A GYÖNYÖRŰSÉG DALAINAK

KEZDETE

ÓEGYIPTOMI SZERELMES VERSEK

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1976

FORDÍTOTTA MOLNÁR IMRE

A NYERSFORDÍTÁSOKATAZ ÓEGYIPTOMI EREDETI SZÖVEGEKBŐL

KÁKOSY LÁSZLÓ KÉSZÍTETTE

TARTALOM

KEZDETE A SZÉPSZAVÚ BESZÉDNEK, AMELYRE SZOBEK-NEHET TEMETŐÍRNOK

IROMÁNYAI KÖZT TALÁLTAKCHESTER BEATTY PAPIRUSZ, 1.

A NAGY GYÖNYÖRŰSÉG MONDÁSAINAK KEZDETECHESTER BEATTY PAPIRUSZ, 1.

Ó, JÖNNÉL BÁRCSAK A NŐVÉRHEZCHESTER BEATTY PAPIRUSZ, 1.

ÉN ISTENEM, ÉN DRÁGA FIVÉREMKAIRÓI OSZTRÁKON (TÖREDÉKES)

E SZAVAKKAL SZÓL A FALOMBTORINÓI PAPIRUSZ (ERŐSEN HIÁNYOS)

ELMENNÉL TŐLEM?HARRIS PAPIRUSZ, 500.

SZÍVBŐL SZERETETT NŐVÉREDÍGY KEZDI KELLEMES ÉS GYÖNYÖRŰSÉGES

DALÁT, AMIKOR HAZATÉR A MEZŐRŐL:HARRIS PAPIRUSZ, 500.

A GYÖNYÖRŰSÉG DALAINAK KEZDETEHARRIS PAPIRUSZ, 500.

KIS PECSÉTGYŰRŰJE CSILLAN AZ UJJÁNOSZTRÁKON AZ ASHMOLEAN MÚZEUMBAN

HIMNUSZ ATON NAPISTEN TISZTELETÉREAY AMARNAI SÍRJÁBÓL

RÉ DICSÉRETEHALOTTAK KÖNYVE, BEVEZETŐ RÉSZ NAHT PAPIRUSZA

UTÓSZÓ (KÁKOSY LÁSZLÓ)JEGYZETEK (KÁKOSY LÁSZLÓ)

IRODALOM

KEZDETE A SZÉPSZAVÚ BESZÉDNEK, AMELYRE SZOBEK-NEHET TEMETŐHÍRNÖK ÍROMÁNYAI KÖZT TALÁLTAK

CHESTER BEATTY PAPIRUSZ 1.

1Ha e verseket itt a nővér házába viszed,

házába szellőként belopózol,más arcot ölt, meglátod, az utca:

úrasszonyától rendbe szedődik a táj.Vedd körül őt nótával, tánccal, jófajta itallal,

így bírd le szeszélyét,amely úgyis megszelídül a sötétben.

Azt mondja neked majd: „Végy a karodba."ÉS ugyanígy kérlel virradatkor.

2Ha e verseket itt a nővér házába viszed,

s titokban szöksz közelébe,megteheted mindazt, ami vágyad

az ünnep-járta helyen.Szél fújja keresztül a csarnokokat,

szél fú alá az egekbőlsemmi se rezdül a házban.

Megérzed ott a nővér illatát,mely gyönyörű részegségbe borítja

mindenki szívét.Aranyos pedig őt akkor neked adja,

hogy teljessé tegye életedet.

3Nővérem nagyon ért a pányva-vetéshez,

mégsem adózik a csorda után.Pányvát kerekít rám hajfonatával.

Szemével megragad engem.Nyaklánccal gúzsba köt engem.Gyűrűjével megbélyegez engem.

4Mit siránkozik egyre szíved:

„Csak érte áhítozom, megölelni szeretném!"Ahogyan időtelen Amon,

úgy jövök én hozzád, karomon lobog ingem.

5Fivérem lent áll a folyónál,

a víz tükörén van a lába.Ünnepre rakja az oltárt,

jó helye legyen az ünnepi sörnek.Mellemet éri az oltár,

nem széles, de magas.

6Mit művelt vélem a nővér,

nem hallgathatom el.Hagyta, hogy álljak a kertkapujában,

ő beszaladt.Nem mondta: „Kerülj be, te kedves!"

Néma, süket volt virradatig.

7Elmentem az éjjel a háza elébe.

Bekopogtam – az ajtót nem tárta ki nékem.Ó, ajtónállók tündökletes éje!

Kinyitlak végre ma, zár!– Szomorú sorsom te vagy, ajtó,ártó szellemem is te vagy, ajtó.Neked áldozzák fel a barmunk,

vele hódolnak előtted.

8Tulkokat áldoznak a zárnak,

hízlalt libát a retesznek,az ajtófélfa kegyének ünőt,zsírt a tolózár tiszteletére.Állataink legjobb falatától

gyarapodjon az ács pereputtya:zizegő nádból készítse a zárat,

szalmából a gyönge reteszt,jöhessen a fivér bármely időben,

tárva találja a házat,vászonnal vetve találja az ágyat,

és benne lobogva a lányt,ki e szókkal járul elébem:

"Hajlékod e ház, ó város urának büszke fia!"

A NAGY GYÖNYÖRŰSÉG MONDÁSAINAK KEZDETE

CHESTER BEATTY PAPIRUSZ, 1.

1Nővérem párját föl nem lelni sehol,

mindenkinél gyönyörűbb.Orcája tüzes újesztendei csillag,

ha gazdag évet ígérve följön az égre.Ékes erényű, bőre vakító,tekintete szép a szemének;

méz pereg ajkáról, ha beszél,hiábavaló szava nincsen.

Nyaka hosszú, a keble világít,valódi lazúrkő sűrű haja,

versenyre kel ékes arannyal a karja,lótusznak kelyhe öt ujja;

csípője nehéz, karcsú derekáért,sima combjáért vetekednek.

Ölelése megejti szívem.Minden férfi-nyak őfele fordul,

őt látni törekszik.Minden ölelése teljes öröm;

akit ő megölel, az az ifjak elseje lészen.Amikor házából elindul,

járása az Egyetlené, az Övé.

2Fivérem hangja fölzaklatja szívem,

miatta emészt a betegség.Szomszédos házunkkal a házuk,mégse tudok hozzá folyamodni.

Gonddal ügyel rám édesanyám, és rája is éppúgy...Ha reá gondol a szívem, gyullad ki haragra,

mégis betelít az iránta való szerelem.Megháborodott ő, s háborodott vagyok én is.

Nem sejti, ölelni szeretném,vágyam, hogy küldjön anyámnak elébe.

Fivérem, ó, bárcsak neked adnaAranyos, az asszonyok éke!

