ALEXANDRA BRACKEN

Írta: Alexandra Bracken A mű eredeti címe: The Darkest Minds

Fordította: Bozai Ágota

Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Vajna Gyöngyi Nyelvi korrektor: Várhidi Gyula

Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila

© Alexandra Bracken 2012 © Bozai Ágota 2014

© Maxim Könyvkiadó Kft. 2014

A kiadvány a Disney, Hyperion Books engedélyével készült.

Borítóterv: Sammy Yuen

ISSN: 2063–6989 ISBN: 978 963 261 550 9 (puhatáblás), kiadói kód: MX–890 ISBN: 978 963

261 551 6 (keménytáblás), kiadói kód: MX–891

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H

Tel.: (62) 548–444, fax: (62) 548–443, e–mail: info@maxim.co.hu Felelős kiadó: Puskás Norbert

Stephanie–nak és Danielnek

PROLÓGUS

AMIKOR A FEHÉR zaj a fülünkbe hasított, a kertben voltunk, gyomláltunk.

Mindig nehezen viseltem. Mindegy, hogy éppen a szabadban talált vagy az ebédlőben vagy a cellámban bezárva. Amikor a fehér zaj elkez-dődött, a visító hangok úgy csaptak a dobhártyámra, mintha csőbomba robbant volna a fülem mellett. Thurmond táborban a többi lány néhány perc után össze tudta szedni magát; úgy rázták le magukról az émely-gést, a rosszullétet, a tájékozódási zavart, mint a tábori egyenruhájukra tapadt fűszálakat. De én? Nekem órákig tartott, míg valamilyen szinten összeszedtem magamat.

Ennek a fehérzaj-hatásnak sem kellett volna másnak lennie. De más volt. Nem láttam, mi történt, mi váltotta ki a büntetést. A tábor villanyke-

rítéséhez olyan közel dolgoztunk, hogy éreztem a perzselődés szagát a levegőben, a feszültség a fogaimban vibrált. Lehet, hogy valaki volt olyan bátor, és elhatározta, hogy átlépi a Kert határát. Az is lehet, hogy nagyot álmodott, és megvalósította azt, amiről mindannyian álmodunk, és kővel fejbe dobta a legközelebbi PSF-katonát. Azért érdemes lett volna.

Csak azt tudtam biztosan, hogy a magasban elhelyezett hangszórók-ból két figyelmeztető zaj reccsent: egy rövidebb és egy hosszabb. Felállt a hátamon a szőr, ahogy összegörnyedtem a sáros földön, kezemet szo-rosan fülemre szorítva, vállamat megfeszítve, várva az ütést.

A hangszórókból üvöltő hang igazából nem fehér zaj volt. Nem az a hátborzongató zsongás volt, ami néha megremegteti a levegőt, amikor éppen egyedül vagyok, csendben, és nem is a számítógép-monitorok halk duruzsolása. Az Egyesült Államok kormánya és a kormány által létrehozott Pszí-fiatalok Államtitkársága számára az a hang az autóri-asztó és a fogorvosi fúró hangjának szerelemgyereke volt; olyan hang-erővel nyomatták, hogy az ember füle bevérzett tőle.

Szó szerint. A hang kiszakadt a hangszórókból, és testem minden idegszálát tép-

te. Utat talált az ujjaim között, hangosabb volt, mint száz rémséges ka-masz sikoltozása, befészkelte magát az agyam közepébe, ahova nem érhettem el, ahonnan nem szaggathattam ki.

Könnybe lábadt a szemem. Próbáltam arcomat a földbe fúrni; de nem lett könnyebb, csak a szám lett tele vérrel és sárral. Mellettem az egyik lány előre bukott; szája kiáltásra nyitva, de nem hallottam a hang-ját. Minden más eltompult.

Testem rázkódott a hanghullámoktól, magától összegömbölyödött, mint valami régi, sárguló papírdarab. Éreztem, hogy valaki megfogja a vállamat és ráz; hallottam, hogy a nevemet mondja – Ruby –, de túlsá-gosan odavoltam. Nem tudtam válaszolni. Benne voltam már, benne, egészen benne, lesüllyedtem, és nem volt már semmi; mintha a föld egyetlen mély lélegzettel nyelt volna el engem. Aztán sötétség.

És csend.

EGY GRACE SOMERFIELD volt az első, aki meghalt. Legalábbis az én osztályomban, negyedikben ő volt az első. Biztos

vagyok abban, hogy akkorra már több ezer, ha nem több százezer gye-rek halt meg úgy, ahogy ő. Az emberek hamar rájöttek, eléggé gyorsan összeállt a kép… illetve kitalálták, hogyan kell előttünk sokáig titkolni; addigra már sok idő telt el az első gyerek halála óta.

Amikor végül napvilágra került, hogy gyerekek halnak meg és miért, az én általános iskolámban szigorú szabályokat léptettek életbe; a taná-rok és az iskola személyzete nem beszélhetett nekünk az úgynevezett Everhart-kórról. Egy szóval sem említették. A betegséget Michael Everhartról nevezték el; ő volt az első gyerek, aki bizonyíthatóan ebben halt meg. Aztán valaki hamarosan úgy döntött, hogy ideje rendes nevet adni neki. Így lett Idiopathic Adolescent Acute Neurodegeneration – IAAN. Ismeretlen eredetű akut serdülőkori idegsorvadás. Aztán csak Michael-betegségnek hívtuk, amikor kitört nálunk.

A felnőttek, akiket ismertem, ezt a tudást hamis ölelések és moso-lyok mögé rejtették. Én akkor még a saját világomban éltem: pónilova-im és autógyűjteményem között. Visszatekintve el sem tudom hinni, milyen naiv voltam, mennyi jelet nem ismertem fel, pedig hányszor lett volna alkalmam rájönni; például akkor, amikor apám, aki rendőr, ha hazajött a munkából, alig tudott rám nézni. Anyám szigorú vitamindié-tára fogott, és soha nem hagyott magamra, néhány percig sem.

Másrészt a szüleim mindketten egykék voltak. Nem volt a családban halott unokatestvér, hogy a sürgős figyelmeztetés ilyen úton eljusson hozzánk, és anyám nem hagyta, hogy apám üzembe helyezze a „lélek-romboló szemét és esztelen szórakozás hirdetőjét”, amit a többség tele-víziónak nevez, így rémisztő hírek sem rengették meg világomat. Ez, plusz az internetes kereséseim feletti CIA-szintű szülői ellenőrzés elég jól megoldotta, hogy inkább az foglalkoztasson, hogyan vannak elren-dezve a plüssállatok az ágyamon, mint azzal, hogy meghalhatok a tizedik születésnapom előtt.

Teljesen felkészületlenül ért, ami szeptember tizenötödikén történt. Előző éjjel esett az eső, ezért a szüleim piros gumicsizmát húztak a

lábamra, úgy indítottak iskolába. Az órán a dinoszauruszokról beszél-gettünk és a dőlt betűs írást gyakoroltuk, aztán Mrs. Port szokásos meg-könnyebbült mosolyával engedett el minket ebédszünetre.

Az aznapi ebéd minden részletére pontosan emlékszem; nem azért, mert Grace-szel szemben ültem az asztalnál, hanem mert ő volt az első, és mert nem lett volna szabad megtörténnie. Nem volt olyan idős, mint a nagyszülők. Nem volt rákja, mint anya barátnőjének, Sarának. Nem volt allergiája, nem köhögött, nem volt rajta sérülés… semmi. Teljesen váratlanul ért, hogy meghalt, és egyikünk sem értette… amikor megér-tettük, már túl késő volt.

Grace élénk vitát folytatott arról, vajon légy dermedt-e a gyümölcs-zseléjébe. A vörös massza remegett a műanyag pohárban, ahogy körbe mutogatta, néha a szélein kibuggyant, mert Grace túl erősen markolta. Természetesen mindenki véleményt akart mondani, vajon tényleg légy-e vagy egy cukorka, amit Grace nyomott bele. Én is kíváncsi voltam.

– Nem hazudok – mondta Grace. – Én csak… Elhallgatott. A műanyag pohár kicsúszott az ujjai közül, az asztalra

esett. Grace szája tátva maradt, szeme meredten nézett valamire a fejem mögött. Homlokát ráncolta, mintha nagyon figyelne valakire, aki éppen valami bonyolult dolgot magyaráz neki.

Emlékszem, rákérdeztem: – Grace? Jól vagy?

Szeme felfelé rebbent, kilátszott a fehérje egy pillanatra, aztán szem-héja lecsukódott. Grace felsóhajtott, nagyon halkan, olyan gyengén, hogy az ajkára tapadt barna hajszála sem mozdult.

Mindenki dermedten nézte, aki a közelében ült, bár mind ugyanarra gondoltunk: arra, hogy elájult. Egy-két héttel korábban Josh Preston elájult a játszótéren; Mrs. Port megmagyarázta az okát: nem volt elég cukor a szervezetében… vagy valami hasonló hülyeség.

Egy felvigyázó sietett az asztalhoz. A négy öreg hölgy egyike, akik fehér napellenzős sapkában, nyakukban síppal vigyáztak ránk a játszó-téren és ebédnél az iskolában. Fogalmam sincs, volt-e az öreg hölgynek bármiféle egészségügyi képzettsége azon kívül, hogy halvány fogalma lehetett az újraélesztésről, de a földre húzta Grace elernyedt testét.

Népes és kíváncsi közönsége volt, ahogy fülét Grace élénk rózsaszín pólójára szorította; a nem létező szívhangokat hallgatta. Nem tudom, mit gondolt az öreg hölgy, de kiabálni kezdett, és hirtelen fehér szemel-lenzők és kíváncsi arcok vettek körül minket. Csak akkor vettük észre, hogy Grace halott, amikor Ben Cho a tornacsukájával megmozdította az élettelen kezet.

A többi gyerek sikítozni kezdett. Az egyik lány, Tess olyan görcsö-sen sírt, hogy nem kapott levegőt. Apró lábak dobogtak a menza ajtaja felé.

Én csak ültem a helyemen, otthagyott ebédek között, és a zselét néz-tem, csak néztem abban a műanyag pohárban, és hagytam, hogy végig-zsibbadjon bennem a rémület, míg úgy nem éreztem, hogy karom, lá-bam örökre az asztalhoz fog fagyni. Ha az iskola biztonsági őre nem jött volna értem és nem vitt volna ki, nem tudom, mennyi ideig maradtam volna ott.

Arra gondoltam: Grace halott. Grace halott? Igen. Grace halott. És még rosszabb lett a helyzet. Egy hónappal később a Járványügyi és Járványmegelőzési Központ

kiadott egy listát, amelyben öt tünetet írtak le, hogy segítsenek a szü-lőknek felismerni, vajon a gyermeküknél fennáll-e az IAAN betegség kockázata. Akkorra már az osztálytársaim fele halott volt.

Anyám olyan jól elrejtette a listát, hogy csak véletlenül találtam meg, amikor felmásztam a konyhapultra, hogy megkeressem a csokoládét, amit a sütéshez használt dolgok mögött tartott, elrejtve.

HONNAN TUDJUK, HOGY GYERMEKÜNK VESZÉLYEZTETETT? Ez állt azon a szórólapon. Felismertem a feltűnő, narancsvörös papírt: ezt küldte haza velünk, a néhány életben maradt tanulóval Mrs. Port néhány nappal korábban. Kétszer összehajtotta és három tűzőkapcsot nyomott a széleire, nehogy elolvassuk. RUBY SZÜLEINEK, SAJÁT KE-ZÜKBE. Ezt írta rá és háromszor aláhúzta. A három aláhúzás már ko-moly. A szüleim nagyon dühösek lennének rám, ha kinyitnám.

Szerencsére, amikor otthon megtaláltam, már ki volt bontva. 1. Gyermeke hirtelen mogorva és visszahúzódó lesz és/ vagy elvesz-

ti érdeklődését olyan tevékenységek iránt, amelyekben korábban élvezettel vett részt.

2. A megszokottól eltérően nehézségei támadnak a figyelem fenntar-tásában, vagy hirtelen rendkívüli figyelemmel koncentrál felada-tokra, amely azzal jár, hogy elveszti időérzékét (nem tudja, mi-lyen régóta belefeledkezett) és/vagy elhanyagolja magát vagy má-sokkal való kapcsolatait.

3. Hallucinációkat él át, hány, krónikus migrénje van, emlékezetki-esés és/vagy ájulás fordul elő.

4. Hajlamossá válik erőszakos kitörésekre, szokatlanul figyelmetlen, hanyag viselkedés jelenik meg, vagy sérülést okoz magának (megmagyarázhatatlan égés, horzsolás, vágás jelenik meg a tes-tén).

5. Megmagyarázhatatlan, veszélyes magatartás vagy képesség jele-nik meg nála, ha önöknek vagy másoknak testi sérülést okoz.

E TÜNETEK BÁRMELYIKÉNEK MEGJELENÉSE ESETÉN RE-GISZTRÁLJÁK AZ IAAN.GOV HONLAPON, ÉS VÁRJANAK! A HELYI EGÉSZSÉGÜGYI HATÓSÁGOK HAMAROSAN FEL-

VESZIK ÖNÖKKEL A KAPCSOLATOT, ÉS A GYERMEKET KÓRHÁZBA VISZIK. Miután elolvassam a szórólapot, gondosan összehajtogattam, ponto-

san oda és úgy tettem vissza, ahol és ahogyan volt, aztán a mosogatóba hánytam.

Azon a héten nagyi telefonált, és a maga nevezzük-nevén-amit-a-nevén-kell-nevezni-nagyi módján mindent megmagyarázott nekem. Elmondta, hogy mindenfelé gyerekek halnak meg, mind velem egyidő-sek. De az orvosok már dolgoznak a megoldáson, és nem szabad fél-nem, mert az unokája vagyok, és minden rendben lesz. Azt mondta, legyek jó kislány, és mondjam meg a szüleimnek, ha furcsán érezném magamat. Rákérdezett, hogy megértettem-e.

A dolgok nagyon hamar változtak rosszról rémisztőre. Egy héttel azután, hogy a szomszédságunkban lakó négy gyerek közül hármat el-temettek, az elnök beszédet intézett a nemzethez. Anya és apa a számí-tógépen élőben nézték; én a dolgozószoba ajtaja előtt hallgatóztam.

„Honfitársaim, Amerikaiak!”, kezdte Gray elnök. Rettenetes kataszt-rófával vagyunk kénytelenek szembenézni, amely nem csak gyermekeink életét fenyegeti, hanem nagy nemzetünk jövőjét is. Talán vigaszt jelent önöknek a tudat, hogy e nagy szükség idején mi itt Washingtonban programokat dolgozunk ki, amelyek egyrészt azokat a családokat hiva-tottak segíteni, amelyeket ez a szörnyű tragédia érint, másrészt a gyer-mekeket, akik szerencsére túlélték ezt.”

Bárcsak láthattam volna az elnök arcát, ahogy ezt mondta, mert azt hiszem, tudta – tudnia kellett –, hogy ennek a fenyegető veszélynek, az elvileg dicsőséges jövőnk előtt álló akadálynak semmi köze azokhoz a gyerekekhez, akik meghaltak. Akiket a föld alá temettek vagy elham-vasztottak, nem tehetnek semmit, csak azok emlékeiben kísérthetnek, akik szerették őket. Eltávoztak közülünk. Örökre.

És az a tünetlista, amit a tanárok összehajtva, összekapcsozva küld-tek haza, amit százszor hirdettek a hírekben, ahogy a halottak képei végiggördültek a képernyő alsó sávjában? Sosem azoktól a gyerekektől

féltek, akik meghaltak, nem attól rettegtek, milyen üresség marad utá-nuk.

Tőlünk, a túlélőktől féltek.

KETTŐ ESETT AZ ESŐ azon a napon, amikor a Thurmond táborba hoztak

minket, és esett egész héten, meg az azt követő héten is. Dermesztő hideg eső volt, olyan, ami hó lett volna, ha öt fokkal hidegebb van. Em-lékszem, néztem, ahogy az esőcseppek vadul cikázó nyomot hagynak az iskolabusz ablakán. Ha otthon lettem volna, ha szüleim valamelyik au-tójával utaztam volna, ujjammal követtem volna kanyargós nyomukat a hideg üvegen. Az iskolabuszon azonban hátra volt kötve a kezem, és a fekete egyenruhás férfiak négyünket zsúfoltak egy ülésbe. Alig volt annyi hely, hogy lélegezzünk.

A több mint száz testből kiáramló hő páraréteget vont a busz ablaká-ra, és nem engedte látni a külső világot. Később a gyerekeket a táborba szállító sárga iskolabuszok ablakait fekete festékkel mázolták be. Akkor ez még nem jutott eszükbe.

Az öt órás utazás alatt végig én ültem a legközelebb az ablakhoz, ezért, amikor az eső egy kicsit alábbhagyott, láttam néhány részletet a tájból. Nem sokban különböztek; zöldellő gazdaságok, sűrű erdők. Úgy gondoltam, még nem hagytuk el Virginia államot.

A mellettem ülő lány, akit később a Kékek közé sorolnak, mintha egyszer felismert volna valamit, mert közelebb hajolt hozzám, hogy jobban lásson. Kicsit ismerősnek láttam, mintha találkoztam volna már vele a városomban, vagy talán a szomszéd városba való. Azt hiszem,

azon a buszon mindenki Virginia államból volt, de ezt nem tudhattam meg, mert az egész utazásra egyetlen főszabály vonatkozott: csend.

Miután előző nap elvittek otthonról, éjszakára a többiekkel együtt valami raktárba csuktak. A helyiségben természetellenes fényesség volt; egy csoportban ültettek minket a mocskos cementpadlóra, és három reflektort irányítottak ránk. Nem alhattunk. A szemem olyan erősen könnyezett a portól, hogy nem láttam a maszatos, sápadt arcokat körü-löttem, a távolabb, a fénykörökön kívül álló, minket figyelő katonák arcát még kevésbé. Furcsamód már nem voltak ép, egész, egyszerű fér-fiak és nők. A félálom szürke ködében kis, rémisztő részletekben érzé-keltem őket: a cipőkrém olajbűze, a merev bőr nyikorgása, ajkuk undor-ral rándulása. Bakancsorr, ahogy az oldalamba rúg és kényszerít, hogy ébredjek, ne aludjak el.

Másnap reggel az utazás teljes csendben történt; nem volt más hang a buszon, csak a katonák rádiója szólt időnként, és a busz hátuljában páran sírtak. Az ülésünk végén ülő gyerek a nadrágjába vizelt, de nem szólt a mellette álló vörös hajú PSF-esnek. Mert ez a PSF-es pofon vág-ta, amikor reklamált, hogy egész nap nem kaptunk enni.

A padlóra feszítettem csupasz talpamat, próbáltam mozdulatlanul tartani a lábamat. Az éhségtől az én fejemben is furcsa érzések kavarog-tak; időnként felbukkantak ezek a gondolatok, és még a rémület hullá-mainál is erősebbek voltak. Nehéz volt koncentrálni, még nehezebb mozdulatlanul ülni; úgy éreztem, mintha összemennék; próbáltam bele-simulni az ülésbe, és teljesen észrevehetetlenné válni. Kezem zsibbadni kezdett, olyan sokáig voltam mozdulatlan. Igyekeztem egy kicsit tágíta-ni a műanyag szalagon, amivel a csuklómat kötötték össze, de csak még mélyebben vágott a bőrömbe.

– Psi Special Forces, azaz Pszí Különleges Erők – így nevezte meg magát és a többieket a buszsofőr, amikor felvett minket a raktárnál.

– A PSF parancsnoka, Joseph Taylor utasítására velünk kell jönnö-tök.

Bizonyítékul felmutatott valami papírt, szóval gondolom, tényleg így volt. Amúgy is azt tanították nekem, hogy a felnőttekkel ne vitatkozzak.

A busz nagyot zökkent, amikor letért a keskeny útról, és bekanyaro-dott egy kisebb földútra. A rázkódásra felébredt, aki olyan szerencsés vagy fáradt volt, hogy sikerült elaludnia. A zötykölődésre a fekete egyenruhások is felélénkültek. A férfiak és a nők is kihúzták magukat, és figyelmük gyakran rebbent a szélvédő felé.

Előbb a magas kerítést láttam meg. A sötétedő szürke égbolt mindent borongós sötétkékbe vont, azt nem. A kerítés ezüstös fényben ragyo-gott, ahogy a szél átsüvített a résein. Ablakom alatt több tucat ember, férfiak, nők egyenruhában, gyors kocogásban kísérték a buszt. A PSF-esek a kapunál, az őrbódéban felálltak, és tisztelegtek a sofőrnek, ahogy az elhúzott mellettük.

A busz nem sokkal később megállt, és őreink kényszerítettek minket, hogy teljesen mozdulatlanul üljünk, amíg a tábor kapuja becsukódik mögöttünk. A kapuzár mennydörgésszerű csattanással került a helyére, miután a kapu két szárnya összeért. Nem a mienk volt az első busz… Az első busz évekkel ezelőtt érkezett. És nem is mi voltunk az utolsók. Még három év telt el, mire a táborba zártak létszáma elérte a maximu-mot.

Egy lélegzetvételnyi mozdulatlanság volt, aztán egy fekete csőgallé-ros katona feltépte a busz ajtaját. A sofőr keze mozdult, behúzta a kézi-féket… ezzel eloszlatott minden reményt, hogy ez csak egy rövid meg-álló.

Hatalmas termetű férfi volt, olyan, akiből kinéznénk, hogy gonosz óriást játszik valami filmben, vagy gazemberfigurát alakít rajzfilmben, ilyesmi. A PSF-es nem tolta hátra a csuklyáját, így nem lehetett látni az arcát, a haját, semmit, amiből később felismerhetném. Azt hiszem, ez nem is számít. Nem a maga nevében beszélt. A tábor hatóságát képvi-selte.

– Felálltok és fegyelmezetten elhagyjátok a buszt – üvöltött. A sofőr próbálta a mikrofont nyújtani neki, de a katona félrelökte a kezét. – Tí-zes csoportokba rendeződtök, bevisznek benneteket tesztre. Ne próbál-jatok futni! Ne beszéljetek! Ne csináljatok semmit, amire nem kaptok utasítást! Aki nem tartja be ezeket a szabályokat, az büntetést kap.

Tízévesen a fiatalabbak közé tartoztam azon a buszon, de voltak ná-lam kisebbek is. Úgy láttam, a többség tizenkét éves volt, sőt, tizenhá-rom évesek is voltak közöttünk. A katonák szemében égő gyűlölet és bizalmatlanság engem megfélemlített, de az idősebbekben lázadást szí-tott.

– Basszál egyedül! – kiáltott valaki a busz hátuljából. Mindenki egyszerre fordult hátra, éppen időben, hogy lássuk, ahogy

a tűzvörös hajú PSF-es nő puskatussal a kamasz arcába csap. A fiú fel-sikoltott a fájdalomtól és a meglepetéstől, amikor a katonanő még egy-szer ugyanúgy ütött. Láttam, ahogy szájából kevés vérpermet áradt ki a következő, dühös levegővételnél. Hátrakötött kézzel képtelen volt vé-dekezni. Egyszerűen el kellett viselnie.

Elkezdték kiterelni a kölyköket a buszból; egyszerre egy ülésnyi négy embert, de én még mindig azt a fiút néztem. Mintha néma, mérge-ző dühből vont volna felhőt maga köré. Nem tudom, megérezte-e, hogy bámulom, vagy micsoda, de az a fiú megfordult és rám nézett. Bólin-tott, mintha biztatást akarna adni. Aztán rám mosolygott, és megláttam véres fogát. Éreztem, hogy valaki felránt, kiragad az ülésből, és a kö-vetkező pillanatban már a busz nedves lépcsőin csúsztam lefelé, és ki-buktam a szakadó esőbe. Egy másik PSF-es felállított, és két, körülbelül velem egykorú lány felé irányított. Ruhájuk úgy tapadt rájuk, mintha régi, levedlendő bőrük lenne; áttetszőn lógott rajtuk.

Körülöttünk nagyjából húsz PSF-es lehetett, a gyerekek rendezett so-rai körül rajzottak. Lábfejemet teljesen elborította a sár; vacogtam pi-zsamámban, de senkit nem érdekelt, senki nem figyelt fel rám, és senki nem vágta le a kezünkről a műanyag kötözőpántot. Csendben, nyel-vünkre harapva vártunk. Felnéztem a felhőkre, arcomat a sűrű eső felé fordítottam. Mintha az ég darabonként hullna le ránk.

Az utolsó négyes csoportokat emelték le a buszról, ejtették a földre, köztük a sérült arcú fiút. Őt hagyták legutoljára; egy üres tekintetű sző-ke lány mögött terelték kifelé. Alig láttam őket a szakadó esőben, a busz bepárásodott ablakai mögött, de biztos voltam abban, hogy láttam, amint előrehajol, és súg valamit a lánynak, amikor a lány a busz első

lépcsőjére lépett. A lány bólintott, álla alig észrevehetően, gyorsan mozdult. Abban a pillanatban, ahogy lába a sáros földre ért, jobbra ug-rott ki, el a legközelebbi PSF-es keze alatt. Az egyik PSF-es félelmetes hangon bődült fel:

– Megállni! De a lány csak futott tovább, egyenesen a kapu felé. Mindenki rá fi-

gyelt, senki sem nézte a fiút, aki még a buszon volt. Csak én. A fiú las-san, óvatosan csúszott le a lépcsőn, fehér csuklyás felsőjének eleje csu-pa vér volt. Ugyanaz a PSF-es segítette le, aki megütötte; a többieknek is ő segített leszállni. Néztem, ahogy a katonanő ujjai a karjára fonód-nak, könyökét markolja, és én is éreztem még szorítását felhorzsolt bő-römön. Néztem, ahogy a fiú a PSF-es felé fordul, és mond neki valamit. Arca a tökéletes nyugalom maszkja.

Néztem, ahogy erre a PSF-es rögtön elengedi a karját, előveszi a pisztolyát, és szó nélkül – a szeme sem rebbent – a pisztolycsövet a szájába vette, és meghúzta a ravaszt.

Nem tudom, én sikítottam-e hangosan, vagy az a katonanő ébredt rá arra, hogy mit tesz, bár a ráébredéssel két másodpercet elkésett; már nem tudta megállítani. Az a kép… az arca – leesett álla, koponyájából kidülledő szeme, a hirtelen petyhüdtté vált bőr megremegése – úgy égett bele a levegőbe, mintha egy fényérzékeny filmet túl sokáig tettek volna ki a busz oldalára csapódó rózsaszín, homályos vér és hajcsomók látványának.

A mellettem álló gyerek elájult, aztán kivétel nélkül mindenki sikí-tott.

A PSF-es pontosan akkor zuhant a földre, amikor a lányt leterítették. Az eső lemosta a katona vérét a busz ablakáról és sárga oldaláról, előbb megnyúltak a sötét vonalak, aztán eltűntek teljesen. Nagyon gyorsan.

A fiú csak minket nézett. – Fussatok! – kiáltotta; betört foga látszott. – Mire vártok? Fussatok!

Fussatok! És az első dolog, ami eszembe jutott, nem az volt, hogy Mi vagy te?,

és nem is az, hogy Miért?

Hanem az, hogy: De nekem nincs hová mennem. Olyan pánik tört ki, mintha az egész buszt felrobbantották volna.

Voltak gyerekek, akik a felszólítás szerint a kerítés felé iramodtak, de útjukat állta a sorfal; fekete ruhás katonák jelentek meg szinte a semmi-ből. A többség azonban csak állt, sikított és sikított és sikított, és köz-ben zuhogott az eső, és a sárba tapadt a lábuk, mintha a föld szívta vol-na magához őket. Egy lány a vállával a földre lökött, ahogy a többi PSF-es a fiú felé rohant, aki még mindig ott állt a busz ajtajában. A töb-bi katona ránk üvöltött, hogy üljünk a földre és ne moccanjunk. Azt tettem, amit mondtak.

– Narancs kód! Narancs kód! – hallottam valamelyiküket az adóve-vőbe üvölteni. – Helyzet van a főkapunál. Narancs riasztást kell….

Csak akkor mertem újra felnézni, miután újra összetereltek minket, és a sebesült arcú fiút a földre teperték. Akkor mertem belegondolni, és a hideg végigfutott a hátamon a gondolattól, vajon ő az egyetlen közöt-tünk, aki ilyesmire képes, vagy vannak mások is. Vagy mindenki azért van itt, mert képesek elérni, hogy valaki más így ártson magának.

Én nem – vibrált az agyamban –, én nem, nem vagyok ilyen, tévedés történt, tévedtek.

Ürességet éreztem magamban, mintha a mellkasomban kongó űr lett volna; néztem, csak néztem, ahogy az egyik katona festékspray-vel ha-talmas X–et fest a fiú hátára. A fiú csak azért hagyta abba az üvöltést, mert két PSF-es fekete maszkot húzott arca alsó felére… mintha kutyá-ra tettek volna szájkosarat.

A feszültség úgy gyöngyözött a bőrömön, mintha kivert volna a ve-rejték. Végigmeneteltettek a táboron az egészségügyi körlet felé, hogy csoportokra osszanak minket. Menetelés közben láttunk más gyereke-ket, akik az ellenkező irányba haladtak; nyomorúságos fabarakkok felől érkeztek. Mindegyikük fehér egyenruhát viselt, hátukon más-más színű X-szel, felette feketével írt szám. Öt különböző színt láttam: zöldet, kéket, sárgát, narancsszínt és vöröset.

A zöld és kék X-esek szabadon járkálhattak, karjukat testük mellett lóbálva. Azok, akiket halványsárga, narancsszín vagy vörös X-szel je-

löltek meg, kénytelenek voltak kezükön és lábukon fémbilincsekkel vonszolni magukat; hosszú lánc kötötte össze őket. A narancsszín X-et viselőkön szájkosárszerű maszk volt.

Éles fénybe, száraz levegőre tereltek minket; a tépett papírtáblán az EGÉSZSÉGÜGYI KÖRLET felirat állt. Orvosok és ápolók álltak a folyo-só teljes hosszában; grimaszolva, fejüket ingatva néztek minket. A sakktáblamintában lerakott padlólapok csúszósak lettek a lehullott eső-víztől és tapadó sártól, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy el ne csússzak. Orromat fertőtlenítő alkohol és hamis citromillat töltötte be.

Jobbra-balra üres ágyak és petyhüdten lógó fehér függönyök; aztán egyesével haladtunk felfelé egy sötét beton lépcsőházban, az emeletre. Nem volt köztünk egyetlen Narancsvörös sem. Egyetlen Vörös sem.

Éreztem, hogy gyomrom összeszorul; émelyegtem, borzongtam egy-szerre. Folyton azt az arcot láttam magam előtt, a katonanő arcát, abban a pillanatban, amikor meghúzta a ravaszt, és a véres haját, ami a lábam-nál toccsant a földre. És anyám arcát is magam előtt láttam, amikor a garázsba zárt. És nagyanya arcát.

El fog jönni, gondoltam. Nagyanya el fog jönni, és helyre teszi anyát és apát, és aztán kiszabadít engem. El fog jönni, el fog jönni, el fog jön-ni…

Az emeleten végre levágták a kezünkről a műanyag pántot, és me-gint szortíroztak minket. A társaság felét a folyosó jobb oldalára küld-ték, a másik felét balra. Mindkét oldal ugyanolyannak látszott: néhány csukott ajtó, a folyosó végén egy kis ablak. Egy pillanatig nem csinál-tam mást, csak néztem, ahogy a keskeny, párás üveget veri az eső. Az-tán a bal oldali ajtó halk nyikorgással kinyílt, és pufók, középkorú férfi-arc jelent meg. Ránk pillantott, aztán súgott valamit az egyik PSF-esnek, aki csoportunk elején állt. Egyre több ajtó nyílt ki, egyszerre újabb felnőttek jelentek meg. Fehér köpenyükön kívül a gyanakvó te-kintet volt közös bennük.

A PSF-katona szó nélkül vonszolni és lökdösni kezdte a gyerekeket a fehér köpenyesek és rendelőjük felé. A sorból hallatszó za-

vart/nyugtalan hangokat a hangszórókból megszólaló átható zaj némí-totta el. Lábujjhegyről visszazökkentem a sarkamra, néztem, ahogy egyik ajtó a másik után csukódik be, és arra gondoltam, vajon viszontlá-tom-e még azokat, akik bementek.

Mi a baj velünk? Úgy éreztem, mintha nedves homokkal lenne tele a fejem. A sebesült fiú sehol sem volt, de emléke végigkísért a táboron. Vajon azért hoztak minket ide, mert úgy gondolják, mi is megfertőződ-tünk az Everhart-betegséggel? Úgy gondolják, hogy meg fogunk halni?

Hogyan tudta az a fiú rávenni a PSF-est, hogy azt tegye, amit tett? Ahogy ott álltam, éreztem, hogy egy kéz csusszan a kezembe; annyi-

ra remegett, hogy belefájdultak az ízületeim. A lány – ugyanaz, aki odakint lelökött a sárba – szúrós szemmel nézett rám. Sötétszőke haja a koponyájára tapadt, felső ajkának széle és orra között íves, rózsaszín heg húzódott. Szeme villant, és amikor megszólalt, láttam, hogy levág-ták a fogszabályozója drótját, de a fogán hagyták a felragasztott fémla-pocskákat.

– Ne rettegj! – súgta. – Ne hagyd, hogy lássák, mennyire félsz. A kabátján lévő kézírásos címke felirata szerint SAMANTHA DAHL.

A címke a gallérja hajtókáján volt, hátul, mintha mellékes lenne, csak afféle utógondolat.

Összeért a vállunk, elég közel álltunk egymáshoz, hogy összekul-csolt ujjainkat elrejtette pizsamám és az ő lila pufi dzsekijének ujja. Aznap reggel gyűjtötték be, amikor értem jöttek; ő éppen iskolába in-dult. Ennek egy napja, szóval tegnap volt, de emlékszem, hogy sötét szemében gyűlölet égett, ahogy ott kuporgott a furgon hátuljában, aho-vá bezártak minket. Nem sikítozott, mint a többiek.

A gyerekek, akik korábban eltűntek az ajtók mögött, most kiléptek; szürke pulóver és rövidnadrág volt a kezükben. Nem álltak vissza kö-zénk a sorba, lefelé terelték őket, mielőtt bárki beszélhetett volna velük, mielőtt bárki kérdőn nézhetett volna rájuk.

Nem tűnik úgy, mintha fájdalmat okoztak volna nekik. Alkoholos filctoll festékének szagát éreztem rajtuk és még valamit, ami lehetett

injekció előtti bőrfertőtlenítő alkohol, de egyikük sem vérzett, egyikük sem sírt.

Amikor végül a lányra került a sor, az elöl álló PSF-es éles rántással szétválasztott minket. Vele akartam bemenni, azt akartam, hogy együtt nézzünk szembe azzal, ami odabent van. Minden jobb lehet annál, hogy megint egyedül kelljen lennem, támasz nélkül úgy, hogy nincs kibe, nincs mibe kapaszkodnom.

Kezem olyan erősen remegett, hogy kénytelen voltam karba fonni, könyökömet markolni. Ott álltam a sor elején; a PSF-es fényes fekete bakancsa és az én sáros lábujjaim között húzódó sakktáblamintás padló-lapokat néztem. Végtelenül fáradt voltam, hiszen előző éjszaka le sem hunytam a szememet; a katona cipőpasztájának szagától még jobban elhomályosult a tudatom.

Aztán engem szólítottak. Félhomályos rendelőben találtam magamat; feleakkora volt, mint az

otthoni, rendetlen szobám. Nem emlékszem arra, hogyan léptem be a helyiségbe.

– Név? Vizsgálóasztalt láttam, és a felette lógó furcsa, glória alakú szürke

gépet. A fehér köpenyes ember arca az asztalon lévő laptop mögül bukkant

elő. Törékeny alkatú férfi volt, vékony, ezüstkeretes szemüvege mintha minden hirtelen mozdulatnál le akarna esni az orráról. Hangja szokatla-nul magas; szinte nem is mondta, hanem vinnyogta a szavakat. A csu-kott ajtóhoz nyomtam hátamat, minél nagyobb távolságot akartam tar-tani köztem, az idegen és a gép között.

A fehér köpenyes követte tekintetem irányát. Látta, hogy a vizsgáló-asztalt nézem.

– Az egy átvilágító berendezés. Nem kell félni tőle. Bizonyára nem látszott rajtam a megnyugvás, mert folytatta. – Volt már eltörve csontod, beütötted a fejedet? Tudod, mi az a CT? Türelmes hangja hatására egy lépést tettem felé. Fejemet ingattam.

– Egy perc és szólok, hogy feküdj fel arra az ágyra, és azzal a géppel ellenőrzöm, hogy biztosan minden rendben van-e a fejeddel. De előbb meg kell mondanod a nevedet.

…hogy biztosan minden rendben van-e a fejeddel… Honnan tudta…? – A neved? – Ruby – feleltem, aztán betűznöm kellett neki a vezetéknevemet. Ekkor gépelni kezdett, ez egy pillanatra elvonta a figyelmét. Tekinte-

tem újra a gépre siklott, és arra gondoltam, milyen fájdalmas lehet, ha belenéznek a fejembe. Az járt az eszemben, vajon meglátja-e, mit tet-tem.

– A francba, ezek kezdenek ellustulni – átkozódott a fehér köpenyes, inkább magának, mint nekem. – Nem kaptál előbesorolást?

Fogalmam sem volt, miről beszél. – Amikor elvittek, nem kérdeztek ki? – kérdezte, azzal felállt. A he-

lyiség egyáltalán nem volt tágasnak mondható. Két lépéssel mellém ért, és alig kettőt dobbant a szívem, máris teljesen bepánikoltam. – A szüle-id jelentették a tüneteidet a katonáknak?

– Tünetek? – sikerült kipréselnem magamból a kérdést. – Nincsenek tüneteim… nekem nem…

Fejét ingatta, inkább bosszúsnak látszott, mint másnak. – Nyugodj meg; itt biztonságban vagy. Nem bántalak. A fehér köpenyes beszélt, csak beszélt; hangja egyenletes volt, nyu-

godt, szemében vibrált valami. Begyakorolt mondatoknak éreztem a szöveget.

– Nagyon sokféle tünet van – magyarázta; azzal lehajolt, hogy egye-nesen a szemembe nézhessen. Csak ferde fogait láttam, és a szeme kö-rüli sötét karikákat. Lehelete kávé- és borsmentaillatú volt. – Nagyon sokféle… gyerek van. Felvételt készítek az agyadról, és annak alapján olyan csoportba tudunk beosztani téged, ahol hozzád hasonló gyerekek vannak.

Fejemet ingattam.

– Nekem nincs semmilyen tünetem! Nagyi el fog jönni, higgye el nekem, eljön értem a nagymamám… és ő is elmondja majd. Kérem!

– Mondd csak, édes, nagyon jó vagy matekból, és szeretsz fejtörőket megoldani? A zöldek hihetetlenül okosak, és elképesztően jó a memóri-ájuk.

Az udvaron látott gyerekek jutottak eszembe, a hátukra festett színes X-ek. Zöld, gondoltam. Mi volt a többi szín? Vörös, kék, sárga és…

Narancsvörös. Mint a véres arcú fiú. – Hát, jó – mondta, nagyot szusszanva. – Feküdj szépen fel az asztal-

ra és kezdjük! Kérlek! Nem mozdultam. Túl gyorsan tolultak a gondolatok a fejembe. Kín-

szenvedés volt ránézni is. – Tedd, amit mondtam! – szólt rám, a gép felé biccentve. – Ne kell-

jen behívnom katonát! A gép oldalán a képernyő egyetlen érintéstől életre kelt, aztán a gép

fényei is kigyúltak. A szürke kör közepén élénk fehér fény villódzott, előkészült a következő vizsgálatra. Szellőzőnyílásain forró levegő áradt ki, és éles, sípoló hangok hallatszottak belőle, amelyek mintha a bőröm minden pórusába egyszerre szúrtak volna.

Csak arra tudtam gondolni: Most rá fog jönni. Most rájön, mit tettem velük.

Hátam megint az ajtóhoz feszült, kezem vakon kereste a kilincset. Minden, amit apám figyelmeztetésül mondott az idegenekkel kapcso-latban, mintha egyszerre vált volna valóra. Ez nem biztonságos hely. Ez a férfi nem jót akar.

Annyira reszkettem, hogy azt hihette, mindjárt elájulok. Vagy arra készült, hogy saját kezűleg kényszerítsen, feltegyen arra a vizsgálóasz-talra, és addig tartson ott, amíg a gép rám nem zárul.

Korábban nem voltam kész elmenekülni, de most már igen. Amint ujjaim a kilincsre fonódtak, éreztem, hogy kócos, sötét hajamba markol, és tarkón ragad. A döbbenettől összerezzentem, amint jéghideg keze forró bőrömhöz ért, de nem attól kiáltottam fel, hanem a koponyám szélén érzett éles fájdalomtól.

Rezzenéstelen tekintettel nézett rám, szeme hirtelen üvegessé vált. De mindenfélét láttam… lehetetlen dolgokat. Egy kéz autó kormányán, fekete ruhás nő hajol előtte, megcsókol, baseball-labda repül felém, rombusz alakú, végtelen zöld mezőn, kéz csusszan egy kislány hajába… a képek csukott szemhéjamon jelentek meg, mint valami régi film. Em-berek és tárgyak képe égett retinámba, és ott maradt; mohó kísértetek-ként lebegtek szemhéjam mögött.

Nem az enyém, sikította az elmém. Ez nem hozzám tartozik. De hogyan lehetnek az övéi? Minden kép… Vajon emlékképek?

Gondolatok? Aztán még többet láttam. Egy fiút; ugyanaz a vizsgáló-eszköz van

fölötte, a gép villog és füstöl. Sárga. Éreztem, hogy ajkam a szavakat formálja, mintha ott lennék, hogy kimondjam. És láttam egy kicsi, vö-rös hajú lányt egy ehhez nagyon hasonló helyiségben; láttam, ahogy felemeli az ujját és az asztal laptopostól több ujjnyira elemelkedik a padlótól. Kék – megint a férfi hangja a fejemben. Egy fiú ceruzát tart a kezében, félelmetesen nagy figyelemmel nézi… és a ceruza lángba bo-rul. Vörös. Kártyákat tartanak egy gyerek elé, rajtuk képek és számok. Zöld.

Erősen behunytam a szememet, annyira, hogy már szinte fájt, de nem menekülhettem a következő kép elől… menetelő, szájkosaras szörnyetegek elől. Magasan fölöttük álltam, az esőverte ablaküvegen át néztem le rájuk, de láttam a kézbilincseket és a láncokat. Mindent lát-tam.

Nem vagyok olyan, mint ők. Kérem, kérem, kérem… Térdre rogytam, tenyeremmel a padlócsempére támaszkodtam, pró-

báltam csillapítani magamat, nehogy összehányjam mindent. A fehér-kabátos még mindig a nyakamat fogta.

– Zöld vagyok – zokogtam; hangomat szinte teljesen elnyomta a gép zaja. A fény addig is éles volt, de ekkor már csak felerősítette a szemem mögötti lüktetést. A fehérköpenyes ember üres tekintetébe bámultam, és nagyon akartam, hogy higgyen nekem. – Zöld vagyok… kérem… ké-rem…

De magam előtt láttam anyám arcát, és a mosolyt, ahogy a sérült ar-cú fiú rám nézett, mintha felismert volna valamit magából bennem. Tudtam, mi vagyok.

– Zöld… Felnéztem a hangra, amely puhán lebegett le rám. Bámultam, csak

bámultam, és ő egyenesen visszabámult, üveges tekintettel. Motyogott valamit, mintha kása lett volna a szájában, mintha a szavakat rágná.

– …vagyok. – Zöld… mondta, fejét ingatva. Hangja erősebbnek, határozottabb-

nak tűnt. Még a padlón feküdtem, amikor elindult lekapcsolni a gépet, és én

annyira megdöbbentem, amikor visszaült az asztalához, hogy sírni is elfelejtettem. De csak akkor jutott eszembe, hogy levegőt vegyek, ami-kor fogta a zöld festékspray-t, és hatalmas X-et húzott egy egyenruha felső hátára, majd átadta nekem.

Minden rendben lesz, győzködtem magamat, ahogy elindultam visz-szafelé a hideg folyosón, le a lépcsőn, a lányokhoz és az egyenruhás őrökhöz. Engem vártak. Aznap éjjel, ahogy ébren feküdtem a priccse-men, rájöttem, hogy egyetlen esélyem volt a menekülésre… és nem használtam ki.

HÁROM SAMANTHA – SAM – és én is a 27-es barakkba kerültünk, a többi

lánnyal együtt, akik a buszon utaztak, és akiket szintén a Zöld csoportba soroltak. Tizennégyen voltunk összesen, bár másnapra jöttek még hú-szan. Egy héttel később harminccal megfejelték a létszámot, és megnyi-tották a következő fabarakkot a tábor állandóan ázott és taposott főútja mentén. A priccseket a nevek ábécésorrendjében jelölték ki, ami azt jelenti, hogy Sam közvetlenül fölöttem volt; ez legalább egy kis vigaszt jelentett, mert a többi lány ránézésre egyáltalán nem olyan volt, mint ő. Ők az első éjszakát vagy döbbent némaságban vagy zokogással töltöt-ték. Nekem már nem volt időm a sírásra. Kérdéseim voltak.

– Mit fognak csinálni velünk? – kérdeztem Samtől súgva. A barakk bal szélső végében voltunk, a sarokban. Az építményt

olyan sebtében tákolták össze, hogy nem volt teljesen jó a szigetelés. Időnként jeges fuvallat vagy hó tört be odakintről, befütyült a szél a csendes külvilágból.

– Nemtom – felelte halkan. Néhány priccsel odébb az egyik lány végre álomba merült, horkolása

elnyomta beszélgetésünk hangjait. Amikor egy PSF-es új lakóhelyünkre vezetett minket, szigorú szabályokat állítottak fel, és figyelmeztettek: lámpaoltás után nincs beszélgetés, nincs kimászkálás, senki ne merje használni az „idióta képességeit”, véletlenül se, szándékosan pedig kü-

lönösen ne. Ez volt az első alkalom, hogy valakitől az „idióta képesség” kifejezést hallottam, nem az udvarias „tünetek” szinonimát.

– Azt hiszem, addig tartanak itt minket, amíg nem találnak valami gyógymódot – folytatta Sam. – Apám legalábbis ezt mondta, amikor a katonák értem jöttek. A te szüleid mit mondtak?

A kezem még mindig remegett, és valahányszor megpróbáltam be-csukni a szememet, csak a fehér köpenyes tudós üveges tekintetét lát-tam, ahogy egyenesen a szemembe bámul. Szüleim említésére lüktető fejfájásom csak rosszabbodott.

Nem tudom, miért hazudtam. Azt hiszem, könnyebb volt hazudni, mint elmondani az igazat… vagy talán mert úgy éreztem, hogy valami-lyen részben mégis igaz.

– A szüleim meghaltak. Mélyen, hirtelen vett levegőt; felszisszent. – Bár csak az én szüleim is halottak lennének! – Ezt nem mondhatod komolyan! – Ők juttattak ide, nem? – szólt felháborodottan és hangereje veszé-

lyesen emelkedett. – Nyilvánvaló, hogy ők akartak megszabadulni tő-lem.

– Nem hiszem… – szólaltam meg, de rögtön elhallgattam. Hiszen nem ez történt velem is? Tőlem is meg akartak szabadulni a szüleim.

– Akárhogy is; ez van. Most már jó így. – Bár nyilvánvalóan nem jó így, és soha nem is lesz az. – Itt maradunk és összetartunk, és amikor kikerülünk innen, oda megyünk, ahová akarunk, és senki nem állíthat meg minket.

Anyám azt szokta mondani, hogy néha elég hangosan kimondani va-lamit ahhoz, hogy valóra váljon. Én ebben nem voltam ennyire biztos, de ahogy Sam mondta, abban olyan meggyőződés, olyan erő volt, hogy átgondoltam ezt a hozzáállásomat. Hirtelen lehetségesnek tűnt, hogy ez történhet… hogy ha nem mehetek haza, úgy is jó lesz, ha vele maradha-tok. Úgy éreztem, akárhova megy Sam, mindig ösvény nyílik mögötte; csak annyit kell tennem, hogy az ő árnyékában maradjak, a PSF-esek

látóterén kívül, a feltűnést kerülve, semmivel nem hívva fel magamra a figyelmet.

Ez így ment öt évig. Öt év egy egész életnek tűnik, ha az egyik nap kínkeservesen fordul

át a másikba, és az ember világa nem terjed tovább a szürke villanykerí-tésnél, amely két mérföld hosszan veszi körül a sárban álló tábort, a lepukkant épületeket. Thurmondban egy percig sem voltam boldog, csak azért tudtam elviselni, mert ott volt velem Sam. És akkor is ott volt, rosszallón grimaszolva, amikor egyik lakótársunk, Vanessa, met-szőollóval próbálta levágni a saját haját, hogy „divatosabb” legyen. („Ugyan kinek?” – dünnyögte Sam – „A saját tükörképének.”) És fura grimaszt vágott a PSF-es háta mögött, aki éppen azért leckéztette, mert megint engedély nélkül beszélt. Sue volt az, aki határozottan, de kímé-letesen visszazökkentette a lányokat a valóságba, amikor a képzeletük nagyon elszaladt, és pletykák terjedtek el arról, hogy a PSF-esek elen-gednek minket.

Sam és én – mi ketten realisták voltunk. Tudtuk, hogy nem jutunk ki a táborból. Az álmodozás újra és újra csalódáshoz vezetett, olyan depis állapothoz, amit nem könnyű lerázni magunkról. Jobb, ha a szürke zó-nában maradunk, mintsem felzabáljon minket a sötétség.

Két éve éltünk Thurmondban, amikor a tábor üzemeltetői elkezdték

építeni az üzemet. Nem sikerült rehabilitálniuk a veszélyeseket, és éj-szakánként kirángatták őket, de a „hasznos változtatások” nem értek véget itt. Rájöttek, hogy a tábornak teljesen „önellátónak” kell lennie. Akkortól magunk termeltük és főztük meg az ételünket, mi takarítottuk a mosdókat, mi varrtuk az egyenruhánkat, és az övéiket is.

A téglaépület a tábor nyugati végében volt, Thurmond hosszú, tégla-lap alakú telkének szélén. Nekünk kellett kiásnunk hozzá az alapokat, de a táborvezetés nem bízott bennünk annyira, hogy mi építsük fel. Néztük, ahogy egyik emeletet húzzák fel a másik után, találgattuk, hogy mi lesz, és mit csinálnak velünk abban az épületben. Ez még akkor volt, amikor a pletyka úgy terjedt, mint a pitypang pelyhes magja a szélben;

egyesek úgy gondolták, hogy tudósok jönnek, és újabb kísérleteket vé-geznek; mások úgy gondolták, az új épületbe költöztetik a Vöröseket, a Narancsvöröseket és a Sárgákat, ha és amennyiben visszajönnek; mások szerint ott fognak megszabadulni tőlünk egyszer és mindenkorra.

– Nem lesz semmi baj – mondta nekem Sam egyik éjszaka, nem sokkal lámpaoltás előtt. – Akármi is történjen… minden rendben lesz. Érted?

De nem volt rendben. Akkor sem volt rendben, és most sincs rend-ben.

Az üzemben tilos volt beszélgetni, de ezt sikerült kijátszanunk. Ami azt illeti, csak a barakkunkban beszélgethettünk egymással, és csak ad-dig, amíg le nem kapcsolták a világítást. Mindenütt máshol csak munka, engedelmesség és csend volt. Ám nem lehet évekig együtt élni mások-kal úgy, hogy ne fejlesszünk ki másfajta nyelvet, amelyben nem han-gok, hanem titkos jelentésű vigyorok és gyors pillantások hordozzák az üzenetet. Ma azt a feladatot adták, hogy pucoljuk ki a PSF-esek bakan-csait, és fűzzük vissza beléjük a fűzőt, és varrjuk fel rendesen egyenru-háik meglazult gombjait, ám a fekete cipőfűző egyetlen laza rándítása, és egy pillantás a velem szemben álló lányra – aki nagyon csúnyát mondott rám előző éjjel – rengeteget elárult.

Az üzem nem valamiféle gyár volt. Jobb lenne talán raktárnak ne-vezni, mert az egész épület egyetlen hatalmas tér volt; a munkaterület felett felfüggesztett fém járófolyosóval. Az építők gondoltak arra, hogy a nyugati és keleti falon két nagy ablakot vágjanak, ám mivel télen fű-tés, nyáron pedig légkondicionálás nem volt, inkább a rossz időt enged-ték be, mint a napfényt.

A táborvezetés igyekezett mindent a lehető legegyszerűbbre venni; asztalokat állítottak fel, hosszú sorokban a poros betonpadlón. Aznap délelőtt több százan dolgoztunk az üzemben, mindenki Zöld egyenru-hában. Tíz PSF-es járőrözött felettünk a fémjárdákon, mindegyiküknél fekete puska. Tízen lent, közöttünk járkáltak.

A szokásosnál is nyomasztóbb volt, hogy minden irányból éreztük a nyomást, mindenfelől figyeltek minket. De én nem aludtam jól az éjjel,

bár előző nap végig a Kertben dolgoztam. Fájt a fejem, amikor lefeküd-tem, és reggel szédelegve ébredtem, mintha lázam lett volna, és a tor-kom is fájt. A kezem is zsibbadt, merev volt, ujjaim ceruzaegyenesek, egyik sem hajlott.

Tudtam, hogy lemaradtam a többiektől, de valahogy olyan volt, mintha fuldokolnék.

Minél jobban próbáltam dolgozni, minél jobban igyekeztem a feje-met a víz fölött tartani, annál fáradtabb és lassabb lettem. Egy idő után az állás is túl nagy erőkifejtést jelentett, és az asztalnak kellett támasz-kodnom, nehogy ráessek. Többnyire nem volt gond abból, hogy csiga-tempóban dolgoztam. Nem adtak nekünk fontos munkát, és nem volt határidő. Minden feladat, amit teljesítenünk kellett, egyszerűen jól fel-magasztalt csendes foglalkozás volt, kizárólag azzal a céllal, hogy mo-zogjon a kezünk, és testünket lefoglaljuk valamivel, mert különben ha-lálra untuk volna magunkat. Sam ezt „kényszermunka-pihenőnek” ne-vezte. Kiengedtek minket a barakkból, és a munka nem volt olyan ne-héz és fárasztó, mint a Kertben, de senki nem akart az üzemben lenni.

Különösen, amikor zsarnokoskodó őröket osztottak be hozzánk. Sokkal korábban tudtam, hogy ott áll mögöttem, nem ért meglepe-

tésként, amikor meghallottam, hogy számolni kezdi az asztalon előttem álló, befejezett, fényes cipőket. Fűszeres hús és motorolaj szaga volt, ami önmagában is elég émelyítő kombináció volt; a cigarettafüst szag tovább rontott a helyzeten. Próbáltam kihúzni magamat pillantásának súlya alatt, de olyan érzés volt, mintha két öklét mélyen a lapockáim alá nyomta volna.

– Tizenöt, tizenhat, tizenhét… Hogyan lehetséges, hogy az ő szájukból még a számok is élesen

hangzanak? Thurmondban nem volt szabad megérintenünk egymást, az pedig

végképp tilos volt, hogy egy PSF-eshez érjünk, de ez nem jelentette azt, hogy ők nem érhettek hozzánk. A férfi két lépést tett előre; csizmája – pontosan olyan volt, mint az asztalon állók – hozzáért fehér, fűzőtlen egyencipőmhöz. Mivel nem reagáltam, egyik kezével átnyúlt a vállam

mellett, azzal az ürüggyel, hogy a munkámat ellenőrzi, és a mellkasához szorított. Lapulj, húzódj össze, mondtam magamnak, és hátamat meg-görbítettem, fejemet lehajtottam, csak a feladatra figyeltem. Húzódj össze, légy észrevétlen!

– Semmit érő – mordult a PSF-es mögöttem. Teste akkora hőt árasz-tott, hogy az egész épületet be lehetett volna fűteni vele. – Az egészet rosszul csinálod. Nézd… figyelj, te lány!

Akkor néztem rá először, a szemem sarkából, amikor kitépte kezem-ből a cipőpasztás rongyot, és mellém lépett. Alacsony volt, csak egy–két ujjnyival magasabb nálam; orra tömzsi, arca mintha minden léleg-zetvételnél megremegett volna.

– Így kell ezt – mondta, és elkezdte fényesíteni a bakancsot, amit el-vett előlem. – Nézz rám!

Ez valami trükk. Hiszen a szemükbe nézni sem volt szabad. Valakik nevettek körülöttem. Nem lányok, hanem a mögé gyűlt PSF-

esek. Úgy éreztem, mintha zsigereim felforrósodtak volna. December volt,

és az üzemben nem lehetett több négy-öt foknál, de homlokomon, ar-comon verejtékpatakok csorogtak és éreztem, hogy torkomban karcos, kemény köhögés formálódik.

Érintést éreztem az oldalamnál. Sam nem nézhetett fel a munkájából, de láttam, hogy a szeme felém rebben, próbálta felmérni a helyzetet. Torkától arca felé dühös vörösség indult, és csak elképzelni tudtam, milyen szavakat fojtott vissza magában. Csontos könyöke ismét az ol-dalamhoz ért, mintha emlékeztetni akarna, hogy még mellettem van.

Aztán kínos lassúsággal éreztem, hogy ugyanaz a PSF-es megint mögém lép, karját végighúzza vállamon, karomon, és finoman leteszi elém az asztalra a bakancsot.

– Ezek a bakancsok – mondta halk, doromboló hangon, és ujjaival kopogott a műanyag tárolódobozon, amelybe a kész darabokat tettem. – Te fűzted be őket?

Ha nem tudtam volna, milyen büntetést kaphatok érte, sírva fakad-tam volna. Minél tovább álltam ott, annál ostobábbnak éreztem maga-

mat, és annál jobban eltöltött a szégyen. Képtelen voltam megmozdulni. Összeszorított fogam mögött nyelvem a kétszeresére duzzadt. A fejem-ben kavargó gondolatok egészen világosak, könnyűek voltak, valami furcsa, opálos homályosság vegyült beléjük. Szemem alig tudott fóku-szálni.

Újabb gunyoros nevetés hangzott fel mögöttünk. – A fűzés mind rossz! Másik karja emelkedett testem mellett, bal oldalt, és testének nem

volt egyetlen olyan felülete sem, amely ne érintkezett volna az én tes-temmel. Valami új érzés tört fel torkomban, erős savas íze volt.

Körülöttünk az asztaloknál néma csend lett. Hallgatásom csak még jobban felbőszítette. Figyelmeztetés nélkül

felkapta a bakancsokkal teli dobozt, felborította, és a tucatnyi lábbeli hatalmas zajjal szétszóródott az asztalon. Ekkor már mindenki minket figyelt. Mindenki látott engem, mintha rivaldafényben lettem volna.

– Rossz, rossz, rossz, egyik sem jó! – kántálta, a bakancsokat dobál-va. De ez nem volt igaz. Mindegyik darab tökéletes volt. Csak bakan-csok voltak, de tudtam, kik fogják viselni. Volt annyi magamhoz való eszem, hogy jól végezzem a munkát. – Süket is vagy, nem csak néma, Zöld?

Aztán Sam hangját hallottam, teljesen világosan, mint egy távoli mennydörgés:

– Az én dobozom volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem, nem, ez nem lehet. Ó, ne! Éreztem, hogy a hátam mögött álló PSF-es izmai megmerevednek,

és meglepetten elhúzódik. Mindig ezt csinálták; meg vannak lepődve, hogy még emlékszünk, hogyan kell a szavakat használni, és ellenük fordítjuk őket.

– Mit mondtál? – mordult rá. Láttam, hogy az indulat Sam ajkáig emelkedik. Nyelvén forgatta,

mintha citrom ízű savanyú cukor lenne. – Pontosan hallotta, mit mondtam. Vagy a cipőpaszta bűze annyira

az agyára ment, hogy kipusztultak a maradék agysejtjei?

Már akkor tudtam, mit akar, amikor rám nézett. Tudtam, mire vár. És éppen azt adta meg nekem: támogatást.

Egy lépést hátráltam, kezemet karba fonva. Ne csináld, mondtam magamnak, ne, tedd. Sam képes egyedül megbirkózni a helyzettel. Sam-nek nincs semmi titkolnivalója és bátor… de valahányszor ezt tette, valahányszor kiállt értem, mellettem, és én félve húzódtam vissza, úgy éreztem, hogy elárulom őt. Hangom megint vastag félelem- és óvatos-ságrétegek mögé húzódott. Ha belenéznek az aktámba, ha meglátják a megválaszolatlan kérdéseket, és elkezdenek utánajárni, Sam büntetésé-vel össze sem hasonlítható módon bánnának velem.

Legalábbis ezt mondogattam magamnak. A férfi ajkának jobb sarka felfelé rebbent, a komor, feszes vonalból

gúnyos vigyor lett. – Nahát, az egyik él! Gyerünk, gyerünk, gyerünk, Ruby! Sam fejének biccenése, vállának

feszessége közvetítette ezt az üzenetet. Nem értette, mi történne velem. Én nem voltam olyan bátor, mint ő.

De olyan akartam lenni. Olyan nagyon, nagyon bátor akartam lenni, mint ő.

Képtelen vagyok. Nem lehet. Nem tehetem. Nem kellett hangosan kimondanom a szavakat. Könnyen leolvasta az

arcomról. Láttam, ahogy a felismerés összeáll benne, valahol a szeme alatt; jóval az előtt láttam, hogy a PSF-es előrelépett, és megragadta a karját, és elrángatta az asztaltól, tőlem.

Fordulj meg, könyörögtem. Lófarokba fogott szőke haja minden lé-pésre lendült; az őt kivezető PSF-es vállánál magasabbra emelkedett. Fordulj meg! Azt akartam, hogy lássa, mennyire sajnálom, hogy tudja, a mellkasomban érzett szorításnak és az émelygésnek semmi köze a lázhoz. Minden egyes kétségbeesett gondolatomtól az émelygés undora fogott el. A rám szegeződött tekintetek egyenként fordultak másfelé, a katona pedig nem jött vissza, hogy befejezze sajátos kínzását. Nem volt senki, aki látta volna, hogy sírok; már régen megtanultam halkan, feltű-

nés nélkül sírni. Már nem volt miért rám nézzenek. Újra abban a hosszú árnyékban voltam, amit Sam hagyott maga mögött.

Az engedély nélküli megszólalás büntetése több napi elkülönítés volt, amit a kertben, egy oszlophoz bilincselve kellett eltölteni, akármi-lyen volt az idő. Láttam gyerekeket, akik hókupacon ültek, ajkuk elké-kült, takaró nélkül vacogtak. Még több büntetettet, láttam, akiknek bő-rét nyáron megégette a perzselő nap, akiknek testét sár borította, vagy szabad kezükkel rovarcsípéseket próbáltak vakarni. Nem meglepő, hogy a PSF-esnek vagy táborvezetőnek való visszabeszélés büntetése ugya-nez volt, azzal szigorítva, hogy a büntetett nem kapott élelmet és néha vizet sem.

A visszaesők büntetése valami borzalmas lehetett; Sam nem tudott vagy nem akart beszélni róla, amikor két nap múlva végre visszatért a barakkunkba.

Bejött; csurom vizes volt, és reszketett a téli esőtől. Úgy nézett ki, mint aki nem aludt többet, mint én. Rögtön leszálltam priccsemről, tal-pon voltam, amint megláttam. A barakk felénél járt, amikor mellé ér-tem.

Megfogtam a karját, de elhúzódott; álla megfeszült, szinte ádáz te-kintettel nézett. Arcát, orrát vörösre fújta a hideg szél, de testén nem látszott seb, sem zúzódás. Szeme sem volt dagadt a sírástól, mint az enyém. Mintha enyhén, de csak nagyon enyhén sántított volna, de ha nem tudtam volna, mi történt, talán csak azt gondolom, hogy a Kertből jön, nehéz munkanap után.

– Sam – szólítottam; gyűlöltem saját hangom remegését. Nem állt meg, nem is nézett rám, amíg hálóhelyünkhöz nem értünk; akkor egyik kezével a matracát markolva mozdult, hogy felkapaszkodjon az emele-tes ágyba.

– Kérlek, mondj valamit! – könyörögtem neki. – Te csak álltál ott – szólalt meg halk, reszelős hangon, mintha na-

pok óta nem beszélt volna. – Nem kellett volna…

Álla lefelé moccant, mellkasához ért. Hosszú, kócos haja vállára, szemébe hullt, elrejtette arckifejezését. Akkor megéreztem… tudtam, hogy az erő, amellyel addig hatottam rá, elenyészett. Felszabadult. Na-gyon furcsa érzés tört rám… mintha lebegnék, egyre távolabb sodród-nék, és senkibe sem kapaszkodhatok. Közvetlenül mellette álltam, de a köztünk lévő távolság átugorhatatlan mély szakadéknak látszott.

– Igazad van – szólalt meg Sam végül. – Nem kellett volna. – Bor-zongva sóhajtott. – De akkor mi lett volna veled? Csak ott álltál volna, és hagytad volna, hogy azt tegye, amit akar, és semmit nem tettél volna, hogy megvédd magadat.

És akkor rám nézett, és azt akartam, hogy inkább forduljon újra el, ne nézzen úgy. Szeme olyan sötéten villant, amilyennek még nem lát-tam soha.

– Szörnyű dolgokat mondhatnak neked, bánthatnak, de te sosem tá-madsz vissza… és tudom, Ruby, tudom, hogy te ilyen vagy, de néha azon gondolkodom, vajon törődsz-e te ezzel egyáltalán. Miért nem tudsz legalább egyszer kiállni saját magadért?

Hangja alig volt hallható, de olyan szaggatottan beszélt, hogy attól tartottam, vagy üvölteni fog, vagy hisztérikus sírásban tör ki. Lenéztem a kezére, nadrágja szélét rángatta, keze olyan gyorsan mozgott, hogy kis híján nem vettem észre a csuklóján húzódó élénkvörös foltokat.

– Sam… Samantha… – Azt akarom… – feszengett, nagyokat nyelt. Szempillája nedves

volt, de nem csordult le könnycsepp az arcán. – Azt akarom, hogy hagyj magamra. Egy kis ideig. Egyedül akarok lenni.

Nem kellett volna megérintenem, így nem, hogy a láz és a kimerült-ség gyötört. Addig nem lett volna szabad megérintenem, amíg testem remegett, mert mélyen, velőig gyűlöltem magamat. De akkor azt gon-doltam, hogy ha megmondhatnám neki az igazat, ha megmagyarázhat-nám, nem nézne így rám megint. Akkor tudná, hogy a legkevésbé sem akartam… egyáltalán nem akartam, hogy miattam szenvedjen, akár a legkisebb mértékben is. Rajta kívül nincs más velem itt a táborban.

Ám abban a pillanatban, ahogy ujjaim hozzáértek, a világ kihullt aló-lam. Éreztem, hogy hajszálaim vége lángra lobban, és a tűz koponyámig terjed. Azt hittem, már legyőztem a lázat, ám az hirtelen a szürke szín furcsa árnyalatára festette a világot előttem. Láttam Sam kifejezéstelen arcát, aztán eltűnt; fehéren izzó emlékek vették át a helyét. Nem az én emlékeim. Iskolai tábla, matematikai feladatokkal teleírva; egy golden retriever a kertben ás; a világ emelkedik, lesüllyed, hintáról nézve; a Kertben a kihúzott zöldségek gyökere; a menzaépület téglafala az ar-comhoz ér, ahogy egy újabb ököl lendül felém… gyors támadás min-denfelől, mintha vakuk villannának.

Amikor magamhoz tértem, még mindig egymást bámultuk. Egy pil-lanatig azt hittem, rémült arcomat látom sötét, üveges szemében. Sam nem rám nézett, úgy tűnt, nem néz semmire, csak tőlem jobbra, a leve-gőben lassan lebegő porszemeket nézi. Ismertem ezt az üres tekintetű nézést. Évekkel korábban anyám arcán láttam.

– Új vagy itt? – kérdezte, hirtelen védekezőn és döbbenten. Tekintete arcomról csontos térdemre rebbent, aztán megint a szemembe nézett. Mély levegőt vett, mintha hosszú idő után bukkant volna fel a víz mé-lyéről. – Legalább neved van?

– Ruby – súgtam. Ez volt az utolsó szó, amit mondtam, aztán közel egy évig nem szólaltam meg.

NÉGY HIDEG VIZET éreztem bőrömön, és egy nő lágy hangját hallottam,

amikor felébredtem. – Semmi baj – mondta a nő. – Nem lesz semmi baj. Nem igazán tudtam, kit akar megtéveszteni az édeskés-émelyítő hü-

lyeséggel, de én nem dőltem be neki. Hagytam, hogy nedves törölköző-vel törölgesse az arcomat, élveztem teste melegét, ahogy közelebb ha-jolt. Rozmaring- és múltillata volt. Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra keze a kezemhez ért, és úgy éreztem, ennél többet nem tudok elviselni. Nem otthon vagyok, és ez a nő nem az anyám. Levegő után kapkodva igyekeztem mindent magamban tartani. Nem sírhatok, ez előtt a nő előtt nem sírhatok, felnőttek előtt nem szabad sírnom. Nem adom meg nekik az élvezetet, hogy sírni lássanak engem.

– Még mindig fájdalmaid vannak? Csak azért nyitottam ki a szememet, mert ő ki akarta nyitni. Előbb az

egyiket, aztán a másikat; erős fénnyel világított pupilláimra. Próbáltam a kezemet felemelni, védekezni, de tépőzáras pánttal az ágyhoz rögzítet-ték. Teljesen értelmetlen volt kötelékem ellen küzdeni.

A nő csettintett a nyelvével, és hátrébb lépett, magával vitte a virág-illatot. Fertőtlenítő és hidrogén-peroxid szaga terjengett, és rögtön tud-tam, hol vagyok.

Thurmond egészségügyi központjának neszei ritmustalan hullámok-ban hol elhalkultak, hol felerősödtek. Valahol egy gyerek fájdalmában

felkiáltott; bakancsok dobogtak a fehér padlócsempén; tolószék kerekei nyikorogtak… Úgy éreztem, mintha alagút fölött lennék, fülem a föld-höz szorítva, és az alattam elhaladó autók zaját hallgatnám.

– Ruby? A nő kék vászonfelsőt és fehér köpenyt viselt. Nagyon világos bőré-

vel és platinaszőke hajával szinte beleolvadt az ágyam körül behúzott vékony függöny színébe. Észrevette, hogy bámulom, és elmosolyodott; széles, szép mosolya volt.

Ez a nő a legfiatalabb orvos volt, akit Thurmondban láttam… bár egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor jártam az egészségügyi központban. Egyszer gyomorhurut és kiszáradás miatt, ami után Sam tréfából Bélgáz-üzeműnek nevezett, egyszer pedig azért vittek be, mert kificamodott a csuklóm. Mindkét esetben az történt, hogy megtapoga-tott egy ráncos kéz, és amikor kiengedtek, sokkal rosszabbul éreztem magamat, mint amikor bevittek. A megfázást semmi sem gyógyítja ha-tékonyabban, mint a gondolat, hogy az embert végigtapogathatja egy alkohol, kölnitől és citromos szappantól bűzlő vén, perverz alak.

Ez a nő… szinte nem is valóságos. Úgy, ahogy van. – Dr. Begbie vagyok. A Léda Társaság önkéntese. Bólintottam. Láttam a köpenye zsebén az arany hattyú jelvényt. Közelebb hajolt. – Nagy orvosi cég vagyunk, kutatásokat végzünk, és orvosokat kül-

dünk a táborokba segíteni. Ha neked úgy kényelmesebb, nyugodtan hívj Cate-nek, és hagyjuk ezt az orvos dolgot.

Persze, hogy kényelmesebb volt. Néztem, csak néztem felém nyúj-tott kezét. Csend feszült közöttünk; a csendet csak heves szívdobogá-som szakaszolta. Egy furcsa, kínos pillanat telt el így, aztán Dr. Begbie visszahúzta és zsebre tette a kezét, de előbb a tépőzáras szalag felett időzött, amely kezemet az ágy vasához rögzítette.

– Tudod, miért vagy itt, Ruby? Emlékszel, mi történt? Mielőtt vagy miután a Torony meg akarta sütni az agyvelőmet? De

ezt nem mondhattam ki hangosan. Felnőttekkel jobb, ha nem beszélget az ember. A felnőttek hajlamosak egy dolgot hallani, és másként értel-

mezni, mint amit hallottak. Nem szabad alkalmat adni nekik, hogy bántsanak.

Nyolc hónap telt el azóta, hogy legutóbb használtam a hangomat. Nem is igazán tudtam, emlékszem-e, hogyan történt.

Az orvos valahogy megérezte a kérdést, ami már a nyelvem hegyén volt.

– Bekapcsolták a nyugalomkontrollt, miután verekedés tört ki a menzán. Úgy tűnik, a dolgok… kissé elfajultak.

Ez eléggé szépítő kifejezés volt. A Fehér Zajt – őreink csak nyuga-lomkontrollnak hívták – arra használták, hogy minket mondhatni le-nyugtassanak, pontosabban megfékezzenek. Rájuk semmilyen hatással nem volt. Mint valami kutyasíp. Tökéletesen volt hangolva; úgy hogy csak a mutáns agyúak érzékelték, és voltak képesek feldolgozni ezt a hangot.

Rengetegféle okból kapcsolták be ránk, néha olyan jelentéktelen dolgokért is, hogy egy gyerek véletlenül használta a különleges képes-ségét, vagy hogy valamelyik barakkban véget vessenek valamilyen sza-bályellenesnek minősített viselkedésnek. Ám többször előfordult olyan is, hogy minden olyan épületben bekapcsolták a Fehér Zajt, ahol gyere-kek tartózkodtak. Ha az egész táborban szólt, ha mindenki hallhatta a hangszórókból, akkor a dolgok valóban elfajultak. Őreink nyilván azért aggódtak, hogy kipattan valami szikra, amely a többieket is fellobbant-ja.

Dr. Begbie arcán a tétovázásnak semmi nyoma nem volt; határozott mozdulatokkal szabadította ki a csuklómat. A nedves törölköző, amely-lyel arcomat tisztogatta, az ágyrácson lógott; csepegett belőle a víz. A fehér anyagon ázott, élénkvörös foltok látszottak.

Kezemet felfelé mozdítottam, megérintettem arcomat, orromat. Amikor a szemem elé húztam ujjaimat, csak félig lepődtem meg, hogy sötét vér tapadt a bőrömre. Ajkam és orrom között beszáradt vérfolt sötétlett; mintha valaki behúzott volna egy nagyot.

A lehető legrosszabb ötlet volt, hogy megpróbáltam felülni. Mellka-som úgy belesajdult a mozdulatba, hogy kis híján felüvöltöttem; nem

emlékszem, hogy visszazuhantam volna, csak arra, hogy megint a há-tamon fekszem. Dr. Begbie rögtön mellettem volt, felemelte a kórházi vaságy fejtámláját, így félig ülő helyzetbe kerültem.

– A bordáid is sérültek – közölte. Próbáltam mély levegőt venni, de mellkasom annyira fájt, hogy re-

kedtes ziháláson kívül más hang nem jött ki a torkomon. A doktornő nyilván nem vette észre, mert megint azzal a nagyon kedves tekintettel nézett rám.

– Feltehetnék néhány kérdést? Az, hogy az engedélyemet kérte, önmagában is csodálatra okot adó

tény. Néztem, csak néztem, kerestem a kellemesség mögötti lappangó gyűlöletet az arcán, minden rezzenésében; kerestem a szemében rebbe-nő félelmet, mosolyában, szája szélének moccanásában az undort. Semmi. Még bosszúság sem.

Valamelyik nyomorult gyerek hányni kezdett; a függönyön át láttam sötét, árnyék-alakját. Mellette nem ült senki, az ő kezét nem fogták. Csak ő volt és a hányótál. Az én szívem pedig szinte kiugrott a helyéből a félelemtől, hogy a mellettem ülő mesebeli hercegnő kicsináltat, mint valami megvadult kutyát. Nem tudja, mi vagyok… nem tudhatja.

Paranoiás vagy – állapítottam meg magamról. – Szedd össze magad! Dr. Begbie tollat húzott elő kócos hajából. – Ruby, emlékszel arra, hogy amikor bekapcsolták a nyugalomkont-

rollt, előrebuktál, és beütötted az arcodat? – Nem. Én már… már a földön voltam. Nem tudtam, mennyit mondhatok el neki. Mosolya kiterjed, ajka szé-

lesebbre húzódott, és volt benne… volt benne valami fifikás önelégült-ség.

– Általában ilyen fájdalmat és vérzést okoz a nyugalomkontroll? Mellkasom fájdalmának hirtelen semmi köze nem volt bordáim sérü-

léséhez. – Ezt akkor nemleges válasznak veszem… Nem láttam, mit ír, csak azt, hogy keze és a toll valósággal siklott a

papír felett; úgy írt, mintha az élete függne tőle.

Én mindig nehezebben tudtam elviselni a Fehér Zajt, mint a barakk-beli többi lány. De vér? Soha.

Dr. Begbie halkan dünnyögött, miközben írt; valami dalt dúdolt, ta-lán valami régi Rolling Stones számot.

A tábor irányítóival van, emlékeztetem magamat. Közéjük tartozik. De… egy másik világban talán nem közéjük tartozna. Bár orvosi fel-

ső és fehér köpeny volt rajta, Dr. Begbie nem sokkal tűnt idősebbnek nálam. Fiatalos arca volt, és ez talán átok neki a külvilágban.

Mindig is úgy gondoltam, hogy nagyon szerencsések azok, akik a Rémséges Nemzedék előtt születtek. Ők félelem nélkül élhettek; nem kellett rettegniük, mi történik, ha átlépik a gyermekkor és a serdülőkor közti határt. Úgy tudom, amikor elkezdték begyűjteni a gyerekeket, a tizenhárom évesnél idősebbek nyugodtan lehettek otthon; az élet társas-játékában simán átugrották a Rémkölyök Tábort, és egyenesen Normál-városba léphettek. De most, hogy Dr. Begbie-t nézem, és látom a mély ráncokat az arcán, amilyen ráncai huszonéves embereknek rendes kö-rülmények között nincsenek, nem voltam annyira biztos abban, hogy a tizenhárom évesnél idősebbek simán megúszták. Bár jobban jöttek ki a dologból, mint mi.

Képességek. Olyan tehetség, olyan erő, amelyre nincs magyarázat; olyan észbeli képességek, hogy a dilidokik és egyéb tudósok a mi gene-rációnkat teljesen átdefiniálták. Mi vagyunk a Pszí-generáció. Már nem vagyunk emberek. Az agyunk áttörte az ember kategória határát.

– Az adatlapodról látom, hogy „abnormális intelligencia” besorolást kaptál – szólalt meg Dr. Begbie egy idő után.

– A szakember, aki besorolt… elvégzett rajtad minden tesztvizsgála-tot?

Gyomromban valami nagy hidegség gyülemlett. Lehet, hogy sok mindent nem értek a világról, meglehet, csak annyit tudok, mint egy negyedikes, de azt megérzem, ha valaki információt akar halászni. A PSF-esek évekkel ezelőtt taktikát váltottak, és csak a nyers megfélemlí-tés volt az eszközük, de volt idő, amikor még tettetett együttérzéssel tették fel kérdéseiket; persze messziről bűzlött a szándék.

Vajon tudja? Lehet, hogy amíg eszméletlen voltam, elvégzett néhány tesztet, la-

borba küldte a véremet, és azzal a nagy géppel megvizsgálta az agya-mat. Ujjaim egyenként görbültek be, mígnem mindkét kezem ökölbe szorult. Próbáltam újra és újra, másképpen megközelíteni a gondolat-sort, de nem tudtam kizárni ennek lehetőségét. A félelemtől minden elhomályosult, minden kifakult.

Kérdése a levegőben lebegett, valahol az igazság és hazugság között. Bakancsos, nehéz léptek koppantak a hófehér padlón; elkaptam te-

kintetemet az orvosnő arcáról. Minden lépés figyelmeztetés volt, és tudtam, hogy közelednek, még mielőtt Dr. Begbie a hang irányába for-dította volna a fejét. Mozdult, hogy felálljon, el akarta tolni magát a kerekes ágytól, de én nem engedtem. Fogalmam sincs, mi szállt meg, de megragadtam a csuklóját, és közben eszembe jutott az összes büntetés, amit egy tekintélyes személy megérintésért kaphatok; egyik tétel a má-sik után, mint egy megakadt CD; egyik borzalmasabb, mint a másik.

Nem volt szabad megérintenünk senkit, még egymást sem. – Most egészen más volt – súgtam; torkomban fájt a szó. Hangomat

teljesen másnak hallottam. Gyengének. Dr. Begbie-nek csak annyi ideje volt, hogy bólintson. A legkisebb

mozdulattal, szinte észrevehetetlenül. Aztán egy kéz hirtelen felrántotta a függönyt.

Láttam már a Pszí Különleges Erőknek ezt a tisztjét. Sam csak úgy nevezte: „a Grincs”, mert úgy nézett ki, mintha egyenesen a filmből lépett volna elő; csak nem zöld volt a bőre.

A Grincs egy pillantást vetett rám, felső ajka bosszúsan húzódott vissza, aztán intett a doktornőnek, hogy lépjen tovább. A tündérherceg-nő sóhajtott, és az ölemre tette írómappáját.

– Köszönöm, Ruby. Ha erősödik a fájdalmad, hívj segítséget. Rend-ben?

Mit szedett be? Narkózta magát? Ki fog segíteni annak a gyereknek, aki a szomszédban éppen a gyomrát hányja ki?

Mindenesetre bólintottam, és néztem, ahogy elmegy. A legutolsó kép, amit róla láttam, az volt, ahogy a keze mozdul, és behúzza a füg-gönyt. Szép volt tőle, hogy így egy kis saját teret akar biztosítani ne-kem, hogy legalább látszólag egyedül lehessek, ne lásson más, de kissé naiv lehetett, hiszen az ágyak között a mennyezetről fekete kamerák lógtak.

A gömbkamerák egész Thurmondban fel voltak szerelve; szemhéjtalan, soha nem pislogó, állandóan figyelő szemek. Csak a mi barakkunkban két ilyen kamera volt, az épület két végében, egy pedig kívül, az ajtó fölött. Eltúlzott intézkedésnek tűnt, de amikor a táborba kerültem, még olyan kevesen voltunk, hogy tényleg egész nap, minden nap figyelhettek mindenkit, amíg az agyuk fel nem robbant az unalom-tól.

Csak hunyorogva lehetett meglátni, de a kamera fekete szemében volt egy kis vörös fénypont; ez volt az egyetlen jel, csak ebből tudhat-tuk, hogy a kamera ránk irányul. Az évek folyamán, ahogy egyre több gyereket szállítottak Thurmondba a kimustrált iskolabuszokon, Sam és én észrevettük, hogy a barakkunkban felszerelt kamerákban már nem villog a kis piros fénypont; legalábbis nem minden nap. Ugyanez volt a helyzet a mosodában, a mosdókban és a menzán is. Úgy gondolom, hogy ha háromezer gyerek van három négyzetkilométeren, lehetetlen egyszerre mindenkit figyelni.

Ám így is megfigyeltek minket annyira, hogy rettegjünk. Az átla-gosnál nagyobb volt a lebukás veszélye, ha a képességeinket gyakorol-tunk, akár a sötétség leple alatt.

Azok a pislogó fények ugyanolyan vérvörös színűek voltak, mint a PSF-esek karszalagjai. A jobb karjukon viselték ezt a karszalagot; az anyag a bíborvörösébe Ψ-jel volt hímezve. Ez jelezte szerencsétlen sze-repüket: az ország rémséges gyermekeinek őrizői.

A fejem feletti kamerán nem láttam vörös fényt. E felismeréstől olyan megkönnyebbülést éreztem, hogy a levegő is édes illatúnak tűnt. Ha csak egy pillanatra is, de egyedül lehettem, és nem figyelt meg sen-ki. Thurmondban ez kimondhatatlan luxusnak számított.

Dr. Begbie – Cate – nem húzta össze teljesen a függönyt. Amikor egy másik orvos sietett el az ágyam mellett, a vékony fehér anyag még jobban ellebbent, és ismerős kék villanást láttam. Fiatal fiút; nem lehe-tett több tizenkét évesnél. Az a fiú engem nézett. Haja ugyanolyan szí-nű, mint az enyém – sötétbarna, szinte fekete –, de míg az én szemem halványzöld, az övé olyan sötét smaragd, hogy a távolból is égetett. Mosolygott, mint mindig; keze összekulcsolva az ölében; sötét iskolai egyenruháján egyetlen gyűrődés sem volt látható. Clancy Gray. Thurmond első lakója.

Legalább két bekeretezett képe lógott a menzán, egy a konyhában, számos példány a Zöldek barakkjainak külső falain. Könnyebb volt őt felismerni, mint emlékezetembe idézni anyám arcát.

Erőt vettem magamon, hogy elfordítsam tekintetemet nagyképű, rez-zenéstelen vigyoráról. Lehet, hogy ő kijutott innen, de mi még mind itt voltunk.

Ahogy testemet mozdítottam, ölemből bal karomba csúszott Dr. Begbie mappája.

Tudtam, lehet, hogy figyelnek. De nem érdekelt. Hogyan érdekelhe-tett volna, amikor karnyújtásnyinál is közelebb voltak a válaszok. Miért hagyta ott, az orrom előtt, ha nem akarná, hogy megnézzem? Miért nem vitte magával, mint a többi orvos?

Mi volt más a Fehér Zajban? Mire jöttek rá? Fejem felett a neoncsövek csak úgy, foglalat nélkül voltak rögzítve.

Úgy néztek ki, mintha hosszú, félelmetes csontok lennének. Halkan zsongtak, mint a fülközelben repülő legyek raja. Az egész még rosszabb lett, amikor kézbe vettem a mappát.

Nem a kortörténetem volt. Nem is a friss sérüléseimről, vagy azok hiányáról szólt. Nem a Dr. Begbie kérdéseire adott válaszaimat tartalmazta. Üzenet volt: Az új NYK a fel nem ismert S-ket, N-ket és V-ket tesztel-

te. Az, hogy ilyen rosszul reagáltál, azt jelenti, hogy tudják, nem Z vagy. Ha nem követed az utasításaimat pontosan, holnap kivégeznek.

Kezem remegett. Ölembe kellett támasztanom a táblát, hogy a szö-veg többi részét el tudjam olvasni.

Ki tudlak juttatni innen. Este vedd be a papír alá helyezett két tablet-tát, de úgy, hogy a PSF-esek ne lássanak. Ha nem teszed, akkor sem árullak el, megtartom a titkodat, de nem tudlak megvédeni, amíg itt vagy. Ezt semmisítsd meg.

Alá volt írva. Egy barátod, ha szeretnéd, hogy barátod legyen. Még egyszer elolvastam az üzenetet, aztán kitéptem az iratszorító

kapocs alól, és a számba vettem. Olyan íze volt, mint a kenyérnek, amit ebédre kaptunk.

A tabletták egy kis nejlonzacskóban voltak, az igazi kórlapomhoz rögzítve. A kórlapon Dr. Begbie kusza kézírásával a kortörténetem állt:

A 3285-ös számú lakó feje a földnek csapódott; ennek következté-

ben elvesztette az eszméletét. Az orra akkor tört be, amikor a 3286-os számú lakó könyökkel megütötte. Diagnózis: agyrázkódás va-lószínűsíthető.

Nagyon fel akartam nézni, a kamera fekete szemébe; kíváncsi vol-

tam; de nem mertem ezt megengedni magamnak. Fogtam a tablettákat, és betettem az egyenmelltartóba, amit a tábor üzemeltetői adtak nekünk, amikor rájöttek, hogy ezerötszáz kamaszlány nem marad örökre tizen-két éves és lapos mellű. Fogalmam sem volt, mit csinálok. Tényleg. Szívem olyan hevesen vert, hogy egy pillanatig nem kaptam levegőt.

Miért tette ezt Dr. Begbie velem? Tudta, hogy nem vagyok Zöld, de fedezett engem, hazudott a kórlapomon. Vajon ez csak valami trükk? Azt akarja tudni, vajon belekeverem-e magamat?

Tenyerembe temettem az arcomat. A tabletták égették a bőrömet. …holnap kivégeznek. Egyáltalán miért várnak? Miért nem visznek ki egyszerűen a bu-

szokhoz, hogy lelőjenek? Nem ezt tették a többiekkel? A Sárgákkal,

Narancsvörösekkel, a Vörösekkel? Megölték őket, mert túl veszélyesek voltak.

Túl veszélyes vagyok. Nem tudtam, hogyan kell használni a képességeimet. Nem voltam

olyan, mint a Narancsvörösek, akik parancsokat vagy kellemetlen gon-dolatokat tudtak átültetni mások fejébe. Megvolt a képességem, de egyáltalán nem tudtam irányítani… csak hátrányaiban volt részem, elő-nyeiben egyáltalán nem.

Addig csak arra sikerült rájönnöm, hogy meg kell érintenem valakit ahhoz, hogy a képességeim hassanak, de akkor is… inkább olyan volt, mintha a gondolataikba pillantanék, nem vettem át az irányítást felettük. Soha nem próbálkoztam azzal, hogy valamilyen gondolatot átvigyek valaki más fejébe. Nem mintha lett volna lehetőségem vagy vágyam ilyesmire. Minden ilyen gondolatba hatolás, akár szándékos volt, akár nem, összezavarta gondolataimat; képek, szavak kavarogtak és fájda-lom. Órákba telt, míg össze tudtam szedni magam.

Képzeljétek el, milyen lehet, ha valaki benyúl a mellkasotokba, át a csonton, véren, zsigereken, és határozott mozdulattal megragadja a ge-rincoszlopotokat. Most képzeljétek el, hogy ez a valaki, aki a gerincete-ket markolja, elkezd rázni benneteket, olyan gyorsan, hogy a világ meg-remeg és hánykolódik alattatok. Képzeljétek el, milyen lehet az, hogy nem vagytok képesek rájönni később, vajon a fejetekben kavargó gon-dolat tényleg a tiétek, vagy szándékolatlanul valaki másnak a tudatából maradt bennetek. Képzeljétek el, milyen bűntudatot jelent, hogy éppen valakinek a legmélyebb, legsötétebb titkát vagy félelmét láttátok. Kép-zeljétek el, hogy másnap reggel találkoznotok kell ezzel a valakivel, a szemébe nézni, és úgy kell tennetek, mintha nem láttátok volna, hogyan verte az apja, nem tudnátok, hogy élénk rózsaszín ruhát viselt a tizenö-tödik születésnapján, miket fantáziált erről vagy arról a lányról, fiúról, és hogy szórakozásból a szomszédok kedvenc állatkáit gyilkolászta.

Aztán képzeljétek el a lélekmarcangoló fejfájást, ami ilyen másba nézés után mindig megjelenik, és hol néhány óráig, hol napokig tart. Ilyen volt. Pontosan ezért próbáltam minden áron elkerülni, hogy el-

mém akár csak érintőlegesen is kapcsolódjon valaki más tudatához. Pontosan tudtam, mi következik ez után. Minden következménynek pontosan tudatában voltam.

És most már abban is teljesen biztos lehettem, mi történik velem, ha rájönnek.

Éppen időben fordítottam meg a kórlapot az ölemben. Az előbbi PSF-katona jött vissza, megállt a függönyöm mellett, feltépte.

– Most visszamész a barakkodba – mordult rám. – Gyere velem! A barakkomba? Arcát néztem, a hazugság jeleit kerestem, de nem láttam mást a szo-

kásos bosszúságon kívül. Csak bólintani tudtam. Egész testem a félelem földrengésében remegett, és abban a pillanatban, ahogy lábam a földet érte, tarkómon mintha dugó repült volna ki. Minden kiáradt, minden gondolat, félelem, kép. Az ágy korlátjának dőltem, szorosan fogtam, úgy ragaszkodtam az eszmélethez.

Még fekete foltok kavarogtam a szemem előtt, amikor a PSF-es rám üvöltött.

– Mozgás! Nehogy azt gondolt, hogy szimulálással még egy éjszakát eltölthetsz itt!

Hiába az éles szavak, a félelem rebbenését láttam a szemében. Az a pillanat, amikor a félelem haraggá változott, felidézhette volna minden thurmondi katona érzéseit. Hallottuk a szóbeszédet, hogy a katonai szolgálat már nem önkéntes, hogy huszonkét- és negyvenéves kora kö-zött mindenkinek katonai szolgálatot kell teljesítenie, és a sorkatonák többségét a hadsereg új, Pszí Különleges Erőkhöz osztották be.

Összeszorítottam a fogamat. Az egész világ megperdült alattam, ör-vény húzott lefelé a sötétség mélyébe. A PSF-es szavai visszhangoztak tudatomban.

Még egy éjszakát? Mennyi ideje lehettem ott? Szédelegve követtem a katonát a folyosón. Az egészségügyi központ csak kétszintes volt, alig néhány helyiség.

A mennyezet olyan alacsony, hogy még én is attól tartottam, beüthetem a fejemet az ajtófélfákba. A kórtermek a földszinten voltak, az emeleti

helyiségeket azoknak a gyerekeknek tartották fenn, akiket – ahogy mi mondtuk – ki kellett vonni a forgalomból. Volt, hogy fertőző betegség-gel kerültek be, amit mi is elkaphattunk volna, de az emeletre kerülők többsége teljesen kiakadt; eleve zavarodott agyukat Thurmond még jobban összezavarta.

Próbáltam csak a PSF-es vállának mozgására figyelni, ahogy lapoc-kacsontjai az egyenruha alatt mozdultak, de ez meglehetősen nehéz volt, amikor a függönyök nagy része szét volt húzva, hogy bárki ránéz-hessen a páciensekre. Legtöbbjük mellett simán el tudtam menni, rájuk sem néztem, vagy csak egy pillantást vetettem feléjük, ám a kijárat előt-ti második ágyon…

Lépteim akaratomtól függetlenül lassultak, tüdőm időt kapott, hogy beszívja a rozmaringillatot.

Hallottam Dr. Begbie lágy hangját, ahogy egy másik Zöld gyerekhez beszélt. Felismertem a fiút; az ő barakkjuk a miénkkel pontosan szem-ben volt. Matthew? Vagy talán Max? Csak azt tudtam, hogy az ő arca is véres volt. Az orra alatt már beszáradt, arcán elkenődött. Gyomrom hirtelen összeszorult. Ezt a Zöldet is megjelölték? Vajon Dr. Begbie ugyanazt az ajánlatot teszi neki? Nyilván nem én voltam az egyetlen, aki rájött, hogyan lehet kijátszani a szelekciós rendszert – kinek, mikor, mit kell hazudni.

Lehet, hogy azonos a rejtett színünk. És lehet, hogy holnapra mindketten halottak leszünk. – Ne maradj le! – mordult rám a PSF-es. Meg sem próbálta leplezni

bosszúságát, ahogy lassan vánszorogtam utána, de nem kellett aggód-nia; ha fizettek volna érte, akkor sem maradtam volna az egészségügyi központban. Amíg eszméletemnél vagyok, ki akarok kerülni onnan. Hiszen új veszély fenyeget. Tudom, mit szoktak itt csinálni.

Tudom, mi van a fehér festékrétegek alatt. A táborba hozott első csoportokat kísérleti nyúlnak használták; min-

denféle elektrosokkos és agycsonkolásos horror dolgokat csináltak ve-lük. A történetek a táborban beteges, szinte szent tisztelettel terjedtek. A

tudósok azt próbálták kikísérletezni, hogyan lehet a gyerekeket megsza-badítani „képességeiktől”, vagyis „rehabilitálni” őket… de többnyire csak azt érték el, hogy elvették az életkedvüket. Azokat, akiknek sike-rült „kigyógyulniuk”, alkalmazták a táborban; őrök lettek, amikor a gyerekek első kis csoportjait behozták. Furcsa, szerencsétlen véletlen és rossz időzítés volt, hogy engem a második hullámmal hoztak be. Min-den újabb hullámban egyre több gyerek érkezett, a táborlakók létszáma folyamatosan emelkedett, mígnem három évvel ezelőtt teljesen elfo-gyott a hely. Ezután több busz nem érkezett.

A katona még mindig úgy találta, hogy nem mozgok elég gyorsan. Előrelökött a tükörterembe. A kijáratot jelző lámpa dicsfénnyel ragyo-gott le ránk; a PSF-es megint meglökött, erősebben, és vigyorgott, ami-kor elestem. Elöntött a düh; átütött a tagjaimban lappangó fájdalmon, félelmemen is, hogy kivisz valahová, és befejezi a munkát, vagyis saját kezűleg öl meg.

Hamarosan kiértünk a friss levegőre. A ködös eső illatát mélyen le-tüdőztem. Gondolkodnom kellett. Felmérni a helyzetet. Ha azért visz ki, hogy kivégezzenek, és most egyedül van velem, könnyen legyőzhetem. Nem ez volt a gond, hanem az, hogy semmiképpen nem juthatok át az elektromos kerítésen, és fogalmam sincs, hol vagyunk.

Amikor Thurmondba vittek, a táj ismerőssége inkább fájdalmas em-lékeztető volt. Nyugat-Virginia és Virginia tája egyáltalán nem külön-bözik, bár maguk a virginiaiak ezt nyilván másképpen gondolják. Ugyanolyanok a fák, az ég, a borzalmas időjárás; vagy csurom vizesek voltunk az esőtől, vagy a magas páratartalom miatt folyt rólunk a víz. Persze lehet, hogy nem is Nyugat-Virginiában vagyunk, de egy lány a barakkunkban megesküdött rá, hogy út közben látta az ISTEN HOZTA NYUGAT-VIRGINIÁBAN táblát, szóval ezzel az elmélettel dolgoz-tunk.

A PSF-es lényegesen lassabban lépkedett, szánalmas lassúságomhoz igazodva. Egyszer-kétszer megbotlott a sáros füvön, majdnem elesett a toronyban szolgálatot teljesítő katonák szeme láttára.

Amint a torony a látóterünkbe került, teljesen új teher nehezedett fé-lelmem és rémületem amúgy is nehéz béklyóira. Maga az épület nem nevezhető hatalmasnak; csak azért hívták toronynak, mert valamennyi-vel a több körben köréje felépített egyszintes fabarakkok fölé magaso-dott. A legkülső gyűrű a villanykerítés volt; az védte a világot tőlünk, a megveszekedett rémségektől. A kerítésen belül két körben a Zöldek barakkjai álltak, aztán ugyanígy két körben a Kékek. Mielőtt elvitték őket, néhány Vörös és Narancsvörös is élt a következő gyűrűkben. Ők voltak a legközelebb a toronyhoz; a tábor őrzői nyilván úgy gondolták, jobb, ha közelebbről szemmel tarthatják őket. Ám miután az egyik Vö-rös felgyújtotta a barakkját, távolabb költöztették a Vörösöket, és a Zöl-deket használták ütközőzónaként arra az esetre, ha egy veszélyes gyerek a kerítés felé megiramodik.

Szökési kísérletek száma? Öt. Sikeres szökések száma? Nulla. Nem ismerek olyan Kéket és Zöldet, aki akár egyszer is megpróbált

volna szökni. Volt, hogy egyes kölykök kiborultak, és szánalmas két-ségbeesettségükben jelenetet rendeztek, mindig Vörösök, Narancsvörö-sek és Sárgák kis csoportjai voltak. Csak ők próbáltak lázadozni. Akit elkaptak, soha nem jött vissza.

De ez is a tábor legelső idejében volt, amikor többet érintkezhettünk a más színűekkel, mielőtt összekevertek minket. A megüresedett Vörös, Narancsvörös és Sárga barakkokat Kékek és frissen érkezett Zöldek kapták. A Zöldek, a legnagyobb csoport pedig beköltözött a Kékek ere-deti barakkjaiba. A tábor olyan nagyra növekedett, hogy a táborvezetők kénytelenek voltak beosztást készíteni; turnusokban ettünk. A turnuso-kat szín és nem szerint osztották be, de még így is nagyon szorosan ül-tünk az ebédlőasztalnál. Évek óta nem láttam velem egykorú fiút.

Csak akkor lélegeztem fel, amikor a torony már a hátunk mögött volt, és kétségkívül nyilvánvaló lett, merre megyünk.

Köszönöm, gondoltam, de magam sem tudom, kinek tartozom kö-szönettel. A megkönnyebbüléstől összeszorult a torkom, izmaim kőke-ménnyé merevedtek.

Néhány perccel később elértünk a barakkomhoz. A PSF-es az ajtó-hoz kísért, és az ajtó melletti csapra mutatott. Bólintottam, majd hideg vízzel elkezdtem lemosni a vért az arcomról. Szó nélkül, de türelmetle-nül várt. Néhány pillanat múlva éreztem, hogy megragadja az ingem hátát, és felránt. Másik kezével elhúzta beléptetőkártyáját az ajtónyitó szerkezet előtt.

Ashley, az egyik idősebb lány a barakkban vállával nyitotta tágabbra az ajtót. Egyik kezével karon ragadott, aztán bólintott a PSF-felé. A katonának minden jel szerint elég is volt ennyi. Szó nélkül elindult visz-szafelé.

– Jesszus! – szisszent fel Ashley, és behúzott a barakkba. – Nem tud-tak volna még egy éjszakát bent tartani? Ó, persze idő előtt visszakül-denek. Ez… ez itt vér?

Eltoltam magamtól a kezét, de Ashley nem hagyta; átnyúlt a kezem alatt, és megsimogatta vállamat, hosszú, sötét hajamat. Először nem értettem, miért néz úgy rám… tágra nyílt, élénk rózsaszín karikás szemmel. Zavartan alsó ajkára harapott.

– Én már tényleg… azt hittem, hogy te… hogy téged is… Még az ajtónál álltunk, de éreztem a hideg borzongást, amely végig-

söpört a barakkon. Hideg selyemként bőrömre tapadt. Ashley túl régen volt a tábor lakója ahhoz, hogy bármin különöseb-

ben megdöbbenjen, de meglepett, hogy ilyen zavartnak láttam, hogy ennyire nem tudja, mit mondjon. Ő és néhány másik lány volt a mi szomorú, szánalmas, szedett-vedett csoportunk tiszteletbeli vezetője; leginkább azért kapták ezt a hallgatólagos kinevezést, mert ők a többi-eknél előbb értek el bizonyos testi fejlődésbeli mérföldköveket, és úgy tudták megmagyarázni nekünk, hogy mi történik a testünkkel, hogy nem nevettek ki minket.

Halvány mosollyal reagáltam, vállat vontam, és hirtelen megint nem találtam szavakat. De nem úgy tűnt, mintha ezzel a válasszal elégedett

lett volna, és nem engedte el a karomat. A barakkban sötét volt és párás, fülledt a levegő; minden felületről penész szaga áradt, mégis inkább ezt választom, mint az egészségügyi központ tiszta, steril bűzét.

– Szólj… – Ashley mélyet sóhajtott. – Szólj, ha nem vagy jól. Oké? És ugyan mit tudnál tenni, ha nem vagyok jól? – akartam kérdezni. De nem kérdeztem. Nyomorúságos barakkunk bal hátsó sarka felé

indultam. Suttogások és bámuló tekintetek között haladtam cikcakkban az emeletes priccsek között. A melltartómba rejtett tabletták úgy éget-tek, mintha tűzzel lángolnának.

– …elment – szólt valaki. Nem rögtön jutott el tudatomig ez a közlés. Vanessa, akié az én priccsem melletti középső ágy volt, fellopako-

dott Sam ágyába. Amikor megláttak, rögtön elhallgattak, és lebámultak rám. Szemük tágra nyílt, álluk leesett a csodálkozástól.

Attól, hogy így együtt láttam őket, még így, egy év után is rosszul vagyok. Hány napot és éjszakát töltöttem odafönt kuporogva Sammel úgy, hogy folyamatosan figyelmen kívül hagytuk Vanessa próbálkozá-sait, aki mindenáron valami ostoba, teljesen értelmetlen beszélgetésbe akart vonni minket.

Sam legjobb barátnőjének helye alig két órája üresedett meg, amikor Vanessa befészkelte magát, és egyetlen nap sem telt el úgy, hogy Vanessa erre ne emlékeztetett volna engem.

– Mi…? – hajolt le Sam az ágy széléről. Nem tűnt fennhéjázónak vagy ellenségesnek, mint általában. Olyan… Aggódó? Valami ilyesmi volt. Kíváncsi talán? – Mi történt veled?

Fejemet ingattam, szívem elszorult mindattól, amit mondani akar-tam.

Vanessa élesen felnevetett. – Na, hát, ez jó! És még te csodálkozol, miért nem akar Sam többé a

barátnőd lenni?! – Én nem… – hebegte Sam. – Mindegy. Néha azon gondolkodom, van-e Sam lényének olyan része, amely

nem csak rám emlékszik, hanem arra is, milyen volt, mielőtt megsem-

misítettem az emlékeit. Csodálatos, milyen nagyon sikerült kitörölnöm Sam minden jó tulajdonságát… legalábbis mindazt, amit szerettem benne. Egy érintés, és már el is tűnt.

Néhány lány rákérdezett, mi történt közöttünk. Azt hiszem, a legtöb-ben kegyetlennek és lelketlennek tartották Samet, amikor azt állította, hogy mi soha nem voltunk barátnők, és nem is leszünk azok. Próbáltam ezt az egészet egy vállrándítással elintézni… de Sam volt az egyetlen ember, aki miatt Thurmond kibírható volt. Nélküle egyáltalán nincs élet.

Ha ő nincs, nem érdemes élni. Megtapogattam a tablettákat. A barakkunkban minden barna volt; barna, barna, barna. Csak a le-

pedőnk volt fehér, amíg be nem sárgult. Nem volt könyvespolc, poszter, kép. Csak mi.

Bemásztam a helyemre, az alsó ágyba, arcomat az elnyűtt ágynemű-be fúrtam. Beszívtam ismerős illatát: fertőtlenítő, verejték és valami halványan földszerű szag…, és próbáltam a felettem folyó beszélgetésre figyelni.

Lényem egy része várta, azt hiszem nagyon is remélte, hogy helyre tudom hozni, amit a barátnőmmel tettem. De nem. Vége volt, elvesztet-tem őt, és ezért csak magamat okolhatom. A legjobb, amit tehetek vele az, ha eltűnök; akkor is, ha Dr. Begbie csak játszik velem, és valójában meg akarnak szabadulni tőlem, így nem hoznak minket összefüggésbe. Nem fogják Samet kihallgatni, keresztkérdéseknek alávetni, mert nem gondolják azt, hogy segített elrejtőznöm. Mert ha még mindig barátnők lennénk, mindez biztosan bekövetkezne. Több mint háromezren voltunk Thurmondban, és én voltam a legutolsó Narancsvörös… talán az egész világon nem maradt rajtam kívül más. Egy-két embert az egészségügyi központban talán… ha az a fiú olyan, mint én. Csak idő kérdése, hogy rájöjjenek, veszélyes vagyok, és tudom, mit tesznek azokkal, akiket veszélyesnek találnak.

A tábori rutin ment a maga útján, mint mindig; az ebédlőben megva-csoráztunk, aztán visszavonultunk a barakkba éjszakára. Odakint az éjszaka közelítő szürkületére felkapcsolták a lámpákat.

– Jól van, cicák – szólt Ashley hangja. – Tíz perc van villanyoltásig. Ma ki a soros?

– Én. … Folytassam onnan, ahol abbahagytuk? Rachel a barakk másik oldalán volt, de nyüszítő hangja jól terjedt.

Szinte hallottam, ahogy Ashley szeme forog. – Igen, Rachel. Hát nem mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk? – Rendben… tehát… tehát a hercegnő. A hercegnő a toronyban volt,

és még mindig nagyon szomorú. – Ide figyelj! – vágott a szavába Ashley. – Vagy tempósabban olva-

sol, vagy kihagyom az unalmas fejedet, és a következő olvasónak adom a könyvet.

– Jól van, jól van – vinnyogott Rachel. Oldalra fordultam, a priccsek között igyekeztem egy pillantást vetni rá. – A hercegnőnek szörnyű fájdalmai voltak… nagyon, nagyon szörnyű fájdalmai.

– Szentséges ég! – jegyezte meg Ashley, aztán csak annyit mondott: – Következő!

Macey igyekezett összefogni a történet laza szálait. – A hercegnő a toronyba zárva a hercegen kívül másra gondolni sem

tudott. Az álom felé sodródva arra gondoltam, hogy ha van valami, ami hi-

ányozni fog Thurmondból, akkor ez az. A csendes pillanatok, amikor tiltott dolgokról beszélgethettünk.

Meg kellett tanulnunk, hogyan találhatunk némi szórakozást, mert nem voltak álmaink, nem volt jövőnk, nem voltak történeteink azokon kívül, amelyeket magunk teremtettünk magunknak.

Egyenként nyeltem le a két tablettát; még a nyelvemen volt a csirke-

húsleves íze. Már három órája leoltották a barakkban a lámpát, Sam két órája hor-

kolt. Kibontottam a zacskót, tenyeremre öntöttem a két fehér pirulát. A

nejlonzacskót visszatettem a melltartómba, és számba vettem az első tablettát. Meleg volt, mert túl sokáig volt a bőrömhöz túl közel, ez pe-dig nem könnyítette a nyelést. A következőt is a számba vettem, mielőtt elijednék tőle; felnyögtem, ahogy lassan lekúszott a torkomon.

Aztán vártam.

ÖT NEM EMLÉKSZEM arra, hogy elaludtam, csak arra, ahogy feléb-

redtem. Persze, hogy felébredtem. Testem olyan erősen rázkódott, hogy leestem a priccsről, és arcomat beütöttem a szomszéd priccs szélébe. Vanessa nyilván nagyon megijedt a hirtelen csattanásra, és attól, hogy megmozdul az ágya, mert hallottam, amint azt mondja:

– Mi a fene… Ruby! Te vagy az? Nem tudtam felkelni. Éreztem a kezét az arcomon, és érzékeltem,

hogy nem súgja, hanem sikítja a nevemet. – Ó, Istenem! – kiáltott valaki. Mintha Sam hangja lett volna, de nem

tudtam kinyitni a szememet. – A vészgombot! Ashley súlya nehezedett a lábamra; tudtam, hogy ő az, bár az eszmé-

letből gyakran siklottam át az eszméletlenségbe és vissza, és szemhéjam mögött forró, fehér fény égett. Valaki valamit a számba dugott… ke-mény gumit éreztem és vér ízét, de nem tudhattam, hogy a nyelvemről, az ajkamról vagy… Ketten emeltek fel a földről, valami más felületre. Még mindig nem tudtam kinyitni a szememet; mellkasom lángolt. Ön-kéntelenül remegtem, egyik lábam mintha a másikat akarta volna kiváj-ni és viszont.

Aztán rozmaringillatot éreztem, és lágy, hűvös kéz simult mellka-somra, aztán semmit nem éreztem már.

Az élet kemény pofonokkal tért vissza belém. – Ruby – szólított valaki. – Gyerünk! Tudom, hogy hallasz engem.

Fel kell ébredned! Résnyire nyitottam a szememet, próbáltam nem összerezzenni, ami-

kor a fény beáradt. Valahol a közelben ajtó nyílt, és nyikordulva csukó-dott.

– Ő az? – kérdezte egy új hang. – Elaltatod? – Nem, nem ő az – szólt az első hang. Ismertem ezt a hangot. Olyan

kellemes, mint amilyennek hallottam, de ezúttal élesebb, sürgetőbb. Dr. Begbie a karom alá csúsztatta kezét, és felültetett. – Ő erős. Ő kibírja.

Valami borzalmasan bűzlött. Savas volt és rothadt egyszerre. Sze-mem hirtelen kinyílt.

Dr. Begbie térdelt mellettem, valamit lengetett az orrom alatt. – Mi a…? A másik hang egy másik fiatal nőtől származott. Haja sötétbarna, bő-

re fehér, de semmi különös nem volt rajta. Nem vette észre, hogy né-zem; letépte magáról a kék orvosi felsőt és odadobta Dr. Begbie-nek.

Nem tudtam, hol vagyunk. A helyiség kicsi volt, rengeteg polc volt benne, palackok és dobozok. Semmilyen szagot nem éreztem azon kí-vül, amivel Dr. Begbie felébresztett.

– Ezt vedd fel – szólt Dr. Begbie, és akár készen voltam felállni, akár nem, talpra rántott. – Gyerünk, Ruby! Sietnünk kell!

Nehéznek éreztem egész testemet, ízületeim ropogtak. Mégis meg-tettem, amire kért, tábori egyenruhámra húztam az orvosi felsőt. Mi-közben öltözködtem, a másik nő hátratett kézzel tűrte, hogy Dr. Begbie ezüstszínű szigetelőszalaggal összekötözze. Amikor ezzel végzett, a doktornő a másik nő lábát is összekötözte.

– Harvey-ben találkozol velük. Figyelj, hogy a 215-ös úton menj! – Tudom, tudom – mondta Dr. Begbie, azzal letépett egy csík szige-

telőszalagot, és beragasztotta vele a nő száját. –Sok szerencsét! – Mit csinál? – kérdeztem. Torkom kapart, szám körül a bőr mintha

megrepedezett volna, ahogy beszéltem. A doktor hátrafogta a hajamat, rögtönzött kontyba tekerte, gumiszalaggal rögzítette. A másik nő nézte,

ahogy azonosítója lekerül a nyakából, és Dr. Begbie sebészmaszkot tesz az arcomra.

– Később, amikor kijutottunk innen, mindent megmagyarázok, de most nem vesztegethetjük az időt. Húsz perc múlva jön az őrjárat – mondta. – Nem szólalhatsz meg. Megértetted? Segíts, hogy kijuthass innen.

Bólintottam. Hagytam, hogy kitereljen a sötét helyiségből az egés-zségügyi központ félhomályos folyosójára. Úgy éreztem, mintha a lá-bam megint cserben akarna hagyni, de a doktornő megoldotta a prob-lémát: átfogta a vállamat, és megtámasztotta testemet, átvéve valameny-nyi súlyt.

– Megyünk – súgta. – Állítsd vissza a kamerákat normál üzemmód-ba!

Ránéztem, de nem hozzám beszélt. Aranyból készült, hattyú alakú melltűjéhez intézte a szavakat.

– Egy szót se szólj – figyelmeztetett, egy másik hosszú folyosón lép-delve. Olyan gyorsan mentünk, hogy meglebbentek a vizsgálófülkék függönyei, ahogy elhaladtunk mellettük. A PSF-esek, akik mellett elha-ladtunk, csak elmosódott fekete foltoknak tűntek, amikor utat adtak nekünk.

