Elizabeth Gilbert Izek Imak Szerelmek

5/13/2018 Elizabeth Gilbert Izek Imak Szerelmek - slidepdf.com

http://slidepdf.com/reader/full/elizabeth-gilbert-izek-imak-szerelmek 1/130



Elizabeth Gilbert

Hűség - Eat, pray, love 2.

Ulpiusz-ház Könyvkiadó

Budapest, 2010

Fordította:

Szűr–Szabó Katalin

A házasságnál nincs kockázatosabb vállalkozás.

De egy boldog házasságnál sincs nagyobb boldogság.

Benjamin Disraeli, 1870Részlet Disraeli gratuláló leveléből,

Amit eljegyzése alkalmából

Viktória királynő lányának, Louise-nak kuldott

Elizabeth egy rossz házasságból menekülve nekivág a nagyvilágnak, hogy végre rájöjjön, ki is ő, és mit akar az élettől. Zarándoklata során eljutItáliába és Indiába, de a boldogságot végül Indonéziában találja meg, egy szintén hányatott sorsú férfi, a brazil Felipe oldalán. Örök hűségetfogadnak egymásnak, de azt is megfogadják, hogy nem követik el újra életük nagy tévedését; hivatalosan sosem házasodnak össze Amerikábantelepednek le, és minden szép és jő lehetne, ám egyszer csak közbeszól a hatóság. Vízumproblémák miatt Feiipét bilincsbe verve kitoloncolják.Választás elé kerülnek; vagy egybekelnek, vagy a férfi többé be nem teheti a lábát az országba,..Gilbert őszinte, finom humorral átszőtt, mély érzelmű könyve azoknak szól, akik nem hisznek a házasságban, mert társadalmi béklyónak, a



szerelem intézményesítésének, egyszóval idejétmúltnak tartják, És persze azoknak is, akik mégis belevágnak, mert mint a könyvből kiderül,örök hűséget fogadni és az ígéretet betartani embert próbáló feladat, de felemelő érzés, A Hűség az életre szóló kötődés könyve.

LEVÉL AZ OLVASÓNAK Néhány éve írtam az Eaí, Pray, Love című könyvemet, amelyben elmeséltem a szörnyű válásom után tett magányos világ körüli utamat. A könyvírásakor a harmincas éveim elején jártam, és ez a könyv indított el írói pályámon. Az Eat, Pray, Love előtt irodalmi körökben úgy ismertek - már ha egyáltalán ismertek -, mint aki túlnyomórészt férfiaknak és férfiakról ír. Éveken át újságíróként dolgoztam olyan férfiakra összpontosítólapoknál, mint a GQ és a Spin, és a hasábjaikon minden lehetséges szemszögből igyekeztem feltárni a férfiasságot. Hasonlóképpen az első három- szép- és tényirodalmi - könyvem hősei is szupermacsók voltak: cowboyok, rákhalászok, vadászok, teherautó-sofőrök, kamionsofőrök,favágók...Akkoriban gyakran hallottam, hogy úgy írok, mint egy férfi. Most már abban sem vagyok biztos, mit is jelent „férfiasan írni", de abban igenishiszek, hogy általában bóknak szánják. Egy GQ-cikk kedvéért odáig is elmentem, hogy egy hétig férfinak maszkíroztam magam. Rövidrenyírattam a hajamat, lekötöttem a mellemet, madáreleséggel töltött óvszert gyömöszöltem a nadrágomba, és az alsó ajkam és az állam közé kis

szőrzetet ragasztottam; mindezt azért, hogy a férfiasság vonzó titkait magamévá tegyem és megértsem.Itt tenném hozzá, hogy a férfiakhoz kötődés kihatott a magánéletemre is. És gyakran okozott komplikációkat.Jobban mondva, folyton komplikációkat okozott.Szerelmi kapcsolataim és hivatásbeli rögeszméim következtében annyira elmerültem a férfiasság témájában, hogy soha, egyetlen pillanatig semtűnődtem el a nőiességen. És persze sosem vettem fontolóra a saját nőiességemet sem. Ebből kifolyólag, valamint azért, mert általában hidegenhagyott a saját jólétem, sosem ismertem meg igazán önmagamat. így amikor harmincévesen súlyos depresszióba estem, képtelen voltam felfognivagy értelmesen kifejezésre juttatni, hogy mi zajlik bennem. Először a testem mondta fel a szolgálatot, aztán széthullott a házasságom, majd egyiszonyatos és rémítő időszak erejéig az elmém is cserbenhagyott. Ebben a helyzetben a férfias határozottság nem nyújtott vigaszt; ebből azérzelmi kuszaságból csak vakon tapogatódzva tudtam kikászálódni. Elváltan, megtört szívvel és magányosan magam mögött hagytam mindent,és egy évet utazgatással és önvizsgálattal töltöttem; olyan aprólékossággal vettem szemügyre magam, ahogy egykor a nehezen megrajzolhatóamerikai cowboyt.

Aztán - mivel író vagyok - könyvet írtam róla.Majd - miután az élet tele van különös fordulatokkal - a könyv bombasiker lett szerte a világon, és egyik napról a másikra humoros, könnyed,csajos írónőnek kiáltottak ki, mindazok után, hogy egy évtizeden át kizárólag férfiakról és a férfiasságról írtam. Nem vagyok egészen biztos a„humoros, könnyed, csajos" kifejezés jelentésében, bár úgy sejtem, nem bóknak szánják.Mindenesetre örökösen arról faggatnak, tudtam-e előre, hogy így lesz. Szeretnék tudni, hogy az Eat, Pray, Love írása közben megéreztem-e,milyen hatalmas sikere lesz. A válaszom: nem. Lehetetlen lett volna megérezni vagy megtervezni egy ilyen elsöprő reakciót. Ha megfordult



is hasonló a fejemben, írás közben legfeljebb abban reménykedtem, hogy megbocsátják, amiért önéletrajzot írtam. Igaz, csak egy maroknyiolvasóm volt, és nekik mindig is tetszett a rendíthetetlen ifjú hölgy, aki kőkeményen realista történeteket ír férfias férfiakról, akik férfias dolgokatművelnek. Nem is sejtettem, hogy ugyanezek az olvasók élvezik majd egy pszíchospírituális gyógyulást kereső, elvált asszony igencsak érzelmes, egyes szám első személyben előadott krónikáját. Reméltem, mégis lesznek annyira nagylelkűek, hogy megértik: személyes okokbólmuszáj volt megírnom azt a könyvet, és talán mindenki túlteszi magát a dolgon, és másutt folytathatjuk.

Csakhogy nem ez történt.(Előbb tisztázzunk még valamit: a kezükben tartott könyv sem egy kőkeményen realista történet férfias férfiakról, akik férfias dolgokatművelnek. Nehogy aztán azt mondják, nem szóltam előre!)Manapság még egy kérdéssel ostromolnak: mennyiben változtatta meg az Eat, Pray, Love az életemet. Nehéz rá válaszolni, mert az elképesztősiker túlszárnyalt minden elképzelést. Hadd éljek gyerekkoromból egy érzékletes párhuzammal: kicsi voltam még, amikor a szüleim egyszer elvittek a New York-i Természettudományi Múzeumba. Együtt álltunk az Óceánok Termében. Apám felmutatott a mennyezetre a nagy kék bálnaéletnagyságú modelljére, ami a fejünk felett lógott. Megpróbálta megértetni velem e lény felfoghatatlan méreteit, én azonban nem láttam a bálnát.Jelzem, közvetlenül alatta álltam, és egyenesen felbámultam rá, mégis képtelen voltam felfogni: az agyam egyszerűen nem rendelkezett azzal aképességgel, hogy ilyen méretekkel tisztába jöjjön. Csak a kék mennyezetet láttam, és mások arcán az ámulatot (kétségkívül valami érdekes lehetitt, gondoltam), de magát a bálnát nem fogtam fel. Néha hasonlóképpen érzek az Eat, Pray, iow-val kapcsolatban is. Volt, hogy a könyv olyan magasságokban szárnyalt, hogy józan ésszel már

képtelen voltam felfogni a sikerét, ezért fel is hagytam vele, és mással kezdtem foglalkozni. A kertészkedés sokat segít; helyesebbmegvilágításban látunk bármit, ha közben meztelen csigákat szedegetünk le a paradicsompalántákról.Egy ilyen jelenség után komoly fejtörést okozott, hogy miként tudok valaha is elfogulatlanul írni. Nem a hamis nosztalgia hajtott az íróiismeretlenség felé, de régebben mindig abban a hitben írtam a könyveimet, hogy nagyon kevesen olvassák majd őket. E tudat természetesentöbbnyire lehangoló volt. Ugyanakkor egy igen lényeges szempontból meg is nyugtatott: ha ilyen szörnyen megalázom magam, legalább kevéstanú előtt teszem. A kérdés azonban így vagy úgy most már elméleti volt, hiszen egyszerre olvasók milliói várták a következő könyvemet. Hogyaz ördögben ír valaki olyan könyvet, ami millióknak tetszik? Nem akartam felháborítóan a kedvükben járni, de nem is szerettem volna kapásból pofára ejteni azt a sok okos, szenvedélyes, túlnyomórészt női olvasót azok után, amin együtt átmentünk.A folytatás mikéntjét illető bizonytalanság ellenére is továbbléptem. Egy év alatt megírtam ennek a könyvnek a teljes első változatát - ötszázoldalt -, de a befejezés pillanatában már tudtam, hogy valami nem stimmel. A hangvétele nem emlékeztetett rám. És másra sem. A hang úgyszólt, mintha érthetetlenül bömbölne egy hangszóróból. Félretettem a kéziratot, és soha többé rá sem néztem, aztán visszaindultam a kertbe,újabb tűnődéssel egybekötött ásásra, matatásra és elmélkedésre.itt szeretném tisztázni, hogy nem kifejezetten írói görcsről volt szó, amikor nem tudtam eldönteni, hogy írjak, vagy legalábbis akkor, amikor nemtudtam kitalálni, hogyan írjak természetesen. Az élet ezt leszámítva kellemes volt, és mivel hálás voltam elégedett magánéletemért és a szakmaisikerért, nem akartam a tanácstalanságomból vészhelyzetet dagasztani. A tanácstalanság azonban tagadhatatlanul jelen volt. Már az is felmerült bennem, hogy talán véget ért az írói karrierem. Nem tűnt olyan nagy csapásnak, ha valóban ez a sors akarata, de az igazat megvallva, egyelőrenem tudtam megállapítani, hogy így van-e. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy sokkal több időt kellett töltenem a paradicsomágyások kőzött,mielőtt a dilemmám végére tudtam járni.



Végül megvigasztalt a felismerés, hogy nem tudtam -nem tudok - olyan könyvet írni, ami több millió olvasót tölt el elégedettséggel.Szántszándékkal semmiképpen sem. Az a helyzet tudniillik, hogy nem tudom, hogy lehet kérésre közkedvelt sikerkönyvet írni. Ha tudnám, biztosíthatom önöket, hogy már régen azt írtam volna, mert időtlen idők óta könnyebbé és kényelmesebbé tette volna az életemet. De az írás nemígy működik, mindenesetre a hozzám hasonlóknál nem. Csak olyan könyveket írunk, amiket muszáj megírnunk, vagy amilyet tudunk, aztánabban a tudatban kell elengednünk őket, hogy ami ezután történik, valahogy már nem a mi dolgunk.

Számtalan személyes oknál fogva ezek után a könyv, amit meg kellett írnom, pontosan ez a könyv volt: egy újabb memoár (külön társadalmi-történelmi pótkiegészítésekkel!) arról, hogyan próbáltam megbékélni a házasság kacifántos intézményével. A témát illetően sosem voltak kétségeim, csak éppen egy darabig nehézségeim támadtak, és nem találtam a megfelelő hangot. Végül aztán rájöttem, hogy egy módon írhatok ismét: ha - legalábbis a képzeletemben - jelentősen csökkentem azoknak a számát, akiknek a könyvemet szánom. így hát elölről kezdtem. És a Hűség jelen változatát nem több milliónyi olvasónak írtam, hanem szám szerint pontosan huszonötnek; Maude-nak, Carole-nak, Catherine-nek,Annek, Darceyitak, Deborah-nak, Susannak, Sofie-nak, Creenek, Catnek, Bernadettednek, Jennek, Janinak, Sheryinek, Rayyának, Ivának,Ericának, Nichelle-nek, Sandynak,Ánne-nek, Patríciának, Tarának, Laurának, Sarah-nak és Margaretnek.A fenti huszonöt nő alkotja kicsi, de kritika szempontjából fontos barátnői, rokoni és szomszédi körömet, Kon bari a húszas éveik elejétől akilencvenes éveik közepéig terjednek. Egyikük történetesen a nagymamám, a másik a mostohalányom, de köztük van a legrégebbi barátnőm,meg a legújabb is. Az egyik újdonsült feleség, néhányan nemrégiben mentek újból férjhez, egy pedig kimondhatatlanul hálás, hogy sosem mentférjhez, egy harmadik most fejezte be egy másik nőhöz fűződő, csaknem egy évtizedes kapcsolatát. Heten közülük édesanyák, ketten (az írás

pillanatában) várandósak, a többiek - különféle okoknál és velük kapcsolatos, széles skálán mozgó érzéseik miatt - gyermektelenek. Van köztük háztartásbeli, mások dolgoznak, és páran - áldja meg őket az Isten! -háztartásbeliek és dolgoznak is, A többség fehér bőrű, de akad köztük néhány fekete is, ketten közép-keletiek, egy skandináv, kettő ausztrál, egy pedig dél-amerikai, és van köztük egy louisianai francia is. Hármanmélyen, vallásosak, ötöt maximálisan hidegen hagy az Istennel kapcsolatos bármilyen, kérdés, sokan nem látnak tisztán spirituális téren, mások viszont az évek során megkötötték a maguk külön egyezségét Istennel. Valamennyiüknek átlagon felüli a humorérzéke. És valamennyien - azéletük egy pontján - átéltek egy szívet tépő veszteséget.Sok éven át tea és pia mellett üldögéltem e drága lelkek mellett, és fennhangon tűnődtünk házasságról, bensőséges kapcsolatról, szexualitásról,válásról, hűségről, családról, felelősségről és személyes szabadságról, E könyvet a beszélgetéseinkből építettem fel. Miközben összefűztem etörténet különböző lapjait, szó szerint hangosan beszélgettem a barátnőimmel, rokonaimmal és szomszédaimmal; válaszoltam olyan kérdésekre,amelyek néha évtizedekkel korábban hangzottak el, vagy új kérdéseket tettem fel. A könyvem sosem született volna meg e huszonöt különlegesnő befolyása nélkül, és mérhetetlenül hálás vagyok együttes jelenlétükért, Mint mindig, most is már abból rengeteget tanultam és nagy vigasztmerítettem, hogy egy szobában lehettem velük,Elizabeth Gilbert New Jersey, 2009, is meglepetés A házasság a rendőrség által elismert barátság R OBERT LOUIS STEVENSON

2006-ban, egy nyári nap késő délutánján Észak-Vietnamban egy falucskában voltam, a kornnot okádó tózlielyet ültem körül a helybeliasszonyokkal, akiknek nem beszéltem a nyelvét, ám ennek ellenére a házasságról próbáltam faggatni őket.Akkoriban már hónapok óta utazgattam Délkelet-Ázsia-szerte egy férfival, aki hamarosan a férjem lett. Hagyományos terminológia szerint a



„vőlegényemnek" kellett ¥oirta neveznem, de ez a szó egyikünknek sem volt ínyére, így nem használtuk. Valójában a házassághoz sem fűlt afogunk. Nem terveztük, hogy összeházasodunk; egyikünk sem vágyott rá, A sors mégis beleszólt a terveinkbe, ezért is kóboroltunk összevisszaVietnam-, Thaiföld-, Laosz-, Kambodzsa- és Indonézia-szerte, miközben sietős, sőt kétségbeesett erőfeszítéseket tettünk, hogy visszatérjünk Amerikába, és összekössük az életünket.A kérdéses férfi akkor már több mint két éve a szeretőm, a szerelmesem volt; e könyv lapjain Felipének nevezem, Felipe egy kedves, gyengéd

brazil űr volt, aki tizenhét évvel volt idősebb nálam, és akivel egy másik, ténylegesen előre kitervelt világ körüli utazás alkalmával ismerkedtemmeg, amit néhány évvel korábban tettem, hogy összetört szívemet összefoltozzam. Az utazás végén ismerkedtem meg Felipével, aki évek ótacsendesen, magányosan élt Bali szigetén, és saját összetört szívét ragasztgatta. A megismerkedést vonzalom, majd tétova udvarlás, végül -kölcsönös ámulatunkra - szerelem követte, a házassággal szembeni ellenállásunknak tehát semmi köze nem volt a szerelem hiányához.Ellenkezőleg: Felipével fenntartás Beikül, őszintén szerettük egymást. Boldogan tettünk ígéretet, hogy örökre, hűségesen együtt maradunk. Bár négyszemközt, de már örök hűséget is esküdtünk egymásnak. A haj csak az volt, hogy mindketten szörnyű váláson voltunk túl, és a rossztapasztalatok miatt annyira, kiégtünk, hogy a törvényes frigy puszta gondolata - még egy olyan kedves emberrel is, mint a másik - mélységesfélelemmel töltött el.A válás persze általában véve is borzasztó (Rebecca West mondta, hogy „a válás csaknem mindig ahhoz foghatóan vidám és hasznoselfoglaltság, mint amikor értékes porcelánt vagdosunk a falhoz"), és ez alól a válásaink sem voltak kivételek. A Rémes Válás irdatlan, kozmikusegytől tízesig terjedő skáláján (ahol az egyesre a békében és barátságban lezajló különválás, míg a tízesre a... nos, valójában a kivégzés esik) asajátomat hét és felesre taksálnám. Bár se öngyilkossághoz, se gyilkossághoz nem vezetett, ettől eltekintve a szakítás minden olyan borzalmatkihozott belőlünk, amire csak két, egyébként jól nevelt ember képes. És több mint két évig zajlott.Ami Felípét illeti, az első házassága egy intelligens, diplomás ausztrál asszonnyal csaknem egy évtizeddel korábban ért véget, mini hogy Bálinmegismerkedtünk. Akkoriban viszonylag szívélyes légkörben bonyolódott a válás, de a felesége, és vele együtt a háza, a gyerekek és csaknem kétévtizedes közös életük elvesztése el nem múló szomorúságot ébresztett ebben a jő emberben, ami főként megbánást, elszigeteltséget, anyagivonatkozásban pedig szorongást eredményezett.Az átéltek mindkettőnket nyomasztottak, felkavartak és kimondottan gyanakvóvá tettek a megszentelt házassági kötelék örömeivel szemben.Mint mindenki, aki egyszer bejárta a válás síralomvölgyét, Felipével együtt a saját bőrünkön tapasztaltuk meg a lehangoló igazságot: mindenmeghitt kapcsolat, eleinte csodálatos felszíne alatt, ott rejtőznek összegömbölyödve, láthatatlanul a totális katasztrófa kígyók Azt is megtanultuk,hogy a házasság olyan birtok, amelyre sokkal könnyebb bejutni, mint onnan kijutni. Egy szerető, akit nem akadályoz a törvény, bármelyik pillanatban kiléphet egy rossz kapcsolatból. De a törvényes házasságban élő ember, aki el akar menekülni a halálra ítélt szerelemből, hamar ráébred, hogy a házassági szerződés jelentős része az állam hatáskörébe tartozik, és néha kegyetlenül hosszú időbe telik, míg az állam lehetőségetad a távozásra. így aztán könnyen találhatjuk magunkat abban a helyzetben, hogy hónapokig vagy akár évekig egy szerelem nélküli, törvényeskapcsolat csapdájában vergődünk, amit égő háznak érzünk, amelyben valahol lent az alagsorban egy radiátorhoz bilincseltek minket; képtelenek vagyunk kiszabadulni, miközben gomolyog a füst és beszakad a tető...Bocs, talán nem vagyok valami lelkes.Kellemetlen gondolataimat azért osztom meg önökkel, mert szeretném elmagyarázni, hogy Felipével miért kötöttünk mindjárt a szerelmünk kezdetén szokatlan egyezséget. Szívvel-lélekkel megesküdtünk, hogy soha, semmilyen körülmények között nem körünk házasságot. .Megígértük,



hogy soha nem lesznek közös pénzügyeink, és e világi tőkénket sem egyesítjük, hogy elkerüljük azt a potenciális lidércnyomást, ami akkor nehezedik ránk, amikor fel kell osztanunk a közös jelzáloghitel, átruházott vagyon, tulajdon, bankszámlák, konyhaeszközök és kedvenc könyvek személyes hadianyagraktárát. Miután ezt annak rendje és módja szerint megfogadtuk, gondosan elkülönített kapcsolatunkra igazi béke ésnyugalom szállt, hiszen ahogy egy hivatalos eljegyzés oly sok pár számára az őket körülvevő "védettség érzését biztosítja, úgy számunkraérzelmi biztonságot nyújtott a tudat, hogy soha nem házasodunk össze. Erre volt szükségünk, hogy még egyszer átadjuk magunkat a

szerelemnek. Kötelezettségvállalásunk - amit tudatosan megfosztottunk a hivatalosságtól - felszabadultságában rendkívülinek tetszett. Úgyéreztük, mintha megtaláltuk volna a Szerelem északnyugati átjáróját, ami - mint ahogy Garda Márquez írta - „szerelemhez hasonlít, de aszerelem, problémái nélkül" így éltünk 2006 tavaszáig; csak a magunk dolgával törődtünk, és zavartalan elégedettségben építettük fel ügyesenkettéosztott életünket. És könnyen lehet, hogy így éltünk volna boldogan tovább, míg a halál el nem választ, ha valami szörnyű kellemetlenségközbe nem jön.Az Egyesült Államok Belbiztonsági Hivatala avatkozott közbe.Az volt ugyanis a gond, hogy Felipe és én - bár számos hasonlóság és áldás tekintetében megegyeztünk – nem rendelkeztünk azonosállampolgársággal. Felipe brazil születésű, ausztrál állampolgárságú volt, aki megismerkedésünk idején jobbára Indonéziában lakott. Én amerikaivoltam, aki utazásaimat leszámítva főként az Egyesült Államok keleti partján éltem. Eredetileg nem láttuk előre, hogy hontalan szerelmünkkel bármilyen gond adódna, bár így visszatekintve talán sejtenünk kellett volna. Ahogy a régi mondás tartja: a hal és a madár beleszerethetnek egymásba, de hol fognak lakni? Úgy éreztük, ezt a dilemmát úgy oldhatjuk meg, hogy mindketten rugalmas utazók lévén (én olyan madár voltam, aki víz alá is bukik, Felipe pedig olyan hal, aki repülni is tud), első együtt töltött évünk alatt víz és ég között lebegünk majd: óceánok éskontinensek felett és kőzött le lebuktunk és repkedtünk, hogy együtt lehessünk.Korlátozástól mentes életünket szerencsére a munkánk is lehetővé tette. íróként bárhova magammal lőhettem a munkámat. Felipe, aki ékszer- ésdrágakő-behozatallal foglalkozik, és az áruját az Egyesült Államokban adja el, amúgy is mindig ide-oda utazott. Csak az utazásunkat kellettösszehangolnunk. Hozzárepültem Balira, aztán ő repült át Amerikába, és mindketten Brazíliába mentünk, majd ismét Sydneyben találkoztunk.Átmenetileg szépírástanítást vállaltam a Tennessee-i Egyetemen, és néhány furcsa hónapon át egy knoxvílle-i roskatag, ódon szállodai szobábanvolt az otthonunk (egyébként nagyon ajánlom ezt a felállást annak, aki próbára akarja tenni egy új kapcsolat szakítószilárdságát).Egyenetlen, pörgős ritmusban éltünk, többnyire együtt, de mindig mozgásban, mint valami különös, nemzetközi védelmi programban részt vevőtanúk. Személyes vonatkozásban szilárd és nyugodt kapcsolatunk állandó logisztikai kihívást jelentett, és a nemzetközi légi közlekedés áraittekintve fenemód drága is volt. Arról nem is beszélve, hogy lelkileg is embert próbáló volt. Egy-egy újabb találkozásnál elölről kellett kezdenünk az ismerkedést. A repülőtéren mindig bekövetkezett az ideges pillanat, amikor Felípére várva azon tűnődtem: Megis-rrtefettt-e még? Megismer-emég? Az első év után azonban mindketten valami stabilabb életformára vágytunk, és Felipe volt az, aki elszánta magát a döntő lépésre. Feladtaszerény, de bájos kis házát Balín, és beköltözött hozzám abba a kis házba, amit Philadelphia egyik elővárosában nemrégiben kibéreltem, Bár Bálit Philly kertvárosáért feladni kissé érthetetlen választásnak tűnik, Felipe mégis esküdözött, hogy már régen ráunt a trópusokra. Bálin túlegyszerű az élet, panaszolta: minden nap az előző kellemes, unalmas ismétlődése. Erősködött, hogy régen vágyik arra, hogy eljöjjön onnét; mégazelőtt így érzett, hogy velem megismerkedett. Noha szinte lehetetlen megérteni, hogy unhat rá valaki a paradicsomra, ha előtte sosem élt ilyenhelyen (a magam részéről kicsit őrültségnek tartottam az ötletet), Felipe mégis nyomasztóan unalmasnak kezdte érezni Bali álomszerű világát.Sosem felejtem el, amikor az egyik, a házában töltött utolsó, elbűvölő nap végén mezítláb, harmatos bőrrel üldögéltünk kint a meleg novemberi



estében, bort iszogattunk, és a rizsföldek felett sziporkázó csillagokat bámultuk. Az illatos szellő megzörgette a pálmaleveleket, és miközbenhalkan odaszűrődött a távolból egy templomi szertartás kísérőzenéje, Felipe rám nézett, felsóhajtott, és kereken így szólt; - Elegem van ebből aszarságból. Alig várom, hogy visszamenjünk Phillybe. Így hát szedtük a sátorfánkat, és átköltözünk Philadelphiába, a barátságos kátyúk városába! Az igazat megvallva, mindketten nagyon szerettük. Bérelt kis házunk a nővérem és a családja közelében volt, akiknek szomszédságaaz évek során elengedhetetlen feltétele lett a boldogságomnak, ez tehát az otthon melegével kecsegtetett. Azután, hogy mindketten éveken át a

világ legtávolabbi sarkaiba utaztunk, felvillanyozó, jó érzés volt Amerikában élni, egy olyan országban, ami minden hibája ellenére is mégmindig érdekes volt számunkra: pörgős, multikulturális, állandóan fejlődő, őrjítőén ellentmondásos, alkotói szempontból kihívást jelentő ésalapvetően eleven helyen.Felipével tehát Philadelphiában ütöttük fel a főhadiszállásunkat, és először éltünk biztató sikerre valódi családi életet. Felipe ékszert árult, énolyan írásaimon dolgoztam, amikhez egy helyben kellett lennem, és kutatómunkát kellett végeznem. Felipe főzött, én a gyepet gondoztam, ésidőnként valamelyikünk beindította a porszívót. Az otthonunk falain belül jól együttműködtünk, és veszekedés nélkül megosztottuk a napitennivalókat. Hajtott bennünket a becsvágy, eredményesnek és optimistának éreztük magunkat. Szép volt az élet.De a stabilitás ehhez hasonló időszakai sosem tartanak sokáig. A Felipe vízumával kapcsolatos korlátozások miatt törvényesen csak háromhónapig maradhatott egyhuzamban az Egyesült Államokban, majd kis időre át kellett repülnie egy másik országba. így is tett, én pedig atávollétében magamra maradtam a könyveimmel és a szomszédaimmal. Néhány hét múlva aztán visszatért az Egyesült Államokba, az újbólmegszerzett kilencvennapos vízummal, és folytattuk a családi életünket. A tartós elkötelezettségtől való ódzkodásunkat jól példázza, hogytökéletesen beértük ezekkel a kilencvennapos időszakokkal: pontosan ennyi időre tudott előre tervezni két félénk, váláson túlesett ember anélkül,hogy fenyegetve érezte volna magát. Amikor az időbeosztásom engedte, én is vele tartottam ezekre a kiruccanásokra.Ezzel magyarázható, hogy egy nap együtt fértünk haza egy tengerentúli üzleti útról az Egyesült Államokba, és az olcsó jegy, valamint acsatlakozások miatt a dallasi Forth Worth repülőtérre érkeztünk. Elsőként én mentem át az útlevélvizsgálaton: gyorsan és könnyen haladtamhazatérő amerikai polgártársaim között. Azután várni kezdtem Felípét, aki a külföldieknek fenntartott hosszá sor közepén állt. Néztem, ahogy aBevándorlási Hivatal tisztviselője hosszan tanulmányozza Felipe Biblia-vastagságú ausztrál útlevelét. Minden oldalt, minden jelzést, mindenhologramot alaposan szemügyre vett. Általában nem szoktak ilyen éberek lenni, és idegesített, hogy milyen sokáig tart. Figyeltem őket, vártam,és a fülemet hegyeztem, mikor hallom a sikeres határátlépés mindennél fontosabb hangjelzését, a belépést engedélyező vízumpecsét öblös,megbízható, könyvtárost idéző becsattanását. De hiába vártam.A bevándorlási tisztviselő ehelyett felvette a telefont, és halkan pár szót szőtt bele. Néhány perccel később megjelent az Egyesült Államok Belbiztonsági Hivatalának egyenruháját viselő tiszt, és elvitte a kicsikémet.Á dallasi repülőtéren az egyenruhások hat órán át faggatták Felipét. Nem láthattam hat órán át, nem tehettem fel kérdéseket, csak a belbiztonságiak várójában ültem, egy, a világ minden tájáról érkezett bosszús emberekkel zsúfolt semmitmondó, neonlámpákkal megvilágítotthelyiségben. A félelemtől valamennyien görcsös merevséggel gubbasztottunk. Fogalmam sem volt, mit művelnek odabent Felipével, sem arról,mit kérdeznek tőle. Tudtam, hogy nem szegte meg a törvényt, de ez nem. vigasztalt. George W. Bush elnökségének vége felé jártunk, amitörténelmi szempontból nem volt éppen megnyugtatónak nevezhető időszak, ha azt vesszük, hogy az ember szerelmét egy kormányhivatal csíptefülön. A 14. századi híres középkori angol misztikus, Norwich-i Julianna (1342-kb. 1414) híres imájával próbáltam nyugtatni magam („Mindenrendben lesz, minden rendben lesz, és minden rendű és rangú dolog rendben lesz"), de egy szót sem hittem belőle. Semmi sem volt rendben.



Egyetlen istenverte dolog sem.Időnként felálltam a műanyag székről, és információt próbáltam, kicsikarni a golyóálló üveg mögött ülő bevándorlási tisztviselőből. Ő azonbanügyet sem vetett a könyörgésemre, és mindannyiszor ugyanazt a konzervválaszt adta: - Ha majd lesz mondanivalónk a barátjáról, kisasszony,akkor tudatjuk önnel.Állíthatom, hogy egy ehhez hasonló helyzetben az angol nyelvben nincs langyosabb sző a barátnál. A lekezelő hang, amivel a tisztviselő kiejtette

a száján, világosan értésemre adta, mennyire hidegen hagyja a kapcsolatunk. Ugyan mi az ördögért adna ki információt egy kormány-hivatalnok egy puszta barátról? Szívesen igazoltam volna a magatartásomat e szavakkal: „Nézze, elképzelni sem tudja, mennyire fontos nekem az a férfi,akit fogva tartanak." De még idegességemben sem hittem, hogy sokra megyek vele. Attól féltem ugyanis, hogy ha túllövök a célon, az visszaütFeíipére, ezért tehetetlenül feladtam a harcot. Csak most jut eszembe, hogy talán meg kellett volna próbálnom ügyvédet hívni. De nem volt nálamtelefon, és nem akartam otthagyni a várótermi őrhelyemet sem, Dallasban pedig nem ismertem ügyvédet, és különben is vasárnap délután volt,ugyan kit értem volna el?Végül hat óra elteltével megjelent egy tisztviselő, és folyosók labirintusán át, bürokratikus útvesztőkön keresztül egy kicsi és rosszulmegvilágított szobába vezetett, ahol Felipe a kihallgatását vezető belbiztonsági tiszt társaságában ült. Mindketten fáradtnak látszottak, de egyikük mégis az enyém, a kedvesem volt. A legismerősebb arc a világon. Összeszorult a szívem a sóvárgástól, amikor ilyen állapotban láttam.Legszívesebben megsimogattam volna, de sejtettem, hogy nem engedik, ezért csak álldogáltam. Felipe kimerülten rám mosolygott és így szólt:- Az életünk sokkal izgalmasabb lesz mostantól, drágám.Mielőtt válaszolhattam volna, a kihallgató tiszt gyorsan átvette a szót, és részletesebben is kifejtette.- Azért hívattuk ide, asszonyom - kezdte ~, hogy elmagyarázzuk, többé nem engedjük be a barátját az Egyesült Államokba, Börtönben tartjuk,amíg nem tudjuk egy repülőgépre feltenni, hogy visszaküldjük Ausztráliába, mivel ausztrál útlevéllel rendelkezik. Mostantól fogva nem térhetvissza többé Amerikába.Az első reakcióm merőben fizikai volt. Úgy éreztem, mintha az ereimből elpárolgott volna minden csepp vér, és egy pillanatig elhomályosultelőttem a világ. A következő pillanatban azonban zakatolni kezdett az agyam. Gondolatban sebesen végigvettem az előttünk álló váratlan éssúlyos válsághelyzetet, és igyekeztem összefoglalni. Felipe már jóval a megismerkedésünk előtt is az Egyesült Államokban kereste a kenyerét:évente többször is beutazott, és rövid itt-tartózkodásai alatt törvényesen szállított Brazíliából és Indonéziából származó drágaköveket ésékszereket amerikai piacokra. Amerika mindig is szívesen fogadta a hozzá hasonló világpolgár üzletembereket, akik árut hoztak be,felpezsdítették a pénzpiacot és a kereskedelmet. Cserében Feiipének is jól ment Amerikában. A mostanra már felnőtt gyerekeit az évtizedek alattAmerikában keresett jövedelméből a legjobb ausztrál magániskolákba járatta. Szakmai karrierjének Amerika volt a színtere, bár mostanáig sosemélt itt. De itt volt az árukészlete és a kapcsolatai. Ha többé nem térhet vissza, vége a megélhetésének. Arról nem is beszélve, hogy én is itt éltem,és Felipe együtt akart lenni velem, én viszont a családom és a munkám miatt mindig is elsősorban Amerikát tekintettem a „támaszpontomnak".És már Felipe is beilleszkedett a családomba: befogadták a szüleim, a nővérem, a barátaim, a világom. Hogy folytassuk az életünket, ha örökrekitiltják innen? Mit tegyünk? („Hol alszunk majd, te meg én?", szól a gyászos wintu szerelmes dal szövege. „Az ég lehajtóit, egyenetlen peremealatt? Hol alszunk majd, te meg én?")- És milyen alapon toloncolják ki? - kérdeztem tekintélyt parancsolónak szánt hangon a belbiztonsági tiszttől.- Szigorúan véve nincs kitoloncolásról sző, asszonyom. - Velem ellentétben a belbiztonsági tisztnek nem kellett tekintélyre törekednie, nála ez



természetesen, a lényéből fakadt, - Azon az alapon tagadjuk meg tőle az Egyesült Államokba való belépést, hogy a múlt évben túl gyakranlátogatott Amerikába. Sosem maradt tovább, mint a vízuma engedte, de az utazásaiból arra lehet következtetni, hogy a három hónapos szakaszok alatt önnel élt Philadelphiában, majd elhagyta az országot, és nem sokkal később ismét visszafért az Egyesült Államokba.Ezt aligha vitathattuk, hiszen Felipe pontosan ezt tette.- És ez bűn? - kérdeztem.- Nem egészen.- Nem egészen vagy nem?- Nem bűn, asszonyom. Ezért is nem tartóztatjuk le. De a három hónapos vízumot, amit az Egyesűit Államok kormánya a baráti országok polgárainak biztosít nem arra találták ki, hogy vég nélkül utazgasson ki-be.- De ezt nem tudtuk! - kiáltottam. Most már Felipe hangja is megjött.- Tulajdonképpen egyszer New Yorkban egy határőr azt mondta, hogy olyan gyakran léphetek be az országba, amilyen gyakran csak akarok,csak egyszer se lépjem túl a kilencven napot.- Nem tudom, ki mondta ezt, de nem így van. Amikor kimondta, eszembe jutott egy figyelmeztetés,amit Felipe mondott a nemzetközi határátlépésekről. -Soha ne vedd félvállról, drágám. Ne feledd, hogy bármely napon, akármilyen okrahivatkozva a világ bármely pontján egy határőr úgy dönthet, hogy nem akar beengedni.- Mit tenne a helyünkben? - kérdeztem. Az évek során megtanultam, hogy ezt a kérdést tegyem fel, ha egy közömbös vevőszolgálatitelefonközpontossal vagy egy egykedvű bürokratával zsákutcába jutott a beszélgetésünk. Az így megfogalmazott kérdés arra kényszeríti ahatalom birtokosát, hogy elgondolkodjon egy pillanatra, és beleképzelje magát a tehetetlen beszélgetőpartner helyzetébe Burkoltan azempátiakészségére apellálok. Néha sikerrel járok. De őszintén megvallva, többnyire nem. Ez esetben bármit bevetettem volna a siker érdekében.- Ha a barátja valaha is vissza akar térni az Egyesült Államokba, egy jobb, állandóbb vízumot keli szereznie. A helyében biztosítanám is neki.- Rendben van - értettem egyet. - És hogy lehet leggyorsabban egy jobb és állandóbb vízumot biztosítani?A belbiztonsági tiszt előbb Felipére, majd rám, végül ismét Felipére nézett.- Az igazságra kíváncsiak? - kérdezte. - Össze kell házasodniuk.A szívem szinte láthatóan összeszorult És éreztem, ahogy velem átellenben Felipe szíve is tompán követi a példámat.Visszatekintve persze felfoghatatlannak tűnik, miért ért meglepetésszerűen ez a javaslat. Az isten szerelmére, hát még sosem hallottam zöldkártyás házasságokról? A sürgető körülményeket tekintve talán az is hihetetlennek tűnik, hogy a házasság ötlete megkönnyebbülés helyettszorongást ébresztett bennem, legalább volt választási lehetőségünk, nem? A javaslat mégis meglepett. És fájdalmasan érintett, Úgy kiirtottam alelkemből a házasságnak a puszta gondolatát is, hogy amikor most hangosan kimondta valaki, szinte arcul csapott. Szóm rú lettem, úgy éreztem,

mintha váratlanul gyomorszájon vágtak volna, szörnyű súly nehezedne rám, és a lény egy fontos szegletéből száműztek volna, de elsősorban aztéreztem, hogy kelepcébe csaltak. Mindkettőnket megfogtak, A repülő halat és a vízbe lebukó madarat hálóval elkapták. A naivitásom - sajnos,életemben nem először - keményen visszavágott: Hogy lehettem olyan ostoba, hogy azt képzeljem, simán megússzuk, és űrökké úgy élünk, ahogya kedvünk tartja7

Kis ideig egyikünk sem tudott megszólalni, végül a belbiztonsági tiszt - elkeseredett arcunkat látva - feltette a kérdést:- Bocs, emberek, de mi ezzel a gond?



Felipe levette a szentüvegét, és megdörgölte a szemét; tudtam, hogy ez nála a teljes kimerültség csalhatatlan jele.- Jaj, Tom, Tom... - sóhajtott fel. Nem is tudtam, hogy tegeződnek! Igaz, ilyesmi könnyen előfordulhat egy hatórás kihallgatás során. Kivált, ha a kihallgatott Felipe.- De komolyan kérdezem; mi a baj? - faggatott minket Tom tiszt úr, - Semmi kétség, hogy egy ideje már együtt élnek. Nyilván szeretik isegymást, mindketten függetlenek...- Értsd meg, Tom - magyarázta Felipe. Előrehajolt, és a hivatalos környezetet meghazudtoló bizalmassággal folytatta; - Liz és én is nehéz ésszörnyű váláson mentünk át a múltban.Tom egy halk, szánakozó Ó!-val válaszolt, aztán 6 is levette a szemüvegét, és megdörgölte a szemét. Önkéntelenül a bal keze gyűrűsujjára siklotta tekintetem: a gyűrű hiányából és a megfáradt együttérzés ösztönös reakciójából gyorsan levontam a következtetést: elvált.A kihallgatás itt szürreális fordulatot vett.- Köthetnétek házassági szerződést - vetette fel Tom -, amennyiben a válás piszkos anyagi hercehurcáján nem akartok még egyszer átesni. Vagyha a kapcsolatotokban valami visszatart, jó ötlet lenne tanácsadóhoz fordulni.Azt hittem, nem hallok jól. Az Amerikai Egyesült Államok Belbiztonsági Hivatalának egyik alkalmazottja házassági tanácsot ad nekünk? Egykihallgató helyiségben? A Dallas-Forth Worth Nemzetközi Repülőtér legmélyebb bugyrában?Amikor szóhoz jutottam, nagyszerű megoldással álltam elő:- Nézze, tiszt űr, mit szólna, ha valahogy felfogadnám Felipéi, ahelyett hogy hozzámennek? Ha a férjemként nem, az alkalmazottamként nemhozhatnám be az Egyesült Államokba?Felipe kiegyenesedett.- Drágám! - kiáltott fel. - Zseni vagy! Tom tiszt úr furcsán nézett ránk.- Igaz lelkére szívesebben venné, ha ez az asszony inkább a főnöke volna, mint a felesége?- isten engem úgy segéljen, igen!Láttam, hogy a belbiztonsági tisztnek úgy kell visszafognia magát, nehogy megkérdezze: - Mégis miféle szerzetek maguk? - De a hivatásosságamegakadályozta ebben. Megköszörülte a torkát, és így szólt:- Sajnos, amit javasolt, az illegális ebben az országban. Felipével ismét egyszerre omlottunk össze. Hosszú csend után szólaltam meg.- Rendben van - ismertem el porba sújtva. - Essünk tűi rajta. Ha itt, az ön irodájában hozzámegyek Felípé-hez, még ma beengedi az országba?Talán van a reptéren egy lelkész, aki összeadhat minket?Vannak olyan pillanatok az életben, amikor egy hétköznapi arcról is majdnem isteni, megdicsőült fény sugárzik; most is ez történt. Tom tiszt úr,ez a megfáradt szolgálati jelvényt viselő, pocakos texasi belbiztonsági tiszt olyan szomorúan., kedvesen és olyan sugárzó nyugalommal

mosolygott rám, ami cseppet sem volt helyénvaló ebben az áporodott levegőjű, embertelen helyiségben. Hírtelen maga is lelkésznek látszott.- Ő, nem, nem, nem - mondta gyöngéden. - Attól tartok, ez nem így működik.Visszatekintve persze belátom, hogy Tom tiszt űr sokkal inkább tisztában volt azzal, mi vár rám és Felipére, mint mi sejtettük volna. Nagyon jóltudta, hogy egy hivatalos amerikai jegyességi vízum - kivált egy, a miénkhez hasonló „határátkelés! incidens" után - nem lesz piskóta. Tom tisztúr előre látta a ránk váró tengernyi nehézséget: nem kevesebb mint három kontinens három országából az ügyvédeket, akiknek most elő kellállniuk a szükséges hivatalos iratokkal, a szövetségi rendőrségi jelentéseket, amelyeket minden olyan országból be keli majd szereznünk, ahol



csak Felipe megfordult, magánlevelek, fényképek és más, bizalmas, kérészéletű tárgyak tömegét, amit fel kell halmoznunk, hogy bizonyítsuk,valódi a kapcsolatunk (nem is szólva arról az őrjítő iróniáról, hogy közös bankszámláinkról is bizonyítékot kell szolgáltatnunk, holott eddigiéletünk során mindent elkövettünk, hogy külön bankszámláink legyenek), az ujjlenyomatvételt, az oltásokat, a TBC kizárásához elengedhetetlenmellkasi röntgenfelvételeket, a külföldi amerikai nagykövetségeken lezajló beszélgetéseket, igazolást Felipe katonai szolgálatáról, amitharmincöt évvel ezelőtt teljesített a brazil hadseregben, azt a tenger időt (és a vele kapcsolatos költségeket), amit Felipének az EgyesültÁllamokon kívül kell töltenie, míg ez az eljárás zajlik, és ami a legrosszabb, a rettenetes bizonytalanságot, hiszen mindvégig nem tudjuk majd,hogy a sok erőfeszítés elegendő-e, más szóval, nem tudjuk, hogy az Egyesült Államok kormánya (amely e tekintetben úgy viselkedik, mint egyszigorú, régimódi atya) valaha is elfogadja-e ezt az embert féltékenyen őrzött, amerikai születésű lánya férjéül.Tom tiszt úr tehát mindezt előre látta, és a tény, hogy együttérzést tanúsított irántunk a ránk váró megpróbáltatások fényében, egy máskülönbenkétségbeejtő helyzetben váratlan kedvesség volt. És eddig a pillanatig sosem tételeztem volna fel magamról, hogy nyomtatásban az AmerikaiBelbiztonsági Hivatal egyik alkalmazottjának dicséretét zengem majd, amiért gyöngédséget mutatott, de mindez csak kiemeli, milyen bizarr volta szituáció. Itt azonban el kell mondanom, hogy Tom tiszt úr egy kedves tettet végrehajtott (mielőtt bilincsbe verte Felípét, és elvezettette adallasi megyei börtönbe, ahol egy éjszakára igazi bűnözőkkel zárták közös cellába). És ez a gyöngéd, kedves tett az volt, hogy Tom teljes két percre magunkra hagyott minket a kihallgató helyiségben, hogy négyszemközt búcsúzhassunk el egymástól.Amikor az embernek csak két perce van elbúcsúzni attól, akit a világon a legjobban szeret, és nem tudja, hogy viszontlátják-e még egymást, atorkára forr a szó az erőfeszítéstől, hogy mindent egyszerre mondjon el, tegyen meg és intézzen el. A magunkban töltött két perc alatt kapkodvatervet kovácsoltunk. Hazamegyek Philadelphiába, kiköltözöm a bérelt házunkból, minden ingóságunkat raktárba vitetem, felfogadok egy bevándorlási ügyekkel foglalkozó ügyvédet, és beindítom az előbb ecsetelt eljárást. Felipe természetesen börtönbe kerül. Azutánvisszatoloncolják Ausztráliába, még ha szó szoros értelemben ez nem is deportálás. (Kérem, bocsássák meg, hogy e könyv lapjain végig a„kitoloncolás" kifejezést használom, de még most sem tudom, mi másnak nevezzem azt, ha valakit kidobnak egy országból.) Mivel Felípét már nem kötötte semmi Ausztráliához, se otthona, se anyagi lehetőségek nem várták ott, amint lehet, mindent megtesz majd, hogy olcsóbb lakóhelyetkeressen, mondjuk, valószínűleg Délkelet-Ázsiában, én pedig utánamegyek, amint beindítom az itteni ügyeket. És ott együtt várjuk ki, hogyvéget érjen ez a meghatározhatatlan idejű bizonytalanság.Mialatt Felipe lefirkantotta az ügyvédje, felnőtt gyerekei és üzleti partnerei telefonszámát, hogy mindenkivel tudassam a történteket, énkiürítettem a táskámat, és vadul keresgéltem, mivel tehetném könnyebbé a börtönbeli tartózkodását: rágógumit, az összes készpénzemet, együveg vizet, egy közös fényképünket és a repülőgépen olvasott könyvemet adtam oda, aminek találóan az volt a címe: Az emberek szerelmicselekedeti'.Aztán Felipe szemét elfutották a könnyek, és így szólt: - Köszönöm, hogy jelen voltál az életemben. Mindegy, mi lesz most, mindegy, hogyan

döntesz, tudd, hogy életem két legboldogabb évét köszönhetem neked, és sosem, felejtelek el.Egy szempillantás alatt rájöttem: Jaj, istenem, ez az ember most azt hiszi, elhagyom! Meglepett és megindított a reakciója, de elsősorban szégyentébresztett bennem. Amióta Tom tiszt úr felvillantotta előttünk a lehetőséget, meg sem fordult a fejemben, hogy ne menjek hozzá Feli-péhez, ésne mentsem meg a szám kivetettségtől, de nyilván az ő fején átfutott a lehetőség, hogy dobom. Őszintén félt tőle, hogy leégve és tönkremenvesorsára hagyom. Hogy szereztem ilyen hírnevet? Rövid kis szerelmi történetünk során hogy tehettem rá olyan benyomást, hogy az első akadályláttán kereket oldok? Ugyanakkor kérdés, hogy múltamat tekintve Felipe félelmei teljesen alaptalanok voltak-e? Fordított helyzetben egy



pillanatig sem kételkedtem volna a hűségében, vagy abban, hogy hajlandó értem mindent feláldozni. Vajon ő is ilyen biztos lehetett-e bennem,hogy rendíthetetlenül kitartok mellette?Be kellett ismernem, hogy ha tíz-tizenöt évvel ezelőtt történt volna ilyesmi, majdnem bizonyosan sorsára hagytam volna veszélybe kerülttársamat Sajnálattal kellett bevallanom, hogy fiatalkoromban nem voltam a tisztesség első számú bajnoka (de még talán az utolsó sem), és inkábba könnyelmű és meggondolatlan viselkedés jellemzett. De most már fontosnak tartom a jellemszilárdságot, és ahogy egyre idősebb leszek, ágytekintem egyre lényegesebbnek. Abban a pillanatban tehát - és valóban csak egy pillanatig maradhattam már csak kettesben Felipével - azzal azemberrel kapcsolatban, akit imádtam, az egyetlen helyes dolgot cselekedtem. Megesküdtem, és bele is sulykoltam, hogy tisztában legyen vele,menynyire komolyan gondolom, hogy nem hagyom el, és mindent elkövetek, hogy egyenesbe hozzam a dolgainkat, és ha valamiképpen erreképtelenség Amerikában sort kerítenem, akkor is valahogy, valahol a világ bármelyik szegletében, de együtt leszünk.Tom tiszt úr visszajött a helyiségbe.És az utolsó pillanatban Felipe a fülembe súgta:- Annyira szeretlek, hogy még feleségül is vennélek.- És én is annyira szeretlek - fogadtam meg -, hogy még hozzád is mennék.Azután a kedves és jószívű belbiztonságiak elválasztottak minket, megbilincselték és elvezették Felípét: előbb a börtönbe, aztán a száműzetésbe.Amikor aznap este hazarepültem időközben megszűnt kis philadelphiai életünkbe, józanabbul is átgondoltam, amit ígértem. Meglepettenfedeztem fel, hogy nem fojtogat a sírás és nem fog el a pánik; a helyzet annál súlyosabbnak tűnt. Inkább elszántan összpontosítottam: éreztem,hogy a lehető legkomolyabban kell kezelnem a helyzetet. Mindössze pár óra leforgása alatt Felipével az életünk fenekestül felfordult, mintha egy palacsintasütővel feldobták volna a levegőbe, és fordítva esett volna vissza. És most úgy festett, hogy eljegyeztük egymást. Az egyszer biztos,hogy furcsa és elkapkodott eljegyzési ünnepség volt! Inkább kaíkaí, mint Jane Austen-es hangulatú. Ennek ellenére - a helyszínéből adódóan -nem volt kevésbé hivatalos.Rendben. Legyen hát. Nem én leszek a család történetében az első nő, aki egy súlyos probléma miatt ment férjhez, bár az enyémben legalábbnem játszott közre egy véletlenül becsúszó terhesség. A recept mégis ugyanaz volt: be kell kötni a fejemet, éspedig mielőbb. Ezt tesszük hát!Csakhogy itt volt az igazi bibi, amire azon az estén, a repülőn egymagamban hazafelé, Philadelphiába tartva rá is ébredtem: fogalmam sem volt,mi is a házasság.Ezt a hibát egyszer már elkövettem: a házasság intézményéről semmit sem tudva mentem férjhez. Mi több, fejest ugrottam az első házasságomba,éretlenül, huszonöt évesen, méghozzá úgy, ahogy egy kutya vízbe ugrik: felkészülés és körültekintés nélkül. És mint később kiderült, óriási hibavolt. Abban az életkorban olyan felelőtlen voltam, hogy minden bizonnyal még a fogkrémemet sem választhattam volna ki egyedül, nemhogy a jövőmet, így könnyen elképzelhető, milyen drága árat fizettem a meggondolatlanságomért. Hat évvel később, a válásom során a bíróságon aztán

úgy arattam, ahogy vetettem.Ha visszatekintek az első esküvőm napjára, Richard Aldington regénye, az Egy Ms halála jut az eszembe, az a rész, ahol a fiatal szerelmesek végzetes esküvőjén mereng: „Vajon készíthetünk-e kimutatást a tudatlanságokról, George Augustus és Isabel idevágó tudatlanságairól abban a pillanatban, amikor fogadalmat tettek, hogy együtt maradnak, míg a halál el nem választja őket?" Egykor én is olyan meggondolatlan ifjú aravoltam, mint Aldington Isabelje, akiről egy helyen azt írja: „Amit nem tudott, az felölelte szinte a teljes emberi tudást. Fejtörést csak annak akiderítése okozott, hogy mi az, amit tudott."



Most, amikor harminchét évem nagyobb megfontoltságot feltételezett, sem voltam meggyőződve arról, hogy sokkal többet tudok azintézményesített társas kapcsolatról. Kudarcot vallottam a házasságban, ezért aztán tartottam tőle, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogyszakértővé váltam a házasság, legfeljebb csak a kudarc és a rémület terén, és ezen a két szakterületen már amúgy is egymást taposták a szakértők.A sors azonban közbeszólt, és házasságot követelt tőlem, én pedig eleget okultam az élettapasztalataimból, hogy tudjam: a sors beavatkozásaitolykor úgy kell tekintenünk, mint kihívásokat, hogy szembenézzünk, sőt leküzdjük legnagyobb félelmeinket. Nem kell zseninek lenni ahhoz,hogy rájöjjünk: amikor a körülmények arra kényszerítenek, hogy azt tegyük, amit kimondottan utálunk és amitől legjobban félünk, akkor ezminimum egy izgalmas fejlődési lehetőség, A Daliásból Philadelphiába tartó járaton lassan megvilágosodott előttem, hogy miután az életem fenekestül felfordult, a szerelmemet kiutasították az országból, és gyakorlatilag arra ítéltettünk, hogy összeházasodjunk, ezt az időt arra kellene felhasználnom, hogy mielőtt ismét fejest ugranék aházasságba, ki kellene békülnöm a gondolatával. Talán bölcsebb lenne egy kis erőfeszítést tenni, és kibogozni, hogy Isten és az emberiségnevében mi rejlik ennek a részegítő, bosszantó, ellentmondásos és mégis makacsul fennmaradó intézménynek, a házasságnak a rejtélye mögött.így aztán ezt is tettem. A következő tíz hónap alatt, miközben Felipével hontalanul, száműzetésben ide-oda utazgattam, és minden ereimmel azonvoltam, hogy visszavigyem Amerikába, hogy nyugodt lélekkel összeházasodhassunk (Tom tiszt úr felhívta ugyanis a figyelmünket, hogy semAusztráliában, sem a világon másutt nem házasodhatunk össze, mert ezzel csak borsot törnénk a Belbiztonsági Hivatal orra alá, és még jobbanlelassítanánk a bevándorlási eljárást), nem gondoltam másra, nem olvastam másról, és jóformán mindenkivel csak a házasság bonyolult témájáról beszélgettem.Megbíztam a nővéremet Philadelphiában (a nővérem szerencsére tényleg történész), hogy dobozszám küldje utánam a házasságról szólókönyveket. Bárhol szálltunk is meg Felipével, bezárkóztam a szállodai szobánkba, hogy a könyveket bújjam, és megszámlálhatatlan óráttöltöttem olyan kiváló házassági szakértők társaságában, mint Stephanie Coontz és Nancy Cott; e két írónő nevét korábban sosem hallottam, mostazonban a példaképeim és a tanítóim lettek. Az igazat megvallva emiatt pocsék turista voltam. A több hónapos utazás során Felipével számosgyönyörű és izgalmas helyen fordultunk meg, én azonban nem mindig fordítottam kellé) figyelmet a látnivalókra. Az utazgatásunkat neméreztem már gondtalan kalandozásnak, inkább kiűzetésnek, hedzsrá-nak, emigrációnak. Ha az ember azért utazik, mert nem mehet haza, mertkettőnk közül az egyiknek törvényesen nincs hazatérés, az sosem lehet élvezetes.Ráadásul az anyagi helyzetünk is aggodalomra adott okot. Az Eat, Pray, Love-ot még majdnem egy év választotta el attól, hogy sikerkönyvlegyen és sokat hozzon a konyhára, így ez az örvendetes esemény még nem következett be, és nem is számítottunk rá. Felipét elvágták a jövedelemforrásától, így mindketten az utolsó könyvszerződésem maradékából éltünk, és fogalmam sem volt, meddig tart ki a pénzünk. Egydarabig biztosan, de nem a végtelenségig. Nemrégiben kezdtem el dolgozni egy új regényen., de Felipe kitoloncolása most félbeszakította akutatómunkát és az írást, így aztán Délkelet-Ázsiában kötöttünk ki, ahol minden esély megvan arra, hogy két takarékos ember kijöjjön napi

harminc dollárból. Nem állítom, hogy ez alatt a száműzetés alatt szenvedtünk (az isten szerelmére, nem voltunk éhező politikai menekültek!), aztmégis ki merem jelenteni, hogy furcsa, feszültséggel teli időszak volt, amelynek furcsaságát és feszültségét csak növelte a bizonytalanság, hogymi lesz a vége.Csaknem egy éven át kóboroltunk, és vártuk a napot, amikor Felipét Ausztráliába hívják meghallgatásra, a Sydneyben levő amerikaikonzulátusra. Egyik országból a másikba vetődve egy álmatlanságban szenvedő párra emlékeztettünk, akik egy szokatlan, kényelmetlen ágybanalvásra alkalmas, pihentető, kényelmes pozitúrát keresnek. És valóban sok szorongással teli éjszakán sok szokatlan és kényelmetlen ágyban



feküdtem, és a sötétbe meredve rágtam át magam a házassággal kapcsolatos konfliktusaimon és előítéleteimen, szűrtem át a tengernyi elolvasottadatot, és ástam a történelem mélyére a megnyugtató következtetéseket keresve.Itt és most azonban tisztáznom kell, hogy a kutatásaimat a nyugati történelemben előforduló házasságok vizsgálatára korlátoztam, ezért akönyvem ezt a kultúrkört tükrözi, Elbeszélésemben egy igazi házasságtörténész vagy antropológus bizonyára hatalmas, tátongó lyukakat találna,mivel az emberiség történetének feltáratlan évszázadai és egész kontinensek felett siklottam el, arról nem is beszélve, hogy meglehetősenlényeges házassági fogalmakat - példaként hadd említsem csak a többnejűséget - ugrottam át. Élvezetes és bizonyára nevelő hatású lett volna jobban elmélyedni a földön ismert összes lehetséges házassági szokás vizsgálatában, de nem volt ennyi időm. Csupán az iszlám társadalmak bo-nyolult házassági szokásainak feltérképezéséhez is többéves kutatás kellett volna, és a sürgető szükség olyan határidőt szabott, ami kizárta ahosszúra nyúló elmélkedést. Az életemben egy nagyon is valóságos óra ketyegett: akár tetszett, akár nem, akár készen álltam rá, akár nem,férjhez kellett mennem. És mivel ez volt a helyzet, feltétlenül szükséges volt, hogy a monogám nyugati házasság történetének felgöngyölítéséreösszpontosítsak, hogy jobban megérthessem örökölt feltételezéseimet, családtörténetemet és szorongásaim kulturálisan specifikus lajstromát.Abban reménykedtem, hogy a tanulmányaim valahogy csökkentik a házassággal szembeni mélységes ellenszenvemet. Azt ugyan nem tudtam, ezhogy megy majd végbe, de a múltban azt tapasztaltam, hogy minél jobban megismertem valamit, annál kevésbé töltött el félelemmel. (Néhányfélelmet - Rumpelstiltskin meséjéhez hasonlóan - csak úgy lehet leküzdeni, ha megkeressük rejtett, titkos nevüket.) Én azonban mindenekelőttarra vágytam, hogy átfogó képet adjak Felipének a házasságról, amikor majd elérkezik a nagy nap, és ne csak kemény, keserű pirulaként nyeljemle a sorsomat. Nevezzenek nyugodtan régimódinak, de úgy véltem, jő lenne, ha boldogan állnék az anyakönyvvezető elé. Vagyis inkább boldogan és tudatosan.

És ebben a könyvben elmesélem, hogy jutottam el idáig.És mivel minden történet elkezdődik valahol, az enyém Észak-Vietnam hegyei között veszi kezdetét.Ház Egy férfi bármelyik nővel boldog lehet, ha nem szereti,Aznap rám talált egy kislány.Felipével Hanoiból érkeztünk abba a faluba egy zajos, piszkos, szovjet időszakból ottmaradt vonaton, amelyen az éjszakát töltöttük. Nem igazánemlékszem, miért utaztunk éppen erre a helyre, de talán néhány fiatal, dán hátizsákos turista ajánlotta. Á zajos, piszkos vonatutazástmindenesetre buszon való hosszú, zajos és piszkos zötykölődés követte. Végül leszálltunk egy lélegzetelállítóan gyönyörű helyen, ami a kínaihatár közelében balanszírozott; isten háta mögötti, zöld és vad. vidék volt. Kerestünk egy szállodát, és amikor egyedül kiléptem az ajtaján, hogykicsit megmozgassam a hosszú utazástól elgémberedett lábamat, ez a kislány lépett oda hozzám.Mint később megtudtam, tizenkét éves volt, de jóval kisebbnek látszott, mint amerikai kortársai. Kivételes szépség volt. A bőre sötét és

egészséges, a haja fényes és szépen befont, rövid gyapjútunikába bújtatott kicsi, de arányos teste izmos, a tarfása magabiztos. Bár nyár lévéntikkasztó meleg volt, élénk színű gyapjúharisnyát viselt. Nyugtalanul dobolt műanyag kínai szandálba bújtatott lábával. Egy ideje már ottténfergett a szállodánk körül -már akkor felfigyeltem rá, amikor bejelentkeztünk -, és amikor most egyedül kiléptem az utcára, határozottanodajött hozzám.- Hogy hívnak? - kérdezte.- Űznek. Es téged?



- Mainak - válaszolta -, es le is írhatom, hogy megtanulhasd tökéletesen kiejteni.- Igazán kiválóan beszélsz angolul - dicsértem.- Ez csak természetes - vonta meg a vállát. - Sokat gyakorolok a turistákkal. És vietnamiul, kínaiul és kicsit japánul is beszélek.-- Micsoda? - tréfálkoztam. - Franciául nem? .... u,i pej, _ felelte, és ravaszkásan rám pillantott. - Es te hova valósi vagy, Liz?- Amerikai vagyok - feleltem, aztán, hogy továbbra is tréfás hangot üssek meg, visszakérdeztem, bár nyilvánvaló volt, hogy odavalósi:- És te honnan származol, Mai7

Rögtön kapcsolt, hogy bolondozom, és rátett egy lapáttal:- Az anyám hasából - felelte, én pedig rögtön a szívembe fogadtam.Mai tulajdonképpen vietnami volt, bár később megtudtam, hogy sosem nevezte volna magát annak. Hmong volt, egy büszke, elszigetelt etnikaikisebbséghez tartozott, akiket az antropológusok „őslakosoknak" neveznek, es akik Vietnam, Thaiföld, Laosz és Kína legmagasabb hegyei köztélnek. A kurdokhoz hasonlóan a hmongok sem tekintik magukat azon országok polgárainak, amelyekben laknak. Látványosan védik afüggetlenségüket: nomádok, mesemondók, harcosok, született be nem illeszkedők, akik szörnyű fejtörést okoznak bármely nemzetnek, amelyik az uralma alá akarta hajtani őket.Hogy a hmongok tartós fennmaradásának valószínűtlenségét megértsük, képzeljük el, milyen lenne, mondjuk, ha a mohawk indiánok még ma is New York állam északi részén élnének, hagyományos öltözéküket viselnek, a maguk nyelvét beszélnék, és hallani sem akarnának a beilleszkedésről. Anakronisztikus csodával ért fel, hogy a 21. század első éveiben egy ilyen hmong falura bukkantam. A kultúrájuk betekintéstnyújt az emberi tapasztalat egy korábbi, letűnőben levő világába. Ezzel csak azt akarom hangsúlyozni, hogy ha azt szeretnénk tudni, milyen

családi életet éltek a rokonaink négyezer évvel ezelőtt, elég a hmongok között körülnézni.- Figyelj csak, Mai - vetettem fel. - Nem akarsz ma a tolmácsom lenni?- Miért? - kérdezte.A hmongok hírhedten szókimondó emberek, így én sem köntörfalaztam:- A falutokban beszélni szeretnék néhány asszonnyal a házasságról.- Miért? - szegezte nekem ismét a kérdést.- Mert nemsokára férjhez megyek, és tanácsot szeretnék kérni.- Öreg vagy már a férjhezmenetelhez - jegyezte meg kedvesen.- A barátom is öreg - feleltem. - Ötvenöt éves. Alaposan szemügyre vett, és halkan füttyentett.- Hát... szerencsés fickó - közölte. Nem tudom biztosan, miért döntött Mai úgy, hogy a segítségemre lesz. Kíváncsiságból? Unatkozott? Remélte, hogy kap tőlem egy kis

készpénzt? (Természetesem adtam.) Mindegy mi motiválta, beleegyezett. A szállodától nem messze felkapaszkodtunk egy meredek domboldalon, és odaértünk Maiék kőházába; kicsi volt, koromtól megfeketedett belsejét csak pár apró ablak világította meg, és; az elképzelhetőlegszebb folyóvölgyben bújt meg. Mai bevezetett, és bemutatott egy csomó nőnek, akik szőttek, főztek vagy takarítottak. A társaságból leginkábbMai nagyanyja nyűgözött le. Életemben nem láttam hozzá foghatóan nevetős és boldog nagymamát. Volt vagy százhúsz centi, nem volt egy fogasem, ráadásul hihetetlenül mulatságosnak talált. Bármit tettem is, majd' meghalt a nevetéstől. A fejemre tett egy magas hmong kalapot, rámmutatott, és kacagott. A karomba fektetett egy pici hmong babát, rám mutatott, és hahotázott. Beburkolt egy pompás hmong szőttesbe, rám



mutatott, és dőlt a nevetéstől.A nevetése egyébként nem zavart különösebben. Régen megtanultam, hogy amikor én vagyok az óriási, idegen látogató egy világtól távol eső,ismeretlen kultúrában, akkor az a dolgom, hogy mulattassam a jelenlevőket. Udvarias vendégként ez a legkevesebb, amit megtehetek vendéglátóimért. Hamarosan még több asszony - rokonok és szomszédok - sereglettek be a házba. Ők is megmutatták a szőtteseiket, a fejembenyomták a kalapjaikat, a karomba fektették a babáikat, rám mutattak, és betegre nevették magukat.Mai elmagyarázta, hogy a családja - összesen majdnem egy tucatnyian - ebben az egyszobás házban él. Mind együtt alszanak a padlón. Az egyik oldalon van a konyha, a másikon a téli fűtést biztosító fatüzelésű kályha. A konyha feletti padláson rizst és kukoricát tárolnak, a ház mellettdisznót, csirkét és vízi bivalyt tartanak. Az egész házban csak egyetlen hely volt, ahova két ember elvonulhat, és ez sem volt nagyobb egykamránál. Később utánaolvastam, és megtudtam, hogy az újdonsült házasok az első néhány hónapban külön alhatnak, hogy a többiektőlelvonulva fedezhessék fel egymást, és szerezzék meg a szükséges szexuális tapasztalatokat. A magánélet e kezdeti élményét követően a fiatal pár is csat-lakozik a családhoz, és élete végéig a többiekkel együtt alszik a padlón.- Meséltem már, hogy az apám meghalt? - kérdezte Mai, amikor körbevezetett.- Sajnálattal hallom - feleltem. - Mikor történt?-Négy éve.- Miben halt meg, Mai?- Csak meghalt - válaszolta hűvösen, és részéről ezzel le is volt zárva a dolog. Az apja halálának az oka maga a halál volt, ahogy, gondolom,mások halálának is az lehetett akkoriban, amikor még nem sokat tudtunk a hogyanról és a miértről. - Amikor meghalt, a temetésén megettük a

vízi bivalyt. - Mai arcán bonyolult érzelmek suhantak át: az apja elvesztése feletti szomorúság, és a gyönyörűség, hogy milyen finom volt a bivaly húsa.- Magányos a mamád? Mai vállat vont. Nehéz volt ebben a környezetben a magányosságot elképzelni. Ahogy azt is, hogy ebben a zsúfoltságban hogy találnánk rá a magány derűsebbikertestvérére, az elvonultságra. Mai és az anyja állandóan szoros közelségben éltek egy csomó más emberrel. Utazásaim alatt nem először ütöttszíven, hogy ezzel összehasonlítva mennyire elszigeteltek az emberek a mai amerikai társadalomban. Ott, ahonnan én jöttem, a „család" fogalmátolyan picire zsugorítottuk, hogy családként talán felismerhetetlen lenne egy ilyen hatalmas, kötetlen, mindent felölelő hmong klánban. Manapságszinte elektronmikroszkópra van szükségünk, hogy a nyugati családot tanulmányozzuk. Egy irdatlan térben két, három, esetleg négy ember létezik, mindenkinek megvan a maga testi és lelki birodalma, és mindegyik a nap javát a többiektől külön tölti. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az egyre kisebb létszámú, modern családforma feltétlenül rossz. A nők élete és egészsége javul, hakevesebb gyereket szülnek, ami komoly ellenérv a nyüzsgő klán kultúra vonzerejével szemben. A szociológusok is régen tisztában vannak azzal,

hogy nagyobb a vérfertőzés és gyermekmolesztálás esélye, amikor több, eltérő korú családtag él szoros közelségben. Egy ekkora tömegben nehézszemmel tartani vagy megvédeni az egyént, az egyéniségről nem is beszélve.Ugyanakkor modern és végtelenül magába forduló, elzárt otthonainkban valami el is veszett. A hmortg asszonyok egymás köztikommunikációját figyelve eltűnődtem, vajon az egyre kisebbedő és szűkülő nyugati családi egység nem rótt-e nagyobb terhet a maiházasságokra. A hmongok között például a férfiak és a nők nem töltenek sok időt együtt. Az embernek persze van házastársa. És ie is fekszik vele. És a sorsuk is összefonódik. És persze szerelem is szövődhet közöttük. De ezeket leszámítva a férfiak és a nők élete különválik, és a



nemüknek megfelelő feladatokra oszlik. A férfiak dolgoznak és más férfiak társaságát keresik, a nők úgyszintén. Látogatásom alkalmával aznapegyetlen férfit sem láttam Maiék házában. Bárhol is jártak és bármit is csináltak a férfiak (földet műveltek, ittak, beszélgettek, szerencsejátékot játszottak), azt másutt, a nők világától távol, egymás társaságában tették.Egy famorig asszony nem várja el feltétlenül a férjétől, hogy a legjobb barátja, meghitt bizalmasa, érzelmi tanácsadója, intellektuálisszempontból vele egyenlő társa, bánat idején a vigasztalója legyen. A hmong asszonyok más nőktől - testvéreiktől, nagynénjeiktől, anyjuktól,nagyanyjuktól - kapnak érzelmeket és támaszt. Egy hmong asszony az élet bármely helyzetében számtalan véleményre és érzelemretámaszkodhat. Bármerre fordul is, karnyújtásnyira rokon lelkekre talál, és a sok női kéz könnyűvé vagy legalábbis könnyebbé teszi a munkáját,az élet súlyos terhét.Végül - miután mindenki mindenkit üdvözölt, az összes kisbabát elringatták és udvarias mértékűre csök/ kent a hahotázás - mind helyetfoglaltunk. Mai tolmácsolása mellett megkértem a nagymamát, hogy legyen szíves, meséljen a hmong esküvői szertartásról. Nagyon egyszerű, magyarázta türelmesen. A hagyományos hmong esküvő előtt a vőlegény családját meghívják a menyasszony házába, hogy acsaládok megegyezzenek, kitűzzék az időpontot, megtervezzék az eseményt. Levágnak egy csirkét, hogy boldoggá tegyék a két család szellemeit.És amikor elérkezik az esküvő napja, sok dísznőt is levágnak. Nagy lakomát rendeznek, és a többi faluból is eljönnek a rokonok, hogy együttünnepeljenek. Mindkét család beszáll a költségekbe. A menet elindul az ünnepi asztal felé, és a vőlegény egyik rokona mindig visz egy esernyőt.Itt félbeszakítottam, hogy megkérdezzem, mit jelent az esernyő. A kérdésem zavart keltett, talán azért, mert nem értették, mit jelent a „jelent"szó. Az esernyő csak egy esernyő, mondták, és azért viszik, mert mindig ezt szokták az esküvőkön. Ez az oka, ez van, és kész, és ez is voltmindig.

Miután tisztáztuk az esernyő kérdését, a nagymama elmagyarázta a lányrablás hmongok közötti esküvői hagyományát. Ősi szokás, mondta, bár manapság már ritkábban esik meg, mint régen. De azért még előfordul. A menyasszonyt - akivel előzőleg néha egyeztetnek az elrablásáról,máskor viszont nem - a potenciális vőlegény elrabolja, és póni háton a családja házába viszi. A rablás szigorú szabályok szerint zajlik, és az év bizonyos éjszakáin engedélyezett csak, rendszerint bizonyos vásárnapok utáni ünnepeken. (A menyasszonyt nem szabad bármikor elrabolni,amikor csak kedvünk szottyan rá. Elvégre vannak szabályok, nem?) Az elrabolt lány három napig lakhat az elrablója házában, a vőlegényjelöltcsaládjával, hogy el tudja dönteni, hozzá akar-e menni vagy sem. Többnyire a menyasszony beleegyezése után lezajlik az esküvői szertartás,magyarázta a nagymama. Nagy ritkán előfordul az is, hogy az elrabolt menyasszonyjelöltnek nem tetszik meg a fogva tartója;ilyenkor a lány ahárom nap elteltével hazatérhet a családjához, a dolgot pedig elfelejtik. Emberrablás tekintetében ésszerű eljárásnak hangzott, A beszélgetésünk azonban számomra és a szobában levők számára is különös fordulatot vett, amikor megpróbáltam rávenni a nagymamát, hogy mesélje el aházassága történetét, mert reménykedtem, hogy a tapasztalataiból merítve személyes vagy érzelmi vonatkozású anekdotákat mond majd el. Deazonnal zavar támadt, amint feltettem a következő kérdést:

- Mi volt a véleménye a férjéről, amikor először meglátta?Ráncos arcára kiült az értetlenség. Gondoltam, talán félreértette a kérdést (vagy esetleg Mai értette félre), ezért máshogy próbálkoztam:- Mikor jött rá, hogy a férje olyan ember, akihez hozzá akar menni?Á kérdésein ismét udvarias zavarodottságot keltett.- Rögtőn megérezte, "hogy nem mindennapi emberrel van dolga? - fogalmaztam másképpen. - Vagy idővel megszerette?A szobában ekkor néhány asszony idegesen kuncogni kezdett, ahogy az emberek kissé ütődött embertársuk társaságában szoktak; szemmel



láthatóan engem annak tartottak.Visszakoztam, és más irányból próbálkoztam:- Úgy értem, mikor ismerkedett meg a férjével?A nagymama kicsit keresgélt az emlékezetében, de azon kívül, hogy „régen", nem tudott pontos választ adni, láthatóan nem tartotta fontosnak akérdésemet.- Rendben van.. És mégis hol ismerkedett meg vele? -igyekeztem minél egyszerűbben megfogalmazni.

