Ingókövek

Lőrinczy JuditIngókövek

Sztálingrád másik csatája

Lorinczy_Judit_Ingokovek_beliv.indd 1Lorinczy_Judit_Ingokovek_beliv.indd 1 2013.05.08. 18:24:552013.05.08. 18:24:55

Lőrinczy Judit

IngókövekSztálingrád másik csatája

Ad Astra2013


SzerkesztésKleinheincz Csilla

Copyright © Lőrinczy Judit, 2013© Ad Astra Kiadó

Borítókép © Havancsák Gyula, 2013A szerző fotója © Mészáros Annarózsa

ISBN 978-615-5229-32-9


„Alattuk csatorna,Bennük semmi, fölöttük füstlepel.Örömtelen éltünk, bennük lerakódva.Elmúltunk gyorsan. Ők lassan múlnak el.” 1

Bertolt Brecht

„Ez a város emberi lénnyé vált számomra.” 2

Vaszilij Grosszman

1Eörsi István fordítása2Dr. Molnár György fordítása


7

Minden városnak lelke van. Arcuk változékony, akár az embere-ké, tízezer ablakszemükkel követik lépteinket, bennük élünk és ők is mibennünk, láthatatlan pókfonalakkal kötődünk a helyhez, melyet otthonnak nevezünk. Ide születtünk? Vagy messziről ér-keztünk, néma hívásra? Oly hosszú idő után végre befogadtak, gyökeret verhetünk valahol, vagy netán sorsunk örök bolyongás, eltaszít magától a világ?

Minden városnak lelke van; élettelen kő, fa, malter, tégla ne tévesszen meg! Hatnak ránk, nyelvünk kiszárad, és varázsütésre fényes öröm vagy éppen furcsa, oktalan szomorúság költözik szí-vünkbe.

Azt gondoljuk, mi magunk vagyunk a lélek, a lüktető, tervező erő, s a város csupán egy a mérnöki szülőszobák terepasztalain készülő, megannyi elvetélt ötletből. Megácsoljuk, mint egy színpa-di díszletet, és ha már nem kell e kellék az élet színművéhez, fel-perzseljük, fallal kettéosztjuk, betonpalástot terítünk a játszóterek helyén ásott atomtemetőkre, sóval hintjük be a lerombolt utcák sebhelyét.

De mi történne, ha a kőnek, fának, malternak és téglának ez az elegye fájdalmat érezne? Büntetlenül megtehetünk-e vele bármit? Nem hordozná-e magán a bélyeget, mit a pusztítás égetett elha-gyott épületei homlokára? Nem áll-e bosszút, nem ejt-e csapdába? Nem játszana kényére-kedvére, vagy éppen esztelen fájdalmában szörnyű játékot élőkkel s holtakkal? Nem kellene inkább erős fákat ültetnünk, a betont feltörnünk, újravakolnunk házarcát, beüve-gezni minden kitört ablakát? Nem kellene lekaparni, leválasztani – akár a kisgyermek szokta bőréről a vart – a hulladékhegyeket? Megbocsátani bűnöket, eltemetni múltat és holtakat?

Az én városomnak lelke van.Azt hittük, a miénk; hányszor kívánták meg idegenek, és pusz-

tultak el végül falai között! Ez a város kontinensnyi messzeségből vonzó préda, sok-sok nép szülötteinek közös tömegsírja. Nem ősi,


ám nem is ifj ú; oly hallgatag, mintha örök álomba merült vol-na. Szép lassan elfelejtkeztünk átkokról és sorsokról, a történelem önmagát ismétlő, gigászi kelepcéiről; mi, másnak nem, csak sze-münknek, a mindenható józan észnek hívő emberek. Pedig nem halál ez, csak némaság és holtig fogadott bosszú.

Hagyta forogni az idő kerekét, mit bánta ő, hogy új nevet ka-pott tőlünk, hangzatos, ideológia szülte nevet, mely eldöntötte sor-sát, és amelyért – akár akartuk, akár nem – küzdeni, élni, halni kellett. Mert sok száz év után újabb hadsereg érkezett kapui alá, birtokvágytól és őrült eszméktől hajtva, győzelemre éhesen.

Így lett az én városom szimbólum.


Első rész

Vasmadarak


11

Gumrak, Sztálingrádtól 8 km-re keletre,1942. szeptember 7.

A szem messzire látott a hullámzó, kiszáradt fűóceán felett. A csalóka képzetet néha rovarok zümmögése, vagy az eget szán-tó varjak panaszos károgása zavarta meg.

Wilhelm Galler őrmester és társa egy kiszáradt cserjével borí-tott dombtetőn várakozott. A szél időnként megrázta a bokrokat; apró, barna levelek hullottak a földre és a hátukra, sisakjukra. Nem beszélgettek. Mióta megvirradt, a fi gyelő, Franz Decker őr-mester szinte el sem vette szeme elől a távcsövet.

Galler tört egy darabot a keze ügyében tartott kemény csoko-ládéból, és elmajszolta. Aztán ivott egy-egy korty vizet és kávét.

– Azt én is kérek – suttogta Decker. A mesterlövész oda se néz-ve nyújtotta neki a kulacsot, melyet előzőleg gondosan beteker-tek vászonnal, nehogy a napfény megcsillanjon a fémen. Órájuk számlapját is eltakarták, arcukat és kézfejüket sötét festék fedte.

Csak nemrég kelt fel a nap. Már nem volt ereje, szeptember elsejével mintha elvágták volna a forró, sztyeppei nyarat, a kato-


12

nák fellélegeztek. Galler sem bánta a kellemes, hűvös időt. Még egy falat csokoládét engedélyezett magának, aztán visszagyűr-te a papírt, és berakta a csomagjába. Csak a kávét hagyta elöl. Fegyverét megtámasztotta a hátizsákján, a puskára szerelt táv-csőbe nézve ismét végigpásztázta a környéket.

Csend támadt, a szél – a legnagyobb ellenség – elült. A varjak eltűntek az égről, fojtogató levegőtlenség telepedett a tájra.

Háromszáz méterre a rejtekhelytől a magas, sárga fű selyem-takaróján enyhe ránc jelezte a félig természetes, félig emberkéz mélyítette hasadékot, melyben időnként sötét foltok moccantak – emberek surrantak végig az árokban.

A mesterlövész kivárt. Decker sem jelzett neki.– Páncélosok – mondta a fi gyelő kisvártatva, amikor mélyről

jövő zúgás ütötte meg a fülüket. A hang egyre erősödött. – Vég-re-valahára.

Galler abba az irányba fordította a fegyver távcsövét, amerre Decker mutatott.

Jó hatszáz méterrel messzebb, ahol a gumraki repülőtér kifu-tópályája kezdődött, megjelentek a harckocsik, felettük az égen napfényben meg-megcsillanó pontok: Stukák raja. Eldördültek a hangárok és gazdasági épületek közé telepített orosz lövegek. Eredetileg légvédelmi ágyúknak szánták őket, de most már min-denre lőttek velük.

Felsorakoztak a páncélosok, de akkor vált csak igazán lát-ványossá a német erőfölény, amikor sokszorosan viszonozták a gyér ellenséges tüzet. A repülőgépek szirénázva csaptak le a véd-telennek tetsző hangárokra, fekete füstpamacsok emelkedtek a levegőbe, a föld rengett a robbanásoktól.

Az oroszok lövegei egymás után elhallgattak, aztán varázs-ütésre német katonák ugrottak fel a kifutópálya melletti fűből; előrohantak a harckocsik takarásából, hogy megrohamozzák a repülőtér elszórtan álló, lángba borult épületeit. Fegyverropo-


13

gás, kiáltások zaja vegyült a lövegek mély, vészjósló mennydör-gésébe.

Az oroszok megfutamodtak, csapatostul menekültek az élet-veszélyessé vált hangárokból, csarnokokból, irodákból, a német gyalogosok könnyű prédájává válva. Galler is rájuk lőhetett vol-na – a puskája akár nyolcszáz méterre is elhordott –, de ő köze-lebbi, biztosabb célpontot keresett.

Ahogy számított rá, a lövészárokban lapuló szovjetek moz-golódni kezdtek a támadók láttán, de bajtársaikkal ellentétben a helyükön maradtak. Ők is a reptéren zajló eseményeket fi gyelték, aztán tüzet nyitottak a lőtávolba érő német gyalogosokra.

– Kék ruhás férfi , sapkában. Nézd a füvet! Megint feltámadt a szél – szólalt meg a fi gyelő rekedten, a távcsövébe kémlelve. – Ha leszedted, tőle úgy tizenöt méterre, balra mozgolódik valaki.

Galler jól megfi gyelhette a neki háttal heverő oroszt; még nyakára simuló, sötétszőke, zsíros hajtincsei is jól kivehetőek voltak a távcsőben elmosódottan látszó, enyhén hajladozó fű-szálak tengere fölött. A célpont félig a lövészárka szélére hasalt, hogy megtámassza puskáját. A mesterlövész a tarkójára célzott. Elsütötte a fegyverét, a puska éleset dörrent a bokrok viszony-lagos csöndjében. Az ellenség egy pillanattal később kiloccsant agyvelővel bukott előre, aztán visszacsúszott az árokba. Galler rögtön balra lendítette a puskát, a célkeresztben újabb célpont jelent meg.

– Fekete ruhás férfi , vadászpuskával. Nem, nő! – közölte Decker.

– Megvan.A lány óvatlan volt, azt hitte, takarja a növényzet, a hangza-

varban talán nem is észlelték még, hogy egyiküket kilőtték, azt pedig végképp nem, hogy honnan jött a lövés. Kipirult arcát lá-gyan megvilágította a nap, ahogy oldalra fordította a fejét. Galler a halántékára célzott; a lány egy pillanattal később alábukott.


14

– Elkaptam. Mi a helyzet? – emelte fel a fejét a mesterlövész. Hallotta a fegyverropogást, de a magas fű több helyen eltakarta az árokból lövöldöző oroszokat.

– Még nem vettek észre – válaszolta a fi gyelő.– Jegyezd a találatokat!– Minek? Támadáskor nem igazolják. Amúgy sem látta raj-

tam kívül senki.– Azért csak tedd meg nekem – kérte Galler. Decker elhúzta

a száját, aztán hanyagul a hátizsákba dobta az üres töltényhüve-lyeket.

Galler ismét a távcsőbe nézett. Valaki éppen azon a részen hajolt ki az árokból, ahol a legelső embert leszedte. Ez a férfi bar-na, kopott kabátot viselt; előrekönyökölt, a hátán megfeszült a ruha.

Ostoba, jegyezte meg magában. Célzott és lőtt. A férfi t elnyel-te a fűtenger.

– Ez meg mi volt?– Újabb strigula, Franz – felelte.Hunyorgott, megfájdult a szeme a szórt fényben. Elfelhősö-

dött az ég.Még nem akarta elhagyni a helyét, innen jól szemmel tart-

hatta a környéket. Újabb célpontott keresett.Társa felszisszent.– Tűnjünk el, kiszúrtak!– Kik? – Galler fel sem nézett.– Az istenért, Wilhelm, lépjünk le!Nem válaszolt. Érzékelte, hogy Decker hátrébb húzódik, de

nem törődött vele. Megérzésére hallgatva jobbra fordította a fegyvert, és meglátott egy vékony, csontos képű férfi t, aki a cser-jés felé mutogatva hevesen magyarázott valakinek. Állított egy keveset az irányzékon, aztán gyors egymásutánban golyót röpí-tett mindkét orosz fejébe. Csak ezután kúszott ő is hátrébb, két


15

mozdulattal feltekerte a földre terített, vízhatlan ponyvát, a hóna alá csapta, hátizsákját és kiürült fegyverét megragadva leszaladt a bucka biztonságos oldalán.

Decker már odalent várta. Pillanatokkal később lövedékek csapódtak a bozótosba, ahol az imént rejtőztek.

– Ezt többet ne csináld! – kiabált vele a fi gyelő. Alig két hete osztották be mellé, miután a korábbi társa elesett. Decker nem szerette vásárra vinni a bőrét, és feleslegesen sohasem kockázta-tott. Galler szó nélkül ellépett mellette, és a parancsnokság felé vette az irányt, hogy jelentést tegyen.

A harctér közben némileg elcsendesült: leállították a harcko-csik támadását, nehogy saját gyalogságukat veszélyeztessék. Az oroszok a kezdeti menekülés után kisebb gócokba tömörültek, és makacsul ellenálltak, az utolsó emberig védték, ami már rég elveszett. A támadás jobban elhúzódott, mint arra a felettesek számítottak. A századparancsnok – Galler beszámolója után – aknavető tüzet rendelt az ellenség lövészárkára, és csak ezt köve-tően adott jelt a roham megindítására.

A mesterlövész a századparancsnok mellett állva fi gyelte az eseményeket: a gyalogosok felszaladtak az emelkedőn, áthatoltak a cserjésen, ahol korábban Deckerrel lapultak, és tovább futottak a reptér felé. Egy darabig még várt, hátha kap újabb parancsot, de senki nem foglalkozott vele. Figyelője felszívódott, talán azt gondolta, mára végeztek. Nem hiányolta.

Végül úgy döntött, a második hullámmal együtt ő is útnak indul az alig fél kilométeres szakaszon. A hátsó vonalban ma-radhatott volna, de hasznossá akarta tenni magát. Fegyveréről leszerelte a távcsövet, nehogy megsérüljön, ha esetleg közelharc-ra kerülne a sor. Zsákjával a hátán könnyed futólépésben haladt, sok katona lehagyta.

Azt tervezte, az árok után nagy ívben jobbra kerül, elválva csapatától. Arrafelé akadt néhány ígéretes fedezék: egy düledező


16

istálló vagy valamilyen gazdasági épület, egy hatalmas tölgyfa és néhány bokor. Ha felmászik a fára, onnan még kedvezőbb kilá-tás nyílhat a vidékre.

Száz méter után irányt változtatott, és ösztönösen meggör-nyedve, a fű jótékony takarásában a tölgyfa felé tartott. A páncé-losok lövedékei felszaggatták a környéket, a fa mellett álló épület félig összedőlt, halk ropogással emésztették a lángok. Alaposan körülnézett, mielőtt felmászott volna a vastag, sárga lomb fedte ágakon. Hátizsákját a keze ügyébe akasztotta fel, hátát a törzsnek vetette, visszaszerelte a távcsövet a puskára, és a fegyver csövét kitámasztotta az egyik ág villájában. Ujját fi noman a ravaszra helyezte, épp csak hozzáért a hűvös fémhez.

Végigpásztázta a területet. A harmadik szakasz megroha-mozta a hangárok mögötti, félig-meddig összeroskadt épülete-ket. Még távolabb, jó kétszáz méterre tőle, egy fészerből néhány helybeli lopakodott elő puskákkal, csákánnyal, ásókkal a kezük-ben. Egy romos, füstölgő házat kerültek meg, úgy látszott, hátba akarták támadni az épületet elfoglaló németeket.

Galler elsütötte a fegyverét – az egyik puskás összerogyott. Társai nyomban szétrebbentek, mint a verebek. Nem tévesztette őket szem elől, egy régi, forgótáras Nagant pisztolyt szorongató nőt követett a távcsővel. Kiszemelt áldozata egy félig bedőlt ke-rítés mögé bújt el, kilátszott a válla hegye, de Galler visszatartott lélegzettel várt. A nő kikémlelt; búzaszőke hajába belekapott a szél, amikor felemelte a fejét.

