· Web viewS felejtjük ilyenkor egy állam, egy nemzet valós alternatíváit 1941-ben, a...

História 2001-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2001-02Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A honfoglalás elõzményei ....................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. .......................................................................................................................................................... 91. A KÁRPÁT-MEDENCE ÉS KÖRNYÉKÉNEK POTENCIÁLIS NÖVÉNYTAKARÓJA AZ I ..................................................................................................................................................... 92. Képek ................................................................................................................................... 10

3. ....................................................................................................................................................... 111. A pogányság kiirtása ............................................................................................................. 112. Képek ................................................................................................................................... 12

4. ....................................................................................................................................................... 161. Az ellentmondások földje: Japán .......................................................................................... 162. Képek ................................................................................................................................... 20

5. ....................................................................................................................................................... 271. Az élõ Tisza .......................................................................................................................... 272. Képek ................................................................................................................................... 31

6. ....................................................................................................................................................... 341. Árvizek, szabályozások. Kronológia .................................................................................... 34

7. ....................................................................................................................................................... 381. „Egy tenger, mely néhány pillanat alatt megsokszorozta magát dagadásában, mely lopva jött, mint az orgyilkos, és sebesebben, m ................................................................................................. 382. Képek ................................................................................................................................... 38

8. ....................................................................................................................................................... 391. Az életritmus változása ......................................................................................................... 392. Képek ................................................................................................................................... 41

9. ....................................................................................................................................................... 451. A felelõsségre vonás jogi megalapozottsága ........................................................................ 452. Képek ................................................................................................................................... 46

10. ..................................................................................................................................................... 471. Háborús bûnök és történettudomány .................................................................................... 47

11. ...................................................................................................................................................... 481. Bárdossy László a perben ..................................................................................................... 482. Képek ................................................................................................................................... 49

12. ..................................................................................................................................................... 521. A nürnbergi perek anatómiája .............................................................................................. 52

13. ..................................................................................................................................................... 541. Tengeri régészet .................................................................................................................... 542. Képek ................................................................................................................................... 56

14. ..................................................................................................................................................... 581. Szlovákia története ............................................................................................................... 582. Képek ................................................................................................................................... 60


1. A honfoglalás elõzményeiA HONFOGLALÁS ÉS AZ ÁLLAMALAPÍTÁS KORA

GYÖRFFY György

A honfoglalás előzményei

Magyarok és elődeik, II.

2000. december 20-án halt meg Györffy György, a neves magyar történész. A Históriának a kezdetekől hűséges írója, a szerkesztőnek jóbaráti pártfogója, tanácsadója. 2000/1. számunkban megkezdtük egy 1974-ben írott, majd 1986-ban újrakiadott kötet előszavának közlését. (A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp. 1986.) Ebben a szerző összefoglalja felfogását a magyar őstörténelemről, a honfoglalásról.

A„hétmagyar” nép és a kabarok honfoglalása ténylegesen a 9. század végén következett be, s ennek az eseménysornak az okai és körülményei felől ma már többet mondhatunk, mint ami régi történelemkönyvekben olvasható. [...]

I. 894: újabb népvándorlás a steppén

A magyar honfoglalás nem egyetlen okra vezethető vissza, de döntő mozzanata az a besenyő támadás volt, amely az Etelközben lakó magyarokat 895-ben érte. […]

Aszály és iráni hódítás

A belső-ázsiai népvándorlások okai között több tényezővel kell számolnunk. Aszály vagy éghajlatváltozás során beálló kiszáradás ugyanúgy legelőhiányhoz vezethet, mintha kedvező feltételek között a jószágállomány túl nagyra fejlődik. A tényleges vagy relatív legelőhiány a legelőért vívott harcokhoz vezet. A háborúk a győztes fél számára új legelőt és több állatot jelentenek, a vesztes fél számára viszont hazája és állatai elvesztését, amit ez kedvező esetben egy másik törzs vagy nép legelőinek és állatainak elfoglalásával pótol. Ilyen okok a steppeországúton többször váltottak ki sorozatos népeltolódást. A 9–10. század fordulóján számolhatunk is egy szárazabb periódus kezdetével; az éghajlatváltozás azonban csak elkésve és közvetve hat vissza, s a történeti adatok szerint a 894 körüli népvándorlás közvetlen elindítója nem klímaváltozás, hanem egy rendkívüli méretű mohamedán támadás volt.

Az Aral-tótól délre fekvő országok (Khorezm, Bokhara, Khoraszán, Szeisztán) feletti uralom 875-ben jutott az iráni Szamanida-dinasztia kezére, amely névleg a bagdadi kalifa hűbérese volt, de valójában önállóan uralkodott. Városaikban (Szamarkand, Balkh, Sas) verték azokat az ezüst dirhemeket, amelyek a honfoglalás kori kelet-európai pénzleletekben előkerültek. A 892-ben uralomra jutott Izmael ben Ahmed a következő évben nevezetes hadjáratot indított a steppei „türkök” ellen. Mint a kortárs Tabari elmondja, a hadjárat tavasszal vette kezdetét és olyan eredményes volt, hogy a türk fejedelemnőt, a katunt is elfogták, 10 ezer foglyot ejtettek és megszámlálhatatlan lábasjószágot és hátasállatot hajtottak el; a zsákmányból állítólag minden mohamedán harcosra 1000 dirhem jutott.

Ötven év múlva Maszúdi ezt a hadjáratot a karlukok fővárosa, Talasz elleni hadjárattal azonosította, és a karlukoknak az északabbra lakó kimekekkel és az úzokkal való háborújából vezette le azt a népeltolódást, amely a besenyőket is kimozdította. Mivel a félig megtelepült karlukok nesztoriánus keresztény központjának, Talasz (=Taraz= Tarzia) városnak az elfoglalásáról a 10. század közepén Narsaki is tudósít, ebben nem kételkedhetünk, mindamellett a népvándorlás elindulását nem a karluk főváros elfoglalásához, hanem steppei „türk” szomszédaik, az úzok (oguzok), más néven „torkok” legyőzéséhez kell kapcsolnunk. Az úzok kimozdításában része lehetett az északkelet felől támadó kimek-törököknek is.

Az úzok, állatállományuk nagy részének elvesztése után, a steppe íratlan törvényei szerint nyugati szomszédaikra, a besenyőkre rontottak.

Hazátlanná vált besenyők

A besenyők 750 és 850 között tűntek fel a belső-ázsiai steppenépek között, amikor is egy tibeti nyelvű ujgur követjelentés szerint csak 5000 harcost tudtak kiállítani. 870 táján a Volga alsó szakaszától keletre fekvő steppén


nomadizáltak; ez idő tájt a lovakban, marhákban és juhokban, valamint arany- és ezüstedényekben való gazdagságuk közismert volt. Ez volt a fő oka, hogy a 893-ban állataikat elvesztett úzok megrohanták a besenyők országát.

Konstantín bizánci császár a besenyők megjelenésekor készített jelentés alapján arról számol be, hogy 894 táján az úzok a kazárokkal összefogva kiűzték a besenyőket az Urál folyó vidékén levő hazájukból. Valószínű, hogy a besenyők a kazárok ellen vívott, szinte évenként ismétlődő hadjáratukon vettek részt, amikor a váratlan úz támadás érte őket. Állataikat hátrahagyva voltak kénytelenek menekülni, hiszen a Volgán hatalmas juhnyájaikat, tevéiket és minden lovukat át sem tudták szállítani. […]

A Volgán átmenekült besenyők hazátlanokká és nincstelenekké váltak. A Volga és Don köze legfeljebb pihenőhelyet nyújtott nekik, mert dél felől Kazárország, észak felől pedig az erdős steppe lakói, a burtászok és volgai bolgárok zárták el az utat. Ebben a helyzetben a besenyőknek nem volt más választásuk, mint átkelni a Donon, és a magyaroktól elragadni azt, amit elvesztettek: legelőt, állatot, új hazát. Hogy ez a besenyőknek sikerült, azt a Duna-tájon zajló események könnyítették meg.

II. A magyarok megjelenése

Kárpát-medencei „végvidékek”

A Kárpát-medence három szomszédos ország végvidéke volt. A Regino említette „karantán végek” a Dunántúllal, a „morva végek” a Felvidék nyugati felével, a „bolgár végek” pedig Erdéllyel és a Dél-Alfölddel azonosíthatók, míg az „avar pusztaság”, az Alföld nagyobbik, felső fele kiürített gyepűelve volt a szomszédos hatalmak között.

E térség politikai állapota jól ismert kellett legyen a magyarok előtt, akik 862 óta többször megfordultak ott egyik vagy másik háborúban álló fél hívására. 862-ben akkor jelentek meg csapataik a keleti frank birodalom területén, amikor Német Lajos császár fia, Karlmann, Ostmark kormányzója morva együttműködéssel apja ellen támadt. 881-ben minden valószínűség szerint Szvatopluk hívására harcoltak Bécsnél a frankok ellen. A harmadik alkalommal, 892-ben Karlmann fia, Arnulf, a keleti frank uralkodó hívta segítségül a magyarokat Szvatopluk ellen.

Magyar „segítség” a frankoknak

Ennek előzménye az volt, hogy 890-ben Arnulf a hűbéresküt megújító Szvatopluknak adta a cseh fejedelemséget, a morva fejedelem azonban Csehország megszállása után rögtön megtagadta az engedelmességet. Arnulf 892 tavaszán a Braszlavval, pannóniai hűbéresével való tanácskozás után a magyar fejedelmek segítségét kérte. Júliusban már a frank, szlovén és magyar had közös erővel dúlta Morvaországot. Bár mindent felégettek, Szvatopluk elkerülte a döntő összecsapást. [...] Arnulf gazdasági retorzióhoz is folyamodott. 892 szeptemberében elküldte követeit Vladimir bolgár cárhoz a régi béke megújítására. [...] A Bulgáriából 893-ban visszatért követek kieszközölték, hogy a bolgárok beszüntették a só eladását a morváknak, ami az erdélyi sókereskedelemből való kizárást jelentette. Ez a megállapodás nem csupán egy nélkülözhetetlen közélelmezési cikktől fosztotta meg a morvákat, hanem a morva kereskedők délkelet-európai tevékenységét is megbénította.

E szerződéssel a Duna-völgyi térségben egy morvaellenes keleti frank–bolgár szövetség jött létre, s a politikai erők polarizálódásához rövidesen hozzájárult, hogy Bölcs Leó császár a bolgárok ellen egy bizánci–magyar szövetséget hozott létre.

Magyarok Bizánc oldalán

Amióta a népvándorlás meg-megújuló rohamai fenyegették a keletrómai birodalmat, Bizánc urainak második fegyverévé vált egy ravasz diplomáciai fogás: abarbár népek egymásra uszítása. Az avar birodalom bukása után az avar harcosokkal megerősödött Bolgárország ellen nem volt kit mozgósítani, és Bizánc tehetetlenül állt a bolgár támadásokkal szemben. Csak 815-ben sikerült nagy anyagi áldozatok árán 30 éves békét létrehozni, majd ennek lejárta után a nyugat felől is szorongatott Bulgáriát a kereszténység felvételére késztetni (861–865). A görög hittérítéssel pacifikált bolgár cárság akkor vált újból Bizánc veszedelmes ellenfelévé, amikor a buzgó kereszténnyé lett Borisz cár bizánci neveltetésű fia, Simeon lépett trónra (893).

A görög–bolgár ellentét egy Bulgáriát sértő kereskedelmi korlátozás nyomán robbant ki. Simeon trónra lépését követően két görög kereskedőnek, aki a bizánci udvarban túlzott befolyást élvezett, sikerült elérnie, hogy Leó császár kitiltotta a bolgár kereskedőket Bizáncból, Szalonikire korlátozta működésük színterét és magas vámmal


sújtotta őket. Simeon cár eredménytelen tiltakozás után hadat indított a császár ellen, és Macedóniában megverte az ellene vonuló bizánci sereget.

A császár erre magyar segítséget kért a bolgárok ellen. Az ajándékokkal megrakott főrangú követ az Al-Dunánál találkozott Árpáddal és Kurszánnal, és rávette őket, hogy küldjenek sereget Simeon ellen. Miután a gyula címet viselő hadúr és a kendének titulált kisebb hatalmú főkirály hozzájárult, a császár hajóhadat küldött Efsztáthiosz tengernagy vezetésével, hogy szállítsa át a magyar sereget a Dunán. A sereg vezetését Leventére, Árpád fiára bízták, ami mutatja, hogy ebben a kalandozásszerű akcióban csupán egy-két törzs vitézei, néhány ezer lovas vett részt. Miközben Nikifórosz Fokász görög hadvezér délről támadta Bolgárországot, Levente serege sikeresen szállt parta északon, több ütközetben megverte a bolgárokat, úgy hogy maga Simeon cár is alig tudott Disztra (Szilisztria) várában menedéket találni. A kalandozó sereg Preszláv és Madara körül sok foglyot zsákmányolva indult haza. Az Al-Dunánál várakozó görög hajók útján olyan üzenetet küldtek Leó császárnak, hogy váltsa ki a bolgár foglyokat. A császár erre a fővárosból megbízottakat indított Etelközbe, és teljesítette kérésüket.

Ezt a hadjáratot, amelyet bizánci források a 891-i napfogyatkozás és István pátriárka halála (893) után beszélnek el, a 894. évre kell tennünk.

III. Országvétel

Szövetség a morvákkal

894-ben, amikor a morvaellenes frank–bolgár koalícióval szemben egy bolgárellenes bizánci–magyar szövetség jött létre, Szvatopluk csak a természetes szövetségesül kínálkozó magyarokhoz fordulhatott segítségért, hogy kitörjön abból a kereskedelmi zárlatból, amelyet Arnulf Németországtól Bulgáriáig vont vele szemben. A morva fejedelem valószínűleg még 894 tavaszán elküldte követeit Árpádhoz és Kurszán kendéhez azzal, hogy indítsanak hadat a Kárpát-medencébe, és támadják meg ellenfeleit, első helyen Pannóniát. Ennek a nagy horderejű szerződésnek az emléke maradt meg a fehérló-mondában, mely szerint Szvatopluk szerződést kötött Álmos fia Árpáddal, Kündü fia, „Kusid” közbenjárásával. A monda szerint Árpád fehér lovat, nyerget és féket küldött a morva (marót) fejedelemnek, és egy csomó füvet, egy korsó vizet és egy marék földet vett tőle.

Ez az utóbb országvételnek magyarázott eljárás valójában a nomád szerződéskötés rítusa volt. Omortág bolgár kán 815-ben V. Leó császárral keresztény és bolgár szokás szerint kötött békét. A bolgár rítus abból állt, hogy egy kettévágott kutya vérét megízlelték, majd a császár a földre öntött egy kupa vizet, átfordított egy nyerget, megérintett egy féket és felemelt egy csomó füvet. Hogy ugyanez volt a magyarok szerződésmódja is, kiderül Theotmár salzburgi érsek leveléből (900), aki a pápánál mentegetőzött a morvák vádja ellen, hogy a frankok 899-ben „kutyára vagy farkasra és más istentelen és pogány dolgokra” esküdtek szövetséget a magyarokkal. Theotmár a vádra azzal válaszolt, hogy azt, amivel őket egyszer vádolták meg, a morvák éveken át többször elkövették a magyarokkal. De Theotmár arról is tudósít, hogy a magyarok előzőleg a morvákkal szövetségben pusztították el Pannóniát, ez a pusztítás pedig a Fuldai Évkönyvek szerint 894-ben zajlott le, nyilvánvalóan a Szvatoplukkal kutyára, fűre, vízre, nyeregre és fékre kötött szerződés folyományaképpen.

Szvatopluk halála

A magyar had Pannóniában kalandozott, amikor Szvatopluk fejedelem váratlanul meghalt. A fehérló-monda szintén a magyarok pannóniai benyomulásához kapcsolja a morva fejedelem halálát, de tódítva úgy állítja be, hogy a győztes magyarok elől menekülve fúlt a Dunába. Szvatopluk halálának azonban semmi köze nem volt magyar szövetségesei hadi vállalkozásához: a Fuldai Évkönyvek egymástól független, egyidejű eseményként közlik Szvatopluk halálát és a Pannóniát pusztító magyar hadjáratot.

E hadjárat történelmi jelentősége abban áll, hogy ehhez a katonai akcióhoz kapcsolható a honfoglalás kezdete. A magyar sereg, amely valószínűleg kabarokból állt egy herceg vezetése alatt, a pannóniai kalandozás ideje tájt értesülve Szvatopluk haláláról, feltehetően haza sem tért Etelközbe, hanem a Felső- Tisza-vidékre vonult vissza, ahol a dirhem-mellékletes régészeti leletek szerint kabarok szálltak meg a Kárpát-medencében, és Anonymus szerint Árpád bevonuló serege a bihari részeken a kabarokhoz sorolható népelemeket talált.

A magyar hagyomány ilyetén értelmezését a Fuldai Évkönyvek adatával is támogathatjuk. Eszerint a kalandozók a 894-ben foglyul ejtett férfiakat – akiket Etelközben munkára lehetett volna fogni vagy a görögöknek eladni – megölték, és csak fiatal nőket vittek magukkal. Ha e feljegyzés nem a krónikás túlzása, ez inkább arra mutat, hogy nem otthonukba tértek meg, és családjuk távol volt.

Árpád diadalmas honfoglalása


A pannóniai kalandozást és a Felső-Tisza-vidékre való visszavonulást talán még 894 őszén, de legkésőbb 895 elején követhette Árpád fejedelem leereszkedése a magyar törzsek lovassága élén a Vereckei-hágón át az Alföldre, aminek emlékét a magyar hagyomány mint Árpád diadalmas honfoglalásátőrizte meg. Ennek emléke az a másik krónikás hagyomány is, amely arról tudósít, hogy Árpád a honfoglaláskor „a többi vezért állítólag megelőzte”. Árpádnak és seregének 895-i hadrakelését bizonyítja Konstantín császár feljegyzése, mely szerint a besenyő–bolgár támadáskor a magyar had nem tartózkodott otthon. Tartózkodási helyét Regino árulja el, amikor közli, hogy a magyarok először a „pannónok és avarok pusztáira” hatoltak be, s onnan támadták a szomszédos hatalmak végvidékeit. Árpád serege elsőként nyilván az Alföld déli felére kiterjedő „bolgár végeket” támadta meg, elfoglalva a bolgárok földvárait, Csongrádot, Titelt és más erősségeket. A felső-Tisza-vidéki nemzetségi hagyományokat közvetítő Anonymus nagyjából ennek a benyomulásnak az emlékét és bolgárellenes harcait őrizte meg, noha regényes történetének legtöbb szereplője, történeti környezete és epizódja írói fantázia szülötte.

Ha most felvetődik a kérdés, hogy Árpád ezúttal a véglegesség igényével nyomult-e a Kárpát-medencébe, avagy ez is csak kalandozó hadjárat volt, inkább a tudatos foglalás mellett vagyunk. Nemcsak a magyar hagyomány egyértelmű vallomása szól emellett, hanem az a tény is, hogy magyar fejedelmek kalandozó hadjáratokban sohasem vettek részt.

Más kérdés, hogy a haditervbe számítási hiba csúszott be, és a győzelmes foglalás csak egy hozzá kapcsolódó vereség és menekülés révén alakult „honfoglalássá”.