Már maga a kérdés kész rejtély volt számára, de azért volt annyira udvarias, hogy megpróbáljon rá válaszolni. Igyekezett elmagyarázni, hogymielőtt hozzáment, megismerkedésről nem volt különösebben szó, de látni persze látta, hisz mindig sokan vannak a közelben. Tulajdonképpennem nagyon emlékezett. Egyébként sem olyan fontos kérdés, mondta, hogy ismerte-e fiatalkorában; lényeg, hogy most jól ismeri, szögezte le atöbbi asszony nagy derültségére.- És mikor szeretett bele? - böktem ki végül kereken. Amint Mai lefordította a kérdésemet, a nagymama kivételével - aki ennél udvariasabb volt -mindenki harsány nevetésre fakadt; spontán tört ki belőlük a vidámság, amit udvariasan a szájuk elé rakott kezük mögé próbáltak rejteni.Azt hihetnék, hogy mindez eltántorított. Talán így is kellett volna történnie, én azonban kitartottam, és egy újabb kérdéssel még nagyobbnevetésre ingereltem őket; ezt a kérdést még az előbbinél is mulatságosabbnak találták:- És önök szerint mi a boldog házasság titka? - kérdeztem teljes komolysággal.Erre aztán már képtelenek voltak uralkodni magukon, és még a nagymama is leplezetlenül visított a nevetéstől. Nem is volt ezzel semmi baj. Már korábban tisztáztuk, hogy szívesen hagyok magamból mások szórakoztatására bohócot csinálni egy idegen országban. De bevallom, ebben az

esetben egy kicsit kiborított a nagy vidámság, mert nem értettem a tréfát, csak azt, hogy a hmong hölgyek és én egészen más nyelvet beszélünk,azon tűi, hogy szó szerint is más nyelvet beszélünk. De mi volt olyan falrengetően abszurd a kérdéseimben?A következő hetekben sokszor végiggondoltam ezt a beszélgetést, és kénytelen voltam felállítani egy elméletet azzal kapcsolatban, hogyvendéglátóimmal miért voltunk egymás számára olyan idegenek és érthetetlenek. Az elmélet pedig a következő: a nagymama és a szobábantartózkodó többi nő nem helyezte számomra ismerős módon az érzelmi életrajza középpontjába a házasságát A modern, iparosodott nyugativilágban, ahonnan én jövök, a kiválasztottunk talán a legélénkebben tükrözi a saját egyéniségünket, A házastársunk a legfényesebb tükör, amelya világ felé visszaveri érzelmi individualizmusunkat. Végtére is egyetlen választásunk sem olyan személyes, mint az, hogy kit választunk házastársul; ebből a választásból nagyjából azt is megtudjuk, kik vagyunk. Ha tehát egy tipikus nyugati asszonytól megkérdezzük, hogyan ésmikor ismerkedett meg a férjével, és miért szeretett bele, egészen biztosak lehetünk benne, hogy minden részletre kiterjedő, szövevényes ésmélységesen személyes elbeszélést hallhatunk, amit ez az asszony nemcsak gondosan az adott élmény koré szőtt, de az emlékezetébe vésett,magába fogadott, és saját énjére vezető nyomok után kutatva tüzetesen meg is vizsgált. Mi több, valószínűleg nyíltan meg is osztja velünk, még

ha vadidegenek vagyunk is. Ami azt illeti, az évek során azt tapasztaltam, hogy a „Hogy ismerkedett meg a férjével?" kérdésnél nincs jobb,amivel beszélgetés közben meg lehet törni a jeget. Még az sem számít, hogy a nő házassága boldog-e vagy sem; a nő akkor is úgy mondja el,mint az érzelmi oldalát meghatározó történetet, aminél - ami őt illeti - talán nincs is fontosabb.Most tehát leszögezhetem, hogy bárki legyen is ez a modern nyugati asszony, a története két emberről - önmagáról és a férjéről - szól, akik - mintegy film vagy egy regény főszereplői - személyes életútjukat járták, mielőtt megismerkedtek, ám ezek az utak egy végzetes pillanatbankeresztezték egymást. (Például: „Azon a nyáron San Franciscóban éltem, és már tovább akartam állni, amikor egy partin megismerkedtem



Jimmel.") A történetben valószínűleg lesz dráma és izgatott várakozás („Azt hitte, azzal a pasival járok, aki elkísért, pedig az csak a meleg barátom volt, Larry!"). Felmerül majd a kétség („Nem volt a típusom, mert általában intellektuálisabb férfiakra bukom"). Kritikus szemszögbőlnézve vagy üdvözüléssel végződik („És most már el sem tudom képzelni az életemet nélküle!"), vagy - ha rosszra fordultak a dolgok - önmagátvádló, utólagos szemrehányásokkal teletűzdelt („Miért nem ismertem be magamnak azonnal, hogy alkoholista és hazug?"). De a részletektőlfüggetlenül abban az egyben biztosak lehetünk, hogy a modern nyugati nő minden lehetséges szögből megvizsgálja a szerelmi történetét, és azévek múlásával vagy aranyló, mitikus magasságokba emelt hőskölteménnyé csiszolta, vagy keserű tanmeseként őrizte meg.

Itt és most még azt is megkockáztatnám, hogy a hmong asszonyok nem teszik ezt. Legalábbis azok, akikkel beszéltem, nem.Hangsúlyozom, hogy nem vagyok antropológus, és messze túllépem a hatáskörömet, amikor találgatásokba bocsátkozom a hmong kultúrátilletően. Ott szerzett tapasztalataim egyetlen délutáni beszélgetésre korlátozódtak, amelyet egy tizenkét éves gyermek tolmácsolt, ezért azthiszem, nyugodtan kijelenthetem: ami ezt az ősi és bonyolult társadalmat illeti, egy leheletnyi nüánsz felett biztosan átsiklottam. Még azt ismegkockáztatnám, hogy a hmong asszonyok tolakodónak, ha nem egyenesen sértőnek találták a kérdéseimet. Miért is árulták volna el alegbensőségesebb titkaikat nekem, egy kíváncsiskodó betolakodónak? És még ha valamiképpen próbáltak is volna felvilágosítani aházasságukról, a félrefordítás vagy egyszerűen a kultúráink közötti különbségek miatt az árnyalatok könnyen elsikkadhattak.Mindezen túl mégis olyasvalaki vagyok, aki a szakmai élete javát mások véleményének kipuhatolásával töltötte, és hiszek abban, hogy alaposanmegfigyelek másokat, és odafigyelek arra, amit mondanak. Másokhoz hasonlóan én is gyorsan észreveszem, ha idegen családok otthonába lépek,hogy miben különböznek, mit tesznek másként, mint a családtagjaim. Kijelenthetjük tehát, hogy aznap a hmong háznép körében a szerepem egyátlagon felüli megfigyelőképességgel megáldott látogatóé volt, aki az átlagosnál nagyobb figyelmet fordított átlagon felüli kifejezőképességgel

megáldott vendéglátóira. Ebben és csakis ebben a szerepben elég nagy magabiztossággal jelenthetem ki, hogy mi nem ment végbe Mainagyanyjának a fedele alatt. Nem tapasztaltam, hogy egy csomó nő a házasságáról túlzott önvizsgálatnak alávetett hőskölteményt vagy elrettentőtanmesét adott volna elő. És ezt azért tartom olyan figyelemreméltónak, mert a világ minden pontján végighallgattam már, ahogy a nők behatóantanulmányozott mítoszokat és elrettentő tanmeséket regélnek a házasságukról, a lehető legvegyesebb társaságban, a legcsekélyebb noszogatásra.De a hmong hölgyeket ez cseppet sem érdekelte. És azt sem tapasztaltam, hogy a férjre akár a pozitív, akár a negatív hős szerepét osztották volnaaz Érzelmi Én szövevényes, véget nem érő, epikus Meséjében. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a hmong asszonyok nem szeretik a férjüket, vagy sosem szerették őket, vagy sosem lennének képesek rá.Képtelenség lenne ilyesmit állítani, mert a világon az emberek mindenütt szeretik és mindig is szerették egymást. A szerelem egyetemes emberiélmény, Á szerelmi szenvedélynek a világ bármely pontján nyomára bukkanhatunk. Az emberi kultúrák mindegyikében léteznek szerelmesdalok, szerelmi talizmánok és fohászok. Áz emberek szíve társadalmi helyzetre, vallásra, nemre, korra és kulturális kötelékekre való tekintetnélkül megszakad, (Csak hogy tudják, Indiában például május harmadika a Megtört Szívek Napja. És Pápua Új-Guineában van egy törzs,

amelyben a férfiak namamak nevezett gyászos szerelmi dalokat írnak olyan házasságokról, amelyekre nem került sor, bár kellett volna.) Kate barátnőm egyszer elment egy New Yorkba elvetődő mongol együttes koncertjére (ritkán fordul elő, hogy egy ilyen együttes világ körüli turnérainduljon). Az együttes tagjai torokhangon énekeltek. Bár Kate egy szót sem értett, szíven ütötte a zene mérhetetlen szomorúsága. A koncert utánodament a szólistához, és megkérdezte, miről szólnak a dalok.-Ugyanarról, amiről mások dalai - felelte a szólóénekes.-Az elvesztett szerelemről, és hogy valaki ellopta a leggyorsabb lovunkat.



Természetesen a hmongokat sem kerüli el a szerelem. ők is fölébe helyeznek egyvalakit egy másiknak, vagy hiányolják elhunyt szerettüket, vagyúgy találják, megmagyarázhatatlanul vonzódnak valakinek az illatához vagy a nevetéséhez. De talán nem hiszik, hogy a romantikus szerelemvelejáróinak sok köze volna a házasság valódi okaihoz, kehet, hogy nem feltételezik, hogy a két eltérő dolognak, a szerelemnek és a házasságnak feltétlenül találkoznia kell, akár a kapcsolat elején, akár késeibb, Talán azt képzelik, hogy a házasság valami egészen másról szól.Ha ez idegenül vagy őrülten hangzik, ne feledjük, hogy a nyugati kultúrában még nem is olyan régen hasonló, egyáltalán nem romantikusnézeteket vallottak a házasságról. A megrendezett házasság persze sosem játszott jelentős szerepet az amerikai kultúrában (a menyasszonyrablás

még kevésbé), de bizonyos pragmatikus házasságok egészen mostanáig a társadalom egyes rétegeiben megszokottnak számítottak.„Pragmatikus*'* házasságon azokat az egybekeléseket értem, ahol a tágabb közösség érdekeit az egybekelő pár érdekei fölött állónak tekintik; azefféle házasságok sok nemzedéken át jellemezték az amerikai agrártársadalmat.Személy szerint ismerek is ilyen pragmatikus házasságot, Connecticut! kis szülővárosomban a kedvenc szomszédjaim egy ősz hajú házaspár volt,Arthur és Lillian Webster. Helybeli tejtermelők voltak, akik kőbe vésett jenki értékrendszer szerint éltek. A közösség szerény, takarékos,nagylelkű, dolgos, nem magamutogatóan vallásos és visszahúzódó társasági életet élő tagjai voltak, akik három gyermekükből tisztesállampolgárokat neveltek. Rendkívül kedves emberek voltak. Mr. Webster „Fürtöskének" becézett, és hagyta, hogy órákig biciklizzek a szépenkikövezett parkolójukban. Ha jól viselkedtem, Mrs. Webster néha megengedte, hogy az antik orvosságosüveg-gyűjteményével játsszak.Mrs. Webster néhány éve halt meg. Pár hónappal a halála után elmentem vacsorázni Mr. Websterrel, és közben a feleségére terelődött a szó.Kíváncsi voltam, hogy ismerkedtek meg, hogy szerettek egymásba, vagyis szerettem volna megismerni közös életük romantikus kezdetét. Másszóval, ugyanazokat a kérdéseket tettem fel, amiket később a hmong asszonyoknak Vietnamban, és ugyanolyan válaszokat is kaptam, vagyis

ugyanúgy hiányoztak a válaszok. Mr. Websterböl egyetlen romantikus emléket sem sikerült kicsikarnom a házassága kezdetéről. Bevallotta,hogy még arra sem emlékszik pontosan, mikor ismerkedett meg Lilliannal. Ha emlékezete nem csal, mondta, jártában-keltében mindig látta avárosban. Szó sem volt arról, hogy első látásra beleszeretett volna. Nem futott át rajtuk villámcsapásként a szerelem, nem lobbant fel azonnal akölcsönös vonzalom. Mr. Webster sosem bolondult bele a feleségébe.- Akkor hát miért vette el? - kérdeztem.Mr. Webster a maga jellegzetesen nyílt és tárgyilagos jenki modorában elmagyarázta, hogy azért nősült meg, mert a bátyja felszólította rá. Úgyvolt, hogy Arthur nemsokára átveszi a családi farm irányítását, és szüksége volt egy feleségre. Feleség nélkül lehetetlen egy rendes farmotvezetni. Ahogy traktor nélkül sem. Józan utasítás volt, de New Englandben a tejtermelés érzelemmentes vállalkozás, és Arthur tudta, hogy a bátyja rendelkezése kitűzte elé a célt, így a szorgalmas, engedelmes Mr. Webster nekiindult a világnak, és kötelességtudóan szerzett magának egyfeleséget. Az elbeszélését hallgatva az embernek olyan érzése támadt, hogy Lillian helyett bármelyik ifjú hölgy megkaphatta volna az állást, amia „Mrs. Webster" titulussal járt, és akkoriban nem sokat osztott vagy szorzott volna, ha Arthur mást vesz el. Mr. Webster mintegy véletlenül

döntött a szőke lány mellett, aki a városban nyílt Tanácsadási Szolgálatnál dolgozott. Éppen megfelelő korú volt. Kedves, egészséges és jó lány.Megtette feleségnek.Websterék házassága tehát nem egy szenvedélyes, meghitt és lázas szerelemből fakadt, ahogy a hmong nagymamáé sem. Ebből akár arra iskövetkeztethetnénk, hogy szerelem nélküli házasság volt. De óvatosan a következtetésekkel! Én máshogy tudom, legalábbis ami Websteréketilleti.Mrs. Websternél idős korában Alzheimer-kórt állapítottak meg. Ez az egykor erős asszony egy évtized leforgása alatt elsorvadt, és ezt fájdalmas



volt végignéznünk. A férje, ez a gyakorlatias, öreg jenki farmer, az asszony haldoklása alatt mindvégig otthon ápolta a feleségét. Fürdette, etette,lemondott a szabadságáról, hogy minden lépését figyelje, és megtanulta elviselni Mrs. Webster hanyatlásának szörnyű következményeit. Még jóval azt követően is gondozta, hogy Mrs. Webster tudatában lett volna, hogy a férje kicsoda, sőt még azután is, hogy az öntudata kialudt, Mr.Webster minden vasárnap szép ruhát adott rá, kerekes székbe ültette, és ugyanabba a templomba vitte, ahol hatvan évvel korábban megesküdtek.Azért tette, mert Lillian nagyon szerette ezt a templomot, és Mr. Webster tisztában volt vele, hogy nagyra értékelte volna a gesztust, ha tisztábanlett volna vele, Arthur minden áldott vasárnap a felesége mellett ült a padban, fogta a kezét, mialatt az asszony tudata lassan kihunyt.

Ha ez nem szerelem, akkor valaki szépen magyarázza el nekem, mi az.Ennek ellenére azt sem feltételezhetjük, hogy a történelem során minden megrendezett, pragmatikus vagy olyan házasság, amely lányrablássalkezdődik, elégedett boldogságban csörgedezik majd. Websterék bizonyos fokig szerencsések voltak, (Bár sejteni lehet, hogy ezért maguk is sokattettek.) Mr, Websterben és a hmongok-ban talán az a közös, hogy a házasság kezdeti érzelmi heve nem olyan fontos, mint sokévnyi együttélésután a házasság vége felé kialakult érzelmi állapota. Az érintettek bizonyára azzal is egyetértenének, hogy nincs egy bizonyos Nagy Ö ezen avilágon, akitől varázslatos módon teljessé válna az életünk, hanem többen akadnak (valószínűleg helyben, a közvetlen környezetükben), akiveltisztességes házasságot köthetünk. Az esküvő után éveken, át élhetünk és dolgozhatunk e mellett az ember mellett, abban a reményben, hogyegybekelésünk fokozatosan gyöngédséggé és szeretetté érik.A Maiék házában tett délutáni látogatás végén lehetőségem nyílt, hogy betekintést nyerjek ebbe az elképzelésbe; utoljára kérdeztem még valamitaz aprócska hmong nagymamától, amit ismét idegennek és bizarrnak talált.- A párja jő férje?

Az öregasszony többször is megkérte az unokáját, hogy ismételje meg a kérdést, hogy megbizonyosodjék, jól hallotta: A párja jó férj? Zavartantekintett rám, mintha azt kérdeztem volna: „A lakhelyét körülvevő hegyek kövei jó kövek?"A legjobb válasz, amivel elő tudott állni, ez volt: a férje se nem jó, se nem rossz, egyszerűen csak férj. Olyan, mint minden más férj. Amikor róla beszélt, a „férj" szó mintha egy munkaköri leírást vagy akár egy fajt jelentett volna, és nem egy gyöngéden szeretett vagy idegesítő egyént, A„férji" szerepkör kiterjedt egy csomó feladatra, amelyeket együtt töltött éveik alatt a férje kétségkívül kielégítően végzett, vagyis - mint utalt is rá- pontosan úgy, mint a legtöbb asszony férje; ez alól a szabály alól csak az a kivétel, ha valakinek nincs szerencséje, és egy hasznavehetetlenfazont talál magának. A nagymama még azt is megkockáztatta, hogy végül is nem olyan fontos, kihez megy hozzá az ember. Ritka kivételtőleltekintve egyik férfi olyan, mint a másik.- Hogy érti ezt? - kérdeztem,- Jobbára minden férfi és nő egyforma - magyarázta. - Ezzel mindenki tisztában van.A többi hmong asszony egyetértően bólogatott.

Hadd álljak meg itt egy pillanatra, hogy egy kendőzetlen és talán teljes mértékben nyilvánvaló tényt közöljek: Belőlem már sosem lesz hmong.És az isten szereimére, már ahhoz is késő, hogy Webster legyek!20. század végi, amerikai középosztálybeli családban születtem. A mai világban élő megszámlálhatatlan milliókhoz hasonlóan, akik hozzámhasonló körülmények közé születtek, engem is abban a hitben neveltek fel, hogy különleges vagyok. A szüleim, akik sem hippik, sem radikálisok nem voltak, és kétszer is Ronald Reaganre szavaztak, hittek abban, hogy a gyermekeik nem mindennapi adottságokkal rendelkeznek, és kivételes



álmokat dédelgetnek, amelyek megkülönböztetik őket mások gyermekeitől. Mindig is nagyra becsülték az „énemet", sőt elismerték, hogymerőben más, mint a nővérem vagy a barátaim vagy akárki más „énje". Bár szó sem volt kényeztetésről, a szüleim úgy tartották; hogy igenisfontos a személyes boldogságom, és meg keli tanulnom, hogy úgy alakítsam az életpályámat, amivel alátámasztom és tükrözöm egyéni boldogságra való törekvésemet.Itt azonban szeretném hangsúlyozni, hogy a barátaimat és a rokonaimat is többé-kevésbé ebben a hitben nevelték. A legkonzervatívabb vagyfrissen emigrált családok esetleges kivételével az ismeretségi körömben - legalább alapszinten - mindenki hitt az egyénnek járó feltétlen

tiszteletben. Vallástól, gazdasági helyzettől függetlenül, bizonyos mértékig ugyan, de mind ugyanazt a hittételt vallottuk, amit történelmiszempontból frissként és nagyon is nyugatiként határoznék meg, és amit a legjobban így összegezhetnék: „Te vagy a fontos."Ezzel nem arra akarok célozni, hogy a hmongok úgy vélik, a gyerekeik nem számítanak; éppen ellenkezőleg, antropológiai körökben híresek arról, hogy a világ egyik legszeretőbb családi környezetét teremtik meg, de olyan a társadalmi berendezkedésük, amely nem áldoz az EgyéniVálasztás Oltárán, Mint a legtöbb hagyományos társadalomban, a hmongok között is a családi alapelv nem annyira a „Te vagy a fontos", mint „Aszereped a fontos". A faluban mindenki tisztában volt vele, hogy az élet tele van megoldásra váró feladatokkal - egyeseket a férfiaknak kellelvégezniük, másokat a nőknek -, és mindenki köteles a legjobb képességei szerint helytállni. Ha elég jól végezzük a feladatunkat, akkor esteabban a tudatban hajthatjuk álomra a fejünket, hogy jő emberek vagyunk, és ennél többet nem is kell várnunk az élettől vagy egy kapcsolattól.Aznapi találkozásom a vietnami hmong asszonyokkal egy régi szállóigére emlékeztetett: „Aki reményeket vet, csalódást arat." Barátnőmet, ahmong nagymamát sosem tanították arra, hogy abban reménykedjen, a férje majd mérhetetlenül boldoggá teszi. Arra sem, hogy azt képzelje: aföldön nincs mis feladata, mint határtalanul boldognak lenni. Mivel sosem dédelgetett ilyen reményeket, különösebben nem is csalódott a

házasságában. A házasság eljátszotta a maga szerepét, betöltötte a szükséges társadalmi funkcióját; ennyi volt, nem több, és ez így volt rendjén.Engem ezzel szemben arra tanítottak, hogy a boldogságkeresés születésemtől, sőt nemzeti hovatartozásomnál fogva megillet. A kultúrám érzelmivédjegye, hogy a boldogságot keressük. És nem is akármilyet, hanem a nagy, sőt egeket ostromló boldogságot. És mi hozhat nagyobb boldogságot, mint a romantikus szerelem? A kulturális környezetem is azt sulykolta belém, hogy a házasság egy termékeny talajú melegház,amelyben burjánzik a romantikus szerelem. Első házasságom kissé ingatag melegházában aztán egyik ágyás reményt vetettem a másik után. Anagy remények valódi Johnny Appleseed-je lettem, és fáradozásomért cserébe csak keserű gyümölcsöt szüreteltem.Könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy ha mindezt megpróbáltam volna elmagyarázni a hmong nagymamának, fogalma sem lett volna, mi azördögről beszélek. Valószínűleg ugyanúgy reagált volna, mint az a dél-olasz öregasszony, akinek egyszer bevallottam, azért hagytam el aférjemet, mert boldogtalanná lett a házasságunk.- Ugyan ki boldog? - vetette oda az olasz, özvegy fesztelenül, és egy vállrándítással örökre elintézte a kérdést.Szó sincs róla, hogy e lapokon megpróbálnám romantikus fényben feltüntetni a vidéki parasztasszony megkapó, hű de természetes életét. Egyik

asszonnyal sem cserélnék, akit a vietnami hmong faluban megismertem. Már csak fogászati szempontból sem. Egyébként is groteszk és sértőlenne, ha átvenném a világnézetüket. A feltartóztathatatlan ipari fejlődés különben is arra mutat, hogy a jövőben inkább ők veszik át az énvilágnézetemet.Ami azt illeti, a folyamat máris megindult Most, hogy a tizenkét éves barátnőmhöz, Maihoz hasonló lányok az odaözönlő turistákon keresztülolyan nyugati asszonyokkal találkoznak, mint én, átélik a kulturális megtorpanás első, kritikus pillanatait. „Várjunk csak egy percet!"-nek szoktam hívni ezt a döntő fontosságú pillanatot, amikor a hagyományos kultúrákban született lányok elgondolkodnak azon, vajon mi előnyük



származik abból, ha tizenhárom évesen férjhez mennek, és nem sokkal később egyik gyereket szülik a másik után. Felrémlik bennük, hogy nemlenne-e jobb, ha mást választanának, vagyis ha egyáltalán választási lehetőségük lenne. Amint a zárt társadalmakról származó lányoknak ilyengondolatok jutnak az eszébe, elszabadul a pokol. A három nyelven beszélő, okos és jó megfigyelő Mai máris megpillantotta, milyen máslehetőségeket kínál az élet. Nem telik sok időbe, hogy ki is követelje magának. Más szóval lehet, hogy a hmongok is lekéstek arról, hogyhmongok legyenek. Nem vagyok hát hajlandó - és valószínűleg képtelen is vagyok rá -, hogy lemondjak egyéni vágyakkal teli életemről, amelyek modernségemnél

fogva megilletnek. Az emberek többségéhez hasonlóan a választási lehetőségek tudatában mindig újabb választási lehetőségeket keresek majd; jelentőségteljes, individualista, kifürkészhetetlen, igazolhatatlan, néha talán kockázatos alternatívákat választok majd, de... mind az enyém lesz!Barátnőmnek, a hmong nagymamának már a számomra eddig adódott lehetőség számától is leesne az álla; már-már kínos, micsoda esélykavalkádban volt részem! Ilyen személyes szabadság birtokában az életem irányítása a kezemben van, és olyan mértékben formálhatom a magánthasonlatosságára, ami Észak-Vietnam hegyei között még ma is elképzelhetetlen volna. Olyan, mintha a nőknek egy egészen más törzséheztartoznék: nevezhetjük talán a Homo korlátlanságnak. És bár e „szép új faj" tagjainak valóban hatalmas, remek és szinte végtelen számúlehetősége van, nem szabad elfelejtenünk, hogy választási lehetőségekben gazdag életünk magában hordozza a csak ránk jellemző bajok csíráját.Hajlamosak vagyunk az érzelmi bizonytalanságra, neurózisra, ami vélhetően ritkán fordul elő a hmongok között, de manapság igencsak elterjedta velem egyidősek között - mondjuk - Baltimore-ban.A probléma leegyszerűsítve abban rejlik, hogy egyszerre nem választhatunk mindent . így azután folyton az a veszély fenyeget bennünket, hogymegbénít a határozatlanság, megrémülünk attól, hogy helytelen lesz a választásunk. (Van egy barátnőm, aki rögeszmésen kétségbe vonja a

döntéseit; a férje egyszer már tréfásan megjegyezte, hogy m önéletrajzának Rákot kelleti volna rendelnem lesz a címe.) Nyugtalanító az is, amikor végre tényleg döntésre jutunk, hogy aztán később úgy érezzük, énünk egy részét pusztítottuk el, amikor egyetlen határozott döntés mellettvoksoltunk. Attól tartunk, hogy amikor a Harmadik Ajtót választjuk, a lelkünk egy másik, de legalább annyira fontos darabkája esik áldozatul,amit csak az Első vagy a Második Ajtón belépve juttathattunk volna kifejezésre.Odo Marquand filozófus megfigyelte az összefüggést, ami a német nyelvben a „zwei" (kettő) és a „zweífel" (kétség) sző között van: a két szőkapcsolata arra utal, hogy ha bármiből kettő van, az automatikusan elülteti bennünk a bizonytalanságot. Képzeljünk el egy olyan életet, amelybennapjában nem két vagy három választási lehetőség adódik, hanem többtucatnyi; mindjárt megértjük, hogy a modern világ - minden előnye mellett- miért lett rendkívül neuróziskeltő gépezet Sokan megbénulnak a határozatlanságtól egy olyan környezetben, ami ennyire bővelkedik aválasztási lehetőségekben. Az is lehet, hogy újra meg újra visszakanyarodunk, és megpróbálkozunk az ajtókkal, amelyeket az első körben nemvettünk számításba, és kétségbeesetten próbálkozunk, hogy ezúttal sikerrel járjunk. Vagy rögeszmés összehasonlítgatok leszünk, folyton mások életével vetjük össze a magunkét, és titkon azon törjük a fejünket, nem kellett volna-e inkább a másik ember életútját választanunk.

A rögeszmés liasoniítgatás természetesen kiszívja az erőnket; a francia pszichoanalitikus, Jacques kacan szerint Nietzsche Lebensneidnek, azaz„életirigységnek" nevezte ezt az állapotot, ami nem más, mint a meggyőződés, hogy ha olyan alakunk, férjünk, gyerekünk, állásunk lenne, mintvalaki másnak, akkor minden könnyű, csodálatos és boldogító lenne, (Egy terapeuta barátnőm ezt egyszerűen ágy határozza meg: „ebben azállapotban minden egyedülálló páciensem titkon házas szeretne lenni, a házasok meg egyedülállók",) Mivel nehezen szerzünk bizonyosságot,elöntéseinkkel mások döntéseit bélyegezzük meg, és mivel már nincs egyetemes mintakép a „jő emberről", érzelmi tájékozódás és útkereséstekintetében saját kiscserkészi jelvényre kell törekednünk, hogy megtaláljuk az utat az életben,



A választási lehetőségek és a sóvárgások különös szellemjárást hoznak létre az életünkben: mintha az összes többi, félredobott lehetőségünk örökre egy árnyékvilág- 1 ban kavarogna körülöttünk, és folyton azt kérdezgetné: „Biztos, hogy tényleg ezt akartad?" És sehol sem kísért ez akérdés annyira, mint a házasságunkban, mégpedig pontosan azért, mert a legszemélyesebb választásunk érzelmi tétje igen magas lett.Higgyék el, a modern nyugati házasságnak sok előnye van a hagyományos hmong házassággal szemben (kezdve azzal, hogy mentes alányrablástól), és hadd szögezzem le még egyszer: sosem cserélnék azokkal az asszonyokkal. Nem ismerhetik meg határtalan szabadságomat,sosem lehetnek olyan tanultak, mint én, nincsenek olyan egészségi állapotban, nem boldogulnak úgy, ahogy én, és sosem tárhatják fel

egyéniségük megannyi oldalát. De a hmong menyasszony az esküvője napján birtokában van egy ritka és fontos adománynak, amivel amenyasszonyok Nyugaton nem rendelkeznek: a bizonyosságnak. Amikor csak egy út áll előttünk, általában magabiztosan kijelenthetjük, hogy eza helyes út. És egy ifjú asszony, aki kevés elvárással indul neki a házasságnak, talán védettebb a későbbi, porig sújtó csalódásokkal szemben.Bevallom, a mai napig nem vagyok biztos abban, mihez kezdjek ezzel a tudással. Még csak hivatalos mottóvá sem tehetem, hogy „Kevesebbelvárást!". Nem tudom elképzelni, hogy egy fiatal nőnek az esküvője előtti estén azt tanácsoljam, hogy a boldogsága érdekében kevesebbelvárással induljon neki az életnek. Ez ellene mond minden modern tanításnak, amiben eddig részem volt. És ez a taktika vissza is üthet. Volt egyegyetemi barátnőm, aki szándékosan csökkentette az élettel szembeni elvárásait, mintha be akarná oltani magát a túlzott becsvágy ellen, bemondott a karrierről, fütyült az utazás izgalmaira, és helyettük hazament a szülővárosába, és hozzáment a gyerekkori szerelméhez. Töretlenmagabiztossággal jelentette ki, hogy „csak" feleség és anya lesz. Tökéletesen védettnek érezte magát ebben az egyszerű felállásban, amimindenképp biztosabbnak tűnt, mint, magamat is beleértve, sok ambiciózusabb kortársa görcsös határozatlansága. Amikor tizenkét év múlva aférje elhagyta egy fiatalabb nőért, a barátnőm dühe és megbántottsága egetverő volt. Letaglózta a megbántottság: nem is annyira a férjét

hibáztatta, mint inkább a világegyetemet, ami mintha egy vele kötött szent egyezséget rúgott volna fel. - De hiszen olyan keveset kértem! -hajtogatta, mintha megnyirbált elvárásai önmagukban megvédhették volna a csalódásoktól. Pedig szerintem tévedett: valójában nagyon is sokatakart. Boldogságot mert remélni, éspedig a házassága révén. Ennél igazán nem akarhatunk többet.De talán most, a második házasságom előestéjén hasznomra válna, ha legalább magam előtt elismerném, hogy én is sokat akarok! Hogy is neakarnék, hiszen ez korunk lényege. Eddig sem akadályoztak meg abban, hogy nagy dolgokra törekedjek. Lehetőséget kaptam arra, hogy jóvaltöbbet reméljek a szerelem és az élet terén, mint a történelem során az asszonyok többsége. Szerelem tekintetében sok mindent akarok akedvesemtől, méghozzá egyszerre. Erről jut eszembe egy anekdota, amit a nővérem mesélt egyszer egy angol nőről, aki 1919 telén az EgyesültÁllamokba látogatott, és megbotránkozva írta haza, hogy ebben a különös Amerikában élnek olyanok, akik elvárják, hogy a testük minden porcikája egyszerre legyen meleg! A hmong asszonyokkal a házasságról folytatott beszélgetésem felveti bennem, nem gondolkodom-e én is így aszív dolgaiban: azt hiszem, hogy a kedvesem valami csoda folytán képes rá, hogy az érzelmi lényem egészét egyszerre tartsa melegen!Amerikában gyakran elhangzik, hogy a házasság „embert próbáló feladat". Nem biztos, hogy a hmongok értenék, mit beszélünk. Az élet kemény

munka, meg a munka is, persze - ezekkel a kijelentésekkel biztos egyetértenének -, de a házasság hogy lehet az? Pedig azzá válik, amikor azéletünkben elérhető összes boldogságot egyetlen embertől reméljük! És az ezen való munkálkodás igenis kemény munka. A fiatal amerikai nők körében nemrégiben elvégzett felmérés szerint manapság azt várják el a férjüktől, hogy „inspirálja" őket, ami - akárhonnan nézzük - nehéz dolog.Csak összevetésképpen: egy 1920-as felmérés szerint a hasonló korú fiatal nők inkább a „tisztesség", a „becsületesség" vagy a kenyérkeresőképesség szerint választottak házastársat. De ma már ez nem elég. Most már azt akarjuk, hogy a házastársunk „inspiráljon"! Nap mint nap! Kösdfel a gatyád, szivi!



De korábban én is pontosan ezt reméltem a szerelemtől (inspirációt, szárnyaló boldogságot), és készen álltam, hogy most Felippével ismét eztreméljem: hogy valamiképpen felelősek legyünk egymás maradéktalan öröméért és boldogságáért. Házastársi munkaköri leírásunkban annak kellszerepelnie, hogy egymásnak mindenei vagyunk. Legalábbis mindig ezt feltételeztem.És naivan továbbra is így tettem volna, ha csak a korongokkal való találkozásom rá nem ébreszt, hogy talán túl sokat várok el a szerelemtől.Vagy legalábbis a házasságtól. Talán túlságosan is megpakolom reményekkel a házasság rozoga, öreg hajóját, amit annak idején eleve nemekkora teherre terveztek.

A. társadalom legelső köteléke a házasság. CICERO

Mi hát a házasság, ha nem az elképzelhető legnagyobb boldogság csomagküldő szolgálata? Nagyon nehéz, erre a kérdésre válaszolnom, mert a házasság - legalábbis mint történelmi jelenség - nem engedi, hogy egyszerű kifejezésekkelhatározzuk meg. Úgy tűnik, mintha sosem maradna nyugton annyi ideig, hogy valaki tökéletes portrét fessen róla, Izeg-mozog. Az. évszázadok alatt úgy változik, mint az ír időjárás: állandóan, meglepetésszerűen, gyorsan. Még csak azt sem állíthatjuk nyugodtan és leegyszerűsítve, hogy aházasság egy férfi és egy nő szent egyesülése, Először is nem tekintették mindig szentnek, még a kereszténység történetében sem. És, őszinténszólva, az emberiség történetében is általában egy férfi és több nő egyesülésének tekintették. Néha azonban egy nő és több férfi egyesülésének tartották, például Dél-Indiában, ahol egy asszony több fivérhez is tartozhatott. És olykor kétférfi közötti egyesülést is jelenthetett (például az ókori Rómában, ahol törvényes volt a két arisztokrata férfi közötti házasság), vagy két testvér közötti (például a középkori Európában, amikor értékes bírtok volt a tét), vagy két gyermek közöttit (ez szintén Európában fordult elő, ahol az

örökséget óvó szülők vagy a hatalmat gyakorló pápák éltek vele), vagy a még meg sem születettek közöttit (előbbi eset), vagy azonos társadalmiosztályhoz tartozó két ember közöttit (megint csak Európában, ahol a középkorban a parasztoknak megtiltották, hogy náluk magasabb rangúvalházasodjanak, hogy a társadalmi megoszlás szabályos és tiszta maradjon).A házasságot időnként szándékosan átmenetinek tekintették. A modern, forradalmi Iránban például a fiatal párok a mullahtól egy szigetnek nevezett különleges házassági engedélyt kérhetnek, ami huszonnégy órán át érvényes, vagyis a pár csak egy napra köt házasságot. Az engedélylehetővé teszi, hogy nyugodtan mutatkozzanak nyilvánosan egymás társaságában, sőt törvényesen le is feküdhetnek egymással; ez a megoldásalapvetően a vonzalom feltételes kifejezésre juttatásának Korán által szentesített, házasság által védett formája.Kínában egykor a házasságon belül létezett egy elő nő és egy halott férfi közötti szent egybekelés is. Kísértetházasságnak nevezték, Egy előkelőszületésű fiatal lányt "hozzáadtak egy jó családból való halott férfihoz, hogy a két család közötti kapcsolatot megpecsételjék, Szerencsére „testi"kapcsolatra nem volt szükség a csontváz és az élő ember között (úgy is mondhatnánk, hogy az esküvő inkább csak elméleti szinten létezett), demai ésszel akkor is felfoghatatlan. Ezzel együtt sok kínai asszony eszményi megoldásnak tartotta. A 19. században Sanghaj környékén

meglepően sok nő kereskedett selyemmel, és közülük nem egy hihetetlenül sikeres üzletasszonnyá vált. Mivel még nagyobb anyagifüggetlenségre törekedtek, az élő férj felvállalása helyett kísértetházasságért folyamodtak. Egy becsvágyó, fiatal üzletasszony nem vívhatta kimagának jobban a személyes szabadságát, mint ha egy tiszteletre méltó holttesttel kötött házasságot. Úgy szerezte meg a házasság nyújtottatársadalmi státust, hogy nem kellett elviselnie a feleség helyzetével járó megszorítottságokat vagy kényelmetlenségeket.De még az egy férfi és egy nő közötti egybekelés céljai sem mindig azok voltak, mint ma feltételeznénk, Á nyugati civilizáció hajnalán a férfiak és a nők többnyire a fizikai biztonság kedvéért házasodtak össze, A szervezett államot megelőző, a termékeny félhold* Krisztus születése előtti,



vad korszakában a társadalom alapvető működési egysége a család volt. A család elégítette ki a nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági igényeket,és nem csupán társaságot és szaporodási lehetőséget, de éleimet, lakást, oktatást, vallási útmutatást, orvosi kezelést, és, talán ami a legfontosabb,védelmet biztosított. A civilizáció bölcsőjében igencsak veszélyes időket éltek. Biztos halál várt arra, aki egyedül maradt. Minél több volt arokona, annál nagyobb biztonságban volt. Az emberek azért házasodtak, hogy gyarapítsák rokonaik számát. Az elsődleges segítőtárs nem aházastárs volt, hanem az egész kiterjedt, hatalmas család, amely - a hmongokhoz hasonlóan - egyetlen segítőtárs! egységként működött az életbenmaradásért folytatott szüntelen harcban.

A kiterjedt családból azután törzsek lettek, a törzsekből királyságok, a királyságokból kiemelkedtek a dinasztiák, ezek pedig kíméletlen hódítóhadjáratokat és népirtással járó háborúkat folytattak egymás ellen. Az első héber törzseket is pontosan ez a rendszer teremtette meg, azÓszövetség ezért is egy családcentrikus, idegengyűlölő, származástani nagyoperett, tele pátriárkákról, matriárkákról, fivérekről, nővérekről,örökösökről és különféle más rokonokról szóló mesékkel. Az ószövetségben családok persze nem voltak mindig egészségesek vagyműködőképesek (láthatjuk, ahogy fivér fivért mészárol le, testvérek rabszolgaságba vetik egymást, lányok saját apjukat csábítják el, vagyházastársak hűtlenek egymáshoz), de a mozgalmas elbeszélés mindig a vérvonal továbbvitelével és problémáival foglalkozik, és a történetfolytatásában a házasság főszerepet játszik. * (A civilizáció bölcsőjének tekintett, a Földközi-tenger keleti partvidékét és Mezopotámiátmagában foglaló terület - a ford)Az Újszövetség - más szóval Jézus Krisztus megérkezése - oly mértékben eltörölte a régi családi kötelezettségeket, ami valóban felért egytársadalmi forradalommal, „A választott nép a világ ellen" törzsi elképzelésének fenntartása helyett Jézus (aki nem volt nős, és ezzel élesellentétben állt az Ószövetség nagy hőseivel, a pátriárkákkal) azt tanította, hogy valamennyien kiválasztottak, az emberiség nagy családján belül

mind testvérek vagyunk. Hihetetlenül radikális elképzelés volt, ami sosem terjedhetett el egy hagyományos, törzsi berendezkedésű rendszerben.Végtére is nem ölelhetünk egy vadidegent testvérként a keblünkre, hacsak nem vagyunk hajlandók megtagadni a vér szerinti testvérünket, ésezzel eltörölni egy ősi szabályrendszert, ami szent kötelékkel kapcsol össze bennünket a vér szerinti rokonainkkal, és automatikusan szembeállíta tisztátalan kívülállókkal. De a kereszténység pontosan, ezt a szenvedélyes törzsi lojalitást akarta megdönteni. Jézus azt tanította, hogy „Havalaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom"(Lukács, 14,26).Ám ez egyúttal gondot is okozott. Ha leromboljuk a család társadalmi szerkezetét, ugyan mivel helyettesítjük? Az őskeresztény tervmeghökkentően egyszerű, kifejezetten utópisztikus volt: teremtsük meg a merni pontos mását idelent a földön, „Tagadjuk meg a házassá -got, ésutánozzuk az angyalokat", utasított Kr. u. 730-bm Damaszkuszi János, amikor félreérthetetlen szavakkal az új keresztény eszményt magyarázta.És hogy utánozzuk az angyalokat? Természetesen úgy, hogy elfojtjuk emberi ösztönöket. Megszakítunk minden emberi kapcsolatot. Elnyomjuk a vágyainkat, kiírtunk a szívünkből mindenfajta lojalitást, csak egy vágy marad: eggyé válni Istennel. Végtére is az angyalok seregében sincsenek

férjek vagy feleségek, nincs sem anya, sem apa, nincs az ősök tisztelete, se vérségi kötelék, nincs vérbosszú, szenvedély, irigység, test, éslegfőképpen nincs szex.Ez lett hát az új emberi minta, Krisztus saját példája nyomán: cölibátus, testvériség és tökéletes tisztaság.A szexualitás és a házasság elutasítása nagyfokú eltávolodást jelentett az Ószövetség gondolkodásmódjától. A héber társadalom ezzel szembenmindig is a társadalmi kötelékek legerkölcsösebb és legtiszteletreméltóbb formájának tartotta a házasságot (csakis házasember lehetett zsidó pap),és a házassági köteléken belül mindig nyíltan elfogadták a szexualitást, A házasságtörést és a gátlástalan közösülést már az ókori zsidó



társadalomban is büntetendő cselekedetnek tekintették, de azt senki sem tiltotta meg, hogy férj és feleség szeretkezzenek vagy élvezzék a szexet.A házasságon belüli szex nem volt bűn, a házasságon belüli szex... házasság volt. A zsidó babákat végtére is szex révéri csinálták, és hogy lehettörzset létrehozni újabb és újabb zsidó babák nélkül?De az őskeresztény fantaszták nem biológiai értelemben akartak keresztényeket csinálni (vagyis nem méhből kibújó csecsemőket akartak),hanem intellektuálisan akarták megtéríteni a keresztényeket (felnőttekre volt szükségük, akik választásuk révén megváltást nyertek), Akereszténységbe nem beleszülettek, hanem felnőttként választották, a keresztség kegye és szentsége folytán. Mivel mindig bővében voltak

potenciális, megtérítendő keresztényeknek, senkinek sem kellett bemocskolnia magát az undorító nemi közösüléssel és az áj babák nemzésével.Magától értetődő volt, hogy ha nincs több babára szükség, akkor házasságra sincs. Ne feledjük, hogy a kereszténység apokaliptikus vallás volt, éstörténete kezdetén még inkább, mint most. Az őskeresztények bármelyik percben várták a világvégét, ami akár másnap délután is bekövetkezhetett, így nem különösebben izgatta őket, hogy a jövőt dinasztiákkal biztosítsák. A jövőt nem létezőnek tekintették. Azelkerülhetetlen és küszöbönálló Armageddon tudatában a megtért keresztényeknek csak egy feladatuk volt az életben: az emberileg lehetségeslegtökéletesebb tisztaság elérésével felkészülni a közelgő apokalipszisre.Házasság=feleség=szex=bűn==tisztátalanság.Tehát ne házasodjunk.Ha tehát ma „hites, szent házasságról" vagy a „házasság szentségéről" beszélünk, nem árt emlékeznünk arra, hogy körülbelül tíz évszázadon át akereszténység sem szentnek, sem megszenteltnek nem tekintette a házasságot. Nem tartották az erkölcsös ember eszményi állapotának. Azőskeresztény egyházatyák a házasság szokását némileg visszataszító, világias ügynek tartották, ami a nőkkel, szexszel, adókkal és tulajdonnal

volt kapcsolatos, és semmi köze nem volt az isteni természet emelkedettebb kérdéseihez.Ha tehát a mai vallási konzervatívok nosztalgikusán elmélkednek arról, hogy a házasság olyan szent hagyomány, ami több ezer éves, megszakításnélküli története nyúlik vissza, akkor tökéletesen igazuk van, de csak egy szempontból: ha a judaizmust értik rajta. A kereszténység nem osztozik a házasság iránt táplált mély és történelmi hódolatban. Az utóbbi időben igen, de eredeti!. nem. A kereszténység történetének első ezervalahányévében az egyház csak kicsit tartotta jobbnak a mongárt házasságot a közönséges kurválkodásnál. De csak kicsit! Szent Jeromos odáig ment,hogy az emberi széntséget egy egytől százig terjedő skálán osztályozta: a szüzek elérték a százat, az ismét cölibátusban élő özvegyasszonyok ésözvegyemberek valahol hatvan körül jártak, míg a házaspárok a tisztátalan harmincast kapták. Az osztályozás sokat segített, de maga Jeromos iselismerte, hogy az ilyen beosztásnak megvannak a korlátai. Szigorúan véve helytelen összehasonlítani a szüzességet a házassággal, mivel„lehetetlen két olyan dolgot összevetni, amelyik közül az egyik jó, a másik pedig gonosz".Valahányszor ilyesmit olvasok - és az őskereszténység történetében hemzsegnek a hasonló kijelentések -, a barátaimra és a rokonaimra gondolok,akik kereszténynek vallják magukat, és akik annak ellenére, hogy minden erejükkel igyekeznek feddhetetlen életet élni, ezért vagy azért mégis

kénytelenek elválni. Végignéztem, ahogy ezek a jő és erkölcsös emberek majd' belepusztulnak a bűntudatba, mert biztosak abban, hogy alegszentebb és legősibb keresztény előírást tagadták meg, amikor megszegték a házassági esküjüket. Amikor elváltam, én is beleestem ebbe acsapdába, és még csak nem is szigorúan vallásos családban nőttem fel. (A szüleim legjobb esetben is közepesen vallásosak voltak, és egyetlenrokonom sem ébresztett bennem bűntudatot, amikor elváltam.) Mégis, amikor ez megtörtént, nem is emlékszem, hány álmatlan éjszakán áttépelődtem azon, vajon Isten megbocsátja-e, hogy elhagytam a férjemet. És a válásom után még sokáig kísértett a gyötrelmes érzés, hogynemcsak kudarcot vallottam, de valamiképpen bűnt követtem el.



Az ilyen szégyenérzet mélyen befurakszik a lelkünkbe, és lehetetlen egyik napról a másikra kiirtani, mégis állítom, hogy a heves erkölcsigyötrelmek közepette is hasznomra vált volna, ha tudok egyet s mást arról a gyűlöletről, amellyel a kereszténység évszázadokon át a házassághozviszonyult. „Hagyjatok fel förtelmes családi kötelességeitekkel!", bíztatta a híveit egy angol lelkész még a 16. században is, amikor fröcsögvemegbélyegezte azt, amit ma családi értékeknek nevezünk. „Mert azok csak hazugságot, éles ráförmedést, harapósságot, borzalmas képmutatást,irigységet, rosszindulatot, gonosz gyanakvást takarnak!"Vagy vegyük magát Szent Pál apostolt, aki a Korínthusiaknak írt híres levelében ezt mondta: „Jó, ha az ember asszonnyal nem érintkezik"

Korinthusiaknak 1, levél, 7,1), Úgy vélte, hogy semmilyen körülmények között nem jó, ha egy férfi asszonnyal érintkezik, még a sajátfeleségével sem, Ő is kész volt elismerni, hogy ha teltetné, minden keresztényt hozzá hasonló cölibátusra kényszerítene {„Szeretném ugyanis, hamindnyájan olyanok volnátok, mint én magam" [7,7]), Azt azonban józanul belátta, hogy lehetetlent kíván, ezért csak azt kérte, hogy akeresztények minél kevesebbszer éljenek házaséletet. Azoknak, akik nem voltak házasok, megparancsolta, hogy soha ne házasodjanak meg, akik pedig megözvegyültek vagy elváltak, a jövőben tartózkodjanak attól, hogy új társ mellett kössenek ki. („.. .ha azonban nem kötötted magadasszonyhoz, ne keress feleséget" [7,27].) Minden esetben azért könyörgött, hogy a keresztények tartóztassák meg magukat, uralkodjanak érzékivágyaikon, éljenek magányos és szexualitástól mentes életet a földön, ahogyan a mennyekben is, „De ha nem tartóztat • ják meg magukat,kössenek csak házasságot, mert jó_ megházasodni, mint vágytól égni", ismeri el végül P' apostol (7,9).Ez talán a történelemben a házasság legkellemetlenebb jóváhagyása. És erősen emlékeztet arra a megegyezésre amit Felippével nemrégibenkötöttünk, vagyis hogy jobb összeházasodni, mint ha kitoloncolják az embert.Természetesen a fentiek sem akadályozták meg az berekét abban, hogy házasságot kössenek. Az ősi lények - a legistenfélőbbek kivételével -

nagy szántban utasították el a cölibátusra szóló felhívást, és továbbra is a papok felügyelete nélkül feküdtek le egymással és kötöttek házasságot(sokszor ebben a sorrendben), A Krisztus halálát követő évszázadokban a nyugati világban a párok rögtönzött módon pecsételték meg akapcsolatukat (keverték a zsidó, görög, római és frank-germán es-ketési szokásokat), majd a falu vagy a város anyakönyvébe „házasként" íratták be magukat. És ha néha nem sikerült a házasságuk, ilyenkor válásért folyamodtak a meglepően engedékeny kora középkori európai bíróságokhoz. (A walesi asszonyoknak a 10. században jóval több joguk volt a váláshoz és a családi vagyonhoz, mint a puritán Amerikában hétévszázaddal később.) Az elváltak aztán gyakran újraházasodtak, és később sokat vitatkoztak azon, hogy kinek van joga a bútorhoz, a földekhezvagy a gyerekekhez.A kora középkori Európa történetében a házasság kizárólagosan polgári szokás lett, mivel a dolgok ekkori állása szerint a házasság maga isegészen mássá fejlődött. Most, hogy az emberek már nem a sivatagban küzdöttek az életben maradásért, hanem városokban és falvakban éltek, aházasság is megszűnt alapvető, személyes biztonsági stratégia vagy a törzs létszámának gyarapítását szolgáló eszköz lenni. A gazdagság és atársadalmi rend rendkívül hatékony formájának kezdték tekinteni, ami a tágabb közösség részéről szervezési struktúrát igényelt.

Abban a korban, amikor a bank és a kormányzat még igencsak bizonytalan volt, a legtöbb ember életében a házasság volt a legfontosabb üzletiegyezség. (Egyesek bizonyára úgy vélik, hogy ma is az. Még ma is igen keveseknek áll hatalmában negatív vagy pozitív irányban oly mértékben befolyásolni az anyagi helyzetünket, mint a házastársunknak.) De a középkorban a házasság révén lehetett a legbiztosabban és a legsimábbanegyik nemzedékről a másikra átruházni a vagyont, az állatokat, az örökősöket vagy a birtokot A híres és gazdag családok házasságok útjánszilárdították meg a vagyonukat, hasonlóan a nagy multinacionális cégekhez, amelyek manapság gondosan megtervezett fúziókkal ésvagyontárgyak felhalmozásával gyarapítják a vagyonukat. (A nagy, gazdag családok akkoriban lényegében nagy multinacionális vállalatok



voltak.) A ranggal vagy örökséggel rendelkező gazdag európai gyermekeket ingóságként kezelték, és befektetési részvényként adták-vették,manipulálták őket. És megjegyzem, hogy nem csak a lányokat, hanem a fiúkat is! Egy rangos gyermeket akár hatszor-hétszer is eljegyeztek, majdaz eljegyzést egy másik jelölt miatt felbontották, mielőtt elérte a kamaszkort, és a családok, valamint az ügyvédek végső megállapodásra jutottak.De még a köznép soraiban, mindkét nem esetében is sokat nyomott a latban az anyagi megfontolás. Egy jó házastárs megkaparintása olyan nagyteljesítmény volt,! mint bekerülni egy jó főiskolára, végleges kinevezést szerezni vagy állást kapni a postánál: a jövőre nézve biztonságotnyújtott, Természetesen akkor is tápláltak emberek egymás iránt érzéseket, és a gyöngéd szülők igyekeztek olyan párt keresni a gyerekeiknek,

hogy aj házasság érzelmileg is kielégítő legyen, de a középkori házasságok többnyire nyíltan megalkuvók voltak. Csak egyetlen példa: nagyházasodási hullám söpört végig n középkori Európán, miután a fekete halál hetvenmillió emberrel végzett. A túlélők számára a házasság révénváratlanul soha nem taposott utak nyíltak meg a tá hidakra felemelkedés terén. Több ezer frissen megözvegyült asszony és férfi élt Európában, jelentős és értékes vagyonuk csak újraelosztásra várt, és meglehet, hogj örököseik sem maradtak. Egy házassági aranyláz, óriási' mértékűföldbitorlás vette kezdetét. A korszak bírósági feljegyzéseiben gyanúsan sokszor szerepel, hogy húszéves fiatalemberek idős özvegyasszonyokatvettek el. A fiúknak nem ment el az eszük. Megpillantották az aranytojást tojó - pardon, de kissé rágós - tyúkot, és nyakon ragadták... aszerencséjüket.A házassággal kapcsolatban az érzelgősség teljes hiányát tükrözi, hogy az európai keresztények családi körben, saját otthonaikban, hétköznapiruhában esküdtek. A nagy, romantikus, „fehér" esküvő, amit „hagyományosnak" tekintünk, a 19. század terméke, amikor a kamasz Viktóriakirálynő habos fehér ruhában vonult az oltár elé, és ezzel olyan divatot teremtett, ami azóta is tartja magát. Korábban az átlagos európai esküvőnapja nem sokban különbözött a hét többi napjától. A párok hevenyészett, általában pár percig tartó szertartásokon esküdtek egymásnak örök

hűséget. Az esküvőn részt vevő tanúk csak annyiban voltak fontosak, hogy később a bíróság előtt ne legyen vita arról, hogy a pár valóban beleegyezett a házasságba, ez pedig lényeges kérdés volt, amikor pénz, föld vagy gyerekek forogtak kockán. A bíróságok azért kapcsolódtak be,mert fenn kellett tartani a társadalmi rendet. Nancy Coft történész szerint „a házasság előírta a kötelességeket, és szétosztotta a kiváltságokat";világosan körvonalazott szerepköröket és kötelezettségeket osztott ki a polgárságnak,A mai nyugati társadalomra nézve ez többé-kevésbé most is igaz. A házasságot illetően a jogot még most is az érdekli, mi lesz a pénzzel, atulajdonnal és a gyerekekkel. Igaz, a papunknak, a rabbinknak, a szomszédainknak vagy a szüleinknek más elképzelésük is lehet a házasságról,de a mai világi törvénykezés szemében a házasságnak egyetlen oka van: két ember összekerült, és egyesülésük során produkáltak valamit(gyerekeket, ingóságokat, üzleti vállalkozásokat, adósságokat), és ezeket rendezni kell, hogy a polgári társadalom módszeresen haladhassontovább, és ne a kormányokra háruljon az elhagyott gyerekek felnevelése vagy a tönkrement volt házastársak támogatása.Amikor 2002-ben beadtam a válókeresetet, a férjemmel sem érzelmileg, sem erkölcsi szempontból nem érdekeltük a bírót. Fütyült érzelgőssérelmeinkre, összetört szívünkre vagy a szent eskünkre, amit lehet, hogy megszegtünk, lehet, hogy nem. A legkevésbé sem érdekelte halandó

lelkünk. Egyedül a házunk vételi szerződése izgatta, és hogy kié lesz a tulajdonjoga. Az adóink érdekelték. A kocsibérletünkből fennmaradó hathónap sorsa foglalkoztatta, és hogy melyikünk köteles majd a havi törlesztést fizetni. Ha lettek volna közős gyermekeink (szerencsére nemvoltak), a bírót nagyon is érdekelte volna, melyikünk lesz köteles az iskoláztatásukat, orvosi ellátásukat, lakásukat és bébiszitterüket fizetni, így a New York állam által ráruházott hatalomnál fogva a polgári társadalom bennünket illető zugát szervezetten és rendben tartotta. És ezzel a 2002- ben éló bíró a házasság egy középkori értelmezésére utalt vissza, miszerint a házasság polgári és világi ügylet, és nem vallási vagy erkölcsi.ítélete egy 10. századi tárgyalóteremben is megállta volna a helyét.



A korai európai házasságok - és nyugodtan hozzátehetem: válások - legmegdöbbentőbb jellegzetessége ifjú lazaságuk volt. Az emberek anyagi ésszemélyes okokból házasodtak össze, de ugyanilyen okokból váltak is külön, mégpedig meglehetősen könnyen, ha tekintet. vesszük, ami azutánkövetkezett. Akkoriban a polgári társadalom mintha belátta volna, hogy a szívünkre ha gatva ugyan sok mindent ígérünk, az elképzeléseinazonban változnak. És az üzleti ügyek is változnak, középkori Németországban a bíróságok odáig men . hogy kétféle törvényes házassági formáthatároz meg: a Muntehe egy szoros köteléknek számító, életre szóló szerződés volt, míg a Friedelehe, azaz diétás házasság egy fesztelenebbegyüttélési forma két nagykorú felnőtt között, amely nem terjedt ki a hozomány kikötésére vagy az örökösödésre, és amit 'mindkét fél bármikor

felbonthatott.A 13. században a lazaságnak lassan leáldozott, mert az egyház ismét - vagy inkább első ízben - beleavatkozott a házasság ügyébe. Azőskeresztények utópisztikus álmai már rég a múlté voltak. Az egyházatyák már nem a mennyet a földön megvalósítani akaró szerzetesi hajlamútudósok voltak, hanem nagy hatalmú politikai szereplők, akik nagyon sok energiát fektettek bele növekvő birodalmuk irányításába, Az egyházelőtt álló egyik legkomolyabb adminisztrációs kihívás az európai királyságok igazgatása volt; a királyi fők házasságai és válásai gyakran vezettek olyan szövetségek kötéséhez és felbomlásához, amelyek nem voltak mindig a különböző pápák ínyére.1215-ben az egyház tehát örökre a hatáskörébe vonta a házasságkötést, és merev, szigorú, áj rendeleteket hozott az attól fogva törvényesnek ítéltházasságról. 1215-öt megelőzően két nagykorú felnőtt kimondott esküje a tőrvény szemében elég erős szerződés volt, de az egyház mostkijelentette, hogy ez elfogadhatatlan. Az új hittétel szerint „kifejezetten megtiltjuk a titkos házasságokat". {Értsd: Kifejezetten megtiltunk mindenházasságot, amit a hátunk mögött kötnék.) Azt a hereeget vagy arisztokratát, aki az egyház kívánsága ellenére nősült, egyik pillanatról a másikrakiközösítették, és a megszorítások a köznépet is elérték. III. Ince pápa, hogy még jobban megszigorítsa az ellenőrzést, megtiltotta a válást;

semmilyen körülmények között nem engedélyezte, az egyetlen kivételt az egyház által szentesített semmissé nyilvánítás képezte, amit gyakranhasználtak fel birodalmak megteremtésénél vagy megbuktatásánál.A házasság, ez az egvkor családok és polgári bíróságok által ellenőrzött világi intézmény most szigorúan rendszabályozás, vallási ügy lett, amitcölibátusban élő papok ellenőriztek. Az egyház válásellenes új tilalmai. életfogytig tartó börtönbüntetéssé változtatták, holott sosem volt az, mégaz ókon zsidó társadalomban sem. A válás egészen a 16. századig törvénytelen maradt, amikor VIII. Henrik nagystílűén ismét bevezette. De mégott is két évszázadon keresztül is azokban az országokban még tovább, amelyek a protestáns reformáció után is katolikusok maradtak - a boldogtalan házaspárok semmilyen törvénves módon nem szabadulhattak a házasságukból, ha a dolgok rosszul alakultak.Végül azt sem hallgathatjuk el, hogy ezek a megszorítások a nők számára jóval nehezebbé tették az életet, mint a férfiak számára. A férfiak legalább kereshettek szerelmet vagy szexuális viszonyt a házasságon kívül, de a hölgyeknek nem volt lehetőségük ilyen társadalmilag elnézettlevezetésre. Az előkelő hölgyek kivált képtelenek voltak kibújni házassági esküjük alól, és elvárták tőlük, hogy bárkit vagy bármit varrtak is anyakukba, azt eltűrjék. (A parasztok kicsit nagyobb szabadsággal választhatták ki és hagyhatták el a házastársaikat, de a felsőbb osztályokban -

ahol nagy vagyon forgott kockán -egyszerűen nem volt elég „játéktér".) A tekintélyes családból származó lányokat sokszor kamaszkoruk derekánküldték el idegen országba, ahol esetleg még a nyelvet sem beszélték, és örökre ott hagyták, hogy egy találomra kiválasztott férj fennhatóságaalatt elfonnyadjanak. Egy angol tinédzser, amikor a küszöbönálló, megrendezett házassági előkészületeiről írt, ezt mondta: „naponta készülők pokolbeli utazásomra".A vagyon további ellenőrzését és védelmét szolgálta az európai bíróságok egy másik gyakorlata, a férji hatalom, amely abból indult ki, hogyférjhezmenetelkor a nő egyéni, polgári léte megszűnik. E szerint a jogi elképzelés szerint a feleség ügyeit eredményesen „intézi" a férj, és a/



asszonynak nincsenek törvényes jogai, nem rendelkezhet személves vagyonnal. A férji hatalom eredetileg francia jogi formula volt, de könnyenelterjedt Európa-szerte, és hamarosan mélyen beásta magát az. angol polgári jogba is. Lord William Blackstone angol bíró még a 19. századbanis védte a férji hatalom lényegét; peres eljárások alkalmával azt hangsúlyozta, hogy egy férjes asszony nem jogi. személv. „A né) lényegét aházasság idejére felfüggesztik", írta Blackstone, és ebből kifolyólag úgy ítélkezett, hogy a férj - még ha akarná - sem oszthatja meg feleségével avagyont, még akkor sem, ha a vagyon eredetileg az. asszonyé. A férj semmiben sem részesítheti a feleségét, mert ezzel „eleve azt feltételezné,hogy tőle függetlenül is létezik", ez pedig nyilvánvalóan kizárt. A férji hatalom tehát nem annyira két egyén összeolvasztása, hanem a férfi

hátborzongató, csaknem vudu-szerű „megkettőzése", amikor is a férj hatalma duplájára nő, a feleségé pedig teljesen, megszűnik. Az egyház, új,szigorú válásellenes irányvonalával együtt a 13. századra a házasság olyan intézmény lett, ami eltemette, majd ki is radírozta áldozatait, a nőket,kivált a köznemesség köreiben. El lehet képzelni, milyen magányosak lettek az. asszonyok, amikor önálló emberként megszűntek létezni. Miveltöltötték ki a napjaikat? Bénító házasságukban, ahogy Balzac írta ezekről a szerencsétlen hölgyekről, „hatalmába keríti őket az unalom, és avallásba menekülnek, vagy macskákra, kiskutyákra pazarolják a szeretetüket, vagy ezernyi, csak Isten szemében utálatos mániának szentelik magukat".Ha van egy kifejezés, ami a házasság intézménye iránt bennem rejlő félelmet felébreszti, akkor ez a „férji hatalom". Pontosan így érezhetettIsadora Duncan is, amikor ezt írta; „ha egy intelligens nő elolvassa a házassági szerződést, és el is fogadja, megérdemli a következményeket". Azellenszenvem nem teljesen alaptalan, A férji hatalom hagyatéka a kelleténél tovább, még sok évszázadon át rányomta bélyegéi a nyugaticivilizációra, és poros, régi törvénykönyvek margóján kapaszkodva életben maradt. Connecticutban például a férjezeti asszonyok, így az anyámsem vehetett fel pénzt a bankból, nem nyithatott folyószámlát a férje írásos engedélye nélkül egészen 1975-ig. New York állam csak 1984-ben

szüntette meg a „házastárs erőszakos nemi közösülés alóli mentessége" undorító jogi fogalmát, ami korábban lehetővé tette, hogy a férfi kedveszerint azt tegyen szexuálisan a feleségével, amit csak akart, legyen az bármilyen erőszakos vagy kikényszerített, mivel az asszony teste az övévolt, sőt valójában a feleség is ő, a férj volt.A férji hatalomnak van egy példája, ami körülményei- -met tekintve a leginkább érint. Tulajdonképpen szerencsém volt, hogy az EgyesültÁllamok kormánya egyáltalán fontolóra vette, hogy engedélyezi, hogy Felippéhez menjek, és közben nem kényszerítőit rá, hogy mondjak le azállampolgárságomról. Az Egyesült Államok kongresszusa 1907-ben hozott egy olyan törvényt, hogy bármelyik amerikainak született asszony,aki külföldi férfihoz megy feleségül, a házasságkötés után köteles lemondani az amerikai állampolgárságáról, és automatikusan fel kell vennie aférje állampolgárságát, akár tetszik neki, akár sem. Bár a bíróságok elismerték, hogy a törvény alkalmatlan, évekig nem változtattak rajta, mertszükségesnek ítélték. A legfelső Bíróság döntése szerint ugyanis ha egy amerikai nőnek megengedik, hogy egy külföldihez való férjhezmeneteleután is megtartsa az állampolgárságát, gyakorlatilag hagyják, hogy az állampolgársága tromfolja a férjét. Ezzel pedig arra utalunk, hogy azasszonynak olyasmi van a birtokában, ami -bármilyen elenyésző mértékben is, de - felsőbbrendű a férjénél, és ez - mint egy amerikai bíró

elmagyarázta -kétségkívül elfogadhatatlan, mert aláássa a házassági szerződés „ősi elvét", aminek célja a (férj és feleség)„személyazonosságának egyesítése és a férj dominanciájának biztosítása" (szigorúan véve természetesen nem egyesítésről van szó, hanemhatalomátvételről, de azért értik, mire akarok kilyukadni). Nem is kell mondanom, hogy a törvény nem kényszeríti ki az ellenkezőjét. Ha egy amerikaiként született férfi más állampolgárságú nőt veszfeleségül, a férj minden további nélkül megtarthatja az állampolgárságát, és mivel ő maga az asszonyra is kiterjed, a felesége is amerikaiállampolgár lesz, amennyiben persze megfelel a külföldi feleségekre vonatkozó hivatalos állampolgársági előírásoknak (más szóval, nem néger,



nem mulatt, nem a „maláj faj"-hoz tartozik, illetve nem olyan teremtmény, akit az Egyesült Államok kifejezetten nemkívánatosnak fart).Az előbbiek felvetnek egy másik témát, amit a házassági hagyományokkal kapcsolatban aggasztónak tartok, éspedig a rasszizmust, amivel még a jelenkori amerikai történelemben is lépten-nyomon találkozni lehet a házassági törvényben. Az amerikai házassági saga egyik rémisztő figurájaPaul Popenoe, egy kaliforniai avokádótermelő, aki az 1930-as években fajnemesítési klinikát nyitott, „Humán Értékjavítási Alapítvány" néven. Amind jobb avokádófajták nemesítésén felbuzdulva jobb (értsd: fehérebb) amerikaiak létrehozásán fáradozott. Popenoe-t aggasztotta, hogy a fehér nők, akik nemrégiben kezdtek el egyetemre járni, és ezért a férjhezmenetelük ideje kitolódott, nem szaporodtak elég gyorsan és elég nagy

számban, míg a nemkívánatos bőrszínűek száma veszélyesen megnőtt. Mélységesen nyugtalanította az is, hogy az „alkalmatlanok" házasságralépnek és szaporodnak, ezért klinikája első helyen foglalkozott azoknak a sterilizálásával, akiket Popenoe érdemtelennek tartott a szaporodásra.Ha mindez ijesztően ismerősnek hangzik, az csak azért van, mert Popenoe tevékenysége mély benyomást gyakorolt a nácikra, akik gyakranidézték műveikben. Sőt el is orozták az ötleteit, Popenoe programjai nyomán Németország végül több mint négyszázezer embert sterilizált, mígaz amerikai államoknak csak hatvanezer állampolgárt sikerült.Hátborzongató a tudat, hogy Popenoe a klinikájáról indította útnak az első amerikai házassági tanácsadó szolgálatot. A központ célja az volt,hogy az „alkalmas" párok házasságát és szaporodását elősegítse (fehér, protestáns, észak-európai származású párokra gondoltak). Mégdermesztőbb a tény, hogy Popenoe, az amerikai faj-nemesítés atyja indította útjára a Hölgyek Házi Folyóirata híres rovatát, „Megmenthető-e mégez a házasság?" címmel. A tanácsadó rovattal ugyanaz volt a célja, mint a házassági tanácsadó szolgálattal: egyben akarta tartani az amerikaifehér házaspárokat, hogy minél több amerikai fehér baba szülessen.De Amerikában a faji megkülönböztetés mindig is hatással volt a házasságokra, A polgárháború előtti Délen a rabszolgáknak - egyáltalán nem

meglepő módon - sosem engedték meg, hogy összeházasodjanak, A mellette szóló érv - egyszerűen fogalmazva - ennyi volt: a házasságkivitelezhetetlen. Hogy miért? A nyugati társadat lomban a házassági szerződés közös megegyezéssel jön létre, és a rabszolgának - lényegénélfogva - nincs joga semmibe sem beleegyezni. A gazdája rendelkezik testével-lelkével, így készakarva nem léphet szerződésre egy másik emberrel. Ha egy rabszolgának megengednék, hogy közös megegyezéssel házasságot kössön, akkor feltételeznünk kellene, hogy önállóanegyetlen, aprócska ígéretet tehet, ez viszont nyilvánvalóan kizárt. Ennélfogva tehát a rabszolgák nem házasodhattak. Ez a kerek érvelés (valaminta kikényszerítését célzó brutális politika) számtalan nemzedékre előre eredményesen felszámolta az afro-amerikai közösségen belül a házasságintézményét, és ez a szégyenteljes örökség mind a mai napig rányomja bélyegét a társadalomra.Itt van még a fajok közti házasság kérdése, ami majdnem mostanáig törvénytelen volt Amerikában. Az Egyesült Államok történetének jelenfősrészében, ha valaki nem a hozzáillő bőrszínű illetőbe szeretett bele, könnyen börtönbe kerülhetett, vagy még rosszabb is történhetett vele. 1967- ben mindez megváltozott, egy vidéken élő virginiai pár esetének köszönhetően, akiket - költőien -Lovingéknak hívtak. Richard Loving fehér volt,a felesége, Mildred fekete. Richard tizenhét éves kora óta imádta Mildredet. Amikor 1958-ban össze akartak házasodni, Virginia államban - és

még tizenöt másik amerikai államban - a fajok közti házasság illegális volt. Az ifjú pár ezért Washingtonban mondta ki az igent. Amikor azonbana nászútjukról hazatértek, a helyi rendőrség hamar lefülelte őket: éjnek idején betörtek a hálószobájukba, és letartóztatták őket, (A rendőrök aztremélték, hogy szex közben érik tetten őket, így fajok közti szexuális kapcsolattal is megvádolhatják a párt, de nem volt szerencséjük, mertLovíngék csak aludtak.) Bűnösségükhöz mégis elég volt a tény, hogy házasok, így börtönbe vetették őket, Richard és Mildred azzal a kérelemmelfordultak a bírósághoz, hogy fenntarthassák washingtoni házasságukat, de a virginiai bíró megsemmisítette a házasságukat, és ítéletébensegítőkészen még meg is magyarázta, hogy „a mindenható Isten fehérnek, feketének, sárgának, malájnak és vörösnek teremtette a fajokat, és



különböző kontinenseken helyezte el őket. Az, hogy különválasztotta őket, jelzi, hogy nem akarta, hogy a fajok keveredjenek".Jó tudni.A Loving házaspár végül Washingtonba költözött, abban a tudatban, hogy ha valaha is visszatérnének Virginiába, börtönbüntetés várna rájuk. Atörténetüknek itt vége is lett volna, ha 1963-ban Mildred nem ír levelet a Szinesbőrűek Fejlődését Elősegítő Országos Egyesületnek, amiben aszervezet segítségét kérte, hogy visszatérhessenek Virgíniába, ha csak egy rövid látogatás erejéig is. „Tudjuk, hogy nem élhetünk ott", jelentetteki Mrs Loving ellenállhatatlan alázattal, „de egyszer azért szeretnénk visszatérni, és meglátogatni a családtagjainkat és a barátainkat".

Az Amerikai Polgárjogi Szövetség két ügyvédje vállalta el az ügyüket, amely végül 1967-ben eljutott az amerikai Legfelső Bíróságra, ahol a bírók áttekintették, és egyhangúlag kinyilvánították a különvéleményüket, miszerint a modern polgári jogot nem alapozhatják bibliaiszövegmagyarázatra. (A római katolikus egyház, el nem múló érdeme, hogy néhány hónappal korábban kiadott egy nyilatkozatot, amibenfenntartás nélküli támogatásáról biztosította azokat, akik fajok közti házasságot kötnek.) A Legfelső Bíróság Vü arányban nyilvánítottatörvényesnek Richard és Mildred házasságát, és ezt a zengő kijelentést fűzte hozzá: „A szabad házasságkötést régóta úgy ismerik el, mint szabademberek tiszteletre méltó boldogságkereséséhez létfontosságú, alapvető személyes jogát."Meg kell azonban jegyeznem, hogy az. akkoriban tartott közvélemény-kutatás szerint az amerikaiak hetven százaléka hevesen ellenezte ahatározatot. Es hadd ismételjem meg: a modern kori amerikai történelemben tíz amerikai közül hét még mindig úgy vélte, hogy a más fajhoztartozók közötti házasság büntetendő cselekedet. De a bíróságok erkölcsi szempontból megelőzték a közvéleményt. Az amerikai házasságjogbóleltávolították az utolsó faji akadályokat is, az élet folytatódott, lassan mindenki hozzászokott a megváltozott valósághoz, és a házasságintézménye sem omlott össze attól, hogy a határait egy picit kijjebb tolták. Bár akadnak még, akik úgy tartják, hogy a fajok keveredése irtózatos,

manapság végletesen szélsőséges, rasszista elmebeteg az, aki fennhangon és komolyan azt hirdeti, hogy a különböző etnikai hátterű felnőtteket kikell zárni a törvényes házasságkötés lehetőségéből. Ezenfelül ebben az országban nincs olyan politikus, akit valaha is magas hivatalramegválasztanának egy ilyen megvetésre méltó politikai programmal. Más szóval: továbbléptünk.Ugye értik, mire akarok kilyukadni?Vagy, másképpen fogalmazva: látják, ugye, hogy a történelem hova tart ezen az úton?Ugye, nem lepődnek meg, ha most kicsit kitérünk az azonos neműek házasságára? Tudom, hogy az emberek érzékenyen reagálnak erre akérdésre. 1996-ban egy akkori kongresszusi képviselő Missouriból, James M. Talent kétségtelenül sokak nevében beszélt, amikor azt mondta:„Arrogancia azt hinni, hogy a házasság végtelenségig formálható, hogy úgy lehet húzni-nyúzni, mint a gyurmát, és közben nem tesszük tönkrealapvető szilárdságát és mindazt, amit a társadalom számára képvisel."Az érv csak ott sántít, hogy a házasság történelmileg és meghatározását tekintve is állandó változásban van, A nyugati világban évszázadonkéntváltozik, folyamatosan igazodik az új társadalmi szabványokhoz és a korrektség új fogalmaihoz. A házasság intézményének gyurmaszerű

alakíthatósága valójában az egyedüli oka annak, hogy a házasság még egyáltalán fennáll. Szerintem nem fogadnák el sokan - köztük, lefogadom,Mr. Talent sem -a házasságot a 13. századi feltételek szerint. Más szóval, a házasság pontosan azért marad fenn, mert fejlődik. (Bár felteszem, eznem valami meggyőző érv azoknak a szemében, akik valószínűleg nem hisznek az evolúcióban.) A kendőzetlen őszinteség szellemében azt is elkeli mondanom, hogy támogatom az azonos neműek házasságát. Magától értetődő, hiszen ilyen ember vagyok. Azért hozom csak szóba ezt akérdést, mert mérhetetlenül bosszant, hogy a házasság révén számos olyan létfontosságú társadalmi kiváltsághoz jutok hozzá, amihez sok barátom és adófizető társam nem. Még ennél is jobban bosszant, hogy ha Felippével véletlenül azonos neműek volnánk, akkor a Dallas-Fort



Worth-i incidenst követően igazán nagy bajban lettünk volna. A Belbiztonsági Hivatal csak egy pillantást vetett volna a kapcsolatunkra, és örökrekitiltotta volna a partneremet az országból, és még reményünk sem lett volna, hogy egy később kötött házassággal szabadlábra helyeznek minket.Szigorúan véve csakis a heteroszexuális mivoltom révén szerezhetek Felippének amerikai útlevelet. Ilyen feltételek mellett a közelgőházasságkötésem nem más, mint tagság egy exkluzív vidéki klubban, amelynek révén értékes szórakozási lehetőségekhez jutok, amelyekethozzám hasonlóan érdemes szomszédaimtól megtagadnak. Sosem bírtam az efféle diszkriminációt, és mindig csak növelte a házasságintézménye iránt táplált természetes gyanakvásomat.