A mesterlövész meghúzta a ravaszt.Még tíz percig maradt a leshelyén, aztán a gyalogosok után

indult.Kora délutánra bevették Gumrakot, és bár a harcok aznap-

ra jórészt véget értek, a csapatok nem álltak meg pihenni. Min-den életben maradt, járóképes lakost, akiket az orosz hadveze-tés Sztálingrádból küldött ki árkot ásni, harcolni, összetereltek,


17

majd fegyveres kísérettel útnak indítottak nyugat felé. Valahol a látóhatáron túl fogolytáborok és vagonok vártak rájuk. Többsé-gük nem is volt katona, sok nő és tizenéves forma gyerek akadt köztük, hosszú, kígyózó soruk vége a lemenő, óriási és vérvörös napkorongba tűnt, míg a másik irányba nézve porzott az út a páncélosok, terepjárók lánctalpai, kerekei alatt. A keleti égbolt sötétzöldbe, majd mélykékbe fordult. A horizontot távoli lángok jelölték ki, ragyogott a több tíz kilométer hosszú, aranysárga fényszalag: Sztálingrád égett.

Galler a zászlóaljparancsnokságra tartott, hogy csatlakozzon a szakaszához. A reptér melletti épületek között zajló harcban el-keveredett a többiektől, de nem aggódott emiatt. Jól kiválasztott búvóhelyekről tüzelt az ellenségre, míg nem végeztek.

A katonák kurjongattak, fl askák jártak körbe, időnként a le-vegőbe lőttek, amíg a tisztek rájuk nem szóltak, hogy fejezzék be. Aki tudott, felkapaszkodott a járművekre, szinte fürtökben lóg-tak róluk az emberek. Galler az út szélén bandukolt, nem sietett sehová, és kísérletet sem tett, hogy megkeresse fi gyelőjét. Élvezte a gyaloglást, végre megmozgathatta elgémberedett tagjait.

A járművek néha összetorlódtak, megálltak. Az egyik teher-autó platóján jókedvű katonák a Panzerliedet énekelték fülsértő hamissággal. Mikor Galler elhaladt mellettük, valaki lekiáltott neki:

– Őrmester, igyon velünk! Miénk Sztálingrád!– Igazán? – kérdezte színtelen hangon.Egy másik baka szólalt meg:– Bezárult a gyűrű a város körül, néhány nap és vége!Galler nem kérdezte meg, vajon ezt melyik parancsnok kö-

zölte velük. Vidámak voltak, és a hír – az ellenállók felszereltsége alapján – akár igaz is lehetett. Napokkal korábban hídfőállást lé-tesítettek északon, Rinoknál, Hoth páncélosai délen törtek előre, ők pedig középütt szorongatták a hiányosan felfegyverzett oro-


18

szokat. A várost már két héttel korábban lángokba borították az első gyújtóbombák.

Snapsszal kínálták. Elfogadta, legurított egy súlyos kortyot, aztán visszaadta a laposüveget. Az alkohol jólesően égette a tor-kát.

– Nem ül fel? – kérdezte egy másik, húsz év körüli fi ú, de Galler megrázta a fejét.

A kocsisor ismét meglódult, a részeg katonák majd’ leestek, ahogy megrándult alattuk az autó. Kurjongatva integettek neki, ő csak mutatóujját emelte a sisakjához. Valamelyikük rákez-dett Wessel indulójára, mire a többiek lelkesen bekapcsolódtak. Hangjukat hamar elnyomta a teherautók zaja. A mesterlövészt különösebben sosem érdekelték a nemzetiszocialista eszmék, de a dallam és a szöveg most önkéntelenül is a fülében maradt.

Este tíz is elmúlt már, mire beérte az egységét. Kitartó kér-dezősködés után akadt rájuk egy három kilométer hosszú, ki-száradt vízmosásban. Senki sem vesződött árokásással. Nem ők alkották az előőrsöt, rengeteg páncélos és rohamlöveg járt előt-tük, a hadosztály feléről nem is beszélve. A katonák már végeztek a vacsorával, bár egyesek még kétszersültet rágcsáltak maguk elé meredve, akár a mezőn kérődző marhák, vagy kávét, teát kor-tyolgattak ütött-kopott csajkáikból. A puszta földön hevertek, legfeljebb esővédő ponyvát terítettek maguk alá. Néhányan már javában aludtak, kimerültek a harctól, gyaloglástól, fejbe verte őket az olcsó likőr és a vodka. Mások a fegyverüket tisztogatták, tűz vagy zseblámpa fényénél borotválkoztak. Itt-ott könnyebben sebesült, bekötözött emberek nyögtek, hogy minél hamarabb rá-juk kerüljön a sor; a sereget kísérő nővérek körbejártak, vizet, gyógyszert, csokoládét osztogattak. Az est hangjaiba olykor har-sány nevetés vegyült, de a többség csak hallgatott, hanyatt fekve, tenyerüket tarkójuk alá téve bámulták a csillagokat, és várták, hogy elnyomja őket az álom.


19

A mély, kiszáradt hasadék oldalát zörgő fűcsomók tarkítot-ták, itt-ott több embernek menedéket nyújtó beugrók szabdal-ták. Galler az egyik barlangban találta meg a hadnagyát és a szá-zadparancsnokot. A hosszúkás üreg közepén tüzet raktak, felette egy fémlábasban már forrt a víz. A rögtönzött parancsnokságon kávé vagy talán leves készült. Galler jelentkezett, bemutatta az aznapi könyvelést.

– Nyolc? – olvasta fel a számot a hadnagy, és elismerően cset-tintett. – Kár, hogy támadáskor nem igazolják a találatokat. Van, aki a hadjárat kezdete óta nem sütötte el ennyiszer a puskáját.

– A többségük civil volt.A hadnagy hunyorgott, szeme körül szarkalábak jelentek

meg.– Ha fegyverük van, katonák. Hol van Decker?– Nem tudom, uram. Elhagytuk egymást a csata hevében –

vont vállat egykedvűen a mesterlövész. Most, hogy letudta kö-telezettségét, szeretett volna nyugovóra térni, de felettese nem engedte útjára.

– Maradjon még, őrmester – mondta neki, mielőtt vissza-ment a térkép fölé görnyedő századoshoz és két másik hadnagy-hoz. – Eberl váltani akar magával néhány szót.

A mesterlövész biccentett, és leguggolt a tűzhöz, két tiszthe-lyettes mellé. Arcát meleg levegő érte, hátán ugyanekkor hűvös légáramlat simított végig. Megborzongott. Az egyik fi ú beleszórt valamit a lobogó vízbe, aztán egy másik tasak tartalmát is utána zúdította, és egy hosszú kanállal kavargatni kezdte. A feloldódó sűrítmény sós-fűszeres, tömény szaga megcsapta Galler orrát, szájában nyomban összefutott a nyál. Fekete, híg folyadékkal kínálták. Elfogadta, azt hitte, kávé. Amikor belekóstolt, rájött, hogy csak valami ócska tea.

– Galler őrmester! – szólt neki a századparancsnok, és egy intéssel közelebb invitálta.


20

Galler feltápászkodott, mindkét térde ropogott. Ez a néhány perc is elég volt, hogy elmacskásodjon. Felettesei asztalához lép-ve tisztelgett.

– Hallottam a mai teljesítményéről, Galler. Maga jó lövész.– Úgy van, uram.– Nem kenyere a szerénység, mi? – Erre nem válaszolt. Eberl

százados a kiterített térképhez lépve folytatta. – Rudel ezredes szerint ideje minél több mesterlövészt előreküldeni. Most itt va-gyunk, holnapra idáig kell eljutnunk – mutatta. – Szép kis távol-ság, ezért nem késlekedhetünk. A gyalogság nagyrészt előttünk jár, itt és itt. Erős ellenállásba ütköztek, és máshonnan is jeleztek nehézségeket. Délen, a gabonasiló környékén még mindig gon-dok vannak, a város északi részén, a gyárnegyednél szintén. Leg-alább az Asztrahán–Moszkva vasútvonalat már mi ellenőrizzük. Az önök feladata az ellenség folyamatos zavarása lesz a Volgához vezető úton. Néhány jól irányzott lövés egy egész támadást meg-akaszthat. Sajnos a páncélosaink nem hatolhatnak be mélyen a házak közé. Túlságosan sebezhetőek, ráadásul Göring vasmada-rai romba döntötték az egész várost. Az oroszoknak már nem kell fáradniuk barikádépítéssel. – A tisztek őszintétlen mosollyal arcukon összenéztek. – A gyalogságon múlik minden. Az olya-nokon, mint maga. Remélem, nem bánja, ha a ruszkik orra előtt kell dolgoznia.

Galler a százados szemébe nézett. Nem lepődött meg a paran-cson, már számított rá. Más városok ostrománál is így történt, nem értette, miért kellett most eddig várnia. Talán a tőlük dé-lebbre előtetörő Hartmann emberei akarják learatni a dicsőséget.

– Ne nézzen rám ilyen szúrósan, őrmester!– Eszemben sincs, uram.– Társa van?– Valahol bizonyára.Eberl nem jött zavarba.


21

– Nem számít. Őt más mellé osztjuk be, magának mielőbb indulnia kell. Nem fél egyedül, ugye?

Galler arca nem árult el semmit, ugyanúgy nézett a tisztre, mint addig. Nem gondolta, hogy ilyen könnyen megszabadulhat Deckertől, aki az elmúlt két hét munka során nem tett jó benyo-mást rá.

– Parancsára, uram – tisztelgett.– Helyes. Vacsorázott már?– Még nem, százados úr.– Akkor kapjon be néhány falatot – mutatott a tűzre és a kö-

rülötte sertepertélő katonák fekete sziluettjére Eberl –, és aludjon egy órát. Utána Lindt hadnagy elkíséri az autóhoz, ami elviszi magát a találkozási ponthoz. Kapnak muníciót és élelmet, meg amit akarnak. Még ma éjszaka bevetjük magukat.

Galler másfél óra múlva Lindt hadnagy társaságában felka-paszkodott a horhos oldalán. A holdfény megvilágította a sze-mük elé táruló tájat. Mindenfelé a 6. hadsereg egységei állomá-soztak, tábortüzek égtek.

– Vigyázzon magára odabent, Wilhelm – bökött Lindt a még most is fénylő, lángoló romok felé.

– A hadjárat végén egy jó bort ígért nekem, uram. Csak nem képzeli, hogy kihagyom?

A hadnagy halkan felnevetett, mire Galler arcán is – hetek óta először – mosoly jelent meg.

A hat méter magasra halmozott búza lángokban állt, fullasztó, elviselhetetlen hőséggel árasztva el az amúgy is meleg üzemet. A csarnokban sűrű füst gomolygott, és Vaszilij Nyikolajevics nem volt teljesen meggyőződve róla, kire lőtt az imént, ellenség-re vagy barátra.


22

Az éles, percekig tartó fegyverropogás elült. A kényelmetlen csöndben Vaszilij azt sem tudta eldönteni, ez most már a túlvi-lág, vagy csak megsüketült, és még mindig a gabonasiló legalsó szintjén lapul, egy konténer mögött. A süketségbe azonban mind több nesz vegyült: ropogott a tűz, léptek surrantak a betonon, egy billegő aknafedő megkondult, valaki fájdalmasan nyöször-gött a háta mögött tíz méterre lévő, szétlőtt üvegű irodából. Sze-gény Iván Vlaszovics! Aztán ütemes szuszogásra lett fi gyelmes: valaki szaporán kapkodta a levegőt. Milyen közel lehet hozzá, ha még ezt is hallani?

A sebesült bajtárs hangja elhalt.A fene essen a kurva fasisztákba! – káromkodott magában

Vaszilij. Iván Vlaszovics negyedórája, hogy megsebesült; azelőtt a vasúton dolgozott, az egyik külső állomás főnökeként. Jó em-ber volt, szerették a beosztottak. Most meg itt fekszik, és szivárog belőle a vér.

– A fasiszta kurva anyátokat! – üvöltötte Fatyanov a közel-ben, és Vaszilij, bár szívből egyetértett vele, haragudott forrófejű bajtársára, amiért feleslegesen magára vonta a fi gyelmet.

A németek rögtön tüzet nyitottak a hang irányába, a golyók szikrázva koppantak a fi ú kövekkel töltött fémhordókból esz-kábált fedezékén. Vaszilij kinézett, a füst függönyén át látta az egyik német katona fegyverének torkolattüzét. Akkor az imént mégsem barátra lődöztem, állapította meg, és ő is meghúzta a ravaszt. Az alig néhány méterre lévő ellenség szürke sziluettje hátrabukott, kezéből kiesett a fegyver. Az első ember, akiről Va-szilij biztosan tudta, hogy ő ölte meg.

Dühvel vegyes diadalt érzett.A csatazaj még percekig nem ült el. Újabb célpontot keresett

magának, de túl nagy volt a füst. Nehezen lélegzett, szeméből csorgott a könny. Feleslegesen nem akarta ellődözni maroknyi lőszerét, inkább kivárt. Felpillantott, és azt gondolta, az eme-


23

letre vezető lépcsőről talán jobban belátja a csarnok németek uralta részét. Valószínűleg Zsurbának is hasonló ötlete támadt, mert a váltókezelő alakja egy pillanatra kirajzolódott a füst-ben, amint a lépcső felé rohant. Egyáltalán nem lőttek rá, ta-lán meg sem látták. Vaszilij erőt merített, és legörnyedve ő is odasurrant.

Zsurba, akivel két hónapja dolgoztak együtt a gabona feldol-gozóban, szélesen elvigyorodott, vágott szeme sarkában össze-futottak a ráncok, amikor Vaszilij melléje huppant. Jó fél éve költözött Sztálingrádba; a nyüzsgő, jólétet ígérő város gyorsan fejlődő ipara csak úgy vonzotta a munkaerőt, és Zsurba minde-nét eladta, hogy eljusson ide. Vaszilij úgy vette észre, a férfi hálás neki, amiért pártfogásba vette. Kommunista egyenlőség és egy-formaság ide vagy oda, Vaszilij tudta, hogy Zsurba idegennek érzi magát ezen a földön, és egyszer meg is említette neki, hogy ha volna pénze, boldogan visszatérne Szibériába, ahol született. Az ostrom azonban közbeszólt.

– Na, mi van, apuskám, hősködünk? – vigyorgott.– Kapjuk el a grabancukat, Zsurba, kezd már nagyon mele-

gem lenni! – lihegte Vaszilij.A tatár rögtön megindult felfelé a lépcsőn.Amint a fordulóhoz ért, lenézett a rámpáról. Még mindig

nem láttak jól a füsttől. Legfeljebb a visszhangzó fegyverropo-gás, a fel-felhangzó sikolyok, kiáltások, káromkodások alapján célozhattak volna.

– Innen könnyen leszednek, menjünk följebb! – A hangza-varban Vaszilij a tatár fülébe ordított, és hevesen gesztikulált hozzá, hátha így jobban érti a másik.

Zsurba válasz helyett nekivágott, ám ahogy megmarkolta a korlátot, fájdalmasan felkiáltott.

– Mi az, mi történt? Eltaláltak? – ugrott mellé Vaszilij, és le-pillantott Zsurba tenyerére. A hólyagok máris megjelentek a bő-


24

rén. A lángoktól átforrósodott a korlátvas, arcukba csapott az alulról érkező meleg.

