tankonyvtar.hu · Web view*** Valóban, a holttest arcán erős zúzódás nyomai voltak láthatók...

História 1980-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1980-02Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Anyagi ösztönzés és anyagi érdekeltség az antik rabszolgatartásban .................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 51. Egy amerikai kém Budapesten 194647-ben. McClemens kapitány küldetése.� ...................... 5

3. .......................................................................................................................................................... 91. Gyermekproletárok Magyarországon ..................................................................................... 92. Képek ................................................................................................................................... 11

4. ....................................................................................................................................................... 151. A Francia Állam születése 1940-ben� � .................................................................................... 152. Képek ................................................................................................................................... 17

5. ....................................................................................................................................................... 211. A legendás T-34-es ............................................................................................................... 212. Képek ................................................................................................................................... 23

6. ....................................................................................................................................................... 261. Az utolsó levél. István nádor megöletése� � ............................................................................. 262. Képek ................................................................................................................................... 30

7. ....................................................................................................................................................... 341. Április 24. Szent György ünnepe ......................................................................................... 342. Képek ................................................................................................................................... 36

8. ....................................................................................................................................................... 391. A gátdöntõk. Mesterséges árvíz a Ruhr-vidéken 1943 májusában ....................................... 392. Képek ................................................................................................................................... 39

9. ....................................................................................................................................................... 411. Jegyzetek Fábri Zoltán új filmjéhez. Fábián Bálint találkozása Istennel ............................. 412. Képek ................................................................................................................................... 42

10. ..................................................................................................................................................... 441. Magánélet és történelmi konfliktus a filmben ...................................................................... 442. Képek ................................................................................................................................... 45

11. ...................................................................................................................................................... 461. A magyarországi lengyel menekültekrõl .............................................................................. 462. Képek ................................................................................................................................... 47

12. ..................................................................................................................................................... 501. Újsághírek 1945 tavaszán ..................................................................................................... 502. Képek ................................................................................................................................... 52

13. ..................................................................................................................................................... 541. Budapesttõl Sopronig. 1945. február 15.1945. április 4. Kronológia� .................................. 54

14. ..................................................................................................................................................... 561. Csécsy Imre: A Radikális Párt delegációja Rákosi Mátyásnál, 1945. április ....................... 562. Képek ................................................................................................................................... 59

15. ..................................................................................................................................................... 611. Rajzok a honfoglalókról ....................................................................................................... 612. Képek ................................................................................................................................... 62

16. ..................................................................................................................................................... 661. Menü 1922-bõl ..................................................................................................................... 662. Képek ................................................................................................................................... 66

17. ..................................................................................................................................................... 68


História 1980-02

1. A mekkai nagymecset ........................................................................................................... 682. Képek ................................................................................................................................... 71

18. ..................................................................................................................................................... 741. Nyelvújítás és nemzettéválás ............................................................................................... 742. Képek ................................................................................................................................... 76

19. ..................................................................................................................................................... 811. Országzászlósok az újkorban. Az országbíró, a horvát bán és a tárnokmester .................... 812. Képek ................................................................................................................................... 83

20. ..................................................................................................................................................... 841. Frontbarátkozás 1917 tavaszán ............................................................................................ 842. Képek ................................................................................................................................... 84


1. Anyagi ösztönzés és anyagi érdekeltség az antik rabszolgatartásbanHAHN István

Anyagi ösztönzés és anyagi érdekeltség az antik rabszolgatartásban

Az ókori rabszolgatartók jól tudták, hogy rabszolgáik minden lelkesedés nélkül, kényszerből és gyenge hatásfokkal dolgoznak. A gazdasági elmélet antik klasszikusai – élükön az i. e. 4. sz. olyan görög szerzői, mint Xenophón, Arisztotelész és annak tanítványai – higgadt és száraz prózában fejtik ezt ki. Arisztotelész a szabad ember és a rabszolga közötti alapvető különbséget abban látja, hogy az előbbi úgy él és dolgozik, illetve azt teszi, hogy – és amit a saját akarata diktál (mindaddig, amíg törvény vagy kényszer ebben nem gátolja); a rabszolga azonban úgy él és dolgozik, „ahogyan nem akar” – mindaddig, amíg ura az ellenkezőjét meg nem engedi neki (Politika 1337 b 18 skk.). A legkevesebb, amit az antik szerzők megállapítanak, az, hogy a rabszolga éppoly közömbös saját munkájával és annak hatásfokával, hasznos következményeivel szemben, akár a háziállat vagy az élettelen szerszám.

A rabszolga foglalkoztatás alapvető problémája tehát: az eredendően és organikusan érdektelen (vagy érzelmileg negatíve érdekelt), ám ugyanakkor a termelés szempontjából nélkülözhetetlen munkaerőt hogyan lehet mesterséges eszközökkel érdekeltté tenni. Xenophón ezekről a lehetséges módszerekről szólva, tudatosan használja a görög méchanászthai igét, ami magyarra a „manipulálni” igével fordítható le. A helyes bánásmódot tudománynak nevezi, és „isteni adomány”-nak tekinti azt, ha olyanok felett uralkodhatunk, akik szívesen engedelmeskednek (Oik. 21. 12).

A rabszolgák kiválasztása

A kezelhetőség és befolyásolhatóság szerint természetesen lényeges különbségek lehetnek. A legvitatottabb kérdés a korban az hogy előnyösebb-e felnőtt korban fogságba esett személyt igénybe venni? Ennek előnye, hogy azonnal munkába állítható, viszont kevésbé engedelmes, még bele kell törni új helyzetbe. Vagy pedig a „házban született” gyermekek számának növelésére kell-e törekedni? Ez esetben a felnevelés időszakának költsége és kockázata terheli a tulajdonost.

Xenophón mindenesetre a rabszolgák kézbentartásának eszközét látja a családi (s egyáltalán a nemi) kapcsolatok létesítésének engedélyezésében vagy tiltásában, tehát a rabszolgagyermekek felnevelésének kérdését nem a rentabilitás, hanem a manipulálás szempontjából vizsgálja.

A beszerzésnél is jó lesz – mondja – néhány szempontra ügyelni: álomszuszékok, enyveskezűek, iszákosok és kakaskodó természetűek nem lesznek jó munkaerők; tehát nemcsak az izomzatra kell ügyelni, hanem a lelki habitusra is. Nem jó az sem, ha az emberportéka túlságosan „férfias” (andreiosz) – ez csak a szabadoknál erény, az sem, ha félénk (deilosz): legjobb a rabszolgában is az Arisztotelész szerinti „középszer”. Leginkább ajánlhatók – ugyancsak a filozófus szerint – az „ázsiai barbárok”. Ezeknek jó szellemi képességeik vannak, kézügyességük és technikai érzékük is megvan, és mivel évszázadok óta despotikus uralmak alatt éltek, kevésbé esik nehezükre az új gazdához való alkalmazkodás. De nem szabad egy nyelven beszélőket nagyobb számban vásárolni: ez szolidaritást teremthet közöttük és az ellenállás, szervezkedés forrása lesz. Igaz, hogy amit a könnyebb fegyelmezhetőség terén nyerünk, elvesztjük a nehezebb kommunikáció révén: de az antik felfogás a „maximális kiszolgáltatottság” elve alapján az utóbbi hátrányt tartotta kevésbé aggályosnak.

A differenciált bánásmód

Az így eleve kezelhetőbbnek tűnő rabszolga-anyagot azután sokféle módon kell és lehet részben jó munkára bírni, részben egymás ellen is kijátszani. Csak rugalmas, árnyalt, a pszichológiai tényezőket a legnagyobb mértékben figyelembe vevő bánásmódra van szükség. Először is: rabszolgákból lesznek a legjobb felügyelők, munkairányítók, tiszttartók – görögül epitroposzok, latinul vilicusok. Fel kell csillantani e fok elérhetőségének reményét. De széles skálája van a „munkavégző” munkakörök szerinti tagolásnak is: más jellegű a kiszolgáló, „házi” munka, más a mezei, és azon belül is lehetnek könnyebb és nehezebb feladatok: ezeket nem annyira a testi alkalmasság (tehát a rabszolga akaratától, ambíciójától független tényezők), hanem az engedelmesség fokától függően, jutalom és büntetés keretében kell szétosztani. Mivel pedig a „rabszolga munkabére az ellátás” – ezt az alapelvet nem mechanikusan kell értelmezni, hanem a differenciálásra felhasználni. „Többet ésszel, mint erőszakkal” – ez az emberekkel való bánásmódra is vonatkozik. Gyakori tapasztalat, mondja ugyanez a


szerző, hogy olyan birtokokról, ahol lábbilincsben dolgoztatják a rabszolgákat, mégis inkább szökdösnek el, mint onnan, ahol szabadabban mozoghatnak” (Oik. 3, 4). A jó gazdának viszont arra kell törekednie – és itt jutunk el ennek az elméletnek és módszernek a lényegéhez –‚ hogy szolgái belássák: számukra is közvetlen előnyökkel jár a szorgos munka, a készséges magatartás, az urukhoz való ragaszkodás (Oik. 9, 23 stb.). A jó felügyelő az a rabszolga – akár férfi, akár nő –‚ aki önmaga egyéniségét is feladja ura kedvéért. Keveset eszik, keveset alszik, kevés vagy semmi bort nem fogyaszt, nemi életre sincsenek igényei. Az ilyet az „arisztokrata” erények, a kalokagathia letéteményeseként kell kezelnünk, megadni a kellő tiszteletet, és alkalmi pénzadományokkal hozzásegíteni, hogy előbb-utóbb felszabadítsa magát. A többieket, az egyszerű dolgozókat elsődleges létszükségleteiken keresztül kell megnyerni. Különbséget kell közöttük tenni élelmezési ruházatban lakásviszonyokban (Pl. hogy együtt élhet-e egy kedvelt rabszolganővel), és ezeket a különbségeket tudatossá téve, szándékosan haszonlesőkké, előnyökre éhesekké kell őket tenni (Oik. 14,7). Arisztotelész egyenesen így fogalmaz: a rabszolga életének tartalma hármas: munka, élelem, büntetés. Az ószövetségi apokrif Ben Szira könyve is így ír: ,,Takarmány, bot és teher a szamárnak – kenyér, fenyítés és munka a rabszolgának” (33, 25).

Jó (vagy a többihez képest „Jobb”) bánásmód, apró-cseprő előnyök nyújtása azonban még nem jelent életcélt, a rabszolgának pedig életcélja is kell hogy legyen: szabadságának meg- vagy visszaszerzése. A rabszolga – ha tudja, hogy „jó munka” esetén biztosan számíthat felszabadítására, és ennek időpontját bizonyos konvenciók kiszámíthatóvá is teszik – igyekezni fog megközelíteni azt az ideált, amelyet a derék rabszolgáról az ókori gazdasági szakírók kialakítottak. Érdekelt lesz munkájának sikerében – ösztönözve anyagilag, erkölcsileg és egzisztenciálisan a jó munkavégzésben.

Ez a néhány – teljes áttekintésre igényt nem tartó – adat talán érzékelteti: mennyire leegyszerűsíti a gazdag és színes valóságot az, aki úgy véli, hogy az antik rabszolga, aki csupán a létminimumot kapta ellátásként munkájáért, érdektelen volt munkájának eredményében. Ellenkezőleg: a görög „üzemgazdasági elmélet”, felismerve a rabszolga alapvetően érdektelen voltát, elsősorban a „pszichológia”, a lelki ráhatások, a manipulálás igen árnyalt módszere dolgozta ki a még érzelmileg is motivált pozitív magatartás kialakítására.

Az ösztönzés görög és római módszerei

Amit a görög gazdaságelmélet az árnyalt egyéni bánásmóddal akart elérni, azt a ridegebb római gazdálkodási gyakorlat a szervezés, a felügyelet és a permanens dolgoztatás által valósítja meg. Cato és Varro, a római rabszolgatartó és árutermelő középüzem gazdálkodásának teoretikusai nem a rabszolga „lelkét” akarják megnyerni, hanem munkáját racionálissá tenni, ill. racionális munkavégzésre kényszeríteni. A görög Xenophón azt ajánlja, hogy a beteg rabszolgát gyógyíttatni kell – ezért később még hálás lesz (tehát gazda és szolga érdekei végső soron egybeesnek); a római Cato legszívesebben megszabadulna a beteg rabszolgától – vagy rá kell sózni egy gyanútlan vevőre, esetleg a Tiberis e célra specializált szigetére is ki lehet tenni. Xenophón az élelem egyénenként árnyalt adagolását javasolja. Cato – igaz, nem túl szűkmarkúan, de – egységesen állapítja meg az optimális élelmiszeradagokat az év egyes szakaszainak és a munkaköröknek megfelelően.

Azt az árnyalt egyéni bánásmódot, amelynek módozatait a görög szakírók oly részletesen tárgyaltak, a tömegméretekre berendezett római rabszolgatartó üzemekben nehezen is lehetett volna megvalósítani: az ellátás a munkaerő fenntartására elegendő mértéket Cato útmutatásai szerint nem haladja meg, Az egyéni differenciálás lehetőségét a római gyakorlatban a peculium intézménye adta meg (a szó etimológiája római jogászok szerint: „pénzecske”, a pecunia kicsinyítő alakja). A családfő a család, kiskorú tagjainak és a rabszolgáknak értéktárgyakat, haszontárgyakat adhatott át felhasználásra, és az ebből eredő haszonnal az illetők rendelkezhettek. Peculium nyújtása tehát kiváló módszere volt a rabszolgák jutalmazásának, jobb munkára való serkentésének. Még arra is volt lehetőség, hogy egy derék rabszolga egy másik rabszolgát kapott peculiumként – az ilyennek neve: servus vicarius, helyettesítő rabszolga –‚ aki a megajándékozott részére vagy akár helyette is dolgozott. A peculium természetesen nem tulajdont jelent, csupán birtokot: igénybevétele feltételekhez lehet kötve és vissza is vehető. Mégis: a római peculium még a rabszolga-felszabadításnak is fontos tényezője. Alkalmazása – különösen tömegméretű rabszolgaüzemben – egyszerűbb volt, mint az ellátás differenciálása. Így a római rabszolgák voltaképpen kétféle juttatásban részesültek: egy természetbeni, lényegileg egységes, csupán az objektív körülményektől függő ellátásban, és egy variábilis, egyénileg differenciált juttatásban.

Egy alapvető ponton azonban találkozik a római és görög módszer: mind tudják, hogy a rabszolga akkor lesz „kezes”, ha szolgasága időhöz kötött, ha van reménye a felszabadulásra. A római köztársaság utolsó évszázadában, majd később a római császárkorban a rabszolgatartás protokolljához tartozott a „jó viseletű” – azaz jól dolgozó – rabszolgák felszabadítása. Cicero egy odavetett megjegyzésében (8. philippica, 32. §) arról szól, hogy egy tisztes és derék rabszolga hat évi szolgálat után általában elnyeri szabadságát. A császárkori sírfeliratok is arra utalnak, hogy kevés volt az olyan rabszolga, aki 30 éves korára ne szabadult volna fel. Ezt a körülményt még akkor is figyelembe kell vennünk, ha tudjuk, hogy a felszabadítás lehetősége a személyes


szolgálatot teljesítő „belső”, házi rabszolgák számára sokkal kedvezőbb volt, mint a termelő munkát végzők számára. Természetesen nem feledkezhetünk el a „felszabadítás” tényleges vagy képletes áráról sem: a görög rabszolga-felszabadítások sokszor egy életre szólóan kötelezték az immár „szabad” embert különféle szolgálatok és szolgáltatások teljesítésére – de mindez messze vezetne.

Amit az eddigiekben kimutatni igyekeztünk, az volt, hogy az antik gazdasági elmélet és gyakorlat különféle módszerekkel, de igen tudatosan törekedett a rabszolgák anyagi érdekeltségének megteremtésére. Ismerték ennek jelentőségét, és volt érzékük az ilyen vagy olyan gyakorlati megoldásokra is. Enélkül a rabszolgatartó gazdálkodás nem lett volna életképes több évszázadokon át, és nem hozott volna létre olyan, technikailag is igényes alkotásokat, mint a pompás szentélyek, amphitheatrumok, vízvezetékek, országutak és dísztárgyak.

Korlátok és buktatók

A rabszolga nem a saját gazdasági társadalmi helyzete által, hanem annak ellenére volt „érdekelt” a saját munkájában; azaz nem volt eleve érdekelt: azzá kellett, azzá lehetett tenni. Ez a lehetőség pedig mindig áttételesen, a rabszolgatartó üzem tulajdonosán, sőt – nagyobb üzem esetén – a tulajdonos és a tiszttartó személyén keresztül érvényesült. Ez rendkívül lényeges. Az elmélet szerint: jól kellett dolgozni – a valóságban (alighanem) a jó munka látszatát kelteni. Már Xenophón is óvott a rabszolga-tiszttartók elfogultságaitól és a hízelgők veszélyes praktikájától. Ezt gondos tulajdonos ki tudta szűrni, gondatlan vagy rá nem érő aligha. Az antik mezőgazdasági üzemek struktúrájánál és a politikai-katonai kötelezettségeknél fogva pedig: a tulajdonosok rendszerint abszentisták (távollevők), még a gondos Cato mintagazdája is évente pár napot tölt csupán egy-egy birtokán. Ez nem volt, nem lehetett elegendő a netáni visszaélések kiszűrésére, a rabszolga szubjektív megítélésének pedig nem találták meg az orvosságát.

És végül még egy szempont. A rabszolgatartó üzemben alkalmazott árnyalt „minősítési” módszerek, és a gondosan kitervelt szervezési ellenőrzési formák akkor funkcionálnak, ha magának a rabszolgatartó rendnek, uralkodó osztálynak és államának megvan a tekintélye. Xenophón jól tudta, Platón pedig egészen világosan megfogalmazta, hogy a rabszolgák fegyelmezésének, jó munkára való ösztönzésüknek ugyanúgy feltétele az állam ereje, mint a puszta kényszerrel való, nem kívánatos erélyes bánásmódnak. Ha a rabszolgatartó társadalom termelőerőinek hanyatlásáról beszélünk, ezt nem csupán, talán nem is elsősorban a technikai stagnálásban vagy visszafejlődésben kell felismernünk, hanem még inkább a munkához való emberi hozzáállás megváltozásában, az ösztönző és fegyelmező eszközök hatástalanná válásában –, ami nem maradhatott hatás nélkül a rabszolgamunka technikai színvonalára sem.

A rabszolgatartó termelés színvonalának fenntartásában évszázadokon át jól érvényesültek a görög és római klasszikusok által kimunkált módszerek: az érdekeltségnek mesterséges megteremtése, a kiszolgáltatott egyén sokoldalú manipulálása, a fegyelmezés és szervezés tényei, a felszabadítás reményt nyújtó kilátásai, a mézesmadzag és korbács együttes alkalmazása. De a manipulálás végső soron csak ellenpárját szülhette: a rabszolga a maga módján „ejtette át” felügyelőjét és urát; amikor pedig a görög polis-szervezet szétesésével, a hellénisztikus monarchiák államhatalmának devalválódásával, évszázadokkal később pedig a Római Birodalom hatalmi státusának, társadalmi struktúrájának, hierarchikus ideológiájának bomlásával a legmagasabb szintű motiváló és fegyelmező tényező is hatástalanná lett: a rabszolgamunka végképp elvesztette jogosultságát. Akik a rabszolgák „helyébe léptek”, azok – előbb a rabszolgák mellett a colonusok, majd mindinkább helyettük a jobbágyok – saját termelő munkájuk és társadalmi helyzetük jellege alapján voltak „érdekeltek”, és nem föléjük magasló idegen tényezők tették őket – a valóságban vagy látszatra – azzá.

Irodalmi tájékoztató

A rabszolgatartó gazdálkodás görög szakirodalmából magyarul még nem hozzáférhető Xenophón: Oihonomikosz (A gazdálkodó) és Arisztotelész egy tanítványának Oikonomika (Gazdaságtan) c. műve. A latin klasszikusok közül Cato: A földmívelésről és Varro: A mezőgazdaságról. c. művei magyarul is olvashatók Kun J. fordításában.

2. Képek


1. Egy amerikai kém Budapesten 194647-ben. �McClemens kapitány küldetése.VIDA István

Egy amerikai kém Pesten 1946–47-ben

McClemens kapitány küldetése

„1946 nyarán láttam először Budapestet. Titkos ügynökként érkeztem, mint egy amerikai hírszerző szervezet tagja – akkor még nem létezett a CIA – amely azóta megszűnt. Azért ajánlották fel nekem a megbízást, mert beszéltem oroszul, s mert a kelet-európai ügyek nagyon érdekeltek.” E szavakkal kezdődik Christopher Felix beszámolója magyarországi tevékenységéről.1 A Christopher Felix valójában álnév, a szerzőt minden valószínűség szerint McClemensnek hívták, s az amerikai hadsereg tisztje volt. Nem az OSS-t felváltó s a CIA-t megelőző központi szervezet, a Central Intelligence Group embere volt, hanem a katonai hírszerzésé. Ügyesen álcázták: a fegyverszüneti egyezmény értelmében Magyarországon tartózkodó amerikai katonai misszió tanácsadójává nevezték ki, de nem katonai, hanem polgári beosztásba. Így nem kellett katonai egyenruhát viselnie, és feltűnés nélkül mozoghatott a fővárosban vagy vidéken. Az amerikai kormány azzal az indokolással fogadtatta el kinevezését, hogy ily módon könnyebben tud közreműködni a bujkáló nácik, s az elrejtett német vagyontárgyak felkutatásában. Igazi feladata valójában az volt, hogy figyelemmel kísérje a szovjet csapatok mozgását és a Szovjetunió magyarországi politikáját, információkat szerezzen be Magyarország gazdasági, társadalmi és politikai helyzetéről, a koalíciós demokratikus pártokról és vezetőikről, a kormány tagjairól, s az országban uralkodó közhangulatról. Emellett megbízták azzal is, hogy segítsen fenntartani és – ha lehet – bővíteni az Egyesült Államok befolyását a magyar kormánykörökben. Memoárjában azt állítja, hogy amikor Budapestre érkezett, Washingtonban még nem alakult ki határozott álláspont abban a kérdésben, hogy az amerikai kormányzat opponálni fogja-e és ha igen, milyen mértékben a Szovjetunió magyarországi törekvéseit s a baloldali erők térnyerését, de „az világos volt – mondja –‚ hogy mi azt akartuk, hogy Magyarország a mi oldalunkon legyen”.

McClemens kapitány, bár a katonai misszió kötelékéhe tartozott, szoros kapcsolatban állt a budapesti amerikai követség egyik magasrangú tisztségviselőjével, aki könyvében szintén álnéven („Mark”) szerepel. (Magyarul nem beszélt, s ez kizárja, hogy a követség valamelyik magyar származású alkalmazottja lett volna. Számos jel arra mutat, hogy „Mark” nem volt más, mint James G. McCargar, a követség másodtitkára.) „Mark” látta el McClemenst politikai tanácsokkal, s ő tájékoztatta a követség híreiről is. Cserébe ő is adott át értesüléseket, de informátorait nem nevezhette meg, s általában nem volt köteles munkájáról beszámolni neki. „Mark” volt az, aki segített McClemensnek a kommunikáció fenntartásában a washingtoni központtal. A budapesti amerikai követség mellett McClemens kapitány összeköttetésben állt egy Svájcban élő amerikai ügynökkel („Peter”-nek nevezi), aki összefogta és irányította a különböző országokban működő amerikai (katonai) hírszerzők tevékenységét. „Peter” volt az egyetlen Európában, akivel megbeszélhette munkájának részleteit, ő látta el készpénzzel is. (A svájci frankot és az amerikai dollárt Pesten aztán a feketepiacon váltották át forintra.)

A beszervezettek

Amikor McClemens kapitány 1946 június végén Budapestre érkezett, 8 tagú, kialakult és viszonylag jól működő ügynökhálózatot vehetett át elődjétől. Jóllehet informátorait álnéven szerepelteti, olyan meglepően pontos jellemzést ad róluk, hogy többségük különösebb nehézség nélkül azonosítható. „Louis”-ról pl. a következőket írja: arisztokrata családból származó fiatalember, tudós; családja jelentős szerepet játszott az ország életében a két háború közötti időszakban; közreműködött a magyar fegyverszüneti egyezmény megkötésében, s „szerepet játszott az Ideiglenes Kormány megalakításában”. „Louis” tehát nem lehet más, mint gróf Teleki Géza. „Leo”-ról pedig azt tudhatjuk meg, hogy szintén nemesi családból származott, aktívan részt vett a németellenes mozgalomban, de nem tartóztatták le a német megszállás idején. A felszabadulás után kisgazdapárti képviselő s a párt jobboldali, ún. liberális csoportjának egyik legfiatalabb vezetője lett. Rendszeresen írt cikkeket a napilapokba, melyek közül néhányat maga alapított. Különböző reformok mellett, ellenezte a kommunista párt politikai befolyásának növekedését s a magyar–szovjet kapcsolatok javulását. 1947 júniusában illegálisan elhagyta az országot, s Párizsba szökött. „Leo” gróf Dessewffy Gyulával azonosítható. (Dessewffy egyébként – tudjuk – bejáratos volt nemcsak az amerikai, hanem az angol követségre is, s nem egy nyugati diplomatával baráti viszonyt tartott fenn.) A hálózatnak rajtuk kívül tagja volt még két arisztokrata (az egyikük korábban gyakran hallatta a hangját a felsőházban); egy „magasrangú kisgazdapárti kormánytisztviselő, ügyvéd, „Paul” – ő „szállította” a minisztertanácsi jegyzőkönyvek másolatát: egy hivatásos diplomata a Külügyminisztériumból,


„George”; egy fiatal közgazdász, a Nemzeti Bank alkalmazottja, s egy hölgy – „Jane” –‚ aki az összeköttetést tartotta az amerikaiak és magyarok között. A kémhálózat tagjai „Jane” kivételével természetesen nem ismerték egymást, de többségük – Teleki is! – tudta, hogy az amerikai hírszerzéssel állnak kapcsolatban. „Jane” kivételével a hírekért és információkért senki sem kapott pénzt; McClemens elismeri, sőt még büszkélkedik is vele, hogy informátorai politikai okokból, kommunista- és szovjetellenes meggyőződésből tették azt, amit tettek.

Az amerikai hírszerző tiszt azonban hamarosan felismerte a kémhálózat gyengeségeit, s rájött arra, hogy mivel hírszerzői zömmel a régi felső tízezerből származnak – nyolcból négyen arisztokraták voltak! – a népi demokrácia olyan fontos tényezőiről és intézményeiről, mint pl. a munkáspártok, a szakszervezetek, a hadsereg, a rendőrség, a belügyminisztérium és a katolikus egyház, adatokhoz alig juthat. „A hálózat bővítése így az egyik legfontosabb feladatommá vált” – mondja könyvében McClemens kapitány. 1946 őszén, amikor már kellő helyismerettel rendelkezett, s Washingtonból is megkapta a jóváhagyást, hozzáláthatott az új ügynökök beszervezéséhez. Sok emberrel ismerkedett meg, közöttük politikusokkal, újságírókkal és diplomatákkal. Gyakran megfordult a pesti mulatókban és lokálokban. Így többek között kapcsolatba került két fiatal szociáldemokrata politikussal, aki Peyer Károly környezetéhez tartozott 1944-ben. Részt vettek a németellenes ellenállási mozgalomban, egyikük a Szakszervezeti Tanácsnál dolgozott, a másik az ún. Államvédelmi Osztály (az ÁVO) tisztje volt. Az utóbbi – valószínűleg Gábor Róbert – szállította az információkat az AVO szervezeti felépítéséről és vezetőiről, amelynek egy része a könyvben megtalálható.

A hátsó lépcsőn...

McClemens kapitány, a hivatásos hírszerző, láthatóan büszke szakmai tudására, sikereire, jólértesültségére. Beszámolója azonban hemzseg a tévedésektől, sok benne a másod-, harmad-, sőt ki tudja hányadkézből szerzett információ; sugárzik belőle elfogultsága, mélységes kommunista- és szovjetellenessége. Itt nincs mód arra, hogy pontatlanságait, tévedéseit s egyoldalú beállításait kiigazítsuk. Általában csak az használható beszámolójából, ami közvetlen személyes tapasztalatain alapul, amit maga látott, amiben maga is részt vett.

Érdekesen és hihetően írja le illegális találkozóját Peyer Károllyal, a Szaktanács háború előtti főtitkárával, a szociáldemokrata jobboldal egyik vezérével. 1947 áprilisában egy magyar újságíró hozta a hírt az amerikai tisztnek, akiben teljesen megbízott, hogy „egy bizonyos fontos szociáldemokrata politikus” találkozni akar vele. „Megérkeztem a megadott randevúra, amely egy bizonyos bérház földszintjén volt. Ott egy fiatalemberrel találkoztam, aki ugyan nagyon komolyan viselkedett, de nem nélkülözött bizonyos humorérzéket. A hátsó lépcsőn egy emelettel feljebb vezetett egy, ha jól láttam, használaton kívüli kis raktárszobába, – Elnézést kérek a sötét bejárat miatt – mondta –, ahol elrejtve a függöny mögött egy ajtó volt, amely egy másik utcára néző épület ajtajához vezetett. Kinyitva az ajtót elmagyarázta, hogy az a német megszállás idején az összeköttetést szolgálta a két épület között, hogy lehetővé tegye a zsidók menekülését, őt is beleértve, s mivel most az épület ismét megfigyelés alatt áll, az átjáró újból nagyon jól jön. Egy kényelmesen berendezett lakásba vitt, ahol öt embert találtam. Az egyikük, felismertem – Peyer Károly volt...