Honvesztés Etelközben

Az Európában alig ismert magyar lovasság gyors sikerei 894-ben arra késztették az egymással küzdő Duna-völgyi hatalmakat, hogy abbahagyják a harcot. Nemcsak a morvák és frankok kötöttek sietve békét, hanem Simeon bolgár cár is tárgyalásokba bocsátkozott Leó görög császár megbízottaival. Az Al-Dunánál állomásozó Efsztáthiosz tengernagy révén békét kért a császártól, mire a császár visszarendelte hajóhadát és Nikifórosz Fokász szárazföldi seregét, egyben követet küldött Simeonhoz a béke megtárgyalására. Simeon azonban nem tárgyalt a követtel, hanem tömlöcbe vettette, mert csak azt akarta elérni, hogy a görögök elvonuljanak, maga pedig bosszuló hadjáratot intézhessen a magyarok ellen. A magyarok elleni hadjáratra kiváló alkalmat szolgáltatott a harcra kész besenyők megjelenése a Don mellékén.

A besenyők, akiket 894 körül a meglepetésszerű úz támadás menekülni kényszerített, és sem idejük, sem módjuk nem lehetett rá, hogy állatállományukat a Volgán átszállítsák, kis ideig a Volga–Don-könyöktől északra elterülő steppén húzhatták meg magukat. Mint Konstantín császár besenyő hagyomány alapján írja, sikertelenül próbálkoztak földet és életlehetőséget szerezni maguknak; azt a területet ugyanis, amely életmódjuknak megfelelt volna, Kazáriát és a Középső-Volga-vidéket, katonailag felkészült nomád államok tartották kézben. Így nem maradt más út számukra, mint a magyarok országát, Etelközt elfoglalni.

Konstantín császár a vereséget szenvedett Simeon cár diplomáciai húzásának tulajdonítja, hogy segítségül hívta a besenyőket a magyarok ellen. Ha a dunai és volgai bolgárok rendszeresen érintkeztek egymással, ez el is képzelhető, de az is lehet, hogy a császár 55 év múltán a bizánci diplomácia gyakorlata szerint rekonstruálta az eseményeket. Tény az, hogy adott időpontban a mindenüket elvesztett besenyőknek nem volt más választásuk, mint a magyarokra rontani és „hont foglalni”, akár hívták őket, akár nem.

A besenyők a Don középső szakaszán meglepetésszerűen keltek át, és – mint Konstantín császár írja – a magyarok határőreit elűzték. A határvédő népelemek, bizonyára kabar nemzetségek, egy népvándorlást feltartóztatni képtelenek voltak. Siker reményében csak az egész magyar haderő vehette volna fel a harcot a kisebb számú besenyők ellen, de csak akkor, ha készen várta volna az ellenfelet a Don átkelőinél. A magyar haderő távollétében ellenállásra gondolni nem lehetett, csak menekülésre, ami a határőrök riasztása után idejében kezdetét vehette.

A tanulmány befejező részét következő számunkban közöljük. (A szerk.)

2. Képek


1. A KÁRPÁT-MEDENCE ÉS KÖRNYÉKÉNEK POTENCIÁLIS NÖVÉNYTAKARÓJA AZ IA Kárpát-medence és környékének potenciális növénytakarója az I. évezred fordulója körül

Zólyomi Bálint (1908–1997) a kiváló növényföldrajz-kutató akadémikus lényegi összefüggést mutatott ki a növénytakaró és a magyarság települései, ezzel életformája között. A térképet 1995-ben a História részére Györffy György munkatársaként készítette. (A szerk.)

A térkép a Kárpát-medence és környékének potenciális növénytakaróját mutatja az I. évezred fordulója körül (H. Niklfeld nyomán). A természetes növénytakaró kiválóan tükrözi a környezeti viszonyokat. A különböző növényi zónák szinte kirajzolják a domborzati, a hőmérsékleti és csapadékviszonyok vázlatos térképét is. A Kárpátoktól keletre feltárt magyar, illetve magyar jellegű sírok és temetők (Fodor István nyomán 24. jel) közül négy az erdőssteppe tatárjuharos lösztölgyese zónájába esik (5. és 7. jel, míg a steppe a 9. és a 10. jel), északon kettő a szálerdő zónájába (18. jel). A magyar kalandozás kori sírokból előkerült tarsolylemezek lelőhelyei (Dienes István nyomán Györffy György 23. jel) egy híján valamennyi az alföldi erdőspuszta övébe esik.

Z. B.

Jelmagyarázat

1. Folyómenti fűz-nyár ligetek, magastéri szil-kőris-tölgy elegyes szálerdők, nádas mocsarak, szikesek, sziki tölgyesek, tőzeges rétlápok.

2. Alföldi homokhátak pusztai gyöngyvirágos kocsányos tölgyessel, közepén nyáras borókások, pontusszubmediterrán jellegű homokpuszták, buckaközi szódás szikesek.

3. Alföldi füves löszhátak tatárjuharos-tölgyes foltokkal, törpemandulás cserjék.

4. Az Alföld erdőssteppéjének részben szubmediterrán jellegű tatárjuharos-molyhos tölgyes-cseres-tölgyerdeje, löszpuszta foltokkal.

5. A havasalföldi erdőssteppe tatárjuharos lösztölgyese.

6. Alföldperemi mezei juharos-tölgyes hűvös kontinentális jelleggel.

7. A moldvai-padóliai löszös hátság felszakadozó tatárjuharos tölgyese.

8. Kelet-európai kocsányos tölgy zárt lomberdős zóna, gyertyánnal.

9. Gazdag összetételű, dús füvű steppe zónája.

10. Kurtafüves ürmös steppe zónája.

11. A Pannon-dombság zárt cseres-tölgyes szálerdeje.

12. Közép-európai száraz tölgyes.

13. Szubmediterrán molyhos tölgyes és virágos kőrises zártlombú karszterdők.

14. Daciai-moesiai dombvidéki cser- és farnettó-tölgy szálerdők.

15. Balkáni hegyi ezüsthársas-kocsányos tölgyesek

16. Szubmediterrán-illír molyhos tölgy-virágos kőris-komlógyertyán elegyes karszterdők, keleti gyertyánosok és bozótosodott származékai.

17. Pontus-szubmediterrán elegyes karszterdők.

18. Közép-európai, mélyárnyékú gyertyános-kocsánytalan tölgyes szálerdők (bükkös szigetekkel), ártérperemi gyertyános kocsányos tölgyesek.


19. Közép- és dél-európai mélyárnyékú hegyi bükkösök, jegenyefenyős-bükkösök, délnyugaton illír, északkeleten kárpáti-erdélyi jelleggel.

20. Európai magashegységi lucfenyvesek, szubalpin cirbolya fenyvesek és alhavasi-havasgyepek.

21. Közép-európai savanyú talajú erdei fenyővel elegyes tölgyerdők.

22. Északkelet-európai, podszol talajú, nyíresedő erdei fenyvesek zónája, részben még tölggyel.

23. A magyar kalandozás kori sírokból előkerült tarsolylemezek lelőhelyei.

24. A Kárpátoktól keletre feltárt magyar, illetve magyar jellegű sírok és temetők.

2. Képek


1. A pogányság kiirtásaENGEL Pál

A pogányság kiirtása

Kereszténység a törvény erejével

Ez év tavaszán jelenik meg Engel Pál: Szent István birodalma című monográfiája a História Könyvtár sorozatban. A monográfia egy tervbe vett, de ma már meg nem valósítható 100 íves Magyar történet első kötete. A négy kötetre tervezett magyar történeti összefoglaló első kötetét Engel Pál (Kezdetektől 1526-ig), a másodikat Szakály Ferenc (1526–1711), a harmadik-negyediket (1711–1990) Glatz Ferenc írta volna. Engel Pál elkészült a maga kötetével, mely egyidejűleg Angliában is napvilágot lát. Alább egy fejezetéből adunk ízelítőt.

Az új rend megteremtésének előfeltétele a pogányság intézményeinek lerombolása volt. Ahhoz, hogy a kereszténység uralma szilárd maradjon, minden olyasminek el kellett tűnnie, ami a pogány korra emlékeztetett. Ez eltartott mintegy száz évig, de olyan tökéletesen sikerült, hogy a korábbi idők hagyatékából alig maradt valami.

Pogány hiedelmek és szokások

Elsősorban természetesen vallási térítésről volt szó, a pogány kort mindazonáltal nem egyedül sajátos vallási hiedelmek képviselték, hanem sok minden egyéb is. Anonymus 1200 körül még azt is pogány szokásnak (paganismus) vélte, ha a sereg tömlőkön kel át a folyón. A kereszténység felvétele tehát nemcsak új hitelvek követését jelentette, hanem egyben a keresztény népek körében megszokott életmód elfogadását is, és aki ettől vonakodott, mintegy azt fejezte ki, hogy a lelkében is pogány maradt. Az 1046. évi lázadás kezdeményezője, az előkelő Vata „a démonoknak szentelte magát, leborotváltatta a fejét, és pogány szokás szerint csak három varkocsot hagyott meg”, hívei pedig „lóhúst kezdtek enni”. Mindez nyilván alkalmas volt a pogány érzület, és ami ezzel egyet jelentett, a pogány néphez való tartozás kinyilvánítására.

Pogány hiedelmek és szokások azért kapcsolódtak ennyire szorosan, mert ugyanazon etnikai azonosságtudatnak a földi és túlvilági oldalát képviselték. Mindenki, aki magyarnak számított, ugyanazt az életmódot folytatta és ugyanazt a hitet vallotta, és éppen ezek révén különült el a legvilágosabban más népektől. Ebből arra következtethetünk, hogy a pogányság legsajátabb intézménye a „törzs” lehetett. Bármint működött is a hét törzs, afelől kevés a kétség, hogy a pogány magyarság egészét magukba foglalták, vagyis ők jelenítették meg elsősorban mindazt, ami pogány volt és magyar. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy a törzsi szervezet az államalapítás során nyomtalanul eltűnt, hazai források nem említik, és még az emléke is kiveszett. A törzsi tudat gyökeres felszámolása a kereszténység bevezetésének első feltétele volt.

Keresztény előírások a törvény erejével

A pogány rítusok helyébe lépő keresztény előírások betartásáról az új törvények gondoskodtak. Az elsőket már István (997–1038) meghozta uralkodása kezdetén, elrendelve a vasárnap megülését, a kántorböjtöt, a pénteki böjtölést és a halál előtti gyónást. A templom látogatására mindenkit kötelezett „azok kivételével, akik a tüzet őrzik”, és külön fenyítést helyezett kilátásba azoknak, akik „sugdolóznak és másokat zavarnak mise alatt hiú történeteket mesélve”. Az öregeknek csak kiűzetés járt ezért, a fiatalokat és közrendűeket ellenben „veréssel és hajuk lenyírásával” büntették. Legkésőbb László (1077–1095) korában kötelező lett a nagyböjt, noha egyelőre bizánci szokás szerint (azaz húshagyó kedd előtti vasárnaptól), és pontosan megszabták a többi megülendő, közel negyven egyházi ünnepet. István második törvénykönyvében előírta, hogy „tíz falu építsen egy templomot, és lássa el két háznéppel és két szolgával, egy lóval és egy kancával, hat ökörrel, két tehénnel és harminc aprójószággal. Ruhákról és oltárterítőről a király gondoskodik, papokról és könyvekről a püspök.” Azoknak, akik távol laktak, később megengedték, hogy képviseltessék magukat, vagyis „mindannyiuk helyett egy menjen el a templomba botra támaszkodva, és az oltárnál ajánljon fel három cipót és egy gyertyát”.

Tekintettel a pogányok többnejűségére és patriarchális szokásaira, különös figyelmet szenteltek a törvények a keresztény házasságnak és általában a nők védelmének. Erre szükség is volt, mert míg a gyilkosságért, függetlenül akár a tettes, akár az áldozat rangjától, egységesen 110 tinó volt fizetendő részint büntetésként a királynak, részint vérdíjként a rokonságnak, a feleség megölését hangsúlyozottan nem sorolták ebbe a kategóriába. Érte csupán a rokonoknak járt kárpótlás, amely a férj státusától függően 50, 10 vagy 5 tinóra rúgott, az in flagranti hűtlenségen ért asszonyt pedig a férj még századok múlva is büntetlenül megölhette. Óvta viszont


a király az árvákat, megtiltotta, hogy az özvegyeket nomád szokás szerint, akaratuk ellenére férjhez kényszerítsék, és elítélte a nőrablás hagyományát. Intézkedtek a törvények azok ellen is, „akik a feleségük elől külföldre szöknek”, illetve „akit a felesége iránti gyűlölet arra indít, hogy rabszolgának adja el magát”.

A pogányság nyomai

A pogány hitvilág az üldözések során megsemmisült, anélkül, hogy lejegyezték volna. Annyi tudható, hogy szorosan kapcsolódott a nomád életformához, és fontos helyet kaptak benne a megszentelt helyeken bemutatott áldozatok, ezen belül az ősök és a ló kultusza. A hitvilág egyes elemei, így egy patriarchális főisten (atyaisten) és ellenpárja, az ördög valószínűleg beépültek a keresztény tanításba. A pogány hit egyik központi képzete, az általános értelemben vett szakralitás (vö. régi magyar igy ‘szent’) szintén eltűnt, illetve keresztény fogalmakban oldódott fel (vö. üdvösség, egyház, eredetileg ‘szent ház’, ünnep, eredetileg igy-nap ‘szent nap’).

Más lényeges összetevői részint babonákká torzulva, részint népmesékbe oltva a néphagyományban éltek tovább, és a nyomai a 20. századig fellelhetők voltak a Kárpát-medence elzárt paraszti közösségeiben. Ilyen volt az „égig érő fa”, ágain a földi, föld alatti és föld feletti világgal, továbbá a „kettős lélek”, amelyek egyike a halál pillanatáig állandóan a testben lakozott, a másik „szabadlélek” viszont időnként eltávozott és „csak hálni járt” belé. Mindezen vallási képzetek ősi eredetűek, mert legközelebbi párhuzamaik az uráli és a szibériai népek hitvilágában lelhetők fel, és szorosan kapcsolódnak a sámánizmushoz, amelyben a pogány magyarok vallásának lényegét sejtik. A sámán (táltos) emberfeletti erővel rendelkező személy volt, akit meghatározott testi jegyek (hat ujj, számfeletti fog) transzcendens kapcsolatra predesztináltak. Az útja ehhez az eszméletvesztésbe torkolló extázis, a révület volt, amelyet ritmikus zene és tánc idézett elő, hivatásának kelléke pedig a világfa tetejéről szerzett varázserejű dob („síppal, dobbal, nádi hegedűvel”), amellyel egyebek közt gyógyítani volt képes, de éppúgy arra is, hogy jövendőt mondjon vagy esőt csináljon.

Ha tekintetbe vesszük a nyilvánvaló nehézségeket, elmondható, hogy a kereszténység viszonylag könnyen és gyorsan győzedelmeskedett. Egyeduralma a második pogánylázadás (1061) leverése után nem volt többé vitás, noha még harminc év múlva is szükség volt törvényt hozni azok ellen, akik „pogány módra kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visznek”. A boszorkányok, kuruzslók, varázslók és jósok működését már István tiltotta. A század végére ezek a gondok megszűntek. Kálmán király (1095–1116) már megengedhette magának, hogy beszüntesse a vámpírok (strigae) üldözését, „akik nem léteznek”, s ugyanő rendelte el, hogy „keresztényt csak a templomkertben szabad eltemetni”. Ettől fogva nem találkozunk többé sem a hagyományos pogány temetőkkel, sem a szokott sírmellékletekkel.

Az esztergomi zsinat 1100 körül már elégnek vélte, hogy azokat, akik „bármi olyat ünnepelnek, ami pogány szokásokból ered”, csupán böjtre kötelezze. Mindez annak a jele, hogy a kereszténység véglegesen meggyökerezett.

*

A legkorábbi írott források még sokat elárulnak a 10. század pogány viszonyaiból is, elsősorban azonban arról a hatalmas átalakulásról adnak képet, amely a Szent Istvántól Kálmánig terjedő időszakban ment végbe. A korszak jelentősége egészben véve nehezen becsülhető túl. Az a társadalmi és politikai rend, amely ekkor kialakult, a 13. század folyamán széthullott ugyan, István művének egésze azonban maradandó volt. Személyére századok múlva is úgy emlékeztek, mint minden jogok végső forrására, és nemcsak a nemesek vezették vissza kiváltságaikat az ő adományára, hanem minden más társadalmi réteg is. Az első király számos alkotása, mint a megyék és az egyházmegyék, ma is él. A legnagyobb horderejűnek mindamellett kétségkívül az a döntése bizonyult, hogy a kereszténység felvételekor a római egyházhoz csatlakozott. Magyarország ennek folytán maradt máig latin írású és műveltségű ország, mindazokkal az alig számba vehető kulturális és politikai előnyökkel, amelyek ebből adódtak.

2. Képek


1. Az ellentmondások földje: JapánA VILÁG SZÁZ ÉVVEL EZELŐTT

FARKAS Ildikó

Az ellentmondások földje: Japán

Modernizáció és tradíció

A világ száz évvel ezelőtt – e címmel készítettünk összeállítást a História millenniumi évfolyamainak tervezésekor. Helyzetkép Európáról 1900 körül – ez volt a tematikája a 2000/9–10. számnak. 2001-ben folytatjuk a helyzetképek sorát az Európán kívüli világgal. Ez évi számainkban vesszük sorra Kína (2001/1.), most Japán, majd India, Afrika, Ausztrália, Észak-Amerika, Dél-Amerika történelmét. A kitágult világszemléletet világra nyitott történetszemlélettel lehet megalapozni. Magunk, tanáraink, tanítványaink, olvasóink gondolkodásában.

A századforduló a modern Japán születésének kevesebb, mint fél évszázados időszakát zárta le. Egy évtizeden belül két győztes háború (1894–95: kínai–japán, 1904–05: orosz– japán) keretezte a 19–20. század fordulóját. A győzelmek nyilvánvalóvá tették már a kortársak számára is, hogy új nagyhatalom jelent meg a világpolitikában. A századfordulóra lezárult a modern államszerkezet és gazdaság kialakítása. Megkezdődött – és tartott az első világháború végéig – a modern kori japán történelem aranykora: folyamatos gazdasági fejlődéssel, gyarapodással, győzelmekkel, s a fejlődésbe vetett töretlen, optimista hittel.

„Gazdag ország, erős hadsereg”

Japán a 19. század közepéig a világtól elzárt ország volt. Egyetlen, a kormányzat által szigorúan ellenőrzött kikötőjén keresztül csak hírek és tudományos ismeretek jutottak be a külvilágból, és azok sem váltak széles körben ismertté. Szigorúan ellenőrzött hierarchikus társadalom, erős központi államszervezet, agrárgazdaság, különösen erős hagyományokkal rendelkező homogén nemzeti kultúra – ez jellemezte a korszakot.

A 19. század közepén azonban megmutatkozott az elzárkózás hátránya: amikor az 1850-es évektől kezdve megjelentek a japán partoknál az ország megnyitását követelő amerikai, angol, francia és orosz hajók, a technikai fejlődésben lemaradt Japán nem tudott velük szembeszállni. Mintegy másfél évtizednyi belső hatalmi harc következett, amelyből 1868-ban a császári hatalom restaurációját hirdető szamurájcsoport került uralomra. Meghirdették az új korszakot: Meidzsi („Felvilágosult Kormányzás”) lett a neve a kornak (1868–1912) és az akkor 15 évesen trónra kerülő császárnak.