Nem maradt idejük gondolkodni, az ellenség tűz alá vette őket az égő búzahalmok mögül. A golyók visszapattantak a lép-csőről, vagy elsüvítettek mellettük. Vaszilij megragadta Zsurbát, aki a következő sorozatnál összerándult és felordított. Feltámo-gatta az emeletre, amely három, egymásból nyíló, hosszúkás te-remből állt. A penészette falakról mállott az egykor fehér vako-lat, másutt a fel-felcsapó tűz és a lövedékek rajzoltak rájuk fekete, elnyúló koromfoltokat, ütöttek ezernyi krátersebet. Idefent el-tompult a lenti csata keltette kongó-csattogó, fémesen csengő zaj.

Vaszilij egy felborult asztalhoz támasztotta Zsurbát. A betört ablakokon és a foghíjas téglafalon át besütött a nap, a fényben jól látszott a tatár sérülése. A combját fúrta keresztül egy lövedék.

– Úgy látom, távozott – közölte Vaszilij, miután a seb felett szétszakította a véres ruhát. Enyhén émelygett a látványtól.

– Mocskosul fáj!– Hé, maradj veszteg, rendben? Kiviszlek innen.Mások is megjelentek az emeleten. Vaszilij először a puská-

jához kapott, de felismerte az övéit. Intett nekik, mire egyikük odasietett hozzájuk. Nem tudta a nevét, csak egy ostoba, tizen-éves kölyök volt, kissé megszeppent, kerek arccal és vizenyős szempárral. Ő látta meg először a németeket, és úgy visított, mint a malac. Riadtan meredt Zsurba vérző lábára.

– M-mi történt?– Nem látod, te hülye? – ripakodott rá a tatár. Sziszegve ká-

romkodott, jobbára a saját nyelvén, amit Vaszilij nem értett, csak a hangsúlyból sejtette, hogy nem jókívánságok hagyták el a száját.

A fi ú lebiggyesztette ajkát. Vaszilij a vállára csapott.– Ne vedd a szívedre! Hogy állunk? – kérdezte, miközben le-

vette ingét, és egyik ujjából szorítókötést rögtönzött barátja lábá-


25

ra. Csinált már ilyet, amikor évekkel korábban egy munkásnak levágta a jobb alkarját a cséphadaró. Nem a patakzó vér látványa maradt meg Vaszilij emlékezetében, hanem a szerencsétlenül járt férfi szűnni nem akaró üvöltése. Csodálkozott, hogy a tatár ilyen jól viseli, azt a gondolatot pedig, hogy mit tenne, ha ő sebe-sült volna meg, villámgyorsan elhessegette.

– O-o-odalent elszabadult a po-po-pokol. Pá-páran…– Az istenedet, te dadogsz? – pillantott fel rá Zsurba.A fi ú elanyátlanodva nézett rájuk. Vaszilij egy bólintással biz-

tatta, folytassa.– Pá-pá-páran fe-fe-fe-feljö-jö-jö-jöttünk ide. Te-te-te-te tudsz

m-mozogni?– Igen, de ki kell őt vinnem. – Megszorította a csomót, Zsur-

ba felordított.– És hova vinnéd, he? – dörrent rá egy nagydarab férfi , akit

a többiek – idegenek a város más részeiből – Medvének hívtak. Velük ellentétben ő korábban katona volt, nem pedig vasutas, munkás a gabonasilókban, a traktorgyárban vagy a Vörös Októ-bernél. Vaszilij csak azt tudta róla, hogy valamiért kiszuperálták a seregből, még mielőtt elkezdődött a háború, és most kopott, rendfokozati jelzés nélküli egyenruhájában előkerült. – Nincs visszavonulás, anyaszomorítók! Te és te! – mutatott Vaszilijre és egy másik, kormos képű, vérző halántékú férfi ra, aki önmaga árnyának tűnt. – Velem jöttök a következő emeletre, a többiek ezt biztosítják!

– Visszajövök, Zsurba! Hé, kölyök, segíts neki, rendben? Ügyelj a kötésre!

A zavarodott fi ú bólintott. Csak el ne rókázd magad, futott át Vaszilij agyán, de ezt inkább megtartotta magának. Zsurba vállára tette a kezét.

– Mire vártok még? – üvöltött a következő lépcső aljából a Medve.


26

A tatár Vaszilij szemébe nézett, és lassan bólintott.– Ne aggódj, minden rendben lesz! Jó fedezékem van, és amíg

élek, fasiszta be nem teszi ide a lábát! – sziszegte, és maga mellé vette puskáját.

Vaszilij mosolyogni próbált, de nem tudott. A Medve és a má-sik fi ckó nyomába eredt.

A második emeleten ritkult a füst, könnyebben lélegeztek. Fe-dezékből azonban kevesebb akadt, ráadásul a bombázások miatt itt még nagyobb lyukak tátongtak a falakon. Kiláttak a porrá égett, szétlőtt külvárosra, a környező pusztaságra. Az épületek jó része a gabonatárolóhoz hasonlóan romokban hevert, és több helyütt lángolt, a vasúti sínek ködbe vesző fémszalagjai elgörbül-tek. Megannyi beton és fémcsontváz; némelyik fal furcsa alak-zatban maradt meg, akár a sivatag ingókövei, néhány sor téglán egyensúlyozott egy egész emelet. Az ablakok mind kitörtek, a falak kiégtek, üres, elhagyott szobák, irodák és mellékhelyiségek meredeztek az égre. Fegyverropogás, kiabálás zaja hallatszott minden irányból.

A Medve gyorsan kiosztotta a feladatokat, ki hová bújjon, mit ne használjanak fedezéknek, és megtiltotta, hogy kimerészked-jenek a világosabb, jól belátható helyekre, mert leszedik őket a lövészek.

– Lőjétek a fasisztákat, egy se érheti el az épületet! Hé, te ott! Ide gyere! – üvöltött Vaszilijre.

Dobogó szívvel engedelmeskedett a parancsnak. A Medve rögtön lerántotta maga mellé a földre. – Barom! Mit mondtam a fényről?

– Igenis – motyogta.– Nézz ki, és mondd el, mit látsz!A Medve állandóan üvöltött. Képtelen volt halkabban beszél-

ni, mert alig egy órája a közelében robbant fel egy gránát, és most nagyothallott. Bal füléből szivárgott a vér.


27

Vaszilij lehasalt, fegyvere csövét óvatosan előredugta a bom-ba tépte nyílásba, és kikémlelt. A szemközti feldolgozó csendes-nek tűnt. A gyenge, részvéttelen Nap felhő mögé bújt, aztán is-mét kisütött, a fehér vakolat megmaradt, rémalakokat kirajzoló foltjai felragyogtak egy távolabbi műhely falán. Még messzebb, az irodák, és egy másik, egykor kerékpártárolóként használt, ro-mos épület között kiégett harckocsi állta el a siló felé vezető utat. Mindent sár és vér borított, mintha sötétbarna, nyúlós, lassan szilárduló festékkel kenték volna be az épületek közti teret, és szürke hamuval a falmaradványokat.

– Sehol senki! – jelentette.A Medve erre meglegyintette a tarkóját.– Nézd meg jobban!Vaszilij szeme könnybe lábadt, ujja hegyével megtörölte, de

ezzel csak azt érte el, hogy a füst helyett az izzadság kezdte csípni.Hirtelen két német rohant ki a nyílt terepre, egyenesen az ő

fedezékük felé. Vaszilij felocsúdott.– Fasiszták! – üvöltötte, és vadul lövöldözni kezdett.Nem találta el az ellenséget.A mellette várakozó Medve is megmozdult, az ablakhoz tér-

delt, és rögtön tüzet nyitott. Újabb németek tűntek fel odalent, küszködtek a sárban. A Medve lövései nyomán négyen felbuk-tak, Vaszilij sem akart lemaradni. Idegesítette, hogy állandóan elhibázza a célt. Nem is olyan egyszerű ez. A célpont mozog, a kéz remeg, lengedez a szél. És a zaj, az állandó zakatolás, a kiabá-lás és fegyverropogás… Egy megfoghatatlan, kényelmetlen ér-zés, hogy a romok váratlanul maguk alá temetik, és közvetlenül alatta sötétségbe vesző mélység nyílik.

– Uraa! – üvöltötte, és megint elsütötte a fegyverét. Egy né-met elesett, de nem tudta eldönteni, tényleg ő terítette-e le.

– Ők rohamoznak minket, te barom! – förmedt rá a Medve, de Vaszilij nem törődött vele.


28

Távolról nehéztüzérségi lövegek zaja kapcsolódott a kaotikus szimfóniába, fekete füstpamacsok emelkedtek a levegőbe. Ellen-séges tankok? Vagy a mieink lőnek? Vaszilij úgy tudta, a lövege-ket középiskolás lányok kezelik a gumraki repülőtéren és a város más pontjain. Iván Vlaszovics lánya is köztük volt. Vajon még tartják magukat?

Váratlanul elnémult a fegyvere.– A francba!A Medve visszahuppant mellé a fedezékbe.– Nincs több töltényem! – próbálta túlkiabálni a hangzavart

Vaszilij.A Medve vállat vont.– De puskád még van, nem?Órák teltek el, melyek napoknak tűntek, mire leszállt az éj,

és a csatazaj abbamaradt. A németek úgy döntöttek, aznap már nem harcolnak tovább a következő néhány méterért, Vaszilij azonban tudta, nincsenek biztonságban. Éjfél körül mély zúgás töltötte be a sötét, magas eget. Felnéztek, és bár nem látták őket, tudták, hogy száz meg száz Heinkel hasítja keresztül a levegőt. Így volt minden éjjel. Elrepültek felettük, hogy több mint tíz ki-lométerrel távolabb megszabaduljanak súlyos terhüktől.

A férfi ak némán hallgatták a távoli dörgést, piszkos arcukon lidérces fény táncolt. Valaki hozott lövedéket, és elosztották egy-más közt. Egy Medvénél is nagyobb termetű munkás az ásóját tisztogatta. Vér borította a markolatáig. Miután lemosta, bicská-val belevéste a nevét. Vaszilij látta, hogy az ásó vége éles, akár a borotva. A férfi másnak adta a töltényeket.

– Nekem nincs puskám – rándított egyet a vállán –, csak egy ásóm.

Más szó nem esett, a Medve is hallgatott. Később, amikor Va-szilij őrsége lejárt, és aludni térhetett volna, inkább a siló másik végébe sétált, és lekuporodott. Innen rálátott a romos műhelyre,


29

ahol egykor dolgozott, ahol a fi úkkal kockáztak, ósdi, dugdosott ponyvákat olvastak a szünetben, és ahol néha lányok is megfor-dultak. A klubszoba falai közt most fasiszták lapultak. Vaszilij úgy érezte, mintha kirabolták volna az otthonát.

A közelben fény ragyogott fel, öngyújtó lángja az éjszakában. Ettől neki is kedve támadt dohányozni, keserű nyál futott össze a szájában.

Hátát a hideg falnak támasztotta, könyökét felhúzott lábán nyugtatta. Időnként beleszívott az ócska mahorkába, aztán hosszan krahácsolt. Nem szokott még hozzá. Nagyon messzi-ről fegyverropogás zaja szűrődött el hozzá, és tudta, meg kel-lene moccannia, de képtelen volt rá. Emlékezett a napi rutinra – mintha ezer éve lett volna –, a hajnali vonatok gabonaszállít-mányaira, a gyér, sárga lámpafény őszi, nedves ízére, a por és a korpa illatára, a milliárdnyi búzaszem surrogására, ahogy aranyvízesésként zuhogtak alá a csúszdákból a vagonokba.

Emlékezett egy furcsa, másik élet délutánjaira, vasárnapi piknikre a Mamajev-kurgán zöld domboldalán, a görögdinnye édes, szomjoltó húsára, pirított kenyér roppanására a fogai alatt, a torkán lecsúszó, ünnepi likőr hideg ízére. Az alkoholt egy gye-rekkori barátjától szerezte, aki a likőrgyárban dolgozott. Vaszi-lijnak fogalma sem volt róla, mi lehet most Andrejjel. Vajon ő is harcol valahol? Vagy a romok alatt hever holtan? Átjutott a folyón, és menekül délnek, keletnek, északnak? Vagy itt ül né-hány kilométerrel arrébb, puskával, ásóval, kapával, csákánnyal, késsel a kezében, és ő is hasonlókon töpreng?

Esténként együtt mentek a Volga-partra, végig a széles sétány mentén táncparkettek sorakoztak, élőzene harsogott, emléke-zett a táncolók csillogó csizmáinak dobogására, a lányok kaca-gására, incselkedő tekintetére – mellükön feszült a fehér blúz –, emlékezett a taps ritmusára, átizzadt ruhájuk bódító szagára. A folyó mélyről jövő, hűsítő, iszapillatú érintésére, a lampionok,


30

fáklyák ragyogására. A sötét rakparton lopott csókok vad forró-ságára.

Ezer arca volt ennek a városnak, gyárnegyedek rozsdamarta vas-arca, parti sétányok, virágzó gyümölcsfák ezerszínű kaval-kád-arca, csöndes faházikók otthon-arca, lakótelepek szögle-tes, törtfehér arca, gondosan tervezett parkok és terek, Sztálin-szobrok bronz- és márványarca. De most csak egyféle van. Éjjel narancsvörösen izzó, fekete sziluettek, nappal kihűlt, füstölgő, szürke kőromok erdeje, pokolbéli táj, amelyben szörnyek keltek életre. Vaszilij néha úgy képzelte, látja őket, de a város vagy el-nyelte a távoli árnyakat, vagy közelebb érve eszét vesztett, kóbor-ló civilekké, szökött bajtársakká, máskor ellenséges katonákká változtak, és kölcsönösen tüzet nyitottak egymásra. Vaszilij néha nem tudta eldönteni, káprázott-e a szeme, ezért még jobban félt, sosem tudhatta, melyik sötét zugból lephetik meg váratlanul és oltják ki életét.

Lépéseket hallott, rögtön felpattant, puskáját magához szorí-totta. Várt, hogy a közelebb érőt a tussal terítse le, spórolandó a munícióval.

Amikor az idegen belépett a romos iroda nyújtotta fedezék-be, meglendítette a fegyvert, a Medve azonban szempillantás alatt elkapta a felé sújtó nehéz puskatust.

– Mi a fene…Vaszilij meglepődött.– Bocsánat! Nem tudtam, hogy te vagy az…A Medve elvigyorodott.– Nem volt elég gyors, katona.– Sajnálom… uram – nyögte, mert nem jutott más az eszébe.– Az orrom nem annyira.Vaszilij zavarba jött, amiért elfeledkezett magáról. A Medve

a harcok csillapultával igazi vezetőjük lett, megváltozott, másféle hangnemet ütött meg velük, a túlélők maroknyi brigádjával, és ők


31

is másképp tekintettek rá. Vaszilij érezte, hogy nedves a szeme, gyorsan megtörölte. A Medve még azt hinné, bőg, mint egy anyát-lan gyerek. De a férfi nem adta jelét, hogy észrevette volna. Tett néhány lépést, körbenézett, mintha Vaszilij fedezékét ellenőrizné.

– Van még dohányod?Vaszilij a mellzsebében kotorászott, előszedte a mahorkát.