– Elnézést! Elnézést! – szólt hátra Dr. Begbie. – Haza kell vinnem a kolléganőt!

Csak a lábam alatt suhanó egyenes csempevonalat figyeltem. Még mindig annyira szédültem, hogy nem vettem észre, merre megyünk. Kifelé. Csak akkor jöttem rá, amikor meghallottam, hogy lehúzza be-léptető kártyáját, és éreztem az első hideg esőcseppeket az arcomon.

A tábor hatalmas reflektorai egész éjjel világítottak; a lámpák óriá-sokként magasodtak a tábor fölé, de engem csak éjszakai focizásokra emlékeztettek, a frissen vágott fű illatára, apám piros Spartan fölsőjének hátára, ahogy torkaszakadtából kiabált egykori középiskolája csapatá-nak, hogy milyen nyavalyás védekezési taktikát válasszanak.

Az egészségügyi központ hátsó bejáratától a kavicsos parkolóig nem nagy utat kellett megtenni. Csak egy rövid séta. Fogalmam sem volt,

hogy hallucinálok-e, vagy ez a valóság… látásom időnként elhomályo-sult, de lehetetlen volt nem észlelni a kavics csikordulását, és a ránk kiáltó hangot.

– Minden rendben ott? Inkább éreztem, mint láttam, hogy Dr. Begbie arcizmai megfeszül-

nek. Próbáltam lépést tartani, vállára támaszkodva fenntartani magamat, de a lábam felmondta a szolgálatot.

Amikor újra kinyitottam a szememet, ülő helyzetben voltam, egy PSF-katona bakancsát bámultam. A katona előttem térdelt. Dr. Begbie mondott neki valamit; hangja olyan nyugodt volt, mint amikor először hallottam, először beszéltem vele.

– …nagyon rosszul van. Felajánlottam, hogy hazaviszem. Műtős maszkot adtam rá, nehogy mást is megfertőzzön.

Ekkor megszólalt a katona. – Nagyon utálom, hogy folyton elkapunk valami nyavalyát a köly-

köktől. – Segítene a kocsimhoz vinni? – kérdezte Dr. Begbie. – Ha beteg… – Csak egy perc az egész – vágott a szavába a doktornő. –

Megígérem, ha holnap akár csak egyet is tüsszent, én leszek az ápolója, és addig maradok maga mellett, amíg meg nem gyógyul.

Ezt a hangot ismertem; olyan kellemes, mintha ezüst harangok csi-lingelnének. A katona felnevetett, és abban a pillanatban felemelt. Pró-báltam nem hozzá simulni, fogamat csikorgattam az erős mozgástól, de alig tudtam fenntartani a fejemet.

– Az első ülésre? – kérdezte. Dr. Begbie éppen válaszolni akart, amikor a PSF-es rádiója reccsent: „Itt a központ. Kamera mutat. Látunk. Segítségre van szükséged?” A katona megvárta, hogy Dr. Begbie kinyissa az első ajtót. Beülte-

tett. Csak az után válaszolt. – Minden rendben. Doktor… – kézbe vette a nyakamban lógó belé-

pőkártyát, felemelte mellkasomról. – Dr. Rogers elkapta azt a vírust, ami most terjed. Doktor…

– Begbie – jött a gyors válasz. Beült a volán mögé, és hangosan be-csukta az ajtót. Rápillantottam; néztem, ahogy a slusszkulccsal bíbelő-dik. Ekkor vettem észre, hogy remeg a keze. – Dr. Begbie viszi haza. Dr. Rogers autója itt marad éjszakára; kérlek, szóljatok a reggeli őrség-nek szemle előtt.

– Értettem. Mondd meg nekik, hogy menjenek egyenesen a kapuhoz. Szólok az őröknek, hogy engedjék át őket.

A dzsip néhány tiltakozó kattogás után életre kelt. Kinéztem a szél-védőn, láttam a villanykerítést és mögötte a sötét, ismerős erdőt. Dr. Begbie átnyúlt előttem, becsatolta a biztonsági övemet.

– De hiszen már nem is tüsszög! – szólt a PSF-es. Átment a kocsi másik oldalára, Dr. Begbie ajtajának dőlt.

– Elég jól begyógyszereztem – felelte Dr. Begbie nevetve. Torkom a szívemben dobogott.

– Ami a holnapot illeti… – Hát, beköszönhetne nekem – szólt Dr. Begbie. – Délután három

körül van szünetem. De nem adott időt a katonának, hogy válaszoljon. A kerekek felpö-

rögtek a kavicson, az ablaktörlők mozgásba lendültek. Dr. Begbie ba-rátságosan integetett, aztán felhúzta az ablakát; másik kezével a kor-mányt fogva tolatott, majd kihajtott a parkolóból. A műszerfalon az óra zöld, világító számlapja hajnali 2:45-öt mutatott.

– Próbáld a lehető legjobban eltakarni az arcodat – súgta, aztán be-kapcsolta a rádiót. Nem ismertem fel a zenét, de David Gilmour hangját igen, és a Pink Floyd szintetizátorainak hullámzását.

Lehalkította a zenét, és mélyet sóhajtott, ahogy kikanyarodott a par-kolóból. Ujjaival idegesen dobolt a kormánykeréken.

– Gyerünk, gyerünk! – súgta, megint az órára pillantva. Két autó állt előttünk, gyötrelmes lassúsággal engedték ki őket. Mire az utolsó kocsi is kigördült az éjszakába, azt hittem, Dr. Begie-t felőrli az idegesség.

Aztán túl erősen lépett a gázra, és a dzsip előrelendült. A biztonsági öv befeszült, amikor fékezett. Alig kaptam levegőt.

Lehúzta az ablakot, de én túl fáradt voltam ahhoz, hogy féljek. Sze-memre szorítottam a kezemet, és mély levegőt vettem. A sebészmaszk az ajkamat súrolta.

– Hazaviszem Dr. Rogers-t. Egy pillanat, adom a kártyáját… – Nem szükséges. Holnap háromkor jönnek műszakba, ugye? – Igen. Köszönöm. Kérem, jelezze, hogy Dr. Rogers nem jön be. – Megértettem. Túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy megzabolázzam az elmém

kutakodó ujjait. Amikor Dr. Begbie ismét hozzám ért, hogy kisimítsa a hajszálakat arcomból, élénk kép kelt életre szemhéjam mögött. Sötét hajú férfi; szélesen mosolyog, átöleli Dr. Begbie-t, forgatja, forgatja, és csak forgatja, és aztán meghallom ezüstcsengettyűs, gyöngyöző neveté-sét.

Sűrű eső folyt le az ablakon, a kocsi mellett elsuhanó levegő az eső szagával árasztott el, és nagyon hamar álomba merültem.

HAT MÉG SÖTÉT volt, amikor kinyitottam a szememet. Be volt kapcsolva a légkondicionáló, fújta, mozgatta a visszapillan-

tóról lógó, kis sárga kartonból kivágott fát. Az illatosító vaníliaillata émelyítően édes volt, és olyan átható, hogy üres gyomrom felkavarodott tőle. Fülem mellett Mick Jagger énekelt nyersen, rekedtesen háborúról, békéről és menedékről… efféle hazugságokról. Próbáltam elfordítani az arcomat a hangforrástól, de csak annyit értem el, hogy az ablaküveghez lapult az orrom és megfájdult a nyakam. Ekkor felültem, és kis híján felakasztottam magamat a szürke biztonsági övre.

Már nem a dzsipben utaztunk. Az éjszaka mély lélegzetvételként tért vissza; teljes volt és egyszerre

mindent átható. A műszerfal zöld fénye a rajtam levő orvosi felsőmre vetült, és ez elég volt ahhoz, hogy elmémbe áradjon a valóság. Már tud-tam, mi történt. Fák és aljnövényzet elmosódott képe suhant el a telje-sen sötét úton; csak a kocsi halványsárga fénye világított. Évek óta elő-ször láttam a csillagokat. Thurmond hatalmas reflektorai mellett a csil-lagok világossága elenyészett. Olyan fényesek voltak, olyan tiszták, mintha nem is valóságosak lennének. Nem is tudtam, mi volt döbbene-tesebb; az út végtelen sávja vagy az ég. Könnyek szúrták a szememet.

– Ne felejts el levegőt venni, Ruby – szólalt meg mellettem a hang. Lehúztam arcomról a sebészmaszkot, és ránéztem. Dr. Begbie szőke

haja kibomlott, vállára hullt. Az alatt az idő alatt, amíg kiértünk

Thurmondból… akárhol is legyünk, levetette orvosi ruháját, fekete pó-lót és farmernadrágot húzott. Az éjszakázástól fekete karikák jelentek meg a szeme alatt, mintha megütötték volna. Észre sem vettem, milyen éles szöget zár be orra és álla.

– Már egy ideje nem ültél autóban, ugye? – kérdezte nevetve. Igaza volt. Jobban figyeltem arra, hogy megy velünk a kocsi, mint a saját szívverésemre.

– Dr. Begbie… – Szólíts csak Cate-nek, és tegezz nyugodtan – vágott a szavamba,

egy kicsit élesebben, mint korábban. Nem tudom, reagáltam-e a hirtelen tónusváltásra, de rögtön hozzátette: – Ne haragudj! Nagyon hosszú volt ez az éjszaka, és jót tenne már egy csésze kávé.

A műszerfal órája szerint hajnali fél öt volt. Csak két órát aludtam, de éberebb voltam, mint a nap folyamán bármikor. Éberebb voltam, mint egész héten bármikor. Soha életemben nem voltam még ilyen éber.

Cate megvárta, amíg a Rolling Stones dala véget ér, csak azután kapcsolta le a rádiót.

– Már csak régi zenéket játszanak. Először azt hittem, ez valami vicc, vagy Washington akarja így, de úgy tűnik, manapság ezt igényli a közönség.

Szeme sarkából pillantott rám. – El sem tudom képzelni, miért. – Dr. Cate – szóltam, én is kissé erősebb hangon. – Hol vagyunk? Mi

történik? Mielőtt válaszolhatott volna, a hátsó ülés felől köhögés hallatszott.

Hirtelen megfordultam; nem is törődtem azzal, hogy fáj a nyakam és a mellkasom. A hátsó ülésen védekezőn összegömbölyödve egy másik gyerek volt; velem egykorú, talán egy kicsit fiatalabb. Az a másik gye-rek. Max vagy Matthew… akárhogy hívják, akit az egészségügyi köz-pontban láttam, és alvás közben sokkal jobban nézett ki, mint ahogy én éreztem magamat.

– Az imént hagytuk el Harvey-t. Nyugat-Virginiában vagyunk – fe-lelte Cate. – Ott találkoztunk néhány barátunkkal, akik segítettek autót

váltani, és kivenni Martint az orvosi ládából. Őt kénytelenek voltunk úgy kicsempészni.

– Egy pillanat… – Ó, ne aggódj! – szólt Cate hirtelen. – Meggyőződtünk róla, hogy

rendesen kap odabent levegőt. Mintha az lett volna a legnagyobb aggodalmam. – Egyszerűen hagyták, hogy elvidd a kocsit? – kérdeztem. – Nem is

ellenőrizték? Megint rám pillantott, és büszke voltam arra, hogy meglepetést lát-

tam a szemében. – A thurmondi orvosok ilyen ládákba helyezik az orvosi tevékenység

során keletkezett hulladékot. Amikor a költségvetés kezdett szűkös len-ni, és nem tudtak annyi alkalmazottat fizetni, a táborvezetés kényszerí-tette az orvosokat, hogy saját maguk szállítsák el az ilyen szemetet. Ezen a héten Sarah és én voltunk soron.

– Sarah? – kérdeztem, a szavába vágva. – Dr. Rogers? Egy pillanatig tétovázott, aztán bólintott. – Miért kötözted meg? Miért segít… Szóval miért segítetek nekünk? Kérdéssel válaszolt. – Hallottál már a Gyermek Ligáról? – Igen, meséltek róla ezt-azt – mondtam. Csak szóbeszéd szinten hal-

lottam róluk. Ha a pletykák igazak, ez egy kormányellenes csoport. A kisebbek, akiket később hoztak a táborba, azt mondták, hogy a Gyer-mek Liga meg akarja szüntetni a táborrendszert. Állítólag gyermekeket bújtatnak, hogy ne vihessék el őket. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez a szervezet a mi generációnk tündérmeséje. Puszta létezésük túl szép, hogy igaz legyen.

– Mi – szólalt meg Cate, és szünetet tartott, mielőtt folytatta, hogy pontosan érthessem – olyan szervezet vagyunk, amely segíti a kormány új intézkedései által érintett gyermekeket. John Alban… Róla hallottál? Korábban Gray nemzetbiztonsági tanácsadója volt.

– Ő alapította a Gyermek Ligát? Cate bólintott.

– Miután meghalt a lánya, és rájött, hogy mi történik a túlélő gyer-mekekkel, elhagyta Washington D.C.-t, és próbálta a nyilvánosság elé tárni a táborban végzett kísérleteket. A The New York Times, a Was-hington Post nem hozta le a sztorit, ahogy semmilyen más lap sem, mert akkorra már olyan rossz volt a helyzet, hogy Gray szorosan kézben tartotta a sajtót, „nemzetbiztonsági okokból”, a kisebb lapokat pedig anyagi gondok sanyargatták.

– Akkor… – Próbáltam koncentrálni arra, amit mondott, hátha rosz-szul hallottam. – Tehát azért hozta létre a Gyermek Ligát, hogy… hogy segítsen nekünk?

Cate arca felvidult. – Igen. Pontosan azért. Akkor miért csak nekem segítettetek? A kérdés úgy tekergőzött felfelé, mint valami ronda, mélyen gyöke-

rező indás gaz. Kezemmel dörzsöltem arcomat, próbáltam kigyomlálni a kuszaságot az agyamból, de nem tudtam kitépni. Furcsa érzés go-molygott a bensőmben; felfelé mozdult, mintha valami nagyon nehéz dolog akarna feltörni testem középpontjából. Talán sikoly.

– És a többiek? Nem ismertem saját hangomra. – A többiek? Úgy érted, a többi gyerek? – Cate csak az utat nézte. –

Ők várhatnak. Az ő helyzetük nem volt olyan sürgető, mint a tiéd. Biz-tos vagyok benne, hogy amikor eljön az idő, visszamegyünk értük, de addig is… ne aggódj. Életben maradnak.

Szinte rögtön megdöbbentem attól, amit mondott; inkább a hang-nemtől, mint a szavaktól. Ahogy mondta… Életben maradnak… Annyi-ra lenéző volt; szinte vártam, hogy megjelenik egy kéz, és legyint. Ne aggódj! Szóval ne aggódjak amiatt, hogy rosszul bántak velük, ne ag-gódjak a büntetéseik miatt, ne aggódjak azért sem, hogy állandóan fegyvert fognak rájuk. Istenem, legszívesebben elhánytam volna maga-mat.

Hátrahagytam őket. Mindenkit. Ott hagytam Samet, pedig megígér-tem neki, hogy együtt fogunk kijutni onnan. Azok után, hogy mi min-dent megtett értem, hogy védelmezett, én egyszerűen… ott hagytam.

– Ó… ne érts félre, Ruby. Sajnálom, nem is vettem észre, hogyan hangzik ez így – mondta, és hol az útra nézett, hol rám pillantott. – Úgy értettem… Nem is tudom, mit beszélek. Heteket töltöttem ott, és még mindig nem tudom elképzelni, milyen lehetett. Nem kellett volna úgy reagálnom, mintha tudnám, min mentél keresztül.

– Én egyszerűen… ott hagytam őket – szóltam, és nem számított, hogy a hangom megtörik, és megmarkolom a könyökömet, nehogy megragadjam Cate-et. – Miért csak engem hoztatok el? Miért nem tud-tátok megmenteni a többieket? Miért?

– Már mondtam – magyarázta nyugodt, halk hangon. – Téged kellett megmenteni. Különben megöltek volna. A többiek nincsenek veszély-ben.

– Állandó veszélyben vannak – mondtam, és arra gondoltam, vajon kitette-e a lábát az egészségügyi központból egyáltalán. Hogyan lehet-séges, hogy nem látta? Hogyan lehetséges, hogy nem hallotta, nem érezte, nem fogta fel? A levegőben volt. Thurmondban a félelem szaga terjengett; a szájpadlásunkon lehetett érezni, mint a hányást.

Még nem telt el egy nap, amikor a táborba vittek, és már tudtam, hogy a gyűlölet és félelem együtt jár, és egymást táplálják. A PSF-esek gyűlöltek minket, ezért muszáj volt félelmet kelteniük bennünk maguk iránt. És mi féltünk tőlük, amitől még jobban gyűlöltük őket. Ki nem mondott ténynek vettük, hogy egymás miatt kell Thurmondban len-nünk. Ha nem lennének PSF-esek, akkor nem lenne tábor, de ha nem lennének Pszí-elmebajosok, akkor nem lenne szükség PSF-esekre.

Kinek a hibája? Mindenkié? Senkié? A miénk? – Ott kellett volna hagynod… valaki mást kellett volna elhoznod, aki

jobb nálam… ezért megbüntetik őket, tudom; bántani fogják őket, és az én hibám, hogy elmentem, hogy ott hagytam őket…

Tudom, hogy ennek az egésznek így semmi értelme nem volt, össze-függéstelenül beszéltem, de mintha gondolataim és szavaim nem kap-

csolódtak volna össze. Az a furcsa érzés, a szívszorító bűntudat, a szo-morúság, amely bennem lakozott, és soha nem engedte a felszínre törni magát… Hogyan mondja el ezt az ember valakinek? Hogyan lehet ezt szavakba önteni?

Cate ajka mozdult, de nem jött ki hang a torkán. Erősen markolta a kormányt, és lehúzódott az út szélére. Aztán levette a gázpedálról a lá-bát, és hagyta, hogy a kocsi guruljon, amíg megállt. Amikor a kerekek már nem forogtak, a kilincs felé mozdult a kezem, és végtelen bánat nyilallt belém.

– Mit csinálsz? – kérdezte Cate. Azért állt le, mert azt akarta, hogy kiszálljak, ugye? Én is ugyanezt

tettem volna fordított helyzetben. Elhajoltam a karjától, ahogy átnyúlt az én oldalamra, de nem az tör-

tént, amire számítottam: nem kijjebb lökte az ajtót, hanem berántotta, és az ujjai a vállam fölött időztek. Testem összerándult, olyan erővel szorí-tottam magamat az ülésbe, amennyire csak tudtam, igyekeztem elkerül-ni, hogy megérintsen engem. Évek óta nem éreztem magamat ennyire rosszul; fejem fájón lüktetett, ami annak a biztos jele volt, hogy veszé-lyesen közel vagyok a kiboruláshoz. Ha olyasmi járt a fejében, hogy megölel vagy megsimogatja a karomat, vagy olyasmit tesz, amit anyám szokott tenni hasonló helyzetben, viselkedésem elég volt ahhoz, hogy meggyőzze, ne próbálkozzon semmi ilyesmivel.

– Akkor most nagyon figyelj rám – mondta, és mintha az sem számí-tott volna neki, hogy bármelyik pillanatban jöhet egy autó vagy PSF-járőr az úton. Megvárta, amíg a szemébe nézek. – A legfontosabb, amit valaha tettél, az, hogy megtanultad, hogyan kell túlélni mindazt, amin keresztülmentetek. Ne hagyd, hogy bárki azt éreztesse veled, hogy nem ezt kellett volna tenned, hogy megérdemelted, hogy a táborba zárjanak. Fontos vagy és számítasz. Számítasz nekem és a Ligának… és a jövő-nek… – Hangja elakad. – Soha nem foglak bántani, nem kiabálok ve-led, nem éheztetlek. Védelmezni foglak egész hátralévő életemben. So-ha nem fogom teljesen megérteni, mit kellett kiállnod a táborban, de

mindig meghallgatlak, amikor úgy érzed, valamit el kell mondanod. Érted?

Valami melegség töltötte el a szívemet, bár lélegzetem elakadt. Mondani akartam valamit erre; megköszönni, megkérni, hogy mondja el még egyszer, hátha rosszul hallottam, vagy nem jól értettem valamit.

– Nem tudok úgy tenni, mintha soha nem történt volna meg – mond-tam neki. Még éreztem a kerítés rezgéseit a bőröm alatt.

– Nem is kell… ne felejtsd el soha. De a túlélés része, hogy az ember képes továbblépni. Van egy szó… saudade… – mondta, és előrefordult, a kormányt szorító ujjait nézte –; a mi nyelvünkben nincs hasonló. Is-mered? Tudod, mit jelent?

Fejemet ingattam. A saját nyelvemen sem értettem a szavak legalább felét.

– Nincs igazán pontos jelentése… inkább érzelmet ír le. Portugál szó. Borzasztó szomorúságot jelent. Azt az érzést írja le, amikor az em-ber rájön, hogy volt valami, ami az övé, és ez a valami örökre elveszett, és soha többet nem lesz vele. – Cate mélyet sóhajtott. – Gyakran gon-doltam erre a szóra Thurmondban. Mert azt az életet, amelyet korábban éltetek, amit mindannyian éltünk, már nem kaphatjuk vissza soha. De tudod, minden vég valaminek a kezdete. Tény, hogy nem kaphatjuk vissza, ami a miénk volt, de lezárhatjuk magunkban a múltat. Új életet kezdhetünk.

Megértettem, amit mondott, és éreztem, hogy szavai őszinte törődés-ből erednek; ám mivel az életem olyan sokáig egyre csak töredezett, elképzelhetetlennek tűnt a gondolat, hogy újabb szakaszt válasszak le magamban.

– Tessék – mondta, azzal blúzának gallérja alá nyúlt. Hosszú ezüst-láncot emelt át fején; legutoljára tűnt elő a kör alakú, fekete medál; hü-velykujjamnál alig szélesebb.

Kinyújtottam a tenyeremet, beleejtette a nyakláncot. A lánc még me-leg volt a testétől, de meglepetten tapasztaltam, hogy a medál csak mű-anyag.

– Ezt pánikgombnak nevezzük. Ha húsz másodpercig szorítod, akti-válódik, és a közelben levő ügynökök reagálnak. Nem hiszem, hogy valaha használnod kéne, de szeretném, ha nálad lenne. Azt akarom, hogy szorítsd meg, ha nagyon félsz, vagy elsodródnánk egymástól.

– Nyomkövető van benne? A gondolattól valahogy kényelmetlenül éreztem magamat, de azért a

nyakamba vettem a láncot. – Csak akkor kapcsol be, ha megszorítod – bizonygatta Cate. – Azért

terveztük így, hogy a PSF-esek ne foghassák be a jeleket. Biztosíthat-lak, hogy ebben te irányítasz, Ruby.

Kézbe vettem a medált, hüvelyk- és mutatóujjam között forgattam. Aztán megláttam, hogy milyen piszkos a kezem, és mennyi kosz van a körmöm alatt, rögtön elengedtem. A szép dolgok nem illenek hozzám.

– Kérdezhetek még valamit? – szólaltam meg. Megvártam, amíg végre visszahajt az útra, de még így is kellett némi próbálkozás ahhoz, hogy hang jöjjön ki a torkomon. – Ha a Gyermek Liga azért jött létre, hogy feloszlassa a táborokat, miért hoztatok ki engem és Martint? Miért nem úgy csináltátok, hogy egyszerűen felrobbantjátok a tornyot, ha már egyszer bejutottatok?

Cate végighúzta ujját az ajkán. – Engem nem érdekelnek az ilyen műveletek – mondta. – Én inkább

az igazi feladatra koncentrálok; arra, hogy segítsünk benneteket. Le-rombolhatunk egy gyárat, aztán ők építenek egy másikat. De ha kiol-tunk egy életet, annak végérvényesen vége. Azt a személyt nem lehet visszahozni az életbe.

– Az emberek tudnak róla? – sikerült kimondanom a kérdést. – Van fogalmuk az embereknek arról, hogy egyáltalán nem gyógyítanak, javí-tanak minket?

– Nem igazán tudom – felelte Cate. – Vannak, akik tagadják, ami a táborokban történik, és azt hiszik, amit hinni akarnak. Azt hiszem, az emberek többsége tudja, hogy valami nincs rendjén, de túlságosan el vannak foglalva a saját problémáikkal ahhoz, hogy megkérdőjelezzék, helyes-e, amit a kormány a táborokban tesz. Azt hiszem, bízni akarnak

abban, hogy jól bánnak veletek. Ami azt illeti… nagyon kevesen ma-radtatok.

Hirtelen kihúztam magamat, mintha a gerincem rugóra járna. – Tessék? Cate ezúttal nem nézett rám. – Nem akartam, hogy én legyek, aki ezt elmondja neked, de a dolgok

sokkal rosszabbul állnak most, mint korábban bármikor. A Liga legu-tóbbi felmérése szerint a tíz-tizenhét éveseknek két százaléka van javí-tótáborokban.

– És a többiek? – kérdeztem, bár tudtam már a választ. –A kilenc-vennyolc százalék?

– Legtöbbjük az IAAN áldozata lett. – Tehát meghaltak – pontosítottam. – Az összes gyerek? Mindenütt? – Nem, nem mindenütt. Más országokban is előfordult néhány eset.

De itt, Amerikában… – Mély levegőt vett. Szomorú sóhaj. – Nem tu-dom, mennyit mondhatok el belőle neked, mert nem akarom, hogy na-gyon megviseljen, de úgy tűnik, az IAAN kitörése és a Pszí-erők a ser-düléssel vannak kapcsolatban.

– Hányan? – Tényleg nem sikerült megtudniuk semmi újat a beteg-ségről azóta, hogy bezártak minket Thurmondba? – Hányan maradtunk?

– A kormány szerint a tizennyolc éven aluliakból körülbelül negyedmillióan maradtak, de a mi becsléseink szerint a túlélők száma ennek csak nagyjából a tizede lehet.

Rosszul voltam. Kikapcsoltam a biztonsági övemet, és előrehajol-tam; fejemet a térdeim közé szorítottam. Szemem sarkából láttam, hogy Cate keze mozdul, mintha a hátamra akarná simítani a tenyerét, de ek-kor hirtelen megint elfordultam, elhúzódtam tőle. Sokáig nem volt más hang, csak a kerekek gördülése a régi út göcsörtös aszfaltján.

Olyan sokáig maradtam úgy, fejemet lehajtva, szememet behunyva, hogy Cate aggódni kezdett.

– Még mindig émelyegsz? Elég nagy adag penicillint kellett bead-nunk neked, hogy rohamszerű tüneteid legyenek. Hidd el, ha lett volna más módszer és lehetőség, azt választottuk volna, de valami nagyon

komoly betegség gyanúja kellett ahhoz, hogy a PSF-esek visszahozza-nak az egészségügyi központba.

Martin horkolt a hátsó ülésen, aztán az ő hangja is beolvadt a kere-kek zajába. Gyomrom felfordult a gondolatra, hogy megkérdezzem, milyen messzire sikerült eljutnunk Thurmondtól, milyen messze hagy-tuk magunk mögött a múltat.

– Tudom – szólaltam meg egy kis idő után. – És köszönöm. Cate keze ismét megmozdult, és mielőtt megállíthattam volna, tenye-

re végigcsúszott a vállamtól, a könyökömig. Valami meleg, bizsergető érzés jelent meg valahol a tudatomban; tudtam, hogy ez figyelmeztető jel. Az ő tudatából származó első, fehéren izzó kép olyan gyorsan vil-lant fel és tűnt el, hogy fotónegatívnak láttam. Platinaszőke kislány ül egy magas széken, ajka fogatlan mosolyra húzódik. A következő kép elég hosszú ideig maradt, hogy felismerjem: tüzet látok. Tűz – minde-nütt tűz; a szoba falain, minden csupa tűz, égető, mint a napfény. Ez… emlék? Olyan erősen remegett, hogy össze kellett szorítanom a foga-mat, nehogy megint elfogjon a hányinger. Cate emlékében ezüstszínű ajtó jelent meg, rajta a fekete betűkkel 456B felirat. Kéz villant be, a kilincs felé nyúlt. Cate keze; fehér, karcsú ujjak; elrántotta az izzó for-róságtól. Kéz csapódott a fa ajtólapnak, aztán láb. A kép megremegett, a szélein pöndörödni kezdett, ahogy az ajtó eltűnt a réseken és a zsané-roknál beszivárgó sűrű füstben.

Ugyanaz a sötét ajtó becsukva. Hirtelen elrántottam a karomat keze alól.

Mi a fene? gondoltam; szívem a dobhártyámon lüktetett. Erősen be-hunytam a szememet.

– Még mindig? – szólalt meg Cate. – Ó, Ruby, annyira sajnálom! Ha kocsit váltunk, kérek valami gyógyszert, ami csillapítja a gyomorfájá-sodat.

Ő sem vette észre, ahogy mások sem. – Tudod… – folytatta kis idő múltán – …nagyon nagy bátorság volt

tőled, hogy bevetted a gyógyszert, és velem jöttél. – A sötét utat nézte, azt a távoli pontot, ahol a feketeség a világosodó éggel találkozott. –

Tudtam, hogy több van benned, nem az a csendes lány vagy, akinek a kórteremben látszottál.

Nem vagyok bátor. Ha bátor lennék, kiteljesíteném azt, ami valójá-ban vagyok, megélném, bármilyen borzalmas is. A többi Narancsvörös mellett dolgoznék, ennék, aludnék, vagy legalábbis kiléptem volna a Sárgák és a Vörösek árnyékából.

Azok a gyerekek annyira büszkék voltak a képességeikre! Sportot űztek abból, hogy minden lehető módon bosszantsák a tábor irányítóit; sérüléseket okoztak a PSF-katonáknak, felgyújtották barakkjaikat és a mosdókat, megpróbálták lelki ráhatással rávenni a kapuőröket, hogy kiengedjék őket, vagy az őrületbe kergették a felnőtteket, úgy, hogy legyilkolt családjuk vagy az éppen félrelépő feleségük képeit hozták létre gondolataikban.

Lehetetlen volt nem észrevenni őket, nem félreállni az útjukból és el-fordulni, amikor elmentek mellettünk. Én pedig csak meghúztam ma-gamat, ültem, mint valami unalmas alak a szürke-zöld áradatban; soha nem vontam magamra figyelmet, soha nem áltattam magamat azzal, hogy elmenekülhetek vagy el kéne menekülnöm. Azt hiszem, ők csak azt akarták, hogy megtalálják a módját, hogyan szökjenek meg, és vala-hogyan kijussanak. Olyan élénk akarat volt bennük, és nagy erővel pró-báltak szabadulni!

De egyikük sem érte meg a tizenhatodik születésnapját. Ezer jelből észre lehet venni, ha valaki hazudik. Nem kell hozzá kü-

lönleges képesség, nem kell az agyukba látni, hogy felfogjuk a bizony-talanság és a feszengés apró jeleit. Általában csak annyit kell tenni, hogy nézzük a másikat. Ha beszélgetés közben balra pillantanak, ha túl sok részletet említenek egy történetben, ha kérdésre kérdéssel válaszol-nak, azt jelenti, hogy nem mondanak igazat. Ezt apám tanította nekem, aki rendőr; huszonnégy másik gyerek is volt velem akkor az osztályban, amikor apa tartott órát arról, hogy milyen veszélyt jelentenek ránk az idegenek.

De Cate-en nem láttam ilyen jeleket. Olyan dolgokat mondott nekem a világról, amelyek nem tűntek valóságosnak egészen addig, amíg nem sikerült egy rádióadást fognunk, és egy komor hang megerősített min-dent, amiben addig kételkedtem.

– Igen! – kiáltott fel, a kormányra csapva. – Végre! „Hírek szerint az elnök visszautasította a brit miniszterelnök meghí-

vását, hogy a világgazdasági válság lehetséges megoldásairól tárgyal-janak, valamint arról, hogyan lehetne életet lehelni az erősen gyengél-kedő globális részvénypiacokba. Döntésének magyarázataképpen az elnök azt említette, hogy az Egyesült Királyságnak szerepe volt abban, hogy az ENSZ szankciókat vezetett be az Egyesült Államok ellen.”

Cate megint a rádió hangolójával babrált. A hírolvasó hangja hol fel-erősödött, hol elhalkult. A fehér zaj első reccsenésére összerezzentem.

„… negyvenöt nőt vettek őrizetbe a texasi Austinban tegnap, amiért megpróbálták kivonni magukat a várandóssági regisztráció alól. A nő-ket büntetés-végrehajtási intézményben fogják őrizni gyermekeik meg-születéséig, majd a gyermeket az anya és Texas állam biztonsága érde-kében elveszik tőlük. A legfőbb ügyész nyilatkozata…”

Ekkor egy másik hang szólalt meg; mély, reszelős hang: „Az új 15-ös számú törvénnyel Gray elnök elfogatóparancsot ad ki

mindenki ellen, akik kapcsolatba hozhatók ezzel a veszélyes tevékeny-séggel.”

– Gray? – kérdeztem Cate-re pillantva. – Még mindig ő az elnök? Nem sokkal megválasztása után történtek az első IAAN-

megbetegedések, és alig emlékszem rá, csak azt tudom, hogy sötét sze-me és sötét haja volt. Ezt is csak azért tudom, mert a táborgondnokság több helyen kiakasztotta az elnök fia, Clancy képét, mintegy bizonyíté-kul, hogy számunkra is lehetséges a gyógyulás. Hirtelen éles emlékkép-ként idéződött tudatomba az egészségügyi központban töltött legutóbbi néhány óra, és hogy az a kép mintha engem nézett volna.

Cate undorral ingatta fejét. – Még egy elnöki periódust adott magának, idézem:. ”amíg a Pszí-

helyzet meg nem oldódik olyanképpen, hogy az Egyesült Államok meg-

szabadul a telekinetikus terrorcselekményektől és egyéb erőszakos megnyilvánulásoktól. Felfüggesztette a Kongresszus működését.”

– Ezt hogyan tudta elérni? – kérdeztem hitetlenkedve. – Az úgynevezett hadiállapot jogával élt – felelte Cate. – Talán egy

vagy két évvel azután, hogy te a táborba kerültél, néhány Pszí-gyerek kis híján felrobbantotta a Capitoliumot.

– Mit jelent az, hogy majdnem? Cate megint rám pillantott, az arcomat nézte. – Azt jelenti, hogy csak a szenátusi szárnyat sikerült felrobbantaniuk.

Gray elnök csak az új kongresszusi választásokig maradhatott volna hatalmon, de zavargások törtek ki, amikor a PSF-esek az iskolákból kezdtek kirángatni gyerekeket szüleik engedélye nélkül. És ettől persze a gazdaság padlóra került, és az ország nem tudta visszafizetni az adós-ságát. Meglepődnél, ha tapasztaltad volna, milyen kevés tiltakozó hang van, amikor mindent elveszítünk.

– És ezt mindenki szó nélkül hagyta? A gondolattól is felfordult a gyomrom. – Nem. Nem hagyta mindenki csak úgy. Most nagyon nagy a káosz,

Ruby. Gray azóta is igyekszik minél jobban kiterjeszteni hatalmát, és nap mint nap egyre többen lázadnak és törvényt sértenek, hogy étel ke-rüljön az asztalukra.

– Apámat egy ilyen lázadásban ölték meg. Cate olyan hirtelen fordult hátra, hogy a kocsi átfutott a másik sávba.

Tudtam, hogy Martin már vagy tíz perce ébren van; légzése könnyebb volt, és már nem adott ki olyan furcsa, horkoló, szörcsögő hangokat. Egyszerűen nem akartam még beszélni vele, és azt sem akartam, hogy Cate megszakítsa a beszámolót.

– A szomszédaink betörtek az üzletébe, élelmet kerestek, és képtelen volt megvédeni magát.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Cate; szavai mintha cukormázzal lettek volna bevonva; édes volt, mint az előttünk himbálózó vaníliaillatú légfrissítő.

– Azt hiszem, egészen jól – felelte Martin. Felült, igyekezett lesimí-tani összekuszálódott barna haját. Martin kerekded gyerek volt; arca pufók, tábori inge szűk, talán egy számmal kisebb, de nem indult nö-vésnek úgy, mint a többi fiú a barakkban. Egy-, talán kétujjnyival ma-gasabb voltam nála, pedig én is alacsony, átlagos testalkatú vagyok. Alig egy évvel lehetett fiatalabb nálam.

– Ez jó – szólt Cate. – Van hátul egy palack víz, ha kérsz. Körülbelül egy óra múlva megállunk, és újra autót váltunk.

– Hova megyünk? – Nyugat-Virginiában, Marlintonban találkozunk egy barátunkkal.

Ruhák és személyi okmányok lesznek nála mindkettőtöknek. Nemsoká-ra odaérünk.

Szinte biztosra vettem, hogy Martin visszaaludt, de aztán megszólalt: – Utána hova megyünk? Hirtelen életre kelt a rádió; valami Led Zeppelin-számot adott, fosz-

lányokban jött át a zene, aztán eltűnt az adás, és csend lett. Éreztem, hogy Martin tekintete szinte lukat vág a tarkóm bőrén.

Igyekeztem nem hátrafordulni, nem bámulni egyenesen rá, de amióta a táborban csoportokra osztottak minket, nem voltam ilyen közel egyetlen fiúhoz sem. Miután évekig éltünk Thurmondban, én az egyik végén, ő a másikon, hirtelen nagyon nyugtalanító lett ilyen részletességgel látni. Például a szeplőit, amiket addig nem is vettem észre, vagy hogy a sze-möldöke mintha összenőtt volna.

Mit kéne mondanom neki? Úgy örülök, hogy rád találtam? Már csak mi maradtunk? Ez igaz, és mégsem lehetnénk messzebb az igazságtól.

– A Liga déli főhadiszállására megyünk. Ha odaértünk, eldöntheti-tek, hogy akartok-e maradni. Tudom, hogy nagyon sok mindenen kellett keresztülmennetek, szóval nem muszáj most választanotok. Csak sze-retném, ha tudnátok, hogy ha velem maradtok, biztonságban lesztek.

A szabadság érzése olyan gyorsan tört fel bennem, hogy vissza kel-lett fognom magamat, nehogy megszédüljek. Még mindig túl veszélyes a helyzetünk. A PSF-esek még elkaphatnak. Meglehet, nem jutunk el Virginiába, mert visszahurcolnak minket a táborba vagy megölnek.

Martin nézett, csak nézett; sötét szeme összeszűkült. Figyeltem a szemét; pupillája zsugorodott, és valahol a tudatom mélyén bizsergést éreztem. Ugyanaz az érzés, mint amikor az én képességeim akarnak a felszínre törni, hasznosulni.

Mi a fene? Ujjaim az ülés karfájába mélyedtek, de nem fordultam vissza, hogy

megnézzem, még mindig csinálja-e. Csak egyszer néztem a visszapil-lantó tükörbe; akkor hátradőlt, nagyot szusszanva fonta keresztbe karját. Szája sarkában egy herpeszhólyag nagyon vörösnek látszott, nyilván fájt is; talán heget kapart el magán.

– Oda akarok menni, ahol azt csinálhatom, amit Thurmondban nem volt szabad – felelte Martin.

Fogalmam sem volt, mit ért ez alatt. – Sokkal nagyobb erőm van, mint gondolnátok – folytatta. – Senki

másra nem lesz szükségetek, ha meglátjátok, mire vagyok képes. Cate elmosolyodott. – Én is ezt remélem. Tudtam, hogy megérted. – És te, Ruby? – kérdezte Cate, felém fordulva. – Te is szeretnél

másképpen élni? Ha azt mondom, nem, akkor elengednek? Ha azt kérném, hadd men-

jek a szüleim házába Salembe, akkor nem kérdeznének semmit, csak oda vinnének? Vagy Virginia Beachre, ha a nagymamámhoz akarnék menni? Vagy vidékre, ha tényleg azt akarnám?

Mindketten engem néztek, hasonlóan sürgetőn és izgatottan. Bárcsak érezhettem volna! Bárcsak én is olyan biztos lehettem volna a választá-somban, mint ők! De én nem voltam abszolút biztos abban, hogy mit akarok. Én csak azt tudtam, mit nem akarok.

– Vigyetek bárhova… Csak haza ne. Martin addig rágta piszkos körmeit, míg kiserkent a vére; ujja begyé-

ről nyalta le. Rám nézett, mintha azt várta volna, kérdezzem meg, mi-lyen ízű.

Visszafordultam Cate felé, a kérdés elhalt ajkamon. Mert egy pilla-natig, tényleg csak egy röpke pillanatig képtelen voltam másra gondol-

ni; csak a válla éles vonala körül gomolygó füstöt, felcsapó lángnyelve-ket láttam és az ajtót, amit nem tudott kinyitni.

HÉT REGGEL HÉTKOR értünk Marlintonba, éppen akkor, amikor a nap

végre előbukkant a vastag felhőréteg alól. Halvány ibolyaszínűre szí-nezte a közeli fákat, az aszfalton megülepedett ködfalon csillogott. Út közben számos autópálya-kijárat mellett haladtunk el; mindegyik el volt barikádozva; szeméttel, korlátokkal, elhagyott autókkal torlaszolta el a lehajtás lehetőségét vagy a Nemzeti Gárda, így akadályozva meg, hogy bizonyos ellenséges városok megközelíthetőek legyenek, vagy maguk a városok lakói, hogy a sokat szenvedett területeken kívül tartsák a fosz-togatókat a nem kívánatos elemektől és látogatóktól. Az úton azonban órákig nem láttunk más járművet, ami azt jelenti, hogy valamilyen for-mában előbb-utóbb találkozni fogunk emberekkel.

Ez előbb következett be, mint utóbb, egy vörös kamion formájában. Lehúzódtam az ülésen, miközben elhúzott mellettünk. Néztem a hatal-mas motort, az óriási kerekeket, hallottam a dübörgését. Szemből jött, az ellenkező irányba tartott, de tökéletesen láttam az oldalára festett aranyszínű hattyút.

– Mindenütt ott vannak – jegyezte meg Cate, tekintetemet követve. – Ez valószínűleg Thurmondba visz szállítmányt.

Ez volt az élet első jele, amivel indulásunk óta találkoztunk. Ez való-színűleg azért volt így, mert a Halott Ember Sztrádán haladtunk a nagy

fene semmi közepén; de ez az egyetlen kamion elég volt, hogy Cate nagyon megijedjen.

– Ülj hátra! – szólt rám. – És kuporodj le! Engedelmeskedtem. Kioldottam a biztonsági övemet, a két első ülés

közé préseltem felső testemet, aztán magam után húztam a lábamat is. Martin csillogó szemmel nézett. Egyszer csak éreztem, hogy a keze a

karomhoz ér, mintha segíteni akarna. Elhúzódtam, lekuporodtam az első és a hátsó ülés közötti résbe. Hátamat az ajtónak támasztottam, térdemet egészen mellkasomig felhúztam, de még így is túl közel voltunk egy-máshoz. Amikor megláttam, hogy vigyorog, felállt a szőr a hátamon.

Thurmondban voltak fiúk. Ami azt illeti, rengeteg fiú volt a tábor-ban. De szigorúan tilos volt minden olyan tevékenység, amelynek során a két nem keveredhetett volna; nem ehettünk együtt, nem lakhattunk egy barakkban, a mosdóba menet sem vonulhattunk el egymás mellett.

A PSF-esek és a tábor vezetősége nagyon szigorúan vette ezt a sza-bályt; megszegését ugyanolyan keményen büntették, mint azokat, akik – szándékosan vagy szándékolatlanul – képességeiket használták. Ami természetesen még jobban bepörgette a hormontúltengéstől amúgy is felpörgött agyunkat, és egyes barakktársaim úgy megtanultak virág-nyelven beszélni, mintha egyenesen arra születtek volna.

Lehet, hogy nem emlékszem, mi a másik nemmel való „helyes” vi-selkedési mód, de abban biztos vagyok, hogy ezzel Martin is éppen így van.

– Izgalmas, igaz? – szólalt meg. Azt hittem, csak viccel, amíg meg nem láttam túlságosan csillogó tekintetét. Megint elfogott az a furcsa bizsergés, újra megpróbáltam belelátni a saját fejembe, végigkísérni, ahogy a félelem végighúzódik a gerincemen, mintha fagyos ujj simítana végig rajta. Az ajtóhoz nyomultam, és Cate-et figyeltem, csak őt, de ez nem volt elég messze.

Rájöttem, hogy semmiben nem hasonlítunk egymásra, nincs bennünk semmi közös. Ugyanarra a helyre vittek minket, ugyanazokat a rémsé-geket éltük át, de Martin… Martin annyira…

Muszáj volt témát váltanom, és elvonnom a figyelmét attól, amit csi-nálni akart. Működött a légkondicionáló a kocsiban, de észre sem lehe-tett venni, olyan hő áradt Martinból.

– Szerinted Thurmondban észrevették már, hogy elszöktünk? – kér-deztem, megtörve a csendet.

Cate lekapcsolta a lámpát. – Szerintem igen. A PSF-esek létszámban rosszul állnak; nincs annyi

emberük, hogy alaposan kutassanak utánunk, de biztosra veszem, hogy rájöttek, kik vagytok.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Megtudták, hogy Narancsvörösek vagyunk? Azt hittem, azt már tudják. Ezért kellett olyan gyorsan távoz-nunk.

– Nem sok hiányzott, hogy biztosan tudják – magyarázta Cate. – A nyugalomkontroll hanggal a Narancsvörös és Vörös frekvenciákat tesz-telték. Nem hiszem, hogy valamelyikük is számított arra, hogy a dolog ilyen gyorsan eredményt mutat… Ezért kellett titeket kihoznunk onnan, mégpedig elég gyorsan.

– Frekvenciák – magyarázta Martin. – Úgy érted, kevertek hozzá va-lamit?

– Pontosan így van. – Cate rámosolygott a visszapillantó tükörből. – A Liga tudomást szerzett az új módszerükről, amellyel megpróbálják kiszűrni és kiszelektálni a táborba felvételkor tévesen besorolt gyereke-ket. Azt biztosan tudjátok, hogy a felnőttek nem hallják a nyugalom-kontroll hangját.

Egyszerre bólintottunk. – A tudósok olyan hangfrekvenciákat kísérleteztek ki, amelyeket

csak bizonyos Pszí-fiatalok hallanak; vannak bizonyos hullámhosszok, amelyeket mind hallotok, másokat pedig csak a Zöldek vagy Kékek vagy – jelen esetben – a Narancsvörösek érzékelnek.

Az egésznek volt értelme, de attól még ugyanolyan félelmetes. – Tudjátok, azon gondolkodtam… Hogyan sikerült… Különösen,

neked, Ruby. Nagyon fiatalon kerültél a táborba. Hogyan tudtad kiját-szani a besorolást?

– Hát… egyszerűen csak sikerült. Az embernek, akinek el kellett volna végeznie rajtam a tesztet, egyszerűen azt mondtam, hogy Zöld vagyok. Elhitte.

– Ez nagyon gyenge – szólt közbe Martin, egyenesen rám nézve. – Valószínűleg az erőidet sem kellett használnod.

Nem szerettem erőként gondolni rá… ebben valami olyasmi volt, hogy ez a dolog valami jó, ünnepelendő. De nyilvánvalóan nem az.

– Én rávettem valakit, hogy cseréljen velem helyet, amikor külön sorba állítottak minket, és elválasztották a többiektől a Narancsvöröse-ket és a Vöröseket. Tudod, valahogy nem akartam velük menni. Átáll-tam a Zöldek sorába – mondta Martin, és előrehajolt. – Szóval kiválasz-tottam a Zöldek közül valakit, aki velem egykorú volt, és elhitettem vele meg az őrrel, hogy ő én vagyok. Ugyanezt tettem mindenkivel, aki kérdezett. Egyenként. Jó, mi?

Undor gomolygott fel bennem. Semmilyen megbánást nem érzett amiatt, hogy ezt tette, ez teljesen nyilvánvaló. Meglehet, én hazudtam kilétemről, de nem kényszerítettem egy másik gyereket arra, hogy ezt tegye. Ilyenné teszi az embert a Narancsvörös tulajdonságok elfojtása? Ilyen szörnyetegszerűséggé, aki mindig azt csinál, amit akar, mert senki nem képes ellene tenni?

Ezt jelenti, ha az embernek képessége, más szóval ereje van? – Ha jól értem, el tudod hitetni az emberekkel, hogy mások, mint

akik valójában – szólt Cate. – Úgy tudtam, a Narancssárgák csak kü-lönböző cselekvésekre tudják rávenni az embereket… valamiféle hip-nózissal.

– Nem egészen – felelte Martin. – Én ennél sokkal többre vagyok képes. Úgy tudom rávenni az embereket, hogy azt csinálják, amit én akarok, hogy azt éreztetem velük, amit én akarok. Mint annak a gyerek-nek az esetében, akivel helyet cseréltem a sorban. Azt éreztettem vele, hogy nagyon fél a barakkjában, és hogy jó ötlet lenne, ha úgy tenne, mintha ő nem ő lenne, hanem én. Aki kérdőre vont volna, azzal azt éreztettem, hogy ez nagyon ostoba dolog lenne. Szóval valóban rá tu-dok venni embereket, hogy azt tegyék, amit én akarok, de inkább arról

van szó, hogy ha azt akarom, hogy valaki megtámadjon egy másik sze-mélyt, azt kell éreztetnem vele, hogy az illetőre nagyon, nagyon mér-ges, és rettenetesen haragszik rá.

– Nahát! – szólt Cate. – Te is így vagy ezzel, Ruby? Nem. Ami azt illeti, egyáltalán nem. Lenéztem a kezemre; láttam a

körmöm alatt még feketéllő földet. A gondolattól, hogy elmondjam ne-kik, pontosan mire vagyok képes, kezem remegni kezdett. Nem is gon-doltam volna, hogy ilyen hatással lesz rám ez a gondolat.

– Én nem dobok érzéseket másokba. Én csak látok bizonyos dolgo-kat.

Legalábbis amennyire én tudom. – Nahát… szóval… nahát! Tudom, hogy ismétlem magamat, de ti

ketten igazán különlegesek vagytok. Folyton arra gondolok, hogy mi mindent tehetnétek… milyen sokat tudnátok nekünk segíteni. Hihetet-len.

Hátrafordultam, felemeltem a fejemet, csak annyira, hogy kilássak az útra. Martin hátulról megfogta néhány hosszú hajszálamat, és az ujja közé kezdte tekerni. Láttam kerek arcát a visszapillantó tükörben; szinte álmos, unalmas nagy szem, dús, sötét szemöldök, telt ajak; láttam, ahogy arckifejezése hirtelen megváltozik.

Több eszem lehetett volna, mégis bevettem a csalit. Martinnak alig volt ideje felkészülni a védekezésre, amikor hirtelen megfordultam, és a hajamat markoló nyirkos kezét az ölébe csaptam. A következő levegő-vételnél elszorult a torkom. Ne érj hozzám! – akartam mondani. – Ne gondold, hogy nem töröm el a kezed minden ujját! De Martin csak vi-gyorgott rám, nyelvével vöröslő herpeszét nyalogatta, keze megint fel-emelkedett. Ám ezúttal ujjait hívogatón mozgatta felém. Szórakozott velem. Előrehajoltam, készen arra, hogy megint megragadjam a csukló-ját, és gyorsan, keményen elintézzem a disznót.

Ám pontosan ezt akarta. Lassan szétáradt bennem ez a felismerés, tudatomba, zsigereimbe szivárgott. Azt akarta, hogy mutassam be, mit tudok; a benne lakozó rosszindulatú elszántsággal próbálta felszítani érzéseimet, hogy megmutassam neki, mire vagyok képes.

Megint hátat fordítottam neki; kezem ökölbe szorult. Ő pedig dia-dalmasan röhögött. Vajon ez a düh valóban belőlem fakadt, vagy ő szuggerálta belém?

– Minden oké ott hátul? – szólt hátra Cate. – Bírjátok ki ezt a kis időt! Nemsokára megérkezünk.

Akármilyen lehetett Marlinton városa rendes körülmények között, sokkal rosszabbnak látszott a szürke felhők és szitáló eső rétegei alatt. Olyan furcsa és szörnyű volt, hogy még Martin figyelmét is elvonták a játékoktól, amiket éppen a tudatommal akart játszani.

A betört kirakatú, kihalt bevásárlóközpontok önmagukban is elég felzaklató látványt nyújtottak; aztán beértünk az első lakóövezetbe. Kis barna, szürke és fehér épületek sorakoztak az utcák mentén. Elhalad-tunk néhány elhagyatott autó mellett; némelyiknek a hátsó ablakában még ott virított az élénk narancsszín ELADÓ tábla, de mindegyiket vastag rétegben borítottak barna, rothadó levelek. A kocsik körül renge-teg szemét és dobozok; bútorok, szőnyegek, számítógépek. Helyisége-ket töltöttek be a rozsdásodó, hasznavehetetlen elektronikai holmik.

– Mi történt itt? – kérdeztem. – Hát, ezt egy kicsit nehéz megmagyarázni, de… Emlékszel, mit

mondtam neked a gazdaságról? A Washington D.C.-beli támadás után a kormány örvénybe került, egyre mélyebb, egyre súlyosabb lett a válság. Nem tudtuk fizetni az államadósságot, nem tudtunk pénzt adni az egyes államoknak, nem tudtuk fizetni a járadékokat, nem tudtuk fizetni az állami alkalmazottakat. Az ilyen kis városok sem úszták meg. Amikor a cégek tönkrementek, az emberek előbb a munkájukat vesztették el, az-tán az otthonaikat, mert már nem tudták fizetni a jelzálogkölcsöneiket. Ez az egész borzalmas.

– De hol vannak az emberek? – Sátorvárosokban a nagyvárosok környékén; Richmondban és D.C.-

ben igyekeznek munkát találni. Az ismerőseim közül sokan nyugatra próbálnak menni, mert azt hiszik, ott több a munka, és élelemhez jut-hatnak, de… hát, azt hiszem, ott biztonságosabb. Itt nagyon sok a fosz-togatás, és önkéntes rendfenntartók járőröznek.

Szinte féltem megkérdezni: – És a rendőrség? Miért nem fékezik meg őket? Cate az alsó ajkába harapott. – Mint mondtam… Washington nem tudta fizetni őket, ezért a köz-

alkalmazottakat elbocsátották. Most a rendőri munka nagy részét ön-kéntesek végzik, vagy a Nemzeti Gárda. Ezért kell mindig a közelem-ben maradnotok. Oké?

A helyzet még rosszabbnak mutatkozott, amikor elhaladtunk egy ál-talános iskola mellett.

A pasztellszínű mászókát, illetve ami maradt belőle, fekete foltok szennyezték, és a föld felé konyult. Törött gerincén madarak ültek, minket figyeltek, ahogy lassítás nélkül elsuhantunk a stoptábla előtt, és befordultunk a sarkon.

Egy olyan, épület előtt vezetett az utunk, amely egykor kifőzde lehe-tett, de jobb oldala teljesen összedőlt. A másik oldalra festett színes arcok és napok voltak láthatóak, de előttük sárga rendőrségi szalagok erdeje húzódott, így zárták le a romokat az illetéktelenek elől.

– Valaki bombát robbantott az étteremben nem sokkal az első Be-gyűjtés előtt – jegyezte meg Cate. – Éppen ebédidőben.

– Na és a kormány?… Mit csinál a kormány? – kérdezte Martin eléggé tolakodón, de Cate nem válaszolt neki. Indexelt, megint jobbra fordult. Bár az irányjelzésnek semmi értelme nem volt, mert rajtunk kívül senki nem volt az utcákon.

Város emberek nélkül. Leheletem páraként csapódott le az ablaküvegen. Elhagytuk a lakó-

övezetet, nagy sebességgel hajtottunk egy újabb kihalt bevásárlóköz-pont felé. Egy Starbucks, egy manikűrszalon, egy McDonald's és még egy műkörmös előtt haladtunk el, mire Cate végre beállt egy benzinkút-ra.

Rögtön észrevettem a másik kocsit. Rozsdabarna városi terepjáró. Ilyent még sosem láttam. A kocsi oldalához hajoló férfi nem benzint tankolt. Az lehetetlen is lett volna. Az összes benzinkutat szétverték, a tömlők és töltőpisztolyok a betonon hevertek.

Cate dudált, de a férfi már meglátott minket és integetett. Fiatal volt, legalább annyira fiatal, mint Cate. Alacsony termetű ember, sötétbarna haja a homlokába hullt. Ahogy közelebb értünk hozzá, mosolya még ragyogóan villant, és felismertem. Cate gondolataiban láttam. Ő volt az, akit Cate káprázatos színekkel, fényben képzelt maga elé, amikor el-hagytuk Thurmond területét.

Cate alig parkolta le a kocsit, rögtön feltépte az ajtót, és a férfihez fu-tott. Hallottam, hogy harsányan felnevet, és átöleli a férfi nyakát; olyan erővel ütődik hozzá, hogy a férfi napszemüvege leesik.

Martin izzadt keze hozzám ért ott, ahol a nyakam az inggallérból ki-látszik; kissé megszorított, és ezzel nálam betelt a pohár. Akár tetszik Cate-nek, akár nem, kinyitottam az ajtót és kiszálltam.

Nedves volt a levegő; köd és esőpára szitált, amitől a fák lombja és a fű vibráló élénkzöld lett. A nedvesség a hajamba ivódott, ami némi megkönnyebbülést jelentett, miután az utóbbi néhány órát a lihegő, iz-zadó Martinnal kellett töltenem, akinek mintha állandóan ragacsos len-ne a bőre.

– …körülbelül fél órája találták meg Norah-t – mondta a férfi, ami-kor közelebb értem hozzájuk. – Két egységet küldtek utánatok. Volt valami nehézségetek az úton?

– Nem – felelte Cate, a férfi derekát ölelve. – De ez egyáltalán nem meglepő. Létszámban eléggé megfogyatkoztak. De hol vannak a te…

Rob hevesen megrázta a fejét, arca elkomorult. – Nem tudtam kihozni őket. Cate teste csüggedten elernyedt. – Ó… Nagyon sajnálom. – Hát, ez van. Úgy tűnik, te nagyobb sikerrel jártál. …Jól van a lány,

akit kihoztál? Mindketten felém fordultak. – Ó… Rob, bemutatom Rubyt. Ruby bemutatom az én… szóval, ő

Rob. – Micsoda unalmas bemutatás! – szólt Rob nevetve. – Úgy látom, a

szépeket Thurmondban rejtegették.

Kezet nyújtott nekem. Nagy tenyere volt, öt ujj, szőrös ujjpercek. Normális. Úgy bámultam, mintha pikkelyes lett volna a bőre. Kezemet szorosan combomhoz nyomtam, és egy lépést tettem Cate felé.

A férfi kezében nem volt puska, kés vagy Fehér Zaj gép, de láttam a keze fején húzódó cikcakkos vágásokat. Némelyik friss volt, és egészen a csuklójáig értek, ahol a vörös, gyulladt vonalak eltűntek a fehér ing mandzsettája alatt. Csak akkor vettem észre az ing ujján az apró, vörös pöttyöket, amikor visszahúzta a kezét.

Rob arcizmai megfeszültek, amikor meglátta, mit nézek. Kezét Cate háta mögé dugta, derekát ölelte szorosan.

– Abszolút szívdöglesztő, ugye? Cate felnézett rá. – Tökéletes lesz bennfentes munkákra. Ki tudna nemet mondani egy

ilyen arcnak? És Narancsvörös! Rob elismerően füttyentett. – A francba! Nahát, valakik nagyra tartják a Narancsvöröseket. Ki gondolta volna! – Sarah jól van? – kérdeztem sürgetőn. Rob zavartnak tűnt. – Norah Jenkinsre gondol – jegyezte meg Cate. – Sarah csak a fedő-

neve volt. – Jól van – felelte Rob, és a vállamra tette a kezét. – Úgy tudom,

még mindig folyik a kihallgatása. Biztos vagyok benne, hogy thurmondi embereink értesítenek minket, ha valami változás van.

Hirtelen zsibbadni kezdett a kezem. – És téged tényleg Cate-nek hívnak? Felnevetett. – Igen, de a vezetéknevem nem Begbie, hanem Conner. Bólintottam, de csak azért, mert nem tudtam, mit mondhatnék erre. – Mintha azt mondtad volna, hogy ketten vannak – szólt Rob, és át-

pillantott a vállam fölött. Mintha végszóra történt volna, hallottam, hogy a hátam mögött kocsiajtó nyílik és csapódik.

– Itt van – szólt Cate olyan büszkén, mint ahogy tyúkanyó tekint a csibéire. – Martin, gyere ide! Ismerkedj meg új bajtársatokkal! Velünk jön Georgiába.

Martin odalépett hozzá, és megfogta Rob kezét, mielőtt Robnak esé-lye lett volna kezet nyújtani.

– Most pedig induljunk! – tapsolt Cate. – Nincs sok időnk, de muszáj megmosakodnotok, és valami kevésbé gyanúkeltő ruhába átöltöznötök.

A városi terepjáró nyikorgott, ahogy Rob kinyitotta az egyik hátsó ajtót. A mozdulat közben néhány kósza napsugár megcsillant a farmer-nadrágja derekába dugott pisztoly markolatán. Egy lépést hátráltam, amikor benyúlt valamiért, amit nem láthattam.

Ostobaság volt tőlem nem számítani arra, hogy valamelyiküknél van fegyver, de ez az egész akkor is furcsán vette ki magát; gyomrom össze-rándult. Elfordultam, az olajfoltokat nézegettem a betonon, és vártam, hogy az ajtó újra becsukódjon.

– Tessék – szólt Rob, azzal Martinnak és nekem átadott egy-egy fe-kete hátizsákot. Szörnyetegtársam rögtön elkapta a felé nyújtott holmit, és úgy tanulmányozta a tartalmát, mintha partin kapott ajándékcsomag lenne.

– Úgy tűnik, odabent a mosdóban még jön víz a csapból, bár inni nem próbálnék belőle – folytatta Rob. – Váltóruha és néhány szükséges dolog van a táskában. Ne tartson sokáig, de mossátok le magatokról a tábor nyomait.

Lemosni magamról Thurmondot? Ledörzsölni a bőrömről, mintha csak sár fröcskölt volna rám? Lehet, hogy képes vagyok mindenki em-lékeinek törlésére, de a saját emlékeimet nem tudom eltüntetni.

Szó nélkül átvettem a hátizsákomat; tarkótájon sajogni kezdett vala-mi, a kezdődő fejfájás biztos jele. Elég jól tudtam, hogy mit jelent ez, ezért egy lépést hátráltam. Lábam elakadt, megbotlottam az egyenetlen betonon, a kemény talaj felé zuhantam. Esélytelen próbálkozással kitár-tam karomat, hátha visszanyerem egyensúlyomat, de szilárd elembe, Rob karjába ütköztem.

Talán azt gondolta, nagyon lovagias, hogy figyel rám, de jobb lett volna, ha enged elesni. Agyam tudattalan utasítására alig hallhatóan felsóhajtottam, és elmém Rob gondolataiba hatolt. A tarkótájon növek-vő feszültség egyszerre megszűnt, bizsergés futott végig gerincemen. A bágyasztó érzés ellen fogamat csikorgattam, harag öntött el, ahogy el-húzódni igyekeztem.

Cate könnyed emlékeivel ellentétben, amelyek egy szempillantás alatt jelentek meg és tűntek el, Rob emlékei bódult, sötét látomások voltak. Nem álltak össze történetté, inkább egymásba folytak, ahogy tintacsepp egy pohár vízbe; a sötét tömeg addig terjeszkedett, míg min-dent beszennyezett, ami valaha tiszta volt.

Rob voltam, és Rob két sötét alakra néz le; fejükön fekete harisnya, de nyilvánvaló volt, hogy az egyik férfi, a másik pedig nő. Utóbbi lát-ványától dobogott a torkomban a szívem. Olyan erősen zokogott, hogy egész teste rázkódott, de közben végig küszködött a kezét és a lábát egymáshoz rögzítő műanyag szalagok ellen.

Esett az eső körülöttünk, folyt, csorgott le a közeli épületek csatorná-in. Rob elméjének szűrőjén át az eső hangja olyan volt, mint a fehér zaj. Két hatalmas fekete kukát láttam szemem sarkából; csak ekkor jöttem rá, hogy sikátorban vagyunk, és rajtunk kívül nincs ott senki más.

Rob keze – az én kezem – előrelendült, és letépte a nő csuklyáját; sö-tét haj hullt az arcába.

De nem nő volt, hanem lány, velem egykorú. Sötétzöld felső, sötét-zöld nadrág. Egyenruha. Tábori egyenruha.

Esővízzel elegyedő könnyek csepegtek arcáról szájába. Színtelen aj-ka könyörgőn mozdult kérem, kérem; tekintete mintha sikoltott volna ne!, de fegyver volt a kezemben, a félhomályban is csillogott. Ugyanaz a pisztoly, ami most Rob farmerjának övrészéből kilátszik. Ugyanannak a fegyvernek a csöve szegeződött a lány homlokához.

A pisztoly kiugrott a kezemből, amikor elsült, de abban a pillanatban a torkolattűz megvilágította a lány rémült arcát; befejezetlen sikoly halt el. Vér spriccelt a kezemre, ahogy a lány arca elernyedt, beszennyezte sötét zakóm ujját… és az alóla kilógó fehér mandzsettát.

A fiú ugyanígy halt meg, de Rob az ő csuklyáját nem húzta le, úgy vetett véget az életének. A hullák a kukákba kerültek. Borzongva hú-zódtam el a jelenettől; figyeltem, ahogy egyre kisebb és kisebb lett, míg Rob elméjének sötét, borús köde egészben lenyelte.

Elrántottam magamat, mély levegőt véve szabadultam ki a szennye-zett közegből.

Rob rögtön elengedte a karomat, de Cate előrelépett, és átvette volna a helyét, ha nem emeltem volna fel mindkét kezemet védekezőn.

– Jól vagy? – kérdezte Cate. – Elsápadtál. – Jól vagyok – feleltem; próbáltam nyugodt, egyenletes hangon fe-

lelni. – Még egy kicsit kába vagyok a gyógyszertől. Martin bosszúsan szusszant mögöttem. Toporgott, türelmetlenül

morgolódott. Gyanakvó tekintettel nézett, és egy fél pillanatig azt gon-doltam, pontosan tudja, mi történt az imént. De nem… az ilyen kapcso-latok nagyon gyorsak, alig néhány pillanatig tartanak, akármilyen hosz-szúnak érzem is őket.

A betont néztem, gondosan kerültem a felnőttek tekintetét. Képtelen lettem volna Robra nézni, és nem azt látni benne, amit tett… és tudtam, hogy ha Cate-re néznék, egy pillanat alatt elárulnám magamat. Megkér-dezné, mi bajom, és én nem tudnék hazudni, legalábbis meggyőzően nem. Meg kéne mondanom neki, hogy a barátja vagy partnere, vagy akármilyen viszony van közöttük, szóval két gyerek agyvelejét loccsan-totta ki egy sikátorban valahol.

Rob elvett az első ülésről egy műanyag palack vizet, és felém nyúj-totta. Ajka vékony vonallá feszült. Tekintetem újra a mandzsettáját szennyező apró vörös foltokra tévedt.

Megölte őket. Ez a két szó visszhangzott a tudatomban. Napokkal, sőt hetekkel ezelőtt is történhetett, de ez nem tűnt valószínűnek. Nem váltott volna inget, nem próbálta volna meg kitisztítani a foltokat? Az-tán ide jött, hogy velünk találkozzon. Talán minket is meg akar ölni?

Rob rám mosolygott; fehér fogai ragyogtak. Mosolygott.

Mintha nem éppen most oltott volna ki két életet közvetlen közelről, mintha nem nézte volna végig, ahogy az eső a vérüket a csatornába mossa.

Kezem olyan erősen remegett, hogy ökölbe kellett szorítanom a háti-zsákon, nehogy észrevegye a remegést. Azt hittem, sikerült elmenekül-nöm a szörnyek elől, hogy elektromos kerítés mögött, bezárva hagytam őket. De az árnyékok élnek, és idáig üldöztek.

Én vagyok a következő. Lenyeltem a torkomon felfelé igyekvő sikolyt, visszamosolyogtam

rá, de zsigereim görcsbe rándultak. Mert kétségem sem volt az iránt, hogy ha Rob tudná, mit láttam tudatában az imént, Cate a következő néhány napot kénytelen lenne azzal tölteni, hogy az én véremet is fehé-rítővel tüntesse el az ingéből.

Cate tudja, gondoltam, miközben Martint követtem az egykori ben-zinkút épületébe. Cate, akinek rozmaringillata van, aki végigtámogatott a folyosón, aki megmentette az életemet. Tudnia kell. Olyan nincs, hogy nem tud róla.

Mégis megcsókolta Robot. A benzinkút épülete belülről olyan volt, mintha vadállatok dúlták

volna fel. És elég jó esély volt arra, hogy ez valóban így történt. Külön-böző sáros mancsnyomok húzódtak a padlón, ragadós vörös és barna foltokon át az élelmiszerpolcokhoz.

Az üzletben megsavanyodott tej bűze terjengett, bár az italos hűtők-ben időnként még felvillantak a fények. A polcok többségéről elvitték az üdítőket és a sört, de meglepően nagy mennyiség maradt… és nem csoda. Az üzlet kartononként tíz dollárért adta a tejet. Ugyanez volt a helyzet az élelemmel. Néhány polcon érintetlenül álltak a chipses zacs-kók, csokoládék; mindegyik olyan áron, mintha nagyon ritka, értékes áru lenne. Más polcokat teljesen kifosztottak, vagy a kiszakított zacs-kókból kiszóródott pattogatott kukoricával és ropival voltak tele.

Mielőtt tudatosan gondolkodhattam volna, már volt tervem.

Miközben Martin azzal szórakoztatta magát, hogy az üdítő-automatával babrált, összeszedtem néhány zacskó chipset és csokit. Némi bűntudat hasított belém, ahogy a hátizsákomba gyömöszöltem az árut, de ugyan kitől loptam? Ki hívja rám a zsarukat?

– Csak egy mosdó van – jelentette be Martin. – Én használom első-ként. Ha szerencséd van, talán hagyok neked egy kis vizet.

Ha igazán szerencsém van, belefulladsz. Becsapta maga mögött az ajtót, és ha volt is bűntudatom amiatt,

hogy otthagyom, ez a bűntudatom rögtön elpárolgott. Lehet, hogy ke-gyetlenség tőlem, lehet, hogy egész hátralévő életemben bűntudatom lesz, hogy szó nélkül otthagytam, de semmiképpen nem mondhattam meg neki, mire készülök, mert azzal felkeltettem volna Cate és Rob gyanakvását magam iránt. Nem bíztam Martinban annyira, hogy biztos-ra vehessem, nem riasztja őket, ha rájön, mire készülök, és nem próbál visszatartani.

Rögtön levetettem Sarah – illetve Norah – orvosi öltözékét. Ott hagytam a padlón, halomban. Az egyenruhám, amit alatta viseltem, árulkodó jel, abból rögtön tudni lehetne, mi vagyok, de az orvosi ruha túl bő rám ahhoz, hogy menekülni lehessen benne. Minél előbb messze kell jutnom.

Martin nyilván teljesen megnyitotta a csapot, mert amikor átléptem az üzlet betört ablakának üvegcserepein, teljes erővel zubogott a víz.

Éppen időben léptem be egy polc mögé ahhoz, hogy lássam: Rob már nem csókolózik Cate-tel, elszakadt tőle. Kabátzsebében matatott, mobiltelefont vett elő. Akárkivel beszélt, nem örült annak, hogy beszél-nie kell vele. Egy perc telt el, amikor Cate kezébe nyomta a telefont, és a kocsi bal oldalához lépett. Cate háttal állt nekem, mintha térképet terí-tett volna a terepjáró motorháztetejére.

Amikor Rob újra megjelent, hosszú fekete tárgyat fogott a hóna alatt, egy másikat a csövénél fogott. Cate oda sem nézett, úgy vette át a pus-kát; vállára vetette a szíjat. Mintha ott lett volna a helye.

Felismertem. Persze, hogy felismertem. Az elektromos kerítés men-tén járőröző minden PSF-tisztnek ilyen M16-os puskája volt, és biztosra

veszem, hogy minden őr keze ügyében volt ilyen, azoknak is, akik a toronyból figyeltek minket. Eszembe jutott: vajon ezt fogják használni ellenünk? Vagy azt akarják, hogy én is fegyvert viseljek?

Elmém józan gondolkodású fele végre jelentkezett, és legyűrte a ré-mület és pánik káoszát, ami már majdnem teljesen eluralkodott rajtam. Lehet, hogy Robnak oka volt megölni azokat a gyerekeket. Lehet, hogy megkötözve is ártani próbáltak neki, vagy talán…

…talán egyszerűen nem voltak hajlandóak csatlakozni a Ligához. A felismerés futótűzként terjedt mellkasomban; mindent felégetett a

nyomában. A puszta gondolat, a kép, hogy meg kell érintenem egy ilyen fegyvert, és elvárják, hogy lőjek is vele… Ezt jelentené, hogy közéjük tartozzak?

Vagy olyan lennék, mint Martin, vagyis magam volnék a fegyver? Apám már hét éve volt rendőr, amikor olyan helyzetbe került, hogy

emberre kellett lőnie. Sosem mondta el nekem a teljes történetet. Má-soktól, az osztálytársaimtól kellett megtudnom, akik az újságban olvas-ták. Azt hiszem, túszdráma volt.

Apámat nagyon megviselte. Nem jött ki a hálószobából, csak akkor, amikor nagyanya kocsiba ült, és eljött hozzánk Virginia Beachről, és magával vitt. Amikor néhány héttel később hazamehettem, apa úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna.

Nem tudom, mi kényszeríthetne arra, hogy kézbe vegyek egy ilyen fegyvert, de egy csoport idegen ember biztosan nem.

Ki kell jutnom valahogy. El kell szöknöm. Az adott pillanatban egyáltalán nem számított, hová. Lehet, hogy sok mindennek lehet en-gem nevezni, lehet, hogy borzasztó vagyok, de nem akarom, hogy tu-lajdonságaim listájában a „gyilkos” is szerepeljen.

Hangot hallottam; mintha üvegtörmelék csikordult volna; éppen any-nyira hangos, hogy meg lehetett hallani a zuhanyzóban zubogó víz és az italhűtők morgó hangjától is. A vízcsobogás megszűnt; csak azután hal-lottam újra az üvegcsörrenést. Hirtelen hátrafordultam; éppen idejében, hogy lássam, az IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET feliratú ajtó kinyílik. Lehúzódtam az alacsony polcok mögé.

Menekülőút. Még egyszer kipillantottam az ablakon, hogy lássam, Rob és Cate

még mindig háttal áll nekem, aztán elrohantam a szárított marhahúst reklámozó felirat előtt, és egyenesen a személyzeti ajtó felé vettem az irányt.

Csak egy mosómedve, gondoltam, vagy patkányok. Rövid életem fo-lyamán nem először fordult elő, hogy a patkányok jobb társaságot je-lenthettek az embereknél.

Ám a csikordulás még egyszer hallatszott, hangosabban, és amikor kinyitottam az ajtót, nem élelmet zabáló patkányokkal találtam maga-mat szemben.

Hanem egy másik gyerekkel.

NYOLC A FIÚ… NEM… lány ajka mozdult, hang nélkül szisszent. Első pil-

lantásra nem láttam, de határozottan lány volt, kislány. Testméreteiből ítélve nyolc éves, legfeljebb kilenc. Szinte elveszett a rá túl nagy, koc-kás zászlós, élénkzöld versenyautó ábrás Indy 500 pólóban. Ennél is furcsább volt, hogy keze könyékig rikító sárga gumikesztyűben volt, amilyet anyám szokott felhúzni, ha mosogatott vagy a fürdőszobát taka-rította.

Az ázsiai lány sötét haja szinte tarra volt borotválva. Buggyos, fiús farmernadrágot viselt, de az arca olyan szép volt, mintha porcelánbaba lenne. Telt, szív alakú ajka tökéletes O-t formázott a döbbenettől, bőre annyira elsápadt, hogy az orrát és arcát borító szeplők még szembetű-nőbben látszottak.

– Honnan jöttél? – sikerült nagy nehezen kipréselnem a kérdést. Csodálkozó arckifejezése rémültre változott. Bal keze, ami éppen

nem gumicukros zacskók között matatott, sárgán villant és becsapta az orrom előtt az ajtót.

– Hé! Éppen időben toltam vissza, hogy meglássam, éppen kirohan a raktár

másik végén, egyenesen az esőbe. Szorosan a nyomában voltam; a háti-zsákot a vállamra dobva rohantam utána a polcok között. Az ajtó meg-akadt egy nagy kőben; belerúgtam, elrepült, mire az ajtó teljesen kitá-rult, és futottam a lány után.

– Hé! Különféle rágcsálnivalók hullottak zacskószám a zsebeiből, pólója

alól. Minden oka megvolt, hogy megrémüljön az őt üldöző félőrült lány-

tól. Majd később ráérek sajnálkozni ezen; tudatomat egyelőre megcsap-ta a remény, és nem hagyom, hogy ez a remény a parkolón át elmene-küljön előlem. Nyilván jött valahonnan, és ha ki tud jutni a városból, vagy van valami olyan helye, ahol elbújhatok, amíg Cate és a többiek feladják a keresést, arról tudnom kell.

A benzinkút hátsó parkolója csak négy autóhelynyi széles volt; az egyik helyet egy felfordult kukásautó foglalta el. Hallottam, hogy álla-tok neszeznek benne, de nem figyeltem oda, mert futottam a lány után, csak szürke pólójának hátát néztem. Olyan gyorsan szedte a lábát, hogy megbotlott ott, ahol a parkoló töredezett aszfaltja a vadon növő fűvel találkozott. Karomat nyújtottam, hogy elkapjam végre, de a lány éppen időben pattant fel, és futott tovább.

Már csak két lépésre voltam attól, hogy elkapjam pólója hátát, ami-kor hirtelen felgyorsított, és cikcakkban rohant a kis erdősávban, amely a benzinkutat elválasztotta egy másik aszfaltcsíktól, ami talán út lehe-tett.

– Én csak… csak beszélni akarok veled! – kiáltottam utána. – Kér-lek!

Azt kellett volna mondanom, hogy Nem bántalak, vagy Nem vagyok PSF-es, vagy valami olyasmit, hogy ugyanolyan gondjaim vannak a biztonságommal, mint neki, és legalább annyira félek. De mellkasom mintha lángban állt volna, tüdőm összeszorult, teljesen hasznavehetet-lenné vált, annyira fájt minden bordám. A pánikgomb medál kiugrott, mellkasomhoz, vállamhoz csapódott. Olyan erővel téptem le magamról, hogy a lánc elszakadt.

A kislány átugrott egy kidőlt fatörzsön; tornacipője csikorgott az er-dei talajon. Az én cipőm sem volt halkabb, de Martin kiáltása mindket-tőnket elhallgattatott.

– Ruby!

Megfagyott bennem a vér; azt hittem, menten megáll a szívem, nem pumpál tovább. Nem lett volna szabad visszanéznem, de inkább ösz-tönből, mint félelemből ezt tettem. Észre sem vettem, hogy már nem futok; csak akkor eszméltem rá, amikor Martin kerek képe megjelent a facsoport másik oldalán. Olyan közel volt, hogy láttam, mennyire kivö-rösödött az arca, de ő nem látott engem. Még nem.

– Ruby! Arra számítottam, hogy ha folytatom a futást, csak fákat és levegőt

látok, de ott volt a lány, nem messze. Fa mögé húzódott. Nem bújt el, de nem is bátorított, hogy menjek csak felé. Ajka szoros vonalba fe-szült, szeme élénken rebbent köztem és Martin hangjának iránya között. Amikor elindultam felé, olyan gyorsan futásnak eredt, hogy ugrásból indult neki. Megriadt, mint egy kisnyúl.

– Figyelj! – lihegtem, kezemet oldalamhoz szorítva. – Én csak azt akarom, hogy…

Áttörtünk a fák között; elhagyatott útra értünk. A zsákutca másik ol-dalán kis rozzant házak álltak; ablakaik bedeszkázva, mintha monoklit kaptak volna. Biztosra vettem, hogy a legközelebbi ház felé megy – a szürke kerítésű, zöld ajtajúba –, de éles jobbkanyarral az út másik olda-lán álló furgonhoz futott.

A furgon javíthatatlan roncs volt. Nemcsak a lökhárítói horpadtak be, hanem az ajtói és a teteje is. És akkor még nem említettük a kilőtt, megrepedt lámpákat, a fekete festéket, a foltokban, cserepesen málló fekete festékréteget. Az egészben a legszebb a kanyargós, dőlt betűs felirat volt, amit valaki a tolóajtóra festett: „BETTY JEAN, TAKARÍ-TÁS”.

De autó volt. Amivel el lehet menekülni. Akkor nem gondoltam a dolog gyakorlati megvalósíthatóságára, hogy van-e benne üzemanyag, vagy hogy egyáltalán beindul-e a motorja. Azt hiszem, a szívem a lát-ványtól nagy, pihés szárnyakat kapott, és semmi nem tudta elvenni az örömömet.

A lány olyan gyorsan futott, hogy amikor meg akart állni, a lendület-től nekicsapódott a furgon oldalának, és lepattant róla. A földre hup-

pant, de annyira hamar magához tért, hogy én ilyenre nem lennék ké-pes. Egyik sárga kesztyűs kezével már a kilincset fogta, és olyan zajjal nyitotta ki a tolóajtót, hogy a madarak felreppentek a közeli tetőkről.

Amikor utolértem, éppen behúzta az ajtót, és a zár gombjára csapott. Láttam a kislányt saját tükörképemen át, a sötétített üveg másik olda-

lán… tudom, hogy látnia kellett engem. Láttam, hogy szemem tágra nyílt, hajam sötét, kusza tömeg, ruhám kicsi lett volna rám, ha a tábor-ban nem fogytam volna le olyan nagyon; olyan csontokat láttam mell-kasomon, amelyeknek a létezéséről sem volt fogalmam. Megkerültem a furgont, nehogy meglásson, aki a fák közül kilép.

– Kérlek! – könyörögtem érdes, kétségbeesett hangon. Martin üvöl-tése vagy a tudatomban visszhangzott, vagy tényleg egyre közelebb ért. Az első ablak üvege nem volt olyan erősen színezett, mint a hátsó; azon keresztül figyeltem a tájat, remélve, hogy rögtön meglátom, ha Martin viaszos bőre feltűnik. Ha ő ilyen közel volt hozzám, akkor Cate és Rob sem lehet messze. Már nyilván meghallották, hogy kiáltott utánam.

Két választásod van, Ruby, gondoltam. Vagy visszamész, vagy mene-külsz.

Eszem és szívem egyetértett abban, hogy meneküljek, de testem töb-bi része – azok a részek, amelyeket a Fehér Zaj elgyötört, amelyeket olyan emberek mérgeztek és rontottak meg, akik azt mondták, csak a legjobbat akarják nekem – szóval ezek a részeim megmakacsolták ma-gukat. A furgon oldalához dőltem, testem elernyedt. Olyan érzés volt, mintha valaki satuba fogta volna a mellkasomat, és addig tekerné a fo-gantyút, amíg a levegő és a bátorság maradékát is kipréseli belőlem.

A Thurmondban eltöltött évek azt tanították, hogy hagyjak fel a re-ménnyel, hogy valaha is kiléphetek abból az életből, amit mások olyan nagy igyekezettel határoztak meg nekem. Nem tudom, miért gondol-tam, hogy bármi is más lesz, ha kijutok.

Lépéseket hallottam a fák között, az aljnövényzetben. Egyre hango-sabban. Amikor újra felnéztem, Cate megdöbbentően szőke haja leb-bent ki a fák közül; szentjánosbogárként világított a szürke felhők alatt.

– Ruby! – kiáltott. – Ruby, merre vagy?

Aztán megjelent Rob is; közvetlenül Cate mögött volt, kezében fegyver. Egyenesen az utca végén álló házakat néztem. Távolabb, az utca másik végén táblákat láttam, rajtuk olyan jeleket, amelyeket nem ismertem… de ez, az ismeretlen is jobb, mint visszamenni Cate-hez.

A kislány a furgonból rám nézett, aztán az erdősávra. Ajka szoros vonalba feszült. Grimasz. Egyik keze a kilincsen, a másik az ülés támlá-ján. Egyszer majdnem felállt, aztán visszaült, és azt figyelte, hogyan reagálok.

Kezem fejével megtöröltem arcomat, és egy lépést hátráltam. Re-mélhetőleg van olyan okos, hogy elbújik, amikor meglátja, hogy Cate és Rob felém rohan. A lehető legmesszebb vezetem őket a furgontól. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, miután úgy megijesztettem, hogy talán éveket vettem el az életéből.

Indulni készültem éppen, de még meg sem fordultam egészen, ami-kor hallottam, hogy az ajtó kinyílik mögöttem. Kinyúlt egy kéz, megra-gadta egyeningem hátát; hogy jobb fogása legyen, meggyűrte az anya-got. Megrántott, elestem, a legközelebbi ülésbe huppantam. Nyakam az ülés karfájához csapódott, és elterültem az első utas-ülés mögött a szür-ke szőnyegen. Az ajtó becsukódott mögöttem.

Pislogtam; próbáltam eltüntetni a szemem előtt úszó fekete foltokat, de a másik lány nem várta meg, hogy hozzászokjak az új környezethez. Átmászott összeakadt lábaimon, a hátsó ülések felé, aztán megragadta a galléromat, és erősen hátrafelé húzott.

– Oké, oké! – szóltam, és felé másztam. Ujjaim a furgon szürke sző-nyegén csúsztak. Néhány kupac újságtól és a hátsó ülés alá dugott, ösz-szekötözött műanyag bevásárlószatyroktól eltekintve elég nagy rend volt odabent.

Intett, hogy húzódjak az egyik középső ülés alá. Amint felhúztam térdemet a mellkasomhoz, rájöttem, hogy szó szerint követtem minden utasítását, még mindig egyetlen szót sem váltott velem. Nem szólt hoz-zám.

– Hogy hívnak? – kérdeztem. Átnyomakodott a hátsó ülés felett, lába a levegőben kalimpált, úgy kutatott valamit a csomagtérben. Ha értette is a kérdést, úgy tett, mintha nem hallotta volna meg.

– Semmi gond; beszélhetsz velem… Amikor újra előbukkant hátulról, láttam, hogy arca teljesen kipirult.

Festékfoltos fehér lepedőt tartott a kezében. Mutatóujját ajkához érintve jelzett, nekem pedig volt annyi eszem, hogy elhallgassak. A lány kirázta az összehajtogatott lepedőt, és a fejemre terítette. A citromillatú mosó-szer mesterséges aromája és fertőtlenítő szaga tolult orromba, ahogy a lepedő rám borult. Éppen tiltakozni akartam, kinyitottam a számat, és kezem mozdult, hogy lerántsam magamról, ám valami megállított.

Hallottam, hogy valaki közeledik… illetve valakik. Beszélgetésfosz-lányokat hallottam, lépéseket a járdán. Az ajtónyitás hangjától egy pil-lanatra leállt a szívem.

– …Esküszöm, ő volt az, Liam! – Mély hang volt, de nem tűnt fel-nőttnek. – És nézd, én akkor is mondtam neked, hogy vissza fog vágni. Suzume, valami gondod volt?

Kinyílt a kocsi másik ajtaja. Valaki más – talán Liam? –megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Hála az égnek – mondta a fiú kissé délies akcentussal. Gyerünk, gyerünk, gyerünk, beszállni! Nem tudom, mi folyik itt, de

nem akarok addig itt maradni, hogy kiderüljön. A kutatóegység is elég kellemetlen volt…

– Miért nem ismered el, hogy ő volt az? – csattant fel egy másik hang.

– …azért, mert Ohióban hagytuk… Liam hangja és a dobhártyámon lüktető vér tompa zaja mellett meg-

hallottam még valamit. – Ruby! Ruby! Cate. Két kézzel fogtam be a számat, nagy erővel hunytam be szememet. – Mi a fene? – szólt az első hang. – Ez az, amire gondolok?

Az első puskalövés olyan volt, mintha tűzijáték-rakétát lőttek volna fel. Talán a távolság miatt, vagy a hangot tompító rengeteg fa és a dús aljnövényzet miatt valahogyan ártalmatlannak tűnt. Figyelmeztetésnek. A következő lövés sokkal élesebb, félelmetesebb volt.

– Stop! – hallottam Cate kiáltását. – Ne lőj…! – LEE! – Tudom, tudom! A motor életre kelt; pár pöffenés, és a kerékcsikorgás sem váratott

sokat magára. – Zu! Biztonsági öv! Próbáltam kitámasztani magamat, de a kocsi mozgása oda-vissza

dobált az ülések között. Fejem egyszer hangosan nekiütődött a műanyag oldalfalnak és az italtartónak, de senki nem figyelt fel a hátsó ülések felől jövő furcsa zajokra, miközben valaki lövöldözött.

Arra gondoltam, vajon Rob a másik fegyvert Martinnak adta-e. – Zu, történt valami a benzinkúton? – kérdezte a hang, amelyet

Liamhez tartozóként tudtam azonosítani. Sürgetés volt benne, de pánik nem. Már vagy tíz perce voltunk úton, messze elhagytuk a lövöldözés helyszínét. Liam társa azonban sürgetés és pánik dolgában egészen más lapra tartozott.

– Szentséges ég! Újabb kutatóegységekkel találkoztatok? Mi a fene? Kongresszusuk van itt? Ugye van fogalmad arról, mi történik velünk, ha elkapnak? – fakadt ki. – És lőttek ránk! Lőttek! Fegyverrel!

Valahol tőlem jobbra a kislány kuncogott. – Hát, örülök, hogy ilyen mulatságosnak találod! – szólalt meg a má-

sik személy. – Tudod, mi történik, ha rád lőnek, Suzume? A golyó fel-tépi a…

– Dagi! A másik fiú hangja elég éles volt ahhoz, hogy Dagi rögtön abbahagy-

ja, akármilyen véres képet akart festeni Suzume okulására. – Hagyd abba, Dagi! Oké? Nincs semmi bajunk. Egy kicsit forróbb

volt a helyzet, ez egyáltalán nem tetszik, de akkor is. Egyszerűen óvato-sabbnak kell lennünk; ezentúl ne kövessünk el ilyen hibákat. Oké, Zu?

Az első hang tompa mordulással jelzett. – Sajnálom azt, ami történt – szólt Liam. Hangja kellemes volt, nyu-

godt; ebből gondoltam, hogy a lányhoz beszél, nem a fiúhoz, aki kellet-lenül mordult. – Legközelebb veled megyek élelmet szerezni. Nem esett bajod, ugye?

Az út rázkódása tompította hangjukat. Egy pénzérme olyan hangosan csörgött a pohártartóban, hogy kis híján felnyúltam a lepedő alól, hogy kivegyem onnan. Amikor az első fiú szólalt meg újra, nagyon kellett figyelnem, hogy meghalljam, mit mond.

– Neked is úgy tűnt, hogy valakit kerestek? – Nem. Nekem úgy tűnt, hogy ránk lőttek! Kezem elzsibbadt, az érzékelés ujjaim hegyén csepegve távozott. Biztonságban vagy, biztattam magamat. Ők is csak gyerekek. Gyerekek, akik akaratlanul a tűzvonalba kerültek miattam. Tudhattam volna, hogy ez fog történni. Ettől kellett volna tartanom, nem attól, hogy egyedül veszem be ma-

gamat egy kihalt városba. De erőt vett rajtam a pánik, és olyan érzésem volt, mintha az agyam a rémület sistergő medencéjévé változott volna.

– …sok minden – szólt Liam. – De koncentráljunk csak az East Riverre…

Most kell kijutnom a kocsiból. Most azonnal. Rettenetes ötlet volt beszállni, talán életem legrosszabb döntése. Ha most távozom tőlük, talán van esélyük elmenekülni Cate és Rob elől. És nekem is.

Újra a vállamra húztam a hátizsák pántjait, és lerántottam magamról a festékfoltos fehér lepedőt. Mélyet szippantottam a nyirkos, hűvös, légkondicionált levegőből, és a hátsó ülésbe támaszkodva felültem.

Két kamasz fiú ült a szélvédő mögött. Erősebben esett az eső; a kö-vér cseppek olyan gyorsan hulltak, hogy az ablaktörlő nem győzte; úgy tűnt, mintha Nyugat-Virginia elmosódott, impresszionista víziójába száguldanánk. Felül ezüstszínű ég, alul fekete út, és valahol a kettő kö-zött a zsenge tavaszi lombos fák áttetsző ragyogása.

Liam, a sofőr kopott bőrdzsekiben ült; vállain sötétebb volt, ahol az esőtől megázott. Időnként átpillantott a mellette ülő sötét bőrű kamasz-

ra, de csak akkor láttam a szeme színét, amikor a visszapillantóba né-zett. Kék.

– Nem látok ki a hátsó ablakon, ha… Hirtelen elhallgatott. Csak ekkor vett észre. A furgon jobbra húzott, amikor hátrafordult az ülésben, és kezével a

kormánykerék is mozdult. A másik kölyök felmordult, ahogy a kocsi jobbra, az útpadka felé vette az irányt. A lány hátrapillantott rám; arcki-fejezése a meglepetés és a bosszúság közötti érzelmet mutatott.

Liam a fékre taposott. A kocsi másik két utasának lélegzete elakadt egy pillanatra, ahogy a biztonsági öv a mellükhöz szorult, de engem semmi nem tartott meg, így a két középső ülés közé estem. Örökkévaló-ságnak tűnt, de talán csak egy feszült pillanatig tartott, amíg a furgon hosszú, fájdalmas csikorgással megállt.

A fiúk engem bámultak. Ketten két különböző arckifejezéssel néztek rám. Liam napbarnított arca szinte porcelánfehér lett, szája murisan kinyílt, álla leesett. A másik fiú csak bámult vékony ezüstkeretes szem-üvegén át; ajka rosszallón csücsörödött, éppen úgy, ahogy anyám szo-kott nézni, amikor rajtakapott, hogy fent maradtam, amikor már alud-nom kellett volna. Fejéhez képest nagynak tűnő, elálló fülei között min-den, széles homloka, vékony orrnyerge, telt ajka mintha elsötétült volna a haragtól. A másodperc egy töredékéig attól féltem, hogy Vörös, mert tekintetéből ítélve leginkább szénné akarhatott égetni engem.

Fiúk. Miért vannak fiúk a világon? Feltápászkodtam a szőnyegről, és az oldalajtó felé lendültem. Ujjaim

már a kilincsen voltak, szorítottam, rángattam, de nem engedett. – Zu! Liam kiáltott, hol egyikünkre, hol másikunkra nézett. A kislány ösz-

szefogta a kezét az ölében; gumikesztyűi csikorogtak. Ártatlanul nézett Liamre. Mintha fogalma sem lett volna, hogyan került oda a lábuknál elterülő potyautas.

– Megegyeztünk: nem veszünk fel senkit és semmit! – szólt a másik fiú fejét ingatva. – Ezért nem hoztuk el a kiscicákat sem!

– Ó, az ég szerelmére…! – Liam visszasüppedt az ülésébe, fejét ke-zébe temette. – Mit csináltunk volna egy doboz elhagyott kismacská-val?

– Ha a sötét lelked nem hagyta volna őket éhezni, találhattunk volna nekik új, szerető gazdákat.

Liam őszinte elképedéssel nézett a másik fiúra. – Sosem teszed túl magadat azokon a macskákon, ugye? – Ártatlan, védtelen kiscicák voltak, és te ott hagytad őket valaki

postaládája előtt! Postaláda előtt! – Dagi – mordult Liam. – Hagyd már abba! Dagi? Ez nyilván valami vicc. Dagi olyan sovány, mint egy seprű-

nyél. Mindene sovány. Orra, ujjai hosszúak, keskenyek. Hervasztó pillantással nézett Liamre. Nem is tudom, mit találtam

mulatságosabbnak: azt, hogy kismacskákról vitatkoztak, vagy hogy sikerült elfeledkezniük rólam, pedig ott ültem előttük a furgonban.

– Elnézést! – szóltam közbe, tenyérrel csapkodva az ablakot. – Ki-nyitnátok az ajtót?

Erre végre elhallgattak. Amikor Liam végre visszafordult felém, teljesen másképpen nézett,

mint addig. Komoly volt, de egyáltalán nem dühös vagy gyanakvó. Fordított helyzetben én biztosan nem lettem volna ennyire békés.

– Téged keresnek? – kérdezte. – Te vagy Ruth? – Ruby – igazította ki Dagi. Liam legyintett. – Jó. Akkor Ruby. – Csak nyissátok ki az ajtót, kérlek! – szóltam, és újra megrántottam

a kilincset. – Hibát követtem el. Hiba volt. Tudom, hogy önző voltam, szóval el kell engednetek, mielőtt utolérnek!

– Mielőtt utolérnek? Kicsodák? A fejvadászok? – kérdezte Liam. Gyorsan végigmért; tekintete beesett arcomról zöld tábori ruhámra és sáros cipőmre rebbent. Látta a vászoncipő orrára textilfestékkel írt Pszí-számot. Rémület villant az arcán. – Táborból szöktél?

Éreztem, hogy Suzume – Zu – sötét szemével néz, csak néz, de nem pillantottam rá; Liam szemébe nézve bólintottam.

– A Gyermek Liga szabadított ki. – És előlük menekültél? – faggatott Liam. Zúra nézett megerősíté-

sért. A kislány bólintott. – Mi köze ennek bármihez? – vágott a szavába Dagi. – Hallottad, mit

mondott. Nyisd ki neki azt a nyavalyás ajtót! A PSF-esek és a Fejva-dászok már a nyomunkban vannak. Nem hiányzik a Liga is! Nyilván azt gondolják, hogy mi vittük el, és ha riadót rendelnek el, hogy Pszí-kölykök furikáznak egy ütött-kopott fekete furgonban…

Nem tudta befejezni a mondatot. – Hé! – szólt Liam, ujját figyelmeztetőn felemelve. – Ne beszélj így

Black Betty-ról! – Ó, bocsáss meg, hogy megsértettem egy húszéves furgon érzéseit! – Igaza van – mondtam. – Bocsássatok meg. Nem akarok még több

bajt hozni rátok. – Vissza akarsz menni hozzájuk? – kérdezte Liam, újra szembefor-

dulva velem. Ajka komor vonallá feszült. – Figyelj, semmi közöm hoz-zá, Zöld, de jogod van tudni, hogy hazugságokkal etettek, hogy amit neked mondtak, az nem igaz. A Liga nem az angyali megmentő. Meg-van a maguk programja, és ha kihoztak a táborból, az biztosan azt jelen-ti, hogy terveik vannak veled.

Fejemet ráztam. – Azt hiszed, hogy nem tudom? – Jól van – folytatta nyugodt hangon. – Akkor miért akarsz olyan

sürgősen visszamenni hozzájuk? Nem volt semmi vádló vagy ítélkező él a kérdésben. Vajon miért

éreztem mégis idiótának magamat? Valami forró és feszítő érzés bugy-borékolt fel a torkomon, és a szemem mögött állapodott meg. Szentsé-ges ég, ez a kölyök olyan szánalommal néz rám, mint egy elaltatás előtt álló kóbor kiskutyára. Nem tudtam, hogy a feltörő érzés düh vagy za-var, de nem volt időm kideríteni.

– Nem, de nem tehetem… nem akartalak benneteket belerángatni ebbe… úgy értem, akartam, de nem…

Szemem sarkából láttam, hogy Zu mozdul, felém nyújtja kezét. Hir-telen elhúzódtam, felszisszentem.

Sértettség rebbent az arcán, elég hosszan ahhoz, hogy bűntudatom legyen emiatt. Segíteni akart nekem; próbált kedves lenni. Nem tudta, milyen szörnyeteget mentett meg.

Ha tudta volna, nyilván nem nyitja ki az ajtót. – Vissza akarsz menni hozzájuk? Dagi ekkor Liamre nézett, Liam pedig rám. Megint megfogott a te-

kintetével, és én ezt észre sem vettem. – Nem – feleltem, és az igazat mondtam. – Nem akarok visszamenni

hozzájuk. Egy szót sem szólt, csak sebességbe tette a kocsit. A furgon előre-

gördült. Mit csinálsz, Ruby? Minden akaraterőmet összeszedve kilincs felé

nyúltam, de túl messzinek tűnt, a kezem pedig túl nehéznek. Szállj ki! Szállj ki most!

– Lee, ne merészeld… – szólalt meg Dagi. – Ha a Liga üldözőbe vesz minket…

– Nem lesz semmi gond – felelte Liam. – Csak a legközelebbi busz-megállóig visszük.

Pislogtam. Ez több volt, mint amit reméltem. – Nem szükséges. Liam legyintett. – Semmi gond. Sajnáljuk, hogy nem tehetünk többet. Nem kockáz-

tathatunk. – Igazad van – szólt Dagi. – De magyarázd meg, kérlek, miért nem

valamelyik vasútállomásra visszük, ami közelebb van? Újra rájuk néztem, és azt láttam, hogy Liam engem figyel; világos

színű szemöldökét összevonva gondolkodott. Próbáltam nem feszenge-ni tekintete alatt.

– Majd szólj… Ruby, igaz? Biztosan kitaláltad már: Liam vagyok, a bájos hölgy mögöttem pedig Suzume.

A kislány félénken elmosolyodott. A másik fiú felé fordultam. – Ha jól sejtem, nem Dagi az igazi neved. – Nem – felelte kelletlenül. – Liam ragasztotta rám ezt a nevet a tá-

borban. – Elég dagadt volt – jegyezte meg Liam halvány mosollyal. – Úgy

tűnik, a mezőgazdasági munka és a diéta jobb, mint a ducitábor. Ezt Zu is megerősítheti.

Ám Zu nem figyelt egyikünkre sem. Fülére húzta a csuklyát, és meg-fordult az ülésben úgy, hogy fölötte nézett el, ki a hátsó ablakon. Ajka megnyílt, de nem jött ki hang a torkán. Kerek arca teljesen elfehéredett.

– Zu? – szólította Liam. – Mi a baj? A kislánynak nem kellett rámutatnia. Ha nem is láttuk a vörösesbar-

na terepjárót felénk száguldani, lehetetlen volt nem észrevenni a golyót, amely betörte a hátsó ablakot és szilánkokra repesztette az üveget.

KILENC A GOLYÓ ÁTHALADT a furgon középvonalán, és a szélvédőn át

távozott. Egy pillanatig senki nem csinált semmit, mindannyian csak bámultuk a lukat, ami pókhálószerű repedésekkel terjedt.

– A büdös frrr…! Liam a lóerők közé csapott, tövig nyomta a gázpedált. Mintha elfe-

ledkezett volna arról, hogy a jármű csak Dodge Caravan, nem egy BMW, mert fél órának tűnt, mire százra gyorsított. Black Betty karosz-szériája rázkódni kezdett, jobban, mint azt az út göcsörtössége indokolta volna. Gyorsan hátrapillantottam, Rob városi terepjárójára számítottam, de élénkpiros platós kisteherautó üldözött, és az utas oldali ablakon ki-hajoló, fegyvert tartó férfi nem Rob.

– Ugye megmondtam! – kiáltott Dagi. – Ugye megmondtam, hogy a Fejvadászok!

– Igen, igazad volt. De próbáld egy kicsit hasznosítani magadat! Balra rántotta a kormányt, éppen akkor, amikor a férfi újabb lövést

adott le ránk. Nyilván célt tévesztett, mert nem hallottuk a golyó kop-panását a buszon; nem mintha én ezt meg tudtam volna ítélni. Aztán a támadó megint lőtt, ezúttal sokkal nagyobb szerencsével; a lövés Black Betty lökhárítóját találta el. Úgy éreztük a lövést, mintha téglát dobtak volna a hátuljának; mindenki felszisszent. Dagi felnyögött, és keresztet vetett.

Zu lehúzódott az ülésben, térdét mellkasához húzta. Csuklyája elta-karta az arcát, de nem tudta elfedni a mozgást; egész testében remegett. Hátára simítottam kezemet, nyugtattam, nehogy felemelkedjen.

Újabb csattanás hallatszott mögöttünk, ám ezúttal nem puskalövés. – Mi a… – Liam megkockáztatta, hogy hátrapillantson. – Ez valami vicc? Szívem a torkomban dobogott, gyomrom összeszorult. A piros kocsi

előrelendült, láttam, hogy a sofőr – sötét hajú, szemüveges nő – a kor-mányt félrerántva igyekszik kikerülni a barnás terepjárót, ami hátulról beleütközött. Nem kellett látnom a sofőrt, hogy tudjam: Cate és Rob ül benne. De akkor ki van a kisteherautóban?

– Ez ő! – kiáltott Dagi. – Én megmondtam! A nyomunkra akadt! – Akkor ki az a pasi a puskával? – kiáltott Liam. – A nő barátja? A férfi, aki ránk lőtt, arra figyelt, hogy leszedje a terepjárót; az abla-

kon kihajolva, hátrafordulva próbálta lőni őket. Ez alig egy fél szussza-násnyi időre sikerült neki. A terepjáróból leadott lövés eltalálta, vér spriccelt a levegőbe. A következő eldördülő lövés a férfi élettelen testét kirepítette a kisteherautó ablakán. A sofőr – a nő – vissza sem nézett rá.

Néztem, ahogy a piros kisteherautó végre elszakad a terepjáró első lökhárítójától. Mindkét hátsó kereke ki volt lőve, ezért kisodródott az útról, megperdült, és az autósztráda töltésén állt meg.

– Ez az! – szólt Liam. Visszafordultam, és arra számítottam, hogy Rob puskája rám irányul a kisbusz kilőtt hátsó ablakán át. Ám Rob ve-zetett.

Cate ült az utasülésen, határozottan fogta a pisztolyt. – Kérlek, csak engedjetek el! – könyörögtem, Liam vállát megragad-

va. – Visszamegyek velük. Akkor senkinek nem esik bántódása. – Igen! – szólt Dagi. – Húzódj le, hadd szálljon ki! – Fogjátok be! – kiáltott ránk Liam, azzal Black Bettyt a jobb sávba

kormányozta, aztán vissza a balra. A városi terepjáró követett, egyre közelebb került hozzánk. Nem tudtam megállapítani, vajon mi lassul-tunk le, vagy ők tapostak jobban a gázba, mert a következő pillanatban

a terepjáró belénk ütközött, és a biztonsági öv sem tarthatott volna visz-sza attól, hogy előreessek.

Liam valamit mordult, ám nem értettem, mit, mert a hangot elnyom-ta a hirtelen támadt sűrű eső. Lehúzta az ablakot, kidugta a kezét, mint-ha intett volna a terepjárónak, hogy előzzön meg minket.

– Csinálj valamit! – üvöltött Dagi, a kormánykerékbe kapaszkodva. – Azon vagyok! – felelte Liam. – Nem tudok koncentrálni! A képességeit akarja használni. Ez a felismerés elemi rémületet ger-

jesztett bennem. A szélvédőre hulló kövér esőcseppeken át csak homályosan látszot-

tak a fák, de Liam nem kapcsolta be az ablaktörlőt. Ha megteszi, láthat-ta volna a szemből felénk száguldó másik autót. A kocsi dudált; a hang kizökkentette Liamet révületéből.

A furgon visszatért a rendes sávba; kis híja volt, hogy frontálisan összeütközzünk azzal a kupéval. Ha a kis kocsi nem taposott volna a fékbe, a terepjáró is egyenesen belerohant volna. Zu és én éppen időben fordultunk hátra, hogy lássuk, a terepjáró visszatér a sávjába, Robnak sikerül hamar korrigálnia, és még szusszanni sem volt időnk, máris folytatta az üldözést.

– Liam, kérlek, húzódj félre! – könyörögtem. – Nem hagyom, hogy bántsanak benneteket.

Nem akarok visszamenni. Nem akarok visszamenni. Nem akarok… Nagyon erősen behunytam a szememet. – Zöld! – hasított Liam szava gondolataimba. – Tudsz vezetni? – Nem. – Jobban látsz, mint Dagi? – Lehet, de… – Remek – felelte, azzal kezét nyújtotta. – Gyere előre! Felhorkant, ahogy újabb lövedék érte Black Betty fémtestét.

– Gyere! Olyan ez, mint a biciklizés! A jobb oldali pedál a gáz, azzal gyorsítasz, a bal oldali a fék, és forgasd ezt a kereket arra, amerre menni akarsz.

– Egy pillanat! Ám úgy tűnt, nekem nincs beleszólásom ebbe. Visszakormányozta a

furgont a bal oldali sávba, amikor a terepjáró éppen újra ütközni ké-szült. Ám nem gyorsított fel, hanem keményen a fékre lépett. Black Betty csúszva, csikorogva megállt, és a terepjáró elhúzott mellettünk.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy képtelen voltam ellenkezni. Liam kikapcsolta a biztonsági övét, a sofőrülésbe húzott, miközben ő felállt. A jármű magától gurult előre, én pánikba estem, és teljes erőből ráléptem a pedálra, amit a féknek gondoltam. Black Betty előrelendült, és ezúttal én sikítottam.

– A bal a fék! – kiáltott Liam, és a műszerfalhoz nyomódott. Ahogy a terepjáróban ülők észrevették, mi történt, Rob éles kanyarral fordult vissza és egyre gyorsult. Hallottam, ahogy a kerekei csikordulnak.

– Lépj a gázra! – üvöltötte Liam. – Ő miért nem tud vezetni? – kérdeztem nyöszörgő, fojtott hangon. Dagi eltolta az ülést annyira, hogy hátramászhasson; Liam ült a he-

lyére. – Azért – felelte, miközben az ablakot húzta le –, mert csak alig ötlé-

pésnyire lát maga elé. Nekem elhiheted, nem szeretnéd, ha ő vezetne, kicsim. Most pedig taposs a gázra!

Megtettem. A jármű megint előrelendült, torkom a szívemben dobo-gott. A kerekek kipörögtek a nedves aszfalton.

Liam az ablakban ült, félig kilógott. – Gyorsabban! – kiáltott be. Sűrűn, nagy pászmákban esett az eső, de a terepjáró lámpái fényes

kúpként világítottak a párásságba, miközben egyenesen feléjük tartot-tam. Olyan gyorsan mentünk, hogy a kormány remegett a kezemben; úgy rángatózott, mintha önálló életet élne. Legszívesebben felsikítottam volna a döbbenettől, és próbáltam elvenni a lábamat a pedálról, de Liam nem hagyta, hogy lassítsak.

– Ne! Nyomd a gázt! – Lee – hajolt Dagi az ülés fölé. – Ez őrület. Mit csinálsz? Addig olyan csendben volt, hogy szinte elfeledkeztem róla. A kilo-

méteróra felpörgött. Százharminc. Száznegyven. Százötven. Nem sokra emlékszem.

És akkor elszabadult a pokol. Szörnyű csattanást hallottam – ezerszer rosszabb volt, mint amikor

közvetlen közel kipukkan egy léggömb – a furgon megpördült, a kor-mánykerék kitáncolt a kezemből.

– Egyenesen! – üvöltött Liam. – Egyenesítsd ki! – Sh…! A levegő kiszorult tüdőmből, úgy kipréselte a biztonsági öv, de elég

sokáig küszködtem a félrehúzó kormánnyal ahhoz, hogy sikerüljön visszavinni a furgont az útra. A kocsi visszazökkent, szikrázott mögöt-tünk az út. Megint szembenéztünk a terepjáróval; másodszor is feléjük száguldottunk.

– Egyenesen vezesd feléjük! Ne állj meg! – kiáltott Liam. De a gumiabroncs, gondoltam, a kormányt erősen markolva. A gu-

mi… Dagi keze mozdult, Liam lábát akarta megfogni, tartani, nehogy ki-

repüljön az ablakon. – Ereszd el! – csattant fel. – Jól vagyok így! Megvan! Fogalmam sem volt, mit értett Liam az alatt, hogy „megvan”, egé-

szen addig, amíg belenéztem a visszapillantóba, és megláttam egy fa sötét tömegét nagy robajjal kilendülni az erdőből… a fatörzs egyenesen a terepjáró felé tartott… és Liam egyetlen kézmozdulata vezérelte.

Mivel Rob csak a feléjük száguldó furgonra figyelt, nem volt ideje elrántani a kormányt a fa elől. Vakon tekertem el a kormányt, hogy ki-kerüljük a roncsot. Üveg reccsenését, fém ropogását hallottam, ahogy Rob igyekezett félre manőverezni, de túlreagálta a dolgot. Amikor visz-szanéztem a tükörből, a terepjáróból már csak füstölgő roncshalmaz maradt. Mellette az összetört emberi test még mindig forgott a földön az ütközés után, aztán megállt.

– Mit csináltál? – Túl kellett üvöltenem a szelet és a jármű zaját. – Azt hittem…

Dagi válaszolt; arca hamuszürke volt. – Most már érted? Nem álltak volna meg. És nem hagyták volna ab-

ba. Liam visszacsusszant az ablakon, hosszú sóhajjal ült le. Haja égnek

állt, levelek és kis ágak voltak benne. – Oké, Zöld – szólalt meg; hangja egyáltalán nem remegett. – Kilőt-

ték a hátsó kereket, szóval a felnin gurulunk. Tartsd egyenesben a ko-csit, aztán kezdj lassítani! A következő kijáratnál cseréljünk helyet!

Olyan erősen szorítottam össze a fogamat, hogy az már fájt. – Jól vagy, Zu? – kérdezte Liam. A kislány két hüvelykujját felfelé mutatva jelzett. Sárga kesztyűje

volt az egyetlen színfolt a furgonban. – Köszönöm kérdésedet, én is jól vagyok – jegyezte meg Dagi. Kis

szemüvege félrecsúszott az arcán, miközben lesimította kék ingét. A rend kedvéért előrehajolt, és tarkón legyintette Liamet. – Jut eszembe, nem lehet, hogy neked elment az a torz eszed? Van fogalmad arról, mi történik, ha egy test ilyen sebesség mellett kirepül egy kocsiból?

– Nincs – vágott a szavába Liam. – De bármi legyen is, azt el tudom képzelni, hogy ez egyáltalán nem való tizenegy éves gyerekek fülének.

Visszanéztem Zúra. Tizenegy? Az nem lehet… – Ó, persze, golyózáporba lehet vinni, de félelmetes történetet, azt

nem hallhat, ugye? – szólt Dagi duzzogva, karját keresztbe fonva mell-kasán.

Liam lenyúlt, felegyenesítette ülése támláját. Grimasszal, kezét ökölbe szorítva ült vissza. Friss vágás volt a homlokán. Álláról vér csö-pögött.