A hatalmi elit egy része (egy csoport szamuráj az ország gazdag, délnyugati területeiről) a császár nevében testületileg kormányzott. Kiadott jelszavuk: „Gazdag ország, erős hadsereg”. Ez számukra az ország gazdasági és állami berendezkedésének nyugati mintájú átalakítását jelentette. Programjuk: Japán kerülje el a gyarmati vagy félgyarmati sorsot, maradjon független, majd megerősödve váljon a Nyugat hatalmaival egyenrangú országgá. A Meidzsi-korszak – ma már látjuk – valamennyi célkitűzését megvalósította.

Államszerkezet

A közigazgatási reform (1871) egy centralizált bürokratikus államberendezkedést hozott létre. Megszüntették a régi tartományokat, az országot 47 prefektúrára osztották. Ezek élén a központból kinevezett kormányzók álltak, akik általában a régi tartományurak voltak, de most, kinevezésükkel, fizetett állami tisztviselőkké váltak. A nagyrészt porosz mintára készített alkotmány (1889) kimondta, hogy a császár a legfőbb hatalom megtestesítője, ugyanakkor megteremtette a nyugati típusú parlamentáris rendszert: a kétkamarás országgyűlést, a kabinetet, meghatározta a miniszterek és a miniszterelnök feladatkörét. Az 1880-as években megalakultak a politikai pártok, és 1890-ben megtartották Japánban az első választást. Igaz, a választójog korlátozott volt: az összlakosságnak mindössze 1,6%-a szavazhatott. A pártok többször is átalakultak, nevet változtattak, de bizonyos érdekeket képviseltek, szinte már a kezdetektől szorosan kapcsolódtak egyes gazdasági érdekcsoportokhoz. (A politika és az üzleti élet összefonódása és a korrupció jellemző vonása lett a japán közéletnek.) A kabinetet a miniszterelnök állította össze, akit a császár nevezett ki, de nem feltétlenül a győztes párt tagjai közül. Viszont a kormány nem tevékenykedhetett az országgyűlés többségének támogatása nélkül. Ez az ellentmondás vezetett a gyakori kormányváltásokhoz. A japán parlamentáris rendszer minden hibája ellenére alig egy évtized leforgása alatt működőképessé lett.


Külpolitika

Japán külső nyomásra nyitotta meg kapuit a külvilág előtt. Az ide érkező nyugati nagyhatalmak sorra előnytelen szerződéseket kényszerítettek az országra. A japán külpolitika első feladatának ezen szerződések revízióját tekintette, amivel teljes függetlenségének visszaállítására törekedett. (Japán egyenrangúságát először Nagy-Britannia ismerte el 1899-ben, s ennek a folyamatnak lett az eredménye az 1902. évi angol–japán szövetségi szerződés, mellyel Japán betagolódott az alakuló hatalmi szövetségek rendszerébe.)

A külpolitika másik – távolabbi – célkitűzése az ország erősítése volt, mégpedig a nyugati hatalmaktól látott módszerrel, azaz területi expanzióval és érdekszférák kialakításával. A hadsereg fejlesztése, modernizálása, a hadianyaggyártás beindítása mellett már 1874-ben japán ellenőrzés alá vonták Tajvan szigetét, 1879-ben a Rjúkjú-szigeteket (Okinawa néven), valamint Kínával elismertették Japán „speciális” érdekeit Koreában (1884). Az érdekszférák ütközése vezetett az 1894–95-ös japán–kínai háborúhoz, melyben Japán látszólag simán, tíz hónap alatt győzelmet aratott, és amellett, hogy birtokait (Tajvan, Okinawa) és érdekszféráját (Korea) Kínával elismertette, még óriási hadisarcot és kínai területeket is kapott.* Japán Ázsia első számú nagyhatalma lett. A terjeszkedés a kontinensen azonban az orosz hatalmi törekvésekkel ütközött, és már az 1890-es évektől elkerülhetetlennek látszott egy majdani orosz–japán összecsapás – bár ezt Japán tárgyalásokkal, érdekszférákat elkülönítő szerződésekkel (1898) egy ideig megpróbálta elkerülni. Az 1900. évi kínai boxerlázadás leverésére indult nemzetközi intervencióban Japán is részt vett – a nyugati hatalmak oldalán, azok szövetségeseként, egyenrangú partnereként.

Gazdaság

A 19. század közepén Japán hátránya a Nyugattal szemben a technikában és a gazdaságban mutatkozott meg. A Meidzsi-korszak „gazdag ország, erős hadsereg” jelszava ennek a hátránynak a leküzdésére irányult. Mezőgazdasági reformot hajtottak végre: eltörölték a nagybirtokot, földtulajdonlási jogot adtak a parasztoknak, segítették a termelés piacosítását: földadót és új mezőgazdasági technikát vezettek be.

Mindemellett erőteljes iparosítás kezdődött. A fejlesztés részben állami beruházásokkal valósult meg, azaz az iparágak nagy részét állami vállalkozásként indították be (könnyűipar, vasút, bányák, hajógyártás, nehézipar), amelyeket aztán privatizáltak, s így az iparosítást már döntően a magánszektor végezte. Az állami beavatkozás konkrét támogatások formájában is megjelent: kedvező hiteleket, szubvenciókat adtak, védővámokat állítottak, exporttámogatást, gépesítést, kormányszakértők kiküldését biztosították stb. Emellett az infrastruktúra kialakítását is az állam végezte: vasutat, távíróhálózatot, postarendszert, kikötőket, utakat építettek. 1871-ben egységesítették a nemzeti valutát (yen), és megalapították a japán bankrendszert.

Az iparon belül először a könnyűipar futott fel (1887–96), majd a nehézipar kialakítása és fejlesztése következett (1897–1906). 1890-ben alapították az első vas- és acélműveket, ekkor indult meg a hajógyártás, ehhez kapcsolódóan a gépgyártás, valamint a bányászat is. Az 1872-ben megnyitott első, 30 km-es, Tokió és Jokohama közötti vonalat 1905-re 7800 kilométernyi vasút megépítése követte.

Mindezen fejlesztések ellenére 1900-ban az ipari termékek a nemzeti összterméknek még 10%-át sem tették ki, és az összes munkaerő alig 3%-a dolgozott az iparban. Az ekkori gazdasági növekedés elsősorban a hagyományos mezőgazdasági ágazat nagyobb termelésére támaszkodott. A kormányzat a nagy jelentőségű földreform után is támogatta a mezőgazdasági termelést: agráriskolákat alapítottak, szakértők járták a vidékeket és adtak tanácsokat a termelőknek újabb fajták meghonosításáról, újabb mezőgazdasági technikákról. (Jellemző a gyors fejlődésre, hogy az első világháború végére az ipari termelés meghaladta a mezőgazdaságit.)

Népesség

Japán 18–19. századi lélekszáma 30 millió körül stagnált. A Meidzsi-kor gazdasági növekedésével azonban a népesség gyors gyarapodásnak indult. Az 1872. évi népszámlálás 33 millió lakosával szemben a századfordulóra 46 milliónyira nőtt az ország népessége.

A Meidzsi-korszakban kezdődött el a máig tartó óriási méretű urbanizációs folyamat is. A századfordulón Tokió már kétmilliós nagyváros volt, és Oszakát is több mint egymillióan lakták. A több száz ezres lakosú városok (Kiotó, Jokohama, Nagoja, Kóbe) mellett több mint húsz vidéki városnak volt 50 ezer főnél nagyobb népessége, s ezekben a városokban élt a japánok 15%-a. (1920-ra az össznépesség fele lakott városokban.) A már addig is létező különbség a falusi és a városi életforma között a Meidzsi-korban tovább nőtt. Míg a városokban egyre jobban terjedt a nyugati életstílus, vidéken ennek alig volt jele, és továbbra is a hagyományos életforma határozta meg az ott élők mindennapjait.


Társadalmi rétegek

A századfordulóra Japán társadalma is átalakult. A korábbi századok „feudális” jellegű társadalma szigorúan, szinte kasztszerűen elválasztott rétegekből állt. A falvakban a parasztok éltek, a városokban a kézművesek, kereskedők és a valamikori harcosok, a szamurájok. A különböző rétegek nem keveredhettek.

Ezeket a korlátokat és szabályokat számolták fel a Meidzsi-kor reformjai: 1871-ben meghirdették a törvény előtti egyenlőséget, megszüntették a nagybirtokokat, eltörölték a szamurájok kiváltságait (fegyverviselés, járandóság). Általános katonai sorozást vezettek be, és az új, parasztokból toborzott hadsereg hamarosan bizonyította fölényét a szamuráj hadviseléssel szemben. A társadalom – bár hierarchikus maradt – megnyílt, és az általános oktatás elvileg mindenkinek biztosította az esélyegyenlőséget.

A nagybirtokok megszüntetésével a tartományurak kárpótlást kaptak, és sokan közülük az újonnan alakított prefektúrák kinevezett és fizetett kormányzói lettek. Általában főnemesi címet kaptak (a főnemesi címeket a felsőház megalakításának érdekében vezették be 1884-ben). Ugyanilyen címet kaptak a régi császári udvari arisztokraták és a szamurájok. Ezek a főnemesek álltak az új típusú társadalmi hierarchia csúcsán. Általában városokban éltek, és európaizált életformát próbáltak megvalósítani: európai divatot követő ruhát hordtak, bálokat rendeztek európai táncokkal és zenével, nyugati stílusú koncertekre jártak. Nagy fontosságot tulajdonítottak a nyugatias műveltségnek, az európai nyelvek és irodalom ismeretének. Nemegyszer Európában tanultak, de soha sem tévesztették szem elől a valódi célt: Japán korszerűsítését.

A szamurájok, kiváltságaik megszűnése után, főként az állami adminisztrációban helyezkedtek el: az új kormányzat valamennyi pozícióját volt szamurájok foglalták el. Ez a réteg már évszázadok óta nem katonáskodott, viszont iskolázottsága, műveltsége, közigazgatási tapasztalata révén alkalmasnak bizonyult az új államszerkezetet működtető funkciók betöltésére. Mivel a kormányhivatalokat bárki betölthette a megfelelő – nagyon szigorú – vizsgák letétele után, felértékelődött az oktatás és a tudás. A volt szamurájok másik része az üzleti életben helyezkedett el, vagy értelmiségi pályákon, és természetesen voltak az átalakulásnak vesztesei is, akik elszegényedtek, s akár földművelők vagy munkások lettek. Bár a szamurájok státusa és gyakorlatilag rétege is megszűnt, szellemiségük és legendájuk (tekintélyelvűség, hűség, önfeláldozás, hősiesség) a japán nemzettudat szerves részévé vált.

A szintén városlakó japán gazdasági elit társadalmi csoportja gazdag szamurájokból, kereskedőkből, parasztgazdákból alakult ki, és szorosan összefonódott a politikai elittel. Életformáját tekintve ez a réteg jóval szerényebben élt, mint a nyugati tőkések, noha vagyona nem volt kisebb. E réteg tagjai – mint ahogy a többi japán társadalmi csoport tagjai is – a konfucianus etikának és a japán kollektivista szellemnek megfelelően a közösség (ez legmagasabb szinten a nemzetet jelentette) boldogulását előbbre valónak tartották saját egyéni boldogulásuknál. A vállalatok hasznát újra és újra visszaforgatták a termelésbe, a profitból beruházás lett, ezzel is tovább növelve a gazdasági fejlődést. S bár óriási mamutcégek keletkeztek és hatalmas magánvagyonok halmozódtak fel, mindez nem – vagy csak alig – jelentkezett személyes gazdagságban. A fogyasztás visszafogása és a megtakarító szemlélet ugyanolyan jellemző volt (s az ma is) a nagypolgárságra, mint a kispolgárságra, vagy magára az államra is. Az olcsó és jó iparcikkek (ruha, cipő, kerékpár) elérhetővé váltak a népesség többsége számára.

A városi kispolgárság – kiskereskedők, kézművesek, családi kisvállalkozásban vagy a szolgáltatóiparban dolgozók – aránya igen magas volt, és tulajdonképpen a Meidzsi-korszak legnagyobb részében Japán ipari termelését a kis, általában családi műhelyek jellemezték. Életformájukban ők is a hagyományokat követték, öltözködésük, szokásaik, életszínvonaluk, családi életük nem változott a századfordulóig. S a nyugati eszmék ellenére – melyek leginkább csak az értelmiség és a felsőbb rétegek életére voltak hatással – a japán társadalom alapvetően kollektivista maradt.

A városokban új társadalmi réteg jelent meg: a munkásság. Elsősorban vidékről származtak, mivel a népszaporulat vidéken magasabb volt, de a belső migrációnak köszönhetően a többlet már a városokban jelent meg. A munkaerő-kínálat miatt azonban alacsonyak voltak a bérek. (Az olcsó munkaerő ugyanakkor az általános oktatásnak köszönhetően jól képzett volt, és ez az egyedülálló kombináció – az olcsó, jól képzett munkaerő fejlett nyugati technológiával párosult – lett a japán ipar sikerének egyik kulcsa.) Az alacsony bérek és a rossz munkakörülmények miatt – nyugati példára – hamar megalakultak a munkások érdekvédelmi szervezetei. A hatóságok azonban 1900-ban törvénytelennek minősítették a sztrájkokat, és a következő évben megalakuló szociáldemokrata pártot azonnal betiltották. S bár már 1898-tól napirenden volt az országgyűlésben a munkaügyi törvény megalkotása, ez csak 1911-re készült el.

Az életmód változása


A városokban kő- és téglaházak épültek, volt gáz- vagy villanyvilágítás, az utcákon villamosok jártak. A városlakó középosztálybeliek nyugati típusú bankokban, irodákban, üzletekben intézhették dolgaikat, és nyugati típusú színházba vagy kávéházakba járhattak szórakozni. A városokban megjelentek az új szolgáltatások: orvosi ellátás, közoktatás, tömegközlekedés, szórakozás. Csak meg kellett fizetni. A táplálkozási és a lakásviszonyok azonban még nem változtak: a századforduló japánja vidéken és városban egyaránt ugyanúgy rizst, zöldségeket és halat fogyasztott, és ugyanolyan tolóajtós faházakban lakott, mint évszázadok óta – legfeljebb az ablakokba üveget tettek papír helyett.

Telefonon is beszélhettek a kiváltságosabbak, riksákon és kerékpárokon közlekedhettek a kevésbé gazdagok is. Az utcákon az európai ruhába öltözött férfiak látványa lett az általános – a tradicionális hajviselet nélkül! –, akik körében elterjedt a cigarettázás és a sörivás szokása is. Mégis, mindez valójában csak a mindennapi élet külsőségeire vonatkozott, a személyes kapcsolatokat, a családi életet nem érintette a változás.

A vidék élete – bár itt maradt meg legérintetlenebb formában a japán hagyományos életforma – szintén sokat változott. A földreform eredményeként, 1873-ban nagyszámú, de átlagosan kis területű birtokok keletkeztek. A parasztok egy része nem is tudott a kis parcellából megélni, és tulajdona mellé bérletet szerzett. (Az 1870-es évektől a századfordulóra a bérlők által megművelt föld aránya 25%-ról 45%-ra nőtt.) A parasztság tehetős és ügyesebb része jobb mezőgazdasági technikák alkalmazásával növelte a mezőgazdasági termelés hatékonyságát. A technikai modernizációhoz a kormányzat is hathatós segítséget nyújtott. A rizs mellett más termények termelése is elterjedt: a selyemhernyó-tenyésztés egész régiókat virágoztatott fel, de jelentős exportcikk lett a tea, a szója is. Újabb földeket már csak Hokkaidón lehetett művelés alá vonni (a legészakibb szigetet ekkor kezdték fejleszteni). A földhiány és egy időben a növekvő népszaporulat vidéki munkaerő-felesleget idézett elő, amely felesleg a városokba áramlott.

A hagyományos japán családmodell

A családok elsőszülött fia maradt otthon és folytatta a család foglalkozását, gondoskodott szüleiről, vitte tovább a nevet és örökölte a család tulajdonát. Az elsőszülött fiúk még az általános hadkötelezettség alól is mentességet kaptak. A többi fiú elköltözött, a városba vándorolt munkát keresni. A lányok férjhezmenetelükig segítették a családot otthon, vagy a városban vállalt munkával. A japán család több évszázados rendszere tovább élt mind vidéken, mind a városi népesség körében. Az egyébként a nyugati életvitelt másoló volt szamurájok és a gazdasági elit is a hagyományos családmodellt követte. Sőt, gyakran az újonnan alakított vállalatokat is családi alapon, a régi családmodell mintájára építették ki. A családfő a közösség vitathatatlan tekintélyű, abszolút hatalmú vezetője, akinek mindenki engedelmességgel tartozik, és aki a feltétlen lojalitásért cserébe felelősséget visel a család tagjaiért. A családban mindenkinek megvan a maga helye és az ehhez kapcsolódó kötelessége. Az egyén célja e kötelességek teljesítése, ezáltal a család (közösség) boldogulásának elősegítése. Maga a japán társadalom is erre a mintára épült, a legmagasabb szintű közösségként az állam jelent meg.

Modernizáció japán szellemben

A modernizáció egyik jelszava: mindent átvenni a Nyugattól (beleértve az eszméket, a kulturális áramlatokat, művészeti stílusokat), de védelmezni a nemzeti jelleget, szellemiséget, a japán eszmei hagyományokat. A hagyományőrzés eszköze a közoktatás és a vallás. A közvélemény bizonyos része mindig is ellenezte a korlátlan utánzást. Már a 19. század közepétől erős volt a Nyugat-ellenes nacionalista irányzat, mely időnként komoly, politikát alakító tényező volt.

A megnyitáskor a Nyugat lenyűgözte a japánokat. Mindent meg akartak tanulni: küldöttségek indultak Európába, Amerikába, hogy tanulmányozzák a fejlett országok viszonyait, törvényeit, gazdaságát, politikai életét. Külföldi szakértőket hívtak az országba az átalakítás levezénylésére, és japán diákok rajzottak ki Európa egyetemeire.

Legfeltűnőbb a nyugati iskolarendszer bevezetése: 1872-ben közoktatási reform keretében hatéves tankötelezettséget írtak elő. Elemi iskolákat építettek szerte az országban, majd hatéves közép- és magasabb fokú iskolákat állítottak fel és egyetemeket alapítottak az ország legtöbb nagyvárosában. A századfordulóra már a lakosság 95%-a tudott írni-olvasni. (Ami, tekintetbe véve a japán írásrendszer bonyolultságát, igen nagy teljesítmény!) Minden tanköteles korú gyermek iskolába járt. A közoktatás fontossága persze nem csak a műveltség terjesztésében rejlett. Az 1890-es „Császári leirat az oktatásról” (melyet minden elemistának meg kellett tanulnia!) a konfuciánus etikára építve a hagyományos japán erényeket nevezte meg a legfontosabb alapelveknek az oktatás és nevelés számára. Ezek: alattvalói hűség, fiúi tisztelet, a harmóniára törekvés, szerény és mértékletes magaviselet, szorgalmas tanulás és munkavégzés, erkölcsös élet, törvények tisztelete, a haza iránti önfeláldozó szeretet.


A közoktatás teljességgel az állam irányítása alatt működött (mint ahogy ma is), egységes és államilag ellenőrzött, racionalizált és szekularizált oktatás folyt, mindenütt ugyanazon központilag jóváhagyott tankönyvekből, egységes tanterv alapján, egységesen képzett és fegyelemre nevelő tanítókkal. A közoktatás nem is titkolt célja és szerepe az volt, hogy az állam számára engedelmes és megbízható állampolgárokat képezzen, akik megfelelő szakértelemmel rendelkeznek munkájuk ellátásához.

