A Székesfehérvári R eformátus E gyházközség diakóniája 1886-2012
História 1989-03 - tankonyvtar.hu...Mivel a székesfehérvári bazilika a 16–18. század...
Transcript of História 1989-03 - tankonyvtar.hu...Mivel a székesfehérvári bazilika a 16–18. század...
-
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 1989-03
-
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
História 1989-03
Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
-
iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom
1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Temetés, újratemetés. Jegyzetlapok Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetésérõl .............. 1
2. ........................................................................................................................................................ 2 1. Szent István király temetése .................................................................................................. 2 2. Képek .................................................................................................................................... 4
3. ........................................................................................................................................................ 8 1. Temetkezések a székesfehérvári bazilikában ........................................................................ 8 2. Képek .................................................................................................................................. 10
4. ...................................................................................................................................................... 14 1. Szent László király életének jelenetei a Magyar Anjou Legendáriumból. Képösszeállítás 14 2. Képek .................................................................................................................................. 16
5. ...................................................................................................................................................... 18 1. Meghalt a király, éljen a király. II. Lajos temetése ............................................................. 18 2. Képek .................................................................................................................................. 20
6. ...................................................................................................................................................... 22 1. A török hódítók és a királysírok .......................................................................................... 22 2. Képek .................................................................................................................................. 23
7. ...................................................................................................................................................... 25 1. Fõúri végtisztesség a 17. században .................................................................................... 25 2. Képek .................................................................................................................................. 27
8. ...................................................................................................................................................... 28 1. Rákóczi két temetése ........................................................................................................... 28 2. Képek .................................................................................................................................. 29
9. ...................................................................................................................................................... 33 1. Batthyány és az aradi vértanúk temetése ............................................................................. 33 2. Képek .................................................................................................................................. 35
10. .................................................................................................................................................... 39 1. Kossuth temetése ................................................................................................................. 39 2. Képek .................................................................................................................................. 42
11. .................................................................................................................................................... 45 1. Gyászszertartás Budapesten, 1956. október 6. Rajk László ................................................ 45 2. Képek .................................................................................................................................. 47
12. .................................................................................................................................................... 53 1. Rajk László temetése ........................................................................................................... 53 2. Képek .................................................................................................................................. 54
13. .................................................................................................................................................... 59 1. Csonka Bereg. Hozzászólás a Csonka Bereg címû filmhez ................................................ 59
14. .................................................................................................................................................... 64 1. A Petõfi Kör 1956 nyaráig .................................................................................................. 64 2. Képek .................................................................................................................................. 67
15. .................................................................................................................................................... 70 1. Javaslat az MDP Pártfõiskoláján, 1956. június ................................................................... 70
16. .................................................................................................................................................... 73 1. 1956-os napló. Egy 18 éves lány feljegyzései ..................................................................... 73 2. Képek .................................................................................................................................. 79
-
1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Temetés, újratemetés. Jegyzetlapok Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetésérõl
GLATZ Ferenc
Temetés, újratemetés
Jegyzetlapok
1989. június 16. Budapesten temetik az ország volt miniszterelnökét. Újratemetik. Kivégezték 1958-ban. Most
márciusban is könnyű megbecsülni: százezrek vonulnak majd tiszteletadásra. Így lesz rendjén. Elmondják majd:
törvénytelen volt a halálos ítélet. A kommunista mozgalom mártírja, aki szembe mert fordulni saját sztálinista
múltjával, és a pártot megtisztítani kívánta a törvénytelenségektől, hatalomközpontúságtól , rossz
hagyományaitól. Elmondják majd: a nemzet mártírja, aki szakítva a sztálinista, szovjet állampolgárságú múlttal,
a magyar nemzeti önállóság érvényesítését kívánta. Elmondják majd: a nép halottja, aki a párt, a kormány
vezető székeiben kiábrándult a korábbi politika néptől idegenségéből… Mindenki azt fogja mondani: így van
rendjén. Aki nem így gondolja, az hallgatni fog. 16-án legalábbis. De vajon elmondják-e: nem kellene-e
szembenézni 16-án történelmünkben a szélsőségek között hányódás hagyományaival. Van-e Európában még
egy nemzet, amelyik ily sokszor kényszerült kétszer temetni hőseit? S kényszerült utólag megkövetni nagy
halottjainak emlékét?...
1988. február 14. Csepelen egyszerű embert temettek. Másfél évtizede beteg volt. Nem tudott visszajárni az öreg
fiúk összejöveteleire. Zavarta – mert a munkásotthonban nevelkedett, fegyelmezett munkás volt -, hogy nem
képes teljes értelemmel részt venni a társalgásban. Tönkretette szervezetét, felőrölte idegeit, érrendszerét a
huszonnégy-, a tizenhatórázás a rossz levegőjű üzemben, a forradalmi demagógiával űzött sztahanovista,
élmunkásmozgalom. Áldozata – per nélkül – egy korszak politikájának. Egy munkásdinasztia temetkezett akkor.
Ezrek tolongtak – miniszterelnökök özvegyei irigyelhették a sort – csendben, nem a feltűnés kedvéért, nem
várva sajtófotókra, hogy majd egyszer „történelmi hőssé” emelkedhessenek. A művelt magyar munkásság, az
öreg szakik utolsó hadoszlopa – jegyezte meg lelki jó barátom.
Középosztálybeli, nem is gondolta – úgymond -, létezik nem neves emberek temetésén „felvonulás”. Csak a
halottért, csak önmagunkért. Vert sereg – jegyeztem meg –, nagyhangú, reggeltől-estig forradalmár radikálisok
áldozatai. Csak ők – a szépet álmodók – komolyan vették, amit az igehirdetők mondtak. Hogy azután a hirdetők
köpönyeget cserélve újra és újra más eszmék szolgálatába álljanak. És a szakik maradtak a gépnél, a paraszt az
ekénél, a tisztviselő a könyökvédőnél, a kiskereskedő a rőfnél...
A temetés a Kozma utcában jelképes értelmű is. Rehabilitáció is. De vajon nekünk, akik ott fogunk gyülekezni,
eszünkbe jut-e, hogy százezrek rehabilitációjáról kell gondolkodnunk. Perújrafelvétel nélkül. Újratemetés
nélkül...
-
2 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Szent István király temetése
KRALOVÁNSZKY Alán
Szent István király temetése
Akit eltemettek, és a szentté avatáshoz újra eltemettek
Meghalt: 1038
Középkori írásos forrásaink közül a Szent István életéről, haláláról és eltemetéséről, majd különleges
tiszteletéről szükségesnek ítélt tudnivalókat, az olvasni tudó egyháziak részére ajánlott három István legenda
őrizte meg az utókor számára. Az ismeretlen szerzőtől 1077 körül származó ún. Nagyobbik Legenda szerint:
„…láz vette le a lábáról, s amikor már nem volt kétséges hamari halála, előszólította a püspököket és
palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született
Pétert, nővérének fiát választják királynak, akit már korábban magához hivatott és seregének vezérévé nevezett
ki, majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet.” A szöveg egyértelműen fejezi ki a fiú utód nélkül
halni készülő király akaratát, végrendeletét, a temetésről azonban nem tudósít, mert azt nem tartotta
lényegesnek.
„Felemelték”: 1083
István király 1083-ban történt szentté avatása után, a fehérvári királyi bazilikában 1109 után írt ún. Kisebbik
Legenda szerzője már erről is ír: „Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a VI. évkörben, Henrik római császár
idejében, a maga uralkodásának pedig 38. esztendejében elhunyt, és Szűz Mária bazilikájában temették el,
amelyet pazar munkával hozott tető alá.”
A tudós győri püspök, Hartvik 1116 előtti években írt ún. legenda-szerkesztményében még több ismeretanyagot
rögzített: „Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon örökszűz Mária mennybemenetelének az angyalok és az
emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt
külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az áldott nap, melyet halála
csakhamar még áldottabbá tett; körben állt a papság s a püspök atyák, az ispánok vezérlő kara s tömegestül a
szolgák; középen feküdt a király, Isten kedveltje, a lelki szentség kenetét felvette, miurunk Jézus Krisztus
testének-vérének útravalójával felüdített szent lelkét az Úr megtestesülésének 1038. évében az örökszűz s az
angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló égi boldogság nyugalmára vezessék. Nagy sírás támadt övéi közt,
nagy öröm az angyalok közt, de ez a sírás később mind az életben levőknek, mind a majdan születőknek örökké
való vígságára változott. Gyásztisztességére Pannónia minden tájáról összesereglettek, a királyi székhelyre, azaz
Fehérvárra vitték el a testet, s minthogy a tőle épített egyház a szentséges szűz tiszteletére még nem volt
felszentelve, tanácsot tartván, a főpapok azt határozták, hogy szenteljék fel előbb a bazilikát, a testet a földnek
csak aztán adják át. A felszentelés ünnepségét megtartván, szent testét az épület közepén fehér márványból
faragott szarkofágba helyezték, ahol érdemeiért az Úr több éven át sok kórságban senyvedőnek, lázbetegnek,
sanyargatását s nyomorúságát kiáltozónak, törvény alatt görnyedőnek számtalan jótéteményét tanúsította... Így
hát a boldog test ugyanazon a helyen negyvenöt évig nyugodott...” Hartvik tehát már a halál napját – augusztus
15. –‚ a fehérvári Szűz Mária egyházban lezajlott gyásztisztességet és a temetés módját – igaz, hogy
ellentmondásosan („a testet a földnek csak azután [ti. a bazilika felszentelése után] adják át”, ill. „a szent testét
az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték”) – megadta, sőt tudomása szerint „a boldog
test ugyanazon a helyen 45 évig nyugodott”, tehát az 1083. évi szentté avatásig.
Régészek: 1862, 1937, 1965
Mivel a székesfehérvári bazilika a 16–18. század folyamán teljesen elpusztult, köveit széthordták, az írásos
adatok elvben csak régészeti feltárás adataival vethetők össze. Erre legelőször 1862-ben került sor, amikor
Henszlmann Imre végzett feltárást az egykori bazilika déli oldalhajójában. Ekkor annak keleti szélén olyan
közvetett adatokat figyelt meg, amelyek alapján feltételezte, hogy István királyt (valamint fiát, Imre herceget is)
itt temették el 1038-ban, ill. 1031-ben, és innen emelték fel földi maradványaikat 1083-ban. Felfedezni vélte azt
a „hatalmas kőlap”-ot is, amelyet Szent László rakatott volna el István földbe ásott sírjának feltárásakor, s
amelyről Hartvik püspök is megemlékezett. Mivel megtaláltnak vélte István király sírját, a bazilika főhajójában
és szentélyében végzett későbbi feltárásai során azt nem is kereste azok közt a sírok közt, amelyeket különböző
királyaink temetkezési helyéül igyekezett meghatározni.