Remegő, piszkos ujjaival sodort egy szálat a Medvének, aki meg-igazította hanyagul vállára akasztott fegyverét, és elvette a ciga-rettát. Vaszilij tüzet adott neki. Percekig némán dohányoztak.

A Medve puskáját bámulta. Egy ütött-kopott Moszin–Nagant volt, nem holmi vadászpuska-tákolmány, ami az olyan szeren-cséseknek jutott, mint ő. A férfi észrevette, hogy mustrálja, és összeszűkült szemmel nézett rá. Vaszilij zavartan elfordult. A Medve felröhögött.

– Tetszik, mi? Ilyet nem látsz minden hullajelöltnél.– Magának minden sokkal könnyebb. Maga katona volt –

morogta Vaszilij az orra alatt. Nem mert tegeződni. A Medve már nem egy jöttment, csavargó benyomását keltő alak, és ő sem a gabonafeldolgozó kétkezi munkása többé.

A Medve mélyet szívott a cigarettából. Sokáig nem szólt sem-mit, hanem Vaszilij korábbi helyére ült.

– Mit képzelsz? He? Hogy nekem aztán minden baromira egyszerű? Csak lövök, és megdöglik az ellenség?

– Meghaltak a barátaim! Az összes! – emelte fel a hangját Va-szilij. Elöntötte a düh, lángolt az arca.

– Az enyémek talán élnek? – ordított vissza a Medve, mellka-sa szaporán emelkedett és süllyedt.

A klubszobából rájuk lőttek, a golyók lepattantak a falról.Fedezékbe ugrottak, és felkészültek, hogy viszonozzák a tü-

zet. A Medve Vaszilij fegyvere fölé emelte a kezét, jelezve, hogy egyelőre ne húzza meg a ravaszt. Az épületben elült a mozgoló-dás.


32

Valaki odarohant hozzájuk a siló mélyéről. Egy tűzoltó volt, a nap folyamán érkezett ő is, erősítés gyanánt. A válluk felett hátranéztek az érkezőre.

– Mi az, mi történt? – kérdezte riadtan a férfi .– Semmi – suttogta a Medve. – Csak a fasiszták belepofáztak

a dolgunkba. Menj vissza a helyedre, Borisz Alekszandrovics, minden rendben!

– Ide is őrséget kellene állítanunk, nem?– Egy emelettel föntebbre tettem őket. És mi is itt vagyunk.A tűzoltó bólintott, és megfordult. Görnyedten visszafutott,

elnyelte a romos épületben uralkodó, jótékony homály.A Medve leeresztette a puskáját, és megint a cigarettába szí-

vott. Vaszilij is hátrébb húzódott az ablaktól, és valamivel tá-volabb letelepedett egy halom téglára. Tenyerébe temette arcát, hallgatta a feltámadó szél neszezését. Már bánta a megjegyzését, nem is akart a Medvével beszélgetni. Ha tudná, miken töpreng, amikor egyedül van, bizonyára felpofozná érte, bár Vaszilij még soha nem látta, hogy parancsnokuk bárkire is durvábban kezet emelt volna, legfeljebb lazán meg-meglegyintette őket. Minek is tenné, amikor szavakkal is ugyanúgy fájdalmat lehet okozni?

Meghaltak a barátaim, meghalt mindenkim – mardosta a szörnyű bizonyosság; olyan kézzel fogható volt, akár a fegyver hideg markolata a tenyerében. Bármit megtett volna, hogy eltün-tesse azt a rettenetet az emlékezetéből, a hullát, ami Zsurbából maradt. Egy távolabbi épület tetejéről szedhette le egy mesterlö-vész, míg ők a fentebbi emeletekről lövöldöztek. Pontosan a fején találta el.

– Rossz helyen hagytam magára, rossz helyen – motyogta. A Medve nem szólalt meg, és Vaszilij nem tudta eldönteni, há-lás legyen-e neki ezért. Úgyis csak lehordaná. Csöndben dohá-nyoztak tovább, és Vaszilijt megrohanták az aznapi események emlékei.


33

Zsurba halála megváltoztatta őt: elhagyta az ereje, és immár a düh sem öntött belé eleget. A nap lemenőben volt, a siló legalsó szintjén lángolt a búza, és ha nem érkezett volna jókor az a fel-fegyverzett tűzoltó brigád, mind ott maradnak. Az épületbe be-törő fasiszták halomra lőtték volna őket. A tűzoltók nyomában mások is jöttek, munkások az északi gyárnegyedből, rendőrök, vasutasok, akiket látásból ismert, és sok más idegen, akikről ké-sőbb azt hallotta, a város környéki falvakból ide menekült em-berekből verbuválódtak. Senki sem volt katona, a Medvét kivéve. És ha ő nincs, Vaszilij most halott volna. A férfi a kavarodásban is tökéletesen tájékozódott, és megfelelő időben adott megfelelő parancsokat. A tűzoltók is megérezték ezt, és hajlandóak voltak engedelmeskedni neki. Főleg, miután a saját parancsnokukat le-lőtték. Vaszilij pedig sodródott velük, akár egy elszabadult ladik a Volgán.

A harcot odalent folytatták, a füstben. Az emeleteken össze-keveredtek az ellenséges katonák és a városvédők, a nap végére azonban teljes egészében visszafoglalták a gabonasilót, és egy közeli feldolgozót. Utóbbit jóval nehezebb volt tartani, mint el-sőre gondolták, hiába állt alig ötven méterre a siló magas, masz-szív épületétől. Ha sikerült valakit kilőni, újabb ember jött a he-lyére mind német, mind orosz oldalon. Vajon tényleg pótolható lennék? – tette fel magának a kérdést, és irigyelte a Medvét, mert azt gondolta, a nagydarab férfi nem tépelődik a saját halálán. Őt kizárólag egy dolog érdekelte: minél több fasisztával végezni mi-nél rövidebb idő alatt.

A nap folyamán megjelent egy makulátlan egyenruhás po-litikai tiszt, aki a Medvét kereste. Vaszilij észrevette, hogy a politrukkal másként beszélt, mint velük, és hallássérülése ellené-re is vissza tudott venni a hangerejéből. A közelükben heverve Vaszilij önkéntelenül is kihallgatta őket. Megtudta, hogy északon a gyárak még szovjet kézen vannak, de nagyon szorongatják őket.


34

Az emberek, akiket nem fogtak harcra, felvették a munkát, pedig a szomszéd utcában ropogtak a fegyverek. Vajon mi lett azóta velük?

– Hős munkásaink a futószalagról küldik ki a frontra az éppen elkészült járműveket, Jakovlevics elvtárs – magyarázta a politruk. – A fasiszták azonban elfoglalták a külvárosokat, és a bombázás miatt nehéz utánpótlást átjuttatni a Volgán. Tartsák magukat minden áron – tette hozzá színtelen hangon. – Sztálin elvtárs hamarosan csapatokat küld, kiképzett katonákat.

– A hamarosan nem elég!A komisszár fi gyelmen kívül hagyta a Medve megjegyzését.– Aki meghátrál, azt magam lövöm le, Jevgenyij Jakovlevics!Végül nem tudták tartani a romos épületet, és estére, a

politruk távozása után, valamennyien a hatalmas gabonasiló-ba húzódtak vissza. A Medve a komisszár korábbi rejtekhelyét választotta. Sokkal jobban védhető épület volt, vastagabb falak-kal; már nem uralkodott benne füst, és többen lettek a védők. Később aztán a Medve tájékoztatta őket, hogy most már vala-mennyien Szarajev városparancsnok ezredéhez tartoznak. Hiva-talosan is katonák lettünk, gondolta Vaszilij. De miféle sereg az, amelyiknek nincsenek rendes fegyverei, csak maguk élesítette ásói, bicskái, vasvillái, mint a parasztoknak? Hangosan azonban nem merte feltenni a kérdést senkinek.

Ez az este is élesen megmaradt Vaszilij emlékezetében. A Med-ve próbált mondani valami lelkesítő beszédet, de inkább tűnt ha-lálos fenyegetésnek. Nyomatékosan fi gyelmeztette őket, hogy a komisszárok mindenkit lelőnek, aki elfut, és rögtönítélő bíróság elé kerül az is, aki a feladásról, az ellenség túlerejéről, győzelmé-ről beszél. Hozzátette, ez Sztálin parancsa, és a morgolódás ab-bamaradt. Aztán kiosztott némi lőszert és gyalogsági ásót, kést.

– Menjetek olyan közel hozzájuk, amennyire bírtok! Ha az ellenség bombázni akar minket, velünk együtt a sajátjait is lőhe-ti! Mindenki spóroljon a lőszerrel!


35

A Medve ezután beosztotta a foghíjas őrséget. Senki sem mondta ki, amit mindenki tudott: ha a fasiszták éjjel megtá-madnák őket, valószínűleg hamar győznének. Vaszilij azóta itt gubbasztott, dohányzott, hallgatta a felettük elhúzó bombázók távoli motorzaját, és arra gondolt, ha megvirrad, elölről kezdő-dik az egész rémálom.

– Néhányunkat bevisznek a parancsnokságra – mondta egy-szer csak a Medve.

Vaszilij felkapta a fejét.– Hogyan?A Medve utolsót szippantott az olcsó dohányból, és eldobta

a csikket.– Másutt van ránk szükség, ide úgyis küldenek friss embe-

reket, még hajnalban. Azt mondták, válasszak magam mellé né-hány fegyverest. Maga is jön.

Vaszilij lassan bólintott. Fogalma sem volt róla, miért, mert nem lőtt valami jól, és bátornak sem tartotta magát.

– Ez nem válasz, katona! – förmedt rá a Medve, és felpattant. Vaszilij sietve felegyenesedett. Bizonytalanul tisztelgésre emelte a kezét.

– Igenis, uram!

„Pár napra kitört itt mifelénk a nyugi. Az orosz megadta magát itt a Don-kanyarban, most várjuk az új parancso-kat. Mind jól vagyunk, és jókat pihenünk. Árnyékban 49 fok van: olyan feketére égtünk, mint a négerek. Ráadásul itt a sztyepp! Nemsokára összekevernek minket az Afrika-hadtesttel.” 1

Tábori posta, 1942. augusztus 13.

1Farkas Tünde fordítása


36

Wolfgang Lindt, a 6. német hadsereg hadnagya az órájára né-zett. Délután négyet mutatott. Némán nyomultak előre, fegy-verüket a kezükben szorongatva, csorgott róluk az izzadság. A faházakból álló városrész porig égett, egy teremtett lélekkel sem találkoztak. A hamu alól elszenesedett bútorok és emberi csontok maradványai látszottak ki, de egy lépéssel később már csak fekete házmaradványnak tűntek. Élő és élettelen anyag egyetlen halott, sötét masszává alakult át.

Néhány nappal korábban még a sztyeppe végtelen útjain, a dübörgő páncélosok és gépkocsik keltette porfelhőben gyalo-goltak reggeltől estig, viszonylag könnyen, komolyabb ellenállás nélkül.

– Mintha kiránduláson volnánk – mondta akkor valaki, nem Lindt szakaszából. Többedmagával egy szál alsónadrágban ült egy tankon, és mások sem öltöztek fel jobban. Rettenetesen izzad-tak. Tudták, miután játszva átkeltek a Donon, napokon belül el-érik Sztálingrádot. A parton álló bunkerekben egyetlen vörös ka-tona sem lapult, pedig kellemetlen összecsapásokra számí tottak.

És most végre itt vannak. Sztálingrád, az utolsó állomás. Be-veszik, és már mehetnek is haza, hosszú, jól megérdemelt sza-badságra. Lindt öregnek és fáradtnak érezte magát, ugyanakkor öröm szállta meg a szívét a gondolatra, hogy idén otthon töltheti a karácsonyt. A zászlóaljparancsnokságon azt mondták, októ-berre vége a hadműveletnek. Lindt minden vágya ez volt, újra Bacharachban, a Rajna-parton lenni, ahol sokkal elviselhetőbb a nyár, mint itt, a perzselő, fájdalmasan egyhangú orosz sztyep-pén. Az otthon azonban elérhetetlen messzeségbe veszett, mint-ha csak egy boldog álomfoszlány lenne, semmi több. Ha erre gondolt, megfoghatatlan, kényelmetlen érzés tört rá. Még sosem került ennyire távol a helytől, ahol született.


37

Száz meg száz kilométeren át ugyanaz az átkozott síkság ter-peszkedett mindenfelé, néha egy-egy bozótos, leégett fák, hamu-vá lett falvak, aztán csak a Don jelentett változatosságot. Nem volt menekvés a tűző nap elől. Legalább a páncélosoknak kedve-zett a terep a város határáig.

Számlálatlanul hagyták el a felégetett falvakat. Dmitrijevka házaiból is fekete füst szállt a magas, ragyogóan kék ég felé, át-ható csend honolt a vidéken. A bokrokban nem csicseregtek ma-darak, a napégette, sárga fűben nem neszeztek rovarok. Ilyen-kor, ha a Luft waff e Junkersei és Heinkelei visszatértek a vonalak mögé, vagy éppen elrepültek a távolba, Sztálingrád fölé, mintha átok telepedett volna a tájra. Még a páncélosok is hallgattak, mi-után végeztek a kitűzött feladattal: előkészítő tüzet zúdítani a településre, ahol beásott ellenség lapulhat.

Az újonc Ulrich Heinz, akit alig egy hete vezényeltek a 2. szá-zadhoz, mégis úgy viselkedett, mintha ő is velük szolgált volna már Belgium és Hollandia elfoglalásakor, azt kérdezte:

– Mit gondol, hadnagy úr, egy héten belül már a Volgában fürdünk?

Lindt épp rá akart gyújtani, mire a fi ú előzékenyen felkat-tintotta az öngyújtóját, hogy tüzet adjon neki. A hadnagy ráhu-nyorgott az újonc poros, napbarnította képére, melyben való-sággal ragyogott szürke szeme. Eddig jó, ha kétszer elsütötte a fegyverét.

– Azt mondják – morogta válaszképp, és inkább saját ön-gyújtóját használta. Heinz nem mutatta, hogy megsértődött vol-na, ő pedig nem foglalkozott vele, belenézett a távcsőbe. Utált az újoncokkal cseverészni.

Dmitrijevka makacs hallgatásba merült, és ez még kietleneb-bé tette a vidéket Lindt szemében. Hozzászokott szülővárosa ék-szerdobozkára emlékeztető, középkori utcáihoz, a gótikus temp-lomrom és a városka fölött épült kastély büszke, kecses íveihez,


38

a Rajna-vidék árnyas hegyeihez, elvarázsolt erdeihez, a szőlők dombokra felfutó, katonásan sorakozó ültetvényeinek látványá-hoz, de legfőképp a völgyben ragyogó, mélyzöld folyóhoz. Már az idejét sem tudta, mikor ivott utoljára hűvös, zamatos rizlin-get, és egyre nehezebben idézte fel a bor ízét. Vajon apja és Max öccse hogy boldogulnak nélküle a családi borászatban? Hama-rosan elkezdődnek a szüreti munkák, az emberek énekelnek a sorok között, foguk alatt szétpattannak a szőlőszemek, és estére a pincéket körbejáró bortársaság legszigorúbb ítésze is nagy kor-tyokban issza a mustot meg a tavalyról maradt, megsavanyodott bort. Az egész napos munkától elfáradt apjuk talán fi ai vállára teszi karját, és a megtöltött erjesztőkádak láttán elégedetten mo-solyog.