Jöjj, hogy délceg termetedet habzsolja szemem,hogy vigadozzon apám meg anyám,

hogy öröm harsogjon az emberek ajkán,neked ujjongjon mindenki, fivérem!

3Szívem még szépségén tűnődik,

mintha csak ott ülnék mellette, lakában.Ekkor Mehi tart az úton szembe, fogattal,

testvéreitől koszorúzva.

Nem tudom, meneküljek-e tőle,haladjak-e át nyugodtan előtte.

Nézném bár útnak a fürge folyót,mégse lel útra a lábam.

– Ó, de tudatlan vagy, te szívem!Minek is lennél Mehivel szemben magabiztos?

Hogyha előtte elhaladok,egyetlen léptem elárul.

„íme, tiéd vagyok én!" – így szólítom meg azonnal.Ő meg elüvölti nevem,

s házanépének kezére ad engem,mely körülötte zsibong.

4Sebesebben dobban a szívem,

ha szerelmem jut eszembe.Nem hagyja, hogy úgy sétáljak az úton,

mint bármelyik ember:keblemből szinte kiugrik.

Nem hagyja, hogy magamat csinosítsam,nem foghatok legyezőt se kezembe,

nem tehetek csöpp festéket se szememre,nem tehetek testemre kenőcsöt.

„Ne állj meg: elérsz!" -ezt súgja nekem, valahányszor rajta tűnődöm.

Szívem, ó, ne tegyél butaságot,ilyen ostobaságot mért cselekednél?

Ülj le nyugodtan, meglásd, eljön a fivér.Sokaknak irigy szeme néz.

Ne hagyd, hogy az emberek ezt mondják súgva mögöttem:„No nézd, ez a lány szerelembe esett."

Légy te, szívem, valahányszor rajta tűnődöl,sziklaszilárd, ne dobogj hevesebben.

5Dicsérem Aranylót, zengem az ő diadalmát,

dicsérem úrasszonyát az egeknek;Hathort dicsőítem én,

úrnőmet magasztalom én.Esedeztem hozzá, s meghallgatta imámat.

Úrnőmet azért elküldte körömbe,magától jött, hogy szemtől szembe lásson.

Hej, csoda nagy dolog ez!Örvendezem, ujjongok, hatalmas vagyok én,

ha meghallom a szót: „íme, ő az!"íme, ő jön: meghajolnak előtte az ifjak,

akkora szívükben az iránta való szerelem.Lám esedeztem isten-anyámhoz,

s ő kegyesen nekem adta a nővért.Három napon át könyörögtem égi nevéhez.

Öt napja hagyott el a kedves.

6Elmentem a háza előtt,

kitárva állt az ajtaja, láttam.Anyja mellett ott álldogált a fivérem,

testvérei mind körülötte.Aki csak arra járt, szerelembe esett.

Pompás legény, párját se találni,fivérem tiszta jellemű ifjú.

Rám pillantott, amikor épp elmentem előtte,engem pedig úgy átjárt az öröm:ujjongó, repeső szívvel örültem,

hogy észrevett a fivérem!Ó, ha szívembe látna az anyja,ó, ha megértene még idejében!

Ó, Aranyos, indítsd neki erre szívét,hogy végre fivérem karjába mehessek,

hogy csókba borítsam őt a családja előtt.Nem sírnék az emberek szája miatt,

örömöm volna, ha mindenfele tudnák,hogy azt híreszteled: ismersz.

Istennőmnek áldozatot mutatok be– jaj-jaj, a szívem kiszakad! –,

hogy a fivérem meglásson végre egy éjen,mely gyönyörűségben telik el.

7Hét napja is elmúlt, hogy utolszor láttam a nővért

Rám tört a betegség.Testem is elnehezült,

nem viselek gondot magamra sem én már.Hiába tudós orvosok látogatása,

nem enyhül meg a szívem gyógyszereiktől.A varázsló főpapok sem sokat érnek;

hogyan is tudnák ők, mi az én nyavalyám!Csak hallanám: „íme, ő jön!" – talpra ugornék.

Az ő neve mindjárt orvosol engem.Küldönceinek érkezte, távolodása,

ez az én szívem patikája.Több nékem a nővér valahány gyógyhírű szereknél,több nekem ő, mint orvosi munkák hosszú tekercse.

Lépteinek neszezése az én amulettem,látása erőssé épít azonnal.

Rámnyitja szemét: megújul a testem,ajkáról egyetlen szó megerősít,

ölelése a bajt tovaűzi.–S elment tova tőlem, egy hete immár!

Ó, JÖNNÉL BÁRCSAK A NŐVÉRHEZ

CHESTER BEATTY PAPIRUSZ 1

1Ó, jönnél bárcsak a nővérhez, igyekezve,

mint a királyi követ;ura elszoruló szívvel már várja jövését,

szíve szomjúhozza a hírt.Ahány istálló, szerszámját mind neki őrzi,

lovak állnak készenlétben elő, minden pihenőben,felszerszámozva várják a sebes szekerek.

Nincsen az úton perc pihenése;végül elér a nővér házának kapujához

szíve örömre derül.

2Ó, jönnél bár hozzám, mint a király paripája,

minden paripák közül kiszemelt, legjobb paripája,minden istállók legderekabbja!

kivételezett ő mindig az abrakolásnál,karcsú lábait ismeri jól az ura.

Amikor meghallja, hogy útra pattog az ostor,nem tűri tovább a vesztegelést.Nincs az a nagyszerű harcos,

aki őt megelőzze.Megsejti a nővér asszonyi szíve:nem lehet ő már messze nagyon.

3Ó, jönnél bárcsak a nővérhez,

riadva-szökellve, mint a gazella,sivatagban hogyha megűzik.

Lába repül, bár lankad a teste,remegés fut a tagjain át.

Mögötte lihegnek már a vadászok,körötte csaholnak már az ebek.A por puha leple takarja előlük,

míg sima ösvényként szeli át a folyót.Érd el az én védelmet-adó kicsi házam,míg négyszer csókolni karodat van idő.

Csak azért vagy, hogy szeressél szüntelenül,Aranyosnak szabja reád ezt égi parancsa,

ó, drága barátom.

ÉN ISTENEM?, ÉN DRÁGA FIVÉREM

KAIRÓI OSZTRAKON (TÖREDÉKES)

1Én istenem, én drága fivérem...

Kívánatos dolog heverészni a vízben...Megteszem óhajodat: megfürdöm előtted.

Szépségem, ímé, kitárul előtted,becses fejedelmi lepelben,

szagos kenetekkel illatosítva.Leszállok a vízbe, ha veled leszek ottan,kijövök bíborszínű hallal tenyeremben;

gyönyörűn csillog tenyeremben...Gyere, fivérem, gyere, nézd csak!