-
3 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Ugyanilyen indokot lehet feltételezni Szent István halálának 900 éves évfordulójával kapcsolatos, 1936–37
között végzett nagyméretű feltárás eredményeinek értékelésénél is. Lux Kálmán építész, Gerevich Tibor
művészettörténész, majd az őket követő Dercsényi Dezső művészettörténész inkább azt az oltáros helyet
kereste, ahol szent királyunk ereklyéit tisztelték évszázadokon keresztül. Ezt az egykori déli oldalhajó keleti
végéhez délre kapcsolódó kisméretű, félköríves szentélyfallal rendelkező kápolna maradványaiban vélték
megtalálni. Vagyis: nem a bazilikában, hanem a bazilika oldalfalához simuló román stílusú, külső épületben.
Ennek hajójában, középen azonban egy törtkőből épült kripta került elő, benne ruhamaradványokkal és
csontvázzal. Az 1965-ben végzett hitelesítő feltárásom során valóban megtaláltam az épített sírkamrát, sőt több,
előzőleg fel nem tárt csontvázas sírt is. A rétegtani és egyéb régészeti megfigyeléseim alapján el kellett vetnem
a negyed évszázaddal korábbi feltételezést. Úgy gondolom, hogy e Szent István kultuszhelyéül feltételezett
kápolna – a mellette újabban feltárt másik románkori kápolnával együtt – olyan főúri (egyházi-világi?)
sírkápolna lehetett, amelybe azok temetkeztek, akiknek nem volt helyük Szent István bazilikájában, de
rangjuknál fogva annak szomszédságában igen.
Újabb régészeti adat 1970–71-ben került napfényre, amikor módomban állt hitelesítő feltárást végezni a már
feltárt bazilika különböző egységeiben. Ekkor a templom főtengelyében rátaláltam egy 210x270 cm belvilágú,
mészkőkváderekből készült, és a bazilika román kori járószintje alatt 155 cm mélyen, terrazo padlóval
rendelkező építmény maradványára. Az építmény helye, formája és szintadatai kétségkívül kriptára vallanak. A
kripta északnyugati belső sarkánál elbontott lépcső ismerhető fel, itt eredeti helyzetben maradt meg a legalsó
lépcsőfok, amely azonos minőségű, erősen meszes habarccsal volt bekötve az északi és a nyugati falcsonkba. A
terrazzo padló ehhez a lépcsőfokhoz igazodott, egykorúságuk több mint valószínű. A kriptába vezető
lépcsőfokok rekonstruált száma 6–7 lehetett. A kriptával nyugat felé egy 6x5 m nagyságú, U alakú kőépítmény
alapozása volt egybeépítve.
Ezen építmény alapozása, szélességi adatai az építészeti logika alapján felépítményt sejtetnek. A külföldi
párhuzamok alapján joggal feltételezhető, hogy egy beboltozott kripta feletti oltárhoz felvezető lépcsők
alapozásáról lehet szó. Ugyancsak a hazai (pl. a Heves megyei Feldebrő), ill. a külföldi párhuzamok alapján
valószínűsíthető, hogy a kriptában őrzött Szent ereklyéket kis ablakon keresztül tekinthették meg a zarándokok.
A kripta és az oltáros kultuszhely kialakítása az 1083. évi szentté avatáskor történhetett. Egyházi írásos emlékek
is ezt látszanak bizonyítani. Ugyanis Szent István testének „felemeltetéséről” az 1092. évi szabolcsi zsinat, a
Hartvik-féle legenda, a 14. század eleji esztergomi karkönyv és négy középkori naptár augusztus 20-ánál
emlékezik meg, míg István király testének megtalálását (inventio) az 1200 körüli években írt Pray-kódex és
átvitelét (translatio) az 1341-ben írt esztergomi misekönyv október 11-re teszi. A két időpont közötti különbség
elegendő lehetett a bazilika alapítójának, az új szentnek kijáró méltó kripta és kultuszhely építészeti
kialakításához.
A középkori európai gyakorlat alapján (pl. Fulda, Köln, Ravenna, Ringsted, Siegburg, Soro, Quedlinburg stb.) a
templom közepén (in medio templi) – amely mindig a kelet-nyugati főtengelyt, nem pedig a geometriai
középpontot jelentette – csak az alapító, vagy egy kiemelkedő szent teste nyugodhatott.
A temetés
Összegezve az írásos, a régészeti és az építés-művészettörténeti adatokat, az alábbiakban foglalható össze Szent
István király 1038. évi eltemetése és 1083. évi felemeltetése: az augusztus közepi melegben elhunyt István
királyt a templom közepén (in medio domus) olyan földbeásott sírba temethették el, amelynek alján fehér
márványból, vagy annak minősített kemény mészkőből faragott lapokból összeállított kősírláda helyezkedhetett
el – ezt is joggal lehet „sarcophagus”-nak nevezni – s e kősírládába tehették a feltehetően fakoporsóban
Fehérvárra szállított testet (sarcophago candidi marmoris imponitur). Ilyen kőtáblákból összeállított
vörösmészkő sírládába temették el az 1184-ben elhunyt Anna királynét, és az 1196-ban elhunyt III. Béla királyt,
illetve egy ismeretlen személyt a 11–13. század folyamán ugyanebben a bazilikában. István király sírja fölé
hatalmas márvány, vagy annak ítélt „hatalmas kőlap” (lapis ingens) került, amely „kiemelkedett” a padlóból
(sublata tabula marmorca, que pavimento preminebat). Ezt követően „ugyanezen a helyen nyugodott 45 évig”
(quievit itaque corpus beatum eodem in loco annis XLV), tehát 1083-ig.
Ugyancsak Hartvik püspök leírása szerint, ekkor „lementek a koporsóig” (ad tumbam perventus est), „maga a
koporsó” (ipsa tumba) színültig volt vízzel (a feltárás során valóban a kripta alján ott volt a talajvíz!). Ezt
követően történt a „csodasor”: a közlekedőedények törvénye szerint viselkedő folyadék (talajvíz) kimerése,
majd visszaöntése. (Amely, mint rekonstrukcióm mutatja, a szemtanúk hitelességét bizonyítja.) Majd
„kiürítették a szarkofágot” (evacuato sarcophago). (Hartvik az 1038-as temetésnél és az exhumálás ezen
szakasza leírásában használja a szarkofág megnevezést!) Ezt követően befedték a „sírt” (sepulchro), végül pedig
-
4 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
„a megtalált kinccsel... az örökszűz Máriának oltárához visszatértek” (tehát a főoltárhoz). Majd az ünnepélyes
felemeltetést követően kezdhették el építeni az új Szent István-oltárt.
2. Képek
-
5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
-
6 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
-
7 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
-
8 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Temetkezések a székesfehérvári bazilikában
ENGEL Pál
Temetkezések a székesfehérvári bazilikában
A Szűz Mária tiszteletére szentelt székesfehérvári bazilikát Szent István király alapította, és megajándékozta
azokkal a kincsekkel, amelyeket Bulgária ellen 1018-ban viselt hadjáratán zsákmányolt. Az új templom nem
csupán egyike volt azon számos egyháznak, amelyet uralkodása alatt létesített, hanem a király eleve különleges
szerepet szánt neki. Miután Fehérvárt választotta székhelyéül, a várban épült egyház arra volt hivatott, hogy a
dinasztia különös bizalmát élvezze és az Árpádoknak mintegy „magánkápolnája” legyen. István ennek
megfelelően ide temettette el 1031-ben elhunyt örökösét, Imre herceget, majd 1038-ban őt magát is a, még
felszentelés előtt álló templom közepén helyezték örök nyugalomra. A Szűz Mária bazilika mellett 40
kanonokból álló társas káptalan szerveződött, amelyet István és utódai is hatalmas vagyonnal gyarapítottak.
Ilyenformán a káptalan feje, a prépost presztízse közel állt a püspökökéhez, és később gyakran töltötte be a
király mellett a kancellár vagy alkancellár bizalmi tisztét.
A város végül is nem vált tartósan királyi székhellyé, kultikus és politikai jelentősége azonban megmaradt, és
bizonyos értelemben mindig az „ország közepének” tekintették. Már a 11. század folyamán – valószínűleg
István halála óta – szokássá vált, hogy a magyar királyokat Székesfehérvárott koronázzák meg, és amennyire
meg lehet ítélni, a szertartás színhelye általában a Mária-bazilika volt. (Egyetlen kivételről tudunk: 1235-ben IV.
Béla ismeretlen okból nem itt, hanem a közeli Szent Péter-templomban tétette fejére a koronát.) A Szent
Koronát Zsigmond koráig (1387–1437) a káptalan kincstárában őrizték, és a testület legelőkelőbb tagja, a
jelentős különjövedelmekkel rendelkező őrkanonok volt felelős érte. Tovább növelte a bazilika tekintélyét
Istvánnak 1083-ban történt szentté avatása. A fehérvári egyház ezzel, mint az országalapító szent király
ereklyéinek őrzőhelye, újabb különleges szerepet kapott. Legkésőbb pár évtized múlva már szokássá vált, hogy
a király Fehérvárott országos gyűlést és törvénynapot ül István szentté avatásának ünnepe (augusztus 20.) táján.
A szokást utóbb törvényként írta elő az 1222. és 1231. évi Aranybulla, s bár korántsem vált állandóvá, később is
előfordult, hogy itt tartották meg az országgyűlést.
Több módon kifejezésre jutott tehát, hogy a fehérvári bazilika a magyar királyság megkülönböztetett rangú
egyháza, egy vonatkozásban azonban érdekes módon nem. Fehérvár nyilvánvalóan arra is hivatott lett volna,
hogy – miként például a Párizs melletti St. Denis apátsága a francia királyok számára – az uralkodó és
családtagjai állandó temetkezőhelye legyen. Ez a szokás azonban csak igen későn alakult ki. Szent István első
utódaiban láthatóan fel sem merült még ez a gondolat, akkoriban mindegyikük olyan egyházat választott
sírhelyül, amelyet maga alapított és így a személyes „tulajdonának” tekinthetett: Aba Sámuel a sári (abasári)
monostort (1044), Péter király a pécsi dómot (1046), I. András a tihanyi (1060), I. Béla a szekszárdi bencés
apátságot (1063), I. Géza a váci székesegyházat (1077) és Szent László a somogyvári bencés monostort (1095,
innen utóbb a szintén általa alapított nagyváradi katedrálisba került). Az 1087 körül száműzetésben meghalt
Salamon király vitatott hitelű sírja Pulában, az Isztriai félszigeten található.