Lehordta magát, amiért már megint ábrándozik. Mostaná-ban, ahogy közeledett a várva várt szabadságolás, egyre többet tette. De addig még be kell venni Sztálingrádot. Az otthoniak-nak újabb oka lesz büszkének lenni rá.

Kisvártatva megérkezett a parancs a rádión: induljanak, és nézzék meg közelebbről a házakat.

Lindt gondosan feljegyezte a település nevét zsebében hordott noteszébe, az egyik korábbi eligazításon tanított orosz kifejezé-sek – „add meg magad”, „állj, vagy lövök” és hasonló kulcsmon-datok – mellé. Ha tudott, térképet is rajzolt. A helység ugyan-olyan volt, mint az összes többi ukrán és orosz falu. Az ellenség visszavonult a 6. hadsereg közeledésének hírére. A házak romok-ban hevertek, a közel negyven fokos, amúgy is elviselhetetlen hő-ségben még áthatóbban bűzlöttek a poros földúton és a kertek-ben heverő, bomló állattetemek. Amit az emberek nem tudtak magukkal vinni, mind leölték, a veteményeseket felgyújtották. A szovjet hadsereg jobbára meg sem kísérelt harcolni a lakossá-gért. Semmit sem hagytak nekünk, gondolta Lindt a pusztítás lát-tán. És egyesek mégis itt akarnak élni a háború után, üzemekről,


39

földekről és olcsó munkaerőről álmodoznak. Az untermensch dolgozik majd gyárainkban, műveli a nagy, ámbár ronda német életteret. A hódítás kezdetén nem ilyen kép élt benne a prédáról. Akkor még annak is örült, hogy elszabadulhatott otthonról.

A katonák a falu főterén gyülekeztek, miután házról házra átvizsgálták a terepet. Lindt közben egyetlen terepjárójuk mo-torháztetőjének dőlve dohányzott, és várta, hogy összegyűljön a szakasz. Messziről látszott, hogy sok dolguk nem akad.

Mélyet szívott aznap már tizedik szál cigarettájából. Az öreg hogy haragudna érte! A dohány tönkreteszi az ízérzékelést, a megélhetésük kulcsát. Itt azonban éppen a cigaretta jelentette a túlélést: megnyugtatóan hatott az idegekre. Lindt a lelke mélyén ebből sejtette leginkább, még ha a felszínen szívesen tagadta is, mennyire kifordult önmagából a világ.

Minél gyorsabban beveszik Sztálingrádot, annál hamarabb mehet haza, és jó időre búcsút inthet az egész átkozott keleti frontnak. – Utálom ezt a tehénszaros országot!

– Hogy mondta, uram? – kapta le a fejhallgatót kócos fejé-ről a mindig készséges rádiós, aki az anyósülésen ücsörgött egy szál alsónadrágban. Válla, mellkasa rákvörösre égett, foltokban hámlott róla a bőr. Lábát eddig a műszerfalra támasztotta, de most gyorsan levette.

– Semmi, Albert. Jelentse, hogy sehol egy lélek!A fi ú beüzemelte a rádiót, közben néhányan odaértek a terep-

járóhoz. Lindt végignézett rajtuk. Zubbonyukat valamennyien kigombolták, puskájukat hanyagul a vállukra vetették, bakan-csuk szárát meglazították. A bőrükön lecsorgó izzadság fekete patakokat rajzolt a makacs, mindenre rátelepedő porrétegbe. Legalább a tetvek elmaradtak. Még valami közös akadt ezekben a katonákban: boldogok voltak, mert jól haladtak, mert győzelem-re álltak; mély, rendíthetetlen hittel csüngtek a Führer ígéretén, és Lindt azt gondolta, egyes-egyedül ő szégyelli magát, mert egy


40

ideje már nem érezte azt a bizonyos mámort. Kihűlt az addig oly lángoló szerelem, és semmi sem maradt utána, csak a hatalmas űr, éppen akkora, mint a kietlen orosz sztyeppe. Csak a Rajna, a folyó smaragzöld emléke tartotta benne a lelket a gonosz tájon.

– Megöl az unalom, hadnagy úr! – panaszkodott Friedrich Bergen őrmester, akivel Lindt már ’40 óta együtt szolgált. Ők ketten sokat láttak, mégsem lettek barátok. Kezdettől fogva meg-magyarázhatatlan ellenszenv feszült közöttük, talán mert Ber-gen munkáscsaládból származott, Lindték pedig világéletükben gazdag rajnai birtokosok voltak. A hadnagy azonban aggódott, hogy nem csak emiatt nem kedveli őt az őrmester. Talán nem tartotta őt elég jónak a szakasz vezetésére. Vagy pedig – és ez volt a legrosszabb eshetőség mind közül – látott valamit Ukrajnában, amit nem kellett volna.

– Úgy menekülnek a ruszkik, mint a rühes patkányok – foly-tatta Bergen, miután Lindt nem felelt semmit előbbi megjegyzé-sére, hanem újabb cigarettára gyújtott.

– Viszket az ujja a ravaszon, őrmester? – kérdezte aztán a hadnagy, és lassan kifújta a füstöt. – Ne féljen, lesz még alkalma célba lőni!

Bergen válaszképp kiköpött a földre.– Uram, a parancsnokság! – Albert Herzog Lindt felé nyúj-

totta a fejhallgatót.Elvette tőle, és közelebb hajolt a készülékhez. Egy percig fi -

gyelmesen hallgatott, aztán csak annyit mondott:– Igen, uram. Értettem.Visszaadta a rádiót Herzognak.A többiek az erős napsütéstől hunyorogva, fi ntorogva, de vá-

rakozón néztek rá. Lindt legbelül érezte, hogy lelkesítő beszédet kellene mondania nekik, szívébe azonban furcsa némaság köl-tözött, mialatt végigjáratta rajtuk tekintetét. Ez volt az a perc, amely miatt később mindig úgy emlékezett vissza erre a helyre


41

és időre, mint egy régi, megsárgult fényképre. A poros képű fi úk, mezítelen felsőtestük vörösre égett a napon, állnak a felperzselt orosz táj végtelenjében.

– A 389-esek erős ellenállásba ütköztek innen húsz kilomé-terre – közölte végül. – Kezdődik a tánc, Friedrich.

Azóta eltelt majd’ két hét. A táj megváltozott, a páncélosok el-maradoztak, a hőmérő higanyszála immár nem kúszott fel dél-ben negyven fok fölé, jó, ha meghaladta a húszat, bőrük nem hámlott hatalmas, visszataszító foltokban; a fi úk újra felvették zubbonyaikat. Végre kellemessé vált az idő. A hely azonban nem.

Sztálingrád külvárosa a felégetett falvakra emlékeztetett, csak sokkal, sokkal nagyobb volt. Az utcák egyforma szövedéke nem akart véget érni, minden sarok és porrá lett házsor után újabb romhalmaz következett. Lindt azonban látta a térképet: a Volga partján nem csak fából készült parasztházak álltak, ha-nem masszív, betonból épült, modern gyárak, lakótelepek is.

Bár egyetlen korty alkoholt sem engedélyezett senkinek, mégsem tudta mindig megakadályozni, hogy egyesek lerésze-gedjenek. A város déli részén támadó egységeknél még rosszabb volt a helyzet, a parancsnokságon hallotta, hogy Hoth páncélo-sairól kurjongatva, dülöngélve, levegőbe lődözve szálltak le az emberek, és az ellenség hirtelen rajtuk ütött. Nagy veszteségeket szenvedtek. Sokan elszakadtak egységüktől a leégett utcák pók-hálójában, és többé nem tértek vissza, elnyelte őket a város. Lindt dühös volt, mert az emberek még az előző napok nehézségei elle-nére sem akarták megérteni, hogy nem végeztek.

Éjjelente, miután az utolsó bombázó is visszatért a német vo-nalak mögé, és köd ülte csönd telepedett a városra, a hadnagy az éjszakai neszeket hallgatta. Léptek, suttogások, öngyújtó kattaná-


42

sa, horkolás. Kártyalapok surrogása. Az álom határán meglátta a hangokhoz tartozó alakokat is. Álmában könnyűvé vált, kilépett testéből, és a tető nélküli házak fölött suhant abba az irányba, amelyről azt gondolta, kelet felé esik. Fentről látta a városban el-tévedt, bolyongó alakokat: ruhájuk szakadt volt, fegyverüket el-hagyták. Lindt kiáltani akart nekik, de nem jött ki hang a torkán. A Volga, a sosem látott folyó kiáradt, és elöntötte a romlabirin-tust, Lindt pedig hajnalban arra ébredt, hogy reszket a hidegtől.

A külváros előtti kilométereken szovjet civilek és katonák ásták be magukat, vagy egyszerűen elrejtőztek a tankokat is el-nyelő, a magas fűben észrevehetetlen, meredek és mély szurdo-kokban. Öntsék ki őket, mint az ürgéket – szólt a parancs. Lindt azt kívánta, bár ilyen könnyű volna. Rengeteg embert vesztettek, és annál is többen sebesültek meg; a szovjetek lelőtték Eberl szá-zadparancsnokot, mielőtt betehette volna a lábát a városba. Az eltűntek száma is egyre nőtt, sokan nem kerültek elő a hasadé-kokból, és most az utcák szövevényéből. Mintha közvetlenül a pokol nyílt volna meg alattuk, ezer és ezer lejárat egy másik, ki tudja, milyen mélyen húzódó, sötét világba. Lindt a horhosok, szurdokok és kilométer hosszú sztyeppei hasadékok láttán azt képzelte, a lefelé vezető utak egyetlen hatalmas, ásító kürtőbe ve-zetnek, amely csak rájuk, az egész 6. hadseregre vár. Remélte, ha végre elérik a romokat, megszűnnek az eff ajta képzetei és álmai, de tévedett. Sztálingrád még annál is barátságtalanabbnak tűnt, mint amit a sztyeppén vagy a korábbi városok ostromaikor átélt.

– A város nem halott, mint mi hisszük – próbálta Lindt a ka-tonák lelkére kötni az eligazításon, hogy ne igyanak. – A romok közt kiválóan lehet rejtőzködni. Bárhol ott lapulhat az ellenség. Akit meglátok részegen, megy a hadbíróságra. Jelentették, hogy az oroszok néha halottnak tettetik magukat, és miután elhalad-tunk fölöttük, hátba támadták az egységeinket. Bökjék meg a hullákat szuronnyal, akár lőjenek beléjük, ha gyanús!


43

Az eligazítás után Bergen odalépett Lindthez.– A légierő és a páncélosok már elvégezték a nagyját – mond-

ta az őrmester. – Nekünk már csak meg kell mártóznunk a Vol-gában. Nincs több hasadék, ahová elbújhatnának a patkányok.

– Úgy gondolod? – Lindt szúrós szemmel nézett Bergenre. Összefűzött iratköteget dobott oda az őrmesternek. – Ebben benne van a tegnapi veszteséglista is. Olvass csak bele! Mit gon-dolsz, mennyire nyújtottak könnyű célpontot a hullarészeg ka-tonák? Mintha olyan váratlan lett volna, hogy védekezni fognak! Egyetlen nap alatt kétezer emberünk veszett oda!

– Én úgy tudom, a nap végére egy fi a ellenség sem maradt a déli kertvárosban.

– Ha téged lőttek volna agyon, nem vigasztalna ez a tény.Az őrmester erre befogta a száját, és másnap ismét felkere-

kedtek, hogy folytassák útjukat Sztálin városának szíve felé.Házfalak lehullott vakolata, tégla- és üvegszilánkok, összetört

cserepek, kidőlt, megégett kerítések lécei ropogtak a lábuk alatt, ahogy mind jobban behatoltak a nem is oly régen még élettől nyüzsgő, lakott területre. A hadnagy hiányolta a legjobb lövé-szeit, köztük Wilhelm Gallert. Néha elmélázott, merre járhat-nak, élnek-e még. Vagy Galler is egy bolyongó alakká vált, akiket álmaiban látott? Mióta Rudel átvezényelte őket jóval a szovjet vonalak mögé, nem hallott felőlük. A romok jó fedezéket nyúj-tanak: nekik ez vadászterep, és megnehezítik az ellenség dolgát. Főleg az olyan hidegvérű, éles szemű mesterlövészek, mint ami-lyen a szűkszavú Galler is volt.

Több óra elteltével sem ütköztek ellenállásba, és Lindt remél-te, hogy estére eléri a saját zászlóalját. Sajnálta, hogy a terepjáró-jukat nélkülözniük kellett – kilőtték néhány napja, Herzognak, a rádiósnak szerencséje volt, hogy épp nem tartózkodott raj-ta –, nem mintha mindenki felfért volna rá. Azért sokszor jól jött.


44

– A parancsnokság? – kérdezte sokadszorra a hadnagy az idegen egységek embereit, mikor végre szemmel láthatóan meg-nőtt körülöttük a nyüzsgés. – Merre találjuk a parancsnokságot? Tudnak valamit a parancsnokságról?

Terepjárók húztak el a fekete hamu borította utakon, kato-nák meneteltek a városközpont irányába; az ég hullámokban telt meg magasan repülő Junkersekkel, mély zúgásuk betöltötte a levegőt.

Egy lerobbant harckocsi tetején ücsörgő, unott képű őrmes-ter, lábán jókora, átvérzett kötéssel, Lindt kérdésére egy csodá-val határos módon épségben maradt házra mutatott a négy sáv széles, városrészeket elválasztó sugárút túloldalán. A hadnagy biccentett, majd meghagyta embereinek, hogy telepedjenek le az épület előtt.

Felszaladt a tornácon, kopogtatott, és választ sem várva be-nyitott.

Egy petróleumlámpa fényénél három százados gubbasztott a térkép és egy ütött-kopott rádió felett. Lindt kettejüket ismerte; Guido Kerrt, a 3. század parancsnokát kedvelte, emlékezett rá, hogy neki is akadt néhány kiváló lövésze, akik a háború előtt vadászok voltak a havasokban. Ők sem tértek vissza többé a vá-rosból munícióért vagy váltásért.

Tisztelgett, és körbenézett a szűkösnek tűnő nappaliban. A fa-lakon csálén álló, régi festmények és egy halkan kattogó falióra lógott; a sarokban ruhásszekrény, a másik oldalon egy kifosztott vitrin alkotta a berendezést. Ennyi mégis elégnek bizonyult, hogy előcsalogassa belőle az otthonosság délibáb-érzetét. Egy pillana-tig elgondolkodott, mikor aludt utoljára rendes ágyban, vánko-son, tiszta huzatú paplan alatt, levendulaszagú lepedőn.

– Maga ki? – kérdezte az 1. század tagbaszakadt vezetője. Lindt őt is ismerte, de a keresztnevét nem tudta. A férfi jó né-hányszor megsebesült a keleti fronton, és mindannyiszor azt hit-


45

ték, most aztán vége, de valahogy mindig megúszta. A katonák egymás közt Golyóálló von Miethének gúnyolták.

– Wolfgang Lindt hadnagy, uram. A 2. századhoz tartozunk, de lemaradtunk. Eberl parancsnokot lelőtték reggel, és azóta nem tudom…

– A 2. század majdnem megsemmisült a kertváros déli ré-szén, hadnagy. Maguk hol a fészkes fenében voltak? – förmedt rá a tiszt.

