Post on 14-Mar-2021
a szleng■ Orbán János Dénes.Azért kezdem így, mert ez olyan
név, hogy mindenkinek megakad rajta a szeme, aki valamennyire is ismeri őt, és általában kíváncsian elolvassa, mit írnak róla. Pedig ez csak egy csel volt, mivel ez az írás nem Orbán János Dénesről szól.
Ez az írás Orbán János Dénes (a továbbiakban OJD) egyik cseléről szól.
A Vajda Albert csütörtököt mond című könyvet sokan próbálták már elhelyezni az OJD-életműben. Az általam olvasott kritikák, recenziók egytől egyig egyenes irányú folyamatként - ha úgy tetszik; fejlődésként (vagy visszafejlődésként), de mindenképpen továbblépésként - gondolják el OJD irodalmi munkásságát, így az újabb OJD-könyveknek mindig meg kell találni a helyét ebben a folyamatban. Ezért tevődik fel oly gyakran a hogyan, merre tovább? kérdés. Ezt az elméletet csak igazolta a Teakönyv meg-
SZÉKELY CSABA
jelenése, melynek elsődleges funkciója bevallottan az életmű kiteljesítése volt, és egjúttal jelzés is, hogy hol tart most OJD.
Az olvasók többsége nem olvas ugyanolyan kedvvel verset vagy prózát, általában az egyiket preferálja. Ezért is ellentmondásosak a Vajda Albert...-ről szóló írások. El lehet ugyan helyezni e „próz’-kötetet egy olyan folyamatba, amely addig verseskötetek mentén alakult, de nem biztos, hogy ez szerencsés dolog. Egyrészt mert az olvasó vagy a verseket szereti jobban, vagy a prózát, és ettől függően értékelheti előre- vagy hát- ralépésnek a prózakötetet, másrészt mert egy ilyen összefüggés megteremtéséhez meg kell találni azt a szálat, amit a szerző átment versből prózába, vagy amit .innen” továbbír „oda”. Ez látszólag egyszerű: OJD-nek a lírájában is van Borges, prózájában is van Borges; itt is vannak parodisztikus elemek, meg ott is, tehát a szerző ezt a vonalat folytatja. Ám ha kiválasztunk egy ilyen szálat, azzal sarkítunk, elfedjük vele OJD lírájának és prózájának többi, nem kevésbé értékes oldalát. Ha pedig OJD személyét, karizmáját emeljük ki összekötő elemként (ilyen írás is van), azzal nem sokat lépünk előre, mivel OJD személyes aurája még nem minőségi tényező, csupán a kultuszban van szerepe.
Félreértés ne essék, nem függetleníteni kell a VajdaAlbert...-eX a verseskötetektől, hanem azt az elképzelést kell újragondolni, amely szerint OJD irodalmi munkássága valami felé halad, és egyik kötet a másikból következik. Mert ez az elképzelés vezet olyan kijelentésekhez, hogy OJD egész életében ezt a kötetét írta, vagy hogy ez eddigi életművének ki- csúcsosodása. Pedig ez a kötet nem azért jó, mert OJD a lírában próbálkozott vol
18
na valamivel, amit végül prózában sikerült tökélyre vinnie. A VajdaAlbert... nem a szerző lírai munkásságának továbbfejlesztése, hanem egy jól kitalált, minden szempontból élvezhető prózakötet, ami akkor is ilyen lenne, ha ez lenne OJD első és egyetlen kötete.
Aki nem továbblépésnek, hanem inkább visszalépésnek érzi a VajdaAlbert...- et, az azzal szokott érvelni, hogy prózában OJD még nem találta meg a saját hangját, maszkokat használ, különböző írói modorokat, témákat kombinál, és ebből lesz a novella. Míg lírában magába építi a különböző beszédmódokat, addig prózában ő bújik különböző beszédmódok mögé.
Én ezt inkább erénynek érzem.Ha leírom azt a betűsort, hogy OJD,
akkor a valamennyire tájékozott magyar ember Orbán János Dénesre, a spanyol egy médiafigyelő rendszerre (Oficina de
Justificadón de la Difüsión), az ausztrál a juhokat fertőző Johne-kórra (Ovine Johne’s Disease) gondol. Tehát ez a betűsor más-más kontextusban különböző dolgokat jelöl. Ugyanez történik a Bor- ges-novellákkal is, amint egy olyan kontextusba kerülnek, mint OJD (a magyar) novelláskötete: elkezdenek másképp működni, mást jelenteni. Ez így még nem egy nagy bumm, hiszen így működik az intertextualitás. Ami érdekessé teszi ezt a jelenséget, az az, ahogyan ezek a novellák legitimálják saját működésükét: Borges egyik elméletét használják fel, az ő újraírásra vonatkozó gondolatainak irodalmi megvalósulásai lesznek Borges elmélete megvédi őket a koppintás vádjától és az irodalmi maszkokat lenézők pillantásától. És OJD nemcsak Borges elméletén belül mozog, hanem maga is kitalál olyan elméleteket, amelyeket akár Borges is kitalálhatott volna. A különböző írói maszkok alkalmazása mindezek véghezvitelében pedig csak azt bizonyítja, hogy a szerző otthonosan mozog a különböző beszédmódokban, tehát nem hiányzik OJD saját hangja, hanem éppen hogy ez OJD saját hangja.
