.– Én sem. Most ittam. Indulás előtt. – A vezérkari főnök

elmosolyodott. – A lányom ma lett tizennyolc, esteünnepeltük, kellett egy kis frissítő…

– Nahát! Ilka tizennyolc? Hihetetlen! Tegnap még atérdemen lovagoltattam.

– Miniszterelnök úr, nem is lovagoltattad a térdeden…Hét éve még nem is ismertük egymást…

A miniszterelnök, aki közben a gépén böngészettvalamit, felnézett, hogy lássa a katona arcát. De az komolyvolt. Mint egy katona arca. Egy pillanatra elgondolkodott. Amásik férfit jobban ismerte.

A fotelben terpeszkedő hájpacnit maga hívta akormányba, komolyan gondolta, hogy civil kell a hadseregélére, és nála civilebbet nem ismert. Mérnök volt, aztán azegyik elektromos cég igazgatója. Nemhogy katona nemvolt, de valószínűleg még indiánosat sem játszott soha.Pont ő kellett a sok hülye egyenruháshoz. Azt remélte, hogymár a lénye felháborítja a katonákat, és el is lesznekszépen egymással, őhozzá nem jut el semmi abból, ami ottzajlik, tőle nem számítanak semmire, csendesen tépik majdegymás idegeit.

De nem. A dagadék ügyesebb volt, mint gondolta.Megnyert magának egy csomó tisztet, a vezérkari

főnököt például. Többek között azzal, hogy nyilvánosan is„Főnöknek” szólította. Mintha Csingacsguk lenne. Az utolsómohikán. Szóval, tényleg hülyék a katonák. Csak másképp

hülyék.A miniszterelnök komolyan nézett. Vagy inkább

komoran, „mi ez az egész, mit basztatsz?” nézéssel.– Vicceltem. Viccelni próbáltam. Csak nincs

humorérzékem – mondta.– Ja. Bocs. Igen. Persze. Nekem kellett volna érteni. Egy

pillanatnyi csend. Innen nehéz folytatni. Ha barátibeszélgetésre hívta volna őket, nem is erőltette volna.

– Akkor beszéljünk arról, amiért jöttünk. Az Elnök maibejelentése… mondjuk úgy, csak részben fedi a valóságot.

Kényelmetlenül érezte magát. Nem szeretett bemenni azerdőbe, ha nem tudta a kiutat. Márpedig ebből az erdőbőlnem tudta. Ha van egyáltalán kiút.

Egyetlen perc alatt megváltozhat az élete. Tökéletesenkiadja magát két embernek, akiket jóformán nem is ismer.És ha ismerné őket? Ha a legjobb barátai volnának?

Ahogy az életében egymást váltó „legjobb barátaira”gondolt, meg arra, hogy melyiket hány éve látta utoljára,egyáltalán nem volt biztos benne, hogy nagyobbbiztonságban lenne egy „igaz baráttal”, mint kétszövetségessel.

Hirtelen eszébe jutott Miki, a gimnáziumi barát. Tíz évigmegosztottak mindent, pénzt, időt, titkokat. Aztán egy este,egy balatoni présházban, Miki felesége – miközben férjemélyrészegen aludt – bekopogott hozzá.Fájdalomcsillapítót kért, miközben olyan bébidollt viselt,amelyből kilátszottak a nagyajkai.

A nő másnap otthon bevallotta, nem is bevallotta, inkábbkéjesen és részletesen elmesélte az éjszakát, hosszanecsetelve a férfierőt, melyhez foghatóval nem találkozottkorábban.

Miki a csajnak megbocsátott, de vele nem találkozotttöbbé. Nem is látta azóta… húsz éve?

– Csak részben, igen. Nem azt mondom, hogy hazudott,vagy lényeges részeket felejtett ki, de azért mégis, nembánnám, ha tudnátok az igazat.

Mint aki a lehallgató-berendezésnek játszik, mintha nemlenne mindegy. Ha hallgatják, úgyis vége a dalnak…

– Kurva nagy baj van, és kurva nagy botrány lesz. Itt mostnem elég pofázni. Lopni meg pofázni.

Túlzás volna azt állítani, hogy a mindig udvarias, márakissé elhízott, elengedett hajdani élsportoló hirtelenkifakadása meglepte volna a szobában ülőket. Inkább azőszinteség vagy az őszinteség látszata volt zavarba ejtő.Nem szokás ez. Nem szokás így beszélni.

Vendéglátójuknak meggyőződése volt, hogy senki nemhallgatja őket, de két vendégének nem. Úgyhogy lehetett ezcsapda is, provokáció, próbatétel, bármi.

A miniszterelnök észrevette, ahogy egymásra néztek, hacsak egy pillanatra is. Megállt. Ez így nem fog menni. Bekell avatni őket.

Csörög az a kúúrrrrva telefon. Felvegye? Ne vegye?– Telefóón! – Vajon miért gondolják az emberek, hogy

szólni kell?– Hallom! – üvölti a polgármester a feleségének, mintha

nem a másik szobában, hanem egy másik bolygón pucolnáa krumplit.

– Akkor mért nem veszed fel?– Veszem már. Halló?– Mi a pék fasza ez, Pali? – Réz. Tudta. Miért vette

fel? – Nem hallasz? Mi a pék… Gyűlés. Rendőrök.Ellenszegülés. Pali! Te vagy ott a polgármester?

– Jancsi, tudod, mit? Gyere ide, aztán csinálj te valamita tetves cigányokkal! Meg a tetves kutyáikkal. – „Meg atetves feleségemmel”, gondolta hozzá, de nem mondta.

Hirtelen a távolból egy fémes pukkanás, aztán még egyés még egy. Aztán egy erősebb, furcsa hang, minthalőnének. Mi az isten? Az utcáról kiabálás, valaki fut, többenfutnak. Az apjától tanulta, hogyha sokan szaladnak egyirányba, ő szaladjon a másikba. De most hogy? Most hogy,fater???

Aztán egyszerre sziréna hangja, meg a telefonban Rézé.– Mi van, mi van ott? Mi történik? Aztán a felesége:– Pali gyere, lövűdöznek!Valaki kopog, nem is kopog, inkább dörömböl, a

távolból kiabálás, újabb lövés, de akkor már kint terem akapu előtt. Kit érdekel most a Réz!

Mindenki a cigánysor felé, aztán többen vissza, újabblövések, újabb sziréna, újabb lábak dobog polgármester isfut, retteg, de fut, „ne menjenek arra!”, kiáltja valaki, aztán

erős reflektor, egy sötét terepjáró, aztán még egy,mögöttük rendőrök, újabb lövések, a rendőrautó kifarol, éstehetetlenül, oldalával csapódik a kerítésbe.

Kiabálás, nyögések, valaki segítséget kér, körülveszikaz autót, az utca végén, szemben árnyékok, „jönnekLázárék!”, kiáltják, megint mindenki fut, aztán csend, távolikiabálás, a rendőrök nyögései.

Újabb és újabb szirénák, már mentő is, nem csakrendőrök.

– Ki itt a polgármester? – kérdi valaki. Már megint.Előlép:

– Én. Én vagyok! – Az utca lassan megtelik fénnyel.– Maga?– Én.– Jöjjön!Átvágnak a kukoricáson, a putrik körül tucatnyi

egyenruha, körben őrjöngő cigányok, egyikük meglök egyrendőrt, az megbotlik, hátrabukik, a másik előveszi apisztolyát, a levegőbe lő, mindenki üvölt.

– Nyugodjanak már le! – ordítják arendőrök. – Kussoljanak el!

Az asszonyok sírnak, átkozódnak, „hol van a mentő?”,sikítja valaki, „na, arra aztán várhatnak”, gondolja apolgármester, egy van a járásban, az meg a karambolnál,aki sebet kapott, itt fog elvérezni. „Nem is baj”, gondolja,„vérezzen el minél több. Vérezzen el mind.”

Elviselhetetlen a bűz, mintha az egész falu rothadna,

valaki beleordít az éjszakába: „fáj, fáj, segítsen már valaki!”,villogó fények, újabb lövés, a rendőrök hátrálnak, egyikükfelé repül valami, de nem találja el, aztán egy hegyes fémhasítja a levegőt. Újabb ordítás, egy egyenruha csupa vér,lövések, valaki elterül.

A polgármester hátrál, nem, fut is már, felbukik, futtovább, a háta mögött az apokalipszis hangjai, valakimegkocogtatja a vállát, de miért olyan erősen, akkorátütnek rá, hogy elterül.

Felállna, de nem megy, „mi az isten, ez fáj, de rohadtulfáj! …Furcsa, hogy csend lett”, gondolja, „lehet, hogyvége?”

Megérinti a vállát, de valahogyan nincs is válla, vagynem olyan, mint volt. Almos, fáj, leteszi a fejét, Rézregondol, aztán már nem érez semmit, talán aludni… aludni,majd utána beszél vele, elmagyarázza neki, rohadtcigányok, meg fogja érteni… Csend.

A Költöző Madarak elismerten a legjobb bulizenekarok

egyike, így amikor belekezdenek a „Csaó, csaó, kismadár,csaó, csaó, húzz el már” kezdetű számukba, szinte azegész bálterem táncra perdül.

Péter közvetlenül a hangfalak mellett dobálja magát, anyakkendőjét levette, ingnyakát meglazította, homlokárólcsöpög az izzadság. Úgy táncol, ahogy él.

A bárpultnál hajdani operatőr, kamerába nem nézett márévek óta, helyére a világban csak a hosszú lófarok

emlékeztet, mintha minden szálat, ami elöl kihullott, hátra, acopfba kötött volna. Most producer és híres, főként arról,hogy ő adja vissza a legmagasabb százalékot.„Üzletszerzői jutaléknak” hívja, állítólag minden műsor utánhúszat. Vagyis készít egy műsort, és az ár majdnemnegyedét visszaadja annak, akitől a megbízást kapta.

Pétertől nem messze a konkurencia egyik sztárja, laposseggű, elhízott feleségével. Bár naponta váltja a szeretőit, afontosabb társadalmi eseményekre mindig az asszonnyalérkezik, aki nemegyszer ilyenkor találkozik egyik-másikvetélytársával. Bemutatkoznak, kedélyesen elcsevegnek,aztán mennek tovább, mintha nem történt volna semmi.

A nő tudatáig valahogy nem jutott el, hogy a háromgyerek nyomot hagyott rajta, fonnyadó hátát, szomorúméhecskéit, több rétegben egymásra omló hajátkifejezetten hangsúlyozza a világos, szűk ruha. Szinteráfekszik a férje vállára, imitálja a táncot, ennyi pezsgő utánvalószínűleg már túlélésre játszik.

Közben megjelenik Anikó, ma szőke, megrázza atincseit, nagyot nevet, Péterhez lép.

– Hahó! Milyen a buli?Ez jobb kérdés, mint a „mikor érkeztél?”, ismeri el Péter,

de hát Anikó… Anikó valahogy mindig feltalálja magát,valahogy mindig tudja, mit kell mondani.

– Hú! Nagyon… És neked?Elgondolkodik, értelmes volt-e a válasz, így szinte

lemarad a nagy pillanatról, amikor a nő megfogja a

vállát – hozzáér! –, és a fülébe súgja:– Bocs, mindjárt jövök!Ha alaposan végiggondolja, ez volt eddig a

legfelemelőbb, a legtöbb bizakodásra okot adó pillanatköztük. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a kapcsolat tartvalahova.

Egyre csökkenő önkontrollal hányja-veti magát a zenére,amikor hátulról valaki megérinti a vállát.

Hans Aczél asszisztense az, aki bizonyos helyzetekbenmaga Hans Aczél.

Sima arcú, halszemű, félelmetes figura, könnyen felemelia hangját, sőt állítólag könnyen el is jár a keze, de ez csaklegenda, mindenki csak hallotta, senki nem látta.

– Most ezt hagyd abba, Péter, és gyere ki kicsit! Elnökúr akar veled. Köszönöm!

– Jövök, persze, bocsánat! – nyögi, aztán hosszangondolkodik, vajon miért mondta, hogy bocsánat.

Tudja jól, gondolkodott rajta eleget, ezek a dolgok, amikleginkább hátráltatják. Nem tud erőt mutatni, ezért néznekát rajta, ráadásul a dadogás… igazán dühös magára.

Egy pillanatra elveszíti szem elől az asszisztenst, megáll,körbenéz, még az is átsuhan az agyán, hogy elkövetettvalamit, valamilyen hibát, talán itt, tánc közben… Vagy adélutáni beszélgetése az ellenzéki párt egyik buldogjával,akinek kifejezetten az a dolga, hogy tartsa kordában azújságírókat, nem mintha azok nem tartanák kordábanmagukat. De hát mi rosszat mondhatott?

Ösztönösen meg akarja igazítani a nyakkendőjét, ésamikor megérinti izzadságban fürdő nyakát, akkor jön rá,hogy a nyakkendőt levette korábban, de hol? Hol?

Meglátja a távolodó asszisztensi hátat, fut utána, netetézzük a bajt még azzal is, hogy lemarad. A sarkonbefordulva kevés híján fellöki az Antennáé alelnökét, éppena vécéből lép ki, még a sliccét gombolja.

– Szia, Péter!Ha sorrendet állíthatna – szokott –, ki haljon meg először

minden ismerőse közül, biztosan az Alelnökkel kezdené.Gyűlöletes ember, soha egyetlen szavát nem érti, mikor kellmosolyogni, mikor megbotránkozni, de hát persze úgysetalálja el, ezért kerüli, amikor tudja. Itt is kerülte volna, nemtudta.

– Sziaaa… Péter!Most jön rá, hogy nem köszönt.– Szi… szi… szia, jaj, bocs, szia! – nyögi, de már elment

a hajó, elszúrta csúnyán.– Be vagy nyomva, vagy mi?– Ja, nem, nem, csak… – De hogy mi csak, azt már nem

kell kiböknie, mert belépnek egy terembe, ott áll HansAczél, az asszisztens és a kereskedelmi igazgató körben,rájuk várnak, ez nyilvánvaló.

– Milyen a parti? – kérdi Aczél, de nem vár választ, megis lepi, amikor Péter megszólal.

– Szerintem nagyon… kellenek az ilyen alkalmak,amikor egy kicsit jobban megismerik egymást a kollégák,

szerintem jó, nagyon jó. Ez másnap a munkában meg islátszik. Ez a tapasztalatom.

Az Alelnök félrefordítja a fejét kissé, a szája szélén azundok vigyor. „De letörölném”, gondolja Péter, de Aczélfolytatja:

– Néhány perce felhívott az elnök.Péter fejében apró zavar keletkezik: „felhívott az elnök,

mondja az elnök, hihi, zavar a gépezetben, hapsikám…”– Az elnök? – kérdi, erős hangsúllyal.– A miniszterelnök.Pillanatnyi csend. Hát ez nem az ő pályája. Ez az ember

akkora Audival érkezett, amekkora nincs is, valószínűlegkettőt szereltek össze a kedvéért, a szmokingja saját,látszik az. „Nekem van szemem az ilyesmihez”, szoktamondani Péter. Egy ember, aki többet keres havonta, mintő öt év alatt, és akit néhány perce felhívott a miniszterelnök.

– Elsősorban hozzád intézem kérdést, Péter. Ismeredügyet? Most hal meg. Itt, mindenki előtt el kell ismernie,hogy nem tud valamiről. Nem ismer valamit, ami nem isakármi, hanem egyenesen: „ügy”.

Vagy blöfföljön? „Ó, persze, az ügyet, hogyne, súlyosügy.”

Egyikhez sem volt mersze.– Milyen… ügyet? Elnök úr?– Nem ismered. Remek.Aczél végigsimított a haján, majd hosszan a cipője orrát

nézte.

– Nem tudod, miért kért tőlem személyesen találkozástreggel hétre? Te, mondd csak, nem ez volna munkád?Többek között? Hogy az ilyesmit tudjad?

Hosszú csend. Hosszú, hosszú csend.– Rendben. Menjél ki, kérlek!Kitámolyog, szédül, a falnak támaszkodik. Elmerül,

eltűnik, levegő után kapkod. Haza! Haza!

Február 21., vasárnap reggel,délelőtt

Lassan. Lassan.Lassan… tisztul a tudata, nem érzi a vállát, fordulni

próbál, felnyög. Lassan, lassan…Lüktet a feje, émelyeg, kiegyenesíti elzsibbadt karját,

oldalra néz, az órát keresi.Lassan, lassan, tisztul… nyolc óra… sikítás a falon túl…

gyerek sír… zene, nyolc óra…NYOLC ÓRA!Elaludt, átaludta a hétórás találkozót, az elnökökét, az

övét meg az országét.Mi van, ha már kereste, mi van, ha hívta, a telefon után

kap, hol van, a fejében tonnányi víz, négykézláb mászik, akisebbik gyerek szirénázik, de mintha a fejében, belül fújnáa sípot, hol a telefon, „nem láttátok a telefonom?”. Afelesége a kanapén:

– Talán jó reggelt. Vagy nem? – Pontosan azzal amármegintmindentrámhagytál nézéssel, amit Péter alegjobban utál, mert ráhagyta, tényleg ráhagyta, de azértmár azt is nézzük, hogy a pénzt… a pénzt ki keresi… Vagynem? „Mert eldajkálgatnám én is itt a gyereket naphosszat,meg a seggemet növeszteném, meg manikűr-pedikűr, ha

te, angyalom, te szépen eljárnál dolgozni, ha neked nemderogálna a munka, főzőcskéznék én is, hidd el, drágám,boldogan.” Ezt persze csak gondolja, nem mondja, degondolni nagyon gondolja. Annyira, hogy az már mondás,szinte.

Az asszony persze érti, nem kell hozzá szó, térdéreengedi az Ablak-Zsiráfot, nézi ezt a pocakos, elengedett,kopaszodó, harmincéves mesügét, az ő férjét, két gyerekeapját.

– A pulton – mondja –, ott hagytad a pulton.És igen, a pulton ott a telefon, a vége belelóg a

tejtócsába, és persze kikapcsolva, „ki kapcsolta ki?”, kód,gyerünk már, gyerünk, ne zenélj, indulj, mi ez…

Nem kereste senki.Nagyot sóhajt, jó jel, gondolja, aztán egyből, hogy rossz

jel, utálja, gyűlöli magát, „ne üvölts már!”, ordít a fiára, annakpont ez kell. Rázendít, mintha rázendíteni volna még hova,„gyere ide, kisfiam”, mondja az asszony, de csak hogykidomborítsa az ő aljasságát, csak hogy mutassa akülönbséget, „látod, így bánsz a gyerekeiddel”, „látod, ezvagy te”.

– Nem kéne bent lenned?– Mi? – Na, ez meglepő, hogy küldik, nemhogy

marasztalnák. – Bent? Miért kéne bent lennem? Nyolc óra.– Hát, csak az éjszaka miatt gondoltam, szoktál,

ilyenkor…– Milyenkor?

– Mikor így… történik valami…– Mi történt? – De már érzi, már sejti, az Elnök, az

elnökök, mit aludt át, jó isten, átaludta, hogy lefejezték, hogyfelnégyelték, hogy… hogy elbocsátották…?

A képernyőre pillant, az ő képernyőjére, az őcsatornáján, az ő műsorában. – Mi van? – kérdi. – Mitörtént, mi ez…?

Hat halott eddig, megtervezett támadás, cigány bosszú,több tucat rothadó kutyatetem, az ő tévéjében, az őországában, és átaludta, részegen, gyáván, rettegve,megszégyenülten – ezzel vége, gondolja, vége, vége, vége.

– Vége! – nyögi halkan.– Minek vége?– Nekem. Végem. Elcsesztem.A nő nézi, nézi, és igen, szereti ezt a pocakos,

kopaszodó gyávát. Szereti, pedig tudja, hogy megcsalnábárkivel, ha lenne mersze, ha volna kivel, megcsalná,elhagyná, a tetejébe meg is gyűlölné, és főkéntmegmagyarázná, hogy az egész csak őmiatta, hogy ő nemvolt jó feleség, anya, szerető, ő hízott meg, ő vettesemmibe, megmagyarázná, elhinné – megúszná.

Ő meg maradna a két gyerekkel, meg areménytelenséggel, meg a sok kínos emlékkel.

– Készítsek ki ruhát? Mit vennél fel?És persze a sötét öltönyt, meg a világoskék inget,

mindegy, melyiket, meg a barna cipőt, meg a barna övet.Ahogy mindig. Csoda, hogy nem ebben alszik.

– Egyél valamit, mielőtt elindulsz! Csináljak bundáskenyeret?

– Te? Ez az Arda a te Ardád?– Az. Ez az.– Beszarok!– Ugye?– Jó, ettől még nincs Ebola a faluban.– Lassan az lenne a legkevesebb…– Hát azért…– Mit hátazértozol? Mi? Mit hátazértozol? Amúgy miért

kérded? Hallottad a hírekben?Hernádi megtörölte a homlokát, nyelt a kólás üvegből,

aztán böfögött egyet. Nagyjából tíz órája nem ült le. Kétember halt meg a kezei között, háromszor cserélt ruhát,merő vér volt mind, és persze ezek nem fizetnek ám!Lövöldöznek, késsel dobálóznak, elvérezgetnek, de fizetninem szeretnek. A rokonok elé mégsem állhat oda:„Nézzék, megértem a gyászukat, de – lássák be – énmindent megtettem, nem is ügyeletes napom, valamit csakkéne, nem…?”

Éjfélkor ugrasztották az ágyból – és nem is a sajátágyából –, a kórház ugyan ügyeletes volt, de ő nem.Mindegy, vészhelyzet, „mindenki a fedélzetre”, „egymindenkiért, mindenki egyért”.

Az összes orvos ott sertepertélt, az összes műtődolgozott, nem ezek a szakma legszebb pillanatai, senki se

ezért lett orvos. Hernádi meg pláne nem.Egy embert torkon szúrtak, az olyan állapotban volt, hogy

csak nagy sokára ismerték fel a rendőregyenruhát.Egyáltalán minek hozták ide?Hárman jöttek lőtt sebbel, kettőnek nem volt

szerencséje, a harmadik… szerencséje a harmadiknaksem volt, eltrafálta a vállát egy lövedék. Még élhet, hanagyon akar, bár sok öröme nem lesz abból az életből.Voltak még mások másoknál, de azokról nem sokat tudott,nem is nagyon kérdezősködött.

– Te vagy a rendőr, Gábor, és nem tudod, hogy idehozták be őket?

– Az ardaiakat?– Azokat.– Hogy az istenbe… Tényleg nem tudtam. Én még itt

helyszínelek. Mi van velük?– Három halott biztosan…– Annyi itt is van. Cigányok?– Kettő. Gondolom. A harmadik rendőr. Az nem cigány.– Akit torkon szúrtak? Ő már itt meghalt. Minek vitték

oda?– Minek hozták ide?– Nem jártam Kongóban, de ilyennek képzelem. Ha

kimennénk, ezek újra egymásnak esnének. Mi vagyunk abékefenntartók. Csak itt nincs béke. Nem is tudom, milenne…

– Hát ne menjetek ki!

– Maradjunk itt örökre?Hernádi elgondolkodott. Évek óta rendszeresek voltak a

cigányok elleni támadások, de ez valahogy…– És mi van a kutyákkal?– Itt most senki nem foglalkozik a kutyákkal, Berci.– Pedig kéne.– Mit? Várj egy kicsit… Hol írjam alá? Pillanat, tartsad…

igen, itt vagyok. Mit mondasz?– Hogy kéne.– Tegnap mást mondtál.– Mit? Hogy nem kell foglalkozni a kutyákkal? Sose

mondtam.– Kéne? „Most kapcsoljuk a helyszínt, Ardát, ahol a szörnyű

támadás történt éjszaka. Gábor, milyen a hangulat mostArdán?”

„Leírhatatlan, Anikó. Az emberek az utcán sírnak, senkinem érti, mi történt.”

„Rendőrök vannak még ott?”„Igen, Anikó, a rendőrök valósággal megszállták ezt a

máskor oly békés kis falut, és valóban csak ők tartják fenna rendet, nélkülük…”

A pénzügyminiszter csatornát váltott, és harapott egyhatalmasat a virsliből.

„Korai volna prejudikálni, de tény, hogy a faluvégicigányok szinte folyamatosan provokálják a velük békésen

együtt élni kívánó magyarokat. Nem lehet elmenni amellettsem, hogy ezt a vérengzést megelőzte…”

– Kálmán, elviszed a gyereket?A mondat első felét alig hallotta, a végét viszont már

szinte a fülébe süvítette a konyhába belépő felesége.Szokás szerint csak bugyi és melltartó volt rajta, semmi

más, meg egy törülköző a fejére csavarva.Azt sokévnyi házasság alatt sem tudta eldönteni, vajon

ennyire nem érdekelte, mit lát az amúgy távoli és ritkásszomszédság, vagy ellenkezőleg, nagyon is érdekelte,csak egyáltalán nem zavarta…

– Öltözzél már föl! Mért nem öltözöl föl?– Miért, zavar? Pár évvel ezelőtt…– Az pár évvel ezelőtt volt. – Meg pár kilóval, gondolta,

meg feszesebb kötőszövetekkel, meg kevesebb rosszemlékkel.

– Na, mi? Már nem tetszem?„Nem kéne ebbe most belemenni”, gondolta a miniszter,

nem biztos, hogy ez az a nap.– Dehogynem, édesem! – suttogta, magához húzva az

asszonyt, és megcsókolta a hasát. – És amúgy igen,elviszem Ágit.

Megcsörrent a telefonja, szelíden eltolta a feleségét, ésbeleszólt.

– Nemoda Kálmán.Legközelebbi munkatársa volt, sokak szerint túl közeli is.

Fiatal, csinos és legfőképpen okos.

Csilingelt a hangja a telefonban, amikor elmondta(„bocs, Főnök, hogy otthon, de ezt muszáj… stb…), hogyHajnal kereste.

– Kérdeztem, miért nem a mobilján, de azt felelte, nemtudja, mikor zavarja, inkább csak üzenetet hagyna. Ígymondta, „hagyna”, hogy kereste, és hogy „kéne beszélni”.

Kéne. Naná, hogy kéne.Hajnal annak idején sokat tett, hogy miniszter legyen

belőle, ő pedig azóta tett sokat, hogy ezt meghálálja.Sokat, de nem eleget. A Nagy Ember elégedetlen volt,

legalábbis ezt éreztette vele, és ezt mondta mindenkinek.Márpedig senkivel sem volt elégedetlen – sokáig.

Nem szerette a félmegoldásokat, nem szerette atépelődést, nem szerette a vitát, „ne tartsál nekemszemináriumot”, szokta mondani, de legfőképpen azt nemszerette, ha becsapták.

Nemoda nem érezte, hogy valaha becsapta volna, deHajnal igen, úgyhogy a saját érzéseivel nem sokra ment.

Persze az is lehet, hogy mindez csak taktika, sarokbaszorítás, zsarolás, megfélemlítés. Senki, aki ismerte, nemmondta volna, hogy ez lehetetlen. Hajnal rettenetes embervolt, majdnem olyan rettenetes, mint a híre.

– Köszönöm, Klára. Nem mondta, hogy miről?– Ó, nem. Sajnos. Pedig kérdeztem. Mondtam: „Milyen

ügyben, Hajnal úr?”, de nem felelt, hanem megkérdezte,hány éves vagyok.

– És mit válaszoltál?

– Hogy huszonnyolc. Egyet lecsaltam. Úgyse tudja meg.– Ebben ne legyél olyan biztos. És mit válaszolt erre?– Azt mondta: „érdekes”.– Érdekes?– Igen. Azt mondta: „roppant érdekes”.– Így? Roppant érdekes?– Így. Kálmán, mi ebben az érdekes?– Gőzöm sincs, kicsim… Klára.,A mocsok.” Úgy érezte, szétrobban a feje. Mostanában

egyre gyakrabban érezte, feltételezte, hogy hajdani,legendásan alacsony vérnyomása már a múlté, debizonyosságot nem akart, így hát nem ment el orvoshoz.Meg amúgy minek is ment volna?

Nézetei szerint az orvosok sarlatánok, tűzokádósárkányok, pénznyelő automaták, és ezt az álláspontjátminiszterként is hangsúlyozta, nemegyszer nyilvánosan is,még csak nem is sokat finomítva az ismerősei előtthasznált megfogalmazáson.

Nem is szerették az orvosok. Persze furcsa is lett volna,ha szeretik, mindenesetre ők lettek volna az egyetlenek.Nemodát pont annyira nem szerették, amennyire nemérdekelte, hogy nem szeretik. Vagyis nagyon.

„…a faluvégi építmények egy része a lángokmartalékává vált. A nyomozást vezető rendőr annak avéleményének adott hangot, hogy korai lenne bármitmondani, de egyelőre semmi nem utal arra, hogy rasszistabűncselekmény áldozatává vált volna több helyi lakos.”

Nemoda undorodva fordult el a televíziótól.– Te, mi ez az egész? – kérdezte a felesége a tévét

bámulva, de nem válaszolt. Aztán hallotta még, hogymegkérdezi, Klára hívta-e, közben a tévé már valamihokimeccsről beszélt, öltözni kell, a fene egye meg, kihűlt avirsli…

Február 21., vasárnap délben,délután

Dél körül Péter már érezte, hogy nem bírja tovább. Hétrement az Antenna4 elnöke a miniszterelnökhöz, és hatudatni akarta volna, mi történt, már tudatta volna.

Minden lehetőséget végiggondolt már, még alegképtelenebbeket is.

Hogy ő már nem is CPO, csak még nem jelentették be.Várják, hogy csendesüljön az ardai cirkusz, vagy nem isvárják, be is jelentették, csak nem neki. De azt is, hogy atelevízió elnökét ott fogták a miniszterelnök hivatalában,mint Török Bálintot, talán már börtönbe is vetették,szobafogságban tartják.

Arra is gondolt, hogy még nem ért véget a megbeszélés,vagy hogy előszobáztatják reggel óta, „szívatják az öreget”,de aztán mindegyiket elvetette, így csak a bizonytalanságmaradt, a kétségbeesés.

Pedig milyen boldog lehetett volna a tévében! Minden jólment, exkluzív képeket szereztek az éjszakai lövöldözésről,amatőr felvételeket, melyeken jól látszanak a távolbanvillogó mentőautók, ezzel messze megverték akonkurenciát, amelyik – mint rendesen – későn ébredt, éspersze Anikó, aki fáradtan, agyonhajszolva is csodálatos, a

problémákkal hozzá fordul, megfogadja a tanácsait,javaslatot is csak tőle fogad el.

Aminek persze nem lehetnek csak szakmai okai, ebbenegészen biztos volt.

De ez a rothadt telefon.Kitől kérjen tanácsot? Senkiben sem bízott eléggé, ez túl

bizalmas ügy.Le-feljárt a szobájában, izzadságcseppek ültek a

homlokán, érezte, hogy átvizesedett az inge, a sok kávétólfájt a gyomra – amikor megcsörrent a telefon. Tünde volt, afelesége. Gondolkodott, hogy kinyomja-e, de nem voltmersze.

– Gyorsan!– Mi gyorsan?– Gyorsan mondd!– Istenem, Péter! Te mindig olyan elfoglalt vagy!– Na, jó, erre most nincs időm.Amikor letette a telefont, azonnal megnézte, nincs-e nem

fogadott hívása. Nem volt. Mi legyen?Újra Anikó beszélt a tévében, gyorsan felhangosította a

készüléket.„…juk ismét a helyszínt, hallasz engem? Egy kicsike

pillanat, és kollégáim helyreállítják az összeköttetéstArdával. Igen, már sikerült is, mik tehát a legfrissebbek,Nóra?”

„Köszöntöm a nézőket, szia, Anikó! Egyelőre nemerősítette meg a rendőrség azt, amit itt több helyi lakos is

mondott nekünk, hogy elsősorban itt a kutyák ügye volt, amia pánikot okozta, ezután volt az állatorvos meggyilkolása,brutális megölése, ugye, és ez így együtt vezethetett atragédiához…”

„Nóra, arról mit tudsz, hogy a sérültek hogy vannak?”„Hát nem olyan nagyon sokat, mert elvitték őket

kórházba. Itt Ardán nincsenek most sérültek.”„Értem. És milyen a hangulat a városban?”,A faluban. Most jónak mondható, nincsenek utcai

összezördülések, itt azt mondták többen is nekem, hogy azéjszaka beálltáig nem kell különösebbekre számítani.”

„Nóra Ardáról, most innen a stúdióból folytatjuk néhányhírrel…”

„Varázslatos”, gondolta Péter, „ez a nő tökéletes!”. De akövetkező gondolata az Elnöké volt, meg a másik elnöké,meg a nem hívásé, elkomorodott, újra összeszorult agyomra…

Most még egyetlen perc, egyetlen szirénavijjogás,

lézerkard-brummogás, akár csak egyetlen láb dobbantása,még egy affektált „kérek almalét”, „kérek csokit”, „pisilnikell”, akár csak egyetlen utalás Tűzoltó Samre vagyMicimackóra, megragadja az egyik gyereket a két lábánálfogva, és kihajítja az ablakon. Vagy mind a kettőt.

A csukott ablakon.Mint aki allergiás a mogyoróra, és reggel-este mogyorót

etetnek vele – így szokta magyarázni, ha van még kinek.

Valójában a barátaik csak Aida miatt viselték elHernádit, arra pedig, amit mondhatott, végképp nem voltakkíváncsiak. Ami persze őt – tudjuk – egyáltalán nemzavarta. Az egyetlen, ami zavarta, a gyerekek zsibongásavolt, a sajátjaié vagy a másoké – mindegy.

Őszintén megfogalmazódott benne, hogy megfojtja azegyiket, amit ők, valahogyan, ösztönösen, éreztek is.

Ha lehetett – különösen a fia –, elkerülték az apjukat. HaAidát kérdezzük: mindig. Ha őt: nem elégszer.

Különös, új fejleményt hozott a gyerekekhez fűződőviszonyába Lilla hercegnős, tündér királylányos világa,melybe sajátos módon vegyültek olyan szereplők, mint aszupermodell, a sztájliszt vagy a dizájner.

– Apa, játszunk?– Apának pihenni kell, kislányom.– Fáradt vagy?„Na, ide figyelj! Apád ma megműtött három embert,

kettő közülük meghalt. Fürödtem, érted, fürödtem a vérben.Megvizsgáltam vagy egy tucatot, köztük több halálosbeteget. Nem akarok hazudni, mindenkinek meg kell halni,nem sajnálom őket, csak iszonyúan unom. Alig kerestemvalamit, mert a halottak szarul fizetnek, ráadásul nemtudom kiverni a fejemből, hogy egy olyan betegség jelentmeg valami soha nem hallott faluban, amivel nemigentudnánk mit kezdeni. Hát ezért kéne pihennem, még ha a teBarbie-univerzumodban most fontosabb is, hogy a babádkiöltözzön arra a csodálatos estélyre, melyen találkozik

majd szíve választottjával, hogy aztán örök szerelembenéljenek a rózsaszín műanyag kastélyban, aminek persze agyerekszobában lenne a helye, de itt van kint, láb alatt,pontosan a humidorom előtt, amit éppen ezért csak olyantornagyakorlatokkal érek el, melyektől rendszeresenmegfájdul a derekam…”

Ezt mondta vajon? Dehogy mondta! Hiszen a gyerekazért van, hogy hülyeségekkel tömjük a fejét. Mikulással,Nyuszival, meg hogy Anya és Apa nagyon szeretikegymást.

– Igen, fáradt vagyok.– Apa? Te gyenge vagy?– Miért lennék gyenge?– Mert Anya azt mondta, egyek sokat, hogy nagy legyek

és erős, és soha ne fáradjak el…– Pedig Anya tudja. Tudja, mi a fáradtság. Épp eleget

panaszkodik rá…– Te most viccelsz?– Nem, nem viccelek. Miért, vicces volt?– Egyáltalán nem volt vicces. Te szereted Anyát?– Miért kérded, Lilla?– Anya szerint nem. Mért nem? Anya öreg?– Miért lenne öreg?– Ráncos a homloka, és szemüveges, és…– És? És?Lilla közelebb húzódott az apjához, és végigsimított a

nyakán. Apró mutatóujja megállt egy anyajegyen, Hernádi

ösztönösen elhúzódott, de a kislány visszatette a kezét.– Ez mi? Anyapötty?– Igen. Anyapötty. A másik neve anyajegy.– Fáj?– Figyelj, Lilla, miért gondolod, hogy Anya öreg?– Nem ért meg engem. Nem ért meg úgy, mint te…– Mint én?De erre már nem válaszolt a gyerek.Tudta, hogy nyert, hogy amiért jött, elérte, tudta, hogy az

apja megzavarodott, elbizonytalanodott, hogy érzettvalamit, ott, ahol nem szokott, hozzábújt, megfogta a kezét,az ujját simogatta, aztán átfogta a nyakát, fejét, a vállárafektette, és halkan, finoman puszit nyomott az arcára.

„Kis kurva”, gondolta az orvos, „de tudja, mit kellmondani… honnan tudja? Honnan tudják? Hároméves ésrafinált és aljas, kis végzet asszonya.”

Beleszagolt a gyerek hajába, talán vissza is akarta adnia puszit, de a gyerek lecsúszott a térdéről, és csak azajtóból szólt oda.

– Ma egész nap itthon maradsz?– Aha. Egész nap. Majd később játszunk.De nem mondott igazat. Persze nem tudhatta, hogy még

aznap este elmegy otthonról, hogy nem lesz már együtt ez acsalád sem aznap, sem máskor, soha többé. Ha tudtavolna, minden másképpen alakulhatott volna.

Volna.

Érezte az öltöző szagát.Az izzadság, a zuhanyzó, a frissen mosott dresszek, a

cipők, az izomlazító krémek szagát együtt, összeolvadva,nem is szaggá, inkább érzéssé, a diadal, a boldogság, agondtalanság érzésévé. Aki sportolt, az tudja csak, mi aboldogság.

Hallotta az összetekert vizes törülköző csattanását, apapucsok klaffogását, eszébe jutottak az öltözői viccek, a„zrikák”, ahogy akkoriban mondták, a nagy, vad, kanosröhögések, a zuhanyzói méricskélés, az egész primitív,mámoros világ, a fáradtság, és a pihenés ígérete, amimindig együtt jár a fáradtsággal. Ez csak a fiataloké: apihenés a kimerültség után.

A felnőtteknek senki sem ígér jót a rosszért cserébe,nem jár kisautó vagy fagyi a matematikadolgozat után,bármilyen jól sikerült.

De a küzdelemtől nem ijedt meg. Ennyi maradt azatlétamúltból, meg az érmek, kupák, medálok a vitrinben.

Amikor az önfejű, kemény katona és a malac miniszterkiment a szobájából, újra átolvasta a jegyzeteket, amiket azelmúlt órákban készített. Összefüggéstelen, használhatatlanötletek, lehetetlen gondolatok, végrehajthatatlan tervek – ezvolt a titkos találkozó terméke.

De nem volt jobb.Leült a gép mellé, és megpróbálta rendszerezni, tervvé

alakítani a zagyvaságokat.Nem tudott tervek nélkül létezni. Sokszor mondta, hogy a

terv olyan, mint a MAV menetrendje: nem tudod meg, mikorjön a vonat, de legalább van mihez viszonyítani a késést.

Az este vitathatatlan mélypontja az volt, mikor ahadügyminiszterré tett gigászi játék mackó felállt,megigazította a nadrágját mindig és mindenkit újra és újrazavarba ejtő, irtóztató pocakján, és bejelentette, mindarról,amit leírtak, erről az egész ügyről, legalább két véleményevan, de nem ez a baj, hanem hogy istenigazából egyikkelsem ért egyet.

Nem is a szellemtelenség, inkább az őszinteségrendítette meg őket.

Megpróbálták különválasztani a tényeket és azaggodalmakat.

Tény: az Egyesült Államok elnöki hivatala szükségesnekérezte, hogy értesítse legalábbis az európai kormányokategy készülődő, lényegében ismeretlen vírusról és egylehetséges világjárványról.

Tény: az amerikaiak azt állítják, hogy a Törökországbanizolált vírus nem mutáció, új, eddig csak állatokban találtákmeg, a fertőzöttek húsz százalékát napokon belül megöli.

Tény: ugyan mindezt elmondták Magyarországelnökének, de annyira nem bíztak benne, hogy mégvalakinek ne mondják el. Így két nappal korábban aminiszterelnök váratlan meghívást kapott a szlovénkormánytól azzal a titkos, erőteljes és az amerikai követségáltal alátámasztott kéréssel, hogy a meghívástmindenképpen fogadja el.

Tény: Magyarország miniszterelnökét autókonvoj vitte aszlovén kormányépületbe, ahol találkozott ugyan akormányfővel, de csak míg a fotósok előtt kezet fogtak,aztán átkísérte egy terembe, ahol a CIA egyik vezetőjevárta.

Tény: amit hallott, azt jelenti, hogy az országra,Európára, a világra soha nem látott pusztulás várhat. Avírust, ha átterjed az emberre, nem lehet megállítani, többokból. Már a lappangási idő alatt is fertőz, ami ráadásulszokatlanul hosszú, két hét. Vagyis aki megkapja abetegséget, ezrekkel találkozik, mielőtt megtudná, hogymegkapta a betegséget.

A vírus nemcsak sunyi, de agresszív is, tüdőgyulladástokoz, lényegében napok alatt felfalja a tüdőt, és csak akkordől hátra elégedetten, ha konstatálta, hogy a beteg nemkap levegőt. Már jó ideje.

Tény: a magyar államelnök nincs abban a helyzetben,hogy egy ilyen figyelmeztetést komolyan vegyen. És nem isvette komolyan.

Tény: a mögötte és a pénzügyminiszter mögött álló erőkórák alatt százmilliárdokat vesztenének, ha egy ilyen hírmegrendítené a gazdaságot és a tőzsdét. Vagyis időre vanszükségük, hogy felkészüljenek.

Ugyanakkor tény: valamit tenni kell!Sokkal több tény nem állt rendelkezésükre.Viszont rettegtek, hogy a hír igaz, de teljesen nem tudták

kiverni a fejükből az eshetőséget, hogy mégsem. Hogy a

veszélyt eltúlozzák. Volt már ilyen. Láttak már ilyet…Nem tudhatták, mit tesz meg, vagy inkább mit meg nem

tesz az Elnök és mindenki, aki a háttérben mögötte, körötte(előtte?) áll, nehogy a pánik elsodorja őket.

Nem hagyhatták ki a lehetőségek közül, hogy anépegészségügyi miniszter, aki tehetséges és kellőengonosz, hogy aspiráljon akár a miniszterelnöki, akár azállamelnöki székre, tesz valamit, vagy éppen elmulaszttenni valamit. Vagyis, ahogy egyikük fogalmazott már úgyéjféltájban: „beleszarik a ventilátorba”.

És persze nincs gyógyszer, és persze nincs elég kórház,és persze nincs elég pénz, és még ott van az ellenzék is,mely csak a jelre vár, és tetejébe a folyamatosan érkezőhírek az ardai támadásról…

Abban pillanatok alatt megállapodtak, hogy lépni kell,nem holnapután, nem holnap, nem majd, hanem most.

Ami eleinte kora estét jelentett, később már az éjszakaközepét.

Világos, hogy maguk mellé kell állítani több tekintélyesorvost, a vezető tévéket, befolyásos politikaiháttérembereket, több kirakati porcelánfigurát aparlamentből, és – bár erről hosszan vitatkoztak – azellenzéket. Az ellenzék vezetőiben ugyanis semmivel sembíztak kevésbé, mint a sajátjaikban. Hiszen egyikben sembíztak semennyire.

Most viszont, túl több valóban szürreális találkozón,elmondhatta, hogy feleslegesebben nem is tölthette volna

az elmúlt órákat.Értelme csak annak az öt percnek volt, amíg

megmosakodott és megborotválkozott.Hozzászokott az éjszakázáshoz, utazások, költségvetés

előtti napok, olykor egy-egy lovagias kaland, előfordult,hogy nem ment haza, és nem ment aludni sem. De valamieredményt – ha mást nem, hát egy orgazmust – mindhozott.

Ez a mai éjszaka nem.A vezető orvosok, kórházigazgatók meghallgatták a

tájékoztatást, vagy meg se hallgatták. A kérésre megbizonyosan nem figyeltek, mert kérésük nekik is volt, illetvenekik volt csak igazán. „Most láthatja, miniszterelnök úr,mekkora a felelősség, de ilyen forráshiányos intézménnyelnem megy”, „Természetesen állunk a betegekrendelkezésére a szükséges anyagi feltételek biztosításaután”, Jelen pillanatnyi állapotunkban a betegellátásfolyamatosságának biztosítását tekintjük fő feladatunknak”,mintha összebeszéltek volna…

Persze annyira gyakorlottak voltak, ha egy kakukkos óraelbimbamozta a felet, ők már vágták is rá, hogy mi van a„rendelkezésre álló pénzeszközökkel”. Vagy mi nincs.

A tévéelnökök és lapszerkesztők pedig már az ellenzéksegge lyukából beszéltek kifelé, ígéretet nem tettek, a„sajtószabadságra” hivatkoztak, a „kollégákszakértelmére”, a „korrekt és kiegyensúlyozotttájékoztatásra”, ilyenek…

Csak egyszer fakadt ki, éppen Péter főnökének, akitkorábban két órát várakoztatott többedmagával azelőszobában népes titkárságával és vadonatúj, hangtalankávéfőzőjével.

Hans Aczél, az Antenna4 elnöke évekkel korábban azértjött haza Magyarországra, mert tudása, tehetsége,kitartása, tekintélye éppen kevés volt a németországikarrierhez, de éppen elég a magyarországihoz.

Azt pontosan tudta, hogyan kell megfélemlíteni azembereket, és hogy kit kell megfélemlíteni, sőt azt is, kitlehet.

Nem volt buta, tájékozatlannak sem tartották, ismerte apolitikát, tudta, hogy jobban kell a miniszterelnöknek ő, mintamennyire neki kell a miniszterelnök.

Ez a miniszterelnök.De most elszámította magát.– Értem – tűnődött a politikus, miközben hátradőlt, jobb

kezével hátrasimította a haját, bal karjával pedig abőrkanapén támaszkodott. – Értem. Ne haragudjon atájékozatlanságomért – itt előrehajolt, és adohányzóasztalra dobott névjegyre pillantott –, Antenna4,ugye?

A tévéelnök nyelt egyet, és válasz nélkül hagyta akérdést.

– A munkatársaim szerint többet kellene tévét néznem,nem kerülnék ilyen kínos szituációkba. Önöknél van a„Ropd a táncot”, ugye? A nagylányom kedvenc műsora, azt

hiszem, szerelmes abba a szőke fiúba, nem jut hirteleneszembe a neve, de lehet, hogy keverem? Nem isszerelmes, hanem utálja? Ne haragudjon, mondtam, hogytévéügyben nem vagyok nagyon tájékozott...

Aczél látott már ilyet. Csinált is. Nem vall túlzottrafinériára, hogy ilyen szar trükkel eteti,de – gondolta – belemegy a játékba. Úgy mégsemhagyhatja…

– Hát igen – na, ezzel kezdj valamit, ha tudsz, suhant átaz agyán –, egyik kutya, másik eb…

– Igen? Ilyen rossz véleménnyel van a munkatársairól?Kutya? Eb? Érdekes, azt hittem, hogy legalább maguknaktetszik, amit csinálnak.

„Kapd be, a kutyáddal, az ebeddel, a kis hülyetrükkjeiddel, meg a nagy-nagy kéréseddel együtt!” – Nempont úgy értettem…

– Bocsánat, akkor félreértettem. Őszintén szólva, többmunkatársam is azt javasolta, hogy önt ne zavarjuk mostezzel az üggyel. Azt kértem tőlük, hogy a legnagyobbmédiumok vezetőit hívják, és az ön esetében megoszlottaka vélemények.

– A harmadik legnagyobb televízió vagyunk epillanatban…

– Valóban? Harmadik? Na! Az komoly! Akkorelmondanám, mi volna a kérésem konkrétan. Bízhatok adiszkréciójában? Vagy abban sem?

– Furcsa. – Itt újra előrehajolt, és a kártyára nézett. – Ez

az Antenna4, ami hajnalban egyszer Ardának nevezte,egyszer Adrának a helyet, ahol a vérengzés volt, ami önökszerint város, nem falu… Ez az, ugye? Amelyik egyszerhárom halottról beszélt, egyszer kilencről, egyszer nyolcról.Tudja, én nem nézek tévét, időm sincs, nem is érdekel, dea munkatársaim néznek. És nagyon szorgalmasak.Önöknél mondta egy – önök által szakértőneknevezett – ürge, hogy a cigányokat nem megnevelni,hanem kiirtani kellene? Ugye önöknél?

Erre se válaszolt volna szíve szerint, de a miniszterelnökharmadszor is feltette a kérdést, vagyis nem költőinekszánta, hanem csapdának.

– Nem tudom.– Nem tudja? Nem tudja, hogy mi történik a

tévéjében? – Hátradőlt, kinézett az ablakon, és szelídebbhangon folytatta. – Na, jó, én is bajban lennék, ha mindenállamtitkárom napi tevékenységéről be kellene számolnom.

A beszélgetésrész ezzel véget is ért. Elmondta, hogymiért kérte a találkozót, beavatta a tévést, amibebeavathatta – és az nem volt sok –, majd kerek perecmegkérte, hogy a következő napokban maradjanakhiggadtak, legyenek, ha lehet, pontosak, és egyeztesseneka hivatallal. Meg is adta egy szakértőjük számát, ő tartjamajd a kapcsolatot, mondta, majd a legkevésbé semmegjátszott kíváncsisággal várta a reakciót.

De reakció nem volt. „Köszönöm, hogy tájékoztatott, mimindig a legnagyobb igyekezettel és pontossággal…” (itt

beszélgetőpartnere halványan elmosolyodott), „a jövőben ishasonlóképp…”, így, úgy, tovább. Semmi. „Köszönöm mégegyszer, hogy eljött”, „Én köszönöm a meghívást”, „Viszlát!”,,A legjobbakat!”.

Rohadjál meg a neved napján.De Vass sportoló volt. Úgy élt, úgy gondolkodott, mint

egy sportoló. Ha szembeszél fúj, ha hátszél van – nyernikell. Ha esik, ha havazik – nyerni kell. Ha tökkelütött,gazember hülyéken kell is átverekednie magát – nyerni kell.Nem lépett vissza, és már nem is léphetett.

Itt az esély, ez az esély.Nyerni kell!Melyik barom a következő? Kelemen egy órája várta a visszahívást a

minisztériumból.Vállalta a kockázatot, hogy feleslegesen csap lármát,

hogy megkerüli a feletteseit, de nem merte nem vállalni.Sokadszor járta körbe a putrikat a zuhogó esőben, a

cuppogó sárban, ájuldozott a bűztől… és a félelemtől.Nem a cigányoktól félt – bár abban nem lehetett biztos,

hogy ha nem hemzsegnének a rendőrök Ardán, ha nemvijjognának mindenhol szirénák, nem helyszínelnének, nemállnának sorfalat, hogy elválasszák a feketéket a fehérektől,ha nem kutatná a környéket több tucat nyomozó, vagyis hamaga lenne itt, vajon élne-e még.

Mégsem a cigányoktól félt, inkább a pajtánál egymásra

dobált, rothadó, bűzlő tetemektől, a fertőzéstől.Nehezen vallotta be magának, de attól félt, hogy meghal.

Látta magát hörögve, ahogyan vért köp, orvosok álljákkörül, FTMB-kór, mondja az egyik, a másik bólint, ő lehet afőnök. Nincs kedve mosolyogni, összehúzza magán apanyókára vetett köpenyt, az, ez az, mondja, FTMB. Aszörnyű betegség, amiből nincs gyógyulás, vagy ha van, azvéletlen, vagy inkább maga a csoda, az állapot, ahol megálla tudomány, ahol az orvosok széttárják a karjukat, ahozzátartozók figyelmét szelíden felhívják, hogy éjszaka nekapcsolják ki a telefonjukat, ez van, ennyit tudtunk tenni, denem adjuk fel, amíg élünk, remélünk, magyar ember bátorember, a remény hal meg utoljára…

FTMB. Hernáditól tanulta a szakkifejezést, amit azorvosok akkor használnak, ha civil van köztük. Egy rokon,vagy maga a beteg. FTMB. Faszom Tudja, Mi Baja.

Megrázta magát. Sötétedett, hűlt a levegő, egy óra,kettő, és nem sok értelme lesz itt maradni.

Nem hívták.Mit tehetett még? A kapitányát már kereste, de az

szerepel. Hol itt, hol ott. Úgy volt, hogy jön a faluba, vele jönaz országos kapitány, talán a miniszter is. De nem jöttek.

Órákat vesztett ezzel. Persze megérkezhetnek még. Akiegyenruhát visel, az tudja: csak az biztos, ami megtörtént.Vagy az sem.

Kiabálást hallott az utca végéről, „valami barommédiás”, gondolta, ahogy a falu felé pillantott, egész nap itt

hömpölyögnek, persze őt akarják, a „sztárnyomozót”,másnak a nevét se tudják, csak ő jó nekik, hát kapják be.

Valahogy a hagymaszag is múlik idővel, a húgyszag is,megszokod, elnyeli az orrod és az agyad közti idegpálya,de ez a bűz nem akart szűnni, enyhülni se. Tépte, csavarta,szétrepesztette az orrát, az agyában lüktetett, dobolt, úgyérezte, hogy soha, soha nem tudja lemosni magáról,kimosni magából. Olyan érzése volt, amilyen aklausztrofóbia lehet.

Az óráját nézte, perceket adott magának, nem vártovább, gyerünk innen, gyerünk, mi köze ehhez, mi köze avértócsákhoz, a szétforgácsolt húsdarabokhoz, a lassanhalmazállapotot váltó dögökhöz, mi köze ehhez azegészhez, a gyilkosokhoz, halottakhoz, a minisztériumhoz,a kapitányhoz, miért tartozna nekik? És mivel?

A barátjára gondolt, komoly, férfias arcára, a kutyára,akit lassan sétáltatni kellene, a lemezjátszóra, melyetnéhány napja kapott, a lakására, az életére, ami nem ez,nem ez a sárban cuppogó bűzös rothadás, ez nem az élet,ez a dögvész, ez a pestis, ez a középkor, ez a halál…

Soha nem akart rendőr lenni. Soha nem akartgyilkosságokat nyomozni, embereket megtörve látni,véresen látni, holtan látni. Nem akart gyilkosok pimaszképébe nézni, jelentéseket írni, rokonok szemébe hazudni,a feletteseit félrevezetni. Mégis ezt csinálta évek óta,haszontalanul, értelmetlenül, kedvtelenül.

Felemelte a telefont.

– Szélesítsétek ki a zónát, Lajos! Faszomba!A hadnagy Kelemen jobbkeze, helyettese, barátja volt.

Mindent tudott a főnökéről. Vagy majdnem mindent. Sokattanult tőle, túlságosan is sokat. Olykor arra gondolt, hogynem is igen van már mit tanulnia, meg hogy lassan ő is tudannyit, csak éppen frissebb, fiatalabb, és ha nem iseszesebb, de jobban érti ezt a világot.

Mert Kelemen – ezt neki is el kell ismernie – már nemigazán találja fel magát benne… Régi idők nagy tanúja. Amúlt. Már inkább teher a testületen…

Persze Kelemen mindezt nem tudta. Persze Kelemenmindezt pontosan tudta.

– Ki?– Ki, persze. Egy fél kilométert toljátok odább őket.

Hadd szóljon!– Gábor, már most is pampognak. Azt mondják, hogy

nincs meg nekik a millió. Ami kell nekik a kamerázáshoz.– Millió?– Nem millió?– Nem miliő?– Miliő? Lehet. Miliő. De nincs nekik. Azt mondják, hogy

az kell.– Miliő, a faszomba, Lajos. Vigyétek odább a kordont,

nyomjátok ki őket! Kamerázzanak onnan. Ha megpampognak, mondd, hogy én mondtam. A nyomozásérdeke, mit tudom én… Lajos. Hajrá!

Letette, megnézte, nincs-e nem fogadott hívása. Nem

volt.Odaszűrődtek a veszekedés hangjai, autók berregtek,

egy-egy foszlány, aztán csend lett. Ismeretlen, fagyos,néma csend.

Körülnézett. Felsétált a domboldalon. Csend. Az egyikputriból füst szállt, a többiből az sem. Megreccsen egy ágaz egyik nyomrögzítő lába alatt, a távolból hallatszik, furcsa,ilyen messziről… Mi ez a csend?

Körbenézett. Lába alatt a düledező viskók, messzebb afalu központja, a fák mögött a csürhe, a tévésöpredék.

Hallotta, tudta, érezte, hogy valami hiányzik. Csend.Tévések. Miliő. Falu. Falusi miliő. Sár. Cuppogó sár.Elhanyagolt porták, bedűlt kerítések, istállószag,trágyaszag… csend. Mi hiányzik?

A kutyák… kutyaugatás…Most már csak erre figyelt. Semmi zaj. Egy falu, kutyák

nélkül?Hát nincs itt egyetlen kutya sem?– Hogy állunk, Lajos?– Rendbe vagyunk, Gabikám. Kitoltuk őket a faszodba.– Örülök, hogy jó kedved van. Lajos, láttál kutyát, mióta

itt vagyunk?– Hát… dögöket. Többet is…– Dögöket?– Ja. Dögöket. Hármat, négyet. Most, hogy kérded, elég

rondák voltak. Ezek itt mind a rohadt cigánykutyákrapanaszkodnak. Meg a sajátjaikat siratják. Erre is figyelnünk

kellett volna?– Nem tudom, Lajos, egyre inkább az az érzésem, hogy

csak erre kéne figyelnünk…– Mi van, Gabi…? Csak erre?– Asszem, Lajos, kurva nagy botrány lesz. Kurva nagy

botrány. – Maga Klára? Hajnal Tamás vagyok. De köszönöm,

hogy eljött! Nem is hinné, mennyit hallottam magáról.Mennyi mindent…

A pénzügyminiszter összerándult. Hajnalról mindenkitudta, hogy nem áll tőle távol a durvaság, hogy módszereit„anno” tanulta, és hogy a középkorban valószínűleginkvizítor lett volna, de ez a kezdés akkor is meglepte.

– Gyertek, üljetek le! Úgy örülök nektek! – A férfihozfordult. – A nagyságos asszony jól van? Ági lányod?Nagyot nőtt?

Nemoda rosszat sejtett. Két mondat, két sértés, mi jönmég? Hónapok óta nem járt ebben az irodában. Igaz, egyideje már Hajnal sem jött az övébe. De nem mentek rosszula dolgok, így nem figyelt különösképpen a kettejükviszonyáról szóló pletykákra. Lehet, hogy kellett volna?

– Kávé? Magda még mindig ugyanazt a méregerősetfőzi, emlékszel. Persze olyan régen jártál itt, hogyanemlékeznél…

Három. Három mondat, három bökés. Vagy visszaszól,vagy vége. Vagy már vége?

Az iroda olyan volt, mint Hajnal maga. A berendezéstmintha egy Király utcai retro kiállításról kölcsönözték volna.

Kiült fotelek, színehagyott párnák, az asztal egyik sarkaletörve, ugyanaz az asztal, ugyanúgy letörve, ahogyanelőször látta – mikor is? – ezer éve.

Akkor még kis pöcs bróker volt, senki nem értette, mitkeres itt, legkevésbé ő. De boldog volt: Hajnalnak voltszeme a tehetségekhez, és volt elég pénze, hogy ezt be isbizonyítsa. Az ő kiszemeltje nem bukhatott meg, hacsak őmeg nem buktatta.

Az embereit hűbérúrként kezelte, kényeztette és – haszükségesnek tartotta – alázta meg. Vagy egyszerűeneltemette.

De Nemoda megakadt a torkán. Ha képes lett volnamagában – a kutyáin kívül – bárki vagy bármi irántbármilyen érzést felfedezni, valószínűleg gyűlölte volna eztaz embert. Kis senki bankosként is tudálékos tökfejnektartotta, akiben azonban megvan a kellő motiváció ésakarat, hogy pénzt keressen, hogy emberek sorsáróldöntsön, hogy papírokat nagy kegyesen aláírjon, vagyfintorogva eltoljon magától, vagyis megvan az akarat, hogypolitikus legyen.

Márpedig elhivatott politikusokra mindig szükség van,különösen olyanokra, akik tudják, honnan jöttek, és kinekmivel tartoznak.

De ez a fickó nem akart emlékezni. Keresztbe éppennem tett, de hosszába sem, nem segített, nem is

akadályozott, és ez kevés. A legutóbbi postai tendert,melynek kiírásában személyesen részt vett, kevés híjánelbukta a Mounteverest Rt., melyről mindenki tudta, hogyHajnal érdekeltsége. Na, az lett volna a pénzügyminiszterutolsó hibája, mielőtt beadja a lemondását. De végül nyertaz MRt., és mindenki jól járt, ha nem is nyugodott megmindenki.

– Na, akkor beszéljünk üzletről! Klára, Klári, vagyKlárika? Hogy szólíthatom, mondja meg, kérem!

– Klára, inkább. De van, aki Klárinak hív. Mondjuk, aKlárika nem annyira…

– Értem. Klára. Vagy Klári. Lenne egy kérésem. Lehet?– Persze, Hajnal úr, hogyne, tessék csak…– Jó. Megtenné, hogy kihúz innen a picsába, és a

folyosón várja meg a szeretőjét? Vagy mit tudom én, hol?Megtenné?

Ez – ha nem is egyformán – mindkettejüket váratlanulérte, annál is inkább, mert Hajnal mindezt ugyanazzal amosollyal mondta, mint a „deköszönömhogyeljött”-et.