– Itt, uram, a kertvárosban.– Hermann, kérem – mondta halkan Kerr százados.– A fél bagázs hullarészeg volt! – dörögte Von Miethe.– Az én katonáim nem, uram. – Lindt szükségét érezte, hogy

ezt kijelentse.– Nem is magukról beszélünk, hadnagy – előzte meg gyor-

san Kerr Von Miethét, aki már épp nyitotta a száját, hogy valami epés megjegyzést tegyen. – Jöjjön ide, az új századparancsnok kinevezéséig nem árt, ha tisztában van a helyzettel.

Lindt közelebb lépett.– A parancsnokság már berendezkedett itt – mutatott Kerr

százados egy jó kilométerrel bentebb lévő pontra. A hadnagy meghökkent a térkép láttán. Egész nap rengeteget gyalogoltak, de úgy látszik, vagy túl lassan haladtak, vagy eltévedtek, és nem egyenesen a Volga irányába tartottak. A romok a bolondját járat-ták velük. Vagy éppen az életüket mentették meg.

Sztálingrád majd’ negyven kilométer hosszan terült el a fo-lyóparton, de alig volt néhány kilométer széles. Határozottan könnyű terepnek tűnt, a Volgán se komp, se híd, mi sem egy-szerűbb, mint repülőgépekkel sakkban tartani az ellenség után-pótlást szállító hajóit. Máshonnan nem kaphattak ellátmányt, csak a túlpartról, a városba vezető vasútvonalak is német kézre kerültek. A gyűrű napokkal ezelőtt bezárult a védők körül, most már csak a folyóba kell szorítani őket. Lindt arra gondolt, milyen


46

sok orosz várost foglaltak el korábban, melyek Sztálingrádhoz képest sokkal nagyobbak voltak, és – mint Szevasztopol – va-lóságos erődöknek számítottak. Ezen a kis hídfőn csak át kell lépni, mondogatták az ezredparancsnokságon.

– Szinte akadálytalan az út a Volgához – jegyezte meg Lindt. – Már rég ott lehetnénk.

– Csak lassan a testtel! Itt és itt heves harcokat jelentettek – folytatta Kerr, és a gyárak környékére mutatott. – Délen még mindig a pályaudvar elfoglalása a cél, itt pedig – emelte muta-tóujját a város egy belső pontjára a férfi , ahol egy üres folt és fél centivel arrébb jellegzetes, vasúti sínek rajzolta, teniszütő alakú kanyar látszott – a 102-es magaslat. A Mamajev-kurgán. De már tényleg csak napok kérdése az egész.

– Mármint mi, uram?A százados értetlenül nézett Lindtre, ezért a hadnagy ponto-

sította a kérdést.– Mi napok kérdése, uram? A pályaudvar, a magaslat, vagy a

város elfoglalása?Von Miethe gúnyosan felröhögött:– A város! A város! Mit gondolt, hadnagy? Szarrá bombáztuk

őket, az ellenállást már csak néhány munkás jelenti. Egyébként is, akié a kurgán, azé Sztálingrád.

– Igen, uram – felelte Lindt. Nehezen hitte, hogy egyetlen magaslaton múlna minden, ugyanakkor a térképet elnézve arra gondolt, ha a kurgánra lövegeket telepítenek, átlőhetnek a szov-jetek túlparti állásaira vagy feltartóztathatják a Volgán át érkező utánpótlást. – Mi a parancs?

– Fél órán belül érjék el a zászlóalj-parancsnokságot! Weissel-berger százada is megy – nézett a harmadik, Lindt számára eddig ismeretlen férfi ra Kerr százados. – Ő majd megmutatja a pontos útvonalat, csatlakozzanak hozzájuk.

Weisselberger felmutatott egy összetekert térképet.


47

– Szóljon az embereinek, Lindt hadnagy! Gyülekező az épü-let előtt öt perc múlva.

– Igen, uram.Lindt kilépett a szabad levegőre. Bergen őrmester a lépcső al-

jában várt rá.– Mi a helyzet?– Semmi jó, Fried.– A fi úk boldogok, Wolfgang. Csak te burkolózol megint

abba az ostoba melankóliába!Lindt nem válaszolt.Odafent az égen még mindig zúgtak a gépek. A hamu, akár

a hó, mindent belepett, az elhaladó teherautók kerekei párhuza-mos, sötét sávokat véstek a szürke porba. Milyen jó lett volna az utca egyetlen épségben maradt épületében éjszakázni! A mélyü-lő homályban barátságtalanabbnak tűnt a környék, a düledező házak úgy támaszkodtak egymásnak, akár a részegek, a kitört ablakok megannyi világtalan szemként meredtek a 6. hadsereg-re. Mintha csak egy jelre várnának, mikor fordulhatnak ellenünk, a házak és a torzóvá lett szobrok elhagyják talapzatukat, hogy bosszút álljanak rajtunk.

– Én is boldog vagyok, Fried – morogta végül Lindt. Nem volt ínyére a téma, sem a közvetlen hangnem, de Bergennek el-nézte; túl régóta harcoltak együtt. Egyébként sem beszélt vele így mások előtt, csak ha négyszemközt voltak.

– Te tényleg azt hiszed, átok ül rajtunk? Azokért, amiket ko-rábban tettünk?

A hadnagy kényszerítette magát, hogy az őrmester hideg, kék szemébe nézzen. Bergen arcára árnyékot vetett a sisakja, de a szeme valósággal szikrázott. A magabiztosságtól és a felsőbb-rendűségi érzéstől, melyet olyan jól beléjük tápláltak nem csak a Völkischer Beobachterhez hasonló újságok, a náci gyűlések és felvonulások, de sokszor a saját parancsnokaik is, az olyanok,


48

mint Von Reichenau tábornagy. Vagy éppen a saját családjuk. Valahogy mindig könnyebb volt hinni ezeknek a hangzatos sza-vaknak, semmint megkérdőjelezni őket. Valamint kevésbé ve-szélyes. És végül is, átgázoltak Európán; a Führer megígérte, és így is lett.

Bergen közelebb lépett, halkabbra fogta.– Parancsunk van rá, hogy végezzünk a kommunistákkal.

Nincs más választásunk – ingatta a fejét nyomatékul. – Ők, és a zsidók, Wolf, az ellenségeink. Ez mindig is így volt a történelem során. A germánok és a szlávok sosem fértek meg egymással. Ez nem hódító háború, nem csak egy hódító háború. Megelőző csapás, mielőtt a ruszkik rohannának le minket. Így – mutatott körbe az őrmester – már nincs esélyük. Ostoba, beteg nép ez, nem érdemelnek mást. A világ mindig is erről szólt, az erősebb bekebelezte a gyengéket. Hol itt a bűn? Ez a természetes kivá-lasztódás. Mi vagyunk a nagyobb hal, mi vagyunk az igazi em-ber, az erősebb, fejlettebb faj. Ha nem így volna, nem volnánk itt. Nézz körül, mi állhat nekünk ellen? Így vagy úgy, de a lábunk előtt hever egész Európa, és egykettőre a ruszkik is a bakancsunk talpát nyalogatják!

Lindt lelki szemei előtt a páncélosok zúgva, dübörögve haj-tottak végig a sztyeppén, nyomukban a sok tízezer gyalogossal, és azokon az alkonyokon, a lemenő nap fényében csillogó jármű-vek és fegyverek láttán ugyanerre gondolt: mi állhat ellen ennek a roppant haderőnek? És most ugyanezt látta valójában is, a te-herautók, az utánpótlás konvoját, katonák menetelő sorait.

Aztán eszébe jutottak az akasztott emberek, néha egy egész utca teli volt velük, minden fára felhúztak valakit, civileket, férfi -akat és nőket is, hogy elvegyék az oroszok kedvét az ellenállástól. Ezek már biztos nem fognak harcolni ellenünk, gondolta a szélben lengedező holtak láttán. Eleinte elégtételt érzett minden egyes kiszúrt szemű német katonáért, akikkel ezek a sok bajt okozó


49

partizán csapatok végeztek. Később nem tudta, mit gondoljon. Hiszen ők jöttek ide, mások idegen, végtelen hazájába, egy sivár vidékre, amit évente kétszer sártenger borít hónapokon át, a nyár olyan meleg, akár a sivatagban, a tél pedig mint a sarkkörökön túl…

Hitler életteret ígért. Azt nem mondta meg, milyet.A komisszárokra külön utasítás vonatkozott, még ’41 nyará-

ról. Ha politikai tisztet fogtak, agyon kellett lőni. Lindt tudta, hogy egyszer Bergenék valamelyik megjegyezhetetlen nevű falu elfoglalásakor elkaptak egy férfi t. A kályha döngölt fala mögött rejtőzött, a szovjet politikai tisztek piros zsinóros, kék nadrágját viselte. Bergen megásatta vele a sírját, mielőtt lelőtte.

Lindt lenézett sáros bakancsa orrára, megigazította a vállát húzó puskája szíját. Elővett egy cigarettát, Bergen ezt látva tüzet adott neki. A hadnagy egy bólintással megköszönte.

– Azt hiszed, zavarba jövök, ha le kell lőnöm az ellenséget? – kérdezte Lindt, mert már úgy érezte, túl hosszúra nyúlt a csönd. – Hogy sajnálatot vagy szánalmat érzek?

– Nem. Te csak azt nem érted még mindig, hogy miért tesz-szük – felelte Bergen.

A hadnagy mélyet szívott a cigarettájából, és kifújta a füstöt.– Amit eddig láttam ebből az országból meg a lakóiból, egy

négyzetméterre sem tartok belőle igényt.Bergen összevont szemöldökkel fürkészte őt.– Ez nem ilyen egyszerű, Wolf, és ezt te is tudod.– Pedig amikor gyerekeket gyilkoltunk halomra, ilyen réme-

sen egyszerűnek tűnt – csattant fel.Kibökte. Végre, kibökte. Mit számít néhány akasztott ember,

agyonlőtt kommunista, zsidó? De a gyerekek, a gyerekek halá-la, ahogy az anyjuk mellé feküdtek készségesen, mint a vágás-ra szánt borjak, pedig ők nagyon is tudták, mi fog következni, mindez nem fért a hadnagy fejébe. Ha legalább menekültek vol-


50

na! De hová? Házaik összedőlve, a végtelen sztyeppe pedig hoz-zájuk sem lett volna kegyesebb.

– Akkor kell a kígyó fejére lépni, mikor még nem tud marni – felelte sötéten az őrmester, és nyomatékul felemelte öklét. – Te azonban fatalista vagy! Azt hiszed, átkot vontunk magunkra, mert a zsidók kölykeit öltük.

Lindt ekkor rájött, miért nem kedveli Heinzet, meg a töb-bi újoncot, akik azt hiszik, mindez csak vasárnapi kirándulás. A katonák egy része nem tud a mészárlásokról, hogy mi történt a lakossággal, de mi van, ha az átok, a bélyeg ott van az ő homlo-kukon is, mert immár a 6. hadseregben szolgálnak? Joguk volna tudni. Ám ha még el is mondják nekik, mi történt száz meg száz kilométerekkel korábban, elhinnék-e? Érdekelné-e őket? Hiszen sokszor felszabadítókként üdvözölték őket az oroszok és az uk-ránok – olyan rég szenvedtek saját vezetőik elnyomásától. Össze-barátkoztak a katonákkal, akik még fényképeket is mutogattak nekik a szeretteikről; megosztották az élelmet és a fekhelyeket. Néha tényleg úgy festett a hadjárat, ahogy azt az újoncok tartot-ták.

Fültanúja volt egy beszélgetésnek, amikor a rádiós Herzog megsebesült a bokáján. Míg a felcserre vártak, egy asszony oda-jött és bekötözte. Herzog, aki tudott oroszul, megkérdezte a nőt, miért tette. Az asszony azt felelte:

– Talán a maga anyja ugyanígy cselekszik az én fi ammal egy messzi országban.

Wolfgang Lindt ekkor zavarodott össze először.Ha pedig tényleg úgy van, ahogy Bergen megfogalmazta –

átok ül az egész 6. hadseregen –, akkor az újoncoknak joguk volna értesülni róla. Furcsa volt erre gondolni: nem ő maga, ha-nem az őrmester, az elvhű náci mondta ki, amit már hetek óta érzett. Azóta, hogy a nagy orosz sztyeppén dübörögtek, azóta, hogy Sztálingrád felé fordultak. Volt ebben valami csodálatosan


51

ironikus és egyszersmind baljóslatú, hogy éppen azt a várost tá-madják meg, mely a szovjet vezér nevét viseli. Nyár elején még szóba sem került a hadjárat, de mióta megkapták rá a parancsot, szokatlanul könnyű útjuk volt idáig. Ha Sztálingrád elesik, de-moralizáló lehet az egész országra, és ők végigvihetik azt, ami még Napóleonnak sem sikerült. Csak egy hajszál választ el min-ket ettől, és én még kételkedem?

– Hollandiában nem voltál ilyen pesszimista – folytatta az őrmester, akár egy gondolatolvasó. – Valami beléd bújt, mióta keleten vagyunk, de én bármibe hajlandó vagyok fogadni veled, hogy legfeljebb három hét, és hazafelé tartunk.

– Koporsóban?– Holtakat nem küldenek haza, és nekünk egyébként sem

járna koporsó – felelte Bergen, és látszott rajta, megbánta, hogy belefogott ebbe a beszélgetésbe.

Nem tudták meggyőzni egymást gyökeresen eltérő világné-zetükről. Bergen mindig nagy német egészben – sőt, a világ elné-metesítésében vagy elpusztításában – gondolkodott, ezt diktálta a származása is, a réteg, ahonnan jött, míg Lindt az egyént és a tisztességesen felhalmozott, gondozott anyagi javait tartotta fontosnak, amit védeni kellett bárkitől és bármitől. A zsidó be-folyástól is. Távoli országok őrült vezetőitől és beszivárgó, alat-tomos kommunistáktól. Az apja mindig kikelt magából, ha a rádiót hallgatta, mert attól félt, a kommunisták elvehetik tőle a szőlőbirtokot. Lindt erre azt mondta, a szovjetek aligha jönnek el idáig, az apja azonban letorkollta. Nem a szovjetektől félt, ha-nem a „kommunizmussal mérgezett honfi társaitól.” Az eszme terjedését pedig egy módon látták megállíthatónak: ha legfőbb terjesztőit megsemmisítik.

Lindt azonban azt is tudta, hogy Bergen szemében a magán-tulajdon magasztalása az önzés legmélyebb és megvetendő for-májának számít. Az ideológia furcsa fi ntora, hogy az őrmester


52

által olyannyira gyűlölt kommunizmus is éppen a tömegek kö-zös és megvezethető tudatára, az egyén felszámolására hajtott, éppúgy nagy közös egységben és egyformaságban gondolkodott, mint a nácizmus. Legalább abban egyetértettek – még ha más-más okból is, vélte Lindt –, hogy felszámolandónak tartották a szovjet ideológiát, és amikor Hitler felrúgta a Molotov–Ribbent-rop paktumot, egymásról még mit sem tudva, távol és függetle-nül üdvözölték a Führer alattomos, ám végső soron tőle elvárt döntését. Lindt szívesen megkérdezte volna Bergentől, gondol-ta-e valaha is, hogy emiatt majd hosszú, hosszú hónapokra több mint kétezer kilométerre szakadnak otthonuktól.