Belpolitikai kérdésektől, mindenekelőtt a Szociáldemokrata Párt belső helyzetéről tárgyaltak. Peyer nem árult zsákbamacskát, nyíltan feltárta kártyáit. „Célja az volt – írja Peyerről –‚ hogy megvonja azt a szociáldemokrata támogatást, amelyet Szakasits automatikusan megadott a kommunistáknak és így meggátolja a kommunista hatalomátvételt a békeszerződés életbe lépése előtt; ugyanakkor nagyon szerette volna megóvni az SZDP-t a kommunistákkal való erőszakolt egyesüléstől. Peyert lényegében két dolog érdekelte: mi az amerikai kormány magatartása a magyarországi politikai helyzetet illetően, s mit szándékozik tenni álláspontjának érvényesítése érdekében. Egyszóval azt szerette volna megtudni, hogy az új belpolitikai helyzetben – az ún. „Magyar Közösség” köztársaságellenes összeesküvésének leleplezése, s a Kisgazdapárt felső vezetésére mért csapás (Kovács Béla letartóztatása) után – várható-e komolyabb támogatás az Egyesült Államok részéről mind a maga és hívei, mind a polgári, kispolgári erők számára. Az amerikai hírszerző, mint mondja, bár szíve szerint megtette volna, nem ígérhetett semmit. A határozott válasz elől azzal tért ki: nincs abban a helyzetben, hogy megmondhassa, az amerikai kormány mit fog cselekedni a közeljövőben. S csupán általánosságban utalt az alig egy hónappal korábban meghirdetett Trumann doktrínára s a Kovács Béla ügyében átadott amerikai jegyzékekre. Peyert nem is elégítette ki az, amit hallott, de megértette: egyelőre nem remélhet komolyabb támogatást az USA-tól. Az amerikai az augusztusi választások előtt (1947-ben vagyunk) még egyszer találkozott a szociáldemokrata politikussal és híveivel, de erről már nem számol be részletesen. (Az amerikai diplomáciai iratokból azóta kiderült, hogy Peyer – Valentiny Ágoston társaságában – közben két alkalommal is felkereste Selden Chapin budapesti amerikai követet, hogy megpróbálja kipuhatolni: az SZDP kettészakítása s egy jobboldali Szociáldemokrata Párt megalakítása esetén milyen mértékű amerikai támogatásra számíthat. Az amerikaiak ez alkalommal sem ígértek semmit.)2


Szöktetések Nyugatra

1947 őszén a választások után, amelyeken az MKP győzött és a Kisgazdapárt súlyos vereséget szenvedett, pesti politikai körökben pletykák keringtek arról, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnököt bizonyos erők ki akarják szöktetni az országból. Az amerikai hírszerző nemcsak azt erősíti meg, hogy a korabeli pletykák nem voltak teljesen alaptalanok, hanem mint szemtanú az egész szöktetési tervet nyilvánosságra hozza könyvében. Az első meglepetés: a szöktetés terve Tildy közvetlen környezetéből származott, s Csornoky Viktor – Tildy sógora – folytatta a tárgyalásokat. Csornoky a bizonyos „Mark”, tehát a budapesti amerikai követség másodtitkára közvetítésével kereste fel McClemens kapitányt, s rögtön a lényegre tért. „Az elnök – mondta – el akar menekülni az országból. Nyugaton biztonságban nyilatkozatot fog tenni, amelyben egyszer és mindenkorra leszámol ezekkel a nevetséges választásokkal. Mit tehetne értünk?” Az amerikai hírszerző tisztnek tetszett a terv, rögtön felismerte: ha az akció sikerülne, óriási nemzetközi visszhangot keltene, s propaganda szempontból jól ki lehetne használni a Szovjetunió és a magyar népi demokrácia ellen. Washingtonban – érthetően – szintén lelkes fogadták az ötletet.

A szökési terv azonban csakhamar füstbe ment. Csornoky a tárgyalások során Tildyvel együtt először 11, majd végül 14 ember – gyakorlatilag az egész Tildy család – kijuttatását kérte. Ennyi embert feltűnés nélkül nem lehetett volna Pestről eltüntetni, s azt McClemens nem vállalta. Emellett Csornoky, aki az amerikai kém tapasztalata szerint alkalmatlan volt bármiféle konspirációra, vigyázatlanul járt el McClemens egyik amerikai újságíróvendége előtt, aki a háború alatt szintén hírszerzéssel foglalkozott, s kikotyogta az egész szökési tervet. Az újságíró, Amerikába hazatérve, azonnal megírta az egyik napilapba a szenzációnak ígérkező tervet, s így rövid idő múlva Budapesten is ismertté vált. A könyvből nem derül ki, hogy Csornoky Tildy tudtával és beleegyezésével tárgyalt-e, avagy csak saját kezdeményezésére kereste fel az amerikait. Tildy politikai gondolkodását, korabeli nyilatkozatait tekintve nehezen hihető, hogy komolyan fontolóra vette volna az ország elhagyásának ezt a módját. Ha netán gondolt is rá, akkor az a Kisgazdapárt katasztrofális választási veresége okozta elkeseredés szülötte lehetett, mintsem józan politikai megfontolás. Nem véletlen, hogy Tildy végül is nyilvánosság előtt cáfolta, hogy a külföldre szökés gondolatával foglalkozna.

Ha Tildynek és családjának disszidálása nem is sikerült, s elmaradt a remélt nemzetközi botrány. Felix McClemens fő tevékenysége 1947 nyarán–őszén abban merült ki, hogy – washingtoni jóváhagyással – s a CIG bécsi embereinek segítségével előkészítse és megszervezze jobboldali angolbarát politikusok, képviselők, tudósok, s különböző foglalkozású személyek elmenekülését az országból. Így szöktették ki 1947. november elején Pfeiffer Zoltánt, a volt kisgazdapárti képviselőt, a választások előtt alakult Magyar Függetlenségi Párt vezetőjét, s november 21-án Peyer Károlyt, „Paul”-t, a kisgazdapárti ügyvédet – egyébként Pfeiffer közéleti hívét – és feleségét, a Nemzeti Bankban dolgozó közgazdászt és feleségét, valamint „Jane”-t McClemens a budapesti amerikai katonai misszió Chevroletjével maga vitte át a határon Bécsbe. („Paul” annyira fontos ember volt az amerikaiak számára, hogy McClemens Washingtonból közvetlen utasítást kapott kijuttatására.) Egy magyar tudóst és asszonyát „Az amerikai kormány tulajdona”, „Törékeny” feliratú ládába bújtatták el, s csomagként feladták a bécsi amerikai követség címére a ládát, melyet egy amerikai futárgép vitt ki. McClemensék Magyarországon keresztül juttatták nyugatra a romániai amerikai vállalatok 14 alkalmazottját is. Voltak persze, akik szerettek volna disszidálni, de valamilyen oknál fogva végül is nem merték rászánni magukat. Balogh István miniszterelnökségi államtitkár – népszerű nevén: Balogh páter – pl. két alkalommal is tárgyalt McClemensszel, arról, hogy segítsenek neki elhagyni az országot – először 1947 júniusában, pár nappal azelőtt, hogy megalakította saját pártját, a Független Magyar Demokrata Pártot –, de aztán maradt. Az amerikai követség és hírszerzés végül is 74 magyar állampolgár nyugatra szöktetéséhez nyújtott segédkezet. McClemens precíz ember: azt is közli könyvében, hogy egy-egy ember kiszöktetése átlag 100 dollárjába került az amerikai kormányzatnak.

A magyar elhárítás

A magyar elhárító szervek 1947 őszén kezdtek nyomára bukkanni annak, hogy egyes amerikai diplomaták és újságírók megszegik a diplomáciai előírásokat, s hírszerző tevékenységgel is foglalkoznak, sőt jobboldali politikusok szökéséhez is segédkezet nyújtanak. A nyomozás, a vádemelés, majd a bírósági tárgyalás során több amerikai személy neve is nyilvánosságra került. Így többek között McClemens kapitányé és Jim McCargaré is.3 Ezért a washingtoni központ McClemenst hazarendelte, s ő 18 hónapos tartózkodás után, 1947 decemberében illegálisan elhagyta Magyarországot. Az utolsó ember, akit kiszöktetett – ő maga volt.

Christopher Felix, alias McClemens kapitány könyve azt tanúsítja, hogy a Magyarország felé irányuló amerikai külpolitika szintén több szintű volt. Ha a nyilvánosság előtt nem vallották is be az amerikaiak, kapcsolatokat tartottak fenn mindenekelőtt a konzervatív ellenzéki körökkel, de emellett a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt jobboldalával is, s megpróbálták – a polgári érdekek védelmében – a politikai hatalomért vívott harc


kimenetelét befolyásolni.

Jegyzetek

1. Christopher Felix: The spy and his masters. A short course in the secret war. London, Secker and Warburg. 1962. A könyv két részből áll: az első fele lényegében egy tankönyv, amelyben a szerző elmagyarázza, hogy hogyan kell kémkedni, a második része a memoár, ami viszont arról szól, hogy ő, McClemens kapitány hogyan kémkedett.

2. Foreign Relations ot the United States. 1942. Volume IV. Eastern Europe, the Soviet Union. Washington 1972. 334–335. old.

3. Kis Újság, 1947. nov. 5. A vádirat szerint Gábor Róbert – aki Pisky Schmidt Frigyes újságíróval együtt 1947. szeptember végén illegálisan elhagyta az országot – adta át McClemensnek és Jack Quinn-nek az ÁVO szervezeti felépítéséről és vezetőiről készült feljegyzéseit. (Szabad Nép, 1947. nov. 15.) A népbíróság Gábort kémkedésért – távollétében – halálra ítélte. (Szabad Nép, 1948. febr. 11.)

*

Forrásrészlet

Informátorunk forrása: kipróbált és megbízható magyar, aki jól tájékozott magyar ügyekben… Informátorunk hírforrása szerint a Kisgazdapárt tagjainak többsége kész az első adandó alkalommal meneszteni Tildyt, és Nagy Ferenc, a párt jelenlegi elnöke, aki egyben az újonnan megválasztott nemzetgyűlés elnöke is, körül csoportosul. Tildyt még mindig a pártnak azon elemei támogatják, akik készek bármi áron engedményekkel megbékíteni az oroszokat és a radikális pártokat…

OSS jelentés részlete, magyar fordításban. (No. A–63733. 1945. XI. 22.)


1. Gyermekproletárok MagyarországonLÁNG Péter

Gyermekproletárok Magyarországon

A nemzetközi gyermekév ismét ráirányította a figyelmet többek között arra a szomorú tényre, hogy a világ fejlődő – és még inkább az elmaradott – területein kis gyermekek és serdülők tízmilliói élnek emberhez méltatlan körülmények közt. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy az elmúlt évszázadok folyamán Európa gyermekei is végigjárták ezt az utat, és nem is olyan régen még hazánkban is kemény harcot kellett vívni a gyermekek testi kizsákmányolásának akárcsak némi korlátozása érdekében is. (A szerk.)

Gyermekek a gépek mellett

A gyermeki munkaerőt védő első törvények Velencében keletkeztek, ahol 1284-ben az üvegcsiszolók kimondották, hogy nyolcévesnél fiatalabb fiút vagy leányt nem foglalkoztatnak. Életkori megkötéseket vezettek be a 14. század párizsi céhei, nem fogadtak fel 13 évesnél fiatalabb legényt a hohenzollerni szabók, 14 évesnél ifjabbat a nürnbergi könyvkötők. Minőségi változásokat a gyermekmunka felhasználásában a gyáripari termelés hozott, mert a gépek mellett megjelentek azok kezelői és kiszolgálói, az árvaházak és a menhelyek szegényei, az apró proletárok. Az ő sorsukra, 16 órás napi robotjukra és gyötrődésükre hívta fel a figyelmet az 1796-os manchesteri járvány, amelynek nyomán az angol parlament 1802-ben meghozta az első „modern” gyermekmunka-törvényt.

Ezt követően a különböző országokban majd’ negyven évig csak a jóérzésű közvélemény háborgott, de számottevő intézkedés nem történt. A német kapitalisták – az Angliával folytatott versenyre hivatkozva – egészen 1839-ig el tudták odázni a gyermekmunka törvényes szabályozását, ekkor azonban már megindult a tőkés fejlődés útját járó európai országok hasonló intézkedéseinek sora. Mindenekelőtt a munkavállalók alsó korhatárát állapították meg. Általában a 12 éven aluliak dolgoztatását tiltották, de Németország és Franciaország a 13., Svájc, Ausztria és Norvégia a 14. életév betöltéséhez kötötte a gyári munkát. A szabályozás másik tárgya a munkaidő volt. Az európai országok többségében 12–13 éves korig napi 6–8, 14–18 éves korban 10–12 óra volt az engedélyezett vagy éppen előírt munkaidő. Az éjszakai foglalkoztatást mindenütt megtiltották. Az első világháború kitöréséig a gyermekek, a fiatalkorúak és a nők munkaviszonyát a világ 21 országában, továbbá az Amerikai Egyesült Államok csaknem valamennyi államában, a svájci kantonokban és az angol gyarmatokon is rendezték.

Az ipari gyermekmunka Magyarországon a 19. század utolsó harmadában, a tőkés viszonyok fejlődésével kezdett teret hódítani, de már a század derekára kialakultak „bevett” szakterületei. A kő-, agyag- és üvegiparban főként fiúk dolgoztak, míg a szövő- és fonóiparban, az élelmiszeripar egyes területeire leányokat vettek fel. Nem volt ritka a 10-14 órás munkanap és a gyermekek éjszakai beosztása sem. A dohánygyárakban 12-13 éves leánykák dolgoztak napi 15 órát, a szövő- és fonógyárak 10-12 éves befűzőnői és cipőfelsőrész-készítő üzemek hasonló korú kis munkásai 10-11 órát álltak egy végtében a gépek mellett. A téglagyárakban dolgozó 8–12 éves fiúk reggel 5 órakor vették fel a munkát és este 8-kor végeztek. A vidéki gazdaságokban látástól vakulásig tartott a tennivalók ideje.

A gépek elterjedése és a csekélyebb fizikai erőkifejtés szüksége a gyáriparban egyre vonzóbbá tette a gyermek bevonását a termelésbe. Az új lehetőségek azonban új konfliktusok forrásaivá váltak. A hazai progresszió felemelte szavát a jövendő nemzedék védelmében, a szervezett munkásság pedig kezdettől kemény és következetes harcot folytatott a gyermekmunka minden formájának eltörléséért, a proletárgyermekek emberségesebb életkörülményeiért.

Hazánkban az 1840-es országgyűlés – a külföldi intézkedések példájára – törvényt fogadott el a gyermekfoglalkoztatás szabályozásáról. A törvény kimondta hogy 12 éven aluli gyermeket csak olyan gyári munkára lehet alkalmazni, mely egészségében, testi fejlődésében nem károsítja. 16 éven aluli gyermek napi 8 óránál több munkával nem foglalkoztatható s ezt is egy óra „nyugidővel” meg kell szakítani. Az újabb rendezésre a magyar iparfejlődés új szakaszának első éveiben, 1872-ben került sor, s erre épült fel aztán az 1884. évi XVII. tc., amellyel a honatyák hosszú időre megoldottnak tekintették a gyermekvédelem ügyét. E szerint „...tíz éven aluli gyermeket éppen nem, a 10 évet meghaladott, de a 12 évet még el nem érteket csak az iparhatóság engedélye mellett szabad gyárakban munkára alkalmazni… Kik a 12 éves kort meghaladták, de a 14 éves életkort még be nem töltötték, gyári munkában naponként csak 8 óra hosszat foglalkoztathatók. Oly ifjak, kik a 14 éves életkort betöltötték, de a 16 évest még el nem érték, naponkint csak 10 órai munkaidőre


alkalmazhatók...”

Az 1884-es ipartörvény egyik elemi hiányossága, hogy már a 10 éves alsó korhatár puszta említésével is súlyos visszaéléseket tett lehetővé. És azzal, hogy a törvény az éjjeli munkát bizonyos feltételek között nem tiltotta, ugyancsak lehetővé tette az önkényes értelmezéseket. Általánossá vált „rugalmas” magyarázata, s megszegése is csak olyan kihágásnak minősült, amely jelentéktelen pénzbüntetéssel járt. Ennek tudható be, hogy a századfordulóra – a Magyarország Gyáripara 1898-az évkönyve szerint – a 16 éven aluli dolgozó fiatalok száma már 2,2%-kal magasabb, mint Ausztriában, és 4,7%-kal magasabb, mint Németországban. Az 1900-az népszámlálás félmillió 7–14 éves kenyérkeresőről számolt be. Mint egy 70%-uk a paraszti hal-, vad- és erdőgazdaságokban, az úgynevezett őstermelésben tevékenykedett. Kunfi Zsigmond tanulmánya a Szocializmus című folyóiratban arra hívta fel a figyelmet, hogy 1904-ben a 16 éven aluli munkások a vizsgált gyárak dolgozóinak 8,8%-át tették ki, négy évvel később viszont ez a szám már 10,7%-ra szökött fel.

Gyermektragédiák – munkástragédiák

A gyermeki munkaerő gátlástalan kiuzsorázása, a védelmi intézkedések hiánya, a gondatlanság s mindehhez az elcsigázott, fejletlen kis munkavállalók gyermeki vigyázatlansága mindennapossá tette a munkahelyi tragédiákat. Heller Farkas közgazdász összegezése szerint 1903 és 1906 között a gyáripari balesetek 11,2%-át, a kisipari balesetek 19,4%-át 16 éven aluliak szenvedték. Weiss Manfréd csepeli tölténygyárában – a védelmi intézkedések elmulasztása miatt – 1909-ben 14 ember életét követelte egy robbanás. Az áldozatok között egy-egy 12, 14 és 18 három-három 13 és 17 éves gyermek, illetve ifjúmunkás volt. Jellemző az az eset is, amelyről 1913-ben egy győri baleset kapcsán számolt be Az Ifjúmunkás című lap: a „Vesuvius” gyújtógyárban egy 12 éves fiút ért üzemi baleset. Arca, nyaka, melle, keze összeégett. A gyár vezetői súlyos állapotban, orvosi segítség nélkül bocsátották útjára munkásukat és még aznapi bérét is levonták.

A baleseti statisztikák önmagukért beszéltek. Arról azonban nem készült, nem is készülhetett kimutatás, hogy a korán nehéz munkára fogott szervezet miként sínylette meg a felnőttekre szabott munkát, hogyan vészelte át maradandó károsodás nélkül a gyári kemencék embert próbáló melegét, a vegyi üzemek mérges levegőjét és a számlálatlan éjszakai műszakokat.

Az éjszakai ébrentartás „ártalmatlanabb” módozatai közé tartozott a daloltatás, a gyakori mosdatás és a testi fenyítés, de Chyzer Béla orvos a gyermekmunkáról 1909-ben kiadott tanulmányában a szándékos egészségrombolás eseteiről is beszámolt: nem ritkán a cigaretta, valamint az izgató és szeszesitalok serkentő hatásától várták a munkáltatók a reggelig kitartó figyelmet. Az Iparegészségügy című folyóirat ugyancsak orvos cikkírója e sorokat vetette papírra a század elején: „…Sokszor megesik a szívem ezeken a szerencsétlen, agyonsanyargatott gyermekeken, akik szurtosan, piszkosan és mosdatlanul végeznek olyan és akkora munkát, amely felnőtt embernek is nehezére esnék. Ezért aztán a szemük beesett, a tekintetük bágyadt és az arcuk halovány. Mikor más boldogabb gyermek még apró játékaival van elfoglalva, akkor a proletár gyermeke már kenyeret keres, még pedig sokszor nem is csak magának, hanem testvéreinek, sőt esetleg munkanélküli vagy munkaképtelen szülői számára is... És ha valami baj éri őket, úgy elfonnyadnak, mint a virág, amelyet megcsíp a tavaszi fagy és amely lehull, mielőtt még gyümölcs válhatott volna belőle.”

A korai megkeseredettség, a kilátástalanság, a testi és lelki megnyomorodás egyaránt oka volt annak, hogy az újságok napról napra 10–16 éves korú öngyilkosokról adhattak hírt. A munkás- és ifjúmunkássajtó fényt derített a súlyos visszaélésekre, s a leleplező írások sokaságával bizonyította, hogy hiányzik a hatékony gyermekvédelem; a törvény rendelkezéseit nem tartják be, az ellenőrzés pedig hevenyészett és erélytelen. Ezért is fáradoztak a Törvényes Munkásvédelem Magyarországi Egyesületének közgazdasági és jogi szakemberei egy új törvény előkészítésén, hiszen – mint 1911. májusi ülésükön megfogalmazták – ott állunk ma is a gyermekmunka védelmének ama primitív fokán, amelyet az ipartörvény 1884-ben megszabott. Alig van még egy második állam Európában, mely három évtizeden át ily stagnácziót mutatna fel…”

Az imperialista világháború kirobbanása azután ismét „elnapolta” a gyermekmunka szabályozásának kérdését. A felnőtt fiatalok helyére a hadiiparban, majd más iparágakban is nőket és gyermekeket állítottak. Az ipartörvény rendelkezéseit a háborús években gyakorlatilag felfüggesztették. Nem volt ritka az olyan eset, mint amilyenről a Népszava adott hírt 1918 őszén: a zuglói konzervgyárban dolgozó asszonyok keresetük elfogadhatatlan leszállítására munkabeszüntetéssel válaszoltak, mire a gyár vezetősége – még kisebb fizetésért – 10–12 éves gyermekeket állított a helyükre.

Családfenntartó gyermekek

A világháború után – a modern szociálpolitika kiépítése jegyében – nemzetközi erőfeszítéseket tettek a


gyermekvédelemre. Létrejött a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal, amelynek konferenciáin a részt vevő országok egyezményeket fogadtak el a gyermekmunkával történő visszaélések megakadályozására. Jóllehet a Tanácsköztársaság megdöntése után hatalomra került ellenforradalmi kormányzat ratifikált néhány ilyen megállapodást, mégsem törekedett hatékonyabban érvényt szerezni a gyermekvédelmi rendelkezéseknek, mint az 1919 előtti Magyarország. Az olcsó és „kezelhető” munkaerő továbbra is vonzó maradt a tőkés számára. A korabeli becslések alapján minden hatodik munkás és alkalmazott gyermek- vagy fiatalkorú, védelmükre azonban ezután is csak látszat intézkedéseket hoztak. Az 1928. évi V. tc. például csak 14 éven felül engedélyezte az ipari munkások felvételét, de hozzátette, hogy a rendelkezés csak a nyolc osztályos elemi iskola bevezetése után válik kötelező érvényűvé. Köztudott, hegy a Horthy-korszakban erre nem került sor.

Továbbra sem változott kedvezően a mezőgazdasági gyermekmunkások helyzete. Napi 10–14 órás munkaidejük aratáskor – rövid megszakításokkal – a húsz órát is elérte. „Sem a törvénykönyvben, sem a gyakorlati életben semmi nyoma a gyermekvédelemnek” – írta 1924 májusában Az Ifjúmunkásban Takács József szociáldemokrata politikus. „A falvakban és a tanyákon élő gyermekekkel még a saját szüleik is csak annyiban törődtek, hogy minél előbb kereső munkára adják. Alig várják, hogy a gyermek kimaradjon az iskolából, hogy a 10–12 éves fejletlen gyermeket éves cselédnek szerződtessék... E sorok írója 8 éves korában júniustól októberig szolgált egy pár lábbeliért. Tapasztalataink szerint ezen a téren a helyzet azóta sem javult. Ahogyan azután ezeket a zsenge gyermekeket kihasználják a munkáltatók, az szinte megdöbbentő. Reggel négy órakor már fölzavarják álmából, segítenie kell a jószág etetésénél és gondozásánál. Talpon kell neki lenni késő este 10–11 óráig.”

Az 1929–33. évi világgazdasági válság nyomán Magyarországon a férfi munkások 30%-a, a nődolgozók 16%-a veszítette el a kenyerét. A tőkések ezekben az években legkevésbé az „olcsó” gyermekmunkásokat építették le. Gortvay György, a Népegészségügyi Múzeum igazgatója írta egy 1932-ben megjelent tanulmányában: „…Szegény népünknél, ahol a családfő megfeszített munkája mellett sem tudja a szociális létminimumot, illetve a család fenntartására elegendő jövedelmet előteremteni, a gyermekeknek és fiatalkorúaknak a legkisebb hozzákeresése tényleges segítséget jelent. Így tehát sem a mezőgazdaságban, sem az ipari népességnél nem volna lehetséges – jelenlegi társadalmi viszonyaink mellett – a gyermekek és fiatalkorúak kereső munkájának kiküszöbölése vagy teljes visszaszorítása.” Ezekben az években jelentek meg tömegesen az utcán a gyermekek mint alkalmi munkavállalók, árusok, cipőtisztítók, hordárok, s tűntek fel a nagyváros szeméttelepein „értékek” után kutatva.

Az OTI kimutatása szerint 1920 és 1930 között az üzemi balesetek 17%-ának károsultja gyermek volt. (1907 és 1920 között ez az arány még „csak” 10,9%!) Dr. Schuler Dezső 1987-ben megjelent könyvében beszámolt arról, hogy az OTT 1935-ben gyermek- és ifjúmunkásokat vizsgált meg, és e fiatalok 29%-át betegnek találta.

Gyermekek a gépek mellett, gyermekek a munkássors részeseiként és családfenntartókként: számunkra már megszűnt vagy megszűnő problémák ezek. Pedig a gyermekmunka tragikusan sokoldalú történelmi valóságából csak néhány mozzanat felvillantására vállalkozhattunk. De talán ez is elég lesz ahhoz, hogy a gyermekév ünnepi és vidám napjai után is felidézzük a múlt e sötét fejezetét: emlékeztet saját utunkra, de azokra is, akik e keserves útnak még nem értek a végére.

2. Képek


1. A Francia Állam születése 1940-ben� �BOROS Zsuzsanna

A „Francia Állam” születése 1940-ben

A francia történelmi tudat az utóbbi időkig – ezt a közvélemény-kutatások is megerősítik – legyőzött, megszállt és ellenálló Franciaországot ismert. (Úgy hiszem, nálunk ugyanez a kép él a második világháborús Franciaországról.) S a franciák többsége, ha hallott egyáltalán a „Francia Állam”, a vichyi kormányzat létezéséről, azt a németeknek teljesen kiszolgáltatott Quisling-kormányok rangjára degradálta. Az utóbbi években a francia nemzeti önvizsgálat eredményeként – lelki traumák és belpolitikai viharok árán – gyökeresen új, de a nemzeti önbecsülést alaposan kikezdő kép van kialakulóban erről a korszakról. A hallgatás – véli a Nouvel Observateur c. hetilap 1978. december 11-i számában – azt jelentené, hogy a vichyi rendszer ideológiája ma is elevenen él, s hozzáteszi, hogy „ezt a dossziét sohasem engedjük becsukni”.

A német tankok 1940. június 14-én bevonultak Párizsba. A Diadalívre horogkeresztes zászló került. Pétain marsall, az újonnan kinevezett – a III. Köztársaság történetében utolsó kormány feje június 17-én így nyilatkozott... „Elszorult szívvel jelentem ki, hogy be kell szüntetnünk a harcot.”

Franciaország ilyen váratlanul gyors kapitulációja az egész világot megdöbbentette. S nemcsak a félelmetesnek vélt francia katonai erő összeroppanása. Franciaország Európa-szerte még mindig a polgári politikai demokrácia eszményét jelentette, a szellemi-művészeti avantgard, a modern törekvések, irányzatok fellegvárának számított. Annál is inkább, hiszen ebben az időszakban itt találkozhatott a fasizmus, nácizmus, a hazai fojtogató légkör elől Európa több országából menekülő politikusok, írók, festők stb. népes tábora.

Nem szorul bizonyításra, hogy a diadalmas bevonulás Párizsba – már csak presztízs okokból is – óriási győzelmet jelentett Hitler számára. Egyébként Németország külpolitikai terveiben Franciaországnak másodrendű szerep jutott. Az 1918-as béke revíziója (Elzász-Lotaringia visszaszerzése), Franciaország mint „halálos” és „kíméletlen”, „ősi” ellenség emlegetése, továbbra is jelentős szerepet játszott ugyan a német elképzelésekben, mégis, Franciaország nem tartozott Németország életterébe. Az első világháborút lezáró versailles-i béke őre, Franciaország megsemmisítése önmagában nem jelentett hadicélt Hitler számára, csak megszüntetendő akadályt expanziós tervei útjában.

A fegyverszüneti szerződés

Hitler háromfajta státuszt biztosított uralmi, befolyási övezetében: a szövetséges államokét, a legyőzött, de valamiféle belső önkormányzattal rendelkező, valamint a beolvasztott országokét. Franciaország egyes területei az utóbbi két kategóriába tartoztak.

A döntő különbség az összes többi legyőzött országhoz képest az a tény volt, hogy Franciaország az egyetlen legyőzött állam, amelynek alkotmányos úton megalakult kormányával Hitler fegyverszüneti-szerződést írt alá.

A fegyverszünet Franciaországot két részre osztotta: a megszállt északi zónára és az ún. „szabad zónára” – a Loire vidékétől délre eső területre (nem számítva ide az atlanti-óceánparti részt). A déli rész székhelye hamarosan a kis fürdőváros, Vichy lett. (1942 novemberében az észak-afrikai partraszállással egyidejűleg a német csapatok megszállták a szabad zónát is, de a vichyi kormány a helyén maradt.) A meg nem szállt déli területen berendezkedő francia államnak tehát a fegyverszüneti szerződés meghagyta az önállóság fő attribútumait: a törvényhozó és végrehajtó hatalmat (tehát elvben az önálló belpolitikát), a diplomáciai kapcsolatok jogát minden országgal (tehát elvben a független külpolitikát is), 100 000 főnyi ún. fegyverszüneti hadsereget. A vichyi kormány a teljes gyarmatbirodalom felett rendelkezhetett továbbra is, és ez a német ellenőrzés alatt lefegyverzett, de francia kézen hagyott hadiflottával együtt fontos ütőkártya lehetett a francia kormány részére esetleges további politikai tárgyalásokhoz. A vichyi kormány fennhatósága bizonyos értelemben a demarkációs vonalon túli területre, a megszállt zónára is kiterjedt, a francia közigazgatás itt is helyén maradt, de tevékenységét csak a megszálló hatalommal összhangban gyakorolhatta. A fegyverszüneti szerződés – egy háborús vereség után – valóban viszonylag kedvezőnek mondható. Legszégyenteljesebb pontjának azt tartották, amelyik a politikai menekültek kiadását írta elő.

