Csiha Kálmán

Téli méhek balladája

Kolozsvár, 2002

Csiha Kálmán

Téli méhek balladája

Az Erdélyi Református Egyházkerület kiadása

Kolozsvár, 2002

Készült a Református Egyház

Misztótfalusi Kis Miklós

Sajtóközpontjának nyomdájában

Felelős vezető: Tónk István

Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos

Számítógépes szedés, tördelés: Nagy Andrea

Téli méhek balladája

Kiásott versek(Előszó helyett)

Megszülettek és némák maradtak Bakancsok sárba taposták őket. Kalászok, mit le nem arattak,Nem lettek kenyérré sohasem.

Nem szóltak másnak csak nekem,A nagy mezőkhöz szavuk el nem ért. Megszülettek, s eltemettem őket,Hogy kiáshassam egy új világban majd. Megöltem őket egy új életért.

Titokban éltek, sírhantok alatt,Fölöttük halál s éjszaka haladt,És mégis néha fehér templomokban Egy árva népnek adtak biztatást.

Idők küszöbén arcok változásán Derengő ködben most kiásom őket. Csalódott reggel furcsa borulásán Sápadt arcukat újra meglelem.Fakult sorokban régi tüzek égnek, Hirdetik most is: vége lesz az éjnek S a vad világon győz a Kegyelem.

5

Téli méhek balladája

Őszben születtek, télben élnek Bölcsőjük könnyes, sáros ősz,S meghalnak, mikor a télen Az új tavasznak száz virága győz.

Életük tél, elrejtve mélyen Bús, könnyes ősz és hős tavasz között, S meghalnak, mikor a télen Az első virágfej kiütközött.

De addig, dacolva faggyal, hóval, jéggel Őrzik a kaptárt és az életet!S dalolnak téli fürtben függve Akácmezőkről zúgó éneket.

Mit sose láttak, híven tovább adják Ápolva petét, álcát, bábokat,S mint őrállók, a hűvös éjszakában Tavaszt hirdetnek, s élő álmokat.

Nincs hatalom, mi összetörje őket, Élnek a hulló, néma hó alatt,S mig felettük énekel a halál,A téli fürtből új család szakad.

A dalos nyárt, a könnyű életet Jól tudják, talán soha meg nem érik, De szitálva hulló, néma hó alatt Mint hű őrállók, kitartanak végig.

Ha őszben születtél, s csak tavaszig élsz el S üres, kietlen téli életed.Hű társam, testvér, tanulj hősen élni: Nézd és kövesd a téli méheket!

Kolozsvár, 1953

6

Őszi fák alatt

Rongyos ruhájú koldusok, Nevessetek a napba vígan!Az élet úgyis elrobog S megpihentek a néma sírban.

Nevessetek! A bánat futni készül, Lehet, hogy lesz még víg szüret! Haljatok hát vígan, vitézül,Hisz élni már úgysem lehet!

Buggyanó, piros véretek Bíbor zápora ragyogva égjen,S majd én is, én is ott leszek Veletek e nagy temetésen.

Rongyos ruhájú koldusok: Megtépett, véres, őszi fák, Veletek halva búcsúzó tájon Hozom a nyár végső sóhaját.

Barantó, 1948

Fekete vonaton

Nézd, a patak völgye Tejjel teletöltve. Rózsaszínű pára Száll fel nemsokára A hegy tetejére.

Át az álmos réten Talpig feketében Bólogat a Bánat S integet utánad Szánakozva, félve.

7

Lent a füzek árnya Sötét hollók szárnya,S a vonatunk füstje Gyász-keszkenő csücske Mit utunkba lenget.

S árnyékos hegyeken Sötétlő tereken Gyászoló éj-márvány Alagutak árnyán Amerre mi járunk

A vonatunk füstje Gyász-keszkenő csücske, Bárhol elénk állhat Velünk jön a bánat Bujdokol utánunk.

És ha tündér zajjal Fel-felkel a hajnal Szívünk majd kiszakad De vonatunk halad Barna gond-sereggel

Elvágtatunk messze,És bár úgy kívánjuk, Soha meg nem látjuk, Soha meg nem érjük, Hogy jöjjön a reggel.

8

Könnyek között

Kirabolva és tönkretéve Üres és árva lett szívein S ki lehajolna mélyre érte És gyógyítsa, nincs senki sem.

Ezer imám nyomába lépve Feléd nyújtom az égre fel,Vad fájdalmak kínjában égve Most is Terólad énekel.

Ezer reménye, vágya, álma Nézd, nézd uram, már mind halott! De imája egy, még mindig egy: Legyen úgy, ahogy akarod!

1949

Ha sírni nem akarsz

Ősz volt, és szóltam: Most halál arat, Testvérem, ha sírni nem akarsz Ne nézz vissza, ne nézd a nyarat,

Csodás tavaszban ezer rügy fakadt, Zengve bomlott, egy drága nyárba,S most meghal a síró fák alatt.

Most sorvasztó, hideg ősz-arat, Testvérem, ha sírni nem akarsz,Ne nézz vissza, s ne várj új nyarat.

Nagyvárad, 1949

9

Most már tudom

Eddig tudatlan, hittelen hittem,De most már látom, tudom és érzem, Sűrű sötétben, lehulló éjben Feladatot rótt ránk az Isten.

Új Marathónnál Valaki győzött,Senki se tudja, szerte a sárba Menekülj, minden fegyvert dobálva, Pedig O mindent megelőzött.

Száz vert csapat szerte menekül, Zavart káoszban nem tudni hova, Nincsen hírt hozó katona,S az utolsó bástya is ledűl.

Új Marathónra rendelt az Isten,Riadó kürtje szent harcra hív el,Futni az utat lángoló szívvel,Ha összeroskadsz, felkelni híven.

Futni, hol a fájdalom terem,S bekiáltani örömtől vakon Minden szív-kapun, lélek-ablakon,S hirdetni zengve: „Győzelem...!”

Eddig tudatlan, hittelen hittem,De most már látom, tudom, és érzem, Sűrű sötétben, lehulló éjben Feladatot rótt ránk az Isten.

1949

10

Ének a reggelről

Úgy vágyom rá,Mint frissen sütött, puha, új kenyérre,O álom, örök el nem érhető,Szikrázó hegycsúcs, napos, új tető,O béke, béke, ó igazi béke!

Még akkor is,Ha a véres mámor harsonái szólnak Füstben, koromban, vérben én hiszem,Hogy jön a reggel, s szívemet viszem A kormos éjben fehér lobogónak.

És hiszem, hiszem, mert egyszer el kell jönnie: Rozsdás szívekre hull a napvilág,Kinyílik lelkünk, mint egy nagy virág S nem metszi szirmát többé semmi se.

Úgy, ahogy tudom,Drága népem, úgy, ahogy tudod,Vigyük keresztünk, mert jön a reggel Megérkezik majd új sereggel S elfut az éj, az átkozott.

Menjünk, megyek.Felém a reggel nyújt kezet.El-elcsúszva, tépetten, verten,Viszem a zászlót a régi kerten:Viszem a zászlót: szívemet.

1950

11

A csúcsok álma

Most húzd szorosra rongyaid,A legmagasabb csúcs a cél, Könnyes szemünkbe hordja itt Porzó havát a téli szél,Lehet elhullsz, s én megfagyok,De ott fény villog, fent nap ragyog.

A völgybe nézd: leszáll az este, Értelmét veszti minden út,Kigyúlt a csúcs a téli estbe,A hó lángolni megtanult;Ha csont reped, vagy ín szakad:Ne hagyd elveszni itt magad.

Ez értelmetlen, végtelen Porszemnyi tán, vagy óriási Életben végső értelem,Hogy nem szabad soha megállni. Szent rendelés a végzeté:A csúcs felé, a fény felé,

Ha ín szakad, vagy csont reped, Elhullunk és nehéz felállni,S lefagyna mind a két kezed,Tudsz még úgyis dalolva járni,S feletted béke énekel Mert egyszer csúcsra érkezel!

Kolozsvár, 1951

12

Egy méccsel több..

Vakon, bénán alszik az erdő, Orvul les minden szakadék,Amíg fölötte mélyen alszik A tinta sűrű, lomha ég.

Elet sehol, panaszos búsan Egy kóbor farkas felüvölt Sirató jaj, halotti sóhaj,És visszasóhajt rá a föld.

De ott messze, tagadva mindent Éjt és halált, mi messze űz Az erdő sziklás vadonéban Ragyogva ég egy rőzsetűz.

Nézem lassan, s a hűvös éjben Kitárom csüggedt két kezem,S a messze-tűz lobogva jár át E rőzselángos éjjelen.

Igen, tudom, így kell ezt tenni Es köszönöm, hogy megkerestél, Te éjbe, ködbe, messze-fénylő Lobogva égő, drága testvér,

Tudom, Te is ezt hirdeted fenn S én, béna társad itt az éjben, Szívem az ember rengetegben Gyújtom én is, hogy égjen, égjen.

Még akkor is, ha leheletnyi Meleg remeg e gyenge lángban, De messze látszva fenn lobogjon Egy méccsel több az éjszakában...

Kidé, 1951. szeptember

13

Öcsém

A Székelyföldnek büszke csúcsa E mészköves, nagy szikla-hegy Mint kék óriás áll elébed A vonatod, ha arra megy.

Száz támadó, vad fergeteg Kemény falába belemar,S míg megülik zord fellegek Megáll, mint büszke bástyafal.

Vihar üvölt? villám hasít?- Kemény fala meg nem remeg, Tövében zavart, futkosó Kicsi hangyák az emberek.

Azt hinnéd: Úr, és semmi sincsen Mi földre döntse egyszer őt A viharálló, fényben úszó, Varázsos, büszke szent tetőt.

...De viharos esték után A víz, mint csendes halk halál, Mint átszivárgó néma bánat Mészkő öléhez eltalál.

Ezernyi titkos repedésen Szívéig kúszik nesztelen És megmérgezve szerte bontja A mészkövet a mélybe lenn.

Fehér falára ráteszi A halál hűvös csont kezét S mit nem tudott legyőzni semmi: Magától hull már szerteszét.

Büszke válla meg-megomlik Beleroppan a rengeteg S a székely erdő minden fája A hegyomlástól megremeg.

*

14

Sziklák ölén igy győz a víz Ez átszivárgó, halk elem S lelkünk mélyén így győz a bú S az átszivárgó félelem.

Borsón térdepelveAz ember tragédiája Falanszter szín

És Plátó akkor visszalépett:„Még a borsón is szépet álmodom”S hozva feléje halk meséket,Lágy, szellő indult, leikével rokon,

És messze szállott, kék hegyek felé, Simítva lombot, szívet, álmot...Plátó lehunyta két szemét,S lágy röptű szárnyán már tovaszállott.

Kék hegyek csúcsán lépdelt az estbe, Eltűnt a csorda, barom és állat - Arany-sugárban úsztak a csúcsok Ö lépdelt tovább, és sohse fáradt,

Alom szitált a ködlő völgyeken,Az ágakon száz madár énekelt...Plátó mosolygott csukott szemekkel Pedig csak borsón, borsón térdepelt.

Borsódon már százszor térdepeltem.A szívem véres, sebzett, és szegény:O add, Uram, ne szűnjek meg soha Szépet álmodva, messze szállni én...

Kolozsvár, 1951

15

Fenyők a hegytetőn

Ó, de sokszor gondolok még rátok,Ti szirten álló, óriás fenyők,Kik jeges télben zöld lombokkal álltok Fagy-halálban tavaszt hirdetők.

Testvéreim, ti dacos, vén heroldok, Görcs-gyökérrel földbe-markolók. Van-e vajon egy percetek boldog,Ti sebzett törzsű, tépett hegylakók?