Láttam az autópálya zöld jelzőtábláját az eső párájában. Nem számít, milyen város, melyik kijárat. Csak mielőbb le akartam jutni az útról, kiszállni a volán mögül.

Egész testem zsibbadt volt, kimerült. Levettem a lábamat a gázpedál-ról. A furgon alig némi erőfeszítéssel követte a kijárat ívét, és mire elér-

tük az utat, magától leállt. Kezemet mellkasomra szorítottam, hogy biz-tosan tudjam, nem hagyott ki a szívem.

Liam átnyúlt, behúzta a kéziféket. – Szép munkát végeztél – szólalt meg. Hangja nyugodtabb, csende-

sebb volt, mint amire számítottam. Sajnálatos módon én semmit nem tettem, hogy lecsillapítsam a gyomromban szorosan összetekeredett dühös kígyót.

Ökölbe szorított kézzel erősen karon csaptam. – Aúúú! – kiáltott fel, tágra nyílt szemmel elhúzódva tőlem. – Ez mi-

re volt jó? – Ez mégsem olyan, mint a biciklizés, te seggfej! Egy pillanatig csak bámult rám; ajka megremegett. Suzume nevetett

fel először; néma nevetés volt, végtelen, kapkodó levegővétel; teste remegett, arca élénk rózsaszín lett, pihegett. Másodpercek teltek el úgy, hogy semmi más hang nem volt, csak az ő ziháló nevetése… aztán Dagi a kezébe temette fejét és hangosan, hosszan felnyögött.

– Remek – jegyezte meg Liam. – Látom, remekül beleillesz a csa-patba.

Az eső már csak szemerkélt, amikor Liam elkezdett dolgozni a hátsó

keréken. Csak azért maradtam a sofőrülésben, mert nem tudtam, mit kéne tennem. A másik két kölyök kiugrott Liam után, az ellenkező irányba. A szélvédőn át néztem, ahogy odamegy a táblához, amely a Monongahela Nemzeti Parkerdő irányába mutat. Egy perc elteltével elővett valamit – egy papírkötésű könyvet – a hátsó zsebéből és leült az út szélére. Nem kis irigységgel hunyorítottam, próbáltam kibetűzni a könyv címét, de a címlap fele hiányzott, a másik felét pedig takarta a tenyere. Nem tudom, vajon tényleg olvasott, vagy csak a szöveget bá-multa.

Ha az útjelző tábláknak hinni lehet, a nyugat-virginiai Slaty Fork vá-rosba sikerült elvezetnem a járművet. Amit ócska, harmadrendű útnak gondoltam, a 219-es autópálya volt, a semmi közepén. Lehet, hogy

Marlintonból elmenekültek az emberek, de nem úgy nézett ki, mintha Slaty Fork-ban is ez lenne a helyzet.

Felálltam a vezetőülésből, elindultam a furgon hátsó része felé. Ke-zem még mindig remegett, mintha a véremben száguldó utolsó moleku-lányi adrenalint is igyekeznék kirázni. A fekete hátizsákot, amit Rob adott, a hátsó ülésre dobta a lendület; újságpapírlapok és egy üres fla-kon ablaktisztító volt rajta.

Előhalásztam a hátizsákot, és letettem magam mellé az ülésre. Az új-ság több mint három éves volt, papírja elöregedett. Féloldalnyi reklám volt rajta; arckrém, amelynek valami elmés marketinges az „Örök fia-talság” márkanevet adta.

Megfordítottam a papírt, igazi híreket kerestem. Átsiklottam egy publicisztika felett, amely a rehabilitációs táborok létesítéséről árado-zott, és inkább szórakoztatónak, mint sértőnek találtam, hogy a Pszí-gyerekeket már nyíltan „mutáns időzített bombának” nevezik. Találtam egy rövid cikket a zavargásokról is, amely szerint azok „egyenes követ-kezményei a Nyugati és a Keleti kormány új születés-regisztrációs tör-vényei közötti feszültségnek”. Ugyanezen az oldalon, valami mozdony-vezetősztrájk évfordulójáról megemlékező habkönnyű cikk mellett ott volt Clancy Grey képe.

AZ ELNÖK FIA RÉSZT VESZ A GYERMEK LlGA TÁRGYALÁSÁN. Ez a cím állt Clancy Grey képe mellett. Elég volt az első két-három sort elolvasnom, hogy lássam: az elnök túl gyáva volt ahhoz, hogy az ellene elkövetett sikertelen merénylet után előbújjon a rejtőzködésből, ezért a szörnyeteg gyerekét küldte maga helyett, elvégezni a piszkos munkát. Hány éves lehet Clancy? – gondoltam. Ugyanez a kép van kiakasztva Thurmondban, és tizenegy-tizenkét évesnek tartottam, idősebbként so-sem jutott eszembe. De mostanra már úgy tizennyolc lehet. A mi fo-galmaink szerint vén szivar.

Undorral löktem félre az újságlapot, hátizsákomat vettem kézbe újra. Rob azt mondta, van benne egy váltás ruha, és ha ez valóban így van, egyszer és mindenkorra megszabadulok thurmondi egyenruhámtól.

Egyszerű fehér ing, farmernadrág, öv, zipzáras, kapucnis felső. Meg-felel.

Ekkor kopogást hallottam az ablakon. Ettől annyira meglepődtem, hogy majdnem leharaptam a nyelvemet. Liam arca jelent meg az üve-gen túl. Feszült volt, aggodalmas.

– Ki tudnád hozni azokat a ruhákat nekem egy pillanatra? Mutatnom kell valamit.

Amint felfogtam, hogy engem néz, testem minden izma, ízülete ké-szültségbe feszült. Saját véremet éreztem számban, enyhe édes-sós ízt, és rögtön kiugrottam a tolóajtón. Kintről megláttam a furgont. Még rosszabb állapotban volt, mint addig; úgy nézett ki, mint egy játékautó, amit leengedtek a mosogatón, a csatornában hánykolódott, és onnan szedte ki valaki. Ujjaimmal végigsimítottam a karosszéria egyik friss sérülését, ahol a golyó a vékony fémbe fúródott.

Liam letérdelt Zu mellé, aki minden erejével a pótkereket tartotta. Aztán elkezdte felemelni a kocsit az emelővel, és leszedte a tönkrement jobb hátsó kereket. Éppen akkor léptem melléjük, láttam, amint Liam elmozdítja a kezét a keréktárcsa előtt. Mozdulatára a csavarok kimoz-dultak, és rendezett halomba feküdtek a földre.

Kék. Ebből tudtam. Liam Kék. És a többiek? – Oké – szólalt meg Liam. Nagyot szusszant, kifújta szeméből az

előrelhullt világos tincseket. – Vedd elő az inget, amibe át akartál öltöz-ni!

– Én… én nem fogok idekint átöltözni. Bosszúsan nézett. – Valóban? Szóval a szégyenlősség vezetett arra, hogy a nyomunkba

ereszd a Liga ügynökeit. Mert így pár óra múlva ránk találnak. Lénye-ges a fontossági sorrend, Zöld. Vedd elő azt az inget!

Egy pillanatig néztem, csak néztem őt, de én sem tudtam, mit kere-sek.

– Tapogasd végig a gallérját! – utasított. Közben újabb csavart he-lyezett a földre. – Egy kis göböt fogsz érezni.

Megtettem. Kicsi volt a kitüremkedés, borsószemnél nem nagyobb, bevarrták abba a jellegtelen ingbe.

– Dagi az első ülés alatt jó kis varrókészletet tart; igazi hölgyholmi. Ha ezt az inget akarod felvenni, ki kell vágnod belőle a nyomkövetőt.

A „jó kis hölgyholmi varrókészlet” dobozában cérna és fonal, olló és egy kisebb hímzés volt. Egy darab anyagra valaki, talán Dagi, tökéletes fekete négyzetet hímzett. Néztem, csak néztem a jelet; hüvelykujjam-mal simítottam végig a kidomborodó felületet.

– Mindenképpen jobb, ha leveted a tábori egyenruhát –folytatta Liam. – De ellenőrizd a nadrágot is. Kitelik tőlük, hogy több nyomkö-vetőt használnak.

Ebben is igaza volt. Találtam egyet a farmernadrág övrészében, egyet a csuklyás pulcsi szegésében, egy pedig az övcsatba volt ragaszt-va. Négy nyomkövető egyetlen lányra, plusz az, amit a hátizsák vállszí-jába varrva találtam.

Liam gyorsabban cserélt kereket, mint gondoltam. Zu segített neki a csavarokat beilleszteni, aztán az emelővel lassan leeresztették a kocsit. Amikor Liam a szerszámokat a kislány kezébe nyomta, nem is kellett magyaráznia, hol a helyük a csomagtartóban.

– Kérem – szólt hozzám, kezét nyújtva. – Majd én elintézem őket. Remegett a kezem, ahogy átadtam neki a nyomkövetőket. A földre

dobta mind, és cipője sarkával taposta szét. – Én ezt nem értem… – hebegtem. Valahogy azonban mégis értet-

tem. Nyilván nem törték volna magukat annyira, hogy kiszabadítsanak a táborból, ha nem lett volna módszerük arra, hogy nyomon kövesse-nek, ha visszaraboltak volna, vagy elszakadtam volna tőlük.

Liam megint felém nyújtotta a kezét. Hirtelen, önkéntelenül egy lé-pést hátráltam. Nagyon megrémültem a gondolattól, hogy hozzám ér-het… igyekeztem a lehető legnagyobb távolságot tartani közöttünk. Mégsem sikerült elég messze lépnem; keze lekonyult közöttünk, de olyan intenzíven éreztem felfelé fordított tenyere melegét, ahogy a vál-lam mellett mozdult, mintha tényleg a vállamra tette volna. Próbáltam a

cipőm orrára festett Pszí-azonosító számra koncentrálni, nehogy újra furcsa, hirtelen mozdulatot tegyek.

Úgy viselkedsz, mint egy ötéves gyerek! – mondtam magamnak. – Hagyd ezt abba! Hiszen ő is csak gyerek, mint te.

– Sok hazugságot ad be nektek a Gyermek Liga. A legnagyobb ha-zugságuk az, hogy szabad vagy – jegyezte meg. – Szeretetről, tisztelet-ről beszélnek és családról, de nem ismerek olyan családot, amely nyomkövetőt tesz a gyerekekre, aztán elküldi őket, hogy lelőjék és fel-robbantsák őket.

– De nem kellett volna megölnünk őket – mondtam, ujjaimat a háti-zsák pántjára szorítva. – Volt egy másik gyerek is a kocsiban. Martin, ő nem… ő nem érdemelte meg, hogy…

– Úgy érted… – Liam a gépzsírt és piszkot törölgette a kezéről far-mernadrágja elejébe. – Olyan… – Határozatlan kézmozdulatot tett, ami az én értelmezésem szerint Martin testességére utalt. – Az a srác?

Bólintottam. – A fa nem csapta őket agyon – közölte Liam, a furgon tolóajtajának

dőlve. – Lehet, hogy életben vannak. Intett, hogy szálljak be az első ülésre, aztán fütyült, így hívta fel Da-

gi figyelmét. A neszből ítélve valahol mögöttem Zu mászhatott vissza Black Betty belsejébe.

– Az a helyzet – folytatta Liam –, hogy mindegyik gyerekligáson van nyomkövető. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára megkeresi őket egy másik Liga-ügynök, és segít nekik. Visszamehetsz hozzájuk, ha akarsz, vagy elvihetünk a legközelebbi buszmegállóba, ahogy ígértük.

Kezem még az oldalam mellett lógott, arcom kifejezéstelen, mint a tiszta ég, de ezzel nem tudtam megtéveszteni. Úgy leolvasta rólam a bűntudatot, mintha láthatóan rám lett volna írva.

– Tudod, ettől nem vagy rossz ember… nem rossz emberség az, ha a saját életedet akarod élni.

Ránéztem, aztán megint az útra és újra rá; tekintetem cikázott. Soha nem voltam még ilyen zavarban. Semmi értelme nem volt, hogy segít-

sen nekem, amikor így is két másik emberről kellett gondoskodnia. Akiket védeni akart.

Liam kinyitotta nekem a hátsó ajtót, az üres ülésre biccentett. De mi-előtt átgondolhattam volna, mivel jár, ha akár csak egy kis ideig velük maradok, Dagi karja hirtelen mozdult, és becsukta az orrom előtt a toló-ajtót.

– Dagi…! – figyelmeztette Liam. – Ugyan miért ne tehetnék fel kérdéseket neki, mielőtt velünk jön –

szólt Dagi. – Miért voltál a Gyerek Ligával? – Fogd vissza magad! – figyelmeztette Liam. – Ez egy ne kérdezz,

ne beszélj művelet. Zöld, te… – Nem – ellenkezett Dagi. – Te döntöttél így. Te és Suzume. Ha egy

ideig a nyakunkon lesz, tudni akarom, ki ez a lány, és miért üldöztek minket fegyverlóbáló őrültek, akik őt akarták visszaszerezni.

Liam megadóan emelte fel a kezét. – Én… – Mit mondhattam volna nekik, ami nem hangzik teljes, totá-

lis hazugságnak? Megszédültem kissé; szinte túl fáradt voltam ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. – Én csak…

Zu csillogó szemmel, biztatón bólintott. – Rendszergazda voltam a toronyban – hebegtem. – Láttam azoknak

a szervereknek a belépési kódjait, amelyekbe a Liga nagyon szeretne belépni. Fotografikus memóriám van, nagyon jól megjegyzem a számo-kat, kódokat.

Ez valószínűleg túlzás volt, de nyilvánvalóan sikerült eladnom ma-gamat ezzel. Elhitték.

– És a barátod? Ő mit tud? Minél tovább figyeltek, annál nehezebb volt megállni, hogy ne fe-

szengjek. Szedd össze magadat, Ruby! – Mármint Martin? – kérdeztem; hangom az én fülemnek is magas-

nak tűnt. – Tegnap találkoztam vele először. Nem tudom, mi az ő törté-nete. Meg sem kérdeztem.

Bárcsak ne tudtam volna, mi Martin története. Dagi a furgon oldalára csapott.

– Nehogy ezt elhidd, Lee. Mire mi kitörtünk, mindenkit ismertünk a táborban.

Kitörtünk. Tényleg elszöktek? A döbbenettől hosszú pillanatokig megszólalni

sem tudtam, aztán sikerült rákérdeznem: – Tényleg? Mind a háromezren? A fiúk egyszerre léptek hátra. – Nálatok a táborban háromezer gyerek volt? – kérdezte Liam. – Miért? – néztem rájuk felváltva, elég idegesen. – Ti hányan volta-

tok a táborban? – Legfeljebb háromszázan – felelte Liam. – Biztos vagy ebben? Há-

romezren voltatok? – Hát, nem közölték velünk a hivatalos létszámot. Minden barakkban

harminc gyerek volt, és vagy száz barakk állt a területen. Régebben több is volt, de a Vöröseket, a Narancsvöröseket és a Sárgákat elvitték.

Ez minden jel szerint eléggé kiakasztotta őket. Liam furcsa torok-hangon mordult.

– Szentséges ég! – sikerült végre kinyögnie. – Ez melyik tábor volt? – Semmi közöd hozzá. Én sem kérdeztem tőled, hogy honnan szök-

tetek el. – Mi Ohio államban, Caledoniában voltunk – felelte Dagi, ügyet sem

vetve Liam éles pillantására. – Egy elhagyott iskolába telepítettek min-ket. Megszöktünk. Most te jössz.

– Ugyan miért mondanám meg? Hogy feljelenthess a legközelebbi PSF-őrszobán?

– Persze, mert nyilván simán besétálhatunk oda, és bejelenthetjük, hogy láttunk téged.

Eltelt egy feszült pillanat, aztán nagyot szusszantam és kiböktem: – Hát jó. Én Thurmondban voltam. Hosszú csend állt be közöttünk; hosszabb, mint alattunk az út. – Ez komoly? – kérdezte Liam, a döbbent hallgatást megtörve. – Az

Őrültek Háza Thurmondban? Ahol a legfurcsább kölyköket tartják?

– Már nem kísérleteznek, a tesztekkel felhagytak – mondtam; hirte-len furcsa védekező ösztön tört rám.

– Nem, én csak… én csak… – Liam lázasan kereste a szavakat. – Azt hittem, teljesen tele van. Azért buszoztak minket Ohióig.

– Mennyi idős voltál, amikor táborba kerültél? – kérdezte Dagi rez-zenéstelenül nyugodt hangon; arckifejezése azonban nem változott. – Kicsi voltál még, ugye?

A válasz egyszerűen kiszakadt belőlem, mielőtt óvatosságból gon-dolkodhattam volna rajta.

– A tizedik születésnapom utáni napon vittek el. Liam halkan fütyült, és arra gondoltam, milyen és mennyi hír szivá-

roghatott ki Thurmondról, amíg én ott voltam. Kik beszéltek róla? Az ott szolgált PSF-esek talán?

És ha az emberek tudtak a táborról, ha tudták, mi folyik ott, miért nem jöttek oda, hogy segítsenek nekünk?

– Ti mennyi ideig voltatok Caledoniában? – Suzume körülbelül két évig. Én másfél évig, Lee pedig kábé egy

évig. – Ez… Egy kis, undok hang tudatom mélyén azt súgta: Ez minden? Csak

annyi ideig voltatok táborlakók? Józanul gondolkodó énem persze tud-ta, hogy nem számít, egy évig vagy egy napig voltak bent… egy perc is elég azokban a táborokban ahhoz, hogy az embert teljesen megtörje.

– És most mennyi idős vagy? Tizenhat? Tizenhét? – Nem tudom – feleltem, és a gondolattól majdnem a furgon oldalá-

hoz tántorodtam. Tényleg nem tudhattam biztosan. Sam szerint hat éve voltunk bent, de lehet, hogy tévedett. Thurmondban nem a szokásos módon tartottuk számon az idő múlását. Persze, felfogtam, hogy telik az idő, múlnak az évszakok, de közben valahogy feladtam a próbálkozást, hogy számon tartsam. Testem növekedett, tudtam, hogy minden eltelt tél azt jelenti, hogy megint egy évvel idősebb lettem, de egyik sem… Egyszerűen nem volt fontos. Egészen mostanáig. – Milyen évet írunk?

Dagi felhorkant, az ég felé nézett. Szája mozdult, mondani akart va-lamit, de rögtön elnémult, amint jobban megnézte az arcomat. Nem tudom, hogyan nézhettem ki, milyen kifejezés látszott rajtam, lényeg, hogy két másodperc alatt lelohadt elkeseredése. Összeszűkült szeme kitágult a felismeréstől, szánalomhoz nagyon hasonló nézéssel figyelt.

És Liam… az ő arcán mintha teljesen feloldódott volna minden érze-lem.

Éreztem, hogy hátamon kezd felállni a szőr; ujjaim az egyenruha nadrágjának ócska anyagát gyűrték. Az abszolút dolog… a legabszolú-tabb dolog… amit nem akarok… az, hogy idegenek szánakozzanak raj-tam. A megbánás érzése öntött el; nyugtalanságomat és félelmemet is elárasztotta, kimosta belőlem. Semmit nem lett volna szabad monda-nom; hazudnom kellett volna, vagy kitérni a kérdés elől. Akármit gon-doltak Thurmondról, akármit gondoltak arról, hogy mit kellett ott kiáll-nom, elég volt ahhoz, hogy szánakozón nézzenek rám. Láttam az arcu-kon; és a helyzet iróniája jobbam fájt, mint amire számítottam. Azt hit-ték, félénk egeret fogadnak be, pedig szörnyeteg vagyok.

Liam megadta a választ. – Akkor tizenhat éves vagyok. Ezek szerint Samnek igaza volt. Valami más is aggasztott azonban. – Még mindig létesítenek új táborokat, és gyerekeket küldenek ilyen

helyekre? – Már nem olyan sokat – felelte Liam. – A fiatalabbakat, Zu korosz-

tályát érték a legrosszabb hatások. Az emberek megijedtek, és a születé-sek száma nagyon lecsökkent… még mielőtt, a kormány betiltotta volna a gyermekszülést. Most főleg a mi korosztályunkat telepítik ki táborok-ba. Azokat, akiknek a nagy összeterelésekkor sikerült elrejtőzniük, vagy megpróbáltak elszökni.

Bólintottam, és elgondolkoztam azon, amit mondott. – Thurmondban – szólalt meg Dagi – …tényleg azt csinálták,

hogy….

– Legyen ennyi elég – vágott a szavába Liam. – Válaszolt a kérdé-sedre, mi pedig válaszoltunk az ő kérdéseire. Indulnunk kell, amíg ren-desen haladhatunk.

Zu szállt be elsőként, aztán én. Egyik fiúra sem nézve egyenesen a hátsó üléssor felé vettem az irányt, ahol elnyújtózhattam, és elrejtőzhet-tem a nem kívánt kérdések elől.

Dagi előreült, de előbb még hátrapillantott rám. A szája megfeszült. Végül az ölébe vett könyvre fordította figyelmét, és úgy tett, mintha ott sem lennék.

Black Betty doromboló motorhangon gyorsított, ahogy Liam a gáz-pedált nyomta; egész testem a furgon karosszériájával remegett. Hosszú ideig csak a gép volt hajlandó beszélni hozzám.

Még mindig esett az eső, szürke fényt vont a kocsi köré. Az ablakok bepárásodtak, és egy percig csak az esőt figyeltem. Autók fényszórójá-nak fényei villantak át az első szélvédőn, de még egyáltalán nem volt sötét.

Dagi végre bekapcsolta a rádiót; a csend helyébe hírek harsantak Amerika gázellátási válságáról, és hogy ennek hatására Alaszkában új kutatófúrásokat végeznek. Ha nem lettem volna félálomban, a hírolvasó száraz, tónustalan hangjától biztosan elszenderedtem volna.

– Hé, Zöld! – szólt hátra Liam. – Van neked vezetékneved? Arra gondoltam, hogy hazudok, hogy másnak tüntetem fel magamat,

mint aki vagyok, de ez valahogy nem tűnt jó ötletnek. Még ha ezekkel az emberekkel vagyok is egy ideig, elég hamar elfelejtenek.

–Nincs – feleltem. Pszí-számom volt, és a név, amit a nagymamám-tól örököltem. A többi nem számít.

Liam visszafordult az út felé; ujjaival a kormányon dobolt. – Értem. Hanyatt dőltem az ülésen, kezemet arcomhoz szorítottam. Végre el-

ért az álom; éppen akkor, amikor a viharfelhők visszahúzódtak, és feltá-rult a tiszta, éjszakai égbolt. Az eső dobolása nélkül csak a rádió hang-szóróiból áradó halk, monoton dalt hallottam és Liam mély hangját, ahogy erre a zenére énekelt.

TÍZ DAGI ÉBRESZTETT fel. Gyors érintés a vállamon, mintha nem

tudná rávenni magát, hogy megrázzon. De ez is elég volt. Összegömbö-lyödtem az egyik kopott ülésen, mint valami apró garnélarák, de érinté-sére rögtön felpattantam; óvatlanul, mert fejemet beütöttem az ablak-üvegbe. Tarkómon éreztem hidegét, ahogy az előttem levő ülésig terje-dő szűk helyre szorultam. Egyetlen homályos pillanatig nem emlékez-tem arra, hogy hol vagyok, és arra sem, hogy miként kerültem oda. Ek-kor ismét megjelent látóteremben Dagi arca; szemöldökét összevonva nézte, milyen görnyedten, furcsán ülök. Aztán minden eszembe jutott. Mintha torkon csaptak volna.

A francba! A francba! A büdös francba! – gondoltam, miközben sö-tét hajamat igyekeztem kisimítani homlokomból. Csak pár percre akar-tam becsukni a szememet… és ki tudja, mennyi ideig aludtam! Dagi arckifejezéséből ítélve nem egy kis rövid szunyókálás lehetett.

– Nem gondolod, hogy eleget aludtál? – kérdezte bosszúsan, fölém magasodva, karját összefonva. A furgonban mintha melegebb lett vol-na, és csak akkor vettem észre a hátsó ablakot elfedő kék anyagot, ami-kor felültem.

Rögtön felfogtam a helyzet valóságát. Éles fájdalmat éreztem olda-lamban. Védtelen maradtam egy furgonban, idegenekkel… annyira véd-telen, hogy Dagi megérinthetett. Istenem, nem is tudom, melyikünk került ki szerencsésebben ebből… Ő, mert nem töröltem a tudatát, vagy

én, mert elkerülhettem egy lehetséges katasztrófát. Hogyan lehettem ennyire ostoba? Abban a pillanatban, amikor megtudják, ki vagyok, kipenderítenek, és akkor hova jutnék? Erről jut eszembe…

– Hol vagyunk? – nagy nehezen felültem az ülésen. – Hol vannak a többiek?

Dagi az egyik középső ülésen ült; figyelmét megosztotta az ölébe fektetett könyv és a sötétített üvegen túli fák között. Próbáltam követni tekintetének irányát, de nem láttam semmi különöset.

– Valahol Kingwood gyönyörű városa közelében, Nyugat-Virginiában. Lee és Suzume megnéznek valamit – felelte.

Önkéntelenül előrehajoltam; kíváncsi voltam, mit olvas. Évek óta nem is láttam könyvet, olvasni egyáltalán nem volt lehetőségem. Dagi azonban nem fogadta szívesen az érdeklődésemet. Amint vállam a vál-lához ért, becsukta a könyvet, és megfordulva a lehető leggorombább tekintettel nézett rám. Bár túl kicsi volt a szemüvege, és tudtam, hogy szeret babrálni az első ülés alá rejtett varróeszközökkel, eszembe jutott az a kevésbé valószínű lehetőség, hogy képes gondolattal megölni en-gem.

– Mennyi ideig aludtam? – Egy teljes napig – felelte Dagi. – A tábornok azt akarja, hogy kelj

fel, és tegyél jelentést neki. Nagyon tettvágy-hangulatban van. Lehet, hogy csak Zöld vagy, de elvárja, hogy segíts.

Önelégült arckifejezéséről tudomást sem véve nagyon gondosan megválogattam a szavaimat. Hadd gondolja azt, ha azt akarja gondolni, ha ettől jobban érzi magát. Kétségtelenül okosabb nálam. Valószínűleg sok év előnye van velem szemben a tanulásban; néhány száz könyvvel többet olvasott, mint én, és elég matek maradt meg a fejében ahhoz, hogy hasznosítani tudja. De bármennyire is azt éreztette velem, hogy kicsi és ostoba vagyok, tagadhatatlan tény volt: egyetlen érintés elég lenne ahhoz, hogy kiolvassam tudata teljes tartalmát.

– Liam, ugye Kék? – szólaltam meg. – Te és Zu is Kékek vagytok? – Nem – felelte felmordulva, és sokáig gondolkodott, míg eldöntötte,

hogy felfedje-e vagy ne árulja el. – Suzume nem Kék, hanem Sárga.

Hátam önkéntelenül kiegyenesedett, feszesebben ültem. – Nálatok voltak Sárgák? Dagi megint felmordult. – Nem, Zöld, csak hazudtam neked… Igen, nálunk voltak Sárgák. De ennek semmi értelme nem volt… Hiszen, ha Thurmondból elvit-

ték a Sárgákat, miért nem vitték el őket az összes táborból? – Csináltak… – szólaltam meg, de nem tudtam, hogyan folytassam.

Amikor Zu behúzott a furgonba, azt hittem, egyszerűen tartózkodó, fél az idegenektől. De amióta velük vagyok, nem hallottam, hogy egyetlen szót is szólt volna. Sem hozzám, sem Dagihoz… még Liamhez sem. – Csináltak… valamit a Sárgákkal? Vele?

A furgon belsejében csak akkor lehetett volna ennél nagyobb feszült-ség, ha vízzel teli kádba áram alatt lévő villanydrótot dobtam volna.

Dagi hirtelen felém fordult, karját előbb felemelte, aztán keresztbe tette mellkasa előtt. Szemüvegének kerete fölött olyan pillantást vetett rám, amely egy gyengébb lelket kővé változtatott volna.

– Ehhez… neked… abszolút semmi közöd… nincsen – felelte las-san; nyilván azért, hogy biztosan minden szót értsek.

Lemondóan felemeltem a kezemet. – Belegondoltál egyáltalán, mi történhet vele, amikor követni kezd-

ted? – folytatta. – Érdekelt egyáltalán, hogy a zöld terepjárós barátaid örömmel begyűjtötték volna?

– A zöld terepjárósok… – szólaltam meg, és be is fejeztem volna a mondatot, ha nem nyílt volna ki hirtelen az ajtó mögöttünk. Dagi olyan hangot hallatott, amit csak vijjogásként lehet leírni, és kis híján az első ülésre menekült. Mire visszaült a helyére, szeme majdnem olyan tágra nyílt a döbbenettől, mint Zu szeme. A kislány az ajtóban állt, és őt néz-te.

– Ezt ne csináld! – hebegett Dagi, melléhez kapva. – Megtennéd, hogy előre jelzed, hogy te vagy az?

Zu kérdőn vonta fel szemöldökét, és rám nézett; ugyanezzel a gesz-tussal néztem rá. Egy idő után mintha eszébe jutott volna, miért jött, és integetni kezdett, hogy menjünk ki. Élénk, napszínű kesztyűje villant.

Dagi bosszús sóhajjal kapcsolta ki biztonsági övét. – Mondtam neki, hogy ezzel csak az időnket vesztegetjük. Virginiát

mondtak, nem Nyugat-Virginiát. – Ekkor megint rám pillantott. – Jut eszembe, a terepjáró nem zöld volt, hanem barna. Ennyit a fotografikus memóriádról.

Tiltakozni akartam, megmagyarázni, de sokat tudó nézéssel vágott a szavamba, és becsapta maga után az ajtót.

Kiugrottam a furgonból, és Zu nyomába eredtem. Lábam sárba és

nyomorúságos, megsárgult fűbe süppedt; ekkor néztem jobban körül. Hatalmas fatábla; hátrafelé dőlt, mintha valaki majdnem ledöntötte

volna. Rajta felirat: EAST RIVER KEMPING. De folyó sehol sem volt látható, és egyáltalán semmi kempingszerű nem volt a helyben. Ha va-laha ilyesmi lehetett ott, akkor egy régi, lepukkant kamionparkoló vagy lakókocsipark.

Minél távolabb mentünk a furgontól, annál idegesebb lettem. Nem esett már az eső, de a bőröm nyirkos és hideg volt. Körülöttünk, amerre a szem ellát, egykori lakókocsik és járművek kiégett ezüstszín és fehér romjai. A nagyobb, masszívabb lakókonténerek egész falait tépték ki vagy égették ki; konyhák és nappalik látszottak, belsejük még ép lett volna, ha nem ázik át, és nem szennyezik be állatok és a közeli fákról hulló, lassan rothadó levelek. Olyan volt, mintha elmúlt életek tömeg-sírját látnám.

Bár a szúnyoghálós ajtókat feltépték és meghajlították, bár egyes járművek a felnin álltak, mert a gumikat kiszúrták, körös-körül az élet jeleit láthattuk. A falakon boldog, mosolygó családok fényképei; egy nagy állóóra még számolta a múló időt; edények voltak a tűzhelyeken, egy kis hinta érintetlenül, magányosan lógott a játszótéren.

Zu és én megkerültünk egy oldalára borult lakókonténert, követtük a sárba mélyedt lábnyomokat. Egy pillantást vetettem a rozsdás roncsra, és rögtön elfordultam; erősebben szorítottam Zu kezét. Kérdőn nézett fel rám, de én csak a fejemet ingattam, és azt mondtam:

– Félelmetes.

Aztán eleredt az eső, a körülöttünk levő fémtesteken dobolt; a gyen-gébb tetőket és ajtókat zörgette. Felsikítottam, amikor egy lakókocsi ajtaja közvetlenül előttünk esett az utunkba. Zu egyszerűen átugrotta, és előremutatott, oda, ahol Dagi és Liam élénk beszélgetést folytatott.

Liamet nem ismertem fel elsőre. Dzsekije alatt kék felsőt viselt, csuklyája a fejébe húzva, a csuklya alatt talán Redskins sapka. Fogal-mam sincs, hol találta ezeket, de arcának nagy részét repülős napszem-üveg takarta.

– …ez nem az – szólt Dagi. – Én megmondtam. – Azt mondták, hogy az állam keleti részén van – jelentette ki Liam

határozottan. – És ez nyugodtan jelenthet Nyugat-Virginiát is, vagy… – Vagy egyszerűen átvertek minket – fejezte be a mondatot helyette

Dagi. Nyilván meghallotta, hogy közeledünk, mert összerezzent és megfordult. Amint tekintetünk találkozott, komoran nézett rám.

– Jó reggelt, napsugaram! – szólt Liam. – Jól aludtál? Zu előre szaladt, elindultam feléjük én is, de úgy éreztem, hogy a lá-

bamat láthatatlan súly húzza. Kezemet karba fontam, igyekeztem meg-nyugtatni magamat annyira, hogy fel tudjam tenni a kérdést:

– Mi ez a hely? Ezúttal Liam sóhajtott elégedetlenül. – Hát, reméltük, hogy ez az East River. Mármint a folyó. Az a bizo-

nyos East River. – Az Virginia államban van – mondtam, cipőmet bámulva. – Félszi-

get. A folyó a Chesapeake-öbölbe torkollik. – Köszönöm, Duh nyomozó – szólt Dagi, fejét ingatva. – Mi Szökött

Kölyök East River táborhelyét keressük. – Hé! – mordult rá Liam. – Nyugodj le, haver! Mi is csak akkor tud-

tuk meg, hogy létezik a hely, amikor kikerültünk a táborból. Dagi karba fonta a kezét, és elfordította a fejét. – Akkor is. – Mi az?

Éreztem, hogy Liam újra rám figyel, így én önkéntelenül megint Zúra figyeltem, aki többnyire zavartan pislogott. Szedd össze magad, utasítottam saját magamat. Hagyd ezt abba!

Nem féltem tőlük, még Dagitól sem. Na, jó, talán egy kicsit, amikor túl erősen gondoltam arra, milyen könnyen tönkretehetném az életüket, vagy elképzeltem rémült arckifejezésüket, amikor rájönnek, hogy pon-tosan ki vagyok. Csak nem tudtam, mit mondjak, hogyan viselkedjek velük. Minden mozdulatom, minden szavam kellemetlennek, harsány-nak, élesnek tűnt, és kezdtem aggódni, hogy a tétovázás és feszélyezett-ség érzése sosem múlik el. Szörnyűségesnél szörnyűségesebbnek kép-zeltem magamat anélkül is, hogy rájöttem volna, egyszerűen nincs meg az alapvető képességem ahhoz, hogy másokkal normálisan kommuni-káljak.

Liam felsóhajtott, fejét vakarta. – Az East Riverről először a táborban hallottunk egyes társainktól.

Állítólag, úgy értem, feltételezve, hogy valóban létezik, ez egy olyan hely, ahová bármilyen gyerek elmehet, és ott lakhat velük. A Szökött Kölyök, aki azt a közösséget vezeti, kapcsolatot tud teremteni köztünk és az otthoniak között úgy, hogy a PSF-esek soha nem jönnek rá. Ott van étel, alvóhely… szóval érted. Az oda találás viszont probléma. Hála néhány segítőkészséget nem igazán mutató Kéknek, akikkel még Ohió-ban találkoztunk, csak azt tudjuk, hogy valahol errefelé lehet. Ez olyan dolog, hogy…

– Ha tudod is, nem beszélhetsz róla – fejeztem be helyette a monda-tot. – De kicsoda ez a Szökött Kölyök?

Liam vállat vont. – Senki nem tudja. Illetve… hát, azt hiszem, az emberek tudják, csak

nem mondják. Ami azt illeti, elég hihetetlen történetek keringnek róla. A PSF-esek adták neki ezt a gúnynevet, mert… állítólag… négyszer megszökött tőlük.

Annyira megdöbbentem ettől, hogy képtelen voltam megszólalni.

– Mindannyian elbújhatunk mögötte, ugye? Én is nagyon rosszul éreztem magamat, amíg nem hallottam a róla szóló pletykákat. – Liam megborzongott. – Állítólag ő is olyan… Narancsvörös.

Ez az egyetlen szó mennydörgött körülöttem; földbe gyökerezett tőle a lábam. Liam mondott még valamit, sokkal kisebb fokú undorral, de nem hallottam, annyira dübörgött az a szó a fülemben. Egy szót sem hallottam abból, amit azután mondott.

Szökött Kölyök. Valaki, aki segít másoknak hazajutni, ha van hová hazamenniük, és vannak szüleik, akik emlékeznek rájuk és akarják őket. Ha van életük, amit visszaszerezhetnek.

És valószínűleg ő az utolsó Narancsvörös kölyök a világon. Behunytam a szememet, és a biztonság kedvéért a kezemet is szem-

héjamra szorítottam. Nem felelek meg a feltételeknek, hogy segítsen nekem; a szó hagyományos értelmében nem. Ha sikerülne is kapcsola-tot létesítenem a szüleimmel, valószínűleg nem látnának szívesen, nem várnának tárt karokkal egy olyan lányt, akit már idegennek tekintenek. Nem tudom, Nagyit megkereshetném, de nem tudhatom, merre van. És miután megtudta, mit tettem, vajon ő hajlandó lenne velem szóba állni?

– Egyáltalán miért van szükség ennek az embernek a segítségére? – szólaltam meg még kissé álomittasan. – Nem mehetnétek egyszerűen haza?

– Használd az eszedet, Zöld! – szólt Dagi. – Nem mehetünk haza, mert a PSF-esek valószínűleg figyelik a szüleinket.

Liam csak ingatta a fejét, és végre levette a napszemüveget. Kime-rültnek tűnt; szeme alatt megereszkedett a bőr, sötét karikák látszottak.

– Nagyon óvatosnak kell lenned! Megértetted? Biztosan azt akarod, hogy kitegyelek a legközelebbi buszmegállóban? Mert mi szívesen…

– Nem! – tiltakozott Dagi. – Nyilvánvalóan nem szívesen… Sőt, egyáltalán nem. Már elég időt vesztegettünk rá, és miatta jött ránk a Liga.

Éles fájdalom hasított mellkasom bal oldalába, szívem fölött. Termé-szetesen igaza volt. Mindenkinek az a legjobb, ha kitesznek a legköze-lebbi buszmegállóban, és annyi.

De ez nem jelenti azt, hogy nem akarom vagy nincs szükségem megkeresni ezt a Szökött Kölyköt. Legalább annyira szükségem van rá, mint nekik. De nem kérhetem őket arra, hogy velük maradhassak. Nem terhelhetem meg őket még ennél is jobban, nem kockáztathatom, hogy miattam bukjanak le, őket is tönkretegyék azok a láthatatlan ujjak, ame-lyek mintha azon igyekeznének, hogy eltépjenek minden kapcsolatot, amit valaha sikerült kiépítenem. Ha a Liga elkap minket, és beviszi őket, soha nem bocsátom meg magamnak. Soha.

Ha meg akarom találni Szökött Kölyköt, egyedül kell csinálnom. Azt gondolhatnátok, már megszoktam, hogy minden egyes napot egyedül élek le úgy, hogy nincs senki mellettem, és valamiféle megkönnyebbü-lést jelent, hogy nem kell az állandó veszélytől tartanom, nem kell fél-nem, hogy beleérek valaki tudatába. De nem akartam. Nem akartam kilépni a szürke, felhős ég alá egyedül, nem akartam érezni, ahogy a hideg a bőröm alá férkőzik.

– Tehát ez nem az East River – jegyeztem meg, a legközelebbi lakó-konténerre sandítva.

– Lehet, hogy régebben ez volt – jegyezte meg Liam. – Talán időről időre máshová költöznek. Erre nem is gondoltam.

– Vagy már régen begyűjtötték őket a PSF-esek – szólt Dagi. – Le-het, hogy tényleg ez volt az East River, és volt, nincs East River, és most nekünk kell kitalálni, hogyan juttassuk el a címzetthez Jack leve-lét, és hogyan jussunk haza. Csakhogy nem fogunk hazajutni, mert a nyakunkon vannak a Fejvadászok, és visszapaterolnak minket a tábor-ba, de úgy, hogy most már…

– Kösz, hogy lelkesítő optimizmust öntesz belénk – vágott a szavába Liam.

– El kell ismerned, hogy ez akár így is lehet. – De másképpen is – felelte Liam, kezét megnyugtatón Zu fejére si-

mítva. – Akárhogy is, a helyzet a következő: ez téves információ volt. Nézzünk körül, találunk-e valami hasznosat, aztán induljunk tovább.

Végre. Rosszul vagyok attól, hogy olyan dolgokra kell az időt vesz-tegetnünk, amelyek egyáltalán nem számítanak.

Dagi kezét zsebre téve elindult felém. Ha nem ugrottam volna el az útjából, válla hozzám ért volna, és biztosan megtántorodok.

Utána fordultam; tekintetemmel követtem, ahogy útjából szemetet és köveket elrugdalva ment előre. Liam hirtelen mellém állt. Keze karba fonva.

– Ne vedd magadra – nyugtatott. Nyilván hitetlenkedő arcot vághat-tam, mert folytatta: – Úgy értem… oké, a kölyök alapból olyan, mint egy morgolódó hetvenéves öregember, tizenhét éves testbe zárva, de csak azért ilyen kiállhatatlan, mert ki akar utálni a csapatból.

Hát, ami azt illeti, a módszer hatásos, gondoltam. – És tudom, hogy ez nem kifogás, de ugyanolyan stresszes és ugya-

núgy fél, mint mi… Azt hiszem, ezzel azt akarom mondani, hogy… minden keserűség, bántás, minden, amit rád ömleszt… szóval alapjában jó srác. Ha kibírod, amit most csinál, ha türelmes vagy, nála hűségesebb barátot nem találsz. De nagyon fél attól, hogy mi történhet, ha megint elkapnak minket; különösen Zút félti.

Erre felnéztem, de Liam már távolodott tőlem; az ütött-kopott lakó-alkalmatosságok távolabbi sora felé ment. Egy őrült pillanatig az jutott eszembe, hogy követem, de szemem sarkából megláttam Zút; élénksár-ga kesztyűje lengett teste mellett. Ki-be ugrált a lakókocsik között, láb-ujjhegyre állva lesett be kitört ablakokon, és egyikbe, amelyik úgy né-zett ki, mintha tornádó nyeste volna ketté, be is akart mászni. A fémte-tő, amit mintha valami vékony csapszeg tartott volna, lengett az eső és a szél együttes erejétől.

Bár túl nagy pulóverének csuklyáját fejére húzta, néztem, ahogy ke-ze felemelkedik, és megsimítja az arcát, mintha egy kóbor hajtincset akarna kisimítani. Nem találtam ezt furcsának egészen addig, amíg nem tette meg újra; kissé elsápadt, amikor észrevette saját mozdulatát.

Ekkor hirtelen eszembe jutott a beszélgetés, amit Dagival próbáltam folytatni még a furgonban.

–Zu!… – szólítottam meg, de rögtön elhallgattam. Hogyan kérdez-zen meg az ember egy kisgyereket arról, hogy valaki belenyúlt-e az agyába, úgy, hogy közben ne tépjen fel eleve fájdalmas emlék-sebeket?

A helyzet az, hogy Thurmondban csak akkor borotválták le a gyere-kek fejét, ha a koponyájukban akartak turkálni; mire engem a táborba vittek, már nem csinálták, de beletelt egy kis időbe, amíg a hajuk visz-szanőtt. Valahol tudatom mélyén felmerült a gondolat, hogy talán vele is ez történhetett; hogy azért nem tud beszélni, mert olyan drótokat kö-töttek össze, amiket nem kellett volna, vagy egy kicsit túl messzire mentek a „gyógymód”-keresés nevében.

– Miért vágták le a hajadat? – kérdeztem inkább. Sok lányt ismertem, akik a rövid hajat szerették, ahogy én is, de nem

volt sok beleszólásunk a hajviseletünkbe. Évente egyszer lenyírták a hajunkat és kész. Abból, ahogy Zu egy nem létező hajtincset próbált kisimítani a hajából arra következtettem, hogy neki sem volt sok bele-szólása.

Ha felzaklatta is a kérdésem, semmi jelét nem adta. Kezét a fejéhez emelte, és dörzsölni kezdte; láthatóan nagyon zavarban volt. Látta raj-tam, hogy nem fogtam fel a dolog lényegét; egyik kezét kihúzta a kesz-tyűből, és ujjaival fejbőrén matatott.

– Ó! Úgy érted, a csoportod tetves lett? Bólintott. – Jesszus! – Igen, ennek így már van értelme, de nem magyarázat ar-

ra, hogy miért nem jön ki hang a torkán. – Nagyon sajnálom. Zu lazán vállat vont, aztán megfordult, és felszökkent a következő

lakókocsira. Az ajtó lötyögve, lengve tiltakozott, amikor követtem; zsanérjai csi-

korogtak. Zu grimaszt vágott, egyetértőn viszonoztam. Odabent édeskés szag terjengett… de nem volt kellemes. Majdnem olyan volt, mint a rothadt gyümölcs.

A kis, kör alakú nappaliban kezdtem; sorra nyitottam ki a kifakult szekrényajtókat. A kanapé párnái a helyükön voltak, felrázva rendesen, színük megfakult élénk lila, de a kanapét és a falra rögzített kis tévét is por- és koszréteg borította. A konyhapulton egyetlen kávésbögre állt. A hátsó hálórész is hasonlóképpen gyér berendezésű volt: néhány párna,

egy lámpa, gardrób, benne egy piros ruha, fehér blúz és rengeteg üres vállfa.

Éppen a blúz felé nyúltam, amikor szemem sarkából megláttam azt a valamit.

Valaki a lakókocsi szélvédőjére rögzítette, a visszapillantó tükör he-lyére. Kívülről egyáltalán nem tűnt fel, benézve sem, hacsak nem egye-nesen azt bámulja az ember. De odabentről, így, hogy alig néhány lé-pésre álltam tőle, elég közel voltam hozzá, hogy lássam az alján a kis piros fényt; elég közelről láthattam, hogy a belsejében lévő kamera mindent és mindenkit megmutat, ami és aki elhalad előtte az úton.

És ha én látom onnan Bettyt, akkor a kamera is. Alakja kissé különbözött a Thurmondban felszereltekétől, de eléggé

hasonlított hozzá ahhoz, hogy arra gondoljak, ugyanazok működtetik. Lenéztem Zúra, ő pedig felnézett rám.

– Maradj itt, ahol vagy – mondtam, az asztalon álló kávéskanna felé nyúlva.

Három lépéssel kardként tartottam magam előtt a kannát. Odébb rúg-tam néhány üres dobozt és szemetet, és a szemétként eldobott nejlon-zacskók között megláttam egy kis piros kesztyűt. Túl kicsi volt ahhoz, hogy felnőtt használja.

Egészen megfeledkeztem a kannáról; csak akkor jutott eszembe, hogy még mindig a kezemben van, amikor lecsaptam vele a kamerára. Az olcsó üvegtest a padlóra hullt, fogantyúja a kezemben maradt. A kamera fekete félgömbje sértetlen maradt, meg sem moccant, ám len-cséje fordult, hogy szembenézzen velem.

Működik, gondoltam döbbenten. Tudatomat elhomályosította a pá-nik. Kerestem valamit, amivel szétzúzhatom. Most is be van kapcsolva. Továbbítja a képet.

Nem emlékszem, hogy hívtam volna, de Zu a következő pillanatban már mellettem állt; éppen betömött valamit túl bő pólójába. Nyilván ő is észrevette, mert mielőtt megszólalhattam volna, elkezdte lehúzni sárga gumikesztyűjét és keze a kamera felé mozdult.

– Ne…!

Még sosem láttam, hogy egy Sárga a képességeit használta. Elszen-vedtem már az utóhatásait, persze; ilyenkor áramkimaradások voltak a táborban, és mindig bekapcsolták a Fehér Zajt, amikor a tábor őrei úgy ítélték meg, hogy valamelyik Sárga szándékosan tette. De Thurmondban az ilyesmi olyan régóta megszűnt, hogy már nem is pró-báltam elképzelni, milyen érzés lehetett nekik az elektromosság titokza-tos nyelvén beszélni.

Zu ujjai éppen csak érintették, de a kamera rögtön magas, vijjogó hangokat hallatott. Mintha ív húzódott volna puszta ujjától a kamera külső, átlátszó burkolatáig. A sercegő fényív a műanyagot csapkodta; hatására az anyag füstölve égett.

Ekkor minden előzetes jel nélkül a lakókocsi minden fényforrása felvillant olyan ragyogón, olyan olvasztó hővel, hogy a világítótestek beleremegtek. A jármű megrázkódott, felköhögött, rengett a lábunk alatt; a motor hosszú álom után csodálatos módon felébredt.

Zu visszahúzta kezére a kesztyűt, és keresztbe fonta kezét. Szemét behunyta, mintha azt akarná, hogy szűnjön meg minden, amit bekap-csolt. De nem volt időnk várni, hogy meglássuk, ez valóban megtörté-nik-e. Az ajtó felé mozdultam, megragadtam Zu pólóját, kirángattam a lakókocsiból. Még mindig remegett, amikor az út és Black Betty felé néző végén kivezettem.

–Gyere! – biztattam; nem engedtem, hogy lassítson. A ragyogás el-tűnt arcáról, mintha gyertyát fújtak volna el. – Nincs semmi baj – ha-zudtam. – Csak szólnunk kell a többieknek.

Az első sorban minden lakókocsi szélvédője mögött kamera volt; újabb és újabb példányt láttam, ahogy Betty felé futottunk. Nem volt értelme akkor és ott megszabadulni tőlük. A megfigyelő, akárki is le-gyen, nyilván meglátott már minket. Ki kell jutnunk innen, az a legfon-tosabb. Mégpedig minél hamarabb.

Lehet, hogy régiek, próbáltam áltatni magamat, amikor hirtelen fel-rántottam Betty ajtaját. Lehet, hogy évekkel ezelőtt szerelték be őket, rablások ellen. Ki tudja, hová küldik a videojelet? Lehet, hogy sehová.

Ám szívem teljesen más ritmust vert. Jönnek, jönnek, jönnek, jönnek.

Arra gondoltam, hogy kiabálok a többieknek, de bárhol lehetnek a parkban. Bemásztam a furgonba, és azt tettem, ami abban a pillanatban egyedül értelmes dolognak tűnt: tenyeremet a kormánykerék benyomó-dó közepére csaptam. Betty dudájának magas vijjogása felrázta az ál-mos környéket. A közeli fákról madarak reppentek fel, éppen akkor értek repülésmagasságba, amikor gyorsabb, sürgetőbb ritmust kezdtem verni.

Dagi jelent meg először, a lakókocsik közötti egyik útról, majd egy pillanattal később Liam is előbukkant, pár sorral lejjebb. Amikor meg-látták, hogy csak mi vagyunk, mindketten lelassítottak. Dagi arcán bosszús kifejezés jelent meg.

Kihajoltam a sofőrülésből, és kikiáltottam az ablakon. – El kell tűnnünk innen! Most azonnal! Liam semmi olyant nem mondott Daginak, amit nem hallottam, mé-

gis megértették a szükséghelyzetet, és az tették, amit mondtam nekik. A két első ülés közé kuporodtam, hogy a fiúk beszállhassanak.

– Mi az? – kérdezte Liam lihegve. – Mi a baj? A legközelebbi lakókocsira mutattam. – Kamerákat szereltek fel – feleltem rekedt, rémült hangon. – Min-

degyikben. Dagi felszisszent. – Ez biztos? – kérdezte Liam nyugodt, pontosabban túl nyugodt han-

gon. Biztosra vettem, hogy magára erőltette ezt a nyugalmat, miközben a slusszkulcsot igyekezett bedugni.

A furgon hátsó kerekei sarat fröcsköltek, ahogy hátramenetbe kap-csolt. A hirtelen gyorsítástól hanyatt estem.

– Ó, Istenem! – nyöszörgött Dagi. – Ezt el sem tudom hinni! Mintha a Borszorkányvadászok filmben lennénk. Ó, Istenem! Szerinted ő volt?

– Nem – felelte Liam határozottan. – Nem ő volt. Ő túl gyenge fej-vadásznak, de ez… ez valami más.

– Lehet, hogy már egy ideje itt vannak – jegyeztem meg, amint visz-szaértünk az autópályára. Üres volt az út, nyitott; mintha egy tátongó

száj egészben akart volna lenyelni minket. – Lehet, hogy már régóta figyelték azokat, akik itt éltek. Lehet, hogy tényleg ez volt East River…

De az is lehet, hogy csak csapda, azoknak a kölyköknek, akik az East River tábort keresik.

Liam az ajtó burkolatára könyökölt, állát tenyerére hajtotta. Amikor megszólalt, a szélvédő ezernyi repedése közti üvegdarabok megtörték tükörképét. Gyorsított; a szél besüvített a golyó ütötte lyukon.

– Csak tartsd nyitva a szemedet és tudasd, ha bármi vagy bárki gya-núsat látsz.

Mondd meg konkrétan, mi az, hogy gyanús! A lepusztult házak? Egy kopott furgon?

– Tudtam, hogy meg kellett volna várnunk, míg besötétedik – szólt Dagi, ujjaival az oldalablakon dobolva. – Tudtam. Ha azok a kamerák működtek, nyilván megvan nekik a rendszám meg minden.

– Majd gondoskodom a rendszámról – ígérte Liam. Dagi szája mozdult, de egy szót sem szólt, csak az ablakhoz támasz-

totta a fejét. – PSF-esekre ügyeljek? – kérdeztem, amint vasúti síneken hajtottunk

át. – Rosszabbra – sóhajtott fel Dagi. – Fejvadászokra. Szökevénybe-

gyűjtőkre. – Minden hír szerint a PSF-esek eléggé megfogyatkoztak – magya-

rázta Liam. – Ugyanez a helyzet a Nemzeti Gárdával, és a helyi rendőr-ségnél is csak kevesen maradtak. Nem hiszem, hogy idáig küldenének egységet utánunk. Hacsak nem lakik fejvadász az erdőnek ezen a ré-szén, akkor nem lesz semmi baj.

Híres utolsó mondat lenne, ha hallottam volna. – Egy szökött gyerek elfogásáért tízezer dollár a jutalom – közölte

Dagi nagy nehezen felém fordulva. – És az egész ország egy vicc. De-hogynem lesz baj.

A távolban vonat hangját hallottam. Kürtje nagyon hasonló volt azo-kéhoz, amelyeket Thurmond mellett hallottam elhaladni éjszakánként. Ez az inger elég volt ahhoz, hogy körmeimet combom bőrébe vájjam, és

szorosan becsukjam szememet, amíg a rosszullét elmúlt. Észre sem vet-tem, hogy a beszélgetés nélkülem folyt tovább, amíg Liam meg nem szólított.

– Jól vagy, Zöld? Kezem mozdult, megtöröltem arcomat, és azon gondolkodtam, vajon

a nedvesség esővíz-e, vagy sírtam, de nem vettem észre. Szó nélkül másztam a hátsó ülésre. Nem kapcsolódtam be a beszélgetésbe, hol ké-ne legközelebb keresni az East River tábort, bár szerettem volna bele-szólni. Több száz, ezer, millió hely van, ahol Szökött Kölyök tanyát üthetett, és segíteni akartam nekik, hogy kitalálják, hol lehet. Részese akartam lenni.

De nem kérdezhettem meg és… muszáj abbahagynom, hogy ma-gamnak hazudjak. Mert minden pillanat, amit velük töltök, növeli az esélyét, hogy rájöjjenek, nem a fejvadászok és a PSF-esek a világ leg-nagyobb szörnyetegei. Nem. A világ legnagyobb szörnyetege a furgon-juk hátsó ülésén gubbaszt.

Ezúttal nem szólt zene a rádióból. A hangszórókból áradó csend jobban idegesített, mint a kihalt utak

és az elhagyatott házak üres falai. Liam folyamatosan mozgott. Népte-len kisvárosokon hajtottunk át, jobbra-balra figyelt, sokszor pillantott a benzinmutatóra, az indexkarral babrált, ujjaival a kormányon dobalt. Egyszer, egy röpke pillanatra rám nézett a visszapillantó tükörből. A másodperc tört részéig tarthatott csak, de gyomrom úgy összerándult, mintha ujját gyengéden végighúzta volna a tenyeremen.

Elvörösödtem, de bensőmben valami jéghidegre hűlt. Fél másodperc volt, nem több, de elég hosszú idő ahhoz, hogy észrevegyem: tekintete elsötétült valamitől, ami lehetett akár bosszúság is.

Dagi az első ülésen ült, ölében hajtogatott valamit, sorozatban ismé-telte a mozdulatot, mintha észre sem venné, mit csinál.

– Abbahagynád végre? – fakadt ki Liam. – Még a végén eltéped. Dagi keze rögtön megállt.

– Nem próbálhatnánk meg… csak úgy? Mindenképpen kell nekünk ehhez Szökött Kölyök?

– Te komolyan meg akarod kockáztatni? – Jack biztosan megkockáztatná. – Igen, de Jack… – Liam elharapta a mondatot. – Csak semmi felté-

telezgetés. Maradjunk annál, ami biztos. Segíteni fog nekünk, ha oda-érünk.

– Ha egyáltalán odaérünk – mordult Dagi. – Jack? Észre sem vettem, hogy hangosan kimondtam a nevet, amíg Liam

rám nem nézett a visszapillantóból. – Semmi közöd hozzá – mordult Dagi, aztán elhallgatott. Liam csak egy kicsit volt barátságosabb. – A barátunk volt… lakótársunk a táborban, úgy értem… Próbá-

lunk… csak próbálunk kapcsolatba lépni az apjával. Ezért is el kell jut-nunk Szökött Kölyökhöz.

A papírra néztem. – De mielőtt megszöktetek, levelet írt, ugye? – Mind a hárman írtunk – mondta Liam. – Arra az esetre, ha valame-

lyikünk az utolsó pillanatban meggondolná magát, és nem akarna jönni vagy… nem sikerülne velünk szöknie.

– Jacknek pedig nem sikerült – szólt Dagi. Hangja éles volt, mint az acél.

Mögötte, az ablakon túl gyönyörű, oszlopos tornácú, nagy házak su-hantak el; színeik hunyorogtak ránk.

– Most pedig… szóval – köhécselt Liam – …megpróbáljuk eljuttatni az apjának a levelet. Jártunk már annál a háznál, aminek Jack megadta a címét, de már nem lakik ott. Üzenetet hagyott, hogy Washington D.C.-be ment munkát keresni, de nem írta meg az új címét és a telefonszá-mát. Ezért van szükségünk Szökött Kölyök segítségére… hogy megta-láljuk Jack apját.

– Nem adhatnátok egyszerűen postára?

– Éppen ezért kezdték ellenőrizni a postai küldeményeket két évvel azután, hogy téged Thurmondba vittek – magyarázta Liam. – A kor-mány mindent elolvas, mindent lehallgat, és hamisít. Bájos kis történe-tet kerekítettek rólunk, ami szerint mindannyiunkat megmentettek, és kedves, kellemes táborokba vittek vissza; a legkevésbé sem akarják, hogy valaki megneszelje az igazat.

Igazán fogalmam sem volt, mit mondjak erre. – Sajnálom – hebegtem. – Nem akartam felszakítani a sebeket. – Semmi gond – szólt Liam, miután a csend elviselhetetlenre feszült.

– Igazán semmi gond. Nem tudom megmagyarázni, honnan tudtam meg. Talán abból,

ahogy Liam keze megfeszült a kormánykeréken, vagy ahogy beszélge-tés közben az oldaltükörbe nézett, jóval azután, hogy egy ezüstszínű autó elhúzott mellettünk az ellenkező irányba. Abból sejthettem meg talán, ahogy a válla megfeszült, és a legyőzöttség ernyedt alakját vette fel. Csak tudtam, jóval azelőtt, hogy megláttam aggódó tekintetét a visszapillantóban.

Lassan, vigyázva, nehogy megzavarjam Zút és Dagit, akik elmélyül-ten szemlélték az ablak mellett elsuhanó erdőt, újra lehúzódtam az ülés-sorok közé.

Liam egy pillanatra a szemembe nézett, az oldaltükör irányába bic-centett. Mintha azt mondaná: Nézd meg! Megnéztem.

Mögöttünk, úgy kétautónyi távolságban régi fehér kisteherautó ha-ladt. Mivel a két kocsi között sűrű párafüggönyt vont az eső, nem tud-tam volna pontosan megmondani, hogy egy vagy két férfi ült benne. Abból a távolságból, olyan látási viszonyok között hangyányinak tűn-tek.

– Érdekes – feleltem a lehető legnyugodtabb hangon. – Igen – felelte feszülten; nyakizmai kidagadtak. – Nyugat-Virginiát

csak szeretni lehet. Gyönyörű, hegyes vidék. Rengeteg John Denver–dal szól erről a vidékről.

– Talán… szóval… félreállhatnál egy kicsit, hogy megnézzük a tér-képet – javasoltam óvatosan.

Így is fel lehet mérni a helyzetünket. Liam éppen rá akart kanyarodni a George Washington autópályára; az kissé szélesebb volt, mint az a kanyargós út, amit éppen elhagyni készültünk. Ha a kisteherautó minket követ, és megállnak, amikor mi is megállunk, egyértelműen felfedik szándékukat. Mindenesetre akárki is vezeti azt a kis platós kocsit, nem agresszív, nem igyekszik feltűnni. Ha fejvadász, mint Liam nyilván gondolja, valószínűleg csak tájékozódik rólunk.

Folytattuk utunkat a Gormanba vezető úton, lazán követtük a kanya-rokat. Black Betty mintha a közelgő kanyart érezte volna, lassult. Liam egy fél másodpercig tétovázott, aztán indexelt. A tükörbe néztem; meg-könnyebbülten láttam, hogy a kisteherautó is indexel. De az ellenkező irányba. Mi jobbra tértünk le, ők balra.

Liam hosszan, mélyet sóhajtott; végre hátradőlt az ülésben, ahogy a furgon a kereszteződéshez ért. Egy másik autó éppen lekanyarodott a sztrádáról; egy kis, ezüstszínű Volkswagen; Liam és én egyszerre kap-tuk a szemünk elé a kezünket, védekezni próbáltunk a szélvédőjéről visszaverődő éles napfény ellen.

– Oké – intett Liam türelmetlenül a kocsi felé. – Mozdulj már, for-dulj le végre, még ebben az évszázadban, ha lehet. Basszus, ráérsz, szöszmötölj, elmélkedj a világegyetemről…

Lynyrd Skynyrd zenéje üvöltött a kisteherautó nyitott ablakából, ahogy elhúzott mellettünk. A hangszóró recsegett, sercegett, mint az öreg autók rádiói. A Free Bird. Szabad madár. Persze. Nyilván. Mi más szólhatott volna? Apám kedvence. Alig két másodpercig hallottam azt a zenét, de úgy éreztem, ott vagyok apával a járőrkocsijában, és a várost járjuk. Csak olyankor hallgathattam jó zenét, amikor ketten autóztunk. Anyám utálta azt a zenét.

Nevetés gyöngyözött bennem, amikor láttam, hogy a sofőr a zene ritmusára ingatja a fejét. Teli torokból énekelte a szöveget, minden sor végén megszívta cigarettáját.

Aztán más hang szólalt meg… sikoltó csikorgás. Éppen idejében néztem fel, hogy lássam, a Volkswagen közvetlenül előttünk a fékre tapos, és újabb vakító napfénysugár lövell felénk.

– Ugye ez valami vicc?! Liam keze mozdult, hogy a dudára tenyereljen, de mielőtt megtehette

volna, a Volkswagen sofőrje letekerte az ablakot, és valami fekete, fé-nyes tárgyat irányított ránk.

Ne! A világ fókuszba élesült. Hang porladt körülöttem. NE! Előrenyúltam, rátenyereltem Black Betty rádiógombjára; teljes

hangerőre állítottam. Liam és Dagi felüvöltött, de elütöttem a gombtól Liam kezét, mielőtt kikapcsolhatta volna.

A Fehér Zaj áthatolt a hangszóróból áradó zenén, dobhártyánkat szaggatta. Nem volt olyan hangos és erős, mint lenni szokott, közel sem éreztem olyan kínzónak, mint legutóbb, de mégis fájt. A rádiótrükköm nem tudta elnyomni; nem teljesen.

A többiek fetrengtek körülöttem; az első átható, sikító hangtól re-megni kezdtek.

Liam a kormánykerékre borulva igyekezett befogni a fülét. Dagi az oldalablakba verte a fejét, mintha ki akarná rázni a zajt a fejéből. Érez-tem, hogy Black Betty előregurul, aztán hirtelen megállt; Liam a gáz helyett a fékre lépett.

Mellettem kinyílt az ajtó, és két kéz megragadta Dagi derekát. Ki akarták rángatni a biztonsági öv alól. Feltápászkodtam, kezem lendült, férfiarcba ütközött; teljes erőből mélyesztettem bele, és végighúztam rajta a körmeimet. Ez elég volt ahhoz, hogy a kisteherautó vezetője, ugyanaz, aki két másodperccel korábban a Free Bird zenéjére olyan lelkesen bólogatott, elengedje Dagit, aki így félig az ülésben volt, félig kilógott.

A kisteherautó vezetője visszatántorgott kocsija platója felé; hangját elnyomta a három autó felett eldördülő mennydörgésszerű hang. Csak ekkor vettem észre a nyakában az ezüstláncon lógó jelvényt, és az ingé-re varrott élénkvörös Ψ-jelet. Nem fejvadászok.

Pszí. PSF. Tábor. Thurmond. Elfogás. A Volkswagenben ülő férfi is kiszállt, feltépte a bal első ajtót, és

Liam biztonsági övét próbálta kikapcsolni. A szó minden értelmében úgy nézett ki, mint egy könyvelő; vastag szemüveget viselt, válla meg-

görnyedt attól, hogy végtelen hosszú órákat tölt az asztal fölé hajolva. De nem volt szükség nagy erőkifejtésre ahhoz, hogy a fekete megafont a kezében tartsa.

Thurmondban egyes PSF-esek magukkal hordták a hangfegyvert; kis, lármás csoportokra céloztak vele, vagy csak a hatást akarták élvez-ni, ahogy néhány teljesen nyugodt gyerek összerezzen, és fetreng a fe-hér zajtól. Mit érdekelte őket? Ők nem hallották.

Testem minden idegszála fájdalmasan vibrált, de könyökkel mellbe ütöttem a kisteherautó sofőrjét. Megint hátratántorodott; ezt kihasználva behúztam és bezártam az ajtót. Csak egy pillanatom volt, hogy vissza-nézzek Zúra, ahogy ökölbe szorított kézzel Liam felé vetődtem. A volkswagenes ember szemüvegére céloztam, és sikerült levernem a szeméről. Valahol mögöttem a kisteherautós ember a tolóajtóhoz lépett; ezúttal nem üres kézzel.

Zu meg sem rezzent, amikor a fegyver egyenesen rá szegeződött. Nyöszörgött, szeme fennakadt, sárga kesztyűjét a fülére szorította. Sze-rintem nem is látott rendesen.

Nem tudtam, mit csináljak. Liamet próbáltam eszméletre téríteni. Szeme kinyílt; tiszta volt, kék, de csak egy pillanatra. A megafon hirte-len kétujjnyira volt az arcomtól, a Fehér Zaj úgy hatolt az agyamba, mint a baltapenge. Csontjaim olvadoztak. Nem is vettem észre, hogy Liam felé estem, csak akkor, amikor már rajta voltam. A Fehér Zajnál, a rádiónál, Dagi sikoltozásánál egy hang volt hangosabb: Liam szívdobo-gása. A hátához szorulva hallottam.

Újra erősen behunytam a szememet, ujjaimat Liam bőrdzsekijének puha redőibe mélyesztettem. Tudatom egyik fele azt akarta, hogy távol-ság legyen köztünk, nehogy átcsússzak az ő tudatába; ám lényem má-sik, elkeseredett, elszánt része már igyekezett átnyomulni, hozzá horgo-nyozni magamat, és erőt adni neki, hogy mozduljon. Ha ártani tudok az embereknek a képességemmel, vajon nem tudok-e ugyanúgy segíteni is?

Kelj fel! – könyörögtem. – Kelj fel! Kelj végre fel!

Nagyon magas hangot hallottam, ami embertől nem származhatott. Minden erőmet összeszedve kinyitottam a szememet. A kisteherautós ember egyik kezében a fegyverét tartotta, a másikban Zu gallérját, és a kocsija felé húzta. Próbáltam sikítani Zúnak, bár éreztem, hogy a volkswagenes ember a hajamat markolja, felránt, kifelé húz az ajtón. Hagyta, hogy keményen a földre essek; kavicsok sebezték fel a lábamat és a tenyeremet.

Oldalra gurultam, próbáltam kikerülni a PSF-es hatóköréből. Betty alatt hasalva láttam, hogy két sárga folt hull az útra, mint két kis madár. Aztán ajtó csapódott.

– Cukika… Pszí 42755 észlelés megerősítést kérek… A volkswagenes ember megint feltépte a bal első ajtót; élénk na-

rancsszínű valamit vett elő a zsebéből. Szememet dörzsöltem, próbál-tam a kettős képet eggyé olvasztani újra. A PSF-es kezében a narancs-színű eszköz nem volt nagyobb egy mobiltelefonnál; elég könnyű volt a kormánykerékre borult Liam arca előtt elhúzogatni.

Értelmetlen volt a PSF-es bokájára csapni… annyira el volt foglalva azzal, amit csinált, hogy észre sem vette az ütést.

Liam! – Nem megy. Ajkam nem mozdult. – Liam! A narancsszínű eszköz villant, és egy pillanat múlva a vijjogó Fehér

Zajon át is hallottam, amint a volkswagenes kijelenti: – Pozitív azonosítás. Liam Stewart. Valami éles és forró csapott a levegőbe; éles homokfelhőként hul-

lámzott Betty alatt. Éreztem, hogy csupasz bőrömhöz dörzsölődik, és el kellett fordítanom az arcomat a vakító fény elől, ami ez után követke-zik. A forró villanástól, ami bármit, mindent eléget, ami az útjába kerül. Hallottam, hogy a volkswagenes ember káromkodik fölöttem, aztán elhallgat; fémes, csikorgás hallatszott, üveg robbant olyan erősen, olyan hirtelen, hogy körös-körül jégesőként hulltak az apró szilánkok.

Aztán vége lett. A Fehér Zaj hirtelen elhallgatott; nem messze vala-mi a földre esett, pattant néhányat és megállt. A megafon.

Kinyújtottam a kezemet, megragadtam a megafon fogantyúját. A volkswagenes kiáltozott valamit, amit fülem csengésétől nem hallottam,

és annyira el voltam foglalva azzal, hogy megszerezzem a hangszórót, hogy egyáltalán nem is érdekelt, mit üvölt. Kéz markolta meg csupasz bokámat… de ujjaim addigra már a megafon fogantyújára fonódtak.

–Kelj fel, te…! – Valami vijjogott, mintha riasztó lett volna, mire a férfi rögtön elengedte a lábamat. – Itt Larson, azonnali erősítést kérek a…

Mordulva térdeltem fel, aztán felálltam. A férfi a kelleténél egy pil-lanattal tovább állt nekem hátat fordítva; amikor rájött, milyen nagy hibát követett el és hátranézett, teljes erőből az arcába kapta a súlyos fém megafont.

Adóvevője az aszfaltra koppant; elrúgtam, hogy ne érje el. Felemelte a kezét, úgy próbálta védeni magát a következő ütéstől, de nem könnyí-tem meg a dolgát. Nem engedem, hogy visszavigyen Thurmondba.

Megragadtam védtelen alsó karját, lerántottam; kényszerítettem, hogy nézzen le rám. Láttam, hogy mogyoróbarna szemében a pupilla előbb összeszűkül, aztán kitágul. Jó harminc centivel volt magasabb nálam, de ha látott volna minket valaki, ez fel sem tűnt volna, ahogy ott térdelt előttem. Szusszanni sem volt ideje, megakadályozni pedig vég-képp nem tudta, hogy behatoljak a tudatába.

Távozz! – próbáltam mondani. Állam merev volt, minden izmom fe-szült, mintha a Fehér Zaj még elektromosságként lüktetne benne. – Tá-vozz!

Sosem csináltam még ilyet, és nem tudhattam, hogy valóban hatásos-e… De ebben a helyzetben ugyan mit veszíthetek? Emlékei elárasztot-tak; hullámokban csaptak át tudatomon, és csak arra tudtam gondolni, hogy: Megcsinálom. Menni fog.

Martin azt mondta, hogy érzéseket ad át az embereknek, de az én ké-pességeim nem így hatnak, és sosem hatottak így. Én csak képeket lá-tok. Csak arra vagyok képes, hogy összezavarjak, csoportosítsak és ki-töröljek képeket mások tudatából.

De mást tenni sosem próbáltam. Soha nem is akartam. Egészen eddig a pillanatig. Mert ha nem tudok segíteni azoknak, akik jót tettek velem,

ha nem tudom megmenteni őket, akkor mire vagyok jó? Akkor mi ér-telme ennek az egésznek?

Csináld! Csináld csak! Tedd meg! Elképzeltem, hogy az a férfi kézbe veszi a rádióját… minden részle-

tet pontosan elképzeltem, attól kezdve, hogy bajlódik vele, mert nincs rajta a szemüvege, egészen addig, ahogy a nadrágja gyűrődne. Elkép-zeltem, ahogy lemondja az erősítéskérést. Elképzeltem, ahogy végig-megy a sziklás hegyoldalba vágott út mentén, eltűnik a vadonban.

És amikor egyenként levettem róla ujjaimat, pontosan ezt tette. Egy-szerűen elsétált, és minden lépése új döbbenttel töltött el. Sikerült. Megcsináltam. Én.

Az úton felfelé gomolygó sötét füst felé fordultam; ronda takaróként borította be a hegyoldal füvét, sziklás kitüremkedéseit. Aztán eszembe jutott.

Zu. Bicegve mentem közelebb, és már jól láttam a romokat. A kisteher-

autó, ami korábban Betty mellett parkolt, most több száz méterre he-vert, a zöld mezőn. A kisebb, ezüstszínű Volkswagen oldalára fordulva feküdt előtte; alig felismerhető, horpadt fémhalmaz. Sűrű füst szállt fel a roncsokból, mintha csak egy kis szikra kéne ahhoz, hogy az egész felrobbanjon.

Odébb lökte, döbbentem rá. A kisteherautó egyszerűen ellökte az út-ból a Volkswagent.

Tekintetemmel követtem a guminyomokat, az üvegtörmeléket, de csak a kisteherautó sofőrjét láttam. Már ami maradt belőle.

Teste görnyedten, összerándulva hevert a magas fűben; nem tudtam volna megmondani, hol kezdődik az egyik végtag, és hol végződik a másik. Mintha se a kezei, se a lábai nem lennének a helyükön. Könyöke törött szárnyként állt ki a földből. Őt is odébb lökte az ütközés.

Dermesztő érzés fogott el, úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban összeroppanhatok; erőt vettem magamon, sikerült elvonnom tekintete-met a füstoszlopról, amint meggyőződtem arról, hogy Zu egyik autóban

sincs. Megvártam, amíg a nagy füstölgés csillapodik, aztán letérdeltem, és kiadtam gyomromból azt a keveset, ami benne volt.

Csak akkor láttam meg a kislányt. Ott ült az út szélén, Betty mellett; fejét lehajtva… de életben volt. Életben volt és biztonságban. Ezt a két szót tartottam tudatomban, amikor újra szólítottam. Zu pihegve nézett fel. Ahogy közelebb botorkáltam, a füsttől nem láttam: először vörös szemét pillantottam meg, aztán sebes homlokát; maszatos arcán köny-nyek csorogtak.

Fejem szívverésemmel együtt lüktetett, ahogy letérdeltem elé, és hosszú, gyötrelmes pillanatokig nem is hallottam semmi mást.

– Jól… Jól vagy? – kérdeztem. Alig éreztem zsibbadt számat. Fogvacogva bólintott. – Mi történt? – sikerült kipréselnem számon a kérdést. Zu összegömbölyödött, mintha el akarna tűnni a szemem elől. Sárga

kesztyűje mellette volt a földön, csupasz keze tenyérrel felfelé, mintha csak pillanatokkal korábban érintette volna meg az autót.

Nem tudtam, mit mondjak neki, hogy megnyugtassam… Azt sem tudtam, hogyan nyugtassam meg saját magamat. Ez a kislány, ez a Sár-ga… pillanatok alatt megsemmisített két autót, és megölt egy embert. És úgy néz ki, hogy mindezt egyetlen érintéssel érte el.

De akkor is… ő Zu, és azok a kezek… az ő keze húzott engem a biz-tonságba.

Remegett a karom, amikor visszaemeltem Betty belsejébe. Zu teste forró volt, sokkal forróbb, mint a lázas ember. A legközelebbi ülésre ejtettem, arcához szorítottam kezemet, de szeme nem volt képes rám fókuszálni. Éppen be akartam húzni az ajtót, amikor megragadta a csuk-lómat, és a földön heverő kesztyűjére mutatott.

– Tessék – mondtam, azzal odaadtam neki, majd a nehezebb teher felé fordultam.

Dagi még ájultan görnyedt az utasülésben; teste félig kilógott a nyi-tott ajtón. Hála az égnek, a kisteherautó vezetője nem tudta annál kij-jebb rángatni. Különben Dagi most valószínűleg a fűben lenne a sofőr

mellett. Ernyedt combja, térde, válla az ajtóhoz koppant, amikor rácsuk-tam.

A furgont megkerülve megbotlottam teniszcipőm orrában. Fénylő pontok felhője cikázott a szemem előtt, de sikerült teljesen kinyitnom a bal első ajtót. Liam sem volt még magánál, és bármennyire ráztam, nem sikerült eszméletre térítenem. Zu sírva fakadt; tompán hallatszott a hangja, mert arcát a térdéhez szorította.

– Jól van, Zu – szóltam hátra neki. – Senkinek nem esett baja. Min-den rendben lesz.

Kibogoztam Liam karját a szürke biztonsági övből, és félig tolva, fé-lig gördítve kimozdítottam a sofőrülésből. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy hátra ültessem; akkor nem. Így a két első ülés között a padlón kö-tött ki. Arca felém fordult, láttam, hogy izmai remegnek, szája sarka néha furcsa mosolyba húzódik.

A kormánykereket bámultam, próbáltam felidézni a műveletet, ho-gyan lehet a furgont mozgásba hozni. Emlékezetembe idéztem, mit tett Liam, mit tett Cate, hogyan szokta ezt csinálni apám. Tizenhat éves voltam, és fogalmam sem volt, hol az átkozott kézifék, ahogy arról sem, hogy be van-e húzva.

Végül egyáltalán nem számított. Akár be volt húzva, akár nem, a jármű így is, úgy is elindul, csak azt kell tudnom, hogy a jobb oldali pedál a gáz, a bal oldali pedig a fék.

Betty áttört a legsűrűbb füstön; kiértünk az útra, és végre, végre, vég-re magunk mögött hagytuk a romokat, és a ventilátor már nem vissz-hangozta a Fehér Zajt, és füstszagmentes levegőt fújt az utastérbe.

TIZENEGY ÚGY TÍZMÉRFÖLDNYIT vezettem, mire a fiúk kezdtek magukhoz

térni. Zu a hátsó ülésen még mindig sírdogált, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy hova megyünk. Így az, hogy megkönnyebbültem, ko-rántsem írja le örömömet.

– A francba! – nyöszörgött Liam. Kezét erősen halántékára szorítva, riadtan felült. – A büdös francba!

Arca alig néhány centire volt Dagi lábától, így ő érte el előbb; addig rángatta, amíg meg nem győződött arról, hogy a láb nem szakadt le vagy ilyesmi, hogy rendesen működik. Dagi halkan felnyögött.

– Azt hiszem, rosszul leszek. – Zu? – Liam mászva indult felé, mire Dagi az önkéntelen rúgástól

megint felnyögött. – Zu… Te…? A kislány még keservesebben zokogott; arcát kesztyűs kezébe temet-

te. – Ó, Istenem! Sajnálom… Olyan nagyon sajnálom! – vigasztalta

Liam, mintha a lelkét tépték volna ki. Néztem, ahogy öklét szájára szo-rítja, nehogy olyan hang jöjjön ki a torkán, amit nem akar. Aztán hallot-tam, hogy köhécsel, de képtelen megszólalni.

– Zu! – szólaltam meg; furcsán nyugodtnak hangzott a hangom, még sosem hallottam magamat így beszélni. – Figyelj rám! Megmentettél minket. Nélküled ezt nem éltük volna túl.

Liam hirtelen megfordult, mintha csak akkor döbbent volna rá, hogy én is ott vagyok. Arcom rezdült, de hogyan haragudhatnék rá azért, mert előbb abban akar biztos lenni, hogy az igazi barátai jól vannak.

Tarkómon éreztem tekintetét, ahogy elindult vissza, felém. Amikor az első üléshez ért, egyszerűen leroskadt. Sápadt volt, elgyötörtnek tűnt.

– Jól vagy? – kérdezte rekedtes, nyers hangon. – Mi történt? Hogyan sikerült kihoznod minket onnan?

– Zu volt az – kezdtem, és pontosan tisztában voltam azzal, milyen keskeny ösvényen kell járnom az igazság és aközött, amit valójában elmondhatok nekik… a saját érdekemben és Zu érdekében is. Nem tud-hattam, hogy a kislány mennyire emlékszik abból, ami történt, de nem akartam megerősíteni a félelmeit. Végül csak annyit mondtam:

– Az egyik autót ütköztette a másikkal. Az egyik pasit elütötte, a má-sik elmenekült.

– Mi volt az… – szólalt meg Dagi; nehezen, küszködve lélegzett. – Mi volt az a szörnyű hang?

Csak bámultam rá; alig akartam elhinni; a döbbenettől szinte belém fagyott a szó.

– Ti még soha nem hallottátok? A fiúk egyszerre ingatták fejüket. – Jesszus! Olyan volt, mintha egy árammal csapatott macskát tettek

volna turmixgépbe – borzongott Liam. – Nálatok tényleg nem volt Fehér Zaj? Sem nyugalomkontroll? –

kérdeztem elég nyersen; engem is meglepett, milyen düh fogott el. Mi-lyen táborban voltak ezek a fiúk? Cukorka városban?

– Nálatok volt? – kérdezte Liam fejét rázva, talán azért, hogy a fül-zúgást próbálja megszüntetni.

– Thurmondban használták… arra, hogy… tehetetlenné tegyenek minket – magyaráztam. – Ha rendzavarás volt vagy más probléma. A Fehér Zaj megakadályozza, hogy elég hosszú ideig gondolkodjunk, és így használni tudjuk a képességeinket.

– Miért van az, hogy neked mindig igazad van? – duzzogott Dagi fé-lig gyanakvón, félig féltékenyen.

Hát, talán ez a nap kérdése. A Fehér Zajjal való hosszú, gyötrelmes kapcsolatom során többször elájultam, hánytam, emlékezetkiesésem volt, nem is beszélve legutóbbi tapasztalatomról, amikor is szememből, orromból ömlött tőle a vér. Úgy sejtem, hogy ha az ember egyszer már megtapasztalta a Legrosszabbat, az Elég Rossz már nem is annyira bor-zalmas. Ha most először hallották, legalább magyarázat lehet arra, hogy néhány másodperc után miért dőltek el, mint a liszteszsák.

Liam az arcomat nézte, csak nézte, és igazán nem tudtam, mit lát. Mindent? Arra gondoltam, milyen érzés volt dzsekije az arcomon, mi-lyen a gerincének íve, és valami langyos nyugalom áradt szét a mellka-somban.

– Azt hiszem, én már megszoktam – feleltem, és nem felejtettem el hozzátenni: – a Zöldekre nem hat olyan súlyosan, mint a Kékekre és a többiekre.

Egy igazság, egy hazugság. Amint arcáról eltűnt az ismerős elgyötörtség, és visszatért egészsé-

ges színe, Liam felajánlotta, hogy cseréljünk helyet. A kölyök nagy dicséretet érdemel, amiért a többiek elől igyekezett elrejteni, mennyire remeg keze, lába; én azonban szakértőnek számítottam a jelek felisme-résében. Pontosan tudtam, hogy a remegés a Fehér Zaj utóhatása; a bő-römön tapasztaltam. Még néhány perc, és elmúlik nála is.

– Szóval… – szólalt meg, miután a műszerfalon az óra újabb perc el-teltét mutatta. – Te voltál…

Elhallgatott. Lenéztem rá, és azt láttam, hogy engem néz… pontosabban az én

csontos, felhorzsolt térdemet. Egy pillanat múlva, amikor már újra az utat néztem, éreztem, hogy van valami közvetlenül a combom fölött, és rögtön elhúzódtam.

– Ó… bocsáss meg! – súgta Liam, azzal visszahúzta a kezét. Láttam, hogy fülének pereme élénk cseresznyepirosra változik. – Csak… Csupa seb vagy. Megállhatnánk egy kicsit. Össze kell szednünk magunkat, ilyesmi. Meghatározni, hol vagyunk.

De nem akartam egyszerűen leparkolni valami véletlenül kiválasztott kerítés vagy legelő mellett; vártam, amíg egy régi autóspihenőhöz érünk. Vörös téglás, oszlopos épület volt. Lehajtottam az útról, a fur-gont a parkolóba kormányoztam.

Dagi kihasználta az alkalmat; gyomortartalmától próbált szabadulni, de csak szárazon öklendezett. Liam mellette állt, hátát paskolta.

– Ha végeztél, segítenél Rubynak? Lehet, hogy Dagi utált engem, vagy el akart ijeszteni maguktól, de

legalább felismerte, hogy volt némi szerepem életük megmentésében. De nem mondott igent, csak karba fonta a kezét és hosszú, elgyötört sóhajt hallatott.

– Kösz – szólt Liam. – Te vagy a legjobb, Teréz anya. Kilépett a tolóajtón, egyenesen a mosdó bejárata előtt álló kis, ezüst-

színű ivókutakhoz. Zu kezében rózsaszín sporttáskát lengetve szökellve követte. Mire újra Dagira figyeltem, eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy undok legyen velem.

– Csak óvatosan! Felszisszentem, amikor ujja a könyökömhöz ért. Felemelte a kezét,

megpöckölte az egyik mennyezeti lámpa kapcsolóját, és fény lett. Ak-kor láttam, hogy bőrömet könyöktől csuklóig lehorzsolta az aszfalt.

– Fordulj felém! – szólt Dagi, és látszott rajta, hogy minden erejével igyekszik fegyelmezni magát, nehogy pofákat vágjon. – Gyerünk, Zöld, mozdulj, mielőtt kinő a szakállam!

Megfordultam, úgy, hogy térdem felé került az ülésben. Nem megle-pő, hogy pontosan úgy nézett ki, mint a karom. Mindkét térdemről le-nyúzódott a bőr, és helyenként már varasodott is, de néhány kóbor vá-gástól és sebtől, amelyeknek a támadáshoz semmi közük nem volt, sok-kal kevésbé sérült, mint a kezem.

Dagi aktatáskaszerű dobozt húzott elő az ülése alól, felnyitotta zár-csatjait. Csak egy pillantást vethettem a belsejébe, mert miután kihúzott belőle négy fehér, négyszögletes csomagot, rögtön visszacsukta.

– Szent ég, hogyan sikerült ezt így összehoznod? – kérdezte, amikor kinyitotta az első csomagot. Fertőtlenítőszagot éreztem, és próbáltam elhúzódni.

Dagi a szemüvege pereme fölött meglehetősen szúrósan nézett rám. – Ha már berendezkedsz nálunk, megtennéd, hogy jobban vigyázol

magadra? A másik kettőt is nehéz egy darabban tartani, nem hiányzik, hogy te is szándékosan veszélynek tedd ki magadat.

– Én nem… – szólaltam meg, aztán meggondoltam magamat. – Bocs, de… ?

– Aha. Hiába kérsz bocsánatot meg ilyesmi, ha valamelyik sebed el-fertőződik.

Jobb kezemet felemelte, hogy jobban lásson, és igyekeztem türtőz-tetni magamat, hogy ne nyöszörögjek, amikor a fertőtlenítővel átitatott törlőkendővel tisztogatni kezdte a sebeimet, körülbelül olyan gyengé-den, ahogy a farkasok tépik darabokra vacsorájukat. Nagyon csípett, égetett. A fájdalom kizökkentett örvénylőn mélyülő, mélázó kábula-tomból. Hirtelen ráeszméltem, hogy megérintett; rögtön elrántottam a kezemet a kezétől és a hideg, nedves törlőtől. Akkor sem fáj kevésbé, ha én szedegetem ki az aszfaltdarabokat a sebből.

– Inkább menj, nézd meg, hogy van Lee és Zu – mondtam. – Nem, mert ki lesznek rám akadva, hogy nem téged ápollak. – A

következő pillanatban némiképp vonakodva hozzátette: – Ráadásul ne-ked… szóval a te sérüléseid tűnnek a legsúlyosabbnak a társaságban. Ők várhatnak. – Észrevehette, hogy szemem sarka megrándul, mert szükségét érezte, hogy kiegészítse az előbbieket: – De ne gondold, hogy megkapod az összes kötszert. Ezek legrosszabb esetben is csak felületes horzsolások, nem is súlyosak.

– Igen, uram! – feleltem katonásan, azzal kidobtam a fertőtlenítő kendőt az ablakon. Adott egy másikat a másik kezemnek. Összeszűkült szeme, szúrós tekintete csak kissé enyhült. Éreztem, hogy oldódik ben-nem a feszültség, de nem ringattam magamat abba az illúzióba, hogy barátságkarkötőket fogunk fonni egymásnak.

– Miért hazudtál?

Kérdésére felkaptam a fejemet, és a hirtelen mozdulattól kissé meg-szédültem.

– Én nem… mire gondolsz… én egyáltalán… – Zuról. – Hátrapillantott. Nyugodt hangon, halkan folytatta. – Azt

mondtad, hogy az a fickó csak elvesztette az eszméletét, de… nem így volt, ugye? Meghalt.

Bólintottam. – Nem akarta… – Nyilvánvalóan nem akarta – vágott a szavamba élesen. – Csodálkoztam, hogy miért nem követnek és aggódtam, mert tud-

tam, mit okoz ez neki… és igen, azt hiszem, mégiscsak van egy kis jó-zan eszed.

Ekkor ránéztem és tudtam… a megértés ritka, kristálytiszta pillana-tában volt részem. Azért akarja, hogy ne legyek velük, mert úgy ítélte meg, veszélyt jelentek rájuk. Nem fog befogadni, ha nem bizonyítom ennek az ellenkezőjét… és miután nyelvbotlással hibáztam a terepjáró színének megnevezésében, ennek esélye szinte a nullához közelít.

– Egy fejvadásszal kevesebb. Nem dől össze a világ – mondta, azzal megint lehajolt a táskához; visszatette a fel nem használt holmit.

Ez igaz, gondoltam és felültem, kiegyenesítettem a hátamat. Nem mondtam meg nekik.

– Nem fejvadászok voltak, hanem a PSF. Erre Dagi hangosan, szinte vakkantva felnevetett. Na persze. Gondolom, kitömték a kockás ingjükét meg a farmerjü-

ket. – Az egyiken jelvény is volt. És a narancsvörös eszköz, amit hasz-

náltak… olyat Thurmondban láttam egyszer – közöltem. Dagit mintha ez sem győzte volna meg, de nem volt időnk, nekem pedig kifejezetten nem volt energiám arra, hogy még vagy egy óráig kerülgessük az iga-zságot. –Nézd… nem kell hinned nekem, de tudnod kell, hogy egyikük rádión bemondott egy Pszí-számot… 42755. Az Liam, igaz?

Elmondtam a történetet, ahogy én láttam, és a többit ráhagytam; tölt-se ki ő az üres helyeket. Mire a narancsvörös eszköz leírásához értem,

eleget hallott. Mély levegőt vett, ajkát szorosan csücsörítette, annyira, hogy inkább vadászgörénynek tűnt, mint embernek. Visszafojtott léleg-zettel figyeltem, ahogy letekeri az ablakot, és szó szerint megismételte, amit néhány pillanattal korábban mondtam neki; mintha nem bízna ab-ban, hogy azt én ugyanolyan pontosan el tudom mondani.

– Én megmondtam, hogy a PSF-esek utánunk jönnek! –ismételgette, mintha nem hallottuk volna már vagy tízszer.

– Csak az a szerencsénk, hogy nem az a nő volt. Már megint. Az a titokzatos nő. Liam tudomást sem vett róla; háttal állt nekünk, még mindig az

ezüstszínű ivókút fölé hajolva. Zu mellette állt, kötelességtudóan nyom-ta a gombot, hogy Liam mindkét kezével felfoghassa a vízsugarat, és megmoshassa az arcát.

Az utolsó törlőkendővel az arcomról töröltem le a piszkot. – Csak arra vagyok kíváncsi, a PSF-esek hogyan ismerték fel Liamet

még mielőtt a narancsszínű eszközt használták volna. Az a kézi izé vil-lant, de fejből tudta a számot. Nem kellett várnia, hogy megtudja.

Dagi egy pillanatig csak bámult, aztán egyik kezével orrnyergét dör-zsölte.

– Nálunk mindenkiről készítettek fotót, amikor a laborba kerültünk. Nálatok nem?

Bólintottam. – Szóval arcfelismerő, fotókereső hálózatot hoztak létre? – kérdez-

tem. – Zöld, ezt én honnan a fenéből tudnám? Mondd el még egyszer, mi-

lyen volt! A narancsszínű eszköz valami kamera vagy szkenner lehetett… ez

volt az egyetlen magyarázat, amivel elő tudtam állni, és Dagi nem mi-nősítette rögtön hülyeségnek.

Szememhez szorítottam kezemet, igyekeztem uralkodni hányinge-remen.

– Ez elég rossz hír, ha ennyiből azonosítani tudnak minket – jegyezte meg Dagi, homlokát dörzsölve, ráncait kisimítva. – Ha nem lennénk

már így is eléggé szerencsétlenül szem előtt… szóval már nyilván tud-ják, hogy az East Rivert keressük, ami azt jelenti, hogy még több járőrt küldenek ki; ebből következik, hogy a családunkat is szorosabban fi-gyelik, ebből pedig teljesen egyértelmű, hogy sokkal nehezebb lesz Szökött Kölyköt…

Nem fejezte be a gondolatmenetet. Nem volt rá szükség. Felnevettem. Nyersen, humortalanul. – Ugyan már! Egy egész armadát küldenek ki néhány szörnyeteg

gyerekre? – Először is az armada hajókból áll – szólt Dagi. – Másodszor: nem

küldenének csapatot néhány szörnyeteg gyerekre. – Akkor mi ez a… – De mindent megtennének, hogy kézre kerítsék Leet. Nem várta meg, hogy én rakjam össze a történetet. – Zöld, szerinted ki volt a táborból szökésünk kigondolója? Amikor a többiek vissza tudtak ülni a furgonba, a zenés „székfogla-

lóhoz” hasonló játékot játszottunk szótlanul. Dagi a középső ülésre ült, Zu a szokásos helyét foglalta el, a sofőrülés mögött. Nekem két válasz-tási lehetőségem volt: bemászom a hátsó ülésre, vagy az első ülésbe préselem magam, és próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és Dagi nem éppen az imént közölte volna, hogy Liam tervezte meg a táborból való szökést, ami talán az egyetlen sikeres kitörés volt a tábo-rok történetében.

Végül a kimerültség győzött. Miközben Liam a volán mögé ült, én az anyósülésbe roskadtam; olyan frissnek éreztem magamat, mint egy fej fonnyadt saláta.

Vigyorgott. – Nyilván fárasztó lehet, ha az ember próbál nagy hős lenni. Legyintettem rá. Igyekeztem lecsendesíteni magamban azt a nevet-

séges boldogság-bizsergést, amit szavai keltettek bennem. Csak ked-veskedni akart.

– Jó, hogy itt voltak velünk a hölgyek, és megoldották a helyzetet – folytatta Dagihoz fordulva. – Különben te meg én már a kocsi platóján zötykölődnénk, megkötözve, félúton Ohio felé.

Dagi csak morgott; arcszíne még mindig szürkés volt. Liam kis mértékben ugyan, de jobban nézett ki. Arca rózsaszínes ár-

nyalatot kapott a hegyi forrás hideg vizétől; ujjai néha még megremeg-tek, de szeme már élénk volt, figyelmes. Ha ez volt az első találkozása a Fehér Zajjal, elég gyorsan helyrejött.

– Jól van, csapat – szólt lassan, tagoltan. – Ideje Betty-szavazást tar-tani.

– Nem! – Dagi hirtelen felélénkült. – Pontosan tudom, mire akarsz kilyukadni, és hogy le fogtok engem szavazni, és én…

– Emelje fel a kezét, aki támogatja, hogy a mi kóbor lányunk egyelő-re velünk maradjon!

Liam és Zu azonnal felemelte a kezét. Zu olyan mosollyal nézett vissza rám, ami Dagi mogorva arckifejezése mellett különösen ragyo-gónak tetszett.

– Semmit nem tudunk róla… a pokolba is, hiszen azt sem tudjuk, hogy igaz-e, amit nekünk eddig mondott – tiltakozott. – Lehet, hogy pszichopata, aki megöl minket álmunkban, vagy amikor egy kicsit lan-kad az éberségünk, ránk hívja a ligás haverjait.

– Hát, kösz – jegyeztem meg keserűen; bár némiképp hízelgőnek ta-láltam, hogy képesnek tart ilyen bonyolult mesterkedésre.

– Minél tovább marad velünk, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a Liga a nyomunkra akad, és te is pontosan tudod, mit csinálnak a kölykökkel!

– Nem fognak a nyomunkra akadni – mondta Liam. –Arról már gon-doskodtunk. Ha együtt maradunk, nem lesz semmi baj.

– Nem. Nem, nem, nem, nem és nem – jelentette ki Dagi. – Azt aka-rom, hogy jegyezzétek fel: én nemmel szavaztam. Bár úgyis mindig ti győztök.

– Hát, ne vedd a szívedre – szólt Liam. – Ilyen a működő demokrá-cia.

– Biztosan ezt akarod? – kérdeztem. – Természetesen ezt akarom – mondta Liam. – Nem hagyott nyu-

godni a gondolat, hogy kitegyünk valami buszmegálló környékén pénz és papírok nélkül, úgy, hogy nem tudhatjuk, vajon épségben eljutsz-e oda, ahova menni akarsz.

Már megint. Az a mosoly. Mellkasomra szorítottam a kezemet, pró-báltam kordában tartani érzelmeimet. Hogy ne szabaduljanak el. Ne-hogy önkéntelenül megsimogassam az ülésem karfáján felejtett kezét. Olyan beteg, olyan helytelen gondolatnak tűnt, de mindennél jobban arra vágytam, hogy behatoljak a tudatába, és megtudjam, mire gondol. Miért néz rám úgy.

Te tényleg szörnyeteg vagy, gondoltam, öklömet szorosan gyomrom-hoz szorítva.

Védelmezni akartam; abban a pillanatban hirtelen világos lett, ponto-san mit is akarok: megvédeni őket; mindannyiukat. Megmentettek en-gem. Megmentették az életemet, és semmit nem kértek cserébe. Ha az álruhás PSF-katonákkal történtekből tanultam valamit, az volt, hogy szükségük van egy olyan emberre, amilyen én vagyok. Tudok nekik segíteni. Meg tudom őket védeni.

Nem gondoltam, hogy valaha is meg tudnám hálálni nekik, hogy be-fogadtak, és eddig is velük maradhattam, de ha elég hosszú ideig fe-gyelmezetten tudok viselkedni, az jó kezdet lehet. Ez a legjobb, amit tehetek azzal, amim van.

– Jut eszembe, hova is akarsz menni? – kérdezte Liam; igyekezett könnyed, kedves hangon szólni, de tekintete elkomorult, láthatóan nyugtalanította valami. – Busszal egyáltalán eljuthatnál oda?

Elmondtam nekik azt a nagyon gyenge lábakon álló tervet, amit a benzinkútnál eszeltem ki. Hosszú kócos hajammal játszottam, a tincse-ket tekergettem, és meglepetten éreztem, hogy a szívemet szorító érzés kissé enyhül; annyira, hogy képes voltam mélyen felsóhajtani.

– Mi van Virginia Beachen? – Nem mi, hanem ki. A nagymamám. Azt hiszem. Remélem.

Igen, Nagyi, idéztem fel magamnak. Nagyi egy lehetőség. Emlékszik rám… talán. Ha segíthetnék nekik megtalálni Szökött Kölyköt… és ha Szökött Kölyök segít nekem… akkor van igazi esély arra, hogy viszont-láthatom nagyit? Hogy újra vele élhetek?

Túl sok a ”ha”. Ha megtaláljuk Szökött Kölyköt. Ha Szökött Kö-lyök valóban Narancsvörös. Ha tud nekem segíteni abban, hogyan tart-sam kordában a képességeimet. Ha képes segíteni abban, hogy felve-gyük a kapcsolatot a családunkkal.

Amint rátapintottam a kétely verőerére, megindult a kétségek árada-ta.

Mi van akkor, ha… – nagyon fájt ez a gondolat – …ha Nagyi meg-halt. Hetvenéves volt, amikor engem elvittek, ami azt jelenti, hogy már közelebb van a nyolcvanhoz. Erre soha nem gondoltam eddig, mert amióta az eszemet tudom, mindig ragyogónak, életerősnek láttam, aki ősz hajával, rikító övtáskájával, ugyanolyan színű nappellenzős sapká-jával képes egyedül szembeszállni a világgal.

De ha én nem vagyok ugyanaz az ember, aki hat évvel ezelőtt vol-tam, hogyan várhatnám el tőle, hogy ugyanaz legyen, aki volt? Ha élet-ben van, hogyan kérhetném arra, hogy gondoskodjon szörnyeteg unoká-járól – védelmezzen, elbújtasson –, amikor talán magát sem tudja eltar-tani?

Ez így egyszerre túl sok volt nekem, túl tömény, hogy átgondoljam újra és újra, ráadásul logikusan. Tudatom még remegett a Fehér Zaj hatásától, de gyenge szívem megkönnyítette a döntést.

– Rendben – feleltem. – Akkor veletek maradok. Remélem, nem bánjátok meg. Liam szemöldöke között sekélyedett a mély ránc, de nem tűnt el tel-

jesen. Tudtam, hogy engem figyel, tekintete arcomon időz. Talán azt próbálja kitalálni, miért tétováztam olyan sokat, mielőtt beleegyeztem. Akármilyen következtetésre jutott is, megkönnyebbült sóhajjal dőlt hát-ra, és beállította a visszapillantó tükröt.

Liamnek olyan arca volt, amiről azonnal leolvasható, mit gondol; könnyű volt biztosra venni, hogy amit mond, az igaz. Ám most volt

valami begyakorlott visszafogottság benne; erősen koncentrált, hogy arca kifejezéstelen maradjon. Nagyon természetellenesnek tűnt ez egy olyan embertől, akinek mindig mosoly bujkált a szája szélén. Hátradől-tem az ülésen én is; próbáltam tudomást sem venni arról, hogy lüktetőn fáj a fejem, és hogy Daginak hátul eszébe jutott, milyen fájdalmai van-nak, és olyan szánalmas hangokat hallatott, mintha állatok haldokolná-nak.

Liam szó nélkül lehajolt, az ülés alól elővett és hátranyújtott neki egy félig teli vizespalackot. Hátrapillantottam Zúra, de az alkonyat már álomba ringatta. Vékony verejtékréteg csillogott a homlokán és az ajka fölött.

A furgon motorja életre kelt. Liam szusszanva hajtott át a parkolón. Az úthoz érve nem tudta, merre kanyarodjon.

– Hova megyünk? – kérdeztem. Egy pillanatig hallgatott, állát vakarta. – Még mindig Virginia az úti cél, ha megtalálom. Azt hiszem, nem

sokkal ezelőtt átléptük az államhatárt, de nem tudom, hova jutottunk. Az igazat megvallva nem vagyok ismerős ezen a környéken.

– Használd azt a nyavalyás térképet! – mordult Dagi hátulról. – Térkép nélkül is megtalálom az utat – szólt hátra Liam. Jobbra-

balra forgatta fejét, mintha azt várná, hogy valaki megjelenjen, és útfé-nyekkel, kürtjelekkel a helyes irányba vezesse.

Öt perccel később a térkép ki volt terítve a kormánykerékre, és Dagi a hátsó ülésen önelégülten vigyorgott. Az ülés karfájára támaszkodva előrehajoltam, és próbáltam értelmezni a szakadt papír pasztellszíneit és kusza vonalait.

Liam megmutatta Nyugat-Virginia, Maryland és Észak-Karolina ál-lam határvidékét.

– Azt hiszem, hogy valahol… itt lehetünk. Egy apró pontra mutatott, ami körül szivárvány színeivel festett cik-

cakkok voltak. – Black Bettynek nincs GPS-e, ugye? – kérdeztem. Liam felsóhajtott, aztán megpaskolta a kormánykereket.

Úgy döntött, hogy jobbra indulunk. – Black Betty képes egyenesen és kitartóan haladni, de extrái nin-

csenek. – Mondtam neked, hogy inkább azt a Ford terepjárót kellett volna el-

hoznunk – szólt előre Dagi. – Azt az ócska… – Liam türtőztette magát. – Az a kerekekre szerelt

kaszni halálos csapda… nem is szólva arról, hogy a sebességváltója tiszta roncs volt.

– Tehát természetesen a következő legjobb választás egy furgon. – Igen. Megszólított az elhagyott autók parkolójának végéből. A nap

a remény jelzősugarával ragyogott át az ablakain. Dagi felhorkant. – Miért vagy ilyen rémes? – Azért, mert az én rémességemnek muszáj ellensúlyoznia a te ré-

mes, nőies hímezgetésedet. – Amit én csinálok, az legalább művészet – közölte Dagi – Igen, a középkori Európában a hímezni tudásoddal egész jó parti

lettél volna… – Az a lényeg – szólaltam meg, a térképet átlátva –, hogy valahol

Winchester közelében lehetünk. Virginia állam nyugati részén rámutattam a helyre. – Ezt miből gondolod? – kérdezte Liam. – Ismered a környéket?

Mert ha… – Nem idevalósi vagyok. Nem ismerem a környéket. Csak emlék-

szem, hogy elhaladtunk Keyser és Romney mellett, amíg ti ájultan he-vertetek. A polgárháborús csaták emlékhelyeit jelző táblákból ítélve pedig valamelyik csatamező közelében lehetünk.

– Remek nyomozói képesség, Nancy Drew, de az országnak ezen a részén sajnos szinte semmit nem jelentenek ezek a táblák – szólt Liam. – Itt alig mehetsz száz métert úgy, hogy ne lenne valami tábla, hogy ez és ezt a hadsereg vonult itt át ekkor és ekkor, meg XY itt halt meg, vagy itt lakott James Madison…

– Az Orange megyében van – vágtam a szavába. – Nem is azon a környéken vagyunk.

Szőke hajában ragyogott az este lágy kék fénye. Egy pillanatig né-zett, csak nézett engem, újra az állát vakarta.

– Szóval virginiai vagy. – Nem vagyok… Felemelte a jobb kezét. – Ugyan! Aki nem ebből az államból való, azt rohadtul nem érdekli,

hol van James Madison háza. Hátradőltem. Ebből most hogyan magyarázod ki magadat? Anyám hibája. Középiskolai történelemtanárként személyes küldeté-

sének tekintette, hogy végiglátogattassa velünk, mármint apával és ve-lem a környék összes történelmi emlékhelyét. Szóval, amíg a barátaim medencepartikon és ottalvós bulikon szórakoztak, nekem csatatereket kellett bejárnom, ágyúkkal és korabeli ruhákba öltözött statisztákkal kellett fényképezkednem. Jó móka volt; még élvezetesebbé tette az ezernyi rovarcsípés és a napégéstől hámló bőr; mindig így kellett a csa-ládi kirándulások után iskolába mennem. Az Antietamban szerzett sebe-im még mindig látszanak.

Liam mosolygott a sötét úton; nem kapcsolta be a furgon lámpáit. Én ezt meglehetősen bátor vagy ostoba dolognak gondoltam, mert Virginia állam sosem tartotta nagyon fontosnak, hogy közvilágítási rendszert telepítsen az autópályák és utak mentén.

– Azt hiszem, meg kéne állnunk valahol éjszakára – szólt Dagi. – Leparkolnál végre?

– Nyugalom, haver, nyugalom. Tudom. – Mindig ezt mondod – méltatlankodott Dagi, és visszaült a helyére.

– Aztán mindig az van, hogy „Ó, bocsánat, csapat, bújjunk össze mele-gedni”, miközben medvék próbálnak betörni a kocsiba, hogy felzabál-ják a kajánkat.

– Hát… azért bocsánat. De ugyan milyen lenne az élet, amiben nincs egy kis változatosság?

Ez a legálságosabb optimizmus-beoltási kísérlet azóta, hogy a taní-tónőnk negyedikben azzal próbált érvelni, hogy jobb is, ha a halott osz-tálytársaink nincsenek már velünk, mert így nekünk nem kell olyan so-kat sorban állnunk a hintánál a játszótéren.

Ezután elvesztettem a fonalat, nem emlékszem, miről beszélt Liam és Dagi. Nem mintha nem érdekeltek volna a bizarr szokások, amelye-ket kialakítottak maguknak a szökésük óta eltelt két hétben; egyszerűen kimerültem abban, hogy megpróbáljam kitalálni, pontosan miért is ké-pesek ragaszkodni a kettőjük közti barátság vékony kötelékéhez.

Liam végül megtalálta a 81-es sztrádát, Dagi pedig nyugtalan, felszí-nes álomba merült. Öreg fák végtelen sora suhant el ablakom előtt; alig néhány bontott rügyet. Túl gyorsan haladtunk, és túlságosan besötéte-dett ahhoz, hogy láthassam az apró levelek hálóját. Akárhová mentünk, az aszfalton mindenütt az előző őszi, lehullott levelek nyomát láttuk. Mintha egy ideje nem járt volna erre autó, mintha régóta mi lennénk az elsők.

A hűvös üveglaphoz nyomtam homlokomat, a légkondicionáló fúvó-káját úgy igazítottam, hogy egyenesen az arcomra nyomja a levegőt. Még fájt a fejem, a szemem mögött sajgott. A fagyos levegő segít, hogy ébren maradjak, és ha mást nem is érek el, arra jó, hogy észrevegyem, ha elfeledkeznék magamról, és Liam kezét akarnám megfogni önkénte-lenül.

– Jól vagy? Egyszerre akarta figyelni az utat és engem. A sötétben csak orra ívét

láttam. Énem egy része örült, hogy nem láttam arcán a napos sebeket, horzsolásokat. Nagyon kevés időt töltöttem még vele, tizenhat évemből alig néhány pillanatot, de nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tud-jam, aggodalmasan néz. Liamről sok mindent el lehet mondani, de a kiszámíthatatlanság és titokzatosság nem tartozott ezek közé.

– Te jól vagy? – kérdeztem vissza. A kocsiban elég csend volt ahhoz, hogy halljam, ujjaival a kormá-

nyon dobol.

– Azt hiszem, csak ki kell aludnom; ennyi. – Aztán egy pillanat múl-va rákérdezett: – Tényleg azt használták rátok? Sokszor bevetették elle-netek?

Nem sokszor, de elégszer. Ezt azonban nem mondhattam neki, ha nem akartam felszítani a szánalmát.

– Szerinted a PSF-esek kitalálták, hová mentek? – kérdeztem, hogy témát váltsak.

– Lehet. Az is lehet, hogy csak rosszkor voltunk rossz helyen. Dagi hangos ásítással ébredt fel mögöttünk. – Nem valószínű – szólalt meg álmosan. – Még ha nem is kerestek

minket szándékosan, most már biztosan a nyomunkban vannak. Fogad-ni mernék, hogy már memorizáltatták velük a ronda képedet, és kívülről kell tudniuk a Pszí-számodat. Azt már tudjuk, hogy a Fejvadászok na-gyon utaznak rád.

– Köszönöm, Mr. Mosoly és Derű – mordult Liam. – Ami azt illeti, eléggé meglepődött az alak, hogy téged talált meg –

szóltam. – Na de… ki az a személy, akit olyan sokat emlegettek? Az a nő.

– Lady Jane – mondta ki a nevét Liam, mintha ez mindent megma-gyarázna.

– Tessék? – Az egyik… nagyon buzgó és kitartó Fejvadászt hívjuk így – foly-

tatta. – Pontosabban te nevezed így – jegyezte meg Dagi. – Ami pedig azt

illeti, hogy buzgó és kitartó lenne… Árnyékként követ minket, amióta eljöttünk Caledoniából. Mindenütt ott van, kitalálja, mit akarunk csinál-ni, még mielőtt mi kitalálnánk.

– A hölgy tényleg érti a dolgát – erősítette meg Liam. – Megtennéd, hogy nem dicséred azt a személyt, aki igyekszik a

seggünket visszarángatni a táborba? – Miért a Lady Jane nevet adtad neki? – kérdeztem. Liam vállat vont. – Azért, mert ritka brit nőszemély a vérszomjas amerikaiak között.

– Ez hogyan lehetséges? – kérdeztem. – Úgy tudtam, lezárták a hatá-rokat.

Liam éppen válaszolni akart, ám Dagi gyorsabb volt. – Nem tudom, Zöld; miért nem hívod meg teázni; elcseveghetnétek,

ha legközelebb el akar minket kapni. Bosszúsan néztem rá. – Lehet, hogy megteszem, ha elmondjátok, hogyan néz ki. – Sötét haj, kontyban, napszemüveg… – kezdte a bemutatást Liam. – …hosszú, horgas orr? – fejeztem be helyette a mondatot kérdőn. – Találkoztál vele? – Igen. Marlintonban. Ő vezette a piros kisteherkocsit, de… – Cate

és Rob elintézte a kocsit. A Lady ott maradt. – Hát, most nem ő táma-dott. Lehet, hogy végleg megszabadultunk tőle.

– Kétlem – mordult Dagi. – Az a nő egy Terminátor. Sorra hajtottunk el lepukkant motelok előtt; némelyik üzemelt is. Ki-

húztam magamat az ülésben, amikor Liam behajtott egy régi Comfort Inn parkolójába. De mégsem állt meg; halkan füttyentett és kihúzott onnan. A parkolóban nem álltak kocsik, de tíz-húsz férfi és nő mász-kált; éppen nem a szobájukban voltak; dohányoztak, beszélgettek, vere-kedtek.