A Nyugatot tanulmányozó japán szakemberek számára hamar nyilvánvalóvá vált a kereszténység (azaz a vallás) ideológiai szerepe az állam és polgárainak életében. Ez a felismerés vezetett arra, hogy egy, az államszervezetet erősítő, ugyanakkor kellőképpen „japán” vallást alakítsanak ki. Így lett a sintó – eredeti jellegétől teljesen különbözően – államvallássá. Első lépésben a sintót elkülönítették a vele évszázadok óta összefonódott buddhizmustól (amely nem eredeti japán). Majd megteremtették az így önállóvá vált vallás intézményrendszerét, a meglévő szentélyek megszervezésével és rangsorolásával. A sintó papok állami tisztviselők lettek, és a lakosságot kötelezték arra, hogy a lakóhelye szerinti sintó szentélyben regisztráltassa magát. A sintó mint államvallás három nagy tanításon nyugszik: 1. az istenek tisztelete és az ország szeretete, 2. az emberi élet alapelveinek tisztázása, 3. a császár iránti hódolat és engedelmesség. Az államvallás segítségével hű alattvalókká szándékoztak formálni az ország lakosságát. A császár mint istenség vallásos tiszteletét is megerősítette a sintó eszmerendszere. („Isteni származásáról” csak 1945 után mondott le a japán uralkodó.)

*

Mindezen hatások együtt a századfordulós Japánt olyan országgá tették, melyet akkor – és azóta is folyamatosan – a külföld csodálva és kissé értetlenkedve is az ellentmondások földjének nevezett (és nevez): múlt és jövő, modern technika és évszázados tradíciók éltek – és élnek – együtt a szigetország földjén.

De valóban ellentmondásos ez a fejlődés? Nem inkább egy tudatos, felülről végrehajtott és mindvégig irányított és ellenőrzött modernizáció folyamatát és eredményét látták egy évszázaddal ezelőtt a korabeli szemlélők? A folyamat sikeressége kétségtelen – az ezredforduló Japánja gyakorlatilag mindent megvalósított a századforduló céljaiból.

* Vö. 2001/1. számunkban Jordán Gyula cikkével! (A szerk.)

2. Képek


1. Az élõ TiszaEMBER ÉS TERMÉSZET

SÜLI-ZAKAR István

Az élő Tisza

Vadvízországból kultúrtáj

Az elmúlt néhány évben hónapokon át kellett megküzdeni az áradó Tiszával. Szinte minden évben új és új maximális vízállási értékeket regisztrálhattunk (1999-ben és 2000-ben is megdőltek az addigi magassági rekordok), amelyek ellen a töltések magasításával próbáltak védekezni. Több szakember már megfogalmazta: újra kellene gondolni a Széchenyi–Vásárhelyi-féle szabályozási koncepciót, s adjuk vissza a Tiszának az egykori árterület egy részét.

A magyar nép, folyóink közül a Tiszához szorosabban kötődik, mint a többi folyóhoz. Bizonyítja ezt az is, hogy a Tisza a legtöbbet megénekelt magyar folyó a nép dalaiban s költőink verseiben. Nagyon sok jelzője van (szőke, vad, zavaros, kanyargós), amelyekből egy szeszélyes, de mégis nagyon szeretett „természeti lény” képe bontakozik ki. 1920-ig a Tiszának állandó jelzője volt az is, hogy a „legmagyarabb folyó”, hiszen a több országot átszelő Dunához képest a Tisza a történeti Magyarországhoz tartozó Máramarosi Havasokban eredt, s még Magyarország területén, Titelnél ömlött a Dunába. Századunkban ez a helyzet megváltozott, ám még ma is az ország több mint felének felszíni vízviszonyait alapvetően befolyásolja.

Vadvízország

Felszínfejlődési szempontból az Alföld kialakításában döntő szerep jutott a Tiszának, mely az elmúlt geológiai korokban a medence keleti felének nagy részét bekalandozta. A Tisza alföldi szakasza hatalmas területekre kiterjedő árteret alakított ki. A tiszai Alföld felszínét végtelen mocsarak, lápok, sárrétek, tavak, nádasok és posványok borították, s a területet kisebb-nagyobb vízfolyások kusza hálózata szőtte át. A Tisza vidéke évezredeken keresztül igazi „vadvízország” volt.

E vízi világ eltartó és értéktermelő képessége igen csekély volt, hiszen az itt élőknek a legnagyobb hasznot a külterjes állattenyésztés és a halászat biztosította. A rideg pásztorkodás a természetes rétek legelőit használta, a közmondásosan bőséges halállományt (egy külhoni utazó – némi túlzással – azt írta, hogy a Tiszában kétharmadnyi a víz, egyharmadnyi a hal) az alföldi emberek sajátos fok-gazdálkodással hasznosították. A természeti javak elsajátítása (gyűjtögetés, halászat, vadászat) egy sajátos életformát alakított ki, melynek jellegzetes képviselői a pákászok és a csíkászok voltak.

Egyes időszakokban az emberek maguk is elősegítették a „vadvízország” növekedését. A szigetekre menekült lakosság a török hódoltság idején például a mocsarak kiterjesztésével igyekezett magát és családját a gyilkoló, fosztogató katonáktól megmenteni. Ugyancsak az elmocsarasítást segítette elő a várvédelem, illetve a vízi malmok rendszertelenül megépített sűrű hálózata is.

Tájakat összekötő folyó

A Kárpát-medencében a Tisza vízföldrajzi szempontból különleges helyet foglal el, hiszen felfűzve az Alföld süllyedékeit, a medence középső és keleti felének csaknem valamennyi vízfolyását magához vonzotta. Vízgyűjtő területe jóval meghaladja a mai Magyarország területét, hiszen a Tisza 157 186 km2 kiterjedésű területről gyűjti össze a felszíni vizeket.

Mellékfolyói közül a folyásirányt tekintve, első jelentős folyó a Szamos, amely Erdély középső területeiről – több ágból indulva – a Partiumon át éri el a Tiszát, döntően befolyásolva a Felső-Tisza vízjárását. A Kárpát-medence északkeleti peremvidékéről a Bodrog gyűjti össze a vizeket, s 37%-kal növeli beömlése helyén a Tisza vízgyűjtőjét. Erdély keleti térségeiből s a Partiumból gyűjti össze a Hármas-Körös vízrendszere a vizeket, s 35%-kal növeli a Tisza vízgyűjtőjét. A Bodrog és a Hármas-Körös a Közép-Tisza vízjárását jelentős mértékben befolyásolja. A Tisza vízviszonyainak alakulásában számottevő a szerepe még a Sajónak, mely 24%-kal növeli a Tisza vízgyűjtő területét, s a Dél-Erdély vizeit összegyűjtő Marosnak, melynek révén 27%-kal növekszik meg a folyó vízgyűjtő területe.


A Tisza vízjárása szempontjából különleges szerepet kell tulajdonítani a vízgyűjtő terület domborzati viszonyainak. A vízgyűjtő külső peremét hirtelen emelkedő magashegységek határolják, melyeknek szerepe a csapadék (különösen a hó) visszatartásában alapvető, bár a vízgyűjtő terület hegyvidéki részein nincsenek számottevő természetes tározó medencék (tavak vagy kavicstakarók). A földtani-domborzati adottságokból következik az, hogy a hegyvidéki területek víztartalékai könnyen lefolynak, illetve kimerülnek, így a tiszai vízrendszer árhullámai jelentékenyek, amit viszonylag rövid időn belül kisvíz követhet, vagyis emiatt a folyó vízjárása – hasonlóan időjárásunkhoz – szélsőségekbe hajló. (A folyó átlagos vízszint- ingadozása a Tisza–Szamos összefolyása alatt mindenütt 8-9 m körüli értéket mutat.)

A vízgyűjtő alföldi fele rendkívül széles, lapos és enyhe lejtésű síkság. Az Alföld rónaságain ezért azután hajtűkanyarokban kígyózó, aránylag keskeny és kis méretű medret alakított ki magának a Tisza közép- és kisvize. Ugyanakkor a vízgyűjtő terület peremhegységeiből – különösen gyors hóolvadás esetén – lezúduló árvizek a szabályozás előtt szélesen elterültek az Alföld mélyebb fekvésű területein. Az árvízmentesítés során végeredményben egy viszonylag keskeny víztükörszélességet hagytak csak (ez az Alföldön általában 1,5-2 km). A töltések kiépítésekor sokhelyütt igazodtak a már meglévő helyi védművekhez, gyakran még a birtokhatárokhoz, s természetesen a Tisza partján lévő települések belterületéhez is. Így Szegednél az árvízi víztükörszélesség mindössze 350 m, Tiszadorogmánál viszont 6,7 km.

A természetföldrajzi adottságokkal indokolható az is, hogy az alföldi területeken igen csekély a folyó mélysége. Kisvíz esetén sok a gázló, s nagyobb merülésű csónakok nem is tudtak korábban sem közlekedni. Ugyanakkor a folyó medre az átvágásokkal történt mederszabályozás következtében jelentős mértékben (átlagban 2 méterrel) mélyült.

A Tisza vízhozamát tekintve nagy szélsőségekre képes. A vízjárás szeszélyességét a kis-, közép- és nagyvíz egymáshoz viszonyítása alapján tudjuk értékelni.

Az időjárás szeszélyei miatt a Tiszán az egyes évek vízjárása igen nagy különbségeket mutat. Rendkívül károsak az árvizek mellett a kisvizek is, amelyeknek gyakorisága különösen a folyószabályozás után nőtt meg a medermélyülés, a víz gyorsabb lefolyásának hatására.

A Tisza „megregulázása”

A 19. század előtt is sor került néhány kistérségi hatókörű beavatkozásra. Ezek sorában legnagyobb hatású tett az Abádszalókhoz közel fekvő híres Mirhó-fok első elzárása volt 1754-ben. A Mirhó-fok kiterjedt láp- és mocsár- világot táplált a Tiszántúl középső részén, s a fok elzárásával elsősorban a nagykunsági városok igyekeztek megakadályozni szántóföldjeik elmocsarasodását. A gát megépítésével hatalmas területek váltak alkalmassá a szántóföldi művelés számára. A városok parasztpolgárai jól jártak, de a pákászkodásból, nádvágásból, rideg állattartásból élőket keservesen érintette a mocsárvilág visszaszorulása.

Az Alföld természetföldrajzi környezetének nagytérségi megváltoztatására csak a 19. század elejére értek meg a társadalmi, gazdasági és technikai feltételek. A tudatos árvízmentesítést és folyószabályozást a század második felében kibontakozó demográfiai robbanás követelte meg. A növekvő népesség, s különösen a 18. század végi, 19. század eleji háborúk megemelték a gabonafélék iránti keresletet. A mezőgazdasági termelés fokozásának igénye pedig az egész tiszai rendszerre kiterjedő egységes szabályozás gondolatát vetette fel.

A 19. század derekáig lényeges beavatkozások alig történtek az Alföldön a Tisza mellékfolyói kártételeinek megakadályozására. Gazdasági, s főleg a technikai lehetőségek miatt a 18. század végéig csupán helyi jellegű vízi munkálatokról lehet beszélni. A Tisza menti vármegyék ugyan már 1618-tól foglalkoztak a Tisza kártételeinek megelőzésével és a partvédelemmel, a magyar állam már 1785-ben felállította első vízügyi szervezetét, a Hajózási Igazgatóságot.

A 19. század elején már halaszthatatlannak tekintett vízi munkák szempontjából meghatározó az 1807-ben szentesített XVII. tc., amely az árvizek elleni védekezést és az ármentesítést nem a vármegyék kötelezettségévé tette, hanem a munkákban közvetlenül érintett földbirtokosok összefogására épített. Fontos előzményeknek tekinthetjük a Tisza átfogó vízi munkáinak szempontjából a mérnökképzés elindítását (Institutum Geometricum) és a Helytartótanács alá rendelt Vízi- és Építészeti Főigazgatóság megszervezését, valamint az 1810-es években elindult átfogó mappációs (térképezési) munkálatokat. A budai „Tisza-mérési Irodában” Lányi Sámuel és Vásárhelyi Pál vezetésével mintegy 4000 darab térképen és szelvényrajzon igyekeztek feltárni a Tisza vadvízi birodalmát. Az 1820–30-as években zajlottak le azok az alapvető folyami térképezési munkálatok, amelyekre támaszkodva már megindulhattak az átfogó, az egész tiszai vízrendszerre vonatkozó munkálatok. 1840-re együttesen már 792 km-nyi árvízvédelmi töltést építettek meg, amely mintegy 600 ezer katasztrális hold


ármentesítését biztosította, s a lecsapolt területek kiterjedése is meghaladta a 300 ezer kat. holdat.

A átfogó Tisza-szabályozás Széchenyi István személyében elismert és a feladat nagyságához méltó vezető személyiséget kapott. Széchenyi az Alföld felvirágoztatását, a Tisza-völgy ármentesítésének végrehajtásától, vízi- és közúthálózatának kiépítésétől remélte. A Helytartótanács Közlekedési Bizottmányának elnökeként már 1845-ben Vásárhelyi Pállal együtt nagy tiszai körúton vett részt. Személyiségének varázsát felhasználva igyekezett megszervezni az ármentesítő társulatokat, melyek közül elsőként a Tiszavölgyi Társulat alakult meg 1846-ban. 1846. augusztus 27-én Tiszadobnál – Széchenyi hathatós szervezőmunkája eredményeként – el is indult a nagy munka.

Vásárhelyi Pál elsősorban a folyó esését kívánta megnövelni a kanyarulatok átvágásával. A Tisza túlfejlett kanyarjainak megszüntetésére 102 átvágást tervezett, amivel a folyó hosszát Tiszaújlaktól a torkolatig 452 km-rel, tehát csaknem 40%-kal lehet csökkenteni. A folyókanyarulatok átvágása mellett megkezdődött a töltések kiépítése is a folyó két oldalán.

A korabeli érintettek – gyakran a végletekig kiélezett s elmérgesedett – vitákat rendeztek a Tisza szabályozásról. Abban mindenki egyetértett, hogy a szabályozással tovább várni már nem lehet. Az alapkérdésben nem, inkább a megoldás módjait illetően voltak viták. A természetvédelemmel kapcsolatos aggályok a múlt század közepén fel sem merültek.

A szabadságharc idején a vízi munkálatok megakadtak, ezt követően azonban oly nagy ütemben indult újra a munka, hogy 1872-ben a munkálatokat akkor irányító Herrich Károly azt jelenthette, hogy a 107 megkezdett átvágásból 39 már teljesen, 22 jól és 40 még csak rosszul fejlődött ki (főleg a Tisza déli folyása mentén), 6 átvágáson pedig még dolgoznak. A jelentés arról is igyekezett meggyőzni a kormányzatot és a közvéleményt, hogy az átvágások és a töltések együttes alkalmazása az egyedüli helyes megoldás a Tisza szabályozását illetően. Az 1880-as években a Tisza árvízi szabályozása lényegében befejeződött.

A szabályozások elsődlegesen a síksági szakaszon folytak. Legnagyobb változások a Körösök vízrendszerében következtek be, de jelentős rövidülések történtek a Szamos, a Bodrog, a Maros, a Zagyva és a Sajó síksági szakaszain is. (A Tisza és mellékfolyóinak síksági szakasza így közel 40%-kal rövidült meg.)

A vízi munkálatok lényegében 100 év alatt gyökeresen átalakították az Alföld vízviszonyait. A Tisza szabályozás előtti hossza 1419 km volt, ehhez képest mai hossza 966 km. A mesterségesen lefűzött holtágak hossza együttesen 589 km. Az átvágások, tehát az új meder hossza pedig együttesen 136 km. Az árvíztől védett területek nagysága a Tisza völgyében meghaladja a Hollandiában védett területek nagyságát, csaknem háromszorosa a Pó-völgyében védett területeknek. Az árvízvédelmi művek hossza (a mai Magyarországon 4220 km, a Tisza völgyében 2940 km) bőven meghaladja a hollandiai 1500 km-t, vagy a Pó-völgyében kiépített 1400 km-t, vagy a Loire-völgyének 480 km-es árvízvédelmi műveinek hosszát.

A természeti egyensúly megbontása természetesen lényeges változásokat eredményezett. A Tisza megnövekedett energiája a meder kimélyüléséhez és a kis vízszint jelentős lesüllyedéséhez vezetett, ami mind a hajózás, mind az öntözés szempontjából komoly hátrányt jelentett. Az átvágások másik következménye a folyó víz- és hordalékviszonyainak megváltozása. A Tisza a szabályozást követően erősebben kezdte szaggatni partjait, növelve ezzel pályája hosszát. Ez a partok kövezését, megvédését tette egyre inkább szükségessé.

Az átvágások a Tisza szabályozásának csak egyik részét jelentették. A meder szabályozásával párhuzamosan épültek meg az árvédelmi töltések, amelyeknek hossza 3168 km. Természetesen a gátak közé szorított árvizek szintje a töltések révén megemelkedett, s ez vezetett az árvizek alkalmával a gátszakadásokhoz, illetve ahhoz, hogy az árvizek olyan területeket is elöntöttek, amelyeket a szabályozás előtt egyáltalán nem veszélyeztettek. Évtizedekbe telt, amíg a gátakat – az árvizek keserű tapasztalatain okulva – megfelelően megépítették. Sok helyen gyengék voltak a töltések, nem megfelelő anyagot építettek be a töltésekbe, vagy a töltések építésmódja volt hibás, s így a Tiszán 1876-ban 20, 1879-ben 11, 1881-ben 8, 1888-ban 22, 1895-ben 22 gátszakadás volt. A gátszakadásokat követően a gátakat folyamatosan hozzáigazították az új, magasabb árvizekhez.

Már az első évek szabályozási munkálatai az árhullámok megnövekedéséhez vezettek, s évről évre magasabb vízállási csúcsokat mértek. Legnagyobb mérvű az 1879. évi szegedi katasztrófa volt, valamint a Szamoson az 1970. évi árvíz, amikor a víz 45 települést borított el. A Tiszán azonban – országunk mai területére eső részén – 1895 óta gátszakadás 1947-ben Tivadarnál fordult elő. Elmondhatjuk tehát, hogy az árvízszintek több méteres emelkedése az árvízmentesítés ára.


A Tisza-szabályozás első korszakát a szegedi árvízkatasztrófa (1879) zárta le. A tragédia felrázta az egész nemzetet, s új irányt lehetett kijelölni a hazai vízi munkáknak. Ekkorára már kialakult nemcsak a világviszonylatban is élen járónak elismert mérnökgárda, hanem a földmunkákat elvégző kubikosok sajátos rétege is.

Belvízvédelem és öntözés

A folyószabályozás és az árvédelmi töltések megépítése az alföldi nagy beavatkozásnak csak az első lépcsőjét jelentette. A töltések megakadályozták az árvizek kiöntését, de ugyanakkor meggátolták a mentesített területek időszakos vizeinek lefolyását is. Az ármentesítést követő munka második fázisa az Alföld mély fekvésű területeit elborító belvizek elvezetése volt. A belvízvédelmi munkálatok az 1880-as években vették kezdetüket, az első szivattyútelep 1878-ban épült fel. A belvízcsatornák vizét a védőtöltéseken keresztülvezetett zsilipek juttatják a folyóba. Árvizek esetén azonban a káros belvizeket szivattyúzással kell a védvonalon átemelni.