Zordan álltok fény-kioltó éjben, Körülölel a jeges halál,Lombotok közt sáppadt téli fényben Az elszabadult orkán orgonái.

Mégis álltok - zöld lombotok zászló, Mit csúcsra tűzött egy dacos remény A téli fagyba új tavaszt kiáltó,Szent hírhozó vad télnek éjjelén.

De ha egyszer földre száll az álom, Mit tépett lombbal csonkig védtetek, S tavasz pezsdül át a vén határon, Nem törődik senki véletek.

Égre nőnek nyári, új hajtások,A völgyi élet körül zúg, robog.S kikacagja az élet, (az álnok) Zord-zöld színű, fáradt lombotok,

Míg álmotok, ami alig jő el,Úgy markol a tavaszba szegény, Hogy kiserken örült vad erővel Véretek az ágak ujjhegyén.

16

...És ha ősz jön, ti még mindég álltok,Ti véres, csúfolt, tavaszt-hirdetők.Hulló lomb közt új rügyekre vártok Mord és dacos, kérges, vén fenyők.

És lent a völgyben hullhat bár halomra Mi csúfolt, virágzott, pezsdült nyáron át, Avarrá vállhal lent minden fa lombja,Ti zúgatjátok fent az orgonát.

Mert sorsotok mindég csúcson állni,Téli fagyban, zúgó orgonán,Tépetten, árván, új tavaszra várni,És úgy maradni, végig, mostohán.

Fagyott remények zord hordozói,Nem is élnétek máshol meg talán,Csak ott a fagyos, nyáron is hideg, Mostoha, könnyes Hargitán.

Zord testvérek elébetek hullok,Ti lázadt szívvel tavaszt hirdetők, Százszor megcsúfolt, mégis szentül álló Viharban tépett, bús székely fenyők.

Kidé, 1951. augusztus

17

Októberi avar alatt

Lucsokban, sárban, ködben, őszben Már október ül a vén város felett, Maradj itthon, ne menj idézni Most őszi ember, őszi felleget.

Ne nézz a fákra - földre hullnak A tegnap még dús, drága lombok Ládd, bíbor ágak drága bokra Ködtől és széltől földre bomlott.

Ne nézz az égre, földre fákra,Ne nézz a beteg, hűlt világra;A régi nyárt már fel nem lelheted, Hiába már, minden hiába...

Lelked is tépett, mint az ágak, Szíved és lángod egyaránt fáradt, Pár emlék lombja integet még Elhalón, csendben, halkan utánad.

De holt avar, hullt lomb alatt Egy furcsa forrás felszakad És zengve, csengve tör magasba Az új remények új patakja.

És lombjuk, karjuk hiába fáradt, Mert összecsengnek mind az ágak, És nem törődve semmivel Az őszi erdő felfigyel.

S hiába sírnak fellegek A sár felett, az ősz felett Már szent rügyekkel, víg vitézül Az új tavasz bomolni készül.

Kolozsvár, 1951

18

Harc a virágért

Én nem vágyok véres, nagy csatákra,Nem vonz, nem izgat semmiféle kép. Csodálni vágyok halk virágokat És szólni csendben: Istenem, de szép.

Hisz minden harcnak, véres, nagy csatának Bő jutalma egy marék virág,Amit csodálni gyenge szemek fájnak,S mit öntudatlan szül meg a világnak Tavaszba bomlott, barna, téli ág.

És ha néha harcos kedvem támad,S harcra vágyva hangom szinte vág;Törni tudja merész ívelésem,S csendre késztet egy marék virág.

De élhetek bár boldog, békés csendben,S felettem bár arany-nap ragyog Ha durva kezek tépik a virágot:Az igazat, a szépet, és az álmot;Szent harcoknak drága riadóján Csatadallá változik a nótám

És a harcra mindég kész vagyok.

Csíkszereda, 1951. május

19

Temetés után

Ne féljetek a temetőktől Halott csillagtól, dermedt égtől, Halott remények őrizői:A temető az Almot őrzi,Ne féljetek.A nagyvilágon nincs oly otthon, Ezer szállal, mi tartson, fogjon Olyan erősen, olyan mélyen Az elveszejtő, sűrű éjben Mi úgy tüzelne, lángban égve Hogy éljetek.

Ez most az otthon. Haza gyertek Megannyi kivert árva gyermek,Ez az otthonunk, ez a várunk Máshol kivernek, de itt megállunk. Ide gyertek!Itt nem követhet senki, semmi,Itt csak mi tudunk haza menni,Itt védnek, óvnak lelkek, árnyak, Füvek, sírhantok hazavárnak;Ki itt bántana: elveszett.Ide gyertek!

A temetőktől félni szoktak;Ti ne féljetek soha már.Féltve, vigyázva, óva, híva A Temető, az haza vár.Ki itt megáll, az megmarad.

Ide gyertek,Ide gyertek, hol kőben, fában Elő szívekben lüktető,Tüzesen izzó drága lángban Sírokból élet jő elő,Ide gyertek,

20

Maroknyi nép, mi megmaradt, Nincs más otthonunk, más hazánk, A véres, őszi ég alatt A temető vár mireánk:Otthonunk, hajlékunk, hazánk.S a véres őszben történjék bármi: Aki itt megáll: megmarad És nekünk itten meg kell állni!

Kolozsvár, 1952. október

Fundamentum

Ások. Pince mélyét és fundamentumot. Építnek reá majd munkás kezek.A fundamentum mélyén ott leszek. Maradék erőm, életem tört része Lüktetni fog itt, majd egy ház falán.

Itt élni fognak, kacagni és sírni,És építőkről álmodni talán.

Ez most a munkánk: a mélybe leásni, Az anyaföldbe építni falat, biztos, erős, jó fundamentumot az évezredes, köves föld alatt.

Villám cikázhat, hegy leomolhat,Meg fog maradni itt a föld alatt.

S majd, ha Tavasz lesz, akkor meglelik, s a falak nőttén gondolnak reád.Nem lesz, lehet, sem vár, sem citadella, De élni fog benne, élni egy család.

Kolozsvár, 1952

21

Jel a rengetegben

Pasztell színekkel festenék Egy régi, régi, halk mesét, Ezer-csodájú képet.Álmát magamban hordozom, Amíg járok vad ormokon,S a perzselő nap éget.

Vihar űzött, vad szél cibált,S míg álmodtam a régi bált,És messze, messze jártam. Cserjés, tövises, vad mezőn, Száz sziklaélen vérezőn Úgy felsebzett a lábam.

S amíg bolyongtam körre kört, Festékem, palám összetört, Mert így volt tán megírva,S hogy rengetegben jel legyek. Én, vándor festő - elmegyek. Temetve, s mégse sírva.

S az álom helyett szenvedőn Viharban álló szent tetőn Bár gyenge kezem reszket.A felmagasló száz orom Szívére vérrel mázolom Az óriás keresztet.

Kolozsvár, 1952

22

Elhagyott állomás

Messze tájon, lélek erdőben Nyíló szemed, hogy mindent lásson; Jártál-e már vad, elhagyott,Giz-gaz benőtte állomáson,

Hol hajlott sínek görbe váza Bús, rozsdalángos pírban ég,S tövis és gyom közt megalázva, Rokkantan áll a vaskerék?

A szemafornak karja törve,Tiltó pirosa égre néz,S a váltó íve tompa körbe Hever, mint béna, csonka kéz.

Csak egy sínpár ég régi fényben A végtelenbe veszve el.Elő titok - hiába kérded;Hallgat és semmit nem felel.

De ha lázas, bús éjszakákon Tehervonatok lomha teste Átszánt a rokkant állomáson Bús terhének utat keresve,

Vagy, ha zengő, csattogó rapid Robogó teste éjbe ás;Mintha csak várna valakit,Dübörög, sír az állomás.

Régi váltók feszülten állnak S a rozsdás sínek régi váza Zokog, sikít, s a tűnő vonat Kormos útját sírva vigyázza.

23

... Aztán csend lesz... a meggyalázott,Bús állomás áll csendesen,És összetörve sóhajt gyötörve:„Ma sem jött senki, senki sem...”

*

... Gyom, gaz felverte, tövis benőtte. Hhagyott árva állomás,Az elveszejtő végtelenbe Árva két karja messze ás.

Valakit vár... kormos vonatok:Fájó, nehéz, súlyos, vas-álmok Tipró kereke sikoltva, törve,Zengve, robogva dübörög rájuk,

Minden új álom fájó vajúdás,Ezer ereszték pattog és reped,A rozsdás ívek feszülve égnek A meggyalázott árva föld felett,

... Aztán maradunk árván, egyedül,Robog a vonat, nem lassul le sem........S sóhajtunk csendben: „ma sem jött senki, Ma sem jött senki, senki sem...”

Kolozsvár, 1953

24

Kcresztúton

Kialvó lámpám lengetem fogyó olajjal, csendesen a vaksötét, nagy éjszakába.Hátha jön vándor, téveteg, aki régen eltévedett, s most hazatalál, rám találva.

Vajon hallik-e még szavam, vajon lesz-e még olajam, és lesz-e lángom reggelig, mikor a komor fák alatt a fény, amerre elhalad dermedő testem meglelik?

Én Krisztusom, adj erőt nékem vérkönnyes szívem, gyenge mécsem szikrázó lánggal töltsd tele.Vértől sikamlós éjszakába ne hallgassak dzsinnek szavára: világítsak Rád, fölfele.

S ha úgy végezted: hiába légyen minden vérkönnyes szenvedésem: reggel nem jön, s halál ölelne:Itt vedd magadhoz lámpa lelkem, itt hulljak el, békére lelten kereszted tövét átölelve.

25

Hargita

Mondd, jártál-e fent a Hargitán, hol zúgva ring a rengeteg, s a szél a szikla-vár falán örökzöld zászlót lengetett?

Mondd: Jártál-e fent a Szélhegyen, hol csúcsok csúcsán égbe nő, hogy rengetegben jel legyen mint ősi vár, a Bagolykő.

Mondd, látta-é a halott fákat, a halott erdőt, holt fenyőket?A csupasz élen nézd, hogy állnak, a völgyi ember, nézd meg őket.

Csúcson születtek, s hogy kénes gőzök köde szitált, hát sorra haltak, mert minden águk álmot őrzött s árulok lenni nem akartak.

Inkább vállaltak sorvadó halált,- fehérlő testű bús talány - de messzenéző drága csúcson nézd: lármafa lett mindahány,

Rájuk van írva láthatatlan, ha temető is lesz e hely, de véren szerzett drága csúcson a lármafáknak állni kell.

26

Találkoztam vele

Összeroskadva, tétován mentem Barna házfalak hosszú során. Megcsalt vágyakkal, tűnő reménnyel Fájó öregen, nagyon korán.

Piszkos utcákon, gyérülő tájon, Város végén a földek fele Én, az összetört, sáros meggyötört Találkoztam vele.

0 jött dalosan, győztesen, vígan,Én álltam sírva a házak alatt, Léptétől rengett, döngött az utca (Dalolva jött és felém haladt)

Dobbanó lába amerre ellép A föld morajlik, lázad és robog. Külvárosokban, házfalak alatt Azóta Róla álmodok...

Kolozsvár, 1953

Téli rétek balladája

Letapostak, meggyaláztak,Ezer virágom mind halott, Felettem már a pacsirta Rég nem dalol, elhallgatott.

Eljött az ősz, s a lábnyomán, Míg vad vér frecskelt szerteszét, Átgázolva az őszi renden Szívemre tette a kezét.