Mindezek ellenére is habozva szánom rá magam, hogy a fent említett társadalmi vita részleteibe merüljek, ha másért nem, hát azért, mert amelegházasság olyan heves indulatokat kiváltó kérdés, hogy korai még könyveket megjelentetni róla. Két héttel azelőtt, hogy hozzáfogtam ehheza bekezdéshez, Connecticut államban törvényesítették az azonos nemnek házasságát. Amikor pár hő-nappal később megszerkesztettem, iowábanés Vermontban szabadult el a pokol. Nem sokkal ezután New Hampshire lett a hatodik állam, amelyben engedélyezték az azonos neműek egybekelését, és kezdem azt hinni, hogy bármit is mondok ma az amerikai melegházasságok vitájáról, az jövő kedd délutánra biztosan elavul.Azt azonban nyugodtan kijelenthetem, hogy az azonos neműek törvényes házasságát kezdik Amerikában elfogadni. Nagymértékben azért, mert amég nem törvényesített házasság napjaink valósága. Manapság az azonos nemű párok már nyíltan együtt élnek, akár szentesítették az államukbana kapcsolatukat, akár nem. Az azonos nemű párok együtt nevelnek gyermekeket és fizetik az adót, együtt építkeznek és vezetik avállalkozásaikat, együtt teremtik meg a vagyonukat, sőt néha még el is válnak, létező kapcsolatokról van szer, a társadalmi kötelezettségekettörvényes keretek között kell intézni és szervezni, hogy a polgári társadalom ügyei simán menjenek. (A 2010-es amerikai népszámlálás ezért is jelzi első ízben az azonos nemű párokat „házasként", hogy a nemzet tényleges népességstatisztikáját pontosan készíthessék el.) A szövetségi

bíróságoknak végül csak betelik a pohár, ahogy a fajok közötti házasságok esetében is, és úgy döntenek, hogy sokkal egyszerűbb, ha hagyják afelnőtteket házasodni, mint minden államban más-más törvényt hozni, egyik alkotmánymódosítást a másik után megalkotni, vagy számtalanseriffel és egyéni előítélettel megküzdeni.A konzervatívok természetesen továbbra is azt hihetik, hogy a homoszexuálisok kétes hírük miatt alkalmatlanok a házasodásra, de fontosmegjegyezni, hogy ebben az országban minden rendű és rangú, kétes hírű egyén korlátozás vagy tiltakozás nélkül házasodhat. A házasság nemvalamiféle erkölcsi kitüntetés, amit csak erkölcsileg bizonyítottan érdemes embereknek tartanak fenn. Ismert házasságtörőknek is szabad. Avisszaeső feleségverők is nősülhetnek. Szigorított fegyházban életfogytig tartó börtönbüntetésüket töltő gyilkosok és gyermekekkel szemben,erőszakot elkövetők is házasodhatnak, és erkölcsi alapon senki sem tiltakozik ellene,A konzervatívok esetleg azon a véleményen is lehetnek, hogy a homoszexuális házasság azért helytelen, mert a házasság célja a gyermeknemzés,de a terméketlen, gyermektelen és klimax utáni párok is házasodnak, és senki sem emeli fel a szavát. (Hogy csak egy példával éljek, alegkonzervatívabbak politikai kommentátora, Pat Buchanan és a felesége gyermektelenek, és még senkitől sem hallottam, hogy házastársi

kiváltságaikat vissza kellene vonni, mert nem sikerült természetes utódokat nemzeniük.) Ami azt a felfogást illeti, miszerint a homoszexuálisházasság általánosságban valamiképpen megrontja a közösséget, ezt még soha senkinek sem sikerült bíróság előtt bizonyítania. Éppenellenkezőleg, a Családorvosok Amerikai Akadémiájától az Amerikai Pszichológiai Társaságon át az Amerikai Gyermekjóléti Ligáig több száztudományos és társadalmi szervezet is nyilvánosan támogatja a melegházasságot és a gyermekek örökbefogadását.De a melegházasság legfőképp azért terjed el Amerikában, mert ez a kérdés itt világi és nem vallási probléma. A melegházassággal szembenitiltakozás szinte mindenért esetben bibliai, de ebben az országban senkinek törvényes esküjét nem támasztják alá bibliai magyarázattal, vagy



legalábbis azóta nem, hogy a Legfelső Bíróság kiállt Richard és Mildred Loving mellett. Szép dolog templomi esküvő, de Amerikában törvényesházasságként nem írják elő, és nem is jelent törvényes házasság A törvényes házasság az a fontos papírdarab, amit házasulandók aláírnak és azállamnak benyújtanak. Lehet, hogy a házasság erkölcsi vonatkozása a házastárs és Isten között dől el, de a polgári és világi papír amitől aházasság hivatalossá válik, itt van a föld* Végül tehát az amerikai bíróságok és nem az amerikai egyházak dolga a házassági törvény határozataitmeghozni, és az azonos neműek házassági vitájának a végére is ezeken a bíróságokon kerül majd pont.őszintén szólva őrültségnek tartom, hogy a konzervatív gondolkodásúak olyan keményen küzdenek ez ellen, amikor a társadalom számára pozitív

fejlemény, ha minél több ép és sértetlen család él a házasság kötelékében. És mindezt olyan emberként jelentem ki, aki - azt hiszem, óbban mostmár mind egyetértünk - bevallotta bizalmatlan a házassággal szemben. Mégis így van. A törvényes házasság minden rendes közösség építőeleme,mivel megakadályozza a szabad partnerválasztást, és az embereket társadalmi kötelezettségeik igájába hajtja. Nem vagyok meggyőződve, hogy aházasság mindig olyan király a kapcsolatban élők számára, de ez más lapra tartozik. Afelől semmi kétség, még az élt lázadó gondolkodásomszerint sem, hogy a házasság általában megszilárdítja a tágabb értelemben vett társadalmi rendet, és többnyire kivételesen jó a gyermeknevelésszempontjából** Elnézést egy pillanatra. Fontos és bonyolult kérdéshez értünk, ami indokolttá teszi könyvem egyetlen lábjegyzetét. Amikor a szociológusok aztmondják, hogy a „házasság rendkívül jó a gyermekek számára", akkor valójában azt akarják mondani, hogy a stabilitás igen kívánatos számukra.Bebizonyították, hogy a gyerekek olyan környezetben fejlődnek, ahol nincsenek kitéve állandó zavaró érzelmi változásoknak, mint például apavagy anya újabb és újabb szerelmi partnereinek jövésmenése az otthonukban. A házasság igyekszik stabilizálni a családokat, és útját állni az ilyenfelfordulásoknak, de nem teszi meg szükségszerűen. Napjainkban például egy svéd élettársi kapcsolatban született gyermeknek - ebben az

országban a házasságot ódivatúnak tekintik, a családi kötelékek azonban igen szorosak - nagyobb az esélye, hogy a szülei mellett nő fel, mint egyházaspár gyermekének Amerikában (ahol nagyrabecsülés övezi a házasságot, de óriási méreteket ölt a válás). A gyerekeknek állandóságra ésmeghittségre van szükségük Élettársak, egyedülálló szülők, sőt nagyszülők is teremthetnek nyugodt és stabil otthont, amelyben - törvényesházasságon kívül is - a gyerekek szépen fejlődhetnek. Szerettem volna ezt a kérdést tisztázni. Még egyszer elnézést a félbeszakításért, ésköszönöm.Ha tehát konzervatív volnék - jobban mondva olyasvalaki, akit nagyon foglalkoztat a társadalmi stabilitás, a gazdasági jólét és a szexuálismonogámia, akkor azt szeretném, ha minél több meleg pár kötne házasságot. Azt szeretném, ha mindenféle és -fajta pár minél nagyobb számbankötne házasságot. Elismerem, hogy a konzervatívok attól tartanak, hogy a homoszexuálisok tönkreteszik és demoralizálják a házasságintézményét, de talán érdemes lenne megfontolniuk azt a halvány lehetőséget, hogy a meleg párok a történelemben először arra készülnek, hogymegmentsék a házasság intézményét! Gondoljanak csak bele! A nyugati világban a házasság most mindenütt válságban van. Az emberek egyrekésőbb kötnek házasságot, már ha egyáltalán összeházasodnak, vagy kénytelen-kelletlen házasságon kívül szülnek gyereket, vagy - hozzám

hasonlóan - vegyes érzelmekkel, sőt kifejezetten ellenséges érzülettel tekintenek rá. Mi, heteroszexuálisok, már elvesztettük a házasságba vetetthitünket. Nem értjük. Nem vagyunk meggyőződve róla, hogy szükségünk van rá. Úgy érezzük, hogy vagy elfogadjuk, vagy örökre magunk mögött hagyjuk. A jó öreg g meg szomorúan hányódik a hideg modernség hullámain.De éppen akkor, amikor úgy tűnik, minden veszve, amikor az evolúció következtében a házasság feláldozható vá válik, mint a legkisebblábujjunk vagy a vakbelünk, és amikor úgy fest, a társadalmi érdeklődés általános hiányának köszönhetően lassan az ismeretlenség homályábavész, megjelennek a színen a meleg párok, és azt kérik, hadd csatlakozhassanak! Sőt könyörögnek érte! Teljes erejükből küzdenek azért, hogy



részt vehessenek ebben a hagyományban, ami egészében véve rendkívül jótékony hatással van a társadalomra, de amit, engem is beleértve, sokanfojtogatónak, régimódinak és lényegtelennek tartanak.Ironikusnak tűni, hogy a homoszexuálisok - akik az évszázadok során művészetté nemesítették, hogy a társadalom peremén bohém életet éljenek - ilyen kétségbeesetten vágyjanak arra, hogy a közízlés meghatározó áramlatának részévé váljanak. Bizonyára nem mindenki érti meg, hogyennyire be akarnak olvadni; még a meleg közösségen belül is akadnak, akik értetlenül nézik. Például John Waters filmrendező, aki mindig úgyvélte, a homoszexualitás egyetlen előnye, hogy nem kell katonai szolgálatot teljesítenie, és nem kell megnősülnie. Mégis igaz, hogy sok azonos

nemű pár másra sem vágyik, mint arra, hogy teljes, egyenjogú, társadalmilag felelős, családcentrikus, adófizető, ifjúsági baseball-ligában edzős-ködő, a nemzetet szolgáló, tiszteletre méltóan házas polgárként éljen. Akkor hát miért nem fogadjuk be őket? Miért ne toborozzuk őket ezrével,hogy hősként, fényes páncélban rontsanak be, és megmentsék a házasság ütött-kopott, roskadozó intézményét az olyan apatikus, javíthatatlan,heteroszexuális csóringerektől, mint amilyen én vagyok?De bármi legyen is a melegházasság sorsa, bármikor következzen is be a változás, biztosíthatok mindenkit, hogy a jövő nemzedékek egy napkomédiába illően nevetségesnek találják majd, hogy valaha is vitatkoztunk erről, ahogy ma azt találják mulatságosnak, hogy egykor egy angol parasztnak tilos volt a saját osztályán kívülről nősülnie, vagy egy fehér amerikainak egy „maláj" fajhoz tartozóval házasságot kötnie. És ezzel elis jutottunk a végleges okhoz, amiért a melegházasság beköszönt: a nyugati világban a házasság az elmúlt néhány évszázadban lassan, defeltartóztathatatlanul az egyre személyesebb meghittség, egyre fokozottabb méltányosság, a két résztvevő iránti egyre nagyobb tisztelet es azegyre tágabb választási lehetőség tele haladt.Ha úgy tetszik, nevezzük ezt a változást a „házasság szabadságmozgalmának"; a kezdetet a 18. század közepére tehetjük. Változóban volt a világ,

kezeltek kialakulni a liberális demokráciák, es Nyugat-Európában, valamint Amerikában jelentós társadalmi nyomás nehezedett a kormányokra,hogv nagyobb szabadsagot adjanak, megteremtsék a magánélet szentségét, az egyén számára több lehetőséget biztosítsanak, hogy mások kívánságaitól függetlenül a saját boldogságát kereshesse. A férfiak és a nők mind harsányabban követelték a választás iránti vágyukat. Maguk akarták megválasztani a vezetőiket, a vallásukat, a sorsukat, es igen, még a házastársukat is. Az ipari forradalom előrehaladtával és a keresetek növekedésével a párok most már megengedhették maguknak, hogy saját otthont vegyenek, és nem kellett örökre a nagy családdal egy fedél alattélniük; nem is tulajdoníthatunk túlzott jelentőseget annak, mennyire befolyásolta ez az átalakulás a házasságot, hiszen az új privát otthonokatmaga a... magánélet kenette. Privát gondolatok es idő, amelyek privát vágyakhoz es ötletekhez vezettek. Amint becsukjuk magunk mögött aházunk ajtaját, az életünk felett magunk rendelkezhetünk. Saját sorsunk urai lehetünk, érzelmi hajónk kapitányai. Megkereshetjük a magunk mennyországát, rátalálhatunk a boldogságunkra, es nem a mennyben, hanem idelent a földön, Pittsburgh belvárosában a bájos feleségünk oldalán(akit mellesleg saját magunk választottunk, és nem azért, mert anyagi szempontból előnyös partinak tűnt, vagv a családunk hozott össze vele.hanem mert tetszett a nevetése).A házasság szabadságmozgalmából a példaképeim egy par, Lillian Hárman es I'd win Walker, akik 1887 körül éltek a hatalmas Kansas államban.Lillian szüfrazsett volt, egy neves anarchista lánya, Edwin pedig haladó szellemű újságíró és feministaszimpatizáns. Isten is egymásnak teremtette őket. Amikor beleszerettek egymásba és úgy döntöttek, szentesítik a kapcsolatukat, nem mentek se paphoz, se békebíróhoz, hanem un.„autonomista házasságra" léptek. Megírták a saját esküjüket, a szertartás alatt az egybekelésük magántermészetű voltáról beszéltek, ésmegesküdtek, hogy Edwin nem uralkodik majd a felesége felett, es Lillian sem veszi fel a nevét. Lillian ezenkívül nem volt hajlandó örök hűséget esküdni Edvinnek, hanem határozottan kijelentette, hogy „nem teszek olyan ígéretet, amit lehetetlen vagy erkölcstelen lenne



megtartanom, hanem megőrzőim a jogot, hogy mindig ügy cselekedjek, ahogy a lelkiismeretem és a józan ítélőképességem diktálja".Mondanunk sem kell, hogy Lilliant és Edwint az illemszabályok ilyen semmibevételéért letartóztatták, ráadásul a nászéjszakájukon. (Miértmindig az. ágyukból kiráncigált és lecsukott emberek jelzik a házasság történetének új korszakát?) Azzal vádolták őket, hogy nem tisztelték aházassági engedélyt es a szertartást, es az egyik bíró kijelentette, hogy az „H. C. Walker és Lillian Hárman közötti egybekelés nem házasság, esminden büntetést megérdemelnek, amit csak rajuk mérnek".De a szög már kibújt a zsákból. Amit Edwin és Lillian akart, nem sokban különbözött attól, amit a kortársaik szerettek volna: hogy szabadon

léphessenek frigyre és válhassanak el, a saját feltételeik, saját indokaik szerint, függetlenül az egyház, a törvény vagv a család zavaróközbeavatkozásotok Egyenlőséget és igazságosságot szerettek volna a kapcsolatukban. De mindenekelőtt a szerelmük egyéni érteimezesealapján, szabadon szerették volna meghatározni a házasságukat.Radikális nézeteik természetesen ellenállásba ütköztek. Már az 1800-as évek közepétől a prűd, fontoskodó maradiak azt hangoztatták, hogy aházasságon belül önkifejezésre jutó túlzott egyénieskedés a társadalom összeomlásához vezet. Szó szerint azt jósolták, hogy ha engedik, hogy a párok kizárólag szerelmen és az egyéni ragaszkodás szeszélyein alapuló, életre szóló kapcsolatokat kössenek, akkor ezt rögtön mérhetetlenül sok váláshoz és keserűséggel teli, feldúlt családi élethez vezetnek.Ami elég nevetségesen hangzik most, nem?Azt leszámítva, hogy bizonyos fokig igazuk volt.A válás, ami egykor ritka madárnak számított a nyugati társadalomban, a 19. század közepe táján kezdett felfelé ívelő tendenciát mutatni, vagyiséppen akkoriban, amikor az emberek pusztán szerelemből kezdtek párt választani. És a válások száma folyamatosan nő azóta, hogy a házasság

egyre kevésbé „intézményesített" (vagyis a társadalom igényein alapuló) és egvre inkább „önkifejezöen individualista" (vagyis a... mi...igényeinken alapuló)Kiderült azonban, hogy ez kockázattal jár, ugyanis itt bukkan fel az, az izgalmas tény, amivel a házasság egész történetének vizsgálata alatt újrameg újra találkoztam: világszerte bármely társadalomban, bármely korban ha a megrendezett házasság maradi kultúráját felváltotta a szerelmenalapúk) párválasztás önkifejező kultúrája, a válások száma az egekbe szokott. Erre akár mérget is vehetünk. (Indiában e percben is ez történik.)Ugyanis öt perccel azután, hogy az emberek hangosan követelik, hogy szerelemből maguk választhassák meg a társukat, rögvest követelni kezdik a jogot, hogy amint a szerelem elmúlt, el is válhassanak tőlük. A bíróságok pedig megengedik, hogy elváljanak, mégpedig azon az alapon,indokolatlan kegyetlenség egymás mellett tartani egy part, akik egykor szerették, de most mar csak utálják egymást. („Vessék a férjet és afeleséget börtönbe, ha helytelenítik a viselkedésüket", tiltakozott George Bernard Shaw, „el ne ítéljék őket örökké tartó házasságra".) Amint aházasság intézménye szerelmen alapul, a bírók nagyobb együttérzéssel fordulnak a nyomorult házasfelek felé, feltehetően azért, mert sajáttapasztalatból tudják, milyen fájdalmas a tönkrement szerelem. Egy eonnecticuti bíróság 1849-ben úgy rendelkezett, hogy a házasfelek nemcsupán verés, elhanyagolás vagy házasságtörés miatt bonthassák fel törvényesen a házasságukat, hanem egyszerűen a boldogtalanság miatt is.„Bármilyen viselkedés, ami a kérelmező boldogságát tartósan tönkreteszi, megsemmisíti a házassági kapcsolat célját", érvelt a bíró.igazán radikális kijelentés! Az emberiség történetében korábban sosem feltételezték, hogy a házasság célja a boldogság megteremtése. Ez agondolat azután - mondhatnánk elkerülhetetlenül - ahhoz a jelenséghez vezetett, amit Barbara Whitehead házasságkutató „önkifejezőválásoknak" nevezett, amikor a házastársak pusztán azért lépnek ki a házasságukból, mert elmúlt a szerelmük. Ilyen esetben nincs más baj akapcsolattal. Senkit sem vernek meg, csalnak meg, de a szerelem érzése megváltozott, es a válás a legmeghittebb csalódást juttatja kifejezésre.



Jól tudom, hogy Whitehead mire céloz, amikor önkifejező válást emleget: pontosan ezt tettem, amikor az első házasságomat felszámoltam.Amikor egy helyzet mélységesen elszomorít minket, természetesen nehéz kijelenteni, hogy „csak" boldogtalanok vagyunk. Nincs semmi „csak"abban, ha hónapokon át sírunk, vagy úgy erezzük, elevenen eltemettek minket az otthonunkban. De a méltányosság úgy kívánja, hogy bevalljam:„csak" azért hagytam el a férjemet, mert nyomorúságos volt vele az életem, és ez a gesztus igen kifejezően „modern"feleséggé tett.A házasság átmenete üzleti egyezségből érzelmi jelképpé az idő múlásával jelentősen aláásta a házasság intézményét, mert - mint kiderült - a

szerelmen alapuló házasságok nem kevésbe törékenyek, mint maga a szerelem. Vegyük például a Fehpéhez fűződő kapcsolatomat és azt aleheletfinom szálat, ami összeköt minket. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot kijelenthetem, hogy sok szempontból nincs rá úgy szükségem, mintahogy a nőknek az évszázadok során szükségük volt a férfiakra. Nem kell fizikailag megvédenie, mert a világ egvik legbiztonságosabbtársadalmában élek. Nem kell eltartania, mert mindig is eltartottam magam. Nincs szükségem rá, hogy növeljem vele a rokonaim számát, mert jómagam is nagy családi, baráti és szomszédi közösségben élek. Nincs szükségem rá, hogy biztosítsa számomra a „férjezett asszony"elengedhetetlen társadalmi státusát, mert a kultúra, amelyben élek, tiszteli a férjezetlen nőket. Nincs szükségem rá, hogy apja legyen agyermekeimnek, mert úgy döntöttem, nem leszek anya, és még ha akarnék is gyerekeket, egy liberális társadalom technológiája ésengedékenysége lehetővé teszi, hogy más módon biztosítsam ezt a magam számára, és egyedül fel is neveljem őket.Akkor hát mi marad? Miért van egyáltalán szükségem erre az emberre? Hát azért, mert történetesen imádom, mert a társasága örömet és vigasztnyújt, és azért is, ahogy egy barátom nagyapja mondta: „Az élet néha túl nehéz, hogy egyedül legyünk, és néha túl jó, hogy egyedül éljük át."Ugyanez igaz, Felippére is: neki is csak a társaságom kedvéért van szüksége rám. Soknak tűnik, pedig egyáltalán nem sok: csak szerelem. És egy

szerelmen alapuló házasság sosem garantálja azt az életre szóló kötést es egyezséget, amit egy rokoni kapcsolatokon vagy vagyoni helyzetenalapuló kötelék. Nem is teheti. Lehet, hogy kedvünket szegi, de meghatározásánál fogva bármit, amit a szív a maga rejtélyes okainál fogvaválaszt, később ugyanolyan rejtélyes okoknál fogva el is engedhet. És egy közös magánmennyország hamar kisiklott magánpokollá válhat.A válást kísérő érzelmi dúlás gyakran rettenetes, ami igencsak megnöveli a szerelmi házassággal járó lelki kockázatot. Manapság az orvosok egyhetvenes évekbeli teszttel mérik fel pácienseik stressz-szintjét, amit két kutató, Thomas Holmes és Richard Kahe állítottak össze. A Holmes-Rahe-féle skálán a „házastárs halála" áll legelső helyen, mint a kizárólagosan legstresszesebb esemény, amin egy ember élete során átesik. Es mitgondolnak, melyik a második? A válás. A felmérés szerint a „válás" még erősebb szorongást vált ki, mint a „közeli hozzátartozó halála" (mintakár az egyetlen gyermeké, mert erre a szörnyűségre nincs külön kategória), es érzelmileg jóval stresszesebb, mint a „súlyos betegség", vagy „azállás elvesztése", vagy akár a „bebörtönzés". De amit a legmeglepőbbnek találtam a Homes-Rahe-skálában, az, hogy a stresszt kiváltó események között szintén az elsők között szerepel a „házaspár kibékülése". A „majdnem válás", majd a házasság utolsó pillanatban való megmentéseérzelmileg ugyanolyan felkavaró lehet.Amikor tehát arról beszélünk, hogy a szerelmi házasságokból hogyan következhet a válások számának növekedése, akkor ezt a kérdést nemvehetjük félvállról. A kudarcot vallott szerelem érzelmi, anyagi, sót fizikai következményei embereket es családokat tehetnek tönkre. Van, akititkon követi, megsebesíti és megöli a volt házastársát, es a válás meg akkor is lelki, érzelmi és anyagi romlással ér fel, ha közben nemvetemedünk a legszélsőségesebb erőszakra; az, aki valaha is tönkrement házasságban élt vagy közelről megtapasztalta, tanúsíthatja ezt.A válást részben a vegyes érzelmek teszik olyan rettenetessé. Nehéz vagy szinte lehetetlen egy elvált ember számára, hogy a volt házastársa iránti bánat, harag vagy megkönnyebbülés valamelyikében kizárólagos nyugvópontra jusson. Sokkal valószínűbb, hogy az érzelmei a kínos és nyers



ellentmondások üstjében rotyognak még éveken keresztül. így eshet meg, hogy a volt férj hiányzik, miközben neheztelünk rá, vagy miközbengyilkos haragot érzünk a volt feleségünk iránt, egyúttal aggódunk is érte. Zűrzavaros az egész. Többnyire még azt sem tudjuk eldönteni, kithibáztassunk. A válásokban, amelyeknek eddig tanúja voltam, a kapcsolat végéért bizonyos fokig mindkét fél felelős, hacsak egyikük nemegyértelműen szociopata. Tehát kik vagyunk, amikor kudarcot vall a házasságunk? Áldozatok vagy gazemberek? Sokszor lehetetlenmeghatározni. A határok elmosódnak, és mint amikor robbanás történik egy gyárban, a fém- és az üvegszilánkok (a férfi és a nő szívének összetört darabkái) összeolvadnak a perzselő forróságban. Az őrület határára sodorhatja az embert, ha megpróbál válogatni a romok között.

És akkor még nem is említettük azt a borzalmat, amikor látjuk, hogy valaki, akit régen szerettünk és megvédtünk, agresszív ellenségünkké válik.Egyszer, amikor éppen a sűrűjében voltunk, megkérdeztem a válóperes, ügyvédemet, hogy bírja ezt a munkát, hogy viseli el nap mint nap, ahogya párok, akik egykor szerették, most ízekre szedik egymást a tárgyalóteremben. „Ebben a; munkában csak egyvalami szerez örömet", felelte.„Tudok ugyanis valamit, amit te nem. Tudom, hogy ez éle-! ted legrosszabb élménye, de azt is, hogy egy nap túljutsz, rajta, és rendbe jössz. Ésvégtelenül nagy örömet okoz, hogy olyasvalakinek, mint te, segíthetek túljutni élete legborzasztóbb élményén."Bizonyos tekintetben igaza volt (végül mind rendbe jövünk), de más tekintetben szörnyű nagyot tévedett (teljesen sosem jutunk túl rajta). Ebből aszempontból mi, elváltak olyanok vagyunk, mint Japán a 20. században: volt egy háború előtti és van egy háború utáni kultúránk, és a kettőközött egy óriási, füstölgő lyuk tátong.Jóformán bármit hajlandó lennék megtenni, hogy ezen az apokalipszisen ne kelljen még egyszer átesnem. De belátom azt is, hogy mindig fennállegy újabb válás lehetősége, éppen azért, mert szeretem Felippét, és mert a szerelmi kapcsolatok furcsamód könnyen elszakadó kötelékek. Deazért nem mondok le a szerelemről, és továbbra is hiszek benne. De lehet, hogy pontosan itt a bökkenő. Talán a válás az adó, amit - mint kultúra -

közösen fizetünk, mert hinni merünk a szerelemben, vagy legalábbis olyan fontos társadalmi szerződéshez merjük kötni, mint a házasság. Talánnem a szerelem és a házasság tartozik össze úgy, ahogy a ló és a szekér, hanem a szerelem és a válás.Meglehet, hogy olyan társadalmi kérdést érintünk most, amiről beszélnünk kell, éspedig sokkal inkább, mint arról, hogy kinek szabad vagy nemszabad házasodnia. Antropológiai szempontból a mai kapcsolatok igazi dilemmája a következő: ha valóban olyan társadalmat szeretnénk,amelyben az emberek egyéni vonzalom alapján választanak párt, akkor fel kell készülnünk az elkerülhetetlenre. Lesznek megtört szívek,tönkrement életek. És éppen azért, mert a szív egy megfejthetetlen rejtély („a látszólagos ellentmondás szövete", ahogy a viktoriánus tudós, Sir Henry Finck olyan szépen megfogalmazta), a szerelem óriási hazárdjátékká teszi minden tervünket és szándékunkat. Az első és a második házas-ság között talán az egyetlen különbség, hogy az ember másodszor legalább tudja, hogy hazardíroz.Emlékszem egy beszélgetésre, amit évekkel ezelőtt egy asszonnyal folytattam, akivel egy kiadói partin New Yorkban futottam össze; éppennehéz időszakot éltem át. Ez a fiatal nő, akivel társaságban már egyszer-kétszer találkoztam, merő udvariasságból megkérdezte, hol a férjem.Elárultam, hogy a férjem nem tart velem aznap este, mert éppen válófélben vagyunk. A beszélgetőpartnerem néhány nem éppen szívből jövő,szánakozó szó után, mielőtt megdézsmálta volna a sajtos tálat, kijelentette: - Én már nyolc éve élek boldog házasságban. És sosem fogok elválni.Mit lehet egy ilyen megjegyzésre válaszolni? Gratulálok a teljesítményhez, amit el sem ért? Ma már tudom, hogy ez a fiatal nő naivtudatlanságban élt, es egyáltalán nem ismerte a házasságot. Az átlagos 16. századi tinédzserrel ellentétben nagy szerencséje volt, hogy nemsóztak a nyakába egy nem kívánt férjet. De éppen ezért -mivel maga választotta a társát - a házassága ingatagabb, mint képzelné.Az esküvőnk napján tett fogadalom nemes próbálkozás, hogy tagadjuk ezt a bizonytalanságot, és meggyőzzük magunkat, hogy amit aMindenható köt össze, azt ember - ténvleg - szét nem tépheti. Azonban, sajnálatos módon, nem a Mindenható köt össze bennünket, és az ember -



aki nagyon is nem mindenható - bármikor széttépheti az esküvel fogadott köteléket. Meg ha a kiadói partin részt vevő ismerősöm biztos volt isabban, hogy sosem hagyja el a férjét, a dolog nem teljesen tőle függött. Abban az ágyban nem csak o feküdt! Minden szerelmes, még aleghűségesebb is, ki van téve annak, hogy bárhogy is szeretné az ellenkezőjét, mégis elhagyják. Tisztában vagyok ezzel a magától értetődőténnyel, mivel én is hagytam el olyanokat, akik nem akartak, hogy elhagyjam őket, és engem is hagytak el olyanok, akiknek könyörögtem, hogyne hagyjanak el. Az előbb mondottak tudatában sokkal nagyobb alázattal lépek be a második házasságomba, mint az elsőbe. Felipenemkülönben. Nem mintha az alázat önmagában megvédene minket, de ezúttal legalább alázat tölt el.

Emlékezetes a mondás, miszerint a második házasság a remény diadala a tapasztalat fölött, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy igaz is.Szerintem az első házasság reménytől csöpögő, nagy elvárásokban gazdag, gondtalan derűlátást sugárzó. A második házasság már más mögérejtőzik: talán magára ölti a nálunk hatalmasabb erők iránti tisztelet fátylát. A tiszteletet, ami már-már a félelemmel vegyes áhítattal határos.Egy régi lengyel mondás azt tartja: „Amikor harcba indulsz, mondj el egy imát. Amikor tengerre szállsz, mondj el kettőt. Mielőtt megházasodsz,mondj el hármat."Ami engem illet, egész évben imádkozni fogok.Házasság és rajongáslégi szerelemből mint bármi másból, (egy kicsit)körültekintőbb 2006 szeptemberét írtuk.Felippével még mindig Délkelet-Ázsiában vándoroltunk. Nem tehettünk mást, elütöttük az időt. A bevándorlás ügye elakadt. Sőt az igazatmegvallva, nem is csak a mi ügyünk, hanem minden olyan páré, akik jegyesi beutazási vízumért folyamodtak az Egyesült Államokba. A rendszer nem működött, az ügyünk tapodtat sem mozdult előre. Közös balszerencsénkre a kongresszus új bevándorlási törvényt hozott, így most legalábbnégy hónapra mindenki függő állapotba került a bürokrácia útvesztőjében. Több ezer pár. Az új törvény kimondta, hogy az FBI-nak ezentúl lekell nyomoznia azt az amerikai állampolgárt, aki külföldivel akar házasságot kötni; az FBI a kérelmező esetleges korábbi bűncselekményeinek nézett utána.Úgy bizony: az után az amerikai után, aki külföldivel akar házasságot kötni, az FBI nyomoz!Ezt a törvényt egyébként azért hozták, hogy védjék a nőket - pontosabban a szegény, fejlődő országbeli külföldi nőket -, nehogy börtönviselterőszaktevők, gyilkosok vagy ismert feleségverők menyasszonyaként hozzák be őket az Egyesült Államokba, ami az utóbbi években ijesztőméretű problémává dagadt. Az amerikai férfiak elsősorban az egykori Szovjetunióból, valamint Ázsiából és Dél-Amerikából kezdtek feleségetvenni maguknak, akiket - miután az Egyesült Államokba szállítottak őket - gyakran borzalmas új élet várt: prostituáltak lettek, vagyszexrabszolgák, vagy az amerikai férjük, akinek esetleg már priusza volt - nemi erőszakot követett el, vagy gyilkosságot ~, végül meg is gyilkoltaőket. Az új törvénynek tehát az volt a célja, hogy megszűrje a leendő amerikai házasfeleket, es a külföldi menyasszonyokat megvédje attól, hogyesetleg egy szörnyeteghez menjenek feleségül.Jó törvény volt. Tisztességes, pártatlan törvény. Egy ilyen törvényt lehetetlen nem helyeselni. Felipe és a magam számára csak az volt vele a baj,,hogy szerencsétlenül időzítették, mivel az ügyünk feldolgozása emiatt legalább további négy hónapot csúszott, hiszen az FBI otthonszabályszerűen és szorgosan nyomozott, hogy megerősítse, nem vagyok sem börtönviselt nemi erőszaktevő, sem szerencsétlen nők sorozatgyilkosa, jóllehet tökéletesen illett rám a profil.



Kétnaponta e-maileztem Philadelphiába, a bevándorlási ügyvédünknek, hogy megtudjam, történt-e előrelépés, szabtak-e határidőt, van-e remény.- Semmi hír - jelentette mindig az ügyvéd. Es néha emlékeztetett, ha netán elfelejtettem volna: - Ne tervezzen előre. Nem ígértek semmit.Szóval, mialatt mindez lejátszódott - jobban mondva nem játszódott le -, Felippével elutaztunk Laoszba. Észak-Thaiföldról repültünk Luangl'rabangba a hatalmas kiterjedésű, összefüggő, smaragdzöld hegyek fölött, amelyek meredeken és lenyűgözően, megdermedt, tarajos zöldhullámokként emelkedtek ki a zöldellő dzsungelből. A repülőtér olyan volt, mint egv amerikai kisváros postahivatala. Biciklis taxival mentünkbeLuang l'rabangba, ami valóságos kis ékszerdoboz: gyönyörű helyen fekszik a Mekong és a Nam Kan folyók deltájában.

Ennek a magával ragadó városnak az évszázadok alatt sikerült negyven buddhista templomot egyetlen kis földdarabkára zsúfolnia.Következésképpen lépten-nyomon buddhista szerzetesekkel találkoztunk. A koruk tíz évtől (a növendékek) kilencvenig (a mesterek) terjed, ésszó szerint tízezrével élnek Luang Prabangban. A szerzetesek egyszerű halandókhoz viszonyított aránya ezért öt az egyhez.A növendékek között páratlanul szép fiúkat fedeztem fel. Ragyogó, narancssárga köntöst viselnek, a fejüket kopaszra borotválják, a bőrük aranyló. Reggelente, hajnal előtt koldustállal a kezükben, libasorban kisereglenek a templomokból, hogy a város lakóitól összeszedjék az aznapiételüket; a városlakók az utcákon térdelnek, és rizst adnak a szerzeteseknek. Felipe, aki már belefáradt az utazásba, erre a szertartásra azt mondta,hogy „hajnali öthöz képest iszonyéi nagy felhajtás", én azonban imádtam; nap, mint nap hajnal előtt felébredtem, és kiosontam rozoga szállodánk verandájára, hogy végignézzem.Elbűvöltek a szerzetesek. Eltereltek és lekötötték a figyelmemet. A rögeszmémmé váltak. Annyira magukkal ragadtak, hogy néhány érdektelennap után, amit ebben a laoszi kisvárosban töltöttem, hozzáláttam, hogy kémkedjek utánuk. Na jő, a szerzetesek utáni kémkedés talán csúnya dolog (remélem, Buddha megbocsátja majd!), de nem tudtam neki ellenállni. Elepedtem akíváncsiságtól; tudni akartam, kik ezek a fivík, mit éreznek, mit várnak az élettől, de persze annak is volt határa, hogv nyíltan mit deríthetek kirétink. A nyelvi korlátokon túl a nők nem nézhetnek a szerzetesekre, még csak nem is mehetnek a közelükbe, nem elegyedhetnek szóba velük.Ráadásul, mivel mind egyformán festettek, nehéz volt egy bizonyos szerzetesről adatokat gyűjtenem. Egyáltalán nem sértés vagy rasszistalebecsülés, ha azt mondom, mind egyformák voltak; borotvált fejükkel, egyszerű, narancssárga köntösükkel szándékosan néznek ki egyformán.Buddhista mestereik azért teremtették meg ezt az egyenkülsőt, hogy a fiúkban elnyomják az egyéniséget, és beolvasszák őket a közösségbe. Nekik sem szabad megkülönböztetniük magukat másoktól.De heteken át Luang Prabangban tartózkodtunk, és hosszas, titkos megfigyelés után lassan kezdtem felismerni a különbséget az egymássalfelcserélhető narancsszín köntösök és borotvált fejek között. Világossá vált, hogy a fiatal szerzetesek is különböznek egymástól. Voltak kokettáló, merészebb fiúk, akik egymás vállára állva átkukucskáltak a kolostor fala fölött, és amikor elsétáltam előttük, odakiabáltak: - Jó napot,Mrs. Hölgy! -Voltak növendékek, akik éjjel lopva dohányoztak a kolostorfalakon kívül, és a cigarettájuk parazsa olyan narancssárgán izzott, minta köntösük. Láttam egy meztelen felsőtestű kamasz fiút, aki fekvőtámaszokat csinált, és megpillantottam egyet, akinek aranybarna vállán élénk színekkel egy kést ábrázoló, meghökkentően gengszterre emlékeztető tetoválás éktelenkedett. Egyik este hallgatództam, amikor egytemplomkertben egy maroknyi fiatal szerzetes Bob Marley-dalokat énekelt egymásának egy fa alatt, holott már régen aludniuk kellett volna.-Ésláttam egy kis csoport, éppen csak kamaszodó növendéket, akik kickboxot gyakoroltak; jóindulatúan versengtek, mint a fiatal fiúk bárhol avilágon, akiknek a viselkedésében ott lappang a váratlanul fellobbanó erőszakosság lehetősége.De a legmegdöbbentőbbnek azt az esetet tartottam, aminek egy délután egy Luang Prabang-i sötét kis internetkávézóban voltam szemtanúja, aholFelippével naponta több órán át az e-mailjeinket ellenőriztük, és ahonnan a családjainkkal meg a bevándorlási ügyvédünkkel tartottuk a



kapcsolatot. Gyakran jártam ide egyedül is. Amikor Felipe nem tartott velem, a számítógépen otthoni ingatlanhirdetéseket böngésztem;Philadelphia környékén kerestem házakat. Életemben még sosem éreztem ilyen honvágyat, vagy talán most éreztem ilyet először. Pontosabban:otthon iránti vágyat. Őrülten sóvárogtam egy házra, egy címre, egy kis saját lakhelyre. Arra áhítoztam, hogy kiszabadítsam a könyveimet araktárból, ábécérendbe szedve felrakjam őket a polcra. Arról álmodoztam, hogy legyen egy háziállatom, saját konyhámban főzött ételeket egyek,a régi cipőimet hordjam, és a nővérem meg a családja közelében éljek. Nemrégiben hívtam az unokahúgomat, hogy a nyolcadik születésnapja alkalmából sok boldogságot kívánjak neki, ő pedig teljesen kiborult a

telefonban.- Miért nem vagy itt? - csattant fel Mimi. - Miért nem jössz el a születésnapi zsúromra?- Nem lehet, szívem. A világ másik végén vagyok, és nem mozdulhatok.- Akkor miért nem jössz holnap?Felippét nem akartam ezzel terhelni. A honvágyam tehetetlenséget ébresztett benne, ügy érezte, csapdába esett, és valami megmagyarázhatatlanoknál fogva ő a felelős azért, hogy erőszakkal Észak-Laoszba települtünk. De az otthon állandóan elterelte a figyelmemet. Bűntudat gyötört,hogy Felipe háta mögött ingatlanhirdetéseket futtatok a gépen, mintha pornóoldalakat néznék, mégsem bírtam ellenállni neki. „Ne tervezzenek",hajtogatta a bevándorlási ügyvédünk, én mégsem tudtam uralkodni magamon. Tervrajzokról álmodoztam. Házalaprajzokról.Itt üldögéltem hát egyedül az internetkávézóban egy forró Luang Prabang-i délutánon, a vibráló képernyőre meredtem, és a Delaware folyónálegy kőből épült kis házat csodáltam, amihez egy kis csűr is tartozott, amit könnyen átalakíthattunk volna dolgozószobává, amikor hirtelen leültmellém egy sovány, kamaszkorú szerzetesnövendék. Csontos fenekével könnyedén egyensúlyozott a kemény széken. Hetek óta láttamszerzeteseket számítógépezni ebben a kávézóban, mégsem tudtam még túltenni magam azon a kulturális sokkon, amit a világhálón szörföző borotvált fejű, sáfrányszínű köntöst viselő, komoly fiúk látványa keltett bennem. Kíváncsiságtól hajtva, hiszen szerettem volna tudni, mitcsinálnak a számítógépen, néha felálltam, és fesztelenül körbesétáltam; mialatt elhaladtam mögöttük, rápillantottam a képernyőjükre. Általábanvideojátékokat játszottak, bár olykor nagy vesződséggel angol szöveget gépeltek, és teljesen elmerültek a munkában.A fiatal szerzetes azonban ma közvetlenül mellém ült le. Olyan közel volt, hogy láttam vékony, halványbarna karján az alig észrevehetőszőrszálakat. A két számítógép olyan szorosan állt egymás mellett, hogy tisztán láttam a képernyőjét is. Kis idő múlva odapillantottam, I hogylegyen valami sejtésem arról, min dolgozik, és döbbenten állapítottam meg, hogy egy szerelmes levelet olvas. Jobban mondva egy szerelmes e-mailt, amiről egy szempillantás alatt kiderítettem, hogy egy Carla nevű lány írta, aki magától értetődően nem laoszi nyelven, hanem könnyed,hétköznapi angolsággal fogalmazott. Carla tehát amerikai! Vagy talán angol. Vagy ausztrál. A fiú képernyőjén a szemembe szökött egy mondat:„Még mindig hiányzol, hiányzik a szex."Felriadtam merengésemből. Jézusom, mit művelek? Más levelezését olvasom? Ráadásul a válla fölött? Szé'J gyenkezve kaptam el a tekintetemet. Nem rám tartozik. Újból a Delaware-völgyi ingatlanokat böngésztem, bár természetesen egy kicsit nehezen tudtam a saját dolgaimrakoncentrálni, mert mégiscsak: Ki az ördög az a Carla?Ott kezdődik, hogy hogyan ismerkedik meg egy fiatal nyugati nő és egy tini laoszi szerzetes? Hány éves a lány? És amikor azt írta: „Még mindighiányzol, hiányzik a szex", vajon úgy értette-e, hogy „Szeretném, ha a szeretőm lennél"?, vagy már viszonyuk van, és a szenvedélyes testiegyüttlét emlékére céloz? És ha Carla meg a szerzetes kapcsolata testi kapcsolat... akkor ez hogy jött létre? Mikor? Carla talán Luang Prabangbanvakációzott, és valahogy szóba elegyedett ezzel a fiúval, bár a nőknek még rá sem szabad pillantaniuk a szerzetesnövendékekre? Vajon a fiú neki



is odakiáltott, hogy „Jó napot, Mrs. Hölgy", és a dolgok ezek után szexuális síkon folytatódtak? És most mi lesz velük? Vajon ez a fiú megszegiaz esküjét, és Ausztráliába megy? (Vagy Nagy-Britanniába, Kanadába vagy Memphisbe?) Vagy inkább Carla költözik Laoszba? Vajonviszontlátják-e valaha is egymást? És ha rajtakapják őket, vajon kitiltják-e a fiút a rendből? (Egyáltalán, a buddhizmusban ez a megfelelőkifejezés?) A szerelmi viszonyuk tönkreteszi-e az életét? Vagy a lányét? Vagy mindkettőjükét?A fiú elragadtatott némaságba burkolódzva bámulta a képernyőjét, és olyan odaadóan tanulmányozta a szerelmes levelet, hogy fogalma sem volt,hogy ott ülök mellette, és némán aggódom a jövőjéért. Mélységesen nyugtalankodtam miatta: gyötört a tudat, hogy ez az ügy meghaladja a

képességeit, és az események láncolata csak szívfájdalomba sodorja.Ugyanakkor lehetetlen gátat vetni a vágy áradásának a világban, gondoltam, bármennyire nem helyénvaló is néha. Előjogunk, hogy groteszkülválasszunk, a hozzánk legkevésbé illő partnerbe szeressünk bele, és előre megjósolható, hogy szerencsétlen helyzetekbe sodródunk ezáltal. Carlatehát belezúgott egy tinédzser korú szerzetesbe? És akkor mi van? Hogy is ítélhetném el ezért? Nem szerettem-e beié életem során én is a hozzámlegkevésbé illő férfiakba? És nem a gyönyörű, „spirituális" fiúkra vágytam mindig a legjobban?A szerzetes nem gépelt választ Carlának, vagy legalábbis nem azon a délutánon. Még néhányszor elolvasta a levelet, mintha egy vallásosszöveget tanulmányozna. Aztán sokáig csendben üldögélt; a keze erőtlenül hevert az ölében, a szemét lehunyta, mintha meditálna. Végülmegelevenedett: kinyomtatta a levelet. Még egyszer elolvasta Carla szavait, ezúttal a papírról. Gyöngéden összehajtogatta, mintha origamithajtogatna, és eldugta narancsszínű köntöse rejtett zugába. Aztán ez a gyönyörű, még majdnem gyerek fiatalember bezárta a levelezőprogramot,és kisétált az ősi folyóparti város perzselő forróságába.Egy pillanat múlva felálltam, és észrevétlenül követtem az utcára. Néztem, ahogy lassan a dombon álló központi templom felé sétál. Nem nézettse jobbra, se balra. Nemsokára egy csapat fiatal szerzetes előzött meg; beérték a fiatalembert, és Carla szerzetese csendesen csatlakozotthozzájuk, és úgy tűnt el a soraikban, mint egy karcsú, narancssárga hal a hozzá hasonlók között. Hamarosan el is vesztettem szem elől a teljesenegyformán festő fiúk tömegében, bár nyilvánvalóan ezek a fiúk sem voltak egyformák. A fiatal laoszi szerzetesek közül legalább egyösszehajtogatott szerelmes levelet őrzött a köntöse redői között, amit egy Carla nevű nőtől kapott. És bármekkora őrültségnek hangzott is, bármilyen veszélyes játékot űzött is, akaratlanul is örömmel vegyes szánalommal gondoltam rá.Bármi legyen is a vége, vele legalább történt valami.Buddha azt tanította, hogy a vágy minden emberi szenvedés gyökere. Nagyon is jól tudjuk, hogy ez mennyire igaz. Az, aki vágyott már valamire,és aztán nem kapta meg (vagy ami még rosszabb, megkapta, azután elveszítette), nagyon jól ismeri azt a szenvedést, amiről Buddha beszél. Egymásik ember utáni vággyal kockáztatunk talán a legtöbbet. Amint úgy istenigazából megkívánjuk, olyan, mintha sebésztűvel a másik ember bőréhez öltenénk a boldogságunkat, így minden elválás rögtön szaggató fájdalmat okoz. Annyit érzünk csak, hogy mindenáron meg kellszereznünk vágyaink tárgyát, és soha nem akarunk elválni tőle. Csak a szeretett személyre tudunk gondolni. Ettől az ősi késztetéstől hajtva már nem vagyunk többé a magunk urai. Vágyaink rabszolgái leszünk.Láthatjuk tehát, hogy Buddha, aki a bölcsességhez vezető utat a derűs szenvtelenségben látta, bizonyára nem helyeselte volna, hogy ez a fiatalszerzetes titkon magánál hordja egy Carla nevű lány szerelmes levelét. Feltehetően figyelemelterelőnek tartotta volna ezt a találkát. Nem tettvolna rá jő benyomást egy titkos, érzéki kapcsolat. Igaz viszont, hogy Buddha nem rajongott a szexuális vagy romantikus együttlétért. Nefeledjük, hogy mielőtt a Tökéletessé vált volna, elhagyta a feleségét és a gyermekét, hogy senkitől sem akadályoztatva nekivághasson spirituálisutazásának. Buddha - az őskeresztény atyákhoz hasonlóan - azt tanította, hogy csak a nőtlenek és a magányosak találnak rá a megvilágosodásra.



A hagyományos buddhizmus ezért mindig is egy kis gyanakvással kezelte a házasságot. A buddhista út a lelki függetlenség útja, és a házasságolyan állapot, ami a házastárshoz, gyermekekhez és az otthonhoz való mély, lelki kötődéssel jár. A megvilágosodáshoz vezető út onnan indul,ahol mindennek hátat fordítunk.A hagyományos buddhista kultúrában létezik egy szerep a házasok számára, de ez jobbára a támogatásban merül ki. A házasokat Buddha„háztulajdonosokként" emlegette. Még egyértelmű utasításokkal is ellátta őket, hogy miként legyenek jó háztulajdonosok: legyenek kedvesek aházastársukhoz, legyenek becsületesek, hűségesek, adjanak alamizsnát a szegényeknek, kössenek tűz- és árvízkár elleni biztosítást...Komolyan mondom! Buddha szó szerint azt tanácsolta a házaspároknak, hogy kössenek ingatlanbiztosítást!Ugye nem olyan izgalmas út, mint elhúzni az illúzió fátylát, és megállni a tündöklő tökéletesség csillogó küszöbén? De ami Buddhát illette, aháztulajdonosok nem érhették el a megvilágosodást. E tekintetben megint csak az őskeresztény atyákhoz hasonlított, akik úgy tartották, hogy aházastársi ragaszkodás megakadályozza a mennybe jutást, amiből egyenesen az következik, hogy eltöprengünk, mi kifogásuk is volt ezeknek amegvilágosodott embereknek a párkapcsolat ellen. Mire ez a nagy ellenszenv a szerelmi és a szexuális egyesülés vagy akár a tartós házasságiránt? Mi ez a nagy ellenállás a szerelemmel szemben? Vagy talán nem is a szeretet, a szerelem volt a gond; senki a világon nem tanította úgy aszeretetet és az együttérzést, mint Jézus és Buddha. Talán a vággyal járó veszélyek késztették ezeket a nagy mestereket arra, hogy aggódjanak azemberek lelke, józan esze és lelki egyensúlya miatt.A baj csak az, hogy csupa vágy vagyunk; érzelmi létünket a vágy fémjelzi, és ez vezethet a bukásunkhoz) vagy mások bukásához is. A vágyrólírt leghíresebb értet kezesben, a Szimpóziumban Platón egy híres vacsorát ír le, amelyen a neves drámaíró, Arisztophanész elmond egy mondátarról, miért táplálunk mi, emberek olyan mély vágyat az egymással való egyesülés iránt, és az egyesülés aktusa sokszor miért nem kielégítő, sőt pusztító.Egyszer volt, hol nem volt, meséli Arisztophanész, éltek egyszer a mennyben az istenek és lent a földön az emberek. De mi, emberek nem úgynéztünk ki, mint most. Két fejünk, négy karunk és négy lábunk volt, vagyis két ember tökéletes egyesülése voltunk egy testben. Háromlehetséges nemi, illetve szexuális változatban léteztünk: férfi nővel, férfi férfival és nő nővel, attól függően, hogy kihez ki illik a legjobban. Mivelmindegyikünk lényébe belegyúrták a tökéletes partnert, valamennyien boldogok voltunk. A kétfejű, nyolc végtagú, tökéletesen elégedett emberek úgy jöttek-mentek a földön, mint a bolygók az égen: álmodozva, rendezetten, gördülékenyen. Nem szenvedtünk semmiben sem hiányt, nem voltszükségünk senkire. Nem volt torzsalkodás, sem káosz. Teljes egészet alkottunk.De teljességünkben túlzott büszkeségre vetemedtünk. Nem tiszteltük az isteneket. A hatalmas Zeusz azzal büntetett bennünket, hogy félbevágta akétfejű, nyolctagú, tökéletesen elégedett teremtményeket, és megteremtette a kegyetlenül kettészakított, egyfejű, kétlábú, kétkarú, nyomorultteremtmények világát. A tömeges csonkítás pillanatában Zeusz az emberi állapot legfájdalmasabbjával sújtott bennünket: azzal az állandó, tompasejtéssel, hogy nem vagyunk egészek. Az idők végezetéig az ember azzal a tudattal születik, hogy hiányzik valamije, az elveszett másik fele, amit jobban szeretünk, mint önmagunkat, és ez az elveszett rész ott van valahol, egy másik ember bőrében forog a világegyetemben. És abban a hitbenlátjuk meg a napvilágot, hogy ha elég kitartóan keresgélünk, egy nap talán megleljük az eltűnt felünket, a lelkünk másik felét. És a vele valóegyesülés révén ismét helyreállítjuk az eredeti formánkat, hogy soha többé ne kelljen átélnünk a magányt.Az emberi meghittség ritka fantáziaképe ez: hogy egy meg egy egy szép napon valahogy megint egy lesz.De Arisztophanész arra is figyelmeztetett, hogy a szerelmen keresztül elért beteljesülés álma keresztülvihetetlen. Fajként túlságosan megtörtek vagyunk, hogy egyszerű egyesülés útján helyreállítsuk magunkat. A szétszakított, nyolctagú emberek szétvágott két fele eredetileg úgy



szétszóródott a szélrózsa minden irányában, hogy lehetetlen, hogy valaha is megtaláljuk a hiányzó másik felünket. A szexuális egyesülés egy kisidőre a teljesség és a kielégültség érzetét nyújthatja (Arisztophanész úgy vélte, hogy Zeusz szánalomból részesítette az embereket az orgazmusadományában, éspedig azért, hogy átmenetileg ismét egynek érezzük magunkat, és ne pusztuljunk bele a depresszióba és a kétségbeesésbe), de avégén - így vagy úgy - önmagunkkal egyedül maradunk. A magánytól tehát nem szabadulunk, s miközben a tökéletes egyesülést keressük, ezértis lépünk kapcsolatra újra meg újra a hozzánk nem illő emberrel. Időnként azt képzeljük, hogy megtaláltuk a lelkünk másik felét, de nagyobb avalószínűsége, hogy csak olyasvalakit találtunk, aki szintén a lelke másik felét keresi, és aki ugyanolyan elkeseredetten vágyik arra, hogy bennünk találjon rá a teljességre.Itt kezdődik a rajongás. Az emberi vágy legveszélyesebb formája. A pszichológusok által „tolakodónak" nevezett gondolkodáshoz vezet, ahhoz ahírhedten szórakozott állapothoz, amelyben képtelenek vagyunk bármire, koncentrálni, és csakis a rögeszménk tárgya foglalkoztat. Ha egyszer úrrá lesz rajtunk a rajongás, minden más - az állásunk, a kapcsolataink, a kötelezettségeink, az evés, az alvás vagy a munka - háttérbe szorul,miközben a szeretett személlyel kapcsolatos képzelgéseinkbe merülünk, és e képzelgések egykettőre ismétlődőek, tolakodóak és mindentfelemésztőek lesznek. A rajong I úgy változtatja meg az agy kémiai összetételét, mintha ópiumszármazékokkal és serkentőszerekkel tömnénk magunkat. A tudósok nemrégiben fedezték fel, hogy a rajongó szerelmes és egy kokainfüggő agyának letapogatott képe és hangulati ingadozásaiigen hasonlók, ami, mint kiderült, nem is meglepő, hiszen a rajongás szenvedélybetegség, amelynek mérhető kihatása van az agyra. Dr. HelenFisher antropológus és rajongásszakértő magyarázata szerint egy megszállott szerelmes - a drogfüggőhöz hasonlóan - „egészségtelen, megalázóés fizikailag is veszélyes végletekig mehet el, hogy megszerezze a narkotikumát".És ez a drog semmikor sem olyan erős, mint egy szenvedélyes szerelmi kapcsolat legelején. Fisher megfigyelte, hogy a szerelmi kapcsolat elsőhat hónapjában igen sok baba fogan; ezt a tényt igazán figyelemreméltónak tartom. A delejes rögeszmésség eufórikus odaadásba csaphat át, amia legjobb módja, hogy teherbe essünk. Néhány antropológus még azt is állítja, hogy az emberi fajnak szüksége van a rajongásra, hogyszaporodjon: ez az állapot elég nemtörődömmé tesz bennünket, hogy megkockáztassuk a terhességet, amelynek segítségével az állandóutánpótlásról gondoskodunk.Fisher kutatásai arra is rávilágítottak, hogy az emberek hajlamosabbak a rajongásra, amikor életük során érzékenyebb, sérülékenyebb állapotbanvannak. Minél nyugtalanabbak és kiegyensúlyozatlanabbak vagyunk, annál gyorsabban és meggondolatlanabbul habarodunk bele valakibe. Arajongás ennek következtében úgy hangzik, mint egy bennünk szunnyadó vírus, ami lesben áll, és csak arra vár, hogy mikor támadhatja meglegyengült érzelmi immunrendszerünket. Az egyetemisták, akik életükben először kerülnek az otthonuktól távol, bizonytalanok és hiányzik acsaládi hátterük, közismerten hajlamosak a hirtelen fellobbanásra. És mind tudjuk, hogy az idegenbe látogatók gyakran szinte egyik napról amásikra habarodnak bele vadidegenekbe. Az utazás izgalmában és szakadatlan változásában gyorsan meggyengül a védekező mechanizmusunk.Bizonyos szempontból persze csodálatos érzés (életem végéig megborzongok a gyönyörségtől, amikor eszembe jut, hogy a madridi buszvégállomás előtt megcsókoltam azt a fiút), de ilyen körülmények között jobb hallgatni a híres észak-amerikai filozófus, Pamela Anderson

tanácsára; „Sose menj férjhez egy vakáción,"Aki érzelmileg nehéz időket él át - egy családtag halála vagy egy állás elvesztése megviseli -, szintén fogékony az állhatatlan szerelemre. A betegek, a sebesültek és a rémült emberek is hírhedten hajlamosak a váratlan szerelemre, ami jó magyarázat arra, hogy a csatában kifáradt,megsebesült katonák miért veszik el az. ápolónőiket. A. válságba jutott házaspárok is könnyen esnek bele másba, amit személyes példámmal istanúsíthatok: az első házasságom végén bekövetkező őrült felfordulásban, amikor „józan" ítélőképességemre támaszkodva kiléptem a világba,



eszelősen beleszerettem egy másik férfiba, méghozzá pontosan akkor, amikor elhagytam a férjemet. Mérhetetlen boldogtalanságom ésmegtépázott önérzetem szinte odavetett a rajongás karjaiba, és lám, oda is zuhantam! Az én helyzetemben - és abból, amit a mai eszemmel tudok,a helyzetem közhelyszerű vol t - az új szerelmemnek mintha egy hatalmas KIÚT feliratú tábla lógott volna a nyakában, én pedig ki is akartam jutni rajta a lassan összeomló házasságomból, hogy aztán hisztérikus bizonyossággal állítsam, hogy éppen ez az ember testesít meg mindent,amire az életben szükségem van.Megdöbbentő, mennyire ennek az. ellenkezője történt.A szalmalánggal persze az a baj, hogy délibáb, porhintés, vagyis inkább hormonok keltette érzékcsalódás. A rajongás nem azonos a szerelemmel,inkább a szerelem kétes másod-unokatestvére, aki folyton pénzt kunyerál, és nem marad meg egyetlen állásban sem. Ha belezúgunk valakibe,valójában nem is azt az embert nézzük, hanem, a teljesség álmától megrészegülve, azt, amit kivetítettünk egy lényegében idegen emberre, rabulejt minket a saját tükörképünk, ilyen állapotban hajlamosak vagyunk a szerelmünkről mindenféle káprázatos dolgokat feltételezni, amik vagyigazak, vagy sem, A szeretett személyt félistennek látjuk, még ha a barátaink vagy a családunk értetlenül áll is a jelenség előtt. Akit az egyik Vénusznak lát, az a másik szemében csak egy szép, de hülye tyúk, és lehet, hogy akiben mi Adoniszt látunk, azt mások totál unalmas kislúzernek tekintik.És persze minden szerelmes rózsaszín szemüvegen át latja a párját. így is kell lennie! Természetes, sőt helyénvaló, hogy némileg eltúlozzuk a párunk erényeit. Carl jung szerint a legtöbb szerelmi kapcsolat első hat hónapja szinte mindenki számára a vegytiszta kivetítés időszaka. Arajongás ezzel szemben félresiklott kivetítés. Egy rajongáson alapuló viszonynak semmi köze a józansághoz; a tévképzetek itt nem ismernek határokat, és a helyes megítélés elveszti a lába alól a talajt. Freud a rajongást velősen csak a „tárgy túlértékelésének" nevezte, Goethe pedig mégfrappánsabban fogalmazott: „Amikor két ember igazán boldog egymással, általában feltételezhetjük, hogy tévednek." (Apropó, szegény Goethe!Még ő sem volt immúnis a rajongással szemben, hiába volt olyan bölcs és tapasztalt. A rendíthetetlen, öreg német hetvenegy éves korábanszenvedélyesen beleszeretett a hozzá egyáltalán nem illő Ulrikéba, egy tizenkilenc éves szépségbe, aki visszautasította a költő szenvedélyesházassági ajánlatait, és a korosodó zseni emiatt olyan vigasztalhatatlanná vált, hogy rekviemet írt saját élete halálára, amelyet e szavakkal fejezett be: „Elvesztettem az egész világot, elvesztettem önmagamat. E lázas állapotban lehetetlen a kapcsolatteremtés. Az érett, felnőtt, valóságos és józan szerelem, ami évről évre törleszti a lakáskölcsönt és elhozza a gyerekeket az iskolából, nem rajongáson, hanem szereteten és tiszteletenalapul. A latin respicere (ránézni) szóból származó „respect", azaz tisztelet azt feltételezi, hogy látjuk is azt, aki mellettünk áll, amire aromantikus önámítás kavargó ködében képtelenek vagyunk. A valóság abban a pillanatban eltűnik a színről, amint a rajongás belép, éshamarosan a legőrültebb dolgokon kapjuk magunkat, amik józan állapotunkban meg sem fordulnának a fejünkben. Például leülünk aszámítógéphez, és szenvedélyes szerelmes levelet írunk egy tizenhat éves laoszi szerzetesnek, vagy valami hasonló. És amikor évekkel későbblehiggadunk, feltesszük magunknak a kérdést: Mégis, hol járt az eszem?, mire a válasz rendszerint ez: Elment.A pszichológusok „nárcisztikus szerelem" -nek nevezik az efféle állapotot.

Én a „húszas éveim"-nek.Mindenképpen tisztázni szeretném, hogy tulajdonképpen semmi kifogásom a szenvedély ellen. Nagy isten, dehogyis! Életem legfelvillanyozóbbélménye a^ volt, amikor romantikus megszállottság ragadott ma^, gával. Az ilyen szerelemtől eufórikus, mitikus szuper^ hősnek, emberfelettinek és halhatatlannak képzeljük magunkat. Majd' kicsattanunk az életkedvtől, nincs szükségünk alvásra, a szerelmünk oxigénnel tölti megre tüdőnket.Bármilyen fájdalmasan alakul is egy ilyen kapcsolat a végén (és számomra mindig fájdalmasan végződött), nem szeretném, ha bárki is úgy élné



le az életét, hogy sosem tudja meg, milyen eufórikusán egybeolvadni egy másik emberrel. így hát amikor azt mondom, hogy izgatottszánakozással gondoltam a szerzetesre és Carlára, ezt értettem rajta. Örülök, hogy lehetőségük volt belekóstolni ebbe a mámorító boldogságba.És szívből örülök, hogy az áldozat ezúttal nem én vagyok.Van valami ugyanis, amiben negyvenhez közeledve magammal kapcsolatban egészen biztos vagyok. Már nem vagyok képes a rajongásra.Elpusztít. Végül mindig bedarál. Bár tudom, hogy élnek olyan párok, akiknek kapcsolata szenvedélyes mámorral kezdődött, majd lassanlecsillapulva hosszú, egészséges kapcsolattá szelídült, nekem sosem sikerült rájönnöm a fortélyára. Ha belebolondultam valakibe, az nálammindig egyformán végződött: tönkretett, méghozzá nagyon gyorsan.De imádtam a fiatalkori fellángolások mámorát, ezért szokásommá vált, és szokáson pontosan ugyanazt értem, mint amit egy heroinista, amikor adrogozásról beszél: a kontrollálhatatlan kényszerre alkalmazott enyhe kifejezést. Mindenütt a szenvedélyt kerestem. Koncentráltan„fogyasztottam". Olyan lány voltam, akiről Grace Paley írt: akinek mindig kellett, hogy legyen egy férfi az életében, még akkor is, amikor már volt egy. Tízes éveim végén és húszas éveim elején a specialitásom lett, hogy első látásra beleszerettem valakibe, és ezt akár évente négyszer ismegismételtem. Volt, hogy annyira belebetegedtem a szerelembe, hogy az életem hosszabb szakaszait is elvesztettem a szerelemmel együtt. Akapcsolat elején, a féktelen odaadás következtében, megszakadt a világgal a kapcsolatom, aztán hamarosan a szerelem végén találtam magam,zokogtam és rókáztam. Közben pedig annyi álmatlan éjszakám volt, és annyira elvesztettem a józan eszemet hogy, visszatekintve, egyesszakaszok úgy néztek ki, mint egy részegség miatti emlékezetkiesés. Csak éppen az alkohol hiányzott belőle.Férjhez mehetett-e egy ilyen lány huszonöt éves korában? A Bölcsesség és a Körültekintés bizonyára nem tanácsolták volna. De egyiküket semhívtam meg az esküvőmre. (Védelmemben legyen mondva, hogy a vőlegény sem hívta meg őket.) Akkoriban minden szempontbólmeggondolatlan lány voltam. Egyszer olvastam egy újságcikket egy férfiról, aki több ezer hektár ereiéit gyújtott fel úgy, hogy egész nap egynemzeti parkon hajtott át, és a földön maga után húzta a kipufogódobját,ebbéli pedig szikrák pattantak ki, amik pár száz méterenként lángra lobbantották a száraz aljnövényzetet, és apró tüzeket okoztak. Az autósok rádudáltak, integettek neki, hogy felhívják a figyelmét, mekkora bajt okoz, a pasi azonban lelkesen hallgatta a rádióját, és fel sem tűnt neki akatasztrófa, amit a háta mögött elindított. Ilyen voltam én is fiatalkoromban. Csak amikor a harmincas éveim elején jártam, és a volt férjemmelörökre tönkrevágtuk a házasságunkat, és az életem (valamint néhány nagyon rendes ember, néhány nem olyan rendes ember és egy maroknyi bámészkodó élete) fenekestül felfordult, akkor fékeztem le végre a kocsit. Megálltam, kiszálltam, tekintetemet körülhordoztam az elszenesedetttájon, egyet-kettőt pislogtam, majd így szóltam: - Csak nem akarjátok azt mondani, hogy ennek az egész rémségnek köze van hozzám ? Es akkor beütött a depresszió.Parker Palmer kvéker tanító egyszer úgy írta le a saját életét, hogy a depresszió olyan barátja volt, aki az általa örökösen gerjesztett hamis eufóriatúlzott feldobottságától mentette meg, A depresszió visszarántotta a földre, arra a szintre, mondta Palmer, ahol végre a valóság talaján állhatott éssétálhatott. Engem is vissza kellett húzni a valóság talajára azok után, hogy éveken át meggondolatlan szerelmek sorával mesterségesen a

magasba repítettem magam. En is megismertem a depressziót, ami elkerülhetetlen, bár nyomasztó és fájdalmas volt.A magányosan töltött időt arra használtam, hogy őszintén válaszoljak a fájó kérdésekre, és egy türelmes terapeuta segítségével leássak destruktívviselkedésem gyökeréhez. Utazni kezdtem (és elfordultam a buszvégállomásokon látott jóképű spanyol férfiaktól). Szorgalmasan másörömforrásokat kultiváltam. Sok időt töltöttem egyedül. Korábban sosem voltam egyedül, de most feltérképeztem a magányt is. Megtanultamimádkozni, és amennyire tudtam, vezekeltem a mögöttem felégetett pusztaság miatt. De elsősorban önmagam vigasztalásának újszerű művészetét



gyakoroltam, és ezzel a kérdéssel hárítottam el a futó szerelmi és szexuális kapcsolatok kísértését: hosszú távon hasznára válik-e bárkinek is ez aválasztás? Egy szóval: felnőttem.Immánuel Kant azon a véleményen volt, hogy mi, emberek - érzelmi bonyolultságunknál fogva - életünk során két kamaszkoron esünk át. Azelső, amikor fizikailag éretté válunk a testi szerelemre, a második, amikor értelmileg is készen állunk rá. A két eseményt sok-sok év választhatjael, bár néha felmerül bennem, nem csak fiatalkori szerelmi kudarcaink élményei és tanulságai révén válunk-e érzelmileg éretté? Túlzott bölcsességet feltételeznénk egy fiatalról, ha egy húszéves lánytól azt várnánk el, hogy automatikusan olyasmiket tudjon az életről, amihez egynegyvenes nőnek évtizedekre volt szüksége, hogy megértse? Más szóval, talán mindenkinek át kell esnie az első kamaszkor gyötrelmein éstévedésein, mielőtt eljutunk a másodikba?A magánnyal és az önmagam elszámoltatásával kapcsolatos kísérletem már régen zajlott, amikor megismerkedtem Felippével. Kedves volt,hűséges és figyelmes, csak nem siettünk el semmit. Nem kamaszkori fellángolás volt. Nem is első vagy nyári szerelem. A felszínen a szerelmünk nagyon is romantikusnak tűnt, mialatt kibontakozott, hisz az isten szerelmére, Bali trópusi szigetén találkoztunk, a szélben hajladozó pálmafák alatt stb. stb. Idillibb környezetet elképzelni sem lehetett volna. Ha jól emlékszem, akkoriban egy e-mailben leírtam ezt az álomszerű helyszínt; alevelet a nővéremnek írtam, aki egy philadelphiai kertvárosban lakik. Visszatekintve, nem volt tőlem szép. Catherine két kisgyerekkel voltotthon, és egy óriási házrenoválást kellett végigcsinálnia, ezért csak ennyit válaszolt: „Na, ja, a hétvégén én is egy trópusi szigetre készültem a brazil szeretőmmel, de a forgalmi dugó miatt itt rekedtem."Hát, igen, Felippéhez fűződő szerelmi kapcsolatom csodálatosan romantikus volt, amelynek az emlékét egy életen át nagy becsben tartom majd.De nem volt fellángolás, meg is mondom, miért: nem követeltem tőle, hogy a Nagy Felszabadítóm vagy Minden Élet Forrása legyen, nemoldódtam fel benne, mint egy kicsavart, felismerhetetlen, élősködő homunkulusz. Hosszú együtt járásunk alatt érintetlen maradt aszemélyiségem, és hagytam, hogy Felippében is önmagát lássam. Egymást talán csodaszépnek, tökéletesnek és páratlanul hősiesnek láttuk, desosem veszítettem szem elől - egyikünk esetében sem - a tényeket: szerető szívű, de elgyötört, elvált asszony voltam, akinek uralkodnia kellett azérzelgős romantikára és a túlzott elvárásokra való hajlamán, Felipe pedig egy szeretetteljes, kopaszodó, elvált pasi volt, akinek vissza kellettfognia az ivást és a megcsalástól való, mélyen fészkelő félelmét. Viszonylag rendes emberek voltunk, tele nagyon is átlagos, jelentős, személyescsalódások sebeivel, és olyasmit kerestünk, amit egyszerűen találhattunk meg egymásban: kedvességet, figyelmet/ kölcsönös vágyat arra, hogymegbízhassunk valakiben és megbízzanak bennünk.A mai napig nem terhelem Felippét azzal a hatalmas felelősséggel, hogy valamiképpen teljessé tegyen. Mostanra már rájöttem, hogy ha akarna,sem tudna kiegészíteni, teljessé tenni. Tökéletlenségeimmel számoltam már annyira, hogy tudjam: kizárólag az enyémek. Miután tisztába jöttemezzel az alapvető igazsággal, meg tudom állapítani, hol kezdődöm én, és hol a másik ember. Z.i-varba ejtően egyszerű trükknek tűnik, devilágosan ki kell mondanom, hogy három és fél évtizedre volt szükségem, hogy eljussak erre a pontra, azaz tisztába jöjjek a józan emberimeghittség korlátaival, ahogy C. S. Lewis olyan szépen meghatározta, amikor a feleségéről ezt írta: „Mindketten tudtuk: megvannak a magam

nyomorúságai, amelyek nem az övéi, ahogy az ő nyomorúságai sem az enyémek."Más szóval, egy meg egy néha feltehetően kettővel egyenlő.De honnan tudhatnám biztosan, hogy többé sosem habarodok bele senkibe? Mennyire megbízható a szívem? Milyen szilárd Felipe irántamtanúsított hűsége? Honnan tudhatom kétséget kizáróan, hogy más vágyak nem visznek-e kísértésbe, és nem szakítanak-e el egymástól?Ezeket a kérdéseket kezdtem feltenni magamnak, amikor rájöttem, hogy Felipével - ahogy a nővérem szokta mondani - „ életfogytosok"



vagyunk. Az igazat megvallva jóval kevésbé nyugtalankodtam az ő, mint a magam hűsége miatt. Felipének nem olyan hányatott a szerelmimúltja, mint az enyém. Reménytelenül monogám, aki ha kiválaszt valakit, könnyedén felvállalja, hogy hű lesz hozzá, és részéről el is van intézvea dolog. Minden tekintetben hűséges. Ha talál egy kedvenc éttermet, boldogan vacsorázik ott minden este, és nem vágyik a változatosságra. Hatetszik neki egy film, örömmel megnézi akár százszor is. Ha megkedvel egy ruhadarabot, évekig képes hordani. Amikor először vettem nekicipőt, aranyosan így szólt: - Nagyon kedves tőled, drágám, de már van egy pár.Felipe első házassága nem hűtlenség miatt futott zátonyra (már volt egy „pár cipője", ha értik, mire gondolok). Járulékos problémák temették maguk alá, amelyek akkora terhet róttak a családra, hogy a kötelék végül elszakadt. Nagy kár, mert őszinte meggyőződésem, hogy Felipe egyéletre képes elkötelezni magát. Velejéig lojális. Es ezt sző szerint kell érteni. Az evolúciós tudomány egyik elmélete szerint kétféle férfi létezik aföldön: a gyermeknemzésre és a gyermeknevelésre alkalmas. Az előbbi kötetlen, szabad szerelemben él, az utóbbi megállapodott.Ez a híres „apa vagy csirkefogó" elmélet. Evolúciós körökben ezt a jelzőt nem tekintik erkölcsi ítéletnek, inkább olyasminek, amit a DNSszintjéről közelítenek meg. A fajunk hímnemű egyedeiben van egy létfontosságú kis kémiai eltérés, amit „vazopresszin-receptor-génnek"neveznek. Az a férfi, akiben megvan ez a gén, rendszerint megbízható és szavahihető szexuális partner, aki évtizedeken át kitart egy feleségmellett, felneveli a gyerekeit, és szilárd családi hátteret biztosít (hívhatjuk őket „Harry Truman"-oknak). Akikből viszont hiányzik ez a gén, azok hajlamosak a hetyegésre és a hűtlenkedésre, és állandó igényük van arra, hogy másutt keressék a szexuális változatosságot (nevezzük csak egyszerűen „John F. Kennedy"-knekőket).Az evolúciós biológusnők között az a vicc járja, hogy a férfiak egvetlen porcikája, amit egy potenciális partnernek le kell mérnie, a vazopresszin-receptor-gén hossza. A világ vazopresszin-receptor-génnel gyéren ellátott John F. Kennedyjei keresztül-kasul bejárják a földet, és széthintik amagjukat, amivel fenntartják az emberi DNS vegyes és kevert mivoltát, ami persze jó a fajnak, ha a nőknek nem is, akiket az ilyen férfiak

szeretnek, aztán gyakran elhagynak. A hosszú génű Harry Trumanok a végén gyakran jutnak arra a sorsra, hogy fel kell nevelniük a John. F.Kennedvk gyerekeit.Felipe egy Harry Truman, és amikor megismerkedtünk, addigra annyira elegem lett a John E. Kennedyk-ből, úgy kimerített a bájuk és aszívszaggató állhatatlanságuk, hogy nem vágytam másra, mint erre a megnyugtató rendíthetetlenségre. Természetesen Felipe tisztességét semveszem készpénznek, ahogy a saját hűségemben sem oldódom fel naivan. A történelem megtanít bennünket arra, hogy ami a szerelmet és avágyat illeti, szinte valamennyien bármire képesek vagyunk. Életerőnk során adódhatnak olyan körülmények, amelyek legmakacsabb hűségünketis próbára teszik. Talán ettől tartunk leginkább, amikor házasságra készülünk: hogy a „körülmény", egy leküzdhetetlen másik szenvedélyformájában, egy nap elszakítja a köteléket. Hogyan védekezhetünk ellene?E témában az egyetlen vigaszt Shirley P. Glass pszichológusnő munkája nyújtotta, aki pályája jelentős részét a házastársi hűtlenség kutatásának szentelte. Visszatérő kérdése a „Hogyan történhetett?". Hogyan történhetett, hogy jó embereket, rendes embereket, még akár Harry Truman-típusúakat is elsodor egy szenvedély, és bár nem áll szándékukban, életeket és családokat tesznek tönkre? Nem a sorozatcsalókról beszélünk,

hanem megbízható emberekről, akik józan ítélőképességük vagy erkölcsi elveik ellenére is félrelépnek. Hányszor hallottuk már, ahogy valaki aztmondja: „Nem kerestem a szerelmet a házasságomon kívül, mégis megtörtént." így fogalmazva a házasságtörés autóbalesetnek hangzik, minthaegy veszélyes kanyar, egy rejtett felfagyás csak a gyanútlan autósra várna.De Glass a kutatásai során felfedezte, hogy ha egy kicsit mélyebbre ásunk az emberek hűtlenségébe, akkor szinte mindig azt tapasztaljuk, hogy aviszony jóval előbb kezdődött, mint ahogy elcsattant az első csók. Glass azt írja, hogy a legtöbb kapcsolat akkor kezdődik, amikor a férj vagy a

f l é b á k ik l ki l é lá ól b ő é é l k l ki k é él hi i b j k k h



feleség összebarátkozik valakivel, és látszólag bensőségesség alakul ki. Nem vesszük észre a veszélyt, mert hisz mi baj következhetne egy barátságból? Miért ne lehetne ellenkező nemű vagy akár azonos nemű barátunk? Még akkor is, ha házasok vagyunk?Dr. Glass elmagyarázza, hogy a válasz az, hogy semmi baj sincs azzal, ha egy házasságban élő ember a házasságán kívül barátságot kezd, amíg aházasság „ablakai és falai" a helyükön maradnak. Glass elmélete szerint minden egészséges házasságnak falai és ablakai vannak. Az ablakok akapcsolat azon vonatkozásai, amelyek nyitottak a világra, vagyis azok a nélkülözhetetlen nyílások, amelyeken keresztül kapcsolatot tartunk fenna családtagokkal és a barátokkal, a falak pedig a bizalomnak olyan válaszfalai, amelyek mögött a házasságunk legintimebb titkait őrizzük.Gyakran előfordul azonban, hogy az ún. ártalmatlan barátságok során olyan bizalmas dolgokat is megosztunk új barátunkkal, amelyeknek aházasságunkon belül volna a helye. Titkokat árulunk el magunkról, legrejtettebb vágyainkat és csalódásainkat, és jó érzés így kitárulkozni.Ablakot nyitunk ott, ahol szilárd tartófalnak kellene lennie, és nemsokára észrevesszük, hogy kiontjuk a szívünket, titkainkat ennek az új barátnak. Nem akarjuk persze, hogy a házastársunk féltékeny legyen, ezért titkoljuk az új barátságunkat. És ezzel új problémát idézünk elő: falathúzunk fel magunk és a házastársunk közé ott, ahol a levegőnek és a fénynek szabadon kellene áramlania. A házastársi bensőségességünk egészszerkezete megbomlik. A régi falak panorámaablakok lesznek, a régi ablakokat bedeszkázzuk, mint egy roskadozó, lebontásra ítélt házban. Észresem vettük, és megteremtettük a hűtlenség tökéletes alaprajzát.Tehát mire az új barátunk egy nap belép az irodánkba valami rossz hírrel, mi pedig átöleljük (csak szeretnénk megvigasztalni!), és az ajkaink véletlenül súrolják egye mást, majd szédítő hévvel rádöbbenünk, hogy szeretjük ezt az embert - hogy mindig is szerettük! -, addigra már késő. Akanócot már meggyújtották. Es most már szembe kell néznünk annak a veszélyével, hogy egy szép napon (nagy valószínűséggel igen hamar) ottállunk majd az életünk romjai között, a megcsalt és tönkretett házastársunk előtt (akit mellesleg még nagyon szeretünk), és zokogva próbáljuk meg elmagyarázni, hogy senkinek sem akartunk fájdalmat okozni, és fogalmunk sem volt, hogy ez lesz belőle.