A nő nem szólt semmit, csak a miniszterre nézett, ésamikor nyilvánvalóvá vált, hogy sem segítséget, semszolidaritást, de még egy együtt érző pillantást se várhattőle, felemelkedett a bőrfotelből, és anélkül, hogybelekortyolt volna a kávéba, vagy köszönt volna, kisétált azirodából. Hisztéria nélkül, még az ajtót sem csuktahangosabban, mint máskor.

– Tamás, ez…

– Mi van? Mit „tamásez”? Idehozod a kurvádat, amikoréletről és halálról…

– Szerintem a kurvatémát hagyjad! Te hagyjad!Hát ez bátortalan kísérlet volt. Mindketten érezték, hogy

ennek a beszélgetésnek a hangneme sok beszélgetéshangnemét meghatározhatja, feltéve, ha lesz még módsokat beszélgetni.

Hajnal is érezte, tudta, ha most enged, nem ér célt.– Na, húzzál te is a picsába, de nagyon gyorsan! Arra

viszont ne fogadj, hogy amikor visszamész a kis szarosminisztériumodba, még beenged a portás. Mire ahúgyagyú sofőröd kinyitja előtted a kocsiajtót, már el leszelzavarva ebből a kormányból, csak akkor még nem fogodtudni. Szevasz!

Nemoda nem mozdult. Ivott egy kortyot akávéból – hideg volt és keserű –, visszatette a csészét azasztalra, és hátradőlt.

Hát ez pont úgy hangzott, mint egy üres fenyegetés. Mintegy gyenge ember kétségbeesett próbálkozása arra, hogykomolyan vegyék.

De pontosan tudta, hogy amit Hajnal mond, szó szerintigaz. Feltehetően előkészítette már a terepet, bár nemkizárt, hogy anélkül is elég lenne egyetlen telefon, és ő pontoda zuhanna vissza, ahonnan jött. A semmibe. És még aszáját is befogná, és még örülne is, hogy nem esett baja.

Az Elnökre gondolt, legutóbbi beszélgetésükre. Imbecilisnézésére, apró szakállára, görbe hátára, riadt tekintetére.

Ilyen lehetett most ő is. A szakállt kivéve.– Na, jó, ne veszekedjünk! Majd megbékítem Klárát.– Kálmán, tisztázzunk valamit! – Hajnal nem véletlenül

volt Közép-Európa leggazdagabb embere és az oroszoklegfontosabb üzleti partnere. Tudta, hogy a sarokbaszorított ellenfélnél nincs veszélyesebb, hiszen csak rajtadkeresztül tud kijönni a sarokból, vagyis nincs vesztenivalója.Szerette ilyenkor annyiban hagyni, egérutat adni, látszólagnem dűlőre vinni. Hiszen dűlőn volt az már úgyis. De mostúgy döntött, csavar még egyet a dolgon. – Mi most nemveszekedtünk. Kálmán. Hanem elküldtelek a jó kurvaanyádba, te meg befogod. Érted? Befogod, mert jobb azneked! A jó viszonyt pedig visszaállítjuk, és úgy, hogy énmegmondom, hogy mi van, te meg felfogod. Aztán énmegmondom, hogy mit csinálsz, te meg megcsinálod.Comprendo?

Ez az olasz fordulat végképp megzavarta Nemodát,úgyhogy nem szólt, csak bólintott egyet.

– Comprendo?– Comprendo – válaszolta, tökéletesen helyreállítva a

hajdani atya-fiú viszonyt.– Na. Faszer hoztad ide ezt a picsát? Mintha nem

tudnád, miért hívtalak. Vagy szerelmes vagy?Bólinthatott volna, akár helyben is hagyhatta volna, de

nem tette.– Félreértés volt, hagyjuk.– Félreértés. Ja. És az is félreértés, hogy hajnalban

szétlőnek egy cigányputrit, és annyit se szólsz, hogybikkmakk.

– Gondoltam, tudod.– Persze, hogy tudom, nem ez a kérdés. De talán neked

is tudnod kéne ezt-azt. Vagy nem? Mondjuk, hogy mitgondolok EN erről a kérdésről. Már nem a cigányokról, azttudod. Felőlem az egész sort kiirthatták volna, nem kellettvolna megállni öt embernél. Embernél? Egyébként öt?

– Úgy tudom, öt. Meg egy rendőr.– Meg egy rendőr. Szóval csak kéne tudnod, mit

gondolok ÉN, mi SZERINTEM a teendő.– Jó, persze, értem, de annyi mindent kellett…– Kálmán, ne bőszíts! A hülyét ne játsszad! És akkor

még hol vagyunk a lényegtől?– Hol vagyunk?Hajnal felszegte a fejét, és fújt egyet.– Mi ez a vírus?– Vírus?– Mi ez a vírus?– Nem tudod?– Honnan tudnám? Egyszerű vállalkozó vagyok. Van

egy-két üzletem, koldulnom nem kell, de egy ilyen bizalmasinformációhoz hogy juthatnék hozzá?

– Próbálkoznak az ameszok.– Azt mondod?– Azt.– Ennyi?

– Ennyi.– A múltkoriért?– Azért. Szerintem.– Hát szerintem nem. És többet mondok. Szerintem

szerinted sem. Arról, hogy a következő negyvennyolc óra kifordította

magából az országot, vagy csak megmutatta a magavalójában, megmutatta olyannak, amilyen – megoszlanak avélemények, így kellett történnie, vagy lehetett volnamásként? Történelmietlen kérdés.

És mindegy is már. Ami volt, többé sose lesz. És mégis.Ahogy volt, valahogy úgy volt mindig, vagyis úgy is leszmindig.

Miért, hogy a cigányok ilyen szokatlan egységben,szokatlan szervezettséggel, szokatlan gyorsasággal léptekfel?

Miért, hogy a reakció hasonló volt?Miért húzódott vissza az ellenzék, és hagyta magára a

széteső, gyenge kormányt?Miért spriccelt szét olyan sebességgel a betegség, mint

sehol másutt, miért kaptak időt mások, és miért nemkaptunk mi?

Miért kellett mindezt átélni, miért kellett annyi embernekmeghalni, miért… miért… miért?

A népegészségügyi miniszter érezte a lehetőséget, de

inkább megriadt tőle.Mint a bolyból kiugrani vágyó biciklista, aki meglátja az

emelkedőt, na, ezt még mögöttük, gondolja, és visszaáll asorba, első gondolata a biztonság, és csak második, hogynem lesz tán ilyen sansz még egyszer soha.

Ha van második gondolat.Rákos többször felemelte, többször letette a kagylót.

Aztán csak tárcsázta a miniszterelnököt.Ahogy szokta, négyet várt, és letette. Majd visszahívja.

Ha visszahívja.Azonnal csörgött. Átvillant az agyán, hogy nem így

szokott lenni, pár percet ilyenkor mindig vár, olykor többetis, néha fél napot, „nem vagy te olyan fontos, öcsém”, eztüzeni a telefonos játék, van persze, akit azonnal visszahív,van, akinek fel is veszi, így máris a harmadik csoportbasorolt, hogy tudd a helyed…. Hogy tudd a helyed!

Rákos nem bírta ezeket a játékokat.Tudta, hogy ez a politika, illetve hogy ez is. Tudta, hogy

mindenki így él, és tudta, hogy neki is így kellene.De nem tudta rászánni magát. Voltak zűrös

próbálkozások, előszobáztatás, ahogy magán tanulta,vissza nem hívás, látványos névelfelejtés, nem köszönés,be nem mutatkozás, oda nem figyelés, szavába vágás, sokmódszert kipróbált, de valahol mindig elszúrta, valamiértsosem volt hiteles. Így leszokott róla. Tette, amithasznosnak vélt, és másra hagyta a suta játékokat.

– Vártam, hogy hívj.

– Mi legyen?– Olvastam a jelentésed.– Mi legyen?Csend a telefonban, mintha hezitálna a miniszterelnök,

ami nem jellemző rá. De hát mi jellemző itt már mire?– Vannak nálam néhányan. Gyere át! Van most időd?

Ideje? Az persze volt. Csak ideje volt. De átmenni? És kivan ott? Kik? Nem úgy hangzott, hogy gyere át buliznikicsit… Dumcsizni…

Úgy hangzott: gyere, dönteni kell, szövetkezni kell,cselekedni kell. Harcolni kell. Most eldőlhet az élete, ésnem csak az övé, MI LEGYEN?

– Van, persze. Megyek. – Hernádi doktor?– Az vagyok.– Jó napot, főorvos úr! Hamari Tibor vagyok a budapesti

főkapitányságról. Volna néhány perce? Persze. Néhányperce. Csak az van.

– Mondja!Mióta hazaért, nem sokat pihent. Semmit. Susie, a kék

autó hangjai szűrődtek ki a másik szobából: „Mióta Susiekipöfögött az útra, nyilvánvaló volt, hogy görbe utakon jár…”

Ki néz ilyet? – gondolta, és megpróbált a rendőrrefigyelni. Nem mintha érdekelte volna, csak hogy minélhamarabb lerázhassa.

„Susie az út végéhez érkezett. Roncsautó lett belőle…”

– Zavarom?Jó, hogy ez a valóságos csoda a legkedvesebb kicsi

kocsival esett meg.”– Ha már megkérdezte… Egész éjjel műtöttem. Azóta

pedig Miki egeret hallgatok.Ezt a rendőr nem értette teljesen, de volt fontosabb

dolga, mint felderíteni a sebész és Miki egérkapcsolatrendszerét.

Egyelőre Halmainé kapcsolatrendszerére volt kíváncsi.„Beteg ebek”, búgta a bemondó. Szerencsére zenés

rész következett.– Csak két perc. Ismer egy bizonyos Halmai Józsefnét?

Olyan hangok bújtak át az ajtórésen, mintha egy egeretseprűvel próbálnának agyoncsapni. Amennyire visszatudott emlékezni a filmre, azért, mert éppen egy egeretpróbáltak seprűvel agyoncsapni.

– Persze. Tegnap volt nálam. – Arra gondolt,megkérdezi, miért, vagy: mi történt, de, gondolta, úgyiskiderül. Vagy nem.

– És meg szabad kérdeznem, miért?– Nem.– Tessék?– Nem. Képzelje, ha magát hererákkal kezelném, és

bárkinek, aki telefonál, elmesélném. Maga se gondoljakomolyan…

– Halmainét he… – A rendőr úgy döntött, hogy nem dobegy poént, pedig a nyelvén volt. Számtalanszor közölt már

halálhírt, ismerte az összes műsorszámot, az ájuldozós, alevegőért kapkodós, a fegyelmezett, fejet lehajtós, akiabálós, a könnyekben kitörős, a „nem, nem, nem hiszemel”-es előadást, és ismerte az őszinte fájdalmat is, demegszokta már. Kezdetben szenvedett, aztán mulattatta,most már csak halálos unalommal töltötte el.

Hernádi tetszett neki, az is, amit eddig mondott, az is,amit hallott róla. De azért viccelni…

„Ha van itt egy kötél, megmentem a hercegnőt…”Engem is megmentene most egy kötél, gondolta az

orvos, és várt. Csak kiböki a zsernyák, miért hívta.– Eeegen. Hát persze. Nézze. A néni meghalt. Ezért

keresem. Hogy tudna-e…Hernádit meglepte a hír. Annyira, hogy első gondolata

nem is a pénz volt, amitől most már nem tudjamegszabadítani sem az öreglányt, se két szarházi fiát.

– Meghalt? Meglep.– Nézze! Ha elárulná, csak úgy informálisan. Bertalan.

Szólíthatom Bertalannak?Ez annyira rendőrös volt, annyira tahó, hogy Hernádinak

tetszett. A családja a Bercit használta, mindenki más afőorvos urat, ez a marha meg bertalanozza.

– Ja… Persze. Bertalan. Úgy hívnak.– Köszönöm, Bertalan! De szóljon, ha zavarja…

Vázolom a helyzetet. Az ör… az idős hölgyet halva találtáka lakásában egy órával ezelőtt. A szomszédok hallottakvalami furcsa zajt, úgy mondták, hogy puffanást, tudja,

ezekben a gangos házakban valaki mindig kinn ólálkodik.Na de vissza a tényálláshoz. Szóval, ajtófelfeszítésmódszerével behatoltak az ingatlanba, és ott találták fekve,halva. Minket is hívtak, meg a mentőket is, de mi értünkhamarabb. Mondjuk, vagy fél órával hamarabb, éppenmondtam a társamnak, hogy ha lett volna esélyeszegénynek, nem ez lenne most a tényállás. De mindegy. Afia mondta, hogy Bertalan kezelte, ezért hívom. Hogy mivel.A fia nem nagyon tudta, csak azt mondogatja, hogy bementreggel egészségesen, és lássa, másnapra elhalt.

Bármit akart elérni a rendőr, sikerült neki. Hernádi kijötta sodrából.

– Az a kis fasz! Ahelyett, hogy látogatta volna!Beszűrődéses rákja volt az anyjának. Irreverzibilis.

– Beszűrődéses?– Áttétes. Rákos volt az egész teste.– Ne haragudjon, hogy ennyire tájékozatlan vagyok, de

hát addig jó, amíg az ember nem tudja az ilyesmit. Szóvalabban meg lehet halni?

– Igen, abban meg lehet, de én nem hiszem, hogy abbanhalt meg.

„Ha még egyszer meglátom azt a kutyát, véget veteknyomorult életének… Elkaplak, te kutya…”

Mintha a gyerekek felhangosították volna a tévét, amiegyenesen abszurdumnak tűnt… Hová lehet ezt méghangosítani?

– Bocs… Tibor… Várna egy percet?

A rendőr hallotta, ahogy az orvos üvölt a gyerekeivel,„Kussoltassátok már végre el azt a kurva tévét, megszűnikaz agyam ettől a szartól!”.

– Bocs. Itt vagyok. Diznit néznek a gyerekek.– Nálunk is szoktak. Nekem a Hihetetlen család a

kedvencem. Hát annyit tudok röhögni neki. Nyulánykán,főleg. Meg a kis Irdatlankán. Na, jó, mindegy. Nem szereti arajzfilmeket?

Hernádi bölcsebbnek találta, ha erre most nem válaszol,a rendőr meg nem erőltette.

– Hát, nem tudom. Csupa vér volt a ruhája. A blúza,főleg. Az nem a ráktól van?

– Nem lehet, hogy elesett, vagy ilyesmi? Mondta, hogy aszomszédok puffanást…

– Külsérelmi nyom nemigen látszik rajta, hát persze megkell várni a boncolást, de így elsőre… Mondja, biztos nagybutaságot kérdezek, de jobb megbizonyosodni. A rákkizárt, hogy fertőzzön?

Ez vagy a legokosabb, vagy a legostobább rendőr,akivel valaha találkozott. Pedig Kelemen barátja jóvoltábólsokkal több rendőrt ismer, mint amennyit szeretne. – Arák? A rák? Kizárt! Ne vicceljen!

– Igen. Sejtettem. Igazából tudtam is, csak, tudja, jobbbiztosra menni. – Várt, hátha az orvos kérdez valamit, denem kérdezett. – Na, szóval mert volt két kutyája, és azok ismeg voltak halva. Most ez kicsit furcsa, de nagyonhasonlóan. Mintha ugyanaz lenne a halálok. Azért

kérdeztem a rákot.– Azt mondta, véresek voltak?– Azt.– Habosak, tajtékosak, ha lehet így mondani?– Azok. Szerintem lehet így mondani.– Orrukból, szájukból jött a vér? A nőnek is?– Úgy látszott, igen. Onnan.Amikor átéli az ember, egyik pillanat olyan, mint a

másik. Ritkán érezzük, hogy ez vagy az a másodpercmegváltoztatja az életünket. De Hernádi most így érzett. Aztis tudta, hogy ide ő kevés. És talán más is kevés. Ehheztalán mindenki kevés.

– Tibor! Nyugodtnak kell maradnia! Elmondom, mitcsinál. A rendőrt meglepte a hangnemváltás, meglepte,hogy a doki így beszél vele. De imponált is neki. Így hagyta.

– Lezárja a lakást. Aki bent volt, bent marad. Aki kintvolt, kint marad. A kettőt nem keveri. És most mondom, kithív. És kit nem hív. Érti, Sherlock Holmes?

Aszódi feleségét, az ardai polgármesternét magát is

meglepte, mennyire sajnálja az intenzív osztályon sípoló,harákoló, ziháló férjét. A fertőtlenítő szaga elnyomta aszörnyű szájszagot, meg nem is hajolt nagyon közel. Vállána hatalmas kötés a fél arcát eltakarta, kezéből kanul állt ki,valahogy apró volt az a terebélyes test a nagy fehérközegben. Elnyomott, kiszolgáltatott, remény nélküli.

Az asszony tudta, hogy a férje sohasem épül fel, hogy

nyomorék lesz akkor is, ha véletlenül túléli. Nem isegyszerűen nyomorék, egy torzszülött, egy szörny, nincs aza protézis, ami egy elvesztett vállat pótolna. Nem is tudta,mit kívánjon inkább. Éljen az ember, vagy ne éljen?

Kötést vett elő, a terem sarkában villogó tévére nézett, asorozat ment, amit annyira utált, városi fickók, irodistákvagy mik kergettek benne ufókat, de lehet, hogy fordítva,sose ezt nézte, hanem a négyesen a „Maradj velem,szaladj velem” játékot, azzal a vicces kis pasival, meg alyánnyal, akinek mindig kinn volt a fél melle.

Az urára nézett, hogy felérez-e, de nem érzett az semmit,se fel, se le, vagy ha érzett, nem mondta. Az istennyugossza meg, gondolta az asszony, ott, ahun van, és akötésébe merült.

Réz János, a kormányzó párt nagy tekintélyű, vidéki

politikusa magára tornázta a nadrágot, és még mindiglihegve rogyott a fotelbe. Nórika, a titkárnő kiegyenesedett,gyorsan rendet rakott a főnök asztalán, megigazítottamagán a ruhát, és megsimogatta a kövér ember homlokát.

– Ej, mekkora lókötő vagy te, János! Hát még ilyenkor iscsak ezen jár az eszed… – Begombolta a blúzát, sietve aszoknyájába gyürködte, aztán a szemüvege utánnézett. – Nem láttad véletlen a pápaszemem? – kérdeztebátortalanul, mert tudta, ha egy perccel az aktus után mégitt lábatlankodik, az igen nagy dühöt válthat ki a megyeipolitikusok legkiválóbbikából.

– Nem láttam, csillagom. De menjél is már, országosügyekben kell rendet tenni. Ez a szegény Aszódi. Ez bizonykeményen rábaszódi… – Nem is nevetett a saját viccén,inkább felnyerített, felröfögött. – Hú, ez kemény, ez nagyonkemény, na menjél, csillagom!

Nórika szép csendben távozott, ne pont ő zavarja már azországos ügyeket, nem is távozott, inkább botorkált,szemüveg nélkül.

Február 21., vasárnap késődélután, este

A Pest külvárosi gimnázium ebédlője lassan megtelt.Mindenki eljött, és mindenkinek a mindenkije.

Hangya körbenézett. Büszke volt magára, az erejére, atekintélyére, büszke volt a munkára, amit az elmúlt évekbenvégzett.

Néhány hete írta éppen egy kis liberális buzi, valamelyikújságban, hogy az elmúlt években két dolog működöttprecízen és hibátlanul: a feketegazdaság és a náci pártokkommunikációja. S minthogy ő volt a Hazafias Frontkommunikációs igazgatója, a dicséretet magára vette.

Igaz, a kis pöcsöt előbb a lakása előtt homlokon lőttékszarral töltött injekciós pisztollyal, aztán valamelyik csoportelkapta, és hülyére verte, kórházban van azóta is.

Volt is belőle kisebb botrány, mert a Vezér nem tudott azakcióról, így nem is adhatott engedélyt rá, azt meg nagyonnem szerette, ha valaki engedély nélkül cselekszik. Méghajót is cselekszik...

Borsodi lépett hozzá, messziről bűzlött belőle a piaszag,nevetséges zöld sapkája a kezében, ha lehet, így mégmurisabb volt, minden haja szála másfelé állt, mint akiáramba nyúlt, borostás, liheg, nem egy übermensch.

– Krisztiánékat nem látom.„Na, és ki a faszt érdekel, hogy te kit nem látsz, te kis

köcsög?” így hangzott volna az őszinte válasz, de nem voltengedélye a Vezértől, pedig ő sem szerette a törpét, mega koszos csürhéjét, semmivel sem tartotta alkalmasabbnakaz Új Világ építésére, mint a cigányokat vagy a zsidókat.

De még szükség volt rájuk, vagy fene tudta, hogyszükség van-e rájuk, mindenesetre a Vezér még nemhatározta el magát.

Ezek a kis csoportok csak ártottak az ügynek.Nevetséges külsejükkel, az ostoba jelmezekkel, agyávaságukkal, hogy csak pofáztak, de egy tisztességesakcióra nem voltak képesek. Tanulatlanok voltak, vidékiek,röhejesek.

– Jönnek! – Lépett volna tovább, de a kis embermegfogta a karját.

– Hangya. Te szarozol velem. Ne szarozzál velem!Durr, visszakézből egy pofon a kis buzinak, szinte már

lendült a keze, de fegyelmezett katona volt, az Új Világkatonája, a Hazafias Front katonája, nem tehette, amitakart.

– Dehogy, Pista! Félreérted. Nem szaroz itt senkisenkivel. Ott jönnek Krisztiánék!

Az asztalt, közvetlenül a konyha előtt, nemzeti színűzászlóval takarták le, mögötte álltak a részt vevőszervezetek zászlói. A Kitartás Fiai, a Fehér Magyarok, aZöld Világ, a Hazafias Front, a Nemzeti Sereg, a Betyárok,

és a többi.Az is az ő ötlete volt, hogy engedjék be a médiát,

válogatás nélkül. Így tévéstábok tucatjai várakoztakcsendben az előcsarnokban. Beszélgettek, telefonálgattak,üldögéltek, volt, aki szendvicset evett, voltak vagy ötvenen.

Meg nem szólította őket senki. Aki számított, bent volt ateremben, aki kint várt, várjon.

– Szerintem kezdjük! – hajolt hozzá a Vezér, ami nemazt jelentette, kezdjük, amint lehet, hanem: kezdjük most.

– Kérlek, foglaljatok helyet! – lépett előreHangya. – Láttátok kint, meghívtuk a sajtót, úgy gondoljuk,ami itt ma történni fog, az az egész országra tartozik, ésma még nem jutunk el mindenkihez magunk. Hiszentudjátok, sejtitek, éppen ezért vagyunk itt, éppen erről kellmost fontos döntéseket hoznunk.

Úgyhogy halljuk a Vezért! De mielőtt beszélne, énekeljükel az indulónkat!

Legalább kétszázan voltak a teremben, különbözőegyenruhákban, ki zöldben, ki terepszínűben, de többségükfeketében, sokan árpádsávokkal, mások horogkereszttel.

Nemcsak felálltak ezekre a szavakra, de vigyázzba isvágták magukat, és ki-ki saját rendjének megfelelőentisztelgett. Nagyok voltak az ideológiai különbségek, de aFront indulóját mindenki elfogadta sajátjának.

Csak szívünkre hallgatunk,új fekete sereg vagyunk.

Győzelem, dicsőség ősi útja vár,szolgaságnak vége már. Fényes napunk felragyog,porba hullanak a csillagok.Rend, erő, becsület a jelszavunk,szebb jövőért harcolunk. Hangya nem volt érzelmes alkat, az igazán nem. Sok

összevert, szétrugdosott kis patkány tudná mesélni,mennyire nem, de ha az indulót hallotta, mindigmegborzongott.

Tudta, hogy ide tartozik, tudta, mit akar, érezte a jövőt,soha, egyetlen pillanatig sem kételkedett a sikerben.

És soha egyetlen pillanatig sem kételkedett a Vezérbensem.

– Sieg Heil! Kitartás! – dörrent meg a fekete kabátos,fekete inges, magas, szemüveges, fiatal férfi hangja.Beszélt a Vezér.

A magyarok eddigi történelme ma véget ér! Azért

hívtalak ide benneteket, mert ma este kezdődik az ÚjVilág!

Többen tapsoltak, de a zöm még várt. Nem volt világos,

mi lesz ebből.

Ma este a magyarok megértik, hogy véget ért apártokrácia kora!

Eddig azt hitték, hogy a bajoknak véget vetniszavazgatással lehet. Hogy beikszeljük Likud Kálmánt,Moszad Pétert vagy TelAviv Ivánt, és akkor valamiváltozni fog. Hogy négyévente elvonszoljuk magunkat,választunk, és ezzel lettünk valamit.

Hát nem ennyit kell tenni! Ettől nem jön el a szebbjövő. Pedig ma elég közkedvelt mondás, hogy semmitnem adnak ingyen. A szabadságot sem. Azt pedig nemlehet elérni úgy, hogy a zsidó rendszer játékszabályaitelfogadjuk. Hogy a zsidó játékszabályok szerint játszunk.Azt a térfelet az ellenség jelölte ki. Mi ebből nem kérünk!

A feladatunk a nemzeti oldalon lévő tömegből kiemelniazokat a nemzettestvéreket, akik képesek belátni, hogy azegyetlen út a népi ellenállás útja. Ehhez pedig egyedül aFront teremti meg a feltételeket!

Ha kilépek az utcára, kifejezéstelen arcokat látok.Legfeljebb a teljes közönyösséget, a fásultságot lehetleolvasni róluk.

De ha bekapcsolom a televíziót, ott sem látok mást.Egészséges szemmel csak a pusztulás és a halál egyrefenyegetőbb jeleit látom.

A tompítás egyelőre még hatásos. Átlagosnemzettársunk önfeledten tapsol annak, ami a sajátnépének halála. Homoszexualitás, fajkeveredés,erkölcstelenség, az istenhit és a nemzetszeretet

kigúnyolása az, amit láthatunk nap mint nap. Ezt látjukburkolt vagy pedig már-már teljességgel brutálisanleplezetlen formában.

A fehér európai társadalmakban a következőfolyamatok fedezhetőek fel: határtalan egoizmus, aközösségi szemlélet hanyatlása, abortuszok, az őshonosnépesség rohamos csökkenése, egyre növekvőbevándorlás, és persze ne feledkezzünk meg alegfontosabbról se, az új „ világvallás „ sulykolásáról, a„szentséges” holokausztról.

De a történelem végső ura nem New Yorkban vagyTel-Avivban székel, hanem egy olyan helyen, amely nemkötődik a puszta anyaghoz. Ő pedig Isten. A liberalizmusminden tézise ellentmond Isten törvényeinek, teháttörvényszerű lesz a bukása.

És a történelem nem fog kímélni senkit. A liberalizmusmegpróbál majd magával rántani minél több ártatlant.

A gazdasági világválság, mely a kapzsizsidókapitalizmus miatt alakult ki, előrevetítette ennek abeteg világrendnek a bukását. Végérvényesen atörténelem szemétdombjára kerül, amikor bekövetkezikegy energiaválság. Az pedig bekövetkezik, hiszen azősmaradványi erőforrások végesek, és fogyóban vannak.

Egy új világrendnek kell megszületnie! Alapjait anacionalizmus és a szociális gondolat kell adja, akeresztény értékrend és életvitel mellett. A jelszavunknem lehet más: halál a liberalizmusra! Jöjjön végre a

Hungarizmus!Kitartás! Szebb jövőt! Mintha szőke loknis kislányok volnának, úgy játszott

hallgatóságával a Vezér.A beszédet nem hallották az újságírók, csak a csatazajt,

a talpra ugró emberek, a hátrarúgott, felboruló székek, avadul összevert tenyerek zaját.

Az operatőrök egykedvűen előkészítették a kamerákat,aki telefonált, letette, többen az ajtó felé indultak, háthamáris, aztán csendesen ereszkedtek vissza, kitörökülésbe, ki guggolásba, az unalom és várakozásmegszokott rutinjába.

Bent újra Hangya kezében volt a mikrofon.Lázasan jelentette be, hogy „kiosztásra kerül a Magyar

Nemzeti Kiáltvány hat pontja”, melyben benne található amost kialakítandó szervezet alapszabálya. Utána„kiosztásra kerül a Magyar Fajvédő Cselekvési Terv”, melymegszabja, kinek mi a teendője.

1. A Magyar Nemzeti Front olyan

személyekből – lehetőleg fiatalokból – állóközösség – Mozgalom – akik az érett értelmű, erőserkölcsű egész ember embereszményét elfogadják.

2. A magasabb rendű célok elérése és megvalósításaérdekében a magyartudatú, lelkileg és fizikailagegészséges, tettrekész és büszke fiatalokból álló

Mozgalom állandó jellegű fejlesztése.3. A munka becsületének és a munkás

megbecsülésének mozgalmi, majd társadalmi alapelvvéemelése.

4. Küzdelem minden emberellenes,társadalomellenes, erkölcstelen politikai, gazdasági ésfaji elnyomással szemben. Elsősorban a kapitalizmusellen, mely a munkát lélektelen, profitteremtőkényszertevékenységgé, a munkást pedig akonzumtársadalom kiszolgáltatottjává aljasította, és akollektivizmus ellen, mely a munkát és a munkást hatalmirögeszméinek szolgálatába kényszerítette.

5. Tökéletes és totális válaszokat adni korunk mindenproblémájára, legyen az filozófiai, művészeti (kulturális),erkölcstani (etikai), szociális vagy társadalmi (politikai).

6. Végső cél és feladat: az új típusú ember és az általaalkotott társadalom megteremtése.

Nem szűnt a zaj a teremben, mindenki érezte, hogy

valami nagynak, valami jelentősnek a része, hogy ami itttörténik, az maga a történelem, a magyarság történelme,világméretű történelem, a kezdet, a születés, maga agenezis. Bár ezt a szót kevesen ismerték.

Sőt, maga a Magyar Nemzeti Kiáltvány sem voltmindenki számára világos, a „kollektivizmus” a„konzumtársadalom” vagy a „profitteremtőkényszertevékenység” még oly sok hungarista szeminárium

és nemzeti előadás után sem volt könnyen befogadható.Az azonban többeknek feltűnt, hogy az aláírók közt nem

szerepel egyetlen jelen lévő szervezet neve sem, valójábanaláíró sincs, említ viszont bizonyos Magyar Nemzeti FrontMozgalmat, amiről nem hallott még senki, így aztán azt setudni, kik a vezetői, hol a központja, milyen az egyenruhája,ki szedi a tagdíjat, semmit…

De mielőtt bárki bármit kérdezhetett volna, újból felállt aVezér:

A várakozás kora lejárt. Magyar testvéreinket már nem

csak megfélemlítik, kizsákmányolják, kisemmizik azsidók és a cigányok, de már ölik is.

Lebegjen előttetek Solymosi Eszter tanúságtétele: hami nem öljük meg őket, ők ölnek meg minket.

A szónok egyetlen gondolatot sem vesztegetett azéjszaka Ardán lemészárolt öt cigány emlékére, mintha nemis történt volna ott semmi, folytatta:

Meghalt egy orvos. Mi volt a bűne'? Hogy nem volt

cigány! Meghalt egy rendőr. Mi volt a bűne? Hogy nemvolt cigány!

Hát elég! Elég abból, hogy ez az ország, ez a nemzetbefogadta a sehonnanjött, tetves fajtájukat, enni adottnekik, eltűrte, hogy raboljanak, gyilkoljanak, eltűrte, hogykiforgassák mindenéből a magyar embert, de már nemtűr tovább. Mert nagy a mi türelmünk, de nem végtelen!

Új mozgalmunk rendet tesz ebben az országban,rendet tesz a hazában, rendet tesz a magyar emberszívében. Kitakarítjuk a portánkat, és ma kezdjük!

A terem felrobbant. „Ma kezdjük! Ma kezdjük!”, ordította

mindenki, kívül gyanakvóan néztek egymásra a tévések,sok szart láttak már, de ez nagyon szar, gondolták. Nagyonnagy szar.

Akik bent a teremben, az asztalnál ültek, szemben atomboló szkinhedekkel, hungaristákkal,hagyományőrzőkkel, neonácikkal, turulosokkal, aszervezetek vezetői palástolni próbálták riadtságukat.

Semmiről nem tudtak, semmibe nem avatta be őket aVezér, ami – ha kiderül – a halálos ítéletük. Persze azzal isnehéz lesz elszámolni, ha tudtak róla, csak nem szóltak asajátjaiknak. Vesztüket érezték, vergődtek a csapdában,és nem volt ötletük.

Ezért is volt a Vezér a vezér. És ezért is lett mindnyájukvezére.

Tudták, hogy vége a dalnak, a romantikusjátszadozásnak, a jókedvű, spontán portyázásoknak azsinagógák, a cigánytelepek környékén, tudták, hogymagába szippantotta őket egy nagyobb, egy gigantikuserő, a nemzetiszocializmus szelleme, amiben annyirahittek, amiért annyit dolgoztak, és ami most itt van,hatalmas és vad, látványos, és győzni fog.

Illetve Borsodi Nagy István nem tudta.

– Állj! Állj! Álljatok meg egy pillanatra!Nagyon lassan csitult a zaj, ezért elkérte a mikrofont, és

többször belefújt.– Egy-kettő, egy-kettő, hallani engem? Picit várjunk, jó?

Persze mindennel egyetértek, ami itt elhangzott, amittestvérünk mondott, de egy pillanat azért…

– Nincs azért! – kiáltotta valaki. – Ne gyere most a„várjunk-egykicsit” dumával, Pista!

– Nem úgy értem… – kezdte volna, de a hangját elnyelteaz őrjöngés, a dörgés: a düh és az eufória hangzavara.

– Akkor most kikiáltom a Magyar Nemzeti FrontMozgalom megalapítását, ki szavazza meg?

A Vezér szavaira mindenki feltette a kezét, volt, akimindkét kezét, még maga Borsodi is, szegény.

– Harc! – kiáltotta valaki, aztán a többiek is, lendültek azöklök, izzadtak a homlokok, párásodtak a szemek: Harc!Harc! Harc! Harc!

A Vezér, Hangya, Borsodi és még néhány ember a

sajtótájékoztatóra készültek.Megállapodtak, hogy minden szervezet vezetője kiül az

asztalhoz, de beszélni csak a Vezér fog. Elmondja, amitelmond, kérdések nincsenek, viszontlátásra. Beengedik alibsi médiát, de nehogy már ki is szolgálják.

A Vezér elégedetten roskadt az egyik székre, lábát azasztalon pihentette. A sürgés-forgást nézte, asztalokrendezgetését, székek húzogatását. Könnyebben ment,

mint remélte.Vitára készült, akár test a test elleni vitára is, de

legalább háborgásra, morgásra. Semmi nem volt. Csak eza kis pöcs Borsodi pampogott, de hát a Borsodi… Na,gyerünk, gondolta. Szorítóból. Következik a másodikmenet.

– Péter! Péter! Ez rohadt kemény. Ilyet mégéletemben… A híradó riportere az iskola előtt állt, gőzölgötta lehelete a hirtelen hidegben, az orrából szánkázó vízszerűváladékot a zakója ujjával törölte le. Rémülten nézett újra ésújra a gimnázium felé, mintha valaki kiszökött volna, csakazért, hogy rajta keresztül üzenjen a médiának.

– Okés. Küldjünk oda közvetítőkocsit?– Péter, várjál! Ezek olyanok, mint akik hatalomátvételre

készülnek. De most nem hülyülök.– Oké. Lovi, figyelj! Nehéz volt ez a nap… – Az előző

se…– Jó, nehezek ezek a napok, de próbálj meg

higgadtabban…– Asszem, Péter, te semmit nem értesz. Ez nem vicc,

bazmeg!– Rendben. Akkor beszélj ezzel a… hogy hívják,

Vezérrel, és hívd be a holnap reggeli műsorba.– Péter, te eszednél vagy? Ez egy náci.– Náci, náci. Olyan könnyen mondjátok, hogy náci. Miből

gondolod, hogy az?– Ő mondta, nem érted? Ő mondta magáról.

– Azt mondta: Csókolom, én egy náci vagyok. Ezt?– Péter, én nem beszélek vele.– Jó, majd felhívjuk.– Na, figyelj, vissza kell mennem. Mi kell ebből estére?– Mi? Minden. Amennyi csak lehet. Megy a balhé, nem?

Küldök közvetítőkocsit is. Meg kiküldőm Gézát.– Gézát? Minek?– Segíteni. Nem kell?– Péter, várj egy kicsit! A tér túloldalán tűntek fel. Határozottan, majdnem futva

közeledtek a gimnázium körül lődörgő rendőrökhöz. Ésegyre többen. Már az arcokat is kivehették volna, ha nemvilágít a hátuk mögött az utcai lámpa. Lehettek negyvenen,ötvenen, amikor az előttük felsorakozó rendőrök vonaláhozértek.

– Tudjátok, ki vagyok? – ordította egyikük, méterekről azegyenruhások arcába. – Lázár Vilmos vagyok. Tudjátok, kiLázár Vilmos?

A rendőrök nem tudták, de elég ijesztő volt ahhoz, hogysegítséget kérjenek.

Sokat nem kellett várni, hiszen a környező utcákban többszázan várakoztak, autókban, buszokban, sokan a kapukalá húzódva. Nem akarták hergelni a gyűlésező nácikat, defelügyelet nélkül se merték hagyni őket.

– Hát én vagyok a cigány bosszú! Én vagyok a feketeördög! Elszárad a lelketek, ha be nem engedtek most ide

minket.Annyira üvöltött, és az üvöltése annyira fenyegető volt,

hogy a rendőrök ösztönösen hátraléptek.És jól tették, mert a cigányok kezében villantak a kardok,

kések, botok.Volt, aki nuncsakut, volt, aki szamurájkardot hozott, aztán

már repült is egy dobócsillag.Az egyik rendőr éppen a fegyverét készült elővenni,

amikor megérkezett az erősítés. Vagy harminc rohanó,pajzsos, sisakos rendőr, mögöttük a többiek.

Addigra, a nagy kiabálásra már kiszédelegtek a tévésekis, meg a fotósok is, a cigányok húzódtak vissza, aztánvalami repül, egyenesen az épület felé, és esik le, az ablakalá, aztán már pukkan is, egy kézigránát, ami aztán nagyotszól egy ilyen téren.

A rendőrök ordítanak, a cigányok menekülnek, de, csakhogy előnyük legyen, egyikük a háta mögé hajít egy újabbkukoricát, méterekre a pajzsoktól, de a kukorica nemrobban, „vigyázzatok!”, üvölti egy rendőr, „hagyjátok őket!”,kiált egy másik, a cigányok pedig eltűnnek a sarkon, éppenolyan gyorsan, amilyen gyorsan jöttek.

A rendőrök elöljárója ordít, kivehetetlen, hogy mit, rádiónerősítést kér, az iskola kapuján tódulnak ki a feketék, azöldek, a terepszínűek, a rémült rendőrök most eléjüksorakoznak.

– Vissza! Vissza! – üvölti a Vezér. – Hagyjuk ezt arendőr urakra, az ő dolguk megvédeni minket. Ha meg nem

megy nekik, majd megvédjük magunkat.Többen nem értik, „kapjuk el őket!”, süvíti valaki, „kapjuk,

kapjuk!”, visszhangozza a tér, a levegő újra megtelik avadászvágy hangjaival, „vissza!”, ordít újra a Vezér, arendőrök riadtan hátrálnak, nincs bennük, valahogy nincsmeg bennük a szilárd hit, hogy most a jó oldalon állnak.

Remegnek a dühtől, szívük szerint ők is a cigányok utánvetnék magukat, hát ezeknek mindent szabad, békésgyűlést megzavarni, gránáttal dobálni a rendőröket,nuncsakuval hadonászni?

– Péter, itt vagy még?… Péter… Péter… letetted? Hamari rendőr nem sértődött meg a

lesherlockholmesozáson, tette, amit tenniekellett – szerinte.

Annyit megértett Hernádi tanácsaiból, hogy az orvosnagyon pánikol, el is döntötte, ha bármikor sebészre leszszüksége, ezt az embert messzire elkerüli.

Sokkal többet nem értett meg, de azért értesítette afőnökeit, azok meg az ő főnökeiket. Valameddig el isjuthatott a hír, de bizonyosan nem jutott messzire.

Talán egy másik napon, amikor nincsenek cigányok,nincsenek szkinhedek, meg kutyák, meg lövöldözés, nemhajigál senki kézigránátot… talán egy másik naponmásként történt volna. És talán az se számított volna.

– Zárja le a lakást, őrmester! – szólt oda a mellettevárakozó rendőrnek.

Még egyszer benézett, nem hagytak-e ott valamit ahelyszínelők, nem hagyott-e valamit ott ő, aztán csendesenbehúzta az ajtót. „Szegény öreglány”, gondolta és elindultlefelé a lépcsőn.

Útközben arra gondolt, hogy nem jelent meg egyetlenrokon sem, pedig volt neki, ha igaz, két fia is, nem jöttek,ami nem szokatlan, de mégiscsak furcsa. De hát ez az őbaja. Vagy már az övé sem.

Kilépett az utcára, nagyot káromkodott, összehúztamagán a kabátot, és elindult a kocsija felé.

Esteledett, lassan szállingózni kezdett a hó. Aforgalmasabb utakon latyakos, kormos, fekete tócsákbaállt össze, a hegyekben szikrázott, harsogott, ahogyráléptek.

– Van valami?– Csak annyi, hogy minden rendben.– Értem. Továbbítom. Nincs szükséged semmire?A Vezér gondolkodott, a lehetőségeket vette számba.– Nem, nincs. Minden rendben.– Okés! Ezt is továbbítom. Na, menj vissza! Még

észrevesznek valamit.– Ezek? Viszont… régóta akarok valamit kérdezni…– És úgy érzed, ez a legalkalmasabb pillanat?– Nem az, hogy alkalmas, de… figyelj, van itt valaki,

aki… Érted? Tud valamit!– Rólad?

– Valamit. Van itt egy csávó…– Nem fogok válaszolni, te is tudod. Nyilván nem vagy

egyedül. Figyelnek. Mondjuk úgy, vigyáznak rád. De mostmár hagyjuk ezt!

– Mások is vannak?– Mások is. Máshonnan is. De ne ezzel foglalkozz…– Mivel foglalkozzak, szerinted? Tövig benne vagyok

ebben a szarban, érted… Mivel foglalkozzak?– Megmondjam? Akarod?– Oké, oké. Hagyjad! Megyek vissza.Köcsög. Ugyanekkora köcsög volt, amikor először

találkoztak. Az egyetemre menet fogta meg a karját egyismeretlen fickó, egy másik meg megkérdezte, nem inna-emeg velük egy kávét.

Hát nem, mondta, dehogynem, mondták ők.Úgyhogy megittak. Elmondták, hogy a magyar állam

alkalmazásában állnak, és szeretik ezt az országot, és nemszeretik azokat, akik veszélybe sodorják. Ésmeggyőződésük szerint ő, a Vezér – aki akkor persze mégnem volt vezér – pontosan ezt teszi. Veszélybe sodorja azországot.

Rengeteg hülyeséget beszéltek, emberekről, akiket nemismert, helyekről, ahol sohasem járt, de a lényeget,valahogy, mégiscsak tudták. Tudtak az egyetemiszervezetről, tudtak a gyűlésekről, tudtak többkapcsolatáról, még azt is tudták, miben vett részt, mibennem.

Éppen eleget tudtak, hogy – így fogalmaztak – röpüljönaz egyetemről, ne kapjon munkát sohasem, és szó szerint:„összeálljon egy szép priusz”. Nem akart priuszt. És nemakart repülni. Főleg, hogy cserébe nem kértek semmit,csak hogy később, egyszer, valamikor nézzen be hozzájuk.Majd szólnak. Majd értesítik. Addig is „legyen jó fiú”.

Visszament a terembe, ahol készen állt már minden.Csak rá vártak.

– Kezdjük! – sóhajtotta. – Üssük ki őket!A találkozót végig oldott, rendkívül bajtársias légkör

jellemezte, bizonyítékaként annak, hogy a magyarságjövőjét illetően felelősséggel gondolkodó vezetők ültek egyasztalhoz.

A megbeszélés során mindegyik szervezetkinyilvánította, hogy a jelenlegi, hatalmukat a pártokra építő,az országot a cionizmusnak kiszolgáltató politikai vezetőkalkalmatlanok és méltatlanok az ország vezetésére.

Hasonlóan fontosnak ítélték, hogy csakis a szilárdideológiai alapon működő, a fegyelemre építő szervezetekösszefogásával teremthetőek meg egy jobb Magyarországalapjai. – Ezennel bejelentjük az új szervezetmegalakulását. Ez pedig a Magyar Nemzeti FrontMozgalom.

A Vezér bevezetője rövid volt és sokkoló. Így aztán egy-két percig nem is szólalt meg senki, amikor elhangzott a„kérdezzenek” felszólítás.

Aztán csak magukhoz tértek az újságírók:

– Mint a Front vezetője, hogy látja a mai helyzetet?– Mindenki érzi, hogy baj van. Itt az ideje, hogy

nyilvánosságra hozzuk a Front álláspontját, jövőképét,ideológiáját és stratégiáját. Ez segítheti a tisztánlátást,felszámolja az egy oldalon álló, de egymással szót nemértő csoportosulások közötti ellentéteket.

– És mondja, mi ebben a helyzetben a Frontálláspontja?

– A polgári társadalmi rend végóráit éli. Haldoklik, ésez a folyamat visszafordíthatatlan. A dekadencia ahaldoklás biztos jele. Következménye a degenerálódás,mely már teljesen átitatta a nyugati társadalmakat. Ahomoszexuálisok felvonulásai, a szinglikultusz, akonzumidiotizmus, az abortusz, a holokausztvallás csakegy-egy megnyilvánulása az általános leromlásnak.Hullafoltok, melyek még a teljes pusztulás előttmegjelentek.

– Milyennek látja Magyarország helyzetét? Úgy értem…– Értem, hogy érti. Hazánk a perifériára szorult csatlós

elszomorító képét mulatja. A rend felbomlóban, agazdaság romokban, az értékteremtő munkának nincsbecsülete. Minden párt, legyen az bármennyire radikális,a, polgári rend szekerét tolja.

– Ön szerint mi fog történni most?– Egyetlen alaptételt kell elfogadnunk: semmi sem

javítható! A haldoklás egy bizonyos stádiumában ahaldokló már menthetetlen. Hiába pirosítják a képét a

hazugság rúzsával, hiába hamisítják a kórlapját hamisadatokkal, a halál már a markában tartja. Értik ezt? Ha apolgári társadalmi rend menthetetlen, akkor mit hozhat ajövő? Hosszú haldoklást? (A Vezér lenézett, majd fel.Aztán körbe.) Uraim!Eljön a vér és a vas ideje!

– Vér és vas? Ezt hogy érti? (Kezdtek magukhoz térni afirkászok, egyszerre többen is kérdeztek, de a Vezérleintette őket. Hirtelen csend lett.)

– A liberális világnézet az európai emberek betegsége,és ezért az abból fakadó kapitalizmus csődje iselsősorban őket érinti. A munkára és a harcra kellösszpontosítanunk.

– Elég erősnek látszik a liberális világ. Mit gondol, mikorés milyen módon változik a kép?

– Már említettem, hogy eljön a vér és a vas ideje. Ez avilágtörténelem legkegyetlenebb, legpusztítóbb időszakalesz. Tűzben, mocsokban és vérben fog megszületni az újvilág. És az átalakulás hazánkban sem lesz vértelen.

– Mik lesznek ennek az új világnak az alapnormái?– A munkás magyarok új társadalma a jövő társadalmi

képlete. A munka nemzetszolgálat, és ezért akik nemvégeznek társadalmilag elfogadott munkát,munkakerülők, nyerészkedők, ügyeskedők, nem lehetnekteljes jogú tagjai az új munkástársadalomnak. Ezért őketátneveléssel vagy kényszerítéssel tesszük hasznossátársadalmunkban.

– A Front normáit nem lehetne általános elvárássá

tenni?– A Front olyan magas elvárásokat fogalmaz meg,

melyeknek az átlagember nem tud megfelelni. Nagyfeladat sikeres végrehajtása átlag feletti embereket kíván.Ez viszont nem párosul egy felsőbbrendűségi tudattal.Nincsenek felsőbbrendű emberek, viszontalsóbbrendűek – sajnos – még vannak.

– A cigányokra gondol?– Rájuk. Is.– Ne hallgassátok ezt az állatot! – A hátsó sorból pattant

fel egy köpcös, bajszos ember. – Ez egy rohadékrendőrspicli!

A terem végében sorban álló egyenruhás karszalagosokközül többen megindultak. A Vezér intett, hogy várjanak.

– Te is tudod, Zsolt! Mondd el nekik! Mondd el, hogy egyszar spicli vagy! Csak lejáratod az eszmét!

– Nem ismerlek, de nem akarom, hogy itt légy! – AVezér utolsó szavával azonos pillanatban az egyikkarszalagos hátulról tarkón vágta a kiabálót, aki elterült aföldön.

Az újságírók dermedten figyeltek, néma csend volt ateremben.

A kamerák a fekvő ember felé fordultak, akit kettenfelemeltek, és csendesen kikísértek a teremből. Nemtiltakozott. Szédülten támolygott köztük.

– Uraim! A tájékoztató ezzel befejeződött. Azeseményeket torzítatlanul akarom látni a médiában. Az

önök pályafutásának úgyis rövidesen vége. Ezt tudniukkell. Egyenként fogunk arról dönteni, hogy kinek mi lesz ahelye az új világban. Járjanak szerencsével. Kitartás!Szebb jövőt!

„30-40 főből álló cigány társaság támadta meg délután

Kispesten az ott békésen ülésező radikális szervezeteket.Úgy tudjuk, hogy bár több kézigránátot is elhajítottak, nemsérült meg senki, és az anyagi kár sem jelentős.Kapcsoljuk a helyszínen Lovász Károlyt. Karcsi, mi történtegészen pontosan?”

– Anya, gyere már be! Ilyet még nem láttál, hallod?Hajnal, a Nagy Ember, miután elégedetten hazatért a

pénzügyminiszteri találkozó után, nagyot nyögve dőlt előrea kanapén, lábát leemelte az eléje tolt fotel karfájáról,csipkés kispárnáját rettenetes pocakjára szorította, és ígynézte tovább a tévét.

– Gyere már, nem hiszem el! A cigány csávó, akinek aházánál éjszaka aprítottak a Vass emberei, nekiment akopaszoknak valami gyűlésen. Nézzed már!

– Ja, persze, ha egész nap bámulom azt a szart, kicsinál vacsorát? A takker néni?

– Mi van, „takker néni”? Mit beszélsz te?Hajnalék háza a legnagyobb volt a Pest környéki

városban, de talán a legnagyobb egész Pest környéken.Talán még Pesten is a legnagyobb lett volna, ha ott nincs aParlament.

De kellett is a nagy tér kettejüknek, meg a félévente félórára, félszívvel hazatántorgó lányuknak, aki úgy utálta őket,ahogy a Pest környéki városban soha senki nem utált mégsenkit. De talán egész Pest környéken sem.

Amilyen fényűző volt a ház mérete, olyan puritán aberendezés, szent volt viszont minden darab: a gigantikusherendi balerina a sarokban, a legendás krakkói vízköpőka falon, a márkás képek négyökrös szekérről, nagy bajuszújuhászemberről, lemenő, alkonyi napról. Olyan rondák,amilyet a giccsmúzeum igazgatója is csak két ujjalmegfogva, magától eltartva vinne ki a kukába.

De Hajnal pénzt adott értük. Vagy pénzt adott értük, akiHajnalnak adta őket, és nem is keveset.

Az egyik reprodukcióját – tábortűznél bandázó dzsentribetyárok oldalt fekszenek az alkonyi magyartájban – egyszer meglátta egy prágai vicces boltkirakatában, rózsaszín pálmák, világító szemű műanyagtehenek és újjávarázsolt bólogató kutyusok között.

Nagy hanggal hívta is a feleségét, aki persze nem tudtaértékelni, milyen nagy vagyon birtokában is vannak otthonaz eredetivel.

Hajnal szerint az asszony egy segg, egy igazikultúrbunkó, akit csak Carlos és Juanita szerelme érdekela Romantika Channelen, akinek aztán mindegy, hogyMunkácsy vagy Csontváry, és akinek fogalma nincs aszépségről.

Egyszóval kincs, ahová csak nézünk, egy múzeum a ház,

nem is takaríthatja akárki, még leverné, elrabolná,összetörné, nem takaríthat itt senki más, csak az asszony.Mind a hatszáz négyzetmétert.

Nincs is nagyon gondja más programra, viszont így sedrága étteremre, se hivalkodó ruhára nem kell költeni,nincs annyi pénz a földön, amit ezek magukra el neszórnának, ha hagyja az ember.

Ha hagyja az ember.Hát, Hajnal nem hagyta. Igaz, örökké koszosan,

kendővel, köténnyel sok gusztusa nem volt az asszonyra.Nem csoda, ha idegen pályán kereskedik az ember, mikora hazain fű se terem, de ez már aztán igazán nem az őhibája, amikor elhagyja magát egy nő, akkor elhagyjamagát. Csak körülnéz, mi mást tehetne ilyenkor a férfi. Haférfi. Amíg férfi.

– Jól van, Anya, hagyjad csak!Nézte a tévét, nézte, és nagyon nem örült annak, amit

látott. – El kell mennem – szólt hátra a konyhába –, muszáj,angyalom, asszem, szar van a palacsintába.

– Felőlem… – sziszegte a nő, egykedvűen kikapcsolta asütőt, kivette a tepsit és a libasültet, veres káposztával,hagymás tört krumplival, pont úgy, ahogy az ura nagyonszerette. Egyetlen, begyakorolt, higgadt mozdulattalkiöntötte a szemétbe.

Magyarország elnöke az irodájában ült, és tévét nézett.Bosszús volt, hogy nem ért haza kedvenc sorozatára,

szíve szerint el is indult volna, valójában el is indult, éppencsak kicsúszott az időből.

Ledobta a kabátját, nagyot káromkodott, bekapcsolta atévét, lezöttyent a fotelbe, és megtiltotta, hogy akár csakegy telefont is bekapcsoljanak hozzá.

Így azt is csak egy óra múlva tudta meg, hogy kereste anépegészségügyi miniszter.

Rákos nem egyszerűen kilépett, valójában kitámolygotta miniszterelnök dolgozószobájából.

Nem akarta elhinni, amit ott hallott, nem akarta tudni,amit megtudott. Első dolga volt az államelnököt tárcsázni,de csak a Titkárig jutott.

Aztán a húgát hívta, a feleségét, a többi rokont. Nemfoglalkoztatta, mi államtitok, mi nem, kit leplez le, kit nem,mivel használ magának, és mivel nem.

A családját akarta biztonságban tudni, és fogalma semvolt, hogyan adhatná meg nekik a biztonságot.

Az Elnök titkára, régi jó barátja, kipróbált harcostársa azelőszobában üldögélt, kabátja a térdén, bámult a semmibe.

Hány órát töltött eddig így, ebben a pozícióban. Hányembert rázott le úgy, ahogy az előbb a minisztert. Hányszorhallgatta végig, hogy „ez már tényleg nem tűr halasztást”,meg hogy „államérdek”, meg hogy „emberek sorsa forogkockán”. Hányszor mondta ki, hogy „amint lehet,visszahívjuk”, „személyesen fogom tájékoztatni Elnök urat”.Hányszor hajította a cetlit a szemétbe, sóhajtott nagyot,panaszolta Marikának, a titkárság vezetőjének, mekkora

marhák az emberek, és, ahogy fogalmazni szokott: „Elnökúr jobb országot érdemelne…”

Ahogy a népegészségügyi miniszter kilépett a szobából,

a hadügyek dagadt, a titkosszolgálatok leírhatatlan,jelentéktelen külsejű felelőse, a szoprán hangú vezérkarifőnök és a hajdani élsportoló miniszterelnök egymásranéztek: Bízhatunk benne? Naná, hogy nem.

Vajon hívja az Elnököt? Vagy Nemodát, apénzügyminisztert? Vagy Hajnalt, a Nagy Embert? Vagy asajtót? Vajon megteszi?

A miniszterelnök elégedetten dőlt hátra. Rémes volt ahelyzet, de még jól is elsülhet.

Tervei szerint alakultak a dolgok Ardán, és tervei szerintKispesten.

Végignézett a szobában ülőkön. Titkos társain,szövetségesein. Nem is olyan rossz csapat. Perszeegyikük-másikuk feleslegessé válhat, ha az alezredeshazaér Afganisztánból, de majd akkor meglátjuk. Mindentnem lehet eltervezni… Még neki sem.

Egyöntetű álláspontjuk volt, hogy az Elnök nem értsemmit. Elhitte, hogy megbukott a misszióvezető, elhitte,hogy ezért kell hazarendelni, és elhitte, hogy errőlbeszélnek egymás közt.

Később bizonyosságot is szereztek, amikor a feladattalmegbízott titkosszolga elektronikus levélben tájékoztatta aminiszterét az Elnök telefonbeszélgetéseiről, majd a

leiratokat is átküldte a kommunikátorára. Gyakorlatilag azElnök volt az egyetlen, aki joggal hihette, hogy más nemolvassa a leveleit.

Évek óta nem használta már senki sem az e-mailt, sema többi elektronikus hálózatot, hiszen akárhogy védték,csak az nem törte fel, aki nem akarta. Fülbe súgtak, minthajdanán a bennszülöttek, vagy a rejtőzködő terroristák. Ésmég ez sem volt elég védelem.

A pénzügyminiszter megköszönte a sofőrnek a fuvart, éselindult felfelé, a házához vezető jeges lépcsőn. Tudta, hogya karrierje – így vagy úgy – véget ért.

Nem volt ereje megállni a nagy hatalmú ember előtt.Lehajolt, letérdelt, lefeküdt, vége.

Csendben illesztette a zárba a kulcsot, mindenmásodperc nyereség, amíg nem kell a felesége arcábanéznie.

Az emeletről hangos zene zuhogott le, ahogyan mindenkorabeli lány, az övé is a szörnyű multitechno zenéthallgatta.

– Te vagy? – hallotta a felesége hangját a konyhából,aztán már csak a tévé hangja, „Országos vadászat indult agimnáziumot megtámadó cigány család után…”

Leült, kabátban, figyelte a tévé villogását, egy göndörbarna hajú nő rázta a fürtjeit… „Ez nem szőke volt mégreggel?”, gondolta. „Bár lehet, hogy az egy másik volt…Úristen, de jólesne egy pohár whisky! Töményen, szemétnélkül.”

Kelemen hazafelé tartott Ardáról, leváltották, negyven

órája volt talpon.Hátul ült a kocsiban, ennyi szolgálat után a szabályzat

szerint nem vezethetett, és most nem is bánta. Semmitnem értett, vagy inkább csak reménykedett abban, hogynem érti.

Tudta, hogy helyettese, a hadnagy már megpuhította afőnököket, tudta, hogy nagyon szeretné ezt az állást, éstudta, hogy ha ő csak egyet hibázik is – mondjuk ebben azügyben –, meg is kapja.

Nem is tudta, mi fáj inkább: hogy elveszíti a munkáját,hogy elveszíti a barátját, vagy hogy elveszíti mindenillúzióját. Talán az állás. A pénz. A tisztelet. Ki ő, ha nemez?

Közeledtek Budapesthez, a falura gondolt, a kiterítettholttestekre, hallotta a nyögést, az ordítást, látta a tülekedőtévéseket, a félrehajított kutyatetemeket, habos, vérespofájukat, és egy pillanatra látta a jövőt. Aztán előrecsuklotta feje, és elaludt.

A hadnagy maradt még, azt mondta, elintéz egy-kétdolgot, és intézett is.

Beszélt a váltás parancsnokával, szomorkodtak egykeveset, barátként panaszolta, hogy bizony Kelemen márnem a régi. A szimata még éles, de kicsúszik a kezéből amunka. Neki mint barátnak szörnyű nézni ezt, de hát aszolgálat nem barátság kérdése. Meg kellene tartani,

persze, meg kellene, a kötelékben, de valahogy…könnyítve a munkán, kisebb felelősség, fene tudja… perszeaz is lehet, hogy összeszedi magát. Az lenne a legjobb,mindenkinek, sóhajtott, és ment tovább. Telefonált, ki tudja,kinek, kezdte elölről, istenem, istenem, de azért mégiscsaka testület az első, meg a meló, meg az országbiztonsága…

A putrikhoz került, csend, senki, hol vannak ezek,megreccsent egy ág a lába alatt, összerázkódott,megfordult, elindult a falu központja felé.

Péter, az Antenna4 CPO-ja, információs vezetője

csettintett az ujjával.– Nnnagyon rendben volt! – állapította meg az imént

véget ért híradóról.Reggeli rettegése mostanra általános szorongássá,

gyomorgörcse enyhe égő érzéssé csendesült.Megevett persze egy marék gyógyszert, de hát, ahogy

aggódó feleségének fogalmazott: „ez benne van apakliban”.

Hazamenésre nem is gondolhatott. Bármi történhet mégaz éjjel, meg hát minek is menne, itt van Anikó, meg itt vana kis gyakornok lány, csont szerelmes a kicsike, lehet, hogyodaadja magát neki este, értékelés után.

Visszagondolt az időkre, amikor még nem volt sajátirodája. A szerkesztőség sarkába dobta a kabátját, abüfében udvarolt, vécén olvasott újságot… Erről meg

eszébe jutott, hogy akár el is veszítheti azt az irodát, ésmég annál többet is veszíthet.

Lelkesen integetett a stúdióból kilépő sztároknak, ahüvelykujját felmutatva jelezte, hogy nagyszerű volt, aztánmagára húzta az ajtaját és hagyta, hogy összegörnyessze afájdalom.