27

S megállt szívem... a sarjúrendek Jajongva sírtak, hervadón. Panaszomra a bíbor erdők Sóhajtottak még elhalón,

Aztán csend lett... szitáló csendben A jégpáncélos föld felett A szemfedő: a hófehér Szitáló, dús hó ellepett.

Páncéllá nőtt; nem látni engem,De fagyban, jégben, hó alatt,Míg felettem vihar tombol,Itt ezer gyökér megmaradt;

S világ pusztulhat, halál üvölthet, Én ringatom a gyökeret;Ha minden, minden elfagyott, Tavasz lesz még a föld felett!

A gólyahírek nyílni fognak,Dalolni fog száz margarét,S a ringatózó selymes fűben Az Élet jár majd szerteszét.

Tavaszi álmok, nyíló virágok, Tavaszt csobogó dús erek; Daloljatok! A téli fagyból Feltámadnak a gyökerek!

Kolozsvár, 1953. január

28

Tábortűznél

Énekeltünk, és néztük a tüzet.Száz szikra szállt a csillagokra fel S a nyári lombok lesték szomjasan A tábortűznél, hogy mit énekel A tüzet rakó, daloló csapat.

Áradt a hang a nyári fák alatt És nőtt a tűz; a szívek lángja nőtt S a Nagykő-havas míg fent őrködött A dalos, bátor tábortűz előtt Halk üzenet - ráhullott egy szikra.S a Nagykő-havas ezt üzente vissza:

Vigyázzatok a völgyben lent, hogy éltek. A tűz szent dolog: élet és halál.A tűz legyen a ti menedéktek;Mikor a bánat fájón eltalál,És szívetekre száll le a sötét

Gyújtsátok fel szent máglyák ölét És a népetek szívből énekeljen. Máglyatűz legyen minden zsoltár ének Miből a szikra zengve égbe keljen,Hogy lássa minden: még a máglya ég

S magyar zsoltártól zeng a messzeség!

Hétfalu, 1953

29

A mélybenMáté evangéliuma 5,13-16

Nem az bánt, hogy felőrlődöm lassan,S mint csonkig égő gyertya elfogyok,- 0, a sónak boldogság, ha őrlik,S a gyertyának, hogyha fényt ragyog.

Az őrlődő só tudja már, hogy íz lesz,S porló testétől ízes lesz az étel,S fogyó gyertya, sótól szerzett ízhez Meleg fényben osztja magát széjjel.

Nem az fáj, hogy felőrlődöm lassan S mint csonkig égő gyertya elfogyok.Csak az fáj, hogy mélységes sötétben ízt nem adok és nem világítok.

Mély sötét föld rejtekébe zárva Őröl, tapos súlyos vaskerék S míg poriok lassan száz atomra válva, Szívem kiált és zokog: elég.

S nincs tér, ahol szenvedésem hamva,E felőrölt só felolvadna már.Úgy őrlődni, hogy ne ízesítsünk O, ez éppen maga a halál!

Gyertya vagyok, amit égve hagytak,Ám föléje ráborult a véka,Bent a házban mélységes a sötét És szívszorongva gondolom el néha

Az én fényem is - bármilyen kicsiny - Mégis csak fény. Künt nő a sötét S én csonkig égve, őrlődő kínokba Égetem bent a véka ölét.

30

Tövig égek... fényemből egy sugár Nem hull az otthon éjsötét ölébe,Itt hunyok ki... hogy égtem ki se tudja, Itt hunyok ki a vas-véka tövébe.

Talán majd egyszer, sok sok év után, Döngő léptekkel erre jön az élet,A véka alatt hamvam megleli S tűnődve szól: egy gyertya itt is égett...

Ennyi lesz csak mit rólad tudni fognak Te őrlődő só, csonkig égett gyertya És mégis őrlődj és mégis világolj És mégis lobogj, mégis égjél, mert ha

Tüzed kihagyna, s nem őrlenéd magad E reménytelen, vaksötét világon,Ha kioltana egy fájó pillanat S nem biztatnád tüzed, hogy vigyázzon

O, szörnyű lenne, szörnyű életed.- Az Isten küldött: őrlődj és világolj Ne fájjon az, hogy te nem nézheted Az ízektől s a fényektől oly távol,

Hogy ízed, fényed mire kell, mi lesz? Hogy hamvad leli csak a szürkület?Az Isten küldött, a föld mélyébe lent, Őrlődj sóvá és őrizd a tüzet.

És reméljed, hogy megláthatod egyszer Kegyelmesen úgy rendeli az Úr - Hogy - bár utolsó lobbanásod árán - De lángodtól egy másik gyertya gyúl.

Arad, 1957

31

Lót története margójára

Ki visszanéz sóbálvánnyá mered,Azt megbénítja, s leköti a múlt;Csak azt látja, hogy elsüllyedt vidéken Neki virágos, kis kertje virult.

Csak azt látja, hogy füst száll fel a helyről, Ahol nem-régen még a háza állt...Nem látja a Hegyen az életet.Csak a völgyben a fájdalmas halált.

Ki visszanéz, nem való a harcra,Eddig bármilyen erővel szaladt. Sóbálvánnyá lesz annak az arca,Ki visszanéz - egy pillanat alatt.

Sóbálvánnyá lesz annak a szíve,Nehéz kővé, mi mégis egyre fáj, Sóbálvánnyá lesz annak a szíve,Nehéz kővé, ki félúton megáll.

32

Két hópehelyEmese versek

Megyek feléd

Kék azúrján A könnyes égnek Az őszi bánat Remegve támad, Rőt levelek Lángolva égnek;

Az elmúlás Sir szerteszét; Bennem tavasz van, Zengő tavaszban Dalolva én Megyek feléd,

A földre hull És már nem él,S az őszi széllel Jajongva vész el Száz bíboros, Rozsdás levél,

Sóhajtanak A vén hegyek, Szívemhez ér,Úgy tép a szél,Nem állok meg, Feléd megyek,

A nyári bokrok Sorra halnak,Bús, botorul Fejükre hull A könnyes, véres, Deres harmat,

35

Csak én, csak én Az őszön át,Viszem tenéked A nyár, a nyár,A nyár dalát.

Körül a könnyes Vérző határon Jaj úgy van, úgy van,Zokogva, búsan- Tépett menyasszony - úgy sír az álom,

Lecsorgó könnye Szívemhez ért,Szökve, dacolva,Tavaszt dalolva,Az őszi porba Megyek Feléd.

Zokog, zokog Az ősz a lombokon,Remegve viszem Lüktető szívem És tűzben égő,Lázas homlokom,

S hiába fáj,Sír szerteszét A könny, a vér,Hulló levél;Az őszön át Megyek Feléd...

Kide-Kolozsvár, 1951. szeptember 25.

36

Esti üzenet

Ott messze lent az ég kigyúlt, Bíborban ég egy felleg széle, Ragyogva lángol, aztán vége,Már lassan kék estébe hullt...

Halk merengőn sóhajt a szél S a lágyan ringó rengeteg,Mi zúgva, ringva rengetett, Visszasóhajt, s aludni tér.

A fáradt, barna föld felett Már lomhán száll a kékes alkony, Fáradt fejem ölébe hajtom. Álmodó, csendes este lett...

Ott fenn a kéklő vén hídon,A bársonypuha, selymes égen Csodás, patinás égi fényben Kigyúl száz csillag-lampion

S halkan ringó, ezüst batáron, Amíg a vén föld elpihen, Holdsugár-szőtte leplében A földre száll a selymes álom.

Útját nem állja semmi sem, Mesélve halk, csodás meséket Viszi dalom az estbe Néked,Jó éjszakát... aludj szívem...

Kidé, 1951. szeptember

37

Üzen Olavi

Tavasz van, s május. Virágba szökve Rólad susognak mind a fák.Csodás illattól részeg-boldogan Bókolnak bódult orgonák.

Rád gondolok most, Berkenyevirág, Amíg a fákkal játszi szél susog.Zengő tavaszból, zöld lombok közül Izenek Néked: Rólad álmodok.

Majd ősz is jöhet... vérző bokrokon,Rőt erdők felett fájdalom árad,Zörgő avaron lépdel a rokon,Lelkűnkbe vérző, könnyező bánat.

Tűnik a mosoly, könnyünk kicsordul Halk némaságban, hulló lomb felett,Bús panorámán vérző ősz szívén Akkor majd újra üzenek Neked.

Mikor egymástól messze, messze járunk S víg kacajunkra némaság felel,Idegen úton lep meg az este,Mikor nélkülem, egyedül leszel.

Ha szemed könnyét a nap lecsókolja, Ha selymes hajad lágy szél bontja ki: Erezd és tudd meg: valahol messze Rád gondolt vándor Olavi.

Csíkszereda, 1951. május

38

Két hópehely

Hullott a hó a téli estbe,S mesélve égi, halk meséket Száz hópehely a fényt kereste, Szeretted nézni, Kedves, őket.

Az utcalámpa fénykörében Glóriát kapott mindahány,S ragyogtak, mint tündérmesében Az elvarázsolt, kis királyleány.

Két hópehely jött összebújva, Szerelmesen és mit se látva, Csilingelő, ezüstsugáros Csodás, babonás éjszakába.

Úgy szálltak ketten. Égi hazájuk Már régen eltűnt, elmaradt, Boldogságról mesélt az álmuk A föld felett, az ég alatt.

A vén város a selymes éjben Gyújtott száz lámpát: csillagot,A két pehely a csend ölében Csilingelt, csengett, csillogott,

És szólt az egyik: nézd, oda szállunk! Ott lessz a házunk, új hazánk.Ott vár a bércünk, sziklaszálunk,Ott reánk várnak, mireánk!

Lent sár, piszok volt, az utcalámpák A bódult, drága pelyheket Kacagva a járdára dobták És taposták az emberek.

39

A két pehely fent mit se látott,Ragyogni vágytak fénybe lenn - Nem tudták, hogy temetni álmot Csak ott lehet lenn, jeltelen.

S az utcalámpa-fénybe hullva Csodás csengéssel, boldogan,Száz kristályuk ragyogni gyújtva- A sárba hulltak nyomtalan.

S amíg egy bakancs eltiporta Még szólt az egyik csendesen:Ládd, minden szépnek ez a sorsa;Ha földre ér, hogy sár legyen...

Kolozsvár, 1951

Veled vagyok...(E. emlékkönyvébe)

Emlékül? - Minek? - nem leszel emlék, Szívemben élsz már, örökös vendég, Merengő, halk, és drága álom...

S én, csavargó, léha, rossz gyerek,Lehet, hogy messze elmegyek,De kedves arcod örökre látom.

Hogy merre lépjek, én nem láthatom, Völgyben, vagy sziklaszálakon, Szakadékban, vagy ívelő hegyen.

De bárhol járjak; tudom és érzem;Nem tűnt emlékként - magamban mélyen Élő valóság - Te vagy velem,

A vak élet bármerre ragadjon,Neked is hű biztatást az adjon,S ha úgy érzed, hogy minden elhagyott;

40

Jusson eszedbe könnybe és búba; Vad számum szele akármerre fújna - Én - hű csavargó - Teveled vagyok.

Csíkszereda, 1951.május

Hóesés

Nézd Kedves, nézd a hóesést, Hogy fed be rétet, szívet, álmot, Nézd Kedves, nézd a hóesést,Ilyet még senki, sose látott;Ilyen ragyogót, búsat és mesést: Nézd Kedves, nézd a hóesést.

Nézd: halkan hulló drága balzsam, A földre csendben permetez,Nézd: halkan hulló drága balzsam, Az égi tündérbalzsam ez,Szitál a földre csendben, halkan. Nézd: halkan hulló, drága balzsam.