Más kérdés volt a szerződés betartása és a nyitva hagyott kérdések rendezése. Hitler elérte céljait: megakadályozta a háború folytatását a gyarmatbirodalomban: Franciaország törvényes kormánnyal rendelkezett: nem jutottak brit kézre a francia birodalom erőforrásai, valamint a francia flotta; és – nem utolsósorban – elérte,


hogy a háború menetének megfelelően alakíthatja majd franciaországi politikáját. A francia politikusok pedig minél előbbi békekötésre számítottak. 1940 júniusában a fegyverszünetet a további háborútól való távolmaradás, a békekötés, a belső feladatokra való összpontosítás, ill. a náci „új rendbe” „méltó módon” való beilleszkedés vágyával kötötték meg. S ez utóbbi már nemcsak azt jelentette, hogy az ország politikai és katonai vezetőinek jó része reménytelennek látta a harc folytatását és átadta helyét, hanem a jobb és szélsőjobb bizonyos felsorakozását is Vichy mellett. Az „inkább Hitler, mint a Népfront” megállapítás némi leegyszerűsítés, de kifejezi azt a negatívumot, ami a vichyi tábor egyesítette: leszámolni nemcsak a Népfronttal de a III. Köztársaság eszményével, sőt szakítani minden „rossz” gyökerével, a nagy francia forradalommal.

A marsall

Pétain közismerten defenzív katonapolitikája, a háborús vagy nem háborús összeütközéseket minden áron kerülni igyekvő magatartása, a III. Köztársaságot bíráló elítélő szavai, s ugyanakkor a feje fölött a glória, mindenki számára a lehető legjobb megoldássá varázsolta hatalomra kerülését. Konzervatív, patriarchális, de mélyen francia gyökerűnek tekintett nézetei, a fronton eltöltött múltja a háborút igazán magukénak valló, de elfásult és kiábrándult franciákban a nyugalom és béke képzetét támasztotta, s mindezt oly módon, hogy nem esett folt a „honneur’-ön – a nemzeti becsületen.

Kevés embert vett körül a francia történelem során olyan lelkes bizalom, mint Pétaint. Sokkal inkább úgy kellene feltenni a kérdést: kik nem fogadták el hatalomra kerülésekor? A baloldali értelmiségiek egy szűk csoportján (pl. Sartre-ék) kívül néhány szocialista és radikális képviselőt említhetünk (ezek közül is többen Észak-Afrikában voltak foglyok). A háború kitörése óta illegális kommunista párt kezdettől fogva támadta a vichyi kormányt – de a háború, a német–francia viszony jellegének értékelésében tartotta magát a III. Internacionálé határozatához.

A marsallt szinte vallásos áhítattal vették körül: szülők gyermekeikkel megérinttették a kabátját, küldöttségek ajándékokkal halmozták el, sőt bárányokat ajándékoztak neki, mint áldozatot a szentek oltárára. A németeket feltétlenül kiszolgáló, a teljes kollaborációt, együttműködést valló, a náci elvekhez igen közel álló ideológiát hirdető pártok, csoportok, újságok a megszállt Párizsban tevékenykedtek. S Hitler számára a Pétain ellen felhasználható „mumus” szerepét játszották (akárcsak a nyilasok vagy az imrédysták Magyarországon Horthyékkal szemben). Az első időszakban a kifáradt ország valóban talán 90%-ig a fegyverszünet, és így Pétain pártján állt.

H. Amoreux francia történész joggal írja, ha 1940 júniusára gondol, hogy 40 millió pétainista volt az országban. A „La souffrance purifie” (a szenvedés megtisztít), a nem túlságosan új keresztény elv, Pétain egyik kedvelt propagandaszólama az egész francia nép áldozatvállalásának szükségességét hangoztatja, s minden francia közül ő maga, a marsall a legnagyobb áldozat, hiszen a saját személyét áldozza fel Franciaországért. A megdöbbentő háborús katasztrófa után nem volt nehéz elhitetni az emberek millióival, hogy nem egyszerűen a francia hadsereg szenvedett vereséget, hanem a háború előtti „bűnös”, „élvhajhászó”, „dekadens”, „romlott” korszakkal kell leszámolni, s most beletörődéssel vállalták a pétaini szózatok által reájuk méretett sorsot: bizonyos megkönnyebbülést jelentett e nehéz időszakban az „áldozat” szerepköre a lelkiismeret-furdalás, az önsanyargatás, Paul Valéry, a neves író, június végén ezt jegyezte be naplójába: „A túlságosan jó dolgokkal való visszaélés okozta Franciaország szerencsétlenségét. Ezek között is termékeny földje, a szellemi szabadság, az egyének alávetettségének hiánya”.

„Az új rend”

A vichyi rendszert védelmező történészek, publicisták mindenekelőtt attentizmust – vagyis kivárási politikát – tulajdonítanak a kormányzatnak, amelynek ezáltal sikerült elkerülnie Franciaország „polonizációját”, vagyis azt, hogy Lengyelország sorsára jusson. A valóságban azonban szó sem volt arról, hogy Pétain kormányzata csak a legszükségesebb adminisztrációs teendőket látta volna el, hanem – noha erre egyelőre semmiféle német nyomás nem kényszerítette – megváltoztatta az ország belső politikai rendjét. A július 9–10-i nemzetgyűlés, mely Pétaint teljhatalommal ruházta fel, egyben megszavazta egy új alkotmány kidolgozását. Ezt a nemzetgyűléstől kapott különleges felhatalmazás alapján Pétain ún. „acte constitutionnel”-ek („alkotmányrendeletek”) sorozatával valósította meg. A francia hivatalos közlöny, a Journal Officiel – ezen elvek jegyében – 1940. szeptember 19-i számában például 45 törvényt és 27 dekrétumot közöl. A Francia Köztársaság hivatalos neve ezentúl l’Etat Francais (Francia Állam) lett, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hármasát minden feliraton, pénzen stb. az új hármas jelszó váltotta fel: „munka, család, haza”. A pétaini vezetési stílus atyáskodó-patriarchális hangvétele nemcsak a francia politikában eddig szokatlan, új hangnemet jelentett – a mögötte húzódó tartalom, „a nemzeti forradalom” is új volt; bár nélkülözte mind a „nemzeti”, mind a „forradalmi” jelleget. Pétain szinte naponta intézte szózatait a francia néphez. A ceremoniális találkozások az „alattvalókkal”, az államfő személyének


kultikus tisztelete – egy régi típusú monarchiához hasonlított. („Mi, Philippe Pétain” – kezdte a marsall a rendeleteit.)

A „nemzeti forradalom” valójában jobboldali, ellenforradalmi kísérlet volt a francia társadalomban a két világháború között már jelentkező gazdasági, ideológiai, kulturális válság megoldására. Vichy nem szűk összeesküvő csoport, nem a németek „ötödik hadoszlopa” vagy egyszerűen az idegen kényszer létrehozta rendszer volt.

Vichyben egyrészt a III. Köztársaság ellenzékét alkotó, antiparlamentáris, antiliberális erők jutottak hatalomra: feudális színezetű és modernebb újkonzervatív elveket valló személyiségek, nagy számban értelmiségiek, akik elsősorban az egyház, nevelés, kultúra terén játszottak szerepet. Másrészt, különösen kezdetben, nagy teret kaptak azok a technokraták, akik szintén már a háború előtt, de az imént említett csoportokkal ellentétben a modern ipari fejlődést sürgették, korszerű eszközökkel: mindenekelőtt állami beavatkozás növelésével. A technokraták elsősorban gazdasági szempontból csodálták, s próbálták utánozni a náci Németországot, és kihasználva a vele való együttműködést, modern gazdasággal akartak integrálódni az „új európai rendbe”, s nem kívánták – amint az az antikapitalista jobboldal politikájából következett volna –, hogy „Franciaország Németország zöldséges kertje és vidámparkja” legyen. Végül csatlakozott a vichyi politikai réteghez nem egy volt baloldali, akit a III. Köztársaság kritikája, az új rend „szociális”, „kollektív” programja tévesztett meg.

Az a csoport, amely kezdettől fogva ellensége volt a vichyi rendszernek, ekkor még nem is annyira „németbarátság” vagy kollaboráció, hanem éppen belpolitikai programja, ideológiája miatt vádolta Pétain kormányzatát. A fentiekben vázolt ideológia Hitlert is kielégítette. Számára presztízs okokból jelentős volt, hogy az „ősi ellenség” a németekkel együttműködő kormánnyal, erős belső bázissal rendelkezik. Simone de Beauvoir 1940 nyarán így ír: „Hitler, a nácizmus: mindez idegen világ, amit a távolból bizonyos nyugalommal gyűlöltem. Pétaint, a Nemzeti Forradalmat bensőségesebben utáltam, s olyan dühvel, mely nap mint nap elevenebben lobogott bennem. A megszállott Franciaországban elegendő beszívni a levegőt, már ezzel is elismerjük az elnyomást…”

Az egyéni szabadság, az egyéni felelősség egzisztencialista filozófiájának egyik legkiemelkedőbb író-képviselője így folytatja: „Most már tudtam, hogy csontom velejéig közöm van kortársaimhoz, s felfedeztem ennek a függőségnek másik oldalát is: felelősségemet… Csak az volt a baj, nem tudtam, hogyan vonjak le belőlük gyakorlati következtetéseket. Elítéltem régi tehetetlenségemet, de nem tudtam, mit tegyek – hacsak azt nem, hogy éljek, hogy túléljem, várván a jobbat” (kiemelés tőlem – B. Zs.). A franciák többsége egyelőre így élt. Sartre darabjait bemutatják, Beauvoir könyve megjelenik, a tehetetlenség érzése az ellenkező végletbe csap át: „fiestákat” (ünnepeket) rendeznek, s csak akkor döbbennek rá a valóságos cselekvés szükségességére, amikor a legközelebbi barátaikat örökre eltünteti a Gestapo vagy a francia rendőrség. S úgy véljük, ez a magatartás ismét jellemző nemcsak egy szűk értelmiségi elitre, de „átlagfranciák” százezreire is.

A „kivárási” politika, az attentizmus tehát inkább társadalom-lélektani jelenség volt, semmint a vichyi politikai vezetés sajátja. Benne rejlett a rendszer logikájában, hogy az 1940 nyarán meghirdetett „nemzeti forradalom” a háború elhúzódásával, az ellenállás kiszélesedésével, a német nyomás és ezzel együtt a francia fasiszta csoportok befolyásának erősödésével a következő évek során egyre inkább a terror, a megtorló intézkedések sorozatává vált.

2. Képek


1. A legendás T-34-esFIGYELŐ

BORUS József

A legendás T–34-es

Több hete sugározza nagy közönségsikerrel a Magyar Televízió a Hat év történelem c. szovjet–amerikai dokumentumfilm-sorozatot. A háború egyik fegyver-főszereplője kétségtelenül a T–34-es szovjet harckocsi.

1941 márciusában szovjet katonai küldöttség járt Németországban. A Hitler által 1940. december 18-án aláírt „Barbarossa eset” fedőnevű utasítás alapján ekkor már javában folytak a Szovjetunió ellen tervezett hadjárat előkészületei. Részben ennek leplezésére, de főleg a német fölény fitogtatására Hitler utasítást adott, hogy a küldöttségnek mutassák meg a páncélosiskolákat és a harckocsigyárakat – és közöljék is velük, hogy az ő utasítására semmit nem titkolnak el előttük.

A németek legnehezebb harckocsija ekkor a Panzer IV. volt, 5 főnyi személyzettel, 21 t ütközetsúllyal, 75 mm-es rövidcsövű ágyúval. Ennek az eredetileg a többi, könnyebb fegyverzetű harckocsi támogatására szánt típusnak a láttán a szovjet tisztek kijelentették: nem hiszik, hogy ez lenne a legnehezebb német harckocsi! Hitler utasítása ellenére eltitkolják előttük a legújabb német konstrukciókat – mondották. Ezt annyit hangoztatták, hogy német kísérőik végül levonták a következtetést: a Szovjetuniónak nyilván nehezebb és jobb harckocsijai vannak, mint Németországnak.

E következtetés azonban csak feltevés volt, és az is maradt a Szovjetunió megtámadásáig, mivel a németek sem moszkvai katonai attaséjuk útján, sem más forrásból nem értesültek arról a szovjet harckocsiról, amely 1941. június 22. után tűnt fel csapataik előtt, és amellyel sem páncéltörő fegyvereik, sem harckocsijaik nem boldogultak. Ennek a harckocsinak, a T–34-nek mindjárt az első napokban kezükbe került példányán kipróbálták akkor legerősebb 50 mm-es kaliberű páncéltörő ágyújukat. A páncélzatot a wolframmagvas gránát átütötte ugyan, de csak 400 m távolságról vagy ennél közelebbről. Ugyanakkor a T–34 76,2 mm–es lövegének gránátja a német harckocsikat már 1500 m-ről ki tudta lőni.

Heinz Guderian vezérezredes, 1941-ben a 2. német páncéloscsoport parancsnoka a Vörös Hadsereggel vívott harcokban, megállapította, hogy a T–34 fölényben van harckocsijaival szemben. „A T–34-gyel szemben akkori elhárítófegyvereink csak különösen kedvező körülmények között voltak hatásosak. A Panzer IV-nek rövid 75 mm ágyújával a T–34-et hátulról kellett megtámadnia, hogy a motor feletti rácsozaton át elintézhesse. Művészet volt úgy a cső elé kapni, hogy jó célpontot nyújtson.”

Hogyan jött létre és milyen volt ez a T–34, amely a németeknek meglepetést okozott, tábornokaik bevallása szerint rémületet keltett katonáik soraiban?

Harckocsik a háború előtt

Jóllehet a hadviselésben a harckocsik megjelenésének az első világháborúban elsőrendű fontossága volt, fejlődésük és alkalmazásuk körül azóta folyik a vita. Az első harckocsik páncélzata csak gyalogsági lövedékek, legfeljebb gránátrepeszek ellen védett. 1935-től sorra jelentek meg a kiskaliberű, 20–47 mm-es páncéltörő ágyúk – lövedékeik ellen erősebb páncélzatra volt szükség. A páncélvastagság növelésével nőtt a harckocsik súlya, ez erősebb motorok beépítését kívánta. A megvastagított páncélzat átütéséhez aztán nagy űrméretű ágyúkat kellett beépíteni.

A kapitalista hadseregek közül a német kezdte a második világháborút a legfejlettebb páncélostechnikával. A könnyű, 1933-ban bevezetett, csak géppuskákkal felszerelt Pz I és az 1936-ban rendszeresített, 20 mm-es ágyúval felfegyverzett Pz II típus a háború kitörésekor már elavult. 1937-ben került a csapathoz a Pz III, mely 1942-ig a páncélosezredek fő harcjárműve volt. Az eredetileg 14,5 mm-es páncélzattal ellátott, 15 t összsúlyú jármű páncélzatát az évek folyamán 30–50 mm-re vastagították, súlya így 22,3 t-ra, motorjának teljesítménye 230 Le-ről 300-ra növekedett. Ennek tornyában kezdetben 37 mm-es löveg volt, később 50, végül már 75 mm-es.

A már említett Pz IV sorozatgyártása 1938-ban kezdődött, a háború végéig ebből a típusból 7071 db-ot állítottak elő. Eredetileg a 8–14,5 mm-es páncélzatát helyenként 80 mm-re növelték, súlya így 17,3 t-ról 25 t–ra


növekedett. Motorja kezdetben 250 LE-t teljesített, ezt csak 300–ra sikerült fokozni.

A Szovjetunióban a harckocsicsapatok 1930-ra kezdtek önálló fegyvernemmé alakulni. Az akkori szovjet katonai elméletnek megfelelően gyors, keréken és lánctalpon egyaránt haladni tudó harckocsikat gyártottak. Az első ilyen a 11 tonnás BT–2 volt, 37 mm-es löveggel. Tervezésénél figyelembe vették a J. Walter Christie által tervezett, 1928-ban az USA-ban gyártott 8,6 tonnás, csak géppuskával felfegyverzett harckocsit, elsősorban ennek futóművét. Az amerikaiak ezt a járművet nem fejlesztették tovább, de nem terjedt el náluk a Christie futó mű sem.

A Szovjetunióban a BT (bisztrohodnij tank = gyorsjáratú harckocsi) nagygörgős, keréken vagy lánctalpon való mozgásra egyaránt alkalmas futóművét 1939-ig megtartották. A T–34-et már tisztán lánctalpas hajtásra tervezték, de a nagy sebességet biztosító nagygörgőket még az 1965-ben a csapatokhoz került T–62 harckocsin is alkalmazták.

A BT–2 futógörgőit külön függesztették fel, rugózásuk így független volt egymástól; a harckocsit egy 400 LE-s repülőgépmotor hajtotta. Egyik utódjába, a BT–5-be már 76,2 mm-es ágyú került; a BT–7 harckocsik egy részébe pedig egy többéves munkával kifejlesztett Diesel-motor, melynek blokkja alumíniumból készült. Ezt a motort építették be később V–2 elnevezéssel a T–34-be és más szovjet harckocsikba is. A Diesel-motor kevesebb üzemanyagot fogyaszt, kevésbé tűzveszélyes, és mivel nem elektromos gyújtású, a rádiózást sem zavarja.

A harmincas évek közepétől úgy látszott, hogy a páncélelhárítás fölénybe kerül a harckocsikkal szemben. Az 1935-től bevezetett 37–47 mm-es páncéltörő ágyúk gránátja 500 m távolságról 40 mm páncélt ütött át. Szükség lett tehát gránátbiztos páncélzatú harckocsikra. Az első ilyent a Szovjetunióban építették, T–46–5 (T–111) megjelöléssel 1937 tavaszán. A 28 t súlyú jármű 60 mm-es páncélzata bármely távolságról védelmet nyújtott a 37 mm-es páncéltörő gránát ellen, 1000 m-en felüli távolságról pedig a 76 mm-esek ellen is. Ez a típus csak páncélzatában különbözött a korábbiaktól; jelentőségét az adta meg, hogy gyártásánál szerezték az első tapasztalatokat a harckocsik gránátbiztos páncélzatának kifejlesztéséhez.

A T–34 közvetlen elődei az A típusjelű harckocsik voltak. A Diesel-motoros BT–7m-nél erősebb páncélzatú, új formájú teknővel és toronnyal szerkesztett A–20 45 mm-es löveget kapott; motorja keréken való közlekedés esetén négy görgőpárjából hármat hajtott. A–30 nevű változata 76,2 mm-es löveggel készült, lövegcsöve ekkor hosszúnak számított, mivel a kaliber 30,5-szeresét tette ki. Az A–20 3 tonnával nehezebb lett a kelleténél, ez károsan befolyásolta sebességét és mozgékonyságát. Az A–30 a lövegnek a toronyban való elhelyezése okozott problémát.

A megoldást végül az a tervezőközösség találta meg, amely a BT-ket köztük a BT–7m-et szerkesztette. A T–29 és a T–46–5 tervezésében részt vett Mihail Iljieg Koskin vezette tervezőiroda felismerte, hogy a közepes harckocsi terepjáró képessége lényegesen megnő tisztán lánctalpas futómű alkalmazása esetén A bonyolult kerékmeghajtás elhagyása egyszerűsíti a gyártást, csökkenti a súlyt és helyet ad más berendezéseknek. Ezt a 19 tonnás – T–32 jelölésű járművet – melynek kedvező formája és gránátbiztos páncélzata volt, az eredetileg tervezett 45 mm-es löveg helyett minden további nélkül el lehetett látni a 30,5 kaliberhosszúságú, 38 mintájú 76,2 mm-es ágyúval.

A modern páncélos

1940. március végén a harkovi traktorgyár kapuján két, ekkor már T–34 nevet viselő harckocsi gördült ki a moszkvai útra. Az egyiket részben maga Koskin vezette, és ő mutatta be a Kremlben a Legfelső Haditanácsnak. A próba sikeresen folytatódott a terepen, s a kormány elrendelte a sorozatgyártást, melyet az 1940. szeptember 26-án, alig 42 évesen elhunyt Koskin helyett közeli munkatársa, a 38 éves A. A. Morozov irányított.

A nyugati szakértők szinte egybehangzó véleménye, hogy a T–34 „első fellépésekor 1941-ben tűzerőben, páncélzatban és mozgékonyságban minden más harckocsit felülmúlt”. A modern harckocsiknak ezt a hármas követelményét a második világháborúban a legmesszebbmenően a T–34 egyesítette. 76,2 mm-es lövege páncélgránátjának kezdősebessége 662 m/sec.; ez a gránát 500 m-ről 60 mm, 1500 m-ről 54 mm vastag páncélt ütött át. A parancsnoki kocsikban kezdettől fogva a később általánossá vált 41,2 kaliber hosszúságú löveg volt. A T–34 a legnagyobb lőtávolságról is ki tudta lőni a német Pz III és Pz IV harckocsit, ezek viszont, mint 1941-ben bebizonyosodott, őt csak kivételes esetben tudták leküzdeni. Az 1942 őszén első ízben bevetett, a goebbelsi propaganda által agyonreklámozott 56 t súlyú Tigrist – ennek Guderian által 1943. augusztus i-én jóváhagyott kezelési utasítása szerint – a T–34 oldalról 1500 m-ről, szemközt 500 m-ről ki tudta lőni.


A T–34 páncélzata 45 mm volt, 30, 45 és 50° szögben döntve. A ferde páncélt a páncéltörő gránátok nehezebben ütötték át, könnyebben elcsúsztak rajta vagy lepattantak róla, másrészt vízszintes vagy ehhez közeli irányú találat esetén vastagabb páncélt kellett átütniük. Méltán nevezi a szakirodalom a T–34 formáját mintaszerűnek, s ez a forma már a második világháború folyamán befolyásolta a külföldi harckocsitervezőket. A németeknél 1943-ban kibocsátott Párduc és az 1944-ben meg jelent Királytigris harckocsi formáját bevallottan a T–34-től kölcsönözték.

A T–34 mozgékonyságát V–2–34 jelű, 12 hengeres négyütemű, 500 LE-s Diesel-motorja biztosította. Legnagyobb sebessége 51 km volt óránként, ütközetsúlya pedig 26,5 t. Talajnyomása cm2-ként csak 0,64 kg-ot tett ki, ez a háború folyamán végzett változtatások okozta súlynövekedés miatt ugyan 0,78 kg-ra növekedett, de még így is jóval alatta maradt bármely más közepes harckocsiénak. A német közepes harckocsik talajnyomása megközelítette, a nehezeké pedig meghaladta az 1 kg-ot.

A harckocsi mozgékonysága szempontjából fontos: hány LE jut egy t súlyra. A T–34-nél kezdetben ez 19 LE volt, s a háború végére is még közel 16, ugyanakkor a Pz IV-nél 14,8, majd még kevesebb, a Párducnál alig 15, a Tigrisnél 12,3, a Királytigrisnél csupán 10,1.

A Nagy Honvédő Háború kitörésekor mindössze 1225 darab T–34-es volt a Vörös Hadsereg alakulatainál. Ez az aránylag kevés harckocsi is döntő szerepet játszott a németek elleni harcokban, minőségi fölényt biztosított a szovjet harckocsizóknak. Épp ezért mindent meg kellett tenni a mennyiségi fölény megszerzésére, a gyártás növelésére, az ipar keletre telepítése mellett is. Az áttelepítés átmenetileg csökkentette a termelést: 1941. III. negyedében 1121 T–34–est gyártottak, a IV. negyedben már csak 765 db. A csökkenés nem tartott sokáig; új helyükön az áttelepített üzemek elképzelhetetlenül rövid idő alatt újrakezdték a termelést. A harkovi traktorgyár kiürítését 1941. október 19-én fejezték be, és december 8-án a gyár új helyéről, az Uralból már elindították az első 25 db T–34-est az arcvonalba.

A nyugati szakmunkákban gyakran olvasható az a megállapítás, hogy az első T–34 tornyán nem volt parancsnoki kupola. Ez igaz, de ennél nagyobb problémát jelentett a harckocsiparancsnok túlterheltsége, mert neki kellett ellátni az irányzólövész feladatát is. A legelső T–34-eseknél csak a parancsnoki kocsiban volt rádió, a többit zászlójelekkel irányították. Ezt a hiányosságot már 1941-ben megszüntették, minden járműbe rádiót építettek be. 1942/43 telén megjelentek a parancsnoki kupolával ellátott T–34-esek, miáltal nagymértékben javult a zárt toronyból való figyelés lehetősége.

Ismételten megerősítették a páncélzatot, módosították a torony formáját. 1942 augusztusában Nyizsnyij Tagilban az Ukrán Tudományos Akadémia Elektrohegesztési Intézetének laboratóriuma J. O. Paton akadémikus irányításával kidolgozta a T–34 automatikus gyorshegesztésének eljárását. Az erre szolgáló készülékeket az év folyamán 40 gyárban alkalmazták.

1943 végén a T–34 új, megnagyobbított tornyot kapott, ebben már 3 főnyi személyzet fért el; a parancsnokon és töltőlövészen kívül külön irányzólövész is. Új erősebb löveget építettek be, ennek 85 mm-es, 51,5 kaliberhosszúságú csövéből kilőtt páncél gránátja 1000 m távolságról is átütötte a hitleri hadsereg bármely harckocsijának páncélzatát. A már említett Tigris kezelési utasításához mellékelt harckocsi-felismerési táblázat szerint a T–34 „messze a legjobb és leghasználhatóbb szovjet-orosz harckocsi. Gyors, mozgékony, nagyon erős fegyverzettel és páncélzattal. Kedvező formája következtében (dőlési szög: homloklemez 30°, hátsó lemez 40–45°, szekrényoldal 50°) valamennyi szovjet-orosz modell közül a legnehezebb leküzdeni.”

A Nagy Honvédő Háború éveiben gyártott közel 40 ezer T–34 harckocsinak jelentős szerepe volt a háború kimenetelében. 1945 után részben kiképzési célokra szolgáltak, részben világszerte részük volt az imperialista agressziók elhárításában, Koreától és Vietnamtól a kubai Disznó-öbölig, és hősi emlékműveken, múzeumi kiállításokon vagy éppen mozivásznon, tv-készülékek képernyőjén emlékeztetnek Szovjetunió világtörténelmi győzelmére.

2. Képek


1. Az utolsó levél. István nádor megöletése� �SZŐTS István

Az utolsó levél

István nádor „megöletése”

A Habsburgok magyarországi, nádori ágának kriptáját a Budai Várpalotában több évvel ezelőtt ismeretlen tettesek feltörték és kifosztották. Amikor néhány év múltán a szétdúlt szarkofágokban fekvő, egykor gondosan bebalzsamozott tetemek tudományos vizsgálatára került sor, István főherceg, Magyarország utolsó nádora (1847–48) koporsójában vérnyomos mellényt találtak. A törvényszéki szakértők a tetemen található sérülést lövés okozta egykori sebnek tudták be. A feltevés szenzáció erejével hatott! Eddig senki sem kételkedett István nádor természetes halálában. A természettudományos módszerekkel és műszerekkel végzett orvosszakértői vizsgálatok a korábbi megállapítást – hogy a Bécs által elmozdított nádor halálát TBC okozta – cáfolni látszottak. A napi sajtó hasábjaira is átkerült a szenzációs hír; újabb és újabb cikkekben odáig erősödött, hogy egyesek a főhercegben már egy új nemzeti mártírt láttak. Ám a történészek kezdettől cáfolták, hogy a nádor erőszakos halálának akár történelmi, akár lélektani okára a korabeli források alapján következtetni lehetne.

Az alábbiakban Szőts István, a negyvenes évek kiváló filmjének, az Emberek a havason-nak rendezője közli a főherceg utolsó fennmaradt levelét. A neves filmrendező itthon és külföldön egyaránt széles körű kutatást folytatott az utóbbi években István nádor személye körül felnőtt legendák nyomában. Hozzászólása, úgy véljük, perdöntő a kiélesedett vitában. (A szerk.)

István főherceget, József nádor első szülött fiát (1817–1867), Magyarország utolsó nádorát Ferdinánd király és császár 1848 talán legkritikusabb óráiban, legfelsőbb kézirattal, ún. „Handbillet”-tel a Jellasiccsal már fegyverrel szemben álló magyar honvédség éléről Bécsbe rendeli, ott 1848. szeptember 25-én nádori tisztségről lemondatja.

A kamarilla – Zsófia főhercegnével és herceg Windischgraetz tábornaggyal az élen – őt teszi felelőssé Magyarország „nyílt lázadása” s az „anarchia” miatt.

Édesanyja birtokára száműzik a németországi Schaumburgba.

Élete utolsó 18 évét ott tölti az ex nádor. „Kegyvesztetté lett” – emlékeznek rá még a 20. századi főhercegek is.

Politikai szerepléstől visszavonultan, csupán emberbaráti tevékenységet folytat, kórházakat, iskoláikat támogat. Tudományos körökben is joggal számon tartott ásványgyűjteményével foglalatoskodik.

Közéleti szereplést nem vállalhat. Ausztriába is csak kivételes alkalmakkor, és még 1858-ban történt kibékülésük után is csak a császár külön engedélyével látogathat. Szülőhazájába, Magyarországra csak leplombált koporsóban, holtan térhetett vissza.