– Sok ilyent láttunk, amikor Ohio államon hajtottunk át – magyaráz-za; kérdeznem sem kellett. – Miután az emberek elvesztették a házaikat, elmentek a legközelebbi bezárt szállodába, és megküzdöttek a szobá-kért. Bandák és egyéb alja népség.

Végül egy Howard Johnson Express motelnél állapodtunk meg, amelynek parkolója negyedig tele volt különböző gyártmányú és típusú autókkal, és kéken világított a SZABAD SZOBÁK reklámtábla. Léleg-zet-visszafojtva vártam, mi fog történni, ahogy lassan elhajtott a külső szobák előtt; gondosan kerülve a recepciót. Kiválasztott egy helyet a motel legszélén, az előttünk sorakozó szobákat figyelte. Kettőről köny-nyen meg lehetett állapítani, hogy lakott: az ablakon függönyön át ki-szűrődött a tévé villódzó fénye; de a többiről nem tudhattuk ilyen nyil-vánvalóan, hogy nem foglaltak-e.

– Várjatok itt – mondta Liam, kioldva biztonsági övét. – Egy kicsit körbejárok a környéken. Ellenőrzöm, hogy biztonságos-e.

És minden úgy volt, mint addig; nem várta meg, hogy tiltakozzunk. Rögtön kiugrott a kocsiból; benézett minden szobába, ami előtt elha-ladt, és feszegetni kezdte a kiválasztott ajtót.

Dagi és én ott maradtunk a kocsiban, és elkezdtük elosztani az ételt, amit még Marlintonban, a benzinkútról zsákmányoltunk. A leltár: egy zacskó chips, mogyoróvajas keksz, néhány nyalóka, egy csomag töltött keksz plusz a cukorka, amit sikerült a hátizsákomba gyömöszölni. Min-den hatéves gyerek pazar lakomának tarthatta ezt a készletet.

Szótlanul dolgoztunk, kerültük egymás tekintetét. Dagi fürge ujjak-kal bontogatta a mogyoróvajas kekszet és osztani kezdte. Ugyanaz a kopott könyv volt az ölében, lapjával felfelé mosolygott rá. Tudtam, hogy nem látja a betűket, legalábbis nem így, hogy rossz a látása, és nincs rajta a szemüvege. De amikor végre úgy határozott, hogy szóba áll velem, le sem vette a szemét a sorokról.

– Na, élvezed már ezt a bűnös életet? A tábornok szerint természetes vagy.

Mozdult a kezem, fel akartam ébreszteni Zút; nem érdekelt, mit mond Dagi; túl fáradt voltam ahhoz, hogy foglalkozzak vele, és igazá-ból csak olyan válasz jutott az eszembe, aminek nem örülne. Ezért in-kább meg sem szólaltam.

Mielőtt kiléphettem volna a furgonból, kezemben a hátizsákommal és a kajával, Dagi gyorsan behúzta előttem az ajtót. A motelből odáig szűrődő halvány fényben nem tűnt dühösnek, de kifejezetten barátsá-gosnak sem.

– Mondanom kell neked valamit. – Kösz, eddig is eleget mondtál. Megvárta, míg visszanézek rá, csak akkor folytatta: – Nem akarom letagadni, hogy ma segítettél nekünk, és azt sem ta-

gadom el tőled, hogy éveket töltöttél egy istenverte táborban, de most megmondom… ezen az éjszakán erősen gondolkodj el azon a döntése-

den, hogy velünk maradsz; ha pedig úgy döntenél, hogy éjszaka ki-osonsz, és nem jössz velünk tovább, valószínűleg jó döntést hozol.

Újra az ajtót akartam nyitni, de még nem fejezte be. – Tudom, hogy titkolsz valamit. Tudom, hogy nem mondtál el min-

dent őszintén. És ha valami őrült okból azt hiszed, hogy meg tudunk védeni téged, gondold újra. Szerencsénk van, ha élve megússzuk ezt a kavarodást. Nem hiányzik az újabb baj, amit te hoznál ránk.

Éreztem, hogy gyomrom összerándul, de igyekeztem nem mutatni, arcizmom sem rezdült. Ha azt reméli, hogy leolvashat az arcomról va-lamit, csalódnia kell; az utóbbi hat évben, fegyveres fenyegetettségben volt időm kigyakorolni, hogy semmilyen érzelem ne látsszon rajtam.

Bármit is gyanított azonban, nem lehetett az igazság, különben nem adott volna nekem még egy esélyt, hogy elszökjek. Ha tudta volna, mi a helyzet valójában, egy elhagyatott autópálya közepén egyszerűen kilö-kött volna a furgonból, lehetőleg nagy sebességnél.

Dagi alsó ajkát dörzsölte hüvelykujjával. – Azt hiszem… szólalt meg. – … szóval remélem, hogy eljutsz Vir-

ginia Beachre. Tényleg drukkolok neked. – Megigazította szemüvegét, orrnyergét dörzsölte. – Sajnálom, ez nevetséges. Csak gondolkodj el azon, amit mondtam! Hozz helyes döntést!

Liam integetni kezdett nekünk az ajtóból; a lábával tartotta nyitva. Zu ekkor Dagi vállára tette a kezét. Dagi összerezzent, a sárga gumi érintésétől meglepetten pislogott. Zu olyan csendben volt, hogy én is elfeledkeztem a jelenlétéről.

– Gyere, Suzume – szólt Dagi, vállára simítva kezét. – Ha szeren-csénk van, a tábornok kegyeskedik megengedni, hogy zuhanyozzunk. Ha pedig nagyon szerencsések vagyunk, ő is letusol.

Zu követte az oldalajtón; aggódón pillantott rám. Erőltetett mosollyal legyintettem, aztán a hátsó ülés felé nyújtottam kezemet a hátizsáko-mért.

Csak akkor vettem észre, amikor már kint voltam, hogy a sötétedő ég hűvöse elfújta bőrömről a furgon belsejének utolsó melegét. Egyik ke-zemmel a tolóajtót tartottam nyitva, miközben visszahajoltam a kocsiba,

és leemeltem a könyvet az ülés háttámlájáról. Ez volt az első és egyet-len alkalom, amikor nem Dagi kezében láttam.

Még a helyén volt az üres M&M's cukorkás zacskó, amit könyvjel-zőnek használt. Ott nyitottam ki a könyvet, és meg sem kellett néznem a gerincét, hogy pontosan tudjam, mi az. Gesztenye, a honalapító. Ric-hard Adams regénye. Nem csoda, hogy ilyen nagyon titkolta, mit olvas. Arról szól, hogy egy csapat nyúl próbál boldogulni a világban. Liam teljesen kiakadna tőle.

De nekem nagyon tetszett ez a könyv, és Dagi nyilván ugyanazt a régi kiadást forgatta, amiből apa szokott felolvasni nekem lefekvés előtt, amit ki szoktam lopni a dolgozószobájából, és a saját könyvespol-comra tettem, hogy olvasgatni tudjam éjjelente, amikor nem tudtam aludni. Micsoda véletlen, hogy éppen akkor került a kezembe, amikor a legnagyobb szükségem van rá!

Szemem minden szót áhítattal habzsolt, imádtam a szavak alakját; egészen elfeledkeztem magamról; ajkam önkéntelenül a szavakat for-málta, és hangosan olvastam, mindenki hallhatta, és senki sem. „Az egész világ az ellenséged lesz, Herceg, Akinek Ezer Ellensége Van, és ha el tudnak kapni, megölnek. De előbb el kell kapniuk, te ásó, figyelő, rohanó Herceg, aki idejében tud figyelmeztetni a veszélyre. Légy ravasz és fortélyos, és akkor sohasem pusztul ki a néped.” Kíváncsi vagyok, Dagi tudja-e, mi a történet vége.

TIZENKETTŐ A MELEG VÍZ elég volt ahhoz, hogy elfelejtsem: egy lepukkant

motel zuhanyzójában állok, hamis levendula aromától bűzlő samponnal mosok hajat. A minimál fürdőszobában csak hat dolog volt: mosdó, vécé, törülköző, zuhany, zuhanyfüggöny és én. Én zuhanyozhattam legutolsóként. Mire beléptem a szobába, Zu már éppen kilépett a fürdő-ből, és Dagi barikádozta el magát odabent. Egy órát töltött ott; lesikálta magát, és kimosta az összes ruháját; minden olcsó szappantól szaglott. Értelmetlennek tűnt számomra, miért mos valaki szappannal mosdó-kagylóban, de nem volt fürdőkád és mosópor, szóval ilyesmit nem használhatott. Mi csak ültünk, és szándékosan nem figyeltünk a higiénia fontosságáról szóló szenvedélyes beszédére.

– Te jössz – mondta Liam, hozzám fordulva. – Csak törölj le min-dent, amikor végeztél.

Elkaptam a törölközőt, amit nekem dobott. – És te? – Én majd reggel zuhanyozom. Becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját; hátizsákomat a vécé

ülőkéjére dobtam és belenéztem. Kivettem a ruhákat, amiket a Liga embereitől kaptam, és a padlóra dobtam. A ruhahalom tetején valami selymes és vörös villant. Riadtan ugrottam egy lépést hátra.

Hosszú pillanatokig gyanakvással nézegettem, mire rájöttem, mi az: az élénkvörös ruha a lakókocsi gardróbjából.

Zu, gondoltam, fáradtan végighúzva kezemet arcom előtt. Nyilván akkor vette el, amikor nem figyeltem rá.

Lábujjammal toltam odébb; állott cigarettabűzét megérezve elfinto-rodtam. Úgy láttam, hogy egy számmal nagyobb a méretemnél, nem is szólva arról a kissé émelyítő érzéstől, hogy tudtam, honnan származik.

De nyilvánvaló, hogy Zu azt akarta, legyen az enyém… és vegyem fel. Bármennyire is vonakodtam beismerni, ez jobb ötlet, mint a tábori egyenruhát magamon hagyni. Ezt megtehetem Zuért; ha ez boldoggá teszi, megéri ezt a kis kellemetlenséget.

Sampon nem volt, de a Gyerek Liga gondolt arra, hogy legyen dezo-dorom, egy élénkzöld fogkefém, egy csomag papír zsebkendőm, pár tampon és egy csomag fertőtlenítő kéztörlő; minden úti méret, vízhat-lan, zárható nejlonzacskóban. Alatta egy kis hajkefe és egy palack víz. A táska legmélyén még egy pánikgomb lapult.

Egész idő alatt ott lehetett, észre sem vettem. Az elsőt, amit Cate adott nekem, eldobtam, ott maradt a sárban. A gondolattól, hogy még egy volt a csomagomban… hogy végig ott volt… felállt a hátamon a szőr. Miért nem kutattam át a holmimat alaposabban?

Két ujjam közé vettem, úgy dobtam a mosdóba, mintha izzó szénda-rab lenne. Kezem már a csapon volt, hogy forró vizet engedjek rá, és tönkretegyem, de valami azt súgta, ne tegyem.

Nem tudom, milyen sokáig néztem, míg újra kézbe vettem, és a fény felé tartottam; kíváncsi voltam, átlátok-e a fekete külső burkolaton. Vö-rös, villogó fényt kerestem, amiből tudtam volna, hogy működik, jele-ket közvetít. Fülemhez szorítottam, nem hallok-e berregést vagy pitye-gést, amiből tudnám, hogy aktiválva van. Ha működik, és tényleg nyomkövető, nem fogtak volna már el minket?

Vajon nagyon rosszat teszek, ha megtartom? Minden eshetőségre számítva? Arra az esetre, ha megint történne valami, és nem tudnék segíteni a többieknek. Nem lenne jobb a Ligával lenni, mint visszake-rülni Thurmondba? Nem lenne az jobb, minthogy megöljenek minket? Annál minden csak jobb lehet.

Nem magam miatt tettem vissza a pánikgombot a hátizsákomba. Ha Cate látott volna, nyilván mosolygott volna, és ettől a gondolattól csak elfogott a düh. Saját képességemben sem tudtam hinni; nem hittem, hogy meg tudom védeni a társaimat.

Önmagában is szürreális élvezet volt belépni a zuhany tökéletesen meleg sugara alá; ezt az élvezetet csak fokozta az, hogy nem kellett a thurmondi fürdő automatikus órájának klikk-klikk-klikk-biiip ketyegését hallgatni. Mérték az időt, hogy három percnél tovább senki se zuha-nyozzon. Nagyon jól esett, hogy nem kellett sietnem, mert a piszok mintha lassan, rétegenként jött volna le rólam. Jó tizenöt percig sikál-tam magam; olyan érzés volt, mintha kifordították volna a bőrömet. A motel kis piperecsomagjába a szappan és sampon mellé csomagolt rá-gógumi rózsaszín borotvát is próbáltam használni. Csak annyit értem el, hogy lábszáramon, combomon régi és új hegeket szakítottam fel.

Tizenhat éves vagyok, gondoltam, és most először borotválhattam a lábamat.

Hülye voltam… nagyon hülye. Nem tudtam, mit csinálok, és nem is érdekelt. Elég idős vagyok. Senki nem szól rám.

Anyám emléke mindig foszlányokban jelent meg nekem. Néha a hangját hallottam, csak egy-két szót. Máskor olyan valóságosnak tűnt az emlék, mintha újra átélném a pillanatot. És most, hogy szándékosan gondoltam rá, eszembe jutott erről egy beszélgetés; mosolyogva ismé-telgette: „Talán, ha tizenhárom éves leszel.”

Végül elmostam a borotvát, és a hátizsákomba dobtam. Nem hiszem, hogy bárki használni akarná utánam. Vér csorgott a lábamon. Figyel-memet ezután összekuszálódott hajamra fordítottam. Annyira csomós volt, hogy nem tudtam belefúrni az ujjaimat. Egyenként kellett kibonto-gatnom a bogokat; több sampont használtam el, mint akartam, és mire végeztem, csorogtak a könnyeim.

Tizenhat éves vagyok. Nem tudom, mi hozta ezt ki belőlem. Egyik percben teljesen jól vol-

tam, a másikban olyan érzésem támadt, mintha a mellkasom összeesne. Próbáltam mélyeket lélegezni, de túl forró volt a levegő. Kezem ért a

fehér csempéhez előbb, aztán testem a falnak tántorodott. Leültem a zuhanyfülke durva műkő padlójára, kezemet mellkasomra szorítottam; hálás voltam a zubogó víz és a szellőzőventilátor zajáért; elnyomták összeomlásom hangjait. Nem akartam, hogy hallják; különösen Zu.

Hülye voltam, olyan nagyon hülye! Tizenhat éves vagyok. Na és?! Hat éve nem láttam a szüleimet? Na és? Lehet, hogy soha többé nem találkozom velük. Nem mintha ők emlékeznének rám.

Örülnöm kéne, hogy vége, hogy végre elkerültem onnan. De akár-hogy néztem, csak arra tudtam gondolni, hogy egyedül vagyok, és el-gondolkodtam, vajon ez mindig is így volt-e, és örökre így marad-e. A nyomás csökkent, és hirtelen forró lett a víz, mert valaki a szomszéd szobában lehúzta a vécét. Nem számított. Alig éreztem a perzselő hőt a hátamon. Ujjaim vérző térdemre csúsztak, és szorítottam, de azt sem éreztem.

Cate azt mondta, három felvonásra kell tagolnom az életemet, és az első kettőt magam mögött kell hagynom… de hogyan képes erre az ember? Hogyan kéne felejteni?

Kopogtak az ajtón. Előbb könnyedén, szinte tétován, aztán, miután nem válaszoltam, erősebben.

– Ruby? – Liam hangját hallottam. – Jól vagy? Mély levegőt vettem, hátranyúltam, kitapogattam a zuhany csapját.

A víz odafentről már csak szemerkélt, aztán csepegett, aztán nem is cseppent.

– Ööö… Ki tudnád nyitni az ajtót? Csak egy pillanatra. Idegesnek tűnt, amitől én is ideges lettem. Egy rémisztő pillanatig

azt hittem, történt valami. Felkaptam a törölközőt, testem köré csavar-tam. Ujjaim a zárral babráltak, kinyitottam; nem is gondolkoztam, csak elfordítottam az ajtógombot.

Hirtelen jeges hideg levegő csapott meg. Aztán Liam tágra nyílt szemét láttam. Majd a kezében tartott egy pár fehér zoknira pillantot-tam.

Vállam fölött belesett a fürdőbe; szája komor vonallá feszült. A mo-telszoba sötétebb volt, mint amikor beléptem; ezek szerint már bőven

benne járunk az éjszakában. Nem lehettem benne biztos, hiszen nem láthattam jól, de fülének pereme mintha kicsit elvörösödött volna.

– Minden rendben? – kérdeztem súgva. Csak bámult, ott állt a fürdő kiáramló meleg ködpárájában.

Nekem nyújtotta a pár zoknit. Előbb azt néztem, aztán őt; reméltem, hogy nem látszik rajtam, mit érzek.

– Én csak… ezt akartam odaadni neked – mondta, megrázva kissé, és közelebb nyújtotta. – Tudod… ez a tiéd.

– Neked nincs szükséged rá? – Van még néhány pár tartalékban, neked pedig egy sincs. Oké? –

Úgy nézett ki, mintha valami gyötörné. – Komolyan. Kérlek, fogadd el! Dagi azt mondja, az embernek először a végtagjai fáznak meg, szóval szükséged van zoknira és…

– Szentséges ég! – hallottam Dagi morgolódását valahonnan a szo-bából. – Csak fogadd el azt a nyavalyás zoknit, te Zöld, ne kelljen sze-rencsétlennek ilyen kínt kiállni!

Liam nem várta meg, míg kinyújtom érte a kezemet. Beljebb lépett, letette a mosdópultra.

– Hát… köszönöm. – Remek… úgy értem, nincs mit… nincs gond – hebegte Liam, és

megfordult, elindult kifelé, aztán mintha valami még eszébe jutott vol-na, visszanézett. – Oké. Remek. Jó… szóval te…

– Beszélj már rendesen, Lee! Mondd el, amit mondani akarsz, és hallgass – szólt Dagi. – Van, aki aludni akar.

– Semmi gond. Aludj csak. – Liam az ágy felé mutatott. –Te és Zu alszotok az ágyban. Remélem, nem gond.

– Persze, hogy nem – feleltem. – Oké. Nagyszerű – jegyezte meg természetellenesen ragyogó mo-

sollyal. Arra gondoltam, mit vár tőlem; mit tegyek, mit mondjak… hogy ez most olyan pillanat volt, amire nem készíthetett fel engem az, hogy hat évet töltöttem tucatnyi másik lánnyal egy barakkba zárva. Olyan volt, mintha nem is egy nyelvet beszéltünk volna.

– Oké. Nagyszerű – hebegtem őt ismételve olyan zavartan, amilyen zavart még sosem voltam. Ez azonban megtette a hatását, mert Liam szó nélkül megfordult és kiment.

Felvettem az új zoknimat a pultról, és megnéztem. Mielőtt becsuk-tam volna az ajtót, Dagi megszokott ugye-megmondtam tónusú hangját hallottam:

– …remélem, most elégedett vagy magaddal. Békén kellett volna hagynod. Semmi baja nem volt.

De nem volt igaza. És Liam valahogy megérezte. Hosszú pillanatokba telt, mire felfogtam, hogy Zu álma az, amit lá-

tok. Együtt feküdtünk a szoba nagy ágyán, összebújva melegedtünk. A

fiúk a padlón aludtak a takarókon. Egy takarítókocsiról lopott törölkö-zőket használtak párnaként. Dagi és Liam együtt sem jöttek rá, hogyan lehetne kikapcsolni a légkondicionálót, ami jeges fuvallattal árasztott el minket, valahányszor a szoba hőmérséklete tizenhat fok fölé emelke-dett.

Órákig lebegtem álomország édes, opálos szélén, amikor tudatom mélyén egyszer csak éreztem azt a bizsergést. Lényem egy része számí-tott rá; bár testem úgy feküdt az ágyon, mint egy lisztes zsák, tudatom élénken működött; feldolgozta, ami a PSF-katonákkal történt, és mérle-gelte, meg tudnám-e tenni azzal az emberrel, amit megtettem. Ekkor Zu csupasz lába hozzám ért, és csak ennyi kellett. Egyenesen belezuhantam az álmába.

Én voltam Zu, és Zu kiságyban feküdt, sötétbarna matrac közepéről nézett felfelé. Vibrált körülöttünk a sötétség, aztán végre felismerhető alakok váltak láthatóvá. Emeletes ágyak, iskolai tábla, padlótól a plafo-nig érő világoskék szekrények, furnérlemezzel beszegelt nagy ablakok, és a falon furcsa, négyzet alakú elszíneződések ott, ahol egykor képek lóghattak.

Nem tudtam kiszakadni belőle. Ez a veszélyes az álmokban… az, hogy az ember olyan gyorsan beléjük tud keveredni. Az ember termé-

szetesen nem óvatos, amikor alszik, olyankor nincs védekezés, olyany-nyira, hogy néha, ha az álom elég félelmetes volt, érintkezés sem kellett ahhoz, hogy bevonódjak.

Nem éreztem a füst szagát, de rögtön láttam; osztálytermünk ajtaja alatt szivárgott befelé, ahogy a kiömlött tej terjed a padlón. Egy pillanat múlva felriadtam; odébb gurultam, leestem az ágyról. Lassú, felsejlő rémülettel néztem, ahogy egy tucatnyi lány leesik az ágyáról, felugrik, és nyüzsgő tömegben bújik össze a szoba közepén.

Egy lány, aki egy fejjel is magasabb és négy évvel idősebb volt a többieknél, próbálta őket sorba állítani az ablakoknál, de nem járt siker-rel. Integetett, karja a levegőben lengett, egyszerű, mustársárga egyen-ruhájának ujja homályos foltként imbolygott.

Aztán megszólaltak a riasztók, és a szoba végében nagy lendülettel kitárult az ajtó.

A csengő olyan élesen szólt, hogy majdnem olyan fájdalmat okozott, mint a Fehér Zaj; süvítését elnyújtotta és torzította az álom. Odébb lök-tek, ahogy a többi lány megindult az ajtó felé. Mintha nem számított volna nekik, hogy fojtogató volt a füst, és az sem, hogy nem látszott, honnan ered.

Fegyelmezett, rendezett sorok helyett tömegkáosz volt; zöld, tenge-részkék és sárga egyenruhák nyomultak ki a fehér folyosóra. A vészvi-lágítás bekapcsolódott, a tűzjelzők vörös-sárgán villogtak a falak men-tén. Elragadott a testek szorító áradata, mindenki ugyanabba az irányba tartott… a füst felé

Szememet könnyek homályosították el, a sírástól alig kaptam leve-gőt. Elég volt egyszer visszapillantanom, és azt láttam, hogy az idősebb gyerekek, fiúk és lányok együtt egyszer csak kirángatják a kék szekré-nyeket a szobájukból, és a folyosó másik végén az ezüstszínű dupla ajtót torlaszolják el velük.

Ez nem kiürítés. Ez menekülés. Szemem előtt már fekete karikák úszkáltak, mire átpréselődtünk a

másik ajtón, és beértünk a zsúfolt lépcsőházba. Ott volt a legsűrűbb a füst. Nem fénylő lángok okozták; két kis fekete tartályból áradt; olya-

nokból, amiket a PSF-esek hordtak a nadrágszíjukon, hogy szükség esetén az engedetlen gyerektömegbe dobják. Füstgránátok.

Szóval a PSF-esek keltettek füstöt? Nem, az nem lehet. Valószínűbb, hogy gyerekek lopták el, és indították be őket, hogy bekapcsoljon a tűz-riasztó rendszer, és kinyíljanak az ajtók. Valószínűleg ez szokott történ-ni hasonló vészhelyzetben.

Csapdába kerültünk abban a lépcsőházban; testek préselődtek egy-másnak, a tömeg remegett az idegességtől és lelkesültségtől. Próbáltam előrenézni, és lábammal vigyázva kitapogatni a lépcsőt, de nehéz volt nem látni, mit tett a sötétség és a villogó fényár a többiekkel. Voltak, akik hisztérikusan sírtak, mások úgy néztek ki, mintha az ájulás szélén lebegnének, de egyesek nevettek. Nevettek, mintha ez az egész valami játék lenne.

Nem tudom, hogyan vettem észre a másik ázsiai kislányt a kezek és fejek hullámzó tengerében. A lépcsőforduló bal alsó sarkába szorult; lábujjhegyre állt, zöld egyenruhája alig látható. Haja feketén ragyogott a vészvilágítás alatt, karja a feje fölött kinyújtva… Felém?

Abban a pillanatban, amikor tekintetünk találkozott, arca felderült a felismeréstől. Láttam, hogy ajka a Zu nevet formálja. Próbáltam elérni, megragadni a kezét, de a testek tömege lejjebb sodort, előrelökött. Mire sikerült megfordulnom, ő is eltűnt.

Egyetlen PSF-eset vagy őrt sem láttam… egészen addig, amíg a lép-cső aljára nem értünk; átléptünk rajtuk, de a többség átgázolt a földön fekvő három fekete ruhás alakon. Arcuk feldagadt, csupa seb. Vértócsa gyűlt alattuk.

Valaki, valószínűleg egy Kék letépte az ajtókat zsanérjaikról, és ki-repítette őket. Fehér hóval borított pusztaságot láttunk. A talaj termé-szetellenesen fehér volt a holdtalan ég alatt… részben az álom miatt, részben azért, mert a fülsüketítően magas hangú szirénákkal együtt be-indultak a pásztázó reflektorok is.

Amint kiértünk az utolsó ajtón, futásnak eredtünk. Térdig ért a hó, és a gyerekek többségének testét csak a papírvékony

egyenruha védte a hidegtől; legtöbbjük még cipőt is elfelejtett húzni.

Apró hópihék lebegtek a mély, egymást keresztező lábnyomokba, és egy pillanatra lelassítottam; a havat figyeltem: nem szálldosott, nem esett. Csak lebegtek a pelyhek, mint a visszatartott lélegzet. A tábor keresőreflektorainak fényében úgy ragyogtak fel, mint ezernyi szentjá-nosbogár.

Aztán megtört a varázs; szétzúzták az első puskalövések. És akkor golyók záporoztak ránk, nem hópelyhek. Több száz gyerek torkából tört fel szaggatott, átható sikoly. Öt…

tíz… tizenöt gyerek… lehetetlen volt számolni, hányan buknak előre, arccal a hóba sikoltva, fájdalomtól üvöltve. Rémálomba illő vörös folt kezdett terjedni a fehér havon, mint kiöntött tinta; egyre nőtt, egyre na-gyobb területet emésztett fel a vörös. Végigsimítottam arcomon, megta-pintottam, mitől nedves, és amikor elhúztam a kezemet, agyam végre felfogta, hogy egy pillanattal korábban spriccelő vérsugár útjába lép-tem. Csurom vér voltam. Valaki más vére csöpögött arcomról, államról.

Gyorsabban futottunk, nagyobb lendülettel a régi iskolát körülvevő drótkerítés jobb hátsó sarka felé. Hátrapillantottam a téglaépület felé; láttam a szürke pala tetőn a fekete alakokat és azt is, hogy több tucat-nyian ugranak ki a földszint ablakain, özönlenek ki az ajtókon. Amikor visszafordultam menetirányba, előttem a mezőn mindenféle színű kupa-cok Voltak: Sárga, Kék, Zöld. És Vörös. Nagyon, nagyon sok Vörös. Vonalakba formálódtak, önkéntelen akadályokat képeztek, amiken a többieknek át kellett ugrani, hogy tovább tudjanak menni.

Előrezuhantam, alig tudtam korrigálni, hogy ne essek arcra a havon. Valami, valaki megragadta a bokámat. Egy Zöld lány. Hason feküdt, közelebb kúszott hozzám; szeme nyitva volt, tátogva kapkodott levegő-ért.

– Segíts! – zokogta, vér bugyogott fel ajkán. – Segíts! De én felálltam, és futottam tovább. A tábor végén kapu volt; már láttam, hogy alig százméternyire lehe-

tek tőle. Azt viszont nem tudtam, hogy miért nem rohannak ki rajta a gyerekek, miért nem özönlenek ki a szabadságba, mi tartja vissza őket.

Ekkor vettem észre, hogy közel háromszor annyi gyerek volt mögöttem a hóban, mint előttem.

A kölykök tömege egyszerre üvöltve nyomult előre; több száz kéz küszködött, könyökölt, hogy a kapuhoz közelebb jusson. Kicsi voltam, ezért könnyen átcsúsztam a lábak alatt és előreküzdöttem magamat, ahol három kék egyenruhás idősebb fiú küzdött, hogy távol tartsa a kölyköket a kaputól és a kapu melletti egyemberes őrbódétól, amelyben éppen hárman tartózkodtak: egy eszméletlen PSF-katona, Liam és Dagi.

Annyira megdöbbentett a látványuk, hogy kis híján nem vettem észre az apró zöld villanást; egy kis Zöld gyerek rohant a kerítés felé. Kike-rülte az útjába kerülő kamaszokat, és a kaput erősen a helyén tartó élénksárga rudakra vetette magát.

Éppen csak a fémhez ért, haja máris az égnek állt, és fények villantak ujjai hegyén. Nem engedte el, hanem mintha még erősebben markolná; megdermedt, ahogy több ezer volt feszültség rángatta testét.

Istenem! A kapu még a helyén volt. Liam és Dagi próbálta kimozdítani. Éreztem, hogy sikítás bugyborékol felfelé a torkomon, amikor a fiú

mozdulatlanul a földre zuhant. Liam üvöltött valamit az őrbódéból, amit nem hallottam a körülöttem állók sikoltozásától. Annak a kisfiúnak a látványa egy pillanat alatt kipukkasztotta a nyugalom remegő buboré-kát.

A PSF-katonák már közelebb voltak; nyilván így lehetett, mert ami-kor újra lőni kezdtek ránk, az olyan volt, mintha hordóban úszó halakra lövöldöztek volna. Rétegenként estek el a gyerekek, így új gyilkolandó réteg tárult fel, és már nem láttam tőlük a havat.

A gyerekek ekkor szétszaladtak; volt, aki vissza, az iskola felé futott, mások az elektromos árammal védett kerítés mentén indultak meg, má-sik kijáratot keresve. Kutyaugatást és motorzúgást hallottam. A kettő együtt olyan volt, mintha valami pokolbeli szörny szabadult volna el. Megfordultam; arra számítottam, hogy meglátom az állatok és hómobilok felénk tartó sorát, amikor hátulról valami kemény ütközött belém, és a mély hóba estem.

Meglőttek, gondoltam döbbenten. Nem, ez nem volt igaz. Az ütést könyökkel kaptam a tarkómra. A

Kék lány nem is látott engem, amikor megfordult és futva indult vissza, a tábor felé. Éppen időben fordultam meg, hogy lássam, ahogy kezét felemelve jelzi, megadja magát; egyértelmű jel, és mégis… mégis lelőt-ték. Fájdalmában felüvöltött, aztán a földre zuhant.

Nem csak az a lány nem vett észre engem a hóban… senki. Éreztem, hogy karomat égeti a hideg; próbáltam felnyomni a testemet, hogy ne érjen a föld fagyossága, de valahányszor sikerült egy kicsit feljebb ka-paszkodnom, újabb láb taposott a hátamra, vállamra. Csak annyi időm volt, hogy kezemmel a fejemet védjem, de ennyi volt. Nem jutott leve-gő a tüdőmbe… sikítottam, de nem hallotta senki.

Düh és elkeseredettség nyilallt belém. A fejvesztetten menekülő kölykök egyre mélyebbre tapostak a hóba, és arra gondoltam, vajon így megfulladhat-e az ember. Meg lehet fulladni fagyos sötétben? Vajon jobb így meghalni?

Aztán kezek ragadták meg a csuklómat. Fagyos levegő árasztotta el tüdőmet egyetlen fájdalmas levegővétellel, és kiemeltek a hóból.

A kapu már nyitva volt, és a kölykök, akik eléggé állhatatosak és nyugodtak voltak ahhoz, hogy ott maradjanak, és elég szerencsések, hogy nem lőtték le őket, kiözönlöttek a kapun; rohantak, bevették ma-gukat a sűrű erdősávba. Nem lehettek többen húsznál… abból a több százból, akik végignyomultak a régi iskola folyosóin. Húsz gyerek.

Melegséget éreztem, lehetetlenül meleget. Erősebben szorított a kéz. Ekkor felnéztem, és Liam élénk szemét láttam.

Fogj szorosan, oké? Zu felriadt; mély, szaggatott sóhajjal ébredt rémálmából. Kizuhantam az álomból, a jéghideg motelszobába. A légkondicioná-

ló szakadatlanul fújta rám a hideget; Zu felé fordultam, szemem csak annyira alkalmazkodott a félhomályhoz, hogy alakjának körvonalát láttam.

Amikor megérintettem, valaki más kezét is ott láttam.

Liam a fejét ingatta; próbálta kiszakítani Zút az álom fapados ujjai közül.

– Zu – súgta. – Hé, Zu… Teljesen mozdulatlan maradtam. – Zu! – szólt Liam gyengéden, halkan. – Nincsen semmi baj. Csak

rossz álom volt. Szívem összeszorult, amikor észrevettem, hogy sír. Karcolásszerű

hangot hallottam, fa súrlódott fán, mintha Liam elvett volna valamit az éjjeliszekrényről.

– Írd le – szólt Liam. – Ne erőltesd magadat! A szállodai jegyzetmappa lehetett. Behunytam a szememet, vártam,

hogy felkapcsolja az olcsó éjjeli lámpát, de betartotta a maga alkotta szabályt: csak a fürdőszobában szabad felkapcsolni a villanyt.

– Miért kérnél bocsánatot? – súgta Liam. – Itt csak Daginak kell szépre szundítania magát.

Zu remegő hangon nevetett, de teste még mereven feküdt mellettem. – Ugyanaz volt… ugyanaz az álom? Az ágy besüppedt, ahogy Liam leült. Ezúttal kicsit tovább tartott a csend. Nem tudhattam biztosan, hogy

Zu még mindig ír-e a sötétben, egészen addig, amíg Liam halk köhécse-lés után rekedtes hangon kijelentette:

– Azt sosem leszek képes elfelejteni. Nagyon… nagyon aggódtam, hogy meg akarod érinteni a kaput, mielőtt Dagi rájönne, hogyan kell kikapcsolni. – Aztán olyan lágy, olyan vigasztaló hangon, amelyet so-sem feltételeztem volna róla, hozzátette: – Annyira sajnálom!

A szavakat bevonó bűntudat és gyötrelem olyan volt, mintha mellbe vágtak volna. Éreztem, hogy előrecsúszok az ágyon, vonzott maga felé a fájdalom; meg akartam nyugtatni Liamet, hogy ami azon a havas me-zőn történt, nem az ő hibája. Félelmetesnek találtam, hogy mennyire megértettem őt abban a pillanatban.

De képtelen voltam mozdulni. Ez egy magánbeszélgetés, ahogy az emlék is magántermészetű. Miért nyomulok én be mindig kéretlenül oda, ahol semmi keresnivalóm?

– Nem Dagi az egyetlen, aki szerint ez túl veszélyes. De azt hiszem, Ruby elég erős ahhoz, hogy nélkülünk is megcsinálja, ha akarja. Miért?

Írás halk neszei. – Dagi csak azt akarja, hogy mi biztonságban legyünk – mondta

Liam, még mindig suttogva. – Tudod, ez néha elhomályosítja a gondol-kodását, és nem azt teszi, ami másoknak jó. Nem látja a nagyobb képet. Hiszen csak két hete vagyunk idekint. Egy kicsit több időt kell adnod neki.

Olyan magabiztosnak tűnt a hangja, hogy éreztem, énem egy része enged. Hittem neki.

– Ó, Zu! – Szinte láttam, ahogy ujjaival a hajába túr. –Soha ne szé-gyenkezz azért, amire képes vagy. Hallod? Ha nem lettél volna akkor ott, most nem lennénk itt.

A szobában újra békés csend honolt, csak Dagi horkolása hallatszott. – Jobban vagy? – kérdezte Liam. – Szükséged van valamire

Bettyből? Nyilván a fejét ingatta, mert ismét az ágy mozdulását éreztem, ahogy

Liam felállt. – Itt leszek melletted. Ébressz fel nyugodtan, ha meggondolod ma-

gad. Rendben? Nem hallottam, hogy jó éjszakát kívánt. De nem feküdt le; láttam,

hogy leül; hátát az ágy szélének támasztotta, az ajtót figyelte és bármit, ami ott bejöhet.

Néhány óra múlva, amikor a hold még látható volt a szürkéskék haj-

nali égen, gyengéden lefejtettem Zu ujjait a ruhámról, és óvatosan fel-keltem. Az éjjeliszekrényen az ébresztőóra számlapjának vörös ragyo-gása tudatomba égett: 5:03. Ideje indulni.

Liam határozott utasítására egyikünk sem pakolta ki a holmiját, de el kellett hoznom a fogkefémet és a fogkrémemet a fürdőszobából. Ott hagytam Dagi holmija mellett. A mosdó pultján volt egy Hojo pipere-készlet és a világ legrondább kávéfőzője. Táskámba gyömöszöltem a pipereholmit, a legkisebb kéztörlővel együtt.

Odakint csak néhány fokkal volt melegebb, mint a szobában. Tipikus kétpólusú virginiai tavaszi időjárás. Éjjel biztosan eső is esett. A csen-des vihar pihekönnyű ködfoszlányokat hagyott az autók és a közeli fák között. A furgon, ami előző este a parkoló másik végén állt, most köz-vetlenül a szoba előtt várakozott. Ha nem kellett volna megkerülnöm Black Bettyt, ha nem húztam volna végig a kezemet sérült oldalán, azt hiszem, nem is vettem volna észre Liamet.

A tolóajtó mellett térdelt, lassan kapargatta le a ”BETTY JEAN TAKA-

RÍTÁS” felirat maradványait a slusszkulccsal. Lábánál egy ohiói rend-szám, amit már egy helyen elkezdett kicsavarozni. Néhány lépésre tőle megálltam.

Szeme alatt sötét karikák látszottak. Arca elgondolkodó, ajka komor vonal, amely egyáltalán nem állt jól neki. Hátrafésült nedves hajával, simára borotvált arcával két-három évvel fiatalabbnak tűnhetett volna a koránál, de a szeme egészen mást mutatott.

Cipőm csosszant a laza aszfalton, Liam erre a hangra figyelt fel. Mozdult, felállni készült. – Mi a baj? – Tessék? – Korán keltél – magyarázta. – Dagit általában a zuhany alá kell rán-

gatnom, és hideg vizet kell csorgatnom rá, hogy elindulhassunk végre. Vállat vontam. – Azt hiszem, ez még a thurmondi napirend nálam. Lassan felállt, farmerjába törölte kezét. Úgy pillantott rám, hogy azt

gondoltam, mondani akar valamit, de csak elmosolyodott. Az ohiói rendszám a hátsó ülésre került, a helyére nyugat-virginiait csavarozott. Nem volt esélyem megkérdezni, honnan van.

Lábamhoz ejtettem a hátizsákomat, a furgon ajtajának dőltem. Liam eltűnt hátul, aztán pár perc múlva megjelent, kezében piros benzines kannával és kopott, fekete gumitömlővel. Csukott szemmel, a hűvös, sík üvegnek dőlve élveztem a helyi vegyesbolt reklámját, mézédesen szólt a rádióban. Aztán megint megszólalt a bemondó; komor előrejel-zést adott a Wall Street maradékának.

A tőzsdére nem sok jó vár; a bemondónő úgy olvasta a részvényárfo-lyamokat, mint valami gyászjelentést.

Valahogy rávettem magam, hogy kinyissam a szememet; odanéztem, ahol Liam állt egy pillanattal korábban.

– Liam? – szólítottam ösztönösen, mielőtt fegyelmezhettem volna magamat.

– Itt vagyok – jött a válasz azonnal. Gyors pillantást vetettem a motel szobaajtóinak akvamarinkék sorá-

ra, aztán a furgon hátuljához mentem, és megálltam tőle néhány lépés-nyire. Lábujjhegyre álltam, és kihajoltam jobbra, hogy jobban lássam, mit csinál a mellettünk parkoló ezüstszürke terepjáróval.

Liam hang nélkül dolgozott, világoskék szeme nem rebbent, csak a feladatra figyelt. A gumitömlő egyik vége mélyen a terepjáró üzem-anyagtartályába volt nyomva, közepe a nyakában lógott, a másik vége pedig a piros kannába ért.

– Mit csinálsz? – kérdeztem leplezetlen döbbenettel. Szabad kezét végighúzta a gumitömlő fölött, a tanktól felénk. Mintha

valamit húzott vagy legalábbis felénk terelt volna. A cső végén néhány csepp átható szagú folyadék jelent meg.

Benzint lop. A legutóbbi nagy üzemanyaghiány idején hallottam, hogy emberek ilyent csinálnak, de még sosem láttam. A folyadék már folyamatosan csorgott a kannába; éles szag terjengett közöttünk.

– Benzinhiány van – mondta, a legkevésbé sem szabadkozva. – Elég nehéz időket élünk, és tegnap egy ideig majdnem csont üresen ment.

– Te Kék vagy, igaz? – kérdeztem a keze felé biccentve, amellyel éppen az üzemanyagot juttatta a piros kannánkba. – Benzin nélkül is mozgásban tudnád tartani a kocsit, ugye?

– Igen… de nem sokáig – felelte kissé szégyenkezve. Amikor össze-szorította az ajkát, furcsán elfehéredett, és kiemelte a szája jobb szegle-tében húzódó halvány heget.

Amikor rájöttem, hogy túl feltűnően bámulom, leguggoltam mellé… inkább azért, hogy elrejtsem zavaromat, mintsem azért, hogy segítsek neki. A benzinlopás meglepő módon nem is olyan bonyolult.

– Azt hiszem, egyszerűen csodálom, hogy egyáltalán használni tudod a képességeidet.

Énem egy része valóban így érzett, persze ezt eddig, nem mutathat-tam ki. Mert Thurmondban egészen más volt a helyzet… a tábor irányí-tói nagyon éberen ügyeltek arra. hogy rettegjünk a következményektől, ha valakit rajtakapnak, hogy a képességeit használta, és az elejétől hatá-rozottan értésünkre adták, hogy mik vagyunk, és amire képesek va-gyunk, az veszélyes és természetellenes. A félreértés és a véletlen nem volt elfogadható kifogás, erre hivatkozva nem lehetett elkerülni a bünte-tést. Nem hagytak lehetőséget sem óvatos puhatolózásra, próbálkozá-sokra, nem feszegethettük a határokat, hátha átcsúszunk valahogy.

Ha Liam ennyire hatékonyan tudja használni a képességeit, az való-színűleg azt jelenti, hogy évekig gyakorolta; a gyakorlás éveinek nagy részét pedig a tábor falain kívül töltötte. Eddig eszembe sem jutott, hogy a többi gyerek, akik biztonságban vannak otthon, akik bujkálnak, akik sosem láttak tábori barakkot belülről, akik nem tapasztalták a tábo-ri élet komor semmijét, elképesztő és csodálatos dolgokat taníthattak egymásnak. Ők nem félnek maguktól; őket nem nyomasztja annak a súlya, hogy mit nem tudnak.

Nagyon furcsa érzésem volt; mintha elvesztettem volna valamit, ami sosem volt igazán az enyém… hogy nem vagyok az, aki egykor voltam, és egyáltalán nem az vagyok, akinek lennem kéne. Ettől az érzéstől ösz-szerándult a gyomrom, minden izmom megremegett.

– Ez az egész elég egyszerű. Ránézel valamire, elég erősen koncent-rálsz arra, hogy az a valami 'A' pontból 'B' pontba mozog, és… egysze-rűen megtörténik. Fogadni mernék, hogy Thurmondban is sok Kék rá-jött, hogyan kell használni a képességeiket. Csak éppen úgy döntöttek, hogy mégsem használják. Talán annak a zajnak van valami köze ehhez.

– Lehet, hogy igazad van. Nem volt elég kapcsolatom Kék kölykökkel ahhoz, hogy ezt tudhas-

sam. Liam előre-hátra rángatta a tömlőt, ahogy az üzemanyagsugár vé-

kony csepegéssé csökkent. Felpillantottam, végignéztem a parkolón és a

szobák ajtaján; jeleket kerestem, hogy valaki esetleg ébren van már, és megláthat minid, és nem nyughattam addig, míg egészen biztos nem volt, hogy csak ketten vagyunk.

– Te magadtól tanultad? – kérdeztem, mert ellenőrizni akartam az elméletemet.

Rám pillantott. – Igen. Elég későn kerültem be a táborba, és sok időt tölthettem

egyedül; unatkoztam, kitaláltam, mi hogy megy. A második kérdés ebből természetesen adódott: Bujkáltál? De nem

tehettem fel neki ezt a kérdést anélkül, hogy rá ne kérdezzen, mi történt velem, és engem hogyan kaptak el. Azt pedig nem akartam.

Ennek véget kell vetni. Kezem úgy remegett, mintha éppen azt kö-zölte volna velem, hogy kiszorítja belőlem a szuszt. Amit eddig tett, mind arról tanúskodott, hogy kedves ember. Hiszen azt bizonyította nekem folyamatosan, hogy hajlandó a barátom lenni, ha hajlandó va-gyok ezt megengedni neki.

Olyan régen volt, hogy egyáltalán akartam barátot… így nem igazán emlékeztem, hogyan kell barátkozni. Első osztályban még idétlenül egyszerű volt. A tanító néni azt kérte, írjuk le egy darab papírra, mi a kedvenc állatunk, aztán körbe kellett járnunk a teremben, míg találtunk valaki, aki ugyanazt az állatot rajzolta. Mert barátot találni ilyen könnyű volt… csak meg kellett keresni, ki szereti az elefántot.

– Tetszik ez a zene – szólaltam meg. Jim Morrison hangja lágy volt, és alig ért hozzánk Betty hangszóróiból.

– Igen? Tetszik a Doors? – Liam arca felderült. – „Come on baby, light my fire” – dúdolta halkan; Morrisont igyekezett utánozni. – ”…Try to set the night on fire…”

Felnevettem. – Azt szeretem, ahogy ő énekli. Liam a mellkasához kapott, mintha megsebeztem volna, de gyorsan

„magához tért”. A rádiós DJ felkonferálta a következő zenét; olyan volt, mintha Liam a lottó ötöst nyerte volna meg.

– Na, erről beszélek.

– Az Allman Brothers? – Szemöldököm hirtelen rebbent. Érdekes; Zeppelin-rajongónak néztem.

– Ez a lelkem zenéje – mondta, és a ritmusra bólogatott. – Meghallgattad a szöveget? – kérdeztem, és éreztem, hogy a nyug-

talanság súlya csökken a vállamon. Hangom minden kimondott szó után egyre határozottabb lett. – A te apád is szerencsejátékos volt Georgiá-ban, aki történetesen egy puska rossz végére került? Egy Greyhound busz hátsó ülésén születtél?

– Ne már! – szólt rám, és keze mozdult, óvatosan odébb tette egyik előrelógó hajtincsemet. – Azt mondtam, a lelkem zenéje; nem az életem története. Ha tudni szeretnéd: a nevelőapám autószerelő Észak-Karolinában, és tudomásom szerint él, és jól van. De tényleg egy busz hátsó ülésén születtem.

– Viccelsz. Igazán nem tudtam volna megmondani, tényleg igazat mond-e. – Nem viccelek. Benne volt az újságokban meg minden. Életem első

három évében én voltam a Buszos Csodagyerek; most pedig… – …Próbálsz megélni, és megteszel mindent, ami tőled telik – fejez-

tem be helyette a mondatot. Felnevetett, füle halvány rózsaszínre pirult. A zene szólt tovább; a

gyors ritmus és a vad gitárhúrpengés betöltötte közöttünk a levegőt. Minden darab könnyen összeillett; nem egészen countryzene, nem egé-szen rock and roll. Csak lélekmelegítő, gyors, déli zene.

Még jobban tetszett, amikor Liam is énekelni kezdte. Amikor az üzemanyag már, csak csepegett, óvatosan kihúzta a töm-

lőt, és visszatette a kocsira a tanksapkát. Mielőtt kiegyenesedett, vállát vállamhoz érintette.

– Hol a csodában szerezted azt a ruhát? Grimaszt vágtam, megcsippentettem a piros anyagot. – Zu ajándéka. – Úgy nézel ki, mintha a tűzre akarnád vetni.

– Nem ígérhetem, hogy később nem történik vele sajnálatos baleset – feleltem nagyon komolyan. Erre felnevetett. Ez egy kisebb győzelem-mel ért fel nekem.

– Nos, Zöld, kedves volt tőled, hogy mégis felvetted. Bár legyél óva-tos. Zu olyan nagy barátnőhiányban szenved, hogy könnyen a saját öl-töztetős babájává tehet.

– A mai gyerekek azt hiszik, hogy övék az egész világ. Vigyorgott. – A mai gyerekek. Egyik autótól a másikhoz mentünk, végig a parkolón. Nem kérte a

segítségemet, én pedig nem tettem fel neki több kérdést. Órákig marad-hattunk volna ebben a kellemes csendben, az sem lett volna elég nekem.

TIZENHÁROM DAGI ÉS ZU nem örült, hogy hajnali fél hatkor felkeltettük őket, és

még kevésbé lelkesedtek azért, hogy Liam kérte, vessék be az ágyat, miközben mi rendbe tettük a fürdőszobát, és kicseréltük a használt tö-rülközőket. Nem végeztünk túl szép munkát, de jobb volt ez így, mintha a motel vezetése nagyon hamar rájön, hogy potyavendégek vették igénybe a szolgáltatásaikat. Dagi rám pillantott a furgonhoz kifelé me-net, aztán hirtelen megtorpant. Arcára volt írva a gondolata:

Te még mindig itt vagy? Vállat vontam. Szokj hozzá. Fejét ingatta, és megint csak felsóhajtott. Amint elhelyezkedtünk, Zu

és Dagi a középső ülésen, néztük, ahogy Liam becsukja a motelszoba ajtaját. Kezében egy papírpohárban szállodai kávét szorongatott.

Jó ötlet, gondoltam, és a szemem sarkából Zúra pillantottam. Össze-kuporodott az ülésen, kezét párnának használta. Nem sokat aludt.

Liam végigcsinálta a szokásos rutint. Ellenőrizte a visszapillantó tük-rök helyzetét, az ülés állását, kényelmesen elhelyezkedett, aztán indí-tott. De miután elindultunk, Liam nem tervezte, hogy válaszol Dagi számtalan kérdésére az útiránnyal kapcsolatban. Megvárta, amíg barátja elalszik és horkol; aztán hozzám fordult.

– Tudsz térképet olvasni? Elvörösödtem a szégyentől. És ettől még jobban zavarba jöttem. – Nem. Sajnálom, nem tudok.

Nem az apák dolga, hogy megtanítsák a gyereküket térképet olvasni? – Nem gond – szólt Liam, és megpaskolta az üres utasülést. – Ké-

sőbb megtanítalak. De most kell valaki, aki figyeli a jelzéseket. Gyere előre!

Ujjal mutattam Dagira. Liam csak ingatta a fejét. – Te viccelsz? Tegnap bohócnak nézett egy sárga postaládát. Mély sóhajjal kapcsoltam ki biztonsági övemet. Átmásztam Dagi ki-

nyújtott lábán, egészen előre, aztán visszanéztem. Túl kicsi szemüvegén állapodott meg tekintetem.

– Tényleg olyan rossz a látása? – Annál is rosszabb – közölte Liam. – Szóval rögtön, amint kiszök-

tünk Caledoniából, betörtünk egy házba, hogy ott éjszakázzunk. Éjjel szörnyű zajra ébredtem; mintha tehén döglődne vagy ilyesmi. Elindul-tam a bőgés irányába, közben felkaptam az ott lakó kölyök baseballütő-jét, arra számítva, hogy szét kell vernem valakinek a fejét, hogy elme-nekülhessünk. Aztán megláttam, ki ül a száraz úszómedence alján.

– Jaj, ne! – De. Dagi volt. Sólyomszem kiment, hogy könnyítsen magán, és va-

lahogy elkerülte a figyelmét a nagy szintkülönbség. Kificamította a bo-káját, és nem tudott kimászni a mélyebbik végén.

Nagyon igyekeztem türtőztetni magamat, de lehetetlen volt. Felne-vettem. Túlságosan hatásos volt a kép.

Liam bekapcsolta a rádiót. Megengedte, hogy én válasszak csatornát. Elégedettnek tűnt választásommal, hogy hallgassuk a Who zenéjét.

Teljesen le volt húzva az ablakom; kihajoltam, államat kezemen pi-hentettem. Meleg volt a reggel, az első napsugár simogatott. Tekintete-met a vadon növő fák koronája fölé emelve nem láttam mást, csak kék eget.

Mögöttünk halk nyöszörgés, halvány sóhaj hallatszott. Liam és én egyszerre fordultunk hátra; Zu alvó arcára pillantottunk.

– Felébresztettünk tegnap éjjel? – kérdezte. – Valamennyit hallottam belőle. Gyakran vannak rémálmai?

– Csak néhány hete ismerem, de szinte minden másod éjjel. Néha Caledoniáról álmodik; akkor meg tudom nyugtatni, de sosem tudom, mit mondjak, amikor a családjáról… Esküszöm, ha a szüleivel találko-zom, én…

Nem fejezte be a mondatot, de szavaiból szinte tapinthatóan áradt a düh.

– Mit csináltak vele? – Átadták a hatóságoknak, mert féltek tőle. Nálunk nem így volt.

Engem és Dagit rejtegettek a szüleink, ezért kerültünk későn a táborba. De Zút a szülei konkrétan elküldték, miután rövidzárlatot idézett elő az apja kocsijában a sztrádán.

– Szentséges ég! – Az első hivatalos Begyűjtéssel elküldték. – Az ajtópanelra könyö-

költ, tenyerébe hajtotta fejét. Redskins sapkája napellenzőjétől nem láttam a szemét. – El is felejtettem, hogy te ebből kimaradtál.

Vártam, hogy megmagyarázza. – Ez az után volt, hogy a mi korosztályunkat már begyűjtötték vagy

bujkáltunk. A kormány rendeletet adott ki, amellyel lehetővé tették, hogy azok a szülők, akik nem érzik biztonságosnak gyermekük további nevelését, vagy nem képesek rá, egy bizonyos reggelen küldjék őket iskolába, ahonnan a Pszí Különleges Erők elviszik őket rehabilitációs kezelésre. Mindezt nagy titokban tették, nehogy nyugtalanságot keltse-nek a gyerekekben, vagy akaratlanul arra késztessék őket, hogy rosszul viselkedjenek.

Homlokomat dörzsölve próbáltam előhívni a tudatomban gomolygó képeket.

– Ezt ő mondta neked? – Hogy ő mondta-e? Mármint szavakkal? – Egyenesen előre nézett,

de láttam, hogy ujjai megfeszülnek a kormánykeréken. – Nem. Részle-tekben írta le. Nem hallottam tőle egyetlen szót sem, amióta…

– A szökés óta? – kérdeztem, befejezve helyette a mondatot. Minda-zok ellenére, amit megtudtam, valahogy megkönnyebbülést éreztem. –

Ezek szerint ő nem akar beszélni. Nem azért némult el, mert valamit tettek vele.

– Nem. Az egész amiatt van, amit tettek vele, és nem azért, mert ő döntött így – szólt Liam. – Azt hiszem, nincs annál gyötrelmesebb ér-zés, mint amikor az ember mondana valamit, valami fontosat, de nem tudja, hogyan öntse szavakba. Ha átélt valamit, de nem képes kiadni magából, és ez belülről mardossa. Úgy értem, igazad van… tud beszél-ni, és egy napon talán meg is szólal. Mindazok után, amin miattam ke-resztül kellett mennie, azok után, ami történt… egyszerűen nem tu-dom…

Valóban ez a leggyötrelmesebb érzés a világon; ennél csak egy gyöt-relmesebb van: az elemi tehetetlenség, ami a táborokban van… az, hogy nem lehet akaratunk, mindenben mások döntenek helyettünk, és ezt kénytelenek vagyunk elviselni. Azok után, ami Sammel történt, közel egy évig egy szót sem szóltam; egyszerűen nem volt szó, amivel kife-jezhettem volna azt a fájdalmat.

Elvesztettük a rádiójelet, másik csatorna szólalt meg; spanyol nyelvű adás, aztán komolyzene, majd egy száraz, orrhangú bemondó híreket olvasott.

„… tájékoztatásul, hogy az elsődleges jelentések szerint négy külön-böző robbanás történt ma reggel a manhattani metró…”

Liam rögtön csatornát váltott, de én rögtön visszakapcsoltam a hírek-re.

„…bár a hírek megerősítése a városból hosszabb időbe telik vélel-münk szerint a robbanások nem nukleáris vagy biológiai támadást je-lentenek, és a belvárosra koncentrálódtak, ahol a szóbeszéd szerint Gray elnök rejtőzködik az ellene elkövetett legutóbbi merényletkísérlet óta.”

– Liga, Nyugati Part, Államszövetség vagy hamis hír? – Dagi álmos hangja lebegett mögöttünk.

„… hírforrásaink szerint Grey elnök és kormánya a robbantásokat az Államszövetségnek tulajdonítja.”

– Államszövetség? – kérdeztem.

– Nyugati Part – felelte a két fiú egyszerre. Dagi bővebben kifejtette: – A központjuk Los Angelesben van. Ők a kormánynak az a része,

amely túlélte a washingtoni bombamerényleteket, és nem lelkesedtek azért, hogy Grey nem veszi komolyan a két elnöki ciklus utáni hivatal-ban maradás hagyományos tilalmát. Többnyire csak szócséplés, amit csinálnak, mert a hadsereg nyilvánvalóan Grey-jel van.

– Miért van Grey New Yorkban? Miért nem Washingtonban, a Fehér Házban tartózkodik?

– Azért, mert a Capitolium és a Fehér Ház újjáépítési munkálatai még nem fejeződtek be; a munka nem halad elég gyorsan, mert mint tudjátok, nem tudják törleszteni a hiteleiket – mondta Liam. – A kor-mány tagjait és hivatalait biztonsági okokból szétszórta Virginia és New York államban. Szóval nem egy helyen vannak. Így egészen biztos, hogy a szökevény Pszí-csoportok vagy a Liga nem tudják őket egyszer-re kinyírni.

– Szóval az Államszövetség… a táborok ellen van? Ellenzik az átne-velési programokat?

Dagi bosszúsan sóhajtott. – Nem örülök, hogy nekem kell felvilágosítanom téged, Zöld, de úgy

látszik, még nem mondták neked. Viszont elég gyorsan rá fogsz jönni magadtól is: pillanatnyilag senkinek nem vagyunk fontosak. Senki nem akarja az érdekeinket képviselni. Mindenki eléggé el van foglalva azzal, hogy az ország siralmas állapotban van.

– Akkor mi kikkel vagyunk? – kérdeztem, mert muszáj tudnom. – Magunkkal – felelte Liam egy kis idő után. – Ennyi. Úgy láttuk, csak két étteremlánc maradt Virginia államban, legaláb-

bis a nyugati részen: a Cracker Barrel és a Waffle House, és egyik sem nyitott reggel kilenc előtt.

– Hála az égnek! – jegyezte meg Liam komor hangon, amikor lepar-koltunk, nem messze az egyik Waffle House épületétől. – Nem is tu-

dom, hogyan tudtunk volna választani a két kitűnő gasztronómiai műin-tézmény közül.

Megbízást adott magának, hogy rendeljen olyan és annyi ételt, amennyit húsz dollárért kapni lehet, de hiába ajánlottam fel, hogy vele megyek, nem engedte meg.

Zu kis füzetet lóbált, hogy felkeltse a figyelmét, amikor Lee kilépett a kocsiból.

– Már kész is? Zu bólintott. – Miért nem kéred meg Dagit, hogy ellenőrizze a válaszaidat? Ne,

kérlek, ne vágj ilyen képet! Jobban ért a matekhoz, mint én. – Ebben történetesen teljesen igazad van – szólalt meg Dagi; fel sem

nézett a könyvéből. Zu lapozott, a gyűrött, szakadozott füzet üres lapjára írt valamit. Az-

tán felmutatta, Liam elolvasta és vigyorgott. – Nahát! Nahát!… Nehezebb osztási feladatok! Azt hiszem, kissé el-

szaladt önnel a szorgalom fogata, hölgyem. Hiszen még a két számje-gyű szorzás műveletét sem sikerült teljes mértékben elsajátítania.

Figyeltem, ahogy kiugrott a furgonból, és arcom önkéntelenül bosz-szús grimaszba rándult. Az egész sokkal könnyebb lenne, ha nem ő len-ne az egyetlen közöttünk, aki elég idősnek néz ki, akiről elhiszik, hogy elmúlt már húsz éves… legalábbis sokkal jobban érezném magamat, ha tudnám, hogy egyikünk figyelheti és fedezheti. Perzselő tekintetemet a dzseki hátán keresztül is érezhette, mert megállt és visszaintegetett, mielőtt eltűnt a sarkon.

– Igazán abbahagyhatnád már, hogy folyton biztatod – mondta Dagi méltatlankodva Zúnak. Hátrapillantottam, láttam, hogy a kislány a ceru-za végével a számok vonalát követi a füzetlapon. – Liam előbb-utóbb kénytelen lesz felismerni a valóságot.

Zu felnézett, arca grimaszba rándult, mintha citromízű kemény cu-korkára harapott volna, aztán kiöltötte a nyelvét, és ököllel vállon ütötte Dagit.

– Sajnálom – szólt Dagi, de nyilvánvalóan nem sajnálta. – Tiszta idő- és energiapocsékolás ilyesmit tanítani neked, amikor pedig sosem lesz esélyed használni.

– Ezt nem tudhatod – jegyeztem meg, és biztató mosolyt villantottam Zu felé, majd hozzátettem: – Mire a dolgok visszatérnek a rendes ke-rékvágásba, te mindenkinél többet fogsz tudni.

Vajon mikor kezdtem el a „normális életben” hinni? Minden, amit addig megéltem, csak Dagi érvelését támasztotta alá. Igaza volt, akkor is, ha ezt én sehogy sem akartam beismerni.

– Tudod, mit csinálnék, ha a dolgok a rendes kerékvágásban menné-nek? – kérdezte Dagi. – Éppen kiválasztanám, melyik egyetemre men-jek ősszel. Meglenne már az érettségim, focizni járnék, meccsekre, ké-szülnék a szalagavatóra, kémia szakos lennék…

Elhallgatott, de én így is pontosan értettem, mit akart kifejezni ezzel a gondolatmenettel… Hogyne értettem volna? Én is pontosan ilyesmit gondoltam, amikor megengedtem magamnak, hogy belépjek a mi-lenne-ha és mi-lett-volna-ha sötét zugaiba. Anya egyszer azt mondta, hogy a tanulás kiváltság, ami nem mindenkinek adatik meg, de nem volt igaza… a tanulás nem kiváltság. A tanuláshoz jogunk van. Jogunk van a jövőhöz.

Zu megérezte, hogy megváltozott a hangulatom. Hol rám, hol Dagira nézett, ajka némán mozdult. Témát kell váltani.

– Persze – szusszantam bosszúsan, és kezemet karba fonva hátradől-tem az ülésen. – Mintha te valaha is jártál volna focizni.

– Ezzel vérig sértettél – mordult Dagi, azzal visszaadta Zúnak a füze-tet. – Tessék. Próbálj meg szebben írni! – Aztán rosszalló tekintettel visszafordult hozzám. – El sem tudom hinni, hogy éppen te hiszel ezek-ben a rózsaszín mesékben.

– Mit akarsz ezzel mondani? – Mennyi ideig voltál Thurmondban? Öt évig? – Hat évig – igazítottam ki. – És valami elkerülte a figyelmedet.

Nem feltétlenül hiszek abban, amit Lee mondott; csak remélem, hogy igaza van. Nagyon, őszintén remélem, hogy igaza van. Belegondoltál,

mi van akkor, ha nincs igaza? Addig kell bujkálnunk, amíg az idősebb generáció kihal? Meneküljünk át Kanadába?

– Sok szerencsét hozzá. Kanada és Mexikó is falakat épített a hatá-ron, hogy minket távol tartson, magukat pedig megvédjék tőlünk. Nincs határátkelés.

– Mert azt hiszik, hogy az IAAN fertőző betegség? – Nem. Azért, mert mindig is utáltak minket, és csak jó okot keres-

tek, hogy örökre távol tarthassák az országuktól a nagy seggű, övtáskás turistáinkat.

Liam éppen ebben a pillanatban ért vissza. Négy adag ételt egyensú-lyozott a kezében. Gyorsan mozgott, szinte futott. Az ajtóhoz hajoltam, kinyitottam, ő pedig szinte az ölembe borította a habtálcákat.

– Szentséges ég! Mi van már megint? – kiáltott Dagi. – Hú… – szólaltam meg; próbáltam úgy egyensúlyozni, hogy a forró

étel ne ömöljön se a lábamra, se az ülésre. Betty motorja felbőgött, és hirtelen nagy sebességgel tolattunk. Mivel a hátsó ablakot a lepedővel takartuk el, Liam kénytelen volt az oldaltükörre hagyatkozva navigálni az úton, be egy kis sikátorba, ami a Waffle House és egy elhagyatott ékszerbizományi üzlet között volt. Könyökkel támaszkodtam az ajtó-nak, amikor nagy sebességgel fordult be a sarkon hátramenetben a ku-kák közt, a zsákutcába, a szűk alkalmazotti parkolóba. A furgon hirtelen állt meg, mind a négyen előre billentünk.

– Mi most… mi most itt maradunk egy ideig – mondta rémült ar-cunkba. – Senki ne essen pánikba, de azt hiszem, láttam… Szóval… itt egy ideig biztonságosabb.

– Őt láttad. – Nem kérdés volt; Dagi tudta a választ, mi előtt megszó-lalt. – Lady Jane-t.

Liam a tarkóját dörzsölve előrehajolt. Nem tolatott be teljesen a par-kolóba, a furgon orra kilógott annyira, hogy a sikátorból lássuk a Waffle House környékét.

– Igen. Elég biztosra veszem, hogy ő volt. Hogyan lehetséges, hogy a nyomunkra bukkant?

– A büdös francba! – nyüszített Dagi. – Elég biztosra vagy egészen biztosra?

Eltelt egy pillanat, mire Liam válaszolt. – Egészen biztosra. Más kocsival van… egy fehér teherjárgánnyal.

De a képét bárhol felismerem. – Meglátott téged? – kérdeztem. – Nem tudom. Valószínűleg nem. Különben már megpróbált volna

lerohanni az új társával, egy pasival. Éppen kijöttem, amikor elhúztak mellettem.

Nyakamat nyújtva néztem előre; próbáltam elég messze látni az étte-rem fala mellett, a sikátor elejéig. Mintha végszóra történt volna… ek-kor egy csillogó fehér teherkocsi gördült el az úton; benne két sötét alak. Liam és én abban a pillanatban hátrahúzódtunk; riadtan néztünk egymásra. Azt hiszem, egészen addig nem vettünk levegőt, amíg bizo-nyossá nem vált, hogy senki nem jön a sikátorba körülnézni.

Liam köhécselt. – Hm… mi lenne, ha kiosztanád a kaját? Addig én megyek, megné-

zem… – Liam Michael Stewart! – Dagi hangja mennydörgött hátulról. – Ha

kiteszed a lábadat a furgonból, parancsot adok a Zöldnek, hogy egysze-rűen üssön el!

– Ne gondold, hogy nem tenném meg! – figyelmeztettem. Pontosan tudtam, mit akar tenni Liam: kimenni, és a bőrét kockára tenni azzal, hogy végigmegy a sikátoron, és megnézi, tiszta-e a levegő. Amikor a kezébe adtam a habtálcát, benne az ételt, a vereséget kelletlenül elis-merve hátradőlt az ülésen.

Liam mindenkinek ugyanazt az egyszerű reggelit hozta: szalonnás rántottát, két juharszirupos palacsintát. A többiek jó étvággyal álltak neki; öt harapással befalták az egészet. Zúnak adtam a palacsintámat, mielőtt Liam felajánlhatta volna a saját adagját.

Nyugalomhoz hasonló állapotban telt néhány perc, aztán elővette a térképet, és kiterítette a műszerfalra; az óra 7:25-öt mutatott, és amikor

felénk fordult, olyan elszántság volt a tekintetében, amilyent még soha senkin nem láttam ilyen korán reggel.

– Jól van, csapat – szólalt meg. – Vissza kell térnünk a helyes útra. Tudom, hogy a legutóbbi East River-keresésünk totális balfogás volt. Elemezzük újra az információt, amit azoktól a Kékektől kaptunk: Eddo.

Beletelt egy teljes percbe, mire rájöttem, hogy eddig terjedt az in-formáció „tény” része.

– Meg kellett volna próbálnunk megvesztegetni őket valamivel, hogy ennél többet mondjanak – jegyezte meg Dagi.

– Ugyan mivel tudtuk volna megvesztegetni őket? – kérdezte Liam, a térképet leengedve. – Te vagy a legértékesebb nálunk, és téged nem fogadtak volna el.

Dagi, nem meglepő módon, ezt egyáltalán nem találta mulatságos-nak.

– Betűzték nektek az Eddo nevet? Egy vagy két d-vel van? – kérdez-tem. – Mert ha ez tényleg fontos, akkor az írásmódja valószínűleg ugyanolyan fontos, mint az, ahogy a szót kimondták.

A két fiú egymásra nézett. – Hát… a francba! – szólalt meg Liam. Valami a karomhoz ért; Zu jelzett, füzetét mutatta felénk. Három be-

tűt írt a lapra: E–D–O. – Ügyes vagy, Zu – dicsérte Liam. – Legalább valaki figyelt közü-

lünk. – Ennyi? Csak ennyit mondtak? – Valami olyasmit is felköhögtek, hogy ha eljutunk Raleigh-ig, ak-

kor túl sokat mentünk délnek. Ezt is úgy kellett kihúznunk belőlük – jegyezte meg Liam. – Tényleg nagyon szánalmas volt az egész.

– Az is lehet, hogy csak ugrattak minket – szólt Dagi. – Szóval szán-dékosan félrevezettek. Ez bosszant a legjobban. Ha az East River olyan remek hely, akkor miért jöttek el onnan?

– Nyilván azért, hogy hazamenjenek; ne feledd, Szökött Kölyök… Miközben ők vitatkoztak, én óvatosan kihúztam a térképet Liam ke-

zéből; nézegettem, próbáltam értelmezni a vonalakat. Nagy vonalakban

elmagyarázta, hogyan kell „A” pontból „B” pontba útvonalat tervezni, de akkor is elég bonyolult volt.

– Mi volt a meglátásotok? – kérdeztem. – Milyen elméletből indulta-tok ki?

– Azokkal a kölykökkel Ohio állam határán találkoztunk – mondta Liam. – Kelet felől jöttek, nyugatra tartottak. Ha ehhez hozzávesszük azt, amit Washington D. C.-ről és Raleigh-ről hallottunk, a hely való-színűleg valahol Nyugat-Virginia, Virginia vagy Maryland államban lehet. Zu azt mondja, Edo, márpedig Edo nem más, mint Tokió régi neve, de egy kicsit elrugaszkodott gondolat, hogy Szökött Kölyök ott legyen.

– Szerintem pedig ez valami kód – jegyezte meg Dagi. – Rejtjeles üzenet.

Megmoccant, kihúzta magát, és teljesen szembefordult velem. Arról, ahogy a mosoly terjedt az arcán, önkéntelenül egy természetfilm jutott eszembe, amit az iskolában láttunk; a filmen azt mutatták be, hogy a krokodilok kivillantják a fogukat a préda felé úszva.

– A kódfejtésről jut eszembe: jól emlékszem, hogy azt mondtad, a Liga azért szabadított ki téged, mert világklasszis kódfejtő vagy?

A francba! – Nem mondtam, hogy világklasszis… – Nahát! – Liam felderült; olyan izgalom áradt arcán, hogy elfacsa-

rodott tőle a szívem. – Vetnél rá egy pillantást? A francos francba! – Hát… megnézhetem – feleltem, nagyon vigyázva, hogy hangom

semleges maradjon. Mind a hárman engem néztek; annyira bénítóan hatott rám ez a né-

zés, mintha lidércként ültek volna a mellkasomra. Mivel nem járt a mo-tor, fűtés nélkül dermesztő hideg volt a furgonban, de testemen a pánik forró, ragacsos verejtéke gyöngyözött. Úgy tartottam a füzetet, mintha a mennyből származó imádság lenne benne.

Tudtam, hogy vannak gyerekek, akik agyukban néhány tucat betűt megforgatva bonyolult koordinátákat képesek kikalkulálni, vagy rögtön meg tudnak fejteni mindenféle rejtvényt, de én nem tartoztam közéjük.

Dagi felhorkant. – Úgy tűnik, a Liga melléfogott veled. – Hé! – szólt rá Liam éles hangon. – Mi két hete próbáljuk megolda-

ni ezt a találós kérdést, és konkrétan semmire nem jutottunk. Nem tud-nál neki legalább egy órát adni, hogy gondolkozzon rajta?

Vajon át lehet váltani az EDO betűit számokra? 5–4–15. Az ábécé-beli sorrendjük alapján. Szentséges ég, milyen kód lehet ez? Vasútvonal száma? Nem… az nem stimmel. Vagy lehet, hogy nem is kód? Ami azt illeti, annak úgy több értelme lenne. A rejtvény megoldása nyilván olyasmi, amit a táborbeli és a táborokon kívüli kölykök is meg tudnak fejteni, és nem lehet túl bonyolult, különben senki nem jönne rá.

Hazudj, gondoltam, és kisimítottam egy hajtincset az arcomból. Csak hazudj valamit. Csináld! Mit fejeznek ki háromjegyű számmal általá-ban? Valaminek az ára? Idő? Körzetszám…

– Ó! – Ha igazam van! Illetve inkább: Ó, szentséges ég! – Ó? – kérdezett vissza Liam. – Mi az, hogy Ó? – El is felejtettem… illetve… – helyesbítettem magam – …Lehet,

hogy nem jól emlékszem, szóval ne izguljatok rá nagyon, de szerintem ez egy virginiai körzetszám.

– Négyjegyű körzetszám nincs – közölte. – Az öt–négy–tizenöt nem körzetszám.

– De az öt, négy, nulla igen. Élő beszédben gyakran O–t mondunk nulla helyett, igaz?

Liam a fejét vakarta, és Dagira nézett. – Öt negyven. Ez nem ismerős neked? Dagi felé fordultam, hirtelen teljesen új fényben láttam. – Te ugye virginiai vagy? Karját keresztbe vonva az ablakon bámult kifelé. – Észak–Virginiában laktunk. Sejtettem.

– Hát, akkor az öt–negyven Nyugat-Virginia – magyaráztam Liamnek. – Nem vagyok biztos abban, mennyire terjed ki észak és dél felé, de szerintem éppen ezen a környéken kell lennie.

Megmutattam neki a térképen. Nem csak gondoltam. Pontosan tud-tam. Az 540 a mi körzetszámunk volt, amikor a szüleimmel Salemben laktam.

– Sok nagy- és kisváros van errefelé, de vannak fejletlenebb vidékek is… nem rossz rejtekhely.

– Ez biztos? – kérdezte Liam, szemét le sem véve a sikátorról. Hang-ja nyugodt volt, de talán túlságosan nyugodt. – Errefelé nőttél fel?

Megint lenéztem a kezemben szorongatott füzetre, és éreztem, hogy mellkasomban valami görcsbe rándul.

– Nem. – Ezek szerint Virginia Beachen? Fejemet ingattam. – Nem olyan helyen, amiről hallhattatok volna. Hallottam, hogy Dagi nyelve cuppan, mert mondani akart valamit, de

a sofőrülés felől éles, figyelmeztető köhögés hallatszott. Téma ejtve. Senki nem merte elővenni újra, legkevésbé én.

– Hát, ez is olyan jó nyom, mint a többi. Bár jó lenne, ha a körzet egy kicsit kisebb lenne – jegyezte meg, és rám pillantott. – Köszönöm, Okoska Ruby.

Melegség áradt ki zsigereim meghatározhatatlan mélyéről, ami nem volt kellemetlen.

– Szóra sem érdemes. De ha tévedek… Hagytam, hogy ez a gondolat eloszoljon. Mert tény-

leg jó meglátás volt. Liam még egyszer ellenőrizte, hogy tiszta-e a levegő a sikátorban,

aztán összehajtotta a térképet, és a nyitott kesztyűtartóba dobta. Betty berregve életre kelt.

– Hova megyünk?

– Egy olyan helyre, amit ismerek – felelte Liam vállat vonva. – Ré-gebben ott laktam. Nem túl hosszú út, úgy két óra múlva ott leszünk. Ha mégis eltévednék, ti, virginiaiak segítsetek ki.

Nagyon régen volt, amikor valaki így tekintett rám; mármint olyan emberre, akinek van otthona. Tény, hogy itt születtem, de legalább any-nyi ideig éltem Thurmondban, amennyi ideig nem ezen a környéken éltem. A szürke falak és a betonpadlók kifakítottak tudatomból szinte minden emléket a szüleim házáról; előbb az apró részletektől fosztottak meg – milyen volt anyám mézes sütijének íze, milyen sorrendben vol-tak a lépcső falán a képek –, aztán a nagyobbakat is felemésztették.

Éjjel, amikor elég csend volt már a barakkban ahhoz, hogy gondol-kozhassak, eszembe jutott, mikor kezdtem el vágyódni az otthonom iránt. És vajon az otthon, ami után vágyakozom, az a hely, ahol szület-tem, vagy az, ahol felnőttem? Vajon nekem kell választanom, vagy va-laki valahogy már ott vár engem?

Az igazság az, hogy amikor az ablaküvegben a tükörképemre néz-tem, egyáltalán nem láttam azt a Rubyt, aki az utca végi kis házban élt, akinek méz ragadt az ujjaira, és mindig szétcsúszott a copfja. Ettől va-lahogy üresnek éreztem magamat… mintha elfelejtettem volna a ked-venc dalom szövegét, és nem maradt volna más, csak annak a helynek az emléke, ahol arra treníroztak, hogy féljek mindentől, ami fényesség a szívemben.

Egyik kijáratot a másik után hagytuk el. Elhaladtunk Harrisonburg és

a James Madison Egyetem mellett. Államközi autópályán hajtani úgy, hogy közben imádkoznunk kell, nehogy valaki félreállítson minket, egyáltalán nem az a fajta időtöltés volt, amit kellemesnek neveznék, de úgy tűnt, egyelőre megéri a kockázatvállalás… legalábbis a látvány miatt.

Nagyon szerettem a Shenandoah-völgyet. Minden talpalatnyi hely csodálatos. Kicsi koromban a szüleim sokszor korábban elhoztak az iskolából pénteken, hogy hosszú hétvégét töltsünk itt; túráztunk vagy kempingeztünk. Sosem vittem magammal könyvet vagy videojátékot…

egyszerűen nem volt szükségem rájuk. Csak bámultam ki az ablakon, és magamba szívtam a látványt.

Régebbi időben játszódó filmeken, amikor kimerevedik a kép, a hőst vagy a hősnőt mutatják, aki erdőt vagy folyót néz, és a napsugár éppen a megfelelő szögben játszik a leveleken, a vízen, és áradni kezd a ze-ne… pontosan úgy éreztem magamat, amikor beértünk a Shenandoah-völgybe.

Amíg észre nem vettem a hegyek körüli finom kék párát, eszembe sem jutott, hogy tényleg Nyugat-Virginiában vagyunk. Addig nem is tudatosult bennem, hogy ha az autópályán maradnánk, két óra múlva Salemben lennénk, ahol a szüleim laknak. Két óra.

Nem is tudom, mit gondoljak erről. – A francba! – mordult fel Liam az előttünk álló ideiglenes útjelző

táblára mutatva: HARRISBOROUGH ÉS STAUNTON KÖZÖTT ZÁRVA. VEGYE IGÉNYBE AZ ALSÓBBRENDŰ UTAKAT!

Reggel kilencre elég mélyen voltunk Harrisonburgben, hogy rátalál-junk a város életének pulzusára. Itt-ott éttermeket láttunk; éppen nyitot-tak, beengedték a reggeli fényt. Elhaladtunk néhány idősebb, bicikliző felnőtt mellett; két keréken egyensúlyoztak, aktatáskával, szatyrokkal, fejük lehajtva; a járdát figyelték. Fel sem néztek, amikor elhaladtunk mellettük.

Egyetemistákat azonban nem láttam. Egyet sem. Dagi felsóhajtott a látványtól; homlokát megint az ablakhoz támasz-

totta. – Jól vagy, öregfiú? – kérdezte Liam. – Megálljunk? Akarsz egy kis

tudományszagot szívni? – Semmi értelme – felelte Dagi, fejét ingatva. – Zárva van, mint az

összes többi. Hirtelen felé fordultam. – Miért? – Legfőképpen azért, mert nincsenek diákok. Ha elég idős vagy ah-

hoz, hogy egyetemre menj, akkor ahhoz is elég idős vagy, hogy beso-

rozzanak. De még ha megúszták is a bevonulást, nem hiszem, hogy meg tudnák fizetni a tandíjakat.

– Jesszus, ez nagyon szomorú! – jegyeztem meg. – Áll még az ajánlatom – erősítette meg barátjának Liam. – Tudod,

hogy örömmel betörök bármelyik tanterembe a kedvedért, ha ott akarsz ülni a szűk széksorban, és egy ideig bámulnád a táblát. Tudom, mennyi-re szereted a tantermek szagát.

– Nagyra értékelem az ajánlatot – felelte Dagi kezét összefonva ölé-ben –, de nem szükséges.

Fekete kovácsoltvas kerítés lehetett, ami előtt elhaladtunk, de a vasat alig lehetett látni; úgy nézett ki, mint egy nagyon kis darabokból össze-varrt takaró. Csak akkor vettem észre, mit látunk, amikor közelebb ér-tünk: több száz, talán több ezer papír; a kerítésre kötötték, vagy a vé-kony rudak közé dugták.

Liam lassított, lejjebb csúsztatta napszemüvegét, hogy láthassa a hir-detményeket.

– Mi áll rajtuk? – kérdezte Dagi. – Én nem… Zu csak hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét. „Eltűnt, keressük” hirdetmények voltak; kisgyerekek, kamaszok,

fényképek, szöveg, amit elmaszatolt az eső. A legnagyobb hirdetmé-nyen csak egy bibliai idézethely állt: MÁTÉ 19:14. Féloldalasan, er-nyedten lógott, szinte mintha valaki megpróbálta volna letépni, valaki más pedig ímmel-ámmal visszarakta volna. A kifakult papírok ritmusra lobogtak, ahogy a szél fújt a kerítésrácsok között; a lazább lapokat le-tépte, másokat rezegtetett; olyan hangja volt, mintha kolibriszárnyak verdesnének. A papírmentes résekben plüssállatokat, virágokat, takaró-kat és szalagokat láttunk.

Nem, nem eltűntek, gondoltam. Azokat a gyerekeket elvitték, vagy tényleg örökre eltávoztak. Ha a szüleik, a családjuk keresi őket, ha a képüket kirakják a falra, azért van, mert visszavárják őket. Hiányoznak nekik.

– Szentséges ég! – szólalt meg Liam eléggé feszült hangon. – Mit írt az a tábla, hol mehetünk vissza a 81-esre?

A keskeny, egysávos utat szegélyező kőrisfák kérge frissen vette fel tavaszi színét, de a késő délutáni fényben leghosszabb árnyékukat vetet-ték a talajra.

TIZENNEGY VALAHOL STAUNTON és Lexington között alhattam el; éppen

időben ébredtem fel, hogy teljes terjedelmében láthassam a magas, fe-hér épületet. Ismertem. Egykor ez volt a Roanoke áruház, Virginia ál-lam egykori Walmart szupermarketje. A kék logó még határozottan kapaszkodott az épület oldalába, de ez volt a Supercenter egyetlen fel-ismerhető jele. Néhány kóbor bevásárlókocsi állt a parkolóban, a szél szeszélye tologatta őket. Pár otthagyott autón és zöld kukán kívül telje-sen üres volt a hatalmas parkoló. A délutáni nap mandarinhéjszínű fé-nyében úgy nézett ki, mintha Virginia államba már elért volna az apo-kalipszis. És alig kőhajításnyira voltunk Salem városától. Autóval tíz perc. Gyomrom összeszorult a gondolattól.

Liam megint ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül menjen körülnézni. Zu gumikesztyűjét éreztem a karomon, és rá sem kellett néznem, hogy tudjam, milyen arckifejezés van rajta. Legalább annyira nem akarta, hogy Liam bevegye magát abba a ránézésre is nyomasztó épületbe, mint én.

Hiszen ezért maradtál velük, biztattam magamat. Azért, hogy megvé-delmezd őket. És abban a pillanatban a legjobban annak volt szüksége rám, aki éppen elindult az épület felé.

Kiugrottam Betty belsejéből. Kezem még az ajtókilincsen volt, ami-kor kiadtam az utasítást:

– Ha valami gond van, háromszor dudáljatok. Azzal behúztam az ajtót. Nyilván Liam is meghallotta, mert az egyik

rozsdásodó bevásárlókocsinak dőlve megvárt. – Van valami, amivel meg tudlak győzni, hogy ülj vissza Bettybe? – Nincs. Menjünk! Elindult mellettem; ökölbe szorított kezét zsebre téve tartotta velem

a lépést. Nem láttam a szemét, de elég sokat mondott az, ahogy lomhán, óvatosan lépdelt a tönkretett ajtó felé.

– Korábban kérdezted, honnan ismerem ezt a helyet… – szólalt meg, amikor már majdnem a bejárathoz értünk.

– Nem válaszoltál. Semmi gond. Tudom, nem rám tartozik. – Zöld… Nincs ezzel semmi gond. Csak nem tudom, hol kezdjem.

Tudod, hogy Dagi és én is bujkáltunk. Ami azt illeti, egyikünknek sem volt valami kellemes. Ő legalább a nagyszüleinél lehetett, vidéken, a nyaralójukban, Pennsylvania államban.

– Neked pedig abban az örömben volt részed, hogy ilyen kellemes amerikai létesítményekben húzhattad meg magadat.

– Többek között ilyenekben – felelte Liam – …nem szeretek Zu je-lenlétében beszélni róla. Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy ezután ilyen lesz az élete.

– De nem hazudhatsz neki. Tudom, hogy nem akarod megrémíteni, de nem tagadhatod, hogy az élet nehéz. Ez egyszerűen nem tisztességes.

– Nem tisztességes? – szisszent fel, szemét behunyva. Amikor újra megszólalt, szokásos, lágy, udvarias hangja tért vissza. – Semmi, sem-mi. Felejtsd el!

– Hé! – szóltam hozzá, karját megfogva. – Értem, oké? A te oldala-don állok. De nem tehetsz úgy, mintha könnyű menet lenne. Ne tedd ezt vele! Ne hagyd, hogy később összetörjön. Nálunk a táborban több ezer olyan gyerek volt, aki azt hitte, apuci és anyuci mindig mellette áll, és mind… szóval egyik sem úszta meg simán… keserűen megszenvedték.

– Ugyan már! – szólt Liam; a harag minden nyoma eltűnt arcáról, hangjából. – Te is egészen jól megúsztad.

Ezzel vég nélkül tudtam volna vitatkozni. Akárki ugrasztottá ki a Walmart üveg tolóajtóit a helyükből, nem

végzett jó munkát, mert nem talált az ajtóknak biztonságos helyet. Üvegszilánkok borították a cementlapokat; jó messze kerültek a fémke-retektől. Átléptünk az ajtón, átgázoltunk az üvegszilánkokon, beléptünk a kis hallba, a fogadótérbe.

Liam lába megcsúszott az összegyűlt porban. Hirtelen, ösztönösen lendült a karom, sikerült megtartanom. Meglepetten horkant fel. Mi-közben segítettem neki, hogy fel tudjon egyenesedni, ő csak a padlót figyelte, ahol ezernyi lábnyom terjedt szét legyezőszerűen.

Különböző formájú, különböző méretű lábnyomok; férfi túrabakancs fogazott nyoma, gyerek teniszcipő dekoratív, kanyargós lenyomatai; mint friss tésztából kivágott sütemények.

– Lehet, hogy már régiek – súgtam. Liam bólintott, de nem távolodott mellőlem. Ezt nem vette be. Én

sem. A szupermarket áramellátása már régóta megszűnhetett, és látszott

rajta, hogy régóta elhagyatott a hely. Alig egy pillanat telt el a közeli polcok felőli zörgő hang észlelése és aközött, hogy Liam elém ugrott.

– Ez csak… szólaltam meg, de egyetlen fejmozdulattal elhallgatta-tott. A polcokat figyeltük és vártunk.

Amikor a felborult újságosállvány mögül előlépett a fekete szemű, selymes barna szőrű, gyönyörű szarvas, Liam és én egymásra pillantot-tunk és remegő, visszafogott hangon önkéntelenül felnevettünk.

Liam ajkára szorította ujját és intett, hogy menjek tovább; tekinteté-vel végigpásztázta az előttünk sorakozó egyforma pénztárgépeket. Va-lakik elmozdították a kocsikat az üzletből, és próbálták velük betömni a pénztáraknál kivezető folyosókat, mintha erődítményt akartak volna kialakítani a hívatlan látogatók ellen. Óvatosan, nehogy megzörgessük a felhalmozott reklámszatyrokat, átmásztunk az egyik áruszállító szala-gon. Azon felállva láttam, hogy a másik kijárat közelében további pol-

cokat toltak össze. Úgy nézett ki, mintha egyszer valami hatalmas test átverekedte volna magát a rögtönzött barikádon.

Mi tehette ezt? Azt hiszem, akár Pszí, akár nem, mindenkiben van valami, ami az

egy adott helyre vonatkozó emlékekre van hangolva. Az erős érzelmek, különösen a rémület és az elkeseredés olyan lenyomatot hagy egy adott helyen, amely visszhangzik mindazokban, akik olyan balszerencsések, hogy belépnek ugyanerre a helyre. Úgy éreztem, hogy a sötétség csik-landoz az állam alatt; hívogat; suttog, hogy hajoljak előre, és ismerjem meg a titkait.

Valami borzasztó dolog történt itt, gondoltam, és gerincemen végig-futott a hideg. A szél fütyült az ajtókon; olyan félelmetes, sípoló hangon szólt, hogy a hátamon felállt a szőr.

El akartam menni onnan. Nem biztonságos hely. Nem olyan hely, ahova be lehet hozni Zút vagy Dagit és… Akkor miért megy Liam még mindig előre? Fejünk felett a vészvilágítás menekülési útvonalat jelző lámpái időnként felvillantak; dongtak, mint a csapdába csalt légy. Alat-tuk mindent ragadós zöld fény vont be, és ahogy Liam egyre tovább hatolt az üzlet mélyére, ahogy elindult befelé az első polcsorok között, úgy tűnt, hogy a végén tátongó sötétség egészen benyeli.

Haladtam előre az üres fémpolcok tengerében; némelyiket eldöntöt-ték, elfeküdt a földön, vagy éles szögben más polcoknak dőlt. Teniszci-pőm talpa cuppogott, nyikorgott; testápolók, szájvizek, körömlakkok között vágtunk át. Olyan holmi között, ami régebben olyan létfontossá-gú szükségletnek tűnt; ezek már teljesen feleslegesek, elfelejtett hívság.

Amikor újra utolértem, megfogtam dzsekije ujjának puha bőrét. Liam a legkisebb érintésre hátrafordult; kék szeme meglepetten tágra nyílt. Egy lépést hátráltam, rögtön elhúztam a kezemet, megdöbbentem saját viselkedésemen. Olyan természetesnek tűnt, hogy ezt tegyem; nem is gondolkodtam, csak hirtelen erős, nagyon valóságos szükséget érez-tem, hogy minél közelebb legyek hozzá.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha elmennénk innen – súgtam. Valami nagyon nem stimmel ezzel a hellyel.

Ennek az érzésemnek pedig semmi köze nem volt ahhoz, hogy a szél süvített a régi épületben, és magasan a gerendák között madarak tanyáz-tak.

– Nincs semmi veszély – felelte. Háttal állt nekem, de kivette kezét a zsebéből. Keze felém lendült, és én nem tudtam, mit jelentsen ez; int, hogy menjek előre, vagy azt akarja, hogy fogjam meg a kezét, de egyik-re sem voltam képes.

Egymás mellett lépdeltünk a szupermarket jobb hátsó sarka felé. Úgy láttuk, hogy ezt a részt, ahol műszaki cikkek és világítótestek voltak, nagyjából békén hagyták, legalábbis nem tűnt olyan hasznosnak, mint a többi polcon tárolt árukészlet, amit az emberek szinte az utolsó tételig elhordtak.

Rögtön megláttam, hova megyünk. Valakik kisebb tábort ütöttek há-tul; világoskék gumimatracokat használtak fekhelyként. Egy hűtőtáska tetején néhány üres doboz Graham keksz és Hostess muffin volt, vala-mint egy adóvevő és egy elemlámpa.

– Nahát! El sem tudom hinni, hogy ez még itt van – szólt Liam. Egy lépésnyire állt mögöttem, karját keresztbe fonva. Követtem pillantását a repedezett fehér csempe tucatnyi behorpadásán át. Ez szinte elég volt ahhoz, hogy elvonja a figyelmemet a lába alatt, a padlón vöröslő vér-cseppekről.

Tátva maradt a szám a döbbenettől. – Régi – sietett közölni Liam, mintha ettől jobban éreztem volna ma-

gamat. Erőltetett mosollyal nyúlt felém. Végre fellélegeztem, és elfogadtam

a felém nyújtott kezet. Szinte abban a pillanatban, ahogy kezünk érintkezett, megláttam. A

hátsó falat megvilágító vészfény újra felkapcsolódott, teljes fényerővel; hatalmas fekete Ψ-jei volt a falra festve és egyértelmű üzenet: HÚZZA-TOK EL MOST AZONNAL!

A vastag, egyenetlen betűk úgy néztek ki, mintha könnyeztek volna. A fény megremegett, hangos pukkanással kihunyt, én mégis megira-modtam előre, minél távolabb Liamtől, egyenesen a festett jel felé. Mert

az a szag… ahogy a betűk csöpögtek… Megérintettem, a Pszí-jelet, és ragacsos lett az ujjam. Fekete.

Friss festék. Liam éppen akkor ért oda hozzám, amikor furcsa érzés fogott el;

mintha égnék; mintha egész belsőm lángolna. Lenéztem, arra számítva, hogy valami szikra meggyújtotta a Zutól kapott nevetséges ruhát, aztán elestem, és Liam egyenesem rám esett. Úgy ledőltünk, mintha a földbe lapítottak volna minket.

Liam válla a mellemhez szorult, kipréselte a levegőt tüdőmből. Pró-báltam felemelni a fejemet, hogy lássam, mi történt, de a súlya… látha-tatlan, szilárd tömeg – a padlóhoz, nyomta a hátamat, és teste végig leszorított.

A padló jéghideg volt a hátam alatt, de csak arra figyeltem, hogy a válla az arcomat szorítja. Kezünk a testünk közé préselődött, és egy pillanatig nagyon kellemetlen érzés vett rajtam erőt; nem tudtam, hol végződök én, hol kezdődik ő. Feszengett, nyeldesett; nyaki vénája elég közel volt ahhoz, hogy halljam, milyen gyorsan ver a szíve.

Liam felemelte a fejét, megfeszítette a gerincének erős oszlopát tartó izmokat.

– Hé! – kiáltott. – Ki van ott? Nem volt más válasz, csak újabb lökés. Láthatatlan kezek taszigál-

tak. Hirtelen nagy sebességgel siklottunk a padlón. Liam bőrdzsekije csikorgott a poros padlón. Néztem, ahogy a vészkijáratot jelző fények szédítő sebességgel suhannak Liam feje fölött, már–már egyetlen csík-nak látszottak. Féktelen nevetés hangzott a polcsorok felől; mintha lent-ről, lentről és oldalról is áradna. Szemem sarkából mintha egy sötét ala-kot láttam volna mozdulni, de inkább szörnynek, mint embernek tűnt. Letépett zuhanyfüggönycsíkok között hasítottunk, aztán a testápolók, a fehérítő, a pénztárak sora következett.

– Hagyjátok abba! – kiáltott Liam. – Mi is… Vannak hangok, amiket az ember egyszer hall, és sosem felejt el.

Csont reccsenése. A jégkrémes kocsi zenéje. Fegyver kibiztosításának kattanása.

Ne! – gondoltam. Ne most! Ne itt! A pénztáraknál fájdalmasan álltunk meg. A fémburkolattal való üt-

közés hatására testem teljesen érzéketlenné vált. Egy pillanatra borzasz-tó csend állt be, majd a szupermarket kihunyt lámpái hirtelen felfénylet-tek. Aztán a pénztárgép is felvillant, megindult az árutovábbító szalag… előbb egy pénztárnál, aztán a következőnél és megint a következőnél. Minden egyes pénztárnál ugyanez történt, katonás rendben. Fejünk fe-lett a számozott fényjelek a sárga és kék között pislogtak, mint tucatnyi figyelmeztető jel. Olyan gyors volt a villódzás, hogy a szemem képtelen volt követni.

Először azt hittem, hogy Fehér Zaj; az épület lopásjelző riasztói, bel-ső telefonjai és tévéképernyői egyszerre kapcsoltak be, százféle külön-böző hang bömbölt, visított ránk. Blokkonként kapcsolódtak fel a mennyezeti lámpák; évekig nem járta át áram vezetékeik beszikkadt vénáit.

Liam és én egyszerre fordultunk meg; Zu állt a folyosó előtt, csupasz kezét a pénztárak felé tartotta. Dagi mellette állt, arca hamuszürke volt.

Alig néhány másodperccel azután, hogy Zu elektromos vihart keltett, a pénztárak úgy ropogtak, mint a tűzijáték; kékesfehér füst szállt belő-lük, üvegcserepek csörömpölve estek a földre.

Azt hiszem, csak el akarta terelni a figyelmet. Egy kis villanás, csat-tanás, hogy elég hosszan elvonja támadóink figyelmét, és elmenekül-hessünk. Szemem sarkából láttam, hogy int nekünk; jelez, húzódjunk hozzá közelebb. Ám a Zu másik keze alatti pénztárgép is rémisztő ol-vadt fényt adott ki. Hirtelen éreztem, hogy enyhül a láthatatlan szorítás, de a félelemtől még mindig képtelen voltam mozdulni. Nem hagyja abba. Liam és én nyilván ugyanarra gondoltunk, ugyanaz a rettentő fé-lelem tört ránk, mert amilyen gyorsan csak tudtunk, talpra álltunk, és kiabáltunk neki, hogy hagyja abba.

– Kapcsoljátok ki! – üvöltötte valaki a riasztók sivításának hangza-varában.

– Zu, elég!

Liam a közeli polcról leesett napolajos flakonokon és szúnyogirtó-kon gázolt keresztül. Láttam, hogy felemeli a kezét; felkészült, hogy képességeit használva felemelje Zút, de Dagi gyorsabb volt. Saját kezé-re húzta Zu kesztyűjét és elrántotta a fémtől.

A fények kialudtak, aztán az izzók sorra felrobbantak. Láttam Zu ar-cát, amikor kizökkent a transzból, akármennyire belemerült. Nagy sze-me körül karikák vöröslöttek, rövid, fekete haja égnek állt, szeplői ki-dagadtak ovális arcán. A hirtelen beállt sötétség megadta a lehetőséget Liamnek, hogy Zút és Dagit egyszerre lökje a földre.

Aztán valami csoda folytán a vészkijáratot jelző fények ismét bekap-csolódtak.

Az első mozgás nem tőlünk eredt. Már teljesen tisztán láttam táma-dóinkat. A fehér polcok kusza halmán másztak át. Négyen voltak; min-degyikük tiszta feketében, mindegyiküknél kibiztosított fegyver. Első gondolatom, mint mindig, ha fekete egyenruhást látok, az volt, hogy menekülni kell. Összeszedni a többieket, és rohanni minél messzebb.

De nem a PSF volt. Nem is felnőttek. Kölykök, mint mi.

TIZENÖT AHOGY KÖZELEBB jöttek, láttam szedett-vedett sötét ruhájukat és

álcakosszal bekent arcukat. Kezük-lábuk vézna, arcuk beesett, mintha rövid idő alatt nagyot nőttek volna.

Fiúik. Nagyjából velem egyidősek. Könnyű elbánni velük, ha muszáj. – Szent ég! – hebegte a hozzám legközelebb álló, kusza, vörös hajú

fiú, fejét rázva. – Mondtam, hogy előbb a furgont kellett volna átnéz-nünk!

A romok alól Liam szőke feje bukkant elő. – Mi a fenével próbálkoztok, idióták? – mordult. Volt egy másik hang is; mintha kismacskanyávogás lett volna. Vagy

kislány-sírás. Egy rekesz akciós DVD-n kellett átmásznom, mire elju-tottam hozzájuk. Zu a padlón ült, rózsaszín tenyere Dagi hunyorgó szeme felé állt. Szemüveg nélkül Dagi teljesen más embernek látszott.

– Nincs baja – mondta. – Nincsenek rajta égésnyomok. Liam hirtelen mellettem állt, vállamra támaszkodva mászott át az

egyik felborult polcon. – Jól vagy? – kérdezte. – Jól – feleltem. – Jól felidegelt ez az egész. És te? – Jól. Rohadtul ideges lettem. Ahogy közelebb értünk a fiúk csoportjához, szinte biztosra vettem,

hogy vissza kell fognom, ám úgy tűnt, hogy dühe minden lépéssel csil-

lapodik. A többi kölyök egy neonszínű, hengeres úszóizéket tartalmazó, felborult tárolódoboz mellett csoportosult. Előrelépett a legmagasabb; bozontos haja nevetségesen vékony nyakába hullt. Hárman voltak mö-götte: a vörös hajú gyerek, aki korábban megszólalt, és két széles vállú szőke, akik mintha testvérek lettek volna.

– Nézd, ember… Sajnálom – szólalt meg a magas gyerek. – Ti mindig ilyen hülyeségeket csináltok? – kérdezte Liam. – Neki-

támadtok az embernek úgy, hogy meg sem győződtök arról, vajon van-e nála fegyver… hogy nem hozzátok hasonló-e, akit megtámadtok?

A kölykök vezetője megmakacsolta magát. – Lehettetek volna fejvadászok is. – A ti Sárgátok csinálta ezt a felfordulást – mutatott a vörös hajú fiú

a polcok felé. – Jól el kéne verni. – Vigyázz a szádra! – csattant fel Liam. A szőke fivérek egy lépést

tettek előre, szemük vészjóslón villant. – Nem esett volna pánikba, ha nem fogtatok volna fegyvert ránk. – Nem kellett volna fegyvert használnunk, ha figyelembe vettétek

volna a figyelmeztető jeleinket. – Persze elég időt hagytatok nekünk, hogy elmenjünk –

méltatlankodott Liam. – Hát, azt hiszem, ezen órákig vitatkozhatunk, de semmi értelme –

szóltam közbe. – Azt reméltük, hogy itt töltjük az éjszakát, de ha ra-gaszkodtok hozzá, vagy ilyesmi, akkor elmegyünk. Csak ezért jöttünk. Szállásért, biztonságért.

– Biztonságért… – ismételte a magas srác. – Valamit nem mondtam érthetően? – Nem, de a fülem még mindig vérzik a káosztól, amit a Sárgátok

okozott – mordult. – Talán jobb lenne, baby, ha megismételnéd, amit mondtál.

Liam karja lendült hirtelen; elejét vette a további ellenségeskedés-nek, mielőtt valami olyant mondhattam volna, amivel erre okot adnék.

– Csak egy éjszakát akarunk itt tölteni. Nem keressük a bajt – jelen-tette ki határozottan.

A kölykök vezetője alaposan végigmért; tekintete a combom mellett ökölbe szorított kezemen állapodott meg; ruhámat markoltam.

– Lehet. De úgy tűnik, megtaláltátok. A vezető neve Greg. A virginiai Mechanicsville-ből származik. Az

ideges vörös hajú nem volt hajlandó bemutatkozni, de a többiek Col-linsnak szólították. Beszélgetésükből tudtam, hogy valahonnan Pennsylvaniából való, de ennél többet nem volt hajlandó megosztani velünk. A szőkék – akikről jól sejtettem, hogy testvérek – Kyle és Ke-vin. A kajakészleten és a riasztó mennyiségű lőfegyveren, késeken kívül egy dolog volt bennük közös: a New York-i tábor, ahol együtt voltak, amit csak a „Sátán Segge Luka”-ként emlegettek.

Miközben szárított gyümölcsből, avas chipsből és karamellás-mogyorós csokoládéból álló szerény vacsoránkat fogyasztottuk, el-mondták a PSF-esek őrizetéből való szökésük hihetetlenül drámai – és felettébb valószínűtlen – történetét.

– Jól értelmezem – szólalt meg Dagi hitetlenkedve –, hogy egyik tá-borból a másikba szállítottak benneteket?

Greg az egyik üveghűtőre hajolt. – Nem egy másik táborba vittek. Összepakoltak minket, annyi em-

bert tereltek fel a kocsira, amennyit csak tudtak, és azt mondták, hogy Maryland államba visznek, valami kísérleti telepre.

– Csak fiúkat? – kérdezte Dagi. – Ott nem voltak lányok – felelte Greg eléggé csalódott hangon. Ez

sok mindent megmagyarázott; különösen azt, hogy miért igyekezett feltűnés nélkül, de határozottan közelebb kerülni hozzám, bármennyire is elhúzódtam. – Különben biztosan lányokat is pakoltak volna hoz-zánk.

– Meglepő, hogy egyáltalán mondtak nektek valamit arról, hogy ho-va visznek – jegyeztem meg; igyekeztem visszaterelni a beszélgetést a normális kerékvágásba. – Szerintetek tényleg oda akartak vinni benne-teket?

– Nem – felelte Collins váratlanul. – Teljesen világos volt, hogy arra kaptak parancsot, hogy szabaduljanak meg tőlünk.

– És a vihar miatt áradás volt az úton, a busz megcsúszott, felborult, és így szabadulhattatok ki?

Nekem a történetnek ezzel a részével is gondjaim voltak. Ilyen egy-szerű lett volna nekik? Az anyatermészet egyszerű beavatkozása révén megmenekültek? A víz a szabadulás partjára sodorta őket, amolyan bibliai módon? Hol volt, mit csinált addig az őket kísérő PSF-osztag?

– Azóta is rejtőzködünk. Körülbelül hat hónapig tartott, mire sikerült üzenetet eljuttatnom apámékhoz, hogy biztonságban vagyok, és újabb három hónap telt el, mire valamiféle választ kaptam tőle.

Dagi előrehajolt. – Pontosan hogyan léptél kapcsolatba vele? Az interneten? – Ugyan már, ember! – szólalt meg Greg. – Azután a terrorista dolog

után ételreceptet sem lehet a neten keresni úgy, hogy a PSF-es ne azo-nosítson, aztán meg ne törje rád az ajtót. Már csak az hiányzik, hogy szagot fogjanak!

– Milyen terrorista dolog? – kérdeztem. – A Liga – felelte Dagi. – Hát nem emlékszel, hogy… A kelleténél egy pillanattal később jött rá, hogy hibázott. Nem is

gondoltam volna róla, hogy képes türelemmel magyarázni, de megtette: – Három napja a Liga betört a kormány Pszí-adatbázisaiba, és azzal próbálkozott, hogy információkat továbbítson a táborokról online, hogy mindenki megtudja, mi folyik ott. Más csoportok ezt bátorító jelnek vették; bankokat hackeltek meg, a tőzsdét, a Külügyminisztériumot…

– Tehát lecsaptak rájuk? – Igen. A közösségi oldalak többségét eltüntették, az e-mail szolgál-

tatóktól megkövetelték, hogy ellenőrizhessék a szervereiken át küldött leveleket. – A többi fiúhoz fordult, akik változó intenzitású érdeklődés-sel és kíváncsisággal néztek engem. Azt hiszem, Kevin… vagy Kyle… végig engem bámult, amíg ott ültem velük.

– Akkor hogyan…?

– Egyszerűen – felelte Greg, és teljesen szükségtelenül rám kacsin-tott. – Azt használtuk, ami még maradt. Hirdetést adtam fel a szülőváro-som helyi lapjában olyan szöveggel, amit csak a bátyám érthet.

Nem is kellett Dagira néznem, hogy tudjam: szeme összeszűkül. Mellettem ült, éreztem, hogy izmai megfeszülnek.

– És ki fizette ki a hirdetés díját? A szerkesztők nyilván nem tették be a lapba ingyen.

– Nem. Szökött Kölyök fizette ki – felelte Greg. – Mindent elintézett helyettem.

Hátam önkéntelenül kiegyenesedett, odébb rúgtam néhány üres cso-magolófóliát.

– Neked sikerült felvenni a kapcsolatot Szökött Kölyökkel? – Igen. Olyan, mint… egy isten – mondta Collins áhítattal. – Össze-

fogott minket. Egybegyűltünk. Egész New Englandből és Délről is. Fehérek, feketék, mindenki. Idősebbek, fiatalabbak. Azt mondják, hogy a PSF-esek is távol tartják magukat az erdőtől, ahol a főhadiszállása van, mert félnek tőle. És hogy felgyújtotta a táborát, és megölte az ösz-szes PSF-katonát, akit ráküldtek.

– Ki ez a Szökött Kölyök? Egymásra vigyorogtak; a vészvilágítás villogó fényétől lebegő ár-

nyékokban még önelégültebbeknek tűntek. – Mit tudtok még? – kérdezte Dagi, nagy izgalommal hallgatva min-

dezt. – Hogyan tudott pénzt küldeni a hirdetésre? Milyen az East River, és hol van?

Hátrapillantottam Liamre, aki mögöttem állt, egy fagyasztóra hajol-va, amiben egykor mirelit készételeket tároltak. Egész idő alatt furcsán csendes volt; száját összeszorította, de arcán különben semmilyen érze-lem nem látszott.

– Elég jó hely az East River – felelte Collins. – De nektek kell rájön-ni, hol találjátok.

– Úgy tűnik – szólalt meg végre Liam. – Sok gyerek van ott? A négy fiúnak ezen gondolkodnia kellett egy kicsit. – Több mint száz, de nincsenek ezrével – közölte Greg. – Miért?

Liam a fejét ingatta; meglepetten láttam némi csalódottságot a sze-mében.

– Csak csodálkozom. Többségük még sosem volt táborban, ha jól ér-telmezem.

– Néhányan voltak – felelte Greg, vállat vonva. – Mások pedig az után találtak oda, hogy elmenekültek a fejvadászoktól vagy a PSF fog-ságából.

– És Szökött Kölyöknek… nincs… – Liam mintha küszködött volna, hogyan is fogalmazza meg a kérdést. – Szóval nincs terve velük, ugye? Mire játszik?

A többiek is olyan furcsának találhatták a kérdést, mint én. Aztán Greg szólalt meg.

– Nincs terv; nem játszik semmire. Azt hiszem, egyszerűen csak élni akarnak.

Azt hiszem, egészen addig nem is gondoltam bele, miért akarja Liam megtalálni Szökött Kölyköt. Csak feltételeztem, hogy Zu és Dagi azért keresik, mert haza akarnak jutni, és el akarják juttatni a családnak Jack levelét… De ha ez a helyzet, akkor mi magyarázza, hogy Liam tekintete hirtelen felragyogott? Keze a dzsekije zsebében volt, de láttam, hogy ökölbe szorul.

– Merre van East River? – kérdeztem. – Egyelőre ennyi. Valami megváltozott Greg arckifejezésében; furcsa vigyorral nézett,

és szabad keze a lábamhoz ért. A fivérek, Kyle és Kevin egy szót sem szóltak, amióta leültünk rögtönzött táborhelyünkre, a fagyasztópultok sorába, de sokat tudóan néztek rám. Próbáltam visszafogni a feltörő undort.

– Biztosra veszem, hogy örömmel befogadnak – mondta Greg, és uj-jai felcsúsztak cipőmről a bokámra. Már éppen készültem ellökni a ke-zét, de nem mozdultam, mert újra megszólalt: – Elég jó helyen van, a part közelében, de nem sok lány van a táborban. Nagyon jól ellenné-nek… ha ilyen gyönyörűséget nézegethetnének.

Ujja megint megmozdult, végighúzta a sípcsontomon.

– Ne álljatok meg! Menni biztonságosabb, mint megállni, mert el-kaphat valamelyik törzs. Norfolk környékén van egy csoport Kék kö-lyök; azok nagyon komiszak. Egy szempillantás alatt lelopják rólatok a ruhát. Nemrégiben volt itt a környéken egy Sárga törzs, de egy gyerek, akivel együtt voltunk a táborban, azt mondja, mindegyiket elkapták a PSF-esek.

Ez a törzs dolog új volt nekem. Kölykök verődnek bandákba, a vidé-ket járják, próbálják megúszni, hogy elkapják őket, és gondoskodnak egymásról? Csodálatos.

Greg meleg, húsos tenyere folytatta útját felfelé, aztán térdemre si-mult és megszorította… Ez volt az a pont, ahonnan nem volt továbbju-tás. Tarkómon éreztem a furcsa bizsergést; erősebb volt, mint a hara-gom, és be kellett hunynom a szememet, olyan erővel törtek tudatomba a képek: fényes sárga iskolabusz halad egy földúton. Egy nő elmosódott arca; ajka mozog, hangtalanul dalt énekel. Tábortűz lángja lobog az éjszakai égre. Kevin és Kyle arca hajol közel valamihez… ébresztőórás rádiónak tűnik… a hely egy elhagyott műszaki bolt; az órán a számok egyre nőttek, de nem az időt számolták. Zöld, elektromos ragyogás ter-jedt a sötétben… 310, 400, 460, 500, aztán végül megállt…

Kezem ökölbe szorult, elhatároztam, hogy elszakadok Gregtől és a selyempuha emlékeitől, de Dagi megelőzött. Átnyúlt ölem fölött, és láthatóan utálkozva elkezdte Greg ujjait egyenként lefejteni a térdemről. Greg kissé bódultnak látszott, üveges tekintettel nézett maga elé, és nem is sejtette, hogy mit tettem az imént. Rémülten néztem körül, szívem a torkomban dobogott, de mintha senki nem vette volna észre, hogy lé-lekben egy pillanatig nem voltam velük. Csak Dagi mozdult, és ő is túl közel volt.

A fenébe! – gondoltam és megint kénytelen voltam becsukni a sze-memet. Egyik kezem a homlokomra simult, mintha erővel visszafog-hatnám a láthatatlan ujjakat. Túl közel. Ez túl közel van!