És ez igaz is! Sejtelmünk sem volt, hogy ez lesz belőle. De mi hoztuk létre, és megakadályozhattuk volna, ha hamarabb kapcsolunk. Amint olyantitkokat árultunk el új barátunknak, amit a házastársunkkal kellett volna megbeszélnünk, dr. Glass szerint egy becsületesebb és intelligensebbmódszert is választhatunk. A pszichológusnő azt javasolja, hogy menjünk haza a férjünkhöz vagy a feleségünkhöz, és meséljünk el mindent nekivalahogy így: - Szeretnék elmondani egy aggasztó dolgot. A héten kétszer is Markkal ebédeltem, és meglepve tapasztaltam, hogy a beszélgetésünk egykettőre bizalmassá vált. Olyasmiket meséltem el neki, amiket régebben neked szoktam. A kapcsolatunk kezdetén mi is így beszélgettünk, amit nagyon szerettem, de sajnos ma már nem tesszük. Hiányoznak a bensőséges beszélgetéseink. Szerinted van valami, amivelvisszahozhatjuk azt az időt?Az igazsághoz híven lehet, hogy a válasz ez lesz:-Nincs.Lehet, hogy az egykori meghittségét már semmi sem hozhatja vissza. Van egy barátnőm, aki hasonló szavakat intézett a férjéhez, mire az ígyfelelt: - Leszarom, hogy kivel töltöd az idődet. - És nem meglepő, hogy a házasság ezek után nem sokkal véget is ért. (Állítom, hogy véget is

kellett érnie.) De ha a házastársunk még rugalmasan reagál, bizonyára kihallja a beismerésünkből a vágyakozást, és remélhetőleg kedvezőencselekszik is, és hasonló vágyának ad hangot.Mindig megvan az esély arra, hogy két ember képtelen megoldást találni, de később legalább tudjuk majd, hogy komoly erőfeszítést tettünk,hogy semmi baj ne érje a házasságunk falait és ablakait, és ez a tudat talán megvigasztal majd. A tetejében még talán azt is elkerülhetjük, hogymegcsaljuk a házastársunkat, még ha a válást végül nem tudjuk is elkerülni, és ez önmagában több okból is hasznos lehet. Mint egy idős ügyvéd

b át j t A b i é tö té téb tl álá t ű ít tt l t tt é tőbbé bbá l óbbá



barátom egyszer megjegyezte: - Az emberiség történetében egyetlen válást sem egyszerűsített le, tett megértőbbé, gyorsabbá vagy olcsóbbá afélrelépés.Dr. Glass hűtlenséggel kapcsolatos kutatásait olvasva szinte magasba repített a remény. A házastársi hűségről alkotott nézetei nem különösebben bonyolultak, csak hát sosem hallottam róluk korábban! Nem biztos, hogy valaha is megértettem azt a csaknem zavarba ejtően megnyugtatógondolatot, miszerint urai vagyunk annak, ami a kapcsolatunkban és azon kívül történik. Restellem ezt beismerni, de ez az igazság. Régebben azthittem, hogy a vágy olyan irányíthatatlan, mint egy tornádó: az ember csak abban reménykedhet, hogy nem szippantja fel a házát, és robbantja fela levegőben. És mi van azokkal a párokkal, akiknek a kapcsolata évtizedeken át kitartott? Gondoltam, biztos mákjuk volt, hogy a tornádó sosemcsapott le rájuk. (Meg sem fordult a fejemben, hogy talán együtt légópincét építettek a házuk alá, ahova lemenekülhettek, ha viharossá erősödötta szél.)Úgy tűnik, hogy bár a szívet megtölti a feneketlen vágy, és a világban hemzsegnek a vonzó egyedek, és se szeri, se száma a csodáslehetőségeknek, az ember mégis józan döntéseket hoz, amelyek csökkentik a fellángolás veszélyét, és segítenek átvészelni az érzelmi viharokat.És ha majdani házassági „gondok" miatt aggódunk, nem árt tudnunk, hogy a „gond" nem olyasmi, ami „csak úgy megtörténik", hanem sok esetben, bele sem gondolva, magunk hozzuk létre a felelőtlenül szerteszét hagyott kis Petrí-csészékben.Vajon mindenki számára őrjítőén kézenfekvő, amit most elmondtam? Mert nekem nem az. Nagy hasznát vettem volna tíz évvel ezelőtt, amikor először mentem férjhez. Akkor sejtelmem sem volt róla. És néha elborzadva eszmélek rá, hogy e hasznos ismeret hiányában léptem házasságra,illetve más hasznos tényeknek sem voltam a birtokában. Ha most visszatekintek az első házasságomra, eszembe jut, amit sok barátnőm meséltarról, amikor az első kisbabáját a szülés után hazavitte. Eljön a pillanat, mondják, amikor a nővér átnyújtja a csecsemőt, és a kismamaelszörnyedve jön rá: „Jesszusom, csak nem adják haza velem ezt a csöppséget?! De hisz fogalmam sincs, mit kezdjek vele!" A kórházak mégis

átadják a kismamáknak a csecsemőjüket, és hazaküldik őket, mert feltételezik, hogy az anyaság ösztönös, hogy kapásból tudjuk majd, hogyangondozzuk a csecsemőnket - a szeretet majd megtanít rá -, még akkor is, ha az óriási feladathoz se tapasztalatunk, se képzettségünk.Arra a meggyőződésre jutottam, hogy igen gyakran hasonlót feltételezünk a házasságról is. Azt hisszük, ha két ember igazán szereti egymást, a bensőségesség ösztönösen létrejön közöttük, és a házasságukat egy életen át fenntartja majd pusztán a szeretet ereje. Mert csak szerelemre vanszükség! Én legalábbis ezt hittem fiatalkoromban. Igazán semmi szükség stratégiára, segítségre, eszközökre vagy helyes megítélésre. ígytörténhetett, hogy az első férjemmel fejest ugrottunk a házasságba egy olyan ugródeszkáról, ami a legnagyobb tudatlanság, éretlenség ésfelkészületlenség közepén állt, csak azért, mert össze akartunk házasodni. Úgy tettünk esküt, hogy halvány lila gőzünk sem volt arról, hogyantartjuk fenn és óvjuk meg a kapcsolatunkat.Ugye, nem csoda, hogy hazamentünk, és pihés kis fejére ejtettük a gyereket?Most tehát, tizenkét évvel később, amikor arra készülök, hogy ismét férjhez menjek, úgy tűnik, nem árt átgondolt előkészületeket tenni. ABelbiztonsági Hivatal által felajánlott, nem várt jegyben járás előnye az volt, hogy Felippével hihetetlenül sok időnk lett (végtelen hónapokon át a

nap ébren töltött összes órája), hogy megvitassuk a házassággal kapcsolatos kérdéseinket és gondjainkat, így is tettünk. Megvitattuk mindet. Acsaládjainktól elszigetelve, világtól távol eső helyeken magunkra maradva, egyik tízórás buszutazást a másik után téve másunk sem volt, csak időnk. így aztán Felippével csak beszélgettünk és beszélgettünk, és naponta tisztáztuk, milyen lesz a házassági szerződésünk.A hűség kérdése természetesen első helyen állt. A házasságunk egyik, vita tárgyát nem képező feltétele volt. Mindketten felismertük, hogy haegyszer oda a bizalom, csak fáradságos munkával, gyötrelmesen lehet visszaállítani, már ha egyáltalán sikerül. (Ahogy apám, aki

környezetvédelmi mérnök volt a vízszennyezésről mondta: Sokkal egyszerűbb és olcsóbb vigyázni hogy^ ne szennyezzük a folyókat mint a



környezetvédelmi mérnök volt, a vízszennyezésről mondta: „Sokkal egyszerűbb és olcsóbb vigyázni, hogy^ ne szennyezzük a folyókat, mint aszennyezett vizet megtisztítani.")A házimunka és a ház körüli teendők potenciálisan kényes témáit illetően is könnyen egyezségre jutottunk; egy ideje már együtt éltünk, éstudtuk, hogy tisztességesen és könnyen megosztjuk a feladatokat. Felipével hasonlóképpen egységes véleményen voltunk a gyerekvállalás terénis (vagyis: kösz, de nem), és e súlyos témában való összhangunk lehetséges házastársi konfliktusok tömegét zárta ki. Szerencsére az ágyban isharmónia volt közöttünk, így szexuális téren sem láttunk előre problémákat, és úgy éreztem, ne keressünk bajt ott, ahol nincs.Maradt egy komoly kérdés, ami tényleg tönkretehet egy házasságot: a pénz problémája. És mint kiderült, valóban sok megbeszélnivalónk volt.Bár Felipe és én könnyen megegyezünk abban, mi a fontos az életben (jó étel), és mi nem fontos (drága porcelán, amin a jó ételt feltálalhatjuk), a pénz tekintetében lényegesen eltérő értékeket és nézeteket vallunk. Világéletemben maradian gondolkodtam a keresetemről, gondosan,megszállottan takarékoskodom, és alapvetően képtelen vagyok adósságba verni magamat. Beosztó szüleim érdemének tulajdonítom, akik mindennapra úgy tekintettek, mint 1929. október 30-ra, és akik másodikos koromban nyitottak nekem először takarékbetétkönyvet.Ezzel szemben Felipe olyan apa mellett nőtt fel, aki egyszer horgászbotra cserélt egy szép autót.Míg a zsugoriság a családom államilag szponzorált vallása, Felipe nem sokra tartja a takarékosságot. A született vállalkozó kockáztató hajlama jellemzi, és nálam sokkal inkább hajlandó mindent kockára tenni, elveszíteni, aztán az egészet elölről kezdeni. (Máshogy fogalmazva:kifejezetten ellenemre van mindent elveszíteni, aztán elölről kezdeni.) Felipéből ráadásul hiányzik a veleszületett bizalom a pénzügyiintézmények iránt, ami bennem viszont megvan. Nem minden ok nélkül ezt annak tulajdonítja, hogy olyan országban nőtt fel, amelynek pénznemét őrületes árfolyamváltozások jellemezték, és úgy tanult meg számolni, hogy nézte, ahogy az infláció miatt az anyja naponta számoljaújra a brazil cruzeiróban tartott megtakarított pénzét. A készpénz ezért nem sokat jelent számára. A takarékbetétkönyv még kevesebbet. A

számlaegyenleg nem más, mint „nullák egy papíron", amelyek rajta kívül álló és befolyásolhatatlan okokból máról holnapra köddé válhatnak.Felipe elmagyarázta, hogy sokkal szívesebben tartja - például - drágakövekben a vagyonát, vagy ingatlanban, mint a bankban. És világosanértésemre adta, hogy e tekintetben sosem lesz más véleményen.Legyen hát. Ha így van, legyen így. Ebből kiindulva azonban megkérdeztem Felipét, hajlandó-e arra, hogy a megélhetési költségeinkkel énfoglalkozzam, és én rendezzem a háztartásunkkal kapcsolatos számlákat. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a havi villanyszámlát nem lehetametisztben kifizetni, ezért nyitnunk kell egy közös bankszámlát, ha másért nem, azért, hogy a rezsit fizetni tudjuk. Felipe belement, amimegnyugtatott.Még inkább vigaszomra szolgált, hogy utazásunk hónapjai (a sok, hosszú órákon át tartó buszos zötyögések) alatt hajlandó volt gondosan és igentiszteletteljesen kidolgozni velem a házassági szerződés feltételeit. Mi több, legalább annyira ragaszkodott hozzá, mint én. Bár sok olvasómnehezen érti meg vagy teszi magáévá ezt a gondolatot, én csupán arra kérek mindenkit, hogy vegye figyelembe a helyzetünket. Autodidaktaszellemi szabad^ foglalkozásúként, aki kreatív területen tevékenykedik, mindig is eltartottam magam, és a múltban gyakran támogattam a velem

élő férfiakat (és sajnos még mindig állítok ki csekkeket a volt férjemnek), így ez a téma nálam igencsak húsba vágó. Felipe, akinek a szívétnemcsak összetörte a válása, de anyagilag is tönkretette... nos, ő ■ fontosnak érezte.Belátom, hogy valahányszor a médiában házassági szerződésről esik szó, általában egy gazdag, idősebb férfi készül feleségül venni egy újabb,gyönyörű és nála fiatalabb nőt. A téma mindig undorító, egy gyanakvással átitatott, pénzért vett szexről szóló történet. De Felipe meg én seiparmágnások, se megalkuvók nem voltunk, csak volt annyi tapasztalatunk, hogy felismerjük: a kapcsolatok néha véget érnek, és tudatos

naivitásra mutatna ha úgy tennénk mintha ez velünk sosem fordulhatna elő Egyébként a pénzzel kapcsolatos kérdések egészen mások amikor



naivitásra mutatna, ha úgy tennénk, mintha ez velünk sosem fordulhatna elő. Egyébként a pénzzel kapcsolatos kérdések egészen mások, amikor az ember élete derekán, mint ha fiatalon házasodik. Két létező, külön világot vittünk be ebbe a házasságba, amelyekben karrierek, üzletivállalkozások, vagyontárgyak, az ő gyerekei, az én szerzői jogdíjaim, az ő éveken át nagy gonddal gyűjtött drágakövei, az én húszéves korom ótafenntartott nyugdíjpénztári tagságom is benne volt, amikor még egy olcsó, út menti étteremben voltam pincérnő; az értéküket fontolóra kellettvenni, mérlegeim kellett, és meg kellett vitatni.Jóllehet a házassági szerződés összeállítása nem hangzik a házasságkötés előtti hónapok legromantikusabb tevékenységének, higgyék el, hamondom, hogy igazán gyöngéd pillanatokat is átéltünk a beszélgetéseink alatt, kivált olyankor, amikor a másik jól felfogott érdekeit védtük. Igaz,

az is előfordult, hogy kínos, feszült hangulat telepedett ránk. Volt egy nagyon is valóságos határ, hogy meddig tudunk erről a témáról beszélgetni,mielőtt szünetet kell tartanunk, témát kell váltanunk, sőt pár órát külön kell töltenünk. Érdekes, hogy pár évvel később, amikor Felipével avégrendeletünket fogalmaztuk meg, ugyanezekkel a problémákkal találkoztunk: a szív kifáradása állandóan elhajtott minket az asztaltól. Alegrosszabbra való felkészülés örömtelen munka. És mind a házassági szerződés, mind a végrendelet esetében már nem is számoltam, hányszor mondtuk: „Isten ments!"De azért makacsul folytattuk, és olyan feltételek mellett fogalmaztuk meg a házassági szerződésünket, amelyek mindkettőnket boldoggá tettek.Vagy talán a „boldog" jelző nem is a megfelelő szó, amikor egy, még az elején járó szerelmi kapcsolat vészforgatókönyvét írjuk meg. Lesújtóegy szerelem végét elképzelni, de azért nekiveselkedtünk. Azért tettük meg, mert a házasság nem két ember titkos szerelmi viszonya, hanem alegszigorúbb szabályok szerint működő társadalmi és gazdasági szerződés; ha nem az volna, nem volna több ezer helyhatósági, állami ésszövetségi törvény, amelyek a házastársi egyesülésünkre vonatkoznak. Azért tettük meg, mert tudtuk, hogy jobb lefektetni a magunk feltételeit,mint azt a lehetőséget megkockáztatni, hogy valamikor a jövőben, egy barátságtalan bírósági tárgyalóteremben, érzelmektől mentes idegenek

írják elő őket. Jobbára mégis azért verekedtük át magunkat a felettébb kínos, anyagi vonatkozású beszélgetéseken, mert Felipével a saját bőrünkön éreztük ennek a kegyetlen ténynek a kétségbevonhatatlan igazságát: ha azt képzeljük, nehéz a pénzről beszélni, amikor boldogszerelemben élünk, próbáljuk meg, milyen ugyanez a beszélgetés, ha vigasztalhatatlanok és dühösek vagyunk, és már nem szeretjük a másikat.Isten ments!Önmagamat áltattam-e, amikor abban reménykedtem, hogy a szerelmünk sosem múlik el?Egyáltalán merhettem-e ilyesmiről álmodozni? Az utazásaink alatt zavarba ejtően sok időt töltöttem azzal, hogy egyik listát a másik után pipáltam ki, amelyekre magamban felírtam, mi szól Felipe és mellettem; úgy gyűjtöttem az érdemeinket, mint a szerencseköveket, teleraktamvelük a zsebeimet, és megnyugvást keresve állandóan idegesen forgattam őket az ujjaim között. Vajon nem szereti-e máris a családom? És a barátaim? Nem igazolja-e a döntésem helyességét, sőt nem jelent-e szerencsetalizmánt? Nem tekinti-e Felipét hozzám illőnek a legbölcsebb éslegelőrelátóbb régi barátnőm, aki évekkel ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy ne menjek hozzá az első férjemhez? Nem kedveli-e a nyersen őszinte,kilencvenegy éves nagyapám is? (Amikor megismerkedtek, Stanley nagyapa egész hétvégén hiúzként leste Felipét, majd kimondta az ítéletet: -

Kedvellek, Felipe. Túlélőnek látszol, ami nem is árt, mert ez a lány már jó pár férfit elfogyasztott.) Nem azért bátorítottam magam, mert Felipével kapcsolatban biztatásra szorultam, hanem mert magamban nem voltam biztos. Es pontosanamiatt, amit Stanley nagyapa olyan kendőzetlenül kimondott: én voltam, akinek szívügyekben tanúsított ítélőképessége nem volt teljesenmegbízható. Hosszú es viszontagságos múltra tekintettem vissza, ami a férfiakra vonatkozó, hajmeresztőén rossz döntéseimmel volt kapcsolatos.Éppen ezért mások véleményére támaszkodtam, hogy megerősítsem a mostani döntésemet és önbizalomra tegyek szert.

Megnyugtató bizonyítékaim is voltak Az együtt töltött két év meggyőzött arról hogy a párkapcsolatom Felipével - ahogy a pszichológusok



Megnyugtató bizonyítékaim is voltak. Az együtt töltött két év meggyőzött arról, hogy a párkapcsolatom Felipével ahogy a pszichológusok mondanák - „nem ismeri a konfliktusokat", ami bővebben annyit tesz, hogy „Senki Sem Vagdos Tányérokat a Másik Fejéhez". Ami azt illeti,olyan ritkán vitatkozunk, hogy ez régebben határozottan aggasztott. A népi bölcsesség arra tanít, hogy a pároknak muszáj vitatkozniuk, hogyhangot adjanak a sérelmeiknek. De mi mégsem veszekedtünk soha. Vajon ez azt jelentette, hogy visszafojtottuk a valódi haragunkat ésneheztelésünket, és egy nap majd az egész hatalmas dühtől és heves szenvedélytől kísérve a nyakunkba szakad? Nem ilyennek éreztem, de ezlehetett természetes is, hiszen nem ez a lényege az elfojtásnak?Amikor mélyebbre ástam magam a témába, kicsit megnyugodtam. A legújabb kutatások szerint egyes pároknak sikerül évtizedeken át komoly

ellenreakció nélkül elkerülni a súlyos konfliktusokat. Némelyek művészi tökélyre fejlesztik az un. „kölcsönösen alkalmazkodó viselkedést": nagyműgonddal és hozzáértéssel tesznek túl magukon, és szinte kibújnak a bőrükből, hogy elkerüljék a civódást. Ez a módszer természetesen csak akkor válik be, ha mindkét fél alkalmazkodik. Szükségtelen megemlíteni, hogy egy házasság nem tekinthető egészségesnek, ha az egyik félszelíden együttműködésre kész, a másik pedig zsarnoki szörnyeteg vagy megátalkodott boszorka. De a kölcsönös visszafogottság sikeres lehet a partnerkapcsolatban, ha ez mindkét fél szándékával megegyezik. A konfliktuskerülő párok jobban szeretik, ha a sérelmeik maguktól elmúlnak,mint ha minden apróságon összekapnak. Spirituális szempontból rendkívül vonzónak találom ezt a hozzáállást. Buddha azt tanította, hogy haelegendő ideit és helyet szánunk rá, a legtöbb probléma végül magától megoldódik. Ugyanakkor a múltban voltak olyan kapcsolataim, ahol agondjaink sosem oldódtak meg, még számtalan emberöltő sem lett volna elég rájuk, így hát nem sok tapasztalatom van e téren. Lényeg az, hogyFelipével remekül kijövünk egymással, csak azt nem tudom, miért.De az emberi összeférhetőség amúgy is nehezen megfejthető kérdés. És nem csak az emberi! William Jordan természettudós egy bájos kiskönyvet írt Válás a sirályok között címmel, amelyben elmagyarázta, hogy még a sirályok között is - amelyek állítólag egy életre választanak párt

- 25%-os a „válások" aránya. Ami annyit tesz, hogy a sirálypárok egynegyedének zátonyra fut az első kapcsolata, és kibékíthetetlen ellentéteik miatt külön kell válniuk. Senki sem tudja kideríteni, hogy az adott madarak miért nem jönnek ki egymással, mégis nyilvánvaló: nem férnek össze.Pörlekednek, verekednek az ételért. Összevesznek azon, ki építse a fészket. Parázs vita alakul ki, hogy ki őrizze a tojásokat. Valószínűleg anavigáción is összezördülnek. Végül nem sikerül egészséges utódokat világra hozniuk. (Kész rejtély, hogy ilyen veszekedő madarak eleve miértvonzódtak egymáshoz, és miért nem hallgattak a barátaik tanácsára, de, gondolom, aligha vagyok abban a helyzetben, hogy elítéljem őket...)Lényeg az, hogy pár év torzsalkodás után a sirálypár feladja, és az érintettek új párt keresnek. És lám, az ironikus fordulat: a „második házasság"rendszerint tökéletesen boldog, és a sirályok egy életre az új párjuk mellett maradnak.Az ég szerelmére, képzeljék csak el! Még olyan madarak között is, amelyeknek akkora az agyuk, mint egy fényképezőgép eleme, létezik alapvető összeférés vagy összeférhetetlenség, ami Jordan szerint a „lényegbevágó pszichobiológiai különbségek mélyén" rejlik, és ezt egyetlentudós sem tudta még meghatározni. A madarak vagy képesek hosszú éveken át elviselni egymást, vagy nem. Ilyen egyszerű. És ilyen bonyolult.így van ez az embereknél is. Vannak, akik egymás idegeire mennek, mások nem. Talán van határa annak is, hogy mennyire szólhatunk bele.

Emerson azt írta, hogy „nem nagyon hibáztathatjuk magunkat a rossz házasságunkért", tehát ésszerűnek tűnik, hogy a jóért sem seperhetjük be azelismerést. Végtére is nem ugyanott kezdődik minden szerelem, az érzések és a vágy kereszteződésében, ahol két idegen találkozik és egymásbaszeret? Hogy is gondolna arra egy szerelem kezdetén valaki, hogy az évek múlásával mi lesz? A történtek egy részét tehát a véletlen számlájárakell írnunk. Sokat kell tennünk azért, hogy egy kapcsolat működjön, de sok olyan kedves párt ismerek, akik mindent elkövetnek, hogy megóvják a házasságukat, a végén mégis elválnak, miközben mások - akik szomszédaiknál valójában se nem kedvesebbek, se nem jobbak - az öntisztító

sütőkhöz hasonlóan boldogan és gondtalanul élnek.



sütőkhöz hasonlóan boldogan és gondtalanul élnek.Olvastam egyszer egy interjút egy New York-i bírónővel, aki azt mesélte, hogy a megrázó szeptember 11-i támadás utáni időkben sok válófélbenlevő pár vonta vissza a hozzá beadott keresetét. Azt állították, hogy a rettenetes tragédia annyira feldúlta őket, hogy úgy döntöttek, rendbe hozzák a házasságukat. Érthető! Egy ehhez fogható szörnyű szerencsétlenség tényleg más megvilágításba helyezi azt a kicsinyes vitát, hogy ki vegye ki atiszta edényeket a mosogatógépből, és az emberben felébred az a természetes és szánalomból fakadó vágy, hogy eltemesse a régi sérelmeket, éstalán új életet kezdjen. Valóban fennkölt szándék hajtotta az embereket. De a bírónő azt is hozzátette, hogy fél évvel később mindegyik pár visszatért, és ismét válókeresetet nyújtott be. Nemes szándék ide vagy oda, ha tényleg képtelenek vagyunk valakivel együtt élni, még egy szörnyű

terrortámadás sem mentheti meg a házasságunkat!Ami az összeférhetőséget illeti, néha azon is elgondolkodom, hogy előnyünkre szolgál-e az a tizenhét évnyi korkülönbség, ami Felipétőlelválaszt? Felipe azt szokta mondani, hogy sokkal jobb társam most, mint húsz évvel ezelőtt bárkinek is lett volna, és igaz, hogy méltányolom akorából adódó megfontoltságát (és szükségem is van rá). Vagy talán csak körültekintőbbek vagyunk, mert a korkülönbség emlékeztet akapcsolatunkból eredő halandóságra. Felipe már az ötvenes évei közepén jár, nem marad örökké mellettem, és nem akarom oktalanviszálykodással elvesztegetni az időt, ami rendelkezésemre áll, hogy vele legyek.Emlékszem, amikor nagyapám huszonöt éve a családi tanyán eltemette nagyanyám hamvait. New York állam északi részén történt,novemberben, egy fagyos téli estén. A család - a gyermekei és az unokái - nagyapám mögött gyalogolt az árnyakkal szabdalt, lilás téli estében azismerős réteken át ahhoz a folyóparti fövenyes részhez, ahol a folyó kanyarulatában nagyapám el akarta temetni a felesége hamvait. Egyik kezében lámpást vitt, a vállára vetve pedig egy ásót. Hő borította a tájat, és nehezére esett az ásás, pedig az urna kicsi volt, és Stanley nagyaparobusztus ember. De egy csupasz faágra akasztotta a lámpást, és makacsul ásta a gödröt. Aztán vége volt. így van ez: együtt vagyunk valakivel

egy ideig, aztán elveszítjük.Ránk, akik szerelemből kitartunk egymás mellett, ugyanez vár: egy napon egyikünk már nincs, a másik pedig viszi az ásót és a lámpást (ha elégszerencsések vagyunk, és leélhetünk egymással egy életet). Egy házban lakunk az idővel, amely ott ketyeg mellettünk, miközben éljük azéletünket, és a végcélra emlékeztet. Csak hát néhányunk számára kitartóbban tiktakol...Miért is hoztam ezt szóba?Mert szeretem Felipét. Tényleg eljutottam a könyvemben idáig, és egyszer sem mondtam ki kereken? Szeretem. Számtalan képtelen ok miatt.Szeretem szögletes, erős, hobbitszerű lábát. Ahogy a „La Vie en Rose"-t énekli vacsorafőzés közben (és mondanom sem kell, azt is szeretem,hogy vacsorát főz!). Szeretem, ahogy majdnem tökéletesen beszél angolul, és még ilyen sokéves nyelvgyakorlás után is csodálatos szavakat agyaiki. („Csiszolmányőlag" az egyik kedvencem, bár szeretem a „ringatókát" is, ami Felipe saját változata az altatódalra.) Szeretem, hogy sosemsikerült tökéletesen megtanulnia az angol kifejezések pontos szóhasználatát vagy tempóját. (Pompás példa erre a „Ne igyál előre a medveszőrére", bár nagyon kedvelem a „Ki mint veti ágyát, maga esik belé"-t is.) Szeretem, hogy soha, ha beledöglik, akkor sem tudja megjegyezni az

amerikai celebek nevét („George Cruise" és „Tom Pitt" a két legjobb példa).Szeretem, és ezért szeretném megoltalmazni, még saját magamtól is, ha ennek így van értelme. Nem akartam a házassági előkészületek egyetlenlépését sem kihagyni, vagy megoldatlanul hagyni olyasmit, ami később felbukkanhat és kárunkra - kárára - válhat. Miután nyugtalanított, hogy asok beszéd, kutatás és jogi hercehurca miatt elsiklom valami házassággal kapcsolatos fontos kérdés felett, sikerült valahogy megkaparintanom aRutgers Egyetem friss jelentését, amelynek „Együtt, magányosan: A házasság változása Amerikában" a címe, és egy kicsit belezúgtam. Ez a

vaskos kötet gondosan végigveszi az elmúlt húsz év házassággal kapcsolatos kutatási eredményeit Amerikában (a legátfogóbb kutatási



g g g gg p y ( g gtanulmány, amit valaha is írtak), és úgy bújtam, mintha maga a Ji Csing volna. Vigaszt találtam a statisztikai adataiban, a „házastársirugalmasságra" vonatkozó grafikonokon idegeskedtem, és Felipe meg a magam rejtett arcát kerestem az összehasonlító varianciaskálák oszlopaimögött.Abból, amit a Rutgers jelentéséből felfogtam (és biztosan nem értettem meg mindent), úgy tűnt, hogy bizonyos számú, vitathatatlan demográfiaitényezőre alapozva a kutatók trendeket fedeztek fel a „válási hajlam" tekintetében. Egyes párok a többieknél hajlamosabbak kudarcot vallani,aminek a foka valahogy megjósolható. Néhány tényező ismerősen hangzott. Tudjuk jól, hogy akiknek a szülei elváltak, valószínűbb, hogy maguk

is elválnak, mintha a válás válást nemzene, és ez a példa nemzedékeken át terjedne.Más gondolatok kevésbé ismerősnek, sőt megnyugtatónak tűntek. Mindig azt hallottam, hogy akinek felbomlott az első házassága, hajlamosabb amásodikban is kudarcot vallani, pedig nem így van, nem szükségszerű a kudarc. A Rutgers biztató felmérése azt bizonyítja, hogy számosmásodik házasság a párok élete végéig tart. (Mint a sirályok szerelmi életében is, úgy az emberek esetében is igaz, hogy először rosszulválasztunk, de a későbbi partnerrel sokkal jobban boldogulunk.) Gond csak akkor támad, ha egyik házasságból a másikba destruktív viselkedésisémákat cipelünk magunkkal, így például az alkoholizmust, a kényszeres hazárdjátékot, az elmebetegséget, az erőszakot vagy a csélcsapságot.Ilyen teherrel igazán nem számít, kivel kötünk házasságot, mert patologikus viselkedésünk miatt végül elkerülhetetlenül tönkretesszük akapcsolatunkat.Ráadásul itt van a hírhedt amerikai ötvenszázalékos válási arány. Ismerős a klasszikus statisztikai adat, nem? Állandóan felemlegetik, és isten azatyám, kétségbeejtően hangzik. Lionel Tiger antropológus metsző gúnnyal megállapította róla: „Kész csoda, hogy törvényesen még engedélyezik a házasságkötést! Ha bármi másnak csaknem a fele ilyen katasztrofálisan végződne, a kormány már rég betiltotta volna. Ha az éttermekben

felszolgált tacók fele vérhast okozna, ha a karatét tanulók felének eltörne a kézfeje, ha a hullámvasutazók csak hat százalékának beszakadna adobhártyája, a nyilvánosság már a megfelelő lépéseket követelné. És mégis: a leginkább minket érintő katasztrófa újra meg újra bekövet-De ha bizonyos demográfiai tényezőkre lebontjuk, az ötvenszázalékos adat jóval bonyolultabb, mint amilyennek látszik. A házasság idején a pár életkora az egyik leglényegesebb szempont. Minél fiatalabban házasodunk össze, annál valószínűbb, hogy később elválunk. Mi több,megdöbbentően megnő a válás valószínűsége, ha fiatalon kötünk házasságot. Két-háromszor nagyobb a válás eshetősége, ha tizenévesen vagy ahúszas éveink elején házasodunk össze, mint ha a harmincas-negyvenes éveinkig várunk vele.Az okok olyan szembetűnően nyilvánvalóak, hogy fel sem merem sorolni őket, mert attól félek, megsértem vele az olvasót, mégis, hadd álljanak itt: amikor nagyon fiatalok vagyunk, felelőtlenebbek, kevésbé öntudatosak, könnyelműbbek és pénzügyileg labilisabbak vagyunk, mintidősebben, következésképpen nagyon fiatalon nem lenne szabad házasságot kötnünk. A tizennyolc éves újdonsült házasok között ezért nemötvenszázalékos a válások aránya, hanem közel hetvenöt százalékos, ami aztán veri az összes többit. A bűvös fordulópont a huszonöt éves kor.Az előtte összeházasodó pároknál sokkal magasabb a válások aránya, mint akik huszonhat éves korig várnak, vagy a fölött házasodnak össze. És

a statisztika annál biztatóbb, minél idősebb a kérdéses pár. Várjunk a házassággal, míg az ötvenes éveinket nem tapossuk, és statisztikailag szintenullára csökken az esélyünk, hogy válóperes bíró előtt végezzük! Ettől nagyon felvidultam, hiszen ha összeadjuk Felipe meg az én életkoromat,majd a kapott számot elosztjuk kettővel, az átlagéletkorunk negyvenhat év. Ami a kor statisztikai próféciáját illeti, a jövőnk bombabiztos.De nem az életkor az egyetlen szempont. A Rutgers-tanulmánv szerint a házastársi rugalmasság más tényezői között a következők szerepelnek:1. Iskolázottság. Minél műveltebb egy pár, statisztikai értelemben annál jobb lesz a házassága. És minél magasabb egy nő műveltsége, annál

boldogabb a párkapcsolata. Az egyetemi diplomával rendelkező, szép karriert befutó és viszonylag késéin férjhez ment) nőknek a legnagyobb az



esélyük, hogy ne váljanak el. Jó hír, és határozottan Felipe és az én javamra billenti a mérleget.2. Gyerekek. A statisztika rávilágít, hogy a kisgyerekeket nevelő párok nagyobb „kiábrándultságról" számolnak be, mint azok a házaspárok,akiknek már felnőttek a gyerekeik vagy gyermektelenek. Különösen egy újszülött ró nagy terhet egy kapcsolatra, amit - azt hiszem - nem kellannak magyaráznom, akinek nem-rég született kisbabája. Fogalmam sincs, mit jelent ez az emberiség jövője szempontjából, de Felipe és én újabb bátorításnak vettük. Idősebbek vagyunk, iskolázottak és gyermektelenek, így jé) eséllyel indulunk a házassági versenyben, legalábbis a Rutgers bukmékerei szerint.

3. Együttélés. Hoppá! Itt kezdett ellenünk fordulni a szerencse. Úgy tűnik, akik a házasságkötésük előtt együtt élnek, valamivel nagyobbaránvban válnak el, mint azok, akik várnak a házasságkötés utánig az összeköltözéssel. A szociológusok nem tudják kideríteni, mi ennek az oka,legfeljebb megkockáztatnak egy feltevést, miszerint a házasság előtti együttélés talán azt tükrözi, hogy nem vesszük komolyan azelkötelezettséget, de bármi is az oka: egy-nulla Felipe és bíz ellen.4. Heterogámia. Lehangoló tényező, de azért közreadom: Minél nagyobb köztünk és a partnerünk között a különbség faj, kor, vallás, etnikaihovatartozás, kulturális háttér és pálya tekintetében, annál valószínűbb, hogy egy nap elválunk. A szociológusok úgy vélik, ez az irányzatmérséklődik majd, ahogy ideivel csökkennek a társadalmi előítéletek, de jelenleg mégis úgy áll, hogy kettő-nulla biz és jóval idősebb, katolikusszületéséi, dél-amerikai üzletember szerelme ellen.5. Társadalmi beilleszkedés. Minél szorosabb kapcsolat áll fenn egy házaspár és a baráti, családi közössége között, annál szilárdabb lesz aházasságuk. Az, hogy az amerikaiak ma kevésbé ismerik a szomszédaikat, kevésbé tartoznak különféle társasági klubokba vagy nem élnek arokonaik közelében, a társadalom minden rétegében megingatja a házasságot, bíz és Felipe, akik akkor, amikor biz ezt a jelentést olvasta, éppen

egy észak-laoszi lepukkant szállodában laktak magukban, most már három-nulla arányban vesztésre állnak.6. Vallásosság. Minél vallásosabb egy pár, annál valószínűbb, hogy együtt maradnak, bár a hit csak egészen kicsi előnyt biztosít. Amerikában azújjászületett keresztényeknél a válások aránya csak két százalékkal kisebb, mint istentelenebb szomszédjaiknál; lehet, hogy azért, mert a Bibliátszó szerint értelmezők által lakott vidékeken nagyon fiatalon kötnek házasságot? Nem tudom, hogy a vallás kérdése milyen mértékben érintengem és jövendőbelimet. Ha összegyúrjuk Felipe és az én hitbeli nézeteimet, olyan filozófiát kapunk, amit „bizonytalanul spirituálisnak"nevezhetünk. (Vagy ahogy Felipe mondja: Egyikünk spirituális, a másikunk csak bizonytalan.) A Rutgers-jelentés nem adott közre a házastársirugalmasságról „bizonytalanul spirituális" besorolásba tartozó adatokat. Itt tehát döntetlenre végeztünk. 7. Nemi korrektség. Szaftos kis téma! Anő otthoni szerepét leszűkítő, hagyománytisztelő szemléletre alapozott házasságok általában gyengébbek és boldogtalanabbak, mint ott, ahol aférfi és a nő egyenlőnek tekintik egymást, és a férfi a hagyományosan nőinek tekintett és hálátlan háztartási munkában is részt vesz. E tekintetbencsak annyit mondhatok, hogy hallottam, amikor Felipe egy szállóvendégünknek azt mondta, mindig is azt tartotta, hogy egy asszonynak akonyhában a helye... feltett lábbal egy kényelmes fotelben ülve, közben egy pohár bort kortyolgatva, miközben nézi, hogyan főz vacsorát a férje.

Kapok erre jutalompontokat?Folytathatnám még, de kis idő múlva keresztbe állt tőle a szemem, és megzavarodtam a sok adattól. Mary unokatestvérem, aki a StanfordEgyetemen statisztikus, különben is óva int attól, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítsak az efféle adatoknak. Mint kiderült, nem jósolhatom úgy meg a jövőmet belőlük, mint a kávézaccból. Mary kivált arra figyelmeztet, hogy óvatosan bánjak az olyan házasságkutatásokkal,amelyek a „boldogságot" mérik, mivel ezt nem lehet tudományosan és pontosan meghatározni. Arról nem is beszélve, hogy ha egy statisztikai

tanulmány összefüggésbe hoz két fogalmat (mondjuk, a felsőfokú végzettséget és a házastársi rugalmasságot), abból még nem következik, hogy



az egyik szükségképpen következik a másikból. Amint arra Mary unokatestvérem is sietve felhívta a figyelmemet, a statisztikai tanulmányok aztis kétséget kizáróan bebizonyították, hogy Amerikában olyan földrajzi helyeken fulladnak meg a legtöbben, ahol sok fagylaltot adnak el. Ez pedig nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a fagylaltvásárlás fulladást okoz. Sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy a tengerparton sok fagylaltotadnak el, és az emberek ilyen helyen szoktak vízbe fulladni, mivel a tengerparton van víz. A fagylalt és a vízbefulladás két, egymással egyáltalánnem összefüggő fogalmát összekötve a hamis logikai érvelés tökéletes példáját kapjuk, és a statisztikai tanulmányok gyakran vezethetnek bennünket tévútra. És valószínűleg ezért történhetett, hogy amikor Laoszban egy este leültem a Rutgers-jelentéssel, és megpróbáltam

megteremteni a válásra legkevésbé hajlamos amerikai pár mintapéldányát, egy Frankenstein-szerű szörnyeteg lett a végeredmény.Vegyünk először is két azonos fajú, korú, vallású, kulturális hátterű és intellektuális szintű embert, akiknek a szülei sosem váltak el. Intézzük el,hogy negyvenöt éves korukig ne házasodjanak össze, de természetesen még véletlenül sem szabad összeköltözniük! Adjunk hozzá mélyistenhitet, a családi értékek maximális tiszteletét, de tiltsuk meg nekik, hogy saját gyerekük legyen. (A férjnek nem árt szenvedélyesenazonosulnia a feminizmus elveivel sem.) Ezek után már csak azt kell elérnünk, hogyegy városban lakjanak a rokonaikkal, és sok boldog órát töltsenek velük tekézéssel és kártyázással, de csak akkor, amikor nem remek, helyenszerzett diplomájuknak köszönhető, csodásan felfelé ívelő karrierjüket építik a legnagyobb sikerrel. Na, de mégis, kik ezek az emberek? És különben is, mi a csudát művelek egy meleg laoszi szállodai szobában izzadva, statisztikai tanulmányokat böngészve és a tökéletes amerikai házasságot kotyvasztva? Megszállottságom eszembe juttatott egy jelenetet, aminek egy szép nyári napon CapeCodban voltam a tanúja, amikor a barátnőmmel, Bettyvel sétáltam. Néztük, ahogy egy fiatal anya biciklizni viszi a fiát. Szegeim kölyök tetőtőltalpig védőöltözetben volt: sisak, térdvédő, csuklószorító, pótkerék, narancsszínű figyelmeztető zászlók, fényvisszaverő mellény. Ráadásul az

anya szinte pórázon vezette a biciklit, miközben kétségbeesetten rohant a nyomában, nehogy a. gyerek egy pillanatra is karnyújtásnyinálmesszebb kerüljön tőle.Betty elnézte őket, aztán felsóhajtott. - jobb, ha tudja, hogy a gyereket egyszer még megcsípi egy kullancs - jegyezte meg.Röviden: nem készülhetünk fel minden eshetőségre. Vagy Felipe szavajárásával: ne igyunk előre a medveszőrére.De nem csökkenthetnénk legalább a legkisebbre a ránk leselkedő veszélyeket? Nincs rá mód, hogy józanul, idegbaj nélkül tegyük? Miutánfogalmam sem volt, hogyan egyensúlyozzak ezen a vékony vonalon, ügyetlenül bukdácsoltam a házasságra való felkészülés útvesztőjében,igyekeztem minden részletet számba venni és minden elképzelhető eshetőségre felkészülni. De az utolsó és legfontosabb, amit meg akartam tenni- szenvedélyes becsületesség! vágyamban -, hogy Felipe értésére adjam, mit kap, ha feleségül vesz. engem, és mibe mászik bele. Elkeseredettenvágytam rá, hogy ne sózzam rá magam, ne kínáljam fel önmagam idealizált, csábító) szirénképét. A csábítás a Vágy szolgálója: nem tesz mást,mint félrevezet - benne van a munkaköri leírásában! -, és nem akartam, hogy az előzetes próbák alkalmáéval irreálisan felcicomázza ezt a

kapcsolatot. Annyira elszánt voltam, hogy egy nap kicipeltem Felipét a Mekong helvo partjára Laoszban, és a kezébe nyomtam egy papírlapot,amire a legszörnyűbb jellemhibáimat írtam fel, hogy biztos legyek benne, tisztességesen előre figyelmeztettem. (Nevezzük a házassági szerződéstájékoztatáson alapuló beleegyező nyilatkozatának.) A következőkben felsorolom a legborzalmasabb hibáimat, vagy legalábbis azokat, amelyeketkínkeservesen leszűkítettem az of legfontosabbra:1. Nagyra tartom a saját véleményemet. Általában azt képzelem, hogy én tudom a legjobban, hogy a világon mindenki más hogy élje az életét, és

ennek főként te iszod meg a levét.2 Ol d dó fi l k l k ib M i A i i b l i l



2. Olyan odaadó figyelmet követelek, amibe Marie .Antoinette is belepirulna.3. Több bennem a lelkesedése, mint az energia. Es nagy nekibuzdulásomban rendszeresen többet vállalok magamra, mint amennyit fizikailagvagy érzelmileg bírok, így előre láthatóan teátrális kimerültségi rohamok és az összeomlás vár rám. Rád hárul, hogy magamhoz téríts, amikor túlfeszítem a húrt és kiborulok. Nagyon unalmas lesz. Éléire is elnézést kérek.4. Nem is tagadom, hogy gőgös, titkon kritikus vagyok, és konfliktus esetén gyáván meghátrálok. Mindez időnként összeadódik, és ilyenkor bazinagy hazuggá válok.

5. A legbecstelenebb hibámat hagytam a legvégére:,37Bár sok időbe telik, míg eljutok erre a pontra, mégis, amikor úgy döntök, hogy valaki megbocsáthatatlan dolgot műveit, akkor nagy avalószínűsége, hogy egy életen át nem is bocsátok meg neki, és nagyon gyakran örökre megszakítok vele minden kapcsolatot, úgy, hogy nemfigyelmeztetem előre, nem magyarázkodom, és nem adok neki még egy esélyt. Nem volt valami megnyerő felsorolás. Fájt, amikor elolvastam; még soha nem szedtem így pontokba a gyarlóságaimat. De amikor Pehpének beterjesztettem siralmas jellemhibáim leltárát, szemmel látható nyugtalanság nélkül fogadta a hírt. Egyszerűen csak elmosolyodott, és így szóit: -Van valami olyan, amit szeretnél magadról elmondani, és amit eddig még nem tudtam?- Szeretsz, még? - kérdeztem.- Mindezek dacara - erősítette meg.Mert ez a lényeg, nem? Ha csillapult a vágy kezdeti tébolya, és tompa agyú, halandó bolondokként állunk egymással szemben, hogy lehet, hogy

bármelyikünkben is marad egy szemernyi szerelem és megbocsátás, arról nem is szólva, hogy egy életen át?Felipe sokáig nem válaszolt. - Amikor Brazíliában drágaköveket vásároltam - kezdte végül -, gyakran vettem olyasmit, amid „csomagnak"neveztek. A csomag egy találomra összeválogatott kollekció, amit a kamuzó bányász vagy nagykereskedő neked állít össze. Egy tipikuscsomagban talán húsz-harminc akvamarin lehet egyszerre. Persze abból indulsz ki, hogy így jobb üzletet kötsz, hiszen egy csomóban veszed megőket, de nagyon körültekintőnek kell lenned, mert a pasi megpróbál beürdetni. Úgy akar a rossz kövektől szabadulni, hogy pár tényleg jó követ iskever közéjük.- Amikor belefogtam a drágakő-kereskedésbe - folytatta -, gyakran bajba kerültem, mert óriási izgalom kerített hatalmába a csomagban találtegyiket tökéletes akvamarin miatt, és nem fordítottam elég figyelmet a szemétre, amit hozzájuk csaptak. Miután jó párszor megégettem akezemet, okosabb lettem, és megtanultam, hogy nem szabad figyelmet fordítani a tökéletes kövekre. Rájuk sem szabad pillantani, mertelvakítanak. Félre kell őket tenni, és alaposan szemügyre kell venni az igazán rossz köveket. Sokáig kell nézegetni őket, es fel kell tenni akérdést: Mihez kezdek velük? Ki tudok-e hozni belőlük valamit? Máskülönben egy nagy rakás pénzt költöttéi egy-két mesés akvamarinra, amit

egy railedli értéktelen szar közé dugtak.- Szerintem ugyanez áll a kapcsolatokra is. A/ emberek egymás legtökéletesebb tulajdonságaiba szeretnek bele, ami végül is érthető, hisz ki neszeretné egy másik ember legcsodálatosabb vonásait? Pedig nem ettől döglik a légy. Az igazán nagy csel, hogy el tudjuk-e fogadna ahiányosságokat? Őszintén meg tudjuk-e vizsgálni a partnerünk hibáit, és azt tudjuk-e mondani: „Átlépek rajtuk. Kihozok belőlük valamit." Merta jó oldala mindig ott lesz, csínos és sziporkázó lesz, de alatta a gané tönkretehet.

- Azt akarod mondani, hogy elég eszed van ahhoz, hogy átlépd az: értéktelen, lepra, tetves tulajdonságaimat? - kérdeztem.C k t t é d i d á á h á lé é é lé l fi lj k é t hi l t d f d i é t



- Csak azt szeretném mondani, drágám, hogy már elég régen és elég alaposan figyeljek, és azt hiszem, el tudom fogadni az egész csomagot.- Köszönöm - feleltem, és így is gondoltam, kényem legapróbb hibájával együtt.- Es te kíváncsi vagy a legrosszabb tulajdonságaimra? •- kérdezte Felipe.Bevallóin, magamban rávágtam, hogy már ismerem őket, haver. De mielőtt szólásra nyithattam volna a számat, Felipe olyan gyorsan és nyersensorolta el a tényeket, ahogy csak egy magát nagyon jól ismerő férfi teheti. - Mindig is értettem a pénzcsináláshoz - mondta -, de sosem tanultammeg, hogy vigyázzak arra, amit megszereztem. Túl sok bort iszom. Túlságosan óvom a gyerekeimet, és valószínűleg téged is óvlak majd a széltől

is. Paranoiás vagyok - természetes brazilságom az oka ~, így valahányszor félreértem, mi folyik körülöttem, rögtön a legrosszabbra gondolok.Sok barátomat vesztettem el így, és ezt mindig is bánni fogom, de ilyen vagyok. Hajlamos vagyok rá, hogy antiszociális, szeszélyes, bizalmatlanés tüskés természetű legyek. A megszokás rabja vagyok, ami azt jelenti, hogy unalmas vagyok. Nem bírom elviselni a hülyéket. - Elmosolyodott,és megpróbálta enyhíteni a feszültséget. - Es elég, ha rád nézek, maris megkívánlak.- Ezzel tudok mit kezdeni - feleltem. Nincs kitüntetőbb ajándék annál, mint amikor valakinek felkínáljuk, hogy szőröstül-bőröstül elfogadjuk, ésönmaga ellenére is szeretjük. Azért mondom, mert a hibáink felsorolása egymás előtt nem valami csöpögés becsaló trükk volt, hanem őszinteerőfeszítés, hogy a jellemünk árnyoldalait feltárjuk. De a gyarlóságokon nincs mit nevetni. Kárt okozhatnak. Tönkretehetik a kapcsolatunkat. Hanem tartják kordában, a nárcisztikus követelőzésem ugyanúgy alááshatja a kapcsolatunkat, mint Felipe pénzügyi vakmerősége, vagy a bizonytalanság pillanataiban rátörő feltételezés, hogy biztos a legrosszabb következik be. Tudatosan féken tarthatjuk a természetünk cikibbvonatkozásait, de ettől még nem múlnak el! És nem art megjegyeznem, hogy ha Felipének vannak olyan tulajdonságai, amiket nem tudmegváltoztatni, botorság lenne tőlem azt feltételezni, hogy nekem majd sikerük Es ez fordítva is igaz. Es a sok megváltoztathatatlan

tulajdonságunk nem nyújt örömteli látványt. Hogy valaki mégis ilyennek lát minket, és ennek ellenére is szeret, az olyan ajándék, ami csodávalhatáros.Minden tiszteletem Buddháé és az őskeresztény szüzeké, de néha felmerül bennem, hogy a lelki szabadságról és a kolostori magány spirituálisfontosságáról szóló tanítások nem tagadnak-e meg tőlünk valami életbevágóan fontosat. Talán a bensöségességről való lemondás nem ad ráesélyt, hogy valaha is megtapasztaljuk a nehéz, hosszú távra szóló napi megbocsátás nagyon is földhözragadt, háziasított, kétkezi adományát.„Minden emberi lénynek vannak hibái", írta Eleanor Roosevelt. (És ő aztán igazán tudta, miről beszél: egy igen bonyolult, néha igen boldogtalan,de végül is nem mindennapi házasságban élt.) „Minden emberi lénynek vannak szükségletei, érik kísértések és stressz. A hosszú évek óta együttélő férfiak és nők megismerik egymás gyarlóságait, de azt is megtanulják, mi az, ami tiszteletre és csodálatra méltó magukban és abban, akivelegyütt élnek." Talán valamiféle isteni tett a tudatunkban elég nagy helyet elkeríteni, és elfogadni egy másik ember ellentmondásaik sőt akár ahülyeségeit is. Talán nemcsak magányos hegycsúcsokon vagy kolostorok csendjében lehet rátalálni a transzcendenciára, hanem a sajátkonyhaasztalunk mellett, a társunk legfárasztóbb, legbosszantóbb hibáit napról napra elviselve.

Természetesen nem azt tanácsolom, hogy bárki is megtanulja tolerálni a verést, az elhanyagolást, a tiszteletlenséget, az alkoholizmust, a nőzéstvagy a megvetést, és nem hiszem, hogy egy olyan párnak, amelynek a házassága a bánat bűzös sírja, erőfeszítést kell tennie, hogy ezt elviselje. -Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy még hányszor festhetem újra a szívemet- mondta egy barátnőm könnyek között, miután elhagyta a férjét,és tiszta lelkiismerettel szemrehányást tehetünk-e, hogy otthagyta ezt a nyomorúságot? Van olyan házasság, ami az idő múlásával felbomlik, ésnémelyiknek véget is kell vetni. Egy romba dőlt házasság nem feltétlenül erkölcsi kudarc, de néha a távozás ellentétét, a remény feléledését

jelenti. így hát amikor „toleranciáról" írok, nem arról beszélek, hogy meg kell tanulnunk, hogyan emésszük meg a merő borzalmat. Azt kell csak megtanulnunk hogyan alkalmazkodjunk a lehető legnagyvonalúbban egy alapvetően rendes emberhez aki azért néha hamisítatlan seggfej is tud



megtanulnunk, hogyan alkalmazkodjunk a lehető legnagyvonalúbban egy alapvetően rendes emberhez, aki azért néha hamisítatlan seggfej is tudlenni. E tekintetben a házastársi konyha egy kis linóleumszentéllyé válhat, ahol kötelességünk nap mint nap a megbocsátást gyakorolni, éspedigúgy* ahogy azt magunknak is kívánjuk. Lehet, hogy ez világias? Az bizony. Hiányoznak belőle az isteni eksztázis rocksztáros pillanatai? Demennyire! De talán a házastársi tolerancia eme apró tettei más tekintetben ettől - csendes, felmérhetetlen módon - csodával érnek fel? És még ahibákon túl is vannak Felipe és köztem oly egyszerű különbségek, amiket el kell fogadnunk. Soha, de soha nem jönne el velem egy jógatanfolyamra, b mennyire is igyekszem meggyőzni, hogy tuti, hogy imádni fogja (tuti, hogy nem fogja). Sosem meditálunk majd együtt egy

hétvégi spirituális lelkigyakorlaton, L ha nem veszem majd rá, hogy egyen kevesebb vörös húst, vagy merő szórakozásból csatlakozzon hozzám,amikor kipróbálok valami hóbortos tisztítókúrát. Nem fogom rávenni, hogy legyen kiegyensúlyozottabb, uralkodjon jobban az indulatain,amelyek néha kimerítő szélsőségekre ragadják. Biztosra veszem, hogy sosem fog majd különféle hobbiknak hódolni velem. Nem sétálunk kézenfogva a biopiacon, és nem megyünk kirándulni, hogy vadvirágokat azonosítsunk. És bár boldogan elhallgatja egész nap, amikor arról beszélek,miért szeretem Henry Jamest, sosem olvassa majd el mellettem ülve az összegyűjtött műveit, így ez a páratlan gyönyörűség kizárólag az enyémmarad.Az ő életében is lesznek örömök, amikben én nem osztozhatok. Más féltekén nőttünk fel, más nemzedékhez tartozunk, és néha lepattannak rólama kulturális célzásai és viccei (vagy elhúznak mellettem, mint a vadlibák). Sosem neveltünk együtt gyerekeket, így nem idézheti fel velem amúltat - ahogy a feleségével tehette volna, ha házasok maradnak-, hogy milyen volt kiskorában Zo és Erica. Felipe imádja a finom borokat, szintemennyei elragadtatás lesz úrrá rajta, ha ilyet iszik, nekem viszont édes mindegy, mi csorog le a torkomon. Imád franciául beszélni, én viszontnem értek ezen a nyelven. Szívesen heverészne egész délelőtt velem az ágyban, én viszont, ha nem ébredek hajnalban és nem esem neki rögtön a

munkának, eszeveszett jenki mániától kezdek rángatódzni. Ráadásul sosem lesz velem olyan nyugalmas az élete, ahogy esetleg szeretné. Őszereti a magányt, én viszont nem. Olyan vagyok, mint egy kutya: falkában érzem jól magam, ő viszont macskatermészet, szereti maga körül anyugalmat. Amíg házasok leszünk, a házunk sosem lesz csendes.És hadd tegyem hozzá: ez csak a jéghegy csúcsa. Némelyik különbség jelentős, mások nem annyira, de egyiken sem lehet változtatni. Úgyérzem, végül a megbocsátás az egyetlen reális ellenszer, amivel a szerelemben leküzdhetjük az együttlét elkerülhetetlen csalódásait. AhogyArisztophanész olyan gyönyörűen elmagyarázta, mi, emberek olyanok vagyunk, mintha félbevágva jöttünk volna a világra, és kétségbeesettenkeressük azt, aki majd ránk ismer, és kiteljesít minket (vagy akivel újból egységes egészet alkothatunk), A vágy az az elvágott köldökzsinór,amely mindig velünk marad, mindig vérzik, vágyik, sóvárog a tökéletes egyesülésre. A megbocsátás az ápolónő, aki tudja, hogy lehetetlen azilyen makulátlan összeolvadás, de talán ha udvariasak és kedvesek vagyunk, és vigyázunk, hogy ne ontsunk túl sok vért, akkor talán biztosított azegyüttélésünk.Vannak pillanatok, amikor csaknem látom azt a térközt, ami kettőnket elválasztja - és mindig el is tog választani -, noha egy életen át vágyom

arra, hogy valakinek a szerelme egésszé tegyen, noha az évek során mindent elkövettem, hogy találjak valakit, aki tökéletes lenne számomra, ésaki cserébe megengedné, hogy valamiféle tökéletessé tett lény legyek. Ehelyett azonban a különbségeink és a hibáink úgy lebegnek közöttünk,mint egy bizonytalan körvonalú hullám. De néha a szemem sarkából megpillantom a Bensőségességet magát, ahogy a különbözőség hullámánegyensúlyoz - és tulajdonképpen pontosan kettőnk között áll -, és - Isten minket úgy segéljen! - van egy kis esélye.

Napjainkban a nem emlegetett probléma az,hogyan álljunk helyt a munkahelyünkön



hogyan álljunk helyt a munkahelyünkön,a szerelemben, a háztartásban és a gyereknevelésbenBixn FRIEDA N: A második szakaszLuang Prabangban töltött utolsó napunkon megismerkedtünk egy Keo nevű fiatalemberrel.Keo Khamsy barátja volt, aki a Mekong partján álló kis szállodát vezette, ahol Felipével már jó ideje laktunk. Miután gyalog és biciklivelkeresztül-kasul bejártam a várost, kimerültem a szerzetesek utáni szaglászásban, és már úgy ismertem ennek a kis városnak minden utcáját és

templomát, mint a tenyeremet, akkor Khamsyhoz fordultam, és megkérdeztem, nincs-e egy angolul tudó barátja, akinek kocsija is van, és akifelvihetne minket a város körüli hegyekbe.Khamsy nagyvonalúan felajánlotta Keo szolgálatait, aki ugyanilyen nagyvonalúan jelent meg a nagybátyja autójával. Útnak indultunk.Keo huszonegy éves fiatalember volt, és számtalan dolog érdekelte az életben. E kijelentés igazához nem fért kétség, ugyanis az első közléseiegyike éppen így hangzott: - Huszonegy éves fiatalember vagyok, és számtalan dolog érdekel az életben. - Keo azt is elmagyarázta, hogy nagycinszegénynek született - Délkelet-Ázsia legszegényebb országában egy szegény, hétgyermekes család legfiatalabb sarjaként -, de az iskolában, páratlan szellemi szorgalmának köszönhetően, mindig a legkiválóbb tanuló volt. Évente csak egyvalaki nyerheti el „Az angol nyelvbenlegkiválóbb tanuló" címet, és ez a cím mindig Keóra szállt; a tanárok ezért szerették felszólítani, mert ő mindig tudta a helyes választ. Keo arrólis biztosított, hogy mindent tud az ételekről. Nemcsak a laoszi, de a francia ételekről is, mert egyszer pincérként dolgozott egy franciaétteremben, ezért boldogan megosztotta velem e két témában szerzett tapasztalatait. Mivel elefántok mellett is segédkezett egy turistáknak fenntartott elefántfarmon, sok mindent tudott az elefántokról is.

Ismereteit bizonyítandó, rögtön megismerkedésünkkor feltette a kérdést: - Tudja-e, hány körme van az elefántnak a mellső lábán?Találomra azt feleltem, hogy három.- Nem találta el - válaszolta Keo. - Megengedem, hogy még egyszer találgasson.Most ötöt mondtam.- Sajnos, most sem talált - jelentette ki. - Megmondom a helyes választ. Az elefánt mellső lábán négy köröm van. És a hátsó lábán? Négyet mondtam.- Sajnos, nem találta el. Megengedem, hogy még egyszer próbálkozzon.Most hármat mondtam.- Most sem találta el. Az elefánt hátsó lábán öt köröm van. És tudja-e, hány liter vizet tud az elefánt az ormányában tartani?Fogalmam sem volt. Még csak elképzelni sem tudtam. De Keo tudta: nyolc litert! Ahogy, sajna, még ezer más dolgot is tudott az elefántokról. Alaoszi hegyek beutazása Keo társaságában éppen ezért maga volt a vastag bőrű emlősök biológiájának a tárháza! De Keo más témákban is igen

jártas volt. - Nemcsak az elefántokról tudok tényeket és ismereteket, amikről felvilágosítom majd t magyarázta pedánsan -, hanem a halak kifárasztásáról is.Hát ilyen huszonegy éves fiatalember volt Keo. És Felipe ezért nem csatlakozott hozzánk a Luang Prabang körül tett egynapos kirándulásainkon;Felipe egyik hibája (bár a listáján nem szerepelt!), hogy nehezen tűri, ha szünet nélkül fogas kérdéseket tesz fel neki egy huszonegy éves, komolyfiatalember az elefántok lábkörméről. Én azonban kedveltem Keót. Születésemtől fogva szeretet él bennem a világ Keói iránt. Keo természeténél

fogva kíváncsi és lelkes volt, és türelemmel viseltetett a kíváncsiságom és a lelkesedésem iránt. Bármilyen kérdéssel fordultam is hozzá -mindegy milyen hajmeresztő volt is - igyekezett rá válaszolni A válaszai néha felölelték a laoszi történelemre vonatkozó gazdag tudását



mindegy, milyen hajmeresztő volt is , igyekezett rá válaszolni. A válaszai néha felölelték a laoszi történelemre vonatkozó gazdag tudását,máskor rövidebbre sikerültek. Egyik délután például egy végtelenül szegény hegyvidéki falun hajtottunk át, ahol a házaknak döngölt padlója volt,nem volt ajtaja, az ablakokat egyenetlenül vágták ki a hullámlemez falakból. De mint Laoszban vidéken másutt is gyakran láttam, itt is drágaműholdvevő antennák sorjáztak a kunyhókon. Eltöprengtem, vajon miért vesz valaki műholdvevőt, mielőtt - mondjuk - ajtóra költene, aztánvégül Keóhoz fordultam: - Miért olyan fontos ezeknek az embereknek, hogy parabolaantennájuk legyen? - O meg csak vállat vont, és így szólt: -Mert rossz errefelé a vétel. De Keót elsősorban a házasságról faggattam, mivel abban az évben ez volt a fő témám. Keo boldogan magyarázta el a

laoszi házassági hagyományokat. Az esküvő a legfontosabb esemény egy laoszi életében, mondta. Jelentőségben csak a születés és a halál vehetifel vele a versenyt, és néha nehéz partit szervezni ezekre az eseményekre. Az esküvő ennélfogva mindig nagyszabású rendezvény. Mintelmondta, ő maga is hétszáz vendéget hívott a tavalyi esküvőjére; a vendégszám átlagosnak mondható. A laosziak többségéhez hasonlóan neki is„rengeteg az unokatestvére és a barátja. Es mindet meg kell hívni".- És mind a hétszázan eljöttek? - érdeklődtem.- Ó, dehogy! - felelte. - Több mint ezren voltak!Egy tipikus laoszi esküvőre ugyanis az unokatestvérek és a barátok meghívják az unokatestvéreiket és a barátaikat (és a vendégek vendégei isrendszerint vendégeket hoznak), és mivel a vendéglátó senkit sem utasíthat vissza, a létszám hamar felduzzad.- Kívánja, hogy tényekkel és információval lássam el a laoszi házasság hagyományos nászajándékáról? -kérdezte Keo. Nagyon is kívánom, feleltem, így Keo magyarázatba fogott. Amikor egy laoszi pár össze akar házasodni, minden vendégnek meghívót küld. A

vendégek fogják a meghívót, amelyen a nevük és a címük is szerepel, kis borítékot hajtogatnak belőle, és beledugnak valamennyi pénzt. Azesküvő napján az összes borítékot egy nagy fadobozba dobják. Ez a hatalmas adomány arra alkalmas, hogy az ifjú pár megkezdhesse új, közöséletét. Keo és a felesége ezért hívtak meg ilyen sok vendéget az esküvőjükre: garantálták a lehető legnagyobb készpénzbeáramlást.Később, amikor az esküvői partinak vége, a menyasszony és a vőlegény egész éjjel fenn maradnak, és a pénzt számolják. Míg a vőlegény számol,a menyasszony egy jegyzetfüzetben vezeti, hogy melyik vendég pontosan mennyi pénzt adott; nem azért teszi, hogy azután majd részletesköszönőleveleket írjanak (ahogy csípős angolszász észjárással rögtön megjegyeztem volna), hanem hogy egyszer s mindenkorra gondoskönyvelést vezessenek a pénzről. A füzet, ami valójában egy banki nyilvántartás, biztos helyre kerül, hogy a következő években belenézhessenek, amikor csak szükség van rá. Ha, mondjuk, öt év múlva a Vientianei unokatestvér megnősül, a pár ellenőrzi a füzetben, hogy azillető mennyi pénzt adott annak idején nászajándékba, és pontosan ugyanennyit ad vissza az esküvő napján, sót, ami azt illeti, egy kicsivel többet,hiszen hozzájön még a kamat is.- Az inflációhoz igazítva! - vágta ki büszkén Keo.

A nászajándékba adott pénz tehát nem ajándék, hanem egy kínos precizitással nyilvántartott és folyton mozgásban levő kölcsön, ami a családok között íorog, és egyik fiatal pártól a másikhoz kerül, valahányszor egyikük közös életet kezd. A nászajándékkal megalapozzák a jövőjüket,vesznek egy ingatlant, vagy egy kis vállalkozásba kezdenek, majd amikor sikerül felvirágoztatni, az évek során egyik esküvőről a másikra lassanvisszafizetik.A rendszer zseniálisan működik egy ilyen mérhetetlenül szegény országban, ahol hatalmas gazdasági káosz uralkodik. Laosz évtizedeken át

szenvedett az Ázsia-szerte fennálló megszorító jellegű, kommunista szellemiségű „Bambuszfüggöny" mögött, ahol egyik hozzá nem értőkormány a másik után űzte a pénzügyi „felperzselt föld" politikáját, és ahol a nemzeti bankok korrupt és tehetségtelen emberek miatt mentek



o y s u ű e pé ügy „ e pe se ö d po j , és o e e b o o up és e e ség e e e be e e etönkre és csuktak be. A nép emiatt kaparta össze minden fillérjét, és az esküvőkből megteremtett egy valóban működő bankrendszert, a nemzetegyetlen, megbízható vagyonkezelőjét. A társadalmi szerződés azon a közös megegyezésen alapult, hogy az ifjű férj és ara tisztában vannak vele,hogy a nászajándékba kapott pénz nem az övék, hanem a közösségé, és a közösségnek is kell visszafizetniük. Mégpedig kamatostul. Bizonyosszempontból ez azt is jelenti, hogy a házasságunk sem teljesen a miénk, hanem részben a közösségé, amely jutalékot vár el a kötelékünktől. Aházasság tehát tulajdonképpen egy üzleti vállalkozás, amelyből a körülöttünk élők szó szerinti értelemben „részesednek". Hogy a részesedés

tekintetében mi forog kockán, azon a délutánon vált számomra világosabbá, amikor Keo a Luang Prabang körüli hegyekbe vitt, egy kis faluba,amit Ban Phanomnak hívtak. A várostól távol eső, alacsonyan fekvő vidéket egy „leu"-nak nevezett etnikai kisebbség lakta, amely pár száz évvelkorábban Kínából menekült Laoszba, hogy az előítéletek és az üldöztetés elől védelmet találjon, és magával hozta a selyemhernyóit meg aföldművelő tudományát. Keo egyetemi csoporttársa lakott itt, és most takácsként dolgozott, akárcsak a többi leu asszony a faluban. A lány és azanyja beleegyezett, hogy fogadnak, és válaszolnak a házasságról feltett kérdéseimre, Keo pedig felajánlotta, hogy tolmácsol.A család egy pontosan négyszögletű, betonozott alapú bambuszházban lakott. Ablakok nem voltak, mert nem akarták, hogy a perzselő nap besüssön. Olyan érzés volt a házban ülni, mintha egy hatalmas fonott kosárban lettem volna, és ez kitűnően illett a tehetséges takácsokból állóközösséghez. Az asszonyok hoztak egy zsámolyt, hogy arra üljek, és egy pohár vizet. A ház jóformán bútorozatlan volt, csak a nappalibansorakozott a fal mellett - fontossági sorrendben - a három leglényegesebb ingóságuk: egy vadonatúj szövőszék, egy vadonatúj motor és egyvadonatúj televízió.Keo barátnőjét Joynak, az anyját, egy vonzó, gömbölyded, negyvenes éveiben járó asszonyt Tingnek hívták. A lány csendben üldögélt, és egy

selyemanyagot szegett, az anyja viszont csak úgy sziporkázott, így hozzá intéztem a kérdéseimet. A falujuk házassági szokásairól faggattamTinget, aki azt válaszolta, hogy egyszerű a dolog. Ha egy fiúnak megtetszik egy lány, és a lánynak is tetszik a fiú, akkor a szülők találkoznak, ésmegbeszélik a kettejük dolgát. Ha mindenben meg tudnak egyezni, a két család felkeres egy külön ezzel foglalkozó szerzetest, aki a buddhistanaptárból kikeres egy szerencsés napot, amikor az ifjú pár egybekelhet. Az esküvőn a közösség minden tagja részt vesz, és pénzt kölcsönöz afiataloknak. És ezek a házasságok örökké tartanak, biztosított róla Ting, mert Ban Phanomban nem ismerik a válást.Ilyen kijelentést már nemegyszer hallottam utazásaim során. És mindig egy kis fenntartással fogadom, mert sehol sincs olyan, hogy „ismeretlenvolna" a válás. Ha egy kicsit megkapargatjuk, mindig akad egy kudarcba fulladt házasságról szóló eltemetett történet. Higgyék el, mindenüttakad ilyen. Eszembe jutott Edith Wharton Vigasságok háza című regényében az a pillanat, amikor egy idős és pletykás társasági hölgymegjegyzi: - Minden családban, amit csak ismerek, akad egy válás és egy vakbélműtét. (Vakbélműtétnek nevezték Edward-kori virágnyelven azabortuszt, ami szintén bárhol előfordul, néha a legjobb körökben is.)Bár igaz, hogy vannak közösségek, amelyekben nagyon ritka a válás.

így volt ez Ting rokonságában is. Amikor tovább erősködtem, elmondta, hogy egy gyerekkori barátnője kénytelen volt a fővárosba költözni, merta férje elhagyta, de ez volt az egyetlen válás, amire az elmúlt öt évben vissza tudott emlékezni. Mint elmondta, egyébként is léteznek családokatösszetartó rendszerek. Elképzelhető, hogy egy ilyen elszegényedett kis faluban, ahol az emberi életek ily döntő mértékben (pénzügyileg is)egymástól függnek, azonnal tenni kell valamit, hogy a családokat egyben tartsák. Ting elmagyarázta, hogy ha egy családban probléma merül fel,a közösség négy lépésben igyekszik megoldást találni. Először is arra biztatják a bajba jutott házasságban élő feleséget, hogy a férje akarata előtt

meghajolva őrizze meg a családi békét. „A házasság akkor a legjobb", jelentette ki Ting, „ha csak egy kapitány van. És az a legjobb, ha a férj akapitány."



p yUdvariasan bólintottam, mert úgy döntöttem, jobb, ha hagyom, hogy a beszélgetés zökkenőmentesen eljussona második lépésig. Néha azonban még a legteljesebb megalázkodás sem oldja meg a családon belüli ellentéteket, ilyenkor külső segítséget kell igénybe venni,mondta Ting. A beavatkozás második lépéseként tehát bevonják a férj és a feleség szüleit is, hogy kiderüljön, meg tudják-e oldani a problémát. Aszülők eszmecserét folytatnak a párral, majd egymással, és családként próbálnak megoldást találni.

Ha a szülői segítség sem célravezető, a párnál a harmadik lépés következik: a falu elöljáróiból alakult testület elé járulnak, akik annak idejénösszeadták őket. Az elöljárók nyilvános tanácsülésen tárgyalják meg a problémát. A családi konfliktus ezzel olyan közéleti kérdéssé lép elő, minta falfirkák eltávolítása vagy az iskolai adó, amelynek megoldásában mindenkinek együtt kell működnie. A szomszédok ötleteket ésmegoldásokat vetnek fel, vagy felajánlják, hogy könnyítnek a terheiken, például egy-két hétig magukhoz veszik a kisebb gyerekeket, hogy a pár csak a gondjai megoldásával foglalkozhasson.Csakis a negyedik szakaszban ismerik be, hogy reménytelen a helyzet, amikor már minden más csődöt mondott. Ha a család képtelen dűlőre jutnia vitában és a közösség sem talál rá megoldást, a pár csakis és kizárólag ebben az esetben utazik el a falun kívülre, a nagyvárosba, hogytörvényesen elváljon.Ting magyarázatát hallgatva még egyszer végiggondoltam kudarcba fúlt házasságomat. Vajon megmenthettük volna a volt férjemmel akapcsolatunkat, ha az előtt megállítjuk a lejtőn szánkázó házasságunkat, hogy túlságosan elmérgesedett a helyzet? Mi lett volna, ha a válságkirobbanásakor összehívtunk volna egy baráti, családi és szomszédi kupaktanácsot, hogy segítsenek?