Személyével nem sokat foglalkoznak a történelmi munkák. Életében – de halála után is – mind osztrák, mind magyar részről főleg vádaskodás és szemrehányás érte. Egyiknek túl liberális és forradalmár volt (Bécsben még azzal is meggyanúsították, hogy kész lett volna Kossuthtól elfogadni a felkínált magyar koronát) – a másiknak túl gyenge és lojális főherceg (magyar oldalról többek között a forradalom felszámolására készített terveit és javaslatait vetik szemére).

Fatális véletlen, hogy sok fontos dokumentumot, melyek a mozgalmas kor és az utolsó nádor szerepének objektív megítélését lehetővé tennék, a II. világháború tüze és bombái, megszálló hadseregek semmisítették meg. (Menton levéltárai, könyvtárai a megszálló olasz hadsereg zsákmányai lettek, a schaumburgi várkastélyban francia katonák voltak elszállásolva.)

A schaumburgi várkastély első emeleti folyosójának nagy szekrényében 5 láda fontos iratot őrzött a nádor. Az 1848-as forradalmi idők politikai dokumentumait, lemondatásával kapcsolatos aktákat. Ezeket az általa is fontosnak tartott okmányokat részben Magyarországról, részben Ausztriából vitte magával száműzetésébe. Végrendeletében azokat szeretett féltestvére, az apja 3. házasságából született József főherceg gondjaira bízza – aki azokat Schaumburgból az alcsúti családi levéltárba vitette.


A Habsburgok magyarországi nádori ágának ez a családi levéltára a II. világháború alatt teljesen megsemmisült. Alcsút kétszer is gazdát cserélt a front változása következtében, de az épen maradt kastélyt – a könyvtárba dobott kézigránátokkal – az alcsútiak maguk gyújtották fel. Talán azért, hogy fosztogatásuk nyomait eltüntessék s a károkat a tűz számlájára lehessen írni.

A Habsburgok „magyaróvári” ágának archívuma 1956 novemberében az Országos Levéltárat ért ágyú-belövések következtében lett a tűz martaléka. Az iratok egy része itt is megsemmisült, vagy annyira elszenesedett, hogy pusztulásuk feltartóztathatatlan.

A levéltári nyilvántartás azonban itt az egyik aktakötegben István nádornak fiatalkori leveleit (1837–1844-ből) regisztrálja. Ebből az iratcsomóból, meglepetésemre, István főherceg későbbi levelei is előbukkantak. Köztük egy 1867. február 15-ről – halála előtt négy nappal keltezett – s eszerint joggal „utolsó levélnek” nevezhető – írása.

Az utolsó nádor szenvedélyes levélíró volt. A bécsi Habsburg levéltár is több száz levelét őrzi. Az „utolsó levelet” unokatestvérének, Albrecht főhercegnek írta.

Albrecht főherceg (1817–1896) a Habsburgok magyaróvári ágából származott. A Bach-korszakban Haynau után Magyarország teljhatalmú katonai és polgári kormányzója volt (1851–1860). A magyar szabadságharc és függetlenségi törekvések (beleértve a kiegyezést és a dualizmust is) makacs ellenzője, aki 1848 után egyre inkább eltávolodott a liberális és a magyar függetlenségi eszmékkel rokonszenvező hírben álló száműzött nádortól.

Ennek ellenére István nádor e levelének hangjában már nyoma sincs ezeknek a zavaró emlékeknek. Meleg familiáris hangon érdeklődik Albrecht családja, unokái felől. A közös gyermekkor és régi barátság derűs emlékeit idézi a levélíró. (Albrecht főherceg egyidős volt a nádorral, gyakran töltötte a nyarat Alcsúton, István és ikertestvére Hermina pedig sokszor vendégeskedtek az evanowitzi kastélyban.)

A „gyilkosság”

Az István főherceg által – halála előtt négy nappal – Mentonból írott levél fontos, perdöntő bizonyítéknak tekinthető. Nagymértékben cáfolhatja vagy bizonyíthatja az erőszakos halál hipotézisét. Hiszen a levél tartalma, hangulata és stílusa egyaránt arról tanúskodik, hogy azt István főherceg minden kényszer nélkül, szabad akaratából, saját kezűleg írta – reménytelen helyzetével teljesen tisztában.

A volt nádor halálhíre azonban már minden bizonnyal előbb ért el a címzetthez, mint a haldokló 1867. február 15-én írott sorai.

Az „utolsó levél” kifogástalan külalakú. Sem a betűk, sem a sorok nem árulkodnak a nádor testi gyengeségéről, betegsége előrehaladott állapotáról.

Kalligrafikus, szépen rajzolt betűk, gondos külalak, nyílegyenes sorok – több mint négy oldalon keresztül törlés, javítás nélkül.

Csupán a tartalomból derül ki, hogy milyen súlyos beteg ember írta, akit tehát a híres bécsi orvos-triász (Skoda, Lösch és Helm professzorok) tényleg gyógyulás céljából küldtek Mentonba, nem pedig azért, hogy – mint újabban gyanítani kezdték – távol tartsák a kiegyezésre, koronázásra készülő Bécstől és Budától. Ne keressünk tehát semmiféle ármányt, kamarillát, udvari intrikát, rejtett utasítást az orvosi konzílium döntése körül.

De a halál körül se. A nádor ui. egész pontosan és részletesen leírja betegsége tüneteit, gyógykezelését. Megemlíti kezelőorvosának, dr. Stiege-nek nevét is. Annyira pontos és alapos a beszámoló, hogy 110 év messzeségéből is módot nyújt belgyógyásznak, tüdőspecialistának „távdiagnózisra”. Fordításban közöljük.

Mentone, 1867. február 15.

„Kedves Jó Albrechtem!

Azt kívánod – együttérzésedet olyannyira kifejező s aggodalomra okot adó hírek diktálta leveledben –‚ hogy részletesen számoljak be mostani állapotomról. Azt hiszem, hogy e kívánságodnak aligha tehetnék lelkiismeretesebben eleget, mint azzal, hogy jóformán orvosi tilalom ellenére írok neked.* Mostani ordinariusommal, Stiege doktorral egyetértésben, egyidejűleg levelet küldök Bécsbe Heim kormányfőtanácsosnak is, aki állandóan érdeklődik az iránt, hogy tanácsa, Mentone-ba jövetelemet illetően, – ő


ugyanis tagja volt a Concilium-Triasnak, – meghozta-e már jó gyümölcsét? Bár olyan bölcsek lettek volna, hogy válaszomon felüdülne és örülhetne az ember – de nem így van, mert híreim hétről-hétre rosszabbul és vigasztalanabbul hangzanak, hétről-hétre egyre inkább elhatalmasodik bennem a félelem, hogy Mentone melléfogás, amelyet minden valószínűség szerint az a veszély követ, hogy aligha fogok tudni innen visszakerülni. A betegség most már legalább decivirt és egészen szabályszerű lefolyásúvá vált – s hosszú lejáratú prognózisára nézve néhány adalékkal szolgálhat. Érverésem 94–99-nél sohasem kevesebb – 14 napja a köhögési rohamokhoz bőséges köpet is társult méghozzá felismerhetően a bal, eddig egészséges tüdőmből, melyben a szúró fájdalmak jelentősek és nem jelentéktelen az a gennymennyiség sem, amelyet könnyedén ad ki magából. Ma reggel először köptem vért. De bár csak keveset és világos vöröset, ez mégis csak egy újabb avis au lecteur,** hogy mifajta betegség ez. Az e jelenségekhez társuló gyengeség – erőleves, erőpép s jó táplálék stb. ellenére is – mindig egyformán ijesztő, sőt ezt bizonyítja, hogy néhány nappal ezelőtt, mikor hálóköntösömet felvettem, azért, hogy az ágytól a chaiselonguehoz menjek, azonnal szédülni, zuhanni kezdtem, de szerencsémre nem a koponyám hátsó részére, hanem a szomszéd ágyra estem. melyet – amióta ilyen súlyos beteg vagyok – ide állítottak belső inasom számára.*** Kétségbeejtő állapot, nem tudok egy lépést sem egyedül megtenni, nem tudok egy percig sem nyugodtan megállni, lábaimat 3 hüvelyknyire sem tudom felemelni, egyszóval completement á la merci de mes prochains [teljesen környezetem könyörületére] vagyok utalva. A Canabis-Indica pirulák adagját állandóan fokozták és erősítették, egy ideig hatottak az alvásra, aztán ennek is vége lett; ezután dr. Stiege nagy elővigyázattal morfiummal próbálkozott – 6 port egy gran-nyit. – Az első két éjszaka egyszer 2 és fél, egyszer 2 órát aludtam megszakítás nélkül, aztán ismét a régi nóta; most mindkettőt szögre akasztottam, és nyugodtabb, kellemesebb álmaim vannak, eltekintve attól, hogy a végeredményben semmi különbség sincs. Ami az étkezést illeti, reggelimen és ebédemen kívül 11 órakor egy tápláló és erősítő második reggelit rendeltek: Liebig-féle erőlevest, egy pálinkás-pohár Malaga bort, és egy pár angol kétszersültet – mindez naponta kétszeri kielégítő ürülést okoz, aminek konzisztenciája és összetétele némileg javult. Időközben egyszer 6 napon keresztül több mint 30 Secretiom volt, mely úgy tűnt, hogy gyengeségemet egészen halálossá fokozza és a doctort csaknem kétségbeesésbe kergette. Most mindent a tavasztól remélek, amely azonban idáig túlságosan hosszan várat magára. Ha kint szép idő van és napsütés, akkor ágyammal a nyitott ablakhoz tolnak, ahol az ily módon nekem juttatott friss levegő mindenkor jót tesz – de ha kimerészkednék és az ablakhoz ülnék, a siker problematikussá válna, mert ülő helyzetben azonnal ájulás lép fel. Hihetetlenül gyorsan múlt el a tél – a magány és egyhangúság ellenére – túl sok dolgom volt saját szeretett Énemmel és minden nap új fájdalmakat, új észleléseket hozott, sok váltakozó észlelést. Maga a gyógyszerbeosztás is állandó tanulmányozást igényelt, de most hála Istennek úgy tűnik, hogy minimálisra redukálhatók.

Bécsi részleteid pompásan érdekeltek és tudod-e, kitalálod-e, hogy mi a legjobban? – az, hogy unokáid már járni kezdenek és gagyogva próbálnak diskurálni. Ilyen erős gyerekek! minden tiszteletet megérdemelnek! Milyen jól mulatnék, ha láthatnám őket össze-vissza hemperegni, ha megfigyelhetném őket, amint a gondoskodó, boldogságtól túlcsorduló szüleik mögöttük állva kihallgatják minden társalgásukat, amelyet azonban az ember még táviratilag sem képes továbbítani.

Apropos távirat – szegény Nassaui Adelheid ismét visszaesett – ez már túlságosan szörnyű – és milyen borzasztó –; ezúttal nyilvánvalóan a Misererevel kell, hogy megküzdjön és minden ellenére sem akar a bélcsatorna csavarodása a kívánságnak megfelelően javulni.

Meg házassága a spanyol Granddal is egy cselfogás – a kihalófélben levő és annectált uralkodóházakkal való házasságok általában államcsínyt okoznak. – Ezúttal egyszerűen egy buta tréfa volt és mulatságos lesz a férj, aki három nappal az esküvő után megjelenik a feleségénél és megkéri őt, hogy segítsen megoldani a logaritmustábla egyik nehéz feladatát, mert ellenkező esetben a Praeceptor L. I. részéről az a veszély fenyegetné, hogy egy óra hosszat borsón kell térdepelnie. De végezetül, Öregem, öleld meg a gyerekeket és Philippet helyettem, – megismétlem hálámat szíves érdeklődésedért, amely annál melegítőbb, mentől jobban szenved az ember.

Hű barátod és testvéred Stephan”

Megrendítő emberi vallomás a testi nyomorúságát őszintén feltáró, a közeli halál tényével szembenéző főherceg e beszámolója.

Katasztrofális testi gyöngesége kizárja annak lehetőségét, hogy a halálos sérülést párbajban kapta volna.

Lövés vagy betegség

A feltételezett lövés – ahogy egyesek állítják: jobb oldalról, elölről, vízszintes irányból kb. 15–20 lépés távolságból – 8 mm-es pisztolyból kellett hogy érje.


A sérülés megfelelne egy pisztoly párbaj rekonstruálásából adódó testhelyzetnek.

Eltekintve azonban attól, hogy Habsburg főhercegek nem párbajozhattak, a már december óta járni is képtelen, ágyban fekvő főherceg leromlott egészségi állapota kizárja a párbajnak még a gondolatát is.

Az öngyilkosságot már az orvos szakértők véleményezése is kizárta. Egyrészt a lőtényezők hiányával bizonyítja ezt (1,2 méternél távolabbról történt a feltételezett lövés) – másrészt minden valószínűség szerint 8–10 méternél távolabbról kellett leadni a lövést, hogy a „fáradt golyó” ne üsse át a testet, s csak egy, bemeneteli nyílást okozzon.

A sérülés helye sem jellemző. Közvetlen közelről, rászorított csővel fejbe vagy szíven lövik magukat az öngyilkosok. A nádor mély vallásossága is döntő érv az öngyilkosság feltételezése ellen. Hosszú betegsége alatt írt sok-sok levelében sehol semmi célzást sem találunk erre. S ha néha halálsejtelmek bántják – sorsában megnyugodva tesz említést erről.

Mentonban, állapota rosszabbodásával, az odahívott pap lakosztálya szalonjában misézik – s ő a hálószoba nyitott ajtaján keresztül, ágyban fekve követi a szertartást.

Politikai merénylet – bárhonnan is sugalmazták volna azt – súlyos betegsége miatt értelmetlen, nehezen megokolható.

A teljesen legyöngült, vért hányó, mindkét tüdejére fertőzött nagybeteg napjai meg vannak számolva.

Pár nap, hét, – legfeljebb pár hónap lehet hátra még életéből.

A koronázás – ahol (mint talán remélhette) nádorként még fontos szerephez juthat (hiszen az évszázados hagyomány szerint a nádor és az esztergomi érsek együtt koronázzák meg a királyt) – s ami ünnepélyes, ország-világ előtti rehabilitációját jelenthetné a hosszú ideig méltatlanul száműzöttnek – még 4–5 hónap messzeségben van.

Nincs sok reménye ezt megérni – s ha még életben maradna is, testi gyengesége akkor is meggátolná egy ilyen hosszú és fárasztó szertartáson való részvételét.

Elég ok volna – mindennek akadályozása – gyilkos politikai merényletre? Kivált akkor, amikor – s ezt a nádor nem is tudta – a kiegyezést előkészítő tárgyalások már tisztázták, hogy a nádori méltóság polgári viszonyok között vissza nem lévén állítható, a nádor helyetteseként a koronázásnál a miniszterelnök fog eljárni.

Figyelmet érdemel és fontos következtetésekre ad lehetőséget e levél egyik mellékmondata: „…14 napja a köhögési rohamokhoz társult egy bőséges köpet, méghozzá egyértelműen a bal, eddigi egészséges tüdőből, melyben a szúró fájdalmak jelentősek és nem jelentéktelen az a genny-mennyiség melyet könnyedén ad ki magából…”

A betegség tehát a jobb tüdőben keletkezett kb. 2 1/2 év óta. Ott hatalmasodott el – s csak most terjedt át az eddig egészséges bal tüdőbe.

Ez megmagyarázni látszik a lövés helyének tűnt sebhelyet, és a mellényen látott vérfoltot. A levél alapján ui. indokolt a gyanú, hogy a nádor testének jobb oldalán, a 6. horda táján, valami tályogos seb (rákos daganat?) volt. Az ott szétroncsolódott testszövetekben még a balzsamozás után is maradt váladék, vér, genny, hullalé. A Mentontól Genováig, a vasútig tartó hosszú kocsiút és az onnan Budáig való ötnapos vasúti szállítás rázása következtében ez a váladék feltehetőleg belülről kifelé, keresztül szivárgott a mellényen, s ott egy idő után kimarta, kirothasztotta a pikészövetet. Az így keletkezett anyaghiány egyik része golyó okozta lyukra hasonlított. (A mellény restaurálása alatt, kiesés által keletkezett újabb lyuk is igazolni látszik ezt a feltevést.) Az észlelt jelenségnek tehát van egy, a történeti helyzettel is egybevágó magyarázata.

Orvosi diagnózis

Dr. Levendel László főorvost felkértük az utolsó levél alapján történő „távdiagnózis”-ra.

Az ismert tüdőspecialista elsősorban krónikus tüdőtályogra gyanakszik.

A nádor minden külső kényszer nélkül, saját kezűleg írt utolsó levelében nincs semmi nyom, gyanús ok, vagy utalás, amiből erőszakos halálra lehetne következtetni.


A sérülés, a múmia roncsolt része a jobb 6. borda táján lelhető fel.

Annál fenyegetőbben bukkannak elő – szinte minden sorából – az előre haladott, elhatalmasodott TBC szimptomái a küszöbön álló természetes halál jegyei.

Az „utolsó levél” épp ezért megnehezíti a természettudományos bizonyítékon alapuló, ám 110 éves balzsamozású, majd sírjából kifordított, s ilyenként éveken át a kripta nyirkos, penészes atmoszférájában fekvő – s ettől megtámadott – tetemre amúgy is nehezen alkalmazható orvosszakértői vélemény hipotézisének elfogadását: s alapos kétséget támaszt iránta. Olyan kétséget, amit a történeti tények is alátámasztanak. S még akkor is, ha nemzeti nagyjaink panteonjában egy hely meg kell hogy ürüljön.

* A beteg tüdőre káros, görnyedt testtartás miatt tiltották el István főherceget az orvosok a levélírástól! – Sz. I.

** Figyelmeztetés az olvasóhoz!

*** Valóban, a holttest arcán erős zúzódás nyomai voltak láthatók – Sz. I.

2. Képek


1. Április 24. Szent György ünnepeSÁPI Vilmos

Április 24.

„Szent” György ünnepe

Az Európa-szerte elterjedt György-kultusz a kikelet (mezőgazdasági termelési évkezdet) ünnepeként ment át a köztudatba. Gyökerei az ókori Pales-kultuszra vezethetők vissza.

Pales a pásztoristen

Pales (ejtsd: Pálesz) az ókori pogány mitológia pásztoristene volt. A pásztorkodó népek benne tisztelték a nyájak oltalmazóját és a dús legelő elősegítőjét. Ünnepe – a Palilia v. Parilia – április 21-én volt. Ünnepét idővel összekapcsolták Ceres (a földművelés istennője), Genius (az erő és alkotóképesség istene) és más mitológiai személyek tiszteletével. Mágikus hiedelmek és megtisztító szertartások övezték Pales ünnepét. A rómaiaknál a pásztorok ilyenkor kisöpörték az istállókat, majd vízbe mártott babérágakkal hintették meg. Szalmát, parázshamut és „vért” (a „sárkányvér” nevű fagyantát?) kaptak a Vesta-szüzektől. Az így nyert szent tűz füstölte meg a pásztorokat és nyájaikat. Ezt a tüzet a pásztorok háromszor átugrották, azon állataikat is áthajtották. Az volt a pogány hiedelmük, hogy ezzel az áldozati tisztulással (lusztráció) elkerülik a következő gazdasági évben a károkat, bajokat és a gonosz szellemek (boszorkányok stb.) rontását. Mindezek után a pásztorok áldozatot mutattak be Pales isten tiszteletére, majd megmosakodtak a hajnali harmatban. A római írók és költők (Ovidius, Varro, Vergilius stb.) munkáiból tudjuk, hogy a kereszténység előestéjén – Krisztus születése előtt – Pales hasonló tisztelete kiterjedt minden mezőgazdasági rétegre: a földművelőkre, az erdei és a hegylakókra.

A Palilium állami ünneppé lesz

Róma Palatium nevű hegyét Palesről nevezte el annak pásztorkodó népe. Mivel a monda szerint Romulus itt alapította meg Rómát, a Palitia v. Parilia (Pales napja) idővel állami ünneppé vált: április 21-én ünnepelték Róma alapítását. A költészet és a képzőművészet egyaránt megörökítette Pales istent.

A kereszténység és a régi ünnep

A kereszténység győzelme és térhódítása megszüntette a pogány istenek kultuszát, de nem tudta megszüntetni a bennük testet öltött népi hiedelmeket és ünnepeket. Képes volt viszont ezeket a kereszténység értékrendjébe illeszkedő, új magatartásokat hordozó új személyekhez kapcsolni. Pales áprilisi ünnepére így helyezte „bölcs körültekintéssel” György mártír ünnepét. Ezt a Györgyöt már a korai századokban a „nagy harcos szentek” közé sorolták, bár azt, hogy valaha is létezett volna, még az egyházi szerzők szerint is homály fedi. A kis-ázsiai Kappadóciából vagy a szíriai Kyddából származtatják. A legenda szerint katona (tiszt?) volt, aki Diocletianus római császár keresztényüldözése során 303-ben Diospolisban vértanúhalált halt. Kultusza a 4. századtól ismeretes, de a róla szóló legendák a 9–10. századtól keletkeztek, amikor a szaracénok és a keresztények közt folyt a harc Palesztina, Kis-Ázsia és Szíria birtoklásáért. Ezért alakulhattak ki olyan Szent György-legendák, amelyekben a lóháton ülő szent segíti a keresztények győzelmét, kiszabadítja a vezért vagy a katonákat az ellenség fogságából. Amikor Szent György városát a szaracénok elfoglalták, a tiszteletére épített templomban egy katona dárdáját dobta a szent képére. Társai „látták”, hogy György karja kinyúl a képből, a lándzsát elkapja, és azzal szíven találja a szentségtörőt: erre a szaracénok elmenekültek.

A sárkányölő lovag

A 11–16. századi írott legendákban György már mint sárkányölő lovaskatona szerepel. A Legenda Aurea, e híres középkori elbeszélés-gyűjtemény nyomán a mi 14. századi Érdy-kódexünkben is szerepel története. A sárkány eszerint a líbiai Sylema városát zsarolta, kezdetben napi két birkáért, majd egy állatért és egy emberért, akiket felfalt. Amikor azonban már a király lányára került volna a sor, megjelent Szent György, megölte a sárkányt és Krisztus hitére térítette a hálás népet. A legenda helyi változatában a Pozsony melletti Szentgyörgy városa táján a Kárpátok népét, a Remenice tónál (Bátya) a délszlávokat menti meg „Sveti Gure” a sárkánytól. De egész Európa képzőművészetében (freskókon, oltárképeken, rézkarcokon, szobrokon, érméken stb.) sztereotip ábrázolási mód a sárkányölő Szent Györgyé, jóllehet koholt (apokrif) legendáját ismételten (pl. trullai zsinat 692) tiltotta a katolikus egyház, kultusza egyházi körökben is tovább erősödött. (A szentek sorából csak a közelmúltban törölték!) Templomokat, kápolnákat (pl. a veszprémi: 9–10. század), városokat és községeket


neveztek el – nálunk is százszámra – Szent Györgyről, hogy ő legyen a védőszentjük, ill. patrónusuk. – Kultusza a bizánci (keleti) egyházban a győzelem védőszentjeként alakult ki, noha görög eredetű neve földművelőt, parasztot jelent. Egész Európában elterjedt kultusza, amelyről könyvet lehetne írni. Királyok és fejedelmek vették fel nevét a görögöknél, bolgároknál, németeknél, cseheknél, dánoknál vagy angoloknál. A frank Meroving-dinasztia – jóllehet alaptalanul – származását vezeti vissza Szent Györgyre, Angliának ő a védőszentje. A cári Oroszország címerében is ábrázolták Szent György alakját. A középkori angol, német, magyar stb. lovagoknak és keresztes vitézeknek is védőszentje, példaképe volt Angliától a cári Oroszországig későbben (18–19. század) is neveztek el róla lovagrendeket, katonai és „házi” érdemérmeket. I. Károly (Róbert) róla nevezte el lovagrendjét, de Zsigmond királynak sárkányrendje is ennek jegyében fogant. A sárkány (= az ördög) ugyanis Zsigmondnál a trónkövetelőket, a huszitákat és a bogumilokat jelentette, akiknek hatalmából ki kell szabadítani a Szűzet. Bátori István a családi címerében levő Szent György segítségével győzte le Kenyérmezőnél a pogány török sárkányt. Legutolsó nagy tisztelője viszont Ferenc Ferdinánd volt: a Monarchia Szarajevóban 1914-ben meggyilkolt trónörököse, konopistei kastélyában a világ minden tájáról százszámra gyűjtötte össze Szent György ábrázolásait: értékeseket és értékteleneket egyaránt.

Szent György napja nálunk

Kelet-Európa pásztorkodó népei is várták a tavaszi fordulónapot. „Süss föl nap, Szent György nap, kertünk alatt egy (a) kis bárány majd megfagy” – kért gyermekdalunk is. Ekkor zsendül a fű, szárba szökik a búza, mert állandósul a napsütéses idő. Legelőre hajtják a nyájakat, rendszeressé válik a mezei munka. Szorongásokkal és babonás hiedelmekkel féltették őseink is – a görög és római pásztorokhoz hasonlóan – állataikat és termésüket. A kihalóban levő néphit szerint a boszorkányok megszólaltatják a füveket. Az egyik gonoszjáró nap április 24-e volt, Szent György napja (amiről különben a hónapot magát is Szent György havának nevezték). A rontás ellensúlyozására ekkor harmatot szedtek, tisztulásuk érdekében harmatban mosakodtak (mint a római pásztorok) és különféle gonoszűző szertartásokat végeztek. A nyáj kihajtásakor az orosz pásztorok szertartásos kérdés-felelet közben ették a jajesnyicét – szalonnás tojást: ennek magyar változata a bárányfarokkal sütött tojás, majd gonosz űzést végeztek, amit boszorkányozásnak neveztek. Lombokba öltözött „alakoskodó” gyermekek személyesítették meg a „zöld Györgyöt”, hogy a gonoszt elűzzék.

Táltoshagyományaink idővel keresztény színezetűvé váltak. A különféle ábrázolásokban Szent György a fénylő napot (a tavaszt) szabadítja ki a sötétség (a tél) rabságából, és elűzi az ártó gonoszt. A mágikus hit ellensúlyozására vezette be az egyház a Szent György nappal kezdődő – és Iván vagy Mihály napig tartó – fogadalmi időszakot. Ezt a „pasztorizációs” fogadalmat a föld áldásáért és a jó időjárásért ajánlották föl, hogy érdemeket szerezzenek a föld javaihoz. Ebben az időszakban szombaton (helyenként csütörtökön) csak délig dolgozhattak a földeken és szőlőkben. A németajkúak ezt Hagel freitagnak vagy langer Freitagnak (jégeső-péntek, hosszú péntek) nevezték. A vallásos fogadalom nem zárta ki a babonás népi hagyományokat. Pl. az uborkát Szent György hajnalán vetették, magukat és állataikat (lehetőleg harmatban) megfürösztötték stb. Szent György útszéli, mezei szobrait vagy Agyagosszereg (Szergény?) harangját (1798) azért készítették, hogy a viharokban dúló sárkányokat elriasszák. Amíg ugyanis más ókori népeknél a sárkány barlangi vagy tavi szörnyeteg, addig őseink mitológiájában a „sarakan” viharfelhőkben búvik meg, jégesőt és villámokat köp. A „sárkányfark” forgószelet, dúló szélvihart jelentett.

Szent György napja évszázadokig a pásztorok, gazdasági cselédek és idénymunkások évkezdő napja volt. A jogszabályok szerint is ekkor kellett szolgálati évüket elkezdeni. (Zimonyban a görögkeleti vallású szerbek az ortodox naptár szerinti „Illir”-Szent Györgyig – május 6-ig – szerződtek.) Helyenként a pásztorok a kihajtás előtti napon misén vettek részt, de mágikus hitű gonoszűzéseket is elvégeztek: új tűz mellett hajtották el a nyájat, azt annak parazsával körülfüstölték stb. A harmatot már szenteltvízzel helyettesítették, azzal hintették meg az állatokat. A cselédség körében is voltak gonoszűző hagyományok. Emellett a parasztgazda is babonás szertartással avatja be a házközösségébe belépő új szolgalegényt: háromszor megkerüli vele az istállót és a szekeret, hogy a rontást elkerüljék. – A bíróválasztást, tisztújítást vagy a „keresztény tanító felfogadását” is Szent Györgykor tartották. A gazdasági évkezdést ugyanis összekapcsolták a hivatali évkezdéssel. Ezek a beiktatási szertartások is hagyományosan alakultak ki, de gyökerei a német tartományok és városi jogcsaládok rendelkezéseiből erednek. – Amikor viszont 1691-ben XII. Ince pápa az évkezdést január elsejére teszi; nálunk 1696-tól fokozatosan újév körül kell a bírót is választani, de a cselédváltozást is erre a napra kívánják (elég csekély eredménnyel!) áttenni. Szent György mítoszának és kultuszának hagyományai ezután még több mint két évszázadig fennmaradtak hazánkban.

Irodalmi tájékoztató:

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. Bp., 1977 I–II.


Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás. Bp., 1964.

Frazer J. G.: The Golden Bough XI. London

Róheim Géze: Magyar néphit és népszokások. Bp., 1925.

Roscher, W. H.: Ausführileches Lexikon der griechischen und römischen Mithologie. Leipzig, 1897–1902. III/1.