– Mi is volt annak a gyereknek a neve? Hogy hívták azt a Sárgát, aki velünk dolgozott a konyhában? Fred? Frank? –szólt Collins, hátradőlve hálózsákján, mellkasán összefonva a kezét.

– Felipe… Felipe Marino? – szólt Greg. Tekintete ekkor már élénken pásztázta a combomat, ahova keze nem juthatott el.

– Felipe? – vágott a szavába Liam, mintha transzból jött volna ki. – Felipe Marco? Azt mondtad, Felipe Marco?

– Ismered? Liam bólintott. – Egy ideig útitársak voltunk. – Nyilván azelőtt, hogy óvatlan volt és elkapták. Ő beszélt nekünk

erről a helyről. Azt mondta, egy barátjával volt itt… Veled? – Igen. Mi történt vele? Liam letérdelt, beékelte magát a Greg és közöttem maradt helyre. – Nem ugyanabba a táborba vittek minket – felelte Greg vállat von-

va. – Őt olyan buszra tették, ami előbb indult… őket Marylandbe vitték, állítólag. Ki tudja?

Szóval az ő táborukból is elvitték a Sárgákat. Nyilván csak a na-gyobb táborokból szedték össze őket, a kisebbekből, a nyugatabbiakból nem.

– Ezt nem értem, ember. Okos volt. Tudta, hogyan kell használni a képességeit… legalábbis jobban, mint a ti kis kedvencetek. Még elég sok gondot okozhat nektek, szóval lehet, jobban jártok, ha visszaküldi-tek – mondta Greg, és Zu felé pillantott, aki háttal ült nekünk, és a Liamtől kapott szorzási feladatokon dolgozott.

Ezt már képtelen voltam elviselni. – Két másodperced van elnézést kérni, és mondd, hogy csak tréfálsz.

Különben képen csaplak. – Tedd meg – súgta Dagi. De Liam határozottan a vállamra tette a kezét, ezzel megakadályozta,

hogy valóra váltsam a fenyegetésemet. Nyugodtnak, lazának tűnt, de nyakán erősen lüktetett egy ér. Kinyújtotta ujjait, megérintette a padlóra simuló kezemet. Összerezzentem az érintéstől, de képtelen voltam rá-venni magamat, hogy elhúzódjak.

Greg megadóan emelte fel a kezét.

– Csak azt akarom mondani, hogy valami nincs rendben vele. Nem olyan, mint a többiek, ugye? – Közelebb hajolt. – Szellemi fogyatékos? Valami kísérletet végeztek rajta?

– Néma, de nem süket – közölte Liam teljesen természetes hangon. – És talán jobb, ha észben tartod: meglehet, ötször okosabb, mint mi he-ten.

– Abban nem lennék olyan biztos – szólt Dagi. – Én… Liam egyetlen pillantással hallgattatta el, azzal odahajolt hozzám, és

a fülembe súgta: – Vidd el egy kicsit. Bólintottam; ujjaimmal kétszer dobolva jeleztem, hogy megértettem.

Feltápászkodtam a padlóról; már sokkal nyugodtabb voltam. Amikor odaértem Zúhoz, a kezemet nyújtottam felé. Nem nézett fel,

csak kezét nyújtotta. Néztem az elém tartott sárga kesztyűt; piszkos volt, csupa korom, és annak ellenére, ami pár perccel korábban történt, lehúztam vékony ujjairól.

Nem tudnám megmondani, miért tettem ezt; talán az, hogy olyan kö-zel voltam Liamhez, és nem vesztettem el a fejemet, ostoba bátorságra vezetett, vagy talán csak elegem volt abból a valóságból, ami Zu kezét kesztyűbe kényszerítette. Csak annyit tudtam, túl korai lenne, hogy Zu végleg levesse a kesztyűt.

Összerezzent, amikor megérezte a kezem melegét a tenyerében, és próbálta elhúzni. Szeme tágra nyílt, de nem tudtam volna megmondani, hogy az aggódástól vagy a csodálkozástól.

– Gyere! – mondtam, kezét megszorítva. – Csapjunk csajos bulit! Arca felderült, de nem mosolygott. – Ne menjetek túl messzire! – szólt utánunk Liam. – Ne menjetek túl messzire! – visszhangozta a többi fiú, aztán nevet-

tek. Zu orrán az undor ránca jelent meg. – Tudom, mire gondolsz – mondtam, és a lehető legtávolabb vezet-

tem a csoporttól.

Áruházi sétánk első tíz percében Zu sokszor nézett összefonódott ke-zünkre, mintha nem tudná elhinni, amit lát. Időnként felfigyelt egy-egy DVD-állványra vagy valami polcvégi, akciós kütyüre, de fekete szeme mindig visszarebbent oda, ahol kezünk közöttünk lengett. Éppen vissza-fordultunk az egyik feldúlt tisztítószeres polc felé, amikor megrángatta a karomat.

– Mi a baj? – kérdeztem, félrerúgva egy elgurult felmosóvödröt. Zu a kesztyűre nézett, amit szabad kezemmel gyűrögettem. Felemeltem a kezünket. – Mi olyan rossz ebben? Kifújta az addig bent tartott levegőt; nyilvánvalóan jelezte, hogy nem

értem a lényeget. A folyosó másik végébe húzott, ott elengedte a keze-met, és leemelt egy fehér dobozt a polcról. Zu feltépte a dobozt, heves mozdulatokkal kiszedte a habszivacsot, letépte a műanyagot, és kiemel-te a régi típusú, ezüstszínű kenyérpirítót.

– Nem igazán tudom, hogy erre szükségünk lesz-e valaha – szólal-tam meg halkan.

Olyan pillantást vetett rám, amellyel nyilvánvalóan azt mondta: Kér-lek, hallgass!

Zu a másik kezéről is levette a kesztyűt, és ujjait kiterjesztette a ké-szülék két oldala mentén. A következő pillanatban azt láttam, hogy sö-tét szeme lecsukódik.

A kenyérpirító belsejében kanyargó fémcső felizzott. A hosszú feke-te vezeték, végén a csatlakozóval a lábánál himbálózott. Az olcsó szer-kezet csak egy percig tartott ki, aztán belső részei kezdtek összeégni. Az első füstcsík láttán, letetettem vele.

Látod? Mintha ezt mondta volna. Érted már? – De ezt nem tudod megtenni velem – mondtam, és újra felé nyújtot-

tam kezemet. – Nem kell aggódnod, hogy bántasz engem, mert sosem lennél rá képes.

Tudom, milyen érzés; ezt kellett volna mondanom. Tudom, milyen érzés félni attól, amit alig tudsz kordában tartani.

Fegyelmeznem kellett magamat, hogy ne gondoljak arra, mit tettem azzal a PSF-ügynökkel. Nem hagytam gondolataimat abba az irányba menni, hogy vajon meg tudnám-e tenni vele még egyszer, nemhogy szándékosan kipróbálni. De vajon hogyan lehetünk valaha képesek arra, hogy uralkodjunk a képességünkön, ha nem gyakoroljuk? Ha nem pró-bálkozhatunk, ha nem feszegethetjük a határokat.

– Nézzük, találunk-e valami hasznosat! – mondtam, és újra megfog-tam a kezét. Vártam, hogy ujjai ujjaimra kacsolódjanak, aztán visszave-zettem a polcok közé. – Szerinted?

Nem is vagyok biztos abban, hogy mit akartam kérdezni tőle, de nem figyelt rám. Zu olyan hirtelen állt meg, és olyan erősen fogta a kezemet, hogy pár lépést bukdácsoltam előre. Tekintetem követte kinyújtott kar-ját a felborult ruha- és cipőállványok felé.

Pontosabban az egyetlen sötét rózsaszínű ruhára, amely egy külön-ben teljesen üres polcról lógott.

Zu futásnak eredt; cikázott a hosszabbítók és vödrök között. Próbál-tam lépést tartani vele, de olyan volt, mintha a szél vitte volna előre. Éppen a ruha alatt állt meg. Ámulva néztem, ahogy egyik kezével az anyag felé nyúl, mintha meg akarná simogatni, aztán az utolsó pillanat-ban elhúzódik.

– Szép – mondtam. A ruha derékban bővült; ott, ahol az ujjatlan fel-ső rész a rózsaszín-fehér csíkos szoknyarésszel találkozott, nagy szalagmasni volt. Zu úgy nézett rá, mint aki semmire nem vágyik job-ban, mintsem hogy lehúzza, magához ölelje, fejét a szaténos anyagra hajtsa.

Eszembe jutott, milyen sok minden hiányzott nekem Thurmondban, de a ruhák nem szerepeltek ezen a listán. Apám kedvenc története ró-lam, amit idegeneknek és rokonoknak is mesélni szokott, az volt, hogy hároméves koromban anyám kék ruhát akart rám adni a születésnapi partijára. Mivel a ruha gombjai nagyon kicsik voltak, és mivel hátul volt a gombolás, nem értem el, ezért kézzel téptem le magamról egyen-ként. A partin aztán büszkén parádéztam Batman-mintás alsóneműben.

– Felpróbálod? – kérdeztem.

Rám nézett, fejét ingatta. Keze a műanyag vállfa felett időzött, most azonban leeresztette, és beletelt egy hosszú pillanatba, amíg rájöttem, mi történik.

Zu úgy gondolta, hogy ezt a ruhát nem érdemli meg. Azt hiszi, túl szép, túl új, túl csinos. Perzselő harag kezdett gerjedni bennem, de nem tudtam, hova irányítsam. A szüleire, akik elküldték? A táborára? A PSF-re?

Egyik kezemmel lehúztam a ruhát az ezüstszínű polcról, a másikkal Zu kezét fogtam meg. Tudtam, hogy megint rám néz, sötét szeme tágra nyílt, zavartan nézett, de nem magyaráztam, nem próbáltam megértetni vele, amit mondani akartam, hanem a ruhaosztály közepére, a próbafül-kékhez vezettem, a kezébe nyomtam a ruhát, és azt mondtam, hogy próbálja fel.

Olyan volt, mintha vékony kötélen húznék hajót a dokkba. Az első néhány alkalommal, amikor a kezébe adtam a ruhát, letette, és nekem kellett felemelnem, újra a kezébe adnom. Nem tudom, hogy végül a vágya győzött, vagy sikerült az ő óvatosságát is kimerítenem, de amikor végre megjelent a próbafülke ajtajában, annyira megkönnyebbültem, hogy kis híján sírva fakadtam.

– Káprázatos vagy! Körbeforgattam, hogy lássa magát a magas tükörben. Amikor végre

sikerült rávennem, hogy megnézze magát, éreztem, hogy a válla meg-remeg a kezem alatt; láttam, hogy a szeme tágra nyílik, felcsillan, aztán egy pillanat múlva elkomorul. Rángatni kezdte az anyagot. Fejét rázta, mintha azt mondaná: Nem, nem; képtelen vagyok rá.

– Miért nem? – kérdeztem magam felé fordítva, hogy rám nézzen. – Hiszen tetszik, ugye?

Nem nézett fel, de láttam, hogy bólint. – Akkor mi a baj? Ekkor láttam, hogy még egy pillantást vet a tükörképére. Tenyerével

a ruha anyagát simította, és mintha ennek egyáltalán nem lett volna tu-datában.

– Jól van… Nincs semmi baj. Lássuk, mit találunk még.

Aztán találni akart valamit nekem. Nem meglepő, hogy a felnőtt részleget megtizedelték a fosztogatók; úgy tűnt, a lehetőségeim a va-dászöltözetre és ipari overallokra korlátozódtak. Miután többször is türelmesen elmagyaráztam, miért nincs szükségem selymes búzavirág-kék hálóingre vagy a százszorszépes szoknyára, Zu teljesen elkeseredve nagy nehezen tudomásul vette, hogy farmernadrágon és egyszerű pólón kívül semmit nem fogok felpróbálni.

Aztán a melltartórészlegre mutatott, és legszívesebben a szétdobált gyerekpizsamák alá bújtam volna meghalni. A méretezés betűi és szá-mai akár kínaiul is lehettek volna, annyit értettem belőlük, és szinte arra számítottam, hogy Zu felnevet, amikor az első bosszús könnyek sze-membe gyűllek.

Nem sokszor fordult elő, hogy arra gondoltam, bárcsak itt lenne anya! Most már legalább megértettem, hogy amit vele tettem, soha nem lehet helyrehozni. Soha nem fog már megismerni, én pedig nem tudok már másra gondolni, csak arra, hogyan nézett rám, amikor azon a regge-len meglátott, furcsának találtam, hogy az iránta való érzéseim ilyen gyorsan megváltoztak; hogy egyik pillanatban az jutott eszembe, mi-lyen volt, amikor a hajamat fésülgette, a másik pillanatban pedig iszo-nyú dühös voltam rá, amiért elhagyott engem. Hogy nem tanított meg, hogyan érezzem jól magamat a saját bőrömben, és olyan lány legyek, amilyennek ő kellett volna legyen.

De kinek a hibája volt ez tulajdonképpen? Zu elgondolkodva csücsörítette ajkát, szemöldökét összevonva néze-

gette az előttünk felhalmozott Everest alsóneműket. Minden méretből kiráncigált egyet, és addig adogatta nekem, amíg mindketten idétlenül, abbahagyhatatlanul, minden ok nélkül vihogtunk.

Végül megtaláltam, amit megfelelőnek gondoltam. Nehéz volt ráné-zésre megállapítani, melyik lenne jó; mindegyik átkozottul kényelmet-len volt a sok szoros pánttól és merevítőtől. Miközben átöltöztem, Zu boldogan választott magának is ruhákat; úgy nézett ki, mintha egy üzlet katalógusából lépett volna ki: a rózsaszín ruha, alatta fehér leggings, és egy két számmal nagyobb farmerdzseki. A többi kiválasztott holmit

virágmintás hátizsákba gyömöszöltük, amit én húztam le neki egy polc-ról. Így, hogy magának talált ruhákat, végig akarta járni a ruhaosztályt, hogy a fiúknak is keressen valamit.

Amikor találtam neki egy pár rózsaszín fűzős teniszcipőt, átölelte a derekamat, olyan erősen, mintha belém akarná szorítani a köszönetét. És bár Zu nem volt túlságosan elragadtatva a rövid szárú fekete csizmá-tól, amit a férfi osztályon találtam magamnak, nem próbált szalagos balerinacipőt vagy magas sarkút rám tukmálni.

Zu éppen egy szépen összehajtogatott inget választott Daginak, ami-kor eszembe jutott valami.

– Mindjárt visszajövök – mondtam. – Várj meg itt. Jó? Néhány percbe telt, mire újra megtaláltam azt a sort. Liam és én

olyan gyorsan végigmentünk rajta az áruház hátsó része felé menet, hogy nem tudhattam biztosra, valóban azt láttam, vagy csak képzeltem. De ott volt, pontosan úgy, ahogyan emlékeztem rá, egy pár rózsaszín háztartási gumikesztyű a hagyományos sárgák között.

–Zu! – kiáltottam a nevét, amint elindultam vissza hozzá. Meglen-gettem magam előtt a kesztyűt és vártam, hogy megforduljon. Amikor meglátta, tátva maradt a szája a csodálkozástól. Annyira elbűvölte az új kesztyű, hogy kezét maga előtt kinyújtva lépkedett, mint valami her-cegnő, aki éppen az ujjaira húzott gyönyörű gyűrűket, a karján csengő karkötőket nézi. Figyeltem, ahogy pukedlizik és forog új ruhájában, szökellve haladtunk a polcsorok mentén, bár lába a pénztáraknál történ-tek romjain taposott. Ahogy néztem, éreztem, hogy rám is átragad lel-kesedése, azt hiszem, én sem figyeltem olyan nagyon az üvegcserépre és a villogó monitorokra. Befordultunk a kozmetikai osztály félhomá-lyos folyosójára, és alig tudtam csukva tartani számat, hogy ne vigyo-rogjak.

Liam nem sokkal később talált ott ránk, amikor Zu éppen kibogozta a csillogó szalaggal a hajamba font gyöngyöt. A földön ültem, ő pedig mögöttem a polcon, mint valami tündérkirálynő.

– Káprázatos! – álmélkodtam, amikor törött tükör darabját tartotta arcom elé. – Csodálatos vagy.

Jutalmam ezért az volt, hogy karjának törékeny madárcsontjait nya-kam köré fonta. Megfordultam, hogy szemtől szembe álljunk, mert azt akartam, hogy lássa az arcomat; azt akartam, hogy lássa, milyen komo-lyan, milyen őszintén gondoltam, ezért megismételtem, amit mondtam.

– Csodálatos vagy, Zu! – Látom, feltaláltátok magatokat! Liam a folyosó végi biztonsági kapunak támaszkodott, összevonta

szemöldökét. Zu rögtön megiramodott felé; felkapta az ingeket és zok-nikat, amiket kiválasztott neki.

– Köszönöm… Szent ég! Dagi elzöldül az irigységtől, amikor ezt meglátja! – Kezét a kislány fejére simította. – Jesszus, csak pár percre hagylak magatokra benneteket, és kifosztjátok a boltot. Szép munka.

Feltápászkodtam a padlóról, segítettem nekik felpakolni a ruhákat és az ellátmányt, amit sikerült összeszednünk. Aztán lassan, vontatott lép-tekkel elindultunk a többiek felé. Mintha mindhárman pontosan tudtuk volna, hogy amint kilépünk abból a békés pillanatból, soha többé nem élhetjük így át.

Zu alig néhány lépést szaladt előre, amikor Liam hozzám fordult: – Köszönöm, hogy megtetted. Örülök, hogy megértetted. – Azzal já-

tékosan megrángatta copfomat. – Csak még néhány kérdést akartam feltenni nekik.

– És nem akartad, hogy… – Zu felé bólintottam – …hallja? Lenézett, majd amikor visszanézett rám, a füle vöröslött. – Igen, az is, de… te… hogy is mondjam… elvontad a figyelmüket. – Tessék? Ne haragudj, hogy megijesztettem őket vagy ilyesmi, de… – Nem… egyszerűen elvontad a figyelmüket – ismételte Liam. –

Az… arcoddal. – Ó! – rögtön értettem. – Ki tudtál szedni belőlük valami hasznosat? – Néhány barátságosabb törzs nevét, megtudtam, melyik városok

vannak lezárva lázadás miatt… ilyesmi. Csak képet akartam kapni arról, hogy nagyjából mi folyik Virginia államban.

– Úgy értem, Szökött Kölyökről – jegyeztem meg talán kissé túlon-túl élénk érdeklődéssel.

– Semmi olyasmit, amit ne tudtunk volna eddig is. Úgy tűnik, min-denki megesküdött, hogy nem árulnak el ennél többet róla. Ez teljesen nevetséges.

– Tényleg nem adtak több információt? Liam a padlót nézte. – Greg ajánlatot tett nekünk… mondhatni, üzletet ajánlott… nem fo-

gadtuk el. – Mit akartak? – Mi olyan értékes, hogy nem mondtak le az egyetlen

dologról, amivel visszajuthatnának a családjukhoz? Black Betty? – Nem számít – felelte Liam, és hangján nagyon határozottan érezni

lehetett, hogy erről nem akar többet beszélni. – Ha azoknak a féleszű-eknek sikerült, biztos vagyok benne, hogy mi is megtaláljuk East Rivert. Előbb vagy utóbb.

– Igen – feleltem könnyed nevetéssel. – Ez igaz. Szemem sarkából figyeltem, ahogy egy halom ruhát a vállára vesz;

tekintetét egy pillanatra sem vette le a konzervek és régi magazinok között szökdécselő Zúról.

Menet közben lenéztem egy szőke filmsztár arcára; MOST VÉGRE MINDENT ELMOND ez volt a főcím.

– Kérdezhetek valamit? – Persze – felelte Liam. – Mit szeretnél tudni? – Miért akarod megtalálni Szökött Kölyköt? – Éreztem, hogy néz, és

pontosan tudtam, hogy ezt meg kell magyaráznom. – Úgy értem, azon kívül, hogy segítesz Daginak és Zúnak eljutni oda, és kézbesíteni aka-rod Jack levelét. Azért keresed, mert te is haza akarsz menni, vagy…?

– Van valami különös oka, hogy tudni akarod? – kérdezte nyugodt hangon. Ez valami próba.

– A kérdések, amiket ezzel a táborral kapcsolatban feltettél nekik – magyaráztam – …úgy tűnt, mintha valamit ki akartál volna deríteni róluk.

Liam hosszú ideig nem válaszolt. Egészen addig halogatta a választ, amíg meg nem láttuk az éjszakára felállított sátrakat.

– Te miért akarod megtalálni Szökött Kölyköt?

– Azért, mert szeretnék találkozni a nagymamámmal. – Mert meg kell tudnom, hogyan irányítsam a képességeimet, mielőtt tönkreteszek, elpusztítok mindenkit, akit szeretek. – De nem válaszoltál a kérdésemre.

Zu nyomult be a sátorlapon át, odabent a lámpa Dagi boldog arcát világította meg. Amikor Zu átadta neki az új holmikat, hatalmas ölelés-sel köszönte meg; úgy szorította a kislányt, hogy felemelte a padlóról.

– Én is… ugyanazért, amiért te – felelte Liam. – Egyszerűen haza akarok jutni.

– Hova? – Tudod, ez ebben a legmulatságosabb. Régebben Észak-

Karolinában laktunk, de már nem vagyok olyan biztos ebben. Egy pillanatig csak álltunk, és néztük egymást, lábujjaink kis híján

összeértek, és amikor felemelte nekem a sátorlapot, arra gondoltam, vajon olyan könnyen rájött-e, hogy féligazságot mondok, amilyen köny-nyen rájöttem én, hogy ő sem a teljes igazságot mondta nekem.

TIZENHAT TALÁN EGY óra is eltelt, mire Liam légzése egyenletessé vált, és

horkolni kezdett. Háton feküdt, kezét puha flanelingén tartotta. Arcán korábban a régi sérüléseket, horzsolásokat láttam; így nyugalomban fiatalnak látszott. Ébren, borostásan, erős testalkatával, határozott moz-dulataival akár húszévesnek is kinézett, de így álmában senkit nem té-vesztett volna meg. Arccal Zu felé fordult, aki közöttünk feküdt, hegy-nyi takaró alatt, és csak ő tartott vissza attól, hogy önkéntelenül köze-lebb bújjak Liamhez, hogy kezemet nagy keze alá csúsztassam, és meg-tudjam, miről álmodik.

Nem véletlenül volt távolság közöttünk. Vonakodtam attól, hogy olyan jövőt lássak, amelyben én nem létezem, amelyben akaratlanul kitörlöm magamat az emlékezetétől, ezért ezúttal parancsolni tudtam a kezemnek; el sem mozdult a combom mellől.

Amikor meghallottam, hogy Greg és társai mocorognak a mienk mellett felállított sátrukban, végül feladtam az alvás-tettetést. Először halkan beszéltek, nem tudtam megkülönböztetni, ki beszél, nem értet-tem semmit abból, amit mondtak; aztán ahogy teltek a percek, egyre hangosabbak lettek. Végül bekapcsolták a lámpát; a legalacsonyabb fényerőre állították, halványra, hogy éppen csak látni lehetett a mi sát-runk zöld burkából.

A sátor másik végén bújtam ki, nagyon óvatosan, nehogy zajt csap-jak; puha léptekkel jártam a betonon. Suttogásuk minden lépéssel egyre hangosabb és feszültebb lett.

– …őket – mormogta Greg. – Nem tartozunk nekik semmivel. Kezem ökölbe szorult; az elmúlt néhány órában gyülemlő nyugtalan-

ság és bizalmatlanság a tetőfokára hágott. Egyetlen pillanatig azt kíván-tam, bárcsak behoztam volna a hátizsákomat. Benne volt a pánikgomb, amit használhatnék, ha a helyzet fokozódik vagy elszabadulnak az indu-latok. Ostoba Ruby, gondoltam, nagyon ostoba!

Nem amiatt aggódtam, hogyan bánunk el Greggel és társaival. Akkor is van esélyünk ellenük, ha fegyver van náluk. De ha olyankor próbál-koznak, amikor alszunk, vagy ha erősítést hívnak…

Léptem volna, de lábam hirtelen megállt a levegőben. Dagi megelőzött az őrködéssel. Arccal a sátrak felé ült; hosszú póklábát összefonta maga előtt, ölé-

ben Zu jegyzetfüzete. Gregék sátra felé hajolt; olyan erősen koncentrál-va hallgatta, mint beszélnek, hogy már csak akkor vett észre, amikor egészen közel jutottam hozzá, és majdnem kiugrott a bőréből ijedtében, amikor megjelentem mellette.

– Zu? – pislogott felém. – Zu? – kérdeztem vissza súgva. – Tényleg? Szóval: Tényleg? Kivettem a kezéből Zu füzetét és a tollat, lapoztam egyet, nem néz-

tem meg, mit írt korábban. MIT CSINÁLSZ? – írtam a füzetbe, és megmutattam neki. Furcsa képet vágott, és nem volt hajlandó válaszolni, amikor meg-

próbáltam a ceruzát visszatenni a kezébe. SZERINTED PRÓBÁLKOZNAK VALAMIVEL? Eltelt egy pillanat, aztán felsóhajtott, és végül bólintott. SZERINTEM IS – írtam. – KIJÖSSZ VELEM? Abból, ahogy válla elernyedt, úgy tűnt, mintha nem látott volna más

lehetőséget. Gyorsan, hang nélkül felállt, tenyerét khaki nadrágjába törölte.

– Rossz érzésem van velük kapcsolatban – jegyezte meg, amikor hal-lótávolságon kívül értünk. Onnan, ahol álltunk láthattuk a sátrakat, de ők nem láthattak minket.

– Szerinted ki akarnak rabolni minket? – Szerintem megpróbálják elvinni Bettyt. Sokáig csend; éreztem, hogy Dagi szeme felém mozdul de én csak a

sátrakat figyeltem, éberen, arra számítva, hogy bármelyik pillanatban baj lehet.

– Vissza kéne feküdnöd aludni. – Hangjának bosszús éle volt, ahogy kezét karba fonta. Ám abban, ahogy ezt mondta, volt valami, amiből úgy éreztem, kíváncsi, mit mondok erre. – Miért vagy fent egyáltalán?

– Azt hiszem, ugyanazért, amiért te. Biztosra akarok menni, hogy senkit ne raboljanak ki, ne támadjanak meg, ne verjenek össze, és ne gyilkoljanak meg álmában. Azért figyelem azokat a kölyköket, mert tudni akarom, hogy olyan alávaló seggfejek-e, amilyennek gondolom őket.

Dagi erre felhorkant, homlokát dörzsölte. Eltelt egy kis idő néma csendben, de éreztem, hogy megváltozik köztünk a hangulat; visszafo-gott ellenségesség helyett valamiféle elfogadás légköre alakult ki körü-löttünk. Vállát már nem húzta fel feszülten, és amikor fejét kissé felém biccentette, feltűnésmentes, udvarias felhívásnak vettem. Közelebb lép-tem hozzá.

– Elég rossz ötlet volt az is, hogy visszajött erre a helyre – mormogta Dagi, inkább magának, mint nekem. – Szent ég…

– Liam? – kérdeztem. – Itt kapták el őt és a barátait, igaz? Dagi bólintott. – Sosem mondta el nekem az egész történetet, de szerintem az tör-

tént, hogy ő és Felipe együtt utaztak, és összeakadtak egy Kék törzzsel. Azok nem vették be őket maguk közé, mint Lee remélte, hanem jól ösz-szeverték őket, és mindenüket ellopták: az élelmüket, a csomagjaikat, a családi képeket, mindent. Ide jöttek néhány napra, hogy összeszedjék magukat, de olyan rossz állapotban voltak, hogy nem tudtak elmene-külni, amikor a fejvadászok rájuk találtak.

Összeszorult a torkom. – Lee szerint valószínűleg a törzs hívta rájuk a fejvadászokat – foly-

tatta Dagi. – Persze a fejpénz egy részéért. Nem is tudtam, mit mondjak. A gondolatra, hogy egy gyerek, egy

közülünk való a másik ellen fordul, legszívesebben apró fémcafatokra szaggattam volna a polcot, aminek éppen nekidőltünk.

– Megbízom Liamben – mondtam halkan. – Jó ember, de mások na-gyon könnyen le tudják olvasni az érzelmeit az arcáról… olyanok, akik nem a legjobb szándékkal viseltetnek iránta.

– Pontosan. Túlságosan el van foglalva azzal, hogy másokba lásson, és megtalálja bennük a jót; így nem látja meg, ha kés van a kezükben.

– És ha meglátná is, valószínűleg önmagát hibáztatná, hogy a másik kést fog, és elnézést kérne, hogy olyan nagy kísértést jelent ő, mint cél-pont.

Ez zavart leginkább engem. Ha Liam egy fokkal jobban megbízna az emberekben, és egy fokkal jobb érzésű volna, cserkész lenne. Ez vagy elképesztő makacsság vagy ugyanilyen naivitás, nem gondoltam, hogy ő, aki annyi halált és szenvedést látott, még mindig feltétel nélkül hisz abban, hogy mindenki olyan becsületes, mint ő. Ez egyszerre gerjesztett bennem elkeseredettséget és nagyon erős védelmező ösztönt. És úgy tűnik, Dagi ugyanígy volt ezzel.

– Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy bármennyire is igyekszik, nagyon messze van a tökéletestől – mondta Dagi, azzal leült a padlóra, hátát az üres polcnak támasztva. – Sosem volt valami nagy gondolkodó. Mindig csak rögtön, rögtön, rögtön csinálni, amit az ösztönei súgnak neki, aztán ha a dolgok balul ütnek ki, önsajnálatba és bűntudatba me-rül.

Bólintottam; szórakozottan tapogattam egy szakadást új kockás in-gem ujján, amit észre sem vettem, amikor elemeltem. Miután hallottam, Liam hogyan beszélt Zúval, tudtam, hogy rettentő bűntudata van amiatt, ami a szökésük éjszakáján történt, de úgy tűnt, ennél sokkal többről lehet szó, mélyebbre hatol a dolog.

– Ezt később meg tudom javítani neked – biccentett Dagi az elsza-kadt anyagra. Hosszú ujjait kiterjesztve térdein tartotta, ujjbegyeivel dobolt. – Csak emlékeztess rá!

– Ki tanított meg hímezni? – kérdeztem. Nyilván nem volt helyénva-ló a kérdés, mert Dagi háta kiegyenesedett, izmai megmerevedtek, mintha jégkockát dobtam volna az ingnyakába.

– Nem tudok hímezni – csattant fel. – Varrni tudok. A hímzés csak díszítést szolgál; a varrás javítás. Életet lehet menteni vele. Nem azért csinálom, mert szerintem nagyon élvezetes vagy mulatságos, hanem azért, mert hasznos.

Szemüvege peremén át bámult rám. Látni akarta, hogy megértettem-e, amit akart.

– Apám tanított meg rá, mielőtt elmentem otthonról, mielőtt bujkálni kezdtünk. Azt mondta, szükségem lehet rá. Sebet is így kell varrni.

– Apád orvos? – kérdeztem. – Baleseti sebész – felelte; nem is próbálta titkolni, hangjában csen-

gett, mennyire büszke erre. – Az egyik legjobb Washington D. C. kör-nyékén.

– És az anyukád? – A Védelmi Minisztériumban dolgozott, de kirúgták, amikor nem

volt hajlandó engem bejelenteni az IAAN adatbázisba. Nem tudom, most mit csinál.

– Nagyszerű emberek lehetnek – mondtam. Dagi felhorkant, de láttam, hogy jólesik neki a dicséret. Lassan, von-

tatottan teltek a percek, a társalgás fokozatosan abbamaradt. Egyszer csak önkéntelenül kézbe vettem Zu füzetét, és kinyitottam a legelején. Az első oldalakon szinte csak rajzok és firkák voltak, de néhány oldal után már matekpéldák következtek.

Liam tiszta, pontos betűkkel írt, és meglepő módon Zu is. – Betty 118 mérföldet tett meg három óra alatt. Mekkora sebességgel

hajtott Lee?

– Öt Snickers csokit kell elosztani hármunk között. Félbevágod őket. Mennyit kap egy ember? Hogyan tudod a maradékot olyan egyenlően elosztani, hogy Dagi ne reklamáljon?

Aztán hátrébb, egy másik lapon teljesen más kézírást láttam. Kusza

volt, elmaszatolódott. A betűk sötétebbek, mintha a sorok írója túl ke-ményen nyomta volna a tollat a papírra.

Kint a kertben órák óta olvasok. Teljesen belefeledkeztem. Rajongója

vagyok. Azt hiszem, már mindent elmondtak erről a könyvről, én már nem tehetek hozzá semmit. Jonathan Swift örök kedvencem, mégis tudok cso-dálkozni azon, milyen ügyesen játszik a szavakkal. Jó lenne eljutni odáig, hogy én is így tudjak írni. Helyenként mennyire hasonlít a Robinson Crusoe–ra, különösei arra a részre, akikor hajóval viszik Lilliputba. Bár a lilliputiaknál játszódó cselekménysor nem tartozik a legjobb részek közé, nehezen lehetne találni a paródiának és eredetiségnek ehhez hasonló okos elegyét. Gullivert kalandkereső fiatalembernek látjuk, aki elmenne bárho-va, csak haza nem. Végigkísérhetjük fejlődését mindenféle élethelyzetben találkozhatunk vele. Hogy hol éreztem a legjobbnak a stílust?

Akárhol jó, de talán a Laputa rész a legjobb, mert akármit mondjatok, a repülő szigetre szeretnék elmenni. Mutassatok még egy helyet ahol az ember egész nap filozófiát és matematikát tanulhat. Az én fejem is sok-szor a felhőkben van, ábrándozom. Egy–két helyen úgy éreztem, hogy Swift egy kicsit túl messzire ment és sajnáltam, hogy nem tudom elmon-dani neki a véleményemet az ideális társadalomról. Ez a könyv tökéletes olvasmány azoknak, akik, mint én, objektív, racionális nézőpontból kedvelik az ilyen gondolatébresztő irodalmat, és arról álmodoznak, hogy bejárják a világot. Kevesen szánnak rá időt hogy hasonló könyveket olvassanak, de én igen; és azt kívánom bárcsak mindig ilyen könyvekkel foglalkozhassak. Ha lenne barátom, együtt olvashatnánk, és megbeszélhetnénk, milyen az ideá-lis világ. Jól lehetnénk így, ha nem kéne iskolába járni. Azt hiszem, a jövő héten Charles Dickens könyveket kezdek olvasni.

– Hmmm… – szólaltam meg, elé tartva a lapot. – Ez a te írásod? – Add ide! – mordult rám. Arcán vad félelmet láttam. Nem csak fé-

lelmet… ahogy az orrlyukai kitágultak, keze remegett, olyan volt, mint-ha halálra rémítettem volna. Bűntudat tört rám. Visszaadtam neki a fü-zetet, és néztem, ahogy kitépi a lapot.

– Ne haragudj! Nem volt szándékos – mondtam, és aggódva figyel-tem, ahogy arca zöldes árnyalatot vesz fel. – Semmi rosszat nem akar-tam. Csak eszembe jutott, miért gyakorolsz. Mert azt mondtad, szerin-ted nincs esély, hogy újra iskolába járjunk.

Hosszú másodpercekig csak nézett, aztán végre valamennyire eny-hült jeges tekintete. Szusszant egyet.

– Nem az iskolára gyakorlok. – A papírt nem dugta be a táskába, ha-nem letette közénk. – Azelőtt… a tábor előtt a szüleim úgy gondolták, hogy a PSF figyeli őket, és ebben persze nem tévedtek. Felküldtek a nagyszüleim nyaralójába, hogy ott bújjak el, és… Emlékszel, mit mond-tam arról, hogy figyelik az internetet? Találnunk kellett valamit, amivel túljárhattunk az eszükön… különösen azok után, hogy anyát a munka-helyén elkezdték nyomás alá venni.

Megint a papírra néztem. – Szóval könyvismertetőket küldtél nekik? – Volt nálam egy laptop és néhány mobilinternet kártya. Könyvis-

mertetőket küldtünk egymásnak. Ez volt az egyetlen lehetőségünk, hogy úgy beszéljünk egymással, hogy ne kapjanak el.

A papír fölé hajolt, letakarta úgy, hogy csak az első szavak legyenek láthatóak. Az első öt sor, a harmadik öt és az ötödik öt sor első szavait kellett olvasni.

Kint vagyok. Nem tudok eljutni haza. Találkozhatunk akárhol, mond-jatok helyet, időt bárcsak együtt lehetnénk. Charles.

– Ó! – Most akartam beírni – közölte Dagi. – Ha fel tudok menni a netre.

De csak néhány percem van.

– Zsenik vagytok – jegyeztem meg őszinte csodálattal. – Az egész család.

Válaszul felhorkant. – Ugyan! Igazából szerettem volna megtudni tőle valamit; a kérdés már a

nyelvemen volt, amikor aktatáskájából előhúzott egy pakli kártyát. – Akarsz játszani egy kicsit? – kérdezte. – Lehet, hogy még egy da-

rabig várnunk kell. – Persze… de csak pókerezni és huszonegyezni tudok. – Hát… – köhécselt – a pókerhez nincsenek zsetonok, ami pedig a

huszonegyezést illeti, nincs szerencséd; ötödikben én nyertem a bajnok-ságot.

Vigyorogva vártam, hogy lapot osszon nekem. – Igazi sztár vagy, Dagi… – a név hallatán összevonta a szemöldö-

két. – Nem tudlak másnak nevezni, hiszen nem tudom a nevedet. – Charles. Charles Carrington Meriwether. A negyedik. Igyekeztem a lehető legrezzenéstelenebb arccal megállni. Fogadni

mertem volna, hogy valami ilyesmi neve van. – Oké, Charles. Charlie? Chuck? Chip? – Chip? – Nem is tudom… Olyan kedvesnek tartottam. – Na, ne! Hívj csak Daginak, ahogy mindenki más. Rájöttem. Fél hat körül lehetett, már túl voltunk jó néhány álomba sodródó kár-

tyapartin és szócsatán, amit a túl sok cukorka és a túl kevés alvás oko-zott. Mindketten arra vártunk, hogy történjen valami, lépjen a másik csapat, és bebizonyosodjon, hogy igazunk volt, amikor azt gondoltuk róluk, hogy rosszban sántikálnak. Folyamatosan magunk mellett tartot-tuk a baseballütőket, és egy pillanatra sem emeltük le tekintetünket a sátrakról. Amikor végül erőt vett rajtunk a fáradtság, felváltva feküd-tünk le; összegömbölyödtünk a földön, és néhány percnyi alvást próbál-tunk nyerni.

Megint kézbe vettem Zu füzetét; ezzel próbáltam védekezni az ellen, hogy Dagi ütemes horkolása álomba édesgessen. Néhány felhő- és csil-lagfirkával kiegészítettem az első oldalak vonalait. Aztán megint bele-lapoztam… a lapok legyezőként tárultak szemem elé, pörögtek ujjaim alatt. És újra átlapoztam; nem értettem, miért, amíg meg nem találtam, amit kerestem.

540 Egészen biztos voltam abban, hogy ez egy körzetszám, mégpedig az

államnak erre a részére vonatkozik. Nagyi egy ideig Charlottesville környékén élt, és halványan emlékszem, hogy egyszer a szüleim kony-hájában álltam, a telefon mellett, és a jegyzettömbre írt telefonszámot bámultam. De a terület… az egyáltalán nem kicsi, és semmi nem garan-tálja, hogy az a számsor egyáltalán telefon körzetszámot jelent.

Könnyebb volt ezen gondolkodni így, hogy nem figyelt három kí-váncsi szempár, ám nehezítette a gondolkodást, hogy nagyon álmos voltam, minden pillanatban küszködnöm kellett, hogy ne csukódjon le a szemem. Mivel rengeteg időm volt, elölről kezdtem az agyalást. Átren-deztem a számokat, betűket, anagrammát próbáltam összehozni belőle, betűket helyettesítettem be más betűkkel.

Lassan közelített meg az érzés… agyam zsúfolt, fáradt részein át jött. A másik szám… 540… Hol láttam már? Milyen érzésem volt akkor, amikor láttam?

Amikor eszembe jutott, majdnem felnevettem. Majdnem. Greg emlékezetében láttam, azon a rádión, néhány órával ezelőtt;

gondolatainak legsötétebb felhőin át is tisztán világlott. Az 540-es AM, azaz középhullámú rádióadó. Nem volt elég, hogy Dagit felrázzam álmából; különösen így nem,

hogy kis híján szétvetett az izgatottság. Egyenesen ráugrottam Dagi hátára, amivel egyrészt rettentően megijesztettem, másrészt közben a veséjébe térdeltem. Nem tudom, milyen hangot adtam ki, amikor földet értem, de biztosra veszem, hogy nem emberi jellegű hang volt.

– Ébredj! Ébredj! Ébredj fel! – súgtam sürgetőn, és morogva, szu-szogva, átkozódva talpra rángattam. – Amikor azt mondták neked, hogy EDO, mondtak valami mást is?

– Ide figyelj, Zöld… Ha holnap járni tudok, Isten bizony… – Figyelj rám! – súgtam izgatottan. – Mondtak valami olyasmit,

hogy hangolj rá vagy állj rá? Fenyegetőn nézett rám. – Csak azt mondták, hogy tekerjünk Edóra. – Tekerjetek oda? – kérdeztem vissza. – Szó szerint ezt mondták? – Igen! – felelte elég dühösen. – Miért kérdezed? – Azért, mert ezek szerint tévedésben voltam. Nem hiszem, hogy te-

lefon körzetszám lenne vagy ilyesmi. Igazunk volt. Az utolsó betű nem is betű… nulla akart lenni. Ötszáznegyven. Valamilyen rádióadó hul-lámhossza.

– Hogyan jutottál erre a következtetésre? Aha. Ez a dolog nehezebb része. Hogyan magyarázzam meg, hogy

csaltam, és láttam a választ, szóval nem is vagyok semmiféle különle-ges szellemi képességnek birtokában, szóval nem ésszel oldottam meg a feladatot.

– Próbáltam kitalálni, mit jelenthetnek még háromjegyű számok, amikor eszembe jutott, hogy hallottam már ezt a számot… Greg és a többiek… szóval arról beszéltek, hogy találniuk kell itt egy rádiót. Em-lítenem kellett volna nektek korábban, de csak most értettem meg, miért lehet fontos.

– Szentséges ég! – Dagi eléggé döbbenten ingatta fejét. – Ezt el sem tudom hinni. Egész úton olyan hihetetlenül balszerencsések voltunk! Legalább kétszer azt hittem, kinyúlunk valami árokban, mielőtt megta-láljuk a választ.

– Szükségünk van egy rádióra – mondtam. – Azt hiszem, igazam van, de ha mégsem… meg kell győződnünk róla, mielőtt szólunk a töb-bieknek.

– Betty rádiója?

– Nem! – Nem akartam őrizetlenül hagyni a sátrakat, akár tizenöt percre is. – Mintha hátul láttam volna egy rádiót… elmegyek érte.

A szupermarket sötét csíkokban és fakuló színekkel folyt körülöttem, ahogy futottam, de akkor nem féltem attól, ami ott ólálkodhat. Hiszen a rádiót nem csak képzeltem. Ott volt a polcokból és takarókból eszkábált búvóhelyen, amit Liam és a barátja rakott össze, amikor legutóbb itt húzták meg magukat.

Mire visszaértem, Dagi a polcok előtt járkált fel-alá. Körülbelül szemmagasságba, egy polcra tettem a készüléket, és a gombjaival kezd-tem matatni. A kapcsolót kerestem.

Nekem kellett bekapcsolni… éppen a hangerő-szabályozóval bajlód-tam, amikor a fehér zaj majdnem feltépte a dobhártyánkat. Ósdi rádió volt, ütött-kopott ezüstszínű kasztni, de működött. A hangszóróból be-szédhangok, reklámok áradtak, és néhány régi dal, amiket felismertem.

– Nyilván középhullámú – mondta Dagi, kézbe véve a készüléket. – A rövidhullám nem megy 108 fölé, vagy valami ilyesmi. Tessék, itt is van…

Első gondolatom az volt, hogy Dagi valahogy rossz állomásra han-golta a rádiót. Sosem hallottam még olyan hangot, ami a hangszórókból fröcsögött… halk statikus morgás, közben valami olyasmi hang, mintha törött üveget rugdalnának. Nem volt fájdalmas, mint a Fehér Zaj, de nem is volt kellemes.

Dagi még mindig vigyorgott. – Tudod, mi ez? – kérdezte, és amikor fejemet tagadón ingattam, na-

gyon látszott rajta, hogy ő majd boldogan megmagyarázza. – Hallottad, hogy vannak bizonyos frekvenciák és hangmagasságok, amiket csak a hozzánk hasonló Pszí-agyúak hallanak meg?

Egyik kezemmel a polcra támaszkodtam, nehogy kétrét görnyedve nevessek. Persze, hogy hallottam. Cate is mondta, hogy a táborok veze-tői egy bizonyos frekvenciát kevertek a Fehér Zajhoz, mert ezzel ki-szűrhető a veszélytelenek barakkjaiban rejtőző néhány veszélyes elem.

– Nem arról van szó, hogy azt a zajt a többiek nem hallják, hanem az agyuk másképpen fordítja le azokat a hangokat, mint a mi agyunk. Ez

egészen csodálatos egyébként. Végeztek ilyen kísérleteket nálunk Caledoniában, hogy megtudják, vannak-e olyan frekvenciák, amelyeket egyik színcsoport érzékel, de a másik nem, és mindig ilyen hangzása volt, amikor nem…

Amint kimondta ezeket a szavakat, éles kattanás hallatszott, a zaj megszűnt, helyette kellemes férfihang szólalt meg és azt súgta: ”Ha ezt hallod, akkor közénk tartozol. Ha közénk tartozol, megtalálsz minket. Prince-tó. Virginia állam.”

Ugyanez az üzenet hangzott el háromszor, aztán újra kattanás hallat-szott, és visszaállt a korábban hallott frekvenciájú zaj. Dagi és én hosz-szú ideig csak bámultuk egymást, szótlanul.

– Ó, Istenem! – hebegte. – Ó, Istenem! Aztán együtt mondtuk, ugrándozva, átölelve egymást, mintha meg-

őrültünk volna, mintha soha, soha nem lettünk volna ellenséges vi-szonyban. Vadul öleltem, nem féltem, nem volt bennem semmi feszé-lyezettség; úgy elöntöttek az érzelmek, hogy kis híján könnybe lábadt a szemem.

– Most meg tudnálak csókolni! – kiáltotta Dagi. – Kérlek, ne! – pihegtem, mert olyan erősen fonta karját a bordáimra,

hogy azt hittem, összetoppant. Vagy belső órájára, vagy Dagi izgatott kiáltására, Liam ébredt fel

először. Szemem sarkából láttam; kócos szőke haja megjelent a sátor bejáratánál. Meglepetten szemlélt minket, hol egyikünkre, hol mási-kunkra nézett, aztán visszahúzódott a sátorba, majd egy pillanat múlva előbukkant. Nem tudtam eldönteni, hogy zavart vagy aggodalmat látok rajta.

– Mi a baj? – kérdezte. – Mi folyik itt? Dagi és én egymásra pillantottunk, egyformán vigyorogva. – Hozd Zút– mondtam. – Ezt nektek is hallani kell.

TIZENHÉT DAGI SZERINT Jack Fields-ék öten voltak testvérek, és Jack volt a

második legidősebb. Testvérei közül csak ő élte túl az ismeretlen erede-tű akut serdülőkori idegsorvadást, ismertebb orvosi rövidítéssel az IAAN-t. Az apjának olasz étterme volt, az anyja rákban halt meg, ami-kor Jack még kicsi volt. Jack megjelenésében semmi különleges nem volt; olyan gyerek, aki mellett az ember simán elmegy az iskola folyo-sóján, hogy észre sem veszi. Nem lehetett észrevenni rajta, de nagyon menő gyerek volt; az egyetlen a barakkban, aki tudta, miről beszél Liam, amikor japán horrorfilmeket vagy a Rolling Stones dolgait emle-gette. Nyilvánvalóan nagyon szeretett furcsa hangon beszélni, és évekig dolgozott azon, hogy az átalakított tanterem táblájára felkarcolja New York City jellegzetes épületeinek sziluettjét. A tanterem-barakk őrzésé-re kijelölt PSF-katonáknak annyira tetszett a mű részletessége, kidolgo-zottsága, hogy megengedték neki, hogy befejezze.

Ennél is fontosabb, hogy Jack nagy örömét lelte képességének al-kalmazásában; akadályozta a tábor felügyelőinek munkáját azzal, hogy leemelt bizonyos tárgyakat a derékszíjukról, holmikat húzott ki a zse-bükből, vagy az útjukba dobott ezt-azt, hogy mindenki előtt orra esse-nek. Dagi elmondása alapján azt lehetett képzelni, hogy Jack Fields két lábon járó szent, csodálatos személy, a lehető leghatékonyabban hasz-nálja Kék-képességeit, miután évekig gyakorolta.

Valószínűleg ezért volt ő az első személy, akit a tábor őrei tarkón lőttek azon az éjszakán, amikor a kölykök szökni próbáltak.

Liam szótlanul vezetett, amikor elértük Petersburg külvárosát; csak egyszer-kétszer bólintott, hogy megerősítse Dagi történetének leghihe-tetlenebb részeit. Ő is ugyanolyan izgatott lett, mint mi ketten, amikor odarángattuk a polchoz, hogy hallgassa meg azt a rádióadást; ám né-hány óra alatt hangulata jelentősen romlott. Amikor Dagi a történet vé-gére ért, senki nem szólalt meg a furgonban.

– Nagyon szép hely lehet – mondtam hirtelen, és összerezzentem, mert magam is nagyon furcsának hallottam a hangomat. – Úgy értem, a Prince-tó.

Liam nem feszültnek, inkább nagyon szomorúnak tűnt. Ez aggasztott engem… hogy olyan lelkiállapotba kerüljön, amiből a nagy áttörésünk sem tudja kizökkenteni.

– Biztos vagyok benne, hogy igazad van – jegyezte meg halkan, az-zal kezembe adta a félbehajtott térképet. – Visszatennéd ezt a kesztyű-tartóba?

Nyilván nem azt kerestem, amikor benéztem a kis rekeszbe, de ott volt, egy kupac gyűrött papír zsepi tetején.

Ami azt illeti, borítékokra számítottam, vagy legalábbis vonalas fü-zetpapírra. Ami persze ostobaság volt, és semmi értelme, mert az ő tá-borukban sem volt művészeti foglalkozás, papírhajtogatás vagy ilyesmi. Nyilván nem jutottak tollhoz, papírhoz. Mégis, arra számítottam, hogy a levelek… nehezebbek. Hogy Dagi és Liam magukkal hordozzák az üzeneteiket.

Jack levele volt felül, akkora felületen, mint egy fél ív papír; több hajtás is volt rajta. Az apja nevét sikerült olyan kicsiben írnia, hogy befért a papír hátoldalán olvasható nagy, feketéllő, szorosan írt szavak közé: TILTOTT TERÜLET.

Ahelyett, hogy eltettem volna a térképet, kivettem a levelet, és csak halványan jutott el a tudatomig Liam és Dagi vitatkozása a Prince-tóhoz vezető legjobb útvonalról.

Nemigen gondoltam semmire, amikor ujjaim végigsimítottak a gyű-rött felületen; kisimítottam, ahogy kihajtogattam. A jobb felső sarokban nem volt dátum, csak a sietős, tárgyra térő megszólítás: Kedves Apa!

Nem jutottam el odáig, hogy még egy szót elolvashassak. Liam ki-kapta a kezemből a papírt; enyhén összegyűrte a markában.

– Mit csinálsz? – kérdezte. – Bocs, én csak… – Te csak mit? – mordult rám. Éreztem, hogy testem válaszul össze-

rándul. – Ez magánlevél! Semmi közöd hozzá, hogy mit ír. – Lee… – szólalt meg Dagi, legalább olyan meglepetten, mint én. –

Ugyan már! – Nem. Komolyan beszélek. Mi nem olvassuk el egymás leveleit! – Soha? – kérdeztem. – Mi van akkor, ha nem találjátok meg az ap-

ját, és a levélben van valami utalás arra, hogy hol lehet? Liam tagadón és rosszallóan ingatta a fejét. Dagi megjegyezte: – Van benne valami. Liam nem szólt, de keze remegett a kormányon. A hallgatása fájt.

Amikor már nem bírtam tovább, előrehajoltam, és bekapcsoltam a rádi-ót. Imádkoztam, hogy az Allman Brothers zenéjét adják, de Betty hang-szóróiból hírműsor szolt.

„…gyermek a saját érdekében van őrizet alatt, nem csak az amerikai lakosság védelmében. A Gray-kormányban magas pozíciót betöltő for-rásaim szerint minden olyan eset, amikor a gyermeket korán elvitték a rehabilitációs kezelésről, a gyermek halálával végződött. Egyszerűen nem lehetséges házilagos módszerekkel helyettesíteni azt a gyógyító tudást, a szakápolást és az ingerkörnyezetet, amit ezek a rehabilitációs központok biztosítanak, hogy a gyermekek életben maradjanak.”

Liam ököllel csapott a hangerő-szabályozó gombra; így próbálta ki-kapcsolni. A rádió azonban a következő állomásra kapcsolt. Ott női hang mondta a rossz híreket:

„…arról számoltak be, hogy két gyalogosan közlekedő Pszí-menekültet fogtak el Ohio és Nyugat-Virginia állam határán.”

Betty olyan hirtelen és gyorsan fordult be az útszéli üres pihenőbe, hogy fogadni mertem volna, két kereke nem érte a földet. Liam három parkolóhelyen állt keresztbe, behúzta a kéziféket.

– Mindjárt visszajövök. Egyik pillanatban még mellettem volt, a másikban vörös flaneling-

ének csak a hátát láttuk, ahogy átugrotta az állott pocsolyát, és elindult az oszlopos téglaépület és az automaták felé.

– Ez… ez egészen… színpadias volt. Megfordultam, az ülés fölött Dagira néztem, de ő legalább annyira

zavartan pislogott, mint én. – Azt hiszem, utána kéne menned – mondta. – És mit mondjak neki? – Tényleg azt akarod, hogy én fogalmazzam meg helyetted? Fogalmam sincs, mit értett ez alatt, de kiszálltam, és elindultam dü-

hös nyomába; elhaladtam a mosdók előtt, át a kihalt étkezőrészen az épület másik oldalához, ahol vadul növő hosszú fű volt, fák, és ahová Bettyből nem lehetett odalátni.

Háttal állt nekem, a pihenőhely támfalának dőlt. Keze összefonva mellkasa előtt, haja az égnek állt. Azt hittem, olyan csendesen lépkedek, hogy nem hall meg, de pontosan tudta, mikor értem mögé. Bánata sűrű páraként vett körül minket, bőrömbe ivódott. Éreztem, hogy tudatom mélyén felébrednek a láthatatlan érzékek. Üvöltenek, mint a túl régóta láncon tartott vadmacska.

Megtartottam a három lépés távolságot. – Lee? – Nincs semmi bajom. Menj vissza a furgonba! Megint az a furcsa, erőltetetten kedélyes hang. Leguggolt, aztán teljesen leült a földre. De csak akkor mozdultam,

amikor előrehajolt, és fejét a térde közé szorította, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt kihány mindent, ami a gyomrában maradt.

Hosszan, erősen figyeltem azt a helyet, ahol világos haja az arcához ért, pontosan azt a felületet, ahol egy régi seb hege eltűnt az ing gallérja alatt. Kezem elemelkedett combom mellől, hogy odébb simítsam az

anyagot. Látni akartam, milyen hosszú az a seb, és milyen más sebeket rejteget.

Hiszen máskor is megérintetted már, szólt egy kis hang tudatom mé-lyén. Nem történt semmi akkor…

De nem érintettem meg. Egy lépést hátráltam, már nem közvetlenül mögötte álltam, hanem egy kicsit távolabb. Távolság. A távolság jó.

– Tudod, igazad van – szólalt meg halkan. – Nem csak azért akarom megtalálni Szökött Kölyköt, hogy Jack levelét eljuttathassam az apjá-nak. Nem is azt akarom tőle, hogy segítsen megtalálni a családomat. Tudom, hol vannak, és hogyan juthatok el hozzájuk, de nem mehetek haza. Még nem.

Valahol mögöttünk hallottam, hogy Betty egyik ajtaja nyitódik, de nem törtem meg a pillanatot.

– Miért nem? A szüleidnek biztosan hiányzol. Liam a térdére támasztotta karját; még mindig háttal volt nekem. – Dagi elmondta neked… Említett valamit neked rólam és a Ligáról? Nem láthatta, de fejemet ingattam. – Harry, a nevelőapám… ő az elejétől tudta, hogy a Gyermek Liga

valami rossz. Azt mondta, undorítóbban használnak ki minket, mint Gray elnöknek valaha eszébe jutna, és egy könnycseppet sem ejtenének értünk, ha az ő szolgálatukban meghalunk. Még azok után is… azután is, hogy Claire… Claire a kishúgom volt. – Köhécselt, kereste a szava-kat. – Még miután Claire eltávozott közülünk… akkor is azt mondta, hogy akármennyit harcolunk, Claire-t nem hozhatjuk vissza. Cole, a bátyám már beállt közéjük, és visszajött értem, hogy magával vigyen. Harcolni.

Múlt idő. A kishúgom volt. Eltávozott közülünk. Az IAAN áldozata. Egy a sok közül.

– Bevettem. Annyira dühös voltam; utáltam mindent és mindenkit, de nem volt kire irányítanom a haragomat. Hetekig voltam velük; kiké-peztek. Hagytam, hogy saját fegyverükké alakítsanak. Olyan emberré, aki elveszi egy ártatlan ember életét csak azért, mert a halála a Liga érdekeit szolgálja, mert ők azt akarják. A bátyám olyan volt, mintha

idegen lenne; annyira megváltozott, hogy a szobájában tartott egy ilyen… azt, amit trófeajegyzéknek hívnak. És valahányszor megölt egy fontos embert, feljegyezte. Mindig, amikor sikeresen teljesített egy kül-detést, bevéste magának a pontot. Én meg az egész napos kiképzés után visszamentem a szobánkba, ránéztem arra a táblára, és arra gondoltam, vajon ezek közül az emberek közül hánynak volt családja, és hánynak voltak hozzátartozóik, akiknek hiányoznak, ahogy nekünk hiányzik Claire. És ennyi. Mert biztos vagyok benne, hogy mindegyiküknek volt családja, voltak szeretteik, Ruby. Az ember nem elszigetelten él.

– Szóval eljöttél tőlük. Bólintott. – Egy kiképzésről szöktem meg, amikor terepen kellett futnunk.

Vissza akartam menni Harryhez és anyámhoz, amikor a PSF-esek el-kaptak.

Végre megfordult, egymással szembe kerültünk. – Nem mehetek vissza hozzájuk. Még nem. Addig nem, amíg nem

érdemlem meg. Amíg nem teszem jóvá. – Miről beszélsz? – Amíg a Ligánál voltam, rájöttem, hogy csak mi segíthetünk ma-

gunkon, senki más. Szóval, amikor kitaláltam, hogyan lehet megszökni Caledoniából…

Hangja megremegett. Elhallgatott. Aztán újra megszólalt: – Szörnyű volt. Teljes katasztrófa. Megígértem, hogy sikerülni fog,

de cserbenhagytam őket. Szóval, hogy miért… Hallottad a hírekben. Csak páran jutottunk ki, és azóta is tart a hajtóvadászat. Szóval, hogy miért akarom még egyszer megtenni? Miért nem tudom lerázni magam-ról ezt a dolgot? Csak azt akarom, hogy minél több gyereknek segítsek elszökni Caledoniából… és Thurmondból… minden egyes táborból.

Ó! Elég ostobának éreztem magamat ettől. Ó! Én eddig csak azért akartam megtalálni Szökött Kölyköt, hogy rájöjjek, hogyan lehet kor-dában tartani a képességemet. De ő mindig is azért akarta megtalálni, mert biztos volt benne, hogy Szökött Kölyök képes segíteni másoknak

is. Hogy együtt kitalálnak valamit, hogy megmentsék azokat, akiket kénytelenek voltunk a táborokban hagyni.

– Tudod, ez az egész így igazságtalan. Egész délelőtt azon gondol-kodtam, milyen átkozottul igazságtalan, hogy itt vagyok, olyan közel ahhoz, hogy megtaláljam East Rivert; a többiek pedig már nincsenek velünk. – Szeméhez emelte kezét. – Rosszul vagyok tőle. Nem tudom lerázni magamról a gondolatot. Egyszerűen nem megy. Azok a köly-kök, akikről a rádióban beszéltek… Biztos vagyok benne, hogy a Caledonia táborból szöktek meg. Én csak… – mélyet sóhajtott. – Sze-rinted… Szerinted megbánhatták, hogy követtek minket?

– Egy pillanatra sem – feleltem. – Figyelj rám! Nem kényszerítetted őket, hogy kövessenek. Csak azt adtad vissza nekik, amit a PSF-esek és a táborfelügyelők elvettek tőlük: a választás lehetőségét. Aki olyan tá-borban élt, pontosan tudja, mik a szökési kísérlet következményei. Ha követtek, azért követtek, mert követni akartak. Hittek neked, amikor azt mondtad, hogy egy napon mindannyian hazamentek.

– De a többségük nem jutott haza – mondta Liam fejét ingatva. – Bi-zonyos szempontból nagyobb biztonságban lettek volna, ha a táborban maradnak, nem igaz? Akkor nem vadásztak volna rájuk. Akkor nem kellett volna szembesülniük azzal, hogy mennyire fél tőlük mindenki, nem érezték volna, hogy nincs helyük a kinti világban.

– De vajon nem jobb megadni nekik a választási lehetőséget? – Miért? Jobb? Lüktetett a fejem, fájt a vállam. Mire végre eszembe jutott valami,

mire megszólalhattam volna, Liam a térdére támaszkodva felállt. – Mit keresel még itt? Nem volt dühös, nem volt zaklatott. Már nem. – Vigyázok rád. Fejét ingatta, szomorú mosoly rebbent az arcán. – Inkább mással vigyáztál volna. – Nagyon sajnálom – hebegtem hirtelen, szinte önkéntelenül. – Nem

kellett volna beleolvasnom Jack levelébe. Nem tartozik rám. Nem is gondolkodtam.

– Nem… nekem kell elnézést kérnem. Nem akartam olyan durván rád szólni. Szent ég, olyan volt, mintha apám beszélne belőlem. Bocsáss meg!

Liam a betont bámulta, és amikor újra rám nézett, ajka feszes vonal-ba szorult. Azt hittem, sírva fakad vagy felüvölt, és éreztem, hogy előre-lendülök, ő pedig ugyanekkor veszélyes lépést tett felém. Szinte felol-dódtak a csontjaim, ahogy magamon éreztem a tekintetét, de tudni akar-tam az igazat akkor is, ha attól féltem, a pillantása eléget.

– Gyere, menjünk vissza! – fejét ingatta. – Jól vagyok. Nem lett vol-na szabad egyedül hagynom őket.

– Szerintem várj még egy kicsit. Fogadj szót! Össze kell szedned magadat. Mert amikor visszamész a furgonhoz, két ember függ tőled.

Meg akarta érinteni a karomat, de egy lépést hátráltam. – Nem tudom, hogy te mit… – szólalt meg. Szent ég, bárcsak meg-

fogtam volna a kezét, amikor felém nyújtotta. Az én kezem dermedt volt, milliónyi tűszúrásszerű fájdalomtól bizsergett.

– Itt, ezen a helyen – mutattam kettőnk közé – …itt nem kell hazud-nod. Komolyan mondtam, amit mondtam, de nem tudok segíteni neked, ha nem mondod meg nekem, mire gondolsz, mi jár a fejedben. Ha be-szélni akarsz valamiről, ha ki kell adnod valamit, amiről még sosem beszéltél, ha sikítanál, tedd meg. De ne ugorj fel, és ne sétálj el… ahogy mindig. Tudom, azt gondolod, hogy védelmezel minket, de Lee… Be-legondoltál, mi történne, ha egyszer így elmennél és… nem térnél visz-sza hozzájuk?

Egy lépést tett felém, szeme elhomályosult valamitől… egy érzelem-től, amit nem ismertem fel. Addig fel sem tűnt, hogy milyen magas, de mintha fölém tornyosult volna akkor; aztán lehajtotta a fejét, hogy ar-cunk egy magasságban legyen. Ha más helyzetben lettünk volna, gon-dolkodhattam volna, mit csináljak. Ha ura lettem volna magamnak. Ak-kor tudtam volna, mit akar.

Hogy mit akarok. Lábam megcsúszott a kövön, ahogy elléptem tőle, hátam a falhoz

súrlódott, szédület tört rám, a pánik örvényébe kerültem. Közelségétől

pezsgő izgalom bizsergetett. Talán elpárolgott már a haragja, de akármi is ez az érzés benne, erősebb, mint korábban; erősebb, mint a fájdalom vagy a harag. Torkomban ragadt a Hátrébb! és a Ne!; megakadt a rémü-let és a vágy között. Liam ajka a nevemet formálta, de dobhártyámon csak a vér lüktetett.

Még egyszer, utoljára megpróbáltam elszakadni tőle, de áruló térdem összerogyott alattam. Szivárványszínű foltok remegtek a szemem előtt.

Ekkor megragadott, csakhogy már nem azért, hogy magához vonjon, hanem hogy el ne essek. Nem számított. Amint keze átfonta a dereka-mat, elsötétült a világ.

TIZENNYOLC SZEMEM MÉG csukva volt, de el tudtam képzelni, mi történhetett. Pu-

pillája összeszűkülhetett, aztán kitágult; nagyon sebezhető volt. Utasí-tásra várt.

Liam tudata színek és fények özöne volt. Egyik pillanatban egy fia-tal, szőke, overallos fiú mellett álltam; egy nő kezét fogta. Aztán egy régi autó első lökhárítóján egyensúlyozva figyeltem, ahogy egy kedves arcú, erős kezű férfi a motorra mutat. Láttam egy gyerek hátraránduló arcát, amit éppen orrba vertem; hallottam, hogy a körülöttünk álló fiúk elismerően kiáltanak fel. Dagi hosszú lábát láttam, ahogy a felső ágyról kalimpál lefelé, aztán ott álltam Black Betty előtt, néztem, amint Zu bemászik a hátsó ülésre; gyámoltalan és éhes. Aztán magamat láttam. Magamat, ahogy a napfény tükröződik sötét hajamon, és nevetek, csak nevetek a jobb első ülésben. Ilyen lehetek.

Nem. Nem. Nem! Nem akarom látni… Pofon vágtam. A hang felfele terjedt, visszhangzott a faágak között.

Fájdalom hasított a kezembe, gyorsan terjedt felfele karomon, mellka-som legközepéig. Valami mást is hallottam… reccsenést, mintha csirke kívánság-csontját törték volna ketté. Hirtelen hátráltam, mintha Liam akarna megütni. Tudatom egy része azt kívánta, bárcsak így lenne, mert

a fájdalom kizökkentene abból a kábult zavarból, ami ezután követke-zett.

Pánik rántotta görcsbe a testemet. Számtalan thurmondi tapasztalat-ból tudtam, hogy a kapcsolatok megszakításának az a legjobb módja, ha lassan, óvatosan csináljuk. Egyenként kell szétválasztani a két embert összekötő láthatatlan szálakat. Hát nem pontosan ez történt Sammel? Egy elhibázott érintés… és olyan erővel, olyan gyorsan kivonultam az elméjéből, hogy eltüntettem minden nyomomat.

Vagy mégsem? Mégsem így volt? Minél távolabb húzódtam Liamtől, annál jobban csökkent a fájda-

lom. – Ruby? Miért kell mindig ezt csinálnom? Miért nem tudok egyszer végre

uralkodni magamon? Liam csak nézett. Engem nézett, nem átnézett rajtam. Úgy tűnt, nagyon figyel, de elég-

gé össze van zavarodva. Tekintetem az arcán vöröslő foltra rebbent. Jól hallottam? A nevemen szólított? – Mi a fene történt? – Halkan, feszülten nevetett. – Mintha egy csatár

csapott volna meg. – Megbotlottam… Vajon mondhatom ezt? Az igazság már a nyelvem hegyén volt, már

majdnem kimondtam… de ha tudná, mit tettem vele az imént… – És én még lovagias akartam lenni meg ilyesmi, és elkaptalak! –

Felnevetett, a legközelebbi fába kapaszkodva feltápászkodott. – Tanul-tam belőle. Ha legközelebb megbotlasz, kicsim, akkor elesel, mert ko-molyan mondom… elég keményfejű vagy.

– Bocsáss meg – súgtam. – Olyan nagyon sajnálom… Liam már nem nevetett. – Zöld… Ugye tudod, hogy csak viccelek? Elég fura alaknak kell

lennie annak, akit az terít le, akit éppen el akar kapni. Azon kívül, hogy

néhány megalázó iskolai sportemléket idézett fel ez az incidens, jól va-gyok. Semmi bajom. Komolyan. Mi az?

Emlékszel egyáltalán, miről beszéltünk? – Ó! Szentséges ég! – Hirtelen észrevette, hogy még mindig a földön

vagyok. – Jól vagy? El sem tudom hinni, hogy meg sem kérdeztem… Nem esett bajod?

Nem fogadtam el a felém nyújtott kezet. Túl korai lett volna. – Jól vagyok. Azt hiszem, most vissza kéne mennünk. Le sem állítot-

tad Betty motorját. Hangom nyugodtnak tűnt, de teljesen kiüresedettnek éreztem maga-

mat. Egy pillanat alatt kiszáradt minden, apró cseppekként gyűlő, cser-mellyé formálódott reményem. – Arcán a nyom, de nem tudja. Sosem tudják.

Ez nem történhet meg még egyszer… ezúttal szerencsém volt, mert Liam még emlékszik rám, bár arra nem, hogy mit tettem. Ám semmi garancia nincs arra, hogy máskor is ilyen szerencsém lenne.

Többé nem érhetek hozzá. Ujj nem érhet karhoz, váll vállhoz. Nem foghatom meg többé a kezét, akármilyen nagy és meleg.

Ez önmagában elég ok, hogy megtaláljuk Szökött Kölyköt. Könyör-gök neki, hogy segítsen.

– Értem… értem – bólogatott, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy amikor újra rám nézett, homlokát ráncolta, és mellkasom fájón össze-szorult, amikor ellépett mellettem, és nem nyújtotta felém a kezét.

Elindultunk vissza, a parkoló felé; öt lépéssel előtte jártam, megke-rültük az épületet. Elhaladtunk az ivókutak előtt, a napvédő tető alatt álló ezüstszínű padok és asztalok között. Gyorsabban haladtam, szinte futva fordultam be a sarkon. Eszembe jutott, hogy Dagi és Zu talán ki-szálltak, és az automatákból próbálják kivarázsolni a megmaradt nas-solnivalót.

De nem Dagi várt az épület előtt, és nem is Zu. Sötét haj, sötét szem. Ez a férfi nem lehet több huszonöt évesnél;

jobb szeme alól heg húzódott egészen a haja tövéig, ami egy kis rózsa-szín bevágásban nem nőtt ki újra. Egyenként észleltem vonásait, kínos

lassúsággal. Figyeltem, ahogy arca eltorzul, keskeny orrát undorral rán-colja.

Liam rémülten kiáltotta a nevemet; lába mennydörgőn dobogott a betonon. Fuss! – akartam kiáltani neki. Mit csinálsz? Fuss! Menekülj! Éppen időben fordultam vissza, hogy szembenézzek a férfivel… a fej-vadásszal… gyűrött kék széldzseki… és megláttam, ahogy puska tusa az arcom felé lendül, és minden gondolatot kiüt koponyámból.

A fájdalom teljesen elvakított; fehéren villant szemhéjam alatt. A

földön feküdtem, de nem eszméletlenül. Amikor az a férfi megpróbált az ingemnél fogva felrángatni, lábamat lendítettem… hátulról rúgtam bokán. Elkaszáltam.

Hörögve nyekkent a földre, puskája egy közeli kőrakásnak csattant. Addig rúgtam, míg valami szilárdba nem ütközött a lábam. Tudtam, hogy ez még nem elég.

Próbáltam feltápászkodni, de a világ vadul himbálózott körülöttem, nem éreztem szilárd talajt a lábam alatt. Fejem lüktetett, és jobb sze-mem mellett valami forró és nedves ömlött lefelé. Vér. Ekkor éreztem az ízét olyan egyértelműen, ahogy a levegő mozgását érzékeltem, amit a férfi teste keltett, akit Liam egyetlen kézmozdulattal felemelt. Rongy-babaként hajította a piknikasztalok éles sarkai felé, ezzel teljesen kiütve a fejvadászt.

Zu, Dagi, Zu, Dagi, a két név cikázott gondolataimban. Homlokomhoz szorítottam a kezemet, oda, ahol a puskatus cikcak-

kos vonalban felsértette a bőrt. Nem tudom, mi történt ezután. Úgy éreztem, mintha néhány másod-

perc kiesne a tudatomból, ahogy mozdultunk. Azt hiszem, Liam egyszer segíteni próbált, hogy felálljak, de ügyetlen, lassú kézzel toltam el ma-gamtól.

Menekülj! – próbáltam mondani neki. – Tűnj el innen! – Ruby… Ruby! – szólongatott; próbálta magára vonni a figyelme-

met, mert nem látta, mi vár ránk.

Zu és Dagi a földön ült, Betty mellett. Kezük hátrabilincselve, ki-nyújtott lábuk sárga kötéllel szorosan összekötve. És föléjük Lady Jane magasodott.

Először láttam ilyen közelről… legalábbis elég közel voltam hozzá ahhoz, hogy lássam az anyajegyet az arcán, és azt is, hogy fekete kere-tes szemüvege alatt szeme beesett. Sötét, a nedvességtől begöndörödött haját átvetette a vállán, arcának kiálló csontjain a bőre még mindig úgy nézett ki, mintha feszesre húzták volna. Fekete blúza rendesen be volt tűrve farmernadrágjába, mindkét ruhadarabot a fekete öv tartotta a he-lyén. Észrevettem, hogy nadrágszíjáról több eszköz is lóg. Narancssárga azonosító, sokkoló, bilincsek…

– Helló, Liam Stewart – szólt a nő nyúlósan sima hangon. Mellettem Liam megvetette a lábát, és felemelte a kezét… azt hi-

szem azért, hogy leüsse. A nő rosszallón csettintett; kinyújtott bal karja felé pillantott. Követtem tekintetemmel pillantását. A pisztoly csöve Zu fejére mutatott.

– Lee… Dagi hangja természetellenesen magas volt, de Zu tekintete bénított

meg. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam. – Kezeket fel, Steward, kulcsold össze a fejed tetején! Most! – utasí-

totta a nő. – Gyere ide! Lassan! Különben nem tudom garantálni, hogy nem csúszik meg az ujjam – biccentett lefelé.

Pánik, gondoltam… a pánikgomb… Hol van? A hátizsákom valahol a jobb első ülés alatt volt. Ha meg tudnám sze-

rezni… Ha eljutnék az ajtóig… – Persze – Liam a földre köpött. – Na és, mennyi az árfolyamom

mostanság? Mennyit ment lejjebb, miután három hétbe telt, hogy uto-lérjen minket?

A nő mosolya lehervadt, aztán még több fogat villantva vigyorgott. – Még mindig szép summa. Kétszázötvenezer dollár, picinyem.

Büszke lehetsz rá. Először alig tízezret kaptam érted. Liam remegett a dühtől; annyira tombolt, hogy képtelen volt meg-

szólalni. Hallottam, hogy a torkán akadt a levegő.

Hirtelen megértettem, miért tudott olyan sokat erről a nőről… ő volt az, aki elkapta.

– El sem tudod képzelni, mennyire meglepődtem, amikor a neved megjelent a fejpénz adatbázisban… ráadásul milyen jutalommal! Úgy tűnik, elég nagy zűrbe keverted magadat, amióta legutóbb találkoztunk.

– Hát, igen – felelte Liam nyers, érdes hangon. – De picinyem, hogyan lehetsz olyan ostoba, hogy visszamenj arra a

helyre? Hát nem gondoltad, hogy ott foglak keresni? – szólt a nő és oldalra biccentett. – A barátaid a szabadulásért cserébe nagyon készsé-gesen felvilágosítottak, hogy hova mész és miért. A Prince-tónál van, ugye?

Fájdalmam félelembe csapott át. Ha megtalálja az East River tá-bort… Szentséges ég! El sem tudom képzelni, milyen következmé-nyekkel járna az!

Liam azonban minden jel szerint el tudta képzelni. Ujjpercei elfehé-redtek, olyan erővel nyomta kezét a fejéhez.

– Ha érted annyit kaphatok, képzelem, mennyit kaszálhatok egy egész tábornyi Pszí-kölyökért! Gondolom, eleget ahhoz, hogy végre legyen pénzem hazaköltözni. Szóval köszönöm. Fogalmad sincs, meny-nyibe kerül lepénzelni egy hivatalnokot, hogy szemet hunyjon, és áten-gedjen valakit a határon, aki fertőzött országból érkezik.

A következő másodpercnyi csend fülsüketítő volt; mert tudtam, hogy a következő pillanatban pontosan mit fog mondani.

– Ha mindenkit elenged, elvihet engem – mondta, még mindkét ke-zét a fején tartva. – Nem okozok gondot.

– Nem! – üvöltött Dagi. – Ne… A nő egy pillanatig sem gondolkodott az ajánlaton. – Azt hiszed, bármilyen szívességet teszek neked? Nem, Liam Ste-

wart, mindannyiótokat beviszlek; a kis barátnődet is… talán meg kéne nézned, hogy van, mielőtt alkudozni próbálsz.

Rám pillantott, látta, hogy vér csorog az arcomon. Próbáltam erőt venni magamon, nehogy elhomályosodjon a látásom, és nagyon apró lépéssel előreléptem.

– Nem tudom, honnan való vagy, te lány, de garantálom, hogy ahova kerülsz, az nem lesz kellemes hely.

Nem megyek vissza! Egyikünk sem megy vissza. Nem, amíg meg tudom akadályozni. – Gyere ide! – Engem nézett, de a fegyverét még Liamre fogta. –

Előbb a lány. Rád külön gondot fordítok. Lassan, óvatosan lépkedtem; meg sem hallottam, hogy Liam mély

levegőt vesz, a fülem zúgott. Előbb Dagira pillantottam, aztán Zúra, aztán az önelégült képű nőre. Mindenki engem nézett.

Mindenki tudni fogja. És azután senki nem lesz hajlandó szóba állni velem. – Fordulj meg! – mordult rám a nő. Szeme rebbent, arra a helyre né-

zett, a piknikasztalok közé, ahol társa még nem bukkant elő. Láttam, hogy figyelme lankadt, így kissé lazábban fogta a fegyvert. Úgy érez-tem, itt az alkalom.

Térdem lendült, a melle alatt érte a rúgás. A fegyver a földre esett; hallottam, hogy Liam két futólépést tesz felém, de én valahogy gyor-sabb voltam. A vér melegen, gyorsabban folyt az arcomon; államról csöpögött. A nő szeme tágra nyílt, amikor kezem a torkára szorult, és Betty ajtajának csaptam. Amikor a szemembe nézett, tudtam, hogy megvan. A szemem mögött sajduló fájdalomból tudtam.

Olyan könnyen hatoltam be a tudatába, ahogy a kés a vajba vág. Lát-tam, ahogy pupillája összehúzódik, aztán visszaáll rendes méretére, és úgy éreztem, mintha valaki szögesdróttal vette volna körül az agyamat, és minden pillanattal jobban szorítaná.

Szemem sarkából Dagi arcát láttam; pupillája tágra nyílt. Megpróbált felállni, de visszalöktem. Nem. Nem biztonságos. Még nem.

A nő rémülten körülnézett; és ekkor kezdődött a lüktetés a fülemben. Dam-damm, dam-damm, dam-damm dam-damm… Nem tudtam megál-lapítani, hogy az én szívem lüktet, vagy az övé.

– Add át neki a fegyvert – mondtam, és tekintetemmel arra a helyre mutattam, ahol Liam áll. Mivel a nő nem mozdult, a cselekvés gondo-latképét vetítettem tudatának gomolygó fekete alakjai közé. Képtelen

voltam Liamre nézni, nem láttam az arckifejezését, amikor a nő a fekete fegyvert kinyújtott kezébe adta.

– Figyelj rám nagyon jól – mondtam neki. A vér fémes ízét éreztem a számban. – Most megfordulsz, és visszasétálsz az autópályán. Be-mész… abba az erdőbe, és addig gyalogolsz, míg eltelik egy óra… az-tán leülsz az erdő közepén, és nem mozdulsz. Nem eszel… nem al-szol… nem iszol, bármennyire is kívánnád. Nem moccansz.

Ezt beleképzelni a tudatába, beleültetni a gondolatot, hogy pontosan ezt tegye, már nehezebb volt. Nem azért, mert enyhült volna rajta a fo-gásom, hanem azért, mert a saját tudatomat nehéz volt kordában tarta-nom. Csak el ne ájuljak!

Meg tudod csinálni, biztattam magamat. Nem számít, hogy soha senki nem tanított erre; az sem, hogy sosem gyakoroltam. Ösztönösen csináltam. Mintha mindig is tudtam volna.

Behunytam a szememet, és belenéztem a szeme mögött kavargó em-lékekbe. Autópályán vezettem, egyik kezem a kormánykeréken, a má-sikkal a közeli autóspihenőre mutattam. Kicsit távolabb állítottam le a kocsit, félig eltakarták a fák, és elindultam a parkolóban álló egyetlen autó, egy fekete furgon felé. Ennél az emléknél maradtam; beszívtam az eső és a fű illatát, éreztem a könnyű szellőt, amíg a társa el nem érte a furgont; csőre töltött fegyverrel a kezében.

Kitöröltem ezt az emléket a tudatából; a parkolóban álló Black Betty helyére a semmit képzeltem. Visszakövettem az emlékek vonalát a Walmartban bujkáló fiúkig, egészen addig, hogy elmondták neki East River titkát. Az emlékképek fényfoltokként tűntek el; ahogy az eső-cseppek tűnnek el a gyorsan haladó autó üvegén.

– Mostantól pedig… nem emlékszel semmire ezek közül az emlékek közül. Nem emlékszel ránk. Egyikünkre sem.

– Nem emlékszem semmire… – ismételte, mint valami papagáj, mintha ez éppen akkor jutott volna eszébe.

Elengedtem a nyakát, de az én fájdalmam nem múlt el. Tekintete kissé tisztult. A fájdalom még mindig ott volt. A nő élesen sarkon for-dult, elindult az elhagyatott autópálya felé.

A fájdalom még mindig nem múlt el. Sőt, sokkal rosszabb lett. Verejtékpatak indult tarkómtól, gerincemen

csorgott végig. Csurom víz voltam. Hajam az arcomhoz tapadt. Ingem mintha a második réteg bőröm lett volna, úgy rám ragadt. Leguggoltam. Ha elájulok, jobb, ha közelebb vagyok a földhöz.

Istenem, nem akarok elájulni! Ne ájulj el! Ne. Ájulj. El. … Hallottam, hogy Liam mond valamit. Lábát láttam meg és elhajol-

tam. – Ne… – szólaltam meg. Ne érints meg! Most ne! És furcsa volt, mert mielőtt becsuktam a szememet, az utolsó kép

nem a régi aszfalt volt, nem is az ég és nem a saját tükörképem Betty karosszériáján. Hanem az én emlékem. Néhány nappal korábbi emlék, amikor Liam vezetés közben teli torokból énekelte a Derek and the Dominos slágerét. Layla; ez volt a dal címe, és Liam olyan hamisan kornyikált, hogy még Dagit is megnevettette. Zu ült mellette, a zene ritmusára ringatózott, egész teste az elektromos gitár hangjával rázkó-dott. És akkor olyan könnyű volt nevetni, és úgy tenni, mintha, akár csak egy pillanatra is, de minden rendben lenne, és egy csapat lennénk. Hogy hozzájuk tartozom.

Mert nem tudták… egyikük sem tudta, most pedig tudják, és ezzel vége… Most már mindennek vége, és soha nem lesz olyan, mint volt.

Bárcsak a pánikgombot szereztem volna meg! Bárcsak jönne Cate, és elvinne tőlük, vissza azokhoz az emberekhez, akik éppen azért fo-gadnának be, mert ilyen szörnyeteg vagyok.

TIZENKILENC NEM SOKKAL a tizedik születésnapom előtt a legcsodálatosabbnak

azt tartottam ebben a számban, hogy kétjegyű volt. Nem igazán volt születésnapi hangulat. Vacsoránál a szüleim nem foglalkoztak velem, én pedig borsószemeket tologattam a tányéromon; próbáltam valahogy kizárni a tudatomból, hogy nem beszélnek – egymással sem és velem sem. Anya szeme vörös volt, és a távolba révedt; egy fél órával koráb-ban veszekedtek. Mert anya megpróbált gyerekeket hívni, hogy megle-petés szülinapi partit csináljon nekem, de apa arra kényszerítette, hogy mindenkit hívjon fel, és mondja le a mulatságot. Azt mondta, nem al-kalmas a helyzet az ünneplésre, és mivel a mi háztömbünkben én vol-tam az utolsó gyerek, kegyetlenség lenne a szomszédainkkal szemben, ha kiakasztanánk a születésnapi színes szalagokat és lufikat. Az emelet-ről mindent hallottam; a lépcsőnél ücsörögtem. Amúgy sem voltam nagyon oda a születésnapi partiért, hiszen nem maradt senki, akit szíve-sen meghívtam volna. Az volt a fontos, hogy tízéves lettem, és hirtelen idős… illetve hamarosan idős leszek. Úgy fogok kinézni, mint a lányok a magazinokban, kénytelen leszek nagylányos ruhában járni és magas sarkú cipőben, és sminkelnem kell magamat, és… középiskolában ta-nulni.

– Tíz év múlva éppen húszéves leszek. Nem tudom, miért mondtam ezt hangosan. Csak olyan elemi erejű

felismerés volt, hogy úgy éreztem, meg kell osztanom a szüleimmel.

A csend, ami ez után következett, tényleg fájt. Anya kihúzta magát, szalvétáját a szájához szorította. Egy pillanatig azt hittem, feláll és ki-megy, de apa megfogta a kezét, mintha lehorgonyozta volna.

Apa előbb megrágta és lenyelte a grillcsirkefalatot, aztán rám mo-solygott, de remegett a szája széle. Lehajolt, azonos árnyalatú zöld sze-münk egy vonalba került.

– Pontosan, Méhecském! És tíz évvel azután hány éves leszel? – Harminc – feleltem. – Te pedig ötvenkettő. Felnevetett. – Pontosan. Fél lábbal a… A sírban – súgta a tudatom. – Fél lábbal a sírban. Apa rájött, hogy

hibát követett el, mielőtt a szó elhagyta ajkát, de nem számított. Mind-hárman tudtuk, mire gondol.

A sírban. Tudtam, mi a halál. Tudtam, mi történik az emberrel a halál után. Az

iskolánkba különleges vendégeket hívtak; beszélhettünk olyan embe-rekkel, akik visszatértek a halálból. A mi osztályunkban Miss Finch két héttel karácsony előtt tartott beszámolót. Élénkrózsaszín garbó volt rajta és a fél arcát betakaró szemüveg. Mindent a fehér táblára írt vastag, alkoholos filccel, csupa nagybetűvel.

A HALÁL NEM ÁLOM. MINDENKIVEL MEGTÖRTÉNIK.

BÁRMIKOR BEKÖVETKEZHET. NINCS VISSZATÉRÉS. Elmagyarázta, hogy amikor az ember meghal, nem lélegzik többé.

Nem kell ennie, nem beszél, nem tud gondolkodni, és nem hiányzunk neki, ahogy ő nekünk. Nem ébred fel soha többé. További példákat is mondott, mintha úgy gondolta volna, hogy túl buták vagy túl kicsik vagyunk, hogy megértsük… mintha az a hat osztálytársunk, akik már nincsenek velünk, nem ültek volna ott, és nem látták volna, hogy Grace-t elhagyja az élet. A halott macska nem dorombol, a halott kutya nem játszik. Az elhervadt virág – mutatott Miss Finch a tanári asztalon a

vázában lévő száraz virágból álló csokorra – nem nő és nem virágzik többé. Órákig sorolta. És végig azt kérdezte: Értitek? De bármilyen sok kérdésre válaszolt, arra az egyetlenre nem, amire tudni akartam a vá-laszt.

– Milyen érzés? Apa élesen felnézett. – Mi milyen érzés? Lenéztem a tányéromba. – Meghalni. Érzi az ember? Tudom, hogy nem mindenkinek ugyano-

lyan, és egyszer csak nem lélegzünk és megáll a szívünk, de milyen érzés?

– Ruby! Hallottam anyám hangjában a rémületet. – Nem baj, ha fáj – mondtam. – De az ember még a testében van,

amikor leállnak a dolgok? Tudja az ember, hogy meghalt? – Ruby! Apa bozontos szemöldöke ráncba rándult, válla elernyedt. – Nos… – Ne merészeld! – szólt anya, szabad kezével apa nagy kezét próbál-

ta lefejteni remegő ujjairól. – Jacob, ne merészeld! Kezemet az asztal alatt összekulcsolva tartottam, és próbáltam nem

nézni anya arcát, ahogy mélyvörösről falfehérre sápadt. – Senki… – szólalt meg apa. – Azt senki nem tudja, kicsim. Nem tu-

dok erre válaszolni. Mindenki csak akkor tudja meg, amikor eljön az ideje. Azt hiszem, valószínűleg attól függ…

– Hagyd abba! – szólt anya, másik kezével az asztalra csapva. Tá-nyérok, poharak csörrentek az ütés erejétől. – Menj a szobádba!

– Nyugodj meg! – szólt rá apa komoly hangon. – Erről fontos be-szélni.

– Nem az! Abszolút nem az! Hogy merészeled? Először lemondatod velem a partit, és amikor azt mondtam, hogy…

Apa szorításával küszködött. Tátott szájjal néztem, ahogy felemeli vizespoharát, és apám feje felé hajítja. Apa elhajolva felemelte a kezét

az asztalról, csak annyira, hogy anyám kiszabadította magát, és felállt. Széke egy pillanattal az után borult a földre, hogy a pohár összetört a falon, apám feje mögött.

Sikítottam. Nem akartam, de kicsúszott a számon. Anya odalépett hozzám, megragadta a könyökömet, felrángatott az asztaltól. Kis híján a térítőt is felrángatta velem.

– Hagyd abba! – apám hangját hallottam. – Hagyd már abba! Be-szélnünk kell vele erről! Az orvosok azt mondták, hogy fel kell készíte-nünk rá!

– Ez fáj! – sikerült kinyögnöm. Anya a hangomtól összerezzent; lenézett és látta, hogy körme a ka-

romba mélyedt. – Ó, Istenem…! – mondta, de én akkor már a folyosón voltam, és rohantam fel a lépcsőn. Becsaptam és bezártam magam mö-gött a hálószobám ajtaját, kizártam a szüleim veszekedésének hangjait.

Bebújtam a nehéz, lila takaró alá, levertem a gondosan sorba állított plüssállatokat. Nem vetettem le az iskolai ruhámat, nem kapcsoltam le a villanyt, amíg nem voltam biztos abban, hogy már a konyhában vannak, tőlem távol.

Egy óra múlva, amikor még mindig a takaró alatt bújtam, és a meleg levegőt lélegeztem, a tízévessé válás másik fontos elemére gondoltam.

Grace tíz éves volt. Frankie, Peter, Mario és Ramona is. Az osztá-lyom fele; az a fele, amelyik a karácsonyi szünet után már nem jött vissza.

Az IAAN jellegzetesen tízéves korban jelenik meg. Véletlenül hallot-tam egyszer a hírolvasó hangját, de a tünetek nyolc és tizennégy év kö-zött bármikor megjelenhetnek.

Kinyújtottam a lábamat, kezemet testem mellé simítottam. Visszafoj-tott lélegzettel becsuktam a szememet, igyekeztem teljesen mozdulatla-nul feküdni.

Halott. Miss Finch korábban működő funkciók megszűnésének soro-zataként írta le a halált. Már nem lélegzik. Nem mozdul. Megáll a szív. Nem álom. Úgy éreztem, hogy ez mégsem lehet ilyen egyszerű.

– Amikor egy szerettünk meghal, nem kel fel többet – mondta Miss Finch. – A halálból nincs visszatérés, nem lehet „visszacsinálni”, meg nem történtté tenni. Lehet, hogy azt kívánjátok, bárcsak visszajönnének, de fontos megértenetek, hogy ez nem lehetséges, és nem fognak vissza-térni hozzátok.

Könny csurrant le arcomon, fülembe, hajamba csöpögött. Oldalra fordultam, fejem fölé gyűrtem a párnát, próbáltam kizárni a lenti vesze-kedés zaját. Vajon feljönnek a szobámba, és itt üvöltöznek velem? Egy-szer vagy kétszer is hallottam nehéz lépteket a lépcsőn, de akkor apa hangja lebegett fel hozzám; szörnyű, dübörgő hang, és olyan szavakat kiáltozott, amelyek egyáltalán nem tetszettek, és nem is értettem őket. Anyának olyan hangja volt, mintha az életére törnének.

Felhúztam a lábamat, arcomat térdemre hajtottam. Két belégzés után szerencsés esetben egyszer ki tudtam fújni a levegőt. Szívem sokáig, talán órákig félrevert. Csak egyszer dugtam ki a fejemet a párna alól, hogy megnézzem, bezártam-e az ajtót. Ha bezártam, és megpróbálnak benyitni, csak még dühösebbek lesznek, de nem érdekelt.

Egyszerre könnyűnek és iszonyú nehéznek éreztem a fejemet, de a legrosszabb az volt az egészben, hogy lüktetett az agyamban valami. A dummm-dumm-dummm tarkótájon dübörgött, mintha valami belülről kopogott volna a koponyámon, mintha ki akarna szabadulni.

– Hagyd abba! – súgtam, erősen behunyva szememet a fájdalom el-len. Kezem olyan erősen remegett, hogy képtelen voltam a fülemen tartani. – Kérlek, kérlek, hagyd abba!

Órákkal később, amikor levitt a lábam a földszintre, a szüleimet sötét hálószobájukban találtam. Mélyen aludtak. Ott álltam a nyitott ajtón beáramló ezüstös holdfényben, és vártam, hogy felébredjenek. Arra gondoltam, bemászom közéjük, ahogy régen, befurakszom arra a kis helyre közöttük, mert tudtam, hogy ott meleg van és biztonság. De apa azt mondta, már túl nagy vagyok, hogy ilyen ostobaságokat tegyek.

Így inkább az ágy oldalához léptem, ott, ahol anya volt, és jóéjsza-kát-puszit adtam neki. Arca csúszós volt a rozmaringillatú krémtől, érintése hűvös és sima. Abban a pillanatban, ahogy ajkamat a bőréhez

érintettem, hátrahőköltem; szemhéjam mögött fehér villanást észleltem. Egy furcsa pillanatig saját arcom képe jelent meg, hosszú gondolatsor-ban villant többször, aztán eltűnt, mint amikor fénykép merül sötét víz-be. Az emlékjelek megzavarása okozhatta azt a furcsa érzést; mintha áramütés ért volna; a rándulás egészen az agyamig hatolt, egy pillanatig csak fehér villanást éreztem.

Anyám nyilván nem érezte, mert nem ébredt fel. Apa sem, amikor vele is ugyanez történt.

A lépcsőn felfelé menet úgy tűnt el a szorító érzés a mellkasomból, ahogy a takarómat a padlóra rúgtam. A hasogató fejfájás is enyhült; olyan érzés volt, mintha kifogytak volna az energiatartalékaim. Be kel-lett hunynom a szememet, hogy ne lássam: a szobám reng és ring a sö-tétben.

Aztán reggel lett. Pontosan hétkor megszólalt az ébresztés, a rádió; Elton John Goodbye Yellow Brick Road zenéje. Viszlát, sárga köves út. Emlékszem, hirtelen nagyon meglepetten ültem fel az ágyban. Arcomat, mellkasomat tapogattam. A szoba természetellenesen világosnak tűnt ahhoz képest, hogy kora reggel volt, a függönyök behúzva, és pár per-cen belül a kínzó fejfájás visszatért.

Kikászálódtam az ágyból, a padlóra kuporodtam, gyomrom forgott. Megvártam, amíg eltűnnek a szemem elől a lebegő fekete foltok, és nyelni próbáltam, hogy könnyítsék kiszáradt torkomon. Ismertem ezt az érzést… tudtam, mit jelent, hogy zsigereim görcsbe rándulnak. Beteg vagyok. Beteg. A születésnapomon.

Feltápászkodtam, átöltöztem; batmanes pizsamámat vettem fel az aj-tó felé menet. Anya még dühösebb lenne rám, ha látná, hogy nappali ruhában aludtam; gyűrött volt és verejtékben ázott, bár a hálószobám ablakánál megült a hideg. Lehet, hogy megbánta, ami az éjjel történt, és megengedi, hogy otthon maradjak, így fejezi ki, mennyire sajnálja, ami tegnap este történt.

A lépcső felénél már láttam, mi történt a nappaliban. A lépcsőfordu-lóból olyan volt, mintha egy állathorda jutott volna be, mintha vadak dúlták volna fel a helyiséget. Párnák szanaszét dobálva, székek felborít-

va, az összetört kis asztalon lévő összes üveg gyertyatartó törött. A kandallópárkányra állított fényképek a földön, képpel lefelé; ugyanez történt az iskolai portrékkal is, amiket anya akasztott a kanapé mögötti falra. És a könyvek… tucatnyi könyv. Anya dühében ledobált a polcról minden könyvet. Szanaszét voltak, különféle színűek; mint a szivár-ványcukor.

De bármennyire is félelmetes volt a nappali, csak akkor tört rám a hányinger, amikor a legalsó lépcsőfokra értem, és nem palacsinta illatát éreztem, hanem szalonna szagát.

Nem sok hagyományt tartottunk a családban, de a kevés között azt igen, hogy születésnapokon csokis palacsinta van reggelire, és ezt a legkevésbé szoktuk elfelejteni. Az utóbbi három évben elfelejtettek ki-tenni tejet és csokit a Mikulásnak, és valahogy elfeledkeztek arról a hallgatólagos megegyezésről, hogy a július negyediki hétvégén kem-pingezni megyünk, sőt, időnként Szent Patrik napját is elfelejtettük megünnepelni. De a szülinapi palacsintát?

Lehet, hogy anya annyira dühös rám, hogy most ezért nem süt ne-kem. Lehet, hogy meggyűlölt azok után, amiket tegnap este mondtam.

Anya háttal állt nekem, amikor beléptem a konyhába; eltakartam a szememet a mosogató fölötti ablakon beáramló éles napfény elől. Tar-kóján kontyba fogott kócos haja vörös házi köntösének gallérjára ért. Nekem is volt ilyen; apa egy hónapja, karácsonyra vette nekünk.

– Rubinpirosat az én Rubymnak – mondta. Anya dudorászott, egyik kezével a piruló szalonnát forgatta meg, a

másikkal összehajtott újságot tartott. Nem ismertem fel, mit dúdolt, de vidám, élénk dal volt, és egy pillanatra tényleg azt hittem, a csillagok állása kedvezett nekem. Túltette magát a tegnap éjszakán. Megengedi, hogy itthon maradjak. Hónapokig a legkisebb dolgon is felkapta a vizet, akármitől ideges lett, de most végre újra boldog.

– Anya! – szólítottam. Aztán hangosabban. – Anya!! Olyan gyorsan fordult hátra, hogy lesodorta a serpenyőt a lángról és

kis híján a gázrózsára ejtette a zöldpaprikát. Láttam, hogy hátranyúl, és a gombokkal babrál egészen addig, míg el nem múlt a gázszag.

– Anya, nem érzem jól magamat. Itthon maradhatnék ma? Semmi válasz. Egy rezzenés se. Láttam, hogy mozog a szája, de csak

akkor jött ki hang a torkán, amikor már leültem az asztalhoz. – Te… hogyan… hogyan jutottál be ide? – Nagyon fáj a fejem és a hasam – mondtam, az asztalra könyökölve.

Tudtam, nagyon utálja, ha nyafogok, de nem gondoltam volna, hogy annyira utálja, hogy gyorsan odalép hozzám, és a karomnál fogva fel-rángat.

– Azt kérdeztem, hogyan jutottál be ide, ifjú hölgy! Hogy hívnak? – Valahogy egészen furcsa volt a hangja. – Hol laksz?

Minél tovább késlekedtem a válasszal, annál szorosabban fogta a ka-romat. Ez nyilván valami vicc. Vajon ő is beteg? Néha a megfázásra szedett gyógyszerek furcsa dolgokat tettek vele.

De furcsa, mulatságos dolgokat. Nem félelmeteseket. – Megmondanád a nevedet? – kérdezte sürgetőn. – Aúúúú! – kiáltottam fel, és elrántottam a karomat. – Anya, mi baj? Felrángatott az asztaltól, kényszerített, hogy felálljak. – Hol vannak a szüleid? Hogyan jutottál be ebbe a házba? Valami összerándult bennem, megfeszült, kis híján elszakadt. – Anya! Anyuci! Miért…? – Hagyd abba! – mordult rám. – Ne nevezz így! – Na de mit…? – Azt hiszem, valami mást is akartam mondani, de a

garázsba vezető ajtóhoz rángatott. Lábam megcsúszott a fapadlón, bő-röm felhorzsolódott. – Mi… Mi bajod? – kiáltottam. Próbáltam kiszakí-tani magamat a szorításból, de rám sem nézett. Egészen addig, míg a garázsajtóhoz nem értünk; akkor háttal az ajtólapnak nyomott.

– Nézz a szemembe! Megoldhatjuk ezt egyszerűen és bonyolultan is. Tudom, hogy össze vagy zavarodva, de azt határozottan kijelenthetem, hogy nem vagyok az anyád! Fogalmam sincs, hogyan jutottál be a ház-ba, és igazából nem hiszem, hogy tudni akarnám…

– Itt lakom! Itt lakom veletek! Ruby vagyok! Amikor megint rám nézett, nem láttam benne egyetlen jellegzetes

vonást sem, amitől Anya az anyám volt. A szeme körüli mosolyráncok

nem jelentek meg, álla megfeszült attól, amit mondani akart. Rám né-zett, de nem engem látott. Nem voltam láthatatlan, de nem voltam Ruby.

– Anya! – Sírva fakadtam. – Kérlek, bocsáss meg! Nem akartam rossz lenni! Sajnálom! Annyira sajnálom! Kérlek! Megígérem, hogy jó leszek… Elmegyek ma iskolába, és nem leszek beteg, és rendet csiná-lok a szobámban. Csak tudd, hogy nagyon sajnálom! Kérlek!

Egyik kezét a vállamra tette, a másikkal a kilincset fogta. – A férjem rendőr. Ő segít neked hazajutni. Várj itt, és ne nyúlj

semmihez! Ekkor kinyílt az ajtó, és anyám kilökött a fagyos januári reggelbe. A

piszkos, olajfoltos beton felé tántorodtam; még időben sikerült legug-golnom, mielőtt anyám kocsijának dőltem volna. Hallottam, hogy az ajtó becsukódik mögöttem és kattan a zár. Hallottam azt is, hogy apa nevét kiáltotta; olyan tisztán hallottam, mint a sötét garázs előtt a bok-rokon éneklő madarakat.

Fel sem kapcsolta nekem a villanyt. Négykézlábra emelkedtem; nem érdekelt, hogy csupasz bőrömet

égeti a hideg. Az ajtó felé vettem az irányt; addig kerestem, míg megta-láltam. Próbáltam rázni a kilincset; rángattam, és arra gondoltam, azt reméltem, hogy ez biztosan valami nagy születésnapi meglepetés, és mire visszajutok a házba, egy egész tál palacsinta lesz az asztalon. Apa átadja az ajándékokat, és úgy teszünk, mintha a tegnap esti veszekedés meg sem történt volna, mintha semmi nyoma nem lenne a nappaliban.

Az ajtó be volt zárva. – Bocsáss meg! – sikítottam, dörömbölve. – Anya! Sajnálom! Bo-

csáss meg! Kérlek! A következő pillanatban megjelent az ajtóban apa; köpcös alakja szi-

luettként látszott a házból áradó fényben. Válla fölött láttam anya élénkvörös arcát; megfordult, intett anyának, hogy menjen el, aztán felkapcsolta a villanyt.

– Apa! – Átöleltem a derekát. Nem rázott le, de csak megpaskolta a hátamat.

– Biztonságban vagy – mondta megszokott lágy, dörmögő hangján. – Apa! Valami nincs rendben anyával – hebegtem. Könnyek égették ar-comat. – Nem akartam rossz lenni! Csinálj vele valamit, kérlek, hogy olyan legyen, mint régen! Mert… mert…

– Tudom. Hiszek neked. Azzal óvatosan lefejtette karomat egyenruhájáról, és intett, hogy ül-

jünk le, és ott ültünk a lépcsőn, anyám vörösesbarna kocsijával szem-ben. Apám a zsebében keresgélt valamit és hallgatta, ahogy elmondtam neki mindent, ami a konyhában történt, attól kezdve, hogy beléptem. Kis jegyzetfüzetet húzott elő a zsebéből.

– Apa! – próbálkoztam újra, de a szavamba vágott, kezét közénk tet-te. Megértettem. Ne érjek hozzá. Láttam már tőle ezt a mozdulatot, a Vidd el a gyerekedet a munkahelyedre napon. Abból, ahogy beszélt, abból, hogy nem engedte, hogy hozzáérjenek… láttam, ahogy egy má-sik gyerekkel ugyanezt csinálja… csakhogy annak a gyereknek, akit akkor meghallgatott, monokli volt a szeme körül, és betört az orra. Az a gyerek idegen volt neki.

Minden reményem ezer apró darabra hullt. – A szüleid azt mondták neked, hogy rossz voltál? – kérdezte, ami-

kor közbe tudott szólni. – Azért mentél el otthonról, mert attól tartottál, hogy bántani fognak?

Feltápászkodtam a lépcsőről. Ez az otthonom! – akartam üvölteni. – Ti vagytok a szüleim! Torkom azonban mintha nagyon szorosan össze-záródott volna.

– Nekem elmondhatod – szólt nagyon kedvesen. – Nem hagyom, hogy bárki bántson téged. Csak mondd meg a nevedet, aztán elmehe-tünk a kapitányságra, és telefonálunk, ahova kell…

Nem tudnám megmondani, hogy mindabból, amit mondott, mi okoz-ta, hogy úgy kiborultam, de mielőtt meggondolhattam volna magamat, ököllel kezdtem püfölni, mintha azzal észre téríthetném.

– A te kölyköd vagyok! – sikítottam. – Én vagyok Ruby! – Nyugodj meg, Ruby! – mondta, azzal elkapta a csuklómat. – Min-

den rendben lesz. Beszólok a kapitányságra, és már indulhatunk is!

– Nem! – sikítottam. – Ne! Eltolt magától, aztán felállt, elindult vissza, az ajtó felé. Körmömet a

keze fejébe mélyesztettem, és hallottam, hogy felmordul a fájdalomtól. Nem is nézett vissza. Becsukta maga mögött az ajtót.

Egyedül álltam a garázsban, alig tízlépésnyire új, kék biciklimtől. A sátortól, amiben sokszor aludtunk, ha kempingezni mentünk, a szánkó-tól, amivel egyszer majdnem eltörtem a karomat. A garázsban, a házban az én életem darabjai voltak, de anya és apa… ezt nem fogta fel. Nem látták maguk előtt a darabokból összeállt kész kirakóst.

De nyilván meglátták a fényképemet a nappaliban, vagy felmentek a rendetlen szobámba.

– …az a Ruby nem az én gyerekem! – hallottam a falon túlról. Anya üvöltött. Nagyival beszélt, nyilván. Nagyi majd helyre teszi. – Nekem nincs gyerekem! Nem az enyém… Már hívtam őket! Ne…Hagyd abba! Nem őrültem meg!

El kellett bújnom. Nem hagyhattam, hogy apám a rendőrkapitány-ságra vigyen, de nem hívhattam fel a segélyhívót sem, hogy segítséget kérjek nekik. Talán ha meghúzom magamat, ha kivárok, lenyugszanak maguktól. A garázs másik oldalára, a tárolódobozok felé vettem az irányt; átpréselődtem anya kocsija előtt. Egy, talán két lépés lett volna hátra, akkor bevettem volna magamat az egyik nagy dobozba, elbújtam volna a takarók alatt. De ekkor felnyílt a garázsajtó.

Nem egészen, csak annyira, hogy láttam a havat a behajtón, és láttam a füvet is és egy sötét egyenruha nadrágját. Hunyorogtam, kezemet a szemem elé kaptam, mert elvakított a fehér fény; mintha fehérség árasz-totta volna el a látásomat. Fejem lüktetni kezdett; ezerszer rosszabb volt, mint korábban.

A sötét egyenruhás férfi letérdelt a hóban. Szemét sötét napszem-üveg takarta el. Nem láttam korábban, persze nem ismertem apa minden kollégáját. Ez a férfi idősebbnek látszott. Keményebb, határozottabb. Tudom már, ezt gondoltam róla akkor.

Intett, hogy lépjek közelebb hozzá, és azt mondta: – Azért jöttünk, hogy segítsünk. Kérlek, gyere ki!

Egy tétova lépést tettem felé, aztán még egyet. Ez az ember rendőr-tiszt, biztattam magamat; anya és apa beteg, segítségre van szükségük. Minél közelebb értem, annál sötétebbnek tűnt a tengerészkék egyenru-ha; mintha eső áztatta volna.

– A szüleim… Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. – Gyere ki, édesem! Most már biztonságban vagy. Mezítelen talpam a hóban horzsolódott, a férfi a csuklója köré teker-

te a hajamat, úgy húzott… Csak akkor jöttem rá, hogy az egyenruhája fekete.

Amikor végre magamhoz tértem az alkonyatban, és éreztem a

műcitromillatot, és a hátsó ülést, tudtam, hogy Betty belsejében vagyok. A furgon motorja nem járt, nem haladt az út alattunk, de a slussz-

kulcs a helyén volt, a rádió bekapcsolva. Bob Dylan súgta a Forever Young első sorait.

A zene hirtelen leállt, a DJ zaklatott hangja szólalt meg: „…elnézést, nem akartam.” Ideges, szaggatott nevetést hallatott.

„Persze. Örökké fiatalnak maradni. Aha. Nem tudom, miért hozta fel ezt a rendszer, nem volt rajta a listán. Hát… szóval… legyen újra a zenéé az éter. A következőt Bill kérte Suffolkból. Az Animals száma, a We Gotta Get Out of This Place következik.”

Kinyitottam a szememet, próbáltam felülni, de nem sikerült. Olyan brutális fájdalommal lüktetett a fejem, hogy össze kellett szorítanom a számat a hányinger ellen. Jó öt perc telhetett el, mire elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy megmozdítsam a kezemet, és megérintsem a fájdalom epicentrumát homlokom jobb oldalán. Ujjaim barázdált, duz-zadt bőrhöz értek; a seb széleit valaki összevarrta.

Dagi. Jobb karomat magam elé húztam. Ernyedt volt, használhatatlan és

zsibbadt, míg a vér el nem kezdett rendesen keringeni benne. Aztán mintha millió tűvel szurkálták volna. De a fájdalom jó. Kizökkentett tunya álmomból.

És nem hagyta, hogy felejtsek. El kéne mennem innen. El kéne mennem, mielőtt visszaérnek. A

gondolat, hogy még találkozzak velük, a szemükbe nézzek, heveny rosszullétet hozott rám.

Tudják. Tudják. Ekkor sírva fakadtam. Nem voltam büszke erre, de tudtam, hogy

képtelen vagyok ezen újra keresztülmenni, és épségben kijönni belőle. Lépteket hallottam odakintről. – …túl veszélyes – mondta Dagi. – Ki kell találnunk valamit, hogyan

szabadulhatnánk meg tőle. – Erről most nem akarok beszélni – felelte Liam. Az egyik biztonsági övbe kapaszkodva sikerült ülő helyzetbe hú-

zódzkodnom. A tolóajtó teljesen el volt húzva, jól láttam, ahogy Dagi és Liam különböző alakú kövekkel körberakott kisebb tábortűz mellett áll. Az égbolt éppen éjszakaira sötétedett.

– És mikor leszel hajlandó beszélni róla? Sohanapján? Úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna?

– Zu nemsokára visszaér. – Remek! – kiáltott Dagi. – Remek! Ez az ő döntése is… Ez min-

dannyiunk döntése, nem csak a tiéd! Liam arca olyan vörös volt, amilyennek még sosem láttam. – Mi a fenét kéne tennünk vele? Egyszerűen hagyjuk itt? Igen, gondoltam. Pontosan ezt kéne tennetek. Éppen át akartam

mászni a középső ülésen, hogy ezt megmondjam nekik, amikor Dagi előrelendült, hozzá sem ért Liamhez, úgy teremtette földhöz. A hátára nyekkent. Nem vesztette el a nyugalmát; összeszorította a száját, fel-emelte a kezét, és szó szerint kihúzta a talajt barátja lába alól. Dagi éles szisszenéssel huppant le; annyira megdöbbent, hogy mozdulatlanul fe-küdt ott.

Liam is a földön maradt, öklét szeméhez szorította. – Miért csinálod ezt velünk? – kiáltott Dagi. – Azt akarod, hogy el-

kapjanak?

– Tudom, tudom… Ez az én hibám. Óvatosabbnak kellett volna len-nem.

– Miért nem mondtad el ezt nekem? – folytatta Dagi. – Te egész idő alatt tudtad? Miért hazudtál? Egyáltalán haza akarsz te jutni, vagy…?

– Charles! – kiáltottam. Neve rekedtesen hagyta el torkomat. Szerin-tem nem is hasonlított megszokott hangomhoz, de a fiúk rögtön felis-mertek. Dagi arca mintha kissé vesztett volna a színéből, ahogy hátra-fordult, és rám nézett. A furgon napmeleg karosszériájának támaszkod-va álltam. Liam feltápászkodott a földtől.

– Elmegyek. Szóval nem kell többé veszekednetek, oké? Sajnálom, hogy hazudtam nektek. Tudom, hogy már korábban el kellett volna mennem, de segíteni akartam nektek hazajutni, mert ti is segítettetek nekem, és sajnálom… nagyon sajnálom…

– Ruby – szólalt meg Dagi aztán hangosabban megismételte a neve-met: – Ruby! Ó, az ég szerelmére! Black Bettyről beszélünk, nem a nyavalyás Narancs személyedről!