Kálmán királynak, amennyiben követi a hagyományt, az általa püspökséggé emelt Nyitrát kellett volna
választania, azonban szakított vele, és – elsőként István örökösei közül – Székesfehérvárra temetkezett (1116).
Fiát, II. Istvánt ugyancsak „saját” egyházába, a Nagyvárad melletti váradhegyfoki premontreiekhez temették
(1131). Kálmán példáját különös módon épp az általa kisgyermekként megvakított II. Béla követte (1141). Az ő
utódai közül Székesfehérvárra került három fia: II. Géza (1162), II. László (1163) és IV. István (1165), egyik
unokája: III. Béla (1196) és ennek unokája, a gyermek III. László (1205), akivel hosszabb időre meg is szakad a
fehérvári királytemetkezések sora. Állandó szokásról ekkoriban sem beszélhetünk, mert a sort megszakította
1172-ben III. István, akinek az esztergomi, és 1204-ben Imre király, akinek az egri székesegyház lett a végső
nyugvóhelye. A 13. századi Árpádok végképp hátat fordítottak Székesfehérvárnak: II. Andrást az egresi
ciszterci apátságba, IV. Bélát az esztergomi ferencesekhez. V. Istvánt a margitszigeti apácák kolostorába, IV.
Lászlót Csanádra és III. Andrást a budai ferences templomba temették. Az Árpádokat követő két árnyékkirály, a
cseh Vencel és a bajor Ottó külföldön hunyt el (1306 ill. 1312).
A székesfehérvári bazilika az Anjou dinasztia alatt lett ismét királyi temetkezőhely, de még ekkor sem végleg. I.
Károly (Károly Róbert), aki kétszer is helyreállította a tűzvésztől megsérült templomot, temetkezőhelyül is ezt
választotta. Nagyszabású temetése (1342), amelyről részletes híradás tudósít, többek között arról nevezetes,
hogy jelen volt rajta sógora, Nagy Kázmér lengyel király, valamint rokona, Károly cseh trónörökös, Zsigmond
magyar király leendő apja. Károly fiát és utódát, Nagy Lajost abba a Szent Katalinnak szentelt pazar
sírkápolnába temették (1382), amelyet maga építtetett a templom egyik oldalhajójában. Csaknem biztos, hogy itt
-
9 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
nyugodott már ekkor legidősebb leánya, a nyolcévesen (1378) elhunyt Katalin hercegnő is, és feltehető, hogy
Lajos a kápolnát családi temetkezőhelynek szánta. Annál érdekesebb, hogy másik leánya, Mária királynő
mégsem itt, hanem Nagyváradon, Szent László mellett kívánt nyugodni (1395), és évtizedek múlva szintén oda
vitette magát hosszú életű férje, Luxemburgi Zsigmond (1437) is. Választásuk kétségtelenül összefüggött a
lovagkirály ekkoriban különösen divatozó kultuszával, amelynek az udvar, a nemesség és a polgárság egyaránt
hódolt. Az persze természetes, hogy a Visegrádon 1386-ban meggyilkolt II. (Kis) Károlyt, akit Mária és
Zsigmond pártja ellenkirálynak tekintett, nem az Anjouk közelében, hanem a Visegrád melletti Szent András
bencés apátságban helyezték nyugalomra.
Székesfehérvár csak Zsigmond halála után vált végleg a magyar királyok állandó temetkezőhelyévé. Ez a tény
bizonyára összefüggött azzal, hogy 1439-ben győzött a nemesség rendi mozgalma, ami együtt járt némely ősi
vagy annak vélt hagyomány felélesztésével. Ilyennek volt tekinthető Székesfehérvár ősi kultikus szerepe,
amelyről a koronázások élő hagyománya tanúskodott, s amelyre – mint láttuk a rendek által mindenek fölé
helyezett Aranybullából is következtetni lehetett, noha a fehérvári törvénynapok kora már réges-rég elmúlt.
Ekkoriban, a 15. század közepén formálódhatott tehát közvéleménnyé, hogy Szent István utódainak örök
nyugvóhelye sem lehet más, mint a fehérvári bazilika. 1543-ig, amikor a város és vele a templom török uralom
alá került, még öt királyt temettek ide: Albertet 1439-ben, Mátyást 1490-ben, II. Ulászlót 1516-ban, II. Lajost
1526-ban, miután tetemét felkutatták a mohácsi csatamezőn, végül Szapolyai Jánost 1540-ben. Ezzel a bazilika
37 magyar királyból összesen 15-nek adott nyugvóhelyet. 1437 és 1543 között csak ketten nem kerültek ide: I.
Ulászló, aki a várnai csatában esettel (1444), valamint V. László, aki Csehországnak is királya volt, és miután
Prágában halt meg, természetesen ott temették el (1457).
1543-ban I. Szulejmán szultán elfoglalta Székesfehérvárt. 1601-ben a császári hadak visszavették, de 1602-ben
újból elesett s 1688-ig török uralom alatt maradt. Ekkorra már romba dőlt a bazilika, s bár a 18. század végén
egyes részei még magasan álltak, köveit hamarosan széthordták, így ma már csak alapfalai láthatók. Az idők
folyamán feldúlták és kifosztották a sírokat is, és a 19–20. századi ásatások alkalmával főként csak
falmaradványok, meg széthányt és azonosíthatatlan csontok tömege került napvilágra. Egyetlen kivétel volt, az
az 1848-ban talált, csodálatosképpen érintetlenül maradt kettős sír, amelyben egy király és egy királyné
csontvázára bukkantak. A sírt sikerült meggyőzően azonosítani: III. Béla királynak és első feleségének,
Antiochiai Annának maradványai voltak benne.
Ebből az egyetlen leletből is következik, hogy a bazilikába nem csak királyokat temettek, sőt más forrásokból
kitűnik, hogy nem is csupán a királyi ház tagjait. Az ásatások eredménye is ezt igazolja, mert a bazilikában és
közvetlen környezetében több száz személy csontjait tárták fel. Kilétüket – kevés kivételtől eltekintve – örökre
homály fedi.
Teljes és megbízható adataink csupán a királyok temetkezőhelyéről vannak, családtagjaikéról csak elvétve. A
már említett Szent Imre hercegen (1031) és Anna (Ágnes) királynén (1184) kívül még öt személyről tudjuk
biztosan, hogy teteme a fehérvári bazilikába került. II. Béla 1137-ben ide hozatta Görögországból apja, a tíz
évvel korábban elhunyt Álmos herceg földi maradványait. Krónikáinkban olvasható, hogy I. (Anjou) Károly ide
temettette el második feleségét, Mária sziléziai hercegnőt (1317), valamint két kiskorú fiát, a csecsemő Károlyt
(1321) és az ötéves Lászlót (1329). Végül a magyar udvarban tartózkodó velencei követek beszámol arról, hogy
1506-ban Fehérvárott helyezték nyugalomra Kendali (Candale-i) Anna királynét, II. Ulászló feleségét.
E töredékes adatokból némi joggal következtetni lehet egy, a temetkezésekben követett elvre: ha valamely
uralkodó úgy döntött, hogy Fehérvárt választja sírhelyéül, úgy a jelek szerint mellé kerültek mindazon
hozzátartozói (felesége és gyermekei), akik az ő életében haltak el és így ő dönthetett tetemük sorsáról.
Korántsem biztos, hogy ez így volt, de nincs olyan adat, amely a feltevést cáfolná. Ennek alapján még számba
vehető néhány személy, akinek teteme elég nagy valószínűséggel a bazilikába került: Kálmán király ismeretlen
nevű szicíliai felesége (1112 előtt), akit a korábbi irodalom egy olasz forrást félreértve Buzilla néven emlegetett;
gyermekük, László herceg (1112); Predszláva, Álmos herceg orosz felesége, II. Béla anyja; Ilona királyné, II.
Béla szerb felesége (1157 előtt); legkisebb fiuk, a gyermekkorban (1141 előtt) elhunyt Álmos herceg;
Luxemburgi Margit királyné, Nagy Lajos első felesége (1349); a már említett Katalin, Lajos leánya (1378);
végül Podjebrád Katalin, Mátyás király első hitvese (1464). A névsor semmiképpen sem tekinthető teljesnek, ha
másért nem, azért, mert az Árpádok között biztosan voltak olyan zsenge korban elhalt királyfiak és
királyleányok, akikről semmiféle híradás nem maradt ránk.
Bár a fehérvári temetkezés kiváltsága elsősorban a királyi ház tagjait illette meg, kivételképpen mások is
részesültek benne. Erre nézve a 15. századból maradtak fenn adatok. Egy oklevél szerint Zsigmond király 1427-
ben Rozgonyi István fejéri ispán kérésére megengedte, hogy „a maga, felesége, gyermekei, testvérei és
nemzetsége” számára „a fehérvári Szűz Mária egyházban, annak azon szögletében és helyén, ahol óhajtja”,
-
10 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
sírhelyet válasszon, ott oltárt emeljen és azt tetszése szerint birtokokkal és javakkal gazdagítsa. Arról a
Rozgonyi Istvánról van szó, aki egy év múlva harcias feleségével, Szentgyörgyi „Cicellével” az oldalán,
hősiesen harcolt Galambóc váránál a törökök ellen. Van nyoma, hogy a bazilikában valóban felépült egy
Rozgonyi-kápolna, de arról sejtelmünk sincs, hogy az 1523-ban kihalt, igen népes családból kik és hányan
temetkeztek oda. Kevéssel Rozgonyi előtt hasonló kiváltságban részesült Zsigmond firenzei származású
hadvezére. Filippo Scolari, magyar nevén Ozorai Pipo, aki saját oklevele szerint sírkápolnát alapított maga és
felesége számára a fehérvári bazilika oldalán az egyik romos torony tövében, amelyet kijavíttatott. 16. századi
olasz életrajzírójától tudjuk, hogy márvány síremléke a kápolna oltára alatt volt, és latin nyelvű feliratát, mely
szerint 1426. december 27-én halt meg, a város elestéig (1543) látni lehetett. Mátyás királynak is fennmaradt
egy oklevele 1481-ből, amelyben egykori lovászmesterének, Buzlai Lászlónak engedélyezte, hogy családjával
együtt a bazilikába temetkezzék. Egy sziléziai forrás pedig arról tudósít, hogy a király Fehérvárott temettette el
kedvelt zsoldosvezérét, a Szabács viadalánál elesett Hag Ferencet (1475).