2. Képek


1. A gátdöntõk. Mesterséges árvíz a Ruhr-vidéken 1943 májusábanMOLNÁR György

A „gátdöntők”

Mesterséges árvíz a Ruhr-vidéken 1943 májusában

A tv-ben bemutatott francia repüléstörténeti sorozat utolsó előtti részében egy rövid képsor tűnt fel egy alacsonyan szálló bombázóról, amely egy nagy henger alakú bombát dobott a tenger felszínére. A bomba, ahelyett, hogy elmerült volna, ugrált a vízen, mint a lapos kavics, ha kacsáznak vele. A narrátor csupán néhány szót vesztegetett erre a bizarr látványra, ezért úgy gondolom, nem árt röviden tájékoztatni az olvasókat, mit is láttak.

A képsor az egyik első sikeres kísérletet ábrázolta az ugráló bombával, amelynek feladata a Ruhr-vidéket vízzel ellátó víztárolók gátjainak lerombolása volt. Az ötlet atyja Barnes Wallis volt, a Vickers Művek fő konstruktőre, a Wellesley és Wellington bombázók megalkotója. A háború elején az angol bombák legnagyobbika is csak 500 fontos (kb. 240 kg) volt, s ezekkel nem lehetett komoly kárt okozni a német hadiiparnak. Wallis olyan megoldást keresett, mellyel kevés repülőgép kevés bombával is megbéníthatja a hadiipar központját.

Az energiaforrások és a közlekedés látszottak a legmegfelelőbb célpontoknak. A gátak elpusztításával megfoszthatták az ipart a víztől, a vízierőművek áramától, a csatornák jól kiépített szállító rendszerétől s az árvíz magában is nagyobb rombolást vihetett végbe, mint akárhány légitámadás. A Ruhr mellékfolyóinak három gátját, az Eder, Moehne és Sorpe gátat választották célpontul. Ezek azonban hagyományos módon nem voltak támadhatók. Torpedók ellen háló védte őket, fölülről pedig olyan csekély célfelületet mutattak, hogy képtelenség lett volna őket telibe találni. Hatalmas betontömegüknek a közönséges bombák amúgy sem árthattak.

Wallis ugráló bombája azonban 9600 font (kb. 3,7 t.) volt, és nem fölülről, hanem oldalról érkezett a gáthoz. Úgy volt megszerkesztve, hogy a gát fala mellett 10 m mélyre süllyedjen a víztárolóban és csak ezután robbanjon. Így valóságos szökőárt váltott ki, amely elsöpörte a hatalmas vasbeton építményeket.

A feltaláló 1939 és 1942 között megalkotta és sikerrel kipróbálta az új fegyvert és legalább ugyanakkora erőfeszítéssel legyőzte a kormány és a vezérkar ellenállását is az ügyben. 1943 elején válogatott, veterán repülősökből megszervezte a 617. bombázó századot és külön erre a célra módosított Lancaster gépekkel begyakorolták az éjszakai támadást pontosan 20 méterrel a víz fölött, pontosan 240 mérföldes (kb.: 430 km/óra) sebességgel. Másképpen ledobva ugyanis a bomba elmerült vagy csak egyet pattant, de a gép számára veszélyesen magasra. A megfelelő magasságot két lámpa fénysugarának egybeesésével mérték, melyeket ferdén a gép hasa alá szereltek, s a felszínre irányítottak. Persze, így a repülő kivilágított célpontot nyújtott a légvédelemnek.

A támadást 1943. május 17-re virradó éjszaka hajtották végre, 19 géppel. A Moehne és az Eder gátat sikerült lerombolni, 330 millió tonna víz zúdult a Ruhr-vidékre, épületeket, utakat, vasutakat söpörve el. Ötven mérföldre (kb. 90 km) levő szénbányákat öntött el a talajvíz, Kassel iparnegyedei, a Fritzlar melletti repülőtér, a Fulda-völgy egyaránt víz alá kerültek. Még Dortmundban és Gelsenkirchennél is gátszakadást okozott a mesterséges áradás. 125 üzem, 46 híd és 3000 hektár termőföld pusztult el.

A 617. század drága árat fizetett a győzelemért: a bevetésre indult 133 repülőből csak 80 élte túl a támadást, 9 gép elveszett a célhoz vezető és a visszaúton.

Barnes Wallis 1944-re elkészített egy másik különleges bombát, amely a legvastagabb vasbeton bunkerfödémek áttörésére szolgált.

2. Képek


1. Jegyzetek Fábri Zoltán új filmjéhez. Fábián Bálint találkozása IstennelSIPOS Péter

Jegyzetek Fábri Zoltán új filmjéhez

Fábián Bálint találkozása istennel

Valljuk be, a történészek eddig nem sokat tudtak kezdeni a TÖMEG fogalmával. Megjelenik műveinkben, használjuk, mint amelyben úgymond forradalmas erők feszülnek, harcra kész a haladó eszményekért, és nap mint nap „alkotja a történelmet”. Csak éppen arctalan, elvont séma ez a tömeg, amely bárhova és bármikor behelyettesíthető, ha nem tudjuk a fejlődés egy adott pillanatában és egy adott helyen cselekvő vagy jelen levő társadalmi erőket konkrétan meghatározni.

Élünk és visszaélünk ezzel az absztrakcióval, amelynek alkalmazása persze olykor elkerülhetetlen. Túlságosan kényelmessé teszi a historikust, mintegy felmenti őt a dolgozó osztályok, rétegek anyagi helyzetének, tudati állapotának és más jellemzőinek csak igen fáradságos munkával elvégezhető részletes analízise kötelezettsége alól. Az eseményeket, történéseket végtére is ismerjük, s ez lehetővé teszi, hogy fordított úton induljunk el, s mintegy visszafelé következtessünk a résztvevőiket mozgató, ösztönző tényezőkre.

Még így is csak azokról a társadalmi csoportokról szerezhetünk valamiféle ismereteket, amelyek aktívan bekapcsolódnak az eseményekbe, tevékenyen részt vesznek bennük: tagjai lesznek egy mozgalomnak, egy pártnak, adott esetben fegyvert is ragadnak, vagy csak ösztöneik hívó szavára, vagy, hogy harcoljanak eszményeikért. Azonban az aktív egyedek száma minden osztályban, rétegben viszonylag igen csekély. Nagyon kevesen vannak, akik magukra vállalják az „egész” képviseletét, fellépnek a többség helyett és cselekszenek a nevében. De vajon hogyan reagálnak erre a passzívak? Elfogadják-e, s ha igen, milyen feltételek között akár a saját soraikból kikerülteket is szószólóként, s hajlandóak-e támogatni azokat?

Fábri Zoltán új filmje többek között erre a különösen bonyolult és tudományos módszerekkel keveset vizsgált kérdéskörre hívja fel a történészek figyelmét. Hiszen még egy olyan mozgalmas, kiélezett periódusban, mint az első világháború, és a forradalmak kora, amikor százezres nagyságrendben mérhető a cselekvők, a résztvevők száma, akár csak egy nagygyűlésen, tüntetésen vagy más demonstráción való részvétel erejéig, még mindig milliók maradtak mozdulatlanul. Nem részvétlenül, érdektelenül, hanem inkább óvatos várakozással, kételyekkel figyelték a dolgok alakulását. Ha reménykedtek is egy új társadalmi rendben, csak homályos elképzeléseik voltak róla, nem tudták elképzelni, nem tudtak igazán hinni abban, hogy az évszázadok óta meg szokott viszonyok egyik napról a másikra megváltoztathatók. S még kevesebben vélekedtek úgy, hogy nekik, személyesen kell kiharcolniuk az új, jobb világot.

A falu különösen nehezen mozdul, nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt. S ebben a konzervatív közösségben a cselekvő kisebbségnek, a forradalmároknak különösen fokozott a felelőssége: hogyan, s milyen eszközökkel akarják magukkal ragadni, mozgósítani azokat, akik érdekében tenni akarnak. Fábri Zoltán alkotásának történeti szempontból figyelemreméltó további tanulsága, hogy senkit nem lehet boldogítani, felszabadítani akarata ellenére és cselekvő részvétele nélkül.

A magyar szegényparasztság az agrárproletariátus és más falusi dolgozó rétegek 1918/19-ben átélték a mozgalmas eseményeket, a hatalomváltozásokat, örültek és szenvedtek, ünnepeltek és kínlódtak, de túlnyomó többségük a fordulatokat máig sem tekintette a saját sorsfordulatának, vagy csak felszíni mozzanatok, jelenségek ragadták meg a figyelmét. A forradalom abban a Kraszna menti faluban, ahol Fábián Bálint juhász élt, azt jelentette, hogy ingyen juthattak hozzá a boltos lisztjéhez, cukrához, terményéhez, az uraság borához. S akik ezt lehetővé tették, a vörös gárdisták, a kommunisták, nem tudták meggyőzni Fábián Bálintot és barátait arról, hogy helyesen jártak el.

Fábiánt, aki a frontról való hazatérése után parádéskocsisnak állt be a falu földesurához, arra sem tudták rávenni, mondja meg, hova menekült a gazdája. Nem fűzte rokonszenv az urasághoz, csak éppen nem látta be, hogy szükség van a leszámolásra. A forradalmárok pedig nem találták meg az érveket, csak végletes fogalmazásban Fábián hovatartozását firtatták és fegyveres fenyegetéssel próbálták kényszeríteni a döntésre. A választás azonban még túlságosan korai volt a Fábián-típusú szegény emberek számára akkor, amikor még nem voltak meggyőződve arról, hogy az uraság jelképezte renddel való szakítás az ő ügyük is, sőt az egyetlen megoldás,


számukra is a kiút. A fejlemények mintha őket igazolták volna: a forradalom elbukott, következett a megtorlás, amelyben Fábiánnak, noha akarata ellenére, szerep jutott. ő hajtotta a bricskát, amelyhez futottak messzi kilométereket a megbüntetett, megalázott „felforgatók”. S ez volt az a pont, ahol végleg elszakadt az úr–paraszt viszonyt még színező patriarchalitás utolsó szála. Fábián nem akar többé parádéskocsis lenni.

A visszatérés a régi rendhez többé nem lehetséges. A belenyugvásnak, alázatnak, mindent eltűrésnek visszavonhatatlanul vége. Ennyiben maradandó a levert forradalom hatása is. Csak éppen a kiút, a továbblépés iránya homályos, bizonytalan. Fábián Bálint e világban nem is találja meg; minden reményt elveszítve, véget vet kilátástalan életének, „megkeresi az istent”, hogy kérdőre vonja. Az urak által a parasztoknak szánt lassú halál helyett az önmegsemmisítést választja, ez maradt számára a cselekvés egyetlen lehetséges módja. Van egy másik megoldás is, el a faluból a városba, ezt választja az egyik fia, a vörösőrök hajdani és állandóan üldözött parancsnokával együtt. Ez a választás azt is jelzi, hogy a hagyományos „falusi életforma” a politikában kilátástalan, tarthatatlan.

A falusi szegénység zsákutcájának és a torz, felemás menekülési formáknak az ábrázolásával Fábri arra figyelmezteti a történészeket, mennyi tartozásuk van még a történelmi folyamatok emberi összefüggéseinek a feltárásában. Hiszen a parasztság történetének kutatásában az 1914–1944 közötti évtizedekben csak két vonatkozásban került sor. A vizsgálat középpontjában a különböző mozgalmak, politikai erők agrárpolitikája állott, ezen kívül kísérletek történtek még a gazdasági helyzet inkább leíró-leplező, mint elemző bemutatására. A visszajelzések, a falusi rétegek politikai felfogása, világlátása, műveltségi szintje még felfedezésre váró ismeretlen terület.

2. Képek


1. Magánélet és történelmi konfliktus a filmbenFÁBRI Zoltán

Magánélet és történelmi konfliktus a filmben

Egy jámbor óhajjal kezdeném: bár nagyobb része azoknak, akik hivatásszerűen foglalkoznak az ilyen természetű alkotások értékelésével, legalább olyan lelkiismereteseknek és megértőknek, az emberi természet és a századelő annyira karakterisztikus paraszti gondolkozása értő és érző ismerőinek bizonyulnának, mint amilyennek Sipos Péter igyekszik lenni. Bár mutatkozna nagy többségben bennük is belső hajlandóság arra, hogy a történész hasonlóan az ismert történelmi képletek sémáin túl a mélyebb összefüggésű, emberi-közérzeti-származási-tudatbeli-beidegzettségi szférák megértéséhez közelebb kerülni volna kedvük, s ne fordítanák erejük javát a filmnek a regénnyel való összevetésére, ahogy az annyiszor lenni szokott, ha irodalmi mű ihletéséből születik film.

Mi van azokkal, akiknek a bőrére mennek ezek az események? „Hogyan is állunk a TÖMEG fogalmával?” – kérdi Sipos Péter nagyon jogosan, s teljes meggyőződéssel csak helyeselhetek ehhez a kérdésfelvetéshez, már csak azért is, mert amióta ezen a pályán teszem a magamét, tulajdonképpen azt gondolom, mindig, minden munkámnak ugyanez a kérdés volt az indító rugója.

Ezt láthatóan Sipos Péter nagyon jól tudja. Mindenben egyetértek vele. De szeretném gondolatait egy-két adalékkal kiegészíteni, amiket ő nem említ, holott azok is részei annak, hogy Fábián Bálint a frontról való hazaérkezése után olyan, amilyen, s ezek az okok éppúgy történelmiek – gondolom én –‚ mint azok, amelyeket ő említ.

Az egyik. Fábián Bálint magánéletének az a tragikus fordulata, hogy az asszony a pap szeretője lesz, s fiai a papot ezért vízbe fojtják, alig valószínű, hogy a falu patriarchális rendjében megeshetett volna, ha az életükbe teljes durvasággal bele nem tenyerel a háború, és Fábiánt évekre el nem szakítja otthonától. Egy harmincöt éves, még fiatal asszony, egyedül marad otthon, ráadásul nem átlagos jelenség, jellemzését igen szépen mondja el Adorján Józsinak Fábián Bálint. Ő a frontról hazajövet egy megváltozott, megzavarodott, szótlan, láthatóan beteg asszonyt talál. Ez a nagyerejű, de szelíd, csöndes ember képtelen arra, de büszke is, hogy faggatással kínozza a feleségét. A fiait vonja felelősségre: „Mit csináltatok anyátokkal?” De azok összeszorított foggal hallgatnak. A szégyent el kell hallgatni, ez a törvény. S ezért nem beszél a falu sem, még ha a pletykák terjednek is, de Fábián Bálintnak vajon ki mondaná el? Még ha kérdezné, akkor is kitérnének. Dehát Fábián kérdezhet erről bárkit is? Lehetővé teheti ezt az ő paraszti rátartisága, méltósága? Aki ismerte a falu akkori törvényét, az tudja, hogy képtelenség. Ez tehát csak úgy lehet, ahogy van, ennek a nagy erejű, szálfaderekú embernek a szomorúsága egyre ijesztőbb, ahogy látja, hogy felesége a szeme láttára belesorvad a bánatba. Elszárad, mint egy babérlevél.

A másik. Fábián Bálintot a fronton megtanították embert ölni, „embert öltem, Jakab! Sokat! Százat is!” – mondja Becske Jakabnak, a ringlispíl mellett. Csakhogy a puskával ölés személytelen dolog. Az ő számára a gyilkolás emlékének az iszonyata az lesz, amikor húsz centire maga előtt látja a „talján” megránduló arcát, ahogy ő hasba szúrja az őrmestertől kapott késsel és ujjai közt egyszerre érzi a másik ember kiszivárgó, meleg vérét. Ez az emlék gyötri őt egyre erősödő irgalmatlansággal és sarkallja arra, hagy az öldöklés ellen agitáljon. Ez tehát nem a tízparancsolat-diktálta szelíd engedelmesség, hanem a vele egyívású, bár más nyelvet beszélő, de vele azonos sorsú olasz proli lemészárlásának elviselhetetlen emléke, akinek az arca, ráadásul „hasonlít valakire, akit már sokszor láttam, csak nem tudom, kire!”

S a harmadik. Amikor a bolt kifosztásakor Fábián Bálint azt mondja a fiatal Ballának: „Ezt nem lett volna szabad. Károly! Úgy visszavágnak az urak, hogy beletörik az orrod.” – ezt Fábián nem gyávaságból, vagy meghunyászkodásból mondja, hanem egy kegyetlen történelmi lecke jól eszébe vésődött törvényeként. Fábián már jó suttyó gyerek volt, amikor 1891 tavaszán és nyarán a Viharsarokban, Orosházán, Battonyán, s egyebütt eldördültek a csendőrpuskák és az agrárszocialisták véres fejjel buktak a földre. Ezt az eseményt említi is az öreg Balla a cipészműhelyben, s unokájával való konfliktusa éppen abból ered, hogy félti a gyereket forrófejűsége miatt. Fábián Bálint gyerekként, akár szemtanú is lehetett ezeknél az eseményéknél, de ha nem, mindenesetre tudott róla.

Úgy vélem, ezek is olyan történelmi vonatkozású adalékok, amelyek nagyon is motiválják a főhős cselekvéseit. Mindez következtében ezekben a cselekvésekben természetesen vannak látszólagos ellentmondások, mint ahogy az életben, s az emberekben általában vannak, de ha kutatunk, pontosabban utánanézünk, kiderül, hogy ezek


törvényszerű következmények, amelyeknek nagyon is racionális okaik vannak. Ezeket – jó meggyőződésem szerint – a film, ha nem is szájbarágva, de láttatja. Örülök, hogy a kutató észrevette őket, s számára bizonyos szakmai következtetésekre impulzust adtak.

2. Képek


1. A magyarországi lengyel menekültekrõlLAGZI István

A magyarországi lengyel menekültekről

1939 szeptemberében (és az azt követő hónapokban) Magyarországra több tízezer lengyel menekült érkezett. A Teleki-kormány befogadta a megszállók elől menekülő lengyeleket, a hatóságok komoly erőfeszítéseket tettek az elhelyezés, az élelmezés, a segélyezés, az egészségügyi ellátás biztosítására, majd a lengyel elemi és középfokú oktatás megkezdésére, a kulturális élet kibontakoztatására.

A lakosság többsége megértő támogatásban részesítette a sorsüldözött menekülteket, tüntetően pártfogásába vette, vendégként kezelte a lengyeleket. A II. világháború első két évében a magyar hatóságok tudtával, közvetett segítségével, a lakosság aktív támogatásával több tízezer lengyel katona és önkéntes jutott el nyugatra, illetve a közel-keleti francia, angol fennhatóság alatti területekre. Korábban több tanulmányunkban is utaltunk a tényre: Magyarország több tízezer lengyel katonát „adott” a fasiszta koalíció elleni harchoz. A II. világháború alatti kormányok lehetővé tették – többek között – a menekültek ezreinek munkába állását, biztosították annak lehetőségét is, hogy sok száz lengyel gyermek anyanyelvén tanulhasson, a lengyel fiatalok százainak pedig módot adtak arra, hogy egyetemi, főiskolai tanulmányokat folytathassanak Magyarországon. A háború éveiben Magyarországon lengyel nyelvű lapok, könyvek jelentek meg, különböző hivatalos és titkos lengyel szervezetek működésére volt lehetőség.

A menekültek döntő többségét kitevő lengyel katonai személyeket (táborokba) internálták, szabad mozgásukat egy-egy ki város területére korlátozták. A polgári menekültek viszonylag szabadabban élhettek, bár a lakóhelyük szerinti rendőrség, illetve csendőrség felügyelete alatt álltak. A menekültek megélhetéséről a magyar állam gondoskodott, de a Magyar Vöröskereszt Egylet és a különböző magyar és külföldi társadalmi szervezetek anyagi támogatása is jelentős volt.

A menekültek sorsának figyelemmel kísérésében, a helyzetükön való segítésben a legkülönbözőbb társadalmi rétegek kaptak szerepet: az egyházak papjai, közigazgatási tisztviselők, a honvédség, csendőrség, határőrség tagjai, arisztokraták, ellenzéki politikusok, felelős politikai tevékenységet végző személyek és a lengyelekkel rokonszenvező kisemberek közül sokan a tőlük telhető mértékben, s az általuk jónak tartott formában támogatták a magyarországi lengyeleket.

Horthysta kormánypolitika

A kormány a lengyel menekültek sorát körültekintéssel, a szélsőjobboldali fasiszta erők véleményének és próbálkozásainak figyelmen kívül hagyásával alakította.

A menekültek segítésének a Teleki-kormány idején kialakult keretei és lehetőségei nemzetközileg is elismerést váltottak ki. A kormány e figyelmességét, jó szándékát a területi revíziók korában fontos funkciót kapott, de ténylegesen meglévő lengyel–magyar barátságon kívül a külpolitikai szempontok váltották ki. A kormánynak ugyan is érdeke fűződött ahhoz, hogy a menekülteknek biztosított tisztességes élet és munkalehetőségek a nyugati országokban nyilvánosságot kapjanak. A semleges országokban működő magyar katonai attasékat ellátták a menekültek életére vonatkozó adatokkal.

Bárdossy László miniszterelnökké való kinevezése után (1941. április) a menekültek iránti „hivatalos rokonszenv”, a menekültek hivatalos szervezeteinek működésével szemben tanúsított korábbi tolerancia mértéke érezhetően csökkent. Képviselőik közül többet letartóztattak, a lengyel konspirációs munka elé is akadályok gördültek. A menekültek alapvető érdekei azonban ezekben a hónapokban sem kerültek veszélybe.

A lengyelek életében jelentős változás következett be Kállay Miklós miniszterelnökségének kezdetével. A menekültek anyagi, politikai, szervezkedési és kulturális lehetőségei érezhetően javultak. Kállay és környezete felismerte azt, hogy a magyarországi lengyel menekültek a béketapogatózási kísérletekben szerepet kaphatnak. Többen – különben reálisan – arra gondoltak, hogy az emigráns lengyel kormány diplomáciai támogatása külpolitikailag segítséget adhat a nyugati hatalmakkal való kapcsolatfelvételhez. A korábbi években – Felczak professzor szavaival élve – a magyar külügyminisztérium segítette a lengyelországi ellenállás és a londoni (korábban a franciaországi) emigráns kormány közötti kapcsolat fenntartását; 1943 elejétől megváltozott a helyzet: a menekültek egyes politikai képviselői vállaltak diplomáciai küldetéseket, segítették a magyar külpolitikai próbálkozásokat. (Magyarország német megszállása idején – korábbi lengyel terveknek megfelelően


– a menekültek katonai szervezete készen állt egy esetleges magyar nemzeti fegyveres felkelés támogatására is.)

A történetírói értékelés

A lengyel menekültek történetét a hatvanas évek végéig kevéssé ismertük, kivéve a Teleki-kormány külpolitikáját.

Aztán 1973 őszétől – hosszú levéltári kutatómunka után – egymást követték a menekültek történetének egy-egy részkérdését feldolgozó tanulmányok, népszerűsítő írások. Ma már ismerjük a „menekültügy” szinte valamennyi lényeges részletét. A magyarországi lengyel menekültek története fő kérdéseinek feldolgozása megtörtént, a munka hazai kiadásra vár.

Ezért is meglepő az, hogy az elmúlt hónapokban, amikor feltűnően nagy érdeklődés mutatkozik a kérdés iránt, a publicisztikai írások olyan dolgokat is figyelmen kívül hagynak, melyek évek óta ismertek, a történelmi szakirodalom részét képezik. A viták hevében szélsőséges vélemények is napvilágot láttak. Néhányszor a Horthy-rendszer politikájának nem ismerése keveredett a jó szándékú „romantikával”, a történetietlen következtetések ellenérveiként forrásokkal nem bizonyítható „tényeket” állítottak szembe.

Olyan vélemények is elhangzottak, hogy a „menekültügyet” nálunk még mindig bizonyos homály fedi; nem beszélünk, írunk róla eleget; nem tartjuk számon, s nem kapja meg a kellő – megérdemelt – népszerűsítést.

Vannak olyanok is, akik úgy vélekednek, hogy a sorsüldözötté vált lengyelek tízezreinek befogadását a Teleki-kormány olyanfajta számításból tette, melyet a nacionalizmus, a cinizmus és a felelőtlenség jellemzett. Találkozni lehet azonban azzal a törekvéssel is, mely részben a II. világháború idején érvényesített kormánypolitikát, részben az egyes minisztériumokat, intézményeket stb., sőt személyeket – a legtöbb esetben kritikátlanul – csak a „menekültügy”-ben játszott szerepük, tevékenységük alapján próbálja megítélni. Az ilyen és hasonló vélemények a 20. századi magyar történelem, a magyar–lengyel kapcsolatok alapvetően helytelen megítéléséből, nemzetközi helyzetünk és lehetőségeink egyoldalú vizsgálatából fakadnak.

Gyakran megfeledkeznek, hogy a magyar–lengyel jó viszony fenntartásához, a Lengyelország lerohanásához adandó közvetett segítség határozott megtagadásához gróf Teleki Pál kormányának – külpolitikailag nagyon is indokolt – érdeke fűződött. De arról is – nem kevesebbszer – megfeledkeznek, hogy a kormányfő és a kormány döntése ebben az esetben találkozott a lakosság széles tömegeinek véleményével. Ugyanakkor a nyugati országokban is elismeréssel nyugtázott politikai döntés, demonstratív állásfoglalás volt.

Az előbbi folytatva, egyet lehet érteni Juhász Gyulával abban, hogy a kormányok döntéseit hatalmi célok és lehetőségek, érdekek határozzák meg. Az erkölcsi meggondolások és a hatalmi érdekek közül –‚ ha együtt nem lehetséges – az utóbbiak érvényesítésére kerül sor általában. A II. világháború alatti magyarországi lengyel menekültek esetében azonban a hatalmi érdekek és bizonyos humánus erkölcsi szempontok találkoztak. A II. világháború idején egyedülálló dolognak számított az, hogy a kormány olyan döntést hozott, érvényesített, mely a néptömegek körében lelkesedést váltott ki, nem sértett jogot, lelkiismeretünknek is megfelelt, nem irányult a hazai haladó erők ellen, és más nemzetek érdekeivel sem ütközött.

A II. világháború alatti magyar kormányok politikájától – mint azt történetírásunk számtalan munkájával bizonyítja – nem volt idegen a felelőtlenség, a nacionalizmus és olykor talán a cinizmus sem. De ezek a jelzők a politikai gyakorlatban – éppen a sajátos érdekek miatt – sohasem a menekültekkel kapcsolatban érvényesültek.

Azt hiszem, senki nem vonhatja kétségbe, ha a vita tanulságaként arra hívjuk fel a figyelmet: történelmünk egyes vitás részeinek vizsgálatánál, a vitás (vagy annak tartott) kérdések felvetésénél, közzétételénél a vitakészséggel párosult jó szándék nem elegendő, ahhoz a nemzeti önismeret, a kritikai felülvizsgálat megkövetelte tudományos elmélyülés is szükséges.

2. Képek


1. Újsághírek 1945 tavaszánTÖRTÉNELMI SAJTÓSZEMLE

PÓTH Piroska

Újsághírek 1945 tavaszán

KÖZTEREKEN TOVÁBBI TEMETÉS NEM TÖRTÉNHET

Budapest Székesfővárosi Községi Temetkezési Intézet Üzemvezetősége (VIII., Vas u. 2. sz. Kisipari Hitelintézet) felhívja a budapesti háztömb- és házparancsnokokat, hogy 3 napon belül jelentsék az általuk köztereken és házak udvarán eltemetett halottak névsorát, valamint pontos helyrajzot az elhunytak fekvéséről.

Polgármesteri rendelet értelmében köztereken további temetés nem történhet, hanem az elhunytakat ki kell szállítani a Kerepesi úti, vagy a Rákoskeresztúri Új-köztemetőbe. […] (Szabadság, 1945. febr. 2.)

Házasság közvetítési működésemet ismét megkezdtem. Azonnali bemutatások. Goldné. Ideiglenes cím: Rákóczi út 86. I. 2. (Szabadság, 1945. febr. 17.)

A rendőrség elfogott egy W. J. nevű 23 éves fiatalembert. Nem kevesebb, mint három pártigazolványt találtak nála. A szociáldemokrata pártét, a kommunista pártét és a független kisgazdapártét. Ezenkívül egy utazási engedélyt, amely természetesen úgy szólt, hogy W. J. úr közérdekből élelmiszert szállít vidékről Budapestre. A rendőrségen persze kiderült, hogy a közérdekben utazó, pártigazolvány-halmozó fiatalember közveszélyes munkakerülő. Oda is került, ahová való: a rendőrség fogházába. (Szabadság, 1945. febr. 20.)

Új célokra, békés feladatokra használja fel légófelszerelését a marhavágóhíd munkássága. Az üzemi bizottság vezetése alatt 2500 négyszögöles üzemi kertet létesítettek, amelyben kelt, babot, káposztát, borsót és burgonyát termelnek a közös gyári konyha számára. Műveleti eszközökül a légófelszerelést, a csákányokat, ásókat és lapátokat használták fel. (Szabadság, 1945. márc. 8.)

FURCSA VISZONYOK AZ ÚJ MAGYAR HADSEREGBEN

[...] Békéscsaba uccáin napokkal ezelőtt kis, írógépen írt és sokszorosított röpcédulák tűntek fel. A röpcédulák szövege ez volt:

„Rendelet:

Az Ideiglenes Magyar Nemzeti Kormány rendelete a házasság újabb szabályozása tárgyában. 133.214/1945. sz. BM rendelet a m. kir. miniszterelnök alábbi rendeletét a lakossággal való közlés és ellenőrzés végett kiadom.

A háború folyamán emberéletben elszenvedett veszteségeink hatékony és gyors pótlása érdekében szükségesnek mutatkozik, hogy különösen a háborúban részt vett férfiak, haza iránti kötelességüket azzal róják le, hogy a természetes népszaporodást tőlük telhetően előmozdítsák.

Evégből a következőket közlöm:

1. A szokásos egynejűséget 23 évre felfüggesztem.

2. Minden nagykorú fiatalember az elmebetegeket kivéve, köteles három hónapon belül megnősülni, mégpedig úgy, hogy három egymást követő hónap alatt három lányt vegyen feleségül.