A Kárpát-medence szeszélyes időjárása miatt gyakorta súlyos károkat okoz az aszály. Az árvízmentesített területeken a termelés biztosabbá tétele és a termésátlagok javítása érdekében öntözésre is be kellett rendezkedni. Főként az 1930-as évek szárazságai nyomán lendült fel az öntözés, mely a Közép-Tisza, ill. a Körösök vidékén tekint vissza a legrégebbi múltra. Az 1937-ben elfogadott „Az öntözőgazdálkodás előmozdításához szükséges intézkedésekről” szóló XX. törvény az öntözés és a hajózás lehetőségeinek megteremtését, illetve kibővítését kívánta elérni. A tiszaörvényi szivattyútelep táplálta a tiszafüredi öntözőrendszert, melynek segítségével 1940-ben indult meg a rendszeres öntözés. A Hármas-Körösbe telepített békésszentandrási duzzasztómű 1942- ben készült el. Az öntözés ugrásszerű fejlődését eredményezte az 1955-ben átadott Tiszalöki Duzzasztómű. Tiszalöknél ágazik ki a Tiszából a Keleti- és Nyugati-főcsatorna, melynek táplálására 60 m3/s vízmennyiséget emelnek ki a folyóból. Az öntözött területek, legnagyobb kiterjedésük időszakában, meghaladták a 300 ezer katasztrális holdat.

Kiskörénél a második vízlépcsőt elsődlegesen öntözés céljából építették, ma már azonban inkább idegenforgalmi jelentőségét, s egyre inkább ökológiai fontosságát említhetjük. A Kiskörénél felduzzasztott Tisza-tó javára írható, hogy olyan új vízi világot teremtett a Közép-Tisza vidékén, amely az egykori vízi világ növényeinek s állatvilágának újrahonosításával tökéletesen visszaidézi az ősi tiszai ártéri táj hangulatát.

Már a múlt században keserűen megtapasztalták a szikes területek növekedését. A lecsapolt területeken, különösen ott, ahol a talajvíz szintje megközelítette a felszínt, a párolgás következtében jelentékeny sómennyiség halmozódott fel a feltalajban. A szikesedést a nem megfelelő minőségű öntözővíz használata is elősegítette (ún. másodlagos szikesedés). Igaztalanok azonban azok a vádak, amelyek szerint a tiszai vízi munkálatok szárazzá tették az Alföld klímáját. Az árvízmentesítés és lecsapolás éghajlati hatása igen csekély volt. (Voltak azonban – egészségügyi szempontból – kifejezetten előnyös következményei is: a múlt emlékévé válhatott a malária, a tífusz és a kolera.)

Az árvízmentesítés és a belvízelvezetés tette lehetővé az intenzívebb gazdálkodás számára e területeket. Ennek hatására megváltozott a Tisza mentén a növénytakaró és a települési sűrűség.

A Tisza vízgyűjtő területének nagy részét elődeink tudatosan, tervszerűen és rendszer jelleggel változtatták meg. A beavatkozások pozitív következményeiben reménykedtek, s reményeik jórészt teljesültek is. A megjelenő negatív következményekkel nemigen számoltak, ezek megoldása az utódok feladata lett. A századfordulón már egyre többen hangoztatták, hogy a Tisza szabályozásának és a mélyebb fekvésű területek vízmentesítésének munkálatait folytatni kell. A tervekben szerepelt a Tisza és mellékfolyóinak hegyvidéki szakaszán a megfelelő szabályozás elvégzése, tárolómedencék és vízi erőművek építése, valamint az alföldi öntöző- és hajózó csatornák rendszerének kiépítése. Az öntözésről szóló 1937. évi XX. tc. olyan programot tartalmaz, amellyel egyszerre kívánta korrigálni a Tisza-szabályozás és a lecsapolás negatív következményeit, másrészt radikálisan ki kívánta terjeszteni – a nagyarányú öntözésfejlesztés révén – az intenzív mezőgazdasági termelés lehetőségeit.

Napjainkban többen történelmietlenül és felelőtlenül mondanak elítélő véleményt a Tisza-szabályozás roppant munkájáról. A múlt századi tervezőktől értelemszerűen még nem várhatjuk el az ökológiai gondolkodást, hiszen ez világviszonylatban is csak az utóbbi évtizedekben hódított tért.

*

A Tisza vízrendszere ma is óriási természeti értéket képvisel, ezért meg kell védeni a folyóhoz kapcsolódó ökológiai rendszerek természeti értékeit. Csak egy környezettisztelő gazdálkodásnak van hosszú távon jövője.


A múlt századi nagy folyószabályozási munkák során a mesterségesen lefűzött kanyarokat elődeink Holt-Tiszának (néhány helyen Dög-Tiszának) nevezték el. Az új mederbe kényszerített folyó népi elnevezése azonban továbbra is az Élő-Tisza maradt.

2. Képek


1. Árvizek, szabályozások. KronológiaFRISNYÁK Zsuzsa

Árvízek, szabályozások

1613 II. Mátyás dekrétuma a Tisza- völgy ármentesítésének kérdésével foglalkozik. „A Tisza kiöntésével szemben a töltések emelésére azok a vármegyék, amelyekben az a folyó kiáradni szokott, saját javaik megmaradása érdekében egymás között határozzanak.” A folyók kiöntései ellen töltéseket kell emelni.

1731 Árvíz pusztítja Szegedet. Kiépítik a Szeged-Felsőváros töltéseit.

1740 Árvíz pusztítja Szegedet. Kiépítik Szeged-Alsóváros töltéseit.

1765 Dugonics András megépíti a Szeged városát északról védő, ún. szillér- baktói töltést.

1785 Megépítik a Tiszaszalók község alatti kb. 1 km hosszú Mirhó-gátat.

1789 A felső-torontáli területeket védő töltéseket a Tisza több helyen átszakítja.

1807 A XVII. tc. értelmében az árvizek elleni védekezés és ármentesítés a munkákban közvetlenül érintett földbirtokosok feladata.

1816 A Tisza áradásától Szeged megmenekül. A belvíz azonban mintegy 1000 épületet elpusztít. A belvízek átemelésére először alkalmaznak szivattyúkat. 24 vízemelő szerkezet közül kettőt gőzgép hajt.

1830 Hatalmas árvíz a Tiszán.

1831 Az első tiszai vízmércét felállítják Szegeden. Ettől kezdve rendszeresen leolvassák a vízállást.

1834–1848 Elkészülnek a Tisza vízrajzi térképei. Később ezekre alapozva dolgozzák ki a szabályozási terveket.

1840 Az országgyűlés törvényt hoz „a Duna és egyéb folyók szabályozásáról”. (IV. tc.) A folyamszabályozások tárgyalására országos választmányt állítanak fel, amely kidolgozza a szabályozás alapelvét: a hajózás céljából végrehajtott szabályozási munkálatok költségét az állam fedezze, az ármentesítés költségeit az érintett érdekeltségek viseljék.

1842 A Tiszán elvégzik a kisvíz rögzítését. Ma ezt nevezik a Tiszán 0 víznek.

1845. július Vásárhelyi Pál benyújtja a Felső-Tisza völgyének egységes rendezésére vonatkozó javaslatát.

1845. augusztus 16. A Tisza szabályozásának végrehajtására Széchenyi Istvánt vízszabályozási királyi biztossá nevezik ki.

1845. szeptember 27–október 16. Széchenyi István és Vásárhelyi Pál körutat tesz a Tiszán. Széchenyi a Tisza menti birtokosságot árvízmentesítő társulatok létrehozására szólítja fel.

1846 A Tisza-szabályozás költségeit 6 millió forintra becsülik. Januárban megalakul a Tiszavölgyi Társulat. Feladata: folyamszabályozás, vízrendezés. Márciusban Vásárhelyi Pál a Helytartótanács elé terjeszti a Tisza-völgy általános szabályozásának tervét. A tervezett 102 átvágás a hajóút lerövidítését és biztonságosabbá válását ígéri. Vásárhelyi halála után a nádor Pietro Paleocapa olasz mérnököt a szabályozási tervek felülvizsgálatával bízza meg.

1846. augusztus 27. Tiszadobnál ünnepélyesen elkezdődik a Tisza szabályozása.

1847 Paleocapa szabályozási tervét az uralkodó jóváhagyja. Paleocapa a folyót töltések közé kívánja szorítani, 25 átmetszést tart szükségesnek.

1850. július Császári nyílt paranccsal feloszlatják a Tiszavölgyi Társulatot. A szabályozási munkák folytatása a Tiszaszabályozási Központi Bizottság feladata lesz. A folyamszabályozás munkálatai új szervezeti keretek között, új koncepció alapján folytatódnak. Az állam segélyben részesíti a társulatokat. A folyó medrének


szabályozása, az átmetszések létesítése az állam feladata. Az ármentesítés terheit az érintett földbirtoko-soknak kell viselni.

1857 Óriási árvíz pusztít a Tisza-völgyben.

1862 Megépül a sajtfoki és milléri zsilip.

1867 Már 18 folyamszabályozási társulat működik a Tisza völgyében. 23 millió forint költséggel összesen 1115 km hosszú töltést építettek. Az állam 1867- ig 105 átvágást létesített, 4 millió forint költséggel. Az átvágások révén a folyó hossza 461 km-rel rövidült.

1875 A Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumban felállítják a Tiszavölgyi Osztályt.

1876 Minden korábbinál nagyobb árvíz vonul le a Tiszán. Szegeden a folyó 786 cm-rel tetőzik. Az árvíz hatására 1878-ban újjászervezik a Tiszavölgyi Társulatot.

1879. tavasz Az árvíz során nyolc helyen szakad át a gát. Szegeden a Tisza 806 cm-rel tetőzik. Március 12-én az árvíz elpusztítja Szegedet és környékét. Csaknem százezer ember hajléktalanná válik. Szegeden 5762 ház összedőlt, a halottak száma 151. A kár meghaladta a 33 millió koronát. Az árvíz fordulópontot jelentett a Tisza-szabályozás történetében. A katasztrófa hatására a kormány felülvizsgálta vízügyi politikáját. A képviselőház megszavazta a Tisza és mellékfolyói vízszabályozási és ármentesítési társulatainak adandó állami előlegről (8 millió osztrák értékű forint) szóló XXXV. törvényt.

1880–1883 Megépül a szegedi körtöltés, újjáépítik a várost és helyreállítják a tiszai töltéseket.

1881 Minden korábbit meghaladó árvíz vonul le a Tiszán, több helyen szakad át a töltés. 30 község 65 ezer holdnyi földjét önti el a víz. A Körösök árhullámával találkozva az ár a legnagyobb károkat a Körös–Tisza–Maros szögében okozza. Hatására egységesítik a töltésméreteket (1881:III. tc.), és megalakul az ország legnagyobb ármentesítő társulata, a Körös–Tisza–Maros Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat. (1881-ig a Közép- és Alsó-Tiszán a gátvédelem egyetlen eszköze az ún. karózás volt. A töltés oldalába sűrűn karókat vertek le, a karósort fűzfavesszőkkel sövényszerűen vonták be.)

1884 Az uralkodó szentesíti a Tiszáról szóló XIV. törvénycikket, mely kimondja, hogy a Tisza és vízgyűjtőjének szabályozása és ármentesítése műszaki tekintetben „egységet képez”. A Tisza menti ármentesítő társulatoknak kötelező belépni a Tiszavölgyi Társulatba.

1886 A Közmunka- és Közlekedési Minisztériumban felállítják a Vízrajzi Osztályt. Egyik feladata: a Tisza medrének és vízjárásának nyilvántartása.

1887 A Közmunka- és Közlekedési Minisztérium rendeletben szabályozza a Tisza hullámtéri szélességét. Tiszaújlak- tól a Szamosig 170 m, a Szamostól Csapig 250, Csap és Tokaj közt 270 m, Tokajtól a Sajóig 300 m, a Sajó és Füred közt 350 m, Füredtől Csongrádig 380 m, Csongrád és Szeged közt 400 m, Szeged és Titel közt 500 m. A hullámtéren fákat, bokrokat ültetni vagy fenntartani nem szabad, a vízfolyási akadályoktól meg kell tisztítani.

1888. március A Tiszán óriási árhullám vonul le. Az ár tetőzési magasságát csak 1970-ben haladja meg a folyó. A Tisza és a Körösök völgyében félmillió hold ártér kerül víz alá. Az árvíz alatt 22 töltésszakadás történik. Az árvíz hatására újra megállapítják az egységes és biztonságos töltésméreteket. A Szolnoktól felfelé eső töltések magassága a legnagyobb vízszint felett 1 méter, a Szolnokon aluli töltéseké pedig 1,5 méter. A Vízrajzi Osztály elkezdi a Tiszán a vízhozamméréseket.

1889 A Közmunka- és Közlekedési Minisztérium hatásköréből a vízügyek a Földmívelésügyi Minisztériumhoz kerülnek. – Felállítják az Országos Vízépítészeti és Talajjavító Hivatalt. A Tisza- szabályozás ügyeivel önálló osztály foglalkozik.

1894 Az országgyűlés elfogadja Kvassay Jenő Tisza-szabályozási korrekciós programját. A III. törvényben 12 évre előre meghatározzák az elvégzendő feladatokat, összesen 17 millió forint költséggel. A munkálatok 1905-ig tartanak. Az állam által végrehajtott partbiztosítási költségekhez az érintett társulatoknak is hozzá kell járulniuk. A korrekciós program célja: az átvágások anyamederré fejlődésének elősegítése, a hullámtéren fellépő rendellenességek megszüntetése. A munkák során a töltéseket megerősítik, a hiányosan fejlődő átvágásokat kibővítik, a hullámteret rendezik.


1895 A Felsőtorontáli Ármentesítő Társulat védtöltéseit dróttal leszorított, szalmára ágyazott rőzseborítással védik. Ez a védekezési módszer olcsóbb, mint a korábbi karózás. – A Tisza völgyében összesen 37 társulat foglalkozik az ármentesítéssel. A Tisza völgyében már 5,2 millió holdat művelni tudnak, ezáltal a nemzeti vagyon 1000 millió forinttal nő.

1895–97 A Tisza völgyében megépülnek a milléri, tiszaberceli és tiszakarádi szivattyútelepek.

1896–1906 Megjelenik „A Tisza hajdan és most” c. kiadvány

1908 Az országgyűlés elfogadja a Tisza 20 évre szóló fejlesztési programját. A XLIX. tc. a vízi utak fejlesztéséről és egyéb beruházásokról dönt.

1912. április, június és szeptember Árvíz vonul le a Tiszán.

1913 Szokatlan időben, a nyár derekán árhullám vonul le a Tiszán. A Tiszaszabályozás megkezdése óta ez az első árvíz, melynek legnagyobb víztömege Tiszaújlaktól Titelig töltésszakadás vagy átömlés nélkül vonul le.

1919. tavasz A Tiszán és a Körösökön rendkívüli árvíz vonul le. Szolnokon, Csongrádnál és Szegeden az árvízmagasságok meghaladják a korábbiakat. Szegeden az árvíz magassága először haladja meg a 900 cm-t.

1925 Zsilén megépül az első benzinmotorral hajtott szivattyútelep.

1930 Elkészül az algyői főcsatorna, mely a Szeged környéki területek vízrendezését segíti elő.

1932 1919 óta ez az első nagyméretű árvíz a Tiszán. Töltésszakadás nem történik. A legnagyobb vízállás Szegeden 923 cm. Az árvíz után a vízügyi szakemberek a vízállás jövőbeni lehetséges emelkedését igyekeznek megbecsülni. Szegeden a 970 cm-es legnagyobb vízállást sem tartják lehetetlennek.

1937 Az öntözésről szóló XX. tv. biztosítja a Tisza-völgyi kísérleti öntözőrendszerek kialakításának, a Tisza-csatornázás megkezdésének lehetőségét. A természeti környezetet átalakító program arányaiban európai jelentőségű volt. A program korrigálni kívánta a folyamszabályozás, ármentesítés és lecsapolás negatív következményeit és jelentősen meg kívánta növelni az intenzív mezőgazdasági művelés alá vonható területek mennyiségét.

1940. tavasz Rendkívüli árvíz a Tiszán. Töltésszakadás csak a Tisza kisebb mellékfolyóin történik. A Tiszát jégzajlásos ár és zöldár tartja magasan. Az orkánszerű északi szél méteres hullámokkal ostromolja a töltéseket és az erős hullámverés több helyütt megbontja a töltések burkolatait.

1948 Államosítják a vízitársulatokat. A vizekkel kapcsolatos valamennyi feladat az államot terheli.

1947–48 A téli hónapokban a Tisza felső szakaszán rendkívüli árvíz pusztít. Emiatt 1949-ben töltésáthelyezésre, töltésfejlesztésre kerül sor, sőt több települést áthelyeznek.

1954 Elkészül az 1951-től épülő Tiszalöki vízlépcső. Teljes üzembe állítása: 1959. Feladata: a tiszántúli öntözőrendszerek (Keleti- és Nyugati-főcsatorna) vízellátásának és az állandó vízi útnak a biztosítása és villamos energia termelése.

1952 Megalakul a Tiszántúli Természetátalakító Tervbizottság. Szovjet típusú természetátalakító programot dolgoznak ki.

1956 Elkészül az 1941 óta épülő Keleti- főcsatorna.

1964 Tiszaug határában átvágják a nyári gátat. Az áprilisi árvizet május–júniusban újabb követi. – Az országgyűlés elfogadja a vízügyről szóló IV. törvényt. A vízgazdálkodás önálló népgazdasági ágazat. – Elkészül a Nyugati-főcsatorna.

1970. május–július Az „évszázad árvizének” nevezett árhullám vonul le a Tiszán. 96 ezer embert kitelepítenek. Szabolcs-Szatmár megyében több mint 300 km2 területet elönt a víz. A védekezés hat hete alatt Szegednél a Tiszán oly tömegű víz zúdul le, mint a Balaton térfogatának hatszorosa. 40 helyen fenyegetett közvetlen töltésszakadás veszélye. A gátakat 6,1 millió homokzsákkal, 1,5 millió m2 műanyag fóliával, 62 ezer tonna terméskővel erősítették meg.


1973 Elkészül az 1968 óta épülő Kiskörei Vízlépcső. Feladata: a Tisza-tó működtetése, öntözővíz kivételének biztosítása, energiatermelés. A duzzasztással megnő az öntözhető területek nagysága. A vízlépcső fölött kialakított tározó lesz Magyarország második legnagyobb tava, üdülési és sportolási lehetőségekkel.

1992 Az Alföld-program keretében újraértékelik a Tisza-szabályozás és az ármentesítési munkálatok környezeti következményeit. A felső talajrétegben és a talajfelszín-közeli légtérben megnőttek a hőmérsékleti különbségek. Módosult az ármentesített területek sugárzás-, hő- és vízháztartás mérlege.

1998. november A Felső-Tisza vízgyűjtőjének kárpátaljai és romániai területein, valamint a Bodrog-rendszer két folyóján is árvíz pusztít. A hatalmas felső-tiszai árhullám kialakulását a szokatlanul erőteljes esőzések okozták. A tetőző vízhozam a kisvízi vízhozam százszorosa! A szakemberek szerint ez az évszázad árvize.