Talán az időben történő közbeavatkozás helyes irányba terelt volna, ráncba szedett és egymáshoz visszasegített volna minket. A házasságunk utolsó szakaszában részt vettünk egy féléves tanácsadáson, de, ahogy sok terapeutától hallom, amint a pácienseikről panaszkodnak, mi is későnvettünk igénybe külső segítséget, és csekély erőfeszítést tettünk a problémáink megoldására. Nem volt elég hetente egyszer tanácsadásra járni,hogy túljussunk azon a súlyos patthelyzeten, amibe házastársakként kerültünk. Mire betegeskedő kapcsolatunkat jó orvoshoz vittük, már boncolási jegyzőkönyvön kívül mással nem szolgálhatott. De talán ha előbb kérünk segítséget, vagy nagyobb a bizalmunk...? Vagy ha acsaládunkhoz és a bennünket körülvevő közösséghez fordulunk?Persze lehet, hogy ez sem segített volna. A házasságom, sajnos, sok sebből vérzett. Nem biztos, hogy akkor is együtt maradtunk volna, ha egészManhattan falva értünk töri magát. Mellesleg a családi vagy közösségi beavatkozásnak Amerikában nincs kulturális előzménye. Mai, függetlenamerikaiak voltunk, akik több száz mérföldre éltünk a családunktól. Szokatlan és mesterkélt lépés lett volna, ha törzsi tanácskozásra röf-fentjük össze a rokonainkat és a szomszédainkat egy olyan témában, amit éveken át szándékosan nem tártunk a világ elé. Akár csirkét is áldozhattunk volna a házassági harmónia nevében, hogy attól várjuk a dolgok jobbra fordulását.

Az efféle elmélkedéseknek is vannak persze határai. Nem eshetünk a vég nélküli „mi lett volna, ha..," játék csapdájába, nem rágódhatunk örökkéa kudarcba fulladt házasság miatti megbánáson, bár az ilyen gyötrelmes lelki görcsökön igen nehéz uralkodni. Ezért is meggyőződésem, hogy azelváltak legfőbb védőszentje Epimétheusz görög titán, akit nem mindennapi, későn eszméléssel áldottak (vagy vertek meg) az istenek. Elégkellemes fickó volt ez az Epimétheusz, de csak a múltra visszatekintve látta tisztán a dolgokat, ami gyakorlati szempontból nem valami hasznostulajdonság. (Érdekes adalék mellesleg, hogy Epimétheusz is nős volt, bár kiváló lépcsőházi bölcsességével valószínűleg azt kívánta, bárcsak

másik fe- j leséget választott volna, a felesége ugyanis egy Pandora nevű kis méregzsák volt. Bájos pár!) Az életünk egy bizonyos pontján tehátfel kell hagynunk azzal, hogy egykori baklövéseink miatt ostorozzuk magunkat (még azok i miatt sem szabad, amelyek visszatekintve



fájdalmasan kézenfekvőnek tűnnek), és tovább kell lépnünk. Vagy, ] ahogy Felipe egyszer, a maga utánozhatatlan módján mondta: - Neragadjunk le a múlt hibáinál, drágám, foglalkozzunk inkább a jövőjével!E gondolatmenetből kiindulva Laoszban azon a napon az is megfordult a fejemben, hogy talán Ting és a közössége tud valami különlegeset aházassággal kapcsolatban. Persze nem arra gondoltam, hogy a férj a kapitány, hanem a felvetésre, miszerint vannak pillanatok, amikor azösszefogás megmentése érdekében a közösségnek nemcsak a pénzen és a forrásokon kell osztoznia, hanem a kollektív családi felelősségre

vonáson is. Talán egy hatalmasabb társadalmi szövőszéken valahogy a házasságoknak is össze kell fonódniuk, hogy tartósak legyenek. Ezértaznap Laoszban meg is jegyeztem magamban: Ne tedd Felipével kötendő házasságodat magántulajdonná, mert elveszed tőle a levegőt,elszigeteled, magányossá és sebezhetővé teszed. Nagy volt a kísértés, hogy megkérdezzem új barátnőmet, Tinget, vajon falusi elöljáróként beleszólt-e már egy szomszédja házasságába. Demielőtt a következő kérdést feltehettem volna, megszólalt, és azt tudakolta, nem tudnék-e a lányának, Joynak jó férjet keresni Amerikában. Olyat,akinek egyetemi diplomája is van. Aztán Ting büszkén megmutatta a lánya csodálatos selyemszöveteit, a bíbor háttér előtt táncolóaranyelefántokat. Talán Amerikában egy férfi boldogan venne feleségül olyan lányt, aki a tulajdon két kezével ilyet tud szőni?Mialatt Tinggel beszélgettünk, a farmert és pólót viselő, haját laza lófarokba kötő Joy egyébként szótlanul üldögélt, és hol udvariasan hallgatta azanyját, hol - lányoknál megszokott módon - zavartan forgatta a szemét, ha az anyja valami kínosat mondott.- Hát nincs diplomás amerikai férfi, aki szívesen elvenne egy olyan szép leu lányt, mint amilyen a lányom is? - tette fel újra a kérdést Ting.Ting nem tréfált, és a hangjában vibráló feszültség rávilágított arra, hogy gondban van. Megkértem Keót, hogy finoman kérdezzen rá, mi a baj, és

Ting rögtön meg is nyűt. Elmesélte, hogy az utóbbi időben nagy a gond a faluban: a fiatal nők többet keresnek, mint a férfiak, ráadásul tanulnak is. Az etnikai kisebbségük nőtagjai kivételesen tehetséges szövőnők, és most, hogy a nyugati turisták folyamatosan érkeznek Laoszba, idegenek is egyre szívesebben veszik a szőtteseiket. A helyi lányok tehát szépen keresnek, és fiatalkoruktól fogva pénzt tudnak félretenni. Néhányan,köztük Ting lánya is, főiskolára mennek ebből a pénzből, és különböző dolgokat vesznek a családjuknak, így például motort, tévét és újszövőszéket, míg a helyi fiúk még mindig a földet művelik, és alig keresnek.A kérdés nem jelentett társadalmi problémát, amíg senki sem keresett, de most, hogy az egyik nem képviselői, a fiatal nők prosperálnak, hirtelenfelborult az egyensúly. Ting bevallotta, hogy a falujában élő fiatal nők megszokták, hogy el tudják magukat tartani, és akadnak már olyanok, akik halogatják a férjhezmenetelt. De nem is ez volt a legnagyobb gond, hanem az, hogy amikor manapság a fiatalok összeházasodnak, a férfiak hamar megszokják, hogy költsék a feleségük pénzét, ami azzal jár, hogy már nem dolgoznak olyan szorgalmasan, mint korábban, és mivel nincsönértékelésük, egykettőre belesodródnak az ivásba és a szerencsejátékba. És a fiatal nőknek cseppet sincs ínyére ez a helyzet. Az utóbbi időbensok lány döntött úgy, hogy egyáltalán nem akar férjhez menni, és ez felborítja a falucska egész társadalmi berendezkedését, és feszültségeket,

bonyodalmakat szül. Ting ezért tartott attól, hogy a lánya, Joy sosem megy férjhez (hacsak nem szervezem meg, ugye, egy, a lányához hasonlóantanult amerikai férfival a házasságot), és akkor mi lesz a család vérvonalával? És mi lesz a falubeli fiúkkal, akiken a lányok túlnőttek? Mi lesz azegész falu bonyolult társadalmi védőhálójával?Ting ezt a helyzetet „nyugati stílusú problémának" nevezte, ami arra utalt, hogy olvassa az újságokat, mivel ez tényleg teljes mértékben nyugatistílusú kérdéskör; több nemzedék óta ugyanez játszódik le a nyugati világban, amióta a nők önállóan is meggazdagodhatnak. Az egyik első

dolog, ami bármely társadalomban megváltozik, ha a nők saját jövedelemre tesznek szert, az a házasság jellege. Minden nemzet és nép esetébenugyanennek a tendenciának lehetünk szemtanúi. Anyagilag minél nagyobb önrendelkezéshez jut egy nő, annál később fog férjhez menni, már ha



egyáltalán férjhez megy.Egyesek a társadalom összeomlásaként emlegetik ezt a jelenséget, és hozzáteszik, hogy a nők anyagi függetlensége véget vet a boldogházasságoknak. De a hagyományokhoz ragaszkodók, akik nosztalgiával tekintenek vissza a gyöngyéletre, amikor a nők otthon maradtak és acsaládjukról gondoskodtak, és amikor a válások száma sokkal alacsonyabb volt, mint ma, ne feledjék, hogy a századok során a nők azértmaradtak meg a szerencsétlen házasságokban, mert nem engedhették meg maguknak, hogy kilépjenek belőlük. Egy átlagos elvált amerikai

nő jövedelme még ma is harminc százalékkal visszaesik, amikor kimondják a válást, és régebben ez még sokkal rosszabb volt. Egy régi szóláshelytállóan óvott: „A nőket csak egy válás választja el a csődtől." És különben is, hova mehetett volna, ha kisgyerekei voltak, nem voltdiplomája, és nem tudta magát eltartani? Piedesztálra emeljük a kultúrákat, amelyekben a házasságokat sosem bontják fel, de nem szabadautomatikusan azt feltételeznünk, hogy a házasság tartóssága az elégedettség jele.A nagy gazdasági világválság idején például látványosan csökkent Amerikában a válások aránya. Az akkori társadalmi véleménynyilvánítók acsökkenést annak a romantikus elképzelésnek tudták be, hogy a nehéz idők közelebb hozzák egymáshoz a házaspárokat. Vidám képet festettek azelszánt családokról, amelyek az asztal köré kuporodva egy közös, poros tálból fogyasztják el soványka vacsorájukat. És ugyanezek akommentátorok azt is elmondták, hogy sok család vesztette el a kocsiját, de visszanyerte a lelkét. A valóságban azonban - amint azt számosházassági tanácsadótól megtudhatjuk - a súlyos anyagi gondok hatalmas terhet rónak a házasságokra. Egy kapcsolatot semmi sem ás alá úgy - ahűtlenséget és a családon belüli nyílt erőszakot kivéve -, mint a szegénység, az anyagi csőd és az adósság. És amikor a történészek alaposabbanszemügyre vették a nagy gazdasági válság csökkenő válási tendenciáját, kiderült, hogy sok amerikai pár azért maradt együtt, mert nem

engedhették meg maguknak, hogy különváljanak. Elég nehezen tudtak egy háztartást is fenntartani, nemhogy kettőt. Sok család úgy döntött,lepedőt akaszt fel a nappali közepén, hogy elválassza a férjet és a feleséget, és így vészeli át a gazdasági válságot; elég nyomasztó kép! Mások külön éltek, de pénzük sosem volt a törvényes válásra. Az 1930-as években ragályosan terjedt a cserbenhagyás. Tönkrement amerikai férfiak tömegestül hagyták magukra a feleségüket és a gyerekeiket, és többé senki sem látta őket (mit gondolnak, honnan támadt az a rengetegcsavargó?), és kevés nő vette a fáradságot, hogy hivatalosan is bejelentse a népszámlálóknak eltűnt férjét. Nagyobb gondjuk is volt ennél, példáulételt kellett keríteniük valahonnan.A súlyos szegénység súlyos feszültséget teremt, ez igazán nem kellene hogy bárkit is meglepjen. Amerikai szerte a tanulatlan és anyagilag bizonytalan felnőttek körében a legmagasabb a válások száma. Természetesen a pénz is gonddal jár, de választási lehetőségeket is teremt. Pénzértgyermekgondozást, másik fürdőszobát; nyaralást, a számlák miatti veszekedés elmaradását vehetjük meg; sok mindent, ami megszilárdít egyházasságot. És minden megváltozik, amikor a nők kezükbe kaparintják a saját pénzüket, és a házasság elsődleges motivációja többé már nem agazdasági túlélés. 2004-ben az Egyesült Államokban a férjezetlen asszonyok a leggyorsabban növő népesség volt. 2004-ben egy harmincéves

amerikai nőnek háromszor nagyobb volt az esélye, hogy egyedülálló legyen, mint 1970-es évekbeli társának. És sokkal kisebb volt az esélye arra,hogy anya legyen, akár korán, akár egyáltalán. A gyermektelen háztartások száma soha nem tapasztalt rekordot ért el 2008-ban.Természetesen a társadalom nem mindig fogadja szívesen ezt a változást. Napjainkban Japánban, ahol az iparosodott világban a legjobbanfizetett nők élnek (és ahol - nem véletlenül - a világon a legalacsonyabb a születések száma), a hagyománytisztelő társadalom kritikusok „parazitaszingliknek" nevezik a házasságot és a gyermekeket visszautasító férjezetlen nőket, és burkoltan arra céloznak, hogy a férjezetlen, gyermektelen

nő kiveszi a részét az állampolgársággal járó előnyökből (vagyis a prosperitásból), de cserébe nem ajánl fel semmit (vagyis nem szül gyereket).Még az olyan elnyomó társadalmakban is, mint a mai Irán, egyre több fiatal nő odázza el a férjhezmenetelt és a gyermeknevelést, hogy

ább lh é k i jé é í N d h k í h á ólók á i lí élik d iá ő i á i



továbbtanulhasson és a karrierjét építse. Nem csoda, hogy a konzervatív hozzászólók máris elítélik ezt a tendenciát, sőt egy iránikormányhivatalnok „veszélyesebbnek" ítéli a tudatosan pártában maradt nőket, mint az „ellenség bombáit és rakétáit".Új barátnőm, Ting, a földművelő, fejlődő Laoszban anyaként bonyolult és ellentmondásos érzéseket táplált a lánya iránt. Egyfelől büszke voltJoy tanultságára és szövőtehetségére, amiből a vadonatúj szövőszéket, tévét és motort is vették. Másfelől alig fogta fel a lánya tanulásból, pénzből és függetlenségből összetevődő szép új világát. Joy jövőjébe tekintve csak új kérdések fejtörést okozó kavalkádját látta. A hagyományos

leu társadalomban példa nélküli volt egy ilyen tanult, olvasott, anyagilag független és ijesztően modern fiatal nő. Mihez kezdjen vele? Hogy érzia lányát valaha is egyformának a tanulatlan, földművelő szomszédokkal? A nappaliba beállíthatja a motort, a kunyhó tetejére felerősítheti aműholdvevő antennát, de hova az ördögbe tegyen egy ilyen lányt?Hadd meséljem el, mennyire érdekelte Joyt a vitánk felállt, és az anyjával folytatott beszélgetés kellős közepén kisétált a házból. Többé nemláttam. Egyetlen szót sem tudtam kihúzni belőle a házasság témájával kapcsolatban. Bár meggyőződésem, hogy határozott véleménynyel voltróla, nem érezte szükségét, hogy velem és az anyjával megossza. Joy inkább elcsámborgott, hogy értelmesen töltse az idejét. Olyan érzésemtámadt, mintha leugrana a sarki csemegébe, hogy cigit vegyen, vagy moziba készülne a barátnőivel. Csakhogy a faluban nem volt csemege, secigi, se mozi, csak a poros úton kotkodácsoló tyúkok.Akkor hát hova ment ez a lány?Hohó, hisz épp ez a lényeg, nem?Jut eszembe, említettem már, hogy Keo felesége babát várt? Éspedig éppen arra a hétre, amikor megismerkedtem Keóval, és felvettem

tolmácsomnak és idegenvezetőmnek. Akkor derült fény a felesége terhességére, amikor Keo megemlítette, hogy nagyon örül a külön jövedelemnek, a baba küszöbönálló megérkezése miatt. Keo keble dagadt a büszkeségtől, hogy gyermeke lesz, és a Luang Prabangban töltöttutolsó napunkon meghívott minket Felipével, hogy vacsorázzunk nála; be akarta mutatni az életét és a várandós ifjú Nőit.- Az iskolában ismerkedtünk meg - mesélte Keo a feleségéről. - Mindig is kedveltem. Kicsit fiatalabb nálam: még csak tizenkilenc éves. Nagyoncsinos. Bár most kicsit furcsa, hogy babát vár. Régebben olyan pici volt, hogy alig volt súlya! Most meg mintha csak súlya volna! Keo barátja,Khamsy, a kocsmáros vitt el minket Keo házához. Ajándékokkal megrakodva értünk oda. Felipe több üveg Beerlaót, egy helyi sörféleséget vitt,én meg édes és mindkét nemnek alkalmas babaruhákat vettem a piacon, hogy ezzel ajándékozzam meg Keo feleségét.Keo háza Luang Prabang szélén, egy mély kerékvágásokkal szabdalt földút végén volt. Az út menti hasonló házak közül az utolsó volt, utána már a dzsungel következett. A ház egy hatszor kilenc méteres téglalap alakú telken állt, aminek a felét betontartályok foglalták el, ezekben Keo azáltalános iskolai tanári és alkalmi idegenvezetői jövedelmét kiegészítendő, békákat és sziámi harcoshalakat tenyésztett. A békákat ennivalónak tenyésztette. Büszkén magyarázta, hogy kilónként 25 000 kipet, azaz két és fél dollárt kap értük, és egy kilóra általában 3-4 béka jut, mivel elég

megtermettek, viszont a békaüzlet jó kis mellékjövedelmet jelent. Ott vannak még a harcoshalak, amelyek darabonként 5000 kipet, ötven centetérnek, és amelyek boldogan szaporodnak. Helybélieknek adja el őket, akik fogadnak a halmérkőzésekre. Keo elmagyarázta, hogy már fiatalkorában tenyésztett halakat, mert már akkor kereste a módját, hogy mellékesen pénzhez jusson, és anyagilag ne terhelje a szüleit. Bár Keonem szeret hencegni, képtelen volt eltitkolni a tényt, hogy talán a legjobb harcoshaltenyésztő egész Luang Prabangban.A telek fennmaradó részén állt Keo háza, vagyis ott, ahol nem békákkal és harcoshalakkal teli betontartályok álltak, azaz egy körülbelül öt

négyzetméternyi területen. Az eredeti szobát kétfelé - nappali és háló részre - osztották. A válaszfal furnérlemezből készült, amit Keo csinosanangol nyelvű újságok, például a Bangkok Post vagy a Herald Tribune lapjaival tapétázott ki. (Felipe megjegyezte, hogy gyanúja szerint Keoéj ká ké t éb f k ik é b tű ől b tű l l t étát h ü t l ül i lj lt dá át ) A t ől tl ill kö t



éjszakánként ébren fekszik, és betűről betűre elolvassa a tapétát, hogy szüntelenül csiszolja angoltudását.) A mennyezetről egyetlen villanykörtelógott, ami a nappalit világította meg. A házhoz tartozott még egy apró beton fürdőszoba egy guggolós vécével és egy mosdókagylóval. Alátogatásunk estéjén azonban a mosdóban is békák ültek, mivel a kerti tartályok megteltek. (A kertben tartott több száz béka előnye mellesleg azis, mint Keo bevallotta, hogy „a szomszédok közül csak nekünk nincs gondunk a szúnyogokkal".) A konyha a házon kívül, egy kis tető alatt volt,a földjét csinosan felseperték.

- Egy szép napon a konyhához igazi padlót veszünk! - jelentette ki Keo egy kertvárosi lakos fesztelenségével, aki azt közli, hogy a jövőbenszeretne téliesített teraszt a nappalijához. - De előbb még több pénzt kell keresnem.A házban nem volt sem asztal, sem szék. A konyhában volt egy kis pad, és alatta lakott a család pinduri kiskutyája, amelynek pár nappalkorábban születtek kölykei. A kölykök akkorák voltak, mint a versenyegerek. Szerény életkörülményei egyedül akkor hozták zavarba Keót,amikor a kutyája kis termetéről beszélt. Úgy tűnt, mintha fukarnak érezné magát, hogy nagyra becsült vendégeinek egy ilyen átlagosnál kisebbebet mutat be, mintha a kutya mérete nem érne fel Keo életben elfoglalt státusával, vagy legalábbis nem felelne meg a törekvéseinek.- Mindig nevetünk rajta, hogy olyan kicsi - magyarázta. - Bocsássanak meg, hogy nem nagyobb - mentegetődzött. - De igazán kedves kutya.És volt még egy tyúkjuk, ami a konyha-veranda területén élt, és egy zsineggel a falhoz kötötték, hogy jöhessen-mehessen, de ne szökjön meg. Atyúknak volt egy kis kartondoboza, ott rakta le a napi egy tojását. Amikor Keo bemutatta nekünk a tyúkját és a dobozt, egy földbirtokos büszkeségével jegyezte meg: - íme, a tyúkunk!A szemem sarkából láttam, hogy ebben a pillanatban' í Felipe arcán érzések sora suhan át: gyöngédség, szánalom, nosztalgia, csodálat és egy kis

szomorúság. Felipe Brazília déli részén, Keóhoz hasonlóan szegényes körülmények között nőtt fel, és mindig is büszke lélek volt. Még ma isannyira az, hogy azt meséli mindenkinek, hogy „szorult anyagi helyzetbe" és nem „szegénynek" született, és ezzel azt akarja mások tudtára adni,hogy a szegénységét mindig is átmenetinek tekintette, mintha tehetetlen karon ülő babaként pénzszűkébe került volna. És Keóhoz hasonlóanFelipe is korán rendszertelen kisvállalkozásokból próbált jövedelemhez jutni. Az első komoly üzleti ötlete kilencéves korában támadt, amikor észrevette, hogy a szülővárosában, Portó Alegrében a domb aljában mindig lefulladnak a kocsik egy mély pocsolyában. Megkérte az egyik barátját, hogy segítsen neki, és ketten várták egész nap, hogy a lefulladt kocsikat kitolják a vízből. A vezetők a zsebükben maradt aprót a fiúknak adták a fáradozásukért, és Felipe sok amerikai képregényt vett ezen a pénzen. Tízéves korára már beszállt az ócskavasüzletbe is, és bejárta avárost, hogy hullladék vasat, sárga- és vörösrezet keressen, amit készpénzért adhat el. Tizenhárom évesen állati csontokat adott el egy enyvkészítőnek, amiket a helyi hentesüzletek és a vágóhíd előtt szedett össze, és részben ebből a pénzből vette az első jegyet a hajóra, amin elhagytaBrazíliát. Ha tudott volna a béka- és harcoshaltenyésztésről, higgyék el, abba is beszállt volna.Eddig az estéig Felipe nem szánt egy percet sem Keó-ra. Az idegenvezetőm túlbuzgósága mérhetetlenül csípte a csőrét. De amint megpillantotta

Keo házát, az újságpapír tapétát, a felsepert, döngölt padlót, a fürdőszobában a békákat, a tyúkot a dobozban és az egyszerű kiskutyát, valamimegváltozott benne. És amikor megismerte Nőit, Keo feleségét, aki a „hirtelen ráugrott sok kiló" ellenére is törékeny teremtés maradt, és akikezét-lábát törte, hogy egyetlen gázégőn megfőzze a vacsoránkat, láttam, hogy a feltoluló érzésektől könnyes lesz a szeme, bár volt annyiraudvarias, hogy ne mutasson mást, mint a Noi főztje iránti baráti érdeklődést. Noi szemérmesen fogadta Felipe dicséretét. („Beszél angolul",magyarázta Keo. „De félénk ahhoz, hogy gyakorolja.")

Felipe megismerkedett Noi anyjával is - egy apró termetű, mégis királynői tartású hölggyel, aki kék száron-got viselt, és akit csak per „nagymama" mutattak be -, és az én jövendőbeli férjem mély, veleszületett ösztönének engedelmeskedve derékból meghajolt a csöpp asszonyelőtt Nagyvonalú gesztusát a nagymama halvány mosollyal csak a szeme sarka húzódott fel és egy alig észrevehető biccentéssel nyugtázta



előtt. Nagyvonalú gesztusát a nagymama halvány mosollyal - csak a szeme sarka húzódott fel - és egy alig észrevehető biccentéssel nyugtázta,amivel finoman jelezte: „A meghajlása örömömre szolgált, uram."Úgy imádtam Feüpét abban a pillanatban, ahogy még azelőtt soha, semmikor.El kell mondanom, hogy bár Keo és Noi háza nem volt bebútorozva, mégis rendelkeztek három luxuscikkel: volt egy beépített sztereóval ésDVD-lejátszóval felszerelt tévéjük, egy kicsi hűtőjük és egy ventilátoruk. Amikor beléptünk az ajtón, Keo mindhármat teljes kapacitással

működtette, hogy méltó fogadtatásban részesítsen bennünket. A ventilátor a levegőt kavarta, a hűtő nagy morgással jeget gyártott a sörünkhöz, atévéből rajzfilmek bömböltek.- Vacsora közben szívesebben hallgatnak-e zenét, vagy inkább rajzfilmet néznek? - tudakolta Keo.Azt feleltem, hogy köszönjük, de inkább zenét hallgatnánk.- Kemény rockos nyugati zenét szeretnének inkább, vagy lágy, laoszi muzsikát? - faggatott tovább.Megköszöntem a figyelmességét, és azt válaszoltam, jobb lenne a lágy laoszi muzsika.- Nem jelent számomra gondot - jelentette ki Keo.-Tökéletes, lágy laoszi zeném van, amit nagyon fognak majd élvezni. - Fel is tett laoszi szerelmes dalokat, de teljes hangerőre csavarta, hogy

jobban érvényre juttassa a hifitorony kiváló minőségét. Hasonló megfontolásból a maximálisra tekert ventilátort is a képünkbe irányította.Fényűző kényelmi cikkekkel rendelkezett, és szerette volna, ha a vendégei a legtöbbet profitálnának belőlük.így aztán elég zajos esténk volt, de ezt még túl lehetett élni, mert a zaj az ünnepi alkalmat jelezte, mi pedig e szerint viselkedtünk. Hamarosan

Beerlaót ittunk, anekdotákat meséltünk, és nevettünk. Vagyis inkább csak Felipe, Keo, Khamsy és én ittunk és nevettünk, mert az előrehaladottterhességtől megkínzott Noi szenvedett a hőségtől, nem ivott sört, csak szótlanul üldögélt a döngölt padlón, és néha kényelmesebb pozitúrátkeresve fészkelődött.A nagymama ugyan ivott sört, de nem nevetett sokat velünk, csak elégedett és csöndes érdeklődéssel figyelt minket. Mint megtudtuk, nagymamarizstermesztő volt, aki fentről, északról, a kínai határvidékről származott, Az ősei sok nemzedékre visszamenően szintén rizstermesztésselfoglalkoztak. Tíz gyermeket szült, akik közül Noi volt a legkisebb, mindegyiket az otthona falai között. Ezt is csak azért mondta el, mertegyenesen rákérdeztem. Keo tolmácsolása mellett azt is elárulta, hogy a házassága, amit tizenhat évesen kötött, valamiképpen „véletlenszerű"volt. Olyan férfihoz ment feleségül, aki véletlenül átutazott a falujukon. A férfi a családja házában töltötte az estét, és beleszeretett Noi anyjába.Az idegen érkezése után pár nappal már össze is házasodtak. Próbáltam feltenni néhány kérdést, igyekezve kipuhatolni a házassággal kapcsolatosgondolatait, de tényéknél többet nem árult el: rizstermesztő, véletlen házasság, tíz gyerek. Az oldalamat furdalta a kíváncsiság, mit is érthet„véletlen" házasságon (a család sok nőtagjának kellett férjhez mennie „véletlen balesetek" miatt), de nem kaptam felvilágosítást.

- Nem szokta meg, hogy az emberek érdeklődést mutassanak az élete iránt - magyarázta Keo, én pedig ejtettem a témát.De egész este lopva rá-rápillantottam, és mindvégig úgy éreztem, messziről figyel minket. Valami túlvilágiság sugárzott róla, ami olyan szótlanés visszafogott viselkedéssel párosult, hogy néha az az érzésem támadt, mintha teljesen eltűnt volna. Bár pontosan velem szemben ült, éskinyújtott kézzel bármikor könnyen megérinthettem volna, úgy tűnt, mintha másutt tartózkodott volna, és jóságos uralkodóként a holdon levőtrónusáról szemlélt volna bennünket.

Keo házában - noha apró volt - olyan tisztaság uralkodott, hogy a földről is enni lehetett volna, és pontosan ezt is tettük! Letelepedtünk egy bambuszmatracra, és a rizsgombócokat kézzel formázva egy tálból ettünk. Laoszi szokás szerint egy pohárból is ittunk, az ivás sorrendje pedig alegidősebbtől a legfiatalabb felé haladt A menü a következő volt: csodálatosan pikáns törpeharcsaleves füstös halszószban tálalt zöldpapaja-



legidősebbtől a legfiatalabb felé haladt. A menü a következő volt: csodálatosan pikáns törpeharcsaleves, füstös halszószban tálalt zöldpapaja-saláta, ragacsos rizs és - magától értetődően - békák, amelyek a büszkén feltálalt főfogást adták, mivel Keo háziállatai voltak. így aztán sokatkellett ennünk belőlük. Nem először ettem békát (vagyis korábban inkább békacombot), de itt más volt a helyzet. Képzeljünk el hatalmas, jólmegtermett és húsos kecskebékákat, amiket úgy aprítottak fel, mint a pörköltnek szánt csirkéket, majd szőröstül-bőröstül meg* főztek. A bőrüketvolt legnehezebb elrágni, hiszen még főzés után is láthatóan békabőr maradt: foltos, rágós>

kétéltűre jellemző. Noi le nem vette rólunk a szemét. Az étkezés alatt nem sokat beszélt, csak egyszer emlékeztetett arra, hogy „Ne csak a rizst egyék, a húst is",mivel a hús drága élelmi szer, mi pedig nagy becsben tartott látogatók voltunk. Ezért hát magunkba tömtük a nagydarab békahúsokat* bőrrel és anéha felbukkanó csontokkal együtt, és egy szóval sem panaszkodtunk. Felipe nem is egyszer, de kétszer kérdezte, hogy vehet-e még, mire Noielpirult, és leplezetlen örömmel mosolygott le kerek pocakjára. Bár tudtam, hogy Felipe szívesebben enné meg párolva a cipőjét, mint még egydarab főtt békát, ismét túláradó szeretet öntött el iránta, hogy ilyen drága jó ember. Bárhova magammal vihetem, gondoltam büszkén, és mindig tudja majd, hogy viselkedjen.Keo a vacsora végeztével videón laoszi esküvői táncokat mutatott be, hogy szórakoztasson és tanítson minket, A videofilmeken merev tartású,szertartásos laoszi nők táncoltak egy diszkó színpadán. Erős sminket és csillogó szárongot viseltek. A tánc abból állt, hogy arcukra fagyottmosollyal szinte egy helyben álltak, és a kezüket csavargatták. Figyelmes csendben néztük őket vagy félórán át.

- Kiváló, hivatásos táncosok - közölte végül a különös merengést félbeszakítva Keo. - Az énekes, akinek a hangját a háttérzenéből kihallják,olyan híres itt Laoszban, mint a maguk Michael Jackson ja. És személyesen találkoztam vele!Keo ártatlansága szívfacsaró volt. Az egész család olyan tiszta és romlatlan volt, amilyennel még életemben nem találkoztam. Hiába volt a tévé, ahűtő és a ventilátor, a modern világ, vagy legalábbis annak számító ravaszsága nem érintette meg őket. A beszélgetésünkből hiányzott az irónia, acinizmus, a szarkazmus és az elbizakodottság. Amerikában ismerek olyan ötéveseket, akikbe több körmönfontság szorult, mint ebbe a családba.Mi több, Amerikában az összes ötéves fortélyosabb, mint ez a család. Szerettem volna valami védőburkot tenni a házukra, hogy megvédjem őketa világtól, és a házuk méretét tekintve ehhez nem is kellett volna nagy burok.A táncbemutató után Keo kikapcsolta a tévét, és a beszélgetést ismét a maga és Noi életre szóló álmaira és terveire terelte. A baba megszületéseután nyilvánvalóan több pénzre lesz szükségük, ezért Keo úgy tervezte, hogy növeli a békatenyésztési vállalkozását. Elmagyarázta, hogy a jövőben szeretne egy mesterséges szaporítóházat tervezni, amelyben béka tenyésztéshez ideális nyári körülményeket teremthetne egész évben. Aház, ami - ha jól értettem - melegházként működne, „mesterséges esőt" permetezne és „mesterséges nappal" lenne felszerelve, és a mesterséges

időjárási körülmények elhitetnék a békákkal, hogy a tél még nem köszöntött be. Ez azért lenne hasznos, mert a tél nehéz időszak a békatenyésztők számára. Keo békái ilyenkor téli álmot alusznak (vagy ahogy Keo mondta, „meditálnak"), és ilyenkor nem esznek, melynek következtében sokat veszítenek a súlyukból, és kilónként kevesebbet kap a húsukért. De ha Keo egész évben tenyészthetne békákat, és LuangPrabangban ő lenne az egyetlen, aki erre képes, fellendülne az üzlet, és az egész családja meggazdagodna.- Briliáns ötletnek hangzik! - jegyezte meg Felipe.

- Noi találta ki - mondta Keo, és mind Keo feleségére, a csinos, még csak tizenkilenc éves Noira néztünk, akinek a melegben fénylett az arca azizzadságtól, és kényelmetlenül, a babától feszülő hassal térdelt a földöm- Maga egy zseni Noi! - kiáltott fel Felipe



Maga egy zseni, Noi! kiáltott fel Felipe.- Valóban egy zseni - erősítette meg Keo. A dicséret hallatán Noi úgy elpirult, hogy majdnemelalélt. Képtelen volt ránk nézni, de látszott, hogy ha nem tudja is kimutatni, tisztában van az őt ért nagy megtiszteltetéssel. Lerítt róla, mennyireátérzi, hogy a férje milyen sokra tartja. A csinos, fiatal, invenciózus Keo olyan nagyra becsüli a feleségét, hogy még a tiszteletre méltóvacsoravendégeinek is eldicsekszik vele! A szerény Noi a nagy nyilvánosság előtt kihirdetett fontossága hallatán eredeti méretének kétszeresére

fújta fel magát (a bármelyik pillanatban várható baba miatt pedig már úgyis kétszer akkora volt). Egy fennkölt pillanat erejéig őszintén szólvaattól féltem, hogy a várandós kismama úgy megmámorosodik, hogy elrepül, és csatlakozik a holdon trónoló anyjához.Amikor aznap este visszahajtottunk a szállodánkhoz, a látottakról eszembe jutott a nagyanyám és a házassága. Maude nagyanyám - akinemrégiben töltötte be a kilencvenhatodik életévét - nehéz sorsú emberek leszármazottja, akiknek élete sokkal inkább Keo és Noi sorsára, mint azenyémre hasonlít. Maude nagymama családja Észak-Angliából vándorolt ki Amerikába, és ekhós szekereken kerültek Minnesota középsővidékeire, ahol az első, leírhatatlanul hideg teleket vályogházakban vészelték át. Földet szereztek pusztán azzal, hogy halálra dolgozták magukat,kis faházakat építettek, aztán nagyobb házakat, és fokozatosan növelték az állatok számát, hogy aztán lassan felvirágoztassák a gazdaságukat.A nagyanyám 1913 januárjában született otthon, egy hideg pusztai tél kellős közepén. Potenciálisan életveszélyes problémával jött a világra:farkastorokkal (ami a szájpadláson levő lyukat jelenti) és nyúlszájjal (amikor a felső ajak nem zárul össze). A vonatsínek áprilisra olvadtak felannyira, hogy meginduljon a vonatközlekedés, és Maude apja bevihette a babát Rochesterbe, az első kezdetleges műtétre. Dédszüleim addigvalahogy életben tartották a babát, aki nem tudott szopni. Nagyanyám a mai napig nem tudja, hogy etették a szülei, bár úgy sejti, hogy a

fejőházból hozhatott az apja egy gumicsövet, és azon át táplálhatták. Mint nemrégiben elárulta, nagyanyám most már sajnálja, hogy nem húzottki többet az anyjából az élete első nehéz hónapjairól, de olyan családban nőtt fel, amelyben az emberek nem időztek el a szomorú emlékeken,nem szívesen beszélgettek fájdalmas témákról, így ez az időszak sosem került szóba. Noha a nagyanyámtól távol áll a panaszkodás, az élete csupa nehézség volt. Bár a körülötte élőké sem volt egyszerű, neki még ott volt az is, amia deformitásával járt: a kiküszöbölhetetlen beszédzavar és az arca közepén éktelenkedő sebhely. Ezek után nem meglepő, hogy nagyon félénk volt. A környezetében azt feltételezték, hogy sosem fog férjhez menni. Nem mondta ki senki, egyszerűen csak tudták, hogy így lesz.De még a legszerencsétlenebb sorsok is járhatnak nem várt előnyökkel. Nagyanyám esetében ez az előny az volt: a családjából ő volt az egyetlen,aki tisztességes taníttatásban részesült. Maude a tanulmányainak szentelhette magát, mert muszáj volt végzettséget szereznie, hogy hajadonkéntegy nap eltarthassa magát. Míg a fiúkat nyolcadikos koruk körül kivették az iskolából, hogy a földeken dolgozhassanak, és a lányok ritkánvégezték el a középiskolát (mert rendszerint kisbabájuk lett és férjhez mentek, mielőtt leérettségizhettek volna), Maude-ot a városba küldték, egyhelybeli családhoz szállásolták be, és szorgalmasan tanult. Kiváló eredményt ért el az iskolában. Különösen a történelmet és az angol irodalmatszerette, és reménykedett, hogy egyszer majd tanárnő lehet; takarítással szerzett pénzt, és félretette, hogy a tanítóképzőbe beiratkozhasson.Azután beütött a nagy gazdasági válság, és a tandíj elérhetetlen magasságokba emelkedett. De Maude tovább dolgozott, és a keresete révénkorának legritkább teremtményévé vált Közép-Minnesotában: független fiatal nő lett, aki saját keresetéből tartotta el magát. Nagyanyám életének ez a szakasza, amikor éppen csak kikerült a középiskolából, mindig is nagyon érdekelt, mert az életútja merőben más volt,mint a körülötte élőké. Tapasztalatokat szerzett a való világban, ahelyett hogy egyenesen belesüppedt volna a családalapításba. Maude anyja

nagyon ritkán mozdult ki a farmról (havonta egyszer ment csak be a városba, de télen soha), hogy feltöltse a kamrát olyan élelmiszerekkel, mint aliszt meg a cukor, vagy pamutszövetet vásároljon. Miután leérettségizett, Maude egyedül utazott el Montaná-ba, és egy étteremben dolgozott:cowboyoknak szolgált fel gyümölcstortát és kávét. 1931-et írtak. Egzotikus és szokatlan dolgokat művelt, amiről a családja nőtagjai még csak



y g gy g g , j gj gnem is álmodoztak: egy igazi fodrászszalonban levágatta a haját és csinosan bedaueroltatta (két dollárért!) egy valódi vasútállomáson! Egy igazi boltban vett magának egy divatos, kacér és testhez álló sárga ruhát. Moziba járt, és könyveket olvasott. Montanából Minnesotába egy teherautóntette meg az utat, amire felkéredzkedett; a teherautót orosz emigránsok vezették, akiknek vele egykorú jóképű fiuk volt.Amikor a montanai kalandból hazatért, egy gazdag, idősebb hölgynél, egy bizonyos Mrs. Parkernél helyezkedett el házvezetőnőként és

titkárnőként. Mrs. Parker ivott, cigarettázott, nevetett, és mérhetetlenül élvezte az életet. Nagyanyám szavaival élve „még káromkodni semrestellt", és olyan extravagáns partikat rendezett, amelyeken a legjobb marhasültet, a legfinomabb vajat és rengeteg italt meg cigarettát szolgáltak fel, mintha odakint nem is tombolt volna a nagy gazdasági válság. Ráadásul Mrs. Parker nagylelkű és liberális gondolkodású volt, és gyakranadta oda a levetett szép ruháit a nagyanyámnak, aki feleakkora volt, mint ő, így sajnos nem mindig használhatta ki az úrnője szó szerintibőkezűségét. A nagyanyám szorgosan dolgozott, és félretette a pénzét. És még egyszer hangsúlyoznom kell: Megtakarított pénze volt. Maudeőseit több évszázadra visszamenőleg átnézhetnénk, és nem akadna egyetlen nő sem, akinek egyedül sikerült volna pénzt félretennie. Még egy kiskülön pénzt is tartalékolt a műtétre, amivel a szájpadláshasadéka hegét jobban eltüntették volna. De az én szememben a függetlenségét aztestesítette meg a legjobban, hogy az 1930-as évek elején vett egy igazi szőrmegalléros, borvörös télikabátot húsz dollárért. Abban a családban ez példa nélküli tékozlásnak számított. A dédanyám szóhoz sem jutott, amikor megtudta, hogy a nagyanyám milyen csillagászati összeget szórt el...egy kabátra. És megint csak úgy érzem, ha nagyítóval néznénk át Maude őseit, még akkor sem találnánk rajta kívül másik nőt, aki ilyen finom ésdrága holmit vett magának.

Ha ma a nagyanyámat faggatom a kabátvételről, a tekintete még most is elfelhősödik a gyönyörűségtől. A valódi szőrmegalléros, borvörös kabátvolt a legszebb dolog Maude addigi életében, sőt egész életében nem volt hozzá foghatóan szép holmija. És még ma is emlékszik, milyenérzékien simult a szőrme a nyakához és az állához.Még abban az évben - az elbűvölő kabátban - Maude megismerkedett egy fiatal farmerrel, Carl Olsonnal, akinek a fivére Maude húgának udvarolt. Carl - a nagyapám - beleszeretett Maude-ba. Nem volt sem romantikus, sem költői lélek, és semmiképpen sem volt gazdagnak mondható. (Maude félretett kis pénze mellett eltörpült a vagyona.) De elképesztően jóképű és szorgalmas ember volt. A nagyanyám belehabarodott. És nemsokára, mindenki legnagyobb meglepetésére, Maude Edna Morcomb férjes asszony lett.Valahányszor eltűnődtem ezen a történeten, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy a házassággal megszűnt Maude Edna Morcombmindennemű önállósága. Az élete ettől fogva szüntelen nehézség és kemény munka közepette telt, egészen 1975-ig. Nem mintha addigismeretlen lett volna számára a munka, de az élete ettől fogva nagyon küzdelmessé vált. Elköltözött Mrs. Parker szép otthonából (nem volt többmarhasült, se parti, se fürdőszoba, keleti kényelem) a nagyapám családjának a farmjára. Carl családja Svédországból vándorolt be, és az ifjú párnak egy kis tanyaépületen kellett osztoznia a nagyapám öccsével és az apjukkal. Mivel Maude volt az egyetlen nő a farmon, ő főzött és mosotta három férfira, és sokszor a béreseket is ő etette. Amikor Roosevelt vidékvillamosítási kormányprogramja nyomán hozzájuk is eljutott az áram,Maude apósa csak a leggyengébb teljesítményű égőket csavarta be, és még így is ritkán kapcsolta fel a villanyt.Maude a hét gyermeke közül az első ötöt abban a házban nevelte fel. Anyám is ott született. Az első három baba idején mind egy szobábanlaktak, amit egy villanykörte világított meg, akárcsak majdan Keo és Noi gyermekeinek otthonát. (Az apósa és a sógora mindketten külön

szobában laktak.) Amikor Maude és Carl legidősebb fia, Lee megszületett, egy borjúval fizettek az orvosnak. Pénzük nem volt. Később sem.Maude félretett pénzét, amit a plasztikai műtétjére gyűjtött, már rég elnyelte a gazdaság. Amikor a legnagyobb lány, Marie nénikém megszületett,a nagyanyám felszabta nagy becsben tartott igazi szőrmegalléros, borvörös kabátját, hogy karácsonyi ruhát varrjon belőle a kisbabájának.



gy y gy g g , j , gy y j jMindig is ez volt a legfőbb hasonlat arra, mit művel a házasság az enyéimmel. Az „enyéimen" a családom nő-tagjait értem, kivált az anyai ágonlevőket: az örökségemet és az örökrészemet, mert amit nagyanyám a finom kabátjával tett (azzal, aminél szebb holmija sosem volt), azt tették anemzedéke (és a megelőző nemzedékek) nőtagjai is a családjukért, a férjükért, a gyerekeikért. Önmaguk legjobb, legértékesebb darabjait szabták fel és herdálták el. Átalakították, ami az övék volt, és mások kedvére formálták. Lemondtak önmagukról. Ok ettek utoljára, rendszerint azt, ami a

vacsorából megmaradt, ők keltek reggel elsőként, hogy bemelegítsék a konyhát, ahol egész nap másokról gondoskodtak. Csakis ehhez értettek.Életük vezérelve és meghatározó gondolata az volt, hogy adtak.A valódi szőrmegalléros, borvörös kabát története mindig megríkat. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a történet nem alakította aházassággal kapcsolatos érzéseimet, vagy nem ültetett el bennem egy csöndes kis szomorúságot, amit az ébresztett, hogy a házasság intézményemitől foszthatja meg a jó asszonyokat.És hazudnék akkor is, vagy legalábbis lényeges információt hallgatnék el, ha nem mesélném el a történet váratlan végkifejletét: pár hónappalazelőtt, hogy a Belbiztonsági Hivatal házasságra ítélt minket Felipével, Minnesotában jártam, és meglátogattam a nagyanyámat. Egy foltvarrotttakarón dolgozott, amikor leültem mellé.195Aztán mesélni kezdett. Ekkor tettem fel neki a kérdést, amit még sosem kérdeztem: - Melyik volt életed legboldogabb időszaka?A lelkem mélyén biztos voltam abban, hogy tudom a választ: az, amikor a harmincas évek elején Mrs. Parr kérnél élt, testhez álló sárga ruhában

és szabóságban készített borvörös kabátban járt, és a frizuráját fodrászszalonban csináltatta. Nem is lehetett más a válasz, igaz? De ez a bökkenőa nagymamákkal. Hiába adták oda mindenüket másoknak, ragaszkodnak ahhoz, hogy meglegyen a véleményük a saját életükről; Maudenagyanyám ugyan? is ezt válaszolta: - A nagyapáddal töltött életem első éveiben voltam a legboldogabb, amikor mind együtt éltünk az Olson-farmon.Hadd emlékeztessem önöket: semmijük sem volt. Maude gyakorlatilag házi rabszolga volt három felnőtt férfi (ráadásul három házsártos svédfarmer) mellett, akik rendszerint bosszúságot okoztak egymásnak, és kénytelen volt a három kisbabáját, a szennyes pamutpelenkáikat egyetlenrosszul megvilágított, hideg szobába bezsúfolni. Minden terhességgel egyre betegebb és gyöngébb lett. A küszöbükön túl dühöngött a nagygazdasági válság. Az apósa nem engedte, hogy bevezessék a házukba a vizet. És folytathatnám napestig...- Nagymama - fogtam meg ízületi gyulladástól eltorzult kezét -, hogy lehetett ez életed legboldogabb időszaka?- Pedig az volt - bizonygatta. - Boldog voltam, mert saját családom volt. Volt férjem, gyerekeim. Airnodni sem mertem, hogy valaha is részemlesz bennük.Bármennyire meglepett, amit mondott, hittem neki. De ez még nem jelentette azt, hogy meg is értettem. Valójában addig derengeni sem kezdett,mit értett az élete legboldogabb időszakán, amíg együtt nem vacsorázta Keóval és Noival Laoszban. A döngölt padlón ülve elnéztem, ahogy Noikényelmetlenül izeg-mozog hatalmas hasával, és természetszerűleg különféle feltevések futottak át a fejemen az életével kapcsolatban. Szántam,hogy ilyen fiatalon ment férjhez, és hogy emiatt milyen nehézségekkel kell megküzdenie, aggódtam, hogy hogyan neveli fel a gyerekét egy máriskecskebékáktól hemzsegő házban. De amikor Keo azzal büszkélkedett, hogy milyen okos a fiatal felesége, aki a melegházzal kapcsolatban remek

ötletekkel állt elő, és láttam, micsoda örömtől ragyog fel ennek a fiatal nőnek az arca, aki olyan félénk volt, hogy egész este még csak aszemembe sem mert nézni, hirtelen a nagyanyámat láttam meg benne. Abban a pillanatban, Noiban visszatükröződve, úgy beleláttam a lelkébe,ahogy életemben még soha. Tudtam, milyen lehetett ifjú asszonyként és anyaként: büszke, életerőtől duzzadó, megbecsült. Miért is volt Maude



1936-ban olyan boldog? Ugyanazért, amiért Noi 2006-ban: mert tudta, hogy nélkülözhetetlen. Boldog volt, mert volt társa, mert együtt építettek fel valamit, és mert mélységesen hitt is közös erőfeszítéseikben, és mert elámult azon, hogy őt is belevették ebbe a vállalkozásba. Nem sértem meg azzal sem a nagyanyámat, sem Nőit, hogy arra célozzak: többre kellett volna törekedniük (mondjuk, olyasmire, ami közelebbáll az én törekvéseimhez és eszményeimhez). Nem vagyok hajlandó azt sem állítani, hogy kóros lelkiállapotnak tekintem, hogy központi szerepet

akartak vagy akarnak játszani a férjük életében. Elfogadom, hogy mindketten ismerik a boldogságukat, és tisztelettel meghajlok a tapasztalataik előtt. Úgy fest, hogy pontosan azt kapták, amire mindig is vágytak.Akkor hát rendben is van minden.Vagy mégsem?Mert - csak hogy még tovább bonyolítsuk a dolgot - el kell mesélnem, mit mondott a nagyanyám aznap, a minnesotai találkozásunk végén.Tudta, hogy nemrégiben beleszerettem egy Felipe nevű férfiba, és úgy hallotta, hogy komolyra fordult a kapcsolatunk. Maude-ra (az I unokájávalellentétben) nem volt jellemző a kutakodás, de meghitt beszélgetésünk nyomán talán felhatalmazva érezte magát, hogy egyenesen megkérdezze: -Mik a terveid ezzel az emberrel?Azt feleltem, még nem vagyok biztos benne, egyelőre csak szeretnék vele maradni, mert kedves, segítőkész és szeretetteljes, és boldoggá tesz.- De akarsz-e...?- kérdezte, de nem fejezte be a monda tot.Én sem tettem meg helyette. Tudtam, mire próbál rávezetni, de az életem azon pontján még nem állt szándékomban újból férjhez menni, ezért

nem válaszoltam, mert azt reméltem, ennyiben hagyja.De kis idő múlva újra próbálkozott. - És akartok eset-leg...?Megint csak nem fejeztem be helyette. Nem akartam udvariatlan vagy zárkózott lenni, csak tudtam, hogy nem akarok gyereket, és nem akartamezzel csalódástokozni neki.Ám ekkor ez a csaknem százéves asszony megdöbbentett. Égnek emelte a kezét, és így kiáltott fel: - Miért is nem kérdezem meg kereken? Most,hogy megismerkedtél ezzel a kedves emberrel, ugye, nem mész hozzá, nem szülsz neki gyerekeket, és nem hagysz fel az írással?Hogy hozzam közös nevezőre ezt a kettőt? Milyen következtetést vonjak le abból, hogy a nagyanyám az egyik pillanatban kijelenti, hogy életelegboldogítóbb döntése az volt, hogy mindent feláldozott a férjéért és a gyerekeiért, majd rögtön utána azt mondja, hogy nem akarja, hogy én isígy döntsek? Nem tudom, hogyan illesszem egyiket a másikhoz, mégis úgy érzem, mindkét kijelentés igaz és hiteles, még ha úgy tűnik is, hogyszögesen ellentmondanak egymásnak. Hiszem, hogy egy olyan asszonynak, aki annyi évet megélt, mint a nagyanyám, megengedett, hogyellentmondásos és rejtélyes legyen. Hozzánk hasonlóan benne is egy sokaság lakozik. Mellesleg a nők és a házasság témájában nem lehetkönnyen következtetéseket levonni; mindenfelé talányok hemzsegnek.A téma - a nők és a házasság témájának - kibogozását azzal a csúf és rideg ténnyel kell kezdenünk, hogy a házasság a nőknek nem jelent annyielőnyt, mint a férfiaknak. Nem én találtam ki, és nem is szeretem hangoztatni, de ettől még ez a szomorú igazság, amit számtalan tanulmány

támaszt alá. Ezzel szemben a házasság olyan intézmény, ami mindig rendkívül előnyös volt a férfiak számára. A biztosítási statisztikaigrafikonok szerint a férfiak számára a legokosabb döntés - ha hosszú, boldog, egészségben és jómódban leélt életet akarnak -, ha megnősülnek. Anős férfiak bámulatosan jobban teljesítenek az életben, mint a nőtlenek. A nős férfiak tovább élnek, nagyobb vagyont halmoznak fel, mint a



nőtlenek, karrier szempontjából megelőzik nőtlen társaikat, és kisebb az esélyük, hogy erőszakos halált halnak. Boldogabbnak vallják magukat,mint a nőtlenek, és ritkábban válnak az alkoholizmus vagy a kábítószer rabjává, és kevésbé depressziósak is, mint a nőtlenek.1813-ban Percy Bysshe Shelley azt írta: „Egyetlen rendszert sem találtak ki, ami olyannyira szántszándékkal az emberi boldogság ellenségevolna, mint a házasság", de piszkosul nagyot tévedett, legalábbis ami a férfiak emberi boldogságát illeti. Statisztikai értelemben egy férfi csak

nyerhet a házassággal.A fordítottja, sajna, nem igaz. A mai férjes asszony nem boldogabb, mint egyedülálló társai. Amerikában a férjes asszonyok nem élnek tovább,mint az egyedülállók, és nem gyűjtenek akkora vagyont, mint ők (átlagosan hétszázalékos csökkenést okoz pusztán az, hogy bekötik a fejüket). Aférjezettek nem futnak be olyan életpályát, mint az egyedülállók, kevésbé szignifikánsan egészségesebbek, és gyakrabban depressziósak,valamint nagyobb valószínűséggel halnak erőszakos halált, mint az egyedülállók, mi több, rendszerint a férjük kezétől, ami statisztikaiértelemben rávilágít arra a komor valóságra, hogy egy átlagos nő életében a legveszélyesebb személy éppen a saját párja.Mindez együtt kiadja azt a jelenséget, amit az értetlen szociológusok „házassági előny stabilitáshiánynak" neveznek, ami csinos kis név egy igenelkeserítő következtetésre, miszerint a nők rendszerint veszítenek a házassággal, míg a férfiak nagyot kaszálnak.És mielőtt mind hasra vágódnánk, és zokogva a földet vernénk, amire engem ez a következtetés késztet, meg kell nyugtatnom mindenkit, hogy javul a helyzet! Az évek múlásával, ahogy egyre több nő önállósodik, a „házzassági előny stabilitáshiány" csökken, és van még néhány tényező,ami jelentősen kisebbítheti ezt az igazságtalanságot. Minél iskolázottabb egy nő, minél több pénzt keres, minél később megy férjhez, minélkevesebb gyereket szül, minél többet segít a férje a ház körül, annál jobb lesz a házasságon belüli életminősége. Ha volt valaha alkalmas pillanata nyugati civilizációban, hogy egy nőből feleség legyen, akkor ez valószínűleg most érkezett el. Ha tanácsot adunk a lányunknak a jövőjétilletően, és ha azt szeretnénk, hogy egy nap boldog felnőtt legyen, akkor biztassuk, hogy szerezzen diplomát, a lehető legkésőbb menjen férjhez,tartsa el magát, minél kevesebb gyereket szüljön, és olyan férfit keressen, aki szívesen kimossa maga után a kádat. Akkor a lányunknak 200talán alkalma lesz arra, hogy majdnem olyan egészségesen, boldogan és gazdagon éljen, mint jövendőbeli férje. De csak majdnem.Mert bár az olló két szára közeledett egymáshoz, a „házassági előny stabilitáshiánya" megmaradt. Ha pedig azt vesszük, hogy ez a helyzet, akkor időzzünk el egy pillanatig, és gondolkozzunk el azon a nyugtalanító kérdésen, miért vágyik még mindig oly sok nő a házasságra, amikor újrameg újra bebizonyosodott, hogy aránytalanul előnytelen számukra. Érvelhetünk azzal, hogy a nők talán nem olvasták a statisztikát, de nemhiszem, hogy ilyen egyszerű lenne a kérdés. Valami más is rejlik a nők és a házasság problematikája mögött, valami mélyebb, érzelmibb tényező,amit egy egyszerű közszolgálati kampány - HARMINCÉVES KORIG ÉS ANYAGI ÖNÁLLÓSÁG NÉLKÜL NE MENJÜNK FÉRJHEZ! -valószínűleg nem változtat meg, vagy nem alakít.E paradoxonon rágódva e-mailben felvetettem a kérdést az Egyesült Államokban élő néhány barátnőmnek, akikről tudtam, hogy férjre vágynak.A házasság iránti heves vágyukban személy szerint sosem osztoztam, ezért nem is értettem őket ebből a szempontból, de most az ő szemükkelakartam látni.- Mi ez az egész? - kérdeztem. Kaptam átgondolt és mulatságos válaszokat is. Az egyik hosszú elmélkedést írt arról, miért szeretne olyan férfit

találni, aki - ahogy elegánsan megfogalmazta -„társamként az életem olyan tanúja lenne, akire mindig is vágytam". Egy másik barátnőm azt írta,hogy családot szeretne alapítani valakivel, „ha másért nem, a gyerekek miatt. Szeretném végre rendeltetésének megfelelően használni a hatalmasmellemet." De napjainkban a nők élhetnek párkapcsolatban és szülhetnek gyereket házasságon kívül is, akkor hát honnan ez a sóvárgás aö é há á ?



törvényes házasságra?Amikor ismét feltettem a kérdésemet, egy másik egyedülálló barátnőm így válaszolt: „A házasság számomra a kiválasztottság utáni vággyalegyenlő." Azzal folytatta, hogy bár vonzza a lehetőség is, hogy közös életet teremtsen egy másik felnőttel, mégis az a vágy hajtja, hogy esküvőjelegyen, egy olyan nyilvános eseményen vehessen részt, „ami mindenki és főleg magam előtt egyértelműen bizonyítja, hogy érek annyit, hogy

valaki örökre engem válasszon".Mondhatnánk persze, hogy az amerikai média agymosása hatott a barátnőmre, amikor szünet nélkül az örökkévaló női tökély ábrándképétsulykolta bele (a fehér ruhás, virág- és csipkefelhőben álló gyönyörű menyasszonyét, akit udvarhölgyek féltő koszorúja vesz körül), de én nemvagyok vevő az ilyen magyarázatra. A barátnőm intelligens, művelt, mélyen gondolkodó és józan felnőtt, és egy percig sem hiszem, hogy aDisney-filmek vagy a délutáni szappanoperák tanították meg arra, hogy erre vágyjon. Hiszem, hogy teljesen önállóan jutott erre a döntésre.És hiszem, hogy nem szabad megbélyegeznünk vagy elítélnünk érte. A barátnőmnek nagy a szíve. A világ gyakran nem viszonozta, nemelégítette ki határtalan szeretetéhségét, ezért szeretetlenségtől, önértékelési kételyektől szenved. Érdemességét mi sem bizonyíthatná jobban, mintegy gyönyörű templomi szertartás, ahol a jelenlevők királylányként, szűzként, angyalként, Krőzus kincseinél értékesebbként bánnának vele. Kihibáztathatná azért, hogy legalább egyszer az életben szeretné tudni, milyen érzés ez?Remélem, hogy megtapasztalja majd, és persze a hozzá illő társsal. Szerencsére a barátnőm lelkileg elég stabil, hogy ne rohanjon fejvesztve avilágba, és ne menjen hozzá egy teljesen alkalmatlan férfihoz csak azért, hogy valóra váltsa az esküvővel kapcsolatos álmait. Vannak azonbanmás nők, akik így tettek, és elcserélték jövendő boldogságukat (jövedelmük hét százalékáról nem beszélve), és ne feledjük, hogy várhatóélettartamukból is pár évet áldoztak arra, hogy egy délután erejéig a nyilvánosság előtt visszavonhatatlanul bizonyítsák az értékességüket. És mégegyszer hadd hangsúlyozzam: nem űzök gúnyt ebből a vágyból. Megértem, hiszen én is arra vágytam mindig, hogy értékesnek tartsanak, éssokszor ostobaságokat is elkövettem, hogy ellenőrizzem, így van-e. De megértem azt is, hogy nekünk, nőknek még jobban kell igyekeznünk,hogy a valóságtól még tisztábban és egyértelműbben elválasszuk az ábrándjainkat, és néha hosszú évek erőfeszítésébe kerül, hogy a józanítélőképesség e magaslatára eljussunk.Christine barátnőm jut az eszembe, aki negyvenedik születésnapja előestéjén döbbent rá, hogy mielőtt felnőttnek tekintette volna magát, azesküvő nyújtotta szentesítés reményében vég nélkül elodázta az igazi életét. Mivel sosem ment végig a templomi padsorok között fehér ruhábanés fátyolban, sosem érezte magát kiválasztottnak. Pár évtizeden át csak látszólag élt - dolgozni járt, tornázott, evett és aludt -, de titkon mindvégigvárt. Amikor azonban közeledett a negyvenedik születésnapja, és egyetlen férfi sem lépett elő, hogy királynőjeként megkoronázza, lassan rájött,hogy képtelenség ez a várakozás. Nem is képtelenség, inkább börtön. Túszként tartotta fogva a vágy, aminek „a menyasszony zsarnoksága" nevetadta, és úgy döntött, megtöri a varázst.A következőt tette: a negyvenedik születésnapja reggelén Christine barátnőm hajnalban lement a Csendes-óceán északi partjára. Hideg, felhősnap volt. Nem volt benne semmi romantikus. Egy kis facsónakot vitt magával, amit saját maga eszkábált össze. Megtöltötte rózsaszirmokkal ésrizzsel, a jelképes esküvő tárgyaival. Derékig begyalogolt a hideg vízbe, és felgyújtotta a csónakot, aztán elengedte, és vele együtt vízre bocsátotta - személyes megváltásként - a házassággal kapcsolatos legmakacsabb ábrándképeit. Később elmondta, hogy ahogy a tenger örökre

elsodorta a - még mindig lángoló -■ Menyasszony Zsarnokságát, az anyagi léttől függetlennek és hatalmasnak érezte magát, mintha fizikaiértelemben véve is átlépett volna egy küszöböt. Végre frigyre lépett a saját életével. Éppen időben, így is meg lehet tenni.Az igazat megvallva az önválasztás ilyen bátor és szántszándékkal választott tette példa nélküli volt é családom történetében. Miközbenf l őtt látt Ch i ti h jójáh h lót N látt h tl ő i ké k áll lt l ját él tét A á h tá t



felnőttem, nem láttam Christine hajójához hasonlót. Nem láttam, hogy egyetlen nő is készakarva vállalta volna a saját életét. A rám hatástgyakorló nők (anyám, nagyanyáim, nagynénéim) mind a szó hagyományos értelmében vett férjes asszonyok voltak, és be kell vallanom, hogycserébe sokat feladtak magukból. Egyetlen szociológusra sem volt szükségem, hogy felvilágosítson a „házassági előny stabilitáshiányáról", merta tulajdon két szememmel láttam gyermekkoromban.

És nem kell sokat keresgélnem, hogy elmagyarázzam, miért létezik ez a kiegyensúlyozatlanság. Legalábbis a családomban az aránytalan mértékűönfeláldozás melegágya volt a férjek és a feleségek közötti egyenlőtlenségnek, amire a nők a szeretett férfi érdekében hajlandók voltak. CarolGilligan pszichológus szerint „a tisztesség fogalma a nőknél összefonódik a gondoskodás erkölcstanával, vagyis akkor érzik nőnek magukat, hakötődést jelentő kapcsolatban élnek". A családomban az összefonódás heves ösztöne gyakran oda vezetett, hogy a nők számukra rosszválasztásokra kényszerültek: újra meg újra feláldozták az egészségüket, az idejüket vagy a saját jól felfogott érdekeiket az általuk fontosabb jónak ítélt oltárán, talán azért, hogy következetesen megerősítsék különlegességük, kiválasztottságuk, kötődésük sürgető érzetét.Gyanítom, hogy más családokban is hasonló a helyzet. Nyugodjanak meg, tudom, hogy vannak kivételek és anomáliák. Én is ismerek olyancsaládokat, ahol a férjek többről mondtak le, mint a feleségek, vagy sokkal jobban kivették a részüket a gyereknevelésből és a háztartásból, minta feleségük, vagy magukra vállalták a hagyományos női gondoskodó szerepet, de az ilyen családokat egy kezemen meg tudom számolni.(Méghozzá azon a kezemen, amit most mélységes csodálatom és tiszteletem jeléül tisztelgésképpen a homlokomhoz emelek!) De a legutolsóamerikai népszámlálás statisztikai adatai elárulják az igazat: 2000-ben 5,3 millió anya maradt otthon a gyermekével, míg a gyermekgondozóférfiak száma 140 000 volt. A gyermekét gondozó szülők közül eszerint 2,6 százalékot tettek ki az apák. A könyvem írása idején ez az adat már csaknem egy évtizedes, de reménykedjünk, hogy az arány változóban van. De szerintem nem változik elég gyorsan! És ilyen ritka madár - egyanyaszerepet vállaló férfi - sosem fordult elő a családom történetében. Nem egészen értem, hogy a rokonságomban levő nők miért adták át magukat annyira annak, hogy másokkal törődjenek, vagy én miért örököltemezt olyan nagy mértékben, miért érzem ösztönösen, hogy folyton foltozgatnom és kiszolgálnom kell, mások számára a gondoskodás bonyolulthálóját kell szőnöm, sokszor a magam kárára is. Vajon tanult viselkedés volna? Öröklött? Elvárt? Biológiailag előre meghatározott? A népi bölcsesség az önfeláldozó női viselkedésnek csak két magya--rázatát adja, és egyiket sem tartom kielégítőnek: vagy azt halljuk, hogy a nőketgenetikailag arra programozták be, hogy gondoskodók legyenek, vagy azt, hogy a nőket egy igazságtalan patriarchális világ elbolondította, hogyazt . higgyék: gondoskodásra programozták be őket. A két ellentétes nézet azt jelenti, hogy vagy dicsőítjük, vagy patologizáljuk a nőiönzetlenséget. A nők, akik másokért : mindent feláldoznak, e nézetek szerint vagy eszményképek, vagy balekok, vagy szentek, vagy bolondok. Nem rajongok egyik változatért sem, mert nem fedezem fel , egyik leírásban sem a rokonaim arcát. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a nők története ennél nem árnyaltabb.Vegyük például az anyámat. És higgyék el, amióta csak kiderült, hogy ismét férjhez megyek, minden áldott nap elgondolkodtam az anyámon,mert hiszek abban, hogy előbb anyánk házasságát kell valamennyire megértenünk, mielőtt magunk is házasságra lépnénk. Pszichológusok azttanácsolják, hogy legalább három nemzedékre visszamenőleg gömbölyítsük fel a családtörténetünk érzelmi örökségét. Olyan, mintha háromdimenzióban néznénk a történetet, és mindegyik dimenzió egy-egy nemzedéket képviselne.

Míg nagyanyám tipikusan a gazdasági válság idején élő gazdálkodófeleség volt, addig anyám már a „feminizmus csúcsán" születők nemzedékéhez tartozott, bár kicsit idős volt már ahhoz, hogy a hetvenes évek női felszabadító mozgalmában részt vegyen. Abban a hitbennevelkedett, hogy egy hölgynek férjhez kell mennie és gyerekeket kell szülnie, éspedig pontosan azért, amiért a táskájának és a cipőjének isillenie kell egymáshoz: mert így helyes Mami végül is az 1950 es években lett nagykorú abban a korszakban amikor egy Paul Landes nevű



illenie kell egymáshoz: mert így helyes. Mami végül is az 1950-es években lett nagykorú, abban a korszakban, amikor egy Paul Landes nevű,népszerű, családtervezési tanácsadással foglalkozó orvos azt prédikálta, hogy Amerikában mindenkinek házasságra kell lépnie, „kivéve a betegeket, a súlyosan rokkantakat, a nyomorékokat, az érzelmi sérülteket és a szellemileg visszamaradottakat".Igyekeztem visszaképzelni magamat azokba az időkbe, és próbáltam jobban megérteni a házassággal szembeni elvárásokat, amelyek között

anyám is nevelkedett, ezért az interneten rendeltem egy 1950-es évekbeli, régi, házassági propagandafilmet, amelynek az volt a címe: Amodernek házassága. A film a McGraw-Hill égisze alatt született, és egy bizonyos Henry A. Bowman professzor (Ph.D.) ösztöndíjas kutatásainalapult, aki a Missouri állambeli Stephens College Házasságtudományi Fakultása Otthon és Család karának vezetője volt. Amikor véletlenülrábukkantam erre az; ódon relikviára, arra gondoltam: „Jesszusom, már megint!", és felkészültem rá, hogy jót mulatok egy csomó, háború utánigiccses, affektáltan finomkodó süketelésen az otthon és a házi tűzhely szentségéről egy olyan filmben, amiben kifrizurázott, gyöngysoros ésnyakkendős színészek sütkéreznek a tökéletes, mintaszerűen viselkedő gyerekeik fényében.De a film meglepetésként ért. A történet elején egy átlagos külsejű, nem feltűnően öltözött fiatal pár ül egy városi parkban a padon, és halkan,komolyan beszélgetnek. Egy határozott férfihang közben arról beszél, milyen nehéz és ijesztő lehet egy fiatal pár számára „napjaink Amerikájában házasságot fontolgatni, ha belegondolunk, milyen kemény lett az élet. A városainkat »nyomornegyedeknek« nevezett társadalmicsapás sújtja", magyarázza a narrátor, és valamennyien az „átmenetiség, a nyugtalanság és a zavar korában élünk, amelyre állandó háborúsfenyegetettség borul". Bizonytalan a gazdasági helyzet, és a „növekvő megélhetési költségek vetekszenek a csökkenő keresőképességgel". (Itt aztlátjuk, hogy a fiatalember leverten kullog el egy irodaépület mellett, amin ez a tábla lóg: NE JELENTKEZZEN, NINCS BETÖLTETLENÁLLÁSUNK.) Közben pedig „négy házasságból egy válással végződik". Nem csoda hát, hogy a párok nehezen szánják rá magukat a házasságra.„Nem a gyávaság készteti őket meghátrálásra", magyarázza a narrátor, „hanem a kőkemény valóság".Alig hittem el, amit hallottam. Nem a „kőkemény valóságra" számítottam. Hát nem ez az évtized volt az Aranykorunk, az édes házassági,nemzeti Édenkert, amikor még a család, a munka és a házasság szent, tiszta eszmények voltak? De ahogy a film is sugallta, legalábbis egyes párok számára a házasság kérdése 1950-ben sem volt egyszerűbb, mint máskor.A film kiemeli Phyllis és Chad, egy nemrégiben összeházasodott fiatal pár történetét, akik próbálnak valahogy megélni. Amikor először látjuk,Phyllis a konyhában mosogat. De a hangalámondás felvilágosít minket, hogy pár évvel korábban ez a fiatal nő „az egyetem patológiai laborjábanmikroszkópos vizsgálatokhoz lemezeket színezett; a saját életét élte, és megkereste a betevőt". Megtudjuk, hogy Phyllis diplomás fiatal nő volt,aki magasabb tudományos fokozattal rendelkezett, és szerette a munkáját. („Önálló fiatal nőnek lenni nem jelentett olyan társadalmimegbélyegzettséget, mint amikor még a szüleink vénlánynak hívták a Phyllishez hasonlókat.") Amikor a kamera bevásárlás közben mutatjaPhyllist, a narrátor hozzáfűzi: „Phyllis nem azért ment férjhez, mert muszáj volt. Maga választhatott. A Phyllishez hasonló modern fiatalok önkéntes állapotnak tekintik a házasságot. A szabad választás korunk kiváltsága és felelőssége." Megtudjuk azt is, hogy Phyllis csakis azértvállalta a házasságot, mert jobban vágyott családra és gyerekekre, mint a karrierre. Ő döntött így, és kitart az elhatározása mellett, bár komolyáldozatot kell hoznia érte.Ám nemsokára már mutatkoznak a feszültség jelei. Phyllis és Chad az egyetemi matematikai kurzuson ismerkedtek meg, ahol „Phyllis kapta a

jobb osztály /atokaf. „Most azonban Chad mérnök, és Phyllis háziasszony." Látjuk, amint Phyllis egy délután kötelességtudóan vasalja a férjeingeit. Hősnőnk figyelmét azonban eltereli egy műszaki rajz, ami véletlenül a kezébe kerül: a férje készítette egy jelentős építészeti pályázatra.Phyllis előveszi a lécet, és ellenőrizni kezdi a férje számításait, mert tudja, hogy ezt a férje is helyeselné. („Mindketten tisztában vannak vele,hogy Phyllis jobb matematikus ") Phyllis megfeledkezik az idő múlásáról annyira belemerül a számításokba és a vasalást sem fejezi be de aztán



hogy Phyllis jobb matematikus. ) Phyllis megfeledkezik az idő múlásáról, annyira belemerül a számításokba, és a vasalást sem fejezi be, de aztánhirtelen eszébe jut, hogy elkésik a klinikáról, az első terhességi vizsgálatáról. Teljesen megfeledkezett a pocakjában levő babáról, annyiralekötötték a matematikai számítások.Szent ég, gondoltam, ez meg miféle '50-es évekbeli háziasszony?- Tipikus - vágta rá a narrátor, mintha csak hallotta volna a kérdésemet. - Mai.Folytatódik a történet. Este van; a várandós, matekzseni Phyllis és jóképű férje, Chad a csöpp kis lakásukban ülnek, és cigarettáznak (ó, az '50-esévekbeli terhességek friss nikotinillata!). Együtt dolgoznak Chad műszaki rajzán, amit a tervezett épülethez készített. Cseng a telefon. Chad barátja hívja őket: moziba akar menni. Chad Phyllisre néz, várja a jóváhagyását. De a pályázati munka leadási határideje a jövő héten van, ésaddigra be kell fejezni a rajzot. Olyan keményen dolgoztak rajta mindketten! De Chad nagyon szeretné látni a filmet. Phyllis azonban állja asarat: a jövőjük múlik ezen a munkán! Chad csaknem gyermekien csalódottnak látszik, de a végén -kicsit duzzogva - enged, és hagyja, hogyPhyllis szó szerint visszalökdösse a rajzasztalhoz.A jelenetet anaÜzáló mindentudó narrátorunk helyesli Phyllis eljárását. Phyllis nem egy házsártos nőszemély, magyarázza; minden joga megvan,hogy azt követelje Chadtől, hogy maradjon otthon, és fejezzen be egy munkát, ami mindkettőjüknek jelentős előrelépést jelenthet.- Feladta Chad miatt a karrierjét - mondja a zengő hangú férfi narrátorunk -, és most azt szeretné, ha látná az eredményét.Zavar és meghatottság furcsa keverékét éreztem, míg a filmet néztem. Zavarban voltam, mert álmomban sem jutott eszembe, hogy az ötvenesévekben az amerikai párok ilyen beszélgetéseket folytathattak. Miért fogadtam el vakon a bevett kulturális nosztalgiát, miszerint ez a korszak valahogy „egyszerűbb időszak" volt? Melyik kor volt egyszerű azok számára, akik benne éltek? Ugyanakkor megrendített, hogy a maguk nem túl jelentőségteljes módján a filmkészítők védelmükbe vették Phyllist, amikor létfontosságú üzenetet próbáltak megértetni a fiatal amerikai férjekkel:„A gyönyörű, intelligens feleséged mindent feláldozott érted, haver, akkor a fenébe is, tanúsíts annyi tiszteletet az áldozata iránt, hogyszorgalmasan dolgozol, és életre szóló jómódot és biztonságot nyújtasz neki!"Meghatott az is, hogy a női önfeláldozást egy olyan határozott és kétségtelenül férfias jelenség fogadta váratlan együttérzéssel, mint dr. Henry A.Bowman, Ph.D., a Missouri állambeli Stephens College Házasságtudományi fakultása Otthon és Család karának vezetője.Mindezek után akaratlanul is eltűnődtem, milyen sorsra jutott Phyllis és Chad húsz év múlva, amikor a gyerekek már nagyok, és jómódban élnek,amikor Phyllisnek már nincs élete az otthon falain kívül, és Chad kezd azon töprengeni, az évek során miért mondott le olyan sok örömről azért,hogy jó és hűséges kenyérkereső legyen, amiért jutalmul egy frusztrált feleséget, lázadó tinédzser gyerekeket, petyhüdt izmokat és unalmaskarriert kapott. Nem ezek a kérdések robbannak aztán a '60-as évek végén az Egyesült Államokban, és döntenek romba annyi házasságot? Vajondr. Bowman, vagy, ami azt illeti, 1950-ben bárki más vajon előre láthatta volna a küszöbönálló kulturális vihart? Jó szerencsét, Phyllis és Chad!Jó szerencsét mindenkinek! Jó szerencsét, anyám és apám!Mert jóllehet az anyám talán '50-es évekbeli asszonynak tartotta magát (annak ellenére, hogy 1966-ban ment férjhez, a házasságról alkotottfeltevései Mamie Eisenhower* nézeteire hajaztak), a történelem azt diktálta, hogy '70-es évekbeli feleség legyen. Még csak öt éve volt férjnél, alányai alig voltak szobatiszták, amikor a feminista forradalom hatalmas hulláma végigsöpört Amerikán, és a házasságról meg az önfeláldozásról

alkotott minden nézetet, amire anyámat tanították, gyökerestül csavart ki a földből.Jelzem, a feminizmus sem egyik napról a másikra köszöntött be, ahogy néha beállítják. A nyugati társadalmakban a nők nem úgy ébredtek egyreggel a nixoni érában, hogy most aztán betelt a pohár, gyerünk az utcára! Már anyám születése előtt évtizedeken át terjedtek a feminista eszmék Európában és Észak-Amerikában de furcsa módon az 1950-es évek soha nem tapasztalt gazdasági fellendülése indította el azt a felbolydulást



Európában és Észak Amerikában, de furcsa módon az 1950 es évek soha nem tapasztalt gazdasági fellendülése indította el azt a felbolydulást,ami az 1970-es éveket jellemezte. A nők, miután a családjuk alapvető életben maradási szükségleteit ilyen széleskörűen kielégítették, végre olyanrészletkérdésekkel is foglalkozhattak, mint a társadalmi igazságtalanság vagy a saját vágyaik. Mi több, Amerikában hirtelen létezni kezdett egyhatalmas középosztály (anyám egyik újdonsült tagja volt, mert bár szegény családban nőtt fel, ápolónői végzettséget szerzett, és egyvegyészmérnökhöz ment hozzá), és ezen belül a mosógéphez, hűtőgéphez, készételhez, konfekcióruházathoz és meleg folyóvízhez hasonlómunkakímélő újítások (kényelmi reformok, amikről az 1930-as években Maude nagyanyám csak ábrándozhatott) a történelem során először szabadították fel a nőket, vagy legalábbis bizonyos mértékig az idejüket. * Eisenhower elnök feleségeként 1953-61 között az Egyesült Államok First Ladyje volt - a ford.A média miatt ráadásul a nőknek nem kellett már nagyvárosban élniük, hogy forradalmian új gondolatokról tudomást szerezzenek: az újságok, atévé és a rádió egyenesen egy iowai konyhába közvetítette az új keletű eszméket. Egyszerű asszonyok nagy tömegeinek lett egyszer csak ideje,egészsége, összeköttetése egymással, és olyan műveltsége, hogy feltegye a kérdéseket:-- Várjunk csak! Tényleg, mit is akarok kezdeni azéletemmel? Milyen életet szeretnék a lányaimnak? Miért teszem minden este az ételt ez elé az ember elé? És ha én is szeretnék elmennidolgozni? Vajon megengedhető, hogy tovább tanuljak, még ha a férjem iskolázatlan is? És miért nem nyithatok én is bankszámlát? Ténylegmuszáj ennyi gyereket szülnöm?Mind közül az utolsó kérdés volt a legfontosabb és a legnagyobb átalakulással járó. Míg a születésszabályozás korlátozott formában az 1920-asévek óta létezett Amerikában (legalábbis a jómódú, nem katolikus nők számára), csak a 20. század második felében, az antibébitablettafeltalálásával és széles körű hozzáférhetőségével változhatott meg végre a gyermeknevelésről és a házasságról szóló társadalmi párbeszéd.Stephanie Coontz történész így jellemezte ezt az időszakot: „Amíg a nők nem férhettek hozzá a biztonságos és hatásos fogamzásgátláshoz,amivel szabályozhatták, mikor és hány gyereket hoznak a világra, addig nem léphettek tovább az életük és a házasságuk átszervezésében."A nagyanyám hét gyereket szült, az anyám csak kettőt. Óriási különbség egyetlen nemzedék alatt! Maminak volt porszívója, és bent volt aházban a víz, tehát minden szempontból könnyebb volt az élete. Maradt egy morzsányi ideje, hogy másra is tudjon gondolni, és az 1970-esévekre már nagyon sok másra is gondolt. Sosem tartotta ugyan feministának magát, ezt itt és most szeretném leszögezni. De az új feministaforradalom nem talált nála süket fülekre. Nagycsaládba született, nyitott szemmel járó, középosztálybeli gyerekként mindig jó hallgatóság volt,és higgyék el, odafigyelt mindenre, amit a nők jogairól mondtak, és sok mindent ésszerűnek talált. Most először beszéltek nyíltan olyankérdésekről, amelyeken magában már régóta töprengett.A kérdések között első helyen a női testtel és a nők szexuális egészségével kapcsolatosak álltak, valamint az őket körüllengő álszenteskedés. Agyerekkori minnesotai kis vidéki közösségben anyám szemtanúja volt, ahogy egyik család után a másikban lejátszódott a kínos dráma, amikor

egy-egy újabb lány esett teherbe, és volt kénytelen „férjhez menni". A legtöbb házasságra így került sor. De valahányszor bekövetkezett - ésminden egyes alkalommal így történt! -, a teherbe esést a lány családja botrányként, a lány maga nyilvános megaláztatásként, szörnyű válságkéntélte meg. A közösség kivétel nélkül minden esetben úgy viselkedett, mintha ehhez hasonló megbotránkoztató esemény a legkülönbözőbbcsaládokban még sosem fordult volna elő, nemhogy évente többször is.