Hogy egy kicsit konkrétabban lássuk, miről is van szó, nézzük meg A Dargli című írást.
Borges Isten betűje című novellájában Tzinakán, egy azték főpap a spanyol hódítók börtönében fekszik, és rájön, hogy Isterfa jaguár bőrének foltjaiba rejtette el a mondatot, melyet kimondva bárki isteni hatalomra tehet szert. Tzinakán megfejti a mondatot, de nem mondja ki, mert a mondat ismeretében már nem létezik a régi Tzinakán, az aki kimondta volna, hogy megszabaduljon a börtönből, így a titkos mondat az ő halálával elvesz.
A Dargli című novella az Isten betűje travesztiája. OJD-nél a narrátor az azték főpap helyett egyszerű börtöntöltelék lesz, aki jellegzetes börtönszlenggel beszél. Csak összehasonlításképp:
„A homályban töltött évek számát már elvétettem; én, aki valaha ifjú voltam, és járkálni tudtam a börtönömben, már mást se teszek, csak halálom testhelyzetében várom a véget, amit rám szabnak az istenek.” (Borges)
,A Nagy Góró ha tudja, mennyi mázsa nyomult le azóta, hogy besóheroltak ebbe a rohadt kaptárba.” (OJD)
A továbbiakban kiderül, hogy OJD börtöntölteléke tulajdonképpen Raszkol- nyikov egy primitívebb változata, fejszével megölte az uzsorás öregasszonyt — ezért ül További irodalmi utalások is vannak később: Adelbert von Chamisso / «Schlemihlyt, Exupery A kis herceg, Dante Isteni színjátéké De minden komolytalanná és humorossá válik a börtönszleng miatt. Másrészt viszont, és szerintem ez a novella legnagyobb erőssége, OJD megértet az olvasóval egy olyan szöveget, amelyből egyébként, szavakra bontva, egy mukkot sem értene.
A szleng itt úgy viselkedik, mint a halandzsa. Sőt, ez tényleg halandzsa, annak ellenére, hogy a szerző létező .szavakat használ; hiszen nincs egy olyan börtöntöltelék sem, aki így beszélne, és nincs egy olyan olvasó sem, aki megértene minden egyes szót, ha kontextustól függetlenül hallaná. LáSsuk csak: „A kóter, ahová besitteltek, igazi kemény kaptár volt. A rácson keresztül eléj* cuccosan rá lehetett blikkelni a középére: hatszög alakú volt, és telistele kétágyas tyurmákkal. Csak hat emeletet láttam felfele is meg lefele is, de tuti, hogy’ ennél marhára több volt, néha rohadtul úgy éreztem, hogy ide van besóherolva az összes ganef, mün- cer, zébaher, kajfer, malmos, kapcarej meg ilyesmi, szóval az összes zebrás az egész dzsuvás világból.” (Ez a részlet egyben Borges Bábeli könyvtárnyik travesztiája is.)
A korlátolt felfogású, alulretorizált nyelvet használó narrátor túl hülye lenne ahhoz, hogy magától kezdjen kutatni Isten betűje - itt: a Dargli - után, de találkozik egy Borges-szerű öreggel, akinek a sok olvasástól „gajdeszra ment a jákója” (tönkrement a szeme), és aki a fejébe ülteti az elméletét. A narrátor egy patkány megőszült szőrszálaiból olvassa ki végül a Darglit, és nagyjából ugyanarra a következtetésre jut, mint Tzinakán. A maga módján. „Ezt úgy képzeljétek el, apuská- im, hogy ha én ezt fennhangon elugatom, akkor ez az egész nagy baszás az enyém lesz, és azt csinálok, amit akarok.
Például lesittelhetem az egész rohadt világot.