3. Minden, jelenleg házas ember köteles három hónap alatt még két feleséget választani magának, és a magas cél érdekében szorgalmatoskodni tartozik.

4. A nőket felruházom a választás jogával, megengedem, hogy nőtestvérek legfeljebb ketten választhassanak egy férjet.

5. A férfi részéről kifogásnak helye még akkor sincs, ha az illető nő az illető elvált felesége.

6. A gyermekek számát egyelőre asszonyonként 10 egészséges fiúgyermekben állapítom meg. A


leánygyermekek számát későbbi rendeletem fogja szabályozni.

7. Az anyósok kerületenként állami kezelésbe vétetnek, de a szép és nyugodt viselkedésükét vejeik kiigényelhetik.

Dálnoki Miklós s. k.”

[…] Megállapítást nyert, hogy a irat szerzője GRUDA KÁROLY, volt karpaszományos hadapród, ki jelenleg […] irodavezetői szolgálatot teljesít a békéscsabai 57. hadkiegészítő parancsnokságon.

Gruda az eredeti példányt hitelesítés végett KÓSA GYÖRGY főhadnagynak terjesztette elő aláírásra. […] Kósa az eredeti példányt alá is írta. A röpcédulákat a hadkiegészítő parancsnokság írógépén a parancsnokság két gépíró kisasszonya gépelte és sokszorosította.

A nyomozás során Kósa főhadnagy azzal védekezett, hogy az aktát gépisen [...] írta alá: Gruda pedig egy „jó viccet” akart csinálni és szerinte csak egynéhány példányt gépeltetett le, amelyeket csak ismerőseinek adott vala. […]

A nyomozás befejeződött, de az ügy nem! Az idézett röpirat […] igen hatásos. Célja: kompromittálni a magyar miniszterelnököt. És ezen túl: megismételni azokat a sületlen, aljas rágalmakat, melyeket a németek és a nyilasok a szovjet házasságról terjesztettek.” [...] K. Pavlovics. (Új Szó, 1945. ápr. 12.)

KÉZIKOCSI

Írta: Zágon István

Egyike a mai idők legfurcsább jelenségeinek.

Amerre néz az ember az utcán, „mindenütt csak azt tologatják, húzogatják az emberek, és senki se tudja: honnan került ide ebből a járműből ekkora tömeg? Háború előtt egy ilyet se látott a járókelő, vagy ha talán látott is, akkor se vette észre. De most, egyik napról a másikra, úgy virágzott itt ki a romok között, mintha messze Távol-keletről, a riksavontató kulik közül hozta volna ide a magját a szél és elburjánzott volna nagy hirtelen, mint az erdőben eső után a gomba, vagy a politikában eső után a köpönyeg.

És ahány kézikocsi, annyi féle. Elannyira, hogy nem is tudom itt felsorolni, csak a leggyakoribb és legismertebb válfajokat. Legnevezetesebbek:

1. A CÉGTÁBLAS KOCSI. Négy kereke van és a hátsó két kerék között kis tábla a tulajdonos nevével. Néha az is rá van írva, hogy szállítmányozási vállalat. Ha a tulajdonos takarékos: a szállítmányozást egy „l”-lel írja, ha bőkezű: a vállalatot két „t”-vel. Az ilyen kocsikat hirdetik kis cédulákon, óránként húsz pengőért, kölcsön, de ha odamegy az ember, akkor harmincat kell fizetni, mert húsz a kölcsön, tíz a koptatás.

2. A FÉLHIVATALOS. Ezt nem hirdetik pénzért, de ingyen se adják. Húzzák az utcán, az ember meglátja és megkérdi:

– Bácsi, szabad rátenni a hátizsákomat?

– Mi van abban a zsákban? – érdeklődik a bácsi.

– Pár kiló krumpli, répa, karalábé...

– Jó, rendben van – mondja a bácsi –‚ ráteheti az úr, de adjon egy kiló krumplit és segítsen húzni a kocsit.

3. A MAGÁNFOGAT. Ezt nem adják kölcsön, se hivatalosan, se félhivatalosan, mert ez magántulajdon. A tulajdonos vagy tulajdonosnő maga húzza rajta a holmiját és házilag szerelték össze. Négy különböző méretű kereke van, a karosszériája egy hajdani pinceajtóból készült, a rúdja partvisnyélből.

4. ELEKTROMOS VONTATÁSÚ KOCSI. Ezt is csak kézzel húzzák, de nem rúddal, mert az nincs, hanem utcáról felszedett villanydróttal, mert az van.

5. ÁTKÉPZETT KOCSI. Ennek két válfaja van. Az egyik olyan kis fakerekű, farácsos, a másik magas, öblös, linóleumburkolatú és fémkerekű. Az elsőben valaha homokot huzigáltak a gyerekek, játszani, ma felnőttek visznek rajta ajtófélfákat, tüzelni, míg a második válfajon egykor csecsemőket toltak, fölül a gyerek, alul a


pelenka – ma élelmiszert húznak, fölül a kenyérliszt alul a nullás.

6. KÜLÖNLEGES KOCSIK. Ezek közül megemlíthetem a homokfutó kocsit, négy habkönnyű biciklikellékkel, gumi nélkül – a muraközi kocsit, ruháskosárból készült felsőtesttel, és négy nehézvasalású társzekérkerékkel – végül a háromkerekű kocsit, amelynek szintén négy kereke van ugyan, de az egyik útközben mindig kiesik.

Helyszűke miatt most nem közölhetek többet, de azt hiszem, ennyi épp elég. Talán még sok is. (Kis Újság, 1945. V. 27.)

2. Képek


1. Budapesttõl Sopronig. 1945. február 15.1945. április� 4. KronológiaKRÓNIKA

GYARMATI György

Budapesttől Sopronig

1945. február 15–április 4.

Debrecentől Sopronig az ország egyes részei merőben különböző képet mutattak. A Tiszántúlon már bontakozik a földosztás. Budapest éppen hogy felszabadult népe súlyos éhínséggel küzd, s – mint azt az alább következő események illusztrálják – megmentett értékeit igyekszik élelmiszerre váltani. Ugyanakkor Szálasi, nem véve tudomást nyilvánvaló bukásáról, a nyugati határszélre szorulva hatalmazza fel a fasiszta számonkérő széket arra, hogy a hungarizmus hatékonyabb védelme érdekében, a védekezés lehetőségének kizárásával járjon el katonai és polgári személyek ellen, „az ország egész területén”.

1945. február 15. Miniszteri rendelet szerint, minden ötvennél több munkást foglalkoztató üzemben létre kell hozni az üzemi bizottságokat. – – Megindul a rendszeres vonatjárat Budapest és Debrecen között. „Az utazáshoz különleges engedély nem szükséges, ...tanácsos azonban megfelelő személyazonossági igazolványt kéznél tartani.”

Február 16. A Budapesti Nemzeti Bizottság kinevezi az új színházigazgatókat. – Nyilvánosságra hozzák a magyar háborús bűnösök első listáját. – Apró hírek: „Párt és egyesületi jelvények készítését vállaljuk. Fémáruüzem”. – „Használt tetőcserepet adok élelemért”. – „Meleg otthont találhat XIV. kerületben egyedülálló szolid fiatalember, némi élelem ellenében. Cím: a kiadóban”.

Február 17. Apró hír: „Óbudára megyek át, rokonoknak üzenetet vállalok élelmiszer ellenében. Síp utca 6., I. 2.”

Február 16. Ismét Budapesten jelenik meg a szociáldemokrata párt központi lapja, a Népszava. Az első színházi előadás a Nemzeti Színház Kamara színházában. Műsoron: Moliere: Tartuffe. Főbb szerepekben: Major Tamás, Rátkai Márton és Szemere Vera.

Február 20. Apró hírek: Haladó szellemben írt színműveket, versesköteteket vennénk vagy cserélnénk más könyvekre. Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség X. kerületi csoportja.” – „Dr. Békési Tibor nyugalmazott rendőrkapitány magánnyomozó irodáját megnyitotta. Eltűnési, családi és egyéb ügyekben nyomozást vállal.”

Február 22. Apró hír: „3000 vidéken élő budapesti menekült adatait, valamint 1500 munkaszolgálatos nevét tartalmazó értesítő megtekinthető a Menekültek Tudósító Irodájában (V. Sziget utca 4.)”

Február 23. A Budapesti Nemzeti Bizottság ötös tanácsa a Magyar Nemzeti Múzeum új elnökévé dr. Supka Gézát, a budapesti Egyetemi Könyvtár vezetőjévé dr. Mátrai László, egyetemi magántanárt nevezi ki. – Szálasi „elrendeli”, hogy az állami és közhivatalok pecsétjében a magyar címer és a korona közé nyilaskeresztet kell helyezni, emellett új érdemrendeket terveztet.

Február 23–24. Fővárosi ülésén egyesül a Magyar Kommunista Párt Központ Vezetősége ahol Rákosi Mátyást a Központi Vezetőség főtitkárává választják

Február 25. Rákosi beszél a Nemzeti Sportcsarnokban rendezett nagygyűlésen az újjáépítés feladatairól.

Február 26. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendelete a fasiszta szervezetek feloszlatásáról, valamint a fasiszta és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítéséről.

Február 23–28. Az MKP, az SZDP fővárosi értekezlete; majd pedig a Budapesti Nemzeti Bizottság felhívást intéz az Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz, hogy haladéktalanul kezdje meg áttelepülését a fővárosba.

Február 28. A Budapesti Nemzeti Bizottság felhívása „Magyarország népéhez!”, az éhínséggel fenyegetett főváros megsegítésére. Vas Zoltán, Budapest közellátási kormánybiztosa rendeletet ad ki élelmiszerjegyek bevezetésére, és a feleslegnek minősülő élelmiszerkészletek lefoglalására.


Március 1. „Felhívás” a Népszavából „Legerélyesebben felhívok mindenkit, akik üzletem – Sas utca 25. – kifosztásában részt vettek, az elemelt készárut, nyersanyagot és gépeket és berendezési tárgyakat 5 napon belül a ház portásánál adják le. A fosztogatók nagy részét név szerint ismerem, és aki felhívásomnak nem tesz eleget, népbíróság elé állítom. Salamonovits Manó esőköpenygyáros.”

Március 2. Vas Zoltán közellátási kormánybiztos rendelete értelmében Nagy-Budapest területén minden mező- és kertgazdálkodásra alkalmas területet, ideértve a házikertet, előkertet, udvarokat, az üres házhelyeket, és egyáltalán minden talpalatnyi földet meg kell művelni.

Március 3. A főváros polgármestere megbízza Pátzay Pál, Pohárnak Zoltán és Szőnyi István művészeket a magán tulajdonban levő képzőművészeti alkotások (képek, szobrok stb.) biztonságba helyezésével. A biztonságba helyezés a birtokosok tulajdonjogát nem érinti.

Március 6. A Balatontól északra a német csapatok támadásba mennek át a 2. és 3. Ukrán Front csapatai ellen. Ez a második világháború utolsó német ellentámadása. –Felhívás: „Hídépítéshez jelentkezzenek lakatosok, elektrohegesztők, hakósok és búvárok. Budapest, Újjáépítési Hivatal.”

Március 8. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletet ad ki az ország területén tartózkodó minden német állampolgár internálásáról, kivéve a zsidó származású német állampolgárokat.

Március 11. Hirdetés a Szabadságból: „5000 szavas magyar–orosz szótár viszontárusoknak eladó. Múzeum körút 5. Magdánál.” – Megrendezik az első labdarúgó mérkőzést az Újpest és a Csepel csapatai között. Eredmény: 4:2 a Csepel javára.

Március 15. Az Operaház Kodály: Psalmus Hungaricus és Erkel: Bánk bán című művének előadásával nyitotta meg újra kapuit a közönség előtt.

Március 17. A Minisztertanács debreceni, rendkívüli ülésén elfogadja a földreformról szóló rendelettervezetet.

Március 20. Buda és Pest között az ideiglenesen helyreállított Ferenc József (ma: Szabadság)-hídon és a margitszigeti „Manci”-hídon megindul a személyforgalom.

Március 21. A Szovjetunió Budapest és más ipari központok ellátására 20 ezer tonna élelmiszer-segélyt ad.

Március 27. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány kimondja a zsidótörvények és -rendeletek hatályon kívül helyezését.

Március 25–30. Megjelennek a fővárosban a kommunista, a szociáldemokrata és a kisgazdapárt központi lapjai, a Szabad Nép, a Szabad Szó és a Kis Újság.

Március 29. Pusztaszeren ünnepélyes keretek között, az új honfoglalás szimbólumaként kezdik meg a földreformrendelet végrehajtását.

Április 1. Négy vonatpár üzembehelyezésével megindul a HÉV-közlekedés a Lukács fürdő és Szentendre között.

Április 2. Megválasztják Nagy-Budapest és környéke 108 nemzetgyűlési képviselőjét.

Április 4. Magyarország területe teljesen felszabadul.


1. Csécsy Imre: A Radikális Párt delegációja Rákosi Mátyásnál, 1945. áprilisSZEMTANÚ

VARGA F. János

A Radikális Párt delegációja Rákosi Mátyásnál

1945. április

Csécsy Imre (1893–1961) a századelő legjelentősebb baloldali ifjúsági szervezetének, a Galilei Körnek volt titkára. Megalapítója és szerkesztője az Új Magyar Szemlének, amely egyik első szócsöve volt a radikális demokrácia és a nemzeti gondolat szintézisére irányuló törekvéseknek. A lapot Csécsy háborúellenes cikke miatt 1941 júliusában betiltották. Egyike azon „névtelen” tiszteknek, kik az őszirózsás forradalmat győzelemre vitték. Később Jászi Oszkár titkára, majd a Tanácsköztársaság alatt külügyi tisztviselő. A fehérterror időszakában a Világ c. lap belső munkatársaként az ellenforradalmi terror egyik leleplezője. A harmincas évek derekától a polgári radikális Századunk szerkesztője és mindenese. A világháború alatt Bajcsy Zsilinszky lapjának, a Szabad Szónak közgazdasági szerkesztője és a szellemi ellenállás kicsiny táborának egyik szervezője.

Még az illegalitásban 1944 decemberében megalakította a Magyar Radikális Pártot. A párt a felszabadulás után is nehezen talált a legális szervezkedés útjára. Az ez irányú próbálkozások egyikét, talán a legfontosabbat, örökíti meg az alábbi naplóbejegyzés, amikor a volt galileisták – a párt megalakítása érdekében – felkeresték egykori társukat, Rákosi Mátyást, az MKP vezetőjét, és próbálták meggyőzni az önálló Radikális Párt szükségességéről. A beszélgetés gyakorlati eredmény nélkül végződött. A párt csak 1945 szeptemberében kapta meg a legális működéshez, szervezkedéshez az engedélyt.

Tegnap, 18-án végre beszéltünk Rákosi Mátyással. Zsiga1 már hetekkel ezelőtt kérte, hogy fogadjon a Radikális Párt ügyében négyünket, azaz kívülünk Flammot2 és Dabist3. Hétfőn végre értesítette Zsigát, hogy szerdán három órára vár bennünket. Dabis persze elkésett; mi pontosan három előtt öt perccel beléptünk a kommunista székház kapuján. Igazoltatás, Zsiga felmutatja Rákosi titkárának levelét. A lépcsőházban kis iroda, házi telefonnal; újabb igazoltatás, feltelefonálnak, végre kiállítanak egy cédulát, névre, bemehetünk; visszajövet majd ezt a cédulát megint le kell adnunk. Közben mégis megérkezik Dabis. Fáradt vagyok, egy kockacukrot veszek a szájamba; már hívnak is be, nem tudom a cukrot lenyelni. Rákosira én tulajdonképpen nem emlékeztem; galileista korában alig ismertem, a proletárdiktatúra alatt, vagy később, amikor Vámbéry védence4 volt, talán egyszer vagy kétszer láttam. Alacsony, köpcös ember, eléggé kifejezetten zsidós megjelenés, de kedves, igen jóindulatúan mosolyog mindig, kétségtelenül szeretettel üdvözli Flammot, aki orvosa volt. A beszélgetés tegezési alapon folyik, én is tegezem őt, csak később veszem észre, hogy engem, egyedül engem, magáz; úgy teszek, mintha nem venném észre. Zsiga levelében három alternatívát terjesztett eléje: legyen-e önálló R. P.,5 olvadjunk-e bele valamely pártba és ha igen, melyikbe; vagy végül: vonuljunk-e vissza, azaz maradjunk mint párt és mint egyének is tovább is passzivitásban. A Szabad Nép épp ma élesen támadja a Polgári Demokrata Pártot, mert Telekit6 választotta elnökévé.

Olyan hangok is vannak, hogy ki akarják hagyni őket a Nemzeti Függetlenségi Frontból. – Rákosi egyik aggálya az, hogy elszívjuk a két polgári párt rendes embereit. A másik: hogy előkelő, zártkörű társaság leszünk, ahol a tagok nagyon jól fogják érezni magukat, magukhoz hasonló kitűnő intellektuelek közt, de tömegeink nem lesznek és így akcióképtelenek leszünk. Álláspontunkat én fejtem ki.

Hogy elszívjuk, nem baj, sőt hasznos lesz. Szocialistává fogjuk nevelni azokat a rendes embereket, akik ma polgárnak érzik és vallják magukat. És akikért kár lenne, ha majd a polgárság végleg megbukik. – Mikorra várom ezt? – kérdi Rákosi. – Előbb-utóbb ez bekövetkezik, felelem. – De Einstein óta tudjuk, hogy az idő relatív, mondja Rákosi; mégis mikorra várom hát? – Az idő csakugyan relatív, ez éppúgy bekövetkezik öt hónap, mint öt év múlva, felelem. – Legalább öt év, mondja Rákosi, de én azt hiszem, inkább tíz. (Tehát ő is a polgárság végét és a teljes kommunizmust várja, de nem rövid határidőre. Kérdés, hogy ez a hosszú időre vonatkozó beállítás, mennyiben őszinte az ő részéről? Én fölteszem hogy ő, személy szerint, csakugyan hosszú időre számít, tehát jelenleg csakugyan fenn akarja tartani a demokráciát.)

Kifejtjük, hogy embereink így nem tudnak érvényesülni, s ha valamennyien belépnénk egy vagy több pártba, ott elsikkadnának. Ha ellenben elismertek minket „bevett” pártnak,7 két héten belül szállítok nektek kétszáz kitűnő,


kulcspozícióra alkalmas, megbízható embert, aki eddig egy párthoz sem tartozott. – Kétszázat? – mosolyog Rákosi. – Kétszázezer kellene. – Csak a kulcspozíciókról beszéltem – mondom. – Kulcspozíció talán mégsincs annyi – mondom. És minden esetre kétszáz is több, mint semmi. Fontos helyeken még mindig sok reakciós ember ül. És „beérkeztek” és „igazoltak” lettek olyanok, akiknek legföljebb annyi az érdemük, hogy bár tíz év előtt még száznyolcvan fokkal az ellenkező oldalon álltak, de egy vagy két évvel ezelőtt tíz fokkal elfordultak balfelé. Ezek ma fémjelzett forradalmároknak tekintendők; mi pedig, akik mindig ott álltunk a baloldaliság száznyolcvan fokos pontján, ma nem tudunk érvényesülni. Tildynek8 például, mint Zsiga rámutatott, a Kis Újság mint nagy érdemét említi, hogy a zsidótörvény meghozatalakor azt javasolta, hogy a keresztény vallások papjait vegyék ki alóla. Mikor ezt megemlítettem, Rákosi azt mondta, hogy Tildy nagyon kitűnő, rokonszenves ember, viszont Faragho Gábor9 tábornokról, a közélelmezési miniszterről annál kedvetlenebbül nyilatkozott. Ez az úr néhány hónappal ezelőtt csendőreivel gyilkolta még a kommunistákat; ma itt volt nálam, így ültünk szemben egymással, tárgyaltam vele, mert kellett, de elhihetitek, nem nagyon szívesen – mondta Rákosi. Háromszor vagy négyszer is visszatért erre. – Azt kérdezte, ki ismeri Auer Palit?10 Mondtam, hogy én régen, jól ismerem. – Ő a reakciós irány feje a Kisgazdapártban – mondta Rákosi. – Ezért is jó lenne, ha ti belépnétek hozzájuk. – Ezért is rossz lenne, feleltem. Mert például Auer Pali nekem barátom. Nagyon kellemetlen lenne, ha az lenne a feladatom, hogy bár egy pártban lennék vele, éppen őt kellene megfúrnom. – Rákosi megint intenzíven mosolygott. Politizálni akartok, és nem szeretitek a fúrást. Pedig a sapeur igen fontos fegyvernem a háborúban. – Igen, feleltem. De mégis csak szebb dolog, ha az ember tankkal és ágyúval harcol, mintha sapeurként működik a háborúban. – Rákosi tovább mosolygott. – Különben is, folytattam, ez a belépés, belülről való fúrás nagyon anti-ökonomikus. Rengeteg energia vész el abban, hogy az embernek saját párthívei ellen kell harcolnia. Ha a saját pártunkban vagyunk, legalább ezt az energiát megtakaríthatjuk. (Később írom ezt a jegyzetet. Akkor még nem gondoltam arra, hogy az embernek mindenesetre kell a saját párthíveivel is küzdenie. Sőt ez a küzdelem esetleg még több energiát vesz igénybe, mint az a harc, amelyet a kifejezetten más nézetűekkel szemben kell vívnunk, ugyanegy párton belül vagy pártközi vonatkozásban. – Rákosi mindezt bizonyára már tudja, úgy hiszem. Mert nem válaszolt, de erre is mosolygott.)

Két munkás jött be a szobába, telefonszerelők. Rákosi igen kedvesen fogadta őket, de előbb az íróasztalán, ahol a megjavítandó telefon állt, gondosan összeszedte a dossierját és magával hozta arra a kis asztalra, amely a szoba sarkában állt, ahol mi ültünk vele. Amikor kiderült, hogy a telefonnak nincs baja, a dossiert megint visszavitte és igen szívélyesen, kézfogással búcsúzott a szerelőktől.

Pár perc múlva meg is szólalt a telefon. Rákosi hosszan beszélt oroszul valakivel. Később is még néhányszor megszólal a telefon; ő senkit sem hívott, mindig őt hívták. Egy hosszabb beszélgetést folytatott valamelyik államtitkárral, valószínűleg Balogh Istvánnal,11 aki a minisztertanács üléséről hívta fel. – Arra kérem a minisztertanácsot, mondta Rákosi, halassza el a döntést ebben az ügyben. Hegymegi Kiss12 nem látszik alkalmas embernek erre a tisztségre, már kissé öreg. Baranyay Lipótot13 szeretném felkérni erre, de ő beteg, nem tudtam még vele beszélni, márpedig szeretném előbb személyesen is megismerni. – Az államtitkár hosszan magyarázhatott valamit. Rákosi nagy türelemmel hallgatta, de megmaradt álláspontja mellett, háromszor, négyszer is megismételte azt a kérését, hogy a minisztertanács ne döntsön még ma. Utána megint odaült hozzánk és megmondta, hogy Hegymegi Kisst az elhagyott javak kormánybiztosává akarják kinevezni, de neki nem tetszik. Rosszat nem mondott róla, csak annyit, hogy kissé fossilis. Zsiga megjegyezte, hogy nem tartják tisztakezű embernek. Rákosi erre nem nyilatkozott. (Másnap olvastam az újságokban, hogy a minisztertanács Hegymegi Kisst kinevezte erre az állásra. Csodálkoztam. Hát Rákosinak mégsincs akkora befolyása – gondoltam. És talán igaz az a hír, hogy a kormány nagyon erősen ül a nyeregben, mert az oroszok feltétlenül mellette vannak és sokszor ők maguk buktatják el a kommunisták javaslatait. Harmadnap azonban megjelent egy újabb hír, hogy Hegymegi Kiss kinevezését a kormány visszavonta. Tehát csakugyan nem teljesítették Rákosi kérését, viszont ő igenis van olyan „nagy fiú”, hogy mégis keresztül tudta vinni az akaratát, sőt oly formában, amely a kormányra egyenesen blamázst jelent.)

A beszélgetés során egyszer azt kérdezte tőlem, hogy ismerem-e a magyar gazdasági élet embereit? Elég jól ismerem, feleltem. Erre valami olyasmit mondott, hogy egy fontos gazdasági pozíciót szánt nekem. Nem hallok jól, nem is figyeltem erre eléggé, másról kezdtem beszélni; csak utólag Flamm figyelmeztetett rá, hogy közbevágtam, mikor Rákosi erről kezdett beszélni.

Rákosi lassanként mégis hajlani kezdett a mi álláspontunkra. – Ha legalább egy lapunk lenne, jegyeztem meg hirtelen ötletből, szerényen. Megint intenzív mosoly. – Ahá, hát erről van szó – mosolygott. Rácsaptam rögtön, hogy kihasználjam a kedvező pillanatot. Megígérte, hogy kapunk egy hetilapot, illetve hogy pártolja a kérésünket a miniszterelnökségen. Napilapot ne kérjünk, nincs rotációs papír. És bár a párt kapja majd a lapot, mert csak pártok kaphatnak, ne tüntessük fel, hogy a radikális párt lapja, hanem csak az alcíme legyen: radikális hetilap. (Hazamenet mindjárt elkezdtük törni a fejünket, mi legyen a lap címe. – Szabadgondolat – mondtam


először. – Két szóban, mondta Zsiga: Szabad gondolat. – De annyi „szabad” lap van már, mondtam később: Szabad Nép, Szabad Szó, Szabadság – most legyen még egy Szabad gondolat is? Hosszú is a cím. Legyen inkább: Haladás. Ebben megállapodtunk)

Ezt tehát elértük. Nem ezért jöttünk (bár Rákosi így hitte), csak az én hirtelen ötletem volt, de belekapaszkodtunk és kihúztuk ezt belőle. És még valamit elértünk. Az már tisztázódott (a budapesti nemzeti köz[?]bizottságon, Darvas József felszólalása nyomán), hogy a pártok működéséhez nem kell kormányengedély. Ezért semmi értelme sem volt annak a közleménynek, amely tegnapelőtt az újságokban megjelent, hogy a kormány „működési engedélyt” adott a Demokratikus Néppártnak.14 (Állítólag Erdei meg akarta tagadni ily engedély kiadását, mire Miklós Béla16 mások jelenlétében igen gorombán szólt rá: ő már megígérte.) Ennek a pártnak Szekfű és Barankovics17 a vezérei, valójában a keresztény néppárt folytatása, tehát kifejezetten reakciós alakulat, de tömegei állítólag vannak. Ezért is alkalmas a pillanat arra, hogy mi akcióba kezdjünk, tehát engedély nem kell, létezünk, ez az álláspontunk, és mint létező párt most lapot is kérünk. Viszont mégsem vagyunk „bevett” párt, azaz nem részesülünk a hatalomban. Tehát az embereink sem kaphatnak pozíciót. Ezt Zsiga fejtette ki, mire Rákosi azt mondta: Állítsunk össze egy katastert az érdemes emberekről, akiket el akarunk helyezni, ő gondoskodik róla, hogy megfelelő pozícióba kerüljenek. Ez nagy eredmény – s így könnyebben is tudunk majd embereket szerezni. Mindjárt kértük Dabis kinevezését egyetemi tanárrá és hogy Flamn a MABI igazgató főorvosa legyen. Az utóbbit Rákosi határozottan meg is ígérte.

Teljes két órán át, délután ötig ültünk nála. Rákosi közben elmondta, hogy két hónap óta nem volt összesen egy félórát szabad levegőn, ezért tizenhat kilót hízott, ami az ő korában nem örvendetes. – Én viszont körülbelül ugyanannyit fogytam, mert rengeteget szaladgáltam és gyalogolok még most is – gondoltam. Ha nekem telefonom, titkárom, autóm lenne, én is hízhatnék, ami nagyon rám férne, s ezenkívül tízszer annyit tudnék dolgozni.

Symphoniával kínált, egy Abdunah-s dobozban voltak a cigaretták, kitette az asztalra. Keveset szívott, én sokat, felváltva az övét és a magamét. Egy kitűnő öngyújtó is állt az asztalon. Nagyon barátságosan búcsúztunk el öt órakor, engem akkor sem tegezett. Zsiga még visszament hozzá, hogy tovább tisztázza Flamm ügyét.

Beszélgetésünkben volt egy olyan mozzanat is, amely engem eléggé lehangolt. Szabó Ervint említettem, aki, bár szélső szocialista volt, egész életén át együtt tudott dolgozni a reformista Jászival, sőt néhány jóhiszemű óliberálissal is a T. T. (Társadalomtudományi Társaság) keretében. Rákosi igen lekicsinylően nyilatkozott Szabóról. Különösen utolsó munkájáról, az Imperializmus és tartós béke című könyvről, amelyet én Szabó legfontosabb, kitűnő művének tartok. – Igen gyönge liberális munka – mondta Rákosi. Nem válaszoltam. Mit is felelhettem volna? Ez már „világnézeti” kérdés – itt válunk el egymástól. Talán egyszer mégis beszélhetünk még erről is. És talán nem fog ekörül kiéleződni az ellentét, amely kétségtelenül mégis fennáll köztünk, bizonyos későbbi vagy végső kérdésekben.

Ki kicsoda?

1. Kende Zsigmond – régi galileista, a Radikális Párt későbbi ügyvezető elnöke.

2. Flamm Sándor – orvos, régi galileista, végül nem csatlakozott a Párthoz.

3. Dabis László – régi galileista, egyetemi tanár. Nem várta meg a Radikális Párt hivatalos megalakulását, a Szociáldemokrata Párthoz csatlakozott.