2Túlnan a nővér drága szerelme,

köztünk a folyó, krokodilus őrzi a partot.Leszállók a vízbe; ha kell, megvívok az árral,

nem ijeszti szívem az örvény.Lábamnak a hullám selyem-sima ösvény:

segít a szerelme, úgy megerősít,mintha a vízi varázs-szavakat adná menedékül.

Látom a nővért jönni felém,karom kitárom, hogy megöleljem.

Gödrében olyan eleven ma szívem...és így leszen ez örökkön-örökre,ha felém jön az én kicsi úrnőm.

3Mikor átölelem,

mikor átölel engem,akárha Puntban lennénk, éppolyan érzés,akárha illattal kennének, éppolyan érzés.

4Amikor megcsókolom őt,amikor felnyílik az ajka,

részegen ujjongoksör nélkül is én.

5Vesd meg hát végre fehér nyoszolyáját,

hé, szolga, te ott!Azt mondom neked én:

tégy lehelet-puha vásznat a teste körébe,még a királyi gyolcs sem elég puha néki;

öltözetében köznapi kelme ne légyen.Jószagú könnyű huzattal ékítsd fel az ágyát.

6Ó, bár szerecsen szolgaleánya lehetnék,

lefeküdnék lába elébe.Láthatnám legalább

mezítlen testének simaságát.

7Ó, bár a mosónője lehetnékegyetlen hónapra csupán!

Örömmel megtisztítanám a ruhájátminden olajtól...

8Ó, bár a pecsétgyűrűje volnék,

mely csillog az ujján!Tudom, akkor gondosan óvna,

mint becses ékszert, mely örömökbenfürdeti éltét.

E SZAVAKKAL SZÓL A FALOMB

TORINÓI PAPIRUSZ (ERŐSEN HIÁNYOS)

1E szavakkal szól a falomb:

Mint az ő fogsora, magvaim oly ragyogók,gyümölcsöm, akárcsak a melle.

Én az egész kert legsudarabb fája vagyok.Zöldellve talál rám mindenik évszak,

a nővér, s a fivér is...Mámorosak mindketten a bortól, az édes italtól,

testükből drága kenet s olaj illata árad.Minden fű, fa, virág elpusztul körülöttem,

csak magam állok a réten szüntelenül;tizenkét hónapot élek egy évben.

Ha egy virágot elhullat a lombom,új bimbó pattan ki belőlem.

Én vagyok, én, minden kertekben az első,mégsem tekintenek annak.

De ha így bánnak velem eztán is, ahogy eddig,én se fogok hallgatni felőlük,

én se fogom elrejteni őket.Akkor kiderül a hamisság,

akkor a szende leányt pirulásra tanítják,akkor az ifjú se lengeti vígan a botját,

melyet a lótusz övez koszorúval,melyet a lótusz bimbaja ékít...

Jóféle sörökkel felszökteti kedved,hogy gyönyörök közt töltsd a napot

a nádkalyibában, amely börtönként zár be magába.Lám csak, a fának lesz igaza.

Menjünk, nosza, hímes szóval elébe,rendezze meg ő a nászi napot...

Ö rejti a titkunk.

2Kis fügefánknak mozdul az ajka,

így kezdi lombja a szót:Úrnőnknek tenni parancsát – szép kötelesség!

Hol lelni a mását, merre a párját?Rabszolgaleányaiból ha kifogyna,

szolgálnám bizony őt,én, kit Szíriából hurcoltak elébe

a füzes szerető zsákmánya gyanánt.Otthonul adta nekem kicsi kertjét,

de nem áldoz bort soha értemnapján az ivásnak.

Nem itat meg a tömlők tiszta vizével...Lelkemre, eszedbe jut ez még egyszer, imádó!

3A kis szikomorfa,

melyet maga plántált földbe kezével,lomb-ajkát nyitja beszédre.

Ágainak suhogásapergése a jóízű méznek.

Ö maga szép: sűrű lombja,zölden aranylik...

Megrakva gyümölccsel, maggal: a jáspisrőt veresénél is veresebbel.

Egy-egy smaragdkő minden levele,kérge, akár kecses ősi cserép,

ágai fénymázként villannak a fényben...Magához vonzza, ki nincsen alatta,

árnyéka lehűti a hév levegőt.– Levelet hullajt a leányka kezébe,

a kertész-lány tenyerébe,szeretőjéhez noszogatja sietve:

„Jöjj, múlasd az időt a barátok környezetében!Ünnepet ül ma a rét.

Alattam könnyű lugas, puha sátor.Kertészeim is vigadozva örülnek,

mint a legény a leánynak.Küldjék el az én szolgáim elédbe,

megrakva étellel-itallal.Keszeg az ember már, ha elédbe siet,

bárha italt nem is ízlelt.Itt vannak a szolgáim étellel-itallal,

mindenféle sörökkel,százfajta kenyérrel,

tenger tegnapi és mai tarka virággal,sok ritka gyümölccsel

jöjj, e napot töltsd el gyönyörökben,a holnapot is, a holnaputánt és még azutánt is!

Lelj enyhületet hűvösömben."A fivér jobbján ül a lányka,

megmámorosodva,amint a szavára figyelmez.

A részegségtől tótágast áll az ivóház,fivérétől ő el nem tántorul.

Alattam lépdel a nővérsétája során.

Én pedig itt hűségesen őrzöm a titkot,arról, amit láttam, nem fecsegek sohasem.

ELMENTÉL TŐLEM?

HARRIS PAPIRUSZ 500

1Elmennél tőlem egy jó vacsoráért?

Hát ennyire fontos a bendőd?Elmennél tőlem egy tarka ruháért?Én vagyok minden vásznak ura!

Elmennél gyomrod éhsége miatt?Elmennél torkod szomjúsága miatt?

– Vedd inkább csordultig tele keblem,ami benne van, ím, neked árad...

2Testemben immár úgy felolvadt a szerelmed,

mint langyos vízben a só;gyümölcs a szerelmed, mézgába keverve,

kelesztő, sűrű kovász.Sietve siess hát nővéred elébe,mint csatamén a harci mezőre...

Az ég rendelte szerelmem.

3Lótuszbimbók kertje az ajka,

érett gyümölcsként fénylik a melle,karja, akár a kapocs,

homloka csapda, faragva nehéz meru-fából.Én meg ostoba vadréce vagyok:

meglátom a béklyót hajrengetegében,mégis csapdába esem.

4Nyúlszívű nem leszek én

az irántad-ölő szerelemben,ó, farkaskölyköm!...