Ne gázoljatok be, mert nem csinálom! Most hogy a Dargli az enyém, nekem semmit se kell csinálni', mert én most tök boldog vagyok attól, hogy akármit csinálhatnék. Szóval ez kábé olyan, hogy azzal csinálok mindent, hogy nem csinálok semmit. Meg ilyesmi.”
A csel pedig ott van, hogy, mint már említettem, míg mindezt végigolvassuk, és élvezzük, és agyunk ide-oda klikkel a különböző intertextuális utalások között, azalatt megértünk egy olyan szöveget, amelyből valójában (szavak szintjén) alig értettünk valamit. De van egy nagyobb csel is: ha tudnánk, mit jelent minden egyes szó, akkor sem értenénk meg jobban a szöveget.
Tudja például valaki, mi az a dargli? Utánanéztem, ugyanaz, mint a daré vagy a sperhakni: tolvajkulcs. Változott-e valamit a szöveg jelentése számomra azáltal, hogy megtudtam, mit jelent a dargli? Nem. Tehát nem is az a fontos, hogy értjük-e, mit jelentenek ezek a szavak. Mert tudjuk a jelentésüket, anélkül, hogy tudnánk, mit jelentenek. Szó ami szó, ezzel A Dargli jól cumira vág minket. ■
■ Néhány héttel ezelőtt rövid, ám annál élesebb pengeváltás történt A Hét hasábjain J. M. Coetze munkásságát illetően. A lap két recenziót közölt Coetzee Barkámba várva, valamint Michael K élete és kora című regényeiről. Az első írásra Ta- káts József reagált, határozott válaszát, viszontválaszként, a második recenzió követte. Az irodalmi szerkesztők (Szabó Róbert Csaba és Székely Csaba) a No- bel-dijas írók munkáira figyeltek, amikor Coetzee regényeit érintő írást hoztak a lapba. Takáts JózsefPécsről írt, és mint irodalomértő szólalt meg, vélhetőleg a kiadó és a fordító iránti tisztelet is munkált benne, amikor a recenzió szerzőjével vitába szállt. Mondhatni irodalmon kívüli szempontok provokáltak egy majdhogynem irodalmi szóváltást. S mivel errefelé ilyesféle vita nincs, meglepő, hogy egy dél-afrikai szerző műve bármiféle szóváltásra ad okot. Valóban ingergazdag és ígéretes vállalkozás Coetzee munkássága, tehát úgy gondolom, érdemes túllépni a felszínes ismertetők, és a szövegektől távoli recenziók műfaján.
A jó műalkotás nyugtalanít. A M ichael K élete és kora már címében hordoz valamit, ami olvasásra provokál. Középeurópai olvasóként, Kafka olvasójaként szólít meg, és figyelmemet egy sokkal tá- gabb kulturális horizontra kényszeríti. (Pedig milyen otthonos ez a vélt vagy valós közép-kelet-európai azonosságtudat. Tisztességtudó ónmeghatározás, de Kö- zép-Kelet-Európa, és benne én, a kultúra-értő és -fogyasztó sem a jelenlegi geopolitikai határok vámrendszerén keresztül szerzem az ismereteimet. Egy olyan kultúrkörhöz tartozunk, amelynek nagy- nagy elszámolni valói vannak önmagával, Dél-Afrikán innen, Prágán túl.) A jó műalkotás körül burjánzani kezd az értelmezések sora, tehát egy kötetet az is minősíti, hogy hány kritika jelent meg róla. Coetzee írásairól magyarul keveset olvashatunk. Itt van tehát egy kötet, amely olvasásra ingerel, s mégis kevés, többnyire ismertető jellegű írás jelenik meg róla, amelyekből kiderül, hogy szerzője politikai író, aki regényeiben mégis igyekszik távolságot teremteni a politikai vélemény- nyilvánítás és az irodalom között, aki dél- afrikai létére „európai szerző”, már ami az irodalmi ízlését és műveltségét illeti. A Hét hasábjain történt szóváltás is javarészt arról szólt, hogy mennyire posztmodem vagy sem a szerző, a vita igen kevéssé sértette a tulajdonképpeni szöveg felszínét. Azért vállalkozom a Michael Kélete és kora című regényről szóló recenziók (különös tekintettel A Hét-ben megjelent írás) széljegyzetelésére, mert azt gondolom, hogy saját értelmezőkészségünket, értelmezésbeli nyitottságunkat, felkészültségünket, kulturális életképességünket teszi próbára (vagy éppen eltompulásunkat jelzi) az, hogy hogyan érint ez a szöveg.