A szürke, téli délutánonÜlj mellettem most, kéz a kézbe,A szürke, téli délutánon Ülj mellettem, szemembe nézve, Ládd, ez az élet: hó-hulló álom A szürke, téli délutánon.

Az ablakunk csupán egy szív lesz, Világít majd az éjszakában,Az ablakunk kinyitott szív lesz Ahogy ülünk a hóhullásban Hűk maradunk mindég e szívhez; Az ablakunk kinyitott szív lesz.

Suttogva szólunk, csendesen,Míg hull, hull künt a drága hó, Suttogva szólunk csendesen

41

- Bent ketten ülni ó de jó - A tűzvilágos csendbe benn Suttogva szólunk, csendesen:

Nézd, Kedves, nézd a hóesést, Hogy fed be rétet, szívet, álmot, Nézd Kedves, nézd a hóesést, Ilyet még senki, sose látott;Ilyen ragyogót, búsat és mesést: Nézd Kedves, nézd a hóesést...

Csíkszereda, 1951. január

Legszebb éked

Két szemedben ragyog a hűség.Ez a te legszebb éked.Nem láttam eddig soha még Ilyen igazán szépet.

Társam leszel... Ugye szereted Te is az őszt, a sárgult lombot,Az integető, bíbor levelet,Ahogy halomba földre bomlott.

Majd kéz a kézben, sok-sok őszön Megyünk, míg szürkül szép hajad. Arcunk is hervad, megöregszünk A csendben ringó fák alatt.

Elmarad minden, csak az ősz jár Előttünk - lassú körmenet,Nem marad semmi, csak az ősz már Velünk a fáradt föld felett.

Tűnik minden. Távol tavaszok Rügyet fakasztó mosolya.De szemed éke, hűséged, ragyog S nem marad el tőlem már soha.

42

Falevél dala

Nézzed a fákat: Remegve állnak Ölükben lassan Könnyez a lomb.

Halk szavú bánat, Fájdalom árad, Rengeteg alján Reszket a domb.

Bordó vörösben, Hulló ködökben Jajongva, halkan Bámul az ág.

Sírva felelnek (Megannyi gyermek) Szomorún, búsan Sírnak a fák.

Jajongva érez, (Megannyi véres Eltalált, bús szív) Minden bokor.

Lombjuk zörögve,S bánatuk könnye Hulló körökbe Bőven omol.

Semmit se hoztam; Érzed-e mostan Milyen szomorún Szegény a szív?

Remegve látom, Meghal az álom. Szállani messze Semmi se hív,

43

Testvérem, társam, Akire vártam,Hulló ködökben Add a kezed.

Ki tudna bárhogy Gondolni rá, hogy Lehulló utunk Merre vezet?

Vihar ha támad, Szaggat a bánat, Esőben, őszben Téli fagyon;

Falevél-társam,Akire vártam,Ölelj át lágyan; Szeress nagyon.

Hallod? A bánat Zenélve árad,S szívünkben mélyen Remegve fáj,

Bíbor ködökbe Hullva födöz be,S nem marad semmi, Semmi se már.

Ó; ha szerettél Ki nem nevettél Életem, társam;Fogd a kezem.

Jajongó őszben, Hulló esőben,Szitáló ködben Maradj velem.

44

Szívem úgy vérzik; Sebbé igézik Hulló vércseppek Holt avaron.

Veled az Elet Drága Igézet;Hű szívű társam, Szeress nagyon...

Kolozsvár, 1952. október

Mit is tudnék...

Mit is tudnék én írni Neked,Mi győz az elmúlás felett?Csodás kincset, merengőt, szépet, Mit is adhatnék én Neked?...

Mi meg nem szürkül, el nem árvul, Mi mindég, mindég dal marad, Zengő tavaszban, drága nyárban S a lombhullató fák alatt?...

.. .A varázs-igét nem találom Nem írhatom le Néked itt...Fogd meg kezem: Veled megyek; Talán az Isten megsegít,

S emlék se kell, se dal, se semmi, Merre az este ködbe von Egymás mellett fogunk mi menni Szegényen is csodásán gazdagon.

Kolozsvár, 1952. december 8.

45

Ének a lombhullásban

Mennyi temetés, mennyi bánat. Mennyi különös fájdalom árad,És mennyi sóhaj, mennyi könny.

Halódó őszben remegve kérded: Testvérem, társam, ennyi az élet? Lehulló lomb, és bús közöny?

Szíven szorít fájó igézet,Mi lesz velünk? Remegve kérded,S kiket szerettünk, mi lesz velük?

Akár a lombok, szívünk is tépett,Ezer ősz ujja szívünkbe vérzett,Szíven szorított bús keserűk.

Fogd a kezemet, ne remegj mégse Szitáló ködben, nézz fel az égre,S zengjen szívedben régi dalunk;

Szívünkben bánat, megannyi baj van, Halálban, őszben, hulló avarban Velünk az Isten: megmaradunk.

Kolozsvár, 1952

46

Most elvinnélek, kedvesem,Míg leng a réten nyári szél.S egy tört virággal csendesen És csókdosón a nap beszél.

Most elvinnélek messze én,Hol régi háznak öble vár.Hol éltetett a hű remény,Hol nem volt bú és bús halál.

Ott vár reánk a béke még A színes álmok városán,Hol elsuhant sok gyermekév A régi lombú, fák során.

Ott vár reánk a régi út,A régi lombú fák alatt.Almunk - halk szellők szárnya - fut, Mint múltba tűnő pillanat.

Táncol, repít a két lovunk.O, mondd kedves, mondd: látod-é, A régi úton, hogy futunk A régi, régi ház felé?

... Könnyem letörlöm csendesen,Itt sírni, sírni nem szabad,Jaj, meg ne lássa senki sem A régi-lombú fák alatt,

Hogy tér vissza a kis gyerek,A múltba hogy tér most haza.Reá a dudvaverte kertnek Ne legyen semmi panasza.

A régi ház dala

47

...Megérkezünk ... semmit se látok, Zúgnak, zúgnak a régi fák... Megismer majd a régi árok,S a gyom között egy kis virág.

Aztán susogni kezd az erdő, Kinyílnak mind a jázminok,S a régi ház, a régi rét,S a régi kert dalolni fog.

- Nem érzed-é, hogy menni kell?- A nyári szél halkan dalol - Izent a régi, régi ház,A gyom között vár valahol...

Kolozsvár, 1953

Ének a tűzről

Mi az, mi Tőled messze űz,És Hozzád újra visszahoz?Mi az a fanyar-füstű tűz Ami szívemre záporoz?

Bár lenne máglya, s benne égve A könnynek, búnak lenne vége. Vagy hűlne ki, s mint őszi pernyét A kóbor szelek szerte vernék.

Tűzhelyét vizek árja mosná,Békés könnyel beharmatozná.S nem lenne pernye, hamu sem.

De így e véres, fájó tűzzel Mi Hozzád köt és mégis űz el Csak önmagamat égetem.

1955

48

Derengő fény

Miért van, hogy étellel, itallal, ruhával, pénzzel, borral, nővel a vágyainknak nincsen soha vége?Miért, hogy végzetesen több az ember, mint halódó sejtek öszessége?

Miért, hogy sokszor fáradt arcodon a gond alatt is átdereng a lélek, s lányunkra néző két szemed tükrében kimondhatatlan mélységek zenélnek?

Mióta először kezedhez ért kezem kicserélődtek kétszer sejtjeid, és fájó sziwel tegnap észrevetted félve bukkanó, ősz hajszálaid.

Keringő sejtek örök halálában benned valami mégsem változott.Elfutó évek mindent sodrásában- törékeny csónak tested áthozott -

valamit, ami több csontnál és izomnál, hamvas arcbőrnél, dús gesztenye-hajnál sejtek összegénél, biológiánál, valamit, amit el nem veszthetünk...

- Vagy elveszthetünk? - vajon ezt ki tudja, mi e derengő északi fény útjae sejt-mögötti elektromos áram?

Köszönöm Neked, hogy megtaláltam.

Gógán

49

r r

Őszi szerenád

Őszi hangulat

Az útra hajló akác gallyakon Rubintosan még rajta reng a harmat, S míg szűzi csendben hallgatom A gyémántcseppek sorra halnak...

Az erdő zöldjében itt, ott Már egy-egy kis sárga folt virít,S a lelkem felissza mélán, és puhán Haló levelek hangjait...

Barantó, 1946

Schubert zenél

Schubert zenél,A lelkem messze révedez,Künn talán zokog egy csillag,S a kéklő ég taván A hold halkan evez.

O vágyak, könnyek, csillagok,A lelkem bennük él,Messze szállók remegő szárnyon, Túl a durva véres világon Schubert zenél...

Nagyvárad, 1947

53

Ó, de jó volt...(Késői sirató)

O, de jó volt tudni, hogy jön,Ezüst szárnyon, csodaszépen S elhozza a karácsonyfát Ezer-titkú mese-égen Karácsonyi bűvös éjben.

O, de szép volt várni, várni, Hónapokkal már előtte,Mikor majd eljön hozzánk is,Amíg álmodunk felőle Ezer álmunk csoda őre.

O, de fáj most, fájva tudni,Nincsen mese, nincsen álom...Azt az angyalt pedig most is Karácsonyi éjszakákon Mindég várom, egyre várom.

Barantó, 1947

Köd

Köd van, borongó, szürke köd,Az őszi este tejfehér,S átszőve rajta mindenütt Egy tompa fájdalom zenél.

Halott az ég, e tejfehér lepel, Minden nagy távot eltakar,S hiába kérdem, nem felel,Nem mozdul, nem szól, nem kavar.

Melledre fekszik, körüllebeg, Elnyelnek a köd tengerek S lelked mélyére kúszik a magány...

54

Érzed, hogy benned őszi este van,S valami elszállt nyomtalan...A fény, a hang, az ifjúság talán?

Nagyvárad, 1948

És sárba hull...

Az ég kék A felleg fehér...A bú, a baj,A rossz nem él,S zenélAz omló napsugár.

Most érzem újra,Vidáman: élek.Ragyogó szemmel Szanaszét nézek,

De dalom elakad;Tavaszi fák alatt Az utca durva sár,És sárba hull A Napsugár.

Nagyvárad, 1948

Révi este

Őszi eső szitál a szirteken És ködben úszik minden kék orom, Felettük halkan lép át az este Selymes ruhája puha, bús korom,

A Körös beszél magának, s álmodik A rongyos fák is csendben állanak. Mese országban, valahol messze Ki tudja merre jár a nap?

55

Eső szitál, s peregve hull alá Repedt kérgén száz régi fának, Járnak alattuk imbolyogva Köd-fantomok, bús őszi árnyak.

Köd száll lassan, és néma csendben Mindent, de mindent eltemet;Szint, illatot, ezernyi álmot,S egy néma embert: engemet.

Rév, 1949

Őszi szerenádJa j, már A nyár Is elszaladt...Mint egy bohó Bókot dobó Tovatűnő, kis pillanat Mohos-törzsű, vén fák alatt.

Sajnálom,Hogy menni látom,És utána könnyet ejtek,Hisz látom én;A fák szívénHol illatok énekeltekBúsan sír a Mese-Herceg,

Valami fáj, valami vérzik,Valami nagy-nagy fájdalom érzik S a nyári este búcsúzik,Ki tudja mit hoz a holnap,Rőt levelek hova loholnak?A nyári zöldet szétviszik,S a nap is izzó vért iszik.

Levél susog, remegnek ágak S megérinti a régi fákat A bús, nagy őszi sejtelem

56

Szíven simít fájó igézet (Bíbor kocsiján Valaki léptet,Két nagy szemében könny terem, És halkan szól: „most jössz velem”)

S míg félve, fájva Hull könnyed árja,S szíven simít a félelem,Te őszi jajban,Zörgő avarban,Bíborban égő esteien Utána indulsz csendesen...1949

Poros lett...