– Tudja, mi a Mamajev-kurgán, őrmester? – kérdezte Lindt Bergentől immár magázódva, mert hallotta, hogy kinyílt az ide-iglenes parancsnokság ajtaja a hátuk mögött.

– Nem, uram – hangsúlyozta a szót Bergen.Mereven, hidegen néztek egymás szemébe.– Aff éle tatár emlékmű. Ezt a várost évszázadokkal ezelőtt

már megpróbálták elfoglalni. Porig rombolni. Leigázni a lakó-it. Akkor még más nevet viselt, nem valami elvakult népvezér neveztette el önmagáról. Caricinnak hívták. A Mamajev-kurgán pedig nem más, mint egy százkét méter magas sírhalom.

– Nos, ha ez a Mama-izé a kezünkbe kerül, sakkban tarthat-juk a komcsik túlparti lövegeit, meg az egész várost. Mielőbb el kell foglalni.

Lindt lemondón elmosolyodott. Bergen még mindig nem né-zett félre, és a hadnagy is állta a tekintetét. Hátuk mögött megje-lent Weisselberger százados, kezében a térképpel.

– Azt mondják, egy város eredeti, valódi neve olyan, akár a keresztség – mondta Weisselberger, rájuk sem nézve. – Az égiek is azt tartják számon, nem azt, amire utólag változtatták. Sztálin és városa hibát hibára halmoz. Én ezt jó előjelnek veszem. Az őrmester jól látja: a Mamajev-kurgán a város kulcsa.


53

Lindt a válla felett hátrapillantott, aztán ismét Bergenre nézett.– Nekem inkább tűnik annak, ami. Egy szokatlanul nagy,

közös sírnak. De igaza van, uram – sóhajtotta –, el kell foglalni. És nem lesz egyszerű, ha tényleg ott van az ellenség hadsereg-parancsnoksága.

– Készen állnak, Lindt hadnagy? – lépett le a tornácról a szá-zados.

– Honnan veszi, hogy ott van? – kérdezte Bergen a hadna-gyot nézve.

– Én a helyükben ott rendezkedtem volna be – rándított egyet a vállán Lindt, aztán, végleg megszabadulva az őrmester fürkésző tekintetétől, Weisselberger mellé állt. Biccentett a szá-zadosnak, majd az emberek felé fordult, és elkiáltotta magát: – Szakasz, felállni, indulunk tovább!

A katonák morgolódva feltápászkodtak. Lindt és az őrmester nem szóltak többet egymáshoz.

Vihar előtti csönd ült a házak csonka maradványain, semmi sem moccant, még a szél sem járt a súlyos, ólomszürke égbolt alatt. A romok jól belátható, hosszú és szögletes térséget fogtak körül. A Vörös tér. Sztálin szobra már ledőlt, és a többi emelvényen is legfeljebb csonka fémmaradványok meredeztek; csak egy szik-latömbből faragott, fehér obeliszk úszta meg épségben. A padok összeroskadtak, a kövezetet és a gondosan tervezett szökőkutak betonkarimáját bombák szaggatták fel, a fák ágain egyetlen levél sem maradt, elszenesedett törzsük feketéllett a szürkésfehér ha-muval borított téren.

Nincs egy hónapja, hogy ledobták az első bombát, de a város máris úgy nézett ki, mintha ’39 szeptembere óta folynának itt harcok. A házak kitört ablakai üres szemgödrökként tátongtak,


54

nem volt bennük sem fény, sem élet. Az épületek vakolata jórészt lehullott a bombázások miatt, a megmaradt faldarabokon fakó foltok jelezték, milyen színük lehetett egykor. Mélyen belátni a kiégett lakásokba, itt-ott elszenesedett bútorok őrizték formáju-kat, előbukkant a tapéta mintája, de a tűzvihar jobbára mindent felemésztett. Sztálingrád fekete gyászgúnyába bújt.

Fehér, szakadt lepedő lengedezett a mélyben. A mesterlövész tekintete nyomban odasiklott, vonzotta a mozgás, akár egy ra-gadozóét. De csak a szél kapitulált, nem volt ott senki. Újra a szemközti pártház sötét barlang-emeleteit fürkészte. Érezte, hogy lapul mögötte valaki, aki ugyanúgy csak egy óvatlan moc-canásra vár, mint ő. Fegyverét, mint mindig, most is hátizsákjára támasztotta, korommal kente be arcát, kezét. A puskát gondosan körbetekerte koszos vászonnal, hogy még inkább eggyé olvadjon kusza környezetével.

Az idejét sem tudta, mióta vár. Órák, napok teltek el? Vagy csak néhány perc? Más ember hamar elgémberedne, szeretne felpattanni, járkálni egyet, kinyújtóztatni sajgó tagjait, de Wil-helm Galler tudta, erre még csak gondolnia sem szabad. Szeme-met nem homályosítja el könny, ha sokáig egy pontra nézek; szinte nem is lélegzem; ez a zsibbadó láb, ez a zsibbadó alkar nem az én testem, nem is fáj, mormolta régen magában, akár egy imát. Az elmúlt napokban már erre sem volt szüksége.

Egy pillanatra sötét folt vált ki a homályból.Megvagy.Éles dörrenés hasított a levegőbe, visszhangja jajongva csapó-

dott ide-oda a romok között. Az egykor talán vörös színű, most szürke, félig összeomlott épület harmadik emeletéről kihullott egy puska, csattogva bukdácsolt a téglahalmokon, míg meg nem állapodott egy széles, sötét résben. Gazdája eltűnt a házfal meg-maradt része mögött, csupasz alkarja kilógott az utca fölé. Kör-mei szinte világítottak piszkos kézfején.


55

Galler felpillantott a távcsőből, hogy szabad szemmel is kör-benézzen. Ujját elvette a ravaszról.

– Hát ez meg honnan jött? – suttogta maga elé meglepetten. – Ideértek volna?

Napok óta ez volt az első jel, hogy nincs egyedül a romok ka-otikus labirintusában. Körbenézett: sehol semmi mozgás. A lö-vész nyilván már kereket oldott.

Kisvártatva kiáltások szűrődtek felé. A hangfoszlányokból ítélve oroszok. Kulacsát, melyből időnként kortyolt egyet, gon-dosan beosztva a folyadékot, a derékszíjára csatolta, és elhagyta eddigi leshelyét. Itt nem is nagyon hallhatott volna más beszédet, mélyen az ellenséges vonalak mögött dolgozott már több mint egy hete, azóta, hogy Rudel ezredes parancsára más mesterlövé-szekkel együtt őt is beküldték az épületek közé, hogy zavarja az ellenség sorait, tartsa sakkban a kihajózási ponthoz vezető utat. A gyalogság azonban még mindig nem hatolt be a város szívébe. Galler nem csodálkozott rajta. Az oroszok úgy bukkantak fel és tűntek el a romok közt, akár a kísértetek. És hiába lőtte le őket, kifogyhatatlan emberanyaggal rendelkeztek.

De nemcsak a gyalogság, a páncélosok sem tudtak áthaladni az olykor tíz méter magas téglahalmokon. Igaz, nem is nagyon erőltették. Varsó keserű tapasztalata még élénken élt a tisztekben – Galler sokszor hallotta a vitát, amikor nagyobb városokhoz ért a hadjárat –, féltették a házak között túlságosan sebezhető, nehezen mozgó harckocsikat.

Nem hiányzott neki a társaság, de legbelül aggasztotta, hogy napok óta nem látott német egyenruhát – talán megtörték volna őket az orosz ellenlökések a város más részein? Félnek a közelgő raszputyicától, és inkább tavaszra halasztották az inváziót? És mintha az ellenség is okosabban lapult volna, mint korábban. Sztálingrád kísértetvárossá vált: nappal szürke köd telepedett a városra, éjjel pedig olyan némaság, hogy Galler néha úgy érez-


56

te, ő az utolsó ember a romok között. Nappal idegesítette a köd és a füst: a lövész ellenségei, zavarják a kilátást. Halványszür-ke függönyként ereszkedtek rá egynémely utcára, jobbára ott is maradtak. Galler elkerülte azokat a helyeket, nem volt értelme bemennie oda.

Amennyire zavarta régen a gyáva féreg Franz Decker, most annyira hiányzott neki. Jól jött volna a segítség; fogytán volt az élelme, a vize és a muníciója is. Aznap este, hogy a városba pa-rancsolták, a fi gyelővel már nem is találkozott. Lindt hadnagytól búcsúzott el utoljára, mielőtt felült a városba tartó teherautó pla-tójára. Éjfél is elmúlt, amikor Rudel parancsára többedmagával kitették őket a frontvonalon – ami nem volt más, mint egy su-gárút egyik oldala. Talán az egyetlen jól kijelölt választóvonal szerte a városban harcoló felek között. Néhol szó szerint csak egy küszöb jelképezte a frontot.

Akkor még nyugalmas, csillagos éjszaka borult a némán szét-széledő mesterlövészekre. Fogalmuk sem volt, melyik épületben lapulhat ellenség, a házak nagy részét egész álló nap lőtte a ne-héztüzérség. Házról házra, kapualjról kapualjra haladtak. Nem késlekedhettek, pirkadatra biztonságos helyet kellett találniuk.

Galler dolgát még nem nehezítette a makacs köd: két óra alatt érte el a teret, melyet már jó előre megjegyzett magának, mint alkalmas terepet. Aki a volgai kihajózási pontra akar eljutni, annak keresztül kell mennie a térség egyik oldalán, egy hosz-szú, masszív házsor előtt. Ha megfelelő helyen rejtőzik el, onnan oldalba kaphatja az ellenséget, egyúttal támogathatja az övéit, amint megérkeznek. Néhány jól irányzott golyó, és egy ideig nem építhetnek barikádokat az oroszok. Valószínűleg több lövés leadására is módja nyílik, ki tudja megmondani, melyik romház melyik sötét ablakából érkezett a halál?

A tér sarkán hosszan hallgatózott. Távolról beszédfoszlá-nyok, sustorgás szűrődött felé. Az egyik téglahalom oldalában


57

meglapult; apró fénypontok imbolytak a házak között. Mintha lidércek lettek volna; időnként elnyúlt, formátlan árnyékok ve-tültek a csonka falakra.

A tér szélén haladva negyedóra alatt elérte a kiválasztott, több emelet magas házat. Nagyjából tíz-húszméterenként tor-pant meg körbekémlelni. Miután megbizonyosodott, hogy nem vették észre, ismét tovább surrant, és a fények, beszédfoszlányok távolabb kerültek.

Bár messziről úgy tűnt, az épületnek egy négyzetmétere sem maradt ép, a bombák szaggatta nyílásokból és szabálytalan ala-kúvá vált ablakaiból jól be lehetett látni a teret. Galler valószí-nűtlennek tartotta, hogy az ellenség is oda vette volna be magát, vagy hogy civilek húznák meg magukat a kiégett házban.

Felsurrant a viszonylag épen maradt lépcsőházban, minden fordulóban a következő emeletre kémlelt. Sehol semmi moz-gás, még patkányok sem szaladtak át előtte, a tűzvihar semmi ehetőt nem hagyott. A padlót hamu, téglapor, vakolatdarabok és üvegcserepek borították, csikorgott, ropogott a lába alatt a törmelék. Ellenőrizte a lakásokat, aztán kiválasztotta azt, ame-lyikből a legkedvezőbb kilátás nyílt a hosszúkás térre. Ahogy sejtette, az épület kihalt volt. A menekülési útvonal biztosítását követően egy perc alatt elhelyezkedett, hátára terítette szürke, koszfoltos takaróját, és a puska távcsövén át szemügyre vette a terepet.

Felásták az egész várost, mint a veteményest, gondolta, ahogy lenézett fedezékéből az előtte elterülő térre. Itt-ott apró olaj-lámpások gyúltak az omladékok között, sóhajok, nyöszörgések szűrődtek felé. Ezeket a fényeket látta idefelé jövet. Civilek. És a lakásaik.

A hosszúkás tér másik irányába fordította a látcsövet, oda, ahol sötétség honolt. Ahogy sejtette, a szilárdabb épületek átvé-szelték a bombázásokat. Ha a kezdeti nehézségeken átvereked-


58

nék magukat azok az átkozottul féltett tankok, ezen a szakaszon szinte olyan könnyen hasíthatnának keresztül, akár kés a vajon. Az épületek előtti út szélesnek és jól járhatónak tűnt – de idáig nem fogják beküldeni őket, sóhajtotta.

Ismét végigpásztázta a civilek lakhelyét. A távcsővel hosszan követett egy fekete hajú, túlságosan nagy férfi kabátot viselő kis-lányt, aki rókalyukról rókalyukra járt, valószínűleg kéregetett, de sehol nem kapott enni. Jelentéktelen célpontok. Galler úgy sej-tette, nem véletlenül van még mindig ennyi civil a városban. Ők is harcolnak, ők is veszélyesek lehetnek, nemcsak a katonák, és Sztálinnak az emberveszteség mit sem számít. Talán azt hiszi, a lakosság, a gyermekek szenvedése fokozza a katonák harci ked-vét. Ha valóban így van, akkor ez a nép megérdemli a pusztulást.

Galler érdeklődését vesztette a civilek iránt: nem onnan ér-kezne támadás, ha észrevennék. A táncoló, gyenge fények fölött magasodó, fekete épületsziluettek az egész környéket uralták. A pártház. Az állambiztonsági hivatal. Bíróság. Vagy ez így mind együtt, már nem számított. Bürokraták és vallatótisztek helyett immár másféle katonák várakozhatnak falai közt ugyan-úgy, ahogy ő teszi. Különösen az az épület nem tetszett neki, amelyiknek megviselt oszlopokon álló, előreugró balkonja volt. Az ellenség helyében oda vette volna be magát.

Felegyenesedve megpillanthatta volna a Volga világosabb szalagját a romokon túl, és nagyjából azt is meg tudta határozni, merről érkezhet majd a német támadás. Két szűk utcáról is be-törhettek a térre. Ha a sarki házakat megszerzik, onnantól fogva épületről épületre, romról romra, szobáról szobára el lehet fog-lalni a teret. Addig neki legfeljebb néhány napot kell kihúznia a környéken, és zavarni az orosz ellenlökés előkészületeit. Azok ugyanis szemmel láthatólag folytak. Felfedezett egy barikádkez-deményt az egyik térre vezető utca előtt. A majdnem tökéletes sötétség leszálltával azonban nem dolgozott rajta senki.


59

Bele-belekortyolt kulacsába, majd hanyatt feküdt a föld-re terített álcázóköpenyén. Csöndes éjszakának nézett elébe, a Junkersek már megtették körútjukat a város felett, még azelőtt, hogy a mesterlövészek felszálltak volna a teherautóra, amely a nagy választóvonalig, a széles sugárútig fuvarozta őket.

Az éjszaka hűvös volt. Ahogy elmúlt az augusztus, és maguk mögött hagyták a sztyeppe kietlen pusztaságát, a forróság is eny-hült. A többi katonához hasonlóan az ő fejében is az motoszkált, hogy mielőbb befejezzék a harcokat, és győztesen térjenek haza. Nem volna jó még novemberben is itt kergetni az oroszokat, mondta az ezredes az eligazításon.