Az Antenna4 elnöke legbizalmasabb embereinek,asszisztensének, az Alelnöknek és amarketingigazgatónak mesélte a reggel történteket.

Elmondta, a miniszterelnök rá akarta venni, hogy nevegyenek észre semmit egy lehetséges járványból, nekeltsenek pánikot, osszák meg egymással azinformációkat, „ne legyen még nagyobb a baj, mintamekkora”, idézte a politikust.

Fejcsóválva gondolkodott, nem volt biztos benne, hogymegértette, mit is akart valójában Vass. Alelnökemosolytalanul közbeszúrta, hogy „amíg ez a tökfej itt van,bátran ígérheted, hogy mi valamit tényleg nem veszünkészre”.

– Jó ez tökfej! – replikázott az Elnök. – És nem isannyira tökfej. – A másik kettőre nézett, egy másodpercreösszevillant a három szempár. – Na, jó – visszakozott –, aztökfej, de nekünk most pont egy tökfej kell.

– Hát, ha tökfej kell, megvan, tökfejebbet nemigentalálsz – szólt bele az asszisztens is.

– Na, jól van, most már van elég! – vetett véget aszellemeskedésnek az Elnök. – Dolgozzunk is, mert ebből

nem élünk meg.– Akkor? Megállapodtunk? – Mosolytalan kérdés az

Alelnöktől.– Miben? – Mosolytalan válasz az Elnöktől.– Hát, hogy tökfej.– Jó már, jó, tökfej. Ez van már hivatalos. Rendben? Jót

röhögtek, tökfej, tökfej, de tudták, hogy kínjukban nevetnek.Mi ez az egész? Mi lesz velük? Mi lesz mindennel? A Lázár család, meg az innen-onnan összeszedett

komák, barátok a gimnáziumhoz közeli játszótérlegsötétebb sarkában gyülekeztek.

Néhányan eltűntek menekülés közben, de a többségdühösen és harcra készen várt.

Vilmos, a családfő, hatalmas, félelmetes ember, máskoralig szólt, de most csak ő beszélt, egyedül. A tervetmagyarázta, mi jön most, mert jön, amíg elégtételt nemvesznek, őket le nem állítja senki.

Testvérét kereste a szemével, Jánost. Vilmos volt apöröly, János az ész, a támadás terve is az övé, agránátokat is ő szerezte. De János sehol. Elkapták? Nemlátták, hogy valakit is elkaptak volna. Megijedt? A János?Csak nem… De akkor hol lehet? Hol lehet a János?

Az alezredes megtörölte izzadt homlokát, vállára vette a

zsákját, és elindult a repülőtér kijárata felé.Órákkal korábban leszállt a katonai gép, órák óta

türelmetlenül várt, amíg elvégeztek rajta minden létezővizsgálatot.

Marjai már rég kint volt, fogalma sem volt, hogy miért.Nem Afganisztánban vannak a kórokozók, gondolta,hanem itt, a Parlamentben, meg az újságoknál. Őketkellene vizsgálni, nem engem. Tizenkét órája volt, akkor kelljelentkeznie a minisztériumban.

Először is hazamegy, lezuhanyozik, aztán majdmeglátjuk.

A szülei távol éltek, egy tolnai faluban, nemigenbeszéltek egymással, most is csak éppen jelezte, hogyhazajött, de különösebb érdeklődést nem váltott ki a hírrel.

Barátnője nem volt, valójában sohasem, nem is vágyottrá, nem is hiányzott. Számára ez a város légüres tér. Hanem mehet vissza, rombolni fog…

Hernádi percek óta kereste az ágy alá rúgott zokniját,

perceken át cifrázta a legváltozatosabb káromkodásokat.Felrúgta az állólámpát, nagyokat ütött ököllel afalba – sebészeknek nem szerencsés –, pedig ő magadöntött úgy a kórházból érkező telefon után, hogy végképpfeladja a pihenést, nem játszik később se Lillával,vacsorázni sem fog, hacsak meg nem áll a McDonaldsban,inkább bemegy a munkahelyére.

Valójában csak a frissen műtött betegekről kérttájékoztatást, de másról is kapott. Folyamatosan érkezneksúlyos influenzás tünetekkel a kórházba, mondta a

belgyógyász, már értesítették a Főigazgatót, aki este tízreösszehívott valami rendkívülit, csodálja is, hogy Hernádinaknem szóltak, majd biztos fognak, de ennyi már elég volt adoktornak, zokni, káromkodás, nem evés, indulás.

Az ajtóból fordította vissza a fia hangja.– Elmész?– El kell…– Megígérted Lillának, hogy játszol vele. Azóta várja.

Előbb beszélt Nagyival, neki is mondta, hogy mindjártjátszotok, csak még fáradt vagy. De mindjárt nem leszelfáradt.

Hernádi valami furcsát érzett, más biztos azt mondaná,összeszorult a szíve, vagy összefacsarodott, vagy összenem is tudom, mit csinált, de ő nem mond ilyet, hiszen nemis érez ilyet. „Na, erre most nincs időm”, gondolja,meglendíti a karját, mintha integetne, de mégsem, aztánbehúzza maga mögött az ajtót.

– Berci, itt vagy? Elmentél? – Hernádi felesége akanapéra csúsztatja bágyadt kislányát, és indul azelőszoba felé.

– Apád elment? – kérdi a fiát, de már tudja, hogy el, aválasz csak egy vállrándítás: „elment hát, ha nem törődöttvele senki, miért ne ment volna el”.

– Rám haragszol? – Hangjával inkább vádolja, mintkérdezi a fiát. Újabb vállrándítás: „kire haragudnék”, közli aza váll.

– Nem szereted apát, azért ment el.

Nem kéne, persze hogy nem kéne, de van olyan, hogyelszakad a madzag pont akkor, amikor nem kéne, és azasszony ordít, sikít, közel jár, hogy üssön is, ha nem is agyereket, de magát, sok év tapintata, keserves kussolása,magába fojtott zokogása tör elő, vádtűzhányó,reménytelenségvulkán.

– Majd pont egy kis szarossal fogom megbeszélni, hogyjó-e a házasságom, igaz? Előbb tanulj meg a vécébehugyozni, ne mellé, aztán ítélkezzél!

És ömlik belőle, szó, zokogás, szitok, a kisfiú bénultanáll, szája lefelé görbül, rémült szemével fogódzót keres,valami biztosat, bármit, ami tegnap is volt, ma is van,holnap is lesz. Mert apa nincs, anya ki tudja, lesz-e, amikorcsendesen, mint az angyal szárnyának suhogása,megszólal Lilla, a hároméves kicsi lány:

– Anya, rosszul vagyok… – Sodródnak ki a hangok aszáján, és már fordul is le, fejjel az ágyról, a nő odakap,felfogja, megemeli. A test súlyos, szinte élettelen, loknisfeje hátranyaklik.

– Lilla! – sikítja az asszony. – Kislányom, mibajod? – Már józanodik. – Add a telefont! – mondja afiúnak, tiszta a feje, hisztériának nyoma sincs. – Hívdapádat! – A gyerek keresi a számot. – A hármastnyomd! – Foglalt. – Próbáld újra!

Lilla halkan sóhajt, ajka cserepes. – Kérem ahőmérőt? – Marci hozza, ezredszer hozza. – Hívdújra! – Még mindig foglalt.

– Te jó ég! – Nem is tudta, hogy van ilyen láz. – Gyere,Marci, indulunk, vegyél kabátot!

– De pont most? – kérdi a gyerek.– Pont most. Gyere, kisfiam! Vagy meghal a húgod.– Meghal? – Marci nem érti. De sokszor kívánta, hogy

haljon meg. Vagy legalább költözzön el. A nagyiékhozpéldául. Azok úgyis csak őt szeretik, akkor legalább lennecsend egy délutánra, vagy legalább egy pillanatra. De nem,nem hal, nem költözik, csak visít, sír és bömböl, ésmindenki dédelgeti, mert ha az ember szörnyeteg, akkormár mindenki szereti. Ez Lilla, egy igazi szörnyeteg. Azanyjára néz, nem, nem viccel, az arcán rémület: Lillameghal?

Húzza a kabátját, cipőre már nincs idő, papucsban akocsihoz, csendesen havazik.

– Hívd apádat!– Foglalt. – Jó, nézd… értem, amit mondasz, de erről…

tájékoztatnom kell az Elnököt!Rákos Károly népegészségügyi miniszter az irodájában

járkált, és egy díszpárnát rugdosott. Percek óta próbálta őtmeggyőzni a miniszterelnök, hogy egyelőre kár lennezavarni az Elnököt, majd ha biztosat tudnak. Mit ismondhatna neki, hogy ajjaj, meg hűha?

Eleinte barátként, később kifejezetten ellenségesenbeszélt Rákossal, aki a mondatot, „szerintem te sem

szeretnéd, ha az Elnök mindenről tudomást szerezne”,kizárólag fenyegetésként tudta értékelni. Annak ellenére,hogy fogalma sem volt, mire céloz Vass.

Célozhatott sok mindenre, célozhatott bármire. Vagyblöffölhetett is. Bár minek blöffölne, akinek négy ász van akezében? Mert Vass, a maga kis külön titkosszolgálatával,mindent tudott, ami a kormányában történik, abbanegészen biztos volt. Hiba lett volna akár a képességeit,akár az elszántságát, akár a gonoszságát lebecsülni.

Igazi nagypályásnak tartotta a főnökét, magát megbarátainak rendszeresen „kistáskaként” aposztrofálta. Pitiügyeskedő a nagystílű gengszterek között.

Tudta, hogy ez nem az ő pályája, nem az ő játszmája,nem az ő meccse. Van verseny, amin egyszerűen nemszabad elindulni. Nyilvánvaló, hogy ez pontosan ilyenverseny, ahogyan az is, hogy a többiek mind azt gondolják,ennek ellenére elindult.

Vagyis a legrosszabb recept: minden rosszból sok,mindenjóból kevés. Vagy semmi. Nem nyerhet, és hanyerne is, mit nyerne, ugyanakkor mindent elveszíthet. Ésnincs kifelé út. Csak befelé. Blöffölnie kell, menni előre,mintha játékos lenne a pályán, mintha figyelembe kellenevenni, mintha számolni kellene vele, egy jelölt, egy ellenfél,nem is biztos, hogy leszámolunk vele, lehet, hogykiegyezünk, lássuk csak, mi az ára…

– Nem tudom. Tényleg nem tudom.Csend. Mire gondolhat?

A miniszter egy utolsót, egy hatalmasat rúgott apárnába, tompán puffant az ajtón.

Íme, egy meccs, amin se győzni, se veszíteni nemszabad. Mindkettő halálos lehet. Vagyis addig tart az élet,amíg tart a meccs. Így aztán hiába is várják, akikvárják – orvosok, mentősök, kórházigazgatók –, hogymegszólaljon a miniszter.

A miniszter néma marad. Az ország egyre több pontjáról jelentették, hogy a helyzet

szokatlan, néhol egyenesen tarthatatlan. Segítséget kértek,tanácsot, útmutatást, utasítást, de a válasz elmaradt. Többrendelőbe visszahívták az orvosokat, volt, ahol még aszabadságon lévőket is berendelték, de nem csökkentek asorok.

A tünetek ugyanazok: fáradtság, levertség, láz, köhögés,mint egy influenzajárvány.

A várkonyi kórházban lázadoztak az orvosok. „Többmunka, több pénz”, mondták, amit a főigazgató, a helyiellenzék prominense is támogatott.

Az egyik internetes híradó egyenesen az orvossztrájklehetőségéről beszélt, ha nem is azonnal, de az egyikorvost idézve: „közeles távlatban”.

Bár a kormány semmilyen formában nem kommentáltaaz eseményeket, több szomszéd ország hivatalosan kérttájékoztatást a magyarországi történésekről. Amit persze akülügyminiszter provokációnak tartott, és nem is terjesztett

a miniszterelnök elé.Annál is inkább, mert tudomására jutott, hogy ha

elszigetelt jelenségként is, de más, a határokon túlikórházakban is jelentkeztek betegek, hasonló tünetekkel.

Vagyis megint csak összezár a kisantant, gondolta, éselsüllyesztette a dolgot.

Az utcákon szinte folyamatosan szirénáztak a mentők,már ahol voltak mentők.

Az Állami Televízió késő esti, közéleti elemzőműsorában „súlyosnak” minősítette a helyzetet, hozzátéve,hogy a kormány semmilyen formában nem kommentáltaazt.

A legnagyobb üzleti alapon álló csatorna, ha nem isszakította meg a műsorát, de a képernyő alján futófeliratban röviden tájékoztatta a nézőit a helyzetkomolyságáról.

– Jó, hogy jön, doki! Itt a vég! – rikkantja a műtősfiú,

amikor meglátja a kórházba belépő Hernádit. Nem isbelép, inkább benyomul, betolakszik, egyre kevésbészelíden tolva arrébb az embereket.

A betegfelvételi pulttól a forgóajtóig ér a sor. Látott márilyet, nem is egyszer, amikor felvételis a kórház, influenzaidején. De most nem felvételis. És nincs influenza.

– Dehogy, dehogy! – mormogja, inkább csakmagának. – Dehogy a vég. Ez csak a kezdet.

Az értekezletig még van idő.

A szobájában leteszi a kabátját, aztán elindul körbe azépületben.

Az emelet csendes, a rendelőknél viszont újabb sorok,hamuszürke, köhögő, krákogó, ziháló, verejtékezőemberek. Az egyik padon valaki fekszik, többen körülállják.„Hozzon valaki vizet!”, kiabál egy idős asszony, de senkinem mozdul, pániknak nincs nyoma, csendes, fásult,keserű tömeg.

Aki áll, ülne, aki ül, feküdne, mennének haza, órák ótavárnak, és ki tudja, meddig még.

Csak két rendelő van nyitva, az utolsó reggelre jut be, defolyamatosan jönnek, így aztán mindenki csak percekigutolsó.

Bekopog az egyik ajtón, választ se vár, benyit, fásult,borostás orvos, fülében sztetoszkóp. Előtte mázsásöregasszony, irdatlan emlői kibontva.

– Most ne köhögjön! – szól ingerülten az orvos,hallhatóan nem először. Az asszony fuldoklik. – Nem bírok,doktor úr? – mondja.

– Akkor meg nem bírom megvizsgálni.– Most mért velem veszekszik?– Nem veszekszem. Dolgozni szeretnék…– Én meg élni!– Akkor ne köhögjön! Érti? Ha élni akar. Akkor ne

köhögjön!Hernádi a sarokba húzódik, ráér, ráér, inti az orvosnak,

csak folytasd nyugodtan.

Fiatal srác, már dereng neki, hogy nem így képzelte, sea ma estét, se a karriert, de még csak dereng.

– Jó. Néni! Ezek influenzaszerű tünetek, de nem tipikusinfluenza – mondja. – Felöltözhet! Felírok gyógyszert, megazt is, hogy mit hányszor kell beszedni.Felöltözhet – ismétli, az asszony nem érti, tényleg nem érti,influenzaszerű, de nem az… Akkor mi?

– Küldje be a következőt! – szól utána az asszisztens,de nem fogja, látszik, hogy nem fogja.

Hernádi leül, csak a szemöldökével kérdi, mi ez azegész, a fiatal orvos meg csak a vállával meg a széttártkarjával válaszol.

– FTMB.– FTMB.Kopogás nélkül nyílik az ajtó.– Tessék kicsit… jó? – szól oda az orvos a

bekukucskáló fejnek.– Várjak kint? – kérdi a fej.– Tessék már egy percet… jó?Halkan csukódik az ajtó, a két orvos egymásra néz,

azzal a tipikus, őszinte „fingomnincsmileszebből” nézéssel.– Hányan voltak eddig? – kérdi a fiút.– Vagy ötvenen – hangzik a válasz. Kis keresgélés a

papírok közt, számolás. – Harmincnégyen – javítja kimagát. – Csak harmincnégyen, de az is… De azis – ismétli, az öregebb kolléga hangján.

– És? Hogy bírod?

– Nem gond. Túl leszünk.Hát ebben Hernádi egyáltalán nem biztos. Sem abban,

hogy nem gond, sem abban, hogy túl lesznek.Jó munkát kíván, aztán indul tovább, a folyosón új

emberek, a portás szentségei, a felvételis türelmét vesztvesziszeg, „ne tessék az arcomba fújtatni!”, sikítja hisztérikushangon.

„Hát ez nem az apokalipszis”, gondolja Hernádi, „denagyon közelít”.

– Ez a rohadt nátha, csillagom – nyögött nagyotfaluhangulatú, emeletes, városszéli házának konyhájában avárkonyi és országos kormánypárti politikus, Réz. – Ez arohadt nátha. Ezt jól bekaptam.

– Mer' mindég meztelen lábbal járkálsz, még ki is, akertbe! – sivította a szomszéd szobából a felesége, aki azorvos előtt, mások előtt, bárki előtt szívesen eljátszotta,hogy haj, de nagyon aggódik az uráért, haj, de nagyon afelesége.

Pedig nem volt ő már felesége a férjének sok éve.Mosott rá, főzött rá, de csak hogy lássák. Ahova viszontnem lát be a szomszéd, ott nem is ügyelt a látszatra sem.

Pedig szerette a jót, csak éppen máshol szerette.Mondjuk úgy: mindenhol szerette, ahol megadták neki. Azegész város tudta, a férje is tudta, csak ő nem tudta, hogymindenki tudja, így aztán felszegett fejjel jött, ment, semmitnem érzett az egészből. Várkony meg lassan amosolygásba is belefáradt. Ha így, hát így, mondták, ez se

minekünk fáj.De most tényleg beteg volt az a szegény ember.– Hagyja már az urát, Rózsika! – szólt át a családi orvos,

akit már az ágyából rángattak ki. Apró, szikár, iszákosember, orrára csúszó szemüveggel, nagy lógó füllel, meg afüléből kilógó bozontos fekete szőrpamaccsal. – Nem őtehet róla! Benne van ez most a levegőben, nem tetsziknézni tévét?

– Van is nekem arra időm! – mondja az asszony, amikorbelép, kezében az üveg pálinkával. – Tévét nézni, persze!Színházba ne járjak, doktor úr? Meg moziba?

Aztán elhallgat, amikor a tekintete megpihen a betegpolitikus arcán.

Nem is szürke, hamuszürke. A szeme nem beesett, talánnincs is. A köhögés meg olyan mélyről jön, ahonnan nemszokott. Pedig Réz nagy dohányos, „nagy cigista”, ahogymagát nevezi, nem új dolog neki a köhögés.

– Na? – mondja az asszony. – Megmaradunk, doktor úr?– Megmaradunk, Rózsika. De most… hogy is mondjam

maguknak… nem tudnám az urát jó szívvel elengednimunkába, meg ki tudja, hova.

– Na, az pont jó lesz! – vágja rá az asszony. – Mer' úgyisagyonhajtja magát, nem baj az, ha pihen cseppet.

Szó, szó, szó, beszél a nő, beszél az orvos, csak Réznem beszél, zihálva szedi a levegőt, aztán már nem isszedi, küzd érte, jön a köhögés, eltartja a szájától azsebkendőt, piros.

– Most aztán – riad meg az orvos –, ennek a fele setréfa. Hol a telefon, Rózsika?

– Csak tán nem mentőt hív? – kérdi az asszony, de azutolsó szó már rémülten felfele kunkorodik, ahogy látja aférfit lassan előrecsúszni, már nem is szó az, inkábbsikoltás. – János, mi lelt?

De János nem felel, lassan csúszik lefele a székről,ketten próbálják felfogni, de túl nagy a súly.

– Fogja, Rózsika! – nyögi az orvos. – Hívom őket, de azlegalább tíz perc, mire ideér a mentő.

Az Antenna4 televízió elnöki tárgyalójában az

információs csoport vezetője és az Alelnök ültek,beszélgetésükbe telefonon kapcsolódott be a cég elnöke.

Péter a kelleténél kissé hosszabban vázolta a helyzetet,az Alelnök kétszer is közbeszólt, hogy fogja rövidebbre.Péter mindkétszer elveszítette a fonalat, így újabb értékespercek vesztek oda, az Alelnök elhatározta, lesz, ami lesz,inkább kivárja a szörnyű dadogást, hamarabb szabadul.Aztán az elvesztette a türelmét.

– Akkor most mit javasolsz? A vagy B? – kérdezte, deválaszt nem kapott.

– Ez is, az is… – kezdte Péter, de ez már sok volt.– Jó – mondta a nagy hatalmú televíziós a telefon

túloldalán. – Döntöttem. Ahogy boldogult atyamesteremszokta mondani: akkor most azonnal várunk.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Péter, talán kicsit több

türelemmel és szelídséggel a hangjában, mint amit ahelyzet megengedett volna.

– Úgy, hogy várunk. Nem csinálunk semmit.– Jó döntés! – mondta Péter. – Határozottan egyetértek. – Az anyám valagát! – sóhajtott Hernádi, de pont úgy

sóhajtott, pont olyan pillanatban, hogy mindenki hallotta.– Problémája van a főorvos úrnak? – kérdezte a

főigazgató, akit meglepett az értekezletre betoppanó„sztárdoki”, ahogy nemegyszer gúnyosan nevezte. Nemhívta ugyanis, és szándékkal nem hívta a„válságtanácskozásra”.

Nem egyszer, nem kétszer hallotta már, hogy amitHernádi ebben az életben igazán akar, az semmi más,csak az ő állása, így aztán mindent elkövetett, hogy sohaketten együtt ne méredzkedjenek, ne legyen a vetélytársnaklehetősége bizonyítani semmit.

Tudta, hogy jó orvos, de azt is gondolta, hogy nagybarom.

Pedig tévedett.Nem abban, hogy nagy barom, az végül is megítélés

kérdése, hanem abban, hogy mit akar Hernádi. Mert azigazság az, hogy nem akart az semmit, végképp nem akartigazgató lenni. Nyugalmat akart, meg „sok éhes szájat,amit be kell tömni”, hogy őt idézzük, tőle is alegordenárébbat.

– Bocs! – lökte oda, mint aki nem figyel, és nem is

nagyon érdekli, ami körülötte történik. Ami nagyjából igaz isvolt.

Nem tartotta operatív embernek a főnökét, egészenpontosan egy lehetetlen balfasznak tartotta, holott – és ezvilágos volt számára – most cselekedni kell.

De ami az értekezleten történt, az minden volt, csak nemcselekvés.

Volt hajbókolás, önigazolás, csesztetés, kávéivás,sóhajtozás, de cselekvés nem.

A gazdasági igazgató például ragaszkodott hozzá, hogymár reggel forduljanak a kormányhoz, és tartsanak igénytegy nagyobb összegre az annyiszor emlegetetttartalékalapból, a krízisalapból, ahogy másképpen hívták,mert hát mi ez, ha nem krízis.

Ugyanakkor azt is kifejtette, hogy az orvosok ne isszámítsanak túlórapénzre, hacsak nem akarják azintézményt kivérezve, bezárt kapukkal látni.

A műszaki igazgató felhívta a figyelmet, hogy a hármasés a négyes rendelőben másnap „teljes körű műszakiátvilágításnak” kell kezdődnie, és bár „nyilván vannakfontosabb szempontok is”, de az „állagmegóvás” semelhanyagolható.

A főigazgató megköszönte a hozzászólásokat, és éppen„elengedhetetlenül fontosnak” nevezte, hogy „mindenkörülményt megvizsgáljanak”, amikor Hernádi profán, sőttalán nem túlzunk, ha azt állítjuk: provokatív módonmegzavarta:

– Bocs! Nem találom a telefonomat.– Ez igazán súlyos probléma. Nyilván háttérbe szorítja

mindazokat, melyekről eddig beszéltünk. Ugye, kolléga?– Bekaphatod! – mondta a sebész, és a mellette ülő

személyzeti igazgatóhoz fordult, hogy elkérje a mobilját.– Mit mondott, kolléga? Nem hallottam jól. – A

főigazgató elkövette azt a hibát, hogy visszakérdezett.– Azt mondtam, hogy bekaphatod! – És a mellette

ülőhöz fordulva folytatta: – Add már ide azt a szart, légyszíves!

– Hernádi főorvos úr, felszólítom, hogy távozzék azértekezletről! Azonnal menjen ki!

– Nem vagyunk az oviban, nem veszitek észre, hogy bajvan? A főigazgató felemelte a hangját.

– Kolléga! Azonnal távozzon!Hernádi körülnézett. Ennyire kínos, ennyire lehetetlen

helyzet nem fordult még elő ebben a kórházban, pedig…Volt, aki az asztalt nézte, volt, aki a mobilján kopogott, csaka belgyógyász osztályvezető bámult kihívóan hol az egyik,hol a másik bajvívóra.

Neki pont ez, pont így kellett, hulljon csak mindkettő, nekiéppen volt egy remek jelöltje a kórházigazgatói posztra, hamegüresedne, esetleg. Saját maga.

Hernádi lassan hátratolta a széket, összeszedte aholmiját, és kisétált a teremből.

Még azt sem volt ideje végiggondolni, mit hagyottodabenn, és mi vár rá ezek után idekinn, amikor

hozzálépett a főnök titkárnője.– Főorvos úr! A felesége kereste. Többször. Azt

mondta, nem éri el a mobilján. Nagyon sírt. Szerintem hívjavissza!

– Nem adta meg a számát? A titkárnő zavartan nézett.Évek óta takarított a főnöke után, akit még csak nem is

szeretett, nem is tisztelt, egy semmirekellő, haszontalanpukkancsnak tartotta, évek óta hallgatta a sületlenségeit, ahencegését, a gyenge vicceit, a hangos röhögését. Évekóta dolgozott helyette, cserébe viselte a fölényeskedést, ahímsovén kandumát, viselte, hogy mindent elfelejt, akínosabbnál kínosabb pillanatokat, hallotta az embeributaság, figyelmetlenség, tunyaság mindenmegnyilvánulását… De ilyet még életében nem hallott.

– Úgy érti, hogy a felesége nem adta-e meg a számát?Nem tudja a felesége számát?

Hernádinak nem volt kedve elmagyarázni, hogy elhagytaa mobilját, és igen, nem tudja a számot, hiszen ott van atelefonban, csak megnyomja a kettest, és ott van, nem voltkedve magyarázni semmit, nem volt kedve megfelelnisenkinek.

– Kapd be te is! – mondta a titkárnőnek, aki eztvégképp nem érdemelte, és akit mellesleg nem tegezettsoha.

Aztán kilépett a folyosóra, és behúzta maga mögött azajtót.

A szervezők fejében megfordult, hogy lemondják aSportcsarnokba hirdetett GOA-afterpartit, de túlságosansok jegy fogyott, és túlságosan sok pénzt költöttek már, ígyarra a döntésre jutottak, hogy: nincs járvány.

Az országban minden intézmény maga döntött, aziskolák, a kórházak, mozik, színházak, hivatalok, haakartak, bezártak, ha akartak, nem. Ebből következőenaztán az önkormányzat iskolái, óvodái, az állami hivatalok,intézmények jelentős része zárva maradt, a magánkézbenlévő cégek azonban dolgoztak tovább.

A csarnok bérleti díja, a fellépő – ahogy hívtákőket – technomágusok gázsija, a sok-sok biztonságiintézkedés, nem beszélve a háttérben beszerzett hatalmasmennyiségű drogról, melyet éppen a partin akartakértékesíteni, olyan költségekbe sodorta őket, melyeknagyjából a cég végét jelentették volna. És akkor: agyő,haszon, agyő, iroda, agyő, jövő…

Gyülekeztek az emberek, tizenéves fiatalok többnyire,színes kábátokban, kötött sapkában, raszta hajjal,hátizsákkal, bágyadtan a hajnali buliktól, és várva akövetkező pillanatot, ami felpörgeti őket.

Tíz-tizenkétezer embert vártak, a jegyek többnyire el isfogytak, a raktárak polcain sok hektónyi ásványvíz, tonnányiperec, szendvics, pogácsa – úgy számoltak, hogytizenegyre megtelik a színes drapériákkal, molinókkalfeldíszített csarnok, négy körül pedig már a pénzüketszámolják.

Nemoda pénzügyminiszter lánya, a minden technozeneiránt fogékony Ági is egy másik buliból érkezett, bárláthatóan fogalma sem volt, hova.

Pupillái hatalmasra tágultak, piros szeme folyamatosankönnyezett, mint aki apja egyhavi fizetését költötte egyetlenéjjel arra, hogy maradéktalanul jól érezze magát.

Pedig nem akárki volt az apja, és nem akármennyi afizetése. A különböző titkosszolgálatok persze pontosantudták, hogy mit csinál hétvégén a lány, így aztán mindenkitudta, akinek tudnia kellett, ketten nem tudták csak. Azédesanyja és az édesapja, Magyarországpénzügyminisztere.

Persze a titkosszolgálatok miniszterének azonnal,hivatalból el kellett volna járnia, hiszen így a politikuskönnyedén zsarolható, de nem járt el, ahogyan nem isleplezte le a titkot a szülők előtt. Megtartotta magának, megazoknak, akik még tudták, hiszen a titok, ha leleplezik, nemtitok többé, vagyis addig van fegyver a kezükben, amíg kinem tudódik. Nemodának persze fogalma sem volt, hogybárki eljátszadozhatna vele, valójában bárki bármit tehetnevele, fogalma sem volt, hogy a vékony szál, ami ingatagkarrierjét még tartja – ha tartja –, bármikor elszakadhat,elszakíthatja bárki.

Boldog tudatlanságban élt – a Hajnal-féleafférig – abban a hitben, hogy mégiscsak valaki ebben azországban. Hát igen. Valaki. Valaki, aki soha nem akartvolna lenni. És senki más se akarna az lenni, ha ismerné a

tényeket. Halott ember, aki csak azért él még, mert senkinem tudja, valójában mennyit tud. És miről.

Ági boldog révületben támolygott be a Csarnok kapuján,barátai vallanak, hátának, fejének támaszkodva.

– A seggembe nem akarsz belenézni? – kérdezte akopasz, szikár biztonsági őrt, aki éppen a táskáját kutattaát. A társaságbéli fiúk, akik maguk is egy másik világraszívták magukat az elmúlt tíz órában, sűrűn elnézést kértekaz őrtől, aki nagylelkűen intett nekik, hogy menjenek.

Hosszú ideje már a legdivatosabb küzdősport, a siken

követőit hívták őrnek az ilyen, átlagnál veszélyesebbnek ítélteseményekre, azét a harci technikáét, melyet kifejezettengyilkolásra fejlesztettek.

A sikenesek többször is verekedésbe kerültek eleinte,ahogyan más biztonsági őrök, de ezek a verekedésekrendszerint extrém sérüléssel vagy halállal végződtek.

A bíróságok pedig, melyek újabban már a legritkábbesetben léptek fel azok ellen, akik a rendet képviselték,sorozatosan felmentették a megvádolt sikeneseket. Ígyaztán senkinek nem volt kedve ujjat húzni velük.

Nemoda lánya sem tette volna, ha tudatában van, hogymit csinál. Vagy tudatában lett volna bárminek.

Belül, a küzdőtéren és a széksorok között is ezrekugráltak, billegtek, vonaglottak már, ki-ki aszerint, mennyirevolt rázós az éjszaka. Dobhártyarepesztő volt a zaj, aHollandiából érkező „Dj GOA Constructor” stílusa ez, gyors

zene, követhetetlen ritmus, rettenetes hangerő. Ő állt ott apultnál, ő keverte a zenét, vörösre festett rasztás haja, hírescitromsárga zakója száz méterről is elárulta, hogy ő az,vagyis a legnagyobb.

Ági és barátai kiszédelegtek a folyosóra, egyikükásványvízre invitálta a társaságot, meg anyagot is szereznikellett, valahol a vécé környékén lehetnek a fiúk, aztmondták legalábbis, de melyik vécé, van itt budi több tucat.Odébb, nagy kifeszített „GOA a természetért” molinó alattvízipipázó, félig ülő, félig fekvő, félig éber, félig alvótinédzserek hallgattak előadást a „GOA-filozófiáról”, a„GOA-életmódról”, általában a „GOA tanításairól”.

– És nektek tudnotok kell, hogy mi a GOA, és mi nem aGOA. Tudnotok kell, hogy miért vagytok itt. Értenetek kell,hogy feloldódásunk a zenében nem egyszerűen atermészet ajándéka, de isteni adomány. Ezzel aszívetekben kell élnetek és terjesztenetek a GOAeszményeit, a szépséget, a zenét, az anyagot, amiközelebb hoz a zene lényegéhez, béke legyen veletek!

A magas, vagy inkább hórihorgas, szemüveges,majdnem kopasz fiú ellépett a mikrofontól, és dedikálnikezdte „GOA-nemzedék” című könyvét.

Sorba éppen nem álltak érte, de eladott néhány darabot.– Ők lesznek azok – mondta Ági társaságának egyik

tagja a hallgatóságban ülők egy kisebb csoportjáramutatva. – Ők az anyagosok.

De hogy valóban ők-e, arra csak abból

következtethettek volna, hogy szinte abban a pillanatbaneltűntek a közelből, amikor Ági váratlanul, mint a cirkuszisátor, ami alól kirántották a cövekeket, összeesett. Haészrevették volna. De az első pillanatban, amíg azösztöneik irányították őket, csak Ágival foglalkoztak, amásodikban, amikor már az agyuk, csak a meneküléssel.

Tudták, hogy pillanatokon belül itt lesz a biztonságiszolgálat, és az nem lesz vidám.

Az ilyen eseményeken, ahol a szervezők maguk árultáka szereket, kíméletlenül elbántak a túladagolókkal. Nemkérdeztek, már hívták is a mentőket és a rendőröket,mutatván kivételesen erős szándékukat azegyüttműködésre.

Most is megérkeztek, még látták, ahogy felszívódik atársaság, de nem keresték őket, sosem bántották apotenciális vevőket. De itt, ez a kis béka, ez már nem veszsemmit, ma biztosan nem, tőlük biztosan nem, úgyhogypusztulhat, vigye a rendőrség, csapjon le rá a törvény teljesszigorával. Kis drogpatkány, aki beszennyezi a GOA tisztaeszményét.

Megragadták a két karjánál fogva, és mint egymosórongyot, húzták végig a bejárathoz.

Ott már várta őket a mentő és két rendőr, de az orvos ráse nézett, csak intett, hogy tegyék a hordágyra, és márgurították is, vitték is. Nem látták többé. És ő sem látotttöbbé senkit.

Úgy halt meg a kórházba érkezés után, hogy nem tért

magához, egyetlen pillanatra sem. Papírjait nem találtákmeg, csak később, az orvosok az élőkkel foglalkoztak,letakarták és az épület hátuljába vitték, egy ápoló és kétjegyzetelő rendőr társaságában.

Csak amikor a lakáshoz ért, csak amikor már fordult a

zár, csak amikor látta, hogy égnek a lámpák, de nincsotthon senki, akkor jutott eszébe a felesége, meg azelveszett telefonja, meg a felesége számtalan hívása.

Aki látta a kórházi tárgyalóból kijövet, nem hitte el. EzHernádi? A flegma, a szarkasztikus, a felsőbbrendű? Ez adühtől ázott, remegő, csapkodó hisztérika?

A hír, hogy kihajította őt az értekezletről a Főigazgató,hamarabb ért a földszintre, mint ő maga, pedig sebesen,kettesével vette a lépcsőket, a szobájába se ment vissza, aportásnak se köszönt, pedig neki azért csak oda-odavakkantott általában, amikor elhagyta az épületet.

De most nem.Úgy dörrent ki, mint aki vissza se jön, mint aki örökre

szánja az elmenést, búcsú nélkül, haraggal. Mint akiegyszer majd visszajön persze, de akkor nagy hadak élén,földig rombolja, felgyújtja az épületet, sóval beveti a helyét.Néztek utána, „na, ez se lesz már hülye”, sóhajtott a portás,de persze csak hallótávolságon túl, akkor is csakcsendben, magának, még visszajut, még fülibe súgják,akkor aztán lesz nemulass, a Főorvos úr nem egy békésjószág…

Pedig az. Volt. Békés jószág. Az autóbanmegnyugodott, már amennyire, jobb is így, gondolta, bukjoncsak bele, vén tetű, vagy oldja meg, ha tudja.

Ő megy haza, aztán meglátjuk, holnap ki mire jut.Utána meg már az ajtó, a zár, a villany, a senki…Ezek meg? – sóhajtott magában, legalább annyira

megkönnyebbülve, mint amennyire kíváncsian. Kereste afelesége, valóban kereste, azt szokta, ha Lilla beteg, de sírtis, azt nem szokta, még akkor sem, ha Lilla beteg. Mi afene?

Üzenet sehol. Marci cipője az ajtóban. Eszébe jutottkedvenc nyomozója, Columbo, neki is egy mondata: mitjelent egy magányos szög a falban? Egy hiányzó képet…

Igen. Vagyis Marci meglévő cipője a hiányzó Marcitjelenti.

Elunta a nyomozást, lehuppant a kanapéra, bekapcsoltaa tévét. A cigányokat mutatták, persze, meg a kórházisorokat, nini, ez a Központi Kórház, a csudába, ez meg aFőigazgató. Felhangosította, de az első mondatokról így islemaradt.

– …egyelőre nincs ok ijedségre, bár meg kelljegyeznem, hogy a kórház szűkös forrásai kiapadófélbenvannak, így a betegellátás folyamatossága veszélybekerülhet, amennyiben nem jutunk gyors kormányzatisegítséghez.

Azt már a szoprán hangú férfi riporter tette hozzá, hogy aszakszervezetek szerint a legkeményebb kényszerítő

eszközök is napirendre kerülhetnek, ha nem javul a helyzet.Levette a hangot, tekintete az üzenetrögzítőre tévedt.

Pirosan villogott. Csak logikával következtette ki, hogy ezjelenthet valamit. Ha belegondolt, még soha életében nemnyúlt a szerkezethez.

Mi lehet a „valami” egy üzenetrögzítőn? Ismét Columbóragondolt, bár ez inkább micimackós volt. Az üzenetrögzítőna „valami” csakis egy üzenet lehet. Megnyomta a villogógombot, és a géphang után a felesége hangját hallotta.

– Berci, nincs több ötletem, nem érlek el. Hátha így. Lillarosszul lett. Negyven fok felett van a láza. Elájult. Velem vanMarci is. Itt vagyunk a Lendvay utcai kórházban. Gyere,nagyon kérlek!… Bíííííííí.

Bassza meg! Öltözhet fel. Egy újabb hisztéria, nincsannak a gyereknek semmi baja. Ez volt az első gondolat.Ahogy mindig. „Mindig” ez volt az utolsó gondolat is, vagyisaz egyetlen. De most volt második.

Magára kapta a kabátot, futva indult az autó felé.Amikor jött, örült, az utca végén egész jó parkolót kapott.

De most nagyon távolinak tűnt az autó.

Február 22., hétfő hajnalban,reggel és délelőtt

Hogy az éjszakai támadássorozatból mennyi voltszervezett, mennyi spontán, hogy mennyihez volt köze aVezérnek és embereinek, mennyi volt személyes és régenvárt bosszú, hányszor és hol ütöttek vissza a cigányok, nemtudja senki, és nem is vizsgálta senki.

A következő napok szenvedései elhomályosították ezétaz első napét, az sem derült ki soha, hányan haltak,sebesültek meg, kik ők, kik a bűnösök.

Nem derült ki semmi. És nem is fog. Nincs is, akivizsgálja, nincs is mit vizsgáljon.

Aznap éjszaka lángra lobbant Magyarország,támadások itt is, ott is, gyújtogatás itt is, ott is, késelés,agyonverés, egy nógrádi falunál még rendőrsortűz is volt.És soha nem akart vége lenni annak az éjszakának.

Abban, hogy bosszút kell állni a cigányokon, akik afertőzést a nemzetre hozták, majdnem mindenkiegyetértett, de abban, hogy ennek ennyire erőszakosankell-e történnie, már távolról sem.

Reggelre tökéletesen hangnemet váltott a média is. Mígtegnap megpróbáltak tudomást sem venni a történtekről, ahajnali híradók, elektronikus újságok, mobil

kommunikátorokra továbbított egyszerűbb hírműsorokvalamennyien gyilkos járványról, polgárháborús állapotokrólbeszéltek. Jóllehet a járványnak nem volt még egyetlenáldozata sem. Illetve volt, csak éppen az újságok nemtudtak róla.

Valójában senki nem tudott róla. Sejteni is csak egyember sejtette: a Központi Kórház nagy tekintélyű ésnagytermészetű sebész főorvosa, Hernádi Bertalan. Őtmeg akkor már pont ez érdekelte legkevésbé.

A kora reggeli fagyban emberek ezrei vártak vonatra,buszra, ezrek és tízezrek késtek el. Rendszertelenül járt ametró, ami maga újabb és újabb fennakadásokat okozott.

Már nem is a kórházakban, de sok helyen a kórházakelőtt állt a sor, több közintézmény nem nyitott ki, a reggeliműsorokban orvosok, egészségügyi szakemberekbeszéltek – jórészt összevissza –, az egyik máris kialakulópusztító világjárványról, a másik könnyű lefolyású esetekről,hisztériáról, hisztériakeltésről.

Az éjszakai kergetőzéstől kimerült, véres, sáros,

elcsigázott Lázár família a parkoló körül gyülekezett, amegbeszélés szerint.

Éjszaka többször is szétszakadtak, amint menekültek,vagy éppen üldöztek valakit, az eredeti haditerv régenfüstté vált. A megbeszélt helyeken, a megbeszéltidőpontokban volt, aki megjelent, volt, aki elmaradt, órárólórára fogyott a csapat.

Aki pedig előkerült, egyre súlyosabb sérülésekkel kerültelő. Egyiküket, az Ardával szomszédos faluban lakókamasz fiút éppen akkor kapta el egy csapat bakancsos,amikor a bérház falára vizelt. Baseballütővel arcon vágták,amint éppen fordult feléjük, az összecsukló fiút pedig addigrúgták, amíg mozgott. Amíg levegőt vett. Nem indulatból,inkább kötelességérzetből csinálták.

Akkurátusan megvizsgálták, hogy él-e még, és csakakkor mentek tovább vadászni, amikor meggyőződtek,hogy nem. De ott a sarkon belebotlottak a család egynagyobb csoportjába, és egyiküknek már akkorelmetszették a nyakát szamurájkarddal, amikor még rásem eszmélt, hogy az előtte állók kicsodák.

Így aztán a négy bomberdzsekis, karszalagos menekülőmagyar levente csak visszafelé sandítva látta, ahogy acigányok elégtételt vesznek a halotton olyan barbár módon,olyan kegyetlenséggel, amit leírni alig lehet, végignéznimeg egyáltalán nem.

Lázár Jánosnak pedig végképp nyoma veszett. Ahogygyűltek a téren, ahogy fogyott a levegő, megtört az indulat,és helyébe a végletekig való kimerültség lépett, úgycsendesedett a társaság.

Ahogy fogyott ki az adrenalin az erekből, úgy kezdtékszámba venni a veszteségeket. Rögtön az elején az anéhány frontos, aki nem buszokba szállt a rendőrökvédelme alatt, hanem elindult a mellékutcákba, mintha csakhazamenne, de persze vadászni vágyott, cigányvért inni,

késekkel, botokkal támadta meg a szétszóródott, rájuk lesőromákat.

Hamar felborult a rend, ha volt is szándék, mindenésszel alkotott tervet felváltott az ölni vágyás, a gyilkosszenvedély, a bosszú szomja.

Többen voltak a cigányok, de a nácik képzettebbek,kipróbált, edzett harcosok mind, feltüzelve az elmúlt órákmagasztos élményei által, a beszedett gyorsítók által, dehideg fejjel, felkészülten – ölni akartak.

Irtani, nem verekedni, dühöt levezetni, büszkeségetgyógyítani.

De a halál elkerülte a cigányokat, vágott, szúrt, ütöttsebekkel tértek vissza, meg egy holttesttel: azagyonrugdosott fiúéval. Csak a János nem volt sehol.Végigkérdezte a Vilmos a családot, de nem tudott senkisemmit, amikor a gránátot eldobta, akkor látták utoljára.

– Visszamegyünk érte! – jelenti be a családfő, és indul,a többiek nézik, erre nem számítottak. Oda? Vissza?Fényes nappal? Minden tele rendőrrel, meg az árulkodónyomokkal, akit ott megfognak és cigány, az nem szabadul,úgy lehet, soha többé.

De ha menni kell, menni kell. Feltápászkodnak, kísérik acsaládfőt, az se kérdezte soha, kell-e segítség, csaksegített, hát most segíteni kell neki.

Vagy húsz ázott-véres-tépett cigány indult a gimnáziumfelé, elhúzódtak tőlük a hajnali munkába indulók, volt, aki kiis köpött rájuk, de választ nem kapott, még egy nézést se,

más dolga volt most a Lázár családnak.Aki jött szembe, tudta, mi történt éjszaka, velük is, az

országgal is, csak ők nem tudtak semmit.Már egészen a gimnázium közelében jártak, tovább a

nyüzsgés miatt nemigen mehettek volna, amikor az egyikkapualjban, kukák közt, kutyaszarban, meglátták a Jánost.

Félig feküdt, félig ült, arca, inge csupa vér, bár sérüléstnem láttak rajta sehol.

Szürke arcán szürke száj, nyitva, mint aki zihál… Denem zihált. Halott volt.

„Honfitársaim! Barátaim! Magyarok!A fiatal Negyedik Magyar Köztársaság rövid

történetének legsúlyosabb válságát éli.Az ezeréves magyar haza történetének egyik

legsúlyosabb válsága elé néz, ha nem kap segítséget, ésha nem próbál meg segíteni magán.

De honfitársaim! Azt se felejtsük el, hogy az egészemberi civilizációt, az egész emberi fajt veszély fenyegeti,a természet új támadása, az ember új, minden eddiginélnagyobb megpróbáltatása…”

– Állj! Gyerekek, álljatok le, a kurva életbe! – A televíziósrendező a kollégáinak szánta a mondatot, de annyirahangos volt, hogy mindenki hallotta.

– Faszomba már, hogy megint késik a varió! Döme,indulj már be időben, nagyon szépen kérlek! Ténylegakkora feladat ez?

Az Elnök az asztalra fektette a papírt, levette aszemüvegét, és megtörölte.

Sminkes, fodrász, öltöztető ugrott hozzá, púdereztek,fésültek, nyakkendőt igazítottak.

– Fésületlen, amit mondok? – kérdezte tréfásan afodrászra pillantva, kuncogott keveset, majd meg istoldotta. – Fésületlenség? Vagy egyszerűen csak:sületlenség? – A Titkár nagyot nevetett a jópofa szóviccen.

– Istenem, Elnök úr, hogy te még a legdrámaibbpillanatban sem veszíted el a jó kedélyedet! – göcögte.

– Hát igen, ez igaz, de hát én már csak ilyen vagyok…– Figyelem! Felvétel, ha az Elnök úr is kész van.– Hát én teljesen kész vagyok…Ezen már a kíséret többi tagja is elmosolyodott, főleg

azok, akik a stúdió első traktusában, a fényben álltak, ígyfeltételezhették, hogy látják őket.

– Ez nagyon szuper funny! – vicsorgott a sminkes lány,számtalan csillogó pirszingje alól, felül, közül. – Az Elnökúron be kell szarni!

– Bocsánat, bocsánat, Elnök úr, egyetlenpercecskére… – A Titkár a stáb tagjaihozfordult. – Bocsánat, szólnának az elnök úrnak… úgy értem,az önök elnök urának… úgy értem, Pápai úrnak, hogybeszélnék vele néhány szót?

– Nem láttátok Pápait? – kérdi valaki. – Szóljatok márneki!

– Megállunk! – hallatszik a rendező hangja

ismét. – Valami gáz van. Honnan tudjam? – zeng a levetettfülhallgatókban, a Titkár pedig karon fogva félrehúzza azÁllami Televízió időközben megjelent elnökét, és a fülébesúgja:

– Elnök úr! Ez Magyarország történetének egyiklegfontosabb pillanata. Mint tudja, úgy döntöttünk, hogy azállamelnök tévébeszédet intéz a lakossághoz. Mint tudja,ezt a beszédet önök rögzítik, és az összes komoly televízióés internetes újság lejátssza. Ezt mind tudja, ugye?

Az Állami Tévé elnöke, aki rettegett minden politikustól,minden gazdag embertől, minden tévéstől – többek köztéppen ezért lett elnök –, de rettegett a saját feleségétől,még talán a kutyájától is, aki rettegett mindentől ésmindenkitől, és aki nemcsak stratégiává, de életelvvéavatta a rettegést, az apró Titkárt kis seggdugasznaktartotta, olykor nagy bátran – ha senki nem hallotta abarátain kívül – még nevezte is, a tévéelnök tehát kihúztamagát, és válasz helyett bólintott egyet.

– Tudja, remek! Akkor lesz szíves megmondani ennek atévés vircsaftnak, hogy dolgozzanak fegyelmezettebben?Az Elnök úr ideje nem játék, de ha már nem dolgoznak,legalább az ordenáré trágárságaiktól kíméljék meg. AzElnök úr hívő, katolikus ember, akit sértenek az effélealantas emberi megnyilatkozások.

– Jól van már! Ne lovalja bele magát ennyire, rendbenlesz minden.

– Köszönöm. Elnök úr, Elnök úr – fordult az asztal

felé –, folytathatjuk? Mehet a súgógép?– Elejétől? – kérdezte az ország első embere, majd a

rendező válasza után („nehéz lenne kötni, uram”) kissésértődötten olvasni kezdett.

– Honfitársaim! Barátaim!Az eseményeket kívülről, az üvegfalon túlról figyelő

televíziósok nem értették, mire megy ki a beszéd. Azttudták, hogy valami járvány van, mindenki tüsszög, akórházak tele, azt is hallották, hogy kutyákra is veszélyes,meg hogy valami cigányok csinálták.

Hitték is meg nem is, hogy komoly a dolog, annak meg,hogy éjszaka móresre tanítottak néhány mohikánt, inkábbörültek, mint hogy különösképpen aggódtak volna miatta.

Az Elnök megjelenése, komoly arca, a beszédhangütése valahogy összezavarta őket.

Nem mintha elhittek volna bármit is egy politikusnak.Vagy bárkinek. Ó, ezen már régen túl voltak. Ha valakibejelentett valamit, tudták, hogy vagy úgy lesz, vagy nem.Vagy másként. Vagy sehogy.

A Harmadik Köztársaság bukása óta nem voltmegvetettebb ember, mint a politikus. Legfeljebb a tévés…A beszéd lassan véget ért.

Aki érteni vélte a helyzetet, most elbizonytalanodott. Akiúgy érezte, keveset ért, most már tudta, hogy nem értsemmit.

„Nemzeti összefogás”, „összefogódzkodás”, „kart karbavetés”, „közös kiállás” volt a szövegben sok.

Konkrétum, hogy mit kellene tenni, és mit nem kellene,mi várható, és mi nem várható – az nem.

Érezte ezt a szöveget író fiatalemberek hada is, de azzalvédekeztek, hogy terjedelmi okokból nem fért bele több.Valamint azt állították, hogy „egy kommunikációnak csakegy message-e lehet”, amit persze nem értett senki, tán őkmaguk se, így aztán nem is firtatta senki.

Nincs tökéletes beszéd, zárta le a Titkár a vitát,mindennél van egy jobb, de erre most nincs időnk. Van,ami van. Istenem! Jobb szövegírókat érdemelne az Elnök,sóhajtotta, és berekesztette az értekezletet.

Ezt olvasta fel most a magyar állam vezetője, ahadsereg legfőbb parancsnoka, a legutóbbi választásgyőztese.

Jobb a semminél, ebben megállapodtak, és indultakvissza a Palotába, ahol – reményeik szerint – már vártaőket az orosz nagykövet – reményeik szerint – pozitívválasszal.

Kelemen későn ébredt, önmagához képest későn,

persze, hét körül, barátja a konyhában neszezett, pirítóstcsinált, kávét főzött. Nem is a zajokra ébredt: az illatra.

Még mindig érezte a rothadásbűzt, kergette, űzte, nemeresztette a döglött kutyák szaga, de már összekeveredetta friss borotválkozás, az átizzadt párna, a kávéfőző, abelváros, az otthon illataival.

Zúgott a feje az éjszaka megivott két pohár sörtől, vagy

háromtól, nem sokat ivott általában, ő se szerette azalkoholt, az alkohol se szerette őt. Arra nem volt bizonyíték,hogy az alkohol szenvedett volna a találkozásaiktól, de őszenvedett, ezt sok tanú bizonyíthatja, még egynéhányfelvétel is, bőven megállná a helyét a vád a bíróság előtt,bár minden ügye így megállná.

Szabadnapja volt, de csak olyan lesz ez a szabadnap,mint a többi. Kettőt számol, és már bent találja magát akapitányságon, vagy kint valamelyik helyszínen.

De most még itthon volt, pizsamában volt, éhes volt,nyugodt volt.

Felkelt, a konyha felé indult, az ajtófélfát támasztvabarátja sziluettjét bámulta az ablakból beömlő ellenfényben.

Tegnap még tél volt, ma már tavasz, sütött a nap, a félignyitott ablakon át enyhe szél fújt a lakásba. Elszoktak akemény téltől, volt, hogy egész évben egyszer sem láttakhavat, a vendéglők, cukrászdák kerthelyiségei csakhetekre zártak be, az asztalokat, székeket akkor is kinthagyták, legfeljebb letakarták, egymáshoz láncolták.

De idén más volt, főleg a február. Kemény, csikorgófagyok, nagy havak. Játszottak olyan három-négyévesforma kölykök a tereken, akik először ültek szánkón,először hógolyóztak, először építettek hóembert. Hát mostennek vége,jön a tavasz.

Aztán arra gondolt, mi lehet a félig fagyott ardaidögökkel, elvitte-e már őket valaki, vagy ott bűzölögnek amocsárrá lett hómezőn, a falu határában.

Aztán meg arra, hogy nem csak ő szereti a tavaszt,hanem szereti a vírus is, meg a baktérium is. Újra érezte agyomrában a szorítást. Eszébe jutott minden, a sebesültek,a halottak, az éjszakai csaták, amiket hajnalig követett azinternetes tévék előtt, az állása, amit védeni kéne, ahelyettese, akit viszont támadni.

Kinézett az ablakon a fakó, csupasz belvárosi fákra,aztán a barátjára, szerelmére újra, a fiatal grafikusra, akimellett életében először nyertek értelmet olyan szavak,hogy nyugalom, otthon, jövő… De hol vannak már ezek?Nyugalom? Otthon? Jövő?

– Jó reggelt! – sóhajtotta. Annyi szeretet volt ahangjában, hogy maga is meglepődött. De a barátja nem.Meg sem fordult, csak a válla felett csámcsogta vissza,hogy üljön az asztalhoz. Úgy járt el, ahogy mindig. Addig-addig kóstolgatott, mire kész lett az étel, ő már nem voltéhes cseppet se.

– Te már meg is reggeliztél, mi?– Nem, csak eszegettem, tudod – nagyot nyelt a

pástétomból –, dehogy reggeliztem.Ahogy az asztalra tette a lekvárt, megsimogatta

Kelemen kócos fejét. Volt az kócosabb is, valaha, nem isolyan régen. Van, aki őszül, van, aki kopaszodik, van,akinek ritkul a haja mindenütt, van, akinek elöl hullik – nekiez mind-mind egyszerre, de nem ebben mérik a férfit, igaz-e?

– Történt még valami éjszaka? – kérdezte, de meg is

bánta.A barátja biztosan nem figyelt a hírekre, és ha figyelt, se

érthette meg őket: teljesen lekötötte a munkája és azérzelmei. Arra, hogy mi történik kívüle, a világban, máregyetlen gondolata sem maradt.

– Horkoltál, tudod? De mint egy gyárkémény.– Az füstöl.– Mi?– Mondom, a gyárkémény füstöl.– Jó. Füstöl. Akkor nem is horkoltál?– Azt nem mondtam – nevetett tele szájjal

Kelemen –, nem mondtam, hogy nem horkoltam, csak hogya gyárkémény füstöl.

– Jól van, fasza. És akkor sokáig fogunk még agyárkéményről beszélgetni?

A rendőr újra nevetett, megsimogatta, meg is csókolta afiút, szeretettel nézett rá, úgy érezte, talán még könnyes is aszeme. És talán könnyes is volt.

– Bemegyek.– Ja.– Te itthon dolgozol?– Nem. Én a Koronában szaunázok.– Nem baj, ha nem megyek veled?– Mért volna? Imádok szaunázni. Imádom a Koronát.– És engem? Engem nem imádsz?– Te nem izzasztasz meg annyira, mint a szauna…– Na, te kis szemtelen! Hát megizzasszalak?

– Azt mondtad, bemész…– Mehetek később is.– De én nem. Én most megyek. Tízig van masszőr. A

Lllajos.– A Lllajos?– Az.– Akkor öltözöm.– Öltözzél! Én meg megyek vetkezni.– Nana!– Szmokingban szaunázzak?– Azért csak vigyázz! Tudod!– És mégis hogy vigyázzak? Kesztyűben masszírozzon?

Kiírjam a szaunára, hogy belépés csak egy napnál nemrégebbi orvosi igazolással, hm, Gabi? Mi legyen?

– Nem tudom. Nem tudom, mi legyen. Megyek öltözni. – Kegggyetlenül jó volt a reggeli műsor! – értékelte

Péter a hajnali stáb munkáját. – Ü-ü-ütött, mint az ipariáram. Azt hiszem, ezért szegődtünk ide, ezért adtuk afejünket erre a nehéz munkára. Az ilyen napokért.

A jobb sorsra érdemes tévések – sokból anéhány – fogcsikorgatva hallgatták a főnöküket. Ismertékrégről, sejtették, hogy egyetlen percet se látott a műsorból,és ha látott is, nem teljesen mindegy? Azért lett szerkesztő,mert riporternek buta volt, egyszerűen nem ment neki, amipedig mindenkinek ment. Aztán szerkesztőnek volt gyenge,kinevetni már nem tudták, hiszen némi hatalomárnyék már

rá is hullott a nagy-nagy hatalomfáról, de komolyan venni selehetett. Kínban hallgatták a dadogást, a locsogást, éscsodálták a hadseregre elegendő ambíciót: még azt semmondhatták, hogy ez az önismeret teljes hiányával párosult,ez nem lett volna igaz – Péter tudta, hogy nem egy lángész,és azt is tudta, hogy nem megy neki a munka. De érezte,hogy nem ez a lényeg, nem lehet ez a lényeg, nemzáródhatnak be a kapuk valaki előtt, akiben ennyi az alázat,a lojalitás. Nem volt neki más – a lojalitását árulta.

Amíg a tudását, vagy a tehetségét próbálta, nemsikerült. Szerencséje is volt.

A multivilág újrateremtette és újrahasznosította aszocialista embertípust. Aki nem kérdez, nem csodálkozik,nem aggódik, csak teszi, amit mondanak neki, teszi, amitelvárnak tőle. És mindenekfelett lojális a céghez, bármi islegyen a cég, és a vezetőihez, bárkik is legyenek a vezetői.

Péter megtestesítette ezt az embertípust, akitől ugyannem megy előre a világ, sőt, hátra megy inkább, deépíthető vele a multi szociokapitalizmus. Egy darabig.

Aztán elhullik ő is szépen, de addig él, boldog, remél, ésazt hiszi, hogy része a nagyjátéknak. Kis játékos a nagypályán, de játékos. Aztán, ha kitart a lendület, maradhatmég, teljesíthet még, boldog lehet még. Nevetni, azt mindigfognak rajta, de egyre keserűbb lesz ez a nevetés.

– Na igen. Mi legyen ma? Szerintem vigyük tovább ezt acigányügyet, nem? Van ebben még. Aztán itt van a járványvagy mi, ebből is lehet. Kinek van valami más?

Tíz órára hívta a kisfőnök, az Alelnök, fogalma nem volt,miért, de jó hír nem lehetett.

Most reggel nyolc, van még két órája, valamit csak„kiszaszerol”, ahogy magát biztatta, beszél ezzel, azzal,hátha érzékel valamit.

Ha barátságosak, ha felveszik a telefont, ha elfogadják areggelimeghívást, nyilván semmi baj, vagy semmi komolybaj. Ha elbújnak, elérhetetlenek, akkor kezdhet izgulni.

Aki sokat dolgozott ilyen cégnél, bámulatosképességeket fejleszt ki magában.

Tudja, kivel kell előzékenyen beszélni, és kivel nem kellmár. Egy igazi multirabszolga a bőrével, a zsigereivel érzi,ha valaki kegyvesztett, vagy éppen ki van rúgva, dead manwalking, mondják ilyenkor, „halott ember sétál”, becsukjákaz ajtót, ha arra jár, a telefonjukba merülnek, mintha csakaz életük múlna azon a beszélgetésen, mindenki tudja,csak ő nem tudja, nehogy már tőlem tudja meg…

Így hát útnak indult az épületben. Először a büfé felévette az irányt, mákos tekercset kért, ahogy mindig, figyeltea büféslányt, lát-e valamit a szemében, más-e a mozgása,rápillant-e lopva, mintha figyelné, vajon milyen egy halott,vajon sejti-e, vagy tudja is, de a lány nem pillant, se lopva,se másként. Adja a tekercset, elveszi a pénzt, elteszi avisszajárót is, ahogy minden reggel, se szánalom, sekíváncsiság, nem, ez a lány vagy egy Blaha Lujza, vagynem tud semmit. Péter az utóbbira tippelt. Elővette amobilját, és megcsörgette a műszaki vezetőt.