Kis virágod, kicsi menyasszony,Hogy lapoztam a verseim között,A lapok közül hirtelen kicsúszott,És leesett; a földre költözött.

Felemeltem és visszatettem Vigyázva nehogy törjem én,Hisz O is érez, úgy lehet,S megütötte tán magát szegény?

S most újra ott van halk versek között Úgy tartom ott, mint álmodó reményt, Csak sajnálom, hogy földre költözött És poros lett, úgy sajnálom szegényt.

Nagyvárad, 1949. június

Találkoztunk

Ezt a verset Neked ajánlom,Hisz megláttad a régi arcomat, míg néhány percig ócska állomáson megvesztegelt a barna sors-vonat.

57

Pár tört mondat... még búcsúzni se tudtam Barna fülkék ragadtak messzire, míg megreszketett sötét borulatban a könnyharmatos, őszi éj szíve.

Messze kárpiton: fenn az égen Fázva égtek fényes csillagok.Alattuk jöttem rá az éjben,hogy milyen nagyon egyedül vagyok.

...A szemedben tán régi lángok égtek...A vonat bambán zúgott el Veled... Becsuktak egy régi ablakot a sziporkázó csillagok felett...

1949

Csak én...

Fehér csodák, zöld lombok között,Az utca során illat harsonáz;Észre se vettem, s kinyílt az akác.

Nemrég csak barna, száraz ága volt,S hogy a tél elszállt nyomtalan,Már boldog, virágos lombja van.

Mert minden így van: még a fáknak is Minden nagy álma, ha jön a nyár Virágos, lombos új valóra vál.

...Nyár van és minden boldog fának Régen virága s lombja van,Csak én maradtam árva, s lombtalan....

Nagyvárad, 1949. május

58

Otthon

Otthon a fák most csodaszépek Minden levél megannyi vert arany,Az őszi bokrok dús bíborban égnek,S a boldogság könnyes és hangtalan.

Őszi éjszakán látom a fákat Szívok a harcba már belefáradt Délceg testükön bús, bánat hozta Rongyos ruhává foszlik a pompa,

Szitáló ködben úgy állnak, várnak Tűnik az ősz már, múl száz vasárnap, Deres ágakat tépdes a szél,S lelkemen hull át minden levél...

Rév, 1949

Ősz

Fásult lélekkel bírod, húzod,Gyötört szíved már nem sajog, Kihaltak mind a bús jajok,S lelkedbe a vén ősz behullott.

Sárgult berekben álmodsz a nyárról, Gyűrt falevél, nem is esengve,Míg jajongva fájó, őszi csendbe Megszán a tél, s letép a fáról...

Nagyvárad, 1950

59

Kívül a városon..

A város felett FüstfellegekKormos teste míg fellebeg,Itt künn a réten,A rét ölébenA széles völgyben szerteszét

Kalász susogja Remegve súgja Szellő enyelgi Szívedbe ejtiA nyár szerelmes énekét.

Ott bent, ahol Robot loholMár nagyra nőtt a füst a füstgomoly Itt messze, kint Csak béke int S lelkedre szórta illatát Künt, szerteszét A margarét A fű, a lomb S egy halk kolomp Szívedbe lopja most magát

Űzött a végzet?Hajszolt az élet?Utcakövekre csörgött a véred? Pihenj szegény Vándorlegény,Sebedre balzsam itt a perc.FelöltözöttRétek közöttTestvér-maradtZöld lomb alattMíg végre csendben elheversz...

60

A nap megbocsát,S úgy szórja rád Az arany-szálú nászruhát. Vigyázva tart A régi mart,Bölcsőben ringsz a lomb alatt.A föld, az ág Száz kis virág Becéz, s a szél Simít beszélLegyezni hintáz lombokat.

Úgy alszol el.Magára lelA szív, a háborgó kebel.Halkan zenél,Vigyáz a szél,Alig simít a rét ölén.S int szerteszét Száz margarét Csend... csendesen Most csend legyen.Nézd, elpihent... alszik szegény...

Nagyvárad, 1950

61

És sírsz..

Ez az igazság, vérzik a szíved,Halk, kék ködökben dereng egy emlék, Édes ölében pihentél nemrég S hogy messze tűnt, nem értheted.

Gyenge látásod, könnyes a szemed, Patinás, hamvas, bús homályba, Messze-messze csillan egy lámpa,És fáj, hogy el nem érheted.

A köd már sűrű, tejfehér,A szíved valami fojtogatja,Lerogysz egy régi-régi padra.És sírsz a múló életér...

Nagyvárad, 1950

Aludj...

Aludj,Leszállt az alkonyat,Pihenjed most ki jól magad

Aludj, aludj...A föld felettEgy halvány csillag megremeg, Tán kialszik, nem ég tovább És csend lesz, béna hallgatás. Aludj, aludj, szegény gyerek. Hiába kérdnéd most az estét,A nappal fényét hiába lesnéd, Csend van, és semmi nem felel, S zsibbadt szíved csend önti el... Aludj...

62

S míg hullnak az órán a percek. Álmodj szépet, légy mese-herceg. Hogyha a nap majd újra felkel Az álmos színű, szürke reggel Leigáz úgyis. Fakult színek Szürke nappalok bilincses rabja Aludj, álmodj, hazudj a szívnek.

Nagyvárad, 1950

Augusztus

Még édes, csókos nászra vár Teljes pompában itt a nyár,De mégis valami fájó bánat, Szívszorongató sejtelem Lépdel a réten át velem,S zokogva sír, élet, utánad.

A régi fái fent a csúcsnak Egy pillanatra összebújnak, Meghajtja mindegyik fejét, Virágok kelyhe megremeg,S viszik a hírt a vén hegyek „Nézd, ott jön arra, mi felénk...”

Csak egy perc volt és újra már Ragyogva hullt arany-sugár A régi fodrú fák felett,De ott a kéklő domb alatt A nyár amerre elhaladt Fejét lehajtva könnyezett...

Krajnikfalva, 1950. augusztus

63

Még mi sem történt..

Még mi sem történt; pár év elszaladt,A sors meg ölt, vagy néha éltetett,Nap sütött, vagy búsan beborult A mozdulatlan, vén hegyek felett.

Még mi sem történt; pár év elszaladt.Az örök-órán másodperc csupán, Brassó felett a Cenk még álmodik Bús redőkkel barna homlokán.

Még mi sem történt, pár év elszaladt, Még mi sem történt, az álmod éjbe fúlt, Még mi sem történt, pár deres reggelen Pár korán kinyílt hóvirág lehullt.

Brassó, 1950

Tudom, hogy jön

Tegnap este óta ezüsttel beszórta a tél hava a fákat, s most a napsugárban csillogó ruhában mosolyogva állnak.

Fenyők hátán fénylik s felragyog az égig fehérgyöngyös harmat. Fent a csúcsok élén, szakadékok szélén kis bokrok hasalnak.

Lent, messze földeken földszagú völgyeken március lépeget,

64

s gyújtogat csúcsokon villogó, szép rokon tavaszi fényeket.

Hiába jég, s hideg s hiába jéghideg lehulló tél hava; völgyeken, csúcsokon jön már a hű rokon és győz az ő szava.

Bánatom kiürül, lelkemen mosoly ül mint a zöld fenyőkön, S mint ők a télen át, reményem hű szavát én is úgy megőrzőm.

Tudom: a nap örök, s kigyúl a csúcs fölött amely a fényre vár, Szíveken, csúcsokon lépdel mint hű rokon és jön vele a Nyár.

Itt várlak én ...

Ide kéne randevúra jönnöd,Hol halni vágynak mind a gesztenyék, Hulló levél neszez csak halk zenét.S mint száz ütött seb, a fák régi lombján, Ezer ágon az ősz haldokol

Hol minden perccel elmúlást hozol;Ide kéne randevúra jönnöd.Várlak, kitárom ablakom,Korhadt vén pad im a tanyahelyem,Erre gyere, erre, itt lakom...

65

Fejemre őszi felleg permetez S körül amíg halk avar neszez Szívembe ássa itt magát Egy régi, régi fájdalom,S az ősz dalát míg hallgatom Várlak, hogy jössz,... tán késve érkezel Hahó, Élet! - ládd, semmi nem felel, Csak halódó fák halk sóhaja hallik, bús fájdalom a szívekig nyilallik,Várlak, kitárom ablakom,Hűlt szívemnek ablakát kitárom.Sir rajta szél, mint régi, rossz gitárom... Erre gyere, erre, itt lakom...

Fény is tűnhet, bús köd lehullhat, Ökörnyál szőhet kint a réteken, hó is szitálhat temetni múltat,Ez a pad itt megmarad nekem.Itt várlak én, az őszi ködben ázva, Bolond, lázas szívemet kitárva,Csapdos rajta az őszi fájdalom...Gyere hozzám tavaszt teremteni,Gyere, siess, erre, itt lakom...

Kolozsvár, 1950

66

Halkan lép a hold

A hold, a sápadt, vén legény. Halk csendben lép és látom én, Ezüstöt szór s közben talán Kacsint reám a vén kaján.

De jó neked, vén cimbora,Nem ér hozzád az út pora,Az utad fényes, végtelen, Suhanva szállsz, ragyogva fenn.

Egyedül vagy, mint jómagam, De utad mégsem céltalan, Ezüstöd mindent átragyog,De én? csak fényre szomjazok.

Nagyvárad, 1950

Eszembe jutsz

Mint izzó lávát kihűlt, régi vulkán, Eszembe juttat most egy pár dolog; Kezemben ócska limlomok.

Úgy állok itt a múltba nézve, Kutatva, hogy milyen lehetett, Milyen is volt, s vajon megérte?

Forró vágyak, nagy fogadkozások; Csapodár szárnyon hova tűntek el? Itt állok, és semmit se látok.

Minden nagy láng, hogy ellobog. Minden mállik, fakul és szürkül Kezemben ócska limlomok.

Nagyvárad, 1950

67

Az este most

Az este most egy lagymatag, Csobbanva úszó, nagy patak. Nyugatra úszik csendesen,S a hátán száz csillag terem.

Örülve, hogy már este van,Fáradt fák állnak álmosan,És hegyek kéken, távolabb,Mint sok veszteglő, nagy vonat.

Az út is szürkén elfeküdt,És csend van rajta mindenütt S az erdő is ott, messze fent,Mint békés, nagy nyáj, elpihent.

És minden alszik csendesen,S vigyázva, hogy csak csend legyen, Az öreg völgy elringat itt,Őrizve békés álmait.

A bánat is alszik talán,S mint vadrózsa, töri vár falán,Mint ringó sajka halk vízen,A szívem is most elpihen.

Rév, 1950

6 8

Gesztenyék

Búsan állnak a gesztenyefák.Észre sem vettem, hogy ezer ágon Elhullt a szirom, s nincs már virág.

Tavaszi fürtök, jaj, hova lettek? Miért engedték bódult illatuk Szertedobálni kósza szeleknek?

Könnyezve lépek halkan alattuk,S reám susog ezer levél:„Muszáj volt: a csodát eladtuk.”

Siratom szirmok drága életét,Fáj nagyon sok virág-halál,S érzem: sírnak a gesztenyék.

Valamit keresek

Egyedül járom az utcát,Fehér zúzmara remeg a fákon, Valamit nagyon keresek,De utamat hiába járom.

Meleg hangot fagyott világban, Mosolyt a könnytengerben tán, Pattanó, csodás kis rügyet, Talán csak egy rügyet a fán.