El semmi se tántorít attól– verjenek érte akár –,

hogy ott kuksoljak, várva reád, a mocsárban;akkor se, ha szír földekre zavarnakhusángokkal, keményfa-botokkal;

akkor se, ha fütykössel vernek Nubiáig,akkor se, ha dombra doronggal,

furkóval a földreintelmeiket nem hallgatom én meg,

nem tagadom meg a vágyam!

5Észak fele úszom a bárkán,

nádkötegek karomon,

Memphiszbe megyek Ptahhoz könyörögni,az Igazság Fényes Urához :

„Add kényemre-kegyemre ma éjjel a nővért!"Bor végig a hosszú folyó,

nádja az isteni Ptah,lótusza Szahmet...kelyhe Nofertum...

Szépségétől a föld csupa fény lesz,Memphisz pedig telve gyümölccsel,melyet Széparcúm elébe helyeznek.

6Betegséget színlelve

lefekszem bent a szobában.A szomszédok majd bekopognak,

hogy lássák, mi bajom van.Ott lesz közöttük a nővér;

megszégyenít ő majd bármilyen orvost,ő ismeri csak bajomat.

7Nővérem ékes háza olyan,

hogy ajtaja rakva épp közepébe.Most két szárnyra kitárva az ajtó:

eltörött a retesz,neheztel a nővér,

ó bárcsak ajtónállója lehetnék,hogy rám haragudna,

úgy hallgatnám indulatos szavait,mint kicsi gyermek, félve haragját.

8Észak felé tartok a királyi csatornán

(üdv neki, élet egészség),majd a Napistenébe hajózom;

vágyam, hogy mihamar oda érjek,ahol állnak a sátrak

a Mertiu csatorna torkolatánál.Szüntelenül Rénél a szívem,

útra kelek sietősen,nem hallgatok senki szavára,

hogy lássam, amint megjő a fivérem...Veled álltam a Mertiu-csatorna torkolatánál,

Héliopoliszba ragadtad a szívem...Azóta szemem csak a kertre tekinget,

perzeafa-ágakkal rakva karom,illatszerektől nehéz a hajam;

olyan vagyok én, akár két ország úrasszonya volnék.

SZÍVBŐL SZERETETT NŐVÉRED ÍGY KEZDI KELLEMES ÉS GYÖNYÖRŰSÉGES DALÁT, AMIKOR HAZATÉR A MEZŐRŐL:

HARRIS PAPIRUSZ 500

1Fivérem, gyönyörűm, de szeretlek!

Teljesítem minden szavadat.Halld, velem ez történt: kimentem a rétre

madarat fogni; csalétkems hajítófám készen állt a kezemben.

Puntnak ezerféle színes madaraEgyiptomra leszállott,

mirrhával megillatosítva.Amint lesuhant a legelső,

megfogta csalétkem.Illatát Puntból hozta magával,

karmaiból hűs balzsamok illata áradt.Azt kérem én ma tetőled:

oldjuk le madárkám lábáról a béklyót.Egyedül leszek ott veled én,

hallhatod szívderítő csipogásátmirrhával megkent madaramnak.Jó volna, ha ott volnál a mezőn,

amikor kiterítem a csapdát.Ó, a mezőre kimenni – nincs is szebb dolog annál,

annak, akit szeretnek igaz szerelemmel.

2Riadva kiáltoz a vadliba hangja,

rabul ejtette a csapda.Engem szerelem tart édes köteléken,

nem szabadulhatok el.Hálómat leszedem hát.

Mit mondjak otthon anyámnak,akit esténként madaraktól görnyedve köszöntök?

Ma este nem én raktam ki a csapdát -engem csalt csapdába szerelmed.

3Verdes a vadliba szárnya; körözve telepszik a vízre,

Mennyi madár köröz ott a magasban!Nekem csak egy ma a gondom:örvendjek a szép szerelemnek.

Egyedül vagyok itt,szívemnek azért a szíveddel egy a verése,

szépséges orcád nincs messzire tőlem.

4Útra kelek...

Ha a kedves jut eszembe,eláll a szívem dobogása;

számban a mézédes sütemény issósízűre válik,

a sedeh ital, amely édes volt ajakamnak,madárepévé keserül.

Nem élesztheti fel többé szívemetcsupán a te illatos orrod.

Megleltelek egyszer – adjon nekem Amonörökkön-örökre.

5Ó, gyönyörűm, nekem egy csak a vágyam,

hogy e ház teneked-szolgáló úrnője lehessek,hogy megpihenjen végre karod karomon,

téged szolgáljon szívemben a hű szerelem.Ha szólítlak, akár testemben verne szíved,

vágyával a hű szeretőknek.Fivérem, ha egy éjjel nem velem alszol,olyan vagyok én, mint aki sírba zuhant.

Te vagy üdvösségem, az életem is te vagy immárha te jól vagy, az édes öröm, vad ujjongás

szívemnek, amely teutánad hajt szakadatlan.

6Fölhangzik a fecske-csicsergés:

„Meghajnalodott a világ! Hova készülsz?"„Ó, ne, madár, ne gyötörd a szívem!"

Fivéremet ágyban fekve találtam,úgy kivirult a szívem.

Ha csak ennyit mond ma nekem:„Nem hagylak el, édes,kezedbe letéve kezem;

együtt kószálunk a titkos drága zugokban"elsővé tesz a lányok közt e szavakkal,

kínjától szabadítja szívem.

7Arcom a külső kapufél fele fordul,

várom a fivért, jön-e hozzám.Szemem szakadatlan az út fele kémlel,

szakadatlan tárva fülem;várom Pamehát szakadatlan.

Egyetlen dolog fontos számomra a földön:fivérem iránti szerelmem.

Bizony nem marad hallgatagonelőtte szívem.

Ő pedig egy szolgáját küldi elébem,gyorslábút a hírben, a válaszadásban,

tőle tudom meg a hírt: megcsalt a kegyetlen!

„Szólj hát, szolga, talán csinosabbra talált?"Az csak hunyorít hamisan.

– Jaj, hát ki akarja magához téríteni tőlem?

8Emléked jár a szívemben.

Csak fele fűzve fonatba hajamnak,úgy sietek teutánad,

hogy megleljelek újra.Nem bíbelődöm most a hajammal.

Ám ha te úgy akarod, hajamat feltornyozom újra,hogy kedvedre lehessek minden időben.

A GYÖNYÖRŰSÉG DALAINAK KEZDETE

HARRIS PAPIRUSZ 500

1MEHMEH VIRÁGOK

Meghallgattam a szívem.Úgy bánok véled ezentúl,

ahogy ő diktálja, midőn ölelésbe fonódunk.Ragyogó festéke szememnek a vágy,

ha reád röpítem tekintetemet.Szemem világossága te vagy;

csak azért törekszem közeledbe,hogy érezzem lobogásod,

ó, én szívemnek mindenható ura, te!Gyönyör-áldotta idő ez;

ó, bár az öröklétvolna ez óra tanyája!