Az egyetlen ember, aki a televízió indulása óta itt van,mindent tud az épületről, a gépekről, az emberekről,munkája alig, így egész nap jön-megy, figyel, ő a cég belsőszeme, lelke, füle, orra. És persze szája. Amit nem tud, aznincs. Amit nem mond, nem is lesz.

A második csörgés után felvette. Ez jó jel, nagyon jó jel,bár az is lehet, hogy nem.

Mert mi van, ha csak így akarja eloszlatni a gyanút, ígyakarja félrevezetni, valójában legszívesebben szóba seállna vele, de akkor magára vonja a figyelmet, amitvégképp nem akarhat.

– Szia! – préseli ki magából Péter a szót. – Beszéltünk,hogy kéne beszélni, mondjad, neked mikor jó?

– Te, éppen benne vagyok valamiben – így aválasz –, nem baj, ha visszahívlak? Semmi perc alattvégzek, okés?

– Persze, persze – mondja, ez minden volt, csakmegnyugtató nem, most magát okolja, minek kellett ez,most csak még idegesebb, ha fel se hívja, a büfés lány jóélmény volt, megnyugtató, ott kellett volna abbahagyni,lenne két kibírható órája. Így? Kibírhatatlan lesz. Úristen,még csak nyolc óra öt. Soha nem lesz tíz. Hohó,barátocskám, mondja magának, aztán nehogy tíz után arragondolj: istenem, de boldog és gondtalan voltam még kétórája…

Csengett a mobilja, végiggondolta, lehet-e jó hír, vagycsak rossz, igazán rájár a rúd mostanában, nincs jó

passzban, talán nem kéne… Gida volt, az Alelnökasszisztense.

– Péter, elnézésedet kérjük, az a helyzet, hogy változottkicsit a program, hogy nem lehetne-e délután négy, adélelőtt tíz helyett?

– Délután négy? – „Hát addig meghalok! Ki bírja ezt kidélután négyig?”, gondolja. – Persze, semmi gond. Nekemis jobb a délután – mondja. – Ez a betegségügy. Izé.Teljesen el vagyok havazva…

– Jól van, az király, akkor délután négy. Pusszancs.Pusszancs. Délután négy. Felér a szobájába, meg semállva, rá sem nézve veti oda a titkárnőnek:

– Küldd be a grafikusokat, légy szíves! Most. Kösz! – Ésbemegy a szobájába.

És becsapja az ajtót. Órákkal később jött a mentő Rézhez, aki addigra már

vért köpött, és folyamatosan köhögött. Többször istelefonáltak, az ágyon fekvő félig-meddig eszméletlenpolitikus érdemeit és befolyását hangsúlyozták, függőenattól, hogy éppen meggyőzni vagy megfélemlíteni akartákazt, akivel beszéltek.

A mentődiszpécser ide kevés volt, hívták az országosszolgálatot, előbb a szóvivőt, aztán a parancsnokot. Előbbisegítséget ígért – hányadszor vajon azon azéjszakán –, utóbbi megértéséről biztosította őket, meg akollégák jó szándékáról és hozzáértéséről.

De mindegy volt már akkor a jó szándék meg ahozzáértés. Eldőlt már minden. Csak még nem tudták.

– Az istenit maguknak, hogy nem tudtak gyorsabbanjönni! – sikította Réz felesége, amikor az autó megállt a házelőtt. Az orvos és a sofőr komótosan kászálódott ki, mintakiknek ez a sokadik kászálódása ma, és feltehetőensokadik is volt.

– Hol a betegünk? – kérdezte a jó negyvenes, kérgesarcú orvos, és befelé vette az irányt a tisztaszobába.

Ott már várta a család háziorvosa és házibarátja,szemlesütve, pironkodva az asszony hangoskodása miatt.Ismerték egymást mindahányan, a nő és a mentős látásból,a két orvos névről is. Kis város Várkony, nem lehet eltűnnibenne.

– Mi történt, doktor úr? – kérdi a mentős, mintha nemtudná máris, és már sorolja is. – Hirtelen rosszullét, mintegy erős influenza, hú, de vérzik! – áll meg egypillanatra. – Látom, látom… Elnök úr, hall engem?

Réz tétován bólint, feje felpolcolva, magánál van, deéppen csak hogy.

– Fáj valami? – kérdi a mentős, protokoll az protokoll,végig kell csinálni.

– Itt – bök a mellére Réz –, meg itt – bök a fejére, aztána gyomrára –, meg itt.

– Értem. Mindenhol fáj. Meghallgatom, elnök úr! Előkerüla varázspálca, a sztetoszkóp, ettől orvos az orvos, belelátaz emberbe, nyilván azért kell neki.

Hosszan hallgatja, komoly arccal kopogtatja, hol bólogat,hol csóválja a fejét.

– Köhögni tessék az elnök úrnak!Réz a fejét rázza, hogy ne kelljen, aztán köhög mégis,

újabb zsebkendőt pirosít meg az elnöki vér.A mentőorvos int a kollégának, a másik szobába hívja,

Réz látja, persze hogy látja, látja a felesége is, a vak islátná. Ez az az intés, ez az a hívás, amit soha beteg nemakar látni. Meg feleség se, még akkor se, ha csak másokelőtt feleség.

– Látta, doktor úr! Sima esetkocsival vagyunk – kezdi amentős a kibújást, abból bajnokságot tudna nyerni,kibújásból, meg elkerülésből, meg nem csinálásból.Gyógyításból annyira nem, tudja is, ezért nem is igengyógyít, inkább elkerül, meg kibújik, meg nem csinál.Ahogyan most is. – Én nem merem ebbe betenni, lehet,hogy más merné vagy meri, én nem. Rohamkocsit kellettvolna, abba lehet csak ilyen beteget. Exitál nekem, mireodaérünk. Azt már nem is mondom, hogy nem is tudom,hova az az oda, mert a várkonyi kórház tele, a megyei tele,ide küldenének meg oda. Úgyhogy énszerintemmentőhelikopter. Az kéne.

– Mentőheli… – kurjant az öregebbik orvos. – Nemondjad már, hát tirátok is órákat vártunk, szerinted megmentőhelikopter…

– Én nem tudok ennél jobbat. Ezt tudom. Én ebbe benem teszem. Az ziher.

– És ezt ki mondja meg az asszonynak?– Megmondom én, nincsen abban semmi. Ez a helyes,

ez a jó. Ezt tudom.Ahogy mondta, már fordult is ki a szobából, abba a

másikba, ahol a nagybeteg potentát feküdt.– Na, hát kicsi szívem minden melegével csak azt tudom

mondani, hogy az elnök urat elkapta valami erős fertőzés,vírusnak gondolnám, de hát ez persze mindig csak utólaglehet megmondva biztosan – megakad, a hallgatóságranéz, meg a meglepett sofőrre –, már nem úgy értem, hogyutólag, hogy… értik… hanem úgy utólag, amikormeggyógyulni tetszett. Na. Szóval inkább vírus, de lehetbaci is, itt ezt gyógyítani nem lehet. Én meg a felelősséget,hogy a mi kis csotrogányunkkal nekivágjunk az elnök úrral,nem merem vállalni, tehát az volna a tiszteletteljesjavaslatom, hogy mentőhelikoptert vagy legalábbrohamkocsit tessenek… illetve abban én is tudok, hogybeszólok a központba, ha és amennyiben működik arádiónk. Mert idefelé nem működött. Kicsi szívem mindenmelegével ennyit tudok most.

– Jelentkezem, tábornok úr!– Isten hozott, alezredes úr! Marjai főhadnagy?– Kint vár.– Kint? Miért kint? Hozd be?– Jelentkezem, tábornok úr!– Üljetek le! Kávé? Tea? Rum? Bumm? Milyen jó

színetek van! Szolárium? – A vezérkari főnök szopránhangján nagyot nevetett saját viccén, majd lehuppant azíróasztala mögé.

Komor tekintetek néztek vissza rá, amihez nem volthozzászokva, ha viccelt.

A körülötte dolgozóknak tetszett a humora, nagyokatnevettek mindig, olykor el is gondolkodott, hogy a felettesvicce miért viccesebb, mint a beosztottaké…

De a három ember most nagyon messze járt egymástól.Mert mi járt az Afganisztánból hazarendelt parancsnok

fejében? Hogy néhány hónapja a tálibok elrabolták kétkatonáját, estére pedig már az interneten nézhették afelvételt, ahogy símaszkos, arabul gajdoló, üvöltöző alakoklefejezik a két fiatalembert.

Az országot, a politikát, de még a hadsereget issokkolták a képek, az emberek a politikusokat, apolitikusok a katonákat okolták, így Tímár alezredes joggalgondolhatta, hogy a katonák viszont őt okolják. Vagyisvége az afgán küldetésnek, vége a karriernek, vége azéletének.

Düh, gyűlölet és bosszúvágy tombolt benne, amúgy isképtelen volt úrrá lenni az érzelmein, vak volt és süket, haelöntötte az indulat.

Marjai főhadnagy fejében hasonló gondolatok jártak,csakhogy ő nyugodt maradt.

Tudta, hogy az elöljárója vétlen a két járőr halálában, deazt is sejtette, hogy ez nem számít.

Ő viszont aligha lehet felelős, vagyis… Ki tudja, mitakarnak…

A „Főnöknek” viszont fogalma sem volt, mitől tart, mitremél a két katona, ő parancsot hajtott végre, tudta, mi adolga, ha nem is tudott mindent a parancs hátteréről.

A dolga pedig annyi volt, hogy tartsa szóval őket, míg aminiszter nem jelentkezik.

Nem ebben volt a legjobb a „Főnök”, nem az udvarias,semmitmondó társalgás volt a specialitása, a két harcossem volt éppen beszédes kedvében, hiszen csak azéletükről volt szó, nem többről, így aztán az előttük állópercek nem tűntek különösebben kellemesnek.

– Na, meséljenek nekem arról a híres Afganisztánról!Csinosak ott a lányok?

– Nem tudjuk, tábornok úr – szólalt meg Marjai a mellettefeszengő felettese helyett. – Mi az afgán nép érdekébenvégeztünk építő, felújító és harci feladatokat. Az afgánhölgyek iránt nem állt módunkban érdeklődni.

– Persze, persze. Persze, hogy nem. Meg aztán hordjákezt az izét is, nem? Ezt az uborkát.

– Burkát.– Azt. A burkát.Csend. Ez a téma kimerült, a következő meg valahogy

nem adta magát.Ismét Marjai lendítette tovább a társalgás kátyúba ragadt

szekerét.– Kérek engedélyt kérdezni, tábornok úr!

– Kérdezz, főhadnagy úr! De, ahogy az alezredes úr is,az egekre kérlek, tegezz, jó? Kérhetlek?

– Értettem, An…dor, szóval azt szeretném kérdeznitáb… Andor, hogy mi volna a célja az ittlétünknek? Mertugye ez eddig számunkra még nem derült ki.

– Igen. Egyelőre nem is fog. Más kérdés?– Nincs. Andor. Ez volt minden. Hatodik órája ült a sámlin. Annak idején, a laktanyában

stokinak hívták, ő maga ugyan nem volt katona, de az apjaigen, és sokat mesélt az élményeiről. Túlságosan is sokat.

A stoki lényege, hogy este a levetett ruhákat pontosanakkora méretűvé kellett hajtogatni, amekkora a stokiülőkéje. Akinek nem ért el a széléig, vagy lelógott, akárcsak egy centit, az megbukott az ellenőrzésen. Jött azőrvezető, esetleg a tizedes, nagy hatalmú, zalai parasztfiú,aki három hónappal régebben vonult be, vagyis élet-halálura volt, és akkorát rúgott az ülőkébe a bakancsos lábával,hogy a körlet sarkaiból kellett összeszedni aruhadarabokat.

– Na, harcos – üvöltötte ilyenkor –, így akarja megnyernia harmadik világháborút?

Hernádi látta maga előtt a pattanásos isten barmát,olyan sokszor hallotta a történetet.

Még a kórházra is maradt egy elmeséletlenkatonaélménye az öregnek, feltétlenül el kellett mondania,mielőtt meghal, de arra már, hogy mi volt a történet, a

doktor nem emlékezett sehogy se. Elég szar halála volt azöregnek, tüdőrák. Megfulladt végül is, akárhogy vesszük.

Ezerszer elképzelte az utolsó perceket, a levegőértkapkodást, a rémületet, hogy nem megy, és hogy mi lesz.Elképzelte az utolsó pillanatot, a lényegit, amikor már tudtaaz apja, hogy vége, amikor már tudnia kellett: hogy azmilyen lehetett, mire gondolhatott, kire, vagy ilyenkor nincskire meg mire, csak az életösztön van, a még egy napot,még egy percet, csak még egy pillanatot érzés? Vagy azsincs?

Ennyi köze volt az apja halálához, ez a gondolat, ez afélelem, ez a… kíváncsiság.

Nem gondolta, hogy valaha ülni fog még így, kórházi ágyszélén, rács felett átdugva a kezét, a másik kezéttapogatva, stokin görbülve, derekát egyengetve.

Az anyja évekkel azelőtt meghalt, a gyerekek gyerekek,ha betegek, hát betegek, majd meggyógyulnak, Aidameg… Ha bajban lenne, esetleg, hát ő… biztosan… agyerekekre vigyázna.

És most itt ül, hatodik órája a sámlin. A stokin. Aidahazavitte Marcikát, abban maradtak, hogy majd váltjákegymást, de Hernádi nem mozdult. Idefelé a kocsibanlegalább a mobilját megtalálta. Csak egy sms-t küldött afeleségének, „minden változatlan” szöveggel, de ahívásaira nem reagált, hiába villogott percenként a telefon.

Ahogy a kórházba ért éjjel, a feleségére támadt, mi ezaz egész, rá volt bízva a gyerek, mért nem vigyázott rá?

Az asszony zokogott, egyik kezében az alvó kisfiú,másikban a hamuszürke kislány keze, mozdulni se mert,csak rázta a vállát a zokogás, már nem számított, hogy aférfi ment el, hogy ő nem vette fel a telefont, már nemszámított semmi, ő volt a bűnös, ő, a rossz anya, a rosszfeleség, a megtestesült rossz…

Lilla mozdulatlanul feküdt az ágyban. Az intenzíven nemvolt hely, így sokadmagával egy kórteremben feküdt,rákötöttek mindent, amijük volt a kórházban, de Hernádilátta, hogy csak úgy, csak hogy kössenek rávalamit – felismerte az FTMB-kór kezelésének jegyeit.

Ő is így szokta. Lásd még: parasztvakítás. De ő nem voltparaszt. Orvos volt, az egyik legjobban kereső fővárosisebész, minden trükköt ismert, minden olcsó kisaljasságot, amikor az eladó azt mondja: sajnos nincs,sajnos kifogytunk, egyet tettem félre, magamnak, ott vanhátul a raktárban, adjam oda? Hátrasétál, és előrehoz azezerből egyet, itt van, tessék, vigye. Ha Hernádit kérdezzük,ilyen a jó kereskedő. Arról, hogy milyen a jó orvos – inkábbne kérdezzük.

– Aida, ez a gyerek nincsen ellátva! – ordítja afeleségének. Marci felérzik, ahogy a többi gyerek is.

– Fékezd már magad, te állat! – sziszegi a nő. Marcicsúszik le róla, húzódna az apjához, de az sarkon fordul.

– Hol van egy kibaszott orvos?! – hallatszik a hangja afolyosóról.

– Ne tessék úgy kiabálni! – sistergi vissza a fiatal nővér.

Hernádi véletlenül belerúg a folyosón felhalmozott ágyakegyikébe, két kis test is fekszik rajta. Több gyerek sírnikezd.

– Mi a kúúrva isten… – kiabálja az orvos a folyosóvégéről.

– A kúúúrva anyád! – üvölti Hernádi vissza, már azösszes gyerek ébren, Aida az összeomlás szélén, de mára túloldalról. A két férfi orra összeér, Hernádi bemutatkozik,a másik hátralép, nem rémült, de nem is szemtelen.

– Bocsánat, nem tudtam, hogy kolléga.– Igen, és a Központi Kórház osztályvezetője vagyok,

sebészprofesszor, te meg egy kis pöcs vagy, aki éppenkészül megölni a lányomat. Nem látod, hogy intenzíven ahelye?

– Melyik az ön lánya, tanár úr? – kérdi az ügyeletes, mégnincs harminc, a náthát nehezen ismeri fel, vagy a lúdtalpat,de az embert, akitől félni kell, nagyon könnyen. Hatalmastapasztalata van benne.

– Hernádi Lilla – mondja egy fokkal szelídebben. – Ő alányom. A hátsó kórteremben van.

– Mindjárt jövök – feleli a kis doki, persze gőze nincs,melyik lehet a Hernádi Lilla.

Neki van hangos gyerek, meg csendes, többet nemigentud róluk. Csak kisegít, csak besegít, nem is gyerekorvosmég, nem is szakvizsgázott, de nincs más, az öregekkiosztották a feladatot este, aztán elmentek aludni.

Persze úgy is mondhatnánk, hogy próbáltak előre

pihenni a nehéz napokra, de úgy is, hogy szartak bele.Vajon melyikkel járnánk közelebb az igazsághoz?

Valójában Hernádi akkor veszítette el a fejét, amikor azügyeletes főorvos megérkezett, órákkal később. AzótaAida már otthon volt a fiával, azóta hívta folyamatosan,Hernádi azóta kucorgott a sámlin, és azóta nem javultsemmit Lilla állapota.

– Üdvözlöm, főorvos úr! Árpád Lőrinc vagyok, ügyeletesfőorvosa a kórháznak. – Dagadt szemével Hernádiranézett, de az válasz helyett kérdezett.

– Maga aludt?– Ezt hogy érti, kérem?– Hogy aludt-e?– Természetesen nem. Ahogy az imént mondtam, én

vagyok az ügyeletes főorvos. Ami még átlagos időkbensem engedi meg, hogy aludjunk. Mint azt bizonyára tudja.

– Nem. Nem tudom. Tudja, én elég régóta nem adokügyeletet.

Ha fontosnak érezte volna, hogy elnyerje ennek azembernek a szimpátiáját, nyilván nem alázza meg. De megakarta félemlíteni. És mint olyan sokszor életében, most ishelytelenül döntött.

– Értem. Ön bizonyára nagyszerű orvos. És mint apát ismegértem. De én itt – látja – több tucat gyerekért felelek.Talán már százért is – tette hozzá, de már inkább csakmagának –, és ki tudja, hány felnőttért.

Hernádi megpróbált nyugodt maradni, de tudta, hogy ha

továbbra is saját, megszokott, beteglerázós mondataithallja viszont ettől a szétmosott köpenyes, nagy bajuszú,évtizedekkel ezelőtt kiégett, és azóta már sokszorosanodakozmált orvosimitátortól, el fogja veszíteni a fejét.Annyira, amennyire még soha.

– Lássa – mondta a másik, nem is védekezésképp,inkább unalmában –, a kedves feleségének megengedtük,amit senki másnak, hogy itt maradhasson a gyerek mellett.Kislány? Kisfiú?

– Kislány.– A kislány mellett, nem kis veszélynek téve ki a másik

gyereket, a… a… kisfiút? Meg a többit, ugye. Hiszen, minttudja, tilalom van a látogatásra.

Hernádi közel volt ahhoz, hogy üssön, szinte lendült azökle, amikor magához tért.

– Megnézné a lányomat?– Nézze, én nem vagyok gyerekorvos…– Küldene egyet?– Momentán a fiatal Zsolt doktor…– Zsolt doktor nem orvos.– Még nem orvos.– Főleg nem gyerekorvos.– Még. Az lesz. Nagyon tetszik neki. Ügyes, tehetséges

ember. Bízhat benne.– Megnézné a lányomat?– Ha ragaszkodik…– Ragaszkodom.

– Hívom a fiatalembert. Két perc múlva ott vagyunk.Fél óra telt el, amikor mappával a hóna alatt belépett az

öreg és a szépreményű fiatal orvos.– Bocsánat, sürgős esethez kellett…– Ez nem az? Maga szerint ez nem sürgős eset?Árpád főorvos megfogta Lilla vékony csuklóját,

kitapintotta a pulzust. Óvatosan megemelte a pihegőgyerektestet, sztetoszkópját előbb a mellére, majd a hátárahelyezve. Sokat nem tehetett, nem is lett volna értelme,minek játsszon színházat egy másik orvos előtt.

– Nézze, ha engem kérdez, a lányának tüdőgyulladásavan. Biztosat akkor tudunk majd, ha kinyit a röntgen. Előreszólok, hogy nem lesz könnyű menet, mert az egyikgépünket karbantartják, a másik pedig nem mindig bírja aterhelést.

A szomszédos kórteremben felsírt egy gyerek, rögtönutána a másik. Az orvos elhallgatott, majd folytatta.

– Szóval, készüljön fel.– Hogy érti, hogy készüljek fel?– Úgy, hogy idő. Ez bizony idő lesz. Nem dolgozik ma?

Ez most nem a sebészek ideje…Elgondolkodott. Vajon dolgozik ma? Csak az

értekezletről rúgták ki, vagy az állásából is?– Köszönöm – mondta –, köszönöm, hogy megnézte.– És? Egyetért a diagnózisommal?– Sebész vagyok, nem tudom.– Kérem. Ha segíthetünk valamiben, Zsolt doktor úr

elérhető.– Miben segíthetnének…– Nézze, ilyenkor azt szoktam tanácsolni, mindegy, hisz-

e istenben, vagy melyikben hisz. Imádkozzon!– Gondolja, hogy segít?– Gondolja, hogy árt?– Nem kenyerem. Nem kenyerem az ilyesmi. De

köszönöm. Hosszan nézte a távolodó öreg elformátlanodottsziluettjét, aztán visszaült az ágy mellé.

Az alvó kislány arcát nézte. Soha nem gondolkodottazon, hogy szép-e. Soha nem is nézte meg ennyire ezt azarcot. Mintha az emlékezetébe akarná vésni…

Megrázta a fejét, nyögve felemelkedett, kávégépetkeresett, nem talált.

Benézett a fiúmosdóba, felkavarodott a gyomra a bűztől.Vizet engedett, az eleje sárgásbarna, sűrű folyadék, mintaz iszap. Amikor kitisztult, megmosta az arcát, a halántékátbevizezte. Hazudott az előbb, ő is szokott, persze hogyszokott ügyeletet adni. Valóban ritkán, de nem soha. Az aFőigazgató, aki soha.

A törött tükörben meglátta az arcát. Borostás, öregedőember. Kiegyenesedett, megropogtatta a hátát, ésvisszament a kórterembe.

A miniszterelnök az órájára nézett. Több volt, mint

szerette volna.A sebtiben összehívott kabinetülésről többen is

hiányoztak, amit a legkevésbé se bánt.Azonban se a pénzügyminiszter, se más miniszterek

távolléte nem gyorsította fel a folyamatokat. Telt az idő,múltak a percek, mindenkinek volt egy jó ötlete, sőt több is.

Papíron, az asztal mellett elcsitították a polgárháborúvalfenyegető összecsapásokat, sőt elsimították az ellentéteketcigányok és nem cigányok között, megállították a járványt,meggyógyították az embereket, felszerelték a kórházakat,ki is fizették a felszereléseket, sőt az egész országotarrébb húzták a Balkán tetejéről, jobb vidékekre.

A miniszterelnök mindig meglepődött, mennyiretájékozatlanok a kormány tagjai.

Saját területükről még csak-csak tudtak ezt-azt, na,túlzásba azt se vitték, de a többiekéről… Internetesújságokat olvastak, olykor tévét néztek, számukra az voltMagyarország, amit onnan kinéztek, kiolvastak.

– Tudta-e valaki, hogy az Elnök tévébeszédre készül?Csend lett a tárgyalóban. A hadügyminiszter tudta, de

Vass tudta, hogy tudja. A belügyminiszter nem voltjelen,ahogyan a pénzügyminiszter sem. A többiek meg nemtudták. Semmit nem tudtak semmiről, miért pont ezt tudtákvolna?

– És mit mond? Vagy mondott? – kérdezte valaki.– Mondta, de csak délben lesz a tévében. Hogy

„ismeretlen eredetű” a járvány, de nem veszélyes, enyhelefolyású, meg a többi. Nyugalomra intett, fogalmazzunk így.

– És ezt egyeztette – hangzott a következő

kérdés – veled, miniszterelnök úr?– Szerintetek? Egyeztette? Semmit. És ez így nem

mehet tovább. – Újra az órájára nézett, tudta, hogy várja akét katona, itt pedig még semmit sem intézett. – Kiosztokegy papírt. Kérem, olvassátok el, és adjátok vissza.Mindegyikőtök névvel ellátott példányt kap, így ez alapjánkérem vissza. Ez egy cselekvési terv. Olvassátok el, ésmondjátok el a véleményeteket. Tessék.

A miniszterek a papírba mélyedtek, és ahogy mélyedtek,úgy sápadtak el.

Pedig amit olvastak, csak része, apró részlete volt ateljes tervnek. Amit valójában soha nem ismerhettek meg.Csak akkor következtethettek volna, visszafelé, amikor mármindenen túl voltak. De akkor már kit érdekelt? Örült, akiélt.

– Kérem vissza, mindenkitől! – szólalt meg rekedteshangján a miniszterelnök. – Gyerekek, ez van. Akartam,hogy tudjátok. Van kérdése valakinek?

– Nem is tudom… – hezitált azagrárminiszter – elérkezett ennek már az ideje? Úgy értem,mégiscsak az államelnök… Csak tudnia kellene róla, nem?

– Igen. Hát erre most pont nincs időnk. Ezért kértem,hogy hosszú ülésre számítsatok. És hogy a mobilokathagyjátok kint. Az asszisztensem mindjárt ismerteti azokata feladatokat, melyeket el kell ma végeznetek. Több fontoskérdésben is döntenetek kell. Természetesen afürdőszobám a rendelkezésetekre áll, ha szükséges.

Cateringről gondoskodtunk, kérem, kezdjétek el a munkát,melybe a nap folyamán többször is bekapcsolódom majd.Közben folyamatosan tartjuk a kapcsolatot, hogy holtartotok. Rendben lesz így?

Nem is tudták, mit mondjanak. Ilyen még nem volt.Rémálmaikban sem. A miniszterelnök foglyul ejtette sajátkormányát.

Bár az országban viszonylagos rend volt, a budapestiutcákon érezhetően nőtt a feszültség. A Parlament előtttüntetők gyülekeztek, idősebb emberek főleg, annakellenére, hogy a rendőrség többször is távozásra szólítottafel őket.

Már a kórházak előtt is sorok álltak, helyenként bokáigvizesen, a hirtelen enyhülés okozta olvadásban. Minthaminden autó útnak indult volna, a belvárosi kerületekbenlényegében megállt a közlekedés, az utcákon keresztben,hosszában mindenhol kocsik álltak, többkereszteződésben ki is kapcsolták a lámpákat, úgysemtörődött velük senki.

Az áruszállító teherautók beszorultak a dugóba, vagyelőrelátóan el sem indultak, a boltokból pillanatok alattkifogyott a pékáru és minden, ami friss.

Az idősebbek nagy cekkerekkel, húzós táskákkal jártákaz üzleteket, és megvettek mindent, amíg pénzük volt. Avárosszéli hipermarketek parkolói megteltek, már akanyarodósavukat is megtöltötték az autók, abevásárlókocsi pedig akkora kincs volt, hogy az se

szívesen mondott le róla, aki túl volt a vásárláson, és csurigtöltötte a csomagtartóját liszttel, cukorral, dobozos tejjel,konzervvel. A pultok kiürültek, a készletek elfogytak, mégnem ért véget a reggel, amikor már csak néhány árucikkmaradt, zokni, gyerekjáték, fazekak, hasonló. Aki bejutott,ezeket vette, amennyit bírt, volt, aki egy egész kocsinyiLegóval távozott. Valamire csak jó lesz, gondolta, ha másranem, cserealapnak. Akármi lesz is, gyerekek lesznek,játszani fognak, tudjuk, nagy kincs a Lego, ha nincs…

A többségnek már nem voltak ismeretei hasonlóhelyzetekről. Atavisztikus ösztön ébredt bennük,évszázados reflex, szerezni, szerezni, amíg van mit.Birtokolni, hazavinni, bespájzolni…

A vonatközlekedés lényegében megszűnt, több vasutas-szakszervezet sztrájkba lépett a lehetetlen körülményekmiatt. A buszmegállókban viszont százméteres sorok álltak,a telefonrendszerek sem bírták, nincs vonal, mondogattákaz emberek, mint hajdanán, amikor még „iker” volt, meg„társbérlet”, meg szoba-konyha.

Sokan nem jutottak el a munkahelyükre, az üzemekálltak, vagy fél gőzzel dolgoztak, sok étterem ki se nyitott, abelvárosi plázák köré fegyveres őröket rendeltek, hogymegvédjék a kirakatokat.

A szmog elviselhetetlen volt, szürke felhő ült a városra,az iskolákban leállt a tanítás, hiszen a tanárok jelentősrésze nem ért be, ahogyan a gyerekek jelentős része sem.

A televíziók hisztérikus közvetítéseket adtak Budapest

különböző pontjairól, magukból kivetkőzött, őrjöngőemberekről beszéltek, és azt állították, hogy több külsőkerületben fosztogatni kezdtek. Minek hatására több külsőkerületben fosztogatni kezdtek.

A rendőrök többsége a kapitányságokon maradt, vagyotthon segített bevásárolni, akik az utcán voltak – parancshíján –, megpróbálták láthatatlanná tenni magukat.

Aki tudott, maszkot hordott, persze a maszkok ispillanatok alatt eltűntek az üzletekből, már amelyik kinyitottmár. Már amelyik kinyitott egyáltalán.

Az idősebbekben percről percre nőtt a rémület, afiatalabbak közül viszont sokan élvezték a helyzetet.Különösen mert nem volt iskola.

És mert megjött a tavasz. – Figyelj! Te ne add itt nekem a hülyét! Kapcsold a

főnöködet! Azért vagy ott… Te vagy a telefonos kisúr,nem?

Sok év telt el, hogy belépett a Palota kapuján,és – tudjuk – semmi nem járja át olyan gyorsan az embert,mint a fontosság tudata. Így aztán nem lehet a Titkárszemére vetni, hogy Hajnal szavai porrá zúzták azönbecsülését, és csillapíthatatlan dühöt ébresztettek benne.

Ölni tudott volna, tombolni – de visszaszólni nem mert.Igaz, sok minden megváltozott az országban, de ott azértmég nem tartunk, hogy Hajnalnak csak úgy vissza lehetnebeszélni.

– Megnézem, Hajnal úr. – Ez volt minden, meg egysóhaj, legalább egy jelzés, hogy nem esett jól.

De ez is sok volt.– Ne sóhajtozzál, hanem azonnal kerítsd elő azt a

bumburnyákot!A magyar állam elnökének első asszisztensére,

titkárára, társalkodóférfijára, bizalmasára,táskahordozójára igen kevés állítást tehettünk anélkül, hogyezzel egyidejűleg az ellenkezőjéről is ne tudtunk volnameggyőződni számtalanszor. Mert bátor nem volt, dekülönösképpen gyáva se, eszesnek senki se tartotta, deazért voltak nála butábbak is, hajjaj, de mennyien!Magasnak nem mondhatnánk, de alacsonynak sem, nemfekete, nem szőke, nem barna, talán kese, vagy az se.Becstelenséggel nem vádolhatta senki, de a becsületbajnoka se volt, szóval semmilyen sem volt, és annakellenkezője sem, ám ha mégis, ha mindenképpen leakarnánk írni, ha nem találnánk megnyugvást mindaddig,míg ki nem jelentünk róla valamit, hát azt kellenemondanunk, hogy szerette, tisztelte és mindenekfelettelfogadta öreg barátját, az Elnököt.

Az életénél nem szerette jobban, de az állásánál igen. Akínvallatást nem bírta volna ki, de addig mindent.Puskagolyó elé nem vetette volna magát, de egy sértéstmég megtorolt, mondhatta azt bárki. Akár Hajnal is.

Így aztán a kis ember összeszedte a nagy bátorságot,és válaszolt.

– Uram! Tisztában van vele, hogy a Negyedik MagyarKöztársaság elnökéről beszél?

Hajnal elhallgatott. Nem volt híve a megtorlatlanul hagyotthibáknak. A válasz nélkül hagyott sértéseknek meg kiváltnem, de most megingott egy pillanatra. Aztán egyhatalmasat, egy jóízűt nevetett, és már szinte szeretettelgondolt a kis pukkancsra.

– Igaza van. Tényleg. El is felejtettem. Na, adja gyorsan.Délelőtt tíz óra volt, és a Parlament előtti tüntetésen

ismerős arcok tűntek fel. Ott volt több ellenzéki politikus, sőtegy-két kormánypárti is, ismert fajvédők, az asszonypéldául, aki bestsellert írt a cigányok kiirtásáról.

A könyvnek valóban voltak irodalmi értékei, olyannyira,hogy több nyelvre lefordították. Nagy sikert sehol nem ért el,de Romániában és Olaszországban keltett némivisszhangot. Magyarországon hetekig szerepelt asikerlistákon, annak ellenére, hogy az értelmiség hosszasvitát folytatott arról, hogy egyáltalán szabad-e kiadni egyilyen könyvet. Vagy talán éppen azért.

Az aggastyán filozófus, korábban antikommunistaellenállónak álcázott belbiztonsági ügynök, későbbliberális, majd baloldali, végül konzervatív politikus, akinekhírét az alapozta meg, hogy hetente változtatta avéleményét, és erre roppant büszke volt, kiállt a könyvmellett. Hangsúlyozta, hogy nem ért vele egyet, de egykönyvet nem lehet betiltani, azt már szerinte könyvégetés,az utcákon rakott könyvmáglya követi, ami egyenesen

vezet a munkatáborokhoz.Arról már régen leszokott mindenki, hogy a hajdani

belbiztonsági politikus filozófus szavai mögött logikát vagyértelmet keressen, de az írás megjelent, komoly vitákkövették, egy-egy bolt le is vette a polcról, de ezzel csak aztérték el, hogy a többi – többet adott el.

Mindenesetre az asszony, akinek addigi legsikeresebbműve a vasárnapi rántott csirkéje volt, híres lett és gazdag.Bizonyos módon: celeb. A szó szoros értelmében, mertvégigjárta a televíziós és rádiós show-műsorokat, amíg elnem unták. És bizonyos módon: idol.

Több párt is támogatta, így elképzelhetőnek tűnt, hogyelindul a következő választáson. Annak ellenére – és eztszámtalanszor elmondta –, hogy nem ért egyet aválasztások elvével, továbbra is a monarchia híve, detudomásul veszi, hogy ennek ma nincs realitása. (Amibentévedett.)

Sudár termetével, kontyba font ősz hajával kirítt atömegből, már a Szalay utcából látszott, hogy megtisztelteaz eseményt.

Eljött az egyik legismertebb humorista, aki előbb atelevízióban, majd internetes, személyre szóló kabaréibankacagtatta a közönséget. Karrierjét fergetegescigányvicceivel alapozta meg, melyeket – jelezve jószándékát – többször kifejezetten cigány közönség előttmutatott be.

Több százan voltak már a téren, talán ezren is, amikor

szólásra jelentkezett Borsodi Nagy István, aki akkor már aFront vezetőségi tagja volt, zöld színű mackóját fekete,derékszíjas egyenruhára, muris sapkáját, mely egyszerreidézte a leventéket, a New York Yankees baseballosait ésLear bolondját, fekete katonai csákóra cserélte.

A mikrofonhoz lépett, gondosan és gyakorlottmozdulattal lejjebb húzta, hogy alkalmazkodjon aprótermetéhez, majd megzengette sipító torokhangját.

– Honfitársaim! Testvéreim! Fajmagyarok!Hangya undorodva fordult el asztali kommunikátorától,

melyen élőben figyelte a Kossuth téri eseményeket.– Nem tehetek róla, végem van, ha meglátom. Végem.

Ez a kis patkány a mi ruhánkban is patkány.– Öld meg?– Mi?– Öld meg! – A Vezér hangja halk volt, szenvtelen,

mintha csak azt mondta volna: kérek egy pohár vizet. Aziroda sarkában ült, vagy inkább feküdt, lábát adohányzóasztalon nyugtatta. – Hogy mondjam másként?Mit szeretnél hallani?

– Nem, nem. Pont ezt akartam hallani. Szabad kéz?– Hogy? Mi? Nem értem. Azt sem tudom, miről

beszélsz…– Rendben, Vezérem. Megértettem. Mehetek?A Vezér nem válaszolt, csak nagyot szívott a

cigarettájából, annak ellenére, hogy az egész épületbentilos volt a dohányzás. A füstjelzőt régen leszerelték, amit

persze jelzett a tulajdonosok számítógépes rendszere, detudták, kik a bérlők, látták, milyen alakok járkálnak ide,úgyhogy nem szóltak.

Hangya, aki már évek óta nem használt mobiltelefont,csendesen behúzta maga után az ajtót, és eltűnt alépcsőház sötétjében.

Borsodi közben átszellemülten folytatta, annak ellenére,hogy a téren is voltak sokan, akik hasonlóan reagáltak amegjelenésére, mint kilométerekkel távolabb Hangya.

– Mert mi az, amit tudunk? Tudjuk, kik vagyunk.Magyarok. Igaz magyarok. Tudjuk, mit akarunk. MagyarMagyarországot. Olyan Magyarországot, ami nem ajöttmenteké, az ideiglenesen hazánkban állomásozóké(némi derültség fogadta a retorikai fordulatot), hanem amiénk. Szittya magyaroké. Európa védőié. Akereszténység védőié. És most már azt is tudjuk, hogyanakarjuk. A Front eszméivel! A Front harcosaival. A Frontgyőzelmével.

„Egész jól beszél!”, gondolta a Vezér, az íróasztalonnyitva hagyott képernyőt bámulva. „Kár érte.”

Hogy a három katona kifogyott a beszédtémából, az

nem kifejezés.Ha kínos csendekből várat lehetne építeni, kilencre már

álltak volna Kufstein falai.Tízre már a bástyák és a tornyok is.Akkor érkezett a hír, hogy várja őket a miniszterelnök,

amikor a „Főnök”, Horváth Andor tábornok már egyszerűennem mehetett ki többször, se vécére, se „valaminekutánanézni”, se telefonálni. Többször már nem tehette fel akérdést: „Na, de igaz lelkükre, mondják meg, milyen hely ezaz Afganisztán”, és kávéval sem kínálhatta már meg őkettöbbször.

Tímár alezredes és Marjai főhadnagy egymásra néztek,pillantásuk azt mutatta, hogy inkább három misszióBaglanban, mint még egyetlen perc ebben akarosszékben.

Nem is tudni, mitől mentette meg őket a tábornokasztalán megcsörrenő telefon.

– Uraim, köszönöm a türelmüket, mehetünk! – mondta,és katonától szokatlan udvariassággal mutatta az utat azajtó felé.

A Honvédelmi Minisztérium a kormányzati negyed keletiszárnyában volt, méterekre a miniszterelnök irodájától, ígynem vették igénybe az erre a célra rendszeresítettvillanyautókat. Horváth tábornok sajnálta, mert imádottvelük menni, és – ellentmondva a szabályzatnak, ésnemegyszer az Őrezred munkatársainak is –, ha csaktudta, maga vezette az apró, kétszemélyes, leginkábbalacsony építésű, fedett targoncára emlékeztetőjárműveket.

De most csak sétáltak, vagy egy tucat őr kíséretében. Abelbiztonsági miniszter az eseményekre hivatkozvamegsokszorozta az épület és a celebritások őrizetét, ezzel

együtt megfigyelését is.De ebben a menetben nem volt semmi titkolnivaló.Vass – szokatlan udvariasság, vagy éppen csak kilépett

valamiért? – már az előszobában várta őket.– Tábornok úr! Örülök, hogy látom. A minisztere már

issza az isteni kávémat, megsértene, ha nem kínálhatnámmeg. – Aztán a két egyenruhás katona felé fordult: – Tímáralezredes, megtisztel! Sokat hallottam a hősiességéről.Marjai főhadnagy, örülök, hogy épségben látom!Fáradjanak be!

Az alezredes végképp összezavarodott. Kirúgni? Ilyenkezdés után? Bármit el tudott képzelni egy politikusról, deebben nem volt semmi logika.

Marjai sem értette a helyzetet, és a cinkosság, az elmúltórák közös élményei váratlanul egymásra hangolták a kétférfit. Marjai úgy érezte, jobb főnöke nem is lehetneTímárnál, hiba volna az állására vágyni.

Hogy a miniszterelnök stílusa ilyen, vagy a helyzetkívánta meg, nem vált világossá számukra soha, de egyperccel az után, hogy lehuppantak a kényelmesbőrfotelokba, még mielőtt behozták volna a messze földönhíres Vass-féle kávét, már benne voltak a közepében.

Először is bemutatták őket a szoba sarkában üldögélőhadügyminiszternek, akit persze már ismertek, hiszenmegbízólevelüket mindketten tőle vették át.

– Uraim! – kezdte a miniszterelnök. – Magyarországhelyzete kritikus. Őszinte leszek önökhöz, mert tudom, hogy

elkötelezettségüket csak a meggyőződésükkel együtttudom megnyerni, ez pedig nem megy anélkül, hogymegismerjék a tényeket. Különben csak parancsothajtanának végre, amit nem akarok, és nincs is semmiértelme. Nem vezetne sehova.

Kopogtak.– Tegye csak le! – mondta a belépő

titkárnőnek. – Kérem, szolgálják ki magukat! Figyelmükbeajánlom a kávé mellé azt a csokis aprósüteményt, mennyei.Higgyék el!

A katonák egymásra néztek. Marjai már a szállodábanis ivott – nem volt lakása Pesten –, így ez volt ma anegyedik kávé. Az alezredesnek a harmadik. (A „Főnök”már nem is számolta, lemondóan nyúlt a csésze után.)

– Informálódtak az itthoni helyzetről?– Miniszterelnök úr! – kezdte a hivatali rendnek

megfelelően a magasabbik rangú és beosztású katona,vagyis Tímár alezredes. – Természetesen igyekeztünk, denem mondhatnám, hogy értünk mindent.

Marjai minden szóra bólintott, feszesen és lendületesen.Valóban. Egyetlen szót sem értett abból, ami itthonfogadta.

– Így – folytatta Tímár – hazarendelésünk okai semismertek előttünk.

– Igen – mondta a miniszterelnök –, hiszen ez egy titkosoperáció, és mit ér egy titkos operáció, ha nem maradtitokban? Igazam van?

– Igaz, miniszterelnök úr.A hadügyminiszter felkapta a fejét. Világos, hogy költői

kérdést tett fel Vass, olyan kérdést, amire nem várt választ,és az is világos, hogy Tímár nem tudja megkülönböztetni aköltőit a valóságostól. De hát nyilván ezért lett katona, ésnem pedig műfordító.

– Nos – haladt tovább Vass, olyan gesztussal, mintamikor valakit megakasztanak, nem örül, de nem isneheztel érte –, nos-nos-nos. Tehát. Röviden, akkor…vázolom a lényeget.

A két katona bólintott és várt.– Nemrégiben, az időpont most nem lényeges, bizonyos

körök, nem magyar körök, azt az információt juttatták elhozzám, hogy Törökországban felfedeztek egy feltehetőenemberre is veszélyes vírust, mely rendkívüli sebességgel éskiterjedéssel fertőz. Arra is felhívták a figyelmemet, hogyországunk a veszélyeztetettek egyike. Természetesenhivatalosan is értesítették az államelnököt, de azzal istisztában voltak, hogy bizonyos körök, bizonyos érdekek,bizonyos múltbéli történések hatására az államelnök nemlesz cselekvőképessége teljes birtokában.

Vass kortyolt a kávéjából, és két vendégére nézett.Kozmosznyi üresség nézett vissza rá. Azon volt, hogymegkérdezi, értenek-e mindent. De látta, hogy felesleges.Semmit sem értettek.

– Mondjak valamit a betegségről? – Marjai bizonytalanulbólintott, az alezredes még bólintani is elfelejtett. – Mint azt

bizonyára hallották, úgy kezdődik, mint egy influenza.– És hogy végződik? – kérdezte Tímár önkéntelenül.

Talán nem is tudott róla, hogy megszólalt, ha rákérdeznek,valószínűleg kikérte volna magának, hogy félbeszakítottaMagyarország miniszterelnökét, még akkor is, ha egyliberális szarjancsinak tartotta.

– Jó kérdés! – mondta nem kevés éllel Vass. – Jókérdés. Sok esetben halállal. Az esetek húszszázalékában.

– Minden tizedik ember meghal? – kérdezte Marjai,olyan értetlenséggel az arcán, ami még őt magát ismeglepte volna. Ha látja.

– Minden ötödik, igen. Ez a tipp. Nem volt még ilyenjárvány, nem ismertük eddig a vírust, így persze nem lehettudni, mire hogy reagál, de… igen. Valahogy így.

A reggel ezernyi kínos pillanata közül ez volt alegkínosabb. Rettenetes csend ült a szobára, de nem adrámaiság vagy a félelem csendje, nem is a harckészségé.Tökéletesen üres volt ez a csend. Úgyhogy aminiszterelnök hagyott időt, hogy megemésszék.

– Van kérdésük? Alezredes úr? Főhadnagy úr?A két katona ismét egymásra nézett, de most nem

megerősítést, csak bizonytalanságot láttak egymáson.Marjai volt a fürgébb eszű. Vagy csak bátrabb.

– És mi ez az izé… cirkusz? A cigányokkal.– Elterjedt a híre, hogy a betegséget a cigányok hozták

az országra. Ugyanakkor egy állatorvost, aki a beteg

állatokat akarta megvizsgálni egy faluban, Ardán…Hallottak már Ardáról?

A két katona nem hallott.– Szóval az állatorvost brutális kegyetlenséggel

meggyilkolták, így sokan azt feltételezik, hogy a cigányokvégül is tevékenyen részt vettek a fertőzésben. Többösszetűzés is volt már országszerte. Most már azt kellmondjam. Jól mondom, miniszter úr?

A hadügyminiszter bólintott, de hangot továbbra semadott ki.

– És ami a nagyobb baj, elkezdték magukatmegszervezni bizonyos erők az országban. Bizonyoskörök.

Marjai és Tímár maradék erejével figyelt, de csakszavakat tudtak elkapni. Valami körök.

– Nos, tehát bizonyos körök, radikálisok,nemzetiszocialisták, anarchisták, hogy is fogalmazzak,talán nem túlzok, ha azt mondom… fegyverkeznek.

Az alezredes előredőlt.– Fegyverkeznek? És aztán mivel? Talán csúzlival?

Huszárcsákóval?Most a miniszterelnök dőlt előre. Míg néhány

másodperce két méter volt a két arc között, most centikválasztották el őket egymástól.

– Nem éppen. Bár, hajói tudom, önök szokták az ilyentípusú fegyvereket csúzlinak becézni. Csúzli – formálta ahangokat. – Kér még kávét?

– Nem, kávét nem – válaszolta az afganisztániparancsnok, aki, bár teljes sötétség volt az agyában, abbanaz egyben biztos volt, hogy mire felállnak ezekből akényelmes bőrfotelekből, a finom kávé és teasüteménymaradványai mellől, már nem lesz afganisztániparancsnok.

– Pedig finom.Marjai a Főnökre nézett. A Főnök a miniszterre. A

miniszter meg vissza. Kezdett szabályos párviadalláalakulni a beszélgetés, ők hárman ebből kimaradtak,de – különböző okokból – tulajdonképpen mindhármanélvezték.

– Folytatom. Ezek a bizonyos körök fegyverkeznek, és epillanatban úgy tűnik, hogy az állam ellen esküsznek össze,céljuk, hogy az állam ellen törjenek.

– És milyen erőt jelentenek ezek a „bizonyoskörök”? – kérdezte az alezredes, de választ nem kapott.

– Erről majd a tábornok úr brífeli.– Mit csinál a tábornok úr? – kérdezte a két katona

egyszerre.– Brífeli. Tájékoztatja. Beavatja. Világos a találkozásunk

célja, uraim?Nem volt világos. Annyi világos volt, hogy nem büntetés

következik. Nem is előléptetés. Nyilván valamilyen feladat,de a feladat mibenlétéről semmilyen elképzeléssel nemrendelkeztek.

– Nem… teljesen… világos – mondta Tímár alezredes

kínban, miközben az zavarta legjobban, hogy ő van kínban,holott a másiknak kellene.

– Majd lesz – mondta Magyarországminiszterelnöke. – A továbbiakról tábornok úr tájékoztatjaönöket. Köszönöm, hogy itt voltak, kérem, várjanak kint.Tábornok úr, miniszter úr, maradnának egy percre?

Elrendeződtek Vass kérése szerint, kettő kint, kettőbent, de mind a négyen érezték, hogy a miniszterelnökminden, csak nem boldog.

A két katona leült az előszobában, és bár a szavakatnem tudták kivenni, azt hallották, hogy Vasstorkaszakadtából ordít…

Hajnal azután értesült a rossz hírről, hogy harmadszor

hívta sikertelenül az államelnököt.– Jó, hogy nem az internetről tudom meg – sóhajtotta, de

a sóhajtás mögött, a magára erőltetett nyugalom mögött otttombolt az igazi Hajnal. Szegény kislány. Semmi kétség,szíves-örömest lefejeztette volna a rossz hírt hozó emberét,ha akár csak ötszáz évvel korábban születik, így azonbanbeérte azzal, hogy – csendesen, szinte sziszegve – kiküldtea szobából.

Újra hívta az elnököt. Ezúttal nem a kis seggdugasz, nemis a titkárnő vette fel – maga az államelnök búgott bele egyhallót.

– Hajnal vagyok. Kerestelek.– Tudom.

– Mégsem hívtál.– Beszéljünk! Volna miről.– Nekem mondod? Nekem mondod, hogy volna miről?

Elnök úr, te elvétetted a bejáratot! Ez nem a balettintézet. Ittegy piruettel nem oldasz meg semmit.

– Ne telefonon…– Rendben. Fél óra múlva ott vagyok.– Fél óra? Lehet, hogy várnod kell.– Nem szeretnék.Meg kell nyugodni, szuggerálta magát az üzletember.

Nincs mese, beszélni kell Petrovval. Csakhogy még sohanem hívta. Mindig Petrov jelentkezett, ha kellett valami. Ésmit mondjon neki? Goszpogyin Petrov! Baj van, és nemtudom egyedül megoldani… Segítsen!

Két eset van. Vagy visszautasítja, és akkor benne van aszarban, vagy segít, és akkor benne van a szarban.

Soha nem érezte még magát ennyire bizonytalannak,tétovának. Elővette a híres kockás papírt, és – ahogyszokta – számba vette a lehetőségeket.

Ha egyszer, ha csak egyetlenegyszer elfelejt összetépni,elégetni egy ilyen papírt…

Felírta: vírus. Annyit tesz: elszabadult a járvány, nyilvánhalottai is vannak.

A milliárdokért beszerzett vakcina használhatatlan, másnincs. Az amerikaiak tudják, hogy ő van az üzlet mögött, azoroszok is tudják, de nekik legfeljebb csak az fáj, hogykihagyta őket. Az amerikaiaknak konkrét veszteségeik is

vannak. Az Elnököt fogja, hiszen mindent tud róla, amit megnem, azt nem is érdemes tudni. A pénzügyminiszter csakjátssza a nagyfiút, két perc alatt leiskolázta. Vass? Ő különügy. Kiismerhetetlen. Bármire képes. Romlott az utolsósejtjéig, vagyis valamelyest mégis kiszámítható.

Hajnal tudta, hogy csak ha az emberek legalantasabbösztöneire épít, akkor nem épít ingoványra. Vagyis Vasstámadni fog. De csak akkor támadhat, ha az oroszokcsendben maradnak. Vagyis beszélnie kell Petrovval.

Ezt írta fel másodiknak: Petrov. Annyit tesz, mostelőször, igazán és teljes mértékig, használnia kell az oroszkapcsolatot. Ami persze attól olyan erős, hogy nemhasználta soha. Ha kér: gyenge. Ha gyenge: nem kell. Hanem kell: vége.

Ebből hogy jössz ki, öcsém, gondolta, és felírta a papírraa harmadik szót: vereség.

Annyit tesz: ha leáll, széttépik. Ebből a körhintából nincskiszállás, ha volna is, senki sem hinné, hogy igazi, hogynem csak úgy tesz, hogy ez is csak csel, mássz ki egyetlenpillanatra a fedezékből, már szét is lőtték a fejedet.

Vagyis, negyedik szó: támadás! Annyit tesz: csak előrevisz út. A híres killing instinct. Hajnal nem tudott angolul, akifejezést egy tanácsadótól hallotta, akit többekrábeszélésére bérelt fel évekkel ezelőtt, egyetlen hónapra.Utána úgy rúgta ki, az egy hónapra való pénzt se fizette kineki, igaz, az nem is kérte. Merte volna?

A kislányra gondolt. Ágira. Nemoda talán még nem is

tudja. Ha nem tudja, még nem is szomorú. Még nem isdühös. Még azt sem tudja, hogy dühösnek kéne lennie,nemhogy azt: kire. Végül is kábítószer az kábítószer. Atúladagolás az túladagolás.

Bárki is adja el a drogot. Bárhol is. A Sportcsarnok.Micsoda szellemtelen trükkökkel hagyták ki annak idejénHajnalt az építkezésből! A berendezésből. Aztán azüzemeltetésből. Vass. Mind Vass.

A GOA? Ez a spirituális izé? Ez a baromság? Vass! Hátpersze, hogy Vass. A biztonsági cég? Az is. Mind, mind:Vass. Szegény kislány…. De nem is olyan rossz hír. Tudjaezt Nemoda? Nem tudja. Semmit sem tud. Még.

Gyerünk, vár az Elnök! – Cicám! Ugydeúgydeúgy fogsz utálni…Kelement az autóban, közel a rendőrkapitánysághoz

érte a telefon. A Főnök titkárnője volt, Evike. Egy évtizededolgoztak együtt, és bár volt az épületben egy-két különösfickó, Evike hangja mégis az egyetlen, ami bármikor,bármilyen helyzetben, munka közben, halottszemlén vagynyaralás alatt a Balatonban fel tudta idegesíteni. Azaffektáltságot is affektálta, mindezt magas, sipítófejhangon, és mintha mindig be lenne dugulva az orra…Úgyhogy igaza volt: úgydeúgy utálta.

– Gabííí – húzta el a szóvégi hangot –, be kéne jönnöd…Figyú! Tudom, hogy szabin vagy, de a Főnök látni akar. Te,isten bizony, nem tudom, miért, de nagyon sutyorogtak,

szerintem fontos. Naaa? Gabigabigabííí…Semmi oka nem volt felvilágosítani ezt a gutaütött picsát,

hogy itt van már a sarkon, hogy nem bírta ki otthon, aszabadnapján is be kellett néznie, úgyhogy nem szólt róla,csak megígérte, hogy ahogy tud, benéz. Ez elég voltÉvikének, boldogan sikongatva tette le a telefont. Úgyhogyakkor most hova? Be nem mehet, hiszen megígérte, hogykésőbb benéz, vagyis nem most, mennyi lehet a nemmost… fél óra, egy, kettő?

Aztán gondolt egyet, fogok én ezeknek játszani, csaknéni ülök már be egy moziba. Sarkon fordult, és újra amunkahelye felé vette az irányt.

Nagyot nézett Éviké, amikor öt perccel a beszélgetésután megjelent az ajtóban.

– Here is Johnny – vigyorgott arcát az ajtó résébeszorítva, de Éviké nem látta a Ragyogást, neki a Szex ésNew York volt a kedvence, így aztán nem is értette a poént.

– Bemehetek?– Várjál, megkérdezem.Kelemen lezöttyent a karosszékbe. Istenem, de sokat

várt már itt, de sok időt elvett a munkától ez a szoba! Évikéhátát nézte, aztán – mi tagadás – a fenekét, de jó, hogy éna másik partnak evezek, gondolta, és elfordította a fejét.Illetve elfordította volna. Mert Éviké roppant tompora mellettmegjelent egy arc.

Bent ült, a Főnök szobájában, és nem a Főnök volt, denem ám! A Főnök magas és kopasz, ez meg itt egy

alacsony hajas baba, bizony, ő az, testi-lelki jó barátja,helyettese, mindenese – Lajos.

Kelemen elfintorodott, és felállt a székből. De addigramár becsukódott az ajtó, és ott állt, terpeszkedett Éviké, arettenetes titkárnő.

– Gabi, ide figyelj! Igyál egy kávét a kantinban! Tíz percmúlva vár a Főnök. Jó, drágám?

Jó volt. Hogyne lett volna jó. Megpróbált nem gondolniarra, ami jöhet, de persze nem tudott, végigfutott az agyánminden lehetőség, mi lehet a legjobb, mi a legrosszabb.Előléptetik, és Lajos kerül a helyére, de akkor miért velebeszélnek először?

Leveszik az ardai nyomozásról? Más ügyet kap? Milehet? Nem ment el a kantinig, a gépből vett kávét,barátjára gondolt megint, a Koronára, a szaunára, amasszázsra, a Lllajosra… Na jó, gondolta, lesz, ami lesz.

– Most már bemehetek?– Gabikám, persze, szeretettel vár a Főnök.Nagy sóhaj bentről, a párnázott ajtón is kihallatszik,

ahogy a Főnök feláll a székéből. Nyílik az ajtó, gyere be,Gabikám, mondja, és megint sóhajt, Lajos nincs már bent,mégsincs egyedül, Kelemen ismeri ezt a pofát, honnan is…

– A testület ügyvédje, biztosan ismeritek egymást,találkoztatok már?

– Hogyne, többször is a főhadnagy úrral.– Jó napot, ügyvéd úr! – mondja Kelemen, üres az agya,

az asztalon paksaméta, az ügyvéd a földet nézi, a

háttérben halkan duruzsol a bűnügyi csatorna, a Főnökleveszi a hangot, megköszörüli a torkát.

– Hát, egyikünk sem ezekért a pillanatokért lettrendőr. – Újabb köszörülés, az ügyvéd, mintha zsákmányralesne a padlón, meredten néz maga elé. – Gábor, ez atestület nagyon sokat köszönhet neked, mindannyiantudjuk, hogy kevesen tettek az ország biztonságáért annyit,amennyit te tettél. – Kis köhögés, szünet, aztán újabb, feláll,iszik egy kortyot az asztalán álló pohárból, visszaül,folytatja: – De különböző okok fennállása miatt úgydöntöttünk, hogy ha esetleg… beadnád … hm, beadnád anyugdíjazási kérelmedet, azt… nos, elfogadnánk. Úgyértem, soron kívül elbírálnánk, és el is fogadnánk. Gyorsan.Mit szólsz hozzá?

Semmit nem szólt. Csendben ült a süppedős műbőrgarnitúrán, és nem jutott eszébe semmi, de semmihelyénvaló válasz. Valami diplomatikus. Vagy időhúzó.Vagy indulatos. Vagy kérdőre vonó. Semmi. Csak a rohadtnagy semmi. Ez volt az élete. Az igazolványa, a pisztolya,amit egyetlenegyszer sem használt huszonöt év alatt, azemberei, az ügyei. Nem akart rendőr lenni. Nem szeretettrendőr lenni. De semmi más nem volt. Csak rendőr. Ésmindaz, ami még tegnap is vágyálomnak tűnt, éselérhetetlenül távolinak, az most rémképpé lett ésvalósággá. A barátja, a pihenés, a hosszú téli dologtalanesték… Nyugdíj? Negyvenöt évesen! És aztán? A hátralévőharminc? Vagy csak húsz? Vagy csak egy év? Vagy

egyetlen nap? Nyugdíj? Nem… Nincs ereje adni azudvarias kollégát, óh, hát persze, hol kell aláírni, de majd ahivatali március 15-ödikékre azért elhívtok, néha együdvözlőkártya, ahogyan a nagy öregeknek jár, aveteránoknak, esetleg belőlem is lehet még egy kép afalon, na nem a bejáratnál, de mondjuk apingpongteremben, persze nem portré, esetleg KelemenGábor főhadnagy a céges szalonnasütésen, vagymittudomén…

– Nem teljesen értem… ezt. Hogy… úgy érted, kirúgtok?Az ügyvéd nagyot nyel, nem ússzák meg, persze hogy nem,nincs olyan szerencséje, pedig az asztalán tonnányi munkavár, de hát hogy is gondolta, öt perc, csak aláírnak, és mármehet is vissza, mekkora ökör volt…

– Gábor. Gábor! Ne úgy vedd! Nem rúg ki téged senki.Úgy érezzük többen, hogy jobb így a testületnek, és – tedda szívedre a kezedet, Gáborkám – neked is jobb. De mostőszintén.

– Már mért lenne nekem jobb? Hogy kibasztok?– Na, Gábor, stílus…– Stílus? Ez a kis szarházi Lajos munkája, érzem én. Hát

tudom én. Nem vagyok én akkora hülye!– Gábor, nyugodj meg, kérlek, ennek semmi köze

Lajoshoz.– Tán nem is ő kerül a helyemre, igaz?– Ez már nem az ön illetékessége, főhadnagy úr – szól

közbe az ügyvéd, hangot váltva, fenyegetően –, szerintem

higgadjunk le, jó? így nem megyünk semmire.A Főnök hátradől a karosszékben, hálásan néz a

jogászra.– Itt vannak a papírok, tessék áttanulmányozni őket.

Mindenhol meg vannak jelölve kék tintával, ahol alá kelleneírni a főhadnagy úrnak. Tetszik látni.

Kelemen a papírokat böngészi, mintha olvasna, pedignem, pára futja el a szemét, csak nem fogom elsírnimagam ezeknek, gondolja, leteszi a paksamétát, erőt veszmagán, megköszörüli a torkát ő is, végre tud beszélni.