A megtiszteltetésben, amelyről a fenti esetekben írott források tudósítanak, a régészeti leletek szerint mások is
részesültek. A bazilika ásatásai során előkerült Druget Fülöp nádor (megh. 1327) pecsétgyűrűje, amire az a
viszonylag legvalószínűbb magyarázat, hogy ott állt a sírja. Fennmaradt továbbá azoknak a vörösmárvány
sírköveknek a töredéke, amelyek valaha a lengyel Stibor vajda (megh. 1414) és egy másik főúr, Marcali Miklós
vajda (megh. 1413) tetemét fedték.
Természetesen nemcsak világi előkelőket fogadott magába a bazilika, hanem egyháziakat is. Egy dalmát forrás
arról tudósít, hogy 1170 körül Fehérvárott temették el Lombard Péter spalatói érseket, és van egy román kori
sírkőlap, amely egy magát Apollinarisnak nevező, feltehetően egyházi személyé volt. Nemrég előkerült Bodó
Miklós fehérvári prépost (megh. 1474) sírkövének egy darabja is, és bár más bizonyíték nincs, ésszerű
feltételezni, hogy az egyház összes prépostjának itt volt a sírja. Mivel pedig a bazilika teljes területe még nincs
feltárva, a fehérvári sírok fölötti szemlénket abban a hiszemben zárhatjuk le, hogy ismereteink bővülésére még
van némi kilátás.
2. Képek
-
11 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
-
12 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
-
13 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
-
14 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Szent László király életének jelenetei a Magyar Anjou Legendáriumból. Képösszeállítás
E. KOVÁCS Péter
Mátyás temetése
1490. április 6-án Bécsben elhunyt Hunyadi Mátyás, Magyarország királya. Az uralkodó itáliai történetírója,
Antonio Bonfini – aki Hungaricarum rerum decades IV et dimidia című munkájában a kezdetektől 1496-ig
mutatta be a magyarok történetét – miként az minden jelentős személyiség halálakor szokásos volt –, égi jeleket
vélt felfedezni, amelyek már hosszú ideje előre jelezték a szomorú nap közeledtét. (Hunyadi János haláláról
Bonfini elődje, Thuróczy János például így írt: „Az égboltozat magas csillagai előre jelezték halálát mert
elhunyta előtt egy üstökös jelent meg a magas égen.”) „Már az előző év január elseje után megdördült az ég.
Halála után a Duna szokatlanul megáradt; sok part menti falvat és várost öntött el, hogy török betörés ellen
megvédje Pannóniát, ha már az ország oltalmazója nem védelmezheti. A Budán őrzött oroszlánok a király halála
napján kimúltak. Ekkor Budán a Corvinus-ház címerének madarát, a hollót egyetlenegyet se láttak, míg
Fehérvárott, a magyar királyok temetkezőhelyén annyi holló károgott, hogy ebből már mindenki könnyen
sejthette a király halálát. De a jósok és matematikusok is mondták, hogy meghal ebben az esztendőben” – írja
Bonfini.
Égi jeleket utólag természetesen sokkal könnyebb felfedezni, mint előre jósolni, de a király egészségi állapota
annyira rossz volt, hogy közvetlen környezetének tagjai előtt nem lehetett kétséges: Mátyás már nem sokáig lesz
Magyarország királya. Életének utolsó három esztendejében gyakorlatilag állandó orvosi kezelés alatt állt. A
köszvény annyira elhatalmasodott rajta, hogy 1489 márciusától nem tudott a saját lábán járni, hordszéket kellett
használnia. A súlyosan beteg Mátyást az 1490. év virágvasárnapján (április 4.) a szélütés végleg ágynak
döntötte. Két nap múlva fekete lobogó jelezte: Magyarországnak új királyt kell választani.
Kettős temetés
A királyi tanács döntése értelmében az elhunyt uralkodónak kettős temetést szerveztek. Az egyiket jelképesen
Bécsben, a másikat végleges nyughelyén, Székesfehérvárott. A királyt először a bécsi vár ebédlőtermében
ravatalozták fel, itt az udvar tagjai róhatták le tiszteletüket. Bonfini szerint bíbor kerevetre fektették, mellétéve
méltósága jelvényeit. „Azután, minthogy a holttestnek, bár belső részeit kivették, már szaga volt, szurokkal
lezárt koporsóba helyezték.” A város lakossága a köztéri ravatalnál vehetett búcsút a magyar királytól. Ekkor –
mint azt Bonfinitől tudjuk – kapitányai emelték a vállukra a koporsót, amely aranyos takarójának rojtjait főurak
és a seregek hadnagyai tartották. A temetési menet a Szent István székesegyházba vonult, mögötte haladtak
gyászöltözetben a főpapok és a város rendjei.
Az itáliai szerző ugyan díszes temetési menetről beszél, de valószínű, hogy a bécsi ravatal nem volt valami
pompás. Ez az egyszerűség tűnt fel Johannes Tichtel bécsi orvosprofesszornak is: naplójában feljegyezte, hogy
– ellentétben az ország szokásaival – a ravatal dísztelen volt, semmiféle posztót és egyetlen egy trombitást sem
lehetett látni. A tudós doktor figyelmét az sem kerülte el, hogy a király koporsóját csupán Korvin János herceg
követte, Beatrix nem. Pedig ha királyoknak, hercegeknek vagy más előkelőségeknek adták meg a
végtisztességet, a korabeli gyászszertartásokat Magyarországon is a pompa jellemezte. l476-ban például
Dengelegi Pongrác János erdélyi vajda ravatalát és temetését így írta le Hans Seybolt, aki Thoman Jud bajor úr
megbízásából járt itt. „A fent említett napon [december 28.] halt meg nagyméltóságú Pongrác erdélyi vajda, a
király nagybátyja [helyesen: unokatestvére] is. Arannyal és gyönggyel gazdagon díszített süvegben feküdt a
ravatalon. Szerzetesek és papok jöttek és énekeltek ravatalánál egészen hétfőig [december 30.]. Akkor hatlovas
halottas kocsira emelték, és fekete lepellel leterítették. A lovak szerszáma is fekete bársonnyal volt bevonva. A
kocsi elején és hátulján két-két barát ült, a kocsi előtt és mögött több mint száz szerzetes haladt mécsessel a
kezében. A barátok után ment két ifjú mécsest vive. A mécsesben piros viaszgyertya égett. Mindegyik
gyertyában száz magyar arany volt rejtve. Utánuk tizenhat ifjú lépkedett, mindegyikük két mécsest vitt, amely
szintén aranyakkal volt tele. Az egyes mécsesekben huszonöt, összesen ezer arany volt, amelyet a papoknak
szántak. De a magyarok tizenhat aranyat kiloptak belőlük. A mécsesek után két nagy ezüst tálban száz-száz
magyar arany értékű fillért vittek. Ezután ismét több mint száz mécses következett, majd két ember olyan
értékes áldozati ajándékot hozott, amit ők maguk is szívesen megtartottak volna. A koporsó előtt aranycímerű,
fekete zászló lobogott.”
A szokásostól eltérő, egyszerűbb ravatalnak talán az lehet a magyarázata, hogy a végtisztességet a magyar
királyok ősi temetkezési helyén, Székesfehérvárott kapta meg Mátyás.
-
15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A második ravatal
A király holttestét hajón vitték Budára, majd onnét Fehérvárra. A ravatal a székesegyház előcsarnokában volt,
ahol az elhunyt uralkodó fedetlen arccal, palástban feküdt. Mellette voltak méltóságának jelvényei is: a kard, a
jogar, az országalma és a korona. Ludovico Tubero dalmát történetíró (l459–1527), aki Bonfini mellett a
legfőbb forrás Mátyás temetéséről, munkájában (Commentarii de rebus, suo tempore, in Pannonia et finitimis
regioni bus gestis) arról tudósít bennünket, hogy a ravatal arannyal átszőtt bíbor szövettel volt letakarva.
A királyi temetést Szent Márk ünnepén (április 25.) celebrálták. A ravatal egyik oldalán a főpapok, a másikon a
főurak álltak, akik csak akkor indultak be az előcsarnokból a székesegyházba, amikor a mise alatt a felajánlás
következett. Az istentiszteletet az ország szokásaitól eltérően nem az esztergomi érsek Estei Hippolit, hanem
Kálmáncsehi Domokos, a székesegyház prépostja celebrálta, hiszen a „kis prímás” ekkor életkoránál fogva
alkalmatlan volt még az egyházi szolgálat ellátására. Bonfini ezt így örökítette meg: „Tizenkét páncélos lovas
haladt a ravatal előtt bíbor öltözetben; az annyi győzelmet aratott híres királyi zászlókat vitték, egyikük a királyi
kardot. A ravatal mögött fia [Korvin János] haladt gyászöltözetben; oldalán jobbról a pápai követ [Angelo
Pecchinoli], balján Hippolit esztergomi érsek. Követték őket az egyházi és világi rendek, köztük Orbán egri
püspök [Dóczy Orbán], Báthory István [országbíró], János váradi [Filipec János], továbbá Oszvald zágrábi
[Laki Thuz Osvát], Miklós váci [Báthory Miklós], Tamás győri [Bakócz Tamás] és György csanádi püspök
[Bonfini itt téved, mert a csanádi püspök ekkor Szokoli János], valamint a főurak és nemesek többi rendei.
Mikor a Szűz Mária bazilikához visszaértek, középen letették a holttestet. A lovagok, kik a zászlókat és a kardot
vitték, sóhajtozva földre dobták azokat a főoltár előtt, mintha a király kidőltével minden győzelmi jele, zászlaja,
szerzett országa odaveszett volna.”