Amióta karodban aludtam,megkönnyebbült a szívem.

Sem gyász feketéje,sem öröm ragyogása

nem távolíthat el soha tőlem.

2SZAAMU VIRÁGOK

Hatalmassá válik az ember előttük.Én vagyok nővéreid közt a legigézetesebb.

íme, olyan vagyok én, mint egy gyönyörű kert,melyet bevetettem tarka virággal,megannyi jóillatú drága füvekkel.

Kecsesen szeli át a csatorna:kezed ásta ki medrét.

Ha az északi szél borzolja szelíd hűvösével,meghitt sétákra oly édes e táj.

Kezed kezemen.Örömöktől boldog a testem,

sétáink bűvöletétől.Hangod hallása nekem mézízű bor,

csak azért élek, mert hallom a hangod.Ha csak egy percre megpillant a szemem,

boldogítóbb nekem az, mint az evés, az ivás.

3TAITI VIRÁGOK

Lefejtem koszorúidat,ha ittasan jössz hozzám, gyönyörűm.

Te szédülve az ágyra heversz,én lábadat cirógatom...

KIS PECSÉTGYŰRŰJE CSILLAN AZ UJJÁN

OSZTRAKON AZ ASHMOLEAN MÚZEUMBAN

Kis pecsétgyűrűje csillan az ujján,lótuszvirága leng a kezében.

Megcsókolom őt mindenki előtt,ország-világ hadd tudja szerelmem.Bizony ő az, aki elorozta szívem,

ki ha rám pillant, nyugalom száll le reám.

HIMNUSZ ATON NAPISTEN TISZTELETÉRE

AY AMARNAI SÍRJÁBÓL

Tündökletesen ragyogsz fel az ég horizontján,eleven, tiszta korong!

Amikor megkezded az életedet,feltűnve az ég keleti széle felől,

gyönyörűséged betölti mindenhol a földet.Szép vagy te, hatalmas vagy, ragyogó vagy,minden földek fölött fenn állsz a magasban.

Sugarad országok hosszú sorát foglalja magába,s mindazt a határt, ami tőled kapta a létet,

mert te magad vagy Ré,te elérsz a világ pereméig,

s azt leigázod egyetlen drága fiadnak.

S bárha te távol vagy,sugarad itt lobban a földön.

Ott vagy az arcokon is,bár lebegésed senki se látja.

Hogyha lehullasz az ég nyugati horizontján,éjbe sötétül a föld, a halál bús állapotába.

Kamaráiban alszik az ember,betakarva fejét,

s az egyik szemről nem tud a másik,kirabolhatják vagyonából,

lapuljon bárha fejének alatta,nem veszi észre.

Barlangüregét odahagyja a gyilkos oroszlán,mindenhol mar a féreg.

Egy, ami fénylik: az éji sötét,hallgat a föld szakadatlan,

mert a teremtőnyugszik az éj horizontja alatt.

Világos lesz a világ,amikor fölkelsz az egek horizontján,

s izzol egész napon át, tűz-fényű korong.

Tovaűzöd az éjt, sugarad mindenfele árad.A két föld ünnepet ül,

ami él, eleven lesz újra, feléled;te költöd fel az embert.

Megfürdeti testét,felölti ruháját,

s a te felragyogásodat üdvözli a karja.Az egész ország munkálja a dolgát,

abraktól megelégül az állat,zöldellnek a fák, a palánták,

fészkeiken szökdösnek a kismadarak,a te lelkedet dicsőíti szárnyuk.

Mindenik állat szökdécsel a lábán,minden, mi röpül, mi leszáll,

mind-mind eleven, mert rájuk ömöl sugarad.A hajók a folyón úszhatnak lefelé

vagy szemben az árral,mindenhova elvisz az út,

ha fölragyog orcád.Kipattan eléd a folyóból a hal,

fényed a tenger mélyeit is tisztán beragyogja.

Te vagy az, ki a férfiú-nedvetmeghízlalod asszonyi testben,

ki az emberi magzatokat alakítod,táplálod a kisfiút az anyaméhben,

s megcsendesíted zokogását.Dajka vagy immár az asszonyi méhben,te adsz levegőt mindennek s életet is te

minden születettnek.Kibuggyan a magzat a méhből,

megszületik s beszívja a jó levegőt:légzésre te tárod a száját.

Szükségleteit te szabod meg.

Tojásban a csirke csipog,te látod el ott levegővel,

te élteted ott is.Te duzzasztod egészre, tanítod,

hogy feltörje tojását,s a tojás héját odahagyja,s erejétől telve, csipogjon,

lépkedjen a lábán,burkától megszabadultan.

Alakzataid: csupa változatosság,s megannyi titok!

Párja-nincs, egyetlenegy isten!Kedvedre megalkottad a földet,

egyes-egyedül te,a nyájat, a barmot, az embereket,

mindent, ami él csak a földön,ami lábon jár, ami szárnyával fölszáll a magasba,

a távoli földeket is,Szíriát, Kust, s az egyiptomi földet.

Te rendelsz minden embert a helyére,szükségletüket te szabod meg.

Tápláléka vagyon minden elevennek,

s kiszabott az élete-útja.Más-más a beszédben a nyelvük,

ugyanígy más-más az alakjuk,bőrük színe is más.

Az idegent mássá te avattad.Te teremtetted meg a Nílust

az alvilág üregében, szavadra buzog fel a földből,hogy életet adjon a népnek:

olyat, aminőre magadnak alkottad a népet.Te vagy mindnyájuknak ura,

aki értük fáradozott.

Ó, országoknak ura,ki javukra kelsz föl az égen,

méltóságteljes, nappali fényű korong!Te éltetsz távoli földeket is,te küldted az égből a Nílust,hogy alápatakozzon a földre,

hogy hullámát a hegyek közt hányja magasra,akárcsak a tenger,

s öntözze a falvak földjeit és legelőit.

A te terveid oly ragyogók,örökéletnek fejedelme!

Az égbeli Nílustidegen földek örömére te adtad,s minden föld lábasjószágainak.

Egyiptomba az alvilágból jön a Nílus.

A te sugaraid dajkálják mindenhol a földet,a mező számodra terem, neked él,

életre te hívtad az évszakokat,hogy mindennek, ami lett,

élete védve legyen.A telet hűs enyhületükre,

s a nyarat, hogy téged ízleljen az ajkuk.