– Valamibe belenyúltam Ardával, igaz? Mondd meg!Legalább ennyit mondjál meg!

A Főnök meglepetése hiteles, mi több, valódi, „mi aszarba nyúlhattál volna Ardán”, ezt mondja a tekintete, ésezt mondják a szavai is.

– Nem, dehogy, mibe nyúltál volna?– Akkor nem értem – mondja Kelemen. – Nem, nem

írom alá, ezt te sem gondolhattad komolyan, miért írnám?Rúgjál ki, ha akarsz, én nem segítek.

– Nem értem, miért nem segítesz. Nem rajtam segítenél,hanem magadon, te kis hülye.

– Magamon? Mi van? Hogy két és fél évtized után nemvárhatok el egy kis őszinteséget? Mindenemet atestületnek adtam, miért nem kaphatok cserébe ennyit?

– Mennyit, bazd meg? Mennyit? – üvölti a Főnök, aztánfelpattan, és rágyújt az általános dohányzási tilalomellenére. – Te ne beszélj nekem őszinteségről! Meg hogy ki

kinek tartozik! Érted? Te ne!Kelemen megáll, talán még levegőt is elfelejt venni.– Ezt hogy érted?– Sehogy.– Nem, nem. Hogy érted? Halljam!Az ügyvéd érzi, hogy a legrosszabb irányba mennek a

dolgok, megpróbál közbeszólni, de Kelemen leinti.– Kuss, aktakukac seggdugó! Szádat befogod! Szóval?

Főnök? Miben nem vagyok én őszinte?– Hagyjuk. Próbáljuk normálisan intézni ezt a…Kelemen felugrik, egy rossz mozdulat, és megüti az

elöljáróját, arcuk milliméterekre egymástól, a főhadnagyszájából fröcsköl a nyál, szabályos dühroham, nem rá vall,de az.

– Megmondod, vagy…– Ne üvöltözz!– Megmondod?– Tudod, mit? Megmondom.Az ügyvéd megpróbál közbelépni, de már késő, itt ma

senki nem nyer, a kérdés csak, hogy ki mennyit veszít.– Szerinted – sziszegi a főrendőr – minek hívnak itt

téged? A kollégák. Gábornak? Vagy Gabinak? Szerintedén titkoltam el a magánéleti problémáimat? Vagy tehazudsz évek óta, vagy ki tudja, mióta?

– Nincsenek magánéleti problémáim.– Szerintem nem is ez – mentené az ügyvéd azt a kevés

menthetőt, de itt ma minden menthetetlen.

– Dehogyisnem ez. Kirúgtok, mert valaki azt mondta,hogy buzi vagyok?

– Nem. Kirúgunk, mert buzi vagy.Az ügyvéd lemondóan néz, volna mit mondania, de tudja,

hogy felesleges, kimondatott, perek, bíróság, nyerhetetlenügy, hacsak nem hazudik, de mi van, ha be van drótozva,ettől kitelik, sőt mi van, ha az egész élőben megy azinterneten, a parancsnoknak vége, a főhadnagynak vége,de neki is vége, mindennek vége…

– Kirúgtok, mert buzi vagyok? – Kelemen visszahuppana karszékbe, előredől, két keze az ölében. – Kirúgtok, mertegyütt élek egy férfival?

– Valami keramikussal, nem igaz?– Grafikus. Nem keramikus.– Grafikus, keramikus. Nem mindegy? Leszarom, apám,

hogy te kivel élsz. Felőlem elefánttal is élhetsz amajomházban. Nem érted? Nem ez a baj. A baj, hogyévtizedek óta hazudsz. Érted? Átbasztad a testületet,átbasztál engem. Mert elfelejtetted elmondani, hogy egyköcsög buzeráns vagy. Ez a baj. És mielőtt megtudnánk,hogy mit hazudtál még el, kibaszlak, mert nekem a testületa mindenem. Ez a kis szar rendőrség. És te nem vagyrendőr. Te egy homokos köcsögduda vagy. – Hirtelenlecsendesítette a hangját. – Írd alá! Írd alá, és menjél!

A weekly meetinget, a rendes heti nagy értekezletet

igazán nem szerette Péter.

Egyrészt mindig ott volt az Alelnök, kegyetlen, brutálisfigura, soha egyetlen alkalmat nem szalasztott el, hogybelerúgjon, kinevettesse, porig alázza.

Arra gondolt, egyszer megkérdezi, mi a baja végül isvele, de félt, hogy nem fogja érteni a választ, és akkor csakeggyel nagyobb a baj.

Másrészt meg csak úgy röpködtek az angol kifejezések,és bár tudott angolul, vagy legalábbis nagyjából tudott, ittmindig butának érezte magát. Címek, amikről sose hallott,filmek, amiket nem látott. Így aztán megpróbált észrevétlenmaradni, ami többnyire sikerült is neki, hiszen ha semmimásban, ebben mindenképpen elismerésre méltóan jó volt.

Már a tárgyaló megközelítése is külön feladat, hiszen elkell menni a szörny irodája előtt. Úgy, hogy ne vegye észre.Vagy legalább ne kelljen köszönni. Mert ha köszönni kell,ha megvillan a szemkontaktus, abból már minden lehet.Minden, de semmi jó.

Vagyis osonni kell. De úgy, hogy senki ne vegye észreaz osonást. Az mégiscsak kínos, ha észreveszik. Nézzétek,Péter itt oson! Ólálkodni kell és lopakodni, de mint akinekeszében sincs egyik se, csak erre járt, de már megy is, ittse volt igazán, ugyan mit is kezdenénk vele. Ilyenkor atúlzott sietség is veszélyes. A, Péter, hová rohansz? Hatotyog: Péter, látom, ráérsz, te, azt mondd már megnekem…

Szóval nem jó ez sehogy se, mégis így van, ezért nemszerette hát Péter a heti meetinget. Meg még pár másért.

De olyan kínos a helyzet, mint ma, nem volt még egyszerse.

Mert hát ma volt egy randi, ugye, az Alelnökkel, amitlemondott, már hogy ő, az Alelnök, de itt találkozni fognak!Vajon szóba hozza-e, amit tízkor nem akart? Vagymeghagyja négyre? Délutáni csemegének? Utal rá?Célozgat? Amit neki értenie kéne? Vagy csak néz? Mertismerjük el: nézni, azt tud…

Itt tartott a gondolkodásban, amikor az Alelnök szobájaelé ért. Az ajtó nyitva. Itt már annyit se gondolkodhat, mint akapus a tizenegyesnél, itt már tenni kell, dönt is, elsüvít azajtó előtt, mint a szél, de már az Alelnök hangja is süvít,mintha csak rá várt volna: Péteeeeer!

Visszalép, ám mielőtt megszólalhatna, már utoléri azalelnöki intelem.

– Már megint nem köszönsz. A bálon azt hittem, véletlen.De látom már, hogy kerülsz.

– Dehogy, dehogy… csak… nem tudtam…Az Alelnököt nem annyira érdekli, mit nem tudott Péter,

beinti, hellyel kínálja, vizet hoz neki, aztán barátságosan azasztal szélére ül. Cipője orra csaknem a fiatalembertérdéhez ér, ha meglóbálná, érne is, de nem lóbál. Csak ül,néz, fejet csóvál.

– Péter, Péter. A sírba viszel.Péter arcán értetlenség, de nem tudni, minek szól, a

mondatnak, a helyzetnek, vagy egyszerűen csak: ilyen azarca. – Vártalak reggel. De te nem jöttél.

– Hogy érted, hiszen te mondtad le.– Én? Nem is beszéltünk.– Úgy értem, a titkárnőd.– Most akkor én, vagy a titkárnőm? Mindegy, Péter.

Hagyjuk. Inkább elmondok neked egy történetet. Remélem,meg fogod érteni. Meg fogod érteni?

– Persze. Meg fo-fo-fogom – hebegi, legszívesebbenütné magát a dadogás miatt.

– Jó. A Pancsatantrából van.– …?– Nem tudod, mi az.– N… nem ugrik be.– Ókori ind mesegyűjtemény. Tudsz indul?– Hát, szívesen mondanám, hogy eligazodom nagyjából,

de hát nem. Valójában nem tudok indul.– Nem hátrány. A Pancsatantra szanszkritul van. Meg

sem kérdezem, tudsz-e szanszkritul. Elég lenne, ha angolultudnál. Bár azt tudsz, nem? Nem adnak el. Meg ilyenek.Valamennyire tudsz. Bár én még nem hallottam. Na, visszaa Pancsatantrához. Élt egyszer egy városban egySzuddhapata nevű ruhamosó. Tudod, mit jelent az, hogyszuddhapata? Felteszem, nem. Azt jelenti: tiszta ruhás.Tudod. Szanszkritul. Szóval, ennek volt egy szamara, akialig kapott valamit enni, ezért a gyöngeségtől alig állt alábán. Egyszer a ruhamosó egy tigrisbőrt talált valahol.

Erre így szólt magában: Micsoda szerencse! Ezzel atigrisbőrrel letakarom a szamaramat, és éjnek idején az

árpaföldre eresztem. Akik a közelében járnak, tigrisnekfogják tartani, és nem merik elkergetni. A tervét végre ishajtotta. Tudsz követni, Péter?

– Persze, persze, folytasd csak! Figyelek. – És igazatmondott. Tényleg figyelt.

– Oké. Szóval ettől kezdve a szamár éjnek idejénkedvére eszegette az árpát. Az éj vége felé a ruhamosómegint hazavezette, így aztán a szamár egy idő múlvaegészen meghízott és megerősödött, úgyhogy már aliglehetett megkötözni. Egy napon aztán a szamár egykancaszamarat hallott a távolban ordítani. Erre szerelmisóvárgásában maga is ordítani kezdett. A csőszök ettőlfelismerték, hogy a tigrisbőrben szamár van, ésfütykösökkel, kövekkel és nyilakkal megölték a szamarat.És még egy versikét is hozzábiggyeszt a Pancsatantra,hogy jobban megértsed: „Tigrisbőr takarta, védte, sfélelmessé tette bár, ordítása elárulta. Ezért halt meg aszamár.” Hát, eddig tart a mese, Péter.

Soha, soha, soha nem érezte még ennélkényelmetlenebbül magát.

A mese alatt arra koncentrált, hogy észrevegye a végét,ne mulasszon el nevetni. De, hogy fel is hívták a figyelmét avégére, valahogy az egész törekvés értelmetlenné vált,ugyanakkor nézve a vele szemben ülő férfi komoly, kedvesarcát, nem is volt annyira biztos, hogy nevetni kell, de akkormit kell? Valaki segítsen, legyen vége már! Miért kínoz ezaz ember, mit akar tőlem?

– Vagy úgy akarsz járni, mint Szjámalaka, aki alegnagyobb megalázást is elviselte, és akit utoljárakipenderítettek? Ez már egy másik mese, Péter. De eztmajd elmondom legközelebb.

– Délután?– Mi délután?– Igen, délután négykor van találkozónk. Tudod, a reggeli

helyett.– Tényleg? – A naptárjába néz, homlokát ráncolja, ajkát

biggyeszti. – Nekem nincs beírva. Majd legközelebb. Na,menjünk értekezni, nem ezért fizetnek arészvényesek. – Azzal átkarolja Pétert, és elindul vele aszomszéd irodába…

Folyamatosan villogott Hernádi telefonja azután is, hogy

Aida megérkezett a kórházba. Ha csak egyszer is ránéz,tudta volna, hogy többen is keresték a Központi Kórházból,a főigazgató titkárnője is, többek között. De keresteKelemen, a barátja, és az a rendőr is, aki korábbanmegtalálta Halmai nénit.

De minderről a főorvos semmit nem tudott. Nézte, néztea félig ájult, félig alvó kislányt, nem érzett lelkiismeret-furdalást (pedig érezhetett volna), sem szomorúságot(pedig lett volna rá oka), csak elszánt dühöt. Meggyógyítjaa gyereket, akármi lesz is, meghalhat bárki, de Lilla nemfog.

Aida számtalanszor átgondolta, mit mond majd férjének,

aki – bár tudta, hogy Marci miatt a lakásuk foglya – egészéjjel nem vette fel a telefont, és üzenetet is csak egyetküldött: „semmi változás” szöveggel. De amikor belépett akórterembe, meglátta az ernyedt, sápadt kicsi testet,mellette az ágy szélén gubbasztó férfit, és szemében azaggodalmat, többet, a rettegést, többet, azelszántságot – összezavarodott.

– Miért nem vetted fel a telefont?– Kimaradtál valamiből? – kérdezett vissza az orvos, és

a nő tudta, hogy a maga logikája szerint igaza van. Nem jártöbb egy el nem hagyott, de magára hagyott feleségnek,ennyi a jussa, hiába is követelne többet, figyelmet,odaadást, szeretetet, azt már más kapja, ha kapja, bárAida esküdni mert volna rá, hogy a férje egyetlen percnyifigyelmet, pillantásnyi érdeklődést sem szentel számtalanszeretőjének.

– Hogy van?Hernádi nem felelt, csak felnézett az asszonyra. Aida

megfogta a gyerek homlokát. Konstatálta, hogy lejjebbment a láza, homloka gyöngyözött, szeme olykor meg-megrándult. Aztán megrándult az arca. Aztán az egészteste. A férfi innen borult rá, a nő onnan, homlokukcsaknem összeért, visszahúzódtak, de csak centiket.

– Lilla, Lilla! – szólongatta a gyereket azasszony. – Ébredj, kislányom, hasadra süt a nap! Hahó,hahó, ki az ágyból szaporán!

A gyerek szeme csukva maradt, de alig nyitott száján

bugyborékolni kezdtek a szavak. – Apa…– Itt vagyok, kislányom.– Apa. Nagyot aludtam. Ügyes vagyok?Aida úgy érezte, nem bírja tovább, szeme megtelt

könnyel, nem, ezt nem érdemlem, gondolta, ez így már sok,édes istenem. Végigimádkozta az éjszakát otthon,miközben fia kezét szorongatta, aki többször is felébredt,és kicsit sem örült a szokatlan gyengédségnek.

– Nagyon ügyes vagy, Lilla!– Akkor kapok csokit?– Persze, csokit – suttogja az asszony, táskájából egész

arzenál kerül elő, feneketlen az a táska, mindig az vanbenne, ami kell. Csoki, fogkefe, patron a játék pisztolyba,elem a villogós maciba, zsebkendő, bébiétel, alma,pelenka, alvó állat, bármi. Csodatáska. Csodaanya.

– Van nálad? – kérdi Hernádi, de most az asszony nézfel, ahogy az előbb ő, azzal a tekintettel. Előrehajol,ugyanazt a blúzt viseli, mint tegnap, ugyanazt a melltartót,Hernádi megütközik, tán szaga is van, gondoljaellenségesen, de az nincs neki, szaga az tán még sincsneki.

– Jön a vizit, tessenek kimenni, de nagyongyorsan! – sivít az ajtóból egy éles hang, szemében izzógyűlölet, a közöny, a sietség, a bosszankodás érthető, deez gyűlölet, igazi, átható, feltartóztathatatlan gyűlölet,és – ebben biztosak lehetnek – nem nekik szól.

Itt az egész kórház, az egész szisztéma, az egész élete,

az egész világ van gyűlölve.A gyerekek, a súlyos beteg kislány mellett térdeplő

holtfáradt szülők csak megtestesítői mindennek, és mivel aszisztémának vagy a világnak nem tudja nem behozni azágytálat, így a gyerekeknek nem hozza be. És mivel akórházat vagy az életét nem tudja kizavarni, így a nőt és aférfit zavarja ki.

Csendben felállnak, Hernádi se nyikkan, máskor ilyenkormár… De most – most van. Ezek nem nyikkanós idők.

Kilépnek a folyosóra, a vizit sehol, el se kezdődött,ülhetnének bent, foghatnák Lilla kezét, ehelyett itt várnak, akólaautomata takarásában.

– Odaadtad neki a csokit? – kérdi az orvos.– Annyira megijedtem, amikor bejött a

harisnya – válaszolja a felesége, és egy könnycseppvégigszántja az arcát.

A szobafogságra ítélt kormánytagok éppúgy nem láttak

hozzá a munkához, mintha csak az irodájukban lettek volna,szabadon. Ezzel szemben egymást okolták a helyzetért, ésülésük délelőttre már üvöltözős veszekedéssé fajult.

A miniszterelnök tudott róla, számított is rá, alighanemtett is érte. Mégiscsak az ő kormánya volt. De azért akülvilág hírei csak elérkeztek a percről percre rosszabbidegállapotba kerülő politikusokhoz.

Tudták, hogy Pesten gyakorlatilag megállt az élet. Aziskolák többsége bezárt, a BKV valamikor tíz óra tájt

kilátástalannak ítélte és feladta a harcot, leálltak a metrók,de előfordult, hogy már az állomást bezárni sem maradt ottember. Így aztán emberek bóklásztak a sínek közt, addigkitiltott csövesek húzódtak az alagutakba, paplanok,takarók, nejlonszatyrok, bevásárlókocsik költöztek percekalatt az állomások padjaira.

Rendőrök alig voltak az utcán, továbbra is parancsravártak. Egyes kerületekben ki-kinéztek a forma kedvéért,máshol ki se, a kapitányságon zsugáztak, tévéztek ésaggódtak. De egyre többen választották a menekülést:egyszerűen hazamentek.

A sajtó így-úgy működött, de persze mindenki aztbeszélt, azt írt, amit akart, huszonéves fiatalok járták avárost, vállukra szerelt, apró URH-kamerával, ésközvetítettek. Az egyik internetes híradóban például élőbenéppen azokat a perceket, amikor a Moszkva tér pavilonjaitmegtámadja és kifosztja egy punktársaság. Valójábanhajléktalanok, kakastaréj frizurával.

Aki tehette, otthon ült, és a közvetítéseket nézte, vagyéppen nem nézte.

Más városokban is egyre nagyobb volt a káosz, bár arendőrök többnyire nem hagyták teljesen magukra azutcákat. Győrben, Debrecenben, Szegeden leállt aközlekedés, Pécsett viszont, mintha semmi nem történtvolna, jártak a villamosok, igaz, üresen. Az emberek inkábbotthon maradtak. Vagy ahol voltak.

Budapest belvárosát lassan leállította a Parlament előtti

tüntetés, délre már inkább tízezrek, mint ezrekkockáztatták, hogy elkapják a titokzatos influenzát. A sajtóa hadsereg segítségét kérte, tábori kórházak felállításátkövetelte, mert a civilekben már nem volt hely, a rendelőkelőtt százméteres sorok álltak, ültek, olykor feküdtek, és asorok – rendező erő híján – kezdtek felbomlani.

Az egyik Pest környéki kórház előtt többenösszeverekedtek, a sajtó szerint persze cigányok. Vér isfolyt, sérültek is voltak, de aztán valahogy sikerült rendetteremteni.

A népegészségügyi miniszter, Rákos Károly az asztalmellett állt, félig háttal a többieknek, és arra gondolt, hogyha megfordul, meg is kell szólalnia. Kiélvezett mindentizedmásodpercet, de aztán már nem várhatott tovább.

– Tegnap reggel már világos volt – válaszolta, miutánarról faggatták, hogy mióta volt ismert előtte a fertőzéssúlyossága.

Többen felmordultak a teremben, volt, aki számon kérte,miért nem szólt azonnal.

Rákos, akit azért hagyott ott a miniszterelnök, hogylegyen min csámcsognia a többieknek, és hogy megfosszaa szabad cselekvés lehetőségétől, pontosan tudta, hogy atermet lehallgatják. Bármit mond, mintha az ellenségeinekmondaná.

Mert hogy Vass az ellensége, az világos, ahogyellensége a dagadék hadügyminiszter is, abelügyminiszter, isten se tudja megszámolni, hány

ellensége van.Közben a hivatala folyamatosan kereste, őket is

sürgették, ütötték, rugdosták, tenniük kellene valamit,kórházakat nyitni, bezárni, erőket átcsoportosítani,látogatási tilalmat elrendelni, sátrakat állítani, tanácsokat,gyógyszereket osztani, mindenki mást várt tőlük, demindenki várt tőlük valamit.

A sajtó megszellőztette az Elnök déli beszédét, ígymindenki arra számított, hogy déltől elindul a munka,megszületnek az intézkedések, harcolnak a betegségellen.

De még nem volt dél.Rákos többször is megpróbálta elhagyni a

kormányülést, de nem engedték ki. Az ajtóban álló őrökudvariasan megkérték, hogy használja a belső mosdót.Mintha más dolga nem is lehetne, mint hugyozni. Nemigentehetett egyebet, mint amit tett. Húzta az időt, és várta, hogydél legyen.

A Közlekedési Minisztérium államtitkára, aki a főnökéthelyettesítette a szó szerint zárt ülésen, ugyan egy televíziósbarátjára hivatkozva („van egy spanom a tévében”) aztállította, hogy az elnöki beszédben nincsenek konkrétumok,és hogy végül is semmit sem jelent be, de a fiatalembertkorábbi tapasztalatok alapján annyira butának ésmegbízhatatlannak, a hírt pedig akkora képtelenségnektartották, hogy nem figyeltek rá, sőt lehurrogták.

Idővel persze meg is éheztek, így a sorskérdések

háttérbe szorultak a gyomorkérdésekkel szemben. Areggeli viszont igazán nagyon ízletes volt, ami a cateringetilleti, csak a legjobbakat mondhatták Vassra.

Valamelyikük felvetette, hogy be kellene kapcsolni atévét. Van itt tévé?, kérdezték, és a választ megkaptákhamar, az egyik könyvespolcot kellett kinyitni, mögöttefeltűnt egy hatalmas ledkészülék. Volt vagy két méterszéles, jó nagy lesz rajta az Elnök feje. Távkapcsolót nemtaláltak, mégis sikerült valahogy életre kelteni.

– Ez jó? – kérdezte az egyik pincér, aki persze csakmásodsorban lehetett pincér, de ez annyira természetesvolt, hogy fel sem tűnt senkinek.

Két hatalmas szőke fej jelent meg a képernyőn,aztán – ahogy nyitott a kamera – négy hatalmas szőke mell.Majd még egy fej és még két mell.

– Ez ugyanaz a nő, vagy három különböző? – kérdezteaz ipari miniszter, a kormány doyenje. Lehet, hogy viccnekszánta, de nem nevetett senki.

„– Igen, ez az igazi szívás. Egyszer illóolajakat raktak afürdővizembe, és az eggész testem, érted, az eggésztestem tiszta piros allergia lett.

– Igen, hát valóban, nagyon kell vigyázni…– De nem az, hogy vigyázni, érted, mert az eggész

testem…– Én megmondom őszintén, szerintem az nagyon

fontos, hogy az üveg űrtartalma…– Az nagyon, de ma már lehet kapni ezeket a kis

izéket…– Na, én meg hogy jártam, kedvességből, de csupppa-

csupppa kedvességből egyszer fahéjat tettek a fürdőmbe,te, mint aki megégett, érted…

– Hát ezt nem, mondjuk úgy, ez nem általános, éppenaz illóolajokra szokták, hogy a test napsugara, biztosvalami hamis cucc, annyi a hamis cucc…

– Ja, lépni nem tudsz, olt állnak, érted a metrólejáróba,ilyenfekák, hát most ez van, érted…”

A kormányülésen csak férfiak jelentek meg.Egyetlen női miniszter volt, a női ügyek minisztere (bár

eredetileg azt is férfira akarták bízni, csak kitört a botrány,amikor a sajtó megszellőztette), de ő nem voltvelük – beteget jelentett. Nagyon beteget. A férfiak pedigmegbabonázva nézték a tévét.

– Hát, bazmeg – bukott ki az ipari miniszterből –, jóérzés tudni, hogy nálunk is vannak nagyobb állatok.

Többen ránéztek, aztán vissza a képernyőre… Lehet,hogy viccnek szánta, de nem nevetett rajta senki.

– Számottevően jobban vagyok – nyögte Réz, miközben

megpróbált felülni, hogy felesége megigazíthassa mögöttea párnát, ő maga meg jobban ráláthasson a tévére.

Rendkívüli elnöki beszédet ígértek délre, ezértkapcsolták be, mert amúgy inkább használaton kívül volt akészülék. Valaha sokat nézték, de ma már inkább a mobilkommunikátorukat használták, meg a kocsiban a

telemonitort.Lézeres fogyasztóklinikát reklámoztak éppen, a délelőtt

amúgy is inkább csak reklámokkal telt, valódi műsorok márnemigen voltak, olyanok, mint régen. „Csodás fogyás” – ezvolt a módszer neve, hallottak róla, a városban többen ki ispróbálták. A polgármester feleségéről sokáig azt hitték,hogy Pesten, a „Csodák Klinikáján” fogyasztották le, aztánkiderült, hogy gyomorrákja van.

– Te! Tudod, min gondolkodtam? Hogy még énröhögtem ezen a kis húgyagyú Aszódin. Hogy rábaszódi.Most már nem olyan vicces ez, csillagom. Mer' én is azvagyok. Rábaszódi.

– Menjél már, nem lesz semmi baj. Látod, máris jobbanvagy. Nem is kéne tán a rohamkocsi?

– Azt hagyjad, hadd jöjjön csak, abból nem lehet baj, haitt van.

– Hát, volt itt ma már kettő orvos. Mire mentélvelük? – rántotta fel az asszony a hatalmas férfit a karjánálfogva, félig ültébe, félig fektébe. – Itt sertepertéltek, aztáncsak mind egyre rosszabbul lettél, most meg, hogyelmentek, azt mondod, jól vagy.

– Azt éppen nem mondtam.– Mit nem mondtál?– Hogy jól vagyok. Csak hogy jobban. Az nem pont

ugyanaz.– Ó, ugyan má', jónál jobban, aztán a mégjobban, aztán

egykettőre meg is gyógyulsz. Hanem, te!

– Mi van?– Az unokahúgod. Az nincsen jól. Vagyis hát…Réz a fejével intett, hogy mondja már.– Az Ági. Nemoda Ági. Az. Tudod?– Az Ági. Persze. Pesten. És? Mi van? – Terhes,

tudod…– Mondjad már, mi van az Ágival!– Baj van.– Mi?– Meghalt az Ági.– Az Ági?– Az. Meghalt. Azt mondják, valami diszkóbaleset.– Ó, a kurva életbe! Diszkóbaleset?Akárhogy próbálta maga elé idézni, nem tudta az Ági

arcát. Arra emlékezett, hogy valami csöves lett belőle, vagyefféle, hogy örökké csak a diszkó meg a diszkó, megrongyokban járt, meg aztán terhes is lett, gyereklány létére,de hogy így…

– Hívni kéne a Kálmánt! Nem kéne?– Hát, a Kálmánt most ne…– Miért? Mi van a Kálmánnal? Baj van, az nyilvánvaló. De nem velük, az is nyilvánvaló.

Vagyis akkora baj még sincs.A kantinban, ahol a parancsra vártak, nem volt alkohol,

ezért úgy döntöttek, hogy egy felesre – hogy hiányzott ez azelmúlt egy évben – kiszöknek az épületből.

Nem csak a nap, az előttük állókhoz való viszonyuk, deaz egész életük átértékelődött bennük, amikor a kapusszelíden, de határozottan visszafordította őket.

Határozott parancsa volt, hogy a két tiszt nem léphet kiaz utcára.

Marjai, csak az önérzet kedvéért, kakaskodott keveset,de az ügyeletes moccanthatatlan volt, így hát csendbenvisszafordultak. Nem szóltak egymáshoz, nem is néztek amásikra, elszoktak attól, különösen az alezredes, hogy ígybánjanak velük.

Már a folyosón belebotlottak a tábornok lihegőszárnysegédjébe.

– Hol a szarban voltak? Majdnem riadóztattam magukmiatt az őrséget.

– Miért őriznek egy katonai objektumotcivilek? – kérdezte a főhadnagy, de választ nem kapott,még egy rosszalló pillantást sem.

Mindenki tudta, hogy miért.Hogy kik az őrök, milyen cég küldte őket, kinek mennyit

hoz a konyhára az üzlet, a szárnysegéd fejében meg semfordult, hogy a főhadnagy esetleg nem tudja. Szórakoznimeg nem hagyott magával. Így aztán csendben maradt, ésegy életre megjegyezte Marjai nevét.

A tábornok az íróasztala mögött ült, és eszébe sem jutotthellyel kínálni őket, amikor beléptek.

– Na, két ólomkatona, ezt jól elbaszták nekem!Tímár és Marjai, a két ólomkatona, egyik lábáról állt a

másikra. Fogalmuk sem volt, mit rontottak el, egyáltalánfogalmuk sem volt semmiről.

A tábornok a papírjaiba nézett, aztán fel, nem siette el.Aztán kegyesen a kanapéra mutatott.

– Üljenek le. Kávét kérnek?– Nem kérünk – válaszolták egyszerre, míg a

parancsnok nagy nyögéssel felállt az íróasztal mögül, ésszabályosan levetette magát a kanapéval szemben állófotelbe.

– Tudják… – folytatta – nem kis kockázatot vállaltam,amikor magukat ajánlottam a feladatra.

Nőies hangja zavarba hozta a két katonát, ahogyzavarba hozott mindenkit.

Nem lehetett megszokni. Felhangosította a tévét, néhánymásodpercig egy búzamezőn pihent a szeme, aztán váltotta kép, egy nagy bajuszú ember tömte a pipáját, ez márnem érdekelte a Főnököt.

– Mindjárt az Elnök beszél. Azt megvárjuk. Meg kellvárnunk.

Kelemen az íróasztala mögött ült, és a holmiját pakolta.Újrahívásra állította a kommunikátorát,

de – akárhányszor próbálta a készülék – nem tudta elérni abarátját. A Korona. A szauna. A Lllajos. Pedig nagyonszerette volna.

Lehetett volna dühös. De nem volt. Lehetett volnaszomorú. De az sem volt. És felháborodott sem. És

reményvesztett sem. Bosszúszomjas és lemondó sem.Egyszerűen üres volt. Vagy még üres sem.

Dobozba rakta a papírjait, pár képet, igazán fontosdolgokat nem tartott az irodájában. Tudta, bármit csinál, ésbármennyire tekingetnek is másfelé a többiek, mindenki őtfigyeli. Még arra sem volt kíváncsi, hogy mikor, honnantudták meg, vajon előbb tudták-e, mint ő, és ha igen, ki ésmennyivel, nevettek-e rajta, vagy sajnálták, esetlegmindkettő, ki örül, ki szomorú – mindmind olyan részlet, aminem hagyta volna nyugodni, bárki másról lett volna szó. Deróla volt, és mindezt nem akarta tudni.

A barátját akarta elérni, aki most egy idegen férfi kezeiközött fekszik, és biztosan nagyon jól van.

Kopogtak az ajtaján, „mindjárt kezdődik”, dugta be afejét az egyik fiatal rendőr, mintha nem lenne neki márteljesen mindegy, mi kezdődik mindjárt.

Így nyitva is maradt az ajtó, beszűrődött rajta a monitorokhangja, nézhették volna az íróasztaloknál, de inkább a nagyképernyő körül gyülekeztek.

Kelement nem érdekelte az elnöki beszéd, folytatta arendrakást, nem akart egy doboznál többet vinni,csomagokkal szerencsétlenkedni, segítséget kérni,feltűnést kelteni. Valamit kivett, másvalamit betett, kipakolt,bepakolt, aztán rájött, hogy mindegy.

A képeket nézte a falon. Egyiken fehér sortban, trikóban,a rendőrtenisztornán már az első fordulóban kiesett, de akép kedves emlék, utána elmentek sörözni, valahogy olyan

otthonos volt az egész. Aztán a kitüntetése, az országoskapitánytól vette át, de a miniszter is gratulált, volt is mihez,sorozatgyilkost fogott, nem is akárhogy. Elég. Elfordította afejét, nem akarta, hogy elmúljék ez a kényelmeslárvaállapot. Nem akarta, hogy fájjon, nem akarta, hogylássák, hogy fáj, nem akart semmit, csak kint lenni, meghogy felvegye végre az a gazember a telefont. Délutánelmennek moziba, vagy járnak egyet a Duna-parton…

Amikor felállt, amikor hóna alá csapta a dobozát, amikormár kilépni készült, akkor, pont akkor mégiscsakösszefacsarodott a szíve, de úgy, hogy legszívesebben aföldre kuporodott volna. Hát nem tudja megúszni. Elöntöttea düh, a gyűlölet. Lajos, aki mindent tudott róla, tudott abarátjáról, az életmódjáról, az életéről. Lajos, aki eltűnt, akithiába keresett, amikor kijött a Főnök irodájából, akielárulta, tönkretette, megalázta, Lajos, akinek mindentodaadott, de akiben – ezt most biztosan érezte – valójábansoha nem bízott.

Hát akkor miért haragudna Lajosra? Csak magáraharagudhat. Miközben a rendőrök a monitorra meredtek,csendben kisurrant az épületből.

Hangya és a Vezér adó-vevőn tartották a kapcsolatot.

Tudták, hogy bárki lehallgathatja őket, ezért kevesetbeszéltek, de azt is olyan titkos nyelven, hogy sokszoregymást sem értették. Volt, hogy magukat sem.

– Közel vagyok.

– Mennyire?– Négy.– Mi négy? Perc vagy méter?– Ne írjam ki magamra, mire készülök?– Perc?– Nem.– És mihez vagy közel?Feladták. A Vezér úgy hajította a masinát a sarokba,

hogy ezer apró darabra tört. Elege volt Hangyából. Afanatizmusából, az odaadásából, az ostoba szlogenjeiből.Tudta, hogy amire kérték, az életveszélyes. Valójábanmindennel, amit tett, magát védte. És ez éppen elegendőfelhatalmazást adott neki, hogy bármit megtegyen. Régennem hitt már a náci eszmékben, de abban hitt, hogy azországnak rendre van szüksége, hogy a liberalizmus alegsilányabb gondolat, amit valaha ember megfogalmazott,és hogy őt sodorta a sors abba a helyzetbe, hogymegteremtse az erő államát.

Világos terve volt, és meg akarta valósítani.Tudta, hogy a hadsereg, amit szervez emberekből,

fegyverekből, gépekből, gondolatokból, rendből, hitből,azokra lesz a legveszélyesebb, akik engedték szervezni.

Komolyan álmodott a rend Magyarországáról, éskomolyan hitt benne, hogy fel tudja építeni, hitte, hogy azország és a lakói is megmenthetőek.

Ha lepucolja róluk az évszázadok alatt rájuk rakódottiszapot, a szokások, beidegződések, hagyományok, közös

félelmek fekete, ragadós iszapját, az ország újra nagy lesz,szervezett és erős. Sokat foglalkozott ezoterikustudományokkal, meggyőződése volt, hogy ha eltűnik asértettség sötét árnyéka, újra tisztán és napfényben úszikmajd a nemzet. És ehhez nem kell más, csak rend, erő éssikerek.

Átváltott Hangya asztali kommunikátorán, kíváncsi volt,mi történik az országban.

A hírek többsége az egyik tévé ismert sztárjáról szólt,levetkőzött, vagy levetkőzik, vagy felöltözik, ez most igazánnem érdekelte, átrágta magát a salakon, „istenem,micsoda mocsok”, gondolta, gyűlölettel gondolt a híresemberek világára, erre az elpuhult, gonosz, buta világra,amikor a szeme megakadt az egyik hírblog címén: „Délbenaz Elnök bejelenti a statáriumot!”. A cikkből kiderült, hogy aszerző értesült a beszédről, sőt a tartalmát is tudni vélte,szerinte közeleg a rendkívüli állapot, percekre vagyunk tőle.

A Vezér az órájára nézett: mindjárt dél. ,Akkor aztkivárjuk”, gondolta, és az adó-vevő után nyúlt.

– Basszus… A Központi Kórház főigazgatójának titkárnője újra,

sokadszor és megint sikertelenül hívta telefonon azintézmény sebészprofesszorát, Hernádi Bertalant.

A kórházban nem is egyszerűen hadiállapot volt: ezmaga volt a háború. Minden ágyon beteg, még atárgyalókban elhelyezett kanapékon, az orvosok éjjeli

nyugalmát szolgáló pihenőkben is. Mindenkit berendeltek,orvosokat, ápolókat, beteghordókat, még a váltásportásnak is hasznát vették. Mindezt annak ellenére, hogy aszakszervezet többször is felhívta a menedzsment figyelméta kollektív szerződés betartására.

Az orvosok egy része szerint az intézkedések többségefelesleges, semmi sem bizonyítja, hogy a betegségveszélyesebb, mint egy átlaginfluenza. Abban is meghalnakemberek, ebben is meg fognak. Tény, hogy az új vírus – haúj, hiszem, ha látom – gyorsabban fertőz, mint az eddigiek,de annak nincs jele, hogy maga a betegség súlyosabblefolyású lenne.

Reggel óta dolgozott a röntgen, és feltűnően sokembernél talált tüdőgyulladásra utaló jeleket, de akadtolyan orvos, aki szerint korai lett volna ebből messzemenőkövetkeztetéseket levonni, így nem szűntek meg kifejeznielégedetlenségüket a viszonyokkal kapcsolatban.

A főigazgató valamikor délelőtt, miután sikertelenülpróbált kapcsolatot teremteni az ÁllamiEgészségkasszával, más igazgatókkal egyeztetveutasításba adta, hogy fájdalomcsillapító, vitamin, egyáltalánbármilyen gyógyszer, ami a beteg állapotának közvetlenjavulásához nem vezet, csak térítés ellenében adható ki.

Ráadásul az olcsóbb szerek hamar elfogytak, így késődélelőttől már több ezer forintot kellett fizetni egy-egypiruláért. Amikor az egyik ápolónő szíve megesett arongyos pénztárcájában matató öregasszonyon, és a

tenyerébe csúsztatott egy méregdrága Rulexin tablettát, afőigazgató kénytelen volt hosszas procedúrát követőenfegyelmit indítani a lány ellen.

A pénzügyi igazgató, ahogy jó menedzserhez illik,meglátta a lehetőséget a krízisben, és a bevételeknövelésére szólította fel a kórház dolgozóit. Levelében aztírta, hogy a válság végeztével komoly előnyökhöz juthat azintézmény, amennyiben sikerül ,jól sáfárkodni alehetőségekkel”.

A közel ezer dolgozó szinte mindegyike megérkezett ahívó szóra. Hernádi volt az, akit sehogyan sem tudtakelérni, annak ellenére, hogy eleve ügyeletet kellett volnaadnia.

A főigazgató, aki roppant fontosnak és elfoglaltnakmutatta magát, 11.40-re hívott össze értekezletet, melyenbejelentette, „hogy és amennyiben” a főorvos úr nem kerülelő egyig, azonnali „fegyelmi melletti elbocsátásbanrészesíti”.

A kórház vezetősége nem emelt szót a döntés ellen,mindannyian dühösek voltak Hernádira, aki a belosztályosprofesszor szerint „végiglopta és végigszopatta” akórházat, most meg, amikor baj van, és szükség lenne aszakértelmére, „elhúz a bánatba”.

A vezetőség két női tagja, a humánigazgató és a vezetőápolónő hallgatott, annak ellenére, hogy Hernádi egyiküketsem lopta meg. Hogy a két főbűn közül a másodikat semkövette-e el rajtuk, arra senki nem mert volna esküdni, és

zavart viselkedésük, ahogyan az asztalt bámulták, némán,szótlanul, mégiscsak azt a feltevést erősítette, hogy nempusztán a hallott szavak miatti szégyenérzet miatt sütik lepillantásukat. Történt ott több is, amiért – most úgyvélik – szégyenkezniük illenék.

A statárium viszont kiadatott: Hernádi jön, vagy röpül.Tudomásul vették, majd úgy döntöttek, hogy, ha már úgyisa tervezettnél hosszabbra nyúlt a megbeszélés, a kiskollektíva együtt tekinti meg az államelnök déli tizenkétórára ígért televíziós beszédét.

– Elnök úr, megnézed magad?Hajnal a Palota második emeletén, az elnöki

dolgozószobában ült, sőt terpeszkedett. Megtanult ülni,vagy így született – mindenesetre már az üléssel jelezte, kiaz úr, és ki a szolga. Persze csak addig vagy úr, amígúrnak hisznek, billenjen meg csak egy pillanatra azegyensúly, már viseled is a körülményeket. Mert valahogymásképp veszi fel az ember a telefont, ha fel kell venni,mint ha fel lehet venni. Másképp kérdik, hogymegkínálhatnak-e valamivel, ha félni kell tőled, és másképpülnek szemben veled, ha nem vagy már a régi. Vagy csakazt hiszik, hogy nem vagy már a régi.

Hajnal, aki szemvillanással is ölni tud, most vizsgázik.Oroszlánfóka a vízben, vagy oroszlánfóka a parton?

– A munkatársaim szerint bölcs, higgadt beszédetmondtam – állítja az Elnök.

– Vagyis nem mondtál semmit se.– Aki kapkod, hibázik.– Nem baj. Nem is kellett. Figyelj ide! Vass készül

valamire. Az emberét, segíts már…– Melyiket? Van neki…– A minisztert. A népegészségügyit.– Rákos Károly.– Azt. Na. Szerintem őt kihúzhatjuk. Hallottad, hogy

állítólag bezárta őket? Bezárta a teljes kabinetet, hogyhegyezzék a zabot.

– Bezárta?Az Elnök hallotta, mindenki hallotta, de nem akarta

megállítani Hajnalt a mesélésben. Hajdani intellektusábólamúgy sem igen maradt más, mint hogy szerettehülyeségekről beszéltetni az embereket. Istenem, de sokatröhögtek ezen hajdanán a Titkárral. Aki persze akkor mégnem volt Titkár. Csak egy haver az egyetemről. Meg egyösszekötő, a belbiztonságiaktól… Órákig hallgatták, hogyaktuális beszélgetőpartnerük mit reggelizett, mikor voltutoljára széklete, mik a tervei a napra, és így tovább. Értőkérdéseket tettek fel, mondjuk így: Te, és nem volt sótlan aleves, én mostanában mindig elsózom. Mire a faszihosszan ecsetelte, sós volt-e vagy nem, ők meg fuldokoltaka röhögéstől. Külön tehetség kellett találni ürügyet, hogykirobbanhasson a nevetés, nehogy az illető észrevegye:rajta röhögnek. De rég volt, de jó volt! Még akkor volt,amikor rendszeresen úgy ébredt, hogy nem fáj semmi. Ha

az én koromban arra ébredsz, gondolta, hogy nem fájsemmid, azt jelenti: meghaltál.

Megsimogatta fájós nyakát, a masszőrre gondolt, acsodamasszőrre, a Lllajosra.

Nem tette volna érte tűzbe a kezét, valahogy mindiggyanús volt, hogy buzi, de végül is a Központi Kórházdolgozója, ha buzi is, biztosan nem adja jelét. Különbenröpülne.

Az Elnök korántsem irtózott annyira a melegektől, mintarra megnyilvánulásaiból következtetni lehetett volna, deennél tovább sohasem merészkedett, sem szóban, semtettben, sem gondolatban.

Hogy választási kampányának központi témájává emeltea homoszexualitás elleni harcot, nem bánta meg, hiszengyőztek. Más meg nem számított. Különben is. A szex márrégen nem volt része az életének, amin a feleségétismerők cseppet sem csodálkoztak volna. Azt meg csakkevesen tudják, micsoda akadályokba ütközik a csajozás,ha az ember államelnök. És elmúlt hatvanéves.

– Be, baszki. Ott ül a sok trottyos, Kukutyinban. Rákosis. A nagy hős. Hanem a Nemoda lányát hallottad?

Hallotta, naná, hogy hallotta, de a játék ugyanaz. HaHajnal rájönne, hogy mókázik, lenne egy kis zivatar, de nemjön. Vagy nem akar jönni.

– Hogy terhes?– Dehogy hogy terhes. Azt mindenki tudja. Meghalt.– A Nemoda lánya? Nem tudtam. A szülésbe? – Érezte,

hogy túljátssza, hogy nem hagy lehetőséget a másiknaknem észrevenni, úgyhogy elhatározta, hogy abbahagyja.

– Elnök úr! Te gúnyt űzöl belőlem. Nem. Kábítószer-túladagolásba.

– Hol?– GOA, Sportcsarnok.– Goa? – Elhatározás ide, elhatározás oda, arról

valóban fogalma nem volt, mi a GOA.– Elnök úr, úgy érzem, a beszélgetésünk idióta fordulatot

vett. Mindegy, mi a GOA. A lány úgy halt meg, hogy drogotkapott egy GOA-partin a Sportcsarnokban.

– Most ezzel mit mondasz? Hogy Vass?– Hogy Vass. A drog. A GOA. A Sportcsarnok.– Mind?– Mind.– Érdekes! – Az államelnök felállt a fotelből, és sétálni

kezdett a szobában. – Érdekes! – dünnyögte, mert ismertea másik észjárását. Sejtette, milyen lehetőséget láthat azügyben.

– Szerinted szóljunk a sajtónak?– Szerintem szóljunk Nemodának.Az Elnök megállt, íróasztaláról leemelt egy

papírnehezéket – minden valamirevaló íróasztalon vanpapírnehezék, még azon is, amin papír nincsen. Ez ilyenvolt. Nehezék igen, papír nem – és játszani kezdett vele.Egyik kezéből a másikba dobálta, gyakorlott mozdulattal.

– Vigyázz! – szólt rá az üzletember. – Nehogy a lábadra

ejtsd!– Nem fogom – válaszolta az Elnök, aztán a faliórára

nézett Három szőke nő heherészett, aztán egyikükelkomorult, de azt nem értették, hogy miért. Illóolajokrólbeszéltek, előttük az asztalon tucatnyi üvegcse. Aztánhirtelen vége lett, valószerűtlenül hirtelen, talán mondatközben, és feltűnt az Elnök átszellemült arca.

– Na, ez furcsán kezdődik. Megnézzük? „Honfitársaim! Barátaim! Magyarok!”Az Elnök hangja az egész kórházat bezengte.Hernádi – miután hazament átöltözni – újra kislánya

mellett üldögélt, újra a kezét fogta, újra szólongatta. Lilla holmagához tért, hol elaludt, furcsa, ájulásszerű álomba merült,nehezen reagált, alig mozdult.

Hernádinak nem volt kétsége, hogy tüdőgyulladása van,bár a röntgennek még a közelébe se jutottak. Újabb ésújabb orvosok suhantak el a folyosón, vagy kukucskáltak beaz ajtón, újabb és újabb fehér köpenyeknek magyarázta el,mit keres ott szigorú zárlat idején. Persze mindenszabálynak ellene szólt, hogy ott volt, de nem merteelküldeni senki. Mégiscsak orvos. Főorvos. Professzor.

A feleségét szabályosan kilökdösték, amíg ő távol volt,amiért Hernádi igencsak megharagudott rá. Úgy nézett rá,a „hátennyirenemvagyképes” nézésével, és amikor azasszony vele, őt pajzsnak, kardnak használva akartvisszatérni a kórterembe, Hernádi szabályosan lerázta

magáról. Így maga lehetett a lányával, nem kellett elviselnieAidát, és még lelkiismeret-furdalást is okozhatott neki, amikedvelt szórakozása volt.

Aida minden érzését sajnálatba, szánalomba fektette,ezért nem tudott mit kezdeni a férjével, akit élete során olykevésszer lehetett sajnálni. Ha beteg lenne, esetleg hameghalna… De így? Erősen, egészségesen? Győztesen?Ez vagy te, nézett a nőre, amikor visszaért, ennyit nemtudsz megtenni a lányodért… Hogy adj neki egy szeletcsokit, hogy fogd a kezét, amikor beteg, ezt jelentette anézés, és az asszony értette, tudta, hogy a férjének igazavan, ennyire nem képes, semmire nem képes, ő mindenbaj oka, forrása, az ősgonosz, az örökkön levő ördögi erő.

Ezt gondolta Aida, miközben a kórház körül sétált afebruári tavaszban, az olvadó jégcsapok, csöpögő ereszekés felvonuló karszalagos, leventesapkás fiatalok között.

„Európa ránk figyel. A világ ránk figyel. Sorsunk az, amimindig volt. Ránk vára feladat, hogy megállítsuk a műveltvilágot fenyegető veszélyt.”

Az Elnök hangja az utcát is bezengte. Autó alig járt, üresvolt minden, csak a kórház frontoldalán volt mozgás abejárat előtt kígyózó sorok miatt.

De hátul csak a csepegés, a csizma csikorgása meg azelnöki beszéd.

Dél volt. Aida folyamatosan hívta a férjét. Hiába. Hernádikikapcsolta a telefont.

Február 22., hétfő délután

A televízió elnökének szavai hidegen kopogtak, mint azónos eső az autók tetején.

– Jó, kérem, én mindent ért, de a cég pénzt befizeti,nem? Tudtuk, hogy miért befizet, nem? Kapták, amirebefizettek? Nem kapták. Mit az, mit kap helyette? Egynagy-nagy szívatást. Szívatást. És itt most nem elég, hakérünk bocsánat. Ezt értsed meg. Sajnos összes partnerfigyel minket. A kérdésük pedig: vajon bocsánatos bűn-eebben a cégben ekkora bűn. A válasz pedig nem lehetmás: nem. Ha te, hát te. Ha tudsz mást, más.

– Nézd. – Az Alelnök széttárja a kezét, és elgondolkodik.Ha most előhozza, hogy persze ő megmondta, az Elnökúgy érzi majd: rá akarja hárítani a felelősséget. Vagyis elmagától. Ez nem lehetséges. Ennek az ellenkezőjét kelléreznie. Hogy tudja, az ő területén volt a hiba. Vagyis őkövette el. Nem keres kibúvót, ha kell, levágja az egyikkezét, ha szükséges, levágja mindkettőt. – Nézd! Engeddmeg, hogy kivizsgáltassam. Meddig kapok időt? Négyre jólesz?

– Legyen – mondja az Elnök, arcán semmi megjátszás,problémát old meg, viszi az üzletet, egyik ügy olyan, mint amásik, nincs harag, nincs öröm, csak éppen legyen vége,

megnyugtatóan, csendesen. – Legyen négy. Írsz? Jössz?– Jövök. És kérlek, ne felejtsd el, hogy nem akármilyen

nap ez a mai. Meg a tegnapi. És a holnapiról ne isbeszéljünk.

– Nekem ehhez mi kozom? Magyarázzad te el! Ezekolik egymást. Mikor nem ölték? De az üzletnek meni kell.És most nagyon, de nagyon megsínylete üzlet – ígymondják, megsínylete? – a nem odafigyelés. Tudod jól,hogy ez nem lehetséges.

– Megértettem. Igazad van. Kivizsgálom, jövök.Rendben?

– Várom téged.Seggfej, igaz? Seggfejebbet nem találsz… Ez már

hivatalos.Az Alelnök nem a két szerencsétlen adáslibára

haragudott, nem is a műsor készítőire, még csak nem isPéterre, aki pedig egy személyben testesítette megmindazt, amit Magyarországról gondolt. Magáraharagudott. Hogy eltért minden szabálytól, figyelmen kívülhagyott minden tapasztalatot.

Már nem érdekelte, ami még néhány perce akkoragondot okozott, nem izgatta a műsoraik ellen tiltakozó ésegyre duzzadó tömeg az épület előtt, a rémült tévések le-felszaladgálása, a hónuk alatt dossziékkal fontoskodósemmirekellők locsogása, a kuckójukba húzódó biztonságiőrök, a két rendőr, akik lassan egy órája várják az erősítést.Ez mind-mind hidegen hagyta már. A főnöke most

fenyegette meg: ha nem talál megoldást, kirúgják. Életébenelőször. Sokan féltették a magyarországi munkavállalástól,sokan intették, hogy ne dolgozzon tévében, de ő nemhallgatott senkire: ennyi pénzért zsákot is hordott volna napitizenhat órában, vagy lett volna buzikurva Thaiföldön. Bármilett volna ennyi pénzért.

Akkor lépett az aktuális műsorok szerkesztőségébe,mikor egy tégla beszakította és millió apró cserépre törteaz ablakot. Kívülről behallatszott a gyűlölettől izzó kórus,szűk kis utcában állt a televízió épülete, így minden méghangosabb, még ijesztőbb volt.

A tévések menekültek az ablaktól, többen sikoltoztak,egy fiatal lány szabályos hisztériás rohamot kapott.

De Péter nem volt sehol. Elindult a szobája felé, amikormegcsörrent a telefonja. A biztonsági őrök főnöke volt.Kétségbeesetten ecsetelte, hogy a tömeg egyre dühösebb,ha nem kapnak segítséget, nem tudják feltartóztatni őket.Az egyik őr állítólag fegyvert is látott valakinél, de ebbenszáz százalékig nem volt biztos. Azt követelik, hogy valakimenjen ki, és beszéljen velük. Ő pedig, mint biztonságifőnök, arra gondolt, hogy talán az Alelnök úr, ha esetleg,tetszik érteni…

– Aha – értette meg az Alelnök –, szóval menjek ki, éscsendesítsem le őket. Ez jó ötlet. De talán van jobb is.Mindjárt visszahívom! – lökte oda a biztonsági embernek,és lenyomta a telefont.

Vissza a szerkesztőségbe, csendesen leült a sarokba,

és várt.Ahogyan sejtette, nem kellett sokáig várnia, valaki

értesítette Pétert. Lihegve rontott be az ajtón, szemével avégzetét kereste, hátha már el is ment, talán megunta, másdolga akadt, valaki elhívta... de nem, nincs ekkoraszerencséje, az Alelnök ott gubbasztott a sarokban, sötétöltönyében, kötelező világoskék ingében, mint egy nagygonosz madár a szirt tetején, épp csak nem fújta fel magát,épp csak nem tollászkodott, de zsákmányra lesett, azbiztos.

„Rohadjál meg a neved napján”, gondolta aszépreményű fiatalember, és összeszedve a bátorságát,nyitotta a száját, hogy köszönjön…

De az Alelnök megelőzte.– Nos, Péter, látom, nem akarsz te velem jóban lenni.

Biztosan köszönnél néha előre is, ha akarnál.Túlzás, hogy a hangja bezengte volna a teremnyi

helyiséget, de többen is hallották, mi jött ki a szájánköszönés helyett. Ez pedig, akárhogyan nézzük, a halálosítélet. Ennek bizony híre megy, egy sms-t nem lehet megírniannyi idő alatt, ahogy megtudja mindenki: Pétert leugattáka newsroomban. És vissza se szólt. Néma maradt.Halacska, sült halacska, kifilézett sült halacska.

Az Alelnök nem adott időt, hogy ellenfele mindeztvégiggondolja – jó sok időt kellett volna amúgy isadnia –, hanem már mondta is.

– Villámok cikáznak, és hol a CPO? Sehol. Az embereid

szertefutnak, és hol a CPO? Sehol. Szarik. Baszik.Szopatik. Hol beszéljünk?

Péter a szobája felé mutatott, megvárta, míg főnöke azasztalra dobja hanyagul az újságot, aztán szinte alábnyomába lépve követte egészen a szobájáig.

Megpróbált erőt venni magán, és – bár tudta, hogyreménytelen – a maga oldalára állítani az Alelnököt.

– Nézd, ne haragudj, most függetlenül mindentől, nagyonmegnehezíted a dolgom… Tudod, nem szerencsés, ha ígybeszélsz velem az embereim előtt.

– Függetlenül? Nehezítem? Embereid?Az Alelnök nem várt választ, de

tudta – tapasztalta –, hogy Péter nem különbözteti meg aköltői kérdést a valóditól, így, mielőtt a másik bonyolultmagyarázkodásba kezdett volna, leintette és folytatta:

– Na, ide figyelj! Egy órán belül, gondolom, azasztalomon lesz az incident report. Tudni akarom, mi történtdélben. Miért kellett a hirdetőnek, aki a kibaszott illóolajaitjött eladni, magyarázkodni, hogy az illóolaj nem mérgező?Ki súgta annak a két agyatlan csöcskirálynőnek, hogy errőlkérdezzék? Ki nem szólt be a stúdióba, hogy a szájukatbefogják, de azonnal? És végül, Péter, ki állította fel ezt azagyatlanokból álló stábot, ki felel értük, vagyis ki felel azért,hogy megaláztuk a reklámozót, kizsigereltük, kifingattuk?Egy óra múlva. És siessél, mert addig még ezzel asöpredékkel is tárgyalnod kell!

– Mivel kell tárgyalnom? Söpredékkel? Nekem?

– Látom, az egészből annyit értettél meg, hogy valamitőlmajrézni lehet. Neked, igen. Ki a CPO? Én? Vagy az Elnökmenjen ki? Akarod, hogy szóljak neki? Elnök úr, volna egyjó ötletünk, menjél ki te a kődobálók közé, ne az, aki miattitt vannak. „Persze, megyek, máris vagyok ot” – utánozta afőnökét, meglepően szellemesen, de Péternek nem voltkedve nevetni.

– Nem, hát ez… Ezt nem kérheted… Megesznek ezekengem odakinn!

– Dehogy esznek, azt se tudják, ki vagy. De ha nem,nem. Ötlet volt. Hogy jóvátedd a hibát. Menteni akartam abőröd, de úgy látszik…

– Várj, várj! Ezt hogy érted? Ha kimegyek esetleg,akkor…

– Ígéretet nem teszek, de biztos jelentene valamit, hamegoldanád ezt a… szart… itt kint.

Hogy miért pont azokban a pillanatokban érzi, hogy csakszalma van a fejében, amikor a legjobban kellenegondolkodnia… Semmi nem jutott eszébe. Se jó mondat,se rossz. Se az, hogy nem megy ki, se az, hogy kimegy.Ravasz gazember, csapdába csalta, de nem ma csalta,napok óta csalja, ő meg, mint egy tulok, csak sétál beljebbés beljebb, mígnem ideér, a semmi szélére, hiába ahelytállás, a kiemelkedő teljesítmény, itt nincsenekérdemek, csak érdekek. „Tudod, mit?”, gondolja. „Rohadjálmeg, kimegyek, lesz, ami lesz, megmutatom, hogy kellezt…”

– Rendben, és mit beszéljek meg velük?– Péter, azt már igazán neked kell tudnod. Hát rendben.

Megyek. Egy órán belül report az eseményről és report akint történtekről. Ígéretet ne tegyél, csak ha kell.Megértetted?

Megértette. Csak ha kell. Azt meg, hogy kellett-e, eldöntiaz idő. Meg az Alelnök.

A délben elhangzott rendkívüli beszéd megosztotta az

országot.Az Elnök közvetlen környezete egy különleges államférfi

nagy ívű, már-már filozófiába hajló, egyedi,megismételhetetlen szellemi teljesítményének tartotta,mindenki más ostoba hazugságnak.

Az átszellemült, de nyugodt, mosolygóarc – kommunikációban jártas munkatársai nem győztékhangsúlyozni, hogy derűs beszédet kell mondani, derűsarccal – inkább ingerelte az embereket, mintsemmegnyugtatta volna.

Oly nagy volt a különbség a tévében, interneten látottakés az utcán tapasztaltak között, hogy aki a saját szemének,ismerősei beszámolóinak hitt, az kénytelen volt hazugnaktartani az államelnököt.

Az internetes műsorok azonnali, visszacsatolásosmérései szerint az emberek kevesebb mint öt százalékátelégítette ki maradéktalanul a beszéd, negyedük viszontegyenesen hazaárulásnak tartotta. De összességében az

emberek több mint fele súlyosan elítélte a probléma ilyenkezelését.

Az Elnök, aki percekkel a beszéd elhangzása után márértesült a rossz hírekről, kedvetlen volt és letört.Hajnalnak – akit meglepett, mennyire nem fogja fel azÖreg, mi történik körülötte – kellett figyelmeztetnie: duplavagy semmit játszik, és nem adhatja fel.

– Két telefon vár ránk.– Hogy? – kérdezett vissza a politikus, aki most a

szokásosnál is roskatagabbnak, betegesebbnek tűnt,sápadt arcán apró fehér szőrök, az életlen penge, ráncosnyakán pedig sötétvörös sebhelyek, a túlságosan is élespenge nyomai. De ki az, aki két pengét használ – egyet azarcára, egyet a nyakára – a borotválkozáshoz?

– Hogy? Két telefon?– Kettő. Egy Nemodának. Egy pedig tudod, kinek.– Tudom, kinek?– Pontosan tudod, Elnök úr. Pontosan tudod.– Túlbecsülsz – mondta mosolyogva, és megsimogatta

apró, fehér, rendezett állszakállát. – Hát jó. Kit hívjunkelőbb? Nemodát? Vagy: ŐT?

Meg sem várva a választ, beszólította a Titkárt, ésmegkérte, hogy a lehető legnagyobb tapintattal, de kerítsékelő a pénzügyminiszter urat, akit „nagy fájdalom ért”, de akitennek ellenére „nem tud nélkülözni a haza” ezekben anehéz pillanatokban.

Meglepően hosszú idő telt el, hosszú percek, legalábbis,

mire beszóltak, hogy „Nemoda a vonalban”.– Miniszter úr! Osztozom a fájdalmában. Kérem,

engedje meg, hogy mély együttérzésemet fejezzem ki atörténtek miatt önnek, a nagyságos asszonynak és egészcsaládjának. Mindig szörnyű, ha elveszítünk egy életet, denincs szörnyűbb, mint egy fiatal élettől búcsút venni.

Hajnal két tenyerét lefelé fordítva intett neki, hogy soklesz, ne játssza túl a szerepet, hiszen olyan volt a hangja,mint a papé a temetőben, de az Öreg leintette, „jó, jó,tudom, hogy mit csinálok” arckifejezéssel. És valóbantudta!

– Tudom, mit érez a gyilkosok iránt. De nem szabadelveszítenie a fejét! Bíznia kell az igazságszolgáltatásban,semmi olyat ne tegyen, kérem, amit később megbánna.