A temetés
A temetési menet jól elkülöníthető részekből állt tehát. A tizenkét lovas és az általuk vitt királyi jelvények és
zászlók Mátyás uralkodói dicsőségére és tetteire utaltak, szimbolizálva a királyi hatalmat. A feldíszített ravatal
az elhunyt uralkodó földi maradványaival már a jelent, az elmúlást jelképezte: az evilági élet múlandóságát. A
gyászolók sorrendje a társadalmi hierarchiát követte. A ravatalt a kiszemelt utód követte – hiszen Beatrix
valószínűleg Budán maradt – mellette a jelenlévő egyháziak közül a két legmagasabb méltósággal. Az egyházi
és a világi rendek – a kifejezés az ország egyházi vezetőit és a legfontosabb világi tisztségviselőit takarja – után
következnek más főurak, és a nemesség többi képviselője. Rajtuk kívül a szertartás fényét azok a külföldi
követek emelték, akik Budáról szintén az udvarral tartottak Fehérvárra. A pápai követen kívül biztosan ott volt
Pietro Ransano és Francesco Montano, akik Mátyás apósának, Aragóniai Ferdinándnak az érdekeit képviselték
Magyarországon, valamint más országok, fejedelemségek diplomatái is, de róluk csak általánosságban, nevük
említése nélkül beszélt Bonfini. Nyilvánvalóan a városok képviselői is megjelentek Fehérvárott, sőt a környező
településekről is nagy számban érkezhettek az országlakosok, de hogy közülük kik kaptak helyet a székes
egyházban, arról hallgatnak a források.
A temetési menet először körbevitte a ravatalt, majd amikor megérkeztek a bazilikához, a templom közepén
helyezték el a holttestet.
A szertartás alatt Pietro Ransano lucerai püspök, nápolyi követ, mondott Mátyás felett halotti beszédet. A
dominikánus szerzetes 1476-ban kapott püspökséget. 1488 és 1490 között Budán tartózkodott; feladata az volt,
hogy rábeszélje a királyt: János herceg helyett Beatrixre hagyja trónját. (A királyné biztatására írta meg Bécsben
Epithoma rerum Hungarorum című könyvét, amelyben a kezdetektől Mátyás koráig tárgyalta a magyar
történelmet.)
A szentmise alatt az oltár két végére a főurak hétszáz aranyat tettek le, a testet pedig ideiglenes sírba helyezték,
mert a királyi síremlék még nem készült el. Korvin János rendelkezése értelmében a temetés után is óránként
szent himnuszokat énekeltek a királyi sírhely fölött.
Mint Maffeo Treviglio milánói követ elégedetten megállapította, a székesfehérvári temetés pompája már
megfelelt az ország szokásainak és méltóságának.
Temetési jelvények
A Bonfini által említett királyi zászlókat Tubero leírása szerint a sírhely mellé helyezték, és mint Michael
Ebenheim feljegyzéseiből tudjuk, nemcsak ideiglenes díszítésként használták azokat. A Miksa seregében
harcoló katona 1490 novemberében járt Fehérvárott, amikor ura elfoglalta azt, s a székesegyházban Mátyás sírja
felett egy királyi zászlót látott, amire a magyar címer volt festve.
-
16 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A templom belsejében, a sír környékén, remekművű pajzsok díszíthették a szentély falait. Egy ilyen temetési
pajzsot őriznek Párizsban, a Musée d’Artillerie-ben. A 61x44,5 cm nagyságú, a korabeli gyalogsági pajzsok
mintájára erős bőrrel átvont aranyozott fapajzsot domborítás díszítette. Közepén Mátyás, szélein Galícia és
Morvaország, valamint Kálmáncsehi Domokos székesfehérvári prépost és Ernuszt János pécsi püspök címerei
láthatók. Mivel a két főpap jelvénye is megtalálható a pajzson, nagy a valószínűsége, hogy ők készíttették azt a
temetés alkalmából. Kálmáncsehi esetében ez még érthető, hiszen neki állása miatt hivatalból hozzá kellett
járulnia a költségekhez. Talán ezért is kapott Korvin Jánostól a szertartás után egy színaranyból készült,
gyöngyökkel kirakott keresztet – amiről Bonfini szerint azt beszélték, hogy negyvenötezer aranyba került –‚
valamint gyöngyös csészéket, aranytálat, kelyheket, gyertyatartókat, ruhákat, összesen hetvenezer arany
értékben. Ernuszt János szerepéről a szertartásban viszont semmit sem tudni. Elképzelhető, hogy a főpapok és a
főurak egy része közösen készíttetett hasonló díszpajzsokat, így kerülhetett egymás mellé a prépost és a püspök
címere. Ez utóbbi feltevést látszik alátámasztani az a tény, hogy még egy pajzsról van tudomásunk, írásos
forrásból. 1631-ben Kopcsányi Pap Márton azt írta feljegyzésében, hogy Sopron város tulajdonában volt Mátyás
király pajzsa, s azt is megemlíti, hogy az II. Ferdinánd császárhoz és királyhoz került. A pajzson lévő címerekről
nem tett említést, de egy feliratot följegyzett magának: „Sancta Dei genitrix Maria interpella pro Rege Matthia.”
(Istennek szent szülőanyja Mária, járj közben Mátyás királyért.) A Párizsban őrzött pajzson ellenben a
következő felirat áll: „Alma dei genitrix Maria interpella pro Rege Mathia.” (Istennek kegyes szülőanyja Mária,
járj közben Mátyás királyért.)
A síremlék
Tizenegy királyunkhoz hasonlóan Mátyás is a Szent István által alapított, és 1038-ban felszentelt
székesfehérvári Szűz Mária társaskáptalan egyházában nyert végső nyugodalmat. A király személyesen
támogatta a bazilika átépítését, hiszen az új szentélyben akarta a maga és családja síremlékét elhelyezni. Nem
külön kápolnát építtetett erre a célra, hanem a bazilika meghosszabbított szentélyének apszisába tervezte
nyughelyét. 1485-ben sikerült VIII. Ince pápától a fehérvári bazilika számára teljes búcsút szereznie a nagyhét
utolsó négy napjára. A katolikus egyház feje azzal indokolta cselekedetét, hogy így kívánja támogatni Mátyás
építkezését. (1490-ben a pápa megismételte búcsúengedélyét, és kiterjesztette azt az egész nagyhétre.) Célja,
hogy már életében mauzóleumot építtessen magának, a kortársak előtt sem volt titok, e tervét mind Ransano,
mind Bonfini említi.
A síremlék azonban nem készült el halála napjáig. Ezért Mátyás holttestét a bazilikának általa építtetett részébe,
ideiglenesen a puszta földbe hantolták el. A munkálatok a király temetése után felgyorsulhattak, hiszen mire
Miksa Fehérvárt megszállta, már elkészült az emlékmű. Az erdélyi márványból faragott munkát Balogh Jolán
szerint az a Giovanni Dalmata faragta, aki az ún. Diósgyőri Madonnát is készítette. A sírdomb felett a következő
felirat állt: „E márvány alatt Korvin Mátyás fekszik, ki tettei után Istennek tűnik, végzete azt tanúsítja, hogy
ember volt.”
*
A síremlék minden bizonnyal kiemelkedő értékű alkotás volt, de nem egyedül állott a székesegyházban, hiszen a
többi uralkodó emlékművét is megfigyelte és leírta később Dzselalzáde Musztafa (1556–1557) török történetíró.
„Különösen említendő a legalsó pokol tüzén égő királyoknak pihenő- és temetkezőhelyéül szolgáló régi
templom. Ennek minden szögletében és zugában drága márványból, vagy kőből kifaragott csodálatos alakok
voltak, melyeknek mindegyike annak idejében hírével és hatalmával kérkedő padisah volt.” Dzselalzáde
leírásából egy magyarországi St. Denis képe bontakozik ki, amely a török uralom másfél százada alatt csaknem
nyomtalanul elenyészett.
2. Képek
-
17 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
-
18 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Meghalt a király, éljen a király. II. Lajos temetése
BARTA Gábor
Meghalt a király, éljen a király
II. Lajos temetése
„Mohács mezején az ütközet szerdán volt. Másnap, csütörtökön gyorsan megérkezett [Budára] a királyné egyik
német szolgája a háborúból, de csaknem félőrülten, nem bírt belépni a kapun. És Thurzó a királynéval volt, s
ketten beszélgettek egymás közt... Láttuk nagyságos Thurzó Eleket, paripán sietve elrohant a királynétól...,
lehajtott fővel, s nem szólt semmit... Mondtam: testvérek, ez rossz jel, mert Thurzó úr mindig víg volt, most
pedig rosszkedvű... A budai utcákon és tereken a német [polgárok] égő fáklyákkal a kezükben sok fekete ládikát
és szekrényt vittek ki karjukon a városból Logod felé, mások pedig a hajókra, le a Duna folyóhoz... A budai
magyarok csodálkoztak, ugyan mi ez, mert ők még nem tudták... Azután Mária királyné Buda várából ötven
lovassal ellovagolt a logodi kapun udvarhölgyeivel…”
Szerémi György káplán emlékiratainak idézett sorai azt a tanácstalanságot és zavart írják le, amely a mohácsi
csatáról frissen Budára érkező hírek nyomán keletkezett. Pánik, vádaskodás és fosztogatás kísérte a bizonytalan
értesülések terjedését nemcsak a székvárosban, hanem az ország jó részében is.
E szóbeszéd eleinte csak a borzalmas vereségről és a török közeledéséről szólt. Azt, hogy mi lett a sorsa a
csatában személyesen is részt vevő II. Lajos királynak, maguk a túlélők sem tudták.
Bármilyen furcsának tűnik, a magyar király eltűnése legelébb is a töröknek okozott gondot. Valamikor a
mohácsi csata utáni napokban Ibrahim nagyvezír a szultán parancsára szabadon engedett három jelesebb
foglyot, Szekcsői Herczeg Miklós, Jan Pilecki és Jan Maciejowski királyi kamarásokat. A három udvaronc
igencsak örülhetett szerencséjének, hiszen előzőleg végig kellett nézniük, hogyan nyakaztat le a padisah jó
kétezer „közönséges” foglyot. Igencsak siettek hát teljesíteni a szultán kívánságát: lóhalálban indultak
megkeresni a még élőnek hitt királyt. Azt kellett volna tudtára adniuk, hogy Szulejmán szövetséget kíván vele
kötni, amiért cserébe védelmét ajánlja minden ellenségével szemben, s ezért „nem kér többet, csak a Dráva és
Száva közötti területet”.