A kérdéses fiatalembert, a tett elkövetőjét azonban soha nem szégyenítették meg. Általában ártatlannak, néha meg csábítás áldozatának vagycsapdába csalt szerencsétlennek állították be. Ha elvette a lányt, akkor a közfelfogás szerint a lánynak nagy szerencséje volt. A fiú majdhogynemkegyet gyakorolt vele. Ha nem vette el, a lányt a terhesség idejére elküldték otthonról, míg a fiú tovább járt az iskolába, vagy tovább dolgozott afarmon, és úgy folytatta az életét, mintha mi sem történt volna.



, gy y ,Mintha a közösség fejében a fiú ott sem lett volna a szobában, ahol eredetileg a szexuális együttlétre sor került. A fogantatásban játszott szerepekülönös, szinte bibliai módon szeplőtelen maradt.Anyám a legfogékonyabb éveiben végignézte ezt a drámát, és fiatalon egy meglehetősen kifinomult következtetésre jutott: Ha olyan atársadalom, amelyben a női szexuális erkölcs mindent, a férfi szexuális erkölcs pedig semmit sem jelent, akkor a társadalom nagyon ferdegondolkodású és etikátlan. Anyám sosem öntötte szavakba az érzéseit, de amikor a nők az 1970-es évek elején hangoztatni kezdték a nézeteiket,végre mások szájából hallotta vissza a gondolatait. A feministák napirendjén szereplő többi kérdés - egyenlő foglalkoztatási és tanulási esély,egyenlő jogok a törvény előtt, a férjek és a feleségek közötti nagyobb egyenlőség - között leginkább a társadalom szexuális igazságosságávalkapcsolatos szólt anyám szívéhez.Meggyőződése arra sarkallta, hogy a Connecticut! Torringtonban a Családtervezési Központban vállaljon munkát. A testvéremmel még kicsik voltunk, amikor állásba ment. Ápolónői végzettsége miatt kapta meg, de vele született szervezőkészsége révén vált a csapat fontos tagjává. Őhangolta össze a Családtervezési Központ irodai munkáját; a központ egy lakás nappalijában jött létre, de hamarosan rendes egészségügyiklinikává nőtte ki magát. Szédítő idők voltak. Akkoriban még eretnekségnek tekintették, ha valaki nyíltan beszélt a fogamzásgátlásról vagy -isten ments - az abortuszról. A születésem idején Connecticutban még illegális volt az óvszer, és egy helyi püspök azt hangoztatta az államtörvényhozása előtt, hogy ha a fogamzásgátlókkal kapcsolatos korlátozásokat megszüntetik, az állam „huszonöt éven belül füstölgő romhalmaz"lesz.Anyám szerette a munkáját. A közegészségügyi irodalom élvonalában harcolt, tabukat döntögetett, amikor nyíltan beszélt a szexualitásról. Azállam minden zegében-zugában Családtervezési Klinikák megnyitását sürgette, hogy a fiatal nők lehetőséget kapjanak, hogy a testükről maguk döntsenek. A terhességgel és a nemi úton terjedő betegségekkel kapcsolatban szállongó mesékről és szóbeszédekről lerántotta a leplet, a prűdtörvények ellen küzdött, és mindenekelőtt a fáradt anyáknak (és mellesleg apáknak is) olyan választási lehetőségeket kínált, amelyek korábbannem álltak a rendelkezésükre. Mintha csak a munkáján keresztül fizette volna vissza mindazt, amit az unokatestvérek, a nagynénik, a barátnők ésa szomszédasszonyok a választási lehetőségek hiánya miatt a múltban elszenvedtek. Anyám keményen dolgozott egész életében, de ezen amunkán - a karrierjén - keresztül önmagát juttatta kifejezésre, és a munka minden pillanatát élvezte. 1976-ban mégis felmondott.A döntését az a hét pecsételte meg, amikor egy fontos konferencián kellett részt vennie Hartfordban, de én meg a testvérem bárányhimlőbenmegbetegedtünk. Tízes hétévesek voltunk, és persze nem mehettünk iskolába. Anyám megkérdezte apámat, ki tudna-e venni két napot, hogyotthon maradjon velünk, hogy ő elmehessen a konferenciára. Apám nem volt erre hajlandó.Értsék meg, nem akarom irt apámat korholni; tiszta szívemből szeretem, és a védelmében azt is hozzá kell tennem, hogy azóta kifejezésre

juttatta, mennyire megbánta. .De ahogy anyám 1950-es évekbeli fiatalasszony volt, úgy apám '50-es évekbeli férj. Sosem akarta, nem is hitte,hogy a felesége valaha is az otthon falain kívül vállal munkát. Nem akarta, hogy a feminista mozgalom az őrszolgálata idején kezdődjön, és nemizgatták különösebben a nők szexuális egészségével kapcsolatos problémák. Anyám állása sem érdekelte. Amit anyám karriernek, aztő hobbinak tekintette. Nem tiltakozott az ellen, hogy anyám a hobbijának hódoljon, amíg az nem zavarta a köreit. Amíg anyám otthon mindent

elvégzett, addig nyugodtan megtarthatta az állását. És otthon volt elég tennivaló, mert a szüleim nemcsak gyerekeket neveltek, de egy kis farmonis gazdálkodtak. A bárányhimlős esetig valahogy mégis minden simán ment, és anyámnak sikerült mindent ellátnia. Nyolc órában a munkahelyéndolgozott, ápolta a kertet, elvégezte a házimunkát, főzött, gyereket nevelt, kecskét fejt, és még apám rendelkezésére is állt, amikor este fél hatkor hazaért a munkahelyéről. De amikor beütött a bárányhimlő, és apám nem volt hajlandó az életéből két napot a gyerekek körüli teendőkre áldozni,



y y p j p gyhirtelen mindez túl sok lett.Anyám döntött azon a héten. Felmondott a munkahelyén, és elhatározta, hogy otthon marad velem és a nővéremmel. Nem arról volt szó, hogytöbbé sosem dolgozott, hiszen míg fel nem nőttünk, akadtak ilyen-olyan félállásai, de a karrierje? Annak vége szakadt. Később elmagyarázta,hogy úgy érezte, választania kell: vagy a családja, vagy a hivatása, de képtelen volt kiötleni, hogy tudná a kettőt a férje támogatása és bátorításanélkül összeegyeztetni. Ezért felmondott.Mondanom sem kell, hogy a házassága ekkor mélypontra jutott. Egy más beállítottságú nőnél akár maga a házasság is ráment volna erre azesetre. Anyám köreiben sok nő vált el 1976 körül hasonló okok miatt. De anyám nem az elhamarkodott döntések híve. Alaposan és szótlanultanulmányozta az elvált, kisgyermekes anyákat, akik dolgoztak is, és próbálta kipuhatolni, hogy ettől jobb lett-e az életük. És az igazat megvallvanem látott ugrásszerű javulást. Fáradt és konfliktusokkal küszködő teremtéseket látott, amíg ezek a nők férjnél voltak, és most elváltan is annak tűntek. Anyám úgy tapasztalta, hogy a régi bajaikat újakkal váltották fel, köztük új baráttal vagy új férjjel, aki talán amúgy sem volt nagynyeremény. Mindezen túl anyám a szíve mélyén konzervatív beállítottságú volt, és ma is az. Hitt a házasság szentségében. Ráadásul apámat isszerette, bár dühös volt rá, és apám nagy csalódást okozott neki.Ezért döntött, hogy tartja magát a fogadalmához; ahogy ő fogalmazott: - A családomat választottam.A kézenfekvőt magyarázom-e, ha azt mondom, sok nő kényszerül ilyen döntésre? Johnny Cash felesége jut erről az eszembe: „Több lemezt iscsinálhattam volna", mondta June idősebb korában, „de házasságot akartam". Se szeri, se száma a hasonló történeteknek. Egyszerűen csak „NewEngland-i temetőszindrómának" nevezem. Ha valaki felkeresi bármelyik New England-i temetőt, a családi sírkövek kis csoportjait találja majd,amelyek gyakran takaros sorokban állnak: egyik csecsemő a másik után, ahogy egyik tél a másik után szedte az áldozatait, nemegyszer egyetlenév kihagyás nélkül. A babák meghaltak. Tömegével. És az anyák azt tették, amit kellett: eltemették, akit elvesztettek, gyászoltak, majd valahogytovábbléptek, hogy túléljenek egy következő telet.A mai nőknek persze nem kell ilyen rettenetes veszteséggel szembenézniük, legalábbis nem rutinszerűen, nem szó szerint, vagy legalább nemévente, ahogy sok elődjüknek kellett. Nagy áldás. De nem szabad szükségszerűen abba a tévedésbe esnünk, hogy a modern élet ennélfogvaegyszerű, vagy hogy a mai élet már nem jelent bánatot és veszteséget. Hiszem, hogy sok mai nő -■köztük az anyám is - egy egész New England-ititkos temetőt hordoz magában, ahova takaros kis sorokba tehették az álmaikat, amelyeket a családjukért feladtak. fune Carter-Cash lemezre sohanem kerülő dalai is ebben a néma temetőben nyugszanak, anyám szerény, de •messzemenően értékes karrierje mellett.És ezek a nők alkalmazkodnak a megváltozott valósághoz. A maguk módján, gyakran észrevehetetlenül gyászolnak, és továbblépnek. Acsaládom nőtagjai mindenesetre nagyon ügyesen lépnek túl a csalódásaikon. Mindig is úgy láttam, hogy tehetségük van ahhoz, hogy alakot

változtassanak, így kerülik meg a társuk, a gyerekeik szükségleteit vagy a pusztán köznapi igényeket. Alkalmazkodnak, beilleszkednek,simulékonyak, elfogadók. A rugalmasságuk nem ismer határt, szinte emberfeletti méreteket ölt. Gyerekkoromban végignéztem, ahogy az anyámmindennap olyanná vált, amilyenné éppen kellett. Ha kopoltyúra volna szüksége, azt növesztett, szárnyakat növesztett, amikor a kopoltyúra már nem volt szükség, füstölt a talpa alatt a föld, ha gyorsnak kellett lennie, más, visszafogottabb alkalmakkor maga volt a megtestesült nyugalom.

Apám közelről sem volt ilyen rugalmas. Férfi volt, merev mérnökember, biztos pont. Mindig egyforma volt. Apa. A szikla a folyóban. Mindkörbefolytuk, de legfőképp anyám. Ó volt a higany, az árapály. Hihetet-Icn alkalmazkodó képességének köszönhetően otthon a „világok legjobbikát" teremtette meg. Úgy döntött, otthagyja az állását, és otthon marad, mert úgy gondolta, ezzel a választással hajtja a legnagyobbhasznot a családjának, és megvallom, így is volt Amikor mami felmondott a munkahelyén, mindannyiunk élete - az övét kivéve - sokkal

Ő



kellemesebb lett. Apámnak ismét tizenkét órában felesége lett, Catherine-nek és nekem tizenkét órában anyánk. Őszintén megvallom, hogy atestvéremmel nem szerettük azokat a napokat, amikor mami a Családtervezésnél dolgozott. Akkoriban a szülővárosunkban még nem lehetettminőségi napközi otthonok között válogatni, ezért gyakran kellett iskola után különböző szomszédokhoz mennünk. A szomszédok tévéjének boldog bámulását leszámítva - nálunk ugyanis hiányzott a saját tévé elképesztő fényűzése - Catherine-nel mindig is utáltuk ezeket a sebtébenmegszervezett gyermekfelügyeleti megoldásokat. Őszintén szólva boldogok voltunk, hogy anyánk lemondott az álmairól, és otthon maradt, hogyrólunk gondoskodjék.Mégis azt hiszem, hogy Catherine-nel leginkább az szolgálta a javunkat, hogy anyám úgy döntött, nem válik el apánktól. A gyerekek számáralepra dolog a válás, ami kitörölhetetlen lelki sérüléseket okozhat. Ettől megmenekültünk. Gondoskodó anyánk volt otthon, aki iskola után mindigaz ajtóban várt minket, felügyelte a napjainkat, és amikor apa hazajött a munkából, vacsorát tett az asztalra. Sok barátnőmtől eltérően, akik elváltszülők gyerekei voltak, sosem kellett megismerkednem apám ciki új barátnőjével, a karácsonyt mindig ugyanott töltöttem, a házunkban uralkodóállandóság lehetővé tette, hogy a házi feladataimra Összpontosítsak, és ne terelje el a figyelmemet a családom fájdalma... ezért aztán szépenhaladtam.De szeretném itt elmondani, hogy örökre kőbe véssem, legalább azért, hogy anyám előtt tisztelegjek: kedvező helyzetem javát anyámönfeláldozásának romjaira építettem. Az ugyanis tény, hogy míg a családom egészében véve hatalmas hasznot húzott abból, hogy anyámfelhagyott a hivatásával, neki mint magánembernek nem származott szükségszerűen olyan nagy előnye belőle. Végül is azt tette, amit női elődjeitettek: a szíve csendesebb vágyainak maradékából télikabátot varrt a gyerekeinek.És ez a bajom mellesleg a társadalmi konzervatívokkal, akik folyton azon keseregnek, hogy egy gyerek számára a leghasznosabb a kétszülősháztartás, ahol az anya a konyhában tevékenykedik. Ha én - a fenti képlet haszonélvezője - elismerem, hogy pontosan ez a családi felállásvalóban gazdagította az életemet, a társadalmi konzervatívok - legalább egyszer! - elfogadják-e cserébe, hogy ez az elrendezés mindig isaránytalanul nagy I terhet rótt a nőkre? Egy ilyen rendszer megköveteli az ; anyáktól, hogy jóformán a láthatatlanságig önzetlenek j legyenek,hogy ilyen mintaszerű környezetet teremtsenek a családjuk számára. És vajon ugyanezek a konzervatívok, ahelyett hogy „szentként" és„nemesként" • dicsőítenék az anyákat, egy nap talán hajlandók lennének egy szélesebb körű társadalmi párbeszédben részt venni, ésmegvitatnák, hogy társadalomként hogy működhetnénk együtt egy olyan világ megteremtésében, ahol úgy nevelhetünk egészséges gyerekeket ésaz egészséges családok úgy prosperálhatnak, hogy a nőknek ne kelljen a lelkük falát ehhez csupaszra kaparni? Nézzék el nekem a dagályoskifakadást. De ez tényleg sarkalatos kérdés az életemben, a vesszőparipám.Talán ezért is állok itt csaknem negyvenévesen úgy, hogy nem akarok gyereket, mert láttam, milyen árat fizetnek érte azok a nők, akiket szeretek

és csodálok. 'Természetesen fontos kérdésről van szó, amit a házasság küszöbén meg kell vitatni, így ezen a helyen foglalkozom vele, már csak azért is, mert akultúránkban és a gondolkodásunkban is összefonódik a házasság és a gyereknevelés. Ismerjük a mondókát, nem? Előbb a szerelem, aztán aházasság, aztán baba a bölcsőben. Az angol „matrimony" (házasság) szó alapja a latin „mater" (anya). A házasságot nem nevezzük „patrimony"-

nak.* Az angol „matrimony" szó magában hordozza az anyaság feltételezését, mintha a házasság csakis a gyerekekért köttetne. Valójábansokszor pontosan ez is a helyzet.* Ami a „páter", apa szóra vezethető vissza, és egyébként szülői örökséget jelent - a ford.A történelem során nemcsak a nem várt terhesség kényszerítette házasságra a párokat, de a párok nemegyszer ki is várták, hogy a nő teherbe



essen, mielőtt megkötötték volna a házasságot, hogy megbizonyosodjanak róla: a nő termékeny, és a meddőség nem okozhat később gondot.Hogy deríthetnénk ki másképpen, mint „próbaházassággal", hogy a jövendőbeli menyasszony vagy vőlegény termékeny és nemzőképes? Amintazt Nancy Cott történész felfedezte, az amerikai gyarmati társadalom korai szakaszában gyakran folyamodtak ehhez a megoldáshoz ott, ahol sok kisebb közösség a terhességet megbélyegzettségtől mentes, társadalmilag elfogadott jelnek tekintette, miszerint a fiatal párnak idejevéglegesítenie a kapcsolatát.De az utódnemzés kérdése a modem kor beköszöntével és a könnyen hozzáférhető születésszabályozással sokkal árnyaltabb és bonyolultabb lett.Az egyenlet most már nem úgy hangzik, hogy „a gyermekáldás szüli a házasságot" vagy akár „a házasság szükségképpen gyermekáldással jár",hanem korunkban három fontos kérdésre szűkül le a problémakör: mikor, hogyan és egyáltalán. Ha a párunkkal bármelyik kérdésben is nemértünk egyet, azzal mérhetetlenül bonyolulttá tesszük a házaséletünket, hiszen e három kérdés tekintetében az érzéseink gyakranmegváltoztathatatlanok.Fájdalmas, saját tapasztalatból beszélek, mert az első házasságom - nagyrészt - a gyermekkérdésen futott zátonyra. Az akkori férjem mindig úgygondolta, hogy egyszer majd gyerekeink lesznek. Joga volt ehhez a feltételezéshez, mivel korábban én is így gondoltam, bár nem voltam egészen biztos abban, mikor akarok majd gyereket. Az esküvőm napján kellemesen távolinak tűnt a tényleges terhesség és szülővé válás ideje; olyaneseménynek tekintettem, ami majd „egyszer", a „megfelelő pillanatban", „majd, ha mindketten készen állunk rá", bekövetkezik. De a jövőgyakran gyorsabban tör ránk, mint gondoljuk, és a megfelelő pillanat nem mindig mutatkozik meg kristálytisztán. A házasságomban fennálló

problémák miatt nemsokára kételkedni kezdtem abban, hogy ezzel a férfival valaha is készen állunk arra, hogy elviseljük a gyerekneveléssel járóhatalmas kihívást.Ugyanakkor, míg az anyaság ködös fogalmát természetesnek találtam, a közelgő valóság félelemmel és szomorúsággal töltött el. Ahogy teltek azévek, felfedeztem; hogy egyetlen porcikám sem kívánja a gyereket. Nertí ketyegett bennem a híres biológiai óra. Barátnőimtől eltérően nemfogott el a vágyakozás, ha kisbabát láttam bár a használt könyvesboltok láttán igen. Reggelente komputertomográfiához hasonlóan tapogattam lea lel* kémet, hogy felfedezem-e benne a terhesség utáni vágyam de soha nem találtam nyomát. Nem éreztem kényszerítő erőt, pedig szerintem agyermekvállaláshoz kényszerítői erő kell, vágynak, sőt sorsszerűségnek kell eltöltenie az embert, hiszen óriási vállalkozásról van szó. Másokonmegfigyeltem már ezt a vágyat, tudom hát, milyen. De magamban sosem éreztem.Ráadásul, ahogy egyre idősebb lettem, felfedeztem azt is, hogy egyre jobban szeretem az írói munkámat, és egy órányi bensőséges alkotóiegyesülést sem akartam kihagyni. Akárcsak Jinny Virginia Woolf Hullámok című regényében, én is úgy éreztem, hogy néha „ezernyi képesség"szökken szárba bennem, és mindet ki akartam aknázni, kifejezésre akartam juttatni. Évtizedekkel korábban Katherine Mansfield azt írta az egyik

fiatalkori naplójában: „Dolgozni akarok!", és a hangsúly, a sóvárgás keményen aláhúzott heve még az évtizedek távolából is süt, ésösszefacsarodik tőle a szívem.Én is dolgozni akartam. Zavartalanul. Örömtelién. De hogy tehetném egy kisbabával? A kérdés egyre nagyobb pánikot keltett bennem, és miveltudatában voltam az akkori férjem növekvő türelmetlenségének, két éven át kétségbeesetten kérdeztem ki minden nőt, akit csak interjúvégre

kaptam - férjeset, egyedülállót, gyermektelent, művész- és igazi ősanya típust - a választásaikról és azok következményeiről. Reméltem, hogyamit mondanak, minden kérdésemet megválaszolja, ehelyett olyan szélesen szóródtak a tapasztalataik, hogy a végére még jobbanösszezavarodtam.Találkoztam például egy otthon dolgozó művésszel, aki ezt mondta: - Nekem is voltak kétségeim, de amint megszületett a gyermekem, azél t b i d á é d kt l é ált M t i l f t i t fi E á ik i t kit ik l j bb á k t t k



életemben minden más érdektelenné vált. Most semmi sem olyan fontos, mint a fiam. Egy másik viszont, akit az egyik legjobb anyának tartok azismeretségi körömben, és akinek felnőtt gyermekei mind csodálatos és sikeres emberek, négyszemközt és elég megdöbbentően bevallotta: - Hamost visszagondolok, egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy az életem bármilyen tekintetben is jobb lett attól, hogy a gyermekeketválasztottam. Túl sokat adtam fel, és ezt sajnálom is. Nem mintha nem imádnám a gyerekeimet, de őszintén szólva néha azt kívánom, bárcsak visszakaphatnám azokat az elveszett éveket.Egy divatos, karizmatikus nyugati parti üzletasszony ezzel szemben elárulta: - Egyetlen dologra nem figyelmeztetett senki, amikor megszülettek a gyerekeim: hogy készüljek fel életem legboldogabb éveire. Erre sosem számítottam. Az öröm, ami elöntött, olyan volt, mint egy hatalmashullám.Egy kimerült egyedülálló anyával is beszéltem (aki tehetséges írónő): - Gyereket nevelni maga a kétértelműség. Néha maga alá gyűr az érzés,hogy lehet valami egyszerre ilyen rémes és ilyen nagy jutalmat adó.Egy másik alkotómunkával foglalkozó barátnőmtől ezt hallottam: - Igaz, sok szabadságot elveszítesz, de anyaként újfajta szabadságot nyersz:hogy feltétel nélkül, teljes szívedből szerethetsz egy másik embert. Es ezt a szabadságot is érdemes megtapasztalni.Egy másik barátnőm, aki szerkesztői pályáját adta fel, hogy a három gyerekével otthon maradjon, erre figyelmeztetett: - Alaposan fontold meg,hogy döntesz, Liz. Anyának lenni akkor is nehéz, ha tényleg vágysz rá. De még csak a gyerekek közelébe se merészkedj, amíg nem vagy benneteljesen biztos.

Egy másik asszony, akinek sikerült három gyerekkel is fenntartania sikeres pályáját, és aki tengerentúli üzleti útjaira is magával szokta vinni agyerekeit, azt mondta:- Ragadd meg a lehetőséget! Nem olyan nehéz. Teljes erődből szembe kell szegülnöd az erőkkel, amelyek azt hajtogatják, hogy most, hogy anyavagy, egy csomó dolgot nem tehetsz meg többé.De mélyen megrendített, amikor egy most hatvanas éveiben járó, ismert fényképésznő ezt az egyszerű megjegyzést tette a gyerekekkelkapcsolatban: - Sosem volt gyerekem, édesem. És sosem hiányoztak. Felismernek valami törvényszerűséget?Mert én nem.Mert nem is volt! Csak egy csomó intelligens nő volt, akik a saját feltételeik szerint próbálták megoldani a problémáikat úgy, hogy az ösztöneik segítségével verekedtek át magukat az élet sűrűjén. Kétség sem fért hozzá, hogy egyikük sem tudta megválaszolni, lesz-e belőlem valaha is anya. Nekem kellett döntenem. És ami engem illetett, a döntés tétje gigantikus volt. Ha kijelentem, hogy nem akarok gyereket, azzal véget vetek aházasságomnak. Más oka is volt, hogy kiléptem a házasságomból (a kapcsolatunknak, őszintén szólva, lehetetlen vonatkozásai is voltak), de a

gyerekkérdés mérte rá a végső csapást. Ebben ugyanis nincs kompromisszumosmegoldás.A férjem füstölgött, én sírtam. Elváltunk. De ez egy másik történet.Ilyen múltra visszatekintve senki számára sem meglepő, hogy néhány magányosan töltött év után megismerkedtem és beleszerettem Felipébe,

egy idősebb férfiba, akinek két gyönyörű, már felnőtt gyermeke volt, és akinek abszolúte semmi kedve nem volt az apaság élményét még egyszer átélni. Nem véletlen az sem, hogy Felipe éppen belém, egy gyermektelen asszonyba szeretett, akinek termékenységi időszaka a vége feléközeledett, és aki rajongott a felnőtt gyerekeiért, de akinek semmi kedve sem volt az anyaság élményét akár egyszer is átélni.A megkönnyebbülés, a nagy, lüktető megkönnyebbülés, amit mindketten éreztünk, amikor rájöttünk, hogy egyikünk sem akarja a szülői szerepeta másikra kén s eríteni még ma is kellemesen felpe sdíti kö ös életünket Én még most sem tértem teljesen magamho a meglepetésből Nem



a másikra kényszeríteni, még ma is kellemesen felpezsdíti közös életünket. Én még most sem tértem teljesen magamhoz a meglepetésből. Nemtudom, miért, de soha nem tartottam lehetségesnek, hogy egy életen át társam lehet valaki úgy, hogy nem várja el tőlem, hogy gyermeket szüljek.A lényembe ennyire beleivódott az „előbb-szerelem-aztán-házasság-végül-gyerek-a-bölcsőben" igézete; az igazat megvallva korábban fel semtűnt, hogy ki lehet szállni a babagyártásból úgy, hogy - a hazámban legalábbis -senki sem tartóztat le érte. Tagadhatatlan, hogy amikor megismerkedtem Felipével, két csodálatos mostohagyerekkel lettem gazdagabb. Felipe gyerekeinek szüksége van a szeretetemre és atámogatásomra, de nincs szükségük az anyai gondoskodásomra, mert nagyszerű anyai gondoskodásban volt részük már jóval azelőtt, hogyfeltűntem a színen. Viszont mindennél jobb, hogy a2£al, hogy bevontam őket a tágabb családomba, a legnagyobb nemzedéki varázslatothajtottam végre: újabb unokákkal leptem meg a szüleimet anélkül, hogy valaha is gyereket kellett volna szülnöm és felnevelnem. Az ezzel járószabadság és gazdagság érzete még ma is csodával határosnak tűnik.Miután felmentést kaptam az anyaság kényszere alól, lehetővé vált, hogy azzá váljak, akinek hitem szerint a sors rendelt: nem csupán íróvá, nemcsupán utazóvá, de - bámulatos módon - nagynénivé is. Pontosabban gyermektelen nagynénivé, amivel remek társaságba kerültem, ugyanis aházassággal kapcsolatos kutatásom melléktermékeként fedeztem fel, hogy ha végigvizsgáljuk a legkülönfélébb emberi közösségeket az összeskontinens minden kultúrájában, köztük a leglelkesebben szaporodókat is, vagyis a 19. századi íreket és a most élő amisokat, akkor kiderül, hogyminden népességen belül a nők tíz százalékának sosem volt gyereke. A százalékos arány ennél sosem kevesebb, egyetlen népességen belül sem.A legtöbb társadalomban azoknak a nőknek a százalékos aránya, akik sosem szültek, általában tíz százaléknál jóval magasabb szokott lenni, és

nem csak a mai, fejlett nyugati világban, ahol a gyermektelen nők aránya ötven százalék körül mozog. Az 1920-as években például Amerikábana felnőtt nők bazi nagy arányban, huszonhárom százalékban nem szültek. (Nem tűnik ez döbbenetesen nagy százalékaránynak egy konzervatívszellemiségű korban, a törvényes születésszabályozás beköszöntése előtt? Mégis így volt.) A szám tehát nagyon magasra kúszhat. De tíz százalék alá sosem esik.Igen gyakran vádolnak minket, gyermekteleneket azzal, hogy nem vagyunk igazi nők, természetellenes vagy önző, hogy a gyermektelenségmellett döntöttünk, de a történelem megtanított bennünket arra, hogy mindig voltak nők, akik gyermektelenül élték le az életüket. Sokanszándékosan hagyták ki az anyaságot, vagy azért, mert nem éltek férfiakkal szexuális életet, vagy mert óvatosan éltek a viktoriánus hölgyek általegykor az „elővigyázatosság művészetének" nevezett megoldással (testvéri szövetség mindig is gondosan őrizte titkait és adottságait). Másokatakaratukon kívül sújtott a sors a gyermektelenséggel: meddőségre, betegségre, pártában maradásra vagy a partiképes fiatalemberek, háború miattimegtizedelése következtében fennálló, általános hiányára vezethetjük vissza az okokat. De bármi is az ok, a széles körű gyermektelenség nemolyan modern fejlemény, mint hinni szoktuk.

A történelem során azoknak a nőknek a száma, akik sosem lettek anyák, olyan - egyenletesen - magas, hogy ma már gyanítom, hogy a nők gyermektelensége bizonyos fokig az emberi faj evolúciós alkalmazkodása. Lehet, hogy nemcsak teljesen törvényes, hogy egyes nők ne szüljenek,hanem szükséges is. Mintha fajként szükségünk volna sok felelősségteljes, mély érzésű és gyermektelen nőre, akik többféleképpen is a tágabbközösség rendelkezésére állnak. A gyermekszülés és -nevelés olyan energiát emészt fel, hogy az anyákká váló nőket hamar felőrli, ha el nem

pusztítja a hatalmas feladat. Ezért talán szükségünk van olyan nőkre, akik az oldalvonalon kívül vannak, kimeríthetetlen energiával rendelkeznek,és hajlandók belevetni magukat a sűrűjébe, hogy támogassák a törzset. A gyermektelen nők mindig is létfontosságúak voltak az emberitársadalom számára, mert gyakran vállalják magukra azoknak a gondozását, akik biológiai szempontból hivatalosan nem az ő felelősségük, ésakiket mások nem gondoznak ilyen mértékben. Gyermektelen nők igazgatták mindig is az árvaházakat, iskolákat és kórházakat. Ők abábaasszonyok apácák és jótékonysági intézmények vezetői Gyógyítják a betegeket művészeteket tanítanak és sokszor nélkülözhetetlenek az



bábaasszonyok, apácák és jótékonysági intézmények vezetői. Gyógyítják a betegeket, művészeteket tanítanak, és sokszor nélkülözhetetlenek azélet csatamezőin. Egyes esetekben ez szó szerint is így an. (Gondoljunk csak Florence Nightingale-re.) A gyermektelen nők előtt - nevezzük csak „Néniké-brigádnak" őket - sajnos sosem tisztelgett a történelem.Van egy köznépi hiedelem velük kapcsolatban, amit itt szeretnék eloszlatni, éspedig a következő: lehet, hogy azok a nők, akiknek nincsenek gyermekeik, felszabadult, boldog és gazdag életet élnek, míg fiatalok, de öregkorukra végül megbánják, hogy így döntöttek, és magányosan,depressziósán és mélységes keserűségben halnak meg. Talán már hallották is ezt a szakállas bölcsességet? Csak hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba: nulla a szociológiai bizonyíték, ami alátámasztaná ezt a kijelentést. Mi j több, az amerikai nyugdíjas otthonok friss felmérései, amelyek az idős gyermektelen és gyermekkel rendelkező nők boldogságszintjeit hasonlították össze, egyik csoportban sem mutattak ki kiugró örömötvagy boldogtalanságot. A kutatók ezzel szemben felfedezték, hogy az egyik vagy másik csoportba sorolt idős hölgyeket két dolog tette boldogtalanná: a szegénység és a rossz egészségi állapot. Akár van gyerekünk, akár nincs, a tanács ugyanaz: tegyük félre a pénzünket, tisztítsuk afogainkat, kapcsoljuk be a biztonsági övet, és őrizzük meg az egészségünket, és egy nap, ezt garantálom, boldog vén tyúkok leszünk.Liz nénikénktől egy kis ingyen jó tanács. A gyermektelen nagynénik - mivel nincsenek közvetlen leszármazottaik - valóban egyetlen nemzedék leforgása alatt eltűnnek az emlékezetből; gyorsan elfelejtik őket, az életük olyan mulandó, mint egy pillangóé. De míg élnek, létfontosságúak, sőtakár hősiesek is lehetnek. Még a családom újabb kori történetében is akadnak mindkét ágon igazán nagyszerű nénikék, akik vészhelyzetbenközbeléptek, és segítettek a bajbajutottakon. Mivel pontosan azért képzettebbek és növelik a jövedelmüket, mert nincs gyerekük, van tartalék

pénzük és együttérzésük, amivel életmentő műtéteket fizethetnek, megmenthetik a családi birtokot, vagy magukhoz fogadhatnak egy gyereket,akinek az anyja súlyos beteg lett. Van egy barátnőm, aki az ilyen gyermekmentő nagynéniket „pótszülőknek" hívja. Nyüzsögnek a világban azilyenek. Még a saját közösségemben is látom, hol vagyok olykor nélkülözhetetlen, mint a „Nénikebrigád" tagja. Nemcsak az a dolgom, hogykényeztessem az unokahúgomat és az unokaöcsémet (bár ezt a feladatot is szívből végzem), de világjáró - nagyköveti funkciót ellátó - nénike isvagyok, aki folyton kéznél van, ha bármelyik családban segítségre van szükség. Sokaknak tudtam már segíteni, néha éveken át csak én tartottamel őket, mert anyaként nem vagyok köteles minden energiámat és anyagi forrásomat a gyereknevelésbe ölni. Nem kellett baseball-egyenruhákatvennem, fogszabályzó szakorvosok számláit vagy főiskolai tandíjat fizetnem, így szélesebb körben enyhíthettem a közösség gondjain. A magammódján én is az életet segítem elő. És higgyék el, minden élet létfontosságú.Jane Austen egyszer ezt írta egy rokonának az első unokaöccse megszületése alkalmából: „Mindig is a lehető legnagyobb mértékben kiálltam anagynénik fontossága mellett. Most, hogy te is nagynéni lettél, jelentős személlyé váltál." Jane jól tudta, miről beszél. Ő maga is gyermektelennagynéni volt, akit körülrajongtak az unokahúgai és az unokaöccsei, csodálatos bizalmasuknak tekintették, és mindig „gyöngyöző kacajára"

emlékeztek vissza.írókról jut eszembe: elismerten elfogult szempontból nézve úgy érzem, itt feltétlenül meg kell említenem, hogy Lev Tolsztojt, Truman Capote-tés a Bronté nővéredet is gyermektelen nagynénik nevelték fel, miután az anyjuk vagy meghalt, vagy elhagyta őket. Tolsztoj azt állította, hogyTonya nénikéje volt élete során a legnagyobb hatással rá, mert megtanította a „szeretet erkölcsi , örömére". Edward Gibbont, a történészt, miután

fiatalon .árvaságra jutott, gyermektelen és hőn szeretett Kitty nénikéje nevelte. John Lennont Mimi nénikéje vette magához, miután az anyjamegszökött, és Mimi nénikéje győzte meg Johnt arról is, hogy egy nap jelentós művész lesz. F. Scott Fitzgerald lojális Annabei nénikéjefelajánlotta, hogy fizeti a fiú főiskolai taníttatását. Frank Lloyd Wrightnak az első épülete megtervezésére Jane és Nell nénikéi adták a megbízást,két bájos vénkisasszony, akik a Wisconsin állambeli Spring Greenben vezettek egy bentlakásos iskolát. Coco Chanelt, miután gyerekkorábanárvaságra jutott a nagynénje Gábriellé nevelte aki megtanította varrni és a varrás ebben egyetérthetünk hasznos készség volt a lány számára



árvaságra jutott, a nagynénje, Gábriellé nevelte, aki megtanította varrni, és a varrás, ebben egyetérthetünk, hasznos készség volt a lány számára.Virginia Woolfra mély benyomást gyakorolt Caroline nénikéje, egy kvé-ker vénkisasszony, aki jótékonyságra áldozta az életét, hangokat hallottés szellemekkel társalgott, és aki - mint Woolf később visszaemlékezett rá - „afféle modern prófétanő" volt. Ne feledjük az irodalomtörténetnek azt a döntő pillanatát, amikor Marcel Proust beleharap a híres, kagylóforma „madeleine" süteménybe, és ettől

úrrá lesz rajta a nosztalgia, olyannyira, hogy nem tehet mást, mint leül, és megírja többkötetes epikus művét, Az eltűnt idő nyo-mábant Azékesszóló nosztalgia hatalmas hullámát Marcel szeretett Leonie nénikéjének az emléke indította el, aki vasárnaponként a mise utángyerekkorában megkínálta a fiút a süteményével.És eltűnődtek-e valaha is azon, hogy nézhetett ki valójában Pán Péter? Megalkotója, J. M. Barrie még 1911-ben válaszolt erre a kérdésre. Barrieszemében Pán Péter képzete, lényege és boldogító, csodálatos szelleme a világon mindenütt megtalálható, és ködösen visszatükröződik „annak asok nőnek az arcában, akiknek nincs gyermekük".Hát ez a Nénikebrigád.De a döntésem - hogy az Anyahadtest helyett inkább a Nénikebrigád sorait gyarapítóm - mégis teljesen más megvilágításba helyezett, mint azanyámat, és még mindig úgy éreztem, van még valami, amit ezen a különbségen belül tisztába kell tenni. Talán ezért is történt, hogy Felipévelvaló utazásaim kellős közepén, egy este Laoszból felhívtam az anyámat, hogy az életével, a választásaival és azzal kapcsolatban, hogy mindezek hogyan befolyásolták az én életemet és választásaimat, nyugvópontra hozzak néhány utolsó, még fennmaradt kérdést.

Több mint egy órán át beszélgettünk. Anyám nyugodt és megfontolt volt, mint mindig. Nem lepte meg a kérdéseim irányvonala, sőt úgyválaszolt, mintha már várta volna őket. Talán évek óta.Először is tüstént és sietve emlékeztetett: - Nem bántam meg semmit, amit értetek, gyerekekért tettem.- Nem bántad meg, hogy feladtad a munkát, amit szerettél? - kérdeztem.- Nem vagyok hajlandó úgy élni, hogy folyton a múlt fölött siránkozzak - jelentette ki (ami nem pontosan a kérdésemre adott válasz, de azértőszinte kezdetnek tűnt). - Olyan sok szeretetet adtak az évek, amiket otthon töltöttem veletek, lányokkal. És úgy ismerlek benneteket, ahogyapátok sosem fog. Ott voltam veletek, tanúja voltam annak, ahogy felnőttetek. Kiváltság volt végignézni, ahogy felnőtt lett belőletek. Semmiértsem maradtam volna le róla.. Anyám azt is eszembe juttatta, hogy azért határozott úgy, hogy e mellett a férfi mellett éli le az életét, mert nagyon szereti az apámat, aminyomós érv, és én is egyet tudtam vele érteni. Igaz, hogy a szüleim között nemcsak a jó barátság jelent szoros köteléket, de a testi kapcsolat is.Minden más vonatkozásban is fizikai jellegű a kapcsolatuk: együtt kirándulnak, bicikliznek és művelik a földet. Emlékszem, hogy egyszer télen

késő este hazatelefonáltam a főiskoláról, és mindketten lihegtek a telefonba: - Mit műveltek, gyerekek? - kérdeztem, mire anyám nevetéstőlkifulladva válaszolt: - Szánkóztunk! - Elkötötték a tízéves szomszédjuk bobját, és éjfélkor lesiklottak újra meg újra a házuk mögötti jegesdombról; anyám apám hátához simult, és az adrenalintól visított örömében, míg apám a holdfényben kormányozta az egyre sebesebben siklószánkót. Ki tesz ilyet élete delén túl?

A szüleim között megismerkedésük pillanatától létezett egy erős szexuális vonzalom. - Paul Newmanre hasonlított - emlékszik vissza anyám amegismerkedésükre, és amikor a testvérem megkérdezte apámat, mi a kedvenc emléke anyámról, habozás nélkül rávágta: — Mindig is szerettemanyátok szemrevaló alakját. - Még ma is szereti. Apám mindig elkapja anyámat, ha elmegy mellette a konyhában, mindig megtapogatja, csodáljaa lábát, sóvárog utána. Anyám megjátszott felháborodással hessegeti el: - Ej, John! Hagyod abba! -, de látszik, hogy örül apám figyelmének.Gyerek- és kamasz koromban ezt a játékot láttam, és ritka adománynak tartom, hogy a szüleim testileg kielégítik egymást. Tehát, ahogy anyám is



Gyerek és kamasz koromban ezt a játékot láttam, és ritka adománynak tartom, hogy a szüleim testileg kielégítik egymást. Tehát, ahogy anyám isemlékeztetett rá, a szüleim házasságának nagy része a racionálison túl, mélyen a szexualitásban rejtőzik. És az ilyen meghitt kapcsolat szavakkalnem magyarázható, érvekkel nem támadható vagy védhető.Ott van még kettejük összetartozása. A szüleim már több mint negyven éve házasok. Nagyjából-egészéből dűlőre jutottak egymással. Bejáratott

napirend szerint élnek, a szokásaikat az idő folyása csiszolta simára. Alapvetően hasonló pályán keringenek nap mint nap: kávé, kutya, reggeli,újság, kert, házimunka, rádió, ebéd, bevásárlás, kutya, vacsora, olvasás, lefekvés... és ugyanez ismétlődik.Jack Gilbert költő (aki, sajna, nem rokonom) azt írta.hogy a házasság az „emlékezetesek között" zajlik. Azt mondta, hogy évekkel később, talánolyankor, amikor a házastársunk már meghalt, visszatekintünk a házasságunkra, és csak a „nyaralásokra meg a váratlan vészhelyzetekre"emlékszünk, vagyis a kiugróan jó és rossz eseményekre. A többi a napról napra ismétlődő egyformaságban olvad össze. De a költő szerint éppenez az egyformaság teszi ki a házasságot. A házasság nem más, mint a kétezer megkülönböztethetetlen reggeli közben elhangzó egyforma beszélgetés, amelyben a meghittség lassú malmai őrölnek. Hogyan mérhetnénk le annak az értékét, amikor valakivel ilyen bizalmas viszonybakerülünk, aki ennyire ismerős és ilyen örökösen jelen levő az életünkben, hogy szinte láthatatlan szükségletté válik, akárcsak a levegő?Anyámban volt annyi bátorság azon az estén, amikor Laoszból felhívtam, hogy bevallja, nem egy szent, és apámnak is sok mindenről le kellettmondania, hogy a házasságuk fennmaradjon. Nagylelkűen beismerte, hogy vele sem könnyű az élet. Apámnak is meg kellett tanulnia, hogyantűrje és viselje el egy szervezési mániás feleség heppjeit. E tekintetben egymás szöges ellentétei: apám „ahogy esik, puffan" típus, anyám a

legapróbb dolgot is gondosan megszervezi. Hadd meséljek el egy jó példát: apám egyszer a garázsban dolgozott, és véletlenül felzavart egykismadarat a gerendák közé rakott fészkéből. A rémült és zavarodott madár végül apám kalapjának a szélére telepedett. Apám egy órát ült agarázs padlóján, hogy ne zaklassa fel még jobban a madarat, amíg az fel nem kerekedett és el nem repült. Apámra jellemző történet. Anyámmalsosem fordult volna elő hasonló. Annyi a dolga, hogy nem hagyja, hogy kábult kismadarak üljenek a fején, mialatt más tennivalója van. Anyámsenki madarára nem vár. • És igaz ugyan, hogy anyám sokkal több személyes ambíciójáról mondott le a házassága miatt, mint apám, viszont jóval többet is követel kettejük életközösségétől, mint apám valaha is fog. Apám sokkal inkább elfogadja i anyámat, mint fordítva. („Nála jobbatkeresve sem találnék", vallja apám, míg az embernek olyan érzése támad, hogy anyám szerint a férje jobb ember is lehetne, vagy legalábbisannak kellene lennie.) Anyám otthon a kapitány. Finoman és észrevétlenül irányítja apámat, így . nem mindig feltűnő, hogy parancsolgat neki,de ettől még igaz: a négy fal között anyám a főnök.Tisztes úton jutott ehhez a jellemvonásához. A családja nőtagjai mind így viselkednek: a férjük életének min- , den vonatkozását uralmuk aláhajtják, majd, ahogy apám szívesen felhívja rá a figyelmet: az istennek sem hajlandók meghalni. Egy Olson lányt senki sem élhet túl, ez egyszerű

biológiai tény. Nem túlzok: emberemlékezet óta még egyszer sem fordult elő. És egyetlen férfi sem bújhat ki egy Olson feleség gyámkodása alól.(„Figyelmeztetlek", mondta apám a kapcsolatunk kezdetén Felipének, „hogy ha normális életet akarsz Lizzel élni, akkor most határold körül azéletteredet, és aztán életed végéig védd a határait".) Apám egyszer tréfásan - létezik ilyesmi? -megjegyezte, hogy anyám az élete kilencvenötszázalékát igazgatja. Csak az a csoda, elmélkedett fennhangon, hogy anyám sokkal jobban izgatja magát a maradék öt százalék miatt, amiről

apám nem hajlandó lemondani, mint apám a kilencvenöt miatt, ami anyám felségterülete.Robert Frost azt írta, hogy egy férfinak „részben le kell mondania a férfiasságáról", hogy házasságra léphessen, és ami a családomat illeti,lehetetlen tagadnom a véleményét. Sok oldalt teleírtam azzal, hogy a házasság a nőkkel szembeni elnyomás eszköze, de ne feledjük azt sem,hogy a házasságot a férfiak elleni elnyomásra is felhasználhatják. A házasság a civilizáció hámja, amivel egy fér-fit bizonyos kötelezettségek elé fognak, s ezzel mederbe terelik zabolátlan energiáit, A hagyományos társadalmakban már régen felismerték,



y g g , g , gy y g ,hogy egy közösség számára nincs haszontalanabb egy csomó egyedülálló, gyermektelen férfinál (egyedül ágyútölteléknek alkalmasak).Világszerte elterjedt róluk, hogy kurvákra, italra, szerencsejátékra herdálják a pénzüket, és lusták, mint a sár; semmivel sem járulnak hozzá aközösség felvirágoztatásához. Az ilyen vadakat valahogy féken kell tartani, számadási kötelezettségre kell kényszeríteni, legalábbis minden

korban ezt hajtogatták. Meg kell győzni őket, hogy tegyék félre gyermeteg időtöltéseiket, legyenek végre felnőttek, teremtsenek otthont,hozzanak létre vállalkozást, fordítsanak nagyobb figyelmet a környezetükre. A történelem során a legkülönbözőbb kultúrákban szakállas közhely,hogy egy jó, megbízható asszonynál senki sem kényszerít rá jobban egy felelőtlen ifjút a felelősségre.A szüleim esetében sem volt másként. Apám így foglalta össze sommásan a szerelmüket: - Korbáccsal rázott gatyába. - Apámnak általában nincsez ellen kifogása, bár néha - mondjuk, egy családi összejövetelen, a dirigálni szerető felesége és hozzá hasonló lányai közelében - egy kivénhedtés zavarodott cirkuszi oroszlánra emlékeztet, aki nem érti, hogy szelídíthették meg ennyire, és hogy került ilyen magasra, a fura egykerekű biciklinyergébe. Zorba, a görög jut eszembe róla, aki a kérdésre, hogy volt-e valaha nős, így felelt: - Hát nem vagyok férfi? Természetesen voltam.Feleség, ház, gyerekek, az egész katasztrófa! (Zorba hatásvadász félelme egyébként arra a különös tényre emlékeztet, hogy a görög katolikusvallás szerint a házasság nem annyira szentség, mint inkább szfn/ márh'romság, miszerint egy sikeres és hosszú távú társkapcsolat a benne résztvevők számára az Én halálát követeli meg.)A szüleim mindketten a bőrükön érezték a házasságukban a korlátozásokat, a kis én-halálok sorát. Tudom, hogy így van. De nem vagyok biztos

abban, hogy mindig kifogásuk volt az ellen, hogy akadályozzák egymást. Egyszer megkérdeztem apámat, mi szeretne lenni a következő életében,ha lesz ilyen, mire habozás nélkülrávágta:- Ló.- Miféle ló? - faggattam, és elképzeltem, ahogy a határtalan mezőkön paripaként vadul száguld.- Kedves ló - felelte.Rögtön helyesbítettem a képen: egy barátságos lovat képzeltem el, ahogy vadul vágtat a mezőn.- Milyen kedves ló? - puhatolództam tovább.- Egy herélt - jelentette ki.Egy herélt ló! Erre aztán nem számítottam. A kép teljesen megváltozott: szelíd igavonónak képzeltem el apámat, aki engedelmesen húzza aszekeret, amelynek bakján anyám ül.

- Miért éppen herélt? - kérdeztem.- Mert rájöttem, hogy úgy sokkal könnyebb az élet -felelte. - Higgy nekem.Es tényleg könnyebb volt számára az élet. A személyi szabadságát korlátozó, szinte kiherélésnek érzett megszorításokért cserébe stabilitást,felvirágzást, erőfeszítéseiben bátorítást kapott, a tiszta, megjavított ingei varázsütésre termettek a fiókban, az eredményesen végigdolgozott nap

végén kiszámíthatóan meleg étel várta. Cserébe dolgozott anyámra, hűséges volt hozzá, és az ideje teljes kilencvenöt százalékát anyám akarataalá hajtja, és csak akkor hessegeti félre anyámat, ha túl közel férkőzik a teljes világuralomhoz. A szerződésük feltételei bizonyára elfogadhatók mindkettőjük számára, mert a házasságuk az ötödik x-be lépett, ahogy anyám emlékeztetett is rá, amikor Laoszból hazatelefonáltam.De az is valószínű, hogy a szüleim házassági feltételei236



nem vonatkoznak rám. Míg a nagyanyám tipikus gazdálkodófeleség volt, az anyám meg feminista élenjáró, addig én a házasságról és a családrólalkotott merőben új nézetek hatása alatt nőttem fel. A Felipével kialakítandó kapcsolatom olyasmi lesz, amit a nővéremmel „feleségtelenházasság"-nak nevezünk, vagyis a párkapcsolatunkban senki sem játssza (vagy legalábbis nem kizárólagosan) a feleség hagyományos szerepét.

Egyenletesebben oszlanak meg a hálátlanabb feladatok, amelyek terhét eddig a nők viselték. És mivel nem lesz gyerek, gondolom, „anyátlanházasság"-nak is nevezhetjük, olyan házasságtípusnak, amit nagyanyám és anyám sosem tapasztalt. Másrészről a kenyérkereset terhét sem kellFelipé-nek egyedül viselnie, ahogy annak idején nagyapámnak és apámnak, sőt a jövedelmünk javát valószínűleg én állom majd. Talán etekintetben valami „férjetlen házasságihoz hasonló lesz a miénk. Feleségtelen, gyermektelen, férjetlen házasságok... a történelem során nem sok ilyen létezett, így nincs minta, ami szerint működjünk! Felipével menet közben kell felállítanunk a szabályokat és meghúznunk a szerelmünk határait.Bár ki tudja? Talán így van ezzel mindenki: nekik is menet közben kell felállítaniuk a szabályokat és meghúzniuk a szerelmük határait.Visszatérve anyámhoz: amikor azon az estén Laosz-ból telefonáltam, hogy megkérdezzem, boldog volt-e a házassága az elmúlt évtizedekben,megnyugtatott, hogy nagyon boldog volt apámmal, illetve sokkal többet volt boldog, mint boldogtalan. Amikor megkérdeztem, melyik volt életelegboldogabb időszaka, ezt felelte: - A mostani. Hogy apáddal élhetek, egészségesek vagyunk, anyagilag biztos háttérrel rendelkezünk, szabadok vagyunk. Apáddal a magunk dolgát csináljuk egész nap, aztán a vacsoraasztalnál találkozunk. Még ennyi év után is órákig üldögélünk együtt,

beszélgetünk, nevetünk. Igazán csodálatos!- Remek - feleltem.Kis szünet.- Mondhatok valamit, amivel, remélem, nem sértlek-meg? - vetette fel aztán.- Vágj bele.- Az igazat megvallva, életem legboldogabb időszaka az volt, amikor felnőttetek és elköltöztetek otthonról. - Nevetni kezdtem (Kösz, mami!), de sürgető hangon félbeszakította a kacagásomat. - Komolyan beszélek, Liz! Van valami, amit tudnod kellrólam: egész életemben gyerekeket neveltem. Nagy családban nőttem fel, és első perctől fogva gondoskodnom kellett Rodról és Ter-ryről ésLuanáról, amikor még kicsik voltak. El sem tudom mondani, hányszor keltem fel éjnek idején, hogy tisztába tegyek valakit, aki bepisilt. Errőlszólt a gyerekkorom. Sosem volt időm a magam számára. Kamasz koromban a nővérem és a bátyám gyerekeiről kellett gondoskodnom, és

folyton azon törtem a fejemet, hogy tudom gyerekfelügyelet közben még a leckémet is megcsinálni. Aztán a saját gyerekeimet neveltem, a sajátcsaládomról gondoskodtam, és túl sokat kellett magamból feláldoznom. Amikor a nővéreddel végre főiskolára mentetek, életemben először nem bíztak rám gyerekeket. Imádtam! El sem mondhatom, mennyire! Apád csak az enyém volt, volt időm magamra: vérpezsdítő újdonság volt!Sosem voltam annál boldogabb.

Rendben, gondoltam egy kis megkönnyebbüléssel. Akkor hát megbékélt ezzel. Helyes. Újabb hallgatás következett.Aztán anyám hozzátette, de olyan hangon, amit még sosem hallottam tőle: - De egyet el kell mondanom. Vannak pillanatok, amikor még csak gondolni sem vagyok hajlandó a házasságom első időszakára és arra, miről kellett lemondanom. Ha túl sokat töröm rajta a fejem, istenemremondom, nem látok a pipától. Hoppá!Akkor hát a takaros kis végső következtetés...?



Lassan megvilágosodott előttem, hogy talán itt sosem lesz takaros kis végső következtetés. Valószínűleg anyám is régen felhagyott azzal, hogycsinos kis végső következtetéseket vonjon le az életéből, miután levetette (ahogy bizonyos kor után sokunknak meg kell tennünk) azt afényűzésnek számító ártatlan képzelgést, hogy jogunk van az életünket nem vegyes érzésekkel nézni. És ha tiszta érzéseket akartam anyám

életére vonatkozóan, hogy elcsitítsam a házassággal kapcsolatos félelmeimet, akkor, sajnos, rossz helyen keresgettem. Egyet tudtam csak biztosan: anyám valahogy megtalálta a módját, hogy a bensőségesség ellentmondásokkal teli köves talaján mégis elég kényelmes fekhelyetvessen magának. És itt alussza álmát, viszonylag kielégítő békességben.És persze rám hagyja, hogy derítsem ki egyedül: hogy vethetek magamnak egy nap hasonlóan kényelmes ágyat

VIHázasság és önállóság A házasság gyönyörű dolog, de állandó harc az erkölcsi fölényért.MARGE SIMPSON

2006 októberében Felipe és én már hat hónapja utazgattunk, és a kedvünk a béka feneke alá süllyedt. Luang Prabang szent városát hetekkelkorábban hagytuk el, miután minden kincsét végkimerülésig bejártuk, és most ismét útnak eredtünk, találomra, ahogy eddig is, hogy elüssük az

időt, az órákat és a napokat.Abban reménykedtünk, hogy mostanra már hazaérünk, de a bevándorlási ügyünk csak nem mozdult el a holtpontról. Felipe jövője a határtalansemmiben lebegett, amiről oktalanul kezdtük már-már azt hinni, hogy soha nem lesz vége. Az Amerikában maradt készletéhez nem fért hozzá,nem tervezhetett előre, nem kereshetett pénzt, teljes mértékben az Egyesült Államok Belbiztonsági Hivatalától (és tőlem) függött, hogy a sorsafelől határozzunk, és napról napra tehetetlenebbnek érezte magát. Nem volt eszményi helyzet. Ha a férfiakkal kapcsolatban egyvalamitmegtanultam az évek során, akkor az az, hogy a tehetetlenség nem a legjobbat hozza ki belőlük. Felipe sem volt e szabály alól kivétel. Egyreidegesebb lett, lobbanékony, hirtelen haragú és vészjóslóan feszült.Felipének még a legjobb körülmények között is megvan az a rossz szokása, hogy türelmetlenül ráförmedjen arra, aki érzése szerint helytelenülviselkedik vagy valamiképpen rontja az életminőségét. Ritkán fordul elő, de azt kívánom, bárcsak sosem történne meg. A világ számtalan pontján, ezernyi nyelven hallgattam, ahogy ez az ember kétbalkezes utaskísérőkkel, setesuta taxisofőrökkel, gátlástalan kereskedőkkel, érzéketlen pincérekkel és komisz kölykök szüleivel nyers hangon tudatta a rosszallását. Az ilyen jeleneteket széles taglejtések és emelt hang szokták kísérni.

Mélységesen helytelenítem.Miután egy higgadt középnyugati anya és egy szófukar jenki apa gyermeke vagyok, genetikailag és kulturálisan sem vagyok képes Felipekonfliktuskezelésének klasszikusabban brazil változatát kezelni. A családtagjaim még egy utcai rablóval sem beszélnének így. A tetejében mégakárhányszor látom, ahogy Felipe nyilvánosan kiveri a biztosítékot, a látvány legdédelgetettebb belső képemet zavarja össze, amit arról a szelíd

és gyöngéd szívű emberről őrzök, akinek a szívemet adtam, és ez - az igazat megvallva - halálosan bassza a csőrömet. Ha van sértés, amit nemtűrök elegánsan, akkor az az, ha végig kell néznem, amint mások belepiszkítanak a róluk kialakított képembe.Ennél is rosszabb, hogy azt szeretném, ha a világon mindenki puszipajtás lenne, amit csak tetéz a hátrányos helyzetűek iránt táplált már-már beteges empátiám, melynek következtében gyakran veszem védelmembe Felipe áldozatait, ami csak tovább fokozza a feszültséget. Mialatt Felipezéró toleranciával viszonyul a hülyék és a töketlenkedők felé, én abban a hitben élek, hogy minden töketlen hülye valójában egy drága lélek,ki k él l l j i d li é k i ódá h é i k lk l kk ik á k k d i il



akinek véletlenül rossz napja van. Mindez Felipe és köztem civódáshoz vezet, és a ritka alkalmakkor, amikor egymásnak esünk, rendszerint ilyenkérdések húzódnak meg a háttérben. Sosem hagyja elfelejtenem, hogy egyszer kényszerítettem, hogy visszamenjen egy indonéz cipőboltba, és bocsánatot kérjen egy fiatal eladónőtől, akivel érzésem szerint durván bánt. De megtette! Visszament a kis becsalí boltba, és az elképedt lánytól

választékos modorban kért bocsánatot, amiért elvesztette a fejét. De csakis azért tette meg, mert az eladólány védelmében tett kifakadásomatelbűvölőnek találta. Én azonban nem tekintettem a helyzetet elbájolónak. Sosem találom annak.Istennek hála, Felipe kifakadásai viszonylag ritkák a hétköznapjainkban, de akkor nem éltünk hétköznapi életet. Hat hónapnyi, nehézkörülmények közötti utazgatás, a kis szállodai szobák és a tébolyító bürokratikus akadályoztatás kikezdte az idegeit, és eljutott arra a pontra,amikor - érzésem szerint - a türelmetlensége zabolátlanná vált (bár az olvasónak talán jókora fenntartással tanácsos a „zabolátlan" szót fogadnia,mivel a legkisebb emberi konfliktussal szemben tanúsított túlérzékenységem miatt mindennemű érzelmi feszültséget mimózaként ítélek meg). A bizonyíték mégis kétségbevonhatatlan volt: az utóbbi időben nemcsak vadidegenekkel kiabált, de felfortyanásai engem sem kíméltek. Erre eddignem volt példa, mert Felipe korábban mindig immúnis volt rám, mintha a föld minden lakosa közül én egyedül, természetfölötti csodakéntképtelen lettem volna a sodrából kihozni. Most azonban úgy tűnt, az immunitás boldog időszaka véget ért. Bosszantotta, hogy túl sokáig ültem a bérelt számítógépek előtt, hogy elcipeltem magammal egy turistacsapdába, hogy megnézzük a „kibaszott elefántokat", hogy megint egy keserveséjszakai utazásra vettem jegyet a vonatra, hogy túl sokat költöttem, vagy túl sokat spóroltam, hogy mindenhova gyalog akartam menni, hogy

folyton egészséges ételeket kerestem, amikor ez nyilvánvalóan lehetetlen volt...Felipe egyre inkább beleragadt abba a borzalmas hangulatba, amelyben bármilyen gikszer vagy vita fizikailag elviselhetetlenné válik.Szerencsétlen dolog volt, mivel az utazás - kivált az olcsó, koszos utazás, amire kényszerültünk - nem volt más, mint egyik gikszer és vita amásik után, amiket olykor lélegzetelállító naplementék szakítottak csak meg, amiket a társam láthatóan már képtelen volt élvezni. Miközben azegyre jobban vonakodó Felipét egyik délkelet-ázsiai hepajból a másikba vonszoltam (egzotikus piacok!, templomok!, vízesések!), ő egyrekevésbé nyugodt, egyre kevésbé alkalmazkodó és egyre kevésbé megvigasztalt volt. Pocsék kedvére úgy reagáltam, ahogy anyámtól tanultam,hogy egy férfi rosszkedvére reagálni kell: annál vidámabb, jókedvűbb és idegtépőén élénk lettem. Frusztrációmat és honvágya-ma t töretlenoptimizmusom mögé rejtettem, egyre agresszívebb, napsugaras viselkedéssel leplezve csörtettem tovább, mintha delejes, fáradhatatlanvidámságom puszta erejével gondtalan vidámságba hajszolhattam volna.Bármily meglepő, de nem értem célt.Idővel aztán bosszantani kezdett; elkeserített a türelmetlensége, a kedvetlensége, a letargiája. Ehhez járult még az is, hogy magamat is

bosszantottam: idegesített a hangom hamissága, ahogy igyekeztem Felipét belevonni abba a látványosságba, amire éppen elhurcoltam (Nézdcsak, drágám! Ehető patkányokat árulnak! Nézd, drágám! Az anyaelefánt a kicsinyét mossa! Nézd, drágám! Ennek a szállodai szobának sokkal jobb a kilátása a vágóhídra!). Miközben mondtam, Felipe általában bement a fürdőszobába, és füstölögve jött vissza, a hely - bárhol is voltunk - piszkosságát és bűzét szidta, mialatt arra panaszkodott, mennyire kaparja a torkát a levegő szennyezettsége, és hogy fáj a feje a forgalom zajától.

A feszültsége engem is feszültté tett, így egyre figyelmetlenebb lettem. Hanoiban bevertem a lábujjamat, Csiang Maiban belenyúltam a borotvába, miközben a piperetáskámban keresgéltem a fogkrémet, és egy borzalmas estén rovarriasztó szert csepegtettem szemcsepp helyett aszemembe, mert nem néztem meg alaposan az úti méretű üveget. Az utolsó esetből csak arra emlékszem, hogy a fájdalomtól és az Önvádtólüvöltöttem, míg Felipe a mosdó fölé tartotta a fejemet, és egyik langyos vizes üveg tartalmát a másik után használta fel, hogy kimossa aszememet és amennyire tudott, rendbe szedjen, közben pedig szünet nélkül, dühösen szidta az ostoba világot, hogy egyáltalán ezen az istenverteh l k Mi bi ítj ék bb il ö ű k lt k k h t k i t h á lék l ik



helyen vagyunk. Mi sem bizonyítja ékesebben, milyen szörnyűek voltak azok a hetek, mint az, hogy ma már arra sem emlékszem, melyik istenverte országban voltunk.A feszültség akkor érte el a tetőpontját (vagy másképpen fogalmazva, akkor jutottunk el a mélypontra), amikor elráncigáltam Felipét egy tizenkét

órás buszutazásra Laoszon át, mert erősködtem, hogy az ország közepén van egy érdekes régészeti lelőhely. Nem kevés élő állat is utazott a buszon, az ülések pedig keményebbek voltak, mint egy kvéker imaház padja. Természetesen szó sem volt légkondiról, az ablakokat beszögezték. Nem mondhatom, hogy elviselhetetlen volt a hőség, mert valahogy kibírtuk, de merem állítani, hogy NAGYON, DE NAGYON meleg volt.Képtelen voltam Felipe érdeklődését felkelteni a közeledő régészeti lelőhely iránt, de a buszutazásunk sem rázta fel, ami annálfigyelemreméltóbb volt, hogy még életemben nem volt részem ilyen életveszélyes tömegközlekedési élményben. A sofőr, mint egy mániákus,agresszíven kormányozta az ódon járművet, és nem is egyszer majdnem leborított minket egy-egy ijesztő magasságú szikláról. De Felipeegykedvűen túrt mindent, és még a szembejövő járművekkel éppen csak elkerült összeütközéseinkre sem reagált. Egyszerűen eltompult.Elcsigázottan hunyta le a szemét, és nem szólt egy szót sem, mint aki beletörődött a halálba. Vagy talán csak vágyottra. Jó pár életveszélybenvégigizgult óra után, egy kanyart követően a buszunk váratlanul egy óriási országúti balesethez bukkant ki: két, a miénkhez hasonló buszfrontálisan ütközött. Úgy tűnt, senki sem sérült meg, de a két jármű egymásra tekeredett fémhalmaz, füstölgő roncs lett. Megragadtam Felipekarját. - Nézd, drágám! : - kiáltottam fel. - Két busz ütközött össze!

Ki sem nyitotta a szemét, úgy válaszolt. - Hogy az ördögbe történhetett?Hirtelen elöntött a pulykaméreg. - Mégis, mit akarsz? - förmedtem rá. Nem válaszolt, ami csak olaj volt a tűzre, ezért tovább ', sürgettem. - Csak a legjobbat akarom kihozni ebből a i helyzetből, oké? Ha jobb ötleted vagy jobb terved van, ne habozz megosztani velem! És őszintén remélem,hogy ki tudsz találni valamit, ami majd boldoggá tesz, mert képtelen vagyok elviselni a gyötrődésedet. Vége, nem megytovább!Végre felpattant a szeme. - Csak egy kávéskannát akarok! - fakadt ki váratlan szenvedéllyel.- Hogy érted?- Otthon akarok lenni, veled akarok biztonságban, egy helyben élni. Napi rutint akarok! Egy saját kávéskannát akarok. Reggel ugyanabban azidőben felébredni, és kettőnknek reggelit készíteni, a saját kávéskannánkkal!Más helyen ez a vallomás talán együttérzést ébresztett volna bennem, és talán itt is így kellett volna történnie, én azonban még dühösebb lettem:Miért rágódik azon, ami

lehetetlen?~ Erre most nincs lehetőségünk - vetettem oda.- Istenem, Liz! Azt hiszed, nem tudom?- Azt képzeled, én nem ugyanezt akarom? - vágtam

vissza.Megemelte a hangját. - Azt hiszed, nem vagyok tisztában vele, hogy ezt akarod? Azt hiszed, nem láttam, hogy ingatlanhirdetéseket olvasol azinterneten? Azt hiszed, nem tudom, hogy honvágyad van? Van fogalmad róla, milyen érzés, hogy most nem adhatok neked otthont, hogymiattam ragadtál itt ezekben a lerobbant szállodai szobákban, a világ túlsó felén? Van fogalmad arról, milyen megalázó számomra, hogy e pillanatban nem engedhetem meg magamnak, hogy jobb életet teremtsek számodra? Van fogalmad arról, milyen kibaszottul tehetetlennek érzemmagam? Mint férfi?



magam? Mint férfi? Néha elfelejtem.El kell mondanom, mert szerintem fontos érv, ami a házasságot illeti: néha egészen elfelejtem, milyen sokat jelent egyes férfiaknak - egyes

embereknek -, hogy folyamatosan anyagi jólétet és védelmet tudnak a szeretteiknek biztosítani. Elfelejtem, hogy egyes férfiak milyen ijesztőenkevésnek érzik magukat, ha megfosztják őket ettől a létfontosságú képességüktől. Elfelejtem, milyen sokat számít ez a férfiaknak, hogy mitképvisel.Még jól emlékszem egy régi barátom megkínzott arcára, amikor évekkel ezelőtt elmesélte nekem, hogy elhagyja a felesége. Az asszonynak azvolt a kifogása, hogy rettenetesen magányos volt, hogy a férje „nem volt mellette", de a férfi egyszerűen nem fogta fel, mire céloz. Úgy érezte,évek óta megszakad a munkában, hogy gondoskodjék a feleségéről. - Rendben van - ismerte el -, lehet, hogy érzelmileg nem voltam mellette, deaz isten szerelmére, elláttam mindennel! Két állást vállaltam miatta! Ez nem volt elég bizonyíték, hogy szeretem? Tudnia kellett, hogy bármit megtennék, hogy továbbra is gondoskodjak róla és megvédelmezzem! Ha ledobtak volna egy atombombát, a vállamra kaptam volna, és biztoshelyre menekítettem volna az égő pusztaságon keresztül, és ezt tudta rólam! Hogy mondhatta, hogy nem álltam mellette?Képtelen voltam közölni a rossz hírt összeomlott barátommal, hogy általában nem szokott az atomháború kitörni, és sajnos a felesége ahétköznapokon csak egy kicsivel több figyelemre vágyott volna.

Felipétől is csak egyet akartam abban a pillanatban: hogy megnyugodjon, kedvesebb legyen velem és a környezetével, több türelmet, nagyobbérzelmi nagyvonalúságot tanúsítson. Nem ellátást vagy védelmet vártam tőle. Nem hiányzott a férfibüszkesége, mert ennek itt nem sok hasznátvettem. Csakis azt szerettem volna, ha elengedi magát a jelen helyzetben. Jobb lett volna, tudom, otthon lenni, a családom közelében, jobb lettvolna rendes házban élni, de az adott pillanatban sokkal jobban idegesített a raplissága, mint a gyökértelenségünk. Próbáltam oldani afeszültséget, ezért megérintettem a combját. - Tisztában vagyok vele, mennyire frusztrál ez a helyzet.Ezt a fogást egy könyvből tanultam, aminek Tíz lecke, amivel rendbe hozhatjuk a házasságunkat: Amerika szerelmi laborjának szakértőielárulják a kapcsolat megerősítését szolgáló stratégiájukat. A két szerző John M. Gottman és Julie Schwartz-Gottman, a seattle-iKapcsolatkutatási Intézet - boldog házasságban élő - kutatói, akik nemrégiben a figyelem előterébe kerültek, mert azt állították:kilencvenszázalékos pontossággal meg tudják jósolni a férj és a feleség közötti jellegzetes beszélgetés tizenöt perces átiratából, hogy öt év múlvais házasok lesznek-e még. (Gondolom, John M. Gottman és Julie Schwartz-Gottman ennélfogva rémes vacsora vendégek lehetnek.) Bármilyenhatékonyak is Gottmanék, néhány gyakorlati tanáccsal is szolgálnak a viták megoldására, hogy megmentsék a házaspárokat az apokalipszis négy

lovasától, ahogy ők nevezik a Makacs Ellenállást, a Védekező Magatartást, a Bírálatot és a Megvetést. A fortély, amivel most éltem - vagyis az,hogy megismételtem Felipének a saját frusztrációját, hogy ezzel jelezzem, figyelek rá és fontos a véleménye -, a Gottman házaspár szerint „Part-nerünk felé fordulás"-nak nevezett lépés, amelynek az a célja, hogy a vita hevét lehűtse. De nem mindig válik be.- Sejtelmed sincs, mit érzek, Liz! - csattant fel Felipe. - Letartóztattak! Megbilincseltek, és mindenki szeme láttára végigkísértek a repülőtéren.