Hajnal hallotta, hogy Nemoda hangosabban beszél atelefonban, de hogy mit mond, így sem tudta kivenni.

– Nem. Nem erről van szó. De ha ragaszkodik hozzá,tudok némi felvilágosítással szolgálni.

Hajnal kezdett lemaradni, de az volt az érzése, hogy azElnök pontosan azt teszi, amit tennie kell.

– Rendben. De csak akkor, ha megígéri, hogy semmitnem tesz. A rendőrségre, az ügyészségre, a bíróságra kellhagynia a dolgot. Kérem, ígérje meg mindenre, amimagának szent… Rendben. Mikor?

Hajnal már megpukkadt a kíváncsiságtól, szellemtelenembertől ilyen szellemes megoldást… ezt igazán nemfeltételezte volna a Magyar Köztársaság lassan leköszönő

elnökéről.– Jó. Várom. És még egyszer: őszinte részvétem a

lánya halála miatt.Halvány, észrevehetetlen mosoly futott végig az arcán,

amikor letette a telefont. Vendége nem is vette észre.– Mi volt ez, Elnök úr? Elárulod nekem?– A jó ügy szolgálatában néha olyasmit cselekszünk, ami

Isten ítélőszéke előtt bizony nem állná meg a helyét.– Most már lejöhetsz a papi szövegről, egy szót se értek.– Elmagyarázom egy halott, kábítószerrel meggyilkolt

leány apjának, hogy tudom, ki felel a gyermek és méhébena magzat haláláért. Hiszen aki drogot árul, az gyilkos, nemigaz? Nemegyszer megfogalmaztuk ezt már. Érzékeltettema szenvedő apával, hogy információim vannak. És meg ismutatok neki néhányat. Titkosszolgálati jelentéseket,egyebeket, melyekből világosan kiderül, hogyan, melypontokon kapcsolódik életem főbűne, az éppen általamkijelölt, kiválasztott és megbízott miniszterelnök és akábítószeres maffia. Sajnos.

Hajnal, aki sokkal okosabbnak tartotta magát ennél avalaha jó eszű, de a végsőkig korrumpálódott, elaggott,elhasználódott embernél, most elakadt.

– Kimaradtam valamiből, Elnök úr? Léteznek ilyendokumentumok?

Az Elnök komótosan meggyújtotta a szivarját, a gyújtótcsendben, nagy gonddal az asztalra helyezte, megfordult,és a milliárdos mágnás szemébe nézett.

– Nincsenek, drága barátom. De mire ideér az elgyötörtapa, és fogadni mernék, hogy nemsokáraideér – elkészülnek. Higgyen nekem. Tilos a dohányzás, dekér egy szivart?

– Hát, most látták – énekelte szopránján a vezérkari

főnök. De a két katona, a két hazarendelt afganisztáni hős,Tímár alezredes és Marjai főhadnagy nem látott semmit.

Vagyishogy láttak, mindent láttak, csak – úgy tűnik – aztnem látták éppen, amit látniuk kellett volna. De ezt máregyikük sem merte bevallani.

Tudták, hogy amit eddig nyújtottak, az kevés, vagyéppen semmi, de hogy miben semmi, és mi lett volna avalami, hát arról már nem volt fogalmuk. Megpróbáltaktehát megfelelni az elvárásnak, amit mindig megnehezít, havalójában nem ismerjük az elvárást. Annyit megértettek,hogy most már semmiről sem szabad elárulniuk, hogy nemértették meg.

Valójában mindez nem áll annyira távol egy katonamindennapjaitól, így hát megpróbálták. Próbáltak ők márnehezebbet is. Bólintottak tehát nagyot, majd leesett afejük, akkorát, hát persze, láttuk, világos itt minden.

A Főnök elégedetten dőlt hátra.– Végül is, ha úgy veszem, ezzel csak a malmunkra

hajtotta a vizet, nem igaz? – kérdezte inkább magát, mint akét vitézt, de azok megint nagyot bólintottak. „Hát persze,de még menynyire” bólintással. Legfőképpen a malmunkra.

Persze szívesen megkérdezték volna, hogy milyen vizet,milyen malomra, és ki hajtotta, de ilyen előzmények utánnem merték.

– Feltétlen – mondta torkát köszörülve Tímáralezredes –, feltétlen hajtotta. – Valami általános kérdésentörte a fejét, valamin, ami nem leplezi le azt a mérhetetlensötétséget a fejében, mégis valamelyest segít azelőrejutásban. De a főhadnagy megelőzte.

– És akkor most? A hogyan tovább mikéntjéről kérekengedélyt érdeklődni. Hogy így előállt. A helyzet.

Tímár döbbenten nézett katonatársára, fel sem tudtafogni, honnan jött a fejébe ez a frappáns gondolat.Afganisztánban hősiességnek, bajtársiasságnak, olykorkegyetlenségnek és vakmerőségnek mutatta jeleit, de hogypenge agya volna, arra nézve még következtetni semengedett. Most meg csak így bemondja a megoldást.

A Főnök megvakarta a fejét.– Hát, akkor – mondta – életbe lép a terv.Na, most szabad értelmetlenül nézni, mert azt már

igazán nem várhatják tőlük, hogy ismerjék a „tervet”.Úgyhogy leoldódott az arcukról minden értelem, ésbénultan bámultak az asztal túloldalán terpeszkedőtábornokra.

– Ha megengedik, elmondom a tervet, illetve… mégnem. De. Elmondom mégis.

Hogy az eseményeket az gyorsította fel, amikor a

rendőrség ügynöke, a hajdani radikális egyetemi hallgató,most a szélsőséges, hagyományőrző és neonáciszervezeteket egyetlen csoporttá összegyúró, magátVezérnek hívató fiatalember mérgében falhoz vágott egyadó-vevőt, miáltal nem tudta lefújni az akciót, melybe márbele is kezdett leghűségesebb katonája, a magyarnemzetiszocializmus büszkesége, a vonzó külsejű ésbecsületes fiatalember, akit mindenki csak Hangyánakbecézett, vagy mindennek semmi szerepe nem volt akésőbbiekben, mert ami történt, megtörtént volna merényletnélkül is – erre a kérdésre nem ad már választ atörténelem.

Ha nem mérges, ha nem töri, ha eléri, ha lefújja, akkor ahajdani kis zöld ruhás ugra-bugra, az elkötelezett Szálasi-hívő, apró termetű magyar fasiszta Borsodi Nagy István mais él. De a sors úgy hozta, hogy Hangyát már nem lehetettmegállítani.

Áttörte magát a tömegen, kabátjának belső zsebébőlelővette kis kaliberű SIG-Sauer pisztolyát, és ott, azemberek között, a térfigyelő, televíziós és rendőrségikamerák között fejére húzta fekete sapkamaszkját, ésközelről, néhány méterről, fél tucat golyót lőtt a szónokba.Eleget gyakorlatozott a Bakony lankás lejtőin, mind a hattelibe találta a kis ember mellét, egyenként is végzett volnavele valahány. Majd elejtette a fegyvert, lehúzta a maszkot,és sietős, de nyugodt léptekkel eltűnt a színpadot övezőtömegben.

Senki nem látta, ki lőtt, aki meg látta, örült, hogy nem őkapta a fémzivatart, hiszen – ebben mindenkiegyetértett – kaphatta volna bárki. Ezt emelte ki percekkelkésőbb a Vezér közleménye és minden nyilatkozata is: eza támadás nem egyszerűen egy kiemelkedő férfi ellenirányult, ezeket a lövedékeket a magyar hazafiúiérzelemnek szánták. Nem egy radikális vezetőt végeztekki – a magyar nemzeti érzéssel, az egész magyarsággalakartak végezni.

A téren felbolydult a tömeg, az addig sem békéstüntetők elveszítettek minden korlátot, és a környék utcáinrombolni kezdtek.

A saját internetes televíziójában feltűnő Vezér fegyveresellenállásra szólított fel minden magyar embert, a felvételtpedig lejátszották az ország nagy televíziói is, megmutattaminden újság, élőben közvetítette, majd újra és újramegismételte minden mobilkommunikátor-szolgáltató.

A nagy gonddal megszervezett és csak a jelre váróFront-sejtek kapcsolatba léptek a tagjaikkal és egymással,egyeztették a terveket, ahogyan számtalan alkalommalegyeztették már, majd akcióba kezdtek.

Azonnal csatlakoztak hozzájuk a velük újonnan egyesültpártok és szervezetek, de a vezetés felelősségétmindenhol a Vezér által kijelölt, egyenruhás Front-tagokvállalták magukra.

Több városban szinte azonnal átvették a hatalmat,bármit is jelentett a szó azon a délutánon. Sokkal többet

persze nem, mint hogy betörtek a polgármester hivatalába,az elektronikuskartoték-irodákba, felgyújtottak többépületet, elloptak néhány autót, felfeszítettek sok fiókot,összevertek egy-egy alkalmazottat.

A hivatalok jórészt üresek voltak, itt-ott vigyázott csakegy-egy őr, akik persze a botrány első jelére eldobáltaksapkát, övet, egyenruhát, és futottak, volt, aki egyenesen azellenük vonuló fekete sereg karjaiba. A fekete ruhás,maszkos, csuklyás támadók többnyire fegyelmezettenviselkedtek, csak akkor ütöttek, ha feltétlenül szükségesnektalálták, az erre a célra előkészített robbanószerkezeteket,gránátokat például egyeden helyen sem hoztákműködésbe.

Halott is kevés volt.Nagykőrösön agyonvertek egy embert, de nem azért,

mert ellenállt, hanem mert cigány volt, még ha utolsóleheletéig bizonygatta is, hogy tévedés történt, ő nemcigány, hanem kurd. Lehet, hogy a három pattanásoskamasz nem tudta, kik a kurdok, az is lehet, hogy tudták,csak mindegy volt nekik, de az sem kizárt, hogy csakmegbüntetni akarták a férfit, nem megölni. Mindenesetreaddig verték a fejét vascsövekkel, amíg péppé nemlapították.

De más túlkapás nem volt a városban, így az emberekvégül is joggal beszéltek „békés átmenetről”.

Általános vélekedés szerint a politikusok megkapták alehetőséget, és nem éltek vele, így, ha végül melléfogás

lesz a mai akció, az is az ő hibájuk. Mert estére az országlegtöbb pontján a „feketék”, ahogy akkor már neveztékőket, megszereztek minden fontos pozíciót. Épületeket,irodákat, számítógépeket feltörhetetlen kóddal,szervereket, kommunikációs eszközöket, hasonlókat.Pénzhez, fontos adatokhoz viszont nemigen jutottak hozzá.

Ez volt hát a nagy radikális hatalomátvétel, néhány óra,volt, ahol néhány perc alatt.

A hatalom központjai csak pár faluban tartottákmagukat, melyeknek – ki tudja, miért – nem voltszerencséjük megismerni egyetlen kapucnis, nuncsakus,baseballütős fiatalembert sem. Meg Budapesten, ahol azŐrezred katonái és rendőrei tartották magukat ésállásaikat. Annál is inkább, mert komoly támadásban nemvolt részük, nem is készült ellenük haditerv a Vezérirodájában.

A hatalomátvétellel egy időben végképp elszabadultakaz indulatok a kórházakban. Nem lehetett tovább titkolni,hogy több frissen bekerült vírusos beteg is meghalt, ésmindegy is volt már, hogy szívinfarktus vagy szélütés vitte előket, esetleg valamelyiket ledobták az emeletről, vagy amásikat megmarta egy állatkertből elszabadult vipera.Mindegy volt már.

A híradók halálos járványról, gyilkos kórról beszéltek,szabadon idézve mindenkit, aki hallatta a véleményét azügyben, a kórházi ágyakon fekvők kívül, a befelé törekvőkbelül sejtették megtalálni a biztonságot.

A közlekedés a sötétedéssel együtt leállt, sorra zártakbe a benzinkutak, amelyik nem zárt be, azt kirabolták, vagyaz alkalmazottak menekültek el, és vittek, amit csak tudtak.

A boltokból kifogyott minden áru, főleg miután adolgozók magukra hagyták őket. Amíg volt miért,fosztogatták a polcokat, aztán már csak magukat apolcokat vitték el, jó lesz fűteni, ha már fához sem lehethozzájutni.

A környező országok, ahol jobb volt valamivel a helyzet,lezárták a határokat, amennyire ez egyáltalán lehetségesvolt.

Ukrajna maradt egyedül nyitva a magyarok számára, deott állítólag még rosszabb volt a helyzet. Ott a nagyobbvárosokban már tankokkal próbálták fenntartani a rendet.

A magyar nácik becsületére legyen mondva,megpróbálták átlátni a káoszt, a Vezér éjszakára kijárásitilalmat rendelt el, amit persze ellenőrizni nem tudott, hiszena hatalomgyakorlás szervei, bármennyire siettek is, mégnem épültek ki.

A rendőrök inkább eldobálták a fegyvereiket, éshazamentek, de nem álltak be a feketék közé, a polgárőrökés a kis létszámú csendőrség nem jelentett olyan erőt,mellyel koordinálni lehetett volna az egész országot.

Nagyobb problémát jelentett viszont, hogy az orvosokegy része, ahogy a Vezér egyik üzenetében fogalmazott,„dezertált”.

Nem véletlenül használta ezt a szót, hiszen korábban

hadiüzemmé nyilvánított minden egészségügyi intézményt(legfőképpen az Országos Kasszát, melyhez egyelőre nemfért hozzá), így katonává minden orvost, vagyiskatonaszökevénnyé mindenkit, aki nem jelent meg akórházban.

Egy Szolnok melletti kis faluban például megtalálták aregionális kórház egyik urológusát, akit olyannyira nemkényszerítettek vissza a munkahelyére, hogy ott, helybenagyonverték.

Összességében mégis azt mondhatjuk, hogy azátalakulás vértelen volt, és nem váltott ki visszatetszést azemberekből.

Hernádi nem is tudta igazából eldönteni: aggasztja vagy

inkább megnyugtatja, hogy míg délelőtt egymásnak adták akilincset, délutánra már figyelmet érdemlően ritkán kerültekelő orvosok. Nem kereste az okokat, nem törődött akövetkezményekkel, és már a röntgent sem hiányolta.

A laikus is láthatta, hogy Lillának tüdőgyulladása van,nyilvánvalóan nagy kiterjedésű, a szakember pedig ennél istöbbet láthatott. Mert a kislány délután már az életet ahalállal összekötő gerendán egyensúlyozott, ugyanakkormagához tért, újra a régi Lilla volt, csak sápadtan,pihekönnyűén, erőtlenül.

Miért van az, hogy mindenki olyan kicsinek látszik akórházi ágyban?

Mielőtt felébredt volna az áldásos álomból, többször

összerezzent, és megszorította az apja kezét. Akkorra aférfi már nem a háromlábú széken ült, térdepelt, a kezét arácsok közt a gyerek apró ökle köré fonta.

– Fázol? – Ez volt Lilla első kérdése. Nem látszott semfájdalom az arcán, sem ijedtség a szemében.

– Miért fáznék, kislányom? – kérdezett vissza Hernádi,azzal a biztos tudattal, hogy a gyerek félrebeszél, elvette azeszét a magas láz.

– Kabátban vagy – suttogta az apró száj, majd biccentettis, mutatva, hogy nem a levegőbe beszél.

Valóban kabátban volt, valahogy elfelejtette levenni,amikor visszaért, sajnálta rá az időt, vagy észre se vette,mindegy is, rajta maradt vastag bundája, melyet feleségeakkora gonddal választott, amikor még választott neki,amikor még gondja volt rá.

– Észre se vettem. Tényleg. Pedig elég meleg van, nemigaz? – kérdezte, és bújt ki a kabátból, de Lilla kezét nemengedte el, amikor ujjat cserélt, kezet is cserélt.

– Apa.– Na, mondjad, kislányom.– Nagyon fáj a pocakom. – Jaj-jaj! Hol fáj? Mutasd

gyorsan!A gyerek a mellére mutatott, vagy mutatott volna inkább,

de kevés volt az akarat, erő is kell, az meg már kezdettkifogyni a sok beszédben.

– Hozok neked gyógyszert. Megvársz? – kérdezte, ésmosolygott hozzá, hogy világos legyen: viccel, de Lilla nem

akart viccelni.– Ne menj el! Mire visszajössz, meghalok.Hernádi szemét elfutotta a könny, nem fordult el, a

gyerek szeme csukva, úgysem látja. Nyitotta a száját, denem jött ki rajta a hazugság. Még egy „dehogyis” sem, egy„nemondjilyet” sem.

„Holnap már Barbie-házat építünk otthon”, gondolta, denem volt ereje megszólalni. „Ugyan már! Meggyógyulsz!Annyit se mondsz, hogy fapapucs”, hiszen ezt mondtamindig, amikor napokra elutazott, csak hogy ne hallgassa agyerekek karattyolását, amikor azt hazudta, hogy várják abetegek. De csak egy nővér vagy egy adminisztrátor vártavalahol egy Pest környéki motelben, vagy egy hálásgyógyult beteg, vagy csak ment, amerre vitte a kocsi,hiszen bármi jobb, mint otthon, bármit könnyebben viselt,mint Aida hazug gondoskodását, Marci indián vijjogását,Lilla hercegnőinek ájulását. Miért visít, ordít, sikít egy ájulthercegnő? Miért nem a pofáját fogja be?

Annyit se mondsz, hogy fapapucs. Kinyitotta a szemét.Lilla szeme is nyitva, benne értetlenség, rémület, odaadás.

Megtörölte a szemét, elmosolyodott, és megsimogatta agyerek izzadt homlokát.

– Na. Most jól kisírtuk magunkat – mondta, miközbenkifújta az orrát. – Fújjuk ki a tiédet is! – Lilla orrához tartottaa zsebkendőt, a gyerek nagyot fújt a szájával, máramennyire tudott bármiből is nagyot…

– Megtanítalak majd orrot fújni – súgta az orvos,

miközben úgy érezte, megfojtja a fájdalom, torka görcsberándult, levegő után kapkodott.

– Apa?– Hm?– Beszélgessünk!– Persze, beszélgessünk.Hátranézett, a szomszédos ágyra, valami furcsát hallott,

a lánya mellett fekvő beteg kisfiú zihálása, nyögései helyettfurcsa, üres, mély csendet. Odalépett, megfogta a fiúpulzusát, megfogta volna.

A folyosóra rohan, ordít, jöjjön valaki, exitál a gyerek,csend, távolról női hangok, jöjjön már valaki, vissza azágyhoz, szívmasszázs, legalább kiüthetné, sehol egyújraélesztő, szájból szájba, semmi, még egyszer, semmi, agyerek arca csupa vér, a pizsamája véres, véres az ágya,még egyszer, semmi, a kúúúúrva életbe, nincs itt senki?Betámolyog egy nővér, szó szerint támolyog, ki tudja, miótanem aludt, az ő ruhája is véres, saját vagy egy beteggyereké?

– Hagyja, doktor úr! Meghalt. Meghalt! Nem hallja? Nebazorgassa már azt a nyomorultat, nem érti?

Hernádi felnéz, letörli a vért a szájáról. Ki ez a lány?Arcán értetlenség.

– Leszoptam a Duna-parton – kegyelmez meg neki anővér, amikor látja, hogy a Főorvos a memóriájábankutat –, onnan ismer. Ha még megismer. De aztán kidobotta kocsiból. Pedig szerelmes voltam magába. Ez a maga

fia?– Nem, dehogy…– Akkor meg mit akar tőle? Mért nem hagyja békibe?

Majd jön valaki, aszt elviszi. Nincsen itt már mitcsinálni. – Csendesen a gyerek fejére húzta a takarót, ésHernádi felé fordult. – Mit csinál itt? Nem itt dolgozik?!

– Nem, dehogy. Itt a kislányom. Lilla. Nagyon… nincs jól.A nővér odalépett, Lilla homlokára tette a kezét – Mikorkapott lázcsillapítót?

– Órák óta nem járt itt senki, Lilla meg nem engedett…– A kocsiban jobban tudta, mit akar, főorvos úr. Nem tűnt

ennyire impotensnek. Hozok valamit. Kér egy kávét?– Van? Kávé? Bármi? Nem ettem… mióta… Lilla se.A nővér a kislányra nézett, aztán az apjára. Véresen,

álmosan, fáradtan, leverten, feltehetően halálos betegen isszép nő volt, barna szemű, barna hajú, sápadt barna bőrű.Szép cigány lány. Megcsóválta a fejét.

– Istenem, istenem… Hozok maguknak valamit. Réz, a nagyhangú és nagy hatalmú várkonyi politikus

olyannyira jobban érezte magát, hogy eldöntötte: feleségevigye be a kórházba! Nem várnak tovább a rohammentőre,értelme sincs, oka sincs, minek tennék. Noha megroggyanta lába, amikor kikászálódott az ágyból, és az elsőlépéseket is csak nagy nehézségek árán tette meg, nemfordult vissza.

Értesült a városbéli eseményekről, de nem ijedt meg,

látott már különbet is, azt mondta, „majd ellátom én a bajáta sok taknyosnak”.

Hanem a Nemoda lány nem hagyta nyugodni. Meg azse, hogy fel se hívhatja az apját. Morgolódott, káromkodott,meg persze nagyokat, véreseket köpött egész délután.

Szidta a cigányokat, szidta a „pofavonalasokat”, ahogynevezte őket, szidta saját kormányát, „majd adnák énnekik”, szidott mindenkit, még a feleségét is szidta egykeveset.

Pedig most helytállt az asszony, amikor senki se jöttsegíteni, még a mentő se, akkor azért csak ott volt, csaktette a dolgát, nem is nagyon morgolódott hozzá.

Szóval sötétedett már, amikor eldöntötték: magukmennek a kórházba, útnak is indultak volna, ha nemcsörren meg a telefon.

Réz az ajtófélfának támaszkodott, és nagyokat zihált,miközben fejével intett a nőnek: menjél már, vedd már fel.Talán… nem kellett volna.

– Nórika férje az – rikkantotta az asszony, undorral ahangjában. Az undor nem Nórikának szólt. Nem is azurának, holott mindenki tudta, ő is tudta, hogy szeretők. Ahangja egyenesen a férfinak szólt a telefonban, meg egyvarázslatos szombat estének, a híres nevezetes várkonyi„Pálinka Bálnak”, ahol is, hogy, hogy nem, hajnalravalahogy összesodródott a Réz felesége meg a Nórikaférje. Egy sötét zugban kezdődött a matatás, aztán azautóban folytatódott, de ott is csak a matatás, mert a

Nórika férjének olyan elégtelen volt a képessége, hogyboldoggá nem tudta tenni az asszonyt, csak jókedvűvé:akkorát kacagott a kocsiban, hogy a könnye is folyt hozzá.Így aztán nem maradt az este szép emlék egyiknek sem,nem is telefonált a férfi többet a Rézék lakására, de mégaz utcán is csak igen nehezen köszönt, ha összefutottak avasárnap délutáni korzózásban, vagy a budapesti OperettSzínház vendégjátékakor, az amúgy használaton kívülivárosi színpadon.

De most mégis telefonált, aminek oka volt bizonyára, azokot, azt csak magának a politikusnak akarta elmondaniannak személyes jellege miatt, meg mert a hangját semakarta hallani a nőnek.

Így aztán Réz visszafordult, a falnak támaszkodvavánszorgott vissza a telefonhoz, elfelejtette nyilván, hogynem volt rajta kábel évek óta. De az asszony nem tette megazt a szívességet, hogy elé hozza, ő meg nem kérte.

– Itt vagyok, mondjad, aranyom! – lihegett bele akészülékbe, és a mellette álló karosszékbe huppant. Olyanhuppanással, mintha soha többé nem akart volna onnanfelállni. És persze nem is nagyon akart.

– Nagy a baj, Pali! Nagy a baj! Te, ezek bementek azirodádba. És ott volt a Nórika. – Nem tudta folytatni, sírt,vagy csak úgy csinált, de nem tudta folytatni.

– Na! Aztán? Mondjad már!– Aztán nem tudni, csak hogy a Nórikát ott találták

véresen, az irodád összetörve, a bútorok felborítva, amit

lehetett, el is vittek, szóval, ilyet, te…Réz Nórikáért aggódott a második legjobban,

és – javára legyen mondva – a számítógép meg a bútoroksorsa is csak egy kevéssel érdekelte jobban.

– És mit vittek el? – kérdezte, és mindjártutána: – Nórika jól van?

– Nem, nincs jól. Halálán van. Én úgy látom, legalábbis.Ha lenne műszer, gyógyszer, ágy, akkor se lenne egykönnyű eset, de, te, ezek még meg sem vizsgálták. Ottfekszik, alig mozog a szája, de még nem látta orvos. Aföldön fekszik, érted, Pali? Egy pokrócon. Hát mivé lesz eza világ? Mondd meg nekem! Itt mindenki az orvosokatkeresi, először azt mondták, hogy értekezlet van, aztánhogy nagyvizit, de most már nem is mondanak semmit.Érted te ezt, Pali? Semmit. Ha esetleg te kérdeznéd, a RézPál, mégiscsak, érted, lehet, hogy a te nevedre…

– Én magam sem vagyok jól, magam sem vagyok jól.Oda indultam én is, a kórházba. Te, és az irodára most kivigyáz? Egyáltalán, hogy mit vittek el, lehet azt tudni?

– Palikám, ki tudja megmondani, szerinted? Nórika akórházban, te ott, a szoba feldúlva, tárva-nyitva. Ki tudja aztmost? Tudnál valamit, Palikám, az isten áldjon meg,mégiscsak a te… titkárnőd, meg hát, tudjuk, azért a sok évcsak összekovácsolja az embereket…

– Értem, igen, persze, amit tudok…– Az isten áldjon meg érte…Réz letette a telefont. Általában, ha le akarta tenni,

belekezdett egy mondatba, akkor nyomta le, így a másikazt hihette, megszakadt valami okból, de most nemvesződött vele. Letette, bumm.

– Menni kell, menni! – nyögte az asszony felé. – Mostmár kétszer annyira menni.

– Bajban van a Nórika?– Én vagyok bajban, te hülye, ha elvitték a gépemet meg

a lemezeimet. Minden ott van, érted? Minden. Induljunkmár!

Pontosan négy órakor kopogott a televízió Alelnöke az

Elnök titkárnőjének ajtaján, de hiába.– Elment a Főnök. Mikor? Egy órája? – kezdte

jellegzetes éneklő, ellenszenves hangján a meglepőenfiatal lány. Valahogy tekintélyesebb, érettebb asszony illettvolna ebbe a komoly irodába, valójában senki nem értette,miért őt választotta a Nagyember. De őt választotta, és jóltette: hűségesebb ebet, rettegettebb házőrzőt nem istalálhatott volna. Mintha az Olümposzi istenek irodája előttülne, úgy viselkedett, és úgy is érezte magát, az épületbenegyszerűen csak „Rémnek” nevezték. Találóan.

– Mostanra beszéltük meg.A lány nézett, és várta a folytatást, amit hallott ugyanis,

azt nem tekintette értékelhető információnak. „Mostanrabeszéltétek meg? És? Ki nem szarja le? Elment, mertdolga volt. Ha akarod, megvárod.” Ezt mondta a tekintete,de meg nem szólalt. Minek? Nem dolga magyarázkodni.

– Igen, de nagyon fontos lett volna. Tudod, kért tőlemvalamit... – Az Alelnök azon kapta magát, hogy egyiklábáról a másikra áll, és zavartan magyarázkodik egytitkárnő előtt, aki húsz évvel fiatalabb és két diplomávalkevesebb nála. – Na, jó. Hát, akkor később…

Semmi válasz.– Esetleg később. Csend.– Szerinted mikor… várható?– Nem tudom.– Hát, akkor később… – Behúzta az ajtót, nagyot fújt,

megállt egy pillanatra, és azt kívánta, bárcsak ott lenne aközelben Péter…

Ki tudja, miért, de elcsendesedett az utca a hírre, hogy

este a Vezér bejelenti a hatalom átvételét a televízióban,egyben – figyelmen kívül hagyva az alkotmányt – azonnaliválasztásokat ír ki.

A tüntetők többsége hazament, levegőhöz jutottak azépületek, melyek még tartották magukat. A Parlament, aPalota, a kormányzati negyed, néhány fontosabb hivatal.

Oly sokat nem várhattak az estétől a magyarok, mégisbíztak a változásban. Abban nagyjából egyetértettmindenki, hogy rosszabb nem jöhet.

A közlekedés nem indult újra, a televíziók is inkábbkonzervműsorokat, filmeket, klipeket sugároztak, a rádiókhírei pedig csak szőrmentén érintették az országban zajlóeseményeket.

De a közszolgáltatások többsége üzemelt. Volt víz, fűtés,áram, aki idejekorán bespájzolt az így vagy úgy kifosztottboltokból, nem kellett hogy hiányát lássa bárminek.

Estére lehűlt a nappal megenyhült levegő, fagyott újra,váratlanul, már amennyire váratlanul, hiszen akkoribanakkor volt az idő meglepő, ha nem volt meglepő.

Elcsitult az ország. Aki érezte magán a betegség elsőtüneteit, az is inkább otthon maradt, a legutolsóhíradásokból, az interneten működő kamerák képeibőlvilágosan látszott, hogy nincs értelme orvoshoz fordulni.

A gyógyszerek jórészt elfogytak, ahogy az orvosok és azápolók is, csak a legelszántabbak vagy a legmerészebbekmaradtak a betegek mellett.

Senki nem tudta, mire megy ki ez az egész.Megnyugvás, beletörődés és temetés, vagy véres háborúlesz belőle, lecsitulnak a kedélyek, kezet fog cigány amagyarral, pesti a vidékivel, öreg a fiatallal, kormány azemberekkel, vagy megy tovább minden, ahogy eddig ment.

Mert a cigányok a magyarokat okolták, a magyarok acigányokat, vidéken azt tartották, hogy a pestiek főzték kimindezt az egészet, egyék is hát meg. A pestiek szerintviszont éppen vidékről jött a baj, az öregek a fiatalokbanlátták a hibát, akik mindent készen kaptak, semmiért megnem küzdöttek, a fiatalok viszont az időseket okolták, akikcsak tehernek jók az ország léghajóján. Miattuk süllyed, haemelkedni akarunk, ki kell dobni őket.

A kormánnyal mindenki elégedetlen volt, legfőképpen

maga a kormány. Ha beszélhetünk még egyáltalánkormányról.

Az államelnök lapít, szövetségesével éppen sajátkormánya ellen tör, a miniszterelnök bezáratja sajátminisztereit, és katonákkal készül.

Ez volna a kormány, melynek cselekednie kéne. Viszonylag csend volt az államelnök palotája körül,

amikor megérkezett a pénzügyminiszter, ha nem is olyanhamar, mint azt az Elnök megjósolta.

Egyetlen nap alatt elvesztette a lányát, a munkáját és améltóságát, ehhez képest fürgén és látszólag ereje teljébenlépett a Mahagóniterembe.

– Fogadja részvétemet! – lépett elé az Elnök, helyetmutatva a szófán. – Ha bármiben segíthetek, tudom, ezekmilyen nehéz percek, de higgye el, mi valamennyien azonvagyunk… – Satöbbi, satöbbi.

Nemoda türelmesen kivárta, hiszen meghívásának,ittlétének oka teljességgel titokzatos volt számára.Nyilvánvalóan nem azért hívták, hogy meghallgassákkondoleálást, és nem is az ország ügyei foglalkoztatják azElnököt.

De akkor mi?Saját ügyei, persze, de mennyiben érinti ez őt, a

megbukott, megalázott, megsemmisített minisztert, aki máraz íróasztalához sem tud hozzáférni, hiszen nem merimegközelíteni a kormányzati negyedet. Nyilván felismernék.

És ha felismernék, talán fel is koncolnák. A Palotához iscsak kerülő úton érkezett, így is rettegett, hogy szemet szúra fekete autó. De szerencséje volt.

– Nem húzom az idejét, tudom, sejtem, mennyi atennivaló, meg hát ezek a válságos idők, ugye. Rettenetes.Mi lett ebből az országból!

– Amit csináltunk belőle – válaszolta Nemoda, de azElnök elengedte a füle mellett a szemtelen megjegyzést.

Se megnevelni, se meggyőzni nem akarta a vendégét,lehetőségei szűkösek voltak, az oroszok válaszára hiábavárt, abból az ákombákomból, amit reggel az oroszkövettől hallott, csak annyi derült ki: fogalmuk sincs, ki melléálljanak. Senki sem szeret a pirosra tenni, ha feketén állmeg a kerék, és a kerék forgott még, lassulni sem látszott.Tohuvabohu. Így, meg úgy. Vagy amúgy. Lehet eső, lehetsár. Lássuk meg. Ilyen mondatokat hallott. Sokra nem mentvele. Úgyhogy Nemodával most egyetlen célja lehetett.Hozzá is látott.

– Szeretnék önnek megmutatni néhány fotót,dokumentumot, lejegyzett telefonbeszélgetést. Nézze,rettenetes időket élünk, de nem szabad, hogy teljesenkivesszen belőlünk az emberség. Ezért gondoltam, hogyjoga van tudni. – Ezzel átadta a dossziét, a miniszterelnökvalódi bűneinek hamis dokumentumaival.

Csendben üldögéltek a konyhában. Az órákkal

korábban elbocsátott híres nyomozó, Kelemen Gábor és

barátja, akinek arca még piros volt és harsogó az egésznapos szaunától, uszodától, kényeztetéstől, ki tudja, mitől.

– Még egyet? – kérdezte a rendőr – a néhai rendőr –, éskezébe vette a konyakos üveget.

– Mmm. Elég. Nem szeretem ezeket a buzisitalokat – válaszolta a másik. Aztán nevetett. – Jó, hogynem már csokiflipet itatsz velem.

Nem szívtelenségből nevetett, inkább segíteni akart. Denem segített, és ez szomorúvá tette. Nem volt kedve búnakereszteni a fejét, szépnek, szerencsésnek, jó partinaktartotta magát, szinte már irigyelte magát Kelementől…

Bár nemigen figyeltek a televízióra, azt hallották, hogyéppen egy orvost faggatnak a gyógyszerről, hogy valóbanlétezik-e, hatásos-e, van-e.

Az orvos azt mondta, hogy nem tudja, nem látta, de ariporter csak nem hagyta békén. A képernyő bal sarkábanmeg jobb sarkában is futott egy szám, ez lehetett a nagyötlet, amivel a konkurenciára rávernek: egyik a feltételezettbetegek, másik a halottak folyamatosanváltozó – növekvő – számát mutatta.

– Kell nekem ez a gyógyszer, érted, Gabi! Kell. Én nemmegyek kórházba. Fúj, koszos vécé, sok büdös ember…

– Hát, kórházba nem mész, az biztos. – Kelemenhangjában nem volt csipetnyi bosszúság sem, olyannakszerette a fiút, amilyen, buta, rátarti, cukorfalat.

– Hát biztos is. De te se!– Nem is!

Sokat ivott. Ha konyak is, ha buzis is, csak alkohol.Pörgött, forgott vele a szoba. Forgott az asztal, forgott aszőnyeg, forogtak a falak. Aztán már a gyomra is forgott.Annak ellenére, hogy rendőr volt, nem bírta az italt, és nemis nagyon szokta.

– Beszéljünk róla?Meglepte a kérdés. Úgy érezte, hogy barátja mindent

szeretne, csak éppen a bajában társ lenni nem, inkábbbosszankodik a melankóliában töltött percek miatt,mintsem együttérezne vele.

– Csak ha akarsz.– Ha te akarsz.– Én szívesen.– Jó – nagyot sóhajtott –, akkor gyerünk, ki vele. Miért

rúgtak ki?– Tudod, Lajos…– A Lllajos?– Nem. Lajos. A helyettesem.– Ja. Lajos. Azt hittem már, a Lllajos. Kettőt masz, egyet

rendőrködik. Jaj, ez édi. Néha összekeveri, ésmegmasszírozza a gyanúsítottat, így mondjátok, ugye?Gyanúsított. Vagy elkövető. Igaz? A Lllajosmegmasszírozza az elkövetőket. Te, szabad ezt? Elkövetőtmászni? Miért nem őt rúgták ki? – Fuldoklott a nevetéstől.

Kelemen arcán is átsuhant a mosoly, bár nem tudtaeldönteni, hogy a fiú az ő kedvéért hülyéskedik, vagy hülye.Mindegy, így is, úgy is szerette.

– Bocs. Szóval a La… – Nem tudta befejezni, annyiranevetett. De most már a rendőr is vele, ennyi jókedv megennyi konyak csak ér valamit együtt.

– Na igen, folytasd, ne haragudj! A Lajos…– A Lajos dumált.– Dumált? És téged azért rúgtak ki, mert a Lajos

dumált? És mit dumált? A Lajos. He?– Szerinted mit dumált a Lajos, he?– Aha. És kinek dumált a Lajos, he? Csak nem a

főnöködnek? He?– De. A főnökömnek. Az ezredesnek.– Azt nem tudom, mi az, hogy ezredes, de a főnököd az

a kicsi kopasz ember, akit többször is úgy mutattál be,hogy „ a Főnököm”. Az?

– Az.– Mert az itt van.– Hogy érted, hogy itt van?– Hogy, hát hurkatolvaj.– Az ezredes.– Az. A te ezredesed.– Honnan… – Honnan tudod: ezt kérdezte volna,

megszegve viszonyuk legfontosabb alapszabályát. Sosekérdezz a többire! Persze őt kérdezhette volna bárki, nemvolt ideje másik kapcsolatra, hajói belegondolt, erre sem,elegendő biztos nem, de a fiúnak… Lehetett. Ideje is,kapcsolata is. Ezért hát nincs kérdés, és nincs baj. Hafontos, úgyis kiderül, ha nem, jobb nem tudni róla. Vagy

legalábbis nem beszélni róla. De már késő.– Megmondjam?– Mit?– Hogy honnan tudom.– Tudod?– Tudom.– Akkor ne. Ne mondjad.Töltött magának, de sejtette, hogy ezt már nem issza

meg. Hirtelen sok lett. Nagyon sok. Most forgott csak veleigazán a szoba. Mint buta filmekben a flashback, villantakaz elmúlt napok pillanatai. Az ardai sár. Az ardai bűz.Lajos. A kordon. A tévések. Barátja, Hernádi. A vírus. Asorok a kórházaknál. Aztán megint az ardai sár. Arda.Arda. Mi van Ardán? Mi lehet Ardán? Valamiért kirúgták.De ha nem azért, amit mondtak, akkor miért? Ugyanaz afurcsa érzése támadt, mint előző nap a faluban. Amikor akutyaugatást kereste. Valami hiányzik. Egy láncszem.

Ahogy gondolkodott, egyre inkább érezte, tudta, mi vanArdán.

A megoldás.

Február 22., hétfő este, éjjel

Ahogyan tegnap sem, tegnapelőtt sem és sohasem, azardai cigánycsalád feje, Lázár Vilmos most sem figyelt afeleségére.

– Vilmos, szakadjon rád az ég, mit csinálsz már? Nemvolt elég? Meghalunk mind, nem érted meg?

Neki kéne csöndben lenni? Neki kéne meghátrálni? Hátazt már nem. Sohasem. Alighogy számot vetettek az eddigiáldozatokkal, károkkal, döntöttek is. Félreteszik agyűlölségeket, megbocsátják, amit évek, évtizedek ótanem tudtak, nem akartak megbocsátani egymásnak, ésegybehívják a helyi és a környékbéli családokat egyetlennagy, mindent elsöprő, mindent eldöntő támadásra.

Úgy képzelte, hogy először Ardán rendezik a számlát,aztán benéznek Várkonyba, rendet tenni kissé.

Sorra érkeztek a családok, kinek mije volt, hatalmasMercedesekkel, rozzant furgonokkal, már vagy százanvártak kint a kertben. A faluban persze híre ment, hogygyűlnek a cigányok, gyűltek hát a magyarok is, de amikorkiderült, mekkora hatalmas nagy az ellenség, már csak azmaradt meg a faluban, akinek volt mit védeni. Barát, rokonegy se. Rendőrt hiába is vártak volna. Sokan eltűntek, akimegmaradt, a kórházra vigyázott, vagy átállt fekete

ruhásnak. Levette az egyenruhát, és beöltözött csuklyába,atillába, leventesapkába.

Arda, az ardai magyarok magukra maradtak.A cigánycsapat meg csak gyűlt, egymásnak mutogatták,

ki mit hozott, ki kést, ki szamuráj kardot, ki egyenesenvalamiféle lőfegyvert. Puskát, pisztolyt, volt, aki előásott egyhajdani Kalasnyikovot is. Jó az, jó volt mindig, jó is leszmindig, mondta, mikor kérdezték róla.

Este nyolc volt már, amikor Lázár Vilmos kimászott aházából, és végignézett a seregén. Valahogy bent nemérezte, de most megcsapta az orrát a rettenetes bűz, arothadó kutyatetemek szaga. Nagyot káromkodott, „hátsenki nem kaparta el őket”, gondolta, de összefüggést nemkeresett a faluban egyre több embert ledöntő járvány és adögök között.

Csak a szíve vitte, meg a szívében a gyűlölet. Elvesztettea testvérét az éjjel, és ha most nem mutatja meg az erejét,még ennél is sokkal többet veszíthet. Hát megmutatja.

– Mindenki itt van-e?– A Sámuelek nincsenek még, de mondták, hogy nem is

nagyon gyünnek – válaszolja egy reszelős hang atömegből.

– Szarni rája – kiáltja valaki –, ha nem, nem.– Indulhatunk-e? – kérdi Lázár, és végignéz az

embereken. Eljöttek, meg kell hagyni, eljöttek rendesen,lehetnek már vagy százötvenen, valahányan fegyverrel,dühösen, elszántan.

– Hát nem arra várunk? – jön a válasz, amire Lázár„dehogynem”-mel felel, aztán elmondja a tervet.

– Először: betérünk Ardára. Ottan rendet rakunk, ahogykell. Az érthető, ugye. De sok időt ne veszítsünk, merttovábbállunk egyből Várkonyba. Ott a városháza az első…

Tovább nem jut, mert a hangját elsodorja a többiekhangja. Türelmetlenek, mennének, tennék a rendet, nemkell a sok beszéd. Lázár érzi, hallja, „gyerünk rá”, kiáltja, ésindul a kocsihoz, kezében balta, az övében kés.

Annyi magányosan eltöltött perc, óra, nap, év után, annyi

gyűlölettel, megvetéssel a szívében, undorral a gyomrában,akár érezhetett volna megkönnyebbülést is. De nem érzett.

Aszódi Pál özvegye csak munkát, feladatot, sehonnansehova vivő elfoglaltságot látott a nagy büdös, koszosember, a néhai ardai polgármester halálában. Szörnyű,kegyetlen, méltatlan halálában. Nem sikerült abúcsú – haragban váltak el. Nem volt szándékában azöregasszonynak, de mégiscsak kiprovokált egy „húzzá'-takarodjá”'-t, az volt az utolsó, amit az ura szájából hallott.Ezt vitte magával a halála után, még ha messzire nem isvihette.

Hogy a súlyos sérülést, melyet a vállát szétroncsolólövedék okozott, túlélhette volna-e, nem kérdés már. Hogymilyen életet élt volna akkor? Mindegy. Hogy a haláltusátmeghosszabbíthatók volna-e? Bizonyosan, de ez seszámít. Mert a kórházat elözönlő köhögő, prüszkölő, lázas

betegek úgyis nyilván megfertőzték, megbetegítették, megis ölték volna, ha meg nem ölte volna már korábban azellátatlanság, a gyógyszerek és műszerek hiánya, meg agyorsan jött tüdőgyulladás. Nem egyedül ő halt meg aznapa kórházban, de ő halt meg először, így a többieknélnagyobb figyelmet kapott. Ha orvost nem is, de papot, ésfőként nem cipzáras zsákot, hanem ládát. Nézte, nézte azasszony, ahogy eltűnik a láda a folyosókanyarban,sóhajtott, persze inkább csak megszokásból, aztán kezdtepakolni a férje dolgait. Sok nem volt, csak ahogy kiszaladtotthonról, az órája, az apja meg a nagyapja órája, meg ajeggyűrű, meg amit még behozott neki, találomra, nagyhirtelen. Banán, a szemüvege, valami sportújság, azt találtaa vonaton, baja nem volt, költségekbe nem szívesen vertevolna magát, ezért hát elhozta. A pizsama, amit ki secsomagolt, meg elpakolta a nagy sporttáskába a kötését,meg a rejtvényújságot. Több nem volt.

Szétnézett a zsúfolt kórteremben, egyedüli látogató, nemis értette, hogy engedték be, miért nem küldték el. Debeengedték, nem küldték el.

Sötétedett. Mielőtt kilépett, még egyszer visszanézett,nem hagyott-e ott valamit, nézte a nyögő, sóhajtozó,köhögő embereket, ahogy egymás hegyén-hátán várták asemmit, volt, hogy ketten egy ágyban, persze jobb lett volnaotthon, de elmenni már nem volt erejük. Semmit se hagy itt.Semmi jót. A büdös ember itt marad, maradjon. Ő megmegy.

A kórház kijáratában állt a portás, és nagybanmagyarázott. Vigyázzanak, ha mennek, intette a többieket,odakint vadásznak azokra, akik a kórházból lépnek kifele.Elterjedt ugyanis a városban, de lassan már az egészországban, hogy van gyógyszer a betegségre, csak be kellkapni, és ripsz-ropsz meggyógyul tőle az ember.Csakhogy, így szólt a pletyka a portás szerint, nem jutmindenkinek. Csak bizonyos emberek kapnak – alaposanmegnyomta a „bizonyost”, mint aki tudja, mitbeszél –, tudják, a fejesek, meg ilyenek.

Több internetes újság már fő helyen cikkezett arról, hogydiplomaták meg – tudják – diplomacák kapnak, meg apolitika, vállalkozók, az orvosok meg egymásnak adják. Ésnem is csak annyit, amennyi kéne, sokszoros adagot, ezértnem jut másnak.

– Na és aztán maga kapott? – kérdi valaki, egy kalaposember, az ácsorgók közül, de a portás nyombanvisszautasítja, „nincs ő akkora nagy ember, hogy ilyesmibebevegyék”. Így szólt a válasza.

– Na, csak mert én se. Kapott itt valaki? – kérdiugyanaz, s minthogy nem jelentkezik senki, nekiugrik akórház őrének. – Hát mert úgy mondja, mintha igaz lenne,meg mondja, hogy vadásznak ránk…

Félbeszakítja a portás:– Naná, hogy vadásznak. Menjen csak kifele, aztán

lássa meg, keresik a gyógyszert, agyon is verik, ha nemvigyáz.

– De nincsen ilyen, ne mondja már!Többen lehurrogják a kalapost, attól, hogy ők nem

tudják, még igaz lehet, sziszegi egy asszony, a többiekhelyeselnek, úgy van, attól még lehet. Sőt kezd már gyanúslenni a kalapos, aki ennyire tagadja, annak vaj lehet a fején,az kiabál, akinek a háza ég…

Aszódiné nem várja meg, lesz-e már belül lincselés, akijárat felé indul, kiváltva ezzel némi tiszteletet,tagadhatatlanul.

A környező utcákon sok az ember, lézengenek,várakoznak, de tüntető tömeggé nem állnak össze, többenis odalépnek, a gyógyszerről kérdezik, valaki még fel isajánl neki egy levéllel: „olcsó, asszonyom”, súgja a fülébe,„ilyen olcsón nem kap sehol, higgye meg nekem”, „koszoscigány”, válaszolja az özvegy, és lépked tovább, ahogycsak bír, az állomás felé.

De a vonat nem jár, az sincs, akitől megkérdezné, fog-e,meg az sincs, aki az újságosbódét elzárná. Ott lifegnekcsipeszeken a lapok, már ami megmaradt, mert a javátelhordták már. A fekete-fehér lapokat főleg, valahogy aztgondolni, hogy a színes magazinoknál jobban melegít. Abüfében ég a villany, de a polcok üresek, már ahol vannakpolcok, az ablakok betörve, ki tudja, miért, az ajtón isbejöhet, akinek bent van dolga.

Márpedig ő hazamegy. Haza, Ardára.El is indul. Ki a pályaudvarról, át az utcán, arra, amerre

gondolja, hogy a faluja van. A sarkon kisebb társaság,

kezükben üvegek, üresek jórészt, róla beszélnek, ahogyelhalad mellettük, és nem kedvesen. „Banya”, hallja,„zsidó”, meg ilyenek, hátranézni nem mer, elsuhan mellettevalami, aztán nagy csörömpöléssel földet ér, röhögés,káromkodás – amikor hirtelen berántja valaki egykapualjba, és becsapja mögötte a vasajtót. Alacsony férfi,az arca csupa borosta, fejében kötött sapka, egészen aszeméig behúzva.

– Mi a szent szart csinál itt, néni? – kérdi, kinéz akukucskálón, jönnek-e, de nem, csend van.

– Megyek haza – mondja az özvegy, nincs a hangjábanfélelem, ez meglepi a kisembert.

– Haza? Ilyenkor? De miért nincs már otthon? Eh,mindegy. Nyanyák. Hova megy? Haza?

– Ardára.– Aztán mivel megy Ardára? Mert vonat nincs. Látta.

Busz nincs. Benzin sincs. He? Mivel?– Megyek, ahogy bírok. Megyek és kész.– Pénze van? – kérdezi a kötött sapkás, és fagyott

tenyerét leheli.Az asszony gondolkodik. Amivel már el is mondta, hogy

van, legfeljebb leütik, elveszik, mit veszíthet már.– Mér? Elvisz?– Ha pénze van.– Mennyi az a „van”? Miközben ziháló, izzadt, félig eszméletlen kislánya kezét

fogta a zsúfolt kórházban, Hernádi azon gondolkodott,menynyivel jobban járt volna, ha együtt marad ezzel agyönyörű cigány lánnyal, aki csüngött volna rajta, ahogyancsak akarja, ellátta volna, szerette volna, békén hagytavolna. Miért választotta Aidát? Az életet Aidával. Azunalmat Aidával.

Meggyőződése volt, hogy a felesége sosem csalta meg.Persze nyilván lett volna kivel – egy ilyen mutatós nő –, lettvolna mikor, és végképp lett volna miért. Mégsem csaltameg.

Az ő koordináta-rendszerében ez maga volt a hülyeség.Persze lehetett volna tisztességnek is nevezni, de nem voltilyen szó a rendszerben.

Miért nem csalunk, ha nem csalunk? Nem lenne kedvünkhozzá? Dehogynem. Nem jön a vágy? De, jön az. Nincsalkalmas hely, idő, partner? Nincs alkalom? Ha akarom,mind van. Miért nem csal mégis, aki nem csal? Fél? Aveszteségtől? Vagy éppen a nyereségtől? A hazugságtól?Vagy a valóságtól? Miért nem csalta meg Aida soha?Rosszabb nem lett volna, nem lehetett volna a házasságuk.Akkor miért?

Aidát érteni… Miért hívta éjszaka percenként, és miértnem hívja most? Órák óta!

Lilla felébredt. Összerázkódott, megnyalta cserepesszáját, és – amennyire képes volt – megszorította apjakezét.

– Apa?

– Itt vagyok.– Szomjas vagyok.Hernádi megemelte a gyerek madárfejét, és egy korty

vizet öntött a szájába. Homloka újra forró volt, vizesborogatás kellene, priznic, de nincs, aki hozzon.

A kórteremben sírtak, jajgattak a gyerekek, és percekóta nem jött senki, Hófehérke is eltűnt valahol.

– Anya hol van?– Nem tudom, kislányom. Tudod, ő nem jöhet be.Bár rezzenetlen hangon mondta, egyáltalán nem volt

biztos benne, hogy ha Aida próbálta volna, az utóbbiórákban nem jutott volna be. Többeket is látott a folyosónjárkálni, civilruhában, akadt, aki fennhangon a gyerekétkereste. Persze csak tippelhetett, de úgy tippelt, hogy akórházat már nem őrzi senki. A gyerekek szülei, ha nemjönnek, önszántukból nem jönnek.

De Aida mindezt nem tudta volna? Lehet, hogy Marcivalvan baj? Vagy olyan a helyzet odakint, hogy nem merkilépni az utcára? Arra, hogy az asszonynak is lehet baja,nem gondolt, valahogy eszébe se jutott.

– Akkor felhívjuk? – lehelte a kislány, alig hallhatóan.– Megpróbálhatjuk, igazad van.De nem működött a telefon. Összeomlott volna a

hálózat?Hernádit egyre jobban izgatta, mi lehet az utcán, de a

folyosón a televízió klipeket adott. Egyik kezével elengedtea lányát, és mobil kommunikátorán híreket keresett, amikor

megcsörrent az imént még halott telefon. Kijelzőjén „A”betű, annyit tesz, Aida. Szép emlék a múltból: amikor mégfontos volt, nehogy valaki meglássa a felesége nevét akijelzőn. A feleségéét, aki a szeretők tudomása szerintgyakorlatilag már nem is létezett, akivel csak azért maradtegyütt, mert az asszony beteg, orvos kezeli, pszichológus,pszichiáter, bármi, meg ugye a pici gyerekek, őketvégképp nem hagyhatja egy ilyen beteg nővel. Szóval vanis, meg nincs is, de valójában persze nincs, csak a forma,így, így, így.

A nők hitték, mert hinni akarták, ha kellett nekik a híresfőorvos, járt hozzá mese is. Önfeláldozásról, akaraterőről,lemondásról, romantikus férfiasságról. Már aki igényelte.Mert csak annak mesélt Hernádi, akinek mese kellett. Ésannak se sokat.

Villogott az ,A”, és – meglepte őt magát is – valamifurcsát érzett hirtelen, örömöt, megkönnyebbülést, hasonlót.De nem Aida volt.

Hanem Marci.– Apa! – zokogott a telefonban. – Baj van, apa, baj van!

Anya…– Mi van, fiam, értelmesen mondd!– Anya rosszul van. Nem is válaszol, Apa, hol vagy?

Gyere!Különösképpen nem lepődött meg, hogy bár az elmúlt

huszonnégy órában mindent elveszített, ami az élete voltévtizedeken át, mégsem érez igazi veszteséget. Tudta,

átlátta a veszélyeket, a lehetőségeket, de nem borította elérzés, sem pánik, sem szomorúság, sem félelem.

Tette, amit kellett, amit jónak látott, amit a pillanat hozott,igazi súlya mégsem volt sem a betegségnek, sem azéletveszélynek. De most. Mintha egy zongora zuhant volnaemelet magasból a fejére, a tüdejére. Aida beteg, a fiaegyedül, a város talán lángokban, ő pedig ül egy zsúfoltkórházban, halálosan beteg gyerekek közt, és lehet, hogy őaz épületben az egyetlen orvos.

Ez valahogy túl volt mindenen, amit azélet – büntetésként – őrizhetett neki, túl volt mindentervezhetőn és elképzelhetőn. Ez túl volt mindenen.

– Marci – szólt a készülékbe annyi nyugalommal ahangjában, amennyire csak képes volt –, Marci. Maradjnyugodtan! Érted? Maradj otthon! Megyek érted!

Miközben újonnan szerzett hatalmas fekete autójában az

Állami Rádió és Televízió épületegyüttese felé hajtott, anemzetiszocialisták, fasiszták, nyilas hagyományőrzők,hungaristák tarka világát egységesítő, őket egyetlenszervezetbe építő, szépreményű fiatalember, aki magátmár nem egyszerűen „Vezérnek”, hanem egészMagyarország Vezérének neveztette, azon gondolkodott,hogy vajon legyőzte vagy csak szem elől tévesztette azellenségeit.

Mert nem csengett a telefonja órák óta, hajóibelegondolt, a merénylet óta sem így, sem máshogyan nem

kapott utasítást a tartóitól.Győzött volna? A rohadék rendőrök, állambiztonságiak,

politikusok egyszerűen elmenekültek volna? Szerette volnaezt hinni, és egyre inkább hitte is, de valahogy túl szép ezaz egész. Márpedig ha egy mese túl szép, hogy igazlegyen, akkor nem is igaz. Szaga, mint a szarnak, színe,mint a szarnak: akkor az szar. Akárhogy is.

Agresszivitását a bizonytalanság percről percre növelte,többször is elővette övéből a rendőrség általrendszeresített apró automata fegyvert, egy pisztoly és egygéppisztoly keverékét. Játszott vele, társaira fogta, aztánvisszatette a zsebébe. Robbanásközeli állapotban volt,amikor az autó fékezett a tévé udvarán.

A társaság elnöke várta, meg az alelnök, meg többigazgató, néhány képernyőről ismert arcot is felfedezni vélta fogadóbizottságban. Nem várta meg, hogy bárki kinyissaaz ajtót, lendületesen kinyitotta maga, és a díszkőre lépett.

A felé induló televíziós vezetőkre mégkézfogástávolságon kívül ráförmedt.

– Ne is próbálkozzanak! A nemzet ellenségeivel nemfogok kezet. – Dörgött a hangja, a tévések pedig rémülten,dermedten álltak, amikor a Vezér és kísérete nagylendülettel elindult a gépkocsipihenő irányába.

– Legyen szabad – iramodott utána csámpás lábain atévé és rádió elnöke –, legyen szabad, nem arra, ö… ö…ö, Vezér. Úr. Itt, erre vannak a. Stúdiók. Meg kiscsekélységgel is készültünk. Pogi, ilyenek. Hát nagy

lakomát, ilyen nehéz időkben…A Vezér útba irányittatta magát, aztán csizmáját erősen

a földhöz csapkodva elindult a főépület felé. Érezte, hogytúljátssza a szerepét, de már benne volt, végig kellettcsinálnia.

– Hol a stúdió? – kérdezte hűvösen, de az eddigieknélkevésbé ellenségesen.

– Ott, arra – lépett elő az alelnök, kivillantva gallérja alóla nemzetiszín csillagot, a Front jelképét.

A Vezér azonban nem reagált a gesztusra, tudta jól,hogy egy napja ott még egészen másik jelvény villoghatott.

Az már jobban meglepte, hogy a félig kisminkelten,kendővel az álla alatt elé érkező ismert tévésztár feketeegyenruhát viselt, és – festés közben is – a Front csákóját.Csak egyetlen percre merült fel benne, hogy tréfát űznekvele, de csak egyetlen percre, utána feltalálta magát.

– Kitartás! – visította a nagy sztár, még a lakkcipősbokáját is összecsapta, mint egy Mikszáth-hősbe oltott,cserkészsipkás Darányi Pál.

– Szebb jövőt magának! – hangzott a válasz, bár aVezér mindent kívánt ennek a ripacsnak, csak szép jövőtnem. Vagy bármilyet. – Mehetünk? – kérdezte, némi zavartokozva, hiszen a televízió egyes csatornáján még futott azenés műsor, de a többin is ment valami: este tízre ígértéka nézőknek Magyarország megmentőjét, de addig még voltfél óra.

Szólni senki nem mert, így az elnök volt kénytelen

megtörni az egyre kínosabb csendet.– Vezérem, még fél órácska, fél óra. Igen.– Mi fél óra? – kérdezett vissza Hangya. – Itt vagyunk,

nem? Kezdődhet a műsor! Vagy nem?– Jaj, dehogynem – hadarta az elnök –, máris

intézkedem, Karcsikám intézkedjél, nagyon gyorsan!A televízió és a rádió irányítótermeiben a legnagyobb

pánikot okozta az utasítás: le kell keverni az összes adást,és bekapcsolni a hármas stúdiót, adásba, most.

A turnusvezető, aki felelt az összes csatornabiztonságáért, a haját tépte. Azt ordította, hogy ezszámítógép, nem szalagos magnó, nem úgy van, hogyegyszerűen csak lekeverem, de a vezetők visszaüvöltöttek,márpedig lekevered, most azonnal!

Az alelnök felajánlotta, hogy ő maga húzza ki a dugókata konnektorból, ha nem történik valami. Egy technikust, akiútban volt, talán még fel is löktek, bár lehet, hogy magátólesett el a nagy tumultusban, mindenesetre addig-addigügyeskedtek, míg elsötétült és elhallgatott valamennyiállami televíziós és rádiócsatorna.

És úgy is maradtak feketén, míg végre fel nem tűnt ahármas stúdió képe, aztán a díszletben helyet foglalóegyenruhás műsorvezető, meg a Vezér savanyú ábrázata.

Éppen olyan volt ez az öt perc, mintha elfoglalták volnaaz épületet, kisebb harcok árán, ami végül is igaz volt, mégha ezek a harcok nagyon is kicsik voltak, és nem is azokvívták, akikről gondolná az ember.

A Vezér mindenesetre túltett önmagán.Hangya és kíséretének többi tagja egyaránt örült, bár

meg is lepődött egyben, ahogy elvesztett minden kontrollt akamerák előtt, és közvetlenül a bűnösök megbüntetéséreszólította fel híveit.

– Bosszuljuk meg az elmúlt órák, az elmúlt napok, azelmúlt évek bűneit, állítsuk meg az életünkre törőcigányhordákat! Vessünk el mindent, ami a hazugpártokrácia része volt! Ellenségünk mindenki, aki amagyarság megsemmisítésére törő dőzskapitalizmusNyugat által pénzelt kiszolgálója! Ragadjatok fegyvert,magyar testvéreim, vegyük át a hatalmat mégma? – üvöltötte, miközben a riadt szemű tévés mukibuzgón bólogatott hozzá. – Fejezzük be, amit elkezdtünk,mutassuk meg a világnak, hogy Magyarország amagyaroké!

A televízió irányítóhelyiségében csend volt. A folyosókonés a szobákban is. Csend volt a sminkteremben, azelőcsarnokban, a portán. Csend volt egész Budapesten.Csendben figyelt Magyarország.