Valami űz, hogy mélyre ássak, Hóban, halálban rátaláljak, Feldúljam érte lelkemet.

De vége, vége, örökre vége, Hiába öntöm síró zenébe, Hulló, halott hó eltemet.

69

Ének a mélyből

Uram, én mindég vétkezem,De feléd tárom két kezem Ne hagyj a mélyben lent!

Bár éltem semmit nem fizet, Adjad Te nékem szent szíved,S jóságodat, a végtelent.

Hogy tudjak én is égni még És tiszta lenni, mint az ég,Mi lábaidnak zsámolya.

Szeretni tudjak végtelen,Ne maradjak a mélyben lenn S ne legyek hűtlen már soha.

Bár angyal énekhang dicsér, Hiszem, hogy Hozzád csak felér Az elveszettek éneke,

Hiszem, hogy hangom hallgatod, Felettem felragyog napod,S begyógyul szívem száz sebe.

Romantika

A hold ezüst gitár,A húr a holdsugár.S az Éj a mély-sötét Bozontos üstökét A földre hajtja mélyen.

Most ad szerenádot,A kristály-csendben áldott, Halk és finom zenét,Úgy hívja kedvesét,Oly szelíden és szépen.

70

Pendül a holdsugár, zenéje zengve száll S hajlgatva halk dalát Az Ősz aranyhaját Az Ej ölébe hajtja.

A hangja megremeg,És szól: én elmegyek.A hold némán ragyog És szól: én meghalok És csupa könny az arca.

Csak simítni

Az öklöm olyan, mint a vasdorong, ahova ütök, csont reped!- de én csak simítni akarok becéző-lágyan, balga emberek!(így szólok majd, ha erős leszek.)

és megmutatom a szívemet: ezernyi sebhely, forradás, ezernyi megölt álmodás.- így ütni, hogy lehet? (Megmutatom a szívemet.)

s majd akkor újra fájni kezd.(Jaj, mennyi fájó szív terem e gyászos földi tereken, jaj, mennyi égető kereszt!)- zokogva újra fájni kezd!...

- Én csak simítni akarok!!

71

A halál halálában

Egy hete még úgy lángolt itt az erdő Mint tüdőbajos testekben a vágy.Ma néma már a dombok barna bokra, S a fák alatt a rozsdaavar-ágy.

Mert múlik már az ősz is szívszorongva, A haldoklásnak is mind halni kell.A hunyó Nap még csókolná a fákat,De csókjaira egy rügy sem felel.

Görcsös ágon bús harkály kopogtat,De féreg nincs a holt kéreg alatt. Szőlőtövekből megszökött az élet,S a Hold mögül a bánat felfakadt.

Hát érdemes-e dolgozni és élni?És magot szórni, vajon érdemes,Ha lehull mind a fák lombja itt sorra,És erdők fölött az ősz végleges?

De balra tőlem zöldellő vetések,Jövő tavaszba átnövő magok.S a lábamnál a lomb alatt az Élet S a Nyár szól halkan: élek, itt vagyok.

A Bánat volt...

Egy vándor jött... poros, fáradt, Valami nagy terhet cipelt.Az Út kérdezte: merre, meddig? S ő jött egyre, és nem felelt...

Háta mögött a téli fák Összebújtak, félve, fájva Felzokogott egy hóvirág Nem hallotta, mindhiába.

72

Szóltál hozzá, messze jártál,De boldog vagy; mond mit láttál?A szíved annyi szépre lelt!

Egy könnycsepp hullt... Halk, furcsa folt, De minden, minden benne volt - S csak rád nézett, és nem felelt...

Szatmár, 1951

Tavasz

Egy pillanat S a fák alattTavasz suhanva elszaladt,S amerre járt Dalos szavát Csak szórta szét S a régi rétÚj dalt dalolva felzenélt.

Egy pillanat Egy perc alatt Virág virult és lomb fakadt, Csengett a kék Világos ég,S lehulló fény Arany-mezén Az égre lángolt új remény.

Egy pillanatEgy perc alattBilincselt szívem felszakadt,S üdvözültenÜdvözöltemÚjra éledtDrága fényedO, élet, élet, élet, élet...

Kolozsvár, 1951

73

Korán nyíltatok

Milyen kár, hogy korán nyíltatok, Becsapott a téli napsugár,Fagyott hímporú, meddő szirmotok Tavaszi méh nem donghatja már,

Mert jött a tél, s a rügyed megfagyott, Egyedül haltál, nem volt több virág.A napsugár is hűtlen elhagyott,Ez lett a sorsod, nyomorult, kis ág.

Szobámban állsz, és nézlek fájva,S szólok haló fejed felett:Szegény barka, hát nemhiába,Nem ismerted az életet.

Csak késön tudtad meg halódva, Hogy ki itt hirdet szent hitet,S dacolva mer nyílni a hóba A tél annak halált fizet.

Most már tudtad, pohárba tettünk, Azt hitted végig így leszel...S újrakezdted: száradtan, fagyva,A vízben újra rügyezel,

A gyökered nő, csak vizet markol S mégis kutat: már álma van.Nedvet szállít az új rügyekbe;Miért, minek; hisz hasztalan!

Kolozsvár, 1951

74

A bánat éneke

Tenger vagyok,Ringhatsz felettem,Magasba törhetsz Önfeledten;

Járok utánadFurcsa borongó sejtelem:Én, én; a BánatAmíg csak meg nem telsz velem.

Szállhat szemedHozsannás, kéklő messze égben,E l ne feledd:Találkozunk a messzeségben,

Elég egy sóhaj,S te könnyes szívvel remegve, fájva,- Vak béna óhaj - Visszahullsz belém, az Óceánba.

Kolozsvár, 1951 . július

Emlék

Emlék...Nemrégmég színes, villanó, kacagva illanó, pezsdülő élet. Nemrég.S kicsit, ha nézed, ládd, már mivé lett: Emlék.

75

És látom; csak álom,tovatűnő különös mese, mit nem ért soha senki se, és elszáll nyomtalan mint színes álom, és elvesztem már önmagam, s keresem őt is; hasztalan.Kék ködökben meg nem találom.

És száll, suhan, és színe vanés alakja van és szíve van és látom unos-untalan és mégse látom.Csak száll, suhan...És azt sem tudom: álmodok?S vajon az én szívem dobog, vagy az övé, halk-hangtalan?

Merre vigyem fáradt szívemTövisek közt vad bozótban, hogy durva sárban, szürke hóban ne sebezze meg semmi sem?Illan az élet rosszban, jóban. Merre vigyem, ó, hogyan óvjam, jaj, meg a szívem?

...Emlék...Nemrégmég színes, villanó, kacagva illanó, pezsdülő Élet!Nemrég...S kicsit ha nézed, lásd, már mivé lett;Emlék...

76

Találkozás

Itt vagy. Lángol a bokrokon Bíboros, véres lábnyomod,A fájó bánatot hozod Te könnyes szemű, bús rokon.

Amerre lépsz a rengeteg Jajongva sir, megannyi ágon Tépett ruhában zokog az álom,S a lombokon ködlő könny pereg.

Izentél, hívtál; itt vagyok.Itt vár reánk a számadás.(Jaj, jaj, csak, meg ne lássa más;A fűszálakon csupa könny ragyog...)

Nyári virágok füzéreFáradt homlokom övezi lágyan,A számadásra íme kiálltam...(Én Istenem, mi lesz a vége?)

Virágos ruhát ölt most a lelkem;Már nem félek, akármi jöjjön,A bús elmúlást dallal köszöntőm, Megyek felé, míg rája leltem...

(Minden úgy zokog: nincs remény) Megyek előre dalba, virágba,Míg földre hullok, szíven találva A véres erdő peremén.

Kidé, 1 9 5 1 . szeptember

77

Reggel a vonat ablakából

Az álmos nap Vörös korong.A nyári ég,Halk pírral ég,Fölötte bús Bánat borong.

A szomjas föld Új fényre vár,(Zenélve, bongva Pár lomha lombra

Csókokat lop A napsugár)

Fekete táltos:-Vágtat vonatunk - (Harmatos réten Talpig fehérben Száz könnycsepp sóhajt: „Meghalunk...”

Száguldva, szótlan,Könnyes bú vagyok.(Sosem elégszer,Megannyi ékszer Ezer harmatcsepp Felragyog.)

Hurrázó nyilas,Tüzes sereggel- Tűzrejtő kaptár - Repül a nap már S ezüst kacajjal Kacag a reggel.

78

Száguldunk tovább Szótlan, feketén, (Zenélve, bongva Zúg száz fa lombja.Sír egy szarkaláb: „Szegény... Szegény...”)

- Reggeli tűzben,(Míg csak elégünk) Száguldva, szállva, (Sohse megállva),Zilálva csattog,Robog a gépünk...

1951 . augusztus

Nyári tájkép

A napsugár Folyó arany.Ragyogva vár,Tűz, lángja van.

Ég, perzselő,Árnyékba űz,S utánad jő A drága tűz.

A nyár jaját A megrepedt Mezőkön át A föld felett

Egy ellökött, Tört búzaszál, Mint megtörött Bukott király

79

Halk szenvedőn Az égre fel,Tarlott mezőn Sóhajtja el.

S tarlók felett 1 Míg ég a lég,

Halk jaj lebeg,Míg szól: „elég”.

És nyugtalan Szívére száll A bús arany, Tüzes halál.

Kidé, 1951. augusztus

Ősszel az erdőn

A fájdalom, mi gyakran eljő,Ma engem úgy szíven talált;

(Uram, Uram, ha hallanád!) Kiátkozott a nem-felejtő Koldussá tépett, őszi erdő,

Hogy léptem ott, a fák alatt,Az erdő szélén remegő, tépett, Száz kikerics lobogva égett. Hintázták kékes lángjukat,Amíg elért az alkonyat.

A fű között egy virág haldokolt... Valaki tán lehajolt érte,S gyilkos kézzel durván letépte, Vagy bakancsával, az őszi sárba Betaposta, és meggyalázta.

80

Szél suhant át a lombokon „Gyilkos”, zúgta rám fenn az erdő, És sírt a rét: „nézd újra eljő”S fent a Halál, a vén rokon Kacagva nézte homlokom...

És rám mutatott minden ág,S vitte a hírt az esti szél,„Gyilkos”, susogta száz levél, Borzadva néztek mind a fák,S a lábamnál a tört virág

Úgy jajongott fájva és kéken „Gyilkos”, zúgta rám száz szirom... Tégy valamit, mert nem bírom;Hisz jártam, Uram, a vérben, éjben, De én virágra sose léptem!

Elébed hullok, higgy nekem,Bűnös vagyok, de bárhol jártam,Én, elesett, jaj, úgy vigyáztam,Itt járt előttem annyi más,Uram, hát én vagyok hibás?

Nem bírom látni azt a szirmot...A vén erdő, hiába zajong,Nem, nem! Én gyilkos nem vagyok! Rozsdásodó, rőt vérrel írott Átkod ide hiába hívott,

Hiába sírsz, átkozódsz kéken,A halva hulló lomb alatt,Nincs igazad, nincs igazad!Segíts Uram, ó, jöjj el értem,Hisz én virágra sose léptem.

Úgy suttogom e halk imát,Rám zúgó fák közt dal-felejtőn,Én, könnyes vádlott itt az erdőn,A sár, az éj már sose lát,Csak tégy csodát, csak tégy csodát!

81

S én odaadok minden álmot, Feláldozok mindent azért,Csak mosd le rólam ezt a vért, Mit bűnös lelkem sose látott;Ó, gyógyítsd meg e tört virágot!