Puritán szövegvilágról van szó, és valóban, Székely Csaba a „mindentudó narrátor szenvtelen, letisztult hangjáról” beszél, míg Bényei Tamás pontos, egynemű elbeszélést határoz meg. Egyik megközelítésmód sem kjelégítő. Az elbeszélés módja a regény hármas tagolása szerint radikálisan változik a leírástól, rögzítéstől a kinyilatkoztatásig, majd a kinyilatkoztatás visszavonásáig változik a retorika. Ez a hármaskönyv tulajdonképpen az írás, az értelmezés és a paródia műfajait járja körül, a drámától eljut a humorig és vissza. Valamiféle kifejezésbeli le-
Mi a frigyákaz a „dargli"?
tisztulásról, önmegtartóztatásról van szó, ez a regény mégsem a szöveg, a mondás és az írás át- vagy leértékelésére tesz tósér- letet. Ennyiben újra vitatkozom Bényei Tamás recenziójával, amelynek dme Szóra bírni és Székely Csaba ismertetőjével, aki az elmondhatóság kérdéséig jut el. Ez a regény metaforákra, szimbólumokra, allegóriákra épül. Kivezet a modem európai próza világából. Mondhatnánk, hogy vissza a biblikus irodalom világába, amennyiben van visszaút az O- és Újszövetségi írások rendszerébe. Kis makettjét adja annak, ahogyan az O- és Újszövetség viszonyul egymáshoz, illetve ezt a kettős viszonyt, most megháromszorozza. (Hármas tükör...) Amennyiben az Újszövetségben az Ószövetség „típusai” térnek vissza (ahogyan Northrop Frye fogalmaz), úgy itt az O- és Újszövetség mítoszai, szimbólumai (az exodustól az apokalipszisig) ismétlődnek meg. Ebben a könyvben is szó esik kivonulásról, ahogyan a zsidók kivonultak Egyiptom földjéről, ahogyan Jézus kivonul a földi világból, úgy vonul ki Coetzee hőse a megpróbáltatásoktól sújtott városból, majd a lágerből, ahol fogva tartják, a kórházból, ahol ápolják Ebben a könyvben abszolutizálódik az exodus. A kert, a vágyva várt farm, amelyet Michael K megművel, sem a megállapodás, a letelepedés, a megváltás tere. Csak úgy műveli meg, hogy minél kevesebb nyomot hagyjon maga után, és ezáltal átértékeli a bibliai munka metaforát. És nincs konkrét meghatározása annak, hogy mi az, ami elől menekülni kell, csupán azért sejthetjük, hogy polgárháború az ok, mert délafrikai a-szerző. A menekülés allegóriája itt az általánosítás igényét jelzi. Megint Northrop Frye-t idézem: ,A mítosz nem azért van, hogy leírjon, hanem hogy magába foglaljon egy adott helyzetet, olyan módon, hogy jelentőségét ne korlátozza arra a helyzetre”. Ebben a könyvben is adott az ígéret földje, és ez a tény kapcsolja igazán össze az O- és Újszövetséget és a Michael K életéről és koráról adott híradást. Frye hívja fel a figyelmet arra, hogy ahogyan a bibliai elbeszélés előrehalad, a szent tér egyre csökken. Az Eden kenje Egyiptomtól Indiáig terjed, Kánaán felosztható volt tizenkét törzs között, végül Júda és Jeruzsálem maradt az utolsó szent hely, a templom lerombolásával azonban ez is eltűnt. Az új könyv tehát valamilyen értelemben visszatérés, a szent tér visszavétele: igaz, egy aprócska, civilizáció által elhagyott farm képében.
Coetzee szimbólumait, metaforáit nem lehet nem biblikus értelemben érteni. Olyan egységes rendszert épít, olyan egyértelmű, már-már groteszkül túlzó pontossággal felelteti meg saját mitológiáját a Bibliai mitológiával (és a megfeleltetéssel torzítja, átalakítja az eredeti mintát), hogy az olvasó arra kényszerül: ne „prózául” olvassa ezt a prózát.
Főhőse kertész, aki a földművelésbe menekül, hogy elbújjon a világ romlása elől. Visszafelé teszi meg az ószövetségi utat a városból a pusztaság felé. Coetzee bibliai neveket választ: Kafka hősét átkereszteli, Joseph K helyett Michael K-ról olvashatunk, akinek az anyja: Anna. Eleve adott az anya-fiú alapviszony,'de ezt Coetzee egymásnak ellent mondó sémákkal, hagyományokkal terheli. Az Anna név egyszerre köt az Ószövetséghez (Anna Sámuel anyja) és egyszerre utal az Újszövetséghez (az apokrif iratok szerint An-
o hét2004. decem ber 16.1 1 /5 1 -5 2
PARÁSZKA BORÓKA
Démoni paródia