Ezt például tudtad? Ujjlenyomatot vettek tőlem. Elvették a pénztárcámat, még a gyűrűt is, amit tőled kaptam. Mindent elvettek. Börtönbevetettek, és kidobtak a hazádból. Harminc éve utazom, és eddig minden határon átengedtek, most pedig képtelen vagyok bejutni az EgyesültÁllamokba! Mind közül éppen erről az istenverte helyről tiltottak ki! Régen biztos azt mondtam volna, hogy az ördög vigye, és továbbléptemvolna, de most nem tehetem, mert Amerikában akarsz élni, én meg veled akarok lenni. Nincs más választásom. El kell tűrnöm ezt a szarságot, ésa magánéletemet ki kell teregetnem a bürokraták és a rendőrséged előtt, ami rettenetesen megalázó. És még azt sem tudhatjuk, mikor lesz ennek vége mert mit sem számítunk Csak egy szám vagyunk egy közhivatalnok íróasztalán Közben lassan bedöglik a vállalkozásom és



vége, mert mit sem számítunk. Csak egy szám vagyunk egy közhivatalnok íróasztalán. Közben lassan bedöglik a vállalkozásom éstönkremegyek. Naná, hogy pocsék a kedvem. Most még átvonszolsz Délkelet-Ázsián is ezeken az istenverte buszokon...- Csak igyekeztek boldoggá tenni - vágtam vissza, és sértetten, megbántottan húztam vissza a kezemet. Ha lett volna vészcsengő azon a buszon,

amivel azt jelzik, hogy egy utas le akar szállni, esküszöm mindenre, ami szent, hogy meghúztam volna, Felipét hátrahagyva ott rögtön leugrom a buszról, és megkockáztatom, hogyegyedül kell kitalálnom a dzsungelből. Felipe hirtelen beszívta a levegőt, mintha valamit odaakart volna még mondani, de aztán meggondolta magát.Szinte éreztem, ahogy a nyakán kidagadnak az erek, és a frusztrációm magasra csapott. Mellesleg a helyszín sem segített. A busz zajosan,fülledten és bizonytalanul zötyögött tovább, az alacsonyabb ágak neki-nekicsapódtak az ablakoknak, fekete kipufogógáz-felhő gomolygottmögöttünk, a busz elől csirkék, disznók és gyerekek futottak szét. Minden rándulásnál egymásba nyomódtak a nyakcsigolyáim. És még hét óravolt hátra.Sokáig nem szóltunk egy szót sem. Sírni lett volna kedvem, de tartottam magam, mert tisztában voltam azzal, hogy a sírás nem segít. De dühösvoltam. És persze sajnáltam is, de azért inkább a harag munkált bennem. Hogy miért is? Talán a sportszerűtlen viselkedéséért? A gyengeségéért?Hogy előbb omlott össze, mint én? Igaz, pocsék volt a helyzetünk, de ezerszer rosszabb is lehetett volna. Legalább együtt voltunk. Legalább

lehetőségem volt arra, hogy a száműzetése idejére vele maradjak. Hozzánk hasonló helyzetben levő párok között több ezerre volt tehető azoknak a száma, akik ölni tudtak volna azért, hogy a kényszerű különélés ilyen hosszúra nyúló ideje alatt csak egy estét együtt tölthessenek. Nekünk legalább megvolt ez a vigaszunk. És legalább voltunk annyira műveltek, hogy el tudtuk olvasni a hihetetlenül zavarba ejtő bevándorlásidokumentumokat, és volt elég pénzünk, hogy jó ügyvédet fogadjunk, aki az egész procedúrán átsegít. Egyébként, még ha a legrosszabbra kerülneis a sor, és az Egyesült Államok örökre kitiltaná Felipét, akkor is lennének más lehetőségeink. Az isten szerelmére, hisz bármikor Ausztráliábaköltözhetnénk! Egy csodálatos országba! A Kanadához hasonló józanság és prosperitás hazájába! Nem arról van szó, hogy Észak-Afganisztánbaszáműznek! Hasonló helyzetben levők közül hányan vannak ilyen előnyös helyzetben?És különben is, miért mindig nekem kell pozitívan gondolkodnom, mialatt Felipe - őszintén szólva - nagyon keveset csinált az elmúlt hetekben,csak a körülményeink miatt duzzogott, amiken többnyire úgysem tudtunk változtatni? Miért nem vág jobb képet az áldatlan állapotokhoz? Vajonleesett volna az aranygyűrű az ujjáról, ha egy csipetnyit nagyobb lelkesedéssel várja a régészeti feltárást, amihez közeledtünk?Majdnem kimondtam, amit gondoltam - minden szót, vágatlanul, az egész gané szónoklatomat -, de aztán türtőztettem magam. Az enyémhez

hasonló túlcsorduló érzelmek azt a jelenséget mutatják, amit John M. Gott-man és Julie Schwartz-Gottman „áradásnak" neveznek, vagyis azt a pontot, amikor az ember már annyira kimerül vagy olyan frusztrált, hogy az agyát elárasztja (vagy félrevezeti) a harag. Az áradás csalhatatlan jele, amikor a vitában sűrűn kezdjük használni a „mindig" és „soha" szavakat. Gottmanék ezt „általánosítgatásnak" nevezik (mint például:„Mindig így szoktál cserbenhagyni!", vagy „Soha nem számíthatok rád!"). Az efféle fordulatok csírájában fojtják el a pártatlan vagy intelligens

párbeszéd lehetőségét. Ha pedig ránk tör az áradás, általánosítgatással lebaszunk valakit, akkor elszabadul a pokol. Jobb, ha ennek nem engedünk teret. Vagy, ahogy egy régi barátnőm mondta: egy házasság boldogságát abban mérhetjük, hogy a házastársak nyelvén hány heg van, amiket úgyszereztek, hogy a dühös kijelentések visszatartása közben beleharaptak a nyelvükbe. Nem szóltam, és Felipe is hallgatott. A dühös csend sokáig tartott. Végül megfogta a kezemet, és fáradtan így szólt: - Legyünk nagyon óvatosak,oké? Kifutott belőlem a harag, mert pontosan tudtam, mire céloz. Régi egyezményes jelünk volt. Először egy utazáson merült fel, amikor Tennessee-ből Arizonába mentünk még a kapcsolatunk elején A Tennessee-i Egyetemen szépírást tanítottam és abban a fura knoxville-i



Tennessee ből Arizonába mentünk, még a kapcsolatunk elején. A Tennessee i Egyetemen szépírást tanítottam, és abban a fura knoxville iszállodában laktunk, Felipe viszont talált egy drágakő bemutatót Tucsonban, amelyen részt akart venni. Hirtelen ötlettől vezérelve nekivágtunk az útnak, és egy nagy hajrával akartunk odajutni, jobbára remek mulatság volt. Énekeltünk, beszélgettünk, nevettünk, de előbb-utóbb

mindegyikbe bele lehet fáradni, és eljött a pillanat - harminc óra vezetés után -, amikor mindketten teljesen kimerültünk. Szó szerint és átvittértelemben is kifogytunk az üzemanyagból. A közelben sehol sem volt szálloda, éhesek és fáradtak voltunk. Emlékszem, hogy éles vita támadtköztünk arról, hogy legközelebb mikor és hol álljunk meg. Még kifogástalanul udvariasak voltunk) de a feszültségtől kezdett lassan forrni alevegő.- Legyünk óvatosak - jegyezte meg Felipe váratlanul.- Hogy érted? - kérdeztem.- Vigyázzunk, mit mondunk a következő pár órában - folytatta. - Amikor valaki ilyen fáradt, akkor szokott kitörni a veszekedés. Kétszer isgondoljuk meg, mit mondunk, amíg olyan helyre nem érünk, ahol pihenni tudunk.Még semmi sem történt, de Felipe éreztette velem,hogy talán vannak pillanatok, amikor egy párnak érdemes a megelőző konfliktuskezeléshez folyamodnia: mielőtt megkezdődne, el kell fojtania avitát. A „legyünk óvatosak" így aztán egyezményes jelünk lett, amivel figyelmeztettük egymást, hogy nézzünk a lábunk elé, nehogy a

szakadékba essünk, vagy a nyakunkba hulljanak a szikladarabok. Időnként ezen másztunk ki a rendkívül feszült helyzetekből. Régebben mindig bevált. De akkor még nem éltünk át olyan feszült időszakot, mint amilyen a délkelet-ázsiai, meghatározatlan ideig húzódó száműzetésünk volt.Az utazással járó idegfeszültség ugyanakkor azt is jelezte talán, hogy az eddiginél nagyobb szükségünk van a különleges készültségre.Sosem felejtem el azt a történetet, amit kedves barátaim, Julie és Dennis meséltek a házasságuk elején köztük kirobbant borzalmas veszekedésről.Afrikában jártak, és mind a mai napig nem emlékeznek, min is kaptak össze eredetileg, csak arra, hogy végződött a vita: Nairobiban egy délutánúgy megharagudtak egymásra, hogy a közös úti céljuk felé az utca két oldalán mentek, mert képtelenek voltak fizikailag elviselni egymásközelségét. Egy ideig ilyen nevetségesen, a nairobi forgalom négy, biztos védelmet nyújtó sávjától elválasztva, párhuzamosan haladtak, mígDennis egyszer csak meg nem állt. Széttárta a karját, és intett Julie-nak, hogy jöjjön át hozzá, aki ezt békülésre tett kísérletként értelmezte. Julieát is ment a férjéhez, és közben lassan meglágyult a szíve. Átéréskor bocsánatkérésre számított. Ezzel szemben amikor hallótávolságon belül ért,Dennis odahajolt, és halkan odasúgta: - Eridj a picsába, Jules.Julie erre dühösen elcsörtetett a repülőtérre, és rögtön megpróbálta eladni a férje jegyét egy vadidegennek.

A végén aztán szerencsére kibékültek, és az eset évtizedekkel később már csak egy vacsoránál mesélt mulatságos anekdota volt, de egybentanulsággal is szolgált: nem szabad hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Most megszorítottam kicsit Felipe kezét, és így szóltam: „Quavdocnsar piis.w", ami egy aranyos brazil kifejezés, és azt jelenti: „Ha megnősülsz, elmúlik", és Felipe édesanyja mondogatta a fiának méggyerekkorában, valahányszor elesett és lehorzsolta a térdét. Butuska kis anyai vigasztalás, amit Felipével mostanában gyakran mondogattunk

egymásnak. A mi esetünkben azonban nagyjából igaz volt: ha végre összeházasodunk, akkor mindez tényleg elmúlik.Átölelt és magához vont, én meg hozzásimultam, amennyire a busz rángatása engedte. Végül is jő ember. Alapvetően jó ember. Nem. Tényleg jó ember volt. Vagyis most is az. - És addig mit tegyünk? - tette fel a kérdést. A mostani beszélgetésünk előtt az ösztöneim aztsúgták, gyors ütemben hajszoljam egyik helyről a másikra, abban a reményben, hogy a friss élmények elterelik a figyelmünket a jogihercehurcákról. A múltban nálam mindig bevált ez a stratégia. Az utazás ritmusa mindig elzsongított, mint egy autóban ülő nyűgös gyereket.Feltételeztem, hogy ez Felipénél is így van, hiszen nála többet utazó emberrel ritkán lehet találkozni, de úgy festett, nem élvezi a sűrű



Feltételeztem, hogy ez Felipénél is így van, hiszen nála többet utazó emberrel ritkán lehet találkozni, de úgy festett, nem élvezi a sűrűhelyváltoztatást.Ez elsősorban azért lehetett, mert - bár gyakran elfelejtettem - tizenhét évvel idősebb nálam. Meg lehet bocsátani, hogy kevésbé dobta fel, hogy

végeláthatatlan ideig egy kis hátizsákkal kell járnia a világot, amibe egy váltás ruha fér, és tizennyolc dolláros szállodai szobákban kell aludnia.Ez láthatóan megviselte. Egyébként is látta már a világot. Már hatalmas területeket járt be, és még csak másodikos voltam, amikor ő már harmadosztályon utazva keresztül-kasul beutazta Ázsiát. Miért kényszerítem rá, hogy még egyszer végigcsinálja?Ezt csak tetézte, hogy az elmúlt hónapokban fontos összeférhetetlenségre ébredtem rá, ami korábban nem tűnt fel. Tapasztalt utazókhoz képestFelipe és én nagyon különbözően utazunk. Apránként jöttem rá, hogy Felipe egyszerre a legjobb és a legrosszabb utazó. Utálja az idegenfürdőszobákat, a koszos éttermeket, a kényelmetlen vonatokat és az idegen ágyakat, amelyek az utazás többé-kevésbé állandó velejárói. Haválaszthat a rutinos életmód mellett teszi le a voksát; szereti az ismerős dolgokat, a megnyugtatóan egyhangú, mindennapos gyakorlatot. Ebbőltalán azt a következtetést vonhatnánk le, hogy nem alkalmas az utazásra. De ez helytelen feltevés lenne, mert itt ugrik be Felipe utazásiadománya, szuperhatalma, titkos fegyvere, ami a maga nemében páratlanná teszi: bárhol meg tudja teremteni a maga számára a megnyugtatóanegyhangú gyakorlatot, a megszokott környezetet, ha hagyják, hogy egy helyben maradjon. A föld bármely pontján tökéletesen beilleszkedik, halegalább három napot tölthet ott, és aztán panasz nélkül elvan ott akár egy évtizedig is.

Ezért tudott a világ sok pontján élni. Nem csupán odautazni, hanem kifejezetten ott lakni. Az évek során belesimult a környezetébe Dél-Amerikától Európáig, Közép-Kelettől a déli csendes-óceáni partvidékig mindenütt. Megérkezik egy merőben új helyre, és kedvére valónak találja. Letelepszik, megtanulja a nyelvet, és egy szempillantás alatt helybeli lesz. Amikor Knoxville-ben laktunk, egy hét sem kellett, hogymegtalálja a kedvenc reggeliző helyét, kedvenc csaposát és kedvenc ebédelő-helyét. („Drágám!", kiáltotta egy nap szörnyű izgatottan, miutánegyedül bement Knoxville belvárosába. „Tudtad, hogy csodálatos és olcsó halvendéglőjük van, amit John Long Sliversnek hívnak?"*) Ha ígydöntök, boldogan Knoxvüle-ben maradt volna. Egyáltalán nem zavarta a szállodai szobában felütött tanyánk sem, és évekig elviselte volna, hanem változtatunk közben helyet. Egy történet jut erről az eszembe, amit Felipe mesélt egyszer a gyerekkoráról. Még Brazíliában, gyerekkorábanelő-előfordult, hogy éjjel egy rossz álom vagy képzelt szörny miatt megijedt, átfutott a szobán, és bebújt csodálatos nővére, Lily ágyába, aki tízévvel volt idősebb nála, és ezért az emberi bölcsesség és biztonság megtestesítője volt. Megkocogtatta Lily vállát, és odasúgta: -Me 'da umcantinho (Adj egy kis helyet). Lily álomittasan arrébb csúszott (soha nem tiltakozott), és Felipe bebújt az ^Előmelegített helyre. Nem kért sokat:csak egy kis kuckót. Amióta csak ismertem, Felipe sosem kért többet. De én nem ilyen vagyok.

* Stevenson A kincses sziget című regénye nyomán Long John Silver-ről elnevezett amerikai hal-gyorséttermi láncról van szó, a „sliver"egyébként szilánkot jelent - a ford. Míg Felipe a világon bárhol helyet tálát, és ott tanyát is ver, én képtelen vagyok rá. Sokkal nyugtalanabb vagyok, mint ó. Az, hogy nem tudok megülni a fenekemen, alkalmasabbá tesz az utazásra. Végtelen kíváncsiság hajt, és szinte határtalan türelemmel viselem a kellemetlenségeket, a

kínos helyzeteket és a rosszulléteket, az apróbb szerencsétlenségeket. És nem gond, a világon bárhova elmegyek. A baj csak az, hogy képtelenvagyok a világon bárhol huzamosabban lakni. Pár hete ébredtem rá erre. Észak-Laoszban, amikor Felipe egy gyönyörű reggelen felébredt LuangPrabangban, és így szólt: - Maradjunk itt, drágám.- Miért is ne? - válaszoltam, - Ha akarod, még pár napot maradhatunk.- Nem így értettem. Telepedjünk le itt. Ne foglalkozzunk többé azzal, hogy bevándoroljak Amerikába. Túl sok a nehézség! Ez egy csodálatosváros. Jó érzés itt lenni. A harminc évvel ezelőtti Brazíliára emlékeztet. Nem kerülne sok pénzbe, sem erőfeszítésbe, hogy egy kis szállodát vagy



p , , gy gy gy boltot vezessünk, béreljünk egy lakást, gyökeret eresszünk...Válaszképpen kifutott az arcomból a vér.

Komolyan beszélt. Tényleg képes lett volna megtenni. Fogná magát, az idők végezetéig Észak-Laoszban élne, új életet kezdene itt. De én erreképtelen vagyok. Felipe olyan szinten javasolta az utazást, amit sosem érhettem el; olyan utazást ajánlott, ami már nem is utazás, hanem önkéntes beleegyezés abba, hogy egy ismeretlen hely bekebelezzen. Ilyesmire nem voltam kapható. Ekkor értettem meg, hogy sokkal dilettánsabbanutazom, mint korábban gondoltam. Bármennyire szeretek is csipegetni a világból, amikor letelepedésre kerül a sor - mármint igazira -, akkor otthon akarok élni, a hazámban, a magam nyelvét akarom beszélni, a családom közelében akarok lenni, olyan emberek társaságában, akik ugyan-azt gondolják, ugyanabban hisznek, mint én. Es ez a földön alapvetően leszűkíti a kört New York állam déli részén egy kis területre, New Jerseyközépső részének falusiasabb vidékeire, Connecticut északnyugati részére és Kelet-Pennsylvania egyes területeire. Eléggé körülhatárolt lehetőségegy szárnyasnak, aki vándormadárnak képzeli magát. Ezzel szemben Felipe, az én repülő halam bármelyik vízben jól érzi magát. Megelégszik bárhol egy vödörnyivel.Amikor erre rájöttem, rögtön más megvilágításban láttam Felipe jelenlegi ingerültségét is. Egyedül miattam viselte el ezt a sok nehézséget, azamerikai bevándorlási procedúra bizonytalanságát és megalázó mivoltát; eltúrt egy maximálisan tolakodó, törvényes eljárást, amikor helyette egy

újabb és sokkal könnyebb életet is választhatott volna egy frissen kivett Luang Prabang-i lakásban. És mellette még a besózott utazgatást is elkellett viselnie egyik helyről a másikra, amit egyáltalán nem élvezett, mert úgy érezte, én ragaszkodom hozzá. Vajon miért teszem ki ennek?,kérdeztem magamtól. Miért nem hagyom, hogy pihenjen? Bárhol? Gyorsan más tervvel álltam elő. –Mit szólnál, ha pár hónapra elutaznánk valahova, és onnan nem mennénk sehova, amíg vissza nem hívnak Ausztráliába, a bevándorlásimeghallgatásodra? - vetettem fel. - Menjünk Bangkokba.-Nem. Bangkokról szó sem lehet. Ott megbolondulnánk.- Nem azt mondtam, hogy ott telepedjünk le - tiltakoztam. - Csak arrafelé indulnánk el, mert egy gócpont. Mondjuk, egy-két hétre megszállunk egy szép szállodában, kipihenjük magunkat, és utánanézünk, hogy akad-e olcsó repülőjegy Bálira. És ha visszarepültünk oda, kipuhatoljuk,tudunk-e egy kis házat bérelni. Aztán szépen Bálin maradunk, és kivárjuk, míg ez az ügy lecseng. Láttam Felipe arcán, hogy tetszik neki az ötlet.- Hajlandó lennél rá? - kérdezte.Hirtelen újabb remek ötletem támadt. - Várj csak! Nézzük meg, nem kaphatjuk-e vissza a régi bah házadat.!; Esetleg kibérelhetnénk az új tulajtól.

Akkor ott maradi hatunk Bálin, amíg meg nem szerezzük Amerikába á> vízumot. Hogy hangzik?Felipének egy percbe került, míg válaszolni tudott, de amikor megszólalt, esküszöm, azt hittem, sírva fakad á megkönnyebbüléstől.így is tettünk. Visszaindultunk Bangkokba. Kerestünk egy medencés, italokkal zsúfolt bárral rendelkező szállodát. Felhívtuk Felipe régi házának új tulajdonosát, hogy megtudjuk, kiadja-e. Csodás módon havi négyszáz dollárért megkaptuk, ami szürreális, bár tökéletesen normális ár volt egy

olyan házért, ami korábban Felipe tulajdonát képezte. Lefoglaltuk a jegyet egy gépre, ami egy hét múlva indult Bálira. Felipe boldogsága rögtönvisszatért. Boldog, türelmes, jóságos lett, olyan, amilyennek mindig is ismertem.De én...Valami nem hagyott nyugodni.Valami hajtott előre. Láttam, hogy Felipe megnyugodva ül egyik kezében egy jó krimivel, a másikban egy üveg sörrel a szép medence mellett,csakhogy most én nem fértem a bőrömbe. Sosem leszek az, aki egy szállodai medence mellett ül, sörrel és egy jó krimivel. Folyton Kambodzsán



járt az eszem, ami olyan szívfájdítóan közei volt, a thai határon túl... Mindig is látni szere u-m vohu Angkor Wat templomromjait, de korábbiútjaim során egyszer sem sikerült eljutnom oda. Volt egy hetünk, valahogy el kellett ütnünk az időt, és most tökéletes alkalom kínálkozott erre.

De elképzelhetetlennek tartottam, hogy most elcibáljam Felipét Kambodzsába. Vagyis inkább elképzelhetetlennek tartottam, hogy Felipének most kedve legyen gépre szállni, és a perzselő forróságban omladozó templomromokat nézegetni.És ha pár napra átmegyek egyedül Kambodzsába? Ha itt hagyom Felipét, hadd üldögéljen boldogan Bangkokban, a medence mellett? Az elmúltöt hónapban minden áldott percet együtt töltöttünk, gyakran nehéz körülmények között. Kész csoda, hogy a buszon kitört civakodásunk volteddig az egyetlen konfliktusunk. Nem válna mindkettőnk hasznára egy rövid távollét?A helyzetünk bizonytalansága azonban aggodalommal töltött el, és nem tartottam lehetségesnek, hogy akár pár napra is, de magára hagyjam.Most nem csinálhattam ostobaságot. És ha történik velem valami, amíg Kambodzsában vagyok? Vagy vele történik valami? Mondjuk,földrengés, cunami, zendülés, repülőgép-szerencsétlenség, súlyos ételmérgezés, emberrablás? Ha a távollétemben egy nap Felipe becsámborogBangkokba, elüti egy autó, súlyos fejsérülést szenved, és egy ismeretlen kórházban köt ki, ahol senki sem tudja, kicsoda, és mi lesz, ha sosemtalálom meg? Létünk a világban ismét válságba került, hátára kapott egy hullám, és minden törékennyé vált. Öt hónapja sodródtunk, bizonytalanul hányódva egy mentőcsónakban. E pillanatban az egyetlen biztos pont, ami erőt adott, az egységünk volt. Miért kockáztassuk egy

ilyen veszélyekkel teli percben az elválással?Igaz viszont, hogy talán érdemes lazítani a fanatikus lebegésen. Józan észérvek nem támasztották alá, hogyégül ne rendeződjön kielégítően a helyzetünk. Ez a furcsa száműzetés egyszer majd véget ér, Felipe egész biztosan megkapja az amerikaivízumot, összeházasodunk, otthonra találunk az Egyesült Államokban, és avőben sok évet töltünk még együtt. És mivel így áll a helyzet, valószínűleg most érdemes egy gyors utat megkockáztatnom, ha másért nem, hátazért, hogy a jövőre nézve precedenst teremtsek, ugyanis van valami, amit jól tudok magamról: ahogy vannak feleségek, akiknek szükségük vanarra, hogy a férjüket magukra hagyják, és a barátnőikkel egy hétvégét töltsenek valamelyik gyógyfürdőben, úgy én olyan feleség leszek, akinek időnként szüksége van rá, hogy a férjét magára hagyva elutazzon Kambodzsába. Csak pár napra!És talán neki sem ártana egy kis magány. Jobban belegondolva, nagyon ingerültek voltunk az elmúlt hetekben, és erős volt bennem a vágy, hogy pár napot tőle külön töltsek. Erről aztán eszembe jutott a szüleim kertje, ami kiváló metaforája annak, hogy egy házaspárnak hogyan kellmegtanulnia az alkalmazkodást, és néha hogyan kelt kitérnie egymás útjából, hogy a konfliktust elkerülje.

Eredetileg anyám kertészkedett a családunkban, de ahogy teltek az évek, apámban egyre nagyobb érdeklődés támadt a konyha kertészet iránt, éslassan mélyen behatolt anyám felségterületére. De ahogy Felipe és én másként utazunk, úgy apám és anyám is másként kertészkednek, és ezgyakran viszályt szít. Az évek során aztán kettéosztották a kertet, hogy kint, a zöldségek között is civilizáltan tudjanak viselkedni. A tetejébenolyan bonyolultan osztották fel, hogy történetének ezen a pontján már gyakorlatilag ENSZ-békefenntartókat kellene állomásoztatni a kertben,

hogy a kertészeti befolyás szüleim által gondosan felosztott érdekszférái között el lehessen igazodni. Például a saláta, a brokkoli, a gyógyfüvek, acékla és a málna még ma is anyám érdekszférájába tartozik, mert apám még nem találta ki, hogy ragadja ki anyám kezéből a hatalmat. De asárgarépa, a póréhagyma és a spárga már teljesen apám ellenőrzése alá került.És az áfonya? Apám úgy zavarja ki anyámat az áfonyás parcellából, mintha a termésre veszélyes madár volna. Anyámat az áfonya közelébe semengedi, nem nyesheti meg a bokrokat, nem szüretelheti le a termést, még csak meg sem öntözheti a növényeket. Apám bejelentette az igényét azáfonyás parcellára, és men is védi.



A kert azonban a paradicsom és a kukorica tekintetében válik igazán megosztottá. A nyugati parthoz, Tajvanhoz, Kasmírhoz hasonlóan a paradicsom- és kukorica-ágyasok is vitatott területek. Anyám ülteti a paradicsomot, de apám karózza a palántákat, majd anyám szedi le a

paradicsomot. Ne kérdezzék, miért! Ezek a kötelezettségvállalás szabályai (illetve tavaly nyáron még ezek voltak, mert a paradicsomhelyzet mégalakulóban van). Aztán ott van a kukorica. Apám ülteti, anyám szedi le, de apám ragaszkodik ahhoz, hogy a betakarítás után maga szecskázza anövényt.Együtt, mégis külön robotolnak. Vége sincs kert, ámen.A szüleim kertjének sajátos békéje eszembe juttat egy könyvet, amit egyik barátnőm, Deborah Luepnitz pszichológus adott ki jő pár évvelezelőtt, Schopenhauer sün-disznói címmel. Deborah könyvének fő metaforája egy történet, amit a Freud előtt élt filozófus, Arthur Schopenhauer mesélt a modern emberi közelség alapvető dilemmájáról. Schopenhauer úgy vélte, hogy az emberek a szerelemben úgy viselkednek, mint hidegtéli éjszakákon a sündisznók. Összebújnak, hogy ne fagyjanak meg. De amint olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy fel tudnak melegedni,szúrni kezdik egymást. Hogy elkerüljék a fájdalmat, és ne ingerelje őket a túlzott közelség, ösztönösen eltávolodnak egymástól. Ám aminteltávolodnak, máris fázni kezdenek. A hideg megint egymás felé hajtja őket, hogy aztán újból összeszurkálják egymást. így ismét eltávolodnak.És megint közelednek.

Szakadatlanul.„És szakadatlan a körforgás", írja Deborah, „miközben azon törik magukat, hogy az összegabalyodás és a { megfagyás között megtalálják azarany középutat".A szüleim, olyan fontos következményekkel járó kérdések, mint a pénz vagy a gyerekek, valamint olyan jelentéktelen dolgok, mint a cékla megaz áfonya feletti uralmukat felosztva és még tovább osztva, a sündisznók táncának sajátos változatát járják: közelednek, majd távolodnak egymásfelségterületén, s közben még mindig tárgyalnak, még mindig újrahitelesítenek, még ennyi év után is igyekeznek megtalálni az önállóság és azegyüttműködés közötti pontos távolságot, hogy megleljék a titokzatos és nehezen meghatározható egyensúlyt, ami lehetővé teszi majd, hogy ameghittség e különös veteményese tovább virágozzék. Mindeközben sok kompromisszumot kötnek, néha értékes idejüket és energiájukatherdálják el, amit szívesebben áldoztak volna más, egymástól külön végezhető feladatokra, ha a másik nem volna útban. Felipével ugyanezttesszük majd, ha a kultiválási szféránkról lesz szó, és minden bizonnyal nekünk is meg kell majd tanulnunk az utazás kérdésével kapcsolatossündisznótáncunkat.

Mégis, amikor eljött az ideje, hogy megbeszéljem Felipével a pár napos, nélküle tett kambodzsai utazásom tervét, kissé idegesen hoztam szóba,és ez engem is meglepett. Napokon át képtelen voltam a kellő hangot eltalálni. Nem akartam, hogy úgy nézzen ki, mintha engedélyt kérnék tőle,hiszen így az uram vagy a s/ülőm szerepébe helyeztem volna, és ez nem lett volna tisztességes velem szemben. Azt sem tudtam volna elképzelni,hogy leüljek ez elé a kedves, előzékeny ember elé, és kereken közöljem vele, hogy akár tetszik, akár sem, egyedül utazom el. így én tetszelegtem

volna az akaratos zsarnok szerepében, ami vele szemben lett volna tisztességtelen.Igaz, hogy a hasonló helyzetek tekintetében kijöttem a gyakorlatból. Mielőtt Felipével megismerkedtem, egy ideje már a magam ura voltam, ésmegszoktam, hogy én állítom össze a napirendemet, anélkül hogy más kívánságait is figyelembe veszem. Mi több, a szerelmi történetünké pontjáig a szükség diktálta utazásaink, valamint a különböző kontinenseken zajló életünk következtében mindig bőven volt időnk, hogy egyedüllegyünk. A házasságkötés után azonban mindez megváltozik majd. Attól fogva állandóan együtt leszünk, és az összetartozás próbára tevő, újkorlátozásokat hoz magával, mert a házasság természeténél fogva megszorít, megszelídít. „Bonszai" energiája van: cserépben nevelt, nyesett

k ű é i á á ú f I i h é á d ki él é f ld úli é é é í á k k l k k é á



gyökerű és visszavágott ágú fa. Igaz viszont, hogy évszázadokig él, és földöntúli szépsége éppen e zsugorítások közvetlen következménye, ámettől eltekintve egy bonszait sosem lehet egy szabadon kapaszkodó kúszónövénnyel összetéveszteni.

Zygmunt Bauman lengyel filozófus és szociológus nagyszerűen ír erről a témáról. Úgy tartja, hogy a modern házaspárokra nagy terhet róttak,amikor közöltek velük, hogy kétféleképpen élhetnek, és így is kell élniük: az életükben egyenlő arányban valósíthatják meg a közelséget és azÖnállóságot. Bauman szerint a kultúránkban tévesen arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ha mindkét fél kifogástalanul uralja az érzelmi életét,akkor a házasság megnyugtató állandósága mellett ki kell hogy jusson a szabadságból vagy kötetlenségből is. A varázsige, a már-már fétisszámba menő kifejezés az „egyensúly", és manapság jóformán mindenki, akit csak ismerek, elkeseredetten törekszik rá. Ahogy Bauman isírja, megpróbáljuk a házasságunkra kényszeríteni, hogy „hatalmat adjon anélkül, hogy a hatalomtól megfosztana, képessé tegyen anélkül, hogymegnyomorítana, kielégítsen anélkül, hogy megterhelne".Lehet, hogy ez valószerűtlen törekvés? Hiszen a szerelem - majdhogynem meghatározásánál fogva - korlátoz. Beszűkít. Az érzés, ami a szerelemkezdetekor elfog bennünket, a szív kitárulása egyedül a szükségképpen utána következő érzéssel ér fel: a nagy megszorításokkal. Felipe ésköztem elképzelni sem lehet gondtalanabb kapcsolatot, de nehogy ez becsapjon bárkit is: teljesen magamnak követelem, ennélfogva elkerítettema többi férfiból álló nyájtól. Szexuális, érzelmi és alkotó energiái jelentős mértékben csak az enyémek, nem másé, már talán nem is az övéi.

Olyasmikkel tartozik nekem, mint a felvilágosítás, magyarázat, hűség, állhatatosság és az élete legapróbb, mondén vonatkozásai. Nincs arról szó,hogy pórázon vezetném, de ez ne tévesszen meg senkit: most már hozzám tartozik. És én is hozzá, ugyanilyen mértékben.Ami persze nem azt jelenti, hogy ne mehetnék egyedül Kambodzsába. Azt viszont igenis jelenti, hogy mielőtt távoznék, meg kell beszélnem velea terveimet, ahogy neki is így kellene tennie, ha fordított helyzetben lennénk. Ha kifogásolja, hogy egyedül szeretnék utazni, vitába szállhatok vele, de köteles vagyok legalább meghallgatni az ellenérveit. Ha heves ellenállást fejt ki, akkor ugyanilyen bőszen visszautasíthatom, de nekemkell megválasztanom, miért szállok harcba, ahogy neki is. Ha túl gyakran tiltakozik a vágyaim ellen, akkor a házasságunk biztos széthullik.Ugyanakkor, ha folyton azt követelem, hogy tőle külön élhessek, az a házasságunk széthullásához vezethet. A kölcsönös, néma, szinte bársonyoselnyomás finom hadművelet. Egymás iránti tiszteletből meg kell tanulnunk, hogy végtelen gondossággal, kesztyűs kézzel engedjük laza pórázraegymást, vagy kurtítsuk meg a kötelékeket, de soha, egyetlen pillanatra sem szabad úgy tennünk, mintha nem élnénk bezárva.Hosszas töprengés után végül az egyik bangkoki reggelink alatt említettem meg a kambodzsai utazásom tervét. Nevetséges figyelmességgelválogattam meg a szavaimat, és olyan homályos értelmű kifejezéseket használtam, hogy szegénykém egy darabig nem is értette, mit hordok

össze. Merev hivatalossággal és körmönfont bevezető kíséretében feszélyezetten elmagyaráztam, hogy bár nagyon szeretem, és nem szívesenhagyom magára életünk ilyen feszült pillanatában, de nagyon szeretném a kambodzsai templomromokat megnézni... és mivel az ódon romokatolyan unalmasnak találja, esetleg egyedül is elmehetnék erre az útra?... és talán nem tenne tönkre minket, ha pár napot külön töltenénk, tekintettelarra, hogy az utazás mostanra milyen stresszessé vált?

Felipének percekbe telt, mire rájött, miről beszélek, de amikor leesett a tantusz, letette a pirítósat, és őszinte értetlenséggel meredt rám. - Jesszusom, drágám! - kiáltott fel. - Nem értem, minek kérdezed? Egyszerűen utazz el!Így is tettem.A kambodzsai utazásom olyan volt, mint... *Hogy is magyarázzam?Kambodzsa nem egy tengerparton töltött nap. Még akkor sem, ha tényleg egy kambodzsai tengerparton töltjük a napot. Kambodzsa kőkemény.Mindent keménynek éreztem. Kemény az agyonkínzott táj. Kemény a történelem, az emlékezetben még friss, iszonyatos népirtás. A gyerekek

á i k é é tük ö ődik A k t ák i k é k A é é i l k é lt ih f h tót é látt H ló i di i



arcán is keménység tükröződik. A kutyák is kemények. A szegénység is olyan kemény volt, amihez foghatót még nem láttam. Hasonló az indiaifalvakéhoz, de India lendületessége nélkül. Hasonló a brazil városok

267szegénységéhez, de Brazília hivalkodása nélkül. Poros kimerült szegénységet láttam.De elsősorban az idegenvezetőm volt kemény.Amint szállodai szobát találtam Siem Reapben, elindultam, hogy keressek egy idegenvezetőt, aki megmutatja Angkor Wat templomait. Végülegy Narith nevű férfit, egy negyvenes évei elején járó, világosan fogalmazó, értelmes és rendkívül merev úriembert találtam, aki udvariasanmegmutatta a pompás ősi romokat, de aki - finoman fogalmazva - nem nagyon élvezte a társaságomat. Narith-tal nem barátkoztunk össze, bár ezhő vágyam volt. Nem örülök, ha új ismerőseimből nem lesznek barátok, de Narith és köztem nem alakult ki barátság, aminek részben Narithfélelmet keltő viselkedése volt az oka. Mindenkiben lakozik egy alapértelmezett érzelem, és Narith-nál ez a csendes nemtetszés volt, amit lépten-nyomon árasztott. Mindez annyira összezavart, hogy két nap múlva már a számat sem mertem kinyitni. Azt éreztette velem, mintha ostobagyerek volnék, ami végtére is nem meglepő, hiszen az idegenvezetői hivatás mellett iskolaigazgató is volt. Bármibe lefogadom, hogy nagyonhatásosan csinálta! Bevallotta, hogy nosztalgiával gondol a háború előtti régi szép időkre, amikor a kambodzsai családok még sértetlenebbek

voltak, és a gyerekeket rendszeres veréssel nagy fegyelemre szoktatták.De nem pusztán Narith szigora akadályozta, hogy meleg, emberi barátság alakuljon ki közöttünk, ez az én hibám is volt. Őszintén megvallva,nem bírtam rájönni, hogy beszéljek vele. Tisztában voltam vele, hogy olyan ember társaságában vagyok, aki a történelem egyik legbrutálisabberőszakhullámának idején nőtt fel. Az 1970-es évek népirtása minden kambodzsai életére kihatott. Az, akit a Pol Pot-uralom alatt nem kínoztak meg és nem öltek meg, „csak" éhezett és szenvedett. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy egy kambodzsai, aki most negyvenéves, gyermekkor helyett a poklokat járta meg. Miután ezt jól tudtam, nehezemre esett fesztelen beszélgetésbe elegyedni Narith-tal. Nem találtam olyan témát, amitnem terhelt a nem is távoli múltra vonatkozó nyomasztó utalás. Kambodzsában egy kambodzsaival utazgatni olyan érzés, mintha egy házat járnánk be, amelyben nemrégiben szörnyű családirtás történt, és a vezetőnk az egyetlen, aki életben maradt. Kétségbeesetten igyekszik az ember az olyan kérdéseket elkerülni, mint: „Ez a hálószoba, ahol a bátyja meggyilkolta a nővéreit?", vagy: „Ez a garázs, ahol az apja az unokatestvéreitmegkínozta?" Inkább csak udvariasan követjük a vezetőt, és amikor azt mondja: „Ez itt a házunk szép régi része", egyszerűen bólintunk, és aztmotyogjuk: „A lugas valóban bájos..."

És közben jár a fejünk...Miközben Narith-tal az ősi romokat látogattuk, és egy szót sem beszéltünk a modern időkről, mindenütt csapatostul kószáló, gazdátlangyerekekkel találkoztunk, akik rongyos bandákba verődtek, és nyíltan koldultak. Sokuknak hiányzott egy-egy végtagja. Egy elhagyatott, ódon ésdíszes építmény sarkán üldögéltek, amputált lábukra mutattak, és azt kiabálták: - Taposóakna! Tapo-soakna! - Amikor elmentünk mellettük, az

ép gyerekek I nyomunkba szegődtek, és képeslapokat, karkötőket, csecseebecséket próbáltak ránk sózni. Némelyik erőszakos volt, de a többiek finomabban próbálkoztak: - Melyik amerikai államból való? - szegezte nekem egy kisfiú : á kérdést. - Ha megmondom a fővárost, adhat egydollárt! - Ez a fiú aznap sokáig követett, és mint egy éles hangon szavalt furcsa költeményt, az amerikai államok fővárosaik nevével bombázott: -Illinois, asszonyom! Springfield! New York, asszonyom! Albany! -, majd ahogy telt az idő, egyre csüggedtebb lett: - Kalifornia, asszonyom!SACRAMENTO! Texas, asszonyom! AUSTIN!Elszoruló szívvel pénzt adtam nekik, de Narith csak megdorgált az alamizsnaosztogatásért. Nem szabad tudomást vennem róluk, pirongatott,mert csak rontok a helyzeten azzal ha készpénzt osztogatok figyelmeztetett Támogatom a koldulást ami majd Kambodzsa vesztét okozza



mert csak rontok a helyzeten azzal, ha készpénzt osztogatok, figyelmeztetett. Támogatom a koldulást, ami majd Kambodzsa vesztét okozza.Egyébként is annyi a gazdátlan gyerek, hogy mindegyiken úgysem tudok segíteni, és az adoma* nyom még többet csődít körém. Ebben igaza is

volt, mert még több gyerek rohant meg, amikor látták, hogy papír vagy fémpénzt veszek elő, és még akkor is körülöttem rajzottak, amikor elfogyott a kambodzsai pénzem. Úgy éreztem, megmérgez a számon kiejtett, borzalmas varázsigeként ismételt „nem". A gyerekek egyre követe-lódzŐbbek lettek, míg Narith úgy nem döntött, hogy elég, és egy odavakkantott kiáltással szét nem oszlatta őket.Egy délután egy 13. századi palota megnézése után sétáltunk vissza a kocsihoz, amikor a kolduló gyerekek helyett másról akartam beszélni, és aközeli erdőről érdeklődtem, hogy vajon mit lehet tudni a történetéről.-Amikor a Vörös Khmer megölte az apámat - válaszolta Narith logikusan nem következő magyarázatként -, 3 katonák trófeaként elfoglalták a

házunkat.Képtelen voltam erre bármit is kinyögni, így csendben mentünk tovább.Kis idő múlva még hozzátette: - Anyámat az erdőbe zavarták velünk, a gyerekekkel, hogy próbáljon meg életben maradni.Vártam, hogy elmondja a történet végét, de hiába: a történetnek nem volt vége, vagy legalábbis nem olyan, amit meg akart osztani vetem.- Ne haragudjon - szabadkoztam. - Borzalmas lehetett.

Narith sötét tekintetet vetett rám, amiben... mi is volt? Szánalom? Megvetés? Aztán a pillanat elmúlt. - Folytassuk az utat - mondta, és egy bűzösmocsárra mutatott, ami bal kéz felől bukkant fel. - Valamikor medence állt itt, amely visszatükrözte az eget, hogy a 12. században VII.Dzsajavarman király éjjel a csillagos ég tükörképét tanulmányozhassa...Másnap reggel megpróbáltam vért adni a helyi kórházban, mert szerettem volna tenni valamit ezért a megkínzott országért. A városbanmindenhol láttam a felhívásokat, hogy vérhiány van, és a turistákat kérték, hogy segítsenek, de még ezzel kapcsolatban sem jártam sikerrel. Azügyeletes, szigorú svájci nővérnek elég volt egy pillantást vetnie az alacsony vasszintemre, hogy ne fogadja el a felajánlásomat. Egy decit semvett le tőlem.- Nagyon gyenge! - szidott meg. - Bizonyára nem törődik magával! Nem lenne szabad így utazgatnia! Otthon kellene pihennie!Aznap este, ami egyben az utolsó estém is volt Kambodzsában, Siem Reap utcáin sétálgattam, és próbáltam elvegyülni. De ebben a városbanegyedül nem éreztem magam biztonságban. Általában különös nyugalom és harmónia száll meg, amikor magamban vándorlok egy új tájon(egyébként pontosan ezért is jöttem Kambodzsába), de ezen az úton nem sikerült elérnem, inkább azt éreztem, hogy útban vagyok, irritálóan

hatok, idióta vagyok, vagy akár célpont. Szánalmasnak és vértelennek éreztem magam. Amikor vacsora után visszasétáltam a szállodámba, egycsapat gyerek sereglett körém: megint kéregettek. Az egyik fiúnak hiányzott a lábfeje, és miközben sántikálva körülöttem ugrált, elém tette aman-ját, hogy elgáncsoljon. Megbotlottam, a karommal bohócként hadonásztam, de nem estem el.- Pénz - mondta a fiú színtelen hangon. - Pénz. • Megpróbáltam újra kikerülni. Fürgén elém rakta megint a mankóját, és kénytelen voltam

átugrani, hogy ne. bukjak fel; őrültségnek, rémesnek tetszett. A gyerekek nevettek, mire még több gyerek gyűlt oda, és már valóságoslátványosságként szolgáltam. Meggyorsítottam a lépteimet, és sebesebben igyekeztem a szálloda felé. A gyerekcsapat a nyomomban maradt,előttem, körülöttem ugráltak. Egyik-másik nevetett, elállta az utamat, egy nagyon kicsi lány a ruhám ujját rángatta, és azt kiabálta:- Ennivaló! Ennivaló! Ennivaló! - Mire a szállodához értem, már futottam. Szégyenletes volt.Bármennyire is büszkén és makacsul őriztem az Önuralmamat az utóbbi kaotikus hónapokban, Kambodzsában összeomlott, méghozzá gyorsan.A hétpróbás utazói lelki nyugalmam szilánkokra hullott - kétségkívül a türelmemmel és az alapvető emberi részvétemmel egyetemben -,miközben leplezetlenül ennivalóért rimánkodó éhes kisgyerekek elől futottam páni rémülettől adrenalintól hajtva teljes sebességgel Amikor a



miközben leplezetlenül ennivalóért rimánkodó, éhes kisgyerekek elől futottam páni rémülettől, adrenalintól hajtva, teljes sebességgel. Amikor aszállodába értem, berontottam a szobámba, bezártam magam mögött az ajtót, egy törülközőbe temettem az arcomat, és egész este úgy remegtem,

mint egy szemét kis gyáva nyúl.Hát ez volt a nagy kambodzsai kirándulásom. A történetem egyik kézenfekvő olvasata természetesen az, hogy talán eleve nem kellett volnaodautaznom, vagy legalábbis nem akkor. Az utam talán egy szertelenül makacs, sőt akár meggondolatlan cselekedet volt, tekintve, hogy ahónapokon át tartó utazástól addigra már kimerültem, és Felipe meg a magam bizonytalan körülményei túlfeszítették az idegeimet. Talán nem ezvolt a kellő pillanat, hogy bizonyítsam a függetlenségemet, vagy a jövőbeni szabadságom megalapozásához precedenst teremtsek, esetleg azösszetartozásunk határait feszegessem. Talán Felipével kellett volna maradnom Bangkokban, a medence mellett, hogy pihenjek, sört iszogassak,és várjam a következő közös urunkat.Csakhogy nem szeretem a sört, és biztos nem pihentem volna. Ha azon a héten nem hallgatok a szívemre, és ott maradok Bangkokban, sörözök és elnézem, hogy mászunk egymás idegeire, talán eltemettem volna magamban valami fontosat, ami végül bűzös mocsárrá változott volna, mintDzsajavarman király medencéje, és a jövőnket mérgező következményeket teremtett volna. Azért mentem Kambodzsába, mert oda kellettmennem. Talán egy zűrzavaros és elszúrt élmény volt, de az élet olykor pontosan ilyen. Megteszünk minden tőlünk telhetőt. De nem mindig

tudjuk, hogy melyik lépés helyes. Azt azonban tudom, hogy a kolduló gyerekekkel történt eset utáni napon visszarepültem Bangkokba, és egyolyan Felipét láttam viszont, aki nyugodt és kipihent volt, és akinek szemmel láthatóan jót tett a távollétem; felüdítette. Míg Kambodzsábanvoltam, azt tanulta, hogy csavarjon lufikból állatokat, így múlatta az időt, hogy lefoglalja magát. Amikor visszatértem, egy zsiráffal, egydakszlival és egy csörgőkígyóval lepett meg. Rendkívül büszke volt a teljesítményére! Én viszont úgy éreztem, végem van, tönkrementem, ésegyáltalán nem i voltam büszke a kambodzsai műsoromra, de rettenetesen örültem, hogy újra láthatom ezt a palit. És végtelenül hálás voltam,hogy arra biztatott, tegyek meg olyasmit, ami nem teljesen biztonságos, nem teljesen megmagyarázható, és nem mindig végződik úgy, ahogyelképzelem. És el sem mondhatom, mennyire hálás vagyok ezért, mert az igazat megvallva biztos, hogy megint megteszem.í Megdicsértem Felipét a csodálatos lufi állatseregletéért, ő pedig figyelmesen meghallgatta a Kambodzsáról szóló szomorú történeteimet, ésamikor mindketten eltikkadtunk, ágyba bújtunk, ismét összekötöttük mentő-csónakjainkat, és folytattuk a mesénket ott, ahol abbahagytuk.VIIHázasság és felforgatás

Élete során egy férfi cselekedetei közül a házassága tartozik legkevésbé másokra,mégis ebbe szólnak bele a legtöbben.

JOHN SELDEN, 16892006. október végén visszatértünk Bálira, és ismét beköltöztünk Felipe régi házába, a rizsföldek mellé. Úgy terveztük, hogy itt szép csendbenmegvárjuk, amíg a bevándorlási vizsgálat lezajlik, és ezalatt nem ugrálunk, nem tesszük ki magunkat több stressznek vagy konfliktusnak. Jóérzés volt ismerősebb helyen lenni, és abbahagyni az utazást. Ez volt a ház, ahol csaknem három éve egymásba szerettünk. Felipe ezt a házat adtael egy éve, hogy Philadelphiában „véglegesen" összeköltözzünk. A számunkra akkoriban kínálkozó lehetőségek közül ez a ház emlékeztetettleginkább igazi otthonra, és mit mondjak, nagyon boldogok voltunk, amikor megláttuk!Elnéztem ahogy Felipe megkönnyebbüléstől el lágyultan járkál régi házában és szinte kutyát idéző örömmel szimatolja végig a régi tárgyakat



Elnéztem, ahogy Felipe megkönnyebbüléstől el lágyultan járkál régi házában, és szinte kutyát idéző örömmel szimatolja végig a régi tárgyakat.Minden úgy volt, ahogy hagyta. Az emeleten a nyitott terasz a rattanheveróvel, amin - ahogy Felipe szokta mondogatni - elcsábított. A

kényelmes ágy, ahol először szeretkeztünk. A csinos kis konyha, tele tányérokkal és edényekkel, amiket nem sokkal a megismerkedésünk utánvettem Felipé-nek, mert az agglegényes konyhafelszerelése nagyon lehangolt. A nyugalmas sarokban az íróasztal, amelynél ti legutolsókönyvemet írtam. Raja, a szomszéd barátságos. Öreg, narancsszínű kutyája (Felipe mindig Rogernek szólította) boldogan döcögött ide-oda, ésmegmorogta a saját árnyékát. A rizsföldön a kacsák totyogtak, és maguk között sápogva tárgyalták ki a legfrissebb baromfibotrányt.Még kávéskanna is akadt.És Felipe egy csapásra ismét Önmaga lett: kedves, figyelmes, aranyos. Megvolt a kis kuckója, a megszokott napirendje. Nekem ott voltak akönyveim. Megvolt az ismerős, közös ágyunk. Amennyire lehetett, belerázódtunk a várakozásba, amíg a Belbiztonsági Hivatal eldönti, mi legyenFelipe sorsa. Egy jóformán kábult, két hónapos szünet következett, ami alatt az állapotunk olyan volt, mint a barátunk, Keo meditáló békáié. Énolvastam, Felipe főzött, néha lassan körbesétáltunk a faluban, régi barátokat látogattunk. De ebből a Bálin töltött időszaktól legjobban azéjszakákra emlékszem.Bálin az ember legkevésbé arra számít, hogy milyen istenverte hangos. Laktam egyszeregy manhattani lakásban, aminek az ablakai a

Tizennegyedik utcára néztek, és még az a lakás sem volt olyan hangos, mint ez a falu Bálin. Volt éjszaka, amikor egyszerre ébredtünk a verekedőkutyák acsargására vagy a vitatkozó kakasok kukorékolására, esetleg egy lelkes szertartási menetre. Máskor az időjárás vert fel minket, amiremeglepő drámai hirtelenség jellemző. Mindig nyitott ablaknál aludtunk, és előfordult, hogy éjszaka olyan hevesen süvöltött a szél, hogy amikor felébredtünk, azt tapasztaltuk, úgy ránk csavarodott a szúnyogháló, mint egy vitorlás kötélzetére a hínár. Kiszabadítottuk egymást, aztán a forrósötétségben fekve beszélgettünk.Az egyik legkedvesebb könvvern Italo Calvino Láthatatlan városok című regénye. Calvino egy képzeletbeli városról ír benne, amelynek Eufemiaa neve, ahol a népek kereskedői napfordulók és napéjegyentőségek idején összegyűlnek, hogy árut cseréljenek. De nem azért találkoznak, hogyfűszereket, ékszereket, élő állatot vagy szőttest, hanem hogy mesét cseréljenek, vagyis szó szerint a személyes, meghitt viszonyaikat csereberélik.Calvino leírja, hogy a férfiak esténként összegyűlnek a sivatagi tábortüzek körül, és mindegyik felvet egy fogalmat: „húg", vagy „farkas", vagy„elásott kincs". Aztán a többiek egymás után mesélnek egy személyes történetet a húgról, a farkasról vagy az elásott kincsről. És hónapokkalkésőbb, jóval azután, hogy elhagyták Eufemiát, amikor magányosan tevegelnek a sivatagban, vagy hosszan vitorláznak Kína felé, a férfiak unaloműzőnek előkeresik a régi emlékeiket, és ekkor fedezik fel, hogy valóban elcserélték őket, vagy ahogy Calvino írta: „a húgukat másvalakihúgára, a farkasukat másvalaki farkasára".Egy meghitt kapcsolatban idővel pontosan ez történik velünk. Örököljük, elcseréljük egymás történeteit. így válunk részben egymás toldalékaivá,rácsos léckerítéseivé, amelyekre életrajzunk felkúszhat. Felipe személyes története beépül az emlékezetembe, az életem átszövi az élete szőttesét.

Eufernia képzeletbeli mesekereskedő városát felidézve, az emberi meghittségét kitevő apró elbeszélő öltésekre gondolva Bálin, egy-egy álmatlanéjszakán, hajnali háromkor feldobtam egy szót Felípének, mert kíváncsi voltam, milyen emléket halászok elő belőle. Felipe feküdt mellettem asötétben, és a végszavam, a felkínált szó hatására a sötétben elmesélte a húgokról, elásott kincsekről, farkasokról és még sok másról szóló,rendszertelenül felötlő történeteit, de beszélt még tengerpartokról, madarakról, lábról, hercegről és versengésről is...Emlékszem egy forró, nyirkos éjszakára, amikor arra riadtam, hogy egy kipufogó nélküli motor dübörög el az ablakunk alatt; éreztem, hogyFelipe is ébren van. Megint találomra kiválasztottam egy szót.- Mesélj a halakról - kértem.



esé j a a a ó é te .Sokáig törte a fejét.

Aztán ráérősen elmesélte egy emlékét arról, amikor az apjával éjszakai utazásokon horgászni ment Brazíliában; még egészen kicsi volt akkor.Elindultak kettesben egy vad folyóhoz: csak a férfi és a kisgyerek. Napokon át ott táboroztak, mezítláb, félmeztelenül jártak, és azt ették, amitfogtak. Felipe nem volt olyan okos, mint a bátyja, Gildo (ebben mindenki egyetértett), és nem is volt olyan elbűvölő, mint a nővére, Lily (ezt ismindenki aláírta), de a családban a legjobb segítőtársként tartották számon, és ezért is mehetett egyedül az apjával a horgásztúrákra, bár mégnagyon kicsi volt.Ezeken a felfedező utakon Felipének elsősorban az volt a dolga, hogy segítsen az apjának kifeszíteni a folyóban a hálókat. Minden a stratégiánmúlt. Napközben az apja nem sokat szólt hozzá - túlságosan lekötötte, hogy a halászatra figyeljen -, de esténként, a tábortűz mellett előadta atervét, és mint férfi a férfival megbeszélte Felipével, hol halásznak másnap. Megkérdezte a hatéves fiát: - Láttad egy mérfölddel feljebb azt afolyóban félig elmerült fát? Mit gondolsz, odamenjünk holnap, hátha akad valami? -, Felipe pedig komolyan, figyelmesen guggolt a tűz mellett,férfiasan hallgatta, a tervre koncentrált, és jóváhagyóan bólogatott.Felipe apja nem volt becsvágyó, nem volt kivételesen eszes fickó, sem iparmágnás. Az igazat megvallva, különösebben törekvő sem voit, de

félelmet nem ismerő úszó hírében állt. A nagy vadászkését a fogai közé szorította, és átúszott a széles folyókon, ellenőrizte .i hálókat és acsapdákat, a kisfiát pedig egyedül hagyta a parton, Felipe számára izgalmas és egyben ijesztő is volt az apját figyelni, ahogy alsónadrágravetkőzik, szájába veszi a kést, és átvergődik a sebes sodrású folyón, mert tudtam, hogy ha az apját elsodorja az ár, ő is magára marad a semmiközepén.De az apját sosem ragadta el a sodrás. Nagyon erős volt. Bálin, a hálószobánk éjszakai forróságában, a nyirkos, széltől hullámzó szúnyoghálónk alatt Felipe megmutatta, milyen erős ember, kiváló úszó volt a papája. A hátán fekve, a nedves éjszakában utánozta az apja gyönyörűkarcsapásait; levegőben úszott, a karja halványan, kísértetiesen derengett. Felipe a közbeeső, elveszett évtizedeken át is pontosan közvetítette,hogy az apja karja milyen hangot adott ki, ahogy a sötét, gyors sodrású vizet hasította: Huss-á, huss-á,..És most ez az emlék, ez a hang átúszott rajtam is, sőt úgy éreztem, mintha emlékeznék rá, bár sosem ismertem Felipe apját, aki évekkel ezelőttmeghalt. Mi több, valószínűleg már csak négyen élnek az egész világon, akik egyáltalán emlékeznek rá, és közülük is csak egy tudta felidézni,hogy nézett ki, hogy hangzott, ahogy a múlt század derekán a széles brazil folyókban úszott. Egészen addig, míg el nem mondta nekem, mertmost már én is úgy éreztem, hogy furcsa, személyes módon én is emlékszem rá.Ez a bensőségesség: a sötétben csereberélt történetek.Ez az eset, a halk, éjszakai beszélgetés a szememben mindennél jobban illusztrálja az összetartozás különös alkím iáját, mert amikor Felipe leírtaaz apja karcsapásait, fogtam a képet, ahogy a karja a vizet szeli, és nagy gonddal hozzáöltöttem az életem szövetéhez, és mostantól már örökké

magammal viszem. Amíg csak élek, sőt még jóval azután, hogy Felipe már nincs velem, ez a gyermekkori emléke, az apja, a folyó, FelipeBrazíliája - valahogy én lettem.t Néhány hét telt csak el az átmeneti báli tartózkodásunkból, és végre áttörés következett be a bevándorlási ügyünkben.A philadelphiai ügy védünk szerint az FBI ellenőrizte, hogy van-e priuszom, és tisztázott minden lehetséges vád alól. Biztonsági szempontbólkockázatmentesnek találtak, így hozzámehettem egy külföldihez, ez pedig azt jelentette, hogy a Belbiztonsági Hivatal végre elővehette Felipe bevándorlási kérelmét. Ha minden jól megy, és Felipe megkapja a nehezen megszerezhető vőlegényi vízum aranykártyáját, három hónapon belülvisszatérhet az Egyesült Államokba. Az alagút végén megcsillanta fény. Küszöbön állta házasságkötésünk. A bevándorlási iratokban - ha



gy g g g y gFelipének sikerül megszereznie őket - világosan kikötik, hogy ez az ember ismét beutazhat az Egyesült Államokba, de csak harminc napra, ez idő

alatt viszont feleségül kell vennie egy bizonyos Elizabeth Gilbert nevű illetőt, és csakis ezt a bizonyos állampolgárt, különben örökre kitiltják azországból. A kormány ugyan nem szegez fegyvert a halántékunkhoz az irataival, de ettől az érzés még ugyanaz.Ahogy a hír lassan eljutott a családtagjainkhoz és világszerte a barátainkhoz, kezdtek kérdésekkel bombázni, hogy milyen esküvői szertartásttervezünk. Mikor tartjuk? Hol? Kit hívunk meg? Kitértem a kérdések elől. Megvallom, nem terveztem semmi különöset, mert a nyilvános esküvőgondolata felzaklatott.A kutatásaim során rábukkantam Csehov levelére, amelyet a menyasszonyának, Olga Knippernek írt 1901. április 26-án. Anton Csehov leveletökéletesen kifejezte félelmeim összességét. „Ha szavadat adod", írta Csehov, „hogy Moszkvában egy lélek sem értesül az esküvőnkről, míg lenem zajlott, akkor készen állok, hogy elvegyelek az érkezésem napján. Ki tudja, miért, de rettenetesen félek az esküvőt szertartástól, agratulációktól, a pezsgőtől, amit a kezünkben kell tartanunk, miközben bizonytalanul mosolygunk. Bárcsak a templomból egyenesenZvenytgorodba mehetnénk! Vagy talán egyenesen Zvenyigorodban házasodhatnánk össze. Gondolkozz, kedvesem! Gondolkozz! Azt mondják,okos vagy."

Igen! Gondolkozz!Én is szerettem volna megúszni a felhajtást, és egyenesen Zvenyigorodba menni, pedig még csak nem is hallottam róla! Szerettem volna minélnagyobb titokban, minél kevesebb tanú előtt kimondani az igent, esetleg akár úgy, hogy senkit sem értesítünk. Nincs békebíró és polgármester,aki fájdalommentesen összead minket? Amikor az esküvővel kapcsolatos gondolataimat e-mailben megosztottam a nővéremmel, Catherine-nel,így válaszolt: „Úgy beszélsz a házasságról, mint egy vastagbéltükrözésről." De tanúsíthatom, hogy a Belbiztonsági Hivatal hónapokon át tartó,gátlástalanul kutakodó kérdései után a várható házasságkötésünk valóban felért egy vastagbél tükrözéssel.Kiderült azonban, hogy az életünkben vannak olyanok, akik úgy érzik, ezt az eseményt rendes szertartással kell megtisztelni, és közülük is anővérem járt az élen. Gyöngéd, ám gyakori e-mailekkel ostromolt Philadelphiából, amelyekben felvetette, hogy esetleg az ő házukbanrendezzünk egy esküvői partit, amikor hazatérünk. Semmi nagyszabásút, ígérte, csak azért mégis...Már a puszta gondolattól kivert a veríték. Tiltakoztam, hogy semmi szükség rá, hogy Felipe meg én nem rajongunk az ilyesmiért. Catherine akövetkező üzenetben így reagált: „Mi lenne, ha rendeznék egy nagy bulit magamnak, és te meg Felipe egyszerűen csak beugranátok? Akkor mondhatnék legalább egy pohárköszöntőt a házasságkötésetekre?" Nem vallottam színt.Catherine ismét próbálkozott: „És mi lenne, ha rendeznék nálam egy nagy bulit, mialatt nálam vagytok, de le sem kellene jönnötök? Szépen bezárkóznátok, és leoltanátok a villanyt is. És amikor pohárköszöntőt mondok, könnyedért a padlásajtó felé lendíteném a pezsgőspoharamat?

Vagy ez is ijesztő?"Furcsamód, igazolhatatlanul, természetellenesen: igen.Amikor megpróbáltam rendet tenni a nyilvános esküvői szertartással szembeni ellenállásom kérdésében, be kellett vallanom, hogy az ok részbena zavarom volt. Miiven kínos a családom és a barátaim elé állni (akik jórészt ugyanilyen számban vettek részt az első esküvőmön), és életreszőlő, ünnepélyes esküt tenni - másodszor is? Hisz egyszer már végignézték! A gyakori ismétlés kezdi aláásni az ember jó hírét. És Felipe ismegfogadta, hogy örökkén-örökké, aztán tizenhét év múlva mégis vége lett a házasságának! Szép kis pár vagyunk! Oscar Wilde után szabadon:Egy válást talán lehet balszerencsének tekinteni. Kettő viszont már gondatlanságnak tűnik.



Azt sem felejtem el, mit mond Jómodor kisasszony, az etikett rovat vezetője erről a témáról. Meggyőződésének ad hangot, miszerint mindenki

annyiszor mehet férjhez, ahányszor csak akar, viszont következetesen hisz benne, hogy mindannyiunknak csak egy nagy, harsonás esküvő jár életünk során. (Tudom, nagyon protestáns és elnyomó szaga van, de furcsa módon a hmongoknak is hasonló a véleményük. Amikor Vietnambanmegkérdeztem a hmong nagymamát, mi a hagyományos esküvői szertartás a második házasság esetében, így felelt: „A második esküvő pontosanugyanolyan, mint az első, csak nincs annyi disznó.")Egy második vagy harmadik nagy esküvő ráadásul kínos helyzetbe hozza a családtagokat és a barátokat is; kénytelenek azon törni a fejüket, hogya másodszori menyasszonyt el kell-e árasztaniuk ajándékokkal, ugyanakkora figyelemben kell-e részesíteniük? A válasz kétségtelenül: nem.Amint Jómodor kisasszony egyszer hűvösen elmagyarázta az olvasónak, a sorozatmenyasszonynak kijáró gratuláció - az ajándékok és anépünnepély elhagyásával - egy üdvözlőlap, amelyen kifejezzük afeletti örömünket, hogy megtalálta a boldogságát, sok szerencsét kívánunk neki, és igyekszünk elkerülni az olyan kifejezéseket, mint „ezúttal".Istenem, mennyire borsózik a hátam ettől a vádló kis szótól: „Ezúttal"! Mégis igaz: az utóbbi alkalom még túl frissnek, fájdalmasnak tetszett. Nem volt ínyemre az sem, hogy a menyasszony második esküvőjén részt vevő vendégeknek valószínűleg eszükbe jut a második vőlegény mellett

az első is, ahogy minden bizonnyal a menyasszonynak is eszébe jut majd ezen a napon a volt férje. Az első házastársak - ezt megtanultam -sosem távoznak teljesen, még akkor sem, ha már nem vagyunk velük beszélő viszonyban. Fantomok, akik új szerelmünk szegélyén laknak,sosem tűnnek el teljesen szem elől, kedvükre bármikor felbukkanhatnak a gondolatainkban, nem szívesen fogadott megjegyzéseket vagy kínosancélba találó kritikát fogalmaznak meg. - Jobban ismerünk, mint te saját magadat - szeretnek a volt házastársak kísértetei emlékeztetni minket, ésamit rólunk tudnak, az, sajnos, többnyire nem valami kellemes.A 4. századi Talmud-irat szerint „négy lélek van jelen a házastársi ágyban, ha egy elvált férfi elvált asszonyt vesz feleségül", és igaz: korábbiházastársaink gyakran •kísértenek az ágyunkban. Még most is álmodom például a volt férjemről, méghozzá gyakrabban, mint akkor képzeltem,amikor elhagytam. Az álmaim általában felkavarok és zavarba ejtők. Ritkábban fordul elő, hogy gyöngédek vagy békülékenyek. De nem igazánszámít: az álmaimat se irányítani, se felszámolni nem tudom. A volt férjem akkor üti fel a fejét a tudatalattimban, amikor csak kedve szottyan rá.Kopogtatás nélkül lép be. Még mindig van kulcsa ehhez a házhoz. Felipe is álmodik a volt feleségéről. A fenébe is, még én is álmodom róla! Néha még a volt férjem új feleségéről is, akit nem is ismerek, és akinek még a fényképét sem láttam, mégis feltűnik időnként az álmaimban, ésolyankor beszélgetünk is (tulajdonképpen csúcstalálkozókat tartunk). És cseppet sem lennék meglepve, ha ebben a világban valahol a volt férjemmásodik felesége időnként álmodna rólam, és a tudatalattijában próbálná megfejteni a kötődésünk különös vetületeit és ráncait.Ann barátnőm, aki húsz éve vált el, és boldog második házasságban él egy csodálatos, idősebb férfival, biztosít, hogy idővel ez is elmúlik.Esküszik, hogy a kísértetek elhalványulnak, és eljön az idő, amikor nem gondolok többé a volt férjemre. Hát... nem is tudom. Nehezen tudom

elképzelni. Azt még csak igen, hogy ritkábban tűnik fel, de azt már nem, hogy teljesen eltűnik, főként, mivel az első házasságom kapkodva értvéget, és sok kérdés függőben maradt. A volt férjemmel egyetlenegyszer sem értettünk egyet abban, mi ment tönkre a házasságunkban.Döbbenetes volt az egyhangú vélemény teljes hiánya. A szöges ellentétet alkotó világnézetek bizonyára szintén azt jelzik, hogy eleve nem lettvolna szabad összeházasodnunk; a házasságunk halálának mi voltunk csak a szemtanúi, és mindketten merőben más vallomást tettünk arról, hogymi történt.Innen talán a kísértés homályos érzése. A volt férjemmel ma már külön élünk, mégis avatarként, Visnu isten földi megtestesítőjeként felkeresi azálmaimat, ezernyi különféle szempontból kutatja, vitatja, és újból fontolóra veszi befejezetlen ügyünk örök listáját. Visszás. Hátborzongató.



Kísérteties, és ezért nem akartam egy harsány, nagyszabású szertartással vagy ünnepséggel ingerelni a kísértetét.

A szertartásos esküvel szembeni ellenállásunk másik oka talán az volt, hogy úgy éreztük, egyszer már megtettük. Már esküt tettünk egy teljesmértékben magánjellegű szertartáson, amit a magunk szája íze szerint terveztünk meg. 2005 áprilisában még Knoxvüle-ben, amikor Felipeelőször költözött hozzám a téren álló, öreg, omladozó szállodába. Egy nap elsétáltunk az üzletbe, és vettünk két egyszerű aranygyűrűt. Azutánmegírtuk az egymásnak tett fogadalmunkat, és felolvastuk. Felhúztuk egymás ujjára a gyűrűt, csókkal, könnyekkel megpecsételtük ahűségeskünket, és ezzel készen is volt. Mindketten úgy éreztük, hogy ennyi elég. Minden szempontból, ami csak számított, házasoknak tekintettük magunkat.Senki sem látta, csak mi ketten (és - az ember csak reménykedhet, hogy - Isten). És mondanom sem kell, hogy (rajtunk kívül) nem is tartottasenki tiszteletben az eskünket (no persze - ismét csak reménykedhetünk, hogy - Istent leszámítva). Képzeljék csak el, mit szóltak volna a Dallas-Fort Worth-i repülőtéren a Belbiztonsági Hivatal munkatársai, ha megpróbáltam volna meggyőzni őket, hogy a knoxville-i szállodai szobábantartott magánjellegű esküvői szertartás valahogy házassá tett bennünket.- Megvallom, jobbára ingerelt mindenkit - még azokat is, akik szeretnek minket -, hogy jegygyűrűvel az ujjunkon járunk-kelünk anélkül, hogyhivatalosan és törvényesen házasságot kötöttünk volna. Egyhangú vélemény szerint a legjobb esetben is zavarba ejtő, amit művelünk,legrosszabb esetben viszont szánalmas. „Nem!", fakadt ki régi barátom, Brian, egy Észak-Carolinából küldött e-mailben. „így nem lehet!",erősködött. „Nem elég! Kell valamilyen igazi esküvő!"í. Briannel heteken át vitatkoztunk erről, és meglepett, milyen merev álláspontot képvisel. Azt hittem, hogy mind közül ő érti majd meglegjobban, hogy Felipével miért nem kell nyilvánosan vagy törvényesen házasságot kötnünk csak azért, hogy a társadalmi szabályoknak megfeleljünk és mások elvárásait kielégítsük. Brian az egyik legboldogabb házasember, akit csak ismerek (Linda iránti odaadása a csodálatos feleségimádó eleven mintaképévé teszi), egyben talán 6 az egyik leginkább rendhagyó viselkedésű barátom. Könnyedén hány fittyet atársadalmilag elfogadott szabályokra. Alapvetően Ph.D.-vel rendelkező pogányként határoznám meg, aki az erdőben, egy kunyhóban lakik, aholkomposzttartályos vécé van. Aligha Jómodor kisasszony megtestesülése. De Brian nem engedett abból, hogy a csak Isten jelenlétében elmondottházassági eskü nem számít házasságnak.„A HÁZASSÁG NEM IMÁDKOZÁS" (dőlt és nagybetűs kiemelés tőle). „Ezért kell, hogy a többiek előtt tegyétek meg, sőt még a nagynénéd előttis, akinek macska pisi szaga van. Paradoxon, tudom, de a házasság egy csomó paradoxont békít össze: a szabadságot a kötöttséggel, az erőt afüggéssel, a bölcsességet a maximális együgyűséggel, és így tovább, inkább az esküvői vendégeidet kell rászorítanod a maguk fogadalmára:segíteniük kell benneteket a házasságban, támogatniuk kell téged vagy Felipét, ha egyikőtök meginog."Az egyetlen, aki még Briannél is jobban bosszankodott a magánesküvői szertartásunkon, az unokahúgom, a hétéves Mimi volt. Először is úgy

érezte, hogy amikor nem rendeztem nagyszabású esküvőt, piszkosul lenyúltam tőle, hogy életében legalább egyszer virágot szórhasson egyesküvőn, amire eddig még nem volt alkalma. A legjobb barátnője (egyben vetélytársnője) Moriya ezzel szemben már kétszer is voltkoszorúslány, és lássuk be, emberek, Mimi felett is lassan eljár az idő...A Tennessee-ben tanúsított viselkedésünk csaknem jelentéstani szinten sértette az unoka húgomat. Miminek javasolták, hogy mostantól, vagyis aknoxville-i magánesküvőtől kezdve „bácsiként" hivatkozhat Felipére, de Mimi hallani sem akart róla. Ahogy a bátyja, Nick sem volt vevő rá. Nem arról volt szó, hogy a nővérem gyerekei ne szerették volna Felipét. Csakhogy egy nagybácsi -ahogy a tízéves Nick szigorúan kioktatott -vagy az apánk, vagy az anyánk testvére, vagy olyan férfi, aki törvényes házastársa a nagynénénknek. Felipe ennélfogva pontosan annyira nemNi k é Mi i bá j i é é fé j é i l d ő i ők ll k őjé ől A il k ú



Nick és Mimi nagybátyja, amennyire nem az én törvényes férjem, és semmivel sem tudtam meggyőzni őket az ellenkezőjéről. Az ilyen korú

gyerekek szőrszál hasogatóan ragaszkodnak a szabályokhoz, sőt, az ördögbe is, valóságos népszámlálási biztosok! Állampolgáriengedetlenségemért Mimi azzal büntetett, hogy gunyoros felhanggal kezdte „bácsinak" szólítani Felipét, sőt hasonló idézőjeles formában, bosz-szús megvetéssel emlegette mint a „férjemet".Még 2005-ben egy este, amikor Felipével Catherine-nél vacsoráztunk, megkérdeztem Mimit, mitől tekintené a Felipe iránti elkötelezettségemettörvényesnek. - Igazi esküvőtök kell hogy legyen - hajtogatta makacs meggyőződéssel.- De mi tesz igazivá egy esküvőt? - faggattam.- Ott kell lennie egy hivatalos személynek - magyarázta most már őszintén bosszankodva. - Nem tehetsz ígéretet úgy, hogy senki sem látja. Kell,

hogy valaki figyelje, ahogy ígéretet teszel.Furcsa, de Mimi nyomós intellektuális és történelmi érvvel hozakodott elő. Amint David Hume filozófus elmagyarázta, minden társadalombanszükség van rá, hogy a fontos eskütételeknek tanúi legyenek, éspedig azért, mert amikor valaki ígéretet tesz, lehetetlen megállapítani, hogy igazatmond-e vagy sem. Mint Hume írja, „az illető más irányú, titkolt szándékot" rejtegethet a nemes, dagályos szavak mögött. A tanú jelenléteazonban érvényteleníti a rejtett szándékokat. Innentől nem számít, hogy komolyan gondoltuk-e, amit mondtunk, csak az. hogy amit mondtunk,kimondtuk, és egy harmadik fél ennek tanúja is volt. A tanú tehát az ígéret eleven pecsétje lesz, és közjegyzőként, egész tekintélyével hitelesíti azesküt. Még Európában is, a középkor kezdetén, a hivatalos templomi vagy állami esküvők időszakát megelőzően is az egyetlen tanú jelenlétébenkimondott eskü elég volt, hogy egy párt örökre összekössön a törvényes házasság kötelékében. Már akkor sem lehetett csak kettesben kimondania házassági esküt, akkor is kellett valaki, aki végighallgatja.- Megelégszel azzal - kérdeztem Mimit -, ha Felipe és én elmondanánk a házassági esküt itt, a konyhátokban? Előttetek?- Persze, de ki lesz az a személy? - kérdezett vissza. | \- Miért ne lehetnél te? - vetettem fel. - Akkor biztos lehetsz benne, hogy minden megfelelő keretek között zajlik;.Zseniális ötlet volt. Miminek erőssége, hogy minden rendben menjen. Valósággal annak a hivatalos szentélynek született. És büszkén jelenthetem, hogy a helyzet magaslatára emelkedett. Ott, a konyhában, míg az anyja vacsorát főzött, Mimi megkért Felipét és engem, hogyálljunk fel, és forduljunk felé. Arra kért minket, hogy adjuk át az arany „jegygyűrűket" (ismét gúnyos felhanggal), amiket már hónapok ótaviseltünk. Megígérte, hogy biztonságban megőrzi őket, míg a szertartás le nem zajlik.Azután rögtönzött egy házasságkötési rítust, amit, gondolom, az élete hét hosszú éve alatt látott filmekből ollózott össze.- ígéritek, hogy mindig szeretni fogjátok egymást? -kérdezte.Megígértük.