Kidé, 1 9 5 1 . szeptember

Kösd be szemem

Eltévedve az éjtszakában Erdők ölén a mélybe lenn,A sűrű, lomha, ném a sárban Sötétlő csended kérdezem,

Majd szívszorongva, lépve lassan Hordozva az álmot velem, Bolyongok szédítő magasban Vakon Feléd, én Istenem.

S kéklő szirten Feléd az árva, Tépett lelkem; kezem kitárva, Mérem a kristály végtelent.

Alattam mélyre ás az örvény,Kösd be szemem. Örök a Törvény, S ne lássam: lépni mit jelent.

Kolozsvár, 1 9 5 2 . február

82

Szálló fellegek alatt(Panasz)

Könnyben, vérben, fájdalomban, Fel-felsír még a dalomban Egy halk, régi nesz.Mint estében kéklő orom,Régen eltűnt gyermekkorom Halk visszhangja ez.

Régi bárányfellegeknek Régi lombok integetnek,S az ég peremén,Számlálgatom félve, fájva A felleget mindhiába Egyre, egyre én.

Ó, hogy szállnak, messze vágynak, Ingnak, nőnek már az árnyak,O, hogy száll a nap.S a fellegek - mint az évek,Jönnek, nőnek, elenyésznek,S egyre szállnak.

Ezüst felleg, vigy el engem.Én, rossz gyermek, messze mentem, S hív a régi ház...Ezt a tájat én itthagyom,Beteg vagyok, nagyon, nagyon S megemészt a láz.

Szemem könnyét a nap issza,O, de mennék, vissza, vissza,De nincsen remény...S a fellegek (mint az évek)Jönnek, nőnek, elenyésznek Az ég peremén.

83

Fáj a szívem nagyon, nagyon S találgatom: vajon, vajon Hol tévedtem el?Sok régi hang, régi emlék;Ó, hogy mennék, visszamennék, Merre, merre kell?

Régi bárányfellegeknek Régi lombok integetnek,S az ég peremén Számlálgatom, félve, fájva A felleget, mindhiába Egyre, egyre én...

Kolozsvár, 1952

Emlékek járnak

Száz halk titok szíven simít,S én riadt csendben hallgatom Puha ujjal az estben itt Amíg motoz az ablakon

Egy régi kéz, könnyű ujjú,Mégis úgy fáj, mint az álom.... Kihajolok az ablakon,Szólítom, de nem találom.

S ülök csendben, haló percek Sóhaja száll, s én - néma herceg - Egyedül az álmos szobában

Kitárva szívemet egészen, Titokzatos csodákra készen Sírok a langyos félhomályban...

1952. február

84

Istentisztelet

Szívemben égtek régi álmok,Május küldött, dalolva jöttem.De mostan itt hallgatva állok;Az őszi erdő zúg köröttem.

Csilingelő harangvirágok:Akár az élet, elszáll a nyár,A fák alatt most hallgatva járok, Minden kis levél lelkembe fáj.

Sárgult ruhába, őszi lombbal Látom halódni sorra mindet,S hallom, szólnak a néma fák: „Bocsásd meg a mi vétkeinket”.

S kimondhatatlan fájdalommal, Milyen mélyen és nemesen,(Zengő, hatalmas őszi kar) Zordonan és fenségesen

Rázúg az erdő: „Ámen, ám en...” (Szívemben száz visszhangja támad) S fejemről lassan leveszem Lengő, virágos koronámat...

Csíkszereda, 1952

85

A nap halála

Ilyen jaj de rég volt; Kristálygömb az égbolt Tűzkorong a nap.S róla reám éles,Tüzes nyilak, s édes Csókok hullanak.

Régi, rossz gitárom;Hűlt szívem kitárom, Neki meztelen,Ezer rímet csen benn S babrál rajtuk csendben Halkan, nesztelen.

Majd csókolgat: tűröm, Két kezemben szűröm, Drága, dús arany.És elébe állva Csillogó sugárba Fürdetem magam.

Áldozatra vár most,S engem - ősi táltost, Köszönt kegyesen. Hozzá ilyen közel, Kacagással, könnyel Állok vegyesen.

Hűlt szívem gitárom,S két kezem kitárom, Száll a fényben fenn,- Dús királyi csónak - , Nem tudom, mit szóljak: Állok, s könnyezem.

8 6

Tűzsugaras, drága, Aranyozott bárka, Zengő, dús világ.Benne szívek égnek S úgy száll fent az éjnek, Mint az ifjúság.

S majd, ha lehull végre Az ég peremére,Kék ködökbe, hol Elvérzik az éjben,Bíbor, drága vérben. Még ott is dalol.

Kolozsvár, 1952

Fagott

Mondják, hogy aki rajta játszik,Ha húsz, harminc év elrepül, Legyen zseni, s bárhogy szeressék Nem éli át büntetlenül.

E furcsa hangszer zokogása (Ha fújják, szinte fáj neki)Dallamát agyba, szívbe ássa,S az emberszív nem bírja ki.

Míg a bánat égbe száll vele Egy lázas napon bús mestere A földre holtan elterül.

Mert törvény ez, hogy dalra kelve Égbe szárnyalni aki merne Nem éli át büntetlenül.

Kolozsvár, 1952. március

87

Esti kép

Nagy, vörös csillár a nap.Nyúlt pereméről Égő sugarak hullanak.Egy rozsdabarna felleg tartja, Kapaszkodik még,Csüng, csüng rajta.Aztán leszakad,S a domb mögött A fák alattMegöleli lomhán, sután A hűvös éj És azután Lehull az éjbe Vége...

A fák alattIzgatottan meséli egy bogár,(De kár, de kár, de kár)Hogy tegnap is így volt,Éppen így...

Sóhajt az erdő: reggel de rég volt... Valahonnan jajkiáltás hallik,Arra nézek, és belém nyilallik;Az ég alja ott megannyi vérfolt; Meghalt a nap...

Pusztakamarás, 1 9 5 2

8 8

Remény

Szürkén, kéken az ég peremén él a remény.

Bam a alkonyok szitálva szállnak, jön száz új dolog, hal száz vasárnap;

szürkén, kéken az ég peremén él a remény.

Még meg se moccan, s hegyekre hág, mint rút koromban friss, új virág.

Ezernyi szirma nem hervad soha, örökké élő, mindég új csoda.

S jöhet száz vihar, sosem-pirkadat; hamuban, éjben- ha szürkén, kéken - mindég megmarad.

Lehet kivert eb mindég-mostoha; övé a horizont hol újra szárnyat bont s nem hal el soha.

89

Száz éve m ár..

Lehullt a hó, s a föld fölött,Hol mindent hulló hó födött S a mélybe lent Zenélt a csend,S fehér ruhába öltözött.

Reám talált, s megkérdezett: (Szívem lángolva vérzett) Szegény, szegény, Szegénylegény Mi van veled, mi van veled?

Vigyázva lépj, minden fehér;A tisztaság a szívig ér,Dalol a Rend S a mélybe lent,A szűzi tiszta csend zenél.

- Gyere velem - egyre hívott, Ez a zene drága ír ott,Bár nem hiszed,Lázas szívedIde hívott, ide hívott...

(így hullt a hó a városon,S szívemben lassan átoson; Mindent pehely,Szűz hó lep el,Csak én maradok sároson)

„Mért nem felelsz?” egyre kérdi (Lelkem látom lángban égni) Száz éve már,Ragyogva vár;S nem merek a hóra lépni...

Kolozsvár, 1 9 5 2 . november

Talán..

Esik a hó, hát esik újra,Puha, fehér pelyhekbe hullva, Ezernyi kristály drága vére Lehull az utca száz sebére.

A föld fehérül, szürkül, sápad, S mig bujdokol a barna bánat Fehérlő csend lesz mindenütt, Hogy szinte fájva szíven üt.

A puszta, árva, téli kerten Alig jajongva, földre verten, Gyászolva jár a fájdalom,

Felette halkan, csendben lép el A néma tél... Havas kezével Befedi tán a bántom...

Kolozsvár, 1953

A gólyahír üzenete

Nem is tudtam, hogy tavasz van. Nem mondta semmi, csak a naptár. Sötét szívembe nem sugárzott új meleget a régi nap már.

Régi emlékű földeken kormos vonattal zakatoltam, kitárva csüggedt két kezem félig álmodon, félig holtan.

Kísért sok régi, csendes emlék és régi őszök bánata.És nem is tudtam, hogy az este virágcsokorral vár haza!

91

Néztem, ahogy a gépem füstje sok sötét betűt égre ír, s ím egyszerre szemembe villant a réten ezer gólyahír.

De rég is volt... gyermek cipőm a parton hagyva vízbe léptem csokrot szedni az Ér kiáradt tavaszi-ízű hűs vizében.

De rég is volt... és most mégis nyűtt, gond-bakancsom levetem. Szembekacag száz gólyahír,Virágot szed a két kezem,

csokrot kötök. Kacagó sárgát. Tavasz illatút. S drága csendbe elkészítem a régi vázát: beteszem hűlt, sötét szívembe.

Érsemjén, 1954

Téli monológ(Fagyott ágak siratója)

Ha majd a hó itt mind elolvad és felszakad a jégbilincs,Ha majd a réten szárba szökken ezer virág, száz nyári kincs.

Ha majd a fáknak rügye pattan s a rózsa szirma újra nyit, kacagni fogjuk csak a telet s a télnek jég bilincseit.

Mert minden elszáll. Zord fagyokra jön még meleg, nyit még virág, lesz még a kertek régi bokra karó helyett virágos ág.

92

Csak ki télen éjbe hullott azt fedi el a fák sora.Csak a télen megfagyott ág Nem hajt ki már többé soha...

Arad, 1 9 5 4 -5 5

Csak ennyit ér

A vízbe dobtam egy virágot s a patak vitte lefele.Ringatózott a habokon A szirmok selymes levele.

Mint hogyha menne messze útra és várnák kéklő tengerek... Elnéztem, hogy a habokon a szirma éppen úgy remeg.

A víz ragadta messze tőlem, s patakparti, mohos szikla alján forgó gonosz örvény nem is adta többé vissza.

Érzem sokszor: jaj engem is vad patakon sodor vad ár.Patak ölén sziklák tövén leskelődik ezer halál.

Ezer finom lélek-szirmot vad ár sodor vad patakon patak partján, sötét völgyön szakadatlan zúg a vadon...

Minden álmom, álmodásom, lelkem szirma hull az árba, s mindeniket mélybe rántja iszapos, vad örvény árja.

93

A vízbe dobtak egy virágot, s a patak vitte lefele Ringatózott a vizeken a szirmok selymes levele,

míg elkapta zúgó örvény a rohanó, vad patakon... ...Csak ennyit ér az életem, s csak ennyit ér minden dalom.

Gyilkostó-Békás-szoros, 1954

Ének a járdaszélen

Utcasarkok, kőrengeteg... de szűk a város élete.Mozi, lokál, por és korom hát ez az élet élet-e?

Tavasz nem cseng, nyár nem zenél. El nem mereng az ősz búsan, a tél nem szent, szűzi, fehér ágya nem áll vetve dúsan.

Húsz lépés az utca széle...Másnak korzó, - nekem börtön. Aszfalt-cellám hosszát mérve időm álmodással töltöm.

Mezők, szabad szárnyalások, zúgó erdők, sötét hegyek; ne hagyjátok, hogy a város megalázott fogja legyek!

Hogy az arcom sápadt legyen s görbe ívű a gerincem, hogy sohase lássak messze szabad tetőn, hegygerincen,

94

patak partján sose üljek, sose járjak sziklaszálon, s ne vágtassak szabad széllel kalászos, nagy rónaságon.