Az utolsó felhőfoszlányok is eltűntek az égről, feljött a hold, kísérteties kék fénnyel vonva be a barátságtalan, sötét romokat. A mélyben elcsendesedtek az emberek, csak néha szűrődött fel hozzá horkolás, nyögés vagy a sebesültek el-elfúló jajongása. Galler futó pillantást vetett a romos lépcsőházi lejáratra, egy da-rabig hallgatta a kiégett épület kietlen csöndjét, aztán hagyta, hogy elnyomja az álom.

Virradatkor mozgolódás támadt odalent; Galler kikémlelt a bomba ütötte nyíláson. Az oroszok a tér túloldalán szorgoskod-tak. Nem csak férfi ak, de földig érő szoknyát viselő nők, szurtos képű kisfi úk és kislányok hordták egy kupacba a barikádnak va-lót: székeket, asztalokat, szekrényeket, vas- és faléceket, köveket, téglákat, deformálódott kerékpárvázakat, mindent, amit mozdí-tani lehetett.

Nem talált megfelelő célpontot. Ismét a tömbépületeket für-készte. Kihaltnak tűntek és kevésbé veszélyesnek, mint éjjel. A környék még szinte aludt, a lövészárkok mélyén meg sem moc-cantak a civilek. Hallhatták az idevezényelt embereket, és talán nem szívesen vettek volna részt a munkában a nyílt terepen, ezért lapítottak. A balkonos házban sem látszott mozgás, de Galler a csönd ellenére is gyanúsnak találta. Némelyik – még épen ma-


60

radt, vagy tessék-lássék bedeszkázott – ablak mögött függönyök, lepedők takarták el a szobák mélyét.

Amikor éppen a balkonra irányította távcsövét, az egyik ab-lak félrehúzott függönye mellett meglátott egy férfi t, amint kife-jezéstelen arccal az ő épülete irányába nézett. Te is ugyanezeken töprengsz? – mondta magában, és addig nem eresztette le a fegy-vert, míg a kerek képű, sapkás férfi el nem tűnt a célkeresztből. Ha tudná…

Galler szabad szemmel is körbepillantott a téren. Fojtogató né-maság ült a házak felett. Egy varjú kéjesen károgott. Bárhol lehe-tek, mondta magában. Bárhol. A romok szövevénye átláthatatlan.

Az oroszok talán túl kevesen voltak, egy idő után abbama-radt a barikád építése, és a nap hátralévő része csendesen telt, a balkonos házban sem látszott mozgás. Galler a távoli harcok zaját hallgatta, a tompa dördüléseket és robbanásokat, elhaló ki-áltásokat, fegyverropogást. A német gyalogság és a páncélosok azonban nem érkeztek meg estére sem.

A sötétség leszálltával visszahúzódott az ablakból. Éjjel értel-metlen lett volna célpontot keresni, és pihenésre volt szüksége.

Éjfélkor egyre erősödő, mély mormogásra ébredt. A bom-bázók gondolatára kiverte a verejték, az ablakhoz gördült, és az eget kémlelte. A sötétben nem látszottak a gépek, de a hangjuk vészjóslóan közelről hallatszott. Csak a túlpartról számíthat-tak légvédelmi ágyúkra, és most olyan mélyre ereszkedhet-tek, amennyire csak bírtak. Nem sokkal később elszabadult a pokol.

Az egész romos épület beleremegett az első, közeli találat-ba, a világ megtelt sikolyokkal, kiabálással. A téren mozgolódni kezdtek az emberek; téglák, faldarabok omlottak le rájuk fülsér-tő robajjal. A masszív pártház homlokzatáról három darabban hullott alá a timpanon, a földet érő kőtömbök elhasadtak, a tér megremegett, akárha óriások tapodnák.


61

Galler a távcsőbe nézett. A tér túloldalán a balkonos ház ab-lakai sötétek maradtak – a szovjetek elhagyták, vagy ugyanúgy meglapultak, mint ő.

A távolabbi háztetőkre és utcákra gyújtóbombák hullottak, mire városvédők jelentek meg hosszú fémcsövekre erősített kampókkal, hogy vízzel teli fémhordókba dobálják a tűzvésszel fenyegető, alattomos szerkezeteket. Augusztus vége óta többször volt benne részük, és Galler most jött rá, miért látott út közben annyi vizeshordót. Az oroszok már számítottak rájuk.

A balkonos ház melletti épületet telibe találta egy töltet, a tég-lák szerteszét repültek.

Lehajtotta a fejét, sisakja szíját szorította, nehogy lerepüljön a téren végigsöprő légnyomástól. A levegő megtelt porszem-csékkel és törmelékkel. Hamarosan a balkonos épületre is átter-jedt a szomszédos épületben kigyulladt tűz, és a szobák mélyén emberi alakok sziluettje rajzolódott ki a ragyogó, narancsszínű háttér előtt. Galler a felbolydult méhkas közepébe lőtt. Sokan a térre menekültek a bombák elől, és a mesterlövész könnyű-szerrel leszedte őket, egyiket a másik után. Öt lövés, öt találat. Újratöltött.

Alighogy ismét vállához emelte a fegyvert, egy újabb bomba a fedezékéül szolgáló házat találta el. A nagy erejű légnyomás átszakította a szoba falát, és a törmelék félig maga alá temette Gallert. Éles fájdalmat érzett a fülében és a vállában, aztán a ro-baj hirtelen megszűnt körülötte. Fektében is szédült, a puskájá-ból kettőt látott.

Óvatosan hasogató, bedugult füléhez nyúlt; nedvességet ér-zett. Megnézte az ujja hegyét. A vér megcsillant a felcsapó lángok fényében.

Megint becsapódott egy közeli bomba – Gallert felkészületle-nül érte, mert nem hallott semmit –, ezúttal a civilek rókalyukai felett álló foghíjas épület omlott még kisebb darabjaira. Amint


62

a halálos téglazápor abbamaradt, és a mesterlövész kábulata is enyhült, megpróbált kimászni a halom alól. Lábra állnia még annál is nehezebb volt, de amint sikerült neki, habozás nélkül a lépcsőház felé vette az irányt. Két emelettel lejjebb járt, amikor a lépcsőforduló sarkába lökte egy újabb robbanás. Mielőtt elsö-tétült volna a világ, még tompán érzékelte, hogy reng az épület, s hörögve, döngve megadja magát.

Wilhelm Galler hosszú órákkal később tért magához egy nagy halom törmelék alatt. Néhány gerenda és épen maradt faldarab megakadályozta, hogy agyonnyomják a téglák. Sajgott a lába, a feje és a dereka, de azért szép lassan kiásta magát annyira, hogy kinézzen a világosságra. A barátságtalan, megtépázott tájra az-óta is tartó, szürke, füstös köd ereszkedett, amely a szűk utcában átláthatatlanná sűrűsödött. Az egyik irányban viszont – amely-ről később Galler úgy gondolta, a Volga felé esik – a romok fur-csa, fehér, halvány fényben fürödtek. Késztetést érzett, hogy arra induljon, de egyelőre minden mozgásban megakadályozta a fáj-dalom, és hogy egyáltalán kikecmeregjen a törmelék alól.

A bombázás felismerhetetlenné tette az átható csöndbe bur-kolózott utcákat, és hosszan töprengenie kellett azon, merre is van a tér, amit korábban megfi gyelt. Azt nem tudta volna meg-mondani, mikor, csak azt, hogy volt egy tér, amelynek az alján emberek laktak, földbe ásott lyukakban. Aztán ráébredt arra is, hogy mi a feladata, ezért addig túrta a törmeléket, míg meg nem találta a fegyverét. Közben azon gondolkodott, ki adta a paran-csot, de nem jutott eszébe az ezredes neve, sem az arca. A vo-nalaikat zavarni – ez visszhangzott elméjében. Időérzékelése el-tompult; alvadt vért kapart ki a füléből. Megbizonyosodott róla, hogy a sérülése ellenére hall.


63

Megszokásból az órájára nézett, de valahol elvesztette. Át-mozgatta sajgó vállát, nem tört el semmije. A medencecsontja is fájt ugyan, de tudott járni. Egy kissé még kába volt. Mire össze-szedte fegyverét, és megkerülte a kártyavárként összedőlt, egy-kor óriási épületet, fájdalmai megszűntek. Nem érzett sem éhsé-get, sem szomjúságot. Megszokásból kocogtatta meg az oldalán lógó kulacsát, mely üresen kongott. Nem törődött vele.

Úgy döntött, egyelőre nem tér vissza a német vonalak mögé. Nappal a romok barátságtalanabbak voltak, mint valaha: jobb ki-várni az éj leszálltát, és akkor útnak indulni. Elhelyezkedett kény-szerű fedezékében – egy harmadik emeletéig még álló, egykori bérkaszárnyában, aztán ájulásszerű álom kerítette hatalmába.

Mire felébredt, már sötétedett, szürkészöld, súlyos felhő-réteg úszott a város fölé. Semmi sem zavarta meg a mélységes, földöntúli hallgatást, legalábbis Galler nem hallott semmi neszt. Mindenütt csak ugyanazok a lehangoló, üres tekintetű házcson-kok néztek vissza rá, melyeket járhatatlan, felszabdalt, törme-lékkel teli utcák határoltak. A lámpaoszlopok és az elektromos vezetékek póznái egytől egyik kifordultak helyükről, egyetlen ablaküveg sem maradt épen, amelyik ház fala még állt, annak hiányzott a teteje, vagy csak az elszenesedett gerendák, csupasz betonoszlopok tartották magukat.

Volt egy tér, emlékeztette magát, ahonnan jó kilátás nyílt a várható célpontokra. Kezdődő fejfájása ellenére fölkerekedett, hogy megkeresse a helyet. Hosszú órákba telt, legalábbis ő úgy érezte, mire rábukkant. Csak az obeliszk volt ismerős: még min-dig ugyanúgy, sértetlenül meredt az égre, akár egy nem evilá-gi útjelző. Galler úgy találta, enyhe zöld fényt áraszt magából; aztán tekintete találkozott egy kidőlt fémöntvény szobor szúrós nézésével: a bronzarc az egyik roskatag pad alól méregette őt. Mit bámulsz, te torzó? Nincs karod, lábad, tested. Ha megszólalsz, kiverem a fogad! A torzó hallgatott, Galler pedig továbbhaladt.


64

A balkonos háznak, a félig kész barikádnak és a civilek ár-kainak nyoma sem volt. A pártházat is megtépázta a bombázás. Több épület porig égett, még most is szürke füst gomolygott fe-lettük. Galler egy pillanatra úgy érezte, mintha egy másik világ-ba került volna.

Tanácstalanul megvakarta a füle tövét. Zubbonyába nyúlt a térképéért, de elvesztette. Ez az a tér, mondta magának, csak eny-nyire tönkretették a bombázók. Látott már hasonlót, amikor egész városrészeket tettek a földdel egyenlővé a repülők. Fedezékbe hú-zódott, mert úgy érezte, mintha fi gyelnék. Azzal nyugtatta ma-gát, túl sokat tartózkodott nyílt terepen, csak ez viselte meg az idegeit. Sokáig fi gyelt és fülelt, de nem érzékelt mozgást. Miután megnyugodott, eltöprengett rajta, merre találhatna vissza a né-met vonalak mögé, de nem tudta felidézni az útvonalat. A gondo-latainak is hasonló szürke köd állta útját. Először ez aggasztotta, aztán arra gondolt, hogy egy ilyen alapos bombázás egy dolgot jelenthet: elrendelték az átfogó támadást Caricin ellen. Caricin? Sztálingrád. Így hívják. Úgy döntött, felesleges visszatérnie a vo-nalak mögé, ha a front maga jön ide, akár már holnap. Inkább továbbra is követi a parancsot, zavarja a környéken az oroszok esetleges tevékenységét. Komolyabb sérülést amúgy sem szerzett, és most módjában áll kedvező pozíciót felvenni, ahol kivárhatja a gyalogság érkezését. Hiszen úgyis erre vágyott, egyedül dolgozni, amikor nem idegesítik fi gyelők vagy felettesek.

Később újabb bombázásra számítva elrejtőzött egy pincében, de a Junkersek elmaradtak. Csak nagyon távoli dörgések szűrőd-tek felé, ám azok egész éjjel eltartottak, s ez szép lassan álomba ringatta. Örült, hogy ebbe a városrészbe nem jött több bombázó.

Két nappal később ismét visszatért a térre, a már jó előre ki-választott fedezékébe. Vihar előtti csend ült a házak csonka ma-radványai felett, semmi sem moccant, még a szél sem járt, tör-melékhalmok gubbasztottak a súlyos, ólomszürke égbolt alatt.


65

A házak kitört ablakai üres szemgödrökként tátongtak, nem volt bennük fény, sem élet.

A feltámadó szél meglengetett egy fehér, szakadt lepedőt, a mesterlövész tekintete rögtön odasiklott. Mostanra már úgy von-zotta a mozgás – hosszú idő óta az első –, akár egy ragadozóét.

A nehéz, fojtó sötétségben nem csapott zajt az evező, a hajó or-rában egy rúdra rögzített, gyér fényű lámpácska himbálózott a húzások ritmusára. Mielőtt partot ért volna, a csónakos lelassí-tott, aztán csak hagyta, hadd vigye lefelé a sodrás. A part köze-lébe érve mindig megérezte, ahogy a láthatatlan erők eltaszítják a hajó orrát. Ebben az alakjában nem léphetett ki a földre, csak a másikban, amikor tényleg ember volt, és azt hitte, hátat fordíthat feladatainak. Néhány évre sikerült is neki, úgy élt Caricinban, mint bárki más. Családja lett és hétköznapi munkája. Aztán be-látta, hogy a város nem változik meg, és ő sem lehet itt csupán lakos. Már nem halogathatta tovább a munkát, mert nap mint nap szembesült azzal, amiért ide küldték. Ott voltak mindenütt. A Volga-parton, az utcákon, a kurgán mélyén. Talán ez riasztot-ta legjobban: felhasítani a hegyet, feltörni, mint egy megzápult tojást. Olyan nehéznek tűnt. De tudta, minél tovább vár, annál embertelenebb lesz.

Mind gyakrabban maradt távol, és ezt megsínylette a házas-sága. A gyermekei azonban még így, ebben az alakjában is hiá-nyoztak neki. Augusztus vége, az első gyújtóbombázás óta nem kapott hírt felőlük, de számított erre. Talán sosem látja őket vi-szont élve. És ha így lesz, ő biztosan tudni fogja.

Talán csak néhány hét, és végre kezdheti a munkát. Esetleg egy hónap, legrosszabb esetben kettő, és vége. Remélte, hogy így lesz. Hajós lévén utálta, ha befagyott a Volga.


A partszakasz üres volt, senki sem jött le, hogy beugorjon a lélekvesztőbe, kockáztatva, hogy elnyeli őt a folyó, pedig a csó-nakos biztosra vette, hogy a meredek töltésen túl tömegek gyü-lekeznek az áthajózásra várva. Egy idő után maguktól is tudni fogják, hogy a folyóhoz kell jönniük. Ezt diktálja a dolgok rendje, a legmélyebb ösztön. A város azonban a félelmeikből falat emelt köréjük.

Alaposan megnézte Caricint, és a fölötte terpeszkedő, sűrű, sötét felhőket.

Meg fogod gondolni magad, vagy a puszta léteddel fi zetsz, üzente, aztán visszaevezett oda, ahonnan érkezett.

A város makacsul hallgatott.


Ingókövek

Documents

Transcript of Ingókövek