- ígéritek, hogy betegségben és egészségben is szeretni fogjátok egymást?Megígértük.- ígéritek, hogy dühösen és nem dühösen is szeretni fogjátok egymást?Megígértük.- ígéritek, hogy gazdagságban és nem olyan gazdagságban is szeretitek majd egymást? (Mimi szemmel láthatóan nem kívánt nekünk totálsóherságot, ezért beérte a „nem olyan gazdag"-gal.)Megígértük.E ill ti db állt k Két é t l lt h Mi i í dt l é ki it hi t l él t ki tél t ló



Egy pillanatig csendben álltunk. Kétségtelen volt, hogy Mimi szívesen maradt volna még egy kicsit a hivatalos személy tekintélyt parancsoló

pozíciójában, de már nem jutott eszébe semmi, amit meg kellett volna ígérnünk. Visszaadta hát a gyűrűket, és ránk parancsolt, hogy húztuk fel.- Megcsókolhatod a menyasszonyt - jelentette ki. Felipe így is tett. Catherine megéljenzett minket, majd tovább keverte a kagylómártást. Ezzelvéget is ért a nővérem konyhájában Liz és Felipe második, nem törvényes házasságkötésnek minősülő elkötelezési ceremóniája. És most jelenvolt egy tényleges tanú. - Elégedett vagy? - öleltem meg Mimit. Bólintott.De az arcára volt írva, hogy nem az. A vak is láthatta.Mi van tulajdonképpen egy nyilvános, törvényes esküvőben, ami olyan sokat jelent mindenkinek? És miért berzenkedtem makacsul, csaknemagresszíven ellene? Az esküvővel szembeni idegenkedésemnek annál inkább nem volt értelme, mert majd' megveszek az ünnepségekért és aszertartásokért. Olvastam Joseph Camp-bellt*, elolvastam az Aranyágat**, és értek mindent.* 1904-84 között élt amerikai mítoszkutató, összehasonlító mítosz- ésvalláskutatással foglalkozott -a ford. m Sir James George Fraser skót antropológus 1890-ben megjelentösszehasonlító mítoszkutatási műve - a ford.Tökéletesen átlátom, hogy az ember számára létfontosságú a ceremónia, ami valójában egy kör, amit a fontos' események köré húzunk, hogyelhatároljuk a jelentőset a hétköznapitól. És a rítus egyfajta biztonsági hám, ami életünk egyik stádiumából a következőbe vezet, és óv minketattól, hogy elbotoljunk, vagy közben eltévedjünk. A szertartás és a rítus gondosan átvezet minket a változással kapcsolatos legnagyobbfélelmeinken, valahogy úgy, ahogy egy istállófiú vezet át a tűzön egy bekötött szemű lovat, s közben a fülébe súgja: - Ne törd rajta túlságosan afejedet, haver, rendben? Csak tedd egyik patádat a másik elé, és szépen átérsz majd a túloldalra.Még azt is megértem, hogy az emberek miért tartják olyan fontosnak, hogy egymás rituális szertartásain jelen legyenek. Apám, aki egyáltalánnem egy különösebben hagyománytisztelő ember, mindig hajthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy a szülővárosunkban jobblétre szenderültek virrasztására és temetésére el kell mennünk. És - mint elmagyarázta - a lényeg nem feltétlenül a halott iránti tiszteletben vagy az élők megvigasztalásában rejlik. Azért mentünk el ezekre a szertartásokra, hogy lássanak bennünket, kivált az elhunyt felesége. Meg kellett bizonyosodnunk afelől, hogy az emlékezetébe véste az arcunkat, és megjegyezte, hogy elmentünk a férje temetésére. Mindezt nem azért tettük,hogy külön társasági jó pontokat gyűjtsünk, vagy mint rendes emberek, az érdemeinket öregbítsük, hanem hogy ha legközelebb összefutunk azözveggyel a bevásárlóközpontban, megspóroljuk neki a borzalmas bizonytalanságot, hogy hallottuk-e már a szomorú hírt. Miután látott bennünket a férje temetésén, tudta, hogy tudjuk. Nem kellett elismételnie újra a vesztesége történetét, és nekünk sem kellett újfent kínosanrészvétet nyilvánítanunk a gondolák között, mert a templomban, ahol a részvétnyilvánításnak helye van, már megtettük. A halál e nyilvánosszertartása ennélfogva kiegyenlítette a számlát köztünk és az özvegy között, és megkímélte mindkettőnket a társadalmi feszélyezettségtől és

bizonytalanságtól. Az ügyünk elrendeződött. Biztonságban voltunk.Rájöttem, hogy a barátaim és a családom is ezt akarja, amikor nyilvános esküvői szertartást követelnek Felipe és köztem. Nem azért, mert szépenki akarnak öltözni, a tyúkszemüket szorító cipőben akarnak táncolni, vagy csirkét és halat akarnak enni. A barátaim és a családom élni akarják tovább az életüket, de abban a biztos tudatban, hogy másokhoz viszonyítva kinek hol a helye. Mimi is erre vágyott: egyértelműségre és kíméletre.Azt akarta, hogy világosan biztosítsuk arról, hogy most már nem kell a „nagybácsi" és a „férj" szavakat idézőjelben mondania, és úgy élhettovább, hogy nem kell kényelmetlenül azon tűnődnie, hogy Felipében családtagot tisztelhet-e vagy sem. És az is teljesen világos volt, hogy csak akkor lesz maximálisan lojális a szövetségünk iránt, ha személyesen tanúja lehet törvényes eskütételünknek. Tudtam, és meg is értettem. Mégisellenálltam A legnagyobb gondom az volt azok után hogy hónapokon át csak a házassággal kapcsolatos irodalmat olvastam a házasságra



ellenálltam. A legnagyobb gondom az volt - azok után, hogy hónapokon át csak a házassággal kapcsolatos irodalmat olvastam, a házasságra

gondoltam és csak erről beszéltem -, hogy még mindig nem voltam teljesen meggyőződve a házasságról. Nem voltam biztos abban, hogy vevővagyok a házasság kínálta csomagtervre. Még mindig nehezteltem azért, hogy Felipével pusztán azért kell egybekelnünk, mert a kormány eztköveteli tőlünk. És végre rádöbbentem, hogy valószínűleg az zavar - mélyen és lényegét tekintve -, hogy görög vagyok. Nem úgy értem persze, hogy szó szerint görög vagyok, ahogy, mondjuk, valaki Görögországban születik, vagy egy diákklub tagja, vagy bolondula nemi vágyért, ami két férfit szerelemben egyesít. Én a gondolkodásmódomban vagyok görög. A filozófusok ugyanis már régen tisztábanvannak azzal, hogy a nyugati kultúra alapja két egymással versengő világnézeten, a görögön és a héberen nyugszik, és bármelyik nézethezvonzódunk is jobban, az nagymértékben meghatározza, hogyan látjuk a világot.A görögöktől, elsősorban az ókori Athén dicsőséges napjaiból örököltük a világi humanizmussal és az egyén szentségével kapcsolatoseszményeket. A görögöktől kaptuk a demokráciát, a személyi szabadságot, a tudományos érvelést, az intellektuális szabadságot, az előítélet-mentességet és azt, amit ma „multikultúrának" neveznénk. A görög életszemlélet ennélfogva városias, kifinomult és feltáró jellegű, és mindig bőven hagy helyet a kétségnek és a vitának.Ott van vele szemben a héber gondolkodás. Amikor hébert mondok, nem kifejezetten a judaizmus felfogására gondolok. (Valójában a maiamerikai zsidók többsége, akit csak ismerek, nagyon is görögösen gondolkodik, míg az amerikai fundamentalista keresztények manapság inkábbmélységesen héber gondolkodásúak.) A „héber" - abban az értelemben, ahogy itt a filozófusok használják ezt a fogalmat - röviden a törzsiragaszkodás, hit, engedelmesség és tisztelet ősi világnézetét jelenti. A héber hitvallás nemzetségéhez húzó, patriarchális, tekintélyelvű, szigorúerkölcsiséget hirdető, rituális és ösztönös bizalmatlanságot táplál a kívülállók iránt. A héberül gondolkodók a világot a jó és a rossz közötti tiszta játéknak tekintik, amelyben Isten mindig határozottan a „mi" oldalunkon áll. Az emberi cselekedetek vagy helyesek, vagy helytelenek. Csak fekete és fehér van, nincs szürke. A közös fontosabb, mint az egyéni, az erkölcsösség lényegesebb a boldogságnál, és az eskük megszeghetet-lenek.A probléma az, hogy a modern nyugati kultúrában valahogy mindkét világnézet öröklődött, bár sosem békítettük össze őket teljesen, mertkibékíthetetlenek. (Figyelemmel követték mostanában az amerikai választásokat?) Az amerikai társadalom ezért a görög és a héber gondolkodásfurcsa keveréke. A törvénytárunk jobbára görög, az erkölcstanunk meg héber. A függetlenségről, az intellektusról és az egyén szentségéről nincsolyan gondolkodásmódunk, ami ne volna görög. Az igazságosságról és Isten akaratáról nincs olyan, ami ne héber volna. A tisztességérzetünk görög, az igazságérzetünk héber.És ami a szerelemmel kapcsolatos fogalmainkat illeti, nos, e tekintetben a kettő szörnyen összegubancolódik. Az amerikaiak felmérések sokaságában fejezik ki a házasságról alkotott két, teljesen ellentmondó eszmébe vetett hitüket. Egy (azaz a héber oldal) felől nemzetként döntő

többséggel az életre szóló, a soha fel nem bontott házasságban hiszünk. Más (azaz a görög oldal) felől ugyanolyan hévvel hiszünk abban, hogy azegyénnek joga van, a maga személyes okainál fogva, a váláshoz.Hogy lehet ez a két fogalom egyszerre igaz? Nem csoda, ha összezavarodunk. Nem csoda, ha az amerikaiak többször házasodnak és válnak el,mint bármely más nemzet fiai és lányai. Ide-oda csapódunk a szerelemről vallott két versengő nézet között. Héber (vagyis bibliaimorális)szemszögből a szeretet/szerelem az Isten iránti odaadáson alapszik, ami valójában főhajtás egy szent és •sérthetetlen hitvallás előtt, és mimaximálisan hiszünk benne. Görög (vagyis filozofikus-erkölcsi) szempontból a szeretet/szerelem alapja a természet iránti rajongás, ami kiterjed afelfedezésre, a szépségre és az önkifejezés iránti mély hódolatra. És ebben is mélységesen hiszünk. - A tökéletes görög szerető erotikus, atökéletes héber szerető hűséges



tökéletes héber szerető hűséges.

A szenvedély görög, a hűség héber.A gondolat nagyon nyugtalanított, mert a görög-héber skálán jóval közelebb esem a göröghöz. Vajon emiatt alkalmatlan vagyok a házasságra?Aggasztott, hogy így van. Mi, görögök nem érezzük jól magunkat, ha az Ént fel kell áldoznunk a hagyomány oltárán; terhesnek és ijesztőnek találjuk. Az aggodalmam csak nőtt, amikor véletlenül egy apró, de lényeges információmorzsára bukkantam a házasságról készített hatalmasRutgers-tanulmányban. A kutatók találtak egy bizonyítékot, ami szemmel láthatóan azt a nézetet támasztotta alá, hogy azok a házasságok,amelyekben a férj és a feleség is teljes szívéből tiszteli magának a házasságnak a szentségét, jóval tartósabbak, mint azok a házasságok,amelyekben a felek bizalmatlanabbak az intézménnyel szemben. Úgy tűnik tehát, hogy a házasság iránti tisztelet előfeltétele annak, hogy házasok maradjunk.Bár, ha belegondolok, érthető, nem? Hinnünk kell abban, amit ígérünk, hogy a fogad a lmunknak súlya legyen? Hiszen a házasság nem pusztánegy másik embernek tett eskü; ez a könnyebbik része, A házasság az eskünek tett fogadalom is. Biztosan tudom, hogy vannak olyanok, akik nemszükségszerűen azért maradnak házasok, mert szeretik a társukat, hanem mert szeretik az elveiket. A hűséges házasság kötelékében halnak meg -ami egy olyan emberhez köti őket, akit hevesen utálnak - csak azért, inert Isten színt előtt ígértek valami! ennek az illetőnek, és többé nemlennének képesek a tükörbe nézni, ha megszegnék az ígéretüket. Nyilvánvalóan én nem vagyok ilyen. A múltban egyértelműen választhattam, hogy az eskümet vagy az életemet tartom-e tiszteletben, és énmagamat választottam az eskümmel szemben. Nem vagyok hajlandó kijelenteni, hogy ez szükségszerűen etikátlanná tesz (állíthatjuk, hogyamikorra nyomorúsággal szemben a szabadságol választjuk, az élet csodája előtt tisztelgünk), mégis felvetett egy dilemmát, amikor oda jutottunk, hogy hozzá megyek Felipéhez. Miközben eléggé héber voltam ahhoz, hogy azt kívánjam, bárcsak ezúttal örökre férjes asszonymaradnék (úgy van, mondjuk csak ki hangosan a megalázó szót: ezúttal), még nem találtam meg a módját, hogy meggyőződéssel tiszteljem aházasság intézményét. Nem találtam meg a helyemet a házasság történetében, nem találtam olyan helyet, amelyről azt éreztem volna: idetartozom, itt magamra ismerek. A tisztelet és az önmagámra ismerés hiánya azt a félelmet ébresztette bennem, hogy még én sem hiszek majd aházasságkötéskor kimondott, esküvel fogadott ígéretemben.Miközben ezt próbáltam rendbe tenni, felvetettem a problémámat Felípének is. El kell ismernem, hogy nem vette olyan véresen komolyan, mintén. Bár ó sem rajongott a házasság intézményéért, mégis azt mondogatta:-Egyelőre játék az egész, drágám. A kormány felállította a játékszabályokat, nekünk meg ezek szerint kell játszanunk, hogy megszerezzük, amitakarunk. Én, személy szerint hajlandó vagyok bármilyen játékba belemenni, ha végül békében élhetek veled.Felipénél bevált ez a gondolatmenet, én azonban nem az ellenfél legyőzését szolgáló fifikát kerestem, hanem bizonyos fokú komolyságot és

szavahihetőséget. Azt azonban látta, mennyire felzaklat ez a téma, és isten áldja érte, volt benne annyi jóság, hogy sokáig elhallgassa azegymással versengő nyugati filozófiákkal, valamint az azzal kapcsolatos elmélkedéseimet, hogy ezek hogyan hatnak a házasságról alkotottnézeteimre. De amikor feltettem neki a kérdést, hogy a gondolkodásában inkább 'rögnek vagy hébernek érzi-e magát, így válaszolt:-Nézd, drágám, rám egyik sem vonatkozik.- Miért nem? - kérdeztem.- Mert nem vagyok sem görög, sem héber.- Hát mi vagy?- Brazil



Brazil.- De hát az mit jelent?- Senki sem tudja! - nevetett Felipe. - És éppen ez a csodálatos abban, ha valaki brazil! Nem jelent semmit! A brazilságodat felhasználhatod arra,hogy úgy élj, ahogy, a kedved tartja. Tulajdonképpen zseniális stratégia. Nagy segítségemre volt.- És rajtam hogy segít?- Talán abban segíthet, hogy elengedd magad! Nemsokára hozzámész egy brazilhoz. Ideje, hogy úgy is gondolkozz!- De hogyan?- Válassz, amit csak akarsz! Ez a brazil módi, nem? Kölcsönvesszük az eszméket, összekeverjük, aztán valami újat kreálunk belőlük. Figyeljcsak! Mit szeretsz a legjobban a görögökben?- Az emberiességüket - feleltem.- És mit szeretsz, már ha szeretsz egyáltalán valamit, a héberekben?- A becsületességüket - válaszoltam.- Rendben, akkor ez meg is van: mindkettőt a magunkévá tesszük. Emberiesség és becsületesség. Ebből az elegyből alkotjuk meg aházasságunkat. Brazil keveréknek hívjuk. És a magunk szabályai szerint formáljuk.- Lehet ilyesmit tenni?- Jaj, drágám! - Hirtelen frusztrált sietséggel fogta két keze közé az arcomat. - Mikor érted már meg? Amint megszerezzük ezt az istenvertevízumot és szépen összeházasodunk Amerikában, azt tehetünk, amit csak akarunk.De megtehetjük-e valóban?Imádkoztam, hogy Felipének igaza legyen, de egyáltalán nem voltam benne biztos. Amikor leástam a házasságot illető félelmeim legmélyére, ottazt találtam, hogy félek: a házasság sokkal inkább minket formál majd, mint mi őt. A házasság tanulmányozásának hosszú hónapjai alatt is egyrecsak erősödött bennem ez az érzés. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy mint intézmény a házasság lenyűgözően hatékony. Jóval nagyobb,öregebb, mélyebb és bonyolultabb, mint amiben mi Felipé-vel valaha is reménykedhetünk. Attól féltem, hogy mit sem számít, mennyiremodernnek és világfiasan tapasztaltnak hisszük magunkat; amint a házasság futószalagjára kerülünk, a gépezet házastársakká formál minket, egymélyen konvencionális formába gyömöszöl, ami a társadalom hasznára válik, ha a miénkre nem is.

Mindez nem hangzott kecsegtetően, mert bármilyen' bosszantó is, szeretek kissé bohém színben feltűnni magam előtt. Nem vagyok lázadóanarchista vagy ilyesmi, de megnyugtat, ha az életemet úgy tekintem, mint a hivatalos dogmákkal szembeni ösztönös ellenállás megtestesülését.Őszintén szólva Felipe is ilyennek tekinti magát. És ha már itt tartunk, elő a farbával, legyünk mind őszinték! A többség valószínűleg ugyanígy

gondolkodik, nem? Végtére is elbűvölő különc szakadárként tetszelegni, még olyankor is, ha éppen most vettünk egy kávéskannát. Tehátmegeshet, hogy a házasság hagyománya előtti meghajlás gondolata az elevenembe talált, pontosan a tekintélyével makacsul szembeszegülő, régigörög büszkeségem közepébe. Őszintén beismerem, nem voltam biztos abban, hogy valaha is meg tudom kerülni ezt a kérdést. Amíg csak felnem fedeztem Ferdinand Mountot.Amikor egyik nap újabb gondolatokat kerestem a világhálón a házassággal kapcsolatban, ráakadtam egy különös tudományos dolgozatra, aminek A felforgató család volt a címe, és egy Ferdinand Mount nevű brit szerző ír-Ki Azonnal megrendeltem a könyvet, és a nővéremmel Baliraküldettem. Megtetszett a címe, és biztosra vettem, hogy a tartalma olyan párokról közöl majd gondolatébresztő történeteket, akiknek valahogy -mivel hűek maradtak rebellis gyökereikhez - sikerült túljárniuk a rendszer eszén, és a házasság intézményén belül maradva aláásták a társadalmi



ve űe d ebe s gyö e e e s e ü ú j u e ds e es é , és ss g é é yé be ü dv s s dtekintélyt. Talán itt végre megtalálom a példaképeimet, gondoltam.A könyvnek valóban az aknamunka volt a témája, de egyáltalán nem úgy, ahogy számítottam rá. Aligha lehetett a zendülés kiáltványának tekinteni, ami nem is lehetett volna meglepő, hiszen, mint kiderült, Ferdinand Mount (azaz uram bocsa' Sir William Robert Ferdinand Mount,harmadik baronet) a londoni Sunday Times állandó konzervatív cikkírója. Ha ezt előbb tudom, bevallom, hogy az életben nem rendeltem volnameg a könyvet. De örülök, hogy rábukkantam, hiszen a megváltás néha szokatlan alakban érkezik, és Sir Mount (surmount, vagyisfelülkerekedő?) valóban a segítségemre sietett, amikor a házasságra vonatkozóan olyan gondolatot vetett fel, ami gyökeresen eltért mindentől,amit addigelőástam.Mount - a nemesi címét mostantól elhagyom - szerint minden házasság automatikusan tekintély elleni felforgató hadművelet (az elrendezettházasságok kivételével. Ide értjük tehát az összes nem törzsi, nem egy klánon belüli, nem tulajdon alapján létrejött házasságot, más szóval aziparosodás utáni nyugati házasságtípust). A felek önszántából, személyes kapcsolataiból kialakuló családok is felforgató egységek. „A családvalóban egy felforgató szervezet", fogalmaz Mount. „Valójában végső és következetesen felforgató szervezet. A történelem során egyedül acsalád ásta alá folyamatosan az államot, és teszi ezt most is. A család a hierarchikus rendszerek, egyházak és ideológiák kitartó és örök ellensége. Nemcsak a diktátorok, püspökök és komisszárok, de egyszerű falusi plébánosok és kávéházi entellektüelek is újra meg újra szembe találják magukat a család rendíthetetlen ellenségességével, s azzal az elhatározásával, hogy utolsó leheletéig ellenáll minden beavatkozásnak."Határozott, kemény beszéd, viszont Mount lenyűgözően építi fel a gondolatmenetét. Utal arra, hogy mivel a nem elrendezett házasságokban a párok mélységesen személyes okokból kötik össze az életüket, és mivel a házasságukon belül titkos életet teremtenek maguknak, ösztönösenveszélyt jelentenek bárkire nézve, aki világuralomra tör. Bármely önkényuralmi testület elsődleges célja az adott népesség fölötti uralommegszilárdítása kényszer, belesulykolás, megfélemlítés vagy propaganda révén. De az uralomra törekvőknek csalódniuk kellett, mert soha nemvoltak képesek teljesen irányítani vagy akár megfigyelni a legtitkosabb, legbensőségesebb beszélgetéseket, amelyek két rendszeresen együtt alvóember között zajlanak.Még a kommunista Kelet-Németország stasija, a valaha ismert leghatékonyabban működő rendőrség sem tudta lehallgatni hajnali háromkor azösszes háztartás minden egyes magánbeszélgetését. Erre soha, senki sem volt még képes. Mindegy, milyen jelentéktelen, banális vagy éppen

komoly is a házastársak közötti szerelmes beszélgetés, ezek a csöndes órák csakis azé a két emberé, akik átélik. Ami egy pár között történik asötétben, az maga a „magánélet". És itt nem csupán a szexről van szó, hanem annak sokkal rombolóbb vonatkozásáról, a meghittségről. A világösszes párja rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy idővel egy kis elszigetelt, kétszemélyes nemzetté váljon, amely megteremti a maga kultúráját,

nyelvét, erkölcsi kódexét, amelyről senkinek sincs tudomása.„A lélek saját társat választ", írta Emily Dickinson. Éppen ez a gondolat, hogy személyes okoknál fogva sokunk egyetlen embert választ, hogy

mindenkinél jobban szeresse és védelmezze, olyan helyzetet teremt, ami családokat, barátokat, vallási intézményeket, politikai mozgalmakat, bevándorlási hivatalnokokat és katonai testületeket dühít, amióta világ a világ. A kiválasztás, a meghittség beszűkítése őrjítő azok számára, akik uralkodni akarnak fölöttünk. Mit gondolnak, miért nem engedték soha, hogy az amerikai rabszolgák törvényes házasságot kössenek? Mert arabszolgatartók számára rendkívül veszélyesnek tűnt már annak a puszta lehetősége is, hogy egy rabságban tartott ember megtapasztalhatja aházasság által ápolt érzelmi szabadság és a házassággal járó titkosság széfes skáláját. A házasság a szív szabadságát képviselte, és az ilyesmitűrhetetlen volt egy rabszolgasorba döntött népesség körében.



gy g p gMount a mellett kardoskodik, hogy a századok során a hatalom birtokosai éppen ezért mindig megpróbálták meggyengíteni a természetes emberikötelékeket, hogy növeljék a hatalmukat. Valahányszor egy új forradalmi mozgalom, szekta vagv vallás lép fel, a játék mindig egyformánkezdődik: erőfeszítést tesznek, hogy leválasszák az egyént a korábban létező kötődéseiről. Az életünkre esküdve kell maximális hűségetfogadnunk új hűbér-urunknak, gazdánknak, hittételünknek, istenségünknek vagy nemzetünknek. „Le kell mondanunk minden világi javunkról ésérzelmi kötelékünkről", írja Mount, „és követnünk kell a Zászlót, a Keresztet, a Félholdat vagy a Sarlót ésa Kalapácsot". Röviden: megkelltagadnunk az igazi családunkat, és meg kell esküdnünk, hogy most mt vagyunk a családod, A tetejében még a magunkévá kell tennünk a ránk erőltetett új, külső parancsra kialakított és családszerű előírásokat (a kolostorét, a kibucét, a pártszervezetét, a kommunáét, a szakaszét, a bandáétés így tovább). Ha a feleségünket vagy a férjünket vagy a szeretőnket a köz fölé helyezzük, azzal cserbenhagyjuk vagy eláruljuk a mozgalmat, ésönzőnek, elmaradottnak vagy kifejezetten árulónak bélyegeznek minket.Az emberek mégis folyton ezt teszik. Ellenállnak a közösségnek, kiválasztanak egyet a tömegből, és azt szeretik. Tapasztaltuk azőskeresztényeknél, emlékeznek még? Az őskeresztény egyházatyák világosan utasításba adták, hogy az embereknek mostantól a házassággalszemben a cölibátust kell választaniuk. Ez lesz az új társadalmi konstrukció. Igaz ugyan, hogy néhány korán áttérő a cölibátust választotta, atöbbiek mégis határozottan ellene voltak. A keresztény vezetés végül kénytelen volt beadni a derekát, és elfogadni, hogy a házasságtól nem lehetmegszabadulni. A marxisták ugyanezzel a problémával szembesültek, amikor új világrendet próbáltak teremteni, amelyben a gyerekeketközösségi óvodákban nevelik majd, és a párok között nem lesz különösebb kötődés. De a kommunisták sem jártak több szerencsével, mint azőskeresztények, amikor ezt az elképzelést az emberekre akarták erőltetni. A fasiszták sem értek el sikereket. Befolyásolták ugyan a házasságot, deeltörölni nem tudták.És hogy méltányosak legyünk, ez a feministáknak sem sikerült. A feminista mozgalom kezdetén a radikálisabb aktivistáknak volt egyutópisztikus álmuk, miszerint, ha lehetőségük nyílna rá, a felszabadult nők örökre testvériség és a szolidaritás kötelékét választanák a házasságelnyomó intézményével szemben. Némelyik aktivista, például Barbara Lipschutz, a feminista szeparatista nem átallotta azt javasolni, hogy anőknek teljesen fel kellene hagyniuk a szexszel, és nem csak a férfiakkal, de más nőkkel is, mert a szex mindig is lealacsonyító és leigázó aktuslesz. A női kapcsolatok új modellje a cölibátus és a barátság lesz. Lipschutz hírhedt esszéjének a címe - „Senkit sem kell, hogy megbasszanak" -talán nem hangzik valami Szent Pálosan, de alapvetően

ugyanazokat az elveket fogalmazza meg: a testi kapcsolat mindig bemocskolja az embert, és a szerelmi partner legjobb esetben is elvonja afigyelmünket a ránk váró emelkedettebb és dicsőségesebb sorsról. De Lipschutz-nak és követőinek sem sikerült az őskeresztényeknél, akommunistáknál vagy a fasisztáknál jobban kiirtaniuk a személyes szexuális meghittség iránti vágyat. Sok nő, még az okos és felszabadult nők

is, a férfiakhoz fűződő magánjellegű kapcsolatot választották. És miért küzd ma a legtöbb feminista leszbikus aktivista? Hogy joga legyenházasodni. Joga legyen gyereket vállalni, családot alapítani, törvényes kötelmet jelentő kapcsolatra lépni. Házasságon belülre akarnak kerülni, ésnem kívül akarnak állni, hogy kövekkel dobálják lerobbant, ódon homlokzatát.Még Gloria Steinem, az amerikai feminista mozgalom emblematikus figurája is úgy döntött, hogy 200U-ben, életében először, férjhez megy. Azesküvője napján hatvanhat éves volt, ugyanaz a ragyogó elme, mint korábban, tehát feltételezhetjük, hogy pontosan tisztában volt azzal, mit tesz.A követői szemében mégis árulásnak tűnt a döntése, mintha súlyos bűnbe esett szent lett volna. De fontos megjegyezni, hogy Steinem afeminizmus győzelmeinek megkoronázásaként értékelte a házasságát. Ha az 1950-es években ment volna férjhez, magyarázta, amikor „kellettvolna", gyakorlatilag a férje tulajdonává vált volna, vagy legjobb esetben is okos segítőtársává, amilyen Phyllis, a matekzseni volt. 200ö-re



azonban - nem kis mértékben saját fáradhatatlan erőfeszítéseinek hála - Amerikában a házasság odáig fejlődött, hogy egy nő egyszerre lehetettfeleség és emberi lény, akinek érintetlenek az állampolgári jogai és kiváltságai. De Steinem döntése mégis elkeserített egy csomó első hullámosfeministát, akik képtelenek voltak túltenni magukat a súlyos sértésen, vagyis azon, hogy félelmet nem ismerő vezetőjük közös testvériségükkelszemben egy férfit választott. A teremtésben fellelhető lelkek közül még Gloria is csak egyet választort, és ez a döntése mindenki mást kizárt.De nem akadályozhatjuk meg az embereket abban, hogy az után sóvárogjanak, amit szeretnének, és úgy tűnik, sokan egyetlen emberrel akarják átélni a meghitt közelséget. És mivel a meghittség nincs elzárkózás nélkül, az emberek hevesen tiltakoznak minden és mindenki ellen, aki zavarjaegyszerű vágyukat, hogy magukra maradhassanak a szeretett személlyel. Bár a történelem során a zsarnokok mindig is megpróbálták megnyirbálni ezt a vágyunkat, képtelenek rávenni minket, hogy lemondjunk róla. Kitartóan ragaszkodunk a jogunkhoz, hogy egy másik lélekkellegálisan, érzelmileg, fizikailag és anyagilag is összekössük magunkat. Újra meg újra megpróbálkozunk azzal - akármilyen meggondolatlannak tűnjön is -, hogy megalkossuk Arisztotelész kétfejű, nyolctagú teremtményét, a tökéletes emberi egység jelképét.Körülöttem mindenütt azt látom, hogy ez a vágy próbál érvényesülni, néha a legmeglepőbb formában. Is-i merek hagyománynak fittyet hányó,agyontetovált, egyházellenes és társadalmi szempontból lázadó embereket, akik házasságot kötnek. De házasságra lépnek a szexuálisanlegkicsapongóbb ismerőseim is (nemegyszer katasztrofális eredménnyel, de azért mégis próbálkoznak!). És házasságot kötnek alegembergyűlölőbbek is, úgy tűnik, az emberiséggel szembeni esélyegyenlőségi undoruk ellenére. Tulajdonképpen nagyon kevés embertismerek, aki legalább egyszer az életben így vagy úgy ne próbált volna meg hosszú távon monogám kapcsolatban élni, még ha legálisan vagyhivatalosan soha nem hitelesítették az esküjüket pap vagy anyakönyvvezető előtt. Valójában a legtöbb ismerősöm többször is megkísérelt hosszútávon monogám kapcsolatban élni, még akkor is, ha a szívüket egy korábbi hasonló kísérlet összetörte.Még Felipe és én is, válások bizonytalan túlélői, akik nagyra vagyunk bizonyos mértékű bohém önállóságunkkal, elkezdtünk egy házasságragyanúsan emlékeztető kis közös világot kialakítani jóval azelőtt, hogy a bevándorlási hatóság közbeavatkozott volna. Mielőtt Tom tiszt úrrólvalaha is hallottunk volna, már együtt éltünk, együtt tervezgettünk, együtt aludtunk, közös anyagi erőforrások felett rendelkeztünk, egymás köréépítettük az életünket, és kizártunk másokat a kapcsolatunkból - és mi ez, ha nem házasság? Még egy szertartást is rendeztünk, amelyenmegpecsételtük a hűségünket (a fenébe is, nem is egyet, hanem kettőt!). Az életünket e sajátos kapcsolatforma szerint alakítottuk, mert vágytunk valamire. Ahogy sokan mások is. Vágyunk a privát meghittségre, bár érzelmileg kockázattal jár. Vágyunk rá akkor is, amikor megvetjük, sőt még

akkor is, ha nem szerethetjük törvényesen azt, akié a szívünk. Várunk rá még akkor is, amikor azt halljuk, hogy másra, valami fennköltebbre,nemesebbre kellene vágynunk. Egyre csak sóvárgunk a privát meghittség után, mégpedig nagyon is személyes okokból. Még senki sem tudtamegfejteni ezt a titkot, és senki sem akadályozhatott meg abban, hogy vágyjunk rá.

„Annak ellenére, hogy hivatalosan mindent elkövettek, hogy visszaminősítsék a családot", írja Mount, „bagatellizálják a szerepét, sőt eltiporják, aférfiak és a nők nemcsak makacsul egybekelnek továbbra is, nemcsak gyermekeket nemzenek, de ragaszkodnak ahhoz, hogy párban éljenek". (Ésmellesleg azt is hozzáfűzném, hogy a férfiak is ragaszkodnak ahhoz, hogy más férfiakká! párban éljenek. Meg a nők is nőkkel. Mindez pedigmég jobban megőrjíti a hatóságokat.)Ezzel a valósággal szembesülve az elnyomó hatalom a végén mindig feladja, és fejet hajt az emberi társas kapcsolat elkerülhetetlensége előtt. Dea fertelmes mindenkori hatalmasságok harc nélkül sosem teszik le a fegyvert. A megadás azonos, megszokott módon zajlik, ami Mount szerintazonos a nyugati történelemben. A hatalom először lassan ráébred, hogy képtelen megakadályozni, hogy az emberek fennköltebb ok helyett a partnerük iránti hűséget válasszák, így a házasság nem szűnik meg. De amint felhagy azzal, hogy eltörölje a házasságot, a hatalom megkísérli



irányítani: a szokást különféle korlátozó intézkedésekkel, törvényekkel, megszorításokkal veszi körül. Amikor például az egyházatyák végre beletörődtek a középkorban a házasság létébe, azonnal kemény, új feltételek tömkelegét zúdították rá: nincs válás, a házasság mostantólfelbonthatatlan, szent eskü, senki sem köthet a pap hatáskörén kívül házasságot, a nőknek meg kell hajolniuk a férji hatalom előtt és így tovább.Azután az egyház kissé megkergült, és megpróbált maximálisan uralkodni a házasságon, egészen a házastársi szexualitás legmeghittebb szintjéig.Az 1600-as években például Firenzében egy Cherubi-no testvér nevű szerzetes (aki ennélfogva szüzességi fogadalmat tett) azt a feladatot kapta,hogy a keresztény férjek és feleségek számára kézikönyvet írjon, amelyben . lefekteti a keresztény házasságban elfogadott vagy elfogadhatatlanszexuális érintkezés szabályait. „A szem, az orr, a fül, a nyelv vagy a test más része, ami nem szükséges a nemzéshez, nem vehet részt a szexuálistevékenységben", utasított Cherubino testvér. A feleség csakis betegség esetén tekinthet a férje nemi szervére, és nem azért, mert izgatónak találja, és „soha ne engedd, asszony, hogy meztelenül lásson a férjed". Bár a keresztényeknek megengedett volt, hogy időnként fürödjenek, bűnösdolog volt azért megmosdaniuk, hogy jó illatúak, így szexuálisan vonzók legyenek a házastársuk számára. És soha nem adhattak nyelves csókot.Semmilyen testrészt nem csókolhattak! „Az ördög műve, hogy ily sok minden történik férj és feleség között", siránkozott Che-rubino testvér.„Ráveszi őket, hogy ne csak a tisztes testrészeket simogassák és csókolják, de a tisztességteleneket is. Ha csak rágondolok, máris elfog a

borzadály a félelem és a megrökönyödés..."Természetesen ami az egyházat illette, mind közül a legborzadályosabb, legijesztőbb és legmeghökkentőbb az volt, hogy a hitvesi ágymagánterület volt, ennélfogva a hatalma nem terjedt ki rá. Még a legszemfülesebb firenzei szerzetesek sem parancsolhattak megálljt az éjszakaközepén egy privát hálószobában két privát, felfedezőútra induló nyelvnek. És egyetlen szerzetes sem írhatta elő, hogy a szeretkezés végén aszájak mit beszélnek, és talán ez volt a legfenyegetőbb valóság. Még a legnagyobb elnyomás korában is, ha egyszer becsukódott egy pár mögöttaz ajtó, az emberek azt tehettek, amit akartak, és minden pár maga határozta meg az intim együttlét feltételeit.Végül mindig a párok győznek. Amint a hatalomnak nem sikerül eltörölnie a házasságot, és nem sikerül uralkodnia rajta, felhagy a próbálkozásokkal, és teljesen kisajátítja a házasság hagyományát. (Ferdinand Mount élvezetesen „egyoldalú békekötésnek" nevezi a jelenséget.)És a folyamat ekkor egy még érdekesebb szakaszba lép: a mindenkori hatalom most úgy sajátítja ki a házasságot, mint a karikacsapás: úgy tesz,mintha ő találta volna fel ezt az intézményt. A konzervatív keresztény vezetés évszázadok óta ezt teszi a nyugati világban: úgy csinál, minthaszemélyesen ó teremtette volna meg a házasság hagyományát és n családi értékeket, amikor a keresztény vallás valójában a házasság és a családi

értékek elleni éles támadással indított.Hasonló folyamat zajlott le a szovjetek idejében, vagy a 20. században Kínában is. A kommunisták először megpróbálták eltörölni a házasságot,aztán uralmuk alá akarták hajtani, végül egy teljesen új mitológiát gyártottak, amelyben azt állították, hogy „a család" mindig is a jó kommunista

társadalom gerincét alkotta, ugyebár.Az eltorzult történelem, a diktátorok, a despoták, a papok és a kis zsarnokok handabandázása és üres szájtépése közben az emberek szépenösszeházasodtak, vagy nevezzük a dolgot az adott korban bárminek. És lehet, hogy az egybekelésük rendellenesen működött, bomlasztó hatású ésmeggondolatlan volt, sőt esetenként titkos, törvénytelen, névtelen vagy átkeresztelt, az emberek mégis a maguk feltételei szerint továbbra isegyesülnek. Megbirkóznak a változó törvényekkel, megkerülik az éppen hatályos korlátozó megszorításokat, hogy megszerezzék, amit akarnak.Vagy egyszerűen semmibe veszik a hatályos korlátozásokat! Amint 1750-ben egy marylandi anglikán lelkész egy amerikai gyarmaton panaszolta:ha csupán azokat a párokat lett volna kénytelen „házasnak" tekinteni, akik templomban, törvényesen hitelesítették az esküjüket,„törvénytelenítenem kellett volna e megye lakosságának kilenctizedét".A b k i á k dél h kilá k é ik i ük é ük Mé A ik ö é é k



Az emberek ugyanis nem várnak az engedélyre, hanem nekilátnak, és megteremtik azt, amire szükségük van. Még Amerika történetének kezdetén az afrikai rabszolgák is kitalálták a házasság lázadó változatát, amit ,seprű~esküvőnek" neveztek, amikor is a pár átugrott egyajtónyílásban ferdén felállított seprűt, és ezzel házasnak nyilvánították magukat*. És senki sem akadályozhatta meg a rabszolgákat, hogy a lopottláthatatlanság pillanatában titkon ne kötelezzék el magukat. | Ennek fényében tehát úgy látom, hogy a nyugati házasság fogalma megváltozott,méghozzá olyan mértékben, amit csendesen és személyesen forradalminak érzek. * Innen a kifejezés mai jelentése: balkézről való házasság - a ford. Olyan, mintha a történelmi kép egy centit elmozdulna-, és hirtelen minden más formába rendeződne. A törve* nyes házasság egyszerre nemannyira intézménynek látszik (szigorú, megváltoztathatatlan, maradi és elembertelenítő rendszernek, amit a hatalommal bíró hatóságok atehetetlen egyénekre kényszerítenek), hanem kétségbeesett engedménynek (a tehetetlen hatóságok pozícióharcának, hogy két páratlanul hatalmasegyén fegyelmezetlen viselkedését figyelemmel kísérhesse).Következésképpen nem nekünk, egyéneknek kell kínkeservesen alkalmazkodnunk a házasság intézményéhez, hanem annak kell kínkeservesenalkalmazkodnia hozzánk, mert „ők" (a mindenkori hatalmak) soha nem tudtak igazán megakadályozni „minket" (a két embert), hogy összekössük az életünket, és egy titkos életet alakítsunk ki magunknak. így végül „nekik" nincs más választásuk, mint törvényesen megengedni, hogy ilyen

vagy olyan formában házasságot kössünk, függetlenül attól, hogy a rendeleteik mennyire korlátozóak. A kormány a nép mögött szökdécsel,igyekszik vele lépést tartani úgy, hogy fogcsikorgatva és elkésve (és sokszor hatástalanul, sőt komikusan) szabályokkal és szokásokkal bástyáznak körül valamit, amit - akár tetszik neki, akár sem - úgyis meg fogunk tenni.Meglehet, hogy az egészet elejétől fogva élvezetesen hátulról előre néztem. Talán abszurdnak hangzik azt állítani, hogy a társadalom találta fel aházasságot, aztán rákényszerítette az embereket, hogy keljenek egybe. Úgy tűnik, mintha azt állítanánk, hogy a társadalom feltalálta afogorvosokat, aztán rákényszerítette az embereket, hogy növesszenek fogakat. Pedig mi találtuk fel a házasságot. A párok. És, jelzem, a válást is.Ahogy a hűtlenséget meg a romantikus gyötrelmeket is. Tulajdonképpen mi találtuk ki az egész nyálas szerelmi, meghittségi, idegenkedés!,eufórikus boldogsággal és kudarccal tűzdelt katyvaszt. De mindenekelőtt, a legfelforgatóbb és legmakacsabb módon mi találtuk fel ameghittségét, Feiipének tehát bizonyos fokig igaza volt: a házasság játék. „Ők" (a hatalmasok és szorongók) felállítják a játékszabályokat. „Mi"(az átlagosak és felforgatók) engedelmesen fejet hajtunk előttük. Aztán szépen hazamegyünk, és fütyülve mindenre, kedvünk szerint állunk afejünk tetejére.

Nem úgy hangzik, mintha rá akarnám magamat beszélni valamire?De skacok, hiszen pontosan ezt teszem! A könyvem minden egyes lapján kísérletet tettem arra, hogy végigkurkásszam a nyugati házasság bonyolult történetét, amíg nem találok benne egy vigaszt nyújtó kis kuckót. És ilyen vigasztalást természetesen nem mindig könnyű találni.

Csaknem harminc éve Jean barátnőm az esküvőjén azt kérdezte az anyjától:- Minden menyasszony ilyen halálra rémült, amikor férjhez menni készül? - mire az anyja nyugodtan azt válaszolta, miközben a lánya fehér

ruháját gombolta be:- Nem, drágám, csak azok, akik tényleg gondolkodnak.Hát én nagyon alaposan elgondolkodtam rajta. Nem ment könnyen a fejesugrás a házasságba, de ennek talán nem is kell könnyűnek lennie. Talánúgy helyes, ha rábeszélnek - akár nyomatékosan is - a házasságra, főként, mivel nő vagyok, és a házasság nem mindig bánt kedvesen a nőkkel. Némelyik kultúra a többinél jobban tisztában van vele, hogy a nőket rá kell beszélni a házasságra. Van, ahol a nőket szenvedélyesen veszik ráarra, hogy igent mondjanak, és ez szertartássá, sőt a maga jogán valóságos művészetté fejlődött. Rómában, a munkásosztály lakta Trasteverében

é i h á é i ké íti fé fi k t h h l k k i fi t l őt il á ád t k ll d i k l ük



egy régi hagyomány még ma is arra kényszeríti a férfiakat, hogy ha el akarnak venni egy fiatal nőt, nyilvános szerenádot kell adniuk a szerelmük ablaka alatt. A fiúnak dalban kell esedeznie a hölgye kezéért, éspedig az utcán, ahol mindenki láthatja. Természetesen sok földközi-tengerikultúrában ismernek hasonló lánykéréseket, de Trasteverében aztán anyait apait beleadnak.A jelenet mindig ugyanúgy kezdődik. A fiatalember a barátai (és akárhány gitár) kíséretében a szerelme háza elé megy. Összegyűlnek a fiatallány ablaka alatt, és teli tüdőből, a durva helyi dialektusban, harsányan énekelni kezdenek egy dalt, aminek kifejezetten nem romantikus a címe: Roma, nun fa'la stupida stasera! (Róma, ne légy ostoba ma!) A fiatalember ugyanis nem egyenesen a szereiméhez intézi a dalt, ehhez nincsmersze. Az, amit tőle kér (a kezét, az életét, a testét, a lelkét, a rajongását), olyan hajmeresztő, hogy ijesztő lenne a kérését egyenesen acímzetthez intézni. így Róma városát szólítja meg, Rómához ordít nyers, durva és sürgető modorban, heves érzelmektől hajtva. Szívből könyöröga városhoz, hogy legyen szíves ma este fondorlattal rávenni ezt a nőt, hogy legyen a felesége.- Róma, ne légy ostoba ma! - énekli a fiatalember a lány ablaka alatt. - Adj egy kis segítséget! Seperd el a felhőket a hold elől, csak a mikedvünkért! Gyújtsd fel legragyogóbb csillagaidat! Fújj, kurafi nyugati szél! Fújd illatos levegődet! Varázsold ide a tavaszt!Amikor az ismerős dal első hangjai felcsendülnek, a környéken mindenki az ablakhoz siet, és el képesztően nagy közönség gyűlik össze, és vesz

részt az esti szórakozásban. A hallótávolságon belül levő férfiak kihajolnak az ablakukon, és öklüket rázzák az ég felé: szidják Rómát, hogy nemsegít elég hathatósan a házasságért könyörgő fiúnak. A férfiak együtt dörgik, hogy „Róma, ne légy ostoba ma este! Segíts neki egy kicsit!"Aztán a fiatal lány - a vágy tárgya - is az ablakához megy. Neki is jut egy versszak, de neki merőben más szavakat adnak a szájába. Amikor azösszekötő szövegben rákerül a sor, ő is azért könyörög, hogy Róma ne legyen ostoba ma este. És kéri a várost, hogy segítsen. De egészen mástkér: erőért esdekel, hogy vissza tudja utasítani a kérőt.- Róma, ne légy ostoba ma este! - énekel könyörögve. - Kérlek, seperd vissza a felhőket a hold elé! Rejtsd el legragyogóbb csillagaidat! Ne fújj,kurafi nyugati szél! Rejtsd el tavaszi, illatos levegődet! Segíts ellenállnom!A környéken az összes nő kihajol az ablakán, és hangosan énekli a lánnyal: - Kérlek, Róma! Segíts neki!Kétségbeesett párharc kezdődik a férfi- és a női kórus között. Olyan kiélezett a harc, hogy úgy tűnik, mintha a Trasteverében minden nő azéletéért esengene. Es bármilyen furcsa, de mintha a férfiak is az életükért rimánkodnának.A párviadal hevében könnyen elsiklunk a tény felett, hogy mindez csak játék. A szerenád első pillanatától fogva mindenki tudja, hogyan

végződik majd a történet. Ha a fiatal lány az ablakhoz ment, ha csak egyszer is lenézett az utcára a kérőjére, akkor ez azt jelenti, hogy elfogadtaa.házassági ajánlatát. A lány pusztán azzal, hogy maga is íészt vesz a látványosságban, már kimutatja a szerelmét. De büszkeségből (és talánnagyon is jogos félelemből) lógatni kell a választ, ha másért nem, hát azért, hogy kifejezésre juttassa kétségeit és a tétovázását. Egyértelműen a

fiú tudomására kell hoznia, hogy a fiatalember szerelmének magával ragadó erejére, Róma magasztos szépségére, a csillagok ragyogására, atelihold csábítására, a kurafi nyugati szél illatára van szükség ahhoz, hogy végül igent mondjon.Ha azt vesszük, mibe egyezik bele, nyugodtan állíthatjuk, hogy a látványosságra és az ellenállásra is szükség van.Mindenesetre nekem is erre volt szükségem: egy lármás, önmagamat meggyőző és a házasságra rábeszélő dalra, amit a saját utcámban, a sajátablakom alatt harsogok, amíg csak el nem engedem magam, és bele nem egyezem. Erőfeszítéseimnek mindvégig ez volt célja. Bocsássák meg,hogy ha történetem végén szalmaszálakba is belekapaszkodom, hogy a házassággal kapcsolatban megnyugtató következtetésekre jussak.Szükségem van a szalmaszálakra, a megnyugtatásra. És természetesen Ferdinand Mount biztató elméletére is szükségem volt, miszerint ha bizonyos szemszögből nézzük a házasságot, érvekkel támaszthatjuk alá, hogy a házasság intézménye lényegében felforgató jellegű. Az elméletenyhet adó balzsamként hatott a lelkemre Persze meglehet hogy önöknek nem jön be ez az elmélet Esetleg nincs is szükségük rá úgy ahogy



enyhet adó balzsamként hatott a lelkemre. Persze meglehet, hogy önöknek nem jön be ez az elmélet. Esetleg nincs is szükségük rá úgy, ahogynekem volt. Talán Mount értekezése történelmileg nem is teljesen helytálló. Én mindenesetre a magamévá teszem. Mint egy tisztességesmajdnem-brazil, a házasságra rábeszélő dal egyik vers-szakának tekintem, és a sajátomként énekelem el; nemcsak azért, mert lelket önt belém,hanem mert izgalommal tölt el.És itt végre megtaláltam a magam kis kuckóját a házasság hosszú és különös történetében. El is fészkelődöm benne, a csendes felforgatás e kisvackában, tisztán felidézve a többi konokul szerető párt az idő mélyéről, akik szintén eltűrték a mindenféle bosszantó és tolakodó sódert, hogymegszerezzék, amit végül is akartak: egy kis magányt, hogy a szerelmet gyakorolhassák.Kettesben maradva a szerelmemmel ebben a kis kuckóban már tudom is, hogy minden rendben lesz, minden rendben lesz, és minden rendű ésrangú dolog rendben lesz.VIIIHázasság és szertartás Itt nincs más újdonság, csak az, hogy megnősülök,

ami számomra igazi csoda.ABRAHAM LINCOLN,SAMUEL MARSHALLNAK 1842-BEN ÍRT LEVELÉBŐL

Ezután már gyorsan peregtek az események. 2006 decemberére Felipének még mindig nem sikerült megszereznie a bevándorlási iratokat, deéreztük, hogy küszöbön áll a győzelem, sőt úgy is döntöttünk, hogy nemsokára itt a győzelem, ezért nekiláttunk azt tenni, amit a BelbiztonságiHivatal kifejezetten megtilt azoknak, akik a társuk bevándorlási vízumára várnak: tervezgetni kezdtünk.Hogy mi is állt az első helyen? Olyan lakást kerestünk, ahol a házasságkötés után véglegesen berendezkedhetünk. Elég volt a bérleményekből, avándorlásból. Saját házra volt szükségünk. Mialatt még Bálin voltam Felipével, komolyan és nyíltan házakat kezdtem nézegetni az interneten;vidéki, nyugalmas helyen álló házra gondoltam, ahonnan kocsival gyorsan elérhetjük a Philadelphiában lakó nővéremet. Bolondság házakat

nézegetni, amikor valójában a két szemünkkel nem nézhetjük meg, de pontosan tudtam, mire van szükségünk: Kate Light barátnőm verset írt azotthonról, ami a tökéletes háziasságot testesítette meg: „Egy ház vidéken, hogy megtudjuk, mi valóságos / Néhány vászoning, jó művészet / Éstudtam, hogy ráismerek, amint megtalálom. így is történt. Rábukkantam egy New Jersey-i kis gyárvárosban. Ott rejtőzött, és tulajdonképpen nem

is ház volt, hanem egy templom, egy kicsi, szögletes presbiteriánus kápolna, amit 1802-ben építettek, és amit valaki nagyon ügyesen lakóházzáalakított át. Két hálószoba, egy kicsi, de jól felszerelt konyha, és egy tágas szentély, ahol régen összejött a gyülekezet. Négy és fél méter magas,vastag, ökörszemes ablakok. Az elülső kertben egy juharfa. Ennyi volt az egész. A bolygó másik feléről ajánlatot tettem rá anélkül, hogyszemélyesen megnéztem volna. Néhány nap múlva a távoli New Jerseyben a tulajdonosok elfogadták az ajánlatomat.- Házunk van! - jelentettem be diadalittasan Felipének.- Nagyszerű, drágám - felelte. - Most már csak hazára van szükségünk.így aztán hozzáláttam, hogy a francba is, hazát szerezzek. Közvetlenül karácsony előtt egyedül mentem vissza az Egyesült Államokba, ésnekiláttam az ügyeink intézésének. Aláírtam a házunk végleges vételi szerződését, felmondtam a holmink raktározását, autót béreltem, és vettemegy matracot Egy közeli faluban találtam egy raktárépületet ahova átvitethettem Felipe drágaköveit és árucikkeit New Jersey-i vállalatként



egy matracot. Egy közeli faluban találtam egy raktárépületet, ahova átvitethettem Felipe drágaköveit és árucikkeit. New Jersey-i vállalatként bejegyeztettem a cégét. Mindezt az előtt, hogy biztosan tudtam volna, visszaengedik az országba. Más szóval, letelepítettem magunkat, mielőttmég hivatalosan „mi" lettünk volna.Közben Bálin Felipe nekifogott az utolsó kétségbeesett felkészülésnek a sydneyi amerikai konzulátuson várható meghallgatására. Ahogyközeledett a meghallgatás ideje (állítólag januárban volt esedékes), a távolsági beszélgetéseink szinte kizárólag adminisztrációs ügyekrekorlátozódtak. Kiveszett belőlünk minden romantika - erre nem volt időnk -, miközben vagy tucatszor átnéztem a hivatalos ügyek listáját, nehogyFelipe318egyetlen iratot is kihagyjon az összeállításból, amit végül át kell adnia az amerikai hatóságoknak. Szerelmes üzenetek helyett ilyen e-maileketküldtem: „Az ügyvéd azt mondja, drágám, át kell autóznom Phülybe, hogy személyesen vegyem át tőle a formanyomtatványokat, mivel speciálisvonalkódjuk van, és nem lehet elfaxolni őket. Ha elküldtem, első dolgod legyen aláírni és dátummal ellátni a DS-230-as nyomtatvány első részét,és a kiegészítéssel együtt elküldeni a konzulátusra. Az eredeti DS-156-os dokumentumot és az összes többi bevándorlási iratot magaddal kell

vinned a meghallgatásra, de ne feledd: NEM ÍRHATOD ALÁ A DS-156-ost, amíg az amerikai kihallgató tiszt előtt nem ülsz!"A legeslegutolsó percben, mindössze pár nappal a kifűzött meghallgatás előtt jöttünk rá, hogy elszúrtunk valamit. Hiányzott Felipe brazilrendőrségi jelentésének a másolata. Jobban mondva az az irat hiányzott, ami bizonyította, hogy Felipének nincs priusza Brazíliában. Ez alétfontosságú irat valahogy elkerülte a figyelmünket. Iszonyatos, pánikszerű kapkodás kezdődött. Vajon emiatt most elhúzódik az eljárás? Lehet-e egyáltalán brazü rendőrségi igazolást szerezni úgy, hogy Felipe nem repül oda, hogy személyesen vegye át? Néhány napi hihetetlenül szövevényes, a világot átívelő telefonhívások után Felipének sikerült rávennie brazil barátnőnket, Armeniát, egyhíresen karizmatikus és találékony asszonyt, hogy álljon egy napig sorbari egy Rio de Janeiró-i rendőrőrs előtt, és hízelgéssel beszélje rá áhivatalnokot, hogy adja át neki a Felipe büntetlen előéletét igazoló rendőrségi iratot. (Költői arányosságot fedeztünk fel abban, hogy végül őmentett meg minket, miközben ő volt az, aki három éve egy vacsora alkalmával Bálin bemutatott bennünket egymásnak.) Armenia .íz iratot egynap alatt átküldte Brazíliából Felipének Bálira, aki éppen időben kapta meg, mielőtt a monszun alatt Jakartába repült volna, hogy minden braziliratát a szükséges angolra lefordíttassa, az amerikai kormány által felhatalmazott, egész Indonézia területén fellelhető egyetlen portugál

anyanyelvű hivatalos közjegyző jelenlétében.- Minden a lehető legegyszerűbb - biztosított Felipe, aki az éjszaka közepén egy biciklis riksából hívott Jáváról a szakadó esőben.-Meg tudjuk tenni. Menni fog. Menni fog.

2007. január 18-án reggel Felipe volt az első a sorban a sydneyi amerikai konzulátus előtt. Napok óta nem aludt, de rémisztően nagy halom papírtmarkolt a kezében: hatósági és orvosi igazolásokat, születési anyakönyvi kivonatokat és rengeteg különféle dokumentumot. Régen nemnyiratkozott, és még abban a szandálban volt, amit az úton viselt. De így is rendben volt. Fütyültek rá, hogy néz ki, csak az volt a lényeg, hogyminden szabályszerű és törvényes legyen. És néhány gyanakvó kérdést leszámítva (a bevándorlási hivatalnok arra volt kíváncsi, mit műveltFelipe 1975-ben a Sínai-félszigeten [a válasz? Természetesen beleszeretett egy tizenhét éves, gyönyörű izraeli lányba!]) a meghallgatás simánlezajlott. A végén - végre-valahára! - nagyot döndült a boldogító pecsétnyomó az útlevelében. Megkapta a vízumot.- Sok szerencsét a házasságkötéséhez - mondta az amerikai hivatalnok brazil vőlegényemnek, és Felipe szabad volt.Másnap reggel a kínai légitársaság gépével Sydneyből Taipeien át Alaszkába repült. Anchorage-ban sikeresen belépett az Egyesült Államok területére (nem volt gond sem az útlevél- sem a vámvizsgálaton) és felszállt egy New York-i a JFK-re induló gépre Pár órával később a jeges



területére (nem volt gond sem az útlevél , sem a vámvizsgálaton), és felszállt egy New York i, a JFK re induló gépre. Pár órával később a jeges

téli éjszakában elindultam kocsival a reptérre, Felipe elé.Bár szeretném azt hinni, hogy az elmúlt tíz hónap alatt enyhe szenvedélymentességgel álltam az eseményekhez, bevallom, hogy amint arepülőtérre értem, atomjaimra hullottam. A Felipe letartóztatása óta elnyomott félelmeim most, hogy biztonságban hazafelé tartott, mind afelszínre törtek. Szédültem, remegtem, és hirtelen mindentől féltem. Attól tartottam, hogy másik repülőtérre, rossz időpontban, nem az érkezésnapján jöttem ki. (Százszor is megnéztem az útvonalat, mégis aggódtam.) Féltem, hogy Felipe gépe lezuhant. Visszamenőleg és elmebajosánrettegtem attól, hogy nem sikerült a meghallgatása Sydneyben, amikor egy nappal korábban minden rendben lezajlott Ausztráliában.És még most is, annak ellenére, hogy az Érkezések tábláján ott állt, hogy a gépe leszállt, betegesen reszkettem attól, hogy mégsem szállt le, ésnem is fog soha. Mi lesz, ha nem száll le a gépről? Vagy leszáll, de megint letartóztatják? Miért olyan sok idő, amíg leszáll? Izgatottanfürkésztem az érkezési oldal folyosóján végigjövő utasok arcát, és a leglehetetlenebb alakokban is Felipét kerestem. Ésszerűtlenül néztem megkétszer is minden Öreg kínai hölgyet, aki bottal sántikált felém, és minden totyogó gyereket, hátha felismerem bennük Felipét, Nem kaptamlevegőt. Elveszett gyerekként már majdnem odarohantam egy rendőrhöz, hogy segítséget kérjek. De miben? És akkor hirtelen megláttam.

Bárhol ráismertem volna! Nincs számomra ismerősebb arc az övénél. Az érkezési folyosón futott, és ugyanolyan aggodalmas arccal keresett,amilyen képet valószínűleg én is vágtam. Ugyanazt a ruhát viselte, amit aznap, amikor tíz hónappal ezelőtt Dallasban letartóztatták, és amit avilág bármely pontján ez alatt az elmúlt év alatt hordott. Igaz, kicsit topis volt, a szememben ■égis tekintélyesnek tűnt. A szeme égett azerőfeszítéstói, hogy észrevegyen a tömegben. Nem volt idős kínai hölgy, sem totyogó gyerek, nem volt senki más. Felipe volt, az én Felipém, azemberem, a tankom, és akkor megpillantott, és odarontott hozzám, a becsapódás erejével majd' ledöntött a lábamról.„...keringtünk, köröztünk egyre, de végre hazatértünk megint mi ketten", írta Walt Whitman, „...kimerítettünk mindent, csak a szabadságot,mindent, csupán a mi gyönyörünket nem."Képtelenek voltunk elereszteni egymást, és nem tudom, miért, de képtelen voltam abbahagyni a zokogást.Pár napon belül összeházasodtunk.Az új otthonunkban kötöttünk házasságot, abban a furcsa, régi templomban. Február volt, hideg vasárnap délután. Mint kiderült, ha az ember házasodni akar, jó, ha van egy temploma.

A házasságkötési engedély hatvannyolc dollárba került, meg egy közműszámla másolatába. A vendégek a következők voltak: a szüleim (negyvenéve házasok), Terry bácsikám és Deborah nénikém (húsz éve házasok), a nővérem és a férje (tizenöt éve házasok), Jim Smith barátom (huszonötéve elvált), és Toby, a család kutyája (nőtlen, mindkét nem iránt érdeklődő). Szerettük volna mind, ha Felipe gyerekei (nem házasok) velünk

lehettek volna, de olyan gyorsan összeütöttük az esküvőt, hogy ilyen rövid idő alatt nem hozathattuk át őket Ausztráliából. Be kellett érnünk néhány izgatott telefonhívással, de nem kockáztathattuk, hogy húzzuk az időt. Azonnal meg kellett pecsételnünk a kapcsolatunkat, hogy szét-téphetetlen törvényes kötelékkel biztosítsuk amerikai földön Felipe helyét.Végül úgy döntöttünk, hogy mégis szeretnénk, ha néhány tanú jelen lenne az esküvőnkön. Brian barátomnak igaza volt: a házasság nem egy privát imádkozás. Inkább nyilvános és magánjellegű vállalkozás nagyon i: valóságos következményekkel. Bár a kapcsolatunk intim vonatkozásaimindig is kizárólag Felipére és rám tartoznak majd, nem szabad elfelejtenünk, hogy a házasságunk kis része a családjainkra is kihat, vagyismindazokra, akiket a sikerünk vagy a kudarcunk a legmélyebben érint. Aznap jelen kellett lenniük, hogy ennek nyomatékot adjanak. És beismerem, hogy akár tetszik, akár sem, az eskünk másik kis része mindig az államé lesz. Végtére is ez tette az esküvőnket legálissá.De az eskünk legkisebb és legfurcsább része a történelemé, amelynek impozánsan nagy lábánál végül mindünknek térdre kell borulnunk. Bárhol



g g , y p gy g

is érünk földet a történelem során, az nagymértékben meghatározza, milyen lesz, és hogy hangzik majd a házassági eskünk. Mivel Felipéveléppen itt kötöttünk ki, ebben a kertállami gyárvárosban 2007-ben, elhatároztuk, hogy nem fogalmazzuk meg a magunk egyéni ígéreteit (amitegyébként Knoxville-ben már megtettünk), hanem a történelemben elfoglalt helyünket úgy ismerjük el, hogy New Jersey állam bevett, világiesküformájához ragaszkodunk. A valóság előtti főhajtásként értelmeztük.Természetesen az unokahúgom és az unokaöcsém is jelen volt. Nick, a színházi géniusz kéznél volt, hogy felolvasson egy megemlékező verset.És Mimi? Egy héttel az esküvő előtt sarokba szorított. - Most akkor igazi esküvőd lesz vagy sem?- Attól függ - feleltem. - Szerinted mi számít annak?- Az igazi esküvőn van koszorúslány - közölte Mimi. -Aki rózsaszín ruhát visel. És virágot visz. Nem csokrot, hanem egy kosárban rózsaszirmokat. Nem rózsaszín rózsaszirmokat, hanem sárgákat. És a menyasszony előtt hatadva a földre hinti a sárgaszirmokat. Lesz ilyesmi az esküvődön?- Nem vagyok biztos benne - válaszoltam. - Szerintem attól függ, találunk-e valahol egy lányt, akire rábízhatjuk ezt a feladatot. Van valami

ötleted?- Hát, esetleg én is megtehetném - felelte lassan, és halálian megjátszott közönnyel fordította el a tekintetét. - Már ha nem találsz senki mást...így történt aztán, hogy még Mimi szigorú mércéje szerint is igazi esküvőm lett. A hihetetlenül kicsípett koszorúslányunkat leszámítva azonbanfesztelen ünnepség volt. A kedvenc píros pulóveremben voltam, a vőlegény pedig a kék ingét vette fel (a tisztát). Jim Smith gitároá játszott,Deborah néném pedig Felipe kedvéért elénekel*; te a „La Vie en Rose"-t (Deborah néni igazi operaénekesnő). Láthatóan senkit sem izgatott,hogy a ház még nincs berendezve, és a dobozokat sem pakoltuk ki. Az egyetlen helyiség, amit használni lehetett, a konyha volt, és Felipe itt főztemeg az esküvői ebédet. Két napja főzött, és figyelmeztetnünk kellett, hogy vegye le a kötényét, amikor az esküvőre került a sor. („Jó jel", jelentette ki anyám.)Egy aranyos ember, New Jersey-i városkánk polgármestere, Harry Furstenberger adott össze minket. Amikor belépett az ajtón, az apám kertelésnélkül nekiszegezte a kérdést: - Demokrata vagy republikánus?- Republikánus - felelte Harry polgármester úr. Feszült csend támadt. Aztán a nővérem odasúgta:

-Tudod, Liz, tulajdonképpen az ilyesmire nagyon jó egy republikánus. Már csak azért is, mert a Belbiztonsági Hivatal is komolyabban vesz,érted? így aztán folytattuk a szertartást. Ismerik mind az amerikai esküvői ceremónia lényegét, tehát nem kell elismételnem. Érjék be annyival,hogy a fogadalmat akkor és ott elismételtük. Gondolkodás vagy habozás nélkül tettük, a családom, a barátságos republikánus polgármesterünk,

egy igazi koszorúslány és Toby a kutya jelenlétében. Toby - a pillanat fontossága megérezve - összegömbölyödött közöttünk a padló miközbenaz esküt mondtuk. Át kellett hajolnunk fölötte, hogy megcsókolhassuk egymást. Kedvező előjelnek tekintettük, mert a középkori esküvőifestményeken gyakran szerepeltettek kutyát az új házasok között: a hűség abszolút jelképe volt.És mindennek a végén - az esemény horderejéhez képest egyáltalán nem tartott sokáig - Felipe és én végre-valahára törvényesen házasok lettünk.Majd leültünk a hosszú ebédhez: a polgármester és a barátom, Jim, a családom és a gyerekek és az újdonsült férjem. Azon a délutánon nemtudhattam teljes bizonyossággal, hogy mekkora békesség és elégedettség vár majd ebben a házasságban (most már tudom, kedves Olvasóm), denyugalom és hála töltött el. Gyönyörű nap volt. Sok volt a bor, és számos pohárköszöntő is elhangzott. A luftballonok, amiket Nick és Mimihozott, lassan fellebegtek a templom poros, ódon mennyezete felé, és felettünk bukdácsoltak. A vendégsereg tovább is maradt volna, de ólmoseső kezdett szitálni, így fogták a kabátjukat és a holmijukat, hogy mielőbb útnak induljanak, amíg még lehet.



, gy g j j , gy j , g g

Hamarosan mindenki elment.Felipe és én végre magunkra maradtunk, hogy elmosogassuk a piszkos edényeket, és elkezdjük kicsomagolni az otthonunkat.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSEz a könyv nem regény. Amennyire tudtam, igyekeztem visszaadni a párbeszédeket és az eseményeket, de a történet összefüggése kedvéértolykor megkurtítva, megvágva, egy bekezdésben adtam közre az esetleg több napig tartó eseményeket vagy a beszélgetéseket. Megváltoztattam -ha nem is mind, de - néhány szereplő nevét, hogy a magánélethez való jogukat védjem; olyanokét, akik - amikor az útjaink véletlenülkeresztezték egymást - nem akartak volna később felbukkanni ebben a könyvben. Köszönettel tartozom Chris Langfordnak, hogy segítettmegfelelő felvett neveket találni ezeknek a jó embereknek.Hivatásosan nem vagyok a tudomány embere, sem szociológus, pszichológus vagy a házasság szakértője. A könyvemben mindent elkövettem,hogy a lehetőségekhez képest minél pontosabban tárjam fel a házasság történetét, de ehhez jórészt olyan tudósok és írók műveire kellett

támaszkodnom, akik a hivatásuk javát ennek a témának szentelték. Nem sorolom fel a teljes irodalomjegyzéket, de néhány kiemelt szerzőnek szeretném külön hálámat kifejezni:Stephanie Coontz történész műve az elmúlt három év kutatómunkája során megvilágította előttem az utat, és nem tudom eléggé ajánlani Aházasság története című327munkáját. Nagymértékben lekötelezett Nancy Cott, Eileen Powers, William Jordan, Erika Uitz, Rudolph M. Bell, Deborah Luepnitz, ZygmuntBauman, Leonard Shlain, Helen Fisher, John Cottman és Julie Schwartz-Gottman, Evan Wolf son, Shirley Glass, Andrew J. Cher-kin, FerdinandMount, Anne Faduman (akinek a hmon-gokról szóló kitűnő írását használtam fel), Allan Bloom (akinek a görög-héber filozófiai megoszlássalkapcsolatos elmélkedését vettem át) és a Rutgers Egyetem házasságra vonatkozó tanulmányának számtalan szerzője, valamint - alegélvezetesebben és a légvárat la nab-bul - Honoré de Balzac.Őket leszámítva a legnagyobb hatással könyvem alakulására a barátnőm, Anne Cotuiell volt, aki bionikus szemével, arany varázsceruzájával) és

a világháló bejárása során szerzett páratlan szakértelmével, a szöveget végigbolházva nyomtatásra készítette elő a kéziratot, ellenőrizte azadatokat és elvégezte a korrektúrát. Az alapos szerkesztésben, írd és mondd, senki nem ér fel Fürkész úrnővel Anne-nek köszönhetem, hogy akönyvem fejezetekre oszlik, hogy az „igazából" szó nem jelenik meg bekezdésenként négyszer, és hogy valamennyi békát - helyesen -

kétéltűként és nem hüllőként jelöltem meg.Köszönet a nővéremnek, Catherine Gilbert Murdock-nak, aki nemcsak ifjúsági regények avatott szerzője (csodálatos könyve, a Dairy Queen*feltétlenül ajánlott olvasmány tíz-ti zen hat év közötti, gondolkodó lányoknak), de végtelenül szeretett barátnőm és legnagyobb intellektuális példaképem is. Ó is időt rabló alapossággal olvasta végig a könyvemet, és sok gondolati és sorrendi* TqtíriÜynő, egy tizenöt éves lány küzdelmes és mulatságos története a családi tejgazdaságban és a kamaszkor viszontagságai közepette - ahibától óvott meg. Nem is annyira Catherine-nek a nyugati történelmet felölelő átfogó tudása lep meg, mint az a titokzatos képessége, hogyvajamiképpen mindig tudja, hogy a honvágyban szenvedő húgának mikor kell új pizsamát küldenie, még akkor is, ha a húg momentánBangkokban van és rettenetesen magányos. Catherine kedvességéért és nagylelkűségéért cserébe felajánlottam neki könyvem egyetlen,szeretettel megformált lábjegyzetét.



Köszönet meglátásaikért és bátorításukért könyvem összes többi olvasójának: Darceynak, Carnek, Annek (a „vastagbőrű" szó neki szól), Cree-nek, Dwightnak, Brian-nek (magunk között mindig csak Esküvők és kilakoltatások címen fogjuk emlegetni a könyvet), mamának, papának,Sherylnek, Ivának, Bernadette-nek, Ténynek, Deborah-nak (aki szelíden azt javasolta, hogy talán megemlíthetném a „feminizmust" egyházasságról szóló könyvben), Nick bácsinak (aki az idők kezdete óta a leghűségesebb hívem), Susannak, Shea-nek (aki végtelen türelemmel,órákon át hallgatta a könyvvel kapcsolatos első ötleteimet), Margaretnek, Sarah-nak, Jonnynak és Johnnak.Hálás vagyok Michael Knightnak, hogy 2005-ben állást és szállást ajánlott Knoxvüle-ben, és hogy elég jól ismert ahhoz, hogy tudja: szívesebbenlakom egy bolondos, régi apartmanszállóban, mint a városban bárhol másutt.Köszönet Peter és Marianne Blythe-nak, akik befogadták a kanapéjukra és tartották a lelket Felipében, amikor a börtönből frissen szabadulva,kétségbeesetten Ausztráliába repült. Két újszülöttel, egy kutyával, egy madárral és a csodálatos ifjú Taylával egy fedél alatt már így is nagy volt aházukban a zsúfoltság, Peter és Marianne mégis tudott még helyet szorítani egy szükséget szenvedő menekültnek. Szeretnék Rick és ClareHintonnák is köszönetet mondani Canberrában, hogy egyengették Felipe bevándorlását Ausztráliából, és rendszeresen ellenőrizték a postáját. Bár

egy fél világ választotta el őket Felipétől, mégis kivételesen jó szomszédok voltak.Ha már a nagyszerű ausztráloknál tartunk, hadd fejezzem ki hálámat Ericának, Zónák és Tarának, bámulatos mostohagyerekeimnek ésmenyemnek, hogy meleg szeretettel fogadtak be az életükbe. Különösen nagyra becsülöm Ericát, aki életem legédesebb bókjában részesített:„Kösz, Liz, hogy nem vagy egy hülye tyúk." (Szívesen, drágaságom. A dolog fordítva is igaz!)Köszönet Ernie Sesskinnek, Brian Fosternek és Eileen Marollának, hogy - szívük ingatlanimádó kedvességénél fogva - segítettek a világ másik sarkából is Felipének és nekem levezényelni a New Jersey-i házvásárlást. Semmi sem bizonyítja jobban, hogy valaki szem előtt tartja azérdekeinket, mint ha hajnali háromkor átfaxol egy kézzel rajzolt alaprajzot!Köszönöm Armenia de Oliveirának, hogy a végén akcióba lendült Rio de Janeiróban, és kirántotta a pácból Felipe bevándorlási kérelmét. És a brazil frontot tartotta még szokás szerint a csodálatos Claucia és Fernando Chevarria is, akik a régi katonai iratok felkajtatásában éppen úgy elöl járnak, mint a szeretetben és a bátorításban.Köszönet Brian Getsonnak, a bevándorlási ügyekkel foglalkozó ügyvédünknek alaposságáért és türelméért, valamint Andrew Brennernek, hogy

mindjárt az elején Briant ajánlotta.Tanya Hughesnak is köszönöm, hogy a kezdet kezdetén saját szobát kínált fel, és Rayya Eliasnak, aki a végén kínált saját szobát.Köszönöm Roger LaPhoque-nak és dr. Charles Henrinek, hogy olyan vendégszeretettel és eleganciával ajánlották fel a bangkoki Atlanta Szálló

költségkímélő oázisát. Az Atlanta mesés hely, amit csak akkor hiszünk el.ha valóban ott vagyunk, és még akkor is csak nehezen hiszünk a szemünknek.Hálával tartozom Sarah Chalfantnak, hogy töretlenül hitt bennem, és évek óta szüntelenül óv és véd. Köszönet Kassie Evashevskínek, ErnieMarshalmak, Miriam Feurle-nek és Julie Mancimnek, hogy a körém vont védelmet kiegészítették.Hálás vagyok Paul Slovaknak, Clare Ferrarónak, Kathryn Courtnak és a Viking Penguinnél mindenki másnak, hogy türelemmel voltak, míg megnem írtam ezt a könyvet. A könyvkiadásban világszerte kevesen vannak már olyanok, akik ilyesmit mondanak egy írónak, aki éppen nem tartott be egy fontos határidőt: „Dolgozz csak nyugodtan, tart, ameddig tart." A könyv írása közben magamat leszámítva senki sem hajtott, és ez ritkaadomány! A gondoskodásuk egy régebbi és engedékenyebb üzleti szellemből fakad, és végtelenül hálás vagyok, hogy ilyen rendesek voltak velem.



Köszönet a családomnak, kivált a szüleimnek és a nagyanyámnak, Maude Olsonnak, akik habozás nélkül hagyták, hogy nyomtatásban tárjam felaz életben hozott legfontosabb döntéseikkel kapcsolatos privát érzéseimet.Köszönet Tom tiszt úrnak az Egyesült Államok Belbiztonsági Hivatalánál, hogy olyan nem várt kedvességgel bánt Felipével a letartóztatása és a bebörtönzése alatt. És ez a legszürreálisabb mondat, amit valaha leírtam, de így van. (Még abban sem vagyunk biztosak, hogy valóban Tómnak hívják, uram, de mindketten így emlékszünk Önre, és reméljük, hogy Ön legalább tudja, kiről is van szó: a sors egy szokatlan helyről érkezőközvetítőjéről, aki egy rossz élményt kevésbé rosszá tett, mint amilyen lehetett volna.)Köszönet French to wnnak, a „szívünknek", hogy hazahúzott.És végül a legnagyobb hálával tartozom annak a férfinak, aki a férjem. Természeténél fogva magának való ember, de ez sajnos megváltozottazon a napon, amelyen megismerkedtünk. (Ma már úgy ismerik szerte a világon, mint „azt a brazil fickót az Eat, Pray, Ltroe-ból".) Önmagamvédelmében csak annyit: már az elején esélyt adtam neki, hogy kivonja magát a rá irányuló figyelem alól. Még csak együtt jártunk, amikor elérkezett a kínos pillanat: be kellett vallanom, hogy író vagyok, és hogy szál mára ez mivel jár majd együtt. Figyelmeztettem, ha velem marad,

végül felfedem majd a kilétét a könyveimben és a történeteimben. Lehetetlen megkerülni, ez egyszerűen így megy. Világosan megmondtam,hogy jobban teszi, ha most rögtön távozik, amíg úgy menekülhet, hogy sem a méltósága, sem a diszkréció nem szenved csorbát.De minden figyelmeztetésem ellenére maradt. És mind a mai napig velem van. Szerintem ez a mélységes szerelmét és könyörületet tükrözi. Ez acsodálatos ember ugyanis időközben rájött, hogy az életemből hiányozna az összefüggő cselekmény, ha ő nem volna a kellős közepén.

Elizabeth Gilbert Izek Imak Szerelmek

Documents

Transcript of Elizabeth Gilbert Izek Imak Szerelmek