Zúgó fenyők, segítsetek.Itt a lombok mind lehullnak, elhallgatnak a madarak, a források eldugulnak,

a koldus-fák mind nyesettek,- nem is tudják, mi az erdő - megborzongnak az esettek, ha a vihar néha eljő,

s hoz egy kósza, halk illatot, s mesél rétről, dombról, fáról, kék hegyekről, szakadékról, gólyahírről, sziklaszálról.

Nyesett szívók beleremeg, a lombjuk megborzong bele s hulló levéllel intenek a távoli erdők fele.

Oda vágyom. Az a hazám. Nyesett-lombú, beteg szívem kőrengeteg járda szélén,Itt nem gyógyítja semmi sem.

Testvéreim, mezők, hegyek, ahol még nyílt napfény ragyog: ne hagyjatok, segítsetek:Itt fogoly - ott ember vagyok.

Arad, 1955

95

Egy perc..

Nézd csak, milyen mély lila a szántás,S az ég alja, nézd, kéklő kásahegy!A derengő pír rózsaszínű mártás,S a bukkanó Nap: óriási meggy.

Egy percig tart csak. Minden más e percen, Mint lenni szokott szürke nappalon.Az első sugár úgy süt, szinte sercen,S a vonat füstje rózsaszín halom.

Egy percig tart csak, s már fakul a szántás, Látom rögös, pocsolyás ölét,Eltűnik a rózsaszínű mártás,S a vonatfüstje kormos lesz, sötét.

A pádon benn, a vén személyvonatban Valaki ásít s nyújtózik nagyot.A reggel van e fáradt mozdulatban,Az ébredő gond szava: itt vagyok.

Míg visz a vonat, a hajnal emlékét Megbolygatni sóhajjal sem merem;A robotos föld szürke életében Ez az egy perc az első szerelem.

1956

Ősszel a ligetben...

Ültem a pádon a halk ligetben s ölembe hullt egy falevél.Jöttéért postát sem fizettem gondoltam - s mégis ideér.

Halk pergamen. Finom szövésű, illatos, sárga kis levél.A fáról hullt, hol néma fésű, a sárga Ősz neszez, zenél

96

s kifésül mindent és lehullat, míg lefoszlik a lomb-ruha s mi élt, remélt, kifakulhat; zörgő avar lesz, halk, puha.

Néztem a sápadt, kis levélre és megborzongtam (jött a szél) s a liget fáit ahol érte suhogva hullt ezer levél.

De ő pihent a kezemen, mint aki hazaérkezett.Érezte meleg tenyerem s a fent mosolygó kék eget.

*

O Istenem, ha majd az ősz jön s elkéred földi életem, majd ott a végső élet-őszön ilyen lombhullást adj nekem!

Kezedre szállva én - hulló levél - elsárgult, földi pergamen; engedd, pihenjek hol élet zenél kezeden, e végtelen kezen.

Arad, 1955

Növekvő árnyak

Arany csengésű kacagás A csendet most fel nem veri A liget most oly szomorú Olyan kifosztott, emberi.

A csend csak furcsa némaság Sötét ölén, pár fáradt lány Lombot seperve tisztogat,Míg jő az est, s nő száz talány.

97

A lélek lombos ligetén Sokszor így jön az ősz, igen. Átlép a város tornyain, Falevelen, folyóvizén,

S szívedhez ér, lélek-lombok Tépett ruhája megremeg S amerre lép, hulló lombot Növekvő árnyak seprenek.

A pusztulás előtt

Már ritkul a fény és nő a remegés, Fényszűrön tompul a nap korongja S vénülő csősz indul a dombra Pár napja még ki hitte volna?

Hamar jöttek a hűvös esték, s mint vágóhídon, rémült tehenek zöld lombokban feszülő dalok iszonyodva mind térdre estek.

Csak a csicsóka sárga virága nő optimistán magasba vágyva négy méterrel a föld felett.Mert elkészült; édes gumóba a föld alá már tavasz óta hordta a drága életet.

Őszi estén

A nyárfasor halkan zenélt,Ezüst esőt szitált a hold,Ragyogtak mind a csillagok Merengő csendes este volt.

98

A réteken tücsök cirpelt Hirdette, hogy az ősz elért S kitárta már a fák felé Festékkel tele két kezét,

Hogy ecsetjével alattomban Míg tart a holdvilágos este, Pár halálra szánt zöld levél Ruháját bíborosra fesse.

Palettával a kezében,Ahogy mellettem elhaladt, Nem vett észre a zenélő, Suttogó nyárfasor alatt.

Festegetett és meg-megállt Hallgatta a tücsök zenét S én figyeltem finom ívű Festegető, művész-kezét.

Víg bohém volt, dudorászott És élvezte, amit csinál.Neki játék, nekünk szépség, Csak a fáknak rideg halál.

Ő tudta azt, s amíg festett Fel is írta egy vén fára, Mindenért itt, ami szépség Fizetni kell nemsokára.

Az álomnak, a zenének,Az örömnek mi rád talál,A könnyeknek, az életnek Egy ára van csak: a halál.

Sóhajtott és tovább indult A munkába belefáradt,S amerre járt, könnyeimmel Mostam zöldre minden ágat.

99

Számadás

Imádkoztam, ha félni kellett,S amíg aggódtak, egyre bíztam, És hogyha néha sírni kellett, Leültem s egy-egy verset írtam.

Láttam pár bíbor naplementét, Pár virágszirmot megcsodáltam, Kacagtam, hol rügyek fakadtak, s őszi erdőkben meg-megálltam.

Nem érdemeltem és szerettek, Meleg szemek sírtak, nevettek,S az utamon jöttek velem.

O, nem cserélnék senki mással, Sok könnyel és sok kacagással Szép volt nagyon az életem.

1964

Alkonyat

Halk, régi rímek bódítóan zsongnak Mint őszi nektárt tároló kasok.Opálos fényű fátyolén a múltnak Sok drága lámpa csendben átragyog.

Emlék-harmattól lucskos lett a lelkem,- Az öröm teste halvány holdsugár - Sötét utakon fénylő kincsre leltem És szívemen az ütött seb se fáj.

Az idő vize úgy ring, mint a tenger,És tartja lágyan barna partjait,S a végtelene téged, gyenge ember Imádkozni és élni megtanít.

100

Örök vándor, emlékeim hozom.E kéklő mélység hányszor felkavart...Mint fehér gőzös, jön közelebb hozzám Minden perccel a végső, tiszta part.

Gógán, 1965. június 18.

Köszönöm

Köszönöm, hogy olyan szép az erdő,És annyi szín van, annyi árnyalat,S a bánat is csak olyan halkan lépked A szíven sebzett, vérző fák alatt.

Köszönöm, hogy annyi ragyogás van,S az ég kéklik a fejünk felett,Köszönöm e békés ragyogásban A hegyen érő, dús gerezdeket.

Köszönöm a halk esték varázsát,A hűséget, mit egy szív jelent,S fejünk felett a csillagokkal tűzdelt Örök csodákra tárult végtelent.

Köszönöm, hogy öreg szívek mélyén Kitéphetetlen mélyen ott vagyok,S ha néha este fáradtan érkezem Egy kisgyerek szem mindég rám ragyog.

Köszönöm a kicsi másodikat,Kit úgy várunk, s ki nem sokára jön,S kivel szüretkor, az édes must, ha csobban, Szívünkre buggyan ezer új öröm.

Köszönöm, hogy annyi ragyogás van,S az ég kéklik a fejünk felett.Köszönöm e békés ragyogásban A hegyen érő, dús gerezdeket.

Gógánuáralja, 1965

101

Tartalom

T é li m é h e k b a lla d á jaKiásott versek................................................................................5Téli m éhek balladája................................................................. 6Őszi fák a la tt.................................................................................7Fekete v on aton ........................................................................... 7Könnyek között........................................................................... 9Ha sírni nem akarsz...................................................................9Most már tudom....................................................................... 10Ének a reggelről....................................................................... 11A csúcsok á lm a ........................................................................ 12Egy méccsel több...................................................................... 13Ö csém ........................................................................................... 14Borsón térdepelve.................................................................... 15Fenyők a hegytetőn................................................................ 16Októberi avar alatt................................................................... 18Harc a virágért.......................................................................... 19Tem etés u tán .............................................................................2 0Fundamentum........................................................................... 21Je l a rengetegben.................................................................... 2 2Elhagyott á llom ás.................................................................... 2 3Keresztúton.................................................................................2 5H argita......................................................................................... 2 6Találkoztam vele....................................................................... 2 7Téli rétek balladája...................................................................2 7Tábortűznél.................................................................................2 9A m élyben.................................................................................. 3 0Lót története m argójára....................................................... 3 2

K é t h ó p eh e ly - E m e se v e rse kMegyek feléd..............................................................................3 5Esti üzenet.................................................................................. 3 7Üzen Olavi.................................................................................. 3 8Két hópehely..............................................................................3 9Veled vagyok... (E. em lékkönyvébe)................................4 0H ó esés ..........................................................................................41Legszebb éked........................................................................... 4 2Falevél dala .................................................................................4 3

Mit is tudnék............................................................................... 4 5Ének a lombhullásban............................................................4 6A régi ház d a la ..........................................................................4 7Ének a tűzről..............................................................................4 8Derengő fén y .............................................................................4 9

Őszi szerenádŐszi hangulat.............................................................................5 3Schubert zenél........................................................................... 5 3Ó, de jó volt................................................................................ 5 4K öd.................................................................................................5 4És sárba hull................................................................................5 5Révi e s te .......................................................................................5 5Őszi szerenád.............................................................................5 6Poros lett......................................................................................5 7Találkoztunk...............................................................................5 7Csak é n .........................................................................................5 8O tth o n ......................................................................................... 5 9Ő s z .................................................................................................5 9Kívül a városon..........................................................................6 0És sírsz...........................................................................................6 2Aludj...............................................................................................6 2Augusztus....................................................................................6 3Még mi sem történt................................................................. 6 4Tudom, hogy jö n ......................................................................6 4Itt várlak én ................................................................................. 6 5Halkan lép a h o ld .................................................................... 6 7Eszembe jutsz.............................................................................6 7Az este m o st.............................................................................. 6 8G esztenyék.................................................................................6 9Valamit keresek........................................................................ 6 9Ének a mélyből..........................................................................7 0

Rom antika.................................................................................. 7 0Csak sim ítni................................................................................71

A halál halálában......................................................................7 2A Bánat volt................................................................................7 2Tavasz........................................................................................... 7 3

Korán nyíltatok..........................................................................7 4A bánat én ek e ........................................................................... 7 5

Em lék.............................................................................................75

Találkozás....................................................................................7 7Reggel a vonat ablakából......................................................7 8Nyári tá jk é p ............................................................................... 7 9Ősszel az erd ő n ........................................................................ 8 0Kösd be szem em ..................................................................... 8 2Szálló fellegek a la tt................................................................. 8 3Emlékek járnak..........................................................................8 4Istentisztelet............................................................................... 8 5A nap h a lá la ..............................................................................8 6Fagott............................................................................................ 8 7Esti k é p ........................................................................................8 8R em ény........................................................................................8 9Száz éve már................................................... .......................... 9 0Talán..............................................................................................91A gólyahír üzenete...................................................................91Téli m onológ..............................................................................9 2Csak ennyit é r ........................................................................... 9 3Ének a járdaszélen...................................................................9 4Egy perc....................................................................................... 9 6Ősszel a ligetben....................................................................... 9 6Növekvő árn y ak .......................................................................9 7A pusztulás e lő tt.......................................................................9 8Őszi e s té n ....................................................................................9 8Szám ad ás................................................................................. 1 0 0Alkonyat.................................................................................... 1 0 0K öszön öm ............................................................................... 101