Nézték a tévében az őrjöngő múltat, az őrjöngő jövőt.Élezték a késeket, csomózták a kötelet. Akinekféltenivalója volt, félt a Vezér szavaitól. Akinek nemvolt – és ők voltak többen –, megörült neki.

Eljött hát az idő. A bosszú ideje. Bosszú a vacak óvodaikosztért, a pikkelő tanárokért, a szoba-konyháért, a szemétmunkáért, vagy a szemét munkanélküliségért. Eljött az idő,

most mi jövünk, az összeesküvés áldozatai, a hazugságokáldozatai, az örök áldozatok.

Szörnyű volt az éjjel Magyarországon. Hajnal soha nem látott még teljesebb összhangot

viselkedés, viselet és viselője között, mint az oroszmágnás, Petrov esetében. Méretre igazíttatott angolöltönye, háromezer dolláros Sandro Ciotti-cipője, kubaiszivarja, tökéletes modora, tökéletes angol és tökéletesmagyar nyelvtudása nemcsak tiszteletet érdemelt, deegyben ki is jelölte a helyét, ahogyan tárgyalópartnerehelyét is.

Bár Petrov esetében balgaság partnerről beszélni.Voltak, akik hasznosak lehettek számára, voltak, akik

nem. Akit tudott, használt, akit nem, azt nem is engedte aszíne elé. Bár nyilván testőrök kísérték, Hajnal soha nemlátott egyet sem. Mint egy kifogástalan arisztokrata, úgy járta világban, de csak mint egy szellem, úgy volt látható.

Hajnal most kért először találkozót tőle. És kapott is. EgyPozsony környéki villa címét, de a villából azonnal átvittékegy közeli erdészházba. Ott várta az orosz, de nem jött kielé.

Hajnal tudta, több dolgot jelenthet ez, kis semmibevevésa nagy semmibevevés előtt, vagy kis lekezelés a nagysegítség előtt. Hogy mik Petrov érdekei, az Hajnal előttmindig rejtve maradt, és arról sem volt meggyőződve, vajonnem maradnak-e rejtve maga Petrov előtt is. Mert – öltöny

ide, szivar oda – mégiscsak cseléd volt maga is, jól fizetett,magasan képzett, nagy hatalmú cseléd. Az urak nem ezena pályán játszanak. Ez itt edzőmeccs a salakoson, ők amegvilágított műfüvesen rúgják a bőrt. Petrov itt király,góllövő center, megfellebbezhetetlen csapatkapitány, ottlegfeljebb a padon ül, meg a labdás zsákot cipeli.

A házba lépő magyart az első meglepetés akkor érte,amikor meglátta, hogy a nappaliban nemhogy testőrök, deegyenruhás katonák állnak, orosz tengerészgyalogosok,automata fegyverekkel.

A második, amikor egyikük odalépett elé, szétrúgta alábát, és a falhoz lökte.

– Minut! – mondta, és lapáttenyerét Hajnal vállára ejtette.– Motoz – tette hozzá, és végigsimította egészen a

bokájáig. Erre nem számított a sokszoros milliárdosmagyar. Nem is ellenkezett, hiába is ellenkezett volna.

– Megy! – lökte oda a katona, mintha terroristávalbeszélne.

– Paraszt! – csúszott ki Hajnal száján, de a reakcióelmaradt.

– Itt – mutatott a katona egy ajtóra, de nem lépettközelebb, és nem nyitotta ki.

Hajnal maradék büszkeségével végigmérte a hatalmaskatonát, eltartott egy darabig, majd színpadias mozdulattal,kopogás nélkül benyitott az ajtón. De Petrov nem volt bent.

– Üli! – szólt az orosz, és kiment.– Talán ül – vágott vissza Hajnal a csukott ajtónak,

mintha minden ruszki kommandósnak tudnia kellenemagyarul, és nem ült le. Ez volt az ő lázadása.

Ám mielőtt körbenézhetett volna, nyílt egy oldalajtó, ésbelépett rajta az orosz mágnás.

– Tamás! Udvozolek! Jol utaztál? Ném haragszol, hogykértelek idé? Szlovákia?

– Dehogy, örülök, hogy tudunk beszélni, gondolom,értesültél a magyarországi helyzetről…

– Jáj, ti magyarok, mindig csák á báj veletek, kelet volnamaradni Oroszország, ném lene semi báj… Jó-jó, csákvicelte. Szivar? Konyák?

Az apró helyiség pillanatok alatt megtelt füsttel, de nemnyitottak ablakot.

Ha Petrovról volt szó, meglepőnek botorság lett volnanevezni bármit. Körülötte megtörténhetett a legnagyobbképtelenség is, ugyanakkor elmaradhatott a legbiztosabbvárakozás. „Nyáron havazhat, télen napozhat”, ez volt akedvenc mondása, most is ezt használta, amikor Hajnalmegköszönte, hogy első szóra fogadta.

– Nálam, Tamás, hitéléd ván. Ámenyi ákársz, hitéléd.– Köszönöm, Pjotr Ivanovics! Igazán köszönöm! Jó

tudni, hogy ilyen nehéz időkben is van egy barát, aki segít.– Én segit. Igén. Eben biztos léhét. Hogy ségit. És

pontosán miben ségit?Hajnal megpróbálta felvázolni a magyarországi

helyzetet, Petrov figyelmesen hallgatta, egyszer semkérdezett közbe. Hajnal tudta, hogy nem a valóságra

kíváncsi – azt nálánál sokkal jobban ismeri –, hanem arra,hogyan adja elő ő. Az ő verziójára. Az ő fontosságisorrendjére. Arra, hogy mit hagy ki. Hogy kit hagy ki.

Viszont ha figyel, azt jelenti, kíváncsi. Ha kíváncsi, mégnem döntött. Vagyis van esély. Vagy ellenkezőleg: régenelhatározta magát, és most éppen félrevezeti a magyart.Vagy megpróbálja félrevezetni. Vagy éppen azzal próbáljafélrevezetni, hogy úgy tesz, mintha megpróbálnáfélrevezetni. Áh. Reménytelen. Úgysem tud eligazodni rajta.

A leginkább arra volt kíváncsi, mire készül Vass, hol áll aparlament, hol áll a katonaság, egyáltalán van-e mégkatonaság… Szemével, bólintásaival irányította Hajnalt, akipersze próbálta kitalálni, mit akar hallani az orosz, és mitnem…

Tizenöt perc. Ennyit kapott. Egyetlen perccel semtöbbet. Amikor letelt, Petrov felállt a karosszékből, ahamutartóba ejtette égő szivarját, és ölelésre tárta a karját.

– Barátom. Köszönöm. Volt ez fontos találkozás, fontostudás, nekem, köszönöm. Barátság minálunk oroszoknálfontosabb mindennél. Én állok ki barátaimért. Menjél mostháza, Tamás, jo utát és jelentkezem, ahogy léhét.Köszönöm, még egyszer.

Nem erre számított, de hogy jobbra vagy rosszabbra, aztigazán nem tudta volna megmondani. Az világos volt, hogyPetrov hadiösvényre lépett, de hogy ki ellen ásta ki acsatabárdot, azt nem tudta, és nem is tudta meg soha.

Mert néhány perccel azután, hogy a kocsiból felhívta az

Elnök többszörösen védett, ennek ellenére több oldalról islehallgatott vonalát, hogy beszámoljon a fejleményekről,békés erdei favágók egy csoportja lecsapott azerdészházra, és kézigránátokkal, automata fegyverekkeltűzbe borította és lerombolta. Akit pedig ott talált, aztmegölte.

Így esett, hogy a magyar milliárdos és a magyarállamelnök elvesztette legnagyobb támogatóját, vagylegnagyobb ellenségét, és hogy végül is melyiket, arra mégkövetkeztetni sem tudtak soha, sem akkor, sem később.

Akárhogyan is, magukra maradtak. Amikor a korábban Ardán rendet tevő Kollát hadnagy

újra megérkezett a faluba, már úgy érezte, lépni sem tud.Vaskos lábai remegtek, két karján egy-egy mázsa súly, fejeüvegburában. Távoli volt a világ, szikrázóak a fények,valószerűtlenek a hangok.

Egyedül jött, a többi rendőr lelépett, vagy a katonailaktanyába szorult, Várkonyon dühöngtek a feketedzsekisek. Úgy érezte mégis, hogy az értesítésre: cigányokvonulnak a központ felé, csak menni kell, azért volnánkrendőrök, nem igaz?

Útközben lett rosszul, de olyan nagyon, hogy többször ismajdnem árokba kormányozta a szolgálati autót, pedigVárkonytól Arda csak harminc kilométer. Ha tudta volna,hogy ilyen nehéz lesz, nem indul útnak. De ha tudta volna,hogy ilyen nehéz tud lenni, akkor talán meg se születik.

Támolygott, ahogy kiszállt. Vaksin pislogott, erőltette aszemét, rázta a hideg, abroncs szorította a fejét, köhögött,de úgy, hogy összegörnyedt, felegyenesedett, újraköhögött.

Nem akart vége lenni. Komolyan eszébe jutott, hogy itthal meg, aztán valamivel jobban lett. Elindult acigánysornak, de meg kellett állnia, mert hirtelen elment aközvilágítás, sötétbe borult a falu.

– Mi az isten – hőkölt hátra –, csak ez hiányzott.A sötétben mintha felerősödtek volna a hangok, vagy

csak ő figyelt kevésbé magára, mindenesetre zaj csak aháta mögül, a központ irányából hallatszott. A cigánysorfelől semmi.

De az is valami távoli zörgés, csörgés volt, alig hallható,kivehetetlen. Most merre?

Azt tudta, hogy kocsiba nem ül, amíg jobban nem lesz.De itt se maradhat, a hidegben, az ardaiak meg igen jóemléket nem őrizhetnek róla. Akkor hova?

Várt. Maradék ereje is kifutott a lábából, leült azútpadkára, vagy amit annak hitt, rettenetes bűz csapta megaz orrát. Rothadás bűze, rothadó dög bűze. Szintenégykézláb vonszolta magát a központ felé, ahonnan egyreélesebben hallotta a hangokat. Motorzúgást eleinte, aztánkiáltozást, távoli, furcsa pukkanást, nem elég hangosat,hogy lövés legyen, de valahogyan mégiscsak pukkanást.

Minden erejét összeszedte, és elindult. Köhögött, aszája megtelt a vér ízével. El kell jutnia a faluba. Lassan

lépdelt, próbálta követni az utat, de nem volt könnyű a teljessötétségben. Ahogyan maga elé bámult, egyszer csaklátta, hogy jófelé megy. Látta az utat, látta az út szélét, méga csíkokat is kivehette valahogy.

Talán a hold jött fel, gondolta, de nem, közelebb volt az,ami világított, egészen közel, most már látta jól, ahogyanlángra kap előtte a ház, földszintes ház, emeletes lángok.

A tűz megvilágította minden irányban az alföldi tájat, avégtelen, terméketlen mezőket, a távoli, elhagyatott tanyákroskadozó, düledező falait, a halott világításlámpaoszlopait, az egész pusztuló, haszontalan vidéket. Atűz élesen megvilágította a sok gyűlöletet, a sok sérelmet,az egész lehetetlen, pusztulásra ítélt világot.

A rendőr gyomrát fogva, lábát húzva nézett fel, nézte atüzet. Úgy van, gondolta, gyújtsátok csak fel, gyújtsátok felegymást is, koncoljon fel mindenki mindenkit!

Nézte a tüzet, roggyant, erőtlen lábakkal, és nem tudta,hogy ez történik pontosan.

Porig égetik a falut, és egymást koncolják fel az ardaiak,éppen csak mert így jó, csak mert éppen ez tetszik nekik.

Ki bosszúból, ki gyűlöletből, ki puszta mókából. Van, akicsak azért, mert mások is, van, aki azért, mert jobb dolganincsen.

„Öljétek meg egymást mind!”, gondolta a rendőr, ésvonszolta magát a tűz felé, véres nyomot hagyva maga utána megvilágított, göröngyös falusi úton.

Az Antenna4 alelnökének mobil kommunikátora éppenabban a pillanatban jelezte, hogy videoüzenete érkezett,amikor a szobájába lépett. Az Elnök távozását nem tudtamire vélni.

Persze, belefér, megtáncoltatni, aztán ott felejteniriadtan, megalázva, elgyengülve, mint egy darab kifacsartfelmosórongyot a sarokban takarítás után.

Jó lesz az még valamire, operabálba már nem megyünkbenne, talán a homokozóba se vesszük fel, amikor agyereket visszük a játszótérre, de rongynak jó lesz.Törlőnek, felmosónak, ládát bélelni, aztán szemetest. Erregondolt, és így is érezte magát.

De valahogy az Elnök… nem, az Elnök nem ilyen. Vagyakkora lenne a bűne, hogy ezt érdemli éppen? De mitkövetett el? Összerázkódott.

Hát ez ő? Egy rettegő, reszkető gyomorbajos? Egyalkalmazott? Egy magyar? Egy tévés? Talán már: egyPéter?

Elmosolyodott. Magán, a helyzeten, a jövőjén. Kinyitottaaz üzenetet, csendben, a félfának támaszkodva lejátszotta,aztán behúzta maga mögött az ajtót, az íróasztala mögé ült,megropogtatta a karjait, a vállát, megmasszírozta ahomlokát, kilépett vadonatúj Sandro Ciotti-cipőjéből,és – mint egy szabadnapos amerikai katona – lábát azasztalra téve rágyújtott egy szivarra.

– Semmi, semmi! – szólt bele a telefonba. – Mindenrendben – válaszolta az aggodalmaskodó biztonsági

embernek, amikor az – látva a füstjelző villogását – ahelyzetről kérdezte.

Eldobta a szivart, csendben nézte, ahogyan vékonyodika füstcsík.

A konkurens televízió éppen a járvánnyal, a betegekszámával foglalkozott, nem hallotta, mit beszélnek, de láttaa két sarokban a két számot, bosszantotta, miért nem amieinknek jutott az eszébe…

Újra a kommunikátor után nyúlt, pillanatig hezitált, aztánújra lejátszotta.

A nemzetközi cég elnöke volt. Egyszer látta életében,apró, jellegtelen, jelentéktelen ember, zakó, garbó, farmer asok Armani-, Cerutti-öltöny között, rövid, ősz haj, majdnemkopasz, sápadt, rózsaszín szeplős bőr, egyenes ésátlátszó, mint egy iskolai vonalzó, mintha még a centik isbe lennének rovátkázva rajta.

Azt gondolja, amit kell. Amit gondol, azt mondja. Amitmond, az van. A világot problémáknak és megoldásoknaklátja, hite, meggyőződése szerint minden problémához járulegy, olykor több optimális megoldás, csak meg kell találni.

Hát itt a probléma. És már itt is a megoldás. Kevésszóval. Éppen annyival, amennyi kell.

Megnézte másodszor is. Aztán harmadszor. De akkormár együtt mozgott a szája a kétdimenziós emberével.

„Kedves Barátom!Sajnálatos tényt kell közölnöm önnel, mely minden

fájdalmas hatásával együtt is új lehetőségeket teremtvállalatunk számára. A televízió elnöke sajnálatosmegbetegedése folytán meghatározatlan ideig nem tudjaellátni a feladatát. Együttérzünk vele a bajban.Mindazonáltal felkérem önt, hogy azonnali hatállyal vegye átaz elnöki feladatokat. És a szükséges lépéseket tegyemeg. Hogy ezt a súlyos globális és még sokkal súlyosabbmagyar válságot vállalatunk ne csak túlélje, demegerősödve kerüljön ki belőle. Mert tudjuk: minden krízisegy lehetőség. Várom válaszát. Hogy vállalja-e a feladatot.”

Megnézte negyedszer is. Vállalja-e… Azt kérdi, vállalja-e.

Naná. Majd nem. Még szép, hogy vállalja.Elaludt a szivar. – Órák kérdése, és ott vagyunk – kedélyeskedett a

Hummer sofőrje, de a hátul ülő tiszteket nem derítették fel atréfapetárdák.

Pedig az őrmester mindent bevetett. Valahol a Lánchídkörnyékén még zsidóvicceket is mesélt, pedig utasai alegkevésbé sem bátorították.

Négyen ültek a katonai járműben, Tímár alezredes, azafganisztáni misszió parancsnoka, heves vérű helyettese,Marjai főhadnagy, és a tiszt, aki feladatul kapta, hogykalauzolja el őket az egységekhez. Na meg a sofőr.

Tímár és Marjai több kérdést is feltettek induláskor, deválaszt nem kaptak, ezért csend volt az autóban. Eltekintve

az őrmester fárasztó locsogásától.Amikor elhagyták a Budapest táblát, Marjai újra

megkérdezte, hogy hova mennek.– Fehérvárra – hangzott a válasz, mintha parancsba

kapta volna a tiszt, hogy csak akkor közölheti velük az úticélt, ha elhagyták a forrongó fővárost, ami valóbanpolgárháború képét mutatta. Bár nem volt világos, hogy kiharcol ki ellen.

Égő autók között vezetett az útjuk, de azt senki semtudta volna megmondani, melyiket miért gyújtották fel. Többkereszteződésben barikádokat emeltek, persze bajbanlettek volna, ha valaki megkérdezi: ki ellen védenek mit?

Sok üzletet kifosztottak. Ez legalább érthető. De mostmár elkezdték a bankok, középületek ablakait is betörni, ésbejutni. Ki tudja, mit kerestek.

A város határában égett egy benzinkút épülete, az autók,amennyire tudtak, az út ellenkező oldalára húzódtak. Na,nem mintha olyan sok autó indult volna kifelé a városból.Vagy jött volna befelé. Aki tudott, takarékoskodott abenzinnel, amihez már egyáltalán nem lehetett hozzájutni.

– Aztán Fehérvárra miért? – kérdezte Marjai, de válasznem érkezett, úgy látszik, csak ennyit mondhatott a tiszt,egy szóval sem többet.

Rejtélyes volt, ahogy rejtélyes volt minden, miótahazaérkeztek. Úgy voltak vele lassan, mint egy sivatagiellenőrző misszióval: túlélni, hazamenni. Ilyenkor sokkérdés nincs. Múlik az idő, és élek. Egy perc, egy óra, és

még mindig élek. Begördül a konvoj a táborba – túléltem!Hát ennek is vége lesz egyszer,

és – gondolták – történhet bármi, belehalhat akárki, ők élnifognak. Mert itt nincsenek győztesek, csak túlélők.

Ez lett Magyarország. Kabul. Csak a szürke por nélkül.A tiszt az órájára nézett, és – csoda történt – megeredt a

nyelve.– Uraim! Perceken belül megérkezünk. A fehérvári

lövészlaktanya a cél. Ott már várja önöket a továbbiparancs. Én elbúcsúzom.

„Ez egy robot”, gondolta Tímár. Valami új, haditechnikaifejlesztés, amiről még soha nem hallottam. Ilyen embernincs.

Az egyenesen maga elé meredő tisztre pillantott, akihirtelen elmosolyodott. „Sok szerencsét!” – ez volt amosolyban, de hogy gúnnyal-e, vagy őszintén, ehhez kevésvolt a Tímárban amúgy sem túltengő pszichológiai érzék.

Nem viszonozta a gesztust, hanem megköszönte afuvart, a sofőrnek külön a remek vicceket, és ahogybekanyarodtak a laktanyába, meg sem álltak mégjóformán, kinyitotta az ajtót.

– Alezredes úr! – vágta magát vigyázzba azegyszemélyes fogadóbizottság. – Kérek engedélytbemutatkozni!

– Rendben, rendben, pihenj! – sóhajtotta Tímár, akitbosszantott a jófiús viselkedés. Valahogy nem éreztehelyénvalónak.

– Alezredes úr! Kérek engedélyt önnek személyesenátadni! A vezérkar parancsát!

– Jól van, adja, de lazítson már, hol van?– Csak személyesen, alezredes úr! Szóbeli a parancs!Na, ezen se lepődött már meg a két afganisztáni harcos,

az elmúlt órák után már szinte logikusnak tűnt.– Na, mondja akkor!– Értettem, alezredes úr! A parancs szerint mérje fel az

állományt, és lehetőleg tizenkét órán belül helyezzeharckészültségbe! Aztán várjon az újabb parancsra!

– Ennyi?– Ennyi.– Köszönöm, katona. Elmehet!– Kérek engedélyt maradni, uram! A parancs szerint ön

mellett maradok, és teszem, amint mond, uram.– Értem. Sorakoztassa fel az állományt!– Most?– Gondja van vele? Szundikálnak?– Nem, úgy értem, az egészet?– Miért, nem tud kétszáz katonát felsorakoztatni? Vagy

hányat. Hányan vannak?– Alezredes úr! Kérem, tekintsen bele a papírokba,

szívesen megmutatom az irodáját…Beszélt tovább is, de a közeli repülőtérre leszállni

készülő Jumbo elnyomta a hangját. Önkéntelenül a zajirányába fordultak, de a sötétség és a fák miatt nem láttaksemmit.

– Mi ez? – kérdezte az alezredes, aki nem akartaelárulni teljes tájékozatlanságát, holott minden hangjávalelárulta.

– Menjünk az irodába! Mindent elmondok közben,alezredes úr. Ez egy amerikai csapatszállító gép volt,alezredes úr.

– Hagyja már ezt az alezredesezést, nagyon kérem!Tudod mit? Szervusz. És mostantól Sándor. Rendben van?

– Rendben, okés! – engedett ki a tiszt. – Nekem jó.Sanyi. Tímár nem oktatta ki a fiút a Sándor és a Sanyi köztikülönbségről, más gondja volt.

– Szóval mi ez, mondd?– Ez egy amerikai csapatszállító gép.– És mit csinál itt egy amerikai csapatszállító gép?A fiatal tisztet meglepte, hogy felettese ennyire nem érti

a helyzetet. Meg is ijedt kissé, egyfelől hová jutnak ilyenvezetővel, másfelől nem szerette a túlzott felelősséget.

Márpedig ezekben a percekben úgy érezte, mindenfelelősség keskeny vállát terheli.

– Hát, nézd! Amerikai csapatokat szállít.Tímárnak elkerekedett a szeme. Bajtársára, Marjaira

nézett, aki – úgy tűnt – kezdi összerakni a képet.– És mit keres itt egy repülőgépnyi amerikai katona,

mondd?– Egy repülőgépnyi?– Több repülőgépnyi?Az épülethez értek, a kapuban álló maszkos őr feszesen

tisztelgett, és beengedte őket.Az iroda szűk volt és tiszta, egyszerű bútorokkal, egy

asztallal, néhány székkel. Megfelelt.– Egy kávé? Tea? Bélelt tea? Bélelt kávé? – kérdezte

megjátszott jókedvvel és megjátszott huncut mosollyal atiszt, de mindketten elutasították.

– Magam részéről se bélelten, se béleletlenül.– Csatlakozom – mondta Marjai –, inkább lássuk a

feladatot. A Központi Kórház épülete előtt egyre gyűlt a tömeg.A néhány épületet, melyet még védtek, a Parlamentet,

az Elnöki Palotát, a kormányzati negyedet egyelőre nemháborgatták. A könnyebb célpontokat keresték a dühtőltajtékzó emberek.

A bejárat előtt parkoló teherautó platóján egymástváltották a szónokok, akik az orvosok gyávamegfutamodásáról, cserbenhagyásról, szeretteink, magyarvéreink megsegítéséről beszéltek. Azt azonban nemfelejtették el, hogy odabent fertőző betegek vannak, ígybármennyire is szerették volna megkaparintani azátlagemberek elől eldugott csodagyógyszert, nem mertekbemenni.

Elterjedt azonban, hogy az alkohol – igaz, csak ideig-óráig – immúnissá teszi a szervezetet az új vírus ellen. Ígyaztán körbejárt a flaska, és a gyűlölet rövid időn belül azegekig ért.

A Vezér mobil kommunikátorán élőben figyelte, mitörténik a kórház előtti téren, és élőben figyelte, aki csaktudta, annak ellenére, hogy egyetlen hivatásos kamera,híradós vagy internetes nem volt a környéken.

Az Állami Televízió kivételével majdnem mindszórakoztató műsorokat sugárzott, korábban rögzítettkabaréjeleneteket, zeneszámokat, vetélkedőket.

Úgy gondolták, hogy a harcban, nélkülözésben,fosztogatásban, betegségben megfáradt, kimerült nézőikerre vágynak leginkább. És igazuk volt.

Az emberek otthon arra vágytak, hogy valami elterelje afigyelmüket, nem akartak még a tévében is borzalmakatlátni. Éppen elég volt, amit a híradó mutatott: szenvedés,nyomor, vér mindenütt.

Kezdett hűvösödni, a februári fagy mart a februári tavaszután, a beszédekből kezdett kiveszni a muníció. Aszónokok egymást ismételték és magukat, úgy tűnt, nemvezet sehova a kórházi tüntetés. Amikor az egyik ablakrácsai mögött pizsamás alak kiáltása hallatszott.

– Emberek! Magyarok! Megtaláltam! Megtaláltam!Mindegy volt, ki ő, és mit talált meg, azt meg végképp

nem tudták, hogy a rácsok mögött a kórház pszichiátriaiosztálya bújik meg diszkréten.

Felhördült, majd megindult a tömeg be a kapun, be aforgóajtón, és be az üvegen át. Özönlöttek a kórházba,„megvan, megtaláltuk”, kiáltozták, és törtek össze, amitlehetett, a recepciós pultot, portásfülkét. Ellenállás nélkül

törtek be az irodákba, szórták szét, zúzták darabokra,szaggatták ízekre, amit ott találtak, a bátrabbak már azemeletre is felmerészkedtek, orvosok után kutattak, megápolók után.

Na, azokat kereshették! Az a kevés, aki egyáltalán azépületben volt, rég ledobta a köpenyt, és bebújt valamelyikbeteg mellé az ágyba, vagy elheveredett egy pokrócon.Volt, aki még vérrel is összekente magát, nehogy hántsák.

Bármit is kerestek, nem találták meg, így aztán egyreidegesebbek lettek az emberek.

Sokan már a betegekre is gyanakodtak, ők rejtették elnyilván, csak hogy nekik több jusson, így aztán már kijutott apofonokból, rúgásokból nekik is. Aki pizsamában volt, nemérezhette magát biztonságban.

Az egyik kórteremben még meg is gyulladt valami, atámadók közt elterjedt, hogy így akarják őket kifüstölni azorvosok által felheccelt betegek, hát jó, gondolták, ha tűz,legyen tűz, és perceken belül lángokban állt a KözpontiKórház hatalmas, modern, sokemeletes épülete. A kintmaradtak hátrahőköltek, ők voltak a józanabbak nyilván,többen el is menekültek a térről, de a többség, ha nem isszimpátiával, mindenesetre megértéssel fogadta atörténteket.

Lássuk be, mondták egymásnak, nem volt másválasztásuk, a betegek maguknak keresték a bajt, nem lettvolna szabad froclizni az embereket, oda kellett volnaszépen, csendben adni a gyógyszert. Persze hogy

bedühödtek a tüntetők, ez érthető, ennyi szenvedés után.Lassan egyetlen hatalmas máglya lett az épület, aki

tudott, menekült, de nem sokan tudtak, így aztán bentieknekés az imént még kintieknek egy lett a sorsuk mégis, denem úgy, ahogy szerették volna.

Pest környékéről is látni lehetett a hatalmas tüzet,mementóját az emberi gonoszságnak: a betegek és azorvosok nem akarták kiadni a gyógyulást jelentő szereket,inkább magukra gyújtották az épületet. Így magyaráztáklegalábbis a fájdalmas veszteséget, ki tudja, hány magyaréletet, olyanokét, akik nem akartak mást, csak ami másnakmegadatott: biztonságot, egészséget, csodakapszulát.

A jelszó világos: vesszenek az orvosok, vesszenek abetegek és az őket irányító cigány-amerikai-zsidó-idegentőke. A dőzskapitalisták. Akik otthon dőzsölnek, akórházakban dőzsölnek, míg testvéreink az utcán anemzetért harcolnak.

Vesszenek! Vesszenek! Meg sem melegedett a motor, el sem hagyták Várkony

híres kertvárosát, talán száz métert ha haladtak, amikorlassított, majd az útról kicsúszva megállt az autó anagybeteg helyi, de országszerte is ismert és megbecsültkormánypárti politikus, Réz János alatt.

Oldalra fordította a fejét, hogy lássa a baj okát, és láttais, azonnal.

Felesége első látásra inkább mulatságos, mint ijesztő

pózban, szinte lógott, ahogy előrehajolva, jobb kezével akormányba csimpaszkodott. Mulatságos volt, vagy nem,Réznek nem volt kedve nevetni, nem is kérdezte, inkábbrárivallt az asszonyra.

– Az anyádat, mi van veled, aranyom? – kérdezte, ésnagy nyögéssel hátrahúzta az ernyedt testet. Választ nemkapott, így pofozgatni kezdte a nőt, aki alig mozdult, demozdult. Valamennyit. Aztán, ahogy kezdett magához jönni,már ketten nyögtek nagyokat, de a nő zihált is mellé,vacogott, magas láza lehetett, ereje meg nem volt semmi.

– Hogyhogy ilyen hirtelen rosszul lettél,aranyom? – ébresztgette a politikus, aztán megmeglepődött, hogy a betegség a közönyt fagyasztotta mega feleségében, a gyűlöletet életre keltette.

– Nem hirtelen. Rosszul voltam már odabenn is. Adjálegy kis vizet! – érkezett a válasz, halkan, vészjóslóan.

– Vizet? Aztán honnan adjak? Menjek vissza, lelkem?Lépni nem tudok.

Folytatta volna még a szabadkozást, de félbeszakították.– Ott van mögötted, a sárga szatyorban. Víz, meg

minden. Adjál már! Mert te nem gondolsz semmire, azértén még gondolhatok.

Most jött ám a nagy nyögés, amikor hátrahajolt a hájasember. Nyögött volna betegség nélkül is, igaz, akkor hátrase kellett volna hajolnia…

De a vizet nem találta. Valami nyálasba túrt, megnézteaz ujját, a tegnapi túrós tészta maradékát elpakolta az

asszony, de vizet, azt nem rakott, akárhogyan is mondta.Akkor megkocogtatta valaki az ablakot a férfi oldalán.

– Jól vannak, János? – A szomszéd volt, aszomszédasszony, nagy bajuszú, mint a férje, nagy ivó,nagy mesélő, nagy huncut, mint a férje. És nagy gazemberis, mint a férje. Évek óta nem szólt egymáshoz a kétcsalád, pontosan azóta, hogy Réz felesége megvádolta azasszonyt, hogy égeti a lámpát, kinyitja az ablakot, és úgymutogatja a „rettentő valagát” az ő urának. Hogy amutogatáson vagy a rettentő valagon rágott be az asszony,sosem derült ki, mindenesetre a két ház közé magaskerítést építettek, az ablakokra spalettát szereltek, és méga fejüket is elfordították, akár az utcán is, ha a másikrakellett volna pillantani.

Pedig lett volna miről beszélni, ha csak arra gondolunk,milyen sokszor meglátogatta Rézné a szomszédot, amikorsenki nem volt otthon, és nem kártyázni ment, akkormindjárt gondolhatjuk, hogy lett volna téma egy kiadósbeszélgetéshez, de valahogy nem, mégsem akarták eztnagy őszintén kibeszélni, ráhányták inkább – ha a felejtésétnem is tudták – legalább a harag földjét. Így aztán, minthasosem is lett volna a nagy szerelem, testi inkább persze,mint lelki, a két család igazi gyűlölködésbe kezdett.

De azért azt nem állta meg az asszony, hogy a félkerékkel az árok felett egyensúlyozó, mozdulatlan autóutasait meg ne vizsgálja, és ha már megvizsgálja, fel nekérdezze.

– János! – kocogtatta meg gyűrűjével az ablakotmegint. – Baj van?

Réz leengedte az ablakot, de rettentő köhögés kapta el,ahogy megcsapta a sötétben a friss levegő, aztán egyszercsak elment az áram, sötétbe borult a várkonyi kertváros.

– Segítene, szomszédasszony? – Nem is mondta,inkább szörcsögte, két köhögés között. – Segítene?

– Na, most meg segítsek. Átjárunk a férjemheztémázgatni, aztán meg segítsek, igaz-e, Irénke? – hajolt beaz ablakon, miközben Réz felesége nagy nehezenfelemelte a kezét, és felkapcsolta az autó belső világítását.Réz az egyikre nézett, aztán a másikra, de nem szólt, lettvolna mit, persze, de nyelt rá egyet, nem ez most alegfontosabb.

– Betegek vagyunk – lehelte vékony, de békülékenyhangon az autóban ülő nő, a másik asszony férjénekegykori elrablója –, mind a ketten – tette hozzá –, el isindultunk a kórházba, de lássa…

– Hát a kórházba ne menjenek, oda aztán végképpenne! Onnan jövök. Nem lenne az annyira jó maguknak.

– Mért nem? – kérdezte a férfi, amilyen kevés hanggalcsak tudta, takarékoskodva egyre fogyó erejével.

– Jaj már! – hitetlenkedett a szomszédasszony. – Csaksejti azt János, hogy mért nem.

Hát János nem sejtette. Nem jutott hozzájuk hír, miótaszedelőzködni kezdtek, de előtte se sok. Sejtette, hogy álla bál Várkonyon, de biztos volt benne, hogy a kapitány

megoldja.Keménykezű, fiatal, de erős ember állt a rendőrség élén,

arról meg nem tudott Réz, nem is tudhatott, hogy másnakállt már az erős és keménykezű, derék rendőr,egyenruháját fekete dzsekire cserélte, hajtókáján fekete-vörös vaskeresztet hordott, kitartással köszönt, és ami alegjobban érdekelte volna Rézt, ha tudta volna: pontolyanokra vadászott, amilyen ő, nagyvadakra, politikusokra,helyi potentátokra.

Mert már legalább kétnapos meggyőződése szerintéppen ezek, a Réz-félék hozták a bajt a városra, azországra, miattuk éltek a romák, mint Marci Hevesen,miattuk buzult be az ország, miattuk vesztek el a jó magyarhagyományok, és miattuk érte készületlenül a népet abetegség.

Tömeggyilkosok tehát, és mivel nincs most idő„bíróságosat játszani”, meg „jogászkodni”, ahogy azokbanaz órákban sokan mondták, „el kell kapni a grabancukat” arendőrkapitány szerint.

Aki csárdás pofont kevert le mindenkinek, aki rendőrneknevezte, mert ő csendőr volt valójában, csendőr mindig is alelkében, de a valóságban is már, órák óta.

Úgyhogy igaza volt Réznek, a kapitány ténylegmegoldotta, és megoldotta volna őt is, meg a „Réz-ügyet”,mert volt már „Réz-ügy” Várkonyon, ha ideje lett volna rá.De eddig nem volt.

– És mért nem? – hajolt át a túloldalra Réz felesége, aki

jobban volt, határozottan jobban, beszélni is tudott már,ahogy a férje már alig. – Nagy tudósasszony, mért nem?

– Hát, ha kérdezi – mosolyodott el a nő a gyűlölt asszonybaján –, mert tele a kórház, meg amúgy is körbezárták,meg mert az ura most nem népszerű annyira Várkonyban,mint egy hete volt, bár ha engem kérdez, akkor is éppenhogy csak versenyezett volna a telepi patkányok szarával,meg mert…

– Húzzad fel az ablakot! – nyögte férjénekRézné. – Minek hallgassuk a vén szarkát…

– Aztán mert – folytatta az asszony az autó mellett állva,nagy élvezettel – úgy tudja az egész város, hogy az uratudja csak, hol van a híres gyógyszer a betegségre,úgyhogy szerintem jönnek is ide lassan, megtudni, megmiegyéb… – És mondta volna még nagy élvezettel, hanemaddigra beindította a motort a Réz János felesége,hátramenetbe kapcsolt, és lassan kihúzatta az autót az útmenti sárból.

– Az anyádnak a valagát! – sikította kifelé az autóból avigyorgó asszonynak, és elindult a sötétben a városirányába, a háború irányába, a végzetük irányába.

Egyelőre felmérni sem tudta senki, hányan haltak meg a

kórházi támadásban. A tűzoltókocsik a garázsbanmaradtak, így az épület még másnap is izzott, amikor márcsak a szénné feketedett falak álltak.

Senki nem tudta, hányan voltak bent, hiszen még a

zuhanyzóban is feküdtek betegek pokrócon vagy a pusztakövön, azt meg, hogy hányan ostromolták meg végül azépületet, és abból hányan menekülhettek meg, végképpnem lehetett megsaccolni sem.

Százak. Ezrek. De a tömeg nem csillapodott,ellenkezőleg, más kórházakat is körülvettek, bár – okulvaaz előzőekből – támadni egyelőre nem mert senki. Belülazonban kitört a pánik, hiszen a televíziók mégsem tudtákvégképp elhallgatni az esetet. Vagyis csak megtudták, akikbent feküdtek, még akkor is, ha a mobilokhasználhatatlanok voltak.

Aki bent volt, bent maradt, aki kint volt, kint rekedt abbana kórházban is, ahol Lilla feküdt, édesapjával, Hernádidoktorral. Pedig menniük kellett, Aida beteg, Marcimagában, indulni, de merre? Lillának itt se jobb, mintmáshol, bár a hideg nem fog jót tenni, mindegy, indulni kellakkor is, ki kell jutni, haza kell menni. De hogyan?

Ezrek álltak a kórház körül, inkább tétován, mint vadul,jelre vártak, egymásra vártak, ki tudja, mire vártak.

Hernádi megemelte az alvó kislányt, akinek köhögésemintha csillapodni látszott volna, de gyenge volt, még azapja karjában sem tudta tartani magát. Feje, karjai lógtak,csak néha rázkódott össze, talán a fájdalomtól, talán ahidegtől, talán egy rossz gondolattól.

Kilépett a folyosóra, karjában a pokrócba csavart,vacogó kisgyerekkel. Fekvő, vérző, köhögő emberekmindenhol, jórészt gyerekek, de felnőttek is sokan, fehér

köpeny sehol, ha maradtak is orvosok, felismerhetetlenekvoltak.

Magatehetetlen testek között lépkedett, egyiken-másikon át is taposva, többen rámordultak, hová megy,miért nem marad ott, ahol volt. Akinek volt ereje, acsodaszert kereste, az irodákban minden fiók kifordítva, aszekrények felborítva, üvegcserép és papírhalmazmindenütt.

Itt már gyógyítani nincs mivel, igaz, az sincs, akigyógyítson, a fűtés is leállt, nem kórház ez már, hanemtemető. Ki innen! Bárhol csak jobb lehet, gondolta az orvos,miközben Lilla pokrócába fúrta az arcát: ha valaki felismeri,tán meg is lincselik.

Egy órába tellett, mire a földszintre ért, de ott csakrosszabb volt a helyzet. A bejáratot szabályosanelbarikádozták – kinek volt vajon ereje rá, bejönni perszenem lett volna nagy ügy, kijutni azonban lehetetlenség volt.Jól ismerte az épületet, tudta, hogy számos kijárat van, ígyelindult az egyik hátsó ajtó felé.

– Doktor úr! – súgta egy hang, ahhoz nem eléghangosan, hogy meghallja, de ahhoz igen, hogy a halálosítélete legyen. Többen felkapták a fejüket a szóra, dekeresni senki sem kezdte, hol van az orvos.

– Doktor úr! – Eggyel hangosabban. Hernádi ijedtenkapta a hang irányába a fejét, ha figyelte volna valaki,leleplezte volna magát. De nem figyelte senki. Az ápolónővolt, a szép cigány lány. A valamikor szép cigány lány, mert

a betegség igen elcsúfította, annyira, hogy az orvos elsőremeg sem ismerte.

– Á, maga! Te. Hogy van?– Figyeljen ide! – sóhajtotta, vagy inkább

hörögte. – Hajoljon ide!Hernádi csak egyetlen pillanatra tétovázott, de a lány

észrevette.– Ne féljen! Nem pont tőlem fogja megkapni. Figyeljen

rám! Hagyja itt a gyereket!Az orvos visszahúzódott, és menni készült, amikor a lány

maradék erejével megfogta a karját.– Nem úgy értem. Várjon kicsit. – Köhögni kezdett, rázta

a testét a görcs, nem tudta abbahagyni. Hernádi indultvolna már, mit érdekelte, él-e, hal-e a lány, ha dolga volt,hát a gyerekeivel volt dolga, senki mással.

– Va… va… van gyógyszer! – hörögte a lány. – Vangyógyszer – újabb köhögés –, érti? Van!

– Milyen gyógyszer? – értetlenkedett az orvos, aki sohanem hallott korábban erről a betegségről, így aztán agyógyszerről sem hallott.

– Délután kezdték kioszta… ni. Ki… osztani. De csakpár darab… volt. Osszevereked… tek. Fent! – Zihált,lihegett, Hernádi alig értette, és egyáltalán nem hitte, amit alány mond.

– És te? Kaptál? – kérdezte, csak mert kíváncsi volt, mitmond rá.

– Nem. De… – hosszú-hosszú köhögés – hogy. Dehogy

kaptam. Az emeleten osztották. Az emeleten – ismételtemeg, amikor Hernádi feléje fordította a fülét,jelezve: nemérti.

– Fent. Az irodában. Hagyja itt a lányt. Men… jen már!Hátha… van még.

– Rendben – válaszolta, de a gyereket nemengedte. – Lillát viszem magammal, megszerzem agyógyszert, és jövök vissza, hozzád – súgta lassan,tagoltan a lánynak, mintha a fülével is baj lenne, nem csak atüdejével. – Öt perc, és itt vagyok.

Az ápolónő lehanyatló fejjel nézett utána, látta, vagyinkább érezte a betegség sűrű ködén át, hogy a férfi nemhisz neki, nem megy az emeletre, és nem is jön vissza ötpercen belül. Ami annyi, mintha soha nem jönne. És perszenem is fog. Menekül a kőikével, pedig annak már annyi,gondolta, és visszahanyatlott a mocskos, véres lepedőre.

Jól látta, a férfi, karjában a kislánnyal, nem a lépcső,hanem a hátsó kijárat felé indult, lépkedett szenvedőbetegek és holttestek felett, nem nézve jobbra, nem nézvebalra, tette, amit kell, vitte a gyerekét, vitte a másikhoz,ennyit látott a világból, a kórházból, a folyosóból, egylépéssel mindig közelebb a célhoz.

Megtalálta a kijáratot, csak egy asztalt toltak elé.Gyerekjáték, még Lillával a karjában is.

De van, hogy nem rendelkezünk a sorsunk felett. Van,hogy döntünk, mégsem mi döntöttünk. Olykor jobbraindulunk, holott balra illenék, balra, mikor jobbra kellene. Ki

tudja, miért? Milyen ártó szellem, vagy ellenkezőleg, jószellem lép elénk az úton, és emeli fel az ujját: állj, nemerre, arra!

Hernádi ahelyett, hogy az asztalt félretolva kilépett volnaa haláltól bűzlő épületből, és a kisfiához indult volna,megállt az éjszakai sötétben, ami csak a biztonságilámpák halvány, piros fényétől derengett, és egyetlenpillanatra érezte, átérezte, hogy életről és halálról dönt. Agyerekei életéről, a felesége életéről, saját életéről.

Zseblámpák fénye villódzott odakint a csikorgó fagyban,árnyak suhantak, tüzek gyulladtak. Betegebb volt a világodakinn, mint idebenn, de valaki túléli, valaki mindig túléli, akérdés csak, hogy ki lesz az, én vagy mások.

A napközben olvadó hó estére jégcsapokká fagyott, azáttetsző amorf szobrokon meg-megcsillant a lámpák vadfénye.

Igen, gondolta a doktor. Igen. És megfordult, zsibbadókarjában a szinte élettelen testtel, a lépcső felé, aztán fel azemeletre, arra, ahol az igazgatói irodát sejtette, és jólsejtette. Be a párnázott ajtón – ugyan miféle titkokat rejtettez az ajtó, mi súlya van már azoknak a titkoknak –, át atörött üvegek szőnyegén, mindenhol tűk, széttépettgézcsíkok, vér – mint a nyilvános vécé egy kétnaposrockkoncert után.

Keresett, valamit keresett, fogalma sem volt, hogy mit.Talán egy fiókot, egy szekrényt, egy félreálló képet, ésmögötte a széfet, valamit, ami akár csak utalhat a

gyógyszerre, amit mindenki keresett, amiért embereketgyilkoltak, és aminek létezésében nem bízott még egyperccel ezelőtt sem.

Most bízott vajon? Hitte már? Elég volt a nővérsóhajtása, a felforgatott szoba látványa? Vagy kellett hozzáa sugallat, a nem tudjuk, honnan jövő, egyszer csak elénkálló bizonyosság?

Pillanatok alatt megtalálta a tálkát. Aztán még egyet ésmég egyet. Többségükben törött üvegcsék, köztük néhányép. Az ismeretlen szérum. Itt van. Hát mégis van.Megfordult vele a világ. Megtámaszkodott az asztalban,aztán kabátja alá rejtve a gyógyszert, másik karjában alánnyal futott a kijárat felé, ahogy bírt. Pillanatok alatteltakarította az útból az akadályokat, és az utcára lépett.Kegyetlen hideg vágta pofon, Lilla is felérzett a dermesztőszélre.

– Anya, hova megyünk? – kérdezte, majd amikor rájött,hogy apja vállán hever, keservesen sírni kezdett. Minthabomba robban volna a csendes, hó fedte utcán, zúgott,visított, visszhangzott a kislány sírása. Árnyak mozdultak asötétben, váltak le a téren rakott tábortüzekről, közeledtekapához és lányához.

Hernádi bevágódott egy nyitott kapun, kint hagyva ametsző szelet, Lilla zokogott, az anyját követelte, az ágyátkövetelte: jobban volt.

Itt is, ott is kupacok mozdultak a kapualjban, vánszorgó,sáros ember-férgek, gonosz, szőrös arcok, sunyi

vadásztekintetek, ez nem valami orvos, kérdezte az egyikkupac, anyád az orvos, válaszolta Hernádi, pofádatbefogod, vagy rád lépek.

Lilla hármasból négyes fokozatba kapcsolt, zengett ahangjától a körfolyosós ház, alig volt már ilyen a városban,de ez még megvolt, szűk udvar, a hangot felerősítő magasfalak, emberroncsokkal telezsúfolt civil laktanya, apolgárháború katonáival, a hideg elől fedett helyre húzódó,rettegő valaha-emberek árnyaival.

Képtelen volt elcsendesíteni a gyereket, ezért az utcáramenekült – menekülni, erre az utcára? ,A kórházból jött”,kiáltotta valaki. „Orvos!”, ordította egy másik, „gyógyszervan nála, gyógyszer van nála!”.

– Álljanak meg! Orvos vagyok, valóban, és nincs nálamgyógyszer! De tudom, hol van! – súgta Hernádi. – Tudom,hol van, figyeljenek rám!

Az emberek, lehettek vagy húszan, elhallgattak, egyetlenesélyt adtak a menekülő embernek. – Figyeljenek! Látjákott azt az ajtót? Ott bemennek, fel az emeletre, ott találják agyógyszert. Siessenek! Nagyon sokan vannak.

– Gyerünk! – kiáltotta valaki, és elszántan elindultak azépület felé.

Hernádi nagyot sóhajtott, amikor iszonyatos ütést érzetta karján. A földre zuhant, lányával egyensúlyozva. Lillafelsikoltott, hirtelen elzsibbadt a karja, enyhült a fájdalom,egy alak husánggal a kezében elfutott mellette, egyenesena kórház irányába.

Feltápászkodott, úgy érezte, megbénul, de ment, kabátjaalól nedves üvegcserepek hullottak. A szérum, gondolta, dement tovább, vonszolta magát arra, amerre a lakásátgondolta, nem számított a távolság, minden lépésselközelebb jutott. Nem nézett hátra. Nem is gondolt hátra.

Így az is csak később jutott eszébe, hogy sorsára hagytaa nővért, sorsára mindenkit a kórházban.

Azt még érzékelte, hogy őrjöngő, kiéhezett emberekrohanják meg az épületet, itt is, ott is tüzek gyúlnak,szegény lány, gondolta, és menekült, összerogyott,vonszolta magát tovább, egy lépés, még egy lépés, és él,mindketten élnek, lépés, élnek, lépés, élnek, újabb lépés.

És még mindig élnek.Újabb lépés. Az éjszaka közepén megállt az élet Magyarország

fővárosában, és vele együtt a nagyvárosok többségében.Nem volt villany, nem volt fűtés, hirtelen előkerültek a szótáralig használt szavai: gyertya, zsebrádió, táskarádió,faaprítás, gyújtós, már aki hozzájutott ilyesmihez.

A kórházakban, zsúfolt rendelőkben kitört a pánik, akitudott, menekült, de miután életveszélyben volt mindenki,akiről feltételezték, hogy köze lehet a gyógyszerhez – adottbelőle vagy kapott belőle –, visszatódultak. Aki nem tudott,azt összeverték vagy agyonverték.

A fél napja állásából menesztett rendőr barátjával Ardafelé közeledett.

Autójuk navigációs rendszere leállt, ahogyan jórészt azautós kommunikátor is, sem tévét, sem internetet nemtudtak használni. Néhány rádióállomás vételetulajdonképpen zavartalan volt, de azok inkább csak zenétsugároztak. Órák óta a kocsiban ültek, nem volt fogalmukarról, ami az országban történik.

Keresztülhajtottak több sötétbe borult falun és városon,egyszer meg is támadták őket, üvegek, kövek repültekfeléjük, de sem bennük, sem az autóban nem esett kár.

– Tiszta Mad Max – fészkelődött élvezettel a rendőrszeretője –, hú, de izgi…

Azt már távolról látták, hogy Arda felett világosabb az ég,de hogy miért, azt csak a közelben tudták meg. Előbb azárokban kuporgó vagy az úton talicskát toló embereketlátták, csak aztán a tüzet, égig érő, fekete kormú, fehértüzet.

A falu szélső házai álltak, háborítatlanul, beljebb lehetetta harc. Ha volt harc egyáltalán.

Néhány száz méterre a táblától integető alak állt az útközepén. Álljanak meg, álljanak meg, kiáltozta messziről,nem hallották, csak a sziluett bontakozott ki egyreélesebben, ahogy közeledtek hozzá. Rongyos, mocskos,rémült, bajuszos ember volt.

– Segítsenek már, kérem – sírta be azablakon –, segítsenek!

– Mi történt, mondja! – szólt ki Kelemen.– Egy asszonyt hoztam Pestről, de beljebb

megtámadtak ezek az állatok, forduljanak meg, vigyenekinnen, ezek tiszta őrültek! – Remegett, fázott, félt.

– Dolgunk van bent – válaszolta Kelemen –, amúgyrendőr vagyok – hazudta.

– Pláne! Akkor ne menjen! Széttépik. Nem is emberek.– Kik nem emberek? Kik nem?– Figyeljen, én eddig nem mondtam, hogy cigány így

meg úgy, de ezek nem emberek. És ne disputáljunktovább, menjünk már!

„Disputáljunk”? Kelemen megütközött a szón.Bár értette persze, de kimondva sosem hallotta.

Halványan elmosolyodott. Nem kellett volna. A férfi méretesrevolvert kapott elő a kabátja alól, és durván Kelemenfejéhez nyomta.

– Ennyi volt, öcsém, akkor kiszállás. Ha nem kellett a jószó, kapsz kokit a fejedre.

– Rendőr vagyok – kezdte volna Kelemen, de az idegenkeményen fejbe ütötte a pisztoly csövével.

– Na, barátom, azt éppen leszarom, hogy te ki vagy.Kiszállsz, vagy szétlőlek azzal a kis hülye buzivalegyütt. – És a másik ülésre mutatott.

– Éppenséggel én is buzi vagyok… – A folytatástkemény csattanás szakította félbe.

Vagy csak félrerántotta a kezét a fegyver, ahogyvisszaütött, vagy nem is akarta meglőni, mindenesetre amellette ülő fiú kiáltott fel, arcát súrolta a golyó, a kocsitpillanatok alatt bemázolva vérrel.

Mint az élve porzsolni vitt malac, úgy vonyított a pesti fiú,nem volt a fájdalomhoz szokva, már egy kósza fejgörcsöt iskábítószeres pirulákkal mulasztott, a támadót pedig pontannyi időre – egyetlen pillanatra – zavarta meg a hang,hogy a volt rendőr, összeszedve kungfutudományát,visszakézből, nagy erővel az álla csúcsán vágja.

Kiugrott utána a kocsiból, és a földön fekvő férfi fejétmegszorítva, nagy tapasztalattal és, mondhatni, finom,előzékeny, de erőteljes és határozott mozdulattal – kitörte anyakát.

Nagyot fújt, az orrából dőlt a vér, megüthette, amikorkiugrott, odakapott, de aztán már fordult a barátjához, akinem is ült, inkább feküdt az autóban, lábával a műszerfalat,az ajtót, az üveget rugdosta, kezét sebesült arcáhozszorította.

Kelemen behajolt, hogy megvizsgálja a sebet, hogyellássa a fiút, hogy döntsön, hogy a helyére üljön, hogyelindítsa végre az autót, amikor a szélvédőn át, imbolygófények között meglátta az ördögöt.

Fekete volt és vörös, kezében fejsze, szemében különösjéghideg közöny. Kelemen megismerte. Találkoztak már.Akkor is így nézett rá, akkor is ugyanilyen veszélyesnektűnt, csak akkor sebzett volt, gyászolt, az ő oldalán pedigpisztolytáska, körülötte fegyveres kommandósok.

Igen, persze. Ismerte ezt az embert. Ő volt a cigánybosszú. Lázár.

– Katona, teljesítse a feladatát! Leléphet.A térkép fölé hajló magas beosztású politikusok és

magas rangú tisztek között álló Tímár alezredes soha nemvolt még olyan közel a halálhoz, mint egyetlenmásodperccel a mondat elhangzása előtt.

Sem akkor, amikor a tálibok rakéta- és géppuskatüzetzúdítottak a konvojára, három tisztet megölve, tucatnyitmegsebesítve, sem akkor, amikor egy afrikai NATO-gyakorlaton a mellette álló katona kezében robbant fel akézigránát, sem akkor, amikor kiskamaszként elcsábítottabokszoló osztálytársa szerelmét, mire a feldühödött fiúaddig verte az iskola vécéjében, amíg mozgott, amíg elnem vesztette az eszméletét, amíg el nem törte többcsontját.

Hetekig feküdt kórházban, majd évekig nevelkedettintézetben, mivel felépülése után gyomron szúrta a fiút, akikevés híján elvérzett a játszótér melletti kukatárolóban.

De egyik sem volt olyan veszélyes helyzet, mint amilyetegyetlen kérdéssel teremtett a maga számára.

Órák óta vártak a laktanyában az újabb parancsra,miközben folyamatosan érkeztek a repülők és a katonaiszállító járművek, a legmodernebb PSZH-k, teherautók, jónéhány tank is.

Az alezredes parancsára az alakulótéren felsorakozotttöbb kommandós és helyi háborúkban kipróbáltrendfenntartó alakulat, de volt olyan épület, melyet mégTímár parancsára sem voltak hajlandók elhagyni a katonák.

Kísérletet tett rá, hogy jobbkezével, Marjai főhadnaggyalkörbejárja a körleteket, de volt, ahová egyszerűen nemengedték be. Kérdőn nézett a tisztre, aki megvonta a vállát,és csak szemöldökével jelezte, hogy haladjon tovább, nekeresse a bajt.

Még nem hajnalodott, amikor mozgás támadt az egyiképületben, több tucat, automata fegyverekkel felszerelt,maszkos katona indult futva a leszállópálya irányába. Nagyhanggal érkezett a tiszt is Jelezve, magas rangú vendégetkapnak.

Percek múlva nyílt is az ajtó, és belépett rajta kétminiszter, a hadügyek és a belügyek felelőse, ott volt aFőnök, vagyis a magyar hadsereg parancsnoka, akit másmagas beosztású katonák követtek, és két feszesenviselkedő, de civilruhát viselő amerikai, akik aminiszterelnök tanácsadóiként mutatkoztak be.

– Maradjanak ülve! – szólt a felkászálódó kettősnek aFőnök.

– Mindenki ismer mindenkit? – kérdezte, alig figyelve aválaszra. – Rendben – folytatta –, mindjárt itt aminiszterelnök úr, és kezdünk.

Tizenkét órája még megkérdezte volna Tímár, hogy „mitkezdünk”, de most hallgatott. Egyrészt tudta, hiába kérdez,másrészt, bár eddig csak sejtette, most már tudta is aválaszt. Amit Afganisztánban tett eddig, azt mostBudapesten fogja. Eddig afgánokat fékezett meg, és tartottsakkban, most magyarokat fog.

Részletesen végig sem gondolta, amikor nyílt az ajtó, ésbelépett rajta a miniszterelnök. Arca kisimult, férfias.Majdhogynem szépnek látszott a lámpa fényében, semfáradtság, sem megtörtség nem volt rajta. Készen állt aharcra, és készen állt a győzelemre.

– Jó napot, hogy vannak? – kérdezte derűsen, deválaszt nem várt, ahogyan nem is válaszolt senki, mégTímárt is leintette jóindulatú helyettese.

– Minden készen, miniszter úr? – Inkább csakállandóságot akart mutatni, nyugalmat sugározni akérdéssel, hiszen a kövér politikusnak fogalma semlehetett a konkrét tervekről. Azokat a vezérkari főnökkészítette, feltehetően a társaságban és a helyiségbenláthatóan otthonosan mozgó két amerikaival.

– Természetesen – válaszolta a miniszter, és nagyotnyögve megigazította pocakján a nadrágot. – Megkéremtábornok urat, hogy ismertesse mindazt, ami előttünk áll.Mindazokkal, akik előttünk állnak. Hehe – lihegte, éslehuppant a székre.

– Miniszter úr a bajban is a régi – mosolygott azerőltetett viccen a Főnök, pont úgy, ahogy lehetett:erőltetetten. De arra, hogy a két hűvös tekintetűamerikainak lefordítsa a tréfát, kísérletet sem tett.

– Tehát. Az akció neve „CLEANING”. – Angolra váltott,és folytatta: – Az akció parancsnoka Tímár alezredes. Avezénylés nyelve az angol. Az akció kezdésének időpontjahajnali négy óra.

Tímár alezredes, aki most tudta meg, hogy parancsnoklesz, az órájára nézett. Éjfél volt. Még négy óra tehát.

Rövid eligazítás volt. Megtudta a rendelkezésére állóalakulatok és katonák számát. Megismerkedett alépésekkel, a tervezett csapatmozgásokkal, az ellenségfelmért erejével, elhelyezkedésével, felszereltségével, arendelkezésre álló fegyverek számával, minőségével.

A vezérkari főnök az akció „core value”-jának,alapértékének az effektivitást nevezte, a gyorsaságot, ahatározottságot, a pontosságot.

Cél, szögezte le, a civil áldozatok számánakminimalizálása, nem elsődleges cél ugyanakkor afegyveres ellenfél „mindenáron való” megóvása.

Felhívta a figyelmet a város értékeinek védelmére,de – szögezte le nyomban – „az értékek védelme nemkockáztathatja az akció sikerét”. Vagyis teljesfelhatalmazást adott Tímárnak: azt tehet, amit jónak lát.Amíg a terv szerint cselekszik. Sajnos, folytatta a magasrangú, tanult katona, „sem a fertőzött emberek fizikális, sema harcolók mentális állapota nem teszi lehetővé, hogyelsődleges szempontunk az emberi élet védelme legyen”.

– Ugyanakkor – folytatta hangosan, szintekiabálva – sosem szabad elfelejtenünk, hogy legfőbb értékaz ember! És – tette hozzá a két amerikairapillantva – senkit sem hagyunk hátra. Megértették?

– Értettük – válaszolták a katonák, Tímár elgondolkodva,Marjai bizonytalanul, a többiek dühösen. Nem tetszett nekik

Tímár, nem tetszett annak idején sem, mielőtt megkaptavolna Afganisztánt, a legnagyobb lehetőséget. Nemtetszett, amit ott csinált, és főként nem tetszett nekik, hogyhazajön, mint egy megváltó, és ő kapja a feladatot. Azitthoniak pedig, akik sok év alatt sokat bizonyítottak,csicskázhatnak neki.

– Marjai főhadnagy is megértette afeladatot? – kérdezte az eligazítást tartó vezérkari főnök.

– Megértettem – válaszolta katonás keménységgel,katonás tudatlansággal és katonás reménytelenséggel afőhadnagy.

– Helyes. Gondolatolvasó. Hiszen még nem is mondtam.Uraim, kérdés? – Nem volt, így folytatta: – Leléphetnek!

Am ekkor Tímár, aki feltehetett volna ezer különbözőkérdést az amerikaiakról, a csapatokról, a célról, az akciótervezett időtartamáról, bármiről, egyetlenegyet kérdezett.Éppen azt, amit nem kellett volna.

Kicsit várt, mintha hatásszünetet tartana, megköszörültea torkát, körbenézett, majd határozottnak szánt hangonmegszólalt.

– Mióta tervezik ezt?A politikusok és a katonák egymásra néztek. A

miniszterelnöknek elege volt, a hadügyminiszter kivárt, amagyar katonák reménykedtek, a két amerikai aminiszterelnök reakcióját leste.

– Katona, teljesítse a feladatát! – szólalt meg a Főnök,lezárva a meg sem nyílt vitát, megmentve az akciót és

Tímár életét. – Leléphet.– Marjai főhadnagy marad! – szólt a szedelőzködők után

a vezérkari főnök.Egymásra nézett Marjai és Tímár, úgy, ahogy szoktak,

némán is értve egymást, tudatva, hogy egyvalakireszámíthatnak, hogy bárki is lehet egyedül, ők biztosanketten vannak.