Megdermedtem. – De én… én azt hittem… Megértem, ha itt akarnátok hagyni… – Mi van? – Liam rémültnek látszott. – Bekapcsolva hagytuk a rádi-

ót, hogy ha felébredsz, ne gondold, hogy itt hagytunk. Szentséges ég! Ettől még jobban eleredt a könnyem. Amikor a lányok sírnak, kevés dolog van, ami haszontalanabb a kör-

nyezetükben, mint egy fiú. Két fiú jelenléte pedig azt jelentette, hogy nem rám néztek, hanem tehetetlenül egymást bámulták. Dagi és Liam csak álltak, furcsán feszengve, majd egy idő után Lee keze megmozdult, és megpaskolta a fejemet, ahogy kutyát simogatna.

– Azt hitted, azért akarunk megszabadulni tőled, mert nem Zöld vagy? – kérdezte Liam; hangján hallatszott, hogy mondandóját elég nehezen tudta kiötölni. – Szóval nem repesek az örömtől, hogy nem bíztál bennünk annyira, hogy elmondd nekünk az igazat, de ez a te tit-kod volt.

– Bízom bennetek. Tényleg – szabadkoztam – de nem akartam, hogy azt higgyétek, rátok erőltettem magamat, vagy manipuláltalak bennete-ket, hogy befogadjatok. Nem akartam, hogy féljetek tőlem.

Liam szólalt meg: – Oké. Először is miért gondolnánk, hogy valami jedi trükköt alkal-

maznál azért, hogy megengedjük, hogy velünk maradj. Szavaztunk… mi kértünk, hogy maradj velünk. Másodszor is, az ég zöld szerelmére, mi a baj azzal, ha valaki Narancsvörös?

– Fogalmad sincs… nem tudod, hogy mire vagyok képes. – Pontosan erről van szó – szólt közbe Dagi. – Fogalmunk sincs, de

ez nem jelenti azt, hogy minket mostanában kitüntetnének a „rendes, normális, jó gyerek” érdeméremmel. Szóval be tudsz jutni mások tuda-tába? Mi ketten úgy dobáljuk az embereket, mint más gyerek a játéko-kat. Zu egyszer felrobbantott egy légkondit, és csak elsétált mellette.

Ez nem ugyanaz, és nyilvánvalóan nem értik. – Én nem mindig tudom irányítani, mint ti. És néha olyan dolgokat

csinálok… szóval rossz dolgokat. Olyasmiket látok, amiket nem kéne látnom. Kiforgatom magukból az embereket, nem lehet rájuk ismerni. Borzalmas. Amikor bejutottam valaki tudatába, olyan, mintha futóho-mokon lennék; minél jobban próbálok szabadulni, annál több kárt oko-zok.

Dagi mondani akart valamit, de elhallgatott. Liam lehajolt, arcunk egy vonalba került, olyan közel, hogy homlokunk szinte összeért.

– Szívesen látunk. Azt akarjuk, hogy velünk maradj – mondta, és ke-zét végighúzta a hajamon, tenyerét tarkómra simította. – Akartunk téged tegnap, akarunk ma, és holnap is akarni fogunk a társaságunkban. Ezen nem tudsz változtatni. Ha félsz, és nem érted a félelmetes képességei-det, segítünk megérteni… de egy pillanatig se gondold azt, hogy valaha elhagyunk téged.

Megvárta, míg a szemébe nézek, aztán folytatta: – Ezért viselkedtél olyan furcsán, amikor azt mondtam, hogy Szökött

Kölyök talán Narancsvörös? Ezért akarod megtalálni, vagy csak a

nagymamádhoz akarsz menni? Mert akár az első, akár a második úti cél vezérel, elviszünk.

– Mindkét helyre el akarok jutni. Miért olyan nagy probléma, ha mind a két helyre el akarok jutni?

Már nem sírtam, de tüdőm ragacsos, nehéz masszának tűnt, és egy féltüdőnyi levegőt is csak nagy erőfeszítéssel sikerült magamba szív-nom. Nem tudom, miért volt az agyam még mindig olyan furcsa álla-potban, de próbáltam nem gondolni rá. Liam és Dagi kétfelől karolt belém. Kiemeltek a furgonból, a lobogó tűzhöz vittek.

– Hol vagyunk? – kérdeztem egy kis idő után. – Valahol Észak-Karolina és a Nagy Mocsár között… legalábbis re-

mélem – felelte Liam. Keze még a hátamon volt, körökben dörzsölte a lapockámat. – Virginia állam délkeleti részén. Most, hogy ébren vagy, megyek, megnézem Zút. Maradjatok itt, ne mutatkozzatok másfelé. Oké?

Pislogtam. Csendben néztük, ahogy távolodik, aztán Dagi hozzám fordult. Teljesen komoly hangon szólalt meg.

– Ruby, meg tudnád mondani, ki az elnök? Megint csak pislogtam. – Miért kérdezel ilyesmit? – Emlékszel, mi történt? Hogy emlékszem–e? Az emlék olyan opálos és torz volt, mintha va-

laki más álmába láttam volna bele. – Dühös ember. Puska. Ruby feje. Aúúú! – Hagyd ezt abba! Komolyan kérdezem. Megint a fejemhez kaptam; megérintettem a sebet, és felszisszentem. – Megtennéd, hogy halkabban beszélsz? Mindjárt beszakad a kopo-

nyám! – Megérdemelnéd. Nagyon megijesztettél minket. Tessék. Ezt idd

meg – mondta, azzal a kezembe nyomta a maradék palack vizünket. Nem számított, hogy a víz állott volt és meleg; egyetlen kortyra megit-tam. – Szóval… apám azt szokta mondani, hogy a fejsérülések általában

rosszabbul néznek ki, mint amilyen súlyosak valójában, de okom volt azt hinni, hogy hulla vagy.

– Kösz, hogy összevarrtad a sebet. Egy kicsit olyan vagyok, mint Frankenstein, de mindent mérlegelve talán örülhetek, hogy megúsztam.

Dagi fáradt, „elegem van” hangon felsóhajtott. – Frankenstein nem a szörny, hanem az orvos, aki a szörnyet létre-

hozta. – Ezt nem hagyhattad ki, ugye? – Ne engem hibáztass. Te nem ismered a klasszikus irodalmi műve-

ket. – Érdekes, azt hiszem, ez a mű nem volt meg a thurmondi könyvtár-

ban. Nem akartam olyan élesen mondani, de valahogy elég rosszul esett,

ha emlékeztettek, hogy a műveltségi szintem egy tízéves gyerek tudásá-nak felel meg.

Volt benne annyi jó érzés, hogy szabadkozóan pillantott rám, és mé-lyet sóhajtott.

– Csak… semmi, semmi. Ne vedd a szívedre, kérlek! Nem tudnék nagyobb feszültséget elviselni.

Miközben Dagi és Liam beszélgetését hallgattam, akik megpróbáltak lebeszélni, tudatom egy része azt az érvet próbálta feldolgozni, amit akaratlanul meghallottam. Bármilyen borzalmasnak is tűnt, meg tudtam érteni, hogy muszáj hátrahagynunk Bettyt. A PSF és a fejvadászok már mind ismerik. Ám volt valami más is a szavaik mögött… valami más, amiben különbözött a véleményük. Azt hiszem, pontosan tudom, mi volt az, de Liamnek nem tehettem fel ezt a kérdést. Az igazat akartam, nem valami cukormázas elterelő választ. És ezt a választ csak Dagi ad-hatja meg nekem.

De tétováztam, mert a lába mellett, közöttünk ott volt a Gesztenye, a honalapító példánya, és folyton az a mondat jutott eszembe, ami annyi-ra feldühített, amikor először, kicsi koromban olvastam.

A nyulaknak méltósággal kell viselkedniük, és mindenekelőtt legyen meg a hajlandóságuk, hogy elfogadják a sorsukat.

A könyvben a nyulak eljutnak egy nyúlfarmra, egy közösséghez, akik elfogadnak élelmet az embertől, cserébe azonban el kell fogadniuk azt is, hogy az ember időnként néhányat leöl közülük. Azok a nyulak már nem harcoltak a rendszer ellen, mert könnyebb volt elfogadni a szabadság elvesztését, elfelejteni, milyen volt, amikor még nem zárta őket körbe kerítés, mint szabadon élni és küszködni, hogy menedéket és élelmet találjanak. Úgy döntöttek, hogy néhányak elvesztése sokak ide-iglenes kényelméért méltányos ár.

Ez most már mindig így lesz? – kérdeztem, lábamat felhúzva, arco-mat térdemre támasztva. – Még ha meg is találjuk az East River tábort, és segítséget kapunk, mindig ólálkodnak Lady Jane-félék a közelünk-ben, ugye? Megéri?

A hajlandóság hogy elfogadják a sorsukat. Esetünkben a sors azt jelenti, hogy soha többé nem látjuk viszont a

családunkat. Hogy mindig vadásznak ránk, akármilyen Isten háta mö-götti helyen próbálunk elrejtőzni. Valamit fel kell adnunk… nem élhe-tünk így. Nem erre születtünk.

Éreztem, hogy tarkómra simítja nehéz tenyerét, de hosszú idő telt el, mire össze tudta szedni a gondolatait.

– Lehet, hogy semmi sem fog változni – felelte. – De nem akarsz ré-szese lenni, nem akarod megérni, ha mégis változás lesz?

Nem tudom, vajon a tábortűz füstje nyugtatott le, vagy az, hogy Zu

hirtelen visszatért. Egy közeli táborhelyet ellenőrzött, hogy valóban nincs-e ott senki. Szorosan átölelte a derekamat, a fiúk pedig elkezdték összeszedni Betty belsejéből az élelmiszerkészletet.

– Szóval így jöttél rá – szólt Liam. – Emlékképet láttál róla. Bólintottam. – Így már nem is olyan nagy kunszt, ugye? – Nem… nem; egyáltalán nem így értettem – tette hozzá Liam gyor-

san. – Csak próbálom elképzelni, milyen lehetett annak a gyereknek a tudata, milyen lehetett a fejébe látni, és a legkedvezőbb kép, szerintem valami aligátorokkal teli mocsár. Borzalmas lehetett.

– Nem olyan szörnyű, mint olyasvalakinek a tudatába hatolni, akit kedvelek.

– Megtetted? – kérdezte Dagi vagy tízpercnyi csendet megtörve. Liam azzal volt elfoglalva, hogy kipróbálta, Betty slusszkulcsával ki tud-e nyitni gyümölcs- és leveskonzerveket. – Mit?

– Beléptél a mi tudatunkba is? – egyértelműsítette a kérdést. Úgy kérdezte, mint valami kisgyerek, aki az esti mese végét akarja tudni. Mohón. Érdekes… rémálmaimban, amikor attól féltem, mi lesz, ha megtudják rólam az igazat, úgy képzeltem, Dagi fogja a legrosszabban viselni.

– Persze, hogy benne van a tudatunkban – szólt Liam; karja megfe-szült, a konzervet próbálta felnyitni. – Ruby már közénk tartozik.

– Nem így értettem – szusszant Dagi. – Csak tudni akarom, hogyan működik. Még sosem találkoztam Narancsvörössel. Nálunk Caledoniában egy sem volt.

– Talán azért, mert a kormány minden Narancsvöröst eltüntetett – mondtam, kezemet ölembe ejtve. – Ez történt velük Thurmondban.

Liam riadtan nézett fel. – Ezt hogy érted? – Az első két évben mindenféle színű gyerek volt a táborban; Vörö-

sek és Narancsvörösek is. De… senki nem tudja, hogy mi történt való-jában. Egyesek szerint azért vitték el őket, mert nagyon sok gondot okoztak, volt azonban olyan szóbeszéd is, hogy átszállították őket egy másik táborba, ahol többet kísérletezhetnek velük. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy a Vörösek, Narancsvörösek és Sárgák mind eltűntek a táborból – mondtam, és éppen olyan borzalmas volt belegondolnom, mint akkor.

– És te? – kérdezte Dagi. – Neked hogyan sikerült elkerülnöd, hogy felpakoljanak a buszra?

– Én az elejétől Zöldnek tettettem magamat – feleltem. – Láttam, mennyire rettegnek a PSF-esek a Narancsvörösektől, és összezavartam a dokit, aki az első szelektáló tesztet végezte. – Nehéz küzdelem volt magammal, hogy folytatni tudjam. – Azok a gyerekek… annyira fur-

csák, annyira zavartak voltak. Lehet, hogy azelőtt is olyanok voltak, mielőtt kialakultak a képességeik, vagy éppen azért gyűlölték magukat, mert arra képesek… de szörnyű dolgokat műveltek.

– Például? – forszírozta a kérdést Dagi. Szentséges ég! Képtelen vagyok erről beszélni. Fizikailag képtelen

vagyok rá. Nem tudom elmondani azt a sok elmejátszmát, amit a PSF-esekkel játszottak. Azt sem, hogy milyen emlék volt, hogy fel kellett mosnom a személyzeti kantin padlóját azok után, hogy egy Narancsvö-rös azt a gondolatot ültette egy PSF-katona fejébe, hogy nyisson tüzet minden katonára, akit ott lát. Egyszerűen felfordult a gyomrom, és az emlék… olyan élénken… éreztem a vér fémes ízét. Éreztem a szagát. Eszembe jutott, milyen volt kipucolni a körmöm alól a fájdalmasan fel-gyülemlett alvadt vért.

Dagi szája mozdult, szólni akart, de Liam a kezét felemelve elhall-gattatta.

– Egyszerűen tudtam, hogy meg kell védenem magamat. Valójában azért is, mert én is féltem a Narancsvörösektől. Volt va-

lami nagyon nem jó bennük. Bennünk. Azt hiszem, a folyamatos szö-vegelés volt; az, hogy mindenki érzései és gondolatai áradtak, mintha rádió sugározta volna. Hozzá lehetett szokni egy idő után; megtanultuk, hogyan zárjuk ki az ilyen zaj egy részét; falat építettünk saját tudatunk és mások tudata között, de addigra mások mérgező gondolatai belénk hatoltak, beszennyezték a mi gondolatainkat. Néhányan olyan sok időt töltöttek mások tudatában, hogy amikor végre visszatértek a saját tuda-tukba, nem tudtak rendesen gondolkodni.

– Most már beláthatjátok, milyen hibát követtetek el, amikor megen-gedtétek, hogy veletek maradjak.

Zu erre fejét ingatta; mintha felháborodott volna a gondolattól. Dagi a szemét dörzsölte, elrejtette arckifejezését. Csak Liam volt

hajlandó egyenesen a szemembe nézni. És nem láttam benne undort, félelmet, egyet sem az ezernyi más rossz érzés közül, amit érezni teljes joga lett volna. Csak megértést láttam a tekintetében.

– Próbálj belegondolni, hol lennénk nélküled, kedves – jegyezte meg halkan. – Akkor talán belátod, milyen szerencsések vagyunk, hogy ve-lünk vagy.

HÚSZ AZON AZ ÉJSZAKÁN a furgonban aludtunk, az üléseken elterülve.

Zu alhatott a hátsó ülésen, elnyújtózva, én Liam mellett az első ülésben maradtam. Nyugtalanított a nagy csend, nehezen tudtam elaludni, hiába akartam.

Hajnali öt óra körül, amikor már majdnem megadtam magamat az agyamra telepedő homálynak, éreztem, hogy valaki gyengéden végig-húzza az ujját tarkómtól lefele a nyakamon. A másik oldalamra fordul-tam; Liam volt ott, félálomban.

– Magadban beszéltél – súgta. – Jól vagy? Felkönyököltem, kidörzsöltem az álmot a szememből. Az esőcsep-

pek hártyavékony csipkerétegként tapadtak meg a repedt szélvédőn. Valahányszor egy kövér esőcsepp elszabadult és lefolyt az üvegen, mintha a csipke szakadt volna el. Az erdőbe nézni olyan volt, mintha valakinek az álmaiba léptem volna: felzaklató és nyugtalanító, de oda-bent már élesen láttam. A hátradöntött ülések körvonalai, a műszerfal… Liam ingének apró betűs márkajelzését is láttam.

Abban a fényben minden heget és horzsolást láttam az arcán; néme-lyik seb éppen gyógyulni kezdett, mások már régen behegesedtek. Fi-gyelmemet azonban nem az arcán húzódó sérülés kötötte le; az, amelyi-ket én okoztam neki néhány napja, vagyis egy élettel korábban. Azt néztem, hogy a haja szinte egyenesen feláll, fülénél az arcához göndö-rödik.

A vihartól sötétebb mézszínűnek, de ugyanolyan puhának látszott. Attól még ugyanúgy kívántam megérinteni.

– Mi az? – kérdezte súgva. – Min mosolyogsz? Ujjaimmal végigsimítottam hajtincsén; próbáltam lesimítani. Egy

teljes perc elmúlt már, amikor rájöttem, hogy mit csinálok; csak ekkor vettem észre, hogy Liam behunyta a szemét, és belesimult érintésembe. Összezavarodtam; el akartam rántani a kezemet, de megragadta, és az álla alá szorította.

– Nem – súgta, amikor elhúztam volna. – Most már az enyém. Veszélyes. Ez veszélyes. A figyelmeztetés éppen csak átsuhant gon-

dolataim közt; aztán tudatom perifériájára száműztem, ahol nem zavart be; nagyon jó érzés volt megérinteni; nagyon természetesnek tűnt.

– Előbb–utóbb szükségem lesz rá – mondtam, és hagytam, hogy vé-gighúzza ujjaimat borostás állán.

– Kár. – …sajtos keksz… – sóhajtott egy hang mögöttünk. – …. Jó… Hátrafordultunk. Dagi mocorgott az ülésen, elhelyezkedett. Álmában

beszélt. Számra szorítottam a kezemet, nehogy hangosan felnevessek. Liam

az ajkába harapva mosolygott. – Kajáról álmodik – mondta. – Sok kajáról. – Legalább szépet álmodik. – Hát, igen. Azt hiszem, szerencsés. Hátranéztem Dagi összegömbölyödött alakjára, és csak ekkor jöttem

rá, milyen hideg van így, hogy nem működik Betty fűtőrendszere. Liam fejét másik karján nyugtatva ujjait ujjaim közé csúsztatta.

Mintha az összefonódó két kéz formáját tanulmányozná, ahogy a hü-velykujjam teljesen rásimult az övére.

– Ha akarnád… – szólalt meg – meg tudnád nézni, hogy miről álmo-dik?

Bólintottam. – De ezek a dolgok magántermészetűek. – De megtetted már?

– Nem szándékosan. – Velem? – A lányokkal a táborban, a barakkunkban. Zúval éjjel a motelben. A

te tudatodban is jártam… egyszer. De nem álmodban. – Két napja – idézte fel. – A pihenőnél. Ösztönösen el akartam húzódni, elengedni a kezét, mielőtt megér-

zem, hogy ő akarja elengedni, de nem hagyta. – Ne… – kérte határozottan. – Nem vagyok bolond. Lejjebb, a homlokához csúsztatta kezünket; nem nézett rám. – Rosszabb ettől? Úgy értem attól, hogy megérintesz valakit. Nehe-

zebb kontroll alatt tartani? – Néha – ismertem el. Nem tudtam, hogyan magyarázzam, mert so-

sem akartam megmagyarázni senkinek. – Néha, amikor fáradt vagy zaklatott vagyok, igen; de el tudom kerülni, nem szippant be a másik ember tudata, ha nem érintem meg. Ha megérintem, amikor a fejem úgy lüktet… az… automatikus rákapcsolódást jelent.

– Gondoltam – sóhajtott Liam, megint behunyva szemét. – Tudod, amikor először találkoztunk, észrevettem, hogy mindenképpen kerülni akarod, hogy egymáshoz érjünk. Arra gondoltam, a táborban nevelték ezt belétek, mert valahányszor valamelyikünk megpróbált megérinteni téged vagy beszélni veled, úgy rezzentél össze, mintha áramütés ért volna.

– Nem akartalak bántani benneteket – súgtam. Szeme megint tágra nyílt, valahogy fényesebb volt, mint korábban.

Összekulcsolt ujjainkra nézett. – Ez így jól van? – Jól vagy? – kérdeztem vissza. Felismertem arckifejezését… szinte

ugyanígy nézett, ilyen végtelenül szomorú volt akkor is, amikor a tábo-rukról beszélt. – Mire gondolsz?

– Arra, hogy milyen furcsa… hogy alig két hete ismerjük egymást, de úgy érzem, mintha sokkal régebbről ismernélek. Az járt a fejemben, milyen furcsa úgy érezni, hogy az életednek bizonyos részeit nagyon jól

ismerem, más részeit pedig egyáltalán nem… azt sem tudom, milyen volt az életed azelőtt, hogy a táborba vittek.

Mit mondhatnék neki? Mit mondhatnék arról, amit a szüleimmel tet-tem, és Sammel… Hogyan mondhatnám el, hogy ne ijedjen meg tőlem?

– „Itt, ezen a helyen” – mutatott kettőnk közé – „…itt nem kell ha-zudnod”. – Nem te mondtad ezt nekem?

– Emlékszel? – Természetesen emlékszem – mondta. – Mert remélem, hogy ez

oda-vissza igaz. Szóval, hogy ha azt kérdezem tőled, miért nem mész haza a szüleidhez, megmondod nekem az igazad, vagy ha azt szeretném tudni, milyen volt Thurmond, már nem mondasz hazugságokat. De ez nem fair, mert igazából én sem akarok a családomról beszélni. Olyan… ez olyan…

Felé fordultam, néztem, csak néztem, hogy befejezze a gondolatot. – Nem tudom, meg tudom-e magyarázni. Olyan nehéz ezt szavakba

önteni. Azok… azok az emlékek… az enyémek. Érted? Ezek azok, amiket a tábor nem vett el tőlem, amikor bementem, és ezekről nem kell beszélnem, ha nem akarok. Azt hiszem, ez így teljes ostobaság.

– Nem ostobaság. Egyáltalán nem az. – Mindenről akarok beszélni veled. Mindenről. De nem tudom, mit

mondjak neked Caledoniáról. Nem tudom, mit tudnék mondani neked, aminek nem az a vége, hogy megutálsz engem. Hülye voltam, és zavar-ban vagyok, és szégyellem magamat, és tudom… tudom… hogy Char-les és Zu engem hibáztat azért, ami történt. És tudom, hogy Cole már elmondta anyámnak, és anyám elmondta Harrynek, és a gondolattól rosszul vagyok.

– Azt tetted, amit helyesnek véltél – mondtam. – Biztos vagyok ben-ne, hogy meg fogják érteni.

Fejét ingatta, ádámcsutkája fel-le mozdult. Másik kezemmel kisimí-tottam a szemébe lógó hajtincset. Ahogy újra felém fordította a fejét, ahogy behunyta a szemét, és állát elfordította, elég bátorságot adott, hogy újra megtegyem. Ujjaim követték a haj természetes hullámát, füle vonalát.

– Mit akarsz tenni? – kérdeztem súgva. – Fel kell ébresztenem a többieket. Tovább kell mennünk. Gyalog. Kezem megállt, de nyilvánvaló volt, hogy ő már döntött. – Miért ez a sietség? – kérdeztem könnyed hangon. Ajka jobb sarkában, ahol a heg az ajkát érte, halvány mosoly jelent

meg. – Azt hiszem, még néhány óráig hagyhatjuk őket aludni. – És aztán? – Aztán útra kelünk. Két óra telt el így. Mindketten elaludhattunk valamikor, mert mire

kinyitottam a szememet, a pára visszahúzódott a szélvédő üvegén, és a reggel fényei halványan elérték az erdő talaját.

Megmozdultam, és velem együtt mozdult Liam is. Egy ideig nem szóltunk, nem csináltunk semmit azon kívül, hogy a furcsa pozícióban alvás zsibbadását igyekeztünk megszüntetni. Amikor végre ideje volt elengednem a kezét, a kinti hideg levegő első érintését éreztem arco-mon.

– Ébresztő! – szólt a többieknek. Válla kidudorodott, ahogy hátra-nyúlt, és megpaskolta Dagi térdét. – Indulás! Éljünk ennek a nyavalyás mának!

Alig egy órával később a fekete furgon előtt álltunk, és néztük, ahogy Zu még egyszer benéz az ülések alá, nem maradt-e ott valami. Állig begomboltam kockás ingemet, piros sálamat háromszor tekertem a nyakam köré; nem azért, mert fáztam, hanem mert a sál eltakarta az ingem elején lévő kínos vérfoltot.

– Jesszus! – Liam komoran nézett, hozzám hajolt, és elhúzta a haja-mat a gallér alól, ahol a legjobban látszott a folt. – Cserélhetünk inget.

Mosolyogva húztam feljebb dzsekije zipzárját. Homlokom még min-dig érzékeny volt, a varrat rémesen ronda, de jobban voltam.

– Tényleg olyan rémes volt?

– Rettentő rémes – felelte Liam, azzal lehajolt, és néhány ruhadarab-ját a hátizsákomba gyömöszölte. Valami piros tárgy villant a kezében. – Majdnem szívbajt kaptam, Zöld.

– Nem igazán nevezheted Zöldnek, azok után… – jegyezte meg Da-gi. Nehéz döntést kellett meghoznia arról, hogy melyik könyveket hagyja hátra, és melyik lesz az a néhány, amit magával visz. Úgy tűnik a „visz” kategóriába került a Gesztenye a honalapító, a Magányos va-dász a szív, és egy könyv, amiről sosem hallottam a Szellem a házban. Az „otthagy” kupac könyvei: a kém, aki bejött a hidegről és a hang és a téboly, amit Dagi csak „Galád családnak” nevezett.

– Igaza van – jegyeztem meg. – Ne Zöldezz… – Kész, indulhatunk? – kérdezte Liam. Zu hüvelykujját feltartva vá-

laszolt, és Liam egyik vállára vette a kislány rózsaszín táskáját, a másik-ra az én hátizsákomat. – Már csak napok kérdése, hogy elkészülj. Mr. Könyvmoly? Úgy tudtam, te akarsz mielőbb elhúzni innen.

Dagi nem túl hízelgő kézmozdulattal válaszolt, aztán előrehajolt, és teljes súlyával a bőröndjére támaszkodott, hogy be tudja csukni. Leha-joltam, hogy segítsek neki; igyekeztem elkerülni Liam tekintetét, ahogy ott állt, és Betty sérült fekete karosszériáját nézegette. Zu hang nélkül sírt; Liam a vállára tette a kezét, vigasztalta. Még Dagi is tőle szokatlan elérzékenyültséggel nézett a kocsira; nadrágját gyűrögette.

Megértettem, miért kell búcsút vennünk Bettytől; a másik fejvadász, aki Lady Jane-nel volt, életben van, és lehetséges, hogy a nő bejelentet-te a kocsit valami fejvadász kommunikációs csatornán. Azt is értettem azonban, hogy Liam miért válik meg tőle olyan nehezen. A nyugat-virginiai elhagyott, lepusztult kisvárosok után ezen a területen a közeli városokban még volt élet, ami azt jelenti, hogy többen járnak az utakon, és a törött ablakú, golyónyomos Betty mellett nem lehet gyanakvás nél-kül elmenni. Ráadásul szinte alig maradt benne benzin, és üzemanyagot nehéz volt találni; a szerzés legeredményesebb módja az lett volna, ha az autópálya pakolóiban próbáljuk megcsapolni a többi járművet. De túl nagy a forgalom, túl sokan láthatják az útról.

Liam a lehető legközelebb vitt minket a Prince-tóhoz, de senki nem tudhatta, mennyi időbe telik, míg odaérünk.

– Azt hiszem, tennünk kéne vele valamit – jelentette ki. – Például bárkán a tengerre tenni, és felgyújtani. Ilyesmi. Hogy fénylő dicsőség-ben szűnjön meg létezni.

Dagi összevonta a szemöldökét. – Ez egy furgon, nem viking fejedelem. Zu kihúzta a kezét Liam kezéből, és elindult balra, a fák irányába.

Liam a tarkóját vakargatva tanácstalanul nézett utána. – Zu… jól van… nem fogjuk… Amikor Zu néhány pillanattal később újra megjelent, nem üres kéz-

zel jött elő az erdőből. Ujjai között négy kis sárga virágot tartott… vad-virágnak tűntek. Amilyeneket Thurmond kertjében minden tavasszal ki kellett gyomlálnunk a földből.

A furgonhoz lépett, lábujjhegyre állt, felemelte a legközelebbi ablak-törlőlapátot. Óvatosan elhelyezte a virágokat, egyenesbe állította őket a repedt szélvédőn.

Szempillámon hideg nedvesség akadt meg. Nem könny, hanem köd-párás eső; olyan nyirkosság, ami lassan, de biztosan bőrig áztatja az embert, és bele lehet őrülni a hidegségébe. És ekkor az jutott eszembe milyen igazságtalanság, hogy nem szállhatunk vissza a furgonba; és ha el is jutunk East Riverbe, napokig ázunk, és fájdalmas út lesz.

Ez a furgon… biztonságos hely volt nekik. Nekünk. Most ezt is el-vesztettük.

Zsebre dugtam a kezemet, és elfordultam; a fák felé indultam. Ujja-im valami kemény, sima felületű tárgyat tapintottak, és nem kellett ki-húznom, hogy tudjam, a pánikgomb az. Az elején azért tartottam ma-gamnál, mert nem voltam biztos abban, hogy egyedül meg tudom véde-ni őket, most pedig… eszembe jutott, hogy egyszerűen elejtem, ha-gyom, hogy elnyelje a föld. Liam megerősítette minden gyanúmat, de ostobaságnak tűnt eldobni akkor, amikor esélyünk van őket úgy kihasz-nálni, ahogy ők használtak volna ki minket. Ha egy PSF-es vagy egy fejvadász elkapna minket, csak megnyomom a gombot, és a megjelenő

ügynökök elég figyelemelterelést adnak ahhoz, hogy esélyünk legyen elmenekülni.

De ettől még ugyanúgy szégyelltem magamat azért, mert megköny-nyebbülést éreztem, amikor megtaláltam… hogy tudom, Cate betartja az ígéretét, és beavatkozik, ha kell… ott van, egy érintésnyire.

Liam úgy gondolta, hogy kis csapatunkat a legkönnyebben és a leg-gyorsabban úgy vezetheti East Riverbe, hogy azokon az utakon visz minket, amelyet Bettyvel jártunk volna végig. Elég közel haladtunk az autópályához; időnként hallottuk, ahogy autók zúgnak el nagy sebes-séggel, és szemünk sarkából láttuk, ha hosszú, ezüstös kamionok suhan-tak el. Liam biztosított minket, hogy az útról nem láthatnak bennünket. Így közlekedett akkor is, amikor megszökött a Ligától, így jutott át Vir-ginia állam nagy részén… remélte, hogy így hazajuthat.

Éppen azon vitatkoztunk, hogy Dagi nagylábujja eltört-e, miután vé-letlenül belerúgott egy kiálló fagyökérbe, amikor éles kamionkürt hang-ja hasított a csendbe. Az ezt követő hang sokkal, de sokkal rosszabb volt… valami nagyon nehéz tárgy zuhant le, fém csattant oldalra, dőlt, csúszott.

Egyszerre ugrottunk fel; hirtelen elengedtem Zu kezét, és tenyeremet a fülemre szorítottam. Ahogy a gumikerekek a csattanás előtt csikorog-tak, olyan volt, mint a Fehér Zaj előtti figyelmeztető jel.

Liam megfogta a csuklómat, gyengéden lehúzta kezemet a fülemről. – Gyere velem egy pillanatra! – aztán a többiekhez fordult. – Vi-

gyázzatok a csomagokra! Az ütközés hangjai még el sem csitultak, amikor meghallottuk az

üvöltéseket. Nem elkeseredett hangok voltak, amilyeneket akkor halla-ni, amikor valaki retteg vagy fáj valamije, vagy elvette a józan eszét a gyász. Ez harci kiáltás volt. Egyre hangosabb, lázadó üvöltés. Ezek után Zu és Dagi semmiképpen nem jöhetett velünk. Hátramaradtak, vigyáz-tak a csomagokra, amíg Liam és én óvatosan előrementünk egészen a facsoportig, amely elválasztott minket az autópálya eső áztatta aszfaltjá-tól.

A kamion az oldalára fordulva csúszott az út közepén, mintha játék-autóként dobták volna oda. Az égett gumi és a füst szagától felkavaro-dott a gyomrom. Ott kuporogtunk, és közben végig azon aggódtam, hogy előttünk a szikrázó nyom lángfallá változik.

Liam felállt, és már majdnem az útpadkánál volt, amikor megragad-tam a karját.

– Mit csinálsz?! – kiáltottam rá; a kövér esőcseppek hangosan dobol-tak a kamion felszakadt, ezüstszínű testén.

– A sofőr… Igen, segítségre van szüksége, ezt én is tudtam, és talán lelketlen és

borzasztó lettem, de nem hagyom, hogy Liam ezt tegye. Kamion nem fordul minden ok nélkül az oldalára. Vagy van még egy autó sofőröstől a másik oldalon, akit nem látunk, vagy…

Vagy az üvöltés és a baleset nem független egymástól. Liam és én még mindig a nyílt terepen álltunk, amikor az autópálya

másik oldalán álló fákról fekete ruhás alakok özönlöttek az útra. Tetőtől talpig feketében voltak, símaszkjuktól cipőjükig. Bár az úttest elválasz-tott tőlük, de látványuk elég volt ahhoz, hogy megragadjam Liam kezét, olyan szorosan, hogy biztosra vettem, szorításom maradandó nyomot hagy a bőrén.

Legalább kéttucatnyian voltak a fekete ruhások; összehangoltan mo-zogtak, gyakorlott könnyedséggel. És az egész olyan furcsa volt… de ahogy néztem őket, amint az úton két csoportra oszlanak, az egyik a kamion elejéhez megy, a másik a hátuljához, ahol dobozolt rakománya az útra hullott… futballcsapatok jutottak eszembe róluk. Mintha mecs-cset játszanának. Az a négy ember, akit a kamion elejébe küldtek, fel-mászott a vezetőfülkéhez, és feltépte az ajtót A sofőr számomra isme-retlen nyelven üvöltött. Lerángatták az aszfaltra.

Az egyik fekete ruhás alak – egy nagydarab, nagyon széles vállú, kést húzott elő a nadrágszíjából, majd intett a többieknek, hogy fogják le a sofőrt, és a tenyerébe nyomta a csillogó pengét.

Sikoltást hallottam, és csak akkor jöttem rá, hogy én sikítottam, ami-kor ugyanaz a fekete szörnyeteg felénk fordult. Liam rögtön felugrott,

amikor meglátta, hogy tíz puskacső szegeződik ránk. Az első golyó olyan közel volt, hogy a fülét súrolva süvített el mellette. Nem volt elég idő ahhoz, hogy megforduljunk, és elfussunk. A lövések közt szünet állt be, csak annyi időre, hogy három alak üvöltve rohanjon hozzánk.

– Térdre! Fejet a földre! El akartam menekülni. Liam megérezhette ezt, mert belém kapasz-

kodott, és kényszerített, hogy engedelmeskedjek a parancsnak… feje-met a hideg, rücskös aszfaltra nyomta Az eső egyre jobban esett, víz folyt a fülembe, az orromba, a számba, és nagyon igyekeztem, hogy fel ne szakadjon torkomból a feszülő sikoly.

– Nincs nálunk fegyver! – hallottam Liam kiáltását. – Nyugi! Nyugi! – Fogd be, seggfej! – mordult valaki. Nagyon ismerős volt az érzés, hogy puskacső mélyed a bőrömbe.

Akárki csinálja most, nincsenek aggályai; erővel térdel a gerincemre, egész súlyával rátelepedik. A puska fémtorkolata hideg volt az arco-mon, és éreztem, hogy valaki megmozdítja a kezét a hajamban, és éle-sen megrántja a fejemet. Ekkor a fájdalmat tudatomból kiiktatva fel-emeltem az egyik kezemet, és próbáltam elfordítani a testemet annyira, hogy megragadjam, akárki szorít. Nem vagyok tehetetlen… nem fo-gunk itt meghalni.

– Azokat ne! – hallottam Liam hangját. Könyörgött. – Kérlek! – Cccc… szóval nem akarod, hogy a drága papírjaid nedvességet

kapjanak! – ugyanaz a hang. – Mi lenne, ha inkább magad meg a csajod miatt aggódnál?

Olyan hangja volt, mint valami DJ-nek, aki túl sokat ivott, és tombol benne az adrenalin.

Valaki rálépett arra a kezemre, amelyiket támadóm bőre felé próbál-tam mozdítani. Elfojtott kiáltást hallottam, és azt kívántam, bárcsak el tudnám fordítani a fejemet, és láthatnám, miért kiált hasonlóképpen Liam.

– Doktor Charles Meriwether – olvasta a hang. – 2775 Arlington Court, Alexandria, Virginia. George Fields…

A levelek.

– Hagyd abba! – szólt Liam. – Nem csináltunk semmit. Nem láttunk semmit, csak…

– Charles Meriwether? – szólt egy másik hang. Szintén férfihang; mélyebb, déliesebb. Alig hallottam, annyira zuhogott az eső. – George Fields… mint Jack Fields?

– Igen! Liam egy teljes másodperccel előbb jött rá, mint én. Ez egy törzs….

Ezek a kölykök egy törzs. – Igen, Pszí-k vagyunk. Pszí-k, mint ti! – Lee? Liam Stewart? Felénk futó léptek hallatszottak. – Mike? Te vagy az? – kérdezte Liam. – Ó, szent ég!… Hagyd! Hagyd! A puskacső elemelkedett arcomról, de még mindig a földre nyomott

valaki. – Ismerem… Ez Liam Stewart! Engedd el! Hayes, szállj le róla! – Látta; te is tudod, mi a szabály. – Jesszus, hát te süket vagy? – üvöltött Mike. – A szabály felnőttekre

vonatkozik. De ők kölykök, te seggfej! Nem tudom, hogy végül Liam járt sikerrel, és rázta le magáról, vagy

Mike szavainak lett foganatja, de éreztem, hogy Liam feláll mellettem, és éppen időben nyitottam ki a szememet ahhoz, hogy lássam, Liam vállal meglöki a rajtam térdelő fekete ruhás alakot. Végre teleszívhat-tam a tüdőmet friss levegővel.

– Jól vagy? – kérdezte Liam, arcomat két tenyere közé fogva. – Ruby, nézz rám! Jól vagy?

Kezemet gyorsan kezére simítottam. Bólintottam. A körülöttünk álló hat feketébe öltözött alak közül csak ketten vették

le a sísapkájukat: a nagy… tényleg hatalmas, herkulesi termetű… kö-lyök, akinek vörös arcán, szeme alatt fekete festék volt szétkenve; meg egy másik, barnás bőrű, kócos barna haját rövid lófarokba fogó srác. Utóbbi neve Mike. Kivette a leveleket Herkules kezéből, mellkasához szorította.

– Lee, nagyon sajnálom. Sosem gondoltam volna… – hebegte Mike. Liam elengedte az egyik kezemet, és hátba veregette Mike-ot. – Mi a fenét keresel te itt?

Liam – visszavette tőle a leveleket, és hátranyúlt értem, maga mellé vont.

– Most már nem lesz baj – mondta. Valóban így volt. A többi fekete ruhás kölyök azonnal elvesztette, irántunk való érdeklődését, amint Mi-ke kiállt értünk.

– Az ég szerelmére, Lee – mondta, arcáról törölgetve az esőt. – Szent ég! El sem tudom hinni, hogy sikerült kijutnod.

– Azt hittem, Josh mellett voltál, amikor… – szólt Liam meglehető-sen feszült hangon.

– Igen. Mégis sikerült átjutnom a mezőn – mondta, aztán hozzátette: – Hála neked.

Egy másik kölyök, akinek ugyanolyan sötét bőre volt, mint Daginak, hüvelykujját felemelve fejezte ki elismerését.

– Ő Lee Stewart? – kérdezte sürgetőn. – A Caledoniából? – Észak-Karolina államból – felelte Liam meglepő éllel. Mike egész testében remegve ragadta meg Liam kezét. – A többiek… találkoztál valakivel azok közül, akik kijutottak? Liam tétovázott. Tudtam, mire gondol, de nem tudtam, vajon el-

mondja-e Mike-nak az igazat arról, hogy valójában hány gyerek szökött el azon az éjszakán. Ám mind a hat fekete ruhás karórája egyszerre szó-lalt meg, éles pityegéssel.

– Idő van – szólt Herkules a többieknek. – Fogjátok a cuccot, és in-duljunk visszafelé! Az egyenruhások bármelyik pillanatban itt lehetnek.

Egyetlen puskalövés hallatszott, végigdübörgött a nyílt úttesten, min-tegy parancsának felkiáltó jele alá téve a pontot. Liam és én is visszahú-zódtunk, eltávolodtunk tőlük.

A kamion hátuljánál lévő kölykök kirámolták az egész rakteret: lá-dák, dobozok, élénk színű gyümölcsökkel tele. Tátva maradt a szám a látványtól: néhány nap múlva beérő zöld banánt láttam.

Amikor elindultak, vissza a fák közé, jól láttam, hogy az eszmélet-len, összekötözött kamionsofőrt az út menti árokba gurítják.

– Szóval, mit is csináltok? – kérdezte Liam, tarkóját dörzsölve. – Le-rohantok mindenkit, aki elég ostoba ahhoz, hogy erre járjon?

– Élelemszerző akció – közölte Mike. – Csak egy kis élelemhez aka-runk jutni, és ez az egyetlen lehetőségünk. Csak gyorsan kell csinál-nunk… támadunk, és már ott sem vagyunk; elhúzunk, mielőtt bárki észrevenne minket, és esélye lenne hazáig követni.

– Haza? – Igen. Ti hova mentek? – Mike-nak kiabálnia kellett, hogy meghall-

juk a hangját. A többiek kiáltoztak neki, hogy menjen már. – Gyertek velünk!

– Kösz, már megvan a saját törzsünk – felelte Liam. Mike sötét szemöldöke rebbent. – Nem törzs vagyunk. Legalábbis nem úgy. Szökött Kölyök csapatá-

ba tartozunk. Hallottatok róla?

HUSZONEGY ANNYI TALÁLGATÁS, képzelgés után kiderült, hogy az East

River csak egy kemping. Persze nagy kemping, de ilyent vagy tucatszor láttam a szüleimmel. Azok után, hogy Mike és a többiek hogyan írták le, az ember azt hihette, hogy a mennyország gyöngyház kapuja felé haladunk, nem egy olcsó kemping felé, amit előző életében Chesapeake Trails néven ismertek. Mivel Mike győzte meg a többieket, hogy vigye-nek minket magukkal, neki kellett kísérnie minket, ahogy felfelé kaptat-tunk a sáros földúton hat láda gyümölccsel, ami legalább olyan nehéz volt, amilyen kívánatos.

– Ezekből élünk… zsákmánynak nevezzük… így szerezzük a tábor készleteit. Élelmet, gyógyszert, mindent. Időnként áruházakra is táma-dunk.

Liam rám adta a dzsekijét, hogy ne ázzak. Bár közben enyhe szitá-lássá gyengült az eső, a kartonpapír dobozokban elég nagy kárt tett a víz. Csúszott a rakomány a kezünkben. Időnként egy-egy doboz alja kiszakadt, és tartalmát zsebekbe, ingekbe kellett gyömöszölni. A köly-kök kétrét hajolva szedegették fel a magunk mögött hagyott élénk színű nyomot.

Amikor Mike hátat fordított, Liam a felső dobozba nyúlt, és félénk mosollyal egy narancsot tartott az arcom elé. Dzsekim zsebébe dugta a gyümölcsöt, aztán pulóverének csuklyája lecsúszott a fejéről, ahogy

közelebb húzódott hozzám, és könnyed csókot nyomott felhorzsolódott arcomra. A hideg mintha egyszerre párolgott volna el a bőrömről.

– Na, na, na, na – kántálta Dagi mögöttünk. – Na, na, na, na! – Tudjátok – szólalt meg Mike –, reménnyel tölt el, hogy mindazok

után, amiket át kellett élnie, Dagi ugyanaz a Dagi maradt, akit ismerünk és szeretünk.

– Nana! Ez nem igaz – szólt Liam. – Ez Dagi 2.0. Egész idő alatt egyszer sem sírta el magát.

– Adj neki néhány percet – mordult fel Greg. – Biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódást okozni.

– Hé! Ez egyáltalán nem vicces – jegyeztem meg figyelmeztető han-gon.

Dagi még mindig lemaradva baktatott utánunk; a távolság minden mérföldkőnél egyre nőtt. Megálltam, megvártam; nem akartam, hogy úgy érezze, őt hátrahagytuk.

– Segítsek egy kicsit? – kérdeztem, ahogy odabicegett hozzám. – Az én dobozom nem olyan nehéz.

Láttam, hogy az övé nehezebb. Neki grapefruit jutott. Láttam a tekintetében, hogy nagyon is szüksége lett volna segítségre,

ha csak néhány percre is. Ám a kartondoboz füle fölött válaszolt: – Kösz, boldogulok vele. De jólesett, hogy felajánlottad. Liam és Mike valamin hirtelen felnevetett; még Zu is vigyorogva né-

zett hátra rám. Liam sapkája a homlokába csúszott. Csodálatos, meny-nyivel jobban nézett ki Liam alig néhány óra elteltével; teljesen felélén-kült, olyan erőt és elszántságot láttam az arcán, amilyent… amilyent még soha.

– Milyen volt? – kérdeztem halkan. – Milyen volt Liam a táborban? Dagi nagyot sóhajtott. – Hát, először is sokkal idegesítőbb volt ezzel a „Sikerülni fog, fiúk,

egy szép napon kijutunk innen” naiv optimista szövegével. Most, hogy rá kellett jönnie, hogy a helyzet valójában eléggé szívatós, olyan volt, mintha lassú halált halna.

Megállt, meglazította a dobozt a kezében.

– Szóval, mit akarsz? Mit mondjak? Lee, az Lee. Mindenki szerette, még némelyik PSF-katona is. Kiemelték a Kékek közül, ő volt a futár a tábor irányító központjába.

– Igen? És milyen volt neked a táborban? – kérdeztem mosolyogva. – Többnyire senki nem figyelt rám. Szóval… kivéve, ha Leevel vol-

tam. Mintha meghallotta volna a nevét, Liam hátrafordult. – Siessenek a Hölgyek! Még lemaradunk! Amikor végre utolértük őket, Mike éppen azt magyarázta, hogyan

stoppolt Ohióból egészen Virginiába, miután elszöktek Caledoaiából. Zu megrángatta a dzsekim ujját, és a fák között balra mutatott.

Annyira lekötötte a figyelmemet a Dagival való beszélgetés, hogy észre sem vettem a hirtelen elénk tárult selyemkék vizű tavat. A felhők elvonultak, előbukkant a nap. A vízfelület megcsillant a napsugarak érintése alatt, a parton álló fákon játszott a fény. A fák között megláttam egy kis, T alakú mólót és mögötte számos kis faházat.

– Szóval ezt itt több, mint búvóhely – szólt Liam. – Tud nekünk se-gíteni abban, hogy kapcsolatba kerüljünk a családunkkal?

Mike homloka ráncolódott. – Igen, de általában azt kéri cserébe, hogy maradj itt, és segíts a tá-

borban néhány hétig. De ugyan miért akarnál most hazamenni? Itt sok-kal biztonságosabb.

Éreztem, hogy Dagi szeretné forszírozni ezt a témát, de Liam újabb kérdéssel állt elő.

– Körülbelül mikor hozta létre Szökött Kölyök ezt a tábort? – Azt hiszem, úgy két éve lehet – felelte Mike. – Alig várom, hogy

találkozzatok. Azt hiszem, nagyon meg fogsz lepődni; elmegy az eszed a meglepetéstől, vagy ilyesmi.

Dagi az ég felé pillantott, és olyan érzésem volt, hogy Mike és ő nem igazán kedvelik egymást.

– Tényleg több száz gyerek van itt, akik szabadon bóklászhatnak? – kérdeztem. – Hogyan tudott olyan sokáig itt maradni úgy, hogy a PSF-esek nem bukkantak a nyomára?

Mike már elmondta, hogyan működik a tábor. A kölykök, akik itt összegyűltek – a táborokból szököttek és azok is, akiknek sikerült elég hosszú ideig bujkálni ahhoz, hogy ne kerüljenek táborba –, mind felelő-sek a táborért. Kötelességeik vannak.

– Ó, tudod, ez a szépsége annak, hogy Szökött Kölyök védelme alatt állhatunk – közölte Mike. – A PSF-esek éppen a személye miatt nem támadhatják meg; mert ő az, aki… és amit képes lenne velük tenni. Még az öreg Gray is retteg tőle.

– Már tudom, kicsoda! – csettintett Liam. – A Mikulás! Zu kuncogott. – Langyos, langyos – felelte Mike. – Nagyon giccsesnek tűnhet, amit

mondok, és nyugodtan leszólhattok meg minden, de itt minden nap olyan, mintha karácsony lenne.

Rögtön megláttam, mit ért ez alatt. Amint elértük a tisztást, ami fel-tételezésem szerint egykor a sátorozók helye volt, tucatnyi gyerek vett körül. Jobbra kamaszok röplabdáztak, igazi háló volt kifeszítve. Har-sány nevetést hallottam, aztán kislányok szaladtak el előttem; fogócs-káztak. Ők keltették fel Zu figyelmét.

Mind boldognak tűntek. Élénkek voltak, vidámak, mosolygósak. És tiszták. Nem voltak rajtuk vágott sebek és horzsolások, és nem voltak sárosak, mint mi; rendes ruhájuk és cipőjük volt. Néhány gyerek, akik a fák alatt csoportosultak, abbahagyták, amit éppen csináltak, és segítet-tek nekünk a gyümölcsös ládákat elcipelni a KÖZPONT/KANTIN fel-iratú meszelt falú helyiségig. Nem is kellett külön kérni őket. Önként segítettek.

A központ/kantin a legmasszívabb épület volt, amelyet addig a tá-borban láttunk; tartósabbra építették, mint a zöld ajtós kis faházakat.

– Itt tároljuk az élelmiszert – mondta Mike olyan lelkesedéssel, mintha ez lenne a legizgalmasabb dolog, ami valaha a tudomásunkra jut. – És innen irányítja Szökött Kölyök ezt az egészet… Beviszlek benneteket bemutatni. És szerzek nektek engedélyt, hogy egy ideig itt maradjatok.

– Engedélyre van szükségünk? – kérdezte Dagi. – Mi van akkor, ha nem ad engedélyt?

– Még sosem mondott nemet – közölte Mike, azzal a vállára vette a dobozt, hogy szabad karjával átfoghassa Dagi vállát. Látta, hogy figye-lem; nagyon szélesen elvigyorodott.

– Te biztosan nem voltál Caledoniában. Egy ilyen arcra emlékeznék – mondta, és arra gondoltam, biztosan azt hiszi, nagyon jól néz ki sötét szemével, gödröcskés arcával. Lee-re nézett, aki mosolyát igyekezett elfojtani, ahogy azt nézte, hogyan reagálok erre. – Honnan való, és hol találhatok én is ilyent?

– Egy nyugat-virginiai benzinkúton akadtam rá. Akciós volt – felelte Lee. – Az utolsó példány a polcon.

Mike megint felnevetett, megszorította Dagi vállát, aztán felszökellt a lépcsőn, lehúzta a fejét az épület kis verandáján kifeszített fehér lepe-dő alatt. Rápillantottam, aztán újra rá kellett néznem.

A hatalmas fekete Ψ–jel láttán Zu hirtelen megtorpant; elsápadt, be-teges színe lett. Képtelen voltam megmoccanni; nem tudtam elvonni róla a tekintetemet. Liam a torkát köszörülte, állkapcsa mozgott, mintha szavakat próbálna kirázni.

Ez önmagában elég volt ahhoz, hogy Zu és én csak álltunk ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Riadalom ült ki az arcára, mintha gyertyát gyújtottak volna előtte. Liam zavartan nézett barátjára.

– Mi az? – kérdezte Mike, reakciónkat látva. – Van valami különleges oka, hogy halálos ellenségünk jelképével

díszítettétek ezt az épületet? – kérdezte Liam. Amióta vele voltunk, vagyis körülbelül két órája, ez volt az első al-

kalom, hogy Mike arcáról lehervadt a mosoly. Tekintete valahogy élesebb lett, valamitől megfeszültek az izmok az

állán. – Ez a mi jelünk, ugye? Ez a Pszí. Minket jelképez, nem őket. – Akkor hogyan magyarázod a fekete színt? – forszírozta a kérdést

Liam. – A karpántok, az ingek…?

Igaza volt. Valamilyen formában mindenki viselt feketét. A táborla-kók többsége nyilvánvalóan megelégedett azzal, hogy fekete szalagot kötöttek karjuk köré, mások azonban, és nem csak azok, akik élelmisze-rért megtámadták a kamiont, tetőtől talpig feketében voltak.

– A fekete a színek hiánya – felelte Mike. – Mi senkit nem különböz-tetünk meg színek szerint. Tiszteljük egymást és egymás képességeit, és segítünk egymásnak megérteni ezeket a képességeket. Azt hittem, ha van valaki, aki ebben abszolút benne van, aki egy hajóban szállna sík vízre velünk, az Lee.

– Ó, persze, ebben abszolút benne vagyok, mint hajós kapitány. Ed-dig is ezt csináltam – felelte Liam. – Csak… szóval összezavarodtam egy kicsit. Ennyi. A fekete szín… Tudod.

A szúnyoghálós, molinós ajtó megreccsent. Mike a lábával tartotta nyitva.

– Bejöttök? Odabent meglepett az arcomba csapó meleg, és hogy égnek a lám-

pák. Áram. Eszembe jutott, Greg említett valami olyasmit, hogy a Sár-gák táplálják a hálózatot. Vajon folyóvizük is van?

Az első szobák tele voltak takarókkal és ágyneművel; néhány matra-cot és meghatározhatatlan tartalmú szürke műanyag tartályt is láttunk. A hátsó terem, a központ/kantin szakasz bolt része a kis, fehér csempés konyhától jobbra volt. Mike a bent ülő gyerekekre mutatott, akik éppen hosszú fakanállal kanalaztak valami finomságot a tányérjukból.

A régi bolt fapolcait méregzöldre festették, de az áru, ami a polcokon volt, a szivárvány színeiben pompázott: konzervek, chips, tészta, még pehelycukor is! Liam halkan, elismerően fütyült, amikor meglátta a fejünk fölött magasan felhalmozott müzlis dobozokat.

Azt hittem, Dagi sírva fakad a gyönyörűségtől. A helyiség árnyékos zugába, a padlóra tettük a gyümölcsöt, egy rö-

vid, szőke hajú, fekete szoknyát viselő lány mellé. Kilátszott a hasa. A lány sokáig tapsolt és ugrált örömében. Nem lehetett több tizennégy-tizenöt évesnél, és mindegyik fülcimpájában legalább ennyi piercinget viselt.

– Tudtam, hogy örülni fogsz, Lizzie – mondta Mike, azzal egy gra-pefruitot adott neki.

– Nagyon régen nem kaptunk gyümölcsöt! – lelkendezett Lizzie; annyira örült, hogy lelkesedésében minden szónál magasabb tónusba csúszott a hangja. – Remélem, hogy ez hetekig elég lesz.

Mike kivezetett minket a helyiségből; ott hagytuk Lizzie-t az ananá-szokkal és narancsokkal.

– Menjünk fel! Már biztosan befejezte az értekezést a biztonsági csapattal. A zsákmányszerzést Hayes irányítja, de Olivia… majd meg-ismeritek… szóval Olivia szervezi a tábor területének őrzését. Ha aka-rod, szólhatok neki, hogy az ő csapatába kerülj.

Aztán lenézett Zúra. – Sajnálatos módon, kicsi lány, aki még nincs tizenhárom éves, an-

nak iskolába kell járnia. Ez felkeltette Dagi érdeklődését. – Milyen iskolába? – Gondolom, a rendes tananyagot tanulják. Matekot, természettudo-

mányos tárgyakat, olvasást… amilyen könyveket sikerül szereznünk. A főnök fontosnak tartja, hogy mindenkinek meglegyen az alap tudása. – Megállt a lépcső tetején és visszanézett. – Tudom, hogy sosem szeretted használni, de az is külön tantárgy, hogy miként használd a képességei-det.

Dagi köhécselt mögöttem. – Elég jól elvagyok azzal, amit még Jack tanított nekem. – Jack… – Mike hangja elakadt. – Hát, nagyon hiányzik. Menet közben megmagyarázta, hogy öt caledoniai gyerek élt Szökött

Kölyök táborában. Liam a táborban Mike szobatársa volt, de rajta kívül lakott itt még két Kék lány, egy Sárga és egy Zöld fiú, akinek valahogy sikerült eljutnia egészen Kelet-Virginiába.

Az épület második szintje inkább padlásnak tűnt; az egész emelet egyetlen tér volt, de szép. Mike kopogott az ajtón, várta a „Gyere be!” választ, csak azután merte lenyomni a kilincset. Hallottam, hogy Dagi

idegesen nyikkan, és magam is meglepődtem, hogy szívem kihagyott egy dobbanást az izgalomtól.

Az ajtó a helyiség közepére nyílt. Jobbra behúzott fehér függöny, ami mögött lakóteret sejtettem. A függöny mögötti ablak beengedte a délutáni fényt annyira, hogy sejteni lehessen az ágy és az öltözőszek-rény körvonalát.

A helyiség másik fele irodának volt berendezve. Két könyvespolcon mindenféle formájú és méretű dossziék, könyvek álltak. A két polc kö-zött hámló fekete festékű, régi fém íróasztal. Az íróasztal előtt két egy-szerű szék, távolabb, a fal mellett hosszú asztal mindenféle elektronikus berendezéssel. Be volt kapcsolva az egyik tévé, éppen hírműsor ment. Gray elnök képe töltötte be a képernyőt, mellette kétoldalt két amerikai zászló. Ajka mozgott, de nem lehetett hallani, mit mond, mert elnémí-tották a hangot. Dagi éles zihálásán kívül csak kattogás hallatszott, ahogy Clancy Gray ujjai egy vékony, ezüstszínű laptop billentyűit ütik.

Akkor is felismertem volna, ha leborotválja dús, hullámos fekete ha-ját… ha az egész arcát tetováltatja, vagy hosszú, egyenes orrába pier-cinget tesz. Hat évet töltöttem úgy Thurmondban, hogy lépten-nyomon az ő portréját láttam; emlékezetembe véstem minden anyajegyét, vé-kony ajkának formáját… azt is pontosan tudtam, hol van hajvonalának legmagasabb pontja. De semmi sem hasonlíthatott ahhoz, amikor élő-ben megláttam. Azokon a portrékon nem lehetett jól látni sötét szemét, és nem lehetett megjósolni, milyen lesz idősebb korában.

– Egy pillanat… – Felnézett a képernyőről felénk, és rögtön abba-hagyta a gépelést, mintha későn kapcsolt volna.

– Főnök… – szólt Mike. – Jól vagy? Az elnök fia lassan felállt, lehajtotta a laptop képernyőjét. Fehér in-

gének felgyűrt ujja lecsúszott a karján. Ő Szökött Kölyök? – gondoltam. Ő? A meglepetés nem megfelelő

szó arra, amit éreztem. Agydermesztő döbbenet, olyan gondolkodás-zsibbasztó felismerés, amit leginkább „az ész megáll” kifejezéssel lehet jellemezni. Szó szerint. Egy pillanatnyi időm sem volt, hogy összeszed-jem magamat, mielőtt a következő három szó elhagyta ajkát. Esélyem

sem lett volna felkészülni arra, ami történt, mert Clancy Gray egyene-sen rám nézett és azt mondta, amire a legkevésbé számítottam.

– Ruby Elizabeth Daly. Túl hevesen reagáltam ahhoz képest, hogy nagyon ártatlan három

szót mondott: a teljes nevemet. Nem káromkodott, nem üvöltött, nem adott parancsot, hogy „Öljétek meg őket!” vagy „Zárjátok be őket!” Nem kellett volna hátrahőkölnöm, megbotlanom saját bakancsomban, de majdnem az ajtónál jártam már, amikor rájöttem, mit csináltam.

Clancy egy lépést tett felém, de Liam hátralökte. Erősen. – Lee! – szólt Mike megbotránkozva. Clancy megadóan felemelte a kezét. – Sajnálom. Tényleg sajnálom. Az én hibám. Észre kellett volna

vennem, hogyan hangozhat ez így most tőlem. Csak meglepődtem, hogy viszontlátjuk egymást. – Bocsánatkérő mosollyal fordult Liam felé, én pedig megálltam az ajtónál; egy pillanatig elcsodálkoztam, mi-lyen fehérek a fogai.

– Olyan sokszor olvastam az aktádat különböző hálózatokon, hogy úgy éreztem, mintha már ismernénk egymást, mintha már találkoztunk volna. Nagyon sokan keresnek téged odakint.

– És kinek akarod kiadni Rubyt? – csattant fel Dagi. Csak álltam és hagytam, hogy Zu egyik karjával a derekamat ölelje.

Clancy elvörösödött erre a vádra; sötét szeme rebbent, ismét engem rézett.

– Senkinek sem. Én csak információt gyűjtök, figyelem a hálózato-kat, hogy miről beszélnek. Most éppen rólad, Miss Daly. – Elhallgatott, elgondolkodva simított végig a vállán. – Lássuk, emlékszem-e minden-re. Születési hely: Charlottesville, Virgina, de Salemben nevelkedett. Szülei Susan és Jacob; anyja tanárnő, apja rendőr. A tizedik születésna-podig Salemben jártál általános iskolába, aztán apád betelefonált a rendőrkapitányságra, hogy egy ismeretlen gyerek van a házában…

– Elég! – hebegtem. Liam hátranézett, próbálta megosztani figyelmét köztem és a fiú kö-

zött, aki életem komor tényeit sorolta.

– …de sajnálatos módon a PSF előbb ért a házatokhoz, mint a rend-őrség. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy valaki nem volt a helyzet magaslatán, vagy éppen sürgősen egy másik kölyökért kellett mennie, mert nem időztek nálatok, nem kérdezték ki a szüleidet, ezért nem kap-tál előzetes besorolást. Aztán amikor Thurmondba vittek, sikerült elér-ned, hogy ne jöjjenek rá… Narancsvörös vagy…

– Elég! – Nem akartam ezt hallani… Nem akartam, hogy bárki hall-ja.

– Mi ütött beléd? – kiáltott rá Liam. – Nem látod, hogy felzaklatod ezzel?

Clancy talán újabb lökéstől tartott, mert az íróasztal másik oldalára húzódott.

– Csak nagyon izgatott vagyok, hogy végre megismerhetem. Igazán ritkán fordul elő, hogy hasonló Narancsvörössel találkozunk.

Mellkasomban megmozdult valami, fénysebességgel érte el tudato-mat. Ő is Narancs vörös. Ezek szerint igaz a szóbeszéd. Tényleg segít-het nekem.

– De… téged nem… szóval nem gyógyítottak meg? – kérdeztem halkan, óvatosan. – Nem azért engedtek ki?

– Ha valakinek, neked pontosan tudnod kell, hogy Thurmondban senkit nem tudnak úgymond meggyógyítani, Ruby. Jut eszembe, mi a helyzet a jó öreg thurmondi táborban? Nekem jutott az a kétes megtisz-teltetés, hogy az első lakója lehettem… láttam, ahogy tégláról téglára felépítik a menzát. Tényleg mindenhová kiakasztották a képemet?

Jobb kérdés: tényleg azt hiszi, hogy most kihúzok egy széket, leülök és mesélek neki a régi szép időkről?

Clancy felsóhajtott. – Akárhogy is, ha te Ruby vagy, akkor te biztosan Lee Stewart. A te

aktádat is olvastam. – Van benne valami jó? – kérdezte Mike ideges nevetéssel. – A PSF-esek minden lépésedet követték – jegyezte meg Clancy,

hátradőlve székében. – Ez pedig azt jelenti, hogy szükséged van egy helyre, ahol egy ideig meghúzhatod magadat, igaz?

Liam egy fél pillanatig gondolkodott, aztán bólintott. – Jól döntöttél, hogy ide jöttetek. Addig maradhattok, amíg szüksé-

ges – mondta Clancy, a kezét a mellkasán nyugtatva. – Most, hogy sike-rült mindenkit felzaklatnom, Mike, elszállásolnád őket egy faházban, és beosztanád őket szolgálatba?

Mike bólintott. – Csak megjegyzem, hogy engem nem zaklattál fel, főnök. Clancy jóízűen, harsányan felnevetett. – Oké. Jó. Jut eszembe, köszönöm a mai remek munkát. Úgy hallom,

jó zsákmányt sikerült szerezni. – El sem hinnéd – felelte Mike, az ajtó felé menet. Intett, hogy kö-

vessük, de már nem tekintett ránk olyan kedvesen, mint korábban. – A tizennyolcas nyitva van, ugye?

– Igen. Ty és az emberei törzset alakítottak, és kiváltak tőlünk – kö-zölte Clancy. – Nem tudom, a távozásuk óta kitakarított-e valaki, szóval előre is elnézést kérek, ha rendetlenség van bent.

Aztán megint engem nézett; előbb ajka egyik sarka húzódott felfelé, aztán a másik. Langymeleg, bizsergető érzésem támadt tarkótájt; pulzu-som egyre hevesebben vert. Elfordultam, megszakítottam a szemkon-taktust, de a kép így is elárasztotta tudatomat; olyan sokáig áradt belé, hogy azt hittem, megfulladok. Lelki szemeim előtt Clancyt láttam, ugyanabban a helyiségben, ahogy előttem térdel és rózsát nyújt nekem.

Meg tudsz bocsátani nekem? Hangja hangosan lüktetett a fülemben, ahogy a lépcsőn haladtam lefelé.

Ezt hogyan csinálta? Egyszerűen leszerelte minden természetes vé-dekező eszközömet. És miért van az, hogy tudatom hirtelen megélén-kült, és el akarta érni azt, aki a legközelebb volt hozzám, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy beengedjen engem?

Felemeltem a fejemet Liam válláról. Mikor bújtam hozzá? Mikor léptünk ki az épületből… Hogyan jutottunk el a faházig?

Liam próbált a szemembe nézni, ahogy elhúzódtam tőle. Tarkóm bi-zsergett, nagyon vágytam rá, hogy a tudatába hatoljak. Túl veszélyes ilyen közel állni hozzá.

– Most nem – súgtam. Liam homloka ráncba rándult, ajka mozdult, mintha mondani akart

volna valamit. Aztán csak bólintott, és visszafordult a faház felé, felsza-ladt a lépcsőn.

A lehető legtávolabb kellett kerülnöm tőlük, legalább addig, amíg fe-jemben csitul az a furcsa érzés. Nem volt terv vagy térkép; csak elindul-tam az ösvényen. Néhány gyerek, mind idegenek, aggódva szóltak hoz-zám, de nem figyeltem rájuk, csak követtem a sár és a rothadó levelek szagát, amíg megtaláltam a tavat, ami mellett korábban elhaladtunk.

Fák és bokrok nőtték be a T alakú mólóhoz vezető ösvényt; ahol nem volt növény, ott kötél húzódott keresztül az út fölött, rajta tábla: BELÉP-

NI TILOS. Átbújtam alatta, és mentem tovább; meg sem álltam, amíg a napszít-

ta deszkákra értem; leültem, fejemet térdemre hajtva hallgattam a távol-ban nevető, kiáltozó gyerekeket, és arra gondoltam, vajon mikor múlik el a zsibbadás a lábamból, hogy felállhassak, és mikor halványul el Clancy Gray hangjának lenyomata.

Egyedül vagyok, gondoltam, és elnyújtóztam az elöregedett deszkán. Végre egyedül!

A vacsorát pontosan hét órakor szolgálták fel. Nem volt a táborban

hangosbeszélő vagy sziréna, csak tehénkolompok. Nyilvánvalóan ez volt az asztalhoz hívó egyezményes jel, mert amint az első kolomp megszólalt, a többi is kondult, és a kolompolás eljutott minden faház-hoz, minden ösvényre, egészen odáig, ahol én nézegettem saját tükör-képemet a sötét vízen.

Elég könnyű volt megtalálni a vacsoraosztás helyszínét… Kétszáz-valahány kölyök gyűjt össze a lobogó tábortűz körül… Ez nem nevez-hető diszkrét műveletnek. Minél közelebb értem hozzájuk, annál las-sabban vitt a lábam. Néztem, ahogy néhány idősebb fiú fahasábokat dob a lobogó lángok közé. Farönkökön ültek azok, akik már megkapták az ételt, és nem akartak egyedül enni a faházukban.

A konyhában látott gyerekek ételmelegítőnek látszó edényeket pa-koltak egy asztalra, és oda-vissza jártak a konyha és a tábortűz között, folyton újratöltve a tálalókat. Több tucatnyian várakoztak az ételosztás-ra műanyag tálkáikat magukhoz szorítva.

Rögtön észrevettem Liamet. Nem ült tuskóra, inkább állt. Két tál csilit tartott, és körbenézve keresett valamit. Dagi elment volna mellet-te, ha Liam nem szólítja meg. Kérdezett tőle valamit, de csak mordulásféle választ kapott.

– Ó, kösz, nem. Olvastam a Legyek urát… Elkezdenek táncolni, és befestik az arcukat, és egy levágott disznófejet imádnak, aztán valakit megcsap egy nagy kő, és bele is hal, és micsoda meglepetés, az a valaki történetesen a szemüveges kövér gyerek.

Liam felnevetett, de én is láttam, mennyire zaklatott Dagi. – Azt hiszem, inkább biztosra megyek és olvasok… nahát, itt van

Ruby! Ti ketten csak élvezzétek az emberi faj elkorcsosulását nélkülem. Liam hirtelen megfordult; olyan gyorsan, hogy megcsúszott a lába,

és kis híján leöntötte étellel a mellette ülő két bozontos hajú lányt. – Érezzétek jól magatokat! – szólt Dagi, azzal sietve ellépett mellet-

tem. Megragadtam az inge ujját, és visszafordítottam magam felé. – Mi a gond? – kérdeztem. Vállat vont, szája szomorú mosolyra húzódott. – Azt hiszem, egyszerűen nem vagyok jó kedvemben ma este. Ismertem ezt az érzést. Miután olyan sokáig csak négyen voltunk,

elég megterhelő tud lenni, hogy hirtelen olyan sokan vannak körülöt-tünk, akkor is, ha olyan gyerekek, mint mi. Ha az nem tetszett neki, hogy egyetlen ember, történetesen én betörjek a világába, el tudtam képzelni, milyen hatással lehet ez az új helyzet az idegrendszerére.

– Hát, ha meggondolnád magadat, itt vagyunk. Dagi kedvesen megpaskolta az arcomat, és elindult az ösvényen, a

nekünk kijelölt faház felé. – Mi ütött belé? – kérdezte Liam, felém nyújtva a gőzölgő ételt. – Azt hiszem, csak fáradt – feleltem, és annyiban hagytam a kérdést.

– Hol van Zu?

Balra biccentett, és megláttam, hogy Zu mosolyogva áll vele egyko-rú fiúk és lányok körében. Amikor észrevett, integetett nekem. Azon tűnődtem, hogyan lehet az arca olyan élénk. A mellette ülő ázsiai lány bólintott, amikor Zu mutogatott neki valamit; mintha Zúnak egy szót sem kéne kimondania, mert ismeri minden gondolatát. Amikor Zu keze mozdult, és lehúzta a lány fejéről a VIRGINIA IS FOR LOVERS feliratú pulóver csuklyáját, megláttam hosszú, fényes, fekete haját.

– Szentséges ég! – szólaltam meg; rögtön megértettem a kettőjük kö-zötti kapcsolatot.

– Mi a baj? – Az a lány a táborotokban volt – mondtam. – Láttam Zu rémálmá-

ban. Elszakadtak egymástól. – Valóban? – kérdezte; imádnivaló volt, ahogy a felismerés öröme

terjedt az arcán. – Azt hiszem, ez megmagyarázza, miért döntötték egymást a földre nem sokkal ezelőtt.

Felnevettem. – Meghempergették egymást? – Igen. Úgy henteregtek, mint kölyökkutyák a pázsiton… Zu! – is-

mét ránk nézett. – Gyere ide egy pillanatra. Hozd a barátnődet is… Amikor a két lány már talpon volt, meglepetten láttam, hogy a másik

lány vagy négyujjnyival magasabb volt, mint Zu, bár teljesen egykorú-aknak tűntek.

Zu kézen fogta a lányt, és mosolyogva szökelltek felénk. Újra a szép rózsaszín ruhát vette fel.

– Sziasztok! – köszönt Liam, azzal kezet nyújtott az ismeretlen lány-nak. – Liam vagyok, te pedig…

– Tudom, kik vagytok – vágott a szavába a lány. – Liam és Ruby – mondta karját keresztbe fonva. – Suzume mindent elmondott rólatok.

– Elmondott… mondta, vagy… – Természetesen nem szavakkal mondta – méltatlankodott a lány,

mire éles oldalba könyökölést kapott. Akkor megfordult, és japánul mondott valamit Zúnak, aki válaszul a fejét ingatta és megrángatta a lány copfját.

– Hát, jó! – szólt a magas lány, és felénk fordult. – Hina vagyok. Suzume az unokahúgom.

–Nahát! – Zúra pillantottam. – Komolyan? Hiszen ez csodálatos! Zu szélesen mosolyogva lábujjhegyre emelkedett. – Együtt voltatok Caledoniában – nyugtázta Liam halkan. – Zu, mi-

ért nem említetted? Tehettünk volna valamit azért, hogy megtaláljuk. Te is Sárga vagy?

– Zöld vagyok – felelte Hina, mutatóujjal halántékára bökve, csukló-ját forgatva. – Ez teljesen nyilvánvaló.

Zu bocsánatkérően vállat vont, aztán elvonszolta Hinát, vissza a ki-sebbek közé, akik éppen valami kártyajátékkal voltak elfoglalva. Liam őszinte csodálkozással fordult felém.

– Jól értelmezem, hogy egy tizenkét éves vonta kétségbe értelmi ké-pességeimet?

– Azt hiszem, ez náluk családi vonás – feleltem, és az ételbe kanalaz-tam. A csili meleg volt, finom és tápláló. Nagyjából hét évig nem ettem mást, csak a thurmondi moslékot és ócska kajákat; az, hogy valaki egyáltalán gondot fordít a főzésre… Repetáznom kell és tripetáznom és annyiszor kell kérnem ebből az ételből, amíg egy csepp sem fér belém.

Az, hogy olyan közel voltam a melengető tűzhöz, hogy tele volt a hasam finom étellel, a biztonság érzetével töltött el, és egészen elbá-gyadtam. Lecsusszantam a rönkről, a földre ültem, Liam lábának tá-masztva hátamat.

– Erről jut eszembe… – szólt Liam. – El tudod hinni, hogy Zu ugrált és tapsolt örömében, amikor megmondtam neki, hogy reggel hétkor fel kell kelnie, és valami régimódi könyvből tanulós tanórára kell beülnie a többi sulissal?

– Sulissal? – Igen. Minden nap. Iskola. – Kanala tiszta nyelével az orromra kop-

pintott. – Szaglássz egy kicsit körül, Okoska Ruby Kedd, és rád is ragad az iskolás szleng.

Miután megettük az ételt, Liam mindkettőnk tálkáját beletette a kör-bejáró nagy műanyag edények közül a hozzánk legközelebbibe. Egy

Kék ügyeletes mozgatta, sovány fiú; testsúlya nagyjából fele a gyűjtő-edény súlyának. Pislogtam, aztán megint és megint… nem akartam hin-ni a szememnek, azt hittem, csak képzelődöm. Ez volt az első alka-lom… még sosem láttam senkit ilyen… természetesen gyakorolni ké-pességét. Furcsa kontrasztban volt ez azzal a képpel, ami a normális világról kialakult bennem. Legalábbis amilyennek a normális világot feltételeztem. Néhányan gitároztak vagy a farönkökön doboltak. A töb-biek halkan beszélgettek vagy kártyáztak.

Liam lecsusszant mögém, éppen annyi helyet talált a hátam és a tus-kó között, hogy beférjen. A tábortűz ragyogó lángjainak melege és tes-tének hője olyan jólesett, hogy izmaim teljesen elernyedtek. Ujjait érez-tem tarkómon, kisimította a kusza hajtincseket nyakamból. Testem kö-vette a mozdulat vonalát, fejemet mellkasának támasztottam, térdei kö-zé fészkeltem be magamat.

– Jól vagy, kicsim? – súgta a fülembe. Bólintottam. Ujjaim ráakadtak alkarjának csupasz bőrére, az izmok, vénák vonalát simítottam. Felfe-dező úton voltam; kerestem valamit, amiről egészen eddig nem is tud-tam, hogy akarom. Bőre olyan lágy volt, tenyere meleg és széles; ujj-percei sebesek, hegesek, horzsolásosak. Kezemet kezére csúsztattam, ujjai közé fontam ujjaimat.

– Egy kicsit egyedül kellett lennem, de már jól vagyok. – Rendben – súgta. – De legközelebb ne menj olyan helyre, ahol nem

talállak. Nem szundítottam el, csak pihentem. Úgy tűnt, minél tovább ülök

ott, annál jobban csitul a zaj a fejemben, annál jobban oldódnak testem-ben a fájdalmak, görcsök, és úgy ellágyultam, mint alattunk a sár.

Végül valaki kihozott egy évtizedes régi rádiót, és még a gitározó kölykök is abbahagyták a pengetést a Beach Boys zenéje iránti tiszte-letből. Azt hiszem, én voltam az egyetlen az egész táborban, aki nem táncolt, de olyan jó volt nézni a többieket! Különösen Zu nyújtott mu-lattató látványt, ahogy csípőjét riszálta, és karját a levegőben lengette; legalábbis addig, amíg oda nem szaladt hozzánk, és rángatni kezdett

minket, hogy táncoljunk. Nekem sikerült kikönyörögnöm, hogy ne kell-jen felállnom, de Liamnek nem volt ennyi akaratereje.

Mindketten tiszta szívből nevettek, amikor megszólalt Barbara Ann, kacagtak, amikor felhangzott a Fun, Fun, Fun. Tudtam, hogy készülnek valamire, amikor szinte egyforma fondorlatos mosollyal fordultak fe-lém.

Liam rám mutatott, ujjával intett magához. Nevetve ingattam feje-met.

– Nem! Vigyorgott – napok óta ez volt az első igazi mosolya –, és úgy érez-

tem, mintha valami húzná a köldökömet. Meleg, bizsergő, ismerős ér-zés volt. Liam kötélhúzást imitált, Zu pedig benne volt a mókában, ő is húzta a képzeletbeli kötelet. Arcuk kipirult, vékony verejtékrétegtől csillogott. Csak finom por és sár volt közöttünk, odasiklottam hozzájuk, egyenesen Liam kitárt karjába.

– Ez így nem fair! – nyöszörögtem. – Ugyan, Zöld! Jót fog tenni neked egy kis tánc. Zu körülöttünk forgott, a Wouldn't It Be Nice ritmusára lengette kar-

ját. Liam kezébe adtam kezemet, hagytam, hogy vállára simítsa. Másik kezemet kérdés nélkül fogta meg, könnyeden tartotta.

– Lépj a lábamra! – szólított fel. Hitetlenkedve néztem rá. – Bízz bennem! Gyere, mielőtt vége a mi zenénknek! Józan ítélőképességemnek ellentmondva a lábára léptem, vártam,

hogy felszisszen a súlyomtól. Csontjai robusztusnak tűntek lábam alatt. – Egy kicsit közelebb, Zöld; nem harapok. Előrehajoltam, annyira közel, hogy arcom a vállán pihent. Liam

megszorította a kezemet, és azt vettem észre, hogy kezem önkéntelenül az ingjét markolja. Nagyon zavarban voltam, mert biztosra vettem, hogy érzi, milyen erősen dobog a szívem.

– Ne forogjunk! – figyelmeztettem. Nem tudhattam, hogy a fejem vagy a szívem kibírná-e azt a mozgást. Nagyon közel volt, és nagyon forró a teste, és olyan szép! Már ettől is szédültem.

– Nem forgunk – nyugtatott. Aztán mozogni kezdtünk; nem mondhatnám táncnak, inkább valami-

féle önfeledt ringatózásnak. Előre és hátra, szépen, könnyeden. Elmém ez egyszer tökéletesen elégedett volt azzal, hogy nem kell semmit ten-nie. Izmaim lassan mozdultak, mintha mézben lépkednénk. Egyáltalán nem ritmusra mozogtunk, aztán teljesen mozdulatlanul álltunk. Arcom a vállán pihent. Keze derekamról becsúszott az ingem alá, a bőrhöz si-mult.

Amikor újra megszólaltak a kolompok, ezúttal a lámpaoltás közelgő idejét jelezve, nemtetszés moraja hallatszott, olyan hangosan, hogy Liam elnevette magát. Amíg nem váltunk el egymástól, észre sem vet-tem, milyen fáradt vagyok.

– Pizsamaosztás! – szólt, Zút magához intve. Zu felállt, leporolta magát, búcsút intett a gyerekcsoportnak.

A tűz pattogott és sistergett, ahogy a közeli tömlőből elérte az oltóvíz sugara. Olyan hangot adott, mintha egy állatból facsarnák ki a szuszt. Aztán amikor fénye kihunyt, és nem maradt más, csak renyhe parázs a hamu közt, már csak egy vékony füstfüggöny választott el a tűzgödör másik oldalától, ahol Clancy Gray ült, és komoran nézett engem.

HUSZONKETTŐ ÚGY TŰNIK, ez Clancy Gray kedvenc időtöltései közé tartozik…

az, hogy engem néz. Nézi, ahogy a verandán ülve segítek Zúnak befűz-ni új teniszcipőjét, mielőtt elkísérem őt és Hinát az iskola-faházba.

Nézi, ahogy Dagival évődök, amiért ő az első és egyetlen, akit kul-lancs csípett meg a táborban.

Nézi, ahogy Leevel a tűz mellett várjuk, hogy jöjjön Mike, és meg-mondja, mi lesz a feladatunk, amíg East Riverben vagyunk.

Az emeleti irodából néz, az ablakból, ahonnan mindent belát, és mindent irányít, de semmit nem csinál. Mike említette, hogy a tizenhá-rom évnél idősebbeknek dolgozniuk kell, feladatot kapnak; csak nem gondoltam volna, hogy a feladat személyre szabott. Nem volt ellenem-re, hogy segítsek az élelmiszerraktárban, rendben tartsam és leltározzam a készleteinket… de sokkal jobban szerettem volna kint lenni Dagival a tábor kis kertjében, vagy Liam mellett az erdőben biztonsági járőrözni. Furcsa volt, hogy nem tölthettem velük az egész napomat.

Munkatársaim elég rendesek voltak; ami azt illeti, több mint rende-sek. Többségük még sosem látott belülről olyan tábort, amibe a kor-mány vitetett minket, én pedig még sosem főztem, vagyis egyikünk sem mondhatta el magáról, hogy nagyobb élettapasztalata van. Leginkább az tetszett bennük, hogy mindenki olyan ügyes és rámenős volt. Lizzie például már közel két éve bujkál East Riverben, miután éppen csak si-

került megúsznia, hogy elkapják a PSF-esek, akik Maryland államban ellenőrzésre leállították a szülei autóját.

– Egyszerűen kiszálltál és elfutottál? – kérdeztem. – Mint a nyúl – felelte. – Minden nélkül. Egy szál ruhában, ami raj-

tam volt. Próbáltam visszamenni a szüleimhez, de elhagyták a régi há-zunkat, nem találtam többé ott őket. Aztán felszedett egy Zöld törzs, és ide hoztak.

Ezt is megjegyeztem: az itteni gyerekek többsége Zöld vagy Kék; volt egy szűk Sárga csoport is, de ők nem igazán tartották a kapcsolatot másokkal. Lizzie szerint többen is voltak, de Szökött Kölyök engedélyt adott nekik, hogy a táboron kívül saját törzset alakítsanak.

– Ő adott nekik engedélyt? – kérdeztem vissza, közben felírtam, hány doboz müzli maradt.

– Igen, és vannak más szabályok is – mondta a kistermetű, törékeny Polcos Dylan, aki nem sokkal korábban került ki az iskolából. – Lega-lább ötös csoportokat kell alkotni – folytatta. – Aztán Clancy dönti el, hogy biztonságos-e a csoport vagy sem, és aztán az életetekre kell es-küdni, hogy semmit nem árultok el a táborról, csak olyan gyereknek beszélhettek róla, aki bajban van, és neki sem lehet elmondani közvet-lenül, csak utalni lehet rá, a szükségben lévőnek kell kitalálni, hol va-gyunk. Ez azért van, hogy mindenki biztonságban legyen. Belehalna, ha miatta történne valami valamelyikünkkel vagy egy másik gyerekkel.

Ekkor egy kicsit megenyhültem iránta. Nem mintha nem bíztam vol-na Clancy szándékaiban; egyszerűen csak idegesített. Ha valaki ilyen erősen érdeklődik irántunk, önkéntelenül arra gondolunk, pontosan mi-nek a kifejeződését keresi az arcunkon.

– Mit csináltok? Mindhárman az ajtó felé fordultunk. Clancy merev tartással, mozdu-

latlanul állt ott, és engem nézett. Nyitva volt az ajtó mögötte, a huzat belekapott sötét hajába, felállította. Valami megfeszült bennem ettől az arckifejezéstől, de nem félelem volt az érzés.

– Szortírozunk – felelte Lizzie zavartan. – Valami gond van? Clancy kizökkent abból a révületszerűségből, amiben láthatóan volt.

– Ó… igen… csak az, hogy… Ruby, velem tudnál jönni egy pilla-natra? Azt hiszem, van egy kis keveredés a feladatodban.

Visszaadtam a mappát Lizzie-nek, és nem tudtam, miért néz rám olyan furcsán.

– A raktárba rendeltek munkára – közöltem, már a verandán. – Nem jelöltem ki neked semmilyen feladatot. Ezt kifejezetten kö-

zöltem Mike-kal. Azt tartom magamról, vagyis szeretném azt hinni, hogy nem olyan

ember vagyok, akit könnyen megfélemlíthetnek más kölykök… akkor sem, ha a más kölyök magasabb, erősebb, vagy jobban fel van fegyver-kezve, mint én. Ezért nem igazán tudom, mi ütött belém, amikor Clancy Gray-jel beszéltem. Az ország leghatalmasabb emberének fia. Kékvérű amerikai herceg, aki fekete pólójának gallérját fekete kötött pulóvere alá bújtatva viselte. Sőt, bőr nadrágszíj is volt rajta.

Kezemet karba fontam. – Nem vagyok nebántsvirág. Bírom a munkát. A napfényben sokkal kevésbé tűnt megfélemlítőnek, mint félho-

mályban. És alacsonyabbnak látszott. Lehet, hogy hírnevétől hozzákép-zeltem néhány centit, de a valóságban alig volt magasabb nálam, ami azt jelenti, hogy Liam és Dagi majdnem egy fejjel magasabb, mint ő. Nem mintha ettől elvesztette volna „A legvonzóbb személy, akit valaha láttam” címét.

Clancy sovány volt, de nem vézna; ápolt, de nem ápoltságmániás; higgadt, de nem nyugodt. Ahogy a szél fújt minket, arra gondoltam, talán valami finom arcvizet használ, de ez nevetséges elgondolásnak tűnt.

Örültem, hogy kint voltunk a tornácon, ahol mindenki látott minket, aki a tűzrakóhely körül volt. Nem arra gondoltam, hogy bánt vagy ilyesmi… Ugyan miért tenné? Éreztem, hogy ujjaim összekulcsolódnak előttem, aztán kezem lecsúszik oldalamon, aztán tenyerem felfelé moz-dul, vállamra simul, mintha önálló életet élne, és nem tudná, mit akar.

Nem felejtettem el, miért jöttem ide, de képtelen voltam rávenni ma-gamat, hogy a segítségét kérjem. Nyilván nagyon is tisztában volt saját

képességeivel; ha önként, észrevétlenül behatol mások tudatába… ak-kor a kérdés olyan természetes, mint a lélegzés.

Ha ezek a kölykök követik minden szeszélyét, teljesítik minden pa-rancsát, biztosan azért van, mert jó gyerek, igaz? Az ember nem segít másoknak csak úgy, ok nélkül. Clancyben megvolt az a fajta magabiz-tosság, amely az East River galaxis központi csillagává tette. Minden és mindenki az ő fénye körül keringett.

Akkor miért nem voltam képes rávenni magamat, hogy megkérjem? Miért remeg még mindig a kezem?

– Tudom, hogy a bemutatkozásunk után talán soha nem fogsz meg-kedvelni… de sajnálom. Kérlek, ne haragudj! Nem tudtam, hogy azt a dolgot titokban tartottad.

– Semmi gond. De mi köze ennek ahhoz, hogy milyen munkát ka-pok?

Néhány pillanatig meg sem szólalt. Csak… csak bámult. – Abbahagynád ezt? – hebegtem egyszerre zavarban és bosszúsam. –

Ha azt mondom, hogy megbocsátok, abbahagyod? Túl gyönyörű mosolyra fakadt. – Nem. Clancy, akit minden jel szerint nem tanítottak meg arra, hogy tartsa

tiszteletben mások személyes terét, egy lépést előrelépett, én pedig egy lépést hátráltam, és lábam ragadós sárba cuppant. Nem hátrált, sőt, mintha kihívásnak vette volna, még egy lépést tett felém. Nem tudom, mi okból, talán azért, mert gyomromban remegett minden ideg, enged-tem.

– Nézd – szólalt meg végül –, egyetlen oka van, hogy Mike-ot utasí-tottam, ne adjon neked semmilyen munkát: az, hogy remélem, hajlandó vagy velem dolgozni.

– Tessék? – Ugyan, hiszen pontosan hallottad. Ismét megfogta a karomat, ujjai bőrömre feszültek, és olyan érzést

keltett, mintha méh szabadult volna el a koponyámban. Agyam teljes sebességre kapcsolt, tejfehér képek árasztották el tudatomat: ketten

ülünk az íróasztalnál, egymást bámuljuk, és mindent tűz emészt el körü-löttünk.

Képek, amelyeket ő juttatott az én tudatomba. Nem tudom, hogyan csinálta, de minden olyan valóságosnak tűnt. A

kép belülről égetett, megperzselte a tüdőmet. Bőröm alatt fanyar füst gyülemlett, feszített, fájt, mintha bármelyik pillanatban kifakadhatnék tőle. Látóterem pereme elsötétedett. Tűz virágzott a ruhámon, a lángok hajamat ostromolták.

Ez nem valóságos, ez nem, ez nem a valóság, ez NEM a VALÓSÁG… Vagy Clancy hagyta abba, vagy én találtam meg a módját, hogy

visszafordítsam, mert a tűz, amilyen gyorsan jött, el is tűnt; három re-megő lélegzetvétel ideje alatt.

– Nem tudsz kizárni engem – jelentette ki; szeme csodálkozón tágra nyílt. – Egyáltalán tudod, hogyan kell használni a képességeidet? A Liga aktái szerint képes vagy irányítani.

Hát nem nyilvánvaló? Fejemet ingattam válaszul. Ezért vagyok itt, akartam mondani. Ezért van szükségem rád. Tetőtől talpig végigmért, és vissza. Amikor megszólalt, hangja lágy

volt. Kedves. Együtt érző. – Nézd, én tudom, milyen érzés. Azt hiszed, én nem küzdöttem meg

vele? Micsoda magány, ha az ember nem érinthet meg valakit, akit meg akar érinteni! Milyen borzalmas, hogy csapdába esel valaki másnak a tudatában, és nem tudod, hogyan lehet onnan kijutni! Ruby, mindenre, amit tudok, magamnak kellett rájönnöm, és szörnyű volt. Meg akarlak menteni ettől. Meg tudok tanítani neked bizonyos dolgokat, trükköket… hogyan használd a tehetségedet úgy, ahogy azt kell.

Reméltem, hogy nem látja, mennyire remeg a kezem. Istenem, fel-ajánlotta… kérnem sem kellett… és egy szót sem kellett kinyögnöm.

Clancy tartása ellazult, és amikor újra megérintett, amikor átdobta hajfonatomat a vállamon, abban semmi rossz szándék nem volt.

– Gondolkozz rajta, kérlek. Ha úgy döntesz, hogy szeretnél velem dolgozni, csak gyere az irodába. Szabaddá teszem magam.

Összeszorítottam az ajkamat, nyelvemre haraptam.

– Nincs abban semmi rossz, ha az ember meg akarja ismerni a ké-pességeit – tette hozzá Clancy. – Csak így győzhetjük le őket.

Kiket? – Olyan kevesen maradtunk – mondta. – Amíg meg nem jelentél a

rendszerben, azt hittem, hogy rajtam kívül nem is maradt más. – Legalább egy van még rajtunk kívül. Martinnak hívják… – Ó, ő a Gyerek Ligával van. Tudom. Sikerült belenéznem a ligás

aktájába. Rémisztő kölyök. Magunkon a nem-pszichotikus Narancsvö-röseket értem.

Hümmögtem. – Gondolkodni fogok – feleltem végül. Megint rám szegezte sötét

pillantását; tarkómon felállt a szőr, mintha gyenge elektromosság csa-pott volna meg. Öntudatlanul egy lépést tettem felé.

– Hallgass a hetedik érzékedre – mondta Clancy, azzal megfordult, és elindult vissza, az iroda felé. A tűzrakóhely mellett ebédelő gyerekek a nevét kiáltották, ő pedig, mint az elnök fia, tanult gesztussal igazán szépen mosolygott rájuk, és integetett nekik.

Hallgass a hetedik érzékedre! De akkor miért van olyan ellentmondásban azzal, amit az eszem

mond? Egyenesen a móló felé mentem, amit az előző délutánon fedeztem

fel; muszáj volt megtalálnom a módját, hogy lecsillapítsam a szívemben vadul gomolygó érzéseket, kiszellőztessem a fejemet. Tudatomban mintha összegabalyodtak volna a lehetőségek.

Clancy Gray az imént felajánlott mindent, amit kérhettem volna tőle. Megmutatja, hogyan kerülhetem el, hogy megismétlődjön az, ami a szüleimmel és Sammel történt. Lehetővé válhat, hogy Liammel legyek, megtaláljam Nagyit, ne éljek állandó félelemben, hogy mit okozhatok nekik. Vajon miért nem tudtam rögtön, zsigerből igent mondani?

Átbújtam a tóhoz vezető ösvényen keresztbe húzott kötél alatt, leér-tem egészen a mólóig, és csak akkor vettem észre, hogy valami nincs rendben.

– A francba! – fakadtam ki, amikor megláttam. – Ó, ne, ne, ne, ne… – szólalt meg Dagi. A dilinyós vigyor rögtön

lehervadt az arcáról, és abbahagyta a vízre gyűlt kacsák etetését. Ke-nyérhéjat dobált nekik. – Ez az én titkos búvóhelyem. Rubyknak tilos a belépés.

– Én találtam meg előbb! – mordultam, és leültem mellé. – Biztosan nem. – De. Amikor ti még éppen kicsomagoltátok a holmitokat. Erre felhorkant. – Hát… lehet. De ma én értem ide előbb. – Nem kéne a kertben dolgoznod? – Elegem lett abból, hogy az egyik lány folyton azt turbékolta, hogy

Szökött Kölyök milyen okos, amiért répát ültettet velük. – Hátradőlt. – És neked nem a raktárban kéne dolgoznod?

Lenéztem ökölbe szorult kezemre. Mivel nem válaszoltam, Dagi fél-retette a kenyeres zacskót, és egyenesen felült.

– Hé, jól vagy? – Hűvös tenyerét homlokomhoz érintette. – Úgy né-zel ki, mint aki mindjárt rókázik. Nincs migrénes fejfájásod? Nem szé-dülsz?

Ez enyhe kifejezés volt. Rekedtesen felnevettem. – Ó! – Elhúzta a kezét. – Szóval amolyan agybaj. Hanyatt feküdtem a kemény deszkán, kezemmel takartam el a sze-

memet, remélve, hogy a sötétség talán csillapítja a fejfájást. – Azt mondtad, Jack tanított meg, hogyan használd a képességeidet. – Pontosan így volt. Csak úgy tanulhattam meg… úgy értem, hogy

egy másik kölyök megmutatta. Csak beletelt egy kis időbe, míg eldön-töttem.

– Miért? – Mert úgy gondoltam, hogy ha nem használom, akkor elmúlik, elfe-

lejtem – felelte Dagi halkan. – Azt hittem, ha nem élek vele, minden fokozatosan visszaáll a normális állapotba. Tudod, van tudományos bizonyíték arra, hogy ha agyunk bizonyos részeit nem használjuk, az a funkció végül elsorvad. –– Eltelt egy pillanat csendben, aztán rákérde-

zett: – Clancy felajánlotta, hogy segít? Megtanít használni a képessége-idet?

Bólintottam. – Azt mondtam neki, hogy gondolkodom rajta. – Mi gondolkodnivaló van ezen? – kérdezte, és könyvével a hasamra

csapott. – Hiszen te mondtad neki, hogy nem tudod irányítani. – Hát… az igaz, de… Attól félek, nagyon sok mindent nem tudok. – Meg kell tanulnod irányítani a képességedet, különben mindig az

fog irányítani téged. Félelemben tart, és addig manipulál, hogy megbo-londulsz, meghalsz vagy gyógymódot találnak az állapotunkra. Mit gondolsz, melyik lehetőség fog előbb bekövetkezni?

Megszólalt az ebédre hívó kolomp; két kondulás, a második étkezés. Dagi felállt, nyújtózkodott, a kenyérhéj maradékát egyszerre dobta a vízbe.

– Szerinted tényleg találnak rá gyógymódot? – kérdeztem. – Apám azt szokta mondogatni, hogy minden lehetséges, ha az em-

ber igazán akarja, és mindent belead. Ajka humortalan mosolyra húzódott. Apja említésétől összerándult a

gyomrom. – Még nem sikerült elküldened az üzenetet, ugye? – Körbekérdeztem, de ezen az istenverte helyen csak egy számítógép

van, és azt is csak egyetlen személy használhatja. Ez igaz. Az ezüstszínű laptop Clancy íróasztalán. – Megkérted, hogy használhasd néhány percre? – Igen – felelte Dagi. Már láttuk a tűzrakóhelyet. Abból a távolság-

ból úgy tűnt, hogy szendvicset és almát osztanak. – Nemet mondott. Nyilvánvalóan „biztonsági kockázatnak” számít, ha rajta kívül valaki más hozzányúl a géphez.

Fejemet ingattam. – Holnap megkérem. Talán meg tudom győzni. Dagi megragadta a karomat. Arca észrevehetően felderült. – Megmondanád neki, hogy van nálunk egy nagyon fontos levél,

amit el kell juttatnunk Jack apjának, de előbb meg kell keresnünk az új

címét? Mondd meg neki, hogy bármit megteszünk… nem… azt mondd neki, hogy én személy szerint minden cipőjét tisztára nyalom.

– Mi lenne, ha azt mondanám neki, hogy csak ezért jöttünk ide, és kihagynám ebből a nyelvedet?

Dagi megvárta, míg elveszem a szendvicsemet az asztalról, aztán fél-revont. Azt hittem, a faházban akar enni vagy a mólón, de addig bók-lásztunk, amíg megtaláltuk Liamet.

Néhány másik járőr sráccal pihenőt tartottak egy szép tisztáson. Ép-pen csak olyan széles volt, hogy két csapat focihoz hasonló, hover ball nevű játékot tudjon játszani anélkül, hogy kézzel a labdához értek vol-na. Dagi és én találtunk egy fatuskót, arra ültünk, és tudomást sem vet-tünk a tisztás szelén álló szurkoló lánycsapatról.

Egy magas, vörös hajú fiú lebegtette a régi focilabdát a játék elején. A labda mellett futott, és próbálta távol tartani a többiektől. A labda egyszer egy tenyérnyivel Liam elé került, de a keze lassú volt, a láb-munkája nem elég jó, amikor megkapta.

– Figyeld a labdát, fakezű! – kiáltottam fel. Liam rögtön felénk fordult. Amint tekintetünk találkozott, Mike, aki

megszerezte a labdát, odébb tolta, hogy eljusson a rögtönzött gólterület-re.

Dagi és én egyszerre szisszentünk fel, ahogy Liam a földre esett; fe-jét beverte egy kiálló, vastag gyökérbe.

– Aúúú! – szólaltam meg. – Ezek szerint nem viccelt, amikor azt mondta, hogy botrányosan gyenge minden sportban.

– Vicces lenne, ha nem volna olyan szomorú. A többi fiú túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a levegőben tart-

sák a labdát. Liam a földön maradt, arca vöröslött, de egész teste rázkó-dott a nevetéstől. Pólójával törölte le a verejtéket az arcáról, így én és a többi lány is megpillanthattuk hasát, csupasz mellkasát.

Ezúttal én pirultam el. Az egyik fiú, akit nem ismertem, odakocogott Liamhez és felsegítet-

te, vállon veregette. Úgy nevettek, mintha óvodás koruk óta ismerték volna egymást.

De Liam ilyen volt… kifigurázta Zút, hogy egy szempillantás alatt képes összebarátkozni bárkivel, de ő ugyanilyen volt. Dagi és én azon-ban tökéletesen jól elvoltunk magunkban; figyeltünk, vártunk, de nem dugtuk bele a lábunkat az óceánba. Talán azért, mert már hozzászok-tunk ahhoz, hogy egyedül vagyunk… és lehet, hogy ennek meg kell változnia.

Másnap reggel pontosan kilenc óra huszonegy perckor Clancy Gray irodájának ajtaja előtt találtam magamat, és éppen kopogni akartam. Azon kívül, hogy gyomrom összes idegszála összerándult, az tartott vissza a kopogástól, hogy beszélgetés szűrődött ki odabentről.

– …hogy ahhoz elég a létszám. Ha annyi gyereket küldök ki, ameny-nyire szükség van, itt nem maradnak elegen járőrözni, őrködni.

Lányhang volt, de nem valami kedves. Valószínűleg Olivia, ha ép-pen a biztonságról beszélnek.

– Értem, amit mondasz, Liv, de kár lenne elszalasztani ezt a lehető-séget – mondta Clancy. – Nagyon megfogyatkozott az egészségügyi felszerelésünk, és a Leda Corp már nem közlekedtet annyi kamiont a környékünkön.

– Megint el akarsz menni? – kérdezte. – Nem olyankor szoktál tip-peket kapni a szállítmányokról?

– Miért kérdezed? – Csak… csak azért, mert már közel egy éve nem mozdultál ki –

mondta Olivia. – Pedig korábban sokszor mentél. Tudom, hogy jól jön-ne az ellátmány, de ha találkozni tudnál az informátoroddal…

– Nem – felelte Clancy nagyon határozottan. – Többé nem hagyha-tom el a tábort. Nem biztonságos.

A padlódeszka reccsent. – Valamit mutatott a PSF-detektor? – szólalt meg Hayes komor

hangja. – Nyilvánvalóan tudomásukra jutott ez a gyümölcsrablós dolog –

mondta Clancy. – Nehéz lett volna nem észrevenni, tekintve, hogy megcsonkítottátok a sofőrt.

– Miért kell ilyeneket mondanod?

– Azért, mert egyszerűen ott kellett volna hagynotok, ahogy mond-tam nektek. Nagyra értékelem, hogy szeretnétek terjeszteni a jelet, de nem lehetett volna, hogy egyszerűen spray-vel a kamion oldalára fújjá-tok?

– Azért aggódsz, hogy ez árt a hírnevednek? – szólt Olivia leplezet-lenül bosszúsan.

– Az emberek többsége azt is nehezen tudja elfogadni, hogy nem va-gyunk szörnyetegek; nem hiányoznak olyan hírek, hogy ártatlan embe-reket csonkítunk meg – jelentette ki Clancy. – Szóval nyugodtan öltöz-zetek feketébe. Nyugodtan használjátok a jelet. Csak… próbáljátok meg egy kicsit finomabban csinálni.

– Meg ne simogassuk őket? – kérdezte Hayes. – Sajnálom, hogy be kell fejeznünk a megbeszélést, de úgy tűnik

mindkettőtöknek dolga van, rám pedig vár valaki. – Elhúzódtam az aj-tótól. – Liv, tervezd meg a rajtaütést. Gondom lesz az itteni létszámra.

Tettem néhány lépést lefelé, de teljesen értelmetlen volt úgy tenni, mintha nem hallgatóztam volna. Kinyílt az ajtó, és Olivia lépett ki elő-ször. Magas volt, karcsú, nagyon jó lábai voltak, bőre napbarnított, ra-gyogó.

Fejemet ingatva elfordultam, hogy Olivia és Hayes elférjen mellet-tem. Olivia körülbelül velem egyidős volt, de sokkal idősebbnek tűnt. Úgy nézett ki, amilyennek a húszéveseket képzelem. Amikor újra fel-néztem, azt láttam, hogy Clancy az ajtókeretnek támaszkodva vigyorog.

– Hát eljöttél! Intett, hogy lépjek be, és az íróasztalhoz vezetett. Amikor leültem az

egyik székre, röpke pillantást vetettem a szoba másik felébe, ahol a füg-göny be volt húzva.

Clancy a szokott helyére ült, az asztal mögé, hátradőlt székével és mosolygott.

– Mi vett rá, hogy meggondold magad? – Az… az, hogy mint mondtad… Nagyon kevesen maradtunk. És

tudni akarom, hogy azok mellett maradhatok-e, akiket szeretek, anélkül, hogy rettegnem kéne, hogy kitörlöm magamat az emlékezetükből.

– A Liga hálózatán olvastam, hogy rajtad és Martinon kívül nem ta-láltak más Narancsvöröset. Úgy tűnik, a Vörösek többségét megölték. Ez azt jelenti, hogy kivételes helyzetben vagyunk.

– Gondolom, tényleg így lehet – jegyeztem meg, aztán eszembe ju-tott még valami. – Hogyan van hozzáférésed a Liga hálózatához? És a PSF-éhez? – Körbemutattam a szobában. – Ehhez az egészhez?

– Mindenütt vannak barátaim – felelte Clancy egyszerűen. Ujjaival az asztalon dobolt. – És apám békén hagy, mert olyan felzúdulás volna, hogy belebukna, ha nyilvánosságra hoznám a tényeket, hogy nincs re-habilitációs program; az olyanoknak, mint te meg én, nincs.

– Te meg én – ismételtem. Clancy a hajába túrt. – Az első dolog, amit meg kell értened, Ruby, hogy mi nem vagyunk

olyanok, mint a többiek. Én és te… mindenki, akit Narancsvörösnek találtak. Mi mások vagyunk. Különlegesek. Nem, nem… hallgass meg. Látom, hogy fintorogsz, de meg kell hallgatnod. Oké? Mert a második dolog, amit meg kell értened, az, hogy mindenki – az apám, a táborok vezetői, a tudósok, a PSF, a Gyerek Liga – végig hazudtak nektek. Nem azért vagyunk különlegesek, amik vagyunk, hanem azért, amivé nem tudnak minket tenni.

– Ennek így semmi értelme. Fogalmam sincs, miről beszélsz. Felállt, megkerülte az íróasztalt, leült mellém. – Segítene, ha előbb elmondanám neked az én történetemet? Szemem rebbent, felnéztem rá, tekintetünk találkozott. – Ha megteszem, megígéred, hogy kettőnk között marad? Titkot tartani. Azt tudok. – Rendben. Add a kezed! Meg kell mutatnom neked. Amikor mások tudatába férkőztem, mindig volt valami émelyítő ér-

zés, mintha zuhantam volna. Többnyire homályos emlékek mocsarába csöppentem; zabolátlan érzések közé térkép, lámpa nélkül, és nem volt könnyű megtalálni a kivezető utat.

De Clancy tudatában nem volt semmi félelmetes. Emlékei élénkek és kontúrosak voltak; csupa tiszta emlék és szín. Olyan érzés volt, mintha a kezemet is bevitte volna az emlékeibe, és végigvezetne a hosszú, ma-gas ablakos folyosókon, a múltjába. Csak annyi időre álltunk meg, hogy átnézhessek minden ablakon.

Az iroda, amely összeállt körülöttem egyszerű; kékesszürke iratszek-rények álltak benne szorosan egymás mellett, de ezeken kívül szinte semmi bútorzata nem volt. Bárhol lehetett; a fehér festék olyan friss volt a falon, hogy buborékokat vetett. De a hátsó sarokban felismertem egy félhold alakú gépezetet és a férfit, aki az íróasztalául szolgáló kár-tyaasztal mögül nézett engem. Tömzsi testalkatú, kopaszodó férfi, régi bútordarab az egészségügyi központban. Láttam, hogy ajka hang nélkül mozog, magyaráz valamit; tekintetem rebbent az előtte álló friss papír-kupacra. Aztán az asztalon pihentetett kezére néztem; tenyere nehezék-ként szorított le egy korábban félbehajtott, a hajtás irányába visszakun-korodó papírt. A papír fejléce… a Fehér Ház levélpapírja. A szavak kristálytisztává élesedtek, és éreztem, hogy szemem követi az írást… Hitetlenkedve, ellenállhatatlan kíváncsisággal olvastam. Tisztelt Uraim! Engedélyezem, hogy vizsgálatokat és kísérleti kezelést alkalmazzanak fiam, Clancy James Beaumont Gray vonatkozásában, amennyiben ezek külsérelmi nyomokat nem hagynak.

Az irodában egyre nagyobb lett a fény, kifakította az emléket. Ami-kor újra megjelent egy kép, teljesen más helyiségben voltam, de még mindig az egészségügyi központban. Ebben a helyiségben kék csempe és számos pityegő műszer volt. Ne! Próbáltam megszabadulni tépőzáras kötelékeimtől, lemenekülni a fém vizsgálóasztalról. Ismertem ezt a he-lyet.

Gumikesztyűs kéz közelebb húzta arcomhoz a mennyezeti lámpát. Látásom perifériáján fehér köpenyes kutatókat és orvosokat észleltem; különféle orvosi műszereket és számítógépeket toltak körém. Nem tud-tam kinyitni a számat, állkapcsom sem mozdulhatott, mert a fejemre bőr szájkosárszerűséget rögzítettek, tarkómon erősen meghúzták a rögzítő szíjakat, és erős kezek tartották mozdulatlanul, amíg drótokat rögzítet-

tek rám, monitorokra kötöttek. Küzdöttem. El tudtam fordítani a nya-kamat annyira, hogy lássam az asztalt, ami tele volt szikékkel és kis fúrókkal; láttam tükörképemet a közeli megfigyelőablakok üvegében; kicsi voltam, a rémülettől sápadt. Tükörképe a portréknak, amiket ké-sőbb szerte a táborban kiakasztanak.

A fejem feletti éles fény erősödött, egyre világosabb lett, eltűnt a je-lenet. Aztán az új emlékkép tárult elém. Előbb a kezet láttam meg, amit éppen megráztam, aztán homályosan felfelé emeltem tekintetemet, és ugyanaz a kutató volt előttem, aki korábban. A körülöttünk téblábolók mind olyan közönyösen néztek; üres mosoly, üres tekintet. Kihúztam magamat, izmaim feszültek, testemben a győzelem izgalma remegett, ahogy a főkapun kiléptem a várakozó autóhoz. Az öltönyös férfi, aki laza mozdulattal vállon veregetett, nem az elnök volt, de megjelent szinte minden emlékben, ami ez után bevillant. Ez a férfi kísért iskolák színpadára, államok kupolás parlamentjeihez, kisvárosok központjában kamerák elé. Mindig ugyanazokat a lapokat adták a kezembe, hogy ol-vassam fel az írott szöveget, és a tömegben mindig ugyanolyan re-ménykedő, de mélyen gyászoló emberek ültek. És ajkam mindig ugyanazokat a szavakat formálta. Clancy Gray vagyok, és azért jöttem, hogy elmondjam, táborban voltam, rehabilitációs programon, ami megmentette az életemet.

Megint fények, ezúttal vakuvillanás. Amikor a fény vakító hatása elmúlt, arcot láttam magam előtt, saját arcom öregebb, megviseltebb változatát. A fényképész megfordította a monitort, hogy láthassuk a képet, és már nem kisfiúként láttam magamat, hanem tizenöt-, talán tizenhat éves fiatalemberként. Ahogy a fényképész újra előkészítette a berendezését, ezúttal a helyiség másik végében, bal kezemet az elnök vállára tettem, és a kanapék között a nagy, sötét fa íróasztalhoz vezet-tem. A rózsabokrok az ablaküveget karistolták, de én a rá váró doku-mentumokra fordítottam figyelmét, és rávettem, hogy fogja kézbe a tollat. Amikor aláírta, homályos tekintettel, tompa, mit sem sejtő mo-sollyal fordult felém.

Hetek telhettek el, hónapok, talán évek is… éreztem, hogy lassan el-fog a kimerültség; nehéz láncként tekeredett derekam köré. Sötét volt; nem tudtam volna megmondani, hogy az éjszakának melyik szakaszá-ban járunk, de azt tudtam, hogy hotelszobában vagyok, nem különöseb-ben jó szállodában. Félig a takaró alá bújva a mennyezetet bámultam, amikor egy alakot véltem látni; mintha a gardrób árnyai közül bújt vol-na elő. Gyorsan mozgott, szinte túl gyorsan ahhoz, hogy szemmel tud-jam tartani. Fekete maszkos férfit láttam, pisztolycső fémes villanását. Hirtelen ledobtam magamról a takarót, a támadó felé rúgtam, aki hátra-tántorodott. A pisztoly elsült, fényrobbanás és némi hang hagyta el a csövét. A szag orromat facsarta.

Hanyatt feküdtem, a férfi egyik alkarja a nyakamat nyomta, törékeny gégeporcomra nehezedett. Kaszáló mozdulatokat tettem; kezem előbb a szőnyegre csattant, aztán az éjjeliszekrényre, végül az arcára. Erőt vett rajtam a rémület, de ez sem gátolt meg abban, hogy a tudatába hatoljak.

ABBAHAGYNI! Éreztem, hogy ajkam formálja a szót, de nem hallot-tam saját hangomat. ABBAHAGYNI!

A férfi mozdulatlanná merevedett; olyan üres tekintettel nézett, mint akinek éppen betörték a koponyáját, és az agyát dermesztően hideg le-vegő éri. Leült, pisztolyát maga mellé tette a padlóra.

Köhögtem, és csapkodtam; próbáltam levegőt szívni a tüdőmbe, közben azonban elkaptam a pisztolyt, és pizsamám derékrészébe dug-tam. Csak annyi időre torpantam meg, hogy az íróasztal melletti székről elvegyem az oda dobott télikabátomat, és már kint is voltam a hallban, és bámultam azt a helyet, ahol annak a férfinak lennie kellett volna. Az ajtóm előtt. Az volt a feladata, hogy engem őrizzen. És tudtam, ponto-san tudtam, mi történik. Tudtam, mi történne, ha valaki reggel életben találna engem.