1999. február A Tisza 138 ezer km2-es vízgyűjtőjén hóban tározva hatalmas vízmennyiség halmozódik fel. A hómennyiség 11 km3-re becsült víztartalma ötször-hatszor múlja felül a Balaton teljes vízkészletét. Márciusban a Tiszán minden addigit meghaladó árhullám vonul le.

2000. április Mindenkorábbirekordot felülmúló vízállás a Tiszán. Több mint 50 ezren dolgoznak a gátakon. Az árvíz során 1912 épület károsodik. A vízügyi tárca koncepciója szerint a hullámtereket szélesíteni kell, az árvízvédelmi töltéseket már nem szabad tovább magasítani.

2001. március Az újabb tiszai árvíz Tarpa mellett átszakított egy régi gátat. A Túr árvizével együtt húsz település 11 200 lakóját kitelepítik. Átvágják az árvízi töltésként is funkcionáló 41-es utat, így csökkentik a falvakra nehezedő nyomást. A felső-Tisza-vidéki árvízkárok felszámolására 22,8 millárd forint támogatást tervez a kormány.


1. „Egy tenger, mely néhány pillanat alatt megsokszorozta magát dagadásában, mely lopva jött, mint az orgyilkos, és sebesebben, m„Egy tenger, mely néhány pillanat alatt megsokszorozta magát dagadásában, mely lopva jött, mint az orgyilkos, és sebesebben, mint az aggodalom. És egyszerre jött minden ponton. Nem lehetett előle kitérni sehol.

És amint látta az ember a magasból nyitott ablakon, hogy a sötétben fehérlő házak egyre kisebbek, alacsonyabbak lesznek, kétségtelenné vált, hogy az ott alant a víz. [...]

Mily végtelenség telt el, míg megvirradt! És minek is virradt meg?

A hajnal nem találta meg többé Szegedet, csak a romjait [...]”

(Mikszáth Kálmán: A legborzasztóbb éj)

2. Képek


1. Az életritmus változásaÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

FÓNAGY Zoltán

Az életritmus változása

Ember és idő viszonya a 19. században

A városiasodás, illetve az iparosodás folyamatai alapjaiban változtatták meg az emberek időhöz való viszonyát. Az emberek hagyományosan a természeti időciklusokhoz alkalmazkodtak, majd a modern társadalmak életét elsősorban a mesterséges, óra szerinti időbeosztás határozza meg.

A hagyományos életritmus

A hagyományos társadalomban az élet ritmusát elsősorban a természeti tényezők váltakozása határozta meg, így az meglehetősen szabálytalan volt: az év az intenzív munka és a semmittevés váltakozásából állt.

Az idő múlását leginkább a már elvégzett és elvégzendő munkán keresztül érzékelték. Az egy kaszás rét, az egy kapás szőlő esetében az egy nap alatt elvégezhető munka segítségével határozták meg egy terület nagyságát. Feladat és idő összefüggésén alapszik az egy órajárás vagy egy napi járóföld távolságmérték.

A keresztény kultúrkörben a rövidebb időtartamokat leggyakrabban valamelyik közismert vallásos szöveg elmondásához szükséges idővel érzékeltették: egy miatyánknyi, egy hiszekegynyi, egy üdvözlégynyi időt emlegettek. Az alapvető élelmiszerek elkészítéséhez szükséges idő is kézenfekvő és viszonylag egységes viszonyítási alap volt sok civilizációban. A magyar paraszt „tyúkmonysültig” tartó időt emlegetett [amíg megsül egy tojás], a madagaszkári földműves a félóra helyett azt mondta: „míg megfő a rizs”, a közép-amerikai indiánnak pedig a kukoricacső megsülte volt az alapegység. Szintén közismert tapasztalati tényt vett alapul a középkori angol, amikor „pössentésnyi időt” emlegetett.

Az élet ritmusát három nagyobb ciklus körforgása határozta meg: a napé, az esztendőé és az emberi életé.

A természet által diktált ritmust nemcsak a parasztság vette fel, hanem az általában az egész vidéki társadalomra jellemző volt. A nemes vagy a vidéki értelmiségi téli életritmusa ugyanúgy lelassult, mint a földművesé. A 19. század első felében még az iparosok jelentős része is a mezőgazdasági ciklushoz alkalmazkodott időbeosztásában: a tavaszi és nyári hónapokban föld- és szőlőműveléssel foglalkozott, iparát csak ősszel és télen űzte.

Az iskolai oktatás rendje is szorosan függött az évszakok változásától. A falusi népiskolák a tavaszi és őszi nagy mezei munkákhoz igazították a tanév kezdetét és végét, hiszen azokban a gyerekeknek is részt kellett venni.

Az életút hármas tagolása (gyermekkor, felnőttkor, öregkor) megegyezett az általunk is használt korjelzéssel. A gyermekkor azonban jóval rövidebb volt a mainál, a felnőttkor hosszát pedig nagyjából a munkaképesség alakulása határozta meg, nem kötődött konkrét életkorhoz, mint a modern társadalomban a nyugdíjkorhatárhoz. A 18. század második felében az egyházi anyakönyvezés általánossá és rendszeressé vált, így a 19. században az életkor már pontosan megállapítható lett. (Szemben az előző századokkal, amikor a határperekben sorjáztak a nyilván téves időszámítás miatt 100-120 évesnek tartott matuzsálemek.)

Az óra zsarnoksága

Az óra szerint dolgozó ember számára a hagyományos, feladatorientált időbeosztásra jellemző munkaszellem már ráérősnek, pazarlónak tűnik. A pontosságra való igény a társadalmi munkamegosztás bonyolultabbá válásával erősödött meg.

Az életritmus egyre szabályosabbá vált, elszakadt az olyan természeti tényezőktől, mint a napszakok, az évszakok vagy az időjárás. Az „éjszaka gyarmatosításának” lehetőségét a 19. század második felében a gáz-, majd az elektromos világítás elterjedése hozta magával, amely munkára alkalmassá tette a nap minden óráját. A nagyiparban minimálisra zsugorodott az életritmus korábbi szezonális hullámzása, hiszen most már a nyár és a tél egyformán alkalmas a termelésre. Az agrárvilágot jellemző ritmus: az intenzív nyár és a tétlen tél


váltakozásának helyét egyfajta „időmonotónia” vette át. Az időmonotónia eszközeként pedig megjelent az új tömegcikk: az óra. Az új eszköz lehetőséget adott arra, hogy az időbeosztás elszakadjon a „természetes” időegységektől és hozzáigazodjék a mesterséges időrendhez: órához, perchez.

Az óraorientált időfelfogás térhódítása elég pontosan lemérhető az időmérő eszközök tökéletesedésének és elterjedésének folyamatán keresztül. Európában a 18–19. században vált általánossá az órához igazítani az élet rendjét. A polgárság után a nemesség és az ipari munkásság sajátította el, majd végül a parasztság.

A boldog időtlenség

Magyarországon a 17–18. században még a vidéki elzártságban élő műveltebb nemes sem tartotta számon folyamatosan a naptár szerinti időt, a parasztok pedig jellemzően a mezőgazdasági ciklushoz kötötték az eseményeket: a hóolvadással, cseresznyeéréssel, aratással, sarjúkaszálással, szürettel, szilvaéréssel határozzák meg tanúvallomásaikban egy-egy eset időpontját.

A 19. század első felében az átmenet jeleit figyelhetjük meg az időhöz való viszonyban. A ritka utazások számunkra felfoghatatlan ráérősséggel zajlottak. Az érkezést, a találkozásokat csak hozzávetőleges pontossággal határozták meg, a néhány napos eltérésben semmi furcsát nem találtak. A kiszámíthatatlan útviszonyok között persze nem is igen lehetett pontos érkezési időpontot adni. Nagy esőzések akár több nappal is meghosszabbíthatták az utazást. Éppen az otthonról való kimozdulás ritkasága miatt amúgy is lassan haladhattak, hiszen az utazást gyakran megszakította az útba eső rokonok, ismerősök meglátogatása, ami több napig is eltarthatott.

Újfalvi Sándor leírása szerint a 19. század eleji, falun élő erdélyi nemesség életében nem játszott szerepet az óra. Apjának, az erdélyi viszonyok közt jómódúnak számító birtokosnak (évtizedeken át szolgabírói hivatalt is viselt) nem volt órája. „Nappal az áldott nap, éjjel kakasszó, hajnalban a Fiastyúk és az esthajnalcsillag voltak útmutatói, és a hosszú tapasztalás után nagyon pontos és biztos módon.” A hagyományokhoz való ragaszkodást megtestesítő öreg erdélyi nemes, Keczeli István házában ugyan „a falon függ a kakukkos, pókháló lepte nagy óra, de nem szól. Rég elromlott.” A házat az időtlenség, a mozdulatlanság jellemzi. A napirend minden apró részletében napról napra változatlanul megtartatott. Csak a családi élet ünnepi eseményei, névnapok és disznótorok alkalmával tértek el az élet megszokott ritmusától.

Naptár, óra, csengő

A 19. században terjedt az írni-olvasni tudás, emelkedtek a kalendáriumok példányszámai, növekedett a hírlapirodalom szerepe, és ezáltal uralkodóvá vált az időpontok kalendárium szerinti megjelölése. A levélírók és az emlékiratok szerzői is a napra pontos dátumozást használták már. Mellette azonban még sokáig megőrizték kiemelt időjelző szerepüket a nagy ünnepnapok (karácsony, húsvét, pünkösd), a mezőgazdasági ciklus kiemelt fordulói (Szent György, Szent Mihály napja április 24., illetve szeptember 29.), a vásárok és búcsúk; ezeket továbbra is gyakran használták időpontok meghatározására.

A modern gazdasági funkciókat ellátó polgár, az árutermelésbe bekapcsolódott birtokos nemes és paraszt életében növekvő szerepet játszott az idő. Ők határozott céllal és időbeosztással utaztak pl. vásárra, utazás közben nem engedhették meg maguknak, hogy napokig időzzenek a vendégeskedés kedvéért. „Az idő pénz” felfogás terjedésével megnőtt a gyorsabb közlekedési eszközök iránti igény, szaporodtak a gyorskocsi-vállalkozások.

Az 1814-ben született Pulszky Ferenc emlékiratában jól érzékelhető a kétféle időfelfogás egymásmellettisége. Apja életrendje monoton rendszerességével még az időtlenséget, mozdulatlanságot sugallta. De a városlakó, tanult nemes „órára kelt fel”, s ahhoz igazította napirendjét is.

A gyermek Pulszky napirendje már egyértelműen az órához kötődött: a felkeléstől lefekvésig órára beosztva étkezett, tanult, sétált, játszott. „Hatkor költöttek fel, reggeliztem s tanultam leckémet, nyolctól tízig iskolába jártam, tizenegyig tartott a priváta [különóra], tizenkettőig hallgattam Lange szép előadásait, ebéd után tanultam a leckét, négyig ismét iskolában voltam, ötig nevelőmmel készültem a jövő nap feladataira, hat után kisétáltunk, de pontban nyolckor múlhatatlanul otthon kellett lennem a vacsoránál, mert atyám megkívánta a pontosságot.”

Jókai Mór szintén gyermekkorában szokta meg, hogy télen-nyáron hajnali öt órakor ott kellett lennie magántanítója szobájában. (Ezt a rendszerességet befutott íróként is megtartotta.)

A városi-polgári életformából sokat átvett, túlnyomórészt Pesten élő Podmaniczky bárói család napjai is szigorúan az órához igazodtak már az 1820–30-as években. Az órához kötött teendőkre csengetés figyelmeztette


a háznépet. „Reggel 8 órára az egész családnak össze kelle jönnie, a reggelit társaságban költendő el; ha bárki közülünk elkésett vagy hiányzott, azt anyánk mindannyiszor nagyon zokon vette. A tanórák idejének múltával, fél kettőkor volt az első csengetés, amikor mindenkinek ebédhez kelle átöltöznie; egy negyedóra múlva a második, s pont kettőkor a harmadik a tálalást jelezte. Ismét pontosan kellett megjelennünk s megvárni anyánkat.” Pontban hatkor volt az uzsonna, este kilenckor a vacsora, „s 10 órára jó éjt kívánva s anyánknak kezet csókolva, nyugalomra hajtotta fejét az egész család”.

Az óraorientált időfelfogás elterjesztésének, a modern társadalmakra jellemző időfegyelem kialakításának három , széles rétegeket elérő eszköze volt Magyarországon. Az első az iskolarendszer volt, a másik a menetrendhez kötött közlekedési eszközök tömeges igénybevétele, a harmadik pedig a nagyüzemi ipar elterjedése.

A modern társadalom és technika által megkövetelt pontosság elsajátítása azonban hosszú folyamatnak ígérkezett. A két időszemlélet találkozását tükrözték az 1830-as évek elején az újságok pesti életképei: a hajnali ötkor induló bécsi gőzhajóra hat-hét óra körül érkező balkáni kereskedők értetlenkedve tudakolják a Duna-parton, hogyan mehetett el nélkülük a hajó, hiszen jegyük van rá? Az első újságkarikatúrák is hajóról, vonatról lekésőket ábrázoltak.

Az időmérés eszköze: az óra

Az óra a 18. és 19. század közepe között már a parasztság körében is terjedőben volt. Tessedik Sámuel szerint Szarvason 1740-ben vették az első két faliórát. De Magyarországon csak a 19. században, annak is inkább a második felében vált mindennapi tárggyá az óra. Az óraipar fejlődése, a sorozatgyártás, az óra árának csökkenése a szegényebb rétegek számára is elérhetővé tette azt. Egy borsodi parasztember feljegyezte, hogy falujában „1840 körül vett órát Böcsön öreg Kovács István, azelőtt nem volt senkinek se. 1850 körül én vettem. 1860-ban, mivel igen bő termés volt, tőtt mindenre, vettek mások is, mivel az ára nem sok volt: 5, 6, 7 pengőn lehetett venni, milyen szegény gazdának kellett. Így kezdődött az óra Böcsön.”

A városlakó ipari népesség körében valószínűleg már hamarabb mindennapossá vált az órabirtoklás. 1845-ben két külföldön vándorló magyar kőműveslegény ezüstóráját tette zálogba, hogy átmeneti pénzzavarán enyhítsen. Az óra tehát még azt a kincstartalék-funkciót is betöltötte náluk, amit a magasabb társadalmi rétegeknél az ékszerek.

Az idő pénz

„Ne feledd, hogy az idő pénz” – írta Benjamin Franklin 1748-ban, s kijelentése szállóigévé vált, mivel a korszellemet fejezte ki. A 19. századi modernizáció egyik fontos jellemzője az idő értékének hangsúlyozása, tudatosítása lett. Ezt a szemléletet igyekeztek a gyakorlatba átültetni tűzzel-vassal az ipari vállalkozók első nemzedékei (saját magukra is embertelen időfegyelmet erőltetve). A hazai társadalmi reformerek is a változás egyik előfeltételének tartották, hogy a néppel – ez Magyarországon elsősorban a parasztot jelentette – nevelés útján elsajátíttassák ezt a szemléletet: Berzeviczy Gergely, Széchenyi István vagy Wesselényi Miklós műveinek egyaránt visszatérő motívuma a paraszti lustaságnak, azaz az idő pazarlásának az ostorozása.

A társadalom a nagy átalakulási folyamatban szívósan védelmezte hagyományos értékrendjét. Az óra diktatúrájával szembeni ösztönös ellenállásként is értékelhetjük a Kisfaludy Sándorhoz kapcsolódó anekdotát. Az öreg költő – fiatal rokonai rábeszélésének engedve – kipróbálta az elsőként megnyílt osztrák vasutat. Elismeréssel szólt annak kényelméről, gyorsaságáról, de nagy jövőt nem jósolt neki: hiszen azt csak nem lehet elvárni egy úriembertől, hogy indulását a vasúttársasághoz igazítsa! Az elutasításban egyszerre érhető tetten a minden hatalom ellen berzenkedő nemesi önérzet és a hagyományos társadalom emberibb felfogásához való ragaszkodás is.

Az idő uniformizálását nem fogadta el könnyen a társadalom. A 19. századi technikai és társadalmi modernizáció azonban ellenállhatatlannak bizonyult, s néhány évtized alatt diadalmaskodott a hagyományos társadalom anarchikus, mégis otthonos „saját ideje” felett is.

2. Képek


1. A felelõsségre vonás jogi megalapozottságaDISPUTA

BÁRDOSSY A NÉPBÍRÓSÁG ELŐTT

A háborúba lépés, a háborús felelősség, a felelősségre vonás újra és újra foglalkoztatja az európai és a magyar közvéleményt. Hangsúlyt ad a kérdéskörnek az, hogy a szovjet megszállás alatt élő országokban lezajlott népbírósági pereket a közvélemény egy része elsősorban a szovjetek (illetve az általuk támogatott politikai baloldal) bosszújának tekintette. Érzékennyé tette a magyar társadalmat az is: a szovjet megszállás korában sokáig tabutémának számított a szovjetellenes 1941–45. évi háborús részvételünkről őszintén, reálisan beszélni. A História az 1980-as években többször foglalkozott a világháborúba lépésünk körülményeivel, háborúba sodródásunk kényszerpályájával, politikusok-hadvezérek rossz döntéseivel, az elpusztult százezrek emberi tragédiájával. Az 1990-es években, a szovjetek kivonulása után folyóiratunk arra hívta fel a figyelmet: a magyar politikusok háborús felelőssége és a magyarországi népbírósági perek csak nemzetközi összehasonlításban ítélhetők meg reálisan. Ezért állítottunk össze tematikus számot 1992-ben a háborúba lépés körülményeiről (1992/2.), majd 1994-ben a világháború végén lezajlott európai és japán népbírósági perekről. Utalva arra, hogy e kérdéssel kapcsolatban nem egyszerűen magyar–szovjet viszonyról volt szó, hanem egy világtörténelmi eseménysorozatban való részvételünk értékeléséről. Most ismét – politikai indíttatásból – napirendre került a háborús felelősség és felelősségre vonás megítélése. A médiában óriási az érdeklődés. Megdöbbentő az a vastag cikkgyűjtemény, amely a felvetést követő sajtóvitából összeállítva előttünk fekszik. Tehát ismét igyekszünk magyarázni és értékelni nemzeti történelmünk ezen érzékeny kérdéseit. Előző számunkban a háborúba lépéssel, most pedig a népbírósági perrel foglalkozunk.

VALKI László

A felelősségre vonás jogi megalapozottsága

Bárdossy Lászlót a népbíróság több háborús bűntett miatt marasztalta el. Mindenekelőtt azért, mert Magyarország az ô kezdeményezésére és/vagy irányítása mellett átengedte a területét a Jugoszlávia megtámadására felvonuló német csapatoknak, majd 1941. április 11-én maga is bekapcsolódott a Jugoszlávia elleni háborúba és megszállta annak egy részét. Továbbá 1941. június 27-én, öt nappal a Szovjetunió ellen indított német támadást követően, a Kassa ellen intézett légitámadásra hivatkozva, hadállapotban levőnek nyilvánította az országot a Szovjetunióval, és rögtön meg is támadta azt. Azután 1941. december 12-én bejelentette, hogy Magyarország hadban állónak tekinti magát az Egyesült Államokkal, 1941 júliusában pedig nem igyekezett megakadályozni a Magyarországon tartózkodó, mintegy 18 ezer idegen állampolgárságú zsidó Galíciába, azaz német uralom alatt levő területre való deportálását, „bár erre törvényes hatáskörében eljárva módja lett volna”. A vádpontok között nem szerepelt Bárdossynak a harmadik zsidótörvény előkészítésében és az országgyűlés elé terjesztésében játszott szerepe.