4. Vámbéry Rusztem – jogász, egyetemi tanár. A két világháború között a hazai radikális mozgalom vezetője, a Századunk főszerkesztője. A Rákosi-perben Rákosi Mátyás védője.

5. Radikális Párt

6. Teleki Géza – az ideiglenes kormány vallás- és közoktatásügyi miniszterelnök, majd köztársasági elnök.

7. „Bevett” pártok: a Függetlenségi Front soraiba tartozó pártok.

8. Tildy Zoltán – a Kisgazdapárt egyik vezetője, később miniszterelnök, majd köztársasági elnök.

9. A csendőrség egykori főfelügyelője, tábornok, az Ideiglenes Kormány közellátási minisztere.

10. Auer Pál – a Kisgazdapárt egyik külpolitikai szakértője, később párizsi követ.


11. Balogh István – kisgazdapárti politikus, miniszterelnökségi államtitkár.

12. Hegymegi Kiss Pál – kisgazdapárti politikus.

13. A Nemzeti Bank egykori elnöke.

14. Hosszas alakulási kísérletezgetés után nem alakult meg, csak később, 1947 júliusában.

15. Erdei Ferenc – parasztpárti politikus, az ideiglenes kormány belügyminisztere.

16. Dálnoki Miklós Béla – az ideiglenes kormány miniszterelnöke.

17. Barankovics István – néppárti politikus, a Demokrata Néppárt egyik vezetője.

2. Képek


1. Rajzok a honfoglalókrólMŰHELY

LÁSZLÓ Gyula

Rajzok a honfoglalókról

A képi megjelenítés rendkívül fontos része a történeti ábrázolásnak. Akik a budapesti egyetemen hallgatták László Gyula előadásait, emlékezhetnek, mennyire megkönnyítették az amúgy is mindig világos, áttekinthető okfejtés megértését, a sok évszázaddal korábbi népesség magunk elé képzelését, a táblára könnyed kézzel felvázolt művészi színvonalú rajzok. Ezért kértük meg László Gyulát, hogy a saját kutatásai és a szakirodalom alapján készített honfoglalás kori történelmi „rekonstrukciói”-t rövid magyarázó szöveggel bocsássa folyóiratunk rendelkezésére. (A szerk.)

Emlékszem, régen, gimnáziumunk folyosóin milyen nagy tanulsággal néztük történelmünk nagy fordulópontjainak képeit: a Vérszerződést, Vajk megkeresztelését, Zrínyi kirohanását, az egri nőket, Hunyadi László búcsúját és a többi kitűnő színes képet. Ha pedig valaki közülünk netán megnézte a Feszty-körképet, hosszan és ámulva mesélte el a látottakat. Ezeknek a képeknek, szobroknak meghatározó erejük volt: bennük kelt életre a történelem! Ezzel szemben például tankönyveink honfoglalás-leírása hidegen hagyott, csak megtanulni való lecke volt, Munkácsy Honfoglalását csak műlapokon láthattuk, hiszen az eredeti az Országházban van. Ha valaki ma Árpádról beszél, annak akarva-akaratlan az Ezredéves Emlékmű fenséges Árpádja jut eszébe, Mátyás királyról pedig Fadrusz kolozsvári remekműve. Így van ez rendjén: akik egykor testi valójukban éltek, azok csak festett, vagy mintázott-faragott testi valójukban kelhetnek életre, nem szóban!

Dehát ki idézi fel a magyar népet a mindennapok munkáját, tapasztalatát, izzadságát, szépségét és szomorúságát? Bizony majdnem senki, s aki idézi, az is olyan hamisan, hogy elszomorítja az embert. Mi, régészek-történészek csak dolgozunk-dolgozunk, de művészeink nem vesznek tudomást munkánkról s még mindig Nemes-Nagy-féle Magyar viseletek történetét (1900) használják, színpadi ruhákba öltöztetett férfiakkal, nőkkel. Így ábrázolják nagyjainkat is. Zala György fenséges Árpád-szobrának egyetlen négyzetcentimétere sem hiteles, kivéve a magatartás méltóságát, a kifejezés komolyságát.

Nos, ezt a hiányt – a mindennapok emberének ábrázolását és ezt a helytelen beidegzést – az egykori viselet és fegyverzet balga elképzeléseit – igyekszem pótolni rajzsorozatommal.

*

Mielőtt az egyetemre mentem tanulni, a Képzőművészeti Főiskolát végeztem nagy magyar mestereink (Szőnyi, Rudnay, Csók, Réti, Lyka) vezetésével, tehát „hivatásos” vagyok, s ma is a Képzőművész Szövetség tagja. Nos, abban az időben, amikor „jóbarátaim” mesterkedései következtében száműztek az egyetemről, fizetésem mellé bizony keresnem kellett családom megélhetéséért. A könyvek, tanulmányok keveset hoztak a házhoz, s nagyon lassan került sor kiadásukra, ennek ellenére állandóan dolgoztam, régészként is. De – a kereset végett – diafilmeket rajzoltam, festettem; mind olyan témákkal, amelyekben értékesíthettem régészeti tanulmányaimat, így született meg egy rajzsorozat a honfoglaló magyar nép életéről.

Sajnos, a kötött terjedelem határt szabott a magyarázatoknak.

Ám minden további magyarázgatás helyett lássunk öt rajzot a sorozatból.

A kardtánc (lásd a belső borítón). A keletről hozzánk jövő tánc sodró erejű tánca a mindig sikert hozó kardtánc. Kérdés, megvolt-e nálunk? Igaz, a Zolnay László közölte középkori források bőven megemlékeznek róla, de megvolt-e a honfoglalás korában? Erre egy, az Ural-hegységben talált iráni ezüsttálba bekarcolt fegyvertánc ad bizonyságot. Ezen középütt egy, a többinél nagyobb ember két kezében kardot tartva táncol társai és nézői között. Nem kellett mást tennem, mint azt a karcot a látvány világába emelnem.

1. A fazekas. Korai telepásatásainkon, s részben sírjainkból is, töménytelen edény, edénycserép kerül elő. Ezek vizsgálatából bizonyossá vált, hogy kézikorongon (tehát nem lábbal hajtott, gyorspörgésű korongon) készültek. Mivel kézikorongot az európai néprajzból számosat ismerünk, adva volt tehát a hiteles megrajzolás lehetősége. A fazekas körül ott vannak a száradó edények, köztük a magyarságra annyira jellemző cserépüstök (ezeket nem a besenyők hozták a Kárpát-medencébe, mint ahogyan a szomszédban tanítják!). A mester szikár ember, hiszen


az agyagot a fazekas izzadtsága teszi zsírossá, ahogy mai nap is mondogatják. Korai edényeinken – és nemcsak a mieinken – sokfajta fenékbélyeget találunk, hogy mesterjegyek voltak-e, netán nemzetségjelek, nem tudjuk. Ezekből közlök egy sorozatot a kísérő rajzok között.

2. A lófejés. A kérdés itt is: fejtük-e a lovat, ittuk-e a kumiszt? A feleletet inkább a néprajz, s nem a történelem adja: pásztoraink szokásait idézem. A lófejés és kumiszkészítés leírását részben Almásy György, Vándorutam Ázsia szívében c. művéből (1903), részben Tagén Galimdzsánnak az Ethnographiában közölt leírásaiból vettem.

3. A születési szokások. A szülők kezeiből kiragadott csecsemővel háromszor kerülik meg a rokonok a jurtot, s úgy hozzák vissza. Ekkor játék kezdődik: a szülők úgy tesznek, mintha nem is az ő gyermekükről lenne szó. A viseleteket részben a kalotaszegi női viselet alapján képzeltem el, beleszőve mindazt, amit ásatásainkból tudunk.

4. A kisfiúk játéka. A steppei gyermekeknek nincsen játékuk, kisgyermek koruktól fogva jövendő hivatásukba nevelődnek bele. A fiúk játékánál nem tagadhatom meghatottságomat, hiszen az íjas játékot Édesapámék játszották kisfiú korunkban, a múlt század vége táján, a Székelyföldön. A „vezér” által váratlanul kilőtt nyilat röptében kellett eltalálni. Aki eltalálta, az lett a vezér.

5. A nyerges. Töredékes sírleletekből sikerült helyreállítanom a honfoglalók nyergét (azóta tanítványaim majdnem ép nyergeket is ástak ki, s ezek igazolják feltevésem jó voltát).

Közben kiderült, hogy tiszafüredi nyergeseink még nemrégen is ugyanúgy dolgoztak, mint honfoglalás kori – s még korábbi – őseik. De maradván a nyeregnél, ez alkalmat adott annak a tévhitnek eloszlatására is, hogy a honfoglalók csak a sík vidékeket szállták meg, hiszen nemcsak a nyereghez, az íjhoz és még sok dologhoz szükség volt az erdőkre is (amint ezt helyneveink is mutatják!).

*

Nyilvánvaló, hogy a jövendő régészei, néprajzosai sokat csiszolnak majd elképzeléseimen. Ezek az elképzelések egyéniek, benne van az elődök és kortársak kutatása, és – nagy örömömre – annak a tehetséges fiatal nemzedéknek munkája is, akik nagyrészt tanítványaimként nőttek fel az Egyetemen az utolsó 30 esztendőben.

2. Képek


1. Menü 1922-bõlŐSEINK ASZTALÁNÁL

VÁRADI László

Menü 1922-ből

A Szakácsművészet az egyik 1925-ös számában a szakácsok „kiemelkedő történelmi szerepéről” írva, egy vacsora étlapját mutatja be. Az estebédre 1922. január 9-én a József krt. 3.-ban (a mai Népszabadság-házban) került sor Posch Ferenc és Mihály hírneves éttermében. Marton Sándor főszakács igazi „királyi lakomát” állított össze az alkalomra.

A menünek históriai nevezetességű előtörténete volt. 1921 októberében IV. Károly, híveinek biztatására, ismét kísérletet tett arra, hogy visszaszerezze a magyar trónt. A király a reá felesküdött Ostenburg zászlóalj élén október 22-én vasúton elindult Budapest felé. Az ún. budaörsi csatában fegyveres összecsapás zajlott le a puccsista csapatok és Horthy kormányzó alakulatai között. A visszatérési kísérlet végül kudarccal végződött. A királyt a tihanyi apátságban házi őrizetbe helyezték, a mellé szegődött vezető legitimista politikusokat: Andrássy Gyulát, Rakovszky Istvánt és Gratz Gusztávot előbb szintén Tihanyba vitték, majd letartóztatták és a Fő utcai börtönbe szállították. Szabadon bocsátásukra (liberté) kaució ellenében rövid időn belül sor került. A kiszabadulást követő „háziünnepségről” a következőképpen emlékezett meg a korabeli sajtó:

„A legitimisták egyébként rendes napi vacsorázóhelyükön zajosan ünnepelték ma a királypuccs miatt fogságot szenvedett négy képviselőtársukat: Andrássyt, Rakovszkyt, Sigrayt és Beniczkyt. A vacsorán megjelent a keresztény egyesülés pártjának mintegy harmincöt-negyven tagja, s eljött gróf Apponyi Albert is. Meghívták Vázsonyi Vilmost is, ő azonban betegsége miatt kimentette magát. A vacsorán számos pohárköszöntő hangzott, amelyekben lelkesen ünnepelték a »rab« képviselők érdemeit és hűségüket.

Az első felköszöntőt Rakovszky István mondta, aki »régi szokáshoz híven« IV. Károlyra ürítette poharát.

A képviselők felállottak és hosszan éltették a detronizált királyt.”

A vacsora után néhány héttel (Aprés Souper) megalakult az Egységes Párt, Bethlen István miniszterelnök új kormánypártja, amelyből a legitimisták természetesen kimaradtak.

A király, akit az angolok a Glowworm monitoron a Madeira szigetén levő Funchalba szállítottak, 1922. április elsején, tehát a vacsora után nem egészen három hónappal meghalt. Ennek a bukott csata hőseit éltető, kissé nevetségesen megkésett vacsorának a tükre a „király(puccs)i menü”

(entrée = előétel

(filet de beuf = bélszín angolosan

(sauce = mártás

(giardinetto = édességekkel díszített gyümölcsrizs

(café noire = feketekávé

(bière = sör

(vin royal = királyi bor

(vin Hongrois = magyar bor).

2. Képek


1. A mekkai nagymecsetGLÓBUSZ

FODOR Sándor

A mekkai nagymecset

1979. november 21-én a világsajtó címoldalára került Mekka: vallási fanatikusok egy csoportja a muszlim időszámítás 1400. évének első napján fegyveresen elfoglalta a mekkai nagymecsetet, melyben az iszlám világ legszentebb ereklyéje, a Kába található. Nincs még egy vallás, melyben egy szentély a Kábáéhoz hasonló fontosságú szerepet játszana. Jelentőségét mutatja, hogy napjában ötször félmilliárd ember a föld legkülönbözőbb pontjain errefelé fordulva végzi ájtatosságát.

A mekkai nagymecset az iszlám legkülönösebb ilyen jellegű építménye, semmilyen más imahelyhez nem hasonlítható. A mecsetek ugyanis, a világ bármely részén legyenek is, az eltérő külső megjelenés mellett lényegében azonos szerkezeti sémát mutatnak. A központi, általában négyszögletes udvar négy oldalán négy oszlopcsarnok helyezkedik el, a Mekka felé nézőben található a mihráb, az a falbemélyedés, mely az ima irányát, a kiblát mutatja, s ennek jobb oldalán áll a minbar, a péntek déli főima idején használatos szószék. Az udvar közepén gyakran egy kút található, ennek azonban vallási jelentősége gyakorlatilag nincsen, mert az imák előtti rituális tisztálkodást a mecset területére való belépés előtt kell a hivőnek elvégeznie. A fedett központi résszel rendelkező, illetve az oszlopcsarnok nélküli mecsetek ugyanezt az elrendezést követik. Szerves tartozéka még a mecsetnek az egy vagy több minaret, ahonnan a müezzin szólítja imára a hívőket hajnalban, délben, dél után, alkonyatkor és este.

Ha a fenti leírást egybevetjük az illusztrációkon látható képpel, inkább csak a hasonló vonások tűnnek a szemünkbe annyira szembeötlő a hatalmas udvar és a körülötte lévő oszlopos építmények látványa. A különbség mégis alapvető: a mekkai nagymecsetben magától értetődően nincs mihrábot és minbart rejtő csarnok, hiszen az udvar közepén ott magaslik e hatalmas, kocka alakú építmény, a Kába, amely felé a föld valamennyi mihrábja irányul.

A Nagymecset ma

Az illusztrációkon a mecsetet abban s formájában láthatjuk, melyet a 16. századi török szultánok alatt kapott, s melyet az ötvenes évekig meg is őrzött, amikor is a szaudi uralkodóház nagyobb szabású átalakításba fogott. Ennek érzékeltetésére csak két számot közlünk: a régi építmény összfelülete 29 000 m2 volt, az újé mintegy 160 000. Az új épület jelenleg 30 000 embert tud befogadni egyszerre, s tulajdonképpen még ez sem elegendő, hiszen a 200 000 lakosú Mekkába a zarándoklat idején 1 millió ember gyűlik össze. Évről évre ennyire tehető azoknak a száma, akik eleget akarnak tenni az iszlám ún. „öt oszlopa” közül az ötödik előírásának, mely kötelezővé teszi a hivők számára, hogy életükben egyszer zarándokoljanak el a Kábához. A mecset korlátlan terjeszkedésének azonban határt szab a város fekvése is: egy észak–déli irányú, kopár hegyektől körülvett, viszonylag keskeny völgyben helyezkedik el, középpontjában a Kábával.

A Kába

A Kába maga egy nem teljesen szabályos kocka alakú építmény (innen a neve is: „kába” arabul „kocká”-t jelent). Négy sarka a négy világtáj irányába mutat. Két hosszabbik oldala kb. 12 m hosszú, a másik kettő kb. 10, magassága 15 m. Egyetlen ajtaja az észak keleti oldalon található, a földtől mint egy 2 m magasságban. A Mekka környéki hegyekből származó kövekből emelt, lapos tetejű építményt mind a négy oldalán fekete brokát borítja, amit arannyal hímzett Korán-feliratok díszítenek.

A Kába belül márványpadozatú, a mennyezetet három faoszlop tartja, felülről arany és ezüst lámpák lógnak le, a falakon feliratok láthatók.

Kívül, az ajtótól nem messze, a keleti sarokban helyezték el a híres-nevezetes fekete követ, melynek megcsókolása, illetve megérintése a zarándoklat fontos mozzanata. A három darabból álló, ezüstfoglalattal összetartott láva vagy bazaltkő azonban egyáltalán nem játszik annyira központi szerepet a ceremóniában, mint ahogy azt a közhiedelem tartja, mert a tisztelet mindenekelőtt magát az épületet illeti meg. Az ajtó és a fekete kő közötti részt multazamnak nevezik, mert a hívők mellüket ide szorítva mondják el imájukat.


A Kába ajtaja általában zárva van, évente csak néhány alkalommal nyitják meg a hivők előtt külön a férfiaknak és külön a nőknek. Általában nyitva van a zarándoklat idején is, valamint akkor, amikor évente két alkalommal lemossák belülről. A Kába kulcsát hagyományosan a Banu Sajba nemzetség őrzi, s ugyancsak az ő feladatuk, hogy a Kábát borító fekete kelmét évente kicseréljék.

A Kába ajtajától jobbra, a faltól nem messze egy bemélyedés látható a burkolatban, a Maadzsan (szó szerint: dagasztóteknő), ahol a hagyomány szerint Ábrahám és Iszmael keverte a maltert a szentély építésekor.

A rajzos illusztrációkon jól látható, hogy az épület északnyugati oldalán széles alacsony, félkör alakú fal húzódik, mely majdnem eléri a Kába sarkait. A körülzárt terület neve Hidzsar Iszmael. A hagyomány ide helyezi Iszmaelnek és anyjának, Hágárnak a sírját. Állítólag ez a terület is valaha a Kábához tartozott, s ez magyarázza a félkör alakú fal nevét is: al-Hatim (a Lerombolt).

A Kábát és a Hatimot márvánnyal borított út öleli körbe, a Matáf, a zarándokok ezen haladva járják körbe a szentélyt a zarándoklat során. A Matáfon kívül a Kába ajtajával szemben egy önmagában álló kapuív helyezkedik el, a Báb Bani Sajba. Régen ugyanis itt húzódott a szentélykörzet határa, s a zarándokok ma is ezen keresztül lépnek be a Matáfra.

A Báb Bani Sajba és a Kába között egy kis boltozatos építmény áll, a Makám Ibrahim (Ábrahám állóhelye), mely azt a fekete követ rejti, melyen Ábrahám állt, miközben a Kábát építette. A kövön állítólag Ábrahám lábnyoma is látható.

A Makám Ibrahimtól jobbra emelkedik egy magas márvány minbar, szószék, Szulejmán szultán ajándéka. (Rajzos illusztrációnkon mérete megtévesztően kicsi, mert a valóságban majdnem olyan magas, mint a Kába.)

Ábránkon a Báb Bani Sajbától balra még egy díszes épület látható, amely a szent Zemzem forrás fölé emelkedik. Az ötvenes években végzett nagy átalakítások során azonban ezt lerombolták, s ma a zarándokok egy földalatti kamrában juthatnak hozzá a Zemzem vizéhez. Ennek íze enyhén sós, keserűvíz jellegű. A néphit szerint minden betegség leghatásosabb ellenszere.

A Zemzem-épületen kívül még volt három kisebb pavilon a mecset udvarában, de ezek is áldozatul estek az átépítéseknek.

A hatalmas mecsetudvart körülvevő négy oszlopcsarnok 550 oszlopot számlál, a mögöttük húzódó falban pedig 24 kapu található. A nevezetesebb kapuk között megemlíthetjük a Báb asz-Szalámot (A Béke Kapuja), melyen a zarándokok szoktak belépni, a Báb an Nabit (A Próféta Kapuja, pont szemben a Báb Bani Sajbá-val), mely azt az irányt jelzi, ahonnan a Próféta közelítette meg a Kábát, vagy a Báb asz Szafá-t (Szafá Kapu), amelyen keresztül a zarándokok elhagyják a mecsetet, hogy elvégezzék a nem messzire lévő Szafá és Marva dombok közötti rituális futást. Ma egyébként már a futás helyéül szolgáló út is a szentély, a haram területéhez tartozik. Hét minaret magasodik a mecset fölé, ezekről szólítják imára a hívőket.

A mecset irányítására az ún. Náib al-Haram ügyel fel (szó szerint a mecset helyettese, mert a tényleges fennhatóság a város kormányzójának a kezében van). Rangban utána következik a Kába kulcsának őre, aki mindig a Banu Sajbából kerül ki. A Náibot és szűkebb vezetőgárdáját több százas szolgaszemélyzet segíti munkájában. Ezek között találhatók előimádkozók, hitoktatók, takarítók, ajtónállók és olyanok, akik a Zemzem-kútnál dolgoznak. Valaha a Matáf felügyelete egy ötvenfős fekete eunuch-csapat feladata volt, amelyik mellesleg a mecset rendőrségét is alkotta. Eunuch-mivoltukra azért volt szükség, hogy a női rendbontókkal szemben is megfelelően fel tudjanak lépni. Fegyverük mindössze egy hosszú bot volt, hiszen vért ontani vagy állatokat leölni, sőt a növényeket el pusztítani szigorúan tilos a szentély területén.

A legenda

Az arab hagyomány szerint, amikor Isten elhatározta, hogy megteremti a földet és lakóit, tervébe beavatta az angyalokat is, akik erősen le akarták erről beszélni. Az Isten azonban nem hallgatott rájuk, és nekifogott a végrehajtásnak. Az angyalok ekkor azt hitték, hogy megharagudott rájuk, s hogy kiengeszteljék, háromszor körbe járták trónját. Isten erre egy smaragdoszlopokon nyugvó templomot állított fel trónusa alatt, az angyalokat pedig felszólította, hogy inkább ezt járják körbe. Mikor Ádám, a Paradicsomból kiűzetvén a földre került, panaszkodott Istennek, hogy nem hallja az angyalok hangját. Azt a tanácsot kapta, hogy építsen templomot az Úrnak, s járja körül, ahogy az angyalok tették. Ádám ekkor elment a mai Mekka vidékére, s az angyalok által odaszállított sziklakövekből lerakta az alapokat, amire Isten leeresztette az égi templomot. Kapott Ádám egy vörös jácintkőből készült sátrat is, s ebben egy fehér jácintkő szolgált pihenőhelyül számára. Ez lett a későbbi


Kába-kő, melynek fehér színe a bűnös emberek érintésétől változott feketére. Az özönvíz idején a templom a sátorral együtt ismét felemelkedett az égbe, a fekete követ azonban a közeli Abu Kubajsz hegyben rejtették el.

A következő nevezetes személyiség, aki a hellyel kapcsolatba került, Ábrahám. Az arab legenda szerint ugyanis Izsák és Iszmael születése után Sára nem tűrte többé Hágárt, így Ábrahám Gábriel arkangyal kíséretében elvitte őt Iszmaellel együtt a sivatagba, Mekka környékére, majd visszament Sárához. Hágáréknak rövidesen elfogyott a vizük, s az anya kétségbeesetten kezdett el rohangálni két közeli domb, a Szafá és a Marva között, azt remélve, hogy a távolban majd csak felfedez valamilyen forrást. Amikor eredménytelenül visszatért Iszmaelhez, látta, hogy friss víz tör fel mellőle a földből. Ez lett a későbbi Zemzem forrás. A hely így lakhatóvá vált. Hágár és Iszmael megtelepedett, együtt éltek az idevándorló amálekita, majd a délarab Dzsurhum törzzsel. Iszmael dzsurhumita nőtt vett feleségül, így ő lett az arabok egy részének ősapja is.

Egyszer Ábrahám meglátogatta fiát, s közölte vele: Isten megparancsolta neki, hogy építsen templomot számára. Hozzáfogtak az építkezéshez, megtalálták az Ádám által lerakott alapokat, s erre húzta fel Ábrahám az új szentély falait. Iszmael szállította a köveket, Gábriel pedig elhozta az Abu Kuhajszban elrejtett fekete követ. Ábrahám ezzel jelölte meg azt a sarkot, ahonnan a szentély körbejárását el kell kezdeni. A falba egy bejáratot készítettek, az épület tetejét pedig fedetlenül hagyták.

Mikor elkészültek mindennel, Gábriel megparancsolta Ábrahámnak és fiának, hogy hétszer járják körül a Kábát és közben érintsék meg sarkait. Ezután kivezette őket Minába, Muzdalifába és Arafába, s eközben Minában Abrahám háromszor hét kavicsot dobott a Sátánra. Végezetül Ábrahám Isten parancsára felszólította az embereket, hogy végezzék el ezt a zarándoklatot.

A Kába, Mekka és az „utókor”

Iszmael halála után, akit Hágárral együtt a Hidzsr-ben temettek el, a Kába felügyelete a Dzsurhum törzs kezébe került. Ezek egyre istentelenebb cselekedeteket műveltek, néhányan még a templom kincseit is el akarták rabolni, de ekkor Isten egy kígyót rendelt a szentély őrizetére, mely ott is maradt 500 évig.

Az 5. sz. elején Kuszajj ibn Kiláb lett a Kába őre, ekkor telepedett meg a környéken Mohamed törzse, a Kurajs is. Házaikat a Kába köré építették, csak azt a térséget hagyva szabadon, ami a későbbi mecsetnek a Matáf által körbezárt része lett.

605-ben egy tömjént égető asszony gondatlansága miatt kigyulladt a Kába, majd áradás rongálta meg, így elhatározták teljes újjáépítését. Az ekkor 35 éves Mohamed tevékenyen kivette részét az építkezésből, állítólag a fekete követ is az ő irányítása mellett helyezték vissza a helyére. Az épületet lapos tetővel fedték be, bejáratát pedig magasan a föld felszíne fölé helyezték, hogy a gyakori áradásoktól megkíméljék a szentély belsejét. A falakat és oszlopokat fák, angyalok és próféták képeivel díszítették, s a bálványokat is visszahelyezték korábbi helyükre. Általánossá vált az a szokás is, hogy a látogatók lábbelijüket levetve mentek be a szentélybe.

A fentiekben elmondott, többe-kevésbé legendás történet kapcsán két megállapítást tehetünk; részben a szentély leírásával, részben az elbeszélés jellegével és céljával kapcsolatosan. A Kába és történetének leírásában lényegében a sémi nomádság számára jól ismert kockaalakú szentély jellemző vonásait fedezhetjük fel, melynek tájolása asztrális jelentőséget sejtet, tehát semmi esetre sem egyedi építményt kell látnunk benne. A történet jellegét viszont egyértelműen aitiológikus, eredetmagyarázó vonások határozzák meg. Célja láthatóan az, hogy az egyes mozzanataikban tipikusan pogány vallási rítusokat visszavezesse egy állítólagos ősi monoteista alapra, s ezzel megindokolja az iszlámba való átvételüket. A zarándoklat egyetemes elrendelésével pedig a legenda világtörténelmi jelentőséget is igényel Mekka és szentélye számára. Ebben végső soron a valóságos helyzet tükröződik, hiszen az iszlám győzelmével Mekka valóban világtörténeti szerephez jutott.

A mekkai szentély történetét a későbbiekben alapvetően az határozta meg, hogy folyamatosan szükségessé vált a Kába körüli térség bővítése, az ottlevő házak lebontása, a szentély falainak kiterjesztése, hogy be tudja fogadni a növekvő számú hivőt.

A 7. sz. végén Ibn az-Zubajr ellen kalifasága idején az épület súlyosan megrongálódott, s amikor újjáépítették, két kaput hagytak a falakon. Az ellenkalifa bukása után azonban ismét eredeti formájában állították helyre a szentélyt. Az első minaretet az abbaszida Manszur kalifa (754–775) idejében emelték.

Hiába tiltották ki a nem muszlimokat a Kába területéről és Mekkából (a tilos terület ma egy kb. 17 km sugarú körre korlátozódik, melynek középpontjában a Kába áll), a Kába nem menekült meg az időnkénti súlyos támadásoktól. A 10. század végén egy fanatikus siita szekta tagjai, a karmatiak elrabolták a fekete követ, s 22


éven át Kelet-Arábiában őrizték, azt remélve, hogy Mekkát így megfosztják vallási jelentőségétől. A 11. században Hákim egyiptomi kalifa akarta elpusztítani hasonló okokból, 1932-ben pedig egy zarándok kísérelte meg ellopását.

2. Képek


1. Nyelvújítás és nemzettéválásKÖZÖS DOLGAINK

NIEDERHAUSER Emil

Nyelvújítás és nemzetté válás

Társadalom, állam, villany – hány meg hány szót tudnánk még fölsorolni, amely többnyire már formájánál fogva is arról árulkodik, hogy a nyelvújítás korából származik. Százával vannak voltaképpen a szavak, amelyek nélkül manapság már meg sem tudnánk mozdulni. A forrongó új világot, a változó körülményeket akkor új szavakban kellett megfogalmazni, ezt még manapság is természetesnek találjuk, hiszen most is újabb meg újabb fogalmak számára kell új kifejezéseket találnunk.

Csakhogy a nyelvújítás korában, ahogy nálunk ezt a több évtizedes korszakot nevezni szoktuk, sokkal többről is volt szó. A nyelv a nemzethez való tartozás alapvető ismérve volt, szinte azonos volt a nemzettel. A nemzet pedig, annak újjászületése, megújulása, ébredése vagy ahogy még sokféleképpen nevezték, minden haza elsőrendű kötelessége volt. Azt az egyet viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy ez nem csak nálunk volt így, nagyjából a 18. század utolsó évtizedeiben, meg a múlt század első felében. Ugyanez volt a helyzet a szomszédos vagy távolabbi kelet-európai népeknél, méghozzá nemcsak a kisebbeknél, hanem az egészen nagyoknál is. A nemzet, mint az egy nyelven beszélők közössége, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül, pontosan ezekben az évtizedekben született meg jóformán mindenütt egész Kelet-Európában. Ennek a nemzetnek pedig, amely először esetleg csak néhány ember öntudatában létezett, azért volt szüksége a nyelvre, a mindenki által beszélt és megértett nyelvre, hogy az megkülönböztesse másoktól, felébressze a nemzethez tartozás tudatát, öntudatosítsa a nemzet tagjait, sőt egyszerűen lehetővé tegye, divatos szóval, a kommunikációt, vagyis magyarán, hogy megértsék egymást.