Rohantam lefelé a hotel személyzeti lépcsőjén, a konyhán át a sze-mélyzeti bejárat felé, és a kukák mellett kijutottam a pakolóba. Alig kaptam levegőt, tüdőm égett, és hallottam a hangokat… utánam kiabál-tak, csizmák dobogtak a járdán. Berohantam a fák közé, a sötétbe…

– Ruby… Ruby!

Clancy irodájában tértem magamhoz; lassanként; olyan súlyos fejfá-jással, hogy le kellett hajolnom, fejemet térdeim közé kellett szoríta-nom, hogy a fenyegető hányinger csillapodjon.

– Meg akartak ölni téged – mondtam, amikor végre képes voltam hangot kiadni. – Ki volt az?

– Szerinted? – kérdezett vissza Clancy keserű, kissé cinikus hangon. – A Titkosszolgálat egyik ügynöke, akinek az lett volna a feladata, hogy a testőröm legyen.

– De ennek így semmi értelme nincsen – mondtam, kezem fejét a homlokomra szorítva, szememet eltakarva, hogy ne szédüljek annyira. – Ha körbevittek az országban, és arra használtak, hogy a rehabilitációs programot népszerűsítsd, akkor miért…?

– Mert rájöttek, hogy nekem egyáltalán nem használt a rehabilitációs program. Hogy nem változott semmi. Úgy értem, az apám jött rá. Csak azért engedtek ki Thurmondból, mert elhitettem velük, hogy meggyó-gyítottak. De túl nagyra vágytam. Megpróbáltam megvezetni apámat; befolyásoltam és rajtakaptak. – Clancy egy pillanatig hallgatott. – Nyil-ván aggódott, hogy kiderül az igazság a táborokról, de nem tüntethetett el a nyilvánosság elől, különösen azért nem, mert éppen ő lökött ki elé-jük. Szerintem úgy gondolta, hogy könnyebb végleg megszabadulni tőlem, mielőtt gondot okozhatnék neki. Csak elképzelni tudom, milyen csavarral magyarázta ki a gyilkosságomat, hogy visszanyerje az ameri-kaiak jóindulatát.

Sokáig csak bámultam; hang nem jött ki a torkomon. Hogyan tudtad túlélni ezt az életet? Ezt akartam kérdezni tőle. És:

Hogyan sikerült önmagad maradnod, hogyhogy nem lettél olyan ször-nyeteggé, akivé változtattak volna?

– Miután kijutottam, aznap éjjel megismerkedtem Hayesz–szel, az-tán Oliviával, majd a többiekkel. Megtaláltuk ezt a helyet, és munkához láttunk; és apám nem tűzhetett ki vérdíjat a fejemre, legalábbis úgy nem, hogy ne kelljen felfedni az igazat a rehabilitációs programról. Ki kellett találnia valami történetet, hogy egyetemre járok vagy ilyesmi;

csak ezzel tudta elérni, hogy leszálljon róla a sajtó – mondta Clancy mosolyogva. – Szóval, látod, a végén mégis én győztem.

Felállt, kezét nyújtotta. Elfogadtam. Nem is gondoltam bele, mit csi-nálok; amikor megszorította ujjaimat, langyos, kellemes nyugalom árasztott el. Csend volt a fejemben. Éreztem, hogy előrehajolok.

– Amikor értesültem a történetedről, tudtam, hogy találkoznunk kell. Azt akartam, hogy biztosan megtudd az igazat arról, hogy mi történt veled, hogy téged ne érhessen olyan támadás, mint engem.

– Az igazat? – csodálkozva néztem fel rá. – Ezt hogy érted? Clancy nem engedte el a kezemet; leült az íróasztal szélére velem

szemben. – A nő, aki kihozott téged Thurmondból… a Liga ügynöke… Mit mondott neked a Fehér Zajról, amit akkor használtak?

– Azt, hogy a tábor őrei olyan frekvenciát kevertek bele, amit csak a Narancsvörösek, a Vörösek és a Sárgák képesek érzékelni. – Erről nyil-ván Clancy is tudott, hiszen ugyanezt a technikát alkalmazták arra, hogy a tábor helyét közöljék azokkal, akik keresik őket. – Azt mondta, hogy ki akarják szűrni a még rejtőzködő veszélyeseket.

Clancy elengedte a kezemet, és hátranyúlt. Felénk fordította a laptop képernyőjét. Az én arcom volt rajta, egy fotó, amit azon a reggelen ké-szítettek, amikor a táborba vittek minket, de a kép melletti szöveg nem az élettörténetem.

– Olvasd fel hangosan a második bekezdést. Zavartan pillantottam fel rá, de megtettem, amit kért: – Harris táborőr másnap reggel 5:23-kor észlelte a nyugalomkont-

roll rendellenességét, azt, hogy az ő tudta és beleegyezése nélkül vala-kik egy ismeretlen frekvenciát kevertek a hanghoz. – Elhallgattam, ide-gességemben önkéntelenül megnyaltam az ajkamat. – További vizsgála-tok eredménye, többek között a menza térfigyelő rendszere által készített felvételek elemzése arra a következtetésre vezette Harris táborőrt, hogy a nyugalomkontroll körülbelül 11:42-kor történt használatának szüksé-gességét megalapozó rendzavarást a Gyermek Liga nevű terrorista cso-port ügynökei provokálták ki. Véleménye szerint ugyanezek az ügynökök keverték az azonosító frekvenciát a nyugalomkontrollba. A 3285 és

5312 számú Pszí-egyének, akiket a tábor területéről körülbelül 3:34-kor vittek ki a Gyermek Liga nevű szervezet aktivistái, valószínűleg tévesen kerültek besorolásra a Zöld csoportba…

– Folytasd az olvasást – szólt rám Clancy, amikor hangom elakadt. – A 3285 és 5312 számú Pszí-egyének rendkívül veszélyesnek tekin-

tendők. Kiadásra került a parancs, amely szerint azonnal el kell fogni, és át kell minősíteni őket… – Átminősíteni? Megint felpillantottam. – De ahogy ezt írták… Nem tudták?… Ezek szerint nem… Azt akarod ezzel mondani, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy Narancsvörös va-gyok, csak akkor tudták meg, miután kijutottam?

Clancy bólintott. – Nagyon úgy tűnik. – Akkor egyáltalán nem voltam veszélyben? Nem öltek volna meg a

táborban? – Ó, kifejezetten veszélyben voltál. Minden információ darabka

megvolt nekik, csak az kellett, hogy egy kíváncsi elmében összeálljon a kép. De ha azt kérdezed, elkaptak volna-e, ha a Liga nem módosította volna a frekvenciát, akkor a válasz: nem. Valószínűleg nem.

– Akkor miért csinálták? – kérdeztem komoran. – Nagyon nagy koc-kázat ahhoz, hogy alig néhány gyereket megmentsenek.

– Alig néhány rendkívül értékes gyereket – helyesbített Clancy. – Olyan gyerekeket, akiket különben megöltek volna.

Arckifejezésemet látva minden rosszalló él nélkül hozzátette: – Ugye nem gondoltad, hogy az olyan gyerekeket, mint mi, életben

hagyják? A Narancsvöröseket semmiképpen. Sárgákat igen, mert azt a veszélyt, amit ők jelentenek, lehet kezelni. De Narancsvöröseket nem.

Jobb kezemet végighúztam arcom előtt. – És a Vörösek? Őket is megölték? – Nem – felelte Clancy. Hangja halkabb, tétovázó lett. – Nekik sok-

kal rosszabb sors jutott. Kezemet ölemben összekulcsolva vártam, hogy folytassa. – Az elnök titkos programja – felelte Clancy, kezét karba fonva, hát-

ra dőlve. – A Dzsembori Projekt. Az én jó édesapám összeszedette a

táborokból a Vöröseket, és különleges hadsereget képeztetett ki magá-nak. Szóval most már érted, miért… – Köhécselt. – Szóval már nyilván érted, miért akar a Liga különlegesen veszélyes kölyköket toborozni magának.

Fejemet hitetlenkedőn ingatva hajtottam tenyeremre. Minden, a kép-zeletemben megfordult lehetséges történés közül – minden közül, amit feltételeztem arról, mi történhetett a Vörösökkel – ez volt a legőrültebb eshetőség.

– Hogyan tudták rákényszeríteni őket? – kérdeztem; hangom tompá-nak, sekélyesnek hangzott. – Miért egyeztek bele?

– Miyen más választásuk lett volna? Elhitették velük, hogy ha nem működnek együtt, valami történhet a családjukkal. Különleges kiképzé-si programnak vetették őket alá, és beléjük vésték, hogy feltétlen szük-ség van rájuk, és teljes mértékben gondoskodnak róluk. Mielőtt apám és a tanácsadói rájöttek, hogy befolyásolom őket, nekem is volt rálátáson a programra, és biztosítottam őket, hogy gondoskodik róluk… legalábbis jobban, mintha táborokban lennének. – Fejét ingatta. – Ne félj a Vörö-söktől. Egy napon kikerülnek apám hatalmából.

És nem haltak meg; legalább ez eredmény. – Ruby. Felréztem. Egész testemben hideg borzongás remegett. – Hadd mutassam meg neked, mit tudok! – súgta, másik kezével ki-

simított egy tincset arcomból. Érintésére gyomrom ideggörcse enyhült valamelyest, és éreztem, hogy a vele szemben megmaradt kevés kéte-lyem is oldódik. Egyformák vagyunk abban, ami számít. Segíteni akar nekem, bár én semmit nem adhatok neki cserébe.

– Senki sem bánthat, és senki sem változtathat meg téged, ha vissza tudod verni őket – mondta halkan.

Nem az elcsüggedés hajtott előre, nem is az önsajnálat, hanem a lé-nyem legbelsejéből feltörő vegytiszta gyűlölet. Azt hittem, Szökött Kö-lyök segíthet abban, hogy visszakapjam régi életemet, de már tudtam, hogy ez nem elég. Azért van szükségem rá, hogy segítsen megvédeni a jövőmet. Szavam a köztünk húzódó tiszta levegőbe égett.

– Taníts!

HUSZONHÁROM CLANCY KÉPESSÉGE ugyan nagy hatású volt, de ez nem jelentet-

te azt, hogy használta is. Furcsának találtam, hogy valaki, aki képes lenne mások gondolatait befolyásolni, olyan személyiséggel született, amely természetesen vonzza hozzá az embereket. Első kézből tapasztal-tam ezt meg, amikor felajánlotta, hogy végigvezet a táboron.

Clancy intett a tűzrakóhely körül álló néhány feketébe öltözött fiú-nak. Jelenléte mintha felvillanyozta volna a körülötte levőket, mintha a levegő közvetítené a pezsgést. Mosoly jelent meg minden arcon, és nem találkoztunk senkivel, aki ne integetett, vagy ne kiáltott volna valami kedves üdvözlést nekünk, mégha csak egy gyors „Hé, hahó!”-t is.

– A táborlakók közül elmondtad valakinek, hogy min mentél keresz-tül? – kérdeztem.

Szeme sarkából rám pillantott, mintha meglepte volna a kérdés. Fi-gyeltem, ahogy nadrágja hátsó zsebébe dugja a kezét; válla meggör-nyedt a gondolkodásban.

– Bíznak bennem – mondta halvány, szomorú mosollyal. – Nem aka-rom, hogy aggódjanak. Azt kell hinniük, hogy gondoskodni tudok ró-luk, különben nem működne a rendszerünk.

Ez a „rendszer” valami más. Egy dolog a Pszí-jelet épületek oldalára vésni, festeni, zászlókat aggatni kapukra, de ténylegesen magukévá ten-ni az üzenetet?

Ebből az első igazi példát akkor kaptam, amikor egy lány toppant mellénk, aki a tábor kertjében dolgozott; azt követelte, hogy Clancy büntesse meg azt a három gyereket, akik állítása szerint a szeme láttára loptak gyümölcsöt.

Két másodperce hallgattam csak, ahogy Clancy a helyzetről beszél, máris rájöttem, hogy East Riverben nincsenek konkrét, kőbe vésett sza-bályok; szinte mindent Clancy véleménye határoz meg, és hogy ő min-denkit eredendően tisztességesnek tart.

A lány három fiatal, az iskolából csak néhány hónapja kikerült Zöld fiút vádolt a lopással. A kert felelőse otthagyta őket a sárban ücsörögni, libasorban. Ingük egyforma fekete, de farmernadrágjuk különböző mér-tékben és helyeken volt szakadt. Félreálltam, néztem, ahogy Clancy letérdel eléjük. Egyáltalán nem érdekelte, hogy vasalt nadrágja sáros lesz.

– Ti loptátok el a gyümölcsöt? – kérdezte Clancy nagyon higgadtan. – Kérlek, mondjátok meg az igazat.

A három fiú egymásra nézett. A középen ülő legnagyobb gyerekre esett a válaszadás tiszte.

– Igen. Nagyon sajnáljuk. Homlokom ráncba rándult. – Köszönöm, hogy őszinték voltatok – szólt Clancy. –

Megkérdezhetem, miért tettétek? A fiúk néhány percig szótlanul ültek, aztán Clancy némi biztatására

megtudta az igazat. – Pete nagyon beteg volt, és nem tudott lemenni ételosztásra. Nem

akarta, hogy bárki megtudja, mert úgy gondolta, bajba kerülhet, mert ezen a héten nem teljesítette kijelölt feladatát, a takarítást, és nem akar-ta, hogy csalódj benne. Sajnáljuk. Nagyon sajnáljuk.

– Megértem – felelte Clancy. – De ha Pete tényleg nagyon beteg, szólnotok kellett volna nekem.

– A legutóbbi táborgyűlésen azt mondtad, hogy megfogyatkozott a gyógyszerkészletünk. Nem akart gyógyszert, hátha másnak nagyobb szüksége van rá.

– Úgy tűnik, neki is nagy szüksége van rá – mutatott rá Clancy. – Tudjátok, hogy amikor a kertből visztek el valamit, lehet, hogy nem tudunk olyan ételt főzni, amit mindenkinek osztani akartunk.

A fiúk bólintottak. Nagyon nyomorultul érezhették magukat. Clancy végignézett a körénk gyűltek arcán, és feltette a kérdést:

– Szerintetek mivel tegyék jóvá, hogy engedély nélkül gyümölcsöt szedtek?

A kertfelelős lány szólni akart, de egy másik, idősebb fiú lépett elő, és a kertet övező egyszerű kerítésnek támasztotta a gereblyéjét.

– Ha néhány napig segítenek gyomlálni, ketten felváltva vigyázunk Pete-re, és gondoskodunk róla, hogy ételt és orvosságot kapjon.

Clancy bólintott. – Ez tisztességes megoldásnak tűnik. Többiek? Azt hittem, hogy a kertfelelős lány toporzékol dühében, amikor min-

denki egyetértett ezzel a „büntetéssel”. Nagyon elégedetlen volt az eredménnyel, ha arca vörössége így értelmezhető.

– Ez nem egyszeri eset volt, Clancy – mondta, miközben kikísért minket a kertből. – Azt gondolják, hogy bármikor besétálhatnak ide, és elveszik, amit csak akarnak. Ez nem olyan, mint a raktár, itt lakat sincs!

– Megígérem, hogy a jövő hónapban felveszem a tábor napirendi kérdései közé – felelte Clancy mosolyogva. – Az új témák között ez lesz a legelső.

Ez mintha megnyugtatta volna a lányt, legalábbis egyelőre. A Zöld-ségek Császárnője kíváncsi pillantást vetett felém, aztán sarkon fordult, és elindult vissza a birodalmába.

– Nahát! – csodálkoztam. – Igazi kincs. Clancy vállat vont, szórakozottan morzsolgatta jobb fülcimpáját. – Igaza van. Ha fogyni kezd a raktárból az élelem, a kerti vetemé-

nyekre kell hagyatkoznunk, ám ha a termést is megdézsmálják, akkor bajban vagyunk. Azt hiszem, itt mindenki pontosan tudja, hogy az East River táborban szinte minden összefügg mindennel. Jut eszembe… Nincs ellenedre, ha beugrom és megnézem, hogy van Pete?

– Persze, hogy nincs – feleltem mosolyogva.

A kisfiú egy halom takaró alatt feküdt. Ha a többi ágy üres matracai-ból következtetni lehet, szobatársai készségesen átadták neki takaróju-kat. Amikor kipirult arca végre előbukkant a takaró alól, köszöntem neki, és bemutatkoztam. Clancy jó negyed óráig maradt, és beszélt vele, de én inkább odakint, a friss levegőn vártam; néztem, hogy mennek a dolgok a táborban. Gyerekek integettek nekem, és rám mosolyogtak, mintha nem csak néhány napja, hanem már évek óta velük élnék. Visz-szaintegettem, és elszorult a szívem. Nem tudom, mikor ébredtem rá, ráébredtem-e egyáltalán, vagy lassan, fokozatosan gyülemlett bennem az érzés, amíg elérte a felismerés határát, de kezdtem érteni, miért hasz-nálnak feketét… a színt, amit megtanultam gyűlölni… ez a szín lehető-vé teszi, hogy a gyerekek büszkék legyenek magukra, és segítően össze-tartsanak.

– Itt sosem fogod magadat egyedül érezni – mondta Clancy, azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Következő állomásunk a mosoda volt, aztán a mosdókat ellenőriztük, hogy működnek-e a csapok, és nem égtek-e ki a lámpák. Időnként meg-állították Clancyt, hogy kérdezzenek tőle, vagy elpanaszoljanak neki valamit; mindenkivel türelmes és megértő volt. Néztem, ahogy elrendez egy lakótársak közötti félreértést, javaslatot tesz, hogy mi legyen a va-csora, és véleményt mond arról, hogy a biztonságiakhoz több embert kell-e sorolni.

Mire elértünk az iskolához, nagyon fáradt voltam. Clancy azonban kész volt megtartani heti óráját az amerikai történelemről.

A helyiség kicsi volt és zsúfolt, de a világítás tökéletes, a falakon színes poszterek és rajzok. Előbb a rózsaszín kesztyűs Zút láttam meg, csak azután vettem észre a terem végében álló lányt, aki éppen az Egye-sült Államok egy régi térképén a Mississippi folyó vonalát mutatta. Hina és Zu természetesen egymás mellett ültek, és lázasan jegyzeteltek. Azt hiszem, nem kellett volna meglepetésként érjen, de a gyerekek üdv-rivalgásban törtek ki, amikor Clancy megjelent az ajtóban. A tanítólány rögtön átengedte neki a helyét.

– Jól van, jól van – szólalt meg Clancy. – Ki tudná megmondani, hol tartottunk?

– A zarándok atyáknál! – Zarándok atyák? Kik azok? Jamie? Emlékszel, kik voltak a zarán-

dokok? Egy Zúval egyidős lány kihúzta magát. – Angol emberek, akiket hazájukban a vallásuk miatt üldöztek, ezért

elhajóztak Amerika felé, és Plynouth Rocknál kötöttek ki. – Meg tudná mondani valaki, mit csináltak, miután odaértek? Körülbelül tíz kéz emelkedett a levegőbe. Egy kisfiút választott, aki

a közelében ült… Zöld lehetett, de ugyanolyan nyugodtan ült, mintha Sárga vagy Kék lenne. Így, hogy ennyire vegyesen voltak, nem műkö-dött a szokásos módszerem, amellyel általában meg tudtam állapítani, ki melyik csoportba tartozik. Azt hiszem, éppen az volt a lényeg, hogy vegyes társaságban legyenek.

– Települést alapítottak – felelte a fiú. – Helyes. Ez volt a második angol kolónia Jamestown után, amit

1607-ben alapítottak. Ami azt illeti, innen nincs messze! – Azzal fel-emelte a térképet, amit a tanítólány használt, és mindkét helyet megmu-tatta. – Az óceánon, a Mayflower nevű hajó fedélzetén létrehozták a Mayflower Egyezményt, amely garantálta, hogy mindenki részt vesz a közösségért folyó munkában, és aszerint cselekszik, hogy az a kolónia javát szolgálja. Amikor megérkeztek, nagyon sok nehézséggel kellett szembenézniük. De együttműködtek, és olyan közösséget hoztak létre, amely független volt az angol koronától, nem vonatkoztak rájuk az an-gol törvények, és nyíltan gyakorolhatták a vallásukat. – Egy pillanatra elhallgatott, sötét szemével végigpásztázta közönségét. – Ismerősnek hangzik?

Mellettem Zu tágra nyílt szemmel figyelt. Elég közel ültem hozzá, hogy lássam arcán a szeplőket; ennél is fontosabb volt azonban, hogy éreztem áradó boldogságát. Ez engem is örömmel töltött el. Hina oda-hajolt hozzá, súgott valamit a fülébe, és Zu még boldogabban mosoly-gott.

– Ez úgy hangzik, mintha mi lennénk! – kiáltotta valaki. – Eltaláltad! – mondta Clancy, a következő másfél órában arról be-

szélt, hogyan érintkeztek a telepesek a bennszülött törzsekkel, beszélt Jamestownról, és elmondta azt, amit anyám szokott elmondani diákjai-nak a középiskolában. Amikor lejárt az ideje, enyhén meghajolt, intett nekem, hogy kövessem, és az iskolások panaszos morajában kiléptünk a tanteremből. Akkor is nevettünk még, amikor a tűzrakóhelyhez értünk, ahol a naposok éppen vacsoraosztáshoz készülődtek. Rögtön éreztem, hogy figyelnek minket, de nem érdekelt. Ami azt illeti, némi büszkeség bizsergett bennem.

– Nos – szólt Clancy, ahogy ott álltunk a központ tornáca mellett, és hallgattuk a mindenkit vacsorázni hívó kolompok szavát. – Mit mon-dasz?

– Azt, hogy azt hiszem, készen állok az első leckére. – Ó, Miss Daly – ajka mosolyra ívelt. – Éppen most kaptad az első

leckét. Csak nem vetted észre. Két hét telt el, de annyi időnek tűnt, amíg egy lapot kitépünk egy ré-

gi könyvből. Nagyon sok nap nagyon sok óráját töltöttem Clancyvel a szobájába

zárkózva. Képeket telepítettem a tudatába, blokkoltam, ha ő ugyanezt akarta tenni. Beszéltünk a Ligáról, Thurmondról és a Fehér Zajról. Ki-estünk a tábor rutinjából. Megtartotta a napi tanácskozásait, de nem kért meg, hogy addig menjek ki, hanem a fehér függöny másik oldalán vá-rakoztatott, ahol többnyire gyakorolni szoktunk.

Volt, hogy ki kellett mennie, szemlét tartani a faházakban, vagy el-rendezni valami vitát, de szinte mindig abban a dohos, régi szobában tartózkodtam. Voltak könyvek és zene és TV. Olvashattam, zenét hall-gathattam, tévét nézhettem, ami azt jelenti, hogy egyszer sem volt lehe-tőségem unatkozni.

Étkezésekkor még találkoztam Dagival, de Clancy gyakran felhozat-ta nekünk az ételt. Zút még nehezebb volt megtalálni, mert amikor nem az iskolában volt, akkor Hinával vagy a többi Sárgával időzött. Csak

esténként, lámpaoltás előtt voltam igazán velük. Dagi szinte mindig olyan volt, mint valami kísértet; folyton dolgozott, kereste a lehetősé-get, hogy felkeltse maga iránt Clancy figyelmét; például azzal, hogy összevarrta a felhasadt ajkú gyerek sebét, és hatékonyabb aratási mód-szert talált ki. A leghosszabb időt akkor töltöttem vele, amikor kiszedte a varrataimat.

Zu örömmel mutatta meg nekem, hogy mit tanult az iskolában, és milyen trükköket tanított neki a többi Sárga gyerek az iskolán kívül.

Néhány nap múltán már nem viselte a kesztyűjét. Meglepetésként hatott rám ez egyik este, amikor a hajamat fésülte. Mozdultam, hogy lekapcsoljam a villanyt, de megelőzött. Egyet csettintett, és a mennye-zeti lámpa kialudt.

– Ez csodálatos! – áradoztam, de szörnyű hazugság lenne azt állítani, hogy nem mart belém a féltékenység azért, hogy olyan sokat fejlődött. Nekem csak annyit sikerült elérnem, hogy egyszer ki tudtam védeni, hogy Clancy behatoljon a tudatomba, de csak azután, hogy meglátta bennem, mi történt Sammel.

– Érdekes. Csak ennyit mondott, semmi mást. Míg Zúval és Dagival minden nap legalább egy ideig együtt voltam,

Liam teljesen más eset volt. A biztonsági csapat a második váltásba osztotta be, vagyis délután öttől hajnali ötig őrködött a tó nyugati ré-szén. Miután letelt a váltása, általában túl fáradt volt ahhoz, hogy visz-szajöjjön a faházba; többnyire a bejárat közelében felállított sátrak va-lamelyikében aludt. Egyszer vagy kétszer észrevettem, ahogy élénken beszélget egy nagyobb csoportban reggelinél, meglátogatja Zút az isko-lában, de mindig csak Clancy szobájának ablakából láttam.

Nagyon hiányzott; igazi, testi fájdalmat éreztem, annyira vágytam ta-lálkozni vele, de megértettem, hogy kötelességei vannak. Ha volt egy kis szabadidőm gondolkodni, általában rá gondoltam, de annyira lekö-töttek a leckéink, hogy nehéz volt sokáig mással lefoglalni tudatomat.

Clancy nevetett, figyelmemet az ablaktól visszaterelte magára, és hirtelen nem is tudtam, miként voltam képes hagyni, hogy gondolataim

elterelődjenek. Fehér póló volt rajta, amely kiemelte bőrének természe-tes színét; khakiszínű hosszúnadrágjának szára bokában lazán feltűrve. Amikor másokkal volt, mindig makulátlanul elegánsan mutatkozott; tiszta, vasalt ruhában. Velem azonban nem kellett tartania a formaságo-kat.

Nem kellett szerepet játszania. Egymás előtt nem. Az első leckéket még a nevetséges íróasztala két oldalán ülve tartot-

tuk; olyan volt, mintha valami iskolaigazgató előtt magyarázkodnék csínytevésért, nem Pszí-leckét vennék a diligurumtól. Aztán a padló lett az oktatás helyszíne, de néhány óra ülés után úgy éreztem, hogy besza-kad a hátam. Ő javasolta, hogy üljünk keskeny ágyára. Ő az egyik végé-re, én a másikra. Aztán fokozatosan egyre közelebb. Minden leckével közelebb húzódtunk egymáshoz a vörös, skót kockás pléden; aztán egy napon hirtelen felébredtem abból a révületből, amibe Clancy sötét sze-mébe nézve jutottam, és rájöttem, hogy térdünk egymásnak feszül.

– Bocsáss meg – hebegtem, amikor újra felé tudtam fordulni. – Kezdhetnénk az elejéről?

Úgy tűnik, mindent mulatságosnak talált bennem. – Az elejéről? Valami színdarabot próbálunk? Szóljak Mike-nak,

hogy építsen díszletet? Nem is tudom, miért nevettem ezen… hiszen nem is volt olyan mu-

latságos. Talán egy kissé dilinyós lettem attól, hogy vagy húsz perce beengedtem a tudatomba. Csak az tűnt biztosnak, hogy milyen nagynak és megnyugtatónak éreztem a kezét, ahogy a kezemet szorította.

– Próbáld újra – biztatott. – Ezúttal próbáld azt képzelni, hogy azok a láthatatlan kezek, amelyekről beszéltél nekem, nem kezek, hanem ké-sek. Vágj át a homályon.

Mondani könnyebb, mint megtenni. Bólintottam, és igyekeztem uralkodni magamon, hogy ne piruljak el. Valahányszor az én ügyetlen szóhasználatommal magyarázta tudatom működését, zavarba jöttem, sőt egy kicsit szégyelltem is magamat. Amikor először említettem neki ezt a hasonlatot, még nevetett, és elhúzta a kezét a szemem előtt, mintha elvarázsolna.

Különböző módszereket próbált ki, próbálta bemutatni, hogyan mű-ködik. Lementünk a raktárba, hogy lássam, hogyan hatol be Lizzie tu-datába csak azért, hogy engem megnevettessen azzal, hogy arra kéri, kotkodácsoljon. Clancy azt akarta megmutatni nekem, milyen könnyű több ember hangulatát egyszerre befolyásolni; egyetlen szó nélkül ve-szekedést szított két gyerek között. Egyszer a központ verandáján ül-tünk, és elolvasta nekem minden elhaladó gondolatait… köztük volt szegény Hina is, aki minden jel szerint reménytelenül szerelmes Clancybe.

Az igazság az, hogy mindent, bármit meg tudott tenni. Ki tudott zár-ni a tudatából, gondolatot, érzést, félelmet is át tudott juttatni belém. Biztos vagyok abban, hogy egyszer álmot is láttatott velem. Nem akar-tam úgy érezni, hogy csalódást okozok neki, hiszen olyan sokat áldozott rám a drága idejéből; erre a gondolatra zsigereimet félelem rántotta görcsbe. Azt mondta, hogy ne legyek türelmetlen, ez nem megy egyik napról a másikra, neki évekbe tellett, mire mindezt elsajátította, de lehe-tetlen volt nem kívánnom, hogy minél előbb tanuljam meg, amit meg kell tanulnom, és a lehető leghamarabb képes legyek irányítani a képes-ségemet. Úgy éreztem, legjobban úgy hálálhatom meg kedvességét, ha eljutok arra a pontra, amikor mellette állva szégyen helyett büszkeséget érzek; amikor büszke lehetek arra, amit tudok.

Amíg nem tudom megfejteni a titkait, nem vagyunk egyenlők. Szám-talanszor a „barátjának” nevezett a leckék során, és mások előtt is, és magam is meglepődtem, mennyire megdöbbentem ettől a szótól. Clancynek több száz barátja volt. Én ennél több akartam lenni… azt akartam, hogy megbízzon bennem.

Néha csak azt akartam, hogy közelebb hajoljon hozzám, és kósza tincseimet a fülem mögé simítsa. Ez rémesen lányos gondolat volt azonban, és nem voltam biztos abban, hogy tudatomnak milyen sötét zugából került elő. Azt hiszem, a tudatom módosult valahogy, megtré-fált engem, mert tudtam, hogy amit igazán akarok, az… az, hogy Liam… ennél is többet tegyen.

De valahányszor megpróbáltam becsusszanni Clancy tudatába, hárí-tott. Clancy olyan jól tudta irányítani képességeit, hogy nem volt időm érezni a szokásos figyelemelterelő gondolat- és emléközönt. Mindig olyan volt, mintha fehér függöny mögött lenne a tudata. Bárhogy is igyekeztem leszaggatni, nem sikerült.

De ez nem jelentette azt, hogy meg sem próbáltam. Clancy mosolygott, keze felém mozdult, átsimította hajamat a válla-

mon. Keze ott maradt, tarkómra csusszant. Tudtam, hogy néz, de képte-len voltam ránézni még akkor is, amikor éreztem, hogy közelebb hajol.

– Meg tudod tenni. Tudom, hogy meg tudod tenni. Olyan erősen összeszorítottam a fogamat, hogy éreztem, állkapcsom

roppan. Nyakamban rángani kezdett egy izom. Próbáltam összehúzni a száz és száz tapogató ujjat, valami élessé, hegyes, veszélyes tárggyá alakítani, hogy áthatolhassak Clancy tudatának falán. Megszorítottam a kezét, annyira, hogy biztosan fájjon neki, és amilyen gyorsan és erősen csak tudtam, felé dobtam a láthatatlan tőrt. Mégis, abban a pillanatban, amikor elértem azt a fehér falat, olyan volt, mintha arcul csapott volna. Felsóhajtott, leengedte a kezét.

– Bocsáss meg – mondtam, és nagyon rosszul esett a beálló csend. – Nem, én kérek bocsánatot. – Fejét ingatta. – Borzalmasan rossz ta-

nár vagyok. – Hidd el, ebben az egyenletben nem te vagy a probléma. – Ruby, Ruby, Ruby… ez nem egyenlet. Ezt nem lehet megoldani

három könnyű lépésben. Különben nem fogadtad volna el a segítsége-met, igaz?

Lenéztem, amikor felfelé fordított tenyeremet hüvelykujjával kezdte dörzsölni. Lassan, laza körökben. Furcsán megnyugtató volt ez az érin-tés, és szinte hipnotizáló hatással volt rám, ahogy néztem.

– Igaz. De tudnod kell, hogy nem voltam egészen… őszinte. Ez felkeltette az érdeklődését. – A többiek… azért akartak megtalálni téged, mert azt hitték, vala-

miféle mindenható ember vagy, aki haza tudja juttatni őket. De én azért

kerestelek, mert a szóbeszédből arra következtettem, hogy te is Narancs vörös vagy, és reméltem, hogy hajlandó vagy tanítani engem.

Clancy sötét szemöldöke összerándult, ám nem engedte el a keze-met, hanem másik tenyerét a keresztbe tett lábunk közötti kis helyre támasztotta.

– De ez még az előtt volt, hogy elmondtam, mit tervezett neked a Li-ga – jegyezte meg. – Miben remélted a segítségemet? Nem… ne vála-szolj! Hadd találjam ki! Ahhoz lehetett köze, ami a szüleiddel történt, igaz?

– Igen; azzal, hogy kitöröltem magamat az emlékezetükből – erősí-tettem meg. – Azt akarom, hogy ez ne történhessen meg még egyszer.

Clancy egy pillanatra behunyta a szemét, és amikor végre újra kinyi-totta, írisze sötétebbnek, szinte feketének látszott. Közelebb hajoltam; a szomorúság és a bűntudat furcsa elegyét láttam, és valami mást, ami mintha a pórusaiból áradt volna.

– Bárcsak segíthetnék ebben. De az igazság az, hogy nem tudom megtenni, amire te képes vagy. Fogalmam sincs, hogyan segíthetnék neked.

Fogalmam sincs, hogyan segíthetnék neked. Hát persze. Persze, hogy nem tud segíteni. Martin is Narancsvörös volt, de a képességei nem voltak azonosak az én képességeimmel. Vajon miből gondoltam, hogy Szökött Kölyök ugyanazt tudja, amit én?

– Ha te… szóval, ha beszélsz róla, és elmondod, hogy szerinted ho-gyan működik, akkor én… talán ki tudok találni valamit.

Nem mintha nem tudtam volna beszélni róla; de nem akartam. Akkor nem. Elég jól ismertem magamat ahhoz, hogy tudjam, milyen elfojtott szavak és könnyes magyarázkodás következne. Valahányszor elenged-tem magamat és hagytam, hogy belegondoljak, mi történt, mindig kime-rülten és remegve jöttem ki belőle; ugyanolyan rémült, reménytelen és borzalmas voltam, mint akkor, amikor megtörtént.

Clancy sötét pillái alól figyelt engem; majd hirtelen felismerés csil-lant a szemében. Hüvelykujja csuklómnak azon a pontján időzött, ahol pulzusom lüktetett.

– Ó, szóval ez olyan, mint Benjamin. Gondolhattam volna. Nagyon sajnálom. – Látta, hogy zavartan pislogok, nem értem az összefüggést, ezért megmagyarázta. – Benjamin volt a régi tanárom… még azelőtt, mielőtt minden pokollá lett. Nagyon kicsi voltam, amikor meghalt, de még mindig nem tudok beszélni róla. Még mindig fáj. – Ajka egyik széle fanyar mosolyra húzódott. – Lehet, hogy nem is kell mondanod semmit. Kipróbálhatnánk valami mást.

– Például? – Például azt, hogy most te blokkolsz engem, nem fordítva. Fogadni

mernék, hogy neked ez könnyebb. – Miért mondod ezt? – Azért, mert nem vagy eléggé elvetemült ahhoz, hogy jó védekező

rendszert állíts fel magadban… hidd el, ez bók. – Megvárta, amíg elmo-solyodok, csak azután folytatta. – De elég visszafogott vagy. Nem mu-tatod meg a kártyáidat akárkinek. Van úgy, hogy lehetetlen kiolvasni a gondolataidat.

– Nem szándékosan, csak… – siettem mentegetőzni. Clancy csak le-gyintett.

– Ez egyáltalán nem rossz dolog. Ami azt illeti, hasznodra is van. Hát, ami azt illeti, egyáltalán nem segített, hogy Martint hárítsam. – Érzed, amikor valaki megpróbál behatolni a tudatodba? – kérdezte.

– Olyan bizsergető, csiklandós érzés… – Igen. Tudom, miről beszélsz. Akkor mit kéne tennem? – Rögtön nekik kell feszülnöd, ki kell hajtanod, akármilyen módon

próbál behatolni. Tapasztalatom szerint annak, amit igazán védeni akarsz, például az emlékeknek és az álmoknak megvan a maguk termé-szetes védelme. Csak még egy falat kell felhúznod eléjük.

– Valahányszor megpróbáltam belépni a tudatodba, olyan volt, mint-ha egy fehér függöny állta volna az utamat.

Clancy bólintott. – Így csinálom. Valahányszor belépési kísérletet érzek, ezt a füg-

gönyt képzelem el a behatolás útjában, és akármi történjék is, nem en-gedem fellebbenni. Azt akarom, hogy gondolj valami titkos emlékre,

olyasmire, amit nem akarsz velem vagy mással megosztani, és húzd le elé a függönyt, hogy megvédd.

Lehet, hogy nem sikerült elég jól lepleznem tétovázásomat, mert megint megfogta mindkét kezemet, és ujjait ujjaim közé fonta.

– Ugyan! Mi a legrosszabb, ami történhet? Meglátok valami kínos pillanatot? Azt hiszem, már elég jó barátok vagyunk ahhoz, hogy meg-bízhatsz bennem: senkinek nem mondom el semmilyen botlásodat, azt sem, ha mások előtt hánytál.

– Utcán meztelen rohangálást sem? Játszótéri homokozóból evést? Vigyorogva várt egy pillanatig; úgy tett, mintha megfontolgatná a

választ. – Azt hiszem, képes vagyok türtőztetni magamat, hogy ne mondjam

el az egész tábornak vacsoránál. – Ó, milyen nagylelkű és igazságos vezető vagy! – mondtam. Egy

pillanat elteltével hozzátettem: – Tényleg a barátodnak tekintesz, vagy csak azért mondod ezt, mert látni akarod, hogy a négy első fogam kitö-rött, amikor először voltam baseballedzésen?

Clancy fejét ingatva nevetett. Azok voltak a kedvenc történetei, ami-kor fiúsán viselkedtem, és amikor apámmal gyorséttermekben „bűnöz-tünk”, kihasználva, hogy anyám valami tanári konferenciára utazott. Rájöttem, ez olyan nagyon eltért az ő tapasztalatától, hogy szinte egy idegen létforma megnyilvánulásainak tekinthette.

– Természetesen barátnak tekintelek… ami azt illeti… – szólalt meg halkan. Amikor újra felnézett rám, sötét szemében olyan érzelem vib-rált, amitől úgy éreztem, hogy a fejem levegővel telik meg, és mindjárt elemelkedek a talajszintről. – Ami azt illeti, barátnál sokkal többnek tekintelek.

– Ezt hogy érted? – Lehet, hogy te kerestél engem, de mondjuk úgy, én vártalak. Régó-

ta éreztem, hogy van valaki, aki megérti, min mentem keresztül. Na-rancsvörösnek lenni… ezt nem lehet összehasonlítani a többiekkel. Nem értenek minket, és nem értik, mire vagyunk képesek.

Csak mi ketten vagyunk, szólalt meg egy vékony hang a tudatomban. Csak ketten vagyunk.

Megszorítottam a kezét. – Tudom. Figyelme mintha elkalandozott volna, tekintete a szoba másik felét

pásztázta, a számítógépre és a tévére nézett. Mintha szomorúság csillant volna a szemében, igazi fájdalom, de amilyen hirtelen megjelent, ugya-nolyan gyorsan el is múlt; visszatért a rá jellemző magabiztosság.

– Készen állsz, hogy kipróbáld? Bólintottam. – Hidd el, már próbáltam. Kérlek… kérlek, légy türelmes, ne mondj

le rólam! Meglepett, amikor azt éreztem, hogy elengedi a kezemet. Aztán döb-

benetemre keze felcsúszott meztelen karomon, a vállamra. Nem tilta-koztam. Ilyen volt együtt lenni Clancyvel… ezt hamar megszoktam. Vele nem kell félnem attól, hogy mit teszek szándékosan vagy véletle-nül.

Nem kellett minden eszközzel védekeznem, hogy tudatom tapogató-zó kezeit nyugton tartsam, mert Clancy nagyon is hatásosan tudott távol tartani a tudatától.

De Liam… ő más; rá vigyázni kell, őt egyetlen rossz lépéssel össze-törhetem. Nem lehetek vele… még nem… ebben az állapotomban nem.

Clancy előrehajolt, ezzel elkezdődött a gyakorlat. Én is előrehajol-tam, hozzáértem, a mellkasához; kellemesen meleg volt, illata a fenyőé és régi könyveké és még ezer másé, amiről eddig nem tudtam.

Az első próbálkozásnál nem blokkoltam… az ötödiknél sem. Láthat-

ta szinte minden keserű, arcpirító emlékemet, mire sikerült. Három napba telt, mire valamiféle védelmet ki tudtam alakítani magamban.

– Gondolkozz mélyebbre hatóan – mondta. – Gondolj valamire, amit mindenki előtt titokban akarsz tartani. Ezek az emlékek hívják elő a legerősebb védőerőket.

Nem volt semmi, amit ne látott volna már. Olyan élesen és pontosan betalált minden érzékeny pontomra, hogy ennyi erővel agysebész is lehetett volna. Valahányszor felidéztem magamban egy emléket vagy gondolatot, és megpróbáltam láthatatlan fallal körülvenni, védelmem úgy omlott össze, mint a krepp-papír. Mégsem vesztette el a türelmét velem.

– Meg tudod csinálni – ismételgette. Tudom, hogy meg tudod csinál-ni. Többre vagy képes, mint feltételezed magadról.

Az első tényleges eredményt azért sikerült elérnem, mert olyan fel-tűnően ácsingózott valami pikáns emlékemre.

– Muszáj emléknek lennie? – kérdeztem. Ezen mintha elgondolkodott volna. – Lehet, hogy most valami mással kéne próbálkoznod. Képzelj el va-

lamit! – Lehet, hogy csak a tudatom játszott velem, de arca mintha hir-telen sokkal közelebb lett volna hozzám. – Képzelj el valamit, amit kí-vánsz. Vagy… valakit…

Abból, ahogy mondta, úgy éreztem, hogy kérdés volt; könnyed hanggal álcázott komoly kérdés. Arcom rezzenéstelen maradt.

– Rendben – feleltem. – Azt hiszem, készen vagyok. Clancyn nem látszott, hogy ebben olyan biztos lenne. De én egészen

biztos voltam benne. Ez a fantázia hetekig vissza-visszalopózott a tuda-tomba; akkor tört rám, amikor nem vonultam el gyakorolni a képessé-geimet.

Az East Riverben töltött harmadik éjszakánk közepén jelentkezett először. Felriadtam, aztán ébren feküdtem az ágyban és hallgattam, ahogy Dagi horkol, és Zu forgolódik. Bőröm minden felülete bizsergett, miközben próbáltam feldolgozni, mit láttam éppen, hogy mi történt… vagy mi történhet.

Ezt az álmot senkivel nem oszthatom meg, senkinek nem mondha-tom el; mélyen a szívemben hordoztam, annyira mélyen, hogy észre sem vettem létezését egészen addig, amíg teljesen megformáltan tuda-tom felszínére tört.

Azt álmodtam, hogy tavasz van. Láttam a cseresznyefákat az utcánk végén, Salemben. Black Bettyvel mentünk el előttük… Liam és én együtt ültünk elöl, egy Led Zeppelin számot hallgattunk, ami talán nem is volt igazi. A szüleim háza előtt fehér lufik voltak a fehér kerítéshez kötve a kapunál; lebegő nyilak, amik a nyitott bejárati ajtó felé mutatták nekünk az utat. Liam megfogta a kezemet. Az volt rajta, amit akkor viselt, amikor megismertük egymást, és együtt mentünk be a házba; átvágtunk a nappalin, a halványsárga konyhán, megtaláltuk a hátsó aj-tót, kiléptünk a kertbe, és ott várt ránk mindenki.

Mindenki. A szüleim. Nagyi. Zu. Dagi. Sam. Mind ott ültek a taka-rón, amit a szüleim terítettek a pázsitra; apám grillezett, mindenki evett. Anya nagy igyekezettel újabb lufikat kötözött; keze még fekete volt a földtől; virágokat ültetett, csupa halvány virág volt a sima pázsit helyén. Mindenkinek köszöntünk, megöleltem Samet, Zúnak megmutattam a fákon a madarakat, Dagit bemutattam anyámnak.

Aztán Liam lehajolt és megcsókolt, és nincsenek szavak arra, hogy ezt leírjam.

Clancy ugyanúgy próbált behatolni a tudatomba, ahogy korábban. Előbb bizsergető érzés volt, aztán vad dörömbölés. Annyira lefoglalta gondolataimat az álom, hogy nem is éreztem, amikor megfogta a keze-met, és kezdetét vette az újabb kísérlet.

Nagyon kedveltem Clancyt. Jobban, mint gondoltam volna. De nem volt helye ebben az álomban. Nem volt az álomban semmi, amit meg akartam volna osztani vele.

Válaszul megszorítottam a kezét… erősen… és mindent beleadtam, hogy tudatom kezeivel kilökjem magamból a behatoló tudatát.

Clancy függöny-stratégiáját nem tudtam átvenni, de ez vajon műkö-dik-e? A támadás mint védekezés? Ez talán egy kicsit túl hatásosnak bizonyult. Még nem is nyitottam ki a szememet, már éreztem, hogy Clancy hátrahőköl; felszisszen, mintha fájdalom érte volna.

– Ó, jaj! – szabadkoztam, amikor végre leráztam az álom homályát tudatomtól. – Nagyon sajnálom! Nem akartam…

Ám Clancy mosolyogva nézett fel rám.

– Ugye megmondtam! Ugye mondtam, hogy rájössz? – Megpróbálhatnánk újra? – kérdeztem. – Biztosra mennék… tudni

szeretném, nem csak véletlen volt-e. Clancy a homlokát dörzsölte. – Várhatnánk azzal egy kicsit? Úgy érzem, mintha az agyamba mar-

koltál volna. De Clancy nem pihenhetett. Szinte abban a pillanatban, ahogy ki-

mondta, nagyon másfajta figyelmeztetést hallottunk. A szoba másik feléből éles, visító hang ütötte meg a fülünket; még sosem hallottam ilyen hangot; majdnem olyan volt, mint egy autóriasztó. Clancy össze-rezzent, nyakát behúzva védekezett a zaj ellen, közben leugrott az ágy-ról.

Az íróasztalhoz sietett, felnyitotta a laptopot. Nagyon gyorsan beírta a jelszavát; a képernyő kékesfehér fénye világította meg sápadt bőrét. Éppen akkor léptem mögé, amikor megnyitott egy új programot.

– Mi történik? – kérdeztem. – Clancy… mi történik? Nem nézett fel. – A tábor egyik határriasztója bekapcsolt. Ne aggódj… lehet, hogy

semmi. Volt már olyan, hogy állatok túl közel mentek a dróthoz. Beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy mit látok. Négy különbö-

ző színes kép a képernyő négy sarkában; a tábor határáról, négy pontról. Clancy előrehajolt, a laptopot középre véve az asztalra tenyerelt.

Aztán átnyúlt előttem, az asztal másik végéről elvette a fekete rádió adó-vevő készüléket. Közben egy pillanatra sem vette le a szemét a képernyőről.

– Hayes, hallasz engem? Csend. Csak egy pillanatig tartott. Aztán Hayes hangját hallottuk. – Igen. Mi van? – mordult; recsegve jött át a hang. – A délkeleti riasztó bekapcsolt. Nézem a képet, de… – Azt hittem,

azt akarja mondani, hogy Nem látok senkit, semmit, de az, amit mon-dott, arra késztetett, hogy a hóna alá bújva én is a képernyőt nézzem. – Igen… egy férfit és egy nőt látok. Terepszínű overallban. Ahogy elné-zem, ellenség.

És valóban ott voltak. Középkorúnak tűntek, de ezt nehéz volt így megmondani. Mindketten olyan szerelésben voltak, amit jóindulattal vadászöltözéknek lehet mondani. Tetőtől talpig álcázva. Mintha az ar-cukat is barnára festették volna.

– Értem. Intézkedek. – Kösz… Érd el, hogy tűnjenek el innen – mondta Clancy nagyon

akkurátusan; aztán egészen lehalkította a rádiót. A délkeleti rész… jó. Az nem Liam körzete. Megkönnyebbülten fel-

sóhajtottam. Még a képernyőt néztem, amikor Clancy hirtelen becsukta a lapto-

pot. – Akkor most folytassuk a munkát! Elnézést ezért az közjátékért. Éreztem, hogy meglepettségem elárul. – Nem kell odamenned? Mit fog velük tenni Hayes? Clancy csak legyintett. Megint. – Ne aggódj emiatt, Ruby. Minden a legnagyobb rendben van. Lehet, hogy egy repedés nem elég ahhoz, hogy egy erődítmény vé-

delme összeomoljon, de elég ahhoz, hogy a védelem kétfelé, háromfelé, sőt négyfelé szakadjon. A kezdeti áttörés után feladatomnak tekintet-tem, hogy különböző módokat találva jussak be Clancy tudatába. So-sem tölthettem ott hosszabb időt, természetesen mindig simán kitessé-kelt; de minden kis siker arra késztetett, hogy újra és újra próbálkozzak. Észleltem, ha a gondolatai máson jártak, képes voltam túljárni az eszén; rávettem, hogy egy bizonyos emléket próbáljon megvédeni, miközben én egy másikat néztem. Ez meglepte Clancyt, de úgy gondoltam, hogy bár nem mondja ki nyíltan, nagyon izgalmasnak találja ezt. A tapaszta-lás elég volt ahhoz, hogy másokon is gyakorolni kezdjek.

Egy kicsit hasonlított ez ahhoz az élményhez, amikor az ember lejtőn fut; a lendület mindenféle kísérleten átvitt; voltak köztük kicsik és na-gyobbak is. Egyik este különösen összezavartam a vacsorát, amikor külön-külön mind a hat konyhást félrevontam, és nagyon különböző gondolatokat adtam át nekik arról, hogy mit kéne készíteniük vacsorára.

Egy lánnyal elhitettem, hogy a neve Theodore; és annyira elhitte, hogy sírva fakadt, valahányszor az igazi nevén szólították. Ami azt illeti, olyan könnyű volt másokat rávenni arra, hogy azt tegyék, amit én kér-tem tőlük vagy javasoltam nekik, illetve elhitetni velük, hogy megtettek valamit, amit valójában nem tettek meg, hogy Clancy azt mondta, lép-jünk egy kicsit tovább, próbáljam meg ugyanezt úgy, hogy ne érintsem meg a gyanútlan alanyt.

Lassan és nem egészen magabiztosan jutottam el odáig, de volt va-lami szinte élvezetes abban, hogy a képességem, az ellenállhatatlan erő, amely korábban rémületben tartott, megzabolázhatónak és irányítható-nak bizonyult. Minden részlete határozottabb, irányítása könnyebb lett.

Ám a következő kedden megint megzavartak minket. Az egyik idősebb Sárga, egy Kylie nevű lány dörömbölt Clancy ajta-

ján. Nem várta meg, hogy bebocsátást kapjon; annyira meglepődtem, hogy leestem az ágyról.

– Mi az, hogy nem adsz távozási engedélyt nekünk? – Sötét hajtin-csek repkedtek arca körül. – Adam elmehetett, Sarah csoportját elen-gedted, sőt Greget is az embereivel együtt… és mindketten tudjuk, hogy összesen annyi eszük van, mint egy marék aszalt lepkének…

A padlódeszka megreccsent alattam, ahogy egy lépést hátráltam az ágy felé. Clancy nem húzta vissza a függönyt, amikor elindult ajtót nyitni, így Kylie jól láthatott engem. Visszafordult Clancy felé, aki bé-kítőn tette a vállára kezét.

– Szentséges ég! Ti itt hetyegtek? Egyáltalán elolvastad a kérelme-met? Napokig írtam!

– Háromszor olvastam – felelte Clancy, és intett, hogy lépjek köze-lebb. Ugyanolyan nyugtató, türelmes mosollyal nézett rá, amivel rám is, az oktatás kezdete óta. – De most is örömmel megbeszélem veled, miért kellett elutasítanom. Ruby… holnap?

És így egyszerűen kint találtam magamat a délelőtti verőfényben. A tavaszi időjárás szeszélyes… egyik nap hideg és barátságtalan, a

másik nap tökéletesen meleg. Még nehezebb volt lépést tartani a szeszé-lyes idővel így, hogy két hetet töltöttem Clancyvel begubózva. Levetet-

tem a pulóveremet, hajamat kusza kontyba tűztem. Első gondolatom az volt, hogy megkeresem Zút, de nem akartam megzavarni az iskolában. Dagit kerestem a kertben, de a kertfelelős lány – a lehető legutálatosabb hangon – közölte velem, hogy Dagit egy hete nem látta, és elmondja Clancynek, hogy szabja ki rá a megérdemelt büntetést.

– Büntetést? Miféle büntetést? – kérdeztem vissza dühösen, de a lány nem fejtette ki bővebben.

Aztán végül megtaláltam az egyetlen logikus helyen. – Tudod – szólaltam meg, amint a mólóra léptem –, a kenyér nem

tesz jót a kacsák szervezetének. Dagi fel sem nézett. Leültem mellé, ám ő rögtön felállt, a kenyeres

szütyőt és a könyvet is hátrahagyva elindult. – Hé! – szóltam utána. – Most meg mi bajod? Semmi válasz. – Dagi… Charles! Ekkor hirtelen hátrafordult. – Azt akarod tudni, hogy nekem mi bajom van? Hol kezdjem? Mond-

juk ott, hogy már majdnem egy hónap telt el, és még itt vagyunk? Na és mi van azzal a tagadhatatlan ténnyel, hogy te és Lee és Suzume nagy-ban barátkoztok, és folyton máshol vagytok, pedig azon kéne dolgoz-nunk, hogy miként juthatunk haza.

– Ezt honnan veszed? – kérdeztem. Talán neki nem sikerült olyan természetesen beilleszkednie, mint Liamnek és Zúnak, de láttam má-sokkal beszélgetni munka közben. Úgy tűnt, hogy rendben van… talán nem boldog, de… még nem láttam boldognak. – Ez a hely nem is olyan rossz…

– Ruby, nem rossz, hanem egyenesen szörnyű! – fakadt ki. – Bor-zalmas. Megmondják, mikor együnk, mikor aludjunk, milyen ruhát ve-gyünk fel, és dolgozni kényszerítenek. Miben különbözik ez egy olyan tábortól, ahonnan elszöktünk?

Nagyot szusszantam.

– Te akartál ide jönni! Sajnálom, hogy nem felel meg a magas elvá-rásaidnak, de nekünk jó. Ha akarnád, boldog lehetnél itt. Biztonságban vagyunk! Miért olyan sürgős, hogy elmenj?

– Az, hogy a szüleidnek nem kellettél, nem jelenti azt, hogy senkit nem hiányolnak. Lehet, hogy neked nem sürgős hazajutni, de nekem igen!

Mintha mellbe lőtt volna; éreztem, hogy a vér egy szempillantás alatt kiapad a szívemből, ahogy kezét sötét hajához emelte, és belemarkolt.

– Olyan keményen dolgoztam… próbáltam… Szentséges ég, te meg sem kérdezted tőle, ugye?

– Mit kellett volna…? – Tudtam. Amint a kérdés elhagyta ajkamat, eszembe jutott, mit ígértem. Nem

teljesítettem az ígéretemet. Dühöm elszállt. – Nagyon sajnálom. Annyira lefoglalt az oktatás, hogy el is felejtet-

tem. – Én viszont nem felejtettem el – mondta, azzal ott hagyott a tűző

napon. Egy óra múlva vízsugár alatt álltam, kezemet arcomra szorítva. A tábor fürdői – egy a lányoknak, egy a fiúknak – körülbelül olyan

elegánsak voltak, mint egy pajta. Betonpadló, fapalánkos zuhanyfülkék, fekete penészes műanyag zuhanyfüggönyök. Minden este itt mostunk fogat, arcot, és hetente egyszer vagy kétszer zuhanyozhattunk. Ám ezen a napon, amikor nem volt virágillatú sampon, szappanok, semmi, csak víz, rájöttem, hogy a tágas helyiségnek fűrészporszaga van.

Addig maradtam ott, amíg meg nem hallottam az ebédidő végét jelző kolompszót. Még midig nem alkottam tervet a nap többi részére, amikor kiléptem a fürdőházból… és éppen belé ütköztem… belé, akiről nem is gondoltam volna, milyen nagyon vágyom látni…

Liam pár lépést hátrált az ütközéstől; nedves haja az arcára tapadt; nem emlékeztem rá, hogy ilyen hosszú lett volna.

– Szentséges ég! – mondtam nevetve, szívemhez kapva. – De meg-ijesztettél!

– Ne haragudj! – mosolygott, kezét nyújtotta. – Ó! Azt hiszem, még nem volt szerencsém megismerni téged. Liam vagyok.

HUSZONNÉGY NEM TUDOM, mennyi ideig álltam ott, kezét bámulva; keserű epe

tört fel torkomon, olyan gyorsan és ellenállhatatlanul, mint a sikoly. Ó, Istenem, ne! – gondoltam, egy lépést hátrálva. – Ne, ne, ne, nenenene…

– Tudod, nagyon hasonlítasz egy barátomhoz, Ruby… így hívják, de már nagyon régen nem találkoztam vele. Mióta is?… Hát, azt hiszem… – Nem fejezte be a mondatot. – Oké… Annyira rossz vicc volt?

Hátrafordultam, arcomat a törölközőbe temettem, hogy ne lássa könnyeimet.

– Ruby? – Szólt hozzám, azzal törölközőjét a derekam köré lendítet-te, és magához húzott. – Liam Stewart így fejezi ki azt, hogy Szia, ki-csim, rettentően hiányoztál. Ó! Annyira, hogy megríkattalak? – Végig-simított hajamon. – Jól van, jól van, ennyi… – Lehajolt, és mielőtt tilta-kozhattam volna, a vállára kapott.

Bármennyire kapálóztam, nem eresztett el addig, amíg a tizennyolcas faházba nem értünk. Egy pillanatra megállt az ágyánál, felkapott egy takarót, aztán letett az összehajtott matracra, amin Zu és én aludtunk.

– Nem fázom – mondtam, amikor a takarót a hátamra terítette. – Akkor miért remegsz? Liam leült mellém. Fejemet a vállára hajtottam, belélegeztem tiszta

erdőillatát. – Csak kiakadtam egy kicsit – mondtam, amikor végre meg tudtam

szólalni. – Megígértem Daginak, hogy megkérem Clancyt, hadd hasz-

nálja a laptopját, de annyifelé elterelődött a figyelmem… Egyszerűen elfelejtettem.

– Hmmm… – Liam összekócolódott tincseimet bontogatta ujjaival, nagyon vigyázva. – Nem hiszem, hogy haragszik rád. Azt hiszem, azért neheztel, mert még mindig itt tartom a csapatot. Ez csak megerősíti a félelmeit, hogy nem juthat haza.

– Hogyan hozhatnám helyre? – Hát, először is kérdezd meg, használhatná-e a számítógépet –

mondta, kezemet másik kezébe véve. – Bár még mindig nem igazán értem, hogyan lehetsz olyan pozícióban, hogy kölcsönkérd neki. Úgy érzem, nagyon régen találkoztunk.

– Igen. Mindig őrségben voltál. Felnevetett. – Magányos dolog magas fán ücsörögni nélküled. – Tudni akarom, mit csinálsz éjszakánként – mondtam. – Beszéltél

már valakivel a többi tábor felszabadításáról? – Említettem a többi srácnak, akikkel őrségben voltam, és Oliviának

is. Megpróbál bejuttatni minket a megbeszélésére, hogy lássuk, mit gondol Clancy. Azt hiszem, nagyszerű lesz… Tényleg. Meg lehet csi-nálni.

– Clance azt mondja, a nyugati kapunál szokott lenni a legtöbb gond – jegyeztem meg, azzal elhajoltam tőle, hogy a szemébe nézhessek. – Óvatos leszel, ugye?

Liam mozdulatlanná merevedett mellettem; lélegezni is elfelejtett. – Clance? – mondta furcsán könnyed hangon. – Ezek szerint, mégis

olyan pozícióba kerültél, hogy szívességeket kérhess. – Mit jelentsen ez? Liam felsóhajtott. – Semmit, semmit. Ne haragudj! Nem így akartam. Jó, hogy barátok

vagytok. – Próbáltam felnézni rá, de a helyiség másik végébe nézett, ahol a fal mellett komód állt; abban volt a holmink. – Szóval tanít?

– Igen – feleltem, és arra gondoltam, mennyit mondhatok el, és ha nem mindent, akkor mit hallgassak el. – Megtanított arra, hogyan véde-kezzek, ha mások be akarnak hatolni a tudatomba.

– Arra is megtanított, hogyan kerüld el, hogy behatolj mások tudatá-ba? Abban is segít?

– Próbálkozik. Azt mondta, ha sikerül jobban irányítanom a képes-ségeimet, akkor ez is teljesen természetes lesz.

– Hát, azt mindig gyakorolhatod velem – mondta, azzal homlokát homlokomhoz támasztotta. Éreztem, hogy tarkómon elkezdődik az a furcsa bizsergés, a figyelmeztető jel, mielőtt fürkésző tudatom a másik emberbe áramlik. Clancy azt mondta, amikor ezt érzem, meg kell szakí-tanom minden testi érintkezést azzal, aki mellett éppen vagyok.

De ezt nem akartam. Éreztem, hogy ajka elmozdul, súg valamit a szempillámnál, arcom-

nál, orromnál. Hüvelykujjával végigsimította államat, de rögtön lefa-gyott a mozdulat, amint elhúzódtam és elfordultam tőle.

– Mitől félsz? – kérdezte súgva. Hangjába sértettség vegyült. Ez a fiú egykor tényleg csak idegen volt nekem? Tényleg volt idő, amikor azt gondoltam, hogy tudok nélküle élni? – Nem akarlak elveszíteni. Bosszúsan szusszant; tiszta, csillogó tekintettel nézett. – Akkor miért éppen te vagy az, aki folyton elengedsz? Nem volt lehetőségem válaszolni. A következő pillanatban Hina ron-

tott be az ajtón, szorosan a nyomában Zu, és közölték, hogy elhagyják a tábort.

– Oké, oké, ne olyan hevesen – szólt Liam. Zu a holmiját szedegette

össze, Hina pedig hevesen magyarázott. Nem is tudtam, kire kellett volna figyelnem… kis barátnőmre, vagy unokanővérére, akit minden jel szerint szószólónak hozott. Valahányszor Hina megszólalt, Liam és én újabb és újabb döbbenetbe estünk.

Zu elmegy. Elmegy.

A komód felé menet kaptam el; a matracra penderítettem, és kény-szerítettem, hogy üljön le. Nyilván nem érzékelte, mennyire megrökö-nyödtünk, mert arca felélénkült, valósággal ragyogott a boldogságtól. Néztem, csak néztem, ahogy szinte szikrázó mosollyal örül, és éreztem, hogy valami megroppan bennem; a vereség keserűsége árasztott el.

– Mi ketten és még három lány – hadarta Hina lihegve. Arra gondol-tam, hogy az iskolától idáig szaladtak. – Két Kék és egy Sárga. Kylie végre engedélyt szerzett, hogy elhagyhassuk a tábort.

Liam megfordult, Zút nézte, és feltette a kérdést: – És gyalog mentek? Zu „Ezt most tényleg komolyan kérdezed?” arcot vágott. – Segíts. Mondd meg, te mit akarsz mondani. Hina hallgatott, és egy pillanatig, egy őrült pillanatig azt hittem,

hogy Zu megszólal, és kimondja ő. Liam teste megfeszült, mintha ő is erre számítana. De Zu a rózsaszín sporttáskába nyúlt, elővette a füzetét, és gyöngybetűkkel írt. Aztán az írást Liam felé fordította, és egyenesen a szemébe nézett:

Velük akarok menni Kaliforniába. Tudom, hogy örülnöm kellett volna a boldogságának. Vele kellett

volna ünnepelnem, hogy végül magára talált, és meg tudta mondani nekünk, hogy mit akar. Csak soha nem gondoltam volna, hogy nélkü-lünk képzeli el a jövőjét.

– Úgy tudtam, Clancy nem hagyta jóvá Kylie kérését – szóltam Hinához.

– Először nem, de Kylie-nak végül sikerült kifárasztania, így megad-ta az engedélyt, hogy elmenjünk.

– Mi van Kaliforniában? – kérdezte Liam, a falnak dőlve. – A szüleimnek van ott egy háza – magyarázta Hina. – És várnak

minket. A nyugati parti kormány nem fog kiadni minket, nem küldenek vissza a keletiek táboraiba.

– És Zu szülei? – kérdeztem. – Ők…

Hina javára legyen írva, hogy tudta, mit akarok kérdezni, nem kellett kimondanom.

– Apám egy ideje nincs beszélő viszonyban a nagybátyámmal. – Zu, az nagyon hosszú út – szólt Liam tétován. – Mi van akkor, ha

valami történik? Ki megy még veletek? Az a Talon nevű fiú? Bólintott, és hirtelen rám nézett. Próbáltam bátorítón mosolyogni rá,

de annyira aggódtam érte, hogy könnyek szöktek a szemembe. Vártuk, amíg újabb sietős mondatot ír, és megmutatja Liamnek:

Már nem kell törődnöd velem. Rendben? – Szeretek törődni veled – mondta Liam, és kezét Zu fejére simította.

– Mikor indultok? Hina legalább volt annyira jóérzésű, hogy némi bűntudat látszott raj-

ta. – Ami azt illeti, most rögtön indulnunk kell. Kylie aggódik, hogy

Clancy meggondolhatja magát. Egyáltalán… nem volt elragadtatva, hogy elmegyünk.

– Ez nekem egy kicsit túl hirtelennek tűnik – hebegtem. – Átgondol-tátok ezt komolyabban?

Zu a szemembe nézett, és bólintott. A következő üzenet mindket-tőnknek szólt:

A családommal akarok lenni. Ne legyetek dühösek rám! – Hogy dühös lennék rád? – Liam a fejét ingatta. – Soha. Soha. Az

én kicsi lánykám vagy, Zu. Csak azt akarjuk, hogy biztonságban legyél. Belehalnék, ha valami történne veled.

Kopogtak az ajtón. Idősebb, afro-fonott hajú Sárga fiú lépett be. Ta-lon. Szorosan a nyomában Dagi. Szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Liam felállt.

– Jó, hogy itt vagy. Reméltem, hogy beszélhetek veled.

Talon bólintott. – Gondoltam. Kylie és Lucy is itt van. Kylie bedugta a fejét az ajtón, és integetett. – Akarsz odakint beszélni? Liam tenyere a derekamra simult. – Segítesz neki csomagolni? – Te meg vagy bolondulva? – szólalt meg Dagi. – Hiszen alig isme-

red őket! – Bocsánat – tiltakozott Hina. – Megfeledkezel arról, hogy Zu az

unokahúgom. Zu berakta minden holmiját a rózsaszín sporttáskába, kitépte a lapot

a füzetből és Dagi kezébe adta: Nekem is hiányozni fogsz. Dagi olyan hirtelen ült le, hogy kis híján a matrac mellé huppant.

Sokáig mozdulni sem tudott, csak nézte, nézte Zút. Ismertem ezt az érzést.

– Kylie mondott valamit arról, miért kell ma este elmennetek? – kér-deztem, azzal leültem Dagi mellé.

Zu csak vállat vont. – Úgy értem… egyszerűen el akartok gyalogolni Kaliforniába? –

kérdezte Dagi. Indulata minden kimondott szóval nőtt. – Van egyáltalán valami tervetek?

– Talán találnak egy új Bettyt – mondtam, de abban a pillanatban, amikor kimondtam Betty nevét, Zu abbahagyta a pakolást, és fejét in-gatta. Beletelt egy kis időbe, amíg leírta a következő üzenetet:

Betty csak egy van.

– És minden jel szerint neked nem volt elég jó – jegyezte meg Dagi feltűnően sértett hangon. – Nyilván semmi és senki sem pótolhatatlan. Mi sem.

Zu mélyet sóhajtott, aztán fogta a táskát, és odament Dagihoz. Dagi próbált másfelé nézni, de Zu közvetlenül előtte állt, és vézna karjával átfogta a nyakát. Képtelen volt mást tenni, mint viszonozni a búcsúöle-lést, arcát Zu dzsekijének gallérjához szorította.

Megszólaltak a tábor kolompjai; addig zúgtak riadót, amíg mindenki el nem hagyta a faházakat. Hagytam, hogy Zu és Hina vezessen; utat törtek az egybegyűltek között. Ez volt az első alkalom, hogy a fekete ruházatuk valamelyest helyénvalónak tűnt.

Kylie egy darab papírt adott Lee kezébe; Lee elolvasta és rábólintott. Lucy mellettük állt; szótlan volt, mint mindig, de megveregette Liam vállát; ha jól láttam, biztatóan, megnyugtatóan. Minden örömszínlelés eltűnt Liam arcáról; kifejezését egyetlen szóval lehet leírni: döbbent.

– …kölcsön azt a tollat? – szólt Talonhoz. A fiú fekete nadrágjának zsebeit tapogatta, míg meg nem találta a kék kupakos tollat. Azzal Liam letérdelt Zu elé, és letépte a Kylie-tól kapott lap felét.

Azt kívántam, bárcsak láthattam volna, mit írt a papírra, de nem az én szememnek szánták. Amikor végzett, többször összehajtotta, és Zu tenyerébe nyomta.

A kolompkongás elhallgatott. Mindenki jobbra figyelt, az ösvény fe-lé, ahol Clancy jelent meg. Mögötte Hayes. Megszoktam, hogy Clancy arcát mindig nyugodtnak láttam; ezúttal azonban bosszús volt, sőt, talán dühös.

– Kylie úgy döntött, hogy törzset alapít, és azonnal távozik tábo-runkból.

A meglepettség moraja reccsent a tömegben. – Csak ezt a négy embert viszi magával – jelentette be a zajt túlkia-

bálva. – Nem hagyok jóvá újabb távozási kérelmet, amíg létszámunk teljes nem lesz. Megértettétek?

Csend.

– Megértettétek? Dagi ugrott mellém a megerősítő igen mormogások és kiáltások kö-

zepette. Clancy ekkor szó nélkül sarkon fordult, elindult vissza az iroda felé.

Amint elérte a fehér épületet, a körülöttünk állók mintha fellélegeztek volna; nem igazán értették a helyzetet, zavartan sugdolóztak.

– Ez nagyon furcsa volt. – Miért nem adtak nekik útravalót, ahogy a többieknek? – Azért aggódik, hogy ha túlságosan lecsökken a létszám, nem lesz

elég ember a tábor védelmére. Az irodaépület felé néztem, amíg nem láttam meg, hogy Zu nekem

integet. Nincsen rajta kesztyű, gondoltam és figyeltem, ahogy leengedi a ke-

zét. Remélhetőleg már soha nem kell viselnie. – Tényleg most rögtön kell indulnotok? – kérdeztem, amikor odaér-

tem, ahol Zu és Liam állt. A többiek Kylie-ékat vették körül; sok sze-rencsét kívántak nekik, takarókat és élelmet ajánlottak fel.

Zu bátran mosolygott, és átölelte a derekamat. – Kérlek, vigyázz magadra! – mondtam aggódva. Nekem szólt, és csak nekem. Amikor ennek az egésznek vége lesz,

ugye megkeresel? Van valami, amit el akarok mondani neked, de még nem tudom, hogyan.

Tekintetem arcát pásztázta. Olyan más volt, mint az a kislány, akit néhány hete ismertem meg. Ha ilyen rövid idő alatt ilyen sokat válto-zott, hogyan lehetnék biztos abban, hogy felismerem évek múlva, ami-kor ennek a pokolnak a pora végre elül?

– Persze – súgtam. – És addig is minden nap hiányozni fogsz. Egy pillanattal az előtt, hogy leléptek az ösvénytől, és bevették ma-

gukat az erdőbe, Zu megfordult, és még egyszer integetett nekünk. Mel-lette Hina is intett. Aztán eltűntek.

– Nem lesz semmi baja – mondtam. – Vigyázni fognak rá. A család-jánál a helye. Az igazi családjánál.

– Velünk kéne lennie – mondta Liam fejét ingatva. Hangja elakadt.

– Akkor talán utána kéne mennünk. Liam és én is hátrafordultunk. Dagi lépdelt mögöttünk; szemét nem

láttuk, mert a lemenő nap csillogott szemüvegén. – Tudod, hogy nem mehetünk utánuk – emlékeztette Liam. – Még

nem. – Miért nem? – Dagi beért minket. Hangjában semmi nyoma nem

volt a korábbi hűvös nyugalomnak. Láttam, hogy kíváncsi tekintetek figyelnek minket, ezért inkább letértünk az ösvényről. – Miért nem? Nyilvánvalóan nem kapjuk meg a remélt segítséget, hogy megtaláljuk a szüleinket vagy Jack szüleit. Jobb lenne, ha most azonnal lelépnénk, mielőtt bárki hiányolna minket. Még utolérhetnénk Zút.

– És mit csinálnánk? – kérdezte Liam. Zavartan végigtúrt amúgy is kócos haján. – Addig keresnénk őket, míg véletlenül beléjük botlunk? És reméljük, hogy nem kapják el a grabancunkat, és nem zsuppolnak vissza a táborba? Dagi, itt biztonságban vagyunk. Ez az a hely, ahol lennünk kell. Innen nagyon sok jót tehetünk.

Tudtam, talán még Liam előtt rájöttem, hogy ezt nem kellett volna mondani. Figyelmeztető jelnek vettem, hogy Dagi orrcimpája remeg, és ajka eltorzul a dühtől. Tudtam, hogy akármilyen mondat hagyja el Dagi ajkát, az nem csak éles, hanem kegyetlen lesz.

– Értem. Értem már, Lee. Oké? – Dagi rosszallón ingatta fejét. – Már megint nagy hős akarsz lenni. Azt akarod, hogy mindeni csodáljon té-ged, higgyen benned és kövessen.

Liam izmai megfeszültek. – Nem erről van… – szólalt meg dühösen. – Hát, mi is a helyzet azokkal a kölykökkel, akik korábban követtek?

– Nadrágzsebeit tapogatta, aztán előhúzott egy ismerős, összehajtogatott papírt. Olyan erővel szorította, hogy kis híján szétszakadt. – Mi a hely-zet Jackkel és Briannel és a többiekkel? Mind követtek téged, de köny-nyű megfeledkezni róluk, amikor nincsenek a közelben, ugye?

– Dagi! – szóltam rá, és közéjük léptem, amikor Liam jobb öklét lendítve megindult felé.

Még sosem láttam ennyire dühösnek. A nyaktájékról induló bíborvö-rös hullám elérte Liam arcát.

– Nem lenne egyszerűbb, ha bevallanád, csak azért csinálod ezt az egészet, hogy jobban érezd magad, nem pedig azért, hogy másokon segíts? – záporoztak Dagi szavai.

– Te azt hiszed… – hebegte Liam. Alig jött ki hang a torkán. – Te azt hiszed, hogy nem gondolok rájuk minden egyes istenverte nap min-den percében? Te azt hiszed, el tudnék felejteni ilyesmit?

Liam nem a barátját ütötte meg, hanem saját magát. Homlokát verte ököllel, míg el nem kaptam a kezét.

– Szentséges ég! Charles! – mondta megtört hangon. – Tudod, én… – Dagi ellépett mellettünk, néhány lépést tett, aztán

megállt, visszafordult. – Tudod, én sosem hittem neked – közölte reme-gő hangon. – Nem hittem el, amikor arról beszéltél, hogy majd elhagy-juk a tábort, és biztonságban hazajutunk. Ezért írtam meg a levelemet. Tudtam, hogy a többség nem jut haza, ha te vagy a vezető.

Ugyanabban a pillanatban léptem előre, amikor Liam; kezemet ma-gam elé tartottam, nehogy valami olyant tegyen, amit később megbán. Hallottam, hogy Dagi mögöttem elviharzik, vissza a faházunk felé. Liam próbált még egy lépést tenni, de kezemmel mellkasának feszül-tem. Liam zihálva lélegzett, keze ökölbe szorítva meredt combja mel-lett.

– Hadd menjen – mondtam. – Csak ki kell adnia magából a feszült-séget. Hadd fújja ki a gőzt. Talán jobb lenne, ha te is ezt tennéd.

Liam mintha mondani akart volna valamit, de nem mondott semmit, csak felmordult, azzal sarkon fordult, és elindult a fák közé, Dagi útjá-val pontosan ellentétes irányba. A legközelebbi fa törzsének dőltem, és behunytam a szememet. Szívem elszorult; képtelen voltam mozdulni; szaporán, felszínesen lélegezve vártam.

Már majdnem teljesen besötétedett, amikor arcát dörzsölve előjött. Mindkét kezén lehorzsolódott a bőr; valami kemény felületbe csapott. Arca elgyötörtnek tűnt az alkonyatban, mintha haragja hevét kiégették volna belőle, és nem marad volna más, csak szürke szomorúság. Amint

a közelembe ért, karomat nyújtottam felé, átöleltem erős, testmeleg de-rekát. Átfogta a vállamat, magához vont, arcát fejemre hajtotta. Mélyen beszívtam testének megnyugtató illatait: fafüst, fű és bőr.

– Nem így akarta mondani – jegyeztem meg, egy kidőlt fatörzshöz vezetve. Még mindig remegett, és mintha alig állt volna a lábán.

Liam nem leült, inkább leroskadt a fatörzsre; előrehajolt, térdére kö-nyökölt.

– Attól még igaza van. Sokáig ültünk ott… olyan sokáig, hogy a nap már lement a fák mö-

gött, aztán a horizont alá bukott. Kibírhatatlanná vált közöttünk a moz-dulatlan csend. Kezemet mozdítottam, és gyengéden végigsimítottam lapockái közt.

Liam lassan felegyenesedett, felém fordult, rám nézett. – Szerinted jól van? – kérdezte súgva. – Azt hiszem, jobb lenne, ha megnéznénk. Nem tudom, hogyan sikerült visszajutnunk a faházhoz; csak azt tu-

dom, hogy amikor odaértünk, Dagi a tornácon ült; néma könnyek pa-takzottak arcán. Rá volt írva a megbánás, a keserű bűntudat, és megle-petten tapasztaltam, hogy szívem képes még kisebb szilánkokra törni.

– Vége – szólalt meg, amikor jobbról-balról leültünk mellé. – Min-dennek vége.

Sokáig nem moccantunk.

HUSZONÖT NEM KELLETT volna meglepetésként érnie, hogy Liam belevetette

magát az éjjeli őrszolgálatba, de nagyon sokat kellett a többieknek biz-tatni, kérlelni, hogy újra foglalkozzon a táborok ügyével. Nem egyszer ültem mellette, amikor ő és Olivia arról beszéltek, hogyan lehetne áttör-ni a táborok védelmét, javaslatokat tettek, és megtárgyalták, miként lehetne ötleteiket Clancy elé tárni. A lelkesedéssel – különösen Liam lelkesedésével – az a helyzet, hogy ragályos. Voltak éjszakák, amikor csak ültem és néztem, ahogy egyre jobban belelendül, élénken gesztiku-lál, mintha a levegőből igyekezne megformálni, és a többieknek szemlé-letessé tenni gondolatait. Szavaiban olyan rendíthetetlen remény csen-gett, hogy a lelkesedés láthatóan mindenkire átragadt, aki csak hallotta. Az első hét végére a terv iránti érdeklődés olyan szintet ért el, hogy kis faházunk helyett a tűzrakóhelynél kellett tartanunk gyűléseinket. Ezen-túl bárhová ment Liam, vele mentek hűséges követői; igyekeztek felkel-teni figyelmét maguk iránt.

Dagi és én kevésbé lelkesedtünk azért, hogy újra ilyen fordulatot vet-tek a dolgok. Megbocsátott nekem, talán mert az elkeseredett ember csak egy bizonyos ideig tud egyedül maradni elkeseredettségével. Nem ment vissza a kertbe dolgozni, de az a lány, a kiállhatatlan természetű kertfőnök nem panaszolta be.

Én visszamentem tanulni Clancyhez. Legalábbis akartam. – Hol jár ma az eszed?

Nem az ő tudatában, az biztos. A közelében sem. – Mutasd meg, mire gondolsz – mondta, amikor szólni akartam. –

Nem hallani akarom, hanem látni. Felnéztem az ablakból a padlóra vetülő fényfoltról. Clancy olyan

bosszúsan nézett rám, amilyennek csak egyszer láttam, miután rájött, hogy az egyik megmaradt Sárgánk nem tudja beindítani a tábor mosó-gépeinek egyikét.

De rám még sosem volt dühös. Behunytam a szememet, és kezemet nyújtottam felé; felidéztem,

ahogy Zu hátizsákja eltűnik a fák sűrűjében. Az elmúlt néhány hétben egyre kevesebb beszélgetésünk történt szavakkal. Amikor mondani akartunk egymásnak valamit, a magunk módján osztottuk meg gondola-tainkat… saját nyelvünkön beszéltünk.

De ma nem. Tudata mintha betonba lett volna ágyazva, az enyém pedig remegő zselé.

– Ne haragudj – hebegtem. Arra sem tudtam erőt meríteni magam-ban, hogy csalódott legyek. Éreztem, hogy furcsa szorongás vesz rajtam erőt, valamiféle félelem; bármilyen kis zaj, az ablakon túli bármilyen kis moccanás el tudta vonni a figyelmemet. Egyszerűen fáradt voltam. Zavart.

– Van más dolgom is – folytatta. Valami fortyogott szavai mögött. – Körbe kell járnom a táborban, beszélnem kell emberekkel, de neked próbálok segíteni, itt vagyok veled.

Erre gyomrom furcsán összerándult. Kihúztam magamat, hátamat az

ágy fejtámlájának támasztottam; kész voltam újra bocsánatot kérni, amikor ő felállt az ágyról és íróasztalához ment.

– Clancy, nagyon sajnálom. Mire az asztalához értem, már gépelt valamit. Ott várakoztatott.

Hagyta, hogy az asztala előtt álljak néma, gyomorszorító aggodalom-mal. Egy órának tűnt, mire hajlandó volt felnézni. Már ő is beleunt a színlelésbe.

A bosszúság teljesen átalakult: haraggá.

– Tudod, komolyan azt gondoltam, hogy ha elengedem a Sárgátokat, az segít, hogy jobban tudj koncentrálni, de azt hiszem, tévedtem – mondta fejét ingatva. – Úgy tűnik, sok mindenben tévedtem.

Felháborodtam, de nem tudtam, azért-e, mert a ti Sárgátok kifejezést használta, vagy azért, mert ez egyben azt jelentette, hogy szerinte nem vagyok képes elsajátítani azt, amit meg akar nekem tanítani.

Muszáj volt kimennem tőle. Ha egy pillanattal tovább maradtam volna, olyasmit mondtam volna, ami lerombolja a barátságunkat. Talán azt, hogy Zúnak neve is volt, és természetesen aggódom miatta, hogy odakint van, és nem tudom megvédeni. Észre kellett volna vennie, hogy Zúval tölthettem volna az elmúlt néhány hetet, de inkább elfogadtam a felkérését, és vele dolgoztam. Vele töltöttem az időmet. Őt vigasztaltam és támogattam.

Lehet, hogy sokat tanultam, és lehet, hogy jobban tudom irányítani a képességemet, de ahogy ott álltam, és ökölbe szorított kézzel, remegve bámultam, ezt képtelen voltam észérvekkel alátámasztani. Mi értelme olyan emberrel lenni, aki nem hisz bennem, amikor vannak olyanok, akik igen.

Sarkon fordultam, és az ajtó felé indultam. Amint kinyitottam, Clancy utánam szólt.

– Rendben, Ruby. Menekülj el megint. Meglátjuk, milyen messzire jutsz.

Nem néztem vissza, és nem álltam meg, bár tudatom egy része fel-ismerte, hogy erről lehet szó… hogy egyszerűen kisétálok a lehetőség-ből, hogy megtanuljam irányítani a képességemet. Valamikor az előző tíz percben elmém leválasztotta magát a mellkasomban dobogó makacs izomtömegről, és igazából nem is tudom, eszem vagy szívem vezetett ki, tőle el. De biztosan, halálos, abszolút bizonyossággal tudtam: nem akarom, hogy lássa grimaszba gyűrődött arcomat, nem akarom, hogy megérezze a bűntudat és szomorúság halvány gondolatait tudatomban.

Semmit nem tudtam rejtegetni előle, de ez volt az első alkalom, hogy valamit titkolni akartam.

Beletelt néhány napba, amíg rájöttem, hogy nem Zu távozása volt az egyetlen esemény, amely kizökkentett az addigi kerékvágásból. Amióta Dagi rámutatott, milyen hasonlóságok vannak a tábori és az East River-beli élet között, nem volt visszaút. Ahol korábban farmernadrágos, fe-kete pólós kölyköket láttam, most egyenruhákat. Ahol korábban azt láttam, hogy gyerekek várnak az ételre, a tábori kantin jutott eszembe. Amikor pontosan este kilenckor kialudtak a fények a faházakban, és néztem, ahogy a biztonsági csapat néhány tagja elhalad az ablakunk alatt, gondolatban újra a 27-es barakkban voltam, és Sam besüllyedő matracát bámultam alulról.

Eszembe jutott, hogy az állítólag kikapcsolt biztonsági kamerák az irodában és a többi épületben nem üzemelnek-e mégis.

Néhányszor megpróbáltam találkozni Clancyvel, hogy bocsánatot kérjek, de mindig szigorúan rám szólt: „Ma nem érek rá.” Olyan érzé-sem volt, hogy büntet, de nem igazán tudtam, mit mondtam vagy mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem volna. Akárhogy is, hamar nyilvánva-lóvá vált, hogy nekem nagyobb szükségem van rá, mint neki rám. Ez, és a mardosó önérzet, tovább nehezítette a helyzetet.

Egy szerdai napon, egy órával azelőtt, hogy Liammel és a többiekkel összeültünk megbeszélni egy új táborfelszabadítási stratégiát, Clancy végre hajlandó volt fogadni engem.

– Nemsokára visszajövök – mondtam Liamnek, reggelinél megszo-rítva a kezét. – Remélem, csak néhány percet kések.

Ám amikor beléptem Clancy irodájába, és megláttam, milyen álla-potban van, arra gondoltam, vajon egyáltalán jó ötlet volt-e bemennem hozzá.

– Hahó, gyere be nyugodtan… csak vigyázz, hogy hova lépsz. Elné-zést a rendetlenségért.

Rendetlenség? Még hogy rendetlenség! Az irodája úgy nézett ki, mintha valaki bombát robbantott volna, és a használható romok össze-szedésére egy csapat farkast eresztett volna be. Mindenütt papírok; ki-nyomtatott dokumentumok, tépett térképek, dobozok… és Clancy…

haja az arcába lógott, ugyanazt a gyűrött pólót viselte, amit előző nap láttam rajta.

Igaz, csak néhány hete ismertem, de mindig makulátlannak láttam. Ami azt illeti, kicsit talán félelmetes is volt, mennyire összeszedett. Biz-tos vagyok benne, hogy ennek részben a neveltetése volt az oka. Hogy bár nem az apja tanította, valami mániákus öreg dajka rendkívül fontos-nak tartotta belenevelni, hogy milyen nagy jelentősége van az ing betű-résének, a cipő kitisztításának, a haj gondos fésülésének. Úgy nézett ki, mintha kezdene összeomolni.

– Jól vagy? – kérdeztem, becsukva magam mögött az ajtót. – Mi fo-lyik itt?

– Próbálunk megszervezi egy gyógyszerszállítmány-zsákmányolást – felelte Clancy, azzal leült, de a következő pillanatban, amikor a laptopja megszólalt, ismét talpon volt.

– Várj egy kicsit, kérlek. Óvatosan átlépkedtem egy köteg papíron; igyekeztem elolvasni, mi

van rajtuk. – Azok ott egy közeli kamionparkoló forgalmáról szóló jelentések –

közölte Clancy, mintha olvasna a gondolataimban. Ujjai száguldottak a billentyűzeten. – És a Liga felderítői jelentései a körzetben mozgó PSF-katonákról. Úgy tűnik, hogy a Leda Corporation most a kormánnyal működik együtt a szállítmányok védelmében.

– Miért a PSF? Clancy vállat vont. – Azért, mert jelenleg az a legnagyobb katonai erő, amely a kormány

rendelkezésére áll, és hála az én jó apámnak, ők a legjobban szervezet-tek.

– Igen, ennek így van értelme. – Hátradőltem, de a laptop fedelén vi-lágító jelről eszembe jutott Dagi. – Kérhetek egy szívességet?

– Csak akkor, ha megengeded, hogy előbb bocsánatot kérjek. Hátradőltem a széken, kezemet néztem. – Nem lehetne, hogy egyszerűen csak elfelejtsük, ami történt? – Nem, most nem. Ruby… Megtennéd, hogy rám nézel?

Csak attól, ahogy rám nézett, a szívem duplájára dagadt. Veszélyesen jóképű volt, de sértett pillantásától abszolút el lehet ol-

vadni. Fontos vagy neki… szólt egy kis hang a tudatomban. Tényleg fontos

vagy neki. – Sajnálom, hogy elvesztettem a türelmemet – mondta. – Nem gon-

doltam komolyan, amit a barátodról, Suzuméről mondtam, azt pedig egyáltalán nem gondolom, hogy nem igyekeztél.

– Akkor miért mondtad, amit mondtál? Clancy fél kézzel az arcát dörzsölte. – Azért, mert idióta vagyok. – Ez nem válasz – mondtam, fejemet ingatva. Nagyon megbántottál. – Ruby, hát nem nyilvánvaló? Kedvellek. Mióta ismerlek? Egy hó-

napja? És valószínűleg te vagy az egyetlen igazi barátom tízéves korom óta, amikor rájöttem, ki vagyok. Idióta vagyok, mert annyira dühös let-tem, hogy valaki másra figyelsz, amikor én azt akartam, hogy rám fi-gyelj.

Annyira megdöbbentem, hogy mozdulni sem tudtam. – Azért nem engedtem Suzumét és a többieket elmenni, mert azt hit-

tem, segít neked koncentrálni, ha a közeledben van. Aztán azért enged-tem el, mert azt hittem, ettől boldog leszel. Eszembe sem jutott, bele sem gondoltam, hogy nyilván aggódsz miatta, különösen azok után, hogy olyan sokat tettél, hogy védelmezd.

Nem csak fontos vagy neki, hanem… Muszáj másfelé néznem. Muszáj valahogy kijönnöm ebből a hely-

zetből. Képtelen voltam gondolkodni, sem a tudatom, sem a szívem nem segített.

– Azt hiszem, meg tudnék bocsátani neked… – De csak akkor, ha megteszem azt a szívességet, amire kérni

akarsz? – Éreztem a mosolyt a hangjában. – Persze. Mi az? – Hát… Tudom, hogy nem szoktad megengedni, de reméltem, hogy

ebben az esetben kivételt teszel – mondtam, és végre ránéztem. – A

barátom… szüksége lenne… használni szeretné a számítógépet… meg-próbálná megkeresni a szüleit.

Clancy már nem mosolygott. – Liam barátod? – Nem. Da… Charles Meriwether. – Aki kihúzta magát a kerti munka alól? Hát, úgy tűnik, a kertfelelős lány mégis beárulta. Clancy szó nélkül becsukta a laptopot, és felállt. – Sajnálom, Ruby, de azt hiszem, teljesen egyértelművé tettem, hogy

senki más nem távozhat. – Jaj, nem arról van szó! – szóltam erőltetett mosollyal. – Csak tudni

akarja, hogy a szülei jól vannak-e. – Nem – felelte Clancy, azzal megkerülte az íróasztalt, és leült a szé-

lére velem szemben. – Intézkedni akar, hogy elmenjen és magával vi-gyen téged is. Ne próbáld fedezni, Ruby! A szabályok mindenkire vo-natkoznak. Egy pillanatra sem kételkedem: eléggé elszánt ahhoz, hogy megmondja a szüleinek a tábor pontos helyét.

– Ezt soha nem tenné – mondtam, hevesen kiállva Dagi mellett. – Tényleg nem tenné.

– Itt voltál, amikor néhány hete behatolókat észleltünk. Láttad, mi-lyen könnyű lenne beosonni az őrség ellenére. Mi lett volna, ha nem aktiválják a riasztórendszert? Komoly bajban lettünk volna – mondta komoran, nagyon aggódón.

– Ha Charles kapcsolatba akar lépni a szüleivel, mondd meg neki, hogy ki kell töltenie egy kérelmet, amelyben részletesen le kell írnia, hogyan keressük a szüleit. Ez a szabály. Mindenkire vonatkozik. Dönté-sem alapja az, hogy a keresés veszélyezteti-e a tábor biztonságát; bár-mennyire is szeretnék segíteni a barátodnak.

Ez így nem lesz jó. Dagi inkább egyáltalán nem lép kapcsolatba a szüleivel, mintsem egy kívülállónak elárulja a velük való biztonságos kommunikáció egyetlen módját.

– Bár… – szólalt meg Clancy egy pillanat elteltével, azzal leült mel-lém, és lábát az asztalra tette – …van valami, ami más belátásra térít-hetne.

Képtelen voltam ránézni. – Tizenöt perc, Ruby. Te taníts engem. Mit tudhatok én, amit ő nem tud? – Szerinted meg tudnál tanítani arra, hogyan kell emlékeket kitöröl-

ni? Tudom, hogy erre nem vagy különösen büszke, és tudom, hogy na-gyon sok fájdalmat okozott neked a múltban, de hasznos trükknek tűnik és érdekelne. Szeretném megtanulni.

– Hát… azt hiszem… – Mintha megtagadhatnék tőle valamit azok után, amit értem tett. De nem tudtam, hogyan tanítsam meg neki. Én is alig jöttem rá.

– Szerintem, ha meg tudod magyarázni, hogyan csinálod, abban is segít, hogy rájöjjek, mivel lehet megakadályozni, hogy a jövőben vélet-lenül elkövesd. Jól hangzik?

Ami azt illeti, nagyon jól hangzott. – Ha megengeded… – folytatta – …szeretnék belenézni az emléke-

idbe, hátha találok valami nyomot. Csak meggyőződnék egy elképzelé-sem helyességéről… vagy helytelenségéről.

Nem hiszem, hogy tétovázásra számított, de elgondolkodtam. Szám-talanszor járt a tudatomban, olyan dolgokat látott, amiket nem mondtam el soha senkinek. De képes voltam távol tartani azoktól a dolgoktól, amelyek igazán számítottak, az álmoktól, amelyeket meg akartam vé-deni.

Folyton az jutott eszembe, amit Liam mondott korábban, amikor a húgáról beszélt. Azok az emlékek az enyémek.

De ha azt akarom, hogy jövőm legyen a családommal – Liammel –, akkor muszáj engednem. Be kell engednem a tudatomba Clancyt, ha ezzel elkerülhetem, hogy még egyszer előforduljon emléktörlés véletle-nül.

Megbízhatsz benne mondta ugyanaz a belső hang. A barátod. Sosem lépné át a határokat.

– Rendben. De csak azt nézed meg. És utána Charles használhatja a számítógépedet.

– Megegyeztünk. Clancy letérdelt elém, arcomat két tenyere közé fogta, ujjaival ha-

jamba túrt. Próbáltam leplezni zavaromat közelségétől és feltételezésé-től, hogy nekem ez nincs ellenemre. Ültünk már egymáshoz ilyen közel, de ez most valahogy másnak tűnt.

– Egy pillanat. Megígértem Liamnek és a többieknek, hogy találko-zom velük. Megbeszélésünk lesz. Elhalaszthatnánk ezt későbbre? Hol-napra esetleg?

– Csak egy pillanat az egész – ígérte Clancy halk, nyugtató hangon. – Csak hunyd be a szemedet, és gondolj arra a reggelre, amikor feléb-redtél… a tizedik születésnapodon.

Engedj, szólt ugyanaz a hang. Engedj, Ruby… Mély levegőt vettem, és megtettem, amire kért. Elképzeltem, hogy a

kék falú, nagy ablakos régi szobámban vagyok. A szoba apró részletek-ként állt össze. A kopár falakra keresztszemes mintahímzéseket aggat-tam, amiket még Nagyi varrt, képeket a szüleimről, Washington D.C. metróhálózatának térképét. Világoskék takaróm mellett láttam mind a hat kitömött állatot a padlón… velük aludtam. Olyan dolgokat is láttam, amelyekről már teljesen elfeledkeztem: kis íróasztalomon a lámpát, a könyvespolc középső, behajló polcát… Hirtelen minden élesen jelent meg.

– Jó – szólt Clancy hangja valahonnan a távolból, de közel, még kö-zelebb, egyre közelebb éreztem magamhoz. Lehelete forró volt az ar-comon, váratlan érintés. – Még… – mondta szinte kifulladva – Gondol-kozz még…

Fénylő ködön át láttam arcát; sötét szeme égetett a remegő levegőn át. Csak őt láttam, mert arra a néhány röpke pillanatra mintha rajta kívül senki nem létezett volna a világon. Egész testemben lassú melegség áradt, mint a méz. Clancy pislogott, aztán megint pislogott, mintha ho-mályos látását akarná élesíteni, felidézni, mit kéne tennie.

– Csak… így… maradj.

Aztán ajka… az ajka olyan közel volt, mosolygott ajkam előtt. Ujjak fonódtak hosszú hajamba, hüvelykujj csusszant arcomon.

– Ruby… – szólalt meg rekedtes hangon. – Te… A legkisebb nyomásra valami forró és sötét érzés áradt szét bennem;

a vágy hullámai egészen lényem legközepébe értek. Keze lecsúszott a nyakamon, vállamon, végig a karomon, le…

És aztán semmi gyengédség nem volt benne. Ajka erősen ajkamra tapadt, olyan erővel, hogy ajkam megnyílt, nem

kaptam levegőt, képtelen voltam gondolkodni és éreztem, hogy testem az ágyra nyomódik. Arcának bőre finom és hűvös volt az enyémen, de az én testem forró volt… túl forró. Ettől a láztól testem elernyedt, és az ágyba süppedtem, úgy merültem el a párnába, mintha felhők között zuhannék. A vér kitolult fejemből, és csak lassú, lüktető pulzus maradt. Kezem az ingébe akadt… valamibe kapaszkodnom kellett, nehogy túl messzire zuhanjak.

– Igen – hallottam. Zihált. Aztán ajka megint az ajkamon volt, ujjai a felsőm szélével babráltak, lassan tűrte fel hasamon.

Akarod. Te is akarod – súgta egy hang. – Akarod. De nem az én belső hangom volt. Ezt nem én mondtam… Vagy

igen? Abban a pillanatban fekete szemének villanása élénk kékre vál-tott. Azt akarom. Azt akarom igazán. Tudatom lassú volt, édes mámor árasztott el ettől a gondolattól. Liam. De itt van Clancy. Clancy, aki segített nekem, a barátom, és olyan szép, hogy teljesen összezavarta a gondolataimat, Clancy, akinek nagyon is fontos vagyok…

Aki Narancsvörös, mint én. Szemem hirtelen kinyílt, amikor keze a nyakamra csúszott, ujjai kis-

sé megszorultak a bőrön. Próbáltam elhúzódni, de olyan érzésem volt, mintha ereimbe folyékony betont töltött volna. Arra is képtelen voltam, hogy becsukjam a szememet.

Elég! próbáltam mondani, ám amikor homloka a homlokomhoz ért, szemem mögött hasító fájdalmat éreztem, és ez elég volt ahhoz, hogy mindent elfelejtsek.

HUSZONHAT ÁLOMTALAN SZENDERGÉSEMBŐL a számítógép éles vijjogása

riasztott; végigrángott testemen a hang, szemem teljesen kinyílt. Sötét-ben feküdtem. Testem nehéz volt, és bár valaki levetette rólam a puló-vert, pólómat vékony verejtékréteg tapasztotta bőrömhöz. Ha egyedül lettem volna, talán levetkőzök, legalább a farmernadrágomat levetem, hogy testem lélegezzen, mégsem tettem. Hiszen még Clancy szobájában vagyok, és ha ott vagyok, akkor ő is ott van.

A sötét öltözőasztalon lámpa égett, és lentről, a tűzrakóhely felől hangokat hallottam. Már este lenne? Borzasztó, hogy a vérem olyan hideg, mint a téli éjszaka, és közben a szívem riadt ritmust dobol.

A régi matrac recsegését elnyomta a tévé hangja. Egy ideig csak hallgattam Gray elnök bariton hangját, esti beszédét. Mintha a lábam lenne testem utolsóként felébredni hajlandó része.

„…teljesítettük, hogy a munkanélküliségi ráta az elmúlt egy év alatt harminc százalékról húsz százalékra csökkent. Szavamat adtam, hogy sikert fogunk elérni abban, amiben a hamis kormány kudarcot vallott. Bármennyire is szeretnék önökkel elhitetni, hogy van befolyásuk a vi-lágpolitika színterén, arra is alig képesek, hogy a saját terrorista cso-portjaikat, az úgynevezett Gyermek Ligát kordában tartsák…”

A tévé kikapcsolt, statikus zaj sercegett az elnök hangja helyett. Lé-pések.

– Ébren vagy?

– Igen – súgtam. Torkom kiszáradt, nyelvem feldagadt. Az ágy besüppedt, ahogy Clancy leült mellém. Próbáltam uralkodni

magamon, nehogy összerezzenjek. – Mi történt? – kérdeztem. A lenti hangok erősödtek; kitörni képte-

lenül cikázott a moraj a fejemben. – Elájultál – mondta. – Nem tudhattam… Nem kellett volna annyira

erőltetnem. Felkönyököltem; hiábavaló próbálkozás, hogy érintésétől elhúzód-

jak. Vajon képzeltem, vagy valóban… Gyomrom összerándult. – Sikerült rájönnöd? Bebizonyosodott az elméleted? Clancy mozdult; arca kifürkészhetetlen maradt. – Nem. Újra felállt, az ablak és a fehér függöny között kezdett járkálni. Ek-

kor megpillantottam a szoba másik végét, és nem lepődtem meg, hogy azt a részt a bekapcsolt laptop képernyőjének kék fénye világítja meg.

– Nem… Tudod, sokat gondolkoztam ezen – mondta Clancy. – Arra gondoltam, talán szándékosan törölted ki a memóriájukat, mert dühös voltál és csalódott, de nem törölted ki minden emléküket, csak… csak magadat tüntetted el az emlékeik közül. És ugyanez történt azzal a lány-nyal, Samanthával is. Samantha Dahl, tizenhét éves, Bethesda, Mary-land. Szülei Ashley és Todd. Zöld, fotografikus memória… – hangja elhalt. – Nagyon, nagyon sokat gondolkoztam ezen… próbáltam megér-teni, hogyan csinálod, de abból, hogy az emlékeidet végignézhetem, nem tudom meg, mi megy végbe a fejedben. Az okot nem ismerem, csak az okozatot.

Nem igazán tudtam eldönteni, tudatában van-e annak, hogy össze-vissza beszél, és idegesen járkál, észlelte-e, hogy sikerült felkelnem az ágyról, és csak arra gondolok, hogy minél hamarabb kijussak a szobá-ból, minél távolabb legyek tőle. Megint… a fájdalom.

Mit tett velem? Homlokomhoz emeltem a kezemet. Fejem úgy fájt, mind mindig,

amikor Clancy a tudatomba hatolt, de a fájdalom élesebb. Nem egysze-

rűen benézett a tudatom tartalmába… elérte, hogy akarjam… elérte, hogy meg akarjam csókolni.

– Késő van – mondtam, szavába vágva. – Meg kell… Meg kell talál-nom a többieket…

Clancy visszafordult felém. – Úgy érted, meg kell találnod Liam Stewartot? – Igen, Leet – feleltem, pár lépést hátrálva az ajtó felé. – Vele kellett

volna találkoznom. Aggódni fog. – A fehér függöny a hajamba akadt, ahogy elmentem alatta.

Clancy rosszallón ingatta a fejét. – Mit tudsz róla, Ruby? Mennyi ideje ismered? Egy hónapja? Más-

fél? Miért vesztegeted az idődet vele? Hiszen Kék; és nem csak hogy Kék, de a tábor előttről szerepel a nyilvántartásban. Még azelőtt, hogy megölte azokat a kölyköket. Száznegyvennyolcat. A tábor lakóinak több mint felét! Szóval abbahagyhatod a hősimádást, mert nem érdemli meg. Te túl értékes vagy ahhoz, hogy vele baszakodj.

Amint kezem az ajtóhoz ért, hirtelen megfordult és becsapta előttem. – Na és?! – üvöltöttem. – Mi van akkor, ha Kék? Hiszen nem te

mondod folyton, hogy itt mindenki Fekete, és tisztelnünk kell a többie-ket?

Mosolya legalább annyira arrogáns volt, mint amennyire szép. – El kell fogadnod, hogy Narancsvörös vagy, és hogy ezért mindig

magányos leszel. A nyugalom nyomokban visszatért Clancy hangjába. Haragot láttam

a szemében, amikor újra a kilincs felé nyúltam. Két kézzel csapott az ajtólapra, rátámaszkodott, fölém magasodott, megakadályozta, hogy kimenjek.

– Láttam, mit akarsz – mondta Clancy. – Nem a szüleidet. Nem is a barátaidat. Vele akarsz lenni, ahogy tegnap együtt voltatok a faházban, és az erdőben, abban a furgonban. Nem akarlak elveszíteni. Ezt mond-tad. Te mondtad. Neki. Tényleg olyan fontos neked?

Harag fortyogott fel gyomromból, torkomat égette. – Hogy merészeled? Azt mondtad, nem… azt ígérted, hogy nem…

Hangosan felnevetett. – Szent ég, hogy te milyen naiv vagy! Azt hiszem, ez megmagyaráz-

za, hogy az a Liga-ügynöknő hogyan volt képes elhitetni veled, hogy szinte a szörnyeteg kategóriába tartozol.

– Azt mondtad, segítesz nekem – súgtam döbbenten. Gúnyos grimaszt vágott. – Hát jó. Készen állsz a következő leckére? Így szól: Ruby Elizabeth

Daly, egyedül vagy, és mindig is egyedül leszel. Ha nem lennél annyira ostoba, már rájöttél volna, de mivel nem fogod fel, elmondom neked: sosem leszel képes irányítani a képességeidet. Sosem tudod megakadá-lyozni, hogy belesodródj mások tudatába, mert lényed egy része nem is akarja tudni, hogyan kell kordában tartani ezt a tehetségedet. Hiszen ez azt jelentené, hogy el kell fogadnod magadat olyannak, amilyen vagy. Túl éretlen vagy, és túl gyenge jellem ahhoz, hogy élj a tehetségeddel, a képességeddel, és használd, amikor használni kell. Mert félsz attól, hogy milyenné tenne.

Elfordítottam a fejemet. – Ruby, hát nem érted? Gyűlölöd magadat azért, ami vagy, de nem

véletlenül kaptál ilyen képességeket. Ez mindkettőnkre igaz. Jogunk van élni ezekkel. Használnunk kell őket, hogy előbbre legyünk, hogy másokat kordában tartsunk.

Elkapta pólóm gallérját, megrántotta. – Elég! – mordultam rá. Büszke voltam, hogy hangom egyáltalán

nem remegett. Ahogy Clancy közelebb hajolt, homályos képet juttatott behunyt

szemhéjam vetítővásznára: mi ketten, mielőtt behatolt volna az emléke-imbe.

Gyomrom összeszorult, rémülten néztem; szemem rémülten kinyílt; ajkát ajkamra szorította.

– Úgy örülök, hogy egymásra találtunk – mondta furcsa nyugalom-mal. – Segíthetsz nekem. Azt hittem, mindent tudok, de te…

Könyököm hirtelen mozdulatával állcsúcson csaptam. Fájdalommal üvöltött fel, kezét arcához kapta. Fél másodpercem volt, hogy kimene-

küljek, és kihasználtam. Olyan erővel rántottam meg a kilincset, hogy a zár kiszakadt.

– Ruby! Várj, nem akartam…! A lépcső alján megjelent valaki. Lizzie. Láttam, hogy döbbenten néz,

fülbevalói csörögnek, ahogy sietve átnyomultam mellette. – Csak egy kis veszekedés – szólt Clancy erőtlen hangon. – Semmi

gond. Engedd. Teljesen kifulladva rohantam ki. Lábam a tűzrakóhely felé vitt, de

erőt vettem magamon, megálltam, gondolkodtam. Még nagyon sokan voltak ott, az asztalok mellett ücsörögtek. Meg akartam találni Liamet, elmondani neki, miért nem tudtam ott lenni a megbeszélésen, mi tör-tént, de tudtam, hogy nagyon zavart vagyok. Le kell nyugodnom, és a tűz közelében az képtelenség. Túl nagy az esélye, hogy kérdéseket tesz-nek fel. Muszáj egyedül lennem, lehiggadnom egy kicsit.

Persze, alig tettem pár lépést visszafelé, éppen Mike-kal találtam magamat szembe.

– Hát itt vagy? – Haját hátul lófarokba fogta, fején fekete hajpánt. Benzinbűzt éreztem rajta és valami fémes szagot. – Ruby! Jól vagy?

Megiramodtam, elhagytam a központ épületét, elindultam a faházak felé vezető ösvényen. Megtaláltam azt az ösvényt, amelyről azt hittem, azon kísértük ki Zút, ám kiderült, hogy csak egy régi mellékösvény; benőtte a növényzet, és a csupasz bőrnek nagyon kellemetlen. Jó. Meg-felel. Senki nincs a közelben. Csak ez volt a szempont.

Addig mentem, amíg már nem láttam a tábortűz fényét. Pólómat tép-tem, próbáltam eltávolítani magamról. Beleivódott a szobájának szaga. Örökzöldek, valami fűszeres és régi, dohos dolgok. Sikerült áthúznom a fejemen, és teljes erőből elhajítottam. És mégsem… mégsem tudtam megszabadulni attól a szagtól. Mindenütt ott volt: a kezemen, a farme-romon, a melltartómon. Egyenesen a tóhoz kellett volna rohannom, vagy a zuhanyzóba. Meg kellett volna próbálnom lemosni magamról a mérgét.

Nyugodj meg, gondoltam. Nyugodj meg! De képtelen voltam megha-tározni, mi lüktet bennem. Düh biztosan, azért, mert hazudott nekem, és

én elhittem. Undor azért, ahogyan megérintett, és ez az undor bőröm pórusaiba is beszivárgott. De volt valami más is. Valami fájt, sajgott legbelül; a fájdalom kiterjedt, és kővé dermedtem tőle.

Liam állt előttem, és én soha nem éreztem még magamat annyira egyedül.

– Ruby? Göndör, kócos haja halvány ezüstszínűnek tűnt az éjszakában. Nem

rejtőzhettem el előle. Sosem tudtam. – Mike szólt nekem – mondta, és egy óvatos lépést tett felém. Kezét

kinyújtotta maga előtt, mintha valami vadállatot próbálna rávenni, en-gedje a közelébe. – Mit csinálsz idekint? Mi folyik itt? Mi történt?

– Kérlek, menj el! – könyörögtem. – Egyedül akarok lenni. De csak jött, egyenesen felém. – Kérlek! – kiáltottam. – Menj el! – Nem megyek sehova, amíg meg nem mondod, mi folyik itt! – Ek-

kor jobban megnézett, toporgott zavarában, ádámcsutkája fel-le járt. – Hol voltál délelőtt? Valami történt? Dagi azt mondta, egész nap nem látott, most meg itt vagy… így… Valamit tett veled?

Félrenéztem. – Semmi olyant, amit nem akartam. Liam válasza az volt, hogy néhány lépést hátrált. Teret adott nekem. – Egy pillanatig sem hiszem el ezt neked – jelentette ki nyugodtan. –

Egyetlen átkozott pillanatra sem. Ha meg akarsz szabadulni tőlem, en-nél hatásosabbal próbálkozz.

– Nem akarom, hogy itt legyél. Fejét ingatta. – Ez nem jelenti azt, hogy itt hagylak egyedül. Annyi időd van,

amennyit csak akarsz, de te meg én… Itt maradunk ma éjjel és kibeszél-jük. Most. – Levetette fekete pulóverét, és felém dobta. – Vedd fel! Még megfázol.

Fél kézzel kaptam el, magamhoz szorítottam. Még meleg volt. Liam csípőre tett kézzel fel-alá járkált.

– Rólam van szó? Azért nem tudsz beszélni róla? Akarod, hogy szól-jak Daginak?

Képtelen voltam válaszolni. – Ruby, rettentően megrémítesz. – Jó – kemény golyóvá formáltam a választ, a lehető legerősebben

hajítottam feléje a sötétben. Remegő, rekedtes hangon sóhajtott fel, a legközelebbi fának dőlt. – Jó? Mi a jó benne? Nem igazán értettem, mit akart Clancy mondani nekem, mielőtt el-

jöttem tőle; nem értettem, egészen eddig a pillanatig, amikor Liam fel-nézett, és tekintetünk találkozott. Süketítő robajnak hallatszott, ahogy a fülemben áramlott a vér. Erősen behunytam a szememet, tenyerem élét homlokomhoz szorítottam.

– Ezt nem bírom tovább – kiáltottam fel. – Miért nem hagysz végre békén?

– Azért, mert te nem hagynál el engem. Lépte surrant az aljnövényzetben, néhány lépést tett felém. Felforró-

sodott körülöttem a levegő, olyan feszültség keletkezett, amit már is-mertem. Fogcsikorgatva próbáltam csillapítani dühömet, hogy olyan közel jött hozzám, amikor tudja, hogy képtelen vagyok elviselni. Tudta, hogy bánthatom.

Keze mozdult, elhúzta kezemet arcom elől, de nem akartam hagyni, hogy gyengéd legyen velem. Eltoltam magamtól, teljes erőből. Liam megtántorodott.

– Ruby… Újra és újra meglöktem, mindig erősebben, mert ez volt az egyetlen

módja, hogy elmondjam, megmutassam neki, mennyire el vagyok kese-redve. Láttam fénylőn felsejlő emlékeit. Láttam minden ragyogó álmát. Csak akkor vettem észre, hogy sírok, amikor háta fatörzshöz koppant. Abból a közelségből láttam, hogy bal szeme alatt új seb van, véraláfutás kezdett képződni körülötte.