A háborúindítás tilalma

A népbírósági eljárás megítélésem szerint jogszerű volt. A tárgyalásvezető bíró stílusa és az eljárás néhány mozzanata ugyan nem felelt meg a jogállami követelményeknek, a lényeget illetően azonban a helyzet egyértelmű volt. A háborúindítás 1941-ben már mind a nemzetközi jogban, mind a magyar belső jogban tiltott magatartás volt. Az első, korlátozott tilalmat a Népszövetség Egyezségokmányának 10. cikke tartalmazta, amelyben a tagállamok kötelezettséget vállaltak arra, hogy „más államok területi épségét és jelenlegi politikai függetlenségét tiszteletben tartják és minden külső támadással szemben megóvják”. Más szavakkal, nem indítanak hódító háborút más államokkal szemben. A közönséges államközi vitákból eredő háborúk eltiltására a Népszövetség alapítói 1919-ben még nem vállalkoztak. A teljes tilalmat az Általános szerződés a háború igénybevételéről való lemondásról, ismertebb nevén a Kellogg–Briand paktum mondta ki 1928-ban. Ehhez az akkori nemzetközi közösség tagjainak túlnyomó többsége – kereken 60 állam – csatlakozott, köztük 1929- ben Magyarország is. Az országgyűlés mind az egyezségokmányt, mind a paktumot törvényei közé iktatta, így azok a magyar belső jog részévé váltak. (Az egyezségokmányban jelent meg egyébként első ízben az amúgy immunitást élvező uralkodók, politikusok személyes felelősségének eszméje is.)

A szövetséges és társult hatalmak a második világháború folyamán az 1942. január 13-i londoni, majd az 1943. október 30-i moszkvai nyilatkozatukban figyelmeztették az agresszor államok politikai vezetőit arra, hogy a háború befejezése után felelősségre vonják őket az általuk elkövetett háborús bűntettekért. Ennek alapján 1945. augusztus 8-án megkötötték Az európai tengelyhatalmak háborús főbűnöseinek üldözéséről és megbüntetéséről


szóló londoni egyezményt. Az egyezmény előírta, hogy a háborús főbűnösöket a – nemsokára Nürnbergben felállított – nemzetközi katonai törvényszék előtt kell felelősségre vonni. Az aláíró felek felidézték a moszkvai nyilatkozatban foglalt egyik elvet, miszerint a többi háborús bűnöst azokban az országokban kell bíróság elé állítani, amelyekben cselekményeiket elkövették. A katonai törvényszék alapokmánya a bűncselekmények között az első helyre sorolta a béke elleni bűntetteket, amelyek agresszív, illetve a nemzetközi egyezmények megsértésével indított háború előkészítésében vagy kirobbantásában valósultak meg. Ennek alapján számos vezető politikust ítéltek halálra (például a Vichy-kormány miniszterelnökét, Lavalt vagy a norvég Quislinget).

Népbíráskodás Magyarországon

A szövetséges és társult hatalmak és Magyarország között 1945. január 20-án létrejött moszkvai fegyverszüneti egyezményben Magyarország kötelezettséget vállalt arra, hogy „közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában [vagy] az ítélkezésben e személyek felett”. Ennek alapján bocsátotta ki 1945. január 25-én az akkori ideiglenes kormány a népbíráskodásról szóló rendeletet, amelynek módosított szövegét az országgyűlés néhány hónap múlva törvényben is kihirdette. Egyik rendelkezésének értelmében háborús bűnös egyebek között az, „aki mint a kormány, az országgyűlés tagja vagy mint vezető állást betöltő közalkalmazott kezdeményezője, vagy, bár a következményeket előre láthatta, részese volt olyan határozat hozatalának, amely a magyar népet az 1939. évben kitört világháborúba sodorta”. Bárdossy Lászlót elsősorban ennek a rendelkezésnek az alapján vonták felelősségre.

2. Képek


1. Háborús bûnök és történettudományGLATZ Ferenc

Háborús bűnök és a történettudomány

A történettudomány is megkezdte az 1939 utáni korszak felülvizsgálatát. Sőt, az emberiség egész modern kori fejlődésének – a 20. századi konfliktusokhoz vezető út – felülvizsgálatát. Nem feltétlenül átértékelését, hanem felülvizsgálatát. A felülvizsgálat szükséges, egészséges. Torz akkor, ha szélsőségek uralják el. Torz, ha minden körülmények között ragaszkodunk eddigi ítéleteinkhez, vagy eluralja gondolkodásunkat a lelkesedés: mindenáron újat s lehetőleg az eddigiekkel ellenkezőt mondani.

Szűk szakmai berkekben, tudós konferenciákon a történettudomány már az elmúlt évtizedben megindította a csendes felülvizsgálatot. Számtalanszor hangzottak el kérdések, feszegetve a közgondolkodás előtt akkor még tabutémákat, állításokat. Helyes volt-e a németeket fél évszázadig a kollektív felelősség terhével sújtani filmben, regényben, viccekben, sőt tudományos monográfiákban? Helyes volt-e a politikai döntések miatt elvenni politikai vezetők életét, legyen szó akár 1941-ről vagy 1956-ról, ugyanakkor felelősségre vonás elől futni hagyni, meg sem nevezni olyan tömeggyilkosokat, akiknek maguk elhatározásából tapadt tucatnyi ember vére a kezéhez 1944-ben. Egyáltalán: szabad-e mai szempontok vagy mai törvények alapján a tudománynak megítélni, netán a bíróságnak utólag elítélni vagy felmenteni félszázaddal korábbi szereplőket. Nem kell-e szétválasztani a történettudománynak és a bíróságnak a múltra vonatkozó értékeléseit? [...]

A történettudomány az alternatívák kutatásának tudománya. Feltárni: milyen lehetőségeket kínált egyéneknek, közösségeknek az adott korszak. S melyik alternatíva milyen kockázattal volt megvalósítható.

A kor szereplője vagy felismeri e lehetőségeket, vagy nem. Vagy teremt maga is új lehetőségeket. S választ közülük. (Legyen akár egyéni életet, akár családot, intézményt vagy éppen az egész nemzetet érintő a választás.) De mi tettének mércéje? Csakis korának alternatívái? Ezt mondja a történettudomány. A politika s a bíróság mást állít: az ő mércéjük a következmény: a siker vagy a bukás. (Legyen szó akár világháborús lépésről, akár 1956 őszéről, akár 1989 őszéről – vagy akár a tegnapról.) A történettudomány minden lépés megítélésekor először azt a kérdést teszi fel: milyen való alternatívák állottak a „tettesek” előtt? A történettudományos megközelítés ezért is mereven szemben áll az önigazoló politikai megközelítésekkel. [...]

A történettudományos gondolkodás szemben áll minden üdvtörténettel. Még akkor is, ha kora egy- vagy többpártrendszerének intézményei teszik a pecsétet az ítéletekre. – A történelem szereplőit nem lehet a korabeli vágyak alapján megítélni. S még kevésbé a mai vágyak alapján: mit szeretnénk, ha megtörtént volna, hogyan kellett volna történni ahhoz, hogy boldogok s elégedettek legyünk ma. S felejtjük ilyenkor egy állam, egy nemzet valós alternatíváit 1941-ben, a terjeszkedő német hatalom torkában, vagy felejtjük az alternatívákat a kiterjeszkedett szovjet hatalom gyomrában. Lehetséges – kérdeztük –, hogy értékmérőink csak az elesettek, az illegálisok vagy a kivándoroltak legyenek? S akik a nemzetet hazájában a túléléshez segítették – azok a bűnösök különböző szintű választékát képezik? 1941-ről, 1956-ról szólva egyaránt?

A történettudomány nem lehet egyszerűen a mindenkori győzők önigazoló segéde és nem lehet csupán a korábbi elbukottak utólagosan igazságszolgáltató eszköze. [...]

(História, 1994/1. szám)


1. Bárdossy László a perbenPRITZ Pál

Bárdossy László a perben

A Németországban letartóztatott, háborús bűnösként perbe fogott Bárdossy László tárgyalása 1945. október 29-én a Zeneakadémia nagytermében kezdődött el.

A bíróságnak mindig az a dolga, hogy az igazságosztás serpenyőibe higgadt tárgyilagossággal helyezze el az érveket és az ellenérveket. A háborús veszteségek és pusztítások fölött érzett fájdalom és indulat külső nyomása alatt azonban a bíróság nem lehetett szenvedélymentes. Bárdossy Lászlót a népbíróság olyan „gonosz” személynek látta és láttatta, aki olyan hallatlanul súlyos bűncselekményeket követett el, amilyen „az egész világtörténelemben nem található”.

Másfelől viszont Bárdossy védekezését nem csupán fölényes értelme, ragyogó – irodalmi szintű – fogalmazási készsége, széles körű felkészültsége, a rabulisztikát sem mellőző debatteri készsége erősítette, hanem a területi revízióval való érvelése. Bárdossy az első és második bécsi döntés, a kárpátaljai és délvidéki akció területileg kétségkívül előnyös konzekvenciáinak alapján védekezett. Ugyanakkor a bíróság egyszerűen nem tehette meg, hogy – az ország adott nemzetközi helyzetében – a nemzeti érzékenységre megközelítően is tekintettel legyen.

Az egész perben Bárdossy a felelősség és a bűnösség közötti különbséget hangsúlyozza. Ezért mondja bűnperében, hogy egész életében jelentéktelen (kis)tisztviselő maradt – a saját felelősségtől ilyetén történt menekülés tényét a múló idő mind élesebben világítja meg. Szavakban ugyan vállalja a felelősséget, azonban a felelősség és a bűnösség közötti kapcsolat merev szétválasztásával valójában minden felelősséget elhárít magától.

Ellentmond azonban a történelmi tényeknek az az állítása, hogy az ország nemzetközi helyzetének súlyos meghatározottsága abszolút determinizmust jelentett. Az ország nemzetközi helyzetének kényszerpályás meghatározottsága nem zárta ki azt, hogy igenis volt mozgástér, amely az ellenforradalmi rendszer negyedszázada alatt hol nagyobb, hol kisebb volt. Bárdossynak viszont nem volt ereje, nem volt államférfiúi tálentuma arra, hogy az ország örvény felé sodródó sajkáját erőteljes kormánymozdulatokkal más vizek felé kormányozza. Mit tett helyette? Kormányzása nem egészen egy esztendeje alatt a hazát három világhatalommal hozta hadiállapotba. A Szovjetunióval történt szembekerülés akkor elkerülhető lett volna, s ezért Bárdossy Lászlót – az államfő mögött a második helyen – igenis bűnös felelősség terheli.

A népbírósági perben Bárdossyt az egész ellenforradalmi rendszer reprezentánsaként is a vádlottak padjára ültették, holott való igaz, hogy ez a törekvés nemtelen volt. Bárdossynak igaza van akkor, amikor elutasítja ezt a beállítást. A jogos elhárítás örvén azonban teljesen negligálja a maga nem kis szerepét úgy, hogy a korszakról olyan képet fest, amely azt sugallja, hogy minden eleve elrendeltetett. Végig a helyzetről, a korszakot bénító determinizmusokról beszélt.

A per – azzal együtt is, hogy a legkeményebb ítélet a tárgyalás megkezdésétől nyilvánvaló volt – nem volt koncepciós. Bárdossy tevékenysége több mint elégséges anyagot szolgáltatott elítélésére.

Más dolog, hogy az ítélet keménységéről akkor is sokan vitatkoztak, ma pedig ez még inkább indokolt lehet. Erre int a háború utáni törvényes megtorlások nemzetközi összehasonlító vizsgálata, amelyből kitűnik, hogy – például – abban az Ausztriában, amelynek lakói közül egyáltalán nem kevesen vettek részt a hitleri elnyomó és megtorló gépezetben, összesen 32 személyt végeztek ki ilyen bűnökért, míg Magyarországon 189 embert ért utol így a sorsa. (A számok egybevetésénél ugyanakkor tudni kell, hogy sok osztrák háborús bűnöst abban az országban vontak felelősségre, ahol tettét elkövette.)

Ugyanakkor a pervitel számos vonatkozásban nem volt kifogástalan. Tévedések, ferde beállítások, a hivatkozott dokumentumok idézésénél elképzelhetetlenül nagy tömegű pongyolaság, nem egy ízben rosszindulatú ferdítések, jogforrásként hatályukat vesztett törvényhelyek említése, bírói indulat elszabadulása csúfította az eljárást.

Mindazonáltal a népbíróság alapjában véve nem került szembe az igazságszolgáltatás normáival. Ezt igazolja az is, hogy – bár Bárdossy nem ismerte el a népbíróság illetékességét – sem ő, sem védője nem érvelt a nullum crimen sine lege kifogással, vagyis azzal, hogy törvényes ítéletet csak olyan cselekményekért lehet kimondani,


amelyet elkövetése idején már jogszabály tilt, bűncselekménynek minősít.

A halál árnyékában – számos, élete során felvett cinikus vonást maga mögött hagyva, mélyen átérezve a második világháború okozta mérhetetlen szenvedéseket – Bárdossy így fogalmazott: „Belátom, hogy a jogosan felgyűlt indulatokat és keserűségeket le kell vezetni. Módot kell találni arra, hogy a lélek megkönnyebbüljön, csak azért, hogy a fájdalmából felocsúdó lélek visszataláljon a nemzet egységéhez. Semmiféle áldozat nem lesz nagy, mely ide elvezet.” Igaz, ehhez ő még hozzáfűzte: „ha az áldozathozatal módjának nincs is köze az igazságszolgáltatáshoz, ahogyan nincsen.”

Az alapgondolat mégis, szemmel láthatóan, az indulatok és keserűségek jogosságának az elismerése.

* A szerző Bárdossy László életét dokumentumregényben dolgozta fel, amely a júniusi könyvhétre jelenik meg. (A szerk.)

2. Képek


1. A nürnbergi perek anatómiájaA nürnbergi perek anatómiája

Az 1945. augusztus 8-i Londoni Egyezmény létrehozta a törvényszéket és körülhatárolta a jogkörét. Összeállította a bűntetteknek azt a híres listáját, melynek alapján a német vezetőket később bíróság elé állították:

1. Támadó háborúk megtervezése, előkészítése, kezdeményezése és viselése;

2. Egy olyan általános tervben történő részvétel, amely a fentiek közül bármelyiknek a megvalósítására irányul (az első két kategóriára „béke ellen elkövetett bűntettként” utaltak);

3. Háborús bűnök. E széles kategória magában foglalta a gyilkosságot, a polgári személyekkel való rossz bánásmódot vagy azok Németországba történő deportálását rabszolgamunka céljából; a hadifoglyok ellen elkövetett bűnöket; túszok megölését; városok és falvak kifosztását vagy indokolatlan lerombolását, ill. a katonai szükségletek által nem diktált pusztítást;

4. Az emberiség ellen elkövetett bűnök, amely egy új elgondolás volt, és a háború előtt vagy alatt, politikai, faji vagy vallási alapon civilek ellen elkövetett embertelen cselekedetekre vonatkozott.

Ezek a bűnök a bíróság jogköre alá estek „függetlenül attól, hogy az elkövetés helye szerinti ország saját törvényeit megszegték-e vagy sem”.

A harmadik pontot nyilván arra szánták, hogy el lehessen járni azok ellen, akik a megszállt területeken, vagy a Kelet-Európából Németországba hurcolt rabszolgamunkásokkal szemben követtek el bűnöket. A negyedik pont a Németországban elkövetett bűnökre, illetve a faji, vallási vagy más alapon elkövetett üldözésre vonatkozott.

D. I.


A távol-keleti perek

1946. január 16-án MacArthur bejelentette: megalakult a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék (IMTFE), amelynek jogköre a béke elleni bűnökre, a háború bevett szabályainak megsértésére, valamint a civil lakosság kárára elkövetett embertelen cselekedetekre terjedt ki. A japán fegyverszüneti szerződést aláíró 9 országot (Ausztrália, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, Kanada, Kína, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Új-Zéland), valamint a később bevont Fülöp-szigeteket és Indiát egy-egy bíró képviselte a testületben. A törvényszék elnökévé MacArthur Sir William Webb ausztrál delegátust nevezte ki.

A per 1946. május 5-étől 1948. április 6-áig zajlott le Tokióban, az ítéletet ugyanott 1948. november 12-én hirdették ki. A törvényszék 28 vádlottat fogott perbe, közülük végül 25 felett ítélkezett.

A vádiratban központi helyet kapott az agresszív háború előkészítése és kirobbantása a nemzetközi egyezmények megszegésével. A hódító hadjáratok során a japán hadsereg a polgári lakosság terhére súlyos bűnöket követett el az elfoglalt országokban. A bíróság a több mint kétesztendős eljárás végeztével egyetlen vádlottat sem mentett fel, egy vagy több deliktumban mindenkit bűnösnek talált. Halálra ítéltek és kivégeztek hét személyt: Doiharát, Hirotát, Itagakit, Kimurát, Matsuit, Mutót és Toszót. A többi vádlott életfogytiglantól 7 évig terjedő szabadságvesztés-büntetést kapott, 1954–1955-ben (Sigemicu már 1950-ben) amnesztiában részesültek.

Japánban kegyelettel őrzik a második világháború valamennyi halottjának az emlékét. A közéletben azonban nem kísértenek a múlt árnyai. A szamuráj dicsőség ma már relikvia, amelynek helye a múzeumi tárló, a történelmi film és könyv. Avítt és komikus figurának számítana az a politikus, aki a nacionalista-militarista hagyomány élesztgetésével és kisajátításával kívánná gyarapítani bizalmi tőkéjét és kiépíteni legitimációs bázisát. A nosztalgia nem talál befogadásra a japán társadalomban. Erre ugyanis nincsen szüksége. A felkelő nap országa gazdasági erejével olyan pozícióval és befolyással rendelkezik az egész világon, amelyre az egykori miniszterek, tábornokok és tengernagyok Nippon hatalmáról szőtt nagyralátó ábrándjaikban soha gondolni sem mertek.


S. P.



1. Tengeri régészetHÍREK

FARKAS Ildikó

Tengeri régészet

Napjainkban már külön tudományág lett a tengeri régészet: egyetemi tanszékek létesültek, és professzorok, tengerirégészet-szakos egyetemisták kutatják a múlt maradványait a tengerek mélyén. Rendszerint valamilyen ismert hajótörés vagy tengeri csata helyszínén keresgélnek, de most északír régészek (Ulster University) a kenyai Nemzeti Múzeum és a brit Kelet-Afrika Intézet munkatársainak segítségével azt tervezik, hogy az Indiai-óceán területén, afrikai partoknál egy teljes partszakasz mentén feltérképezik a tengerfenéket. Nemcsak hajóroncsokat keresnek, hanem az egész környezetet figyelembe véve megpróbálják rekonstruálni a part menti civilizációk életét és változásait. A régészet új, „zöld irányát” képviselik: nem emelik ki a hajóroncsokat, hiszen azok a tenger mélyén megőrződnek, a felszínre hozva viszont azonnal pusztulni kezdenének.

A régészek tevékenysége már az első két héten eredményes volt: három kereskedőhajóra és egy 17. századi portugál fregattra, több ezer éves kínai, európai és közel-keleti kerámiákra, valamint egy part menti elsüllyedt szuahéli település maradványaira bukkantak. A partvidék, Mombasa szigete Kelet-Afrika legnagyobb kikötője, gazdag múltra tekint vissza. A térség lakói, a szuahélik (nevük az arab Sahel: „part” szóból eredt) már az európaiak megjelenése előtt is jelentős kereskedelmet bonyolítottak le az Arab-félsziget és a Perzsa-öböl népességével, de megfordultak itt más afrikai és ázsiai hajók is.