Megalkottad a messzi eget,hogy benne ragyogjál,

hogy mindazt láthassa szemed,aminek te adtad a létet,

egyes-egyedül te,kúszva zenitre törő

eleven-fényű korong,te tündöklő, ragyogó,

távoli s oly közeli.Millió alakot hoztál életre magadból,

szántóföldeket, városokat, falukat,folyókat és utakat.

Téged szemtől szembe lát a tekintet,

mert a világ felett te vagy a nappali-fényű korong.

A szívem mélyében lakozol te,énrajtam kívül más nem is ismer,

Csak Noferheperu Ré Uaen Ré, a fiad.Értelmet néki te adtál

hatalmad, okos tanácsaid által.Karodban született meg a föld,ahogy megalkottad te magad.

Amikor felkelsz:eleven,

ha te elnyugszol:belehal.

Te magad vagy az élet-idő,s a halandók általad élnek.

A szemek ragyogók, ha te fénylesz,s ha lehullsz nyugaton, megtorpan a munka. . .

Azóta lakoznak lábakban a mozdulatok,mióta te adtál földet alájuk,

s felajánlottad a fiadnak,a testedből születettnek,

Felső és Alsó Egyiptom urának,az Igazságból fakadónak,

Noferheperu Ré Uaen Rének, két ország urának,a Nap szülöttjének, az Igazságból fakadónak,

Ehnatonnak, a diadémok urának,kinek élete hosszú legyen;s a királyi szép feleségnek,

két ország úrnőjének, az Ő jegyesének,Nofernofruaton Nofretetének,

aki éljen és legyen ifjúörökkön örökké!

RÉ DICSÉRETE

HALOTTAK KÖNYVE? BEVEZETŐ RÉSZ

NATH PAPIRUSZA

üdvözlégy, te nagyszerű, pompás,Atum, Harahti.

Amikor feltűnsz az ég horizontján,minden embernek dicséretedre nyílik a szája.

Te ifjú korong, gyönyörű vagyllalhornak, anyádnak karjai közt.

Amikor mindent beragyogsz,vidámmá válnak a szívek örökre.

Kijön a két szentély hódolva tehozzád,dicsérik a jöttöd,

amikor felfénylesz az ég horizontján,hogy a két földet malachit-kővel beragyogjad.

Ré vagy te, az égbolt Hórusza vagy te,az isteni ifjú;

örökélet a jussod,mert a magad nemzője te vagy,

királya e földnek,az alvilág fejedelme,

temetőkertek elöljárója te vagy.Kibukkantál a vizekből,

kivontad az ős-vízből magadat,dajkáltad magadat,

pompássá tetted tennen születésed.Eleven isten, szeretetnek ura,

eleven minden, ha te sütsz, ha ragyogsz,mint istenek égi királya.

Karjával köszönti Nut a te arcod,az igazság-istennő karol által minden időben.

Kiséreted ujjong, amikor közeledsz,homlokukkal a földre borulnak előtted.

Te vagy az égnek ura,a földnek ura,

az igazságnak fejedelme,az örökkévalóságnak ura,az öröklétnek fejedelme,

valamennyi isten parancsolója, ura,te élő isten, ki a mindenségnek adtad a létet,

ki megalkottad az eget, s belehelyezted magadat.Örömre gyúl az isteni kilencség, hogyha te felkelsz,

örömében fürdik a föld,ha fényed látja ragyogni,ujjongva sereglik a nép,

hogy a szépséged szemlélje naponta,mikor áthajózol az égen.

Jól művelsz Nuttal, az édesanyáddal,ha bejárod a menny kék boltozatát,

s vidám a szíved.A Deszdesz-tó hullámain ott ül a béke,

a lázadó kígyó leteperve,a karjai gúzsba kötözve,

csigolyáit szétszabdalta a kés.Ré, suhogó jó szélben iramlik,

támadóját az este hajójaösszetiporta.

Tégedet Észak s Dél visz előre,Nyugat és Kelet hódolnak előtted,

öröktől fogva való, magadból eredő.Téged dicsőít Nephthüsz és téged Ízisz,

segítik a bárkában felragyogásod,hátulról védelmez a karjuk.Keletnek lelkei hű követőid,

Nyugatnak lelkei látásodnak örülnek,az összes istenek téged uralnak,

szentélyedben az osztályrészed öröm.A lázadó már lángokba merült,

s vidám örökkön a szíved,amikor Nut átad az Ős-víznek, édesatyádnak.

UTÓSZÓ

A kairói múzeum legtöbb látogatójának szemébe tűnik az óbirodalmi részlegben egy érdekes szoborcsoport, mely egy több mint négyezer éve élt családot mutat be a mai kor emberének. A kőpadon „törökülésben" elhelyezkedő férjet gyengéden karolja át mellette ülő, szelíd mosolyú felesége, s előttük állnak kis kövér testtel ábrázolt gyermekeik, egy fiú és egy kislány, akik az egyiptomiak által annyira kedvelt és oly sokszor megjelenített mozdulattal emelik szájukhoz mutató ujjúkat. A darab művészi értéke még világosabbá válik, ha észrevesszük a művész által tapintatosan leplezett tényt, hogy a férj törpe. A szobor szemléletesen mutatja, milyen nagyra értékelték az V. és VI. dinasztia fordulóján (i. e. 2400 körül) élő egyiptomiak a harmonikus családi életet, ahol a hitves nem kisemmizett rabszolga vagy a külvilágtól elzárt fogoly, hanem megbecsült, egyenrangú élettársa a házban férjének, Egyébként akármelyik korszakát nézzük is a háromezer évet felölelő óegyiptomi történelemnek, mindig nagyjából hasonló kép tárul elénk. Egymás mellett mutatják be a házastársakat a sírok domborművei, festményei is: ahogyan közösen élvezték a földi javakat életükben, úgy maradnak az egyiptomiak hite szerint együtt az örök életben is, fogadják szerető gyermekeik és a halotti papok által részükre juttatott áldozatokat.