II. Lajost persze már nem találhatták meg, helyette özvegyét, Máriát keresték föl Pozsonyban, ahová az Budáról
menekült. Választ sem vihettek, hiszen a széthullott országban senki sem vállalkozhatott ilyen súlyú politikai
döntésre. Azok az államférfiak azonban, akik beszéltek Herczegékkel, kénytelenek voltak számot vetni a
fordulat súlyával. A győztes török vazallusi státust kínál a legyőzött magyaroknak, éspedig eddigi
szövetségeseik, nyugati szomszédaik ellen. Brodarics István kancellár első buzgalmában 1526. október 3-án
megírta a dolgot barátjának, Krzysztof Szydlowiecki lengyel főkancellárnak, de mikor pár hónappal később a
mohácsi csatáról szóló emlékiratát szerkesztette, már csak semmitmondó frázisokat engedett meg magának:
„...sokat megtudtunk tőlük [ti. Herczegéktől], amit a történetírás magvas rövidsége miatt most nem sorolhatunk
elő.” Nem hiába volt jó diplomata, megérezte, vagy előre látta, hogy a szultán különösnek tűnő ajánlata a
jövendő magyar politika alapkérdésévé válik, amiről nem ajánlatos túl sokat beszélni az európai nyilvánosság
előtt.
Most, 1526 októberében, a Szerémség felé visszamenetelő török csapatok háta mögött azonban egyelőre az volt
a kérdés: mi történt valójában az ifjú királlyal?
A királyok sírjánál kiterítik
Budán a sokféle hír terjesztői között egyetlen ember volt, aki azt állította magáról, saját szemével látta, mint
veszett a mocsárba az uralkodója: Ulrich Czettrich királyi kamarás.
Czettrich Mohácsról menekülve még azelőtt utolérte Mária királyné udvartartását, hogy az megérkezett volna
Pozsonyba. A friss özvegy nyilvánvalóan hitt szavának – testvérének, Ferdinándnak azon nyomban meg is írta a
gyászhírt –‚ nyilvánosságra hozatalát azonban heteken át halogatta, főleg azért, hogy időt nyerjen párthívei
összegyűjtéséhez.
Így azután, mikor a török végre kivonult az országból, egyre kényelmetlenebbé vált a kérdés: elképzelhető-e,
hogy a király mégis él? De hol rejtezik akkor?
-
19 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Mária ekkor utasította Czettrichet: menjen el Mohácsra, és keresse meg férje holttestét. A kamarás és kísérője,
Sárffy Lőrinc győri várkapitány október derekán érkezett a csatamezőre, s hála Czettrich jó
emlékezőtehetségének, hamarosan meg is találták, az időközben helybeli parasztok által ideiglenes sírba
helyezett királyt. Sárffynak Brodaricshoz küldött jelentéséből mindenesetre még kiérződik, hogy induláskor
maga sem hitt egészen útitársának: „Legyen róla meggyőződve főtisztelendő uraságod, hogy mindaz, amit
Czettrich annak idején a király haláláról elmondott, a színigazság volt. Mert amikor ahhoz a helyhez
közeledtünk, s még oda sem értünk, már Czettrich ujjával mutatta meg azt a helyet... Kiástuk a testet..”
A kis csapat a kihantolt tetemmel Székesfehérvárra indult, hiszen Fehérvár volt a magyar királyok hagyományos
temetkező – és koronázó – helye. „Midőn Székesfehérvár elé értünk – zárja jelentését Sárffy – Czettrich
előrelovagolt, s a városi bírónak és a többi rendnek előadta, kit hozunk, s erre ezek, mint illett, az egész
papsággal együtt ünnepi menetben kijöttek a városból a király koporsója elé. Végül a felség holttestét bevittük a
városba, s a prépostság házában egy pajzsra kiterítettük nagy tisztelettel. Felnyitottuk ezután a koporsót, s
megmutattuk a város bírájának... Horváth Mártonnak, majd átadtuk neki megőrzés végett.”
Halál, temetés, politika
Az özvegy nyilvánvalóan saját jelenlétében, saját irányításával képzelte el a temetést. A cselekvéssel azonban
egyre késett, Pozsonyban ragadt, ahol legfőbb politikai céljáért munkálkodott: testvérének, Ferdinánd
főhercegnek magyar királlyá választását készítette elő. Mivel nem volt népszerű a magyar urak között,
párthíveinek összeszedésével vesződve végül is elszalasztotta a lehetőséget, hogy maga adhassa meg a
végtisztességet férjének.
Nem sokkal később ugyanis, hogy Sárffyék a mohácsi síkra érkeztek, a szultán és a királyné után egy harmadik
hatalmasság is kerestetni kezdte II. Lajost: Szapolyai János erdélyi vajda.
A vajda az ország legnagyobb földbirtokosa, s egyben legtekintélyesebb politikusainak egyike volt. A mohácsi
csatából akarata ellenére elkésett, s amint hírül vette, hogy a király elesett vagy eltűnt, úgy döntött, teljesíti
családja régi álmát, s kísérletet tesz a trón megszerzésére. Az általa összehívott tokaji gyűlésen (október 17-én) a
nemesség el is határozta a királyválasztó országgyűlés meghirdetését, éspedig november 5-re Székesfehérvárra.
Szapolyai Tokajból előre küldte egyik erdélyi hívét, Osdolai Kun Gotthárdot Buda megszállására; Czibak Imre
volt temesi ispánt és Mesztegnyői Szerecsen János tekintélyes dunántúli nemesurat pedig megbízta a király
holttestének megkeresésével.
Kun Gotthárd kétezer huszárjával október 27-én érkezett Budára, maga a vajda két-három nappal később vonult
be ugyanoda. Miközben a többiek az út fáradalmait pihenték ki, a mohácsi csata két túlélője, Bakics Pál és
Ráskay Gáspár vezetésével lovascsapatok indultak az Északkelet-Dunántúl hódoltatására. Ráskay ellenállás
nélkül foglalt el két közeli királyi várat, Tatát és Komáromot. Így szabaddá vált az út a Bakics vezette csapat
előtt: ők november első napjaiban bevonultak Székesfehérvárra. Bakics nyilván azonnal jelentette Budára: a
király holtteste itt van a városban Czibakék jöhetnek vissza. A Szerémi–Tatai-féle emlékirat szerint a vajda még
Budán elrendelte, száz aranyforintból készíttessenek halotti koronát, majd november 8-án elindult Fehérvárra, az
oda meghirdetett, de pár napot „késő” országgyűlésre.
Mindenki tudta, hogy a hatalmas úr önmagát kívánja királlyá választatni Fehérvárott, s a Czibak–Szerecsen-féle
küldetés, meg a halotti korona ügye azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a néhai Lajos király végtisztességéről is ő
kíván gondoskodni.
Ez a gesztus pedig némi magyarázatot kíván. I. Szulejmán azt a partnert kereste II. Lajosban, akit – veresége
okán – rá lehetett kényszeríteni a törökkel való együttműködésre, Magyarország alávetésének elfogadására.
Mária királynénak pedig, mint özvegynek nemhogy joga, hanem egyenesen kötelessége lett volna férje tisztes
eltemetése. Szapolyai ugyan rokona volt II. Lajosnak, de igencsak szegről-végről – néhai testvére, Borbála volt
Lajos nagybátyjának, Zsigmond lengyel királynak első felesége –‚ és az ország méltóságviselőinek sorában sem
ő volt az első. Az ő lépéseit – lehetett-e másképp? – természetesen a magyar hagyományok és saját ambíciója
irányították.
Előbb temetés, majd új király
Magyarország választó királyság volt, amelyben a rendek uralkodó-kijelölési jogát csak az a hagyomány
korlátozta, hogy a törvényes király fiúgyermekét mindig és mindenkor „megválasztották”. Az Árpádok kihalása
után azonban egyetlen uralkodó dinasztiánk sem lett hosszú életű. I. Lajos (1342–1382), Zsigmond (1387–
1437), Albert (1437–1439), V. László (1445–1458) és Hunyadi Mátyás (1458–1490) is törvényes fiúutód nélkül
-
20 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
távozott ez árnyékvilágból. A király temetés–királyválasztás módjáról így a legutóbbi példa 1490-ből
származott. Akkor pedig (Bonfini tudósítása szerint) a választásra jogosult urak előbb „a király temetéséről
kezdtek tárgyalni, mert míg Mátyásnak a végtisztességet meg nem adták, nem határozhattak a jövendő király és
az ország felől. A pannóniai országtanács számára tehát ennél semmi sem volt elébbrevaló.”
Hogy ez a hagyomány valóban régi volt-e, ma már aligha tudnánk megmondani, de 1526-ban minden érdekelt
ismerte. Maga a másik trónjelölt, Habsburg Ferdinánd is úgy tudta: „Magyarországon nem szokásos, hogy a
meghalt király eltemetése és beszentelése előtt kihirdessék és közhírré tegyék a rákosi országgyűlést, és hogy új
királyt válasszanak”.
Ha innen nézzük, egyszerre érthetőbbé válik Mária királyné tétlensége férje holttestének Fehérvárra szállítása
után; mivel az adott pillanatban a vajdának több volt az esélye, mint Ferdinándnak, lehetőleg halogatni akarta a
királyválasztást. Érthetővé válik Szapolyai akciója is a holttest megkerestetésére. Ha ki akarja használni helyzeti
előnyét, előbb a király földi maradványait el kellett temetni.
Az özvegy ott hibázott, mikor a politikai jelképpé lett holttestet hagyta ellenfele Szapolyai kezébe kerülni. A
vajda pedig azonnal élt a határozott fellépésével szerzett, mégis váratlan lehetőséggel. November 9-én vonult be
Székesfehérvárra, „ahol – mint ő maga írta 11-én a már említett Szydlowiecki lengyel főkancellárnak – néhai
felséges Lajos magyar, cseh, és más országbeli király úrnak minap – kiszáradván már azon örvény, melybe
meggondolatlanul belerohant – iszapból kiásott s a nagy templomban tisztességesen letett teste lélektelen ott
hevert, mindenek előtt a derék fejedelem eltemetését láttuk szükségesnek, s [arra] mindenképpen igyekeztünk,
…mivel már rég senyvedő tetemét sem lehetett a föld színén tovább tartani... Tehát őfelsége porhüvelyét szent
Márton püspök és hitvalló előtti pénteken, úgy, miként az a királyi holttesthez illett, ünnepélyes szertartással,
díszes gyászpompával, nagy sokaság jelenlétében ősei sírboltjába temettük.”