Az Indiába tartó portugálok 1498-ban érkeztek ide, és itt építették meg 1593-ban kelet-afrikai bázisukat, a Jézus- erődöt.

Egy évszázaddal később Omán szultánja szemet vetett a kikötőre, és kétéves ostrom után elfoglalta azt. Minden bizonnyal a most megtalált portugál fregatt is az akkori tengeri ütközetek egyikében süllyedt el.

Feltárások a középkori Szárszó falu területén

Magyarországon a régészeti feltárások jelentős részét képezik az épülő autópályák nyomvonalán folyó munkák. A Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága és az MTA Régészeti Intézete együttműködésének keretében, a Nemzeti Autópálya Rt. támogatásával 2000 szeptemberében kezdődött meg az M7 autópálya új szakaszán a Balatonszárszó határában tervezett csomópont feltárása.

Balatonszárszótól keletre az 1850-es években irtották ki az erdőt. Az azóta mezőgazdasági művelés alatt álló területen évtizedek óta fordítja ki az eke egy középkori település maradványait. A régészek középkori és újkori oklevelek, valamint kéziratos térképek módszeres vizsgálata alapján még az ásatás előtt felvázolhatták Szárszó falu történetét. 1217-ben „Kálmán király adománya”-ként említik, és valószínűleg a 15 éves háborúban (1591–1606) pusztult el.

A temető és a település feltárása során mintegy 70 középkori és újkori sírt bontottak ki. Az előkerült leletanyag alapján a templom körüli temető használatát a 18. század második felétől a 14. század első feléig tudták visszafelé követni.

Feltételezhető, hogy itt a 14–15. század fordulóján erődítés állott, s ezen belül előkerült egy hasonló korú településrészlet. Ettől keletre Árpád-kori falu nyomai kerültek elô. Jó állapotban maradt meg néhány, a lakóépületeken kívül kialakított sütőkemence, jó minőségű kerámiával. Ezek kora összevág az oklevelekben Szárszóra vonatkozó legkorábbi, a 11–12. század fordulóján már létező településre utaló adatokkal. A kemencék közül külön szót érdemel egy nagyméretű, földbe vájt füstölőkemence.

A középkori falu mellett egy újkőkori települést, tőle délre pedig egy későbbi, talán rézkori telepet is feltártak.

DNS-vizsgálat és régészet

A régészet mindig megpróbálta felhasználni a természettudományok legújabb vívmányait is ahhoz, hogy minél többet megtudhassunk elődeink életéről. Manapság az emberi csontmaradványok DNS-vizsgálata még új eljárásnak tűnik, de olyan eredményeket hozhat például a migrációkról, a népcsoportok egymás közötti


kapcsolatairól és a betegségek történetéről, amiket más módon nem tudhatnánk meg. A retrovírusok (ilyen az AIDS vírusa is) beépülnek az emberi DNS-be, a csontokból és a fogakból kimutathatók, így a különböző földrészeken való elterjedtségük képet adhat a népcsoportok vándorlásáról.

1999 végén az Andokban (Chile területén), a Föld legszárazabb vidékeként ismert Atacama-sivatagban 104 jól megőrződött, 1000-1500 éves múmiát találtak. A csontvelő DNS-vizsgálata során olyan vírusok maradványaira bukkantak a dél-amerikai és japán tudósok, amelyek ma is előfordulnak Dél-Amerika és Dél- Japán népessége körében, a felnőtt T-sejtes leukémia kialakulásában (HTLV-1 vírus). Mivel a múmiák jóval az európaiak megjelenése előtti időből származnak, kizárt, hogy e vírust ők hurcolták volna be Dél-Amerikába. A japán tudósok szerint a dél-amerikai őslakosság és a japánok virológiai egyezése bizonyíték lehet arra a feltevésre, hogy Dél-Amerikát ázsiai eredetű népek árasztották el, mintegy húszezer évvel ezelőtt.

Sötét középkor?

Az utókor számítása szerint a középkor az 5. században kezdődött. Mindeddig úgy tudtuk, hogy a korszak a „sötét” jelzőt a virágzó ókori civilizációk utáni kulturális, tudományos visszaesés miatt kapta, holott meglehet, ez esetben szó szerint is értelmezhetjük a kifejezést. Ír paleoökológusok (Queen’s University, Belfast) ugyanis ősi fák gyűrűinek vizsgálatából arra következtetnek, hogy 540 körül globális környezeti katasztrófa játszódott le a Földön. Írországi, európai (Németország, Skandinávia), ázsiai (Szibéria, Kína) és észak- amerikai famaradványok ugyanabból az időből ugyanazt mutatják: a fák évgyűrűi rendellenesen keskenyek és tömör fagyott rétegeket tartalmaznak. (A tudósok további terve, hogy e rétegeket és a korabeli fagyott magvakat kémiai analízissel vizsgálják.)

Csillagászok szerint 400 és 600 között a Naprendszerben felrobbant egy üstökös (Biela), amelynek darabjai a Földet is elérték, erős robbanásokat és a Föld drámai lehűlését okozva. A meteorzápor miatt a légkör porral és gázokkal telítődött, a Nap fénye és melege nehezen érte el a Föld felszínét. A mezőgazdasági termelés jelentősen visszaesett, súlyos éhínség, majd pestis pusztította az alultápláltság miatt legyengült és a járványnak kiszolgáltatott népességet. (Naponta tízezrével haltak meg az Európa-szerte tomboló pestisben.) Igaz, a korabeli feljegyzések nem tartalmaznak üstökös becsapódására vonatkozó utalásokat, említenek viszont lehűlést, éhínséget, járványokat, földrengést, mind az 540 körüli időszakból.

A mítoszokban is nyomát lelhetjük a katasztrófának: Artúr király halálakor (időpontját 537 és 542 közöttre teszik) a monda szerint tűzeső esett, amit pusztulás és nyomorúság követett a földön.

Éghajlatváltozás az elmúlt évszázadokban

Napjaink világszerte egyik legfontosabb témája a környezet, és azon belül is a globális felmelegedés problémája. Amerikai tudósok (National Oceanic and Atmospheric Administration, USA) most az elmúlt évszázadok éghajlati változásainak vizsgálatával próbálnak választ keresni arra, hogy ez a jelenség mennyiben tekinthető az esetleges ciklikus éghajlatváltozások következményének, vagy kizárólag az emberiség környezetromboló tevékenysége idézte elő a világméretű melegedést.

A vizsgálat során természetből vett mintákat – jégmagokat, fák évgyűrűit, tavi üledékeket, korallokat – elemeznek. A természetben minden évszak- és klímaváltozás nyomot hagy, ami lehetővé teszi, hogy a tudósok évtizedekre, sőt évekre lebontva is feltérképezzék az elmúlt évszázadok hőmérsékleti viszonyait. Így képet kaphatunk olyan korszakok klímájáról is, amikor még nem végeztek műszeres méréseket. Külön segítséget nyújtanak a történelmi források, amelyek az időjárásra utaló feljegyzésekkel eligazítják a kutatókat, hogy adott időszakokban milyen tényezőkre figyeljenek különösen, milyen jelenségek okait kell keresniük az akkori természeti környezetben.

A kutatók elemezték a naptevékenység változásainak, a különböző vihartevékenységeknek és a vulkánok működésének hatását az éghajlatra. Vulkáni tevékenység következtében a légkörbe került por és gázok keveréke gyakran okozott lehűlést (pl. 1815 után Európában és Észak-Amerikában egy indonéziai vulkán kitörése nyomán), vagy különösen ködös vagy párás időjárást (mint 1784 után egy izlandi vulkán kitörését követően Európában). A visszatekintés azt is kimutatta, hogy a 11. és a 14. század közötti időszak melegebb éghajlatú volt, mint a 15. és a 19. század közötti. A 19. század kifejezetten hűvösnek tekinthető. A 20. század meredek diagrammal ábrázolt felmelegedésére viszont nem találni korábbi példát, és pusztán környezeti okokkal nem is lehet megmagyarázni.

Bizonyított azonban, hogy a felmelegedés az ember tevékenységének következménye. Az 1990-es évek magas átlaghőmérséklete az elmúlt 600 évben példa nélküli, 1998 pedig az elmúlt évezred legmelegebb éve volt.


2. Képek


1. Szlovákia történeteKÖZÖS DOLGAINK

KOVÁČ, Dušan

Szlovákia története

Mítoszok és dilemmák

Ez év februárjában jelent meg Dušan Kováč Szlovákia története c. könyve. A szerző a Szlovák Tudományos Akadémia titkára és a Történettudományi Intézet igazgatója volt. Könyvének bevezetőjében a két évszázada vitatott kérdést taglalja: mit értünk „szlovák történet”-en, mit értünk „Szlovákia történeté”-n. A magyar olvasó és a hazai szakmai közvélemény egy olyan szlovák történész írásművét ismerheti meg, aki elhatárolni kívánja magát a többirányú szélsőséges nacionalizmusoktól. D. Kováč arra vállalkozik, hogy az 1993-ban elnyert önálló szlovák államiság aktuális igényeit össze- egyeztesse a történeti szaktudomány és az európai történetírások normáival.

Szlovákia történetével kapcsolatban felvetődik a kérdés: ez a történet az 1993-as évvel kezdődik? Ha az államot a szó szigorúan vett és modern értelmében fogjuk fel, akkor a válaszunk: igen. Ha viszont az államok történetébe az állampolitikai programok is beletartoznának, akkor Szlovákia története ilyen megközelítésben a 19. század közepéig nyúlna vissza.

Nézetünk szerint Szlovákia történetén jóval kiterjedtebb tárgykört kell értenünk, mint az önálló szlovák állam vagy a szlovák államiság történetét. A szlovák történetírásban már hosszabb idő óta állandósult Szlovákia történetének tárgya: ez a mai szlovák territórium története a szlovák etnikum történetével kombinálva. Ez az elv mutatkozott legeredményesebbnek a szlovák társadalom fejlődésének megismeréséhez. Vigyáznunk kell azonban, hogy ne értékeljük túl a történelemben érvényesülő ok-okozati összefüggéseket. Ebből születnek ugyanis a történelmi mítoszok.

Történelmi mítoszok

Ilyen történelmi mítosz például a szlovákoknak a szlovák államiságért folytatott ezeréves küzdelméről szóló hagyomány. Az igaz, hogy az önálló szlovák államnak az 1993-ban történt megalakulását nehéz elképzelni a cseh–szlovák állam megalakulása és léte nélkül, tehát anélkül, hogy Szlovákia kivált volna a történelmi Magyarországból. Az 1918-as évet sem lehet elképzelni szlovák politikai program nélkül és a modern szlovák nemzet kialakulási folyamata nélkül. Ez a folyamat viszont összefügg a felvilágosodással, de paradox módon a magyarországi rendi felkelésekkel is. S így az idő tengelyén haladva folytathatnánk Nagymoráviáig vagy a szlávoknak a Kápát-medencében való megjelenéséig...

Ha azonban az időtengelyből ívet alkotnánk, és azt állítanánk, hogy a szlovák állam keletkezésének okai már valahol Nagymoráviában vagy a szlovákoknak a saját államért folytatott mitikus ezeréves harcában rejlenek, olyan állításhoz jutnánk el, amely nyilvánvalóan téves. A történettudomány helyére az ideológia lépne.

Ha tehát manapság hallani olyan hangokat, hogy a Szlovák Köztársaság 1993. évi megalakulása után át kell értékelni az egész szlovák történelmet (s ezt úgy gondolják, hogy éppen ideológiai szempontból kell átértékelni olyan értelemben, hogy a szlovák államiság kezdeteit, képletesen szólva, valahol a Neander-völgyi ősembernél kellene keresni), akkor ezek a vélemények ideológusok, nem pedig történészek szájából hangoznak el. A történelem azonban a történészek szakterülete.

Népek találkozási helye

Célszerű – és már itt is kialakult bizonyos hagyomány – Szlovákia történetét mint a territórium történetét felfogni, azaz e terület betelepülésének történetével kezdeni. A mai Szlovákia területén a szlávok története csak 15 évszázadot ölel fel, és a szlovákokról mint önálló etnikumról a 10. századtól kezdve lehet beszélni. A jelenlegi tudományos ismeretek ugyan azt tanúsítják, hogy a szlávok akkor jöttek a Kárpát-medencébe, amikor az nagyon gyéren lakott volt, de ez a térség az ismert történeti korszakok óta sohasem volt lakatlan. A történelem előtti népek a történelmi népekkel – keltákkal, germánokkal s végül a rómaiakkal együtt – nyomot hagytak itt. A lakosság vándorolt, keveredett, harcolt, egybeolvadt és asszimilálódott. Európa és bizonyos korszakokban Eurázsia is egységes földrészt alkotott, ahol a kultúrák és népek találkoztak egymással. Szlovákia


területe bizonyíthatóan egyikevolt e vándorlások útkereszteződéseinek. Etnikumok találkozására a későbbi korszakokban is sor került – megfordultak itt tatárok, törökök, volt német, habán, vlach betelepedés, a történelmi Magyarország keretében is folyt migráció, s a tengerentúlra is kivándoroltak innen emberek. A maga módján mindez folytonosságot alkot, és hatással volt a történelmi folyamatokra.

Két állam keretében

Ha az államiság elvéből indulunk ki, akkor Szlovákia története két államkeretben játszódott le – a történelmi Magyarország és Cseh–Szlovákia állami keretei között. Ennek ellenére Szlovákia története nem azonos ezen államok történetével. Ezt könnyen megállapíthatnánk, ha Szlovákia történetét 1918-ig a történelmi Magyarország történetével, 1918 után pedig Cseh–Szlovákia történetével akarnánk helyettesíteni. Kiderülne, hogy e két állam történetének összegezése még nem alakítja ki azt, amit meg akarunk ismerni.

E szélsőség mellett létezik még egy másik szélsőséges szempont: eszerint Szlovákia történetét egyszerűen úgy kell felfogni, mint valami „disszidens közösség” történetét Magyarország vagy éppenséggel Cseh–Szlovákia keretében. Nem lehetséges azonban Szlovákia történetét csak mint egy régió történetét vagy a „szlovákkérdés” történetét megírni. A szlovák történész számára sokkal inkább alapvető fontosságú, hogy megtalálja a helyes arányokat, mint más államok és nemzetek történészei számára, akiknek ilyesmivel nem kell bajlódniuk, legalábbis nem ilyen mértékben.

A szlovák történetírás dilemmája

A szlovák történetírás kezdettől fogva viaskodik a szlovák történelem koncepciójának problémájával. Ez a kérdés már Juraj Papánek számára is felmerült, amikor a szlovákok történetének első összefoglalását próbálta megalkotni (Historia gentis Slavae). Elgondolkodtak ezen a „megújhodás” korszakának történészei és írói is. Ennek a korszaknak a legjelentősebb teljesítménye, Július Botto szintézise a 20. század elejéről (Slováci. Vÿvin ich národného povedomia a Krátka história Slovákov). Míg az első részben, melyben Botto a szlovák nemzeti identitást kíséri figyelemmel, az ismeretek hiányában voltaképpen az egész középkort kihagyta, s az akkori elképzeléssel összhangban a Nagymorva Birodalom után a „nemzeti megújhodás” korszakát sorolta be, a második kötetben már megtaláljuk a középkori magyar történelem vázlatát, persze inkább csak utalásokban.

A hivatásos szlovák történetírás csak 1918-tól létezik. A két háború közti időszakban a szlovák történelmi kutatás nem eredményezett jelentősebb történeti műveket, habár Daniel Rapant személyében megtalálta első jelentős hivatásos kutatóját, akinek munkássága rendkívül széles körű és főként mélyreható.

1918 után Szlovákiában is érvényesíteni kezdték a csehszlovák történelem koncepcióját, amely az egységes csehszlovák nemzet koncepciójából következett. A Szlovákiában kibontakozó történeti kutatás hamarosan megmutatta, hogy ez a konstrukció tarthatatlan, hogy Szlovákia történetének megvan a maga dinamikája, és hogy több esetben korszakolása is eltér a cseh történelemétől. Daniel Rapant végkövetkeztetése az volt, hogy csehszlovák történelemről csak 1918 után lehet beszélni, mint a csehszlovák állam történelméről.

Ennek ellenére 1945 után, és főképp 1948 után a csehszlovák történelem koncepciója a csehszlovák történelem szintézisének megteremtésére irányuló két kísérletben is formát öltött. Az egyik az 1950-es években megjelent négykötetes összefoglalás volt (PřehledČeskoslovenska dějin), a másik pedig egy, az 1980-as években elkezdett, de be nem fejezett összefoglaló mű ( Přehleddějin československých). A Szlovákiát érintő történelmi kutatások, az első dokumentumgyűjtemények kiadása, a témában megjelent publikációk, részmonográfiák végül elvezettek ahhoz a kísérlethez, hogy kidolgozzák Szlovákia történetének tudományos összefoglalását. A megjelent műveken azonban érezhető a korszak hatása. Terminológiájukban, de főképp a történelmi folyamatok ideológiai okokra visszavezethető deformációjában az akkori rezsimtől felülről oktrojált pszeudomarxista, valójában inkább sztálinista és posztsztálinista ideológia figyelhető meg, s ez mindegyiken végigvonul, de főképp a 20. század történetére jellemző.

A Tiso-féle állam idealizálása

Meg kell említeni az 1939 és 1945 között rövid ideig létező szlovák államot is. Szakmai szempontból nézve ebben az időben nem keletkezett semmilyen jelentősebb történeti mű, viszont kialakult a szlovák múlt idealizált, neoromantikus és mitikus szemléletének egész rendszere. Az ok egészen érthető volt. A szlovák állam Hitler utasítására, az ő kényszerítésére jött létre, a szlovákok aktív hozzájárulása és akarata nélkül.

A mitologizált történelemszemléletnek egyebek közt az volt a feladata, hogy leplezze ezt a tényt, és úgy tüntesse fel a szlovák államot, mint a szlovákok ezeréves törekvésének eredményét. Éppen ebben az összefüggésben


keletkezett több hungarofób és csehofób elképzelés. Az olyan típusú csehellenes állítások, mint „Masaryk a szlovák munkások közé lövetett”, „Beneš lelövette Štefánikot”, „Szlovákiát cseh gyarmattá akarták tenni”, abban az időben arra szolgáltak, hogy megmagyarázzák a szlovák embernek, hogy a Cseh–Szlovákiától való elszakadás elkerülhetetlen volt. Ez szinte klasszikus példája a történelem átértékelésének.

A szlovák történelem eltorzított magyarázatának egész rendszere nyilvánvaló visszalépés volt a rapanti típusú pozitivizmustól a 19. század első felének nacionalista romanticizmusa irányába. Ennek ellenére ezek a mítoszok a szlovák társadalom bizonyos rétegeiben megőrződtek, 1989 után újraéledtek, és 1993 után reneszánszuk még jobban megerősödött.

Részlet a kötet előszavából. (A szerk.)

2. Képek


· Web viewS felejtjük ilyenkor egy állam, egy nemzet valós alternatíváit 1941-ben, a...

Documents

Transcript of · Web viewS felejtjük ilyenkor egy állam, egy nemzet valós alternatíváit 1941-ben, a...