Az ekkori képzőművészet természetesen idealizál, a családi élet sötét oldalait, válságos pillanatait nem örökíti meg. Az irodalom sokkal nagyobb mértékben nyújtja az élet teljességét, bepillantást enged olyan részletekbe, melyeket a művész vésője nem faraghat kőbe. Az egyiptomi papiruszokon ránk maradt irodalmi művekből vegyesebb kép tárul elénk, mint a múzeumok üvegtárlóiból. A Westcar papirusz (i. e. XVII. század egyik tragikomikus meséje szerint egy varázsló főpap úgy végzett felesége csábítójával, hogy egy viaszkrokodilust dobatott abba a tóba, melyben a csábító fürdött, s a megelevenedett krokodilus a tóban tartotta fogva áldozatát, majd, miután a király megengedte, ismeretlen mélységekbe hurcolta; a házasságtörő asszony pedig máglyahalállal bűnhődött. A varázsló, titkos hatalma segítségével, hamar leszámolhatott méltóságának megalázóival; sokkal több szenvedésen kellett átmennie a Két fivér történet hősének, Batának. Első szerencsétlensége nem szorul részletezésre. Bátyjának felesége el akarja csábítani, majd miután nem állt kötélnek, őt vádolja erőszakkal. A helyzetet József és Putifárné történetéből, Bellerophón mítoszából, Euripidész Hippolütoszából egyaránt jól ismerjük. A bűnös asszonyt később megölik ugyan, de a boldogtalan Bata megpróbáltatásai nem érnek véget. Az istenek feleséget teremtenek részére, ez azonban a fáraó kincseinek kedvéért elárulja, sőt meg is gyilkoltatja. A mese végül is igazságot szolgáltat a hősnek, új életre kelti, és a hűtlen nő elnyeri megérdemelt sorsát. A késői egyiptomi irodalom lélektani remekművének, a Szetna-regénynek viszont egyik legemberibb szereplője nőalak: Ahure, a természetfeletti hatalmat adó varázskönyv megszerzéséért küzdő hősnek, Nanoferkaptahnak felesége. Tisztán látja, hogy férje végzetét nem lehet elhárítani, pusztulása elkerülhetetlen, mégis vele tart a végzetes úton, és gyermekükkel együtt követi a halálba. (Ugyanennek a papirusznak van nem éppen rokonszenves női szereplője is, a kurtizán Tabubu, aki szerelmesét még gyermekeinek meggyilkolására is rá tudja beszélni.)

Az egyiptomi kultúrában a babonákba vetett hitnek igen nagy szerepe volt, így például egy ránk maradt levélben a férj, akinek, úgy látszik, a lelkiismerete nem volt teljesen rendben, azt bizonygatja halott feleségének, hogy milyen jól bánt vele. így akar megszabadulni a rontástól, amit az ő szelleme befolyásának tulajdonított. Az egyiptomiak többsége egynejűségben élt, a feleség a „ház úrnője" címet viselte. A törvényes feleség mellett a királynak és az előkelőknek háremük is volt, melyben néha több száz nő is élt. III. Amenhotep fáraó (i. e. XIV. sz. első fele) pl. Mitanni állam királyától a királyleánnyal együtt háromszáztizenhét háremhölgyet is kapott.

Az egyiptomiak családi élete nagy vonásokban feltárul előttünk a különböző szövegekből, sőt nemcsak a tisztes vagy boldogtalan házaspárok viszonyába, hanem az ősi korszak fiataljainak boldogságába vagy könnyes szerelmi epekedésébe is bepillanthatunk. Az i. e. 1400 és 1100 közötti időből származnak az egyiptomi irodalomnak azok a sajátságos alkotásai, melyeket szerelmi költeményeknek nevez az egyiptológia. Sajnos, az egyiptomi írás jellege miatt ezek szerkezetéről, verstani sajátosságairól vajmi keveset tudunk. Lejegyzésükre a mindennapi életben általánosan alkalmazott hieratikus írást használták. Ez a hieroglifákhoz, valamint az arab és a héber íráshoz hasonlóan csak a mássalhangzókat jelöli, s tekintettel arra, hogy holt nyelvről van szó, az esetleges rímek és a metrika felismerése a legnagyobb nehézségekbe ütközik. Mai olvasó számára inkább a sajátos szóhasználat, a szöveget tagoló pontozás, a címek, az érdekes költői képek, a belső gondolatritmus, a hangulati elemek, helyenként fellelhető alliterációk különböztetik meg őket világosan a „prózai" irodalmi művektől. Nagy részük papiruszokon, néhány pedig kő- és cserépdarabokon (osztrákon) maradt fenn. Egy részük csonka, eleje vagy vége hiányzik, vannak azonban teljes terjedelmükben olvasható darabok is. Fordításuk és kiegészítésük egyes részleteknél ma még komoly problémákat okoz.

Míg az ókori Egyiptomból származó egyéb irodalmi művek első pillanatra idegenszerűnek hatnak, gyakran terjedelmes kommentárokat igényelnek, addig ezek a költemények a szerelem örökké változatlan érzelmi hangulatával azonnal megragadják az olvasót. Nyelvük egyszerű, közvetlen, kerülik az egyiptomi költészet más területeire annyira jellemző barokkos pompát, a mitológiai elemek széles körű alkalmazását. Hangvételük változatos, a viszonzott szerelem boldog ujjongásától, a várakozás sejtelmes édes-keserű izgalmain át a megcsalt kedves bánatáig terjed a skálájuk. A költemények hangulatukban, szóképeikben közel állnak az ókori héber irodalom egyik gyöngyszeméhez, az Énekek éneké-hez. Salamon és Sulammit szerelme is hasonlóan idillikus természeti környezetben játszódik. A kedves bájainak leírása, a hasonlatok gazdag áradása is szoros rokonságot mutat. Természetesen a nagy időbeli távolság miatt nem gondolhatunk genetikai kapcsolatra, csupán arról van szó, hogy az ókori Kelet különböző területein hosszú ideig ragaszkodott az irodalom a megszokott kifejezési formákhoz.

Nem véletlenül beszélünk ezekkel a költeményekkel kapcsolatban hangsúlyozottan irodalomról. Az olvasónak első benyomása talán az, hogy a szerelmi versek a népköltészet alkotásai, a figyelmesebb vizsgálat azonban e feltevés ellen szól. Az egyiptomi népi verselés néhány alkotását ismerjük a sírok falképeiről: szókincsükben, felépítésükben, művészi színvonalukban, kifejezési formáikban semmi hasonlóságot sem mutatnak a szerelmi költészettel. Végső soron nyilván a nép ajkán megszülető alkotásokból merített az egyiptomi szerelmi líra is, akárcsak az Énekek éneke, mindkettőn látszik azonban a tudatos költői átdolgozás. A versek naiv bája is bizonyos fokig mesterkélt, a hellenisztikus pásztorköltészetre, elsősorban Theokritosz idilljeire emlékeztet.

Az egyiptomi fiú és leány fivérnek és nővérnek szólítja egymást. Ezt könnyű lenne félreérteni, hiszen tudjuk, hogy az ókori Egyiptomban bizonyos korszakokban nem volt ismeretlen és megvetendő dolog a testvérházasság. A Ptolemaioszok királyi családjában például rendszeres gyakorlat volt, hogy az uralkodó a nővérét vette feleségül, nyilván elsősorban azért, hogy a királyi vért „tisztán tartsák". A már említett Szetna-regényben Nanoferkaptah is leánytestvérét veszi nőül. Bár ez a szokás a korábbi időkben sem volt teljesen ismeretlen, költeményeink létrejöttének idején csak ritkán mutatható ki. E megszólítás itt egyszerűen annyit jelent, mint „kedvesem", „szerelmem".