Liam ajka mozdult. Kezét már nem maga elé tartotta; tenyere csí-pőmre simult.

– Ruby… Hozzá simultam, egyik kezemet hajába fúrtam, a másikkal inge hátát

markoltam. Amikor ajkam végre ajkához tapadt, éreztem, hogy valami mélyen összehúzódik bennem. Nem volt más, csak ő, rajta kívül nem érzékeltem semmit; sem a kabócák hangját, sem a szürke testű fákat. Szívem hevesen vert. Még, még, még… ütem. Teste elernyedt kezem alatt, érintésemtől megborzongott. Nem elég érezni az illatát… magam-ba akarom szívni. A bőr, a füst, az édeskésség. Éreztem, hogy ujjaival csupasz bordáimat számolja. Lába moccant, kis terpeszbe állt, hogy közelebb érhessek hozzá.

Lábujjhegyen álltam, ingatagon. A világ veszélyesen ingott körülöt-tem, ahogy ajka arcomon, állomon csusszant nyakam lüktető ütőerére. Olyan magabiztosnak tűnt, mintha ezt előre eltervezte volna.

Nem éreztem, mikor történt… mikor billentünk át. De ha éreztem volna, akkor is annyira belefeledkeztem, olyan jó volt, hogy el sem tud-tam képzelni, hogy elhúzódjak, hagyjam forró bőrét távolodni magam-tól, hagyjam a pillanatot elsiklani. Érintése pihekönnyű volt, áhítattal simogatta bőrömet, de abban a pillanatban, amikor ajka ismét ajkamra tapadt, egyetlen gondolat elég volt, hogy kizökkentsen a mézédes kábu-latból.

Váratlanul, akaratlanul tudatomba tolult Clancy arcának emléke, ahogy hozzám hajolt, és pontosan ugyanazt tette, mint Liam, és ez a gondolat úgy gyötört, hogy képtelenség volt figyelmen kívül hagyni. Láttam, ahogy fényesen, ragyogón, lejátszódik előttem, mintha valaki másnak az emléke lenne, nem az enyém.

Aztán rájöttem… nem csak én láttam… Hanem Liam is. Hogyan, hogyan, hogyan? Ez nem lehetséges, ugye? Az emlékek

hozzám áramlanak, nem tőlem. De éreztem, hogy megrezzen, izmai megmerevednek, elhúzódik. És

tudtam, tudtam… arcáról láttam, hogy látta. Levegő áradt tüdőmbe. – Ó, Istenem! Nagyon sajnálom. Nem akartam… ő…

Liam elkapta az egyik csuklómat, és visszahúzott magához; két te-nyere közé fogta arcomat. Arra gondoltam, vajon melyikünk lélegzik nehezebben, amikor kisimította az arcomba tapadt hajtincseket. Próbál-tam elhúzódni, szégyelltem, amit látott, és féltem, vajon mit gondol rólam ezek után.

Erőltetett nyugalommal, feszült, fegyelmezett hangon szólalt meg. – Mit tett veled? – Semmit… – Ne hazudj! – könyörgött. – Kérlek, ne hazudj nekem. Éreztem…

egész testemmel éreztem… Istenem, olyan volt, mintha kővé váltam volna. Nagyon féltél… Éreztem, hogy nagyon féltél!

Hajamba fúrta ujjait, arcomat arcához húzta újra. – Azt… azt kérte, hogy hadd nézzen bele az emlékeimbe… és en-

gedtem… de amikor el akartam jönni tőle… Nem tudtam kijutni, moz-dulni sem tudtam, aztán minden elsötétült. Nem tudom, mit csinált, de fájt… Nagyon fájt.

Liam elhúzódott, majd ajkát a homlokomra nyomta. Éreztem, hogy karizmai remegve megfeszülnek.

– Menj a faházba – mondta; nem engedte, hogy tiltakozzak. – Kezdj csomagolni!

– Lee… – Megyek, megkeresem Dagit. Mi hárman… elmegyünk innen. Még

ma éjjel. – Nem mehetünk… Te is tudod, hogy nem mehetünk. – De már fu-

tott, rohant az ösvényen vissza. – Lee! Visszamentem, megtaláltam a pulóverét, és felvettem, de az sem me-

legített fel; reszketve követtem az erdőn át, a faházunk és a tűzrakóhely felé.

Amikor a faházhoz értem, Dagi már ott volt; az ágyán ült és olvasott. Amint meglátott, becsukta a könyvét.

– Mi a fene történt? – Elmegyünk innen. Szedd össze a holmidat… Most mit bámulsz?

Mozdulj!

Rögtön leugrott az ágyról. – Jól vagy? – kérdezte. – Mi folyik itt? Mindent elmondtam neki, ami Clancynél történt. Éppen befejeztem a

beszámolót, amikor Liam rontott be. Amint meglátott minket, meg-könnyebbülten sóhajtott fel.

– Nem találtalak, és aggódtam érted – mondta Daginak. – Készen vagytok? Bő pólót vettem fel, és Liam dzsekijét, amit odadobott nekem. Dagi

bekötötte a cipőfűzőjét, becsukta a bőröndjét, és egy szóval sem tiltako-zott, amikor lekapcsoltuk a világítást, és elindultunk a sötétben.

A füst szaga a tűzrakóhelyről csak addig követett minket, amíg a fényt láttuk, és a hangokat hallottuk, nem tovább. Észrevettem, hogy Dagi a válla fölött egyetlenegyszer visszapillant; a távoli narancsszín ragyogás tükröződött a szemüvegében. Tudom, azt akarta kérdezni, mit csinálunk ezután, de Liam csendre intett minket, és elindult egy oldal-ösvényen, amit azelőtt nem láttam.

Kitaposott ösvény volt, de olyan keskeny, hogy csak egyesével fér-tünk el. Liam vállát figyeltem, míg hátra nem nyújtotta nekem a kezét. Minél messzebb haladtunk, annál sötétebb lett az úton; sűrű, fiatal er-dőben haladtunk.

Aztán kiértünk, és fényt láttunk… nagyon nagy fényességet; olyan ragyogást, hogy egy pillanatra a kezemmel kellett eltakarnom a szeme-met. Éreztem, hogy Liam megfeszül és megáll; annyira szorította a ke-zemet, hogy fájt.

– Megmondtam. – Hayes hangját hallottam. – Ugye megmondtam, hogy erre próbálnak kijutni.

– Igen. Jó megérzés volt. – A francba! – káromkodott mögöttem Dagi, de túlságosan ledöb-

bentem ahhoz, hogy mást tegyek. Kiléptem Liam mögül, és láttam, hogy Clancy, Hayes és néhány másik fiú, az őrség tagjai elállják utun-kat.

HUSZONHÉT EGYETLEN PILLANATIG tartott a mozdulatlanság. Így, a lámpák és lampionok fényében felismertem már a helyet. Lát-

tam már Clancy számítógépének képernyőjén. Ez volt az a pont, ahol néhány napja fejvadászok próbáltak bejutni a tábor drótkerítésén, és Hayes „gondoskodott róluk”. Hasonlóan ahhoz, ahogy most rólunk is gondoskodni akar. A fiúk ott álltak, ahol az ösvényen keresztül húzó-dott az East River határátjelző ezüstszínű drót. Clancy állt középen. Sokkal összeszedettebbnek látszott, mint néhány órával korábban.

– Azt hiszem, beszélnünk kell egymással – mondta kellemeskedő hangon. – Úgy tűnik, valami veszedelmes dolog készülődik.

– Elmegyünk innen – közölte Liam alig visszafogott haraggal. – És nem akarunk gondot.

– Nem mehettek el csak úgy – szólt Hayes, a csoport élére állva; olyan fenyegetően állt Clancy oldalán, mint a célra tartott ágyú. – Ki-alakítottunk itt egy rendszert, és ti még nem dolgoztátok le a kosztot, kvártélyt.

Alig mondta ki ezt, amikor lépéseket és hangokat hallottunk a hátuk mögül, a másik, nagyobb ösvény felől a száraz bokrok között. Olivia jelent meg először, mögötte Mike és még négy srác, akikkel Liam az elmúlt hónapban együtt dolgozott. Ugyanúgy reagáltak, mint mi; előbb hunyorogtak a fényben, aztán döbbenten megálltak.

– Mi folyik itt? – kérdezte Olivia dühösen, átnyomakodva a feketébe öltözött kölykök során. Ott állt Clancy előtt. – Miért nem értesítettél rádión?

– Hayes és én kezelni tudjuk a helyzetet – felelte Clancy, kezét karba fonva. – Menjetek vissza az állomáshelyeitekre.

– Addig nem, amíg meg nem mondod, mi folyik itt… – hirtelen megfordult, meglátott minket táskástól. – Elmentek?

– Lee – szólt Mike. Ő is ugyanakkor jött rá, mi a helyzet. – Mit csi-nálsz?

– Úgy tűnik, Liam Stewart újabb kitörést hajt végre – jegyezte meg Clancy. – Legalábbis megpróbálja. És úgy néz ki, ugyanolyan sikeres lesz, mint az előző.

– Menj a fenébe! – vágtam a szavába, és megragadtam Liam karját, mielőtt Clancyre támadhatott volna. Remegett a dühtől. De túlerővel álltunk szemben. Hát nem látja?

– Ruby – szólt hozzám Clancy halkan, olyan ismerős hangon, ahogy az a srác szokott beszélni velem, akit a barátomnak hittem. – Kérlek, nem beszélhetnénk át a dolgokat?

Igen, súgta egy hang a fülembe. Nem ez lenne mindenkinek a leg-jobb? Ekkor kezdett kibomlani bennem a belém zsugorodott harag; előbb lassan, aztán furcsa, hűvös rohammal. Kicsúsztattam ujjaimat Liam ujjai közül. Hirtelen úgy tűnt, ez a legjobb, amit tehetek. Az egyetlen lehetőség. Voltam már ilyen dühös és rémült, de ez most Clancy.

Clancy. Egy lépést tettem felé, a mosolya felé. Meg tudok… Meg tudnék bo-

csátani neki, ugye? Olyan könnyű lenne, Clancyvel minden könnyebb. Lábam vitt, pontosan tudta, hova kell mennem. Hova kéne mennem.

De Liam nem engedett és Dagi sem. Éreztem, hogy Dagi a hátizsá-komnál fogva tart. Abban a pillanatban, hogy Liam újra elém lépett, Clancy eltűnt a látóteremből, és nem emlékeztem, miért éreztem olyan fontosnak, hogy odamenjek hozzá, engedjem, hogy visszakísérjen a táborba.

– Hagyd abba! – üvöltött Liam. – Akármit is csinálsz vele, hagyd abba!

– Hiszen nem is csinál… – szólalt meg Mike, hol barátjára, hol Oliviára nézve. Liam válla fölött láttam Olivia arcát. Komor maszk. Mögöttük Liam őrtársai zavartnak tűntek; nem tudták, merre nézzenek.

– Nem csinálok semmit – szólt Clancy jegesen rideg, éles hangon. – Te vagy féltékeny a kapcsolatunkra.

Mögötte a fiúk egyetértően bólogattak; arcuk mozdulatlan, tekintetük furcsán kifejezéstelen.

– Te akarod megszegni az itteni szabályokat – folytatta. – Mert ez szabály, ugye, Liv? Ha valaki távozni akar, engedélyt kell tőlem kérnie, ugye?

Olivia tétovázott, de bólintott. Liam karja lassan leereszkedett előlem. Homlokát ráncolta, és mint-

ha Clancy felé fordította volna a fejét, mintha hallott volna valamit, amit mi nem hallottunk. Inkább éreztem, mint láttam, hogy a feszültség oldódik vállából. Egy lépést hátralépett, aztán még egyet, oldalra, tőlem el, kezét homlokához emelte.

– Elnézést… én csak… nem akartam. – Boldog vagy itt, ugye? – kérdezte Clancy kellemes, mély hangon,

lassan, tagoltan. – Nem akadályoz semmi, hogy továbbra is így érezz. Itt vannak szabályok. Most már tudod a szabályokat, és többé nem sze-ged meg, ugye?

– Nem – felelte Liam rekedtesen. Engem nézett, de tekintete fátyolos volt. Azonnal felismertem ezt az állapotot. És nyilvánvalóan Dagi is. Szeme összeszűkült, tiszta, borotvaéles dühvel nézett Clancyre.

– Hadd mondjam el én, mit gondolok a te kibaszott szabályaidról – szólalt meg vitriolos gúnnyal. – Ott ücsörögsz fenn a szobádban, és azt a látszatot kelted, mintha a legjobbat akarnád mindenkinek, de te nem veszel részt semmilyen munkában. Nem tudom megmondani, hogy azért, mert elkényeztetett kis szar alak vagy, esetleg túlságosan ag-gódsz, hogy bepiszkolod a puha ujjú hercegnő kacsóidat, de ez kibaszottul nem igazságos. Rohadtul undorító alak vagy, és engem nem

vertél át. – Clancy rideg pillantása teljes erővel Dagira vetült, de ő foly-tatta. – Arról papolsz, hogy mindenki egyenlő, mintha valami nagy, vidám, szivárványtörzsi összeröffenésen lennénk, de te soha, egy percig sem hitted ezt, ugye? Senkinek nem engeded, hogy kapcsolatba lépjen a szüleivel, és nem érdekelnek azok a kölykök, akik még az állam tábora-iban senyvednek, amiket a te jó édes apád hozott létre. Akkor sem vol-tál hajlandó foglalkozni a témával, amikor az őrség tagjai megkerestek ezzel. Tehát tudni akarom: Miért ne mehetnénk el? – Még egy lépést tett előre, Clancybe fojtva a szót. – Mi értelme egyáltalán ennek a tá-bornak azon kívül, hogy tömjéneztesd magad, hogy te milyen nagysze-rű fickó vagy, és játssz mások érzéseivel? Tudom, mit tettél Rubyval.

A többiek némán álltak, de minél tovább beszélt Dagi, annál tisztább lett a tekintetük; különösen Mike-on látszott. Lerázta magáról Clancy befolyását, és úgy nézett ki, mint aki menten rosszul lesz. A többi kö-lyök tekintete idegesen, bizonytalanul rebbent.

Clancy teljesen mozdulatlanul állt, amíg Dagi beolvasott neki, de miután Dagi befejezte a mondandóját, Clancy előrehajolt, mintha vala-mi titkot mondana neki. Ám olyan hangosan szólalt meg, hogy minden-ki hallotta.

– Nem csak érzésekkel játszottam. – Tekintete Liamre rebbent. – Nem igaz, Stewart?

Liam nyaka, arca olyan tűzvörös lett a dühtől, hogy pontosan tudtam, milyen képet vetített Clancy a tudatába.

– Neee! – sikítottam fel, de túl késő volt. Ami ezután következett, olyan gyorsan történt, hogy a jelenlévők fe-

le nem látta. Liam felemelte az öklét, éppen Clancy álnok képébe akart csapni, de a keze csak a válláig jutott el. Teste minden porcikája – min-den izma, ina, ízülete – összerándult, mintha hatalmas áramütés érte volna.

Megdermedt, és egy szempillantás alatt a földön feküdt; Hayes ököl-lel verte az arcát.

– Hagyd abba! – könyörögtem. Kiszakítottam magamat Dagi szorítá-sából. Tudtam, mit tett vele Clancy, és tudtam, miért nem volt képes

felemelni a kezét, hogy megvédje saját arcát. Láttam, hogy vér spriccel a földre, és ezt már nem bírtam tovább.

– Clance – szólt Olivia – …Elég. Elmondtad, amit akartál. Hayes… megölöd!

Hayes újra és újra minden felületen lecsapott Liamre, mintha dühét bele tudná püfölni. Addig nem hagyta abba az ütlegelést, amíg Clancy nem érintette meg a vállát, de még akkor is behúzott egyet Liam arcába. Aztán megragadta Liam ingét, felrántotta, és amikor Clancy bólintott neki, visszalökte a földre, aztán felállt; ott hagyta vérző sebekkel, arccal a sárban.

Amint Clancy és Hayes elment, Dagi és én megindultunk, átnyomul-tunk a köréje záruló körön, félretoltuk a kölyköket.

– Ne! – szólt ránk. – Csak tovább rontotok a helyzeten. – Mit fognak csinálni vele? – kérdezte Dagi. – Menjetek vissza a faházatokba. Majd mi gondoskodunk róla. – Nem! – tiltakoztam azonnal. – Nem megyünk sehová nélküle. Mike nekem támadt. – Nem tudom, mi a fenét mondtál neki, mivel befolyásoltad a gon-

dolkodását, de Lee boldog volt itt. Pontosan erre volt szüksége, és ezt most elcseszted neki…

– Ne merd őt hibáztatni! – csattant fel Dagi. – Annyira benyaltál Szökött Kölyöknek, hogy észre sem veszed, mi történik körülötted!

Mike foga fehérje villant. – Csak azért viseltünk el téged Caledoniába, mert Liam kifejezetten

ezt kérte, de itt ez nem kötelez már engem. – Tök mindegy – vágott vissza Dagi. – Azt hiszed, érdekel? Csak az

érdekel, hogy mi lesz Leevel… Tudod, ő az, aki mindent kockára tett azért, hogy kivigyen minket onnan. – Szavai elérték a kellő hatást; Mi-ke a sötétben is láthatóan elsápadt. – Maradj csak az idióta Szökött Kölyköddel, de ne számíts arra, hogy itt hagyjuk nektek Leet.

Újra nekilendültünk, próbáltunk eljutni hozzá. Karok fonódtak dere-kamra, lábamra, és akármennyire kapálóztunk, üvöltöttünk, elrángattak minket Liamtől.

Dagi meg én ott ültünk Liam priccse szélén; nem mozdultunk, nem

csináltunk semmit, csak a faház ajtaját néztük. Az ablakoknál kíváncsi arcokat láttunk; bámészkodókat és őröket; mindenki próbálta kitalálni, mi történt tulajdonképpen. Eljött a lámpaoltás ideje, de egyikünk sem tudott aludni. Két fekete ruhás alak állt az ajtónknál, tehát valószínűt-lennek tűnt, hogy távozhatnánk. Sikertelen szökési kísérletünk után nyilván nem engednek el, és miután Dagi olyan alaposan megmondta a magáét Clancynek, semmiképpen nem szeretnének minket kiengedni.

– Hogyan tanultál meg úgy beszélni? – kérdeztem nagy sokára, de csak vállat vont.

– Próbáltam elképzelni, mit mondana Lee, és egyszerűen azt mond-tam – felelte Dagi, fejét vakarva. – Tényleg azt mondtam, hogy herceg-nő kacsója van?

Feszült, rekedtes nevetés tört fel torkomon. – Igen. És sok mást. Mintha lassított filmen pergett volna le lelki szemeim előtt minden,

ami történt. – Miért nem hatott rád? – kérdeztem hangosan gondolkodva. – Veled

is próbálkozott, ugye? – Igen. Próbálkozott. Határozottan éreztem. Csakhogy nem tudhat-

ta… – mutatott homlokára – Ez itt acél csapda. Semmi nem megy be, semmi nem megy ki.

Felsejlett bennem a gondolat, hogy amit mond, igaz lehet, és meg-magyarázhatja, miért csak az ő tudatába nem sikerült behatolnom. Ek-kor azonban hangos lépteket hallottunk az ösvényen közeledni, és egy-szerűen megfeledkeztem minden másról.

Olivia lépett be hirtelen és egy másik kölyök, Liam közöttük. Karját vállukra véve hozták be. Liam arca lefelé nézett, láttam, hogy sár tapadt a hajába. Körülbelül fél órával azután, hogy kénytelenek voltunk ott-hagyni, eleredt az eső.

– Lee… – szólt Dagi. Próbálta magához téríteni. – Lee, hallasz en-gem?

Segítettünk lefektetni a matracra. Elég sötét volt, nem észleltem, mi-lyen súlyosak a sérülései; csak akkor vettem észre, amikor Olivia elem-lámpát tett mellé a padlóra.

– Ó, szentséges ég! – kiáltottam fel. Liam arca felém fordult, és ekkor vettem észre, hogy eszméleténél

van. Szemét azért nem tudja kinyitni, mert bedagadt az ütlegeléstől. Megfogtam a matracról lelógó kezét, magamhoz vontam, szívem fölött tartottam. Lélegzete ziháló sóhaj. Orra, szája körül, állán alvadt vér-csomó. A többi sérülést majd napfényben látjuk.

– Fertőtlenítőre van szüksége – szólt Dagi. – Kötszerre… valamire. – Ha ti ketten velem jöttök – szólt Olivia –, elviszlek benneteket a

raktárba. Senki nincs kint, nem köt belénk senki. – Nem hagyom itt – jelentettem ki, Liam mellett térdelve. – Maradj csak – alig éreztem Dagi kezét a vállamon, ahogy ellépett

mellettem; megvártam, amíg a másik kölyök kimegy utánuk, csoszogó léptei távolodnak; akkor visszanéztem Liam arcára. Leheletfinoman végighúztam az ujjamat az arcán. Amikor az orrához értem, élesen fel-szisszent, de nem próbált elhúzódni; csak akkor rándult össze, amikor felhasadt ajkát érintettem.

Nem hiszem, hogy valaha összesen sírtam annyit, mint az elmúlt hó-napban. Thurmondban nem voltam olyan, mint a többi lány, akik min-den éjjel sírtak, aztán reggel is, mert rájöttek, hogy amit rémálomnak hittek, az a valóság. Kicsi koromban sem voltam sírós. De ekkor képte-len voltam vissza tar tani könnyeimet.

– Olyan… szép vagyok, amilyennek érzem magamat? – hangja alig érthetően elmosódott, nehezen artikulált, mintha álmos lenne. Próbál-tam rávenni, nyissa ki a száját, hogy megnézzem, megvan-e minden foga, de az álla nagyon érzékeny volt, nem érhettem hozzá. Hozzá ha-joltam, ajkammal érintettem kezem helyett.

– Ne… – szólt rám, szemét résnyire nyitva. – Hacsak nem gondolod komolyan.

– Nem kellett volna nekimenned. – De. Kellett volna – sikerült nagy nehezen kimondania.

– Megölöm – tört ki belőlem. Valósággal forrt bennem a harag. – Megölöm!

Liam megint felnevetett. – Ó… ez az… Ez az igazi Ruby… – Kijuttatlak innen – ígértem. – Téged és Dagit. Beszélek Clancyvel,

és… – Ne! Elég… Ez csak ront a helyzeten. – Hogyan lehetne ennél rosszabb? Mindent tönkretettem neked.

Mindent. – Szent ég! – Fejét ingatta, ajka halvány mosolyba görbült. – Tud-

tad… tudtad, hogy olyan boldog vagyok a közeledben, hogy néha léle-gezni is elfelejtek melletted? Ha rád nézek, a szívem hevesen ver… és egyetlen gondolat jár a fejemben: az, hogy mennyire szeretnélek ma-gamhoz ölelni és megcsókolni. – Bágyadtan, remegőn szusszant. – Szó-val ne beszélj arról, hogy kijuttatsz innen, mert nem megyek el; csak akkor, ha te is a csomag része vagy.

– Nem mehetek veled. Nem foglak olyan veszélynek kitenni. – Butaság. Semmi nem rosszabb annál, ha nem vagyunk együtt. – Te ezt nem érted… – Akkor magyarázd meg – mondta Liam. – Ruby, mondj csak egyet-

len egy okot, hogy miért ne lehetnénk együtt, és százat mondok neked, hogy miért igen. Elmehetünk bárhova, ahová csak akarsz. Én nem va-gyok olyan, mint a szüleid. Nem foglak elhagyni, elküldeni magamtól. Soha.

– Nem hagytak el. Ami velük történt, az én hibám. A titok hosszú sóhajként szakadt ki belőlem, és nem is tudom, me-

lyikünk lepődött meg jobban a beismeréstől. Liam csendbe burkolózott, várta, hogy folytassam. Ekkor eszembe

jutott, hogy ennyi volt. Ez az a pillanat, amikor elveszítem őt. Csak arra tudtam gondolni, mennyire bánom, hogy nem csókoltam meg még egy-szer, utoljára, mielőtt rettegni kezdene tőlem, igazi valómtól.

Lehajtottam a fejemet mellé a párnára. Súgva, mert nem voltam elég bátor, hogy hangosabban mondjam, elmeséltem, mi történt, mielőtt a

tizedik születésnapom éjszakáján lefeküdtem, hogyan ébredtem fel, és vártam a szokásos szülinapi palacsintát. Hogyan zártak be a garázsba, mint valami vadállatot. És amikor ez a történet véget ért, elmondtam neki, mi történt Sammel. Hogy én voltam Sam mellett Dagi, aztán már nem, mert aztán nem voltam semmi neki.

Torkom égett, amikor befejeztem. Liam felém fordította arcát. Egy lélegzetvételnyi tér sem volt közöttünk.

– Soha – szólalt meg egy idő után. – Soha, soha, soha. Soha nem fe-lejtelek el téged.

– Nem lesz más választásod. Clancy azt mondja, nem leszek képes szabályozni.

– Hát, ő igen. Tudod, mit láttam az erdőben, amikor te… – Amikor megcsókoltalak. – Igen. Az… az tényleg megtörtént, ugye? Amit… amit az a seggfej

tett. Az veled történt. Ugyanúgy ledermesztett téged, mint engem. Igen. De egyben nem. Mert tudatom részben akarta, hogy Clancy ezt

tegye. Vagy egyetlen érintéssel játszani képes az érzelmeimmel? Ő akarta, hogy azt kívánjam? Aztán bólintottam. Gyomrom felkavarodott az undortól, amikor eszembe jutott, hogy Clancy bőre a bőrömhöz ért.

– Bújj hozzám – szólt Liam halkan. Éreztem, hogy fejemet simogatja lágyan, aztán arcomat érinti. Amikor felemeltem a fejemet, ő is moz-dult, félúton találkozott az ajkunk, és megcsókolt. Vigyáztam, nehogy sebeihez érjek, csak vállát és karját érintettem. Amikor elhúzódott, mintha önkéntelenül követtem volna, ajkam az ő ajkát kereste.

– Velem akarsz lenni, ugye? – kérdezte súgva. – Akkor maradj ve-lem. Majd kitaláljuk, hogyan legyen. Kitalálunk valamit. Bízom ben-ned. Nézz be a gondolataimba, és meglátod.

Meleg lehelete csókként simogatta arcomat. – Mike kitalálta, hogyan. Megpróbál tenni valamit, hogy kijuttasson

minket. Aztán te, én és Dagi… Elindulunk. Megtaláljuk Jack apját, el-juttatjuk Dagit a szüleihez, aztán meglátjuk, mit akarunk tenni.

Hozzá hajoltam, megcsókoltam a homlokát.

– Tényleg nem gyűlölsz engem? – kérdeztem súgva. – Nem félsz… egy kicsit sem?

Elgyötört arca megrándult, talán mosollyal. – Halálosan rettegek miattad, de teljesen más okból. – Tudod, hogy szörnyeteg vagyok. Tudod, hogy a nagyon veszélye-

sek közé tartozom. – Nem. Nem vagy az. És közénk tartozol.

HUSZONNYOLC DAGI NÉHÁNY perccel azután tért vissza, hogy Liam nyugtalan

álomba merült. Amikor a fertőtlenítő először húzta össze csípő érzéssel sebeit, kezemet kereste. Aztán éreztem, hogy szoros fogása enyhül, szemhéja remegve becsukódik, és végre megnyugodhattam egy kicsit.

– Túl fogja élni – közölte Dagi, rám pillantva. Éppen a hátizsákomba pakolta a maradék sebfertőtlenítőt, gyógyszereket, kötszert. – Reggel borzasztó fejfájással fog ébredni, de túléli.

Felváltva virrasztottunk mellette. Hiába került rám az alvás sora, képtelen voltam aludni; testemben ideges feszültség vibrált, és hallot-tam, hogy Dagi magában motyog, mintha az események feszültségét akarná kibeszélni magából. Aztán megint léptek hallatszottak a faház előtti betonon, és feladtuk a színlelést.

– Lizzie… – szólt az egyik fiú odakintről. – Te most… Lizzie átnyomakodott közöttük, olyan erővel tépte fel a szúnyoghá-

lós ajtót, hogy az a falnak csapódott. Liam hirtelen felriadt; zavartabban nézett, mint a történtek előtt.

– Ruby! – Lizzie egyenesen a szemembe nézett. Sápadt volt, arca hamuszürke; haja beleakadt tucatnyi piercingjébe, de nem ettől, hanem véres keze láttán fogott el az idegesség. – Clancy… – zihálta, karomat markolva. – Clancy… egyszerűen összeesett, és egész testében remeg, nagyon vérzik, és nem tudtam, mit csináljak, mert azt mondta, hogy

hívjalak oda hozzá téged, mert te tudod, mi történik… Ruby, kérlek, kérlek segíts!

Kezét néztem, a friss vért. – Ez megint egy trükk! – hördült Liam a matracról. – Ruby, ne-

hogy… – Ha valóban megsérült, nekem kell hozzá mennem – mondta Dagi

Lizzie-nek. – Ruby! – kiáltott, mintha el sem tudta volna hinni, hogy még nem

mozdultam. – Olyan sok vér volt… Ruby, kérlek, kérlek… segítened kell neki!

Azt hiszi, ennyire ostoba vagyok? Vagy azt képzeli, hogy ilyen nagy a befolyása rám… hogy el tudom felejteni, mit tett Liammel, és roha-nok hozzá? Fejemet ingattam, a düh kis híján szétfeszítette a bőrömet. Túl éretlen és túl gyenge jellem vagyok ahhoz, hogy éljek a tehetsé-gemmel?

Majd meglátjuk. Liam nagy nehezen felült. – Hiszen ismered – figyelmeztetett. – Ne tedd, Ruby… ne… – Mutasd, hol van – feleltem Dagi tiltakozása ellenére. Felé fordul-

tam. – Itt kell maradnod Liam mellett. Megértetted? – Vigyáznod kell rá, mert én nem tudok. – Mindent megoldok.

Ki fogunk jutni innen. Én intézem el, nem Mike, nem a szerencsés véletlen… én juttatom ki a csapatot, és ha meglátom, ahogy Clancy arca elernyed a befolyásomtól, nagyon is megéri az erőfeszítést, hogy belép-jek a tudatába. Hát nem tanított meg mindenre, amit meg kellett tanul-nom, hogy ezt megtehessem?

– Ruby… Hallottam, hogy Liam szólt utánam, de megragadtam Lizzie karját,

és kivezettem, el a bámuló kölykök és végig a faházak előtt. Odakint legalább tizenöt fokkal hűlt a levegő.

Lizzie állán kövér könnycseppek gördültek le. – A raktárban van… éppen arról beszéltünk… arról, hogy…

– Nyugodj meg – mondtam, és tétován a hátára simítottam a keze-met. Rohantunk át a kerten, be a központ hátsó lépcsőjén. Ügyetlenke-dett, be akarta tenni a kulcsot a zárba, sikerült, de a kulcs beragadt. Be kellett rúgnom az ajtót; Lizzie túlságosan aggódott, hogy rám figyeljen; rohant befelé. Az előtérben és a konyhában nem volt senki. Az egész épületben fokhagyma- és paradicsomszósz-szag volt. Nyilván mindenki odakint volt. Vacsoráztak.

Mindenki, kivéve Clancy, aki ott állt a raktár közepén, a makarónis dobozokkal teli polcnak dőlve.

Lizzie a helyiség jobb hátsó végébe futott és letérdelt. Négykézláb mászott, remegő kezével csak levegőt markolt.

– Clancy – kiáltott. – Clancy, hallasz engem? Ruby van itt. Ruby el-jött. Ruby, gyere ide!

Gyomrom összerándult, és magam is meglepődtem, mennyire el-szomorított a tény, hogy a legrosszabb gyanúm vált valóra.

Miért kell ennek így történnie? – gondoltam rá nézve. – Miért? – Hát eljöttél! Tényleg eljöttél – szólt Clancy unott, színtelen han-

gon. Mintha valami forgatókönyvből olvasná. – Köszönöm, Ruby, hogy eljöttél hozzám szükségem órájában.

– Miért állsz csak úgy ott? – szólt rám Lizzie nyöszörögve, kétség-beesetten. – Segíts neki!

– Te beteg vagy – mondtam, fejemet ingatva. Clancy elindult felém, de én a helyiség másik vége felé mozdultam, ahol Lizzie arcát a padlóra szorította. – Hagyd abba! Itt vagyok! Már nincs miért kínoznod őt!

– Nem kínzom – felelte Clancy. – Csak játszom. – Aztán, mintha igazát bizonyítaná, rámordult: – Liz, fogd be!

Lizzie a szó közepén hallgatott el. Vékony vércsík csordult ajkáról, foga nyomán. Megfogtam a kezét, megfordítottam a tenyerét. A vér a kezéből csorgott, két tiszta vágásból.

– Mit akarsz? – kérdeztem, hirtelen megfordulva. – Mindent elmond-tam neked! Amit nem akartam, azt engedély nélkül nézted meg!

Csak ekkor láttam meg öltözékét. Szép, vasalt fekete nadrág volt raj-ta, makulátlan fehér ing, vörös nyakkendő, amely egyenesen simult a hasára, ahogy Lizzie álláról csöpögött a vér.

– Csak itt tartalak egy kicsit – közölte –, aztán mehetünk. – És pontosan hova megyünk? Tekintetem a feje mögötti polcra rebbent, amely tele volt kanalakkal

és fém keverőtálakkal. – Ahova csak akarod. Nem ezt ígérte neked az a Kék? Próbáltam nyugodt maradni, de ahogy a szót kiejtette… Kék… olyan

gyűlölettel… attól eleve feszült idegeim megremegtek. Nem tudom, Lizzie érzékelte-e hangulatom gyors változását, de Clancy igen. Tökéle-tes Gray-mosollyal mosolygott, ahogy Thurmond falain láttam.

Remek, gondoltam, hadd higgye azt, hogy tehetetlen vagyok. Hadd higgye azt, hogy nem jelentek igazi fenyegetést, egészen addig marad-jon ebben a tudatban, amíg el nem terül a földön, és a saját nevére sem emlékszik.

– Jobb ajánlatod van? – kérdeztem. – Mi van akkor, ha igen? – Nehezen tudnám elhinni – mondtam, lassan egyre közelebb húzód-

va hozzá; próbáltam elvonni a figyelmét –; csak azért tudnám nehezen elhinni, mert téged annyira nem érdekel, mi van velem, mit érzek, mit gondolok. Fordított esetben te nem jöttél volna ide rohanva, ugye?

Vállat vont. – Ide jöttem volna. Csak laza sétával. – Kérlek, engedd el Lizzie-t! Megrémített, ahogy viselkedett; mint egy csecsemő. Mi van a Na-

rancsvörösekben, amitől ilyen szörnyetegekké válnak? – Miért? Ha itt marad, te nem próbálkozol semmi ostobasággal, mert

akkor a te Lizzie-dnek is baja eshet, vagy még annál is rosszabb dolog történhet vele – közölte olyan lazán, mintha csak tréfált volna.

– Hogyan lehetsz ebben olyan biztos? – Reméltem, hogy a hangom erősebbnek hangzik, mint amilyennek a torkomban éreztem. – Nem ismerem olyan jól.

– Láttam az emlékeidet. Olyan típus vagy, akit a dilidokik „rendkívül empatikusnak” neveznek. Semmit nem teszel, ha azzal ártanál mások-nak… legalábbis szándékosan nem.

Ezt a legnagyobb magabiztossággal mondta, így kifejezetten nagy élvezetet jelentett látnom a döbbenetet az arcán, amikor rátámadtam. Először is azért, mert nem számított a reakciómra; nem sikerült bűvkö-rébe vonnia. Arcon csaptam; hallottam, hogy fájdalommal szisszen, amikor a körmöm az arcába mélyedt.

Az ütés gyors volt és erős. Úgy tűnt, amit mondott, részben mégis igaz. Akarnom kell használni a képességeimet. Akarnom kell, hogy irá-nyítsam. És nagyon, nagyon akartam. Legszívesebben péppé markoltam volna az agyát.

A tudata sötét vizeinek mélyéről felbugyogó képek olyan különösek voltak, amilyenekhez hasonlót nem láttam még soha. A világosság és az éles kontúrok helyett mintha vizes rajzszénnel készültek volna. Életlen, zavaros képek. Elmosódott, torz arcokat láttam kiemelkedni a sötét felü-letről. Tudata elernyedt; úgy éreztem, hogy két kézzel újraformázhatom.

– Engedd el – mondtam, erősebben markolva torkát. Azt a képet ve-títettem belé, hogy elküldi Lizzie-t, és egy pillanat múlva hebegve kiad-ta a parancsot:

– Lizzie, menj… menj ki! Lizzie az ajtó felé iramodott; élénk izgatottság vett rajtam erőt. Re-

megett a kezem alatt; pislogott, de én csak szorítottam. – Most pedig… Most pedig elengedsz minket. Ám amint ezeket a szavakat kimondtam, éreztem, hogy erőm gyen-

gül. Erősebben markoltam; ujjaim bőrébe mélyedtek. Még ne… imád-koztam… Még ne… Még muszáj…

Amilyen gyorsan behatoltam, olyan gyorsan kitoloncolt, és az átko-zott fehér függöny behúzódott közöttünk. Próbáltam újra bejutni, de Clancy keze hirtelen mozdult, megragadta a csuklómat, és éreztem, hogy testem minden izma kővé dermed.

– Ügyes próbálkozás. – Clancy hagyta, hogy elterüljek a padlón, mint egy darab fa, aztán átlépett rajtam, hogy megnézze arcát egy tükör-fényes acélfazékban. – Nem is vérzik.

Számat sem tudtam mozdítani, hogy a fenébe küldjem. – Jó látni, hogy az okítás némi hasznodra volt – vicsorgott Clancy,

azzal végighúzta ujjait kócos haján. Visszafordult a polcok felé, elrejtet-te előlem az arcát, de láttam, hogy keze ökölbe szorul, nadrágja szárába markolt. Nem tettem ártalmatlanná, de megingattam. – Szeretem látni, hogy a diákjaim haladást érnek el, de ne hidd, hogy néhány hét gyakor-lás felérhet évek munkájával.

Arra koncentráltam, hogy feloldjam a hipnózis okozta mozdulatlan-ságot. A lábujjaimmal kezdtem; elképzeltem, hogy egyenként mozdul-nak. És… semmi.

Lehet, hogy ki tudok törölni emlékeket mások emlékezetéből, de ő képes élő kővé változtatni bárkit.

Az első sikoly akkor tört fel torkomból, amikor meghallottam ez első nagyon erős géphangot. Odakint természetellenes szél kavargott. A fák az épület oldalát súrolták, mintha fel akarták volna hívni magukra a figyelmet. Láttam, hogy Clancy teste is megvonaglik a szirénák éles hangjától, de felegyenesedett, kihúzta magát. Arcán nagy elszántság ragyogott, és éppen ettől rémültem meg leginkább.

– Hát, ennyi – mondta, zakóját lesimítva. – Megjöttek. Képtelen voltam behunyni a szememet. A levegő égette a szaruhár-

tyámat, aztán a levegő is felforrósodott. Füstszag szűrődött be a nyitott ablakon. Puskaropogás, sikoltozás, dulakodás. Elképzeltem magamat, hogy megmozdulok, talpra állok, az ajtóhoz rohanok, aztán a többiek-hez, a biztonságba, de csak pislogni tudtam. Ám ez is valami. Csak így tovább.

– Minden rendben – mondta Clancy, azzal leült mellém. Egyik lábá-val dobolni kezdett a polc oldalán. – Nem hagyom, hogy bármi történ-jen veled.

A vér nagy robajjal lüktetett ereimben. Odakintről nem emberinek tűnő kiáltások hallatszottak; mintha élve nyúznának állatot, mintha a

bőrüket tépnék le csontozatukról. A legvégső rémület és elkeseredés hangjai. A falakon áthatoló fémes csikorgás hangja percről percre erő-södött.

A nyulaknak méltósággal kell viselkedniük, és mindenekelőtt legyen meg a hajlandóságuk, hogy elfogadják a sorsukat.

Inkább éreztem, mint hallottam a folyosón dobogó lépteket. Nem tudtam volna megmondani, hányan voltak. Tökéletesen egyszerre lép-tek. A raktár ajtaja füsttel és forrósággal nyílt.

Soha életemben nem voltam hálásabb semmiért, mint azért, hogy láthattam az arcát, amikor a PSF-esek ránk törtek. A várakozás helyébe dermedt értetlenség, majd tiszta, hamisítatlan düh lépett. Akármit is várt Clancy, az nyilván nem két PSF-katona volt.

Meg sem kellett érintenie őket. – Pofa be! – mordult rájuk, feléjük intve. – Kifelé! Mondjátok meg a

feletteseteknek, hogy senki nem volt életben idebent! Az elöl álló ember, akinek testét több réteg ruha és golyóálló mel-

lény fedte, kesztyűs kezét fülhallgatójához emelte, és monoton hangon beleszólt:

– Tiszta! Aztán intett társának. Egyszerű, begyakorlott mozdulat. Ahogy kiro-

hantak a helyiségből, rájöttem, hogy ők okozták a füstöt. Ők gyújtották a tüzeket. – A fenébe! Az istenit! – szólt Clancy, fejét ingatva. Ökle lendült, a

polcba csapott; az ütés hangját elnyomta a kintről behallatszó puskaro-pogás. – Hol vannak a Vöröseim? Miért nem küldte ide őket?

Felhasadt öklét ajkához emelte, nyalogatni kezdte a sebet, fel-alá járkált a szűk helyiségben. Zihált, kapkodott; mintha gyorsan forgó gondolatait akarná mozgással leképezni.

A vöröseimet. Az ő… Ahogy róluk beszélt, kétséget sem hagyott a felől, hogy apja embereit várta. A Dzsembori projekt tagjait.

Nem, gondoltam. Nem az apja találta ezt ki. Már láttam a teljes képet, egésszé álltak össze a darabok. Amikor

először beszélt arról, hogy mit tettek a Vörösökkel, még nem ismertem

elég jól, nem tudtam, mire képes… nem tudtam annyit róla, hogy az elrejtett utalásokból összerakjam a történetet. Pedig azt akarta.

Tényleg nincs a világon egyetlen ember sem, akire ne lennének ha-tással a képességei. Ez alól Gray elnök sem kivétel.

Clancy még mindig úgy járkált a helyiségben, mint párduc a ketrec-ben; hátizmai minden egyes puskalövéshangra megfeszültek. Aztán megállt, felnézett az ablakra, a befelé gomolygó füstre.

– Ki mondta el neked, te baromarcú?! – szólalt meg olyan halkan, hogy nem voltam biztos abban, hogy tisztában van azzal, hogy hango-san kimondta ezeket a szavakat. – Melyik törte meg az akaratomat raj-tad? Melyik jött rá? Olyan óvatos voltam. Olyan átkozottul óvatos…

Azzal sarkon fordult, elindult vissza, felém; az igazságot láttam az arcára írva. Az a kéz, amely most friss sebtől vérzik, az vette rá az apját, az elnöki tanácsadókat, mindenkit, akinek szerepe volt benne, hogy a Dzsembori projektet megvalósítsak. Hát nem mondta ki nyíltan, hogy irányítani tudta, és irányította is az apját, mielőtt az elnök erre rájött? De mielőtt rájött, Clancy gondoskodott róla, hogy a program zavartala-nul folytatódjon, és hogy a gyerekekkel jól bánjanak. Pontosan emlék-szem, ezt mondta.

Nyilván ennél is többre volt képes. Ha egész East Rivert ő mozgatja, miért ne lehetne az irányítása alatt egy Vörösekből álló kisebb hadse-reg?

Clancy láthatta a felismerést a tekintetemben, mert mély, humortalan nevetésben tört ki.

– Tudod, néha elfeledkezem arról, hogy apám mégsem hülye. Miu-tán végül rájött, hogy manipulálom, azt nem sikerült észlelnie, hogy a Dzsembori projekt ötlete tőlem ered. Miután megszöktem Thurmondból, gondoskodtam róla… és ezért hagytam el időről időre East Rivert… ellenőrizni… hogy a befolyásom még megvan a Vörö-söknél. Pontosan, tökéletesen a kiképzésük végére időzítettem East River pontos helyének kiszivárogtatását.

Hajába túrt, kezét ökölbe szorította, és hangja mintha megtört volna, amikor újra megszólalt.

– Úgy nőttem fel, hogy valósággal bálványoztam apámat, de amikor rájöttem, milyen is valójában… hogy mit képes tenni a saját fiával… – hangja elcsuklott. – Ki volt az? Ki adott neki tippet? Mert valaki bizto-san. Különben honnan lett volna annyi esze, hogy PSF-eseket küldjön? A tervek szerint most már a Vöröseimet kéne vezetnem… és New York felé tartanánk, hogy átvegyük a hatalmat.

Clancy hirtelen lehajolt, megragadta pólómat, felrángatott a padlóról. Olyan erővel rázott, hogy kis híján leharaptam a nyelvemet, de egy szót sem szólt. A kinti golyózápor és sikolyok hangja nem hatotta meg, arca merev maradt, mint egy kőszobor, gondolatai iránya sem változott. Füst gomolygott a padlón; dagadt, áradt, mindent belepett. Clancy figyel-meztetés nélkül engedte el a pólómat, keze szerető-gyengéden simult felfelé vállamon; ujjai nyakamra fonódtak, és biztos voltam benne, olyan átkozottul biztos, hogy féktelen dühében vagy megcsókol, vagy megöl.

Újabb léptek, ezúttal könnyebbek, de ugyanolyan sürgetők. Clancy homlokát bosszúsan ráncolva nézett fel.

Nem láttam, mi történt ezután, csak a következményekkel szembe-sülhettem. Clancy a polcnak csapódott, olyan erővel, hogy feje hallha-tóan reccsent, amint a falnak vágódott. Teste lerántotta a polcokat, ame-lyeken tészta és liszt volt; hatalmas rendetlenséget hagyva a padlón.

Dagi arca jelent meg fölöttem. Szemüvege karcos volt, deformáló-dott, arca és inge kormos, de nem látszott rajta sérülés.

– Ruby! Ruby, hallasz engem? Menekülnünk kell! – Miért tűnt olyan nyugodtnak? Puskaropogás harsogott a fülembe, végtelen sok apró dur-ranás és robbanások. – Tudsz mozogni?

Még mindig olyan merev volt a testem, hogy csak fejemet tudtam ingatni.

Dagi fogcsikorgatva nézett, aztán a hónom alá csúsztatta karját, biz-tos fogást keresett rajtam.

– Tarts ki! Mindenképpen kijutunk innen. Ha tudsz, mozogj! A központ biztonságos falain kívül nem volt menekvés a hangok

elől. Szívem életre kelt, félrevert bordáim között.

Könnygáz és füst borított mindent, vastagon. Mindenütt tüzek: a föl-dön terjedt, a fák törzsem felfelé kúsztak a lángok a faházak tetejére hullt. Mintha arcom és mellkasom is lángra kapott volna. A szél olyan közel fújta a tüzet, hogy Dagi kénytelen volt megpaskolni a farmero-mat, hogy eloltsa a ráhullott szikrákat. Felnyögött, és tudtam, hogy na-gyon nehezen bírja a súlyomat. Szólni akartam neki, hogy engedjen el, vegye magához a leveleket Liam dzsekijéből, és meneküljön.

Liam. Hol van Liam? A kavargó pernye közt fekete egyenruhákat láttam; a táborból a fa-

házak felé vezették az elfogott kölyköket. Láttam, hogy egy lányt ki-rángatnak a faházból, a sárba zuhan, onnan a hajánál fogva rángatták fel. Két kölyök, akiket ismertem a tábor biztonsági őrei közül, puskát fogtak a PSF-katonákra, akik tűzfelhővel fújták őket el.

– MEGÁLLNI! A szusz kiszorult belőlem, amikor Dagi elejtett engem, majd a kato-

nát egyetlen kézmozdulattal egy fa tetejére dobta. Amikor karja újra derekam köré fonódott, gyorsabban haladtunk,

mint korábban. Aztán zuhantunk, gurultunk lefelé a hegyen. Dagi meglepetten felki-

áltott, miközben gurultunk, de volt annyi lélekjelenléte, hogy némi pa-razsat vett magához. Kezem fának csapódott, de nem láttam, hova me-gyünk. Elvakított a füst.

A hegy lábánál lassan megálltam; arccal a sáros árokban. Kezem-lábam összegabalyodott, ahogy az érzés visszatért beléjük.

Éreztem, hogy valaki megragadja a dzsekim hátát. Dagi rángatott, fuldoklón köhögve.

Meg fogunk halni. Meg fogunk halni. Meg fogunk halni. A nyulaknak méltósággal kell viselkedniük, és mindenekelőtt legyen

meg a hajlandóságuk, hogy elfogadják a sorsukat, a sorsukat, a sorsu-kat, a sorsukat…

Jéghideg volt a víz, és teljesen ellepett. A sokk végtagjaimba vágott, egyetlen hirtelen ingerrel visszatért kezembe, lábamba az élet. Küzdöt-tem a vízben, kapálóztam, hogy a felszínre jussak. Narancsszínű égbolt

várt, amikor kitörtem az éjszakába; vizet és mérgezett levegőt krákog-tam fel.

Dagi megint megtalált. Egyik kezével póznába kapaszkodott, a má-sikat felém nyújtotta. A móló, gondoltam… a mi mólónk. Lábtempóz-tam felé, és hagytam, hogy Dagi behúzzon a régi deszkák menedéke alá. A helikopterek vad hullámzást gerjesztettek a tó vizén. Alig tudtam fejemet a hullámzó hideg víz fölött tartani, de elég éber voltam ahhoz, hogy lássam, reflektorok pásztázzák a tó felületét.

Egyik kezemmel Dagi vállát fogtam, szabad kezemmel az algától csúszós cölöpbe kapaszkodtam, és megvártam, amíg a bakancsdobogás és fegyverropogás megszűnik a mólón; akkor mertem csak felsóhajtani.

– Ó, Istenem! Karom mozdult, ahogy közelebb vontam magamhoz Dagit, egymás-

hoz simultunk, és öleltem, amilyen erősen izmaim ölelni tudtak. Nem mertünk beszélni, de éreztem, hogy fejét ingatja. Tudta, mit akarok mondani; tudtam, mit akar kérdezni, és egyikünk sem talált szavakat a füst és a sikolyok közepette.

HUSZONKILENC LÁBAM MÁR félig lefagyott, amikor végre eléggé felbátorodtunk,

hogy megmozduljunk. Egy ideig csend volt; akkor lett csend, amikor a nap elkezdte melegíteni az eget. Előbb a helikopterek tűntek el, aztán nem hallottunk több fegyverropogást. Sóhajok és suttogott félelmek feszültek közöttünk; mi történt a többiekkel… Liammel.

– Nem tudom – mondta. – Ketten kétfelé mentünk. Bárhol lehet. Már két órája ki akartam menni a vízből, de még hallottuk a ledőlő

fák és a borzalmas tűzvihar recsegő nyomait. Izmaim olyan merevek lettek a hidegtől, hogy háromszor annyi ideig tartott kimászni, mint máskor. Dagi mellém huppant, összerándult minden hideg fuvallattól, ami nedves ruháinkat érte. Visszakúsztunk az ösvényre; szorosan a talaj közelében maradtunk, amíg egészen biztosak nem lehettünk abban, hogy rajtunk kívül senki nincs a környéken. A faházak többsége össze-dőlt; megszenesedett fa és kövek. Néhány még állt, de teljesen kiégve; tetejük beszakadt. Pernye szállt körülöttünk, mintha hó szitálna; ha-junkba gyűlt, nedves ruhánkra tapadt.

– Legjobb, ha először az Irodába megyünk – mondtam. – Bejutunk. Összeszedünk némi ellátmányt, aztán megpróbáljuk megkeresni Leet.

Dagi lassított mellettem; ekkor láttam először, hogy szeme milyen vörös.

– Ruby… – Ne mondd ki – figyelmeztettem éles hangon. Az nem lehet. – Ne…

Nem akartam Leere gondolni. Nem akartam Zúra és a többiekre gondolni, akik kijutottak a táborból. Mozgásban kell maradnunk. Tud-tam, ha leállok, soha többé nem leszek képes elindulni.

Az első helyiségekben nem volt semmi. Mindent elvittek. Magam mögé parancsoltam Dagit, amikor beosontam a raktárba, de az is üres volt.

– Lehet, hogy elkapták – mondta Dagi, fejét vakarva. Arcom grimaszba rándult. – Ugyan, mikor volt nekünk olyan szerencsénk? Odafent a hálószoba tökéletes rendben volt. Mielőtt távozott, Clancy

bevetette az ágyát, elrakta a papírokat, a dobozokat, és úgy tűnt, hogy port is törölt. Hirtelen elhúztam a fehér függönyt, egybenyitottam a szobát, miközben Dagi a tévével babrált; a kapcsolót nyomogatta.

– Elvágták az áramot. Akarsz fogadni, hogy a vízellátást is megszün-tették?

Leroskadtam Clancy székébe, arcomat az íróasztal sötét fájához nyomtam. Dagi megpróbálta lehámozni Liam ázott dzsekijét rólam, de nem engedtem.

– Köszönöm, hogy megkerestél és eljöttél értem – mondtam, és be-hunytam a szememet.

– Ó, te vadszamár! – szólt Dagi szeretettel. Megpaskolta a hátamat. – Mindig bajba kevered magadat.

Nem mozdultam. Éreztem, hogy keze még a vállamra simul. – Ruby? – Miért csinálta ezt? – kérdeztem súgva. Abban a szobában minden

Clancyre emlékeztetett; az illat, a polcon szín szerint rendezett könyvek. – Odadobta őket… mind… a farkasoknak…

Dagi leguggolt mellém, térde remegett, mint egy öregember térde. Kezét egy pillanatra sem vette le rólam, de mintha magával viaskodott volna, hogy kimondja-e vagy ne, amit ezután mondani akart.

– Távol álljon tőlem, hogy megpróbáljak bevilágítani tudatának po-koli mélyére – mondta szavait gondosan válogatva –; de azt hiszem egyszerűen azt akarta, hogy ő irányíthasson. Végig. Minden az ő akara-

tától függjön. Élvezte a hatalmat, hogy mindenkit manipulálhat, mert pontosan tudta, hogy ezen a helyen kívül ugyanolyan sebezhető, mint mindenki más. Tudod, vannak ilyen emberek. A legsötétebb elmék a legvalószínűtlenebb ábrázatokat veszik fel. Ő a jó vezető képe mögé rejtőzött, de nem volt olyan… nem volt olyan, mint Lee… vagy Jack. Nem azért segített a kölyköknek, mert úgy gondolta, hogy mindenki megérdemli, hogy erősnek érezze és meg tudja védeni magát. Clancy mindig csak magára gondolt. Ő sosem ugrott volna oda valaki elé és… nem fogta volna fel testével a másnak szánt golyót.

Erre felegyenesedtem. – Úgy tudtam, Jacket menekülés közben lőtték le. Dagi tagadón ingatta fejét. – Jacket azért lőtték le, mert engem védett, és azért védett engem,

mert… – mély sóhajjal gondolt vissza rá. – …Azért védett engem, mert azt hitte, hogy nem tudom megvédeni magamat. Nem jutott eszébe, hogy megtanított engem, hogyan védjem meg magamat.

– Ó, annyira sajnálom! – Éreztem, hogy könnyek szöknek a sze-membe. – Mindent nagyon sajnálok.

– Én is – szólalt meg egy perc múltán, és nem kellett hátranéznem, hogy tudjam, ő is sír.

A laptop az íróasztal felső fiókjában volt. Rajta rikító sárga cédula. Ruby, Hazudtam. Én elmenekültem volna. CG – Dagi! – kiáltottam, magamhoz intve. Zene volt füleimnek a bekap-

csolást jelző hang. Halk csengettyűhang. – Egyszerűen itt hagyta? – kérdezte Dagi, ujjaival az asztalon dobol-

va. – A wifi kártya még benne van? Benne volt, de Clancy minden mást letörölt a számítógépről. Csak az

Internet ikon maradt a képernyő közepén.

– Miért van tizenöt percre beállítva a sarokban az óra? – kérdezte Dagi, az asztalhoz ülve. Közelebb hajoltam, hogy lássam, mire mutat. Az akkumulátor töltöttségét jelezte. Csak tizenöt percünk van.

– Az a seggfej! – dühöngtem. Dagi a fejét ingatta. – Jobb, mint a semmi. Amíg a kapcsolat megvan, kideríthetjük, ho-

gyan juthatunk ki innen. Megnézhetjük Jack apjának új címét. – És elküldheted az üzenetedet a szüleidnek – mondtam, és éreztem,

hogy testemet a boldogság bizonytalan, remegő hulláma melengeti. – Értem én… de ezt a… tizennégy percet inkább arra használnám,

hogy megtaláljam Jack apját – felelte. – Lehet, hogy beszélhetek is vele, ha ennek a gépnek van mikrofonja.

Nem merte felhívni a saját szüleit. – Na de komolyan… csak két másodperc elküldened az üzenetet a

szüleidnek. Emlékszel rá? – Inkább fogjunk hozzá. Fel-alá járkáltam a szobában, hallgattam, ahogy gépel; éreztem a he-

lyiség állott szagát. Lábam Clancy ágyához vitt; ott végre megálltam. Rettenetesen dühös voltam rá. Haragom nyugtalanságomnál is erősebb volt.

Amikor kinyitottam az ablakot, korom és pernye borította. A be-áramló friss levegő megérte a fáradságot; tenyeremet az ablakpárkányra támasztva kihajoltam. A tábor hamuvá égett; felperzselt föld volt, de nagyon is könnyen magam elé képzeltem, hogy ott, a tűzrakóhelynél egykor gyerekek álltak, és az ételükre vártak. Ha behunytam a szeme-met, hallottam a nevetést és a rádió hangját, éreztem a csili ízét, a fafüst kesernyés illatát a levegőben. Láttam odalent Liamet is, ahogy a tűz fénye színarany színűre világítja a haját, ahogy fejét lehajtva halkan beszélget a többiekkel.

És amikor kinyitottam a szememet, már nem csak képzeltem. Kirohantam, tudomást sem véve Dagi kiáltásáról. Futottam le a lép-

csőn, kettesével véve a fokokat, végig a folyosón, ki az ajtón, ami félig kiszakadt keretéből.

Az ösvényen volt, a faházak környékén, kidőlt fák és épületek labi-rintusában küzdötte magát előre. Sebes arcát gyász és félelem torzította; sántítva botorkált a romok között.

– Lee! – szakadt ki torkomon a szó. Eldobta a botot, óvatosan, de si-etve lépett át egy kidőlt fatörzsön, vakon tapogatózott a mély avarban, az ágak között. Meglátott engem. Alig akart hinni a szemének. – Ó, Istenem! – Nyakába borultam, kis híján mindketten elestünk.

– Köszönöm – súgta. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm… Arcomat csókolta, ahol csak érte, letörölte könnyeimet és a pernyét,

nevemet ismételgette. Nem Liam volt az egyetlen, aki elmenekült, de egyedül ő jött vissza. Leültünk Clancy irodájában, a raktárban maradt élelemből ettünk, és

közben elmondta nekünk, mi történt éjszaka. Dagi maga mellé vette a laptopot, és percenként ellenőrizte, hogy kapott-e üzenetet a szüleitől, és újra ellenőrizte Jack apjának címét. Megtalálta.

Olyan váratlanul tört ki a küzdelem, hogy az őrök nem tudtak időben eljutni a faházakig a külső kapuktól, így nem volt esélyük érdemben befolyásolni a történéseket. A szolgálaton kívüli őrök bementek hoz-zánk, és kényszerítették, hogy rohanjanak az egyik rejtekösvény felé, amit éppen erre a célra jelöltek ki.

– Inkább azt mondanám, hogy vittek – szólt Liam keserűen. Reggelig erőltetett menetben haladtak, míg elértek ahhoz az autópá-

lyához, ahol ránk találtak. – Legalább húszan voltunk – mondta, kezemet megragadva. – Min-

denki elég rossz állapotban. Liv és Mike találtak egy működő autót, és a nagyon súlyosan sérülteket, betegeket azzal vitték kórházba, de…

– És a többiek? – kérdeztem. – Külön utakon indultak el. – Liam a szemét dörzsölte, és felszisz-

szent. Még érzékeny volt a bőr a feketéllő, nagy véraláfutás felett. – És te miért nem? – kérdezte Dagi komoran. – Mi a fene ütött beléd,

hogy visszajöttél ide, amikor tudod, hogy még járkálhatnak itt PSF-esek?

Liam felhorkant. – Azt hiszed, ez egy pillanatig is számított nekem, amikor esély volt

rá, hogy ti még életben lehettek itt? Nem volt vesztegetni való időnk; pontosan tudtuk, hogy a PSF-esek

szokása visszatérni a rajtaütések helyszínére, túlélőket keresni. A két fiú rögtön munkához látott a raktárban; igyekeztek megtervezni, mennyi élelmet vigyünk magunkkal. Segíteni akartam nekik, de figyelmem folyton felfelé húzott, Clancy íróasztalához.

Végül engedtem kíváncsiságomnak, és ott hagytam kettőjüket vitat-kozni a konzervek felett. Visszamentem az emeletre, megtapogattam Liam dzsekijének belső zsebét, hogy Jack és Dagi még ázott levelei ott vannak-e.

Két perc maradt a laptop akkumulátortöltéséből. Villogott az ikon, figyelmeztetett, hogy fogy az energia. A képernyő csökkentett módba halványodott, a billentyűzet világítása kikapcsolt. Olyan gyorsan gépel-tem, amilyen gyorsan csak tudtam; Ruby Ann Daly, Virginia Beach. Ezt a címet kerestem az online telefonkönyvben.

Nincs találat. Ezt írta ki a gép. Újra próbálkoztam, csak anyám nevével. Volt egy találat, de salemi

címmel. Közel egy évtizede nem éltem ott, de felismertem a szüleim címét, amikor megláttam.

Egy perc, tizenöt másodperc. Az előzmények között megkerestem azt az oldalt, amiről Dagi beszélt, amin netes hívásokat lehet bonyolíta-ni, és beírtam a számot. Minden kicsengéssel két másodpercet vesztet-tem.

Nem hiszem, hogy beszélni szerettem volna vele, csak a hangját akartam hallani. Az, hogy megkeressem, hogy találkozzunk, már nem volt lehetőség. Fontosabb dolgokkal kellett törődnöm. De tudnom kel-lett, hogy még létezik… hogy van egy ember a világon, aki emlékszik rám.

Kattanás. Szívem a torkomban dobogott, ujjaim az íróasztal lapjára feszültek.

Anyám hangja.

Halló! Ez Jacob, Susan és Ruby Daly telefonja… Nem tudom, miért fakadtam sírva ekkor. Talán nagyon kimerültem.

Talán elegem volt abból, hogy minden olyan rettentő nehéz lett. Örül-tem, hogy ők hárman együtt vannak, hogy anya és apa helyreállították a családi kapcsolatokat, és egyik Ruby helyett a másikkal élnek. Az utób-bi néhány napban arra jöttem rá, milyen fontos, hogy vigyázzunk egy-másra, és együtt maradjunk. És ők vigyáznak egymásra. Törődnek egymással. Ez jó.

Jó. De nem jelenti azt, hogy nem hunyom le a szememet, és ha csak né-

hány percre is, nem képzelem azt, hogy én vagyok az a Ruby, aki a Millwood Drive-on lakik.

HARMINC HÁROM ÓRÁVAL később, amikor hárman újra úton voltunk, végre

elmondhattuk Liamnek, pontosan mi történt az éjjel. – Hála az égnek, hogy Dagi rád talált – jegyezte meg Liam, fejét in-

gatva. – Mindannyiunknál jobban ismerted Szökött Kölyköt, mégis odamentél hozzá.

– Komolyan azt hittem, hogy befolyásolni tudom, hogy nem lesz semmi baj – mondtam, homlokomat a kocsi hűvös ablakához nyomva. – Idióta vagyok.

– Igen, idióta vagy – erősítette meg Dagi. – De a mi idiótánk vagy, szóval legközelebb legyél sokkal óvatosabb.

– Csatlakozom az előttem szólóhoz – mondta Liam, ujjait ujjaim kö-zé fonva az ülés kartámaszán. A kocsit East Rivertől néhány mérföldre nyugatra egy mellékúton találtuk, és csak azért választottuk, mert még negyedig volt a tank. Nem olyan volt ezzel a kocsival utazni, mint Bettyvel. Dagi hosszú lába az ülésem támlájába mélyedt, és a kocsi bel-sejében megavasodott kínai kaja szag volt. De működött. Egy idő után a magunkénak éreztük.

– Ott egy másik! – szólt Dagi, ablakán kopogtatva. Kinyitottam a szememet, nyakamat nyújtva egy pillanatra megláttam

a fehér oszlopot. Az oszlop tetején fehér doboz, annak tetején kis anten-na. Mindenütt kamerák.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha letérnénk az autópályáról – javasolta Liam.

– Nem! – tiltakozott Dagi. – Amióta rátértünk a hatvannégyesre, ösz-szesen két autót láttunk, és ha megint letérünk, kétszer annyi időbe telik Annandale-be érni. Amúgy is Bettyt keresik, nem ezt a kocsit.

Liam és én egymásra néztünk. – Mondd el pontosan, hogyan szólt anyád üzenete. – Azt mondta, hogy foglaljunk asztalt a nagynéném éttermében, és

várjuk meg őket a konyhában – közölte Dagi. – Még East Riverből megtettem, szóval ma éjjel már találkozunk ve-

lük. A nagynéném talán vacsorát is ad nekünk. – Akkor előbb téged viszünk haza – mondta Liam. – Nem – tiltakozott Dagi. – Előbb kézbesíteni akarom Jack levelét. – Dagi… – Ne Dagizz nekem – csattant fel. – Nagyon sokkal tartozom Jack-

nek. Át akarom adni a levelét az apjának. Jack apjának címe egy Days Inn motel volt, Annandale terpeszkedő

kertvárosi részétől távol. Liam mintha emlékezett volna arra, hogy a motelt átalakították, a Washington D.C.-t újjáépítő munkások szállása-ként üzemel, de az elmélet helyességéről csak akkor győződhettünk meg, amikor a parkolóban beállt mellénk egy rozoga busz, és tucatnyi poros, piszkos, neonszínű mellényt és védősisakot markoló férfi szállt ki belőle.

– Százhármas szoba – mondta Liam, a kormányra hajolva. Épebb szemével hunyorgott. – A vörös inges pasi. Igen, ő az. Jack nagyon ha-sonlít hozzá.

A férfi alacsony volt és szikár; bajsza őszülő, orra széles. Dagi előrenyúlt, átvette kezemből a gyűrött levelet. – Lassíts, Turbó gyerek – szólt Liam, azzal bezárta a kocsit. – Még

nem ellenőriztük, hogy nem figyelik-e. – Már vagy egy órája parkolunk itt… Látsz valakit? – a parkolóban

álló többi kocsiban senki nem ült. – Meghúzódtunk, figyeltünk, és mű-ködött.

Azzal egyszerűen felhúzta az ajtózárat. Liam egy pillanatig nézte, csak nézte, majd beleegyezett.

– Hát jó; csak legyél nagyon óvatos. Néztük, ahogy körbe-körbepillantva siet a parkolón át. Biztosra akar

menni, hogy senki nem figyeli a 103-as szobát. Ugye-megmondtam pil-lantást vetett hátra, felénk.

– Ez jó – szólalt meg Liam. – Igazán jó. Megsimogattam a vállát. – Te is tudod, hogy hiányozni fog neked. – Ez kész őrület, ugye? – Könnyeden felnevetett. – Ezentúl ki fogja

megmondani nekem, milyen veszélyes rosszul kinyitni a konzervet. Liam megvárta, amíg Dagi felemeli a kezét, és bekopog az ajtón,

csak akkor kapcsolta ki a biztonsági övét; hozzám hajolt, és gyengéd puszit adott.

– Ez miért volt? – kérdeztem nevetve. – Azért, hogy visszatérítselek a rendes kerékvágásba. Miután haza-

visszük, ki kell találnunk valamit, hogyan találhatjuk meg Zút és a töb-bieket, mielőtt a PSF talál rájuk.

– De mi van akkor, ha… Ekkor kinyílt a 103-as szoba ajtaja; Mr. Fields fáradt, gyanakvó arca

jelent meg. Dagi felemelte a gyűrött levelet, és felé nyújtotta. Bárcsak kissé oldalt fordult volna, hogy lássuk, mit mond. A férfi arca rákvörös lett; olyan sötét, mint a munkásinge. Üvöltött valamit, annyira hango-san, hogy szomszédai elhúzták a függönyt, hogy lássák, mi történik.

– Ez nem jó – mondta Liam, azzal kinyitotta az ajtót. –Tudom, hogy előbb gyakoroltatnom kellett volna vele.

Az ajtó becsukódott Dagi orra előtt, aztán sarkig tárult. Ezüst villa-nást láttam, és azt, hogy Dagi felemeli a kezét, és egy lépést hátrál.

Puskalövés hasított az alkonyatba, és mire sikítottam, Dagi már a földön volt.

A szoba felé rohantunk, nevét kiáltozva. A motel minden lakója kint

volt már, főként férfiak, de néhány nő is. Arcuk komor, koszos.

Jack apja felénk emelte remegő pisztolycsövét, de Liam egyetlen kézmozdulattal visszadobta a szobába, és rácsukta az ajtót. Térdem megcsúszott az aszfalton, ahogy lekuporodtam Dagi mellé.

Szeme nyitva, pislogva bámult. Életben van. Mondani akart nekem valamit, de nem hallottam a 103-as szobából

áradó üvöltéstől. – Kibaszott rémkölykök! Tűnjetek innen a francba, átkozott rémek! Dagi jobb válla alól élénkvörös vér bugyogott, ezernyi ágban áradt

szét. Először képtelen voltam mozdulni. Annyira nem tűnt valóságos-nak! Liam a férfi fegyveréért ugrott, elvette, a cső a 104-es és 105-ös szoba felé lendült.

– Semmi gond – szólt valaki mögöttünk. Liam megfordult, ujja a ra-vaszon, arca kőmerev. A férfi felemelte a kezét; kis telefon volt nála. – Csak a 911-et hívom.

– Ne hagyd, hogy hívja – hebegte Dagi. – Ne engedd, hogy elvigye-nek. – Belefulladt a szó. – Haza kell mennem.

Liam hátranézett. – Fogd meg a lábát, Ruby. – Ne mozdítsátok! – szólt ki a 104-esből egy férfi. – Nem szabad

mozgatni! Jack apja újra megjelent mögöttünk, de a mobiltelefonos férfi vissza-

lökte a szobájába, és rácsukta az ajtót. – Emeld fel! – mondta Liam, a pisztolyt nadrágjának övpántja alá

csúsztatva. Karomat Dagi karja alá csúsztattam, úgy vittem, ahogy ő vitt engem.

Egy másik férfi is előrelépett; talán, hogy megállítson minket, talán, hogy segítsen.

– Ne nyúljanak hozzá! – kiáltottam. Hátráltak, de csak egy kicsit. Dagi kezét a bemeneti nyílásra szorította; szeme tágra nyílt, nem pis-

logott. Liam a lábát fogta meg; együtt vittük. A férfiak utánunk szóltak, hogy a mentő bármelyik pillanatban megérkezhet. A mentő. Persze. Meg a PSF. A katonák biztosan nem mentenék meg. Inkább végignéz-nék, hogy a rémkölyök meghal.

– Ne hagyjátok, hogy elvigyenek! – nyögte Dagi. – Engedjétek le a lábamat, Lee, ne emeld olyan magasra, mellkasi sebnél nem jó… nehe-zíti a légzést…

Nem vagyok ijedős, nem a félelemtől szorult el a szívem, hanem at-tól, hogy Dagi keze alól végtelen lüktetéssel bugyogott a vér. Remegett, de nem sírt. – Ne hagyjátok, hogy elvigyenek…

Bemásztam a hátsó ülésre, behúztam magammal Dagit. Vére átáztat-ta pólómat, bőrömre tapadt.

– Nyomd… csak nyomd – utasított. – Erősebben… Ruby, erősebben. Megpróbálom… benntartani…

Talán arra gondol, hogy a képességeivel tartja bent a vért. Mintha nem folyt volna olyan gyorsan, amikor újra rátette a kezét. De vajon mennyi ideig tarthat ki? Kezére tenyereltem; olyan erősen remegett a keze, hogy valószínűleg többet ártott, mint használt.

– Istenem! Istenem, Dagi, ne csukd be a szemedet! Beszélj hozzám! Mondd meg, mit kell csinálnom!

A kerekek nyikorogtak, ahogy kifordultunk a parkolóból. Liam tövig nyomta a gázt, tenyérrel ütötte a kormányt.

– A francba! A büdös, rohadt francba! – Vigyetek haza! – könyörgött Dagi. – Ruby, mondd meg neki, hogy

vigyen haza! – Megyünk már… Minden rendben lesz – mondtam, fölé hajolva,

hogy lássa a szememet. – Apám… – Ne… Lee… Kórházba! Nem tudtam egész mondatokban beszélni, de már Dagi sem. Olyan

hangot hallatott, mintha a saját nyelvétől fuldokolna. Amikor a képek megjelentek a tudatomban, olyan élénkvörösek vol-

tak, mint a vére. Férfi ül nagy karosszékben; olvas. Szép nő hajol át egy konyhaasztalon. Vörös keresztszerűség, sürgősségi osztály emblémája. Látásom perifériájáról feketeség gomolygott a kép közepe felé. Mintha valaki késsel egyenesen az agyamba döfött volna.

– Alexandria ide fél óra! – kiáltott Liam, hátranézett ránk. – Nem tudlak odavinni.

– Fairfax Kórház – hebegte Dagi. – Apám… Mondjátok meg ne-kik… Keressék meg apát…

– Hol van? – kérdezte Liam. Rám nézett, de fogalmam sem volt. Az-tán felsejlett, hogy talán túl sokáig tart az út, és ezalatt Dagi meghal az ölemben. Annyi küzdelem után. Mindazok után, amit együtt átéltünk.

Liam olyan hirtelen fordult meg a kocsival, hogy meg kellett ka-paszkodnom, nehogy Dagival együtt lerepüljek az ülésről. Nyelvemre haraptam, nehogy megint önkéntelenül sikítsak.

– Beszélj hozzá! – utasított Liam. – Dagi… Charles! Nem tudom, hol és hogyan vesztette el a szemüvegét. Szeme széle

vörös volt, arcomat nézte, csak az arcomat. Próbáltam állni a tekintetét, ameddig tudtam, de valamit át akart adni nekem. Felemelte a kezét a hasáról.

Jack levele. Szélei vértől ragacsosak, de a papír kihajtogatva. Olva-sásra kész.

A betűk kicsik és kuszák. Mindegyik betű körül halvány, glóriaszerű folt volt, elmosódott a tinta, amikor a papír velünk együtt ázott a tóban. Némelyik betű teljesen olvashatatlanná vált.

Kedves Apa! Amikor azon a reggelen elküldtél iskolába, azt hittem, szeretsz. De

most olyannak látlak, amilyen valójában vagy. Szörnyetegnek, rémnek ne-veztél. Csakhogy te neveltél engem.

– Mondd meg neki, hogy olvassa… – kérte Dagi, ajkát nyalva. Le

kellett hajolnom hozzá, hogy halljam a hangját a süvítő menetszélben. – Mondd meg Leenek, hogy olvassa el a levelemet. Én írtam… neki.

– Charles – szóltam hozzá. – Ígérd meg…

Akármitől is szorult el a torkom, lehetetlen volt megszólalnom. Bó-lintottam. Kezeink alól vér bugyogott, erősebben, mint addig.

– Hol van? – kiáltott Liam. – Dagi, hol a kórház? Meg kell monda-nod… hol van?

Az autó rázkódni kezdett, majd felbődült… inkább állatnak hangzott, mint gépezetnek.

Liam akaratlanul kátyúba hajtott; a motorháztető hirtelen felnyílt, és szürkéskék füst gomolygott. Tíz-húsz métert gurultunk még, aztán a kocsi teljesen megállt.

Felnéztem, tekintetünk egy pillanatra találkozott. – Meg tudom csinálni – bizonygatta Liam, elcsukló hangon. – Meg

tudom csinálni… csak… csak… beszéltesd. Oké? Meg tudom csinálni. Megcsinálom.

Megvártam, amíg az ajtó becsapódik mögötte, aztán behunytam a szememet. Dagi mozdulatlanná dermedt, sápadt volt, és sem rázás, sem kiáltozás nem volt képes kihozni ebből az állapotból. Éreztem, hogy vére szivárog az ujjaim között; terjedő vörös folt a felhős, szürke ég alatt, és arra gondoltam, mit mondott azon az éjszakán, amikor Zu elha-gyott minket. Vége. Mindennek vége.

És valóban vége volt. Tudtam. Abból tudtam, hogy természetellenes nyugalom vett rajtam erőt. Egész végig harcoltam. Azóta harcoltam, hogy eljöttem Thurmondból; küzdöttem a kötelékek ellen, amelyekkel mások korlátozni akartak; rúgkapáltam, hadakoztam az elkerülhetetlen ellen. De már elfáradtam. Nagyon elfáradtam. Nem tagadhatom meg azt, amit lényemnek egy része már azóta tudott, hogy a PSF-esek fel-égették a világomat. Amit lényem egy része mindvégig tudott.

Mit is mondott Miss Finch oly sok évvel korábban? Nincs visszaté-rés, nem lehet „visszacsinálni”, meg nem történtté tenni. Az elhervadt virág nem nő és nem virágzik többé. A halott Charles nem mosolyog többet, nem hebeg, nem beszél összevissza, nem biggyeszti az ajkát, nem nevet… a halott Dagi egyszerűen elképzelhetetlen.

Liam dzsekijének zsebébe nyúltam, és megnyomtam a pánikgombot. Húsz másodperc telt el szinte elviselhetetlenül lassan; egyik hosszabbra

nyúlt, mint a másik. Aztán vibrálást éreztem, a szerkezet nyugtázta a jelzést. Elengedtem.

Odakint Liam fémet ütött fémhez… egyre kétségbeesettebb, dühö-sebb lett. Vissza akartam hívni, hogy Charles mellett legyen, mert tud-tam, hogy ez az a pillanat. Tudtam, hogy a karomban fog meghalni; még huszonnégy órája sincs, hogy megmentett. És nem tehettem érte semmi mást azon kívül, hogy magamhoz öleltem.

– Ne halj meg – súgtam. – Nem halhatsz meg. Matekórákra kell jár-nod, és focizni, és táncolnod kell a szalagavatódon, és egyetemre jelent-kezel; nem halhatsz meg. Nem… nem… nem…

Teljesen magamba zárkóztam. Ismerős zsibbadtság vett erőt egész testemen. Tompán jutott tudatomba, hogy Liam bekiált nekem valamit. Karom Dagi mellkasára szorult. Lépteket hallottam az aszfalton; csak füst és vér szagát éreztem. Csak saját szívverésem hangját hallottam.

Ekkor nyílt ki a szemközti ajtó, és Cate arca jelent meg előttem. Ekkor kezdtem el sírni… nagyon sírni. – Ó, Ruby… – szólt hozzám aggódón. – Ruby! – Kérlek, segítsetek rajta! – zokogtam. – Kérlek! Két pár kéz nyúlt be, hogy kiemeljenek a kocsiból. Karom még szo-

rosan ölelte Charles testét. Kezem nem mozdult. Olyan sok vér volt. Rugdaltam és küzdöttem, akárki próbált elszakítani minket.

Hibáztam. Nagy hibát követtem el. Nem lett volna szabad hívnom őket. Szörnyű hang feszítette a levegőt, és csak akkor vettem észre, hogy sikítok, amikor éreztem, hogy Liam van mellettem, lefog, karja szorosan a vállamra feszül.

Három autó vette körül füstölgő, haszontalan kocsinkat. Mind városi terepjáró.

– Ha segítenek a barátunkon, magukkal megyünk. – Liam mondta ezt Cate-nek. – Magukkal megyünk. Megteszünk mindent, amit csak akarnak.

– Nem! – kiáltottam. – Nem! Liam szorosan fogott, de éreztem, hogy karja rázkódik. Néztük, hogy

Dagi mozdulatlan testét beteszik az egyik kocsiba; alig csukták be az

ajtót, már hasítottak az autópályán. Dagi vére még meleg volt rajtam; pillanatról pillanatra hűlt, és legszívesebben levetettem volna magamról a bőrömet.

– Kérlek – szólt Liam megtört, rekedtes hangon. – Nyugodj meg! Meg kell nyugodnod. Itt vagyok melletted. Itt vagyok.

Apró szúrást éreztem a nyakamon; aztán elmúlt, lélegzetvétel gyor-san. Hirtelen minden izmom ellazult, lábam ernyedten lógott, vonszol-tak a földön; a legközelebbi kocsi jelent meg szemem előtt. Lee? Szólni akartam, de a nyelvem túl nehéz volt. Valaki sötét csuklyát húzott a fejemre, és felemeltek… fel, fel a levegőbe, ahogy apám szokott fel-emelni kicsi koromban. Amikor azt hittem, hogy felnövök és repülök.

Aztán beállt az igazi sötétség.

HARMINCEGY A HIDEG VÍZTŐL ébredtem fel inkább, nem a női hangtól. – Minden rendben Ruby – mondta. – Nem lesz semmi baj. Nem tudom, kit akart megtéveszteni a negédes hangjával, de engem

nem ver át. Régi-új ismerős rozmaringillatot éreztem. Melyik az? Ami-kor megéreztem, hogy keze a kezemre simul, erőt vettem magamon, és kinyitottam a szememet; hunyorogtam, pislogtam az erős napfényben. Cate arca hol bekerült látóterembe, hol eltűnt. Felállt, átment a szoba másik végébe, behúzta a vékony függönyt. Egy kicsit jobb volt, de még mindig nehézséget okozott egy tárgyra koncentrálni. Világos, fényes felületek csillogtak. Fehér öltözőszekrény, halványlila tapéta, villogó ébresztőóra, a szemközti falon tükör, benne tükörképünk.

– Ez valóság? – kérdeztem súgva. Cate leült az ágyam szélére, ahogy Thurmondban, de most nem mo-

solygott. Mögötte Martin állt a falnak támaszkodva, terepszínű nadrág-ban, bakancsban. Teljesen más embernek tűnt. Első pillantásra nem ismertem meg. Arca már nem volt pufók; lefogyott, szeme még jobban beesett. Valaki volt olyan idióta, hogy fegyvert adott a kezébe.

– Egy biztonságos házban vagyunk, Marylandben, a külvárosban. – Lee? – Ő is itt van, biztonságban. Nincs biztonságban, gondoltam; veletek sosem lesz biztonságban.

Éreztem, hogy a menekülés ingere duzzad csontjaimban; már ösz-tönné vált. A kimerültség és a fájdalom minden más érzést kiirtott belő-lem. A szobát pásztáztam tekintetemmel; két ablak, azon kívül csak az ajtón lehet kijutni. Betörhetném az üveget. Cate-et egyetlen gondolat-hullámmal félreállíthatnám, és megkereshetném Liamet, mielőtt bárki észrevenne. Meg tudom csinálni.

– Meg se próbáld – figyelmeztetett Cate, tekintetem irányát követve. – Farmernadrágja hátsó zsebéből elővett egy kis, ezüstszínű tárgyat, és megmutatta nekem; a hangszóró felfelé állt. – Még ha sikerülne is ki-jutnod mellettem, odalent minden ügynöknél van egy ilyen. Abból ítél-ve, hogy miként reagáltál legutóbb, amikor a nyugalomkontroll hangja ért, nem lehetnél Liamnek nagy segítségére, amikor kiviszik és főbe lövik a te engedetlenséged miatt.

Összerezzentem, elhúzódtam tőle. – Nem tennék… De láttam az igazat a szemében. Megtennék. Mindent kockára tettek,

hogy kijuttassanak engem Thurmondból. Fejvadászokkal harcoltak, hogy visszaszerezzenek. Rob elméjében már láttam, hogy annak ellené-re, amit küldetésüknek vallanak, a legkisebb lelkiismeret-furdalás nél-kül kiiktatnak néhány kölyköt, ha ez azt jelenti, hogy megszerezhetik azokat, akiket akarnak.

– Hogyan juthatott egyáltalán eszedbe ilyesmi? – mordult rám Mar-tin. – Van fogalmad arról, mennyi időt elvesztegetett Cate azzal, hogy téged keresett?

Cate intett, hogy ne szóljon. Amikor újra hozzám hajolt, vért láttam blúza elején. Sötét vért. Beszáradt vért.

Az emlék fájdalmas élességgel ért. – Dagi… Mi történt Dagival? Cate lenézett a kezére, és valami megfeszült bennem. – Őszintén szólva… Nem vagyok biztos benne, hogy mi történt vele.

Még nem tudtunk kapcsolatba kerülni azokkal az ügynökökkel, akik elvitték, de azt tudom, hogy eljutottak a kórházba. – Cate a kezem felé

nyúlt, de nem engedtem, hogy megfogja. A gondolattól is felfordult a gyomrom. – Biztonságban van. Gondoskodnak róla, hogy ápolják.

– Ezt nem is tudod. Ezt csak kitaláltad. – De hiszek benne – felelte Cate. Azt akartam mondani neki, hogy az, amit gondol, egyáltalán nem

számít; teljesen érdektelen. De ekkor újra megszólalt. – Egy hónapja kereslek. A környéken maradtam, remélve, hogy

előbb-utóbb felbukkansz valahol, de Ruby… Hol voltál? Hova mentél? Úgy nézel ki… úgy nézel ki, mint…

– East Riverben voltam. Cate felszisszent. Szóval a Liga már tudja, mi történt. – Szép – szólalt meg Martin; ellökte magát a faltól. Puskája szíját

megigazította a vállán, és elindult felém. – Szóval hetekig ültél a segge-den, és nem csináltál semmit? Jellemző. Én legalább tettem valamit. Részese voltam valaminek.

Olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná érinteni a lábamat, de el-kaptam a csuklóját. Közvetlenül akartam látni, min ment keresztül… a kiképzést, az üvöltő parancsnokokat. Legerősebb emlékeit kerestem, és kibontottam tudatomban. Látni akartam a jövőnket.

Martin emlékei forró szurokként bugyborogtak fel, úgy, hogy a vé-gén ott álltam, ahol ő volt. A csomag, ami az ő kezében volt, most az enyémbe nehezült. Éreztem, ahogy ujjaimat görcsbe húzza, de csak a lift kijelzőjét figyeltem: 11,12,13… minden emeletnél kis csengő hang szólalt meg. A 17.-re mentem.

Lopva a mellettem álló lányra pillantottam. Kosztümben volt; maku-látlan irodai viselet. Arcán elég smink volt ahhoz, hogy jóval idősebb-nek látsszon a koránál. Pajzsként szorította magához a bőr bevásárló-szatyrot, és csak akkor engedte el, amikor észrevettem, hogy remeg a keze.

Rajtam FedEx egyenruha volt; Martin szemén át láttam magamat; a tükörbe nézett, amikor a lift ezüstajtói kinyíltak.

Valamiféle irodaépületben voltunk. Odakint besötétedett már, de a munkafülkékben még férfiak és nők dolgoztak; tekintetük a számító-

gép-képernyőkre szegeződött. Nem álltam meg, ahogy a velem lévő lány sem. Arca verejtékezni kezdett, olyan erősen, hogy sminkje elke-nődött; dühös lettem, amikor ezt megláttam.

A legnagyobb iroda az épület hátsó részén volt. Oda indultam. A lány felsóhajtott, amikor az ivókutaknál hagytam. Elvileg azért volt ott, hogy ha nekem nem sikerülne, a helyembe lépjen. Ez az én küldetésem.

Az iroda ajtaja zárva volt, de a tejüveg mögött emberi alakot láttam. Tehát még itt van. És hála az égnek, ott volt még az iroda vezetője is. Nagyon meglepődött a csomag láttán, de elég volt egyetlen simítás kéz-fején. Szeme elhomályosult, képtelen volt koncentrálni, és tudtam, hogy megvan. Az idősebb nő felállt székéből, az irodaajtó felé fordult. A csomagot ott hagytam az íróasztalán.

A csomag súlyától megszabadulva nagy léptekkel indultam vissza a munkafülkék labirintusában; elkaptam az ivókútnál váró lány pillantá-sát. Amikor a lift felé biccentettem, követett, de hol a liftekre pillantott, hol vissza, az iroda ajtaja felé; ajkába harapott.

Semmi ostobaságot nem tett azonban, amíg ki nem értünk. Lendüle-tesen szökelltem lefelé a lépcsőn, egyenesen a várakozó FedEx furgon és a sötét hajú sofőr felé. Már majdnem a kocsiajtónál voltam, amikor rájöttem, hogy a lány nincs mögöttem. Ott állt a márványlépcső tetején; szeme tágra nyílt, arca olyan fehér volt, mint a márvány a lába alatt.

Vissza fog rohanni az épületbe, és figyelmezteti őket a robbanószer-kezetre. Figyelmezteti őket. Gyenge. A szó olyan élesen hasított tuda-tomba, mintha fúróval vésték volna bele. Ha nem állsz be a sorba, meghalsz. Ha ki akarod játszani a Ligát, halott vagy.

Kivettem a puskát az ülés alól, és kihajoltam a nyitott ablakon. De nem jutottam odáig, hogy lőjek. Odafent, a tizenhetedik emeleten rob-banás történt; üveg és beton záporozott le, a lány eltűnt mögötte.

Martin keze mellettem maradt, és már nem mozgott. Ezt jelenti közé-jük tartozni, gondoltam. Ilyenekké változtatnak minket. Azért léptem be a tudatába, hogy megerősítsem gyanúmat, de én is meglepődtem, meny-nyire könnyű volt. Hetekkel ezelőtt, amikor kijutottunk, nem tudtam

kirekeszteni a tudatomból. Most elég volt elhaladnia mellettem, és fe-lülkerekedtem rajta. Egyetlen érintéssel.

Clancy jól tanított. Megint Martinra néztem. Furcsa sajnálatot éreztem iránta. Nem

azért, amit tenni készültem vele, vagy ahogy fel akarom használni a saját céljaimra, hanem azért, mert azt hiszi, tudja, mit jelent erősnek lenni, és másokra befolyást gyakorolni. Teljesen nyilvánvaló, hogy még mindig erősebbnek képzeli magát nálam.

Egy ujjamat keze fejére érintettem. Egyetlen ujjal értem hozzá. – Hogy hívnak? – kérdeztem. Leírhatatlan és megfizethetetlen, ahogy rám nézett. Semmi szín nem

volt az arcán; felső ajka az alsón csúszkált, csücsörített, szót próbált formálni, emléket felidézni, ami már nem volt meg tudatában.

– Hol születtél? Láttam a rémületet rajta. Pánik. Szeme kigúvadt. De még nem fejez-

tem be. – Tudod, hol vagy most? Szinte bűntudatot éreztem. Szinte. Amikor megláttam, hogy szeme

sarkában nedvesség gyülemlik. De eszembe jutott az is, milyen tehetet-lenséget éreztem, mennyire féltem, amikor ő csinálta ezt velem és saj-náltam, hogy nem tettem ennél is többet vele. Gondolat kezdett kiala-kulni bennem; szinte túlságosan szörnyű ahhoz, hogy a magaménak ismerjem el.

– Nem… – hebegte. – Én nem… – Akkor talán el kéne menned. Semmi keresnivalód itt – közöltem

rideg, közönyös hangon. Alig kellett átvinnem bele a képet, ahogy megteszi. Kirohant a szo-

bából, becsapta maga után az ajtót. Menekült a félelmetes szörnyeteg elől.

Cate kifürkészhetetlen arccal bámult utána. – Lenyűgöző. – Azt hiszem, ráfér egy kis viselkedéstréning – mondtam hűvös tár-

gyilagossággal, amilyennek szántam, pontosan Cate ízlése szerint. Ele-

get láttam ahhoz, hogy tudjam, milyen elvetemültséget várnak el, és azt akartam, hogy szükségük legyen rám. – Csak azért, mert úgy tűnik, sok időt fogunk együtt tölteni.

Halvány szőke haja a vállára hullt, ahogy bólintva lehajtotta a fejét, de nem tagadta. Be vagyunk zárva ide. Elfogadta Liam ajánlatát.

– Azt hiszem, neked soha nem is volt választási lehetőséged – foly-tattam. – Mindenképpen be kellett hoznod engem.

– Értékes vagy az ellenállási mozgalomnak – felelte, és kezét emelte, de leejtette, mielőtt megérinthette volna az arcomat. Okos lány. Tudta, hogy mit tehetnék vele. – Reméltem, hogy ezt magadtól is belátod.

– És Lee? – Biztonsági kockázatot jelent a személye most, hogy látta ezt a há-

zat és az itteni ügynököket. Nagyobb biztonságban van velünk, Ruby. Az elnök a halálát akarja. És biztos vagyok benne, hogy gondoskodik róla… előbb-utóbb.

Kezem görcsbe rándult a fehér lepedőn. Fegyver. Liam fegyver. Liam, aki fel sem tud mérgelődni úgy, hogy ne érezzen bűntudatot utá-na. Olyan keményen küzdött, hogy elmeneküljön ez elől az erőszak elől… én pedig egyenesen visszahoztam. Rátették a kezüket, elkezdték alakítani, és az alakítás végén olyan sötét figura lesz, amilyen sosem akart lenni, ami ellen minden erejével küzdött.

Ziháltam, bár lelkem mélyén olyan nyugodt voltam, mint az East River tavának vize. Hirtelen a helyére került a kirakós utolsó darabja, és tudtam, mit fogok tenni.

– Oké. Itt maradok, nem küzdök ellenetek, és nem manipulállak. De ha azt akarod, hogy azt tegyem, amit mondasz nekem… ha a képessége-imet akarod használni, vagy kísérleteket akartok végezni rajtam, van egy feltételem. Engedjétek szabadon Leet.

– Ruby – szólt, fejét ingatva. – Túl veszélyes. Minden érintettnek. – Kék. Nincs rá szükségetek. Nem is lesz harcos… nem olyan, akit ti

akartok. És ha itt marad, megölitek. Megöltök benne mindent, ami jó.

– Most már nagyon sokra vagyok képes… De semmit nem fogtok belőle látni, amíg el nem engeditek. Amíg meg nem esküdtök, hogy soha nem üldözitek.

Cate egy pillanatig nézett, kezét szájára nyomva. Láttam, mennyire bizonytalan. Martint használtam, hogy bemutassam neki, mit tudnék nyújtani nekik, ő pedig már nyilván bizonyította nekik, milyen hasznos lehet egy Narancsvörös. Ám ezek a feltételek láthatóan nem tetszettek neki.

– Hát jó – mondta végük. – Rendben. Elmehet. – Honnan tudhatom, hogy betartjátok ezt az ígéretet? Cate felállt, és megint a zsebébe nyúlt. Az ezüstszínű nyugalomkont-

roll eszköz, az egyetlen, ami távol tartott tudatától, még meleg volt, amikor a tenyerembe nyomta. Ujjaim ujjaira simultak.

– Isten engem úgy segéljen – mondtam tisztán, tagoltan, amikor Cate felnézett rám – …ha megszeged a szavadat, széttéplek. És nem állok le, amíg tönkre nem teszem az életedet, és mindenkiét, aki ebben a szerve-zetben van. Nekem elhiheted. Lehet, hogy te nem mindig tartod be az ígéreteidet. De én igen.

Kurtán bólintott, és mintha valami büszkeségfélét láttam volna a szemében.

– Megegyeztünk – mondta Cate. És valóban megegyeztünk. Liamet a folyosó másik végén, egy halványkék falú szobában tartot-

ták. Olyan kék volt, amilyent csak napkelte előtt láthatunk az égen. Nagy ritkán. Egykor talán gyerekszoba volt. A mennyezetre felhőket festettek, a néhány megmaradt bútor túl kicsi volt egy átlagos felnőtt-nek.

Liam a kis ágyon ült, háttal nekem. Amikor becsuktam magam mö-gött az ajtót, azt hittem, az ablakon néz kifelé. Ahogy azonban közelebb értem, láttam, hogy egy gyűrött papírlapot néz.

A matrac besüppedt, ahogy rámásztam; hátulról öleltem át Liam de-rekát; arcomat arcához szorítottam, kezem addig kutatott, amíg ujjaim rátaláltak egyenletes szívdobogására. Behunyta a szemét, és hátrahajolt.

– Mit nézel? – kérdeztem súgva. Szó nélkül átadta nekem a papírt, ahogy mellé ültem. Jack Fields le-

vele. – Igazad volt – szólalt meg egy pillanat múlva. – Annyira igazad

volt! El kellett volna olvasnunk. Akkor tudtuk volna, hogy nem érde-mes elvinni az apjának.

Hangja olyan élettelen, olyan érzéketlen, mégis annyira bánatos volt, hogy hirtelen felindulásból összegyűrtem a levelet, és a szoba másik végébe hajítottam. Fejét ingatta, és szemére szorította egyik kezét.

Dzsekije belső zsebébe nyúltam, ahová napokkal korábban Dagi le-velét gyűrtem.

Liam nézte, ahogy előveszem; kétrét görnyedve ült mellettem. – Azt mondta, hogy nem nekik írta – szóltam. – Neked írta. Azt akar-

ta, hogy olvasd el. – Nem akarom. – De igen. Mert miután kijutsz innen, mondani akarsz neki valamit,

amikor találkoztok. – Ruby. – Dühösnek tűnt a hangja. Karja lecsúszott vállamról. Fel-

állt. – Komolyan gondolod, hogy ha még életben van, megengedik, hogy találkozzunk vele? Szerinted megengedik, hogy mi ketten együtt maradjunk? Ezek nem olyanok. Minden lépésünket figyelik; kikkel ta-lálkozunk, mit eszünk. Hidd el, ahhoz is különleges szerencse kell, hogy megtudjuk, életben van-e. Nem hogy azt közöljék velünk, hogy behozták-e kiképzésre.

Liam egyszer, kétszer, háromszor végiggyalogolt a szobán, és úgy éreztem, mintha egy óra is eltelt volna, mire rá tudtam venni magamat, hogy felbontsam Dagi levelét.

A szobában sokáig csend volt. – Mi van benne? – kérdezte Liam végül. Hangjában félelem feszült.

– Mi áll a levélben?

Semmi. A papíron Dagi szüleinek nevén és címén kívül semmi nem látszott. Nem is volt rajta más soha. Egyetlen tintafolt sem.

– Nem értem… – mondtam, kezébe adva a levelet. Nyilván nem stimmel valami. Lehet, hogy elhagyta az eredeti levelet, vagy az igazi levél nála van.

Felnéztem és láttam, hogy Liam sír. Egyik kezével összemarkolta, galacsinná gyűrte a papírt, a másikkal szemét törölgette. Aztán rájöttem, hogy tudom a választ.

Dagi azért nem írt semmit, mert úgy gondolta, nem kell írnia. Azt hitte, mindent, amit el akar mondani, személyesen elmondhat nekik. Hitt abban, hogy haza juthat.

Liam térde mintha megbicsaklott volna, mintha nem tartaná a lába; az ágyra roskadt. Homlokát vállamra hajtotta, átöleltem. Hitt neked, akartam mondani. Végig hitt neked.

Ekkor sokkal idősebbnek éreztem magamat. Nem tizenhat évesnek, nem hatvannak, nem is száznak, hanem legalább ezerévesnek. Idősebb-nek, de nem gyenge testűnek. Olyannak éreztem magamat, mint a Shenandoah-völgyre néző tölgyfák az autópálya mentén: mély gyöke-rek, erős törzs.

Elmegy innen, gondoltam. Haza fog jutni. Sokáig csak öleltem. Emlékezetembe akartam vésni, hogyan göndö-

rödik a haja vége, milyen a heg a szája szélén. Sosem éreztem annyira az idő fullánkját, mint akkor. Miért van az, hogy megállt, nagyon lassan telik, vagy őrült tempóban fogy?

– Az egészben az őrület az, hogy annyi tervem volt – súgta. – Mit fogunk csinálni. Milyen helyekre viszlek el. Nagyon szerettem volna Harryt bemutatni neked. – Az ablak délutáni fényben fürdött. Éreztem, hogy keze végigcsúszik a karomon. – Minden rendben lesz – mondta Liam. – Nem hagyhatjuk, hogy elválasszanak minket egymástól.

– Nem fognak – súgtam. – Arra gondoltam… Tudom, hogy érzel-gősnek hangzik, de… ha ebből az egészből származik valami jó, az csak az, hogy megismertelek. Ha választanom kéne, újra végigcsinálnám… –

Könnyek csípték a szememet. – Mindent végigcsinálnék, ha ez azt je-lenti, hogy találkozhatok veled.

– Komolyan így gondolod? – kérdezte Liam, azzal felült, és ajkát ha-jamhoz nyomta. – Mert… én úgy hiszem, hogy te és én… az, hogy ta-lálkoztunk… elkerülhetetlen volt. Mondjuk, kezdve attól, hogy nem ragadtunk a szörnyű táborokban. Nem… hallgass meg. Elmondom ket-tőnk csodálatos történetét.

Liam köhécselt, aztán egészen felém fordult. – Szóval nyár van, és te Salemben vagy… unalmas, forró júliusban

senyvedsz. Részmunkaidőben fagylaltozóban dolgozol. Természetesen észre sem veszed, hogy a gimis fiúkat, akik délutánonként fagyizni mennek, nem annyira a harmincegy különböző íz érdekli, hanem te. A te figyelmedet leköti az iskola és a tucatnyi szakkör, klub, edzés, mert jó egyetemre akarsz kerülni, és meg akarod váltani a világot. És éppen, amikor azt hiszed, hogy belehalsz, ha még egy érettségi előkészítőt vé-gig kell ülnöd, apád megkérdez, lenne-e kedved meglátogatni a nagy-mamádat Virginia Beachen.

– Igen? – Homlokomat vállára hajtottam. – És te? – Én? – kérdezte egy kóbor hajtincset fülem mögé tűzve. – Én

Wilmingtonban vagyok, senyvedek az unalmas, forró júliusban. Utoljá-ra dolgozom Harry autószervizében, mielőtt elmennék egy egész jó egyetemre, ahol… mondanom sem kell… a szobatársam egy tudálékos-okostojás-aki-mindent-mindenkinél-jobban-tud-de-aranyszívű alak, bizonyos Charles Carrington Meriwether IV… de ő nem része ennek a történetnek. Még nem. – Ujjai csípőmre simultak, éreztem, hogy remeg a keze, bár hangja tiszta volt. – Az egyetemre kerülésemet akarjuk megünnepelni, anyám elhatározza, hogy elmegyünk egy hétre Virginia Beachre. Még csak egy napja vagyunk ott, amikor feltűnik nekem egy sötét hajú lány, akit gyakran látok a városban; folyton könyveket búj, fülhallgatójából zene bömböl. De bármennyire is próbálkozom, nem tudok beszélni vele. Aztán Sors barátunk úgy rendezi, hogy nyaralásunk legutolsó napján meglátom. Te vagy az. Éppen röplabdázok Harryvel, de mintha mindenki más eltűnt volna a színről. Felém sétálsz, hatalmas

napszemüvegben, kis zöld ruhában, és valahogy tudom, hogy illik a szemed színéhez. És valljuk be az igazat: a sportban valóságos isten vagyok, sikerül a röplabdával megdobnom téged. Arcon talál.

– Aúúú! – mondtam könnyeden felnevetve. – Fájdalmasnak tűnik. – Nos, talán kitalálod, hogyan reagálok erre a helyzetre. Felajánlom,

hogy elviszlek a vízimentők elsősegélynyújtó helyére, de te úgy nézel rám, mintha meg akarnál gyilkolni. Végül végtelen bájamnak és ragyo-gó eszemnek hála… és mert olyan szánalmas vagyok, hogy végül meg-szánsz… megengeded, hogy meghívjalak egy fagyira. És elmondod, hogy Salemben egy fagyizóban dolgozol, és ennyire bosszant, hogy csak két év múlva kerülhetsz egyetemre. És valahogy, valahogy sikerül megtudnom az e-mail címedet vagy a profilnevedet, vagy ha nagyon szerencsés vagyok, a telefonszámodat. Aztán beszélünk. Én egyetemre megyek, te vissza Salembe, de sokszor beszélgetünk… mindenféléről… és néha, amikor kifogyunk a mondanivalóból, annak a kedvesen buta szokásunknak áldozunk, hogy nem szólunk, csak hallgatjuk egymás lélegzését, amíg valamelyikünk elalszik…

– …és Dagi ezért csúfol – tettem hozzá. – Ó, kegyetlenül csúfol. És apád utál engem, mert úgy gondolja,

hogy megrontom az ő szép, édes lányát, de azért megengedi, hogy néha meglátogassalak. Akkor elmondod, hogy egy Suzume nevű lányt taní-tasz, aki tőletek pár városnyira lakik…

– …de ő a legkedvesebb lány a világon – sikerül kimondanom. – Igen – jegyezte meg Liam. – Akarsz próbálkozni a történet végé-

vel? Akkorra már képtelen voltam fegyelmezni magamat. Két kezemet

arcomhoz emeltem, ujjaimmal igyekeztem visszatartani könnyeimet. Most kell megtennem, különben sosem fogom megtenni. Nem bújha-

tunk el itt a végtelenségig. Mert talán később nem engedik el. Olyan hamar meggondolhatják magukat, mint először.

Felültem, letöröltem a könnyeimet, összeszorítottam a fogamat. Liam feltámaszkodott, mellettem ült az ágy szélén, aggódón nézett. Egy pillanatra elborzasztott, hogy talán tudja, mit akarok tenni.

Fejét oldalra hajtotta; ajka halvány mosolyra húzódott. Próbáltam visszamosolyogni rá, de belül kezdtem összeroppanni.

– Mi az? Amikor a táborba vittek, mindent elvettek tőlünk. Elszakítottak a ba-

rátainktól, a családunktól, elvették a ruháinkat, elvették a jövőnket. Csak az emlékeinket tarthattuk meg, és most azt is elvenni készülök tőle.

– Csukd be a szemedet! –súgtam. – Befejezem a történetet. Éreztem a gyenge bizsergést tarkómon, megvártam, míg dübörgéssé

erősödik. És amikor megcsókoltam, amikor ajkam még egyszer, utoljá-ra az ajkára tapadt, olyan könnyű volt behatolni a tudatába, ahogy kézen fogni.

Éreztem, hogy összerándul, hogy riadtan mondja a nevemet, de nem engedtem elhúzódni. Kitöröltem magamat az emlékeiből; napról napra, eseményről eseményre, emlékről emlékre haladtam, egészen addig, míg nem maradt tudatában Ruby, aki egy helyhez köti, aki hozzám köti. Furcsa, kibontakozó érzés volt, amilyet nem éreztem még soha, vagy csak nem ismertem fel egészen addig a pillanatig.

Dagi jutott eszembe ekkor, és a másodperc tört része alatt kellett döntenem. Ha életben van – és biztosan életben van, nem fogadok el más eshetőséget ebben –, a Liga be fogja hozni. De ha Liam ezt így tudja, visszajönne, hogy valamiképpen kijuttassa, és akkor az alku, amit kötöttem, teljesen hiábavaló.

Segítek ezen. Tudom, mit kell tennem Dagi ügyében. Segítek neki, hogy kicsússzon a Liga hatóköréből. Nincs semmi ok, amely meggátol-ná, hogy Liam azt higgye, a barátjának sikerült hazajutnia a szüleihez; semmi szükség rá, hogy újabb dolog terelje el a figyelmét arról, hogy hazajusson. Elég egyszerű módosítás volt, gyors javítás egy csúnya em-léken…

Aztán elfogyott a levegőm és az időm. Kinyílt mögöttem az ajtó és elhúzódtam Liamtől. Merev volt, mint egy darab fa, keze a térdén, sze-me szorosan csukva. Cate hol ránézett, hol rám; szemöldökét összevon-ta. Felálltam, odaléptem mellé.

A következő pillanatban Liam élénk kék szeme felnyílt és engem lá-tott. Csak Rubyt nem.

– Mi történt? – kérdezte hol Cate-re, hol rám nézve. Arcát érintette; sebes volt, dagadt.

– Autóbaleseted volt – feleltem. – A Liga behozott. Cate összerezzent mellettem; szemem sarkából láttam, hogy hirtelen

megérti, mi történt. – A Liga… – ismételte Liam. Szeme összeszűkült. – Igen. De ha elég jól érzed magad, elmehetsz – szólt Cate, amikor

magához tért a nagy megrökönyödésből. – A bátyád azt kérte, hogy adjunk neked pénzt buszjegyre.

– Jellemző rá – mordult Liam, a cipőjét keresve. – Miért nem emlék-szem a balesetre?

Nem hiszem, hogy Cate tisztában volt azzal, mennyire látszott a döbbenet az arcán. Keze mozdult, a vállamba akart kapaszkodni – nem tudom, azért-e, mert neki kellett megkapaszkodnia valamiben, vagy mert engem akart megtartani –, de elléptem tőle.

– Fáj még a fejed? – sikerült fojtott hangon kimondanom. Még az ő dzsekije volt rajtam. Képtelen voltam rászánni magamat, hogy leves-sem. – Elég erősen beütötted.

– Egy kicsit – ismerte be. Nem tetszett, ahogy rám nézett… szemöl-dökét erősen gondolkodva összevonta. – A Liga… egyszerűen hagyja, hogy elsétáljak?

Cate bólintott, és egy borítékot dobott oda neki. Liam rögtön vissza-dobta.

– Nem kell a pénzetek. – Az is benne van, hogyan kell kapcsolatba lépni a szüleiddel. – Nem kell. – Mit mondjak Cole-nak? Liam ingatagon, de felállt. – Mondd meg neki, hogy jöjjön haza, és akkor beszélhetünk. – Aztán

felém fordult. – És te? Te tényleg közéjük tartozol? Úgy nézel ki, mint akinek ennél sokkal több esze van.

Szó nélkül elvettem a borítékot Cate-től. Liam kezébe nyomtam, és nekem nem dobta vissza.

– Jobb, ha most indulsz. – Nem mondok köszönetet nektek. Nem kértem a segítségeteket. Cate kikísérte a hallba. – Se most, se később nem kell köszönetet mondanod. Liam elindult lefelé a lépcsőn. – Hé… – kiáltottam utána. Megállt, visszafordult, rám nézett. – Vi-

gyázz magadra! Kék szeme cikázott köztem és Cate között. – Te is, szépségem. Az utcára néző ablakból figyeltem; tekintetemmel követtem ismerős

alakját, ahogy kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Nem volt au-tó, nem figyelte senki, nem volt, aki segítsen neki. Teljesen szabad volt.

És boldognak tűnt. Legalábbis magabiztosnak. Lába vitte hazafelé, ösztönösen tudta, merre. Most semmi nem akadályozza, hogy haza is jusson.

Liam átlépett a ház kapuján, kiért az utcára, elindult a fehér kerítés mentén. Pulóverének csuklyáját felhúzta, jobbra-balra pillantva koco-gott át az úton. Néztem, ahogy minden lépéssel kisebbnek tűnik.

Az egész világ az ellenséged lesz, Herceg, Akinek Ezer Ellensége Van, és ha el tudnak kapni, megölnek. De előbb el kell kapniuk, te ásó, figyelő, rohanó Herceg, aki idejében tud figyelmeztetni a veszélyre.

Légy ravasz és fortélyos, és akkor sohasem pusztul ki a néped. Cate lépett mögém, végigsimított hajamon. – Boldog leszel velünk – mondta. – Vigyázok rád. Behúztam a vékony függönyt, ujjaim szabadon csúsztak a selymes

anyagon. Egy pillanatig csak néztem, arcán a hazugság árulkodó jeleit kerestem. Azon gondolkodtam, vajon tényleg azt hiszi, hogy még ugya-naz a lány vagyok, akit a Thurmond táborból kihozott, aki elsírta magát, amikor végre meglátta a csillagokat.

Mert nem tudta, hogy már két én vagyok; meghasonlottam aközött, amit akartam, és amivé ezután lennem kell. Az egyik én, a legkemé-

nyebb, legdühösebb részem ezekkel a szörnyetegekkel marad, és lassan, fokozatosan az ő képükre alakul. De van egy másik, egy titkos Ruby. Olyan tünékeny, mint a levegő rebbenése, és sokáig küzdött, hogy lé-tezhessen. Ezt a részemet tudtán kívül magával vitte Liam. Ez az énem a hátsó zsebében mindig vele lesz, bátorító szavakat suttog neki, azt mondja, azért született, hogy a fényt, a jót keresse.

És ekkor hónapok óta először hallottam Sam hangját, ahogy fülembe súgja: Ne rettegj! Ne hagyd, hogy lássák, mennyire félsz.

Elfordultam az ablaktól, és többé nem néztem vissza.

Köszönetnyilvánítás Mint a régi szólás tartja: „Jobban megy a munka, ha besegítenek”.

Az én esetemben ez tejes mértékben igaz. Számos barátom támogatott, segített e könyv megírása során. Hálával tartozom:

A családomnak, természetesen, akik egész életemben mellettem áll-tak, szerettek és segítettek. Nap mint nap belőlük merítek ihletet.

Merrilee Heifetznek, nagyszerű ügynökömnek, aki fáradhatatlanul dolgozott ezen a feladaton, és a kezdetektől tevékenyen mellettem állt. Hasonlóképpen köszönet illeti Genevieve Gagne-Hawest, amiért az elején nagyon hasznos visszajelzéseket adott; ezek alakították a történe-tet olyanná, amilyen lett.

Hálával tartozom a Hyperion Kiadó teljes csapatának, különösen szerkesztőmnek, Emily Meehannek. Ő és Laura Schreiber gondozták a történetet; egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy ne gondolnék arra, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen nagyon tehetséges emberekkel dolgozhattam.

Köszönöm a kézirat első olvasóinak, különösen Sarah J. Maasnak a segítségét, aki mindig a megfelelő helyeken sírt és nevetett, valamint Carlin Haucknak, aki képzeletemet tudományos tényekkel korrigálta.

Hálás vagyok a RHCB teljes csapatának szüntelen támogatásukért, érdeklődésükért, megértésükért.

Nincsenek megfelelő szavak annak kifejezésére, milyen hálás va-gyok Anna Jarzabnak, amiért legalább annyira szerette ezt a történetet, mint én. Áldás, hogy ilyen elsőrangú segítőm van, és külön megtisztel-tetés, hogy a barátomnak tudhatom.