Az egyik fontos formai akadály elhárult tehát a királyválasztó országgyűlés megnyitása elől. Más vitatott
kérdések fennmaradtak ugyan – hogy csak a legfontosabbakat említsem: a nádor és az özvegy királyné távolléte
–‚ de Szapolyai figyelmen kívül hagyta őket. Másnap, november 10-én megválasztatta magát Magyarország
királyává, november 11-én pedig a Mohácsot túlélt főpapok rangidőse, Podmaniczky István nyitrai püspök az
ősi koronázó templomban a magyar szent koronával meg is koronázta.
A II. Lajost élve vagy holtan keresők versengése a temetés és a koronázás után is folytatódott. A király az
országot jelentette, az utána folyó hajsza az országért való küzdelem vetülete. Szapolyait, azaz most már I.
Jánost még 1526 végén török követek keresik föl, a titokban folyó tárgyalások témája nyilvánvalóan a két
hatalom közötti új viszony kialakítása. Habsburg Ferdinánd pedig, akit párthívei 1526 decemberében szintén
magyar királlyá választottak, 1527 nyarán haddal indul az ország meghódítására. Megkezdődik az a hármas
vetélkedés, melynek végén darabjaira törik a középkori Magyarország.
2. Képek
-
21 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
-
22 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. A török hódítók és a királysírok
FODOR Pál
A török hódítók és a királysírok
Székesfehérvár – és vele együtt a középkori magyar királyok hagyományos koronázási és temetkezési helyéül
szolgáló királyi bazilika – 1543. szeptember 3-án került a törökök kezére. Az ostromló hadat személyesen
irányító Szülejmán szultán négy nap múltán, szeptember 7-én maga is lóra ült, s főemberei kíséretében
elégedetten szemlélte meg legújabb szerzeményét. Mivel a látogatás éppen – s nem véletlenül – pénteki napra
esett, a szultán jelenlétében az ünnepi istentiszteletet is megtartották egy hamarjában dzsámivá átalakított
keresztény templomban, ahol a pénteki prédikáció (a hutbe) elhangzásával (amelybe az uralkodó nevét is
belefoglalták) megtörtént a foglalás vallásjogi szentesítése.
Keleti ízlés
Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy a nevezetes aktus színhelyéül a később Szülejmán nevét viselő Péter és Pál
plébániatemplomot választották (ami ráadásul az egyik külvárosban állt), s nem a város ékességét, a
Boldogságos Szűznek szentelt, épen maradt bazilikát. A neves török krónikás, Dzselálzáde Musztafa ennek okát
a bazilika által keltett taszító benyomásban jelöli meg: „Ennek minden szögletében és zugában drága
márványból, vagy kőből kifaragott csodálatos alakok voltak, melyeknek mindegyike annak idejében hírével és
hatalmával kérkedő padisah volt. Itt-ott egy-egy bálványimádónak sírhelye, máshol egy-egy feslett erkölcsű ...
gyaurnak sírköve. Minden szögletben, kőből csinált koporsókban utálatos alakok, kik a piszkosoknak
országszerte híres... szentjei valának s kiknek fejökre csillogó drágakövekkel kirakott koronákat, mellükre arany
és ezüst kereszteket, kardokat és handzsárokat tettek, ujjaikra pedig nagy értékű arany gyűrűket húztak
ékességül... Mivel tehát ennek szemlélete félelmet gerjesztő vala és intésül szolgált, nem volt alkalmas arra,
hogy dzsámivá alakíttassék; s így a müszülmán harcosok egy másik nagy és pompás templomot tisztítottak meg
a nyomorult bálványoktól…”
Ez, a muszlim ízlést kielégítő magyarázat azonban némi kiegészítésre szorul. Mint például a budai
Nagyboldogasszony-templom példája mutatja, a törökök képesek voltak igen gyorsan szétverni egy gazdagon
berendezett egyházat, ha érdekeik úgy kívánták. Inkább arról lehetett szó, hogy a szultán még a látszatát is
kerülni akarta, hogy kapcsolódik a magyar uralkodói hagyományokhoz és azok legitimációs kifejeződéséhez.
Szülejmán a „szablya jogán” szerzett országnak tekintette Magyarországot, s így sem a magyar korona, sem a
magyar koronázó hely szentesítő erejére nem volt szüksége. Igaz, aktuálpolitikai megfontolásokból Szapolyai
János átmenetinek szánt uralmának megszilárdításához korábban felhasználta a szentkoronát, de ezt is úgy tette,
hogy Abusirván koronájának nyilvánítva a magyar királyi ékszert, megpróbálta oszmán jogforrásból eredeztetni.
A maradványok eltávolítása
Mindez valószínűleg közrejátszott abban, hogy a királysírok eredeti állapotukban átvészelték az idegen
berendezkedés első, legveszélyesebb időszakát. Sőt, a hódítók ahhoz is hozzájárultak, hogy a megmaradt
fehérvári polgárság továbbra is használhassa a templomot. Ez az idillikus állapot azonban nem tartott sokáig. Az
első fehérvári bég, a híres Jahjapasa-családból való Ahmed (a budai bég testvére) nem tudott ellenállni a
csábításnak, s valószínűleg 1544-ben – feltehetőleg részlegesen – kifosztotta a királysírokat. Ez a ballépése –
amit megtetézett Ozora sikertelen ostromával – kivívta a szultán haragját, aki 1545 januárjában elmozdította
tisztéből, s ügyeinek kivizsgálására Fehérvárra küldte a budai kincstárnokot. Utóbbit is „megihlette” azonban a
hely szelleme – vagy uralkodója parancsát teljesítette? –‚ mert vizsgálata javarészt a bazilika és a királysírok
kincsei utáni kutatásra összpontosult. A sírokat felnyitotta, s minden, a néhai királyokkal eltemetett,
hasznosítható értéket kiszedett. A tetemekhez azonban – egy kivétellel – nem nyúlt. Ez a kivétel – jellemző
módon – Szapolyai János földi maradványa volt. Őt sírboltjából „csúfosan” kidobatta, „s átadta a városbírónak,
hogy másutt, ahol jónak látja, temesse el, s hozzáfűzte: íme, egy az isteneitek közül”. A városbíró jóvoltából a
király hamvai a Sziget külvárosban álló Szent Mihály-templomban találtak nyugvóhelyet.
A sírok megbolygatását hamarosan követte a templomhasználat jogának megvonása és a bazilika átalakítása
dzsámivá. A török történeti hagyomány ezt is Ahmed bég idejére teszi, s a város polgárainak zendülési
kísérletével okolja. Az elfoglalás után, 1543-ban kegyelemben részesült polgárok ugyanis állítólag
boroshordókban fegyvereket és katonákat csempésztek a várba, ami azonban kitudódott. A bég erre
mindnyájukat kivégeztette, vagyonukat elkobozta, a bazilikát pedig „megtisztította és dzsámivá alakította”. Két
tornyának földszintjén lőporraktárt rendezett be, a továbbiakban az egyik torony minaretként szolgált, a másikat
pedig óratoronyként hasznosították.
-
23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Bár a bazilika „megtisztítása” nyilván nem ment végbe kártétel nélkül, másfél évtized múltán a sírok egy része
még mindig a helyén volt. Ezt abból a szultáni rendeletből tudjuk, amely éppen e sírok eltávolítását parancsolja
a budai pasának 1568-ban: „Levelet küldöttél, hogy Székesfehérvárott a szent dzsámiban, mely azelőtt a
királyok temploma volt, a hitetlenek síremlékeinek építkezéséből még némi maradványok vannak, s
meglehetősen nagy visszatetszést keltenek, ezért azt az előterjesztést tetted, hogy mivel azok anyagára amúgy is
szükség van s a szent dzsámi terjedelme is nagyobb lesz, ezen okból azok leromboltassanak és eltávolíttassanak.
Parancsolom tehát, hogy e rendeletem megérkezésekor az említett dzsámiban a hitetlenek síremlékeiből még
meglévő maradványokat, melyeknek eltávolítása szükséges, eltávolíttasd és a szent dzsámit az ilyenféle
tárgyaktól megtisztítsd.”
E szigorú utasítást azonban a jelek szerint – szerencsére – nem, vagy legalábbis nem teljesen hajtották végre.
Erre utal, hogy a 16. század végén Ibrahim Pecsevi – aki utóbb néhány évre a fehérvári szandzsák kormányzója
lett – még tíz király holttestét magába foglaló kupolás épület meglétéről tudósít. Ugyanerre vall, hogy amikor a
vár 1601–1602-ben néhány hónapra átmenetileg keresztény kézre került, az idegen zsoldosok még fel tudták
törni az Anjou-kápolnát és más, közelebbről nem ismert királyok sírjait.
Háború, pusztítás
Az 1601-es hadműveletek más tekintetben is hatalmas károkat okoztak a bazilikában. Az ostrom során a belső
várba szoruló törökök felrobbantották az itt berendezett lőporraktárt, minek következtében – Pecsevi szerint – a
templom déli része és két tornya megsemmisült. A leomlott kövek valóságos hegyet alkottak, amiből utóbb a
törökök öt hatalmas tornyot emeltek.
Ezek után szinte csodával határos, hogy Evlia Cselebi, a nagy török utazó, amikor az 1660-as évek közepén
meglátogatta a várost, még mindig talált síremlékeket Fehérvárott. Előadásából ugyan kevés információ
hámozható ki, de alábbi mondataiból – a túlzásokat leszámítva – több emlék meglétére következtethetünk: „E
templom [a bazilika] közelében jelenleg egy magas kupola van s e kupola alatt van hetven-nyolcvan királynak
sírja. ...a templom kupolája és tornya levegőbe repült és így elpusztult …aki még a mostani állapotban látja is,
az is megzavarodva, elbámulva nézi. Azon oldal, ahová a királyokat temetik, igen szép...” Leírásából kitűnik,
hogy Fehérvár földje a magyarság számára e nehéz időkben is megőrizte jelentőségét: „…ezen Fejérvár földjét
egymásnak ajándékul küldik és kívánatos kenőcs gyanánt szemeikre dörzsölik. Ennek egyetlen kövéért ezer
fejet, egyetlen... fájáért százezer embert is örömmel feláldoznak.”