A bolgár megújulási mozgalom első jelentős képviselője, a derék Paiszij szerzetes bolgár történetének előszavában már 1762-ben így korholta a bolgárokat, amiért szégyenlik nyelvüket és nemzetiségüket: „miért szégyelled te, ostoba kis ember, saját fajtádat, és miért szaladsz más nemzet után? De, azt mondod, a görögök bölcsebbek és műveltebbek a bolgárok meg egyszerűek és buták, és nincsenek finom szavaik. Ezért, mondod, jobb, ha a görögökhöz csatlakozunk. Dehát lásd, esztelen, sok nemzet van, amely bölcsebb és dicsőbb a görögöknél. Otthagyja valamelyik görög is a maga nyelvét és tudását és faját, ahogy te, esztelen, otthagyod, és semmi hasznod a görög bölcsességből és finomságból? Te, bolgár, ne ámítsd magad, ismerd fajodat és nyelvedet, és tanuld meg nyelvedet!“

Közben arról se feledkezzünk meg, hogy amikor Kazinczy elkezdett levelezni a magyar nyelv és irodalom megteremtése érdekében, azért már készen volt egyfajta magyar nyelvhasználat, csak meg kellett újítani. Paiszij azonban a fenti dorgálást azon az óegyházi szláv nyelven írta, amelyet az istentisztelet során használtak, s amelybe ugyan már itt-ott a népnyelv szavai is keveredtek, valójában mégis egyfajta holt nyelv volt, mint akár nálunk a latin, legfeljebb valamelyest érthetőbb a közember számára.

Vagyis voltak olyan nyelvek (és nemzetek), amelyeknek már megvolt a nyelvük, csak tökéletesítésre várt, de jócskán voltak olyanok is, amelyeknek még nem volt általánosan elfogadott irodalmi nyelvük, s valamelyik nyelvjárást használták, ha egyáltalában írni kezdtek.

És akkor is legföljebb szűkebb körben, levelezésre vagy egyéb köznapi célra használták, mert a műveltek valamilyen más, idegen nyelvet alkalmaztak. Paiszijnál már láttuk, a görög csábította el a bolgárokat a maga fejlettebb voltával (holott az is éppen úgy megújulásra szorult, és szorgoskodtak is ezen sokan). A Habsburg birodalom területén természetesen a német volt ilyen nyelv. Emlékezzünk csak: Széchenyi milyen nyelven írta a naplóit?

Ljudevit Gaj, a horvát nemzeti mozgalom jelentős alakja, az egyik horvát nyelvjárást az irodalmi nyelv rangjára emelő irányzat vezetője az 1830-as években folyóiratot adott ki ezen az új irodalmi nyelven. Egy lelkes horvát fiatalember, a bécsújhelyi katonai akadémia utolsóéves növendéke 1838. február 22-én lelkes hangú levélben köszönte meg neki ezt: „Mi ezt a nyelvet csak megérteni és egyoldalúan beszélni vagyunk képesek, de semmi esetre sem nyelvtanilag helyesen írni; legszorgosabb törekvésünk azonban az legyen, hogy hamarosan elérjük ezt a magasrendű célt, és hogyha majd egyikünk vagy másikunk nyelvi erejét a szeretett hazának szentelheti, akkor bizonnyal megteszi, és csak az elvégzett kötelességből fakadó megelégedettségben keresi majd lankadatlan fáradozásainak legszebb jutalmát.” Marko Halavannja, így hívták ezt a fiatalembert, a katonai


akadémián tanuló horvát társai nevében is fogadkozott a haza szolgálatára – a levelet azonban németül írta, mert csak ezen a nyelven tudta magát eléggé előkelően kifejezni.

Josef Dobrovsky, a cseh nyelvtudomány atyja, akinek a szerepe olyan a cseh nyelvi megújulásban, mint nálunk Révai Miklósé az első tudományos igényű cseh nyelvtan szerzője, ugyancsak németül írta munkáit, mert a cseh nyelvet még nem tartotta alkalmasnak a tudományos eredmények kifejezésére. Amikor csehül fogalmazott, mindig nehézségei voltak. Széchenyi is másokkal nézette át magyarul írt munkáit.

Ezek azonban mind csak a kezdet nehézségei voltak. Előbb csak néhány ember, azután egyre többen fáradoztak az új vagy megújított irodalmi nyelv kiművelésén, „csinosításán”. Alapul vagy a korábbi általános nyelvhasználatot vették, mint a magyarok, a csehek, a lengyelek, az oroszok, vagy valamelyik nyelvjárást emelték erre a rangra, mint a szlovákok, a horvátok, a bolgárok vagy a balti kisnépek, ez utóbbiak még később, inkább már a 19. század második felében. Akár így, akár úgy, a nyelvet mindenképpen ki kellett egészíteni az új ismereteknek és teendőknek megfelelő új szavakkal.

Meg lehetett ezt oldani egy nyelven belül is, a meglevő szavakból új szavak képzésével. A magyar nyelvújításnak, mondhatnánk, az volt a fő útja. A más nyelvből történő átvételek már ritkábbak voltak. Persze, ennek a nyelv nemzeti feladataihoz is volt valami köze. Német szavakat átvenni hamarosan már politikai szempontból tűnt illetlenségnek. A rokon nyelvektől átvenni pedig még illetlenebbnek számított volna, a szegény finn-ugor rokonságra való tekintettel, ha egyáltalában lehetséges lett volna. Dehát azok még elmaradottabbak és fejletlenebbek voltak.

Könnyebb volt más kelet-európai népek helyzete. A románok, akik csak néhány évtizede fedezték fel római származásukat, de ezt a kor tudományos színvonalán már bizonyítani is tudták, szép számban vettek át szavakat a latinból, meg a franciából, olaszból. A görögöknek is könnyű volt a dolguk, az ókori görög szövegekhez kellett csak fordulniuk. És ugyancsak a szóátvételhez folyamodhattak a szlávok is, a fejletlenebb a fejlettebbhez fordulhatott. Így került be a szerb–horvátba számos cseh kifejezés, nem is beszélve a horvát helyesírásról, amely ugyancsak a cseh mintát követte. A bolgárok az oroszból kölcsönöztek, elsősorban a tudományos szakkifejezések területén.

Néhány évtized alatt megtörtént, amin az elején néhány ember olykor reménykedve, még többször kétségbe esetten töprengett: létrejött az új nemzeti nyelv, amely már mindenre képes volt. Igyekeztek is ezt bizonyítani, szépirodalmi fordítások seregével. Elsősorban a korabeli német, francia meg angol irodalom nagy (vagy éppenséggel jelentéktelen) alkotásait sorra lefordították ezekre a nyelvekre, hogy bizonyítsák, valóban mindent ki lehet már ezeken fejezni.

Csakugyan mindent ki lehetett fejezni. Sőt hamarosan már olyan sok volt az új szó, hogy irtani kellett belőle. A purizmus, a nyelvi tisztaság védelme ugyancsak ebben a korban, ebből a nemzeti lelkesedésből született meg. A bolgárból elsősorban a török szavakat irtották ki, ami megint elsőrendűen politikai jellegű tett volt. El is távolodott kissé a szépirodalom a mindennapos beszélt nyelvtől, olyan eredményes volt a purizmus.

Irodalmi és nyelvművelő társaságok, tudományos egyesületek, szerencsésebb esetekben tudományos akadémiák foglalkoztak a nyelv művelésével, szabályainak megfogalmazásával, nyelvtanok, értelmező szótárak sora jelent meg ezekben az évtizedekben. A szerbek és a horvátok Vuk Karadžič reformja óta ugyanazt az irodalmi nyelvet használták, csak éppen cirill, illetve latin betűkkel írták, de 1850. március 28-án Bécsben még egyszer ünnepélyesen szerződést kötöttek, ebben szögezték le a nyelv és a helyesírás legfontosabb szabályait. Gyakorlatilag mind a mai napig ezek vannak érvényben, ahogy általában az ekkor kialakult irodalmi nyelvek szerkezetükben és helyesírásukban – kevés kivételtől eltekintve – alapjában nem változtak.

Az irodalmi nyelv megteremtése és továbbfejlesztése tehát mára szóló hatást gyakorolt nálunk és a velünk szomszédos népeknél egyaránt. Maradandó volt, ahogy a nagyobb cél, amelynek érdekében mindez történt, a nemzet létrejötte is maradandónak bizonyult. Közös ügyünk volt ez már csak azért is, mert mindegyik nemzet esetében nagyjából egy időben és nagyjából hasonló módon ment végbe, hasonló történelmi indítékok következményeként.

De közös ügy volt ezen túlmenően már csak azért is, mert ezek a nyelvteremtő és nyelvfejlesztő fáradozások nem egymástól elszigetelten, hanem éppenséggel egymástól tanulva, egymás példáján lelkesedve bontakoztak ki. A már említett Dobrovsky egy, a Habsburg birodalom helyőrségeit végigjáró altiszt fiaként, a Győr melletti Gyarmaton született, felnőtt korában kezdett ismét a hasonló magyar fejlődés iránt érdeklődni. Az ifjú korában irodalomtörténettel és folklórral is foglalkozó František Palacky, a nagy cseh történész magyar főnemesi családoknál nevelősködve tanult meg magyarul és leste el többek között nyelv és nemzetiség szoros


kapcsolatának a titkát.

S hogy még egy csehet idézzünk, Josef Jungmann, a cseh nyelvi mozgalom Kazinczyja, a fordító és irodalomszervező, 1818-ban a Cseh Nemzeti Múzeum megalapítására kiadott felhívásban általában írt már arról, hogy a környező nemzeteknek „a nemzetiség a jelszavuk mindenfelé. Itt az ideje, hogy mi is így tegyünk, hogy a mi szívünk is lángoljon nyelvünkért, hacsak nem akarunk örökre lemondani a cseh névről és az ősök dicsőségét elveszítve az utódok előtt szégyenben maradni”. A horvátok Széchenyije Janko Draškovič gróf pedig 1932-ben megjelent, a nemzeti mozgalom kérdéseit feszegető disszertációjában ugyancsak a nyelv, a horvát nemzeti nyelv mellett emelt szót (s már ezen a nyelven is írta munkáját!), és a magyarok példájának a követését sürgette.

Ha a szlávok hajlandók voltak a magyaroktól tanulni, elképzelhetjük, milyen lelkesedéssel tekintettek egyéb szláv népek eredményeire ezen a téren. Az oroszok meg a lengyelek az új nyelven szóló szépirodalmukkal váltottak ki messzegyűrűző hatást. Hogy egymástól konkrétan is tanultak, meg szavakat is átvettek, arra már az imént utaltunk. Valóban, a kelet-európai népek nagy közös ügye volt ez, a nyelv és általa a nemzet megteremtése.

Igaz: Draškovič a Disszertációban azért javasolta a magyar példa követését, hogy a horvátok könnyebben állhassanak ellen a magyar politikai követeléseknek. A nyelv művelésével párhuzamosan íródtak meg a különböző röpiratok, amelyek a cseh nyelvet mondjuk a némettel, a szlovákot vagy a horvátot a magyarral, a bolgárt a göröggel, a litvánt a lengyellel szemben kívánták védelmezni, a másik nyelv igényeivel és a mögöttük jelentkező politikai törekvésekkel szemben. A csehek voltak jóformán az elsők, akik már az 1780-as években jelentkeztek ezekkel a nyelvvédő röpiratokkal. Azt bizonygatták, hogy a cseh nyelv nem kevésbé fényes múltú, mint akár a német. A nyelv védelme természetesen nem egyszerűen nyelvészeti vagy irodalmi kérdés volt. Politikai törekvések húzódtak meg mögötte, a gyengébb, szegényesebb nemzet ezen az úton is próbált védekezni az erősebb, a hatalmasabb ellen. Az erősebb meg, természetesen, a maga nyelvét próbálta rákényszeríteni a gyengébbre. 1863-ben az orosz belügyminiszter köriratban tiltotta be a kis-orosz (vagyis ukrán) nyelven megírt munkák megjelentetését. „Legyünk magyarokká?” – ezen a címen írt egy szlovák röpiratíró a magyarosító törekvések ellen.

Nem is mindig az erőszakról volt szó. A horvátok illír mozgalma mögött még a bécsi kormánnyal való egyetértés legszebb napjaiban sem állt komoly hatalmi apparátus, amely a horvát nyelvet másokra rákényszerítette volna. A szlovén Stanko Vraz saját jószántából, az ügy iránti lelkesedésből vállalta, hogy nem anyanyelvén, hanem a közös illír nyelven vagyis a horváton fog verselni, és valóban a korszak ma is számon tartott horvát költője lett belőle.

A saját irodalmi nyelv megteremtése olykor nemzetek közti konfliktusra, elidegenedésre vezetett, a legtanulságosabb példa a szlovák. Amikor L’udovít Štúr és társai végleg szakítottak a szlovákoknál sokáig használt cseh irodalmi nyelvvel, és saját nyelvük mellé álltak, maga a szlovák származású Ján Kollár háborodott fel, és az egész korabeli szláv közvélemény jórészt a szlovák kezdeményezéssel szemben foglalt állást, abból a megfontolásból, hogy ez gyengíti a szláv ügyet általában, a Habsburg birodalmon belüli szlávokét különösen is. A szlovák vezetők hiába bizonygatták, hogy egyéb kapcsolataikat a testvéri cseh nemzettel éppenséggel nem akarják megszakítani – a cseh mozgalom leghaladóbb szárnyához tartozó Josef Frič is értetlenül, keserű szájízzel fogadta ezt a lépést. Az 1840-es években nemzeti nyelv és nemzeti politika már jóformán egyet jelentett.

A közös ügy, amelyen először közösen lelkesedtek és egymástól tanultak, nem is olyan sokára már szembe is fordította egymással a nemzeteket, először csak a kultúra terén, később nemegyszer a harcmezőig eljutva. Akkor, a polgári nemzetté válás idején mindkettő egyaránt elkerülhetetlen volt. Manapság azonban, amikor még sokkal több a közös dolgunk, amin közösen fáradozunk, éppen az egykori közös ügyre, az együttműködésre és példamutatásra érdemes emlékeznünk.

2. Képek


1. Országzászlósok az újkorban. Az országbíró, a horvát bán és a tárnokmesterLEXIKON

BÖLÖNY József

Országzászlósok az újkorban

A História 1979. évi 1. és 3. számában a feudalizmuskori magyar államszervezet főbb világi méltóságviselőit ismertettük. A polgári korszak tárgyalását kezdtük meg a 2. számban (a nádorról), most pedig a rangban utána következőkkel fejezzük be sorozatunkat. (A szerk.)

Az országbíró (iudex curiae) tisztsége – mint ezt folyóiratunk 1979. évi 1. számából (32. 1.) már tudjuk – az udvarbíró tisztségből fejlődött ki. Jelentősége egyre nőtt. 1485-től rangban mindig a nádor után következett és nádor nemlétében vagy akadályoztatása esetén a nádor helyett járt el, annak minden országos jelentőségű funkciójában, a kormányzás kivételével.

Az 1608. évi úgynevezett koronázás előtti III. tc. rendelkezése szerint jogosult, sőt tisztsége elvesztésének terhe alatt köteles is volt összehívni a nádorválasztó országgyűlést akkor, ha a király ezt egy éven belül nem tenné meg. A nádor helyett ő volt állandó elnöke a királyi curiának és ennek keretén belül a hétszemélyes táblán, az ország legmagasabb bíróságán 1723-tól 1868-ig személyesen elnökölt. A curiát alkotó másik, a hétszentélyes táblánál alacsonyabb fokú bíróság, a királyi ítélőtábla elnöki teendőit az országbíró ítélőmestere, a 16. századtól pedig a királyi személynök látta el. Az országbíró lett a korábbi helytartóság helyébe 1723-ban Magyarország legfőbb kormányszerveként felállított helytartótanács másodelnöke is. Emellett másodelnöke volt az országgyűlés főrendi táblájának. A koronázási menetben ő vitte a királyi pálcát (a jogart) a szent koronát vivő nádor előtt.

1849-ben az önkényuralom a többi zászlósúréhoz hasonlóan az országbírói funkció gyakorlását is felfüggesztette, s csak 1860-ban állították vissza. Az akkor kinevezett Apponyi György gróf országbíró hívta össze 1861. január 23-ra – királyi kézirat alapján – az országbírói értekezletet, azzal a feladattal, hogy a végleges alkotmányos rendezésig összeegyeztesse a visszaállított 1848 előtti jogrendet az időközben az önkényuralom által már a polgári átalakulásnak megfelelően hozott jogszabályokkal.

Az országbíró 1868 óta a LIV. törvénycikk által újjászervezett Magyar Királyi Kuria (a hétszemélyes tábla utódaként létrehozott) legfőbb semmitőszéki osztályának elnöki tisztét viselte, 1882. január 1-től pedig az egész kuriának lett az elnöke, mígnem az 1884. évi XXXVIII. tc. az országbírói méltóságot elválasztotta a kuriai elnökségtől.

Ettől kezdve mint a nádorválasztást elhalasztó törvényi rendelkezés óta a legmagasabb rangú zászlósúr, az országbíró, tagja maradt a főrendiháznak, melynek elnöki tisztét – esetenkénti királyi kinevezés alapján – is az országbírák töltötték be. (1848 és 1861, 1867 és 1883, valamint 1884 és 1888 között.) Az utolsó országbíró személyében még tagja lett az 1927-től működött felsőháznak is.

A horvát bán (Horvát-, Szlavón és Dalmátországok bánja – banus Croatiae, Slavoniae et Dalmatiae) mint az ország harmadik nagyzászlósa, rangban az országbíró után és a tárnokmester előtt következett (1688. évi X. tc.). Mégis az 1723. évi országgyűlés határozata – heves vita után – kimondotta, hogy a nádor és az országbíró távollétében nem a horvátországi bán látja el az országgyűlési elnökséget – bár ő a harmadik nagyzászlós –‚ hanem a főtárnokmester, aki pedig az országzászlósok között csak a negyedik helyet foglalja el. A bán az országbírót, illetve a nádort egyéb vonatkozásban sem helyettesíthette. E sajátos megkülönböztetés oka Horvátországnak a Magyar Királyságon belüli különleges államjogi helyzetében rejlett: a horvát bán egy különleges – bár a központi államhatalom szerveként – jogállású terület kormányzatának volt a vezetője, akit mint ilyent, nem is lehetett volna – még átmenetileg sem – az egész országra kiterjedő hatáskörrel felruházni.

A horvát bán tisztsége tekintetébeni régtől fogva fennálló (így már az 1439. évi XXVI. és az 1492. évi VIII. tc-ben is rögzített) megkötés volt, hogy őt a magyar király csak született magyarok közül nevezhette ki. A „magyar” itt nem etnikai, hanem közjogi fogalom, egyszerűen a magyar korona alattvalójának született személyt jelent. A horvát bán többnyire horvát nemzetiségű, vagy legalábbis birtokai révén horvátországi érdekeltségű volt. A megkötés éle az ellen irányult, hogy horvát bánná lehessen kinevezni olyasvalakit, aki a magyar


állampolgárságot nem születésével szerezte meg, hanem csak később történt honosítással (honfiúsítással, indigenátussal).

1868. november 23-tól 1918. október 29-ig a bán Horvát-, Szlavón-, és Dalmátországokban a horvát–magyar kiegyezés által létrehozott autonóm kormányzat élén állott (1868. évi XXX. tc 50. §)‚ tehát olyan országzászlós volt, akinek méltósága a polgári államszervezetben sem vált puszta címmé, illetőleg nem korlátozódott csupán egyes közjogi cselekményeknél teljesített feladatokra, hanem továbbra is országos főhivatalt töltött be. Kinevezése éppen ezért nem élethossziglan történt, mint a többi zászlósúré, kiket legfeljebb magasabb rangú vagy ennek tekintett zászlósúri méltóságra lehetett emelni, hanem csak „további elhatározásig”, azaz felmentéséig.

A horvát-, szlavón- és dalmátországi bánt a miniszterelnök – a törvény szóhasználatával: „a magyar királyi közös (tehát magyar és horvát – B. J.) miniszterelnök” – előterjesztésére és ellenjegyzésével nevezte ki a király. A bán hivatalban léte tartamára tagja maradt a közös (magyar) országgyűlés főrendiházának.

A bán a magyar király végrehajtó hatalmát érvényesítette, hivatali érintkezése a királlyal a magyar kormányon keresztül történt, a horvát–szlavón–dalmát tárca nélküli miniszter útján, aki a magyar kormány tagjaként kapcsolatot képezett a király és az autonóm kormányzat között. A társországok önkormányzati jogkörével összefüggő királyi rendelkezések és kinevezések kettős ellenjegyzéssel történtek: a horvát–szlavón–dalmát tárca nélküli miniszter ellenjegyzése után a bán ellenjegyzésével is.

A horvát bánnak, mint rangban a nádor és az országbíró után következett országzászlósnak, kiemelkedő szerepe volt a koronázáson. Ő vitte ugyanis az országalmát a szent koronát vivő nádor és a királyi jogart vivő országbíró előtt, tehát harmadik helyen.

A tárnokmester (tavernicorum regalium magister), akit főtárnokmesternek is neveztek, eredetileg kincstárnoki tisztségéből következőleg a szabad királyi városok egy csoportjának, az úgynevezett tárnoki városoknak lett főbírája és ilyenként egyike az ország nagybíráinak. A rangban csak a negyedik nagyzászlós volt, de a horvát bánnak, a harmadik nagyzászlósnak különleges helyzete miatt, bizonyos hatáskörökben a rangban harmadik zászlósúr jogait gyakorolta. Az 1608. évi koronázás előtti III. tc. értelmében ő hívta össze a nádorválasztó országgyűlést, ha a király ezt egy év leforgása alatt nem tette meg, és az összehívásra különben kötelezett országbíró méltósága is üresedésben volt. A nádor és az országbíró akadályoztatása esetében az 1723. évi országgyűlés határozata alapján ugyancsak ő töltötte be a főrenditábla, valamint a hétszemélyes tábla és a helytartótanács elnöki tisztét is. A koronázási menetben azonban a tárnokmester már a negyedik helyre szorult: a kiskeresztet vitte az országalmával a harmadik helyen vonuló horvát bán előtt.

1868 óta ugyan puszta méltósággá vált a tisztsége, de mint zászlósúr, tagja maradt a főrendiháznak, melynek 1861-ben kinevezett másodelnöke, 1865–1867 és 1884-ben elnöke is volt.

Kisebb zászlósok. Bár elnevezésük mindvégig valamilyen egykori udvari tisztségre utalt, a Habsburg-házból származó királyaink alatt a más országok koronáját és többnyire a császári méltóságot is viselő uralkodók udvartartásában már ők sem töltöttek be tényleges tisztséget. Számuk időközben hatról hétre emelkedett. Az 1765. évi VII. törvénycikk szerint ugyanis „az országzászlósi méltóság a nemes testőrség kapitányának megadatik”; „a magyar nemes testőrző sereg kapitánya... a zászlósuraságot is... bírja”.

1918-ig országos jelentőségű közjogi cselekményeknél (így a koronázásnál, az országgyűlés megnyitásánál, különleges nemzeti ünnepségeknél, a király előtti eskütételnél) teljesítettek, részben a nagyzászlósokkal együtt vagy azok helyett, az egykori udvari tisztségükre is emlékeztető feladatokat.

Amíg a nagyzászlósok rangsora – függetlenül kinevezésük idejétől és sorrendjétől – állandó volt, addig a kisebb zászlósok rangsorát az anciennitás, tehát kinevezésük sorrendje állapította meg. A rangban ötödik zászlósúr eszerint mindenkor a rangidős kisebb zászlós volt, míg a kinevezésük sorrendjében legfiatalabb volt mindig az utolsó a zászlósok rangsorában.

A koronázási jelvényviselők sorrendjében azonban helyük állandó maradt: ezt tisztségük határozta meg. Itt ugyanis a hatodik hely a főkamarásmesteré volt az eskükereszttel, őt követte az ötödik helyen a főpohárnokmester Szent István kardjával, majd a négy zászlós következett a már említett rangsorban. Az első helyen a szent koronát vivő nádort követő király előtt oldalvást balról haladt a főlovászmester az ország kivont kardjával (jobbról a rangban legfiatalabb felszentelt püspök ment az apostoli kettős kereszttel).

Az összes zászlósurak, tehát a kisebb zászlósok is, mindvégig tagjai maradtak a főrendiháznak és akik közülük


még életben voltak, abbeli méltóságuk alapján tagjai lettek az 1927-től működött felsőháznak is.

A kormánynak, illetve az egyes minisztereknek, valamint a koronaőröknek a király előtti eskütételnél betöltött szerepüket ellátták a még életben maradt zászlósurak a kormányzó előtti eskütételeknél is. Ezeknél később – már zászlósurak hiányában – a koronaőrök és az utolsó fiumei kormányzó működtek közre – mint zászlósúr-helyettesek.

2. Képek


1. Frontbarátkozás 1917 tavaszánCSALÁDI FOTÓALBUM

STEMLERNÉ BALOG Ilona

Frontbarátkozás 1917 tavaszán

A keleti fronton az előző években is megtörtént szórványosan, különösen nagyobb ünnepek, karácsony, húsvét idején, hogy az ellenségként szembeállított katonák barátkoztak egymással, az orosz polgári demokratikus forradalom, 1917 februárja után azonban szinte az orosz front teljes vonalán általánossá vált, és hetekig tartott a barátkozás, csoportosan és kölcsönösen jötték-mentek, „vendégeskedtek” egymás területén.

Előfordult, hogy a senki földjén elhelyezett levélládába dobták az egymáshoz írott leveleket, így egyeztek meg a találkozások időpontjában és mikéntjében. A kapcsolatok keresése természetesen nem volt okvetlenül tudatosan politikai tartalmú. Igen sok katona egyszerűen megunta a vérontást. Nem látta értelmét, hogy gyilkoljon, sebesítse a vele szembeni lövészárokban hozzá hasonlóan nélkülöző sorstársát, csak azért, mert más egyenruhát visel, más nyelvet beszél.

Különösen az 1917-es év húsvétján (április 15.) volt általános és tömeges méretű a látogatás – beszélgettek, zenéltek, italt és dohányt cseréltek jókedvükben, a közeli béke reményében.

Jellemző az oroszok hangulatára a 64. gyalogos hadosztály katonáinak Gucskov hadügyminiszterhez 1917 áprilisában írott levele: „Ahogy mi már két éve és kilenc hónapja szenvedünk itt, úgy szenvednek a mi úgynevezett ellenségeink is. Ők nem is ellenségeink, hanem nekünk mit sem vétő testvéreink, nekünk semmivel nem tartoznak, ugyan úgy, mint mi sem nekik, s mi sem ölhetjük egymást, mivel ők, az osztrákok, minden nap üzenik lövészárkaikból a mi lövészárkainkba: orosz, ne lőj, legyen béke! És igaz is, béke kell.”

A magyar baka is kijózanodott már az 1914-es év soviniszta kábulatából, messze volt a zenés-virágos búcsúztatás, a győzelmes visszatérés reménye mind soványabb lett, csak a béke és az otthon utáni vágy erősödött napról napra.

Az osztrák–magyar katonai vezetés felemásan viszonyult az orosz fronton kialakult katonabarátkozásokhoz. Az alacsonyabb rangú tisztek helyenként eltűrték, másutt tiltották, a magasabb hadvezetés határozottan megtiltotta az ellenséges katonákkal való barátkozást. Jószemmel nézték a harci morál bomlását az ellenség soraiban, de szerették volna megakadályozni, hogy átterjedjen saját csapataikra. Nem utasították vissza egyértelműen a barátkozó oroszok közeledését, nem lövettek rájuk, de megpróbálták a barátkozást korlátok közé szorítani, a propaganda-tisztek ellenőrzése alá vonni és főként elejét venni annak, hogy a legénység egymással közvetlenül találkozhasson. Ez a törekvés nem sok sikerrel járt.

Az itt közölt fényképek az 1917-es tavaszi frontbarátkozásról készültek, a História Családi fényképalbum-pályázatára beküldött képek közül választottuk ki őket. Értéküket az is fokozza, hogy a katonák barátkozásának erről (és a korábbi) szakaszáról csak amatőr felvételek vannak a különböző múzeumok gyűjteményeiben is, hasonlók azokhoz, amelyeket bemutatunk. A korabeli képes újságokban csak később, a decemberi fegyverszünet megkötése után jelent meg hivatásos fotóriporterek készítette bőséges fényképanyag az együtt ujjongó, táncoló, mókázó orosz és osztrák–magyar, illetve német katonákról, akik a hivatalos békekötés előtt már jóval megkötötték a maguk külön-békéjét.

A pályázatra beküldött fényképek azt is tanúsítják, hogy azok számára, akik megélték, olyan élményt jelentett a frontbarátkozás, hogy az akkor készült fényképet azóta őrzik a családi fényképalbumokban gyerekeik, jószerivel unokáik is.

2. Képek


tankonyvtar.hu · Web view*** Valóban, a holttest arcán erős zúzódás nyomai voltak láthatók...

Documents

Transcript of tankonyvtar.hu · Web view*** Valóban, a holttest arcán erős zúzódás nyomai voltak láthatók...