Az egyiptomi irodalmi és történeti szövegeket a kényesnek tekintett témáknál bizonyos tartózkodás jellemzi, kerülik a valóság nyers, szókimondó bemutatását, inkább az általánosságok, célzások talaján maradnak. Ez a sajátosság bizonyos fokig még költeményeinkben is érződik, bár az élet eleven lüktetését itt nem tudja elnyomni. A

görögrómai hasonló tárgyú művektől eltérően azonban az egyiptomi szerelmi verselés legföljebb érzéki, de sohasem pornográf. Ilyesmire csupán a prózairodalom egyes helyei és egy torinói papirusz rajzai nyújtanak példát. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az egyiptomi költők Verseikben a testi vonatkozásokat eltitkoló lelki szerelmet énekelték meg. Korántsem! A légies platói rajongás, a trubadúrok epekedése teljesen idegen ettől az irodalomtól. Nem találkozunk tragikus, nagy konfliktusokkal sem. Az egyiptomi költő mindig bizonyos szelíd iróniával beszél a szerelemről, még akkor is, mikor az elhagyott kedves busongásáról szól, érezteti, hogy minden jóra fordulhat. A Nílus-part szerelmeseket elválasztó szörnyű krokodilusát sem kell túlságosan komolyan venni ebben a hangulatban, ő is inkább komikus, mint ijesztő.

Az a testi valósághoz nem kapcsolódó rajongás, mely hiányzik az egyiptomi szerelmi költészetben, Ehnaton fáraó nagy naphimnuszában található meg, amelyben feleségét is megemlíti. A spirituális imádat a Napnak szólt. Feleségéhez, Nofretetéhez (Nofertiti), Egyiptom egyik legismertebb szépasszonyához szeretetteljes, bensőséges érzelem fűzte. A Teli el Amarnában talált domborművek a hagyományos ábrázolásoktól teljesen eltérő módon mutatják be a királyi családot. Az uralkodó itt nem a földi élettől távol álló, megközelíthetetlen istenként jelenik meg, mint az egyéb korszakokban, hanem alattvalóihoz hasonlóan jóságos családapaként, felesége társaságában, gyermekeit dédelgetve. A családi együttes felett ott tündököl korong alakjában Aton napisten, és sugárkezeivel az élet jelét nyújtja feléjük. Élete vége felé azonban Ehnaton szakított asszonyával, s egyre inkább csak a napimádat töltötte be szívét. Az egzaltált, testileg-lelkileg beteg, de nagy költői tehetséggel rendelkező fáraó valóságos szerelmet érzett a Nap iránt, mely Egyiptomban teljes pompájában mutatja meg szépségét. A fáraó és Aton kapcsolata közvetlen, mély, a szöveg nincs teletűzdelve mitológiai elemekkel, mint az összehasonlításul közölt másik naphimnusz. Ez is magas művészi színvonalú alkotás, de hiányzik belőle az az őszinte szenvedély, mely Ehnaton költeményét annyira megragadóvá teszi, s mely méltán juttat helyet számára a világirodalom remekei között.

KÁKOSY LÁSZLÓ

Jegyzetek

Amon – Théba város fő istensége; a napistennel is azonosították.

Aranyos (Arany, Arányló) – Hathor istennő egyik mellékneve.

Aton – az egyetlen isten, akinek kultuszát Ehnaton (IV. Amenhotep) fáraó megengedte. Napkorong alakjában ábrázolták.

Atum – a napisten egyik formája, s egyes szövegek szerint a világ teremtője.

Az az Egyetlen – nyilván egy istennőre, talán Hathorra utal.

Deszdesz-tó – a világteremtés mitikus helye Hermopolisz közelében. Benne állt az őshalom, melyen a napisten először megjelent.

Harahti – a napisten egyik formája. Jelentése: „A horizonton levő Hórusz".

Hathor – a szerelem istennője, de a túlvilági élettel kapcsolatos hiedelmekben is nagy szerepet játszott. Rendszerint tehén formájában ábrázolták.

Héliopolisz – a napkultusz egyik középpontja.

Hórusz – sólyom vagy gyermek formájában ábrázolt istenség. Gyakran azonosították a napistennel.

Igazság – egyiptomi nevén Maat, a mitológiában Ré leánya, a világ rendjének fenntartója; ő biztosítja azt is, hogy a napbárka rendben haladjon pályáján.

Isteni kilencség – az egyiptomiak a fő istenségeket hármas és kilences csoportokban foglalták össze. Az említett kilencség tagjai a világteremtésnél játszottak fontos szerepet.

Ízisz – a mitológiában Ozirisz felesége és nővére.

Lázadó kígyó – az Apóphisz kígyóra, a sötétség jelképére utal, akivel a napistennek mindennap meg kell küzdenie.

Memphisz – az ókori Egyiptom egyik legfontosabb városa a mai Kairó közelében.

Nephthüsz – Ízisz és Ozirisz nővére.

Nofertum – Ptah és Szahmet fia, lótuszvirág alakjában ábrázolt isten.

Nut – az ég istennője. Ruhátlan nőalakban ábrázolták.

Ozirisz – az egyiptomi aranykor-mítoszok szerint az ősidőkben Egyiptom királya volt. Később gonosz testvére, Széth megölte, s ezután az alvilág királya és bírája lett.

Ősóceán – az egyiptomi mitológia szerint a világ az ősvízből (Nun) keletkezett.

Ptah – Memphisz fő istene. Álló múmia alakjában ábrázolták.

Punt – valószínűleg a mai Szomália. Az egyiptomiak sok fűszert és egyéb árut importáltak erről a területről.

Ré – a napisten leggyakoribb neve. Fején napkorongot viselő sólyom alakjában ábrázolták.

Szahmet – Ptah felesége, a háború és a járványok női testtel és oroszlánfejjel ábrázolt istennője.

Újév csillaga – Egyiptomban a Szóthisz (Sirius) csillag közvetlenül napfelkelte előtti megjelenése jelezte az áradás és bizonyos időszakokban az újév kezdetét.

KÁKOSY LÁSZLÓ

IRODALOM

A. Hermann: Altagyptische Liebesdichtung. Wiesbaden, 1959.H. Kischkewitz: Liebe sagen. Lyrik aus dem altagyptischen Altertum. Leipzig, 1973.S. Schott: Altagyptische Liebeslieder. Zürich, 1950.Wessetzky V.: Az egyiptomi versfordítások néhány kérdése. Antik Tanulmányok 4. köt. (1957) 97. sk.