Evlia beszámolója az utolsó érdemleges tudósítás a bazilika és a sírok török uralom alatti állapotáról. Tekintve,
hogy a várost 1688-ban harc nélkül foglalták vissza, szándékos pusztítás a hátralévő időben valószínűleg már
nem érte nevezetes emlékeinket. Valószínű viszont, hogy az 1686-os tűzvész komoly károkat okozott bennük,
mert a bazilikának a 18. század elején már csak a falai álltak.
*
Ha ezek után feltesszük a kérdést: mennyiben járultak hozzá a törökök a magyar királysírok
megsemmisüléséhez, azt válaszolhatjuk, hogy semmivel sem jobban, mint keresztény elődeink. Felróhatjuk
nekik, hogy a kincsek egy részét elrabolták, hogy itatóvályúnak használták Szent István állítólagos szarkofágját,
hogy – véletlenül – összetörték a várbeli munkák során előkerült sír gyönyörű márványfedelét, vagy azt, hogy
nem viselték gondját a nagyszerű építményeknek. De akkor azt is el kell mondanunk, hogy a sírfosztogatások
már jóval előttük elkezdődtek, hogy a keresztény zsoldosok egy év alatt több kárt tettek a sírokban mint ők 150
év alatt, hogy az emlékeket igazából és véglegesen a 18–19. században pusztították el. S ami feltétlenül a
javukra írandó: eltérően egyes európai társaiktól – Szapolyai esetét leszámítva – e „barbár hódítók” általában
tartózkodtak attól, hogy halott ellenségeik tetemét meggyalázzák.
2. Képek
-
24 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
-
25 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. Fõúri végtisztesség a 17. században
SZABÓ Péter
Főúri végtisztesség a 17. században
„Nyilvános keserűség gyászos színháza” – ezt jelentette a korabeli meghatározás szerint a 17. századi
nyilvánosság számára a főurak halotti pompája. A színházias jelenetek mondanivalóját a végakaratok, a
keresztény előírások és a rokonok szabták meg. Az élethez, a halálhoz, az üdvözüléshez fűződő elképzelések
elsősorban a ceremónia látványában fogalmazódtak meg. A gyászünnepségben szerepet játszó különböző
kifejezési formákat – szó, zene, kép – a kor embere egyfajta hierarchikus rendben szemlélte, s ezek közül a
látványt értékelte a legtöbbre. „Bizony méltók a legkiválóbb látványra” – így vélekedett Pálffy Tamás csanádi
püspök a század közepén, amikor a török elleni harcban elesett négy Esterházy fiút (1652) búcsúztatta. A szavak
embere, a temetési beszéd szerzője és előadója tehát készségesen elismerte a látvány elsődlegességét.
A barokk temetési pompa egy folytonosan átrendeződő színpadkép. Forgatókönyve szó szerinti értelemben egy
könyv, a szerkönyv, a keresztény temetési rítus állomásait főbb vonalakban lefektető egyházi előírás. A rítus
mozzanatai már a Karoling-kori liturgikus irodalomban is kirajzolódnak. A temetési szertartás a halott házában
kezdődött meg. Innen a gyásznép a holttesttel a templomba vonult, ahol gyászszertartást tartottak. Ennek
végeztével a sírig vonult a gyászmenet, majd az elföldeléssel a halotti szolgálat befejeződött. Ez a rend, amely
évszázadokig szívósan tartotta magát, a reformáció után is változatlan maradt, mert a protestáns vallások a
katolikushoz hasonlóan, megőrizték a rítus szerkezetét.
A holttest
A temetési ceremónia főszereplője, természetesen a főúr holtteste volt, amelyet – több forrás utal erre – gyakran
bebalzsamoztak. Ez a művelet valószínűleg nem hozta meg a várt eredményt, hiszen a holttest preparálása az
európai középkori kultúrában is csak XIII. Lajos teteme esetében sikerült. A főúri holttestet ezek után díszes
ünnepi ruházatba öltöztették, olyan viseletbe, amelynek több részlete szimbolikus tartalmat hordozott. A forgós
süveg a világi megbecsülés jele volt – a főúri és a fejedelmi udvarokban ez a típusú fejfedő szolgált eszközéül a
világi tiszteletadásnak. A halott kezébe helyezett jegykendőre tekintve, minden keresztény hitte, hogy az elhunyt
lelke immár vőlegényével, Krisztussal találkozott. A János jelenéseiben kifejtett óhaj – „a menyasszony és a
lélek hív: Jöjj el” – valóra vált. A főúri ravatalt, amely a földre terített díszes szőnyegek felett magasodott,
rendszerint a főúri udvarház kapuja előtt állították fel, utalva arra, hogy a gazda most már végleg eltávozik
lakhelyéről. Gyakran építettek a házi ravatalozáshoz sátrat, úgynevezett színt, amelyet családi címerekkel
ékesítettek. A rokonságnak az építményen belül a ravatal körül pontosan meghatározták a helyét, mint ahogyan
a katolikus és a protestáns szertartások is előírt módon zajlottak le.
A gyászmenet
A házi ravatalozásnál már gyülekeztek a temetési rítus további mozzanatának, a gyászmenetnek a résztvevői.
Thurzó György nádor holttestét, amelyet az új sztoikus filozófia szellemében a kor szokása szerint a ravatalon
lefestettek, a következőképpen indították útjára (Bicse, 1617. február 17.): a temetési menet legelején kereszttel
deákok és prédikátorok haladtak. Utánuk fekete ruhás koldusok jöttek. Megjelenésükkel az elhunyt
alázatosságát hirdették, aki búcsúztatásán sem tartotta méltatlannak az ő társaságukat. A céhek képviselői,
trombitások, dobosok s gyászos seregek tűntek fel a nyomukban. Alakjukat minden bizonnyal füst lengte körül,
mert akik folytatták a menetet – a városok, vármegyék, végbeli kapitányok követei és a különböző főúri
méltóságok –, „szövétnekkel” azaz fáklyákkal vonultak fel. Pompás látványt nyújthatott a gyászmenet
következő szakasza: a sarkantyút, pallost, buzogányt, sisakot vivő fegyverhordozók bemutatkozása. Az ő
révükön a ceremónia rendezői a halotti pompa egyik legfontosabb üzenetét mondták el. A rangjelző buzogány
és a huszárfegyverzet darabjai a könnyűlovasság egy közelebbről meg nem határozott tiszti méltóságát idézték
meg, azt a rangot, amelyet a 17. század valamennyi fegyverviselő főura magáénak tudhatott.
Amikor a 17. századi főúr a végső útjára készült, vagy halála után a rokonság elgondolkozott a temetés körüli
feladatokról, szembe kellett nézni egy-egy élet tanulságaival, meg kellett jeleníteni annak lényegét, értelmét. A
földi lét értelme számukra a viszonylag örök evilági érdemeket jelentette, s nevet is adtak mindezeknek: földi
dicsőség. A számvetés rostáján a főúri élet rengeteg összetevője kihullott, a katonai tisztség és méltóság azonban
fennakadt rajta, s a „pogányok” elleni küzdelem eme jelét a főúr mint egy világító lámpásként hagyta maga után
a siralom völgyében. A négy fegyver a gyászmenetben e hagyatékra emlékeztetett. De ezt idézte meg a Thurzó-
címer meghordozása után az elhunytat testestül-lelkestül megjelenítő lovas is, teljes fegyverzetben, harci
öltözetben. (Az említett szokások nem új keletűek, eredetük a középkor korai időszakára nyúlik vissza.
-
26 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Magyarországi meghonosodásukban minden bizonnyal belejátszott a francia lovagi kultúrának az Anjoukkal
hazánkba érkezett hatása.)
A ceremónia e szimbolikus motívumait azonban mégsem lehet egy tőről levezetni. Ezt bizonyítja Thurzó
György temetési menetének egy további szereplője, a fekete bársonnyal letakart ló. A fekete ló felvonultatásáról
a gyászmenetben már Aranyszájú Szent Jánosnál is olvashatunk. Később a francia lovagtemetéseken ugyancsak
nagy hangsúlyt kap a gyászparipa. Szerepe, funkciója itt határozottan megragadható: az elhunyt üdve érdekében
az egyháznak adományozott ajándék. A lélekváltság értelemben a temetkező hely papságának juttatott ló a
magyarországi szokástörténet oldaláról azonban sajátos, helyre vonatkozó magyarázatot is igényel. A
honfoglalás kori Kárpát-medencében az előkelők körében bevett eljárás volt a lótetemmel való temetkezés. A
kereszténység fölvétele után a szokás átalakult, az állatot nem ölték meg és nem földelték el, hanem az
egyháznak adományozták. A rítusok fejlődése lehetett tehát területileg eltérő jellegű, abban azonban nem
mutatkozott nézetkülönbség, hogy a látványban a gyászlovat a megfelelő jelentőséghez kell juttatni.
De térjünk vissza Thurzó György nádor temetéséhez. A gyászzászlók után a holttest közvetlen közelében ősi
szokás szerint, a folytonosság jelzéseként a nádor fia, Thurzó Imre úrfi lépdelt. Háta mögött 24 előre kiválasztott
fekete ruhás személy vitte a koporsót. A 15. és a 16. századi francia királytemetéseken ez a feladat a sótiszteket
illette, akik – lévén a középkor alapvető tartósítószerének gazdái – a királyság örök voltára hívták fel a
figyelmet. Magyarországon ez a megbízás az udvari emberekre hárult, akik a főúri udvar képviseletében ennek
széthullását demonstrálták. A koporsó mögé a férfi rokonok zárkóztak fel. Ez után a „keservesek”, a női
rokonok tűntek fel a bicsei utcán, minden bizonnyal külsejükkel is jelezve, hogy nagy tragédia érte őket. (A 17.
századi asszonyok ilyenkor durva szövésű ruhát öltöttek magukra.)
Beérve a templomba a castrum doloris (fájdalom vára) várhatta a gyásznépet. A latin kifejezés olyan négyszög
alaprajzú, többnyire négyoszlopos, kupolával fedett építményt jelölt, amely főúri körökben a 17. században már
igen elterjedt volt. Az eltávozó lélek útba indításának képi megfogalmazásaként a templom szentélye előtt
gyakran emeltek a kapu alapmotívumaiból álló temetési tartozékot.
Az egyházi szertartás
A kapu János evangéliumának jelképes utalása szerint azt a határt jelzi, amely a halált a túlvilági léttől
elválasztja. Amikor ebbe a díszes „temetési készületbe” a misén vagy az istentiszteleten a ravatalt behelyezték,
erre gondoltak, ennek kifejezésére hívták segítségül a