Egymásra néztek, és ez a nézés a legkevésbé semtetszett a politikusoknak.

Egymásra néztek, és nem sejthették, hogy ez az utolsójel, az utolsó üzenet, amit válthatnak, hogy nem beszélnektöbbé egymással, de nem is hallanak többé egymás felől.Nem voltak barátok. Többek voltak annál. Szövetségesek.Társak a bajban.

Voltak.– Van telefonja, főhadnagy? Kommunikátora? Nem

működik a rendszer, de tudja, gól az, ami bent van ahálóban. – A Főnök barátságosan megveregette a katonavállát, majd darabokra szedte és a szemetesbe dobta akommunikátorát.

– Marjai főhadnagy speciális feladatot kap. Egykülönleges egység élén kiemel a képből egy személyt.Csendben, mintha ott sem volna. Megértette?

– Megértettem. Kérek engedélyt kérdezni.A Főnök először mutatkozott türelmetlennek.– Ha azt akarja kérdezni, hogy ki a célszemély, ne

fáradjon. Beszarok magukon! – Marjai nem tiltakozott, így

folytatta: – Nem hiszem el. Milyen kiképzést kaptakmaguk? Ha el akartam volna már mondani, nem mondtamvolna el? Ha nem mondtam el, nem azt jelenti, hogy nemakarom elmondani? Ha nem akarom elmondani, magaszerint elmondom, ha megkérdezi? Komolyan mondom,nem hiszem el.

A miniszterelnök mosolygott magában aműdühkitörésen, a két miniszter unatkozott, Marjainakpedig sok volt ennyi logikai fordulat.

– Én csak… – kezdte, de egyetlen szemvillanásraelhallgatott, és hátralépett. – Megértettem. Kérek engedélyttávozni.

– Nem kap engedélyt. Itt marad. Mi megyünk ki. Lázár és csapata félmunkát végzett Ardán.Bár több házat is felgyújtottak, sokban csak beteg,

elgyengült embereket találtak, ami értékük volt,elvették – ha megtalálták. De más kárt nemigen tettekbennük.

A cigánycsapat is fogyatkozott, egyre többükön ütköztekki a betegség tünetei, akárhányan is indultak bosszút állnikorábban a faluból a városba, Ardáról Várkonyba, aligkéttucatnyian indultak tovább.

Akkor botlottak előbb az Aszódi feleségébe, aztánKelemenbe és barátjába. A nőnek nem volt okukmegbocsátani, még ha zsugorodott is bennük a harci kedv,de megölni se kívánkozott nekik, így aztán útjára

bocsátották néhány botütéssel. De hiába.Elsodorta az utolsó furgon a támolygó asszonyt, és az

árokba repítette. Ott is maradt, amíg napokkal később ránem találtak.

Meglelték hát a sárban fekvő, bűzlő tetemet, halála utánkapott így tisztességet, amit életében nem kapott megsenkitől.

Még a szomszédok sem mentek el a temetésre, csak azvolt ott, akinek hivatali dolga volt. Nem jutott akkoribangyászoló minden búcsúztatásra.

Még az a szörnyűség is elkövettetett ellene, hogy a férjehazahozott teteme mellé fektették. Szagolja a mindenségvégéig, akit az együtt töltött évtizedekben sem bírt szagolni,nem szabadult meg a kereszttől, és még az sem bizonyos,hogy a temető igazgatója, aki a végtisztességekrőlrendelkezett, és aki igen-igen tudatában volt apolgármester és a polgármesterné rettentő viszonyának,nem azért tette ezt, hogy rossz legyen nekik, halálukbanugyanolyan rossz, mint életükben volt.

Utálták a férfit a faluban, így hát az asszonyt, aki utálta,szeretniük kellett volna tán, vagy megbecsülni kissé, denem. Utálták azt is. Ahogy utáltak mindenkit, egymást, acigányokat, a várkonyiakat, mindenki mindenkit.

De ez már nem segített Aszódinén, aki biztosanszívesebben égett volna a pokol tüzében a teremtésvégéig, mint hogy a halálba is magával vigye férjét – aputtonyt, amit egész életében a hátán cipelt.

Így jártak el Aszódinéval a cigányok, de Kelemen meg ajajgató fiú az anyósülésen, az már másik eset volt.Nehezebb eset.

Kiszólította, kiszállította őket a nagydarab, baseballütőscigány ember a kocsiból, a Kelemen kezéből meg úgyrúgta ki a pisztolyt, hogy méterekre az úttól, a kukoricásbanlandolt, nem is találták meg, igaz, nem is keresték.Reccsentek a Kelemen ujjai a rúgástól, melléhez szorítottaa kezét, de mintha tüzes vasat szorított volna.

Lázár azzal a mozdulattal megsuhintotta az ütőt, ésakkorát csapott a véres arcú fiatal grafikus fejére, hogyazonnal elmulasztotta vele a fájdalmat.

Kelemen szerelme úgy zuhant a földre, hogy látszott, mára levegőben elszállt belőle az élet a borzalmas ütéstől.Kelemen nyúlt volna utána, de megkapta annak az ütésneka párját, csak elcsúszva kissé, az ütő csak a vállát és a félarcát zúzta össze, az életet meghagyta benne.

A rendőr megszédült, a földre zuhant, aztán félig ülve,félig fekve, a könyökére támaszkodva hörögni kezdett.

– Várjál, Lázár, várjál kicsit!A cigány ember leengedte az ütőt, és – ki tudja,

miért – szánalommal nézett a kirúgott rendőrre.– Mondjad, mi van! – dörrent rá, mint aki valami fontosat

vár, valami sorsváltoztatót, amiért érdemes kiesni aritmusból, letérni a nem gondolkodás, a reflexből cselekvésútjáról.

– Egyet mondjál, Lázár! Te ölted meg az állatorvost,

ugye? De nem dühből, ugye? Pénzért ölted meg, igaz-e?Ki pénzelt, mondjad! Ki fizetett, hogy ezt tedd? És mosthova indulsz, mi? És mit csinálsz még? És ki mondta,hogy…

– Ez nem egy volt – mondta a rendőr fölé magasodófekete veszedelem, és befejezte volna a beszélgetéstegyetlen ütéssel, ha más nem rendeltett volna sorsául, hakörültekintőbb lett volna, ha Kollát hadnagy az utolsóerejével meg az automata fegyverével le nem saraboltavolna a cigány társaságot, elsőként is Lázárt, aki a véres,iszapos földre bukott.

Így élte túl Kelemen a háborút, az acéltekintetű Lázárt, ésszerelmét, aki ott feküdt mellette, ártatlanul, mit sem értve,véresen, halottan.

A kezébe vette az élettelen kezet, erősen markolta, mintaki nem ereszti soha többet, a hátára feküdt, magzatipózba gyűrte a fájdalom. Vége volt.

Véget ért az ardai háború.

Február 23., keddre virradóéjjel, hajnalban

– Nézzék, sajnálom, ami történt, nevezzük eztügyetlenségnek. Vagy legyen félreértés. Remélem, nemszenvedtek… elnézést, szenvedtetek semmiben hiányt. Jó,örülök. Azért kértem, hogy itt találkozzunk, mert – hogy isfogalmazzak – ez vagyunk most… mi. Ahogy Dobómondta – itt a miniszterelnök felszegte a fejét, elmélyítette ahangját, és kántált, mint egy színész a Nemzetiszínpadán –, „ez a vár most az ország”.

Vass kormányának tagjai alig két órája szabadultak ki avendéglátásnak nevezett fogságból, máris újabb„vendéglátásba” estek.

Egy udvarias katonatiszt – ismerjük őt, nem szószátyártípus – kérte meg őket a hosszúra nyúlt kormányülés végén,hogy „fáradjanak vele”. Fáradtak. Csendben buszraszálltak, legyen, aminek lenni kell. A vaksötétben nem istalálgatták, hova mennek, többeknek közülükmeggyőződése volt, hogy likvidálják vagy internálják őket.

A tiszt arra a kérdésre sem válaszolt, hogy kinek akatonai erejét képviseli, magyar hatalomét, vagy nemmagyarét, az ország korábbi rendjét védi, vagy ezt az újat,már ha a rend szó esetünkben jelent bármit is.

Csak akkor nyugodtak meg, amikor Fehérvárraérkezvén meleg teával, rummal várták őket, valamint sűrűbocsánatkérésekkel.

Mondhatott Vass bármit, mégiscsak Magyarországminiszterelnöke volt, képviselt valamit, ami legalábbemlékeztette őket a valaha volt időkre. A reggeli kávézásraa kertben, a titkárnő feszes vagy éppen szétült fenekére azirodában, a lopva bekapott felesekre a tárgyalásokszünetében, emlékeztette őket régi életükre, és élesfénnyel megvilágította ennek a régi életnek a romjait.

– Nem mondok beszédet. Világos a helyzet. Velem vagyellenem. Az államelnök elárulta az országot. Elárulta ahazát. Elárulta a nemzetet. Hagyta meghalni fiainkat éslányainkat csak azért, hogy bizonyos üzleti körökmegtömhessék a zsebüket. Mindannyian tudjuk, miről vanszó. Kiről van szó. Kikről van szó. Éjszaka dekonspirálódottegy összeesküvés, melynek közepén nem más áll, mint azország elnöke. Sajnálattal értesültem róla, hogy az esetfegyveres incidensbe torkollott, ami – felnézett, elhallgatott,ivott egy pohár vizet, majd folytatta – nem történhet meg.Emberi életek kerültek veszélybe, emberi életeketveszítettünk el, miközben az országban tüzek gyúlnak,kórházakat égetnek, kórházakat… – Elcsuklott a hangja,elhallgatott.

„Ripacs”, gondolta a hadügyminiszter, „de jól csinálja”.– Sajnálom – folytatta Vass –, hogy az én

miniszterelnökségem idején jutott ilyen bajba az ország.

Két választásom van. Vagy gyáván megfutamodom,lemondok – a szobában morgás támadt –, állj – folytattahangosabban –, nem mondtam, hogy lemondok, csakannyit, hogy két választásom van, ebből az egyik alemondás. De – felemelte a hangját – van másik is. Azállamelnök diszkreditálta magát. Remélem, mindannyianhasonlóan látjuk a helyzetet.

– Egy kurva szót nem értek – szólalt meg a sport- ésmédiaügyekkel foglalkozó miniszter, megnyomva az „egy”szócskát. – De most komolyan, én vagyok az egyetlen?

A miniszterelnök személyes elképzelése nyomán kerültmég a kezdet kezdetén a kormányba, „benne voltam azalapcsapatban”, szokta mondani, és kifejezetten éskizárólag a sport és a média körül keletkező félhivatalos,illetve teljesen illegális pénzeket mosta tisztára, nagyszakértelemmel. Minden más ügyre éppen az a kifejezésvolt a legtalálóbb, amit ő maga használt az imént. „Egykurva szót nem értett.” Csak éppen ezt nem tette szóvásoha, miért is tette volna. Az ő pozíciója bizonyult alegerősebbnek évek alatt, ő a brancsból élve ki nemkerülhetett.

– De most tényleg – folytatta jellegzetes, pufók arcán ülő,de a helyzethez sehogy sem passzoló mosollyal. – Csak énnem értem, mit csinált az Elnök?

– Hallgass most kicsit – intette le Vass, penge szájátösszeszorítva, mint akinek nagyon, de nagyon uralkodniakell magán. – Folytatnám. Az államelnök tehát elárulta a

hazát. Elárulta, amikor nem gondoskodott megfelelőszérumról az esetleges fertőzés ellen.

– De hát nem is volt ilyen szérum – vetette közbe egyhang hátulról, Vass hirtelen nem is tudta azonosítani.

Érezte, hogy kezd veszélyes lenni a helyzet, apolitikusokat, bármilyen pipogya, korrupt, ezerszerzsarolható emberek voltak is, felbőszítette a fogva tartás,dühítette a bánásmód, és felbátorította, hogy az életüketérezték veszélyben.

– Nem volt. De már van! – rikkantotta, szintevidáman. – Van és van, de míg milliárdokat költöttünk abizonyos körök által gyártott gyógyszerekre, addig errenem maradt pénz! Az Elnök elárulta a hazát, magárahagyta a bajban, összeesküvést szőtt ellene,ezért – folytatta emeltebb hangon, elnyomva amorgást – nem tehetünk mást, mint alkotmányos jogunknálfogva őt minden tisztségétől megfosztjuk, elleneelfogatóparancsot adunk ki, a rendkívüli helyzetre tekintettelpedig – ahogy azt már régen meg kellett volnatennünk – rendkívüli állapotot hirdetünk ki.

Már szinte kiabált, de kiabáltak a többiek is. Volt, akinevetségesnek, volt, aki vérlázítónak nevezte az eljárást,valaki azzal fenyegetőzött, hogy ezt soha nem szavazzákmeg, sem a kabinet, sem a parlament.

– Inkább tényleg mondjál le! – vetette oda a közlekedésiminiszter, amire csend lett. Hirtelen nagy csend. Nem akartő ekkora csendet, ekkora súlyt, így sikerült.

– Semmit nem tehetek – rázta a fejét Vass. – Az imént,nincs egy perce, rendkívüli állapotot hirdettünk, az Elnökötpedig megfosztottuk minden pozíciójától. Mindemellett akormány mandátuma e bejelentéssel kitelt.

– Te szarházi! – sziszegte egy hang, talán a fiatalállamtitkáré, de a miniszterelnök nem hallotta meg. Vagyúgy tett.

– Köszönöm az együttműködésüket, a katonákgondoskodnak a biztonságos visszaútról. Szevasztok!Viszlát!

Egyetlen pillanatig sem várt, kilépett az oldalajtón,melyet azonnal két kommandós torlaszolt el.

Ahogy maga mögött hagyta a döbbent, morgó, kiabálópolitikusokat, el is vesztette irántuk az érdeklődését. Haekkor valaki megkérdezte volna, hol és hogyan töltötte azelmúlt perceket, valószínűleg csak hézagosan emlékezettvolna.

Már más járt az eszében, át kell vennie a közleményt,melyet már megfogalmaztak számára, és amelybenbejelenti az Elnök elleni eljárást és a statáriumot. Fel kellolvasnia a rádiós beszédet, el kell juttatnia a lemeztminden – még így vagy úgy működő – szolgáltató számára.

Áram nem volt, a tévék, az internet nem működtek, de amobil kommunikátorok egy része még képes volt fogni azadást, ha volt adás.

És persze még ki kell adnia a parancsot. Sok ideje nemmaradt.

Csak a „mióta” maradt kérdés Tímár agyában, és fel is

erősödött, amikor a motorzúgást hallva, nem sokkal két óraelőtt kilépett a gyakorlótérre.

Egymás mellett sorakoztak a legmodernebb Humveek,nem olyan hatszemélyes terepjárók, amilyenekethomokzsákokkal dekoráltak belülről a repeszek ellen, nem,valódi, huszonnégy személyes, páncélozott járművek,géppuskatoronnyal, lokátorral, az amerikaiaktól sem látottilyet Afganisztánban.

Ott álltak a kavicson, nem kettő, nem tíz, sok tucat, volttán száz is, mellettük sorakoztak terepszínű ruhában,kommandós felszereléssel a katonák, automata fegyvermindegyik kézben, sivatagi bakancs mindegyik lábon,fekete maszk mindegyik arc előtt.

Tímár állt az ajtóban, a századparancsnokokra várt, ésegyre nőtt benne a harci kedv. És bár meghatározninehezen tudta volna, ki ellen kell harcolni, mit is kell elérnivalójában, a gyönyörűség, amit a feszes sorokbarendeződő sereg okozott neki, egyben erkölcsibizonyosságot adott.

Jó ügyért harcol, amerikaiakkal, megint, ahogyanmegszokta már, terroristák ellen, a gonosz ellen,felhatalmazva a „legnagyobb határozottságra”. Nem leszabban hiba, gondolta a kemény, edzett katona, ésfélrefordított fejjel figyelte a tömegből kiváló, közeledőparancsnokok sziluettjét a laktanya generátora biztosította

gyenge fényben.Nyolcan bontakoztak ki a sötétből, és sorakoztak fel

előtte, ketten közülük magasabb rendfokozattal, mint őmaga, a többi alezredes, egy főhadnagy.

Rendben lesz ez, gondolta, és megkezdte az eligazítást.Az épület túloldalán Marjai főhadnagy szállt kocsiba,

egyszerű Volkswagen várta, sofőrrel és két amerikaival,nem kérdezett senki semmit, nem is várt senki semmit,csak elindultak lassan a kaszárnya kijárata felé.

A kapunál csatalakozott hozzájuk két másik autó,azokon sem volt semmi katonai, semmi feltűnő, azokban isült egypár katona, azok sem tudtak sokat.

Tudták valamennyien, hogy fontos a misszió, de nemnekik fontos. Számukra egy a sok közül. Amit végre kellhajtani, amit túl kell élni, amit aztán el kell felejteni.

Nem ismerték egymást. Nem is nagyon szóltakegymáshoz. Azonosító, dögcédula nem volt rajtuk, ahogyanegyenruha sem, civilebbnek néztek ki sok valódi civilnél,csak alkatuk, mozgásuk és a kabát alatt rejtőzőfegyverarzenál árulta el, hogy nem gimnáziumimatematikatanárok, hanem jól kiképzett kommandósok.Irakot, Iránt, Afganisztánt megjárt veteránok, érzések,gondolatok nélkül. Robotok. Élő fegyverek.

Ha Marjai hátrafordult volna a kocsiban, láthatta volnaafganisztáni bajtársát, egykori parancsnokát, Tímáralezredest, aki csapatának parancsnokaival ismerkedett,angol nyelven, így arra is csak a kiejtésből következtethetett

volna, hogy ki hova valósi, de nem volt füle az ilyesmire, ígyfogalma sem volt az emberei múltjáról. És nem isérdekelte.

De Marjai főhadnagy nem fordult hátra.Egyenes háttal ült a kényelmes autóban, nem beszélt,

becsukta a szemét, aludni próbált. Fogalma sem lehetett,mikor érnek oda, hiszen fogalma sem volt, hova indultak.Pestnek talán, de hogy eljutnak-e oda, ha igen, maradnak-e, vagy mennek tovább – kár lett volna ezen törnie a fejét,úgysem jön rá hamarabb, mint ahogyan meg kell tudnia.

Éjjel két óra volt. Véget ért az eligazítás. Tímár alezredestisztelgett, és kiadta az indulási parancsot.

Segédtisztje az egyik Humveehoz kísérte, beszállt,kényelmesen elhelyezkedett. Levette a sapkáját, fejérehúzta a maszkot, aztán a hátraforduló sofőr kérdő tekintetétlátva lassan bólintott: indulhatunk.

Hányszor lendítette meg Hernádi doktor a szikét,

hányszor mosakodott be, hány éjszakát virrasztott át…Hányszor tartotta oda a zsebét, hányszor mondta, ó, ugyan,nem kellett volna… Csak azért, hogy szép, pesti lakásukaterre a budai, őrzött, biztonságos lakóparkra cseréljék.Csak azért, hogy esténként szörnyülködve hallgassák arablótámadásokról szóló híreket, hogy a gyerekeketbiztonságban tudhassák, magukat biztonságbantudhassák, mindenüket biztonságban tudhassák.

És most mit nem adott volna, ha maradnak, ha sohasem

költöznek el, ha kilométerekkel kevesebbet kellett volnagyalogolnia, vagy inkább vánszorognia az alvó, tehetetlen,elnehezedett testtel, kislányával, akit nem is olyan régenmenekített ki a kórházból, melyet azóta megrohamozott ésfelgyújtott az őrjöngő tömeg. Rémült, gyűlölettől fűtött,szerencsétlen emberek, akik azt hitték, hogy elkerülhetik asorsukat, kiléphetnek belőle, új életet kezdhetnek, aholmások a vesztesek, és ők a győztesek, ahol jó döntésekethoznak, és ahol jön majd a jutalom, egy boldog, gondtalanélet.

Amit most mások élnek.Olyanok, akik végképp nem szolgáltak rá, csak

szerencsések voltak és gazemberek és gátlástalanok, mígők ártatlanok, gyanútlanok. Hát nem lesznek gyanútlanoktöbbé. És ha veszni kell a kórháznak, hát vesszen. Haveszni kell odabent az embereknek: vesszenek.

Mert eljön az új világ, egy jobb világ, már itt is van, csakegy karnyújtás, csak néhány apró lépés.

Ahogyan most Hernádinak. Egy karnyújtás. Néhány aprólépés.

Vánszorog Hernádi a budai hegyen, a mindig nett,frissen borotvált, jól öltözött sebészprofesszor koszosan,harmadnapos ruhában, harmadnapja mosdatlanul,izzadtan, karjában a szőke kislány, a széltől óvott Lilla, életés halál között, lázasan, reszketve, önkívületben. Lillatöbbször is felérzett az úton. Egyszer, amikor az apjanéhány pillanatra a hideg kőre fektette, kínzó hátfájása nem

enyhült ettől sem, sajgott mindene, egyik lábát húzta amásik után, fejét a lába után, lábát a feje után.

Több kerítésen, falon, kapun túljutott, de őrt nem látottsehol. Sem a fülkékben várakozó, sem a szokott helyekensétáló biztonsági embert nem látott egyet sem.

Sötét volt mindenütt, egy-egy ablakból imbolygott némifény, zseblámpáé, gyertyáé talán. A legsötétebb részekenkommunikátorával világított, más hasznát amúgy sevehette. Így értek a házhoz, így botorkáltak felfelé avaksötét lépcsőházhoz. Az ajtó nyitva, belökték, az egyiktábla betörve, üvegcserép mindenhol.

Az utolsó kilométereket viszonylagos nyugalombantették meg, a belvárosi véres lázadásnak alig láttáknyomát, néhány felirat bontakozott csak ki egy-egyfelgyújtott abroncs vagy autó fényében.

De embert alig láttak, erőszakot meg éppenséggelsehol.

Hernádi nem is gondolt arra, hogy a lakása veszélybenlehet. Csak most, ahogy az üvegcserép csikorgott a lábaalatt, ahogy a szél befújt a betört ablaktáblán keresztül. Akészüléke fényénél feliratokat látott a falon, felemelte azapró lámpást, „halál az orvosokra”, olvasta, feljebb:„gyilkos”, még feljebb: „kiirtunk”.

Amennyire tudta, megszaporázta a lépteit, próbáltakettesével venni a lépcsőt, de Lilla nehéz volt, száz kiló,vállában, combjában ezer tűszúrás, válla sajgott, lábátfeltörte az irodához való bőrcipő.

Felért a harmadikra, hirtelen fagyos szúrást érzett aszívében, amikor meglátta a nyitott, sarkából félig kifordultajtót, a levert zárat.

Vállával halkan benyomta a vastag, többrétegű,fémekkel erősített falemezt, lába alatt reccsenés, megállt,visszahúzódott. Fülelt. Csend. Újra belépett, karjában Lillafelsóhajtott, ösztönösen lánya szája elé tette a kezét, minthaezzel halkabb lenne a sóhaj. Hátával benyomta a nappaliajtaját, illetve a helyiség ajtaját, ami valaha a nappalija volt.

Most romok mindenütt, üres szekrények, törött tárgyak,üvegcserép. A hálószobából alig érzékelhető fényszivárgott.

– Marci! – kiáltotta ösztönösen. – Marci, itt vagy?Háta mögött megreccsent az összetört üveg. Maga elé

kapta a kommunikátort, gyenge fénye megcsillant, majdkialudt végleg. Vaksötét volt. Várt.

– Te most merre vagy tulajdonképpen, Péter?A televízió alelnökének szavai keményen peregtek a

telefonban.Mióta szétszóródott a tömeg az épület körül, olyan volt

az éjszaka a tévéseknek, mint egy nyári táborozás.Egy darabig keresték a büfést, s minthogy nem találták,

feltépték az ajtót, és szabályosan kifosztották a polcokat.Megettek, megittak mindent, csipszet, almalét, nápolyit,kólát.

De volt tartalék bőven. A hűtőben nappalról maradt

szendvicseket találtak, most legalább tudták, miért kaptakreggelire olyan sokszor gyanúsan rágós zsemlét.

A szünetmentes áramforrás működött, akár műsort iscsinálhattak volna, ha lett volna kinek. De így csak jól voltak,közvetlen veszélyben nem forogtak, dolgozni nem kellett, ésbeteget sem találtak maguk között, amit különös, deörvendetes véletlennek tartottak.

Ráadásul Péter vendégének tudhatta a csodásbemondólányt, Anikót, gyertyát gyújtott az irodában, ottbeszélgettek, kettesben, bensőségesen. Amikor Anikóbeszélt – többnyire ő beszélt –, Péter előrehajolt, és teljeserejével koncentrált, nehogy egyetlen hangot iseltévesszen. Kulcsfontosságú lehet minden részlet. Haegyszer alkalma lesz rá, meggyőzi a lányt, hogy ő alegbiztosabb választás. Nem olyan szép, mint egy-kétceleb, aki Anikó körül nyüzsgött, nincs is annyi pénze, denagy jövő előtt áll, már CPO, lehet belőle bármi.

Anikó érezte Péter szándékait, és ismerte magát,ugyanakkor kiábrándítani sem akarta a főnökét.

Abból, ami körülöttük zajlott, nem sokat érzékeltek, dehát általában nem sokat érzékeltek abból, ami körülöttükzajlott.

– Nem jössz ide mellém, a kanapéra? – kérdeztekacéran a lány, és szőkére festett haját gyakorlottmozdulattal hátradobta. – Adok a sajtimból.

„Úristen, de cuki!”, gondolta Péter, amikor megcsörrenta telefon. „Megölöm”, gondolta, amikor a hívó számára

pillantott.– Te most merre vagy tulajdonképpen, Péter?– Az irodámban ülök. Itt vagyok az irodámban. Kellek?Bátor hódítóból egy pillanat alatt váltott át rettegő

alkalmazottá. Anikó megérezte a változást, így ő isátalakult. Ugyanaz a felsőbbrendű nézés, megbocsátómosoly, ami minden nézőnek kijárt aközönségtalálkozókon. Egy istennő, na. Goddess.

– Tudod, hogy az Elnök beteg, ugye? Tudod, hogy énvagyok helyette, ugye? És tudod, hogy ez neked nagyonszar, ugye?

– Az első kettőt tudtam. A harmadikat nem. De mostmár azt is tudom.

Péter magára talált, hangja magabiztos volt, majdnemszemtelen. A másiknak feltűnt a hangnemváltás, defolytatta.

– Feljönnél hozzám, Péter?– Most benne vagyok valamiben, tudod…– Benne. Valamiben. Péter, valamiben vagy valakiben?– Kérlek, Alelnök úr, nem értelek. De tudom, ez most

vészhelyzet, és számomra a cég érdeke mindennélfontosabb. Úgyhogy természetesen…

– Na, ide figyelj, te kis szarláda! Ne gyere nekem acéggel, ez személyes, te is tudod. Kit érdekel a cég?Szeretném, ha feljönnél, és hoznád a felmondásodat.

– Nem értem, miért? Úgy érzem, mindent megtettem avállalatért...

Az Alelnök elvesztette a türelmét, úgy, ahogyan mégsoha nem vesztette el. Ordított.

– Ne gyere nekem a szaros céggel, ez a kettőnk ügye…– Szaros cég? Ezt hogy érted, Alelnök úr? Ez engem

mint lojális alkalmazottat nagyon bánt.Az Alelnök most kapcsolt. Úgy érezte, megáll a szíve.– Felvetted? – kérdezte, de már meg is bánta a kérdést.– Én? Mit? Ezt hogy érted? Szóval menjek?– Felvetted az egészet, mi? Az egész szöveget. – Már

inkább maga elé motyogott, tudta, ez a vég, és csakmagának köszönheti. – Nem. Koszi. Ne gyere fel.Rendben. Majd hívlak.

A székébe zuhant. Túljárt az eszén ez a kis bélféreg. Túltudott járni. Még azt sem mondhatta, hogy egy nagy ötlettel.Hiszen minden készülékkel lehet rögzíteni, visszajátszani,sokkal vágni is. Nem egy beszélgetést rögzített már magais. És most mégis belefutott a késbe.

Soha ne mondd, hogy nincs lentebb. Mindig van lentebb. A budapesti háború csak most kezdődött.Lövés nélkül jutott el a kétezer katona a belvárosig,

ellenséget, ha volt is valahol, nem láttak, menekültek afekete dzsekisek a kiképzett, hidegfejű kommandósok elől.Nem lesz így háború, csak gyáva futás, elpárolgás, sötétbosszú: tudta ezt a Vezér is, akinek fejében most állt csakössze a kép. Ugyan, dehogy. Hogyan is hihette. Nem őverte át a megbízóit – azok verték át őt. Felhasználták a

képességeit, a kapcsolatait, a büszkeségét, most megfelhasználják a tapasztalatlanságát.

Egyedül volt. Egyedül a bunkerré alakított külvárosipincében, a „frontosok” régi gyülekezőhelyén, egyedül abajában, egyedül a gondolataival.

Annyira nem volt képzett, hogy meg tudta volna védeni,amit megszerzett, és annyira buta sem volt, hogy elhitessemagával: van még remény. Egyetlen vágya, egyetlenlehetősége volt: a túlélés. Akárhogyan.

Kinyitotta az ajtót, és a szobában várakozók felé kiáltott:– Gyertek be! Jó? Gyertek!A pince falait feketére, vörösre, birodalmi színekre

mázolták. Mindenhol zászlók, kifeszített molinók, nácijelképek, Wermacht-fotók, Hitler-fejek.

Négyen érkeztek, Hangya és még három vezető, mindegyenruhában, pisztolytáskával, tonfával, gumibottal,egyikük hátán, mint egy nindzsának, nuncsaku. Értesültekők is a rossz hírekről, és most magyarázatot vártak aVezértől.

Egyre többen sugdosták a lázadók – így neveztékmagukat – soraiban, hogy a Vezér áruló, provokátor,titkosrendőr. A rá váró fiatal férfiak is hallották a pletykákat,és Hangya kivételével hitték is, nem is.

Hangya csak nem hitte. Egyszerűen túl sok energiát,áldozatot ölt ebbe az emberbe, hogy képes legyen akárcsak végiggondolni: mind-mind felesleges volt. Sőt.Kártékony. Mert ha elveszítik ezt a hirtelen indított háborút,

mindent elveszítenek.Nem voltak még eléggé felkészültek, hiába a sok

szervezés, a sok kiképzés – egy erős, agresszívkommandóegység ellen nincs esélyük. Többen is látták aHumveek felvonulását, és hozták a hírt, ezek ellen egyhadsereg is kevés, nemhogy a pár ezer „pesti srác”, párezer lázadó. Persze nem tudták elfelejteni, hogy van egyVezérük, nevét kikezdte a pletyka, de a pletyka az csakpletyka, van, hogy igaz, van, hogy nem. És ha nem? Akkora Vezér még mindig Vezér, gyors, erős, okos, sérthetetlen.Akkor nincs veszve semmi.

Tudta mindezt a Vezér is persze, érezte a vesztét, acsatáét is, az ügyét is, a sajátját is. Alkalmat keresett amenekülésre, de nem talált. Vagyis harcolni kell.

– Várkony – szólalt meg csendesen, de határozottan,ahogyan egy hadvezér szól a bajban –, Várkony amegoldás.

A másik négynek mindegy volt, mit mond, csak amegoldásról beszéljen, ne a kétségeiről. Csak azt nemondja, hogy vége. Ha ő hisz benne, mindenki hisz benne,ha beszél, elhallgat a pletyka.

– Várkonyban vagyunk a legerősebbek. Várkonybanvárnak ránk a testvéreink. Ott szervezzük meg azellenállást. – Az asztalon fekvő térképremutatott. – Megfelelő az irány, nem botlunk bele alevelibékákba. Nincs körgyűrű, vagyis egyetlen iránybólérkezhetnek. Sík vidék, látjuk, ha jönnek. Várkonyba

megyünk.A Vezér igazi hadi stratégának bizonyult, és bár az a

másik négy számára is világos volt, hogy amit mond, merőostobaság, több volt a semminél. Haditerv volt. És nekiknem kellett más, csak egy haditerv. Amire építeni lehet.Legrosszabb esetben a menekülést. A legjobban – agyőzelmet.

Bólogattak. Várkony. Ez az! Hangya hálásan, csillogószemmel nézett vezérére, aki nem hagyta cserben. Ha aVezér bukik, ő az első, akit agyonvernek, ezt tudta jólpersze, nem kellett hozzá sok ész, mindenki tudta jól.

De nem bukik. Sőt. A terv jobb, mint eddig bármi. Ajónál is jobb. Fél győzelem. Biztos győzelem! Mireölelkezve kezet ráztak egymással, és elindult ki-ki adolgára, szinte már meg is nyerték a háborút. Lelkesen,önbizalomtól és bizalomtól fűtötten hagyták el a bunkert.Mindenki tudta a dolgát. Autók, teherautók, benzin,csapatok, nem sok idejük volt előkészülni.

Miközben a lázadók hátra, a civilek a házaikba

húzódtak, vagy menekültek inkább. A kommandósok nagysebességgel haladtak előre és tisztították meg a várost.Csak egy-két véletlenül arra siető járókelőt vagy hősködőlázadót kellett észhez téríteni, de a járművek előtt haladócirkáló egységek minden esetben megoldották maguk afeladatot, nem kellett fegyverrel beavatkozni.

Tímár az Erzsébet hídon átkelő derékhadat vezette, a

Rákóczi úton haladtak, nagy sebességgel, ellenállás nélkül.Rádiósa valahol az Astoria környékén szólította akészülékhez. A vezérkari főnök kereste.

– Hogy haladtok, alezredes úr?– Jelentem, akadály nélkül. Ellenállás nincs, az ellenség

nem mutatja magát.– Tudom, Sándor, tudom! Nézd, hajók az információink,

nem is fogja. Ami mögöttetek marad, az már nem a tidolgotok. Van ebben az országban rendőrség is, nemigaz? Ti csak menjetek tovább.

– Értettem! – felelte Tímár, aki érezte, hogy sikereshadműveletet hajt végre, és hogy ez lehet karrierjelegfontosabb éjszakája, így aztán meg sem kérdezte,merre. De megtudta, kérdés nélkül is.

– Hajók az információink, Várkony felé nyomulnak.Nyomulnak... – nevetett saját szaván aFőnök. – Menekülnek. Kis buzik.

– Azok – ismételte Tímár –, kis buzik.Bár fogalma sem volt, kiről beszél. Kikről. Neki buzik a

politikusok voltak, liberális, belvárosi buzi mind, az aktuálisellenségről pedig csak annyit tudott, hogy ha valaki rájuk lő,visszalőnek.

– Jó, rendben. Folytassa tovább. Mi volt ez ahang? – Jelentem, esemény van, kérek engedélyt távozni!

– Menjen, megadom. Beszámolót várok!Kopogtak a lövedékek a páncélozott autón,

kereszttűzbe, pergőtűzbe kerültek. Amilyen váratlan volt a

támadás, olyan esetleges és olyan sikertelen is.Tímár kiadta a parancsot, mire kegyetlen géppuskatűz

zúdult az ellenségre. A sötétben nem lehetett elbújni, jóllátszott, honnan érkeznek a lövések. Durrantak, puffantak alövedékek, robbantak a gránátok a házakon, pillanatokalatt rommá lőtték a két épületet. Csend lett. Vége. Ennyivolt. Kezébe vette a rádiót, és kiadta az újabb parancsot.Irány Várkony!

– Angyalom, virágom – köhögés –, most benne

vagyunk – köhögés – a szarban.Az autót, melyben Réz és a felesége közeledtek a

kórházhoz, magasra tartott kezével egy fekete dzsekisfiatalember, egy „lázadó” állította meg, a kertváros és abelváros határán.

– Ez meg ki a tököm? – dünnyögte a politikus, de aztjavasolta a feleségének, hogy lassítson.

Az asszony megmaradt erejével már csak vezetett,beszélni vagy akár csak jelezni nem fecsérelte az energiáit.

Megállt, de az ablakot nem húzta le. A magas, vékony,pattanásos fiú – látszott rajta, hogy ha kacérkodottkorábban is a gondolattal, a hungarizmus szelleme csak azelmúlt napokban ejtette foglyul – bekopogott az ablakon,majd tekintete elkalandozott, ahogy a filmekben látta.

Valószínűleg egész életében arról álmodott – miközbenhol az anyja, hol a mestere parancsait leste akőműveskanál mellett –, hogy egyszer majd így állít meg

egy autót, így kopog be, és így kéri az igazolványokat,holott semmi szüksége rájuk. A nő leengedte az ablakot.

– Kérem a papírokat! – szólt be a még mozgó üvegfölött. Az asszony csak nézett rá, válaszolni a férje próbált.

– Milyen papírokat, öcsém. He? Szarni kell?A fiú lassan elindult az autó másik oldala felé, ahol Réz

már lehúzott ablakkal várta.– Na, mi kell, csillagom?Befejezni nem tudta, mert olyan ütést kapott a fiú

bokszeres öklétől, hogy arcát elfutotta a vér.– Induljál már! – förmedt rá a feleségére, de szemből két

pisztoly is meredt rájuk, úgyhogy az asszony az ölébeejtette májfoltos, ráncos, szétdolgozott kezét.

– Kérem a papírokat! – mondta a fiú, ugyanazzal ahangsúllyal, ugyanazzal testtartással, ugyanazzal anézéssel. Gyakorolta, semmi kétség.

Réz átadta neki chipkártyás azonosítóját.– Szálljon ki az autóból! – lépett elő egy alak a sötétből.

Ezt Réz ismerte, de nem tudta hirtelen, honnan.– Ez egy tömeggyilkos, nem látod? – szólt a második fiú

az elsőhöz, aki láthatóan nem volt idevalósi. – Ez is egygyógyszertolvaj gyilkos. Biztosan tele az autó szérummal.Vizsgáljad át! Mondom, vizsgáljad át! – förmedt rá apattanásosra, aztán valami furcsa hang, egy csattanás, véra fiú száján, és elfekszik, átlőtt torokkal.

Hirtelen kiabálás, lövések ki-be, Réz és felesége azautó aljába bújva kuporog, pár másodperc, csend, egy

maszkos figura néz be az ablakon. „AH right?”, kérdezi, deválaszt nem vár.

Újabb katonák, terepszínű gúnyában. Réz felemelkedik,a fegyveresek elsétálnak mellettük, kinyitja az ajtót, odébblöki a pattanásos, mozdulatlan testét, arrébb a szétlőtt torkúfiú, most ismeri meg, a szomszédasszony gyereke. Azé,aki az ároknál útba igazította őket. Kivonszolja magát,elterül az úton, karja vértócsában, nincs ereje mozdulni, amegpróbáltatás, az ijedség meg a vírus, vöröskeresztesférfi hajol fölé, hátraszól, hordágy érkezik, rágördítik,emelik, viszik, fázik.

Él. – Aida! Te vagy az? Csend.Zúgás, dobogás, sikoltozás, sírás, kacagás,

csobogás – ez az ő lakása.Erős fények, olvasólámpa, pirosan izzó

monitorkapcsolók, éjszaka is égő lámpák – ez az ő lakása.Lábdobogás, tárgyak zuhanása, gépek berregése,kapcsolók kattanása, számítógépek, kommunikátorokzizegése, gyerekszájak horkolása, fészkelődés,ajtócsapódás – hová lett a sok zaj?

Mélységes, sűrű, dunnavastag csend, áthatolhatatlansötét. Mindkettőt az ember hozta létre. A természetbennincs se vaksötét, se csend, ahogyan piszok sincsen.Mindennek eredete, folyamata, következménye van, semmisincs önmagáért, ahogyan ez a mély zajtalanság

önmagából jött, és önmagáért létezik. Hernádi megfordult,semmit nem látott.

– Aida, te vagy? Marci? – Lilla mocorogni kezdett, ő alábával a kanapét kutatta, ott, ahol sejtette, csak motozott,topogott, de a kanapé nem volt sehol. Vagy ő nem voltsehol.

A háló felé indult – remélte, hogy a háló felé –, amikorbelebotlott a bútorba. Nem volt a helyén, az biztos, detöbbet nem tudhatott. Kezével kitapogatta, és ráfektette akislányt. Halkan mordult a gyerek, horkantott, aztán megintcsend.

Nem lépett, csoszogott a padlón, hogy ne essen el,többször félrerúgott tárgyakat, de nem tudta azonosítaniőket.

– Apa.Megfordult. Figyelt. Újra a suttogó hang. – Apa.– Igen, kislányom.– Apa. – A suttogás erősebb, ahogy a gyerekek

próbálnak csendesen beszélni, és meggyőződésük, hogysikerül is.

– Itt vagyok, megyek vissza hozzád, ne félj, csak tudod, asötétben… – Beverte a sípcsontját valamibe, felszisszent,lehajolt, megdörzsölte a lábát. Nagyot káromkodottmagában, de nem a gyerekek miatt, csak hogy ne csapjonzajt. Felegyenesedett. Az ablakon alig látható, inkább csaksejthető fény szűrődött be. Hajnalodik.

– Itt vagyok! – súgta a hang.

– Tudom, Lilla. Jövök. Egy pillanat…– Marci vagyok. Apa! Itt állok az ajtóban.– Marci?Tonnányi súly zuhant rá, megszédült, torka görcsbe állt,

beszélni akart, de várnia kellett. Mellkasát abroncsszorította, eltévesztette a belégzés és a kilégzés rutinját,légszomja volt. Megköszörülte a torkát, de hiába, aligérthető szavak bugyogtak ki a torkán.

– Hol… Marci… gyere… Lilla… Anyád?Söpört félre mindent az útjából, óvintézkedések nélkül,

zajt csapva sodródott a fia felé, és hirtelen ott volt, hatéves,húszkilós remegő kis test.

Karjába vette, magához szorította, a kisfiú karjaernyedten lógott a teste mellett. Végigtapogatta, nem érzettsérülést, sokkban lehet, gondolta, a hajnali fényben lassanbontakoztak ki a sziluettek, de az arcokat még nem lehetettkivenni.

– Lilla?– Hm?– Lilla itt van? – kérdezte a fiú, alig nyitva a száját.– Itt van, igen. Ott alszik a kanapén – mutatott a szoba

közepe felé. Látni persze nem láttak semmit.– Anya azt mondta, hogy meg is halhat. Tényleg

meghalhat, Apa?Hernádi hallgatott. Akart válaszolni, persze hogy akart.

De nem tudott. Torkát két vasmarok szorította, akétségbeesés és a sírás, küzdött a hangjával, nem akarta

még jobban megijeszteni a gyereket.– Tudod, Lilla nagyon beteg. De – várt, fogalma sem

volt, hazudik vagy nem, és hazudni nem akart – nem haltmeg. – Nem jött ki több. Egy „nem is fog” meg végképpnem.

Marci érezte a bizonytalanságot, a gyomrával érezte,nem az agyával, érezte a vibrálást, a kétségbeesést.Elfordította a fejét. Nem sírt. – Apa!

– Mondjad, fiam…– Te jól vagy?Az öregedő orvos, a vén gazember, aki annyi lelken,

testen, életen gázolt át, aki csak örömöt, kéjt, kényelmetvagy kényelmetlenséget érzett, bosszús volt, ha rosszul,vidám, hajói alakultak a dolgok, dühös, ha megzavarták,elégedett, ha békén hagyták, aki menten jól érezte magát,ha nem volt a közelben senki, akinek a gyerekeirőlvilágéletében csak a nem alvás, a zaj, a kakaszag jutotteszébe… A csirkefogó, örökösen kurvázó, érinthetetlen,megingathatatlan orvos… elsírta magát. Rázta a vállát azokogás.

Vele rázkódott a kisfiú is. Nem tudott beszélni. Aztánösszeszedte magát, suttogva, hogy fia ne érezzehangjában a rettegést, válaszolt.

– Én? Soha jobban, fiam. Soha jobban.Csend. Lilla hangtalanul aludt, Marci gyenge teste lógott

apja megviselt karjában.– Marci? – Csend. – Marci?

– Hm?– Anya hol van? A lassan, szervezetlenül mozgó lázadók autókaravánjai

alig valamivel a Humveekon robogó katonai konvoj előttértek Várkonyba.

Rendezni a sorokat, felmérni az erőket, akár csakvédelmi vonalat felállítani – nem maradt idő. Ahhoz elegenvoltak a lázadók, hogy megszállják az amúgy is megszálltvárost, kifosszák, amit még kifosztatlanul hagytak azelődök, összeverjenek az utcán néhány embert, akirőlnyilvánvalóan kiderült, hogy összejátszik a gyógyszertrejtegetőkkel.

És arra is maradt idő, hogy betörjenek a kórházba,feldúlják, a mozdulni bírókat az utcára zavarják, az orvosokután pedig hajtóvadászatot indítsanak. De többre nem.

A Vezért a főút melletti erdőben állták körül az emberei.– A hazát nem veszthetjük el, még ha csatát is

vesztünk – szónokolt, de egyre kisebb figyelem övezte.Világos volt, hogy az országot megszállva tartó lázadóktöbbsége nem értesült a „Várkony-tervről”, ahogy nevezték.Vagy ha értesült, gyáván elfutott. Ahogy a Pestről velükegyütt indulók jelentős része is elpárolgott útközben. Ezzelegyütt nem voltak kevesebben, mint az általuk„levelibékának” becézett vagy „zsoldosokként” gúnyoltkommandósok.

A harcnak tehát lesznek áldozatai. Mert lesz harc. Ebben

biztosak voltak.Amikor a Vezér befejezte, leghűségesebb és

legbizalmasabb embere, Hangya félrevonta. – Vezérem!Beszélnünk kell!

– Beszéljünk – válaszolta a fiú kelletlenül. – Mondjad!– Nem itt.Gyanakvóan nézett Hangyára. Lojalitásában nem

kételkedett, ítélőképességében annál inkább. Fanatikusvolt, így megfontolatlan, vad, kegyetlen, hithű.

– Hol? – kérdezte semleges hangon.Hangya nem válaszolt, csak a közeli autóra mutatott. Az

autóban?, gondolta a Vezér, számbavéve, micsodagondolatokat ébreszthet a többiekben, ha egy autóbanlátják őket félrevonultan sutyorogni.

Hangya ült a sofőr-, a vezér az anyósülésre.De nem szólalt meg egyik sem, Hangya gázt adott, és

elindult. Nem kérdezett senki semmit, úgyis kiderül, aminekki kell derülnie. Percek óta autóztak, már derengenikezdett, amikor a Vezér megkérdezte, hova mennek.Választ nem kapott, csak egy bólintást, Hangya egy közelipajtára mutatott.

– Gyere, Vezérem! – fogta meg Hangya a karját,törődéssel, szinte szeretettel. Meglepte a mozdulat,helyettese és testőre arcába nézett. Ott nem látott mást,csak szánalmat, szeretetet, belenyugvást. Csupa olyasmit,amit nem látott még eddig soha.

Aztán a ház sarkánál egy suhanás, alakok, sziluettek,

valaki iszonyatos erővel kirúgja a lábát, centikre az arcátólegy katona arca, a Marjai főhadnagyé, valaki megmarkoljaa haját, és közvetlen közelről, szinte a fejébe fúrva apisztoly csövét szétlövi a koponyáját.

A Vezér előrebukik, arca a sárba, a tél végi latyakoshavat vörösre színezi a vér. Megragadják a kezét, lábát,egy teherautó platójára dobják, elindulnak a testtel egyikirányba, egy másik autó elindul a másik irányba.

Egyetlen perc.Misszió teljesítve.Misszió sikeres.

Február 23., kedd délelőtt

Szikrázik Budapest a tavaszi napsütésben.Jóformán Nemoda autója az egyetlen mozgó jármű az

utcán. A kormányzati negyedet katonák százai védik, csőretöltött automata fegyverekkel. Már ott vannak a rendőrök is,mintha mindig is ott lettek volna, a kapitányságokon zajlikaz élet, mozgás, nyüzsgés, magyarázkodás nélkül.

A városba többfelől is teherautó-konvojok tartanak, alerombolt Központi Kórház előtt tábori sátrakat állítanak,több katonaorvos is feltűnik.

Nemoda akadálytalanul jut el a negyed bejáratához. Egyarc behajol, nevén szólítja, miben segíthet, kérdi.

– Be szeretnék jutni – magyarázza szokásos lehengerlőhangján, de szükségtelen, már emelkedik is a kapu, őpedig gurul egyenesen a miniszterelnöki iroda felé.Meglephetné a bizalom, de nincs abban az állapotban,hogy mérlegeljen.

Sem az épületeket sem a kertet nem viselte meg azelőző negyvennyolc óra, nem jutottak be ide a lázadók.Hogy is képzelték, gondolja Nemoda, az viszont, hogy őhogy képzeli, nem merül fel benne.

A bejárat előtt újabb őrök. Igazolványt kérnek, de megnem motozzák, átvilágító kapu sincs, fel sem tűnik neki.

Újabb kapu, lépcső, ajtó, kopogás, előszoba, iroda,titkárnők, a szokásos kérdés: kávé?

Aztán újabb ajtó, párnázott, erős fény, belép, szemben,az íróasztal mögött Vass. Becsukódik az ajtó, pedig ő nemcsukta be, aztán erős rántás a vállán, penderül, nem is,inkább repül, arccal neki a lambériának. Csattanás,nyögés, távolról hallja, pedig ő nyögött, vér íze, valaki alábába rúg, aztán a másikba. Esne össze, de fogják, mostmotozzák, gondolja, reccsen, szakad a kabát, előkerül apisztoly, újra megragadják. Lépne, de nem érzi a lábát, egyszékre lökik, megtörli az orrát, valaki a kezébe nyom egyzsebkendőt. Vass mosolyog, nem gúnyosan, inkábbszánalommal. Ennyi tehát.

– Szia! – löki oda a miniszterelnök. – Rég nem láttalak.Nemoda bólogat, megtörli az orrát újra, ez nem az ő orra,nem az ő vére, nem az ő élete. Nem az ő halála.

– Csak azt nem értem – folytatja Vass –, hogy mitvétettem neked. Mást se hallok egész nap: vigyázz,Nemoda meg akar ölni. Beszélek az embereimmel,tervezek, vagy épp csak ki akarok menni a vécére, valakiazonnal szól: vigyázz, Nemoda meg akar ölni. Én nemhiszem el, miért is akarna, aztán jön, engedem, hagyjátok,csak segíteni akar, és nem nekem volt igazam. Ténylegmeg akar ölni.

– Én csak… – kezdte volna, de nem folytatta. Azösztönei súgták, harcolj, magyarázkodj, könyörögj, de azagya megállította.

Az ítélet már készen. Úgyis végrehajtják. Bármi álljonbenne.

– Érted te egyáltalán, hogy mi történt? – Vass hangja aszínész tónusából a haldoklóhoz beszélő tónusáraváltott. – Értesz bármit ebből az egészből? Láttad te azutcán az arcokat? Tudtad te, mire készültek itt emberek?Tisztában vagy vele, mit úsztunk meg?

Nemoda hallgatott. Valójában nem értette. És nem látta.Nem tudta. És nem volt tisztában vele. Persze bármitmond, csak bőszíti vele a győztest.

– Menjél, Kálmán, nincsen szükségem rád. Le akartállőni. Az bűncselekmény. Te nem vagy tisztában alehetőségeiddel. Sajnálom. Lehetett volna. Mindentsajnálok. A lányodat is. Őt különösen. Ez van.

EPILÓGUS

A járvány végigsöpört az országon – ahogy a világonis –, de az áldozatok száma messze elmaradt attól, amitőlelőzetesen féltek.

Bár pontos számokat soha nem mondott ki senki,gyanítható volt, hogy az erőszak több ember halálát okozta,mint maga a betegség. A tábori kórházakban sok ezerembert ápoltak, így a többi orvosi intézménybenvalamelyest normalizálódott a helyzet.

Néhány hét múlva a járvány elérte a csúcspontját, majdlassan visszaszorult.

Többször is elterjedt, hogy megtalálták a megfelelőellenszert, de azok a feltételezések, hogy Magyarországrendelkezett vagy rendelkezhetett volna a szérummal, nembizonyosodtak be sohasem. Annak ellenére, hogy aminiszterelnök és valamennyi hozzá hű politikus ezt nemfeltételezésként, hanem tényként kezelte. Így arra semderült fény, hogy a több helyen is megtalált, titokban tartottüvegcsékben végül is milyen anyag volt, hiszen elpusztultvalamennyi. A hivatalos álláspont szerint legalábbis.

Az országban a vártnál gyorsabban normalizálódott ahelyzet. Elindult a fűtés, újra volt áram, jártak a buszok és avonatok, több európai intézmény is pozitív szereplőként

emlegette Magyarországot, példaként állítva más államokelé, melyek nem tudtak ilyen gyorsan úrrá lenni a helyzeten.

Rövid időn belül feloldották a kijárási tilalmat és arendkívüli állapotot, sőt a választást is kiírták, melyen Vasspártja nagy győzelmet aratott az éppen csak szerveződőellenzék felett. A károk és a veszteségek felméretlenekmaradtak, miután a miniszterelnök meghirdette a „Felejtésés Gyarapodás” programját, melynek jelszava: „Előre, nehátra!”. Így aztán a károk feltárására alakult szervezetekgyorsan források nélkül maradtak, fel is függesztették atevékenységüket, majd végképp be is szüntették.

Néhány településen, Budapesten, Várkonyban és Ardánis, ahol sok volt az áldozat, háromnapos gyászt rendeltekel, de az ideiglenes kormány ezt nem tette az egész országszámára kötelezővé.

Gyorsan hegedtek a sebek.Az államelnök ellen vizsgálat indult hazaárulás vádjával,

évekig tartották házi őrizetben, de végül ítélet csak a Titkárellen született, korrupció miatt. Nyolc évet kapott, de már azelsőben elvitte egy szívinfarktus.

Hajnalnak nyoma veszett. Egyesek szerint Uruguaybaszökött, mások állították, hogy itthon bujkál, egy ízben méga tévéhíradókba is bekerült, hogy Szerbiában láttákszakállasán egy gyerekzsúron, de aztán elhalt ez a pletykais. Ha élt, ha halt, nem volt rá szüksége többé azországnak: el is felejtették hamar.

A hadügy- és a belügyminiszter helyet kapott az új

kormányban, de szerepük mellékszerep maradt.Mindketten visszavonultak a politikától a ciklus elején,egyikük egészségügyi, másikuk családi okok miatt. Aközéletben soha többé nem jelentek meg, és ha nagy ritkáninterjút kért tőlük valamelyik újság vagy televízió, elhárítottákazzal, hogy nem érdekelnek már senkit a régi idők. Apletyka pedig, hogy a kövér hadügyminiszter memoárjaitírja, gyorsan elült, még a halála előtt.

Nemoda börtönbe került, súlyos vádakkal, de az ítéletvoltaképp kedvező volt.

Szabadulásának idejéről és körülményeiről nem derült kisemmi, de azt mindenki tényként kezelte, hogy elhagyta azországot. Úgy hírlett, hogy felesége után költözött azEgyesült Államokba.

A népegészségügyi miniszter elkapta a betegséget, deerős szervezete és a kór enyhe lefolyása miatt csak néhánynapig nyomta az ágyat. A politikába nem tért vissza,üzletember lett, azt beszélték, kevéssé sikeres.

Marjai főhadnagy nem került elő. Tímár alezredes egydarabig kereste, érdeklődött utána, de miután – némicsalódására – visszahelyezték Afganisztánba, nem voltmódja kutakodni. Meg nem is tartotta annyira fontosnak.Karcsi, az őrmester újra ott lebzselt az előszobájában,lassan megtanulta a „sándorozást”, de a veszélyesmisszióktól továbbra is ódzkodott.

Egymás után négy évet hosszabbított Tímár, akineknevéhez sem akkor, sem később nem kötötték sem

„Budapest visszafoglalását”, sem a „várkonyi csatát”. Végülhazajött, nyugdíjazták, kitüntették, kistafírozták, elfelejtették.Hogy végül is mit tett ő azon a kora tavaszi éjszakán, nemértette meg soha, csak annyit látott, hogy az országotvégképp elfoglalták a nyálas, liberális buzik, és hogy nekinincs ebben helye, se testileg, se lelkileg. Élete végéigvisszavágyott Afganisztánba, olyannyira, hogy öregkoráranem is maradt más témája, mint a „hősi idők”. De a„Cleaning” akcióról hosszú ideig nem szívesen beszélt,aztán meg már sehogy se.

A vezérkari főnök, a sikeres akció kitervelője ésvégrehajtója hamarosan korrupciós botrányba keveredett,és bár nem ítélték el soha, életét leleplezett bűnözőként éltele, nagy, nagy csendben.

Réz János belerokkant abba a napba. Egészsége sohanem állt helyre, viszont felesége gyorsan gyógyult, ésmegtette, amiről egész életében ábrándozott: elhagyta arettenetes embert. „Ennyi volt, csillagom”, lökte odabúcsúzóul, és számláján a család minden pénzével kilépettRéz életéből. De olyannyira, hogy válóperük se volt soha,nem is látta az asszonyt többé. A temetésén láthatta volna,arra elment az özvegy, de hát, persze, nem látta ott sem.

Kollát hadnagyot kitüntették a bátorságáért, aztánnyugdíjba is küldték mindjárt. Egyedül halt meg, nem sokkalkésőbb az árnyékszéken találtak rá, napokkal azután, hogykiadta a lelkét. Bárki hamarabb halt volna meg, ha ennyitiszik, mondták róla, és ahogy a leggonoszabb pletykákban

is, ebben is volt valamennyi igazság.Hangyának nyoma veszett. Nem is kereste senki. Még

csak nem is érdeklődött utána senki. Akik látták elmenni aVezérrel, egy darabig árulózták, aztán elfelejtették. Él-e,hal-e, nem derült ki sohasem.

Az Antenna4 elnöke nem élte túl a betegséget, igaz,csak hónapokkal később vitte el a tüdőgyulladás, de addigis sokat szenvedett. A tévében nem látták többé. AzAlelnököt elmarasztalták a televízió teljesítménye miatt, aleghamarabb fejezték be az adást, és a legkésőbb kezdtékel azokon a bizonyos napokon. A Péter készítettehangfelvételre nem hivatkoztak, bár hallották a főnökök,egészen biztosan. Ezt az is bizonyítja, hogy – bár őtmegdicsérték azért, amiért az Alelnökötelbocsátották – néhány hét múlva követnie kellett korábbifőnökét. Később politikusnak állt, de nem volt sikeres,felesége elhagyta, aztán egy vállalatnál kapott állást, aholmeg is találta végre a számítását. Anikónak jól ment a sora.Haját megnövesztette, a híres „Anikó-féle hajdobást”lecserélte a mozdulatra, melyben tincseit a füle mögérendezi, hosszasan cikkezett erről a bulvársajtó, egy-egyelemzés még komolyabb lapokban is megjelent.

Hernádi felesége, Aida nem került elő. Előbb Marci iselkapta a betegséget, majd mindkét gyerek meggyógyult.Apjuk új munkahelyen folytatta a praxist, és mindent, amitabbahagyott. Lilla és Marci ritkán látták, ha látták is,fáradtnak és kedvetlennek mutatkozott. Bántotta a zaj,

kerülte a beszédet. Arra viszont, hogy mit tett a gyerekeiért,nem tért vissza később. Egyetlenegyszer sem. Csak arosszkedvű, fásult idegent látták benne, és bár későbbváltozatos, izgalmas életet éltek mindketten, apjukkallassan megszakadt a kapcsolat, igazából el is feledkeztekróla. Inkább csak az örökségért emlékeztek meg egy-egyszületésnapról vagy karácsonyról, de amikor kiderült, hogynem sok maradt a hajdani vagyonból, elhagyták ezt is.

Kelement nem vették vissza a rendőrséghez, bárgyorsan gyógyult. Beosztását más kapta, Lajos ismeretlenokok miatt nem felelt meg, később ki is vált a rendőrségkötelékéből. Ez persze Kelemen állapotán nem javítottsemmit. Egy darabig próbálta elmondani, amit kiderített,vagy kideríteni vélt, a Vass miniszterelnököt befeketítőrágalmakat azonban nem szívesen hallgatta senki. Hogyanlehetett volna köze az eseményeket kirobbantógyilkossághoz, hiszen ő a hős, aki megmentette azországot a polgárháborútól!

Ezzel együtt – és ezt maga a miniszterelnök iselismerte – a „lázadóknak” sok tekintetben igazuk volt,„alapvetően jó ügyet képviseltek”, mondta többbeszédében is, „elhibázott eszközökkel”.

Ezzel persze nem mindenki értett egyet, deMagyarország új fénykora előtt állt, és csak kevesenérezték, hogy a boldogság ígéretét veszélyeztetni kellenefelesleges vitákkal.

Béke volt. Csend. Jártak a villamosok. A

kereszteződésben lassítottak, az átszaladó utasokracsilingeltek.

Az időjárás kiszámíthatatlanná vált, igaz, de a nagy télifagyok elmaradoztak, a kávéházak januárban sem zártákbe a kerthelyiségeiket.

Alapvetően nem volt ok panaszra.

TartalomPrológusFebruár 18 ., csütörtök éjjelFebruár 19., péntek déligFebruár 19., péntek délután, este és éjjelFebruár 20., szombat délelőttFebruár 20., szombat délután, este és éjjelFebruár 21., vasárnap reggel, délelőttFebruár 21., vasárnap délben, délutánFebruár 21., vasárnap késő délután, esteFebruár 22., hétfő hajnalban, reggel és délelőttFebruár 22., hétfő délutánFebruár 22., hétfő este, éjjelFebruár 23., keddre virradó éjjel, hajnalbanFebruár 23., kedd délelőttEPILÓGUS